eloisa james ejfeli csok

Eloisa James

ÉJFÉLI CSÓKA mű eredeti címe A Kiss at Midnight

Copyright © Eloisa James, Inc., 2010

Hungarian translation © Beck Anita

© GENERAL PRESS KIADÓ

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart,

az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította BECK ANITA

Szerkesztette SARUDI ÁGNES

A borítótervet

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN készítette

ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 490 8

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2.

Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu [email protected]

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉIrodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA

Művészet/ vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA

Készült 20.5 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 3624-13

mailto:[email protected]

http://www.generalpress.hu/

Ezt a könyvet édesanyám, Carol Bly emlékének ajánlom. Nem igazán érdekelte a romantikus regények műfaja - ő legalábbis

ezt állította. Viszont rengeteg tündérmesét olvasott a testvéremnek és nekem: rabul ejtettek minket a fehér lovon

érkező hercegekről és aranyhajukat kötélhágcsóként használó hercegnőkről szóló történetek. Tőle kaptam első klasszikus

romantikus regényeimet: az Anne otthonra talál, a Kisasszonyok meg a Büszkeség és balítélet című könyveket.

Egyszóval minden a te hibád, anya!

ELOISA JAMES 7 ÉJFÉLI CSÓK

Köszönetnyilvánítás

A könyveim olyanok, mint a kisgyerekek: sok segítséggel érik el az olvashatóság állapotát. Ezért szeretnék szívből jövő köszönetet mondani segítőimnek: szerkesztőmnek, Carrie Feronnak, irodalmi ügynökömnek, Kim Witherspoonnak, honlapom készítőinek, a Wax Creative munkatársainak, és végül, de nem utolsósorban az én személyes csapatom tagjainak, Kim Castillónak, Franzeca Drouinnak és Anne Connellnek. Hálás köszönet mindenért!

Prológus

Hol volt, hol nem volt, nem is olyan régen…

Történetünk egy mesebeli hintóval kezdődik, amely ugyan nem tökből készült, de éjfélkor elrobogott valahová, majd egy mesebeli tündér keresztanyával folytatódik, akinek sohasem volt varázspálcája, és nem tudott vigyázni a rábízott lányra. Szerepel még benne néhány patkány is, akik titokban örültek volna, ha libériát viselhetnek. És természetesen megjelenik benne egy lány is, aki egyáltalán nem tud táncolni, és Hamupipőkéhez hasonlóan ő sem sejti, hogy a szívét egy herceg ejti majd rabul.

De ne ugorjunk annyira előre, történetünk a patkányokkal kezdődik.

Mindenki úgy gondolta, hogy a házban megőrültek az állatok. Mrs. Swallow, a házvezetőnő nem győzött bosszankodni miattuk:

– Ki nem állhatom, amikor azok a kis gazfickók elrágcsálnak egy cipőt, ha az ember nem figyel oda – panaszkodott az asszony a Mr. Cherryderry névre hallgató, jó modorú, kimért komornyiknak.

– Pontosan tudom, miről beszél – felelte a komornyik tőle szokatlanul ingerült hangsúllyal. – Én sem állhatom őket. Azok a hegyes orrok, az éjszakai rágcsálás, és…

– És ahogyan esznek! – vágott közbe Mrs. Swallow. – Felmásznak az asztalra, még a tányérról is képesek leszedni az ételt!

– Le is szedik – helyesbített Cherryderry. – A saját szememmel láttam, Mrs. Swallow, a két szememmel! Mrs. Daltry szeme láttára falatoztak a tányérról!


Mrs. Swallow apró sikolya talán ki is hallatszott volna a szalonból, ha a patkányok nem csapnak akkora lármát, hogy a szobában semmi mást nem lehetett hallani.


Első fejezet

Yarrow-ház Mrs. Mariana Daltry és lánya, Miss Victoria,

valamint Katherine Daltry rezidenciája

Miss Katherine Daltry, akit szinte mindenki csak Kate-nek hívott, dühösen ugrott le a lováról.

Igazság szerint korántsem volt számára ismeretlen ez a helyzet. Az apja hét évvel ezelőtti halála előtt is előfordult, hogy a mostohaanyja időnként jól felbosszantotta. Amióta azonban Mr. Daltry elhunyt és a ház úrnője az új Mrs. Daltry lett – aki alig néhány hónapig használta ezt a megszólítást –, Kate-nek volt ideje megtanulni, mit jelent dühösnek lenni.

Az volt, amikor végig kellett néznie, hogy a birtokon lakó bérlőket választás elé állítják: vagy kétszer annyi bérleti díjat fizetnek, mint eddig, vagy elhagyják a házat, ahol egész életüket leélték. Mérgelődött, amikor azt látta, hogy a termés a földeken rohad, és nem nyírják a sövényeket sem, mert a mostohaanyja sajnálja a pénzt a birtok fenntartására. És haragudott, amiért az apja pénzét új estélyi ruhákra, főkötőkre és fodros szalagokra fecsérelték… olyan temérdek holmira és ruhára, amelyből Kate mostohaanyja és mostohahúga az év minden napján akár többször is átöltözhetett.

És haragot érzett az ismerősök sajnálkozó pillantásai miatt is, akik soha többé nem hívták őt vacsorákra. Ráadásul mindennek a tetejébe száműzték a lányt egy padlásszobába, kopott bútorok közé, amelyek a házban elfoglalt helyének jelentéktelenségét hirdették. De Kate saját magára is haragudott, mert képtelen volt


rávenni magát, hogy elhagyja otthonát, és új életet kezdjen. És ezt az érzést csak tetézte a megalázottság és a kétségbeesés, meg a bizonyosság, hogy apja biztosan forog a sírjában.

Kate feltrappolt a bejárati lépcsőn, harcra készen, ahogy megboldogult apja mondta volna.

– Helló, Cherryderiy! – üdvözölte a lány az öreg komornyikot, ahogy az ajtót nyitott. – Most már inaskodik is?

– A nagysága felküldte az inast Londonba orvosért – magyarázta Cherryderry. – Pontosabban két orvosért.

– Miért, rosszul érzi magát? – Kate óvatosan lehúzta kesztyűjét, amelynek a csukló körüli részén a bélés félig levált a bőrről. Volt idő, amikor azt gondolta, hogy a mostohaanyja (akit a ház népe csak nagyságos asszonynak szólított) valójában szimulál, de az már régen volt. Azóta sok-sok éven át többször is előfordult, hogy éjjelente sürgősen orvost hívattak az asszonyhoz, mert a rátörő rohamoktól sikoltozott… ám rendszerint kiderült, hogy csupán emésztési zavarok bántják.

Bár Cherryderry egyszer megjegyezte, hogy a remény hal meg utoljára.

– Ezúttal nem a nagysága van rosszul. Úgy tudom, Miss Victoria arca miatt kell az orvos.

– Még mindig a harapás?A komornyik bólintott.– A cselédlány ma reggel azt mesélte, hogy ráhúzódott az egyik

ajkára. És csúnyán felduzzadt.Keserűsége ellenére Kate-et akaratlan együttérzés fogta el.

Szegény Victoriának más egyebe nem nagyon volt, mint a bájos arcocskája és a csinos ruhái. A mostohahúgának megszakadna a szíve, ha ezentúl örökre torz arccal kellene tovább élnie az életét.

– Beszélnem kell a nagyságával a lelkész feleségéről – mondta Kate, Cherryderry kezébe nyomva télikabátját. – Pontosabban: a megboldogult lelkész feleségéről. A férj halála után a családot átköltöztettem a távolabbi házba.

– Csúnya ügy – felelte a komornyik. – Különösen egy lelkésztől. Nem lett volna szabad eldobnia magától az életét.

– Négy gyerekkel hagyta itt az asszonyt – folytatta Kate.


– Persze nem lehetett könnyű túltenni magát az egyik lába elvesztésén.

– Ez igaz, de most a gyerekeinek kell túltenniük magukat az ő elvesztésén – válaszolta Kate keserű hangon. – Nem beszélve arról, hogy a mostohaanyám tegnap kilakoltatási végzést küldött az özvegynek.

Cherryderry a homlokát ráncolta.– A nagysága azt mondta, ma velük vacsorázik a kisasszony.Kate már elindult a lépcsőn, de félúton megáll.– Hogy mit mondott? – kapta fel a fejét.– Hogy a kisasszony velük vacsorázik ma este, és Lord

Dimsdale is ott lesz.– Ez valami rossz vicc!A komornyik azonban megrázta a fejét.– A nagysága mondta. Sőt, úgy döntött, Miss Victoria

patkányai ezúttal nem lesznek jelen, de valamilyen oknál fogva az ön szobájába száműzte őket.

Kate egy pillanatra behunyta a szemét. Ez a nap már így is rosszul indult, de egyre rosszabb lett. Gyűlölte a mostohahúga ölebeit, akiket mindenki előszeretettel, vagy talán nem is oly nagy szeretettel csak patkányokként emlegetett. És ki nem állhatta Algernon Benettet, Lord Dimsdale-t, a mostohahúga jegyesét. Az a férfi mindenen csak mosolygott. A családi vacsora gondolatától pedig egyenesen irtózott.

Kate-nek általában sikerült megfeledkeznie arról, hogy valaha ő volt ennek a háznak az úrnője. A lány anyja szinte élete végéig ágyhoz kötve feküdt, betegen, mielőtt végleg eltávozott. Kate úgy nőtt fel, hogy az étkezőasztalnál ketten ültek az apjával, egymással szemben, és együtt döntöttek az aznapi menüről Mrs. Swallow-val, a házvezetőnővel. Akkor még úgy gondolta, ebben a házban lesz elsőbálozó, itt megy férjhez és itt neveli majd fel a gyermekeit is.

Mindez azonban még apja halála előtt történt. Mert később Kate lett a ház mindenes cselédje, akit a manzárdszobába száműztek.


És ezek után még vegyen részt egy vacsorán valami ódivatú ruhában, és tűrje el Lord Dimsdale affektáló, önelégült tréfálkozását? De mégis miért?

Kate gyomra émelyegni kezdett, ahogy elindult a lépcsőn, mert rossz előérzete támadt. A mostohaanyja a fésülködőasztalánál ült, és az arcát nézegette. Az ablakon beszűrődő délutáni fény megvilágította vállára omló haját. A vöröses árnyalatú hajzuhatag tüzesen ragyogott, mintha apró ékkövekkel lenne kirakva. Az asszony orgonalila, csipkével borított nappali ruhát viselt, amelyet a melle alatt finom selyemszalaggal kötött meg. A ruha csinos lett volna… egy elsőbálozó hajadonnak.

Mariana azonban nem bírta elviselni, hogy már régen elmúlt harminc. Az igazat megvallva, már a húszéves kor betöltése után úgy érezte, igazságtalanul öregszik, öltözködésében ezért egy húszas éveiben járó Mariana képét próbálta megjeleníteni. Egy dolgot azonban el kellett ismerni: vakmerően bátor asszony volt, aki fittyet hányt minden konvenciónak, amely akkoriban a korosodó nőket gúzsba kötötte.

Persze ahogy Mariana ruházata becsvágyának külső megnyilvánulása volt, éppen annyira tükrözte ambíciói bukását is. Hiszen egyetlen negyvenes éveiben járó nőnek sem sikerült még húszévesnek tűnnie, mert a fiatalságot még egy érzéki ruha sem volt képes visszaadni.

– Látom, végre otthagytad a barátaidat, és voltál szíves hazafáradni – jegyezte meg Mariana fagyosan.

Kate körbepillantott a hálószobában, majd eltávolított egy nagy halom ruhát az egyik széknek vélt bútordarabról. A szobában mindenütt pamutanyagok és flitteres selymek álltak kupacokban, a székekre dobálva, egymás hegyén-hátán. Bár a székek helyét inkább csak sejteni lehetett alattuk. A szoba egy havas pasztell tájképre hasonlított, amelynek nyugalmát itt-ott leheletvékony textilhegyek törik meg.

– Most meg mit csinálsz? – förmedt rá a mostohaanyja, ahogy Kate kezébe vett egy halom ruhát.

– Leülök – felelte a lány, a padlóra ejtve a holmikat.Mariana felugrott, és ráförmedt:


– Ne merj így bánni a ruháimmal, te ostoba lány! Azt a kettőt alig egy-két napja hozattam, és nagyon drága holmik. Ha egyetlen gyűrődést is ejtettél rajtuk, egész éjjel vasalni fogsz!

– Nem fogok vasalni – válaszolt Kate határozottan. – Már nem emlékszel? Három évvel ezelőtt kiégettem egy fehér ruhát.

– Jaj, tényleg, azt a perzsa selyemruhámat! – siránkozott mostohaanyja, színpadiasan összecsapva két kezét. – Ott van a többi között – mutatott a sarokba a szinte mennyezetig érő ruhakupacra. – Majd valamikor átszabatom – közölte, és visszaült a helyére.

Kate lábával óvatosan arrébb tolta a földön heverő ruhákat.– Beszélnem kell veled a Crabtree családról.– Szent ég, remélem, sikerült kitenni a szűrét annak a

nőszemélynek – mondta Mariana, és vékony szivarra gyújtott. – Tudod, hogy a jövő héten idejön az az átkozott ügyvéd, hogy felmérje a birtok állapotát. Ha meglátja azt a romos viskót, csak okvetetlenkedik majd. A múltkor is hosszas szónoklatba kezdett, én meg közben majd meghaltam az unalomtól.

– Te felelsz a birtokon álló épületek állapotáért – válaszolt Kate, majd felállt, hogy ablakot nyisson.

Mariana megvetően intett a szivarral.– Ugyan már! Azok az emberek gyakorlatilag ingyen élnek a

birtokomon. Kutya kötelességük, hogy vigyázzanak a saját házaikra, ez a legkevesebb. Az a Crabtree nőszemély pedig egy disznóólban él. A minap arra jártam, és teljesen elborzadtam a látványtól.

Kate visszaült a helyére, és tekintetét körbejártatta a szobán. Amely leginkább pont egy disznóólnak tűnt. Aztán néhány pillanat elteltével látta, hogy Mariana ügyet sem vet a lány néma megvetésére, és a száját festi élénkvörösre egy kisebb üvegcséből vett kencével.

– Amióta meghalt a férje – szólalt meg Kate – Mrs. Crabtree folyton kimerült, és nagyon retteg. A háza pedig nem disznóól; hanem kicsit rendetlen. Nem teheted meg vele, hogy kilakoltatod. Nincs hová mennie.

– Ugyan, ez butaság! – felelte Mariana, miközben közelebb hajolt a tükörhöz, hogy szemügyre vegye az ajkát. – Fogadni


mernék, hogy már tudja, hol húzhatja meg magát. Valószínűleg egy másik férfinál. Csaknem egy éve már, hogy az a Crabtree végzett magával; azóta biztosan összefeküdt már valakivel. Majd meglátod!

Kate számára olyan érzés volt a mostohaanyjával beszélgetni, mint egy árnyékszéken ülni koromsötétben. Az embernek fogalma sincs róla, mi következik, csak azt tudja, nem lesz kellemes.

– Ez kegyetlenség – jelentette ki Kate, és hangjával tekintélyt próbált sugározni.

– Márpedig innen el kell menniük – közölte Mariana. – Ki nem állhatom a semmittevőket. Pedig én még a parókiára is elmentem másnap reggel, miután a férje levetette magát a hídról. Csak hogy részvétet nyilvánítsak.

Mariana a legszívesebben nagy ívben elkerülte volna a birtokon vagy a faluban dolgozó embereket, kivéve, amikor nagy ritkán arra szottyant kedve, hogy eljátssza a birtok úrnőjének szerepét. Ilyenkor szándékosan az egyszerű közemberek ízlését sértő ruhát öltött, majd hintójából kiszállva megvetően nézett végig bérlőin, akiket egytől egyig ügyefogyottnak és ostobának tartott. Ezután pedig utasítást adott Kate-nek, hogy tegye ki a szűrüket a birtokról.

Szerencsére néhány hét elteltével már nem emlékezett a parancsra.

– Az a Crabtree nőszemély a kanapén feküdt és sírt. A szoba tele volt gyerekkel, visszataszítóan sok gyerekkel, ő meg ott zokogott, akár egy rossz színésznő. Remekül színlelte a sírást. Talán csatlakozhatna egy vándor színtársulathoz – tűnődött Mariana. – Mert nem csúnya nő.

– Ő olyan…Mariana közbevágott: – Ki nem állhatom a naplopókat. Talán

én is zokogva tétlenkedtem, miután az első férjem, az ezredes meghalt? Láttál egyetlenegy könnycseppet az arcomon, miután apád meghalt, pedig nekünk csak néhány hónap hitvesi boldogság jutott?

Kate nem látott egyetlen könnycseppet sem, de Mariana nem is várta, hogy erre válaszoljon.


– Lehet, hogy Mrs. Crabtree nem olyan erős, mint te, de van négy kisgyereke, mi pedig valahol felelősek vagyunk értük.

– Unom már ezt a témát! Különben is, sokkal fontosabb dologról kell beszélnem veled. Ma este Lord Dimsdale látogat el hozzánk vacsorára, te pedig csatlakozol a társasághoz. – Marianna kifújta a füstöt az orrán. Úgy nézett ki, mintha egy vékony rézcsőből törne elő a gőz.

– Cherryderry említette. De miért? – A mostohaanyja és ő már régóta mellőzték az udvariasságot. Gyűlölték egymást, Kate-nek pedig fogalma sem volt róla, miért olyan fontos, hogy ő is jelen legyen az asztalnál.

– Néhány napon belül találkozol Dimsdale rokonaival. – Mariana újra beleszívott a szivarba. – Szerencsére vékonyabb vagy, mint Victoria. Nem lesz nehéz rád szabatni a ruháit. Fordítva nehezebb dolgunk lenne.

– Miről beszélsz? Nem hiszem, hogy Lord Dimsdale akár a legcsekélyebb érdeklődést is mutatná az iránt, hogy velem vacsorázzon. Azt is kétlem, hogy be akarna mutatni a rokonainak. Ráadásul ez az érzés kölcsönös.

Mielőtt Mariana magyarázkodni kezdhetett volna, kivágódott az ajtó.

– Ez a krém nem használ! – rontott be jajveszékelve Victoria az anyjához. Kate-ről tudomást sem véve, térdre borult, és az anyja ölébe temette arcát.

Mariana azonnal letette kezéből a szivart, és karját a lány válla köré fonta.

– Nyugodj meg, kicsikém – duruzsolta halkan. – Biztos vagyok benne, hogy használni fog a krém. Csak légy türelmes, és adj egy kis időt neki. Anyád megígéri, hogy használni fog. Ugyanolyan gyönyörű lesz az arcod, mint volt. De a biztonság kedvéért ma idehívattam a két legjobb orvost Londonból.

A dolog most már Kate érdeklődését is felkeltette.– Milyen krémet használsz?Mariana barátságtalan pillantást vetett rá. – Te még biztosan

nem hallottál róla. Többek között igazgyöngykivonatot is tartalmaz. Csodásan működik az arcbőr mindenfajta hibáira, én magam is naponta használom.


– Nézd csak meg a számat, Kate! – kapta fel a fejét Victoria panaszosan. – Egész életemre tönkretett. – A szemében könnyek csillogtak.

Az alsó ajka valóban ijesztően festett, fertőzésre utaló furcsa, lilás duzzanat éktelenkedett rajta, amitől az egész szája kissé elferdült.

Kate felállt, és közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye.– Dr. Busby látta már?– Tegnap itt volt az a vén bolond – felelte Mariana. – Nem is

vártam tőle, hogy megértse, mennyire fontos ez nekünk. Semmilyen gyógyszert vagy kenőcsöt nem tudott rá ajánlani. Semmit!

Kate elfordította Victoria fejét, hogy jobban lássa a fényben.– Szerintem elfertőződött a kutyaharapás. Biztos vagy benne,

hogy ez a krém steril?– Csak nem kételkedsz az ítélőképességemben? – pattant fel a

helyéről Mariana.– De igen – vágott vissza Kate. – Mert ha ennek az lesz a vége,

hogy Victoria szája tartósan eldeformálódik, mert te rákented valami kuruzsló kotyvalékát, amit Londonban sóztak rád, jó előre tisztázni akarom, hogy nem én leszek érte a felelős.

– Arcátlan varangy! – kiáltotta Mariana mialatt közelebb lépett. Victoria azonban arrébb tolta. – Anya, hagyd már abba! Kate, tényleg úgy gondolod, hogy ez a kenőcs nem használ? Rettentően lüktet a szám. – Victoria nagyon szép lány volt, hibátlan arcbőrrel és érzéki szemekkel, amelyek most kissé harmatosnak tűntek, mintha nemrég sírt volna, vagy éppen arra készülne. És mivel egész nap csak sírdogált, ez nem is állt távol a valóságtól. Abban a pillanatban is két könnycsepp gördült végig az arcán.

– Én úgy látom, a seb elfertőződhetett – állapította meg Kate a homlokát ráncolva. – Az ajkad gyorsan gyógyult, de… – finoman megnyomta az érintett területet, mire Victoria feljajdult a fájdalomtól. – Azt hiszem, fel kell majd nyitni a sebet.

– Azt már nem! – üvöltötte Mariana.– Nem engedhetem, hogy felvágják az arcomat – szólalt meg

Victoria remegő hangon.


– De, ugye azt sem akarod, hogy eltorzuljon – kérdezte erre Kate türelmesen.

Victoria pislogva töprengett a hallottakon.– Semmi nem történik addig, amíg a londoni orvosok meg

nem jönnek – jelentette ki Mariana, és visszaült a helyére. Őrülten rajongott mindenért, ami Londonból érkezett. Kate úgy sejtette, ez főként annak köszönhető, hogy a nő szinte egész gyermekkorát vidéken töltötte, bár Mariana soha, egyetlen szót sem ejtett a múltjáról, így a lány nem volt benne biztos.

– Akkor hát, reméljük, mielőbb megérkeznek azok az orvosok – felelte Kate, és eltűnődött, vajon egy elfertőződött szájsebnél fennáll-e a vérmérgezés kockázata. Valószínűleg nem… – De miért kell ma veletek vacsoráznom, Mariana?

– Természetesen a szám miatt – válaszolt Victoria, és úgy szipogott, mint egy kismalac.

– A szád miatt? – ismételte meg Kate.– Így mégsem jelenhetek meg! – felelte hozzá Victoria olyan

hangsúllyal, mintha egy félkegyelműhöz beszélne.– A húgodnak néhány napon belül nagyon fontos találkozója

lesz Lord Dimsdale egyik rokonával – magyarázta Mariana. – Ha nem azzal töltenéd az idődet, hogy a birtokon csellengsz, és mihaszna nők könnyfakasztó történeteit hallgatod, te is emlékeznél rá. Victoria egy herceggel találkozik. Egy igazi herceggel!

Kate visszaült a székére, és szótlanul meredt két rokonára. Mariana szinte sugárzóan ragyogott, mint egy új pénzérme. Victoria vonásai ezzel ellentétben egyáltalán nem voltak olyan határozottak. A haja világos volt, valahol a szőke és a vörös között, rakoncátlan fürtjei körülölelték az arcát. Mariana frizurája tökéletes volt, látszott, hogy a szobalány három órát dolgozott rajta a hajsütővassal, míg pontosan olyan lett, amilyennek ő akarta.

– Nem igazán értem, mi közöm ehhez a látogatáshoz – tűnődött hangosan Kate –, de átérzem a csalódottságodat, Victoria. – Ezt őszintén így gondolta. Bár a mostohaanyját gyűlölte, a húga iránt sohasem érzett hasonlóan. Ennek egyetlen oka volt: Victoria annyira szelíd természetű lány, hogy lehetetlen


nem kedvelni. Jóllehet Kate-et a mostohája sokszor bántotta, a saját lánya iránti túlzott ragaszkodása még inkább nyomasztotta.

– Az a helyzet – kezdte Victoria, egy széknek vélt nagy halom ruhára nehezedve –, hogy engem kell majd eljátszanod. Eleinte én sem értettem, de anya mindent okosan kitalált. Biztos vagyok benne, hogy az én drága Algie-m is egyetért majd velünk.

– Semmiképp nem fogok a bőrödbe bújni, bárhogyan is akarjátok – közölte Kate határozottan.

– De igenis megteszed – jelentette ki Mariana. Elszívta a szivart, majd az első végével egy újabbra gyújtott. – Meg tudod tenni – tette még hozzá.

– Nem, nem tudom. Nem mintha bármilyen elképzelésem volna róla, hogy mit akartok tőlem. Legyek Victoria, de mégis hogyan? És kinek a kedvéért?

– Természetesen Lord Dimsdale hercege előtt – felelte Mariana, a füstöt kifújva, és azon keresztül a lányra nézett. – Az előbb mondtam, hogy idejön, nem figyeltél?

– Azt akarod, hogy tegyek úgy előtte, mintha én lennék Victoria? Egy herceg előtt? Milyen herceg ez?

– Először én sem értettem – szólalt meg Victoria, duzzadt száját tapogatva. – De kiderült, hogy szükségünk lesz egy családtag hozzájárulására ahhoz, hogy Algie-val összeházasodjunk.

– A herceg beleegyezése kell – egészítette ki Mariana.– Algie szerint ez a férfi egy jelentéktelen kis hercegség ura.

Csak éppen ő az egyetlen Angliában élő rokon Algie családjának anyai ágáról. Anyja pedig nem adja ki az örökségét a herceg hozzájárulása nélkül. Algie apja ilyen igazságtalanul végrendelkezett – tette hozzá bizalmasan Victoria. – Ha Algie harmincéves kora előtt az anyja engedélye nélkül megnősül, elveszíti öröksége egy részét! És még nem múlt el húsz sem!

Bölcsen gondolkozott ez a Dimsdale, tűnődött magában Kate. Az eddig látottak alapján nagyon úgy tűnt, hogy az ifjabb Dimsdale pontosan annyira állt készen egy birtok irányítására, mint a patkányok arra, hogy kórusban énekeljenek. Nem mintha bármi köze lett volna hozzá.


– Az orvosok holnap reggel megvizsgálnak – fordult Kate Victoriához –, és azután találkozhatsz azzal a herceggel.

– Így nem mutatkozhat előtte! – csattant fel Mariana. Kate sohasem hallotta még ilyen undorral beszélni a lányáról.

Victoria az anyjára pillantott, de nem szólt semmit.– Dehogynem mutatkozhat – erősködött Kate. – Ez az egész

egy képtelenség. Egyetlen pillanatra sem hinné el senki, hogy én vagyok Victoria. De még ha el is hinnék, nem félsz attól, hogy később kiderül? Mi lesz, ha ez a herceg a templomban majd feláll, és megszakítja az esküvőt, mert rájön, hogy a menyasszony nem az a lány, akit bemutattak neki?

– Ez nem történhet meg. Már csak azért sem, mert Victoria közvetlenül ezután feleségül megy Dimsdale-hez a parókia engedélyével – magyarázta Mariana. – Dimsdale-t most hívták meg először a hercegi kastélyba, mi pedig nem hagyhatjuk ki ezt a lehetőséget. Őfensége bált rendez, hogy megünnepelje a saját eljegyzését, te pedig Victoriaként veszel részt ezen a bálon.

– Miért nem halasztjátok el egyszerűen a látogatást és mentek el a bál után?

– Mert muszáj férjhez mennem – erősködött Victoria.Kate-et elöntötte az aggodalom. – Muszáj?Victoria bólintott. Kate a mostohaanyjára nézett, az pedig csak

megvonta a vállát. – Victoria gyermeket vár. A harmadik hónapban járhat.

– Te jóságos ég, Victoria! – kiáltott fel Kate. – Hiszen alig ismered Dimsdale-t!

– Én szeretem Algie-t – mondta erre húga ártatlanul őszinte tekintettel. – Miután azon a márciusi vasárnapon megláttam a Westminster-apátságban, tudtam, hogy ő az igazi. Mondtam is anyának, hogy semmi kedvem bálokba járkálni, hogy férjet találjak.

– Márciusban – ismételte Kate. – Márciusban találkoztatok, és most június van. Mondd csak, drágám, Algie, közvetlenül azután, hogy beleszerettél, már házassági ajánlatot is tett neked, nagyjából három hónappal ezelőtt? És te ezt idáig titokban tartottad?

Victoria kuncogott.


– Pontosan tudod, hogy mikor kérte meg a kezemet, Kate. Anyám után neked mondtam el először. Alig két hete történt.

Mariana arca a fintortól összeráncolódott, és ezt még az igazgyöngyökből készült csodakenőcs sem tudta kisimítani. – Dimsdale kicsit késve jelezte szándékait.

– Nem jelezte későn a szándékait – pontosított Kate. – Nekem inkább úgy tűnik, kissé előreszaladt a dologgal.

Mariana rosszalló pillantást vetett Kate-re. – Lord Dimsdale, nagyon helyesen, megkérte Victoria kezét, miután felmérte a helyzet súlyosságát.

– A helyedben én megölném azt az embert. – mondta Kate.– Igazán? – Mariana furcsa mosollyal nézett rá. – Mindig is

tudtam, hogy bolond vagy. A lordnak rangja és csinos kis vagyona lesz, ha majd hozzájut. Teljesen belebolondult a húgodba, és el akarja venni feleségül.

– Minő szerencse – jegyezte meg Kate gúnyosan. Újra Victoriára pillantott. A lány egyre csak az ajkát piszkálgatta. – Mondtam, hogy fogadj mellé kísérőt, Mariana. Ennél jobbat is kaphatott volna.

Mariana válasz nélkül fordult vissza a tükör felé. Az igazat megvallva, Victoria nem kaphatott volna meg bármilyen férfit. Túlságosan érzékeny, és annyi esze van, mint egy sületlen pudingnak. És túl sokat sír.

Annak ellenére, hogy nagyon szép, és úgy tűnik, termékeny is. A termékenység mindig előnyös tulajdonságnak számított egy nőnél. Kate jól emlékezett még, hogy a saját apja mennyire kétségbeesett, miután nem született fia. Talán ez vezetett ahhoz, hogy Kate anyja halálát követően, alig két héten belül újranősült. Mert Kate anyja nem volt képes több gyermeket a világra hozni… Apja bizonyára azért volt olyan türelmetlen, hogy új családot alapítson.

Biztosan azt gondolta, hogy Mariana is olyan termékeny, mint ahogy az most a lányáról kiderült. Csakhogy apja meghalt, mielőtt még bizonyosságot nyert volna a feltételezése.

– Tehát azt kéred tőlem, hogy menjek el a herceghez, és tegyek úgy, mintha én lennék Victoria – foglalta össze Kate.

– Nem kérem tőled – felelte Mariana. – Hanem követelem.


– Jaj, anyám! – kérlelte Victoria. – Kérlek szépen, Kate! Hozzá akarok menni Algie-hoz. Mert most már muszáj… tudod, nem is gondoltam volna, hogy… – A lány kisimította ruháját. – Nem szeretném, ha bárki is tudna a gyerekről. És Algie-nak sem szeretném elmondani.

Victoria természetesen nem is fogta fel, hogy gyermeket vár. Kate csodálkozott volna, ha a húga bármit is tudna a fogantatás körülményeiről, és annak következményeiről.

– Most akkor kéred vagy követeled? – fordult Kate Marianá-hoz, egy pillanatra megfeledkezve Victoriáról. – Mert arra talán rá tudsz kényszeríteni, hogy beüljek Lord Dimsdale hintójába, de azt már biztosan nem tudod ellenőrizni, mit mondok a hercegnek, miután megismertem.

Mariana fenyegető pillantással nézett rá.– De ami még ennél is fontosabb – folytatta Kate –, hogy

Victoriát alig néhány hónapja sikeresen bevezették a társaságba. És biztosra veszem, hogy mindenki ott lesz a bálon, aki akkor találkozott vele, és még ha csak látásból is ismerik, emlékezni fognak rá.

– Éppen ez az oka, hogy téged küldelek, és nem egy ismeretlen lányt az utcáról – felelte Mariana, a tőle megszokott kimért udvariassággal.

– A kiskutyáim is veled mennek – tette hozzá Victoria. – Róluk mindenki tudja, hogy az enyémek, és azonosítják őket velem. – Amikor ez az eszébe jutott, újabb hatalmas könnycsepp gördült végig az arcán. – Bár anya azt mondja, túl kell adnom rajtuk.

– Úgy hallottam, most éppen az én szobámba zárták őket –jegyezte meg Kate.

– Ők most a te kutyáid – mondta Mariana. – Legalábbis a herceg látogatásáig. Utána pedig… – A mondat felénél megállt, és a lányára pillantott. – Egy árvaháznak adományozzuk őket.

– Azok a szegény árva gyerekek imádni fogják a kutyusaimat – tűnődött Victoria fennhangon, arra nem is gondolva, hogy a szóban forgó árvák azt talán kevésbé szeretik majd, amikor az új házi kedvencek harapós kedvükben lesznek.

– És kit adnál mellém kísérőnek? – kérdezte Kate, egy pillanatra megfeledkezve Victoria patkányairól.


– Nincs szükséged kísérőre – felelte Mariana, a hangjában maró gúnnyal –, egyedül is elkószálsz a környéken.

– Sajnálom, hogy Victoriát nem vittem magammal – vágta rá Kate. – Gondoskodhattam volna róla, hogy Dimsdale ne bánjon Victoriával úgy, mint egy közönséges szajhával.

– Attól nem tartok, hogy a te erényeden bármi csorba esne – közölte Mariana. – Sok sikert! Ne aggódj, Lord Dimsdale meg sem kísérli, hogy a te sivár kis vagyonodat megszerezze. Mert fülig szerelmes Victoriába.

– Igen, tényleg szeret – helyeselt Victoria szipogva. – És én is szeretem őt. – Újabb könnycsepp gördült végig az arcán.

Kate felsóhajtott. – Ha valóban Victoriának kell kiadnom magam, botrányos lenne, ha Lord Dimsdale-lel kettesben ülnék egy hintóban, márpedig a botrány nem engem érintene, hanem Victoriát. Ezek után senki sem csodálkozik majd, ha a gyermekét az esküvőtől számított kilenc hónapnál hamarabb hozza világra.

A szobában pillanatnyi csönd lett.– Rendben van – szólalt meg végül Mariana. – Victoriát

természetesen én kísértem volna el, de az egészségi állapotára való tekintettel nem hagyhatom most magára. Elviheted magaddal Rosalie-t.

– Egy cselédlányt adsz mellém kísérőnek?– Mi bajod van vele? – förmedt rá Mariana. – Ő majd vigyáz

rád, nehogy valami butaságot találj mondani Lord Dimsdale-nek. És persze, veled megy majd a kutyák cselédje is.

– Victoria patkányainak saját cselédjük van?– Mary Downstairs a neve – szólalt meg Victoria. – Ő pucolja a

kandallókat, és közben mindennap megfürdeti és kikeféli a kutyuskáimat. Tudod, az állattartás nagy felelősséggel jár – tette hozzá.

– Nem viszem magammal Maryt – tiltakozott Kate. – Hogy az ördögbe várhatod el Mrs. Swallow-tól, hogy egyedül boldoguljon mindennel?

Mariana vállat vont.– Ez így nem fog menni – próbált Kate újra észérvekkel

előhozakodni. – Hiszen még csak nem is hasonlítunk.– Dehogyisnem! – förmedt rá Mariana.


– Nos, talán tényleg nem – szólt közbe Victoria. – Mert hát, én olyan vagyok, mint én magam, Kate pedig… – Itt kicsit belezavarodott saját gondolatába.

– Victoria arra próbált utalni, hogy ő feltűnően gyönyörű – sietett a segítségére Kate, de a mellkasában közben furcsa nyomást érzett –, én pedig nem vagyok az. És ehhez még hozzátenném azt is, hogy mindössze apánk házassága révén lettünk rokonok, és semmivel sem hasonlítunk jobban egymásra, mint két idegen nő Angliában.

– A hajatok ugyanolyan színű – közölte Mariana, beleszippantva a vékony szivarba.

– Igazán? – kérdezte Victoria tétován.Marianának ebben szinte igaza is volt. Victoria selyempánttal

hátrafogott haja azonban huncut fürtökben keretezte arcát, a legújabb divatnak megfelelően. Kate viszont, miután kifésülte a haját, feltekerte, és egyszerű kontyba tűzte fel a fején. Nem volt ideje aprólékosan csinosítgatni. Nem csak aprólékosan, semmilyen módon sem.

– Neked elment az eszed – közölte Kate, a mostohaanyjára meredve. – Nem adhatsz ki a lányodként.

Victoria elsápadt. – Attól tartok, anyám, ezúttal igaza van. Én nem is gondoltam ezt át rendesen.

Mariana tekintetében az a fajta feszültség jelent meg, amelyet Kate régóta az őszinte düh jeleként ismert. Most az egyszer azonban zavarban volt, mert nem tudta az okát.

– Kate magasabb nálam – számolta Victoria az ujjain. – A haja egy kicsit szőkébb, és hosszabb is, az arcunk pedig egyáltalán nem hasonlít. Még ha az én ruháimat veszi is fel, akkor sem…

– Victoria a testvéred – zárta le a vitát Mariana, olyan vékonyra zárva a száját, mintha egy laposra kalapált rézcső lett volna.

– Victoria a mostohatestvérem – szólalt meg Kate türelmesen. – Csak mert hozzámentél az apámhoz, még nem lettünk vér szerinti rokonok, az első férjed pedig…

– Victoria a testvéred.


Második fejezet

Pomeroy-kastély Lancashire

Fenség!A szóban forgó úr, Gabriel Albrecht-Frederick William von

Aschenberg, Warl-Marburg-Baalsfeld hercege felnézett udvarmesterére, Berwickre, aki egy tálcát tartott a kezében. – Ez az amfora darabokban van, Wick. Gyorsan mondd!

– Amfora – ismételte Wick fintorogva. – Úgy hangzik, mint valami Párizsban, illetve Párizs nem túl előkelő negyedében kapható pikáns tárgy – tette hozzá.

– Kímélj meg a szójátékaidtól – felelte Gabriel. – Ez a bizonyos kancsó a halottaknak szolgált, nem pedig az élőknek. Hat apró csontocska volt benne, és egy gyermek sírjában találták.

Wick közelebb hajolt, és jobban szemügyre vette az asztalon szanaszét heverő agyagdarabokat. – Hol vannak a csontocskák?

– Az az ostoba Biggitstiff kidobta őket. Valójában ezt a kis kancsót is kihajította, mert a gyerek szegény volt, és őt csak a királyok sírjainak feldúlása érdekeli. Arra próbálok rájönni, hogyan rögzíthették a hiányzó tetőt. Azt hiszem, bronzszegecsekkel erősíthették hozzá – mutatta. – És a rögzítő szegecseket legalább egyszer kicserélték, mielőtt az amforát a sírba helyezték, látod?

Wick újra megnézte a darabkákat: – Megint javításra szorulnak. Miért izgat ez téged annyira?

– Ennek a gyereknek a szülei semmit sem tudtak adni neki, amit magával vihetett volna a túlvilágra, csak ezeket a


csontocskákat – tűnődött Gabriel, miközben felemelte a nagyítóját. – Miért ne érdemelne ez az ajándék ugyanannyi tiszteletet, mint az az értéktelen arany, ami után Biggitstiff kutat?

– Üzenet érkezett Tatyjana hercegnő küldöttségétől – szólalt meg Wick, látszólag elfogadva Gabriel magyarázatát a csontokról. – A hercegnő jelenleg Belgiumban van, és időben megérkezik majd. Csaknem kétszázan fogadták el a meghívásunkat az eljegyzési bálra, köztük az unokaöcséd, Algernon Bennett, Lord Dimsdale. Igazából, úgy tudom, őlordsága már a bál előtt megérkezik.

– És magával hozza az aranyszőrű báránykát is? – Gabriel unokaöccse, aki ködös emlékeiben kövér, nagyfenekű fiúként élt, eljegyezte Anglia egyik leggazdagabb örökösnőjét.

– Őlordsága a jegyesével, Miss Victoria Daltryval érkezik – felelte Wick a jegyzeteibe pillantva.

– Nehéz elhinni, hogy Dimsdale ilyen főnyereményt kaparintott meg magának. Talán a nő szeplős és bandzsa – vélte Gabriel, miközben gondosan összeillesztette a cserépdarabokat, hogy megtalálja a szegecsek helyét.

Wick megrázta a fejét. – Idén tavasszal, Miss Daltry első bálján a hölgyet a leggyönyörűbb nőnek tartották a házasulandó hajadonok között. – Bár a herceg és kísérete alig néhány hónapja tartózkodott Angliában, az arisztokráciát érintő fontosabb pletykákat már jól ismerték. – Mellesleg Miss Daltry jegyese iránti rajongása is köztudomású – tette hozzá az udvarmester.

– Velem még nem találkozott – vetette oda hanyagul Gabriel. – Lehet, hogy elcsábíthatnám, mielőtt a menyasszonyom megérkezik. Egy angol aranybárányt egy oroszért. Angolul sokkal jobban tudok, mint oroszul.

Wick nem szólt semmit, csak lassan, tetőtől talpig végigmérte Gabrielt, aki pontosan tudta, mit láthat a másik: magas homlokból hátrafésült fekete hajat, szeme fölött egyes fehérnépeket megrémítő, markáns szemöldököt és enyhén borostás állat. Gabriel arckifejezésében volt valami, ami elijesztette a finom lelkeket, azokat, akik egy forró éjszaka után szerettek volna hozzábújni, és pajkosan játszadozni hajtincseivel.


– Természetesen megpróbálhatod – jegyezte meg Wick. – De úgy érzem, hogy elegendő feladat lesz a saját menyasszonyodat elbűvölni.

Nem a legjobb sértés volt, de nem is rossz.– Ezt úgy mondtad, mintha Tatyjana alig várná, hogy

láthasson. – Gabriel pontosan tudta, hogy a szemében megvillanó vadság elriasztja az ölebekhez szokott hölgyeket. Ennek ellenére még nem találkozott olyan nővel, akinek a szeme sem rebben, és nem csillog a boldogságtól, hogy megismerkedhet egy herceggel. Szerették, ha a közelükben tudhattak egy herceget.

Mégis, ez volt az első alkalom, hogy Gabrielnek egy leendő feleséget kellett elbűvölnie, nem pedig egy szeretőt, igaz, a nők a házasságot rendszerint komolyabban vették, mint az alkalmi légyottokat.

A herceg magában szitkozódott, de nem jutott el odáig, hogy kimondja. Visszafordult az előtte heverő kis kancsóhoz: – Talán a jegyesemnek sincs nagyobb beleszólása a dologba, mint nekem.

Wick meghajolt. Ugyanolyan csendben távozott, ahogy érkezett.

Harmadik fejezet

Yarrow-ház

Egy pillanatra akkora csend támadt a szobában, mint az erdőben egy pisztolylövés után a vadászaton.

Victoria nem szólt semmit. Kate a húga döbbent tekintetére pillantott, és látta, hogy anyja bejelentése teljesen váratlanul érte.

– Victoria a testvérem – ismételte meg Kate.– Igen, a testvéred, úgyhogy kutya kötelességed elmenni, és

mindent megtenni azért, hogy a húgod házassága megköttessen, mielőtt tönkretennéd Victoria életét.


Kate egy pillanatra fellélegzett. Biztosan félreértette, mert nem lehet, hogy…

– Victoria csak a féltestvéred – helyesbített Mariana rekedten.– Mármint… – Kate Victoriához fordult. – Hány éves is vagy?– Jól tudod, hány éves vagyok – felelte Victoria szipogva, az

alsó ajkát tapogatva. – Majdnem pontosan öt évvel fiatalabb nálad.

– Tizennyolc – számolta ki hangosan Kate. Szíve hevesebben vert.

– Ami azt jelenti, hogy te már huszonhárom is elmúltál – vágott közbe Mariana vidáman. – De mondhatjuk úgy is, hogy huszonnégy éves vagy. A te korodban könnyen elfelejti az ember.

– A férjed, az ezredes… – tűnődött tovább hangosan Kate.Mariana vállat vont.Kate érezte, hogy alig kap levegőt. Hirtelen, mintha az egész

élete összeomlott volna, és választ kapott volna minden addig megválaszolatlan kérdésére. Eszébe jutott az a megdöbbenés, amelyet akkor érzett, amikor apja két héttel az anyja halála után hazajött és bejelentette, hogy külön engedéllyel újra megnősül.

Maga előtt látta az anyját, ahogy a betegágyban fekszik oly sok éven át, az apja pedig időnként benéz hozzá, mond neki néhány jó szót, és csókokat küld felé a kezével, de sohasem ül le a felesége mellé.

Mert apja akkor már Marianához osont el.– Talán kimaradtam valamiből? – szólalt meg Victoria

egyikükről a másikra pillantva.– Csak nem fogsz sírva fakadni, Kate?Kate erőt vett magán. Soha sem sírt, legalábbis az apja

temetése óta nem.– Ne aggódj, nem fogok! – kiáltott fel.Egy pillanatra megint csönd lett.– Megtisztelnél vele – törte meg végül a csendet Kate, a

mostohaanyjának szegezve a kérést –, ha beavatnál a részletekbe, mert alig várom!

– Semmi közöd hozzá – jelentette ki Mariana. Majd Victoriához fordult: – Idehallgass kedvesem, emlékszel, hányszor találkoztunk a mi drága Victorunkkal, mielőtt ideköltöztünk?


Victor! Kate soha sem gondolta, hogy az apja nevének bármi köze lenne mostohatestvére nevéhez.

– Igen – felelte Victoria –, emlékszem.– Azért emlékszel ilyen jól, mert anyád apám szeretője volt –

foglalta össze Kate. – Mindent összevetve legalább tizenegy évig járt hozzátok anyám halála előtt. Létezett egyáltalán az a bizonyos ezredes? Törvényesen született Victoria?

– Ez most már nem számít – felelte erre Mariana. – Gondoskodtam a jövőjéről.

Kate tisztában volt vele, hogy az ő jóságos, bolond apja mindent a feleségére hagyott… Mariana pedig édes kis hozományt vett ki belőle Victoriának, fittyet hányva arra, hogy a birtokot miből fogják fenntartani. Itt már minden Victoriáé volt.

Aki amellett, hogy várandós, ráadásul még törvénytelen is. Mariana állítólagos első férje, az a bizonyos ezredes soha nem is létezett.

Mariana felállt, hogy elnyomja szivarját a félig szívott csikkekkel teli hamutartóban.

– Nem is értem, hogy ti ketten miért nem ugrotok egymás nyakába örömötökben a hír hallatán. De mivel látom, hogy nem teszitek, röviden összegzem a feladatokat: Katherine, te elmégy a Pomeroy-kastélyba, mivel a húgod gyermeket vár, és szüksége van a herceg jóváhagyására. Úgy teszel majd, mintha Victoria lennél, magaddal viszed azokat az átkozott kis dögöket, és mindent elkövetsz, hogy teljesítsd a feladatod.

Mariana szigorúnak és a szokásosnál fáradtabbnak tűnt.– Cserébe Crabtree-ék a házukban maradhatnak – közölte

Kate.Mariana egy vállrándítással válaszolt. Valójában egyáltalán

nem érdekli, hogy mi lesz Crabtree-ékkel, gondolta Kate.– Idehívattam a fodrászt, aki Victoria haját vágja – folytatta

Mariana. – Holnap reggel itt lesz, hogy lenyírja a fejedről azt a szénaboglyát. Három varrónő is elkíséri. Legalább húsz különböző ruhára lesz szükséged.

– Három vagy négy napot töltesz majd a kastélyban – tette hozzá Victoria.


A lány felállt, és Kate most először vette észre rajta, hogy várandós. Volt valami sutaság a mozgásában.

– Sajnálom – lépett Victoria Kate-hez.– Semmit sem kell sajnálnod! – vágott közbe Mariana.– De igenis kell – erősködött Victoria. – Sajnálom, hogy ilyen

ember volt az apánk. Nem azért, mert elvette az anyámat, csak mert… sajnálom ezt az egészet. Azt, hogy mit gondolhatsz most róla.

Kate nem akart az apjára gondolni. A halála óta, legalább hét éve próbált nem gondolni rá. Túlságosan fájdalmas volt felidézni az apja nevetését, ahogy izgalmas londoni történeteket mesél a kandallónál állva, ahol a tűz visszatükröződött a borospoharán.

Most pedig kapott egy jó adag újabb okot, hogy miért ne akarjon rá gondolni.

Udvariasan viszonozta Victoria ölelését, majd kibontakozott a karjából, és Marianához fordult: – Miért kell ma veletek vacsoráznom?

– Lord Dimsdale kételkedik abban, hogy elég nagy-e köztetek a hasonlóság, és képes leszel-e becsapni mindenkit, aki látta már a húgodat.

– Talán a hajam…– A hajad a legkevesebb – vágott közbe a mostohaanyja. –

Meglátod majd, ha elegáns ruhába öltözöl, máris hasonlítani fogsz a húgodra. Victoriát a szépségéről, a kutyáiról és az üvegcipellőjéről ismerik. Ha nem teszel csípős megjegyzéseket senkire, átmész a vizsgán.

– Mi az ördögnek kell az üvegcipellő?- kérdezte Kate.– Mert olyan szép! – lelkesedett Victoria, összecsapva két

kezét. – Én hoztam divatba ebben a szezonban, és azóta mindenki ilyet hord.

– Majdnem ugyanakkora a lábatok – tette hozzá Mariana. – Rád is jó lesz az a cipő.

Kate a kopott, szürke szoknyájára pillantott, majd a mostohaanyjára nézett. – Mit tettél volna, ha még élne az apám? Ha engem is időben bevezetnek a társaságba, és az emberek észrevették volna, mennyire hasonlítunk Victoriával?


– Nem érdekelt volna – felelte Mariana a szokásos vállrándítással.

– De hát miért? Nem lett volna kockázatos, hogy valaki együtt lát bennünket, és találgatni kezd?

– Victoria öt évvel fiatalabb nálad, iskolába járattam volna, amíg férjhez nem mész.

– Lehet, hogy nem tetszettem volna meg senkinek, nem találtam volna férjet, lehet, hogy az apám…

Marianának mosoly bujkált a szája szegletében. – Ó, dehogynem! Sohasem néztél még tükörbe?

Kate Marianára meredt. Persze, hogy nézett már tükörbe. De tökéletesen átlagos vonásokat látott benne. Nem Victoria érzéki szempárját, sem huncut hajfürtjeit, sem elbűvölő mosolyát. Úgy érezte, ő ezekkel nem rendelkezik.

– Milyen bolond vagy, te lány! – állapította meg Mariana, megint kezébe vette a szivardobozt, majd ismét ledobta. – Túl sokat szívok, és csakis miattad. Az ég szerelmére, eredj és öltözz fel este nyolcra egy rendes ruhába! Jobban tennéd, ha egyenesen Victoria cselédjéhez mennél, mert ebben a göncben még kandallótisztításra sem lennél jó.

– De én nem akarom, hogy Algie így lásson – szipogta Victoria.– Utasítom majd Cherryderryt, hogy csak egy gyertyát tegyen

az asztalra – nyugtatta meg az anyja. – Dimsdale még a tányérja körül szimatoló patkányokat sem fogja látni.

Most tehát visszatértünk a patkányokhoz, és ez így is van rendjén, hiszen a történet velük kezdődött.

Negyedik fejezet

Kate hozzászokott már, hogy a háztartás vezetése rá hárul. A szolgák sem tehettek róla, hiszen még a legjobbaknak is a


csontjaiba ivódott az évek során, hogy urakat szolgáljanak. Nem arra voltak kiképezve, hogy egy rangon aluli személynek ugráljanak. A személyzet szemmel láthatóan érzékelte, hogy Mariana nem nemesi származású. Kate a maga részéről úgy vélte, mostohaanyja talán egy boltos lánya lehetett, és hozzáment egy ezredeshez. Nem gondolta volna, hogy egy ilyen nő…

Mármint egy megesett nő. Az apja szeretője, vagy másképpen fogalmazva: egy közönséges szajha.

Nem nagy meglepetés, hogy Victoria teherbe esett. Az anyja aligha volt alkalmas rá, hogy megóvja őt ettől. Voltaképpen maga Kate sem tudta pontosan, hogyan kell előkelő társaságban viselkedni. Mindössze tizenkét éves volt, amikor édesanyja ágynak esett, és tizenhat, amikor végül meghalt, majd az apja újranősült. Hiába tanították meg rá, hogyan használja helyesen az evőeszközöket, az előkelő társaságok kifinomult viselkedési szabályait ő sem ismerte.

Egy évig vett ugyan táncleckéket, de az olyan régen volt, hogy már mindent elfelejtett. Nem tudta például, léteznek-e szabályok a hercegekkel való viselkedésben. Talán hátrálva kell kimenni a szobából, miután elbúcsúznak? Vagy ezt a szabályt csak a királyok és királynők társaságában szokás alkalmazni?

Victoria cselédlányát, Rosalie-t gardróbszobájában találta. Évekkel ezelőtt a szobát még vendégszobaként használták, de egy idő után Victoriának annyi ruhája lett, és olyan kevesen jöttek hozzájuk látogatóba, hogy átalakították gardróbbá.

Kate némi kíváncsisággal nézett körül. A szobában cseresznyefa szekrények sorakoztak, telis-tele ruhákkal. Fodros csipkék és hímzett anyagok lógtak ki a félig nyitott fiókokból. A szobában rózsa és frissen mosott ruha illata terjengett.

– Cherryderry említette a mai vacsorát, a fodrászok pedig holnap jönnek – köszöntötte őt Rosalie. – Átválogattam Miss Victoria összes ruháját. – Ez nem kis feladat lehetett, tekintve, hogy Victoriának másfélszer annyi ruhája volt, mint az anyjának, bár valamivel rendezettebben tárolta őket. – Szerintem ezt kellene ma este felvennie, néhány öltéssel magára tudnám igazítani.


Rosalie egy halvány rózsaszín ruhát tartott a kezében. Nagyon mélyen dekoltált volt, de a kebel alatti rész elég szorosnak tűnt, az alsószoknyára omló fodrok és redők alól pedig sötét rózsaszínű betét bukkant elő.

Kate finoman megérintette. Apja meghalt, mielőtt még elkezdhették volna látogatni a divatszalonokat, hogy összeállítsák a ruhatárát első báli szezonjára. A gyász feketéjéből egyenesen a durva posztókba kellett átöltöznie, jelezve ezzel a háztartásban betöltött szerepének változását is.

– Ez a rózsaszín árnyalat – magyarázta Rosalie élénken – jól ellensúlyozza majd a hajszínét. Nem lesz szüksége fűzőre sem, mert maga nagyon karcsú.

Elkezdte kigombolni a lány ruháját, Kate azonban eltolta a kezét.

– Engedje meg, kérem – kérlelte Rosalie.Kate azonban a fejét rázta. – Már évek óta magam öltözködöm,

Rosalie. Megengedem, hogy segíts belebújni abba a ruhába, de levetkőzni egyedül fogok. – Ezt meg is tette, és hamarosan ott állt egy szál, kopott alsóruhában. Fűzőt nem viselt, mert túl kényelmetlen lett volna hordani a mindennapi lovagláshoz.

Rosalie egy szót sem szólt, csak nézte a rövidke, foszlott alsóinget, amelyet Kate kissé ügyetlenül maga stoppolt meg. – Mr. Daltry… – szólalt meg a cselédlány, de nem folytatta.

– Forog a sírjában és hasonlók – fejezte be a lány. – Gyerünk, Rosalie, essünk túl a többi dolgon!

A cselédlány a felszólításra kiszedegette a lány hajcsatjait és egyesével a szájába vette őket, mintha fél pennyket számlálna. – Nem is gondoltam volna, hogy ennyi haja van! – csodálkozott fennhangon, mialatt az összes csatot kivette Kate hajából és kiszabadította fürtjeit.

– Nem szeretek vele sokat bajlódni – magyarázta a lány. – Útban van és csak zavar munka közben.

– Magának nem lenne szabad dolgoznia! – fakadt ki Rosalie. – Ez egyszerűen nincs így jól, ez az egész, ahogy a kisasszony itt áll előttem ebben az ingben… ami olyan, mint egy mosogatórongy. Erről én nem is tudtam. – Ledobta a hajkefét és kihúzott egy mély fiókot. A fiókban egy rakás, vadonatúj fehér alsóing feküdt.


Rosalie felkapott egyet. – Miss Victoria észre sem veszi majd, nem mintha nem törődne vele, hiszen ő más, mint az anyja. Tudja, gyűjti a selyem alsóingeket – magyarázta a cselédlány, mialatt lerángatta Kate-ről a sajátját, és félredobta.

– Én jobban szeretem a puha pamutot, mert az izzadság ezeken nagyon csúnya foltot hagy. Így, ni! Elvégre, akkor lesz csak igazi hölgy, ha tetőtől talpig rendesen felöltözik.

A gyönyörű, csipkebetétes alsóing áttetsző felhőként ölelte körül Kate-et. Bárcsak élne még az apja! Akkor Kate is lehetett volna elsőbálozó, és ő is ilyen holmit viselhetett volna, nem azokat a kopott, agyonhordott, komor, szürkéskék ruhákat, amelyekben úgy festett, mint egy szegény rokon. Mellesleg valójában az is volt.

Édesanyja hagyott ugyan rá némi hozományt, ám abból aligha tud majd megélni, ha nem találkozik egy hozzá illő, vagyonos férfival. Évekig győzködte magát, hogy el kellene hagynia ezt a házat és Londonba utazni, ahol munkát kereshetett volna, elszegődhetett volna például nevelőnőnek… vagy bármi mást, csak innen el. Ez azonban azt jelentette volna, hogy a személyzetet és a birtokon élő bérlőket felügyelet nélkül hagyja, és Mariana kénye-kedvére bánhat velük.

Így aztán itt maradt.Egy óra múlva készen állt, berakott, beigazított és megfésült

hajjal ült, és csaknem úgy festett, mint Victoria. Az arca finoman bepúderezve, hogy jobban hasonlítson a húga porcelán arcbőréhez, Rosalie halvány rózsaszín pirosítót is kent rá, és a száját is kifestette.

Kate a tükör előtt állva várta, hogy megláthassa a meglepő hasonlóságot. Hogy rádöbbenjen, mennyire hasonlít Victoriához, aminek következtében majd őt is egyedülálló szépségként emlegetik.

Pedig a vak is látta, hogy cseppet sem hasonlít a húgára, és nem is rendkívüli szépség. Túlságosan esetlenül és mereven állt neki ez a vállrésznél furcsán felgyűrődő ruha.

Rosalie megrángatta a ruha egyik ujját.– Vastagabb a karja, mint Miss Victoriáé – mormogta.


Kate az említett végtagjára nézett és pontosan tudta, mi a probléma. Naponta legalább két-három órát töltött nyeregben, és intézte a birtok ügyeit. Akárcsak az apja régi intézője, aki egykor ezt a munkát végezte, mielőtt Mariana el nem küldte. A lány elnézte izmos karját és enyhén napsütötte bőrét, és kizártnak tartotta, hogy más ifjú hölgy hasonló problémával küzdene.

Kate-nek az arccsontja is túl határozott volt, a szemöldöke pedig sűrű.

– Nem hasonlítok Victoriára – állapította meg kissé szomorúan. Titokban remélte, hogy a divatos ruhákban majd átváltozik, és ugyanolyan szép lesz, mint a húga. Az előkelő társaság ékköve is lehetne.

Ám ez inkább egy gyémántra, s nem egy kemény kőre igaz.– Ez a fazon nem áll jól magának – ismerte el Rosalie. – És a

rózsaszín sem volt jó ötlet. Az erősebb színek jobban illenének magához.

– Ugye tudod, miért kell úgy kinéznem, mint Victoria? – Kate tisztában volt vele, hogy Cherryderry követte őt egészen a mostohaanyja szobájáig, és az ajtóban végighallgatta az ott elhangzott párbeszéd minden részletét.

Rosalie színlelt meglepődéssel a szája elé kapta a kezét. –Remélem, semmi olyanról nem tudok, amibe nem kellene beleütnöm az orromat.

– Nekem kell majd elkísérnem Lord Dimsdale-t a Pomeroy-kastélyba, és mindenkivel el kell hitetnem, hogy én vagyok Victoria.

A cselédlány és Kate tekintete a tükörben találkozott.– Nem fog menni – állapította meg Kate. – A húgom túl szép.– Maga is gyönyörű – biztosította Rosalie határozottan. – Csak

másképp.– Túl nagy a szám, és sohasem lesz olyan alakom.– Amióta az apja meghalt, maga tíz ember helyett dolgozik.

Miss Victoria pedig, egyem a lelkét, olyan puhány, mint egy párna, nem igaz?

Kate szemügyre vette a ruhát a mellénél. Vagyis inkább ott, ahol annak lennie kellett volna. – Nem tudnál valamit tenni a


mellemmel, Rosalie? Ebben a ruhában olyan, mintha nem is lenne.

A cselédlány megrántotta a kényes kelmét.– Ne aggódjon, Miss Kate, szép, formás melle van. Ez a ruha

nem a legelőnyösebb, de keresek majd olyat, amelyik jobban áll. Miss Victoriának szerencsére van elég ruhája a szekrényekben. -

A következő pillanatban betuszkolt két feltekert harisnyát Kate alsóingébe, és ezzel megoldották a problémát.

Különös volt, hogy a lány vonásai egyszerre hasonlítottak, ugyanakkor teljesen különböztek is Victoriáétól. Persze idősebb volt nála öt évvel. Így bebugyolálva, fodrokkal ékesítve, inkább emlékeztetett egy reményvesztett, korosodó aggszűzre.

Kate-et pánikba ejtette ez az új érzés. Sohasem volt alkalma előkelő kisasszonyként öltözni, legalábbis az utóbbi néhány évben, és nem gondolt rá, hogy elszálltak azok az évek, amikor férjhez kellett volna mennie.

Néhány hét múlva tölti be a huszonnégyet, de úgy érezte magát, mint egy vénséges özvegyasszony.

Miért nem tűnt fel neki már korábban, hogy nem elég gömbölyded és kívánatos? Mikor áradt szét az ereiben a keserűség, és… mikor változott át fiatal lányból valami egészen mássá?

– Ez nem fog menni – szólalt meg hirtelen. – Egy árnyalatnyit sem hasonlítok egy ifjú hölgyre, aki az első bálon vihart kavart az előkelő társaságban.

– Higgye el, csak egy jó ruha kell – nyugtatta Rosalie. – Ebben a ruhában valóban nem a legjobb formáját mutatja a kisasszony. De keresek majd egy jobbat magának.

Kate-nek nem sok választása volt, csak némán bólintott. Arra gondolt…

De nem igazán gondolt semmire. Mindössze annyit tudott, hogy férjhez akar menni, és saját gyerekeket szeretne.

Hirtelen éles pánik hasított belé. Mi van, ha már túl öreg? Mi lesz, ha sohasem talál…?

Nem folytatta a gondolatot.Mindezt Victoriáért, az ő nemrég megtalált féltestvéréért teszi.

Azután elutazik Londonba, és felhasználja az anyja által


ráhagyott, szerény hozományt, hogy megvásárolja rajta házassági engedélyét.

Rengeteg nő csinálja ezt, sok éve szokás, és ő is meg tudja tenni.

Kate kihúzta magát. Amióta apja meghalt, nagyon jól megtanulta, milyen érzés a megalázottság: amikor az ember gyorsan eldugja a kezét, valahányszor ismerősökkel találkozik, nehogy meglássák kivörösödött ujjait. Csizmáját szorosan a lova mellett tartja, nehogy felfedje rajta a kifeslett részt. És úgy tesz, mintha a fejfedőjét mindig otthon felejtette volna.

Ez is csak egy újabb megaláztatás – felöltözni, mintha jelmezt öltene magára, amelyben úgy érzi magát, mint egy pária. De ezen is túllesz majd.

Ötödik fejezet

Kate órákkal később, teljesen kimerülten tért vissza a szobájába. Aznap hajnali öt óra óta talpon volt, hogy elvégezze a több órát igénybe vevő könyvelést, azután nyolckor már a lovon ült… nem beszélve az aznapi ártalmatlannak tűnő bejelentéseknek köszönhetően őt ért érzelmi megpróbáltatásokról. A vacsora alatt Mariana ingerülten viselkedett, még Algie-val is, Victoria pedig halkan végigsírta mindhárom fogást.

És ezek után a kutyák – vagyis a patkányok – ott vártak rá, kis félkörben ülve.

Akkoriban divatos kiegészítőnek számított egy öleb, Victoria és Mariana pedig – akiknek egy báli ruha nem elég, legalább huszonhárom kell – nem elégedtek meg egy kutyával, rögtön három kellett nekik.

Három finom szőrű, csaholó selyempincsi.Elképesztően apró állatkák voltak, egy macskánál is kisebbek.

Volt bennük valami, szinte túlzott, selymes elegancia. Kate


magának sohasem választott volna ilyen kutyát, ő jobban kedvelte a mozgékonyabb, nagyobb testű fajtákat. A birtokon sokszor futottak elé ilyen kutyák, amikor valamelyik bérlőt lóháton meglátogatta. Azok aztán igazán ugattak, s nem csak csaholtak.

Bár abban a pillanatban a kiskutyák sem csaholtak. Kate beléptére felálltak és puha, szőrös, meleg testüket farkcsóválva a bokájához dörgölték. Talán magányosak. A baleset előtt a kutyák mindig Victoria közelében voltak. Lehet, hogy éhesek. Vagy még rosszabb: talán le kell őket vinni a kertbe. Bárcsak Kate is csengethetne valakinek a szobájából… De a hozzá hasonlóknak nem adatott meg, hogy szolgákat hívhassanak magukhoz.

– Azt hiszem – szólalt meg lassan, a lépcsőkre és sajgó lábára gondolva –, ki kell mennünk egy kicsit. – Voltaképp örülnie kellett volna, hogy nem végezték el a dolgukat a szobájában; a szag legalább hónapokon át bennrekedt volna abban a nehezen szellőztethető kis helyiségben.

Időbe telt, míg Kate rájött, hogyan kell a pórázt ráerősíteni az állatok kövekkel kivert nyakörvére, miközben azok csaholva, ugrándozva próbálták az arcát nyalogatni. Nem volt egyszerű visszalökdösni őket.

A lány végül levánszorgott velük a szobájához vezető meredek lépcsőn, amelynek fokain hangosan kopogtak a „patkányok" körmei. Annyira fáradt volt, hogy még a nevükre sem emlékezett, bár halványan derengett két, hasonló hangzású név, talán Szőrmók és Szirmok.

– Megették a vacsorájukat? – érdeklődött Cherryderry néhány perc múlva. A komornyik vette a fáradtságot, hogy elkísérje Kate-et a hátsó kertbe, ahol megmutatta a kutyák számára elkerített részt.

– Úgy egy órája felküldtem Richárdot a szobájába, hogy etesse meg, és hozza le őket sétálni. Megértem, hogy nem mindenki szereti a kutyákat, pedig ezek nem is olyan gonosz állatok – mondta Cherryderry rájuk pillantva. – Ők semmiről sem tehetnek.

A kutyák egymás hegyén-hátán ugráltak, puha, tollszerű farkincáikat csóválták, hegyes orrocskájukkal szimatoltak.


– Caesar nem szándékosan harapta meg Miss Victoriát - folytatta a komornyik. – Nem kell aggódnia, mert nem harap.

– Caesar? Úgy emlékeztem, mintha mindegyiküknek valami „sz" betűs neve lenne.

– Pont ez a probléma – magyarázta Cherryderry. – Miss Victoria mindig más néven szólítja őket. Szinte hetente változtatja. Először Ferdinánd, Felicity és Frederick voltak. Most éppen Caesar, Coco és Chester a nevük. Azelőtt pedig voltak már Mopszi, Maria és még valami. Ez itt a falkavezért látja, egy kicsit nagyobb, mint a másik kettő. Caesar. A másik kettő pedig Coco és Chester, bár Chester inkább a Frederickre vagy a Freddie-re hallgat.

– Nem is kérdeztem még, pontosan miért is harapta meg Caesar Victoriát?

– A kisasszony a szájából etette.– Micsoda?– Egy darabka húst tartott a szájában, és arra biztatta a kutyát,

hogy vegye el onnan. Nem túl jó ötlet a kutya és az étel közé állni.Kate megborzongott: – Ez undorító.– Állítólag Sarolta walesi hercegnő is ugyanerre tanította be a

kutyáit. A hercegnőt kellene megkérdezni erről.– És hogy tudom elérni, hogy éjszaka csendben legyenek? –

kérdezte Kate sóvárgó hangon, miközben elképzelte magát az ágyában.

– Egyszerűen bánjon velük úgy, mint a kutyákkal: tisztelettel, de következetesen. Miss Victoria elkövette azt a hibát, hogy úgy kezelte őket, mint a kisbabáit. Amikor meg zavarták őt vagy nem viselkedtek jól, leküldte őket a konyhába, ezért sohasem tanulták meg, hogyan kell rendesen viselkedni. Adok magának egy kis kutyacsemegét. Azzal jutalmazza meg őket mindig, ha valamit jól csinálnak, és nem lesz velük gond.

Visszaúton a szobájához Kate új felfedezést tett: minden kutyus önálló személyiséggel rendelkezik. Caesar figyelemre méltóan ostoba volt. Úgy tűnt, tudatában van annak, hogy ő a legnagyobb, és úgy is viselkedett: folyton fel-alá járkált a szobában, érzékeltetve, hogy bárkit megtámadhat, aki belép. Kate-et egy császári hadvezérre emlékeztette; illett rá a neve.


Frederick magányos volt, legalábbis ezt jelezte, amikor felugrott a lány ágyára, és elkezdte a térdét nyalogatni, mialatt őrülten csóválta a farkát. Ezután drámaian könyörgő tekintettel nézett rá, majd lábait a magasba emelve, a hátára gördült. Nem volt egy lángész, és a Freddie név jobban illett rá, mint a Frederick.

Coco a hiúság összes jelét megmutatta. Victoria apró, csillogó drágaköveket ragasztgatott a nyaka köré a szőrére, ám a kutya meg se próbálta levakarni őket, ahogy azt egy magára valamit is adó kutya tette volna. Coco csak ült, mancsait szimmetrikusan egymás mellett tartva, orrát a levegőbe emelve. Nem adta jelét, hogy Kate ágyának közelébe szeretne menni, csak méltóságteljesen elhelyezkedett a padlón heverő bársonypárnán, amely mellette egy tálka víz állt.

Kate felemelte Freddie-t az ágyáról, és ledobta a padlóra, de a kutya azonnal visszaugrott. A lány túlságosan fáradt volt, halálosan fáradt, hogy tovább tiltakozzék.

Egy darabig csak feküdt az ágyban, és kicsit bosszankodva gondolt az apjára. Hogy tehette ezt? Bizonyára szerette Marianát; különben miért vette volna feleségül a szeretőjét?

Abban a pillanatban hálát érzett, amiért sohasem lett elsőbálozó. A társasági életről csak hallomásból voltak információi, azzal azonban tisztában volt, hogy nem fogadják szívesen a rossz hírű anyától született lányokat, még akkor sem, ha Mariana végül hozzáment a pártfogójához.

Mariana és Victoria azonban az előítéletekkel dacolva bevonult Londonba, és az apja londoni házának ajtaját szélesre tárva úgy vezették be Victoriát a társaságba, mint egy elbűvölő ifjú és gazdag örökösnőt.

Volna mit tanulnom tőlük, gondolta Kate álmosan.

Hatodik fejezet


Másnap reggel

A francia fodrász és a két londoni orvos együtt érkezett meg a következő nap reggelén, az egyik azért, hogy levágja Kate haját, a másik kettő pedig, hogy felnyissa és összevarrja Victoria ajkát. Mindkét lány tiltakozott a beavatkozás ellen. Mariana hisztérikusan hadonászott a szivarjával, és halaskofa módjára üvöltözött. Az előző esti találkozás Rosalie-val kijózanította Kate-et. Ő sem lesz már fiatalabb, és az egyetlen ékességének a haja számít. Alkatra így is túl vékony volt, szinte már kórosan sovány. Sűrű haja nélkül pedig még vékonyabbnak fog tűnni az arca.

– Nem engedem! – tiltakozott emelt hangon, túlkiabálva Victoria zokogását.

Az egészben az volt a legkülönösebb, hogy Kate ritkán tiltakozott bármi ellen is. Igaz, hogy az elmúlt hét évben foggal-körömmel harcolt a mostohaanyjával: például akkor is, amikor Mariana kirúgta a ház intézőjét, és utasította Kate-et, hogy attól fogva ő gondoskodjék a beszerzésekről; vagy amikor elküldte a birtok könyvelőjét, és a könyveket odadobta Kate-nek, hogy éjjelente dolgozzon rajtuk.

A lány azonban soha, egyetlen feladatot sem tagadott meg. Elrakta a birtok könyveit és a számlákat, elvállalta az ügyintézést, megvált nemesi rangjától, a cselédeitől, az intézőtől és a tiszttartótól is.

Kissé ironikusnak tűnt, hogy a tiltakozást éppen a hiúsága váltja ki belőle.

– Nem és nem! – ismételgette.Monsieur Bernier felemelte a kezét, és trillázó francia

akcentussal elmagyarázta, hogy egy elegánsan vágott frizurával legalább tíz évvel fiatalabbnak tűnik majd. Egyúttal burkoltan célzott rá, hogy a mademoiseíle-nek szüksége is van arra a mínusz tíz évre.

Kate azonban megmakacsolta magát.– Igazán nagyra értékelem a véleményét, monsieur, de nem.


– Ezzel mindent tönkreteszel! – őrjöngött Mariana. – Mindent! A húgod nem tud majd férjhez menni, és a gyermeke házasságon kívül születik meg.

Kate Monsieur Bernier tágra nyílt szemébe nézett. Miután hét évig vezette a birtokot, megtanulta, hogyan kell valakit átható pillantással végigmérni, a fodrásznak azonban a szeme se rebbent.

– Nem lesz semmi baj, anya – szólt közbe szipogva Victoria –, legfeljebb Kate majd parókát vesz. Igaz, hogy kicsit melege lesz benne, de csak néhány napig kell majd elviselnie.

– Parókát? – sziszegte Mariana elfojtott hangon.– Több színben is tudok mutatni, a ruháimmal összhangban –

felelte Victoria. – Rosalie majd reggelente befonja Kate haját, és feltűzi a paróka alatt. Elegáns lesz, és senki sem fog gyanakodni, azt gondolják majd, hogy szeretem a parókákat.

– Nem is rossz ötlet – mondta Mariana, nagyot szippantva szivarjából.

– Még a póthajtincsemet is elviheted, Kate – lelkesedett Victoria.

Kate az orrát ráncolta.– Hidd el, olyan bájos, elegáns halványkék, és tökéletesen illik

a zöldes és kékes árnyalatú ruhákhoz. Van hozzá egy kövekkel kirakott hajpánt is, hogy le ne essen a fejedről.

– Rendben van – zárta le Mariana. – De most az orvosok megnézik a szádat, Victoria, és ezzel többet egy szót sem akarok hallani ma senkitől.

Lánya ordított és toporzékolt, de az orvosok végül felnyitották a sebet, és kitisztították.

Mariana fejfájással vonult vissza a szobájába; Victoria zokogó-rohamot kapott, Kate pedig fogta a kutyákat, és meglátogatta a Crabtree családot.

Hetedik fejezet


Pomeroy-kascély

Tehát mi a baja az oroszlánnak? – kérdezte Gabriel Wicktől, mialatt sietős léptekkel tartottak az udvar hátsó fala mellett elkerített egzotikus állatkert felé.

– Pontosan én sem tudom. Állítólag folyamatosan hány –magyarázta Wick.

– Szegény, öreg jószág – sajnálkozott Gabriel, amikor az oroszlán ketrecéhez ért. Az állat a hátsó fal mellett kuporgott, oldala fájdalmasan hullámzott. Mindössze néhány hónapja volt Gabriel tulajdonában, és azelőtt mindig fényesen csillogott a szeme, az sugárzott belőle, hogy bármikor kész kiugrani a ketrecéből és felfalni egy bámészkodót.

Most azonban teljesen másképp festett: szeme homályos volt, ábrázata levert. Ha ló lenne, akkor…

– Nem elég öreg még ahhoz, hogy meghaljon – szólalt meg Wick, mintha olvasna Gabriel gondolataiban.

– Augustus azt mondta nekem, hogy már csak alig egy éve van hátra.

– A nagyherceg már rég meg akarta szüntetni az állatkertet, ezért kissé eltúlozta az oroszlán korát. Pedig ha jól tudom, még ötéves sem múlt, vagyis sok ideje lehet még.

– Hogy vannak a többiek? – Gabriel továbbsétált az oroszlánketrectől Lyssa, az elefánt ketrece felé, aki békésen himbálta feléjük ormányát. Szelíd vérmérsékletű állat volt, a herceg láttán barátságosan trombitált egyet. – De mit keres az elefánt ketrecében egy majom?

– Összebarátkoztak a hajóút alatt – felelte Wick. – És sokkal vidámabbak így együtt.

Gabriel közelebb lépett, és megbámulta a majmot.– Elképzelésem sincs, milyen fajta. Te tudod?– Ha jól tudom, törpe selyemmajomnak hívják, egy pasától

kapta a nagyherceg.– Az elefántot pedig egy indiai maharadzsától? Bárcsak ne

ajándékoznának az emberek állatokat egymásnak! Bűzlik tőlük ez az udvar.


Wick hangosan beleszippantott a levegőbe. – Hát igen. Talán átköltöztethetnénk őket a sövénylabirintuson túli kertrészbe.

– Lyssa magányos lenne ott kint, egyedül. Gondolod, hogy időnként kiengedhetjük a ketrecéből? Nem hinném…

– Megkérdezem, hogy építhetünk-e egy másik kerítést a gyümölcsösben – mondta Wick.

Gabriel még néhány pillanatig a szokatlan párosra meredt. A majom az elefánt fején ült és a fülét csapkodta bütykös ujjaival.

– Találtál már valakit az állatok gondozására, aki ért az elefántokhoz és az egzotikus vadállatokhoz?

– Még nem – felelte Wick – Megpróbáltunk elcsábítani egy idomárt a Peterman Cirkusztól, de végül nem akarta otthagyni a saját oroszlánjait.

– És nem fogadhatnánk be Peterman oroszlánjait a mi szegény beteg állatunk mellé? – Gabriel visszasétált az első ketrechez. – Mi az ördög baja lehet, Wick?

– Ferdinánd herceg úgy véli, hiányzik neki az emberhús, de én ezt a kijelentést inkább figyelmen kívül hagynám.

– Miért, mi mivel etetjük?– Marhahússal – mondta Wick. – Azért az sem rossz.– Talán nem tudja megemészteni. Mit szokott enni a

nagybátyám egy átdorbézolt éjszaka után?– Levest.– Próbáld meg, hátha az oroszlánnál is beválik.Wick felvonta szemöldökét, de bólintott.– És ha már itt tartunk, hol van a nagybátyám?– Őfensége ma reggel egy csata makettjén dolgozik. Katonai

célra igénybe vette a disznóólat, amely szerencsére lakatlan, és kinevezte Császári Háborús Múzeumnak. Negyven vagy ötven tejesüveg jelképezi a különböző hadseregeket és a tábornokokat. Kiállítása nagy népszerűségnek örvend a szolgák és a gyerekek körében.

– Gondolom, akkor most éppen jól érzi magát – nyugtázta Gabriel. Egy pillanatra elhallgatott, amikor egy hórihorgas férfi jelent meg az udvaron, és feléjük tartott. Bozontos haja égnek állva meredezett a fején, és minden mozdulatnál finoman meglebbent. – Emlegetett szamár – jegyezte meg Gabriel.


– Neked is szép jó napot, fiacskám – üdvözölte tétován a nagybátyja, Ferdinánd Barlukova herceg. – Nem láttad valahol az én szerencsétlen kutyámat?

Wick óvatosan Gabriel válla mögé lépett és csendben megjegyezte.

– Gyanítom, hogy az oroszlán megette.– Szőröstül-bőröstül?– Talán ez megmagyarázza az állapotát.– Nem láttam a kutyádat – fordult Gabriel a nagybátyja felé.– Tegnap megevett egy tál ecetes vadalmát – mesélte

Ferdinánd herceg kissé meghatottan. – Savanyúságdiétán tartom, csak ilyesmiket kap. Úgy hallottam, jót tesz az emésztésének.

Az ecetes alma nem éppen kutyának való táplálék – és áttételesen, oroszlánnak sem. – Talán megszökött – tűnődött Gabriel, mialatt a belső udvarhoz vezető kapu felé fordult. – Lehet, hogy nem értékelte a diétás újításaidat.

– A kutyám imádja a savanyúságot – erősködött Ferdinánd. – Teljesen odáig van érte, különösen a savanyított paradicsomért.

– Legközelebb próbálkozz ecetes hallal. – Gabriel a szeme sarkából látta, ahogy két nagynénje integetve, arcukon pajkos mosollyal közeledik a bejárat felől. Hirtelen sietősre fogta, és a szakács gyerekét kikerülve beszaladt a szobájába, de tudta, hogy ezúttal megint csak hajszálon múlt a találkozás a két nénikéjével.

A legnagyobb probléma a saját kastéllyal az, hogy mindig emberek vesznek körül. Ráadásul így vagy úgy itt mindenki valahogyan hozzád tartozik: a rokonaid, az oroszlánod, az elefántod, a szolgáid… még a savanyúsággal táplált kutyáért is Gabriel felelt, bár szerencsés esetben az már nem kerül elő. Talán nem is baj.

– Elviszem az egyik puskát, és elmegyek madarat lőni – jelentette be inasának, a komor Pole-nak, akit azért tettek ki a bátyja udvarából, mert túl sokat tudott az udvartartás intim szokásairól.

– Tökéletes – felelte Pole, mialatt kikészítette a hercegnek a lovaglókabátot és lovaglónadrágot. – Az ifjú Alfrédnak is jót tenne a friss levegő. Mr. Brewrick éppen a francia tálalás


fortélyaira oktatja, és nem túl lelkes. Vigye magával madárhordozónak.

– Rendben.– Javasolhatom, kérje meg Buckingham Toloose urat is, hogy

kísérje el? – kérdezte Pole, és a nadrággal párhuzamosan egy pár zoknit tett az ágyra.

– Az meg ki az ördög?– Tegnap érkezett Sarolta királyné ajánlásával. Ma este

találkozott volna vele, de ha jól gondolom, a vacsorát inkább családi körben tölti majd el, hiszen hamarosan megérkezik az unokaöccse. Úgy lenne illendő, ha inkább most köszöntené az urat.

– És ki ez az ember?– Úgy tudom, valami hittérítő…– Jaj, ne! – tiltakozott Gabriel. – A bátyám udvarát ellepték a

hittérítők, de én egyet sem akarok itt látni közülük. Ezt te sem kívánhatod, Pole. Ha olyan leszek, mint a bátyám, téged kiraklak a hidegre, az oroszlánnal együtt.

Pole arcán halovány, közönyös mosoly futott végig, mintha egy könyörtelen viccet hallott volna. – Bízom benne, hogy méltóságod nem fogja elhinni egy vándorszerzetes meséit, mint ahogy őfelsége, Augustus herceg tette. Mr. Toloose egyébként egészen máshogy térítget. Már figyelmeztettem az összes fiatal cselédlányt, hogy messzire kerülje el a keleti szárnyat. Mr. Toloose elég szórakoztató személyiség, és ma reggel már be is mutatkozott Maria-Therese hercegnőnek, de úgy láttam, ez a hercegnőt nem hatotta meg.

Gabriel maga előtt látta bozontos szemöldökű, hatvanéves nagynénjét, aki olyan állhatatos és erkölcsös volt, mint egy német precizitással megépített hajó.

– Hát ezt el tudom képzelni – felelte tűnődve. – És mit keres ez a Mr. Toloose az én házamban?

– Gondolom, az adósságai miatt menekült el Londonból – magyarázta Pole. – Érdekesen feltűnő, óriási narancssárga zoknit hord, a kabátja pedig többet ér, mint egy közepes méretű smaragd.


Ha Pole ezt mondta, akkor az úgy is volt. Ő aztán mindent tudott a smaragdokról.

– Rendben van – adta meg magát Gabriel. – Mondd meg Berwicknek, hogy a fegyverteremben megtalál, és üzenj Toloose-nak, hogy megtisztelne, ha velem tartana. Talán a nagybátyám is szívesen jönne.

Odalenn, a fegyverteremben Gabriel nekiállt kitisztítani légpuskája csövét. Csodálatos szerkezet volt, az a fajta légpuska, amelynek csöve lehetővé tette, hogy fácánra és szarvasra is lőhessen vele.

A német gyártmányú vadászfegyverben minden megvolt, ami az életből hiányzott: lenyűgöző tervezés, kifinomult megmunkálás. Gabriel nem igazán vadászott másra, mint vadmadárra és nyúlra. Ez azonban nem jelentette azt, hogy megvetette a fegyver szépségét, amelynek csövét a Warl-Marburg-Baalsfeld hercegség címerével gravírozták

Ha pontosan akarunk fogalmazni, a címer Gabriel bátyjának címere volt.

A herceget hirtelen ismerős megkönnyebbülés fogta el. Évekkel ezelőtt eldöntötte ugyanis, hogy megelégszik a hercegi címmel, és nem pályázik magasabb rangra ennél.

Bátyját pedig kifejezetten sajnálta, és úgy gondolt rá, mint egy száraz fadarabra. Nem volt épp kellemes feladat a kis fejedelemség fölött uralkodni, különösen úgy, hogy közben Augustus és Gabriel között ott volt még három fivér, akik szintén szerettek volna egy-egy koronát a fejükre.

Vagy ha nem is koronát, legalább valamennyi örökséget. Épp a minap jött egy levél, hogy Gabriel legvonzóbbnak tartott bátyja, Rupert, összeszűrte a levet Napóleon húgával.

Gabriel összeszorította a száját. Ha Augustus néhány hónapja nem veszti el a fejét, akkor ő ebben a pillanatban Tunéziában lehetne, és a legendás Karthágó városának ásatásán vitatkozna az öreg Biggitstiff professzorral.

Nem egy nyirkos kastélyban vesztegetné az idejét, egy nyári eső utáni tócsában, korosodó rokonokkal és adósság miatt üldözött udvaroncokkal körülvéve… Ehelyett ott izzadna a napon,


és gondoskodna róla, hogy az ásatásból ne a történelem mohó kifosztása legyen.

Gabriel lepillantott a puskacsőre, amelyet annyira kifényesített, hogy kis híján letörölte róla a nagyhercegség címerét.

Az ördög vigye Augustust és az átkozott ötleteit! Gabriel már útban volt Tunisz felé, amikor a bátyja vallásos szenvedélye fellángolt, azt sugallva neki, hogy ideje mindenkit elkergetnie az udvarából, akit korruptnak, bizonytalannak, kellemetlennek vagy őrültnek vél.

Vagyis nagyjából mindenkit. És mindez pusztán azért, hogy a bátyja a saját álszent lelkét mentse.

Gabriel testvérei közül senki sem akart beavatkozni, vagy azért, mert Augustus talpnyalói voltak, vagy azért, mert – ahogy Rupertet is – egyszerűen nem érdekelte őket az egész.

A megoldás végül megint Gabrielre maradt. Vagy beköltözik egy istenverte angol kastélyba, ahol elég nagy a hely mindazok számára, akik tökéletlennek bizonyultak Augustus udvarának szolgálatára, vagy elmegy Tunéziába, és sohasem tér vissza.

Örökre kiverhette volna fejéből Ferdinándot, a savanyúságot evő kutyával és az összes többivel együtt.

Ám ő mégsem tett így.Ezek után a vakító napfény helyett maradt az eső, meg egy

menyasszony, útban Oroszország felől, akinek elegendő hozománya van a kastély fenntartásához. És persze egy kastély, tele semmirekellő és alkalmazkodásra képtelen alakokkal, a szobormaradványokkal és sziklatörmelékekkel teli ásatás helyett, az egykori Karthágó pompás városának vélt romjai helyén.

Nem mintha Gabriel hitt volna abban, hogy valóban Karthágó maradványaira leltek ott. Éppen a kételkedése miatt került bele az ásatást végző csapatba, mivel nem hitt Karthágó híres királynőjének, Didónak a létezésében. Egyáltalán a város létezésében sem hitt. Gabriel úgy vélte, ez az egész csak egy Vergilius által kitalált mítosz!

Biggitsiff persze most nevet a markába, és a Tunéziában fellelhető sziklák felére ráírja, hogy: „Karthágó romjai". Az ördögbe is, mostanra talán már Dido feltételezett maradványait is


beazonosította. Következő lépése pedig az lesz, hogy alaptalan feltételezéseit és annál is felületesebb terepmunkájának részleteit különböző áltudományos cikkek formájában publikálja. Gabriel álla megfeszült a gondolatra.

Valójában azonban nemigen volt más választása. Ő nem hasonlított Augustusra, akit vallásos elvei humortalanná tettek. Nem tudta elnézni, hogy azokat, akikkel együtt nőtt fel – kezdve a kissé ütődött nagybátyjává! Egészen az apja udvari bolondjáig – az utcáig dobnak, mert Augustus úgy véli, elhomályosítják glóriáját. Most már csak azon imádkozott, hogy Augustus által kiválasztott menyasszonya – aki valószínűleg egyszerre volt istenfélő, bajszos, erényes es szűzies – elég talpraesett legyen a kastély vezetéséhez, Gabriel pedig mégis elutazhasson Karthágóba.

Nem is igazán érdekelte, ki ez a nő, mindaddig, amíg a kastélyt nélküle is eligazgatja. Persze nem vetné meg, ha jó szerető volna a hölgy, de a jámborság és engedelmesség annál sokkal fontosabb.

Gabriel figyelmét újra a fegyver tisztogatásának szentelte.

Nyolcadik fejezet

Miután Kate négy órát töltött el Lord Dimsdale-lel egy kocsiban, rájött, hogy Algernon legérdekesebb tulajdonsága, hogy fűzőt visel. Sohasem gondolta volna, hogy a férfiak is hordanak ilyesmit.

– Egy kicsit szorít – közölte bizalmasan Algernon. – De hát a szépségért szenvedni kell; szokta mondogatni az inasom.

Mivel Kate nem szeretett szenvedni, örült, hogy a varrónőknek nem volt idejük „kellően testhez simulóvá" alakítani Victoria utazókosztümjeit. A ruha, amelyet épp viselt, kényelmesen ölelte körül a derekát.

– A kitömés nem segít – panaszkodott Algernon bosszúsan.


– Miféle kitömés? – meredt rá Kate kérdőn. Ám a férfira pillantva máris tudta, miről beszél: mellkasán a ruha kicsit magasabbnak tűnt, de a dereka felé karcsúsodott.

– Manapság minden ruhadarabot kitömnek – felelte Algie kurtán. – Mindenesetre, nehogy azt gondolja, hogy rendes körülmények között szóba hoznám ezt a témát. De ugye, mi már szinte családtagok vagyunk. Vagyis, majdnem azok. Nem bánja, ha ezentúl Victoriának szólítom? Nem túl jó a névmemóriám, és nem szeretnék zavarba jönni, amikor társaságban vagyunk.

– Egyáltalán nem – nyugtatta meg őt Kate. – És magát hogyan szólítja a húgom?

– Algie-nak – válaszolta kivirulva Dimsdale. – Legjobb, ha maga is így szólít. Többek között ezt is imádom Victoriában. Sohasem tartja magát a konvenciókhoz, rögtön Algernonnak szólított, közvetlenül az első találkozásunk után, aztán maradt az Algie rövidítés. Én ebből rögtön tudtam… – tette hozzá titokzatosan.

– Mit?– Hát azt, hogy ő az igazi. Mintha meg lett volna írva.

Mindketten azonnal közel éreztük magunkat egymáshoz.Ennek a közeli kapcsolatnak inkább a kísérő hiánya volt az

oka, tűnődött Kate. Victoria naiv bizalmassága – úgy a szavakban, mint másban – a helytelen neveltetés eredménye volt. Kate-et az sem lepte volna meg, ha Mariana kifejezetten bátorította volna a lányát az ilyen illetlen viselkedésre.

Kate inkább megölte volna magát, mint hogy hozzámenjen Algie-hoz, de Victoria rajongását is meg tudta érteni. Valami barátságosság sugárzott a férfi arcáról és szeméből, amely enyhítő ellenszer volt Mariana keserűségére.

– Bárcsak megérkeznénk már a kastélyba! – szólalt meg ingerülten Algie.

Kate észrevette, hogy a férfi gallérja olyan magas, hogy a fülét dörzsöli. A lány a maga részéről még szívesen elidőzött volna a kocsi kényelmesen párnázott ülésén, amelybe szinte belesüppedt a teste. Normál esetben ilyenkor már órák óta lóháton ülne.

– Nyugtalanítja, hogy találkoznia kell a nagybátyjával? – kérdezte Algie-t.


– Miért nyugtalanítana? Egy jelentéktelen helyről jött, odaát fejedelemségnek hívják, de itt Angliában csak kisebb megyének tartanánk. Aligha fejedelemségnek. Nem is értem, hogy lehet neki rangja. Teljesen abszurd.

– Ha jól tudom, a kontinensen elég sok kisebb fejedelemség van – magyarázta Kate hangjában némi bizonytalansággal. Mariana nem járatott újságot, amit a lány tudott, azt mind az apja könyvtárából elcsent könyvekből tudta. Nem mintha a mostohaanyjának valaha is feltűnt volna a könyvek hiánya.

– Én úgy terveztem, csak bemutatom magát, aztán másnap reggel hazamegyünk, de a herceg ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyünk a bálon is. Pontosabban a levelében ezt írta. Gondolom, aggódik, hogy nem tudja megtölteni a báltermet. – Algie Kate-et figyelte. – Anyám szerint talán még egy színdarabot is előadnak majd az ön tiszteletére.

– Nem az enyémre – javította ki ő. – Hanem a féltestvéremére.– Hát, mi ez, ha nem váratlan fordulat? – jegyezte meg Algie

szomorkásan. – Be kell vallanom, az hittem, az ezredes egy létező személy volt. Alig hittem a fülemnek, amikor Mrs. Daltry tegnap este elmondta az igazságot. Ki gondolta volna, nemde? Ha az anyám ezt megtudja, felrobban dühében.

Kate úgy vélte, a férfi már abból levonhatta volna ezt a következtetést, ha csak ránéz a mostohaanyjára, ám a nem létező családi összetartás kedvéért ezúttal inkább helyeslően bólintott. – Az anyjának nem kell feltétlenül megtudnia. Én biztosan nem mondom el senkinek.

– A lényeg, hogy szeretem Victoriát, és feleségül kell vennem. Anyám pedig azt akarja, hogy ehhez megkapjam a herceg hozzájárulását, ennyi az egész.

Kate helyeslően megveregette Algie térdét. Nem lehetett neki könnyű ilyen logikus sorrendbe állítania a dolgokat, és a lány szerette volna, ha látja rajta az elismerést. Érdekes volt megfigyelni, hogy a férfi milyen egészséges félelmet táplál az anyjával szemben, ami talán megmagyarázhatta, miért egyezett bele azonnal, amikor Mariana megparancsolta, hogy vegye el Victoriát.


– Hamarosan el kell érnünk a birtokuk határát – mondta Algie. – Úgy tudom, a hercegnek rengeteg földje van Lancashire-ben. A nagybátyám szerint utálatos dolog volt külföldi kézre adni a pompás angol földeket. Mert akár Oxfordba járt iskolába, akár nem, azért a herceg ereiben mégiscsak idegen vér folyik.

– Mint, ahogy a magáéban is – mutatott rá Kate. – Anyai ágon rokona a herceg, nem igaz?

– Hát, ami az anyámat illeti… – kezdte Algie, hangját lehalkítva. Szemmel láthatóan nem gondolta, hogy az ő vérét beszennyezte volna külföldi vér. – Tudja, mire gondolok.

– Találkozott már a herceggel?– Gyerekkoromban talán egyszer vagy kétszer. Képtelenség,

hogy ez az alak a nagybátyám. Alig idősebb nálam, talán tíz évvel, vagy kicsit többel. Miért kell így parádéznom előtte a menyasszonyommal? Még ha király lenne, de csupán egy jelentéktelen hercegecske.

– Hamar túl leszünk rajta – biztatta Kate.– Persze, kétségbeesetten szüksége van pénzre – folytatta

Algie. – Úgy hallottam, a jegyese egy…Ekkor azonban olyan zaj támadt, hogy Kate már nem hallhatta,

amit Algie meg akart osztani vele a herceg jegyeséről. A lovak nagyot fújtattak, a kocsis jobbra rántotta a hintót, és a kerekek nyikorogva keresztbe fordultak az úton. A kutyák alig kaptak levegőt a rémülettől. Szerencsére a hintó nem borult fel, és az utánuk jövő kocsinak, amelyen Rosalie, a csomagok és Algie gardróbja kapott helyet, sikerült időben megállnia, hogy elkerülje az ütközést.

Algie megigazította a mellényét, amely a nagy felfordulásban felgyűrődött.

– Jobb lesz, ha megnézem, mi történt, szükség lehet egy férfikézre – közölte, bár alig nézett ki tizennyolcnál idősebbnek. – Maga maradjon csak itt. Gondolom, a tengellyel lehet valami probléma.

Kate megvárta, amíg a férfi kiszáll a hintóból, de kis idő múlva megigazította utazókalapját, és követte őt.

A hintóból kilépve látta, hogy a lovászfiú a lovakat csillapítja, Algie pedig mélyen meghajol, úgy, hogy arca szinte a térdéhez ér.


Vele szemben egy férfi ült óriási, gesztenyebarna paripán. Bizonyára a herceg lehetett, bár Kate-nek a szemébe sütött a nap, így egy pillanatig csak egy sötét árnyékot látott belőle. Először kissé zavarba jött a férfi tekintélyt sugárzó, könnyedén visszafogott mozgása láttán. A herceg erőteljes felépítésű férfi volt, széles vállal és izmos combokkal.

Kate kezét napellenzőként használva jobban szemügyre vette a lováról leugró férfit. Sötét haja a válláig ért, olyan volt, mint egy Shakespeare-hőst játszó színész.

Ahogy a lány szeme jobban hozzászokott a világossághoz, a véleménye is megváltozott. Egzotikusan csillogó, fürkésző tekintetével a herceg nem egy színészre, inkább egy mesebeli királyra hasonlított. Hát ilyen az „idegen vér", ahogyan Algie aposztrofálta.

A férfi enyhe akcentussal szólalt meg, amely illett a szeméhez és sűrű hajához, de volt még benne valami, elevenebbnek, erőteljesebbnek és fennhéjázóbbnak tűnt, mint azok a sápadt angol férfiak, akikkel Kate nap mint nap találkozott.

A lánynak szinte tátva maradt a szája a csodálkozástól, de gyorsan összeszedte magát. A herceg szerencsére ebből mit sem vett észre.

A férfi bizonyára mindennap találkozott megilletődött alattvalókkal. Őfensége Algie felé biccentett. Eközben kísérete is leszállt a lóról, és körbevette őt. A bal oldalán álló férfi pontosan olyan volt, mint amilyennek Kate egy udvaroncot elképzelt: mindenütt csupa fodor és szín, akár egy páva. Egy fiú is állt mellette, pompás, piros egyenruhában. Úgy tűnt, a társaság épp vadászaton vesz részt.

A herceg csak ekkor figyelt fel Kate-re.Hűvösen végigmérte, mintha csak egy útszéli tehenészlány

lenne. Az érdeklődésnek szikrája sem lobbant a szemében, csupán gőgösen végigmérte, mintha Kate romlott tejet akart volna eladni neki. Úgy vizsgálgatta, mintha gondolatban kibújtatta volna a lányt az egy mérettel nagyobb utazóruhából, és tekintetét a lány fűzőjébe tömött, két felcsavart harisnyára szegezte.


Kate kicsit lehajtotta a fejét. Úgy érezte, inkább elsüllyed szégyenében, de nem adja meg azt az örömöt ennek az elbizakodott, modortalan hercegnek, hogy lázasan elébe rohan, és meghajol előtte a poros úton.

A férfinak szeme sem rebbent. Nem bólintott, nem mosolygott, egyszerűen elfordult, visszaugrott a nyeregbe, és elviharzott. Innen még szélesebbnek tűnt a háta, mint ahogy a lány először gondolta, szélesebbnek, mint egy kétkezi kovácslegényé, szélesebbnek, mint…

Kate soha életében nem találkozott még ilyen goromba emberrel, beleértve a kovácslegényt is, aki pedig rendszerint részeg volt, és ezért lett volna rajta kifogásolnivaló bőven.

Algie utasította az inast, hogy nyissa ki a hintó ajtaját, majd sürgetni kezdte. – A herceg természetesen nem tehet arról, hogy lovaink megriadtak a hajtóvadászatától – magyarázta. – Most pedig igyekezzen, hogy mielőbb folytathassuk az utat!

– Caesar! – szólítgatta Kate az egyik kutyát. A kiskutya csaholva ugrándozott az egyik ló lába mögött, és elég lett volna egy óvatlan mozdulat, hogy agyontapossák. – Gyere ide!

Algie intett az egyik szolgának, de Kate elhárította a segítséget. – Caesarnak meg kell tanulnia engedelmeskedni – magyarázta, miközben elővette az ennivalóval teli zsákot.

Freddie és Coco a szoknyája köré gyűltek, és úgy tülekedtek, akár a falánk kismalacok. Kate mindkettőjüknek adott egy-egy darab sajtot, aztán megsimogatta őket. Erre már Caesar is rájött, hogy mi történik. – Gyere ide! – hívta újra Kate.

A kutyus végre közelebb ment, a lány pedig neki is adott egy darab sajtot.

– Fárasztó egy játék – jegyezte meg Algie.– Úgy bizony – sóhajtotta Kate. – De most mintha

rendesebben viselkednének. Victoria túlságosan elnéző velük. Csak gondoljon bele, mi történt szegénykével!

A hintóba ülve, Algie teljesen feleslegesen ugyan, de megjegyezte: – Ez a nagybátyám volt. A herceg. – A hangját tiszteletteljesen lehalkította.

– Úgy is nézett ki – mondta Kate.


– El tudja képzelni, mit tenne őfensége, ha tudomására jutna Victoria származása? – Algie hangjából érezni lehetett, hogy még a gondolattól is elborzad.

– Kíváncsi vagyok, milyen a menyasszonya – jegyezte meg Kate, újból maga előtt látva a herceg sziluettjét a napfényben. Olyan típusú férfinak képzelte, aki egy csillogó gyöngysorokkal és gyémántokkal felékszerezett, külföldi hercegnőt vesz el.

– Az orosz nőknek sötét a hajuk – felelte Algie tudálékosan. – Lehet, hogy be kellett volna mutatnom önt neki, de úgy gondoltam, jobb, ha nem ismeri meg, amíg… – Kezével lemondóan legyintett. – Amíg át nem öltözik.

Kate úgy érezte, a férfit eddig csöppet sem zavarta, hogy nem olyan csinos, mint Victoria.

– Sajnálom – szólalt meg bocsánatkérő hangon.Algie pislogva nézett rá: – Mit sajnál?– Hogy nem vagyok olyan jó társaság, mint Victoria. Az ő

szépségére a herceg azonnal felfigyelt volna.A fiú túl fiatal volt a képmutatáshoz. – Milyen kár, hogy nincs

itt Victoria – mondta de talán így jobb is, mert mi lenne, ha a herceget meglátva inkább mellette döntene…? – Algie hangja megbicsaklott.

– Victoria rajong magáért – nyugtatta Kate, de közben nagyon elégedett volt, hogy nem tette hozzá, ami még eszébe jutott: „amilyen bolond". Húga és Algie tökéletesen illettek egymáshoz: mindketten ügyefogyottak voltak, kedvesek és naivak. – Egyébként a herceg sohasem venne el olyan lányt, mint Victoria. Azt hiszem, annál sokkal feljebb hordja az orrát, még egy nagyherceg lánya sem lenne neki elég rangos, hát még a mostohahúgom.

Caesar megmorgott egy mellettük elhaladó kocsit az ablakon át.

– Lábhoz! – szólt rá Kate szigorúan, mire a kutya leugrott. Freddie azonban halkan vinnyogva az ülésre tette a mellső mancsait, így a lány megengedte, hogy felugorjon, és mellé üljön. A kutya reszketve bújt hozzá, majd állát a lány ölébe fektette, és elaludt.

– Azt kell mondanom, ez nem igazságos – mutatott rá Algie.


– Az élet nem mindig az – felelte Kate. – Freddie jutalmat kap, mert nem ugatott.

– Milyen briliáns elme – jegyezte meg a fiú kissé váratlanul.Kate lepillantott Freddie-re, aki határozottan nem volt

briliáns.– Úgy értem, a herceg. Anyám mesélte, hogy Oxfordban

szerzett diplomát. Én meg sem próbáltam az egyetemet, a hercegnek pedig a legmagasabb fokozatú diplomája van ókori történelemből, vagy valami ilyesmi.

Tehát ez a herceg nemcsak egy arrogáns, díszes lovaglókabátos férfi, akinek királyi vér csörgedezik az ereiben, hanem még esze is van?

Kizárt dolog. A hercegfélék általában nem az eszükről híresek.– Feltételezem, hogy minden hercegi sarj megkapja a

legmagasabb egyetemi fokozatot, ha csak átlép az egyetem ajtaján – tűnődött Kate. – Elvégre mit is mondhatnának neki? Igazán sajnálom, fenség, de ön olyan buta, mint egy sündisznó, így nem adhatunk önnek diplomát?

Miközben a kastély felé vezető út utolsó kilométerén döcögtek végig, a lányban valahol mélyen megfogalmazódott, hogy sohasem fog tisztelni egy olyan férfit, akinek göndör haja kócosan lóg a vállára, és minden idejét azzal tölti, hogy felcicomázott udvaroncokkal lődörögjön, miközben még arra sem méltatja, hogy üdvözölje.

A herceg mintha észre sem vette volna őt, amit a lány megalázónak tartott, de már jól ismerte ezt az érzést. Hiszen a férfi szemében Kate csak egy jelentéktelen alattvaló.

Így visszagondolva, már-már szórakoztatónak találta, ahogy a férfi végigmérte őt. Nincs más hátra, mint túlélni a következő pár napot, azután veheti az összes, újonnan átszabott ruháját, és indulhat Londonba, hogy megtalálja a neki való férfit.

Lelki szemeivel már látta is az illetőt. Kate nem vágyott egy hercegre, inkább olyasvalakit akart, mint Squire Marniuk, akinek a birtokai közel estek a Yarrow-házhoz. Marniuk kedves ember volt, és bolondult a feleségéért. Kilenc gyermekük született. Kate pont egy ilyen férfira vágyott: aki egyenes és igaz, tisztességes és a végtelenségig kedves.


A gondolatra elmosolyodott, amire Algie is felfigyelt. – Látta, milyen mellény volt Mr. Toloose-on? Ő volt az a magas fickó, csíkos felöltőben. – A fiút szemmel látható aggodalom fogta el.

– Maga is tökéletesen elegáns – biztosította őt Kate.Algie kitömött mellkasára pillantott. – Igen, persze, tudom.De az a mellény…Így hát mindketten vágyakozhattak valami után.

Kilencedik fejezet

Kate nem sokat tudott a kastélyokról; csupán rézkarcokon látott ilyen épületeket apja egyik könyvében. A Pomeroy-kastélyt úgy képzelte el, mint egy halom rózsaszínű téglát, cicomás és finoman csipkézett karcsú tornyocskákkal a ragyogó naplementében.

Helyette egy férfias, négyszögletes, masszív katonai erődítmény benyomását keltő épületet pillantott meg, két zömök toronnyal. Mindenféle líraiságot nélkülöző, durván meredező, vastag falaival olyan volt, akár egy elszánt őrszem.

A hintó végiggördült a kavicsos behajtón, majd egy boltíves folyosón átjutva, megállt az udvaron. A kocsi ajtaja kinyílt, Kate pedig kezét Mariana egyik kocsisának kezébe helyezve kiszállt. Elcsodálkozott, hogy mekkora tömeg nyüzsög az udvaron, kis híján lehajolt, hogy benézzen a kocsi alá, nem ütöttek-e el véletlenül valakit.

Körös-körül zsibongó embersokaság látványa fogadta az épületet körülvevő, ívelt boltozat alatt. Egy szamár szennyes ruhával megrakott taligát húzott, és csaknem nekiment egy férfinak, aki rúdon himbálózó halakkal egyensúlyozott, amelyekkel bizonyára a konyhába tartott. Őt egy másik férfi követte, élő csirkékkel teli faládát hurcolva, az állatok kikukucskáltak a láda lécei között. Két fiú hatalmas


rózsacsokrokat cipelt, és egy cselédlány csaknem nyakon öntötte őket egy vödörrel, amelyben valószínűleg koszos víz volt.

A komor libériát viselő inas gyorsan továbbterelte vendégeit egy másik kapun át a belső udvarba, ahol egészen más látvány fogadta őket. A kastélynak ez a része nyugodt volt és méltóságteljes, mintha az itt lakók nem akarnának tudomást venni a falakon kívül zajló világról.

Kate szeme káprázott a naplemente fényében, az ablakokat megolvadt aranynak látta, a belső udvaron sétáló emberek pedig egy francia királyi udvar nyugodt, nemes és szépséges benyomását keltették.

A kastély kívülről józan volt, belül azonban pezsgőtől részeg.Kate-et hirtelen félelem fogta el. Mi az ördögöt keres itt?

Rosszul szabott utazóruhában kiszáll egy hintóból, és úgy tesz, mintha…

Pillantása Algie-ra siklott, akinek szemében látta a feszült aggodalmat, mintha tudná, hogy ő sem tartozik ide: ilyen gondosan elegáns és gondtalanul gyönyörű, egymással franciául és németül társalgó gyülekezetet még Algie sem látott soha.

A mellette álló fiú ráadásul a rokona, illetve hamarosan az lesz. – Tökéletesen néz ki – biztosította barátságosan Kate. – Nézze csak, milyen ódivatúan öltözködik az az úriember!

A lánynak valójában halvány fogalma sem volt arról, mi számít divatosnak, és mi nem, de mondania kellett valamit. A szóban forgó illető egyáltalán nem viselt gallért, Algie-nak azonban három is volt.

A fiú követte Kate tekintetét és azonnal vidámabb lett. – Jaj nekem, nézze azokat a gombokat! – súgta oda.

Egy Mr. Berwick nevű férfi üdvözölte őket, és a kastély főudvarmestereként mutatkozott be. Bejelentette, hogy személyesen kíséri Kate-et Rosalie-val együtt a nyugati szárnyban található hálószobájukba. Algie-t és emberét pedig egy szolgáló gondjaira bízta.

Hosszú, csendes folyosókon haladtak végig, amelyeket csak a falba süllyesztett, keskeny ablaknyílások fénye világított meg, majd két lóháton ülő lovagot ábrázoló, elnyűtt falikárpitokkal borított falú terembe értek.


Kate el volt ragadtatva a látványtól. Hogyan lehet egy kastélyt télen melegen tartani, amikor látszólag egyik ablakán sincs üveg? És mi történik, ha az eső bever azokon a szűk nyílásokon? A lány egy pillanatra megállt, és kilesett az egyik, udvarra néző nyíláson. Nagyon tetszett neki a megoldás: ügyes vízelterelő ereszeket építettek be az ablakok mellé. A fal rendkívül vastag volt, karjával sem érte volna át.

Berwick megvárta. – Csak a vízelvezető csatornákat tanulmányoztam – mondta Kate.

– Az ablakokat rézsútosan építették be, hogy ne vágjon be a rajtuk a szél – magyarázta a férfi, miközben újból elindultak. – Itt, előttünk van a nyugati szárny. Ez az épület legfontosabb része. Ebben a szárnyban található az összes szoba, és mind ebből a helyiségből nyílik. A magáé hátulról a második, a bal oldalon. Udvarra néző szobát választottunk, mert az ellenkező oldalra néző szobák még ilyen kellemes időjárás mellett is kissé hűvösek lehetnek éjjelente.

A fő csarnokot szabályos távolságban ajtókkal tagolták, amelyeknek két oldalát falba épített pillérek szegélyezték. Kate hirtelen hangos nevetésben tört ki: az összes pillér tetején egy kerub ült, egy léha, nevető angyalka. Mindegyikük más volt, az ő szobája ajtajának egyik oldalán egy pajkos kisgyerek ült, virágszirmokkal a hajában, a másik oldalon pedig egy izgága kis pap, nyaksál helyett keményített szárnyakkal.

Kate a folyosó közepén megállva visszapillantott, hogy megbizonyosodjék róla: mindegyiküket megnézte. Azután tekintetével ismét megkereste Berwicket, aki türelmesen várakozott, és nem tűnt bosszúsnak.

– Ezek meg hogy kerültek ide? – érdeklődött a lány.– Úgy tudom, a Pomeroy család egyik sarja az 1500-as években

Itáliában járt, és beleszeretett az olasz szobrászatba. Elrabolt egy szobrászt, és magával hozta Angliába, mire az olyan dühös lett, hogy a ház összes lakóját megfaragta kerubnak, majd miután végzett, megszökött, és többé nem hallottak róla.

– Elrabolt egy szobrászt? – kérdezte elbűvölten Kate.Berwick bólintott. – Ez itt az ön szobája, Miss Daltry. Kérem,

csengessen, ha bármiben szolgálatára lehetünk. – Majd


megmutatta nekik a baldachinos ágy alá leleményesen elrejtett bádog fürdőkádat, és a csengő zsinórját, amellyel a lány hívhatta Rosalie-t.

A komornyik végigjáratta tekintetét a szobán, rosszallóan ránézett egy vázában álló rózsacsokorra, mintha figyelmeztetni akarná, nehogy elhervadjon, majd távozott.

– Jaj, kisasszony! – szólalt meg panaszos hangon Rosalie. –Csaknem egy óráig tartott, mire ideértünk! És mindenhol az a csontig hatoló, jéghideg kő. Nem szívesen élnék itt, annyi biztos.

– Igazán? – kérdezte Kate. – Pedig itt minden olyan érdekes. Mintha csak egy mesébe csöppentünk volna.

– Inkább egy rémmesébe – javította ki Rosalie. – Télen szörnyen nyirkos lehet itt minden, szinte a bőrömön érzem, ahogy a falak ontják a kinti hideget. Fúj! Sőt szerintem büdös is van, ha esik az eső. Jobban szeretem a Yarrow-házat a szép, meleg faburkolattal és a rendes angol vécével. Azt különösen.

– Pedig az ilyen helyeket véres verejték árán építették meg – tűnődött hangosan Kate. – Kíváncsi lennék, milyen volt ez a Pomeroy család. A folyosón elmentünk egy portré mellett, amely egy karvaly orrú férfit ábrázolt, hosszú, vékony szájjal. Lehet, hogy ő rabolta el az olasz szobrászt.

– Nem túl szép dolog ilyet tenni – jegyezte meg Rosalie. – Bár egyszer egy vásárban láttam egy olaszt, és olyan kicsi volt, hogy egy kondérba könnyen belefért volna. Mit gondol, mikor érkeznek meg végre a csomagjaink? Látom, van elég szekrény a szobában Miss Victoria holmijának, ez jól jön most.

Berwick nem vesztegette az időt, máris kopogtattak az ajtón, és beléptek a szolgák a csomagokkal, meg nagyobb edényekben forró vizet is hoztak, amelyet rögtön a bádog fürdőkádba öntöttek.

Néhány perc múlva Kate már el is helyezkedett a kádban, hogy kicsit kifújja magát. Mindent egybevéve a mai napon eddig sokkal kevesebb dolga akadt, mint általában, hiszen ő évek óta még a vasárnapi pihenőt sem engedhette meg magának – még karácsony napján sem pihent. Mégis, valahogy úgy érezte, éppolyan kimerítő hintóban utazni, mint lóháton.


– A világért sem akarnám sürgetni, Miss Katherine – szólt Rosalie kis idő múlva. – De Mr. Berwick azt mondta, amint megszólal a csengő, le kell mennie azokon a lépcsőkön az ezüstterembe, vagy hová… bár úgy láttam, hagyott itt egy szolgát, hogy megmutassa magának az utat. Én azért aggódom, hogy jól áll-e majd magán a ruha.

Kate erre vonakodva kimászott a kádból, de nem engedte meg Rosalie-nak, hogy megtörölje. – Nem vagyok már kisgyerek! – tiltakozott határozottan, és kivette a cselédlány kezéből a törülközőt. – Majd én megtörölközöm.

– Pedig ez nem szokás – adta be a derekát Rosalie.– Miért ne lenne az? – szegezte neki a kérdést Kate. – Miért ne

törölhetné meg a saját testét egy hölgy? Szerintem éppen az az illetlenség, ha valaki összevissza fogdos.

– Egyszerűen azért, mert nem – jelentette ki a lány. – A hölgyek nem szoktak egyedül törölközni, és kész. Soha.

– Te jóságos ég! – sóhajtott fel Kate. – Akkor én már sohasem lehetek igazi hölgy. Rajtam már csak a varázspálca segítene.

– Pedig ön igazi hölgy – erősködött a másik. – A vérében van.Befonta a lány haját és egy kövekkel ékesített fésűvel a fejére

tűzött egy halvány, lilás árnyalatú, göndörített parókát. Kate gyöngyhímzéssel kivarrt, krémszínű ruhát vett fel. Rosalie a mellrészéhez belső zsebeket öltött és gömbölyűre összegyúrt viasszal tömte meg őket, így Kate keblei dúsabbnak tűntek.

– Nem is olyan borzalmas – állapította meg a tükörben nézegetve magát.

– Még hogy borzalmas? – tiltakozott Rosalie. – Hiszen ön csodálatosan néz ki, Miss Kate. Egyszerűen gyönyörű!

A lány oldalra fordult. A mell alatt varrott ruha lágyan omlott a földre, éppen csak láttatva a szintén gyöngyökkel hímzett cipő orrát.

– Egy pár üvegcipőt adnék még magára – mormolta Rosalie, szinte csak magának –, de az estélyi viseletre való, ma pedig csak egy családi vacsora lesz. Nem fogják a lábujjait méregetni.

Kate megfordult és szigorú tekintettel meredt magára a tükörbe. – Úgy nézek ki, mint a mostohaanyám – mondta végül.

– Nem igaz!


– Olyan, mintha fiatalnak és szűziesnek akarnék látszani.– De hát – vágott közbe Rosalie. – Maga még nem vénasszony!

Magának meg kellene…– Nem – válaszolta határozottan Kate. – Úgy nézek ki, mint

aki már rég túl van az első pirulásán, ami igaz is. És én ezt nem is bánom, de nem akarom másnak mutatni magam. Érted, mire gondolok, Rosalie? Nem akarok olyannak tűnni, mint a mostohaanyám, aki folyton húszévesnek öltözik.

– Ne legyen már ilyen makacs! – tiltakozott a másik. – Hiszen alig lehet több huszonháromnál, nem igaz?

– Pont annyi vagyok – erősítette meg Kate. – De belefáradtam. Biztos van olyan huszonhárom éves, aki mindezt kellő önbizalommal veszi tudomásul, de én nem. Úgy nézek ki, mint egy… Rosszul nézek ki.

– De hát, kisasszony – magyarázta Rosalie –, a varrónő négy órát töltött ennek a ruhának az átalakításával, én pedig saját kezűleg formáztam meg a viaszt. Hogy lehet, hogy még ezek után is elégedetlen?

Kate gyorsan magához ölelte. – Ne haragudj, egy szörnyeteg vagyok. Különben sem számít, nem igaz? Csak annyi a dolgom, hogy bazsalyogjak a hercegre, és ő áldását adja Victoria házasságára.

– Még a bálba is el kell mennie – tette hozzá Rosalie. – Három báli ruhát is hoztam…

– Arról majd akkor beszéljünk, ha eljön az ideje – szakította félbe Kate határozottan. Már elhatározta, hogy a bálon nem fog viaszmelleket viselni. De miért legyen a másiknak emiatt álmatlan éjszakája?

Tizedik fejezet


Ma délután találkoztam Dimsdale aranyszőrű báránykájával –számolt be Wicknek Gabriel közvetlenül az esti étkezés előtt –, és azt hiszem, elvethetjük az ötletet, hogy erre az angolra cseréljem az én kozák báránykámat.

– Valóban? – Főudvarmestere felvonta szemöldökét. – Én is találkoztam nagyrabecsült rokonoddal, és megállapítottam, hogy teljesen elszegényedett. De az ifjú hölgy talán megadja magát a vonzerődnek.

Gabriel savanyú képpel mosolygott. – Ennyire azért nem vagyok kétségbeesett. A bácsikám majdnem nekiment a hintójuknak, mert kutyaugatást hallott, a csaholás azonban egy csapat bolhányi méretű korcstól eredt. A bárányka pedig éppolyan kevéssé volt vonzó, mint a kutyái: az öltözéke rémes, a szemét túl hangsúlyosan festi, és nagyon sovány. Minimális igényeim azért nekem is vannak.

– Nekem tetszik a hölgy – jelentette ki Wick elgondolkozva. – És csak három kutyája van.

– Olyanok, mint amilyenek a cirkuszban kergetik a saját farkukat. Én is így tennék, ha túl sok időt kellene eltöltenem azzal a nővel. Úgy nézett rám, mint egy gonosz bankárra. Szerintem nem tetszett neki a hajam.

Wick elvigyorodott. – Aha, szóval helyben vagyunk. Kifogásolt rajtad valamit, ugye?

– Így is lehet mondani.– Hát, a vacsorát ki kell bírnod vele, mert a kisasszonyt a jobb

oldaladra ültettem, és az ülésrenden már nem változtatok a kedvedért. A vacsorát a reggelizőben fogják nektek felszolgálni, a többieknek pedig a nagy étkezőben. Holnap még többen érkeznek, úgyhogy a nagyteremben is terítenünk kell.

– Remélem, ez nem okoz gondot – pillantott Gabriel a férfira, akivel együtt nőtt fel.

– Ez a dolgom.– Örömmel hallom, hogy ez a kastély elfoglaltságot ad neked.– Inkább magad miatt kellene örülnöd – jegyezte meg Wick.– Amiatt nem örülök – felelte Gabriel. – De szinte fivéri

büszkeséggel tölt el, hogy megkímélem Augustust a jelenlétedtől.


– Nem túl szép a nagyhercegtől. – Wick töltött magának egy kis pohár brandyt, majd lassan felhajtotta az italt. – A saját testvéreitől ilyen csúnyán megszabadulni!

– Augustus szeretné elfeledni, hogy apánk olyan sok, az ő képmásával nyomott hamis pénzérmét hagyott hátra Marburgban.

– Én nem hasonlítok Augustusra – jelentette ki Wick felháborodva.

– Ennek az az oka, hogy ő anyámra hasonlít, mi ketten pedig arra az öreg lókötőre.

Wick anyja mosónő volt, míg Gabrielé a nagyhercegnő, de ez sosem zavarta egyiküket sem igazán. Csupán néhány nap különbséggel jöttek világra, az apjuk pedig rögtön bevitte Wicket a gyerekszobába, hogy együtt nevelkedjen valamennyi törvényes és törvénytelen gyermekével.

– A nagyherceg jó értelemben vett tékozló volt – emlékezett vissza Wick. – Mindig is szerettem apánkat.

– De vajon láttuk-e őt eleget ahhoz, hogy megítéljük? – tűnődött Gabriel. – Tölts nekem is egy kicsit abból a brandyből!

Wick adott neki egy pohárral. – Szerintem, mi pont eleget láttuk. Nézd csak, mi lett Augustusból, akinek minden napját vele kellett töltenie.

Ebben igaza volt. Wicknek és Gabrielnek szent meggyőződése volt, hogy az utolsó fiú és a törvénytelen fiú pozíciója jóval kellemesebb, mint a trónörökösé.

– Tudom, miért töprengsz annyit Dimsdale menyasszonyán – jegyezte meg Wick. – Azért, mert ideges vagy a sajátod közelgő érkezése miatt.

– Kicsit kihívó a tekintete – válaszolta Gabriel. – Bevallom, tényleg kezdek aggódni Tatyjana miatt.

– Tudom – felelte Wick. – Mert olyat szeretnél, aki jó szerető, de egyben jámbor is.

– Ezt úgy mondod, mintha te legalábbis különbet keresnél – vágott vissza Gabriel, kissé sértődötten Wick hanghordozása hallatán.

– Én egyáltalán nem keresek feleséget – felelte Wick. – De ha keresnék sem a jámbor fajtára vágynék.


– Miért?– Mert könnyen ráunnék.– Ha legalább jó szerető lehetne – tűnődött Gabriel. – De a

báránykának nincs jó alakja. Ez még így is látszott, pedig alaposan becsomagolták abba a gyűrött utazókosztümbe. Nem tűnt túl érdekesnek.

– Egy feleségnek nem is dolga, hogy érdekes legyen – jegyezte meg Wick, miközben letette poharát és megigazította nyaksálát. – De ideje indulnom, hogy eligazítsam a személyzetet. A szakács, akit idehoztunk, azzal fenyegetőzik, hogy felmond, és fel kellett még vennem három új cselédlányt a földszintre. Még szerencse, hogy a menyasszonyod már útban van, mert nem győznénk még egy ilyen rendezvényt lebonyolítani.

– Meg tudjuk oldani a pénze nélkül is – jegyezte meg csípősen Gabriel.

– Talán igen. De az az érzésem, a kastély felújítása nem lesz olcsó mulatság.

Miután Wick elment, Gabriel egy darabig még elgondolkozva üldögélt íróasztalánál. Angliában minden szempontból jobb volt, mint Marburgban. Ott állandóan az a veszély fenyegette, hogy valamilyen politikai intrikába vagy katonai hadműveletbe rángatják bele, hiszen a fivérei csillogó szemekkel lelkesedtek az ilyesmiért.

Igazából, csodálatos érzés volt egy kastély urának lenni.Hanyagul odahúzta a két nappal korábban érkezett Ókori

Görögök című folyóirat egyik számát és belelapozott. Már többször is végigolvasta, és kívülről tudta az egész lap tartalmát.

Persze, hogy nem utazhat el Tunéziába. Gondolatait igyekezett visszaterelni a jelenbe. Vissza kellett most mennie a szobájába, és rábízni magát Pole szolgálataira, belebújni esti felöltőjébe, aztán lemenni, hogy üdvözölje furcsa unokaöccsét. Örülnie kellene, hogy van egy saját birtoka, ahol fenntarthatja az állatkertet, elszállásolhatja a nagybátyját, a nénikéit és a törvénytelen féltestvérét, meg az udvari bolondot…

Csak ne álmodozna folyton arról a tunéziai forróságról, ahol maga próbál rájönni, vajon a kiásott maradványok valóban Dido városának romjai-e. Iskolás korában rajongott Karthágó


történelméért, megfogta őt Aeneas eltökéltsége, ahogy elhajózott, hogy megkeresse Rómát, hátrahagyva Didót. Aztán egész életében bűntudattal élt, mert a nő halotti máglyára vetette magát.

Az Ókori Görögök folyóirat nemsokára új lapszámmal jelentkezik… mindössze huszonhárom nap múlva.

Gabriel sóhajtva állt fel.Ideje elkészülni a vacsorához.

Tizenegyedik fejezet

A családdal eszünk. – magyarázta Algie idegesen. – Családban –ahogy ők mondják.

– En famille – helyesbített Kate.– Gondolom, ez azon a nyelven van, amelyet Marburgban

beszélnek. Csak mert akkor valószínűleg egy szót sem értek majd.– Tulajdonképpen franciául van – jegyezte meg Kate.– Franciául? Azt tanultam az Etonon. – Rövid szünet

következett. – Már amennyit megtanultam… gondolod, hogy így társalognak majd az asztalnál?

– Majd fordítok, ha kell – nyugtatta meg a lány, és eszébe jutott, talán mégis jobb, hogy ő jött Victoria helyett, aki egy szót sem beszélt franciául. Szerencsére, Kate az apja halála előtt megtanulta a nyelvet. – Tud valamit a herceg kíséretéről?

Algie azonban semmit sem tudott anyja családjáról, és úgy tűnt, nem is érdekli.

Az ételt egy pompásan berendezett helyiségben szolgálták fel, amelyet ugyan Berwick a „kis reggelizőként” aposztrofált, mégis nagyobb volt, mint a Yarrow-ház bármelyik szobája.

Maga a herceg természetesen az asztalfőn ült. Aranygombokkal díszített, sötétkék esti felöltőt viselt, alatta


bíborvörös mellénnyel. A lány parókája és a férfi mellénye egész jól illett egymáshoz.

Mindent egybevéve a herceg csodásan festett, minden elképesztően drágának tűnt rajta, és szemmel láthatóan unatkozott.

Kate-et nem zavarta volna, ha távolról kell figyelnie a herceget, de kicsit megijedt, amikor látta, hogy a jobbjára ültetik. Kissé zavarban volt, ahogy leült, a kelleténél jobban kihúzta magát, hogy nyakán megcsillanjon a gyémánt nyakék, hajában pedig a gyémántokkal kirakott fésű. Öltözéke azt a benyomást keltette, mintha egy gazdag polgár lánya lenne, aki előkelő társaság után sóvárog, egy jómódú férj reményében.

A lány azonban emlékeztette magát arra, hogy egyáltalán nem ez a helyzet. Elvégre az ő apja egy gróf legkisebb fia volt. Egy grófé!

És mit számít az a tény, hogy az apja a halála után nem hagyott rá örökséget, vagy hogy egy rossz hírű asszonyt vett el, vagy…

Vagy bármi más kiábrándító történet az apjáról. A vérvonal szerint ő egy gróf unokája, mondogatta magának.

A gondolatra kissé fel is emelte a fejét, és kiegyenesedett. A herceg a bal oldalán ülő testes hölggyel társalgott, aki elmélyült komolysággal hallgatta… Kate-nek kis időbe telt, míg sikerült rájönnie, hogy a hölgy németül beszél, a herceg pedig franciául válaszol neki. A lány balján ülő úriember szintén mással beszélgetett, ezért Kate a tányérjára tálalt halat piszkálgatva hallgatta a herceg franciául adott válaszait.

A hölgy mondott valamit, mire a herceg megjegyezte, hogy ez puszta találgatás. A hölgy válaszolt; a férfi pedig ekkor németre váltott. Kate közben szemlesütve figyelte őt, mert még ahhoz sem értett eleget, hogy hallgatózzon.

Az első szembeötlő dolog a férfin a származása volt. Az arcáról lerítt, hogy herceg. Volt valami rajta, amit nem lehetett egyszerű gőgnek nevezni, bár kétségtelenül elég öntelt, gondolta Kate, és szemügyre vette a herceg határozott vonalú állkapcsát.

A lány inkább úgy vélte, első ránézésre van a férfiban valami tiszteletre méltó, mintha sohasem látott volna még olyasmit a világon, amit ne kaphatott volna meg, ha kéri. Egy pillanatig


eltűnődött ezen. A herceg bizonyára soha életében nem tett olyan dolgokat, amilyeneket neki az elmúlt években tennie kellett. Például, amikor egy borjú világra jöttében segédkezett. Ez különösen büdös és kellemetlen epizód volt.

Egy hercegnek biztosan nem zárnak három kiskutyát a szobájába.

Egy herceg…Kate újabb falatot emelt a szájához a halból.– Mondja, min tűnődik?A férfi mélyen bársonyos hangjában érezhető volt az enyhe

akcentus.– A halat szemlélgetem – felelte Kate hamiskásan.A herceg azonban látta, hogy nem mond igazat. Azzal az ördögi

pillantással azonnal észrevette, ha valaki füllent.– Szerintem – felelte a herceg – rajtam tűnődött.A lányból hirtelen felszínre tört minden angolsága ezen az

arcátlan és merész kijelentés hallatán.– Nos, ha ez önt boldoggá teszi – felelte bájos hangon – akkor

igen, valóban magán gondolkoztam.– Most úgy beszél, mint a főudvarmesterem.– Berwick? Ha jól sejtem, ő is angol.A herceg erre érdeklődve pillantott rá. – Valójában Berwickkel

együtt nőttünk fel, és kisgyerek kora óta ismerem őt. De miért lenne fontos, hogy angol?

Kate vállat vont. – Mi, angolok sohasem kérdezzük meg valakitől, hogy éppen ránk gondol-e.

– És miért nem? De mivel maga nem kérdez meg engem, én elmondom, hogy magára gondoltam.

– Valóban? – Kate olyan hűvösen ejtette ki a szót, mintha egy pékhez szólna, aki néhány vekni kenyérrel többet számolt fel.

– Mégpedig a parókájára – jegyezte meg a férfi újabb elragadó, félmosollyal. – Sohasem láttam még lila parókát.

– Biztos ritkán jár Londonban – válaszolta neki Kate. – Vagy Párizsban. Manapság divatosak a festett parókák.

– Én úgy érzem, maga jobban tetszene nekem paróka nélkül.Kate belül csöndet parancsolt magára, de egyszerűen nem volt

rá képes. – Nem tudom elképzelni, miért gondolja, hogy


bármennyit is adok az ön véleményére a hajviseletemmel kapcsolatban. Ez éppolyan furcsa lenne, mintha ön azt gondolná, engem érdekel az ön haja.

– Miért, nem érdekli?Ennek az embernek a pimaszsága nem ismert határokat. Kate

egyre ingerültebbnek és megalázottabbnak érezte magát. Szemmel láthatóan azt gondolja, csak mert herceg, mindenki el van ragadtatva tőle.

– Nem igazán – felelte a lány határozottan. – A maga haja… egyszerűen csak haj. – Vetett egy pillantást a szóban forgó hajra. – Kicsit fésületlen és kissé túl hosszú, de ezt el kell nézni egy olyan férfinak, aki nyilvánvalóan nem kíséri figyelemmel a divatot és nem jár gyakran Londonba.

A herceg felnevetett, és akcentusához hasonlóan a nevetésében is volt valami enyhén egzotikus. – Nekem az első találkozásunk alkalmával az volt a benyomásom, hogy magának nem tetszik a hajam. De most, hogy mindkettőnk frizuráját részletesen megvitattuk, engedje meg, Miss Daltry, hogy megkérdezzem, milyennek találja Lancashire-t?

– Nagyon szép – felelte Kate. Aztán mielőtt még elhallgatott volna, megkérdezte: – Miben különbözik az ön marburgi otthonától?

A férfi erre már elmosolyodott. Kate úgy tett, ahogy illik: visszaterelte a beszélgetés fonalát rá. A lány némi megvetést csempészett a pillantásába, amellyel a férfira nézett, bár kételkedett benne, hogy ő ezt egyáltalán észreveszi. Az ilyen férfiaknak fel sem tűnik, ha valaki lenézi őket.

– Errefelé sokkal zöldebb minden – mondta a herceg. – Az jutott eszembe, amikor kilovagoltam, hogy az angol vidék pont az ellentéte az angol embernek.

– Ezt meg hogy érti? – Időközben elvették előle a halat, és egy másik tányért tettek elé. Kate ebből arra következtetett, hogy ez is egy olyan vacsora lesz, amelyről eddig csak a könyvekben olvasott. Igazi királyi lakoma, huszonnégy fogással és tizenötféle desszerttel a végén.


– Az angolok annyira visszafogottak saját termékenységüket illetően – magyarázta a herceg a lányra mosolyogva. – Miközben a növényeik buja szenvedéllyel szaporodnak és zöldellnek.

Kate-nek tátva maradt a szája. – Nem illene ilyesmit mondania nekem.

– Nagyon tanulságos ez a beszélgetés számomra. Úgy látom, a természet témája ugyanabba a kategóriába esik, mint a haj: Angliában étkezés alatt tilos beszélgetni róla.

– Miért, Marburgban illik a termékenységről beszélgetni ifjú hölgyekkel? – kérdezett vissza Kate igen halkan, nehogy a vele szemben ülő testes özvegyasszony véletlenül meghallja a kérdést.

– Hát persze, méghozzá minden fajtáról – válaszolta a férfi. –Tudja, az udvarban burjánzik a szenvedély. Többnyire rövid életűek, de rövidségük miatt sokkal intenzívebbek. Bár a bátyám udvarára jelenleg nem ez a jellemző.

A lány akaratlanul is el volt bűvölve: – De miért nem? A nagyherceg talán valamivel elnyomja az udvartartást? Mert ön olyan… – Kate ismét magára parancsolt. Tisztában volt vele, hogy nem illik az ilyen előkelő férfiakat jelzőkkel ellátni.

– Mondja már, milyen vagyok? De még mielőtt ismét a szavamba vágna, annyit azért elmesélek, hogy a bátyám tavaly meghívott az udvarába egy fanatikusan vallásos papot, és alig néhány hét leforgása alatt a pap mindenkit meggyőzött az udvarban, hogy nem illő az egyház által helytelenített tivornyázás.

– Gondolom, ön ez alól kivételt jelentett – jegyezte meg a lány. Ám ekkor megint rájött, hogy a férfinak újabb lehetőséget kínált arra, hogy magáról beszéljen. Veleszületett adottsága lehet ez a hercegnek: minden szót a saját személyére terel.

– Kiderült, hogy én érzéketlen vagyok Prance atya retorikájára – felelte a herceg széles mosollyal. – Meglehetősen szerencsétlenül sült el a dolog, különösen, amikor Augustus bátyám kitalálta, hogy a szerzetes gondolatai, mondjuk úgy, isteni sugallat által vezéreltek.

– És pontosan mit ajánlott ez a Prance atya a tivornyázás helyett?

– Az atyát elsősorban az általa álruhás hitszegésnek nevezett tevékenység zavarba, amely kategóriába beletartozott minden,


amit egy férfi és egy nő együtt csinálhat. A nagy szalonban ki is függesztett egy táblát, majd pontozásos rendszert vezetett be. A nyeremény pedig nem volt más, mint az örök élet.

Kate tűnődve rágcsálta a szarvassültet. – Én is hallottam már ilyen véleményeket a templomi pulpitusról.

– Igen, de a papok hajlamosak kissé homályosan fogalmazni… csak utalást tesznek a mennyország kapujára, és még talán a felhőkre. Friar atya azonban következetesen kiállt meggyőződése mellett, és ígéretei elég határozottak voltak. A pontrendszer segítségével pedig bárkinek esélye volt a jutalomra egy-egy bibliai részlet megtanulásáért.

– És mi volt a jutalom?– A hölgyek körében az egyik legnépszerűbb jutalom az volt,

amikor engedélyt kaptak, hogy merész, ezüstszínű köntöst viseljenek az egyszerű fehér helyett. Mert ugye, a divat ellenállhatatlan kísértés azok számára, akik amúgy is hajlamosak a hitetlenségre. Az udvarban kisebb versengés alakult ki, amit az atya még tovább növelt azzal, hogy extra pontot adott annak, aki nyilvánosan adta elő a betanult szövegrészt.

– Én is nagyon hasonló módszerrel oktatom a kutyáimat –magyarázta Kate. – Csak épp mennyország helyett sajtot ajánlok fel jutalmul, ami a kutyáknak valószínűleg ugyanazt jelenti.

– Akkor talán én is ezért vallottam kudarcot. Mert nem szeretem a sajtot.

Újra csak magára terelte a szót – gondolta Kate, majd ahelyett, hogy a herceg kedvenc témájához tért volna vissza, inkább evett még egy falatot.

– Nem akarja tudni, miben vallottam kudarcot? – erősködött tovább a férfi.

– Nem érek rá egész éjjel – válaszolt Kate, megajándékozva őt egy mosollyal. – Szívesebben hallanék még többet a bátyja udvaráról, ha megengedi. Az egész udvartartás lelkesen alávetette magát a pontozásos rendszernek?

– Igyekeztek, hiszen Augustus lelkes érdeklődést mutatott. Az előkelő udvarok természete már csak ilyen.

– Elég kimerítő lehet.


– Be kell vallanom, Augustus újonnan feltámadó vallásossága mindenkit meglepett. Ám a végén mégis jól sült el, hiszen kihajított az udvarából mindenkit, aki nem lelkesedett kellően, és én is így kerültem ide.

– Az ön udvara is ugyanezen elvek szerint működik?– Az enyém? Nekem nincs udvarom.A lány körülnézett. – Magas kőfalak, Erzsébet korabeli

falikárpitok, rendezett, szép udvar, sok-sok szolga. Minden jel arra mutat, hogy egy kastélyban vagyunk… – Kate néhány pillanatra elhallgatott, és jobbján álló inasra mosolygott. – Köszönöm, nem kérek több szarvast – mondta.

– Egy kastély nem tévesztendő össze egy udvartartással –magyarázta a herceg.

– Ó, hát persze, fenség – felelte a lány negédesen. – Önnek természetesen igaza van.

Kate örömmel látta, hogy a férfi álla kissé megfeszül. Szegény herceg… úgy látszik, annyira hozzászokott már, hogy az alattvalói a lába előtt hevernek, hogy még rendesen tréfálkozni sem tud.

– Egy udvartartás mindig valamilyen célt szolgál – magyarázta tovább Gabriel. – A király vagy a nagyherceg, mint például a bátyám, a birtokai felett uralkodik. Én nem uralkodom semmi felett, Miss Daltry. Ezért ez a kastély nem egy királyi udvar.

– Akkor maga duplán szerencsés. Egyáltalán nem kell aggódnia, hogy hasznos-e vagy sem – felelte Kate.

– Gondolom, ön szerint nem vagyok az.– Hisz épp az előbb mondta, hogy maga csak egy alattvalók

nélküli herceg. Ebből következően ön haszontalan, de erről nem igazán tehet. Az ilyesmibe beleszületünk, ön pedig, fenség, arra született, hogy sohase kelljen hasznosnak lennie. Vagy bárminek is megkérdeznie az árát, ami talán még szerencsésebb örökség.

– Tehát ön úgy gondolja, egy herceg semminek sem tudja az árát? – Volt valami a férfi mosolyában, egyfajta kesernyés gúny, amelynek láttán Kate hirtelen úgy érezte, kicsit túlment a határon.

– Úgy vélem – szólalt meg kicsit halkabban a lány –, ha az árát nem is, de az értékét sok mindennek ismeri.


A herceg egy pillanatig szó nélkül bámulta, majd egy szikrányit közelebb hajolt. – Egyszer valaki azt mondta nekem, kedves Miss Daltry, hogy egy nő ára minden drágakőnél magasabb. Vagy talán ez csak a jó nőkre vonatkozott? Kár, hogy Prance atya most nincs itt, hogy eldöntse ezt a kérdést.

– Minden bizonnyal a jó nőre vonatkozott – erősítette meg Kate.

A herceg azzal a számító, vad mosollyal nézett a lány szemébe, amelyet a makacsabb hölgyek elcsábítására vett csak elő. – És mondja csak: maga az?

Kate viszonozta a szívességet, és úgy mosolygott a férfira, ahogy becsapott gyerekekre szokás. És hogy biztos legyen a hatás, még meg is paskolta a férfi karját.

– Ha megenged egy jó tanácsot: soha ne kérjen egy hölgyet arra, hogy megállapítsa a saját árát. Ha ilyesmire kényszerül, akkor az ár mindig magasabb lesz, mint amennyit megengedhet magának.

Abban a pillanatban a Kate jobbján ülő idős úriember is feléjük fordult. – Meséljen még a háborús múzeumáról! – fordult hozzá a lány. – Mindig is tudtam, hogy a tejesüvegeket sok mindenre lehet használni. Ne aggódjon, semmit sem szakít félbe. Őfenségét már untattam a megjegyzéseimmel.

Gabriel legszívesebben elnevette volna magát, amikor Miss Daltry hátat fordított neki. De megérdemelte, hiszen ő állította, hogy minden nő hercegnő akar lenni. Vagy hogy minden angol nő azért kedveli csak, mert herceg.

Ez az angol nő azonban néhány másodperc leforgása alatt eldöntötte róla, hogy egy beképzelt pojáca. Gabriel jól látta ezt a lány szemében, ahogy formás kis orrocskája felett ránézett.

Talán egy kicsit túlságosan hosszú az orra. Pedig mintha azt mondták volna Dimsdale menyasszonyáról, hogy lélegzetelállítóan szép… A herceg nem ezt gondolta Kate-ről. Kezdjük azzal, hogy a lány szemei alatt sötét, kék karikák ültek. A szépségek bőre általában ragyogó és halovány.

Az előkelő hölgyeknek magas és ívelt a szemöldökük, míg a lányé inkább sűrű volt, erősen kihangsúlyozva a szemét, amely


nagyon különleges, azt el kell ismerni. Illik ahhoz a bolond lila parókájához.

És rögtön adódik a másik kérdés: vajon milyen színű lehet a haja a paróka alatt? A szemöldökéről ítélve talán gesztenyebarna. Lehet, hogy az ő frizuráját is rövidre vágták, amit Gabriel ki nem állhatott, bár ezen a lányon el tudta képzelni. Kiemelné az arcát, és…

Abban a pillanatban tudatosult benne, hogy nénikéje baljósan megköszörüli mellette a torkát. Mi a csudát művel itt? Wicknek valószínűleg igaza volt: Gabriel fél a saját menyasszonyától, ezért foglalkozik annyit unokaöccse jegyesével.

Tatyjanának valószínűleg tökéletes pisze orrocskája van. És szép, kedves a tekintete, amellyel csodálattal néz majd a hercegre.

Gabriel fejébe befészkelte magát a gondolat: ha tetszik, ha nem, Miss Daltry a tökéletes szerető megtestesítője. De vajon engedelmes is?

A herceg eltúlzott mosollyal fordult nénikéje felé. Azt már nem!

Tizenkettedik fejezet

Tényleg le akar már feküdni? – érdeklődött Algie, miután a vendégeket egy kisebb szalonba kísérték át. – Tudom, hogy nem szokott hozzá az éjszakázáshoz, de még annyira korán van.

Az, hogy nem szokott hozzá az éjszakázáshoz, nagyjából össze is foglalta Kate életét Mariana házában. – Maradjon még nyugodtan – mondta Algie-nak. – Minél kevesebbet mutatkozom a társaságban, annál jobb. Azt hiszem, Mr. Toloose tavasszal találkozott Victoriával. Még szerencse, hogy nem sértődött meg, amikor az imént idegennek néztem.

Algie vállat vont. – Az a legbiztosabb, ha mindenkire mosolyog. A lényeg, hogy a herceg szemmel láthatóan elégedett


magával. Ki gondolta volna, hogy ennyi ember lesz itt? Lord Hinkle éppen most mondta, hogy az előkelő társaság majd meghal a kíváncsiságtól, hogy megismerje a nagybátyámat.

A nagybátyám szót most, hogy már találkozott vele, egészen másképp ejtette ki. Kate-nek határozottan az volt az érzése, hogy Algie-nak hosszú évekig kellene ilyen vacsorákra járnia, míg megbékélne az előkelő családhoz fűződő rokoni kapcsolatával.

– Akkor viszlát holnap reggel! – búcsúzott el Algie-tól a lány, majd a szalon ajtaja felé indult. A szoba addigra zsúfolásig telt, és egyszerre tizenötféle párbeszéd hangjai töltötték meg. Kate már majdnem az ajtónál járt, amikor egy különös asszony állta el az útját.

Negyven év körüli lehetett, pazar öltözéket viselt, és méltóságot sugárzott. A legtöbb hölgytől eltérően nem vágatta rövidre a haját, hanem a feje tetején feltornyozta, és halvány rózsaszínű port hintett rá. A szín éles kontrasztban állt sötétkék szemeivel, de a hatás valahogy mégis bámulatos volt.

– Te! – szólította meg a lányt.Kate megpróbált észrevétlenül elosonni, de erre a szóra

megtorpant.– Ismerlek valahonnan. – Kate nem mondhatta, hogy „az a

testvérem lehet", így csupán zavart mosollyal válaszolt:– Hát persze! És, hogy van?– Nem úgy gondoltam – tiltakozott az asszony kövekkel

kirakott legyezőjével hadonászva. – Mondd csak, mi a neved? Mi is a neved?

Kate udvariasan meghajolt. – A nevem Miss…– Hát persze! Teljesen olyan vagy, mint Victor. Az az ördög-

fajzat… – tette még hozzá a nő, bár a hangjában szeretet csengett. – Az orrod és a szemed, akárcsak az övé.

– Ismerte az apámat? – hebegte Kate.– Egészen közelről – felelte a nő titokzatos mosollyal.

Olyannal, mint amilyet az ember nem várna egy jó házból való úri hölgytől. – A neved Katherine. Most már tudom. Nem is vagy kíváncsi rá, hogy honnan?


Kate-be hirtelen belehasította a félelem, hogy netán valaki meghallhatja a beszélgetést. – Nos, az a helyzet… – szólalt meg, de a nő félbeszakította.

– Azért tudom a neved, mert én vagyok a keresztanyád! Úristen, de rég is volt. Szörnyű, hogy rohannak az évek! Egy icipici kis vacak voltál, amikor utoljára láttalak, két kis gömbölyű arcocska és nagy fülek. – Közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye a lányt. – Nézzék csak! Szakasztott apja, bár ez a paróka nem áll jól neked, kedvesem, ha nem veszed rossz néven. Még szerencse, hogy az apád szemeit örökölted. De az ég szerelmére, ne vegyél fel hozzá lila parókát!

Kate érezte, hogy a nyakig elpirul, de a keresztanyja – ha valóban az – nem végzett még a kritikával. – És ott elöl, az a kebeltömés sem áll jól. Túl sok. Olyan, mintha két pudinggal telt zsák lógna a nyakadban.

Kate a füléig elvörösödött. – Éppen lefeküdni készültem – közölte, és újból meghajolt. – Ugye, megbocsát?

– Csak nem sértettelek meg? Olyan feldúltnak tűnsz! Ha valamit, hát ezt az egyet Victornak mindig sikerült kordában tartania: az indulatait. Mást nem, de sohasem láttam elveszíteni a fejét, még akkor sem, amikor teljesen el volt ázva.

Kate hunyorított: elveszíteni a fejét…– Látom, megint sikerült megsérteni – mondta elégedetten a

keresztanyja. – Gyere csak velem. Az én szobámba megyünk. Az egyik toronyban szállásoltak el, amely igazán csodás: olyan mintha a fellegekben járnék, kivéve, amikor a galambok az ablakokra piszkítanak.

– De… én nem… Önnek mi is a neve? – kérdezte végül Kate.Az asszony felhúzta egyik tökéletesre formázott szemöldökét. –

Az apád sohasem beszélt rólam?– Attól tartok nem, mert meghalt, mielőtt alkalma lehetett

volna rá.– Az a vén lókötő – szitkozódott az asszony. – Pedig

megesküdött rá, hogy mindent elmesél majd rólam. Szívesen beavatlak a történetbe, csak nem itt. Ez a kastély tömve van pletykára éhes emberekkel, akik azonnal tovább is adják, amit hallanak. Nem kell fölöslegesen szítanunk a tüzet.


Kate kitartott az eredeti kérdésnél. – De mit is mondott, mi a neve?

– Lady Wrothe, de szólíts csak nyugodtan Henrynek, ami a Henrietta rövidítése. A férjem, Leominster, aki épp ott issza le magát Württemberg herceg társaságában. Szegény Leo egyszerűen nem tudja megállni, hogy elvigyenek előtte egy pohár brandyt. – Henry azzal csuklón fogta a lányt. – De elég ennyi a bemutatkozásból, most induljunk!

Az asszony maga után húzta Kate-et, hosszú folyosókon mentek végig, majd újabb lépcsőkön fel, míg végül el nem érték a szobáját, ahová belépve az ágyra nyomta a lányt, és levette róla a parókát. – A hajad olyan, mint Victoré. Igazi szépség vagy!

Kate úgy érezte, mintha egy hirtelen támadt forgószél röpítette volna őt ebbe a toronyszobába.

– Jól ismerte apámat?– Majdnem feleségül mentem hozzá – felelte Lady Wrothe. –

Csak épp soha nem kért meg. Még ma is emlékszem az első találkozásunkra. A Fortune Színházban történt, az Otelló előadásának egyik szünetében. Azonnal tudtam, hogy egy ilyen mór mellett szívesen lennék Desdemona.

– És anyám nem volt ott? – kérdezte Kate, együttérzéssel gondolva szegény anyjára, akit ezek szerint nemcsak Mariana, de Lady Wrothe is semmibe vett.

– Nem, mert apád akkor még nem ismerte őt.– Értem – nyugtázta Kate.– Az apád és én élvezettel flörtöltünk – mesélte álmodozóan

Lady Wrothe. – De anyád addigra már kiszemelte őt magának, és az apja – a te nagyapád – néhány hónapon belül a horgára akasztotta Victort, mint egy félholt halat. Az apád szörnyen szegény volt – magyarázta tovább.

– Igazán? – szólt közbe újra Kate.– Viszont nagy szerencséjére jóképű fickó volt: gyönyörű,

fényes haj, és a te szemeid, nem beszélve az arcéléről… ha a dolgok másképpen alakulnak, habozás nélkül hozzámentem volna.

Kate bólintott.


– Na, persze biztosan megcsalt volna, én pedig egy elhagyatott helyen lelőttem volna – tette hozzá tűnődve Lady Wrothe –, úgyhogy, jobb is, hogy így alakult.

Kate-ből visszafogott kuncogás tört elő. Nem volt illendő, illetve nagyon is helytelen volt az apja hűtlen természetén nevetni.

– Egyszerűen nem tehetett róla. Vannak ilyen férfiak. Gondolom, találkoztál már a herceggel. Ő is ilyen típus. Nincs az a nő, aki otthon tudná tartani az ilyen férfit, és bár szórakozásra remek társaság, mégis jobb, ha az ember messziről elkerüli. Hidd el nekem, kedvesem, én már csak tudom, hiszen ez a harmadik házasságom.

– Ezek szerint a keresztapám meghalt – vonta le a következtetést Kate. – Sajnálom.

– Régen történt – felelte Lady Wrothe titokzatos félmosollyal nézve a lányt. – Az apád és én…

– Viszonyuk volt – fejezte be Kate a mondatot beletörődően.– Ó, nem! Pedig talán mindkettőnknek jobb lett volna, ha úgy

van. De mi még fiatalok és bolondok voltunk, amikor találkoztunk, és csak rózsákról meg szerelemről beszélgettünk, nem az ágyról. Victor nem tudott elvenni, mert nem volt elég vagyona.

Minél többet tudott meg az apjáról, Kate-nek annál kevésbé tetszett, amit hallott.

– Klasszikus Rómeó és Júlia-történet – merengett Lady Wrothe –, csak tőrdöfés és méreg nélkül, hál' istennek Aztán apád végül elvette anyádat, és ezzel vége is volt.

– Őt is ismerte?Lady Wrothe leült a fésülködőasztala elé, Kate-nek háttal, aki

így nem láthatta a szemét. – Az anyádnak nem volt elég ereje, hogy végigcsináljon egy teljes báli szezont, ezért a keresztelődig nem találkoztam vele.

– Én is sokat gondolkoztam azon, vajon hol tudott találkozni egymással az apám és az anyám, hiszen az anyám gyakran volt ágyhoz kötve – ismerte el Kate.


– Igazság szerint soha nem is találkoztak előtte. Anyád egyszer meglátta apádat átsétálni a Hyde Parkon, és kinyomozta a nevét. Onnan pedig már a nagyapád vette kezébe az ügyet.

Ez a kijelentés még inkább elkeserítette Kate-et.– Később persze én is férjhez mentem – mesélte Lady Wrothe

ismét felé fordulva. – És nehogy azt hidd, hogy bármit is sajnáltam. Szerelmes voltam a férjembe és merem állítani, hogy Victor is az anyádba. Hosszú évekig csak elvétve találkoztunk. És biztosíthatlak, hogy ezek nem titkos randevúk voltak.

A lány bólintott.– Néhány évvel később Vauxhallban láttam őt újra, és felkért

táncolni. Éppen akkor vesztettem el egy újabb gyermekemet. Egyszer sem sikerült kihordanom a terhességemet. Apád vállán sírtam el a bánatomat.

Kate a legszívesebben együttérzőn megérintette volna az asszonyt, de Lady Wrothe nem az a fajta nő volt, aki ilyesmire vágyott.

– Ezek után csak arra emlékszem, hogy Victor valahogy elintézte: én és az első férjem legyünk a te keresztszüleid.

Kate halványan elmosolyodott.– Meg tudtam volna ölni ezért. Persze, a szertartást

végigcsináltuk. Mi mást tehettünk volna? De én olyan dühös voltam apádra, amiért ostoba módon azt gondolta, ha anyád mellett én vagyok a lánya keresztanyja, azzal kárpótolhat saját elveszített gyermekeimért. Pont az ő gyermekével!

– Az apám nem igazán érzékelte az ilyesmit – állapította meg Kate. Eszébe jutott, amikor az apja vidáman bejelentette, hogy mostohát hoz a házhoz, miközben lánya még az anyját gyászolta. – De az biztos, hogy jót akart.

– Biztosan… Csakhogy én ezt akkor nem így éltem meg, majd megszakadt a szívem a kisbabám elvesztése miatt. Attól tartok, a szertartás után rögtön ki is vertelek a fejemből. Bánatomban úgy tettem, mintha nem léteznél. De most itt vagy!

A lánynak hirtelen eszébe jutott, hogy miért is van ott. – Igazából nem a magam nevében vagyok itt – vallotta be.

– Igazán? – kérdezte Lady Wrothe, és tükörképére meredve az arcát púderezte. – Néha én is azt kívánom, bár ne a magam


nevében lennék itt. Annyira elegem van Leóból. Szívesen lennék inkább valaki más, bár ha ez azzal járna, hogy lila parókát kell viselnem, meggondolnám.

– A lila paróka fontos kellék – magyarázta Kate. – A féltestvérem, Victoria helyett vagyok itt, aki… – a lány ezután részletesen elmesélte Lady Wrothe-nak az egész történetet. Az asszony nem mutatott semmilyen érzelmet, csak némán bólogatott, és időnként tett egy-egy megjegyzést: „Ez a Victor mekkora szélhámos volt!", és hasonlók, de mindezt egyáltalán nem bírálóan, csupán tényszerű megállapításként.

Miután Kate befejezte a történetet, Henry szellemesen így foglalta össze: – Szóval jelenleg te alakítod Victoriát, akit eljegyzett egy Algernon nevű, hájas képű fickó; ő pedig iderángatott magával, mert szüksége van a herceg jóváhagyására a házasságához. Ennek pedig azért kell minél hamarabb megtörténnie, mert Victoria ugyanolyan könnyűvérű nőszemély, mint az anyja.

– Ez egy kicsit rossz színben tünteti fel a húgomat – tiltakozott Kate. – Pedig ő csak egyszerűen szerelmes.

– Szerelmes – bólintott Lady Wrothe egykedvűen. – Az ég szerelmére, nehogy valaha is szerelmes légy, mielőtt megházasodsz. Azzal mindent túlbonyolítanál, és beláthatatlan következményekkel járna. Én a házasságom előtt egyetlenegyszer voltam szerelmes, méghozzá az apádba. De csak azért történhetett meg, mert képtelen voltam uralkodni magamon, pedig foggal-körömmel küzdöttem ellene.

Kate elmosolyodott. – Nem tervezem, hogy szerelmes leszek, Lady Wrothe.

– Henry.– Nem szólíthatom Henrynek – tiltakozott Kate.– Miért nem? Talán túl öreg vagyok?– Nem, dehogy, csak éppen…– Elég öreg vagyok ahhoz, hogy megszabjam, milyen néven

szólítsanak – emelte fel Henry gyémántokkal ékesített kezét. – Felejtsd el ezt a beszélgetést a szerelemről; az egész egy nagy butaság. Kár, hogy Leóval a következő hat hónapot a kontinensen töltjük, és nem leszünk Angliában. Elmennék a te rosszhírű


rokonaidhoz, és követelném, hogy adják elő a keresztlányomat. De a kérdés most az, hogy kihez kellene férjhez menned. Persze csak, miután befejezted ezt a kis színjátékot.

Kate érezte, hogy nagy kő esik le a szívéről. Volt valami különleges Henryben: dúskeblű, telt idomú asszony volt, hatalmas kék szemeiben azonban nyugalom tükröződött. Olyan fajta ember volt, akiben meg lehetett bízni.

– Ugye, nem kezdesz itt sírni? – kérdezte a lányt gyanakvó hangon. – Ki nem állhatom a könnyeket.

– Nem, dehogy – nyugtatta meg Kate.– Tehát: kihez akarsz férjhez menni? Bízom benne, nem azt

tervezed, hogy lecsapod a húgod kezéről az ő Algernonját. Nekem nem tűnik túl jó partinak.

– Csak annyit tudok, hogy milyen férfit szeretnék – magyarázta Kate. – Azt még nem tudom, hogy ki lesz, de azt már igen, hogy milyen legyen. Kicsit olyan is, meg nem is, mint amilyen az apám volt, ha érti, mire gondolok. Ő nem sok időt töltött otthon, én viszont olyan férjet szeretnék, aki szereti a vidéki életet. Szeretném, ha lenne egy gyönyörű, nagy házunk, ahol rengeteg gyerek elfér.

– Akkor olyat akarsz, mint az apád, csak a nyughatatlan természete nélkül – foglalta össze a lényeget Henry. – Anyád örökségének köszönhetően Victornak volt némi vagyona, de mégis…

– Nekem pont elég az a vagyon – szakította félbe Kate. – Nem kell nekem grófi cím, sem más nemesi rang. Egy földbirtokos is tökéletesen megteszi. Vagy akár egy kereskedő, aki hajlandó velem vidékre költözni.

– Az én keresztlányom nem fog egy kereskedőhöz menni! –szögezte le Henry. – Az ég szerelmére, lányom, te egy gróf unokája vagy! És az édesanyád sem holmi falusi fruska volt, még ha ágynak szögezve élte is utolsó napjait. Ő igazi úrihölgy volt, ahogyan te is.

Kate apja halála óta, sok éve nem volt már úri dáma, amióta csak Mariana felköltöztette őt a padlásszobába. Érezte, ahogy összeszorul a torka. – Bocsánat – szepegte –, de most sírni fogok.


– Nem szégyen a sírás, bárkivel megeshet – válaszolta Henry filozofikusan. Felállt, majd likőrt töltött két, ezüsttálcán álló pohárba. – A keresztelőd után én is vizesre sírtam több száz párnát. Tudod, meg voltam győződve, hogy nekem kellett volna téged megszülnöm.

– Valóban? – Kate a könnyeit törölgette, és igyekezett összeszedni magát.

– Miután búcsút vettem Victortól, soha többé nem beszéltem vele – tette hozzá az asszony mogorván. – Pedig szüntelenül rá gondoltam, ördögi egy teremtés volt.

– Sajnálom – mondta Kate. – Apámnak valóban nem volt túl sok erkölcsi érzéke, mint kiderült. Jobb lenne, ha a férjem ebben sem hasonlítana rá.

– Tessék, idd ezt meg! – nyújtotta át Henry a lánynak az italt. – Ebből mindenhová viszek magammal. Ez az egyetlen ital, amit Leo nem szeret, így van esély rá, hogy holnapra is marad belőle.

Kate megkóstolta. Erős illatú, citromos aromájú likőr volt.– Limoncello a neve – magyarázta Henry elégedetten. – Hát

nem fantasztikus? Egy férfi ajándékozott nekem ilyet egyszer Sorrentóban, Lord Maninnek hívták. A lordot sohasem láttam többé, a limoncellót viszont azóta is mindig magammal hordom. – Tehát egy tiszta szívű, becsületes férfit akarsz csinos kis vagyonnal. Ez nem jelenthet túl nagy problémát. Én magam is ilyen irányban keresgéltem, bár el kell ismernem, főleg olyan férfiakat nézegettem, akiknek a csinosnál kicsit több volt a vagyonuk.

Kate kortyolt még egyet az italból, és a keresztanyjára mosolygott. Mulatságos és őszinte volt ez az asszony. – Nekem nincs semmi örökségem – mutatott rá a lány. – A helyzet az, hogy az anyám után maradt egy kevéske pénzem, de nem túl sok.

Henry letette az üres poharát. – Ez nem hangzik túl jól, Katherine. Így hívnak egyáltalán? Valahogy nem igazán illik rád ez a név. Nem jobban, mint a Victoria.

– Az apám Kate-nek szólított.– Tökéletes. Szóval, Kate, mi ez a sületlenség az örökségeddel

kapcsolatban, és ha már itt tartunk, mi történt veled? Most számoltam ki, hogy nagyjából huszonhárom éves lehetsz, szóval


miért nem ül az öledben már két-három sivító kis poronty? Hiszen nincsenek nagy igényeid, és gyönyörű vagy.

Kate kiitta a poharát. – Meséltem, hogy apám újra nősült, de röviddel utána meghalt. És minden pénzét a feleségére hagyta.

– Jellemző Victorra, hogy ilyen bolondságot művelt. Biztosan elfelejtett végrendelkezni. De az apád vagyona csekély volt az anyádéhoz képest.

Kate-nek tátva maradt a szája. – Micsoda?Henry arcán álmatag mosoly bujkált, de a szeme csillogott. –

Az édesanyád gazdag örökösnő volt. A nagyapád férjhez akarta adni őt, ezért találta meg az apádat, aki… szóval, attól tartok, Victor csak a pénzét szerette anyádnak.

– És gondolom, el is költötte – mondta Kate beletörődő hangon. – Mivel anyám után csak nagyon csekély a jövedelmem, ha nem is az apám költötte el, a mostohaanyám biztosan megtette helyette.

– Ezt nem tudom – felelte Henry bizonytalanul. – Hogy tehette rá a kezét az a nő a pénzre? Emlékeim szerint Victor egyszer azt mondta, még ő maga sem férhet hozzá. Majd megkérem Leót, járjon utána a dolognak.

– Lehet, hogy Mariana nem törvényes úton jutott ahhoz a pénzhez – tűnődött Kate de akkor sem tudok mit kezdeni vele. Igaz, hogy nem kedvelem a mostohaanyámat, de…

– Nos – vágott közbe Henry –, ez most nem lényeges.– Igazán?– Téged az apád rám bízott, Kate. És talán akkoriban nem

értékeltem ezt az ajándékot, de most másképp érzek. – Henry kinyújtotta kezét, és egy pillanatra megérintette vele a lány arcát. – Szeretnék végre rendes keresztanyád lenni, ha megengeded.

Kate tekintete ismét elhomályosodott. – Nagy megtiszteltetésnek venném.

– Akkor jó! – nyugtázta Henry felállva. – Most pedig igyekezz, menj aludni, mert tapasztalatból mondom, hogy ha nem tudok eleget aludni, reggel valóságos szörnyeteg vagyok. Ez még nem is lenne baj, csak mivel Leo odalent brandyt vedel, reggel ketten lennénk ilyen állapotban. Ez a szám pedig pont kettővel több, mint amennyit ez a kastély elbír.


Kate is talpra állt, ám egy pillanatig habozott.– Na, gyere ide! – tárta ki két karját Henry.Kate anyja sovány volt és citrom illatú, Henry pedig telt idomú

és francia parfüm illata lengte körül.De anyja halála óta most először a lány végre biztonságban

érezte magát.

Tizenharmadik fejezet

Kate a szobájába visszatérve ránézett a jelzőcsengő zsinórjára, amellyel hívhatta volna Rosalie-t, hogy előkészítse az ágyát, de egyáltalán nem volt álmos.

Képek cikáztak a fejében: ahogy az anyja sóvárogva nézi a férjét, és ahogy az apja kimért udvariassággal viselkedik vele. Lehetséges, hogy az apja továbbra is szerelmes volt Henrybe? Vagy akkor már Marianába szeretett bele?

Kate-nek majd megszakadt a szíve, nem tudta kit sajnáljon jobban, a szomorú anyját, vagy Henryt, a fiatal szerelmest, akinek azért ért véget a románca, mert az apja szívét meg lehetett vásárolni.

A lány végül úgy döntött, leviszi a kutyákat egy sétára. Caesart először csendre intette a tekintetével, majd miután abbahagyta a csaholást, adott a kutyusnak egy darabka sajtot.

A nagy szalon ablakai még fényárban úsztak, amikor Kate a három loholó kutyával kiért a belső udvarra, ahol az ellenkező irányba fordult, és botladozva elindult a macskaköves úton.

A külső udvarban csak homályosan pislákolt a világítás, a fal mellett nagy ketrecek sorakoztak. A kutyák a pórázukat rángatták, ezért Kate megállt lecsillapítani őket. Eszébe jutott Cherryderry tanácsa. Adott nekik egy falat sajtot, és ezután viszonylag nyugodtan mellette maradtak.


– Ha jól viselkedtek – magyarázta nekik –, holnap társaságba jöhettek velem. – Nem mintha lett volna más választása; Victoria mindenhová magával vitte a kutyákat, Mariana pedig úgy vélte, az állatok az álca különösen fontos kellékei.

A kutyák felnéztek a lányra, amikor hozzájuk szólt. Kezdett büszke lenni rájuk, különösen Freddie-re. A kutyus mindentől reszketett, egy kóbor légytől kezdve a sötét árnyakig, de a bátorság nem volt szükségszerű erény egy kutyánál. Mindemellett remek kis hálótárs volt.

Az udvaron lévő ketrecek ijesztően hatalmasnak tűntek. A fény mindössze egy fali kampón függő éjjeli lámpából világította meg a rácsokat. A kutyák megálltak az első ketrecnél, és hevesen szimatoltak, hogy mi lehet benne. Kate belesett, nem látott semmit, de orrát megcsapta egy vadállat szaga.

– Mi az ördögöt tarthat egy herceg egy ilyen ketrecben? – tűnődött fennhangon. Caesar kis morgással válaszolt, tekintetét mereven a ketrecre szegezve. Freddie hátrálva összekuporodott, ezzel jelezte, hogy nem áll szándékában többet megtudni. Amikor Kate a lámpásért nyúlt, egy óriási kéz megelőzte, és elvette a lámpát.

– Úristen! Ki az? – sikoltott fel a lány. A herceg állt előtte, aki az imbolygó lámpás fényénél még durcásabbnak és mogorvábbnak tűnt. Kócos haja kicsúszott a szalag alól, száját pedig dölyfösen lebiggyesztette. Biztosan születésénél fogva ilyen a szája, gondolta Kate, és felszegte az állát. A királyi családokban nem ritka a belterjesség.

– Ebben a ketrecben egy oroszlánt tartok – szólalt meg a herceg tényszerűen. – Abban pedig egy elefánt lakik egy majom társaságában. Ott egy strucc élt, de a gyümölcsösbe költözettük a himalájai kecskével együtt. – Megemelte a lámpást, és Kate a ketrec hátsó részében egy alvó alakot pillantott meg. Az oroszlán a lámpás fényére kinyitotta szemét, megvető pillantással végigmérte őket, és ásítva kivillantotta rettenetes fogait.

– Ez aztán a fogsor – állapította meg Kate.– Tépőfogak – pontosította a herceg elégedetten.Az oroszlán unottan visszacsukta szemét, mintha a látvány

túlontúl unalmas lett volna a számára. Kate hirtelen a bokájánál


remegő Freddie-re lett figyelmes, de még Caesar is mögé hátrált, életében először valami jelét mutatva az intelligenciának.

– Jobb, ha a ketrecen kívül tartja azokat a kutyákat – tanácsolta a herceg. – Az oroszlán tegnap egész nap hányt, miután megette a nagybátyám kutyáját.

– Csak nem a savanyúságot evő kutyát? – kérdezte Kate. – Milyen kár érte! A nagybátyja meg van róla győződve, hogy nemsokára visszajön a kutyája.

– Maga visszajönne ilyen étrend mellett?– Nem ugranék be emiatt egy oroszlánketrecbe – mondta a

lány.– Kétlem, hogy bármi is efféle meggondolatlanságra sarkallná

önt.Kate ki nem állhatta az effajta megjegyzéseket, mivel

feltételezett valamit a személyiségéről, de pontosan mit is? Természetesen nem akarta megkérdezni őfenségét, a herceget, hogy mire gondol, ezért inkább továbbsétált az elefánt ketrece felé.

A férfi követte őt, kezében a lámpással. – Az elefántot Lyssának hívják. Mivel kicsinek találjuk a ketrecét, építünk neki a gyümölcsösben egy karámot. Félő azonban, hogy elszökik a majma, ha odatesszük őt is.

A majom az elefánt lábán aludt hosszú karjával átölelve. – Kötve hiszem, nekem úgy tűnik, ez már szerelem.

– Ha ez a szerelem, akkor én nem kérek belőle – tréfálkozott a herceg.

– Értem, mire gondol – kuncogott Kate. – Magam sem volnék képes más lábán elaludni.

– És én még azt hittem, hogy feltétel nélkül szerelmes az unokaöcsémbe.

– Természetesen az vagyok – vágta rá a lány, bár még a maga számára sem tűnt őszintének a válasz.

– Nos – szólalt meg a herceg kételkedve –, nem kötözném ki Dimsdale-t a gyümölcsösbe, annak reményében, hogy jobb belátásra bírjam magát.

A férfi ördögien vonzó volt, amikor nevetett, és nem éppen hercegként viselkedett.


– Algie sohasem hagyná, hogy kikössék egy legelőre – felelte Kate, igyekezve valami frappáns választ adni.

Ám a herceg félbeszakította: – Toloose-tól hallottam, hogy rosszul érezte magát. Mi történt?

Kate-et egy pillanatra rémület fogta el, aztán eszébe jutott Victoria kedves kerek arcocskája meg a saját szögletes arca. – Semmi komoly – felelte.

– Csak majdnem belehalt?– Olyan rosszul azért csak nem nézek ki – csattant fel a lány.A herceg egyik ujjával felemelte Kate állát, és megszemlélte:– Karikás szempár, sovány arc, valahogy kimerültnek tűnik.

Nincs túl jó színben.A lány hunyorogva válaszolt. – Ahhoz képest, hogy ön herceg,

meglehetősen udvariatlan. Az ember azt hinné, megtanították rá, hogyan kell minden helyzetben diplomatikusan viselkednie.

A férfi megvonta a vállát. – Bizonyára az ön szépsége teszi. Kihozta belőlem az igazságot.

– Ilyen az én szerencsém – állapította meg ingerülten a lány.– Ön épp csak annyi időre lép ki a diplomata szerepéből, hogy

közölje velem, milyen szörnyen festek.A herceg a lány szájára tette egyik ujját, ő pedig elhallgatott.

Hirtelen ugyanazt érezte, mint amikor először találkoztak: valami mérhetetlenül nyughatatlan energiát és sugárzó érzékiséget. És azok a széles vállak és dacos ajkak! – Butaságokat beszél, Miss Daltry, és ezt pontosan tudja. Csak elképzelni tudom, hogyan festhetett, amikor kicsit több volt magán a hús, de szerintem így is tökéletes.

A férfi elengedte a lányt, aki önkéntelenül elmosolyodott, mint egy nyűgös kisgyerek, akit édességgel jutalmaznak. A herceg hátával elégedetten támaszkodott a ketrecnek, és olyan képet vágott, mintha csak egy újabb problémát oldott volna meg.

– Mit keres idekint, ebben a sötétben? – szegezte neki a kérdést Kate. – Nem akar inkább visszamenni valamelyik talpnyalójához? Olyan rövid az élet.

Egy pillanatra csend támadt, ahogy a lány kimondta ezt a szörnyen bántó megjegyzést, aztán a férfi nagyon lassan így felelt: – Voltaképpen azért jöttem ki, hogy megnézzem, az oroszlán nem


hány-e már a savanyított kutyától. Az angolok pedig a tapasztalataim szerint nem talpnyalók. – Azzal megfordult és felakasztotta a lámpást, hangja immár a sötétségből hallatszott. – Ha nem veszi rossz néven, megkérdezhetem, hogyan ismerkedett meg az unokaöcsémmel?

– Egy templomban találkoztunk és azonnal egymásba szerettünk – válaszolta Kate pillanatnyi tétovázás után, miután gondolatban összerakta a történetet.

– Egymásba szerettek – ismételte a herceg. – Dimsdale-lel, akit előszeretettel szólít Algie-nak, ahogy hallottam. Ez úgy hangzik, mint valami tündérmese.

– Igen – erősítette meg Kate. – Egymásba szerettünk.– Ha ön tudná, mi a szerelem, minden bizonnyal nem menne

hozzá az unokaöcsémhez.– Szeretem Algie-t – ismételte meg a lány.– Élve fogja felfalni őt, mielőtt betöltené a huszadik évét –

jelentette ki a herceg szenvtelen arccal. – Ugye, tisztában van azzal, hogy fiatalabb magánál? Az én szerencsétlen kis vicomteomnak még pelyhes az álla. Bár, lehet, hogy magának pont ez tetszik benne.

– Maga igazán utálatos férfi – sziszegte Kate kellően hűvös megvetéssel a hangjában. – A saját nevében is örülök, hogy birodalmi szövetségesei összeboronálták a menyasszonyával, mert önmaga erre sohasem lenne képes. – Mindez persze szemenszedett hazugság volt, mert nem tudta elképzelni, hogy akad olyan nő, aki ne rohanna egy ilyen férfi karjába, hogy feleségül menjen hozzá. Kivéve persze őt.

A lány elindult, majd megfordult és élesen így szólt: – Fenség.Abban a pillanatban mozgást érzékelt, és ekkor hátulról erős

karok fogták át a derekát. A herceg forró volt és hihetetlenül hatalmas, és Kate magán érezte a szíve dobogását is. Csodálatos illata volt, mint az éjszakai tábortűznek, füstös és vad, határokat nem ismerő.

– Ismételje meg még egyszer – kérte a lányt, forróságot lehelve a nyakára.

– Engedjen el – kérlelte határozottan Kate, miközben próbált a testének megálljt parancsolni, hogy ne simuljon a férfi karjaiba,


és ne fordítsa felé az arcát, hogy csókot kérjen… Még hogy csókot? Kate-et soha életében nem csókolták még meg, és nem állt szándékában az elsőt egy arrogáns, elkényeztetett hercegtől kapni, akit felbosszantott, mert ő nem esett hasra tőle.

A férfi kérése izzón csengett: – Csak szeretném megízlelni, Miss Victoria Daltry. – Ajkait Kate nyakához érintette, aki az érintéstől egész testében megborzongott.

Ám egy hirtelen gyors mozdulattal felemelte kövekkel díszített cipője hegyes sarkát és odadöfte, ahol a férfi lábát gondolta, majd megfordult és kiszabadította magát a karjaiból.

Elég közel kerültek a falhoz, hogy a lány az ablakokból kiszűrődő fényben láthassa a herceg arcát. – Otromba fráter! – sziszegte összeszorított fogai közül.

– Muszáj volt ilyen durvának lennie? Ez a kedvenc cipőm, és ráadásul nem vagyok mindig ilyen – felelte a herceg.

Kate hátrált néhány lépést. – Míg az ilyen hibás gondolkodásmódért meg kellene vetnem önt, annyi más tulajdonsága miatt inkább szánakozni lehet magán, hogy nem is fecsérelném rá az időt.

– Ha én otromba vagyok, akkor maga micsoda? – érdeklődött a herceg.

– Közömbös – felelte határozottan Kate.– Inkább egy harapós, kis szuka – vágott vissza Gabriel.A férfi tekintete összeszűkült, és Kate most először látta őt

mérgesnek, amióta találkoztak. Különös módon ez a látvány nevetésre ingerelte. – Úgy néz ki, mint egy zöldséges, akinek nem érkezett meg az aznapi krumpliszállítmánya.

– Krumpli – ismételte meg a férfi. – Tehát egy krumplihoz hasonlítja magát?

– Nézze, az egyszerűen nem járja, hogy maga csak úgy lerohan egy angol hölgyet, és meg akarja csókolni, amikor úgy hozza a kedve – felelte erre a lány. – Caesar! Gyere ide! – Úgy tűnt, a kutya közben rájött, hogy az oroszlán ismét elaludt, és visszament a ketrechez szimatolni. – Nem szeretném, ha egy oroszlán vacsorája lennél.

– Miért ne tehetném?


A férfi egyik hajtincse a szemére hullott, Kate-nek pedig be kellett látnia, hogy ez a férfi igenis bárkit megcsókolhat, akit csak akar. A herceg hihetetlenül érzékinek és veszélyesnek tűnt. Abban a pillanatban felrémlettek benne Henry szavai: olyan, mint az apja, az a fajta férfi, aki soha nem lesz hűséges.

Kate keserűen elmosolyodott. – Mert magának nem akármilyen nő való – próbált kedvesebb hangnemre váltani. – Az ég szerelmére, minden herceg ilyen?

A férfi közelebb lépett, a lány pedig a szemébe nézett. A tekintetében most nem is bujaság, mint inkább kíváncsiság bujkált.

– Ne akarja elhitetni velem, hogy amikor egy nő besétál Marburg, vagy tudom is én, melyik hercegség udvarába, arra számít, hogy bármikor megcsókolhatja egy herceg, aki arra jár.

– Persze hogy nem.– Ez esetben, honnan az ördögből veszi, hogy engem

megcsókolhat?– Őszintén szólva onnan, hogy idekint járkál a sötétben –

felelte a férfi.Gabriel megjegyzése jogos volt. – Csak a kutyáim miatt vagyok

itt – próbált védekezni Kate.– Elég hosszú ideje itt beszélget velem. Kísérő nélkül van

idekinn. Wick mesélte, hogy egyetlen cselédlány kíséretében érkezett.

Átkozott legyen Mariana, amiért kidobta a nevelőnőjüket. – Lehoztam volna magammal a cselédlányomat, de gyomorrontást kapott.

– Szerintem pedig elfelejtett neki csengetni. Biztosíthatom, hogy az udvarban élő ifjú hölgyek sohasem sétálnak egyedül, és nem felejtik el magukkal vinni a cselédlányukat – jelentette ki a herceg. – Csapatostul közlekednek, mint a seregélyek. Vagy, mint egy falka kutya – tette hozzá, miközben Caesar az oroszlánra morgott.

Kate aligha magyarázhatta el, hogy nevelőnőjét az apja halála után egy nappal szélnek eresztette a mostohaanyja, és hogy sohasem volt alkalma megtapasztalni, milyen is csapatban közlekedni. – A cselédlányomnak valóban el kellett volna kísérnie


– szólalt meg –, de akkor sem feltételezheti, hogy minden nő meg akarja csókolni magát.

A férfi némán bámulta a lányt.– Ez elég nevetséges társalgás – mormogta Kate. – Caesar!

Gyere, ideje indulnunk! – A kutya a ketrecnél maradt és morgott.– Hihetetlen egy állat – mérgelődött, és felvette a kutyát.Azután még visszafordult, mert mondani akart valamit: – Nem

illendő dolog ifjú hölgyeket elcsábítani – szólalt meg Kate kényeskedve.

– Ha nem lenne jegyese, megfontolnám, hogy feleségül vegyem.

A lány bosszúsan válaszolt: – Éppen annyira venné fontolóra, mint egy fertőző betegséget. Nem, maga nem tenne ilyet, és ne is csináljon úgy, mintha ez lenne a szándéka.

A herceg tett egy lépést felé és ráemelte sötétkék szemeit. Kate valahol az agya rejtett zugában megállapította, hogy a férfi ajkai nem is olyan keskenyek. Éppen ellenkezőleg.

– Egy szuka vagyok, nem emlékszik? – figyelmeztette. – Hát nem látja, mit művel itt? Ön egy herceg. Ez pedig egy meglehetősen udvariatlan beszélgetés, és nem ajánlom, hogy más ifjú hölgyeknél is próbálkozzék, mert az lesz a vége, hogy házasságra kényszerítik majd, méghozzá egy apa a pisztolyával.

– A magáé? – kérdezte a férfi, továbbra is rá szegezve a tekintetét.

– Az én apám halott – felelte a lány, és a szíve furcsán megdobbant. – Maga azonban nagyon sok mindenben hasonlít rá, és attól tartok, emiatt képes vagyok ellenállni elbűvölő tulajdonságainak.

– Nem beszélve arról, hogy Dimsdale-be szerelmes. Az apja akarta, hogy hozzá menjen feleségül?

– Az apám több éve meghalt. De ez most nem is tartozik ide. Egyébként maga teljesen őrült. Úgysem tudna feleségül venni, és nem szép dolog ezzel hitegetnie. Mi lenne, ha hinnék magának? Hisz úgyis az orosz hercegnőt veszi feleségül.

– Az igaz, hogy előkelő származású nőt kell elvennem – jegyezte meg a herceg jelentéktelen hangsúllyal. – De ön is az. Nem feltétlenül olyan feleségre vágyom, akinek jó kapcsolatai


vannak. Csak legyen gazdag. – A férfi tekintete Kate kebleire siklott. – És jó szerető.

A lány valamivel feljebb emelte Caesart, hogy a kutya jobban takarja viaszbetéttel tömött dekoltázsát. – Azt hiszem, ez életem legízléstelenebb beszélgetése – állapította meg.

– Talán az ön kora késztetett arra, hogy ilyen szemérmetlenül merjem kifejezni magam – felelte a herceg. – Sok ilyen ízléstelen beszélgetésben volt már részem, noha eladósorban lévő ifjú hölgyekkel még soha.

Kate-et telibe találta a megjegyzés, bár nem igazán tudta eldönteni, a férfi arra céloz-e, hogy fiatal, vagy épp arra, hogy elég öreg már. – Ez esetben talán azt is gyakran vallja meg, hogy egy nőt a pénzéért kíván elvenni?

– Általában másfajta vágyakról folyik a társalgás.– Képzelem – motyogta a lány. – Nos, ez teljességgel elbűvölő.

De szeretném, ha tudná: nem vagyok eladósorban. És nem is vagyok gazdag. – A Henry által vélelmezett, titokzatos örökséget abban a pillanatban mélyen eltemette magában. Túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen.

A herceg felvonta szemöldökét. – Valóban nem az? És Dimsdale tudja ezt? Wick úgy véli, magának szép kis öröksége van.

– Ez igaz is – vágta rá a lány. – Algie azonban ennek ellenére szeret.

– Milyen érdekes! Az unokaöcsém úgy él bennem, mint akinél a rajongás szigorúan a második helyet foglalja el az anyagiak után.

– Ellentétben önnel, aki minden jel szerint a lista legaljára teszi.

– Akárcsak ön – válaszolta derűsen a herceg.– Ezt értsem úgy, hogy a kutyákkal teljes nyugalommal

sétálhatok idekint, mert maga nem fog egy sötét sarokból előugrani? – kérdezte Kate, és letette Caesart a kezéből.

– Ez akár még igaz is lehetne… – felelte a herceg – ha ön nem lenne olyan különlegesen gyönyörű. – Majd mielőtt még Kate fontolóra vehette volna ezt a megjegyzést, a férfi légies


mozdulattal, udvariasan a karjaiba kapta, és fejét az arca fölé hajtotta.

És abban a pillanatban elszállt belőle minden udvariasság. Az a nyughatatlan energia, amelyet a lány kezdettől fogva érzett benne, most mind abban a csókban összpontosult, olyan elemi erővel, amelynek lehetetlen volt ellenállni. És Kate még azt hitte, a csókolózás csak az ajkak összesúrlódását jelenti, ez itt azonban… inkább szólt egymás megízleléséről. A férfit egyszerre érezte selymesnek és tüzesnek.

Az íze is a tüzet idézte fel. Kate közelebb simult hozzá, ajkai szétnyíltak, miközben a testén újabb borzongás futott végig. A herceg szenvedélyesen belemormolt valamit a szájába, Kate-ben pedig homályosan felmerült, hogy az imént még meg akarta leckéztetni ezt az embert, hogy nem csókolhat meg minden szembejövő hölgyet.

Úgy illett volna, hogy pofon üsse a herceget.De akkor véget ért volna a varázs, a férfi elhúzta volna az ajkát

és hatalmas, forró kezét is elvette volna a lány derekáról… vagy lehet, hogy veleszületett életereje mentette őt meg. A herceg csókja eleinte csak egy kérés volt, amely hamar átcsapott követelésbe, és bár a lány tapasztalatlan volt, egész teste megerősítő igenléssel válaszolt.

Csupán egy apró, halk hang figyelmeztette a fejében, hogy ki is ő valójában, és kit csókol meg.

Kate visszahúzódott; a férfi pedig egy egészen rövid pillanatig ellenállt, majd elengedte őt.

A lány első gondolata teljesen hétköznapi volt: arra gondolt, addig észre sem vette, milyen hosszú szempillái vannak a hercegnek. Azután arra, hogy ezzel a csókkal is csak a herceg önteltségét táplálta, aki most azt fogja gondolni, hogy lám, az angol nők sem tudnak ellenállni neki.

Kate a pillanat töredéke alatt magára erőltette mindazt a higgadtságot, amelyet az évek során Mariana jelenlétében megtanult. Éppen mondani akart valamit, amivel beletiporhatna a férfi lelkébe, de az megelőzte.

– A fenébe is! – szólalt meg rekedtes és sóvárgó hangon, de egészen őszintén –, bárcsak maga lenne az orosz hercegnő!


Ezen hercegi nagyképűség láttán Kate minden bosszúsága nyomban elszállt, és kibuggyant belőle a nevetés. – Maga egy… –kezdte, de hirtelen elhallgatott. Tényleg bókolni akar a férfinak, hogy még inkább erősítse hatalmas önteltségét?

De hát az illem így kívánta.Előrehajolt és finoman hozzá érintette az ajkát a férfiéhoz.– Ha pénzért lehetne ilyen csókokat venni, azt kívánnám,

bárcsak hatalmas örökségem lenne. Sőt, továbbmegyek – tette hozzá –, hercegnői rangot kívánnék magamnak.

A herceg két kezébe fogta a lány arcát. – Újból meg kell ízlelnem! – sóhajtott fel különös hangszínnel.

Mindketten egyre gondoltak. A lány pedig kábultan a férfi ízére is gondolt, amely olyan volt, mint a keserű méz, csak annál sokkal finomabb és vadabb, valami, amitől reszketni kezdett, és…

A herceg hirtelen elengedte.– Maga veszélyes – suttogta lassan Kate.A férfi mosolya arról árulkodott, hogy a lány a szavaival ismét

csak hatalmas önelégültségét táplálta.– Maguk hercegek – sóhajtotta Kate. – Azért talán mégiscsak

jók valamire.Ez talált, és a lány elégedetten vette tudomásul, mert a térde

remegett és a lába is elgyengült.– Nem – felelte kissé érdes hangon a herceg. – Biztosíthatom,

hogy nagyon kevés dologra vagyok alkalmas. És most, ha csak nem akarja, Miss Daltry, hogy egy másik idegen elkapja és megcsókolja magát, határozottan javaslom, hogy mielőbb térjen vissza a szobájába, és soha többé ne jelenjen meg kísérő nélkül.

Tizennegyedik fejezet

Másnap reggel Kate sétálni vitte a kutyákat, ezúttal Rosalie társaságában. Még alig hajnalodott, de a lány hozzászokott a


korai keléshez, és úgy tűnt, nem is hajlandó tovább lustálkodni, hiába tiltakozott Freddie, aki nyüszítve próbált elbújni a paplan alatt. Ahogy Kate szeme kinyílt, azonnal minden eszébe jutott az előző estéről, és már szó sem lehetett arról, hogy újra elaludjon.

– Gyertek már! – szólt rájuk. – Jól van, jöhettek póráz nélkül is. Most végre meglátogatjuk az oroszlánt napfényben –, de ha nem viselkedtek jól, majd leharapja a fejeteket, ezt alaposan véssétek az eszetekbe!

Hangosan visszhangoztak a lépteik, ahogy Rosalie-val keresztülsétáltak a kővel borított udvaron. Előző este a hely mintha még meleg bársonyos tér lett volna, ma reggelre azonban már pontosan annak látszott, mint ami valójában is volt: egy százéves, hűvös, nyirkos térnek, amely minden bizonnyal mindannyiukat túl fogja élni. Kate megborzongott és megszaporázta lépteit.

Az oroszlán ébren volt. Ahogy megpillantotta őket, hatalmasat ásított, és előrejött, mire a lány óvatosan hátrébb lépett.

Az állat sokkal bozontosabb volt, mint képzelte. Úgy hitte, hogy az oroszlánok szőre sima és fényes, de ennek az állatnak itt piszkos volt a bundája, mintha egy ütött-kopott szőnyeg lett volna. Lesújtó pillantást vetett feléjük, majd visszasétált a ketrec végébe, ahol megfordult, hogy újra elinduljon feléjük. Közben vadul rázta a sörényét, mintha túl nehéznek érezné a fejét.

– Jaj, kisasszony! – szólalt meg Rosalie aggodalmaskodva, miközben Caesar peckesen közelebb sétált a ketrechez, és a rácsot szaglászta. Kate csettintett az ujjával, mire a kutya visszalépett, és a lány sajttal jutalmazta. – Minden szolgáló erről az oroszlánról beszél! Azt mondják, hogy már a házi kedvencek felét felfalta. Örülhetünk, ha ez a három kutya még megúszta.

– Azt hiszem, Caesarral végez majd először közülük – felelte Kate némi kegyetlenséggel a hangjában.

Az oroszlán előre sétált és mohó tekintettel figyelte a kutyákat, ezért a lány dobott neki is egy-két sajtdarabot. Az állat először bizalmatlanul szaglászta körül, de végül megette.

– Égnek áll a szőr a hátamon ettől a fenevadtól – folytatta Rosalie. – Nézze csak Freddie-t. Ő is halálra van rémülve. Mi inkább átsétálunk az elefánthoz. Gyere, Freddie, jobb, ha itt


hagyjuk ezt a csúnya macskát. – Elindultak a sarok felé, ahol a többi ketrec állt, Kate azonban nem mozdult, egyre csak a bezárt oroszlánt bámulta.

– Jó reggelt, Miss Daltry! – szólalt meg ekkor egy hang a háta mögött. Megfordult, és a herceg főudvarmesterét pillantotta meg, aki mosolyogva nézett rá.

– Jó reggelt, Mr. Berwick! – köszöntötte a lány. – Úgy hiszem, mi vagyunk az egyetlenek, akik e korai órán ébren vannak a kastélyban.

– Kijöttem, hogy megnézzem, hogy van az oroszlán, de úgy tűnik, már jobban.

Úgy látszott, hogy Berwick nem siet, ezért Kate megkérdezte. – Nem bánná, ha feltennék néhány kérdést a kastéllyal kapcsolatban?

– Egyáltalán nem – felelte a férfi a ketrec rácsainak támaszkodva.

– Tegnap este úgy becsültem, hogy hetente legalább kétszáz gyertyát használnak el. Van a kastélynak saját gyertyakészítője? Azt tudom, hogy van saját pékjük, de vannak olyan műhelyek is, amelyeket általában megtalálni a falvakban? Mint például kovácsműhely?

Berwick bevont gombokkal díszített gyönyörű libériát viselt, amelynek a nyaka magasan záródott. Tökéletesen úgy festett, mint egy magas rangú szolga, de egyetlen pillanatra a férfi szemeiben Kate különös, ismerős csillogást vélt felfedezni…

Érthetetlen! Mintha ismerné a férfit, vagy legalábbis korábban már találkoztak volna valahol!

– A kastélynak nincs saját gyertyaöntője – válaszolta Berwick. – De a gyertyák számát alaposan alábecsülte, Miss Daltry. Egy átlagos héten több mint háromszáz gyertya világít a kastélyban, sőt néhány szobában Argand-lámpáink is vannak. Ha bált rendezünk, természetesen ennél sokkal többet rendelek, hogy hajnalig tudjunk világítani.

– Lenyűgöző – mondta Kate. – És hány szolgáló dolgozik a kastélyban?

A férfi egy ideig nem szólalt meg, nyilvánvalóan próbálta felmérni a szolgálók számát. – Éppen most béreltem négyet, de


egyet el kellett küldenem, így a teljes létszám hárommal nőtt, most tehát éppen harminchét alkalmazottunk van a kastélyban és környékén.

– A legtöbb bevétel pedig a bérlőktől jön, ugye? – szaladt ki Kate száján, mielőtt alaposan végiggondolhatta volna. Zavarában elvörösödött. – Ne haragudjon, ez nem volt helyénvaló kérdés.

A férfi felvonta szemöldökét. – Az angolok sokkal prűdebbek nálunk pénzügyekben. A kastélyt kisebb birtokok veszik körül, természetesen, és ők fizetnek a bérleti jogért, amely a kastély számára minimális bevételt jelent. A herceg azonban nem érzi, hogy ez elegendő lenne, tekintve az itt élők számát.

Kate érezte, hogy a feje búbjáig elpirul. – Természetesen nem állt szándékomban kutakodni a herceg pénzügyeiben.

– Ugyan miért nem? – kérdezte a férfi és megvonta a vállát. – Kispénzű hercegek Marburgban tucatjával teremnek, biztosíthatom. Gabriel herceg azonban attól különleges, hogy van egy kastélya, amelyet irányítania kell. – Berwick haja rendezett copfban volt összekötve, de beszéd közben egy tincse előrehullott.

Ekkor mintha tükör jelent volna meg Kate lelki szemei előtt, mert Berwick vonásaiban meglátta a herceg arcát. Mintha ugyanabból az agyagból gyúrták volna őket. Olyan egyformák voltak, mint két tojás.

A lány ajkai szétnyíltak a csodálkozástól.A főudvarmester észrevette a megdöbbenést Kate tekintetében.

Somolygása egyértelműen hasonlított a herceg mosolyára.– Értem – szólalt meg a lány, amikor végre összeszedte magát.– Ma pikniket rendezünk a szabadban, a kastély mögötti

parkban – mondta Berwick, szemrebbenés nélkül. – Számos hölgy fejezte ki óhaját, hogy megnézze az állatkertet a sövénylabirintus mögött. A csónakázás is kellemes időtöltésnek ígérkezik.

Az oroszlán ismét elaludt. – Nem gondolja, hogy nagyobb ketrecre volna szüksége? – kérdezte Kate. A felismerés, hogy Berwick egészen közeli kapcsolatban állhat a herceggel, némiképp megkönnyítette a társalgást számára.

– Mennyivel nagyobbra gondolt?


– Akkorára, mint amekkorán a disznókat szokták tartani. Egy kétszer kétméteres elkerített részen akár egy hatalmas koca és összes kismalaca is elfér, de úgy hiszem, a legtöbb gazdálkodó még annál is nagyobb helyet tartana kívánatosnak. Ennek az oroszlánnak kisebb a tere, mint egy disznónak. Ez nem helyes.

Kate Berwickre pillantott, és látta, hogy a férfi különös tekintettel figyeli. – Talán nem illendő egy disznóól méreteiről beszélgetnem – szólalt meg a lány, és nagyot sóhajtott.

– Ugyan, ki mondja meg, miről illik beszélgetni, és miről nem? – jegyezte meg Berwick. – De el kell ismernem, nem sok angol úri hölggyel találkoztam oxfordi tartózkodásom alatt, aki ne találta volna ezt a témát kerülendőnek, ahogyan oly sok mást is.

– Ó, hát, Oxfordban is járt? – kérdezte a lány lelkesen. – A herceg kísérőjeként?

– Saját elhatározásomból – jelentette ki Berwick jókedvűen. – És mellesleg a herceg kísérője is voltam, s így mindenki jól járt. Én filozófiát hallgattam, ő pedig történelmet az egyetemen, és eközben mindketten alaposan tanulmányoztuk a hölgyeket. Nagyon fiatalok voltunk még, tudja.

Kate rámosolygott. – A filozófia sokat segít a mostani feladatkörében?

– Nem is gondolná, hogy mennyit – felelte Berwick. – Szinte naponta alkalmazom a filozófiai érvelés módszerét, ha a dolgok veszélyesre fordulnak.

– A bajok megelőzésére és hasonlók?– Tudja – szólalt meg a férfi vehemensen –, a herceg rokonai

eléggé makacs emberek. Találkozott Mr. Tippettel tegnap este?Kate elgondolkodott. – Olyan sápadt, kissé kövérkés férfi?– Igen, ő az. Mr. Tippet őfensége egyik nagynénjének

jövendőmondója. Talán emlékszik Sophonisba hercegnőre, aki előszeretettel visel tollakat.

Kate lelki szemei előtt ekkor megjelent egy erőszakos külsejű, egészen lapos mellű asszony. – Milyen kellemes lehet, ha van egy ilyenje – jegyezte meg a lány udvariasan.

– Tippet azt állítja, hogy tud tenyérből olvasni – tette hozzá Berwick némi kétkedéssel. – Bárhogy is van, Ferdinánd herceg az


őrületbe kergeti, mert folyton azt követeli tőle, hogy olvasson a tenyeréből, hogy megtudja a választ a kérdéseire.

– De az ember tenyere állandóan változik, ami az egész elképzelést értelmetlenné teszi! – állapította meg Kate.

– Mr. Tippet már mondta a hercegnek, hogy egy sötét hajú hölgy lesz a felesége és százhúsz évig él majd, és még számos érdekes tényt jövendölt meg neki, de a herceg sosem elégedett a válasszal.

– Szóval maga arra használja a filozófiai jártasságát, hogy kézben tartsa a bonyodalmakat a saját…? – Kate végre összeszedte magát. Végül is semmi köze ahhoz, hogy Ferdinánd herceg valóban Berwick rokona-e vagy sem.

– Pontosan – felelte a férfi nyugodtan. – Miss Daltry, remélem, nem bánja, ha azt mondom, maga egészen különleges fiatal hölgy!

– Nos, igen – felelte a lány, majd amikor rájött, hogy nagyon is tetszett neki a férfi bókja, így folytatta: – Nemcsak a királyok környezetében vannak különleges családok, tudja.

A férfi bólintott, és figyelmesen nézte a lányt. Ebben a pillanatban Rosalie jelent meg a sarkon.

– Jöjjön, látnia kell az elefántot, Miss Katherine! – kiáltotta, s közben nem is vette észre, hogy rossz nevet mondott. – Egy édes kismajom kapaszkodik az egyik lábába! Még életemben nem láttam ilyen kedves dolgot!

– A majom a kastély kedvence – jegyezte meg Berwick.Kate a férfira pillantott, hogy észrevette-e Rosalie tévedését, de

ennek semmi jelét nem látta az arcán.Kiderült, hogy Caesar, aki körültekintő óvatossággal sétált az

oroszlánketrec körül, minden veszélyérzetéről elfelejtkezett, amikor az elefántok ketrecéhez értek. Hatalmas lendülettel berohant a rácsok között, és őrülten csaholva próbálta elkapni a majmot.

Az elefánt megzavarodott és előre-hátra dülöngélt.– Az elefántok nem szeretik a bolhákat, és ez a kutya sem

sokkal nagyobb – szólalt meg Berwick őszinte aggodalommal a hangjában. – Nehogy rálépjen!


Caesar azonban éppolyan esztelen volt, mint amilyen bátor, és azt hitte, könnyebben elkaphatja a majom farkát, ha hangosan ugat.

Berwick felsóhajtott. – Bocsássanak meg, hölgyeim. – Kinyitotta a ketrechez erősített szekrénykét, kivett belőle egy kulcsot, majd kinyitotta a ketrec ajtaját. Belépve azonnal felkapta Caesart.

– Jobb, ha ráteszem a pórázt – mondta Kate. – Attól tartok, nem tudja, mi az a félelem. Buta állat.

– Úgy gondolja?A lány bólintott. – Igen, ebben egészen biztos vagyok. Sokszor

viselkedik így.Berwick felvonta a szemöldökét.Kate rámosolygott. Olyan érzése támadt, mintha otthon lenne

és Cherryderryvel szórakozna. – Fiúkutya. Észrevettem, hogy néha túl kevés ész jut nekik.

Rosalie-val együtt elindultak kifelé az udvarból, de a hátuk mögött még egy ideig hallották a főudvarmester nevetését.

Tizenötödik fejezet

A piknikre és a csónakázásra késő délután került sor a kastély mögötti parkban. A szabályosan kialakított kert egy hosszú, hófehér márványlépcső aljánál terült el. Volt benne sövénylabirintus és egy tavacska hattyúkkal, és sok más olyan látványosság, amely egy magára sokat adó kastély kertjében megtalálható, mint például a márványteraszon elhelyezkedő zenekar.

Kate cseresznye árnyalatú parókát viselt, amely színben illett a ruhájához, valamint cseresznyeszínű szoknyát aranyos tunikával, amelynek kivágásában látszott az alatta levő két réteg is: az egyik halvány cseresznye-, a másik pedig krémszínű volt. A lánynak


akadt egy kisebb vitája Rosalie-val a viaszbetétek miatt, amelyet melle megnagyobbítása érdekében kellett elhelyeznie, mert szobalánya ragaszkodott használatukhoz. Szerinte Kate ruhája egymagában nem emelné ki eléggé a lány domborulatait, sőt inkább hangsúlyozná a természetes idomok hiányát.

– És mi lesz, ha megolvadnak? A nagy melegtől talán az alakjuk is megváltozik, ami elég kínos helyzetbe hozhat.

– Nem lesz olyan meleg – felelte Rosalie csalhatatlan logikával.Algie és Kate a kertbe vezető hosszú lépcsősor tetejéhez

sétáltak, és egy pillanatra megálltak.A zenekar kellemes muzsikát játszott, mintha keringő lett

volna… A lány hallott már a keringőről és arról, hogy milyen hatással van a táncosokra. A zene hallatán legszívesebben felkapta volna a szoknyáját, hogy táncra perdüljön.

– Kíváncsi vagyok, hogyan működtetik ezeket a szökőkutakat – szólalt meg Algie, ahogy figyelte, amint vízsugár lövell a levegőbe a hatalmas tengeriszörny-szobrok szájából.

– Talán kérdezze meg Mr. Berwicket – javasolta Kate. – Úgy vélem, figyelemreméltóan sokat tud a kastélyról.

– Csak nem fogok egy szolgával beszélgetni! – méltatlankodott Algie. – Az ég szerelmére, Kate, nem szabad elfelejtenie, hogy maga most Victoria! A menyasszonyom sosem alacsonyítaná le magát ilyen módon!

– Ha meg akar tudni valamit, miért nem kérdez? – vágott vissza Kate. – Maga egy sznob, Algie, azt gondolom! A herceg nem tudna válaszolni a kérdéseire.

– Nem is akarom megkérdezni! – kiáltotta a fiú, sértetten.Kate felsóhajtott és elindult lefelé a lépcsőn. Többen voltak a

kertben, mint ahány embert tegnap a szalonban látott. A vendégek már láthatóan a bálra érkeztek. – Ne hagyjon egyedül, Algie – mondta durcás „vőlegényének”. – Biztosan lesznek itt olyan emberek is, akiket Victoria ismer. Mindenkire mosolyogni fogok, de nem árt, ha segít nekem a bemutatkozásban.

Algie gyorsan körülnézett és így szólt:– Ma sokkal inkább hasonlít Victoriára, ami nagy szerencse. –

Aztán hirtelen eszébe jutott egy nem elhanyagolható részlet. –Hol vannak a kutyák?


– Rosalie-val hagytam őket – mondta Kate. – Azt hittem…– Nem, itt kell lenniük magával – felelte Algie, és csettintett

egy inasnak, amit Kate hitvány dolognak tartott. – Victoria mindenhová magával viszi a kutyáit, ez a védjegye. Hozza ide a kutyákat Miss Daltry szobájából – utasította az inast. – És siessen! Itt várjuk!

Várakozás közben a lánynak volt ideje megfigyelni a herceg hollétét. Nem volt nehéz dolga, hiszen fiatal hölgyek valóságos koszorúja vette körül a halványsárga ruhát viselő alakot. Így legalább már azt tudta, merre nem szabad elindulnia.

– Nézze csak! – szólalt meg Algie ámulva.– Mit? – kérdezte Kate, aki úgy tett, mintha a tavat

tanulmányozná.– Mr. Toloose kabátján öt hasíték van hátul, nem pedig három.

Biztosan elszakította a ruhaujját.– Figyelemre méltónak találom, hogy ilyen apró részletet

képes észrevenni ekkora távolságból – állapította meg a lány, majd az időközben megérkező fiatal inashoz fordult:

– Köszönjük! Igazán kedves! – mondta, majd egyenként végignézte a kutyákat. – Caesar, semmi ugatás! Coco, te ne merj a víz közelébe menni! Te pedig, Freddie… – Elhallgatott, ahogy Freddie selymes apró füleit és kedves tekintetét megpillantotta. A kutya repesett az örömtől, hogy láthatja őt. – Nos, te így vagy tökéletes! Menjünk, hát!

Mindannyian együtt vonultak le a lépcsőn. Algie haladt elöl, Kate-t pedig annyira lefoglalta a kutyák dicsérgetése, amiért nem rángatják a pórázt, hogy észre sem vette, amikor a herceg kiszabadította magát csodálói gyűrűjéből, és a lépcső alján várta, hogy üdvözölhesse őket.

– Miss Daltry – mondta méltóságteljesen, mintha az előző éjszaka meg sem történt volna.

– Fenséges uram! – hajolt meg előtte mélyen Kate.– Unokaöcsém! – fordult a herceg Algie felé.Ő nyilvánvalóan küzdött azzal, hogy mit mondjon válaszként,

végül kibökte:– Fenség! Nagybátyám! – majd olyan mélyen meghajolt előtte,

hogy az orra kis híján a herceg nadrágját súrolta.


– Ragaszkodom hozzá, hogy velem jöjjön, és csónakázzunk egyet a tavon – mondta a herceg, és Kate kezét az ajkához emelte.

Igazán nem volt szép a teremtőtől, hogy a hercegnek ilyen szemeket adott! Pontosabban szólva a női nemmel szemben nem volt igazságos.

– Talán majd később – felelte Kate lassan visszahúzva kezét.– Most – mondta határozottan a herceg, és terelni kezdte

maga előtt a lányt a gyepen anélkül, hogy Algie-ra egyetlen pillantást is vetett volna.

– Mit művel? – sziszegte ő, és igyekezett ruhájával nem belegabalyodni a kutyák pórázaiba.

– Természetesen elviszem csónakázni a tóra.Néhány pillanat múlva kettesben üldögéltek egy hosszú,

zöldszínű csónak egyik végében, amelyet a másik végén egy inas irányított.

– Az én drága jegyesemnek, Algie-nak ez nem fog tetszeni –szólalt meg a lány, miközben azon tűnődött, levehetné-e a kesztyűjét, hogy ujjait belemártsa a tó vízébe. Olyan áttetsző és tiszta volt a sötétkék víz.

– Vegye csak le nyugodtan – mondta a herceg, mintha kitalálta volna a gondolatait. – Már eléggé eltávolodtunk a parttól, senki sem látja meg.

– Mégis, hogy képzelte, hogy kihoz a tóra ebben a csónakban? – duzzogott Kate, miközben lehúzta az egyik kesztyűjét.

– Tudja, miről beszél a parton az a csapatnyi nő? – kérdezte, miközben állával a selyem- és szaténruhás alakok habos felhője felé bökött, oda, ahol Kate először megpillantotta a herceget.

– Nem. Fogja meg – nyújtotta oda a hercegnek Caesar pórázát. – Tud rá vigyázni, ugye? Freddie-vel nem lesz gond, és Coco is elég jól viselkedik, de nem esküdnék meg rá, hogy Caesar nem ugrik ki, ha észrevesz egy halat.

– Nem szeretem a kutyákat – jegyezte meg a herceg, és megvetően nézte Caesar bolyhos farkát.

– Én sem – felelte Kate szórakozottan, aztán hirtelen eszébe jutott, kinek is próbál látszani valójában, és hozzátette: – Kivéve a saját édes kicsinyeimet, természetesen!


– Nos, azok a hölgyek a parton éppen arról beszélgetnek, hogy milyen különleges átalakuláson ment át, amióta utoljára látták magát Londonban két hónappal ezelőtt – mondta a herceg hátradőlve, és szemében gonosz fény csillant, ahogy Kate-et végigmérte. – Az igazat megvallva, néhány hónappal ezelőtt valóban sokkal vonzóbb volt, éppen a megfelelő helyeken volt kipárnázva.

– Micsoda közönséges nőszemélyek! – mondta Kate. – Igazán nem szép tőlük, hogy a betegségem után ilyen kritikus hangon szólnak rólam. De kedves öntől, hogy figyelmeztet erre!

– Szóval? Kicsoda kegyed tulajdonképpen? – kérdezte a herceg, és közelebb hajolt.

– Nézze, micsoda gyönyörű hal ugrott ki a vízből! – igyekezett másra terelni a beszélgetést Kate.

– Mert hogy nem Miss Victoria Daltry, annyi szent. – A herceg megfogta a lány kezét, és maga felé fordította a tenyerét. Ujjával lassan simogatni kezdte. Kate a herceg szemébe nézett. -Bőrkeményedés. A társaság kedvencének nincsenek ilyesmik a tenyerén. Még súlyos betegség után sem.

– Nos – kezdett bele Kate, de aztán elhallgatott.– Hadd találjam ki – mondta a herceg olyan lefegyverző

mosollyal, amelyért máshol azonnal törvényen kívülivé nyilvánítják az embert. – Wick és én délután hosszasan beszélgettünk önről.

– Wick?– Igen, Berwick, a fivérem. Azt mondta, ön rájött, hogy

testvérek vagyunk.– Talán valóban gyanítottam – kezdte Kate.– Nos hát, ez az igazság – mondta a herceg diadalittasan. – De

visszatérve az eredeti témához: röviden szólva, ön nem Victoria Daltry. De talán a család egyik törvénytelen leszármazottja, aki valamilyen ismeretlen oknál fogva Victoria helyére állt, ami sok rejtélyre magyarázattal szolgálhatna. Ott van mindjárt a keze, vagy a nyilvánvaló közönye a kutyák és szegény unokaöcsém iránt, valamint a tény, hogy semmi hasonlóság nincs kegyed, valamint a pufók és púderes arcú Victoria között, illetve az, hogy


szokatlan jártasságról tett tanúbizonyságot a disznótenyésztés terén.

– Pufók és púderes arcú? – ismételte Kate a herceg szavait, miközben kétségbeesve kutatott fejében, hogy mit is mondhatna. A jelen helyzetben úgy ítélte meg, hiba lenne erősködnie, hogy nagyon is törvényes gyermek.

– Az egyik éles nyelvű fiatal hölgy szomorúan még azt is megjegyezte, hogy az orvosok nyilvánvalóan kényszerítették, hogy hosszabb időt töltsön a napon, mivel korábban olyan szép volt a bőre.

– Csak önmagáról akarta a figyelmét elterelni, remélve, hogy nem veszi észre a csámpás lábát.

– Talán – mondta a herceg gonosz mosollyal.– Úgy látom, rendkívüli módon szórakoztatónak találja ezt a

helyzetet – szólalt meg a lány dühösen.– Nos, ön valószínűleg családtag – mondta a herceg. – Illetve,

ha Algernon végre elveszi feleségül a kétségkívül kívánatos Victoriát, akkor a tágabb családunk tagja lesz.

– Milyen csodás is lesz! – mondta Kate, és kiemelt a vízből egy vízi liliomot. Egy pillantást vetett a csónak túlsó felében egyensúlyozó evezős inasra, aki azonban a többi csónakkal volt elfoglalva, amelyek körülöttük siklottak a tavon. – Egy herceg rokonának lenni! Szerepel a listámon, amelyet összeírtam magamnak, ebben biztos lehet!

– Nincs abban semmi különleges: az én hazámban a lakosság fele egész biztosan a rokonom szegről-végről – magyarázta a herceg. – Szóval, mi a neve? Wick úgy gondolja, talán Katherine, de nem egészen biztos benne.

Tehát Berwick mégis észrevette Rosalie nyelvbotlását. – Igen, valóban Katherine a nevem – vallotta be a lány. – Bár az emberek általában Kate-nek szólítanak.

– Az én nevem Gabriel – felelte a férfi.– De az embereknek ön fenség – jegyezte meg a lány –, ahogy

nekem is.– Itt most senki sem hall minket – mondta a herceg, ahogy

elégedetten hátradőlt. A lány észrevette, hogy a herceg ezúttal


nem gúnyosan tekint rá. – Ezért végre elmondhatná, mi is történt a pufók és púderes orrú Victoriával.

– Caesar megharapta – felelte Kate.Lepillantott a kutyára, aki mellső lábaival a csónak peremén

támaszkodva figyelte a vizet, remélve, hogy hamarosan meglát valamit a tavon, ami ellen támadást indíthat.

– Nagyon szelídnek tűnik, de higgye el, könnyen megvadul – tette hozzá Kate.

– Belökjem a vízbe? – kérdezte Gabriel segítőkészen. – Amilyen ronda kis szőrös jószág, biztosan azonnal elsüllyedne. Bár talán nem olyan gyorsan, mint az a kisebbik. Csak nem ékszer van a kabátkájára ragasztva?

– Nem valódi, csak üveg.Gabriel lehajolt, hogy alaposabban szemügyre vehesse Cocót. –

Ezek valójában csillagzafírok. Hercegként nem tudhatom, menynyit érhetnek, de ha megígéri, hogy köztünk marad, elárulom önnek, hogy a kutya értéke, beleértve az ékszereket is, hozzávetőlegesen annyi, mint egy kisebb ház a birtokom szélén.

Kate döbbenten pillantott le Cocóra. – Nem csoda, hogy olyan nagyra tartja magát.

– Igen, pont úgy viselkedik, mint a cirkuszi táncosok, akik a hozományukat a köldökükben hordják – mondta Gabriel. – Annyira sajnálom, hogy Victoria nem tudott eljönni. Olyan sok megbeszélnivalónk lett volna.

– Miért? Ön is díszítgeti a kutyája szőrét?– Nekem nincsenek kutyáim, de helyette hajlandó vagyok az

oroszlánt is elfogadni házi kedvencnek.– Oroszlánjának a mostaninál nagyobb ketrecre lenne

szüksége – mondta Kate dorgálón.– Édes istenem – szólalt meg a herceg lustán –, azt hiszem,

némiképp magunkra vontuk a figyelmet.Kate felnézett, és észrevette, hogy a tavon mindenhol csónakok

úszkálnak, és a bennük ülők egyáltalán nem is próbálják leplezni, hogy minden igyekezetükkel a herceg csónakját figyelik.

– Átkozottak! – mormogta maga elé Kate. Lerázta kezéről a vizet, de nem tudta, miben megtörölni. – Van zsebkendője? – kérdezte.


– Nincs – felelte a herceg, és láthatóan jól szórakozott.– De talán vannak szolgálói, akik hordanak maguknál ilyesmit,

arra az esetre, ha eltüsszentené magát – mondta a lány.– Önnél miért nincs zsebkendő? – vágott vissza a herceg.– Nálam már nincs hely. A táskám tele van sajttal.– Meg is állapítottam, milyen érdekes illat lengi körül.

Manapság a legtöbb hölgynek olyan franciás az illata.– Az enyém pedig olyan, mint egy tejgazdaságé – mondta a

lány beletörődőn. – Milyen illatúak a francia hölgyek?– Virág – felelte a férfi elmosolyodva. – Esetleg izzadság. Attól

függ.Kate nem igazán figyelt rá. Nem tudta megszárítani a kezét,

mert nem merte a selyemruhájába törölni, hiszen foltot hagyott volna rajta. – Most ne figyeljen ide – mondta a hercegnek, és sietve felhúzta a cseresznyeszín ruhát, majd az alatta levő két réteget is, hogy hozzáférhessen a legalsó szoknyához.

A herceg azonban nagyon is figyelt.Természetesen le sem tudta venni a szemét a lányról.Kate magán érezte a férfi tekintetét, és felnézett. Különös

mosolyt látott az arcán.– Kérem, ne! – mondta ismét, és megrántotta a szoknyát a

térde fölött.A férfi előrehajolt. – Tetszik a cipője.Kate a ruhájához színben illő lapos sarkú cipőt viselt, amelyet a

herceg ellenállhatatlannak talált.– Köszönöm – felelte a lány nyugodtan. Teljesen biztos volt

abban, hogy egy úriember nem láthatja egy nő bokáját, de a cipőket azért csak megcsodálhatja, nem?

A herceg megfogta Kate kezét, amelyre még nem húzta vissza a kesztyűt, és az ajkához emelte. Szeme csillogott, ahogy a lányra pillantott, s vad vágyakozást, kísértést sugárzott. – Bár nem annyira tetszik, mint a bokája. A bokája olyan…

– Egészen hétköznapi – fejezte be a gondolatot a lány.– Talán, de nem lenne szabad megengednie, hogy egy férfi

megpillantsa.– Tudom – válaszolta a lány a kezét rázogatva. – Azért én sem

egy tanya udvarán nőttem fel!


A herceg mosolyogva figyelte, de fény villant a tekintetében, amitől a lány egészen különösen érezte magát. Főleg a gyomra tájékán.

– Sose hagyja, hogy egy férfi megpillantsa a bokáját – mondta megint a herceg –, mert ha egy férfi olyan kecsesen rajzolt ívű bokát lát, mint az öné, az jóval többet elárul önről. – Maga felé fordította a lány tenyerét, és egy rövid pillanatra megérintette az ajkával.

– Mit például? – kérdezte ő, mert nem tudott megálljt parancsolni magának.

A férfi előrehajolt. – Sokat elmond arról, hogy milyen a nő teste. A boka kecses íve megmutatja, milyen finoman ívelt a nő dereka, a combja, milyen szépen formált a háta… és más területekről is árulkodik. – A herceg tekintete elidőzött a lány mellkasán.

A lány ajkát váratlan kacaj hagyta el, amitől ő maga is meglepődött, és kezével gyorsan eltakarta száját.

– Csak nem a bókjaimon nevet? – kérdezte a herceg.– Annyira sajnálom – mondta a lány, és nem tudta abbahagyni

a kuncogást. – De igen, attól tartok azokon.– Miért?Kate kiegyenesedett, és ettől a mellét megemelő viasz

kidudorodott.A herceg elképedve figyelte.– Tudta, hogy Algie is kitömi a mellkasát? Csak nem maga is?

– Kate a herceg kabátját vizslatta, de látta, hogy az nem él ilyesmivel. Mellkasa kétszer olyan széles volt, mint Algie-é, és nagyon izmos.

– Nem.– Algie kis párnácskákat dug a térdnadrágja alá is, hogy

erősebbnek tűnjön a combja – jegyezte meg Kate.– Mindig is nagyon lapos volt a feneke, a teremtő nem áldotta

meg normális méretekkel – állapította meg a herceg. – Az meg mi…?

Szemét nem tudta levenni a lány melléről.


Ő visszamosolygott rá. – Csak óvatosan jegyezném meg, fenség, de nem hinném, hogy a boka íve valóban megbízhatóan elárulja, milyen egy nő teste.

A férfi ekkor elkapta a tekintetét Kate melléről, és a lány, legnagyobb meglepetésére, olyan szilaj vágyat látott megcsillanni benne, hogy azonnal elöntötte a forróság.

– Ne csinálja ezt! – csattant fel. – Úgy viselkedik, mint egy vén kecske!

– Maga kényszerített arra, hogy a mellét bámuljam!– Amit most lát, az csak félig az enyém – folytatta a lány.A férfi felhorkant. – Talán valóban látok ott egy kis párnácskát,

Kate, de a többi mennyeien kívánatos, érzéki és puha…Kate elmosolyodott. – Tudja, csak mert nem én vagyok

Victoria, még nem jelenti azt, hogy elcsábíthat.– Tudom – felelte a férfi és hátradőlt. – És nem is áll

szándékomban.– Örülök, hogy ezt mondja – mondta Kate. – Különben még

összezavart volna. Mert maga mégiscsak egy herceg, és valószínűleg azt várja, hogy minden nő a karjába omoljon. De még meggondolhatja magát, hiszen én csak egy sajtszagú fejőlány vagyok.

A herceg felnevetett. – Megfordult a fejemben, hogy elrabolom Dimsdale-től, de az még akkor volt, amikor ön a vagyonos Victoriát alakította, aki rengeteget költ a kutyáira.

– Miért van szüksége egy örökösnőre? – kérdezte a lány. –Berwick…

– Wick – javította ki a herceg.– Wick szavaiból úgy értettem, a kastély el tudná tartani

magát.– Ez azonban nagyon boldogtalanná tenné a nénikéimet.

Szerintük sohasem lehet elég pénze az embernek.Kate a férfira pillantott. Négy óra volt, és a nap sugarai aranyos

fénnyel árasztották el a tó víztükrét. Gabriel hajtincsei kicsúsztak a szalagból, és lágyan keretezték arcát. Elégedettséget érzett, hogy sikerült kifürkésznie a lány titkát.

A herceg nem tűnt kapzsinak, csupán kissé arrogánsnak.Úgy tűnt, a lány hallgatása bosszantja a férfit, aki így szólt:


– A pénz révén szabadságot vehet magának az ember.– Szabadságot – ismételte a lány. – Miféle szabadságot? Maga

nem az oroszlán…– Az ég szerelmére, felejtse már el az oroszlánt! – csattant fel a

herceg.A lány felvonta a szemöldökét.– Nem szoktam így beszélni senkivel – mondta a férfi egy

kisfiú szomorúságával a tekintetében.– Nyilvánvalóan a legrosszabbat hozom ki önből.– Igen, szerintem is ön az oka. De akárhogy is van, azt

szeretném, ha sok pénzem lenne, amiből a feleségem fenn tudná tartani a kastélyt, és ami elég lenne az összes nagynéninek, nagybácsinak, oroszlánoknak, meg a többinek, én pedig csendesen lelépnék.

– Hová? Hová menne? Vissza Marburgba?– Nem!– Hanem?– Hallott már valaha Didóról és Aeneasról?Kate megrázta a fejét. – Gondolom történelemből vagy

irodalomból kellett volna hallanom rólunk, de be kell vallanom, rendkívül műveletlen vagyok. Beszélek egy kicsit franciául, és Shakespeare legtöbb művét olvastam, de egyébként eléggé tudatlan vagyok.

– Ellenben jól ismeri a disznóólak méreteit – mondta a herceg elgondolkodó tekintettel nézve rá.

– Nos, igen, ebben a témában elég alapos ismeretekkel rendelkezem – ismerte el a lány. – De ki az a Dido? Nincs valami szép neve, az szent igaz.

– Karthágó királynője volt. Beleszeretett Aeneasba, aki ígéretet tett az isteneknek, hogy folytatja útját, és megalapítja Róma városát. Így is tett. Dido pedig szomorúságában máglyára vetette magát, amikor a férfi elment.

A herceg elhallgatott.– Megégette magát a szerelméért?A férfi bólintott.– Ez csak kitaláció – jelentette ki Kate. – Egyetlen nő sem

tenne ilyen bolondságot. Mit gondol, helytelenítené az inas, ha


megkérném önt, hogy gombolja be a kesztyűmet? Attól tartok, egyedül nem sikerül.

– Nem az inas a gond, hanem a többi csónakban ülők. Jobb, ha mellém ül, és akkor észrevétlenül be tudom gombolni. – A herceg az ülőke szélére csúszott.

Kate felállt, majd gyorsan megfordult és leült a férfi mellé, aki magas és erőteljes volt, és a lába most a lányéhoz simult, ahogy melléült. Kate érezte, hogy a feje búbjáig elpirul.

A herceg szemében újra különös fény villant. – Nos? – kérdezte. – Hol van az a kesztyű?

Kate vonakodva fordította meg a jobb kezét. Az apró gyöngygombolás egészen a könyöke fölé ért. A herceg a karja fölé hajolt. A lány megállapította, hogy a haja nem olyan sötét, mint gondolta. Gesztenyebarna volt világosabb szálakkal, mint a frissen szántott föld.

Nem valami romantikus hasonlat, de jobb nem jutott eszébe.– Tudja – szólalt meg a herceg, ahogy az utolsó gyöngyöt is

begombolta –, az igazi hölgyek sosem ülnek úriemberek mellé.– Még hercegek mellé sem?– Csak ha azt remélik, hogy hercegné lehet belőlük.– Én nem remélem ezt – felelte gyorsan. Örült, hogy a hangja

őszintén csengett.– Tudom – felelte a herceg. – Kate?– Igen, fenség?– Gabriel! Nem akar még többet megtudni Didóról?– Nem különösebben. Elég buta nőnek látszik.– Dido valójában irodalmi hős volt – folytatta a herceg,

figyelmen kívül hagyva a lány szavait. – De akár történelmi figura is lehetett volna. Ebben a pillanatban egy korábbi professzorom, Biggitstiff éppen egy ősi város ásatásán dolgozik, amely az ő Karthágója is lehetett.

Ha Kate hangja őszintén csengett, amikor a házasságról beszélt, akkor a herceg hangjában most a valódi vágyódás érződött, amikor Karthágóról beszélt.

– Nos, akkor menjen! – mondta a lány megütközve.– Nem mehetek, itt van ez a kastély.– És?


– Ezt nem értheti. Amikor a fivérem, Augustus kitakarította az istállóit, persze csak átvitt értelemben, mindenkit kidobált, aki nem volt eléggé istenfélő.

– Az oroszlán és az elefánt sem? – kérdezte Kate. – Kíváncsi lennék, hogy Cocót is ideértené-e, mert előtte aztán tényleg nincs sem isten, sem ember. De hogy az elefánt is? És a majom?

– Azt hiszem, mindezt csak azért tette, mert a felesége nem tudta elviselni a szagukat. De az állatokon túl mindenki más is… az egész kompánia az én felügyeletem alá került.

– Azt mondja, csak azért akarja elvenni az orosz hercegnőt, hogy mindenkinek gondját viselje?

– Igen – felelte a férfi egykedvűen. – Nemcsak a hozománya fontos, de így legalább lenne, akire ráhagyhatnám a kastély irányítását is.

Kate hirtelen felállt, és visszaült a szemközti ülésre.– Azt hiszem, ideje kimenni a partra – mondta, majd így

folytatta: – Csak biztos akarok lenni, hogy jól értettem önt. Azért akar megházasodni, hogy támogatni tudja a családját, majd azonnal el is hagyná a nejét, hogy azután ő törődjön velük, és elutazna Karthágóba, akárhol is van az a hely? Gondolom, nem Lancashire-ben, mert egészen biztos, hogy egy angol hölgy, legyen bár irodalmi alak is, sohasem égetné el magát a szerelemért.

– A szavaiból ítélve biztosan öncélúnak tartja a terveimet –jegyezte meg a férfi különös vidámsággal a hangjában –, de végül is a házasság is az, nem? – Intett az inasnak, hogy induljon vissza a part felé. – Övé lesz a rangom, amely önmagában felbecsülhetetlen, igen komoly értéket jelent. De ezek szerint ön semmi érdeklődést nem mutat ez iránt.

– Nem tudom elhinni, hogy megfordult a fejében, hogy elcsábítja Victoriát a jegyese karjából – mondta Kate. – Victoria imádja Algie-t, tudja? Aki mellesleg az ön unokaöccse.

– Igen, de olyan nehéz hűségesnek maradni hozzá – felelte a herceg szomorkásán. – Bár feltételezem, most hogy találkoztam önnel, kénytelen leszek.

– Algie nem a rokonom.


– De ha az ön szüleivel kapcsolatos feltételezéseim helytállók, ön Algie sógornője, illetve hamarosan az lesz – mutatott rá a herceg.

– Tehát beleegyezik a házasságba? – kérdezte a lány, de úgy döntött, a szülőkkel kapcsolatos megjegyzésre nem reagál. – Algie nagyon boldog lesz. Ha önnek megfelel, ma délután el is indulunk, mert észrevettem, ahogy a hölgyek vizslatják a nem kifejezetten mutatós alakomat, és ez rendkívül idegtépő.

– Nem.A lány idegesen pillantott rá. Már a part felé siklottak, a csónak

orra nagy robajjal a tavat körülölelő márványszegélynek ütközött, és talán ennek zajától nem hallotta jól a herceg válaszát. – Azt mondta, hogy nem?

– Ragaszkodom hozzá, hogy itt maradjanak a bálra. – A herceg összefonta a karját, és konok tekintettel figyelte Kate-et.

– Ne viselkedjen ilyen bután! Valaki rájöhet, hogy nem én vagyok Victoria, és most, hogy már ön is tudja az igazságot, nincs értelme maradni.

– Itt marad, mert én úgy kívánom.– Kérhet bármit, amit csak akar – csattant fel Kate –, de…A herceg kilépett a partra, és kinyújtotta felé a kezét. Ahogy a

lány dühösen kiugrott a csónakból, a fülébe súgta:– Dimsdale sosem dühítene fel engem, Kate.Természetesen igaza volt, a csudába is! A lány megfordult és

megköszönte az inasnak, hogy tartotta a kutyák pórázát. – Nos –szólalt meg Kate. – Tegyen egy kört és viselkedjen újra herceg módjára fenséged.

– Jöjjön, táncoljunk – mondta a herceg és kinyújtotta a kezét.– Maga megőrült! Caesar, viselkedj! – kiáltotta Kate, mert az

egyik hattyú fenyegetően közel úszott a parthoz, Caesar pedig alig várta, hogy rávethesse magát. De szerencsére egyik sem úszott a csónakhoz, hogy üdvözölje őket.

– Kérem, jöjjön! – mondta a herceg.– De fenség!– Miért nem szólít Gabrielnek? – figyelmeztette a férfi alig

hallhatóan.


Kate egy pillantást vetett a herceg arckifejezésére, és kelletlenül forgatni kezdte a szemét.

– Gabriel – mondta fojtott hangon. – Én egy fejőlány vagyok, emlékszik? Három-négy évig volt ugyan nevelőnőm, de nem nagyon tudom már, hogyan kell táncolni. És semmi esetre sem szeretnék botladozni a táncparketten Victoria összes ismerőse előtt.

– Mégis mit szeretne csinálni egy bálban?– Sálat tekerek a bokám köré, és úgy teszek, mintha Caesar

megharapott volna. – A kis szörnyeteg eközben vadul rángatta a pórázt. – Caesar! – kiáltott rá, mire a kutya megfordult, és ránézett. Kate utasította, hogy üljön le, majd egy darabka sajttal megjutalmazta.

– Fenség – szólította meg a herceget a hirtelen megjelenő Wick. – Miss Daltry! – Kate biztosra vette, hogy nem csak a képzelete játszik vele, amikor azt érezte, hogy enyhén gonosz hangsúllyal ejtette ki a nevét. – Nem szívesen szakítom félbe fenségedet, de Dagobert grófnő megérkezett, és szeretné üdvözölni önt.

– Ne menjen sehová – mondta Gabriel Kate-nek, és elsietett anélkül, hogy visszanézett volna.

– Egy fenét! – mondta maga elé Kate. – Gyertek, kutyák! – szólt oda az ebeknek, és elindult az ellenkező irányba. A sort Coco vezette. A nyakörvére ragasztott zafírköveken megcsillant a lenyugvó nap fénye, ettől mintha fénylő glória vette volna körül a nyakát.

Ott csillog a pénz, amely bőven elég lenne a bérlők háztetőinek felújítására, gondolta Kate. És az ő hozományára is. De egyetlen pillanatra sem hitte, hogy Mariana nem tartja ezen is rajta a kezét.

Egyszerűen elvette tőle, és a kutya nyakára ragasztotta.

Tizenhatodik fejezet


Kate hallotta, ahogy valaki a nevét kiáltja – az igazi nevét, nem Victoriáét –, mire megfordult, és látta, hogy Lady Wrothe integet felé a labirintus mellől. Henry egy igen divatos lila és zöld csíkos nappali ruhát viselt, a mellrészén keskeny fodorral. Ahogy Kate közelebb ment, látta, hogy e fodrok nélkül Henry egész melle közszemlére került volna.

– Drágám! – szólította meg Henry. – Gyere ide azonnal… mégis mi a csudát csináltál a tavon azzal a herceggel? A szívszerelmed meg egyre csak bóklászik a parkban, elárvultan, mint egy kóbor kutya, aki elveszítette a csontot, és ez természetesen mindenkit meggyőzött arról, hogy a húgod valójában egy lotyó. Érthető módon most mind azt hiszik, hogy a herceg megpróbálja megfosztani az erényétől.

– Halkabban! – súgta Kate. – Valaki még meghallhatja.– Itt aztán senki sem hall semmit! – mondta Henry. – Nem

vetted észre? Talán a víz miatt lehet, de hiába próbáltam kétségbeesetten kihallgatni Lady Bantamet, aki a férjével hadakozott, csupán néhány szidalmazó szót tudtam kivenni a nő szakálláról és a férj hasznavehetetlen férfiasságáról, mintha még nem hallottam volna róla eleget.

– Tényleg van szakálla? – kérdezte Kate. – Gyere ide, Caesar. Most erre sétálunk!

– Kutyák! – kiáltott fel Henry teátrálisan, mintha most vette volna észre az ebeket. – Kérlek, mondd, hogy csak a ruházatodhoz tartoznak, drágám, mert én egyszerűen ki nem állhatom a dögöket. És eszedbe ne jusson magaddal hozni őket Londonba, ha meglátogatsz!

– Nem az enyémek, hanem Victoriáé – mondta Kate.– Egek! – kiáltott fel Henry. – Hogy is felejtkezhettem el a kis

dögökről, akik megpróbálták leharapni a húgod orrát! – Rémületen pillantott le a kutyákra. – Tudod, van egy ékszerekkel díszített tőröm. Szívesen odaadom, hogy visszaverhess egy váratlan támadást. Általában mindig a dekoltázsomban tartom, hátha szükség lenne rá, de a vége elég éles.

Freddie gazdája iránti őszinte csodálattal figyelte Kate-et.


– Ő Freddie – mondta a lány –, a felékszerezett pedig Coco. Caesar pedig ott van, ő az a mokány kis fickó. – Caesar most éppen egy verébbel acsarkodott, igyekezve formában tartani magát.

– Nos – mondta Henry, miután egy pillantásnyi időt szentelt a kutyáknak. – Valóban nem tűnnek olyan vérszomjas ragadozóknak. Ő kimondottan tetszik is – mutatott Cocóra. – Van valami a viselkedésében. Olyan, mintha pontosan tudná, hogy mennyit ér, és hidd el, kedvesem, ez egy nőnek is a legnagyobb erénye.

– Coco rettenetesen hiú – felelte Kate nevetve.– A hiúság nem más, mint a magabiztosság szinonimája –

mondta Henry, legyezőjét lobogtatva. – Egy férfi számára nincs vonzóbb ennél. A kutyát ékszerekkel vagy üveggel díszítették fel?

– Ékszerrel – felelte Kate.– És ő ahhoz a kis ágybetéthez, Marianához tartozik? Elég

furcsa, hogy több közös tulajdonságunk van, mint neked és az apádnak. Tetszik, hogy egy kutyát felékszereznek. Talán én is beszerzek magamnak egy nagytestű orosz kutyát, amilyet az ottani nemesek tartanak, és teleaggatom smaragddal. Nem gondolod, hogy csinos lenne?

– Nézzük meg inkább a labirintust – indítványozta Kate, mert szeretett volna a többiektől hallótávolságon kívül kerülni.

– Nem kellene ilyen energikusnak lenned, drágám – szólt rá Henry. – Csak azért álldogálok itt, hogy ne süssön rám a nap. A cipőm sarka borzasztóan magas, és semmiképpen nem arra tervezték, hogy a sövényben gázoljak benne.

– Nem tűnik valami kényelmesnek.– De kivillan benne a bokám. Olyan szörnyű, hogy az ember

megöregszik, és egy idő után igyekeznie kell kihozni a legjobbat abból, amin már nem tud változtatni.

– Ki kell villantani a bokákat?– És a melleket – mondta Henry bólintva. – Valószínűleg

mostanra szottyadt narancsokká változtak volna, ha elég szerencsés vagyok és születik gyermekem. De nem így alakult, ezért a keblem még mindig remek formájú, miközben a barátaimé, mint az aszalt szilva.


– Nekem egyáltalán nincsenek melleim – szólalt meg Kate. – Ha esetleg nem vetted volna észre, ez itt viaszból van.

– Ahogy már tegnap is felhívtam rá a figyelmet, túlságosan nagyok a termetedhez. Egyébként természetesen én is majdnem mindig viselek viaszbetétet, kebelbarátaimnak hívom őket. – Henry elbűvölő kacajt hallatott. – Ami pedig a férfiakat illeti, őket csak a felszín izgatja. Most tehát megtaláltam neked a tökéletes férfit.

Kate megállt. – Valóban?– Igen. Látod, milyen segítőkész vagyok? Az illető a második

férjem, Bartholomew családjába tartozik, másod-unokatestvére, valamikor kitagadták. De valamilyen módon Leo ágán keresztül is rokonságban állunk, aki már most alaposan felöntött a garatra. Beültettem az egyik csónakba, és szóltam is az inasnak, hogy ne hozza ki a szárazföldre egészen vacsoráig. Addigra talán kijózanodik, hogy elkísérjen a vacsoraasztalhoz.

– Nem bánod? – kérdezte Kate.– Nem különösebben – válaszolta Henry. – Amikor

hozzámentem, tisztában voltam azzal, hogy távolról sem tökéletes, de azért megfelel. Egy kicsit valóban többet iszik a kelleténél, de – pajkos pillantást vetett Kate-re – eddig még mindig sikerült összeszednie magát, amikor kellett.

Kate felhorkant.– Nos, hál' istennek, még érted a tréfát, kedvesem. A szüzeknél

soha nem lehet tudni.– Azért én sem zárdában éltem az elmúlt években – vallotta be

Kate.– Ne aggódj emiatt – felelte Henry. – Ha nem vagy olyan

bolond, mint a húgod, nem kell aggódnod a házasság előtti szabadosság miatt. Csak sikongass hangosan a nászéjszakán, és a férjed sosem fog rájönni.

– Jaj, én nem úgy értettem! – tiltakozott Kate.Henry vállat vont. – Divatos dolog érintetlennek tettetni

magunkat, amikor menyasszonyok leszünk, de valójában szinte senki sem megy férjhez ártatlanul, erre fogadni mernék.

Kate elgondolkodott ezen. Édesanyja mondogatta neki gyengéden, hogy a nő számára a legfontosabb értéke az erénye.


Henry azonban más véleményen volt. – Nem akarom úgy végezni, mint a testvérem – mondta végül.

– Victoria anyja sajnos elég bolond volt, hogy semmit nem tanított neki a babák születéséről – mondta Henry. – Egyébként, mindent egybevetve, önmagához képest elég ügyes volt. Annak a cifra ruhás fiatalembernek végül is van egy szép birtoka, és láthatóan oda van érte.

– Algie nem ajánlott neki házasságot, amíg a mostohaanyám sarokba nem szorította, és be nem számolt neki a gyerekről.

– A húgod bolond volt, hogy megadta neki, amit akart, anélkül, hogy megkérte volna előbb a kezét, de ami történt, megtörtént, és végül is csak sikerült behálóznia.

– Amilyen a szerencsém, én is úgy járok majd, mint Mariana, s a gyerekemet majd vidéken kell felnevelnem, úgy téve, mintha egy halott ezredes lenne a férjem – mondta Kate elgondolkodva.

– Te igazán szerencsés vagy – válaszolta Henry. – Mert itt vagyok én. Pár perccel ezelőtt arról számoltam be Dimsdale-nek, hogy felismertelek, aki azután hosszasan áradozott arról, hogy az ő Victoriája milyen szép. Attól tartok, drágám, hogy a menyasszonya kisujjáig sem érsz fel. A fickó pedig bosszús, mert kimentél a tóra csónakázni, amivel foltot ejtettél leendő asszonya hírnevén. Jobb, ha együtt alszol a csinos herceggel, ha valóban fel akarod bosszantani Victoria jövendőbeli férjét.

– Talán kissé túllőnék a célon ezzel, ha csak dühíteni akarnám a sógoromat.

– Nos, mégsem tehetsz úgy, mintha kétoldalú szerződésről lenne szó – mondta Henry. – A herceg úgy sugárzik, mint a nap Párizs egén.

– Túlságosan is – felelte Kate. – És egyre csak azt hajtogatja, hogy nem akar elcsábítani, de…

– Pedig nagyon is azt teszi! – mondta Henry. – És miért ne tehetné? Végül is igazi herceg!

– Ettől még nincs joga mindenkit ágyba vinni, aki az útjába kerül – válaszolt Kate. – Caesar, gyere el onnan!

Valahogy átjutottak a labirintuson, és a túlsó felén lyukadtak ki anélkül, hogy a közepét megtalálták volna, de helyette rábukkantak az állatkert másik részére. Egy elkerített terület tele


volt szőrös, kellemetlen szagú kecskékkel, egy másik elkerített részben pedig egy struccot láttak.

– Nézd azt a madarat – szólalt meg Henry. – Olyan, mintha egy alacsony férfi nyújtogatná a nyakát, hogy beleshessen valaki dekoltázsába. De most jobb, ha visszamegyünk a tóhoz, hogy megkeressem a férjet, akit neked találtam.

– Hogy hívják? – kérdezte Kate, erősen rángatva Caesar pórázát. – Gyere már ide, te buta kis állat!

– A jövendőbelidet? Danténak. Miért nem engeded el azt a kutyát? A strucc már rávetette a szemét, láttad? Olyan, mint azok a kígyók, amelyek nyulakkal táplálkoznak. Caesar napokra elegendő lenne neki.

– Caesar talán nem túlságosan szeretetreméltó, de én igen megkedveltem – mondta Kate, remélve, ha kimondja, talán igazzá is válik.

– Nos, ebben az esetben – mondta Henry vontatottan, egyértelművé téve, hogy észrevette a lány füllentését –, miért nem engeded, hogy a felékszerezett ebet egy időre magammal vigyem? Te vonszolhatnád tovább Freddie-t és Caesart, a bátor oroszlánt. Ki nem állhatom a kutyákat, de ezt az egyet talán még el tudom viselni.

Kate tehát átadta Cocót. Ahogy visszafelé haladtak a labirintusban, sok emberrel találkoztak, de Henry olyan magabiztosan mutatta be őt Victoriaként, hogy senki sem mert egyetlen megjegyzést sem tenni csodás fogyásával kapcsolatban.

– Hogyan mutatsz be a kuzinodnak? – kérdezte Kate. – Victoriának kell szólítania, az pedig nem lesz elég.

– Majd elmondjuk neki az igazat – felelte Henry. – És úgy teszünk, mintha szükségünk lenne a segítségére. Az a fajta, aki nem tud ellenállni, ha a megmentésedre kell sietni. Nem fog beleegyezni, legalábbis nem teljesen, drágám. De azt mondtad, hogy ilyen embert keresel, aki soha nem kóborol el. Nos, Dante gyerekkorában soha nem csalt a játékban. És bár a neve egzotikus, ne hidd azt, hogy olasz; jobb lett volna, ha inkább Johnnak vagy Jamesnek nevezik, mert igazán nem kicsapongó. Kate lelki szemei előtt hirtelen megjelent a nyughatatlan, csillogó ruhás herceg képe, de gyorsan elhessegette. – Jól hangzik –


mondta kurtán. – Nem akarok csélcsap alakokkal találkozni. – Pénzben nem szűkölködik, tehát amiatt sem kell aggódnod, hogy esetleg hozományvadász lenne.

– Nem aggódom, mert biztos vagyok benne, hogy tévedsz a hozományommal kapcsolatban – mondta Kate, és mentegetőző pillantással nézett keresztanyjára. – Tegnap éjjel sokat gondolkodtam ezen. Ha anyám rám hagyta volna az összes pénzt, azt nekem is megmondta volna. Mert amikor apám Londonban volt, mi ketten együtt üldögéltünk otthon. Mama megtanított hímezni, és megmutatta, hogyan kell meghajolni a királynő előtt, hogyan tartsam a kést meg a villát.

– Olyan sokat betegeskedett, szegénykém – mondta Henry. – Nem maradt ideje.

– Egyre gyengébb és gyengébb lett – mondta Kate, és gombócot érzett a torkában. – Mégsem hiszem… egy reggel bementem hozzá, és csak feküdt ott. Már nem volt benne élet.

Mindjárt sírni fogok – mondta Henry elkeseredve. Azt hiszem… – mondta a lány nagy sóhajjal –, megmondta volna.

– Azt hitte, hogy van elég ideje – felelte az asszony. – Mindannyian ezt hisszük, tudod. Mintha olyan sok lenne a csodálatos éltető anyagból, aztán hirtelen vége. – Volt valami a hangjában, amitől Kate majdnem elsírta magát.

– Első férjem idősebb volt nálam, én meg csak mórikáltam magam a városban, és olyan dolgokat tettem, amelyeket egy ifjú feleség már nem tehetne, de ez nem jelentette, hogy nem szeretem őt. Mert igenis szerettem. Amikor meghalt, napokig sírtam, szinte üvöltöttem a szomorúságtól, mert gyűlöltem minden percet, amelyet nem vele töltöttem a házasságunk alatt.

– Sajnálom – mondta Kate, és megérintette a karját.– De ennek már vége – mondta Henry, és a lány felé fordította

a fejét. A szeme csillogott, de száraz maradt. – Sosem tudhatjuk, mennyi időnk van egymásra. Még a te úgynevezett vőlegényed is, aki most itt parádézik csodás lila mellényében, és duzzad a keble a magabiztosságtól, nos, ő is meghalhat holnapra.

– Victoriáé…– Természetesen az övé – szólt közbe Henry. – De csak annyit

akartam mondani, hogy nem élhetünk úgy, hogy egyfolytában


azon merengünk, mikor jön el a vég. Édesanyád nem számolta az időt, mert imádott veled lenni, drágám. Inkább nem gondolkodott azon, hogy mikor éri el a halál, és micsoda ajándék volt ez! Ezért nem beszélt soha a pénzről. Tudta, hogy megvan. De ennél érdekesebb, hogy apád miért nem mondott soha semmit erről.

– Valójában mondta nekem, miután a mama meghalt, hogy hagyott rám némi örökséget, de nagyon össze voltam törve, és nem akartam beszélni róla. Aztán elment otthonról, és egy idő múlva Marianával jött haza. Azután nem sokkal a papa is meghalt.

– Jellemző a férfiakra – mondta Henry. – Még a halálukat is olyan rosszul időzítik.

Kiléptek a labirintusból, és látták, hogy a kert tele van elegánsan öltözött urakkal és hölgyekkel. – Dante nagyon hasonlít Bartholomew-hoz – szólalt meg a nő. – Ő volt a második férjem, a Leo előtti. Mindig nagyon elegáns volt. De most meg kell találnunk Dantét, aztán bevonszollak titeket a sövény tövébe, hogy elmondjam neki a történetet.

– Várj! – kiáltott fel Kate, és megmarkolta Henry karját. – Nem akarok vele így találkozni.

– És akkor mégis hogyan akarsz vele találkozni?– Nem ebben a parókában – suttogta Kate.– Jobb, mint a tegnapi – mondta Henry. – Sosem láttam még

cseresznyeszínű parókát, de legalább divatos külsőt kölcsönöz.– Nem várhatnánk holnapig, amikor valóban önmagam

lehetnék?– Nem – felelte Henry semmiképp. Ha nem lépünk, megkéri

Effie Starck kezét. Ő pedig már egy matróna, legalább huszonkét éves.

– Én huszonhárom vagyok! – felelte döbbenten Kate.– Felejtsd el. Nos, az a lány már annyira kétségbeesett, hogy az

asztal alatt odamászott Lord Beckhamhez, aki erre megszúrta egy villával. Illetve fordítva volt! Később a lord mindenkinek elmesélte, hogy azt hitte, egy korcs kutya van az asztal alatt, és a nadrágját rángatja. Nem akarom, hogy szegény Dante egy ilyen nővel kerüljön kapcsolatba!


– Mégis szívesebben hagynám a találkozást, amíg vissza nem térek Londonba.

Henry mélyen a lány szemébe nézett.– Csak szeretnék a mostaninál sokkal jobban kinézni, amikor

Mr. Dantéval találkozom – vallotta be Kate.– Nem Mr. Dante – jegyezte meg némi sértettséggel a

hangjában Henry. – Soha nem boronálnám össze a keresztlányomat egy olasz kereskedővel. A neve Dante Edward Astley, Lord Hathaway.

– Egészen biztos vagyok abban, hogy a pótmellem kezd megolvadni – mondta Kate kétségbeesve. – Mert ebben a parókában olyan melegem van, hogy mindenhol izzadok. És jobb lenne, ha a kutyák sem lennének velem.

– Látom, hogy valóban meleged van, kedvesem – mondta Henry, ahogy végignézett rajta. – És ebben biztosan bűnös ez a cseresznyeszín paróka is.

– Visszavonulok a szobámba – mondta Kate határozottan. – Viszem Cocót is.

– Majd én vigyázok rá – mondta Henry meglepő módon.– Tetszik, ahogy a lábait emelgeti. Látszik rajta, hogy

szívesebben maradna, hogy az ékszereit mutogassa, mint sem a szobában kuksoljon.

Kate lepillantott az asszony szoknyája mellett üldögélő kutyára, aki mintha érezte volna, hogy Henry sokszínű ruhájához kiválóan illik a csíkos selyem. – Küldd vissza, amikor jónak látod.

– Ma este másik parókát vegyél fel – mondta Henry. – Majd szólok annak a jóképű ördög Berwicknek, hogy ültessen minket egymás mellé Dantéval. Van olyan parókád, amit szeretsz?

– Nincs – felelte Kate. Majd kétségbeesve hozzátette: – A hajam az egyetlen ékességem, Henry. Kérlek, hadd kerüljem el a találkozást Lord Hathaway-jel, amíg újra önmagam lehetek!

– A hajad lenne az egyetlen ékességed? – kapta fel a fejét az asszony. – Nézd csak meg Cocót, kedvesem!

Kate a kutyára pillantott.– Ő a leghiúbb állat, akit valaha láttam, és mégis teljesen

ellenállhatatlan. Senki sem merné alulértékelni. Gondolod, hogy ő is azt hiszi, csupán egy ékessége van? Te meg? Ha továbbra is


azt mondogatod magadnak, hogy az egyetlen szépséged a hajad, akkor úgy is lesz! Arra most nincs időm, hogy minden erősségedet számba vegyem, de a listán egész biztosan megemlíteném többek között a varázslatos szemedet, amely olyan, mint Victoré, természetesen. Neki csodás szőke haja és igéző zöld szeme volt. Mindenkinek megakadt rajta a tekintete.

– Victoria egy halványzöld parókát is átküldetett, amely jobban megy a szemem színéhez, mint ez – mondta Kate.

– Akkor viseld azt. Majd én beszélek Berwickkel, te pedig szedd össze minden bátorságodat. Mert Dante éppen megérett a házasságra, és nem szeretném, ha Effie ellopná előled.

Tizenhetedik fejezet

Gabriel szörnyen dühös volt. A Lady Dagoberttel történt találkozót követően sétálgatott, és csak azután sikerült kivonnia magát egy hölgykoszorúból, amikor az egyik fiatal nő szó szerint molesztálni kezdte. A nő arcát vastag púderréteg fedte, csak szénfekete szemei csillogtak epekedő, fehér arcán.

Gabrielnek csak úgy sikerült megmenekülnie, hogy megragadta Toloose karját, és sétálni kezdett vele, mintha kebelbarátok lennének. – Ő Miss Emily Gill – azonosította be Toloose a nőt.

– Nem tehet róla szegényke. Az apjától örökölte az anyagiakat, az anyjától pedig a tokáját.

– Nem is vettem észre, hogy tokája van – dünnyögte Gabriel, meggyorsítva lépteit. – A pillantásától kellett hátrálnom, annyira, hogy majdnem beleestem a tóba.

– Tavaly heves támadást intézett ellenem – mesélte Toloose derűsen. – Csak azután hagyott békén, amikor elmeséltem neki, hogy minden vagyonomat a rászoruló szegényekre szándékozom hagyni.


– Akkor tehát mégis van pénzed?– Igen. Még szerencse, nem? Most éppen nincs sok, de egy

napon vicomte leszek, bár számításom szerint apám száz évig fog élni. Ettől vagyok érdekes az olyan hölgyek szemében, mint Emily Gill; csak rám néz és máris egy halom aranypénzt lát maga előtt. Persze, amikor rád néz, akkor koronás aranypénzeket lát, úgyhogy neked még visszataszítóbbnak kell lenned, mint én voltam, legalábbis addig, amíg nem veszed el a hercegnődet.

– Nem láttad Miss Daltryt?– Eltűnt a labirintusban Lady Wrothe-szal. Meg kell

mondanom, nagyon kedvelem Henryt. Elképesztően vulgáris, de mégis olyan úri módon. Milyen kár, hogy nem húsz évvel fiatalabb! Csodálatos hercegné lenne belőle.

– Menjünk át a labirintuson – javasolta Gabriel.Toloose csodálkozva nézett rá.– Kímélj meg az újabb elmés megjegyzésedtől – morgott

Gabriel. – Ez a kastély tele van szellemeskedő emberekkel.– A kényeskedve előadott szellemesség hölgyeink törzstőkéje –

nézett Toloose sokatmondóan a labirintus felé.Erre a megjegyzésre Gabriel hirtelen megértette, miért találja

Kate-et annyira elbűvölőnek. A lány nem volt édes, vagy mézes-mázos, sem különösebben csinos, főleg abban a nevetséges vörös parókában, amelyet aznap viselt. Még csak úrihölgy sem volt.

Akkor mégis miért kutatja fel utána a labirintust? Azt akarja talán – vagy mégsem hogy a szeretője legyen, miután befejezi ezt a nevetséges, álruhás csalást?

Nem, ez a lány biztosan nem akar a szeretője lenni. Túlságosan tüzes és éles nyelvű ahhoz, hogy megbújjon valahol egy vidéki házban, ahol titkon találkozhatnak. Gabriel mégis maga előtt látta, ahogy odalovagol, és a lováról egyenesen a lányra veti magát…

Olyan gyorsan a labirintus közepére ért, hogy hátrahagyta Toloose-t. De nem talált ott senkit, csak a kis szökőkutat, amelyet a nap egy vékonyka sugara bearanyozott. A víz nevető tengeri csikók szájából buzogott fel, majd folyt bele a szökőkút lefolyójába. Leült a kút márványszegélyére, oda, ahol a felfröccsenő víz nem érhette el, és elgondolkodott.


Persze, hogy nem akarja a szeretőjévé tenni unokaöccse menyasszonyának törvénytelen testvérét. Ráadásul a lány a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta aziránt, hogy be kívánná tölteni ezt a szerepet. Gabriel pedig úgy tekintett magára, mint egy megállapodott férfira, aki rövidesen megházasodik.

Minél előbb felbukkan Tatyjana, annál jobb. Egy házasság véget vet majd annak, hogy szenvedélyes, mosolygó szemű nők után sóvárogjon, akik vörös parókákban tündökölnek, és úgy tesznek, mintha most lennének elsőbálozók.

Végül Toloose is megérkezett a labirintus kijáratához, és rosszalló pillantással mérte végig a szökőkutat. – Valami sokkal dekadensebb dologra számítottam ennyi séta után – mondta, levetve a kesztyűjét és a kabátját is. – Úristen, de meleg van!

– Mit képzeltél el itt?– Néhány pihenőágyat, akár kőből is, vágyakozó szépségekkel,

persze nem kőből.– Úgy beszélsz, mint egy megrögzött agglegény – felelte

Gabriel. – Én egy feleségre gondoltam.– Úgy hallottam, vannak olyan feleségek is, akiktől nem áll

távol egy kis romlottság.– Te meg akarsz nősülni?– Semmi esetre sem – felelte Toloose a szökőkút

márványszegélyére dőlve. – Milyen nagyszerű, ahogy az arcomba spriccel a víz! Egyébként nem igazán értem, miért őgyelegsz a mi angol hajadonjaink között. Bár semmi esetre sem akarnálak felbosszantani, mégis meg kell említenem, hogy néhány napon belül bált adsz az eljegyzésed alkalmából.

– Tudom – erősítette meg őt Gabriel rejtélyes levertséggel. – A menyasszonyom holnap vagy holnapután érkezik.

– Kaptál róla miniatűr portrét? – érdeklődött Toloose.– Nem.– Akkor semmi elképzelésed nincs arról, hogy néz ki a

jövendőbelid? Ez szörnyen középkorian hangzik. Bár semmi közöm hozzá.

– Fogalmam sincs – felelte Gabriel. – A bátyám intézte az egészet, miután áthajóztam Angliába.


Egy pillanatig csend lett. – A külső nem minden – nyugtatta őt Toloose. – Vegyük példának okáért Miss Daltryt. Az első találkozásunk óta úgy él bennem, mint egy pelyhes, kacagó fruska. De a betegsége után biztosan lefogyott. Sokkal kívánatosabb így, pedig alig nagyobb, mint egy kis kóró. Látnod kellett volna milyen ínycsiklandó volt néhány hónappal ezelőtt.

– Ne mondd! – mordult fel Gabriel mélyről.Toloose észre sem vette a megjegyzést; boldogan fröcskölte

magára a vizet. – Látom, igencsak tudatában vagy a nő bájainak, legalábbis úgy rohantál utána a labirintusba. Biztosan eltévedt, mert annyira feltűnően más, mint tavaly volt. Az egyetlen dolog a keble, amely ugyanolyan rajta, és ez arra enged következtetni, hogy…

Gabriel minden előjel nélkül nekilendült és a márványhoz szorította Toloose-t. – Azokhoz a keblekhez semmi közöd!

Toloose megdermedt. – Engedj el – kérlelte lassan Gabrielt.Ő rájött, hogy ostobán viselkedett, és elengedte a férfit.– Jesszusom! – szitkozódott Toloose, miközben felült. – Ha az

a terved, hogy elszöktesd az unokaöcséd menyasszonyát, hát csak tessék. Nem kell rögtön úgy viselkedned, mint egy vadkan. Nem igazán szeretem az ilyen játékot.

– Ostoba vagyok – kért elnézést Gabriel. – Bocsánatot kérek.Toloose talpra állt, és visszavette a kabátját. – Csak egy kicsit

megleptél ezzel az útszéli tempóval.– Én is meglepődtem magamon. És nem fogom megszöktetni

az unokaöcsém menyasszonyát.Toloose erre megfordult, és ránézett. – Akkor meg mit

foglalkozol a kebleivel?A kérdés jogos volt. Őrült indulatokat vált ki belőlem ez a lány,

gondolta Gabriel. – Nem tetszem a nőnek.– Bármennyire is utálok csalódást okozni – felelte Toloose

fagyosan –, de talán nem ő az egyetlen, aki ebbe a kategóriába tartozik.

Gabriel szomorkásán vigyorgott rá; megérdemelte a megjegyzést. – Talán Miss Gill nyomulása idegesített fel.

– Nekem inkább úgy tűnik, Miss Daltry közelsége miatt vesztetted el ennyire a fejed.


A herceg nem tudott mit válaszolni, csak szótlanul visszaindultak a labirintuson át.

Tizennyolcadik fejezet

Ezt meg hogy érted? Azt akarod mondani, hogy Lady Dagoberttel kell egy asztalnál ülnöm? – kérdezte Gabriel. – Nem akarok.

Wick szivarra gyújtott, és a füstcsíkon keresztül a férfira meredt. – Úgy viselkedsz, mint egy négyéves gyerek, nem pedig, mint egy felnőtt. Természetesen a grófné mellett fogsz ülni. Ő a legmagasabb rangú személy a kastélyban, téged leszámítva, gyermekkorod óta ismer, és a jobb oldaladon fog ülni.

– Kate mellett akarok ülni – jelentette ki Gabriel, tudomást sem véve Wick állításának igazságtartalmáról. – Ugyanúgy, mint tegnap este. Családiasan étkeznék.

– Nem fogsz – ellenkezett Wick. – Miss Catherine Daltrynak, akit néha Victoriaként emlegetnek, a keresztanyja, Lady Wrothe és Lord Hathaway mellett kell ülnie. Nem szeretném keresztülhúzni a számításaidat, amikor arról álmodozol, hogy egy disznópásztor törvénytelen lányából hercegnőt faragsz – vagy valami sokkal kevésbé tiszteletre méltó dolgot teszel de a lány keresztanyja minden jel szerint Lord Hathaway-t szemelte ki neki.

– Kate nem mehet hozzá egy lordhoz, mert törvénytelen gyerek.

– Csak annyit mondhatok, hogy Lady Wrothe adott nekem pár shillinget, hogy ültessem őket egymás mellé, és mivel tudomásom szerint ő nem egy bordélyház tulajdonosa, elképzelhető, hogy tud valamit Kate születésének körülményeiről, amit mi nem. Lehet, hogy nem is annyira törvénytelen, mint én.


– Azzal a lánnyal kapcsolatban semmi nem stimmel – állapította meg Gabriel. – Miért vannak bőrkeményedések a kezén, ha Lady Wrothe a keresztanyja?

– Az egyetlen biztos dolog ebben az ügyben a te elvakult rajongásod – mutatott rá Wick. – Hadd foglaljam össze a helyzetet: Kate érzékelhetően semmiféle érdeklődést nem mutat irányodba. Félelmedben, mivel menyasszonyod mindjárt megérkezik, szűkölve rohansz egy másik nő karjaiba, aki nem hogy nem kíváncsi rád, de ráadásul nem is való hozzád. Nem tudnál egy kicsit eredetibb lenni?

– Ma majdnem megfojtottam Toloose-t, amikor félreérthető megjegyzést tett a lány kebleire – mesélte Gabriel rosszkedvűen. – Utána megbocsátott, de látszott, hogy nagyon mérges rám. A fenébe is, pedig kedvelem a fickót.

– Akkor fejezd már be ezt a nevetséges játékot – figyelmeztette Wick. – Az őrületbe kergeted magad a lány hajszolása közben. Különben sem tisztességes vele szemben, mivel úgysem tudod feleségül venni. Már versenytársai is akadnak: Lady Starck még több shillinget nyomott a kezembe, hogy őt és a lányát ültessem Hathaway mellé, úgyhogy elég nagy kereslet van a férfi iránt. Kate-nek sziporkáznia kell majd, ha le akarja győzni a vetélytársat.

Gabriel homlokát ráncolta. – Lady Starck az, akinek a lánya Miss Effie Starck? Ő aztán nem versenghet Kate-tel, aki minden bizonnyal leiskolázza majd.

– Miss Starck feltehetően kitűnő házból való, és valószínűleg hozománya is van – mutatott rá Wick.

– Majd én adok Kate-nek hozományt – jelentette ki hirtelen Gabriel.

– Egyik pillanatban el akarod csábítani, a másikban pedig Hathaway-jel való házasságát akarod megtámogatni? Egyébként pedig honnan gondoltad összeszedni a pénzt a hozományra? Én meg itt azért aggódom, hogy mit adjunk enni az oroszlánnak, az ég szerelmére!

– Csak annyit mondok, hogy Kate-hez képest Effie Starck olyan, mint egy majom feneke.

Wick felsóhajtott. – Felejtsd el Kate-et.


– Neked kellene összeadni a hozományát – szólt rosszkedvűen Gabriel. – Egyetlen asztalért ennyi pénzt kaptál.

– A te asztalodnak sokkal jobb árfolyama van, ha valaki oda akar ülni – vigyorgott Wick. – Szerintem, az összes ifjú hölgy azért szurkol, hogy Tatyjana hercegnő hajója elsüllyedjen.

– Akkor neked az az érdeked, hogy nőtlen maradjak.– Tudom, hogy nem igazán szeretnéd ezt az orosz

menyasszonyt, Gabe – felelte Wick ellágyulva.Gabriel a fivérére nézett. Wick mostanában már nem hívta őt

Gabe-nek, általában Fenségnek, vagy inkább „szörnyűségednek”, és elég gyakran „gazfickóságodnak” szólította. – Nem arról van szó, hogy nem akarom Tatyjanát, egyáltalán nem akarok semmiféle menyasszonyt.

– Akkor menekülj el Karthágóba. Mi meg valahogy majd túléljük itt, nem te leszel az első vőlegény, aki az esküvője előestéjén meggondolja magát.

Gabriel egy röpke pillanatig komolyan elgondolkozott rajta. Elképzelte, ahogy minden felelősséget és ígéretet maga mögött hagy, és úgy szalad el Karthágóba, mint akit puskagolyóból lőttek ki.

Aztán mégis megrázta a fejét. – Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó, és a pénzre is szükségünk van – jelentette ki, miközben felállt. – Inkább leszek herceg, mint egy utolsó tökfilkó. Jobb lesz, ha sietek, és megkeresem Pole-t. Olyan tüskés tud lenni, ha nem adok neki legalább egy órát.

Mivel csaknem száz nemesemberrel lett tele a kastély, Wick kivitette az étkezőtermet elfoglaló óriási tölgyfa asztalt, és helyette hat-nyolcfős asztalokkal rendezte be a termet. A komornyik maga fogadott minden érkező vendéget a bejáratnál, ahol fejből közölte velük az ülésrendet, és mindenkit egy-egy inas gondjaira bízott, hogy a megfelelő asztalhoz vezesse őket.

Gabriel Lady Dagoberttel a karján, útban az asztala felé megállapította, hogy az egész rendszer katonai pontossággal,


simán működik. – Nagyon örülök, hogy láthatom a kedves lányát, asszonyom! – hajolt meg Lady Arabella felé.

Arabella a férfira mosolygott, olyan jámbor igézettel a tekintetében, amelyre az ifjú hölgyeket betanítják, hogy ily módon rövid úton elcsábítsák a nekik való úriembereket. Gabriel felsóhajtva vette tudomásul, hogy a társalgás elindult a szokott medrében, és az asztalnál rövidesen élénk vita alakult ki arról, milyen hatással volt a francia ostromzár a szoknyák hosszára.

Szándékosan nem nézett Kate asztala felé, még akkor sem, amikor a lány nevetését meghallotta. El kellett ismerni, Lord Hathaway szórakoztató egyéniség volt.

Lady Arabella ijedten pillantott a hercegre, amikor meghallotta, hogy halkan, mélyen megköszörüli a torkát, a férfi azonban uralkodott magán, és rámosolygott, amitől az ifjú hölgy majd elolvadt.

Gabriel úgy érezte magát, mint egy gőzölgő lócitrom a hóesésben.

A terem másik végében Kate-nek el kellett ismernie, hogy Lord Hathaway valóban szórakoztató férfi. Nem olyan sziporkázó, mint Mr. Toloose, a lány mégis kedvelte.

Tetszett neki a férfi robosztus válla és homlokába hulló haja. Elragadóan kisfiús volt, miközben próbált nagyon is férfias lenni. A problémát a férfi bal oldalán helyet foglaló Miss Effie Starck jelentette.

Minden úgy történt, ahogyan azt Henry megjósolta: Effie hevesen ostromolta Lord Hathaway-t, és Kate-nek úgy tűnt, a lány sikerrel is jár. Effie kezét a férfi karján tartotta, mintha bizalmas barátok lennének.

A lány meglehetősen csinos volt, de Kate kissé kíméletlenül úgy vélte, az arca egy kisegérhez hasonlít. Fejét puha, szőke fürtök borították, kerek álla és szabályos kis fogai voltak. És ráadásul buta sem volt.

– Maga nagyon szerencsés – mosolygott nagyvonalúan Kate-re, akiről természetesen azt hitte, hogy Victoria. – Bárcsak én is egy kastélyban ünnepelhetném az eljegyzésemet! Annyira romantikus lehet.


– Nagy megtiszteltetés, hogy a nagybátyám ilyen kedves velem – szólt közbe Algie, csak, hogy mindenki tisztában legyen királyi rokonságával.

– Természetesen – felelte Kate kissé félénken. Victoria imádott volna ennél az asztalnál ülni, ahol mindenki az eljegyzéséhez gratulál. Ő pedig úgy érezte, mintha elcsenné a húgának szánt bókokat.

Effie Lord Hathaway-hez fordult: – Kérem, meséljen még a feketerigókról, Lord Hathaway!

Kate pislogott egyet.– Ez most kissé váratlanul ért, tudja? – felelte Lord Hathaway

csillogó szemekkel.– Igen – mondta erre Kate. – Bár különös módon valahogy

elbűvölő. – Majd Effie felé fordulva folytatta: – Ha például arra kérné, meséljen még a varjakról, sokkal vészjóslóbban hangzana, míg a feketerigók említésétől az embernek a Hatpennys dal jut az eszébe, a rigókról meg a pástétomról.

– És a királynőkről és a könyvelőkről – tette hozzá Lord Hathaway. – Mit gondolna rólam, ha Miss Starck arra kérne, hogy meséljek még a Minotauruszról?

Effie bizonytalanul kuncogott, Kate pedig nevetve válaszolt: – Azt, hogy Miss Starck egy ötéves gyerek, akinek maga mesét mond. De nem minden szokatlan felvetésnek lenne ugyanolyan kicsengése. Mi jutott volna eszébe, ha Miss Starck azt kéri öntől, hogy beszéljen még az óriásról?

– Gyerekeknek szóló történetek jutnának eszembe – válaszolt Hathaway –, olyanok, amelyekben férfiak birkóznak egymással a vásárban.

– És ha azt kérném, hogy meséljen még a női óriásokról?– Akkor az jutna eszembe, biztosan Lady Dagobertről van szó

– szólt közbe Henry gonosz mosollyal. A grófnét ugyanis nem lehetett éppen karcsúnak mondani.

Lady Starck nyugtalanul megmozdult; alkata igencsak hasonlított Lady Dagobertéhez. – Azt hiszem – vetette közbe –, az én drága Effie-mnek egyszerűen tetszett az ön beszámolója a bosszantó feketerigókról, Lord Hathaway.


– Bosszantó feketerigók – folytatta Kate, és nem fogta vissza magát. – Ez úgy hangzik, mint egy isteni eredetű, vészjósló büntetés. Mit követett el Lord Hathaway?

Hathaway ismét nevetni kezdett, Kate pedig megállapította, hogy kedvesen nevet.

– Lehetséges, hogy isteni büntetés – felelte a lord –, de ha így van, akkor nem tudom, hogy a sok bűnöm közül melyikért kell ezzel bűnhődnöm. És szabadna rámutatnom, hogy nem bosszantó levelibékákról van szó.

Effie megvetéssel a szemében pillantott Kate-re: – Komolyra fordítva a szót, a feketerigók sok kellemetlenséget okoznak Lord Hathaway-nek, Miss Daltry. Fészket raktak az ereszük alján, és megtámadják a szolgálókat a konyhakertben. Most pedig már a vendégeket sem kímélik.

Kate képtelen volt leplezni egy cinikus mosolyt. Micsoda képtelenség, hogy a madarak szolgákra támadnak… és még vendégekre is? – Nem nagyon tudom elképzelni, hogy a feketerigók ilyen agresszíven viselkednek – fordult Lord Hataway felé. – Ezek a madarak ugyanolyanok, mint a többi rigóféle. Lehet, hogy valaki megbolygatta a fészküket, és azért kerestek maguknak új szálláshelyet az ereszekben.

– Nem hiszem – felelte Hathaway. – Nem szép dolog, de nem sokat foglalkoztam a madarakkal, pedig a házvezetőm néhányszor panaszkodott rájuk. A múlt héten azonban a lelkész hívott, hogy nézzek meg valamit és… szóval…

– Mi történt? – kérdezte Effie zavartan. – Hirtelen lecsapott rá egy feketerigó?

Lord Hathaway kissé elpirult.– Az a gyanúm, hogy a lelkészre piszkítottak – segítette ki Kate

őlordságát a kínos helyzetből. – Milyen lehetett a fekete ruhán az a sok fehér folt? Úgy festhetett, mint egy sakktábla.

Lady Starck undorodva hangosan fújtatott egyet. – Nahát, még ilyet! – kiáltott fel.

Effie riadtan csücsörített rózsaszínű ajkával, Henry azonban nevetve megszólalt: – Ez azt bizonyítja, hogy a bosszantó feketerigókat nem az égből küldték. Feltételezem, hogy a lelkész nem istenfélő módon reagált.


– Micsoda vulgáris párbeszéd! – szörnyülködött Lady Starck Kate-re meresztve szemét.

– Majd elintézem, hogy süssenek pitét a madarakból – sietett a lány segítségére Lord Hathaway. – Köszönöm a javaslatát, Miss Daltry.

– Ó, egyáltalán nem úgy értettem – kiáltott fel Kate, enyhe bűntudattal. – Nem szabad lelőnie őket, Lord Hathaway! A szerencsétlenek egyáltalán nincsenek tudatában, hogy a maga szolgálóit bosszantják, valószínűleg csak a fiókáikat védik. A fészekrakás időszaka már biztosan véget ért, úgyhogy felküldheti az egyik emberét, hogy kitakarítsa az ereszeket.

– Újból oda fognak fészkelni – jelentette ki Algie olyan ellentmondást nem tűrő határozottsággal, amilyet csak egy tizennyolc éves fiú magára erőltethet. – Fegyvert is kell adnia nekik, bár az ifjú hölgyeknek természetesen nem fog tetszeni az ötlet. Tudja, a menyasszonyom nagyon finom lelkű teremtés – jelentette ki Lady Starck szemébe nézve.

Kate kicsit csodálkozó mosollyal nézett Algie-ra, amiért az a védelmére sietett.

– Akkor is így érezne, ha egy sereg béka bosszantana? – kérdezte Lord Hathaway. – Ugye tudja, hogy a franciák nap mint nap békát esznek? Valószínűleg a békaesőt mennyei ajándéknak vélnék.

– Úgy gondolom, minden birtokára beugráló békát meg kellene főznie, Lord Hathaway – javasolta Kate. Majd nevetve hozzátette: – Csak engem ne hívjon meg vacsorára! – Nem tartom valószínűnek, hogy a franciák belesütik a békát a pitébe – szögezte le Effie komolyan.

Lord Hathaway mosolyogva fordult felé, látszott, hogy tetszik neki a lány komolysága. – Valójában nem igazán vonz a gondolat, hogy a házam körül lövöldözzenek.

Mindenki Effie-re nézett, amikor panaszosan megszólalt: – A végén még az is előfordulhat, hogy véletlenül lelő egy embert.

– Remélhetőleg csupán légpuskát használna a madárvadászatra – nyugtatta meg őt Kate. – Az egyik inasunkat egyszer meglőtték egy légpuskával és két hétig alig tudott leülni,


nagyon mulatságos volt. Barsey-nak hívták… – itt hirtelen elhallgatott.

– Nagyszerű a humorérzéke, Miss Daltry – állapította meg Lord Hathaway.

– Engem nem érdekel az inasaim neve – jelentette ki fennhéjázóan Lady Starck. – Mindegyiküket Johnnak hívom, és ez teljesen megfelel nekem.

Kate megdöbbent, de nem mondta ki, amit gondolt. Az elmúlt hét évnek köszönhetően, mialatt félig szolgálóként, félig családtagként élt, megváltozott az alkalmazottakhoz való viszonya. Óriási önuralmába tellett, hogy ne keverjen le egy pofont Lady Starcknak.

– Én az összes inasunk nevét tudom – jelentette ki Miss Starck, jelezve, hogy ő korántsem olyan közömbös, mint az anyja, majd ismét Lord Hathaway-be karolt. Így a férfi egyre inkább úgy érezte, mintha gyászkarszalagot viselne. – Nem gondolja, hogy a gondviselés azt a feladatot szánta nekünk, hogy gondját viseljük minden alattvalónknak, légyen az madár, vagy bármiféle szerencsétlen pária?

– A maga szolgálói szerencsétlen páriák? – kérdezte Henry jókedvűen. – A mi háztartásunkban az én drága Leóm az egyetlen ilyen személy.

Mindenki a Henryvel szemben helyet foglaló férjére szegezte tekintetét. Leo huncutul Kate-re kacsintott és így szólt: – Biztosíthatom, szerencsétlen pária legyen a talpán, aki a feleségemet korban tudja tartani. Normál ember ugyanis alkalmatlan lenne rá.

Lady Starck iszonyodva szipogott egyet, Kate-nek azonban tetszett Leo megjegyzése. Kedvelte a férfit, annak ellenére, hogy Henry panaszkodott rá az ivás miatt. Az igaz, hogy Leo jobban szerette a pezsgőt a halnál, de ezzel a lány is ugyanígy volt.

Tizenkilencedik fejezet


Berwick bejelentette az esti szórakoztató programot: vízi ügyességi bemutatót tartanak a tavon, Ferdinánd herceg rendezésében.

– Odakint, a sötét kastélykertben? – sopánkodott Lady Starck. – Én és a lányom biztosan nem veszünk részt ilyesmiben. Inkább visszavonulunk.

– Az embernek idősebb korára már több pihenésre van szüksége – jegyezte meg Henry. – Ha óhajtja, én szívesen elkísérem a lányát.

Lady Starck mély lélegzetet vett, így még nagyobbra felfújta amúgy is túlduzzadó kebleit.

– Kedvesem – fordult hozzá Henry kedélyesen –, attól tartok kisebb gondjai adódtak a ruhájával.

Lady Starck vetett egy pillantást a jobb mellbimbójára, amely mint egy dülledt halszem kikandikált fodros dekoltázsa alól, majd maga elé kapott egy szalvétát, és felpattant.

– Gyere, Effie! – úgy adta ki az utasítást, ahogy Kate szokta Caesart szólítani. És nagyjából ugyanakkora sikerrel is járt, mint ő.

– De, mama! Nagyon szeretném megnézni azt a tengeri bemutatót! – könyörgött Effie lágy, de határozott hangon. – Lady Wrothe társaságában teljes biztonságban leszek.

– Ne aggódjon, vigyázunk erre a kis virágszálra – szólalt meg Lord Hathaway, aki természetesen már fel is állt. Amint Lady Starck mellbimbója kivillant a ruha alól, a közelben lévő valamennyi férfi felugrott az asztaltól, bár Kate tudta, hogy ez látszólag a lady távozásának szól.

– Kétlem, hogy hosszúra nyúlna az előadás – tette hozzá Henry. – Néhány perc, és valamennyien visszatérünk a házba.

– Hát, legyen – egyezett bele Lady Starck, kezével továbbra is mellére szorítva a szalvétát. – De amint vége az előadásnak, azonnal gyere vissza a szobánkba, Effie.

– Rendben, mama – felelte a lány vidám hangon.– Azt hiszem, tévedsz – suttogta Kate Henry fülébe, miközben

kisétáltak az ebédlőből. – Effie nem fogdoshatta meg Lord


Beckhamet az asztal alatt! Nem az a fajta lány, aki ilyesmire képes.

– Nos, talán valóban nem tudhatta, mi után tapogat, nem igaz? – felelte Henry. – Akkor valaki más lehetett. Ennek ellenére biztosra veszem, hogy Dante készen áll arra, hogy levadásszák, és ti ketten tökéletesen összeilletek. Hát nem látod, milyen sors vár rá, ha Effie-t veszi el?

– Boldogan él majd – felelte Kate. – Effie a maga nemében kedves lány.

– Magától soha el nem mosolyodna, csak ha valaki arra készteti – jegyezte meg Henry, őszinte aggodalommal a hangjában. – Én pedig kedvelem Dantét. Egész tisztességes fiatalember lett belőle. Emlékszem, amikor ötéves korában még a térdemen csücsült, és kérte, hogy meséljek neki. – Henry tekintete összeszűkült. – Akkor még persze én is ifjú lány voltam. Ne merészeld bárkinek megemlíteni, hogy én még Danténak is meséltem, mert kénytelen leszek valamilyen erőszakot elkövetni.

– Mifélét? – érdeklődött Kate elbűvölve– Jól kiismertelek ám! Nem szereted a kutyákat, de a húgod

kis ölebeivel egész jól elbánsz. Nem érdekelnek az oroszlánok, mégis egy nagyobb ketrecért szólalsz fel. Túlságosan jó lelkű lány vagy, megsajnálsz minden élőlényt. Könnyen találnék rajtad fogást: elég lenne, ha azzal fenyegetnélek, hogy kirakom Cocót az országútra.

– Őt csupán azért menteném meg, mert az örökségem a nyakára van ragasztva – jegyezte meg Kate. Ám a lehangoló igazság az volt, hogy Henry jól látta a helyzetet. Pontosan ezzel tartotta őt sakkban Mariana annyi éven át: hol egy szolga, hol a házvezetőnő elküldésével fenyegette, de még a jó öreg Cherryderryt is veszélybe sodorta.

Időközben elérték a kastély hátsó kijáratát. Előttük hófehér márvány lépcsősor vezetett le a tó felé. A lépcsőket szegélyező fáklyák fényétől a márványkövek gyöngyházfényben ragyogtak.

– Tényleg, mi a csudát műveltél Cocóval? Nem jött vissza a szobámba.

– Itt van, velem – felelte Henry elégedetten. – Nagyon jó kislány volt, mert a vacsora közben meg se nyikkant. – Azzal


megfordult, és halkan odahívta a kutyust. – Gyere ide, drágám! – Coco a farkát csóválva, kaparászva állt meg előttük.

– Mi az ott a nyakán? – kérdezte Kate. – És a pórázán?– A ruhámhoz passzoló szalagok és virágok, természetesen –

felelte Henry. – Coco ékszerei gyönyörűek, de egy igazi hölgynek estére új toalettre van szüksége. A szobalány leszedegette a ráragasztott köveket, és virágokat tett a helyükre. Hát nem gyönyörűek? Épp olyan a színük, mint az én öltözékemnek.

– Úgy fest, mintha halotti koszorúba dugta volna a fejét – jegyezte meg Kate.

– És ezt pont egy olyan lány mondja, aki furcsa színű parókát hord a fején! – vágott vissza Henry.

– Nekem muszáj azt viselnem, mert inkognitóban vagyok itt – magyarázta Kate.

– Ezt úgy mondod, mintha diplomáciai küldetésen lennél – mondta Henry. – De mondd csak, mit akarsz tenni, hogy ezt a mi izgága Effie-nket lekapcsold Dantéról? Úgy csüng rajta, mint gyümölcs a fán.

Kate vállat vont.– Ezek után nem csoda, hogy még huszonhárom évesen sem

találtál férjet – morgott Henry. – Leo, gyere ide!Henry férje, aki egészen addig enyhén pityókásan poroszkált

mögöttük, most előlépett Kate mellé. – Igen, drágám? – szólalt meg engedelmesen.

Kate-nek tetszett ez a válasz. Még azt sem bánta volna, ha egy iszákos férjet talál, mindaddig, amíg őt is drágámnak szólítja, és úgy néz rá, mint Leo az ő Henryjére. Mintha minden pillanatban a rendelkezésére állna.

– Kérlek, térítsd már észre a keresztlányomat! Lassan annyi idős lesz, mint én, de amikor házasságról van szó, teljesen ellustul.

Leo Kate-re kacsintott. – Henry szereti a házasságot – magyarázta, és karon fogta a lányt. – Ezért kísérletezett vele olyan sokszor.

– Nem tettem volna, ha a férfiak tovább élnének – felelte Henry.


– Van olyan férfi, akihez szeretnél hozzámenni? – érdeklődött Leo a lánytól.

A herceg, gondolta Kate, majd ezt a gondolatot rémülten elhessegette magától. Mégis mit képzel? Hisz az csak egy csók volt… egyetlen csók…

– Nincs ilyen – felelte határozottan.– És mi a helyzet Toloose-zal? Rendes fickó – mondta Leo. –

Együtt laktam vele Oxfordban. Egy napon még vikomt lesz belőle.– Ön is Oxfordba járt? – érdeklődött Kate.– Igen, először filozófiát, majd történelmet hallgatott – szólt

közbe Henry – Soha ne menj hozzá nálad butább férfihoz, kedvesem. Annak nem lesz jó vége.

– Ha az én feleségem is Oxfordba járt volna, ki kellett volna találniuk egy újabb szakot neki – jegyezte meg Leo.

– Hogy mondtad? – kérdezte Henry.– A csábításét – suttogta a férfi.Kate kuncogni kezdett, Lord Hathaway pedig visszafordult, és

őket nézte. Lehet, hogy a lány csak képzelődött, de úgy tűnt, mintha ő is szeretné hallani a tréfát.

– A keresztlányom nem mehet hozzá Toloose-hoz – mondta Henry. – Az ég szerelmére, Leo! Annak az alaknak sokfelé elkalandozik a tekintete. Ebben biztos lehetsz.

– Igen, de minden szem az én feleségem felé kalandozik – dalolta Leo.

Henry Kate előtt átnyúlva oldalba bökte a férjét. – Igen ám, de az ágyáig soha nem jutnak el, úgyhogy örülhetsz! Én viszont azt találtam ki, hogy Kate menjen hozzá… – Henry némán Lord Hathaway felé bökött a fejével.

– Biztos? – kérdezte Leo kissé kételkedve.– Miért ne?– Tudod, hallgattam vacsora közben a társalgást – magyarázta

a férfi. – És nekem úgy tűnt, hogy Miss Kate-nek remek a humora. Engem rád emlékeztet ez a lány, kedvesem.

– Nos, a keresztelője alatt én tartottam a karomban – jegyezte meg Henry. – Talán akkor ragadt rá a humorérzékem.

– De egy ilyen házasságban te sem lennél boldog – folytatta Leo. – Nem kétséges, hogy a szóban forgó úriember tisztességes


és becsületes. De tíz év múlva elalszik majd a kandalló előtt, miután vacsora közben a csizmája szabásáról társalgott.

– Ez roppant udvariatlan megjegyzés volt – felelte Henry, de közben nevetett

– Lehet, hogy nekem tetszene egy ilyen ember – szólalt meg Kate határozottan. – Nincsenek nagy igényeim, és ha a férjem az orrom előtt elszunyókálna egy székben, talán én is ugyanezt tenném. Olyan férjet nem akarok, aki más nőknek csapja a szelet, miközben én odahaza várom egymagamban.

– Csapja a szelet… – jegyezte meg Henry. – Milyen választékosan fejezted ki magadat, Kate.

– Kate? – nézett hirtelen vissza a válla felett Effie. – Csak nem Miss Daltryt szólította így? Milyen kedves! Talán valami családi becenév?

– Igen, az – felelte Henry egy anyatigris mosolyával, minden fogát kivillantva. – Tudja, én vagyok a keresztanyja. Minden keresztlányomat becézem.

– Engem cukorfalatnak hív – szólt közbe Leo.Effie közben botladozva továbbindult a lépcsőn, de Leo még

hozzátette: – De én nem szeretem, mert túlságosan negédes ez a név nekem.

Kate akaratlanul is nevetni kezdett.– Hát igen – jegyezte meg Henry.A lépcső aljához érve Berwick üdvözölte őket. – Szerencséjük

van, hogy ilyen hamar ideértek, mert nem a partról kell nézniük, hanem a vízen élvezhetik az előadást – magyarázta. – Kérem, kövessenek! – Azzal egy rövid úton elvezette őket a tó túlpartjára, és megálltak egy feldíszített, gyönyörűen faragott, magas orrú hajó előtt. Az üléseket puha párnákkal bélelték ki, és háttámlájukat kissé megdöntötték, hogy kényelmesen hátra tudjanak dőlni bennük.

– Ez úgy fest, mint egy kisebb viking hajó – jegyezte meg Leo.– Úgy hallottam, a vikingek szorgalmas népek voltak – tette

hozzá Kate, és emlékeiben felrémlett egy könyv, amelyet az apja könyvtárában talált róluk. – Nekem ez a hajó inkább a római dekadenciát juttatja eszembe.

– Vikingek? – szólalt meg Henry. – Azok meg kicsodák?


– A te őseid – felelte Leo, majd a felesége fülébe súgott valamit, amelynek hallatán az játékosan pofon csapta.

– Mit mondott? – kérdezte Kate, miközben Henry nyomában felszállt a hajóra.

– Valamit az erőszakról és a fosztogatásról – felelte az asszony. – Nem mintha a partnereim közül bármelyiket is bátorítanom kellett volna ilyesmire! – Henry leült az egyik faragott ülésre, és ölébe vette Cocót.

– Ha nem ismernélek jobban – jegyezte meg Kate –, még azt gondolnám, szerelmes vagy abba a kutyába.

– Mi ketten jól megértjük egymást – felelte Henry fellengzősen. – És különben is… – vakargatta meg Coco fülét. – Nagyon kedves kis kutya, nem igaz?

– Velem nem – felelte a lány. – Nekem Freddie hiányzik. Rám ő szokott ilyen szemeket mereszteni.

– Nekem jólesik a feltétel nélküli imádat – mondta az asszony. – Az ember nem kaphat belőle eleget, legyen bár szó kutyákról vagy férfiakról, egyre megy.

Lord Hathaway felkászálódott a hajóra, és helyet foglalt Kate mellett, a hajó oldalában. Őt követte Algie, aki a másik oldalra ült le, Effie mellé. Leo úgy festett, mint egy római államférfi, aztán leroskadt Henry mellé, kinyújtóztatta lábait, és megjegyezte: –Kedvelem az ilyen bemutatókat. Mindig másképp alakulnak, mint ahogy azt az ember várná. Nincs bennük erőszak vagy szenvedés, és nem kell tengerészkétszersültet ennünk.

– Mit csinálunk ezen a hajón? – szólalt meg Effie, aki mereven, egyenes háttal, és nem kényelmesen hátradőlve ült a helyén. – Nem lenne jobb, ha a partról néznénk? Olyan sötét ez a tó éjszaka.

Abban a pillanatban egy szolgáló fáklyát gyújtott a hajó előtt a parton, majd ráerősítette a hajó orrára. Kékes lánggal égett. Effie felsikoltott.

– Ne aggódjon, Miss Starck! – nyugtatta meg Algie. – Nem eshet baja.

– De miért kék a fénye? – nyafogott Effie.Algie erre már nem tudott felelni, ezért Leo adta meg a választ:

– Valamilyen port kevertek az olajba. Nézze csak, a hajók felén


piros fény világít, a többién pedig kék. Úgy látom, négy hajó van mindkét színből.

Algie eközben lelkesen paskolgatta Miss Starck karját. – Az én menyasszonyom is pont ugyanilyen – magyarázta. – A hölgyek mindentől megijednek.

– A maga menyasszonya csöppet sem tűnik ijedősnek – felelte Effie Kate-re pillantva.

Ő ekkor jött csak rá, hogy neki is félnie kellene, de képtelen volt megjátszani magát. – Azt hiszem, mi most egy tengeri flotta részei vagyunk – magyarázta. – Nézzék csak, mi vagyunk a kékek!

– Csak azt nem értem – szólt közbe Lord Hathaway hogyan fogjuk elfoglalni állásainkat a tavon. Hacsak nem…

Abban a pillanatban a hajó megingott, és lassan távolodni kezdett a parttól, mintha egy láthatatlan kéz vontatná befelé. Effie természetesen megint felsikoltott. Algie most már a kezét fogta meg, és lágyan megpaskolta.

– Ne szorítsa olyan erősen, mert még megsérül – szólt oda neki Kate.

– Ez varázslat! – kiáltott fel Effie.Hathaway a nyakát nyújtogatva pillantott ki a hajó oldalán. –

Annak tűnik, de valójában ki vagyunk kötve – tudósította a többieknek. – Talán valaki a tó másik partjáról húz minket befelé.

– Nézzék csak! – kiáltott fel Kate. – A többi hajó is mind eltávolodott a parttól.

A tavacska kis partja körül most valamennyi kék és piros fénnyel kivilágított hajó lassan a tó közepe felé siklott.

Effie feltette a nyilvánvaló kérdést: – Mi lesz, ha összeütközünk? Remélem, nem fogunk hátrafelé menni. A kocsiban sem szeretek menetiránynak háttal utazni. Mindig a szobalányt ültetem arra a helyre.

– Én tudok úszni – jegyezte meg Algie.– Természetesen nem ütközünk össze – szólt közbe Henry. –

De azért Leo, ha netán ki kell vontatnod engem a partra, ne felejtsd el magaddal vinni az én drága Cocómat, mert különben sajnálhatod, hogy nem süllyedtél el.


Még szerencse, hogy Victoria valójában sohasem szerette igazán a kutyáit, mert nagyon valószínűnek tűnt, hogy Coco nem fogja viszontlátni Mariana házát.

Mellettük elsuhant egy másik hajó, rajta piros fényben úszó, izgatott arcok. A herceg nem volt közöttük, bár Kate gyengesége jelének tartotta, hogy egyáltalán figyelte.

– Alig egy centivel úsztunk el egymás mellett – jegyezte meg Leo hűvösen.

– Óramű pontossággal tervezték meg ezt a menetet – magyarázta Lord Hathaway. – Minden hajó szorosan egymás mellett úszik el, a partról nézve fantasztikus látvány lehet. – Néhány percen belül valamennyi hajó átért a tó túlpartjára.

Egy szélesen mosolygó szolga húzta őket vissza a parthoz. –Remek munka volt – gratulált neki Lord Hathaway. – Bizonyára napokig gyakorolták, hogy minden tökéletes legyen.

– Hetekig – helyesbített férfi.– És hogy lehet, hogy nem ütköztek össze a hajók? –

faggatózott Lord Hathaway.– Erre én is tudok válaszolni – szólalt meg Leo. – A köteleket

bizonyára a víz felszínén feszítették ki, és a hajók átsiklanak felettük. És nem közvetlenül szemből indítják el őket, hanem átlós irányban, mert különben összeütköznének. Mivel a tó ovális alakú, elkerülik egymást.

A szolga bólintott. – Most pedig visszatérhetnek a másik partra, ami jóval kellemesebb menet lesz, hiszen most már látják, merre tartanak.

A látvány valóban csodás volt. Kate levette jobb kezéről a kesztyűt, ujjait a vízbe mártotta, miközben némán átkozta magát, hogy azon tűnődik, hol lehet most Gabriel.

– Csak nem vette le a kesztyűjét? – kérdezte Effie ámulattal.– De igen – felelte Kate. Kezét felemelve néhány csepp vizet

fröccsentett a fáklya kékes lángjára. – Ugye, milyen szép?A hajók most újra lassan eltávolodtak a tó partjától, és

újrakezdték a szépen hangszerelt vízibalett-előadást.Effie a kesztyűjére pillantott, de kezeit az ölébe rejtette.– Vegye csak le! – biztatta Henry tőle szokatlan kedvességgel.

– Nem mondjuk el az anyjának.


– Egy úrihölgy… – szólalt meg Effie, ám hirtelen elhallgatott. Bizonyára eszébe jutott, hogy udvariatlanság lenne azt sugallni, hogy Kate nem viselkedik hölgyhöz méltó módon.

– Egy igazi hölgy soha ne féljen önmaga lenni – fejezte be a mondatát Henry. – Erre születni kell. Ha valaki folyton csak aggódik, azzal lealacsonyítja önmagát. A túlzott aggódás egyenesen közönséges.

Effie egy pillanatig mérlegelte a hallottakat, majd lehúzta kezéről a kesztyűt, és Algie gondjaira bízta. Először sikongatva állapította meg, milyen hideg a víz, aztán ahogy a hajó tovább haladt, egyre inkább felbátorodott. Amikor elhaladt mellettük az első hajó, Kate-et utánozva, ő is vizet fröcskölt feléjük, és izgatottan kuncogott a meglepett arcok láttán.

A herceg sehol, jegyezte meg Kate magában dühöngve. Biztosan a parton van, egy gazdag báróné társaságában.

Újabb hajó siklott el mellettük, kissé imbolyogva. – Mit művelnek ezek? – kérdezte Henry, fejét Leo vállára hajtva, és boldogan bámulta az eget.

– Pezsgősüveg van náluk – felelte Algie rosszalló hangon.– Akkor rossz hajóra szálltunk – jegyezte meg Leo halkan.A felesége megpöckölte az orrát.Algie figyelte, ahogy a piros fáklyás hajó eltávolodik. –

Szerintem, szándékosan ringatják a hajót.– Butaság! – szólt erre Effie, boldogan kavarva a vizet csuklóig

bemártott kezével. Az embernek az volt az érzése, életében most először érzi szabadnak magát.

Újabb hajó közeledett feléjük, ez még vadabbul imbolygott.– Csupa ifjú ül abban a bárkában – jegyezte meg Lord

Hathaway. – Kellene oda néhány nő, hogy megnyugtassák és kijózanítsák őket.

– Csak nehogy mi legyünk az egyetlen józanságra ítéltetett hajó – szólt erre Leo színlelt szomorúsággal.

– Te jó ég! – kiáltott fel Algie maga elé meredve. – Valaki kiesett abból a hajóból! De úgy látom, sikerült belekapaszkodnia a kötélbe.

– Őrültek! – jegyezte meg felháborodva Lord Hathaway.


– És ráadásul csuromvizesek – tette hozzá Leo. – Úgy tűnik, újabb divatot teremtenek az udvari szórakoztatásban. Nem kell ide pezsgő, a víz is megteszi!

– Kiúszik a partra – kommentálta a látványt Algie.– Az időzítéssel van egy kis probléma – szólt Leo kicsit más

hangon, és érdeklődve feljebb ült. – Sok gyémántot vettél fel ma este? – fordult a feleségéhez.

– Nem – felelte Henry. – Van rajtam egy nagy smaragd nyakék, és a fülklipszeim nem zárnak túl jól. – Szakszerű mozdulattal levette őket. Az ékszereit átnyújtotta férjének, Cocót pedig olyan szorosan magához ölelte, hogy a rendszerint csöndes jószág halkan felvonyított. – Hathaway, a keresztlányomat magára bízom. Dimsdale, maga pedig Effie-re vigyázzon!

– De miért? – kérdezte ijedten Effie. – Mi folyik itt, Lady Wrothe?

– Leónak van már tapasztalata az ilyesmiben – magyarázta Henry. – És ha ő úgy látja, hogy…

Abban a pillanatban azonban odaért melléjük a hajó, de nem siklott el lágyan mellettük, hanem egyenesen telibe találta hajójuk oldalát. Egy pillanatra úgy tűnt, mindenki sértetlenül megússza. A hajó éles szögben megbillent, de visszaállt eredeti helyzetébe.

Ám ekkor hirtelen rántást éreztek a hajón, bizonyára a partról meghúzták az egyik kötelet. Átbillentek a másik oldalra.

Effie felsikoltott, Kate szintén, majd egy másodperc múlva már érezte, hogy a víz alatt van, mert a tóba zuhant.

A víz hideg volt, de nem nagyon. Kate egy pillanatig attól félt, hogy a hajó alá került, de rájött, hogy a tó feneke sötétlik előtte, ezért gyorsan a felszínre rúgta magát.

Levegőért kapkodott és köhögött, ahogy a felszínre ért, és vadul körbepillantva a hajót kereste. Egy helyben taposott, és körbe-körbe fordulva kereste a hajót, de sehol nem látta. A tó felszínét mindenütt fáklyák fénye borította be, de a járműnek nyoma sem volt… Ekkor végre megpillantotta a távolban. Ám az egyre távolodott.


– Tudtam, hogy maga nem igazi hölgy – szólalt meg egy szórakozott férfihang egészen közelről. – Egy hölgy nem használ ilyen szavakat.

Kate felsikoltott, és kalimpálva összekarmolta volna Gabrielt, ha az nem mögötte úszik, és erős karjával nem fogja át a derekát. A lány hátát a mellkasához húzta, és felfektette a víz felszínére. – Ne olyan hangosan! – suttogta a herceg a fülébe. – Ugye, nem akarja, hogy helyettem valaki más mentse ki?

– Miről beszél? – köpködte a vizet Kate. – A keresztanyám Lord Hathaway gondjaira bízott, de ő úgy tűnik, nem tett eleget a feladatának.

– Szívesen mondanám, hogy elsüllyedt, mint egy kőszikla – felelte Gabriel, és lábával tempózott, hogy haladjanak. – De nem valószínű. Az én hajómon mindenki vízbe borult, és szerintem Hathaway egy másik veszélybe került hölgyet mentett ki.

– Hát ez remek! – jegyezte meg Kate sötéten. – Akár meg is fulladhattam volna. Remélem, Henrynek nem esett baja.

– Lady Wrothe-nak sikerült a hajón maradnia – biztosította Gabriel. – A férje az utolsó pillanatban elkapta. És azt hiszem, Miss Starck is megúszta a vízbe esést.

– Henry biztosan aggódik miattam – jegyezte meg Kate. – Nem tudna kicsit gyorsabban úszni?

– Nem – felelte Gabriel. – Ez a leggyorsabb, amire háton úszva képes vagyok úgy, hogy magát is vonszolom. Nem hinném, hogy Lady Wrothe aggódna, mert amikor meglátta, hogy a vízben vagyok, dühösen gesztikulálva utasított, hogy induljak el maga után. Én pedig engedelmeskedtem.

– Én is tudom ám a vizet rugdosni – ajánlotta Kate.– A szoknyája már így is eléggé útban van – felelte Gabriel.Egy pillanatig hallgattak. – Mikor érünk már ki a partra? –

kérdezte Kate. A fények, amelyekről az imént még azt hitte, az ő hajójának fényei, egyre távolabb kerültek.

– Már kiértünk volna, de azt hiszem, rossz irányba indultam. A távolabbi part felé úszunk.

– Arrafelé nincsenek hajók – jegyezte meg a lány, a válla fölött átnézve.


– Ne panaszkodjon! – szólt rá Gabriel. – Nem mondhatnám, hogy pehelysúlyú.

– Inkább örüljön, hogy nem Victoriát mentette ki – jegyezte meg Kate.

– Örülök is – felelte Gabriel, majd felnyögött, mert elérte a tópart márványszegélyét.

– Innen már menni fog – mondta Kate, és kifordult a férfi karjából, a perem felé kalimpálva.

A férfi a partra mászott, majd lehajolt, megragadta a lány csuklóját, és könnyedén kihúzta a vízből.

– Hú! – szólalt meg vacogva Kate. – Nagyon fázom. De maga igazán nagyszerű volt, köszönöm. – Két karját maga köré fonta, és átpillantott a túlpartra. – Az ördögbe is, rossz oldalon értünk partot.

Gabriel elindult a parton, Kate pedig mögötte bukdácsolt, és arra gondolt, hogy a hercegek mégsem olyan úriemberek, mint azt hitte. Legalább a karját nyújthatta volna. Ám ekkor a herceg megállt, előre hajolt, és húzni kezdett egy kötelet.

Kate csuromvizesen állt mellette és reszketett a hidegtől. – Idehúz nekünk egy hajót? – kérdezte vacogva, mintha a hideg az agyát is megdermesztette volna.

A férfi olyan gyorsan húzta a kötelet, hogy az tekeregve vonaglott mögötte. – Vigyázzon, nehogy megüsse! – szólt hátra a lánynak, ő pedig ekkor látta, milyen keményen dolgozik. Közben a túlsó partról egy hajó közeledett feléjük. Piros fáklyás volt, de a láng már csak alig pislákolt rajta.

Kate sírni tudott volna örömében! – Ezzel majd visszahúznak minket, igaz? – kérdezte reménykedve. – De ne válaszoljon! Tartogassa csak az energiáját! – A közeledő hajó fáklyafényében a lány látta, ahogy a férfi izmos karja folyamatosan dolgozik, és sebesen húzza a kötelet.

Furcsa érzés fogta el… mintha egy kétkezi munkást látna maga előtt, aki mégsem az.

A hajó közben hangos koppanással elérte a márványpadkát. – Jöjjön! – szólalt meg Gabriel lihegve. Beszállt, és a kezét nyújtotta Kate felé. Ő fellépett a hajóra, és kis híján elveszítette egyensúlyát, mert megcsúszott a nedves papucsban.


– Üljön le, mindjárt visszavontatnak bennünket – mondta a férfi.

– Én… – a lány foga vacogott a hidegtől, ám a férfi lehúzta őt az ölébe, és azzal beléfojtott minden szót.

Hatalmas, meleg fészeknek tűnt a teste, Kate pedig annyira fázott, hogy szinte eggyé olvadt vele, ami egyáltalán nem volt hölgyhöz méltó. Gabriel mindkét karjával átölelte, ami annyira jó érzéssel töltötte el a lányt, hogy legszívesebben nyöszörgött volna.

– Milyen jó meleg! – szólalt meg egy pillanattal később, miután úgy érezte, talán beszélgetniük kellene valamiről. – Elindult már a hajó?

– Igen – Gabriel még szorosabban beburkolta a lányt a testével. – Még mindig nagyon fázik?

– Már nem annyira.– Tudok egy megoldást a vacogásra – szólalt meg a férfi ezúttal

egészen más hangon. Kate úgy fordította felé az arcát, mintha egy gyerek kérne jó éjt puszit, ahogy az természetes is, a férfi viszont szájon csókolta.

A harmadik csókunk, és mennyire más, mint az előző kettő, gondolta a lány bizonytalanul. Úgy csókolták most egymást, mint két ismerős, mintha olyan tűz mellé ülnének melegedni, amelyre mindketten vágynak. Kate hátán forróság futott végig, és elhúzódott, valamit mormolva magában, szinte ijedten a benne kavargó érzelem erejétől.

Ám a férfi karja még szorosabban átfogta, és nem engedte el, csak gyöngéden az övéhez súrolta ajkait. Aztán Kate érezte, imént a nyelvével finoman simogatni kezdte az alsó ajkát, és a lány légzése szaggatottá vált. Gabriel ezt bátorításnak vélte, és finoman harapdálta a száját, miközben a lány szorosan hozzábújt, mintha ennél is közelebb akarna kerülni hozzá. A férfi tovább incselkedett vele, egészen addig, amíg Kate elvette kezét a mellkasáról, és a nyaka köré fonta, még közelebb húzva magához a herceg fejét.

Érezte, ahogy Gabriel nevet, aztán újra csókolni kezdte, és nyelvük ösztönös, vad táncot járt, amelybe Kate szinte beleszédült. Ezúttal a herceg volt az, aki elhúzódott. – Nemsokára


partot érünk. Itt már megláthatnak. – A hangja kissé mámorosnak tűnt.

Kate bólintott, és felnézett rá. A férfi tekintete sötéten csillogott a fáklya fényében, arca fáradtnak tűnt, nedves haja a homlokához tapadt. Úgy festett, mint egy kozák harcos, aki éppen most dúlt fel falvakat és rabolt el hajadon lányokat. Olyanokat, mint Kate, akik szegények és kevés élő rokonuk van.

A lány megköszörülte a torkát, és gyorsan lecsusszant a férfi öléből az ülésre. – Köszönöm, hogy melegített – mondta, és szinte azonnal reszketni kezdett.

Gabriel szemében furcsa fény csillant, Kate pedig követte a tekintetét. A ruhája teljesen átázott, és a melleit kitömő viaszbetétek sem úszták meg szárazon a fürdést. Az egyik még a helyén volt, büszkén megemelve a lány szerény keblét, a jobb oldali azonban, ahol Gabriel a hónaljába kapaszkodva kivontatta a partra, lecsúszott. Az alaktalan formájú viaszdarab levándorolt a ruhája alá, és valahol derékmagasságban megállt.

Kate lejjebb pillantott, és kétségbeesetten kereste a szavakat. – Henry kebelbarátoknak nevezi őket – nyögte ki az első dolgot, ami az eszébe jutott. – Megtenné, hogy becsukja a szemét… A férfi megtette. – Egy úriember nem mosolyogna ezen – jegyezte meg rosszallóan a lány, és kihalászta a viaszdarabot a ruhája alól. Kicsit nehéz feladatnak bizonyult, de végül sikerült annyira lehúznia a fűzőjét, hogy átcibálja az alsószoknya alatt. Mire végre sikerült helyreállítania dekoltázsát, a hajó már majdnem partot ért. Szerencsére nem láthatták őket, mert az utolsó fáklya is kiégett a hajón, bár a parton Kate kíváncsi arcokat pillantott meg.

– Most már kinyithatja – szólalt meg, még mindig nagy igyekezettel a fűzőjét igazgatva.

Gabriel kinyitotta a szemét.– Ne bámuljon így rám! – dorgálta mérgesen a lány.– Vagy így nézek, vagy pedig úgy, hogy mindenki egyértelműen

tudni fogja, mire gondolok – felelt lágy hangon Gabriel.Kate lepillantott a ruhájára, és észrevette, hogy a nedves

selyemruhát szinte átszúrják kemény mellbimbói. Arcát elöntötte a forróság. – Jobb, ha inkább nálam hagyja azokat a


viaszbetéteket – jegyezte meg a férfi. – Ha a szolgák találják meg, nem fognak hallgatni róluk.

Kate a kezében szorongatta őket, de erre tétován átnyújtotta a hercegnek. Gabriel kíváncsian szemügyre vette. – Nincs is ezekre szüksége – állapította meg. – De azért elbűvölőek.

– Megtarthatja őket – felelte a lány. Ekkor már látta, hogy Wick a parton áll, kezében egy takaróféleséggel. – És most – parancsolt rá –, hozzon nekem egy takarót. Nem fogok ilyen átázott ruhában felállni mindenki előtt.

– Főleg nem a kebelbarátok nélkül – jegyezte meg a férfi.Kate dühös pillantást vetett rá, és ez pont olyan jól működött,

mint a francia fodrásszal. Gabriel talpra állt, és tovább nevetve elindult, hogy takarót hozzon.

Miután visszajött, a vállára terítette a takarót. – Leesett a parókája – nézett le a lány fejére. – Úgy néz ki, mint egy ázott patkány.

A herceg lélegzetelállítóan jóképű volt, Kate azonban bosszút esküdött ellene. – Maga meg úgy néz ki… – szólalt meg. Volt azonban valami a férfi tekintetében, ami nagyon tetszett neki, talán valami érzékiség, de mégis…

– Köszönöm – fejezte be végül. – Maga nélkül talán a vízbe fulladok, és nagyon hálás vagyok, hogy partra húzott.

A férfi arcán furcsa kifejezés futott át. – Megérdemelném, hogy felpofozzon, amiért kihasználtam, hogy fázik, és megcsókoltam.

Kate megkerülte a herceget, és Wick kinyújtott keze felé indult, hogy kiszálljon. Ám mielőtt még partra lépett volna, megállt, és a válla felett visszanézett: – Lehet, hogy pont fordítva volt, és én használtam ki magát – jegyezte meg olyan halkan, hogy mások ne hallják.

A herceg pislogott egyet, majd így felelt: – Bárcsak így lenne.

Huszadik fejezet


Másnap reggel Kate sokáig aludt. Az éjszaka jobbára álmatlanul telt, mert egyfolytában járt az agya: megalázottságot érzett, amikor eszébe jutott Gabriel nevetése a viaszbetétek láttán, másfelől pedig fülig belepirult csókjai emlékébe.

Rosalie azzal ébresztette, hogy Miss Starck szobalánya azt üzeni, a kisasszony szeretne vele reggelizni.

– Lady Wrothe megparancsolta, hogy egész nap nem hagyhatja el a szobáját – fontoskodott Rosalie. – Meg kell mondanom, igazi hősnő lett a kisasszony. Azok az ifjoncok, akik megbillentették a hajóját, nagyon szégyellik magukat, és ajándékkal készülnek.

– Jaj, ne! – kiáltotta Kate. – Csak azt ne.– De igen, hiszen állítólag maga volt az egyetlen, akit nem

mentettek ki, hanem kénytelen volt átúszni a másik partra. Mint egy kis hableány, így is hívja mindenki.

– Pedig egyáltalán nem éreztem magam annak – tiltakozott Kate. – A herceg úgy vonszolt partra, mint egy döglött halat.

– Nem szükséges beavatnia a részletekbe – felelte Rosalie. – Tudja, Miss Starckot és Lady Wrothe-t Lord Wrothe gyors ösztönei mentették meg. Ő billentette vissza a hajót, így csak maga és a kutya esett a vízbe.

– És Coco jól van?– Lord Dimsdale azonnal maga után ugrott, hogy megmentse,

de a kisasszony talán a hajó másik felén jött a felszínre. Így aztán Cocót mentette ki, mert a herceg közben maga után úszott.

Lady Wrothe meg eközben olyan hangosan kiabált, hogy még a parton is hallották.

– Algie tehát inkább a kutyát mentette, mint engem – állapította meg Kate dühösen felülve.

– Lady Wrothe nem örült túlságosan. Ma reggel még Lord Hathaway-jel is nagyon szigorú volt – avatta be Rosalie bizalmasan a lányt, miközben széthúzta a függönyöket, és beengedte a ragyogó reggeli napfényt. – A reggelinél, amikor mindenki hallhatta, közölte vele, hogy neki kellett volna a kisasszonyt kimenteni, a férjének pedig a kutyát, és igazán követhette volna az ő utasításait ahelyett, hogy a hajón marad.

Kate ezen elmosolyodott.


– Lord Wrothe ezután megjegyezte, hogy ő a maga részéről nagyon örül, hogy Dimsdale ugrott a kutya után. Így legalább nem ment tönkre az új csizmája. Mire a felesége fejbe kólintotta egy füstölt hallal.

– Rendkívül izgalmas – jegyezte meg Kate. – Nem is tudtam, hogy a házasélet ilyen szórakoztató.

– Lady Wrothe szobalánya szerint otthon is mindig így veszekszenek. Először jól hajba kapnak, aztán a lord vesz az asszonyságnak egy rubintot, és minden elsimul. Mindenki láthatja, hogy mennyire szeretik egymást.

– Talán ideje lenne felkelnem, ha Effie velem akar reggelizni – szólalt meg Kate ásítva.

– Majd hozok a kisasszonynak egy hálóköntöst, és megfésülöm a haját – mondta Rosalie. – Miss Effie nem várhatja, hogy rendesen felöltözzék azok után, amin tegnap keresztülment. Nem érzi úgy, mintha láza lenne? A herceg felajánlotta, hogy ideküldi a kastély orvosát.

– Saját orvosa van? – kérdezte Kate, és lábát átlendítette a földre.

– Együtt érkezett vele – felelte Rosalie. Halkan kuncogni kezdett. – Berwick csak félnótások társaságának nevezi az egész kompániát. Mert tudja, a kontinensen a nagyherceg kirakta az udvartartása felét, még az udvari bolondot is.

– Nincs szükségem orvosra – felelte Kate, és megmosta az arcát. – Együtt reggelizem Effie-vel, de azután szeretnék megfürödni, Rosalie, és fel is öltöznék. Egyáltalán nem vagyok rosszul.

– De még nem lenne szabad fürödnie! – kiáltott fel a lány. – Tegnap éjjel annyira vacogott, hogy azt hittem, kettétörik az ágy. Most üljön le ide, kisasszony, és megfésülöm. Majd hátrakötöm a haját egy szalaggal a reggelihez, aztán rögtön visszabújik az ágyba.

Azonnal egyértelműnek látszott, hogy a tegnap éjszakai kalandjaik alapján Effie úgy gondolta, Kate-tel a legjobb barátnők


lettek. Leült vele szemben az asztalkához, amelyet Rosalie megterített az égő kandalló előtt (bár a kintről beszűrődő levegő balzsamosan langyos volt), és nekifogott, hogy egy szuszra elmesélje, milyen érzés volt, amikor a hajó csak úszott tovább azon a sötét vízen, Kate-et pedig sehol sem látta.

– Akkor azt hittük, hogy meghaltál – közölte Effie hangsúlyosan. – Hogy odavesztél abba a sötét vízbe!

– Szerencsémre nem így történt – felelte ő, és újabb vajas pirítóst vett a kezébe. Annyi fagyos reggelen lovagolt már ki, hogy bizonyára hozzáedződött a hideghez, bár abban nem volt biztos, hogy a másik értené, honnan van ez a nehezen megszerzett ellenálló képessége.

– Lady Wrothe felpattant – folytatta Effie –, és kétségbeesetten pásztázta a vizet.

– És Cocót láttátok?– Igen, a hajó mellett tempózott, nagyon ügyesen úszott.

Látnod kellett volna, milyen kicsi lett az a kutyus, miután Lord Dimsdale csuromvizesen kimentette, alig nagyobb egy macskánál. Lady Wrothe úgy tett, mintha a saját gyermeke esett volna vízbe.

– És én ezalatt hol voltam?– Végül a másik oldalon jöttél a felszínre. Szerencséd volt,

hogy nem kerültél a másik hajó alá. Onnan mindenki a vízbe esett, bár a herceg kivételével valamennyien gyorsan visszatértek a hajóra. Lady Wrothe pillantott meg téged elsőként, és rákiáltott a hercegre, hogy menjen utánad. Méghozzá azonnal! – tette hozzá nevetve Effie. – Sohasem gondoltam volna, hogy egy herceget valaki ilyen hangnemben utasíthat. Ő meg persze rögtön engedelmeskedett, és utánad úszott.

– Milyen furcsa – jegyezte meg Kate. – Olyan érzés volt, mintha néhány pillanat alatt a felszínre úsztam volna, de a hajó már eltávolodott.

– Mert így is volt – felelte Effie eltűnődve. – A partról már húzták vissza a hajónkat, mert ott nem tudták, mi történik. Nekünk azonban nagyon lassúnak tűnt. Amikor nem jöttél a felszínre, és a vízen csak a piros-kék fáklyalángok tükröződtek, még a herceg is aggódni látszott.


– Ezt meg honnan tudod? Hát nem a vízben volt?– De igen, csak amikor Lady Wrothe rákiáltott, hogy ússzon

utánad, láttam a tekintetét. Anyám megtiltotta, hogy még egyszer a tó közelébe merészkedjek. A bál alatt semmiképp nem mehetek oda.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy újra vízre akarnak szállni?

– Csak úszni tudó szolgák szállhatnak vissza a hajókra – magyarázta Effie. – Már mindent megterveztek. A bál alatt a hajókról tűzijátékot lőnek majd fel, és azt mondják, gyönyörű látvány lesz. Nekem azonban a lépcsőkről szabad csak néznem, mert a mama nagyon félt – tette hozzá szomorúan.

– Kéred az utolsó pirítóst? – kérdezte Kate.– Köszönöm, nem – felelte Effie. – Én nem eszem sokat. Edd

csak meg. Neked most szükséged van az energiára. Mindenki csak rólad beszél. Azok után, hogy néhány hónapja átestél azon a szörnyű betegségen, most még ez a meghűlés is! – Kis szünetet tartott. – Bár most nagyon jól nézel ki.

Kate elmosolyodott. – Jól is érzem magam.– Nem is tudtam, hogy ilyen hosszú a hajad – jegyezte meg

Effie. – Miért viselsz folyton parókát? Nem sülsz meg benne? Én ki nem állhatom.

– Én szeretem.– Remélem, nem bántalak meg – folytatta Effie –, de gyönyörű

hajad van. Sokféle árnyalatú vöröses, barnás… olyan, akár a naplemente. Szebb, mint az a piros paróka, akármilyen divatos is.

– Mint a vöröslő reggeli égbolt – dünnyögte Kate.– Az a tengerészeknek figyelmeztetés – mondta erre a másik.

Néhány pillanatig a villájával babrálgatott. – Olyan romantikus volt, amikor Lord Dimsdale utánad ugrott! Bárcsak láthattad volna. A hajó megbillent, ő pedig a nevedet kiáltva azonnal a vízbe vetette magát. Csak épp a rossz oldalon.

– Kicsoda? Ja, igen, Algie – jegyezte meg Kate – Valóban romantikusnak tűnik. A vőlegényemnek vannak még rejtett tartalékai. – Ezen ő maga is meglepődött.

– Mind szerelmesek beléd – folytatta Effie. – Lord Hathaway is.


– Őt átadnám inkább neked – vágott közbe Kate.– Nem is tudom… te olyan szórakoztató vagy. Olyan

mulatságos dolgokat tudsz mondani. – Naivan kedves tekintetét a lányra emelte, és így folytatta: – Nem szeretném, ha azt gondolnád, szerelmes vagyok Lord Hathaway-be, mert nem vagyok. És nem akarok bármi áron férjhez menni.

– Ahogyan én sem – felelte Kate, és felállt, hogy csengessen. – Ugye, nem bánod, ha hozatok még egy kis kakaót? Úgy látszik, megéheztem az éjszakai fürdőzéstől.

– A báli szezon alatt nem is láttalak – folytatta a csevegést Effie. – Bár sokat hallottam rólad. Azt azonban senki sem mondta, hogy ilyen szellemes vagy. Szerintem ezért szerelmes mindenki beléd.

Kate nevetésben tört ki. – Te meg mi az ördögről beszélsz?– Mindenki szerelmes beléd – ismételte meg a másik. – Lord

Dimsdale, Lord Hathaway, sőt még a herceg is. Nem emlékszel? Láttam a tekintetét, őrült félelem és aggódás ült benne.

– Neked aztán áldott tehetséged van a melodrámákhoz -jelentette ki Kate. – De itt is van Rosalie. – Elküldte a szobalányt, hogy hozzon egy újabb kanna kakaót, és még néhány vajas pirítóst.

Azután visszaült a helyére. – Már attól is vacogok, amikor csak említést teszel arról a szörnyű sötét, hideg vízről, meg a sok-sok fáklya fényéről.

– Valóban szörnyű volt – magyarázta Effie. – Nem tudtam másra gondolni, mint hogy egy hínárral benőtt kéz lehúzott téged a mélyre.

Kate újra elnevette magát. – Abban a tóban még halak sincsenek. Csak egy mély forrás táplálja. És nincs is benne hínár.

– Soha nem tudhatod, mi él annak a forrásnak a mélyén -jegyezte meg a másik tágra nyílt szemmel.

– Talán csak néhány fürge hal – felelte Kate. – Egyébként pedig, senki sem szerelmes belém.

Ezt bizonyára olyan meggyőző hangsúllyal mondhatta, hogy Effie néhány pillanat múlva így felelt: – Nos, Lord Dimsdale biztosan az.


Kate csaknem megfeledkezett a vőlegényéről. – Algie-t kivéve – értett egyet vele.

– Olyan szerencsés vagy! Bárcsak nekem is lenne egy olyan vőlegényem, mint Lord Dimsdale. Ő olyan figyelmes, fiatal és jóképű.

– Akárcsak Lord Hathaway – jegyezte meg Kate kissé meglepve.

– Ő valamivel idősebb.– De ugyanolyan jóképű és kedves. Szilárd jellem – tette hozzá

a lány.A másik bólintott. – Igen, az anyám is ezt mondja.– Téged azonban nem izgat, ha valaki szilárd jellemű és

kedves.– Jó férj lesz belőle, annyi bizonyos. De nem ugrott be utánad

a vízbe.– Akkor már van egy kis hibája – mondta Kate.– Később azt mondta, nem látott sehol, ezért nem lett volna

értelme utánad ugrani. Ami logikusnak tűnik, de egy nő nem akar ilyesmit hallani, főleg, ha éppen fuldoklik.

– Talán utánad beugrott volna, csak értem nem látta érdemesnek megtenni – találgatta a lány.

– Azt kétlem. Azt hiszem, engem inkább sajnál, ami nem egyenlő azzal az imádattal, amelyet Lord Dimsdale irántad táplál. – Effie tétovázott. – Te nem hallottad, hogy mi történt velem?

Vajon a villára gondol? – Nem – felelte Kate. – Az édesanyád ugyan múlt időben beszélt az apádról, de…

– Először is, az apám nem sokkal az első bálom előtt halt meg, aztán a rákövetkező évben elment a nagynéném is, majd a másik néném. – Effie bájos arcocskájára szomorúság ült ki. – De amikor az ember az első bálja előtt jár, nem kellene kötelezővé tenni a gyászt. Az emberek úgy beszélnek rólam, mint valami vénkisasszonyról, pedig csupán egyetlen szezonon vagyok túl!

– Micsoda képtelenség! – jegyezte meg Kate, és próbált megfeledkezni Henry megjegyzéséről, amellyel Effie-t nyolcvanévesnek titulálta. – Én… – hirtelen elhallgatott, mert nem akarta bevallani a korát. – Én idősebbnek nézek ki nálad. És ez a lényeg.


– Tavaly még olyan jól ment minden – folytatta a másik, a kakaóját szürcsölgetve. – Aztán megtörtént az a szörnyűség Lord Beckhammel. Vele találkoztál már?

Kate megrázta a fejét.– Anyámat annyira megrázta az eset, hogy azonnal levitt

vidékre, pedig csak két bálon voltam túl. Így az idén kénytelen vagyok elölről kezdeni mindent.

Mégiscsak a villaügy lehetett az. – Mi történt? – érdeklődött Kate.

A másik a szemeit forgatta. – Az az ember teljesen őrült. Azt állította… Talán ezt nem értheted, Kate, de mindenki előtt azt állította, hogy megfogdostam őt. Ott, azon a bizonyos helyen!

– Ne mondd!– De igen. Pedig az igazság az, hogy ő próbált meg kikezdeni

velem. A csókot talán nem is bántam volna, ha közben nem simul hozzám olyan illetlenül és felháborító módon. Én elhúzódtam, és azt mondtam neki, hogy egy otromba tuskó. Ettől aztán annyira feldühödött, hogy lehúzta a kezemet oda…

Dacára, hogy Effie-nek tehetsége volt a melodrámához, ez az ember felháborítónak tűnt. – Micsoda fajankó! – háborodott fel Kate. – A mi falunkban volt egy hasonló pékfiú. Apám ki is dobatta az egész megyéből.

– Ha apám élne, velem sem történhetett volna meg ilyesmi – mondta erre a másik. – Mert apám elevenen felnyársalta volna Beckhamet. Mindenesetre, én jól kézen szúrtam a villámmal, amikor a teraszra kivittük a desszertünket. Elvégre apám már nem lehetett ott, hogy felnyársalja. Talán joggal mondhatjuk, hogy kihívtam magam ellen a sorsot, de a következő pillanatban már mindenki erről beszélt.

– Szúrtad volna inkább ágyékon – jegyezte meg Kate.– Beckham mindenkinek egy hamis változatot terjesztett, és

anyámon kívül senki más nem hitt nekem. Ezért kellett elutaznunk vidékre. Most pedig… – folytatta Effie kicsit szerencsétlen arccal –, egy olyan férfi, mint Lord Hathaway valóban logikus választásnak tűnik, és ő amúgy sem hallgat az ilyen aljas pletykákra.


– Igazán szörnyű – jelentette ki Kate. – Ahogy megismertelek, azonnal tudtam, hogy nem igaz, amit rólad terjesztenek.

– Tehát már te is hallottad! – kiáltott fel a másik, és zokogásban tört ki.

Victoria mellett Kate már hozzászokott a könnyekhez, így némán töltött neki még egy csésze kakaót, és megpaskolta a lány kezét. Egy darabig nem is szólt semmit. Victoriával azt tapasztalta, hogy minden együttérző szó csak további könnyeket szül.

És a taktika be is vált, mert Effie felszárítgatta könnyeit, és elnézést kért. – Annyira ideges vagyok – magyarázta. – Tudod, Beckham ma érkezik, és tavaly óta nem találkoztam vele.

Kate tekintete összeszűkült. – Visszajön a kastélyba?– Igen, méghozzá a mai napon – felelte ő könnyes szemmel. –

Hát nem kész balszerencse? Egész eddig sikerült messzire elkerülnöm, mert anyám lefizette az egyik szolgáját, így mindig tudtuk, merre jár. Most viszont nem állhatunk tovább, mert anyám úgy látja, Lord Hathaway meg akarja kérni a kezem – folytatta, de nem tűnt túlságosan boldognak a hírtől.

– Nekem szimpatikus ez a Lord Hathaway – jegyezte meg Kate.

– Nekem is, természetesen – sóhajtott fel Effie. – Csak… nem valami romantikus ember… Ő aztán soha nem hozna nekem virágot, hacsak nem esne hasra bennük a saját kertjében.

– Milyen élénk a fantáziád – felelte erre Kate.– Már előre magam előtt látom szegény feleségét – folytatta a

másik. – Alig várja majd a születésnapját, és reménykedik, hogy a férjétől kap egy gyémánttiarát, vagy legalább egy indiai selyemsálat, ő meg majd megjelenik egy teáskannával. A feleség szemébe könnyek gyűlnek, de mivel nagyon szereti a férjét, és tudja, hogy nem az ő hibája, lenyeli a könnyeit.

– És remélem, vesz magának egy indiai selyemsálat – fejezte be Kate. – Te aztán remek mesemondó vagy! Szinte láttam a feleség könnyes tekintetét. Miért nem mondod el mindenkinek, mi is történt valójában Beckhammel? Biztos vagyok benne, hogy mindenkit meg tudnál győzni.


Effie a fejét rázta. – Anyámnak az a véleménye, hogy egy hölgynek nem illik ilyesmiről beszélni. Tudod, ő rendkívül érzékeny ember. Ma például egész nap ágyban maradt, mert annyira megviselte, hogy tegnap éjjel kis híján vízbe fulladtam.

Kate összevonta szemöldökét.– Igen, tudom… a legtöbben azt gondolják, majdnem te haltál

meg helyettem – magyarázta sóhajtva Effie.– Ha elmondanád a keresztanyámnak, Henrynek, ő talán

megszorongathatná Beckhamet – ajánlotta Kate.– Tényleg szereti, ha Henrynek szólítják? Olyan furcsán

hangzik ez a név egy nőnél.– A valódi neve Henrietta. De ő a Henryt jobban szereti.– Olyan kedves, ahogy a férjét becézgeti – mondta Effie. –

Olyan…– Romantikus – fejezte be Kate nevetve.– Talán túl sok romantikus regényt olvasok – szégyenkezett

Effie.– Én nem, de a könyvekben, amelyeket eddig olvastam, a

gonosz mindig elnyerte méltó büntetését. És garantálom, hogy Beckhammel is ez történik majd. Gondolj csak Henryre úgy, mint egy mesebeli tündér keresztanyára: felemeli a varázspálcáját, és elintézi vele azt az aljas kis férget.

– Szívesen látnám, ahogy Beckhamet megszégyenítik – mondta Effie.

– Akkor várd ki a végét! – biztosította Kate. – Henry majd a földbe döngöli, annyi szent.

Huszonegyedik fejezet

Ma délután nyúlvadászaton veszel részt – közölte Wick az ebéd után, karon ragadva Gabrielt.

– Azt már nem – vágta rá azonnal a herceg.


– Mi ütött beléd? – kérdezte Wick. – Bár nem mondhatom, hogy nem ismerek nálad engedelmesebb embert, azért elvárnék egy kicsit több együttműködést. Nekem itt van ez a kastély teli vendégekkel, akiket szórakoztatnom kell. A nagynénéd jövendőmondó embere pedig már búskomorságba kergette a hölgyeket, mert mindenkinek rosszakat jósol.

– Ha lehangoló emberre vágysz, fordulj csak a nagybátyámhoz! Tegnap egy egész órán keresztül kellett hallgatnom őt, amint szó szerint sírva mesélte el vízi előadása kudarcát!

– Pedig minden az én hibám – felelte Wick –, jelen voltam, amikor az egészet begyakorolták, csak éppen nem számoltam a részeg utasok viselkedésével.

– Nos, legalább senki sem fulladt vízbe – jegyezte meg Gabriel. – Miss Starck mesélte, hogy együtt reggelizett Kate-tel, és úgy tűnik, nem esett baja. Tehát mindenki szerencsésen megúszta.

– Hát, ha így áll a helyzet, megtisztelnél, ha fognád a vadászfelszerelést, és levennél a vállamról néhány férfivendéget.

– Nem. Kérd meg Ferdinándot, hogy ugorjon be helyettem.– Majd megnézem, ki tudom-e csalogatni a disznóólból –

felelte Wick, és elindult kifelé.Amikor Gabriel megbizonyosodott róla, hogy Wick már nem

hallhatja, magához hívatott egy ifjabb szolgát, és ellátta néhány gyors, de annál pontosabb utasítással.

Ezután a dolgozószobájába ment, magára zárta az ajtót, és odalépett a szemközti falon függő festményhez. A kép hátterében csatajelenet volt látható, míg elöl egy faágon ülő énekesmadár. Alatta lovagi páncél hevert a földön, amelyet tulajdonosa ott hagyott. A lovagból nem látszott más, mint a kép jobb alsó sarkában egy élettelen lábfej. A madár pedig csak énekelt tovább, mit sem törődve a földön heverő katonával, aki bolond módon pont az ő ága alatt lehelte ki a lelkét.

Ez volt az egyetlen festmény, amelyet Gabriel Marburgból magával hozott, mivel ez tükrözte a herceg véleményét a fejedelemségek területén dúló értelmetlen háborúkról, beleértve bátyja birodalmát is.

Gabriel egyik ujját óvatosan beakasztotta a kép alá, és levette a falról. Alatta egy egyszerű fogantyú volt. Egy mozdulattal


meghúzta, s kinyílt egy ajtó, amely mögött poros folyosó tárult fel.

Wickkel elhatározták, hogy nem takaríttatják ki ezt a helyet, nehogy megkockáztassák, hogy valaki tudomást szerezzen róla. Nem is a kastély vastag falai között végigfutó folyosó megléte lett volna zavarba ejtő, mint inkább az a tény, hogy szinte az összes hálószobába apró kukucskálót kínált.

A por tehát ott volt és ott is maradt.Gabriel elindult, miközben igyekezett nem gondolni arra, Wick

mennyire dühös lenne, ha megtudná, hogy valakinek felfedte a folyosó titkát.

Útközben időnként megállt, és bekukucskált a szobákba, hogy megnézze, merre jár. Az aranyrojtos függönyök a királynő lakosztályát jelezték, amelyet most Lady Dagobert kapott meg. A herceg továbbindult, elhaladt négy másik kémlelőnyílás előtt, majd újra benézett. Pislogott néhányat, majd sietve ment tovább. Nem gondolta, hogy köze lenne ahhoz, ha vendégei az ebéd után mégsem sziesztával töltik az időt.

Újabb négy lyukat kihagyott, és a következőnél már tudta, hogy ezt a szobát keresi, mert megpillantotta az ágy közepén kis szőrcsomóvá gömbölyödött Freddie-t. Hallgatózott, de semmi neszt nem hallott, vagyis Kate szobalánya nem volt a közelben.

Gabriel a lyukra szorította száját, és beleszólt: – Kate!Semmi válasz.Újra megismételte, ezúttal hangosabban: – Kate!A halk szitkozódás megmosolyogtatta, aztán hallotta, amint

valaki az ajtóhoz megy, és kinyitja. Nem láthatta a lányt, de elképzelte, ahogy kikémlel a folyosóra.

Kate visszazárta az ajtót, ezúttal kicsit lassabban, mint ahogy kinyitotta, Gabriel pedig újra próbálkozott: – Jöjjön a kandalló elé, és nézzen jobbra.

– Utálom, ha valaki leskelődik – jegyezte meg a lány hangosan.– Nem leskelődöm! – tiltakozott a herceg. – Csak az ágyát

látom, semmi mást.A lány egy darabig nem válaszolt.– Úgy látom, Freddie-nek nagyon jó helye van.


– Neki mindig jó helye van. De miért leselkedik egy hölgy hálószobájába?

– Azért jöttem, hogy megkérjem, kocsizzon ki velem. Titokban.– A titkos részét magamtól is kitaláltam. Hányan használják

éjszaka ezt a folyosót?– Senki sem – biztosította a herceg. – Ön és Wick kivételével

más nem tud róla.– Ez itt Anglia – magyarázta Kate. – És ezt a kastélyt nem

egyetlen ember építette. A vendégei fele minden bizonnyal tisztában van a titkos folyosó létezésével. – A lány szeme hirtelen megjelent a herceg előtt. Gyönyörű, halványzöld színű szeme volt, mint amikor a festett üvegen átszűrődik a napfény, és barnás körökkel vonja be.

– Maga az? – kérdezte a lány gyanakodva.– Persze, hogy én.– Nem kell meghúznom egy kart, hogy beengedhessem?– Egyik szobába sem lehet innen bejutni.– Tehát csak leselkedni lehet – dünnyögte Kate. – Milyen

ízléstelen!– Odalent befogattam egy kocsit, és piknikkosarat is

készítettek. A szolgáknak azt mondtam, a nagynénémet viszem el, hogy megnézzünk egy zárdát.

– Nem hangzik túl izgalmas úti célnak – jegyezte meg Kate, és elfordult. Gabriel most ismét csak Freddie-t látta. A lány újra megszólalt: – És élvezi majd ezt a kirándulást a nagynénje?

– Csak mi ketten megyünk – suttogta Gabriel, és lélegzetvisszafojtva várt. Egyetlen tisztességes ifjú hölgy sem fogadna el ilyen ajánlatot. Kísérő vagy szobalány, hát még nagynéni nélkül…

Kate szeme újra megjelent a lyuknál. – Csak nem azt tervezi, hogy elcsábít a kocsiban? – A zöld szem most kicsit sötétebbnek tűnt a nemtetszéstől.

– Szívesen megtenném – felelte sajnálkozva a herceg –, de nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel, ezért nem fogom.

– Miért, önnek van lelkiismerete velem kapcsolatban? Azt hittem, Wickkel már felmérték a körülményeimet.


– Lehet, hogy maga tövénytelen gyermek, de nem hiszem, hogy holmi disznópásztor lánya lenne, mert nem sokat tud a disznókról.

– Nem is vagyok az – felelte a lány, és újra eltűnt a férfi szeme elől, bár hallotta, amint fel és alá járkál. – De ha még az is lennék, akkor is el akarna csábítani?

– Hajadont még soha nem csábítottam el – felelte Gabriel.– Micsoda erkölcsösség!– Nem valószínű, hogy annak a jele – ismerte el a férfi. –

Tudja, a hercegek ritkán lehetnek egyedül. Ifjabb koromban örömmel pajkoskodtam volna hajadon lányokkal, de nem volt rá lehetőségem.

A lány szeme ismét megjelent a nyílásban. – Hercegi becsületére esküdjön meg, hogy nem csókol meg! Mindig kizökkent vele a nyugalmamból.

A férfi ezt nem hagyhatta válasz nélkül. – Akkor talán legyen fordítva: ön csókoljon meg engem!

– Azt már nem! Nekem férjet kell találnom, maga pedig már jegyben jár… Ugye, ma érkezik a hercegnő?

– Már partra szállt Angliában – felelte Gabriel elbizonytalanodva. – Talán holnap érkezik.

– Akkor csókról szó sem lehet – szögezte le Kate.A férfi bólintott, s csak akkor döbbent rá, hogy nem is látják.– Az igazat megvallva, halálra unom magam egyedül ebben a

szobában. Effie adott ugyan valami szörnyen unalmas olvasnivalót, de nem szeretem a regényeket. Henry pedig nem engedi, hogy elhagyjam a szobát, mert ha túlságosan jó színben mutatkoznék az emberek előtt, még megkérdőjeleznék, hogy valóban beteg voltam-e korábban.

– Hoztam egy fátylat, abban senki sem ismeri fel.– Fátylat?– Igen, a nagynéném folyton abban jár. Gyászfátyol. Öt perc

múlva várom a szobája előtt.– Vihetem Freddie-t is? Majd eldugom a fátylam alatt.– Szó sem lehet róla. A nagynéném nem szokott vinnyogni.


Huszonkettedik fejezet

A Kate szobájából kilépő nő talpig feketét viselt. Gabriel a karját nyújtotta neki, és egészen nevetségesnek érezte magát, amiért gyerekes boldogság járja át. – Óvatosan, nehogy megbotoljék – figyelmeztette, amikor elindultak a folyosón.

A fátyol remegett, ahogy Kate a fejét rázta. – Nem tudok rendesen járni. Nem látom, hogy merre megyek. Hogy bír a nagynénje ebben létezni?

– Már régóta gyászol – felelte Gabriel.– Mióta?– Körülbelül negyven éve.A lány nem válaszolt.– Most biztosan azt gondolja, túl sokáig gyászol.– Sohasem tüntetnék fel egy hercegnőt rossz színben – felelte

Kate kimérten, miközben pontosan tudta, hogy az ellenkezőjét gondolja.

– Valójában nagyon okosan tette, amit tett – magyarázta Gabriel. – Apám keresett volna neki egy másik férjet, ő azonban olyan mély gyászba burkolózott, hogy senkinek sem kellett.

– Gondolom, azért a gyásza nem volt teljesen őszinte.– A fivéremmel imádtunk a nagynéném szobájába járni.

Kitalálósdit játszottunk és cseresznyemagokkal lövöldöztük egymást. A nagynéném ízleltette meg velem az első pohár konyakomat, és emellett sok jó tanáccsal is ellátott.

– Például?– Szeretett lehetetlen történeteket kitalálni. Például, mi lenne,

ha újra özönvíz lenne a földön? Mit tennénk akkor?– Jó kérdés – tűnődött Kate. – De vajon milyen tanácsot adott

volna a disznópásztorok lányával kapcsolatban?– Azt, hogy tartsam magam távol tőlük – vágta rá a herceg.– Az apám is hasonlóan vélekedne a jegyben járó hercegekről.Közben elértek a lépcső aljához. – Még néhány pletykás szolga,

és már szabadok is vagyunk – suttogta a férfi.


– Nem kell bicegnem?– Nincs rá szükség. Wick most nincs a közelben, és ő az

egyetlen, akinek feltűnne. De most felültetem a kocsira, és én vezetem a lovakat. Majd szólok, amikor már nem láthatnak minket az ajtóból. Azonnal letérünk az útról.

Amikor Gabriel megadta a jelet Kate-nek, a lány azonnal felemelte a fátylát, és nagy üggyel-bajjal lehúzta a fejéről. – Milyen meleg ez a vacak! – zsörtölődött teljesen kipirult arccal. Aztán a herceg meglátta…

– Megint paróka? – kérdezte csalódottan. Az előző éjszaka a lány haja annyira átnedvesedett, hogy nem tudta pontosan megállapítani a hajszínét, amely inkább sárgásnak tűnt, mint a mustár vagy az óbor.

– Mindig hordok parókát – felelte kimérten Kate. Ám ekkor a férfira nézett, és elnevette magát. A herceget olyan vad vágy fogta el, hogy kis híján kiejtette kezéből a kantárt. – A hajam csak az enyém, ezért olyan alkalmakra tartogatom, amikor szabadon az lehetek, aki vagyok. Kate, és nem Victoria.

– Ma is az lehet – jegyezte meg a férfi.– Nem, ma nem. Csakis azért kocsizom ki most önnel, mert

Victoria is valahol egy kis cafka – magyarázta Kate, arcán huncut mosollyal. – Ha Kate lennék, soha nem tennék ilyet.

– És mit tenne helyette? – érdeklődött Gabriel kíváncsian.– Ezt-azt – felelte a lány könnyedén.Kis ideig hallgattak, amíg a férfi letért az útról a kocsival, és

egy szűkebb ösvényen haladtak tovább, egészen közel a kastély falához. – Miféle dolgokat? – folytatta a kíváncsiskodást a herceg. – Talán disznókat nevelne?

– Nem, nem szeretem őket – felelte a lány. – Ez azért megnyugtató, nem? Valahányszor valamitől nekibúsulok, eszembe jut, hogy akár disznókat is nevelhetnék…

– És mikor szokta ezt érezni?– Időnként – felelte Kate. – Kicsit vad vagyok, ezért az

emberek gyakran próbálnak megzabolázni. De most már biztonságban leszek, mert a keresztanyám a gondjaiba vesz, és a jövő héttől tiszteletre méltó életet élek majd Londonban, méghozzá Henry oldalán.


Lady Wrothe bizonyára biztosít neki egy kis hozományt, gondolta Gabriel. Ami igazán szép tőle. Arra azonban nem bírt gondolni, hogy Kate ostoba londoni férfiakkal flörtöljön. Sőt, a gondolatra legszívesebben fogta volna a lányt, és…

Úgy tett volna, mint a mesében a gonosz herceg…Te jó ég!– Úgy látom, melege van – állapította meg Kate. – Mikor

érünk a zárdához?– Igazság szerint nem is oda megyünk. Csak megkerüljük a

kastélyt, és megmutatok magának egy titkos kertet.– Titkos kertet… és honnan ismeri ezt a helyet? Nehogy azt

mondja, hogy egy tündér vezette oda.– Én kaptam meg a kulcsát. Azért titkos, mert a kertkapu nem

a kastély kertjébe nyílik, hanem a birtokra, ezért senki sem zavarhat meg minket. Még Wick sem vette a fáradságot, hogy felfedezze.

Néhány percig még kocsikáztak, mire megkerülték a kastély épületét. Gabriel ekkor megállította a kocsit, és leugrott, a kantárszárat egy alacsonyabb bokorra dobta. Kezébe vette a piknikkosarat, majd Kate-hez fordult, hogy lesegítse, de a lány már leszállt.

Gabriel erős késztetést érzett, hogy… de olyan nevetségesnek tűnt. Legszívesebben csak a magáénak akarná ezt a lányt, és az ölébe venné, hogy a kocsitól egészen a kapuig vihesse. Ott aztán leterítené a takarójukat a földre, felhúzná a szoknyáját odakint, a szabad ég alatt, ahol senki sem láthatja őket.

És ott helyben…Teljesen elvesztette a józan eszét.Csak ez lehet a magyarázat, gondolta Gabriel, miközben

figyelte, ahogy az előtte sétáló Kate vidáman szökdécselve virágot szed, mint egy ötéves kislány. Wicknek igaza volt. A Tatyjana hercegnővel kötendő házasság és a menyasszonya érkezése teljesen összekuszálta a fejét.

Hiszen hamarosan házasságot köt. Megnősül! És ami még fájóbb, hogy a világon másra sem vágyik jobban, mint hogy együtt legyen egy kondás törvénytelen lányával, aki néhány méterre tőle éppen margarétát szedeget.


Olyan volt az egész, mint a mesében, csakhogy az élet nem az, és a valóságban a hercegek nem disznópásztorok lányával töltik az időt, hacsak nem akarnak áthágni minden szabályt, amelyhez életük során tartották magukat.

Márpedig Gabriel nem állt készen ilyesmire.Annak ellenére, hogy amikor rápillantott Kate testére, ahogy

lehajolt a virágért, olyan mérhetetlen birtoklási vágy és éhség lett úrrá rajta, hogy a keze is beleremegett. Letette a kosarat, és néma szitkozódással kiengedte a levegőt. Bevált módszere volt ez indulatainak csillapítására.

Már a bátyja udvarában is működött, és most is.– Menjünk a kertbe – hívta a lányt, és elindult a kapu felé,

hogy kinyissa. A kertet körülvevő téglafal magas volt és ódon, olyan régen állhatott már ezen a helyen, hogy a ráfutó borostyán súlyától itt-ott düledezett is.

Ahogy a kapu kitárult, színes vadvirágokkal teli kert közepén találták magukat. Helyenként néhány vadrózsa is felvetette fejét, és szirmait úgy szórta szét, mintha valaki szándékosan hullajtotta volna őket a földre.

– Ó, de gyönyörű! – kiáltott fel Kate, és szoknyáját megemelve előreszaladt. – Ez tényleg egy titkos kert. És még elrejtett szobrok is vannak benne! Nézze, ott is egy, a vadrózsabokor mögött!

– Bizonyára valami istennőé – jegyezte meg Gabriel, miközben a lány lefejtette a figura hideg válláról a borostyánt. Aztán együtt szabadították ki a szobor arcát a borostyán alól.

– Milyen szép – állapította meg Kate fojtott hangon.– Mintha sírna – mondta meglepetten a férfi.Kate kinyújtotta karját, és lehúzott még egy borostyánindát. –

Ez itt egy angyal.Az ifjú angyalka leszegett szárnyakkal állt, fejét lehajtotta,

márványarca fehér volt, mint a hó, és szomorú, akár a tél.– Szent ég! – szólalt meg Gabriel, egy lépést hátralépve. – Ez

itt nem egy titkos kert, hanem egy temető. Mintha valaki figyelmeztetett volna már erre.

– De akkor hol vannak a sírok? – kérdezte Kate. – Ez a szobor egy talapzaton áll, és nincs körülötte semmi más. A családot nem kriptába temették el?


– De igen – felelte Gabriel megkönnyebbülve, miután eszébe jutott, hogy a Pomeroy család rangos tagjait egymás mellé temették a kastély kriptájába. – De akkor miért áll itt ez az angyalszobor?

A lány előrehajolt, és kiszabadította a szobor talpát a borostyán alól. Aztán hirtelen nevetni kezdett.

– Mi történt?– Ez itt tényleg egy sírhely – közölte, és még hangosabban

nevetett.– Legközelebb figyelmeztessen, hogy nem vihetem szent

helyekre, mert nem tud viselkedni – rótta meg Gabriel, majd előrehajolva hangosan olvasni kezdte a talpazat feliratát: – Emléked a szívünkben él… Kicsoda? Nem tudom elolvasni.

– Kedves Csibész! – fejezte be a lány helyette. A derékmagasságig nőtt szellőrózsabokrot félrehajtva útjából, megkerülte a szobrot. – És nemcsak Csibész van itt, hanem Dendi és… – kicsit arrébb lépett –, Freddie is! Nahát! El kell hoznom ide az én drága Freddie-met, hogy tiszteletét tegye az ősei előtt.

– Ezek szerint van egy saját kutyatemetőnk – állapította meg Gabriel – Ha nekem is lenne egy egész hordára való, mint magának, akkor előre kijelölhetném számukra a sírhelyet. A sort Freddie-vel kezdeném, mert nagy valószínűséggel ő megy el majd elsőnek, mivel annyira ijedős. Majd megmutatom ezt a helyet a nagybátyámnak, talán értékelné, ha az ő savanyúságkedvelő kutyájának is szobrot állíthat itt.

A lány oldalba bökte a herceget. – Ne legyen már nevetséges!Gabriel ekkor közelebb lépett, és lehúzta a lány fejéről a

parókát. Azzal együtt egy tucat hajcsatot is kitépett a hajából, amit Kate halk sikollyal nyugtázott. A férfi a sokat szenvedett angyal fejébe nyomta a műhajat.

– Így, ni – jelentette ki elégedetten, nem mintha bármi szép lett volna abban a rózsaszín parókás angyalfejben.

A nap fénye átbukott a régi, rozsdavörös téglafal felett, és beragyogta Kate rakoncátlan fürtjeit.

A lány persze kiabálni kezdett. Pedig a herceggel még soha, senki nem kiabált. Kivéve Kate-et… ő is csak azért, mert egy


másik osztályba tartozott, abba, amelyik nem tudja, hogy egy herceget sohasem szabad megszidni.

Gabrielt még fiatal gyerekként sem rótták meg semmiért. Nevelőnői és fivérei nevelőnői mind tudták, hol a helyük. Ifjoncként sokat csintalankodott, és igyekezett felbosszantani a szolgákat. De soha senki nem korholta meg, még azért se, mert felgyújtotta a gyerekszoba szőnyegét. Amikor Rupert teherbe ejtette az egyik cselédlányt, Gabriel apja akkor is csak nevetett.

Egyedül Wick nézett rá rosszallóan, amikor meglátta, mit tett a szőnyeggel, aztán egyszerűen csak ostobának nevezte. Gabriel természetesen verekedni kezdett, Wick pedig visszaütött, aminek az lett a vége, hogy a földön henteregve megküzdöttek egymással, majd utána Gabriel is jobban érezte magát. Mert egy gyerek mindig érzi, mikor érdemel szidást, és ha nem kapja meg…

Nos, igen…Ha a bátyját, Augustust valaki egyszer jól elnáspángolta volna,

tűnődött Gabriel, akkor nem dőlt volna be olyan könnyen egy éppen arra járó, örök dicsőséget hirdető papnak. Augustus ugyanis mélyen, legbelül nagyon is tisztában volt azzal, hogy nem érdemli meg, amije van.

Ez a tudat pedig bizalmatlanná tette az emberekkel szemben, mert hazudtak neki… Augustus esetében ez úgy mutatkozott meg, hogy félt, mi történik majd a halála után.

Kate viszont nem hazudott. Elbűvölő volt hallani a hangjából kicsengő őszinte haragot.

Ami azonban csak még jobban feltüzelte a férfit.Vagy talán a lány haja tette. Úgy csillogott, mint az

aranyhálóra szórt eperszemek. – Csak látni szerettem volna a glóriáját – magyarázta Gabriel, megelőzve a lányt. – Igaza volt, tényleg nagyon szép.

– Én megmondtam – közölte Kate, de a férfi közbevágott, amíg levegőt vett.

– Igen, tudom. Arra a pillanatra tartogatta, amikor találkozik álmai hercegével. Pedig ez nagy ostobaság! – A lány csípőre tett kézzel állt, és olyan dühös pillantással nézte, mint egy parasztasszony a férjét. Gabrielt egyszerre kitörő boldogság járta át.


– Lehet, hogy magának ez butaság – szólalt meg határozott hangon Kate –, de nekem megvan rá az okom. Maga pedig semmit sem tud tiszteletben tartani, mert meg van róla győződve, hogy mindig igaza van!

A férfi csak némán meredt rá, amíg felfogta, mit beszél.– Vagy nem így van? – folytatta Kate. – A maga beszűkült,

öntelt világában egyszerűen csak lehúzhatja egy nő fejéről a parókát, amikor úgy tartja kedve, mintha egy pillangó szárnyát tépné ki, vagy meggyalázhat egy fejőlányt, vagy…

– Te jóságos ég – szólt közbe Gabriel hogy jutottunk a parókáktól a fejőlányokig és a pillangókig?

– Úgy, hogy ez mind magáról szól – felelte dühösen KateAz egészben az volt a legnevetségesebb, hogy bár a lány

szörnyűséges vádakkal illette, amelyek mind igazak is voltak, a pillangókat és a fejőlányok megbecstelenítését kivéve, Gabrielt egyre jobban feltüzelte, és egyre nagyobb kedve támadt újabb csókot lopni tőle, sőt, leteperni a lányt ott, a szabad ég alatt.

– Nehogy azt higgye, hogy nem tudom, mire gondol most -szólalt meg Kate még szigorúbb arccal.

– És mondja, mire gondolok? – Csak ne lett volna a hangja olyan fátyolos, ami a férfiakra olyankor jellemző, amikor…

– Arra, hogy megszegi az ígéretét – fonta össze karját mellkasán a lány. – Most éppen arról próbálja meggyőzni magát, hogy én igazándiból azt akarom, hogy megcsókoljon, habár megígérte, hogy nem teszi. Mert a maga világában…

– Ezt a részt már hallottam – vágott a szavába férfi. – Arról, hogy milyen beszűkült világban élek. Akarja, hogy megcsókoljam?

Gabriel úgy érezte, hogy abban a pillanatban az egész világ visszatartott lélegzettel figyel, mintha a céltalanul repkedő verebek is megálltak volna a levegőben, és még a darazsak is hangtalanul lebegnének fölöttük.

– Te jó ég! – fordult el a lány csalódott arccal. – Ugye, sohasem fogja megérteni?

Pedig Gabriel nagyon is értette, hogy Kate nyakszirtje valahogy finomabban ívelt minden más nőénél, akit eddig valaha látott. Amíg a lány hátat fordított neki, a férfi gyors mozdulattal


megigazította a nadrágját. – Most biztosan azt gondolja, mekkora fajankó vagyok – sietett a segítségére Gabriel. – És bizonyára igaza is van. Mert valóban azt ígértem, hogy nem fogom megcsókolni. Azt viszont soha nem ígértem, hogy nem veszem le a parókáját. Azzal kapcsolatban ön csak utasított engem, s ez nem egyenlő az általam adott ígérettel.

– Ne beszéljen mellé! – intette Kate, és továbbra is makacsul hátat fordított a férfinak. Ám hátának finoman ívelt görbülete valahogy még csábítóbbnak tűnt, mint lágy keblei. Gabriel a legszívesebben térdre ereszkedve ízlelgette volna meg nyelvével minden csigolyáját.

De nem lenne szabad ilyeneket gondolnia, rémlett fel benne homályosan. Ez a lány nem hozzá való. Nem hozzá való… Kate ekkor lehajolt, hogy valamit közelebbről szemügyre vegyen a fűben, a mozdulatra pedig Gabriel fejében megjelent egy kép, amint a derekát csókolgatja, majd egyre lejjebb és lejjebb vándorol…

– Mit szólna egy könnyű uzsonnához? – szólalt meg a férfi, alig préselve ki száján a hangokat.

– Van itt egy másik márványlap is – felelte Kate, és húzgálni kezdte a ránőtt borostyánt.

A férfi dörmögve mellé lépett. Olyan erősen rántotta meg a növényt, hogy gyökerestül kitépett egy nagy csomót, és a levegőbe föld és levéldarabkák repültek szét.

– Ez egy kisgyermek szobra – állapította meg Kate és letérdepelt.

Gabriel felelőtlen és buja énje nagyon is helyeselte a lány mozdulatát. Ereszkedjen csak térdre…

Gyorsan megfordult, és kimasírozott a kertkapun a piknikkosárért, miközben némán átkozta magát, amiért képtelen uralkodni az ösztönein.

Wicknek igaza volt. Csak azért üldözte Kate-et, mert nem vehette feleségül, és nem vihette az ágyába. Tiszta őrület!

És a lánynak is mindenben igaza lehet. Mert Gabriel nem más, mint egy önelégült pojáca, aki csak azért rántotta le fejéről a parókát, mert úgy tartotta kedve. Ő is kezd olyan aljas lenni, mint Augustus. Vagy Rupert. Wick eddig nagyjából kordában tudta


tartani, mert valahányszor azt gondolta, hogy a rangja bármit is jelent, mindig a helyére tette…

De lehetséges, hogy mégis fajankóként viselkedik, amikor Wick nincs mellette? Ez könnyen meglehet.

Huszonharmadik fejezet

Kate megtisztította a gyerekszobrot a ránőtt indáktól és gaztól. A szobor egy hosszú köpenyben üldögélő, nevetős duci kislányt ábrázolt. – Szervusz, kisember! – dünnyögte a lány az aprócska kislány szobra felé. – Vajon ki lehetsz?

Ahogy lefejtette a talapzatra nőtt indákat, egyszerű felirat bukkant fel alóla: – Merry, kedvesem.

– Tönkremegy a kesztyűje – szólalt meg egy hang a válla fölött.– A szobalányom több dobozzal hozott nekem az útra – felelte

Kate. – Nézze, Gabriel! Hát nem aranyos ez a kislány a fürtös hajával?

– És szárnyai is vannak – mutatta Gabriel. – Ez egy kis angyalka.

– Vajon Merry kislány volt, vagy netán egy szeretett kiscica? Nagyon emlékeztet ez a szobor a kastélybeli angyalokra. Talán ugyanaz a szobrász faragta ezt is –, akit Olaszországból raboltak el, aki megszökött a vajköpülés elől.

– Ki lenne képes szobrot állítani egy cicának? Én inkább arra tippelnék, hogy ez itt egy emlékmű, mert úgy tűnik, nincs alatta sírhely. – A férfi lehajolt, és kifésült a kislány arcából néhány indát.

– Milyen szomorú! – merengett el Kate.– Az emberek ösztönösen a játszó és nevető gyerekekre

akarnak emlékezni – magyarázta a férfi. – Két évvel ezelőtt egy berberföldi ásatáson fedeztük fel, hogy a gyereksírokban rengeteg játékot hagytak, így ők a túlvilágon is játszhattak velük.


Kate bólintott. – Feltételezem, nem különbözött a kertben játszadozó Merry szobrától.

– Odafenn van egy antik cserépedényem, amelyet próbálok összerakni. Egy sírhelyből származik, és eredetileg játékok voltak benne. Bizonyára egy kisfiú játékai. Majd egyszer megmutatom.

– Érdekesnek tűnik – felelte Kate őszintén– Az én öreg professzorom, Biggitstiff, hírhedten konok ember,

egyszerűen kihajította az edényt, a játékokkal együtt. Sőt, miután a sírban nem talált semmiféle aranytárgyat, egyszerűen földet szórt a gödörbe.

– Miért, őt csak az arany érdekli?– Igazság szerint nem. Őt valójában a hírnév érdekli. Szeretne

valami nagy és különleges dolgot felfedezni. És egy szegény kisgyerek sírhelye nem ebbe a kategóriába tartozik. Pontosan ez az, ami a karthágói ásatásban zavar engem. A professzort semmi más nem érdekli, mint hogy Dido sírját fellelje, miközben tönkretesz sok száz, felbecsülhetetlen értékű régészeti kincset.

A férfi hangja kicsit távolabbról hallatszott, mire Kate felpillantott, és látta, hogy egy kisebb tisztáson pokrócot terít a földre.

– Jöjjön, együnk pár falatot! – hívta a lányt.Kate feltápászkodott a földről, és csatlakozott a herceghez.

-Micsoda lakoma! – kiáltott fel elégedetten.– Vegye már le azt a koszos kesztyűt – kérte Gabriel, és a

kezébe nyomott egy csirkecombot.– Hmm – mormolta Kate, miközben lehúzta a kesztyűjét.

-Mennyivel jobban esik az étel, ha a szabadban fogyasztjuk el, nem gondolja? – Azzal beleharapott a húsba.

Gabriel nem válaszolt, csak a kezébe adott egy pohár bort, amelyet a lány azonnal meg is ízlelt: lágy volt és pezsgett kicsit.

Kate ezután megevett egy egész csirkecombot, egy húsos pitét, egy darabka érett sajtot és egy savanyított fürjtojást, és akkor vette csak észre, hogy a férfi egyetlen szót se szól. Sőt, még csak nem is evett, ehelyett a könyökére támaszkodva figyelte a lányt. És közben adogatta neki az ételt.

Kate összeszűkült szemmel nézett rá, egy falat mandulatortát ízlelgetve. – Most meg mit néz? – kérdezte.


– Semmit – felelte Gabriel, és felvonta egyik szemöldökét.– Miben sántikál?– Próbálom felhizlalni magát – érkezett a válasz. – Maga túl

sovány, annak ellenére, hogy tavasszal nem is volt beteg.– Sosem voltam kövér – közölte a lány.– Pedig annál a dús hajkoronánál többre is szüksége lesz

ahhoz, hogy férjet fogjon magának – csipkelődött Gabriel. – Az igazi angol dámák puhák és dúskeblűek. Nézze csak meg Lady Wrothe-t, a keresztanyját. Úgy néz ki, mint egy csodálatos, túlsütött cipó. Még ebben a korban is kívánatos.

Kate befejezte a süteményt, és némán átkozta magát, amiért kicsit zavarta, hogy a férfi őt nem tartja kívánatosnak és dúskeblűnek.

Gabriel a hátára hemperedve elnyúlt a pokrócon, lábait keresztbe tette, és hozzáfogott egy csirkecombhoz. Nadrágja ráfeszült izmos combjára, a lány tekintete pedig elvándorolt a széles vállakig. A férfi félig behunyta szemét a napfényben, hosszú szempillái szinte hívogatóan simultak az arcára.

– Nem akartam megbántani azzal, hogy maga tépkedi a pillangók szárnyait – szólalt meg hirtelen Kate, elvonva figyelmét a herceg fizikai adottságairól.

– És az a megjegyzés a fejőlányokról meg a törvénytelen gyermekekről? Azt sem gondolta komolyan? – érdeklődött Gabriel? – de a szemét továbbra sem nyitotta ki. Ehelyett kinyújtotta a kezét, és így szólt: – Kérhetek egy süteményt?

Kate a kezébe nyomott egy darabot. – Én mindig is úgy képzeltem, hogy a hercegek számtalan törvénytelen gyermeket nemzenek – tűnődött. – Elvégre ki tudna nekik ellenállni? De nehogy ezt bóknak vegye.

– Nem veszem – felelte a herceg, majd néhány pillanatig hallgatott.

– Mármint úgy értem, egy hercegnek nem kell erőszakhoz folyamodnia – tette hozzá Kate, enyhe lelkifurdalással. Ez a férfi olyan gyönyörű, hogy igazán nincs szüksége rangjának fitogtatására ahhoz, hogy bárkit megszerezzen.


– Hát, igen – nyújtotta ki újra erős kezét a férfi. Kate beletett egy újabb szelet pitét. – A bátyám, Rupert – magyarázta tovább a herceg nem is egy fattyút nemzett. Bár ő vonzó férfi.

– Maga… – A lány még időben elhallgatott.– Én nem vagyok olyan csinos – szólt közbe a herceg. –

Rupertnek sokkal nemesebb vonásai vannak. Látnia kellene, amikor csupa fodrot és parókát visel. Azonnal elcsavarná a fejét, abban biztos vagyok.

– Igazán?– Ő olyan, mint egy mesebeli herceg, és úgy viselkedik, mint

egy Aretino-regényhős – magyarázta Gabriel, majd hasra fordult, és felkönyökölt.

– Aretino? Ismerősnek tűnik, de nem emlékszem, miket írt…– Nem hinném, hogy ismeri, mert nem a hölgyek számára való

könyveket írt. Aretino kissé pajzán rajzokat tartalmazó könyveiből sokat tanultam ifjúként. Apám lefordíttatott egy példányt olaszból angolra, bár a szövegnek nincs túl sok jelentősége. Kérdezze majd meg a férjét, ismeri-e Aretino munkásságát.

Kate elfojtott egy mosolyt. Most már pontosan tudta, honnan volt olyan ismerős neki ez a név. Két évvel ezelőtt az apja könyvtárában fedezte fel az egyik könyvét. A rajzai magukért beszéltek.

– Igyon még egy kis bort – kínálta a herceg. Azzal kitöltött a poharába az aranysárga, illatos nedűből. – Rupert megjelenése meg nemesi címe rossz hatással vannak rá – folytatta mosolyogva. – Bár gondolom, nem feltétlenül ért velem egyet abban, hogy a rang rossz hatással lehet egy férfira.

A lány hangosan felnevetett. Imádta, ahogy Gabriel saját magán és a hercegi címén gúnyolódik. Hirtelen valami megpendült benne a szíve tájékán, de gyorsan el is nyomta.

– A bátyám tizennégy éves korában az udvar személyzetének hölgyeivel kezdte a gyakorlást, majd a kört az egész környékre kitágította. Apám ezt rendkívül mulatságosnak tartotta.

– De ön nem.– Rupert mintha nem akart volna tudomást venni arról, hogy

sok nő azért egyezett bele, mert félt, hogy elveszti a pozícióját.


Számára ez mulatság, ágyba csábítani a hölgyeket, majd örömet szerezni nekik, csakhogy…

– És mi történt azzal a sok törvénytelen gyerekkel?Gabriel vállat vont. – Néhányuk itt él velünk, a kastélyban.Természetesen az anyjukkal. Amikor Augustus tisztogatást

végzett udvarában, minden állapotos nőt kirakott, függetlenül attól, ki ejtette őket teherbe.

– Ez nagyon helytelen – állapította meg Kate, és nagyot harapott egy kandírozott körtéből. – De magának ugye, nincsenek még gyerekei? – tette fel a kérdést ösztönösen. Gabriel ugyan arrogáns és rendkívül vonzó férfi volt, de a gondjaira bízott kastélyt egyértelműen felelősséggel igazgatta.

– Wick megfojtana, ha kiderülne, hogy fattyakat hagyok szerte a világban – felelte lustán a herceg. – Máskülönben most is azon lennék, hogy elcsábítsak egy fejőlányt – tette hozzá, és sokatmondóan elmosolyodott, egyértelműsítve, hogy kire céloz.

Kate kikapta a kezéből a körtét. – Tehát Wick tartja kordában magát. Remek embernek tűnik.

Gabriel kiitta poharát. – Ha hiszi, ha nem, drága Kate, én olyan nőket szeretek ágyba vinni, akik nem bánják meg, hogy elcsábítom őket. Máskülönben… – ördögien a lányra mosolygott – Ha nem így lenne, akkor itt és most leteperném a földre, ön pedig engedné, hogy azt tegyek, amit csak akarok, hercegi cím ide vagy oda. Még ha egy disznópásztor lennék, akkor is hagyná.

A lány szája tátva maradt a csodálkozástól. – Szép dolog, mondhatom! Maga egy beképzelt tuskó!

– Inkább nevezzen őszintének – hajolt közelebb a férfi. – Hát nem épp maga mondta, hogy az angolok szeretik az őszinteséget?

– Nem értem, hogy jön ez most ide. Hiszen maga nem is angol. És nem is annyira ellenállhatatlan.

– Akkor játsszuk azt, hogy angol vagyok, és muszáj őszintén beszélnie velem. Először maga mondjon valamit! Vagy ha még hezitál, majd én megmondom, mi legyen az.

– Nem értem, mit beszél.– Mondjon nekem valamit, amiről úgy gondolja, nem akarom

hallani.


– Elég sok minden jut az eszembe – jegyezte meg a lány némi gúnnyal a hangjában.

– Ha most azt akarja mondani, hogy ellenállhatatlanul jóképű vagyok, tudom, hogy úgysem igaz.

– Az előbb még őszinteségről volt szó – tiltakozott Kate. Nem is olyan jóképű, mert túl nagy az orra, gondolta magában.

Gabriel nevetett. – Jól van, drága kicsi, makacs, Kate. De folytassa csak!

– Szerintem maga… – A lány tétovázott.– Beképzelt? – segített a férfi.– Azt már úgyis tudja.– Még annál is rosszabb.– Szerintem maga össze fogja törni a felesége szívét – bökte ki

a lány.Ezzel sikerült meglepnie a férfit. Gabriel egyenesen

szembefordult vele, a haja kiszabadult a szalagból, és a vállára omlott. – Miért gondolja?

– Mert azt tervezi, hogy itt hagyja, és elmegy ásni abba a városba, amelyikről beszélt. Én is látom, amit mindenki más: hogy csak ideig-óráig szándékozik itt maradni.

– Ezt én mondtam magának. Ezzel semmi újat nem árult el rólam.

– Elmegy Karthágóba – ismételte meg a lány határozott hangon. – És ez nem helyes. Ezzel megszegi a házassági esküjét.

Gabriel felvonta szemöldökét.– Amely úgy szól, hogy jóban-rosszban, mindörökké együtt.

Ha viszont maga Karthágóba megy, mi lesz, ha a felesége megbetegszik? Vagy ha belehal a szülésbe?

– A neve Tatyjana. És a szülés előtt nem hagynám őt magára!– Ezt meg honnan tudja? Sok nő hónapokig nem érzi, hogy

terhes. Vagy talán az elutazás előtt három hónapig nem tervezi, hogy együtt hál a feleségével, Tatyjanával? Mert ez már más problémákat vet fel.

A férfi erre felült. – Tudja, vannak nők, akik nem akarják, hogy a férjük állandóan a szoknyájuk körül legyeskedjék. Önnek elég romantikus elképzelései lehetnek a házasságról, ha így beszél. A királyi családokban ez nem így működik.


– Eleget olvastam a királyi családokról. Ott van például Jakab király. Ő sohasem szerette a feleségét, külön éltek, és az asszony sok tekintetben jobban szerette Buckingham hercegét.

– Most nagyon megdöbbentett – szólalt meg a férfi könnyedén. Ám tekintetével kerülte a lányt.

– Nem fogja megtenni – folytatta Kate, mert hirtelen rájött, hol tévedett. – Képtelen lesz elhagyni őt.

– Elhagyni?A lány bólintott.– De igenis elmegyek – jelentette ki a férfi makacsul, akár egy

kisfiú, aki ragaszkodik hozzá, hogy újra felülhessen a lovára.– Nem. Ön nem olyan ember, Gabriel herceg.– Az ördögbe az egésszel! – felelte a férfi, és egy gyors

mozdulattal a lányra hemperedett, a hátára teperve őt a pokrócon.

– Aú! – sikoltott fel Kate levegőért kapkodva.Gabriel úgy nézett le a lányra, mintha az nem érezné, ahogy

forró teste szinte égeti végtagjait.– Ez rémisztő – lihegte Kate, akár egy buta kis bárány. De

közben minden energiájára szüksége volt, hogy ne bújjon a férfihoz, mint egy törleszkedő kiscica. Karját tehát nem fonta a nyaka köré, helyette eltolta magát a vállaitól. – Uram, ön egy regenerált!

A férfi félrehajtott fejjel nézte, olyan közelről, hogy Kate az arcán érezte a lélegzetét. – Regenerált? Hm.

– Azonnal szálljon le rólam! – sziszegte a lány összeszorított foggal. – Megígérte!

– Csupán annyit ígértem, hogy nem csókollak meg – helyesbített Gabriel. – És nem is foglak. – Fejét előrehajtotta, miközben a lány próbálta eltolni a vállánál fogva. – Tudod, mi degeneráltak, nem lelkesedünk a csókokért. – Aztán lágyan, érzékien végighúzta nyelvét a lány arcán. – Ja, bocsánat, nem azt mondtad, hogy regenerált vagyok?

– Ó, a csudába! – Kate testén borzongás futott végig, mintegy figyelmeztetésképpen az azt következő forróságra, amely átjárta. – Szálljon le rólam! – sikoltotta. – Megígérte…


Gabriel nyelve most a nyakára vándorolt, és Kate nem bírt tovább uralkodni magán, teste a férfi kemény ágyékának feszült, és ajkát halk nyögés hagyta el.

– A csókod is olyan, mint a hajad? – kérdezte a férfi olyan halkan, hogy a lány alig hallotta az érzékiség fátyla mögül. – Csak egyetlen férfinak tartogatod? Akihez hozzámégy majd?

– Igen, mindkettőt neki tartogatom – felelte a lány, szaporán szedve a levegőt, és igyekezett összeszedni magát. A karja valahogy beszorult kettejük közé, és nem tudta eltolni magától a férfit.

– És mi a helyzet a nyalakodással? – kérdezte Gabriel.Kate alig hallotta a kérdést, a szíve olyan hangosan kalapált.Mámorító volt a férfi illata. Nem is tudta, hogy egy férfinak –

vagy talán csak a hercegeknek – ilyen illata lehet: mint valami titkos recepttel készült fűszerkeverék, cserzett bőr, szappanillattal keveredve.

– Olyan nevetséges gondolat, hogy ha valaki meglátja a hajad, akkor nem tudsz majd férjhez menni – lehelte Gabriel a lány nyakába. – Már-már képtelenség. – Suttogása szinte égette Kate nyakát, testén pedig apró remegések futottak szerteszét.

– Nem úgy találod? – emelte most fel a fejét, Kate arcába nézve. Tekintetében veszélyes boldogság csillant. A lány tudta, hogy veszélyes, de mégis…

– Lehet, hogy igaza van – mondta, de nemigen tudta, mibe is egyezett bele.

– Ostoba babonák – folytatta a férfi. Az ajka közben végigvándorolt a lány nyakán. – De nehogy azt hidd, hogy ez most egy csók, mert nem az. Ostobaság azt gondolni, hogy addig nem láthatja valaki a hajad, amíg nem viselheted a nevét.

A lány felsóhajtott. A férfi ajkai most éppen a fülét ingerelték. – Ó! – nyögött fel akaratlanul, és fejét félrefordította, hogy a férfi…

– Látom, ezt szereted – suttogta Gabriel fátyolos, dallamos hangon. Mintha az ördög szólna, gondolta a lány homályosan, de nem törődött semmivel. – Ha megígérem, hogy nem rontalak meg, Kate, megcsókolhatlak? Könyörgöm!


A lányt szinte megigézte a rajta fekvő férfi súlya, hangjának édessége, ám ennek ellenére sikerült tisztán gondolkodnia. Számít az, ha megcsókol egy herceget a saját kertjében? Változtat-e majd valamit azon, hogy férjet találjon magának?

A kérdésre adott válasza nemleges volt. Egy csók semmit sem változtat. Már, ha megáll a csóknál…

– Nem akarom, hogy elcsábítson! – szólalt meg a lány, majd a saját hangja hallatán teste megdermedt, olyan érzés lett úrrá rajta, amelyet még soha nem érzett azelőtt.

Erre a változásra a férfi is reagált. Egyszeriben mintha nagyobb súllyal nehezedett volna rá. Könyökére támaszkodva kiszabadította a lány karját, ám ő nem pofozta fel, és nem is tolta el magától. Csak némán meredtek egymásra, arcukat beragyogta a nap fénye, mellettük vadvirágok sokasága és néhány félig elfogyasztott sütemény.

– Nem akarom, hogy elcsábíts – ismételte meg Kate olyan hangon, mint amikor kereskedőkkel tárgyal. Szerette volna világossá tenni, hogy nem hódol be a hercegi vonzerőnek. – Én még… még szűz vagyok, és a nászéjszakámig szeretnék is az maradni.

Gabriel bólintott, és a homlokába hullott egy hajtincs. Annyira gyönyörű volt a maga férfiasságában, hogy Kate-nek összeszorult a torka, és nem emlékezett, mi mást akart mondani.

– Nem veszem el a szüzességedet – szólalt meg a férfi egyenletes, mély hangon. Aztán a szája mosolyra görbült, és ajkával végigsúrolta a lány ajkát. – Még ha könyörögsz, akkor sem.

– Arrogáns disznó! – dünnyögte a lány. – Nem vagyok a játékszered, Gabriel. Nem is tudom, miért vagy most itt velem, amikor a vendégeiddel kellene lenned a kastélyban.

– Valami oknál fogva megőrülök a csókjaidért, Kate. – A férfi tekintete elkapta a lányét, ő pedig mozdulatlanná vált, akár egy róka elől menekülő kisnyúl. – Nem tudom, mi ez. De folyton csak rád gondolok. Ma reggel az első kép, ami az eszembe jutott, ahogy téged csókollak – folytatta a herceg csevegő stílusban.

Kate szótlanul nézte.


– Sokat álmodtam a hajón adott csókról, amikor csuromvizesen tartottalak a karjaimban.

– Ez úgy hangzik, mintha egy díjnyertes pisztráng volnék.– Minden csepp vizet felszárítanék a bőrödről – folytatta

Gabriel, majd ajkával újra az arcát súrolta. – Ha az enyém lennél, most betekernélek ebbe a pokrócba, aztán lassan levetkőztetnélek a kandalló előtt.

Kate keresgélte a szavakat, de a rá törő érzelmek közepette egyet sem talált. Gabriel rekedtes hangja, testének érzéki súlya, és a mellettük daloló pacsirta hangja is mozdulatlanságra intette.

– Amikor ma reggel felébredtem – folytatta csak azon járt az eszem, hogy így leteperjelek, a karjaimba vegyelek és megcsókoljalak. Csak csókoljalak. Mintha újra tizennégy éves kamasz lennék. Mert, ha esetleg nem tudnád, Kate, felnőtt férfi nem álmodozik reggelente csókokról.

A lány értetlen arcot vágott.– Jaj, ne légy már ennyire szűzies! – szólt rá Gabriel.– Nincs abban semmi szégyen, ha az ember még szűz – felelte

büszkén Kate. – De ha már így belemerültél az erkölcstelen képzelgéseidbe, megtennéd, hogy leszállsz rólam? Úgy érzem magam, mint egy lószőrmatrac.

– Ha valóban úgy bánnék veled, mint egy matraccal, és hidd el, semmit sem tennék szívesebben, akkor most kiáltoznál a gyönyörtől.

Kate felhorkant. – Hol a határa a hiúságodnak?– Akarod, hogy megmutassam?– Nem! – kiáltott erre a lány, és olyan határozottan megrázta

magát, hogy a férfi az oldalára fordult, ő pedig végre kiszabadulhatott alóla.

Huszonnegyedik fejezet


Gabriel nem is állt fel, csak nevetve görnyedezett a földön a lány lábainál. Abban a pillanatban cseppet sem látszott hercegnek. Pontosan úgy festett, mint egy hölgyének udvarló angol férfi.

– Megállj, te! – kiáltott rá a lány a fejét rázva.– Nekem elment az eszem – szólalt meg Gabriel. – Wick is

megmondta. – Két kezét a tarkójára téve a lányra mosolygott. – Folyton csak rajtad jár minden gondolatom.

– Ez nevetséges! – Kate gyorsan elhallgatott, mielőtt még elmondta volna, hogy ő úgyis túl sovány és öreg. – Nem mintha nem bíznék Wick ítéletében, de azért jelezném, hogy a kastély tele van nálam sokkal szebb nőkkel. És biztosra veszem, hogy a menyasszonyod vetekszik majd velük. Miért nem gondolsz Tatyjana hercegnőre?

– Mert van benned valami roppantul ellenállhatatlan, Kate. Biztosra veszem, hogy szebb vagy, mint az a dundi, púderrel bevont Victoria. Márpedig tavasszal ő volt a legszebb eladósorban lévő lány, mindenki ezt mondta.

– Bizonyára hozzátették, hogy Victoria azóta kifejezetten megcsúnyult – szólt Kate.

– Ostobaság! Te tízszer gyönyörűbb vagy annál az angyalkánál, ott. És nem csak azért, mert levettem rólad a parókát. Tudtad például, hogy az ajkaid színe olyan piros, mint a málna?

– Köszönöm – felelte Kate, és érezte, hogy meg kellene állítani a herceg bókjait, de képtelen volt rá. Olyan volt, mint valami mennyei manna a sok-sok év megaláztatás és félelem után.

– Imádom a málnát – folytatta álmatag hangon Gabriel. – Szeretem szopogatni, amíg szét nem olvad a számban, és meg nem ízlelhetem az aromáját. Minden formájában szeretem. – Pitébe sütve, frissen vagy lekvárnak.

– Ezzel arra célzol, hogy jóízű lennék pitébe sütve? – kérdezte a lány nevetve. Elhelyezkedett a takaró szélén, és kezébe vette a borospoharát.

– Bárhogy elkészítve nagyon ízletes lennél – felelte Gabriel.– A málnaszörpöt különösen szeretem – tette hozzá bűnös

nevetéssel.


Kate fejében megjelent néhány pajzán rajz Aretino könyvéből. Vajon mire gondolhatott?

A hűvös bor jólesően csúszott végig a torkán. De nem engedhette, hogy elragadja a hév. Pedig nem érzett mást, mint forróságot a lábai között, és erős vágyat, hogy a férfira vesse magát, ezzel azonban félredobná minden erkölcsi tartását… Ezért csak ennyit mondott:

– Nem.Gabriel kinyitotta a szemét. – Talán kértem valamit?– Mégis mi ütött beléd? – háborodott fel a lány. – Talán mert

hagytam, hogy ilyen messzire merészkedj velem?– Talán igen.Kate megrovóan szólt rá: – Ha fel mered ajánlani nekem, hogy

legyek a szeretőd, egyszerűen beléd szúrok egy villát, ahogyan Effie tette Beckhammel. Csak éppen a villa nem a kezedbe áll majd bele. Velem nem lehet játszadozni!

– Én jobban szeretem a kövérkés szeretőket – tréfálkozott a férfi, újabb sokatmondó pillantást vetve Kate-re.

– Nem mintha vágynék rá, de ha valaha az életben szerető lennék, akkor csakis olyat választanék, akinek szőke haja és hatalmas zafírkék szeme van.

– Az olyan ficsúrokat sokkal jobban érdekli a saját szépségük, mint a tiéd – magyarázta a férfi, majd kezébe vett egy almát.

– Egyáltalán nem – felelte Kate, maga elé képzelve álmai udvarlóját. – Az én szeretőm nem lenne hiú. Tökéletes úriember lenne, szerény, meggondolt és tiszteletre méltó. És olyan szerelmes lenne belém, hogy ha azzal fenyegetném, hogy elhagyom, akkor…

– Építene magának egy kriptát, és véget vetne az életének – fejezte be a mondatát Gabriel.

– Ilyet soha nem tenne. A lábam elé vetné magát, és könyörögne, hogy fogadjam vissza.

– Van egy kis probléma, Kate. Annak az illetőnek kezdettől fogva melletted kellene lennie, és nem csak szeretőként, aki fizet a kegyeidért.

– Igazad van: nem is leszek senkinek a szeretője. Inkább hozzámegyek feleségül. – Kate a kezébe vett egy szelet


citromtortát, és néhány pillanatig fontolgatta, megegye-e. Egyáltalán nem volt éhes, de a torta olyan finomnak tűnt! És legalább addig sem kellett Gabrielre néznie, aki még ínycsiklandóbbnak látszott.

– Tehát szőke hajú és kék szemű férjet akarsz, aki puha, mint a puding? Ez úgy hangzik nekem, mintha Hathaway-re gondolnál.

– Fontolóra vettem – felelte Kate. – Kérhetek még egy kis bort?

Gabriel hátranyúlt az üvegért, és könyökére támaszkodva töltött belőle először Kate, majd a saját poharába. – Nem rossz választás.

– Tudom – felelte Kate némi csalódottsággal. – Az egyetlen probléma, hogy Effie is szemet vetett rá.

– Ő az a lány, aki tegnap éjjel egy hajón volt veled?– Igen.– Akit utánozni akarsz, és villát szúrsz abba, aki netán arra kér,

légy a szeretője?– Ez kicsit másképp történt. Beckham teljességgel

tisztességtelen módon megcsókolta a lányt.– Mesélj! – kérte Gabriel. – Csak nem úgy, ahogyan mi

csókolóztunk?A herceg közben levette a nyakkendőjét, és az inge alól

előbukkant a mellkasának egy kis része. Ez egyáltalán nem volt illendő. Kate gyorsan elfordította onnan a tekintetét. – A mi csókunkban nem volt semmi különleges – helyesbített. – Csak néhány röpke csókot váltottunk, aztán…

– Szerintem pedig úgy csókolóztunk, hogy majdnem lángra lobbant a világ – vágott közbe a férfi. – Úgy tudunk csókolózni, mintha nem is kellene szeretkeznünk, mert a csók is elég.

– Hagyd abba! – nyelt egy nagyot a lány. – Beckham hozzádörgölte magát Effie-hez.

– Én is azt tettem – állapította meg Gabriel elégedett hangon. – És szívesen újra megtenném. Felfüggesztettük már a csóktilalmat? Nem is emlékszem.

– Még nem – felelte Kate, igyekezve némi önfegyelmet erőltetni magára. – Effie erre közölte Beckhammel, hogy egy tökfilkó, vagy valami hasonló.


– A mi csókunkban ilyesmi nem szerepelt – mondta erre Gabriel. – Te teljesen átadtad magad. Én csak bátorító sóhajtozást hallottam.

Kate úgy döntött, hogy nem vesz tudomást róla. – Beckham ettől olyan dühös lett, hogy odanyúlt Effie-hez.

– Odanyúlt? Miért, korábban még nem ért hozzá?– Nem úgy – vágott vissza Kate dühösen. – A lába közé nyúlt!

Szegény lány ettől annyira kiborult, hogy még egy évvel később is alig bírta elmesélni.

– Én is szívesen utána csinálnám – sóhajtott nagyot Gabriel.Kate a kezébe kapott egy villát.– De nem teszem meg! – sietett hozzátenni a herceg. – Tehát

ekkor szúrta meg a villával?– Igen, csakhogy Beckham mindenkinek azt terjesztette, hogy

a lány az asztal alatt próbálta őt tapogatni, és ekkor szúrta meg a villával.

Gabriel felemelte hatalmas szempilláit, és a lányra nézett. -Megtennéd, hogy engem is megtapogatsz az asztal alatt, kicsi Kate-em?

– Én nem vagyok a te Kate-ed! – háborodott fel a lány, de elmosolyodott. Egy ilyen gyönyörű nyári napon nehezére esett ellenállni egy flörtölő herceg bókjainak.

– Hát éppen ez a furcsa az egészben – állapította meg a férfi, majd újra a hátára fordult, és kezével árnyékolta a napot. – Hogy nekem az vagy.

Kate a szájához emelte a poharát, mert ha nem teszi, akkor ott helyben megcsókolja a férfit.

– Tehát ez az Effie villát szúrt Beckhambe – szólalt meg Gabriel egy másodperccel később.

– Igen, mire az a gazember megtorlásul folyamatosan rossz hírét kelti a lánynak. Hathaway rendes ember, mert nyilván átlát az alattomos pletykákon, és tisztában van vele, hogy Effie senkit sem tapogatna meg.

– Ez esetben nem lenne szép tőled, ha ezt a kedves Hathaway-t lecsapnád Effie kezéről – közölte Gabriel. – Hacsak nem kedveled őt, ám figyelmeztetlek, hogy a házasság Hathaway-jel rendkívül


unalmasnak ígérkezik. Az ilyen túlságosan rendes fickók nem szeretik, ha tapogatják őket.

– A rendes feleségek pedig nem fogdossák az asztal alatt a férjüket – felelte Kate nevetve.

– Márpedig én beleveszem a házassági szerződésembe a fogdosást – mondta Gabriel. – Hetente egyszer szükségét érzem majd, különben elhervadok, mint egy öntözetlen virágszál.

– Dehogy hervadnál… – Kate hirtelen elhallgatott.– Hanem, mit tennék? – érdeklődött Gabriel.A lány lesütötte szemét, aztán úgy döntött, úgysincs

vesztenivalója: – Egy másik nőhöz rohannál.A férfi arcán átsuhant valami, amit nem tudott értelmezni. –

Vagy úgy, most megint az én hercegi kiváltságaim kerülnek terítékre – mondta kissé fagyosan.

– Ennek semmi köze a kiváltságaidhoz. A férjek gyakran elhajlanak. Sokuk tart szeretőt.

– Nem mindenki olyan nagylelkű, mint a te keresztanyád – felelte Gabriel, továbbra is hűvösen.

Kate a villájával babrált. – Hát, az én apám… eléggé az volt.Gabriel bólintott. – Az enyém is, amelyre Wick a bizonyíték. –

Azzal könnyed mozdulattal talpra állt. – Nem nézzük meg, van-e még néhány elrejtett szobor ebben a kertben?

Kate elfogadta a herceg kezét, aki segített neki felállni, és kissé megkönnyebbült. Ez a beszélgetés kezdett kényelmetlenül bizalmassá válni. Még a csókolózásnál is bizalmasabbá, ami elég furcsának tűnt.

– Látok ott néhány kupacba nőtt borostyánt, amely talán szobrot rejthet – szólalt meg Gabriel csípőre tett kézzel. – Ott, a fal mellett, meg egy kicsit távolabb!

Az egyik borostyán alkotta domb néhány halomba dőlt téglát rejtett. – Vajon mi lehetett itt eredetileg? – tűnődött el Kate.

– Nem tudhatjuk, mert bármi is volt, összedőlt. De talán majd kerítek valakit, aki épít ide egy kis lugast. Ez a hely ideális egy kétszemélyes vacsorához.

– Miért, a hercegek is szoktak ilyen helyeken vacsorázni?– Természetesen!


– De a kastélyban mindenki csak téged figyel – magyarázta Kate. – Tudsz egyáltalán egyedül lenni?

– Hát persze – felelte Gabriel, bár az arcára furcsa kifejezés ült ki.

– Amikor régészeti ásatásokon veszel részt, tudják, hogy herceg vagy?

Gabriel félrehúzott néhány szál borostyánt, és szemügyre vette a téglahalmot. – Nem érdekel, hogy tudják-e. Úgyis csak egy külföldi csodabogár vagyok, akit az arany helyett jobban érdekel, hogy óvatosan ássanak.

Kate számára ezzel világosabbá vált, miért akar Gabriel annyira Karthágóba menni.

– Azt hiszem, keresned kell egy másik kék szemű pojácát férjnek – folytatta a herceg, és elindult a hátsó falra nőtt borostyán felé. – Úgy tűnik, Effie-nek szüksége van Hathaway-re, mert ha nem megy hozzá, örökre vénlány marad.

– Hathaway nem pojáca! – tiltakozott Kate, és odalépett mellé, hogy segítsen. – Rendes, tisztességes ember.

– Ha te mondod – felelte Gabriel unott hangon. – Talán Effie-nek inkább arra lenne szüksége, hogy valaki felnyársalja Beckhamet.

– Az nem segítene rajta, hacsak Beckham be nem vallaná, hogy mi történt, és így mindenki tisztában lenne vele, hogy hazudott. Majd szólok Henrynek, hogy intézkedjen.

– Lady Wrothe kétségtelenül kiváló cselszövő, de mégis mit vársz tőle?

– Azt még nem tudom – felelte Kate. – De nézd csak, ez olyan, mint egy előcsarnok. Talán tévedtél, és ennek a kertnek mégis van bejárata a kastélykert felé. Teljesen érthető lenne.

– Mi a másik végéből néztük – állapította meg Gabriel, és letépkedte a falra nőtt borostyánt. Az indák a fejére hullottak, és válláig beborították. – A külső falakon nincsenek kapuk.

– Most úgy festesz, mint egy szatír – nevetett rajta Kate.– Ide a boromat és a táncosnőket! – nézett rá kéjes szemmel

Gabriel.– Vigyázz! – táncolt elé Kate nevetve. – Még rá találok lépni a

farkadra!


– Honnan tudod, milyenek voltak a szatírok? Azt hittem, nem taníttattak.

– De azért olvasni tudok – magyarázta Kate. – Apám könyvtárából sok könyvet elolvastam. – Pajkos pillantást vetett a hercegre, majd így folytatta: – Elég alapos könyvgyűjteménye van. Még Aretinótól is van könyve.

Gabriel előrehajolva lerázta fejéről az utolsó leveleket is. Aztán felegyenesedett, és olyan pillantással nézett a lányra, hogy Kate belsőjét forróság töltötte el.

– Te most incselkedsz velem – jegyezte meg a herceg szinte társalogva, és mint egy óvatos ragadozó, egy lépést közelebb lépett.

– Én nem! – sikította Kate, mint egy ártatlan kisbárány. – Én csak…

A csókjuk olyan volt, amilyennek a férfi leírta: mintha lángra gyúlt volna körülöttük minden, mintha elfogyott volna a levegő is. A lány a férfi karjaiba olvadt, miközben ajkát úgy préselte hozzá, hogy nem volt a fejében egyetlen értelmes gondolat sem.

Csak néhány buja kép jelent meg a szeme előtt Aretino rajzai közül, izmos férfitestek, szenvedélyes tekintetű férfiak, tökéletesen sima bőrrel… csakhogy az arc most már nem egy ismeretlen férfihoz tartozott, hanem maga Gabriel volt az.

A férfi lecsúsztatta kezét a lány hátán, és lassan arra vándorolt vele, ahová nem lett volna szabad…

De Gabriel is tudhatta volna, hogy nem lenne szabad így csókolnia!

– Megígérted! – szólalt meg a lány, kibontakozva a karjaiból.A férfi tekintete elsötétült. – Ne! – kérte szenvedélyes hangon,

amitől a lány térde elgyengült.– Megegyeztünk, hogy nem csókolózunk.– Az még azelőtt volt, hogy bevallottad, nézegetted Aretino

rajzait, már ha annak nevezhetjük őket.– Nem értem, mi köze ennek az egészhez.Gabriel most hátát a falnak támasztva nevetni kezdett.– Pedig nagyon is van, kedves Kate! Méghozzá azért, mert ha

te ilyen könyveket lapozgatsz, akkor azon ritka ifjú hölgyek közé


tartozol, akikbe szorult némi kíváncsiság. Sőt mi több: még buja vágy is.

Kate érezte, hogy az arca tűzben ég. – Én nem tanulmányoztam azt a könyvet! – jelentette ki kényeskedve. – Csak átlapoztam, és megállapítottam, hogy nem helyes egy hölgynek ilyesmit nézegetnie, aztán szépen visszaraktam a polcra.

– Hazudós! – Gabriel hanyagul lépett egyet felé, így újra egészen közel állt a lányhoz, épp hogy csak hozzá nem ért. – Mondd csak, kicsi Kate, melyik kép volt a kedvenced? Az, amelyiken kettőnél többen vannak az ágyban?

– Nem – felelte a lány, és ellenállt a férfi kihívó tekintetének.– És azt hiszem, most jobb lesz, ha visszamegyek a szobámba.– Akkor jó. Mert azokat én sem szeretem – folytatta a férfi a

társalgást. – Nem vágyom rá, hogy két nő feküdjön mellettem, vagy ne adj' isten, egy másik férfi nézegesse a micsodámat.

– A micsodádat? – kuncogott fel a lány. – Miért nem adsz neki nevet? Hívhatnád mondjuk Petinek? Vagy Jancsinak?

– Vannak rá más kifejezések is, de ebbe inkább most nem mennék bele – magyarázta Gabriel. – Te azonban olyan vagy, Kate, mint valami elátkozott mitológiai asszony.

– Ez nem túl szép bók – nézett rá rosszallóan a lány. – Legközelebb még azt is tedd hozzá, hogy a hajam helyén kígyók nőnek.

– Akár a görög mitológiában Medúza istennőnek. Egy olyan asszonynak aztán senki sem tudna ellenállni.

Kate erre akaratlanul is elmosolyodott. A nap közben alacsonyabban járt már, és az ódon téglafalról visszaverődő fénye bearanyozta a haját. – De most már tényleg vissza kellene mennünk a kastélyba. Sikerült megállapítanunk, mi ez a faldarab?

– Egy ajtó – felelte Gabriel, és lehúzta az utolsó ránőtt borostyánindákat is a földre.

Hatalmas, íves, sötétvörösre festett ajtó jelent meg előttük, díszes, Anjou-liliom formájú vasalatokkal.

– Ez aztán nem akármilyen ajtó – ámuldozott Kate. – Olyan, mintha egy katedrális bejárata lenne


Gabriel hirtelen rájött valamire: – Hát, persze! Biztosan a kápolnába vezet. – Azzal megrántotta a hatalmas kopogtatót, de az ajtó nem mozdult. – Be van zárva – dünnyögte. – De nem emlékszem, hol lehet a kulcsa.

– A kápolnában talán – állapította meg Kate. – De szeretném, ha megígérnél nekem valamit.

– Neked bármit – felelte a férfi, és Kate szíve bután repesett a boldogságtól.

– Többé ne leskelődj a szobám mögötti folyosóról. Letakarom azt a kukucskálólyukat, mert nem akarom, hogy azt érezzem, valaki figyel, amikor alszom.

– Ha rosszul alszol, szívesen végigsimogatom a hátadat -ajánlotta mohón a férfi.

Kate az orrát ráncolta, majd elindult a takaró felé. – De neked is meg kell ám ígérned valamit! – szólt utána a férfi egy helyben maradva.

– És mi legyen az?– Ha sikerül Beckhamet olyan helyzetbe hoznom, hogy Effie

hírnevét tisztára moshatjuk, akkor…Kate összeszűkítette tekintetét. – Akkor mit kell tennem?– Én teljesen önzetlenül felajánlom a segítségemet –

magyarázta Gabriel. – Ha Effie jó hírnevét megmentem, akkor a lány válogathat majd a kérők között. Neked pedig nagyobb esélyed lesz megszerezni azt a teszetosza Hathaway-t.

– Hathway nem is… – szólalt meg a lány, de feladta. – Tehát, mit kérsz tőlem cserébe, ha sikerül véghezvinned ezt a csodát?

A férfi egyetlen óriási lépéssel mellette termett. – Engedd, hogy megcsókoljalak.

– Hm – tűnődött a lány. – Ha ebbe beleszámoljuk azt a csókot, amelyet nemrég loptál tőlem, máris törlesztettem.

– Én nem olyan csókot kérek – mélyült el a férfi hangja.Kate mozdulatlanná merevedett, nem értette pontosan, mire

gondol a férfi.Gabriel átfogta karjaival. – Nem akarom elvenni a

szüzességedet, Kate. Erre a szavamat adom. De engedd, hogy felfedezzem a tested, és szerethesselek.

– De…


A férfi az ajkára forrasztotta a szót. A csókjuk éppolyan zabolátlan volt, mint az indákkal benőtt kert, ahol álltak. Az a fajta csók, amely súrolta az illendőség határát, bár a herceg keze a lány hátán maradt, Kate karja pedig az ő nyaka körül.

Volt azonban valami abban a csókban, amely mindkettőjük számára egyet jelentett a szeretkezéssel, a birtoklással és az önfeladással, valami, amit odaadtak és megkaptak, egymásból és egymástól, egyfajta tiltott meghittségben.

Kate térde elgyengült, ahogy kibontakozott a férfi karjából. Inkább elfordult, mint hogy tekintetük találkozzék. Ehelyett letérdepelt a takaróra, és visszarakosgatta az evőeszközöket a kosárba.

– Majd küldetek egy szolgát, aki összeszedi, te butuska! – szólt rá a herceg.

– Nem vagyok butuska, és nem hagyok másra olyan munkát, amelyet magam is el tudok végezni.

– Én nem hagyok senkinek munkát – nyújtotta érte a kezét Gabriel, és talpra segítette. – Ez a szolgák dolga. Ráadásul bármelyikük örömmel kiszökne ide Wick vigyázó tekintete elől, arra mérget vehetsz.

– De mégis – bizonytalankodott Kate. A hercegre pillantva látta annak értetlenségét. – Most nehogy azt gondold, van tapasztalatom a cselédkedésben – jegyezte meg, majd sarkon fordult, és elindult a kapu felé. – Soha nem voltam cselédlány.

– Persze, hogy nem – biztosította Gabriel, és belékarolt. – Te egy igazi úrihölgy vagy.

Kate gyanakvó pillantást vetett felé, de a férfi olyan ártatlanul mosolygott vissza rá, mintha legalábbis az időjárásra tett volna megjegyzést.

Huszonötödik fejezet


Teljesen világos volt, hogy Beckham egy csirkefogó. Az ilyenek pedig, Gabriel tapasztalatai alapján, akkor fedték fel igazi énjüket, amikor leitatták őket.

Tervének ezt a részét Wickkel is megosztotta, amikor arra kérte, jó sok pezsgőt szolgáljon fel aznap a vendégeknek. Ő csak a szemeit forgatta erre, ám a vacsoránál Gabriel észrevette, hogy a szolgák mindenkinek újratöltögetik a poharát, akár a szorgos hangyák.

A tervnek kezdtek egyértelmű jelei mutatkozni az asztalnál ülőkön. Lady Dagobert lánya, Arabella felhagyott a hercegre vetett vágyakozó pillantásokkal, és minden figyelmét a balján ülő ifjú Lord Partridge-ra irányította. A negyedik fogásnál arca már elbűvölő rózsaszínben ragyogott, és finoman Partridge vállának dőlt.

Anyja arca ezzel ellentétben sokkal kevésbé elbűvölő vörösben izzott, és mereven kihúzta magát a helyén.

A pezsgő és a fogások azonban tovább érkeztek. A grófnő átvitt értelemben még a fűzőjén is lazított, és szövevényes történetbe fogott egy betegeskedő nagynéniről, aki Tunbridge Wellsben lakott. – A betegséget nem lenne szabad elősegíteni – magyarázta a grófnő. – A nagynéném egész életében hipochonder volt, és én ezt egyáltalán nem pártolom.

A Kate oldaláról érkező nevetésfoszlányok azt sejtették, hogy a lány asztala a hercegénél sokkal vidámabb hangulatban volt. Amikor Gabriel egyszer hátrapillantott a válla felett, látta, hogy Hathaway olyan közel hajolt Kate-hez, hogy talán még a kebleit is megpillanthatta, márpedig ha erre lehetősége volt, meg is tette, az biztos.

Erre a gondolatra Gabriel arcára olyan vad kifejezés ülhetett ki, hogy Lady Dagobert udvariasan megkérdezte, hogy nem érzi-e rosszul magát. – Tudja, a nagynénémnek minden tizenöt percben epilepsziás rohama van – magyarázta. – Én erre azt mondtam neki, hogy akkor pontban déli tizenkettőkor fog szélhűdést kapni.

– És feltételezem, nem így történt – felelte közönyös hangon Gabriel.


– Én csak segíteni akartam neki – magyarázta a grófnő. – Ha a rohamok nem vezetnek szélhűdéshez, akkor nem is érdemes foglalkozni velük.

– Érdekelne az egyik vendégem – váltott témát vakmerően a herceg. – Tudomásom szerint ön mindenkit ismer Londonban. Mit tud nekem mondani Lord Beckhamről?

A grófnő lehalkította hangját, és úgy várta, hogy pletykálhasson, mint Kate kutyái a sajtdarabkákat: – Nos, az illető Festicle nagyherceg unokaöccse, de ezt bizonyára ön is tudja.

– Festicle? – forgatta fejében a nevet Gabriel. – Jó kis név.– Még hogy jó név? – kételkedett Lady Dagobert. – Nem értem

önt, hercegem. Az az ember nem igazi előkelőség. És azt a fiatalembert sem kedvelem.

Ezzel végre a lényegre tapintott. – Én is pontosan ugyanígy vélekedem róla – felelte Gabriel, dacára annak, hogy még nem is ismerte Beckhamet. – Van benne valami gorombaság.

– Szégyenletes egy alak – folytatta a grófnő a fejdíszét igazgatva, amely kis híján belezuhant a tányérjába. A fejék egy fehér szaténra ragasztott gyémántokkal kirakott félhold volt, amely megcsiklandozta Gabriel arcát, valahányszor a grófnő bizalmasan közelebb hajolt hozzá.

– Meséljen néhány gaztettéről! – kérte Gabriel sokatmondó, kíváncsi mosollyal.

– Nos, soha nem engedném a lányom közelébe – felelte a grófnő, késével a tányérján fekvő lazacot piszkálgatva. – Tudja, az az alak nem egy ifjú hölgy hírnevét porig rombolta már. Senki sincs biztonságban vele.

– Akkor olyan kicsapongó lehet, mint York hercege? – tűnődött hangosan Gabriel.

– Róla semmit nem tudok – felelte az asszony, és tovább folytatta imént félbehagyott gondolatmenetét. – Beckham azonban több ifjú hölgy hírnevét is tönkretette, miután kikezdett velük. Ezzel persze nem azt mondom, hogy néhányan nem érdemelték meg… – Ekkor kis szünetet tartott.

– Így van ez a világon mindenütt – szólt közbe Gabriel.


– Nos, igen, de ha már valaki olyan fiatal és meggondolatlan, hogy kikezd valakivel, ami velem soha nem fordult volna elő -tette hozzá –, akkor legalább ne vele tenné. Ugye, érti, mire gondolok?

– Tökéletesen értem – felelte Gabriel bőszen bólogatva. – Ön rendkívül jól látja a helyzetet, grófnő.

Az asszony rápillantott, majd így szólt: – Milyen furcsa íze van ennek az ételnek. Azt hiszem, ennyi elég volt. – Azzal intett az egyik pincérnek.

– Kérünk még pezsgőt! – szólt oda neki Gabriel. Kíváncsian várta, hogy vajon Lady Arabella mikor roskad bele végleg a balján ülő ifjú lord karjaiba.

Miután a vendégek többsége imbolyogva elhagyta az ebédlőt (vagy akik nem tudtak egyedül járni, a szolgák támogatásával), Gabriel követte Beckhamet a biliárdszobába.

A férfi a terem falánál állt, és nevetve figyelte, ahogy Toloose matematikai pontosságú játékkal legyőzi Dimsdale-t, vagy ahogy Kate nevezte, Algie-t. Úgy tűnt, másokkal ellentétben, Toloose-ra nem hatott a vacsoránál szétlocsolt pezsgő mennyisége.

Gabriel beléptére némi feszengés támadt odabent. A játékot figyelő férfiak hangosan dicsérni kezdték egymás öltözékét. Mintha egy herceget vagy bármilyen nemesi címmel rendelkező embert csak az érdekelne, ki milyen rongyba bugyolálja végtagjait. Toloose felpillantott az asztal mellől, majd meghajolt a herceg előtt. Algie meghajlása jóval mélyebb és bizonytalanabb volt. Csak remélni lehetett, hogy nem pénzben játszanak.

Gabriel is üdvözölte az urakat: a szivarozó tompa orrú és szívélyes Lord Dewberry-t, Henry Leóját, Lord Wrothe-t, kezében természetesen egy pohár pezsgővel, amely szemmel láthatóan meg se kottyant neki, majd végül Beckhamet.

Beckhamet, akiről kiderült, hogy nem látszik az álla.Egyáltalán nem.A feje egy vékony nyakon ült, majd közvetlenül azután már a

hatalmas bajszos száj következett, és végül egy széles, meglehetősen elegáns homlok. Mivel állának vonala teljesen egybeforrt az arcával, úgy festett, mint egy bólogató tekebábu. Jó harminc év körüli lehetett, büdös borzszagot árasztott, és festette


a bajszát. A hosszúra növesztett bajusz ellensúlyozni próbálta arcának rövid és kerek formáját, de a hatást nem sikerült elérnie.

Effie valójában túlságosan kedves volt, amikor gazembernek nevezte, gondolta Gabriel, negédes mosolyt villantva a férfira, ahogy egy mongúz teszi a kobra láttán.

– Mikor érkezik fenséged menyasszonya? – érdeklődött Beckham.

– Remélem, még a bál előtt – felelte Toloose, óvatosan törölgetve dákója végét. – Anglia valamennyi virágszála epedve várja, hogy fenséged leszakajtsa, és addig nem hagynak fel a reménnyel, amig a menyasszonya meg nem érkezik. Addig azonban egyik sem akar velünk flörtölni.

Bekcham elnevette magát. – Ne legyen ilyen durva a hercegünk előtt, Toloose barátom. Odaát, a kontinensen ennél jóval udvariasabbak az emberek. Kérem, nézze el neki! – fordult most Gabrielhez, majd lehalkította a hangját. – Kissé otromba, de nem akar rosszat.

A herceg tekintete találkozott Toloose-éval Beckham válla felett. – Ebben az egyben igazat kell adnom Toloose-nak – közölte.

– Nem tudom, milyen menyasszonyt választottak nekem. De az esküvő előtt lesz még néhány hetünk, vagy hogy is mondjam… egy kis időnk arra, hogy megismerhessük egymást. – Szándékosan helyesbítette szavait. Az angol férfiak általában alábecsülték azt, aki nem beszélte helyesen a nyelvüket. Ez a rossz szokásuk viszont gyakran bajba keverte őket.

– Addig azonban feltérképezi az angol szépségeket – veregette vállon barátságosan Beckham.

Gabriel a legszívesebben agyoncsapta volna, mint egy legyet.– Nos, az ifjú angol hölgyek valóban gyönyörűek. Akár egy

tucatnyi csodás virágszál, ahogy Mr. Toloose fogalmazott.A nevezett felhorkant, miközben tovább krétázta dákója végét.

Gabriel azonban figyelmeztető pillantást vetett rá. – Az én kedves Toloose barátom ma reggel bemutatott egy elbűvölő ifjú hölgynek. Miss… hogy is hívják? Effie? Gyönyörű kék szeme van. Valósággal elbűvölt.


Toloose szemöldöke az égbe szökött. Ha más nem is, ő biztos volt abban, hogy Miss Effie Starckot nem vitte a herceg közelébe.

A szobában némi csönd támadt, miközben az egybegyűlt férfiak próbálták végiggondolni, hogyan osszák meg a herceggel Beckham csúnya pletykáját a lányról.

– Ephronsia Starck kisasszony kissé túl koros – szólalt meg Beckham ideges nevetéssel. – Már jóval túl lehet a húszon.

– És nem a legjobb a híre – tette hozzá Dewberry. – Bár én magam, soha nem hittem a pletykáknak. Azt hiszem, valami félreértés lehetett – Azzal megpöckölte szivarját, és egyenesen Beckhamre nézett.

– Bizony, mert ki hinné el, hogy Effie pont Beckhamet szemelte ki magának? – szólalt meg Lord Wrothe, kicsit közelebb húzódva. Az estének ezen a pontján már megivott néhány üveg pezsgőt, de érdekes módon még egyenesen tartotta magát. – Ne higgye, hogy nem kedveljük, drága Beckham, de…

Beckham a füle tövéig elvörösödött, és újra nevetni kezdett. – Nos, nekem is vannak csodálóim.

– De mi is volt az a történet? – szólt közbe Algie, szokásos bumfordi stílusában. – Megcsókolta, vagy hogy is történt, Beckham?

– Jaj, ne! – szólalt meg Gabriel – Remélem, az a lány nem Lord Beckham akarata ellenére csókolta meg őt! Bár az igazat megvallva, egy ilyen gyönyörű fiatal lánytól bármikor elfogadnám a csókot.

– Több volt, mint egy csók – felelte Beckham kissé mogorván. Mintha megérezte volna, hogy nem túl barátságosak iránta.

Gabriel megfordult, és intett az ajtónál álló pincérnek. – Pezsgőt mindenkinek!

Dewberry az a fajta ember volt, aki nem viselte jól az igazságtalanságot, Gabriel ezt azonnal látta. Wrothe pedig úgy tűnt, mint aki képes hülyére inni magát, de sohasem vetkőzi le úriember mivoltát.

– Én úgy hallottam – szólt át Toloose a biliárdasztal felől, ahol közben elkezdte rendezgetni a golyókat –, hogy a hölgyet annyira elbűvölték Beckham bájai, hogy megpróbálta a legérzékenyebb pontján megsimogatni.


Gabriel tekintete Beckham feje búbjáról arra a pontra vándorolt, ahol a férfi álla lett volna, majd lesiklott kitömött vállán, és végül megállapodott csatos cipőjén. – Ez kicsit furcsa… De, nehogy rossz néven vegye, Lord Beckham! Csak éppen az ifjú hölgyek ritkán viselkednek ilyen frivol módon, nem igaz? Annyira el vannak foglalva a külsőségekkel, hogy egy férfi belső erényeit nem látják azonnal.

– Számomra az a furcsa ebben az egészben – folytatta Dewberry –, hogy Miss Effie nem az egyetlen, akivel ez történt. Az unokafivérem egyik lánya, aki Skóciából jött látogatóba, hasonló helyzetbe keveredett. Csak éppen a mi Deliánk állítólag behúzta magával Lord Beckhamet egy szekrénybe.

Becham az ajtó felé pillantgatott, Gabriel azonban közvetlenül útját állta.

– Milyen merészek és vakmerőek tudnak lenni az angol hölgyek – jegyezte meg a herceg. – Pedig kívülről úgy festenek, mintha… hogy is mondják… mindjárt megaludna a tej a szájukban?

– Éppen erről van szó! – lépett közelebb Dewberry. – Delia egyáltalán nem vakmerő lány, és a történtekről egészen eltérő módon nyilatkozott.

– Igazán? – kérdezte Gabriel. – Még szerencse, hogy a lány apja nem hívta ki magát párbajra, Lord Beckham. Persze, mi, odaát a kontinensen jóval hevesebben reagálunk az ilyen helyzetekre – folytatta, mutatóujját vékony tőrének markolatára helyezve, s a mozdulatot Bekcham tekintete is követte.

– Delia azóta már férjhez ment, és van két gyermeke – magyarázta Dewberry. – Az a különös, hogy az ő apja sem él, akárcsak a Miss Starcké. Most, hogy így belegondolok, mindkettejük helyzete nagyon hasonló.

– Nem értem, hogy ennek mi köze a herceg eredeti kérdéséhez – szólalt meg Beckham vékony hangon. – Az elegancia és a nemesi vér mindig feléleszti a nők ambícióit. Ha önök közül, uraim, bárkinek is tanácsra lenne szüksége, hogyan tudja felszítani egy hölgy szenvedélyét, szívesen segítek benne.

Remekül igyekezett kivágni magát. – Gondolja, hogy Effie Starckot feltüzelte az ön öltözéke? – kérdezte Toloose, és megállt


Gabriel másik oldalán. – Már megbocsásson, Beckham, de ez felettébb furcsa, mert nálam egyetlen alkalommal sem próbálkozott.

Toloose minden kétséget kizáróan a helyiség legjobban öltözött embere volt. Nem viselt fűzőt, nem festette a bajuszát, és Gabriel úgy vélte, még a bátyja, Rupert is megirigyelte volna a madártollakkal ékesített felöltőjét és díszes mandzsettagombjait.

– Nos – felelte Beckham a hölgyeknek ennél kifinomultabb az ízlésük, Toloose. Ha megbocsát – tette hozzá.

Volt valami agresszív férfiasság Toloose-ban… talán a tekintete. Vagy ahogy a biliárddákót tartotta. Elképesztő volt, hogy egy ilyen elegáns hímzett kabátot viselő férfi olyannak tűnt, mint egy dokkmunkás.

– Nem értem magukat – szólt panaszosan Algie. – Most akkor Effie tényleg bevonszolta Beckhamet egy szekrénybe, vagy nem?

– Az nem ő volt – helyesbített Beckham.– Nem ő, hanem Delia – tette hozzá Gabriel.– Tehát ketten voltak – tűnődött Algie. – Én meg azt hittem,

mindent egyetlen lány csinált. Effie Starck azonban túlságosan gyengének tűnik ahhoz, hogy férfiakat vonszoljon magával, nem gondolják? Úgy is mondhatnám, hogy nem alkalmas a feladatra.

– Én úgy tudom, volt egy harmadik lány is – szólalt meg Wrothe. Egy félreeső kanapén ücsörgött, és remekül szórakozott. – Vagy nem volt még egy történet, valamikor évekkel ezelőtt, Beckham? Valami kéjvágyó amazonról, aki az Almack bálján maga után koslatott?

– Ne mondja! – kiáltott fel Gabriel. – Milyen rendkívüli! Szerencsés fickó lehet, akinek egyszerre három hölgyet is sikerült kompromittálnia.

– De akkor maradt még egy utolsó kérdés – szólt közbe Algie, kissé hadarva. – A harmadik lánynak sem volt apja? Mármint, biztos volt neki, de vajon élt-e még?

– Nagyon jó a kérdés, kedves unokaöcsém! – dicsérte meg Gabriel. – Nagyon jó. Nem emlékszik az ifjú hölgy nevére, Lord Wrothe? Vagy esetleg… – fordult Beckhamhez ön, jó lordom biztosan. Habár magával meglehetős gyakorisággal esnek ilyen történetek… azért a szóban forgó hölgy nevére csak emlékszik.


Beckham vállat vont. – Ez a sok kérdés! Kezdem kellemetlenül érezni magam, uraim. Hát muszáj nekem emlékeznem minden velem kokettáló hölgyre, akivel csak dolgom akadt? Az Almack bálterme tömve van ilyen kis virágszálakkal. – Azzal kiitta poharát. – De most már ideje visszavonulnom.

– Ne menjen még! – kérlelte Gabriel. – Itt egymás között vagyunk, Lord Beckham, nem kell szégyenkeznie. Emlékszik vagy nem annak a harmadik ifjú hölgynek a nevére, akit kéretlen tolakodással vádolt?

Beckham összeszorította fogait.– Megvan! – kiáltott fel Wrothe. – A neve Wodderspoon. De a

keresztnevére nem emlékszem.– Sir Patrick Wodderspoon – szólalt meg Dewberry

szemöldökét összevonva – évekkel ezelőtt meghalt. Együtt jártam vele az Etonra.

– Tehát annak a lánynak sem volt apja – állapította meg Algie gyászos hangon.

– Jóságos ég! – jegyezte meg Gabriel. – Nekem úgy tűnik, mintha Anglia tele lenne apa nélküli erkölcstelen ifjú hölgyekkel.

– Hát legyen – csattant fel Beckham, és fejével biccentett az ajtó mellett álló pincér felé. – Töltsön még pezsgőt!

Némi csönd támadt, amíg az italt a pohárba töltötték. Beckham ivott, majd amikor felpillantott, a szemében rémült eltökéltség villant. – Mindegyik ugyanazt akarta – szólalt meg. – Ezek mind szép ruhába bújtatott cafkák. Ha egy kicsit megkapargatjuk a csillogó felszínt, alatta csak egy szajhát találunk, aki széttárja lábait mindenkinek, akin megakad a szeme.

– De hogy lehet, hogy épp magán akadt meg a szemük? -tűnődött hangosan Gabriel, majd a szolgálóhoz fordult. – Kérem, hívassa Berwicket! Lord Beckham hamarosan távozik.

– Talán még az én Victoriámmal is megtette volna – bámult Algie italtól elhomályosult tekintetével Beckhamre. – Hisz neki sincs apja. És azzal őt is tönkretehette volna.

– Nos, Miss Wodderspoonon már nem segíthetünk – szólalt meg Dewberry, összefonva karját a mellkasán. – Delia is férjhez ment, és rendeződött az élete. De Miss Effie Starck… neki még


lehet ebből problémája. Mert gondolom, a róla szóló pletykák miatt nem állnak szóba vele tisztességes fiatalemberek.

– Neki kellene elvennie – mutatott Beckhamre Algie. – És a becsületszavát kellene adnia, hogy soha többé nem tesz ilyet senkivel.

– Ennek az embernek a becsületszava semmit nem ér – mondta ki Dewberry szinte egy időben Wrothe-szal. – Nem hiszem, hogy Miss Effie-nek kellene ez az alak. Ráadásul még csúnya is – tette hozzá hidegen, a pápaszeme fölött pislogva Beckham most újra nyakig elvörösödött. Hátat fordított Lord Wrothe-nak, majd kurtán meghajolt a herceg előtt. – Feltételezem, fenség, azt óhajtja, hogy hagyjam el ezt a penészes téglakupacot, én pedig örömmel meg is teszem

– Még nem! – intette Gabriel. – Ne aggódjon, elhagyja majd, de csak az én mélyen tisztelt Berwickem kíséretében. Előbb azonban… térjünk rá arra, hogyan hozhatnánk helyre a Miss Effie Starck becsületén esett csorbát.

Beckham most már jóval halkabban nevetett. – Majd én kimegyek, és közlöm mindenkivel, rendben, uraim? Elmondom, hogy megcsókoltam azt a cafkát, de ő úgy csókolt, mint egy döglött hal, ezért megmentettem tőle a többi férfitársamat.

Gabriel ökle Beckham állkapcsába vágódott. A férfi hátratántorodott, nekiütődött a biliárdasztalnak, majd a földre zuhant.

– Elájult? – érdeklődött Toloose, amikor látta, hogy Beckham nem mozdul.

– Nem – felelte Algie, óvatosan pezsgőt locsolva a férfi arcába. – Azt hiszem, rebeg a szemhéja.

– Ne pazarolja a drága pezsgőt! – jegyezte meg Wrothe. – Önnek pedig gratulálok a kíméletességéhez, hercegem. Azt hittem, ráveti magát, amikor Beckham előadta ezt a közönséges szöveget.

Gabriel odalépett Beckham mellé, és talpra segítette. A férfi pislogott és kicsit imbolygott, de sikerült megállnia a lábán. – Úgy érzem, van még megbeszélnivalónk, Lord Beckham.

– Ezer örömmel, ha nem törte volna el az állkapcsomat – tapogatta meg a száját Beckham.


– Gyakoroljuk, hogy mit mond Miss Effie Starckkal kapcsolatosan?

– Majd elmondom, hogy a herceg arra kért, tisztázzam az ő kis madárkájának a nevét.

Egy újabb ökölcsapás ezúttal a biliárdasztal tetejére repítette.– Most ne öntsön rá pezsgőt! – kiáltotta Toloose. – Még

eláztatja a filcet!Algie felültette Beckhamet az asztal szélén. A férfi szemhéja

remegni kezdett, ám ekkor újra hátradőlt, és végigterült az asztalon.

– Fárasztó – közölte Gabriel –, de talán most már hajlandó lesz elmondani az igazat. – Újabb szolgálónak intett. – Menjen fel Lady Dagobert szobájába! Kérje meg szépen a nevemben, hogy fáradjon le ide, a biliárdszobába, méghozzá sürgősen.

Dewberry szája tátva maradt az ámulattól, Toloose pedig nevetni kezdett.

Bekcham néhány perccel később pislogott egyet, nyögött és felült. – A fogam! – kiköpött egy kis vért a szájából, és enyhén selypítve beszélt. – Kiverte a fogamat, maga elvetemült külföldi… – Gabriel pillantását látva gyorsan elhallgatott.

– Lady Dagobert pillanatokon belül itt lesz, hogy meghallgassa a vallomását – tájékoztatta a herceg. – Úgy tartják, a bűnök megvallása jót tesz a léleknek. A maga esetében viszont ez az egyetlen esélye, hogy megtarthassa a többi fogát. Értette?

– Nem tehetem. Azzal mindenki előtt kitaszítottá válok -magyarázta lihegve Beckham. – Maga nem érti sem Angliát, sem az angolokat.

Algie felvette a biliárdasztalról az elsárgult fogat, és Beckham kezébe ejtette. – Ezt nehogy itt felejtse! Mondhatjuk, kis emlék a kastélyban tett látogatásáról.

– Sehová nem hívnak meg ezentúl – nyavalygott Beckham. – Magának fogalma sincs arról, mit tesz velem. Száműznek a társaságból.

– Méghozzá egy egész életre – szólalt meg kérlelhetetlen hangon Dewberry.

– Inkább elveszem azt a lányt! – ajánlotta hirtelen Beckham, vadul körüljártatva tekintetét a jelenlévőkön. – Ez a legjobb


ajánlat, amit kaphat, és örül majd neki, önök is tudják. Megteszem, csak hogy lássa, milyen úriember vagyok, mert…

– Effie nem megy magához – jelentette ki Gabriel. – Különösen így, hogy az egyik foga helyén egy ronda nagy lyuk tátong. Most pontosan úgy fest, mint egy degenerált, és ez így is van rendjén.

– Van egy szép birtokom – magyarázta Beckham ostobán. – Szerencsés, ha megkaphat. Még nem hagytam senkire, és…

Ekkor kinyílt az ajtó. – Elnézést, uraim – szólalt meg egy hűvös hang –, de azt hittem, tűz ütött ki. Ehelyett most néhány enyhén spicces urat látok egybegyűlve, és nem értem mi lehetett annyira sürgős.

Gabriel megfordult, majd mélyen meghajolt. A grófnő bizonyára már lefekvéshez készülődött. Fején hatalmas turbánszerű fejfedőt viselt, és csupa fodor, hófehér ruhája olyan bőnek tűnt, hogy akár egy egész falu belefért volna.

– Megtisztel, hogy lefáradt hozzánk – csókolta meg a kezét a herceg.

– El kell mondanom, fenség – folytatta Lady Dagobert –, hogy általában a napnak ilyen késői órájában nem szokásom az ellenkező nem képviselőivel tölteni az időmet, és ennek megfelelően az efféle felkéréseket sem kedvelem.

– Teljes mértékben megértem önt, hölgyem, de mégis ön az egyetlen személy itt, a kastélyban, akihez a kérésemmel fordulni tudtam – magyarázta Gabriel, és félreállt az útból, hogy a grófnő megpillanthassa Beckhamet.

Az asszony fintorogva megszólalt: – Úgy látom, verekedtek.– Lord Beckham szeretne vallomást tenni – magyarázta

Gabriel. – És mivel ön a társaság egyik legelőkelőbb tagja, úgy éreztem, ön a legalkalmasabb személy, akinek elmondhatná.

– Remélem, ezzel nem arra céloz, hogy a rómaiakig nyúlik vissza a nemzetségem – felelte a grófnő, majd Beckhamhez fordult: – Lord Beckham, mondja, amit mondani óhajt. De kérem, előbb törölje le a vért az álláról. Nem bírom a látványát.

Beckham engedelmeskedett az utasításnak, kicsit megrázta magát, majd pislogott néhányat.

– Mondja, már, ember! – parancsolt rá Lady Dagobert.


– Effie Starck…– Magának ő csak Miss Ephronsia Starck – vágott közbe az

asszony. – Ki nem állhatom, amikor a fiatalság körében ilyen bizalmas megszólításokat hallok.

– Miss Ephronsia Starck, szóval… nem fogadta pozitívan a közeledésemet – magyarázta Beckham. – Valójában az történt, hogy belém szúrt egy villát, miután ridegen visszautasította túlságosan intim közeledésemet.

A grófnő bólintott. – Ön egy aljas gazember – jelentette ki. – Azonnal tudtam, amint megpillantottam, és általában jók a megérzéseim. Remélem, hogy soha többé nem kell találkoznom önnel, amíg csak élek.

Beckham nagyot nyelt, de úgy festett, mint aki reméli, hogy ez a kívánság valóra is válik.

– Holnap majd gondoskodom, hogy Miss Ephronsia jó hírnevét tisztára mossuk – szólalt meg a grófnő, és onnantól kezdve senki sem kételkedett benne, hogy Effie hírneve makulátlan lesz, mint a hó. – És biztosítani fogom, hogy megfelelő férjet találjon magának. Azt hiszem, az előkelő társaság tagjai adnak a tanácsaimra.

– Amit ön mond, mindenki azt csinálja – szólalt meg Gabriel.– Mi is – szólt közbe Algie.A grófnő megvető pillantást vetett rá, de visszatartotta magát,

és nem mondott ítéletet róla. Helyette Gabrielhez fordult. – Ha jól emlékszem, azt mondta, Lord Beckhamnek szüksége lesz egy kis levegőváltozásra.

– Igen – mosolygott rá Gabriel. – Pontosan.– Úgy vélem, Jamaica tökéletes hely lenne a számára –

folytatta a grófnő. – Azt hallottam, arrafelé minden második embert felfalnak a cápák. Ami azt jelenti, hogy jók az esélyeink.

Gabriel meghajolt – Kívánsága parancs, hölgyem! A grófnő felhorkant. – Furcsák maguk ott, a kontinensen! – Azzal távozott a szobából.

– Hogy mit? Én nem megyek Jamaicába! – jelentette ki Beckham, miután felfogta a hallottakat. – Az őszi szezonra esetleg kivonom magam a forgalomból. Vagy netán még a következőre is. De meglátják, nagy áldozat lesz, mert sokan hiányolnának.


Gabriel hátranézett a válla felett. Wick az ajtóban várakozott, a nyomában kisebb csoportnyi szolgával. Lord Beckhamet néhány pillanattal később már ki is kísérték a szobából, és nem maradt utána más, mint a folyosón elhalkuló panaszos kiáltás.

– Mindig is a helyén volt az eszem, és sokat gondolkodtam ezen – szólalt meg Dewberry, öklével a biliárdasztalra csapva.

– Szégyellem magam!– Talán ez a probléma azért oldódott meg, mert egy férfi

figyelmét felkeltette az egyik ifjú hölgy – tette hozzá Lord Wrothe.– Miss Ephronsia szerencsés, hogy találkozott önnel,

hercegem.– Valójában nem is érdeklődöm iránta – magyarázta Gabriel.

– Csupán színleltem, hogy kihúzzam Beckhamből az igazságot. Kaphatok egy dákót, Toloose?

– Merő jóindulatból intézte el Beckhamet? – vonta fel a szemöldökét Toloose. – Micsoda erényesség… – Gabriel kezébe adott egy dákót. – Szinte már sajnálom, hogy ezek után megverem biliárdban.

– Igazán? – kérdezte a herceg, krétaport kenve a dákó végére.– Az országom becsületére – magyarázta a másik bőszen

bólogatva. – Mellesleg, ki gondolta volna, hogy a Pomeroy családnak ilyen csodálatos biliárdasztala van?

– Nem az övék – magyarázta Gabriel, ahogy az asztal fölé hajolt, felkészülve a lökésre.

– Igazán? – szólalt meg Algie, óvatosan az asztalra könyökölve. – Akkor honnan ez a játékasztal?

– Ez az egyetlen bútordarab, amelyet magammal hoztam Marburgból – felelte Gabriel, és szélesen rámosolygott Toloose-ra.

– De, ugye nagyban játszunk?Ellenfele hangos nevetésben tört ki.

Huszonhatodik fejezet


Mint kiderült, Lady Dagobert információs támadása sokkal hatásosabbnak bizonyult, mint azt bárki gondolta volna. Kate megtudta Rosalie-tól, amikor az a reggeli kakaót hozta neki, hogy Beckham kegyvesztetté vált; és mindezt újra megerősítették, amikor Lady Arabella kezdeményezésére, Kate több más hölgy társaságában összegyűlt a rózsaszín szalonban, hogy Effie cselédlánya bemutatót tartson nekik arról, hogyan kell hattyútollmuff-ból retikült készíteni.

Senkit sem érdekelt a muffal folytatott vacakolás, nemhogy még retikült is formázzanak belőle. Mindenki azzal foglalkozott, hogy egyetértéséről biztosítsa a másikat, hogy sohasem bízott meg Beckamben, és megnyugtatták Effie-t, hogy ő egy szent, ártatlan, fehér galamb.

– Mutassa meg, hogyan fogná a villát – kérte Henry, miközben felkapott egyet a teás tálcáról. – Inkább azt tanulnám meg, hogyan szurkáljak lyukakat egy Beckham-féle züllött alakba, mint, hogy a kedvenc muffomat retiküllé varázsoljam. Így kell? Vagy inkább így?

Kate nevetésben tört ki Henry láttán, aki a levegőben hadonászott a villájával, mintha a kardvívást gyakorolná.

– Nem is tudnám megmondani, hogy volt – mesélte Effie izgalomtól piros arccal. – Minden olyan gyorsan történt. Csak azt tudtam, hogy meg kell mentenem magam, és úgy is tettem.

– Én csak remélni merem, nem léptem még abba korba, hogy a férfiak elbizonytalanodjanak, próbálkozhatnak-e valamilyen tisztességtelen manőverrel – magyarázta Henry. – Mert azt hiszem, pontosan tudnám, mit tegyek. És biztosra veszem, hogy jelentős károkat tudnék okozni, ha valaki esélyt adna rá. Talán rávehetném a férjemet, hogy gyakoroljon velem.

Lady Dagobert felnézett egy kisebb francia íróasztal mögül, ahol éppen leveleket írt azoknak, akik, ahogyan fogalmazott, arra érdemesnek bizonyultak. – Véleményem szerint nem kis erkölcsi nyerseségről tanúskodik, ha valaki villával szurkálja a férjét – jelentette ki.

– Ezt csak azért mondja, mert ő furkósbottal verte Dagobertet, amikor úgy hozta kedve – súgta Henry Kate-nek.


– Beszéljünk inkább arról, mi lesz holnap – szólalt meg izgatottan Arabella, futó pillantást vetve az anyjára. – Miss Dalrty, ön mit vesz majd fel? Csak mert annyira kifinomult az ízlése… Felveszi az üvegcipellőjét?

Kate szólni akart, de Henry a segítségére sietett. – Üvegcipellőt? Az meg micsoda? Talán kimaradtam valamiből, amikor a tavalyi szezonban külföldre utaztam?

– A világ leggyönyörűbb cipőiről beszélek – magyarázta Arabella. – Miss Daltry hozta őket nálunk divatba. Én is nagyon vágyom egy párra, de a mama kérlelhetetlen ebben a kérdésben.

– Akár gyémánttal is kirakhatnák azt a cipőt, olyan sokba kerül – szólalt meg Lady Dagobert, újra felemelve fejét. – Részemről csak ablakon kidobott pénz.

– Ráadásul bármikor megrepedhet, és elvághatja az ember lábát, nemde? – akadékoskodott Henry. – Attól tartok, kicsit túlsúlyos vagyok, hogy egy üvegtopánkában egyensúlyozzak.

– Valójában nem is üvegből készült – magyarázta Kate az emlékezetében kutatva, vajon mit is mondott neki erről Rosalie.

– És a válaszom, igen, idén is viselni fogom.– A divatos holmik mind méregdrágák – sóhajtott Henry.– Nekem a tavalyi divatőrületben tele volt strucctollal az

öltözőszobám. Amellett, hogy nem olcsó mulatság, a kalapomba tűzött hét darab strucctolltól még fejfájást is kaptam, annyira lehúzta a fejemet.

– Én egy fehér szaténruhát veszek fel, arany szegélyekkel -jelentette ki a grófnő. – És nyolc darab strucctoll lesz a fejemen. Én nem szenvedek a tollaktól.

– Fehér, fehér, fehér – dünnyögte Henry. – Az ember még azt hinné, hogy menyasszony. Valakinek egyszer el kellene mondania, hogy a fehér szín szélesít, legalább a tízszeresére.

– Henry! – szólt rá Kate nevetve a keresztanyjára.– Jól teszed, hogy leintesz – felelte az. – Mert ennek, a nőnek

már úgyis mindegy.– Én egy több rétegből varrott ruhát veszek fel a bálra – szólalt

meg Effie. – De mondd csak, Victoria, te mit viselsz majd? A te ruháidból mindig tudok ihletet meríteni.


Kate-nek fogalma sem volt, mit vesz fel. – Három-négy különböző ruhát hoztam magammal – felelte légies hangon –, mert mindig csak az utolsó pillanatban döntöm el, hogy mit viselek majd.

– És a hajadat hogyan fogod össze? Görög vagy római stílusban?

– Azt sem tudom megmondani – felelte Kate, és könyökével Henryt bökdöste, hogy jelezze, ideje témát váltani. – Jelenleg szerelmes vagyok a parókáimba.

– Én is hoztam magammal egy gyönyörű parókát – kiáltott Arabella.

– Az uraknak nem tetszik a nők fején a paróka – magyarázta a grófnő, újra felpillantva. – Már sokszor elmondtam neked, Arabella, hogy egy férfi a nő hajából állapítja meg, milyen előkelő a származása.

Pillanatnyi csönd támadt. – Milyen szerencse, hogy én is kedvelem a parókát – szólalt meg Henry. – Mert lehet, hogy mindhárom férjem másfelé kacsintgatott volna.

– Kérem, bocsássanak meg az anyám miatt – szólt halkan Arabella.

– Hallottam, amit mondtál, lányom! – intette a grófnő. – És ha bármiért bocsánatot kell kémem, majd én megteszem. – Pillantását a kanapé felé emelte. – Ne haragudjon, Henry. Udvariatlan volt a származásról beszélnem az ön társaságában.

– Régen volt már mindez – felelte Henry egy vállrándítással. – De tudja, Mabel, most először szólított azon a néven, amelyet szeretek.

– És most utoljára – felelte a grófnő, visszafordulva a leveleihez. – Annyira otromba dolog egy társalgásban keresztnéven szólítani egymást, hát még becenéven!

– Most már tudom, miért tetszik annyira ez a megszólítás – vágott vissza Henry. – Mert javíthatatlanul közönséges vagyok.

– Tudja, hogy mi a legdurvább? – szólalt meg a grófnő. – Ahogy Miss Emily Gill a herceget bámulja. Bár az nem kétséges, hogy a külseje valóban hercegi.

– Kifejezetten szemrevaló férfi – egészítette ki Henry.


– Nincs benne sok kifogásolható – mondta a grófnő. – De mégiscsak külföldi, ráadásul a vendéglátónk. És nem mellesleg a hírek szerint, még ma megérkezik egy hercegnő, akit feleségül vesz. Emily Gill pedig úgy bámul rá, mintha valami istenség lenne.

– Azt kötve hiszem – felelte Henry kissé megdöbbenve. – Mert a görög istenek anyaszült meztelenek voltak, legalábbis Lord Elgin márványszobrai alapján. Én már csak tudom, mert rengeteg időt töltöttem a tanulmányozásukkal.

– Ahogy óhajtja – felelte a grófnő.– Emily szerelmes a hercegbe – szólalt meg Arabella. – Nekem

elmesélte, hogy a herceg tegnap este rámosolygott, mire neki olyan hevesen kezdett dobogni a szíve, hogy kis híján az eszméletét vesztette.

– Sohasem venné el, még ha nem is jönne ide egy hercegnő. Ennek a kastélynak a fenntartása hatalmas vagyonokba kerülhet – állapította meg a grófnő, körbepillantva. – Csak a személyzet fizetése lehet vagy évi ezer font.

– Bárcsak vagyonos lennék – sóhajtott fel Arabella. – Olyan szép ez a herceg!

– Nem adlak egy hozományvadászhoz – jelentette ki az anyja, és egy cirkalmas betűvel befejezte az utolsó levelét. – Szolga! – intett az egyik komornyiknak. – Kérem, még ma postázzák ezeket.

– Ez kedves öntől, grófnő – szólt közbe szégyenlősen Effie.– Azt hiszem, anyám is hasonlóan vélekedne, csak a Lord

Beckhammel kapcsolatos hírek annyira kimerítették, hogy lepihent egy kicsit.

– Az ön édesanyjának kitartása vetekszik egy ázott tyúkéval – állapította meg a grófnő. – De én mindenről gondoskodtam – folytatta, hangjában fennkölt bizonyossággal. – Mert még ha ez a csirkefogó meg is szökik arról a hajóról, amelyre a herceg felpakolta, akkor sem merészkedik többé az előkelő társaság közelébe. Mindenkinek írtam róla, akit csak ismerek. Akit pedig nem ismerek, az említésre sem méltó.

– Ön annyira kedves, asszonyom – hálálkodott Effie.


– Mellesleg az egykori Miss Wodderspoonnak is írtam – folytatta Lady Dagobert. – Ő volt az első hölgyek egyike, akit az az ember hírbe hozott. Szerencsére annak a lánynak még a bölcsőben elintézték az eljegyzését… Tudják, hogy most milyen címet visel?

Henry a szemöldökét ráncolta, Arabella, Effie és Kate pedig a fejüket rázták.

– Calvert hercegnője – jelentette ki diadalmas hangon a grófnő. – Írtam neki és a nagyhercegnek is. Őt természetesen kisfiú korától fogva ismerem. Úgy gondoltam, jobb, ha tudja az igazságot a feleségéről.

– Nekem az a véleményem – szólt közbe Henry –, hogy az ember házastársáról a házasság után néhány héttel kiderül minden igazság. Hacsak nem néhány óra után.

– Ebben egyetértünk – felelte a grófnő. – De az igazság fájdalmas is lehet. Ha Beckham vissza meri dugni a képét Angliába, a nagyherceg azonnal kiebrudalja. Én pedig már csak egyetlen dologra lennék kíváncsi.

Minden szem némán a grófnőre szegeződött. Mivel ő általában mindenki előtt olyannak tűnt, mint aki mindent tud, az effajta tudatlansága elbűvölő és egyben furcsa is volt.

– Arra, hogy miért tette.– Az ilyen férfiak képtelenek türtőztetni magukat –

magyarázta undorodva Henry. – Nekem is volt már dolgom hasonlókkal. Bekcham pedig egyszerűen egyik kisasszonynál sem járt szerencsével, így inkább tönkretette azt, aki nem viszonozta a közeledését. Ahogyan az a mi szegény Miss Effie kisasszonyunkkal is történt.

– Nem rá gondoltam – szólalt meg a grófnő. – Én a hercegről beszélek. Vajon miért leplezte le a herceg Beckhamet?

– Talán mert annyira erkölcsös, hogy nem tűri az ilyen viselkedést – magyarázta Effie drámai hangon. – Mint egy megváltó angyal, aki leszállt a mennyből, hogy megküzdjön az ördöggel.

– Nem tudom, honnan vette ezt a sületlen hasonlatot – nézett szigorúan a grófnő Effie-re. – Remélem, nem kell beszélnem az édesanyjával, mert akkor egész este a Bibliát olvashatja.


– Kérem, ne mondjon semmit anyámnak! – könyörgött a lány riadtan. – Már a ma esti tánc miatt is aggódik, hogy netán túlságosan kimerítő lesz. Pedig alig várom, hogy láthassam az orosz hercegnőt. Azt beszélik, hogy a vacsoránál már itt lesz.

– Ma este tánc is lesz? – kérdezte a grófnő. – Holnap pedig a bál. Akkor jobb, ha visszavonulunk pihenni, Arabella. Nagyon kimerültem ettől a sok levélírástól. Ephronsia, maga is jöjjön fel velem.

Effie és Arabella engedelmesen felálltak, és ahogy kifelé indultak, úgy festettek, mint két kisebb vontatóhajó a királynő vitorlása mögött.

Huszonhetedik fejezet

Henry megvárta, amíg kimennek, majd Kate-hez fordult. – Gondolom, neked fogalmad sincs, hogy a herceg miért vált hirtelen ilyen lovagiassá.

– Talán megemlítettem neki Effie történetét – felelte Kate óvatosan.

– Mire ő teljes lovagi páncélban végrehajtotta hőstettét. Ez rendkívül érdekes, kedvesem. A helyedben nagyon óvatos lennék. Valahányszor egy férfi úgy viselkedik, mintha Artúr király udvarában lenne, az ágyon jár az esze, ha megbocsátasz a közvetlenségemért. Ez esetben pedig a te ágyadon.

– Jaj, ne! – szólalt meg Kate halkan. Ám eközben a vére felforrt a gondolatra, hogy Gabriel az ágyában fekszik, és karjait kitárja felé, aztán…

– De igen! – figyelmeztette Henry. – Erre fogadni mernék, kedvesem. És ne is próbálj semmit tagadni, mert a bűneid az arcodra vannak írva.

– Bűneim? De hiszen én…


– Az eljövendők – helyesbített Henry, ám a szemében némi mosoly bujkált. – Ne áltasd magad. Remélem, tudod, hogyan kell védekezni a terhesség ellen.

– Igen, tudom – felelte Kate enyhén elpirulva. – De nincs rá szükségem. Mert megmondtam neki, hogy… – hirtelen elhallgatott.

– Ez remek! – jegyezte meg Henry. – Sajnos azonban a herceg jövendőbelije bármelyik pillanatban megérkezhet. Vagy netán a helyére pályázol?

Kate a fejét rázta, és elvette a teáscsészét, amelyet a keresztanyja a kezébe nyomott. – Nem.

– Miért nem? A herceg közvetlen, szép hosszú lába van, és nem bűzlik. Ennél rosszabb is lehetne.

– Mert pontosan olyan, mint az apám volt – magyarázta Kate halkan. – Még abban is hasonlítanak, hogy neki is pénzért kell nősülnie. Persze ez nem az ő hibája, ahogy apám sem volt hibás. De nem fogok egy sötét szobában feküdni és várni a férjemre, aki közben más nőket kerget.

Henry az ajkába harapott. – Ettől nekem is némi bűntudatom támad. Pedig be kell valljam, ritkán fog el ilyen érzés.

– Nem rád céloztam – nyugtatta meg Kate. – És őszintén szólva, szívesebben vettem volna, ha apám inkább téged vesz el, mint Marianát. Én mindössze arra próbáltam rámutatni, hogy az anyámat nem szerette. Nem tisztelte nőként, sőt nem is igazán viselte gondját. Én egy igazi házasságban akarok élni, Henry.

– Igazi házasság… Nehéz megmondani, hogy az pontosan milyen. A házasság bonyolult dolog.

– Azért az talán kevésbé bonyolítja, ha már a kezdetekor tiszteletre és szeretetre épül – szólalt meg Kate.

– És honnan tudod, hogy a herceg nem így érez irántad?– Őt csak a kéjvágy hajtja – bökte ki Kate. – Ami nem sokat

jelent.– Vágy nélkül nem sokra megyünk – magyarázta Henry. –

Mármint egy férfi és egy nő. Gondolj csak arra a szerencsétlen álvőlegényedre, Lord Dimsdale-re. Nos, ha van is olyan nő, aki megkívánja, a szerelem egész biztosan csak később köszönt majd be. De voltaképpen… nem is tudom.


– Gabriel nem túl büszke arra, hogy pénzért kell házasodnia. Nem jellemző rá az ilyesmi, és nagyon zavarja, ezért csak úgy, szórakozásból udvarol nekem. Eljátszadozik a gondolattal, hogy talán szeretőt tart majd. Mint amikor a herceg beleszeret egy disznópásztor lányába.

Néhány pillanatnyi csönd támadt. – Nem túl melegszívű értékelés egy férfiról – szólalt meg végül Henry. – Én ennél több szenvedélyt néznék ki belőle, nekem olyan embernek tűnik, aki lehozná a csillagokat is, ha megtalálná élete szerelmét.

– Egy herceg nem tehet ilyesmit – felelte Kate. – Náluk a házasság inkább csak formaság, megállapodás tárgya, vagy valami ilyesmi.

– Ebben viszont egyáltalán nem hasonlít apádra – mutatott rá Henry.

– Apámnak téged kellett volna elvennie.– Csakhogy akkor te most nem volnál itt – felelte Henry.

-Ráadásul, én szerettem az első férjemet. És Leót is szeretem. A második férjem sem volt rossz, bár iránta nem éreztem túlzott lelkesedést. Nem szeretném, ha azt gondolnád, az ember sokszor lehet életében szerelmes, mert nem így van. Vagy legalábbis nálam nem így volt.

Kate elnevette magát. – Nem is gondoltam.– Akkor jó, mert ez nehéz kérdés – felelte Henry.– Én mindössze arra vágyom, hogy ne a pénz vezéreljen,

amikor férjet választok.– Ennél még fontosabb, hogy ne szeress bele olyan férfiba, aki

pénzért házasodik.– Nem is fogok – ígérte Kate.– Bárcsak hihetnék neked – sóhajtott fel gondterhelten az

asszony. – Ha most annyi idős lennék, mint te, én azonnal beleszeretnék a hercegbe.

– Én olyan férfit találok majd, aki magamért szeret, és abba én is beleszeretek.

– Most próbálok visszaemlékezni, voltam-e valaha olyan fiatal, mint te, de valahogy nem él bennem emlékkép erről.

– Én egyáltalán nem vagyok már fiatal – mosolygott rá Kate. – Gyakorlatilag vénlány vagyok, ahogy Effie-re mondta.


Henry felsóhajtott. – Ez azt jelenti, hogy a szegény Dante már nincs versenyben? Mert úgy láttam, nagyon megkedvelt.

– Ő remek ember – felelte a lány.– Csak egy kissé unalmas a drágám, annyit beszél a hollókról

meg a papokról. Talán végül mégis Effie mellett köt ki. Akit mellesleg most már jobban kedvelek, mint kezdetben.

– Szerencsés lesz, ha Effie őt választja – mondta erre Kate. – Majd ő gondoskodik róla. Mert tudja, abban a lányban van némi drámai tehetség is.

– Láttad a grófnő arcát, amikor azt a bibliai hasonlatot hozta fel a hercegről? Az a lány tényleg tud bánni a szavakkal. – Henry talpra állt. – Érdekes estének nézhetünk elébe. Remélem, hogy az az orosz hercegnő csodaszép… mert különben veszélyben van.

Huszonnyolcadik fejezet

Miközben Kate a keresztanyja nyomában kilépett az ajtón, gondolatban egyetértett Henry megfogalmazásával: valóban érdekes estének nézhetnek elébe.

De vajon rendben lévő, hogy valaki ilyen izgatottan várja az estét, mint ahogyan ő?

A reggeli ébredéstől kezdve másra sem tudott gondolni, csak Gabriel ígéretére, hogy megcsókolja, fölfedezi a testét és örömet szerez neki. És talán még azt is mondta, hogy… mondta egyáltalán, hogy szeretni akarja? Vajon mit értett ezalatt?

A lány zaklatottsága egyre nőtt, miután kiderült, hogy Gabriel a maga részéről teljesítette a megállapodást. Beckhamet száműzték egy ismeretlen helyre, Effie hírnevét tisztára mosták, és ha Lady Dagobert jól végzi a dolgát, néhány héten belül már férjhez is mehet.

Ezúttal rajta a sor, hogy teljesítse a maga ígéretét, és engedje, hogy Gabriel azt tegyen vele, amit akar.


Henry elment megkeresni a férjét, Kate pedig elindult a szobája felé, miközben kétségbeesetten próbálta összeszedni a gondolatait.

Csodálatosnak tűnt, hogy valaki örömet akar szerezni neki. A gondolatra teste minden porcikája megbizsergett, és addig ismeretlen melegség járta át. Mintha lángra gyúlt volna ereiben a vér, úgy érezte, majd beleőrül. Akaratlanul is mindenütt Gabrielt kereste, és arra gondolt, hogy bármelyik sarokból előléphet.

Óriási önuralmába került, hogy ne sétáljon vissza, és ne időzzön a társalgóban, hátha megjelenik ott a herceg. Vagy ami még annál is rosszabb: odáig süllyedjen, hogy megkérdezze Wicket testvére holléte felől.

Kate-nek már a gondolatra is a hideg futkározott a hátán, ezért még jobban megszaporázta lépteit, és ment tovább a kastély nyugati szárnya felé.

Meg kell engednie azt a csókot, akármilyen lesz is. Megalázkodnia azonban nem szabad azzal, hogy kimutatja, mennyire epekedve várja.

Egész egyszerűen megteszi azt, amit tervezett… és nem szenved csorbát a méltósága. A szíve még hevesebben vert a gondolatra, és felgyorsította lépteit.

Nem kellett volna meglepődnie azon, hogy az egyik sarkon, a képtár mellett egyenesen nekiütközött valakinek.

Nem Gabriel volt az illető. Kate azonnal megérezte, hiszen teste már ráhangolódott a férfi jellegzetes illatára. Ez az ember pedig bűzlött, mint egy beszappanozott disznó.

– Fenség! – Kate alig kapott levegőt, és mélyen meghajolt Gabriel nagybátyja, Ferdinánd herceg előtt. – Kérem, bocsásson meg. Nem néztem a lábam elé.

– Miss Daltry, ha nem tévedek? – nézett rá a herceg kíváncsian, szemhéját hevesen rebegtetve. Szürkés haja égnek állt a fején, az orra hegyén pedig csiptetős okulárét viselt. – Semmi baj, kedvesem. Éppen a festményeket tanulmányoztam, és próbáltam összerakni a Pomeroy család történetét. Tudja, a történelem fontos dolog.

A herceg épp egy hosszú orrú patriarcha képe előtt állt.


– Ő volt az első közülük – magyarázta. – Azt hiszem, ez a fickó építette a kastélyt, még az 1400-as években.

– Mióta élnek itt Pomeroy-leszármazottak? – érdeklődött Kate, és a zavar helyébe kíváncsiság lépett.

– Évszázadok óta – felelte Ferdinánd herceg. – Ma reggel találtam egy érdekes könyvet róluk a könyvtárban. Ez az ág a Tudorok idején halt ki. – Tovább lépett a másik festmény elé. – Látja itt ezt a hölgyet? Ő volt az utolsó Pomeroy. – Egy bájos arcú nő portréja előtt állt, aki egy kislányt tartott az ölében. Magas, keményített csipkegallért viselt, és széke alól egy kiskutya dugta ki az orrát.

– Ő volt az utolsó hercegnő? – kérdezte Kate, és azon tűnődött, vajon a kutyát hogy hívhatták.

– Nem voltak ők hercegnők – javította ki a herceg. – A bárói rangnál magasabbat nem viseltek. De feltételezem, hogy befolyásos bárók lehettek. Az ilyen méretű kastély láttán az ember azt gondolná, hogy segítették a királyt, talán még katonákat is küldtek neki. Akkoriban Anglia nem volt túl békés hely.

– És nem tudja a hölgy nevét?Ferdinánd herceg kis noteszt vett elő, amely tele volt csupa

reszketeg kézírással írt bejegyzéssel. – Eglantine – nézett fel a jegyzeteiből néhány pillanat múlva. – Vagy talán az a gyermek neve volt. Nem, ő volt Lady Eglantine. De várjon csak, a kislány nevét is megtaláltam… Tudom, hogy leírtam ide, valahová…

– Nem lehet, hogy Merry? – kérdezte Kate, és egyik ujjával megérintette a festményen mosolygó kislány arcát.

– De igen! – felelte a herceg, megfordítva kezében a noteszt. – Igen, itt van. Született 1594-ben, és meghalt 1597-ben. Szegényke csak három évet élt.

– A kertben van egy emlékhelye – szólalt meg Kate.– Bizonyára a kápolna kriptájában temették el – felelte

Ferdinánd. – Megnézném, de nem találom a kápolna kulcsát. Az unokaöcsém biztosan eldugta valahová, és Berwick sem tudja, hol van. Tudja, nincs káplánunk. Az udvar vallásos tagjai mind Marburgban maradtak, mi, bűnösök pedig áthajóztunk Angliába.

Kate elfordította tekintetét Merryről és az anyjáról.


– És ki volt Lady Eglantine férje? Ez az úr itt? – mutatott egy büszke tekintetű úriemberre, aki kezét kardján pihentette.

– Botrányos történet, de úgy hírlik, sohasem volt férje – magyarázta Ferdinánd, és kezével végigszántott a haján, amitől az egész újra égnek állt. – Ez az úriember itt a fivére, Lord Pomeroy. Egy párbajban halt meg, és nem hagyott hátra örököst. Neki sem volt soha felesége, és persze Eglantine nem örökölhetett utána semmit. Így a kastély egy távoli unokatestvérre szállt, egy Fitzclarence nevű illetőre, azóta az ő családja lakott itt. A kastély aztán két évvel ezelőtt került a Marburg hercegség tulajdonába.

– Hogy történt?– Fivéremet, Albrecht Warl-Marburg-Baalsfeld nagyherceget

szegről-végről rokonság fűzte a Fitzclarence családhoz II. Frigyes Vilmos porosz király első lánya, Friderika Sarolta yorki hercegné, valamint a másod-unokatestvérem, Karolina braunschweigi hercegnő révén… – hadarta a neveket a herceg, akár a katekizmust –, nos, ebben a kavalkádban Albrecht valahol megörökölte a kastélyt. Az effajta dolgok gyakrabban megtörténnek, mint gondolná.

Mivel Kate sohasem gondolkodott ilyesmin, inkább csöndben maradt.

– A kastéllyal bizonyára senki sem akart vesződni – folytatta Ferdinánd –, és talán az enyészeté lett volna, ha az a gazember Augustus nem száműzi az udvarából rokonsága egy részét. – Kate érzett a hangjában némi mogorvaságot.

– Angliában nagyon kellemes az élet – szólalt meg. – Igaz, sokat esik, de az emberek kedvesek.

– Ezt én is látom – felelte Ferdinánd herceg. – Ne értsen félre, nem akartam senkit megsérteni. Az élet mindenki számára egy talány, és kénytelenek vagyunk elviselni, amit kiró ránk a sors. Én csak szegény Gabrielt sajnálom. Lehet, hogy ránézésre nem látszik, de az a fiú remek ember. Nagyon okos és szorgalmas.

– Igazán? – színlelt meglepődést Kate, miközben maga előtt látta Gabriel büszke tekintetét, arcának vonalát… az ember már ránézésre tudja róla, hogy remek férfi.

– Mindenből a legjobban vizsgázott. Oxfordban csak tátott szájjal nézték. Írt valami tanulmányt is arról, hogyan kell egy


régészeti ásatást tisztességgel elvégezni. Mert tudja, őt ez érdekli. Sokakat egyáltalán nem érdekel semmi.

Ahogy Kate az öreg hercegre pillantott, rájött, hogy nemcsak a régészetről beszél. Bántotta, hogy Augustus szikrányit sem törődik az idősödő herceggel. Gabriel viszont nemcsak a rokonai iránt érzett felelősséget, hanem a történelmi emlékek megmentése iránt is.

– Azt hiszem, a herceg boldog, hogy itt lehet magával – szólalt meg a lány.

– Szívesebben barangolna idegen tájakon, ahol királyok sírjait és eltűnt városokat áshat ki a föld alól – felelte Ferdinánd herceg. – Én azonban már elég öreg vagyok hozzá, hogy tudjam: az élet nem mindig hozza azt, amit elvárunk tőle.

– Ön szívesebben élne Marburgban?– A jelen körülmények között nem – felelte a férfi. – Ahogy a

dolgok ott állnak… Az a sok vallásos fanatikus nem túl kellemes társaság. Folyton csak a Bibliát kell lapozgatniuk. – A herceg halványan elmosolyodott. – De megtanultam mást is az életről: attól még nem lesz valaki jó ember, hogy az egész Bibliát kívülről tudja. És számomra ez a legfontosabb.

Azzal anélkül, hogy még egy szót szólt volna, meghajolt, és elindult abba az irányba, ahonnan Kate jött, magára hagyva a lányt a portrék előtt.

Ő vetett még egy pillantást Eglantine és a lánya, Merry portréjára, majd elindult a szobája felé.

Vajon Gabriel mikor kéri számon rajta azt a csókot? Feltehetően még a menyasszonya érkezése előtt. Ez az egész olyan nevetségesnek tűnt. Egy jegyben járó férfival csókolózni, egyenesen botrányos! Kate-et ez azonban valahogy hidegen hagyta.

Az ereiben ismét felforrt a vér.Elhatározta, hogy vesz egy forró, illatos fürdőt. Annyi év után,

amíg Marianának dolgozott, még mindig egy forró fürdőtől érezte magát leginkább nőnek.

Azután lesz majd egy vitája Rosalie-val. Mert nem akarta többé viselni a mell betéteket. Elege volt már abból, hogy a melle


mereven csúcsosodik előtte, mint valami jéghegy, miközben közszemlére teszi a férfiak elé, akár valami előételt.

Bár leginkább az számított, hogy ki legelteti rajtuk a szemét.Amikor arra gondolt, milyen szemeket meresztett Gabriel

átázott fűzője láttán, miután kimentette a vízből…Kate heves mozdulattal tárta ki szobája ajtaját, és csengetni

akart a cselédlányért. Beviharzott a szobába, a csengőért nyúlt, majd a keze megállt a levegőben.

Nem volt egyedül.

Huszonkilencedik fejezet

A férfi az ablak mellett ült egy széken, kezében könyvet tartott, és a napfény bronzos árnyalatba öltöztette a haját.

– A helyedben nem húznám meg azt a zsinórt – szólalt meg, majd lapozott egyet. A szája szegletében pajkos mosoly bujkált. – Netán meglepődik az a cselédlány.

– Gabriel! – szólalt meg a lány, miközben egész testét forróságjárta át, és furcsa boldogság lett úrrá rajta. – Te meg mit keresel a szobámban?

– Rád várok – felelte a férfi, és ráemelte tekintetét. – Tartozol nekem. Ha netán megfeledkeztél volna róla.

– Igen, rémlik valami – mondta a lány, és eltávolodott a férfitól, a szoba másik vége felé. Olyan kicsinek tűnt a helyiség most, hogy ő is benne volt. – De hol van Freddie? Amikor nem vagyok idebenn, általában az ágyamon alszik.

– Erről inkább Caesart kellene megkérdezned – magyarázta Gabriel. – Az a kutya ugyanolyan morcos, mint a nagynéném, Sophonisba, és ezzel még nem is mondtam sokat.

Kate a szemöldökét ráncolta, és az ágy végébe pillantott. – Mit tettél velük?

– Freddie itt van – felelte Gabriel. – Lusta disznó!


Kate az ablak felé nézett, és meglátta a kutyust a férfi ölében. Állát a herceg combjára fektette, és a szemében valami mérhetetlen nyugalom ült. A lány elnevette magát. – Jó, de akkor hol van Caesar?

– Az öltözőszobádba zártam – felelte Gabriel. – Azt hiszem, az a kis vakarcs valami betörőnek nézett.

– Mert az is vagy – szólalt meg a lány, és kitárta az öltöző ajtaját. – Hát itt az én kiskutyám! Ugye, figyelmeztetni akartál a csúnya betörő bácsi miatt?

– Nem mondom, jól rám ijesztett – folytatta Gabriel.Caesar ekkor már szelídebbnek tűnt. Kicsit morgott a férfira,

de nem ugatott.Kate letérdepelt, és felemelte. – Jó kutyus vagy! – nyugtatta az

állatot. – Tudtad, hogy ez a csúnya herceg nem jöhet be ide, mert esetleg tönkreteszi a jó hírnevemet, és ezt tudatni akartad az egész világgal, igaz?

Caesar egy vakkantással nyugtázta a hallottakat.– Az ember még azt gondolná, kedveled azt a kutyát –

állapította meg a férfi, majd letette kezéből a könyvet.A lány a kutyus selymes feje fölött nézett rá. – El kell hagynod

a szobámat, Gabriel. Ha valaki megtudja, hogy itt vagy…– Igen, tudom – felelte a férfi, és elővett egy fekete csipkét. –

Hoztam magammal egy fátylat. És senki sem veszi észre, hogy együtt mentünk ki.

– Nem megyek veled sehová – jelentette ki a lány. – Szeretnék megfürödni, és pihenni egy kicsit. Jut eszembe, nem érkezett még meg a hercegnőd?

– Már útban van – felelte a férfi. – Néhány óra múlva itt lesz. Wick már mozgósította a személyzetet.

Kate kételkedve nézett rá. – Akkor biztosan… nem izgulsz, hogy találkozhass vele?

– Meghalok az izgalomtól – felelte a férfi. – Ma este táncos mulatság lesz, de te nem tudsz táncolni.

– Azért megpróbálhatom – szegte fel a fejét büszkén a lány.– Előbb táncórákat kell venned. Különben mindenki azonnal

megtudja, hogy nem te vagy Victoria. Még szerencse, hogy Tatyjana hercegnő érkezése mindenkinek eltereli a figyelmét, és


senkinek sem tűnik majd fel, hogy nem vagy ott. Túlságosan el lesznek foglalva vele.

– A te hiányod viszont mindenkinek feltűnik – mutatott rá a lány.

– Majd időnként bemegyek, aztán távozom.– Honnan hová fogsz menni? – kérdezte gyanakodva a lány. –

Én csupán egyetlen csókot ígértem neked, Gabriel. Te pedig úgy fogalmazol, mintha valami nagy eseményre készülnél.

– De hiszen tegnap az életem kockáztatása árán szégyenítettem meg azt a gazembert – magyarázta ártatlan szemmel a herceg. – Ezért joggal várhatom, hogy eltölts velem egy kis időt.

– Mennyi időre gondolsz? – kérdezte a lány. – Valóban veszélyben volt az életed?

Gabriel elé tartotta egyik kezét. Kate még mindig a földön térdepelve, Caesarral az ölében közelebb hajolt, és észrevett egy parányi karcolást a férfi kézfején. – Te jó ég! Ki se merem mondani, mekkora veszélyben lehettél.

– Ne pimaszkodj! – szólt rá a férfi. – Azt hiszem, Freddie-t itt kellene hagynunk. – Egyik ujjával finoman megsimogatta a kutyus fényes bundáját. – Nehogy zavarba jöjjön. – A kis állat hatalmasat sóhajtott. – Wick majd később felküld egy szolgát a kutyákért, hogy vigye le őket sétálni.

– Mondtam már, hogy nem megyek sehová – jelentette ki Kate. – Amint említettem, szeretnék megfürödni.

– Támogatom az ötleted – felelte a férfi. – És bár fájó szívvel, de engedélyezem, hogy egyedül fürödj. Ezt megígérem.

– Én itt szeretnék fürödni – erősködött a lány.– Gyere inkább velem a toronyszobámba – kérte Gabriel. –

Kérlek, Kate! Megmutatom azt az antik tárgyat, amelyben a kisfiú játékait találták.

A lány nemleges válaszra nyitotta száját, de a férfi szemében nem csak a bizonytalanság árnya csillant. Volt még benne valami, amit soha, egyetlen férfi szemében nem látott ezelőtt.

– Tatyjana még nem érkezett meg – folytatta Gabriel. – Még nincs a kastélyban. Kérlek!


A lány tekintete a férfi ajkára siklott, és érezte, hogy elveszett. – És a cselédlányommal mi lesz? – kérdezte tehetetlenül. – Hamarosan idejön, hogy segítsen felöltözni.

– Megkértem Wicket, hogy gondoskodjék róla.– Megkérted? – A lány hirtelen mozdulattal felegyenesedett, a

kutya pedig végighempergett a földön. – Mégis mit mondtál neki?

Gabriel felállt a székből. – Biztosíthatlak, hogy Wick nagyobb veszélyt jelentett rám, mint Beckham. Tombolt a dühtől, amikor közöltem vele, hogy…

– Hihetetlen, hogy elmondtad neki! – kiabálta Kate. – Hát nem látod, mit tettél? Ebben a kastélyban ma estére mindenki számára csak egy szajha leszek!

Gabriel álla megfeszült. – Wick a testvérem. A jobb kezem és a legjobb barátom. Soha, senkinek nem mondja el. Már csak azért sem, mert teljességgel ellenzi a dolgot.

– Igaza van – vágta rá a lány. – Nem mehetek a szobádba! Ha esetleg útközben találkoznék valakivel, már az is felérne egy katasztrófával.

– Nem lát meg senki – felelte a férfi. – A nagynéném ugyanabban a toronyban lakik, és mindenki azt hiszi majd, hogy te vagy ő, hiszen a fátylát viseled.

– Ez túlságosan veszélyes – jelentette ki a lány. – Mi van, ha összefutunk a nagynénéd valamelyik ismerősével? Esetleg Lady Dagoberttel? A grófnő nemrég említette, hogy ő mindenkit ismer. Ráadásul Algie-nak is fel fog tűnni a hiányom.

– Wick már tájékoztatta Lady Wrothe-t és a te állítólagos vőlegényedet, hogy hasi panaszok gyötörnek – felelte a férfi készségesen.

– Te aztán mindenre gondoltál! – förmedt rá dühösen a lány.– Nagyon kérlek, Kate!Az egészben az volt a szomorú, hogy ő nagyon is

ellenállhatatlannak találta ezt a könyörgést. – Ez esetben, talán mégis megnézném a te fürdőteknődet. Egy órára talán látogatásomat tehetném. De nem többre – tette hozzá.

A férfi a kezébe adta a fátylat. – Parancsolj, szerelmem!


– Ne szólíts így! – kérte Kate, miközben megrázta maga előtt a csipkefátylat, amely feketeségbe borította előtte az egész világot. – Nem vagyok a szerelmed. Én csak…

– Mondd el, mi vagy – fogta karon őt a férfi. – Hogy megismételjem korábbi kérdésemet, mi vagy te nekem? Wick ugyanezt kérdezte tőlem, és azzal fenyegetett, hogy hidegre tesz, amikor közöltem vele, hogy szerintem te vagy a legszebb nő a világon, akit valaha is el akartam csábítani. Nem mintha ezt tenném.

– Szinte már azt kívánom, bárcsak megtette volna – felelte Kate. – Biztosra veszem, hogy ez az egész rosszul végződik majd.

– Akkor gondolj inkább erre: mindenki azt hiszi majd, hogy Miss Victoria Daltryval kezdtem ki, és nem veled – magyarázta Gabriel.

– Már így is ezt gondolják – felelte Kate. – Victoria nagyon mérges lesz rám.

– Mert csorbát ejtettél a makulátlan hírnevén?– Victoria még csak nem is élvezhette a flörtöt – merengett

Kate szomorkásán. – Nem beszélve arról, hogy nagyon szerelmes Algie-ba.

– Ezt nehezen tudom elhinni – felelte a férfi. – Tegnap este ő is velünk volt. Elmesélte, hogy mehetett volna Oxfordba, de fölösleges időpocsékolásnak tartotta.

– Nos, igen, ez jellemző Algie-ra – felelte a lány belenyugvó hangon. – Sajnálom.

– Még egy éles kanyar jobbra, és még egy lélekkel sem találkoztunk. Miért sajnálod? Ez az ember állítólag a családom egyik sarja.

A lány legnagyobb rémületére abban a pillanatban egészen közelről ismerős hang ütötte meg a fülét. És a hang éppen énekelt. Algie-é volt, méghozzá meglehetősen tiszta és dallamos. Kate elszörnyedve hallotta, hogy a fiú egy kicsit spicces. Az éneklés hirtelen abbamaradt, bizonyára, amikor meglátta őket.

A lány próbált átlesni a fátylon, de csak homályos alakokat látott, és minden sötét maradt


– Ó, Maria-Therese hercegnő! Bemutatom önnek Lord Dewberry-t és Lord Dimsdale-t! – szólalt meg Gabriel. Kate reszketve meghajolt, és motyogott valamit.

– Megtiszteltetés, hogy megismerhetem – mondta Dewberry.Algie minden bizonnyal éppen a földig meghajolt.– Az ég szerelmére, álljon már egy kicsit hátrébb – szólt rá

Dewberry. – Még a végén orra bukik a meghajlástól.Kate szíve olyan hevesen kalapált, hogy úgy érezte, mindenki

hallja. Ha a fiú felfedezi, hogy itt van, az még hagyján, de ha Lord Dewberry…

– Remélem, jól szolgál az egészsége, fenséges asszonyom! -szólalt meg Algie vidáman.

– A nagynénémet minden bizonnyal megdöbbentette az ön éneklése – sietett a herceg a válasszal, mielőtt még Kate szólni tudott volna. – Borkóstolón jártak, uraim? – Hangjából nagyképű előkelőség csengett.

– Igen, tettünk egy rövid sétát a borospincéknél – felelte Algie. Igen, kétséget kizáróan spicces volt, sőt talán annál is részegebb. – Remek borkollekciójuk van, fenség.

– Megyek, és felkísérem a szobájába a nénikémet – magyarázta Gabriel. – Kérem, bocsássanak meg, uraim!

– Úgy vélem, a fenséges asszony bizonyos mértékben az én nénikém is – szólalt meg Algie. – Megengedi, hogy segítsek, fenséges asszonyom?

Kate Gabrielnek támaszkodott, és megrázta a fejét.– Tudják, a hercegnő nem fogadja el bárki segítségét – mondta

Gabriel, tiszteletet parancsoló hangon, mintha csak egy nagyherceg beszélne belőle.

– Hát, persze, értem! – felelte sietősen a fiú. – Nem akartam tolakodó lenni, fenséges asszonyom.

Kate óriási megkönnyebbüléssel hallotta, hogy a két férfi hangos cipőkopogással elindul a folyosón. Aztán mielőtt még elhaltak volna a hangok, hallotta, hogy Algie fennhangon megjegyzi: – Ez a nő olyan merev, mint egy bot. Valakinek közölnie kellene vele, hogy nem szíveljük az apácákat mifelénk.

Dewberry válaszfélét motyogott, majd Algie még hozzátette:


– Én csak azt akarom mondani, hogy egy szörnyetegre emlékeztet, akitől a gyerekek rosszat álmodnak éjjel.

Kate érezte, hogy a hercegnek rázkódik a keze a nevetéstől.– Hagyd már abba! – förmedt rá fojtott hangon.– Nem bírom – felelte Gabriel, és majd szétpukkadt a

nevetéstől. – Jobb, ha az ember nem ismeri meg közelebbről a rokonságát. Nagyon rossz hatással lehet az önbecsülésre.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Kate. – De mikor érünk már oda?– Már csak egy lépcsőn kell felmenni – felelte a férfi, és

szorosabban fogta a lány könyökét. – Az önértékelés az ember saját magáról alkotott véleménye. És amikor azt hallom, hogy Algernon a családtagjaimat gyalázza, úgy érzem, mintha engem kritizálna.

– Akkor jó – mondta határozottan Kate. – Mert Algie életében először valami hasznos dolgot is tett.

Harmincadik fejezet

A toronyszobáig széles, kanyargós kőlépcsősor vezetett fel. Kate próbált figyelni, nehogy hasra essen a földig érő fátyolban, és igyekezett kiverni fejéből a gondolatot, hogy mekkora őrültséget csinál azzal, hogy végigmegy ezen a lépcsőn.

Gabriel egész biztosan el akarja csábítani. Erre mérget vett volna. De akkor mégis miért engedi, hogy csapdába csalja? Talán ő lesz a második lány, aki meggyalázza az apja emlékét azzal, hogy a házasság előtt teherbe esik?

Nem mintha az apja emlékét még mélyebben meg lehetne gyalázni, gondolta a lány. Amit lehetett, azt elvégezte ő, amíg élt. Kate-nek felkavarodott a gyomra a gondolatra, hogy az apja milyen kicsapongó életet élt.


Megnézi majd Gabriel antik cserépedényét. Aztán engedi, hogy megcsókolja, és ennyi, de semmi több. És ezt is csak azért teszi, mert képtelen volt tagadni: fülig szerelmes ebbe a férfiba.

A herceggel azonban ilyesmi nap mint nap megtörténik. Kate azonban nem akarta még azzal is táplálni a férfi enyhe arroganciáját, hogy ezt a tudtára adja. Így amikor levette magáról a fátylat, olyan közömbös kifejezést erőltetett az arcára, mintha csak természetes lenne, hogy idegen férfiak szobájában jár.

Mintha már számtalanszor előfordult volna vele, hogy egy férfi mohó vággyal veti rá magát, hogy megcsókolja, és az addig közöttük álló akadályt csupán a fátyol jelentené.

Mert Gabriel terveit keresztülhúzza az a hétévnyi kemény kétkezi munka és megaláztatás, amelyen Kate már túljutott. És a lány ebből a találkozóból is sérülés nélkül kerül majd ki.

– Milyen gyönyörű ez a szoba! – kiáltott fel, körbepillantva. A kastély két tornya kívülről zömök, kör alakú hasábnak tűnt, mint egy-egy péksapka. A toronyszoba belseje azonban tágas volt és légies. – És még az ablakokat is beüvegezték! – állapította meg a lány, és elindult, hogy kinézzen rajtuk.

– Ezek már akkor itt voltak, amikor megérkeztünk – felelte Gabriel, és mögé lépett.

– És ez a kilátás! – ámuldozott Kate. A kastély lankás domb tetején állt. Az ablak, amely előtt álltak, a kastély hátsó kertjére nézett, amelyen szépen gondozott gyep tárult a szemük elé, távolabbi oldalát bükkfák sora szegélyezte.

– Innen, fentről olyan egyszerűen tűnik a labirintus – dünnyögte a lány, ujjaival megérintve a hideg ablaküveget. – Pedig Henryvel nem találtunk ki belőle, és a strucc ketrecénél kötöttünk ki.

– Egyszerű, de mégis okosan van kitalálva. Majd egyszer megmutatom, hogy juthatsz el a közepéig. – Gabriel a falnak támaszkodva állt, de nem a labirintust nézte, hanem a lányt. Tekintetével szinte simogatta, és Kate egész hátán reszketés futott le. Eközben testének minden porcikáját forróság járta át.

Nem lenne szabad ilyen szemeket mereszteni rá. A hivatásos csábítók nem így szoktak nézni. És nem tesznek a jövőre utaló


megjegyzéseket sem, vagy olyanokat, amelyek túlmutatnak ennek a szobának a falain.

– Nem maradhatok túl sokáig – közölte a lány, szinte csak önmagának.

– Onnan is tetszeni fog a kilátás – mondta Gabriel, majd kézen fogta, és átvezette a másik ablakhoz. Az ellenkező oldalon lévő ablakok a poros útra néztek, amelyen alig néhány napja Algie-val megérkeztek. Onnan, fentről az út kékesen zöldellő távolba kanyargott, ahol az erdő széle a horizontot érintette.

– Olyan, mint egy mesében – ámuldozott.– Ahol az ember megtalálja álmai hercegét? – kérdezte

tréfálkozva a férfi, de volt a hangjában valami más is.– Azon az úton hamarosan egy hercegnő érkezik – jegyezte

meg Kate. Azzal elfordult, és kicsit tétován járkálni kezdett a szobában, amíg csak oda nem ért egy hatalmas, faragott ágyhoz. Mintha csak megégették volna, hirtelen megfordult, és elindult az ellenkező irányba.

– Nos – fordult a herceghez –, azt hiszem, ideje megejtenünk azt a csókot.

– Még nem – felelte Gabriel.A lány leült egy szépen faragott, bársonnyal kárpitozott székre,

és eligazgatta a szoknyáját. Tekintetét csak ezután emelte fel. Kicsit belefáradt már a játékba, amelyet a férfi játszott vele. Túlságosan kifinomult volt ez neki, és kísértetiesen emlékeztette azokra a körmönfont beszélgetésekre, amelyeket Henry az udvarlóival folytatott.

– Nagyon jó kérdést tettél fel nekem korábban – szólalt meg a lány. – Ki is vagyok én?

Gabriel leült vele szemben, és nem vette le róla a tekintetét.– Az apám, Victor Daltry idősebb lánya vagyok. Apám egy gróf

kisebbik fia volt, és szép vagyont örökölt az anyám hozományából. Miután anyám meghalt, apám birtokát és összes vagyonát a mostohaanyámra, Marianára hagyta, aki tovább adományozta azt a vér szerinti lányának, Victoriának.

– Tehát nem vagy törvénytelen gyerek – állapította meg Gabriel.

– Nem. A szüleim házasok voltak.


– És a nagyapádnak grófi címe volt.– Nekem viszont szinte semmi hozományom nincs – folytatta

a lány. – Mariana hét évvel ezelőtt elküldte a nevelőnőmet és a ház teljes személyzetét. Én pedig megtanultam, hogyan kell lealkudni egy darab kenyér árát és hogyan kell harisnyát foltozni. De polonézt nem tudok táncolni.

A férfi a kezébe fogta a lány kezét, és tenyérrel felfelé fordította: – Sajnálom, Kate.

– Évekkel ezelőtt el kellett volna mennem a házunkból, de az egyet jelentett volna azzal, hogy apám régi szolgálóit Mariana szeszélyeire bízom. Ezért inkább maradtam, mert bár Mariana még a tiszttartót is elküldte, tőlem nem tudott megszabadulni.

Gabriel közelebb húzta a lány tenyerét, és megcsókolta. – Folytasd tovább.

– Nincs már mit mondanom – felelte a lány. – Mostanra úgy döntöttem, hogy elmegyek, ami azt jelenti, hogy Mariana bizonyára minden bérlőnket kidobja majd a birtokról, és földönfutóvá teszi őket. A tavalyi aratás nem volt túl bőséges, ezért nem maradt semmijük.

A herceg bólintott.– Az a lány, aki nemsokára megérkezik… ő egy hercegnő.A herceg számára teljesen természetesnek tűnő eleganciával

felállt a székről, és letérdepelt a lány elé. – Ez így igaz.– Fivéred, Augustus egy idióta, hogy kirakta udvarából a

rokonság felét, neked pedig egy egész kastélyt kell egyedül fenntartanod. Pontosan tudom, mekkora felelősséggel jár mindez.

A férfi egy pillanatra behunyta a szemét, és sötét szempillái sajnálatot tükröztek. Kate szívébe belehasított, hogy sohasem fogja elfelejteni ezt a herceget.

Nem büszke tekintete vagy gyönyörű sötét fürtjei miatt. Inkább azért, ahogy saját rokonaihoz viszonyult, ahogy az állatokkal bánt, vagy a nagynénje jövendőmondójával, sőt még a struccal meg a savanyúságot szerető kutyával is. Meg azért, ahogy ránézett, ahogy nevetett, és ahogy kiszabadította a gaz közül Merry szobrát.


És Kate azt a pillanatot sem felejti el soha, amikor a férfi a széke elé térdepelt. Amikor majd ősz fejjel végiggondolja az életét, amely reményei szerint elégedettséggel tölti el, erre a pillanatra mindig emlékezni fog.

– Ha nem hercegnek születtem volna, akkor a tiéd lehetnék? – szólalt meg Gabriel alig hallható hangon. – Vagy hogy másképp fogalmazzak: ha több száz font vagyonod lenne, Kate, és saját birtokod, akkor megvennél? Csak mert nekem egy olyan nőre van szükségem, akinek minden pénzt megérek. És a bátyám egy ilyen nőt talált nekem Oroszországban.

– Ne kérdezz tőlem ilyesmit – suttogta a lány. – Anyám megvette a pénzén apámat, de ő egyetlen boldog percet sem adott neki. Én sohasem lennék képes férjet venni magamnak.

A herceg újra lehajtotta fejét. – Ez a kérdés nem is lényeges. Ne haragudj, hogy feltettem.

– De akkor miért kérdezted?– Van fogalmad róla, milyen érzés hercegnek lenni? –

Felemelte a fejét, és tekintetében keserűség ült, száját szorosan összezárta. – Semmit sem tehetek úgy, ahogy akarom. És sohasem lehetek az, aki lenni akarok. Még a feleségemet sem én választom ki.

Kate az ajkába harapott.– Sajnálom – suttogta.– Egyszer az életben azt szeretném, ha egy nő olyannak látna,

amilyen vagyok, korona nélkül. Pusztán egy férfinak, mint bárki mást. – A szavak keserűen törtek elő ajkáról.

Kate kezét a férfi arcára téve hallgattatta el. – Pszt! – Gabriel ajka hűvösnek tűnt az övén, és egy röpke pillanatig megálltak itt, egy ártatlan csóknál, amilyet csak gyerekek adnának egymásnak.

De a férfi bőre megbizsergett a lány ujjai alatt, és férfias illata hívogatta, miközben ajka ösztönösen kettévált. Ahogy a lány finoman szétnyitotta az övét is, a férfi karja előrelendült, és szorosan magához vonta. Kate közelebb húzódott, Gabriel pedig még szorosabban magához ölelte. Ajkával határozottan, de annál gyöngédebben simogatta ajkát. Olyan szép volt a csókja, hogy a lány szinte sírni tudott volna, bár a férfi nyelvének mozdulata


nyomán a lába között érzett forróság hamar elfeledtette vele ezt az érzést.

Érthetetlenül mormogott valamit, és karját a férfi nyaka köré fonta.

– Igen – suttogta Gabriel hevesen. – Ezek vagyunk mi, Kate, igaz?

A lány nem válaszolhatott, mert arra várt, hogy újra megcsókolja. – Kérlek! – szólalt meg végül.

A férfi felnevetett, és mély hangjának hallatán Kate úgy érezte, mintha valami erős alkohol hatása alatt állna. – Most az enyém vagy, Kate. Érted?

A lány felemelte a fejét, tekintetük találkozott. – De nem a hercegé, csak egy férfié – suttogta, majd kezével végigszántotta a férfi sűrű, sötét haját, amelyből kicsúszott a szalag, és a földre hullott. – Csak Gabriel vagy, és nem fenség.

– Te pedig csak Kate, az én Kate-em – felelte a férfi. Ajkával finoman súrolta a lány ajkát, úgy, mintha csak két gyerek lennének, akik nem ismerik még a szerelem bonyolult fortélyait. -Nem veszem el a szüzességedet, mert azt neked kell odaadnod, nem nekem elvenni. De figyelmeztetlek, Kate, hogy minden mást elveszek tőled.

Ahogy a lányra nézett, tekintetében pajzánság és vágy csillant. Kate érezte, ahogy akaratlanul is mosolyra görbül a szája. – És honnan tudod – suttogta –, hogy én nem ugyanezt teszem veled?

Gabriel egy pillanatra behunyta szemeit. – Efelől semmi kétségem.

A lány közelebb hajolt, és finoman végigfuttatta nyelvét a férfi erős nyakán. Annak testét remegés járta át, aztán felállt, és az ölébe kapta. Kate azt hitte, az ágyra fekteti, és letépi róla a ruháit.

Ehelyett azonban óvatosan visszatette a bársonnyal bevont székre. – Maradj itt! – parancsolt rá, mintha csak maga a római császár lenne.

– Gabriel – szólt utána a lány, meglepődve saját fátyolos hangja, hallatán. – Nem akarsz újra megcsókolni? – És egy mozdulattal fel is állt a székről, mivel az engedelmesség nem tartozott az erősségei közé, ahogyan ezt Mariana is tapasztalhatta.


– Mennyivel magasabb vagy más nőknél – állapította meg a férfi. Egyik ujjával megérintette Kate orrát, majd lassan végigvezette egészen az álláig. – Szép kis orrocskád van.

– Pont egy ilyen bókra vágytam – jegyezte meg a lány csalódottan.

– Ez most az én estém – felelte a férfi. – Ne aggódj, már mindent előre megterveztem.

Kate csípőre tette a kezét. Egyszerre érezte magát dühösnek, érzékinek és boldognak, mintha az ereiben a vágy és a nevetés bugyborékolna. – Tehát azt gondolod, csak utasítgathatsz majd bármire?

– Nekem időnként le kell majd mennem – magyarázta mosolyogva a férfi. – De tudod, mire gondoltam, Kate?

A lány megrázta a fejét – Gondolom, valami gonosz turpisságra – mormolta.

– Az őrületbe foglak kergetni – folytatta Gabriel kellemesen társalgó hangnemben. – Először csókolgatlak, ingerellek, aztán megízlellek… és elmegyek. Aztán visszajövök, és kezdem az egészet elölről. És aztán megint elölről.

A lánynak tátva maradt a szája. – Igazán? – Kicsit zavarba jött attól, hogy hangjában nyoma sem volt a megbotránkozásnak, inkább némi kíváncsiság csengett ki belőle.

Gabriel távolabb lépett tőle. – Azt mondtad, pihenni szeretnél. Mihez lenne kedved előbb: egy fürdőhöz vagy inkább egy kis alváshoz?

Kate körbepillantott a kör alakú toronyszobában. A szoba egyik felét függönnyel választották le. – Azt akarod, hogy lepihenjek? Itt? – Ennek a férfinak fogalma sincs arról, hogy az ereiben csak úgy lüktet a vér, és testének olyan részein is forróságot érez, amelyre rendszerint nem is gondol. – Nem hiszem, hogy most tudnék pihenni.

– Ezt megértem – felelte a férfi olyan udvariasan, mintha csak egy csésze teát ajánlana fel. – Talán akkor majd később. De nekem sajnos muszáj felöltözködnöm a vacsorához. Foglalj addig helyet. Nem tart majd soká.

Kate értetlenül pislogott. Talán előtte akar levetkőzni? – És hová lett a komornyik?


– A komornyikom ma este Wicknek segít – magyarázta Gabriel, arcán széles mosollyal. – Így kénytelen vagyok egyedül öltözni. – Azzal lassan kibontotta a nyaka köré tekert sálat.

– Akarod, hogy segítsek? – ajánlkozott Kate, akit elbűvölt a férfi inge alól előbukkanó aranyló bőr.

Ő a fejét rázta, és enyhén széttárt lábakkal megállt előtte. A lány tekintetét mágnesként vonzotta a férfi két izmos combja, amelyre ráfeszült a szűk nadrág. Zavarában gyorsan elfordította a fejét.

A herceg könnyed mozdulattal levette felöltőjét, és az ágyra dobta. Csíkos selyemmellény volt rajta, bordó szegéllyel. A mellény szorosan a mellére simult, alatta pedig tökéletesen vasalt, hófehér lenvászon inget viselt, amelyet egy mozdulattal kiszabadított a nadrágból.

Kate úgy nézte, mint akit megbabonáztak, és egyetlen szót sem szólt. Szinte úgy érezte magát, mintha egy cirkuszban lenne, és egy különleges magánszámot látna. Gabrielben volt valami színpadias és drámai, ám mosolytól csillogó tekintete elárulta, hogy az előadás minden pillanatát nagyon élvezi.

– Kellene egy kis segítség a mandzsettagombokhoz – kérte a lányt. Azzal egy könnyed lépéssel már ott is termett, hogy odanyújtsa elé a karját. Kate a hófehér ing fölé hajolt, és szétnyitotta a mandzsettát összetartó parányi rubintgombokat.

Gabriel szótlanul nyújtotta a másikat is. Volt valami furcsán érzéki abban a csuklómozdulatban, amitől az ing feljebb csúszott a férfi karján. – Hogy szerezted ezt a sebhelyet? – érintette meg a felkarján látott heget Kate.

– Egy egyiptomi ásatáson – felelte a férfi. – Két évvel ezelőtt. Megmart egy kígyó, és mivel nem volt ellenszer, csak úgy menekülhettem meg, hogy a marást mélyen kivágtam, és hagytam kivérezni. Szerencsére volt nálam egy éles kés.

– Ez borzalmas – szörnyülködött Kate. – De legalább segített?– Néhány napig beteg voltam, de a méregből csak kevés jutott

a vérembe. – Egy lépést hátralépett, ingujja a könyökéig felcsúszott.


Elképzelte, ahogy Gabriel megvágja saját felkarját, és meg se kottyan neki. – Kate – szólalt meg a férfi. A hangja olyan mélyen zengett, hogy a lány lába beleremegett.

Gabriel most kigombolta a mellény legfelső gombját. A lány tekintete az ujjak finom vonalára siklott. Az első, majd a második gomb következett. Kate érezte, ahogy a szája kiszárad, miközben figyelte, ahogy a gombok egymás után szétnyíltak.

Az ing anyaga egészen vékony volt, átsejlettek alatta a férfi feszes izmai. Gabriel egyetlen szót se szólt, csak lassan gombolkozott.

Amikor az utolsó gombbal is végzett, levette magáról a mellényt, és az ágy felé dobta. Kate a szeme sarkából látta, ahogy a ruhadarab az ágy sarkáról halkan lecsúszik a földre.

Eközben azonban lénye teljes egészében a férfi kezére fókuszált. – Kicsit meleg van idebenn – szólalt meg bűnös szórakozottsággal.

Kate észrevétlenül megrázkódott, hogy némi nyugalmat erőltessen magára. – Attól tartok, nem hoztam magammal legyezőt – felelte.

– Tessék, itt van egy – nyújtott át a férfi egyet a jobbján álló asztalkáról. Szemmel láthatóan drága, cirkalmasan díszített női legyező volt. Kate szíve nagyot dobbant, amikor rájött, hogy ebben a szobában előtte más nő is járt már, és nem ő az első, aki látja a herceget levetkőzni.

Gabriel azonban a fejét rázta. – Nem az a helyzet, amire gondolsz. Az a legyező egy tizenhetedik századi, német nemesasszonyé volt, rajta egy érdekes festménnyel. Bambergben bukkantam rá.

– Hát, persze! – felelte a lány, és óvatosan szétnyitotta a legyezőt. – Gondolom, a hattyú Zeuszt ábrázolja.

– Igen, Léda pedig a jobbján áll, mint egy jól öltözött úriasszony. Pontosan ez adja ennek a képnek az érdekességét.

Kate lengetni kezdte a legyezőt az arca előtt. Ahogy eltakarta vele a száját, valahogy pimasz bátorság szállta meg. – Nem akartad levenni az ingedet?

– Tulajdonképpen – felelte a férfi – előbb a nadrágomat szoktam levenni.


A lány halkan felsóhajtott.– Elsőként a csizmát – folytatta a férfi. Megfordult, lehajolt, és

lehúzta a jobb csizmáját. Kate feljebb emelte a legyezőt, épp csak szemmagasságig. Lekerült a második csizma is, majd a férfi újra szembefordult vele.

– Mi a következő? A nadrág vagy a harisnya? – A férfi szája érzéki mosolyra húzódott, mire Kate torka kiszáradt, és elöntötte az érzés, hogy hatalma van a férfi felett.

– Nos, ha én választhatok – felelte –, akkor legyen a harisnya.Gabriel újra előrehajolt. A lábán megfeszülő izmok láttán a

lány szíve még hevesebben dobogott.Ezután megállt Kate előtt, terpeszben, két kezét csípőre téve. –

Most a nadrágot! – utasította a lány, és szemében ártatlan öröm csillant

Úgy vonta fel szemöldökét, mintha a továbbiakban semmivel sem lehetne felkelteni az érdeklődését. Természetesen tisztában volt a férfitest anatómiájával, ha máshonnan nem, hát Aretino rajzainak zavarba ejtő, mégis ámulatot keltő tanulmányozásából.

Azonban egészen más élmény volt figyelni, ahogy Gabriel ügyes kézmozdulatokkal kigombolja a sliccét a fehér ing takarása alatt. A lány figyelmesen nézte.

– Kívánja, hogy folytassam, hölgyem? – kérdezte a férfi olyan udvarias hangon, mint egy középkori lovag.

– Igen – felelte ő, és megköszörülte a torkát, ám tekintetét bátran a férfira szegezte. – Folytasd!

Gabriel csípőre tette két kezét, és izzó tekintetét a lányéba fúrta. – Én azt szeretném, ha ezt te csinálnád nekem.

Kate kezéből majdnem kiesett a legyező.– De úgy, hogy letérdelnél elém a földre, és lehízelegnéd a

nadrágomat rólam, miközben ott fognál és ízlelnél meg, ahol csak akarsz…

A lány nagyot nyelt. Ezúttal nem egy Aretino-könyvben látott kép jelent meg a fejében, hanem a saját képe, amint a férfi előtt térdepel, és lehúzza róla a nadrágot, ahogy azt abban a pillanatban Gabriel tette. Előrehajolt, és…


A férfi fehér inge az ágyéka előtt sátorszerűen elállt. Kate a homlokát ráncolva gondolt vissza a könyvben látott rajzokra. És akkor eszébe jutott: egészen kicsinek látta őket.

– Úgy látom, mintha valami megragadta volna a figyelmét, hölgyem – szólalt meg a herceg.

– Igen – felelte ő kegyes hangon. – De folytassa csak! – Legyezgette magát.

A fehér ing ekkor felemelkedett, egy pillanatra eltakarta a férfi arcát, aztán a levegőbe repült, és földre hullt.

Kate eltátotta száját a csodálkozástól, de mivel a legyező eltakarta, a férfi nem láthatta. Gabriel férfiassága legalább háromszor olyan nagynak tűnt, mint az Aretino könyvében ábrázolt férfiaké. – Valamivel nagyobbnak látszol, mint amit azokon a rajzokon láttam – suttogta.

– Azok mind olaszok – magyarázta Gabriel csípőre tett kézzel, szemmel láthatóan élvezve a lány elismerő pillantását. – Várj csak, amíg meg nem látod azokat a firenzei szobrokat! Némelyik úgy fest, mintha egy kisfiú lenne.

– Hát… – szólalt meg Kate, és nagy erőfeszítésébe került, hogy feljebb pillantson, ám ezzel csak a férfi további testrészeit vette alaposan szemügyre: feszes hasát, izmos mellkasát és azt a vonalat, amely egyenesen levezet… oda.

– Most pedig fel kell öltöznöm a bálra – jelentette ki Gabriel, és könnyedén megfordult. – Megkértem az egyik komornyikot, hogy készítse ki az esti öltözékemet. Mert ma este táncolunk, mondtam már?

Kate az ajkába harapott, ahogy meglátta a férfi hátsóját, széles vállait és csípőjének vonalát. Még a tompora is izmos volt és erőteljes, nem úgy, mint Algie kerek, puha hátsója, mint amilyennek elképzelte. – Igen – szólalt meg alig hallhatóan.

A férfi ekkor előrehajolt, és a kezébe vette az asztalra készített ruhadarabot.

– Nem mindig viselek alsót – magyarázta csevegő hangon –, de amikor selyemnadrágot veszek, jobb, ha van rajtam. Főleg, ha nagy az esélye, hogy kirajzolódik alatta az ember férfiassága.


Kate úgy bólogatott, mint egy buta kislány, amíg a férfi belebújt az alsónadrágba, majd felhúzta az arany fonallal hímzett harisnyát is.

– Nagyon szép ez a harisnya – bukott ki a lány száján a mondat, majd megköszörülte a torkát.

– Nem mondhatnám, hogy nagyon foglalkoztatna, mit veszek fel – Gabriel ekkor olyan szűk térdnadrágot húzott magára, amely testének minden egyes domborulatát megmutatta. Mindegyiket.

– Ezt nem veheted fel! – kiáltott fel halkan Kate akaratlanul is.– Miért, talán valami kifogásod van ellene? – mosolygott rá a

férfi.– Mindenki látja a… – mutatott a lány a nadrág elejére.Gabriel hanyagul megveregette magát. – Az ott nem tűnik el,

amíg el nem hagyom ezt a szobát. Majd kicsit lassabban megyek végig a lépcsőn, és valami egészen unalmas dologra gondolok.

Belebújt egy bő, fodros nyakú ingbe, amely az előzőnél jóval elegánsabbnak tűnt.

– Kérnék egy nagy szívességet, hölgyem – fordult a lányhoz Gabriel udvarias hangon.

– Mégpedig?– A mandzsettáim.Kate remegő, ügyetlen kézzel fűzte át a két rubintköves

mandzsettagombot az ing gomblyukain. Ha jobban belegondolt, szinte sóvárgó vágyat érzett. Márpedig az ilyesmi nem illik egy fiatal hölgyhöz.

– Tessék, kész is van – mondta fátyolosan remegő hanggal.Gabriel a tükörhöz lépett, és egy pillanat alatt megkötötte

nyaksálát, olyan gyakorlott mozdulatokkal hajtogatva és igazgatva, hogy a lány alig bírta követni.

– Hogy tudod megkötni ilyen ügyesen azt a sálat? – kérdezte a lány, kétségbeesetten keresve valamilyen társalgási témát. Bármilyet. Olyat, ami eltereli a figyelmét arról, hogy szájtátva vágyakozik a férfi után, mint egy éretlen fruska.

– Ez aztán a gordiuszi csomó – felelte Gabriel. – Nem túl szoros, nem túl bonyolult, így könnyen kapok benne levegőt.


– Algie egyszer azt mondta, ő néha négy-öt nyaksálat is tönkretesz – jegyezte meg Kate. – Nem is emlékszem, milyen csomókat próbál kötni magának.

Gabriel fintorogva nézett a lányra. – Algie úgy fest, mint egy hosszú nyakú liba.

Következett a sötétzöld, feketével hímzett selyemmellény, majd végül egy ugyanolyan anyagból készült, szűk és fényes felöltő.

Ezután fekete csatos cipőt húzott a lábára. – Azt hiszem, nem szükséges csizmába bújnom – jegyezte meg bár a lépcső kövén álldogálva ezek a cipők nagyon hidegek.

Azzal visszalépett a tükör elé, és sűrű, fekete haját szorosan hátrakötötte egy szalaggal. – Púder? – tette fel magának a kérdést, majd Kate-hez fordult. – Szükségem van púderre? Elvégre a saját kastélyomban vagyok.

– Az urak közül bizonyára sokan még parókát is viselnek – felelte Kate. A meztelenségből a férfi egyszer csak mesebeli herceggé változott. – A te Tatyjana hercegnőd is elvárja, hogy parókát viselj.

– Utálom a parókát. Rajtad is és magamon is. Jó lesz ez így. A kardom? – kérdezte, és körbepillantott. Miután megtalálta a kardját, felcsatolta a csípője köré, a kabát alatt. – Kesztyű! – kiáltotta, és felvett egy pár kesztyűt az asztalról.

Ezután a lány elé lépett, és mélyen, elegáns mozdulattal meghajolt. – Hölgyem! Azt hiszem, nekem most mennem kell.

Kate vett egy nagy levegőt. Az előtte álló férfi maga volt az elegancia, olyan fenséges, amilyen csak egy kastély tulajdonosa lehet. Ő felállt a székből, és kinyújtotta a kezét.

A férfi az ajkához emelte, és a lány úgy érezte, mintha a csók égetné a kezét. Az ujjai remegni kezdtek, mire a férfi megajándékozta egy olyan mosollyal, amelytől bárkinek megolvadt volna a lelke.

– Amint tudok, visszajövök! – Azzal sarkon fordult, kabátja hátsó része lebegve követte.

Kate mozdulatlanul állt a helyén, és úgy érezte magát, mintha elbűvölték volna. A férfi már majdnem elindult, amikor az utolsó pillanatban visszafordult. – Majdnem elfelejtettem! – kiáltotta. – Adok valamit, amivel a távollétemben lekötheted magad.


Kezébe vett egy kisebb, bársonykötéses könyvet, és a lány felé dobta. Ő ösztönösen elkapta a levegőben.

– Ügyes az én Kate-em! – mosolyodott el a férfi féloldalasan. – Tudod, hogy a legtöbb nő ilyenkor felsikoltana, és a könyv a földre esne?

Ekkor azonban az ajtó már be is zárult mögötte.Kate még egy pillanatig állva maradt, majd a kezében tartott

könyvre pillantott. Ujjait finoman végighúzta a puha bársonykötésen, majd lassan kinyitotta a borítót, és elolvasta a könyv címét.

Vénusz iskolája.

Harmincegyedik fejezet

Gabriel az első lépcsőfordulónál megállt, hogy kicsit lelassítsa a pulzusát. Az ágyékán majd szétrepedt a selyemnadrág, és nem tudott másra gondolni, csak arra, ahogy Kate tátott szájjal mered csupasz testére.

A lány nem ijedt meg tőle. Az a fajta nő volt, akiről minden férfi álmodott, aki nem bújik el a paplan alatt, hogy teljesítse házastársi kötelességét, és úgy lehet mellette megöregedni, hogy közben folyton meglepetést okoz, mindig elbűvöl, újra és újra belé lehet szeretni.

Gabriel megállt, és fejét a falnak támasztotta. A szíve vadul kalapált mellkasában, és erős kísértést érzett, hogy visszaforduljon, becsapja maga mögött az ajtót, és a lányra vesse magát.

Kate azonban nem volt az övé. Mert nem is lehet az. A jéghideg valóság úgy áradt szét lassan az ereiben, ahogyan Dante a pokol jeges esőjét leírta.

Kate nem lehet az övé, mert itt van neki ez az átkozott kastély, amelyet fenn kell tartania. Ez pedig annyit jelentett, hogy neki


most le kellett vonszolnia magát, hogy találkozzék Tatyjaná-val, aki fürdik az orosz rubelben.

Gabrielnek muszáj lesz mosolyognia és elbűvölnie őt a vacsora alatt. Aztán táncolnia kell majd vele. Holnap pedig a bálon az övék lesz a nyitótánc.

Az eljegyzési bál után egy hónappal már házasok lesznek… ha minden jól megy. De miért is ne menne minden jól?

Gabriel nadrágja már cseppet sem szorított. Rápillantott, és kisimított rajta egy apróbb ráncot, majd elindult a lépcsőn lefelé.

Ez az éjszaka azonban még az övé, az utolsó éjszaka.Majd elfogyaszt néhány fogást a vacsorából, aztán valamilyen

ürüggyel visszamegy Kate-hez.Szája ekkor mosolyra húzódott.Tervei voltak a lánnyal.Miután Wick megpillantotta a lépcsőn lejövő herceget, gyorsan

félrevonta egy kisebb szobába, és bezárta maguk mögött az ajtót. – Te meg hol az ördögben voltál? A hercegnő már egy órája megérkezett, és itt kellett volna lenned, hogy üdvözöld – förmedt rá a hercegre. – A nagybátyjának szemmel láthatóan nem tetszett a fogadtatás.

– Sajnálom – felelte Gabriel.– Dimitrij herceg nem szigorú ember, mégis nyilvánvaló

sértésnek vette, hogy nem jelentél meg, te átkozott idióta!– Majd elnézését kérem.Wick összeszűkült szemmel nézett rá. – Nem kérdezed meg,

milyen a jövendőbeli feleséged?Gabriel egy pillanatig gondolkozott a kérdésen, majd megrázta

a fejét.Barátja mormolt valamit az orra alatt, majd így szólt: –

Mellesleg Dimitrij herceg és unokahúga is folyékonyan beszélnek angolul. Csatlakozik majd hozzád még Sophonisba hercegnő, mert Maria-Therese hercegnő ma este a szobájában marad.

– A fenébe, pont Sophonisba lesz ott ma este? – méltatlankodott Gabriel.

– Nos, a szemét olyan vastagon kifestette, hogy nem is fogod észrevenni, hogy ő ül ott az asztalnál – felelte Wick. – Már


odabent van, és brandyt iszogat. – Hangját kissé lehalkította: – De mégis mit az ördögöt műveltél Kate-tel?

– Odafent van a szobámban, és olvas. Csak olvas, semmi több.– Sohasem gondoltam volna, hogy ekkora őrültségre vagy

képes – közölte Wick dühösen. – Ha nem lennél a testvérem, már elmentem volna ebből a házból.

– Nem teszek semmilyen őrültséget – felelte Gabriel, összeszorítva száját. – Az ég szerelmére, Wick, csak nem képzeled, hogy elveszem a szüzességét? Hát olyan embernek ismersz?

– Ne olyan hangosan! Még valaki meghallhat minket – csattant fel a másik. – De akkor mi az ördögnek vitted fel a szobádba?

A herceg szórakozottan felemelte jobb kezét, és felhúzta a kesztyűjét. – Csak olvasni. Már mondtam.

Wick értetlenül meredt rá. – Az ördögbe az egésszel!– Kész, vége – folytatta Gabriel, mintha társalognának. –

Találkoztam a nővel, aki csak nekem való. Találkoztam vele, most pedig… megyek, és találkozom a jövendőbelimmel.

A másik hirtelen mozdulatot tett. – Nem!– Ilyen az élet, Wick – felelte Gabriel, és felhúzta a másik

kesztyűt is. – Nem mindig igazságos. Te már csak tudod. És ha netán megkérdenéd, Kate pontosan tudja, miért kell elvennem Tatyjanát. Ő ugyanis hét éve él a mostohaanyjával, mint egy kisemmizett cselédlány, csak mert nem volt szíve hátrahagyni az apja birtokán maradt bérlőket és szolgákat, nehogy a mostohája kiebrudalja őket.

– Akkor vedd el őt! Hozasd ide a szolgáit és a bérlőit, majd őket is bevesszük a népes siserehadba.

– De hiszen még az oroszlánt sem tudjuk miből etetni – ellenkezett Gabriel, és megigazította a kardját. – Ne bánj úgy velem, mint egy szerelmes fruskával, Wick. Nekem olyan nőt kell elvennem, akinek rengeteg pénze van, és pontosan ezt fogom tenni.

– Megleszünk majd valahogy – győzködte a másik. – Ne tedd meg!


– Akkor mégis miből fogom mindezt fenntartani? Ki veszi majd meg Sophonisba brandyjét, az oroszlán marhahúsát, a gyertyákat meg a szenet, amely a téli tüzelőhöz kell?

– Majd a bérlők földjéből… – szólalt meg Wick.Gabriel a fejét rázta. – Órákig tanulmányoztam a birtok

könyvelését. A földek idővel majd tudnak hasznot termelni. De régóta elhanyagolták őket. A házakat nem tartották karban, mindenhol beáznak, sőt a falu temploma tavaly összedőlt. Úgy hallottam, a faluban a gyerekeknek nem jut elég ennivaló. Ráadásul, ha felbontom ezt az eljegyzést, még bánatpénzt is fizetnem kell. Rengeteg pénzre van szükségem.

Wick erre csak nagyot sóhajtott, nem szólt semmit.– Kate-et majd idővel elfelejtem – folytatta a herceg, és

egyenesen a másik szemébe nézett, amikor ezt kimondta.Pedig sohasem fogja elfelejteni.Wick ezt pontosan látta és tudta. – Nem tudom, mondtam-e

már, hogy megtisztelő érzés, hogy a testvéred lehetek.Gabriel szája mosolyra húzódott. – Ez kölcsönös.Alig lépett be a herceg a szalonba, amikor Wick az ajtóban

öblös hangon bejelentette: – Őfensége, Tatyjana hercegnő, és őfensége, Dimitrij herceg!

Gabriel kihúzta magát, és arcát jövendőbeli felesége felé fordította.

Tatyjana az ajtóban állt. Csodálatos, tavaszi virágmintákkal hímzett krémfehér selyemruhát viselt. Hatalmas, álmatag szemei voltak és tökéletes, rózsás ajkai. Olyan volt, mint az édes eper és tejszínhab egyvelege, a bőre makulátlanul fehér, sötét fürtjei fényesek.

Gabriel közelebb lépett, és mélyen meghajolt. A hercegnő udvariasan pukedlizett, mintha csak a francia udvar előkelő tagja lenne. A herceg megcsókolta a kezét, a lány pedig kicsit szégyenlősen, de annál szebben rámosolygott.

Ő pedig abban a pillanatban azon sem csodálkozott volna, ha az égből egy mennydörgő hang megszólal: Ez a te menyasszonyod!

Tatyjana rendkívül kívánatos nő volt. Visszafogott ruhájának mély dekoltázsa egyértelműen megmutatta nőiességét. Neki nem


volt szüksége ruha alatt viselt betétekre. Egyszerre képviselte azt, ami Kate-ből hiányzott: kívánatos volt, hajadon és rendkívül gazdag.

Gabriel titkon azt remélte, képes lesz majd gyűlölni őt, de ezt a lányt nem lehetett gyűlölni. Elég volt egyetlen pillantást vetni rá, és egyértelműen látszott, rendkívül kedves teremtés. Ő aztán nem fog vele kényeskedve kiabálni, mert nem az a fajta lány volt.

A hercegnő nagybátyja, Dimitrij széles mosollyal hintázott előre és hátra a két talpán. – Én már jártam ebben a kastélyban – magyarázta erős akcentussal. – Még gyerekkoromban, amikor Lord Fitzclarence élt itt. Mondtam is a fivéremnek, hogy ezért a kastélyért érdemes Angliába látogatni.

Ez az átkozott kastély, gondolta Gabriel, bár közben mosolyogva meghajolt.

– Azt gondoltam, ma délután is találkozhatunk – folytatta Dimitrij sokatmondó pillantást vetve Gabrielre.

– Kérem, bocsásson meg nekem – felelte a herceg –, nem értesítettek az érkezésükről.

– Ez a kislány itt az apja büszkesége – közölte Dimitrij az unokahúgáról.

Tatyjana szája enyhe mosolyra húzódott, és elpirult zavarában.Gabriel újra meghajolt, és biztató mosolyt vetett rá.– Rajtam a sor, hogy bemutatkozzak – folytatta Dimitrij. –

Kubán hercegségből jövünk, fenség. Bár nem hiszem, hogy hallott róla.

– Valóban nem – felelte Gabriel –, de…Dimitrij a szavába vágott. – Az apám telepítette le a kozákokat

az Azovi-tenger mellett. Úgyhogy még viszonylag új hercegség vagyunk.

Gabriel tisztelettudóan bólogatott. Wick a válla felett mutatta, hogy megkezdhetik a vonulást az étkező felé.

– Én úgy értesültem – magyarázta Dimitrij –, hogy a lány apja nem akarja mindenáron erőltetni ezt a házasságot. Ha Tatyjanának tetszik, akkor marad. Ha viszont nem, akkor hozománnyal együtt távozunk, de nem óhajtjuk felbontott eljegyzésnek tekinteni az egészet. – A mosoly mögül elővillantak


fogai, és Gabriel egy pillanatra meglátta benne a kemény kozák harcost.

A herceg újra csak meghajolt. Hál' istennek abban a pillanatban Wick megérintette a vállát, mire Gabriel megfordult, és a karját tartotta Tatyjanának. – Bekísérhetem önt az ebédlőbe, fenség?

A lány rámosolygott, és Gabriel észrevette, hogy bár félszegnek tűnik, a valóságban egyáltalán nem az. Egy napon majd érett és kétségkívül talpraesett nő válik belőle. Egyszóval: tökéletes hercegnő lesz.

Dimitrij herceg lemaradt mögöttük Gabriel nénikéjével, Sophonisba hercegnővel a karján, miközben valamennyien beléptek az ebédlőbe, a csupa ékkővel, selyemmel és bársonnyal díszített vendégsereg kíséretében. A hölgyek gyönyörűek voltak a habkönnyű selymekben és fodrokban. A férfiak tökéletesen öltözöttek és szépen fésültek, ahogy az egy jól ápolt arisztokratától elvárható.

Ám az egyetlen ember, akit Gabriel látni akart, az egyetlen, akivel az idejét el akarta tölteni, odafent várta a szobában, egyszerű ruhában, rózsaszínű parókában, és két darab viaszbetéttel a mellén.

Dimitrij herceg hamarosan már vitába is keveredett Lady Dagoberttel arról, hogy a portugál udvarnak vajon Rio de Janeiró-ban kell-e maradnia, vagy egy napon térjenek-e vissza Portugáliába, így Gabriel Tatyjanával volt kénytelen társalogni.

Csakhogy a nagynénje, Sophonisba túl koros volt már ahhoz, hogy ismerje az asztal körüli társalgás szabályait, így az asztalon átkiabálva kérdések özönét zúdította a lányra. Sophonisba bármilyen mércével mérve is egy goromba hárpia volt. Gabriel fivére, Augustus gyűlölte őt, és ugyanolyan elégedetten küldte útjára, mint az oroszlánt.

– Ön a legifjabb a négy testvér közül? – érdeklődött az asszony, miközben elhordták az első fogás maradékát. Kis szünetet tartott, majd a parókája alatt megvakargatta a fejét. – Tudja, mi nyolcan voltunk. A gyerekszobában mindig óriási volt a felfordulás.


Tatyjana mosolyogva dünnyögött valami válaszfélét. Szemmel láthatóan kedves teremtés volt, és nem mutatott megdöbbenést a herceg nagynénjének közvetlen stílusa miatt.

– Maga nagyon csinos – folytatta Sophonisba, és a kezében lévő csirkecombot úgy lobogtatta, mintha sohasem hallott volna a villáról. – Te meg mit bámulsz? – förmedt rá Gabrielre. – Ha Margit királynőnek elég jó így, akkor nekem is.

Tatyjana elnevette magát.– La Regina Margherita mangia il pollo con le dita – mondta

olaszul Sophonisba. – Ezt le tudja fordítani, leányom?– Nem vagyok túl jó olaszból – felelte a hercegnő –, de talán

azt jelenti, hogy Margit királynő kézzel eszi a csirkét?– Okos lány maga! – ámult el az asszony. – Hány nyelvet

beszél?– A testvéreivel együtt Svájcba küldték tanulni – szólt közbe

Dimitrij a kérdés hallatán. – Tatyjana az egyik legokosabb mind közül, legalább öt nyelven ért, igaz, kis gombóckám?

– De bácsikám! – pironkodott a lány.– Tudják, nem lenne szabad gombócnak szólítanom – felelte

Dimitrij, arcán olyan széles mosollyal, hogy Gabriel valamennyi hiányzó fogának helyét láthatta. – Pedig ő volt a legaranyosabb kis gombóc, akit valaha ismertem. Mi, oroszok imádjuk a gombócot, jobban, mint a pénzt.

Tatyjana a szemét forgatta.– Tudja, én sohasem mentem férjhez – vakkantotta

Sophonisba.Oldalba bökte Gabrielt, aki erre összerezzent. A gondolatai

újra csak Kate felé kalandoztak. – Ennek az ifjúnak volt egy csirkefogó apja, aki sohasem egyezett bele, ha megkérték a kezem. Pedig bárkit megkaphattam volna! – Tekintetét szigorúan végigjártatta az asztalnál ülőkön, mintha csak azt várná, hogy valaki ellentmondjon neki.

Igazság szerint Sophonisba jegyben járt egy német hercegecskével, ám miután megérkezett a herceg udvarába, és néhány napot ott töltött, a férfi megszökött. Őt megalázó módon hazaküldték, a nagyherceg pedig soha többé nem intézett neki vőlegényt.


– A fenséges asszony – fordult Gabriel Tatyjanához – egykoron ünnepelt szépség volt.

– Még mindig az vagyok – csattant fel Sophonisba. – Egy nő nem csak fiatalon lehet szép.

Tatyjana engedelmesen bólogatott. – Nagyanyám mesélte, hogy az ő korában a legszebb hölgyeket olyan vastagon bevonták púderrel, hogy nem is lehetett látni, milyen az alatta elrejtett nő.

Itt egy pillanatnyi csönd támadt. Sophonisba arca csupa púder volt, rajta négy-öt szépségpöttyel, amelyből az egyik kicsit lejjebb csúszott az arcán.

A lány zavarában csak némán meredt rá, és mélyen elpirult. – Persze, ez önre egyáltalán nem vonatkozik, fenséges asszonyom – mentegetőzött.

– Én még nem éltem, amikor az ön nagymamája fiatal volt -füllentette Sophonisba, bár lehetett már vagy hetvenöt éves. -Nem ismerem az akkori szokásokat.

Fejét elfordítva Dimitrij felé vakkantott valamit: – Micsoda nonszensz, amit maga a portugálokról állít!

– Kérem, bocsásson meg – hallatszott egy halk kérés Gabriel jobbján.

– A nénikém nem sértődött meg – felelte a férfi Tatyjanára mosolyogva. Milyen fiatal, gondolta.

– Előfordul, hogy akaratlanul is valami rosszat mondok – suttogta a lány.

– Herceg! – szakította félbe nénikéje ezt az elbűvölő, bár kissé unalmas vallomást. – Hogy finoman fogalmazzak, majd szétrobban a hólyagom.

Gabriel talpra állt. – Ha megbocsátanak – szólt az asztal körül ülőkhöz –, a nagyságos hercegnő rosszul érzi magát, így visszakísérem a szobájába.

– Ez nem rosszullét, csak az öregség – magyarázta Sophonisba, botját Wick felé suhogtatva. A férfi azonnal ott termett, kihúzta alóla a széket, és talpra segítette.

– Maga a legjobb mind közül – jegyezte meg Sophonisba, ahogy mindig. Megcsipkedte Wick arcát, majd diadalmas pillantással körbepillantott. – Bár nem törvényes házasságból született, de ízig-vérig herceg, mint a fivére.


Lady Dagobert arca lila lett a felháborodástól ennyi illetlenség hallatán, de Dimitrij hercegen látszott, hogy elnyomott egy mosolyt.

Mialatt Wick segített Sophonisbának eligazgatni a szoknyáját, és a kezébe adta botját, Gabriel odahajolt Tatyjanához. – Látja, ön nem tud olyat mondani nekem, amitől zavarba jönnék – jegyezte meg halkan.

A lány felpillantott, és az arcán két gödröcske jelent meg. Remek hercegnő lesz belőle, hiszen még Sophonisba jelenléte sem rendítette meg, és ráadásul sok nyelven beszél.

Tökéletes volt.Gabriel nénikéje a kastélytorony alsó szintjén lakott. Jó húsz

percükbe telt, amíg elérték a szobáját, miközben az asszony folyton megállt, hogy a bokáját dörzsölgesse, és panaszkodjék a nedves, hideg kövek miatt, vagy épp azért, ahogy Gabriel a karját fogta, mert szerinte túlságosan szorította.

Amint bezárta az ajtót az asszony mögött, Gabriel rohanva elindult felfelé a lépcsőn.

Legalább két órája nem ment vissza. Ennyi idő alatt Kate többször is áttanulmányozhatta Aretino könyvében a rajzokat.

Harminckettedik fejezet

A lány ezalatt a herceg szobájában kinyitotta a pikáns kis kötetet, és elég volt egyetlen pillantás vetnie a képekre, hogy megállapítsa: Aretino rajzain a férfiak valóban kisebbnek tűntek azon a bizonyos helyen, majd gyorsan vissza is csukta a könyvet. Semmi kedve nem volt rajzokat tanulmányozni ágyakon összegabalyodott férfiakról és nőkről. Vagy akár székeken vagy bárhol másutt.

Ehelyett Gabriel testét képzelte maga elé, amely élő és valóságos volt, más pedig nem tudta felkelteni az érdeklődését.


Miután letette kezéből a könyvet, odasétált az ablak előtt álló asztalhoz. Gabriel nem mutatta meg neki azt az ókori agyagedényt, amelyről beszélt, de a lány úgy vélte, bizonyára az a gondosan egymás mellé rakosgatott kődarab lehet az asztalon. A darabkák mellett egy kisebb noteszlapon gyönyörű kézírással írt, az edényről szóló jegyzetek hevertek.

Ám az asztalon volt még más is. Egy második legyező azon kívül, amelyet a férfi Kate kezébe adott. Ez a darab még régebbinek tűnt, a papír már kezdett foszladozni rajta.

Az asztalon hevert még egy könyv is, A legfurcsább kalandok, melyek valaha megestek, régen és ma címmel. Kate talált még egy kupac alaktalan rézérmét, szemmel láthatóan antik darabok voltak. Látott egy táblázatot is, amely a hét égitest mozgását írta le, és egy kisebb üvegcsét rajta felirattal: „Diacatholicon Aureum". Kíváncsian a kezébe vette, kihúzta a dugóját, beleszagolt, de nem tudta megmondani, hogy mi az.

Végül a kezébe vett egy rongyosra olvasott „Görög antikvitások" című újságot, majd visszaült a bársonnyal bevont székre, és olvasni kezdte. Húsz perccel később, miután kimerítő tanulmányt olvasott el az ókori Róma antik épületeiről, az ágyhoz ment.

Elhatározta, hogy amint meghallja Gabriel lépteit a márványkövön, azonnal felébred. Majd gyorsan kiugrik az ágyból, és akkor egyáltalán nem úgy látszik majd, mintha odavárná a férfit.

Amikor Gabriel kinyitotta a szobája ajtaját, a lányt az ágy közepén találta, összegömbölyödve aludt, mint egy kiscica. A parókája félrecsúszott, és arcát eltakarta néhány világos hajtincse. A cipőjét levette, de azon kívül teljesen fel volt öltözve.

Gyönyörű volt, ahogy aludt. Az ő bőre olyan volt, mint a méz, Tatyjanáé pedig hófehér. Az orosz lány kerek arcán gödröcskék voltak, Kate kiszögellő arccsontján szorosan feszült a bőr. Tatyjana ajkai puha, rózsaszínű párnácskák, Kate pedig a száját most összeszorította, alsóajka rubintvörös színben égett, mintha csak beleharapott volna.

Gabrielnek elég volt egy pillantás, és máris feszesebbnek érezte magán a nadrágot. Csalódottan felhördült, és elfordult.


Egyetlen éjszakája volt csupán, ez a mostani.Halkan odalépett a szoba elfüggönyözött részéhez, kinyitott

egy fából készült, derékmagasságban álló ajtót, és meghúzott egy csengőt, amely a konyhában kongatott.

Néhány pillanat múlva hallotta, ahogy a lift hangosan gördül felfelé. Gabriel megvárta, amíg felér, aztán levett róla egy vödör forró vizet, és belezúdította a fürdőkádjába, elengedte a kötelet, és visszaküldte a lifttel az üres vödröt a konyhába.

A következő vödörrel kis híján lelocsolta magát, de rájött, hogy nem vizezheti össze magát, hiszen vissza kell mennie a vacsorára, vagy ha arra nem is, a táncra biztosan.

Gabriel azzal a kifinomultsággal, amellyel a feladatait végezte, gyorsan levett magáról minden ruhát, és szépen, gondosan egy székre rakosgatta őket. Egyedül az alsóját hagyta magán, mert ezúttal Kate-en volt a sor, hogy meztelenre vetkőzzön.

Néhány pillanattal később elégedetten pillantott körbe a fürdőben. Mindenhol gyertyákat gyújtott, és a fürdőkád mellé egy pohár bort helyezett el úgy, hogy a kádból könnyen elérhető legyen.

Karján fürdőlepedővel tért vissza az ágyhoz, és óvatosan leült Kate mellé. A lány arca teljesen kisimult, ajka néma mosolyra húzódott, mintha csak minden eltűnt volna, ami korábban aggasztotta, és csupa boldog álmot látna.

Gabriel kihúzott a hajából egy csatot. A lány nem mozdult. Ekkor kihúzott egy másodikat, majd egy harmadikat is, egészen addig, amíg minden látható hajcsat ki nem került a lány hajából. Ekkor finoman megpróbálta lehúzni a parókát, de az nem mozdult.

Kate szempillái megrebbentek, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha felébredne, de csak átfordult a másik oldalára, és háttal a férfinak folytatta az alvást.

Pedig Kate igazából csak mímelte az alvást és az egyenletes légzést, miközben lázasan tűnődött azon, mit tegyen. Amikor egy pillanatra megrebbent a szemhéja, maga előtt látta a férfi fölé hajoló csupasz mellkasát.

Mérhetetlen vágyat érzett, hogy kinyissa a szemét, és két karját a férfi nyaka köré fonja. Aztán magára húzza ezt a gyönyörű


férfitestet, és kezével végigsimítsa a mellkasát és a hátát. Testét égető sóvárgás járta át, amely végtagjait is lángba borította.

Elméjének józanabb része mintha megdermedt volna, ezért behunyt szemmel igyekezett meggyőzni Gabrielt arról, hogy még mindig alszik. Miközben nagyon félt.

A férfi olyan gyöngéden húzogatta ki hajából a csatokat, mintha attól tartana, hogy felébreszti.

És olyan gyönyörű volt, ahogy szinte teljesen csupaszon ült az ágy szélén, a gyertyák aranyló fényében.

Túl sok volt ez így mindenből. Kate-be hirtelen beléhasított, mitől fél a leginkább: attól, hogy a herceg nélkül nem lesz már sohasem boldog az élete. Hogy ő jelent neki mindent, és nélküle akár vissza is térhet Marianához, és egész életében védelmezheti azokat a szerencsétlen bérlőket.

– Kate – mormolta halkan Gabriel, és a lány akkor jött csak rá, hogy a nyakán érzi a leheletét, miközben a haját félresimítja, és a fülébe suttog: – Ideje, hogy megfürödj. Készítettem egy kád forró vizet.

– Ó… helló – szólalt meg kábán a lány, de nem fordult felé. Gabriel közben levette róla a parókát, és az egyik kezével simogatni kezdte a haját. Olyan gyöngéd volt a mozdulata, hogy Kate egy pillanatig csak élvezte behunyt szemmel, ahogy az ujjak érzéki gyöngédséggel cirógatják.

Aztán hirtelen rádöbbent, hogy mi történik, és meg akarta állítani, de már késő volt. Gabriel fürge ujjai már ügyesen kigombolták Kate ruhájának hátsó részét. A lány felült az ágyon, magára szorítva a fűzőjét.

– Gabriel! – szólalt meg figyelmeztető hangon, és szemét összehúzva nézett rá.

– Azt ígérted, bárhol megcsókolhatlak – mondta a férfi, és egyik ujját a fűzőbe akasztva, finoman megrántotta.

– Nem emlékszem, hogy ilyesmit mondtam volna! És miért nincs rajtad ruha?

– Az alsót magamon hagytam – felelte a férfi, majd hanyagul hozzátette: – Csak sajnos nem takar egészen.

A lány lejjebb engedte tekintetét, és látta, hogy valóban, az alsónadrág derekánál előmered a férfi testrésze.


– Nem lenne szabad! – tiltakozott, ám Gabriel abban a pillanatban elnémította egy csókkal. Habár a lány tovább próbált beszélni, szavait elnyomta a férfi gyöngéd csókja, ahogy nyelvével finoman cirógatni kezdte ajkait.

– Egész éjjel tudnálak így csókolni – suttogta.Kate azzal nyugtatta magát, hogy a csókba beleegyezett. Persze

arról nem volt szó, hogy a férfi közben meztelen… De legalább az alsót magán hagyta. Még ha az nem is takarta el mindenhol.

Érezte, ahogy akaratereje egyre fogy, és két karját a férfi nyaka köré fonta. Gabriel azonnal válaszolt, mohón rávetette magát kettényílt ajkára, és szorosan csupasz mellkasához húzta. A lány szinte beleolvadt, olyan erőteljes érzés járta át, hogy testének minden porcikája beleremegett. A férfi addig csókolta, amíg ereiben vad forróságot nem érzett, és a vágy égetni nem kezdte belsejét.

– Gabriel, én… – suttogta.– Csitt, kicsi Kate-em! – bontakozott ki a férfi a karjaiból. –

Most leveszem a ruhád. – Azzal meg sem várta a választ, csak lassan elkezdte lehúzni a lányról a ruhát, előbb a mellkasáról, aztán a fűzőről és a viaszbetétekről, amíg le nem ért egészen a derekáig.

– A karom – suttogta a lány levegőért kapkodva. – Nem tudok mozogni!

– Előbb a csók jön – felelte a férfi, és hangjának hallatán még nagyobb lánggal lobbant fel benne a tűz. Rekedtes volt, mintha alig uralkodna magán. De a lány karját nem szabadította ki a ruha alól.

Kate figyelte, ahogy a férfi szakavatott kézzel kioldja rajta a fűzőt, és szélesre tárja. A viaszbetétek a földre hullottak, és két melle büszkén meredt elő a fűző alól, és úgy simult a férfi kezébe, mint két érett gyümölcs.

Gabriel egy pillanatra mozdulatlanná vált, aztán szorosan rásimította a lány mellére a hajszálvékony, áttetsző selyem alsóinget.

– Uramisten! – tört elő a férfiból egy halk kiáltás. – Soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörűt.


Kate szóra nyitotta száját, de nem jött ki rajta hang, mert Gabriel közben lassan végighúzta hüvelykujját az egyik mellbimbóján. Az addig lábaiban izzó parázs most újra lángra gyúlt. A lány ajkáról elfojtott kiáltás tört elő.

– Meg kell ízleljelek. – Gabriel egyetlen gyors mozdulattal szétrántotta a lány selyemingét. A selyem lágyan nyílt ketté, mint egy érett őszibarack.

– Gabriel! – kiáltott rá a lány, de tudta, hogy a férfi meg se hallja. Szinte izzó tekintettel nézte a mellét.

Gabriel kezében egyáltalán nem tűntek kicsinek. Nem volt szükségük semmiféle betétre, amely felemelte őket. A buja, kemény, gömbölyű mellek mérete éppen megfelelő volt.

A férfi előrehajtotta fejét, és Kate érezte, ahogy ajkával megérinti az egyik mellét. Látott már ilyesmit Aretino rajzain: a férfiak úgy szopogatták a nők mellbimbóját, mintha kisbabák lennének. Kate akkor csak az orrát ráncolva lapozott, mert úgy gondolta, ez csak valami olasz perverzió lehet.

Gabriel ajkának érintése azonban olyan gyönyörrel töltötte el, amely semmihez sem volt fogható. Kate alig kapott levegőt, torkából halk kiáltás tört elő. A férfi erre még erősebben szívta, miközben a másik bimbót finoman dörzsölgette hüvelykujjával. A lány teljesen elvesztette önuralmát, teste ívben megfeszült, és hangos nyögés tört fel ajkáról.

– Tudtam – suttogta a férfi rekedt hangon. A fejét épp csak addig emelte fel, hogy a lány megpillantsa a szemében izzó őrült gyönyört. – Én… – Ám a hangok elhaltak, miután figyelmét a lány másik mellére terelte. Kate pedig képtelen volt megszólalni, nem volt ereje máshoz, csak ziháló lélegzettel vonaglott a férfi alatt.

Amikor újra felemelte a fejét, a lány egész teste lüktetett, lábában erősen áramlott a vér.

– Gabriel – suttogta.A férfi ekkor újra a szájára tapasztotta száját, és hevesen

csókolni kezdte, miközben a lány egész testével nekifeszülve elvesztette fejét a testében lángoló vágytól.

Amikor egy pillanatra kibontakozott, tisztában volt vele, hogy minden akaratát elengedte, mintha énjének gyakorlatias oldala soha nem is létezett volna. – Kérlek, hadd mozduljak meg –


könyörgött fátyolos hangon, tekintete a férfi mellkasára vándorolt… amelyet egészen addig nem tudott megérinteni, mert két karja még mindig ruhaujjának foglya volt.

Gabriel egyetlen szó nélkül elhúzódott, de Kate látta, hogy neki is nehezére esik a lélegzés.

A lány egyetlen gyors mozdulattal oldalra fordult, letette a lábát a padlóra, és felállt. Két karját kibújtatta a ruha ujjából, és egy pillanatra megállt, hagyta, hogy a férfi legeltesse rajta forró tekintetét.

– Akkor most lássuk, ehhez mit szólsz! – szólalt meg a lány, és a szemében halvány mosoly bujkált.

Gabriel tekintete elkerekedett, amikor Kate lassan, egészen lassan engedte a ruhát a földre hullani. A férfi korábban szétnyitotta alsóingét, de a lány nem vette le, hanem leengedte vállain, és a puha selymet lassan végighúzta két mellbimbóján, amelyeket az előbb még a férfi ingerelt a szájával.

Gabriel olyan mozdulatot tett, mintha ő is le akarna szállni az ágyról, de a lány a tekintetével megállította.

– Te is teljesen levetkőztél – figyelmeztette Kate, és egyik kezével óvatosan végigsimította jobb mellét, kezét a deréknál csüngő selyemingnél megállítva.

– Kate! – szólalt meg a férfi rekedt hangon.A lány elrúgott az útjából egy földön heverő ruhadarabot, majd

a férfinak hátat fordítva sikkesen az asztalhoz sétált. – Úgy érzem, kicsit melege van, fenség. Talán jól jön egy legyező önnek.

Kezébe vette a legyezőt, amelyet a férfi néhány órával korábban adott neki, és visszasétált az ágyhoz. – Én mindig ezt használom, amikor túl melegem van – búgta, majd szétnyitotta a legyezőt, és legyezgetni kezdte az arcát vele. Aztán lejjebb vándorolt, a mellei fölé. Majd még lejjebb, a derekán csüngő selyeming felé.

– Nem is tudom, hogy mi az oka – folytatta –, de ebben a pillanatban olyan forrónak érzem magam

– Kate – nyögött fel Gabriel fojtott hangon –, te nem vagy már szűz. Mondd, hogy nem vagy az.

A lány arcáról eltűnt a mosoly, és kiejtette kezéből a legyezőt.


Gabriel azon nyomban leugrott az ágyról, és mint egy megszállott, a karjába kapta a lányt. – Nem úgy értettem.

Kate mondani próbált valamit, de amikor magán érezte a férfi testét, újra elszállt belőle minden józanság, és a helyébe megzabolázhatatlan vágy lépett. A férfi teste keményen, követelően feszült az övének, olyan félreérthetetlen férfias üzenetet küldve, amelytől a lánynak elgyengültek a térdei.

– Még szűz vagy, tudom, és ezt tiszteletben is tartom – suttogta Gabriel a lány hajába. – Sohasem gondolnék mást, édesem. Csak feltört belőlem egy óhaj, hogy bárcsak másképp hozná a sors.

A lány szorosan hozzábújt, és érezte, ahogy a férfi szíve vadul dobog. – Vagyis azt kívánod, bárcsak olyan kis cafka lennék, amilyennek érzem magam – suttogta. Gyomrát szorongatta az izgatottság. Fejét felemelve a férfi szemébe nézett. – Ma este csak egy férfi vagy, emlékszel?

– Nem tudom, hogy egyáltalán túlélem-e ezt az éjszakát – felelte szaggatottan Gabriel.

A lány ajka mosolyra fordult, és kibontakozott a férfi karjaiból. – Még nem fejeztem be a vetkőzést. Vagy talán el akarsz tűnni, mielőtt megtenném?

– Nem – vágta rá a férfi fulladozva.Az a szegény alsóingecske még mindig a lány csípőjén

csüngött. Kate kicsit megrázta magát, és lecsúsztatta az ingecskét a lábán, felfedve legtitkosabb testrészének pezsgőszínű szőrzetét.

Aztán felemelte két karját, és kihúzta hajából az utolsó két csatot. A fényes hajzuhatag sűrű fürtökben omlott le a vállára. Kate kezével végigszántotta a haját, megrázta a fejét, hogy minden tincse kiszabaduljon, miközben élvezte, ahogy a melle szabadon mered az égnek.

– Annyira gyönyörű vagy! – nyögött fel Gabriel alig hallható hangon.

– Azt hiszem, itt az ideje a fürdésnek – jelentette ki Kate, és hátat fordított neki. Aztán egy pillanatra megállt, és a válla fölött visszanézett. – Nem azt mondtad, hogy készítettél nekem egy forró fürdőt?


A férfi nem bírt megszólalni, de egy hatalmas lépéssel a lány előtt termett, kettéhúzta a fürdőt leválasztó vastag bársonyfüggönyt.

– Milyen szép! – kiáltott fel Kate, amint meglátta a finoman gőzölgő vízzel teli hatalmas kádat, körülötte a gyertyákkal, amelyek fénye aranyló pöttyöket vetett a bársonyfüggönyre, a vízre és a lány testére.

Közelebb lépett, és egyik lábát a vízbe rakta, majd boldogan felsóhajtva beleereszkedett az öblös kádba, a haját hátrafogta, és kilógatta a kád szélén.

A szobában nem lehetett mást hallani, csak halk vízcsobbanást, és Gabriel ziháló lélegzetét. Kate nem tudta abbahagyni a mosolygást. Ha ő, Katherine Daltry úgy döntene, hogy ledér nővé válik, olyan jól játszaná a szerepét, hogy az egész kastély nem látna hozzá foghatót.

– A szappant! – nyújtotta ki az egyik kezét.Gabriel egyetlen szó nélkül tette kezébe a szappant.– Hm, de finom – szagolgatta meg a lány. – Almavirág-illatú?– Narancsvirág – felelte a férfi sötét és bűnös hangon.Kate kicsit feljebb csúszott, hogy beszappanozza a bal karját.– Nem kellene még felöltöznöd, és visszamenned a

vendégeidhez? – érdeklődött. – Attól félek, hiányolni fognak.A férfi mereven a karját szappanozó kezére szegezte a

tekintetét.– Gabriel! – szólította a lány ártatlanul, miközben keze a

mellére tévedt. – Mintha korábban azt mondtad volna, majd jössz és mész.

A férfi tekintetében olyan mohó forróság izzott, hogy Kate csodálkozott, hogy nem párolog el a víz. Gabriel megköszörülte a torkát. – Mi lenne, ha befejeznéd a fürdést, és utána mennék? Netán kérsz egy kis segítséget?

Kate lassan kiemelte a kádból az egyik lábát, majd szép komótosan lemosta a lábfejét, és kezét lassan feljebb csúsztatta a combja felé.

– Talán igen – felelte, és a pillái alatt elkapta a férfi tekintetét. – Jó lenne, ha valaki megmosná a másik lábamat.


Valahogy teljesen más érzés volt, amikor egy erős férfikéz szappanozta be a lábát.

Ráadásul Gabriel a lába alatt nem pontosan ugyanazt értette, mint Kate. A lány ugyanis hamarosan kényelmesen hátradőlt a kádban, és élvezettel tűrte, ahogy a férfi erős ujjai finoman cirógatják a combját, majd még feljebb kúsznak… és még annál is feljebb.

Kate hirtelen felült. – Gabriel!– Csitt, édesem! – intette. És az ujjmozdulatok lágy

simogatássá változtak. Ez nem egy csók… Itt meg kellene állni.Ő azonban ehelyett szétnyitotta mindkét lábát, mintha némán

könyörögne a folytatásért. Bármit is művelt vele a férfi, önuralmát tökéletesen lerombolta. Minden józansága, minden racionalitása, amely erőt és büszkeséget adott neki, egyszeriben elpárolgott. Nem maradt más, mint a férfi érintésében gyönyörködő test, amely egyre csak közelebb tolja magát, és folytatást követel.

Gabriel másik keze közben a lány mellére vándorolt, Kate pedig fejét hátravetve hangosan felkiáltott. Úgy érezte, mintha a férfi keze tűzforró lenne, ahogy ingerelte, gyötörte és simogatta…

– Én… – zihálta a lány.A férfi egyik ujja a lány legbensőbb testrészébe hatolt, Kate

pedig megrázkódva a gyönyörtől felkiáltott, karját a férfi nyaka köré fonta, és testét hullámokban járta át a kéj és a beteljesülés.

Lassan tért magához, és akkor észlelte csak, hogy nedves karjával még mindig a férfi nyakára csimpaszkodik, a szemét pedig szorosan behunyja. Gabriel finoman kihúzta ujjait a puha redőkből, még egy utolsó simogatással búcsúzott, amelytől a lány újból áramütésszerűen megrázkódott.

– Te jóságos ég, Kate! – nyögött fel a férfi.A lány nem mozdult. Úgy érezte, mintha verejtékezne, pedig

egy kádban ült. Ajkát olyan hangok hagyták el, amelyekre sohasem gondolta volna képesnek magát. Már nem érzett gyönyört, csak hihetetlenül zavarban volt. Úgy érezte, inkább meghal, minthogy újra kinyissa a szemét.

És mindennek tetejébe még – bár ez csupán kisebb gondnak tűnt – a teste továbbra is lüktetett.


– Kate? – szólt a férfi, ugyanolyan bűnös hangon, mint korábban. – Mikor akarod végre kinyitni a szemed?

A lány megrázta a fejét, és szorosan csukva tartotta mindkét szemét. Érezte a meleg, párás férfiillatot egészen közelről, és leírhatatlanul izgatóan.

Hirtelen egy kéz csúszott végig a hátán, egészen a víz alá követve gerince vonalát, majd végigsimítva a csípőjét. – Szeretnélek megcsókolni ott… – szólalt meg Gabriel, mintha csak társalognának.

Kate teste hirtelen megdermedt. – Nem! – jelentette ki, de a férfi beléfojtotta a szót.

– Hamarosan vissza kell mennem, hogy megnyissam a táncot, de előtte…

A lány finoman lebontotta karját a nyaka körül, és felállt. Nagy erőfeszítésébe telt, de kinyitotta a szemét. A férfi testén megfeszült minden izom, büszkén és mereven.

– Nem lesz így kényelmetlen? – kérdezte Kate, és azonnal érezte, hogy lehetetlen könnyedén társalogni a jelen helyzetben. Volt valami fájdalom a hangjában, mintha csak azért könyörögne, hogy maradjon.

De Gabriel nem maradhatott.Egy törülközővel végigdörgölte mellkasát, és úgy meredt a

lányra, mintha mágnesként vonzaná. – De igen – felelte hidegen. – Jó tíz percet várakoznom kell majd a lépcsőn odakint, mielőtt lemennék.

Kate a férfi arcát nézve hirtelen rájött, hogy egyáltalán nincs miért zavarban lennie. Ami kettőjük között történt, bármennyire intim is, egyáltalán nem szégyenteljes.

Ezért aztán szándékosan széttárta a lábait, és kezét lassan végighúzta combja belsején.

– És mi van akkor, ha… most akarom azt a csókot? – suttogta.A gondolatra izzani kezdett a bőre a keze érintésétől.– Ne tedd ezt velem, Kate! – könyörgött a férfi rekedt hangon.

– Mennem kell. Te is tudod.A lány ördögi mosollyal nézte. – Semmi baj. De ne feledd, hogy

én itt várlak. – Fejét újra hátravetette, és két melle kiemelkedett a vízből.


A férfi halkan felnyögött, majd eltűnt a bársonyfüggöny mögött. Kate hallotta, amint az ajtó halkan becsukódik mögötte.

A lány arcan lassan megjelent egy mosoly. Úgy tűnik, ma este megtanult valami csodás dolgot.

Gabriel pedig most egy ideig teszi a kötelességét, aztán visszajön hozzá…

Harmincharmadik fejezet

Majdnem lemaradtál az első táncról – sziszegte Wick dühösen. – Amennyire tudtam, késleltettem a zenekart, hogy elkezdje, és mindenkinek azt mondtam, Sophonisba rosszul lett.

Gabriel úgy érezte magát, mintha egy álomba csöppent volna. A szíve és az agya még mindig fent járt Kate-nél, annál a selymes, mézédes lánynál.

A születése óta benne élő kötelességtudat volt az egyetlen dolog, amely a bálterem ajtajáig vitte.

– Most már itt vagyok – mondta kurtán.– Nem alakul jól ez az éjszaka – nézett rá Wick. – A hercegnő

ott van. – Fejével biccentve mutatott Tatyjanára és a nagybátyjára, akik kisebb férfikoszorú közepén álltak.

Gabriel úgy vágott át a termen, akár egy alvajáró, majd elnézést kért a lánytól, amiért az este nagy részét kihagyta. – Tudja, a nénikém már nagyon öreg – magyarázta. – Amikor odaértem vele a szobájához, még rosszabbul lett, és az ilyen időszakokban sokkal nagyobb figyelmet követel.

– Nagyra tartom, amikor egy férfi tudja, mi a kötelessége – szólalt meg Dimitrij, a talpán hintázva, elismerő mosolyt villantva Gabrielre. – Nálunk, oroszoknál is mindig a család az első. Nem vagyok híve az Angliában divatos nevelési elveknek, mert a gyermekek alig ismerik saját rokonságukat.


Gabriel fejében felrémlett egy Merry nevű kislány és Kate arcának körvonala, amikor Tatyjanához fordult, és felkérte egy táncra.

A hercegnő úgy táncolt, akár egy tollpihe, kecses mozdulatokkal, tökéletes időzítéssel követve minden lépést. Gabriel pedig, akit hároméves kora óta tanítottak táncolni, pontosan ugyanolyan tökéletesen mozgott.

Valahol homályosan, az érzéki kielégületlenség ködfátyla mögött a hercegben tudatosult, mekkora örömöt jelent, amikor az ember teljes harmóniában van a partnerével.

– Táncoljunk még egyszer? – kérdezte, miután a zene a végéhez közeledett.

A lány halvány mosollyal nézett rá. – Örömmel, fenség.– Talán egy keringőt – ajánlotta a férfi, és tudta, hogy ezzel

beverte az utolsó szöget is a koporsójába. Mert amint megkezdődik a keringő, és ő karjában Tatyjanával kilép a táncparkettre, néhány napon belül már alá is írják a házassági szerződést. Ez a tánc ugyanis köztudottan a legérzékibb és legrosszabb hírű volt mind közül: ha egyszer valaki egy ilyen táncot lejtett el egy hajadonnal, az szinte garanciát jelentett a közelgő házasságra. Nem mintha efelől bárkinek is bármi kétsége lett volna.

Tatyjana értetlen arcot vágott, mintha a férfi lelkében tomboló sötét gondolatok az arcára is kiültek volna.

– Megtisztelne vele – szólalt meg, miután végre összeszedte magát.

Tatyjana elfordult, és belekarolt Toloose kinyújtott karjába, magabiztosan mosolyogva, mint aki tudja, hogy hatalmat gyakorol a férfiak felett. – De még megkérdezem a bácsikámat is – szólt vissza a hercegnek, miközben tekintetében titkos mosoly bujkált, amely azt üzente, ő is, akárcsak Gabriel pontosan tisztában van annak a keringőnek a jelentőségével.

A herceg vett egy nagy levegőt. Ha még két-három táncot ellejt, utána megmondhatja a zenekarnak, hogy játsszák le a repertoárjuk legrövidebb keringőjét, aztán majd úgy tesz, mintha elesne, vagy részegnek tetteti magát. Bármit, amivel a lehető


legrövidebb időn belül elhagyhatja ezt a termet, és visszatérhet a toronyszobába.

Hirtelen valaki megrángatta a karját, és kizökkentette gondolataiból.

Lady Wrothe állt mellette. – Kezdődik a zene – közölte vele Henry, akinek arcán nem túl szívélyes kifejezés ült.

– Lady Wrothe – hajolt meg előtte a férfi. – Megtenné, hogy…– Igen, szívesen végigülöm magával ezt a táncot – vágott

szavába az asszony. – Kedves öntől az ajánlat, mert ebben a magas sarkú cipőben kibicsaklott a bokám. – Azzal megcélzott egy eldugott kis ablakmélyedést, amelyben épp csak egy párnás, kétszemélyes kanapénak volt hely.

– És most ki vele, hol a keresztlányom? – fordult a herceghez minden bevezető nélkül. – Már megnéztem a szobájában, tehát tudom, hogy csak kitalálta azt a gyomorbántalmat. Kate különben sem betegeskedő fajta, talán életében egyetlen napot sem töltött még ágyban.

Gabriel álla megfeszült, amikor eszébe jutott, hogy ő és a lány hogyan tudnának egy egész napot ágyban tölteni. – Attól tartok, nem segíthetek – felelte, de közben zúgott a füle.

– Nem tud, vagy nem akar segíteni? – kérdezte Henry, erősen megütögetve vállát a legyezőjével. – Ne nézzen ostobának. Annak a lánynak már egyik szülője sem él, ezért most én vagyok érte a felelős. Én pedig… – arcára egy anyatigris mosolya ült ki – nem hagyom, hogy összetörjék a szívét.

– Én is hasonlóképpen érzek – felelte Gabriel.– Ki gondolná magáról azok után, ahogy azzal a túltáplált

orosz lánnyal táncikált?– Tatyjana hercegnő nagyon… – Gabriel elhallgatott. – Ő

nagyon kedves lány.– És vajon Kate mit szólna hozzá, ha látná, milyen szemeket

mereszt arra a kedves lányra?– Lady Wrothe – szólalt meg Gabriel –, ezt a házasságot egy

nagy vagyon és az én nemesi címem egyesítése céljából döntötték el. Ilyesmit már sokszor hallottunk a történelem során. – A szavak akadozva törtek fel belőle, minden egyes szívdobbanás


után. Tekintetét megint az asszonyra szegezte. – Kate-et nem vehetem el.

– Ha most siránkozni akar nekem, akkor ne tegye – figyelmeztette Henry. – Nem akarom, hogy Kate-et a szobájában rejtegesse, mint valami olcsó kis cafkát, akit egy éjszakára megfizet, miközben idelent a jövendőbelijével táncol. Őt ugyanis rengetegen szívesen elvennék, ha van vagyona, ha nincs.

Gabriel vett egy nagy lélegzetet. – Én nem vehetek el bárkit, akit szeretnék.

– Én nem is ezt kértem magától – vágott vissza Henry. – Tudja, vannak férfiak, akik lehoznák a csillagokat egy nőért, és vannak olyanok, mint maga, akik csak feketén-fehéren látják a világot, ahol csak a pénz uralkodik. Én is találkoztam már egy magafajtával, úgyhogy pontosan tudom, hogy milyenek.

Gabriel még soha életében nem állt olyan közel ahhoz, hogy felpofozzon egy nőt. – Ha megbocsát…

Henry azonban megragadta a karját, a tekintete lángolt a haragtól: – Ön most válaszút előtt áll, hercegem – szólalt meg az asszony. – És jobban teszi, ha jól választ, mert ha nem, akkor egész életében átkozni fogja magát. Az illető, akiről az imént beszéltem… nos, nem hiszem, hogy megérte az a hozomány azért, amit elveszített. És biztos vagyok benne, hogy ebben ő is egyetértene velem.

Gabriel megfordult, és mint, aki nem lát és nem hall, visszasétált a terembe. Mindenki az utolsó pillanatban tért ki az útjából.

Egyedül Wick állta el az utat előtte.– Felajánlottam Tatyjanának, hogy keringőzöm vele – súgta

halkan Gabriel a testvére fülébe. – Keresd meg, és találj ki valamit.

– Keringő? Akkor csak azt mondhatom, hogy rosszul lettél.– Ez így is van – felelte Gabriel. – Halálos beteg vagyok. Így

szokták mondani.


Harmincnegyedik fejezet

Odafent Kate megtörölte magát, szemügyre vette szakadt alsóingét, majd felvette a földről gyűrött ruháját, és egy székre terítette. Végül magára öltött egy fali fogason talált köntöst, amelynek selymes anyaga érzékien simogatta a bőrét. Kétszer is körbetekerte derekán a köntös zsinórját, hogy szét ne nyíljon. A férfi azonban még mindig nem jött. A lány kezébe vette az antikvitásokkal foglalkozó újságot, átlapozgatta, és jót szórakozott az egyik olvasói levélen, annelyet Gabriel írt igen vehemens stílusban. Ezután felvette az Aretino-könyvet, de nyomban le is tette. Azoknak a rajzoknak mintha semmi közük nem lett volna ahhoz a hihetetlen gyöngédséghez, amellyel a férfi megérintette őt.

És abban a pillanatban Kate fogadalmat tett magának. Együtt hál Gabriellel. Mohó volt, szinte őrülten mohó. Akarta ezt, akarta a férfit, hogy kárpótolja magát az elmúlt hét évért, amely alatt soha, senki nem érintette őt meg szeretettel.

Elhatározta, hogy a férfinak adja a szüzességét, utána pedig Londonba utazik. A gondolatra reszketni kezdett mindkét lába, és érezte, ahogy átforrósodik az arca. Évek óta nem akart semmit ilyen erővel.

Ekkor kitárult az ajtó, és belépett rajta Gabriel. Arca kifejezéstelen volt, és a tekintetében sem tükröződött semmilyen érzelem. – Mi történt? – faggatta a lány a szoba másik végéből. Majd odalépett hozzá, és megállt előtte. – Gabriel, mi történt? Jól vagy?

Ahogy a férfi ránézett, tekintetében megfejthetetlen érzelmek tükröződtek. – Tudod, hogy mit csináltam odalenn, a bálteremben, Kate? Van fogalmad róla?

Ő egyik kezét a férfi karjára tette, hogy a hangjából sugárzó jegességet ellensúlyozza teste melegével. – Táncoltál.

– Nem egyszerűen csak táncoltam – helyesbített Gabriel. – A jövendőbeli feleségemmel, Tatyjanával táncoltam.


Kate sohasem hitte, hogy a fájdalom úgy képes valakinek a szívébe hasítani, ahogyan most az vele történt. Pedig neki sikerült megfeledkeznie az orosz lányról, és úgy tett, mintha a férfi egyszerűen csak… máshol lenne. A lány egész teste megfeszült, mozdulatlanná merevedett, ugyanúgy, amikor belépett az anyja szobájába, ahol már csak egy élettelen test fogadta.

Gabriel azonban szerencsére tovább beszélt. – Együtt ültem vele a vacsoraasztalnál. Szépen mosolyog, és öt nyelven beszél. A miénk volt az első tánc. Csodásan táncol. Aztán felkértem keringőzni.

– Értem – mormolta Kate bizonytalanul, és a haját a válla mögé tűrte.

– Nem, nem érted! – förmedt rá a férfi. – Te semmit sem tudsz erről az egész előkelő társaságról ahhoz, hogy megértsd! A keringő olyan tánc, amelyben a nőt a karodban tartod, és a lábatok egymáshoz ér, miközben táncoltok.

– Nagyon bensőségesnek tűnik – jegyezte meg Kate. Büszke volt rá, hogy sikerült nyugodtnak maradnia.

– Nagyon is az – felelte Gabriel. – Ha egyszer te meg én… -Arcát most elfordította, és az ablak felé beszélt. – Ha egyszer te meg én együtt keringőznénk, mindenki tudná, hogy szeretők vagyunk. Abban a táncban semmit sem lehet leplezni, amikor egy nőt tartasz a karodban, és közben szól a zene.

A lány ezt nem értette, és kicsit dühös lett. Nem tetszett neki, hogy Gabriel ennyire közvetlenül a szemébe mondja eljegyzésének részleteit. – Gondolom, nem illendő most kifejeznem a gratulációmat.

A férfi hirtelen mozdulattal visszafordult, és mereven rászegezte tekintetét, amely úgy izzott, mint a parázs. – Hogy merészelsz gratulálni ehhez?

A lány végigsimított a selyemköntös elején. – Ez esetben… vissza kellene mennem a szobámba.

A férfi úgy vetette rá magát, akár egy ragadozó. – Nem hagyhatsz itt!

Kate ekkor értette meg, milyen érzelmeket látott a férfi tekintetében: kétségbeesést, haragot és… igen, szerelmet. Szerelmet! – Gabriel – szólalt meg alig hallható hangon.


– Ne merészelj… – szólt újra a férfi.– Pszt! – simított végig egyik kezével Kate az arcán. – Ne szólj

semmit!A férfi nagyot nyelt.– Azt hiszem, nem is szeretnélek ennyire, ha nem volnál az a

férfi, aki vagy.Ő mondani akart valamit, de az indulat beléfojtotta a szót. –

Te…– Igen, szeretlek – bólintott a lány. – Tiszta szívemből. – Arcát

ekkor a férfiéhoz szorította, és élete legédesebb csókját lehelte rá. – Te az enyém vagy – suttogta. – És a szívem egyik része mindig is a tiéd marad.

A férfi hatalmas sóhajjal a karjába zárta Kate-et. A lány átfogta a derekát, és orrát egy pillanatra megcsapta a narancsvirágszappan illata, amely keveredett a másik fűszeres, férfias szagával.

Gabriel egy idő után fészkelődni kezdett. A lány egyik kezét a szájára tapasztotta, nehogy beszélni tudjon. A férfi karja lecsúszott vállairól, Kate pedig egy lépést hátrébb lépett, de szemében nyoma sem volt könnyeknek, csak büszkén felszegte a fejét.

– Engem nem vehetsz el. Tatyjanát kell elvenned, mert őt választották ki neked, de nem csak ezért. Hanem mert te megérdemelsz egy olyan lányt, aki öt nyelven beszél, úgy táncol, mint egy angyal, és nem mellesleg egy egész szekérnyi aranyat hoz magával.

– Ha egy másik világban élnénk… – szólalt meg a férfi, de a hangja elcsuklott.

– De mi most itt élünk – közölte Kate. – Ez a mi világunk, és neked itt van ez a kastély, amelyért felelősséggel tartozol. Nem beszélve az oroszlánról.

Gabriel nem mosolyodott el.– Te sohasem fordítasz hátat a felelősségnek, Gabriel –

magyarázta a lány – Mert te más vagy, mint a fivéred.– De érted megtenném – szólalt meg a férfi fájdalmas hangon.


– Én inkább most akarlak szeretni, így – szólt a lány büszkén –, mint hogy arra kényszerítselek, hogy hátat fordíts az egész családodnak.

– Félelmetes egy nő vagy – szólalt meg a férfi néhány pillanattal később. A tekintetéből közben eltűnt az iménti vad kétségbeesés.

Kate a köntöst összetartó csomóra tette kezét. – Hogy is nevezik ezt a ruhadarabot? – kérdezte.

– Háziköntösnek – felelte a férfi.– Kicsit meleg – mondta erre a lány, és lassan kioldotta a

csomót. – Tudod, Gabriel, mialatt te lent voltál, tettem magamnak egy fogadalmat.

A férfi tétován a kezéről az arcára emelte tekintetét. – Igazán?– Bármi történjék Tatyjanával – folytatta halkan a lány –, ma

éjjel nem számít semmi. A mai éjszaka csak a miénk. A holnapi nap már szólhat Tatyjanáról meg a hozományáról, és mindenki másról. Elmegyek majd a bálodra Algie-val, aztán elutazom Henryvel Londonba. Azt hiszem, sohasem térek vissza Marianához. Nem maradt már ott nekem semmi, habár évekbe telt, amíg erre rájöttem.

– Henry majd gondoskodik rólad.Kate elmosolyodott. – Igen, úgy lesz. Tudod, ő szerelmes volt

apámba. Nagyon szerelmes. De apám helyette anyámat vette el. Így nélküle kellett leélnie az életét. És mégis boldog tudott lenni.

Gabriel indulatos mozdulatot tett felé. – Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy valaki más mellett éld le az életed.

Kate-nek eszébe jutott, mennyire jellemző ez a férfiakra. A herceg könnyedén beszélt Tatyjanáról, amikor viszont az ő jövendőbelijére terelődött a szó, akkor már haliani sem akart róla. – Henry a saját lányának tekint – magyarázta tovább. – Te itt maradsz, én pedig Londonban leszek. Ma éjjel azonban… – Kioldotta magán a köpenyt, és a zsinór hangtalanul a földre csusszant.

– Ma éjjel az enyém vagy, teljesen az enyém.– Miről beszélsz? – kérdezte a férfi, szemében mérhetetlen

sóvárgással.


Kate szétnyitotta testén a köntöst, és a félrecsúszó selyem alól előbukkant az egyik melle.

– Ma éjjel odaadom neked a szüzességemet – felelte köntörfalazás nélkül a lány. – Ez egy olyan ajándék, Gabriel, amelyet jogom van annak szánni, akinek én akarom. Ám ez nem jelenti azt, hogy a bál után nem szállok kocsira, és nem hagyom el a kastélyt, mert ezt fogom tenni.

A férfi lassan rázta a fejét, mire Kate a köntös másik oldalát is széttárta, és mindkét mellét felfedte előtte.

– Én, egyedül csak én döntöm el, hogy kinek adom ezt az ajándékot – simította végig a lány a mellét. – De ettől még semmi sem változik meg közöttünk.

Kate megkönnyebbülésére a férfi arca kissé megenyhült. – Úgy beszélsz, mint egy gyakorlott kurtizán.

– Hát ez nem valami szép hasonlat – felelte a lány, de tovább mosolygott. – Azért megbocsátom. – A köntös közben a válláig csúszott, majd tovább, a könyökéig. – Megegyeztünk, Gabriel? Miénk lesz ez az éjszaka?

– Nem lenne szabad – szólalt meg szaggatott hangon a férfi. – Nem méltó egy úriemberhez…

– Ma este nem vagy úriember – emlékeztette. – Csak egy férfi. Én pedig egy nő. Nincsenek címek, rangok, sem más hasonló értelmetlenség.

– Halálra gyötörsz engem, Kate – szólalt meg a másik, és hirtelen olyan szorosan magához ölelte, hogy a lányból kiszaladt minden levegő. – Megfosztasz a férfiasságomtól!

Abból, amit érzett, Kate számára egyáltalán nem úgy tűnt.– Igazán? – kérdezett vissza enyhén kihívóan. Aztán

szándékosan még közelebb simult a férfihoz. A testén csüngő köntös közben megadta magát, és a földre hullott. Volt valami hihetetlenül érzéki abban, ahogy a lány meztelen teste a férfi ünnepi öltözékéhez ért.

Nem mintha túl sokáig élvezhették volna ezt az állapotot.A férfi tompa mormogással ellépett mellőle, miközben a

tekintetével majd felfalta a lányt, aztán hevesen kezdte lerángatni magáról a ruhákat. A gombok csak úgy röpködtek a levegőben, nyaksálát az asztalra dobta, de az tovább csúszott, és egy illatos


potpuriban landolt. Végül eltűnt róla a nadrág is, mialatt a lány még mindig a felsőtestét csodálta.

– Milyen izmos vagy – jegyezte meg hétköznapi hangot erőltetve magára.

– A vadászattól – felelte Gabriel.– Ne akard velem elhitetni, hogy az étkezéseknél felszolgált

vadat mind te ejtetted.A férfi szája mosolyra görbült. – Aligha. Szerencsére anyám

rám hagyta az India csillaga nevű smaragdot, amelynek árából még jó hat hónapig működhet a kastély, beleértve ennek a hétvégének a tetemes költségeit is.

A lány kijózanodott, közelebb húzódott hozzá, és egyik ujjával megérintette a vállát. – Gabriel? – Kate suttogásából fájdalmas sóvárgás hallatszott, amelyre a férfi azonnal reagált, karjába kapta, és az ágyhoz lépett vele.

Miután letette az ágyra, minden bevezetés nélkül átvetette felette egyik lábát, és lassan egész testével a lányra nehezedett.

Kate akaratlanul is halk sikolyt hallatott, ahogy magán érezte a férfi súlyát, testének melegét. Furcsa érzés volt, ahogy egy férfitest az övéhez simult. Gabriel nem mozdult, csak a lány feje mellett könyökölve várt.

Ő kinyitotta a szemét, és tekintetük találkozott. – Nem akarsz…

– Mit? – kérdezte Gabriel, és teljesen sikertelenül igyekezett tudatlanságot színlelni.

A lány megnyalta a szája szélét. Nem számított rá, hogy neki kell majd megmondania, mi történjen. – Hát, tudod! – bizonygatta.

– Nem, mondd csak el – kérte a férfi bársonyos hangon. – Volt rá elég időd, hogy átolvasd Aretino könyvét, amíg én odalent voltam.

– Nem néztem bele abba a könyvbe – felelte a lány, és kicsit fészkelődni kezdett, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen. Gabriel ugyanis nem volt pehelysúlyú. Arcára egyszerre furcsa kifejezés ült ki. – Mi történt?

– Ez… nagyon jólesik – felelte a férfi elakadó lélegzettel.


– Ó! – mondta erre a lány, és újra fészkelődni kezdett, hogy combjai közé tudja venni kemény férfiasságát. – Nem akarod tudni, mit csináltam, amíg te odalent voltál?

– Mit csináltál? – Gabriel közben lejjebb hajtotta fejét, és gyöngéden ízlelgette a lány kulcscsontját. Nyelvének érintése finom érzéseket keltett végig Kate testében.

– Nem nézegettem Aretino könyvét, de elolvastam az ókori antikvitásokról szóló újságot – felelte a lány, és kezét végigcsúsztatta a férfi vállán, egészen a hátáig, végigtapogatva minden egyes izmát. – Olvastam a szerkesztőnek írt leveledet is. Bár szerintem nem kellett volna ostoba tökfilkónak nevezned a cikk szerzőjét. Vagy azt nyilatkoznod, hogy írásában összevissza locsog.

– Kate!– Igen?– Hallgass el!Gabriel még lejjebb csúsztatta fejét, és száját a lány

mellbimbójára tapasztotta.Kate nem hallgatott el, mert képtelen volt rá. Amikor a férfi

szájába vette mellbimbóját, rémülten felkiáltott. Úgy érezte, mintha testében tűz gyúlt volna, mintha akaratán kívül mozogna a teste, amelyet a férfi felé tolt, egyszerre érezve magát puhának, melegnek és tehetetlennek A férfi combjai közti merevedését hirtelen… másnak érezte. – Gabriel!

A férfi még erősebben szívta a bimbóját, Kate pedig megfeledkezett minden gondolatárólról, még mielőtt kimondhatta volna őket. A férfi vállába kapaszkodott, ő azonban kicsit felemelkedett róla. Még mielőtt Kate összeszedhette volna magát, Gabriel feltámaszkodott az egyik könyökére, szabadon maradt jobb kezét pedig lecsúsztatta a lány combjain, egészen…

Odáig.– Nem tudom, hogy… – a lány csak ennyit tudott kinyögni.A férfi ujjai pedig már buzgón munkálkodtak a lány lábai

között, miközben fejét újra a melle fölé hajtotta, és Kate attól kezdve nem bírt többet megszólalni.


A lábaiban áramütésszerű szikrák gyúltak, teste megvonaglott, két kezével a férfit fogta, hol a hátát, hol a mellkasát tapintva. – Akarom! – zihálta.

– Mit?Gabriel hangja túlságosan összeszedetten, túl higgadtan

csengett. Amikor mindez eljutott Kate agyáig, ő kinyitotta a szemét. Csak bután feküdt a hátán, és engedte, hogy a férfi azt tegye vele, amit akar.

Óriási erőfeszítésébe telt, hogy ne vegyen tudomást arról, mit művel a férfi a kezével, és csókolgatni kezdte a nyakát. Amikor látta, hogy Gabriel erre sem reagál, nyalogatni kezdte, mint egy kiscica, ahogy az imént még ő tette vele, aztán halkan felbúgott, amikor a férfi összerázkódott a simogatástól.

Gabriel ekkor végre felpillantott, mire a lány finoman megnyalta a szája szélét, aztán elkezdte rágcsálni, mert nem jutott más eszébe, olyan kívánatosnak tűntek az ajkai.

A férfi nem tiltakozott.Kate ekkor végigsimította a hátát, és elérte domború hátsóját,

felfedezve rajta minden izmot, domborulatot és mélyedést, minden apró redőt és ráncot mindkét oldalán.

Érezte, ahogy a férfi teste megmozdul, és ebből arra következtetett, hogy jót tesz vele.

– Csókolj meg! – utasította a férfit, újra megízlelve ajkát. – Kérlek!

Gabriel hevesen rávetette magát a szájára, miközben a lány a karját újra a nyaka köré fonta, mintha csak ezzel tudná magát egy helyben tartani csókjuk tüzében. Néhány hosszú, elnyújtott pillanat következett, majd a férfi abbahagyta a csókot, és így szólt: – Azt szeretném, ha ez az éjszaka örökké tartana, Kate, de…

– De?– Ha nem hagyod abba ezt a vonaglást alattam, attól tartok

csalódást okozok neked, olyan rövid lesz a mi első találkozásunk.– De nekem így jó – mosolygott rá a lány, és fészkelődni

kezdett. – Olyan jó érzés… jó meleg. És puha… és… – arca hirtelen rózsaszínbe váltott. – És nedves.

Gabriel két kezébe fogta az arcát, ajkát az övéhez súrolta, és Kate hirtelen érezte, ahogy férfiasságát felé nyomja.


– Igen! – zihálta halkan. – Így jó! – Testében hirtelen minden megfeszült, mintha minden figyelmét a lába között égő tűzre összpontosítaná.

A férfi tekintetében sötét vágy égett. – Valamit fel kell vennem – mondta, majd elővett valamit az éjjeliszekrény fiókjából. Aztán egy pillanat múlva már…

Gabriel jóval nagyobb és forróbb volt, mint ahogyan Kate elképzelte. Félig csúsztatta csak be magát a lányba, amikor megállt, és valamit súgott a fülébe, de ő nem értette.

Kezével végigszántotta a férfi haját, és még közelebb nyomult hozzá. – Ez még nem elég – lihegte, és hallotta, ahogy Gabriel szinte nevetve felnyög… aztán még mélyebben beléhatol.

Kate felkiáltott, de nem a fájdalomtól. Egy érzéstől: hogy másé lett, hogy odaadta magát egy másik embernek, aki immár birtokolja, és ez nem akárki, hanem Gabriel. Gabriel.

A férfi kicsit elhúzódott. – Nem fáj? – kérdezte. – Mondd csak meg, Kate. Nem muszáj folytatnunk. Ha akarod…

– Még! – zihálta a lány.– Biztos, hogy ezt akarod? – Gabriel most felette magaslott,

álla mereven megfeszült, szemében sötét tűz égett. – Nem fáj ez neked, szerelmem?

– Nem bírom tovább…– Nem bírod tovább – ismételte meg a férfi, és még jobban

eltávolodott. – Értem, mert már korábban is mondták nekem, milyen hatalmas vagyok.

– A fenébe, Gabriel! – kiáltott fel Kate, amikor végre hang jött ki a torkán. – Gyere vissza, most azonnal! – Azzal két kezével hevesen magára húzta a férfit.

Annak arcára boldog mosoly ült ki. – Ez az én kicsi Kate-em! – dörmögte, és mélyen belehatolt.

Kate ösztönösen közelebb tolta magát, hogy félúton találkozzanak. Annyira hatalmasnak és tökéletesnek érezte magában Gabrielt, hogy szinte már elviselhetetlen volt. – Még! – zihálta, és próbálta egész testével befogadni őt.

A férfi engedelmesen teljesítette a kérést.Újra és újra.


Aztán még tovább, erőteljes lökésekkel tolta magát a lányba, amíg az lélegzetért kapkodva, rekedtes hangon zihált, miközben testüket verejték borította be.

– Édesem! – suttogta Gabriel – Most már muszáj lesz… – hangja azonban elcsuklott, Kate pedig nem tudta tovább követni ezt az őrületes, forró táncot, amelyet a teste járni akart. Mindaddig, amíg…

Amíg fel nem fedezte, hogy ha erősebben szorítja… ha még szorosabbra zárja…

A férfi torkát minden egyes szorításra hangos kiáltás hagyta el.A lány pedig… lábát és teste középpontját tüzes forróság járta

át, miközben háta felívelt, üdvözölve a gyönyört és azt az édes beteljesülést, amely hamarosan elérkezett…

És végül hullámokban érte el forróságtól felhevült testét, és ujjait a férfi testébe mélyesztve, szorosan belékapaszkodva hangosan sikoltozott a gyönyörtől.

Harmincötödik fejezet

Megfürödtek, aztán újra szeretkeztek, ezúttal lassan és a takarók alatt, mivel az éjszakai levegő kissé lehűlt.

– Most már mennem kell – suttogta a lány egy idő után.– Úgy érzem magam, mintha mi lennénk Rómeó és Júlia

-felelte Gabriel. – Ne kezdj el nekem pacsirtaszót emlegetni, Kate, mert azok nem repülnek fel ilyen magasra.

– Akkor is mennem kell – ismételte meg a lány, lágy csókot nyomva a férfi nyakára.

– Ne! – kérte Gabriel olyan hangon, mint egy makacs kisfiú. – Még ne!

Kate a nyakába nevetett, és combját a férfiéra fonta. Soha életében nem érezte még magát ennyire biztonságban és ilyen boldognak.


A férfi karjai szorosan összezárultak körülötte. – Engem teljesen Rómeóvá tettél.

– Rómeó nem szitkozódott ennyit – jegyezte meg Kate, ujjával követve a férfi mellkasának vonalát. – Nem herceghez méltó.

– Amióta megismertelek, semmi sem az, amit tettem – felelte Gabriel. – Sem a mai éjszaka, sem semmi más.

Kate nem bírta megállni: – Csak engem el ne felejts! – A férfi nem válaszolt, és a lány szíve sajgott a fájdalomtól.

– Tudod, hogy mit mondott Rómeó a menyasszonyának, amikor meglátta a kriptában fekve? – kérdezte Gabriel.

– Nem emlékszem már – felelte a lány.– Azt ígérte, hogy örökké vele marad. „Nem moccanok többé a

zordon éjnek e kastélyából.”1 Nekem is van egy kastélyom, Kate. És mégsem lehetek veled.

– Csakhogy ő ezután megölte magát, nem? – kérdezte Kate óvatosan.

– De igen.– Akkor inkább ne játszd el nekem Rómeót, Gabriel – kérte a

lány. – Úgy látom, kedveled a komor végkifejletű irodalmi műveket.

– Talán van némi párhuzam Dido és Júlia között.– Mindketten nevetségesek – jelentette ki Kate, állát a férfi

mellkasán pihentetve. – Bár szeretlek, mégsem tervezem, hogy a közeljövőben máglyán elégessem magam.

Érezte, ahogy Gabriel rázkódik a nevetéstől, érezte a mosolyát a csókból, amelyet a feje tetejére nyomott. – Annyira szeretem, amikor ilyeneket mondasz.

– Ne haragudj, de nem hajlok a túlzott romantikára – folytatta a lány bocsánatkérő hangon.

– Fogadok, hogy meg tudlak sikongatni egy verssel – szólalt meg a férfi, és újra csókolgatni kezdte.

Kate-nek azonban nem volt szüksége a daloló pacsirta hangjára, hogy tudja az igazságot. Mivel hosszú évekig hajnalban

1 William Shakespeare: Romeo és Júlia. Ford. Kosztolányi Dezső. – A szerk.


kelt, tudta, hogy az most is közeleg, és ideje visszaindulnia a szobájába.

– Gabriel – suttogta.– Ne!A lány elhúzódott. – Mennem kell – kászálódott ki az ágyból,

majd újra magára vette a férfi köntösét, és elindult a jéghideg kőpadlón.

Gabriel is felpattant az ágyból, és az arca hihetetlen üres lett, amitől Kate-nek majd megszakadt a szíve.

A lány azonban az ajkába harapott, és nem szólt semmit. Nem tudott segíteni, mert ezt a helyzetet nem oldhatta meg egy újabb csók vagy ígéret.

Két perccel később már sűrű fekete csipkefátyol rejtette arcát, a herceg pedig a karjába vette.

– Nem így szoktad kísérgetni a kastélyban a nénikédet – szólalt meg tréfásan a lány.

– Ha bárkivel találkoznánk, majd azt mondom, Sophonisba rohamot kapott a túl sok brandytől.

Kate a szíve szerint most megrótta volna ezért a megjegyzésért, de a férfi hangja hidegen csengett. – A nénikéd nem tehet semmiről – szólalt meg, fejét a férfi mellkasán pihentetve, a szíve dobbanását hallgatva.

– Micsoda?– Arról, hogy sohasem ment férjhez, és amikor öreg lett,

kidobták, mint valami megunt ruhát. Ezek az emberek nem tehetnek arról, ami velük történt, Gabriel. Ezt jól jegyezd meg.

– Sohasem állítottam, hogy ők a hibásak. – Gyors léptekkel elindult a folyosón, majd bekanyarodott… és máris a lány szobájához értek. – A sors akarta így, ahogyan Rómeó és Júlia életével is a sors ördögi keze végzett.

Kate fülének ez kissé drámaian hangzott, de nagyjából értette, mire gondolhat.

– Szeretlek, Gabriel – mondta, miután a férfi a szobája előtt letette a földre. Kate nagy kockázatot vállalt, amikor felemelte a fátylát, és a szemébe nézett.

– Én… – A hangok azonban a férfi torkán akadtak, Kate szíve pedig hevesen kalapálni kezdett ettől a némaságtól.


Gabriel ekkor lehajolt, még egyszer utoljára megcsókolta, aztán gyorsan sarkon fordult, és elment.

A lány megvárta, amíg elér a folyosó végéig, aztán botladozva bement a szobájába. Odabent, az ágya közepén Freddie várt rá. Álmosan felemelte fejét, és halk csaholással üdvözölte. A kandallópárkányon gyertyák égtek. Az ágyon ott feküdt a könyve, a papucsa és a hálóinge.

Ez a szoba jelentette számára a valódi életet, míg amit maga mögött hagyott, csupán egy tündérmese volt, és ezt nem szabad soha elfelejtenie.

Majd holnap reggel visszazökken a maga valóságába. Egyelőre azonban az ölébe vette Freddie-t, és puha fejecskéjét az állához szorítva, engedte neki, hogy lenyalogassa az arcán végigpatakzó sós könnyeket.

Rosalie néhány órával később halkan bejött, és kis zajjal széthúzta a függönyöket.

– Ne! – nyögött fel Kate. – Kérlek, menj ki most! Még nem bírok felkelni.

– De fel kell – csicseregte a cselédlány vidám hangon. – Csodálatos híreim vannak!

– Kifelé! – kiáltott rá Kate, felült az ágyban, de tudta, hogy a szeme még mindig duzzadt a sírástól. – És kérlek, vidd magaddal a kutyát is. Majd később csengetek. – Azzal visszazuhant az ágyra, a fejére húzott egy párnát, és úgy tett, mintha nem lenne magánál.

Egészen délután kettőig nem kelt fel. Élettelenül ellépkedett a csengőig, csengetett Rosalie-nak, majd a tükörképére meredt. Kicsit érdekes volt számára, amikor megállapította: egy meggyalázott nő pontosan ugyanúgy néz ki, mint bármelyik más nő.

Sőt, hajolt közelebb a tükörhöz, talán még jobban is mutat, mint egy hete. A bőre szinte ragyogott, és az ajkai…

Bizonyára a sok csókolózás tette, amitől most élénkvörös színe és enyhén duzzadt formája volt.

Rosalie belépett a szobába, kezében egy reggelivel megrakott tálcával, mögötte forró vizet hozó szolgálókkal. – Óriási


meglepetésem van a kisasszony számára! – ismételte meg újra a lány.

– Majd a fürdő után mondd el – kérte Kate fáradtan, majd leült a fésülködőasztal elé, és kezébe vett egy szelet pirítóst.

– Igya meg ezt! – Rosalie a kezébe nyomott egy csésze teát.– Tegnap éjjel csúnya gyomorrontást kapott. Szörnyen éreztem

magam, amiért nem tudtam ápolni, de Mr. Berwick ragaszkodott hozzá, hogy neki segítsek. Mert tudja, valóban van érzékem a virágokhoz. De megígérte, hogy felküld magához egy szobalányt. Ugye, segített?

– Igen, persze. Tökéletes volt.– Tessék, ettől majd jobban lesz.Miután Kate megfürdött, megszárítkozott, bepúderezte magát

és felöltözött, Rosalie reménykedve megkérdezte: – Most már elmondhatom a meglepetést?

– Ó, sajnálom – felelte Kate. – Persze, mondd csak.– Itt van a mostohatestvére! – mondta a lány szinte sikítva.– Miss Victoria szája olyan szépen begyógyult, hogy tegnap

késő este megérkezett a kastélyba, de mivel ön nem érezte jól magát, természetesen nem akarta zavarni. Akarja, hogy bekopogtassak a kisasszony ajtaján? A szomszéd szobát kapta meg. Mr. Berwick átköltöztette Mr. Fenwicket egy emelettel feljebb, így a két kisasszony egymás mellett lehet.

– Victoria itt van? – kérdezte Kate, és kiegyenesedett. – A mostohaanyámmal?

Rosalie a fejét rázta. – Nem. Ugye, milyen szerencse? Lady Dimsdale kísérte el, de őlédisége azonnal el is távozott, hogy megkezdje Miss Victoria esküvőjének előkészítését. – Rosalie az ajtóhoz robogott. – Most, azonnal szólok neki. Mert tudom, hogy nagyon szeretné már látni magát.

Victoria kicsit bizonytalanul lépett be a szobába, mintha nem tudná, milyen lesz a fogadtatás. Kate felállt, és elébe ment, hogy üdvözölje.

Nem lehetett azt mondani, hogy a két lány együtt nőtt fel, mert alig néhány hónapig éltek egy emeleten a Yarrow-házban, mielőtt Victoria apja meghalt. Mariana ezután nyomban kiköltöztette Kate-et lakosztályából egy padlásszobába.


Tizenhat évesen már túlságosan idős ahhoz, hogy a gyerekszobában lakjék, mondta Mariana, aki egy szegény rokont nem akart magukkal egy emeleten elszállásolni.

Victoriában azonban volt valami veleszületett kedvesség, amely az anyjából hiányzott, és sohasem állt Mariana mellé nővére alázásában vagy gúnyolásában.

– Rosalie, hoznál nekünk még teát? – kérte Kate.A cselédlány sietve távozott, Kate pedig leült Victoria mellé a

kandalló elé. Freddie odament hozzájuk, és felugrott a lány ölébe. – Hogy van a szád?

– Most már jól – tapogatta meg Victoria. – Miután összevarrták, másnapra szépen gyógyulni kezdett.

– Tökéletesnek tűnik – állapította meg Kate.– Nem találod furcsának ezt a kastélyt? Olyan hatalmas!

Tegnap éjjel azt hittem, megfagyok, míg végül Caesar oda nem bújt mellém az ágyba.

– Caesar! – kiáltott fel riadtan a lány. A keze megállt Freddie bundáján. – Észre se vettem, hogy nincs a szobámban.

– Hallottam, ahogy idebent ugat – magyarázta Victoria. – Nem bírtam hallgatni, ezért belopóztam hozzád, és átvittem a saját szobámba. Freddie kényelmesen aludt az ágyadon, úgyhogy őt ott hagytam.

Zavartan babrálta a ruhája szélét, és enyhén elpirult. Ahogy Kate ránézett, pontosan tudta, hogy miért. – Tegnap éjjel nem aludtam a szobámban – sóhajtott fel hangosan.

– Nekem nem tisztem megítélni senkit – felelte Victoria.– Miért jöttél ide? – kérdezte a másik, egy mosollyal enyhítve a

kérdés élét.– Algie annyit írt nekem – felelte a lány, és Kate kérdő

pillantására, folytatta: – Mindennap ír nekem. Mindketten írunk egymásnak, amióta csak márciusban találkoztunk a Westminster apátságban.

– Tényleg?Victoria bólintott. – Néha egész hosszú oldalakat. Algie – tette

hozzá büszkén – remek levelezőpartner. Tudod, nekem nem volt nevelőnőm, ezért én sokkal kevésbé tudok… szóval, őt ez nem érdekli.


Kate sohasem gondolta volna, hogy húga oktatását is befolyásolta, amikor Mariana elküldte a ház személyzetének nagy részét. Úgy tűnt, testvérének nincs nagy szüksége a tanulásra. De Victoria arcán még mindig piros rózsák égtek, és a ruháját gyűrögette.

– Sajnálom. Jobban kellett volna küzdenem, hogy megtartsuk a nevelőnőt – szólalt meg Kate.

– Te megtettél mindent, amit tudtál. Anyám… nos, ő olyan, amilyen. Éveken át csodáltalak azért, ahogy Cherriderryért és Mrs. Swallow-ért kiálltál, meg a birtokon élők sorsáért. Ezek mellé nem tarthattál meg még egy nevelőnőt is.

– De ha kicsit erélyesebb vagyok, talán sikerül – ismételte meg Kate. Egyszerűen nem gondolt Victoriára, Mariana elkényeztetett, vér szerinti lányára. – De mondd tovább: mit írt neked Algie?

– Azt írta, hogy ide kellene jönnöm – magyarázta a lány, tekintetét még mindig lesütve. – Azt mondta, hogy te… szóval, hogy te beleszerettél a hercegbe, és ennek nem lesz jó vége, ezért ide kell jönnöm, hogy megmentselek. – Az utolsó mondatot kihangsúlyozta, és felemelte tekintetét. – Tudom, hogy te éveken át védelmezted a birtokon és a házban élő népeket, és ebben Algie egyetért velem, hogy az ilyen embereket időnként nem árt megvédeni saját maguktól.

Kate egy pillanatig csak egy helyben ült, aztán felnevetett. Nem hangosan, inkább a megkönnyebbüléstől, hogy míg sok-sok éven keresztül úgy érezte, hogy egyedül van, most rájött, hogy mégis van családja.

Persze, nem teljesen normális család: Henryről köztudott, hogy nem éppen az erényesség bajnoka. Victoria törvénytelen származású, de legalább kedves lány, Algie pedig egy valódi bolond. És ők mégis aggódtak Kate miatt.

Victoria magához tért nővére nevetése láttán. – Akkor hát nem haragszol? – kérdezte reménykedve. – Kicsit féltem, hogy bosszantani fog, amiért idejövök, de Algie…

Kate közelebb hajolt, és megölelte a húgát. – Úgy gondolom, hogy hihetetlenül kedves, amit tettél. És boldog vagyok, hogy


megmentesz. Habár nem tervezem, hogy túl sokáig maradok. Ugye, nem baj?

– Nem, dehogy, mert a bál után nekünk is távoznunk kell, még ma este – magyarázta Victoria. – Össze kell házasodnunk.

– Hát persze!– Ha ma éjfélkor elindulunk, holnap reggel hétre már Algie

birtokán lehetünk. Te is velünk jössz?– Éjszaka akartok utazni? – kiáltott fel Kate.– Nos, a herceg megkérte Algie-t, hogy vegyen részt a bálon. Ő

azonban az anyjának, Lady Dimsdale-nek megígérte, hogy holnap reggel megnősül. – Victoria reménykedve pillantott Kate-re. – Anyám már a Dimsdale-birtokon van.

Algie pedig nem az a fajta ember, aki megtagad bármilyen parancsot. – Természetesen elkísérlek. A vőlegényed nem említette a keresztanyámat, Lady Wrothe-t?

– De igen. Ő az, aki Henrynek hívatja magát? És magával visz majd Londonba?

– Igen – felelte Kate mosolyogva.– Csak mert hozzánk is jöhetnél – szólalt meg bizonytalanul

Victoria. – Algie anyja egy másik házba költözik, és átadja kettőnknek azt a hatalmas házat. Mi pedig csak kergetőzünk majd benne, úgyhogy bármikor jöhetsz.

A lány őszintén beszélt. – Annyira örülök, hogy végre ráébredtem, te vagy a testvérem – szólalt meg Kate.

Victoria bólintott, a szemében könnyek csillogtak.Nővére megszorította a kezét.– Bárcsak apánk tisztességesebb úriember lett volna – szaladt

ki Victoria száján. – És bárcsak Algie-nak nem kellene ilyen sebtében elvennie – gördült végig egy könnycsepp az arcán.

– Ez nem igaz! – nyugtatta meg Kate. – Azért vesz el, mert szeret téged, és mert te is szereted. És ez minden, amit bárkinek is tudnia kell.

A másik szipogott egyet, és Kate meglepődve látta, hogy abbahagyta a sírást. – Én mindig is azt hittem, hogy apám egy ezredes volt. Anyámnak még egy portréja is volt róla. Csakhogy ez a bizonyos ezredes sohasem létezett.


– Furcsa – tűnődött a nővére, de a lány érezte, hogy ennél többet is gondol az egészről.

– Törvénytelen gyerek vagyok – folytatta Victoria. – Tudod, éjjelente gyakran arra ébredek, hogy ezen gondolkozom. Ez a szó jár az eszemben. Olyan szörnyen hangzik, egyetlen szótagja sem tetszik.

– Nem tehetsz arról, hogy milyen körülmények között születtél.

Victoria az ajkába harapott. – De amikor apád elvette anyámat, te elveszítetted az örökségedet, anyám pedig mindent nekem adott. Folyton csak ezen gondolkozom. Úgy érzem magam, mint valami élősködő. Előkelő hölgynek nézek ki, pedig igazság szerint csak egy törvénytelen tolvaj vagyok! – Azzal újra zokogásban tört ki.

– Tolvaj? Ugyan, dehogy! – próbálta nyugtatni őt Kate.– De igenis az vagyok! Egy semmirekellő cafka – siránkozott a

lány. – Házasságon kívül hordok ki egy gyermeket. Olyan vagyok, akár az anyám!

– Nem, te egyáltalán nem vagy olyan – közölte a nővére határozott hangon, és a kezébe nyomott egy zsebkendőt. – Ennek a kastélynak egy bölcs és idős lakója azt mondta egyszer, hogy a kedvesség a legfontosabb, és ebben igaza volt. Te nagyon kedves lány vagy, Victoria, az anyád pedig sajnos nem az. És nem vagy tolvaj. Papa azt akarta, hogy a tiéd legyen az a pénz.

– Nem, ő az anyámra hagyta a pénzt, ő pedig…– Apánk közvetlenül Marianára hagyta a pénzét, és pontosan

tudta, hogy neked fogja adni. Az én anyám hagyott rám hozományt.

– Én már azért is hálás vagyok, hogy apánk egyáltalán feleségül vette anyámat – jegyezte meg Victoria szipogva.

Kate éveken át gondolkozott azon, hogy apja vajon miért vette el Marianát. Most azonban, ahogy erre a bájos, butuska és kedves húgára nézett, már mindent értett. – Szeretnék neked mutatni valamit – ugrott fel hirtelen, és az íróasztalhoz sietett. – De előbb szeretnék írni egy rövid üzenetet.

– Miről van szó? – kérdezte a lány, és újabb zsebkendőt húzott elő erszénykéjéből. – Tudom, hogy nem szereted, amikor sírok,


Kate. Ne haragudj. Talán a terhességem teszi. Ettől érzelmesebb vagyok, mint valaha.

– Semmi baj, már hozzászoktam.– Algie azt mondja, csak az egereket itatom, és majd ki fog

tenni a kertbe, hogy locsoljam a virágokat – jegyezte meg merengve Victoria.

Kate gyorsan megfogalmazott egy levélkét Gabrielnek:

Fenséges herceg!

Kérem, engedje meg, hogy megmutassam a testvéremnek Merry szobrát a kápolna kertjében. Az ön nagybátyja említette, hogy a kápolna kulcsa önnél van. Berwick minden bizonnyal segít nekünk megtalálni a kápolnába vezető ajtót.

Tisztelettel és a többi,Miss Katherine Daltry

– Mit veszel fel ma este? – érdeklődött Victoria, és elrakta a zsebkendőjét.

– Még nem gondolkoztam rajta – felelte Kate. – Rosalie már választott nekem egy ruhát, de most inkább ennék valamit. Úgy érzem, mindjárt éhen halok.

– De igenis gondolkoznod kell a ruhádon! – erősködött a másik. – Hiszen ma mutatnak be az előkelő társaságnak, Kate! Én már itt vagyok, vagyis most már a saját nevedben vehetsz részt ezen a bálon.

Ő értetlenül pislogott. – Erre nem is gondoltam.– Hoztam magammal egy szoros fűzőt, hogy karcsúbbnak

tűnjek – magyarázta a húga. – Parókát is veszek, meg a kutyákat is magammal viszem.

Rosalie abban a pillanatban lépett be a szobába, kezében egy tálcával, amelyen az ebédjüket hozta. Kate ezután elküldte őt, hogy vigye el az üzenetet a hercegnek.

– Furcsa látni, hogy bizalmas leveleket váltasz egy herceggel – jegyezte meg Victoria, szájához emelve egy falat csirkehúst.


– Csak mert korábban a Yarrow-házban cseléd voltam?– Te sohasem voltál az! – ellenkezett a húga. – Igaz, hogy anya

néha kőszívű, de nem annyira. Te mindig is…– A megnevezés nem is olyan lényeges – vágott közbe Kate.– És mellesleg én is furcsállom, hogy üzeneteket írogatok egy

hercegnek. Őszintén szólva, nem is nagyon tudom, hogyan kell megszólítanom. De inkább azt találjuk ki, mit csinálok ma a bálban, amikor még táncolni sem tudok.

Victoria eltátotta száját a csodálkozástól. – Hát persze, hogy nem tudsz. Hiszen anya csak nekem fogadott fel tánctanárt, mielőtt Londonba mentem volna a báli szezonra. Algie-nak pedig még nem volt ideje arra, hogy megtanítson.

– Algie-nak?– Igen, remek táncos – jelentette ki büszkén Victoria. – És

olyan türelmes tanár. Rengeteg mindenre megtanított.– Tehát ti ketten… – szólalt meg Kate, amikor kinyílt az ajtó.– A herceg a kápolnában vár a kisasszonyokra! – jelentette be

Rosalie.– Szeretnék neked mutatni valamit – fogta kézen a húgát Kate.

– Tetszeni fog, majd meglátod.– Én még sohasem találkoztam a herceggel – rebegte Victoria,

miközben nővére mögött lépdelt lefelé a lépcsőn. – Bárcsak itt lenne Algie is! Bárcsak…

Harminchatodik fejezet

Gabriel olyan pompásan festett, ahogy a kápolnaajtóban várt rájuk, hogy Kate kicsit megszédült. Azonban valamit Katherine Daltry soha, de soha nem tett volna: nem veszítette volna el a fejét egy férfi miatt. És el sem ájult volna. És máglyára sem vetette volna magát.


Ezért büszkén a magasba emelte fejét, és udvarias meghajlással üdvözölte a herceget, majd bemutatta őt a húgának, és igyekezett úgy viselkedni, mintha csak távoli ismerősök lennének.

Majd miután Gabriel is ugyanezt tette, Kate-nek semmi oka nem volt arra, hogy fájdalmat érezzen. Pedig mintha nyilat döftek volna az oldalába, gondolta homályosan, miközben követte Gabriel sietős lépteit a kápolna hátsó terme felé, ahol egy hatalmas faliszőnyeg alatt felfedeztek egy vörös ajtót.

Wick is ott volt, és a két fivér közül neki volt egyedül kedve beszélgetni. – Eddig nem is tudtunk erről az ajtóról – magyarázta Victoriának. – A fenséges herceg fedezte fel a kert felőli oldalon.

– Megtaláltam a kulcsát – szólalt meg Gabriel most először, amióta üdvözölték egymást. Hatalmas, rozsdás kulcsot húzott elő, majd a zárba illesztette. A kulcs elfordult, de az ajtó nem nyílt ki.

Akkor teljes súlyával nekiveselkedett, olyan meglepő hévvel, hogy Victoria sikoltva félreugrott. Az ajtó azonban továbbra sem mozdult. Ekkor Wick lépett a herceg mögé, hogy segítsen. Miután mindketten nekinyomták vállukat, az ajtó végre nagy recsegéssel kinyílt.

– Beragadt – jegyezte meg Gabriel olyan higgadtan és hűvösen, mintha csak egy csoport falubélihez intézné a szavait.

Kate egyetlen szó nélkül lépett el mellette. A reggeli párásság után a nap bágyadtan vetette sugarait a kertben álldogáló egyetlen tölgyfa lehajló ágaira.

– Milyen gondozatlan – jegyezte meg Victoria csüggedten, miután átlépett az ajtón. – Fenségednek talán ide kellene küldetnie néhány kertészt, hogy rendbe tegyék a kertet.

– A kertészeket a faluba küldtem tetőt javítani – felelte Gabriel. – Ilyen időben nem hagyhatjuk az embereket fedél nélkül.

– Gyere – fogta kézen Kate a húgát. – Megmutatom a szobrot.– Milyen szobrot? – érdeklődött Victoria mögötte tipegve. –

Jaj, a szoknyám beleakadt egy rózsabokorba! Várj meg, Kate!Ő azonban csak ment előre, kétségbeesetten igyekezve azon,

hogy eltávolodjon Gabrieltől. Aztán megállt Merry szobra előtt,


lehajolt, hogy üdvözölje, és letörölt egy esőcseppet a kislány márvány arcáról.

– Milyen szép kislány – búgta Victoria. – Nézd, milyen aranyos kis pufók kezei vannak!

– Merrynek hívták – szólalt meg Kate. – Törvénytelen gyerek volt. Az anyját Eglantine-nak hívták.

– Ó!– Az apjáról nem maradt feljegyzés, de valami másról igen…– És miről? – kérdezte Victoria, miközben eltávolított egy

levelet Merry válláról.– Nagyon szerették ezt a kislányt, látod? Még saját kertje is

volt, és szobrot is állítottak neki.Victoria kék szemébe könnyek gyűltek. – Merry meghalt?– Ő az 1500-as években élt – magyarázta Kate türelemmel. –

Hát persze, hogy már meghalt.– De…– Én csak arra szerettem volna kilyukadni, hogy az anyja

éppen úgy szerette őt, mint bármelyik gyermeket. És az apánk is ugyanígy szeretett téged, Victoria. Ezért nem jelent semmit a törvénytelen szó. Mert az apám úgy szeretett, hogy érted még Marianát is elvette. Ő, aki egy gróf fia volt, elvette a szeretőjét, egy olyan nőt, aki nem volt előkelő hölgy. És mindezt csakis miattad.

– Ó! – kiáltott fel halkan Victoria. – Ez nekem eszembe sem jutott… De biztos vagy benne?

– Egészen biztos. Apánk tudta, hogy rólam nem kell gondoskodnia, mert anyám hagyott rám hozományt. Rólad pedig azzal gondoskodott, hogy elvette feleségül az anyádat, így neki adta minden pénzét.

Victoria szeme megtelt könnyekkel, de közben az égből is potyogni kezdtek az esőcseppek. Kate ekkor egyik karjával átkarolta a húgát, és visszavezette őt a kápolnába, ellépve a hatalmas vörös ajtónál némán álldogáló férfiak mellett.

Wickre halványan rámosolygott, Gabrielnek pedig csak biccentett, hiszen egy hercegre nem szokás csak úgy rámosolyogni.


Főként nem akkor, amikor semmire sem vágyott volna jobban, mint arra, hogy addig csókolja a férfit, amíg csak arcáról el nem tűnik az az űzött kifejezés.

– Nagyon jóképű – súgta oda neki Victoria kifelé menet.– Kicsoda? A herceg? – kérdezett vissza Kate. – Igen, az, főleg

ha valaki szereti a sötét, tépelődő férfiakat.– Hát az biztos, hogy nem olyan, mint Algie – jegyezte meg a

húga, és ebben tökéletesen igaza volt. – De láttad, ahogy rád nézett? Szinte égett a tekintete.

– Ma este ő nyitja meg a bált a jegyesével, Tatyjanával – közölte a másik tárgyilagos hangon. – Nagyjából két hét múlva pedig már házasok lesznek.

– Ez annyira kegyetlen! – siránkozott a húga. – Nem akarod inkább, hogy még ma elmenjünk? A szobalánynak már szóltam, hogy kezdjen csomagolni. Két órán belül már itt sem lennénk.

– Nem fogok elfutni és elbújni előle. Itt maradunk a bálon, és minden férfival táncolok, akinek van lába, még ha nem is tudok táncolni. Utána pedig elutazunk az esküvődre, aztán végleg Londonba költözöm. A herceg nem kedveli a nagyobb városokat, így nem hiszem, hogy ott összefutnék vele.

– Én sohasem tudnám elfelejteni az én Algie-mat – sóhajtott fel Victoria kételkedve.

– Csakhogy te meg ő már jegyben jártok. Ez nem ugyanaz. Nektek közös gyermeketek lesz, én pedig még alig ismerem a herceget – magyarázta Kate, és igyekezett, hogy a hangja könnyedén csengjen.

Victoria nem válaszolt, de megszorította nővére kezét.

Harminchetedik fejezet

Henry a szobájában várt Kate-re, amikor az visszaért, miután Victoriát a szobájáig kísérte, hogy megkezdhesse az öltözködést a


bálra. Rápillantott keresztanyjára, aztán remegni kezdett a szája. Henry széttárta karjait, és elindult felé.

Kate sírva fakadt, mielőtt még az asszony odaért volna. Lehúzta őt egy kerevetre, majd mellé ült, és vállait átölelve csendesen vigasztalta, mindenfélét suttogva a fülébe, amit a lány meg sem hallott. Addig zokogott, amíg már égett a tüdeje és összeszorult a gyomra.

Végül felemelte a fejét: – Csak azt ne mondd, hogy szeressek ki belőle – szólalt meg elfúló hangon. – Az olyan lenne, mintha abbahagynám a lélegzést. Nem tudnám… – Hangja újra zokogásba fúlt.

– Nem mondok ilyet – felelte Henry. Finoman lefektette Kate-et – De most arra kérlek, hagyd abba a sírást. Még megbetegszel. – Felkelt, a mosdótálhoz lépett, és hozott a lánynak egy hűvös, nedves kendőt. – Tedd ezt a szemedre.

A lány csak feküdt a nedves kendő alatt, érezte, ahogy égnek duzzadt szemei, miközben mellkasát még mindig szaggatták a fel-feltörő zokogás hullámai. Henry megnyugtatóan az ujjai köré fonta ujjait.

– Nem kérlek, hogy szeress ki belőle – szólalt meg végül –, mert tudom, hogy ez lehetetlen.

– Az apám…– Én egy hétig zokogtam, amikor meghallottam a halálhírét.Sírtam esküvője éjszakáján is, és sírtam, amikor anyád

meghalt, mert tudtam, hogy szenved. – Néhány pillanatig csönd támadt. – Pedig én sohasem sírok – tette hozzá Henry.

Kate sírósan felnevetett. – Én sem. Soha.Henry megszorította a lány kezét. – Sajnálom, Kate. Annyira

sajnálom! És csak annyit mondhatok, az életet akkor is lehet élvezni, ha az, akit szeretsz, nincs melletted. Mert lesznek majd mások. És tudom, hogy az nem lesz ugyanaz, de mégis… Majd férjhez mész máshoz.

– Pont ez a legrosszabb – fakadt ki újra Kate. – Hogy mehetnék ezek után máshoz? Most, hogy tudom… – Hirtelen elhallgatott, mert nem volt képes szavakba önteni, milyen érzés volt Gabriel karjába bújni, mellette pihenni és szeretkezni vele. – Képtelen lennék rá – jelentette ki. A férfi illata a bőre alá is


beivódott, maga előtt látta, ahogy megrázkódik az érintésére, és az arcán hevesen ég a vágy.

– Igen, tudom – felelte Henry. – Tudom – ismételte meg felállva. – Kicserélem a kendőt. Úgy néz ki a szemed, mint a likőrbe áztatott mazsola.

– Nem mondom, gyönyörű lehet! – fakadt ki nevetve Kate.– A szerelem gyötrelem – magyarázta az asszony, majd

kicserélte a lány szemén a kendőt egy frissen benedvesítettel. Ez az előzőnél kicsit nedvesebb volt, így egy vízcsepp gördült végig róla Kate arcán. Már nyúlt volna, hogy letörölje, ám Henry megelőzte, és felszárítgatta. – Gyötrelem, bizony.

– Utálom ezt az érzést – közölte Kate minden meggyőződés nélkül.

– Pedig nem kell utálnod. Mert jobb, ha az ember szívében szerelem lobog, és megismeri élete szerelmét, mint ha soha életében nem lesz szerelmes.

– Nem találok rajta kívül mást – jelentette ki Kate teljes meggyőződéssel.

– Mit gondolsz, én tökéletesnek hittem apádat?A lány fojtott hangon felnevetett. – Nem.– Mert nem is volt az – mondta Henry.Kate kis híján levette szeméről a kendőt, hogy láthassa

keresztanyja arcát, de Henry abban a pillanatban felállt, és átment a szoba másik végébe. – Nem volt tökéletes – ismételte meg. – Bolond volt, mert azt hitte, hogy a pénz fontosabb a szerelemnél, és hogy mi ketten sohasem lennénk boldogok, mert nem tudott volna engem eltartani úgy, ahogyan szerette volna.

– Ostoba fickó – dünnyögte Kate.– Talán igen – felelte Henry. – Azért én is szeretek jókat enni

– tette hozzá, és hangjában nevetés csengett. A kendő hirtelen eltűnt Kate szeméről, és megjelent fölötte a keresztanyja arca.

– Így már sokkal jobb – szólalt meg elégedetten. – Hozok egy másikat.

Kate hallotta, amint újra a vizestálhoz megy. Aztán a víz fröcskölését túlkiabálva, megkérdezte: – Milyen az a lány?

– Kicsoda? Az orosz hercegnő?


– Gabriel menyasszonya – felelte Kate. – Hogy néz ki? Henry levette keresztlánya szeméről a korábbi kendőt, és egy másikat helyezett rá. – Nem olyan, mint te. És soha nem is lesz.

– Igen, de…– Nem az a fontos – vágott közbe az asszony. – Anyád szerette

apádat, és én ennek örültem. De soha nem gondoltam kettőjükre, arra, ahogy együtt vannak, mert az semmit sem segített volna.

– Talán igazad van – mondta Kate.– Tanulj meg nem gondolni rá – tanácsolta Henry.Ő pedig megpróbálta elképzelni a világot Gabriel nélkül.– És ezt kezdd a mai estével – húzta le róla újra a kendőt a nő.

Kate kinyitotta a szemét. – Tökéletes – közölte Henry, mintha csak frissen sült kenyeret vizsgálgatna. – Egy-két óra múlva már nyoma sem marad.

– Nincs kedvem lemenni ma este a bálba – suttogta a lány. – Nem érzem magam elég erősnek. Amikor nemrég lekísért minket Victoriával a kápolna kertjébe, olyan volt a hangja, mintha… mintha nem is ismernénk egymást.

– Ne merészelj újra sírni! – utasította Henry. Kate nagyot nyelt.

– Igenis lemégy ma a bálba. És szebb leszel, mint valaha, mert ma este én öltöztetlek fel. Adsz annak a hercegnek még egy utolsó esélyt, hogy bebizonyítsa, férfi-e vagy sem.

– Férfi vagy sem? – ismételte Kate. – Hiszen ő talpig férfi. – Emlékeiben felrémlett egy kép, amint Gabriel meztelenül áll előtte, széles mellkasával, mohó tekintetével.

– Apád nem tudta elképzelni, hogy másként élje le az életét, mint ahogy arra nevelték. Születése óta azt mondogatták neki, hogy legkisebbik fiú létére gazdag nőt kell elvennie. A te hercegednek pedig azt tanították, hogy olyan nőt kell elvennie, akit a bátyja választ neki.

– De neki itt ez a kastély, amit fenn kell tartania – tiltakozott Kate.

– Ez igaz – felelte Henry. – Jóval nagyobb a felelőssége, mint apádnak volt, és ezek mázsás súllyal nehezednek rá. A bácsikája egy tökkelütött, az idős hercegnők pedig nem tanulnak meg ripszropsz csipkét verni, hogy pénzt keressenek.


– Nincs más választása – sóhajtott fel Kate.– Az embernek mindig van választása. A mai estén pedig

kristálytisztán ki is rajzolódik majd előtte, hogy mik ezek.Kate felült a kanapén. Úgy érezte magát, mint akit kicseréltek,

mintha a könnyek elmosták volna a bánata egy részét is.– Nem szegné meg az ígéretét, hogy feleségül veszi Tatyjanát.– Akkor te meg biztosra veheted, hogy nagyon ostoba – felelte

Henry. – Be kell vallanom, apád személyiségének mélyreható ismerete sokat segített azokban a pillanatokban, amikor hiányoltam őt. Ha Gabrielben nincs annyi tartás, hogy téged válasszon, akkor nem is érdemel meg.

– Bárcsak elmondhatnád ezt neki – emelkedett talpra a kerevetről Kate. – Az mindent megkönnyítene.

Henry fanyarul mosolygott. – Pedig minden olyan egyszerű. Te is ott leszel a bálon, és Tatyjana is. Előtte pedig ott lesz a választás lehetősége. Vagy te, vagy ő.

– Neked is volt ilyen estéd? – kérdezte Kate, és átsétált a fésülködőasztal elé. Mindent összevetve, már nem is tűnt olyan szörnyűnek a szeme, bár arca még mindig holtsápadt volt.

– Apád eljegyzési bálja.Kate megfordult. – Egy ugyanilyen bál?– Igen, ugyanilyen. Selyembojtokkal díszített sárga, bordás

selyemruhát viseltem. Olyan hatalmas volt a szoknyám, hogy alig fértem át benne az ajtón. Azon az estén paróka volt rajtam, és három szépségpötty az arcomon. Az ajkamat kifestettem, ami akkoriban jóval botrányosabbnak számított, mint manapság.

– Biztosan nagyon szép lehettél – tűnődött el Kate, bár az asszony még most is nagyon kívánatosnak tűnt.

– Igen, az voltam – felelte Henry. – Talán nem fog tetszeni, amit most mondok, de akkor is elmondom. Az anyád egy sápadt virágszál volt, akár egy hervatag tulipán. Az este nagy részében a bálterem szélén ült egy kanapén.

– Kérlek, ne gyűlöld őt! – kérte Kate.– Jaj, nem, dehogy! – felelte a másik. – Mindenki tudta, hogy

végtelenül kedves teremtés, csak épp sok baja volt az egészségével. Pedig nagyon szeretett volna táncolni a többiekkel.


Kate-nek megremegett a szája. – Szegény mama! – szólalt meg. – Mindig azt mondogatta, bárcsak lenne ereje felkelni… de valahányszor megpróbálta, utána mindig napokig az ágyat nyomta.

– El tudom képzelni – bólogatott Henry.– És apám táncolt veled?– Nem.– És mégis ott maradtál.– Azon az éjszakán én voltam London legszebb asszonya –

szögezte le tárgyilagosan Henry. – Egy héten belül négy házassági ajánlatot kaptam, és abból választottam ki az első férjemet. Utána pedig nem néztem vissza.

– Én…– Te is ugyanezt teszed majd, ha arra kerül a sor – közölte

Henry, és Kate-re szegezte tekintetét. – Őszintén remélem azonban, hogy a te hercegedben több a tartás, mint apádban volt, de ha mégsem, akkor is emelt fővel távozunk ebből a kastélyból.

Kate bólintott.– Most pedig – folytatta Henry – el kell kezdened öltözködni.

Hol jár már az a szobalány? – Azzal megrángatta a csengő zsinórját.

Rosalie néhány perccel később sietve érkezett a szobába. – Jaj, kisasszony, elkésünk! – Amikor megpillantotta a nőt, udvariasan meghajolt. – Elnézést, asszonyom!

– Valóban késésben vagyunk, de az én hibám – magyarázta mosolyogva Henry. – Biztosra veszem, hogy az én szobalányom, Parsons már reszket dühében. Láthatnám, milyen ruhát választott ki ma estére a kisasszonynak?

Rosalie engedelmesen odasietett a szekrényhez, és elővett egy halványsárga báli ruhát, melyet ünnepélyes mozdulattal a karjára simított. – Aranyszegéllyel szegett – magyarázta –, és van hozzá egy színben illő sárgás paróka. Meg még néhány gyémánt…

– Nem! – szólalt meg Henry. – Ez nem a megfelelő. Sápasztja a kisasszonyt. Hoztál még más báli ruhát is?

– Igen, hoztam – felelte Rosalie tétován. – De…– Akkor lássuk!


– Van még kettő – rohant vissza a szekrényhez a szobalány. – Tudja, összesen csak hármat választhattam Miss Victoria gardróbjából. Mert mindkét kisasszony saját holmival érkezett.

– Ezt értem – sürgette Henry.– Van itt ez a selyemdamaszt ruha – szólt Rosalie

visszafordulva. – És a paróka. – Fejével egy meghatározhatatlan színű paróka felé biccentett.

Henry azonban már a fejét rázta. – Az a zöldes árnyalat nagyon előnytelen az arcodhoz – fordult Kate felé. – A kisasszony ma este nem visel parókát – adta ki az utasítást Rosalie-nak.

– Nem lesz paróka? Hát persze, miért is kellene – állapította meg Kate megkönnyebbülten. – Hiszen már Victoria is itt van, tehát nem kell az ő bőrébe bújnom.

– Neki azonban parókát kell viselnie – tette hozzá Henry elégedetten. – Ezt a zöldes szörnyűséget akár azonnal át is küldetheted a szobájába, mert a te fejeden soha nem akarom többé látni.

– Ez a harmadik ruha – szólalt meg Rosalie reménykedve. Karján egy csodálatos krémszínű selyemtafota ruhát tartott, amelyet apró halványkék minták díszítettek.

– Tökéletes! – jelentette ki Henry, ugyanabban a pillanatban, Kate is felkiáltott:

– Ez gyönyörű!– Ha viszont most nem megyek vissza a szobámba, Parsons

rohamot kap – tette hozzá az asszony. – Tehát, Kate: nem kell paróka, csak egyszerűen tűzd fel a hajad, rendben? Majd beküldőm Parsonst, hogy fesse ki az arcodat.

– Az arcomat? – ismételte meg a lány hüledezve. – Nem biztos…

– Parsons igazi művész – vágott a szavába Henry. – Magadra sem ismersz majd. Most pedig igyekezz, kedvesem. Hatásos bevonulás kell, mielőtt még mindenki szétszéled.

A lány bólintott, aztán gyors léptekkel az asszony mellett termett, és megölelte. – Köszönöm – suttogta.

Henry féloldalasan mosolygott rá. – Amikor rád nézek, mindig az jut eszembe, hogy apád mégsem volt akkora bolond.


Mire Kate megivott egy jó csésze teát, és kiszállt a kádból, nyugalom, és szinte boldogság áradt szét benne. A mai éjszaka dőlhet el további élete alakulása. Furcsa, ám izgató volt erre gondolni.

Kezével végigszántotta a haját. Kócos volt, és napszítta aranytincsek csillogtak benne. – Mit tudunk ezzel csinálni, Rosalie?

– Becsavarhatom, és feltűzhetem a feje búbjára – ajánlotta a lány. – Vagy rendezhetem klasszikusabb loknikba is, de az nehezebb lesz, mert a kisasszony haja olyan sűrű. Csak sütővassal tudnám megcsinálni.

Kate összerázkódott. – Tűzzük fel lazán úgy, hogy hátul is lógjon ki néhány tincs. Túl sűrű ahhoz, hogy az egészet a fejem búbjára halmozzuk.

– És milyen kiegészítőket szeretne? – kutatott Rosalie egy dobozban. – Van itt egy ezüstszínű hajhálónk, de attól túl fémesen csillogna a haja. Vannak ékköves hajfésűk, de azok színe nem megy a ruhához.

– Nem teszek semmit a hajamba – vonta meg a vállát.– Ó, kisasszony! – jajdult fel Rosalie. – Könyörgök… – tovább

matatott a dobozban. – Van itt egy ezüst hajfésű smaragdokkal -kiáltott fel megkönnyebbülten. – Tudtam, hogy itt kell lennie valahol.

– Csak éjfélig lesz rá szükségem – magyarázta Kate. – Nem időzöm túl sokat a bálteremben, mert utána rohannom kell, hogy elérjem Algie esküvőjét.

– Én már majdnem mindent be is csomagoltam – felelte Rosalie, és körbepillantott. A fal mellett nyitott bőröndök sorakoztak.

Rövid kopogás hallatszott az ajtón, és belépett rajta egy olyan elegáns szobalány, hogy Kate azt hitte, a kastély egyik vendége jött hozzá. – Parsons vagyok, kisasszony – hajolt meg udvariasan a lány. – Lady Wrothe kérte, hogy jöjjek ide.

– Köszönöm, Parsons – felelte Kate, és leült a fésülködőasztalka elé.

A lány kinyitott egy dobozt, és kotorászni kezdett a szépítőszerek között. Először bekente krémmel Kate arcát. Aztán


kinyitott egy pirosítót, és megrázta a fejét. – Ez túl rózsaszín – állapította meg. – Nekünk inkább karmazsinvörös kell.

Kipróbálta a vöröset, de gyorsan letörölte. Néhány percen belül több üvegcse sorakozott előttük az asztalon.

– Nem is tudtam, hogy az arcfestés ilyen hosszú művelet – szólalt meg halkan Kate. Behunyt szemmel ült, miközben Parsons a szemhéjára kent valamit.

– Lady Wrothe-szal már végeztem, mielőtt idejöttem – magyarázta a lány. – Neki is szép a bőre, de az ő korában már több idő kell. Magának csak egy egész halvány segítség kell, kisasszony. Most már csak a megfelelő ajakszínt kell kiválasztanom. – Újra az üvegcsék felé fordult.

Rosalie, aki közben Kate hajával foglalatoskodott, előrehajolt, és rámutatott az egyikre. – Mit szólna ehhez?

– Legyen lángvörös? – fontolgatta Parsons. Belemártotta az ujját, és kifestette vele Kate száját.

– Tökéletes – ámuldozott Kate, mert valóban az is volt. A szín csodálatosan kiemelte arcbőrét. Orcáit halvány barackszínnel festették ki, szeme pedig mélyebben ülőnek és komolyabbnak tűnt. – Jóságos ég, Parsons! – kiáltott fel. – Maga egy varázsló.

A lány nevetett. – Ön gyönyörű, kisasszony. Nem nehéz így csodát tenni. – Azzal távozott a szobából.

– A haja is majdnem kész van – szólalt meg Rosalie, belecsúsztatva a smaragddal kirakott fésűt. A kövek elővillantak Kate fürtjei alól. – Tényleg csodálatosan néz ki.

– Pedig nem vagyok már fiatal – állapította meg Kate elégedetten, és felhúzta könyékig érő kesztyűjét.

– Erről szó sincs. Nem lenne szabad úgy gondolnia magára, mintha vénlány lenne. A kinézete olyan… hogy is mondjam… tüzes.

– Azért néhány ékszer még elférne rajtam – mondta Kate. – Megvan még az a doboz Victoriától?

Rosalie elővett egy szoros gyöngysort, amelynek elején egy hatalmas smaragdkő lógott, és a lány nyakára erősítette. – Most pedig… az üvegcipellő – szólalt meg olyan tiszteletteljes hangon, hogy Kate értetlenül felvonta szemöldökét.

– Lady Dagobert szerint ez a cipő ablakon kidobott pénz.


Rosalie óvatosan kinyitott egy fából készült cipősdobozt, és kicsomagolta a selyembe bugyolált üvegcipőt. – Nem gondolja, hogy ez a mondás minden olyan dologra igaz, amelyet érdemes birtokolnunk?

– Nem igazán – felelte Kate, és eszébe jutott a citromtorta, Freddie szeretete, sőt még a herceg csókja is.

A szobalány a lábai előtt térdepelt. – Óvatosan vegye fel a cipőt, kisasszony. Nem véletlenül hívják üvegcipellőnek. Igaz, hogy nem üvegből készült, de azért nagyon törékeny.

Azzal felhúzta Kate lábára a csodálatos, magas sarkú cipőt. Úgy csillogott, mint a kifényesített üveg, és vékony sarkain ékkövek villantak meg. – Hisz ez csaknem áttetsző! – ámuldozott Kate akaratlanul is. – Mégis miből van, ha nem üvegből?

– Valami merevített tafotaanyagból – vonta meg a vállát Rosalie. – Az fényes és áttetsző, kicsit olyan, mint az üveg. Ezt egy éjszakára tervezték, mert a második használatkor már nem néz ki újnak.

Kate egy pillanatra megállt a tükör előtt, és szemügyre vette magát. Némi elégedettséggel állapította meg, hogy senki sem gondolja majd, hogy ugyanaz a parókás, púderezett arcú Victoria, akinek az utóbbi néhány napban kiadta magát. A szeme alatti sötét karikák eltűntek, a szájára kent rúzs pedig teltnek és érzékinek mutatta az ajkát.

Életében először látta meg magában apjától örökölt szépségé, azt a szépséget, amelyről addig Victoria volt híres. Ő nem volt olyan buja és kerekded, mint a húga, de azt gondolta, hogy annál is szebb. Igen, szebb volt, mint ő.

Ha Gabriel így meglátja, és mégis úgy dönt, hogy Tatyjanát veszi el, Kate akkor is mindent megpróbált.

– Rosalie! – fordult a szobalányhoz. – Remek választás volt ez a ruha. Köszönöm!

– Gyönyörűen illik az alakjára – adta meg a szakvéleményt a lány. – Ahogy az anyag egyszerre kemény és sima, és finoman simul a keblére… És a lába, kisasszony! Olyan hosszúnak látszik! Ma este az összes hölgy elsárgul az irigységtől.

Kate rámosolyogott a tükörképére. Életében nem fordult még elő vele, hogy valaki elsárguljon az irigységtől a láttán.


– Az is rendkívül előnyös, hogy a ruha kicsit rövid magának – folytatta Rosalie. – Vagyis kilóg a bokája, és a cipője is kilátszik. Néhányan szándékosan vágatják rövidebbre a ruhájukat, pontosan ezért. Persze, csak akinek szép a bokája.

Kopogtattak az ajtón, és belépett rajta Victoria, a nyomában Algie-val. A lány a híres cseresznyepiros parókáját viselte, amelyet remekül kiegészített a hasonló színnel szegett, hófehér ruha.

– Lord és Lady Wrothe a galérián várnak bennünket – jelentette Victoria. Aztán ahogy Rosalie félreállt, megpillantotta nővére ruháját, és összecsapta két kezét. – Ó, de gyönyörű vagy! Algie, jöjjön, és nézze meg Kate-et!

Ő előrelépett, és nagyon élvezte a szépségéből újonnan megszerzett önbizalmat.

A fiú reakciója hasonlóan lelkes volt, mint a Victoriáé. Szája tátva maradt a csodálkozástól, bár szokásos magas gallérja miatt ez nem ment könnyen. – Úgy néz ki, mintha… mint egy francia kisasszony!

Valószínűleg ez volt a legszebb bókja.– Önök is mindketten nagyon szépek – felelte Kate.– Pedig én alig kapok levegőt – panaszkodott Victoria. –

Szerencsére azonban ez a ruha kicsit ódivatú szabású, ezért az elején lévő hajtások nem láttatják az alakomat.

– Csodásan nézel ki – nyugtatta meg nővére. – Indulhatunk?Henry és Leo a képgaléria túlsó felén vártak rájuk. Az asszony

gyönyörű, szilvakék selyemruhát viselt, rajta apró gyöngyöcskékkel. – Hölgyeim! – szólalt meg, miután a két lány odaért hozzájuk. – Azt kell mondanom, szerencse, hogy ti ketten nem voltatok eladósorban, amikor én hajadon voltam.

– Elloptad volna előlünk a legszebb férfiakat, és összetörted volna a szívünket – csókolta arcon a keresztanyját Kate. – Még egyszer köszönöm – suttogta.

– Mit? – kérdezte Henry.– Hogy eljössz velem a bálba.– Nincs neked rám szükséged – korholta a nő. – A herceg

térdre rogy előtted, amikor megpillant. Én pedig nem akarok lemaradni erről a pillanatról. Szeretem a színházat.


Wick szeme elkerekedett, ahogy meglátta őket a bálterem felé közeledve. Mélyen meghajolt, és kacsintott egyet. Aztán intett a szolgáknak, akik összehangolt mozdulattal szélesre tárták előttük a szárnyas ajtókat.

Wick eléjük sietett a bálterembe vezető rövid lépcsősor tetején, és hangzatosan bejelentette: – Lord és Lady Wrothe, Miss Victoria Daltry és Miss Katherine Daltry. Lord Dimsdale.

A bálteremben legalább két-háromszáz ember lehetett. A csillárok fénye visszaverte a gyémánt és rubint nyakékek, meg a selyemruhák csillogását.

Kate megállt a lépcsősor tetején, épp csak annyi időre, hogy minden szem rászegeződjék. Aztán lassan, nagyon lassan elindult lefelé a terembe. Szoknyáját kissé feljebb húzta, fölfedve üvegcipőjét és a szoknya alól kivillanó bokáját.

Amikor a lépcsősor aljához ért, hallotta, ahogy felzúg a tömeg, és mindenki a nevét ismétli. De nem csak hangokat hallott, azt is érezte, ahogy számtalan férfitekintet rászegeződik.

Kissé rémülten vette tudomásul, hogy olyan helyzetbe került, mint amikor egy vödör zabot egy egész csapat csődör elé öntenek. Szinte egy emberként fordultak felé, és indultak el, hogy megismerjék.

Kate egy mosollyal üdvözölte a hozzá legközelebb eső férfit. Közben nem nézett se jobbra, se balra, hogy megbizonyosodjék arról, vajon a herceg figyeli-e.

A hosszú-hosszú évek alatt neki csak annyi jutott, hogy végignézze, amint Victoria izgatottan készül a helyi bálokba, majd végül elutazik Londonba, hogy belépjen az előkelő társaságba… Ő pedig mindig csak a háttérben maradt, egyszerű pamutruhájában, rongyos kesztyűben és elnyűtt csizmájában.

Ez most mindenért kárpótolta, határtalan örömet érzett a sikere miatt.

Az első férfi, aki odaért hozzá, szinte orra bukott előtte, annyira igyekezett a kegyeiben járni. Bemutatkozott, mivel nem állt mellette senki, aki bemutathatta volna. – örülök, hogy megismerhetem, Lord Bantam – felelte Kate kedves hangon. A férfi egyszerre két felöltőt is viselt, az egyik nyomott bársonyból, az alatta lévő pedig világoskék selyemszaténból készült. Olyan


katonásan hajolt meg a lány előtt, hogy még a cipője csatjai is belevillantak.

Kate csak egy pillanat múlva jött rá, hogy azok ott a csaton gyémántkövek.

Lord Bantamet Mr. Egan követte, majd Toloose, Lord Ogilby, Ormskirk grófja, Lord Hathaway és Mr. Napkin. Henry olyan természetességgel viselkedett közöttük, mintha csak Kate anyja lenne, megveregette a férfiak karját a legyezőjével, majd közölve Ogilvyvel, hogy nem kérheti fel a keresztlányát keringőzni.

Kate számára szédítő és felemelő érzés volt a férfiak gyűrűjében állni, miközben nyakán a smaragd még Lord Bantam cipőcsatjánál is fényesebben csillogott.

Pedig nem a smaragd csillogása vonzotta ezeket a férfiakat. Ezzel ő is tisztában volt. A mosolyában bujkáló titkos üzenet, a lángvörös ajkak és mozdulatainak érzékisége tette.

Amikor megpillantotta Effie-t, bemutatkozott neki Victoria nővéreként.

– Kate? – rebegte halkan a lány, majd cinkos mosollyal udvariasan meghajolt. – Annyira örülök, hogy megismerhetem! Tudja, Victoriát nagyon kedvelem. – Azzal Effie is csatlakozott a társasághoz, és ketten flörtöltek nevetve minden férfival.

– Tudja, botrányosan rosszul táncolok – magyarázta Kate Ormskirk grófnak, akit Henry első táncpartneréül kiszemelt. Effie érdekes módon inkább Lord Hathaway-nek nyújtotta karját, mint a körülötte legyeskedő ifjabb előkelőségeknek.

A gróf közelebb hajolt, és megbabonázva kérdezte Kate-et:– Akkor mi lenne, ha a következő táncot végigülnénk, Miss

Daltry?Ormskirknek erős állkapcsa volt és világoskék szeme. Olyan

férfinak tűnt, aki éppolyan otthonosan érzi magát lóháton, mint egy íróasztal mellett. Sohasem hallott még a görög antikvitásokkal foglalkozó újságról. Kate pedig még két cikk elolvasása után sem volt teljesen biztos benne, hogy érti, miről is szól az a lap.

A gróf a tettek, és nem a szavak embere volt. Kate egy mosolyt villantott rá, majd a férfi újabb csókot nyomott a kezére.


– Én szívesebben táncolnék – mondta a lány könnyedén. – Önnek azonban muszáj megkegyelmeznie, és pontosan megmondania, mikor hová lépjek. Mert képtelen vagyok megjegyezni ezeket a bonyolult lépéseket.

– Én is – vallotta be Omskirk. – Mindig azon kapom magam, hogy rossz irányba indulok. De ez a polonéz viszonylag egyszerű tánc. A lényeg, hogy mindaddig lassan poroszkáljon, amíg a többiek meg nem állnak. Igazság szerint elég unalmas.

A gróf igazat mondott, a tánc egyszerű volt. Kate folyamatosan a táncpartnerén tartotta a szemét, nehogy megpillantsa Gabrielt.

A gondolatra is összeszorult a gyomra, de a mosoly nem tűnt el az arcáról.

A gróf úgy fogadta a lány figyelmét, akár egy virág a nap sugarát. A polonéz végén vonakodva, de átadta Kate-et Lord Bantamnek. Rövid idő múlva azonban újra megjelent, amikor a lánynak Toloose-zal kellett volna táncolnia, és a karjánál fogva elhúzta tőle.

Kate felvonta szemöldökét, ahogy Toloose elnézést kérve odébbállt.

– Te jóságos ég, uram, ön egy udvari mágusra emlékeztet – jegyezte meg Kate. – Hogy az ördögbe sikerült elűznie Mr. Toloose-t? Pedig már alig vártam, hogy közelebbről megvizsgáljam a ruházatát.

– Toloose úgy fest, mint egy pávakakas, de valójában rendes fickó – magyarázta Ormskirk. – Én viszont még egy táncot szerettem volna magával eltáncolni, ezért intézkedtem, hogy a tökéletes táncot játsszák.

Kate a férfira mosolygott, és észrevette, hogy ő a keblein és az ajkán legelteti tekintetét.

– Egy keringőt! – jelentette ki Ormskirk diadalmas hangon.A lány erre pontosan tudta a választ. – Uramisten, a

keresztanyám sohasem engedte, hogy megtanuljam ezt a táncot! És úgy emlékszem, kifejezetten megtiltotta, hogy bárkivel is keringőzzek.

– Még szerencse, hogy a keresztanyja most épp nincs itt – felelte Ormskirk. Szemének csillogása valamelyest ellensúlyozta túlságosan magas homlokát. A szegény gróf viszonylag korán


kezdett kopaszodni, de ez olyan tiszteletet parancsoló volt. Arról pedig már tényleg nem ő tehetett, hogy a homloka túlságosan fénylett a sok gyertya fényétől.

Kate összevonta szemöldökét, és igyekezett felidézni, amit az előző este Gabriel mondott a keringőről. Annyit tudott, hogy szabados táncnak tartották. – Talán… De ott is van a keresztanyám! – kiáltott fel a lány megkönnyebbülten. – Henry, drágám!

– Ó, Ormskirk – jegyezte meg az asszony. – Gondoltam, hogy visszajön.

– A következő tánc a keringő – fordult a gróf Henryhez furcsa hévvel. – És arra kértem Miss Daltryt, hogy kísérjen el a táncparkettre.

– Értem – felelte a nő, és tetőtől talpig végigmérte a férfit. – Nos, hát… – Halványan bólintott, mintha döntésre jutott volna. – Nincs ellene kifogásom, hacsak nem ütköznek nekem és Leónak tánc közben, imádok keringőzni, de néhány táncos úgy viselkedik, mint valami megvadult ló.

Ormskirk szélesen elmosolyodott. – Úgy gondolom, képes leszek távolságot tartani – felelte könnyedén, majd Kate-hez fordult, és kinyújtotta karját. – Miss Daltry?

A lány furcsamód valamiért vonakodott újra táncolni a férfival… de ez csak butaság, gondolta. Biztos a szerelem miatt, meg amiatt, ahogy Henry parfümje megülte a levegőt, és körülötte a gyertyák ontották a meleget.

– Ezúttal sokkal kevesebben táncolnak majd – fordult Henry Leóhoz –, hiszen a legtöbb hajadon végigüli a táncot, kivéve, ha az a buta herceg fel nem kér valakit. Gondolom, akkor majd mindenki odagyűlik, hogy megbámulja.

Kate kihúzta magát. Nem fogja a terem szélén figyelni, amint Gabriel ellejti örömtáncát a jegyesével. Mosolygó pillantást vetett Ormskirkre, olyat, amelytől annak még pirosabban égett az arca. – Csak el ne felejtsen vezetni, lordom. Mert figyelmeztetem, hogy nagyon tapasztalatlan táncos vagyok.

A gróf kinyújtotta kezét, kék szemét a lányra szegezte, és kézen fogta. – Miss Daltry – szólalt meg –, megtisztel vele, hogy velem táncolja el élete első keringőjét.


Harmincnyolcadik fejezet

Gabriel azt a sűrűn hímzett selyemkabátot viselte, amely az osztrák udvarnak szóló bemutatkozásra készült. Tudta, hogy mit kell tennie, és meg is teszi. Ahogy az egy férfihoz méltó.

És egy herceghez.Egyik lábát előrenyújtotta, majd elegánsan és mélyen

meghajolt Tatyjana előtt, ahogyan azt a francia udvarban töltött évek alatt megtanulta. A hercegnő pompás hófehér báli ruhát viselt, amely első ránézésre szerénynek tűnt. Csakhogy a ruha brüsszeli csipkével volt bevonva, ujját pedig hattyútollak díszítették.

A hercegnő öröme sugárzott minden a férfira vetett mosolyából, minden sanda pillantásából, miközben persze fényes mosollyal jutalmazta az őt vizslató hölgyeket.

Tatyjana magabiztosan viselkedett, ahogyan az elvárható volt tőle.

Gabriel táncolt vele, aztán táncolt másokkal is: Sophonisbával például, aki leszidta, mert a fejdíszéből az egyik madártollat elhajlította. Aztán egy rövid, ám annál furcsább eszmecserét váltott Toloose-zal, aki némi indulattal a szemében, csak úgy, a semmiből így szólt: – „A fáklya tőle izzóbb lángra lobban.”2

– Ez nem a Romeo és Júliából való? – kérdezte Gabriel, zavartan gondolva búcsújára Kate-től.

Toloose Tatyjana felé biccentett, aki szégyenlősen mosolygott Gabriel bácsikájára. – Shakespeare-t talán egy ilyen lány tekintete ihlette meg. – Azzal minden további szó nélkül elballagott.

Gabriel vállat vont, aztán felkérte táncolni Henryt, aki őszinte vidámsággal mosolygott rá, és azt mondta: – Gondolom, már látta a keresztlányomat.

– Még nem volt szerencsém – felelte a herceg.2 William Shakespeare: Romeo és Júlia. Ford. Kosztolányi Dezső. – A szerk.


– Nos, akkor úgy vélem, ön az egyetlen a bálteremben, aki nem látta – jegyezte meg az asszony könnyedén. – Jóságos ég, hercegem, ön olyan sápadt, mint a krétapor! Remélem, nem lesz beteg. Mert ma este mindenki remekül szórakozik.

– Ezt örömmel hallom – felelte a herceg udvariasan.– Bár ezt ön bizonyára még nem tudja rólunk, angolokról. Az

ember csak akkor veszi észre igazán, hogy jól érzi magát a vendége, amikor az részegen összeroskad egy sarokban – tette hozzá az asszony. – Úgy látom, az önével egy időben több eljegyzés is köttetik ma este, fenség.

Gabriel csak mosolygott, bár e szavakért gyűlölte Henryt. Meg azért, ahogy végigmérte a tekintetével, ahogy az eljegyzéséről beszélt, és…

Ahogy kihívóan nézett rá.A férfi végigtáncolta a táncot, majd meghajolt, és amikor

kiegyenesedett, megpillantotta őt.Az ő Kate-jét. A lány olyan volt, mint egy fáklya az éjszakában,

gyönyörű, érzéki és erős. Egy valóságos hercegnő.A ruhája csodálatos volt, a haja még annál is remekebb.

Gabriel belebámult a lány nevető szemébe, végigmérte pici, kerek állát, szögletes arccsontját.

Az arcán ott látta vele született kedvességét, és ahogyan az ajkát biggyesztette, valami mélyről jövő érzékiséget.

A herceg legszívesebben átverekedte volna magát a Kate körül álló férfiak gyűrűjén, és ököllel csapott volna a rámosolygó ifjakra, akik úgy bámulták, mint az éhezők a mennyei mannát.

Tatyjana azonban ott állt mellette, Kate pedig nem. És Gabriel tudta a kötelességét. Hátat fordított a lánynak, és érezte, hogy a halántéka úgy zakatol, mint még soha. Abban a pillanatban a bálteremben felharsant a keringő első üteme.

Tatyjana a hercegre mosolygott. – A bácsikám tegnap este megengedte, hogy keringőzzek, de miután fenséged rosszul lett, inkább a terem szélén vártam ki a tánc végét.

Gabriel meghajolt, kezét finoman a lány vállára tette, és belibbent vele a táncparkettre.

A parkett viszonylag üres volt, a vendégek nagy része vagy még nem tanulta meg a táncot, vagy tartott annak rossz hírétől, vagy


egyszerűen félreállt, hogy inkább kibeszélje azt, aki merte vállalni a keringőt.

Tatyjana úgy keringett vele, mint egy könnyű hópihe, a herceg lábának minden mozdulatát engedelmesen követte. Hirtelen a terem másik végében találták magukat, mire a férfi kérdő pillantással a hercegnőre nézett.

– Igen, mehetünk! – szólalt meg a lány nevetve. Az arca kipirult, a szeme csillogott.

Gabriel ekkor hagyta, hogy a zene vigye őket tovább, körbe-körbe keringtek a teremben. Ahogy tökéletes keringőjüket járták, Gabriel elkapott egy-egy pillantást a vendégektől. Pontosan tudta, hogy mit jelentenek: a szemükben ő volt a mesebeli herceg, karján pedig az ő mesebeli hercegnője.

Amikor elérték a terem másik végét, Gabriel újra partnernője szemébe nézett, és azt mondta: – A zene végéig talán kicsit vissza kellene vennünk a tempóból.

– Csodálatos volt – áradozott Tatyjana lelkesen. – Ha tehetném, egész éjjel keringőznék.

Gabriel kicsit szorosabban magához vonta, és elmosolyodott. A lány lába teljes hosszában az övéhez simult, de a férfi egyáltalán nem találta érzékinek. Hűvös tárgyilagossággal azon tűnődött, vajon képes lesz-e helytállni a nászéjszakájukon.

Micsoda botrány lenne… hogy egy herceg kudarcot vall.– Ó, egek! – zökkentette ki Tatyjana a gondolataiból. – Attól

tartok, nem mindenki olyan tehetséges táncos, mint ön, fenség.Gabriel követte a lány tekintetét. Hát, persze, hogy Kate volt

az. Lord Ormskirkkel táncolt. Ők is éppen keresztüllibbentek a táncparketten. Ám Tatyjana és Gabriel könnyed eleganciája és bája helyett, Kate és Ormskirk túlságosan elsiették a keringőt. A lány hátravetett fejjel táncolt, és jókedvűen nevetett. Csodálatos, aranyló hajfürtjei a válla fölött lebegtek, miközben Ormskirk körbe-körbe vitte magával.

Amikor Gabriel és Tatyjana táncolt, a herceg egészen könnyedén tartotta a lányt a karjában. Ahogy azt illik.

Orsmkirk azonban egészen közel húzta magához Kate-et, hogy tartani tudják ezt az eszeveszett tempót. Gabriel érezte, ahogy a mellkasában egyre nő az indulat.


A zene véget ért. Kate és Ormskirk tettek még egy utolsó kört, és úgy mosolyogtak egymásra, mintha valami titkos megállapodást kötöttek volna.

Tatyjana végigcsúsztatta kezét a herceg karján, Wick pedig szélesre tárta a bálterem ajtóit. Ideje volt kivonulni a kastélykertbe, ahol a tavon ringó csónakokból nézhették végig a tűzijátékot.

Gabriel majdnem lerázta magáról a lány kezét, de végül nem tette. Ehelyett kivezette a hercegnőt a bálteremből, és elindult vele a tó felé vezető fehér márványlépcsőkön.

Az este hűvös volt, Wick ezért kirakatott néhány égő fatuskókkal teli fémedényt, hogy a vendégek ne fázzanak. A holdfény és a lángok sárgás fénybe vonták a tó partján felsorakozott vendégek arcát.

– Még sohasem láttam tűzijátékot! – kiáltott fel kislányos izgalommal Tatyjana.

Gabrielnek eszébe jutott a különböző királyi udvarokban eltöltött idő, ahol már tízévesen tűzijátékot nézhetett. – Örülök, hogy önnel lehetek ezen a különleges napon.

Lehetett valami a hangjában, ami Tatyjanát arra késztette, hogy rápillantson, majd hirtelen húzni kezdje magával a bácsikája és egy nagyobb csoportosulás felé. – Bácsikám! – kiáltotta.

– Hát itt vagy, édesem – szólalt meg Dimitrij herceg. – Láttam, hogy valóságos előadást rendeztél a keringőddel odabent. Még szerencse, hogy édesanyád nem volt itt.

Gabriel meghajolt. – A hercegnő csodálatosan táncol.– Ebben egyetértünk – felelte a nagybátyja. Tatyjana közben a

többiek elé állt, hogy jobban lássa a tavon lebegő csónakokat. – És mit tervezett nekünk ma estére, herceg?

– A csónakokat a tó közepére vontatják, és összekötik őket – magyarázta Gabriel. Közben látta, hogy Kate és Ormskirk gróf a balján állnak. – Berwick ezután megadja a jelet, és az előre megtervezett forgatókönyv szerint megkezdődik a tűzijáték.

– Reméljük, sikerül – jegyezte meg Dimitrij. – Mert az ilyesmit nehéz előre megtervezni, nem igaz?

– De igen – értett egyet Gabriel. – Most pedig, ha megbocsát, megyek, megnézem, hogy minden készen áll-e.


– Nem hiszem, hogy szükséges lenne – felelte Dimitrij, de Gabriel addigra már el is tűnt. A vendégsereg háta mögé ment, aztán lassan átsétált a bal oldalra.

Kate a csoportosulás hátsó soraiban állt, szerencsére pont a sövénylabirintus bejáratánál. A herceg némán a háta mögé lépett, és egyetlen szó nélkül a dereka köré fonta karját.

A lány hátrapillantott, de nem tudott olvasni a tekintetében, mert sötét volt. Nem rázta le magáról a férfi kezét, csak belemormolt valamit a gróf fülébe, és hátrálni kezdett.

Gabriel gyors mozdulattal a sövénylabirintus bejáratához húzta a lányt, és eltűnt vele az első kanyarban. Arrafelé már nem voltak fával megrakott melegítőedények, sem a világosságot biztosító fáklyák. Arcukat bársonyos sötétség fedte.

– Gabriel! – szólalt meg Kate. A férfi megkönnyebbülten hallotta hangjában a nevetést. – Mit művelsz te itt?

– Gyere – felelte a férfi, és kezét erősen fogva magával húzta a sövény mélyére.

– Nem szabad! – tiltakozott a lány. – Üvegcipőben nem tudok járni ezen a füvön.

Gabriel tétovázás nélkül térdre ereszkedett a lány előtt, és kezébe vette az egyik lábát: – Hölgyem!

Kate felemelte a lábát, és a férfi finoman lehúzta róla az egyik cipőt. Ezután némán megérintette a másik lábát is, és arról is lehúzta a cipőt, mindkettőt gondosan a mellettük álló padra helyezve.

– Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki mezítláb táncol a füvön – jegyezte meg a lány boldogan.

Gabriel bal kezével a sövényt tapogatta, jobbjával pedig a lány kezét fogta, és a fejében felidézte a labirintus alaprajzát, úgy haladt előre. Nem volt nehéz, ha valaki ismerte az utat.

Kate a nyomában ment, időnként megbotlott, de a kezébe kapaszkodva követte.

– Megérkeztünk. – Befordultak még egy kanyarba, és elértek a labirintus közepére. A kis tisztás holdfényben fürdött, odáig már nem világított el a fáklyák fénye, csak minden ezüstösen csillogott.


– Varázslatosan néz ki – suttogta Kate, a szökőkúthoz lépve. – Mi hajtja a vizet felfelé?

– A gravitáció és a víz súlya teszi. Ha elfordítom ezt a kart -mutatta Gabriel –, akkor a víz csak csepeg.

– Szívesen leülnék a szélére, de félek, hogy vizes a kő – szólalt meg bánatosan a lány. – És nem szeretném összegyűrni a ruhámat.

Megfordult, és a férfi szemébe nézett, de az nem szólt semmit. Attól félt, nem jön ki semmi a torkán, csak néhány sietve elrebegett, megszokott fordulat, amely egy férfi és egy nő között a legmeghittebb helyzetben elhangozhat.

Szavak helyett ezért kinyújtotta a kezét, és végigsimította a lány arcát. Érezte bőre bársonyosságát, és az ajkán bujkáló mosolyt. Keze helyett most az ajkával érintette meg ugyanott.

– Gabriel – sóhajtott fel a lány, és elfordította az arcát.A férfi szíve nagyot dobbant. – Meg kell tennem!– Nem szabad!– Kate! – Még a nevét is fájdalmas volt kiejteni így. De

mindezzel együtt olyan volt, mintha ajka mézet kóstolna, ismerősen édes, mintha altatódal szólna a szívében.

– Ó, Gabriel! – suttogta a lány.– Adj nekem egy utolsó lehetőséget! – könyörgött a herceg. –

Kérlek, könyörgök!– Én… – Kate elhallgatott, aztán újra megszólalt: – Félek, hogy

összetöröd a szívemet.– Te már összetörted az enyémet.Kimondta hát az igazságot mindkettejük helyett. A lány

szemében könnyek csillantak meg a holdfényben.Gabriel úgy csókolta, mintha birtokolni akarná. Úgy omlottak

egymás karjaiba, mintha egy csöppet sem szokványos mese szereplői lennének, amelyben nincsenek hercegek és nincsenek hercegnők.

Csupán két, vágytól izzó emberi test, akik megőrülnek egymásért.

– A ruhám – mormolta a lány kis idő múlva. Szemében huncut fény csillant. – Nem helyes, amit most teszünk.


Gabriel kinyújtotta egyik kezét, elcsavarta a szökőkút karját, és a vízcsobogás abbamaradt. Aztán a lány két kezét megtámasztotta a szökőkút nevető tengeri csikó szobrainak fején. Óvatosan, rétegenként emelte fel a szoknyát, míg el nem érte a legalsót, amely olyan vékony volt, hogy átsejlett alóla a lány bőre.

Egy pillanatra megállt, mintha valami olyasmit látna maga előtt, ami túlságosan szép ahhoz, hogy emberi kéz érintse. Aztán a holdvényben levette a lányról az utolsó réteget is, és szorosan hozzásimulva, kezébe fogta a mellét.

Kate nem szólt semmit, de abban a pillanatban, hogy a férfi ujjai végigsúrolták mellbimbóját, halkan felkiáltott, és hátratolta magát. Olyan érzése volt, mintha hóviharba került volna, és egy pillanatra elveszítette volna a látását, mintha minden érzékszerve csak a férfi kezét és testét érezné.

Gabriel pedig keze alatt érezte a lány gyönyörű mellét, a megmerevedett bimbókat, a testét átjáró szaggatott remegést, és az ágyékának feszülő gömbölyű tomporát, meg az alatta fekvő mennyei tájakat.

Lassan simogatni kezdte a lányt, aki újra felkiáltott. Kezét lejjebb csúsztatta, mire a lány felnyögött, és hátrahajolt.

A férfi reszkető kézzel húzott elő valamit a zsebéből… aztán… aztán együtt mozdultak meg úgy, mintha már százszor szeretkeztek volna így, mintha testük erre a pillanatra lett volna teremtve. A férfi mélyen beléhatolt, Kate pedig hátát meghajlítva élesen felkiáltott az éjszakában.

Szinte már elviselhetetlen volt. Gabriel a fogai összeszorítva birtokába vette a lány testét anélkül, hogy elengedte volna magát, csak a lány finom illatára, bőrének selymességére és szaggatott légzésére koncentrált, és mélyen az emlékezetébe véste, hogy ott örökké megőrizhesse

Egy rövid ideig semmi más nem hallatszott csak a testük túláradó gyönyörtől izzó találkozásának hangjai: a lány halk sóhaja és a férfi nyögései…

De ezt már nem lehetett így sokáig bírni. Gabriel egye gyorsabban lökte magát előre, és a lány hangosan kiáltozott, mereven nekifeszítette hátát, aztán egyszerre ernyedtek el,


szilánkokra törve a közöttük létező idő és tér molekuláit, ahogy testük eggyé vált, és szívük egy ritmusra vert.

Gabriel egy darabig még a lányra hajolva állt, akár egy párzó vadállat, amíg a lány halkan fel nem nyögött, és ki nem egyenesedett.

Abban a pillanatban a távolból pattogó hangokat hallottak, és mindketten megfordultak, hogy végignézzék az égbolt felett megvillanó, smaragdzöld tűzijáték fényeit.

Kate lehajtotta magán a szoknyát, de félúton megállt, és tekintetük találkozott. A férfi szíve hevesen dobogott. – Annyira örülök – szólalt meg a lány –, hogy ez a tűzijáték nem két perccel ezelőtt kezdődött. Teljesen képtelen lett volna az egész.

Ekkor újabb hatalmas robbanás hallatszott… Ezúttal rubintvörös szikrák pattogtak, majd rózsaszínné halványulva eltűntek.

Gabriel nem bírt válaszolni, nem jött ki hang a torkán. Helyette némán segédkezett, hogy megigazítsa a lány haját, ujjaival eligazgatta az aranyló fürtöket, hogy még egyszer utoljára megérinthesse. Végül kézen fogta Kate-et, és kivezette a labirintus közepéből.

A lány felemelte a fejét, ahogy elérték az utolsó kanyart. A férfi megállt, de nem mozdult, Kate ezért megcsókolta. Hűvös eltökéltséggel lopta el ezt az utolsó csókot – vagy tán ajándékba kapta? – mintha valami üzenetet közvetítene, amelyet a férfi nem tudott értelmezni.

Az utolsó árnyas helyen Gabriel újra a lány elé térdepelt, mintha csak egy középkori lovag tenné szíve hölgye előtt.

Ő a kezébe adta apró lábát, míg a férfi ráhúzta az üvegcipőket. Miután mindkét cipő felkerült a lábára, Gabriel felállt. Nem maradhatott örökre a sötétségben.

– Kate! – szólalt meg, miután felállt. Kezét előrenyújtva szorosan megmarkolta a lány karját.

A zenekar játszani kezdett… elértek a tópart közelébe, ahonnan keringő hangjai csendültek fel az éjszakában, akár egy boldog szellő. Gabriel keze a lány derekára csúszott.

– Egyszer azt mondtad – suttogta Kate –, ha valaki látna minket keringőzni, akkor azonnal tudná, hogy szeretők vagyunk.


– Nem – felelte a férfi határozott hangon. – Mindenki látná, hogy szerelmes vagyok beléd. Kérlek, táncolj velem.

Kate a kezébe tette a kezét, ráemelte könnyektől csillogó szemét, és elmosolyodott. Gabriel egyetlen szó nélkül a magasba emelte a lány kezét, és lassú keringőre indult vele. Kate eleinte nem tudta tökéletesen követni, ezért még szorosabban magához húzta, és csöndben mutatta, hogyan érzékelheti teste mozdulataiból, hogy merre kell fordulnia.

És a lány könnyen tanult… Mert néhány pillanat múlva úgy táncoltak együtt, mint a levegőben kavargó lágy szellő, mintha két leheletkönnyű virág lebegne a langyos szélben.

A zene lassan véget ért. Gabriel egyszer sem vette le a szemét a lány arcáról, sohasem pillantott hátra a válla felett, hogy nincs-e közönségük. Nem érdekelte semmi más.

Kate udvariasan meghajolt, és csókra nyújtotta kezét.A férfi még a sövény árnyékában maradt, onnan nézte, ahogy a

lány átvág a gyepen Henry felé. Amikor keresztanyjához ért, az sietve megcsókolta az arcát.

Mintha soha nem akart volna véget érni az este. A vendégeket végül visszaterelték a bálterembe, Wick pedig körbeküldetett egy tálca meleg italt azoknak, akik átfáztak, és néhány parányi desszertet azoknak, akik megéheztek. Gabriel Tatyjana mellett maradt. Úgy érezte magát, mint egy kőszobor, de végig ott maradt, és kísérgette a lányt, nevetett, amikor ő nevetett, és mosolygott, amikor ő mosolygott.

Tekintetét szándékosan elfordította arról a ragyogó fénycsóváról, amely Kate-et jelképezte.

Merengéséből egyszer csak Tatyjana hangja zökkentette ki: – Fenség! – szólongatta a lány.

– Kérem, bocsásson meg – fordult felé Gabriel. Ormskirk Kate mellett állt a kandallónál, és a lány fölé hajolt, mintha… Aztán úgy tűnt, mintha Kate búcsúzkodna Henrytől és Leótól, pedig az nem lehetett. Még nem indulhatott… holnap reggel még látnia kell őt, még egyszer, utoljára.

Tatyjana a férfi szemébe nézett. Apró termetű lány volt, de álla erőteljesnek tűnt, és a tekintete erőt sugárzott. – Megtenné, hogy felkísér a szobámba?


– Természetesen – felelte Gabriel, és hátat fordított Kate-nek.Tatyjana a férfi karjára helyezte vékony kezét, és elindultak a

terem ajtaja felé. A lány rendkívül udvariasan mosolygott és bólintgatott a vendégek felé, de közben a férfihoz így szólt: – Mintha szomorúságot látnék a szemében, herceg.

Gabriel megköszörülte a torkát. – Ön félreérti…– Nem – vágott közbe a lány. Közben kiléptek az ajtón.Tatyjana az ajtó mögött félrevonta a férfit egy olyan helyre,

ahol nem láthatták őket. – Nem, nem értem félre. Látom, amit látok.

A férfinak fogalma sem volt, mit kellene erre mondania.– Láttam, ahogy keringőzött azzal a bájos nővel. És úgy vélem

– tette hozzá –, hogy önnek van egy története.Gabriel értetlenül nézett rá.– Egy szerelmi története – magyarázta a lány. – Így is

mondhatnám. Tudja, sok-sok rokonommal történt már ilyesmi. Mi, kozákok szenvedélyes emberek vagyunk. És nagyon tudunk szeretni. Nekem pedig nagyon úgy fest, hogy ön most hasonló helyzetbe került.

Nem volt semmi értelme, hogy tagadja. Tatyjana nem tűnt mérgesnek, sem különösebben ingerültnek. – Valahogy úgy, ahogy mondja – ismerte el a férfi.

A lány bólintott. A szemében megértés és kedvesség csillogott. – Mi, oroszok is szeretjük a tündérmeséket – mondta.

– Ahogyan mi is – felelte Gabriel, és pontosan tudta, mire gondol. Arra, hogy egyszer minden mese véget ér. Lehajolt, és gyöngéd csókot nyomott a lány orra hegyére. – Ön nagyon kedves teremtés, hercegnő.

Elfojtott zokogás hallatszott valahonnan, majd egy cipősarok koppanása, és mire Gabriel felemelte a fejét, már csak egy selyemruha villanását látta a sötétben.

Halkan szitkozódva elindult Kate után, és eszébe sem jutott, mit gondolhat most róla Tatyjana, vagy bárki, aki látja. A lány a kastély udvarán rohant át, és egyetlen pillanatra sem nézett vissza.

Gabriel még gyorsabban futott.De már túl késő volt.


A kastélyudvar üresen tátongott a holdfényben. A távolból egy kocsi kerekeinek zötyögése hallatszott, amint végiggördül a kövekkel felszórt úton.

Túl késő, túl késő, túl késő.Gabriel egy lépést tett előre, és egy pillanatra eszébe jutott,

hogy a kocsi után rohan, mint egy őrült. De a lába megakadt valamiben.

Lehajolt, hogy megnézze, mi az.Kate egyik üvegcipellője volt. A parányi holmi csillogott a

kezében, finom volt és abszurd, mint akármelyik női képtelenség, amellyel életében találkozott.

Gabriel hangosan kimondta, amit gondolt, mert nem volt rá oka, hogy csöndben maradjon: – Legyőztek. Legyőzött engem ez a lány.

Kezével szorosan markolta az üvegcipellőt.

Harminckilencedik fejezet

Kate keresztanyja igazán kényelmes házban lakott, amely barátságos, drágán berendezett és könnyed volt. – Akárcsak Coco – állapította meg Henry. Éppen az asszony szobájában üldögéltek, amelynek falait selyemtapéta borította, rajta kézzel festett, lehetetlenül rózsaszínű kankalinokkal. – Mindkettőnkben van valami csábítóan kihívó. Leo szerint az én kiskutyám előző életében egy bordélyházban élt.

Kate ránézett Cocóra: a kutya szőrét simára fésülték, és ma reggel csillogó ametisztekkel díszítették fel. – Nem, ő túlságosan lelkiismeretes lenne szajhának. Elég egyetlen pillantást vetni rá, hogy lássuk, aprópénzért kapható.

– Ez a munkával jár – felelte Henry. – De most figyelj rám, drágaságom!


Kate felkelt, és az ablakhoz lépett, mert az asszony hangszínéből érezte, hogy olyasmit mond majd, amit ő egyáltalán nem akar hallani. A szoba ablaka a ház bejáratára nézett, egy kisebb előkertre, amely kissé elhanyagoltnak tűnt. – Közeleg a tél – szólalt meg a lány. – A gesztenyefák már sárgulnak.

– Ne próbáld elvonni a figyelmemet azzal, hogy az időjárásról beszélsz – figyelmeztette Henry. – Én nem is tudom megkülönböztetni a vadgesztenyét a szelíd gesztenyétől. Amit mondani akarok az, hogy ideje abbahagynod.

Kate kibámult az ablakon, és vállát megfeszítve, előregörnyedve észlelte a valóság és a keresztanyja hangjából áradó melegség közötti kontrasztot. Nagyon fájt a feje. Mostanában sokat fájt. – A kettő lényegében egy és ugyanaz – felelte.

Henry tudomást sem vett erről az elterelő hadműveletről.– Több mint egy hónap eltelt – mondta. – Sőt, még annál is

több!– Jóval több, mint egy hónap – ismételte meg a lány

belenyugvó hangon. – Negyvenegy nap, hogy egészen pontos legyek.

– Te pedig negyvenegy napja pocsék hangulatban vagy – jelentette ki Henry. – És ebből elég volt.

Odalépett a keresztanyja mellé, és letérdepelt a székéhez.– Nagyon sajnálom. Nem akarok barátságtalanul viselkedni.– Tudom, hogy egy ideig nem tehetsz róla – paskolta meg az

arcát az asszony gyűrűkkel teli kezével. – De az az idő most lejárt.– Pedig nem szándékosan teszem… tényleg olyan pocsék

hangulatban vagyok?– Hát nem most mondtad, hogy az én drága Coco kiskutyám

még lotyónak sem lenne jó? – kérdezett vissza Henry.Kate erre halkan felnevetett.– Pedig én biztosíthatlak, hogy ő lenne az egyik legkeresettebb

szakmabéli, velem együtt, ha valaha ilyen egészségtelen foglalkozást űznénk. A tegnapi vacsoránál pedig nem azt mondtad Lady Chesterfieldnek, hogy a lánya annyira szeretnivaló, mint egy újszülött boci?


– De hiszen tényleg olyan! – erősködött Kate. – Mindkettőjük arcán ugyanaz az ostoba kifejezés ül.

– És végül – folytatta az asszony –, nem te találtad azt mondani Leónak, hogy a nővére haja olyan színű, mint a tavaszi lótrágya?

– De a nővérének nem mondtam el.– Minő szerencse.– Olyan furcsa olívazöld színe van – magyarázta Kate. – A

természetben ritkán fordul elő.– Mert a bolond is látja, hogy nem természetes a színe. Az a

szegény nő szőkére akarta festeni a haját, de nem sikerült. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szeretek együtt élni veled, mert vannak jó pillanataid. Amit például a régensről mondtál, hogy olyan, mint Áron vesszeje, kifejezetten találó volt. Habár nem szép dolog a királyi családdal viccelődni, bármennyi igazságtartalma is van a tréfának.

– Sajnálom – mondta Kate, és csókot nyomott az asszony homlokára. – Biztosan szörnyű lehet velem lakni. Jól tudom.

– Talán valamivel jobb lenne, ha időnként elhagynád ezt a házat. Nagyon hiányzik a színház.

– Akkor elmegyünk – ígérte Kate.– Ma este? – fonta össze karját Henry. – Ma este Kate újra

visszatér a társaságba.– Az igazat megvallva, nem is nagyon léptem be a társaságba.– Annál több okod van rá, hogy most megtedd.A lány feltápászkodott a földről, öregnek és szomorúnak érezte

magát. Visszasétált az ablakhoz, odakint a gesztenyefákra már leereszkedett az alkonyat, és az utolsó napsugarak átszűrődtek a lombokon. Furcsa módon a ház előtti rendszerint kihalt parkban némi mozgolódás támadt.

– Helyesen cselekedtél – szólalt meg Henry a háta mögül.Kate megfordult. A keresztanyja pontosan negyvenegy napja

egyetlen szót sem beszélt Gabrielről.– Megadtad neki az esélyt, hogy férfi legyen, de ő nem élt vele.– Mert felelősséggel tartozott sok mindenért.Henry felkacagott. – Jobb lesz neked nélküle. És nagyon

helyesen tetted, hogy nem beszéltél neki arról, hogy netán


nagyobb vagyont örökölsz. Nézd csak, mekkora lett az örökséged. Gondolom, ösztönösen megérezted, hogy a hercegnek is jelent majd valamit. Én azonban nem tudok szörnyűbb okot elképzelni, mint hogy ezért felbontsa az eljegyzését.

– Én nem éreztem semmit, csak azt hittem… vagy inkább reméltem. Most már tudom, hogy butaság volt. – Negyvenegy nap telt el, és Kate bolond volt, amiért a lelke mélyén titokban még reménykedett, mindössze azért, mert nem jelentették be a házasságot Tatyjana hercegnővel. De ki tudja, talán az esküvő nemsokára mégis megköttetik?

Kate úgy tudta, a hercegi pár Oroszországba utazott, hogy ott keljenek egybe.

– Az ember sohasem bízhat egy férfiban – állapította meg szomorúan Henry. – Mert sohasem lesznek a helyzet magaslatán.

A lány újra kipillantott az ablakon. A válla merev volt, és sajgott a visszatartott bánattól és könnyektől. De elege volt már a sírásból, elege abból, hogy azon rágódjon, miért tette ezt vele Gabriel.

Olyannak látta a férfit, mint egy kirakójátékot. Azért ilyen, mert ő egy herceg…

Ez a mondat kavargott folyamatosan a fejében.Henry átkarolta a lány vállát, őt pedig beburkolta keresztanyja

parfümjének illata. – Lehet, hogy most meggyűlölsz ezért, de valahol a lelkem mélyén örülök, hogy Gabrielnek nem volt elég bátorsága felbontani az eljegyzését.

– Miért?Henry szembefordította magával Kate-et. – Mert így legalább

több időt tölthetek veled – simította hátra a lány haját a füle mögé. – Te olyan vagy nekem, mintha a lányom lennél, Kate. A legszebb ajándék, amelyet Victortól valaha is kaphattam. – Az asszony szemében könnyek csillantak. – Rajtad keresztül újra szerethetem őt. És bár nem szeretem, hogy szomorúnak látlak, önzőbbik énem hálás az elmúlt néhány együtt töltött hétért.

Kate bizonytalanul rámosolygott, aztán megölelte. – Én is ugyanígy érzek – mondta, és szorosan magához szorította keresztanyját. – Ez most kárpótol a Marianával töltött évekért.


– Nos – szólalt meg Henry kis idő múlva. – Hihetetlen, de pityergek. Még a végén azt gondolod, én is iszákos lettem, mint Leo. De ugye, tudod, hogy nem gondoltam komolyan, amit Gabriellel kapcsolatban mondtam? Én is azt kívánom, bárcsak az lenne, aminek remélted, drágám. Őszintén mondom.

– Tudom – felelte Kate.– A férfiak jönnek és mennek – folytatta Henry. – Olyanok,

mint a jégcsap.– Jégcsap – ismételte meg Kate hangosan, és kibámult az

ablakon a parkban sürgölődő férfiakra. Sziluettjük feketén rajzolódott ki a sötétkék égbolt előtt.

– Először gyönyörűen csüngnek rajtunk, szépek és fényesek, aztán hatalmas robajjal letörnek, és a gyengébbek rögtön el is olvadnak – sóhajtott fel Henry. – De mit művelnek azok az emberek odalenn? Csak nem tábortüzet akarnak rakni? Csak nem ma van Guy Fawkes ünnepe?3

– Az nem novemberben van? – kérdezte Kate. Mariana sohasem tartotta tiszteletben a nyilvános ünnepeket.

Henry még egyszer megszorongatta a vállát. – Ma este elmegyünk színházba, és majd Ormskirk gróf körberajong téged. Egyre kétségbeesettebb üzeneteket küldözget neked. Talán azt gondolja, el fogsz veszni előle. Dante már kiesett a potenciális jelöltek közül. Éppen most kaptam levelet Effie anyjától, amelyben azt írja, a lord eljegyezte a lányát.

– Örülök neki – felelte Kate. – Örülök, hogy Lord Hathaway-nek sikerült elkergetni azt a sok fiatal ifjoncot, és elnyernie Effie kezét.

– Ez esetben itt az ideje, hogy megcáfold Orsmkirk félelmeit közelgő haláloddal kapcsolatban – erősködött Henry.

– Teljesen jó egészségben vagyok – jelentette ki Kate. Eltűntek a szeme alatti karikák és az arca sem volt már beesett. Csak ne fájt volna annyira a szíve!

3 Guy Fawkes (1570-1606) az I. Jakab elleni katolikus konspiráció egyik tagja: az összeesküvők fel akarták robbantani a parlament épületét. November 5-én erre emlékezve minden évben elégetik Guy Fawkes bábuját, és tűzijátékot is rendeznek. – A szerk.


– Mindjárt leküldök valakit, hogy megkérdezzék, mi folyik odalenn – lépett közelebb Henry az ablakhoz. – Nézd azt a sok madarat! Mintha pletykálkodnának.

A fákat ellepték a varjak, kisebb csoportokban repkedtek ágról ágra.

– Talán sütnek valamit – találgatta a lány. – A madarak meg arra várnak, hogy felvágják a kenyeret.

– Sütés? – tűnődött az asszony. – Ezen a környéken? Erősen kétlem. Nekem inkább úgy tűnik, tüzet raknak. Méghozzá elég nagyot.

Abban a pillanatban valaki megkapargatta az ajtót, és megjelent Henry új inasa, kezében egy ezüsttálcával. – Üzenet érkezett, asszonyom – jelentette.

– Üzenet? – ismételte meg Henry. – Mégis kitől? És van valami fogalma arról, hogy mi folyik a parkban, Cherryderry?

– A parkban dolgozó férfiak küldték – felelte az inas. – De sajnos nem tudom, milyen célból vannak odalenn.

– Megkérné Mrs. Swallow-t, hogy küldjön fel még egy kis teát, Cherryderry? – kérte Kate.

Az inas meghajolt, és távozott, az asszony pedig tűnődve kocogtatta a levelet az állához.

– Nem akarod elolvasni? – kérdezte Kate.– Dehogynem. Csak közben azon gondolkozom, ne küldessek-e

valakit rendőrért. Bárcsak Leo itthon lenne, ő biztosan tudná, mit tegyen. Nézd, milyen közel érik azok a szikrák a fák ágait. Mi lesz, ha kigyulladnak?

– Bontsd már fel a levelet, és olvasd el, mi az ördög folyik itt! – sürgette a lány.

– Nem bonthatom fel – felelte Henry.– Miért?– Mert neked címezték.

Negyvenedik fejezet


Remélem, hogy nem kell magamat máglyára vetnem. Könyörgök, gyere vissza hozzám!

Kate kezéből kiesett a levél, és egy lépést tett az ablak felé, szemét a sötétbe meresztve.

És ekkor megpillantott… egy férfit. Egy magas, széles vállú férfit, aki a tűz előtt állt, és karját keresztbe fonta mellkasán.

És várt.Henry felvette a szőnyegről a levélkét, de a lány rá se nézett.Csak rohant a lépcsőn lefelé, kiszaladt a bejárati ajtón, és máris

az utcán találta magát. Amikor kiért, megállt a ház előtti vaskorlát mögött, és két kezével ösztönösen megmarkolta a hideg fémkorlátot.

– Gabriel – szólt kifulladva.– Üdv, szerelmem – üdvözölte a herceg, de nem mozdult. –

Azért jöttél, hogy megmentsd az életem?– Mit művelsz te itt? És mi ez a tűz?– Elhagytál, ahogy Aeneas elhagyta Didót – felelte Gabriel. –

És úgy gondoltam, ezzel talán felhívhatom magamra a figyelmedet.

– Én nem hagytalak el. Nekünk nem volt… hiszen te…– Te elhagytál engem.Tipikus férfimakacsság! Kate ezért feltette a legfontosabb

kérdést: – Még mindig jegyben jársz? Vagy megnősültél?– Nem.Ekkor elengedte a korlátot, és a kertkapuhoz rohant, mintha

csak Freddie rohanna a jutalomfalatért, aztán kicsit lassított. Sétálva tette meg az utat addig, amíg tisztán látta a férfi arcát, és ekkor mindketten rohanni kezdtek egymás felé…

– Úristen, mennyire hiányoztál! – mormolta a férfi, majd megtalálta a lány ajkát. Olyan íze volt, mint a szabadtéri tűznek, mint a télnek és a szerelemnek.

Eltelt egy kis idő, percek vagy talán órák is, amíg a tábortűz előtt álltak, egymást ölelve, szótlanul. Negyvenegy csók nélküli napot kellett bepótolniuk, reggeli, déli, esti és éjféli csókokat.


– Szeretlek, Kate – szólalt meg végül Gabriel.A lány úgy érezte, mintha ajkát darázs csípte volna meg,

duzzadt volt, akár egy érett őszibarack. De még többet akart a férfiból. Kezét annak széles vállára csúsztatta, majd beletúrt a hajába, és a fejét újra az övéhez húzta. – Én is szeretlek – suttogta. – Én is.

Gabriel egy lépést hátrébb lépett, Kate pedig lefejtette karját a nyakáról. Ahogy levette a kalapját, a lángok fénye táncot járt a hajtincsein. Ekkor egy egyszerű mozdulattal térdre ereszkedett a lány előtt.

– Katherine Daltry, hozzám jössz feleségül?A lány valahol homályosan emlékezett rá, hogy a téren többen

is vannak rajtuk kívül, aztán Henry is kijött, meg a szolgálók, és talán még több járókelő is őket bámulta a kerítésen át. Hallotta, amint az összegyűlt nézősereg felmorajlik, mintha az egész városon ragályos jókedv vonulna végig.

Kinyújtotta az egyik kezét. – Megtisztelne, ha a felesége lehetnék, uram – felelte.

Gabriel nem mozdult a helyéről.– Igen – suttogta a lány. – Igen, igen, igen!A herceg ekkor felegyenesedett, és megpörgette a lányt, aki

nevetve tűrte, miközben a fák között aranyló tűzszikrák pattogtak a levegőben. Henry is nevetett, és közben Leo is hazaért, majd a legvégén Gabriel is nevetni kezdett. Mélyen, tiszta szívből feltörő nevetése diadalittas volt, ami megdobogtatta a lány szívét.

– Van nálam egy különleges engedély – húzott elő egy pillanat múlva zsebéből egy papírlapot.

Addigra már Henry is ott termett, megölelte Kate-et, aztán Leo is mellettük állt, érződött rajta a brandy szaga.

– Holnap reggel! – adta ki az utasítást Henry, tehát úgy kellett lennie.

Kate szégyenszemre meg sem kérdezte, miből fogják fenntartani a kastélyt. Már mindannyian a vacsoraasztalnál ültek, amikor Henry szóba hozta a kérdést. A lány igyekezett nem tudomást venni arról, hogy Gabriel az asztal alatt a lábával az övét kereste.


– Szóval, hercegem! – szólalt meg Henry. – Mégis miből tervezi eltartani a keresztlányomat meg a kastélyát olyan színvonalon, amelyet mindkettő megérdemel? Most, hogy már nem a pénzért házasodik – tette hozzá, pajkos pillantást vetve Kate-re.

A lány azonban még nem akarta elárulni Gabrielnek, mekkora vagyona van.

– Eladtam egy könyvemet – felelte higgadtan Gabriel. – Kaptam érte egy jókora előleget, amiből legalább egy évig el tudom tartani Kate-et és a kastélyt, még akkor is, ha üvegcipellőre vágyik. Addigra pedig a kastély körüli birtok is nyereségessé válhat, így szerényen ugyan, de meg tudunk élni.

Kate eltátotta száját a csodálkozástól. – Te könyvet írtál?– Igen, a karthágói régészeti ásatásokról – felelte Gabriel. –

Sokat foglalkozom benne az akkor élő emberek hétköznapjaival.– Gabrielt nagyon érdekli az ilyesmi – magyarázta a lány

Henrynek és Leónak. – Ő azon ritka régészek közé tartozik, akiket a hétköznapi emberek élete is éppúgy érdekel, mint a királyoké.

– Persze, ez mindig az adott embertől függ – mondta Henry, tekintetében ámulattal. – Nem is tudtam, hogy a kiadók fizetnek a könyvek íróinak. Mindig azt hittem, hogy… – kezével legyintett –, hogy csupán szerelemből írnak, vagy valami hasonló.

– Pedig ezt még én is tudtam! – nevetett rajta a lány.– Évek óta nem vettem kezembe könyvet – vallotta be az

asszony, de nem esett zavarba. – De most majd kivételt teszek.– Háromkötetes, bőrkötéses könyv – mondta erre Gabriel. –

És csak előjegyzésre kapható.– Ez esetben mindenképpen elolvasom – ígérte Henry. – Sőt,

dupla példányt veszek belőle. És az összes ismerősöm is – tette még hozzá.

– Hihetetlen vagy! – ámuldozott a lány Gabrielen. – Annyira büszke vagyok rád!

– De mégis mi történt azzal a szegény orosz lánnyal? – érdeklődött Leo.

– Rásóztam Toloose-ra – mesélte büszkén Gabriel. – Két hetembe telt, amíg sikerült őket összeboronálnom. Utána Toloose


odajött hozzám, és azt mondta, Londonba kell utaznia, mert már nem bírja tovább. Mire én közöltem vele, hogy tegye, amit tennie kell. Egy napra rá Tatyjana bácsikája nem győzött elnézést kérni tőlem, hogy a lány mást akar.

Az asztal alatt Kate combjára csúsztatta a kezét.– Hiszen gyakorlatilag már a feleségem vagy – súgta a fülébe

Gabriel. – Vagyis szabad a fogdosás.– Elképesztő, hogy még egy herceg is képes pajzánul viselkedni

– fordult Henry Leóhoz.Kate azonban már nem hallotta, amit mond.

Éjfélkor Kate megismételte magában, hogy Gabriel egy úriember. Egy herceg. Vagyis természetesen nem lopakodik végig Henryék házának folyosóján, hogy bemenjen hozzá.

Azonban még nem ismerte eléggé álmai hercegét.Zajt hallott a szobájában.De nem az ajtó felől jött.Az ablakhoz rohant, és kinyitotta. – Na végre! – hálálkodott

Gabriel, miközben lábát átvetette az ablakon. – Kis híján bezuhantam az előkertbe.

– Csitt! – suttogta, és beljebb húzta a férfit. – Nem biztos, hogy Henry és Leo alszanak.

– Nem alszanak – felelte Gabriel. – Odalent vannak a könyvtárszobában. De valakinek meg kellene mondani nekik, hogy ha a kandalló előtti szőnyegen pajkoskodnak, legközelebb húzzák be a függönyt.

Kate rázkódni kezdett a nevetéstől. – Jaj, ne!Gabriel is elmosolyodott, de a tekintetében olyan vad mohóság

ült, hogy nem volt idő már a nevetésre. Egyetlen szó nélkül kioldotta a nyaksálát.

– Várj! – szólalt meg a lány idegesen. – Nem akarsz mesélni a könyvedről?

– Nem.– És Tatyjana nem bánta, hogy elveszített?


– Látta, ahogy utánad rohanok, miután elmentél. Azt hiszem, kétségei támadtak a boldog házasságot illetően, és helyesen gondolta. Toloose ráadásul sokkal elegánsabb, mint én. Ők ketten gyönyörű párt alkotnak majd.

– Te utánam rohantál?A férfi grimaszolt egyet. – Ne merészelj soha többé elhagyni

engem, Kate! Mert azt nem viselem el.– Nem hagytalak el – tiltakozott a lány. – Hiszen nem volt más

választásom. De miért veszed le a felöltődet?– Mindent leveszek. És hacsak nem akarod, hogy én

vetkőztesselek, talán neked is így kellene tenned.– Nem kellene várnunk holnapig? – kérdezte a lány,

egyszeriben szégyenlősen.– Nem.– Hát… – felelte. – Már el is felejtettem…– Én semmit nem felejtettem el – szólalt meg elégedetten

Gabriel, és kioldotta Kate köntösének övét. Letolta a válláról, és a lány látta, ahogy a szeme elismerően felcsillan. Amíg Kate-nek nem volt kedve társaságba járni, Henry a házukba hívatta London leghíresebb szabóit.

Most is egy finoman érzéki alsóneműt viselt magán, amelyet akár egy hercegnőnek is varrhattak volna. Gabriel szemmel láthatóan nagyot nyelt. – Ez egy nagyon huncut hálóing – szólalt meg hódolattal teli hangon.

Kate egyetlen mozdulattal kioldotta a testét takaró csupa csipke, áttetsző selyem hálóinget. A férfi nem szólt semmit, csak nézte, ahogy a lány lassan előrelép, és a hálóing lenge lepelként a lábára hull.

Gabriel karjába kapta a lányt, és az ágyhoz vitte, majd egészen finoman ráhelyezte, mintha egy értékes antik lelet volna. – Nem felejtettem el semmit, szeretkezésünk minden apró részletére emlékszem – szólalt meg. – De egyvalamit nem volt alkalmam megtenni.

– Mit?– Ezt – felelte a férfi. Azzal kezével finoman végigsimította a

lány testét, majd birtokba vette testének legintimebb részét.


– Mit művelsz? – kiáltott fel Kate, és fel akart ülni. Ám ahogy a férfi szája követte kezének mozdulatát, abbahagyta a kérdezést, és már csak zihálva szedte a levegőt. Aztán hangosan felkiáltott. Majd végül felsikoltott.

Csak néhány óra elteltével emlékezett rá, mit akart mondani. Addigra már a férfin feküdt, haja beborította mellkasát, miközben Gabriel szórakozottan játszadozott fürtjeivel.

Mindketten elfáradtak és elszédültek a szerelemtől és a beteljesüléstől, de még egyikük sem akart aludni.

– Mondanom kell neked valamit – suttogta a lány.Gabriel az ujjai köré csavarta hajtincseit. – Olyan a hajad, mint

a selyem – jegyezte meg. – Mint egy mesebeli tündéré.– Van hozományom – közölte a lány, fejét hátrahajtva, hogy

Gabriel láthassa az arcát.– Örülök neki – felelte a férfi, ujjaival továbbra is a lány

hajával játszadozva. – Tudtad, hogy a görögök a temetés előtt levágtak egy hajtincset a halottról, és…

– Gabriel!– A sírba tették – fejezte be a férfi. – Tehát van hozományod.

Csodás. Wickkel már mindent előre kidolgoztunk, de azért mindig jól jön egy kis mellékes. És te tudod-e, hogy a kastélyban mindenki azért izgult, hogy Tatyjana helyett téged válasszalak?

– Nem – felelte Kate mosolyogva.– Ferdinánd felajánlotta, hogy eladja a fegyvergyűjteményét.

Sophonisba pedig, hogy felhagy a brandyivással, bár ezt később megbánta.

Kate könnyedén felnevetett.– És Wick – folytatta Gabriel.– Mit mondott?– Azt ajánlotta, munkát vállal máshol inasként.A lány arcán reszketeg mosoly jelent meg. – Ó, Gabriel, ennél

szebb dolgot senki sem ajánlott még fel értem. Vagy ebben az esetben, érted is.

– Mindkettőnkért – javította ki Gabriel, és közelebb húzta a lány fejét, hogy megcsókolhassa.

– De az egészben az a legszebb, hogy nekem is van pénzem – ismételte meg Kate.


A mellét a férfiéhoz dörgölte, amivel minden figyelmét elterelte a témáról. Kate ekkor feltolta magát, és ráült a mellkasára.

– Hm – dörmögte a férfi, és kicsit előbbre húzta, hogy közelebb kerüljön a fejéhez.

– Nem! – jelentette ki a lány.– De igen! – vágta rá Gabriel, de a hangja simogató ígéretként

hangzott.– Előbb hallgass végig!– Amit csak akarsz.De valójában nem hallgatta meg. Kate előrehajolt, és

egyszeriben nagyon bátornak és gyönyörűnek érezte magát, ahogy megszólalt: – Gabriel, én… – Ahogy azonban előrehajolt, a férfi könnyedén magára húzta, és egy másodperccel később a lány már a vállát markolva próbálta tartani magát, és száját hangos kiáltás hagyta el.

– Most nem sikoltozhatsz! – intette a férfi.– Nem is fogok – zihálta a lány.– Csak mert hallottam, hogy Henry és Leo néhány perccel

ezelőtt jöttek fel a hálószobájukba lefeküdni.– Nem sikoltozom, de ne hagyd abba!A férfi arcára széles mosoly ült ki. – Talán inkább mégis

beszéljük meg, amit akartál. Hol is tartottunk, drágám?Kate összeszűkült szemmel nézett rá, és kísérletezésképpen

mocorogni kezdett, majd feltérdepelt.A férfi tekintetében vad szenvedély villant.– Nem akarod, hogy elmondjam, amit elkezdtem? – Azzal

csípőjével lágyan körözni kezdett, miközben a férfi a száját összeszorítva figyelte.

Most ő vette zihálva a levegőt. – Most inkább nem. Megtennéd, hogy még egy kicsit… igen… így jó!

– Tudom.Kate mélyen és mohón beleült, aztán újra térdre emelkedett. –

Én vagyok a leggazdagabb…Gabriel meg se hallotta. Csípőjét magasan felfelé tolta. – Kate!

– kiáltott rá.


– Én vagyok a leggazdagabb örökösnő Londonban – fejezte be a mondatot a lány, majd visszasüppedt a férfi ölébe, és átadta magát a gyönyörnek.

Gabriel olyan hirtelen mozdult meg, hogy a lány felsikoltott. Egy mozdulattal a hátára hengerítette, és olyan tempóban lökte magát belé, hogy elnyelte őket a tüzes forró sötétség, ahol már csak ők ketten léteztek, és birtokolták egymást a szerelmükben.

Kis idő múlva mindketten kimerülten, határtalan boldogsággal zuhantak egymás mellé az ágyra.

Egy ideig egyikük sem szólt.– Jól hallottam, amit az előbb mondtál? – kérdezte hirtelen

Gabriel.Kate úgy tett, mintha már aludna, de a férfi felébresztette.

Ünneplésük zaja pedig Henryt és Leót is felébresztette.

Negyvenegyedik fejezetNégy évvel később

Öt éve folytak az ásatások Karthágóban. Annak ellenére, hogy Biggitstiff professzor havonta háromszor is azt állította, bizonyítékokat talált Dido városának létezésére, addig a pontig semmilyen konkrét lelet nem került elő.

Biggitstiff azonban nem adta fel. Elszántan kutatott a bizonyíték után, és a kudarc csak megerősítette eltökéltségében. – Úgy viselkedik, mintha arra számítana, hogy egyszer majd talál egy óriási táblát – feküdt végig a hátán Gabriel, két kezét a tarkója alá téve. – Egy táblát felirattal: Itt állt Dido háza.

Felesége jólesően felsóhajtott mellette. Éppen délutáni szunyókálás közben voltak.

Gabriel véleménye szerint Biggitstiff kudarcainál sokkal fontosabb volt, hogy az ásatás során rengeteg leletre bukkantak az ókori Karthágó lakóinak életéről, a tisztálkodószerektől kezdve


egészen a temetkezési szokásokig, az eljegyzési ajándékokon át a születésnapok ünnepléséig.

Gabriel és Kate az évből négy-öt hónapot személyesen is részt vettek az ásatáson, rendszerint a téli hónapokban. A férfi módszere ugyanis bevált. Habár Biggitstiff eleinte küzdött vele, könyvének mérhetetlen sikere mind a szakma, mind a közönség köreiben elismertté tette Gabriel ásatási módszereit. A karthágói ásatást tehát gondos alapossággal, a szabályok betartásával végezték.

Egyelőre azonban semmi különösebb nem történt. Egy újabb forró és kimerítő délután volt a sok közül, amikor minden normális ember egy sátor árnyékában pihen, hideg italt szürcsölget, és legyezgeti magát a hőségben.

Karthágóban azonban nem mindenki volt normális, legalábbis ezt bizonyította a katalogizálásra váró leleteknél szorgoskodó emberek csoportja.

– Jaj, ne! – jajdult fel Gabriel. – Már megint kezdi…– Menj, és nézd meg, mit művelnek – dünnyögte Kate. – Én

már mozdulni sem bírok.– Ne is mozdulj – nyomott egy gyöngéd csókot a lány nyakára

Gabriel. – Csak feküdj itt a hűvösben, és hizlald nagyra a kisbabánkat.

– A kicsi Merry éppen majd megsül – simogatta meg hasát Kate. Nem mintha panaszkodni akart volna, hiszen már régóta rájött, hogy telente inkább a tunéziai napsütés melegét választja, mint Anglia hűvös éghajlatát.

– Néhány hónap múlva visszatérünk Angliába, és ott majd arra fogsz panaszkodni, milyen hideg van a kastélyban. – A férfi újra megcsókolta a lányt. – Talán jólesne egy kis masszázs… – Finoman megharapdálta Kate nyakszirtjét, majd egy csókkal elsimította.

A lány válaszolt valamit, de elnyomta egy hangos kiáltás, amellyel egy kisfiú rontott be a sátorba, kezében egy cserépdarabbal. – Találtam valamit, papa! Nézd csak, mit találtam!

A Jonas nevű hercegpalánta szülei felé rohant, mögötte egy csaholó kiskutyával, majd Gabriel kezébe nyomott egy kisebb


cserépdarabkát. A kisfiút kedvenc bácsikája, Mr. Jonas Berwick után nevezték így. – Nézd csak, papa! – kiabálta a kisfiú. – Egy madár! Találtam egy madarat! – Dundi ujjacskájával végigkövette a madár szárnyára emlékeztető vonalat, majd megmutatta a madár csőrét és szemét is.

– Ez fantasztikus! – szólalt meg lassan Gabriel.Volt valami a hangjában, ami arra késztette Kate-et, hogy

felemelje a fejét.Gabriel egyetlen szó nélkül, de nagyon ünnepélyes arccal a

kezébe adta a madarat ábrázoló cserépdarabkát. Kate szeme azonban a hercegéhez hasonlóan nem a madár csőrén akadt meg, hanem a mellette álló ókori görög betűkön.

Néhány pillanatig próbálta megfejteni. Az elmúlt éveket azzal töltötte, hogy nyelvkönyveket tanulmányozott, amelyeket fiatalabb korában nem volt alkalma elolvasni, de a görög ábécé továbbra sem volt az erőssége. – Uramisten – szólalt meg suttogva.

– Itt azt írják, hogy DIDO.Gabriel hangos nevetésben tört ki.– Mi történt, papa? – kérdezte Jonas egy lábon ugrándozva. –

Min nevetsz? Láttad, milyen ügyesen megállok fél lábon?– Te is csak olyan vagy, mint Biggitstiff – korholta Gabriel a

lányt.– Az van odaírva, hogy Dido – tiltakozott Kate, és hátradőlve a

fény felé tartotta a leletet, hogy jobban láthassa. – És szárnya is van.

– Az nem a szárnya! – javította ki a fia. – Az a madár feneke. Nézd csak, éppen odapiszkít – mutatott a Didónak hitt szó „o" betűjére.

– Az ott egy alfa, és nem egy ómega – szólalt meg Gabriel. -Jonas madárpiszka pontosan az a kis kanyar, amelytől az alfából ómega lesz.

– De akkor mit jelent ez a szó? – érdeklődött Kate álmatag hangon.

– Én arra tippelek, hogy a didascalos szó egyik fele lehet -magyarázta Gabriel –, amely tanulót vagy diszciplínát jelent. Ez


pedig abból a szempontból érdekes, hogy eddig nem tudtuk, volt-e ezen a helyen valahol szervezett formában működő iskola.

– Ez egy madár! – vette ki a kezéből Jonas a cserepet.– Repítsd ki ezt a madárkát, és keresd meg a dadust – tolta

kifelé a fiút Gabriel. – A mamának pihennie kell. És vidd magaddal Freddie-t is.

Bár Jonast még lasszóval sem lehetett volna elvonszolni az ásatásról, azért szófogadó gyerek volt, így engedelmesen kiszaladt a hűvös sátorból, magára hagyva a szerelmes herceget és álmatag hercegnőjét…

Aki ettől azonnal kísértésbe esett… és felébredt.


Epilógus

A Hamupipőkék mesés világában a herceg mindig megtalálja az ő hercegnőjét, és magával viszi a kastélyába. A gonosz mostohanővérek pedig hol elpusztulnak, hol cselédlánnyá változnak a kastélyban, vagy ha meghintik őket varázsporral, akár házi tündér is lehet belőlük. A gonosz mostohát soha többé nem látjuk, a tökhintó elrohad a kertben, a patkányok pedig szabadon élhetik tovább életüket.

A mi Hamupipőke-mesénk azonban kicsit másképpen ér véget. A hercegnek természetesen sikerült rátalálnia hercegnőjére, akit el is vitt a kastélyba, eltekintve attól a néhány hónaptól, amelyet melegebb éghajlaton töltöttek. A gonosz mostohatestvér, aki végül nem is volt olyan gonosz, vidékre költözött tiszteletre méltó férjével, ahol aztán nyolc gyermekük született. Lord Dimsdale egyik gyermeke sem volt különösebben okos, de valamennyien vidámak és gyönyörűek voltak. Ami azonban még ennél is fontosabb: mindannyian örökölték mamájuk és papájuk kedvességét.

Egyikük sem ütött a gonosz mostohára, talán mert viszonylag ritkán találkoztak vele. Mariana eladta a birtokát Gabrielnek, aki azt fivérének, Wicknek ajándékozta. Mariana ezután a városba költözött, és hozzáment egy gazdag bankárhoz. Rövid időn belül háromszor annyi ruhára tett szert, mint amennyit korábban


birtokolt. Aztán egy tüdőembólia hirtelen elvitte, bankár férjét pedig elszegényedve, és a vártnál is reményvesztettebb állapotban hagyta hátra.

Kate és Gabriel rokonságtól zsúfolt, mégis otthonos kastélyukban telepedett le, ahol három gyermekük született, és rengeteg állatot tartottak. Freddie szép kort élt meg, és velük együtt utazott az ásatásokra is. Az elefánt még nála is hosszabb ideig élt, az oroszlán viszont egyszer megevett két cipőt, és másnap kimúlt.

És ezzel történetünk végére értünk, hiszen egyszer minden történetnek vége szakad, ahogyan azt egy híres mesemondó, Rudyard Kipling is megmondta. Végezetül egyetlen mondatom maradt csak: Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Még a savanyúságot szerető kutya is.


Történelmi jegyzet

Egy mese egyfajta időtlen térben, a ma és a holnap között létezik. Éppen ezért ebben a könyvben valamivel több szabadságot engedtem meg magamnak, mint korábbi történelmi regényeimben. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az Éjféli csók mese, és nem történelmi regény. A hercegek nagyon sokféleképpen találtak feleséget maguknak, de erősen kétséges, hogy bármelyikük az itt leírt módon jutott volna hozzá egy kastélyhoz és egy angol feleséghez. Ám ha mégis konkrét dátumot kellene mondanom, talán az 1813-as év lenne az; valamikor a régensherceg kormányzásának időszaka.

Maradt még egy irodalmi tartozásom: Perrault Hamupipőke meséje, melynek eredeti címe Cendrillon ou la Petite Pantoufle de verre. A mesekutatók szerint Perrault a vair (szőrme) szót összekeverte a verre (üveg) francia szóval, hiszen mindkettőt ugyanúgy ejtjük. Az én változatomban az áttetsző cipellők keményített tafotából készültek. Egy másik tipikus irodalmi tévedés, hogy a Vénusz iskolája című könyvet éveken át Aretinónak tulajdonították, és Angliában az ő neve alatt került kiadásra. A valóságban azonban a könyvet egy tanítványa, Lorenzo Veniero írta.4 Ezenkívül még egy adósságot le kell rónom Edith Nesbitnek, Az elvarázsolt kastély című könyv írójának. Nálam ugyan nem volt bűvös gyűrű, amellyel szereplőimet

4 A Vénusz iskolája címen is ismert francia művet (L'École des Filles) nem a 16. században élt Lorenzo Veniero irta. Jóval később Keletkezett, a 17. század közepén. A mű, amelyet Aretinónak tulajdonítottak, de Lorenzo Veniero írta, a La Puttana Errante (Vándorló szajha) címet viselte. – A szerk.


márvánnyá változtathatnám, a Pomeroy-kastély sok-sok részletét mintáztam Nesbit kastélyáról.


Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft.Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás

több mint négy évszázados hagyományait őrzőALFÖLDI NYOMDA Zrt.-ben készült.

Felelős vezető György Géza vezérigazgató


eloisa james ejfeli csok

Documents