DUNCAN LONG

HATÁRTALANANTIGRAVITÁCIÓ

A mű eredeti címe:ANTI-GRAW UNLIMITED

Copyright © 1990 by Duncan LongAll rights reserved!

A fordítás a Bantam Books 1990. évikiadása alapján készült

Fordította:

A borítón látható festményDr. Bera Károly munkája

Hungarian edition andtranslation

© 1994 by LAP-ICSISBN: 963 434 046-6

A nyomás a debreceni KinizsiNyomdában készült 1994. évben

Felelős vezető: Illyés SándorFelelős kiadó: LAP-ICS Könyvkiadó

Sok szeretettel Maggie-nek, Kristennek és Nicholasnak

1.

Egészen az autópálya szélén levő kavicsos útpadkáig hajtottam. Lélegzetemet visszafojtva figyeltem a hatalmas járművet, amely felém fordította ágyúit. Próbáltam barátságosnak látszani. Szélesen mosolyogva intettem, hogy menjenek tovább. Ahogy a vonat továbbdörgött, a lövészek visszaintettek. Autóm a huszonhat szürke és fekete kocsiból álló szerelvény sodrásában himbálózott.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy a személyzet nem rajtam és a kocsimon mutatta be a svájcisajt-mutatványt. Interstate 70 felé vettem az irányt, gyorsan felzárkóztam az útivonat után, és így lépést tudtam vele tartani. Jó 150 klick óránként. A betoncsíkon lezúdulva nyugat felé, egy kietlen, fák nélküli pusztaságon keresztül robogtunk, amelyet a nyári nap barnára égetett. Csak néhány elhagyott farm és kerítésmaradványok jelezték, hogy ezen a területen egykor emberek is éltek. Az út során egyetlen kellemetlenség ért: a mellettünk görgő roncsokat kellett kerülgetnem, amelyeket a vonat személyzete lesepert az úttestről.

A New Denver-i utazás további része egészen eseménytelenül telt, kivéve persze azt, amikor a vonatból egy útakadályt áttörve lelőttek néhány hippit. Reméltem, hogy tudták, mit csinálnak, hiszen a kormány általában helytelenítette alkalmazottainak eltüntetését.

Mivel azonban a vonat továbbhaladt anélkül, hogy egy vadászgép útközben kilőtte volna, azt hiszem, hogy hitehagyott hippikről volt szó. Elvégre nem bízhatnak meg akárkiben csak ügy a senki földjén.

Pár óra múlva elhagytuk a füves pusztát, és átszeltük a Col-Kan-sivatag nagy részét is. Még mielőtt New Denver csúcsai feltűntek volna, megláttam az árnyékos, felhőszerű Sziklás-hegységet. Az elszenesedett fekete szénkupacok fokozatosan ellepték a tájat. Valaha házak állhattak itt a sziklákon és a homokban. Sok-sok törmelékkupac, szétégett téglákkal, csipkézett homokkal elválasztva, hamu és szikladarabok. Virágkorában ez lehetett a régi Denvert körülvevő külvárosok egyike.

Nehéz elképzelni, milyen lehetett egy ilyen lüktető város a vízkorlátozások és a korlátozott atomháború előtt. Ennek a városnak és néhány másik hasonlónak a pusztulása már a szuperhatalmak élete végének közeledtét jelentette. A létrejött légüres teret a nemzetközi társaságok próbálták betölteni, amelyek felemelkedvén később a világ kormányát alkották.

Intettem a hátsó lövésznek a vonaton, és lekanyarodtam a senki földjén a New Denver felé vezető ezüstös műanyag útra. Ötven perc múlva már az üveg-és fémépületeknél jártam, amelyek úgy néztek ki, mint a sivatagból az űrrepülőtér mellett kiemelkedő csillogó drágakövek.

A távolban egy rakéta tűnt tova a Föld valamely távoli pontja felé. A forró levegő rezgése olyan hangot adott, mintha a fehér füstgomolyag és a tűz felemelné a fehér járművet.

A völgyben az utca mindkét oldalán magas, tűszerű felhőkarcolók álltak. A Kraig & Nikki magasba szökő épületétől háromháznyira parkoltam le, és vártam.

6

Meg akartam bizonyosodni arról, hogy senki sem követett, míg a barátaimhoz igyekeztem. A kutatótársaim halála óta nem akartam senki másra sem bajt hozni.

Sercegést hallottam az ablak felől. Hátrafordultam, előrántottam Berettámat, céloztam, és egy pillanat alatt már majdnem lőttem is. Húzni kezdtem a ravaszt, és a kakas már félig leereszkedett, mikor megláttam az arcot.

Elállt a lélegzetem, mikor rájöttem, hogy majdnem lelőttem egy vén szatyrot. A csenevész nő olyan ráncos volt, mint az aszalt szilva. Nemigen vett észre, míg az autó ablakán a port kaparászta, és elfordult. Zavarodottságomban rájöttem, hogy a fény úgy esett az ablakra, hogy nem láthatott meg a kocsi erősen színezett ablakain át. Míg a rongyokba burkolózó hölgy az utcán lefelé ballagott, a nyakamban lüktető szívem verését próbáltam csillapítani. Végül összeszedtem magam, kiléptem a furgonból, és óvatosan lezártam. Az épületek hűvös árnyékában remegni kezdtem. Lejjebb húztam magamon a zakómat, hogy biztosan eltakarja a pisztolyomat, amit visszadugtam az övembe. Az üldözési mánia kezdett határozottan eluralkodni rajtam, de a pisztoly miatt nagyobb biztonságban éreztem magam.

Megálltam egy pillanatra, és azon tűnődtem, hogy vajon a barátaim tényleg segíthetnek-e rajtam, vagy csak két újabb ártatlan embert rángatok bele az ügybe. Nem is láttam át, hogy a Kaiserek miért lennének veszélyben, ha megközelíteném az épületüket, hiszen senki nem tudhatta, éppen hol vagyok.

Megálltam egy pillanatra a légkondicionáló előtt, és az épület kék tükrű homlokzatába nézve eljátszadoztam az inggallérommal. Alaposan körülnéztem. Néhány autó

7

dübörgött tova, egy háztömbbel arrébb egy Tóváltozat csörtetett lovasával. Az egyetlen gyalogos az öreg szatyor volt, aki éppen egy szemétkupacon vájta át magát az út szélén, meg vele egy vén fráter, aki kiszedett a kupacból egy darab faxpapírt. A szél felém fújta a lapot, majd továbbgörgette.

Közömbösséget tettetve odaléptem a kristályépület kaputelefonjához, és megnyomtam Kraig lakásának hívógombját.

A tévékamera és a távirányítású lézerpisztoly felém fordult.

– Phil? – kérdezte Nikki hangja.– Igen. Szeretnék...– Siess! Gyere fel az utcáról! – Az ajtó kicsapódott,

és beléptem egy kis fülkébe, amely hamarosan kinyílt. Az ajtó mögöttem összezárult.

– Tízedik emelet? – kérdezte a lift, mire én helyeseltem. Akkora sebességgel repített a magasba, hogy úgy éreztem, a lábam megduzzad, és a vérem a földszinten akar maradni. Majd egy hirtelen megállás, amely visszanyomta a vért a fejembe, és az ajtók máris kinyíltak előttem.

– Tízedik emelet, lakosztály a jobb oldalról, ajtószám 1018 – mondta a lift.

Lenéztem a hall felé. A plafon, a padló, a falak és az ajtók mind ugyanabból a merev kék tükrös műanyagból készültek. A lakosztályokba vezető ajtókat csak az apró illesztések és helyzetüket jelölő számok tették alig észrevehetővé. Ráléptem a tükrös szállítószalagra, és a hall közepe felé haladva sorra vettem az ajtószámokat. Az 1018-nál leszálltam, és hogy érkezésemet jelezzem, megérintettem a számokat.

Vártam. Semmi kétség, megbizonyosodtak, hogy

8

tényleg én vagyok-e az. Az ajtó hang nélkül kinyílt.Az egész helyiség úgy nézett ki, mint az óceán.

Halak, növények, egy elsüllyedt hajó a háttérben, halványan előderengve a távolság homályos kékjéből. Egy átkozott kinézetű cápa szegezte ram tekintetét egy távoli barlangból. Az ajtó bezáródott mögöttem, mielőtt kiugorhattam volna a folyosóra.

Nikki előlépett egy rózsaszín korallágy mögül. Ahogy kikapcsolta a 3V-t, hirtelen minden szertefoszlott. Egy merev, fehér szobában álltam, melyet vékony szőrmeszerű szőnyeg borított. A szobában nem voltak ablakok, és nem volt benne semmi bútorzat.

– Sajnálom. Korábban keltél fel, mint gondoltam – mondta Nikki egy szemöldök-összehúzásba torkolló mosoly kíséretében. Felém lépett, és mielőtt megértettem volna, hogy mi történik, zokogástól rázkódva már a karjaim között tartottam.

Az első gondolatom az volt, hogy boldog, mert megtudta, hogy életben vagyok.

– Kraig elment – mondta könnyezve. – Pedig olyan nagyra tartottam őt.

Rájöttem, miért volt Nikki így összetörve. Kraig volt az egyetlen hozzátartozója. Nikki egy klón volt. Egy klónváltozat.

Kraig mestere egy biomérnök volt valaha. Míg Kraig tizennégy eves nem lett, az orvosának segített a tudományos fokozat megszerzésében, és többet megtanult a bioenergetikáról, mint a professzorainak többsége. Míg a többi gyerek békákat és dinoteheneket csinált, addig ő – mint arra később rájöttünk – saját barátnőjét növelte maga mellett.

Nem egy átlagos lányt. Nikkit Kraig saját

9

csontvelőjének egy kis darabjából alkotta meg, de később olyannyira módosította, hogy az már alig hasonlított rá. Kraig természetesen azzal kezdte, hogy XX-re módosította saját sejtjeinek XY mintáját, hogy nővé tehesse őt. Legnagyobb eredménye azonban az volt, hogy rengeteg különleges esélyt és törvényszerűséget felhasználva megmutatta mindazt, alpit tud. A végeredmény egy fekete hajú, keleties jellegű, jó felépítésű, minden-a-helyén-van szépség. És legalább olyan ügyes – ha nem ügyesebb –, mint Kraig, rendkívül gyors reflexekkel. Ha létezett valaha jelölt egy új rendkívüli embertípusra, akkor ez Nikki lehetett.

Ő azonban sohasem használta ezt fel más emberekkel szemben. Barátságos volt és vonzó – olyan lány, aki szeretted volna, ha a szomszédodba költözik, de mégsem költözött oda soha. Mindig is lojális maradt Kraighez.

Talán azért, mert egyébként Kraig a laboratóriumban hagyta volna őt négy évre, míg a tudományos fokozata megszerzésén dolgozott. Hogy hogyan tartotta titokban a létezését a hatóságok előtt – ez felfoghatatlan számomra; a hasonló munkák illegálisnak számítottak, mióta csak élünk. Mikor kivette őt "az üstből" – ahogy nevezte –, Nikki egy kifejlett nő lett, egy csecsemő intellektusával. Ezután egy hároméves felnevelő kurzust adatott neki gépek és házitanítók segítségével. Kraig volt az egyetlen "család" , akit Nikki egyáltalán ismert.

Mire befejeztem iskoláimat, Kraig betöltötte a huszonegyet, megkereste a maga vagyonát, és visszavonult. És volt pénze, hogy félretegyen. Olyan fickó volt, aki tökéletesítette a marsi kecskét és az Aqua-retrofit vírust, amely átlagos képességű emberekből aquanautákat csinált. Igen, Kraig Kaiser. Ő az a

10

Kaiser, ha nem tudnád. Képzelheted, mennyi a pénze. De Kraig idővel legalább olyan unalmas lett, mint amilyen gazdag. Majdnem végzetes önimádatba esett. Mikor utoljára láttam, legalább olyan unalmas volt, mint amilyen unott. Ez volt az egyetlen oka, hogy miért nem láttaira túl sokat Kraiget és Nikkit az elmúlt néhány évben. Bár a barátomnak tartottam, nyugtalansága kellemetlen volt számomra. Kegyetlen légkört alakított ki maga körül, ami a barátain, és különösen Nikkin ütött vissza. Ezt képtelen voltam elviselni, és ezután egyre kevesebbet látogattam őket.

És mégis, ő volt a legjobb barátom. Ami Nikkit illeti, sohasem kerülhettem olyan közel hozzá, mint szerettem volna. Nehéz kapcsolatban állni valakivel, aki mindenkor tökéletesnek látszik.

Nikki nagy zokogás közben gyorsan előadta, mi történt. Nem kell hozzá kommentár. Kraig titokban ismét alkotott valakit, és két napja eltűnt vele együtt. Három napot adott Nikkinek arra, hogy elhagyja a lakást, és soha ne térjen vissza.

De ez még nem minden. Az új teremtmény egy férfi volt. Kraig pontos mása, csak egy kicsit fiatalabb. Kraig nem is titkolta, hogy ők ketten egy párt alkottak. Ez volt az önimádat netovábbja. Miközben a könnyező Nikkit hallgattam, azon tűnődtem, hogyan lehetett Kraig valaha is a barátom. Utálatot éreztem iránta, bár nehéz lett volna igazán ráillő kifejezést találni.

Szorosan átöleltem szegény Nikkit, és azon gondolkodtam, mit tehetnék.

Aztán kissé eltoltam magamtól, és sötét, vérben forgó szemeibe néztem.

– Elboldogulsz-e magad, mint hajófedélzeti mérnök? – kérdeztem. A társaságnál dolgozott, és úgy véltem,

11

hogy a napokban a legmagasabb előléptetést is megkaphatja.

Kérdésemmel csak újabb sírógörcsöt idéztem elő.Miközben átöleltem, azon tűnődtem, mi rosszat

mondhattam.– Tudod, Phil, kirúgtak.Hallottam róla, hogy a rakétatársaságnál leépítések

vannak, de nem gondoltam volna, hogy Nikkinek is mennie kell majd. Azt hittem, hogy mint briliáns logikájú főnavigátornak, aki jól értett a számítógépekhez is, nem kell emiatt aggódnia.

– Mindent automatizálnak. Nincs szükség többé emberre az irányítópultnál.

Magamban elhatároztam, hogy nem repülök soha többet a rakétáikkal. Tudtam, hogy mennyire voltak megbízhatóak a robotjaik. Nagyon. De nem minden esetben. Nem volt túl nehéz elképzelni, hogy időről időre egy rakéta nem a kijelölt leszállóhelyen fejezi be repülését. A célpont helyett az óceánban landolni – ez nem tartozott kedvenc elképzeléseim közé. Szorosan öleltem Nikkit, majd bűntudatosan elengedtem. Kezdem élvezni friss testének érintését.

Szemét kezdte törölgetni és nevetett.– Hát azért mégsem haltam meg – mondta. – És

veled mi történt? – Az álla ismét remegni kezdett.– Ne sírj miattam! Szerencsés vagyok. És élek.– Igaz is, elég a sírásból, meg életben vagyunk. Ülj

le! – A foltokat kezdte rugdosni a szőnyegen. A szőnyeg arrébb rázódott, és egy hasonló anyaggal bevont kanapé csúszott beljebb a szobába. – Hadd takarítsak ki. Éppen pakoltam – mondta, és visszafordult.

Egy pillanatig a hálószoba csöndjében ültem.Csengettek az ajtónál.

12

– Hallottad? Biztos Sasee a szomszédból. Segített nekem pakolni.

Felálltam, kikukkantottam a kukucskálólyukon, és hirtelen kitártam az ajtót.

Nem Sasee volt az. A vén szatyor, akit az utcán láttam, de nem egészen ugyanúgy. Most egy tűpuskát himbált a kezében. A köldökömre célzott, és a ravaszra helyezte az ujját.

2.

Próbáltam elfutni. Az ajtózárral bajlódtam, de nem sikerült kizárnom a bejáratban álló asszonyt. Az automata biztonsági rendszer nem engem védett, hanem őt.

Végül is engedelmeskedett a testem, és oldalra buktam, még mielőtt az ujjával meghúzta volna a ravaszt. Bár maga a puska alig adott hangot, az apró tűk, amiket kilőtt, rakétákká váltak, ahogy átlépték a hangsebességet. Hangos durranásaikat a repedt műanyag hangja követte, mindjárt azután, ahogy a falba csapódtak.

Az asszony nyugodtan megfordult, és kilőtte a második sorozatot is. Mikor ram emelte a fegyverét, már úgy hasaltam négykézláb a szőnyegen a kanapé előtt, mint egy kutya. A tűk a hátam mögött felhasították a burkolatot, majd mire a kanapé mögé értem, abba is beleálltak. Szerencsém volt: a kanapé anyagába valamilyen mechanikus szerkezet volt beépítve, ami felfogta az apró lövedékeket.

13

A Berettámmal bajlódtam, mert az a gyomromba fúródott, mikor a padlóra zuhantam. Ha már egyszer sikerült kiszednem a tokjából, kikémleltem a kanapé mögül. Egy újabb sorozat tű csapódott le a kanapéról, és a vénasszony rohanni kezdett felém. Bárcsak tévedésből még lent az utcán elintéztem volna az öreg patkányt! Hallottam, hogy a lábát a kanapéba ütötte, ahogy felém futva átugrott rajta, és kétszer belelőttem.

Az egyik golyó balról eltalálta a fejét. Lehuppant a padlóra. Zuhanás közben más bútordarabokat is felborított. Úgy esett keresztül egy széken, mint egy törött rongybaba.

– Mi zajlik ott kint? – kérdezte Nikki a szobába lepve. Csak egy fehér törölköző volt rajta, ami kihangsúlyozta sötét, puha bőrét.

– Vigyázz! – kiáltottam. A vén szatyor megmozdult. Egy vágás futott végig az arcán, ott, ahol eltaláltam. – Páncél van rajta, menj vissza! – Nikki visszament a hallba, és eltűnt a szemem elöl. A zsákos asszony a kanapé mögött mocorogni kezdett, úgyhogy négyszer rálőttem. Hirtelen egy csomó forró tű csapódott balról a falba. Lehasaltam.

Az ősrégi Beretta 9–F-be sok lőszer belefér. Tizenöt sorozat fért a tárba, a tizenhatodikat pedig a pisztoly tokjában tartottam. Egy páncélmellény nemigen bír ki többszöri lövést egy nagyobb kézifegyverből. De annak, hogy kétszer ugyanabba a pontba sikerül beletalálni, csak feleakkora az esélye. Háromszor vagy négyszer pedig ínár szinte lehetetlen, még egészen közelről is.

Ez a pisztoly volt az egyetlen megmaradt használati tárgyam, úgyhogy elhatároztam, hogy igyekszem minél nagyobb hasznát venni.

Minden elcsendesült. Rájöttem, hogy sikerülhetett

14

közben újratöltenie. Hirtelen bekapcsolt a 3V, és a szobát ismét betöltötte az óceán.

Nagyszerű.Kikémleltem a kanapé mögül. Az áttetsző vízben

szivárványszínű kishalak csoportja úszkált. A vén szatyor sehol nem látszott. Visszahúzódtaín, és addig gurultam, míg a külső falba nem akadtam. Bár a szoba kiterjedése határtalannak tűnt, tudtam, hogy ez nem így van. Ezt csak a 3V okozta. Tudtam, hogy a nő nem lehet mögöttem.

Oké, de akkor hová lett? – tűnődtem.Egy cápa húzott el mellettem. Hátranézve egy nagy

polipot láttam. A nő szakadt sárga ruhája látszott ki mögüle.

Háromszor keresztüllőttem a polipon, és bemásztam egy nagy rózsaszín koralltelep mögé. Észrevettem a lehuppanó hölgyet. A fejét támasztotta, azután felegyenesedett. Ha nem is sikerült őt feltartóztatnom, igen nehéz helyzetbe került – gondoltam, és még háromszor rálőttem. Odarohantam, ahol a kanapét sejtettem. Tűzápor követett, és el is talált a jobb cipőm sarkán. Megéreztem a kanapé helyét, és bevetődtem mögé. Egy pillanatra biztonságban érezhettem magam. Kihajoltam, és újabb két sorozatot lőttem az asszony felé, aki jól láthatóan az óceán fenekén állt. Megtántorodott, ahogy a két golyó eltalálta. Óvatosan céloztam, és kétszer ügy eltaláltam az arcát, hogy a maszkjából letört egy darab.

Visszafojtottam a lélegzetemut. Ismét a földre hanyatlott. A vén csataló még próbált feltápászkodni. Lekuporodtam, hogy ne láthasson meg. A Berettám tára felnyílt. Teljesen üres volt. Az egyetlen megmaradt lövedékes doboz a furgonban maradt. Körülnéztem. Az

15

öregasszony lassan ismét felkelt.Az ajtó! Hol az ajtó? Bármerre néztem, csak a

végtelen óceánt láttam, és egy tengeralattjárót a távolban. Megfordultam, és az asszony ott állt előttem.

Meghűlt bennem a vér. A törött ballisztikus műanyag maszkja leesett, ahogy megrántotta. Megláttam nyúzott, ráncos arcát, amely tele volt a lövéseim ütötte sebekkel és vágásokkal.

A puskáját a köldökömről az arcom felé emelte. Legalább gyorsan meghalok – gondoltam. Hirtelen furcsa mosoly jelent meg rázkódó arcán. Vártam, hogy a tűk végighasítsák az arcomat.

Feje azonban hirtelen a vállára hanyatlott, és legurult. Megcsonkított teste még egy pillanatig állt, erősen vérzett, majd összecsuklott. Ezt már nem igazán élvezhette.

Mi történt? – csodálkoztam.Az óceán tovatűnt, ismét a nappaliban álltam egy

rémülettől mosolygó fejjel a lábaim előtt. A vér kezdett a vastag padlóburkolatba szivárogni. Hátraléptem.

– Bocsáss meg, kicsit későn jöttem – mondta Nikki, tudomást sem véve a hulláról.

A hallba vezető folyosón állt a lézerrel. A láthatatlan sugár halálosnak bizonyult.

– Jó időbe telt, míg rájöttem, hol tartja Kraig. És nem akartam túl alacsonyra sem vágni... hogy nehogy véletlenül téged találjalak el.

Letette a lézert a kanapéra, és ismét sírni kezdett a karjaim között. Magam is zokogni kezdtem.

Nikki tíz perc múlva kisírta magát. Zavarban voltam, nem tudtam, mit tegyek. Meneküljek? Valószínűleg ez lenne a legokosabb. Vén szatyrok nem kezdenek el lövöldözni csak úgy a mulatság kedvéért, és nem

16

matatnak az utcai szemétben ok nélkül.Kétségtelenül Nikki is nagy veszélybe került.Kivittem őt a konyhába.– Nézd – mondtam –, jól belekevertelek a dolgokba.

Ezek ...az ...emberek, legyenek bárkik is, tudták, hogy idejövök, vagy már vártak is rám. Az életemre törtek. Most egy darabig hazudnod kell majd. Vagy legalábbis... A fenébe! – Nem tudtam, mit mondjak.

Phil, mi történt? – Jó kérdés. El kellett neki mondanom, mi történt az utóbbi pár nap alatt.

3.

Az egész ügy kezdődött, hogy Hanley Weisenbender belépett a napfényes laboratóriumfia. Mikor Hanley bejön valahova, az olyan, mint mikor kiküldenek egy rendes embert.

– Mi a fenét csinál itt ilyen korán reggel? – kérdezte.Általában el szokott késni – és ilyenkor azt gondolja,

hogy nem a gondolataimért és az ötleteimért, hanem a bent töltött munkaóráim után kapom a fizetésemet. Letolt, mert korán bejöttem a laboratóriumba. Ez azon ritka alkalmak egyike volt, mikor alkotó gondolkodásra is képes volt.

– Tegnap este óta itt vagyok. Fantasztikus eredmé...– Felejtse el!Hat év munka után ugyanis még mindig

magázódtunk. Ahogy ott álltam megrökönyödve, Hanley végignézte az elektromos berendezéseket, a mágneses buborékolvasztót, a robotokat, és megakadt a

17

szeme a rudakon. Ott lebegtek előtte, vagy nyolc centiméterre a föld felett, a légmozgástól rezegve. Láncokkal voltak a földhöz rögzítve, de bárki, aki figyelmesen végignézte őket, láthatta, hogy lebegtek. Ő egyenesen a rudakat bámulta, és a szeme se rebbent.

– Takarítsa el ezt a szemetet, és tűnjön el innen délre!

– De...– Semmi visszabeszélés. Így lesz, és kész.Más taktikával próbálkoztam. Hanley mindig

fennakad a megszállottakon. Egy aktakukac nézőpontjából kezdtem próbálkozni.

– Meg kell csinálnom a leltárt, be kell fejeznem a jelentéseimet...

– Az új tulajdonosok bezárják a részleget. Össze kell szednünk a felszerelést, és eladni hulladéknak. Leírható az adóból. Szedje össze a személyes dolgait, és tűnjön el délig!

Ennyit az aktakukac-stratégiámról. Le voltam sújtva. Ez a legnagyobb felfedezés a tűz óta, szerény véleményem szerint, és Hanley egy barlanglakó, aki tudomást sem vesz róla.

Kissé dühös lettem.Míg csendben dühöngtem, a port szemlélte a

szilíciumszámlálón, ahogy szokta – az asszisztenseim szerint ezt még a katonai űrszolgálatban tanulta –, majd megfordult, hogy kimenjen.

– Kifelé menet vegye fel a maradék fizetését! – szólt hátra a válla fölött. A laboratóriumi robotoknak nem jártak fizetési chipek, úgyhogy valószínűleg hozzám beszélt.

És most mi lesz? Ezen gondolkodtam hangosan az üres szobában, miután Hanley kiment.

18

Ki gondolhatta volna, hogy míg én egész éjszaka bent dolgoztam, a Világenergia egy fél világot érintő alkut kötött? Istenverte társaságok vették át a világ irányítását, és most kisded játékaikra használják majd fel az egészet. Míg én az utolsó finomításokat végeztem a rudakon, addig egy csoport méregdrága öltönyben feszítő úr talán minden munkatársamnak felmondott.

Azt hiszem, ez nem túl meglepő.Minden munkánkat úgy kezelték, mint az

igazgatótanács elnökének utasítására végzett állatkísérletet. Az elnök pedig javaslata után egy évvel teljesen szenilissé vált, és nyugdíjba ment. Kétségtelenül elég furcsa ez így leírva.

És ha nem a kísérleteim közepén jártam volna, az antigravitációs laboratóriumot akár az ufókutató irodába kerülést megelőző álláshelynek is tekinthettem volna.

De a fenébe is, ezek az "Igen uram!, nem uram!, nyalja ki a seggem" fickók most talán a legjobb pénzszerzési lehetőséget szalasztották el, mióta az arabok eladták az olajmezőiket az orosz fegyvereknek.

Mikor Hanley Weisenbender mindezt előadta, rögtön fel akartam hívni valakit a főnökségből, hogy elmondjam, micsoda hibát követtek el. De elgondoltam, hogy ez az egész hová vezet.

Mindegy kinek dolgozom, úgyis elvesztem a munkámat. És a laborasszisztenseim is – akikkel egyébként igen jó barátságba kerültem – ugyanígy járnak. És mindezt azért, mert ennek a csomó pénzhajhásznak nem volt elég esze ahhoz, hogy szétnézzen, tulajdonképpen mije is van, és mert néhány Hanley Weisenbenderhez hasonló menedzser képtelen volt arra, hogy átnézve a poron meglássa, mi van a táblákra írva, és hogy mi az ami ott lebeg a dagadt orra

19

előtt.Néhány percnyi gondolkodás után úgy döntöttem,

hogy magam vágok bele az üzletbe. ANTIGRAV, Korlátlan Felelősségű Társaság.

Hanleytől sikerült megtudnom néhány fontos információt: csak össze kellett őket illesztenem.

1. A laboratóriumról nem készítenek leltárt. 2. Az asszisztenseim nem tudják, hogy sikerült-e a kísérletünk, vagy nem. 3. Én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy a rudak egyáltalán léteznek és működnek.

A tervelv egyszerű volt, de nehezen kivitelezhető: mindent kilopni innen, amit csak lehet.

Először a robotot ellenőriztem, ahogy az utolsó rudakat is kivette az öntőformákból, és hozzárögzítette a szobában lebegő többihez.

Azt hiszem, hogy egy kis magyarázattal tartozom a rudakat illetően. Miért is kell velük kesztyűs kézzel bánni? Semmi tudományos előadás, csak az alapok. Az antigravitációs rudak sokban hasonlítanak a rúd-mágnesekhez. Északi és déli pólusok helyett azonban végződéseik pozitív vagy negatív tömegvonzást fejtenek ki. Az egyik végük vonzódik a közönséges anyagokhoz, míg a másikat az anyag taszítja. Örülten hangzik, de tényleg így működik. Ha egyszer majd lesz egy szabad heted, és eljössz átszámolni az egészet, megmutatom majd az alapfeltételezéseket is – de tartsd szem előtt, hogy hatévi teljes munkaidőnket töltöttük el azzal, hogy ezt kidolgozzuk. Az elbocsátásom előtti éjszaka, még mielőtt a rudak elkészítéséhez fogtam volna, az asszisztenseim már mindent átgondoltak. A rudak elég veszélyesek. Egyenként ügy ötven kilogramm tömegűek lehettek, ha pozitív oldaluk állt a föld felé, és ugyanekkora terhet voltak képesek felemelni, ha

20

fordított állásban álltak vagy még többet is, ha valamit előzőleg rájuk helyeztek. De vigyáznunk kell, mert minden mozdulat ellenreakciót vált ki, hiszen nem varázslattal van dolgunk.

Hogyha például a lábadat az egyik rúd alá akarnád tenni, hogy felemeld egy pár centire a földtől, akkor ötven kilogramm teher nyomná lefelé. Ha pár ilyen rúd ott lebegne melletted, akár szét is zúzhatná a fejed! A rudak nem játékszerek.

Ha két rudat – az egyiket fölfelé, a másikat fordítva – egy, a középponthoz erősített pólusra helyezünk, látszólag egy örökké mozgó gépet kapunk. És ezt tényleg nagyon nehéz megállítani. Ha a forgócsap elkopik, ami valószínű leg gyorsan bekövetkezne, hiszen a rudak forgását csak a légellenállás gátolja, az egész elszállhat, ki tudja milyen nagy sebességgel. A rudak körül tartózkodni tehát nem lenne igazán biztonságos. Ha pedig túl közel állnánk az örökmozgóhoz, az erőhullámok szó szerint agyonüthetnének.

Volt tehát valamim, ami legalább olyan veszélyes, mint egy úszómedence, tele nitroglicerinnel, másrészt lett egy majdnem kimeríthetetlen energiaforrásom, amennyiben sikerül azt megfelelő módon kiaknáznom.

Tartottam a dolgok állásától, bosszantott Hanley látogatása, és kezdtem elfáradni. Egy óvatlan pillanatban, mikor az utolsó csoport rudat is kivettem az öntőformából, az egyik rúd elrepült. A szélességével egyező nagyságú lyukat vágott a tetőn. Néhány hosszú percig arra vártam, hogy a repülő vagy egy léghajó, amit eltalálhatott, lezuhanjon. Szerencsére semmi hasonló nem történt. A képernyők gyors ellenőrzése után rájöttem, hogy sem a hold, sem más emberlakta állomások nem mérték be feltételezéseim szerint, hiszen

21

az ember sohasem állíthat hasonló dolgokat biztosan. Feltéve, hogy a rúd minden kémberendezés előtt feltűnés nélkül elhaladt, reméltem nem kell aggódnom miatta. De ezután mar óvatosabban bántam velük.

Egymáshoz erősítettem a rudakat. Felváltva álltak felfelé és lefelé, így csak a kötözőanyagnak volt súlya. Ezután hozzájuk erősítettem az utolsó rudat, ami ellensúlyozta a kötőanyag nagy részének súlyát, így az egész alig nyomott többet öt kilogrammbál bár fizikailag vett össztömege egyenlő volt a rudakéival.

A rudakkal tehát megvoltam. Most már csak a furgonomra volt szükségem, és egy barátomra, aki éppen fő biztonsági őrként volt szolgálatban. Gyorsan képtelefonáltam neki.

Ralph válaszolt. Bár próbáltam örömömet palástolni, de örültem, hogy őt látom.

– Szia, Phil! – mondta. – Sajnálom...– Ez is benne van a pakliban – mondtam. Próbáltam

kétségbeesett képet vágni, hogy azért mégse úgy nézzek ki, mint egy bűnelkövető. Nem sumákoltam én el semmit – talán az idei helyiadó-nyomtatványt kivéve – mióta másodikban a tesztnél átvertem a számítógépet. Ralph nemigen vett észre semmi rosszat. Vagy talán azt hitte, hogy ez az egész még jól is jön nekem.

– Az oldalajtóhoz állok a kocsival. El kell vinnem néhány dolgot. Rendben?

– Oké! – válaszolta.Visszatartottam a lélegzetemet.– És semmi ellenőrzés kifelé menet! Maradj

vonalban!– Igen, rendben! Vigyázz magadra, és sok

szerencsét!– Kösz! – Tudtam, hogy erre még valóban

22

szükségem lehet.Néhány perc múlva leparkoltam a kék furgonomat az

ajtó mellett. Anélkül hogy bárkibe is belebotlottam volna. Elképzelhetetlenül ideges voltam. Két nap ébrenlét, több liter koffeinkivonat, bűnözési gyakorlat teljes hiánya – megremegtem a gondolattól.

Visszatérve a furgonba, fellélegeztem. Az egy dolog, hogy nap mint nap igen értékes felszereléssel dolgozom, és agy, egy egészen más dolog, hogy hazaviszem. Az a lényeg, hogy mindent magammal vigyek, ami szükséges lehet, és semmiképpen sem hiányozhat. Azt hiszem, ha Hanley Weisenbender gondolná, hogy valamit elviszek, maga vezetné a házam elleni kommandósrohamot. Különbséget kellett tennem az óvatosság és a vérszívó kapzsiság között.

Volt vagy nyolc számítógépünk, és számtalan számológépünk – bepakoltam hármat és két komputert. Mindet kikapcsoltam, hogy később az ellenőrzőponton ne okozhassanak kellemetlenséget.

Gondolkodtam, mit kell még elvinnem? A furgon akkumulátorához hozzákötöttem egy elektromos kábelt. Jól jöhet még valamikor az utolsó munkanapomon szerzett energia.

Bepakoltam még egy csomó kisebb dolgot, amit hasznosnak véltem, egy laborrobotot egy egész kicsit – nagyobb be sem férne a furgonba a rudaktól, egy csomó olyan feljegyzést, amit még nem adtam le a számítógépeknek olvasni, és egy egész szerszámkészletet, beleértve a vágó-hegesztő lézert is.

A legnehezebb a rudak berakása volt. Öt kilót nyomtak, ha meg nem billentették őket. Volt egy kis szabad mozgásterük, éle ha túlmozdultak egy bizonyos ponton, tömegük ötről majdnem ezer kilóra nőtt!

23

Szörnyű, halálos kimenetelű katasztrófát okozhattak volna, és ezt persze én sem akartam.

Miután megbizonyosodtam róla, hogy senki nem láthatta, mi történik, két nagy robottal együtt bearaszoltunk a rudakkal a furgonfia, és lehorgonyoztuk őket. Végül az összes robotot bezártam a laboratóriumba.

11.30-ra befejeztem. Szétnéztem, mit felejthettem itt.El kellett még hoznom a havi maradék fizetési

chipeket. Hülye dolog, de bár felbecsülhetetlen értékű technológiát tartottam a furgonomban, nem volt semmi felhasználható tőkém, különösen, mióta a Mastvisa számlám rövid lejáratú tartozást mutatott. Valószínű, hogy az egyébként barátságos helyi elektronikus bankárom sem adna kölcsönt egy olyan vad ötletre, mint az antigravitációs eszközök fejlesztése.

Pár pillanat múlva a fizetési chiptől forró tenyeremben mar a laboratóriumi és adminisztrációs komplexum hatalmas műanyag buborékja felé tartottam, be-ugrottam a furgonba, és – óvatosan, hogy a rudak meg ne lazuljanak kötésükben – az elülső kapu felé hajtottam. Ez volt az egyetlen kijárat a körülöttem elterülő akna és elektromos szalagkorlát között.

A dolgok itt kezdtek rosszra fordulni.Ralph nem volt itt – a helyét Frank Small vette át,

akit az asszisztenseim csak Hanley Weisenbender elfajzott fiának tituláltak. Legalábbis félig igazuk volt. Ha valaki tényleg bele akart volna nézni a furgonba, akkor az Frank lett volna.

Nagyon óvatosan lelassítottam.– Hallom, kitettek! – nevetett.– Igen.– Nem is értem, miért nem tették meg már régen.

24

Elvigyorodtam. Egész jól meg játszom magam, ha arról van szó, hogy így elkerülhetem a börtönt.

– Szükségem van a névkártyájára és a kódjára. Reméltem, Frank nem vett észre rajtam félelmet. Gombóc nőtt a torkomba.

– Otthagytam őket az asztalon, mikor fölvettem a fizetési chipjeimet.

Nyeltem egyet. Ilyen semmiségeken akad fenn, mikor én a koronaékszerekkel akarok kilógni. Foncsorozott napszemüvegéből saját megrettent ábrázatom nézett vissza rám.

Magam sem tudom miért, de ahelyett, hogy megnyugtattam volna, hozzátettem: – Menj, nézd át, csak az idődet vesztegeted.

Ez hatott rá valamit.– Oké, meglátjuk. A képtelefonhoz fordult, és a

főnökség mellékét kérte. Velük mormogott pár pillanatig. Ha lett volna egy géppuskám, biztos kipróbáltam volna a széles farán.

Látható kiábrándultsággal fordult vissza.– Mi van a furgonban?Az előbb bejött a hülye válaszom, miért ne

próbálhatnám meg még egyszer? Széles mosollyal megmondtam az. igazat.

– Egy lopott laborrobot, két számítógép, pár doboz laporatóriumi eszköz, éti antigravitációs rudak, amik többet érnek, mint azt bárki is képzelhetné. Meg akarod nézni?

Pillantást sem vetett a kocsi hátulja felé. Hála istennek bele se látott volna a kocsi sötét belsejébe a napszemüvegével. Rosszallóan végigmért, és intett, hogy mehetek.

Viszlát, hála istennek megszabadultunk egymástól –

25

gondolhattuk mind a ketten. Megvoltak az értékeim, neki pedig csak a rossz szájíze maradt.

Hazafelé utam délben Kansas Cityn keresztül vezetett. Zsúfolt volt, mint mindig. Az összes örült mind előjött az egypedálosokkal, a kerékpárokkal, a lóváltozatokkal – és egy kék teherautóval. Mindig úgy próbáltam gyorsítani és fékezni, hogy a masszív rudak ki ne lazuljanak, mert akkor vagy a hátsó ajtót ütötték volna ki, vagy előrecsúszva engem ütöttek volna agyon. Ha választanom kellett volna aközött, hogy csúcsforgalomban szállítsam ezt a rakományt, vagy kibiztosított RAW gránátokkal zsonglőrködjem, minden bizonnyal a gránátokat választom.

Egészen jól haladtam. Egyszer majdnem keresztülrobogtam egy tagbaszakadt biciklis lakoson, mikor az hirtelen a furgon elé vágott. Mikor így ráijesztettem, először fedeztem fel életemben valamiféle éle érzelem jelét egy ebféle fickón, és először hasítottam szét valakinek a köntösét a hátán menet közben.

Nem láttam egyetlen rendőrségi egypedálost és közlekedési szemet sem, úgyhogy gyorsítottam, és otthagytam a fickót, még mielőtt felocsúdhatott volna, és megláthatta volna a kocsim rendszámát.

Nagyon, de nagyon boldog voltam, hogy odaértem kis zöld buborékházamhoz, és kinyitottam a garázsajtót az összezavart jelátalakítómmal. Ha figyelmesebb lettem volna, észreveszem, hogy az oldalablak rácsait valaki egy plasztikai sebész ügyességével, egy tőrrel lefeszítette. De én túlságosan el voltam foglalva, hogy a jelzőkészülékre nézzek.

Miután a műanyag garázsajtó bezáródott a furgon mögött, kinyitottam a kocsi ajtaját, rögtön meghallottam a riasztó hangját a házból. Nagyszerű. Gyorsan

26

visszazártam a kocsi ajtaját.A lakásriasztó úgy havonta egyszer tévesen

bekapcsol, mert lekötöttem a képtelefon kábeléről. Ha ilyenkor kijön a rendőrség, engem terhelnek a költségeik, és felvesznek a feketelistájukra. Óvatos voltam, de azt hittem, ez velem sohasem történhet meg. A vezetőülés alól mindenesetre előhúztam a műanyag zsákot, amelyikben a Beretta 9–F kilenc milliméteres automata pisztolyomat tartottam.

Tudom, hogy a lőfegyverek birtoklása illegális. De azt is tudom, hogy szinte mindenki rejteget valahol egy bejegyzetlen darabot. Nem vagyok se jobb, se rosszabb másoknál.

Elővettem a pisztolyt, és kibiztosítottam. Mindig töltve hordom, hogy kibiztosítás után rögtön lőhessek

vele.Míg a pisztollyal foglalatoskodtam, a házból

levezető ajtó kinyílt, és két "úriember" lépett be. Mohawkok, virágos ingekben, láncokkal... ismerős kinézet. Úgy viselkedtek, mintha otthon lettek volna. Talán ott is voltak.

És én ott ülten benn a teherautóban. Próbáltam észrevétlen maradni. Szólt a riasztó, és szerencsére nem vették észre, hogy időközben bejöttem a garázsba.

Fegyver is volt náluk – az egyiknél egy háromlövetű vasúti puska, a másiknál egy régi Colt AR-15-ös ismétlőpuska volt. Régi, de halálos. Márpedig ezek ketten túltesznek az én egyetlen pisztolyomon. Különösen, ha arra gondolok, hogy még életemben sohasem lőttem semmire szorult helyzetemben.

Ezek nem szoktak élő áldozatokat hátrahagyni. És nem úgy nézett ki, hogy továbbállnának anélkül, hogy meg ne nézzék, mi van a teherautóban. Ki sem tudnék

27

gyorsan farolni a garázsból, már csak a rudak miatt sem. Ez sokkal nagyobb szörnyűséget okozhatna, mint a Fickók együtt. Nekem kell tehát velük elbánnom.

Mereven ültem, lassan lejjebb csúsztam az ülésen, és kimásztam a karfák közül. Lassan kinyitottam a furgont a bal oldalról, vártam, és imádkozni kezdtem: "Kérlek Uram, add, csak most az egyszer!" Bárcsak olyan közel jönnének, hogy tisztán rájuk lőhetnék!

Ők azonban egyáltalán nem az én briliáns elgondolásaim szerint cselekedtek.

Egy örökkévalóság telt el, mire az autó eleje felé indultak, továbbmentek anélkül, hogy benéztek volna, és a szerszálasok közt kezdtek matatni a munkapadon.

Felsorakoztak a nyitott ablakréti előtt. Csendben és óvatosan az ablakhoz emeltem Berettámat, és arra céloztam, amelyiknél a vasúti puska volt. Nem könnyű célozni, mikor az ember kezének a legvége kissé remeg.

Megrántottam a ravaszt, az egyik elterült. Én felordítottam a pisztoly szörnyű zajától. Ettől csak úgy zengett a furgon.

A fickó hála istennek nem volt túl éles eszű. Vagy csak nem nézte meg a neki szánt műsorokat a 3V-11. Mindenesetre balra fordult, felkapta a puskáját, és automatatűz alá vette a szélvédőt.

Mint más népek, én is megengedhettem magamnak, hogy szénszálas polietilénüveg legyen az autómon. Olyan kemény, mint mondják, és golyóálló is, mint azt most már saját, független, személyes tapasztalataim is bizonyítják. Ha a fickó az ajtókon vagy az oldalsó ablakokon keresztül lőtt volna, most már minden mindegy lenne. De ő az első szélvédőre lőtt.

Néhány zajos pillanat múlva ott állt a puskájával, amiben már nem volt több töltény. Neki tátva maradt a

28

szája, de én zárva tarthattam az enyémet. Míg a társa fegyveréért indult, én a pillangóablakkal bajlódtam. Kinyitottam, és hármat lőttem. Összerogyott.

Miután véget ért az előadás, megkönnyebbültem, és óvatosan kimásztam a kocsiból. Csengett a fülem.

A legtöbben erre azt mondanák, hogy ezzel is javítottam valamit a világ helyzetén, hiszen a két fickó meghalt. De hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem voltam egy kissé ideges, hiszen most kellett magamat megvédenem életemben először, és ez nem volt igazán az ínyemre.

A jog szerint minden hívatlan vendéget megölhetsz, aki házadba téved. Legalábbis a mi körzetünkben megteheted ezt. A nyilvántartásban nem szereplő fegyver használata sem olyan nagy ügy, ha a rendőrség meglátja, hogy két ilyen fickó az áldozat.

De itt vannak még ezen felül a rudak és a lopott felszerelés. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a következő néhány napot kérdőívek kitöltésével töltsem, miközben életem történetét mesélem a komputerrendőrségnek. Ezenkívül bent természetesen ki kellene jönnöm más hasonló fickókkal is, akik ha rájönnének, mit tettem a társukkal...

Csendben elővettem tehát két hullazsákot a garázsszekrényből, és teleraktam őket.

Talán furcsának tűnik, honnan volt nekem két hullazsákom.

A feketepiacon cseréltem őket annak idején, miután beszéltem egy barátommal, aki egy gyilkosságot jelentett a rendőrségen. Nem mertem magam próbálkozni, miután hallottam a szóváltást. Az élet túl rövid, és a kormányzat minden tőle telhetőt megtesz, hogy minél feszültebbé tegye.

29

Nem hiszem, hogy túl érzéketlen lettem volna. Még mindig remegtem. Ezek voltak az első hullák életemben, amelyekkel alkalmam volt foglalatoskodni, és remélem, hogy az utolsók is.

Összecsomagoltam a két fickót, és nagy erőlködés közepette a két zsákot egyelőre behúztam a garázs

sarkába.Miután kész voltam, kikapcsoltam a riasztót.

Kinyitottam a furgont, és rájöttem, milyen hülye vagyok, hogy magam bajlódom a zsákokkal, mikor ott ül a robot, és csak arra vár, hogy a parancsomra megmozdulhasson. Időnként kimerítem a "szórakozott tudós" kategória fogalmát.

– Laborrobot 3, bekapcsol – mondtam a robotnak. Magához tért, és elfordította a kameráját, hogy engem láthasson. Az unalmas robotvezérlő jelszavak segítségével mindent megtettem, amit akartam – kivettük a rudakat a kocsiból, és a garázs oldalához erősítettük őket. Feltéve, hogy a közeljövőben nem lesz földrengés, ott biztonságban lesznek egy jó darabig.

Néha hajlamos vagyok úgy gondolkodni a robotokról, mint élőlényekről, ezért beszélek többes számban – tehát kipakoltuk a felszereléseket, és a robot begyömöszölte a két hullát a furgonba. Rájuk zártam az ajtót, majd a sarokba küldtem a robotot, és letakartam egy ócska ruhával.

Bementem, hogy szundítsak egy nagyot.

4.

30

A fejemet háromszor akkorának éreztem, mint rendesen. Talán a fejemen aludtam, vagy valami ilyesmi. Szörnyen éreztem magam, mikor felkeltem. Odakint még mindig sötét volt. Homályos szemmel a hüvelykujjam körmén lévő órámra néztem. Korán reggel volt még. De már nem fekhettem vissza, túl sok dolgom volt. És szörnyű szag terjengett. Úgy tűnt, hogy a ruháim önálló életre keltek. Pont passzoltak volna egy pajta szerves anyagához. Mindenekelőtt tehát egy forró zuhanyra volt szükségem, és néhány tiszta ruhára.

Egy csésze forró koffeinkivonat után új embernek, vagy legalábbis egy el fogadható másolatnak éreztem magara.

Elhatároztam, hogy nem borotválkozom, és a garázsba indultam.

Ahogy beléptem a garázsba, azon tűnődtem, mit tettem előző nap.

Rájöttem, hogy 1. a furgonom hátuljában két lassan bomló hulla fekszik; 2. felelős vagyok egy kisebb vagyont érő felszerelések ellopásáért; 3. van összesen három, engedély nélkül tartott fegyverem, beleértve a két fickó puskáit is; 4. továbbá, hogy 103 lopott antigravitációs rúd is a birtokomban van. Rögtön vissza akartam menni aludni.

De kora reggel volt. Ki kell használnom, hogy ilyenkor még kicsi az utakon a forgalom.

Hamarosan elhajtottam a házam előtt. Óvatosan vezettem, nehogy megállítsanak rutinellenőrzés miatt, semmi kábítószer, tiszt urak, csak két hulla. Kifelé tartottam a közlekedési szemekkel felszerelt városból, és kijutottam a senki földjére.

Két óra múlva kiraktam a zsákokat egy elhagyott pihenőmegállónál. Aztán lóhalálában vissza a házamba.

31

Ezek után már szabad embernek éreztem magam. Meglepő, mekkora kő esett le a szívemről, miután kirugdostam azt a két gengsztert a furgonból, és hazaértem anélkül, hogy elkaptak volna.

A riasztó sem szólt, mikor hazaértem. Egy jó jel.Egy újabb csésze koffeinkivonat, és egy jókora adag

gyorsfőzött étel után már éppen ideje volt, hogy komolyan munkához lássak.

Mindenekelőtt létre kellett hoznom a saját erőműtársaságomat. Elképzelésem szerint ennek megteremtése sok elektromos áramot igényel, és saját energiáimat a világítás, a 3V, a gyorsfőző és az autótöltő működtetése már kimeríti. Nagy szükség lett volna egy generátorra.

Rájöttem, hogy a motort nem kellene kiszedetni az autóból a robottal, mert elég nehéz visszarakni. Az lenne a legjobb, ha egy régi motorral kísérleteznék. Ha az elromlik, mégsem teszek tönkre egy egyébként tökéletes autót. De nem törődtem vele. Mielőbb meg akartam ismerni a rudak használatának minden csínját-bínját.

Miután a robot a betonpadlóra emelte a furgon motorját, a sarokba mentünk a rudakért. Még erősebben lekötöztük őket, kivettünk egyet, és a munkapadon oldalról befogtuk a satuba.

Az ötletem szerint néhány bizonyos darabot le akartam fűrészelni a rúdból, úgy, hogy azokat a furgon elektromos motorjára erősíthessem. Ez hajtaná a furgont. A kocsi forgó motorja pedig így elektromos generátorrá válva energiaforrásként működhetne. Mint mondtam, a rudaknak igen nagy a potenciáljuk. Bizonyára feltűnt, hogy a rudakból néhány "bizonyos" darabot akartam lefűrészelni, mégpedig azért, mert a

32

rúdon lefelé haladva a kifejtendő erő nagy mértékben nő.

Bár a rudak anyaga egy viszonylag puha fém, ha egy egyszerű iparigyémánt-fűrésszel próbálkoznánk, az hamarosan bezáródna a gravitációs mezőbe. Lehetne mozgatni, de a súrlódás hamarabb megolvasztaná a fűrészt vagy a rudat, mint ahogy elkészülhetnénk, hacsak nincs rá tizenhat évünk, vagy egy vízesésünk, ami a fémet hűtené. Ezért egy ipari lézert használtam, amelyet – hála Weisenbenderéknek – kölcsönvehettem.

A lézer használata elég bonyolult volt, mert a rúd visszaverte a fényt, és kis lyukakat égetett a munkapadba és belém is. Ennek ellenére egész gyorsan kész lettem.

Ketten a robottal a rúd jó réslét feldaraboltuk, bár egy kis darab eltűnt. Élénken kalimpálva pörgött, mikor elszabadult, úgyhogy meglehetősen cikcakkos pályát leírva fejezte be repülését a garázs tetőgerendáján.

Még a robot is követte az akciót a rezzenéstelen kameraszemével.

Ezzel a seggfej elektronikus segítőmmel délre elkészültünk. A rúd darabjait ráhegesztettük a furgon motorjának forgórészére. Elhúzódtam a motor mozgásteréből, és keresztbe tett ujjakkal szóltam a robotnak, hogy vegye le a rögzítőláncokat. Jobb, ha a robotomat vesztem el, mint valamelyik saját fontos testrészemet – gondoltam.

A rudak azonnal megindultak kicsiny körpályájukon, és a tengely hamarosan maximális sebességgel pörgött.

Jól lefújtam szilikonolajjal, és mérni kezdtem, mennyi elektromosságot, és mekkora mechanikai erőt ad le a szerkezet. Egész sokat. Csak most látszott az utóbbi hat év munkájának eredménye. Az ehhez hasonló

33

generátorok megoldhatnák az emberiség minden energetikai és utazási problémáját.

A cinikusok most biztosan azt gondolják, hogy oda lettem szegezve a sarokba. A motor szélsebesen, terhelés nélkül jár, és a kocsi motorháza üres. De ez nem egészen így volt. A motor megállítása – többé-kevésbé – már el volt tervezve.

Minél nagyobb a generátor körének terhelése, az annál könnyebben kezd el lassulni, és végül gyakorlatilag megáll. Ez volt a feltételezésem. Hogy biztos lehessek a dolgomban, előzőleg már a motor tengelyéhez is hozzákötöttem egy bizonyos terhet.

A probléma az volt, hogy a rúd által hajtott generátor, amelyet a furgon elektromos motorjából állítottam össze, jóval több energiát termelt, mint gondoltam. A folyamat lefékezése igen veszélyesnek tűnt, és megolvaszthatta volna a legvastagabb kábeleket is.

Végül felkészítettem a robotot, hogy parancsomra beavatkozhasson, majd egy emelőrúddal rövidre zártam az összes generátorra kapcsolt kábelt.

Sikerült mindezt anélkül megtennünk, hogy leégett volna a garázs, vagy szétesett volna a robot. Ha a motor már bent működik a motorházban, akkor a sebességváltó már könnyen lelassíthatja a motorgenerátort. A megállítás is könnyebbnek tűnt, ha a motor már a helyén van. Kis szünetet tartottam, hogy összeszedjem a gondolataimat, és a robot egyik karját a tartalékra cseréltem. Óvatosan leláncoltuk a rudat, hogy ne kezdhessen el pörögni, és a motor is visszakerült a furgonba. Nehezebb volt mindezt megtenni, mint elmondani. Ekkor jöttem rá, hogy mennyivel kevesebb időbe telt volna mindez, ha a motort bent a motorházban

34

alakítottam volna át. De már nem volt mit tenni. Sok átkozódás és megsértett ízület végeztével a motor visszakerült a helyére.

Összeszereltem a motort és a tengelyt összekapcsoltam a sebességváltóval. Azt hittem, hogy búcsút mondhatok a házi jármű-átalakításnak.

A rudakat a helyükre rögzítettem, és kivettem a kocsiból az akkumulátort. Egy kisebb részét azért benne hagytam – biztos ami biztos –, hátha lerobban a rudak által hajtott generátor. Igaz, hogy ezek önmagukban legfeljebb a vészvilágításhoz lettek volna elegendőek, mert a motor ilyen esetben egész biztosan leállt volna. De az akkumulátorral még további terveim voltak.

A kocsi akkutöltőjét szétszedtem, hogy néhány konnektort szerelhessek a kocsiba a háztartási gépeimnek és a szerszámaimnak. Az első lökhárítóba tettem egy vízhatlan kivezetést, így a kocsi motorjával termelt árammal különféle gépeket tudtam hajtani. Egy nagy hosszabbító kábel segítségével a generátor úgy is működtette a háztartási gépeimet, hogy a kocsi kint állt a garázsban. Így a számláim is kisebbek lehetnek. Nem akartam azért teljesem kikapcsolódni az állami energiaszolgáltatásból, mert az azért túl gyanús lett volna.

A robot életének kockáztatásával még egyszer megpróbálta leszedni a rögzítőláncokat, és a motor életre kelt. Kicsit jobban zörgött, mint egy közönséges furgonmotor, de szerintem nem volt túl feltűnő. Az azért kissé furcsának tűnhetett volna, hogy ha leparkolok valahol, és otthagyom a kocsit, akkor a motor tovább zörög, úgyhogy erre is ki kellett találnom valamit. Ellenőriztem a konnektorokat, és rájöttem, hogy ezek életem végéig ellátnak engem energiával. Miután

35

végeztem a munkával, hátradőltem, és igazán szerencsésnek éreztem magamat. Egyetlenegy részvényem sem volt sem a konglomerátumokban, sem abban a csoportban, amelyik felrúgta a csoportom hatéves munkáját. Örülhetnek, ha majd a fejük egyáltalán a nyakukon marad.

Ez eszembe juttatta, hogy kapcsolatba kell lépnem a laborasszisztenseimmel, akik azóta már biztos tűkön ültek. Azt terveztem, hogy majd összejövünk, de egyelőre nem akartam nekik semmit elárulni. Mindannyiunknak jobb így, ha azt hiszik, nem jöttek össze a kísérleteink. És az sem lett volna jó, ha valamelyikünk maga kezdett volna az antigravitációs terven dolgozni.

A tervem még kissé homályos volt. Mindenekelőtt azt remélten, hogy összegyűjtöm a rudak néhány hasznosítási lehetőségét, és aztán összehívom a társaságot. Jelenleg azonban nem volt sem időm, sem pénzem arra, hogy összehívjam az embereimet. És a biztonságra is gondolnom kellett. Tudom, hogy sokan meg akarnának szabadulni tőlünk, ha rájönnének, hogy miben mesterkedünk. Mi sokat kereshetünk, de sokan rengeteget veszíthetnek rajta. És ez nem kelt bennük kifejezetten barátságos érzéseket.

Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy a többieknek azt mondom, hogy a terv végül nem járt sikerrel, de kapcsolatban kell Maradnunk, hogy újrakezdhessük, ha összejön rá a pénz.

Mielőtt próbaútra indultam volna, felhívtam mind a nyolcukat. Lindát értem el a legnehezebben – negyvenöt percig kellett tárcsáznom a képtelefonon. A többieket egy óra alatt elintéztem. Elregéltem nekik a híreket, hogy a rudakkal valami nincs rendben, de jó úton kell,

36

hogy járjunk, és hogy hamarosan tovább folytatjuk.Miután – későbbi vese-rendellenességeimet

megelőzendő – beugrottam a vécébe, lerohantam a garázsba.

A rudak által hajtott furgonmotor kipróbálása még csak most kezdődött! A robotot a sarokba küldtem, kikapcsoltam, és úgy ugrottam be a kocsiba, mint egy kölyök a világszabadság napján. Majdnem sikerült keresztültolatnom a garázsajtón, mikor eszembe jutott, hogy kinyissam a távirányítóval. Rükvercbe tettem a furgont, és kitolattam.

Úgy dolgoztam, mint egy bűvész.A senki feddje felé hajtottam, pontosan az ellenkező

irányba attól a helytől, ahol a hullazsákokat kitettem. Úgy egy mérföldön át kipróbáltam a motor teljes teljesítményét. Hála istennek egyetlen hippi sem járt arra.

200 klick sebességnél visszavettem a gázt. Ez egy kissé gyors volt, figyelembe véve azt, hogy egy vadonatúj furgon maximum 80-nal mehet. Amellett, hogy szétzúzhattam volna magamat az utat szegélyező korláton, könnyen felhívhattam volna magamra a figyelmet. Képzelem, a bürokraták rögtön rátették volna a kezüket a Furgonra, hogy ha más maradandót nem is, de egy Új adókategóriát azért alkothassanak. Így aztán normális sebességgel mentem vissza a garázsba.

Útköztien beugrottam egy telebankba, otthagytam a fizetési chipemet, aztán bementem a Radio Dome elektromos boltba, ahol az utolsó filléreimet is elköltettem. Rájöttem, hogy ezzel a furgonnal valóra válhat legrégebben dédelgetett álmom: saját magam repülhetek.

Ha most összejönnek a dolgaim, nem szabhat határt

37

a csillagos ég sem.

5.

Nem akarlak a részletekkel untatni. Az asszisztenseim azt mondták, hogy lyukat beszélek a hasukba. Mindig kellett egy kis idő, mire megértettem a célzást.

Mit is csináltunk a robottal? Megfogtunk egy csomó rudat, és úgy hegesztettük hozzá a kocsi vázához, hogy az egész csak pár kilót nyomott. A többi rúd felét lézerrel kezelhető hosszúságúra szabdaltuk. Ehhez az áramot már a furgonra szerelt konnektorból vettük. Ezután ráhegesztettük őket arra az ezervalahány katonai motorra, amelyet korábban vettem. Az eladó annak idején biztosan azt hitte, hogy el akarom árasztani velük a piacot, de nem szólt semmit. A motorokkal teljesen telepakoltuk a furgon belsejét, és megpróbáltam megkeresni a kocsi pontos közepét, hogy odaállítsam a pörgettyűt. Úgy kötöttem be a motorokat és a pörgettyűt, hogy az egyik laboratóriumi számítógép – amit a vezető és az utasok közötti helyre biztonságosan lerögzítettem – ellenőrizni tudja őket. Könnyebb volt bekötnöm őket, mint megtalálni a legjobb elhelyezési lehetőségeket. Vigyáznom kellett arra, hogy a rudak összetett erőterei szét ne tépjék a furgont. Kissé zavaró lett volna.

A robot nagyrészt automatára volt állítva, de még így is két napba telt a munka. A következő nap arra ment el, hogy a számítógépnek próbáltam elmagyarázni, hogyan

38

kell ellenőriznie a motorok helyes el-rendezését. Az egy dolog, hogy a furgon lebegni fog, és az egy másik, hogy arra lebeg, amerre én akarom. Arra is meg kellett tanítanom a számítógépet, hogy a rudak rossz elhelyezése kárt tehet az utasokban, vagy akár benne magában is. Még ezek a legújabb számítógépek sem igazán képesek érzékelni a félelmet.

Hirtelen levettük a számítógéppel a rögzítést, és a furgon a garázs padlójától kétlábnyi magasságra emelkedett. Lebegett egy kicsit, majd egy pár kis léptetőmotor megindult a tehertérben, és egyensúlyba hozta az alkotmányt.

Egy pillanat alatt kiderült: működik! Mielőtt kimentem volna vele a garázsból, óvatossághól a másik számítógépet is betettem a kocsiba. Ha az egyes számú gép kimenne, még mindig ott a tartalék. Ki bízhat meg egy számítógépben? Tehát a kettes számú is a raktérbe került. Azóta már biztosan belesúgta az egyes az összes titkát ott hátul abba a kicsi elektronikus fülébe.

Jóval több szerszámot raktam be, mint amennyire valaha szükségem lehet, ha útköztien valamit meg kell javítanom. Bemásztam a kocsiba, és most az egyszer tényleg jól bekötöttem magam.

Egyelőre egész közel álltam a földhöz. Bár a számítógépeket beszéddel is lehet irányítani, féltem, hogy így nem lesznek eléggé gyorsak, ezért hagyományos kapcsolókat is építettem a rendszerbe. A kormánykerék szabályozta az irányzékot, a gáz és a fék a sebességet, az index lett a magassági kormány. A féklámpák és az indexlámpák repülés közben kikapcsoltak.

Aznap késő éjjel egy kék ufó repült keresztül az égen, és alighogy leszállt, hárem Világhadsereg-

39

vadászgép kezdett a környéken kutatni utána. Pontosan úgy mozogtak, mint a mérges szitakötők a hajlékony szárnyaikon – egy pillanatig áldozatukat hiába keresve lebegtek, majd egy néma vezényszóra továbbrepültek, és eltűntek szem elől.

Úgy döntöttem, hogy hazahajtok – vagy legalábbis az úthoz közel lebegek majd. Még szenet szúrok a vadászrepülőknek.

Mialatt távol voltam, valaki Felrobbantotta a házamat. Mire visszaértem, már csak egy halom égett műanyag, és fekete hamu jelölte azt a területet, amin valaha a házam állt. A rudakat, amiket otthon hagytam, nem vehették észre. A robbanás valószínűleg ötven különböző irányba repítette szét őket az űrbe. A házam és a tárgyaim darabjai lógtak a környező csarnokokon – nem maradt semmim. De nem voltam olyan őrült, hogy feljelentést tegyek. Valaki célgolyónak használta az otthonomat. Ez nem lehetett véletlen. Az egésszel az a céljuk, hogy eltüntessenek minket szem elől, aztán a föld színéről is. Rápillantottam a halomra, ahol valaha a házam állt, és olyan gyorsan elhúztam a csíkot a környékről, ahogy csak tudtam.

Vegyes érzéseim támadtak, hiszen egy pillanattal ezelőtt még a levegőt szeltem a világ lelett, most pedig üldözött állatnak érezhettem magam.

Megálltam az első Mastivisa képtelefonnál, hogy felhívjam néhány munkatársamat. Ők is veszélyben voltak. A gép azonban közölte, hogy a kártyámat törölték. Nem akartam, hogy bárki, akit az ellenőrzésemre küldhetnek, itt találjon, ezért gyorsan továbbálltam. Kiütközött belőlem az üldözési mánia. Mivel sosem hordtam magamnál pénzt, ott álltam egy fillér nélkül, és nem volt hova hazamennem.

40

Volt nálam pár szerszám, úgyhogy hamarosan kiszedtem az összes váltópénzt egy ódivatú érmés telefonból. Kis robogás után egy harmadik fülkéből ismét megpróbáltam felhívni a munkatársaimat. Senkit sem sikerült elérnem. Hogyhogy senki sincs otthon? Későre járt, és komolyan aggódni kezdtem. Mi zajlik itt? Egy mellékúton parkoltam le egy sövénynél, és a Berettáimmal az ölemben elaludtam.

Másnap reggel lopott pénzem maradékán újságot vettem. A napi műanyag lap a halálhíremet az asszisztenseimével együtt hozta. Semmi további részletet nem közölt. De én életben voltam. Vajon ők is? Ezt csak remélhettem, hiszen én is épphogy megmenekültem. Véletlen, hogy nem otthon aludtam még, mikor a házam a levegőbe repült. Torokszorító érzéssel gondoltam a többiekre.

Más okból is aggódtam. Manapság nem jár olyan sok furgon az utakon. Legalább annyira feltűnő voltam, mint egy dinotehénen a tejmirigyek. Az első üzleti utam Ideges Eddyhez vehetett. Eddynél bonyolítottam feketepiaci üzelmeimet. A furgont a boltja mögé rejtettem, és bementem a régi betonépületbe. Egy pillanatra megtorpantam, hogy a szemeim hozzászokjanak a benti sötétséghez.

Ideges Eddy egy magas zsámolyon tilt az elülső pult mögött. Legalább olyan idegesnek látszott, mint azt a neve alapján az ember elvárhatta. Sosem értettem, miért kellett neki ez az illegális bolt – ami egyébként szerszámüzletként volt bejegyezve –, ha egyszer így idegesítette.

– Az élő halott – mondta mosolyogva.– Igen, kell egy kis segítség.A fekete őrszeme kimutatta mind a három sor fogát,

41

és egy olyat dörmögött, hogy a hideg kezdett futkározni a hátamon. Ed nem szólt neki, de egy gyors kézmozdulattal hátraküldte a pult mellől.

Mi kell, és mid van cserébe? – mormolta, és összevonta sovány homlokán a szemöldökét.

Örültem, hogy egy csomó extra szerszámot is elhoztam otthonról. Két elektromos csavarkulcsot és egy számológépet toltam elé a karcos pulton keresztül. Azt reméltem, ezekre mar nem lesz szükségem. Ed arca sohasem mutatott ki semmiféle érzelmet, de felcsillant a szeme a csavarkulcsok láttán. Odavan az elektromos csavarkulcsokért.

– Szükségem van pár levonócédulára, és instant festékre. Pirosra és fehérre. És kéne néhány keverő is a festékhez.

– Ezt majdnem mind megkapod egy szatócsboltban. A levonókkal nehezebb, azok nem legálisak.

– Ha van kártyád. Az enyémet bevonták – mondtam.– Akkor bajban vagy.Elgondolkodott, majd összeszedett néhány doboz

festéket, keverőket és az illegális levonócédulákat a bolt különböző zugaiból. Ed nem egy nagylelkű, és mindig sokad alkudozott, amióta csak ismertem. Az, hogy mindent rögtön előszedett, amit kértem, azt jelentette, hogy nyakig benne voltam, és hogy valószínűleg minél előbb a küszöbön kívül akart engem látni.

– Még valamit?Eszembe jutott az ismétlőpuska, amit az egyik

fickótól szereztem, és a furgonban őriztem. Elővettem a tölténytárat a zsebemből.

– Van ehhez lőszered? Meg néhány kilenc milliméteres is kéne.

Ed a kezében tartva tanulmányozta a tárat. Apró

42

szemüvegét széles orrára húzta, és visszaadta a tárat. Megfordult, és eltűnt a pult mögött. Hallottam, ahogy a fiókban kotorászik.

– Ezeket nehéz beszerezni. Sokba lesznek.Három füles lőszeresdobozt tolt felém a pulton.Egy pillanatig az első zsebemben kerestem utolsó

cseretárgyamat, egy elektromos csavarhúzót.Ed rám hunyorított.– Rendben... és... – Benyúlt a pult alá. – Erre még

szükséged lesz.Egy Mastvisa kártya. Látszott rajtam, hogy

meglepett.– Lopott. De egy-két napig még biztos jó. De ne

vegyél egyszerre semmit egy ötvenesnél drágábban. Gondolom, még jól jöhet.

Nem is tudtam, mit mondjak, csak bólintottam. Összeszedtem mindent, és kifelé indultam.

– Kösz, Ed!– Vigyázz magadra!Jól szétnéztem a bolt háta mögött, és visszamentem

az Edé melletti elhagyatott épületbe. Gyorsan rátettem a levonókat a hátsó lökhárítóba beleütött táblára. Egy tüzetes ellenőrzésnél biztosan elkapnának, de ha csak a rendszámomat keresik, megúszhatom. Kicseréltem tehát a rendszámot, és a mintafestővel a legújabb minta szerint átfestettem a furgont.

Reméltem, hogy elég jól átalakítottam a kocsit ahhoz, hogy eltűnhessek vele a környékről. A megmaradt dobozokat és az eszközöket beraktam a furgonba, és kihajtottam. Csak egy felé mehettem. A gyomrom úgy korgott, hogy zengett bele a kocsi, de végre megkezdhettem hosszú utazásomat.

43

6.

New Denver felé indultam. Mindjárt rájöttem, hogy a lopott Mastvisa kártya elveszejthet. Elektronikus nyomokat hagynék magam utón, amik pontosan hozzám vezetnének.

Vagy ötven percig visszafelé mentem ugyanazon az úton. Visszamentem Missoarkba és elhajtottam az ócska, és a szmog miatt csaknem láthatatlan Kansasi-csarnok mellett. Mialatt a hatalmas épület alatt haladtam, a város zöldeskék églámpái elvakítottak. Elsötétítettem a furgon üvegét.

Megéheztem. Végignéztem az új műanyag épületekkel itt-ott megszakított öreg beton bolthomlokzatokat, és lelassítottam, ahogy megláttam az első autós élelmiszerboltot. Beálltam a hatalmas, sárga buborék alakú áruház előtt kígyózó járműoszlopba. A Boldog Kutyához élelmiszer és háztartási cikk.

Pár perc várakozás után odaálltam az ablakhoz, és lehúztam, hogy leadhassam a rendelést. Az állandó szemétszag és az égett szén bűze, ami mindig ott lebegett a város levegőjében, megcsapta az orromat.

– Jó estét. Valamilyen konkrét márkát esetleg? – kérdezte az őrült grimaszt vágó lila kutya.

Nem értem, miért akarnák felnőtt emberek egy kutyának öltöztetett robotnak leadni a rendelésüket.

– Mindenből a legolcsóbbat – válaszoltam. Elvégre ha lopott kártyával jövök, természetes, hogy a legtöbbet akarom a pénzemért.

– A listát! – mondta a kutya hunyorítva.

44

Gyorsan ledaráltam a robotnak egy csomó fagyasztott, szárított és besugárzott élelmiszer nevét, csak úgy fejből, mivel a sorban állva nem gondoltam arra, hogy mit rendeljek.

– És néhányat a kedvenc cukormentes cukorkáimból – mondtam befejezésül.

– Ez minden?Bólintottam.– Összesen hatvanöt egység. A kártyáját!Nagyszerű! Kártyáról nem lehet ellenőrzés nélkül

ötven fölött vásárolni. Ez pedig kész katasztrófával járna, hiszen a kártya lopott.

– Azt hiszem, nincs ennyi a számlámon – mondtam, és nyeltem egy nagyot.

– Mi lenne, ha kivennénk belőle valamit? – Hallottam, ahogy a furgon mögött a vinil-, és bőröltözetű biciklisek hangosan gúnyolódni kezdtek. Hátrapillantottam rájuk a visszapillantó tükörből, csak hogy tudjam, miféle nyúlt agyúakkal hozott össze a sors.

– Miről kíván lemondani? Úgy tűnt, hogy a robot felhagyott a mechanikus mosolygással.

– Hagyjuk a cukorkákat. Hogy az egész beleférjen... mondjuk... negyvennyolcba.

– Rendben. A kártyáját!– Igen... – Odaadtam neki. A robot a szeme elé

tartotta, és videofaxolta.– Tűnj már el! – hallatszott obszcén szövegek

kíséretében hátulról. Már csak az hiányzott, hogy valami erőszakos jelenetet rendezzenek itt nekem.

– A szeme szivárványhártyáját kérném! – mondta a robot, és videofaxot készített a tágra nyitott szememről.

– Álljon a rakodóhoz, és viszlát! – mondta ismét

45

mosolyogva.Mindent megbocsátott. Felsóhajtottan. Még jó, hogy

a viselkedésem nem indított el a robotban semmi olyan programot, hogy ellenőrizze a kártyámat, vagy hogy a szivárványhártyámat összehasonlítsa a kártya valódi tulajdonosáéval. Ha a bankban rájönnek, hogy a kártya lopott, a hatóságok a retina mintája alapján könnyen rájöhetnek, hogy ki használja most a kártyát. De hol leszek én már addigra! Amellett azt hiszem, hogy a halálommal minden hiteltartozásomat is egyszer s mindenkorra töröltem.

A furgonnal odaálltam az épület hátuljához. A robotokkal mindent óvatosan a kocsi hátuljába rakattam. Azok persze csak bedobálták a csomagokat, ahogy szokták. Nem elég, hogy ilyen ügyetlenek voltak, lila kutyákhoz illően még valamiféle ugatás és csiripelés közötti hangot is hallattak munka közben. A rakodónak dőlve elhatároztam, hogy többet sosem fogok a Boldog Kutya áruházban vásárolni.

A biciklisek is odajöttek, ós morogni kezdtek, mert miattam várniuk kellett a szintehuana-rendelésükre. De rögtön abbahagyták, amint felhúztam a dzsekimet az oldalamon, ós a Beretta kivillant a pisztolytáskámból. Felvettem legszigorúbb arckifejezésemet. Nem volt nehéz, mivel felőlük fújt a szél. A biciklisek általában azért fejlesztenek ki ilyen hatásos testszagot, hogy felhívják magukra a figyelmet. A puska láttán gyorsan hangulatot váltottak, és az egyik zsíros a Boldog Kutya mosolyát kezelte utánozni. A biciklisek is tudnak kedvesek lenni, csak tudni kell hatni rájuk.

Továbbra sem tétlenkedtem. Az élet a huszonegyedik században sem olyan szörnyű, gondoltam, miközben az utolsó robotot is elrugdostam

46

az utamból, és bezártam a kocsi rakodóajtaját.A következő két órában minden olyan boltba néztem,

ahonnan szükségem lehetett valamire. A frissen vásárolt cuccaim hamarosan megtöltötték a kocsit. Utoljára egy hardverboltba néztem be, ahol né-hány szénszálas műanyag kötelet vettem, és még éppen zárás előtt sikerült el is tűnnöm onnan.

A bolt tele volt bűnözőkkel, vásárlókkal, és a tulajnak, mint rendesen, csak ki kellett várnia, hogy a rendőrség kiszálljon, és ellenőrzést tartson. Általában jó pár napba is beletelt, míg az igazságszolgáltatás a helyszínre ért, úgyhogy nyugodtan leparkoltam, és mindent lekötöztem a kocsiban, hogy semmi se kezdhessen el odakent repkedni, ha esetleg egy kis repülést kell majd rögtönöznöm. Bár nem szándékoztam többet repülni, mióta a múltkori madarasdim után a Világkormány vadászait is volt alkalmam közelebbről megtekinteni, de gondoltam, jól jöhet, hogy el tudok repülni, ha mondjuk útközben nézeteltérésem támad egy hippivel.

Mindent lerögzítettem, ahogy csak tudtam, a különböző cserkészcsomók sohasem tartoztak az erősségeim közé, és kihajtottam a KC épületéből. A meleg levegőből a csarnok hideg födémjére lecsapódott pára hullott a városra. A koszos esőcseppek szétkenődtek a szélvédőn. Mire a csarnok alól a szakad ég alá értem, hirtelen elállt az eső.

Ahogy kiértem a KC rendőrsége által őrzött területről, hogy New Denver felé vegyem az irányt, kissé vadakká váltak a dolgok. Akárhogy nézzük, az "Indiánok országában" voltam, a senki földjén keresztülvezető autópályán. Bár a jó öreg 70-és senki földjének a borítása nem sokat romlott, mióta a múlt

47

század közepén lefektették, de a nyílt úton való utazás mindig is veszélyes dolognak számított. Különösen éjszaka. Az Éjszakai Rejtőzködőkről sok rosszat lehetett hallani.

Mindenképpen hasznos volt, hogy a furgon új motorját jól meg tudtam hajtani. A senki földjén nincsenek működőképes rendőrszemek, és a hippik sem portyáznak éjjel, mert félnek. Nem kellett attól tartanom, hogy felhívom magamra bárkinek is a figyelmét, Úgyhogy száz klickkel hajtottam óránként. Időnként, mikor olyan zónába értem, ahol nem lett volna tanácsos sokáig időznöm, mentem százötvennel is. Ha még gyorsabban megyek, könnyen belerohanhattam volna az utat elárasztó rengeteg ócska járműbe – ha lassítok, megállíthatnak az Éjszakai Rejtőzködők. Még így is sikerült felcsípnem egy párat közülük, rögtön, ahogy felhajtottam az autópályára. Meg is hitszik a furgon karosszériáján.

Az Éjszakai Rejtőzködők teljes létszámban kint voltak az úton. Azt a pár új járművet, amit az út szélén láttam, azt is ők állították le. A nagy sötétségben messziről látszottak a vörösen égő tüzek. A kocsikat lassan szétszedték, és a műanyag darabjaikat elégették. Áldozatokat nem láttam, de nem is lassítottam le, hogy keressem őket. Azt hiszem, hogy az olyan őrülteknek, akik éjjel a senki földjére merészkedtek, úgyis mindegy volt, kik lehettek azok. Mindnyájan azt kockáztattuk, hogy megesznek bennünket.

Néhány órás rázkódás és alkalmankénti puskamarkolászás után egészen kimerültem. Kezdtem óvatlan lenni.

Alig kerültem ki egy fekete teherautót, ami pedig egészen jól látszott a fényszórók fényében. Az oldalára

48

dőlve eltorlaszolta az egész sávomat, és belógott a sötéten tátongó árok fölé. Csikorgó gumikkal húztam el mellette.

Alighogy megnyugodtam, megint felgyorsítottam, és elkezdtem lazítani. Hirtelen észrevettem, hogy egy csomó őrült eltolta előlem a hidat a helyéről. Az is lehet, hogy te nap itt útépítés volt, és – ha egyáltalán voltak – az Éjszakai Rejtőzködők elvitték a figyelmeztető táblákat. Hirtelen elfogyott előlem az út. A fényszóróim fényében csak egy sötét szakadék tátongott köztem és az út folytatása között.

Hirtelen elszállt a szememből az álom. Egy váratlan zuhanás a sötét űrbe felrázza az embert. És százas sebességnél minden olyan hirtelen történik.

Ahogy a kocsi a szakadék széle felé száguldott, beletapostam a fékbe. Már nem tudtam időben megállni. Egy csomó Éjszakai Rejtőzködő állt az út szélén. Üvöltöztek örömükben, ahogy elhúztam mellettük.

A bölcsesség szavait kezdtem formálni a számmal. Ismételd el négyszer vagy hatszor egymás után a kedvenc négybetűs szavadat, és akkor el tudod majd képzelni, hogyan ordítottam hősies hangomon, amint éppen elfogyott az út alólam.

Rájöttem, hogy csak egy lehetőségem van: repülni! Mint egy denevér. Ekkor meg akartam mozdítani a karjaimat, de szerencsére támadt egy jobb ötletem.

– Számítógép bekapcsol! – ordítottam egy nagyot tele tüdővel.

– Igen – hallatszott.– Antigravitációs üzemmód – mondtam, és

reméltem, hogy nem kódoltam korábban a parancsszavakat az illetéktelenek ellen. Az út véget ért, és súlytalanul zuhantunk. – Hármas kód... vagy

49

négyes...hatos... –mormoltam kiszáradt szájjal. Az indexet abba az irányba kapcsoltam, amerre menni akartam. Az őrülten villogni kezdett. Az antigravitációs egység ezek szerint még mindig nem kapcsolt be.

Ahogy a sötétben kivettem, a kocsi eleje lefelé állt. A lámpáim megvilágították a földet, ami egyre közeledett, hogy végül beleütközzek. Csak a motor búgását hallottam, meg a szél zúgását.

Az index hirtelen abbahagyta a villogást, az antigravitációs egység bekapcsolt. Belecsapódtam az ülés merevítőibe, és azt hittem, a szemem kiugrik a helyéből, de a fold egyre csak közeledett.

A számítógép úgy volt programozva, hogy mindenáron elhárítsa az ütközést – ettől tartottam ugyanis a legjobban –, és jól mert neki. Lehet, hogy a becsapódás enyhébb lett volna, mert az ülés váza így is a bőrömbe vágódott, és a szemeim, ha gyors lassulással is, de továbbra is a föld felé tartottak. Egy csomó kicsi cukorka csapódott előre a szélvédőre, és fagyasztott, szárított ételes dobozok, valamint egy bolti reklámszatyor is követték a példáját. Azt hittem, hogy az egyik legnagyobb csomag lazult ki ott hátul, és minden rám fog majd zúdulni belőle. Szerencsére ez azért nem jött össze.

A furgon felegyenesedett, és megindult felfelé. Majdnem kiestek a szemeim, ahogy az agyamból kiszállt a vér. Középre állítottam a kart, kiegyenesedtem, és visszatért a láttásom. Egy pillanatig ültem, levegőt vettem, és hallgattam, hogy őszül a hajam. Egy darabban maradtam! Ahogy elmúlt a félelmem, rögtön begurultam, és ki akartam próbálni lövésztudományomat az Éjszakai Rejtőzködőkön, akik ott üvöltöztek mögöttem.

50

Kár lett volna. Még sok más, erre érdemesebb embert találhatok később helyettük, és most különken sem volt sem időm, sem lőszerem, hogy rajtuk töltsem ki a mérgemet. Kövek kezdtek záporozni az autón. Gázt adtam, és átrepültem a túloldalra. Lebegtem egy kicsit az út fölött, és tettem egy teljes fordulatot, hogy megbizonyosodjam arról, hogy a szakadéknak ezen az oldalán nincs egyetlen Éjszakai Rejtőzködő sem, az-tán leszálltam.

A harag megnyilvánulásának jelei továbbra sem szűntek a túloldalon. Letöröltem remegő, izzadt tenyeremet, és reszkető hangon azt mondtam: Antigravitáció ki! – Mi? – kérdezett vissza a számítógép. Megköszörültem a torkomat, és megismételtem.

A bal index – vagyis a lefelé jelzés – ismét villogni kezdett, és a kocsi ránehezedett az úttestre. Tövig nyomtam a gázt, hogy olyan messze kerüljek a mögöttem levőktől, amennyire csak tudtam. Próbáltam elgondolni, vajon hány embert kaphatnak el még napkelte előtt.

Csak pár óra múlva álmosodtam el megint. A félelem remek ösztönzőerő. Lehajtottam az útról, a furgonnal elszálltam egy halom égett fű és egy kis vízfolyás fölött. Egy nyárfaliget derengett a reggeli fényben. A furgont otthagytam lebegve a fák tetejénél, ahol jól el volt rejtve, és semmi lábon járó el nem érhette. A kocsit megrázta egy fuvallat, hátradöntöttem a székemet, és elaludtam.

Pár óra múlva a közlekedés zajára keltem. A nap átsütött a nyárfákon, és zöld és aranyszínű mintákat rajzolt. A nehéz faleveleknek olyan hangjuk volt, ahogy a szél egymáshoz csapdosta őket, mint az

51

esőcseppeknek.Kinyitottam az ajtót, hegkönnyebbülten

leereszkedtem a furgonnal, és ettem egy pár csámcsognivalót. Azon gondolkodtam, hogyan kerülhetnék vissza az útra észrevétlenül. Nem volt könnyű. Óvatosan áthatottam az egyenetlen területen, és addig vártam a vízmosás szélénél, míg senki sem látszott az úton. Átkeltem a szakadékon, és nagy sietségemben majdnem beleütköztem a túlsó szélébe. Miután leszálltam, ráhajtottam a homokra, és felhajtottam az útra a New Denver felé suhanó útivonat után. Így jutottam el Nikkihez.

7.

Befejeztem a történetemet. Nikki csak ennyit kérdezett:

– Antigravitációs rudak. Biztos, hogy jól vagy?– Igen... nem.Mind a ketten nevettünk.– Úgy néz ki, te vagy az én emberem, bar azt hiszem,

tényleg bajban vagy – mondta Nikki.– Micsoda?– Szóval Már éppen menni készültem. Már össze is

pakoltam. Semmi kétség, hogy valaki rájön majd, hogy elmondtad nekem a történetedet. Most már én is megbélyegzett vagyok. Nincs semmi vesztenivalóm, úgyhogy veled megyek. Hadd öltözzek

– Na de...– Semmi de. Te vagy az egyetlen lehetőségem. És ne

52

kiámulj így rám! Ezt a törülközőt jól magamra tekertem!

Elpirultam. Egy ilyen testet, mint a Nikkit nem lehetett nem bámulni. Tudtaáll, hogy jobb, ha nem is próbálom lebeszélni. Ő tudta, mit akar. És az, igazat megvallva, még örültem is, hogy mellém szegődik valaki. Csak azt sajnáltam, hogy ekkora veszélybe sodortam őt.

Néhány pillanat múlva, Nikki egy feszes zöld melegítőben jött vissza.

– Gyere ide! – Ideadott egy férfiinget, és lehúzta azt, amelyik rajtam volt. – Vedd le az ingedet, és nézd meg, hogy ez jó-e. Ez a Kraigé. Itthagyott egy pár tucatot.

Jó volt rám.– Rendben – mondta. Összerakunk neked egy

csomagot. Ahogy elnézlek, fogadni mernék, hogy nincs több ruhád.

– Olyan szörnyen nézek ki?Bólintott.– És még valami. Gyere ide. – Bevitt az

öltözőszobába. – Nézd! Az autódat átfestetted, és kellő óvatossággal jöttél idefelé, de mégis rád találtak. Csakis a csinos képedről ismerhettek föl. Talán minden körzet-be, ahol mutatkozhatsz, állítottak egy ügynököt. Meg kell változtatnod az arcodat.

– Micsoda? – Aztán rájöttem, mire gondolt. – Ugyan már, Nikki! – De mielőtt még bármit mondhattam volna, már az arcformáló készlettel babrált.

– Milyenre kívánod? – kérdezte.– Legyek még ennél is jóképűbb! – mormoltam a

gépen keresztül.Éreztem, ahogy a szintetikus bőr belenő az arcomba.

Idegennek hatott, de aztán megszoktam.

53

– Most nyisd ki a szemedet! – mondta.Elkéstem. Pislantottam, és a lencse mát rá is csúszott

a szemeim felszínére.– Milyen hajszínt akarsz? – Zöldet.– Oké!– Most várj egy kicsit! – Elnevette magát.

Szerencsére csak szőkére sikerült. Eltolta a gépet az arcomtól.

– Most már a saját anyád sem ismerne rád! A tükörfalon tanulmányozni kezdtem az ábrázatomat.

Anyám rám sem akarna nézni többet.Nikki a saját arcát is elváltoztatta. Egyikünk sem

változott meg nagyon, de azért mások lettünk. Mind a ketten szőkék voltunk. Ha valaki ránk nézett, inkább a hajunkon akadt meg a pillantása, mint a kilapult arcunkon. Nikki jó munkát végzett. Ennek néhány hétig is ki kellett tartania, mert míg a testünk ki nem veti magából a szintetikus bőrt, le sem válik a műarc.

Ötven perc múlva három táskával kiosontunk a hátsó szervizajtón. Az egyikben Kraignek a használatomra bocsátott ruhái, a másik kettőben Nikkinek való ruhák és apróságok voltak. Volt két batyunk is: egy alig használt tűpuska, és egy ipari lézer. A szerszámok párnahuzatokba voltak burkolva. Ha mást nem is, de azért egy fegyvertárat lassan sikerült összeszednem.

Senki nem járt az utcán. Ez ugyanúgy jelenthetett jót, mint rosszat is. Vártunk egy kicsit.

– Maradj itt! – mondtam. – Felveszlek egy perc múlva.

– Még mit nem! – feleselt, és kilépett az utcára.Ahogy ott álltam egy pillanatig a két zsákkal és a

tűpuskával, rájöttem, hogy kár lenne vitatkozni. Egy vén

54

szatyor tűnt föl egy sarokkal arrébb a háztömb mögül, és ránk nézett.

– Gyerünk! – suttogtam, és Nikkit a furgonhoz tuszkoltam. Nem akartunk úgy futni, mint a megriadt nyulak. Egy örökkévalóság telt el, mire odaértünk a teherautóhoz. Visszanéztünk. Az utca teljesen üres volt.

Rögtön, ahogy elmondtam neki odafönt a lakásban, láttam a szerizén, hogy Nikki repülni akar majd a furgonnal. Mikor már benn ültünk, még egyszer elmeséltem neki a két harci géppel való találkozásomat.

De a nemet nem vette rendes válasznak. Inkább kieszelt egy biztonságos repülési módot, hogy a radarok se tudjanak bemérni.

És van-e olyan hús-vér ember, aki ne adná be a derekát valakinek, aki olyan szép, mint Nikki? Az új rakéták – amikkel Nikki navigátorként repült – hajtóanyagába porított alumíniumot kevertek, hogy könnyebben felemelkedhesselek velük. A rakéta kipufogógázában levő fém összezavarta a radart. Nem kellett hozzá egy Einstein, hogy rájöjjön, hogy ez micsoda lehetőség.

Megálltunk egy hajdanvolt nagy ház romjai mellett, és átfestettük a furgont. Szép rózsaszínre, mert Nikki ezt választotta. Megváltoztattuk a forgalmi engedélyt, letáboroztunk, és megpróbáltuk a hűvösben eltölteni ezt a Denver környéki szokványos fülledt délutánt.

Mire leszállt az este, Nikki kívül-kelül megismerkedett a járgánnyal, és kissé átprogramozta a számítógépeket, hogy a furgon még gyorsabbad és biztonságosabban repülhessen.

Reménykedtem.Nikki navigátor volt, és tudta, mit csinál a

számítógépekkel. Egy földön való zötykölődésre

55

tervezett járművel végrehajtott repülésnek azonban szörnyűséges velejárói is akadhatnak. Egy repülő teherautóban hozzá kell szokni a megrázkódtató utazásokhoz.

Ahogy a nap lebukott a hófedte, lila hegyek mögött, egy kopott nőanyag útra értünk. Olyan közel akartunk jutni a rakétaállomáshoz, amennyire csak lehetett. A mezőt szegélyező drótkerítés szalagja mellett parkoltunk le. Szétlőttem pár folyadéklámpát a környéken tűpuskával, hogy senki se láthasson meg felszállás közben. Vártunk egy keveset.

Nikki kipróbálta a visszajelzőket, és felszállt tíz méterre. A domborzat takarásában manőverezett, úgyhogy rejtve maradt a radar elől. A gyomrom a földön maradt, aztán ahogy a távolból meghallottam a felforrósodott rakétamotorok dübörgő hangját, hirtelen a torkomba ugrott. A dübörgés messzire elhallatszott az éjszakában, és az ég a felszállópálya felett elvörösödött.

Hátradűltem az ülésben, és lazítani próbáltam. Ő tudja, hogy mit csinál. Tudja, mit csinál. Tudja, hogy mit csinál – mondogattam magamban.

– Tudod, most mit csinálsz? – kérdeztem tőle.– Nyugi! Már megyünk is.Elképzelhetetlen sebességgel szálltunk fel. Nem

olyan rendkívüli gyorsulás, de épp elég nagy ahhoz, hogy maradandó ráncokat okozzon az üléssel érintkező bőrfelületen. Nikki biztosan megváltoztatta a számítógépprogramokat. Miután Felszálltunk, a rakétakilövő felé vette az irányt, és mindvégig úgy repült, hogy a rakéta kipufogógázai eltakarjanak minket a radarrendszer szemei elől.

– Fantasztikus – nevetett. – Kövessük a rakéta útvonalát?

56

– Jó! – mondtam. Remélem, a hangomból nem hallatszott ki a félelem. Egy kis idő után kezdtem belejönni. Csak a szél süvített a furgon oldalán. Nikki tényleg tudta, mit csinál. Fantasztikus volt.

– Nem vesznek észre? – kérdeztem egy kis idő múlva.

– De igen. A radaron itt Denverben gyakran tűnnek fel vendégek. Nem Fognak sokat törődni velünk, ha tartjuk a lépést a rakétával. Ez pedig nem nehéz. – Valamit suttogott a számítógépnek, és gyorsítottunk egy kicsit. – Hihetetlen – mondta.

A rakéta lila nyomát követtük dél felé. Az ég feketéllett fölöttünk, és a csillagok apró lénypontokká váltak. Még egy naplementét láthattunk, ami hasonlított a tőlünk nyugatra levő hegyeket keretező szivárványra. Nehezen kaptunk levegőt.

Mikor a gyorsítórakéta ereszkedni kezdett az ejtőernyővel, mi is követni kezdtük lefelé.

– Szeretnék versenyezni a rakétával, de a légzésterünk csak a pályája tetejéig tart – magyarázta. A hangja elvékonyodott a ritka levegő miatt. – A röppályájuk tetején kilépnek a légkörből.

Együtt közelítettünk a föld felé a gyorsítórakétával. Egészen addig haladtunk így zuhanórepülésben, míg a szél el nem hozta a rakéta roncsai koppanásának a hangját. Lassítani kezdtünk. A gyomrom megint mintha balra fordult volna, pedig jobbra kanyarodtunk. A zuhanás befejeztével megnyugodtam, és – amennyire csak lehetett – próbáltam élvezni a Felénk törtető óceán látványát.

Szükségünk lenne egy magasságmérőre, hogy bele ne csapódjunk egyszer a földbe – mondta Nikki.

Nagyon biztató – gondoltam, és behunytam a

57

szemen, míg he nem fejeztük a zuhanást. A víz a Mexikói-öböl felé sodorta az ejtőernyőket, mi pedig valahol a texasi partok közelében lebegtünk a víz fölött. Csak ültünk, és néztük a csillogó parti fényeket, ahogy a szemünk előtt az óceánon táncoltak.

– Nem vesz észre a radar? – kérdeztem.– De igen. De nem fogják észrevenni, hogy

mozgunk. Ebben a magasságban a hullámok részének hisznek bennünket.

Feljött a hold, és sárga Fényében tisztán láthattuk a vizet. Nikki a gázra lépett, mire tovalibbentünk a part felé, aztán lassítottunk, siklottunk a part fölött pár száz métert, leszálltunk egy gazos ösvényre, és leparkoltunk egy magas, göcsörtös pálmafa alá.

Egy pár percig benn ültünk a kocsiban, és az óceánt néztük. Aztán kiszálltunk, lerúgtuk a cipőnket, és kéz a kézben sétáltunk a simogató szélben. A hold magasabbra emelkedett, és megvilágította a strand homokját. Úgy nézett ki, mint mikor szellő kavarja fel a vizet. Egy óra múlva visszaültünk a kocsiba. A hátrahajtható ülésben annyira otthon éreztem magam, hogy majdnem azonnal el is aludtam. Semmi romantika – Nikkivel kizárólag baráti viszonyban álltunk. Szándékaim ellenére. Szerintem Nikki nem is aludt aznap éjjel. A két számítógéppel sustorogtak, és tervezgettek meg listákat gyártottak a szükséges dolgokról.

Én se hunyom le a szememet, ha tudom, hogy akkor miben mesterkednek.

8.58

A késő délelőtti nap sugarai keltettek fel. A sirályok távoli vijjogását sistergő hullámverés tompította.

Felültem, és a csillogó fehér homokon át odanéztem, ahol zöldeskéken rajzolódik ki a mélyebb víz, és az örvények türkizkéked kavarognak. A mélyből kikelő hullámok jól megdolgoztak, mire a partra értek, ahol sistergő, fehér habbá válva a parti homokról visszasodródtak a következő hullámba.

Hirtelen Nikki emelkedett ki a vízből. Formás, sötét karjain patakzott a víz, ahogy a partra lépett. Egy rózsaszín a póló tapadt szorosan a testéhez. A látvány mégsem volt obszcén, hiszen Nikki nem egy akármilyen nő. A viselkedése miatt midig ártatlannak tetszett, még akkor is, ha beszéde és a ruházata ezzel ellentétes hatású volt.

Miután megszárítkozott, és egy törülközőt tekert a görbéire, visszatoltam a szemeimet a helyükre. Letáboroztunk a kocsi mellett a pálmák árnyékában. Udvarias mennyiségű csevegés után Nikki előadta, mit művelt előző éjjel az elektronikus csodamasináimmal.

– Phil – mondta egy hatalmas darab visszaalakított dinosteak közben –, még sohasem akartad meghódítani az űrt?

– Dehogynem. Meg cowboy is akartam lenni, meg tűzoltó, és rendőr is. Ehelyett van egy jó nyugodt munkám, ahol mindenki az életemre tör.

– Nem, úgy igazán!– Dehogynem. Mindig is el akartam jutni az űrbe.

Még próbáltam félre is tenni, hogy egyszer befizessek egy útra. És a múlt éjjeli utat is egészei élveztem, csak kár, hogy nem kaptam levegőt. Miért kérded? – Csend. Úgy tűnt, Nikki a szendvicsét tanulmányozza.

Rögtön fel kellett volna kelnem, és elrohannom, és

59

akkor talán észhez tértem volna. De úgy álltam Nikkivel, mint a lepke az éjjelilámpával. Ahelyett, hogy otthagytam volna, közel ültem hozzá, és kezdtem megégni.

– Azt hiszem – mondta evés közben –, hogy a furgonnal el tudnánk jutni az űrbe, ha...

– Majd pont oda. Ne hülyéskedj!– Komolyan mondom.– Nikki, ezt sehogyan sem...– Ide figyelj! A lendkerekes generátor képes ellátni

energiával az összes életfontosságú berendezést. A furgon képes állandó sebességgel gyorsulni... nincs szüksége üzemanyagra... És a számítógépeket be lehet programozni. A múlt éjszaka vettem a bátorságot, és mar meg is csináltam. Föld körüli pályára. Csak egy pár öltözetre van szükségünk, és néhány más dologra. Meg tudnánk...

– Őrültség. Túl veszélyes. Kinyitottam egy szódásdobozt, és azon tűnődtem, hogyan rejtőzhetnék el benne.

– Phil, itt a Földön nem érezhetjük magunkat igazán biztonságban.

– Igen, de mire jutnánk az űrben?– Épp ez az. Sosem gondolnának arra, hogy mondjuk

a Holdon keressenek téged.– A Holdon? – Azt hiszem, ezt egy kicsit túl

mindennapian mondta. A hideg szaladgált a hátamon.– Gondolkodtam rajta egy kicsit, és... – Belekezdett

az alkuba.Attól fogva egy eleve elveszett csatában küzdöttem.

Mindig is el akartam jutni az űrbe. De sohasem gondoltam, hogy éppen egy öreg furgonnal. Minél tovább beszélt róla Nikki, annál lelkesebb lettem. Mikor

60

még tökéletesítgettem őket, én is eljátszadoztam a rudakkal hajtott űrhajó gondolatával, de az űrutazáshoz alkalmasabbnak véltem egy szép fényesen csillogó hagyományos űrhajót, mint egy furgont.

Nikki elmondta, hegy az időpont is épp megfelelő. A Világkormány – különösebb hírverés nélkül – bezárt néhány nagyobb holdbázist, és olyan gyorsan leselejtezte a fölösleges felszereléseket, hogy hirtelen nem is akadt rájuk vevő. Minden rakétapilóta, akit csak ismert, vásárolt egy csomó mindenféle hardvert és játékot. Fillérekből is felszerelhetjük az expedíciót.

Teljesen elbűvölt. Lépre mentem, és még mielőtt feleszméltem volna, már rég elindultunk, hogy vegyünk néhány használt űrruhát.

Alacsonyan repültünk, talán így nem látott minket a radar. Keresztülvágtunk egy bozótoson, és találtunk egy olyan utat, ami az autópályára vezet. Leállítottam a kocsit az első elektromos töltőállomáson. Reméltem, hogy a kiszolgáló nem lesz túl kíváncsi, hogy miért nem kell a kocsin tölteni, és megtudtam, hogy a Galvestone-szigeten vagyunk. Vettünk a kiszolgálótól egy térképet, és a Mexi-Cal és Kanada közötti egyetlen működő telefonfülke segítségével megtaláltuk egy közeli maradékeladó címét. Azt reméltük, hogy ez elvezet minket azoknak a dolgoknak az előfordulási helyéhez, amikre szükségünk lehet.

A térképen levő hibák ellenére néhány óra múlva végül megtaláltuk a maradékáruházat Galvestone-tól délre, Hitchcockban.

A bolt egy hatalmas ócska pajtában volt. Rekeszek és ócska járművek rondították a környéket. Lánckapcsos kerítés szegélyezte a pajta körüli temetőszerű környéket, és úgy tűnt, hogy a környék összes járgánya

61

idesereglett, mielőtt eljött az idő, hogy meghaljon. Eléggé eredeti módon a tulajdonos hatalmas amatőr betűkkel ezt mázolta a faalkotmány kopottas piros festésére: "Űr- és katonai maradványok" .

Egy hatalmas, irtózatos rondaság előtt parkoltunk le. Nem volt más működő jármű a parkolóban. A forró texasi szél homokot csapdosott a furgon oldalához.

– Biztos, hogy be akarsz menni? – kérdeztem.– Naná !– Felteszem, hogy találunk valami használhatót, de

mivel fogunk érte fizetni? Én New Denver mellett eldobtam a kártyámat!

– Van még egy kevés ékszerem. Becseréljük. Mi mást tudunk felajánlani?

– Nem akarom bevetni a tűpuskát, mert még szívinkfartust kap a tulajdonos. De talán a lézer! Az ipari lézereknek jó áruk van.

– Jól hangzik. Nem ragaszkodom hozzá.– Sokat segíthet rajtunk. Ha jó vásárt csinálunk.

Egyelőre hagyjuk itt a lézert a kocsiban, míg megnézzük, van-e odabent valami.

Ugyanis kétségeim voltak.Kiszálltunk a kocsiból, és elindultunk a bejárat felé.

Futó pillantást vetettem Nikkire a csillogó napfényben. Olyan furcsán nézett ki szőke hajjal és a szintetikus bőrével, hogy nevetnem kellett. Nem hasonlított többé önmagára sem.

– Mit nevetsz? Ügy néz ki, hogy tudsz valamit, amiről nekem is tudnom kellene.

– Csak azt gondoltam, hogy tetszett, ahogy kinéztél, mielőtt megváltoztattad az arcodat.

– Nekem jobban tetszel így – mondta, és meglökött, ahogy elrohant mellőlem a bejárat felé.

62

Egészen a pajta bejáratáig üldöztem. Úgy vihogtunk, mint a tinédzserek. Kinyitottuk a kaput, beléptünk a hűvös sötétségbe, és elcsendesedtünk. Mintha egy múzeumba léptünk volna.

Alig hittem a szememnek. Plafonról lógó reflektorok sugarai vágtak át a sötétségen, megcsillantották a porszemcséket, és fénnyel árasztották el a padlón lévő eszközöket. A sötétség és a lerakódott por egy halom gépet rejtett, amik úgy néztek ki, mint zsákmányra leső hatalmas állatok. Az erősen megvilágított és a sötétben maradt részek közötti éles kontrasztok miatt mindent jól meg kellett vizsgálni, ha rá akartál jönni, mit is rejt ez az összevisszaság.

Egy testetlen falból teljes összevisszaságban kisebb alkatrészeket tartó nagy vödrök Álltak ki, a mamut nagyságú szoba hátuljában pedig egy csomó különböző vonalú űrruha lógott hosszú sorban. Úgy néztek ki, mint a földön kívüli katonák. A pajta tetőgerendáira egy ősrégi űrkabin volt felakasztva, és lassan forgott a plafonra eresített légkondicionáló csövének hűvös fuvallatától. Egy poros sarokban megfagyott űrrobotok gyűléseztek, mintha csak a munkába szólító parancsra várnának.

– Mivel szolgálhatok, jóemberek? – ugrasztott meg minket egy homályból jövő hang.

Visszafordulva egy tagbaszakadt, fekete pofaszakállú férfi lépett ki felénk a fényre. Piszkosfehér űroverall volt rajta, meg egy régi NASA feliratú baseballsapka, és úgy mozgott, mint aki egy pár mankóval jár. Úgy tűnt, hogy az egyik lába béna, és nyikorgott, ahogy felénk közelített. Ez sehogyan sem illett az egyébként tökéletes, izmos testéhez.

– Szükségünk van egy pár cuccra. Működik ezek

63

közül valami? – kérdeztem.– A legtöbb nem, csak egy pár, bár mind jól néz ki.

Hacsak nincs valami komoly tervetek, egy csomót spórolhattok ezekkel a jó kinézetű dolgokkal – nevetett. – Úgy látom, ma egy kis pénznek nézek elébe.

– Nekünk működőképes eszközök kellenek... Kísérletezéshez – mondtam. Próbáltam egészen vagány lenni, nehogy azt higgye, hogy egy furgonnal akarunk a Holdba repülni. Nem akartam elmondani az igazat, mert még kijönnek értem a bolondokházából.

Nikki elővette a listáját a zöld overalljának farzsebéből, és odaadta neki.

– Ezek érdekelnek. Van ezek közül valami?Fogta a listát, fejébe nyomta a sapkáját, és mankóin

egyensúlyozva olvasott. Arrébb mentem, hogy közelebbről is megnézzek néhány űrruhát. Hol láttam én már ezt az arcot? A műláb hirtelen az eszembe juttatta: annak idején egy ellátóhajó csapódott a Holdba. Egy ember hősies erőfeszítéssel szabadította ki a túlélőket. Az egyik lábába és a karrierjébe került. Fekete szakáll és atlétatermet. A neve Jake Jozek. Big Jake.

De tényleg ő volt az? Visszamentem Nikkihez.Különös pillantást vetett ránk.– Azt hiszem, majdnem mindennel szolgálhatok. A

Marsra készültök, jóemberek, vagy hova a csudába? – Jól tudta, mit beszél. Sem Nikki, sem én nem tudtam, mit mondjunk erre.

– Már voltam az űrben. Egyszer meg a Holdon is. Jóemberek, ti valami különös dologban mesterkedtek. Nem tartozik ram, de...

– Big Jake Jozek? – kérdeztem, hogy hirtelen másra tereljem a szót.

– Igen. Nem gondoltam volna, hogy valaki még

64

emlékszik. Bár... Azt hiszem, kitalálunk valamit. Jöjjenek oda hátra, ahol a jó dolgokat tartom.

A betonpadlón keresztül a pajta végében levő kis ajtó felé botorkált a mankóin, mi pedig követtük.

– Nem tudtam, hogy emlékszik-e még rám valaki –mondta. – Visszaküldtek, rám akasztottak egy kitüntetést, és ez volt minden. Most meg mindent leszerelnek. El kellene jutnunk a bolygókra. És a bolondok elhagyják a Holdat. Pont, mikor a Földnek új forrásokra van szüksége, kivonulnak. – Megfordult és elmosolyodott. – De ne is törődjenek egy vén megszállott zsörtölődésével!

Nikkivel meg sem szólaltunk. Próbáltam bátorítóan mosolyogni, hogy legalább az árait ne verje fel.

Megállt az ajtó előtt, és egy mágneses kulcsot vett elő, kinyitotta a zárat, és benyomta az ajtót. A forgópántok egy nagy sóhajra megnyikordultak. Benyúlt a sötétbe, és villanyt gyújtott.

Az ajtó egy másik hatalmas szobába vezetett, ahol még több eszköz volt. Itt azonban minden makulátlan tiszta volt. Számtalan porfomacskás robot surrogott a szobában, mintegy demonstrálva, milyen gondossággal kezelték itt az eszközöket.

– Ezek itt a jó cuccaim. Csak én tudom, hogy ez itt van hátul, meg a jóemberek, akik szállítják és lerakják a dolgokat. Árra az időre tartogatom, ha majd veszek egy rakétát – ha egyszer majd megtehetem –, és saját magam visszatérhetek az űrbe. A Föld nem otthonom többé. Ez a lábam itt mindenben gátol.

Egy pillanatig az ajtóban álltunk, majd beléptünk. Az eszközök tiszták voltak, és az egész inkább kórházra hasonlított, mint raktárhelyiségre. Nyilvánvaló volt, hogy mindent parancsra rendeztek el így.

65

– Milyen árak elé nézünk ezekért a cuccokért –kérdeztem.

Elnevette magát.– Az anyag nem eladó. De fel a fejjel, ne húzzák el a

szájukat! Van egy ajánlatom. – Egy pillanatra abbahagyta, és pontosan felénk fordulva állt meg. – Látom a listából, hogy valami különös dolgon törik a lejüket. Visszavisznek az űrbe, és meglátják majd, hogy maguknak is megéri. Vigyenek a Holdra annyi cuccal, hogy berendezkedhessek egy elhagyott bázison, és ingyen ellátom magukat mindazzal, amire szükségük lehet.

Nikki és én mozdulatlanul álltunk, nem akartuk elárulni magunkat. Vajon érdemes-e erre ez a fickó? – Egy pillanat. Megbeszélést kell tartanunk – mondtam, és a szoba egyik makulátlan sarkába húztam Nikkit, miközben egy robot került ki minket. – Én ezt nem értem. Talán el kellene tűnnünk innen – suttogtam. – Sehogyan sem tudunk összehozni egy háromszemélyes Holdexpedíciót. És ha tud a dologról, honnan tudjuk, hogy nem ad fel majd minket?

– Miért adna fel?– Pontosan ez az. Visszaküldték az űrből. Talán ott

neheztelnek is rá.– Miért ne bíznánk meg benne? – kérdezte Nikki. –

Fogadni mernék, hogy nagyon el van keseredve.– Oké. Talán ez igaz. De nem vagyok biztos abban,

hogy van-e elég emelőerőnk ahhoz, hogy mindent elvigyünk, amire szükségünk van. Vegyünk egy...

– Ha állandó a gyorsulásunk, az út rövid, és...– Tényleg fel tudsz emelni hármunkat és a cuccot?– Hát persze. Majdnem biztos vagyok benne, hogy

meg tudjuk csinálni. És szerintem megbízhatunk benne.

66

Ő tudja, mi van a Holdon, és még jól jöhet a segítsége.– Hát... Kétséges, hogy találunk-e valaki mást ilyen

sok jó felszereléssel. De nem tudhat meg olyan sokat elsőre! – Majd kiöntöttem a tüdőmet, mire ezt végigmondtam. Nem mondtuk el neki, hogyan jutunk el a Holdra. Nem akartuk előszörre elijeszteni. De beismertem neki, hogy oda indultunk, és elmagyaráztam, hogy az első útra nélküle mennénk, míg összeszedjük a dolgokat.

Ő ragaszkodott ahhoz, hogyha már van elég tólóerőnk a szükséges dolgok űrbe juttatásához, akkor még valakit elvihetnénk. Olyan volt, mint az egyszeri kölyök, akinek volt ütője, kesztyűje és baseball-labdája – de ő volt az egyetlen béna a városban.

– Megmondom én magának – mondtam. – Hadd mutassam meg, mivel fogunk utazni, és ha meglátja, biztosan meg akarja majd várni a második körutat. De senkinek sem mondhatja el, mit látott. Túl kockázatos lenne.

Megígérte, mi pedig beálltunk a kocsival a pajtába. Először ránézett, aztán miránk, hogy normálisak vagyunk-e. Elmosolyodtam, ahogy a kis kerekek megindultak az agyában. Odahajtotta a fejét, hogy meghallgassa a motor állandó surrogását.

– Mi a... – Körbejárta az autót. Nikki vezetett, úgyhogy én szálltam ki.

– Szálljon be.Ideadta a mankóit, háttal beült az utas helyére, és

helyre húzta ipagát. Nikki körülrepült vele a pajtában.– Nem hiszem el. Álmodom! – Csak ennyit mondott,

ahogy a padlóra visszaereszkedve kimászott a furgonból.

Miután visszakerült a földre, a főajtóra kitett egy

67

hatalmas ZÁRVA feliratú táblát, becsukott, és segített összeállítani mindent, amire csak szükségünk lehet. Csak egy gyors ebédre álltunk meg, aztán jól bele- húztunk éjszakáig. Úgy ötvenpercenként Jake elismételte: "Nem hiszem el. Biztosan almodon." Először egy nagy halomba hordtunk mindent, amire szükség volt, majd az emelőkapacitást számolgattuk, aztán megpróbáltuk kitalálni, hogy rakjuk be mindezt a furgonba. Már láttam, hogy szűken leszünk odakent. Legfeljebb majd úgy fogunk kinézni, mint egy csomó zsákba gyömöszölt valami. Legrosszabb esetben Jakenek itt kell maradnia. Nem voltam biztos abban, hogy belemenne.

Jake nagy segítségünkre volt. Egy csomó olyan dolgot tudott, amire mi nem is gondoltunk, pedig ezek nélkül még azelőtt könnyen odaveszhettünk volna, hogy eljutunk a Holdra. Itt van például a sugármelegítő vagy a hűtőrendszer. Vagy hogy melyik holdbázisok közelíthetőek meg anélkül, hogy felfedezhetnének minket.

Éjfélre kiszámoltuk az emelőkapacitást és a furgon által elérhető lehetséges gyorsulási értékeket, és kitaláltuk, hogyan helyezzünk el a Furgonba három embert és az összes cuccot, amire egy rövid űrutazós alatt szükségük lehet.

Nikki kivette a számítógépeket a kocsiból, Jake pedig Fogott egy halom kézikönyvet, és leültek egy asztalhoz a kis lakrészben, amit Jake épített fel a pajta falánál. Különböző pályákat kezdtek szerkeszteni, amelyeken a Holdba juthatunk. Időnként olyan útitervekkel álltak elő, amelyekhez nem lettünk volna képesek elegendő felszerelést magunkkal vinni, vagy nem egészen oda jutottunk volna el, ahova gondoltuk. A

68

problémáinkat még az is tetézte, hogy a Furgon útjának első szakaszát egy rakétajáratot követve kellett, hogy megtegye, hogy észre ne vegyék, Függetlenül attól, hogy a furgon – a rakétával ellentétben – majdnem állandó gyorsulásra és lassulásra volt képes.

Én közben az asztalnál ültem, aztán mikor észrevettem, hogy hol jár az eszem, csendben kisettenkedtem. Visszamentem a pajtába, és a furgont nézegettem. Ott állt az egyik megvilágított pontban. Úgy nézett ki, mint egy múzeumi kiállítási tárgy. Válóban kevéssé hasonlított egy űrhajóra. Ha választanom kellett volna közte, és a holdat átugró mesebeli tehén között, akkor biztosan a tehenet választom. A furgon úgy nézett ki, mint az űrbejutásra a legkevésbé esélyes pályázó. Én meg mint a tipikus visszakozó.

Emellett... féltékeny is voltam. Jake és Nikki együttműködésének látványával sehogyan sem tudtam megbékülni. Elvileg nem volt semmi okom a féltékenykedésre. Érzelmileg igen. Sajnos ha érzésekről van szó, a szív előbbre való az agynál. Így aztán ott búslakodtam körbe-körbe a pajta árnyékában. Végül felfedezőútra indultam, és feljutottam a szénapadlásra. Kinyitottam az öreg faajtót, és megálltam a keleten feljövő, nem egészen tele holdat bámulva.

– Te ott vagy fent? – Megfordultam, és a létrán Felmászó Nikkit néztem. – Mit csinálsz? – kérdezte.

– Ugatom a holdat – mondtam.Nikki egy pillanatra a holdra nézett.– Nehéz elhinni. De azt hiszem, jól átgondoltuk, és

eljutunk oda. Már átszámoltuk, és megvan hozzá a járművünk is. Csak indulnunk kell. – Az arcomba nézett. – Szomorúnak látszol – mondta.

69

– Hát... Valahogy egy kicsit csalódott vagyok. Az egyik felem izgatott, a másik felem egy puha székben szeretne ülni, és nézni a 3V-t.

– Akkor is ha vén szatyrok akarnak eltenni láb alól?– Ezt a részt talán elhagyhatnánk. Ez az én álmom.

Hagyd a vén szatyraidat! – Valamivel hosszabb csend. Nikki hozzám ért, és bíztatóan megszorította a kezemet.

– Figyelj, Phil! Tudom, hogy... Ne bolygassuk a múltat. El kell telnie egy kis időnek, míg túlteszem magamat Kraigen. Lehet, hogy szemét, de az enyém volt. Ő volt a mindenem. Adj időt! Nem voltam biztos abban, hogy értettem őt. De abban igen, hogy folytassam. – Gyorsan megcsókolta a nyakamat, és a létra felé vonszolt.

A következő néhány órát azzal töltöttük, hogy Jake történeteit hallgattuk abból az időből, amit az űrben és a Holdon töltött. Amíg mesélt, egy kötelék szövődött három álmodozó között, akik azt remélték, hogy egy napon magukénak mondhatják majd a Hold egy darabját.

9.

Másnap reggel sokáig aludtunk Nikkivel. Jake már fent volt, és egy tetőtartót hegesztett a furgon tetejére. Szörnyen nézett ki, de szükségünk volt a nagyobb helyre. Mire összeszedtük a dolgokat, és készen álltunk az indulásra, a fel nap odalett. Megjött Mark, Jake unokaöccse, aki átvette az üzletet, míg Jake – ahogy mondta – elutazott a városból. Nikki otthagyta az

70

ékszereit és az ipari lézert Marknál, hogy adja el, ha pénzre van szüksége Jake számláinak kifizetéséhez. Jake nem akarta, hogy Mark eladjon bármilyen maradék cuccot is, míg vissza nem jövünk, és támadt egy jobb ötlete azzal kapcsolatban, hogy mire lehet szükségünk.

Kihajtottunk a furgonnal a forró texasi napsütésbe, és vártuk, hogy Jake beszálljon. Beugrott a régi irodaszékre, amit pont a két első ülés mögé hegesztett oda. Reméltem, hogy jól tud hegeszteni. El tudom képzelni, hogy repkedne a furgonban a kritikus pillanatokban.

Keresztülmentünk Galvestone nyomornegyedein, és ráhajtottunk a 45-ös autópályára, amelyik egyenesen a houstoni rakétakikötőbe vezetett. Az úttest rossz állapota és a rengeteg elhagyott jármű miatt nem értünk oda a célunkhoz, mire leszállt az este. Hála istennek a Texas Cityben zajló lázongások odavonzották a hippiket arra a környékre. Szabadon lelőhettük volna az útonállókat, és senki meg sem állított, ahogy lassan Houston felé haladtunk.

Terveink szempontjából tökéletes volt, hogy alkonyatkor érkeztünk, hiszen az éj leple alatt ismét egy rakétát akartunk követni az űrben. Aztán odafent egyszer majd irányt változtatunk, és a Hold felé indulunk. Bár miután a rakéta haladási íve a Föld körül félúton visszahajlik a célpont felé, és már nem leszünk takarásban a radarok elől, kicsi annak a valószínűsége, hogy észrevesznek. Ha pedig figyelembe vesszük azt, hogy a mi sebességünk és irányváltoztatásaink ,jellege nagyban különbözik egy hagyományos Űrhajó mozgásától, egy földi megfigyelő legfeljebb azt hihetné, hogy egy gonosz szellemmel van dolga, elem pedig egy űrhajóval. Emellett úgy indulunk el, hogy még akkor

71

sem tudnának feltartóztatni minket, ha akarnának.A sötétben Jake majdnem az összes levegőt

kiengedte a kocsi kerekeiből, hogy ki ne pukkanjanak, mikor az Űrbe érünk. Aztán mindhárman belebújtunk az Űrruháinkba, és hozzákapcsoltuk őket a furgon generátora által működtetett ellátórendszerhez. Nem vettük fel a sisakjainkat, hogy szabadon tudjunk beszélni.

Jake mögöttünk ült, Nikki az utasülésen, én pedig a kormánynál. Jake valahogy olyan nevetségesen nézett ki a NASA-sapkája nélkül.

– A menetrend szerint, amit szereztünk, a Párizsba tartó rakétát pár percen belül elindítják – mondta Nikki.

– Mindenki csatolja be magát! – Jake előrenyúlt, és megrázta a kezemet, ami néhány csontomat töréssel fenyegette.

– Jó szerencsét, Hunter kapitány!– Honnan veszed, hogy kapitány? Hunter őrnagy! –

Nikki és Jake nevettek.Nikki hátradűlt, és gyorsan megcsókolta. Most már

valóban féltékeny lettem.Felemeltem a furgont a járdáról, és a kerítésen át a

rakétatér felé lebegtem vele. Az antigravitációs rudak lefelé ható nyomóereje majdnem a földbe nyomta a kerítést. Úgy nézett ki, mintha egy elefánt gázolt volna át rajta.

Pontosan idő szerint az esteli ég elvörösödött. Arra vártam, hogy Nikki is megerősítsen, hogy biztos lehessek abban, hogy tényleg a kiszemelt rakétát követjük-e. A számítógép- radar tákolmányt figyelte, amit Jake maradék eszközeiből rögtönöztünk, miközben a maradék rádió a kikötői adást vette, és torzított, amit – úgy tűnt – Nikki meg tudott fejteni.

72

– Ez az! Erre megyünk! – mondta.Megnyomtam az "Auto" gombot a műszerfalon, és

hátradőltem, remélve, hogy a számítógép a rakéta radarjelét követi majd, nem pedig egy csapat sirályt. Csak egy ilyen balfogás hiányzott, és kész lett volna a katasztrófa. Miután megfogadtam, hogy sohasem utazom többet gépi vezérlésű rakétával, most a légkört szeltem egy gépi vezérlésű furgonnal, egy hasonló rakétát követve. Suttogva imádkoztam, hogy megbocsátást nyerjek a butaságomért.

Azt is reméltem, hogy Jaketől kaptunk egypár ejtőernyőt.

– Phil!– He?– A sisakod! Vagy a körutazás alatt vissza akarod

tartani a lélegzetedet?Nem volt nehéz döntenem. A padlóról felvettem a

sisakomat, és a helyes állásba fordítottam.– Phil, csak egy percre!Ahogy hátranéztem, Nikki áthajolt, és hosszan és

szenvedélyesen megcsókolt, aztán felhúzta a buboréksisakját, mielőtt még egy másodikkal próbálkozhattam volna. Bárcsak megláthattam volna az arc itt a sötét furgonban! Tükrös sisakján csak a műszerfal fényei tükröződtek vissza, meg egy csomó általunk beszerelt berendezés visszajelző lámpájának a fénye. Nikki egy űrruhába burkolt rejtély volt számomra.

Jake hosszt örömkiáltásokat hallatott, ami az űrruháink kommunikációs rendszerének elromlásával fenyegetett, és elindultunk a Hold felé. Nikki csókja után úgy éreztem, hogy a kocsi nélkül is a Holdba tudnék repülni.

73

10.

Bár hatalmas sebességgel keringtünk a Föld körül, a kék-fehér bolygó úgy nézett ki alattunk, mintha csak lassan kanyarodott volna, míg az űrben csüngünk. Kivettük felfelé az utasszállító rakétát a légkörön keresztül, aztán mikor már nem gyorsult tovább, és vissza, a Föld felé kezdett haladni, kissé eltávolodtunk tőle. Tovább gyorsultunk, és a Föld körüli pályára álltunk, hogy a sebességünket növeljük, és az űrt áthágva a Hold gravitációs mezejébe kerülhessünk.

A Nap hamarosan lesüllyedt mögöttük, és visszakerültünk az éjszakai ébre, a Föld hideg árnyékába, aztán onnan kifelé a Hold irányába.

A repülés alatt alig csináltunk valamit. Ültünk és beszélgettünk, pépes ételt próbáltunk magunkhoz venni a ruha bevevőnyílásán –ebben csak Jake volt igazán sikeres –, és megpróbáltuk diszkréten, minél kevesebb zajjal használni a szkafander hulladékeltakarító rendszerét. Miután víz bolyt a nyakamra, és majdnem egy kis vizeletet ejtettem a padlóra, nem voltam túlságosan elragadtatva a 3V-n látható kitűnő asztronauták által élvezett szabadságtól. Semmi sem fogható egy kiválasztott anyagokkal teli műanyag zacskóhoz egy tasakban az űrruhán.

Nem szenvedtünk a súlytalanságtól. Mivel nem kellett törődnünk a hajtóenergiával, Nikki és Jake úgy tervezték meg az utazást, hogy maximális sebességgel haladjunk. Emiatt majdnem állandó volt a "tömegvonzás" . Ahogy a furgon előretört, a testünk megpróbált lemaradni. Csak pár pillanatig voltunk

74

súlytalanok – hogy ne erezhessük úgy, hogy a fejünkön lógunk –, amikor a Hold vonzása erősebbé vált a Földénél, és a számítógép elkezdett a Hold gravitációs mezejében lavírozni a furgonnal. Hálás voltam, hogy nem volt súlytalanság; egy pár pillanat után ugyanis kis kétségem támadt, hogy míg én űriszonyban szenvedek, addig Nikki és Jake talán hátul még örülnének is ennek. A gyomorgyengeség miatti nyüszítés nem a legjobb módja annak, hogy hatást gyakoroljunk az ellenkező nem egyik vonzó tagjára, vagy egy vén űr-rókára.

Az egyetlen jelentős probléma a begörcsölt izmok, hiszen nem állhatok fel csak úgy kinyújtózkodni űrutazás közben.

A repülésünk első néhány órája alatt Nikki meglehetősen el volt foglalva egy elektronikus csillagmagasság-mérővel és egy komputerfile-lal, amelyek megadták a szükséges pontos koordinátákat. Kis idő múlva meggyőződött arról, hogy a számítógép tökéletesen irányított minket, és egy véletlen pillantást vetett az én lelkiállapotomra. Egy esetben még azzal sem bajlódott, hogy bekapcsolja a csillagmagasság-mérőt, csakhogy a pilóta idegeit nyugtassa. Elmondhatom, hogy Nikki az összes navigátortrükköt ismerte.

Egyszer a Hold körüli pályára álltunk, hogy a számítógép beállíthassa a sebességünket, aztán meghatároztuk az útcélunkat. Az egész utazás nem tartott egy napig, míg egy hagyományos rakétának erre három napra van szüksége.

A számítógép egészen közel ejtett le minket a Hold levegő nélküli felszínéhez. Próbáltam nem felkiáltani, ahogy keresztülzuhantunk az űrön. Lezárt, himlőhelyes, szürke föld felett siklottunk, miután a számítógép a

75

sisakunkban figyelmeztetően sípolva tett egy utolsó gyomorforgató igazítást. A Kopernikusz-bányatelep fölött jártunk, nem messze a Hold egyenlítőjétől, a Kárpátok hegység vonulatában, az Oceanus Procellarum és a Mare Imbrium között, a Kepler-krátertől keletre.

A számítógép hibátlanul repített el holdbeli útcélunkra.

– Hát ami azt illeti, te és Jake tökéletesen szálasítottátok ki és programoztátok be a repülésünket.

Jake olyat mordult, hogy egy béka is rájött volna, hogy ezzel azt akarta mondani: köszönöm.

Nikki, kicsit hagyományosabban, angolul mondta: – Köszönöm. Jó, hogy változatosságképpen újfajta feladatokkal is kell foglalkoznom. Azt hiszem, hogy a rakétajáratok navigálása miatt mar egészen elfelejtettem pályát számítani. Készen állunk a leszállásra?

– Igen! Most, vagy soha, nem? Remélem, legalább olyan jól csinálom majd, mint ahogy ti beprogramoztátok a számítógépeket! – A lábaimba töröltem a kezeimet, de az izzadság rajtuk maradt, hiszen vastag űrkesztyűkbe voltak burkolva. – Készen vagytok?

– Tegye le, kapitány! – mondta Jake hangja a sisakom hangszórójából.

Az indexet lejjebb toltam az indulóállásból, és lassan ereszkedni kezdtünk. Bár tényleg nem volt miért aggódnunk, kissé oda nem illőnek tetszett, hogy mire egy hosszú számítógéppel irányított út végén ideérünk, egy index bekapcsolásával szállunk le. Nem egy elsőrangú megoldás.

A bányabázis eltörpült a Kopernikusz-kráter hatalmas mérete mellett. A Hold hatszor kisebb gravitációja hozzájárult a göröngyös, málladozó kráter

76

magasságának látványos kontrasztjaihoz, amely a földi hegyekhez nem is hasonlóan állt ki a felszínből. A Hold nagyobb görbülete miatt a kráter távolabbi oldala alig fért bele a látómezőbe. A göröngyös felszínhez közeledtünk, pontosan ott, ahol egy hatalmas meteor csapódott a Holdba még jóval mielőtt az emberiség elkezdte volna használni a kőkést.

A rakétaleszálló is hamarosan feltűnt. A körülötte levő sziklák természetellenes simaságán meglátszott az emberi kéz munkájának nyoma. A lejtő a kráter északi végébe beépített bázis felé tartott. Bár a lejtőt arra tervezték, hogy útjukra indítsa a Holdon bányászott és feldolgozott fémbugákat, Jake azt mondta, hogy a bázist épp akkor zárták be, miután teljesen átállították az automatizált termelésre. És a kérdés, amelyre egyikünk sem tudott választ adni, ismét nyugtalanítóan merült fel bennem: Vajon miért zárták be a bázist? Hiszen a Földnek szüksége volt az erőforrásokra. A legvalószínűbbnek az tűnt hármunk feltételezései közül, hogy a földi hatalmasok nem kerestek rajta eleget. Talán egyszerűbb nekik, ha hagyják éhezni a Földön az embereket. Ki tudja? Egy örökkévalóság múlva értük el a kráter felszínét. Óvatosan kormányoztam a furgont, hogy az ellátórakéták számára épített sima mezőre szálljon le. Hatalmas, a beszűrődött holdporból kiemelkedő szikladarabok közé volt befészkelve. Mellette ott állt a kis napenergiával működő jelzőfény, ami lehetővé tette a számítógépünk számára, hogy odataláljon a bázisra. Egy erős puffanás jelezte, hogy leszálltunk. Átpillantottam Nikkire.

– Na, ezzel is megvolnánk.Nemigen vettem észre mosolyt az arcán a tükrös

buboréksisak miatt.

77

– Igen. Tényleg itt vagyunk.Hirtelen Jake is felkiáltott: – Itt vagyunk!

Felugrottam, ahogy ordított, és biztosan be is verem fejemet, ha nem vagyok beszíjazva.

– Mit szólnátok egy kis sétához? – kérdezte Nikki, ahogy a furgon levegőtlen belső terében hangtalanul kikapcsolta a biztonsági övét.

– Nem bánom – mondtam, kiszabadítottam magam, és kinyitottam a furgon ajtaját. Egy pillanatig ültem, és a Földet néztem, ami az egyetlen színfolt volt a szürke és fekete holdbéli tájon. Aztán a talajt vizsgáltam, és a közmondásos egy kis lépés... felkiáltással kitoltam magam a kocsiból. A sisakom hátulját bevertem a kocsi tetejébe, kiestem az ajtón, a porba gurultam, bukfenceztem, és remegő lábakkal fogtam talajt. Szerencsémre nem volt a környéken éles szikla, és a holdi gravitáció sem túl nagy. Nikki nem látta a mutatványomat, így aztán próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

– Minden rendben? – kérdezte Jake.– Igen – mondtam, remélve, hogy az ijedtség nem

hallatszott a hangomon. Aztán már nem siettem úgy.Fölösleges mondanom, hogy a gyenge holdbéli

gravitációt is meg kell szokni. Ez leginkább olyan, mintha mellig érő vízben sétálna az ember, de nem tartja vissza a közegellenállás. Egy kisebb ugrás hat lábnyi magasságba tolja fel az embert a levegő nélküli "levegőbe" . Mire megtettünk egy kis távolságot a minket a bázis bejáratától elválasztó síkságon keresztül, már mindkettőnknek egész, jól ment a kenguruugrás, amivel gyorsan lehet a Holdon közlekedni. Jake ruhájának lábai össze voltak kiötözve, és úgy nézett ki, mintha a Holdon született volna – az ugráló mozgása

78

kidolgozott és fölöttébb hasznos is volt.Számítottam arra is, hogy a bázis be lesz zárva. De

persze nem volt. A Holdon nem mászkál túl sok ellenőrizetlen ember. A nagy kérdés az volt, hogy vajon működnek-e a légzárak.

Jake körbeforgatta a nehéz gyűrűt az ajtón, és kinyitotta. Egy legfeljebb nyolc vagy kilenc ember számára elegendő nagyságú fehér műanyag légkamrában találtuk magunkat.

Beléptünk. Bezártam és ráfordítottam az ajtózáró rudat magunk mögött. A naptény besütött az áttetsző műanyagon, így odabent jól láttunk. Nikki megnyomta a gombot. Semmi selma történt. A zár nem volt működőképes.

– Nincs áram – mondta Jake.– A légzárakban van egy vészkapcsoló, hogy senki

ne zárhassa ki magát véletlenül.– Hogy néz ki?– Talán mint egy panel. Egy kis fémlemez ajtó, vagy

valami hasonló.Gondosan körbenéztünk, ellenőriztük a plafont, a

falakat, a padlót. Végre is megpillantottam egy panelfedél vékony körvonalait. Valamilyen okból úgy tervezték meg, hogy beleolvadjon az egyik fal többi részébe. Mindez persze szépen mutatott, de gyakorlati szempontból kevéssé volt előnyös egy ilyen döntő fontosságú eszköz esetében.

– Ez az?– Annak kell lennie. Ki tudod nyitni? – Egy

hajszálvékonyságú valamit lehetetlen űrruhában kinyitni. – Juttasd eszembe, hogy növesszem meg a körmeimet a kesztyűmön, mire legközelebb a Holdra jövünk!

79

– Nesze! – Jake átnyújtott egy kis fejű csavarhúzót a ruhájába épített szerszámkészletből.

Az élét a nyílásba tettem, és feszíteni kezdtem a műanyagot. Hamarosan levált, és a lemez elkezdett a helyiségben pörögni. Csendben lepattant a falról, és lassan a padlóra esett. Ahogy visszaadtam Jake-nek a szerszámot, megállapítottam, hogy bizony eltelik egy kis idő, amíg az ember hozzászokik az enyhe gravitációhoz és a levegő hiányához.

Egy piros gomb volt a fedél alatt.– Hé, ugye nincsenek önmegsemmisítő gombok

ezeken a bázisokon? – kérdeztem.– Tudok egy módszert, hogy megtudjuk! – nevetett

Nikki.– Tedd keresztbe az ujjaidat! – mondtam, és

megnyomtam. Az elektromos mennyezetvilágítás kapcsolt be, hogy kiegészítse a műanyag falakon átjutó kevés fényt.

– Oké. Most próbáld még egyszer a kerek gombot! – mondta Jake.

Nikki megnyomta, és egy pillanat múlva halk, fokozatosan erősödő zaj hallatszott. A ruháink már nem viselkedtek úgy, mint a léggömbök, és a kamra megtelt levegővel.

Azonnal levettem a sisakomat a ruháról, ahogy Nikki és Jake is, és kinyitottam a kamra belső ajtaját, hogy egy kis pukkanást okozva kiegyenlítődhessen a két helyiségben uralkodó nyomás. Mély lélegzetet vettem az állott, visszaforgatott, de igazi levegőből. A ruha belsejében uralkodó párás viszonyok után ez kifejezetten frissítőnek, hűvösnek és száraznak hatott.

Beléptünk a zár utáni első szobába, és gondosan lezártuk magunk mögött az ajtót. Ez a légkamra egy

80

nagyobb változata volt: egy hatalmas, fehér buborék, ami megszűrte a napfényt, úgyhogy kelül homály uralkodott. Úgy tűnt, hogy az elektromos világítás sincs bekapcsolva. Az ajtó melletti gombot is hiába nyomtuk meg. Nem volt áram a bázison. Szerencsére a tizennégy és fél földi nap hosszúságú holdbéli nap alatt még jó pár világos "napunk" maradt arra, hogy sietség nélkül mindent megindítsunk.

A sisakjainkat egy kis irányítóasztalra tettük az ajtó mellett. Nikki és én Jake-et követve levettük a kesztyűnket is, és a sisakok mellé tettük.

– Lássuk, hogy van felépítve az állomás – mondtam.– Mindenekelőtt meg kell találnunk a

rádiókapcsolatot.Jake elmondta, hogy az állomás érzékelői

automatikus rádiókapcsolatban állnak a Földdel. Ha ezt nem szüntetjük meg, az információkat küld a Földre arról, hogy a bázison változások történtek, hogy működik az áramellátó stb., és riasztana valakit a Földön, hogy valami történik idefent. Ha – szándékaink szerint – hirtelen megszakítjuk az összeköttetést, a földi monitorok arra a következtetésre jutnak, hogy meghibásodtak a berendezések. Ez jobb megoldásnak látszott, minthogy a detektorok azt jelezzék nekik, hogy a bázison van valaki, még ha a földiek nem is igen tudnák meghatározni a hiba okát.

A következő légzár a bázis irányító központjába nyílt. Rövid keresés után megtaláltuk a monitort.

– Kívánj jó éjszakát! – mondtam, ahogy leszakítottam az elektromos vezetékeket a hátoldaláról. Hogy egészen biztosak lehessünk a dolgunkban, Jake kihúzta az antennát is az adó hátuljából.

A bázison folytatott kutatásunk során kiderült, hogy

81

sietősen hagyták el. Legalább egy évre elegendő étel és ital volt még fent. Csak két probléma volt: a talaj nélküli termőterület le volt zárva az összes elhalt növénnyel együtt, és bár a bánya kész volt a kitermelésre, nem volt a bázison egyetlen robot sem.

A talaj nélküli termőterület nem okozott túl nagy problémát. Mi kevés levegőt fogyasztottunk, és a bázison volt egy magraktár. Ki kellett tehát tisztítanunk a termőtálcákat, de ezt akár pihenés közben is megtehettük.

Azonban a termelést biztosító robotok hiánya tényleg komoly gondot jelentett. A bázisra való jövetelünk egyik fő célja az volt, hogy fémet termeljünk a hatalmas ókori meteor becsapódásakor idekerült ércből. Ekkor keletkezett a Kopernikusz-kráter is. A napelemek, és egyék eszközök energiájával kiáshattuk volna a földből az ércet, amelyet később antigravitációs rudakká alakítottunk volna.

De nem voltak robotok a munkához. Úgy tűnt, hogy leállították az utolsó szállítmányt, ami a bázist működőképessé tette volna. Az álmaink valóra váltásához meg kellett találnunk a robotokat.

Egy gyors konzervebéd után megkezdhettük végre a napot. Elmentünk a legénységi szállásra, ami lefelé épült ki egy holdszikla belsejében. Az irányító központból idevezető föld alatti folyosó mentén negyven kakin nyílt lefelé. A kabinok elég nagyok voltak, tízszer húsz méteresek, volt bennük egy-egy emeletes ágy, asztalok, két keresőmonitor, egy 3 V-készülék, és egy kis kád. Mindegyikben elég nagy volt az összevisszaság, hiszen a lakókat hirtelen felszólították, hogy válogassák ki az ingóságaik közül mindazt, amit visszavisznek magukkal a Földre. Egypár

82

szobában büdös volt az önálló életre kelt, otthagyott koszos ruháktól. De a legtöbb helyen volt törülköző, szappan, és más egyebek, amikre szükségünk volt.

Arról álmodtam, hogy egy ágyban alszunk Nikkivel, de egy külön szobát választott. Jó éjszakát kívántam Jake-nek és Nikkinek, és elindulta aludni. Félúton még hallottam, ahogy Nikki nevet a folyosón – úgy tűnt, hogy ő és Jake úgy döntöttek, hogy fennmaradnak még egy kicsit. Talán Nikki érdeklődött Jake után? Nem tudtam, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy ezen töprengjek. A gyenge holdbéli gravitáció puhábbá tette a vékony matracot, mint bármilyen hasonló földi tárgyat. Emiatt – no meg a kimerültségem miatt – azonnal mély, álomnélküli álomba merültem.

11.

– Már felkelt és kisütött – mondta Nikki, és meghúzta az orromat. Kinyitottam a jobb szememet, hogy lássam, mi történik. A tetővilágítás fényében besurrant, és közölte: – Mennünk kell, ha mindent meg akarunk ma – Aztán kiment a szobából.

Ó, fiam... Barna szájízzel zuhantam ki az ágyból, aztán egy pillanatig imbolyogva próbáltam megállni a gyenge gravitációban. Végül kijutottam a fürdőszobába, ahol a lassan csordogáló forró víz felnyitotta a szemeimet.

A szobai beépített szekrényben való kutatás után találtam egy pár sárga kezeslábast, ami egész jól állt rajtam. Egy pár bebújós papucs egészítette ki a

83

kölcsönvett ruházatomat. Reméltem, hogy a tulajdonos nem szenvedett gombabetegségben. Azon gondolkoztam, hogy miért nem volt annyi eszem, hogy az este magammal hozzak egy doboz koffeinkivonatot a szobámba, amivel tele volt a csarnok raktára. Másrészt azonban a szobából való kikerülés, és a koffeinszerzés gondolata visszaadta az életerőmet.

Útközben elbotorkáltam az irányítócsarnokba. Meglepetten láttam, hogy a légzárral szemben a helyiség eleje egy nagy átlátszó műanyag ablak, amelyen át a kráter teteje által alkotott síkság látszott. A szoba biztonságos belsejéből szemlélve a szürke csendben idegennek hatott. Csendesnek, barátságtalannak és élettelennek. A rózsaszínű furgon valamiféle használtautó-hirdetési tréfának hatott a távolban. Az egész síkságon a rózsaszín volt az egyetlen színfolt.

Jake az irányítópultnál tilt, és halkan beszélt egy számítógéphez. Húsos ujjával időnként megnyomott egy gombot.

– Ezt hogy csináltad? – kérdeztem.– Mit? – fordult felém.– Hogy csináltad a kilátást?– Műanyag. Ha áram járja át, átlátszóvá válik.

Instant ablakok. Csak meg kell nyomni a megfelelő kapcsolót. Mi most olyan kevés energiát használunk, hogy a napelemek teljesen feltöltötték a bázis tárolóakkumulátorait. Pocsékolhatjuk is az energiát! – szólt nevetve, aztán visszament dolgozni.

Hallottam már az újfajta műanyagról, de sohasem láttam még működés közben. Nikki egy másik számítógéppel a térdén ült, és integetett, ahogy átkeltem a rendetlenségen. Félig átlibegtem az élelemtároló

84

szobába, és kihalásztam egy csomag koffeinkivonatot. Fel kellett ébrednem. Felpattintottam rajta a zárat, és mielőtt megittam volna, beszippantottam a főzet illatát, majd visszamentem a vezérlőterembe, hogy kivegyem a folyadékot a csomagból. Jobb, ha a számba kerül, mintha a gyenge gravitációs térben számtalan darabban összevissza lebeg.

– Mi van ma a napirenden?– Jó kérdés! – válaszolta Nikki.– Jobb lenne, ha haditanácsot tartanánk. – Jake?– Egy pillanat...Jake mondott egy utolsó jelszót, mire a gép melletti

nyomtató alakzatokat kezdett köhögni. Felállt, ós odalibbent hozzánk. Észrevettem, hogy összekötötte a cipőfűzőit, hogy a jobbik lába húzhassa maga után a rosszabbat, és úgy bukdácsolt.

– Miután nem aludhatunk egész nap – mondtam a mindig ártatlannak tűnő Nikkire nézve –, el kell döntenünk, és meg kell szerveznünk, mit fogunk ma csinálni. Ki tudtatok szedni valami érdekeset a számítógépekből?

– Igen – mondta Jake. – Mielőtt felkeltél, kiszedtem egy felsorolást a bányaeszközökről, és egy összeállítási listát. Később majd átnézzük, de úgy tűnik, mindenünk megvan, hogy működtethessük a bázist, és hogy bányászhassunk. Majdnem. Csak a robotok hiányoznak. Csak össze kell raknunk, amink van, és működik, de ez lehetetlen a robotok nélkül.

– Nikki?– Nos, ez benne volt az egyik utolsó értesítésben,

amit a bázis bezárása előtt kaptak. Itt egy érdekes sor: "Megjöttek az ipari robotjaik – Erasztotenész-bázis."

– Hol a csudában – bocsánat, a Holdon – van az

85

Erasztotenész-bázis? – Nehezemre esett a beszélgetés. Nikki izgató alakját bámultam, ahogy testhez álló sárga öltözékében ott feszített. A zipzárja pont a látóhatárig volt nyitva. Ez vajon melyikünknek szólt?

– Az Erasztotenész-bázis csak egy ugrásra van innen – mondta Jake. – A furgonnal legfeljebb pár órányi út.

– Otthagyták volna a robotokat? – kérdezte Nikki.– Lehetséges. Még a bányarobotok sem annyira

költségesek, mint a hazaszállításuk. Gondolom az Erasztotenész-bázis is hasonlít erre itt. Csak a személyzetet vitték el.

– Honnan tudjuk, hogy az Erasztotenész-bázist is bezárták? – kérdeztem. Elképzeltem, ahogy majd bemegyünk a bázisra, aztán megint menekülhetünk.

– Nincsenek közelebbi információim – válaszolta Jake –, de a piacot olyan nagy mennyiségű maradék áru árasztotta el, hogy fogadni mernék, hogy egyetlen holdbázis sem maradt üzemben.

– Ez összevág azzal, amit még azelőtt hallottam, hogy elvesztettem a munkámat. A rakétások között terjengő pletyka szerint a Holdról teljesen kivonultak.

– Tehát – mondta Jake –, ha be tudunk surranni a bázisra, és szerzünk néhány robotot, beindíthatjuk a tápoldatos növénytermesztést...

– ...és aztán – folytattam – beindíthatjuk a kohászati telepet és a bányászatot. Szeretném látni, hogy felhasználhatóak-e antigravitációs rudak előállítására.

– Ha ezt meg tudnánk...– Ha... A mágneses kemencét és a rudak

előállításához szükséges más felszereléseket megépíteni sem lesz egyszerű.

– De ha meg tudnád csinálni – mondta Nikki –, és ha minden felhasználhatónak bizonyul, beindíthatnánk a

86

teljes bányászati és gyártási eljárást.– A határ a csillagos ég.Mindannyian elgondolkoztunk egy percre.– Túl sok ha van az egészben – mondtam.– De meg kell szereznünk a robotokat – válaszolta

Nikki.– Nincs vesztenivalónk – szögeztem le.– Szól-e valami az ellen, hogy most rögtön

átmenjünk szétnézni? – Nem merült fel semmi ilyen.A központi légzárnál találkoztunk Nikkivel és Jake-

kel. Jake-nek volt néhány tartalék oxigéntartálya, és egy ruhája köré tekert szénszálas műanyag kábele.

– Talán jobb lenne kicserélni az oxigéntartályainkat. A kocsiban levők többsége már kifogyott.

Jake és én összeütöttük a sisakunkat, annyira segíteni akartunk Nikkinek. Míg ügyetlenségünket próbáltuk leplezni, ő már levette a tartályát, és kicserélte. Az összeset átválogattuk, az elhasznált üreseket feltöltöttük, és magunkkal vittük.

A Hold felszínéhez nehéz hozzászokni. A Föld mindig fent van az égen. Lehet, hogy nem mindig ugyanaz az oldala, de mindig lent látszik. Bár a Nap lemenőben volt, ez mintha örökre odanőtt volna. Egy földlakó számára, aki világéletében olyan bolygón élt, ahol minden teremtett lény tizenkét óránként kelt és feküdt, az itteni látvány egészen valószerűtlennek tűnt. Mintha rajtunk kívül mindenki számára megállt volna az idő, és csak mi bóklásznánk a Holdon.

Mindent kipakoltunk a furgonból, amire a rövid utazás alatt nem volt szükségünk, csakhogy több helyünk legyen a robotoknak és más felszereléseknek a bázisról való visszaszállításához, ha az tényleg elhagyatott. Kiruccanásunkkal kapcsolatban

87

meglehetősen sok ha merült fel. Ha Jake-nek igaza volt, és az Erasztotenészről kivonultak, és ha a felszerelést nem szállították vissza a Földre, akkor megszerezhetjük, amit akartunk.

A furgon kipakolása igazán nem volt könnyű. Rengeteg cuccot zsúfoltunk bele. Beletelt egy fél órába is, mire felemelkedtünk, és visszaindultunk, kifelé a hatalmas kráterünkből. Északkelet felé irányítottam a furgont, és amint a számítógép érzékelte az Erasztotenész-bázis terelősugarait, átvette az irányítást. Ez is egy izzasztó repülés volt, ugyanis amíg Jake-kel befejeztük a kipakolást a furgonból, Nikki maximális sebességre programozta be a számítógépet.

A Holdon igen nagy sebesség érhető el, mivel nincs ellenállást kifejtő légkör. Olyan közel haladtunk a felszínhez., amennyire csak lehetett, hogy minimálisra csökkentsük annak az esélyeit, hogy egy radar felfedezhessen, különösen mikor a felszínt éles gerincű, a Kárpátokbeliekhez hasonló nagyságú holdbéli hegyek borították. Az út feléig gyorsítottunk, a második felében pedig lassítottunk. A szikladarabok és hegytetők szinte a lábaink alatt süvítettek el. Még szerencse, hogy az űrruháinkon kesztyűk is voltak, mert így a többiek nem láthatták, hogy időnként milyen erősen markolásztam az egyébként nem is működő kormánykereket.

12.

Az Erasztotenész-bázis az Erasztotenész-kráter belsejében helyezkedett el. A kráterhez közel álltunk

88

meg, és hátulról lopakodtunk be a komplexumba. Lefelé tartottunk, végig a terület hegymagasságú kiemelkedéseinek takarásában.

Miután a bázis pár kilométeres körzetén belülre értünk, és átkeltünk a kráter karimája felett, elrejtőztünk egy szikladarab mögött, ami elég nagy volt ahhoz, hogy eltakarjon egy lebegő furgont. A bázistól pár száz méterre érve már látszott, hogy itt valami nagyon nincs rendben.

Föntről egy nagy repedés látszott a vezérlőterem csarnokán. A repedésnél levő nyílásnál papírdarabok és szemét hevert a porban, amelyek láthatóan a csarnokból kerültek oda, mikor bekövetkezett a robbanás.

A hirtelen nyomáscsökkenés miatt a léghuzat kiszórta a tárgyakat, miközben távozott a nyíláson keresztül.

A csarnok egyik oldalán, a bányaakna borításánál egyes területeken leolvadt a műanyag. Talán egy ipari lézert használtak fegyverként. A falon a műanyagban betűk tükörképei rajzolódtak ki. Belülről KF-nek látszanának. Miért belülről írták fel őket? Egyikünknek sem jutott az eszébe semmilyen kód vagy fontos jelentésű hasonló szó. KF? És miért tehet valaki ilyen veszélyes dolgot? Szerencséjük volt, hogy nem a bányacsarnokon ütöttek lyukat.

Leszállás előtt lassan körbementem a bázison. Minden csendesnek tűnt.

– Mit gondoltok, leszálljunk? – kérdeztem. – Nem igazán szeretnék találkozni egy ipari lézeres őrülttel. Még emlékszem arra, mi történt, mikor utoljára elsülni láttam egy ipari lézert. A holdporban fekvő mosolygós ábrázatom nem tűnne igazán vonzónak.

– Úgy látszik, hogy odabent most semmi sem

89

történik – állapította meg Nikki.– Semmi sincs kivilágítva.– Szálljunk le, és várjunk egy percet. Meglátjuk,

történik-e valami – mondta Jake.Ha majd valaki darabokra zúzza a furgont, majd

rájövünk, hogy valami nincs rendben – gondoltam, miközben leszálltunk a bázis központi légzárjánál.

– Nem maradhatunk túl sokáig. Nincs sok tartalék oxigénünk – mondta Nikki. – A bázison akartunk újakat szerezni.

Tíz percig ültünk egy helyben. Vártunk, de semmi sem történt.

– Szétnézek – mondtam. Belefáradtam abba, hogy arra varunk, hogy a katasztrófa bekövetkezzen. Ez sokkal idegőrlőbb volt, mintha valamit csinálnánk is.

Kinyitottam a kocsi kesztyűtartóját, és előhúztam a Berettámat.

– Fog ez levegő nélkül működni? – kérdezte Nikki.– Igen. A tüzeléskor a nyomás több százszor akkora

mint a Földön. A kinti tizenhat fontnyi nyomás hiánya nem feszíti majd túl. Jake, miért nem markolod meg a tűpuskát? Nikki, te ülj ide a kormányhoz, ha esetleg gyorsan el kell majd innen tűnnünk.

Jake és én kiszálltunk a kocsiból.– Vágjunk neki! – szólt Jake. – Előre mész addig a

szikláig, aztán a légzárhoz, és én majd fedezlek.– Oké. Kész vagy?Jake nekitámaszkodott a furgonnak, és a bázis

bejáratára célzott.– Oké, gyerünk! – mondta Jake. Úgy ugrált oda a

sziklához, mint egy ijedt nyúl. Odaérve visszafojtottam a lélegzetemet, és a bejáratra céloztam.

– Csendesnek látszik. Gyerünk!

90

Jake úgy szökdécselt keresztül a síkon, mint egy kenguru, megállt az ajtónál, és várt egy pillanatig.

– Oké, Phil, feljöhetsz!Odaszökelltem az ajtóhoz, és a túloldalra átvergődve

megálltam. Vártunk egy pillanatot.– Nikki, látsz valamit? – kérdezte Jake.– Innen minden tisztának látszik!– Meg egy perc. Figyeld az ajtót! – mondtam. A

törésen át beugrottam a csarnokba, benéztem, és próbáltam valamit látni odabent a sötétségben. Nem látszott semmi mozgás. – Az egész egy összevisszaság. Egy csomó távközlési cucc szétszóródva. – Átmásztam a nyílás túloldalára, és végignéztem a szoba többi részén. – Valaki itt jól összerondított mindent. Senkit sem látni. Holttesteket sem. A törés egy kicsit szűk ahhoz, hogy átférjek rajta. Jó élesek a szélei.

– Az anyag túl kemény, hogy betörjük vagy kifeszítsük. Menjünk az ajtón – mondta Jake.

Erre én is gondolhattam volna, állapítottam meg az ajtóhoz visszatérve. Jake kinyitotta a külső ajtót, belesett, aztán megmozdult, és mindketten bementünk.

– Van egy problémánk – állapította meg. – A belső ajtót úgy csinálták meg, hogy nem nyílik ki anélkül, hogy levegőt ne áramoltatnánk a légzárba. Rendesen ez egy jó biztonsági megoldás, de nekünk rosszat jelent, hiszen a csarnokban nincs levegő.

– Talán kifogyott a rendszerből a levegő – vetettem fel.

– Igen, talán. Próbáljuk ki! – Megnyomta a keringtető gombját. Az ajtó bezárult mögöttünk, és a helyiség megtelt levegővel. – A fene! – mordult fel Jake. –Nem lenne szabad felnyitnunk a belső ajtót nyomás alatt! Ez igen veszélyes! Ha beszippant,

91

feltépheti a szkafanderünket!– Állj hátrébb! – szóltam rá. A Berettámmal a sík filé

vezető falra céloztam. – Nincs itt rejtett vezeték, vagy valami más? Jó ez a célpont?

– Olyan, mint bármelyik másik. Állj távol a lyuktól, ha kész vagy! Jó nagy szívóhatása lesz.

Meghúztam a ravaszt. A töltet hangosan robbant a levegővel telt helyiségben, és egy kis nyílás jelent meg a falon. A levegő lassan kiszivárgott, a ruháink pedig mintha megint felfúvódtak volna.

Később aztán ismét a bőrünkre feszültek, ahogy egy gyors szisszenéssel levegő tódult a kamrába.

– Felejtkezz el az automatikus beáramoltatásról! – szólt Jake. – Lássuk, be tudjuk-e kapcsolni az áramot! Ne állj a lövedék által vágott lyuk elé! – Még jó, hogy figyelmeztetett, mert a hátsó felemmel éppen azt támasztottam. Több mint zavaró, ha a vákuum letépi a nadrágom fenekét. Nem lelkesedtem az ötletért, hogy még ez is visszavessen a munkában.

Jake levette a vészkapcsolóról a fémlemezt, alpi ugyanott helyezkedett el, mint a mi bázisunkon. Megnyomta, mire a levegő innét elfogyott a szobából, a ruháink pedig súlytalanok lettek.

– Mit csináltok ti ott bent? – kérdezte Nikki.– Ne aggódj – válaszoltam. – Csak egy kis

problémánk akadt légzáron való keresztüljutással. Mármajdnem készen vagyunk.

Jake kinyitotta a zárat, benyomta az ajtót, és beugrott rajta. Követtem a példáját, és én is beugrottam, majd nagy szitkozódások közepette hátraestem.

– Fiúk, jól vagytok? – kérdezte Nikki.– Az a rohadt holdi gravitáció! – mondtam

92

feltápászkodva. Körbenéztem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy biztonságban vagyunk-e itt, aztán felegyenesedtem.

– Úgy tűnik, hogy minden tiszta. Menjünk végig mindenen meg egyszer. Ne a romokat bámuld, hanem ide figyelj!

Nehéz volt nem szétnézni. A felszerelést láthatóan szétverték egy feszítővassal, ami ott hevert az egyik vezérlőpulton. A vezérlőterem fehér falára egy csomó négybetűs szót meg összevisszaságokat !irkáltak szórópisztollyal. Egy őrült gondjaira volt bízva a terület.

Bementünk a legénységi helyiségekbe. Több közülük teljesen ki volt belezve. A tápoldatos területet láthatóan karbantartották, és légnyomás alatt volt. A tiszta ajtóelemen keresztülnézve csak azt láttuk, hogy odabent minden növény elpusztult.

Folytattuk utunkat a komplexumban. Készenlétben tartottam a pisztolyomat, és azon tűnődtem, hogy ki vagy mi várhat még ránk. A nagyteremben minden rendben látszott. A kamrarészleg ugyanúgy tele volt élelemmel, mint a mi bázisunkon. A víztartályok is tele voltak.

A bányamező katasztrofálisan nézett ki. Jó időre bekapcsolva hagytak egy ipari lézert, ami egy Olvadt fémpocsolyát hagyott maga után, és a sugara mindent szétrombolt, amerre csak odasütött. Nehéz lenne megmondani, mióta volt bekapcsolva, de a csöve feketéllett, ami azt jelezte, hogy már elkopott.

– Azt nézd! – mutatott Jake a dermedt fémtócsára. Maga a bányászat itt már nem indulhatott be. Visszamentünk a vezérlőhelyiségbe.

– Nikki, mit látni odakint? – kérdeztem.– Minden csendes.

93

– Idebent semmit sem találtunk – mondtam. – De miért nem jössz be? Nálad vannak a furgon kulcsai? Zárd be!

– Azonnal. Én jövök, ne lejetek! – Pár pillanat múlva Nikki átlépte a küszöböt. – Úgy tűnik, fiúk, kellene nektek egy jó házirobot.

Érdekes felvetés. Hol vannak a robotok? – kérdeztem.

– Nem azt mondták, hogy a nyolcas tarológödörben? – kérdezte Jake.

– Nézzük meg! – Odaszökkent a vezérlőterem falához, és előhúzott egy fénymásolatot a faliszekrényből. Melléálltam, hogy a térképet tanulmányozzam.

– A mi bázisunktól eltérően – folytatta –, ennek azt hiszem az volt a feladata, hogy raktárkent a többi bázist szolgálja. Látod, itt épült volna meg a raktár-együttes. A legnagyobb része még nincs kosz. Nem láttunk belőle semmit. Nézd, ezek szaggatott vonalak – ez van a föld alatt. A bejárat... itt van – mutatott egy körre, ami egy jókora tárolótérbe vezetett.

– Azt hiszem, észrevettem egy kisebb csarnokot odakint, de nem jöttein rá, mi lehet az.

– Ez ésszerű megoldás, mert odakint rakodták be a dolgokat. Erre sem akarták a levegőjüket pazarolni.

– Hé! – Nikki hangja cikázott át a fejhallgatóinkon. Jake-kel együtt mindketten fegyvert rántottunk, és megfordultunk.

– Ne lőjetek! – mondta Nikki. A számítógépre mutatott, amit már korábban bekapcsolt. – Megtaláltam az utolsó üzenetet a nyilvántartásban. Úgy hogy az egész hazatérősdi kicsúszott a kezükből egy kis szintetikus kábítószer miatt, amit a legénység készített,

94

vagy vett valahonnan. A legénység elkezdett tombolni... és a KF valószínűleg egy bizonyos Kerry Franklinnal kapcsolatos, akit láncokban vittek el innen... az utolsó üzenet pedig: "A Bázis elhagyva, kedd, március..."

– Rendben – szólt Jake.– Hivatalosan elhagyták. Senki nem jön ide vissza.– Ha a robotok még raktáron vannak. Ír valamit

erről?– Hát... nem. Semmit.Jake ismét a hátis térképének másolatát nézte.– Az a kis csarnok lesz az, amit magunktól oldalra

láttunk, mikor beugrottunk ide.– Úgy legyen. Menjünk, és nézzük meg. Nikki,

akarsz jönni?– Hidd el, ezen a helyen összesűrűsödik a vérem.

13.

A földet meglátva egészen nyilvánvalóvá vált, hogy rengeteg felszerelést rakodtak át a szállítórakétákból a föld alatti raktárterületre. A porban lábnyomok százai mutatták, merrefelé hordhatták az emberek ós a robotok a nehéz rakományt a raktárba. Néhány keréknyom is cikcakkozta a hatalmas leszállópályától a kis csarnokig húzódó csíkot, megjelölve ily módon a föld alatti raktár bejáratát. A nyomok mintha csak ma vésődtek volna bele a talajba – a légkör hiánya miatt a lenyomatok akár évszázadokig is megmaradhatnak, hacsak valaki közbe nem szól.

A fehér műanyag borítás körbe a csarnokon

95

majdnem kizárólag ajtókból állt. Mielőtt felnyílt, három darabba vált szét. Úgy nézett ki, mint valamiféle felszálláshoz készülődő gépmadár.

– Miért nem tartanak mindent kint a felszínen? – kérdeztem.

– Talán a földi gondolkodásmód miatt – válaszolta Jake. – Ezt végig tapasztalni fogod itt az Űrben. Mindannyiunkat a légkör viszonyai között neveltek fel. Ámbár léteznek más okok is. A hőmérséklet sokkal állandóbb a felszín alatt pár méterre, és ott kisebb károsodás érheti a felszerelést egy felhevülés alatt.

– A Nap túlhevítő hatása! Erről megfeledkeztem –állapítottam meg. – Honnan tudjuk, hogy nem hevülhetünk fel mi is akár most rögtön?

– Látod itt ezt a panelt a ruhád kézelőjén? – mutatott rá Jake a csuklójára, és bekapcsolva a ruháján levő visszajelzőket egy mozdulattal lebillent a barlangos raktárba vezető rámpán. – Ha ez feketére színeződik, védelmet kell keresned.

– Miféle védelmet? – kérdeztem, isiközben Nikkivel követtük őt a barlangba.

– Ez a másik ok. A holdbéli szikla védelmet nyújt a sugárzás ellen. Ugyanezért vannak a legénységi és a gyülekezőhelyiségek is a föld alatt.

Próbáltam az eszembe vésni, hogy ezután ötpercenként ránézzek a kézelőmön levő kijelzőre.

Amint leértünk a lejárat aljára, körbefordultunk, hogy a szkafanderlámpáink segítségével megvizsgáljuk a környéket. A rámpa aljától egyenesen előre rengeteg holdjárót vettünk észre. Ezek nagy, hernyótalpas járművek, amelyek csak a kráter felszínén tett utazásokra voltak használhatóak, mert nem tudták megmászni a kráterfalak meredek felszínét. A holdjárók

96

mellett három kis emelvény állt, két-két karfás székkel.– Mik ezek? – kérdeztem.Jake odafordult, hogy megnézze, mire mutatok.– Azok kétszemélyes emberemelők. A barlangon

belüli rövid utakra használták őket. Nagyon korlátozott a hordkapacitásuk – nevetett.

– Ha más, beépített antigravitációs rudakkal rendelkező járműveket teszünk beléjük, tényleg nagymértékben leegyszerűsíthetik a Holdon az anyagmozgatást.

– És a Földön is! – tette hozzá Nikki.– Igen, valóban forradalmat okozunk majd abban,

ahogy a dolgokat ma csinálják.A lejárattól jobbra haladva hat üres helyiség hatolt

lefelé. Balra dobozokkal teli szobák voltak.– Mi van azokban a dobozokban? –érdeklődött

Nikki, és feléjük nyúlt. A saját fényében megnézte őket, aztán néhány továbbiért nyúlt. – Hé patkányok, ezek vonalkódosak, és lehetetlen megmondani, mi van bennük. Meg kell keresnünk a számítógépes kimutatást. Itt annyi anyag van, hogy az egy egész törzsnyi embernek elég lenne! – közölte a tényeink hatósugarán túl terjeszkedő dobozok sorára pillantva.

– Menjünk vissza a másik útvonalon! – indítványoztam. – A robotok nagyobb konténerekben lennének. Ezek túl kicsik.

A robotokat egy hatalmas, a többihez hasonlóan egy kemény sziklába vájt kamrában találtuk. Odabent legalább pár száz különböző típusú robot volt, ugyanekkora mennyiségű tartalékalkatrész-készlettel, és a különböző modellekhez való célszerszámokkal. Minden egyes darab kemény, átlátszó műanyagba volt csomagolva.

97

– Hát ez meg mi? –álmélkodott Jake, amíg mi a fényeinkkel a robotokat pásztázva álltunk.

– Ha vissza tudunk vinni egy párat a bázisunkra...– Ha. Nem lesz könnyű, mert a kocsiban nagyon

behatárolt a szabad hely – emlékeztetett Nikki.– Majd felhasználjuk ezt a kábelt – mutatott Jake a

vállai köré és az egyik karjára tekert szénszálas műanyag kábelre.

– Felkötjük őket a furgon alá.– Ésszerűnek tűnik – mondtam –, de attól félek, nem

fog menni. A rudak lefelé irányuló nyalábja valami rosszat okozhatna a furgon alján – összeroppantaná vagy darabokra tépné. Meg kell pakolnunk a furgont, aztán majd odakötözzük őket a tetőre meg az oldalakra.

– Nagyon gondosan kellene összeerősíteni őket, hogy a teher ne mozgolódhasson – javasolta Nikki.

– Képzelem, mi történne, ha meglazulnának, és a furgon egyensúlyát változtatgatva lebegnének a kritikus pillanatban.

Belegondoltam, milyen lehet a Holdfelszíne felé száguldani egy gyengén odakötött csomó miatt.

– Működőképesek ezek a robotok? – érdeklődött Nikki.

– Meglátjuk – válaszolta Jake. Előlépett, és lenyomta a műanyag borításon a záróvarratot. A fedél kinyílt – Jake belenyúlt, és felkattintotta az ellenőrző kapcsolót. Semmi sem történt. – Úgy tűnik, lesz egy kis munkánk. Kíváncsi vagyok, hogy nincs bennük akkumulátor, vagy csak fel kell tölteni őket. Ki tudja, hogy kell ezeket kinyitni?

– Egy pillanat – válaszoltam. – Volt néhány ilyen robotom a laborban, mint ez itt. – Odabaktattam a robotokhoz. – Igen, ezek hagyományos laboratóriumi

98

robotok, űrhajósruhában. Hadd nyissak fel egyet, és hadd nézzem meg az energiatárolóját! – Levettem róla körben a műanyag tartót, és az aktivizáló kapcsolóval próbálkoztam, hátha Jake-nek egy működésképtelen robot akadt a kezébe az előbb. Ez sem akart életre kelni, akárcsak a másik.

A következő pár másodpercet avval töltöttem, hogy próbáltam eltávolítani az akkumulátorfedelet, hogy beleláthassak az akkumulátorházba. A ruhalámpáink biztosan túl gyatrák ehhez - egy gumiember-mutatványt kellett végeznem, hogy benézhessek.

– Vannak benne akkumulátorok, de nincsenek feltöltve.

– Hogyan fogjuk...– Nem lehet túl nehéz – válaszoltam. –

Kivezethetünk egy kábelt a furgon áramtermelő rendszeréből. Beletelik egy kis időbe, de működni fog.

– Elmegyek a furgonért – mondta Nikki.– Vigyük ki ezt az egyet az ajtóhoz! – javasoltam. –

Könnyű lesz feltölteni, mert tudjuk, hogy működik.– Sajnos a furgon egy kicsit nagy ahhoz, hogy

lejöjjön ide, ahol a robotok vannak.Jake odajött, megragadta a robot egyik oldalát, én

meg a másikat. Görcsös erőlködéssel ugyan, de végül is a raktárterület bejáratához vittük, mire Nikki közelebb hozta a furgont.

– Tudjátok – mondta Nikki a furgonból kilépve –, beprogramozhatnánk egy pár robotot, hogy idehozzák a többit a be járathoz. Sok munkát megtakaríthatnánk így a nagy rohanásban.

– Jó ötlet – válaszoltam. Utáltam robotok programozásával tölteni az időmet, de a feladat elég egyszerű volt, és a robotok kihordását még a

99

programozásuknál is jobban utáltam.Felemeltem a motorháztetőt, és kivettem, az ott

tartott tekercselt elektromos kábelt. A feszültségszabályozót, ami egyébként Jake felesleges cuccainak köszönhetően került hozzánk, pontosan beállítottam, és az egyik végét a furgon feltöltőegységéhez, a másikat pedig a szabályozóhoz kötöttem. A robot öt percen belül működőképes lett.

– Tudja-e valamelyikőtök, hogy kell egy ilyet programozni? – kérdeztem.

– Nem.– Attól félek én sem.Úgyhogy míg Nikki és Jake felfedezőset játszott,

addig én nevelőnőset játszottam pár nagyon elborult agyú géppel. Úgy egy fél óra múlva a robot végül is kihozott egy másikat a raktárterületről, és odaállította a furgonhoz. Megkönnyebbülten láttam, hogy közben össze sem törte a másikat.

A programot átmentettem az egyik robotból a másikba, így már két robotom volt, aki a többit hordta. Többet is beprogramozhattam volna, de elegendőnek találtam a két működőt, és így mire ők kihoztak egyet, addigra nekem is sikerült egyet feltöltenem. Kockázatosabb lett volna egy robottal feltöltetni a többit, mert a feszültségszabályozó sokszor eltért a beállított értékektől, és ezért állandóan rajta kellelt tartani a szememet.

Három típusú robot volt. Az egyik az a fajta hengeres laboratóriumi robot, amit én is jól ismertem. Úgy tűnt, hogy a másik kettőt a kisebb holdbéli gravitációra tervezték, mert pókszabású lábaik voltak. Az egyik egy kiskutya méretű volt, és Go-4 volt az oldalára nyomva, míg a másiknak ember nagyságú teste,

100

és nyolcméteres toldalékjai voltak, amiket lábakként vagy kezekként is használhatott, és gépi szerszámokat is szerelhettek rájuk. Ezek az őrült dolgok járhattak két toldalékon, mint az ember, vagy – ha nehéz terhük volt – négy, vagy több lábon is, amitől pedig igazi bogárkinézetük lett. Szerintem legalábbis úgy néztek ki, mint egy pók.

Két óra múlva végre befejeztem a robotok töltését. A robotok ott álltak a furgon mellett, további utasításokra várva. Közben Jake-et és Nikkit hallgattam a rádión. Sikerült bejutniuk a vezérlőteremben működő számítógépbe, és kiszedni belőlük egy listát arról, hogy mi lehet a raktárterületen. Most olyan hangokat adtak ki, amit kisgyerekektől várhatnánk el egy cukorkaboltban, ugyanis megtalálták a raktárterületen található dolgok jegyzékét.

– Én itt kint befejeztem, ha segíteni akartok berakodni, jöhettek – szóltam.

Pillanatok múlva Nikki ugrált oda hozzám.– Ezt nézd! – kiáltotta, és ideadott egy számítógépes

nyomatot.Beleolvastam a listába.– Élelem, szerszámok, gyógyszerek; úgy tűnik, hogy

egy jó időre felszerelkezhetünk. Az egyetlen kérdésem az, hogy veszélyeztetünk-e azzal egy későbbi expedíciót, ha használunk valamit ezek közül?

– Hát igen, ezt a szempontot eddig nemigen vettük figyelembe – mondta Jake.

– Nem szeretném kivinni ezeket innen, ha ezzel azt okozzuk, hogy néhány csoport itt pusztul majd éhen. De azt hiszem, hogy valójában igen kicsi annak az esélye, hogy valaki, valaha egyáltalán vissza akar ide jönni. Hiszen épp most fejezték be az űrfejlesztést, és a

101

kutatást.– És még ha fel is jönne ide egy csoport a Földről –

folytatta Nikki –, ha meg tudjuk indítani a bányászatot, és elkészítünk néhány rudat, képesek leszünk akár vég nélkül élelmet és felszereléseket ideszállítani. Az ehhez hasonló halomnyi raktárra a jövőben már nem lesz szükség.

– Élelmezési szolgálat. Hmmm. Hasonló fajta ellátásra még hosszú ideig nem lesz szükségünk. De jó, ha tudjuk, hogy ezek szükség esetén itt vannak – mondtam, és odaadtam a listát Nikkinek.

– Nehéz elhinni, hogy mindezt itthagyták.– Ez a baj a kémiai rakétákkal. Túl sokba kerülnekmondta Jake. – olcsóbb volt itthagyni ezt az egész

cuccot, mint visszavinni. Gondolj bele, hogy meg fog minden változni, ha a rudak már elérhetőek lesznek. Ugyanolyan könnyű lesz elugrani a Holdra, mint rakétával a Föld egy másik részére repülni.

– Nehéz elképzelni, milyen lesz a rudak hatása, ha egyszer majd annyit csináltatunk belőlük, hogy kaphatóak legyenek – folytattam.

– És ha már a nagyközönség is tudni fog róluk, nem leszünk többé veszélyben – mondta Nikki.

– Nem tudom – kételkedtem.– Ha valaki már eddig is meg akart ölni minket,

akkor ezután is az fog az érdekükben állni, hogy elhallgattassanak minket, mintsem hogy a nagyközönség rájöjjön, hogy ők titokban akarták tartani a rudak létezését.

14.102

Bár a Nap helyzete alig változott, a Föld majdnem egy félfordulatot tett meg fölöttünk. Az izmaink egyre nehezebben birkóztak már a Hold mérsékelt gravitációjával. A gyomrom is megkordult időnként, mióta kerültem annak a folyékony szemétnek a használatát, amiknek a tubusát direkt a szkafanderben való használatra tervezték.

A furgon tele volt tömve robotokkal. A teknős alakúak kitöltötték a nagyobb robotok közötti réseket, a pókok pedig behajtott lábakkal hátrafelé voltak berakva. Ehhez még hozzájött a négyhengeres laboratóriumi robot, a kocsi oldalaihoz kötözve, és további négy a tetem.

Soha nem fog repülni – gondoltam, de tudtam, hogy nem Így van. A felszállás nem lehetett probléma, de a teljes legénység szállítása igen. És azt is tudtam, hogy senki nem venné komolyan a javaslatomat, hogy Jake-et szíjazzuk be a motorházfedél alá.

Végül is mindannyian bepréselődtünk az ülésünkre. Kis teknős alakúak voltak berakva mindenütt körülöttünk. Úgy éreztem magamat, mint egy bernáthegyi kutyamama.

– Tudjátok, ez elég veszélyes – mondtam. – Egy ütődés, és sosem válogatják ki a húst a fém közül.

– Ne aggódj! – szólt Nikki. – A számítógépek majd elboldogulnak vele.

Így aztán ismét nekiindultunk egy fenyegető gyorsasággal megtett útnak. Miután túljutottam a furgonnal a kráter peremén, a számítógép ráállt az irányfényre, és majdnem akkora sebességgel suhantunk el a csipkézett hegylánc; fölött, mint ahogyan odafelé menet.

– Tudjátok, beprogramozhatnánk egy robotot, hogy

103

vezessen ezen az úton, hogy mi a bázison dolgozhassunk – közölte Nikki.

– Nem tudom. Mert mi van, ha valami elromlik? Ott állnánk a közlekedési eszközünk nélkül, amit még meg is kellene javítanunk.

– Igen, talán igazad van. Képesek lennénk rá, de ha már egyszer hozzákezdtünk a rudak gyártásához...

– Építhetnénk majd akár egy robotszámítógép-járművet is, amit csak hasonló célokra használnánk.

– Mint a rakétaexpresszek otthon a Földön – szólt ki Jake hátulról egy halom robot közül.

– Ne juttasd az eszembe a rakétákat a Földön! – mondta Nikki. – Még mindig sajnálom.

– A legjobb, ami valaha is veled történt, az az, hogy kirúgtak. Képzeld el, ha nem tesznek ki, most nem lehetnél itt velünk. Ahelyett, hogy egy szemét- kupaccal repülnél, otthon ülnél, és jól éreznéd magad.

– El tudnám képzelni viszketős, izzadsággal teli ruha nélkül is – mondta Nikki. – De örülök, hogy itt lehetek vele...

Mikor itt járt, a számítógép elvétette, és mi mint egy kő, zuhanni kezdtünk. Csak egy pár pillanat telt el, míg a második számítógép belőtte magát, de szerintem mind azt hittük, hogy végünk van. Úrrá lett a

zuhanásunkon, amit meg is éreztünk, mert mintha hirtelen a nadrágunk ülepébe rúgott volna valaki.

A robotok csúszkáltak, nekünk feszültek, és mintha ők is azon lettek volna, hogy összetörjenek minket.

Abbahagytam az ordítást, és higgadtan fakiáltottam: – Mi a fene történt?

– A számítógép hibázott. Hála istennek az átmentés sikerült – magyarázta Nikki, miközben az elsőt babrálta. – Elszállt a program.

104

– Jake, rendben vagy? – kérdeztem.– Bevertem az orrom, de egyébként igen.Átviszem a programot a kettes gépből vissza az

egyesbe, hogy átmentődhessen, ha ez megint megtörténik – közölte Nikki.

– Biztonságos ez? – érdeklődtem. – Mert mi van, ha...

– Tarts ki! – mondta.A fogaimat csikorgattam.– Ott... – kezdtem. – Ez egy olyan zuhanás volt,

semmi szikra, ütődés vagy robbanás – mondtam.– Ne hagyd, hogy zuhanjon!– Mi okozta a számítógép hibáját? – kérdeztem.– Talán egy gammasugár. Az új memóriákkal nem

történik meg gyakran, de nagy ritkán előfordulhat. De az is lehet, hogy a számítógépnek van valami komoly baja. Most... leellenőrzi magát, és... nem, nincs vele probléma.

– Csak egy gammasugár lehetett.– Egy éles, csipkézett ösvényt vettem észre, amin

éppen túljutottunk. Elképzeltem, hogy nyársalta volna fel a testemet.

További balesetek nélkül értünk a bázisra. Mindannyian el voltunk fáradva, úgyhogy befejezettnek tekintettük a napot, és otthagytuk a furgont, hogy majd másnap kipakoljuk.

A következő hónap igen eseménydús volt. Beüzemeltük a robotokat, sikerült megindítanunk a termelést a bányában és a tápoldatos termelés csarnokában is. Hármunknak még a bázis napkemencéjét is sikerült összeállítanunk anélkül, hogy odapörkölődtünk volna.

Miután Jake vezetékfeszítőket csinált, halvarosan

105

már olyan robotjaink is voltak, amik vezeték- és forgórész- tekercselő programokat csináltak a teknősbékáknak. Röviddel ezután már több nagy generátorunk is készen volt, és csak arra várt, hogy elláthasson minket annyi szükséges energiával, amennyire csak szükségünk lehet – persze csak ha majd legyártjuk az új rudakat, amik hajtják őket.

Mivel híján voltunk az energiának, a dolog neheze abban állt, hogy az első rudakat elkészítsük. A hosszú holdbéli éjszakák alatt sok időt töltöttünk el úgy, hogy csak minimális mennyiségű energiát használtunk. Mikor aztán elkészültek az első rúdjaink, és rászereltük éket a generátorokra, minden könnyebbé vált. A robotokat hamarosan beprogramoztuk, hogy maguk folytassák a bányászatot, az öntést és a rudak készítését.

Eltelt három hónap. A legizgatóbb esemény az volt, hogy – Jake legnagyobb csodálkozására – a szintetikus bőr lenőtt az arcunkról. Ő ezelőtt nem is láthatta, milyen szép Nikki valójában. Volt már egy nagy rakás rudunk, és készen álltunk arra, hogy tervünk második lépésének megfelelően visszatérjünk a Földre. Arról akartuk meggyőzni a földi kormányzatot, hogy fel kell hagynia az energiatermelés korábbi módszereivel. Ez egy cseppet sem látszott könnyűnek, hiszen valamelyik – vagy talán mindegyik – hatalmon levő minden áron titokban akarta tartani a felfedezésemet. De mi egy ultimátumot szándékoztunk felajánlani: vagy társadalmilag elfogadottá teszik a rudakat, vagy a kormány megbuktatásának céljával kiadjuk a technológiát.

Bár gépészeti szempontból minden jól ment a három hónap alatt, nem mondhattuk el ugyanezt a személyes kapcsolatainkról. Azt hiszem, hogy mindnyájan nagyon

106

visszavágytunk már a Földre. Egy automata bázis nem igazán izgalmas, miután már beindult, és a Hold – bár jól mutat – nem olyan színes, nem ad olyan melegséget és biztonságérzetet, mint a Föld.

Ki voltam ábrándulva. Nikki nem volt velem barátságtalan, de nem volt túl barátságos sem. Két férfi kis területen összezárva egy jó alakú nővel, nem az igazi. Még egy hónap, és azt hiszem, Jake-kel egymás torkának ugrunk.

Ideje volt már, hogy visszatérjünk a Földre.

15.

Kicsit lehangoló volt a robotokra bízva otthagyni a mi Kopernikusz-bázisunkat. Kezdem mind inkább a bűvész inasával azonosítani magamat. Elképzeltem, ahogy majd visszatérve felfedezem, hogy időközben az egész Holdat átalakították antigravitációs rudakká. De nem volt más kiút. A robotokat a sorsukra kellett hagyni, mert a terveink szerint a közeljövőben egy hatalmas készletnyi rúdra lesz szükségünk terveink megvalósításához. Úgy tűnt, a jövőm egyre inkább a gépek működésének kényes egyensúlyától függ.

Néhány óvintézkedést tettünk, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy nem fedeztek fel minket. Működésképtelenné tettük a fázisunk jelzőfényét, Jake pedig néhány valódinak tűn( biológiai veszélyre utaló jelzést festett szerteszéjjel a bázis csarnokainak borítására. Csak egy nagyon bátor emberekből álló csoport juthatott volna be, ha esetleg

107

egy expedíció érkezett volna ide a Földről.Elszállítottuk az Erasztotenész-bázisról az összes

holdjárót úgy, hogy rudakat hegesztettünk beléjük. Mindegyiküket úgy alakítottuk át, hogy sokkal több energiát termeljen, elint a furgon. Az egyik kerekes változatot átépítettük, hogy mindenfélével telerakodva visszavihessük magunkkal a Földre. Furcsán hangzik, de nem az okozta a fő nehézséget, hogy repülésre képessé tegyük, hanem hogy a földi utakon való közlekedésre is megfelelővé váljon, ha majd egyszer visszajutunk az anyaföldre. Mivel kerekei voltak, egyszerűm a furgon után akartuk kötni. Sok munka volt vele, de ily módon képessé váltunk arra, hogy számos rudat és más egyebeket visszavihessünk a Földre, amikre szükségünk lehet az antigravitációs technológia Földön való elterjesztéséhez.

Az a tervünk kissé leegyszerűsített volt, és sok rögtönzést kívánt a végrehajtása közben. Össze szándékoztunk csapni bárkivel, aki megpróbál eltakarítani minket az útból, és alkudni akart a rudak titkának kiadásárul, cserébe azért, hogy mi eltitkoljuk, hogy megpróbáltak minket elhallgattatni. A holdbázisunk tulajdonlásáért folytatandó alkuban akartunk kibúvót keresni, bár ennek még a létezését is titokban akartuk tartani mindaddig, míg minden a mi elképzeléseink szerint nem történik. Ehhez természetesen gyors megbeszélésekre lett volna szükség, és talán az antigravitáció titkának burkoltan való kiadására is, ami azonban – ha ez egyáltalán szerencsének mondható –összeroppantaná a világgazdaság fejlődését. A B tervünk a rudak titkának burkolt kiadását célozta.

Bár az antigravitációs technológia titka már

108

egymaga gazdaggá tehetett volna minket, rájöttünk, hogy ha folytatni tudnánk az automatizált bányászatot és rúdgyártást egy darabig a Holdon, akkor a pénz egyébként sem jelentene többet problémát a számunkra.

Bár az A terv talán egy kissé túl optimista volt, egyszerűbb lett volna megvalósítanunk, mint a B terv szerint kiadni a technológiát. A B terv nagy társadalmi felfordulást okozott volna, és időtlen időkig tartott volna a kivitelezése, ha ép bőrrel akartuk volna megúszni a dolgot. Ha azonban az A terv nem sikerül, a B terv az egyetlen lehetőség.

Tudtuk, hogy egyik lehetőség sem lesz könnyű. Az ember nem sétál oda valakihez, aki éppen át akarja lyuggatni a bőrét, csak úgy, hogy "ugyan már, mielőtt meghúzod a ravaszt, szeretnék egy pár szót váltani a főnököddel" . Vagy legalábbis senki sem próbálkozik kétszer.

Meg kellett tehát találnunk a módját, hogy anélkül beszélhessünk a főnökkel, hogy közben megöljenek. De még csak azt sem tudtuk biztosan, hogy ki akart elkapni minket. A világkormány? Az energiakartell? Mindkettő, vagy talán egyik sem? Ezt a munkát pont nekünk találták ki, ahogy a Holdról szálltunk fel.

– Furcsa – szólalt meg Nikki. – Boldog leszek, ha visszatérek a Földre. De egy kicsit szomorú vagyok, hogy elmegyek innen.

– Igen – válaszoltam –, én is így érzek. Azt hiszem, itt kellemes és biztonságos. Egyfajta várakozással figyelem a hatalmas rakás antigravitációs rudat, amit a robotok nap mint nap felhalmoznak.

– Fantasztikusan nagy dolgok végrehajtására is elegendő rudunk lesz, ha valaha elég időnk és energiánk lesz arra, hogy megvalósíthassuk őket – mondta Jake.

109

– Hamarosan fontolóra kell majd vennünk az aszteroidák megközelítését is. Egy jeges aszteroida egy szelete jó időre megoldhatja a vízgondjainkat, ha rudakat erősítünk hozzá, és visszavontatjuk.

– Mint egy igazi űrbéli – kuncogtam.– A lehetőségeink valójában végtelenek – folytatta

Nikki.– Ha lerázzuk magunkról a Földet – fejezte be végül

Jake.A holdjáró a furgon mögött lebegett. Tandemként

működött együtt az irányító rendszerünkkel. Egy vontatórudat szereltünk a két jármű közé, amelyen át a furgon számítógépe üzeneteket továbbított az Erasztotenész-bázisról szerzett egyik számítógépbe, amit a holdjáróba építettünk be. Úgy véltük, hogy így képes lesz követni a manővereinket. Ha kilazul, vagy ha a rakomány szétesik, még mindig van annyi rúd a kocsiban, hogy elrepítsen minket a következő galaxisig. Egy csomó lehetséges pusztításra való anyagot vontattunk tehát magunk után. Próbáltam másra terelni a gondolataimat.

Tettünk két kört a Hold körül, aztán megkezdtük az űrbe való kiugrást. Jó néhány órával később a Föld csodálatos kékje és fehérje hullámzott a lábaink alatt. A menetrend szerinti rakétajáratot vártuk, amely Houston felé tartott. Jószerencsénk továbbra sem hagyott el, mert elég közel haladt ahhoz, hogy lefelé tartó ívét elérhessük. Egy pár fogcsikorgató sebességváltoztatás után visszatértünk a Galvestone-sziget fölé, majd a hullámok fölött továbbsuhantunk a szárazföld felé. Az egész éjjelt átvezetve értünk oda Jake maradékboltjához, pont mire hajnalodott. A legrosszabb, ami útközben velünk történt, az az volt,

110

hogy néhány ellenséges motoros között elhajtva a járműveinket pár helyen lövedékekkel kilyuggatták.

Megkönnyebbülten vettük tudomásul, hogy Jake boltja sértetlen, és az unokaöccse, Mark is egy darabban van. Jake és Nikki láthatóan kevésbé aggódtak amiatt, hogy mi történik Markkal, én azonban – mióta a kövér hölgy ram talált – úgy éreztem, mintha természetfeletti ellenségekkel állnánk szemben.

Mark jó munkát végzett. Eladta Nikki összes ékszerét meg az ipari lézert, és vett értük néhány jó darabot. Ez azonban még így sem volt elég arra, hogy mindent elrendezzen, ezért inkább eladta Jake antik sportautóját is, csakhogy ne kelljen az űrcuccokhoz nyúlnia. Bár Jake direkt megmondta neki, hogy ne adjon el semmilyen maradék árut, mert az nekünk még később kellhet, láthatóan nem elsősorban az autójára gondolt. Azt hittem, hogy darabokra fogja aprítani Markot, de legnagyobb kiábrándultságomra elmaradt a bemutató.

A Hold gyenge erőterében eltöltött három hónap után a Földön az ülés is nehéz feladatnak számított. Még az is nagy erőfeszítésembe került, hogy pislogás után felhúzzam a szemhéjamat. Bár tornáztunk a bázisunk apró tornaterhében, az izmaink nem voltak megerőltetve, és elpuhultak. Vágott szárnyú madaraknak éreztük magunkat. Ahol azelőtt majdnemhogy elsuhantunk a látóhatár fölött, ott most csoszogva lépkedtünk, Jake pedig mankókon vonszolta magát.

A fizikális problémáinkra mintegy ráadásul a pszichikai problémáink is legalább úgy hatottak ránk, mint a gravitáció. Ki kellett találnunk, hogyan maradjunk kapcsolatban egymással, ha valaki esetleg el szándékozna minket tenni láb alól. Természetesen akár

111

tudomást sem kellett vennünk róluk, ahogy azt három hónapig csináltuk. De azok, akik bizonyosak voltak a rudak léte felől, rájöttek, hogy jelenleg valószínűleg már ismét gyárthatjuk őket, úgyhogy az utánunk való kutatás bizonyára kiterjedtebb, és kevésbé felszínes lett azóta.

Nem azzal töltöttem létezésem napjait, hogy azt vizsgáljam, hogy a szemetesrobotok nem akarnak-e engem is a kukásautóba gyömöszölni, vagy hogy a postásrobot vajon nem egy álruhás verőember-e. Az ilyen körülmények lassan megőrjítenének – vagy talán nem is lassan.

És még ha meg is találnak... Az sem tett rám túl nagy hatást, hogy elképzeltem, ahogy egy sivító vadászgéppór hordónyi napalmot dob Jake kies boltjára. Nem kívántam átsült fickóvá válni.

– Hogyan juthatunk tehát el hozzájuk, mielőtt ránk találnának? – kérdezte Nikki, ahogy az asztalnál ülve egy kis salátát majszoltunk. Mark készítette nekünk, a zöldségek állapotából ítélve valószínűleg egy balta segítségével.

– Talán rájuk boríthatjuk az asztalt – mondtam. –Nehéz lesz, de ha gondosan eltervezzük, talán mindenkit csapdába csalhatunk, aki csak idejön, hogy elkapjon minket.

– Talán sikerülhetne, de elég- veszélyesen hangzik – válaszolta Nikki.

– Igen, az lesz. Akit legutóbb küldtek értünk, az igen hatékony volt – folytattam.

Kissé megborzongva gondoltam vissza a fej nélküli kövér hölgyre. Az orosz salátaöntet megtévesztően hasonlított a vérre, úgyhogy a tejfölöset használtam.

– De most van már egy pár trükkös ütőkártyánk is. Míg ők azt hiszik, hogy valószínűleg magunk vagyunk

112

minden pénz nélkül, addig nekünk itt van Jake, és a Holdról visszahozott cuccnak köszönhetően egy jó néhány más f orrős is.

– Miért nem csinálunk egy csalétek-teherautót? – kérdezte Jake.

– Vehetnénk egy régi karosszériát, pont olyat, mint a te kocsidé, és...

– Rátehetnénk a régi rendszámot. ... Átalakíthatnánk antigravitációs utazásokra is – folytatta Nikki.

– Igen – mondtam, és egy pillanatig egy zellert rágcsáltam. – Ha két furgonunk lenne egy helyett, az tényleg betenne nekik.

Úgy tűnt, hogy a lehetőségek kedvezőek lehetnek a számunkra.

– Hát, ha akad valaki, aki utánunk fog jönni...Egy saláta és pár óra elmúltával egészen jól

kidolgoztuk a tervünket. A terv szerint első lépésként egy csali-furgont kell építenünk. Túl sok eszközt építettünk be az eredeti autóba ahhoz, hogy feláldozhattuk volna, úgyhogy elhatároztuk, hogy cserélünk valamiért egy régi kocsit erre a célra.

Miután eladtunk egy ipari lézert, amit a holdjárón hoztunk haza, már átalakíthattunk egy furgont úgy, hogy az majdnem pontos másolata legyen a réginek. Ezek után Jake – aki igen jól értett az autók karosszériamunkálataihoz – levágta a régi kocsi tetejéről a tetőtartót, és betömte a lövedékek által ütött lyukakat, amiket útközben szereztünk. Aztán mindkét autót újrafestettük úgy, hogy az új úgy nézzen ki, mint a régi, a régi pedig teljesen másképpen, mint azelőtt.

Hogy fel ne hívjuk a figyelmet Jake üzelmeire, elhatároztuk, hogy a Galvestone-tól távoli ellenségeinkkel lépünk kapcsolatba. Mivel New

113

Denverben láttak minket utoljára – legalábbis ezt reméltük –, ésszerűnek látszott, hogy ott kezdjünk. Különleges dolgokkal tömtük meg a két autót, ós egy rakétát követtünk Houstonból vissza New Denverig. Most végigkövettük a röppályáját, űrruhát öltve a rövid útra is.

Nikki velem jött, ami igazán feldobott. Jake eléggé kiábrándultnak tűnt, de annyira azért nem éreztem magamat rosszul, hogy azt javasoljam, hogy Nikki utazzon vele.

A New Denver-i rakétakikötőből aztán visszatértünk Kraig öröklakására, mert ezen a helyszínen látszott a legvalószínűbbnek, hogy kutatás után rálelhetünk az ellenségeinkre.

Tisztában voltam avval, hogy ez kockázatos, hiszen nagy volt a valószínűsége annak, hogy a lakás aknacsapda volt. Abban a tényben bíztunk, hogy úgy tűnt, hogy akikkel szemben állunk, azoknak érdekükben állt, hogy mindent úgy tegyenek, mintha véletlenül cselekednének, és hogy az adott személyek nyom nélkül eltűnhessenek. Ez egy olyan személyes kapcsolatukba került, mint a múltkori vén szatyor, akivel akkor kerültünk szembe, mikor legutóbb a lakásban jártam. És mivel ilyen sokáig szabadon voltam, úgy hittük, hogy meg vannak győződve arról, hogy nyomozás során kell megbizonyosodniuk arról, hogy nincsenek további szálak, amiket el kell vágniuk.

Nikkivel otthagytuk a csaliautót, ahol akkor parkoltam, mikor felmentem hozzá. Jake, aki nagy segítségünkre volt, az eredeti autómban az utcán várt.

Miután felmentünk a lifttel, egy pillanatra megálltunk a lakás bejáratánál. Megcsikorgattam a fogaimat, és Nikki a hüvelykujját használva kinyitotta

114

az ajtót. Rögtön tudtam, hogy valami nincs rendjén, mikor a lift működni kezdett a Nikki ujjlenyomatára. Most már bizonyos voltam benne. Kraig megváltoztatta volna a zárat, miután kidobta Nikkit. Betoltam a bőröndömet, és hátraléptem. Semmi sem robbant, úgyhogy beléptem, vártam egy pillanatot. Azt vártam, hogy valaki odabent csíkokra szabdal. Semmi nem történt, biztonságosnak látszott odabent.

Nikki belépett mögöttem, és bezárta az ajtót. A nappalin keresztül a hallba mentünk, és beléptünk a konyhába. A táskákat letettük a pultra, és gyorsan szétnéztünk a lakásban.

– Jó látni, hogy valaki feltakarította a lefejezett vénasszonyt, akit itthagytunk – mondta Nikki.

– Valóban. Minden más úgy van, ahogy itthagytuk. Most pedig...

Jake hangja szólalt meg a fülemen levő rádióból.– Egy vénasszony szaglászik a furgonotok körül.– Patkányok... – mondtam a gégemikrofonba. – Azt

hittem, egy kicsit több időnk lesz. oké, összekapjuk magunkat itt fent.

Sietősen tettük a dolgunkat Nikkivel. Felpattintottam a bőröndöt, amit felhoztam, és kivettem az ipari sprayt, amit a Holdról hoztunk vissza. Elkezdtem befújni a lakásban lévő összes ventilátor műanyag borítását, aztán lekapcsoltam a klímaszámítógépet, hogy le ne égen, miközben szabályozni próbálja a szobákban a hőmérsékletet. Mikor ez megvolt, lepecsételtem az összes ajtót, kivéve a konyhait és a hallba nyílókat, amik összekötötték a nappalit a konyharésszel. Nyoma sem volt senkinek, még Kraignek sem.

– Nikki visszanyomta a kanapét és a széket a padlóba, így a nappalit végig szőnyeg borította. Ezután

115

a konyhában előkészítette a bőröndöket a várhatd összeütközésre.

Jake hangja hangzott fel ismét: – Az asszony vagy magában beszél, vagy egy mikrofonba. Én még mindig nem vagyok biztos abban, hogy ez egy olyan, akit mi keresünk.

– Rendben – válaszoltam. – Szólj, ha az épület felé indul!

– Bocs, de már el is indult felétek – szólt Jake. – Kivett valamit a táskájából, ahogy belépett elölről. Sok szerencsét nektek! Üvöltsetek, ha segíteni kell!

– Biztosan szükségünk lesz a szerencsére – gondoltam –, ahogy egy csavarhúzóval lyukat fúrtam a nappali falán át a konyhába. Reméltem, hogy nem kellhet majd több segítség, mint amennyit Jake-től kaphatunk. Ez az öregasszony ugyanis nem adott elég időt, hogy mindent megcsináljunk, amit gondoltunk.

Míg én a frissen készített apró kukucskálólyukat vizsgáltam, Nikki bekapcsolta a 3V-t. Vibráló zöld körök összetett mintája látszott, amik lassan kékre váltottak, ahogy kiemelkedtek a padlóból. .A körök gömbökké alakultak, és a színüket váltogatták. Szétterülő rajzolattá változtak, és háromdimenziós pöttyös mintával terítették be a tér minden apró darabját, amely a gongzene lüktető ritmusára változó alakban villódzott tovább. A gömbök lassan körözni kezdtek, a szobában megszűnt létezni a fönt és a lent, majd mindegyikük külön-külön repülőként tovalibbent.

– Te jó ég, Nikki, létezik egyáltalán valaki, aki élvezi az efféléket? Rosszul leszek tőle!

– Ez a kedvenc 3V-lemezem! Majd később ráérsz mentegetőzni.

Odahajolt, és lekapcsolta a hangot, aztán kézen

116

fogott, hogy ne járkáljak körbe-körbe. A szédítő látványtól behunytam a szemem, és hagytam, hogy vezessen.

Ahogy a főajtó figyelmeztető jelzést adva kinyílt, bevitt a konyhába. Kilestem a falba vágott lyukon. Egy vénasszony, aki pontosan úgy nézett ki, mint az, akivel korábban harcoltunk, lépett be. Az a valami, amit Jake szeme láttára húzott elő a szatyrából, egy buldogkölyök harci puska volt.

16.

Bezárta maga mögött az ajtót. Átlátszó rózsaszín buborékok és kék kockák pörögtek körülötte. Nikki és én oxigénmaszkot vettünk fel. Próbált átlátni a 3V keltette zűrzavaron. A csendes lakásban jól hallatszott, ahogy kibiztosította a puskáját. Húsz gyors lövést adott le körbe maga körül. Lebuktam a konyhai pult mögé, remélve, hogy a szekrény elnyeli a lövések hatását. Örültem, hogy a konyhában rejtőztünk el, és nem a 3V mintái között próbáltunk meg elbújni.

Tizenhétnél nem tudtam tovább számlálni a lövéseket, de a füleim zúgása ellenére hallottam, ahogy az üres tár kiesett a puskájából. Tudtam, hogy vagy most teszünk valamit, vagy soha.

Kivettem egy üveget a bőröndből, amit Nikki nyitott fel. Mint egy kacsa, végigmentem a konyhán az ajtóig, és belöktem az üveget a nappaliba. A terv szerint az üvegnek szét kellett volna törnie, de nem tört szét, hanem tovagörgött a vastag szőnyegen, és az asszony

117

rájött, hogy pontosan hol is vagyunk. Új tárat rakott a puskába.

– Előbb vedd le az üvegek tetejét! – suttogta Nikki, és egy üveget a sarokba dobott.

Követtem a példáját, és sikerült még egy pár üvegpalackot a sarokba dobnunk, mielőtt a lövedékek az ajtófélfába csapódtak. A folyadék egy része a konyhában folyt ki, ahogy eldobtuk az üvegeket. A gőzük még így oxigénmaszkban is szinte elviselhetetlen volt. Nikkivel visszatartottuk a lélegzetünket. Lassan elcsendesedett a túlsó helyiség, de azért még négy üveget felnyitottunk, és a biztonság kedvéért a sarokba dobáltuk őket is.

Odakint még mindig csend volt.Vajon bevált-e a tervünk? Vártunk még néhány

percet.Minden csendes maradt. A veséim miatt úgy

éreztem, hogy a fürdőszobára sokkal nagyobb szükségem lehet, mint a nappalira. A félelemtől sem váltam igazán hőssé, gondoltam, miközben vettem a bátorságot, hogy kilessek a kukucskálólyukon a nappaliba.

Az asszony elterült a szőnyegen, mint egy halom rongy. Felette, egy csomó piros kocka pörgött, majd lassan eltűnt. Úgy nézett ki, mintha pont az asszonyba ütköztek volna bele.

– A vén patkány talán sohasem fogta föl, hogy mi is történt. Tovább lélegzett, míg csak ki nem került a gőzből. Legalábbis remélem – mondtam Nikkinek és Jake-nek is a gégemikrofonba. – Megnézem. Tedd keresztbe az ujjaidat Jake, és gyere fel!

Ráfogtam a Berettámat, és óvatosan odaléptem a testéhez.. Ez egyáltalán nem volt könnyű a szobán

118

keresztültáncoló vörös és lila négyzetek miatt. Odébb rúgtam a puskáját, aztán odanyúltam, és levettem a hússzínű légmaszkot az arcáról. A szemei zárva voltak, és a horkolással üdvözölt.

Nikki kikapcsolta a 3V-t, és előhozta a műanyag-csomagoló gépet. Az asszony testét betekertem egy műanyagdarabba, hogy csak a feje maradjon szabadon. Most már bizonyosak voltunk abban, hogy nem szökik el, úgyhogy felnyitottuk a ventilátorokat a szobában, hogy levegőt engedjünk be. Miután kiszellőzött, levettük a maszkjainkat, és beengedtük Jake-et.

Megpróbáltuk kitalálni, hogy mit tegyünk. Sejtettük, hogy a támadó nem egy olyan ember, akit könnyű megtörni.

Szerencsére ő maga segített ki minket.– Ezt nézzétek! – szólt Nikki, miután az asszony

kézitáskájának tartalmát a földre ürítette. A hat tar tartalék lőszeren, egy kis rádió adó-vevőn, és két kézigránáton kívül volt benne még valamiféle kis orvosi készlet is. Nikki óvatosan kinyitotta. Jó pár ampulla és két régifajta injekciós tű volt benne.

– Mit gondoltok, mire való ez? – kérdeztem. Jake nevetett.

– Azt hiszem, én tudom. Hadd nézzem csak! Nikki odaadta neki a csomagot, ő pedig kivette az egyik fiolát, és vizsgálgatni kezdte.

– Aha. Bár nem helyes, hogy együtt vannak csomagolva ezekkel a tűkkel, de én biztos vagyok benne, hogy ezek igazságszérum-ampullák.

– Micsoda? – kérdeztük Nikkivel egyszerre.Hát ezzel teszteltek minket annak idején, mielőtt

felengedtek volna az űrbe. Meg akartak bizonyosodni arról, hogy majd nem fosztjuk ki őket. De nem értem,

119

miért lehetett ez most őnála.– Talán ez az oka – mutattam egy készlet tartalék

lőszerre a táskában.– Ezek nem hagyományos lőszerek, amikkel ránk

lőtt. Nézzétek a nyomokat a falakon! – Jake kiszedte az egyik töltényt a falból. – Úgy néz ki, mint egy folyadékkal töltött lövedék. Talán méreg?

– Nem, biztosan vaktöltények – mondtam.– Talán neki csak ártalmatlanná kellett volna tennie

minket, és aztán... – kezdett bele Nikki, de megállt a mondat felénél.

– Aztán kiszedni belőlünk mindent – folytattam a gondolatmenetét.

– Így rájöhettek volna, hogy tud-e még valaki a rudakról. Ésszerű...

– Mindjárt meglátjuk – szólt Jake a szerszámoskészletet tartva.

– El tudod őt andalítani? – kérdeztem.– Honnan tudod, mekkora adag kell hozzá?– Ennek a használata egészen biztonságos. Egy nagy

adaggal meg lehet valakit sebesíteni. Vagy legalábbis nekünk ezt mondták. Ő sem elsősorban azért jött ide, hogy benneteket szórakoztasson. Adjuk be neki a szert, még mielőtt magához térhetne. Így kevésbé lesz képes ellenállni, még ha be is programozták az igazságszérum ellen.

– Ha úgy gondolod, hogy tudod, mit csinálsz... –válaszoltam.

Miután rálőttünk, és egy pár fuvallatot kapott egy oxigénmaszkból, már képes volt beszélni. A kérdéseink elég lényegre törőek voltak: – Kinek dolgozol?

– Nem tu-dom.– Hogyan tartjátok a kapcsolatot?

120

– Az adó-ve-vő-mön.– Miután elkaptad az embereket a lakásban, hogyan

mondod meg a főnöködnek, hogy sikerült?– Az adó-ve-vő-mön.– Mit fogsz neki mondani?– Si-ke-res kül-de-tés. Beviszem ő-ket.– Ezt írd le Nikki! A szavak sorrendje egyfajta kódot

jelenthet, vagy valami hasonlót, amiről rájöhetnek, hogy tényleg a vén szatyor beszél. Tudod, hol találsz itt papírt? – kérdeztem.

Nikki kimászott a konyhába, és egy mappával tért vissza.

– Kérdezd meg újra, hogy pontosan meglegyen! Még egyszer kikérdeztük, Nikki pedig gyorsan leírta, és végig folytatta a jegyzetelést.

– Hova kell bevinni őket?– Későbbi híváskor kapunk koordinátákat.– Minek kellett neki az igazságszérum, ha csak be

kellett volna vinnie minket? – kérdezte Nikki.A vénasszony válaszolt, még mielőtt neki tettük

volna fel a kérdést: – Mindegyiket ki kell kér-dez-nem. Ki-van-még a cso-port-ban, és mindet meg-sem-mi-sí-teni, csak azt nem, aki a többit ismeri.

A kérdezést egészen addig folytattuk, amíg nem álltak össze a kulcsszavai, a cselekvési módszerei meg hasonlók. Mindent próbáltunk kiszedni belőle, ami csak a segítségünkre lehetett.

Amint befejeztük a kérdéseinket, a szemei kissé elhomályosultak, és az arca lángvörössé vált.

– Most tér észhez – szólt Jake.– Nyugodtan adhatnánk neki egy újabb adagot.– Nekem nincs több kérdésem – mondtam. – És

nektek?

121

– Mindketten a fejüket rázták.– Akkor meg miért nem...– Most mit csinál? – kérdezte Nikki.Jó kérdés. Az asszony a száját mozgatta, és szörnyű

képet vágott. Túl későn jöttem rá, hogy mi történt.– Fogadni mernék, hogy most megmérgezte magát –

mondtam. Szét akartam húzni a száját, de ő összeszorítatta, és rettenetes grimaszt vágott, míg csak abba nem hagytam a próbálkozást. Tehetetlenül néztük, ahogy pár pillanat múlva az asszony megremegett, nagyot sóhajtott, és meghalt.

Elernyedtek az állkapcsai. Szétnyitottam őket, és megláttam az üreges fogat, amelyik ott lógott a nyelvén.

Régi, de hatásos trükk. A pulzusát kerestem a nyakán. Halott volt.

Most mindannyian megláttuk, milyen könyörtelen emberekkel állunk szemben. Eljött az ideje, hogy megtegyük tervünk következő lépését. Csöbörből vödörbe – gondoltam.

17.

A holttest levetkőztetésének hátborzongató művelete után Nikki magára öltötte a vénasszony fegyverzetét és ruháit. Mikor ezzel megvoltunk, megmutattam Nikkinek, hogy működik a harci puska. A vaktöltényekkel töltöttük meg, mert azt reméltük, hogy a következő megállásunkkor majd magunkkal hozunk egy-két foglyot.

Mindannyian keresztbe tett ujjakkal figyeltük, ahogy

122

Nikki az asszony adó-vevőjével rádiózik. Utasították, hogy a furgont hagyja az utcán, a foglyot – engem – pedig kísérje be, valamint arról informálták, hogy hol veheti fel a fizetését. A drót másik végén ülő ember egy pillanatra elgondolkodtatott minket, mikor arra kérdezett rá, hogy milyen járművel érkezünk.

Milyen járműve volt a vénasszonynak, és egyáltalán tudja-e valaki, akivel eddig találkoztunk azt, hogy mivel kell, hogy egy vén szatyor járjon? Vagy ez csak egy trükk volt? – A kék új furgonommal megyek – mondta Nikki a rádióba, aztán szorosan behunyta a szemét, mintha azt várná, hogy valaki megüsse.

Jake-kel együtt visszatartottuk a lélegzetünket egy pillanatra.

– Rendben – szólt a hang a rádióból. – Elmondom, hogy jut el hozzánk...

Mielőtt elmentünk, aláaknáztuk az álfurgonunkat. Ha valaki a pontos számítógépes kód ismerete nélkül próbálta volna elindítani, már legfeljebb csak azt vehette volna észre, hogy teljes sebességgel repül – felfelé. Bár ez az egyik kocsink esetleges feláldozását jelentette, azt hiszem, hogy megérte volna, mert legalább eltűnt volna egy nemkívánatos személy a Föld színéről.

Nikki vezetett, és én ültem az utasülésen. Jake az irodai székében ücsörgött. Egy rögtönzött függönnyel pedig – amit Kraig lakásából vettünk kölcsön – Jake-et védtük egy esetleges szokványos ellenőrzés elől. Mindegyikünkön volt gégemikrofon és fülhallgató, így Jake-kel is tudtunk beszélgetni, aki elég hátracsúszott a kocsiban, mire elértük rendes gyorsulásunkat.

A találkozónknak a katakombákban kellett lezajlania. Ha tudtunk volna valamit Jake-kel a katakombákról, mielőtt beültünk Nikkivel a furgonba,

123

nemigen jöttünk volna vele.– Hol vannak a katakombák? – kérdeztem. Valami

hegyi pihenőövezetre gondoltam. Talán valami barlang, vagy valami ilyesmi.

Miután Nikki bevitt oda minket, egy ettől kissé eltérő ötletein támadt. Egy igazán egyszerű: ha Col-Kan egének és New Denver ékes, tű alakú felhőkarcolói a szépségének elképzeli valaki az ellenkezőjét, akkor egész jó kepe lehet a katakombákról.

A katakombák eredetileg hatalmas parkolóterületek voltak mindazok számára, akik New Denver épületeiben éltek, és dolgoztak. A belső összeköttetések azonban nagyon jól ki voltak épülve, úgyhogy a lakók könnyen mozoghattak, és még nagy hóviharok közepette sem okozott nehézséget látogatófia vagy vásárolni menni a kisvárosban. De mint sok más tervezet, ez sem volt rendesen átgondolva. A parkolókat még újkorukban is ritkán használták, mert a házakban lakók ritkán voltak otthon. A lakásokat azok bérelték, akik a rakétakikötőből a világ körül utazgattak. Az ilyesfélék ritkán voltak olyan bolondok, hogy saját járműveket tartsanak. Ha New Denverben akartak utazgatni, taxirobotokat vagy helikoptereket vettek igénybe a célba jutáshoz.

Így a földalatti hálózat kezdettől fogva a bűnözés fészke lett. Ahogy egyre kisebb lett a rendszer kihasználtsága, nem folytatták a karbantartást. A föld alatti területek építésük után pár évtizeddel végül valóságos senki földjévé váltak, ahol az Éjszakai Rejtőzködők, a bűnözők és a söpredék ellenőrizetlenül barangolhatott.

– És – kezdett bele Nikki, miközben a figyelmeztető jelzéseket figyelmen kívül hagyva befordult egy rövid

124

utcába, amelyik a katakombák egyik lezáratlan bejáratához vezetett – a szóbeszéd szerint a katakombákat még meg is növelték, hogy a benne élőket elláthassa.

– Szóbeszéd? Hát nem tudja mindenki? – kérdezte Jake.

– Azok, akik rájöttek, hogy a pletykák igazak-e vagy sem, soha nem éltek elég hosszú ideig ahhoz, hogy elmondhassák másnak is – válaszolta Nikki.

– Soha ne gyere nekem lefekvés előtti mesékkel! szóltam.

– Nyugi! – Nikki felkapcsolta a kocsi fényszóróit, ahogy elhagytuk a napfényes utcát, és megindultunk a katakombákba vezeti sötét rámpán. Hirtelen hidegebb lett a kocsiban.

– Jake, állj készen a tűpuskáddal! Úgy tűnik, hogy szükségünk lehet rá a befelé vezető úton – szóltam.

– Már elővettem – válaszolta.Én is felvettem a Colt rohampuskámat, amit a

betolakodóktól szereztem, és keresztbe tettem az ölemben. Ha Nikki meg akart félemlíteni minket, hát sikerült neki.

A lámpáink fényében mindenféle porfedte romos ,jármű tűnt fel. A legtöbbnek be voltak törve az ablakai, és minden nyílásukból csipkézetten kiálló fogak meredeztek. Üres dobozok és szemét rondította a környéket, amerre csak a fényszórók előretörtek a sötétben. Tömör, fekete füstfelhőn haladtunk át, ami a kocsiba is begomolygott – valaki gumiabroncsokat égetett. Szerencsére hamarosan kijutottunk az örvényből, és viszonylag tiszta, de poros területre értünk.

Ahogy a barlangszerű, szürke betonfolyosón

125

haladtunk befelé, egyre több szétrozsdásodott jármű szegélyezte az úttest két oldalát. Nikki befordult, és egy olyan területen haladtunk át, ahol nagy betontömbök voltak kirobbantva a falakból az út mentén. Még egy fordulás után a törmelékből kijutva egy szét nem rombolt részhez értünk.

Időnként érintetlen üvegű járműveket pillantottunk meg. A szélvédők be voltak festve, vagy fémmel voltak borítva, úgyhogy bármi is volt bennük, nem látszott.

– Néhány kocsiban fény látszik – szólt Nikki.– Azt gondolod, emberek élnek bennük? – kérdezte

Jake kikandikálva a függönyön.– Lehetséges.Azon tűnődtem, miféle ember lehet az, aki feladja a

napfényt, hogy szemétben és sötétségben éljen.– Itt balra fordulunk – mondta Nikki. Lassítottunk, és

egy másik átjáróban indultunk tovább, ami teljesen úgy nézett ki, mint a többi. Nikki megjegyezte az utat, pontosan úgy, ahogy neki megadták. Én már teljesen elvesztem volna.

Már vagy egy mérföldet haladtunk egyenesen, aztán néhány gyors forduló után egy szűk, piszkos úton haladtunk lefelé. Az út két oldalán gyakran tűntek fel táncoló emberi árnyak, ahogy elhaladtunk mellettük. Más, nem emberi alakok is el-elugráltak a fényszóróink sugarai elől, néha pedig felcsillanó szemű, hatalmas rágcsálók keresztezték utunkat.

A katakombák bejáratától távolodva az autók és más akadályok is ritkábbá váltak. Nikki gyorsított.

Még egyszer befordultunk, és a fényszóróink fényében szemétből rakott mozaik tűnt fel az utunk hosszában. Papírlapok és újságdarabok szálltak a kocsi útjába elhaladtunkban. A rongyhalmokat hatalmas fehér

126

állatcsontok – vagy emberi csontok – szegélyezték, amelyeket a szétrebbenő patkányok teljesen lerágtak. Időnként csontok törésének hangja hallatszott kerekek alól.

Egy darabig egyetlen autót sem láttunk. Tettünk egy kört, és megláttunk magunk előtt egy csoport lepusztult járművet. Ahogy közeledtünk feléjük, egy ócska teherautó lassan kigördült a roncsok mellől a parkolójából. Gyorsított, ahogy közelebb értünk.

– Hé Jake, úgy néz ki, valaki el akarja állni az utunkat! – szóltam.

Kibiztosítottam a puskámat, kinyitottam a szellőzőablakot, és kitoltam rajta a csövet.

– Vigyázzatok a fületekre! – mondtam, és beleeresztettem három sorozatot a teherautóba. Az én fülem is belefájdult. A teherautó továbbra is gurult, ahogy közeledtünk hozzá.

Nikki tövig nyomta a gázt, én pedig kilőttem még egy sorozatot. Nagy csikorgással odafaroltunk mellé. Egy csoport férfi vagy nő, olyan koszosak és rongyosak voltak, hogy lehetetlen volt meghatározni, melyik nemhez is tartoznak, ugrott elénk, és kövekkel dobálták a kocsinkat.

– Ne lassíts! – mondtam Nikkinek.Egy kivételével mind elkotródott az útból. A furgon

hirtelen megdőlt, ahogy eltiporta leendő támadónkat.– Jaj, ne! – kiáltott Nikki.– Ezen nem tudsz segíteni – szólt Jake –, ezek meg

akarnak ölni minket! Ne félj megsebezni Őket, – Egy csattanás és a megfeszülő fém hangja hallatszott hátulról. Valami nagy darab találta el a kocsit. Jake káromkodásai hallatszottak hátulról.

– Ott hátul minden rendben? – kérdeztem kissé

127

aggódva.– Aha. Lesz még egy kis karosszériamunkánk, ha

egyszer visszajutunk innen.– Csak a rejtett dolgaink maradjanak érintetlenek –

mondtam, és becsukva az ablakot visszahúztam a puskámat. A puska biztosítóját is visszanyomtam a biztonságos állásba.

– Sötétben repültünk. A környéken megint semmi jármű, és Nikki ezt ki is használta, és gyorsított.

– Ez a térség tisztának látszik. Itt nincs annyi hulladék – mondta Nikki.

– Nem csak az – válaszoltam.Nézzétek a falakat! Műanyag. Elhagytuk a

katakombák eredeti területét. Ezt a részt nem is olyan régen kellett hogy hozzáépítsék a föld alatti hálózathoz.

– Ki akarna valamit is hozzátenni ehhez a tébolyhoz? – Éles fény világított előttünk. Úgy tűnt, hogy a sugara alagutat vág a levegőben lógó porba, ami csillogott a kék műanyag Falakon.

– Azt hiszem, itt befordulunk – szólt Nikki, ahogy a műanyag cső végéhez közelítettünk. Reméltem, hogy nem tévedt el. A kiút napokig tartó keresgélése nem az időtöltés legjobb módjának látszott.

A műanyag saroknál befordulva a falak egy hatalmas kamrává terjedtek ki. A helyiséget lila fény árasztotta el. Egy – az előző két támadónkkal azonos kinézetű – asszony állt pontosan előttünk egy homokzsákból épült bunkerben. Egy ócska M-60-és géppuskát fogott ránk.

Visszafojtva szitkozódtam.– Óvatosan. Ezzel szétlőheti a furgonunkat.Reméltem, hogy az asszony jobb hangulatban van,

mint azok a nővérei, akikkel a közelmúltban találkoztunk. Tel egyformán néztek ki. Rájöttem, hogy a

128

vén szatyrok valamiféle egyenruhát hordanak, egyforma foltokkal és golyóálló arcmaszkkal. Egyformák a kopott szövetsapkájuktól a talpukig.

Nikki már majdnem megállt.Visszafojtottam a lélegzetemet.Az asszony benézett a kocsiba, és mikor meglátta,

hogy Nikki hasonló öltözetben vezet, beljebb küldött minket.

Keresztülhajtottunk a termen, és egy újabb hosszú műanyag csőbe értünk.

Apró kék fények fűzére díszítette a falat a hozzánk vezető sugárban. Tíz perccel később a cső kitágult, és a fények egyre élesedtek, ahogy továbbhaladtunk.

Úgy egy újabb kilométer múlva egy jókora barlangba értünk, ami akkora volt, hogy a távolabbi végét nem is lehetett látni. Az előttünk fekvő területet sárga reflektorfény vette körül.

– Ti elhiszitek ezt? – kérdezte Nikki megállítva a kocsit.

Én képtelen voltam.Egy kétemeletes, gyarmati stílusú ház állt előttünk.

Hatalmas fákkal és cserjékkel volt gondosan körbeültetve, a helyiség alját pedig jól ápolt pázsit borította. Egy kismadár repkedett a furgon körül és egy szarvas törtetett keresztül a fövenyen a szemünk láttára.

– Hát, én majd... – kezdett bele Jake, ahogy kipillantott hátulról a függönyön át.

Ahogy az előttünk feltáruló festői tájat néztem, rájöttem, hogy valaki olyannal állunk szemben, aki itt természetfölötti varázslatot tett.

129

18.

Nikki elővette a puskát. Én letettem az enyémet, betekertem magamat annak a műanyagnak a maradékába, amivel Kraig lakásában tekertük be a vénasszonyt. Levágtuk róla, amikor meghalt. Most én tekertem magamra, és reméltem, hogy bárki is van odabent a házban, majd azt Dogja hinni, hogy meg vagyok kötözve.

– Oké, Nikki. Csavarj be.Átnyúlt, és pár rövid ragasztószalaggal

megerősítette. Bár úgy néztem ki, mint egy ipari műanyagba csomagolt ajándék, reméltem, hogy ki tudom majd

nyújtani a kezem, és ki tudom szabadítani magam, hiszen csak kis ragasztódarabok tartották a helyén a burkolatot. A megbízható Berettámat az ingem alja alatt a nadrágomba rejtettem.

– Készen vagytok? – kérdeztem Nikkit és Jake-et.– Amennyire csak lehetek – válaszolta Nikki.

Kiugrott a kocsiból, és körbement, hogy kinyissa az ajtómat. Megvárta, míg kimászok.

– Nikki, neked még ennél is fenyegetőbben kell majd viselkedned. Ne felejtsd el, hogy te egy elszánt öreg patkány vagy! – mondtam neki.

– Kissé sietősen kihúzott engem a kocsiból, és én méltóságteljesen az oldalamra estem. Felálltam, mire a műanyag leesett rólam.

– Csendesen szitkozódtam, és gyorsan felvettem.– Reméljük, senki nem néz minket! – mondtam.– Vissza tudod ezt rakni? – kérdezte Nikki.

130

– Aha. Remélem, hogy a ragadós oldala nem lett túl poros. Azt hiszem, így megáll. – Oké. Ne felejtsd el, hogy a műanyag csak oda van ragasztva, de azért viselkedj úgy, mint egy kemény lány! – Rögtön megbántam, hogy ezt mondtam neki, mert jól megbökött a puskával, úgyhogy azonnal a ház felé indultam. – Remélem, hogy a mordály nincs kibiztosítva – szóltam. – Nem akarok magamba egy altatólövedéket.

– Kuss, te disznó! – kiáltott rám Nikki.– Egy Frankensteint alkottam – suttogtam

magamban, megfeledkezve a gégemikrofonról. Jake röhögése hallatszott a fülhallgatómból.

Keresztülmentünk a kövér füvön, és a tornácra léptünk. A fehér faajtó magától felnyílt.

Az ajtónál megtorpantam.– Gyerünk, befelé! – ordította Nikki hangosan.

Reméltem, hogy valaki volt odabent, aki hallotta.Ez hatott rám, gyorsan beugrottam. A szoba

sötétjébe botlottam bele. A szemeim gyorsan megszokták a homályt, és észrevettem egy másik öregasszonyt, aki egy antik tölgyfa pultnál ült előttem.

– Behoztam a foglyot! – szólt Nikki.Az asszony a pult mögött megnyomott egy gombot.

Egy nagy falelem nyílt fel, és felfedett egy sötét átjárót.– Vidd be!Hátba taszított, hogy el ne felejtsem, ki a főnök, mire

előreléptem, és elindultam a piros téglás hallon keresztül, amelyet láthatóan Edgar Allan Poe tervezett. A túlsó végén a nehéz faajtó kitárult, mire odaértünk.

Egy három méter magas, korai amerikai stílusban berendezett szobában találtuk magunkat. A szobában a bútorok összevissza voltak szétrakva, és olcsó kinézetű

131

képek lógtak a falakon. A padlóburkolat kék kockás mintázatú volt, a falak pedig piros-fehér csíkosak. Az ablakok között a kandallóban vidáman pattogott a mesterséges elektromos láng. A szoba az ízléstelenségnek állított emlékművet.

– Nos – mondta egy Abraham Lincolnnak öltözött hatalmas fekete ember, aki az egyik székből kelt fel, ahogy beléptünk. – Végre találkozunk! – mondta szirupos passzushangon. A szemei ördögi fényben csillogtak. – Foglaljon helyet, Mr. Hunter! – Ő az egyik párnás szék felé mozdult.

Aztán Nikki felé fordult.– Szeretném, ha itt maradna még egy pillanatra,

hogy... összetakarítsa itt a dolgokat utánunk, ha majd befejeztük a beszélgetést Mr. Hunterrel.

Közben leültem. Ő magas alakját egy székbe engedte, és zord arckifejezéssel fordult felém, adni egy sor éles fehér fogat jelentett. Egy pillanatra kioldotta a kézelőjét a fekete zakóján, mielőtt beszélni kezdett.

– Elvesztettük egy jó emberünket, mikor megpróbáltuk behozni az autóját. Ez nem tesz igazán boldoggá engem.

– Semmi kétség, jó embereket nehéz találni.– Hallottam, hogy jól forog a nyelve, Mr. Hunter.– Phil, kérem. Szerintem tegeződnünk kellene.– Szólítson csak Ejil Lincolnnak – válaszolta.

Bevetett egy újabb vérfagyasztó mosolyt. – Talán meg kellene oldanunk a nyelvét, és kevesebb időt kellene vesztegetnünk. Használjuk az igazság-szert! – mondta ismét Nikkire nézve.

– Rendben van, Nikki. Úgy tűnik segítség nélkül semmit nem mond el nekünk magától – szóltam.

Úgy tűnik, Ejil Lincoln rájött, hogy valami nincs

132

rendben. Egy kis, kéttáras kovás puska után nyúlt, ami ott hevert mellette az asztal lapján.

Nikki a puskájával követte a mozdulatát, és gyorsan kettőt lőtt, mire amaz elérte a saját puskáját.

Tudtam, hogy a kábítólövedékek nem hatnak azonnal. Beletelt pár másodpercbe, míg a véráram eljuttatta a szert az agyba. Én sem néztem tehát tétlenül a székben, hogy mi történik. Lincoln f-elé ugrottam, ahogy az elérte a Fegyvert.

Nikki első lövése majdnem eltalált.A második Lincoln nyakát érte. A pisztoly tárát

tartotta, én pedig elkaptam a csövét. Kitépte az ujjaim közül, és eltaszított. Nikkivel nem törődött, hanem ram célzott. Nikki még egyet lőtt, és pont akkor találta el a kezét, amikor az a ravaszt húzta. Még ő is lőtt egyet, de célt tévesztett.

Még egyszer célzott. Pont a fejemre esett rá. Olyan volt, mint amikor egy hatalmas vörösfenyő dől ki.

– Mi zajlik ott bent? – harsogott Jake a fülhallgatómból, mikor meghallotta a sóhajtásomat.

– Phil már megint ellógja az időt – nevetett idegesen Nikki.

– Ne hallgass rá! – mondtam, mikor végül visszanyertem a lélegzetemet.

– Minden rendben van? – kérdezte Jake egy kissé elkeseredett hangon.

– Igen. És mi van ott kint? – kérdeztem, ahogy letoltam magamról Ejil Lincolnt, vagy ki a fenét.

– Minden tiszta.– Jó. Most kikérdezzük Szép urat itt bent, és

meglátjuk, hogy kapunk-e jegyet a következő megállóig. Lehet, hogy épp kell nekünk, de én kételkedem benne. Szerintem ő is csak egy bérelt kéz –

133

mondtam.Egy tűszúrás és egy ampulla szérum után Ejil

Lincoln nyelve is egészen megoldódott.Megtudtuk, hogy a Világenergiának dolgozik.

Igazuk volt, hiszen ők szenvedték volna meg a leginkább, ha az antigravitációs technika széles körben elterjed. Ugyanakkor egyáltalán nem lett volna őrültség felhasználni a rudakat, hiszen a nagy generátorokba ugyanúgy bele lehet őket szerelni, mint kisebbekbe. Ismerve, hogy egy átlagember mennyire utál mechanikus dolgokkal bajlódni, szerintem a többség továbbra is venné az energiát, függetlenül attól, hogy azt hogyan állították elő. Csak most csökkentek volna az energiaárak.

Ez ésszerűen hangzott. Az első feladatunk az volt, hogy eljussunk az igazgatótanács elnökéhez, Sammy Dobrinyinhoz. Az ember, aki vezette, és éppen hogy csak a tulajdonosa nem volt a Világenergiának, egy orosz tábornok ősének köszönhetően elég vagyont szerzett ahhoz, hogy kapitalistává váljon, rögtön, ahogy a szovjet birodalom leomlott. Gyorsan bekebelezte a közel-keleti olajmezőket, amit a szovjetek még az araboktól loptak, és egy fenyegető birodalmat alapított, amelyet féltékenyen őrzött Gorsov Dobrinyin tábornok örökösei elől.

Kérdéseket tettünk fel Lincolnnak:– Szokta-e látni Dobrinyin urat?– Igen. Mikor-fontos-ügyem-van-számára.– A Hunter-beszélgetés után is elmenne hozzá?– Igen.– Ma kellett volna találkozniuk?– Igen.És így tovább. Apránként kiszedtünk belőle minden

134

információt. Kivettük a szájából a foglyuknyi mérget is, és kitisztítottuk, hogy nehogy később meglephessen minket. Végül is a mi Ejil Lincolnunk volt az egyetlen, aki tudta, hol és hogyan találkozhatunk Dobrinyinnal, akihez másképpen sohasem juthatunk el Miami közepébe.

– Van valami ötleted, Jake? – kérdeztem.– Hát... nemigen. Kivethetnénk azt a járatot, amivel

Ejil ment volna. Az elvihetne minket Miamiba. De onnan tovább már fogalmam sincs.

– Egy pillanatig csendben gondolkoztunk.– Hé, Phil – szólalt meg Jake.– Tessék!– Nézd meg azt az igazságszérumos készletet! Úgy

rémlik, láttam ott egy meggyőző-ampullát is. Ezt nem igazán ismerem, de azt hiszem, hogy rávehetjük Lincolnt, hogy nekünk dolgozzon egy kicsit.

– Mit tesz ez a meggyőzőszérum?A betáplált elképzeléseid szerint fog cselekedni. Te

beleülteted az ötletet, aztán hadd gondolja, hogy a végrehajtásért ő is lelelős. Valami ilyesmi.

– Tehát Lincoln elvihetné Philt és engem Dobrinyinhoz? – kérdezte Nikki. – Még talán azért is szólhatnánk valamit, hogy hozzon téged is, Jake!

– Esetleg. Érdekes, Lincoln nem hasonlít egy trójai falóra – jegyeztem meg.

Nikki kinyitotta a készletet, és elolvastuk a különböző ampullafeliratokat.

– Van valami használati utasítás? – kérdeztem. Aztán észrevettem egy kis hangszórót a táskán. – Egy pillanat! Úgy tűnik, hogy ez egy beépített ismertető. Az ott. Próbáld meg azt a gombot! – Nikki megnyomta.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte a táska vékony

135

géphangján.– Igen. Azon tűnődünk, hogyan hat az

önszuggesztiós hipnózisszérum.A kis készülék elmondott mindent, amit tudnunk

kellett. Ejil Lincoln cselekedeteit hamarosan a saját céljaink szolgálatába állítottuk.

Lincoln, Nikki és én gyorsan felhívtuk telefonon a főnököt, hogy lerendezzük a dolgot, és visszamentünk a furgonhoz. Azonnal elindultunk kifelé a katakombákból.

El kellett kapnunk a rakétát.

19.

A rakétakikötő személyzete láthatóan megszokta már, hogy Ejil Lincoln, és az ő vénasszonyai fegyvereket visznek át az ellenőrzési pontokon. Az egyenruhás biztonsági őr meg sem rebbent, mikor Nikki, Lincoln és én keresztülmentünk a detektorok elvitt, és kiakasztottuk a riasztócsengőket. Az őr a másik lábára helyezte át a testsúlyát, és biccentve tisztelgett, ahogy elhaladtunk.

Lincoln egy gépbe helyezte a Mastvisáját, és hármunkért fizetett. A gép megköszönte, mi pedig a műanyag feljárón felmentünk a rakéta legénységi kabinjába. Lekuporodtunk, ahogy a feljáróból az első osztályú részleg szűk falai közé léptünk.

Kissé félve, de ügy határoztunk, hogy Jakcet otthagyjuk New Denverben. Mivel a rakéta a nap közepén szállt fel, nem nyílt jó alkalom arra, hogy a

136

furgon követni tudja, de azért otthagyni sem akartuk. Nehéz is lett volna megtenni, hogy Nikkit és engem elvigyenek Sammy Dobrinyin rejtekhelyére, a harmadik társunkat meg kihagyjuk az egészből.

A tervünk szerint tehát Jake a sötétség beköszönte után követi az első rakétát, és – ha minden jól megy –felvesz minket aznap éjjel Miamiban. Én a magam részéről úgy éreztem, hogy ahogy Jake repül, jó, ha valahol Miami kétszáz kilométeres körzetében ér majd földet. Talán úsznunk is kell majd, hogy elérjük a teherautót. A dolgokat kétszeresen megnehezítette az a tény, hogy egyikünk sem volt még Miamiban. Ezért, hogy leegyszerűsítsük a dolgokat, elhatároztuk, hogy a rakétakikötő parkolójában találkozunk majd.

A furgon után a rakétával való repülés kezdetlegesnek látszott. Erősen párnázott székekbe voltunk belenyomva egy fülkében, ami akkora méretű volt, mint egy vízvezetékcső, és ilyen jellegű volt a belső berendezése is. Az utazás első szakaszát az ülésekbe préselődve töltöttük, a hátsó gombjaink pedig a gerincünkbe nyomódtak bele. Ezek után éppen elég ideig éreztük magunkat súlytalannak ahhoz, hogy a reggelink félig feljöjjön a torkunkba, végezetül pedig egy jó néhány G-s lassulást élvezhettünk, ami megkínzott köldökeinket fenyegette kifordulással. Utunk befejezéseképpen kikapcsolt motorokkal libegtünk be a miami kikötőbe. A rakéták leszállás közben jópofa vitorlázógépek, amelyeknek csak egy lehetőségük van a leszállásra. Az energiahiány lehetetlenné teszi az ismételt próbálkozást, ha elsőre nem sikerül.

Amíg a hajó a leszállócsík felé lebegett, lehunytam a szememet, és próbáltam nem is gondolni arra a tényre,

137

hogy a kapitány helyében csak egy robot ül, sőt esetleg csak egy darab fém meg műanyag volt valahol helyette a falba csavarozva.

Egy hirtelen ütődéssel megálltunk. Azt hittem, hogy ez a végünket jelenti. Egy stewardessnek épített robot állandóra festett mosollyal segített, hogy remegő lábaimra álljak. A roboton valami olyasmi volt, amit akár ruhának is vélhettünk. Mintha csak ráöntötték volna – valamikor régebben. Ő vezetett el a kirakodóhoz.

Bár a légkör fokozatos (elmelegedése a huszonegyedik század első felében a sarkok fölötti védőrétegek jó darabját eloszlatta, Miami egyike volt azon sok parti városnak, amiket védőréteggel vettek körül.

A rakétakikötő egy polipszerű képződmény volt a körbevett város északi részén, a központból kifelé tartó leszállópályákkal. A villamos felé mentünk, ami az óceánon át bevitt minket a központba.

Amíg az óceán fölött lógtunk, a várost nézegettem. Úgy nézett ki, mint egy elsüllyedt kis sziget az óceán közepén. Miami ókori, magasba törő, betonból és üvegből készült házak és új tűépületek furcsa összevisszasága volt, és – ahogy már rögtön a villamoskocsiból a rakétakikötő parkolójába való kilépéskor észrevettem – tele volt emberekkel. Bármerre jártunk Miamiban, vigyáznunk kellett, hogy nehogy rálépjünk az alvókra vagy a gyengélkedőkre a műanyag vagy betonjárdákon. A kapualjak ágyak voltak – az igazi ágyakat váltva foglalták el. Egész családok éltek az utcákon. Mikor a szegények otthonai a víz alá kerültek, nem hagyták el Miamit, hanem csak a címüket változtatták meg. Így mostanra mindenkinek a városban

138

minden pillanatban volt egy négyzetméternyi saját területe.

– Megjött – mondta Lincoln, ahogy egy hatalmas rózsaszínű limuzin fékezett le mellettünk. Majdnem elütött egy csavargót, aki ott feküdt előtte. Az autó krómmal volt bevonva, és még egy strici is azt mondta volna rá, hogy túl csicsás.

Fogtam az ajtót, hogy Lincoln be tudjon mászni. Bár a mi programjaink szerint cselekedett, még mindig azt hitte, hogy ő irányít minket, így aztán nem mertük megkockáztatni, hogy ártsunk neki, és elrontsuk az előadását. Nem tudtuk, meddig megbízhatóak a szerek ahhoz, hogy befolyásolhassuk őt.

– Vigyen Dobrinyinhoz – mondta Lincoln a mikrofonba.

– A villába?– Ott van Dobrinyin?– Ott lesz a meccs után.– Nem. Oda vigyen, ahol éppen most van! – szólt

Lincoln. – Fontos információink vannak a számára, és nem várhatunk a villában.

A sofőr elhajtott, és mi belesüppedtünk a kocsi rózsaszín kígyóbőr kárpitjába. Lincoln kinyitotta előttünk a minibárt, és egy italt töltött magának.

– Akartok valamit? Én mindig kihasználom Dobrinyin potya dolgait – biztatott hunyorogva, és négy szivart gyömöszölt bele a zakójának a felső zsebébe. Valamiféle szer három ampullája is követte a szivarokat a rejtekhelyükre.

– Egy Pepsit kérnék!– Köszönöm, én nem.Majdnem kiöntöttem az italt, mikor a limuzin

összelapított egy kisebb lóváltozatot és a lovasát.

139

Korábban egy kisebb ekeszerű eszközt láttam a kocsi lökhárítóján – most megtudtam, hogy mire való. Lincolnnak a szeme se rebbent. Láthatóan az összes udvarias vezető ezt a gyakorlatot követte Miamiban.

Az előttünk járók közül a legtöbben kitértek az utunkból. A stadion a város közepéből volt kivájva. Közeledve hozzá egyre több és több gyalogost találtunk el gyomorforgató szabályossággal. Bár a legtöbbjük csavargó volt vagy kábítószeres, én szörnyen éreztem magamat. Nikki lekuporodott az ülésébe, és próbált nem is látni.

A limuzin a stadion oldalbejáratához hajtott, kikerülve a jegyre várók hosszú sorát. A stadion rózsaszín és lila műanyagból készült, és tizennyolc emeletnyire emelkedett a föld fölé.

Lincoln elővette szörnyű arckifejezését.– Ezek itt az energiadollárjaid működés közben. A

legnagyobb stadion a világon.Elhittem neki.– És a legförtelmesebb is.Ahogy kiléptünk a kocsiból, egy csoport vénasszony

sorakozott fel körülöttünk. Nikkit szem elől vesztettem a többi között. Mindenütt kivert a veríték, és ezt nem a forró, párás idő tette. Eljött az idő – gondoltam – a leszámolásra.

Egy nagy liftbe léptünk be. Csak két asszonynak volt hely. Vajon bejutott-e Nikki? Nem tudhattam meg, mert annál a kettőnél, akivel találkoztunk, puska volt. Azon tűnődtem, hogy esetleg vissza lehet-e menni a lifttel, és valami biztonságos helyről küldözni ide az üzeneteinket. Mondjuk az Antarktiszról.

Felértünk a tetőre, és végigmentünk egy hosszú, rózsaszín hallon. A rózsaszín soha sem volt a kedvenc

140

színem. A hányás színe mögött biztosan ez foglalta el az utolsó helyet.

Keresztülmentünk a rózsaszín és lila árkádok alatt, majd egy hatalmas szobán, ahol négy vénasszony valami olyan játékkal játszott egy kis asztalnál ülve, ami bele volt építve a bútordarabba. Az asztal zümmögött és villogott, ahogy színes négyzeteket csapkodtak a tetején.

Lincoln nem is törődött velük, hanem odament egy előttünk nyíló számítógépes ajtóhoz, és pár szót mormolt az oldalt lévő kis hangszóróba. Láthatóan jól Csinálta – az ajtó olyan hirtelen csapódott ki, hogy azt hittem először, hogy eltűnt.

Lincoln, két vén szatyor és én beléptünk. Az ajtó hasonló gyorsasággal csapódott mögöttünk vissza. Elhatároztam, hogy legközelebb jól megnézem, hogy nem állok-e túl közel hozzá, mikor becsukódik. Könnyen meglehet, hogy darabokban szedhetném össze magamat az ajtó két oldalárul.

A szobának, ahova beléptünk, a burkolata egyetlen nagy, förtelmes, apró erekkel körbefogott tükörből állt, amitől úgy tűnt, mintha valami éhlénynek a belsejében lennénk.

A falak, a mennyezet, és a padló mind egyetlen folytatólagos, szélek nélküli, rózsaszín tükörből voltak, kivéve persze a három ajtót, és a szoba hátsó részét, amelyek üvegből voltak. Az üveg mögött a sportpályára és a stadion ellenkező oldalára nyílt körkilátás, ami lehetővé tette, hogy a bentiek a pályán zajló eseményeket nézhessék.

Párnázott forgószékek voltak az üveg elé állítva, köztük kis asztalokkal. Az asztalokon rogyásig rakott gyömölcsöskosarak álltak.

Minden szék üresen állt, kivéve a legnagyobbat. A

141

benne zsír- és hústömeg volt Sammy Dobrinyin, aki az alattunk lévő játékteret nézte. Tudtam, hogy túlsúlyos, de a képei nem igazán előnyösek. Legalább kétszer olyan nehéz, mint az a képein látszik. Valami rózsaszín lepedőfélébe volt felöltözve, és levélfüzért viselt a zsíros haja körül. Tipikus, mindennapi Néró-jelleg.

Lassan felénk fordította áfonyaképét.– Épp ideértek a meccsre, Lincoln úr – mondta

magas, nőies hangján. A tokája hosszan rengett, mikor abbahagyta a beszédet. Szembefordult velünk a székével.

– Igazán csak egy jó futballmeccs forralja fel az ember vérét – mondta, és rám nézett. – És maga? Maga is a meccset nézni jött?

– Azóta nem érdekel a foci, mióta az óriás klónokat lecserélték robotokra – válaszoltam.

– Ugyan már – mondta, és röffent egyet, mint egy disznó. – Mikor a védők az ütőjüket használják, az egész olyan izgalmassá válik. – Felemelte a karját, ami úgy festett, mint egy nagy darab hús, amire virsliket aggattak. Egy kettős nemű fiatal ember futott elő a szoba egyik sarkából egy tálcányi ennivalóval. A bőre rózsaszínre volt kikészítve. Csak egy ágyékkötő volt rajta, és a mellbimbóira flitterek voltak ragasztva.

Dobrinyin zsíros ujjai az ételben vájkáltak, és kiemeltek egy fél csirkét a halomból.

– Bocsássanak meg nekem, de nekünk, fiúknak vigyáznunk kell az alakunkra...

A kalóriamentes ételek és zsírmentes pirulák korában Dobrinyin rossz értelmet adott az elhízottságnak – gondoltam. Hátba vágta a szolgáját kifelé menet. Miután befalt egy nagy darab zsíros csirkét és beletaposta a csontot a padlóba, éneklő ritmusban így

142

folytatta:– Mr. Lincoln... maga még... nemmmmm mutatta

be... – mondta, és rám meresztette a szemét.– Bocsásson meg – válaszolta Lincoln félig

meghajolva. – Ez itt Phil Hunter, aki feltalálta az antigravitációs rudakat.

– Óóóóó... Hát maga az a haszontalan fiú, aki olyan sok gondot okozott nekünk! Itt jönnek a csapatok. Maguk ketten üljenek le! – folytatta a mellette levő székekre mutatva. Lincoln leült, én pedig állva maradtam, hogy gyorsan visszavonulhassak, ha kell. És kívül akartam maradni a kövér öreg gyümölcsfogdosási körletéből.

A labdajátékok épp olyan szörnyűek, mint mondják. A túloldali hatalmas képernyő lehetővé tette, hogy a stadiont megtöltő szurkolók a körben elhelyezett kamerákból közelítéseket és ismétléseket láthassanak.

A játszma a szokásos módon kezdődött, állatokat áldoztak a játékosok számára, végül pedig a táncoslányok vezetőjét áldozták fel. Ő egy android lehetett, és úgy tűnt, hogy minden kényszerítés nélkül sétált oda a hóhérrobothoz, de a vér és a vonaglás élethűnek látszott a képernyőn. Tovább azonban nem bírtam nézni felkavarodás nélkül. Lehunytam a szememet, és próbáltam nem hallani a kierősített visítását, meg a szurkolók morajlását.

Végül befejeződtek a bevezető áldozatok, felhangzottak a fanfárok, és a tíz láb magas játékosok kifutottak, kicsörtettek a pályára. Eljátszották a Világhimnuszt, és megkezdődött a játszma.

Máris többet láttam a meccsből, mint kellett volna.Egykedvűen járkáltam, hogy talán támad valami

ötletem azzal kapcsolatban, hogy mivel is állunk

143

szemben. Csak egy őrrel kellett elbánnunk a szobában, feltéve hogy Nikkinek sikerült bejutnia, és ő a két vénasszony egyike. De a három szolgafiú, aki Dobrinyin szavát leste, vajon ők veszélyesek-e? Meg lehet, ámbár szerintem ártalmatlannak látszottak. Úgy tűnt, hogy a szobában nincs semmiféle figyelőrendszer, sőt tökéletesen hangszigeteltnek is látszott. Az előszobai négy hölgy zajos játékát nem lehetett bent hallani, és az odakint zajló sportesemény hangjait is egy hangszóró közvetítette Dobrinyin szobájába.

A kijárat mellett, amelynek mindkét oldalán állt egy vénasszony, remélhetőleg Nikki közülük az egyik, a szoba két oldalán volt még egy-egy ajtó. Az egyik nyitva volt, és egy faltól falig érő rózsaszín szőrmeágy töltötte be mögötte a szobát. Oda semmiképpen sem akartam bemenni. A másik ajtó zárva volt. Egy pillanatig egy barackdarabbal bajlódtam, amit egy ételestálról vettem le, majd az ajtó felé sétáltam a lédús gyümölcsöt nyomkodva.

Dobrinyinnak jó ételei voltak, ha a környezet nem fordította fel a gyomrodat.

Ahogy közeledtem az ajtóhoz, az egyik fiú gyorsan odaugrott, és elzárta az utamat.

– Elnézést – mondta majdnem férfias hangján.– Nos... én a WC-t keresem – suttogtam felé.– Az ott van a távközlési szobában – suttogott vissza,

és barátságosan a vállamra tette a kezét. – Dobrinyin azt a vedret használtatja velünk a sarokban. Szerinte ez egy jó tréfa. Szerintem nagy tetszést aratna, ha maga is odamenne, és...

– Rendben. Még tudok várni – válaszoltam. Micsoda gusztustalan férgek ezek – gondoltam.

– Itt az ideje, hogy belevágjunk – határoztam el. –

144

Feltéve, hogy Nikki bejutott velünk a szobába. De ha nem, akkor majd csendben kiosonok.

Ideje, hogy ellenőrizzük a vén szatyrokat. Beethoventől az ötödiknek a kezdőütemeit kezdtem fütyülni.

Az egyik asszony felkapta a fejét, és megigazította a maszkját. Hacsak nem ez a világ legrosszabb véletlenje – gondoltam. – Nikki tehát bejutott.

Második jelként a 2112-és nyitányból fütyültem el pár darabot. A zene feleletre ösztönözte Lincolnt.

– Itt az idő egy kis tréfára, Dobrinyin! – mondta, miközben lekattintott egy kapcsolót Dobrinyin előtt. A meccs szobába vezetett hangja hirtelen elhallgatott.

– Mi a fenét csinál? – kérdezte Dobrinyin. Visszakapcsolta, mire a szurkolók hangja ismét behallatszott.

– El kell, hogy náspángoljam? – Lincoln átnyúlt, és ismét lekapcsolta a hangot. Várt egy pillanatot a hirtelen csendben, feltépte a kapcsolótáblát a padlóról, és keresztüldobta a szobán, ahol az belecsapódott a tükörfalba. Ezzel elintézte – gondoltam.

A Nikki mellett álló vén szatyor felemelte a puskáját, de Nikki egy kicsit gyorsabb volt. Nikki puskájának csöve egy vonalba került az asszony védtelen nyakával. A lövés egész nagyot szólt a szobában. Az asszony hirtelen elfordult, megingott, eldőlt, és rögtön elaludt a vénáiban keringő vegyszertől. Az egyik fiú egy kést rántott elő, és Nikki felé lépett. Hogy hogyan rejtette el a kést a testén? – ez rejtély maradt előttem.

– Komolyan gondolod? – kérdeztem tőle a Berettával a kezemben.

Tényleg komolyan gondolhatta, mert felém dobta a kést. Szerencsére fizikai képességei is csak olyanok

145

voltak, mint a külseje, és a mellettem elszálló kés a mögöttem levő tükröt törte szét. Dobrinyin egy nagyobb belső felújításnak nézett elébe.

Nikki a késdobáló mellett a másik két fiút is elaltatta. Elhatároztam, hogy megkérdezem tőle, hol és mikor tanult meg ilyen jól lőni, ha majd kijutunk innen.

Mint a világ vezetője, Sammy Dobrinyin a padlóra zuhant, és dührohamban tört ki.

És ez nem túlzás. Káromkodott, ordított, fenyegetőzött, és belelilult. Ha közszemlére tettük volna, és jegyeket árulunk, akár azon nyomban nyugdíjba is vonulhatunk.

Lincolnnal együtt nevetni kezdtünk, mikor az előadás hirtelen megszakadt.

– Ti... csúnya fiúk – mormolta, ahogy öles térdeire támaszkodott.

– Miért nem fogod már be a szádat, te hústorony, inkább azt hallgatnád, amit Hunter úr akar mondani! – szólt rá Lincoln.

Újabb dühroham, de ezúttal rövidebb.– Idehallgatsz végre, te hájas disznó? – kérdezte tőle

Lincoln.Szerintem korántsem szolgált rá a "diplomata"

titulusra. Gyűlölettel tekint majd magára, ha rájön, hogy azért tömtük tele vegyszerekkel, hogy idehozzon minket, és hogy elhallgattassa a főnökét. Ezután biztos kirúgják innen. Sammy nem látszott túl megbocsátónak.

– Mit akarnak? – kérdezte, ahogy visszaereszkedett a székébe. Az arca tűzpirossá vált.

– Hát... – kezdtem – beszélnem kell ínagával. Meg kell hogy értsen.

– Mondja el gyorsan, mit akar, hogy visszamehessek a meccsemet nézni!

146

– Mi nem akarjuk, hogy a világ dolgairól meccsek közben szülessen döntés – folytattam. – Beleegyezését kérjük abba, hogy megszüntessék az utánunk való vadászatot, és publikussá tegyék az antigravitációs technológiát.

– Ne kerteljen... izé... hogyishívják úr! Mi hasznot remél maga ebből? Mi kell magának?

– Az életem. Hagyjanak magamra!– És mi hasznom lenne nekem ebből?– Dobrinyin, a magáé lesz az összes haszon, amit az

olcsó energia kitermel!– Gondolja, hogy még nagyobb gazdagságra van

szükségem? – nevetett Dobrinyin.– Így kell, hogy legyen. Egyébként nem akart volna

megszabadulni tőlem, meg a találmányomtól. De nem akarok versenyre kelni a maga monopóliumával. Ha elkezd rudakat termelni, abból mindnyájunknak haszna származik majd. Még ennél is gazdagabb lesz. Hagyjon békén, és a titok a magáé!

Dobrinyin megint nevetett. Újra és újra. Majd kiesett a székéből. Végül kitörölte a szeméből a könnyeket, és beszélni kezdett: – Maga bolond. Nekem már rég megvannak a maga számításai. Maga nem érti, hogy mennek a dolgok. Miért gondolja, hogy az új technológiáinkat nem alkalmazzuk? Elgondolkozott-e már valaha azon, hogy miért nem vettük még körbe a Földet napelemekkel, hogy azután a mikrohullámú energiát a felszínre sugározzuk? Vagy itt van például a magfúziós energia. Ha belekezdtünk volna, a maga antigravitációs rúdjai ma már nem érnének semmit. Miért vannak acélkorlátozások, mikor bányászhatnánk a Holdon? Tudta, hogy abbahagytuk ott az összes tevékenységünket?

147

Nem válaszoltam.– És tudja miért?A fejemet ráztam.– Mert a kitermelés sikeres lett volna. Minden

halandót szegénységben kell tartanunk. Nem egy könnyű dolog rendet tartani az összes haszontalan lány és fiú között ezen a bolygón!

– Ez örült! – mondtam Lincolnnak.– Nem! És nem ő egyedül gondolkodik így! Az ipari

kartell többé-kevésbé egyetért vele. Hallgassa, mit mond! Ennek van értelme! – válaszolta Lincoln.

– Igen – folytatta Dobrinyin.– Gondolja végig, hogy mikor törtek ki felkelések és

lázadások a történelem folyamán! Mindig akkor, mikor az embereknek kevés volt valamiből! Ha elnyomták őket! – mondtam.

– Nem, nem, nem, nem, nem – ellenkezett Dobrinyin.

– Ha végigtanulmányozza a történelmet – na nem úgy, ahogy az iskolában megtaníttatjuk velük – akkor rájön, hogy a lázadások meg a forrongások akkor törnek ki, ha az emberek életszínvonala emelkedni kezd. Amikor meglátják, hogy a szomszédnak megvan valamije, ami nekik nincs. A valóban nehéz időszakok alatt – elnyomatás, hiperinfláció időszakában – az emberek lenyugszanak. A kormányukra várnak, hogy az majd segít rajtuk. Koldulni fognak, nem harcolni!

– És maga ezt akarja? – kérdeztem.– Eltalálta. Az életszínvonal lassú csökkentésével

hagyjuk, hogy felkészüljenek a fogyasztási cikkek áremelkedésére, és így fokozatosan az ellenőrzésünk alá vonjuk a dolgokat. Ameddig otthon ülnek, és a 3V-t nézik, vagy a meccseimre járnak, addig az enyém a

148

hatalom, és mindannyian békében élünk. Mióta befolyásolni kezdtük a kormányt, csak pár határvillongás tört ki, meg egy véletlen terroristaakció.

– De... – nem tudtam, erre mit mondjak.– Ha előhoz egy antigravitációs franciakulcsot,

mindenki repülő biciklit akar majd, de nem kaphat mindenki. Nem férnek el mind az égen. De ha csak egy párnak is lesz majd közülük, az én rakétarendszerem csődbe jut. Mindenki olcsó energiát akar majd, de mi lesz azokkal, akik az erőművekben dolgoznak? Ők majd ellátmányt kapnak, míg a szomszédaiknak dolgozniuk kell? Nem, ez csak további súrlódásokat okozna. Akik elvesztik a munkájukat a rudak miatt, nem tudnak majd lépést tartani a többiekkel. Tiltakozni fognak, aztán felkelések törnek ki. És mindezen ki veszít? A kormány. És ki működteti majd a kormányt?

– A nép – válaszoltam. Teljesen hülyének éreztem magamat. Lincoln és Dobrinyin is nevetett.

– Biztosan azt hiszi, hogy ma is a régi szép napok járnak. Nem is csoda, hogy el akarja vesztegetni a hatalmat. De ezt nem hagyhatjuk! Miért nem hagy itt, hogy végre nyugodtan nézhessem a meccset? – Azzal elfordult, és nézte tovább a meccset.

Lincoln programja végrehajtása után csendben ücsörgött. Én még tíz percig ott álltam, és azon gondolkoztam, hogy tehetek-e még valamit. Nemigen vitatkozhattam Dobrinyinnal, úgyhogy azt gondoltam, hogy eljött az idő, hogy mindenkit lerázzunk, és munkához lássunk. Mindennek ellenére hittem abban, hogy az antigravitációs technológiámat azoknak a kezébe adhatjuk, akiknek valóban szükségük van arra a Földön, hogy _javítsanak az életkörülményeiken.

De mi nem igazán egy olyan választ vártunk

149

Dobrinyintól, mint amilyet kaptunk.Eljött az ideje annak, hogy a drogjaink segítségével

átprogramozzuk Dobrinyint.

20.

– Nikki, vedd elő a vegyszereidet! Nikki? – Nikki nem volt sehol. Benéztem a másik szobába. – Nikki!

– Ne izgulj, Phil! – szólt ki abból a szobából, amelyikbe korábban be akartam menni. – Egy perc.

Pár pillanat múlva belépett a szobába.– Dobrinyin számítógépeivel játszottam. Láttam,

hogy itt ma nem jön létre egyetértés – mondta, és levette a szatyrosasszony-maszkot, meg a sisakot és a parókát, mert elég meleg volt.

– Nem. Az öreg Slime Ball történelmi elképzelései nem így szólnak – szólalt meg Dobrinyin.

Ránéztem egy pillanatra. Az elvadult meccset nézte, és mormogott. Visszafordultam Nikkihez.

– Azt hiszem, hogy hozzá kell őt segítenünk ahhoz, hogy úgy lássa a dolgokat, ahogy mi szeretnénk.

Nikki ideadta a puskáját, és kivette a készletet egyenruhájának nagy zsebéből.

Azt hittem, hogy Dobrinyin ül, és a meccset nézi. De láthatóan lesett. Mikor előkerült a készlet, felkiáltott. Úgy tűnt, hogy tudja, hogy mit szándékozunk vele tenni. Láttam, ahogy ott állva elvörösödött a haragtól.

Dobrinyin volt az első kövér ember, akit eletemben láttam. Vannak ilyenek a 3V-n, de mindnyájan tudjuk, hogy azok csak színészek, kitömött ruhákban. Esetleg

150

egy kis szintetikus bőr is van rajtuk. De ez egy valódi, hús-vér fickó, isten- bizony.

Nem is gondolhattam, milyen gyorsan tud egy ilyen mozogni, ha muszáj neki. Végül is olyan volt, mint egy partra vetett bálna. Vagy mégsem? Amíg Nikki a készletet nézegette, Dobrinyin húsos ujjaival felkapott egy tál gyümölcsöt, és előrebukva eldobta.

A tálca éle Nikki halántékát találta el. Nikki elesett, és elejtette a fekete orvosi dobozt. Komplikált balett után a doboz és a gyümölcsök a gravitációtól a földre zuhantak, majd Nikki is rájuk esett. A tálca továbbszállt, és egy újabb szelet tükröt is széthasított.

Megijedtem, hogy Nikki komolyan megsérült, és szörnyű mérges lettem.

– Jó éjt, te kövér, öreg... – mondtam, és beleeresztettem Dobrinyinba egy adagot.

Meglepetten pislogott. Nemigen vette észre, hogy csak altatószerek voltak. Ekkora tömeghez extra mennyiségű szérum kell, gondoltam, és még három adagot nyomtam bele. Ő meg csak állt ott. Még egy lövésre készültem, de ő arccal lefelé egy gyümölcsöstálba bukott, ami a széke mellett állt az asztalon. Az asztal egy pillanatra megingott, majd összerogyott a hatalmas súly alatt.

Lincoln ram nézett. A beletáplált programok miatt képtelen volt bármit is tenni önmagától. Nem akartam a véletlenre bízni a dolgot. Rálőttem, elvétettem, de aztán kétszer sikerült eltalálnom a testén.

– De... – mondta.– Sajnálom, de te nem vagy rendes csapattag. Csak

annyira, amennyire a vegyszerek hozzásegítenek.Tiltakozás nélkül vágódott el. Letettem a puskát, és

Nikki mellé térdeltem, aki a felállással próbálkozott.

151

– Rendben vagy?– Igen. Rettenetes fejfájásom lesz – nevetett, és

eltolta magától az orvosi készletet. Egy csomó folyadék, gyümölcs meg üvegcserép volt benne.

– És most mi lesz? – Most eltűnünk innen, amilyen hamar csak

megtaláljuk Jakcet. Később kitervelünk valami újat. Ha meg tudnánk tenni, meg kellene ölnünk Dobrinyint, hogy megoldjuk a világ egyik nagy problémáját. De tudom, hogy erre egyikünk sem lenne képes.

– És valaki biztosan a helyébe lépne.– Nem – mondta Nikki.– Csak nem fogod megölni?– Nem. Valami jobbat tettem. Be tudtam jutni a

számítógépbe, és teljesen összekevertem a dolgokat. Bekapcsolva hagyták, így nem volt szükségem a bejelentkezési kódra sem. Elintéztem a Világenergia- részvények nagymértékű kiárusítását. Leadtam egy pár sajtójelentést is. A vállalat közzéteszi majd a felfedezésedet, meg hogy hogyan jutottál el idáig. A népességet megáldjuk az olcsó energiával meg az űrkutatás lehetőségével, meg ahogy te röviden össze szoktad foglalni.

Nyelni próbáltam.– Biztos vagy abban, hogy... valóban...?– Az utolsó szóig. – Megragadott, és gyorsan

megcsókolt. – Most pedig tűnjünk el innen!– Jó, de hogyan? Nem altathatjuk el mindet ott kint!

Te talán mint vén szatyor, én meg mint fogoly, akit te...– Jobb ötletem van. Látod azt az asszonyt ott a

padlón? Ha át tudsz öltözni, akkor...– Várjunk egy percet. Én sohasem öltözöm

vénasszonynak.

152

Gyorsan felvettem a ruháit. Vagy ez, vagy az egyik fiú ruhája. Azt hiszem, ez volt a férfiasabb.

Halkan kisétáltunk az ajtón, ós engedtük, hogy bezáródjon mögöttünk. Végigvonultunk a hallon, és elkaptuk a liftet, anélkül hogy megállítottak volna. El kellett tűnnünk, mert a stadionban öt percen belül elszabadul a pokol.

Mert – ha még nem jöttek volna rá – ez volt az a meccs, amikor a tömeg lerombolta a stadiont, miután megtudta, hogy a meccs elmarad, ós kikapcsolják az áramot. Még ez is hozzáadódott ahhoz a rengeteg veszteséghez, amit a Világenergia aznap elszenvedett. Ha más találkozott volna Dobrinyinnal, azt hiszem, ő is megtette volna neki ezt a szívességet.

Ezen a délutánon nem volt nehéz kijutnunk a miami rakétakikötőbe. A fő kérdés az volt, hogy marad-e valami Miamiból, mire Jake odaér. Azt hiszem alulbecsültük a szurkolók kedvenc sportjuk iránt érzett szeretetét.

21.

Sikerült leintenünk egy taxit a stadionlift kijáratánál. A magas falak mögül hallottuk a szitkozódásokat, ahogy kikapcsolták az áramot. Dobrinyin tucatnyi vénasszonya rohangált szerteszét a dolgát végezve, ahogy a taxiba szálltunk.

– Hová megyünk, hölgyeim? – kérdezte az apró ember a kormány mögül, akit láthatóan nem érdekeltek a közelben feltörő indulatok. Én a mögötte levő ülésbe

153

huppantam le.– A rakétakikötőbe! – mondtam. Majd

megköszörültem a torkomat, és legjobb fejhangomon próbálkoztam: – A rakétakikötőbe !

– Nem! – szólt Nikki az ülés túloldaláról, ahogy becsapta maga után az ajtót.

A vezető hátrafordult. Csak ekkor láttam, hogy áll az ülésen.

– Gyerünk, hölgyeim, nem érek rá egész nap! Nikki elővett egy számítógépes nyomatót a zseléből, és azt tanulmányozta.

– Vigyen a börtönbe! – mondta anélkül, hogy felnézett volna. – És csak semmi hülyeség, mert levágunk magából pár centit! – Oké, oké. Csak semmi idegeskedés – válaszolta. Visszafordult, egy irányítórudat megragadva sebességbe tette a járművet, és elhajtott.

Ahogy egyre gyorsulva távolodtunk a stadiontól, hátranéztem, hogy nem követ-e valaki minket. Úgy tűnt, hogy a sok rohangáló asszony közül egy sem nézett utánunk. Észrevettem hogy a stadion műanyag oldalfalának egy nagy darabját a földig rombolta fentről egy csapat szurkoló. Az egyikük bizonyára elfelejtett idejében lejönni, és halálra zúzta magát, meg egy jó pár másikat, aki odalent meccsjegyre várt, pedig az áramhiány miatt a meccset már be sem fejezhették.

Visszafordultam az ülésembe. Alig tudtunk kikerülni egy rendőrségi rohamkocsit, ami a stadion felé hajtott, úgyhogy bekapcsoltam a biztonsági övemet.

Mint a limuzin vezetője, ez a taxis sem volt különösebben oda a csavargókért. Bár lelassított, mikor egy öregúr igyekezett kitérni az utunkból, gyorsan megjegyezte, hogy ezek a vén csotrogányok mekkora

154

lyukakat ütnek az autóján, ezért óvatosnak kell fennie velük.

Mintegy ezt igazolandó, rögtön fel is döntött egy járművet, és elütötte a vezetőjét.

Odahajoltam Nikkihez, és suttogva megkérdeztem: – Miért megyünk a börtönbe? Épp oda nem akartunk bekerülni! Ideadta nekem a papírt.

"Kiengedni" –állt a tetején nagy betűkkel. A következő napi dátum állt rajta, döntöttem el kis gondolkodás után; nehéz volt követnem az idő múlását. Elolvastam a nevek listáját, de nem mondott nekem semmit. Aztán beugrott valami. A tudósok! Meg valaki az antigravitációs kutatócsoportomból...

– Honnan szerezted ezt?– Dobrinyin számítógépéből.– Ha egy ember túlélte a titkunk kiadása nélkül, talán

a többi is – merengtem.A nevek ábécérendben álltak. Többször is odavissza

ellenőriztem. A csapatból csak egy embernek hiányzott a neve, meg az, enyém.

Tehát még éltek. De már nem sokáig, hacsak nem teszünk valamit.

– Nem tudtad kiengedni őket a számítógépen keresztül?

Nikki a fejét rázta.– Megpróbáltam. De egy ilyen parancshoz

személyellenőrzés szükséges.– Dobrinyin személyellenőrzése?– Senki másé. Nem hiszem, hogy érdekelt lett volna

a dologban, mikor utoljára láttam őt...– Rendben, de... van valami terved?– Nincs. Azt hittem, neked lesz majd valami. Nézz

ide! – mutatott rá a listára. – Ismerős a neve?

155

A fejemet ráztam.– Véletlenül az egyik legnagyobb robottervezők

egyike ezen a féltekén. Akkor akadtam rá a nevére, mikor megláttam a gépi listát. Dobrinyinnak az a módszere a dolgoknak ebben az állapotban való megtartására, hogy kivégzi ezeket az embereket. Hülye tökfej.

– Megérkeztünk - mondta a taxis, ahogy lefékezve belevágott minket az ülésbe.

– Mit gondolsz? - kérdezte Nikki.– Nem látszik túl félelmetesnek.A börtön kis betonárkádjait néztem. A bejárat úgy

nézett ki, mintha a csupa ajtó között nem lett volna épület sem. Nem látszott valami nagynak.

– Itt vagyunk. Nézzük, mit tehetünk.– Kiszálltunk.– Hé! És ki fog fizetni?Nikki kibiztosította a puskáját, és a vezető felé

szegezte.– Itt várjon.– Igenis assz...om - bólintott az apró sofőr.– És csak semmi trükk. Megvan a rendszáma, és le

tudjuk nyomozni.– Csak egy perc - mondtam. - Szükségünk lesz... -

folytattam, és a listát nézve számolni kezdtem. - ...néhány további szállítóeszközre, ha sikerül. Hozzon ide még tíz taxit! Siessen!

– Hát... Rendben.– Dobrinyin a normál díj kétszeresét fogja fizetni -

hazudtam neki.– Oké, pár percen belül itt lesznek - válaszolta, és

felvette a mikrofont.Semmi kapzsiság - gondoltam, de ugyanakkor

156

bűnösnek is éreztem magamat. Elhatároztam, hogyha visszajutok a börtönből, és mindez véget ér, valami módon külön is megfizetem a taxist. Ő a maga módján ugyanúgy Dobrinyin apró áldozata volt, mint mi.

Végigfutottunk a hosszú, szürke műanyag járdán, ami a börtön bejáratához vezetett, és a Miamit körülvevő betonfalba építettek be.

– Cseréld ki az altatókat rendes lövedékekre! –mondtam Nikkinek. – Mire az altatók hatni kezdhetnének, nekünk már végünk lenne.

– Igen, ez egy jó ötlet. Egyébként sem szeretem a speciális töltényeket.

Míg ő újratöltött, én a saját puskámat ellenőriztem. A bejárathoz lépve a hatalmas ajtó felnyílt, aztán azonnal becsukódott, ahogy egy kis szobába értünk. Egy nagy kamera fordult felénk, és ránk irányította a lézereit.

– Üzleti ügy? – kérdezte egy hang.– Azért jöttünk, hogy elvigyük a foglyokat

Dobrinyinnak – válaszolta Nikki.Bíztam benne, hogy ő tudja mit csinál, de azért

kibiztosítottam a puskámat arra az esetre, ha esetleg ki kellene lőni a lézert.

Kinyílt előttünk az ajtó, előrementünk, és beléptünk az ott várakozó liftbe. Ahogy lesüllyedtünk, megértettem, hogy miért nem látszott elölről a börtönépület. A börtön ugyanis a víz alatt volt.

A lift lassan az óceán alá engedett Minket egy szinttel. Láttuk, ahogy a halak tornáztak az átlátszd műanyag lift mellett. Köröttünk az óceán gazdag növényvilága látszott Miami romjai között.

Bár a hullámzás meg a sós víz bomlasztó hatása megtették a magukét, még mindig kivehetőek voltak a térség utcáinak és házainak a körvonalai. Rengeteg

157

rozsdás autókupac; állt az utcákon, mintha csak arra várnának, hogy az elhagyott otthonok felé vezessék őket.

Messze a távolban egy hatalmas tengeri farm hatolt keresztül az erőszakos, oxigéndús hullámokon, amik a város romjai felett gördültek. A farm felülete egészen addig terjedt ki, ameddig csak elláttunk északkelet felé.

Csak pár cella volt odalent. Sok volt az életfogytiglanos, akinek a büntetését gyakran bírósági kihallgatás nélkül hozták.

A folyosón minden cella egy kis helyiség volt az óceán alján, a bomló romok között. A különböző cellákat világos folyosók kötötték össze. A fölöttünk gördülő hullámok hatására a börtön helyiségei erősen lengtek. Nemigen volt mesterséges világítás – a fény éles sárba, zöld és kék színű mintákban szűrődött be a fölöttünk tükröződő felszín felől, ahol a levegő és az óceán találkozott.

A liftből kilépve vizeletszag, és valamiféle nedves, édeskés szag csapott meg minket. Egy pillanatra körbenéztünk, majd a csarnok közepén álló fehér műanyag asztalhoz mentünk, ami mögött egy öregúr ült. Nagy, dülledt szemeivel minket vizsgált.

– Milyen foglyokról beszélnek? – törte meg a szoba csendjét.

– Ezekért a foglyokért jöttünk – mondta Nikki, és elé tolta a lapot.

Megnyomott egy gombot az asztalon, és az eleje táruló monitoron a nevek listáját nézegette.

– Ehhez írásos igazolás kell. Várniuk kell, míg meglesz.

– Ezt tíz perce küldték – szólt Nikki.– Hadd telefonáljak! – kérte.

158

– Semmi a világon... Mi a fene...Nem vártam tovább, és félrelöktem a puskán

csövével. Az asztalára zuhant.– És most? – kérdezte Nikki.Megvontam a vállamat.– Azt hittem, hogy volt valami ötleted, mikor

fellökted.Hát nem maradt más hátra, nézzük, be tudunk-e jutni

a cellákba.A cellák felé vezető fémajtó felé futottunk.

Felnyitottam, és szembekerültem egy öregasszonnyal.Egy pillanatig engem nézett, aztán mögém. Én

tudtam, hogy meglátta az igazgatót, és ő is tudta, hogy én tudom ezt. Ugyanabban a pillanatban rántottunk fegyvert, és tüzeltünk. Elhibáztam, de ő nem.

Olyan puskája volt, amilyen fajtájút még sohasem láttam. Egy rövid csövű kézipuska, nehéz, tízcentis ólomsörétes töltényekkel. A mellemen talált el, de a vénasszony-öltözetbe épített védőréteg megvédett a komolyabb sérülésektől. Csak a szusz szaladt ki belőlem.

Gyorsan újra akart tölteni, de Nikki előugrott, és rálőtt. Nem talált. Ekkor én lőttem rá térdből.

Ezúttal a puskám halált okozó töltényével sebesítettem meg. Egy nagy, öklömnyi lyukkal a mellében halt meg.

Levegőért kapkodtam, és felálltam. Amire először felfigyeltem, az a víz hangja volt.

– Mi ez? – kérdeztem.– Hát ezért volt annyira tompított a fegyvere! – szólt

Nikki a folyosó műanyag falán beáramló vízre mutatva. – Bármi más túl veszélyes itt. Az első éles lövedékeink átlyukasztották a falat.

159

– A fenébe! Gondolod kibírja? – Mintegy válaszként a kérdésemre, egy nagy darab műanyag tört le egy kis vízsugár útjából, és a nyomában bezúdult az áradat. Pár pillanat múlva a másik lyuk is kiszélesedett, és még több vizet engedett be. – Gyerünk – szóltam –, nincs vesztenivaló időnk. Ki kell vinnünk innen a foglyokat, mert elsüllyedünk!

Végigtocsogtunk az elágazáshoz vezető folyosón.– Hozom a liftet! – szólt Nikki.Én jobbra rohantam el. Örömmel láttam, hogy a

cellák többsége mar üres volt. Megálltam az első zárt cellánál, és megpróbáltam kinyitni. Valamiféle elektromos zárja lehetett. Lövést hallottam lentről, a hallból. Tahin valami baj van? – Minden rendben, Nikki? – kiabáltam át a víz keltette zajon.

– Szétlőttem a zárat! – kiabált vissza.– Én is megpróbálhatom – gondoltam. A cella

foglyát hátrébb küldtem, és úgy próbáltam a zárra célozni, hogy a lövedék sem a fogolyban, sem a cella műanyag burájában ne tegyen kárt. Meghúztam a ravaszt, mire a zár szétrobbant. A fülem is csengett bele.

– Gyerünk – mondtam neki, miközben visszanyomtam a nehéz műanyag ajtót –, a börtön süllyed.

Nem kellett sürgetni. Felkapta a zsákját, és elrohant a lift felé.

A víz már bokáig ért. Még nyolc férfit és három nőt engedtem ki a nyolc cellából, de mind ismeretlenek voltak, aztán három kutatótársamat, akik meglepetésemre fel sem ismertek a vénasszony-öltözékben. Nem vesztegettem az időt, hanem az ajtóhoz rendeltem őket, és reméltem, hogy nem támadnak meg a kétségtelenül gyűlöletes öltözékem

160

miatt.Ezzel mindenkit kiszabadítottunk a szárnyban. A víz

már térdig ért, és gyorsan emelkedett.– Nikki, készen vagy már? – kérdeztem. Két koszos

nővel caplatott elő.– Igen, megvagyok. Menjünk innen! A központi

helyiség felé indultunk. Az átlátszó falon, és a vízen át láttam, ahogy egy fogolycsapat kiszáll felettünk a liftből. A lift visszajött ötünkért, mikor kikapcsolták az áramot.

A víz mellkasig ért, a lift pedig télúton megállt.– Sohasem jutunk ki innen! – mondta az egyik nő.

Úgy tűnt, hogy igaza van.

22.

– Figyelj! – szóltam át a zúgó vízen. – Ideit nyerhetünk, ha feljutunk a helyiség tetejére. Az légmentes, és a csarnok tetejében légbuborék jön majd létre. Valaki esetleg értünk jön, és kiment majd.

Esetleg. Nem tűnt valami bíztatónak.– Jobb lenne kijutni innen – szólt Nikki.Különösen mert senki sem jönne megmenteni –

gondoltam, de nem mondtam ki, hogy ne keltsek pánikot.

– Igen, jobb lenne, ha magunk ki tudnánk jutni. Csak a liften át mehetünk felfelé. Lássuk tehát, el tudjuk-e érni a lift tengelyét! – Jól hangzott.

Az új műanyag olyan síkos volt, amennyire csak lehetett. Mintha egy fagyott zsírrúdon kapaszkodnánk

161

olajos kézzel. Mindenekelőtt fogást kellett keresni rajta.– Álljatok hátra! – szóltam, és levettem a

maszkomat, hogy jobban lássak.A fegyvereinket csak egyszerű szerszámként lehetett

már használni – a puska például jól nyitotta a zárakat. Vésőnek is használtam: a liftaknára adott lövések azonban csak három lyukat vágtak tengely fölött a csarnokba.

A lyukak úgy harminc centire voltak egymás fölött. Jól lehetett rajtuk felfelé mászni –állapítottam meg, miközben csaknem a lift aljához értem.

A lift padlójához szegeztem a puskát, és még egy lyukat ütöttem magam fölött. Aztán még hat másikat, míg a lyuk ember nagyságú nem lett. A töltényektől szétpattand műanyag szilánkok majdnem kiverték a szememet.

A puskát betoltam a lift kabinjába, megkapaszkodtam a kihasított lyuk széleiben, éti átmásztam. Visszanyúltam az alattam álló két nőért, és Nikkiért.

– Ki lesz, a következő? – Az egyik nő mászott fel, megragadtam a kezét, és felhúztam. Leült a padlóra, míg a másodikat felhúztam. A víz már Nikkin felül ért, de ő még tartotta magát az egyik lőtt lyukban. Félig felemelte az igazgatót, én pedig fölülről megragadtam a kabátja bélését.

– Pedig kicsi, de biztos aranyrudak vannak a zsebeiben, olyan nehéz – mormoltam. Az egyik nővel megragadtuk, és felhúztuk a kabinba. Nikki is utána mászott, és hátracsapta vizes haját az arca elől.

– És most? – kérdezte az egyik nő.– Ütünk még pár lyukat – mondtam.– Az nem olyan egyszerű – szólt Nikki.

162

– A tengely már majdnem a vízben van. Egy lövés, és víz áramlik az aknába. Idáig a légbuborék védett minket.

Pillanatnyi gondolkodás után újabb nagy lyukat ütöttem a lift tetején.

– Legalább egy kicsit közelebb mászunk a felszínhez – mondtam.

Nikki is lőtt egy párat ugyanoda, és hamarosan egy nagy lyukat vájtunk magunk fölött. Áttoltam a puskámat, és benyomtam a kör alakú nyílást.

A lift teteje elérhetetlenül magasan volt, és a térdig érő vízben lehetetlen volt felugrani.

– Hadd emeljem fel – ajánlottam a kisebbiknek a két nő közül.

A víz már a csípőnkig ért, mire a két nő átmászott. Nikkivel nagy nehezen felemeltük hozzájuk az igazgatót.

– Oké, Nikki, te jössz!– De...– Na gyerünk! – A kezeimbe tette a lábát, a két

asszony kinyúló kezei pedig felhúzták.Odaadtam nekik a puskámat, és megpróbáltam a

karjukba ugrani, de csak a vízbe sikerült visszaesnem. Mikor felbuktam, vettem egy mély levegőt, de elvesztettem a talajt a lábam alól, és megint visszaestem. A sós vízzel átitatott ruháim elnehezültek, és a szemem is égett.

Mire ismét kinyitottam a szememet, az igazgató övét láttam, alpit lenyújtottak nekem. Belekapaszkodtam, és hárman nagy nehezen felhúztak a lyuk széléig. Egy kézzel képtelen voltam a lyuk szélébe kapaszkodni, de a három nő addig rángatott a karomnál, míg végül fel nem léptem melléjük.

163

Még négy métert kellett megtennünk a liftakna sima falain a földfelszín magasságában levő tengelyig.

– Felállhatunk a vállára? – kérdezte az egyik nő. Elgondolkodtam egy pillanatra, mert a víz elérte a bokámat.

– Próbáljunk ki valamit – mondtam, és megtámaszkodtam. – Gyerünk, másszon fel, ha tud!

– Nem érem el! – szólt le. – Segítség! – kiáltozott.Inkább kintről várta a segítséget, mint tőlünk. Még

háromszor próbálkozott, aztán elvesztette az egyensúlyát, és leesett a vállamról.

A dolgok rosszul álltak.– Vágjunk lyukakat az akna oldalába? – kérdezte

Nikki.– Talán jó lenne, mert itt pusztulunk, mint egy csapat

patkány, anélkül, hogy...– Halló... ott lent... – szólalt meg egy hang odafönt.– Segítség! – szakította be kis híján a dobhártyámat a

mellettem álló nő.– Tartsanak ki!Gondoltam, hogy leeresztenek valami kötelet, vagy

ilyesmi. Ehelyett az egész lift elkezdett hirtelen emelkedni. Meg-megállt, de aztán centiről centire felemelkedett. A víz már nyakig ért, és mindvégig velünk emelkedett. Nikki a víz felé emelte az igazgató arcát, én pedig a kisebbik asszonynak segítettem.

– Siessenek! – bugyborékoltam.Egy arc nézett le ránk fentről. Eltűnt, majd visszajött.– Tartsanak ki, kézzel kell hogy felemeljük a liftet. A

víz túl magasra ért.Felemelt orral köhögtünk, ahogy ellepett minket.

Aztán a lift emelkedni kezdett, majd kiért a vízből a fejünk is. Feljebb toltam az alacsony asszonyt. Ha már

164

én nem kapok levegőt, legalább ő hadd nyerjen pár percet. Amint feltoltam, éreztem, hogy a súlya fölemelkedik, és a rúgkapáló lábaival fejbe talál. Aztán Nikkit is ugyanígy feltoltam.

Úgy éreztem, hogy a tüdőm szétpukkan. Felmentem levegőért, aztán a másik nő keresésére indultam, de nem találtam. Kinyitottam a szememet a víz alatt, és szétnéztem. Aztán lenéztem, és megláttam magam alatt. Valahogy visszaesett a lift aljába a lyukon.

Szorosan zárva tartotta a szemét, és nem látta, hogy merre juthatna vissza. Pánikba esett – mint bárki más is tette volna – és ott lebegett alattam. Nem találta a nyílást.

Megpróbáltam lemerülni, és végül elértem a nyílást az ujjaimmal. Megragadtam a szélét, és lejjebb toltam magam. Égő szemmel megmarkoltam a haját, és a nyílás felé húztam, miközben ő kapálózott. Sikerült orrba vágnia, aztán lehiggadt, mire kijutott.

Megragadtam petyhüdt testét a derekánál. A tüdőm szét akart szakadni, ahogy elrugaszkodtam a liftkabin tetejéről a gyöngyöző vízfelszín felé.

A felszínre érve én is kijutottam.

23.

Mire Nikki kiürítette a tüdőmből a tengervizet, és elég levegőt pumpált be, hogy felélesszen, a taxikaravánunk, amit a mi kis sofőrünk szervezett, már félúton járt a rakétakikötő felé.

Sajnos a munkáját csak egy "köszönöm"-mel

165

honorálhattuk. Nagyon maga alatt volt, mikor megtudta, hogy nem tudunk neki fizetni.

Mikor megmondtam neki, hogy ki vagyok, és autogramot adtam neki, a szemembe nézett, és azt mondta: – Hé, várj csak! Tényleg te vagy az a Hunter fickó! Láttam a híradót, mit; bent voltak a börtönben.

– Igen, hát most szeretnénk...– Azt hiszem, jobban áll így a haja, mint ott.– Igen... kiegyenlítem a tartozásunkat, ha ideadja a

címét, és...– Nem kell – tépte szét a kötelezvényt. – Inkább

hadd repüljek először az űrhajóban, amit a rudakkal épít! Mindig is el akartam .jutni az űrbe, de túl kicsi vagyok! Ez talán nem fog... – És haver – folytatta a kocsiba ugorva –, én a helyedben nem viselném ezt a ruhát nyilvánosan. Gondoljon a megjelenésére, tervezze meg!

Végül is találtunk egy automatát a kikötőben, és Nikkivel mindketten műanyag uniszex overallokat öltöttünk magunkra. A foglyok is így tettek, és néhány pillanat alatt máris rendesen néztünk ki. A rabruhák és az egyenruháink pedig a szemetesbe kerültek. Előzőleg végigvizsgáltuk Nikkivel az egyenruhák minden zsebét.

Elhatároztam, hogy írok pár sort Dobrinyinnak, hogy fizesse jobban a vén szatyrait, hogy ha legközelebb kicsinálunk egyet, akkor több készpénzt találjunk nála.

Mindenesetre most sokkal inkább a szegényekre hasonlítottunk, mint rabokra vagy vénasszonyokra, és nem voltam már olyan biztos magamban mar csak a kinézetem miatt sem.

– Phil – szólított meg Tom Barrel, a laboratóriumi csapatom egyik tagja, ahogy izmos kezével megmarkolta a karomat – jól belekevertünk téged, de

166

szeretnénk megköszönni, hogy kihoztál minket onnan. Ők készek voltak, hogy...

– Nem kell megköszönni, fiúk – válaszoltam –, tudom, hogy ti is ugyanezt tettétek volna értem. Egyébként is nagyrészt Nikki tette. Ne is említsétek azt az öltözetet, és Felejtsük el az egészet! – Mindenki nevetett, és a dolgunkhoz láttunk. A kimentettek arcán megjelenő hála úgyis mindent elárult.

A stadionban történtek után senki sem igen gondolta volna, hogy megmenekült a tizenhat politikai fogoly, még ha rá is jöttek, hogy Heni mindenki volt a cellájában, mikor a börtön elsüllyedt. Az igazgató, akit álmában otthagytunk az egyik taxi padlóján, aligha árul el valamit is még két- három óráig.

Mindemellett nem lehettünk nyugodtak, mert akadtak problémáink is. Mindenekelőtt az, hogy hogyan oldjuk meg a közlekedésünket. Tizenhat embert szabadítottunk ki, de csak három helyünk volt a magunk számára, ha Jake is előjön. Bár be tudtunk volna mindenkit gyömöszölni a furgonba, mint a robotokat, de a rudak túl nagy nyomást fejtettek volna ki rájuk repülés közben. Ha pedig nem repülünk, az út Miamiból Jake-hez Texasba örökké tart.

Mivel egyikünknek sem volt sem pénze, sem kártyája, nem vehetünk jegyet a rakétajáratra. Nem is mernénk felszállni, mert ezzel csak a földi irányítók dolgát könnyítenénk meg. Meg változtathatnák az útirányt, vagy akár fel is robbanthatják a rakétát. A régi szép időkben még stoppoltak a rakétákra. Jake általában hordott magánál pénzt, de nehezen képzelhető el, hogy ez elég lett volna két-három utas jegyének megvételére.

A másik általános jellegű probléma az volt, hogy Nikki minden bizonnyal túl sikeresen kezdett hozzá

167

Dobrinyin birodalmának feloszlatásához. A 3V-t nézve a váróban azt hittem, hogy az egész bolygót egy új romlás korszakába vezettük el. Az antigravitáció felfedezésének közzététele, és a Világenergia feloszlatása nagy lökést adott a világtőzsdén egy általános, rekordnagyságú zuhanásnak, hogy azt egy hétre aztán be is zárják. A bonyodalmat tovább fokozta világszerte a munkahelyek spontán elhagyása, ahogy az emberek meglátták a 3V-n a híreket. A franciák voltak a legrosszabbak. Valami nemzeti ünneplésfélét rendeztek, mivel a "Hunter" véletlenül egy régi francia névből keletkezett, eszerint tehát az őseim valahol azon a környékeit forgolódtak. Lázadás tört ki Britanniában, Japánban és Afrika nagy részén, mikor interjút közöltek a Lapos Föld Társaság elnökével, aki fel kívánt engem négyelni. Feljegyeztem magamnak, hogy majd őket említhessem meg utoljára a beszédeimben.

Amikor azonban a 3V-jelentések alatt a szokásos fáradt szakemberek arról kezdtek magyarázni, hogy az antigravitáció nem létezhet, és/vagy hogy milyen hatása lehetne a technológiának a társadalmunkra meg a gazdaságra, és elővették a szokásos grafikonokat, meg az archív anyagokat, megláthattam, hogy az eredményeimet a szokványos rövidlátó, üzleties módon kezelik.

És ez kedvező volt.Feltehetően sok ember sokkot kapna, ha rájönne,

hogy majdnem mindenfajta utazás és az energiatermelés elavulttá válik, és hogy az egész naprendszert fel lehet majd használni alapanyagként.

Szerencsére zavarodottságukban a rakétakikötőbeli rendőrök és a vén szatyrok mind a stadionban történtek rendbehozatalával voltak elfoglalva. A csoportunkból

168

mindenki a 3V-t körülvevő tömeghez csatlakozott, míg mi Nikkivel rejtve is készenlétben tartottuk a puskáinkat egy esetleges összecsapás esetére.

Egy olyan őrállást vettünk fel, ahonnan a 3V-t is láthattuk, meg a parkolót is, ahol reményeink szerint Jake-nek kellett hamarosan feltűnnie. Az este beálltával egy vadászgépalakzat húzott el felettünk. A hatóságok láthatólag sietősen el akarták fojtani a stadion körüli lázadást. A stadion felett hamarosan vakító tűzoszlop emelkedett, ahogy a gépek ledobták napalmtölteteiket. Minden elcsendesedett, valószínűleg nem sok lázadó maradt életben.

– Ott a furgon! – hajolt közelebb Nikki suttogva, és a parkoló felé mutatott.

Felálltam, és szóltam a kis csoportnak.– Mindenki maradjon itt, míg mi mindent

elrendezünk Jake-kel. Mindjárt visszajövünk.Jake mosolygott, ahogy bejött az automata ajtókon a

kikötőbe, és összetalálkoztunk.– Hát, fickók, ti aztán jól belevágtatok!– Igen, de remélem, nem végeztünk túl jó munkát –

szólalt meg Nikki.– Nem, úgy néz ki, hogy minden egész jól megy –

mondta Nikkit átkarolva.– Jó, hogy megvan a munkád eredménye, Phil. Kell

csináltatnod magadról egy újabb képet. A híradósoknak. Az a borotvált frizura vadul mutat.

– Az még az egyetemi végzős képem. Bizonyára csak ezt tudták előásni. Figyelj, most van egy problémánk ! – Nagy vonalakban. elmeséltük neki a tizenhat utasunk történetét.

– A pénz nem probléma –bólintott Jake. – Az unokaöcsém jó kereskedőnek bizonyult. Előbb-utóbb

169

úgyis rá kell bízni az üzletet. Volt egy vevője az ipari cuccokra, amit a Holdról hoztunk vissza. Ez itt elég kell hogy legyen! – mondta, és a zsebéből előhúzott számlakötegből kivett két darabot.

– Azt meghiszem! – válaszoltam. – Elküldjük őket rakétával Houstonba, aztán elvisszük őket hozzád. Rendben?

– Rendben – válaszolta Jake.Nikkivel odaadtuk a pénzt a csoportnak, búcsút

intettünk nekik, és kimentünk Jake-kel a parkolóba.– Az ő rakétájukat fogjuk követni, gondoljátok el! –

mondtam.– Jobb lenne, ha hagynátok, hogy én vezessek, ti már

eléggé elgyötörtnek tűntök! – szólt Jake, ahogy a kocsihoz értünk.

– Mert tényleg azok is vagyunk! – válaszoltam beszállva.

A houstoni rakéta csak egy fél órával indult Jake érkezése után. A kimentettek hamarosan elhelyezkedtek a rakétában, mi pedig a parkolóban vártuk, hogy utánuk eredhessünk.

Belebújtunk az űrruháinkba, mivel a röppálya tetején már elég ritka a levegő, mikor Jake kijelentette:

– Azt hiszem, jobb lenne, ha az állomáson mennék ki a vécébe! Egy perc, és itt vagyok!

– Biztosan attól izgultak fel a veséi, ahogy a furgonnal repült – gondoltam. Elment, mi átöltöztünk, és türelemmel vártuk.

Aztán lövéseket hallottunk. Egy csomó öreg szatyor szaladt be a kikötő bejáratán.

– Most mi lesz? – kérdeztem Nikkit.– Itt valami baj van.Jakcet kísérték ki az asszonyok. Kilenc elölről, és

170

kettő oldalról fogta Jakcet, aki már nem is bízott semmiben. Hátrébb még négy asszony tűrt fel.

– Ó ne... – szólt Nikki – most mit fogunk...– A harchoz túl sokan vannak – válaszoltam. – Csak

két puskánk van, amikben lassan már alig van lőszer, a Berettámat pedig a nap folyamán elhagytam valahol. Nem láttad a vasúti ágyút? – kérdeztem. – Én a kocsiba raktam.

– Nem, de én nem voltam hátul.– Figyeld, merre mennek! – mondtam, és

hátramentem. A puska oda volt kötve a furgon oldalához. Leakasztottam, és előrevittem. – Túlságosan is sokat fogunk ölni. Ez elintéz akár egy vadászgépet is. Hol van most Jake?

– Abba a zöld kocsiba teszik be. Az asszonyok a két első autóba szállnak be, meg egybe a mögött, amiben Jake van.

– Rendben. Meg kell állítanunk őket, mielőtt messzire érnek. Ha kocsival mennek, elhagyják a kikötő területét. M– ég elveszítjük őket abban a bolond városi közlekedésben!

– Csak egy út vezet be a kikötőből Miamiba.– Jó. Ha sietünk, utolérhetjük őket.– De mi lesz, ha elkaptuk őket?– Ez a vasúti puska kilő egy autót. Ha jó az irányzék.

Meg kell próbálnunk kilőni a kísérőautókat, és kettőnk számára kezelhetővé tenni a helyzetet.

Nikki beugrott a vezetőülésbe.– Hadd vezessek én, te pedig majd a puskát kezeled.

Én egyáltalán nem értek hozzá.Elhatároztam, hogy nem mondom el neki, hogy én

sem értek a puskához. Miért feltételezik a nők mindig, hogy a férfiak értenek a fegyverekhez? Sebességbe tette

171

a kocsit, és elhajtott az út felé.A vén szatyrok karavánja már a parkolók végénél

járt. Ráfordultak a sötét óceán felé vezető útra. A lángokban álló stadion fényén kívül csak a kocsik hátsó lámpái világítottak az áram nélkül maradt városban.

– Csak repülve érhetjük be őket – szólaltam meg.– Emelkedjünk fel egy kicsit, hogy bele ne

ütközzünk valakibe előrenyomulás közben! A levegőbe emelkedtünk.

– És mi lesz a radarral?– Meg kell kockáztatnunk – mondtam a hatalmas

gyorsulástól hátradőlve. Hamarosan a kocsik mellé értünk az óceánon átívelő hídszerű út felett. Nikki lekapcsolta a lámpákat, és úgy tűnt, hogy odalent a kocsikban senki sem tart tőlünk.

– Próbáljunk meg az első autón túl leereszkedni! –szóltam. – A rúdjaink hatása elég lehet arra, hogy megállítsa őket.

Alábecsültük a hatást. Ahogy lecsaptunk, a kocsi megbillent egy pillanatra, a magasban pörögve rázkódott, áttörte a fémkorlátot, és hatalmas csobbanással az óceánba zuhant. A második autó is megérezte a hatást, vagy lehet, hogy csak a vezető esett pánikba. Mindenesetre az ellenkező oldalon átszakította a korlátot, és szintén peleesett a fekete vízbe.

Nikki felemelkedett, és egy éles kanyart tett. Az ajtóhoz nyomódtam, ami kicsapódott, és ha nem kapaszkodom meg az ülésben, ki is esem.

– Próbáljuk ki a hátsó autón is – kiáltott Nikki, megfeledkezve arról a tényről, hogy an majdnem úgy zuhantam ki feléjük, mint a Superman, szuper nélkül.

– Jaaaaaaaajj – válaszoltam.Velem nem törődve befejezte a kanyart a hátulsó

172

kocsi mögé érve, és mikor az gyorsított, lecsapott felé. Becsaptam az ajtót, és gyorsan bekapcsoltam a biztonsági övemet.

Mire bekötöttem magam, már a hátsó autó felé zuhantunk. A Furgonban levő antigravitációs rudak ereje ismét kipördítette a kocsit, ami irányíthatatlanná vált. De most ahelyett, hogy leesett volna az útról, a kocsi előrefelé kezdett pörögni. A vénasszonyok úgy érezhették magukat benne ezek után, mint egy gyorsan forgó centrifugában.

Mire a kocsi végleg fejre állt, senki sem mozgott már benne.

A Jaket szállító autó gyorsan megállt, ahogy fölé értünk. Egy fényszórót fordítottak felénk, ahogy az óceán felől visszatérve tettünk egy gyors kanyart, és a megmaradt autó felé indultunk.

– Van valami ötleted? – kérdezte Nikki, amikor a lenti puskákból kilőtt töltények záporozni kezdtek a furgon külsején, meg a szélvédőn.

– Ne ereszkedj le annyira, nem tehetünk kárt Jake-ben! De gyere ide közelebb! Úgy tűnik, hogy Jake-et bent hagyták az autóban.

Nikki elhúzott a felszín felett, és egy villanással kilapította az úton álló öregasszonyokat, azután egy éles kanyar után gyorsan megállt az autónál. Úgy éreztem, hogy áttöröm a biztonsági övem által szabott korlátokat. Ezúttal lassan közelítettük meg az autót, de egy éppen feltápászkodó asszonyt így is a műanyag úttestbe lapítottunk. Kétszer körüljártunk mindent. Senki nem Mozgott odalent.

Nikki kirepült az óceán fölé, és megtartotta a furgont a hídon álló kocsi magasságában. Felkapcsolta a fényszórókat, így az autó fényárban úszott az úton. Egy

173

vén szatyor ült Jake mellett, de már eszméletlennek látszott.

– Ó, nem. Remélem, nem sebesítettük meg – szólt Nikki.

– Talán csak elaltatták – válaszoltam, de én is csak reménykedni tudtam benne.

Az asszony kiugrott a kocsiból, és a város felé kezdett futni az úton.

– Üldözőbe vegyük? – kérdezte Nikki.Nem, hozzuk ki Jake-et. A rakéta perceken belül

felszáll, és egyébként is el kell tűnnünk innen, amilyen gyorsan csak lehet. Az meg egyébként sem árthat már nekünk.

Nikki elindult a furgonnál. A lökhárító nagyot reccsent, ahogy átmentünk rajta, aztán leálltunk az autópályán. Kiugrottam, és az autóhoz futottam.

– Jake, Jake, nincs semmi bajod?A kérdésemre válaszul csak horkolás érkezett.

Kihúztam őt a kocsiból. Nem emeltem meg, nem szándékoztam egész hátralevő életemben sérvkötőt hordani. – Nikki, tudsz segíteni?

Kiszállt, és hozzám futott. Együtt begyömöszöltük Jake-et a furgonba, és beleszíjaztuk a hátsó ülésbe. Rácsavaroztuk a sisakját ruhaíjára, és gyorskötést tettem oda, ahol az altatólövedék megsebesítette őt.

– Muszáj hallgatnunk ezt a horkolást? - kérdezte Nikki a gégemikrofonján.

– Állandóan oda kell rá figyelnünk, hogy biztosan tudjuk, hogy lélegzik-e – hazudtam. Azt hiszem semmi sem irthatja ki jobban a romantikus érdeklődést, amit valaki őiránta mutathat, mint a horkolás.

Mögöttünk !élvillant valami az égen a rakétakikötő irányában.

174

– Ott megy a rakétánk! – szólt Nikki, és felszállt az útról.

Épphogy átsiklottunk a víz felett, lángok borították el az úttestet, és nappali fényesség támadt. Ahogy a tűzlabda a levegőbe emelkedett, egy vadászgép süvített el az út felett, amitől a lángok úgy szétgördültek, mintha egy ösvény szakította volna szét őket.

A radar észlelte a vénasszonyokkal vívott csatát. Valaki most ki akarta egyenlíteni az eredményt.

24.

– Gyerünk innen! – kiabáltam a rádióba, mikor a vadászgép megfordult, hogy ismét ránk repüljön.

Nikkinek sem kellett kétszer mondani. Belesüppedtem az ülésbe, ahogy maximális sebességgel hegindultunk előre.

– Állítsd rájuk a radart! – szólt Nikki.– Jó ötlet – válaszoltam. A gyorsulással megküzdve

kapcsoltam be a gépet. Az antennát is meg kellett fordítanom, hogy lássuk, mi zajlik mögöttünk.

– Szólj, ha lövedékek tűnnek fel!– Azok is vannak nekik? – kételkedtem.– Jobb, ha elhiszed – válaszolta Nikki. – Szerintem

most még visszafogja magát, mert nem tudja mivel van dolga. De amint meglátja, hogy lépést tartunk a rakétával, biztosan meg fog próbálni...

– Itt jön kettő!– Kettő? Ketté elől nem tudok elmenekülni! –

válaszolta Nikki.

175

– Hallottam pilótákat erről beszélni. Az új programok lehetővé teszik a pálya hegválasztását. Az egyik mindig eltalál. Mennyire vannak?

– Gyorsan jönnek. Úgy... tíz másodpercnyire lehetnek.

A felénk tartó lövedéket látva magamban számolni kezdtem: három, kettő...

A furgon megremegett, ahogy Nikki megnyomott egy gombot az ellenőrző számítógépen, majd a kapcsolókkal egyenesen felemelte a kocsit, bár a lendületünk előre is hajtott minket. A furgon fémborítása recsegett. Kis légellenállásúra tervezték előremenetben, de nem fölfelé menet.

A két lövedék utolért minket, és fölfelé kanyarodott, de így is alattunk szállt el. Az antigravitációs mező taszította el őket. Rájöttem Nikki mit akar – a taszítóerő segítségével akarta őket ártalmatlanná tenni. Még követtek minket, de már lassultak. Végül már úgy tűnt, hogy elvesztették a versenyt, visszaestek, és irányíthatatlanul zuhantak lefelé.

Az óceán felett mind a két lövedék felrobbant, messze alattunk.

– Rendben – szólaltam meg.– Jó munka volt, Nikki. Húha, jön még egy.– Mennyi időnk van?– Most úgy nyolc másodperc. Hét, hat... Lemarad.

Megelőztük.A lövedék fényes villanással zuhant a Floridai-

öbölbe.Nikki párszor megrázta a kocsit, és máris a Houston

felé tartó rakétát követtük. Houston felé ereszkedve mar csak Jake horkolását lehetett hallani.

Houston fölött már nem várt minket vadászgép, tehát

176

sikerült elrejtőznünk a radar elől.Nikki egy útra tett le minket a rakétakikötő

közelében. Körbementünk a hatalmas parkolóterületen, és a kikötőépületek bejárata felé vettük az irányt. Lelassítva észrevettük a tizenhat embert, akit kiszabadítottunk. Leparkoltunk a közelben, mindenki odagyűlt körénk, mire kiszálltunk. Tapsoltak és éljeneztek.

Egy pillanatra elmosolyodtam.– Köszönjük. Ma este már szabad emberek. Tudunk

maguknak adni egy kevés készpénzt, azaz kölcsönveszünk Jake-től, ő a csapatunk harmadik tagja, és...

– Eltalálta egy altatólövedék, és most ezt alussza ki a kocsiban – szólt Nikki.

– Mindenesetre elmehetnek, ha akarnak. De éppen most egy gyár beindításán dolgozunk, hogy antigravitációs rudakat gyártsunk. Sok mindent elterveztünk, egy utazást az aszteroidákra, hogy vizet szerezzünk, meg egy pár holdbázis, esetleg egy csillaghajó útközben. Nekünk olyan emberek kellenek, mint maguk. Ha valamelyik régi munkatársam munkát akar, vagy bárki más közületek, akik a kormány feketelistáján voltatok, én adhatok nektek. A fizetés nem túl magas: most valójában semmi. De biztonságban lesztek, nagyobb biztonságban, mint ha magatokra maradnátok. És megtarthattok mindent, amit csak el tudtok lopni.

Udvariasan nevettek egy pillanatig.– Én férjnél vagyok – szólalt meg az egyik nő, akivel

együtt szorultunk be a liftaknába. – Nem tudnám elhagyni...

– Szabadon visszatérhet hozzá – mondtam neki.

177

– Vegyen el valami készpénzt, és menjen haza. Ha maga és a férje szeretne velünk ,jönni...

– Ezt szeretném – válaszolta.– Ha valamelyikőtöknek családja van, és haza akar

menni hozzájuk, gyűjtse össze őket, és később találkozunk!

– És mi legyen a gyerekekkel?– Ha egy valódi telepet létesítünk a Holdon, azt

hiszem, hogy úgyis kell majd néhány gyerek a folytonosság miatt – válaszoltam, bár egy mindenbe belemászó kisgyerek gondolata hátsó gondolatokat ébresztett bennem a saját szándékaim felől.

– Hol találkozunk, ha majd összeszedtük a családunkat?

Hol? Jó kérdés.– Azt hiszem, hogy ti is tudtok úgy titkot tartani,

mint bárki ivás. Nem hiszem, hogy sok áruló lenne azok között, akiket Dobrinyin el akart tüntetni. – Ideges kacaj hangzott fel. – Rendben. A találkozóhelyünk egy katonai felszerelések boltja Galvestone mellett – mondtam, és elmagyaráztam, hogy találnak oda. – Jöjjenek oda, amilyen hamar csak tudnak. Nem biztosíthatom magukat, hogy még egy-két hét múlva is ott leszünk. Feltételezem, hogy a tegnap történtek után elég sokan el akarnak majd kapni minket, így azt hiszem, nem maradunk ott sokáig.

Hatan távoztak, miután ragaszkodtam ahhoz, hogy vigyenek magukkal valami készpénzt abból, amit Jake zsebéből szereztünk, hogy eljuthassanak az úticéljukhoz. Azt gondoltam, hogy lehetek egy kicsit nagylelkű Jake pénzével.

Az egész régi csapatommal együtt maradtunk. Megvárták, amíg veszünk Nikkivel egy ócska kocsit a

178

közeli használtautó- telepen. Visszatérve mindenkit bezsúfoltunk a kocsiba meg a furgonba, ami egyben azt is jelentette, hogy már nem tudtunk volna biztonságosan repülni velük.

Jake még mindig horkolt, mikor a boltjának a parkolójába értünk. És egy kicsit sem nézett ki jobbak a hosszú, pihentető alvás után.

Végigfektettük Jake-et az asztalon, betakartuk, és olyan hazatérési bulit tartottunk, mint még soha.

Mikor már egészen jól szórakoztunk, Nikki kézen fogott, és kivezetett a bálteremmé alakított ebédlőből.

Éreztem, hogy bevált, hogy akkor bekacsolva hagytam Jake rádióját.

25.

Az események gyorsan peregtek. Egy hét alatt az összes rudat felvágtuk, és beszereltük egy roncsjárművekből álló flottába, amelynek a Holdba kellett reptetniük a társaságunkat. Végignézve némelyik elvitelre szánt autón, úgy számoltam, hogy legalább három százalékkal szebbé tesszük a Földet azzal, hogy elvisszük ezeket.

Más csoportok is hasonlóan keményen dolgoztak. Az űrruhajavító csapatunk menetkésszé tett minden olyan ruhát, ami csak használható volt Jake üzletében. A levegőtartályokat is teljesen feltöltötték, hogy kiszolgálhassák a csapatunkat a fekete űrben tett ugrás alatt, amíg a Földről a holdbázisra érünk. Az elektromossághoz értők rádiókat javítottak, vagy

179

régieket tekercseltek újra, hogy azok a ruhákba varrt kis hangszórókat működtessék, és ily módon tarthassuk a kapcsolatot egymással az űrben.

Mindent összevéve mintha papírból készült, rágógumival össze oltott szárnyakon repültünk volna. Egy csomó embert és felszerelést kellett magunkkal vinnünk, mivel egyre többen és többen csatlakoztak hozzánk. Már nemcsak a tizenhat volt fogoly volt velünk, hanem a családjuk, a háziállataik, gyerekeik és kollégáik is. Nemsokára még régi, képzett űrhajósok is beállítottak a saját űrruháikban, arról kérdezősködve, hogy tényleg űrexpedíciót indítunk-e. Azokat a járműveket is átalakítottuk, amikkel ők jöttek, ugyanis mindenkit el akartunk vinni, aki tényleg velünk akart jönni.

A napi munkák befejezése után esténként a régi űrhajósok meséltek, az újabb tagok pedig az aszteroidák kiaknázásáról beszélgettek, meg a Jupiter és a Szaturnusz holdjainak betelepítéséről, sőt egy rudakkal hajtott csillaghajó építéséről is. A lehetőségek korlátlannak tűntek napi néhány órás álmokba zsugorítva. Nap mint nap csupán pár órányi, álmokkal átszőtt alvás után kezdtünk el dolgozni.

Siettünk mindent megcsinálni. Mindannyian tudtuk, hogy csak idő kérdése az, hogy híre keljen a csoportnak, amellyel a Holdra készültünk. Ezek után, mint alapvetően lázadók, kétségeink támadtak afelől, hogy valamelyik fafejű bürokrata nem rendel-e ki egy csapat vadászgépet Jake boltjára. Így aztán mindenki belehúzott, hogy elszökhessünk. Úgy éreztük, borotvaélen táncolunk, hiszen a Föld befagyasztotta űrkutatási programját.

Az Űrben már biztonságban lennénk, hiszen jelenleg

180

csak mi hárman tudtuk, hogy melyik bázison indítottuk be a termelést. Ez azt jelentette, hogy egy kis szerencsével az expedíciónk eltűnhet a Világkormány szeme elől.

Miután egy örökkévalóságnak tűnő ideig keményen dolgoztunk, már csaknem készen álltunk az utazásra.

– Hogy megy, Jake? – kérdeztem, miközben egy kávékivonatot csináltam, hogy ébren maradjak. A fúrók és kalapácsok hangja egy beszélgetés lefolytatását is fárasztó munkává tette.

Egy szikraeső újabb hegesztést jelzett a kocsin, amin Jake éppen dolgozott, majd feltolta a védőmaszkot amit viselt.

– Egész jól. Ez a flotta utolsó darabja, és már ez is majdnem készen van. Szerencse, hogy sokan az újak

közül elhozzák a saját számítógépeiket is.Aligha lennénk képesek az összes járművel repülni,

ha nem hozzák el. Már a terv végrehajtásának első napján kifutottunk a pénzből, és nem futotta volna már számítógépekre.

– Így is azt gondolom, hogy jó lenne, ha minden kocsiban lehetne egy tartalék számítógép is – mondtam, ahogy egy csapat munkás egy ócska, rozsdás teherautót tolt el mellettünk.

– Jó lenne. De nem hiszem, hogy túl kockázatos lenne. Danny Hill szerint a Nap nem bocsát ki túl nagy sugárzást mostanában, úgyhogy a számítógépeknek egészen megbízhatóknak kell lenniük. – Neki tudnia kell.

– Azt hiszem, majd keresztbe tesszük az ujjainkat! Amúgy is úgy repülünk – mondtam. – Nem tudod hol van Nikki?

– Egy perce még itt volt – válaszolta Jake. –

181

Szerintem felment az "irányító központba" – mondta, és rám hunyorított, aztán arca elé húzta a hegesztőmaszkot, és visszament a kocsit csinálni.

Én felsétáltam az úgynevezett "irányító központba" , amely három telefonból és egy nyilvántartó számítógépből állt – mindez Jake konyhaasztalán – meg egy állandóan használatban álla kávéfőzőből. Ez lett a központja a Nikkivel és Jake-kel folytatott tervmegbeszéléseinknek. Itt azzal töltöttük el az összes szabadidőnket, hogy összehangoljuk csoportjaink erőfeszítéseit.

Nikki letette a telefont, és hátralibbentette sötét haját a szeme elől.

– Hát, ez volt az utolsó. Kapcsolatba léptein az összes olyan riporterrel, aki számításba jöhet. A holnapi felszállásunknak jó hírverése lesz.

– Remélem, hogy nem lesz egyúttal tűzijáték-bemutató is!

– Micsoda?– Valamiféle támadás.– Nem hiszem, hogy valaki ilyet tenne a

tudósítókkal. A közvéleményt úgy ellepték a nagy energiaszámlák, hogy a helyzet lázadással fenyeget, ha valaki beleszól a dolgunkba. Mindenesetre mindenkinek azt mondtuk, hogy Houstonban leszünk. Az utolsó pillanatban rájuk telefonálunk, hogy időben irányítsák át a híradósokat a felszállásra. A kormánynak nehéz lenne időben valamit is szerveznie, ha valamit tenni akar velünk.

– Feltéve hogy nem jönnek rá, hogy mi történik. Remélem, hogy Frank Welsh tényleg tudja, hogy hogyan lehet a számítógépével megkeverni a telefonokat, hogy le ne nyomozzák a hívásainkat.

182

– Én biztos vagyok benne. Ő egy távközlési varázsló, tudod.

Nikki gyönyörű fekete szemeit néztem egy pillanatig.

– Csak idegesít, hogy egyre inkább úgy tűnik, hogy a dolgok kicsúsznak a kezünkből, és vonzóvá válunk a szakemberek számára.

– Ez az ára annak, hogy belefogtál annak a tervnek a megvalósításába, ami ezt az egészet előreviszi.

– Azt szerettem volna, hogyha lett volna más választásom is. Minden szétesik. Az biztos, hogy nem bánom, hogy megszabadultam egy csomó kötelezettségemtől...

– A biztonságnak befellegzett, mikor ennyi más embertől kezdesz függővé válni.

– Ez igaz.Nikki átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezemet.– Phil Hunter, te egy nagy morgós szemölcs vagy!– Bókokkal semmit sem érsz el – válaszoltam, és

rápillantottam a körmömön viselt órámra.– Már megint túl késő van. Ha kellek valakinek, lent

leszek a csapatommal. Kifőzünk valamit.– Rejtélyesen hangzik – szólt Nikki.Hihetetlenül. Nekem úgy tűnik, hogy hibát követtünk

el a számításainkban. De nem jövök rá, hogy hol. És ha mi nem...

– Valami baj van a rudakkal?– Nem, semmi ok az aggodalomra. Csak egy

mellékhatás, ami akkor következik be, ha összeraksz egy csomót belőlük. Úgy gondoljuk.

– Rendben van, légy titokzatos!– Viszlát később!A szemeit forgatta, a fejét rázta, és egy csókot dobott

183

felém, ahogy kimentem.A légkondicionáló hullámokban nyomta ki a hideg

levegőt, ahogy a létrán az öreg pajta padlására másztam. A csapatom öt tagja szenvedélyesen vitatkozott valamiről. Mindannyian abbahagyták, ahogy a fejem megjelent odafent.

– Miattam nem kell abbahagyniuk. Szeretem a jó érveket – mondtam, miközben teljesen felmásztam a létrán, és az ócska fapadlóra léptem.

Marion Wescott megigazította az antik szemüvegét, amelynek a viseléséhez ragaszkodott, és hátracsapott egy szőke tincset.

– Még egyszer átnéztük – mondta a pajta falára akasztott vetítővászonra mutatva –, de még mindig rosszul jön ki.

– Mindnyájan arra jutottunk, hogy hibát kivettünk el – feleltem a vászonra nézve –, de talán el kellene fogadnunk, hogy a számítások így helyesek.

– De...Felemeltem a kezemet, amire mindenki

elcsendesedett.– Tegyük fel, hogy ez idáig jó. Hamarosan

igazolhatjuk majd a feltevésünket, a képletet, vagy bárhogy is hívjuk ezt a zagyvaságot itt. A robotok, amiket otthagytunk dolgozni a Holdon – hacsak szét nem estek még –, már annyi rudat készítettek, hogy megláthatjuk majd a hatást.

– De nem látszik lehetségesnek, hogy egy ilyen kis gravitációs mező ekkora teret tud elnyelni! – érvelt Marion. Mindenki bólogatott.

– Egyetértek. De az sem tűnik lehetségesnek, hogy a robotok egyáltalán működhetnek. Emlékeztek, mikor elkezdtük? Hetekig az vetett vissza minket, hogy nem

184

hittük el, hogy működhetnek. Mikor lehiggadtunk, és a rudak elkészítéséhez láttunk, működtek. ma itt vagyunk.

– Akkor most mit csináljunk? – kérdezte Tom Barrel, a magas, vékony, húszas éveiben járó néger.

– Azt akarom, fiúk, hogy állítsátok össze az összes információt, amire szükségünk lehet, hogy...

– A térugráshoz – tejezte be Steve.– Igen – válaszoltam zavaromban.– Még mindig lehetetlennek hangzik? –

Mindannyian nevettek. Néha ez a csapat vezetőjének a dolga – hogy feloldja az egyéniségeket, hogy azok nehogy egymás torkának essenek. – Játsszunk el a lehetetlen gondolatával. Adjátok ide a számításokat, hogy felállíthassuk a... szóval... nevezzük őket kapuknak. Adjátok ide a számításokat, hogy felállíthassuk a térugró kapukat, hogy minden bolygóra eljuthassunk a Naprendszerben. Talán még néhány közeli csillagra is.

– Miről fogjuk elnevezni ezt a képletet és az elméletet? – kérdezte Tom.

– Egyszerű – válaszolt Marion. – Hunter-elvnek. Szilárd megegyezés született a csapatban.

– Most ne az elnevezéssel törődjünk! – indítványoztam. Számomra jól hangzott, de szerénynek akartam tűnni.

– Állítsátok össze az információkat, hogy ellenőrizhessük őket, ha eljutunk a Holdra! – mondtam nekik, és otthagytam őket, tudva, hogy talán sokkal többet is megtesznek nekem, mint amire kértem őket.

Hunter-elv. Nem rossz. Ha a számítások helyesnek bizonyulnak, és Heni torkollanak intellektuális zsákutcába, a mi kis holdbázisunk azóta már készen áll

185

arra, hogy még annál is nagyobb mértékben változtassa meg az emberiség történelmét, mint amennyire én azt képzelni mertem.

26.

A sajtókonferencia csalódást keltett. Úgy sikerült, ahogy mi gondoltuk. Vagy talán még jobban. Jake parkolója tele volt híradós kocsikkal és teherautókkal. Én már belefáradtam az állandó feszültségbe, és kész voltam minden trágárságra.

Több száz riporter jött el, mindegyik minikamerát tartott, és egy halom intelligens vagy idióta kérdést tett fel. Miután Nikki lépésben odaállt eléjük a teherautóval, szinte láttam az agyakban megvillanó elektromosságot, mikor rájöttek, hogy milyen lehetőségeket rejtenek a rudak. Semmi sem mozgatja meg úgy a fantáziájukat, mint egy ócska furgon, lövésektől átlyuggatva és ütésektől szabdalva.

– Itt valami más az érdekes – szóltam, ahogy a kocsi leszállt. – Monny Prell, a tervezőmérnök, akivel összeakadtunk, a rudakból építette ezt a kis generátort. Most rákötünk erre egy pár lényforrást. Ez körülbelül annyit fogyaszt, mint egy kis lakás. Ha nagy mennyiségben gyártják, egy ilyen generátor költsége körülbelül egyheti munkabérrel egyenlő. Mint láthatják, a világ minden otthonában elérhető lenne egy saját energiaforrás a háztartási gépek számára.

Egy percre elakadtak a kérdések. Eddig tartott, mire felfogták.

186

Megkérem Tomot, hogy adjon át önöknek néhány kis darabot abból a rúdból, amit a legutoljára készített rúdból vágtunk. Úgy hiszem, hogy egy ilyen kis darab rúddal a kezükben, amellyel megpróbálhatnak repülni is, valami olyat adhatunk önöknek, amiről majd fognak ránk emlékezni.

Örült tülekedés támadt a tömegben a rúd darabjaiért. Tom alig tudott talpon maradni, de végül is sikerült többé-kevésbé egyenletesen szétosztania a darabokat a riporterek között.

Még beszéltem egy keveset, aztán befejeztem.– A nagy generátorok, a szennyezés és a terrorista-

akciók, amelyek... ma még visszavetnek minket, hamarosan feledésbe merülnek – mondtam. – Most pedig szeretnék...

A riporterek felocsúdtak. Nem hagyták, hogy befejezzem, amit akartam, kérdéseket kezdtek feltenni.

– Fog-e valaha egyszemélyes repülőöveket gyártani? – kérdezte egy sötét hajú n ö a csoport hátuljából.

– Gondoltunk rá – válaszoltam –, de ez túl veszélyes. Komoly sérülést okozhat az, hogy a rudak megpróbáljak elszakítani a lábakat a testtől. Vagy ha egy kissé elszámítja magát az ember, könnyen úgy zuhanhat, mint egy kő. Egy napon talán képesek leszünk tűnagyságú rudakat összeállítani, és egy számítógéppel és miniatűr szervomotorokkal irányítani őket. De addig egy repülőöv egy szörnyen veszélyes közlekedési eszköz lehet.

Megválaszoltam még egypár triviális kérdést, aztán Jake lépett fel a furgonra, amely emelvényként szolgált, és a körmén lévő órára mutatott. Itt volt az idő, hogy menjünk.

– Még valami befejezésül – szóltam. – Ha mind-

187

annyian ráirányítják a kameráikat erre a papírdarabra... – Mindenki így tett. – A legtöbb néző számára ez nem mond túl sokat. Ez a rudak készítésére használt képlet. Az eljárás nem olyan egyszerű, mint maga a képlet, de mindenki, aki rendelkezik kevés kohászati ismerettel, megcsinálhatja. Bárki, aki most ezt látja, megkapja a hivatalos beleegyezésemet a képlet használatához, hogy annyi rudat készítsen, amennyit csak tud. Magáncélra vagy anyagi haszon reményében. Ez a mi – az én és a gyártócsapatom – ajándéka a világnak.

– Ez eltereli rólunk a figyelmet – gondoltam. A szellem – vagyis a képlet – kiszabadult a palackból, és fénysebességgel repült az összes fő távközlési műholdra, és onnan a lakásokba és az irodákba szerte a világban.

Jake odalépett mellém.– Elnézést emberek, de ennyi időnk volt.Tapsvihar és bekiabált kérdések közepette, amiket

megpróbáltan kikerülni, Jake utat tort a tömegben, és mindenki a csapatból beszállt a kijelölt járművébe. A harminchat személy- és teherautóból álló karavánunk egyszerre felemelkedett.

Tudtam, hogy a dolgok túl jól mentek. Rögtön ahogy a levegőbe értünk, hangrobbanás kíséretében egy vadászgép csapott le, ami láthatóan megrázta a forró texasi levegőben lebegő kocsikat. Nem tudhattuk még, hogy a repülőgép értünk jött, vagy csak a híradósokra akart hatást gyakorolni, de ha ledob egy töltet napalmot, az megteszi a hatását. Szerintem kímélni akarta a riportereket, és az űrkaravánunkra pályázott. Mindenesetre a gép továbbhaladt az előbbi vonalon.

– Induljunk! – mondtam rádión a többi járműnek. – Álljatok rá a pályára, amilyen hamar csak tudtok! Mi

188

feltartjuk ezt a fickót itt lent, ha sikerül, aztán majd utánatok megyünk, ha tudunk. Ha nem sikerül, a lezárt borítékokban megtaláljátok, hogyan programozzátok be a számítógépeiteket ahhoz, hogy eljussatok a holdbázisunkra.

A járművek elillantak felfelé a forró texasi levegőben, ahogy utánuk néztem. A vadászgép épp lelassított annyira, hogy alacsonyan megfordulhasson, és visszafelé indult. A forró levegőben távolian szikrázónak tűnt, ahogy felénk tartott.

Közeledvén egy lövedék vált le a szárnyáról, és villogóan felénk indult.

– Ki tudod kerülni? – kérdeztem Nikkit.A fejem hirtelen az üléshez csapódott, ahogy a

furgonunk belekerült a lövedék útjába. Nikki megpróbálta ránk irányítani, mintsem hogy az mást találjon el a csoportból, aztán egy sorozat lélegzetelállító fordulatot tett úgy, hogy túljutottunk a lövedéken, amely lefelé pörögve, energiáját vesztve ártatlanul robbant fel a földön.

– Belefáradtam abba, hogy mindig én legyek az áldozat! – mondtam, ahogy egy helyben lebegve arra vártunk, hogy a gép megforduljon, és ismét felénk induljon. – Nikki, vigyél lejjebb egy kicsit, azért csak annyira, hogy tudj manőverezni, ha kell, aztán tarts meg minket egészen mozdulatlanul. Lőállásra van szükségem – mondtam. Komolyan kezdtem aggódni, és ez megtanított arra, hogy hogyan kell a vasúti ágyút használni. Egyébként is igazán az idegeimre megy, ha közeledő vadászgépeket látok akcióban. Előhúztam az ágyút, amit magam mellett tartottam hasonló alkalmakra. – Rendben, most fordítsd úgy a kocsit, hogy az én oldalamon legyen a gép! – utasítottam Nikkit,

189

kirúgtam az ajtót, és kikapcsoltam a biztonsági övemet. Kifordultam a széken úgy, hogy a lábaim már a semmi felett lógtak. Az ágyút kitámasztottam a nyitott ajtón, és a közeledő repülőre céloztam.

A vadászgép a távolban magasabbra emelkedett, talán azért, hogy úgy lőjön ránk, hogy a lövedéket ne tudjuk lefelé téríteni. Alattunk a riporterek tömege szétszaladt, és csak egypár bátor lélek állt ott, hogy képeket készítsen arról, ami felette történik.

Egy vasúti ágyú egy acélburokba burkolt, kimerített urániumlövedéket lő ki, mégpedig olyan gyorsan, hogy gyakorlati szempontból egy repülőgép mozdulatlanul állónak tekinthető vele szemben. A vadászgép viszonylag jó célpont volt. Már csak a gépet kellett behoznom a távcső közepén lévő keresztbe. A lövedék kinetikus energiája a sebessége miatt egy sokkal nagyobb lövedékével egyezett meg. Ha egy vonalba állítom őket, a vadászgép nem árthat nekünk a továbbiakban.

Ha egy vonalba hozom őket.Úgy tűnik, hogy köbnyű eltalálni egy repülőgépet

egy mozdulatlan pontból. Az is lenne, de az a probléma, hogy a pont nem mozdulatlan. A szél erősen himbálta a kocsit, és a kezeim is remegtek.

Mint minden kézi vasúti ágyúnak, ennek is csak három tölténye volt. Ezek közül az egyikkel el kellett találnom a gépet, vagy nincs szerencsénk. Befogtam tehát a gépet a célkeresztbe, amilyen jól csak tudtam, és lőttem. Az ágyú újratöltött, ahogy a hüvely mágneses pályáján lefelé gyorsulva zuhant.

Nem találtam el.Céloztam, és újra lőttem. Még egyszer mellé.Láttam, ahogy egy kis lövedék vált le a gépről, és

190

felénk indult. Lejjebb céloztam. Már nem kellett eltalálnom a gépet, ha a lövedék talál el minket. A lövedékre céloztam, és meghúztam a ravaszt.

A lövedék a gép alatt robbant fel. Idő előtti robbanása megrázta a gyorsan közelítő gépet, és a fedélzeti számítógép láthatóan meghibásodott, mert a gép hirtelen hátrafelé kezdett pörögni. A másodperc tört részét igénylő, de a stabilitás megőrzéséhez elengedhetetlen iránymódosítások nélkül nem volt már irányítható.

Nikki rövid ereszkedésbe kezdett a furgonnal, hogy elkerüljük a fent süvítő poklot, ami a lendületétől tovább repült a levegőben. A tűzgomolyag elívelt fölöttünk, és jóval arrébb a száraz földet olvadt műanyaggal és égő üzemanyaggal borította be.

– A híradósok jó előadást láthatnak! – szólaltam meg, ahogy tízméternyire a földtől lebegve megálltunk. – Rendben, most érjük utol a csoportot, még mielőtt elkezdődik még egy forduló! – A most már használhatatlan puskát kidobtam az ajtón, és becsuktam. Egy kisfiú szaladt oda, felvette, és elvitte. Talán egy emlék, amit kiakaszt a szobája falára – gondoltam.

27.

A Holdra érve felfedeztük, hogy a robotok egy halom akkora antigravitációs rudat készítettek, hogy el sem tudtam hinni. Nagyrészt azért, mert Nikki csinált egy kis trükköt.

A számítógépekkel foglalkozott, meg egy kisebb

191

kísérleti gyártósorral, amit az Erasztotenész-bázisról hozott vissza, mikor alkatrészekért mentünk. Alapjában véve ez egy egyméteres nagyságú kocka volt, egy automatizált kis gyár, ami számítógépes memóriamodulokat állított elő a Hold vákuumhoz hasonló körülményei között. A rúdgenerátorok által előállított energiára kötve, amely majdnem korlátlanul állt rendelkezésre, a kis gyár memóriaegységeket dobált ki az oldalán. Nikki beprogramozta a gyárat felügyelő robotot, hogy kösse be az egységeket abba a számítógépbe, amelyik a robotokat és a bányászatot, valamint a rúdgyártást ellenőrzi. A számítógép hamarosan szuperkomputerré vált.

Nem volt olyan gyors, mint a korszerű szabványok szerint készült darabok, hiszen az elérhetetlen lenne moduláris egységekkel. De ügyes gép volt. Nikki egy Oracle-programot rakott bele, hogy az aztán állandóan analizálja a robotok tevékenységét, és módosítsa a programjaikat, hogy ezzel is gyorsítsa a dolgokat. A robotok gyorsabban állították elő a rudakat, mint ahogy mi azt lehetségesnek gondoltuk.

És robotokat is gyártottak.Az Oracle számítógépadatokat szerzett a bázis

információs tárológépéből, és beindított egy összeszerelő sort is, amelyik a munkaerő növelésére készített új robotokat. Ez még Nikkit is meglepte, de kétségtelenül valós képet adott a számítógépről. Elvégre több robot tovább gyorsíthatja a rúdgyártás folyamatát.

Míg a konvojunk többi tagja beköltözött a bázis kis szobáiba, mi Nikkivel kint álltunk a lassú holdbéli naplementében, és a robotok tevékenységét figyeltük. Talpakon rudakat húztak, amelyek hatalmas ívbe voltak összekötözve, az Oracle által kiötlött módon.

192

– Tudod, már nem sok eredeti robot dolgozik –mondtam, miután néztük a munkát egy darabig.

– Én egyet sem látok közülük – válaszolta Nikki.– Hé, Jake, te hallgatózol?– Tudom, hogy nem lenne szabad. Bocs.– Semmi baj. A bányaterületen vagy?– Igen – válaszolta. – Tudom mit fogtok kérdezni. Itt

egyetlen eredeti robot sincs. Mi történt a többivel? Elhasználódtak?

– Talán – szólt Nikki.– De én nem hiszem. Még mindig könnyebb lenne a

javítóprogramot használni, mint teljesen kicserélni a robotot. Különösen, hogy a minigyár, amit felállítottam, ugyanazokat a memóriaegységeket használja, mint amit az Oracle, és az összes robot.

– Nikki, meg tudod nézni, mi történt az Oracle-lel?– Naná, kíváncsi vagyok rá. Egy perc; Múlva itt

vagyok!Néztem, ahogy eltűnik, aztán egypár robotnak

szenteltem a figyelmemet, amik egy rakomány rudat húztak a gyárból a raktár felé. Aztán rá jöttem, hogy valami nagyon furcsa dolog történik. Ahelyett, hogy odakint lerakták volna a rudakat, a robotok lesétáltak a két halom rúd között lévő folyosón.

Követtem őket, kíváncsian arra, hogy hova mennek. Végigmentek a folyosón, aztán balra fordultak, pontosan bele abba, ahol egy falnak kellett állnia.

– Mi a f...Már vagy öt perce elmentek, mire megpróbáltam

elképzelni, hogy mit akarhattak ott.– Mi folyik ott? – kérdezte Nikki felém tartva.– Nem tudom. Látod azokat a robotokat kijönni az

üres kocsikkal?

193

– Igen.– Egyszerűen keresztülsétáltak azoknak a rudaknak a

szilárd acélfalán, vagy...– Vagy micsoda?– Vagy a Hunter-elv. A rudak elferdítik a teret. Hé,

Jake, állítsd le ott a robotokat egy kicsit! Nem akarom, hogy több rudat hozzanak ki ide, és eltolják az erőteret, amit csináltunk!

– Megcsinálom! – recsegett Jake hangja a rádióból. – Mi van?

– Nem tudom biztosan. Azt hiszem, az Oracle... lehet, hogy egy térkaput csinált ide.

– Egy micsodát?– Emlékezz, beszélgettünk a térelferdítés

lehetőségéről. Úgy tűnik, hogy talán ez lehetséges. Mindjárt ellenőrzöm.

– Rendben, kint leszek egy perc alatt!– Bizonyosodj meg róla, hogy senki nem változtatja

meg a rudak elhelyezését! Az megváltoztathatná a helyzetet. Senki sem tudja, hogy hogyan végződne.

– Kijövök, és őrizni fogom a rudakat, hogy semmi ne zavarjon.

– Nagyszerű. Most akkor megnézem – mondtam.– Én is – szólt Nikki.Már kezdtem kimondani, hogy nem, de aztán

ránéztem a sisakbuborékon keresztül. Szerintem azzal a kifejezéssel, ami kiült az arcára, lehetetlen lett volna lebeszélni őt arról, hogy velem jöjjön felfedezni.

A rudak felé haladtunk, hosszú árnyékokat vetve a kráter aljára.

– Rájöttél, hogy mi történt a robotokkal? – kérdeztem.

– Mindegyik odaveszett.

194

– Odaveszett? Hogyan lehetn...– Minden alkalommal, mikor rudakat tettek hozzá a

többihez, miközben más robotok is voltak a kupacok között, itt a völgyben vagy a folyosón – mondta Nikki, miközben a rudak közötti területen sétáltunk –, eltűntek. Végül az Oracle felhagyott az újabb rudaknak a kintiekhez való hozzáadásával, és odabent kezdte őket tárolni. Még úgy is, hogy nem lett volna elég hely odabent.

– Úgy, hogy visszakaphassák a rudakat, és ne veszítsenek el több robotot. A programnak nem volt oka megkérdőjelezni, hogy ez jól működött-e.

– Pontosan. És aztán már nem vesztettek több robotot.

Az odakinti robotok meg kellett, hogy változtassák a koordinátákat.

– Minek a koordinátáit? – kérdezte Nikki.– A kapunak – válaszoltam. – A robotok, amelyek

elvesztek, biztosan elmentek... de ez azt jelentené, hogy valahol vannak más kapuk is.

– És ez mit jelent?– Azt jelenti, hogy valaki vagy valami már építi a

kapukat. Biztos, hogy jönni akarsz? Lehet, hogy egy robotevő szörnnyel találkozunk – mondtam, ahogy az előttünk fekvő homályos területhez közeledtünk.

– Nem tudsz elijeszteni, Phil!– Jake – szóltam –, most belépünk a mezőbe.

Mindketten elhallgattunk, ahogy a homályos területre léptünk, és afelé tartottunk, aminek egy rudakból rakott falnak kellett volna lennie, de úgy nézett ki, mint egy hosszú fekete alagút. Úgy tűnt, hogy a sötétség csillámlott, és valahányszor rápillantottam, belefájdultak a szemeim.

195

– Jake, hallasz minket? – Semmi válasz. Megálltam egy pillanatra. – Mit gondolsz? – kérdeztem Nikkitől.

– Ha lenne eszünk, talán visszamennénk.– Ha lenne eszünk – ez most kicsit hülyén hangzik.– Igen. Menjünk tovább, és nézzük meg, hogy mitől

van előttünk az a szivárványszínű fénylabda!A fénykör csodálatos volt. A számítások szerint a

rudak elferdítették a teret. Periodikusan. Többet tettek ennél. Létrehozták az ember által valaha is látott váltakozó fényminták legszebb látványát. A fénylabda előttünk táncolt, ahogy közeledtünk hozzá, majd kiderült, hogy az csak egy gödör, amibe beleléptünk. Testünk is az alakok és a fények összjátékának részeként látszott. Majdnem sajnálkozva léptünk ki a kapun, és ekkor nehéz, földi nagyságú gravitációt éreztünk.

– Odanézz! – kiáltottam, ahogy mindketten talpra álltunk a nagyobb gravitáció terhe alatt. Minden bizonnyal már nem a Holdon voltunk. A fás területeket nagy kiterjedésű rétek szakították meg. A növények vadon nőttek, és úgy néztek ki, mint a régi Föld képei. Futball-labda nagyságú lepkék szálldostak, míg egy furcsán zümmögő, vagy valami kis állat időnként ismeretlen feladattal húzott el mellettünk.

Először azt hittem, hogy visszajutottunk a földre. De a kis állatok, és a zöldes ég azt sugallta, hogy mégsem. És mindennek két árnyéka volt. Belehunyorítottam a napba. Kettős nap? – kérdeztem. – Te mit gondolsz, hol vagyunk?

– Mindenesetre ott rudak vannak – mondta Nikki, és egy nagy halom rúdra mutatott, jó pár méterrel arrébb egy facsoportnál. – És mit gondolsz, ez mi?

Oda néztem, ahova mutatott. A távolban egy kék,

196

csipkézett, kristályos hegy látszott a levegőben lebegni. Nagy, rügyszerű területek nőttek ki a mindent összekötő csövekből. A méretük megtévesztő volt, kizárólag a tőlünk való nagy távolságuk miatt, de homályos kinézetéből ítélve hatalmasnak kellett lennie.

– Így néz ki egy város – mondtam –, ha antigravitációs rudak segítségével épül fel.

– Gondolod, hogy laknak benne? – kérdezte Nikki.– Ha igen, ők a legkevésbé kíváncsi lények a

világegyetemben. Nem tudom elképzelni, hogy miért nem ellenőrizték ezt a helyet, ahol állandóan robotok járnak át.

– Vajon elhagyatott?– Lehetséges. Később meg kell néznünk. Most jobb

lenne, ha visszamennénk – mondtam.A bejárat felé fordultunk. Holdbéli társával

ellentétben ezt két kék kőoszlop alkotta, amelyet láthatóan kifejezetten kapunak terveztek. Csillagkapunak, hiszen valahol messze, nagyon messze voltunk a Földtől. Egy idegenellenőrző panel – vagy talán csak egy gondosan kidolgozott műalkotás – állt előtte, változóan világító apró fényekkel.

A kapu felé sétáltunk, és beléptünk a bejáratot jelző homályos területre. Visszaindultunk a csillámló sötétségbe. Meg sem szólaltunk.

– Nem a mi Holdunkon jöttünk ki. Ez egy levegő nélküli, kopár világ volt. De nem a Hold.

– Mi folyik itt? – kérdezte Nikki.– Nem tudom. De azt hiszem, tudom, hogy vesztek

el a robotok. Menjünk gyorsan visszafelé!Sétálni indultunk, és futva fejeztük be. Visszaértünk

arra a bolygóra, ahol a kék kristályváros látszott a távolban.

197

– Jobb lenne, hogyha leülnénk itt egy időre – mondtam. – Bizonyára elkezdenek majd robotokat küldeni az általunk alkotott csillagkapun keresztül a Holdról.

Tehát vártunk. Teltek az órák, és ezalatt mi felfedeztük a körülöttünk fekvő területet.

Lassan kifogyott a levegő a tartályainkból.– Gondolod, hogy biztonságos ebben a légkörben

lélegeznünk? – kérdezte Nikki.– Nincs sok lehetőség. Észrevettem, hogy néhány

növény... Nézd, ha az nem egy pitypang...Felpattintottuk a sisakunkat, és gyorsan levegőt

vettünk. Nem haltunk meg rögtön. Levettük a sisakot. órák múlva is úgy tűnt, hogy a levegő nem veszélyes. Reméltem, hogy nem szedtünk össze valami furcsa vírust vagy gombát, ami később a halálunkat okozhatja. Elhatároztam, hogy megtartom magamnak ezt az aggodalmamat.

– Nemsokára elkapnak minket – mondtam, ahogy Nikkit átkaroltam. Az első és a második nap is lesüllyedt a látóhatár mögé, és idegen csillagok borították el a lilás eget. Ahogy a levegő lehűlt, visszavettük a kesztyűinket és a sisakunkat.

Amikor másnap felkeltünk, még mindig nem látszott egy robot sem.

Az idegen bolygón számított idő szerint délben végre keresztülbandukolt egy robot a kapun egy rakomány rúddal, mintha csak valami mindennapos ügyről lenne szó. Miután a rudakat lerakta a kupacba és visszaindult, követtük őt a kapun keresztül – remélhetőleg a Holdra.

A Hold kopár felszínén léptünk ki, ahol lefelé nézve a rudak sorait láthattuk.

– Visszajöttünk! – szólt Nikki, ahogy kiértünk a

198

Hold felszínére.Üdvözlő hangok hallatszottak a fejhallgatóinkból.– Gyertek haza, ti ketten! – recsegett át Jake hangja a

lármán. – Most aztán lesz mit magyarázkodnotok!

199

Utószó

Napok múlva megtudtuk, hogy a kapunak volt egy "keringési" rendje, amelyen végighaladt. Ha nem a megfelelő pillanatban léptél be rajta, hat különböző helyre juthattál. Szerencsére mikor Jake látta, hogy nem jövünk vissza, az Oracle-lel robotokat küldetett a Hold csillagkapuján keresztül, mégpedig aszerint a menetrend szerint, amit a számítógép találomra megalkotott. Ez tette lehetővé azt, hogy visszajöjjünk a robottal, mikor a kapu végül visszafordult a Hold koordinátáira.

Ahogy teltek a hónapok, megfejtettük a kapu néhány ellenőrző lámpájának feladatát, és megkezdtük annak az ókori civilizáció romjainak a feltárását, ami a csillagkaput és a várost csak azért építette, hogy ő maga eltűnjön a színről. Míg mi néhányan kutattunk, mások addig további kapukat állítottak fel a Holdon és a Földön. Miután pedig a rudak által hajtott hajónk hosszú utakat tett, hogy kapukat állítson fel a Marson, a Vénuszon és a Merkúron, megkezdtük ezeknek a bolygóknak a kutatását is. Más, robot vezette hajók a Jupiter és a Szaturnusz holdjaira indultak, és csak idő kérdése lett, hogy több ingatlant találjunk ott, mint amiről az emberiség valaha is álmodott.

Tom Barrel és Marion Wescott hamarosan már az utolsó simításokat végezték az antigravitációs rudakkal hajtott csillaghajó tervén. Egy ilyen hajó lehetővé teszi, hogy csillagkapukat vigyünk egy másik csillag-rendszerbe, és aztán percek alatt oda-vissza utazzunk

200

rajtuk. Az emberiség hamarosan olyan könnyedén utazgathat a galaxisunkon keresztül, mint ahogy átmegy a szomszéd házba.

Nikkivel ketten egyre több időt töltöttünk azon a bolygón, amit az Oracle talált. A növények, és a pár kis állat nagyon hasonlított a földiekhez, sok pedig ugyanolyan volt. A biológia nem tartozott a szakterületeink közé, és azért meg sem tudom magyarázni a hasonlóságokat.

A törzsfejlődés párhuzamosan zajlott le minden élettel teli világban, vagy mindnyájunknak közös ősünk, esetleg közös teremtőnk van? Én az utóbbira gondolnék, de ebben a hitem, és nem a tudományos hátterem ütközik ki. Ki tudja? Bár az idegen kultúrában sok furcsa és csodálatos felfedezés született, úgy tűnt, hogy sohasem alkottak hasonlót egy digitális számítógéphez. Egy logarléchez hasonló eszközzel dolgoztak, és ez volt minden.

Bár úgy terveztük, hogy az új bolygó vad területeinek nagy részét érintetlenül hagyjuk, jó pár robotot beprogramoztunk, hogy földet műveljen a nagy síkságokon egy második Oracle számítógép ellenőrzése alatt. Remélem, hogy hamarosan leszüretelhetik a búzatermést. Mindenesetre a Föld élelmezési, energiával és helyhiánnyal kapcsolatos problémái véget értek. Ahogy kiterjesztjük és megduplázzuk az automatizált rúdgyártó rendszert, amelyet az első holdbázisunkon állítottunk fel, reményeim szerint jó irányban változtatjuk meg az emberi történelem menetét.

Az emberiség hamarosan felhagyhat az aggodalmaival, hogy honnan szerzi be a napi betevőjét, és elboldogul majd a világegyetem felfedezésének

201

feladatával is.

202