Hedwig Courths-Mahler Csitulj, szívem!

A féltékenység rossz tanácsadó

97. regényfüzet Hedwig Courths-Mahler felejthetetlen szerelmes regényei

Traute Ramin az ablaknál állt, és lenézett a völgybe, a méltóságteljesen hömpölygő, széles folyóra. Kíváncsian figyelte a túlsó parti villát. A házat nagy, elvadult kert vette körül.

Az épület évekig lakatlanul állt, de Traute néhány nappal ezelőtt észrevette, hogy a zsalukat kinyitották, a kéményből füst száll fel, és láthatóan kézművesek dolgoznak odabenn.

Ezek szerint a Martens-villába, ahogy a házat elhunyt tulajdonosáról nevezték, új lakók költöztek. Traute gyerekkora óta szüleitől örökölt birtokán, Grundhofon élt, meglehetősen visszavonultan. Csak a

téli két-három hónapot szokta Berlinben, az édesanyja nővérénél tölteni. Viszonzásul Helene néni nyaranta mindig ellátogatott pár hónapra Grundhofba.

Traute már betöltötte a huszonharmadik évét. Édesapja két esztendeje halt meg, az édesanyja néhány évvel korábban, és halála óta Traute volt apja mellett a háziasszony, bár szerződtettek a háztartás irányítására egy társalkodónőt is. Az anya halála óta a Ramin-házban megszűnt a vendégeskedés. A Ramin-kúria félúton feküdt Limburg és Ems között.

Szomszédaik nem voltak, kivéve egy Martens nevű bogaras öregurat, aki emberkerülő volt, soha el nem hagyta a birtokát. Össze sem ismerkedett a grundhofi uraságokkal. Traute az édesapja halála után is folytatta a tőle tanult magányos életet, még Emsbe is csak nagy ritkán jutott be, és társaságba is csak berlini tartózkodása alatt járt. Napközben éppen elég dolga volt, este pedig rendszerint elbeszélgettek egy órát a társalkodónővel, Berger asszonnyal meg a tiszttartóékkal, a Klemens házaspárral. Klemens már több mint harminc éve töltötte be a birtokon munkakörét. Egyetlen fiából orvos lett, most Emsben fürdőorvos, már meg is házasodott. Néha ők is ellátogattak Grundhofra.

Berger asszony, a társalkodónő művelt hölgy volt, háborúban elesett tiszt özvegye. Az ő szülei is gazdálkodtak valamikor, így a mezőgazdaság minden ágában járatos volt. Traute vele mindenről, ami kulturált hölgyeket érdekelhet, beszélgethetett.

A tiszttartóval is jól megértették egymást. Tisztességes ember volt, okos, gyakorlatias nézeteket vallott. Traute megbízhatott benne. Mivel szabadidejében szorgalmasan muzsikált, és mindig hozatott elég új olvasmányt, nem érezte odahaza semminek a hiányát, és megesett, hogy az újabb berlini báli szezon végére már őszintén vágyakozott kúriája meghitt csendjére. Örült, amikor végre hazaért.

Az évek során nem egy kérő próbálta többé-kevésbé önzetlen szándékkal Grundhof úrnőjét megkörnyékezni, de Traute még nem szánta rá magát, hogy szívét és kezét nyújtsa valakinek. Néha azt gondolta egyik-másik férfiról, hogy tetszik neki, de aztán mindig felfedezett benne valami hibát, ami visszahúzódásra késztette.

Így Traute huszonhárom évesen teljesen független volt, vidám, jóságos teremtés, telve áradó életörömmel és derűlátással. Nem volt feltűnő szépség, de finom, rejtett vonzereje rabul ejtette azt, aki jobban megismerte.

Tágra nyílt, élénk szemmel nézett le a Martens-villára. Ebben a percben belépett társalkodónője, hozzá fordulva a fiatal lány megjegyezte:

– Nézze csak, Berger asszony, mekkora a sürgés-forgás odalent a Martens-villában! Úgy látszik, tényleg beköltöznek az új lakók.

Az özvegy – derék, ötvenes asszony – odalépett az ablakhoz védence mellé. – Igen, kisasszony, éppen az előbb értesültem róla, hogy a villa végre vevőre talált, sőt egyet-mást meg

is tudtam már az új tulajdonosról. Traute nevetve fordult hozzá: – Ó, honnan ilyen jól értesült? Berger asszony is elnevette magát. – A hírforrásom Schneider, a tejesember. – Jaj, annak is mindig mindent elsőnek kell kiszimatolni, addig nem nyugszik! De beszéljen, kérem,

mert szörnyen kíváncsi vagyok! – Tehát Schneider, amikor üres tejeskannáival az állomásról jött, megállt a villa előtt, és jól megnézte

a szorgoskodó iparosokat, akik felújítják az épületet. Ekkor kilépett a házból egy határozott, talpraesett nőszemély. Schneider leírása alapján gondolom, a szakácsnő. Minden teketóriázás nélkül megkérdezte Schneidert, tudna-e tejet, tojást, vajat és más effélét szállítani, hiszen ebben a „pusztaságban” még boltok sincsenek. Schneider azonnal felajánlotta, hogy szívesen ellátja őket baromfival, gyümölccsel és zöldségfélével, sőt, valahányszor bemegy a városba, beszerzi a friss húst, gyarmatárut, és amire még szükségük lehet a háztartásban. A kisasszonynak csak össze kell írnia a megrendeléseit, és odaadni a cédulát.

– Látja, Berger asszony, a mi tejesemberünk valóságos kereskedelmi lángész, csak nem fedeztük még fel idáig. Százalékot kell neki adnunk a nyereségből – tréfált Traute.

Berger asszony elhárító gesztust tett. – Ahogy én ismerem, Schneider amúgy is leveszi a sápot. Ravasz róka ám ez a mi tejesemberünk! – Rendben van, ne tegyük próbára. De most aztán mesélje el végre, kik a Martens-villa új lakói! – Egyelőre csak a személyzet. Az új tulajdonos állítólag még benn lakik Emsben. Amerikai, nőtlen, és

úgy mondják, a villát meglátni, megszeretni és megvenni egy pillanat műve volt. Hallom, a vén különc Martens örökösei nagyon boldogok, hogy sikerült eladniuk a villát az amerikainak, hiszen többen is osztozkodnak az örökségen. A vén Martens a vagyona többi részét mindenféle alapítványra hagyta, csak hogy ne legyen a rokonságáé. Állítólag a villát is csak azért hagyta rájuk, mert azt remélte, egymásnak esnek miatta.

– Igen rossz véleménye lehetett a rokonságról! – Bizony, igazi embergyűlölő volt. – Mindenesetre az örökösei nagyon örülhetnek, hogy vevőt találtak a villára itt, az isten háza mögött.

Igaz, hogy szép, jól megépített ház, és ha rendbe hozzák a kertet, mutatós, tekintélyes birtok lehet. De azt meg kell hagyni, távol esik a forgalomtól.

– Nos, ez az autók korában már nem lehet olyan nagy probléma. Aztán meg az öregúr vendégeket is hívhat, ha kedve tartja.

– De ha amerikai, nem lesz sok ismerőse itt Németországban. – Ha rokonszenves öregúr, akkor olykor hozzánk is átlátogathat. – Hohó! Előbb alaposan megnézzük, hogy valóban rokonszenves-e. Akkor talán kellemes társaság lesz

Helene néninek, aki mindig panaszkodik, hogy meghal itt az unalomtól. Hallott már valami közelebbit a tejesemberünktől?

– Nem sokat. A szakácsnő szerint „az öreg” állítólag csudára határozott úriember, ráadásul dúsgazdag is. Azt mondja, az emsi gyógyszállóban egész lakosztályt bérelt. Ott akarta kikúrálni légcsőhurutját, amit utazás közben szedett össze. Emsből azután véletlenül erre autózott, meglátta a Martens-villát, és azonnal meg is vásárolta. A kertkapun ugye ott lógott a tábla, hogy az épület eladó, közelebbi felvilágosítást Emsben lehet kapni. Egyébként állítólag egész jól beszél németül, a szakácsnő szerint mint a „vízfolyás”.

A két hölgy harsányan felkacagott. – Reméljük, hogy rokonszenves ember, hiszen a közvetlen szomszédunk, még ha a folyó el is választja

a birtokunkat. Bizony jó lenne, ha a néni kellemes beszélgetőpartnert találna az öregúrban. De most át kell öltöznöm, hogy kilovagoljak a földekre. Találkozom a tiszttartóval.

Traute felnyergeltette és elővezettette hátaslovát, és negyedóra múlva elnyargalt. Kiváló lovas volt, már gyerekkorában megszokta a nyerget.

A hegyről lefelé lépésben hagyta poroszkálni loval. A kúria a fennsíkon épült, jól gondozott nagy park és gazdasági épületek vették körül. A kiterjedt szántóföldeken és legelőkön kívül pompás tölgyes is tartozott a birtokhoz, amelyben órák hosszat barangolhatott a sétáló. Egy fiatal erdész gondozta, aki ifjú feleségével a szép kis erdészházban lakott.

Traute Ramin egy darabig a folyóparton lovagolt, és kíváncsian nézett le a Martens-villára. A kert fái félig eltakarták az épület szürke homokkő falait. Traute még lépésben kocogott, amikor az országúton meghallotta az autó berregését. Nem volt ritkaság, hogy az Emsből jövő gépkocsik ezt az utat választották. Traute az út szélére irányította lovát. Az máskor ügyet sem vetett a gépkocsikra, de most a nagy, elegáns limuzin közeledtére idegesen ugrott félre. Bár lovasa azonnal visszanyerte uralmát fölötte, az autó vezetője, észrevéve a ló hirtelen mozdulatát, aggódva pillantott a lovas hölgyre, és rögtön fékezett.

Traute odanézett, és a kormánynál egy fiatal férfit látott meg, széltől borzolt hajjal. A napbarnította férfi vonásai olyan markánsak, határozottak és feltűnőek voltak, hogy Traute önkéntelenül még egyszeri kíváncsian rápillantott. A futó találkozás ellenére az idegen határozott, jellegzetes vonásai mélyen bevésődtek emlékezetébe. Feltűnt neki a férfi boltozatos homloka, acélkék szeme, egyenes orra és keskeny, szorosan összezárt szája, a szegletében mélyen beivódott ráncokkal. Ennyit tudott csak a futó találkozás során megjegyezni. Azt is észrevette, hogy a férfi arca megrándul, és rémülten nézi őt, ugyanakkor valami különös módon fel is csillan a szeme. Bizony, ez az acélkék szempár rávillant, és az ifjú amazon szíve ettől gyorsabb ütemben dobogott.

Traute figyelmét az sem kerülte el, hogy a sofőr tétlenül ül gazdája mellett.

Amikor a kocsi elhagyta, Traute önkéntelenül megállította a lovát, és tágra nyílt szemmel nézett az elporzó limuzin után. Látta, hogy a kúriához vezető úton halad felfelé, majd a hídon folytatja útját. A túlparton az út a Martens-villához, azon túl a vasútállomásra vezetett. Azt gondolta, biztosan oda igyekszik a gépkocsi. Hirtelen elszégyellte magát. Mi tartotta itt, miért bámul az ismeretlen férfi után? Váratlanul gyors ügetésre késztette lovát, és az útról letérve, a szántóföldek felé irányította. De egyre a markáns, szélfútta hajú férfi járt a fejében, meg az a felvillanó szempár. Olyan különös érzés fogta el, amihez foghatót még soha életében nem tapasztalt.

_______________________

AZ autó, amely után Traute bámult, mégsem a vasútállomásra igyekezett, hanem bekanyarodott a

Martens-villához. Behajtott a nyitott kertkapun, és mindjárt meg is állt a villa főbejárata előtt, egy bútorszállító kocsi mellett.

Az úrvezető kiugrott kocsijából, odakiáltott néhány szót a sofőrnek, és felszaladt a lépcsőn a főbejárathoz. Már itt meghallotta, hogy a férfiak vitatkoznak, és az előcsarnokba belépve észrevette, hogy valami hangos vitába csöppent. Az iparosok, a bútorszállítók és a szolgahad állt harcra készen egymással szemben. Az emeletre vezető lépcsőn ott állt a villa felújításával megbízott építész. Izgatottan hadonászott, és vékony hangján igyekezett lecsitítani a felbőszült munkásokat, de szavai belevesztek az általános zűrzavarba. Mellette a szakácsnő, Flinsch kisasszony állt, és imponáló hangerejével erélyesen támogatta az építészt. De ő sem tudott úrrá lenni a káoszon.

Az úrvezető, a villa új gazdája azonnal átlátta a helyzetet. Energikusan áttört az izgatott emberek gyűrűjén, felszökkent a lépcső félmagasságáig, hogy mindenki jól láthassa, és odaállt az építész és a szakácsnő mellé.

– Csend legyen! Csendet! Hangja áthatóan hasított bele az általános zűrzavarba. Egyszerű bőrkabátban, a széltől kócosan állt ott

a most érkezett férfi, és mégis tekintélyt árasztott. Mielőtt újra kitört volna a hangzavar, emelt hangon, de nyugodtan megkérdezte:

– Miféle lárma ez, emberek? Kis kölykök maguk, akik egymás hajának esnek, hogy érvényt szerezzenek az akaratuknak? Min vitatkoznak? Csend legyen! Egyszerre csak egy beszéljen! Mondja el, hogy miről van szó!

E szavaknál rámutatott arra a tagbaszakadt szállítóra, aki egy súlyos bútordarabot tett le maga mellé. – Le akarjuk szállítani a bútorokat a megbeszélt időre, uram, de a mesteremberek és a cselédek nem

akarnak beengedni a szobákba. Ráadásul az építész megköveteli, hogy minden bútordarab azonnal a végleges helyére kerüljön.

Az új tulajdonos a fehér köpenyes férfihoz fordult. – Miért nem akarják beengedni a szállítókat a szobákba, hogy végrehajtsák a megbízásukat? – Még nem készültünk el teljesen. Egy óra múlva minden rendben lesz, azt várják meg a

hórukkemberek! – És a padlót is fel kell fényezni a bútorok alatt – vetette közbe az egyik inas. A tulajdonos szúrós szemmel pillantott rá. – Magát nem kérdezte senki. Nincs szükségem az olyan alkalmazottakra, akik nem engedelmeskednek.

Várja meg, amíg kérdezem! Néhány perc alatt a villa gazdája csendet és rendet teremtett. A kézművesek munkához láttak, a

cselédség elrohant a padlót rendbe hozni, a bútorszállítók pedig lementek az alagsori személyzeti helyiségekbe, ahol a szakácsnő laktató ebéddel traktálta őket, hogy megrövidítse a várakozásukat.

– Miközben pihennek egyet, és kapnak egy kis harapnivalót, az iparosok és cselédek mindenütt elkészülnek, ahová a bútorokat kell majd elhelyezni, és senki nem fogja akadályozni a munkájukat – mondta az új tulajdonos a bútorszállítóknak.

Egy-kettőre kiürült az előcsarnok. A szakácsnő elvonult a munkásokkal, hogy megvendégelje őket. A cingár építész megkönnyebbülten lélegzett fel megbízója mellett. – A legjobbkor jött, Mr. Knight. Én már rekedtre ordítottam magam, mégsem hallgattak rám, annyira

kijöttek a sodrukból az emberek.

Mr. Knight elnevette magát. – Most már zavartalanul a munkájának szentelheti magát, mérnök úr. – Engedje meg. Mr. Knight, hogy bámulatomnak adjak kifejezést. Lenyűgöző volt, amilyen gyorsan

helyreállította a rendet. Az amerikai megint elnevette magát. – Odaát nagyobb tömegekkel is boldogulnom kellett, ez igazán gyerekjáték volt. Az építészmérnök csodálattal nézett fel erőteljes, férfias megbízójára. – Igaz, ami igaz, ön már a megjelenésével imponáló, és hatni tud a tömegekre. John Knight jóindulatúan felkacagott. – Csak nem akarja ezt a maroknyi hőzöngő embert „tömegnek” nevezni? Hiszen alig voltak két

tucatnyian! De most jöjjön velem, mérnök úr! Ma csak azért autóztam ki Emsből, hogy a berendezéssel kapcsolatban a még szükséges utasításokat megadjam. Nem tudok újra kijönni, mert még egy kis utazásra készülök. A kúrámat befejeztem. Ems hamar segített rajtam, vagy talán az erős szervezetemnek köszönhetem a gyors gyógyulást? Mindenfélét ideküldetek még önnek, amit az utóbbi időben összevásároltam, hogy a saját ízlésem szerint rendezkedjem be. A ház eddigi bútorzatán sok még a kívánnivaló. A régi tulajdonosának nem volt valami híres szépérzéke. Kevés kivételtől eltekintve, amelyben nyilván ártatlan lehetett az öregúr, itt bizony minden nagyon ízléstelen. Ami pedig nem tetszik nekem, azt el kell távolítani!

Lassan végigjárták a házat. Minden szoba berendezését megbeszélték. A villa tizenhat helyiségből állt. A földszinten volt a nagy ebédlő, ugyanakkora zeneterem, könyvtár, fogadószoba, nappali és egy tágas dolgozószoba. Az első emeleten voltak a hálószobák, öltözők, valamint a vendégszobák.

Az új gazda sokat kiselejtezett az ott talált bútorok közül. Csak a szép ebédlőnek kegyelmezett meg súlyos tölgyfa bútorzatával, és a nagy fogadószobát hagyta meg eredeti berendezésével. A zeneteremben csak az értékes hangversenyzongorát tartotta meg, a könyvtárszobában a falipolcokat. Minden egyebet kicseréltek. Meglátszott, hogy a pénz nem játszott Mr. Knightnál szerepet.

A dolgozószobáját és hálószobáját modern bútorokkal akarta berendezni, és az első emeleten egy női hálószobát, öltözőt és fürdőszobát alakított ki, ahol a derűs, világos színek uralkodtak. Ez a három helyiség önálló lakosztályt alkotott, és berendezésének Mr. Knight nagy figyelmet szentelt. Az építész tudta, hogy megbízója nőtlen ember, de nem merte megkérdezni, kinek szánja ezt a lakosztályt. Még egy diszkrét mosolyra sem ragadtatta magát. Mr. Knight nem az az ember volt, aki ezt eltűri.

Amikor mindent megbeszéltek, a megrendelő feltette a kérdést: – Most pedig mondja meg, mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy itt mindent rendbe tegyen? Mikor

költözhetem be? – Még négy hét kell, Mr. Knight, míg mindennel elkészülök. Az amerikai összeráncolta a homlokát. – Még négy hét? Az hosszú idő. Addig teszek egy utazást. De mához négy hétre mindennek, érti,

mindennek készen kell állnia! – Minden elkészül, mire beköltözik, uram. Knight úr az egyik ablakhoz lépett, és felnézett a grundhofi udvarházra. – Kié a szomszéd birtok? – Grundhof most Traute Ramin kisasszonyé. A fiatal hölgy apja két éve halt meg, és azóta az egyetlen

lánya az úrnő a birtokon. Mr. Knight elgondolkodott. Lelki szemei előtt az a fiatal amazon jelent meg, akinek hátaslova az imént

visszahőkölt autójától. Lehetséges, hogy éppen ő a szomszéd birtok úrnője? – Lakott az udvarház? – kérdezte látszólag közömbösen. – Igen. Ramin kisasszony, néhány téli hónap kivételével, itt él. Telente rendszerint felmegy Berlinbe,

ahol a nagynénjénél részt vesz a báli szezon eseményeiben. A néni viszonzásul a nyarakat tölti az udvarházban.

– No lám! Tehát ez a kisasszony lesz a legközelebbi szomszédom. – Az egyetlen szomszédja, Mr. Knight Valamivel távolabb, északon terül el még egy egyházi birtok.

Szerzetesek művelik. De hiszen itt a közelben Ems, és nincs sokkal messzebb Limburg sem. Mr. Knight határozottan elhárította az utóbbi célzást.

– Egyáltalán nem vágyódom társaságra. Kimondottan örülök, hogy a házam kiesik a forgalomból. Előreláthatólag úgysem fogom itt tölteni az egész évet, leginkább csak a tavaszt és a nyarat. Ezzel tehát, mérnök úr, mindent tisztáztunk. Négy hét múlva itt leszek, és mindent rendben találok.

– Minden bizonnyal, Mr. Knight, nyugodt lehet. A földszintre visszaérve az urak még egy ideig figyelték a bútorszállítók szorgoskodását. Úgy látszott,

a gazda figyelő tekintete máris buzgóbb kötelességteljesítésre ösztökélte őket. Az amerikaiból valami élénkítő, buzdító energia áradt. Mindenki bizonyítani akarta a jelenlétében, milyen jó munkaerő, mert érezték a gazda alaposságát, fáradhatatlan munkabírását.

Ezután Mr. Knight a szakácsnőt, Flinsch kisasszonyt hívatta fel birodalmából. Fürkészve mérte végig éles, okos tekintetével.

– Úgy látom, maga határozott, értelmes teremtés. Ez már nemegyszer feltűnt nekem. Azt szeretném, ha képviselné a jogaimat, amíg visszatérek. A személyzetet jól és tisztességesen kell ellátni, úgy, ahogy illik. Négy hét múlva beköltözöm ide, akkor majd elmondom a konyhával kapcsolatos személyes óhajaimat. Amint azt már az alkalmazásakor megmondtam, egyelőre megbízom a háztartás felügyeletével, aztán majd meglátom, felvegyek-e egy kulcsárnét is. Mit gondol, szükség lesz rá? Természetesen mindennek úgy kell menni, mint a karikacsapás, a trehányságot nem tűröm.

A szakácsnő sötét, okos szemével felnézett gazdájára. – A kulcsárné bérét bízvást megtakaríthatja, nagyságos úr. Helytállok én magamért, és vigyázok jól

mindenre. Van elég személyzetünk. Ha a nagyságos úr megmondja a többieknek, hogy rám bízta a felügyeletüket, majd én tekintélyt szerzek magamnak. Anélkül persze nem fogadnának szót. Még azt hinnék, hogy felfújom magam.

Mr. Knight elnevette magát. – Jó, hatalmi szóval kihirdetem a beosztását. – Ha szabad kérnem, nagyságos úr, tituláljon mindjárt kulcsárnénak. Nem kérek én ezért egy fillérrel

sem több bért, főzni pedig úgy fogok, hogy mind a tíz ujját megnyalhatja utána. Csak azért akarom, hogy a népek jobban respektáljanak.

Knight rábólintott. Ez a határozott, talpraesett nőszemély pirospozsgás arcával, erőteljes alakjával elnyerte a tetszését. Szerette azokat az embereket, akik tudják, mit akarnak.

– Rendben van, Flinsch kisasszony, próbára teszem. Mától kezdve egyidejűleg szakácsnő és kulcsárnő, és gondoskodni fogok róla, hogy respektálják. Ha helytáll, később megemelem a bérét is.

A szakácsnő szeme felragyogott örömében. – Meg lesz velem elégedve a nagyságos úr. Ha én veszem gondjaimba, felhizlalom, hogy kipofásodik,

mint a kölyök gólya. Szavai elárulták, hogy sehogy sincs ínyére gazdája izmos karcsúsága. Azonkívül egy árnyalattal

bizalmasabb hangot ütött meg urával szemben, mint illett volna. Knight ezért élesen, visszautasítóan nézett rá acélkék szemével. A szakácsnő azonnal felhagyott a bizalmaskodással, és alázatosan fejet hajtott. Mindjárt észrevette, hogy hibázott, és gyorsan biztosította róla a nagyságos urat, hogy minden az óhajai szerint fog történni. Ez már másképp hangzott; a gazda látta, hogy a leendő kulcsárné észbe kapott, így aztán nem dorgálta meg, és csak kurtán utasította, hogy hívja össze a személyzetet.

Amikor valamennyien megjelentek a gazda előtt, az szokott, határozott, szűkszavú módján közölte, hogy mától kezdve Flinsch kisasszonyt kulcsárnővé léptette elő, és távollétében mindenki neki tartozik engedelmességgel.

Néhány perc múlva már újra a kocsija kormánya mellett ült, és gyors tempóban hajtott át a hídon, vissza Emsbe.

_______________________________

Mr. Knight valóban több szobás lakosztály bérelt az emsi gyógyszállóban. Amikor Amerikából az

óhazába hajózott, légcsőhurutot kapott, ezért először Emsbe utazott, hogy kikúrálja magát. Bár már régen rendbe jött, nem hagyta még el a várost, mert időközben megvásárolta a Martens-villát, és a berendezését meg akarta tárgyalni az építésszel.

Miután mindent tisztáztak, még néhány hétre a bajor Alpokba készült, mert szerette volna viszontlátni a szeretett vidéket. Tizenöt éve nem járt már arra, mert azóta egyszer sem volt Németországban. Mr. Knight angol neve ellenére német volt, csak bizonyos okok miatt változtatta a nevét Hans Ritterről John Knightra. A Ritter szó németül lovagot jelent, így Hans egyszerűen lefordította angolra, ahogy a keresztnevének is angolszász változatát használta ettől kezdve. Huszonegy évesen hagyta el német szülőföldjét, miután összekülönbözött mostohaapjával. Az édesanyja nem sokkal azelőtt, fia nagy fájdalmára másodszor is férjhez ment, méghozzá ahhoz, akit Hans annyira gyűlölt, amennyire ember csak gyűlölni képes. Ez a ripők volt ugyanis az oka, hogy gyalázatos mesterkedéseivel korai halálba kergette Hans apját. Bármennyire szerette is Hans Ritter az anyját, nem tudta megbocsátani neki, hogy éppen ezt a gazembert választotta édesapja utódjául.

Hans apja az egyik jelentős fővárosi újság főszerkesztője volt, imponáló egyéniségével jelentős szerepet játszott a közéletben, és szépirodalmi munkásságával ugyancsak babérokat aratott. Hans későbbi mostohaapja szintén hírlapíró volt, de jelentéktelen alak, szakmai sikerek nélkül. A két férfi iskolatárs volt, és a sikertelen körülhízelegte sikeres ifjúkori társát, hogy a lapjánál befolyásos állásban alkalmazza. Hans Kitter apja azonban felismerte Karl Heilmann tehetségtelenségét, és az áhított állást nem adta neki. Azonkívül Ritter főszerkesztő éppen azt a lányt vette feleségül, akire Heilmann is szemet vetett, no nem mintha ő is szerelmes lett volna belé, hanem mert a hölgy nagyon gazdag volt. Irigységében, bosszúvágyában és féltékenységében Heilmann esküdt ellensége lett egykori iskolatársának. De csak titokban és a leggaládabb módszerekkel harcolt ellene, így tette tönkre ennek az embernek az életét, akinek a szerencséjét irigyelte. Oly módon intrikált ellene, hogy Alexander nem tudott védekezni a becsületébe gázoló gazember ellen, pedig végül felébredt benne a gyanú, kinek köszönhette balsorsát. Röviddel halála előtt közölte fiával a gyanúját. A sok izgalom tönkretette amúgy is megviselt szívét, és korai halálához vezetett.

Hans úgy érezte, mintha arcul csapták volna, amikor alig egy évvel leírhatatlanul tisztelt és szeretett édesapja halála után meghallotta, hogy az anyja ahhoz az emberhez készül férjhez menni, aki szerinte apja halálát okozta. Hans azóta készült leleplezni a csirkefogót, amióta az édesapja feltárta előtte gyanúját. Karl Heilmann értette a módjai, hogy barátságot színlelve megkörnyékezze megrágalmazott hajdani barátja özvegyét. Úgy tett, mintha Alexander Ritter legjobb barátja lett volna és az asszony, aki elviselhetetlennek érezte özvegyi magányát, tűrte, hogy hízelkedésével behálózza. Akkoriban Karl Heilmann klasszikus vonásaival még szép férfi volt, és amikor megkérte a módos özvegyet, az igent mondott neki.

A fia leírhatatlan lelki állapotban került, amikor erről értesült. Az anyja szemébe vágta, hogy Heilmann ádáz ellensége volt az édesapjának, de az özvegy addigra már annyira a hízelgő befolyása alá került, hogy a vádat kereken visszautasította.

Feleségül ment Karl Heilmannhoz, és fiának, aki szüntelenül igyekezett apja becsületét tisztázni, már csak az esküvő után sikerült megszerezni a bizonyítékokat Karl Heilmann vétkességéről.

Elkésett vele, mert az anyja már ennek a gazembernek a nevét viselte, és Hans Ritter nem vette volna a lelkére, hogy az elszédített asszonyt tönkretegye a kezébe került bizonyítékokkal. Ha a férjét leleplezi, őt is magával rántotta volna a szégyenbe. Azonkívül megígérte Karl Heilmann leleplezőinek, hogy minden feltűnést kerülni fog, mert az ügynek politikai vonzata is volt.

Hans Ritter csak arról nem tudott lemondani, hogy felkeresse mostohaapját, és a szemébe vágja, hogy gazember. Azt elhallgatta előle, hogy állítására kézzelfogható bizonyítékokkal rendelkezik.

Mostohaapja alattomosan villogó szemmel nézett rá, és Hans azonnal felismerte, hogy veszedelmes ellenséget szerzett. Karl Heilmann burkoltan célzott rá, hogy tönkreteszi, ha gyanúját szétkürtöli. Hans megvetően mérte végig, és csak ennyit mondott:

– Jól tudja, hogy az anyámat kímélnem kell, csakis ez menti meg önt. Mondania sem kell, hogy a mai naptól esküdt ellenségem, miként az édesapámé is volt. A magafajtától óvakodni kell, ha az ember megszokta, hogy csak becsületes fegyverrel küzd, különösen, ha még az is gúzsba köti, hogy egy szeretett hozzátartozójára is tekintettel kell lennie. De egyszer még utoléri a bosszúm. Ameddig élek, erre a bosszúra fogok várni.

Ezután a jelenet után Hans Ritter tudta, Karl Heilmann mindent elkövet majd, hogy őt is ártalmatlanná tegye. Éppen ezért már előzőleg mindent előkészített, hogy elhagyja Németországot. Egyelőre el akart tűnni Karl Heilmann látóköréből. Aztán egy szép napon majd üt a leszámolás órája. Titokban utazott el, az anyjától is csak levélben búcsúzott el, közölve vele, hogy nincs többé kedve hazájában élni, ezért

inkább világgá megy szerencsét próbálni, egzisztenciát teremteni. Az apai öröksége elég volt ahhoz, hogy a mindennapi gondoktól megóvja, ha ez nem is volt olyan jelentős, mint az anyja vagyona.

A kilencéves kishúgától viszont nehezen búcsúzott el Hans. A kislánynak anyjuk kívánságára gyűlölt mostohaapja lett a gyámja. Keserű fájdalmat okozott Hansnak, hogy gyengéden szeretett kistestvérét az anyjuk házában ennek a gazembernek a gyámsága alatt kellett hagynia. Ezen azonban nem tudott változtatni. Maria Ritternek is nehezére esett a búcsú szeretett bátyjától, különösen, mert ösztönösen viszolygott ő is a mostohaapjuktól.

Élt akkoriban még Berlinben Alexander Ritternek egy nővére, és Hans erre a Klara nénire bízta a húgát. Hans beavatta nagynénjét abba, amit a mostohaapjukról megtudott. A néni egyetértett a fiú elutazásával, és megígérte, hogy szemét rajta tartja Marián, és gondoskodni fog róla, hogy alkalomadtán a testvérek az ő közvetítésével kapcsolatban maradjanak.

Hans a néni öt évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig sűrű levélváltásban maradt vele. De akkoriban már a húgával közvetlenül is levelezett. Maria, miközben idősebb és érettebb lett, anyja és mostohaapja házában sok mindent tapasztalt, ami egyre inkább szembeállította Heilmann úrral. Világosan látta, hogy a férfi nem úgy bánik anyjával, ahogy kellene. Eltartatja magát vele. Költségére dologtalan, élvhajhász, léha életet folytat, és egyre kevésbé igyekszik jellemtelenséget leplezni. Bár a férfi újra meg újra megpróbált hízelkedve, kedveskedve közeledni Mariához, a leány megtartotta vele szemben a három lépés távolságot. Ösztönösen borzadt tőle, és amint idősebb lett, egyre hűvösebb lett a kapcsolatuk.

Soha nem volt hajlandó az édesanyja és mostohaapja óhajának engedelmeskedni, és gyámját apának szólítani.

– Az én apám meghalt, ön nekem csak Heilmann úr – felelte mindig. Mennél idősebb lett, annál jobban ragaszkodott ehhez a merev megszólításhoz.

Mindazt, ami az idő múlásával mostohaapja ellen ifjú szívében felgyűlt, először Klara néninek árulta el, azután, amióta nagynénje megengedte, hogy közvetlenül írjon a bátyjának, neki.

Hans Ritter Amerikában megcsinálta a szerencséjét. Bár fiatal volt még, céltudatosan és energikusan építette jövőjét. Apai örökségét földbirtokba fektette be. Néhány évig fáradságos farmeréletet folytatott, birtokát évről évre gyarapította. Amikor földjén egy új kutat fúrtak, véletlenül olajra bukkantak, amely óriási hozamot biztosított.

Tizenöt éves fáradhatatlan tevékenység után gazdag ember lett, közben természetesen semmi másra nem jutott ideje, csak a munkára, még a legszükségesebb pihenést is megtagadta magától, és tulajdonképpen egyáltalán nem élvezte vagyonát.

Egy szép napon feltette a kérdést magának: miért halmoz kincset kincsre, minek dolgozik ebben a tébolyult iramban anélkül, hogy az élet élvezetére a legcsekélyebb ideje jutna. Amikor végre elkezdte végiggondolni helyzetét, hirtelen olyan csillapíthatatlan honvágy fogta el, hogy még abban az órában elhatározta, megszabadul itteni kötelezettségeitől, és újra független ember lesz. Végre másra is gondolhat, mint a munkájára, az örökös robotra és az üzleteire. Eladta vagy bérbe adta birtokait, és csak azokat tartotta meg, amelyek az olajkincset rejtették. New York-i lakóházát egyelőre hűséges gondnoka felügyeletére bízta, aki a feleségével és lányával továbbra is rendben tartotta házát.

_____________________________________

Hans időközben megszerezte az amerikai állampolgárságot. Mindjárt megérkezése után megváltoztatta

a nevét, ha a mostohaapja esetleg nyomozna utána, ne találja meg. Ugyanezért határozta el, hogy egyelőre Németországban is John Knight néven szerepel.

Szívében még mindig lángolt a gyűlölet mostohaapja ellen, még mindig emésztette, hogy nem tudta apját megbosszulni. Ez a múltbéli adósság beárnyékolta az életét. Amióta hazatért, amióta ráért a munkáján kívül másra is gondolni, ez még jobban nyomasztotta.

Harminchét éves elmúlt, de még nem jutott hozzá, hogy komolyan foglalkozzék a nőkkel. Egyáltalán nem volt nőgyűlölő, de annyira komoly, szent dolognak tekintette a házasságot, hogy csak akkor szánta volna rá magát, ha lett volna ideje egy hölgyet alaposan megismerni. A fiatal amerikai lányok nem is nyerték meg igazán a tetszését. Túl józannak, ridegnek találta őket. Lelke legmélyén még mindig az az eszmény élt, amelyet kamaszkorában alakított ki a nőkről, és ezzel az ideális nővel nem találkozott még.

Emsi szobájában üldögélve Hans Ritter erről elmélkedett az alant csobogó folyóra bámulva, amely éppen új villája felől folyt erre.

Miközben lenézett a vízre, lelki szemei előtt az édesanyja és húga képe jelent meg. Elfogta a vágy, hogy legalább messziről viszontlássa őket. Elhatározta, ellátogat néhány napra Berlinbe, mielőtt a bajor hegyek közzé utazik. Természetesen nem akarta még felfedni magát előttük. Csak ha már beköltözött a villába, akkor akarta legalább Mariát hosszabb látogatásra meghívni. Biztosan talál majd valamilyen ürügyet, hogy elmehessen hazulról. Mindenesetre a húgának szánta azt a bájos női lakrészt a villában.

_________________________________

Traute Ramin nagyon elégedetlen volt magával. Egyre-másra azon kapta magát, hogy gondolatai a

fiatal autós körül járnak. Folyton a felcsillanó szemére kellett gondolnia, és mérgelődött, amiért nem tudott elfeledkezni a találkozásukról. Azon gondolkodott, ki lehetett a fiatalember, és hogyan került erre a környékre. Fel sem merült benne a gyanú, hogy ő lehet a Martens-villa új gazdája. Mindenesetre így még soha nem érdekelte egyetlen férfi sem, és éppen ez bosszantotta. Így telt el néhány hét anélkül, hogy Traute el tudta volna felejteni a futó találkozást.

Egy szép napon Schneider, a tejesember elkotyogta, hogy a villa új tulajdonosát másnapra várják. Minden készen áll már a fogadására, és kulcsárnője, Flinsch kisasszony mindenféle földi jót rendelt, amit még aznap le kell szállítani, mert az új gazda megköveteli, hogy minden úgy menjen, mint a karikacsapás. A kulcsárnő nagyon akkurátus teremtés, pletykálta a szállító, és az akarata előtt meg kell hajolni.

Traute a tejesember beszámolója közben társalkodónőjére nézett, és mindketten elnevették magukat. Amikor Schneider elment, Traute így szólt: – Schneider, úgy látszik, respektálja ezt a Flinsch kisasszonyt. – Nemcsak Schneider. Elmondása alapján a kisasszony szorosan kézben tartja a gyeplőt a Martens-

villában. Úgy látszik, nagyon katonás nőszemély. És ha ő azt állította, hogy a gazdája roppant energikus, akkor nyilván még túl is akar tenni rajta. Csak arra lennék kíváncsi, vajon az amerikai is olyan emberkerülő lesz-e, mint az öreg Martens úr volt, aki soha senkit nem tűrt meg a közelében.

– Az öregúr beteg ember volt. Remélhetőleg az amerikai nem az. Majd kivárjuk, hogy viselkedik velünk. Ha nem vizitel le nálunk, akkor természetesen hivatalosan mi sem veszünk róla tudomást. Mivel nőtlen, aligha fogunk vele gyakran érintkezni. De legalább Helene néninek lesz valami elfoglaltsága, amikor legközelebb Grundhofra látogat. Ahogy ismerem, távcsővel fogja a villát figyelni, hogy legalább messziről meglesse az amerikait. Különben tegnap a villa kerti kapuján láttam a névtábláját. Már felszerelték.

– Igazán? Hogy hívják? – John Knight. Knight azt jelenti: lovag. Reméljük tehát, hogy a régi mondás itt is igaz lesz: „Nomen

est omen”. Vagyis a neve is lovagiasságra kötelezi. Kedves Berger asszony, most magára hagyom, mert evezni megyek. – Traute elköszönt, felvette nagy szalmakalapját, hogy a naptól védje, egy könyvet vett magához, és elhagyta a házat.

Könnyedén szökdécselt a hegyen lefelé. Lenn, a folyóparton állt egy kis csónakház, közvetlenül a fürdőkabin mellett, amelyet Traute azért építtetett, mert lelkes úszó volt. A csónakházban két csinos csónakot tartottak, egy kétpárevezőst és egy négyülésest. Traute a kisebbiket ügyes mozdulattal kitolta a stég mellé. Beugrott a csónakba, és felfelé kezdett evezni a folyón. Mindig így tett, amíg el nem fáradt, aztán lecsorgott, miközben kényelmesen hátratámaszkodott, és elmélyedt valami érdekes olvasmányban.

Ezen a napon is így történt. Amikor a Martens-villa kertje mellett evezett el, amely egészen a folyópartig ért, kíváncsian nézett át a

túlpartra. Észrevette, hogy az ablakok tisztára mosva csillognak a napfényben, a hófehér függönyök kikeményítve simulnak az üvegtáblákra, és az egész ház otthonos, lakályos benyomást kelt. A nagy kertet is rendbe hozták, az utakat világosszürke murvával szórták végig, és közvetlenül a folyóparton csinos kis pavilon épült.

Traute erőteljes karcsapásokkal tovább evezett, amíg bele nem fáradt. Akkor behúzta az evezőket, leült a puha párnával borított kormányosülésre, és kényelmesen hátradőlt. Elmélyedt a magával hozott könyvbe.

A csónak lassan siklott lefelé a folyón. A tavaszi nap fényesen, melegen sütött, és a rétek felől virágillat áradt a folyó felé.

Az ifjú hölgy figyelmét nem tudta most lekötni a könyv. Lehunyta a szemét, ábrándozott. Mint az utóbbi hetekben annyiszor, lelki szemei előtt a markáns, borzas férfifej jelent meg. Ifjú szívében vágyódás ébredt, maga sem tudta, mi után. Nyomasztóan tudatosodott benne, hogy alapjában véve milyen magányosan áll az életben. Egészen elkomorult. Arra gondolt, milyen szép is lehet egy szeretett férfi oldalán haladni az élet útján, egy erős, határozott, jólelkű, csupa szív férfi oldalán. Még sohasem találkozott ilyen emberrel, és felmerült benne a kérdés, vajon ilyen lehet-e az az ismeretlen, aki futólag keresztezte útját. Ha igen, nagy kár, hogy csak egy pillanatig tartott ez a találkozás.

Csak akkor riadt fel ábrándozásából, amikor a csónak halk koccanással fennakadt a parton, és amikor felpillantott, észrevette, hogy a víz éppen ott sodorta partra, ahol a Martens-villa kertjében a kis pavilon állt. Látta, hogy a lugasban egy jól megtermett nőszemély a kerti bútorokat helyezgeti éppen ide-oda, és vizsgálódva körülnéz. A tejesember leírása alapján az erélyes kulcsárnő lehetett az. Traute, már felébredve álmodozásából, megragadta az evezőket, és átevezett a csónakházhoz. A stégen kiszállt, és észrevette, hogy Flinsch kisasszony a túlsó partról őt nézi.

„Úgy látszik, a kisasszony éppen olyan kíváncsi ránk, mint mi rá” – gondola, de látszólag nem vett róla tudomást. A csónakot bevontatta a „csónakházba, és ott kikötötte. Aztán átment a fürdőkabinjába, és ellenőrizte, szépen tisztára súrolta-e a szolgáló, akit megbízott ezzel. Ha továbbra is ilyen meleg marad az idő, akkor hamarosan elkezdi a rendszeres úszógyakorlatait, határozta el.

Mindent a legnagyobb rendben talált, és elégedetten indult haza. Egészséges étvággyal érkezett a kúriába, és hamarosan hozzá is láttak az ebédhez.

________________________________

Másnap Traute ebéd után mindjárt felkerekedett, mert az erdészével volt megbeszélnivalója. Először át

akart lovagolni az erdészházhoz, de aztán a séta mellett döntött. Élvezte a kirándulást a friss tavaszi erdőben. Halkan dudorászott, és fehér ruhájában úgy hatott, mint a megtestesült tavasz.

Jó félúton járt, amikor egy erdei tisztásra ért, amelyen egy patak folyt keresztül. A patak partján sűrű bozót nőtt, és az édesapja évekkel ezelőtt egy padot állíttatott ide, mert lánya itt szeretett a legjobban megpihenni. Aznap is itt akart pihenőt tartani, mielőtt folytatja az útját. De ahogy a bozótoshoz ért, hogy leüljön a padra, megtorpant, és meglepődve meredt arra a fiatal úrra, aki már megelőzte, és ugyancsak döbbenten őrá nézett. Traute szívverése is elállt egy pillanatra, azonnal felismerte az úrvezetőt, bár ma nem bőrkabátot viselt, hanem elegáns szürke zakót. Könnyű szalmakalap hevert mellette a padon. Ma is felragyogott a tekintete, ahogy a lány szemébe nézett.

Traute a haja tövéig elpirult. Az idegen azonnal felugrott, és udvariasan meghajolt. Ő is azonnal felismerte a múltkor látott amazont. Roppant tisztelettudóan így szólt:

– Bocsánatot kérek, nagyságos kisasszony, úgy látom, illetéktelenül bitorlom ezt a kellemes helyet. Természetesen azonnal távozom. Csak engedje meg, hogy megragadjam az alkalmat, és elnézését kérjem, amiért a múltkor a kocsim ráijesztett a lovára.

Traute gyorsan összeszedte magát. Nevetségesnek találta, ha a szigorú illemszabályok szerint csak szótlanul bólintana az idegen szavaira. Bár a torkában dobogott a szíve, nyugodtan felelt:

– Nincs miért mentegetőznie, a lovam máskor sosem riad meg az autóktól, nyilván aznap különösen ideges volt. Ami pedig a padot illeti, maradjon nyugodtan ülve, csak egy percre akartam megpihenni, de máris folytatom az utamat.

Ezzel biccentve tovább akart indulni, de az ismeretlen visszatartotta. – Engedje meg, nagyságos kisasszony, hogy ebből az alkalomból, mint új szomszédja,

bemutatkozzam. Ugye nem tévedek, ha feltételezem, Ramin kisasszonyhoz, Grundhof úrnőjéhez van szerencsém. Ma költöztem be a kúriájukkal szemközti Martens-villába.

Traute nagy szemeket meresztett. Meglepve nézett a férfira, és kiszaladt a száján: – Ön… ön lenne Mr. Knight?

A férfi meghajolt, és hirtelen összeszorult a szíve. Egyszerre gyűlölni kezdte amerikai nevét, és sokért nem adta volna, ha azt mondhatja: Hans Ritternek hívnak. Ezt azonban most még nem tehette, mert hosszasan magyarázkodnia kellett volna. Némi habozás után ezért így felelt:

– Így igaz, John Knight vagyok, az új szomszédja. Trautét boldogság öntötte el, hogy ez a férfi a szomszédja, éppen ez. Arca még mindig piros volt, de

már uralkodott magán, és jól nevelt hölgyként válaszolt: – Látja, meglepődtem. Mr. Knight, mert az a szóbeszéd járta errefelé, hogy a Martens-villa új

tulajdonosa egy öregúr. Knight úrnak halk, kellemesen zengő nevetése volt. – Annyira fiatal azért már én sem vagyok, nagyságos kisasszony. – De közel sem olyan idős, mint ahogy képzeltem. – Remélhetőleg nem torolja meg rajtam csalódását, és megengedi, hogy a közeli napokban leviziteljek. A lány lehajtotta a fejét. – Mivel mostantól szomszédok lettünk, ez magától értetődik. De nem akarom a pihenésében tovább

zavarni. Könnyed biccentéssel indulni akart, de a férfi marasztalta. – Nagyon kérem, foglaljon itt helyet, ahogy eredetileg tervezte. Vigasztalhatatlan lennék, ha

elüldöztem volna. Nekem kell innen távoznom. Traute pajkosan mosolygott. – Azt hiszem, békésen ki kell egyeznünk, már csak a közeli szomszédság miatt is. Tehát pár perces

pihenőt tartok, ahogy eredetileg terveztem, aztán folytatom az utam, és átengedem ezt a kellemes pihenőhelyet önnek.

Fesztelenül helyet foglalt a padon, majd ránézett a férfira. Hans úgy érezte, hogy soha életében nem látott még ilyen jóságos és tiszta női tekintetet. Ez a pillantás elbűvölte a szívét. Olyan elragadtatva nézett a bűbájos lányra, mint még soha senkire.

– Kegyed igen jóságos, nagyságos kisasszony. Ez a hely annyira kellemes, azonnal idevonzott, nem is volt kedvem folytatni az utam, amikor ezt a padot felfedeztem.

Traute mosolyogva bólintott. – Igen, nekem is egyik kedvenc helyem a birtokon. Apám a kedvemért állíttatta fel itt. – Tehát most a kegyed birtokán tartózkodom? – Így van. – Hallottam, hogy meghalt az édesapja, nagyságos kisasszony – mondta Hans együttérzéssel. Traute szemébe könnyeket csalt az emlék s a férfi meleg részvéte. – Két éve veszítettem el, és mert az édesanyám két esztendővel korábban meghalt, azóta egészen

magányos vagyok. Súlyos csapás volt ez nekem – mondta csendesen, észre sem véve, hogy egy vadidegennek tárulkozik ki ennyire.

Hans Ritter felsóhajtott. – Nagyon meg tudom érteni, kisasszony. Én is egyedül maradtam az édesapám elvesztésével,

méghozzá abban a korban, amikor még nagy szükségem lett volna atyai tanácsaira. Nagyon szerettem. A máskor olyan zárkózott Hans is kitárta lelkét az ifjú hölgynek, akivel aznap beszélt először. Traute

viszonzásul ugyancsak együtt érzően nézett rá. – De remélhetőleg az édesanyja él még, Mr. Knight. A férfi hirtelen mozdulattal felegyenesedett, és végigsimított a homlokán, mintha el akarna hessegetni

valamit. – Ő még él – felelte szűkszavúan. – Ó, de boldog ember! Különben külföldi létére ön feltűnően jól beszél németül. Hans mélyen a lány szemébe nézett. – Német vagyok, nagyságos kisasszony – adta tudtára, szinte önkéntelenül. Traute meglepve nézett rá. – Német? A megjelenése és a beszéde valóban arra vall, nem úgy a neve. Hans egy pillanatig habozott, majd határozottan kijelentette: – Igaza van. De John Knight csak Amerikában lettem. Huszonegy éves koromig Németországban

éltem, és Hans Ritternek hívtak. Hans Ritter? De meghitten csengett-bongott ez a név Grundhof ifjú úrnője szívében!

– Milyen kár, hogy megváltoztatta a német nevét – szaladt ki halkan a száján. Hans hevesen beletúrt makrancosán szemébe hulló hajába. – Igen, kár, de nyomós okom volt rá. Talán… talán egy szép napon visszaváltozom Hans Ritterré.

Szívem mélyén soha nem neveztem másképpen magam. Egyelőre azonban meg kell maradnom John Knightnak, és nagyon kérem, nagyságos kisasszony, hogy mások előtt csak ezen a néven ismerjen.

Trautében meg sem fordult a gondolat, hogy az új szomszédnak valami tisztességtelen oka lenne a névcserére. Ebből az emberből áradt a becsületesség, s a lány nem kételkedhetett egy percig sem indokai tisztaságában. Rábólintott.

– Csak Mr. Knightként ismerem ezentúl. De most már tovább kell mennem – tette hozzá mosolyogva, és felállt.

Hansot valósággal elbűvölte a lány. Őszintén sajnálta, hogy ilyen gyorsan el kell válnia tőle, ezért megkockáztatott egy kérdést:

– Nagyon merésznek tart, ha a szomszédság jogán megkérem, hadd kísérjem el? Féltem önt, hogy egyedül, védtelenül vág neki az erdőnek.

A lány egy pillanatra elbizonytalanodott. Felnézett a férfira. – Ó, az erdő biztonságos, igazán gyakran járom gyalogszerrel is, lóháton is. Különben is csak az

erdészházhoz megyek, nincs ide messze. – Nagy örömet szerezne vele, ha elkísérhetném az erdőn keresztül. Olyan csodálatos, igazi német

tavaszi nap van ma. Sok éve nem éreztem magam ennyire itthon, és ezért szép lenne, ha rokonszenves társaságban barangolhatnék. Kegyed már az első pillantásra olyan meghitt ismerősnek tűnt. Kérem, legyen nagylelkű, felejtse el rövid időre, hogy csak ma ismertük meg egymást. Engedje, hogy én, a hazátlan, egy német lánnyal sétáljak a német erdőn! Úgy érezném, hogy így maga a német szülőhaza köszönt!

Olyan meggyőzően könyörgött, olyan szépen kérve nézett Trautére, hogy a lány képtelen volt visszautasítani. Bár a szíve hangosan dörömbölt keblében, képes volt mosolyogni és látszólag nyugodtan felelni:

– Az idegent visszautasítanám, de a szomszédomat nem akarom megsérteni, ha ilyen szépen kér, már csak a jó kapcsolat kedvéért sem.

Hans ajkához vonta a lány kezét. – Hogyan köszönjem meg? Lépdeltek egymás mellett az üde tavaszi erdőben, és úgy érezték, mintha régi ismerősök lennének,

mintha ma hosszú távollét után látták volna viszont egymást. Élénken beszélgettek. Hans Ritter elmesélte, hogy ifjúságát apja haláláig és még egy évig azon túl Berlinben töltötte. Az anyja második házasságát is megemlítette, és azt is, hogy azóta nem találkozott vele.

Arról nem beszélt, hogy röviddel ezelőtt messziről viszontlátta anyját, és mélyen megrendítette, mennyire megöregedett. Azt sem mondta el, hogy van egy húga is, akit hosszú évek múltán ugyancsak távolról pillantott meg. A hozzá oly közel álló két ember viszontlátása annyira felkavarta, hogy még nem tudott beszélni róla. Mit is mondhatott volna erről Grundhof úrnőjének? Nem magyarázhatta el neki, hogy az anyjának bánatos, fátyolos tekintete mennyire a szívébe markolt. Érdekes módon a szíve megenyhült a megtört, szomorú asszony láttán. Újra képes volt szeretni, különösen, hogy a húga leveleiből tudta, az anyja érzelmileg teljesen elhidegült már névleges férjétől. Mindezt nem mondhatta el Traute Raminnak.

Traute finom érzékelte, hogy a férfi valami furcsa visszafogottsággal említi az anyját, ezért másra terelte a beszélgetést. Elmesélte, mennyire harmonikusan éltek a szülei, és hogy az apja soha többé nem tudta a felesége halálát kiheverni. De aztán elhallgatott, mert a megrendüléstől remegni kezdett a hangja. Erőt véve magán, nagynénjéről kezdett beszélni. Közben ismét élénk, jókedvű lett. Bájos huncutsággal festette le az idős hölgyet. Elmondta, milyen jólelkű, jó humorú teremtés, bár néha kissé bogaras. Elmesélte, milyen fiatalosan tevékeny Helene néni, aki csakis az ifjúság körében érzi jól magát, és ha ő nála időzik a fővárosban, fáradhatatlan a szórakoztatásában.

– Nem kímél meg semmitől. Egyik mulatságból a másikba hurcol, minden alkalommal újabb embereknek mutat be. Már évek óta mindenáron férjhez akar adni. Mélységesen bántja, hogy ez még nem sikerült. A néni szinte reménytelen esetnek tart, és egyre azt hangoztatja, hogy az ő fiatalkorában egy huszonhárom éves lány már aggszűznek számított. Minden téli szezonban szentül megfogadja, hogy nem enged haza karikagyűrű nélkül.

A férfi elragadtatva nézte szomszédnője kópésan nevető arcát, míg az mindezt őszintén, üde élénkséggel előadta.

– Igazán nem így képzelem el az aggszüzeket, nagyságos kisasszony – mondta nevetve. A tekintete elárulta, mennyire tetszik neki újdonsült ismerőse. Traute elpirulva fordult félre, de együtt

nevetett Hansszal, és vidáman megjegyezte: – Egyelőre nem is érzem magam vénkisasszonynak. Ritter kutatva nézett rá. – Valószínűleg már tudja is, melyik úrnak lesz szerencséje egyszer Grundhof úrnőjét oltárhoz vezetni? Traute nevetve megrázta a fejét. – Nem, képzelje, erről fogalmam sincs! Még soha senkivel sem találkoztam, aki kísértésbe vitt volna,

hogy feladjam a szabadságomat. A fiatalember látható megkönnyebbüléssel lélegzett fel. Aztán elgondolkodva megszólalt: – Úgy látszik, a német lányok többek között ebben a vonatkozásban is nagyon megváltoztak. Nem is

egyszer hallottam, mióta hazajöttem, hogy a fiatal hölgyek ódzkodnak a férjhezmenéstől. Régebben, amikor még Németországban éltem, hallottam férfiakról, akik vonakodtak a nősüléstől, de úgy látom, most már sokkal inkább a hölgyek között terjed ez a nézet.

– Ez azt mutatja, hogy a nők meggondoltabbak és talán önállóbbak is lettek. Hans a húgára gondolt, akivel gyakran leveleztek erről a kérdésről. Maria időközben huszonnégy éves

lett, és röviddel ezelőtt még mindig azt felelte bátyja kérdésére, akar-e férjhez menni, hogy ezt előbb alaposan meg kell gondolnia, mert a házasság ellen sok érv szól, mellette csak kevés.

De hangosan csak ennyit mondott: – Régebben a fiatal lányok mindenáron férjhez akartak menni, manapság alaposan meggondolják,

milyen érv szól a házasság mellett, és mi ellene. – Talán néhány boldogtalan házasságot megspórolnak maguknak – felelte Traute. A férfi ismét elmosolyodott. – Gondolja? Talán mégis helyesebb merészen belevágni egy házasságba jó szándékkal eltelve,

mindent jónak és helyesnek tartva, mint hosszú töprengés után azzal az elkeserítő kétellyel házasságot kötni, hogy úgysem fog sikerülni.

Ezen aztán mindketten jót nevettek. – Anélkül, hogy akartuk volna, nagyon komoly témánál kötöttünk ki, Mr. Knight. Mindenesetre úgy

látom, uraságod egyáltalán nem házasságpárti, hiszen már nem tejfelesszájú ifjonc, és úgy hallottam, agglegény.

Hans komolyan nézett rá. – Harminchét évet számlálok, s még nem nősültem meg, de biztosan nem azért, mert ódzkodtam a

házasságtól. Egyszerűen nem értem rá, hogy asszonyt keressek. Az életemet annyira kitöltötte a munka, hogy nem is tudtam a nőkre gondolni.

Ezután mesélt amerikai életéről, a pihenést nem ismerő szüntelen hajszáról, a harcokról és nehézségekről, amelyeket le kellett küzdenie.

Traute visszafojtott lélegzettel hallgatta, és a férfi hirtelen elkomorult arcába nézett. Az amerikai arcizmai megfeszültek, és acélkék szeme szinte feketének tűnt. Egyáltalán nem hetvenkedett, hanem egészen egyszerűen beszélt, de a lány érezte, hogy szavain átsüt küzdelmes, kemény élete.

Hans egyre jobban belemerült emlékeibe, majd hirtelen elhallgatott. Lágy, rokonszenves, szinte fiús mosollyal nézett a lányra, és kissé zavartan így szólt:

– Kérem, bocsásson meg, úgy belemerültem ebbe a prózai témába, hogy észre sem vettem! Traute hevesen rázta a fejét: – Egyáltalán nem untatott, ha erre céloz. – Egy amerikai ladynek bezzeg nem lehetne büntetlenül ilyen dolgokról beszélni! Ott még az üzleti

ügyekről sem hallanak szívesen az úri hölgyek. – De én nem vagyok amerikai lady. Istenem, mennyit kellett küzdenie és dolgoznia! A férfi egy ideig elgondolkodva pihentette tekintetét Trautén. Jóleső, békés érzés árasztotta el. De szép

is lenne, ha ilyen felesége volna, ilyen megértő, ilyen kedves! – Mindezen túl vagyok már. Elértem, amit akartam – felelte. – Végre tudni akarom, hogy ember

vagyok, nemcsak robotgép. Örülök ennek a pihenésnek, szabadságnak, most örülök csak igazán, és hálás vagyok a sorsomnak, hogy rátaláltam erre a csendes folyóparti házra. Azonnal lenyűgözött, éreztem, hogy

nem szabad továbbmennem. Most pedig, hogy az ön szomszédja lettem, nagyságos kisasszony, előre örvendek ennek a szomszédságnak. Úgy érzem magam, mint a vakációs kisdiák, aki az aranyszabadságtól várja minden álma teljesülését. Traute mosolyogva hallgatta.

– De ehhez igazán elhagyatott, isten háta mögötti házat választott. Az amerikai komolyan nézett rá. – Hiszen kegyed is itt lakik! Ahhoz pedig, hogy az ember fiatalnak érezze magát, élvezze és szépnek

találja az életet, nem kell okvetlenül nagy társaságban nyüzsögni. Ehhez elég néhány kedves, szeretett társ, néha csak egyetlenegy.

Hans elragadtatással látta, hogy a lány elpirul, de aztán rögtön folytatta, hogy kimentse zavarából. – Aztán meg Ems sincs messze, és télen el lehet menni néhány hónapra a fővárosba, ahogy kegyed is

szokta. Aztán meg újra örül az ember lelke, ha hazatér erre a pompás helyre. Így lesz az élet igazán szép! Traute mosolygott a meglett férfi fiatalos lelkesedésén. – Ha véget ér ez az önként vállalt vakáció, visszatér Amerikába? A férfi végigsimított a homlokán. – Még nem tudom… sok mindenen múlik. Ha minden úgy alakul, ahogy szeretném, akkor itthon

maradok. Biztosan idehaza is megtalálom azt a tevékenységi kört, amely kielégít. Mert dologtalanul henyélni nem bírok sokáig.

Beszélgetés közben már oda is értek az erdészházhoz. Csinos, fából készült építmény volt, csillogó ablakokkal, fehéren virító függönyökkel.

– Meg is érkeztem. Rövidnek tűnt az út, Mr. Knight, olyan érdekesen mesélt közben. A férfi nevetve nézett rá. – Igazán? Megrövidíthetem az útját visszafelé is? Nagyon szívesen kísérném vissza, és csak remélni

merem, hogy nem tartja tolakodónak a kérésemet. – Sajnálattal kell közölnöm, hogy az erdésszel sok a megbeszélnivalóm, ez eltart jó ideig. Az erdészné

pedig nem fog elengedni anélkül, hogy kávéval és saját sütésű thüringiai ostyával meg ne vendégeljen. Ő ugyanis onnét származik, és a süteménye pompás. Ha meg akar győződni róla, nem is fogja olyan hosszúnak érezni a várakozást. Szívesen beajánlom az erdésznéhez – mondta bájos huncutsággal Traute, zavarát leplezve.

A férfi mókásan forgatta a szemét. – Kávé ostyával, egy valódi német erdészházban! Milyen csodásan illik ehhez az erdei varázshoz!

Igazán elfogadhatom szíves invitálását? – Ha van kedve, miért ne? – El sem tudom mondani, mennyire! – Akkor jöjjön! Itt vidéken nem ragaszkodunk olyan szigorúan az illemszabályokhoz. Mindjárt új

szomszédként mutatom be az erdészéknek, hogy szívesen fogadják. – Kisasszony rendkívül szeretetreméltó, az erdészné süteményének pedig már előre örülök, mint egy

kisfiú. Trauténak nevetnie kellett. – Remélem, nem voltam könnyelmű, hogy az erdészné nevében uzsonnát ígértem. Az erdészházban valóban vidám, kellemes légkörben meguzsonnáztak. Míg Traute az erdésszel

tárgyalt, és az asszonyka kávét és süteményt készített, Hans Ritter a kutyákkal játszott a ház előtt, amelyek azonnal összebarátkoztak vele.

Miután a jó kávét és a még jobb ostyát komótosan elfogyasztották, Traute Hans Ritter kíséretében elindult hazafelé. Visszafelé is élénken beszélgettek, és ezen a rövid délutánon jobban megismerték egymást, mint évekig tartó, szokványos társasági érintkezés során. Hans Ritter a hegy lábáig kísérte Grandhof ifjú úrnőjét, és amikor elköszönt, megkérte, hogy már másnap meglátogathassa. Traute mosolyogva egyezett bele. Jó barátokként váltak el.

__________________________________

Hans Ritter elbűvölve ért haza. Még mindig úgy érezte, hogy Traute Ramin lágy, bársonyos hangját

hallja, látja kedves, jóságos, mégis huncut tekintetét. A lány olyan mély benyomást gyakorolt rá,

amelyhez hasonlót még soha egyetlen nő sem. Máskor oly keményen, határozottan összeszorított szája körül egyre-másra lágy mosoly bujkált.

Lassan járta végig új háza helyiségeit, végül felkereste dolgozószobáját. Itt az íróasztalon kis, lezárt bőrönd állt. Kinyitotta, és kirakta a tartalmát. Különböző iratok voltak benne. Nagy halmokban rakta ki íróasztala lapjára az iratokat, és amikor a táska kiürült, félretette, és az összes papírt elrendezte az íróasztal fiókjaiban. Utoljára egy levélköteg került a kezébe. Ezek voltak a húgától az évek során érkezett levelek.

Leült egy karosszékbe, és elkezdte ezeket átlapozni. Dátum szerint rendezte el őket. Aztán kényelmesen hátratámaszkodva elővette húga évekkel ezelőtt írt, legelső levelét. Így szólt:

„Kedves bátyám! Annyira örülök neki, hogy megengedted, hogy most már közvetlenül írjak neked. Klara néni ugyan

mindig átadta az üdvözleteidet, időnként fel is olvasott egyes részeket a leveleidből, de ez azért nem pótolja azt, ha az ember maga írhat levelet. Ha tudnád, milyen szomorú vagyok, hogy olyan messze vagy tőlem! De régen nem láttalak! És olyan egyedül érzem magam, hogy belesajdul a szívem. Anyának nincs sok ideje rám, csak az új férjével törődik. Jaj, Hans, de jó, hogy nem kell végignézned, hogyan tolakodott ez az ember, forrón szeretett édesapánk helyére! Nem tudom, bűn-e, de gyűlölöm Heilmann urat, igen, valóban gyűlölöm, pedig olyan nyájas hozzám, és mindig „kedves gyermekének” nevez. De én nem vagyok az ő kedves gyermeke! De nem akarlak ezzel szomorítani. Annyira örülök, hogy jól megy sorod, és egy nagy farmod van. Ugye, ha nagy leszek, és Heilmann úr nem lesz már a gyámom, elmehetek hozzád? Akkor majd igazi farmer gazdasszony leszek, és vezetem a háztartásodat. Most még francia szavakat kell tanulnom, ezért befejezem a levélírást. Kérlek, nagyon szépen kérlek, tarts meg szeretetedben, el ne felejts, hiszen nincs énnekem már senkim a világon rajtad és Klara nénin kívül! Anya már egyáltalán nem törődik velem, ha beszélek vele, a tekintete valahová a távolba réved, és haragszik rám, mert Heilmann urat nem hívom apának. De nem vagyok képes rá, tényleg nem bírom a számra venni. Óvjon Isten, kedves, drága bátyám, és el ne felejtsd

a Te hű húgodat, Mariát!” Hans fájdalmas mosollyal tette félre ezt a levelet, lapozgatta egy ideig a többit, majd egy néhány évvel

később kelt írást vett elő a kötegből. Széthajtogatta és elolvasta azt is. „Szeretett Bátyám! Ma, tizenötödik születésnapomon találtam Klara néninél hozzám írt leveledet. Milyen kedves tőled,

hogy sohasem felejtkezel el a születésnapomról! A néni ajándékaival együtt a tieidet is átadta, és megint olyan pompás meglepetések voltak! De kár, hogy odahaza el sem mondhatom, tőled származnak! Azt a látszatot kell keltenem, hogy mindet Klaára nénitől kaptam. Heilmann úr a múltkor, amikor anya rólad beszélt, így szólt: – Ugyan, az a csibész rég elzüllött és elpatkolt! Mi más is lett volna abból az elfajzott kölyökből, mint csavargó bitang”. Jaj, Hans, el tudod képzelni, milyen erőfeszítésembe került, hogy neki ne menjek annak a szélhámos ripőknek? De összeszorítottam a fogam, és hallgattam.

Mostanában anya gyakran tesz Heilmann úrnak szemrehányást, amiért az fiatal hölgyeknek udvarol. Jaj, Hans, de csúf, de szörnyű, hogy mindezt a valaha oly büszke édesanyánknak el kell tűrnie! A legundokabb pedig Heilmann úr hiú, utálatos mosolya, ahogy azt mondja: «Mit csináljak, a nőcskék mind futnak utánam, csak nem sérthetem meg őket«. És ezt a szörnyeteget nevezzem apának! Tudom, érzem, hogy Heilmann velejéig romlott, gonosz ember, és azt is tudom, hogy Te erről meg vagy győződve, ha nem is sejtem, milyen, bizonyítékaid vannak rá. Csak Te tarts meg szeretetedben, Hans, mert azt hiszem, anya már egyáltalán nem szeret!

Nagyon boldog vagyok, hogy olyan szépen haladsz előre a pályádon, és hogy egy olajmezőt fedeztél fel. De szívesen lennék nálad, hogy mindezt a saját szememmel lássam! De még mindig hat évet kell várnom a nagykorúságomig. Az Ég áldjon, szívem szeretett testvérbátyja! Egyébiránt jól vagyok, csak nagyon vágyom utánad. Klara néni gyakran betegeskedik, nagyon sajnálom szegényt.

Kérlek, írj mielőbb a Téged nagyon szerető húgodnak, Mariának.” Hans Ritter tovább tallózott a levelek között. Ismét széthajtogatott egyet, amely így szólt:

„Kedves Hans bátyám! Immár Klara nénénket is elvesztettük. Tegnap éjszaka örökre elszenderült. Most már senkim sincs,

akivel őszintén beszélhetek. Idehaza rosszabb a helyzet, mint valaha. Heilmann úr egyre elviselhetetlenebb szörnyeteggé válik. Felháborító, ahogy most anyánkkal bánik. Annyira sajnálom szegényt, mert még mindig szereti ezt a gazembert. Ezt látva az ember elborzad a szerelem gondolatától. Őszintén félek attól, hogy egyszer beleszerethetek valakibe, és örülök, hogy bár húszéves lettem, még meg sem kísértett ez a veszély. Az már biztos, hogy nem egykönnyen nyeri el a szívemet senki emberfia, mert Heilmann úr alaposan elvette a kedvem a férfiaktól. Ez a kellemetlen, felfuvalkodott fráter, aki itt a gazdát játssza, pedig csak anya pénzéből élősködik. Hiszen olyan lusta, szinte semmit sem keres, de az állítólagos munkájával örökké úgy fontoskodik, hogy az embernek a gyomra felfordul. Nevetséges volna, ha nem lenne szomorú, ahogy órákig a díványon hever, egyik cigarettáról a másikra gyújtva, várva az ihletet, mindhiába. Nincs, úgymond, ami „inspirálja”, „belepusztul az őt körülvevő hétköznapok szürkeségébe”. Mindeközben szemrehányóan néz anyára, mintha ő tehetne róla, hogy semmi sem jut eszébe. Ha anya féltékenységi jeleneteket rendez (és sajnos nemegyszer megteszi), ráförmed, hogy elfojt benne minden ihletet, megöli a tehetségét, és így persze nem tud eredményesen alkotni. Isten látja, hogy milyen értetlen felesége van, aki még azt sem tűri, hogy azt az ösztönzést, amelyet tőle nem kap meg, más asszonyoktól megszerezze, olyanoktól, akik szépségükkel és szellemességükkel megihletik. Anyáról azt mondja, hogy féltékenységével, őrjöngésével kerékbe töri „költői szárnyalását”. Ehhez hasonló frázisokkal dobálódzik minduntalan.

Jaj, Hans, nincs igazság a földön! Az egyetlen, ami örömmel tölt el, az a Te nagy üzleti sikered. Előre örülök annak, hogy egyszer visszatérsz Németországba. Megígérted, hogy egy szép napon eljössz, én pedig türelmesen várok. Addig szorgalmasan levelezünk tovább. Maradj meg jó egészségben, és tartsd meg szeretetedben bű testvéredet,

Mariát.” Hans Ritter tovább lapozott, újabb levelet vett elő, az egyik legfrissebbet, amelyben többek között ez

állt: „Anya végre érzelmileg elszakadt ettől a Heilmann úrtól, ha nem is ment szegénynek valami könnyen.

Hála Istennek nem szereti már, nem féltékenykedik többé, hagyja, menjen, ahová akar. Már az sem fáj neki, ha őurasága mocskos kis szerelmi históriái után fut. Azt írod, kedves Hansom, hogy ne gyűlöljem meg a férfiakat, mert szerencsére nem mind olyan csibész, mint Heilmann. Ebben természetesen igazad van, hiszen csak édesapánkra és rád kell gondolnom. De míg olyan férfival nem találkozom, aki rátok hasonlít, óvakodni fogok attól, hogy férjhez menjek. Anya nagy örömömre újra visszatalált hozzám. Érzem, hogy vigaszra vágyik és a szeretetemre. Ezért aztán rólad is beszéltem vele, Hans. Most már tudja, hogy levelezünk, élsz és egészséges vagy. Csak néhány nappal ezelőtt mondtam meg neki, amikor már biztos voltam benne, hogy többé semmi köze Heilmannhoz, és rólad olyan sóvárogva beszélt. Amikor megmondtam neki, hogy nagyon jól megy sorod, felindultságában egészen összeomlott, és ekkor éreztem, hogy bár Heilmann úr kedvéért egy ideig elhanyagolt bennünket, de mégis, most is szeret minket. Mondhatnám, hogy újra testestül-lelkestül anya lett, amióta sikerült megszabadulnia ennek a gazembernek a lealacsonyító befolyásától. De olyan rossz bőrben van, már csak önmaga árnyéka, és gyakran szenved fájdalmas szívpanaszoktól, amelyeket nyilván a sok izgalom és vita váltott ki.

Heilmann úr undorítóbb, mint valaha, és most azzal henceg, hogy anya vagyonát ő mentette ki a háború kitörésekor Svájcba. Szó, mi szó, tényleg megtette, de egészen biztosan a saját érdekében. Az én apai örökségemet is átutalta Svájcba gyámi hatalmánál fogva. De most ezzel a tettével úgy büszkélkedik, mintha ő szerezte volna a vagyonunkat, és anyát egyre pimaszabb követelésekkel gyötri. Nem is folytatom, beszéljünk inkább rólad! Szóval valóban azzal a gondolattal foglalkozol, hogy végre szabadságolod magad és hazajössz? Jaj, édes, kedves bátyám, bárcsak már ott tartanánk! Úgy érzem, ha viszontlátlak, lefoszlik rólam mindaz a sok undorító és utálatos dolog, amit az elmúlt években átéltem. Most csak arra akarok gondolni, hogy eljössz, végre itt leszel. Ígérem, senkinek egy szót sem szólok róla, anyának sem. Egy percig se aggódj, úgy elrejtem a leveleidet, hogy senki sem találja meg. Légy egész nyugodt, hiszen megírtad, milyen fontos, hogy Heilmann meg ne sejtse hazaérkezésedet. Ez elég nekem. Heilmann egyébként mind a mai napig szentül meg van győződve róla, hogy elzüllöttél és meghaltál. Azt írtad, hogy

mindazt, amit még nem értek, majd személyesen megmagyarázod. Már nagyon izgatottan várom. Bárcsak itt lennél már!”

Hans Ritter egy ideig elgondolkodva nézett maga elé, miután ezt a levelet is visszatette a kötetbe.

Aztán elővette levéltárcájából testvére legfrissebb levelét, melyet aznap reggel kapott kézhez. Amerikából küldték utána, mert húga még nem tudta, hogy már hetek óta Németországban tartózkodik. Ezt az utolsó levelet is széthajtogatta. így szólt az írás:

„Kedves, drága Bátyám! A végzetet mégsem kerülhettem el. Legutóbbi levelemben megemlítettem már neked az ifjú mérnököt,

dr. Rudolf Wintert. Ecseteltem, milyen rokonszenves, és azt is megírtam, hogy társaságban ismerkedtünk meg. Most elmesélem, hogyan kerültünk közel egymáshoz. A nővére Sternberg mérnök felesége, aki gyakran van üzleti úton. A hölgy ilyenkor a bátyja kíséretében jár társaságba. Egy zsúron figyeltem fel Winter doktorra, amikor jól beolvasott Heilmann úrnak. Szemébe vágta, ha nem akarja, hogy pimasz ripőknek tartsák, ne molesztáljon tolakodásával hölgyeket. Képzelheted, azonnal felébredt a rokonszenvem a fiatalember iránt. Heilmann még mindig vonzó férfiúnak tartja magát, és tolakodóan közeledett Sternberg asszonyhoz. Egyszerűen nem akarta tudomásul venni a fiatalasszony egyértelmű, visszautasítását. Végül a hölgy kénytelen volt bátyja segítségéért folyamodni mostohánk zaklatása miatt. Erre fejtette ki a fiatal mérnök határozottan Heilmann-nak az álláspontját. Meg akartam szorítani ezért a kezét, és lelkesedésemben nyilván olvadozva néztem rá. Ő bemutatkozott, Heilmann pedig úgy elszelelt, mint egy megvert kutya. Amikor Winter megtudta, hogy a tolakodó a mostohaapám, megijedt, és bocsánatot akart kérni tőlem, én azonban nem engedtem, hanem gondolkodás nélkül a szavába vágtam: – Nagyon igaza volt, és örülök, hogy ilyen karakánul beolvasott neki. Kölcsönös ellenszenvünk Heilmann iránt gyorsan összehozott bennünket. Hamarosan jól megismertem Rudolf Wintert, miután a nővérével összebarátkoztam. Sternbergeknél gyakran találkoztunk, és hamar észrevettem, hogy szándékosan mindig akkor állít be, amikor én is ott vagyok. Egy szó, mint száz. kedves Bátyám, tegnap este szerelmet vallott, és megkérte a kezemet. Igent mondtam, de arra kértem, eljegyzésünket tartsuk titokban addig, amíg Te Németországba nem jössz. Anyának bevallottam a boldogságomat. Azt is megmondtam neki, hogy Rudolf összetűzött Heilmann-nal. Anya meghatóan kedves volt, minden jót kívánt, de velem együtt reszket attól a jelenettől, amelyet Heilmann rendezni fog, ha megtudja, ki a jegyesem. Anya mostanra nagyon megváltozott. Heilmanntól teljesen elhidegült. Ezt bizonyítja az a beszélgetés, amelyet ma reggel folytattunk. Elmondta, hogy a végrendeletét röviddel második házasságkötése után széttépte, és akkor újat írt, Heilmann javára. Ő hajszolta bele, és kierőszakolta, hogy őt tegye meg örökösévé, mondván, hogy Te meg én apánktól már igen szép vagyont örököltünk. Anya most újra végrendelkezni akar. Belátta, hogy igazságtalan volt velünk szemben, és az új végrendeletből legszívesebben teljesen kirekesztené ezt a gazembert. Már holnap el akar menni a közjegyzőhöz megérdeklődni, hogy lehet ezt nyélbe ütni.

Ebből is láthatod, kedves Bátyám, hogy anya, hála Istennek, teljesen megszabadult Heilmann befolyásától. Most már nagy örömmel várjuk érkezésedet, és számoljuk a napokat, amíg nálunk leszel. Rudolf is nagyon örül, hogy megismerhet. Nagy szeretettel ölel, csókol hű húgod:

Maria” Hans fellélegezve tette le a levelet. Ez a beszámoló már aznap reggel, amikor megkapta, nagyon

felizgatta. Éppen ez a felindulás űzte ki az erdőbe. Ott aztán megismerkedett Trautéval, és ettől egészen megfeledkezett a levélről. Most azonban gondolatai visszatértek húgához és anyjához. Ha csak sejtenék, hogy már jó ideje Németországban van, és messziről már látta is őket! Amikor a szemközti kis kávéházból figyelte a házukat, és meglátta, hogy kilépnek az utcára, olyan boldogan köszöntötte volna őket! De attól tartott, hogy Heilmann a lakás egyik ablakából lesi a hölgyeket. Neki pedig egyelőre nem szabad megtudnia, hogy ő életben van, sőt hazatért Németországba. Hans előbb meg akart bizonyosodni róla, hogy az anyja valóban megszakította vele az életközösséget, ki kellett puhatolnia, hogy végérvényesen szakított-e vele, nehogy ő is megszenvedje, ha fia majd leleplezi Heilmann csalárdságát.

Maria legutóbbi levele végre bizonyosságot hozott, és most mielőbb viszont akarta látni az anyját és testvérét. Még ma írni akart a húgának, sok szerencsét kívánni az eljegyzéséhez és megszervezni a találkozásukat.

_____________________

Másnap délelőtt Hans Ritter felkerekedett, hogy annak rendje és módja szerint leviziteljen az

udvarházban. Traute kicsit idegesen várta a látogatást. Soha azelőtt nem ismerte ezt a lelkiállapotot. Különös

gonddal öltözött fel, és örült, hogy Berger asszony is ünneplőt vett fel a várt vendég kedvéért. Traute jóval a szokásos látogatási idő előtt nyugtalanul járt fel-alá a házban. Elsőnek vette észre a hegynek felfelé tartó autót. Amikor befordult a kapun, Traute úgy érezte, megáll a szívverése. De nyugalmat erőltetett magára, és amikor Hans Ritter néhány perc múlva belépett a fogadószobába, ott a ház ifjú úrnőjét Berger asszonnyal látszólag nyugodtan beszélgetve találta. Traute mindjárt be is mutatta az özvegyet. Nem bonyolódott konvencionális formaságokba, hanem barátságosan mosolyogva üdvözölte „Mr. Knightot”, tréfásan rákérdezett, hogy ízlett-e az erdészné süteménye, és mint régi, jó ismerősnek nyújtott kezet.

– Remélhetőleg kegyednek is jólesett a tegnapi séta, nagyságos kisasszony? – kérdezte a vendég. Traute bólintott. – Nagyon is. Néhány szokványos udvariassági kérdés és felelet után a beszélgetés egyre természetesebb mederben

folytatódott. A társalkodónő élénken részt vett a csevegésben, és huncutul megérdeklődte, elégedett-e a szomszéd úr a birtokukról szállított élelmiszerekkel.

Hans meglepődve nézett rá. – Tessék? Önök látnak el élelmiszerrel bennünket? – Persze! A kulcsárnéja mindenfélét rendelt a tejesemberünktől, aki lelkiismeretesen teljesíti, amivel

Flinsch kisasszony megbízza, mert nagyon tart a tűzrőlpattant teremtéstől – felelte nevetve Traute. Hans Ritter mókásan kidüllesztette a mellét. – Ohó, akkor tehát a kegyedék kuncsaftja lettem, és mint ilyen ugye remélhetem, hogy mindenkor

szíves fogadtatásra találok itt? – Meglátjuk, jó vevőnk lesz-e, Mr. Knight – tréfálkozott Grundhof kisasszonya. Hans elragadtatva nézett a pajkos lányra. – Ó, jaj, végül még örülhetek, hogy egyáltalán szóba állnak velem, és első kézből jutok a legfrissebb

áruhoz! A lány fontoskodó képet vágott. – Látja, ezt az álláspontot már inkább elfogadjuk, nem igaz, Berger asszony? Szent meggyőződésünk

ugyanis, hogy közel s távol a mi gazdaságunk termékei a legjobbak, legfrissebbek. Hans jókedvűen nézett rá. – Úgy látszik, tűzrőlpattant kulcsárném is osztja a kisasszony nézetét, mindenesetre már többször

tudtomra adta, milyen elégedett a helybéli szállítókkal. Az özvegy elcsodálkozott az amerikai vendég kifogástalan némettudásán, és meg is dicsérte élte. Hans

egy pillantást vetett Trautéra, majd így szólt: – Sokat voltam németek társaságában, nagyságos asszonyom. A társalkodónőt ez a válasz tökéletesen kielégítette, Hans pedig nem kényszerült hazugságra. Traute ezután megkérdezte tőle, van-e kedve megnézni a parkot és a gazdasági épületeket. A vendég

lelkesedett az ötletért, azt remélve, hogy akkor egy időre kettesben lehet a kisasszonnyal. Így is történt. – Mire kíváncsi inkább, Mr. Knight, a parkra, az istállókra vagy a gazdasági épületekre? Ugyan mire nem lett volna kíváncsi Hans Ritter Traute kalauzolásával! – Mindenre! – felelte sugárzó tekintettel. A házikisasszony először az ápolt parkon vezette végig, és ismét olyan élénken beszélgettek, mint az

előző napon, sok-sok közös témát találva. Azután a gazdasági épületek mellett vezetett el az útjuk. Az üres pajták nyitva álltak, hogy kiszellőzzenek.

– Jövő héten kezdődik a szénakaszálás – jegyezte meg a házikisasszony –, akkor nekem is jóval több dolgom lesz, mint most.

Hans fiatalos örömmel nézett rá.

– Nincs szüksége segítségre? Annyira szeretnék egyszer bekapcsolódni a szénakaszálásba! Odaát farmerként nemegyszer magam voltam kénytelen kézbe venni a kaszát, amikor eljött a betakarítás ideje, és az emberek a munka kellős közepén otthagytak.

Traute hitetlenkedve csóválta a fejét. – De hiszen most vakáción van! – Már érzem, hogy nem bírom soká ezt a tétlenséget, ha nem akad hamarosan valami elfoglaltságom.

Kisasszony például mivel tölti az idejét, amikor nincs éppen szénakaszálás? – Nahát, ezt éppen ön kérdi, a farmer múltjával? A szénakaszálás után az aratás következik, aztán a

burgonyaszedés. Utána jön a tarlóhántás, majd a répát aratjuk. Ehhez járul még a gyümölcsszüret. – És a kisasszony mindebben részt vesz? – Elvégre gazdálkodó vagyok! – De remélhetőleg van egy megbízható gazdatisztje? – kérdezte elkomolyodva a vendég. – Nagyon alapos, derék ember, aki már hosszú évek óta itt szolgál a birtokunkon, és az édesapám teljes

bizalmát élvezte. De én is ki akarom venni a részem a munkából, és szívvel-lélekkel hivatásomnak tekintem a gazdálkodást.

A férfi bólintott. – Ugyanígy vezettem én is a farmomat. Bármilyen fárasztó volt is az a munka, sajnáltam, amikor vége

lett. De a körülmények úgy hozták, hogy az ipari vállalkozásra nyergeltem át, különben az ablakon dobtam volna ki a pénzt, és erre mégsem vitt rá a lélek. De most már nem kell mindennel nekem törődnöm, és a dolog úgyszólván olajozottan halad, ezért valószínűleg egy szép napon visszatérek majd a gazdálkodáshoz. Talán később Németországban veszek majd egy birtokot, és passzióból azon folytatom a gazdálkodást.

Traute hangosan felkacagott. – Nahát, ezt a munkát néha igazán nem lehet passziónak nevezni! – Egy nőnek természetesen nem az. Mindez túl nehéz lehet kegyednek. – De legalább tudom, mi végre vagyok a világon. Hans olyan különösen nézett a lányra, hogy az a haja tövéig elvörösödött. – A nőnek van természetadta más tevékenységi köre, amiért a világon van. Traute zavarát leplezve látszólag könnyedén felelte: – Az ember nem mindig maga dönti el, mivel foglalkozna legszívesebben, és ha a munkám néha nehéz

is, októberben következik az én vakációm. Akkor néhány hónapig nincs más dolgom, mint bevetni magam a társadalmi élet sűrűjébe. De komolyan mondom, ezt néha nehezebbnek találom, mint a mezőgazdasági munkát.

– Októberben megy fel Berlinbe? – Igen, és rendszerint január végéig maradok ott. Helene néni nem enged el előbb. Hans magában azonnal elhatározta, hogy októberben ő is Berlinbe megy. – Aratás alatt sokat járja lóháton a földeket? – kérdezte. A leány bólintott. – Szinte reggeltől estig. – Úgy láttam, kitűnő lovas. – Ha az ember tízéves kora óta naponta nyeregben ül, akkor ez nem csoda. Akarja látni a

hátaslovaimat? Biztosan szintén gyakorlott lovas. A férfi nevetett. – Ezt odaát, ha nagy farmja van az embernek, hamar megtanulja. Néha napokig le sem kerültem a

nyeregből. Már itt is intézkedtem, hogy szerezzenek be nekem egy jó hátaslovat. Talán megengedi, hogy alkalomadtán kilovagoljak a társaságában? Látja, szeretetre méltó szomszédnőm, máris bogáncsként ragadok önre, legszívesebben minden idejét lefoglalnám. Attól tartok, hamarosan rám un.

Míg ezt mondta, fürkészve mérte végig a lányt. Traute nem mert a férfi szemébe nézni, nyugodt hangon válaszolta:

– Idejében közölni fogom, ha megelégeltem a társaságát. Egyelőre még őszintén örülök, hogy szomszédot kaptam.

– Igazán? És nem haragszik meg, ha néhanap beállítok? – Egyáltalán nem! Jöjjön, amikor csak akar. – Még mindig nem nézett a férfira. – Miért is ne? A

társalkodónőmnek biztosan nem lesz ellene semmi kifogása, ha egy kis változatosságot hoz a házba.

Gyakran mérgelődött az ön emberkerülő elődje miatt, aki sohasem látogatott meg bennünket. Ha pedig Helene néni a közeli napokban megérkezik, el lesz ragadtatva, hogy az udvarházba végre valaki beteszi a lábát. Óva intem Helene nénitől, mert akit rokonszenvesnek talál, azt legszívesebben el sem engedné többé, önt pedig ez a veszély fenyegeti.

Hans szeme felcsillant. – Tehát a gardedámjánál és a nagynénjénél kedvező fogadtatásra találhatok. És kegyednél, kedves

kisasszony? Traute tartózkodóan mosolygott. – Hiszen tudja, hogy itt, a világ zajától távol, mindig szívesen látjuk a vendégeket. – Óva intem, nagyságos kisasszony! Már tegnap észrevehette, ha a kisujját nyújtja, az egész kezét

akarom. Legszívesebben szaván fognám, és naponta beállítanék. Bár Trauténak torkában dobogott a szíve, azonnal átvette a férfi évődő hangnemét. Érezte, hogy Hans

is komolyan gondolja, amit mókázva mond. – Ha magától idetalál, és nem kell útjelzőt felállítanom, örülni fogok. Amint mondtam már, nagyon

magányosan éldegélünk itt, és minden vendégnek örülünk. Nagyon sajnáltuk, hogy Martens úr, az elődje olyan emberkerülő különc volt, aki senkivel sem érintkezett.

– Én viszont sem emberkerülő, sem különc nem vagyok. Traute gyorsan ránézett. – És mégis ezt az isten háta mögötti villát vásárolta meg? Hans mélyen a lány szemébe nézett, mintha ki akarná fürkészni, mi rejlik a kérdése mögött. – Arról persze fogalmam sem volt, hogy ilyen bájos szomszédnőm lesz. – Jó szomszédok között nincs helye a bókoknak. – Nem is értek a bókoláshoz. Őszinte meggyőződésem volt, amit mondtam. Egyébként jó okom volt

rá, hogy éppen ide, ebbe a magányos villába jöjjek. Talán később majd megengedi, hogy feltárjam kegyednek ezt az okot. Mindenesetre nagyon jólesik, hogy ilyen barátságosan fogadott. De nem szeretnék visszaélni a vendégszeretetével, így végre el kell búcsúznom. Túlságosan igénybe vettem az idejét. Első vizithez képest máris túl soká időztem.

– Ó, itt vidéken az ilyesmit nem veszik olyan szigorúan! És ha legközelebb átjön, nem kell ilyen szertartásosan vizithez öltöznie. Csak arra kérem, ha a nagynéném itt lesz, az első látogatásakor vágja magát díszbe, mert Helene néni súlyt fektet erre.

– Természetesen, kisasszony. Köszönöm az engedélyét, hogy hétköznapi ruhában is fogad, csakúgy, mint a tanácsát, hogyan kelthetek a nagynénjére kedvező benyomást.

Traute elpirult kissé, és a férfi szeme felragyogott, ahogy ezt észrevette. Udvariasan elbúcsúzott, és hazahajtott a kocsiján. Traute Ramin ma még jobban elbűvölte, mint előző nap.

A két fiatal ezután szinte naponta találkozott. Ha Hans Ritter nem is ment fel mindennap a grundhofi birtokra, valami mégis megsúghatta, mikor és hol találja szomszédnőjét. Ha Traute kilovagolt a rétekre vagy szántóföldekre, biztosan összetalálkoztak valahol útközben.

_________________________

Heilmann asszony, Hans Ritter édesanyja elhatározásához híven elment a közjegyzőhöz. Új

végrendeletet íratott vele, amelyben gyermekeire egyenlő részben hagyatkozott. Mivel a férjét teljesen nem tagadhatta ki, a törvény előírta legkisebb köteles részt hagyta rá.

Heilmann asszony egy idő múltán kézhez kapta az új végrendelet két példányát. Az eredetit átadta lányának, aki azt a bankszéfjében helyezte el. A másodpéldányt pedig a fiának akarta elküldeni vagy átadni, hogy ezzel bizonyítsa gyermekeinek, jóvá akarja tenni az egykor ellenük elkövetett igazságtalanságot.

A férjével egy ideje már olyan rideg és elutasító volt, hogy az gyanakodva figyelte, sőt az asszony tudtán kívül nemegyszer utána is lopakodott. Akkor is így tett, amikor Melanie asszony utoljára kereste fel a közjegyzőt, hogy kifizesse számláját.

Az asszony összerezzent, amikor a közjegyző házából kilépve hirtelen a férjével találta magát szembe. Az szúrós szemmel méregette. De úgy tett, mintha csak véletlenül járt volna arra.

– Nahát, micsoda véletlen! Hogy kerülsz ide, Melanie? – kérdezte megjátszott könnyedséggel, de szemének felvillanásából a felesége azonnal észrevette, hogy a férfi gyanút fogott.

Melanie asszony összeszorította a száját, de aztán kihúzta magát, és határozottan szembenézett az urával.

– A közjegyzőtől jövök – válaszolta nyugodtan. – A jegyzőtől? Mi keresnivalód volt ott? Az asszony fájdalmas pillantást vetett rá. – Végrendelkeztem. Férje rekedten felkacagott. – Végrendelkeztél? Tréfálsz, ugye? Hiszen sok évvel ezelőtt megtetted már, röviddel azután, hogy

összeházasodtunk. – Azt a végrendeletemet összetéptem, és érvénytelennek nyilvánítottam. Új végrendeletet csináltattam. Az ura elsápadt, de nyugalmat erőltetett magára. – Ez érdekes! Tehát az első végrendeletedet megsemmisítetted? – Igen! – hangzott élesen, ridegen a felelet. – És vajon miért? – Mert azt a bizonyos első végrendeletemet idegen akarat befolyására írtam. A férfi szeme felszikrázott a visszafojtott dühtől. – Csak nem az én akaratomat, a hites uradét nevezed idegen befolyásnak? – De! Már megint csak ez az élesen koppanó szócska: „De!” Heilmann érezte, hogy nincs többé befolyása

erre az asszonyra. Ez a felismerés hihetetlen dühvel töltötte el, amelyen alig bírt uralkodni. Sunyin méregette az asszony rezzenéstelen arcát. – Szabadna talán megtudnom, hogyan végrendelkeztél? – kérdezte fojtott izgalommal. Ki vehette volna rossz néven a porig alázott asszonytól, hogy élvezte ezt az elégtételt? – A gyermekeim javára. Rád csak a köteles részt hagytam. A férfi vonásai még jobban megkeményedtek, szeméből gyűlölet szikrázott. – Ezt nem mondhatod komolyan! – bökte ki. – De bizony, halálosan komolyan mondtam, mindezt magadnak köszönheted. A férfi felindulásában nem bírt válaszolni. Nem hitte volna, hogy valaha is elveszíti a hatalmat a soká

olyan engedékeny felesége felett. Anélkül hogy észrevette volna, az asszony kisiklott a kezei közül. A férfi haragja tébolyult dührohamban tört ki. Megállt a felesége előtt, és becsmérlő szavakkal kezdte mocskolni.

– Ezért láncoltam hozzád az életemet, ezért kínlódtam végig a hosszú éveket egy ilyen unalmas asszonnyal, akiből minden női vonzerő hiányzott? Semmit sem jelentettél nekem, semmit a világon! Első perctől fogva csak kolonc voltál a nyakamon! Ha nem áldozom fel érted a szabadságom, ma már híres író lennék! Megvolt bennem a tehetség hozzá. Tudd meg, hogy már régen viszolygok tőled, csak eltűrtelek, éppen csak elviseltelek. Miattad rontottam el az életemet, és most tönkre akarsz tenni!

Ilyen és ehhez hasonló szidalmakkal árasztotta el az asszonyt, aki mereven, szemrebbenés nélkül, de élettelen szemében titkolt iszonyattal állt előtte mozdulatlanul, és némán meredt rá.

A felesége jéghideg tekintete végre hatott a magából kikelt gazemberre, váratlanul abbahagyta a szitkozódást, és mint az őrült, elrohant. Nem törődött többé a feleségével, hazasietett, és bezárkózott a szobájába.

Egy fotelbe vetette magát, és töprengeni kezdett. Aztán hirtelen újra különös fény lobbant fel a szemében. Támadt egy ötlete, felállt, és átment az úgynevezett dolgozószobájába. Az íróasztalához ült, és az egyik fiókból különböző papírokat vett elő. A felesége levelei voltak és egyéb iratok, amelyeken az asszony aláírása szerepelt. Sokáig nézegette ezeket. A felesége kézírása nem volt cirkalmas, tiszta, egyszerű volt. Ceruzát vett elő, és megpróbálta a felesége aláírását lemásolni. Nagy gyakorlata volt idegen kézírások utánzásában, és nemegyszer hasznosította már ezt a képességét arra, hogy bűnös módon hasznot húzzon belőle. Soha senki nem jött rá erre – ő legalábbis így hitte. Ezt tette akkor is, amikor Alexander Ritterrel, Hans és Maria édesapjával olyan aljasul elbánt. Könnyed kézzel próbálgatta felesége aláírását utánozni, és rövidesen egész jól sikerült is. Mihez kezdhet még ezzel, ha alaposan begyakorolja?

Kiélt vonásaira torz vigyor ült ki. Aztán újra elgondolkodva meredt maga elé.

Ó, de nagy ostobaságot követettet el, hogy elvesztette a fejét, és dühében engedte, hogy az asszony belelásson a kártyáiba! Sokkal okosabb lett volna, ha a megváltoztatott végrendeletről színleg tökéletesen nyugodtan vesz tudomást, és azt a látszatot kelti, hogy a legnagyobb egyetértésben él a feleségével. Ezt a csorbát okvetlenül újra ki kell köszörülnie. Meg kell próbálni dührohamát idegességével mentegetni, és akkor, igen, akkor nem marad más hátra, mint kanosszát járni, és megkövetnie Melanie-t.

És mi lesz, ha a felesége egy napon meghal? Alattomosan vigyorgott, és megpróbálta újra az asszony névaláírását utánozni. Ohó! Felindulásában kissé elbizonytalanodott a keze, de ha megnyugszik, nem esik nehezére a felesége nevében hamis testamentumot írni, olyat, amelyen a keltezés későbbi, mint amelyet az asszony most íratott le a közjegyzővel. Nem kell azt hosszú lére ereszteni, elég lesz ennyi: „Végakaratom, hogy fő örökösöm a férjem, Karl Heilmann legyen. A gyerekeimre csak a köteles részt hagyom. Minden előző rendelkezésemet ezennel érvénytelennek nyilvánítom.”

Ennyi elég is lesz. Utána csak az aláírás és a keltezés következik. Heilmann lelki szemei előtt már látta is a kész testamentumot. Csak azt a látszatot kell kelteni, hogy újra szent köztük a béke. Így érthetővé válik, hogy felesége a közjegyzőnél készített s pillanatnyi szeszélye diktálta végrendelkezését később visszavonta, ahogy az előző testamentumával is megtette, amelyben annak idején mindent az urára hagyott.

Megnyugodva bólintott. Tovább szövögette a tervét, s az arca egyre diadalmasabb kifejezést öltött.

______________________________

Krödener titkos tanácsosné megérkezett Grundhofba. Kecses mozgású, élénk temperamentuma hölgy volt, ötvenes évei elején járt. Soha nem tudott soká egy helyben ülni, és mindig mindenféle szórakozásra, jó programra kapható volt.

Amikor unokahúgával és a társalkodónővel a vacsoránál ültek, szünet nélkül berlini ismerősökről mesélt.

– Mindenki szívélyes üdvözletét küldi, és előre örülnek a téli viszontlátásnak. És azt már most megmondom, ezúttal csak menyasszonyként engedlek haza Berlinből. Már összeírtam minden szóba jöhető nősülendő fiatalembert. Itt van például Karsten kereskedelmi tanácsos fia, aki világ körüli útjáról nemrég érkezett meg… De nem… úgyis tudom, hogy ez a fráter nem kell neked, mert elég pimasz a modora. De van itt egy másik nősülendő fiatalember is tartalékban, ennek biztosan nem tudsz majd ellenállni. Roppant kellemes úr, akit Maltenéknél ismertem meg. Mérnökember, dr. Rudolf Winternek hívják. Be fogom neked mutatni. Már meséltem neki rólad. Van egy tündéri húga, aki néhány éve ugyancsak egy mérnökhöz ment feleségül. Ezzel az asszonykával össze kell barátkoznod, körülbelül veled egykorú. Aztán minden kialakul majd magától.

Traute felsóhajtott. – Drága nénikém, lásd már be végre, hogy nem tudok beleszeretni egy férfiba sem, akivel már előre

össze akarsz boronálni. Meg vagyok róla győződve, hogy emiatt a Winter doktor miatt sem leszek hűtlen az elveimhez. Az így feldicsért áru holt biztos, hogy nem indítja meg az érzelmeimet. Már csak ilyen a természetem. Talán már régen férjnél lennék, ha a házasulandó fiatalemberek felmagasztalásával nem vetted volna el jó előre minden esetben a kedvemet.

A néni egy pillanatra megdöbbenve nézett húga nevető arcába. Traute szavaiból egyszerre ráébredt, hogy idáig nyilván rosszul fogott hozzá a lány figyelmének felkeltéséhez egyik-másik fiatalember iránt. Elhatározta, hogy nem szól többet egy szót sem Winter doktor dicséretére. Kissé megszeppenve jegyezte meg:

– Igazán azt hiszed, hogy butaságot követtem el? Traute nevetve összecsókolta. – Jaj, Helene néni, az isten szerelmére, ne tégy magadnak szemrehányást! Egyelőre nagyon jól érzem

magam hajadonként, dr. Winter pedig tegyen csak boldoggá nyugodtan egy másik fiatal hölgyet. – De azért legalább megnézhetnéd magadnak, Traute! Ez akaratlanul csúszott ki az idős hölgy száján, és utána rögtön dühösen harapta össze ajkait. Hiszen

nem akart Traute rábeszélésére már semmit sem mondani. A végén tényleg csak ellenállást ébreszt benne, ha valamelyik kérőjelöltet felmagasztalja előtte.

Arról sejtelme sem volt, hogy Rudolf Winterrel egyáltalán nem kellene foglalkoznia, mert a mérnök már titokban eljegyezte Maria Rittert.

– Rendben van, nénikém, megnézem magamnak ezt a te Winter doktorodat. Az még nem kötelez semmire, és talán kellemes ember, ha nem is akarok feleségül menni hozzá. Ne haragudj, de talán egy szép napon találok férjet anélkül is, hogy neked kelljen fáradnod érte.

Ezeknél a szavaknál Traute hirtelen Hans Ritterre gondolt, és ettől fülig elpirult, Inkább gyorsan más témába fogott.

– Nénikém, most pedig láss neki ennek a fél sült csirkének, és egy kis friss zöldborsót is egyél, és ne gondolj többé erre az utálatos házassági témára, mert ettől csak elromlik a hangulatod, és akkor rosszul alszol. Ha jól viseled magad, egy újdonságot is elmesélünk neked.

– A csirke ellen semmi kifogásom, roppant ínycsiklandó az illata. De újdonságról akarsz mesélni? Itt, az isten háta mögött? Ebben nemigen hiszek.

Traute és Berger asszony összenevetett. – Nos, nénikém, a Martens-villának új tulajdonosa van. Az idős dáma meglepődve nézett fel. – Igazán? Ez is olyan szörnyű alak, mint az öreg Martens volt? Hát ettől az újdonságtól biztosan nem

lesz álmatlan éjszakám. – De az új gazda egyáltalán nem szörnyeteg, tanácsosné asszony, hanem nagyon rokonszenves,

érdekes úriember – jegyezte meg a társalkodónő. A vendég letette a kést és villát. – Hány éves? – kérdezte lakonikusan. – Pontosan meg tudom neked mondani, Helene néni, harminchét. Erre már felébredt a kíváncsiság a tanácsosnéban. Házasulandó korban lévő férfi. Ez érdekelte, és

máris elkezdett újabb házassági terveket kovácsolni. Már éppen szóba akarta hozni, amikor eszébe jutottak unokahúga iménti szavai, és lenyelte a mondanivalóját. Nem akart megint butaságot elkövetni, nem akarta Traute ellenkezését kiváltani.

– Valóban? Harminchét éves? – kérdezte csupán. – Igen, és amerikai, a neve pedig Mr. Knight – számolt be lelkesen Berger asszony. – Csitt, kedvesem, ne rohanjon le egyszerre ennyi újsággal, még szívbajt hoz rám az izgalom! – tréfált

a vendég hölgy. – Tehát amerikai a szomszéd. Na, ezek nemigen szoktak kellemes emberek lenni. – Kivétel erősíti a szabályt, Helene néni. Mr. Knight nagyon kellemes ember, nem igaz, Berger

asszony? – kottyantotta közbe buzgón Traute. Nagynénje gyors, fürkésző pillantást vetett rá. – Itt a világ vége! Traute nagyon kellemesnek talál egy fiatalembert! Na, akkor ennek aztán rendkívüli

példánynak kell lenni! – mondta meglepődve. Traute arcába szökött a vér. De látszatra közömbösen jegyezte meg: – Már nem egy fiatalembert találtam kellemesnek, Helene néni, csak férjhez nem akartam menni

egyikhez sem. A tanácsosné szeme vidáman felcsillant. Aztán ő is egykedvűséget színlelve felelte: – Házasság céljából egy jenki úgysem jöhet számításba. – Miért nem? – szaladt ki a kérdés Traute száján. Berger asszony és a tanácsosné titkon összenézett, aztán a vendég hölgy roppant nyugodtan így

válaszolt: – De kislányom, mi lenne a birtokodból, ha egy szép napon elhajóznál az Újvilágba? Traute gyorsan rá akarta vágni: „Hiszen nem kell a szomszédnak okvetlenül visszatérni Amerikába”. De uralkodott magán, mert attól tartott, hogy elárulja érzéseit. A közönyöst játszva jegyezte meg: – Hát persze hogy nem mennék olyan emberhez feleségül, aki egy idegen országba hurcolna el. Helene néni feltette magában, hogy napvilágnál alaposan megnézi magának ezt az amerikait. Élénken

megkérdezte: – Hogy fest ez a Mr. Knight? Milyen a modora? Levizitelt egyáltalán? Traute szemében már megint huncut fény villant fel. – Bizony levizitelt, Helene néni! És meglehetősen hasonló a külleme, mint a többi fiatal úré. A modora

kifogástalan, amit azzal fog neked bizonyítani, hogy biztosan már holnap délelőtt eljön hozzád is látogatóba. Akkor majd jói szemügyre veheted, és magad alkothatsz véleményt róla.

– Rendben van! Mindenesetre kíváncsi vagyok. Másnap délelőtt Krödener titkos tanácsosné nagy izgalommal várta Mr. Knight látogatását. Amint

Traute előre látta, rögtön reggeli után, kezében távcsővel odaült az ablakhoz, és megpróbálta először távolról szemrevételezni az új szomszédot. Ez nem sikerült neki. Ekkor fiatalos könnyedséggel felugrott, és végigjárta az egész házat, a parkot, még a gazdasági épületeket is. Máskor is így szokott tenni megérkezése után.

– Elvégre látnom kell, hogy úgy maradt-e minden, mint amikor tavaly itt jártam. Ne tekintsd ezt ellenőrzésnek, kislányom, de tudod, hogy Grundhof nekem második otthonom, szinte második szülőföldem. Amióta felejthetetlen, drága édesanyád fiatalasszonyként beköltözött ide, majdnem minden nyarat itt töltöttem. Azt pedig máris megmondom neked, Traute, hogy ha egyszer férjhez mész, és az uraddal itt éltek Grundhofon, akkor is fenn kell tartanod egy helyet a számomra, hogy nyaranta egy kevéske időt eltölthessek itt. Ha panaszkodom is néha a vidéki unalomra, az lenne a halálom, ha nyaranta nem lehetnék itt.

Unokahúga nevetve átölelte. – Ezt feltétlenül beleveszem a házassági szerződésembe. Grundhofot nyáron el sem tudom képzelni

nélküled. – Én még kevésbé tudnám! Mi is lenne belőlem nyaranta Grundhof nélkül! Az pedig pompás ötlet,

hogy ezt mindjárt bele akarod venni a házassági szerződésedbe. Akkor a jövendőbelid kénytelen lesz veled együtt öreg nénikédet is anyóspótlékként elfogadni.

Traute hangosan felkacagott. – Ha ennél rosszabb nem vár rá, akkor igazán elégedett lehet! – Ez azért nem olyan biztos! A legtöbb férfi rendszerint éppen úgy nem lelkesedik az idős

nagynénikért, mint az anyósáért. – Helene néni, nyugodt lehetsz, ha én valaha férjhez megyek, csakis olyan vőlegényt választok, aki

kifejezetten lelkesedik az idős nagynénikért. A tanácsosné magához vonta húga fürtös fejét, és szívből jövő csókot nyomott rá. – Micsoda aranyos jószág vagy te, Traute, csak ezt az ódzkodást a házasságtól kellene valahogy kiűzni

belőled. És örömmel látta, hogy Traute elvörösödik. Ez még sohasem fordult elő ennél a témánál. Az idős dáma türelmetlenül leste a túlsó partot. Alig bírta kivárni, amíg meglátja Mr. Knightot. Annak

persze nem örült, hogy amerikai, de azért előbb szemügyre akarta venni. Végül is Amerikában is lehetnek kellemes emberek. Még az is jobb, ha Traute egy amerikaihoz megy feleségül, mint ha pártában marad. Másrészt úgy látszik, ez a jenki mégiscsak Németországban akar letelepedni, különben miért vette volna meg a szemközti villát?

___________________________________

Hans reggel levelet kapott húgától, a következő tartalommal: „Drága Bátyám! Ez aztán a nagyszerű meglepetés. Te már Németországban vagy! Örömömben egészen elfelejtettem

haragudni rád, amiért ezt ilyen soká elhallgattad előlünk. Különösen azt, hogy ott álltál közvetlen közelünkben, és nem szólítottál meg bennünket.

Anyát illetően egészen nyugodt lehetsz, már teljesen felszabadult Heilmann befolyása alól. Időközben új végrendeletet készített, kettőnket nevezve meg fő örököseinek. Ezt nyíltan közölte is Heilmann-nal, mire az nyilván heves jelenetet rendezett. Aztán már bánta, hogy goromba lett, mert a jelenlétemben kért anyától bocsánatot, és most undorítóan hízeleg, és megalázkodik, mint a megvert kutya. Valósággal elárasztja anyát figyelmességekkel, és színlelt szeretetmegnyilvánulásokkal, de anya kiismerte, és soha többé nem bocsájt meg neki.

Anya kicsit tart tőled, kedves Hans. Bármennyire vágyott is utánad, mégis úgy érzi, hogy bírájaként fogsz elébe állni.

Ugye, drága Hans, kedves és jó leszel hozzá, és nem fogod szemrehányásokkal illetni? Ha ezt tennéd, végleg összeomlana.

Most pedig térjünk rá találkozásunkra! Ruth Stemberg, leendő sógornőm, lakásán zavartalanul találkozhatunk és beszélhetünk. Ruth kedves, jóságos teremtés, és eleget tud családi viszonyainkról ahhoz, hogy mindent megértsen. Megbeszéltem vele, hogy hétfő délután négy órakor találkozunk nála. A címét mellékelem. Ha bármi oknál fogva nem tudnál hétfőn eljönni, tudasd, és megbeszélünk egy másik napot.

De nagyszerű lesz, ha végre viszontlátlak! Olyan leírhatatlanul örülök az én okos, nagy bátyámnak! Aztán majd megismerkedsz a vőlegényemmel is. Végre nyilvánosságra hozzuk az eljegyzésünket, és minden egyebet megtanácskozunk veled. Sok szeretettel ölel, csókol

hű húgod, Maria.” Hans nagy megkönnyebbüléssel olvasta ezt a levelet. Most végre tudta, hogy az édesanyja véglegesen

szakított Heilmann-nal. Így nincs többé megkötve a keze a gazember leleplezésében. Átment a dolgozószobájába, és ott az íróasztala egyik rekeszéből különböző iratokat vett elő:

Heilmann gaztetteinek bizonyítékai voltak, amelyeket Hans annyi éven át gondosan megőrzött. Annak a bizonyítékai, hogy Karl Heilmann hamisított aláírásokkal aljas intrikát szőtt az ő néhai édesapja ellen.

Már előre gondosan bekészítette a levéltárcájába az iratokat, nehogy otthon felejtse őket. Azután rövid sétára indult, hogy kiszellőztesse a fejét. Amikor pedig eljött a látogatás ideje, kocsiba ült, és áthajtott az udvarházba. Mint az első alkalommal,

gálaöltözetben jelent meg a néni tiszteletére. Kertészével szép csokrot köttetett rózsákból és rezedából, hogy a titkos tanácsosné kegyeit elnyerje.

Trautét nagynénjével a fogadószobában találta. Komolyan, megilletődötten nézett az idős hölgyre, aki barátságosan üdvözölte. Amikor a vendég átnyújtotta a virágokat, Helene asszony vidáman felkacagott.

– Nahát, ez igazán kedves, Mr. Knight! Tudja, minket öregasszonyokat mindig elbűvöl, ha egy gavallér még figyelmes hozzánk.

– Nagyságos asszonyom, nem is lehetett volna nagyobb örömöm, mint ezt a csokrot kegyednek átnyújtani. Kérem, fogadja ezeket a virágokat kegyed iránti nagy tiszteletem szerény jeleként.

A tanácsosné tréfásan megfenyegette: – Hiszen azt sem tudja, hogy tiszteletre méltó vagyok-e? Hans mosolygott, és Trautéra nézett. – Dehogynem! Ramin kisasszony már annyi szépet és jót mesélt kegyedről. Az idős dáma azonnal észrevette, hogy a vendég és unokahúga felcsillanó tekintettel összenéz. De úgy

tett, mint aki nem látott semmit. – Igazán, Traute pletykált rólam? Nem kell készpénznek venni, amit rólam mond, ebben a

vonatkozásban hajlamos a túlzásra. – De bizony meg kell engednie, nagyságos asszonyom, hogy Ramin kisasszony minden szavát

elhiggyem. A tanácsosné mosolygott, és mélyen beszívta a pompás csokor illatát. – Ezt nagyon kedvesen mondta. Egyszerre bókolt vele mindkettőnknek. Foglaljunk hát helyet, és

beszélgessünk! Sok mindent hallottam már önről, de óvakodom attól, hogy visszamondjam. Fiatalemberek könnyen elbízzák magukat.

– De ezekkel a szavakkal máris csupa jót árult el, és sajnos vagyok olyan szerénytelen, hogy elhiszem, Ramin kisasszony nem feketített be ön előtt. Akkor nem is fogadott volna ilyen szeretetreméltóan.

– Pedig a húgom és Berger asszony áradozása ellenére megfogadtam: kritikusan fogom szemügyre venni, ha megismerem! De ahogy belépett, azonnal megtetszett. Tudja, nekem ami a szívemen, az a számon.

– Ezt nagyon, nagyon szeretetreméltónak találom. Igyekezni fogok rászolgálni a jó véleményére, nagyságos asszony.

Még csevegtek baráti közvetlenséggel egy ideig, és látható volt, hogy Hans Ritter maradéktalanul elnyerte a néni tetszését.

_________________________

Hans Ritter hétfőn reggel igen korán elindult kocsiján Berlin felé. Nagy örömére összetalálkozott Trautéval, aki most, a szénakaszálás idején, mindig hajnalban kelt, és a tiszttartójával lovon bejárta már a réteket. A lány intett neki, Hans pedig hátra-hátrafordult, hogy még elkapja egy pillantását.

Megállás nélkül hajtott a fővárosig, és ott egy hotelben vett ki szobát. Miután átöltözött és megebédelt, itt volt az ideje, hogy az anyjával és húgával megbeszélt találkozóra

induljon. Pontosan négykor ott állt Sternbergék lakása előtt, és becsöngetett. Egy szolgáló nyitott ajtót, majd miután megmondta a nevét, azonnal bevezette abba a szobába, ahol az anyja és testvére várták. A háziasszony a fogadószobáját bocsájtotta a hölgyek rendelkezésére. Ő maga a nappaliban maradt.

Amikor Hans megjelent a küszöbön, Maria zokogva borult a nyakába. Bátyja tiszteletet keltő, férfias megjelenése az első pillanatban meghökkentette, de azonnal ráismert az oly soká fájdalmasan nélkülözött fivérre.

Az anyja képtelen volt felállni. Sápadtan, vértelen ajkakkal, némán ült a székén, és csak a kezét nyújtotta ki fia felé.

Miután Hans szeretettel összecsókolta Mariát, anyjához lépett. Megragadta remegő kezét, és némán az ajkához vonta. Ő sem tudott azonnal megszólalni, annyira megrendítette a mélyen megindult, sápadt asszony látványa. Végre erőt vett magán, és szeretettel megsimogatta anyja gyérülő ősz haját.

– Nem szabad így felizgatnod magad, édesanyám! – mondta. – Hiszen te reszketsz! Kérlek, nyugodj meg, különben szemrehányást kell tennem magamnak, amiért eljöttem.

Ezzel karjába zárta, és megcsókolta az arcát és a homlokát. Melanie asszony leküzdötte felindultságát. – Fiam, édes fiam! Csakhogy viszontláthatlak – buktak ki belőle rekedten a szavak. Hans odahúzott egy széket az édesanyja mellé, és ismét megfogta a kezét. – Anya, szegény anyám, de szomorú, hogy így kell viszontlátnom téged! Amikor elhagytalak, viruló

asszony voltál… Nagyon fáj, hogy ilyen nyomorult állapotban látlak. Megőszültél, édesanyám, és a szemedből süt a fájdalom!

Hans anyja kezébe temette az arcát. Az idős asszony arcán könnyek peregtek végig, feltartóztathatatlanul.

– Csakhogy megbocsájtottál nekem! Istenem, milyen jó vagy hozzám, milyen kedves! – suttogta az anya.

– Hiszen a fiad vagyok, édesanyám! – Jaj, Hans, bárcsak hallgattam volna rád annak idején! Arcát felzokogva fia keblére rejtette. Hans a testvérére nézett, aki könnyes szemmel állt mellettük.

Látta, hogy a bátyját mennyire mélyen érintette a találkozás. Gyengéden felszárította anyja könnyeit. – A sors akarta így, édesanyám, a végzet. Neked előbb ki kellett járnod az élet kegyetlen iskoláját,

mielőtt beláttad, hogy szerelmeddel és bizalmaddal egy arra méltatlant ajándékoztál meg. Bocsáss meg, hogy ilyen hosszú időre magadra hagytalak! De képtelen voltam egy levegőt szívni azzal, aki az édesapám becsületét csalárd módon beszennyezte.

– Hans! – kiáltott fel Maria. – Igen, Maria, most már neked is tisztán kell látnod, mi történt. Elhallgattam előled, amíg csak lehetett,

hogy ne tegyem számodra lehetetlenné az együttélést Heilmann-nal. Hihetetlen bűnt követett el apánkkal szemben.

Maria a szívére szorította a kezét. Képtelen volt megszólalni. Az anya gyötrődve nézett a fiára: – Ez valóban igaz lenne, Hans? Ezt tette? – Igen, anyám, elhoztam az összes bizonyítékot. A legmocskosabb, legaljasabb eszközöktől sem riadt

vissza, hogy aláássa apa helyzetét a lapnál, a politikai életben és mindazok szemében, akikkel kapcsolatban állt. Heilmann apa írógépével leveleket irkált az ő nevében, odahamisította az aláírását, majd elküldte ezeknek a fontos embereknek, bizonyítékul apa becstelenségére, megvesztegethetőségére. Összegyűjtöttem ezeket az írásokat. Megkaptam őket, amikor ki akartam nyomozni, mit hoztak fel apa ellen, miért indult meg ellene a hajsza, amelyet annyira a szívére vett, hogy belehalt. Halálos ágyán megígértem neki, addig nem nyugszom, amíg ki nem derítem, ki tette tönkre. Némelyik úr kiszolgáltatta a neki küldött hamisított leveleket. Ráadásul többen is céloztak gyanújukra, hogy csak Heilmann állhatott emögött, akiről a beavatottak jól tudták, hogy irigyelte apa pozícióját. Írásszakértővel vizsgáltattam meg a

levelek aláírását, és összehasonlítottam Heilmann egyik kézzel írt levelével, amelyet egy újság szerkesztősége bocsátott a rendelkezésemre, ahová Heilmann néha rövid tudósításokat küldött.

Az eredmény egyértelmű volt: Heilmann írta a leveleket! Ám te akaratlanul is megkötötted a kezemet azáltal, hogy közben feleségül mentél hozzá, hiszen ha feljelentem ezt a gazembert, téged is magával rántott volna a szégyenbe. Így nem tehettem semmit sem. Csak Heilmannt kerestem fel, és az arcába vágtam, hogy becstelen csirkefogó, apám ellen ő indította el a rágalomhadjáratot, és meghamisította az aláírását. Természetesen tagadta, és követelte, hogy bizonyítsam be a vádakat. Ekkor azt gondoltam, okosabb, ha meghagyom abban a hitben, hogy nincsenek bizonyítékaim. Attól tartottam, hogy újabb intrikát eszel ki, s rád sem lesz tekintettel.

A két nő kikerekedett szemmel, kétségbeesetten hallgatta. Most már Maria arcából is kiszökött a vér, még az ajka is hamuszürke lett.

– A gazember, a becstelen gazember! – szakadt ki belőle iszonyú felindultságában a kiáltás. Az anyja erejét vesztve, lehunyt szemmel hátratámasztotta a fejét. – Istenem, édes Istenem! – hebegte színtelen hangon. Hans erősen megszorította a kezét. – Anya, most, hogy ez az ember már semmit sem jelent számodra, el kell válnod tőle, és meg kell

engedned, hogy megbosszuljam az édesapám ellen elkövetett aljasságát. Melanie asszony kitágult, merev szemmel nézett rá. – Kímélj engem, fiam! Ne taszíts újabb harcokba! Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy kibírjam. Várd ki,

míg meghalok, tudom, nem élek már soká. Amit ma meg kellett tudnom, az utolsó erőmtől fosztott meg. Ha nyilvánosságra hozod a bizonyítékaidat, nagy port fog felverni, mindenki a szájára vesz majd engem is. Kímélj, fiam, a halálom után tehetsz, amit akarsz.

Hans elkomorodva nézett a húgára. Levéltárcájából elővette a bizonyítékokat Heilmann bűnösségéről. – Maria, hallottad, amit elmondtam. Itt vannak Heilmann hamisított levelei és az írásszakértő

véleménye. Magammal hoztam, hogy ez az elvetemült csirkefogó végre elnyerje megérdemelt büntetését, és édesapánkért bosszút álljak. Meddig várjunk még?

Maria átvette és elolvasta az írásokat. Végül édesanyja is követte példáját. A két nő elpirult felháborodásában. Nagy sokára megszólalt Maria:

– Jaj, de boldog vagyok, hogy soha nem neveztem apának ezt a gazembert! Szegény édesanyám, mit érezhetsz most!

Sírva ölelték át egymást. Hans Ritter komoran meredt övéire, végül fojtott hangon megszólalt: – Te döntsd el, húgom, mit tegyek! Maria megfordult. – Hans, most elsősorban anyát kell kímélnünk. Nagyon is jól értem, hogy bosszúra szomjazol. De ne

feledd, hogy a bosszúd először is anyát sújtaná. Az orvos a lelkemre kötötte, hogy óvjam minden izgalomtól. Már attól is féltettem, hogy belepusztul a veled való viszontlátásba. Ha engem kérdezel, kíméld anyát! Ne akard tőle, hogy rászánja magát a válásra, nincs már ereje hozzá. A nyugalmát kell biztosítanunk.

Hans összehajtogatta a dokumentumokat, és visszatette a tárcájába, aztán az ablakhoz lépett, és merev tekintettel kibámult rajta. Nagy sokára fordult vissza, nagyon sápadtan.

– Anyám, a kedvedért várni fogok. De mondd csak, ezek után még mindig egy fedél alatt akarsz élni ezzel az emberrel?

Az idős hölgy remegve kulcsolta össze a kezét. – Hiszen már éppen csak az étkezéseknél találkozunk, különben nem is látjuk egymást, Hans. Gondold

meg: ha otthagynám, a világ a szájára venne. Kímélj meg attól, hogy pirulnom kelljen a nyilvánosság előtt. Végül is Maria mellettem van, amíg férjhez nem megy… Úgysem élek már soká!

Olyan fakó hangon, erőtlenül lehelte szinte a szavakat, hogy fia belátta: nem erőszakoskodhat vele tovább. Megkönyörült az anyján, odalépett hozzá, és magához ölelte.

– Anya, nem akarlak kínozni – mondta jóságosan –, látom, hogy úgyis reménytelen, nem lehet segíteni rajtad. A kedvetekért várok a bosszúval. Eljön még a nap, amikor lecsapok erre a hitvány gazemberre. De ezek után továbbra is okvetlenül el kell titkolnod Heilmann előtt, hogy életben vagyok és hazatértem. Nem szabad megtudnia, kicsoda Mr. Knight. Most nyugodj meg végre, élvezzük ki zavartalanul a viszontlátást!

Az anya fáradtan elmosolyodott. A három ember, aki oly régen nem találkozott, kiöntötte a szívét egymásnak. Oly sok mindenről kellett

beszélniük! Anya és fia kéz a kézben ültek, Maria pedig hol az édesanyját, hol a bátyját ölelte át. Az ő szívéről is nagy kő esett le.

Amikor már mindannyian lehiggadtak, Maria behívta Ruth Sternberget, és bemutatta a bátyjának. Hamarosan megérkezett dr. Winter is. Hans és leendő sógora az első látásra rokonszenvet éreztek egymás iránt.

A hölgyek hét óra körül elbúcsúztak, hogy hazamenjenek. Hans el akarta őket kísérni, de Winter doktor figyelmeztette, hogy a szokásjog alapján csak neki, mint Maria vőlegényének van ehhez jussa. Így Hans Sternberg asszonynál maradt, aki roppant szívélyesen marasztalta ott vacsorára.

Másnap reggel anya és leánya még egyszer találkozott Hansszal. Maria beszámolt róla, hogy előző este, miután hazaértek, bejelentette Heilmann-nak eljegyzését doktor Winterrel.

– Azonnal eszébe jutott az a múltkori jelenet, és észrevettem, hogyan önti el a düh – mondta Maria. – De megelégedett néhány epés megjegyzéssel, aztán megjátszotta a megilletődöttet. Ezt persze mind azért teszi, hogy anyát megbékítse, az új végrendeletét visszavonassa vele, és még életében mennél inkább kiszipolyozza.

_____________________________

Teltek-múltak a hónapok. Hans Ritter és Traute Ramin ezalatt naponta találkozott. Együtt lovagoltak

ki, eveztek, vagy közös sétákat tettek. Azonkívül Hans mindig szívesen látott vendég volt az udvarházban.

Helene néni meg volt róla győződve, hogy a fiatalok között gyengéd szálak szövődnek. Ezt annál inkább jó szemmel nézte, mert röviddel megérkezése után megkapta Winter doktor eljegyzési értesítését. Akkor sóhajtva mondta Trauténak:

– Már megint odalett egyik reménységem, Traute. Winter mérnök, akit neked szántam, mert biztosan elnyerte volna a tetszésedet, sajnos egy másik fiatal hölgyet jegyzett el. Pedig annyira bíztam ebben a partiban!

Traute nevetve ölelte át nagynénjét. – Jaj, szegény nénikém, de elkeseredetten nézel! A tanácsosné bölcsen fegyelmezte magát, nem mutatta volna ki a világ minden kincséért sem, hogy

tudja jól, húga szíve nem szabad már. Azt a tanácsosné persze nem is álmodta, hogy Winter doktor menyasszonya éppen Hans Ritter húga.

Honnan is sejtette volna, amikor Hansot csak mint John Knightot ismerte. De Hans még Trautéval sem beszélt a húgáról. Egy szóval sem érintette bonyolult családi ügyeit. Továbbra is sűrűn levelezett Mariával, aki tudatta vele, hogy most szerzi be a kelengyéjét, és nagyon

boldog. De minden levelében megírta, hogy nagyon aggódik az édesanyjuk miatt, aki napról napra erőtlenebb és apatikusabb lesz. Heilmann kimondhatatlanul kedvesen bánik vele. Mariával is rendkívül udvarias, és olyan szeretetreméltóan viselkedik, hogy az egyszerűen nem lehet őszinte. Rudolffal már néhányszor futólag találkozott, de szerencsére eddig sikerült elkerülni a súrlódásokat. Vőlegényéből jeges elutasítás árad, ahogy Heilmannt megpillantja, annak a szemében pedig olyan gonosz fény villan fel ilyenkor, mint a vadállatokéban. Heilmann még azt is felajánlotta, hogy írógépén megcímzi az eljegyzési értesítőket. Sehogy sem akart beletörődni a visszautasításba, sőt a szobájába cipelt egy csomag fejléces levélpapírt, amelyet Maria és a vőlegénye nemrég rendelt.

Maria kénytelen volt nagyon határozottan a tudtára adni, hogy vőlegénye maga óhajtja megcímezni a borítékokat, különben is nála van az értesítendők névsora.

Maria minderről gyanútlanul számolt be, csakhogy bebizonyítsa, mennyire igyekszik Heilmann megőrizni velük a békét. Hans sem gyanakodott Maria levelét olvasva Heilmann buzgólkodása miatt. Inkább örült, hogy anyja és testvére nem kényszerül újabb idegőrlő csatározásokra otthon.

Beköszöntött a szeptember. Hans egy szép, meleg délutánon újra elkísérte Trautét az erdészházba. Útközben az édesanyjáról beszélt. Elmesélte, hogy legszívesebben magához venné a házába, hogy

gondoskodásával bearanyozhassa élete alkonyát. Az orvos megmondta, hogy az anyja napjai meg vannak

számlálva. Az idős asszony elvesztette minden életkedvét, élni akarását az átélt szörnyűségek következtében.

Traute együtt érzően hallgatta. – Nem is tudtam, hogy ekkora bánata van, őszintén sajnálom – mondta melegen. Hans mélyen felsóhajtott, mintha valami súlyos terhet kellene leráznia. – Nem akarok a családi ügyeimről beszélni, mert messzire vezetne, és túl sok kellemetlenségről

kellene szólnom. Nem szeretném ezzel befelhőzni azokat a csodálatos órákat, amelyekkel megajándékoz. Egyszer, majd később mindent elmesélek. De mára elég ebből. Olyan gyönyörűen süt a nap, és nézze csak az erdőt, a fák már csodás őszi lombjukat öltik fel. Amikor mi ketten először tettük meg ezt az utat, mindez eleven tavaszi zöldben pompázott. Tudja-e, Traute kisasszony, hogy attól a naptól kezdve más ember lettem?

Most hívta először a keresztnevén. A vér árulón tolult a lány arcába. Nagy erőfeszítéssel tudott csak nyugalmat parancsolni magára. Elfogulatlan hangon felelte:

– Én ugyanolyannak ismerem, mint az első találkozásunkkor. Azóta biztosan nem változott meg. – De attól kezdve más ember vagyok. Addig az élet csak vég nélküli, józan robotot, pénzkeresést

jelentett nekem. Most minden nap vagy legalábbis majdnem mindegyik vasárnap a számomra. – Majdnem minden nap? – kérdezte Traute. – Igen, hiszen majdnem naponta láthatom és beszélhetek kegyeddel. Traute pirulását rejtve elfordult, hogy leszakítson egy ágat. Azután, hogy zavarát valahogy leplezze,

más témát vetett fel: – Helene néni jövő héten visszautazik Berlinbe. Hans azonnal alkalmazkodott az új témához. Őszintén elszomorodva mondta: – Máris? De kár! – Igen, a nyárnak vége, ilyenkor nem lehet már a nénit tartóztatni. Ma reggel megállapította, hogy a

lombok sárgulni kezdenek. Olyan, mint a vándormadarak, már megint vágyakozik szeretett Berlinje után. Nyár elején alig bírja kivárni, amíg ismét Grundhofba jöhet, de ahogy vége a nyárnak, képtelen leküzdeni a főváros utáni honvágyát. Szereti a változatosságot.

– Még mindig bámulatosan friss és rugalmas, pedig közel járhat már a hatvanhoz. Traute nevetett. – Már jócskán elmúlt hatvanéves, de még olyan vállalkozó szellemű, mintha harminc volna. – És… kegyed mikor megy Berlinbe? – Október első napjaiban, gondolom. – Akkor én sem tehetek mást, fel kell mennem a fővárosba. – Máris menekül a magány elől? – ugratta a leány. Hans égő szemmel nézett rá. – Nem bírom elviselni, hogy kegyed nélkül éljek itt. Úgyis tudja, nem is kell mondanom. Még soha ilyen nyíltan nem beszélt. Traute zavarában ismét gyorsan témát váltott. Krödener titkos tanácsosné egy hét múlva elutazott. Hans ragaszkodott hozzá, hogy egy virágcsokorral

felfegyverkezve elbúcsúztassa az állomáson. Az idős hölgy nagyon megörült a figyelmességnek. A vonat csak rövid ideig tartózkodott az állomáson, és miután Hans a tanácsosnét a fülkéjébe kísérte,

ott elhelyezte a csomagjait, alig pár szót tudtak váltani. – Viszontlátásra Berlinben! – kiáltotta oda a tanácsosné a két fiatalnak. Ezzel a vonat kigördült az

állomásról. Traute nagynénjét a hintóján vitte ki az állomásra. Most Hans Ritter autója mellett állt, és

érdeklődéssel nézegette. Az amerikai megkérdezte, hazaviheti-e a kocsiján. – Mindjárt ki is próbálhatja, milyen utazás esik a kocsimon. A hintót üresen visszaküldheti a kocsissal. Traute komolyan, minden oldalról szemügyre vette az autót. – Szép darab! Nagyon kényelmesnek látszik. Már régóta akartam én is autót venni. A hintómmal

igazán régimódinak hatok. De édesapám tudni sem akart ezekről az újmódi közlekedési eszközökről. – Biztosan sok öröme telne benne. Milyen gyorsan érne be például Emsbe. Hiszen így nyaranta is

könnyen juthatna emberek közé! Hosszabb útra pedig igazán praktikus az autó, az ember nincs a vasúti menetrendhez kötve.

– Így igaz. Talán veszek idén télen Berlinben egy autót. Ebben számítok a tanácsára, mert ön igazán jól ért a gépkocsikhoz.

Hans meghajolt, és kinyitotta az autó ajtaját. – Akkor tehát szabad kérnem egy kis próbaútra? Traute mosolyogva bólintott. – Mondja meg, kérem, a kocsisomnak, hogy menjen haza nélkülem. Hans teljesítette az óhaját, majd besegítette az autóba. Mellette foglalt helyet, miután a sofőrt

utasította, hogy hajtson az udvarházba. Alig negyedórába tellett, és Traute kiszállásnál mosolyogva megjegyezte:

– Azt hiszem, mégis rászánom magam a gépkocsivásárlásra. Az ember annyi időt takaríthat meg! – Ezt csak akkor fogja igazán megtapasztalni, ha Berlinbe utazik. Nagyon remélem, hogy megtisztel és

velem tart. – De biztos, hogy nem leszek a terhére? Hans szemrehányóan nézett rá. – Ezt nem kérdezheti komolyan, ezért nem is válaszolok rá. – Ejha! Milyen haragosnak látszik! – Haragos nem vagyok, csak szomorú. – Ne szomorkodjon, inkább mondja meg, mit tegyek, hogy újra jókedvű legyen! Hans ragyogó tekintettel nézett a lány szemébe. – Azt hiszem, tudja azt jól. – Nem tudom, de igyekszem eltalálni – mondta Traute zavartan, és fülig pirult. – Meghívhatom ma

délutánra evezni? Még olyan jó meleg van, és a vízi sportnak hamarosan úgyis befellegzett. Hans szeme örömmel csillant fel. – Nem éppen erre gondoltam, Traute kisasszony, de ezzel is boldoggá tesz. Mikor várhatom a

csónakháznál? – Mindjárt ebéd után, úgy két óra körül. – Pontosan ott leszek.

_______________________________

Meleg kézszorítással búcsúztak el egymástól, és Hans hazavitette magát a kocsiján. Röviddel azelőtt, hogy a villához értek volna, defektet kaptak. Leállt a motor, és a gépkocsivezető nem tudta újraindítani. Hans Ritter kiugrott a kocsiból.

– Mi lehet a baj? – kérdezte a sofőrt. – Utána kell néznem, nagyságos úr. – Jó, ezt a néhány lépést megteszem gyalog. Jelentse, ha megtalálta a defekt okát! Hans Ritter a dolgozószobájába ment, és leült az íróasztalához leveleket írni. A sofőr nemsokára

jelentkezett, és közölte, hogy megtalálta a hibát. Hans bólintott. Mindjárt ebéd után lement a csónakházba. Nem kellett sokáig várnia Trautéra. Hans már előkészítette

a kis csónakot, és besegítette a leányt, majd ő is beleugrott. Ma Traute engedte, hogy Hans evezzen, és vele szemben a kormányospad puha párnájára dőlt hátra. Elbűvölően festett lágyan omló fehér ruhájában. Hans nem tudott betelni az elragadó látvánnyal. Hirtelen megkérte:

– Énekeljen egy dalt nekem! Traute gyakran megtette ezt, nem kérette magát. Lágy mezzoszoprán hangja volt, és Hans mindig

áhítatosan hallgatta: – Mit énekeljek? – kérdezte. – Amit akar! Ismeri az ízlésemet. Traute karcsú ujjaival a vizet paskolta, egy ideig ábrándosan nézett maga elé, majd halkan dalolni

kezdett: „Holnap messze járok már, el kell most tőled válnom. Tudom, hogy a búcsú fáj, De nincs más választásom. Ne gondolj rám haraggal, Emlékezz a szépre, Senki sem tehetett róla: Válás lett a vége, Válás lett a vége… „

Hans égő szemmel nézett rá. A lány viszonozta pillantását. Tekintetük egymásba fonódott. A férfi hirtelen mozdulattal behúzta az evezőket, és megragadta a lány kezét.

– Traute! Traute!

Megvonagló arcát a lány kezébe temette. Traute lenézett a férfi lehajtott fejére. Olyan szívesen megsimogatta volna a formás, sötétbarna férfifejet, de Hans szorosan tartotta a kezét. Így ültek egy ideig mozdulatlanul, aztán a férfi felnézett.

– Traute! – mondta szíve egész hevével újra. De ebben a pillanatban odaát a parton ostor pattogtatása hallatszott. Összerezzentek és odanéztek. A

folyópartot kísérő országúton az egyik grundhofi béres hajtott egy burgonyával megrakott szekeret. A leány gyorsan visszahúzta a kezét, és elpirulva mutatott a kocsira. Hans gyorsan felegyenesedett, és evezni kezdett. A csónak csak úgy repült. De ők ketten továbbra is egymás szemébe néztek. Traute most nem kapta el a tekintetét, mint máskor, zavartan a férfi pillantása elől. Hans pedig egyre a lány nevét hajtogatta, ezt az édes, imádott nevet.

A csónak gyorsan siklott hazafelé. Hans Ritternek nem volt ínyére, hogy nyugodtan üljön a helyén, de tudta, itt a csónakban mindkét partról megleshetik őket. Így bármilyen nehezére esett is, nyugalmat erőltetett magára.

Amikor odaértek a csónakházhoz, és Hans kisegítette Trautét a csónakból, nem tudott tovább uralkodni magán. Szenvedélyes gyöngédséggel ölelte vadul kalapáló szívére.

– Traute! – hajtogatta egyre szinte megbabonázva. Traute erőtlenül hevert a karjában, ajkuk lángoló szerelmes csókban forrott össze. Boldog

önfeledtséggel karolták át egymást, és csak egyet tudtak: testestül-lelkestül összetartoznak. De már megint megzavarták őket. A csónakház az országútra nyílott, és a krumplisszekér éppen ott

kocogott el. A kocsit hajtó béres kíváncsian kandikált be a csónakházba. Traute kitépte magát Hans öleléséből, és kilépett a szabadba. Úgy nézett a szekérre, mintha mi sem történt volna.

Hans kikötötte a csónakot. Dühösen, amiért idilljüket ilyen otrombán megzavarták, követte a lányt. Nem beszélhettek többet zavartalanul. A szekér haladt lassú ütemben előttük, és a kocsis minduntalan

kíváncsi pillantásokkal méregette őket. A hegy lábánál váltak el egymástól. – Traute, édes Traute, ugye átjöhetek később teára? Tudod, annyi mondanivalóm van… és… a

béresedet legszívesebben szekerestől, krumplistól a folyóba hajítanám! Traute zavartan elnevette magát, de kacagásából áradt a boldogság. – Igen, várlak teára, Hans, drága Hans! – felelte halkan. A férfi megcsókolta a kezét, szenvedélyes gyengédséggel a szemébe nézett, és a bérest gondolatban

még egyszer a pokolba kívánta. Traute lassan bandukolt hegynek felfelé a szekér mellett. Hans többször hátrafordult, és utánanézett.

Lopva ugyanígy tett a leány is. Utoljára intettek egymásnak, aztán elveszítették egymást szem elől.

_____________________________

Hans ráérősen ballagott hazafelé. Dolgozószobája ablakában állva sokáig nézett fel az udvarházra. Úgy érezte, mintha ólomlábon járna az idő. Még egy jó óra hosszat várnia kell, amíg felmehet teázni, és a leánykérését annak rendje és módja szerint megismételheti ott, ahol nem zavarhatja meg egy kíváncsi béres.

Helyet foglalt az íróasztala mögött álló karosszékben. Tekintete sugárzott az örömtől. Végre, végre megbizonyosodott róla, hogy Traute szereti, hogy a párja akar lenni! Micsoda szép életük lesz, ha majd összeházasodnak! Közös jövőjüket a legragyogóbb színekkel festette le képzeletében.

Hirtelen kopogtatás riasztotta fel ábrándozásából. – Szabad! – kiáltotta. Egy inas lépett be. – Nagyságos úr, egy hölgy keresi. Hans megrökönyödve nézett az inasra. – Egy hölgy? – Igen, nagyságos úr. Azt mondta, fontos ügyben kell a nagyságos úrral beszélnie. – Bocsássa be! Az inas távozott, és azonnal beengedte a fiatal hölgyet. Hans megrémülve nézett a belépő húgára. – Maria, te itt? A lány zokogva borult a karjába.

– Hans! Jaj, Hans! – kiáltotta magánkívül. Fivére átölelte, és egy székhez vezette. – Mi történt, Maria? Nyugodj meg, kérlek és beszélj! Maria kezeit tördelte, és rémült tekintettel meredt fivérére. Hansnak feltűnt sápadtsága és rossz

állapota. Igazán nem látszott viruló menyasszonynak. – Hans, valami megmagyarázhatatlan szörnyűség történt. Rudolfot váratlanul, mondhatnám

szégyenletes módon kirúgták az állásából. Az igazgatója, Malten, aki mindig a jóakarója volt, mondott fel neki. Nem volt hajlandó fogadni Rudolfot, amikor meg akarta kérdezni tőle, mi az oka elbocsájtásának. Csak a titkárával üzent ki, hogy Winter doktornak tudnia kell, mit követett el. De neki sejtelme sincs, semmi sem terheli a lelkiismeretét. Magánkívül van, és nem hallgat semmiféle vigasztalásra, biztatásra. Csak ül összetörve a húgánál. A sógora is hiába próbálja megnyugtatni. Nekem azt üzente, ne is menjek el hozzá. Amíg az elszenvedett sértést nem vonják vissza, nem tud a szemembe nézni. Ma reggel félelmemben elmentem a pályaudvarra, és ideutaztam hozzád. Segítened kell, Hans! Nem tudom, talán őrültség…. de valahogy az az érzésem, hogy Heilmann keze van a dologban. Olyan kaján képet vágott, amikor izgalmamban a jelenlétében meséltem el anyának, hogy a vőlegényemet elbocsájtották. Ekkor rémültem meg igazán. Hans, kedves Hans, velem kell jönnöd, csak te segíthetsz, érzem.

Hans nagy figyelemmel hallgatta végig testvére beszámolóját. Aggódva nézte Mariát, aki valósággal meg volt zavarodva. Amikor pedig húga Heilmannról beszélt, Hans szeme felvillant.

Már megint ennek a csirkefogónak a mocskos keze van ebben a dologban? Annak idején összetűzött Rudolffal, és az ilyen alakok sohasem felejtik el a megaláztatásukat! Hans vonásai megkeményedtek, szeme acélosan megvillant. Odalépett a testvéréhez, és felemelte lecsüggesztett fejét.

– Nyugodj meg, Maria! Bizony, lehetséges, hogy Heilmann gaztette rejlik a dolog mögött. De ezúttal nem fog egy ártatlan embert tönkretenni. Természetesen elkísérlek Berlinbe.

– Utazhatnánk máris, Hans? A férfi végiggondolta, mit tegyen. Nem volt könnyű lemondania éppen most a Trautéval való

találkozásról, de a húgáért meg kellett hoznia ezt az áldozatot. – Sajnos a kocsimmal éppen ma történt egy kis üzemzavar, azt előbb meg kell javítani. Vonat csak

késő este indul, méghozzá egy lassú személyvonat, amely minden állomáson megáll. Akkor már jobban tesszük, ha megvárjuk, amíg a gépkocsivezetőm rendbe hozza az autómat. Mindjárt szólok neki, hogy igyekezzen. De most bocsáss meg egy pillanatra. Grundhofba voltam hivatalos teára, és gyorsan át kell küldenem a lemondásomat. Neked meg enned kell valamit, hogy összeszedd magad, hiszen egészen elgyengültél.

Maria némán bólintott, és kezét a szívére szorította. Hans csak pár sort írt gyorsan Trauténak. Attól tartva, hogy a lány esetleg nem lesz egyedül, amikor a

levelet megkapja, udvarias hangnemben ennyit írt csupán: „Mélyen tisztelt Kisasszony' Nagyon nagy sajnálattal közölnöm kell, hogy nem tudok eleget tenni teára szóló meghívásának. Meg

fogja érteni, hogy igen nyomós okom van, amely ma távol tart Grundhof-tól. Még ma fel kell utaznom Berlinbe, és sajnos azt sem tudom pontosan megmondani, mikor jövök vissza. Ha kénytelen leszek két napnál tovább ott maradni, bátorkodom ezt Kegyeddel majd levélben tudatni. Addig is alázatosan üdvözlöm, és arra kérem, higgye el, vigasztalhatatlan vagyok, amiért éppen ma nem tudtam elmenni. Alázatos tiszteletem Kegyednek és Berger asszonynak:

az Ön vigasztalhatatlan John Knightja” A levelet azonnal átküldte az udvarházba. Azután hozatott húgának egy kis harapnivalót. Amíg Maria

evett, ő átment a garázsba, hogy megérdeklődje a gépkocsivezetőtől, mennyi időre van még szüksége a kocsi rendbehozatalára.

– Két-három órára, nagyságos úr, előbb semmi esetre sem készülök el vele. Láthatja, hogy szét kellett szerelnem a motort.

– Rendben van, amint megvan vele, készítsen mindent elő az indulásra, ma este még el kell utaznom Berlinbe.

Aztán visszament a testvéréhez. Maria még egyszer, részletesen elmesélte mindazt, amit Rudolf ügyeiről tudott. Közben a bátyja egyre biztatta, hogy egyen, és selymes haját simogatta.

Amikor Maria elkészült, fivére megkérdezte, nem akar-e aludni néhány órát, vagy inkább egy erdei séta nyugtatná meg? Maria az utóbbit választotta, így azután a két testvér hamarosan a hídon át az erdő felé tartott.

______________________________

Traute éppen olyan varázslatos boldog hangulatban ért haza, mint Hans. Nyugtalanság fogta el,

képtelen volt egy helyben megülni, ide-oda járkált a házban. Azután különös gonddal öltözött fel az uzsonnára, és türelmetlenül nézte az órát.

Amikor röviddel uzsonnaidő előtt megjelent az inas a szemközti villából, átadva Hans levelét, Traute természetesen keserű csalódást érzett. De eszébe sem jutott, hogy haragudjon rá. Tudta jól, a férfit ugyanúgy bántja, mint őt, hogy éppen ma valami fontos ügy akadályozza meg látogatását.

Társalkodónőjével kettesben megteáztak. Arról beszélgettek közben, mennyire hiányzik nekik az elutazott tanácsosné éltető szelleme. Traute, amint a teát elköltötte, felállt. Nem tudta leküzdeni nyugtalanságát, tennie kellett valamit, amivel csalódottságát feledteti. Úgy döntött, hogy erdei sétára indul.

A véletlen ugyanoda vezette, ahová a testvérpár érkezett. Amikor Traute a bozótosból kilépve rá akart fordulni az erdei ösvényre, nem messze Hans Rittert pillantotta meg – szemei elkerekedtek a döbbenettől – egy fiatal hölgy társaságában. Közvetlenül a bokor mellett, ahová önkéntelenül visszahúzódott, állt meg Ritter a fiatal nővel, szerető mozdulattal ölelte át a fejét, és gyengéden megcsókolta. Traute hallotta, hogy a férfi így szól:

– Nyugodj meg, kedves Mariám, nyugodj meg! Ígérem, hogy visszanyered a nyugalmadat és boldogságodat. Elképzelheted, hogy mindent megteszek érted, ami módomban áll, csak hogy újra vidámnak és boldognak lássalak.

Erre a hölgy átölelte Hansot, és így felelt: – Hans, drága Hans, hiszek neked. Nagyon megnyugtat, hogy feljössz velem Berlinbe. Tudtam, hogy

segíteni fogsz, különben el sem jöttem volna hozzád. Ezzel továbbsétáltak. Traute holtsápadtan, szinte bénultan állt a bokor mögött, és nézett utánuk. A boldogsága egyik percről

a másikra omlott össze. Most érezte igazán, mennyire szerette Hans Rittert. És milyen határtalanul bízott benne! Hogyan nyugodott a szívén, a gyönyörtől megittasulva, egyetlen boldogságos pillanatig! A csókja ott égett a száján, ő pedig önfeledt odaadással viszonozta azt.

A legtisztességesebb, legmegbízhatóbb embernek tartotta mostanáig. És a férfi? Könnyelmű játékot űzött vele! Mert ha igazán szerette volna, nem tudna egyidejűleg egy másik nőnek szerelmes szavakat suttogni, azzal a másikkal csókolódzni. Micsoda keserves csalódás! Traute összeszorította a fogát, hogy hangos sóhajtása el ne árulja. És ami még fokozta szenvedését: el kellett ismernie az idegen nőről, akit Hans olyan gyengéden „kedves Mariámnak” nevezett, hogy nagyon szép. Traute ebben a szenvedésteli pillanatban jól megjegyezte az arcát, most már örökre lelkébe véste vonásait, tulajdon érzései kigúnyolásának, sárba tiprásának megtestesüléseként.

Legszívesebben leborult volna az erdei földre, és úgy nyögött volna, mint egy sebzett állat, de attól tartott, Hans Ritter a kedvesével ismét erre jár, és felfedezné.

Végre összeszedte magát, és elrohant, mint akit üldöznek.

____________________________

Hans Ritter mit sem sejtve arról, hogy Traute meglátta őt, és micsoda téves következtetéseket vont le ebből, Berlinbe utazott a húgával. Mariát hazavitte, majd ő maga megszállt egy hotelben. Kora reggel elment Sternbergékhez, ahol hosszú megbeszélést folytatott Rudolffal.

Az elkeseredett fiatal mérnök elmondta neki, hogy Malten, az igazgatója mindig rendkívül elégedett volt a munkájával. Nemrég jelentős fizetésemelést ajánlott neki azzal az ígérettel, hogy élete végéig ott

tartja a vállalatánál. Csak nemrég adta bizonyságát annak, mennyire megbízik benne, amikor egy találmány szupertitkos terveit csakis neki merte odaadni lemásolásra.

– Annál jobban megdöbbentett, amikor tegnapelőtt a rajzasztalomon egy levelet találtam az aláírásával, amelyben kurtán-furcsán közölte azonnali elbocsájtásomat. Azt írta, hagyjam el haladéktalanul a céget, és tekintsem különös kegyének, hogy nem foganatosít ellenem súlyosabb rendszabályokat. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe kólintottak, nem értettem semmit, és megpróbáltam azonnal kihallgatást kérni az igazgatótól. Sértő ridegséggel utasította vissza. Elképzelheted, Hans, milyen állapotban vagyok. Ha a sógorom nem beszélt volna a lelkemre, képes lettem volna valami jóvátehetetlen őrültséget elkövetni. Azt mondta, aludjak rá egyet, és gondolkodjak el rajta, mi rejlik a dolog mögött. Ez megtörtént, mindent meghánytam-vetettem, de semmiféle eredményre nem jutottam. Még mindig rejtély számomra az, ami történt. De meg kell tudnom, miért veszítettem el Malten igazgató rokonszenvét, és miért bocsátott el ilyen csúfosan. Végül is jogom van rá, hogy ezt megtudjam. Ha máshol nem hajlandó fogadni, a nyílt utcán fogom feltartóztatni.

Hans a vállára tette a kezét. – Nem, Rudolf, nem nyerted még vissza a nyugalmadat eléggé ahhoz, hogy ezt megtehesd. Majd én

megpróbálom Malten igazgató úrtól megtudni, mivel vádoltak meg. – Nagyon ellenkezik a természetemmel, hogy a saját ügyemet másra bízzam. Megszoktam, hogy

megállok a magam lábán. De te Maria bátyja vagy, és az ő kedvéért tedd, amit helyesnek tartasz! Azt is köszönöm, hogy azonnal a segítségemre siettél.

Kezet szorítottak. Huns a ház előtt váratta kocsiját, és azonnal a vállalathoz hajtatott, ahol Rudolf idáig dolgozott.

Bejelentette magát Malten igazgatónál, beküldve névjegyét, amelyre ezt írta: „Sürgős, fontos ügyben keresem”.

Az igazgató nagyon elfoglalt ember volt, és nem lehetett könnyen bejutni hozzá, de Hans Ritter szavaiból áradt valami kényszerítő erő, ami annak meggondolására késztette, hogy soron kívül fogadja az idegent.

„John Knight – Olajtröszt Unió” – Ez állt a névjegyen, és Malten úgy döntött, hogy beszél ezzel a John Knighttal.

Utasította az irodaszolgát, és Hans Ritter egy perc múlva ott állt előtte. Az igazgató felállt, és vendége elé lépett. – Mr. Knight, sürgősen óhajtott beszélni velem. Mivel szolgálhatok? Hans határozottan nézett a szeme közé. – Olyan ügyben keresem, amely nyilván önnek is fontos, igazgató úr. Mert az ember nem sérti meg

egy ártatlan embertársa becsületét úgy, hogyha az illető vétlensége kiderül, ne akarná ezt jóvátenni. Az igazgató meglepődve nézett rá. – Nem értem, miről beszél. – Akkor engedje, hogy elmondjam, a húgom néhány hónapja doktor Winter menyasszonya, és

hamarosan hozzámegy feleségül. Malten igazgató látható ingerültséggel lépett vissza íróasztala mögé. – Szóval Winter doktor ügyében jött? Ha előre tudom, nem fogadtam volna. – Eddigi magatartása alapján ebben biztos is voltam. Nem adta meg a sógoromnak a lehetőséget arra,

hogy tisztázza magát, és még az elbocsátása okát sem közölte vele. Bármi volt is, ami önt a sógorom ellen fordította, Rudolf ártatlan.

Hans Ritter olyan ember volt, akit egyszerűen nem lehetett kiutasítani, mint egy kellemetlen betolakodót. Az igazgató rövid gondolkodás után így szólt:

– Ön mindenesetre szentül meg van győződve sógora ártatlanságáról. Akkor én most önnek és a húgának nagy szolgálatot teszek, ha átadok bepillantásra egy hozzám eljuttatott levelet. Tényleg nem hittem el első szóra, hogy a mérnök úr becstelenséget követett el. Mindig nagyon megbíztam benne, túlságosam is megbíztam. Csúfosan visszaélt a bizalmammal, és ezen annyira felháborodtam, hogy képtelen voltam még egyszer fogadni. Nem tudtam volna megőrizni vele szemben a higgadtságomat. Kérem, olvassa el ezt, előbb az első levelet, aztán a másodikat!

Két írást tett le Hans elé az asztalra. Az amerikai kézbe vette az elsőt, és ezt olvasta: „Igen tisztelt Igazgató Úr!

Ismeretlenül kötelességemnek érzem, hogy eljuttassam Önnek a mellékelt irományt. Önre bízom, hogy levonja a megfelelő következtetéseket belőle, és arra kérem, engedje, hogy névtelen maradjak, mert különben kellemetlenségeim támadnának. A mellékelt levél magáért beszél.

Valaki, aki nem akar bűnrészessé válni azáltal, hogy ezt az ügyet elhallgatja.” A levelet géppel írták. Hans Ritter megvető arcot vágott. – Névtelen levél. Az ilyesmi saját magát minősíti. – Igaza van, én is így gondoltam, és eszemben sincs a névtelen levélírót tisztességes embernek tartani.

Biztosan valami bosszúvágy motiválhatta. De mégis tudomást kellett vennem erről a küldeményről. Most pedig kérem, olvassa végig ezt a másik irományt. Nehogy azt higgye, minden további nélkül megkérdőjelezem egy munkatársam tisztességét.

Hans kézbe vette a második levelet. Amikor széthajtotta, először a sógora nevét vette észre a levélpapírra nyomtatva. Egyértelműen Rudolf Winter levélpapírja volt. Ezt is géppel írták, és a következőképpen hangzott:

„Kedves Barátom! A következő napokban nyélbe ütjük a dolgot. Malten igazgató egy nagy marha. Ideadta lemásolni a

szupertitkos terveket, így nem is kell azokat más módon megszereznem. Hála Istennek, Malten vakon megbízik bennem, vagyis teljesen alkalmatlan az állása betöltésére. Az ilyen, titkokat egy vállalat vezetője nem szokta nagydobra verni. De ez az ökör teljesen alkalmatlan a pozíciójára, és remélem, hogy egy szép napon ki tudom fúrni a helyéről, annál is inkább, mert jómagam pályázom rá. Pár napig légy hát türelemmel, le kell még másolnom a terveket az igazgatónak, és ha elkészültem velük, akkor lemásolom magunknak is. Remélem, az öreg nem sürget. Keddre végzek a munkával, s aztán máris hozzálátok, hogy másodszor is lemásoljam. Ha elkészülök, azonnal átküldőm neked, hogy megbeszélésünk értelmében eljuttasd a konkurenciának, és felajánld nekik megvételre. De nagyon vigyázz, barátom, nehogy gyanúba keverj! És nehogy túl olcsón add el a titkunkat, mondtam, már neked, mennyit kell okvetlenül követelned érte. Pénzre van szükségem, mert házasodni akarok. Szívélyes üdvözlettel barátod:

Rudolf Winter” Alatta a név tintával íródott, és kétségtelenül Rudolf kézírása volt. Hans a levél olvasása közben

felháborodásában a haja tövéig elvörösödött. Amikor befejezte, sokáig meredt az aláírásra, aztán az ablakhoz lépett, és a levelet a világosság felé tartva, összehúzott szemmel vizsgálta az aláírást.

– Nos, mit szól a sógora leveléhez? – kérdezte Malten. Hans nyugodtan nézett rá. – Otromba intrika, igazgató úr, amelynek az olyan intelligens ember, mint ön, csak azért dőlhetett be,

mert a felháborodás megfosztotta a tisztánlátásától. Malten megrökönyödve nézett rá. – Mit akar ezzel mondani? – Azt, hogy a sógorom aláírása hamisítvány, hogy az első levél írója írta ugyanazon az írógépen a

másodikat is, és valószínűleg a sógoromtól sikerült neki egy levélpapírt elorozni. Ez a sógoromnak tulajdonított levél egy csirkefogó rágalomakciója.

Malten homloka elvörösödött. – Mr. Knight, honnét veszi ezt? – Megbocsásson, igazgató úr, van talán egy jó nagyító kéznél? – Hogyne! Malten íróasztalából elővett egy ezüstkeretes nagyítót, és átnyújtotta. Hans ismét az ablakhoz lépett, a

levelet az üveghez tartotta, és alaposan szemügyre vette Rudolf aláírását. – Kérem, igazgató úr, legyen szíves a levél aláírását a nagyítón át megnézni! Jól látja majd a

leradírozott ceruzavonások finom nyomát, amellyel az aláírást előrajzolták, pontosabban szólva, nyilván pauszpapírral odamásolták, majd tollal utánahúzták.

Az igazgató fokozott érdeklődéssel lépett oda, és alaposan megvizsgálta a nagyítón keresztül az aláírást.

– Igaza van, ezt az aláírást valamilyen módszerrel előrajzolták. De hogyan fedezte fel ezt ilyen gyorsan, hogyan jutott egyáltalán eszébe, hogy az aláírást ilyen alaposan megvizsgálja? Talán gyanakodott, hogy hamisítvány?

Hans elkomorulva fordult az igazgatóhoz. – Igen, direktor úr, gyanakodtam, különben biztosan nem jöttem volna rá ilyen gyorsan, hogy a

sógorom aláírása hamisítvány. Ha drága idejét még egy negyedórára elrabolhatom, mindent elmagyarázok.

– Természetesen rendelkezésére állok. Az egész ügyet egyszerre más megvilágításban látom. Kérem, foglaljon helyet, és számoljon be arról, amit tud!

Hans levéltárcájából elővette azokat az iratokat, amelyek azt bizonyították, hogy Heilmann az apja aláírását ugyanúgy hamisította annak idején, mint Rudolfét.

Malten igazgató figyelmesen szemügyre vette őket, aztán megdöbbenve nézett vendége szemébe. – Valóban! De kérem, mondjon el mindent részletesen, szeretnék tisztán látni! Hans elmesélte, miért és hogyan rágalmazta meg és kergette halálba Heilmann az édesapját. – De mi oka lehetett arra, hogy az ön sógorát is tönkretegye? – kérdezte Malten. Hans erre beavatta a Rudolf és Heilmann közti összetűzés részleteibe. – Számomra világos az ügy. Most jut eszembe, hogy a húgom nemrég megírta, a vőlegénye új

levélpapírt rendelt kettőjüknek, amelyet az anyánk lakására kézbesítettek. Látszatra azért, mert valami mást tételezett fel a csomagban, Heilmann vette át a kézbesítőtől, és kibontotta. Annak idején semmiféle jelentőséget nem tulajdonítottunk az esetnek, de most már világosan látom, hogy Heilmann akkor lopta el a sógorom névjelzéses levélpapírját, méghozzá határozott céllal. Most már csak egyetlen kérdést bátorkodnék feltenni önnek: amint ebből a levélből feltételezem, és a sógoromtól hallottam, valóban adott neki lemásolásra titkos terveket?

– Igen, keddre kellett volna elkészülnie a munkával. – Azt majd kiderítjük, hogyan jutott ez Heilmann áldomására. Talán Rudolf a húgomnak is elmondta,

ahogy ma nekem beszámolt róla. Ezt Heilmann valahogy kikémlelte! Bizony, ez a gazember ügyesen dolgozik! Akkor is jól spekulált, amikor ebben a levélben a legsértőbb kifejezésekkel illette uraságodat. Joggal feltételezte ugyanis, hogy ez annyira felháborítja majd, hogy elveszíti józan ítélőképességét. Az, hogy Rudolf az ön helyére pályázik, természetesen aljas rágalom. Sógorom nekünk mindig a legnagyobb tisztelettel és nagyrabecsüléssel emlegette önt. Természetesen nagyon fájt neki, hogy ilyen megalázó módon elbocsátották, és nem tudta másképpen értelmezni, mint hogy valami tévedésnek esett áldozatul. Heilmann aljas cselszövéséről természetesen sejtelme sem volt.

Malten zsebkendőjével megtörölte a homlokát. – Úristen, szegény ember! Természetesen azonnal visszavonom a felmondását, annál is inkább, mert

doktor Winter személyében egyik legtehetségesebb mérnökömet kellett volna elveszítenem. Mindenesetre köszönöm önnek, hogy tisztázta ezt az ügyet. Arra kérem, mondja meg a mérnök úrnak, még ma várom, hogy mindent rendbe hozzak, és elégtételt adjak neki.

Hans fellélegezve rázott kezet az igazgatóval. – Köszönöm az engedélyét, igazgató úr. Nagy kő esett le a szívemről, hogy a sógoromat és a húgomat

is megszabadíthatom ettől a kíntól. Ugye elkérhetem ezt az irományt öntől? Egyébként megállapítottam az előbb, amikor a leveleket végigolvastam, hogy az írógépnek, amellyel mindkettőt írták, egy egész kis hibája van, amely talán fel sem tűnt ezen tákolmányok szerzőjének. Ennek segítségével azonban könnyűszerrel bebizonyítható, hogy mindkét levél ugyanazzal a géppel készült.

Az igazgató kérdőn meredt vendégére. – Erre aztán igazán kíváncsi vagyok, nekem nem tűnt fel semmi. Hans mosolyogva egymás mellé tette a két levelet, és néhány helyen rámutatott egy-egy betűre. – Nézze, a kis g betű jobb felső farkincája hiányzik. Az igazgató meggyőződött Hans szavainak igazságáról, és mosolyogva így szólt: – Teringettét, de jó szeme van, és micsoda jó megfigyelő! Én ezt sohasem vettem volna észre. Hans felállt. – Nem akarom drága idejét tovább igénybe venni. Szeretném visszaadni a sógorom és a húgom

nyugalmát is, aki tegnap elutazott hozzám, hogy segítségül hívjon.

– Akkor őnagysága mindjárt a megfelelő helyen kopogtatott. Kérem, adja át neki kézcsókomat, és bocsássa meg, amiért a vőlegényének néhány nagyon kellemetlen napot okoztam. Magamnak is nagyon rosszulesett.

A két úr erőteljes kézszorítással vált el egymástól. Hans azonnal kocsiba ült, és meg sem állt a sógora házáig.

_________________________________

Rudolf Winter sápadt, megkínzott arccal jött a sógora elé. Hans megfogta a vállát, és nevetve

megrázta. – Minden tisztázódott, öregem, az ártatlanságod egyértelműen kiderült. Most egyelőre érd be ennyivel

és azzal, hogy a felmondásod érvénytelen, és Malten még ma vár, hogy elégtételt adjon. Rudolf felindultságában még sápadtabb lett. Megkönnyebbülten lélegzett fel, és olyan erősen szorította

meg sógora kezét, amennyire csak bírta. – Hans, nem is tudom, hogy köszönjem meg neked, de most meséld el, mivel gyanúsítottak? Hans maga mellé ültette, és mindenről beszámolt. Amikor befejezte, Rudolf Winter felugrott. – A gazember! Az átkozott csirkefogó! – kiáltotta magánkívül. Hans megint visszanyomta a székre. – Most mindenekelőtt maradj nyugton! Kérdeznem kell valamit tőled. Beszéltél arról Heilmann

jelenlététen, hogy egy találmány titkos terveit kell lemásolnod? Rudolf értetlenül rázta a fejét. – Nem, azon kívül, hogy ma reggel elmondtam neked, csak Mariának említettem egészen mellékesen.

Azt mondtam neki, hogy a következő napokban kevés szabadidőm lesz, mert az igazgató rám bízta egy találmány titkos terveinek lemásolását, és keddig el kell készülnöm velük. Anyátok jelen volt… és most jut eszembe, Heilmann a szomszéd szobában tartózkodott, amikor erről beszéltem, az ajtó nyitva állt, meghallhatta!

– Biztosan meghallotta, és ebből kovácsolta ravasz tervét! Rudolf megint fel akart ugrani, és Hans újra visszanyomta a székre. Rudolf nagyot sóhajtott. – Nem tudod megérteni, viszket a tenyerem, hogy elkapjam ezt a csirkefogót, és leüssem, mint egy

veszett kutyát? Hans komolyan nézett rá. – Senki nálam jobban nem ért meg. De nekem is vissza kellett tartanom magam, hosszú évekig, a mai

napig nem állhattam bosszút az édesapámért. De remélhetőleg most végre leszámolhatok ezzel a gazemberrel, mindazért is, amit anyám ellen elkövetett. – Szavaiból nehezen fegyelmezett indulat áradt.

Rudolf megszorította sógora kezét. – Rólad fogok példát venni. – Helyes! És jelentkezz még ma Malten igazgatónál, aki biztosan vár már. De mindenekelőtt a

testvéredet nyugtassuk meg, hadd közölje Mariával is a jó hírt! A két úr először Ruth Sternberghez ment be, és elmondták neki, hogy fivérét tisztázták a vád alól.

Éppen ezután telefonált Maria, hogy nem tud-e valami újabb hírt leendő sógornője. Ruth nevetve csak ennyit tudott mondani:

– Rudolf kitépi a kezemből a kagylót, ő maga akar veled beszélni. Egyedül vagy, ugye? – Igen, igen, Heilmann nincs itthon. Ruth átadta a kagylót Rudolfnak. Az boldogan kiáltotta: – Maria! – Jaj, Rudolf, hogy vagy? – Csuda jól, Maria. Minden jóra fordult. Hans segített! Maria, nincs egy órád a számomra?

Leírhatatlanul vágyom utánad! – Jaj, Rudolf, anya nem érzi jól magát, nem szeretném egyedül hagyni. Annyira szeretné látni Hansot.

Ott van most ő is Ruthnál? – Igen.

– Akkor kérlek, gyertek ide mindketten! Heilmann elment hazulról, és kettő előtt nem jön vissza. Kérlek, gyertek, és meséljétek el, mi történt. Úgy örülök, hogy nyugodt és jókedvű vagy. Igazán minden rendben?

– Minden, édes Mariám, várj egy percet, mindjárt megbeszélem a bátyáddal. Rudolf beszámolt a társaságnak Maria kéréséről. Hans gondterhelten ráncolta a homlokát. – Ha anya látni akar, oda kell mennem. Végül is mindegy, hogy találkozom-e ezzel a csirkefogóval,

vagy sem. Most már semmi esetre sem fogom eltűrni, hogy anya együtt maradjon vele, mindenképpen ott kell hagynia, mielőtt lesújt erre a gazemberre a bosszúm. Mondd tehát a húgomnak, hogy máris megyünk!

Rudolf tolmácsolta menyasszonyának az üzenetet. A két úr azonnal elköszönt Ruthtól, és Heilmannék lakására indultak Hans autóján. Maria már az ajtóban várta őket. Az édesanyja ágyához vezette bátyját, és amíg Hans anyja ágya mellett ülve beszámolt a történtekről, a jegyespár a szomszéd szobában ült csendes boldogságban.

Melanie asszonyt férje újabb gaztette nagyon felizgatta. Amikor Hans sürgette, hogy hagyja ott Heilmannt, így szólt:

– Igen, Hans, igazad van, érzem, hogy nem maradhatok vele tovább. Csak egy kicsit legyek jobban, éppen most ágyhoz köt a betegség, és nem mehetek el. De szavamat adom neked, ahogy fel tudok kelni, elköltözöm tőle, és nem akadályozlak tovább, hogy megbüntesd úgy, ahogy megérdemli. Betelt a mérték.

___________________________

Hans másnap reggel hazautazott. Nagyon örült, hogy minden ilyen gyorsan elintéződött, és

visszatérhetett az ő Trautéjához. Hazaérve gyorsan átöltözött, és máris felvitette magát kocsiján az udvarházba. Traute időközben nagy keservesen összeszedte magát, és eldöntötte, hogyan viselkedjen majd

Hansszal. Ebben csak a sértett büszkesége irányította, az a vágya, hogy semmi esetre sem árulja el, mit hallgatott ki, és mennyire szenvedett ettől.

Traute és társalkodónője éppen teázott, amikor Hans Ritter belépett. Az inas tudta, hogy az amerikai urat bármikor, teketória nélkül fogadja a kisasszony, és ezért ma is egyenesen a hölgyekhez vezette.

Hans örömtől sugárzó szemmel köszöntötte Trautét, de meghökkenve vette észre, milyen sápadt és elcsigázott az arca.

– Nagyságos kisasszony, remélem, jól érzi magát? Szomorúan látom, hogy sápadt. Traute mosolyt erőltetett magára. – Igen, iszonyúan fájt a fejem tegnap és ma, de már túl vagyok rajta. Jól mulatott Berlinben? Hans képtelen volt levenni a szemét Traute édes, sápadt arcocskájáról, de közben a szívébe nyilallt a

lány jéghideg tekintete. Soha eddig még nem nézett rá ilyen közömbösen! – Szórakoztam? Nem éppen. Nagyon kellemetlen izgalmaim voltak a fővárosban. És nagyon sajnálom,

hogy éppen most kényszerültem erre az utazásra. – Pedig Berlin így ősszel egészen elviselhető. Tulajdonképpen mindjárt ott is maradhatott volna,

hiszen október elején amúgy is oda készült. Hans értetlenül nézett rá. Hiszen Trauténak tudnia kellett, hogy minden percet sokallt, amelyet tőle

távol kellett töltenie. Azt is jól tudta, hogy azért rohant vissza hozzá, amint tehette, hogy megkérje a kezét.

– Nagyságos kisasszony biztosan megérti, hogy vissza kellett jönnöm, mert itt életbevágóan fontos elintéznivalóm van.

Traute büszkén hátravetette a fejét. – Természetesen nem ismerem az ügyeit elég jól ahhoz, hogy tudhassam, van-e itt még valami fontos

tennivalója – felelte hidegen. – Én egyébként már holnap reggel Berlinbe utazom, a hajnali vonattal. A férfi homloka elvörösödött. Úgy nézett a lányra, mintha nem fogná fel, mit mond. – Már holnap reggel? Hiszen csak jövő héten akart utazni, és abban is megállapodtunk, hogy én

viszem fel a kocsimon… Trauténak ugyan a torkában dobogott a szíve, de színlelt közönnyel széttárta karját.

– Meggondoltam magam, Mr. Knight. Mégis azt hiszem, hogy nagyon kényelmetlen órák hosszat autóban ülni. Azonkívül megvan rá a jó okom, hogy hamarabb menjek fel Berlinbe. Mindenesetre megvettem már a vonatjegyet, és a poggyászomat is feladattam.

Hans olyan kétségbeesetten nézett rá, hogy a lánynak össze kellett szorítania a fogát, nehogy elsírja magát. Elnézett a vendég feje fölött, és leküzdötte felindultságát. Berger asszony már néhányszor meglepve nézett ifjú úrnőjére. Nem értette, miért beszél a kisasszony egyszerre ilyen szokatlan hangon a vendéggel. Hiszen jó néhány éve ismerték már egymást, de sohasem tapasztalta, hogy Traute szeszélyeskedett volna. Ma azonban nagyon szeszélyesnek tűnt, sőt, egyenesen szívtelennek. Mert kétségtelen volt, hogy az odaadóan kedves amerikait ma szántszándékkal megbántotta. Amikor Hans könyörögve Berger asszonyra nézett, amiből a tapasztalt hölgy mindjárt megértette, hogy kettesben szeretne maradni Trautéval, felállt, és gyorsan azt mondta:

– Most jut eszembe, hogy elfelejtettem a szakácsnőnek megmondani valamit. Néhány percre elnézésüket kérem.

Hans fellélegzett. Traute olyan mozdulatot tett, mintha vissza akarná tartani az özvegyet, de az ajtó már be is csukódott mögötte. Hans azonnal felugrott, és odalépett a lányhoz.

– Traute, drága Traute, mi van kegyeddel? Miért olyan rideg, olyan visszautasító velem? A lány előbb mélyen elpirult, aztán viaszfehér lett, és szintén felállva, keményen és büszkén

kijelentette: – Megtiltom, hogy a keresztnevemen szólítson, Mr. Knight. Most a férfi fehéredett el, és az arca beleremegett a visszafojtott izgalomba. – Ezt nem mondhatja komolyan; azok után, ami köztünk történt. Hát már elfelejtette, mi történt odalent

a csónakházban? Traute élesen felkacagott. – Kérem, felejtse el azt az ostobaságot! Szeszély volt, hangulat, játék. Nagyon dühös vagyok

magamra, amiért nem utasítottam azonnal határozottan vissza. Kérem, felejtse el azt az őrült pillanatot, úgy, ahogy én is el fogom felejteni.

Hans Ritter hátrált egy lépést. Traute látta, hogy még a szája széle is elfehéredik, és kétségbeesetten néz rá. A férfi nem hitt a szemének, fülének. Ez a Traute, aki most itt áll előtte, nem ugyanaz az ember, akit egész nyáron át imádott, akit odalenn a csónakházban a karjában tartott, akivel olyan boldogságos csókot váltott. Nagy keservesen összeszedte magát, és rekedten megkérdezte:

– Szóval csak játszott velem? Sötéten, fenyegetően nézett rá. Traute megint élesen felnevetett. A férfi észre sem vette, milyen kényszeredett ez a nevetés: sírást rejt

a mélye. Trauténak muszáj volt nevetnie, hogy el ne veszítse az önuralmát. És a férfi tekintetét kerülve, megjátszott könnyedséggel odavetette:

– Istenem, hát enyelegtünk egy kicsit, nyári szeszély volt, amit mindketten el fogunk felejteni. Hans még egy pillanatig falfehéren állt előtte, és fénytelen szemmel nézett a lányra. Aztán hirtelen

sarkon fordult. – Nagyságos kisasszony, ugye megengedi, hogy távozzam? – kérdezte keményen és hangosan, hátra

sem nézve. Hosszú, határozott léptekkel ment az ajtóhoz. Traute önkéntelenül tett felé egy gesztust, mintha vissza akarná tartani, de a karja mereven, ernyedten

lehanyatlott. Erejét vesztve leroskadt a karosszékbe, halott, üres szemmel meredt maga elé. Hallotta odalenn Hans autóját előállni, a kocsiajtót becsapódni, és hirtelen iszonyú fájdalommal felzokogott.

________________________________

Hans úgy érkezett haza, mintha lidércálom béklyózná le. Órákig üldögélt az asztalra könyökölve, arcát

kezébe temetve, és azon töprengett, hogy szörnyű álmot látott-e, vagy valóban Traute Ramintól hallotta ezeket a szívtelen, hideg szavakat. Szeszély és játék volt a lánynak csupán az, ami az ő szívét olyan nagy boldogsággal töltötte el. Ez a semmihez sem hasonlítható nyáridő, édes boldogságos egymás keresésével, a lány szűzies pirulásával, elsápadásával, felragyogó pillantásaival, az erdei barangolásokkal kettesben, a napfényben tovasikló csónakázásokkal, a vad lovas vágták kergetőzéseivel, a szépséges, boldogító

gondolatokban való közös elmélyedéssel – mindez csak játék volt! Hogyan lehetett ilyen ostoba?! Ezért várt ilyen soká a szerelemre, hogy a szívét egy kacér teremtés játékszeréül dobja oda?

Mélyen, nagyon mélyen megsebezte, ami történt. Képtelen volt magát túltenni rajta. Napokig ült némán töprengve a szobájában, és meredt maga elé, nem volt kedve semmihez sem.

Másnap kora reggel látta elsuhanni az uradalom hintójában Trautét, az állomásra hajtva. Keserű, világmegvető hangulatba temetkezett, s elkezdte megvonni élete mérlegét. Bár a gazdagság az

ölébe hullott, mégis kevés jót kapott az élettől. Csak gyermekkorában és ifjúságában volt boldog, az édesapja haláláig. Attól kezdve minden elszürkült körülötte. Legjobbak talán még azok az esztendők voltak, amikor pihenés nélkül, megfeszített erővel dolgozott. Akkor minden egyebet feledtetett vele elkeseredett tenni akarása, szüntelenül előre hajtó energiája.

És most mi lesz? Most, amikor életében először az édes, forró boldogságra vágyott, hogy az életének értelmet és tartalmat adjon, minden vágya, reménye úgy pattant szét, mint a szappanbuborék. Nem maradt utána más, mint az iszonyatos üresség, amely még azt is kérdésessé tette, érdemes-e tovább élni.

Több napot töltött el ilyen hangulatban. Végül erőszakkal le akarta rázni magáról a nyomasztó terhet. Azt mérlegelte, visszatérjen-e Amerikába, hogy ott újra beletemetkezzen a munkába. Nem bírná ki, hogy egyre az udvarház táruljon a szeme elé, amelyben olyan ostoba és mégis olyan édes álmot álmodott.

De amikor már az amerikai út terveivel foglalkozott, valami történt, ami felrázta fájdalmas letargiájából. Tragikus esemény volt, de Hansot magához térítette, és szerelmi bánatáról jótékonyan elterelte a figyelmét. Táviratot kapott a húgától:

„Anya ma reggel hatkor meghalt. Kérlek, gyere azonnal. Maria.”

_________________________

Melanie Heilmann állapota nem javult. Élete, ez az összetört, felmorzsolódott élet véget ért. Lángja kialudt, az asszony harc nélkül feladta. Utolsó sóhaja úgy hangzott, mintha megkönnyebbülten lélegzett volna fel, és szenvedéstől barázdált vonásai a halálban békésen kisimultak.

Maria mindvégig nagy szeretettel ápolta édesanyját, és Melanie asszony utolsó, hálatelt pillantásával búcsúzott el tőle, mielőtt végsőt sóhajtott.

Heilmann nyilván előre látta, hogy a felesége nem gyógyul már föl, és a maga javára gondosan előkészített mindent.

Amikor Maria közölte vele, hogy az anyja kiszenvedett, úgy szaladgált fel-alá, mint egy rossz ripacs, aki egy tragikus szerepet a maga megelégedésére alakít.

– Éppen most – mondta Mariának –, amikor végre igazán közel kerültünk egymáshoz, éppen most, amikor olyan drága lett nekem, és én is annyit jelentettem neki, most foszt meg tőle a végzet! Elhiheted, Maria, hogy nagyon boldogtalan vagyok az elvesztése miatt.

Maria jól tudta, hogy Heilmann ezt fogja hazudni magának és másoknak, holott az anyja teljesen elhidegült tőle, és szinte már nem is beszélt vele. Azt nem tudta, miért hangsúlyozza Heilmann ennyire, hogy milyen bensőséges volt a kapcsolata a feleségével. Valószínűleg saját lelkiismeretét akarta elnémítani.

Amikor Hans este megérkezett, haladéktalanul az anyja lakására ment. Most már senkire sem kellett tekintettel lennie, ezért aztán kíméletlen határozottsággal léphetett fel Heilmann-nal szemben.

Először csak Mariát találta otthon. Heilmann elment hazulról. Húga sírva borult a nyakába, és beszámolt édesanyjuk utolsó óráiról.

Hans megrendülve hallgatta. Még ott ültek egy ideig együtt, kéz a kézben, és az elhunytról beszélgettek.

– Hagyjuk békén nyugodni, Maria, hiszen annyira vágyott már rá. De azzal, aki ennyire összetörte, most kíméletlenül leszámolok.

Miután a húgával minden szükséges intéznivalót megbeszélt, Hans távozni akart. Kézen fogva álltak a folyosói lámpa alatt, amikor halkan kinyílt a lépcsőházi ajtó, és Heilmann állt a küszöbön. Tizenhat év óta először állt szemtől szemben a mostohafiával. Előbb csak meglepődve nézett az idegen férfira, de amikor az átkarolta Mariát, és visszahúzta, mintha óvni akarná a mostohaapja érintésétől, Heilmann hirtelen megrázkódott, és úgy meredt Hansra, mint aki kísértetet lát.

Hans nyugodtan bekísérte testvérét a szobájába, és még mielőtt Heilmann magához tért volna döbbenetéből, megvető tekintettel végigmérte, majd elhagyta a lakást. Megtehette, mert hallotta, hogy a húga magára zárta szobája ajtaját.

Heilmann soká állt a folyosó ajtajára meredve, amelyet Hans becsapott maga mögött. Ezután furcsa, bizonytalan járásával végigment a folyosón, s belépett saját szobájába. Felismerte Hansot, és váratlan felbukkanása mértéktelenül dühítette. Ezzel a tényezővel nem számolt eddig.

– A szentségit! A szentségit! Vitte volna el az ördög! – hebegte magában. Ez a gazember, akinek minden aljas cselekedete ellenére eddig olyan nyugodt volt az álma, ezen az

éjszakán le nem hunyta a szemét. A temetés napján nem lehetett az újabb találkozást elkerülni Heilmann és mostohafia között. Heilmann

megpróbálta kifaggatni Mariát, honnét bukkant fel a bátyja ilyen váratlanul, de a lány csak annyit mondott, amikor eljön az ideje, majd megtudja tőle magától.

Heilmann megjátszotta a megtört, vigasztalhatatlan gyászoló férjet. A temetési szertartáson megpróbálta Hansot üdvözölni, de az hideg megvetéssel elnézett fölötte.

Maria, bátyja kívánságára és Rudolf kérésére, már másnap átköltözött Sternbergékhez. Megbeszélték, hogy ott is marad az esküvőjükig.

Maria átadta Hansnak az édesanyja végrendeletét, hogy benyújtsa az elöljáróság hagyatéki ügyosztályára. Ott azonban Hans azt a meglepő felvilágosítást kapta, hogy a megboldogult férje már benyújtotta a felesége saját kezű végrendeletét. Ez későbbről kelteződött, mint amit Hans adott át, azonkívül tartalmazza azt a nyilatkozatot, hogy általa minden korábbi rendelkezése érvényét veszti.

Hans megdöbbent, és izgatottan kérdezte: – Mikor kelt édesanyámnak ez a végrendelete, melyet Heilmann úr terjesztett be? – Folyó év szeptember másodikán. Hans összeráncolta a homlokát. Szeptember másodika alig néhány héttel anyja halála előtt volt.

Kizártnak tartotta, hogy ebben az időben, Maria tudtán kívül, anyja újra végrendelkezett volna. Hans megkérte a tisztviselőt, hogy olvassa fel neki a testamentum tartalmát, így tudta meg, hogy az

anyja ebben az új végrendeletben Heilmannt tette meg fő örökösének, és gyermekeire csupán a köteles részt hagyta. Hans homloka elvörösödött.

– Láthatnám egy pillanatra édesanyám saját kezűleg írt végrendeletét? Csak meg akarok róla győződni, hogy valóban az ő kézírása-e.

– Mivel ön az elhunyt fia, ennek semmi akadálya. Hans átvette az iratot, amely valóban az anyja kézírását mutatta. Az ablakhoz lépett vele, és

összehúzott szemmel vizsgálta. Ekkor ádáz káröröm fogta el. Látta, hogy a végrendelet hamisítvány. Nyugodtan és határozottan kijelentette:

– A Heilmann úr által beterjesztett végrendelet hamisítvány. Nem az édesanyám írta, hanem Heilmann úr maga készítette. Azt javaslom, hogy az iratot adják át írásszakértőnek, és állításom igazolására még további bizonyítékokat is be fogok terjeszteni. Ugyancsak javaslom, hogy a törvény teljes szigorával lépjen fel a csaló ellen.

A tisztviselő meghökkenve nézett rá, de Hans Ritter határozott fellépése megtette a hatását. A hivatalnok eligazította, hová kell fordulnia, és mi a teendője, hogy az eljárást hivatalból megindítsák.

A feljelentésnek meglett az eredménye. Karl Heilmannt okirathamisítás, csalás és rágalmazás vádjával letartóztatták. Végre utolérte a végzet, és Hansnak esze ágában sem volt megkönyörülni rajta, különösen, hogy Rudolf Winter is csatolta a maga sérelmét a feljelentéshez, és határozottan követelte Heilmann megbüntetését. Ezt a kártevőt nem lehet szabadon és büntetlenül futni hagyni.

De Karl Heilmann, aki Hans felbukkanása óta érezte, hogy elvesztette a játszmát, különösen nyomasztó nyugtalanságban élt, nem akarta megérdemelt büntetését letölteni. Belátta, hogy az élettől már semmit sem várhat. Az sohasem derült ki, hogyan sikerült neki nagy adag veronalt szerezni, és becsempészni a vizsgálati fogdába. Mindenesetre néhány nappal a letartóztatása után egy reggel holtan találták az ágyán. Egy cédulát hagyott hátra, a következő szöveggel:

„Mindazokat a hamisításokat, amelyekkel vádolnak, elkövettem. Bevégeztetett.” Ez a gazember ezzel a teátrális gesztussal távozva az élők sorából, maga zárta le büntető ügyét. Sem Hansot, sem Mariát nem rendítette meg a halála. Ha nem is kellett már Karl Heilmann ellen pert

indítani, akkor is éppen elég információ került nyilvánosságra viselt dolgairól, és a két testvér örült, hogy az édesanyjuk ezt már nem érte meg.

Október végén tartották meg Maria Ritter és dr. Rudolf Winter esküvőjét. Komoly, csendes ünnepség volt, amelyen a menyasszony gyásza miatt csak a legközelebbi rokonok vettek részt. De a fiatal pár szeméből sugárzott a mély, bensőséges boldogság.

Hans egyelőre Berlinben maradt. Az anyjuk halála és Maria esküvője között eltelt időben alig tért magához. Minden percét lefoglalták az örökösödési ügyek és az esküvő előkészületei. Így alig jutott arra ideje, hogy magával és Traute Rarninért érzett szívfájdalmával foglalkozzék. Most azonban, hogy ráért, nyugalma lett, annál hevesebben tört rá a fájdalom.

Egyik este, amikor a testvérénél volt, azt mondta neki és a sógorának, hogy szilárdan elhatározta, visszatér Amerikába. Maria nagyon elszomorodott.

– Miért nem akarsz Németországban maradni, Hans? – Mert itt nincs semmi dolgom, nekem munka kell ahhoz, hogy jól érezzem magam. – De munkát idehaza is találhatsz. – Nem. Nem tudom, mi az oka, de itt valahogy nem látom a lehetőséget arra, hogy olyan munkát

végezhessek, ami kielégítene. Nekem olyan tevékenység kell, amely egész embert követel, olyan, amelytől az ember lélegzethez sem jut, és itt ilyesmit nem találok.

– De Hans, úgy tudom, azért jöttél haza, hogy kipihend magad, felüdülj azután az őrült munkatempó után, amely odaát az elmúlt években kizsigerelt – mondta Rudolf.

– Hát éppen ez az, nem pihenem ki magam, fáradt vagyok és ingerült, nyomorult a közérzetem. Azt természetesen nem akarta húgának és sógorának elmondani, mi okozta rossz hangulatát. – Ez az átállás nehézsége, Hans, azt előbb le kell küzdened. Több kikapcsolódásra van szükséged.

Nagyon rosszul választottál, hogy egy isten háta mögötti villába húzódtál vissza. Olyan emberek közé kell kerülnöd, akikkel érdemes az idődet eltöltened. Ezt majd mi kézbe vesszük, Maria meg én. Az édesanyátokért viselt gyász ellenére kimozdulunk hazulról, és bevezetünk a társaságba, mégpedig Berlin legjobb társaságába. Mindenekelőtt le kell vizitelned Malten igazgatónál. Éppen tegnap kérdezett, hogy nem hoznám-e el egyszer a sógoromat, „azt az érdekes amerikait”, a családja hölgytagjai is szívesen megismerkednének vele. Nagyon rokonszenvesnek talált, az én ügyemben tanúsított erélyes fellépésed roppant imponált neki. Márpedig a Malten-házba elsőrangú társaság jár. Azt akarják, hogy Mariát is bemutassam, mihelyt képes lesz újra emberek közé menni. Aztán bevezetünk Krödener tanácsosnéhoz. Elragadó idős hölgy, vendégszerető házat visz, és hozzá is csak az igazán jó társaság bejáratos. Különben is elfogadtuk holnaputánra a meghívását. Okvetlenül meg akarja ifjú feleségemet ismerni, és meghívójában hangsúlyozza, hogy Maria gyászára való tekintettel egyelőre csak egészen szűk körű társaságot hívott meg.

Hans a sógora utolsó szavaira felfigyelt. Szomorkás mosollyal felelte: – Oda nem kell, hogy bevezessetek, Rudolf. Véletlenül én is hivatalos vagyok Krödener tanácsosné

házába holnapután estére. A fiatal pár meglepődve nézett rá. – Te ismered a tanácsosnét, Hans? – kérdezte Maria. – Igen, nagyon jól ismerem. A villám éppen szemben van a grundhofi udvarházzal, és annak az úrnője

a tanácsosné unokahúga. Az egész nyarat ott szokta tölteni a húgánál, így aztán szinte naponta találkoztunk. Néhány napja, amikor a belvárosban jártam, találkoztam vele. Akkor hívott meg.

– Remélem, elfogadtad a meghívást. Hans meghajolt. – Nem tehettem egyebet, ha nem akartam neveletlen lenni. – Biztosan nem fogod megbánni, arról nem is szólva, hogy a tanácsosnéval nagyon szórakoztatóan el

lehet beszélgetni, különben is kellemes emberekkel fogsz ott találkozni – bizonygatta Rudolf buzgón. – Mindenekelőtt ott talállak majd benneteket. Már csak ezért is érdemes odamennem.

_________________________

Traute Raminnak minden önfegyelmére szüksége volt, hogy megőrizze nyugalmát, amikor Helene néni közölte vele, legközelebbi vacsorájára Mr. Knightot is meghívta, és az amerikai el is fogadta a

meghívását. Traute úgy tett, mintha az ügy teljesen közömbösen hagyná, és látszólag nyugodtan megkérdezte:

– Ki lesz jelen ezen az estélyen, nénikém? – Kettőnkön kívül csak tízen. Eljön a von Salten házaspár, Bentner államtitkár úr a feleségével, öreg

barátom, doktor Henrid, von Harden asszony a fiával, és doktor Winter a feleségével. Tudod, a mérnök úr olyan bűbájos ember, hogy már kinéztem a számodra, de nyár elején eljegyzett egy ifjú hölgyet, és október végén el is vette. Állítólag a menyecske csodaszép, és tudod, hogy a szép emberek a gyengéim. Winterné egyébként az anyját gyászolja, és ezért nem is akar nagyobb társaságokba eljárni. Ezenkívül eljön még Mr. Knight, akinek már előre örülök, mert olyan érdekesen tud mesélni.

Traute úgy tett, mintha érdekelné a meghívottak listája, de alapjában véve csak egyetlen névre figyelt. És bár félt a férfival való találkozástól, vágyott már arra, hogy lássa.

– Ugye ülhetek majd az ifjú Harden úr mellett? Kérdése meglepte a nagynénjét. – És miért nem akarsz Mr. Knight mellé ülni? Annyival érdekesebb ember Hardennél! Traute belelapozott egy könyvbe. Színlelt közömbösséggel felelte: – Mr. Knighttal igazán eleget beszélgettem ezen a nyáron, most már szeretnék valami egyébről is

hallani, mint az amerikai viszonyokról. Helene néni jól emlékezett arra, hogy Traute Grundhofon nem tudott betelni ezzel a témával, és

állandóan biztatta Mr. Knightot, hogy meséljen róla. Most egyszerre ráunt volna? Vagy valami más rejlik a háttérben?

Ezen a „valamin” töprengett a tanácsosné, amióta a húga sápadtan és furcsán megváltozva megérkezett hozzá Berlinbe.

Eljött a harmadnap estéje, és úgy adódott, hogy elsőnek Winter doktor és felesége érkezett. Traute, aki pasztellszínű csipke estélyiben roppant bájos volt, ott állt a nagynénje mellett, amikor a

fiatal pár belépett. Amikor meglátta Mariát, hirtelen elsápadt, és nagy szemekkel nézte a szép fiatalasszonyt a testére simuló fekete selyemruhában. Azonnal felismerte azt a nőt, akit Hans Ritter akkor az erdőben a karjába zárt, és megcsókolt. Mintha villámütés érte volna: semmi kétség, ez az a nő, akit Hans Ritter „kedves Mariámnak” nevezett, és aki a férfi nyakába borult.

Trautét valami leírhatatlan érzés kerítette hatalmába. Izzó, égető féltékenység mardosta, halántékán lüktetett az ér. Hidegen, szinte megvetően nézett a szép asszonyra, akinek titkos tervei voltak egy férfival, szerelmeskedett vele, aztán férjhez ment egy másikhoz.

Aztán az jutott eszébe, hogy Hans Ritter idejön ma este, és itt találkozni fog a szerelmével. Tudja-e, hogy itt találja? Miért nem vette el ő a kedvesét, miért engedte át annak a másiknak?

Traute szíve hangosan kalapált. Alig bírt néhány udvarias üdvözlő szót kinyögni. Mintha valahonnan messziről hallotta volna nagynénje barátságos beszélgetését vendégeivel.

Összerezzent, amikor nyílt az ajtó, és bejelentették Mr. Knightot. A férfi tiszteletteljes csókkal köszöntötte a háziasszonyt, majd udvariasan meghajolt Traute előtt. És

ezután… most kellett megpillantania a szerelmét! Traute úgy reszketett, mintha lázas volna. Hans Ritterre szegezte a tekintetét. Látta, de nem értette,

hogy mosolyogva ráz kezet Rudolf Winterrel és… megcsókolja a mérnöknét! Határtalan megdöbbenéssel bámult hármukra, és mintha valahonnan távolból szólna, meghallotta Hans Ritter hangját:

– Mélyen tisztelt tanácsosné asszony, engedje meg, hogy Winter doktorné személyében bemutassam a testvérhúgomat.

A testvére! A testvére? Nem bírta továbbgondolni, minden összezavarodott benne, a lába felmondta a szolgálatot, és hirtelen

eszméletlenül a földre zuhant. Életében először elájult. A körülötte állók megrémültek, leginkább Hans Ritter. Amikor Traute viaszfehéren és élettelenül a

padlón hevert, mindent elfelejtett, ami elválasztotta őket. – Traute! Reszkető aggodalommal ejtette ki a lány nevét, és még mielőtt a többiek igazán felfogták volna, mi

történt, felemelte, mint egy kisgyereket a földről, és sápadtan, szederjes ajkakkal nézett le rá. De addigra a háziasszony is magához tért. Akárcsak a többiek, ő is nagyon jól hallotta Knight rémült

kiáltását, amely világosan elárulta, mit érez a fiatal hölgy iránt. Ez a fájdalmas, mindent eláruló „Traute” megfejtett a tanácsosné számára egy rejtvényt, hogy azonnal újat adjon fel helyette.

„Gondoltam én, hogy ezek között valami rejtélyes dolog játszódhatott le. Valami történt köztük” – állapította meg magában.

– Kérem, jöjjön gyorsan, Mr. Knight, mielőtt megérkezik a többi vendég, vigye át Trautét a szobámba! Kedves doktor úr, kedves nagyságos asszony, bocsássanak meg nekünk néhány percre. Csak valami futó rosszullét lehet ez a húgomnál. Jöjjön, kérem, Mr. Knight!

És gyorsan mutatta neki az utat a kis szalonba, amelyet aznap nem használtak. Maria kettesben maradt az urával, és nagy szemeket meresztett rá. – Mi volt ez, Rudolf? Hallottad Hans kiáltását, nyilván ez Ramin kisasszony keresztneve? A férje gyorsan a karjába zárta, és megcsókolta az ajkát. Aztán mosolyogva felelte: – Hans kiáltása hirtelen több kérdést is megvilágított. Miért akar visszatérni Amerikába, és más

egyebet is. Szemmel láthatólag egyáltalán nem közömbös számára Grundhof ifjú úrnője. Mi minden rejlik emögött, az remélhetőleg tisztázódni fog, ha Ramin kisasszony magához tér.

Hans Ritter gyengéden a tanácsosné szalonjának díványára fektette édes terhét. A háziasszony repülősót és kölnivizet hozott, és megnedvesítette húga homlokát. Traute gyorsan magához tért, és zavart tekintettel nézett körül. Ekkor Helene néni mögött felfedezte Hans Rittert. A szemébe nézett. Látva, milyen szeretettel és aggodalommal néz rá, megborzongott.

– De kislányom, mit ijesztgeted öreg nénédet? Az isten szerelmére, csak nem leszel beteg? – mondta a tanácsosné.

Traute gyorsan felült. – Nem, nem, ne aggódj, nénikém! Már elmúlt, jól érzem magam. Nem tudom, mi történt velem.

Minden forgott körülöttem, a többire nem emlékszem – mondta még mindig kicsit kábultan. – Kislányom, felizgattad magad? Az ilyen ájulásnak valami oka van, nem úgy jön ez, mint derült égből

a villámcsapás – faggatta tovább a néni. Traute rejtélyes tekintettel nézett Hans Ritterre. Tiltakozott, amikor nénje még mindig kölnivel akarta

felfrissíteni. – Hagyd csak, nénikém, már egészen jól érzem magam! Megnyugtatásodra: igen, valami felizgatott…

Majd később elmagyarázom. Most kérlek, menj vissza a társasághoz! Mindjárt megjönnek a vendégeid, és Winter doktor úrékat is egyedül hagytuk. Kérlek, ments ki előttük!

– Igazán nyugodtan magadra hagyhatlak, Traute? – Persze, nénikém, csak szeretnék még egy kicsit pihenni, azután átmegyek én is. – Miután úgy látszik, nincs már szüksége segítségre, nagyságos kisasszony, visszavonulhatok én is? –

kérdezte Haris Ritter, kimért udvariassággal. Traute nagy szemekkel nézett rá. – Megkérhetem, Mr. Knight, hogy maradjon még néhány percig… valamit mondanom kell önnek. A tanácsosné fürkészve nézett húga arcába. Látta nedvesen csillogó szemét, felfedezte benne az oly

régen nem látott kedves, lágy kifejezést. Aztán Hans Ritterre nézett, szelíden megcsóválta a fejét, és így szólt:

– A mai este annyi rejtvényt ad fel nekem. Winter doktorné az ön testvére, Mr. Knight, holott azt sem tudtam, hogy van testvére. Ráadásul Winter asszony ugyebár német… aztán meg a te ájulásod, kislányom… és most egyszerűen kiküldesz, viszont Mr. Knightot itt tartod… egészen összezavarodtam.

Traute hátrasimította az arcából előrebukó, makrancos fürtjeit. – Bocsáss meg, Helene néni. Később majd mindent megmagyarázok, csak hagyj most néhány percre

magunkra Mr. Knighttal, valami fontos mondanivalóm van a számára. – Ahogy akarod, megyek, hiszen a vendégeim már várnak. Az öreg hölgy fejcsóválva távozott. Amikor Traute kettesben maradt Hans Ritterrel, a férfi égő szemmel nézett rá. – Mit akar nekem mondani, nagyságos kisasszony? Traute a régi kedves, meghitt tekintetével nézett rá, kezét a szívére szorította, és komolyan,

visszafojtott izgalommal így szólt: – Hans Ritter, mindaz, amit utolsó találkozásunkkor Grundhofon mondtam önnek, csupa hazugság

volt. Csak nem akartam, hogy észrevegye a boldogtalanságomat. Én… én azon a napon, amikor a csónakházban megcsókolt, később megláttam az erdőben egy idegen hölggyel. „Kedves Mariámnak” nevezte, megcsókolták, megölelték egymást. Azt hittem, a hölgy a kedvese, mert sohasem beszélt róla, hogy van egy testvére. Higgye el, a fájdalomba majd’ beleőrültem, de nem akartam annyira megalázni

magam, hogy kimutassa ön előtt kínlódásomat. Ezért hazudtam önnek, miközben a szívem majdnem megszakadt. Ez nekem sokkal jobban fájt, mint önnek. Amikor odakinn az előbb meghallottam, hogy Maria a húga, egyszerűen minden erőm elhagyott.

Hans egyre boldogabb izgalommal hallgatta. Alig mondta ki Traute az utolsó szót, már a karjában tartotta, a szívére szorította.

– Traute, édes Trautém, akkor most nem játszol velem? – Nem, nem! Erre szerelmes, forró csókokkal borította, csakúgy mint akkor, a csónakházban. És ma senki sem

zavarta őket. Legalábbis jó ideig, mígnem a tanácsosné közeledő lépteit hallva szétrebbentek. – Asztalhoz kell ülnünk. Traute, nem halogathatom tovább. Át tudsz jönni? Traute az idős hölgy nyakába borult. – Igen, nénikém, megyek… a vőlegényemmel. Éppen most jegyeztük el egymást Hans Ritterrel. Az idős dáma megdöbbent arcot vágott. – Hans Ritter? Az meg ki? Nem is ismerem. A mátkapár féktelen jókedvvel kacagott. – Itt áll ön előtt, mélyen tisztelt nagyságos asszony, és ezennel megkéri az unokahúga kezét. Az idős hölgy fejcsóválva nézett egyikről a másikra. – Ezen aztán nem igazodik el az én szegény öreg fejem. Traute nevetve ölelte át. – Nénikém, vedd csak elő maradék angoltudományod. John Knight németül Hans Ritter. Erre a tanácsosné egy fotelbe hanyatlott. – Minden tótágast áll a fejemben. Csak egyvalamit értek biztosan, hogy egy boldog jegyespár áll

előttem, és végül is ez a fő. Minden egyebet meg kell magyaráznotok, ha már elláttam a vendégeimet. Csak még egyet: kihirdethetem ma este az eljegyzéseteket?

– Üsse kő, ha meg kell lennie, Helene néni. – Akkor legalább volna valami mentségem a ma esti zűrzavarra. – Akkor isten neki, jelentse be az eljegyzésünket, mélyen tisztelt nagyságos asszony! – Most már önnek is Helene néni vagyok, kedves Hans, ezt most meg is pecsételjük, így ni! Ezzel a tanácsosné szívből jövő csókot cuppantott Hans arcára. Traute megilletődve nézte őket. – Így ni, Helene néni, de most gondolj a vendégeidre! Mindjárt átmegyek veled, Hansot pedig

bejelenthetjük új vendégként. Körbe jöhet a folyosó felől, és beléphet a másik ajtón. – De mit szól majd ehhez Winter úr és a felesége? Hans felszabadultan nevetett. – Hadd törjék rajta a fejüket! Ha aztán kegyed, Helene néni, bejelenti az eljegyzésünket, egyszerre

megértenek majd mindent. Most pedig arra kérem, legyen az az aranyos, elbűvölő és elbájoló Helene néni, akinek megismertem, és fordítson hátat nekünk, mert mondanom kell valamit Trauténak.

Az idős hölgy nevetve megfordult, és Hans a karjába kapta Trautét, és összevissza csókolta. Amikor aztán Traute a nagynénjével kiment a vendégek közé, a háziasszony így szólt: – Elnézésüket kérem, de az unokahúgomat, mint mondottam, múló rosszullét fogta el. Mostanra

rendbe jött. Fáradjunk asztalhoz! Az utolsó hiányzó vendég is mindjárt itt lesz. Alighogy kimondta ezt, belépett Hans. Maria kíváncsian nézett rá, és lopva megszorította férje kezét.

Rudolf mosolygott a bajusza alatt. – Úgy látom, minden rendben van. Asztalhoz ültek, és Maria egy percig észrevétlenül beszélhetett a bátyjával. – Elsőnek akarok gratulálni neked, Hans. Fivére nevetve nézett rá. – Hát tudod? – Csak sejtem. – Köszönöm a gratulációdat, Maria. Veszélyes helyzet volt, és majdnem szerencsétlenül végződött.

Ennek pedig, akár hiszed, akár nem, te voltál az oka. – Én? – Te bizony… Erről most csak annyit, hogy Traute meglátott veled az erdőben, és azt hitte, a

kedvesem vagy, és hogy megcsaltam. Maria ijedten nézett Trautéra.

– Jaj, szegényke! Ezzel odasietett leendő sógornőjéhez. – Traute, testvérkém – szólította meg bensőségesen, megragadva a kezét. – Kedves testvérem, Maria! A tanácsosné ezután csakhamar büszkén kihirdette unokahúga, Traute Ramin eljegyzését Hans Ritter

úrral. Az idős hölgy barátai szívből jövő jókívánságokkal halmozták el a fiatal párt. Miután a vendégek éjfél körül távoztak, Hans Ritter a húgával és a sógorával ott maradt még. A

tanácsosné most végre megtudta, mi választotta el egymástól ősz elején, kinn a birtokon a szerelmeseket. Traute szeretettel ölelte meg Mariát. – Bocsáss meg nekem, hogy rosszat feltételeztem rólad. De nem ismertelek, ez az egyetlen

mentségem. Maria bensőségesen megcsókolta. – De borzasztó is lett volna, ha a bátyám boldogságát szétrombolom akkor, amikor felkerestem, hogy a

segítségét kérjem. Ezek után Hanson volt a sor, hogy elmesélje mátkájának és a néninek, mi űzte ki hazájából a

nagyvilágba annak idején, milyen nagy károkat okozott Karl Heilmann a családjának, és hogyan szenvedett apja, majd anyja ennek a gazembernek az ármánykodásától. Aztán beszámolt arról is, hogyan gázolt Heilmann a sógora becsületébe, elmesélte a végrendelet hamisítását, végül öngyilkosságát.

Traute vőlegénye kezét fogva, megdöbbenten hallgatta, és amikor Hans a történet végére ért, bűnbánóan megszólalt:

– Amíg neked ezeket a keserves küzdelmeket kellett megvívnod, még én is nehezítettem a szíved buta rosszhiszeműségemmel. Fel tudnám pofozni magam érte.

Hans magához ölelte. – Hiszen te is szenvedtél, édes Trautém. De most már minden bajnak vége, most már boldogok

lehetünk. És soha, érted, sohasem szabad kételkedned a szerelmemben. Traute odasimult hozzá. – Soha többé, Hans! Nagyon későre járt, amikor Hans Ritter a húgával és a sógorával elhagyta a tanácsosné házát. De

boldog emberként távozott.

______________________________

Traute röviddel karácsony után lett Hans Ritter felesége. A tanácsosné addig könyörgött, amíg az ő házában tartották meg a menyegzőt. Az esküvő után a fiatal pár mindjárt nászútra indult, előbb Svájcba, utána Olaszországba.

Tavasszal tértek vissza Traute birtokára, ahol le is telepedtek. Hans Ritter úgy határozott, ismét visszatér a gazdálkodáshoz, ami mindig legkedvesebb foglalkozása volt. Vásárolt még egy nagyobb birtokot, hogy elég tere legyen kiélni ezt a szenvedélyét. Amikor üzleti ügyei Amerikában megkövetelték személyes jelenlétét, Traute elkísérte a tengerentúlra, mert Hans egyetlen napra sem akart imádott kis feleségétől elszakadni, és ő sem szerette volna magára hagyni az urát.

De mindig akkor voltak a legboldogabbak, amikor a grundhofi birtokon tartózkodtak. Mert Hans is igazi hazájának tekintette Grundhofot.

Az udvarház nem volt már olyan csendes, mint régen. Nem egy kedves vendég kereste fel a fiatal párt. Hans Ritter villáját már szinte csak vendégháznak használták. A Winter házaspár minden évben a

villában töltötte Rudolf szabadságát, így a Mariának berendezett vendégszobák valóban eredeti rendeltetésüket töltötték be.

A tanácsosné is a villában szállt meg, valahányszor Grundhofon tartózkodott, mert az állította, hogy az udvarházban kibírhatatlan a légkör. Igaz, régen is nagyon unalmas volt ott, mondogatta, de most már egyenesen elviselhetetlen, hogy állandóan a fiatal pár édelgését, turbékolását kell néznie.

VÉGE