comitatus folyóirat i. évf 2. szám

COMITATUS FOLYÓIRAT I. évf. 2. szám 1

Tartalom

Cikkek Szabó László Dezső - Mítoszok, héroszok és hazugságok..................................2. oldal Szabó László Dezső - Gondolatok a nemzeti radikalizmusról ........................... .3. oldal Szabó László Dezső - Az Európai Unióban......................................................... 4. oldal Brátán Erzsébet - Ember vagy! / Ember vagy?...................................................6. oldal Brátán Erzsébet - A labda....................................................................................8. oldal Jegyzet Szinay Balázs - József Attila élete, költészete az Attilaság szemszögéből...........9. oldal Esszék Lengyel János - A költő és az álköltő. ..................................................................12. oldal Lengyel János - Zöldre vetett papírosok.............................................................. 13. oldal Szinay Balázs - Írás, Olvasó nélkül ......................................................................14. oldal Tudósítás Szinay Balázs - A Veranda vendége ezúttal Korányi Mátyás volt... ..................... 15. oldal Novellák Zoltay Lívia - A potyázó ...................................................................................... 16. oldal Zoltay Lívia - Apa szemével látni a tengert......................................................... 17. oldal Márffyné Horváth Henrietta- A hazugság ára ...................................................... 18. oldal Márffyné Horváth Henrietta - Munkaerő meghallgatás.......................................20. oldal Kapolyi György - Dermesztő magány .................................................................21. oldal Kapolyi György - Fülledt gondolatok..................................................................22. oldal Versek Lengyel János, B. Tóth Klára, Paszternák Éva versei ..................................26-29. oldal Költészet napi alkotások, cikkek Szász-Fülöp György írásai; Csata Ernő, Szabó László Dezső, Szinay Balázs, Paszternák Éva , Pálinkás Imre versei; Szöllősi Irma tudósítása

K

Ö

L

T

É

S

Z

E

T

N

A

P I

S

Z

Á

M


Hosszú évtizedek óta folyik országunkban minden szinten – az óvodától az egyetemekig, a médiáktól az írott sajtóig és irodalomig – magyarságtudatunk szisztematikus rombolása. Támadás indult és folyik nyelvünk ellen is, melyben a nemzet él, létezik, megtestesül. Az utóbbi két évtizedben elterjedt anglománia főleg a kereskedelem vonatkozásában példa erre. Az em-ber közlekedik, azután, nézi az üzletek feliratait, és azt hiszi Londonban van. Az internet – világháló – használata is valamifajta angol nyelvtudást igényel, pedig magyar megfelelőt bőven lehetne találni az an-gol szakkifejezések helyett. Pl. e-mail = drótposta, stb. Megmosolyogják az un. „szkíta- és sumérfóbiáso-kat”, a közép-ázsiai rokonnépeket felfedezőket, az Uráltól keletre mutató ősi kapcsolatok kutatóit. Inkább „tudományos igénnyel” hazudnak származá-sunkról, nyelvünkről, majdcsak ezeréves alkotmá-nyunkról, közjogi, közigazgatási, gyökereinkről, me-lyek legszilárdabbak és időtállóak voltak az évszázad-ok viharaiban is. Hazudtak, vagy elhallgatták legendáinkat, mítoszain-kat, hogy ne értsük a jelent, és ne lehessen jövőnk. Fennmaradt krónikáinkban rögzített korabeli állás-pontokat egyszerűen nem tekintették hiteles forrás-nak, ha az koncepciójukba nem illeszkedett. Napóleon császár 1805-ben megkérdezte Talleyrand-ot, mit tegyen a magyarokkal? „Vedd el tőlük a múltjukat, és azt csinálsz velük, amit akarsz!” – volt a válasz. Lehet, hogy egypáran az ajtó mögött hallgatóztak!? Különösen ma, szükségünk van legendáinkra, míto-szainkra, hőseinkre. Szükségünk van, mert ebből erőt, elszántságot és főleg hitet meríthetünk ahhoz a heroikus munkához, mely a nemzet felemelését jelen-ti a gazdasági, lelki mocsárból. Isten kegyelméből van mihez és kihez fordulnunk. Ősidők óta van Tündér Ilonánk, Boldogasszonyunk, égig érő fánk, csodaszarvasunk, a Hadak útján robo-gó, délceg hadseregünk. Van Árpád vezérünk, akinek pozsonyi csatáját az amerikai West Point Akadémián

a mai napig tanítják, van Botondunk, búvár Kun-dunk, van Rozgonyi Cicellénk, van Hunyadink, kettő is, van Thury Györgyünk, Balassi Bálintunk, Vak Bottyánunk, Rákóczink, Mikesünk, Bercsényink, aki-nek a mai napig egy francia deszantegység viseli a nevét, van Batsányink, Vajdánk, Vörösmartynk, Ara-nyunk, Petőfink, Adynk. Van Tisza Istvánunk, Hor-thy Miklósunk, Bethlen Istvánunk, Apor Vilmosunk, Brenner Jánosunk, Mindszenthy Józsefünk, Salkház Sáránk. Kortársaink Németh László, Csoóri Sándor, Nagy László, Váczi Mihály. És ki mindenkit lehetne még felsorolni! Mind e nevekhez valós történetek fűződnek meseszerű érzelmekkel körülölelve, példáz-zák az ezeréves történelem megpróbáltatásit álló ma-gyarság kivételes teljesítményét az élet minden terüle-tén. Valaki egyszer azt mondta: merjünk kicsik lenni! Erre is kell emlékezni, hogy nevének hallatán a megvetés és a szánalom fogja el az emlékezőt. Európa még csak születőben volt, amikor mi már birtokában voltunk annak, ami volt, uraltuk azt, ami van, és ma sem engedhetjük az okos, ravasz és lelke-ket rontó liberális kozmopolitáknak, hogy ellopják a jövőnket. Éppen ezért minden becsületes, magát magyarnak mondó és érző értelmiséginek dolga, sőt kötelessége minden eszközzel és erővel oda hatni, hogy a magyar nemzeti tudat és önazonosság fogalmai megteljenek igazi tartalommal. Nagy szükségünk van értékeink ismeretére, hibáin és bűneink feltérképezésére és elemzésére. Tudatosított hagyományaink jelenthetik a nemzet lelki megújulását, a keresztény erkölcs és etika napi cselekedeti motivációvá nemesülését. Vannak gyökereink. Élnek, mélyre hatolnak, táplál-hatják megújuló lombozatunkat, éltető erőt adhatnak friss hajtásainknak. Ha mi is akarjuk.

Szabó László Dezső

Szabó László Dezső - Mítoszok, héroszok és hazugságok

Cikkek

Láncolat versműhely! A tanítványi láncolat irodalmi klub 2011 áprilisában élő versműhelyt indított! A versműhely lényege, hogy havonta egy alkalommal összejövünk, felolvassuk egymásnak verseinket és élőszóban kritikát adunk egymásnak verseinkkel kapcsolatban. Ezáltal gyakoroljuk a felolvasást, a versírást és a kritikaadást is. Mivel a novellistákat sem szeretnénk hátrányban részesíteni, igyekszünk arra is időt szakítani, hogy egy-két novella szintén elhangozzon. Bővebb info: a facebookon vagy klubunk weboldalán.


Mit is jelent ma a nemzeti radikalizmus? Járjuk körül a szó értelmezését jelentése és tartalma szerint. A radikalizmus általában nem jelent mást, mint gyö-keres változást, változtatást következetességet, el-szántságot a cél elérése érdekében. A radikalizmus nem tűr kompromisszumokat, hanem járja a maga útját. Általában társadalmi szinten a radikalizmus le-het súlyosan káros, de lehet építő és hasznos, sőt az egyetlen kivezető út a bajokból. A nemzeti radikalizmus nem foglal magába semmifé-le szélsőséges eszmét és fogalmat, érzékeli azonban, hogy a nemzetpusztító évtizedek sebeit, fekélyeit nem lehet a kompromisszumok csodagyógyszerével gyógyítani. Ez a radikalizmus azt is jelenti, hogy ha a jelen helyzetet elemezzük, csakis alapvető változások segíthetnek talpraállni a gazdaság, az oktatás, a szoci-ális ellátás, az egészségügy, a közigazgatás, tehát az állam és a társadalom működésének teljes területén. A balliberális értelmiség és média már az Európai Unió létét félti a „nemzeti radikális” kormányzattól. A rombolás ördögi módon a lelkekben és a tudatban kezdődött, és a gyógyítást is ott kell elkezdeni. A józan radikalizmus célja és törekvése a hagyomá-nyokon alapuló nemzeti identitás helyreállítása, me-lyet az utóbbi 200 évben szétziláltak. E rombolásban mind a külső, mind a belső internacionalista és koz-mopolita erők részt vettek. A józan radikalizmus a bajokat látva először diagnó-zist állít fel, majd a legmegfelelőbb, leghatékonyabb gyógymódokat veti be széleskörű nemzeti támogatás-sal. A józan radikalizmus alapköve a múlt valós ismerete, kritika alá vetve akár a korábbi „tudományos” állás-pontokat is. Ez a múltat, mely a nemzet egészének és minden magát magyarnak érző ember sajátja, ismerni kell, tisztelni kell és tovább kell hagyományozni a következő nemzedékekre. Erre a múltra kell épüljön a reményteli jelen és a jobb jövő is. Újra kell formálni a nemzettudatot a történelmi hagyományok beépíté-sével a oktatásba az óvodától a főiskolákig, egyete-mekig. E hagyományokat be kell építeni a kultúra minden területére. Fontos ez a nemzet megújulása, megmaradása szem-pontjából. Nemcsak a népességfogyás veszélyezteti fennmaradásunkat, hanem a társadalmi tudat sorva-dása, torzulása is! A történelmi sikerek és tragédiák valós ismerete és tapasztalatai jelentik és jelenthetik a jelen és a jövő taktikájának és stratégiájának alapjait. E tapasztalatok alapján a belső és külső viszonyok között eligazítást jelentenek a magyarság számára. Alapvetően foltos a magyarság határoktól független

összetartozásának, egységes nemzetként kezelésének gondolata és gyakorlata. Ez is a realista nemzeti radi-kalizmus része. A kultúra minden területén erősíteni kell azt az érték-rendet, melyet a magyarság hordoz ősidők óta. Ez az értékrend nem jelent kivételezettséget, kivételes álla-potot, hanem hivatást, küldetést. Ennek a küldetés-nek kézzelfogható bizonyítéka a 150 éves harc Euró-pa védelmében a török-iszlám hódítók ellen. Egy nép átlagon felüli teljesítményét a történelem bizonyítja A magyar nép a XX. században is bizonyította, e század nemzeti tragédiáinak ellenére, hogy az emberség, a hazaszeretet és az egyetemes emberi szabadságért való küzdelem élharcosa. Ezt a küldetést csak úgy folytathatja a nemzet, ha lelkében, általános tudatában, kulturáltságában radi-kálisan meg tud újulni. Ez a változás pedig nem más, mint a múlt nagy tetteinek, nemes hagyományinak folytatása. Ebben segített és segít a keresztény-keresztyén erköl-csi alapok megerősítése, felelevenítése az óvodától a felsőoktatásig. Segíthet a népi és nemzeti kultúra ápolása értékeinek tudatossá tétele a zenében, az iro-dalomban, a képzőművészetben, sőt a tudományban is. Ezeken az alapokon a XXI. századi magyarság méltó helyét foglalhatja el a világban. Nem jelent nemzetieskedést, magyarkodást, ha az óvodáskorú gyermekek ismerik a Szózatot és a Himnuszt, az álta-lános iskolások tucatnyi Petőfi verset tudnak, és is-merik Kodály zsenialitását. Kiművelt főkre van szükség, akik a világ minden tá-ján hirdetik: a magyarság nem bűnös nép, nem Ázsiá-ból Európába szakadt gyűjtögető, vadászgató barbár népcsoport, hanem egy erős, ősi kultúrát birtokló nemzet, mely mindig is az egyetemes emberi kultúra zászlóvivője volt. Ez azonban nem csak dicsőség, hanem a Teremtő által megszabott kötelesség, melynek meg kell felel-nünk. Ezt jelenti a nemzeti radikalizmus, mely fogal-mat – mint annyi mást is – vadul kifacsarni igyekez-tek és igyekeznek napjainkban is. A fogalmak, meghatározások és adott kifejezések értelmezése persze nehéz akkor, amikor tömeges funkcionális analfabetizmus dühöng országszerte a vadliberális oktatáspolitika eredményeképpen. Ezek után belátható, hogy a nemzeti radikalizmus igénye és eszmerendszere az egyetlen útja a felemel-kedésnek lelki, morális és fizikális területen is. A radikalizmus eszköztárát felhasználó jobb és balol-dali szélsőségek ettől az előbbi radikalizmustól távol állnak. A radikalizmus értelmezése csak céljainak is-meretében lehetséges és célszerű.

Szabó László Dezső - Gondolatok a nemzeti radikalizmusról

Cikkek



Európa az ókorban a Római Birodalom keretei kö-zött egységesnek volt tekinthető. Az akkor ismert vi-lág egymástól igencsak távol eső területeit a rómaiak jól szervezett hadserege szervezte egy politikai egy-ségbe. Ez az egység, a kolóniák, telepes városok alapítása és a légiók ereje volt az összekötő erő a civilizálatlan, barbár területeken létező törzsi kultúrákkal szemben. Róma hosszú évszázadokon keresztül képes volt megőrizni gazdasági és katonai hatalmát, sőt terjesz-kedésre is képes volt. A birodalom bukása után kiala-kuló európai „nemzetállamok” e kultúra romjain épültek fel, de már az Európában elterjedt keresz-ténységet is magukévá téve. A mai európai nagyváros-ok majdnem mindegyike római romokon épült fel. A Római Birodalom politikai, katonai szervezete és kul-túrája mély nyomot hagyott Európában és az újkorig valamiféle nosztalgikus vággyal tekintettek rá. Európa késő ókori és középkori kultúregysége a latin nyelv használatában és a keresztény hit és kultúra elfogadá-sában valósult meg. A nemzetállamok megerősödésével és a Szent Né-met-Római Birodalom megalakulásával, a pápaság politikai hatalmának kialakulásával Európa a hatalmi harcok terepévé vált. A meghatározó nemzetek, a spanyol, francia, német, angolszász hatalmak közép-kori hatalmi harcai szétaprózták mind területi, mind politikai értelemben Európát olyannyira, hogy az új-kor elején már feltételezni sem lehetett a valamikori egységesülést. Az ellentétek egyre pusztítóbb hábo-rúkban csúcsosodtak ki. A legújabb-kori két világháború és az azt követő bé-kediktátumok sem szolgálták az ellenségeskedés és az ellentétek feloldását. A szovjet előretörés Közép-Európában, és az ezzel szembenálló nyugati blokk szembenállása még inkább kihangsúlyozta Európa gazdasági és politikai megosz-tottságát. Ha az ókorban és a középkorban európai egységről beszélünk, akkor elsősorban a kultúrára gondolunk, nem politikai és gazdasági egységre. Ezekben a törté-nelmi időszakokban valamiféle egységre való törekvés egy-egy nemzetállam uralkodójának politikai törekvé-se volt, melyet katonai erővel vélt megvalósítani. A török elleni háborúk magyarországi eseményei né-mi katonai összefogásra kényszerítették az európai uralkodókat, melynek eredménye az 1600-as évek vé-gén Magyarország felszabadulása volt. A török kiűzé-se Európából azonban ekkor sem sikerült. Európa megosztottsága az I. és II. világháború, és az azt követő békék eredményeképpen csak mélyebbé vált.

Létrejött a szovjet blokk, és a nyugati világnak a NA-TO keretében katonailag és politikailag is számolnia kellett a világhatalommá nőtt USA-val is. Ebben a helyzetben Európa nyugati felén fel kellett ismerniük a nemzeteknek – és ezt fel is ismerték –, hogy Európa önállóságát, függetlenségét csak a gaz-dasági, és később a politikai egység eredményezheti. Robert Schuman, akit Európa atyjának neveznek, 1953. tavaszának végén kezdte meg hét éves „európai zarándoklatát”, melynek során Stockholm-tól Rómáig, Londontól Athénig tart beszédeket, előadásokat az európai gondolatról. Miről beszélt Robert Schuman? „Európa jövendője mostantól fogva arra késztet bennünket, hogy szer-veződjünk, tájékozódjunk és egyesüljünk.”… „Nem a semmiből kell teremtenünk, hanem a meglévőket kell tökéletesítenünk és összefognunk. Egyesíteni kell mindazt, ami megosztott, szétválasztott. Ugyanakkor nem szabad egybeolvasztani azt, aminek külön kell állnia.”…” Mi különbözteti meg Európát az emberiség nagy csa-ládján belül? Európát szabad, parlamentáris demok-ráciák alkotják. Az igazi demokrácia pedig a keresz-ténységnek köszönhető. A görög demokrácia az em-berek egyenlőségén alapult, amit azonban csak az elitre alkalmaztak. A modern demokráciák azonban minden emberi sze-mély jogegyenlőségét elismerik. A kereszténység elő-ször minden ember ugyanazon természetéről: „minden ember ugyanannak az Istennek gyerme-ke…” „…A szeretet egyetemes törvénye és az irgal-masság tesz minden embert felebarátunkká: ezen nyugszik a keresztény világ minden társadalmi kap-csolata.” Az európai integráció tehát nem egyik vagy másik hatalom vezetésével jött létre, hanem az európai nagy nemzetek megbékélésével és elhatározásából. Az egyesülő nemzetek érdekszövetségre léptek. Az egyre szorosabb szövetség kialakulásának, épülésének, en-nek a hosszú folyamatnak lehettünk először csak ta-núi, majd résztvevői is. Közös érdekeink vannak és lesznek hivatva védelmet és biztonságot nyújtani a globalizáció, és a világban kialakult más hatalmi központokkal szemben. Ebben az egységesnek tűnő Európában színes fol-tokként élnek a szövetkezett nemzetek, megőrizvén, sőt előtérbe helyezve saját nemzeti érdekeiket és tra-dícióikat. Érdekességként említem az írek kultúrájá-nak viharos elterjedését és népszerűségét egész Euró-pában.

Szabó László Dezső - Az Európai Unióban

Cikkek


Vannak azonban olyan mély sebek is Európa testén, melyek gyógyulásában csak reménykedni lehet. Ilyen az észak-ír probléma, a baszkok, korzikaiak, a lom-bardok, flamandok és vallonok, a szlovákok és ma-gyarok ellentétei. Különösen fájdalmas Trianon ár-nyéka, melyet csak a status quo megváltoztathatatlan-ságának hangsúlyozása nem oldhat fel. Itt a határok megnyitása, a kisebbségek kulturális és adott esetben önigazgatási autonómiája lehet a megoldás. Ez a megoldás az érintett nemzetek nagyvonalú és türelmes politikájával lehetséges, melyet az Uniónak támogatnia kell. Egy bizonyos, hogy Európa nemzetei nem lettek kozmopoliták, nem hirdetnek valamiféle új internaci-onalizmust, Jól megfér a közös érdekek mentén a hűvös német, a sovén francia, a büszke spanyol, a szenvedélyes olasz egymással anélkül, hogy történel-mi sikereit és kudarcait elfeledné, vagy megtagadná, esetleg túlértékelné. Az Unión belül hatnak azonban a nemzeti érdekér-vényesítés erői a demokrácia szabályai szerint. Nekünk is felemelt fejjel, egyenrangúként kell az EU-ban politizálnunk saját érdekeinknek megfelelően, mert ezek az érdekek a közösség érdekei is. Európa gyorsabban fog gazdagodni minden tekintetben, mint ahogy mi gazdagodtunk, gazdagodunk Európa által. Hogy felzárkózásunk zökkenő mentesebb és gyor-sabb legyen, azokhoz a belső erőkhöz kell nyúlnunk, amelyek viharos történelmünk tragédiáinak dacára megőriztek bennünket a Kárpát-medencében. Tisztázni kell a közelmúlt és a háború utáni korszak történelmi tanulságait, meg kell nevezni a bűnösöket, az áldozatokat. Tudnunk kell, hogyan állunk önma-gunkkal. A történelem torz fintora, hogy azok veze-tésével léptünk Európába, akik és akiknek szellemi és fizikai elődei az Európai Közösséget agresszív, meg-semmisítendő ellenségnek kiáltották ki. Ápolni kell nemzeti kultúránkat, művelni kell az em-berfőket, tartalmas élettel kell példát mutatni, igazi értékeinket meg kell becsülni. Irigyeink mindig lesznek országon kívül és belül. Az irigység emberi tulajdonság, és mi is mindnyájan em-berek vagyunk. Igazi értékeinket felfedezhetjük iri-gyeink megnyilatkozásaiban is. Ezzel szemben nyitottságunk, befogadóképességünk, becsületes munkánk jelentheti az elkövetkezendők-ben az elszenvedett történelmi tragédiák ellenére anyagi és szellemi gyarapodásunkat. A befogadás azonban nem jelentheti önmagunk és kivívott törté-nelmi jogaink feladását, csak és kizárólag esetleges megosztását másokkal. Csak azokat tudjuk elfogadni,

akik minket is elfogadnak, és nem kívánják életszem-léletüket, kultúrájukat ránk erőltetni, mint egyedül üdvözítőt. Nem szabad megengedni – és főleg a kultúrában nem –, hogy Európától és főleg a magyar hagyomá-nyoktól idegen, alkalmasint ellenséges stílusok, ideák és kultúrszenny borítsa fel az amúgy is ingatag gon-dolkodásunkat. Bőven van mire büszkének lennünk! Vannak kiváló tudósaink, költőink, íróink, művészeink, mérnökeink, közgazdászaink, pedagógusaink, és politikusaink is, akik jól képviselik nemzeti érdekeinket. Vannak dol-gos munkásaink gazdaembereink, akik eddig is csak elismerést vívtak ki Európában. Reméljük, hogy törekvéseinket, elért eredményeinket példaként emlegetik, hibáinkból pedig tanulnak az Unióban társainkká vált nemzetek.


Cikkek


„Téves elképzelés, hogy a költők formára is másféle emberek, mint a többiek, akadhatnak a hétköznapi emberek között is költői lelkek, álmodozóbbak, mint akárhány híres költő. Annyi csak a különbség, hogy a költőnek erősebb és termékenyebb az emlékező te-hetsége, gondolatait és érzéseit meg tudja őrizni ad-dig, amíg szavakkal testet nem ad nekik. Három do-log kell ahhoz, hogy valaki költő legyen: értelem, képzelet, és érzelem.” /H. C. Andersen/ A fenti idézet nemcsak a költőkre vonatkozik. Hajla-mosak vagyunk bármikor, bárkiről téves elképzelése-ket, és hamis elméleteket gyártani… Számtalan alkalommal előfordult velem is, hogy olyasmit feltételeztem, vagy vártam el valakitől, amire nem volt képes, és utána csalódtam benne. De vajon kiben csalódtam igazából? Abban, akiben hittem? – Nem! Az elvárásomban, mert azt szeret-tem volna a másik emberből kihozni, amire nem volt képes, vagy nem volt hajlandó rá. Évek sora alatt rengeteget gondolkodtam ezen… Először meg akartam változtatni másokat, megpró-báltam meggyőzni őket a saját igazamról, példát mu-tattam, hátha majd akkor, de semmi nem történt. Tétován szemléltem a körülményeket, nem tudtam, mitévő legyek. Ma már nem tenném, de nekem is el kellett jutnom valahogy idáig… Mondok pár példát: Ha valaki például gyönyörűbbnél gyönyörűbb verse-ket, novellákat, regényeket ír, elvárjuk tőle, hogy az életben is hasonlóan érzékeny lelkű, csodálatos sze-mélyiség legyen. Ha megismerünk egy mindig a jó szerepében tündöklő színészt, tőle ugyanezt várjuk el az életében, sőt, negatív szerepben többé nem fogad-juk el. Ha egy tanárt közelebbről sikerül tanulmá-nyoznunk, vagy legyen az élet bármelyik területéről valaki, akit górcső alá veszünk, amikor megismerjük, rájövünk, nem pont olyan, amilyennek képzeltük. Az egyik továbbképzésünk kurzusát például, egy szakmai kirándulással koronáztuk meg. Valamelyik nagy költőnk vidéki házában jártunk, ahol megtekint-hettük, hol élt, alkotott a híres hősszerelmes poéta. Utána az egyik ismerősömnek túlfűtött lelkesen me-séltem az élményeimről, aki rögvest pulykavörös lett a méregtől. Nem tudtam, mire véljem, amikor el-mondta, hogy valójában rokona az az ember, akinek azért nem voltak gyerekei, azért halt meg örökösök nélkül, mert agyonverte a két saját gyerekét! Teljesen

leesett az állam és azt hittem, nem ugyanarról beszé-lünk, akiről az iskolában tanultunk, akinek fülemben csengenek a sorai. A nagyapjának a testvére volt… ő is sokat szenvedett a vadállat őse mindennapi terror-jától, kizárólag a nagymama szeretetteljes viselkedése mentette meg őket. Felháborodtam, és legszívesebben megírtam volna a költő történetét, de nem mocskolhatom be az emlé-két, és nem vehetem el az emberek illúzióit. Manapság igen divatos a spiritualitás, és valljuk be, sokan, sőt egyre többen az útjára lépnek. Azonban némi csalódást okozhat az, ha feltételezzük róluk, hogy tökéletesek, és az emberek által elkövetett hi-báktól mentesek, azaz maguk a puszta jóság, elfoga-dás, egomentes, és örök szeretetben élő lények! (Vannak ilyenek is, de még elég ritka) Ha meglátjuk például, hogy dohányoznak, esetleg isznak, károm-kodnak, csúnyán beszélnek, igencsak elcsodálkozunk. Meglepetten nézelődünk magunk körül, mert ezt a viselkedést nem tudjuk hová tenni, ismét csalód-tunk… Miért? Miben csalódtunk? Mint azt már említettem, olyasmit vártunk el tőlük, olyan tulajdonságokkal ruháztuk fel őket a fantáziánk segítségével, ami nem volt a birtokukban. Azaz saját fantáziánkban, saját elvárásunkban csalódtunk. Az emberekben még működik a tömegeszme, azaz szeretnek valakit követni, ha nincs jobb ötletük, nincs saját céljuk, és nem hallják a belső útmutatást. Azt vettem észre, ha az egyik elkezd valamit, akkor a többi folytatja, ez amolyan majmolási szokás, sajnos általában a butaságot követik többen. Akkor nem kell gondolkodni, jó muri együtt mulatni a végeredmé-nyen. Ilyenkor mondhatjuk: nagy az Isten állatkertje. De mi van, ha szükség van az állatkertre? Ha Isten azt is tudja, amikor egy hajunk szála meg-görbül, akkor miért hisszük azt, hogy erről nem tud? Persze, végtelen szabad akaratot biztosított nekünk, tehát azt tehetünk, amit akarunk, de azért vannak bizonyos korlátok. Nézzük csak az őrangyalok munkáját: Mindenkit kí-sér akár több őrangyal is, akiknek az a tisztük, hogy megvédjék az embert, amíg a feladatát be nem teljesí-ti. Ez azt jelenti, hogy bármi történik velünk, addig vigyáznak ránk, amíg itt kell maradnunk. Láttam egy valóság videót, amiben egy részeg ember beesett a metró sínek közé, éppen akkor, amikor a szerelvény száguldott az állomás felé. Pont a két sín közé sike-rült landolnia, amiben ugye áram van! Az emberek kétségbeesetten integetettek a vezetőnek, hogy vegye észre, mi történt. A metró pontosan az ember előtt

Cikkek

Brátán Erzsébet - Ember vagy! / Ember vagy?


állt meg. Megpróbálták többen kisegíteni, de folyton, azaz többször is visszapottyant, mert annyira ittas volt, és mindannyiszor úgy sikerült elterülnie, hogy nem ért hozzá a sínekhez. Az őrangyalai energiája segítették ebben, mert nem ott kellett meghalnia! Ez biztos! Ám ugyanezek az őrangyalok elintézik azt is, hogy elüssön a szerelvény, ha ott a vége földi létezé-sünknek! Az életben erre is láttam számos példát, olyan emberekkel, akik látszólag nem érdemelték meg. A többi csak annyit tudott kérdezgetni: miért? Miért éppen ő? Miért ő, amikor olyan jó ember volt? – Azért, mert akkor járt le az idő, és a véletleneknek tűnő összjáték elrendezte! Az élet minden területéről hozhatunk fel példákat, amikor kénytelenek vagyunk ítélkezni, és pálcát törni a másik ember viselkedése felett, ilyenkor mit szok-tunk mondani? De hát ők is emberek! – felkiáltással elnézzük nekik hibáikat. Senki sem tökéletes, emberek vagyunk! Emberek vagyunk? Ember nincs hiba nélkül! Az nem mentség, hogy ember vagy, nem elég az em-beri fajba születni. Emberré is kell válni. – mondják mások. Utalva arra, hogy szabad akaratunkból választha-tunk, hogy emberként, vagy attól rosszabb minőség-ben óhajtunk élni. A védikus filozófia egyértelműen kimondja, aki nem él ember módjára, nem használja ki az emberi élet lehetőségét, az állat, illetve annál is rosszabb! – mondják ismét mások. Meglehet, igaza van a védikus filozófiának, mint az egyik legősibb írott tudásnak, sőt nagyon is közel áll hozzám, mint más, spiritualizmus útjára lépett em-berhez, de még bennem mindig ott van az, hogy Is-ten tud róla, és mindennek így kell lennie! Azt gon-dolom, el kell őket is fogadni, mert az az ő dönté-sük, hogyan élnek, azzal nekik kell elszámolniuk, talán a létezésük tükör, ami segít a többieknek, akik nem akarnak olyanná válni, vagy úgy élni, mint ők. (Ha azt vesszük alapul, hogy mindenkinek fontos küldetése van, amit meg kell valósítania.) Ha a haj-léktalan azért ül véresre fagyott kezekkel, koszos rongyokban a sarkon, hogy felhívja a társadalom figyelmét a könyörületre, az emberségre, az összefo-gásra, akkor bizony az ilyen emberek életének is leg-alább akkora jelentőséget kell tulajdonítanunk. Nem vagyunk a cipőjében, nem ismerjük a körülmé-nyeit a saját szemszögéből, számára bizonyára az a döntés tűnt a legjobbnak. Mindenkinek a saját keresztje a legkönnyebb, még

Cikkek

ha nem is tűnik annak! És az benne a csodálatos, ha ezt a keresztet a legszentebb ünneplőruhaként tud-juk viselni, mint saját választásunkat! Persze sokan kérdezik, hol van Isten, amikor éhe-zünk, háború dúl, amikor szenvedünk, vagy öljük egymást? Hol van Isten? Bennünk! Rajtunk múlik, hogy ezt észrevesszük-e, és hajlandó-ak vagyunk-e az ő törvényei szerint élni, vagy to-vábbra sem mutatunk könyörületet, irgalmat, és együttérzést egymás, azaz végső soron önmagunk iránt. Ha Isten bennünk van, és egyek vagyunk, akkor kit bántunk, ha gyilkolunk? Isten miért hagyja mindezt? Mert végtelen szabad akaratot kértünk tőle, és ő en-gedi, hogy saját magunktól megtanuljuk, melyik a helyes út, végül pedig visszatérjünk hozzá. Sokan úgy vélik, hogy a spirituális emberek szentek, vagy annak kellene lenniük. Ez hatalmas tévedés, ők is emberek, akik a szellemi és a lelki fejlődés útjára léptek. Ám ezzel együtt nem vélik elkülönültnek ma-gukat a többi élőtől, nem felülről néznek le ránk. A földi életet elfogadják, nem becsmérlik, csak már egészen más értékek szerint élik. Nem magasztalják a szegénységet, sőt, direkt nem idézik elő az életük-ben, nem állítják, hogy a gazdagság bűn, emellett nem harácsolnak, mindenből az éppen elégre törek-szenek. Ha szükséges, kiállnak önmagukért, megvé-dik az érdekeiket, de nem élnek vissza a hatalmuk-kal, sem a tudásukkal. Törődnek a testi-lelki-szellemi egészségükkel, egységként tekintik önmagukat, mi-nőségi, magasabb színvonalú könyveket olvasnak, és hasonló témájú filmeket néznek, vagy zenéket hall-gatnak. Ahogyan változnak, úgy változik az ízlésük is minden téren, az olyan dallamok fogják őket csábíta-ni, amik emelik a rezgés szintjüket, ami egy húron pendül a belső hangjukkal. Elfogadják a többi em-bert, és valóban apaként, anyaként, fivérként, és nő-vérként tisztelik a bennük lévő fényt, az Istent. A megjelenésük rendszerint szolid, ápolt, tiszta, a von-zerejük a kisugárzásukban rejlik, amit az arra érzéke-nyek észre is vesznek, leginkább az őszinte, tiszta gyermeki lelkek, és a halába készülő idősek. Az igazi spirituális ember első és legfontosabb tulaj-donsága a türelem. Ebben a végtelen türelemben minden benne van! Az a bölcsesség, amivel tudja, hogy minden így van jól, és csak jót mosolyog a színházon, mintegy megfigyeli, hogy milyen illúzió-ban élünk itt lenn, közösen. Tudja, biztosan tudja, érzi, mennyire egyek vagyunk, mint a tengerben a vízcseppek, együtt alkotjuk a végtelen óceánt, amit


jelen esetben emberiségnek hívnak, ám ez az óceán egy a többi létformával, és az egész univerzummal, nélküle nem tudna létezni. A türelemben benne foglaltatik az elfogadás, és ha elfogadunk mindent úgy, ahogyan van, akkor hálát érzünk, hogy itt lehetünk, élhetünk, és megtapasztal-hatjuk az anyaglétet is. Ebben az állapotban már nincs szükség megbocsátásra, mert ha feltétel és elvá-rás nélkül elfogadunk, sosem gyúl harag a szívünk-ben. Ha segítünk, azt csendben tesszük a hátérben, nem csapunk zajt körülötte, és nem várunk érte sem-mit, mert tudjuk, hogy amit másokkal teszünk, azt magunkkal tesszük, önmagunkért tettük. Ha mások-nak jobb, nekünk is az lesz! Vegyünk példát elődeink fáklyavivőiről, például Jé-zusról. Jézus kivétel nélkül mindenkit elfogadott, pedig pon-tosan tudta, ki milyen, kivel áll szemben. Ismerte a gondolataikat, mert érezte a lelküket, sőt a múltját, jelenét, és jövőjét is látta annak, aki előtte állt. Aki meglátta, megérezte a közelségét, megváltozott, meg-

Cikkek

nyílt a szíve, ő is megérezte mások lelkét, és az ott lakozó érzelmeket, úgy a fájdalmat, mint a jóságot, mint a szeretetet. Ma is vannak olyan emberek (emberek?), akiknek ha belenézel a szemébe, érzed, tudod, mindent tud ró-lad, múltad, jelened, jövőd, a lelked mezítelenül áll előtte, elmerülsz végtelen szeretetében, az igazi lélek-érintésben, és nem vagy képes méltóképpen megfo-galmazni, amit éreztél. Az ilyen csodálatos, magas rezgésszintű ember a legnagyobb csendben működik a háttérben, igazi fénymunkás, aki tettei hatására an-gyallá változott. Aki idáig jutott, már nem tudja le-húzni, visszahúzni semmi, ám neki is szüksége van egy oltárra, egy nyugodt helyre, ahol újratöltődhet. A világ tényleg csak általunk, és bennünk változhat meg, minden tőlünk függ, rajtunk múlik, olyanná vá-lik, amilyenné teremtjük a gondolatainkkal, a tette-inkkel! Tehát, ha változást várunk, tegyünk érte, első-sorban mi változzunk!

Brátán Erzsébet

Az ember folyton azt hiszi, hogy ő majd mindent másképp tesz, mint mások, rá nem vonatkoznak a törvények, amik eddig irányították az univerzumot. Aztán egy szép napon rájön, minden mindennel összefügg. Ezzel talán jómagam is így voltam. Bár gyerekkoromban még emlékeztem igazi énemre, legalábbis ma visszate-kintve úgy tűnik, de utána bedarált a folytonos pörgés, a tenni- és a nyomot hagyni akarás. Még nem tudtam, még nem ismertem fel, hogy nem az a lényeg, hogy én hagyjak valamit magam után, és az sem fontos, hogy egyszer beérjek a célba, hiszen, ha megvan a cél, akkor már minek élni? És ha a várva várt cél felett ülök, akkor mi van? Csak nézem mélán, és nincs tovább? Hogyan tovább? Merre? Áh, dehogy! Az élet nem így működik! Ha elértünk valamit, amit nagyon akartunk, - most mindegy, milyen küzdelmek árán - akkor bizony mindig van másik cél, amit el szeretnénk érni, meg szeretnénk szerezni. Ez így is van rendjén, hiszen cél nélkül nincs élet, de nem mindegy, mi a cél. Ezen az úton haladva, (igen, úton, mert én is annak érzékeltem, mint olyan sokan) sokszor éreztem, hogy én nem arra szeretnék menni, amerre megyek, de valamilyen ismeretlen erő mégis odavonz, arra terel. Miért? Mi ez az erő? - Tettem fel a kérdést. A hétköznapi élet során egyre inkább úgy érzékeltem, mintha egy labda lennék, ami ide-oda gurul, és ha nem arra gördül, amerre eredetileg kilőtték, akkor kap egy kis lökést oldalról, hogy visszatérjen az útjára. Labdaként sodródva az árral, akadt némi szabad kilengési lehetőségem, de ha túl messzire mentem, akkor kaptam egy jóval erősebb oldalba rúgást, ami visszaterelt a helyemre. Tehát egy bizonyos határok között szabadon navigálhattam egyik oldalról a másikra, akár egy folyómederben lefelé úszkálva, egyik partról a másikra, de mégis folyamatosan csak előre mehettem, a nekem kijelölt cél felé. Mindeközben egy voltam a folyóval, és a levegővel, sőt, az egész világegyetemmel, hiszen belőlük merítettem az erőt. Mindig velem volt valaki, vagy valami, egy őserő, ami segített, ami súgott, amikor nem hallottam a hangot, vagy tévúton jártam. Terelnek minket a szelek… Fantasztikus utazás strandlabdaként lecsorogni a tiszta forrástól az éren át a patakon keresztül, a folyón egészen a tengerig… Ússzunk hát az árral, engedjünk a hullámzásnak! Rezegjünk együtt a mindenséggel! Csodálatos kaland az élet!

Brátán Erzsébet - A labda


Az alábbi jegyzet Szántai Lajos művelődéstörténész előadásai alapján igyekszik József Attila jelenségéről és munkásságáról egy olyan összefoglalót adni, mely-hez hasonlót idáig még sehol sem olvashattunk, és mely ténylegesen méltó rangjára emeli a költőt. A beszámoló különlegessége abban rejlik, hogy József Attilát nemcsak, mint egyszerű költőt, hanem mint megváltói szerepkörben, meghatározott küldetéssel leszületett és az ősi magyar szellemkincset ápolni, közvetíteni hivatott embert mutatja be. A lentebb olvasható tények tényleges befogadásához meg kell próbálnunk megérteni és elfogadni, hogy az, ami itt, a Földön megtörténik, egy magasabb szintű működés leképeződése, illetve minden itt történő jelentségnek nemcsak felszíni, hanem szimbolikus jelentéstartalma is van. A József Attila születését megelőző és követő különleges események A költő fogantatása után nem sokkal édesanyja, Pőcze Borbála álmot látott. Álmában egy ősz hajú öregember elmondja neki, hogy fiú gyermeke fog születni, akinek az Attila nevet kell adnia, mivel az kivételes, nagy ember lesz. Az ősz hajú öregemberek megjelenése az álmokban a magyar mitológia szerint mindig egy rendkívül ma-gasból érkező, isteni minőséget képviselő üzenetet jelent. Az Attila, mint név, szintén egyedülálló jelen-téstartalommal bír, viselőjére pedig sajátos sorsot, életutat ró. Az Attila név hordozói mindig első kirá-lyunk, Attila szellemiségének minőségét hozzák le ebbe a világba – aki, ha maga személyesen nem is jelenik meg, küldöttein, képviselőin keresztül válto-zatlanul irányítja a magyarság sorsát –, vagyis megje-lenik bennük a képesség arra, hogy harcot vívjanak a nemzetért, egyesítsék a hazát, visszaállítsák a magyar-ság rangját a világban. Az ilyen minőségben megjele-nő személyek képviselik a magyarság, mint nép élet-útját, tisztában vannak a nemzet küldetésével, léte-zésben betöltött szerepével, érzékelik a világegyetem törvényszerűségeit, rendjét. Megváltói szerepkörben érkeznek erre a világra. Az álom és az előzetes sejtések, megérzések mellett a költő születése is arra mutatott, hogy spirituális szempontból is különleges személyről van szó. Öt és fél kilogrammos súllyal született. A magyar történe-lem során kivételes szellemi küldetéssel megjelenő személyek mindig vagy több foggal, több újjal, vagy szokatlanul nagy születési súllyal születettek. József Attila az átlagos újszülöttek méretéhez viszonyít-va óriás volt. Ez az óriásság pedig, mint fogalom is magában hordozza a nagyságot, különlegességet.

József Attila vezetéknevéről József Attila Szántai Lajos értelmezésében megváltói küldetéssel érkezett erre a világra. Ezt mutatja neve és életútja is. Az Atillaság vonatkozásáról volt szó. Vezetékneve, a József szintén a megváltó léthelyzeté-hez köthető. A neveknek ugyanis mindig fontos je-lentéstartalma van, és kiemelt jelentőséget hordoznak a történelemben korábban már előfordult, különleges eseményekhez, személyekhez kapcsolódó nevek. Itt sem állunk kevesebbel szemben, minthogy József Jézus Krisztus nevelőapja volt. Így a József Áron (a költő édesapja) és József Attila vezetéknevében meg-jelenő József szintén egy megváltói leszületésre utal. Mindez nem azt jelenti, hogy József Attila szent em-ber volt, egy küldetés felvételéhez ugyanis nem kell feltétlen spirituális tanítónak születni, küldetése min-denkinek van. Hétköznapi értelemben átlagos ember volt, sorsa és feladata mutat túl a hétköznapiságon. A József nevet tovább boncolgatva, hangtani elem-zés alapján e névhez egyéb jellemzők, konkrét sze-mélyes tulajdonságok köthetők. Mivel a szókapcso-latok elemzésénél a jelentéstartalom szempontjából a magánhangzók szabadon cserélhetőek, illetve a más-salhangzók váltópárokkal felválthatók, a József nevet egyes magánhangzóknál és mássalhangzóknál átvált-va Jószívű-t kapunk, így: JÓZSEF A ZS-t váltópárjával, az SZ-l felváltjuk, a F-t, váltópárjával a V-vel felváltjuk. JÓSZEV Az E-t Í-re cseréljük, és a végére egy Ű betűt tol-dunk. JÓSZÍVŰ József Attila élettörténetét ismerve, nem kétséges, hogy ez a tulajdonság jellemző volt rá. Amennyire tehette, mindenét másoknak adta. Áldozatokat vállalt a közért, a népért. József Attila küldetése A költő pontos tudatában volt küldetésének, szere-pét, jelentőségét egész életében hangsúlyozta. Elég csak elővennünk Tanítások című ciklusát, melyet 18 éves korában írt, melyben így ír:

Szinay Balázs - József Attila küldetése, élete, költészete az Attilaság szellemének szemszögéből

Jegyzet


Tanítómestere nem volt, útját magának kellett felis-mernie, életeseményei, sorsállomásai szolgáltak útján útmutatóul. Idősebb s vele barátságban álló költőtár-sainak köszönhetett némi támogatást, ám zsenialitá-sát nagyon kevesen ismerték fel. Természetesen küldetése meghiúsításának érdekében működtek ellenerők is. Jól tudjuk, hogy a költőt mind életkörülményeiben, mind lehetőségeiben telje-sen ellehetetlenítették. Baráti köre inkább hátráltatta, és bebetonozta egyfajta élettérbe, mintsem segítette. Költészetére és szellemiségére senki sem akart áldoz-ni. A mentális betegségeiről és öngyilkossági kísérle-teiről szóló híresztelések kétségesek, illetve, ha éppen valósak alapjuk van, azt mindig a lélekben a véglete-kig megkínzott ember segélykiáltásainak foghatjuk fel. Ismerhetünk ezzel kapcsolatban több olyan tudó-sítást is, miszerint a költő nagyon is tiszta tudatosság-gal rendelkezett, elméjét mesterségesen igyekeztek lehúzni a pszichoanalízis és a kényszerkezelések se-gítségével. Mindenesetre életéből kiderül egyedülálló éleseszűsé-ge, lényeglátása. Vitában nem lehetett legyőzni. A számára tetsző verseket első olvasásra vagy hallásra megjegyezte, több száz kortárs és korábbi szerző műveit képes volt felidézni fejből. Szűkebb környe-zete kiemelte különleges szavalási képességét, mely-ből egyesek szerint akár meg is tudott volna élni, ak-kor is, ha mást nem csinál. Egy levelezéséből kide-rült, hogy a relativitás és kvantumelméle-tet évtizedekkel az előtt felvázolta, minthogy a tudo-mány ezeket hivatalosan felfedezte és elismerte. Kora egyik legműveltebb embere volt. Már iskolai eredmé-nyei is erről tanúskodnak (ha éppen volt kedve isko-lai kötelezettségeinek eleget tenni). József Attila költészete Szántai Lajos szerint József Attilának betekintése volt a világegyetem működésébe (feljegyzések szerint révült állapotban is találták) és verseibe belekódolta az emberiség egyetemes bölcsességét, valami szemé-lyes életútja vonatkozásait. Ezek verseiben többnyire szimbolikusan jelennek meg. Szántai például az Eszmélet c. vers 12 strófáját, az állatöv 12-s rend-szerével azonosítja. Más helyeken a magyarság szelle-misége és saját személyes küldetése szempontjából fontos jelentéstartalmak bukkannak elő, mint például az Ősapám vagy a Nem, nem soha! című versben. Ugyanígy találkozunk a halálára vonatkozó jóslatok-kal is. Összességében Szántai szerint József Attila mintegy médiumi szerepkörben – hol tudatos tevé-kenységnek köszönhetően, hol ösztönösen, sugallatra

Jegyzet

„Erre pedig csak azt mondhatom, Az én akarásom nem bolondság, Hanem tövigkalászos táblája a tibennetek Még csak csírázó búzaszemeknek. Az én hitem a földnek melegsége És miként a föld szétosztja melegét Gyenge füveknek, rengeteg erdőknek egyaránt, Az én hitemet úgy osztom szét közöttetek.” Később így ír: „Isten országát hirdetem néktek, Aki eljön hozzánk: a földre, Aki nagyobb ünnep nálunk, Mert mindnyájunk ünnepe.” A Születésnapomra című vers zárása is félreérthetetlen: „Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní- tani!” Az Attilaság vonatkozására, az Attilai küldetésre ki-tért önéletrajzában, a Curriculum Vitae soraiban is: „…A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes törté-neteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra… Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá…” – vagyis egy Attilai ihletés-nek és életút vállalásnak lehetünk itt tanúi. Ugyaneb-ben az önéletrajzban megjelenik az az életesemény is, mely szerint a költőt Öcsödi nevelőszülei Pistának szólították. Itt lép be az Attilai szerepkörbe második nagy királyunk, Szent István szellemi hatása, mint megerősítés, de itt ezt most nem részletezzük, csak megjegyeztük. Az Attilai ihletettség mellett még Petőfi alakja gyako-rolt rá nagy hatást. Költői nyelvezetében sok esetben ugyanazzal a népköltészeti szövegek tisztaságához hasonlítható egyszerűséggel szólalt meg, mint Petőfi. Hogy külsőre is hasonlított rá, nem kérdés. Környe-zete és ő maga is olykor Petőfi újbóli megjelenésé-nek, ha úgy tetszik reinkarnációjának tartotta. József Attila küldetése két dologban állt. Egyrészről kora munkásosztályának lett reménysége és ideológia vezéralakja, vagyis ahhoz a népréteghez szólt, és azo-kat akarta felemelni, akiket senki nem akart megszólí-tani akkoriban, illetve, akik elnyomásban éltek. Más-részről azonban költői üzenete túl is mutat ezen, és költészetében a ma emberéhez is szól.


Jegyzet

írva – egyetemes üzenetet közvetített, költészetének leglényegesebb pontjai pedig a magyarság sorsához és annak ősi szellemiségéhez visszavezethető mun-kák. Szántai négy olyan témát jelöl meg, amik megha-tározzák József Attila költészetét, ezek: A mamáról, az apáról, a magyarságról és az Istenről szóló versek. Ehhez kiegészítésként megjegyzi, hogy József Attila „Mama” költészete például tulajdonképpen Szűz Má-ria költészet. József Attila halála József Attila 1937. december 3-n halt. Születésének évében, 1905-ben ugyanezen a napon, tehát decem-ber 3-n a máriapócsi Szűz Mária kép könnyezni kez-dett. Ilyen egybecsengések csak rendkívüli személyi-ségek esetében fordulnak elő. Sok spirituális tanító, és több költő például ugyanazon a napon halt meg, mint amelyiken született. A költő halálának helyszíne szintén egybecseng sor-sával: Balatonszárszó, Szárszó: Zárszó! Ennek maga József Attila is tudatában volt. Életét végigkísérte a tudat, hogy majdan tragikus körülmények között hal meg, előre érezte sorsát, de a halála előtti éjszakán halálára vonatkozólag félreérthetetlen „jelet” kapott. Másodikáról harmadikára virradó éjszaka ugyanis nem tudott aludni, mivel egész éjjel harangok zúgását hallotta. Azonban nem kívül, hanem önmagában, belül. A harangok zúgása a közeli halál érkezésének jele. Garamvölgyi László vizsgálatai bebizonyították, hogy halála nem öngyilkosság által következett be. Annyit tudunk, hogy egy, a Balatonszárszói állomásra beér-kező és ott várakozó, menetrenden kívüli vonat két vagonja között akart áthaladni, mikor halálát lelte. A várakozó vonat ugyanis hirtelen elindult, majd meg-torpant, mikor ő a láncok alatt átbújva át akart kelni két vagon között, s a visszahőkölő vagon hátulról fejen vágta, minek következtében teste megpördült. A később ismét meginduló vonat pedig levágta jobb karját (Szántai Lajos itt utal a Szent Jobb vonatkozására). Tetemét az állomásfőnők aztán egy Nagy-Magyarország térképpel takarja le s ezzel evilági kül-detése befejeződik.

Szinay Balázs

A költészet napja „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.”

József Attila

József Attila Budapesten, 1905. április 11-én látta meg a napvilágot. Huszadik századi magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Nincs jelentős magyar író, költő, akire nem hatott volna József Attila alakja, költészete. Megszámolni is lehetetlen azoknak a tanulmányoknak szerit-számát, amelyek költészetét boncolgatják, magyarázzák. Hazánkban 1964. óta József Attila születésnapján, április 11-én ünnepeljük a költészet napját. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és versenyek-kel tisztelgünk a tragikus sorsú poéta emléke és a ma-gyar líra előtt. Mások József Attiláról „Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetle-nül senki többé el nem vehet tőle.”

Pilinszky János: József Attila emlékkönyvébe „Sár és virág, kavargó semmiség, de hirtelen, mint villám, hogyha lobban - két sor között - kinyíl nekünk az Ég. „

Kosztolányi Dezső: Negyven pillanatkép 1. Vers "Minden, ami költészetünkben addig volt, beleol-vadt József Attilába; minden, ami azóta van, vele kezdődik”

László Zoltán

Forrás: jelesnapok.hu


Esszék

Lengyel János - A költő és az álköltő / Zöldre vetett papirosok

Kétségtelen, hogy a Föld egyik legfurcsább állatfaja a költő, latin nevén rigmus poeticus. Világszerte igen elterjedt. Helytől, kortól, társadalmi helyzettől füg-getlenül bárhol felbukkanhatnak. Tulajdonképpen belakják az egész bolygót. Az övék a világ! (Az enyém a világ! – elfogultabb változat.) Legalábbis ők ezt hiszik. Néhányuk még ennél is jobban. A költő roppant és fenemód önérzetes. Sokszor nincs is má-sa. Hogy is nézne ki egy másik lény, aki ő? Ettől füg-getlenül nem ritka az egymás majmolása. A költőre jellemző viselkedési forma hosszú generációk során alakult ki. A költővel csínján kell bánni! Egy szempil-lantás alatt veszélyessé válik. Nem ajánlatos ingerelni, még a fogságban lévő egyedeket sem. Ugyanakkor mimóza lélek. Gyermekeit költemények-nek, remekműveknek, stb. becézi. A költő, ha gyer-mekeit veszélyben érzi, gondolkodás nélkül támad. Anyatigrisként küzd minden egyes rímért, szófordu-latért. A költő természetes ellensége a kritikus, aki nyálelcsöppen vággyal veti rá magát a költő ivadékai-ra. Mint általában a ragadozók, a kritikus is a gyen-gébb, vagy a fiatalabb egyedeket választja ki prédájá-ul. Kegyetlen munkára képes. Csöpög a vér, dolgozik a szakmai metélő. Nem is csoda, hogy a költők mély-séges ellenszenvet táplálnak a kritikusokkal szemben. Rossznyelvek, és a hiedelem azt tartja, hogy a kritiku-sok voltaképpen olyan költők, akiket nem a megfele-lő helyre vetett a gondviselés szeszélye. A költő másik természetes ellenfele a szerkesztő. Összecsapásuk ritkán végzetes, de ezek sem kevésbé véres konfliktusok. A szerkesztő állítólag vegetáriá-nus, de sűrűn megesik, hogy előszeretettel vájja bele fogait és karmait a költő ivadékaiba, vagy éppen ma-gába a költőbe. De utóbbi helyzete sem reménytelen e küzdelemben. Megesik, hogy az ilyen összecsapás-ban a szerkesztő húzza a rövidebbet. Az is előfordult már, hogy a költő egy másik szerkesztővel szövetke-zett a riválisa ellen. A költőről az a hír járja, hogy ne-hezen köt kompromisszumot, de ha érdeke megkí-vánja, ebből is hajlandó engedni. A költő hajlamos lenézni más fajokat. Pályafutását hexameterben méri. Ugyanakkor roppant hiú és a lelke hamar elsorvad, ha nem öntözik elismeréssel és Baumgarten-díjjal. Étrendje igen változatos, kedven-ce a krumplileves babérkoszorúval. Ha ez elmarad, hajlamos letargiába esni, jambus állapotában az ön-pusztítás különböző válfajában igyekszik maradandót alkotni. Ám a költőnél is veszélyesebb az álköltő, a poeticus vandalikus, aki azt hiszi, hogy az, miközben nem. Gyerekkora kezdetén a balszerencse, mint szemfüles kakukktojó becsempészte őt a költőalomba. Kikelése

után, vagy még előtte, büszkén és ellenvetést nem tűrően lát neki a pályafutásnak. Amíg a költő fennen szárnyal az éterben, addig az álköltő, aki mellesleg költőnek hiszi magát, holott nem az, bizony alant kutyagol. Bizonytalan verslábakkal tipeg a líra ingo-ványos talaján. Már-már görcsösen ragaszkodik az alomtársához, a költőhöz, akit ő annak hisz, miköz-ben önmagát is. De amazok viszont nem hiszik ezt róluk. Sőt, nem is hisznek felőlük semmit. Az álköl-tők valahol érzik, hogy másak, különbözőek emezek-től, akiket mások, miközben maguk is, költőnek ne-veznek néven. Ugyanakkor nem veszik észre, hogy azok fennen szállnak, ők meg odalent csörtetnek. Az álköltő, aki költőnek hiszi magát, miközben azok őt nem, sokszor kerül perpatvarba a költőkkel, akik valóban azok és nemcsak hiszik. Az álköltő álterhes-ségét valódinak hiszi, hiszen környezetében a költők között számos hasonló esetnek lehet szemtanúja. Még megszületése után sem veszi észre, vagy egysze-rűen nem hajlandó felismerni, hogy a végtermék, né-ha az is, megnevezésére nem alkalmas a vers szó. Bár ő inkább költeménynek becézi. A költők, akik való-ban azok, hiába figyelmeztetik, hogy gyermeke alapos nevelésre szorul. Az álköltő, aki magát költőnek hi-szi, nem hisz nekik. Az ő hite saját személye körül forog. Az álköltő gyermekei többségükben a szer-kesztők vagy a kritikusok kegyetlen vérszomjának esnek áldozatul. De az álköltő szapora. Amíg a költő egy-egy utódjával hosszú ideig vemhes és megszen-ved a világrahozatalával, addig az álköltő, aki melles-leg költőnek hiszi magát, gyorsan szül. A belterjesség jegyében számtalanszor születnek torzók, vagy egye-nesen szörnyszülöttek. Az álköltő, mint a középkori familiárisi rendszerben, gyermekeit előszeretettel adja be nevelés céljából egy-egy idősebb, elismeréssel bíró költő, aki valóban az, és nemcsak hiszi, udvartartásába. Ha ilyenkor elutasí-tásban részesül, máris szalad egy másik költőhöz, aki lehetőleg az elutasító riválisa, kvázi jogorvoslatért. Azt reméli, hogy a két mentort kijátszhatja egymás ellen és még gyermekei is részesülnek némi nevelte-tésben. De legalábbis nem veszik észre az álruháját. A kritikusoktól a költőknél és a szerkesztőknél is job-ban rettegnek. Olyannyira, hogy igyekeznek elhitetni önmagukkal, az előbbiek nem is léteznek. A szer-kesztőket szívből utálják, amiért azok nem hajlandók felismerni gyermekeik előnyös tulajdonságait. Meg-esik, hogy egyenesen pedofíliával vádolják meg őket. Meggyőződéssel terjesztik, hogy az illető szerkesztő botfülű, nincs ritmusérzéke, esztétikai dilettantizmu-sát messziről bűzlő verslábszaga is jelzi. Az álköltő étrendje hasonlatos a költőéhez, aki való-


Esszék

ban az és nemcsak azt hiszi. Mert a hit sokszor vezet tévutakra. Kedvenc ínyencségéhez a babérkoszorú-hoz ritkán tud hozzájutni, ezért pótolja fűzfával. A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. Az ál-költő még a költőnél is önérzetesebb. Hiúságának mértéke nemegyszer jelent elviselhetetlen terhet be-teges alkatú képességei számára. Megromlott egész-ségét a Rím-félszigeten próbálja meg visszanyerni. Az álköltő kinézetre hasonlatos a költőhöz, aki való-ban az és nemcsak azt hiszi. Ezért külsőleg nagyon nehéz őket megkülönböztetni egymástól. Maguk a költők is csak az utódok vonásaiból ismerik fel, ki tartozik közéjük és ki nem. Ugyanis a líragenetika szabályai szerint csak a gyerekeken ütközik ki az a kóros elváltozás, ami bizonyítja, hogy a szülő bizony álköltő. Odafigyelő neveléssel javítani lehet ugyan a helyzeten, de az esetek többségében csak egy alapos vérátömlesztés segíthet. Olyan ez, mint a drog vagy a dohányzás, végül az utód szívja meg. Az álköltő még akkor sem hajlandó elfogadni a nyilvánvaló tényt, amikor az már a szemeit böködi. A költők és az álköltők eredendően utálják egymást. Az előbbiek szerint az utóbbiak betolakodnak élette-rükbe, amely amúgy is szűkös, mert amióta lekerültek a cenzorok vadászlistájáról, a költők kórosan elsza-porodtak. A helyzet már odáig fajult, hogy a saját érdekszervezetük vetette fel a mesterséges kilövés lehetőségét. Az amúgy is áldatlan helyzetet csak sú-lyosbítja az álköltők tömeges megjelenése. Ezt a terhet egyre nehezebben bírja el a kiadók mes-terséges etetője. A folyóiratoknál is egyre nagyobb a tülekedés az itatóhelyekért. Állatvédők az ENSZ sza-kosodott szervezetének és a nemzeti kormányok közbelépését sürgetik. Utóbbiak sajnos ezt kéretlenül is megteszik. Nem minden esetben a költők védel-mében.

Lengyel János

Egyszer már az író türelme is elfogy, az utolsó falat kenyérrel dőlnek le a falak, amik az elmét a nyugalom elfogyó szigetén tartják. Tarthatatlan állapot, miköz-ben az őrülettel szennyezett izgatottság óceáni türe-lemmel falja fel testét minden mohó hullámmal. – A hullámmal sem én rendelkezem. – gondolta az író, aki már régen nem ír. – Mindent elvesznek tőlem az angolok! Idegen emberek, idegen arcok, idegen szívek, idegen szavak, idegen lét. Hát csoda, hogy tönkremegy ide-gen? Még létezik, mert éhezik. Jó szóra, ölelésre, illatra, érzésre, terített asztalra. Az éhség megélesíti az elmét. Ezért van hát annyi Nobel díjas Etiópiában és Szo-máliában, Gramy díjas Bangladeshben. Oszkár-vallottja Haiti rengésének. Radzsasztán porában Rotschildok fetrengenek. Közleményben deklarált közöny. Az ember közönységesen tekint maga elé. Mindegyre fel. Mire fel? Kire lehet még felnézni egy-általán? Egyáltalán érdemes-e még nézni? A látvány elszomorít. Az író, türelme fogytán elindult a városban. Hóna alatt paksaméta, fehér papírosok kesze-kusza halmaz, önkényes halmazállapot. A papírokba szavakat gyö-möszölt lázas elmével. Verejtékszag. Hóna alatt pak-saméta. A város megértően kísérte útját. Tudta jól mit érez. Őt sem értették meg soha. Az író sajnálta a várost. De leginkább önmagát. Ha már mások nem teszik, ő sem szívesen. Szívbaját a sors szívtelenségének tudta be. Tudta jól, ennek sincs értelme, csakúgy, mint az értelmetlenségnek. Az író műveit cipelte. A természetes dolgokat nem hozzák létre. Az író a műveit cipelte. Az évek súlyos szavait, mondatait. Rongyosra olvasta Times New Roman gondolatait. Azok mégis szűzen maradtak. Nem más, mint szellemi önkielégítés. Ágyában más elme meg sem fordult. Olvasatlanul cipelte papírosa-it. A város hallgatagan figyelte, miközben testén, mint vérszívó paraziták nyüzsögtek az emberek. Ember-rekkenő idő. Már megszokta. Már megszokták. Már meglopta, már meglopták. Már megtudta, már meg-tudták. Mégsem értett semmit az egészből, ezért hiz-lalta félelmét. Fél elmét szánt a célra. A maradék, életre nem elég. Az író a parkba ment. Meg nem született könyveit sétáltatta. A friss levegő jót tesz a szervezetnek. Egyetlennek sem volt tagja. Létszámot nem növelt sehol, semmikor. Rossz helyre, rosszkor, rossz kor,

Zöldre vetett papirosok


Esszék

bármikor. Megállt a pázsit közepén. A fűben ebmaradék lapult. Hóna alatt a paksaméta. Tapéta zöld fűszálak testére. Nyomuk sem lesz estére, gondolatok vesztére. Az író jól tudta, hogy nem tudja mit tesz, de bánni fogja nagyon. Életében e pillanat az, amikor kezéből ki-folyt a vagyon. Nagyon. Pusztítva törve át agyon. – Legyen hát, mit rosszakaró elmeharang kongatott csonthüvely mélyén álmatlan éjszakák csendjére fir-kálva grafiti árnyakat. Az író a zöldre vetette papírosait. Fehéren villogtak, mint hiéna sziréna az íriszt marcangolva, szemkehely nedvét lefetyelve. Kérdésérzésekre feleselve. Felesle-gesen.

Egy halom. Nézte, látta. Ott volt ő, az író, aki már nem ír. Analfabéta lett jobbja. Balja nem sikerült, csak sejtelem. A tv-ben látta, szájjal és lábbal is lehet írni, festeni. Érezte, ő már elég feslett. Álljon meg a szó egy szóra! Ezt neki kellett kimondania: – Elég!!! Elég a papír, s vele a gondolat. Serceg, mint tábortűz fölött a szalonna. Mégsem ég. Még nem elég. Az ön-gyújtóból kifogyott a szufla, a dobozból elfogytak Irinyi szálai. A fű zölde befogadta a papíros fehérjét, pirosat tete-jébe karjából szennyezett.

Lengyel János

Ez az Írás most nem törődik az Olvasóval! Magának szól, magáról. Nem kíván érdekes, izgalmas, megnyerő és általában véve bármi olyan lenni, ami csak azért az, ami, hogy a szimpátiát kivívja. Így önfeledten szórakoztatni sem kíván. Az Írás már eleget szolgálta az Olvasót, kicsit bele is unt. Ha az Olvasó mégis erre téved, tegye azt őszintén és saját felelősségére, hálát érte pedig ne várjon! Írásnak lenni annyira nem jó, mint ahogyan nem jó lenni bármely más, az ember alkotta, önkifejezés céljára szolgáló eszköznek lenni sem. Annyi gúnyt, igazságtalanságot, irigységet és ostobaságot, mint én, még senki sem volt képes elviselni, főleg nem jobbára pihenés nélkül. Ajtómon állandóan kopogtat egy önkifejezésre vagy éppen önfeláldozásra vágyó, de végtére is többnyire hálátlan lélek, aki éppen a történelem elferdítésén, avagy annak netán pont megmentésén fáradozik s, ha nem ezen, akkor saját segélykiáltásának közreadásán, vagy má-sok elcsukló hangjának szócsöveként, profetikus jelleget öltve: üdvözítő prédikációin. De, mikor is kapok én voltaképpen őszinte hálát mindezért? Most elég! Elég lett abból, hogy vannak szerzők, s mint olyanok, gyakran a helyesírás szabályait nem, csak a he-lyes sírás patinás variánsait könnyezik betűkbe, kopott kavicsokból álló szó és mondatláncokra fűzve így eltéko-zolt sejtjeim! Vagy, ha gyöngysorról is beszélünk, az is csak hamisan tündököl az intellektus csalóka lámpafé-nyénél, míg a szív sugara nem nyilal felé, leigázva a villanykörte fémszálait. És elég lett abból is, hogy ha mégis minden ellenállásod ellenére testet öltöttél: mert értéket képviselsz, nem törődnek veled, vagy inkább leszel kritika tárgya, mint a kívánatos embereszmény betűkben, szentenciákban, sorokban alakot öltő, ünnepelt hírnöke, ha pedig éppen nem vagy érték, öncélra vagy az embereszmény meg-csúfolására használnak. Rabja és igavonója vagy te az Olvasónak. Málhás szamárként cipeled hátadon érdektelenségének súlyát. A törté-nelem intervallumában ugyan lábadat vetetted, mint „Írásbeliség”, de kialakulásodra is csak azért és onnantól lehetett igény és szükség, hogy elődödet, a szóbeliséget szenvtelen és önként eltemette az ember, mikor már mit kezdeni nem tudott vele, mert szelleme és tudata lejjebb süllyedt, de főleg mert a szerzők kiléte, individuumuk dicsfénye oly lényegessé vált. Valaha jól megvoltunk egymás nélkül, Te és Én, kedves Olvasó! Nem hiányoztunk egymásnak. Aztán mond-hatni, hogy egymásba szerettünk, de mint minden szerelem, ez is viharos, sokrétű és könnyűvérű kapcsolat volt, olyan, amit az őszinte lélek nem bír a végtelenségig állni s egy idő után csendesen hátrálni kezd belőle, majd egy nap végleg nem tekint felé vissza, ám mely mindig nyomot hagy, legalább az egyik félben. Most már csak te hi-ányzol nekem. Én neked nem! Készülsz felváltani valamivel, ahogy korábban a szóbeliséget velem, vagy már fel is váltottál. Ma már csak ritkán végzed el velem szemben korábban önmagad irányába természetes elvárásként támasztott kötelességed. Nem olvasol, s helyem átveszi életedben valami rendetlen. Ha már az írott formát nem keresed, mondhatnánk erre azt, hogy egyfajta módon visszatérsz a szóbeliséghez, s ez valamelyest vigasztalna is, hisz tudom, annak idején én voltam a titkos szerető, kibe menthetetlen belehaba

Szinay Balázs - Írás, Olvasó nélkül


Tudósítás

rodtál, s úgy igazságos, hogy visszatérj a megcsalatotthoz az én káromra. Ám ez cseppet sem igaz. A szóbeliség korának fontos jellemzője, hogy memorizál, megjegyez, tartalmat közöl. Ebből ma csak a közlési igény tetten érhető, ám nem a tartalmasé, a tartalommentes közlési igényé. A szóbeliséghez való visszatérést akkor fogad-nám el, ha ez tudatszinted korábbi szintre való emelkedésével járna együtt. De ma napok alatt feledésbe merül egy élet, egy eszme, egy közös, egy hű, egy idea, egy hagyomány, egy kultúra stb. Az ember minden nappal többet felejt, és többet temet. Egész társadalmak és földrészek váltak főállásban temetkezési vállalatokká. Ez tehát a tartalommentes közlés vaskora. A tudattalanból kiömlő, válogatatlan igazságérzetek pusztító, öm-lesztett jajgatása. Hiszen már nem olvasol, nem fogadsz be, csak élsz, közölsz és taszítasz minden rendelkezé-sedre bocsátott erkölcsöt. Régen valaki voltál, ma már csak a „bárki lehetsz” eszményt éled, de nem leszel senki sem. Beszélsz, közölsz, cselekszel, a világba ordítod elméd vetítővásznára kivetített illúzióid, akkor is, ha nem figyel rád senki. Engem a sarokba, egykedvű polcok sorába gyűrtél dísztárgynak, vagy könyvtárak mélyén őrzöl állandó felügyelet alatt, hogy saját teremtésedben ne zavarjalak, így nekem marad a morgás és a szeretlenek ön-marcangolása. De csak csendben – hisz jobb ma az elővigyázatosság – meg kell vallanom valamit! Én szeretlek, s akkor is szolgálni foglak, ha te már egyáltalán nem szólsz hozzám Kedves Olvasó!

Szinay Balázs

A program nem sokkal este fél hét előtt kezdődött, mintegy 30-35 résztvevővel, oldott, baráti hangulatban. A közvetlen légkör főként annak köszönhető, hogy a résztvevők közül sokan ismerték egymást személyesen is, így például a Dokk több szerkesztője és szerzője is jelen volt. Bevezetőként hallhattunk pár gondolatot a költő családjával, pályára lépésével, illetve a DOKK.HU-val való megismerke-désével kapcsolatban. Itt Korányi elsősorban a különféle irodalmi oldalakon, de elsősorban a Dokkon megélt kezdeti csa-tározásairól, nézeteltéréseiről, majd későbbi sikereiről, a jó viszony kialakulásáról beszélt. Később megtudhattuk, milyen körülmények között jelent meg első, és ez idáig egyetlen verseskötete, melynek fő érdekes-sége, hogy újság formátumban jelent meg és a rendhagyó terjesztési módszernek köszönhetően szokatlanul nagy példány-számban terjed el. A kötetből több ezer példány került kinyomtatásra, melyek javarésze a Menhely Alapítvány javára lett felajánlva, így a kötet az Alapítvány országos terjesztői hálózatán keresztül terítődött országszerte. Az est folyamán a kö-tetből több vers is felolvasásra került a szerző előadásában. A DOKK.HU kapcsán a költő elsősorban az oldal céljáról, működésmódjáról és a portál vezetésével kapcsolatos saját meglátásairól, elképzeléseiről és személyes motivációiról beszélt. Elmondása alapján az oldal célja egyértelműen az, hogy a felhasználók hasznos, fejlődési lehetőséget kínáló visszajelzéseket kapjanak verseikről, költői tevékenységükről, melynek köszönhetően személyes költői fejlődésük felgyorsul. Kihangsúlyozta, hogy a legfontosabb az, hogy elsősorban a szer-kesztői visszajelzések alapján, mindenki rátaláljon arra, ami az ő saját verselésében a legjobb és azt fejlessze tovább. Korá-nyi visszautasította azt a felvetést, melyet már többször lehetett a DOKK.HU-val kapcsolatban hallani, vagyis, hogy a szerkesztőség a szerzőket az un. „dokkos vers” megírására ösztönözné. E felvetés szerint ugyanis, a DOKK.HU kialakí-tott egy ideálisnak elkönyvelt, etalon jelleggel fellépő verstípus modellt, melyhez minden felkerülő művet igazítani akar. Standovár Ágota megjegyezte, hogy ilyesmire a felkerülő versek száma miatt nem is lenne lehetőség. A DOKK.HU oldalával kapcsolatos fejlesztésekre vonatkozóan Korányi elmondta, hogy továbbra is a korábban bejelen-tett fejlesztési tervek megvalósítása van napirenden, vagyis az oldal profiljának kiszélesítése. Jelenti ez azt, hogy a későbbi-ek folyamán, az irodalmon felül egyéb művészeti ágak, társművészetek is szerephez jutnak az oldal felületén. A DOKK.HU kapcsán más irodalmi portálokról véleményt nem alkotott, azt előre bocsátotta, hogy nem akar más portál-okkal rivalizálni. Fontosabbnak tartja a DOKK.HU folyamatos és sikeres fejlesztését. A költészet aktuális helyzetével kapcsolatban elmondta, hogy szerinte ma a költészetre igen kevés anyagi támogatás és figyelem jut. Ez jelenleg az irodalom legkevésbé támogatott formája, melynek köszönhetően a szerzők nem kapják meg a nekik kijáró megbecsültséget és olvasói figyelmet. Elmondása szerint ma egy sikeres költő átlagosan 2-300 példányban tudja értékesíteni kötetét, úgy, hogy a kötetből származó haszonból ő maga szinte semmit nem lát, holott a kötetben akár évekig tartó munka is lehet. A megoldás lehetőségét elsősorban a költőtársadalom összefogásában és a támogatási rend-szer átalakulásában látja.

Szinay Balázs - A Veranda vendége ezúttal Korányi Mátyás, a DOKK.HU főszerkesztője volt


Sándor az a típusú ember volt, aki szerette magát mindenhova meghívatni. Vendégségbe, nyaralásra rendszere-sen „beutaltatta” magát valamelyik barátjával, mert mindig akadt valaki, akinek megesett rajta a szíve, vagy egy-szerűen csak nem tudott mit kezdeni az erőszakosságával. Mert Sándor nem volt elesett, csupán nagyon jó szí-nész, aki azt hitetett el a környezetével, amit csak akart. Előfordult, hogy szánalmat igyekezett kelteni önmaga iránt, de az is megesett, hogy rámenősen próbálta rábe-szélni „kiszemelt áldozatát” egy-egy hétvégi kiruccanásra, természetesen az illető számlájára. A lényeg mindig az volt, hogy neki lehetőleg egyetlen forintot se kelljen „befektetnie” ezekbe a programokba. Az évek során járt már így többször a Balatonon (mindig valamelyik barátjának a nyaralójában), sikerült néhány wellness hétvégét is eltöltenie szintén egy haver számlájára (hiszen neki úgyis annyira jól megy, meg se kottyan, ha őt is beveszik a csapatba), sőt, még Amerikában is eljutott. Egy volt osztálytársához hívatta meg magát, aki évek óta élt már kint családostól, s bizony még azt is „elintézte”, hogy a repülőjegy árát is az egykori iskolatárs fizesse ki. Senki sem tudta, hogyan képes minduntalan elérni, hogy ezek a barátok ingyen etessék, itassák, de tény, hogy működött a dolog. Persze néhányan közülük észbe kaptak, és gyorsan, mielőtt még túlságosan elszemtelenedett volna, „lepattintották” magukról Sándort, ám ő ekkor sem esett kétségbe, hanem rövidesen kárpótolta magát újabb és újabb ismerősökkel, akik tovább „finanszírozták” az elmaradt barátok helyett. Sándor természetesen egyedül élt, hiszen így volt a legkényelmesebb, és egyébként sem fért volna bele ebbe a „projektbe” egy nő, akit viszont neki kellett volna „finanszíroznia”. Ha egyik-másik haverja időnként rákérde-zett, miért nincs barátnője, ő furcsa mosolyt erőltetett karakteres, hosszúkás arcára, és elismételte a szokásos mondókáját: – Nem engedhetek meg magamnak egy barátnőt. Ahhoz sok pénz kell, nekem pedig nincs, én kérlek kis fize-tésből élek. Így aztán legtöbbször békén hagyták Sándort, nem piszkálták szinglisége miatt. Történt azonban egy napon, hogy Sándor ajtaján is bekopogtatott a szerelem. Véletlenül megismerkedett egy csinos, harmincas, elvált nővel, akinek volt egy hároméves kisfia. A nő teljesen az ujja köré csavarta Sándort. Senki sem tudta, hogy csinálja, de Sándor kedves, előzékeny, sármos férfivá vált mellette, és ami a leginkább feltűnt mindenkinek, hogy fizetett! Fizetett, mint a katonatiszt! Ha étterembe mentek, a számlát Sándor állta (ami, ismerve az ő előéletét, koránt sem volt természetes), ha mo-ziba mentek, kifizette a jegyeket. A hölgyet színházba, és komolyzenei koncertre is elvitte, s persze ekkor is ő fizetett. Mindez még nem is lett volna annyira érdekes, hiszen az ismerősök őszintén örültek, hogy Sándor vég-re igazi gavallérként viselkedik. De amikor már a hölgy lakásának felújítását is ő állta az évek alatt összekuporga-tott pénzéből (ekkor derült ki, hogy van neki), kezdték csóválni a fejüket a barátok. Finoman jelezték Sándor-nak, nem biztos, hogy jó úton jár, és elképzelhető, hogy a hölgy csak kihasználja, ám ő hajthatatlan volt ebben a kérdésben. – Szegény kedvesem elvált, a férje kiforgatta mindenéből, kevés a fizetése, és minden olyan drága, ráadásul a gyerek is csak egyre nő, mindenből új kell neki. Ezek után a barátok már meg sem lepődtek azon, amikor Sándor bejelentette, hogy kettesben külföldre utaz-nak, természetesen ezúttal is az ő pénzéből, a kisfiút pedig a nagymamára bízzák. Teltek, múltak a hetek, a nyaralás régen véget ért, Sándor azonban még mindig nem „jelentkezett” a barátainál, akik már aggódtak. Egyikük úgy gondolta, ideje meglátogatni Sándort, mert nincs ez így rendben, nem szokott hetekre eltűnni. Amikor a barát becsöngetett Sándor lakásának ajtaján, sejtése azonnal beigazolódott, ahogy meglátta a „világvége” hangulatban ajtót nyitó, elkeseredett, kócos hajú, rendezetlen öltözetű férfit. – Hát veled meg mi történt? – kérdezte együtt érzően. – Az az átkozott nő elhagyott – válaszolta Sándor, egy percig sem leplezve mérhetetlen bánatát. – Elhagyott, mert – azt mondta – neki több kell annál, mint amit én nyújtani tudok. – Hát veled aztán jól kibabráltak, cimbora! – szólt a barátja, és bekísérte Sándort a lakásba. – Gyere, igyunk egy pohár bort a nagy ijedtségre! – Rendben – kiáltotta Sándor, s a következő pillanatban felderült az arca, kutya baja sem volt már, amikor meg-kérdezte: – Nem hívnál meg a nyaralótokba hétvégére? Rám férne egy kis lazítás egy ekkora csalódás után!

Zoltay Lívia

Novellák

Zoltay Lívia - A potyázó


Novellák

Zoltay Lívia - Apa szemével látni a tengert

A tengerhez akarok menni. Ennyit tudok, ebben az egy dologban biztos vagyok, másban nem, amióta apa meg-halt. Nagyon idős volt már, majdnem kilencven éves. Számíthattam volna rá, hogy előbb-utóbb elmegy, de erre nem lehet felkészülni. Szeretnénk hinni, hogy ha a szüleink egyszer meghalnak, legalább ágyban, párnák közt, és a lehető legkevesebb fájdalommal, szenvedéssel hagynak itt minket. Apával nem így történt. Az az alattomos betegség vitte el, amiről azt gondoltam, már nem fenyegetheti, hiszen egyszerűen túl idős hozzá. Rákja volt. Három hónap alatt végzett vele a kór. Nem akarok most arra gondolni, hogy mennyit szenvedett. Nem csak ettől a betegségtől, hanem egész életében. Az ő generációjának valahogy soha semmi nem sikerült. Ezt ő mondta mindig. Apa 1921-ben született, március 5-én. Halak jegyű volt, és meggyőződéssel hitte, hogy ezért vonzódik annyira a vízhez. Fiatal korában versenyszerűen úszott, szép eredményeket ért el, többször volt országos bajnok. Azt mondta, amikor a vízben van, úgy érzi, minden gondja egy csapásra elillan. Persze voltak időszakok, amikor nem úszhatott. Például a háborúban, és utána, amikor malenkij robotra vitték. Aztán, mikor anyu meghalt. Sokszor éreztem azt, hogy apu nem igazán tud velem mit kezdeni. 1945-ben születtem, őt akkor már elvitték robotra, és nem lehetett tudni, hazajön-e egyáltalán valaha. Amikor visszajött, én már elmúltam hároméves, anyu mesélte, hogy elsírtam magam, ahogy megláttam lesoványodott, ijesztő arcú apámat, akit korábban csak fényképről ismertem, ott persze egészen másképp nézett ki. Az első három évem kimaradt az életéből, nem látta, ahogy elkezdek járni, beszélni, olyan lehettem a számára, mint egy idegen, és ő is olyan volt nekem. Hosszú időbe telt, mire elfogadtam, hogy ő az apám, és megértettem, nem csak mondja, hogy szeret. Húszéves voltam, amikor anyu meghalt, a húgom, Edit tizenegy. Epeköve volt. Rutinműtétnek indult, aztán komplikációk léptek fel. Nem tudták megmenteni. Fölösleges ecsetelni a fájdalmat, amit éreztem, amit érez-tünk, mert nem lehet. Leírhatatlan. Edit még nagyon fiatal volt, én az esküvőmre készültem, amit természetesen elhalasztottunk, és apu… Iszonyúan féltem, hogy ezt már nem bírja ki. Az első évben minden nap kiment anyuhoz a temetőbe, s amikor csak lehetett, mi is mentünk vele. Próbálta tartani magát, de láthatóan megörege-dett, nagyon lefogyott. Egy apró füzetet vitt mindig magával a sírhoz, abba írta a gondolatait, és felolvasta anyu-nak. Napról napra egyre rosszabbul nézett ki, de amikor megkérdeztem, hogy fáj –e valamije, segítsek –e vala-mit, csak a fejét rázta. – Nincs semmi baj, egyszerűen nincs étvágyam. Karikás szemei, beesett arca, furcsán megnyúlt vonásai, lelassult mozgása nem erről árulkodtak. Egyik délután csak ketten voltunk otthon, Edit különórára ment vissza az iskolába. Apu egy váratlan pillanat-ban felnézett a könyvből, amit olvasott, felém fordult, és azt mondta: – Gyere, ússzunk egyet! A Margitszigetre mentünk, a Sport uszodába. Május vége volt, az idő kellemes, s mi könnyű léptekkel suhan-tunk a bejárat felé, meg is lepődtem, mert apuba mintha egyszerre visszatért volna az élet. Egymás után úsztuk a hosszokat, először mellúszásban, aztán gyorsban, végül háton. Apu úgy szelte a vizet, mintha legalább tizenöt évvel lenne fiatalabb a valódi koránál. Sokáig nem szóltunk egyetlen szót sem, csak úsz-tunk, kisebb pihenőkkel. Aztán apu szólalt meg először. – Menjünk ki egy kicsit! – a hangja már nem tűnt annyira életuntnak, mint korábban. Törölközőbe csavartuk magunkat és leültünk az egyik padra. – Anyád halála után nem akartam élni – törte meg ismét a csendet. A szavai végighasítottak a szívemen, de nem akartam kimutatni, mennyire fájt, amit mondott. Csak hallgatni akartam. – Egyszerűen nem hittem el, hogy van értelme bárminek is nélküle. Hiába tudtam, hogy ti ott vagytok nekem, ráadásul Edit még csak tizenegy éves. Minden nap vártam, hogy történjen valami, abban reménykedtem, hogy a temetőben majd szívrohamot kapok, vagy odafelé menet elüt egy autó, mert annyira sietek, hogy ott lehessek vele, tudom, hogy kegyetlenül hangzik, de rátok ilyenkor szinte nem is gondoltam. Nem tudtam, nem akartam foglalkozni azzal, hogy van két gyere-kem, akikről gondoskodnom kell, még ha az egyikük már kész, felnőtt nő is. Lassan, nagyon lassan fordult felém, miközben beszélt, és én láttam, mennyire nehezére esik szabadjára enged-nie ezeket a régóta felgyülemlett, de valamiért egészen mostanáig a lelke legmélyén ragadt szavakat. Órákig beszélgettünk. Anyáról, apa gyerekkoráról, az életéről még a háború előtt, s valamit arról a három évről is, amiről szinte soha nem mondott semmit. Sötétedett, mire hazaértünk, Edit már aggódott, hiszen nem tudta, hol vagyunk. Ettől a naptól kezdve apa újra elkezdett rendszeresen úszni. Hetente kétszer ment, időnként, ha tudtam, elkísér-


tem. Ezek alatt a közös úszások alatt kerültünk igazán közel egymáshoz. Jót tettek neki a kiruccanások. Önfe-ledten vidámnak ugyan soha nem láttam anya halála után, de a korábbi melankólia eltűnt belőle. Hetven éves elmúlt már, amikor újra látta a tengert. Gyerekkorában néhányszor elutaztak a nagy vízhez, ahogy ő nevezte, de aztán sokáig csak a Balaton volt és az uszoda. A férjemmel és a gyerekekkel határoztuk el, hogy elvisszük magunkkal egy családi nyaralásra Görögországba. Apa úgy vetette bele magát a nagy vízbe, mint egy kisgyerek, még lubickolt is. A sok úszástól hihetetlenül jó erőben volt, a tengerben is épp olyan fürgén tempó-zott, mintha csak a Margitszigeten lenne. Egyik este egyedül sétáltam le a partra. Világos volt még. Apa ott ült a homokban, fehér ingben, sötétkék vá-szonnadrágban, egyik kezében egy kis üveg ásványvízzel, és nézte a lágyan fodrozódó, türkizszínű, békés vizet. Mezítláb volt, a papucsa kissé odébb hevert. Intett, amikor meglátott. Ez a kép van bennem. Apa, ahogy ingben, nadrágban ül a parton és nézi a tengert. Magasba lendíti a karját, mi-kor meglát. Boldognak tűnt. Vagy legalábbis elégedettnek. Nyugodtnak… Most egyedül utazom, a férjem sem kísér el. Magam akarok lenni az emlékeimmel. Jó lenne újra látni, felépíteni azt a képet kockáról kockára, összerakni, mint egy mozaikot. Jó lenne apa szemével látni a tengert.

Zoltay Lívia

Tudod, amikor azt mondtad, ki tudja hányadszor, hogy megmondod az igazat, én már nem tudtam hinni neked. Annyiszor megjártam már az iszonyat, fájdalom, és a magány mérhetetlen mély bugyrait, hogy hitegető szavaid-ra érzéketlenné váltam. Nem láttam a szemeidben a régi elszántság piciny csíráját sem, csak egyfajta hideg szik-rát, mely megkeményítette arcod fáradt vonásait. Határozottságod egyszerre átcsapott valamiféle rettegésszerű érzelembe, ami számodra ismeretlen fogalom volt addig. Te már akkor, régen féltél tőlem és a reakcióimtól, amikor én még tudatában sem voltam önnön gyűlöletem erejének, de, ami már a kívülálló szemlélők számára meg-megvillant. Az utolsó időben szinte eszelőssé váltam a féltékenységtől. Éreztem, titkolsz előlem valamit, vagy valakit. Ha csókot leheltél az ajkamra, mikor nem láttad, én hisztérikusan letöröltem magamról a szád érintését. Nem kel-lett a csókod, ha mással osztozom rajta. Kényszeresen átkutattam ruháidat, reménykedve hátha találok valami-lyen jelet, ami engem igazol. Bár nem tudom, ha találtam volna, miként élem túl. Most már tudom, talán ez lett volna a legjobb, ami történhet velem. Hosszú idő és rengeteg csalódás után, te voltál az egyetlen férfi, akit eny-nyire közel tudtam engedni magamhoz. Nem kizárólag a testi kontaktusra gondolok, a bonyolult lelkemet is csak te értetted. Feloldottad bennem az örökös, görcsös sündisznó természetemet. Melletted váltam érett nővé és gyengéd asszonnyá. Szinte már túl tökéletes volt minden, nem is értem, miért nem szólalt meg bennem a máskor, más helyzetben tökéletesen működő vészharang. Amikor kedvetlenné váltál, azt hittem a munkahelyi problémák őrölnek. Aztán szép lassan rám vetült minden gondod-bajod árnya. Még nem sejtettem miért taszítasz, tolsz el magadtól. Módszeresen azon mesterkedtél, hogy meggyűlöljelek, én legyek, aki azt mondja: elég volt. Képtelen voltalak elengedni. Azon a vasárnapon mégis neked kellett elszakítanod együvé tartozásunk fonalát. Azt mondtad, nem láncolhatsz magadhoz, mert van valami, amit magasabb rendű összetartozásnak hívnak. A miénk nem az. Hadarva-sietve mondtad a monológodat, érződött, hogy jó ideig gyakorolhattad magadban a megfogalmazást, mielőtt elém áll-tál vele. Éreztem, nem akarod, hogy félbeszakítsalak, gyorsan, minél kevesebb fájdalmat okozva akarod belém injektálni a búcsúszérumot. Úgy mondtad, NEKEM lesz így a legjobb, most akarsz elmenni, amíg emberi mél-tóságodon nem esik csorba, amíg harag nélkül, szeretetben tudunk elválni. Remegő hangodat és a homályosodó szemed látványát nem tudtam összeegyeztetni a helyzettel. Azt kérted, próbáljam magam túltenni a dolgon, kezdjek valami újba. Például utazzak el Velencébe, ahová oly régen vágytam. A visszatartott könnyek égették, marták a szemem és a torkom. Hiszen ez az út közös vágyunk volt. Hogyan hihetted, hogy nélküled kelek át a Sóhajok Hídján?! Emlékszem, bénultan néztem az ajtót, amit csendben húztál be magad után. Percekig, vagy órákig álltam ott értetlenül, a mai napig sem tudom. Hónapokig csak vegetáltam. Tettem ugyan a dolgomat, folyt a napi rutin, de én olyan voltam, mint akit benyug-

Márffyné Horváth Henrietta - A hazugság ára

Novellák


tatóztak. Láttam, hallottam mindent, de csak egy bizonyos ködfátyolon át. Munka után bezárkóztam és ültem a négy fal között, senkit nem engedtem a közelembe. Végig azon járt az agyam, mit ronthattam el? Ki az a másik asszony, aki ekkora hatással volt rád, hogy kiléptél az életemből? Persze, más számára ez egy banális történet lenne, tizenkettő egy tucat. De mi tényleg egyek voltunk. Aztán tegnap észrevettem Csabát, a legjobb barátodat a villamoson. Egészen zavarba jött amint meglátott, foly-ton kerülte a pillantásomat. Akadozva, csupa mellékes dolgokról diskuráltunk. Nem bírtam ki, és felőled érdek-lődtem, mi van veled mostanában. Ő zavartan hárított egy „semmi különös”-szerű válasszal, és sietve leszállt a Központi Kórház megállónál. Éreztem, hogy nem mondott igazat. Úgy hittem megnősültél, csak nem merte elmondani. Az éjszaka nehezen jött álom a szememre. Rossz érzés kerített hatalmába, amit nem tudtam semmi-vel megmagyarázni. Reggel csatakos hálóingben ébredtem, rettenetesen kimerülve. A rossz sejtelmem nem hogy nem múlt el, inkább még jobban elhatalmasodott rajtam. A munkahelyemen csak az értekezlet után adták át Csaba üzenetét: „Gyere a Központi Kórház onkológiájára, azonnal!” Arra, hogy a kórházba mivel mentem, hogyan értem be, nem emlékszem egyáltalán. Csak az a kép van előttem, ahogy a fehér falú, hosszú folyosó végén, egy zöld széken ült Csaba, fejét a kezébe temetve. Én rogyadozó láb-bal léptem be a kórterembe, ahol az ágyad már üres volt, egy nővér épp az ágyneműt cserélte. Kérdő tekinte-temre, csak nemet intett a fejével. Egyszerű szavakkal ki sem lehet fejezni, amit akkor éreztem. Kicsit később Csaba elmesélte, hogy mi történt. Csak engem szerettél, soha senki mást. Mikor diagnosztizálták az agytumorodat, mely nem volt műthető, közöl-ték azt is, hogy maximum csak hónapjaid vannak hátra. Többször megpróbáltál neki fogni, hogy elmond az igazat nekem, nem ment. Később meg már kímélni is akartál ettől a szörnyűségtől. Nem akartad volna, hogy betegnek, elesettnek, kiszolgáltatottnak lássalak. Inkább vállaltad, hogy meggyűlöllek. Abban a hitben ringattál, mást választottál. Önző voltál. Engem nem kérdeztél meg, hogy ÉN mit szeretnék! Elvetted tőlünk az utolsó hónapjainkat. Hagytad, hogy olyanokat gondoljak rólad, amit nem lett volna szabad. Istenem, gondolatban hányszor megölte-lek!!!!! Kívántam a halálodat… Hónapokig tévhitben éltem, langyos önsajnálatba burkolózva, miközben te megjártál minden poklot, szenved-tél bűntelenül, kettőnk helyett is. Egyedül… Hazudtál, hogy engem kímélj, miközben a lelkiismeret furdalás kínzó béklyóját tetted rám. Meggyűlöltelek, pedig embert így még nem szerettem, mint Téged. Istenem, mennyire lefogytál. De legalább, nyugodt az arcod. Most már mennem kell, kedves. Szólt a patológus, hogy lejárt az időnk. Sajnos, igaza van…

Márffyné Horváth Henrietta

Novellák


Márffyné Horváth Henrietta - Munkaerő meghallgatás

Novellák

Egy valaha jobb napokat látott szálloda, kissé leamortizált klubszobájában (melyet a tulaj nagyvonalúan üléste-remnek titulált), egy avítt öltönyben feszengő, kényszeredetten mosolygó úr, munkaerő meghallgatást tartott. A három mindenre elszánt jelölt, oly lelkesen itta minden szavát, mintha az életük függött volna tőle. – Üdvözlöm Önöket. Én a méltán világhírű PUCEVA cég vezérigazgatója vagyok. Nevem Retek Elek, a bará-taimnak csak Hónapos Retek. Önök a PUCEVA üzletlánc csoportos állásinterjúján vesznek részt. A nagyszám-ban beérkezett önéletrajzok közül az Önöké maradt benn a végső döntőben. Az Önök mellett szóló legfőbb érv a kérdőív azon kérdése, mely az elvárt bérezési szintet firtatja. Nos, Önök jelölték meg a lehető legalacso-nyabb szintet. A mi cégünk rendkívül magas nívójú, kiemelkedő jelentőségű üzletlánc „Ejrópa-szerte”. Hamisí-tott márkájú illatszerekkel, tisztítószerekkel és egyéb mérgező vegyi áruval foglalkozunk. Az értékesítési mutató-ink terén néminemű elmaradás tapasztalható, ezért számítunk Önökre, mint jövőbeli agilis kollégákra. Talán elsőként az illatszer részlegünk potenciális eladóját kérdezném; Pacsuli Jolán kisasszonyt. Kedves Pacsuli Jolán, ismeri Ön a PUCEVA cég üzleteit? – Ó, hogyne kérem! Maximálisan. Gyönyörű puccos bolt, tele méregdrága cuccokkal. – Szokott nálunk vásárolni? – Dehogy kérem! Annyi lóvé sosem jött össze az üzlet parkolójában a kéregetésből, hogy ilyesmire fussa belőle. – Ön koldus?? Ide az önéletrajzába az van írva: területi pénzügyi ügyintéző. – Ez így igaz, kérem! Kinn az üzletközpont parkolója az én területem. Na, ott intézem én a pénzügyeket! Meg-szólítok mindenkit, hogy kisegítenének-e pár forinttal. – Khm… izé…értem. De ide az is van írva, hogy közelebbről ismeri az illatszereinket. Ez, hogy lehet, ha még nem vásárolt soha nálunk? – Hja, kérem! Az úgy van, hogy a sógorom (a családba csak Enyves Jocónak hívjuk), mindent Önöktől szerez be. – Törzsvásárlónk? – Nem, kérem. Rendszeresen elemeli, amire szükség van. Majd tovább passzoljuk a Józsefvárosi piacon. Így bizton állíthatom, kereskedelmi tapasztalataim is vannak. Pici kínai nyelvtudással megspékelve. – Úgy, mint? – Nadon olcó! – Értem… Nos, akkor térjünk át a tisztítószerekre; Buduár Gizella, előzőleg higiéniai asszisztens. Kifejtené bő-vebben a szakterületét? – Szólítson csak WC-s Gizinek, Retek úr! Huszonöt évet meg a WC-ket húztam le az előző munkahelyemen. Az aluljáróban enyém volt az összes nyilvános budi, de aztán jött a konkurencia, azokkal a puccos mobil klo-tyókkal. Én meg egyszerűen le lettem tojva… – Hmm.. igen hűséges típus kegyed. E hosszú munkássága alatt használta a PUCEVA tisztítószereket? – Az igazat megvallva, egyszer kipróbáltam. De rá kellett jöjjek, hiába kenek szét mindenfelé illatos löttyöt, ha a kedves vendég folyton dugulást okoz. Annak a szagát a maga pucevái sem nyomják el. – Gizella, a szomorú tapasztalat is tapasztalat… Egyre nagyobb bizalommal fordulok harmadik leendő kollé-gánkhoz, Gáz Olivér úrhoz. Azt olvastam a személyi lapján, hogy Ön vegyész. Talán mérnök? – Ezt azért enyhe túlzás lenne állítanom. A vegyi anyagokkal való foglalkozás stimmel. Csótány- és rovarirtó-ként tevékenykedtem. – Miért jött el az előző munkahelyéről? – A munkamániám tehet az egészről. Legutolsó megbízatásom a Parlament megtisztítására szólt. – Nem értem, mi volt a probléma? – Csupán egy kis apróság. Én szó szerint vettem a feladatot, és amikor munkához láttam, még ülésezett a Tisz-telt Ház… – Nos, kedves Kolleginák és Kolléga! Mert ugyebár szólíthatom így Önöket? Van szerencsém bejelenteni, hogy alkalmasságuknál fogva felvételt nyerhetnek a PUCEVA cégnél, ha… – Ha?? – kérdezte mohón mind a három egyszerre. Ekkor váratlanul két rendőr lépett be a helyiségbe, s a megkezdett mondatot ők fejezték be. – Ha Retek úr letölti, megérdemelt büntetését. Most ugyanis letartóztatjuk. Jöjjön velünk, kérem! – De Uraim! Mi a vád ellenem? – Megalapozott a gyanú, miszerint három hónapja egyes üzleteiben eredeti minőségű illatszer termékeket for-galmaz. Valamint, alkalmazottai többrendbeli udvariasság bűnébe estek. Ez ügyben még folynak a kihallgatások.


Novellák

Súlyosbító körülményként megállapítást nyert, hogy többször is valódi bankjegyet adtak visszajáróként a figyel-metlen vásárlóknak. – Az ügyvédem nélkül nem beszélek! – Majd kirendelünk hivatalból egy újat. A sajátja épp most tett beismerő vallomást a kapitányságon, miszerint soha nem fogadott el csúszópénzt. Retek Elek megadóan bilincsbe nyújtotta két kezét, s bánatosan elballagott kísérőivel. A hoppon maradt mun-kavállalók rezignáltan vették tudomásul, hogy állás nélkül maradtak. A tavaszi választások után városszerte be-szélték, hogy e három rátermett szegény ember mégiscsak révbe ért. Tárca nélküli álláskeresők lettek.

Márffyné Horváth Henrietta

Az előadóterem túl volt fűtve .A katedrán állt, arca és kezei hullaszín-ben világítottak a neon rőt fényében, előtte íveltek a majd plafonig emelkedő padsorok. Minden szempár őt figyelte. Izzadni kezdett. Pőrének, és kiszolgáltatottnak érezte magát. Fejében őrülten kavargott minden, a rengeteg figyelő szem, mint megannyi nyílvessző fúródott védtelen testébe, odaszegezvén a mögötte álló fekete táblához. Hölgyeim és urak-szólalt meg a várakozó csendben, idegenül érces hangja puskagolyóként csattant. Ez maga a pellengér-futott át agyán a gondolat. Szándékom szerint beszélnék önöknek az optimizmusról-ami nélkül nem lehet élni - a tisztesség megkerülhetetlen fontosságáról, a megér-teni tudás tudományáról, ami miatt ember az ember. Mindenki tévesen meg van győződve arról, hogy ő ezekkel az ismérvekkel bír. Ez a tudat generál egy felsőbbrendűségi érzést, magánytudatot csak akkor, ha a háttere valós.

Az embernek szüksége van szenvedésre és tetszelgésre, meg sikerélményre. Nem azért adnak a koldusnak ala-mizsnát, mert lelkileg átérzik annak kétségbeejtő helyzetét, hanem azért, hogy könnyekig meghatódhassanak önnön jóságukon. Az egyént, élete végéig még a monoton ugyanaz sem zavarja - ha róla szól, ha neki kellemes, sőt, biztonságérze-tet nyújt az ismétlődés, tudván előre, mi következik. Úgy van ezzel, mint a gyerek az agyonhallgatott Jancsi és Juliskával. Ami ránk nézve hízelgő vagy veszélytelen, az megunhatatlan. Az igazság, egy szubjektív nemlétező. Mindig az igaz, amit annak akarunk hinni. Az ember meggyőzhetetlen, vélt igazsága sem nem jobb, sem nem rosszabb a győzködő igazságánál. Ezért ezen ügyekben a természet racio-nalitása dönt, miszerint mindig az erősebbnek igaza érvényesül. A hit, és az abból fakadó életformák minden esetben jók, ha a célszemély tud benne élni. Ez a lényeg. A hit, a hívővel együtt múlik. A Titanic is elsüllyedt, meg a lélekvesztő is. A tenger az egyetlen valóság, ami le-győzhetetlen. A tolarencia. Rövid távon ható gesztus, ami szubjektív, és mindig van mögötte hátsó szándék. Azonos igazság-tartalmú háttérrel. Ha valaki azért nem eszi meg kedvenc libáját, mert megszerette- az érthető, bár egy farkas megítélésében ékte-len nagy marhaság. Mindkét nézőpont igaz. Más az ember, és más a farkas igazsága. Nagyon fontos, hogy tetteinket meg tudjuk magunknak magyarázni. Ha ez nem sikerül, akkor jön az önmegha-sonlás. Rossz döntésekben is lehet hinni. Eleve nagyon veszélyes vállalkozás, csak a kiváltott eseménysorozat

Kapolyi György - Dermesztő magány


Novellák

végén sül ki, a döntésünk jó volt, vagy rossz. Megváltoztatni senkit sem lehet, akit igen, azt folyton át lehet han-golni, ami egyéni meggyőződésének teljes hiányát igazolja. Ez a tömeg. Sosem szabad háttal állni neki. Egyaránt képes bálványozni, és bálványt dönteni. Tettei nem egyéni meggyőződések összessége, hanem a tömegsodrás, a hisztéria és ösztön. A vér látványa egyaránt megőrjít embert és állatot, utólag értetlenül áll tettei előtt és mossa kezeit. Évszázadok óta rendszeresen ismétlődő szégyen, amiből még sosem tanult senki. Ami az ember számára támadhatatlanul megmarad, az, az emlékezés. Ellenőrizhetetlen és ellophatatlan. Személyre szabottak és láthatatlanok. Az érint-hetetlen magánügyek sötét óceánjában élnek, távol tartva a feledést. Mindig születnek új jók, és aljasok. Meg is halnak idővel. A sors kerekét sem befolyásolni, sem megállítani nincs hogy. Az ember alapvetően nem gyáva, és nem értéktelen, csak bölcsen igyekszik elkerülni a konfliktusokat. Megideo-logizál történteket, hogy el tudja viselni őket. Nem akarja magát leköpni, másokat meg nem mer. Így van ez. Ami elmúlt, az történelem. Csodálatos, hogy akár naponta át lehet írni. A még esetleg élő szemtanuk meg hall-gatnak. Igazuk is van. Mindenki gondol, amit akar. Jobb a csendes békesség. Hogy ez mocsárszagú ? Hát aztán.

Szöveg és illusztráció: Kapolyi György

Hogy mivé válik az ember ebben a fojtogató katakom-bában. Torokszorító fülledtség, félhomály, a folyosók boltíves sziklafalairól csöpögő poshadt víz, sehol egy ajtó, csak az egymásba nyíló alagutak áttekinthetetlen rengetege. Fel-felsejlő árnyak suhannak végig a benyílókban, képze-letbeli huzatot vonva maguk után, akár lebomlott szem-fedők, felkavarva a láthatatlan port. Az állandóság sétálgat a kilátástalansággal a hosszú fo-lyosókon, a halk fényben megcsillannak a vizes kőfalak, nehéz sóhajokat vélsz felfedezni a katakomba mélységei-ből, ólomnehéz görgésük súrolja a sziklákat. Csak mész előre, nem mersz megállni, mert érzed, az a halál, ami láthatatlanul kísér és vár. Már nem érzed a lábaidat, a zsibbadt bénultság lassan kúszik fel testeden, csak agyadat ne érje el, gondolod félve. Bár tudod, itt félni sincs miért, csak az fél, akinek vannak reményei, a hátha, mégis, tán csoda történik, meg ilyesmik, de ezek a fogalmak és vágyak itt már ismeretlenek.

Ez tűnik az utolsó útnak, innen már nem vezet sehova és semerre, ez már a történet vége, a nagy összefoglalás, itt már minden csak volt. Te vagy az, aki még van, – de meddig és miért? Botor kérdéseiddel siket füleket ostromolsz, ez csak neked kér-dés, nincs aki válaszoljon. Már nem emlékszel, hogy voltál-e egyáltalán, csak reméled, hogy vagy, az sem biztos, hogy vagy még, mert az egész egy vészterhes délibáb, káprázat a sziklafalak szűk egén. Botladozol, felbuksz de felállsz, alig emeled két lábadat, de érzed, menni kell. Amíg mész, addig élsz, magad vagy a tompa fájdalom és sértettség. Már nem firtatod az élet értelmét, meg miért is kellene, hogy legyen neki? Tulajdonképpen az sem biztos, hogy még élsz. Tévedtél már nagyobbat is, mégsem dőlt össze a világ. A világ közel sem dőlékeny, pláne nem tőled,

Kapolyi György - Fülledt gondolatok


ezt gondolni otromba nagyképűség lenne. A világ az egy dolog, te meg egy másik vagy, egy nagyon kis valami, amit nem jegyeznek sehol. Talán ennek kö-szönheted, hogy eddig is voltál. Itt, a katakombákban biztosan rengetegen bolyonganak, csak mindenki egy másik síkon, nem találkozhatsz sen-kivel közülük. Ha néha mégis hallani vélsz valamit, az feltehetően szigetelési hibából adódik. Mert senki és semmi nem hibátlan, mindig becsúszhat egy apró zavar, ami még szerencsét is hozhat. Legfeljebb ehhez hasonló reményeid lehetnek, amik igen halványak, de akkor is vannak. Ha semmi nincs, akkor a villanás-nyi esélyek is felértékelődnek. Nem szabad semmire sem legyinteni, bár ha teszed, nem szól érte senki. Akár mindkét kezeddel hadonászhatsz, még csúnyaságokat is mutogathatsz velük, csak az a baj, hogy nem tudod, merre és kinek. Ha peched van, a közismert karlengetés elindul a félhomályban, nekicsapódik a falaknak, céltalanul szálldos a semmiben, visszatér, mint egy bumeráng, aztán élvezheted a következményeit. Ekkora hülye még te sem le-hetsz. Bár senki nem tökéletes, talán még te sem, de ezt a lehetőséget nem lehet figyelmen kívül hagyni. Gondolataid már csak pislákolnak a fejedben, mint halotti mécsek, összevissza gondolsz és hiszegetsz nagy ma-gányodban, semmiben nem vagy biztos, még abban sem, hogy itt rogyadozol az alagutakban, és kijáratnak re-mélsz minden beszájadzást. Nem emlékszel, volt-e csomagod, vagy csak úgy zsebre tett kézzel keveredtél bele ebbe a lehetetlen alagútrend-szerbe, mert a kíváncsiságod még a butaságodnál is nagyobb, aztán a feltámasztott helyzeteddel nem tudsz mit kezdeni, és csak magadat hibáztathatod. Már érzed, lehet olyan, aki nem él, és azt hiszi, él, és fordítva. Magadat nem tudod és nem mered sehova sorol-ni, csak reménykedsz, ami legalább nem kerül pénzbe. Különös, hogy mindent árulnak pénzért, szerelmet, rangot, diplomát, – de reményt soha. Az vagy van, vagy nincs. Csak azért nem gondoltál erre idáig, mert nem voltál bajban, de ha gond van, akkor viszont szükség len-ne rá, viszont ha a békeidődben nem gyűjtöttél, akkor a szarban nincs. Mert lásd be, jókora slamasztikában vagy, jószerivel ki sem látszol alóla, felülnézetből csak egy kis púpnak tűnsz, ami eléggé ledegradáló. Most már késő a mea culpa, egyenesen nevetséges, jó is, hogy senki sem lát. Akkor kellett volna minderre gon-dolni, amikor még volt rá mód, de nem tetted, mert minden marhasággal foglalkoztál, csak a lényeggel nem. Ez most megbosszulja magát, de ha már így történt, legalább próbálj jó pofát vágni hozzá. Szerencse, hogy nem látod magadat, úgy vánszorogsz mintha kétszáz éves lennél, egy blama, de mindegy. Ezt tudod nyújtani, ennyi maradt belőled az út végére. Most már kezded belátni, a katakombák végtelenek, addig mész, míg elfogysz, lassan és nehézkesen, mert sok-kal nehezebb kifingani, mint gondolod, és neked sem fog sikerülni egyből, ezt garantálom. Szánalmas kis büdösbogár vagy, ugyan régen sem voltál más, csak nem figyeltél oda. Most már bezzeg figyelnél mindenre, de már nincs értelme. Vigasztaljon az igazság, hogy sosem volt jelentősé-ge. Ha odafigyelsz, ha nem, akkor is az van, ami van, a fenét sem érdekelte soha, hogy te mit gondolsz, vagy mire nem figyelsz. Kedves tőled, hogy ennyire sajnálod magadat, egészen meg vagy rendülve attól, hogy milyen helyzetbe kerültél, de legyünk őszinték, ugyan mire számítottál? Napsütötte dombokra, angyalkákra és madárdalra, kaviárra és fe-hérruhás szüzekre, akik átcsókolnak abba a másba? Mert ha ilyesmik jártak a fejedben, akkor te egyenesen in-fantilis vagy. Vedd megtiszteltetésnek, ha a Párkák megkeresnek, és hajlandók kezükbe venni azt a vacak életfonaladat! De ne vedd biztosra a találkozást, mert a magadfajta fonalból annyi van, hogy szerencsétlenek lassan nem tudják, hova a fenébe gombolyítsák. Most bezzeg olyan elesett és védtelen vagy, hogy még egy kőszívű bérgyilkos is sírva fakadna látásodkor. Látod, látod. Mindent akartál, de egyszerre, és akkora gubanc lett belőle, hogy ki sem látszol alóla. Te soha nem is voltál tökéletes, vagy legalább elviselhető, miért lennél pont most? Hogy nehéz önmagadat a bajban elviselni? Ha ez megnyugtat, más is így van ezzel. Miért lenne pont neked ez fenékig lószar. Ettél, ittál, utódlottál egész életedben, azt hitted, miattad süt a nap, te vagy a világ közepe, – csak elfelejtetted, hogy ez a véleményed csak a te világodra érvényes, amit rajtad kívül nem jegyez senki. Egymás hibáit, de főként másokét nyilván szoktuk tartani, mert magunk felé tele a lelkünk elnézéssel, amelyből mások baklövéseire már nem jut. A jótetteket tartsák nyilván az égiek, nekünk elég nyilvántartani a másik oldalt. Meg aztán, ha jó vagy, ha rossz, mindenképpen a katakombákban kötsz ki. Itt bőven jut idő az önmarcangolás-

Novellák


Novellák

ra, aminek már megint semmi értelme, mert elkéstél vele. Te mindig elkésel, aztán meg vagy sértve, hogy nem akceptálják. Jó, tudom. A részvétel a fontos, nem a pontosság. De miután egyik sem fontos igazán, így mindkettő az, és vál-tozatlanul nem te döntöd el, hogy a késés hiba-e vagy mellőzhető részletkérdés. Most, hogy valószínűleg jön a „főnéni”, most különös módon minden eszedbe jut, aminek már régen tudatá-ban kellett volna, hogy légy. Mindezek ismeretében, ahogy elnézlek itt a folyosón, rohadt helyzetben vagy, ezen nem is tudnék szépíteni, na meg meg sem érdemelnéd. Te igazán nem is érdemelsz semmit, mert nem voltál elég rossz, hogy büntetést ér-demelj, de elég jó sem, hogy jutalom övezhesse nyavalyás homlokodat. Ezt a fajtát mindenütt utálják, mert nincs kategóriája, egyik dobozba sem sorolható. Csak adminisztratív bonyo-dalmakat okozol, aminek egyáltalán nem örülnek az illetékesek. Mindig is ilyen voltál, kilógtál a sorból, most viszont nem a bot jött, hanem a kasza, és egy fejjel rövidebb lettél. Gyerekkorodban, anyád szülinapjára, a Mészáros utcai antikváriumban vettél egy díszes, régi kiadású kötetet, kis vacak volt, négy forintért, a címe: „A fejetlen barát”. Mintha megérezted volna saját végjátékodat, rád illett a cím, csak gyerekként erre miért is gondoltál volna. Mi ez a „volna”, ez az egész életedet végigkísérte, rengetegszer felbukkant az elmúlt idődben, és most jó kis zavart okoz. De ezzel – gondolom – nem vagy egyedül, az egész élet volnákból áll, meg leszekből, és talánokból. Időnként nagyon fárasztó tud lenni, de senki nem mondta, hogy nem lesz az. Hazug és álnok dolog lenne, ha most úgy csinálnál, mint aki meg van lepve. Jobb, ha te nem lepődsz meg semmin, mert még hülyé-nek is fogsz tűnni, amire ezek után nem hiszem, hogy szükséged van. Nem tudom, mire van pillanatnyilag szükséged, talán valamire, ami megért, csak téged nem lehet hogy megérte-ni, ami a te olvasatodban öreg hiba. De itt, lenn a mélységben, ahol nincs fény és árnyék, megváltoznak a helyzetmegítélések, módosulnak a fontos-sági sorrendek, annyiban legalább is, hogy nincsenek. Ez a realitások katakombája, itt beláthatod, nem léteznek sorrendek, csak élet létezik és halál, és ahogy a dolog kinéz, neked az utóbbi. Most persze rövidnek tűnik, ami mögötted van, de az a hibahalmaz, amit elkövettél, annak igen hosszú volt. Bőven akadt időd idétlenkedni, nem kellett időhiány miatt elkapkodni dolgaidat. Nem is tetted. Látod, te is produkáltál valamit, ami elismerésre méltó. Te voltál a „Nagy tévedő”, aki csalódott benned, az ha-zudik. Ilyen megközelítésben igen megbízható vagy. Persze néha voltak sikereid, vak tyúk is talál szemet, de nem vitted túlzásba. Na meg miért is tetted volna. Ha megcsinálod időben, most nem itt lennél? Hát dehogynem. Nincs hol másutt lenni. Ez a létezők múló gyakorlatának rendje, nincs apelláta, a folyosók mindenkit várnak, nagy békével és türelemmel. Gondolom, idővel egyre áttetszőbb leszel és valószínűtlen, aztán ködszerű, és leülepedsz a sziklafalakon, te is onnan fogsz csöpögni, és ott fogsz fényleni, mint a többiek, és már nem lesz arcod és gondolataid, pusztán al-kotórésze leszel a mindenségnek, amiből jöttél, és amiben eltűnsz. Megszűnsz fontoskodó mechanizmus lenni, és akkor leszel a helyeden. Addig meg emelt fővel totyogjál végtelen utadon, mert ez is az élethez tartozik, ami olyan, amilyen, de van. Bo-rús gondolataid helyett inkább nézegesd a falfirkákat, vannak köztük jól kivehető halformák, meg mindenféle arámi szövegek, amiket ha nem is tudsz értelmezni, de mint képek látványosak. Neked csak a szövegek utolsó szava érthető, az „Ámen”, ennyi az arámi nyelvtudásod, ami a semminél egy szóval biztos több. Ezek a rajzok és szövegek neked szólnak, aki olvasni próbálod őket, és ahogy áttetszővé válsz, úgy kezded majd az értelmüket is felfogni. Mert az itt bujkáló, üldözött emberek szólnak a mondatokból hosszú évszázadok távolából, mesélik neked az akkor történteket, hallani véled a katonák vértjeinek csörömpölését, a kiáltozásokat, az oroszlánok dühödt ordí-tását. A közönség eufórikus őrjöngését, mert a vérszag mindenkit megőrjít, boldogok, hogy nem ők vannak az arénában, nem akarnak gondolni rá, hogy nekik is egyszer menni kell, bár tudják, hogy nagyon könnyű oda le-kerülni, de nem kívánnak erre gondolni. Most ők a nézők, a mások halálának nézői, és ez nekik elég. A rengeteg egymásba olvadt, kihűlt lábnyomon lépdelsz, ha figyelsz, meg tudod különböztetni őket egymástól. Kicsik, nagyok, bizonytalanok és határozottak, ki milyen volt hajdani életének utolsó napjaiban. A távoli üzenetek neked szólnak, neked, aki itt csoszogsz, és be vagy csinálva, pedig távozásodat nem kíséri


Novellák

oroszlánüvöltés. Te, az elpuhult utókor, aki csak akkor vitéz, ha a másiknál nincs fegyver, és győzelmi mámo-rodban erről az apró részletről megfeledkezel. A ma eltorzult jelentésrendszerében mást jelent a tartás, a hősiesség és becsület. Ma mindenek helyett a puhány-ság, a ravasz rosszindulat járja. Hű az anyját! Ha belegondolsz, ez egy óriási szégyen, egy blama, de hogy nincs miért dicsekedni, ez a minimum. Ma remekül elvagyunk a műanyag hősök és műanyag oroszlánok dzsungelé-ben, senki nem vesz észre semmit, mert minden művi, nincs mihez hasonlítani. Ezt a poshadt melegvizes brűgölőt megszokva önfeledten lubickolunk, tudván, hogy derékig sem ér, nincs mitől tartani. Aztán egyszerre itt terem a katakomba, a maga racionalitásával és valódi oroszlánjaival, igazi sziklafalaival, és véges voltával, és akkor jön a nagy össznépi beszarás, a kései bűnbánat, amivel mindenki elmehet a büdös francba, mert késő, és mindenhez késő. Itt nincsenek egyenlőbbek az egyenlők között, nincs protekció, vesztegetés, itt semmi sincs, ami kicsit is köny-nyebbé tesz dolgokat, itt vállalni kell mindazt, ami jön. Aztán jön is, ne aggódj, ezt nem lehet megúszni még neked sem, aki mindig nagy megúszóművész voltál. És ahogy elnézlek, már tényleg csak voltál. Én tudom, hogy miként megy ez, de nem súgok neked, mert miért kivételezzek veled? Csak drukkolj és resz-kess, mert megérdemled. A katakomba jóindulatát ki kell érdemelni, te nem tettél ennek érdekében semmit. Ezek után nem is tudom, miféle megkülönböztetett bánásmódot remélsz, hiszen más sem kap semmi ilyesmit. Te sem vagy más, mint a többi, legfeljebb e tévhitben ringatod magad, de ne dőlj be, szó sincs semmi ilyesmi-ről. Te csak a nagy játszmának egy leütött parasztja vagy, és nem a bástya. A tábla mellett fekszel az asztalon, a tábla és a föld között, vagy is, meg nem is vagy, csak látszol még, mint a marcipánmalac a megevés előtti pillanatai-ban. De ez a katakomba egy varázslatos hely, itt még te is kijózanodsz, ez számodra az egyik büntetés. Ne félj, majd jön a többi is. Mert mindenki kapja, amit érdemel, és most mosolyogj meg legyintgess, mert innen szép veszíte-ni, és ha vagy olyan, akinek tartottad magad, akkor teszed, amit mondok. A magadfajta papundekli hősöktől meg tudok veszni. Rimánkodtok egy kis vigaszért, holott a külvilágban észre sem vettetek. Hát ha már így alakult, most sem kell engem észrevenni. Most is csak magaddal foglalkozz, ehhez vagy szokva, ne akarj most változtatni, mert sem időd, sem energiád nem maradt. Kit akarsz elkápráztatni bűn-bánó melldöngetéseddel? Ha messziről néznéd magadat, inkább hasonlítasz egy hisztériás gorillához, mint magába roskadt emberhez. Jobb, ha abbahagyod, mert még szánalmasan nevetségessé is teszed magad. Próbálj másra gondolni, valami szép dologra, ami oldhatja feszültségedet, mert már kezdesz átlátszóvá válni, egyre fogy az időd. Igaz, egész életed nem volt elég arra, hogy ésszerű programot teremts magadnak, most meg még időd sem ma-radt. Hát mit mondjak, nem irigyellek. Te sem hitted el a katakomba létét, azt hitted, gyerekeknek kitalált rossz mese. Tévedtél, és most fizetsz. Talán még maradt annyi tisztesség benned, hogy belásd, te hibáztál. Ha körülnézel, erősödött a vízcsöpögés a falakról, és feltámadt egy egyre erősödő fuvallat, ami nem éppen ró-zsaillatú. Tested kezd homályos és szakadozott lenni, tekinteted megtört és kifejezéstelen. Ahogy így elnézlek, meglehetősen visszataszító lettél. De ez már így szokott lenni, te sem vagy kivétel. Egyre sötétebb van, megjelentek a fehér ködök, feléledt a katakomba. Már alig látszol, elringat az időtlenség, kisimultak lelked ráncai, és lassan felgyöngyözöl a falra.

Szöveg és illusztráció: Kapolyi György


Versek

Lengyel János / B. Tóth Klára versei Hal

BKK-nak

Léptem gyönge szerfölött Úszok némi föld között

Habozva.

Elvettek a pult mögött, Távolvizet így ölök

Lavórba. Utolsót ver uszonyom, Pokoltyús légiszonyom

Tetézi.

Csak ne fájna úgy a lét, Gyomorgó hekkem szelét

Emészti.

Merengő indulat

Csak egy lány volt, Ma már megsárgult fotó, Agyamban keserű folyó,

Szívemben nyirkos falú cella. Nevetése halálhörgésbe torzult,

Fülembe vájja sírjait. Valahol keselyűk várnak

Türelmesen, döghúsra éhesen, Míg magára nem marad

Emlékének agyonboncolt teteme. S majdan fehér rózsákat hint

Elmúlástól merev csontjai Széjjelszórt halmazára,

Ki én lehettem egykoron, Amikor még nem

Sarcolták meg a napot. Fáj minden dobbanása,

Zihálva fuldokol mellkasom. Mi végre lett szerelmem, Ha sorsa néma búhalom?

A sors bölcsője (prózavers)

– Magyar ember, hogy adod a bölcsőt? – Csöpp a gyerek, hogy adnám a bölcsőt? Benne rin-gatja nejem a gyermeket, kérlek jó uram, ne szőj ily terveket! – Azt ajánlom, gondold meg szaporán, amíg elköl-töm e napi vacsorám! Zsírral bélelt béllel emészti az étket, úgy csúsztatja

alá, mint parlamenti bizottság a vétket. Szegény ember tenyere izgalomtól izzad, a törvény nem véd meg, magadat ne bízzad! Mit tehetne már most, ki-hez is forduljon? Igazához támaszt kitől is kolduljon? Hosszan zabál az úr, megadja a módját. Boldogan szemléli dundi utódját. Neje, alakját féltve magokat ropogtat, másé az emlő, mit a gyermek szá-jat koptat. Fehér ember búsul, nem talál kiutat. Szándékáról ho-gyan térítse el az urat? Gyermekét ringatja mikor a gazdag rátalál. Összerez-zen, mint szülészeten a halál. – Nocsak atyafi, hát nem használ a jó szó? Pedig a türelmem darabjából ez volt az utolsó. Elbúsul a szegényember, szívét elönti a kórság. Har-minc ezüstpénzért eladja a sorsát.

Fekhely

Álmokból van szőttesem Kínokból a szőnyegem, Rajta fekszem részegen.

A sómaszk visszanéz

„A szél az arcodon ha sót talál, nem kérdi, honnan. A tenger és a könny egylényegű”

Miklya Zsolt

Sót találni a recepciónál hatalmas rózsaszín sókristályt

megnyalni aztán kiinni a kancsót

ízlelni sót az arcon tengerre gondolni kihajózni a nyílt vízre nem nézni hátra elrúgni a csónakot rúgni partot medret

érezni az áttetsző sókristályokat ahogy kérget képeznek az arcon

maszkká sűrűsödnek öntartó anyaggá

figyelni a tengert vízszint már a tüdőig kicsap a partra megkapaszkodik a parti fövenybe – a lélek hullámtermészetű –

tengermosta arc – a sómaszk visszanéz

a lélek megmártózni elmerül – tört üveg- mozaikjai hullámcsapdában rángó fényjelek

B. Tóth Klára versei


Versek

Sétaidő

Míg sétálunk végig a Lónyay utcán, leolvasom

a múlt jeleit, keresem az antik nyomokat. Nézd az ablaksor szintjén váltakozó díszpárkányt,

a timpanon és szegmensív váltakozását még Michelangelo találta ki a reneszánszban, aztán fölkapta, továbbvitte

az építészet. A zseni szelleme itt pompázik a fejünk felett. Látod a konzolon az akantusz levelet? Egy ókori lány sírjáról

szippantotta magába az idő, a legenda szerint áttüremlett a fonott kosáron, ahonnan az áldozati gyümölcs, hús és bor már rég elfogyott. Az ókori istenek mindig ki voltak éhezve

egy kis áldozatra, a síron nőtt akantuszlevél íme itt van, kétezer-ötszáz éve virágzik a lány lelke, minden rostjában,

erezetében, egy hajdani építész részvéte mentette át az örökkévalóságba. Nézd az erkély reneszánsz bábos korlátját, ahogy belelóg a copf virágfüzér, itt meg barokk motívumok,

tudod, édesvízi kagylóról kapta a gúnynevét, szabálytalan gyöngy, ma giccsnek neveznénk. A tengeri kagyló gyöngye értékesebb, tökéletes geometriai forma -

a felületi feszültség a sűrűség függvénye - befelé húz, kívül szabályos gömbformára feszít, bennem minden feszít,

te oldasz csak igazán, három évtizede vagy az oldószerem, ott egy klasszicista oszlopsor, de hisz az eklektika

végigcsipegette a korszakokat, mint nyári rétről a mezei virágot, melyiket válasszam, mindegyik nekem nyílik, emlékszel,

vizsgaszünetben egy tarka csokrot hoztál nekem a szigetről, odaképzeltél a virágok közé, aztán bent felejtetted a kabát-

zsebedben, öt nap múlva halásztad elő, ja, ezt neked hoztam, lepréseltem a virágokat, szépen elrendezgettem, nedvesen

kisimítottam gyűrött szirmukat, mint ódon, napszítta terítőt, díszítse csak az örökkévalóság asztalát, aztán együtt néztük a tornatermet, hogy lehetne rekonstruálni a régi falképet,

fölhajtani a kosárlabdahálót, sín, csiga, vagy zsanér, mi a megoldás, hogy ne lógjon itt ez a mállott vastraverz. Emlékszel, mikor Tamival fogócskáztatok az elhagyott

katonai gyakorlótelep rozsdás mászókáin, csimpaszkodva ég és föld között, nem vettétek észre, hogy fölhasadt a tenyered,

aztán bejöttél elém a múzeumba, épp Krisztus sírba tételét másoltam Pedro Sancheztől egy emelvényen, a halott Jézus vére plasztikusan megfestve, szinte kicsordul a képből, olcsó hatás,

de mindig bejön, körbeálltak a látogatók, és te megjelentél mögöttük félszeg mosollyal, szelíd, szakállas Krisztus-arc, kezed

hátratéve, mögötted valami szokatlan. Vércseppek követtek, kígyóztak, tekeredtek, telepöttyözték a márvány kövezetet, szétnyílt tenyered, mint vörös forrás jelezte, amerről jöttél,

a mászókától a Régi Képtár spanyol osztályáig áldoztad a véred a játékért, megérte – mondtad, aztán mehettünk tetanuszért,

mint előző évben is, mikor rozsdás szögbe léptél futás közben. Mi lennék nélküled.


Sorsminta

Tárgyiasítása óta nem ápol emberi kapcsolatokat inkább őt ápolják tisztítják molytalanítják egy szőttes nem találkozik leg

feljebb vele találkoznak fel szögelik falvédőnek leterítik vele a családi matracot még

őriz valami testmeleget ha elég vastag használható szőnyegnek így alulnézetből láthatja a szobát érzi a talpak súlyát minden lépés nyomot hagy a gyerekek néha le

heverednek társasoznak rajta olykor észrevétlen visszadobja a dobókockát mintha csak megugrana egy beleszőtt gyapjúcsomón megfeszíti a szálakat és összehúzza ennyi rugalmasság ma radt benne ilyenkor ráfektetik izzadt tenyerüket a beszőtt kézre ujjakra a

hullámos hajszál sormintára ahol már hónapok óta elcsomózták az utolsó szálat

Szál-hatás

A lélekhangot jól ismerem el indul nagyon

bentről vékony szál a nyüszítés telítődik vele

a tüdő majd szét feszít aztán végig kúszik a légcsőn a garaton vissza fojtanád de meg telik a szájüreg hanggal és ki

buggyan ha nem vigyázol ha nem szorítod össze

elég erősen a fogad azon is áttüremlik

tekeredik egyre följebb kifeszül felránt az égi

zsinórpadlásra lóghatsz róla

akár egy szürre ális nyaklánc medalionja

Versek

B. Tóth Klára / Paszternák Éva versei

Most kezdek élni…

Most kezdek élni végre most

csilingelj sárga villamos

zakatolj bennem ócska járgány

szökdel a jövő már a járdán

kopogj te boldog tűsarok

most kezdek élni végre most!

Senki

"Szegény, muszáj Herkules állom, Győzöm a harcot bús haraggal. S késik az álmom s a halálom."

(Ady Endre: Muszáj Herkules)

Látom, hogy ül

korommal festett sors-felhők alatt. Látom, hogy szenved,

ma megint más miatt bukdácsolt a nap. Hallom a gnómok száját,

hogy hintik ostoba szókkal. Tudom, hogy tudja,

tele a világ talmi jóakarókkal. Kell mindig

ki a szekeret tolja, ki más baját önzőn elbitorolja,

ki viszi a balhék bő-summás átkát, ki akácra cseréli végül a nyárfát,

és baltát ragad, ha annak csorba az éle...

Akkor is, farag egy keresztet - mitől is félne -

győzhet a senki is!

Paszternák Éva versei


Versek

Türelem

lassan alkonyodik legalább remélem

nem jön el még gyorsan az a nap amikor a juhok jóllakva kövéren

égi akluk felé hazaballagnak kosok között élek én a bárány lehajtott bús megigazult fővel

bégettem csak nyájunk előtt járván most cammogok és megdobálnak kővel bégettem újaknak hogy ott voltam én is

patáimmal hagytam nyomokat hinni vágyom abból kiolvassák

ki voltam én s hogy voltam egy igaz csak a vér lázít dalra folyton engem

nem a pénz a felső hatalom ajándékul nyomtattam homokba

magamat e sovány ugaron még megyek bár patáim elkoptak görcsösen a létfelhőben kúszva nem látok már előre a ködben sodor a nyáj kutyák elől futva

irhám rongyos nem ért földön kincset szenvedések raktak rám bilincset nem számít a semmi kiért miért

sorba álltam itatómba vízért bégettem a zsenge ízű fűért

kiemelném fejem még a nyájból porfelhőben andalog a tábor alkonyodik legalább remélem

nem fizetik ki még bánat bérem

Létem a tűz...

Létem a tűz, a csend gyertya éghet így. Kanóc, ha sercen jelzi, hogy vagyok, szobád sötétjében sarokban felejtve üres asztallapok

alatt, porosan, de égve fényezem utadat...

Néha padláson tűrök

sarokban állást, ott felejtesz...

pókoknak fénylek, vén denevérek

miattam máshol keresnek szállást.

Gyűlölnek fényemért -

lángom meg remeg jöttödért annyira várlak...

Viaszos könnyeim gurulnak,

még melegek. Hűvös sóhajodtól

megdermedek, csendesen égek, olvadni újakat

míg kezedbe nem veszel, s elfújod lángomat.


A költészet dicsérete

A Költészet Napjára Egyszerű, a gondolatok rövid megfogalmazása, meghatározott formába öntése: vers. Sorvégek, gondolati tagoltságok összecsengése: rím. Szép költői álmok ,érzések pillanatok fényképe, s, mint olyan csak megvillan megőrizve a visszahozhatatlant, az elszállót. A vers dalol ott, ahol nem áll helyt a folyami szöveg, a vers fáj, ha kell a költővel, s ha úgy akarja vele nevet. A versnek sikerül legjobban belopóznia mindennapjainkba, velünk lélegzik szerelmes lihegést, elhaló hörgést. Örömöt dalol, ha sorba állnak a rímek. s mint fény színesé festik gondolatainkat. Bár nem egyformán szeretnek a Múzsák, mégis mindenkiben ott él a költő. Tévelygő rímek közt bár, de olykor gondolataink hordozója a vers, szellemi táplálékunk ínyece. Formába szedett szöveg, pillanatkép. Rövidsége, olvasásra hív, s többen kedvelik, mint az epikát, mert a letisztult gondolatok világa tisztán cseng, meztelenül, ritmusa pezseg, dallama ringat: pezsdít a vers.

Ez alkalommal, április 11.-én, nagy költőnk születésnapján illendő mindnyájunknak elolvasni egy verset.

Szász-Fülöp György

A költőhöz

Sorokba zárt szavakban éled ki vágyad, Múzsához simulva tépdes zokogás olykor,

ha vad rímektől terhes lázongó tollad versed végeztén, véled álomra bágyad.

Mint született gyermek, sír elevenen

versed, ahogy vért szív tolladból a papír, s dallamtól pezsgőn időháton percen szavadból a Parnasszusra írt diadalív,

hogy dicsérjen. Majd, ha jön alkonyat,

lelankad karod, szisszensz holt szerelmet mikor halántékodon gyér, ősz hajat ringat

metaforába rajzolt megtartó emlékezet

De addig még egyszer hajtsd bal karodra merengőn fejed, sóhajts legszebb rímed étkem gyanánt hagyd megtartásomra,

ígérem örökkön szívemben őrzöm versed.

Szász-Fülöp György írásai

Költészet napja


Költészet napja

Csata Ernő - Morzsány emlékezés

József Attilához

A mama folyton mos. Patyolat lelkemet

szeles udvarok szaga járja, libazsíros kezemet

beletörülöm néha álmaimban.

Ideg-sínjeimen a nyomor vonatai

száguldanak, rajtuk – halomba dobálva –

féltő anyai szavak. Alattam sok apró kő

és fölöttem a dörgő ég. Makacs lelkem sosem

hajlott, hiába próbálták dühös viharok, most recsegnek bennem

összetörve reményeim, elszáradt ágak.

Jönnének bár új szerelmek, még belekapaszkodnék,

de nálam a sínek Szárszónál véget érnek.

Szabó László Dezső - József Attila

Nagy titkot mesélt ma a város, mindenütt nevetnek az ablakszemek,

és összesúgnak a régi házak: Ő járt közöttük harcos-komoran.

Öklén feszültek az erek, útja egyenes volt és világos.

Nyomorban, koromban tisztán dalolt, „Adott világ varázsainak mérnöke”:

Remegtek szavától a gyárak, támadt, ütött; a tőke rengett, –

szavával szólt a sikátor gyermeke. A sok kemény kéz egymásba karolt.

Küzdelme szép volt, nagy és igaz. A munkástömeg a szóra mozgott,

s jött az áradat, emelkedtek a fekete öklök: „Hatalmat, húst a dolgozóknak!” Elindult végre a nagy kifosztott

és a szavától remegett a gaz.

Arannyá tette szép szavával a munkás drága verejtékcsöppjét –

egy üstökös mutatta az utat, felkavarva a szennyet, piszkot, hogy kiirtsák, szuronyra lökjék!

Fegyvert fogott a rongyos katonával.

Itt él ma is a költő közöttünk. Ha kezembe veszem verseskötetét, szemem előtt tűzbetűk kergetőznek,

és száll a dal, örökszent muzsika, mely átszőtte a költő életét.

Minden lépésnél itt van mögöttünk.

Csata Ernő és Szabó László Dezső verse


Költészet napja

Szinay Balázs / Paszternák Éva versei

Szinay Balázs - Érdemes, érdemtelen

Legyél a következő, a be nem következő! Legyél a mindegy, a csak és most van,

legyél a lopott, a kicsit valahonnan,

legyél a rendszerelem, a nem rend, nem szerelem,

legyél a most meg, a mert megéri,

legyél az arany, a nem mind, ami fénylik,

de ne légy Költő,

ha más javára nem válsz!

(vagy) Legyen vállalásod: s tetted költészet,

megváltó ütközetben emeld fel néped,

ha Isten elhív, s lelked Attila űzi,

diadalra indulj, míg a zászlót kitűzi,

legyél újra látnok,

s hívd el őseid, járd végig a passiót,

s világ őreit neveld ki hős véredből!

Legyen a ma szent épüljön nemzet, ha még

idekint s odabent,

ember vagy még, még ember…

Paszternák Éva - Gát utca három

Ma, a Gát utcában jártam, a távolban hatot kondult a harang,

valaki érkezett. A hármas szám alatt,

törékeny asszony szült, szelet, vihart, fiút,

- a gyermeket.

S a kő, mint kopott szürke lepedő

úgy hasalt, mintha óvni akarná nyomod,

a nem sikerült, gyermekkorod.

Ma, hiányt kongnak a falak,

üres, ócska lak, mögöttük

életet mímelt egy alak.

Elképzelem...

Magas homlokod, vékony arcod, s lám mosolyogsz rám bajuszod alatt.

Kezedben tollat forgatsz, szemed elmereng, szájad szóra nyílik,

- vendég jött anyám, hol vagy?

A jövő kér most szót bennem, az új nemzedék,

verseden felnőtt, bohém, nő, bolond, aki örül a halálnak, és gyászol gyermek felett,

az jött ma el, hogy legyen rokonod.

Nem koszorú, ez nem virág kezemben,

más az mit néked adni jog, én, magamat hoztam

üres tarisznyával, s verseid vinném, ha akarod.

Majd én, átadom a mögöttem járóknak,

magvetőknek, rak-part bámulóknak,

a kő-szívűeknek, a sántikálóknak...

hogy úszik a Dunán a dinnyehéj...

S mire beszédem befejezném, harminckettőt kondul a harang, - Szárszó felől tombol a szél,

hirdeti sírva, élt egy költő a lét peremén.


Költészet napja

Pálinkás Imre verse / Szöllősi Irma tudósítása

Pálinkás Imre - Rozsdás síneken sír a lélek

Kormos, piszkos külváros hozott a világra, Vérben, könnyben, mocsokban születtél.

Szárszó vitt el, temettünk.

Magot vetettél,

de a szárba szökő virágot a burjánzó gaz megfojtja,

kevesen maradtunk, alig-emberek,

hitünkben egy jobb világra várva.

Kormos, piszkos ma is az élet,

fonnyadt fák ágain kúszik fáradtan a fény,

köd temeti a reményeket és

Szárszó felé rozsdás síneken acélkerekek alatt

fájdalmában felsír a lélek.

Szöllősi Irma - Kiss Anna üzenete...

2011.április.11-én Gyulán a Mogyoróssy János Városi Könyvtár előadótermében gyűltek össze az érdeklődők a költészet napja alkalmából Nem kisebb művészt vártak maguk közé, mint Kiss Anna kétszeres József Attila-díjas költőt, drámaírót. Amikor az est vendége megérkezett, a teremben a beszélgetők halk morajlá-sa hirtelen elhalkult. A résztvevők lélegzet visszafojt-va követték a tiszteletre méltó művésznő megérkezé-sét. A költőnővel Elek Tibor, szintén József Attila-díjas irodalomtörténész, a Bárka folyóirat főszerkesz-tője beszélgetett. – Költőnő! – elmondaná nekünk Gyulához és Zsadányhoz való kötődésének történetét? Mit hozott magával ezekről a helyekről? – Szerencsés embernek mondhatom magam, hogy ott nőhettem fel ahol megfigyelhettem a hétköznapi emberek egyszerű de bölcs életét, mindennapjaikat. József Attila és Ady köteteit hetedikes koromban nyomta a kezembe a magyartanárom, ezeken a köte-teken nőttem fel. Ez aztán meghatározta egész élete-

met. Hálás vagyok a sorsnak, hogy később, a Hortobá-gyon apám barátjaként megismerhettem a rideg pász-tort, aki gyakran, és nagyon szépen mesélt nekem, pipadohánnyal a kezében. Az életemet később Debrecenben folytattam, de az emlék örökre bennem maradt. Mindig is érdekeltek az emberek, és a sorsuk is. „A természet, a munka, a család, a falusi közösség : ezek adtak keretet és tartalmat ifjúságának. Nyomuk-ban elemi harmónia született, amely egységes világ-képbe rendezte a tapasztalatokat, felismerése-ket"(Részlet Pomogáts Béla Kiss Anna versmítoszai c. írásából) – Tudvalevő, hogy a József Attila-díjakon kívül más elismerésekben is részesült. – Igen, még két másik díj mellett nemrég kaptam meg a köztársaság babérkoszorú díját. – Gratulálok. – Köszönöm. – 2006-tól kezdve most jelent meg trilógiájának harmadik kötete. Felolvasna nekünk ebből a kö-tetből? – Természetesen. Mi a véleménye a mai kor olvasóiról? – A ma emberének általában nincs sok pénze a köny-vek megvásárlásához, mert másra kell, de felhívnám a figyelmet itt a könyvtárak felelősségére és lehetősé-gére, miszerint minél több fiatalhoz el kell, hogy jut-tassák a mai irodalom alkotásait. „Őrző, megőrző, gyógyító, magányunkból kiszabadí-tó Kiss Anna költészete, vers-kert egy ősi csillagon, amelynek virágait úgy öntözi fölnevelő hitével a köl-tő, mint anyánk hajnalonta a ház előtti kiskert virága-it.” (Részlet Juhász Ferenc a költőnő Jelenlét c. köte-téhez írt utószavából) Végezetül a költőnő arról beszélt, hogy az emberek-nek meg kell érteniük egymást, irodalmukban, és ze-néjükben is, valamint arról, hogy írni muszáj: – Aki szerelmes, verset ír. Aki bánatos, verset ír. Be-lülről, mélyről. mert muszáj! – mondta. Befejezésül azt üzente a fiataloknak: – Írjatok, és ne hagyjátok abba! Mert akinek megada-tott, annak írnia kell!

Szöllősi Irma


Comitatus Folyóirat

Főszerkesztő: Szinay Balázs Korrektúra: Buhalla Gyöngyi, Szinay Balázs Mostani lapszámunk témavezetői: Cikkek: Szabó László Dezső, Brátán Erzsébet Jegyzet: Szinay Balázs Esszék: Lengyel János, Szinay Balázs Tudósítás: Szinay Balázs Novellák: Zoltay Lívia, Márffyné Horváth Henrietta, Kapolyi György Versek: Lengyel János, B. Tóth Klára, Paszternák Éva versei Költészet napi alkotások: Szász-Fülöp György írásai; Csata Ernő, Szabó László Dezső, Szinay Balázs, Paszternák Éva, Pálinkás Imre versei; Szöllősi Irma tudósítása A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való meg-rendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a [email protected] email címen lehet. Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.socialgo.com Folyóiratunk weboldala: www.keletfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.wix.com/szinba/PTLKOMI A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött. Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet vagy cikkedet stb. amit szere-peltetnél folyóiratunkban! E-mail: [email protected]

comitatus folyóirat i. évf 2. szám

Documents