bujdosó bálint: szent magyarság versei

PPEK 35 Bujdosó Bálint: Szent Magyarság Versei

Bujdosó Bálint

Szent Magyarság Versei

mű a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK)

– a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza – állományában.

Bővebb felvilágosításért és a könyvtárral kapcsolatos legfrissebb hírekért

látogassa meg a http://www.ppek.hu internetes címet.

2 PPEK / Bujdosó Bálint: Szent Magyarság Versei

Impresszum

Bujdosó Bálint

Szent Magyarság Versei

A Piarista Tartományfőnök 310.1998 sz. engedélyével

© P. Meskó Lajos, Sch. P.

és Szent István Magyar Plébánia, 1998

Felelős kiadó: St. Stephen’s Magyar R.C. Church

223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA

____________________

A könyv elektronikus változata

Ez a publikáció az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1998-ban jelent meg

az ISBN 0-9651859-2-3 azonosítóval az Egyesült Államok New Jersey államának Passaic

városának St. Stephen’s Magyar R.C. Church nevű magyar római katolikus egyházközségnek a

kiadásában. Az elektronikus változat a szerző engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori

célokra a Pázmány Péter Elektornikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más

szerzői jog a Piarista Rend Magyarországi Tartományáé.

A Bujdosó Bálint név Meskó Lajos (1911–2008) piarista szerzetes írói álneve.

PPEK / Bujdosó Bálint: Szent Magyarság Versei 3

Tartalomjegyzék

Impresszum ................................................................................................................................ 2

Tartalomjegyzék ........................................................................................................................ 3

Bevezetés ................................................................................................................................... 6

Jesu redemptor omnium ............................................................................................................. 7

A solis ortu cardine .................................................................................................................... 8

Magyar vers Krisztus Királyról ................................................................................................. 9

Boldogasszony ......................................................................................................................... 10

Matyó Madonna ................................................................................................................... 10

Dal a Csíksomlyói Máriához ............................................................................................... 11

„Boldogasszony hozománya” .............................................................................................. 13

Mégegyszer Nagyasszonyunkhoz: „Ex hac lacrimarum valle” ........................................... 16

Boldogasszony vigíliáján ..................................................................................................... 18

Nagyboldogasszony égi búcsúja .......................................................................................... 20

Mennynek Királyné Asszonya ............................................................................................. 21

Alexander Sík: Ad Mariam in fano Andocs – Sík Sándor: Az Andocsi Máriához ............. 22

Óh dicsőséges (O gloriosa) .................................................................................................. 24

Júniusba öltöztek a kertek .................................................................................................... 27

Pannónia ................................................................................................................................... 29

Szabáriai (Szombathelyi) Szent Mártonról .......................................................................... 29

Kr. u. 1000-es évek .................................................................................................................. 31

Vajk úr hősi éneke ............................................................................................................... 31

Ave, Beate Rex Stephane ..................................................................................................... 33

Tusakodás a Szentkirállyal .................................................................................................. 34

A Szent Koronához .............................................................................................................. 37

A Túsz megérkezik .............................................................................................................. 38

Látogatás a szentek hegyén (Szent Mór és Szent Imre) ...................................................... 41

Utóhang Maurus szent barátról ............................................................................................ 43

Öreg regös éneke Imre Úrról ............................................................................................... 45

Szent Imre herceg székesfehérvári sírjának felirata volt ..................................................... 49

Himnusz Szent Gellérthez .................................................................................................... 50

A Szentkorona követe .......................................................................................................... 52

A két nyitrai remete ............................................................................................................. 56

Magyar Szent Mózes............................................................................................................ 59

A harmadik csodaszarvas ..................................................................................................... 60

A Kettős-keresztű Ország legendája .................................................................................... 64

Vers a régi Lovagról ............................................................................................................ 67

Két ámuló szem.................................................................................................................... 69

Szent Piroska avagy Iréne császárné, a „Béke” ................................................................... 70

1100-as évek ............................................................................................................................ 71

Boldog-emlékű Admonti Zsófia .......................................................................................... 71

Boldog Bánfi Lukács éneke ................................................................................................. 72

1200-as évek ............................................................................................................................ 80

Magyar Szent Erzsébet ........................................................................................................ 80

A kúnok apostola ................................................................................................................. 84

Üzentek Julián barátért ........................................................................................................ 88

A Hírhozó............................................................................................................................. 89


Boldog Buzád vértanú.......................................................................................................... 91

Az első magyar ferences: Boldog János .............................................................................. 93

Boldog Bosnyai János püspök ............................................................................................. 96

A Szentsebek Ilonája (Veszprémi Boldog Ilona) ................................................................. 99

Vasárnap esti óda Szent Margitról ..................................................................................... 102

Az áldozat (Szent Margit) .................................................................................................. 105

Szent Kinga ........................................................................................................................ 106

A harmadik nővér .............................................................................................................. 107

Szent Lajos püspökről, „Rendünk dicsőjéről” himnusz .................................................... 110

Légvédelmi éj látomása ..................................................................................................... 112

Tavaszodik a Szenthegyen ................................................................................................. 115

Régi remetékről elmélkedés a házsongárdi temetőben ...................................................... 117

Boldog Magyarhoni Miklós, vértanú ................................................................................. 120

1300-as évek .......................................................................................................................... 122

Az utolsó Árpádházi .......................................................................................................... 122

Kína első vértanúja ............................................................................................................ 124

Boldog Csák Mór ............................................................................................................... 125

A Bodonyi Vértanúk: Miklós, Antal és társaik .................................................................. 127

Boldog Hektor, a Gyógyító ................................................................................................ 130

A lívek magyar vértanúi..................................................................................................... 131

Egyiptom magyar vértanúja ............................................................................................... 134

Péterváradi Boldog Istvánhoz ............................................................................................ 136

Egy félig feledt névre ......................................................................................................... 138

Boldog Lukácsról bátorító vers .......................................................................................... 139

1400-as évek .......................................................................................................................... 140

Pálos boldogok: Tíz szonett és egyebek ............................................................................ 140

Boldog Gergely, szentlőrinci pálos ................................................................................ 140

Boldog Jámbor Ferenc ................................................................................................... 141

Boldog Thar-Ispán Albert .............................................................................................. 143

Boldog Szombathelyi Tamás ......................................................................................... 144

Boldog Csanádi Albert ................................................................................................... 146

Boldog Zákoly János...................................................................................................... 147

Boldog Ungvári Kálmán ................................................................................................ 148

Boldog Szalánkeményi Péter ......................................................................................... 149

Boldog Mihálykövi Bálint ............................................................................................. 150

Boldog Lorándházi István .............................................................................................. 151

Boldog Huszár Gáspár ................................................................................................... 152

A bibliafordító .................................................................................................................... 153

A déli harangszó hőseiről................................................................................................... 154

A nándori toronyról............................................................................................................ 156

Déli harangszó, messzi pálmák .......................................................................................... 157

Egy régi harci roham idézése (Kapisztrán Szent János) .................................................... 159

Kapisztrán és Szerém-Ujlak ............................................................................................... 161

Végvári küldöttség… ......................................................................................................... 163

A haldokló Hunyadi szavai ................................................................................................ 165

Hunyadi János gyulafehérvári sírfelirata ........................................................................... 166

Boldog Temesvári Pelbárt.................................................................................................. 167

1526–1700.............................................................................................................................. 169

Végek dicséreti................................................................................................................... 169

Kettős hőseposz – két véres század vértanúiról ................................................................. 171


Véres tercinák Kassa három hősiről .................................................................................. 186

Cardinalis Petrus Pázmány Péter ....................................................................................... 192

Bosnyák Zsófia – új Szent Erzsébetünk............................................................................. 193

Joannes Kelpius Transylvanus ........................................................................................... 195

1700-as évek .......................................................................................................................... 199

Egy „barokk” püspök: Fitter Ádám ................................................................................... 199

Maria-Treui strófák ............................................................................................................ 200

Kelemen Didák .................................................................................................................. 205

Egy esztergomi kanonok: Ipolyi Gáspár ............................................................................ 208

1900-as évek .......................................................................................................................... 209

Madeira felé – egy kiáltás! ................................................................................................. 209

„Budapest apostola” ........................................................................................................... 211

In mortem Episcopi Ottocari – Prohászka püspök halálára ............................................... 212

Prohászka olvasásakor ....................................................................................................... 213

Bíró Ferenc S. J. ................................................................................................................. 215

Szabin testvér ..................................................................................................................... 217

A Szent Orvos hívása ......................................................................................................... 219

Kaszap István S. J. ............................................................................................................. 220

Etelka-Margit nővér ........................................................................................................... 222

„Brassó Szentje” ................................................................................................................ 224

Születhettél-e volna drágább korba? .................................................................................. 225

Amiként írva áll… ............................................................................................................. 227

Aztán a Láng elkapta… ..................................................................................................... 229

„Csak testemen keresztül!” ................................................................................................ 232

Katona Anikó ..................................................................................................................... 235

Éji Tedeum ......................................................................................................................... 236

A Szövetség Szekrényét földúlták ..................................................................................... 237

A mártír Ágnes nevenapján ............................................................................................... 238

„Itt állok…” ....................................................................................................................... 239

Egy tiszta hősi harc ............................................................................................................ 241

Az Ember kell ma… (Prímás hős nevének) ....................................................................... 243

Álom .................................................................................................................................. 244

A címered most… .............................................................................................................. 245

Pesti kövön pirosult…........................................................................................................ 246

Fél éve már… ..................................................................................................................... 248

Mindszenty prímás sírjára .................................................................................................. 250

„A nagy magyar szenvedő” ............................................................................................... 251

Két-három nappal Ítélet előtt ................................................................................................. 260

A Szentkirály országáról ........................................................................................................ 261

A magyar életszentség nevei .................................................................................................. 264

Betűrendes címmutató ........................................................................................................... 270


Bevezetés

A Szent Magyarság Versei íródtak 66 hosszú év során, egy 86 éves hosszú életen. Legelső a

Püspökről, utolsók a Prímásról! Főleg a poéta utolsó hazai éveiben – érthetőleg, – aztán ’56 után

és most búcsúzóban. Néha egyazon ihletből két vagy több vers is született, egymásról

megfeledkezőn; a hang és képek ismétlődnek – hiszen olyan ismétlődő a sorsunk is, oly

hasonlók e hősök is. Jobb apránkint olvasni egy-egy részt vagy egy-egy hősről; a toll és szív

akkor hozzájuk fordult újabb erőért, vigaszért és lelkelőért. Ezért is adjuk most át őket, ahogy

lettek, néha fésületlen, esetlen – tán így is lelkelnek mást is.


Jesu redemptor omnium

Mindent megváltó Jézusunk,

kit, – míg világ sem kezdeték, –

önnön fensége képeként

nemzett a legfőbb Alkotó.

Atyád tündöklő fénye, Te,

mindennek hű reménye, Te,

hallgasd imánk, mit most eléd

önt szerte sok kicsiny cseléd.

Tudod, ki, létet alkotád,

hogy hajdan testünk alkatát

a Szüznek szentelt méhiből

magadra testvérként vonád.

Mely év futásin visszatér,

tanú ez ünnep, hogy jöttél

Egyetlen, Atyád ölébül

világ egyetlen üdvéül.

A csillagok, föld, tengerek

s az ég alatt itt mindenek

mint új üdvösség szerzőjét,

új dallal neved köszöntsék.

Kiket a Szent Vér öntözött

hű árral, nép a bűn között,

mi szültöd napján mind együtt

a hálahimnuszt hadd zengjük.

Jézus, dicsőség Teneked,

ki Szűztől vettél életet,

Atyádnak is a Lélekkel

hálánk örökkön énekel.

Amen

Latin breviárium-himnuszból, karácsonyi zsolozsma, ismeretlen latin költő, a 4–8. századból.


A solis ortu cardine

„Naptámadatnak sarkától

mindez világnak végeig”

Krisztust hirdessük, a Királyt,

Szüz Máriának szent Fiát.

A mindenség nagy szerzője

im szolgatestbe öltöze,

hogy testben váltson meg testet,

s ne vesszen el, kit teremtett.

Szüz anyja tiszta méhibe

száll menny malasztja, szent Ige;

titkot, mely elmét meghalad,

egy halk leány hord szív alatt.

Lett szűzi keble hajloka

egy szóra Isten temploma.

Ki férfit nem tud, Szeplőtlen,

Fiat fogant ő méhiben.

És őt szülé a Szűzanya,

kit Gábor megjósol vala,

s kit anyja ölén rejtezve

Keresztelő megéreze.

Tétette szalmára magát,

nem utált barmok-jászolát

és egy kis tejen éldegél,

kitől madár és minden él…

Körülrajongja ég kara,

és Istenhez szól víg dala.

Pásztornak angyal hirdet meg

Pásztort, kin függnek mindenek.

Jézus, dicsőség Teneked,

ki Szűztől vettél életet,

Atyádnak is a Lélekkel

hálánk örökkön énekel.

Latin breviárium-himnuszból, karácsonyi zsolozsma, a szerző valószínűleg Sedulius, a fordítás

első két sora középkori, első magyar fordításából.


Magyar vers Krisztus Királyról

A Koronánk szétfoszlott légbe,

a Jogarunk is porba hullott.

S hallod, testvér, hallod, hogy ujjong

az Antikrisztus csőcseléke?

De percre sem rendülj meg rajta,

hisz nagy Királynak vagy te népe.

Bár drága zászlód meg van tépve,

de tiszta, győztes szellő hajtja.

És Ő megmondta nyiltan-nyilván:

„Az éj órája ez; de régtül

én látom már: mint kormos villám,

zuhant a Sátán le az égbül.”

…Nincs még lezárva harc és „béke”.

Előre, testvér, s föl a szívvel!

Nézd, mennybolton, lángokban égve

hogy világít az ősi Címer!

„Emberfia jele” ha feltünt:

hű jelképe a szenvedésnek,

tudod, nincs messze győzedelmünk,

az angyalharsonák már készek.

Hullik vörös cár, hullik láncunk,

lesz atombomba hajnalködje,

ha űrön tízezer ezüstkürt átzúg,

hogy Ő: Király, Király örökre!

(1949. október 13.)


Boldogasszony

Matyó Madonna

Matyó Madonna, pártás, vállfűzős

az asztalomról szembe rámmereng,

karján kis Jézus, pendelyes, tüszős,

kis ősmagyar, kis borsodi gyerek…

Matyó Madonna, pártás-rokolyás:

egy magyar művész plexitből faragta,

Némethon foglya…, s íme rombolás,

omlás után velem jött Vadnyugatra…

Óh repülőüveg, óh tardi szoknya!

Óh Kis Jézus, ki kezed áldva tartod!

Óh fogolytáborok és szétlőtt tankok!…

Mi minden elfér egy asztalsarokra…

(1954)


Dal a Csíksomlyói Máriához

Táján se jártam soha Csíknak,

emlékek mégis úgy belém hasítnak,

fenyvek közt mintha ott születtem volna.

Somlyóba hív a Mária,

Ő szent Fiát imádnia.

Jöttment szívemnek is szabad,

amíg szobránál vén szavak

hű székely méze ajkaimról folyna…

Óh Mária, hű Csíki Szentem!

Meghallod-é, ha távol zengem

szent fenyvesid, havas-napos tetőid,

a völgybe bújó sok mesét.

a boldog betlehemes nép

kántáló kucsmás angyalát?

…A honvágy édesbús dalát?

(Mind úgy hordom, mint szívem drága tőrit.)

Óh Mária, hét tőrrel átvert!

Te is meglaktál nyomorlágert,

s húzott a bűvös honvágy Názáretbe…

S most nyolcadik tőr is betért:

A Fiadért s a népedért,

fatornyokért, erdőhűsért…

S Te hallgatsz. Mert a halk hűség

csak megy és szolgál, szenvedve, szeretve.

Óh Székelyek Hű Királynője!

Beh’ hozzá vagy e fajhoz nőve!

Halálos törvény rendje tett Anyjává,

s most tied sebe, ostora

mely végigvág rajt’ s űz tova,

hogy rab légy otthon s rabja légy

hún sorsnak, bármi partra lépj,

s kelyhét „szabadság” bármiképp kínálná…

Tán tordai hegyaljba’ láttam

meg arcodat, néped arcában

tán Körösfőtül nem tudom feledni

hó-pártás, fenyves-fonatú,

búzavirágos fátyolú

borókacsipkés hű fejed?

S csak bolygok s álmodom Veled,

mióta Tőled vörös korbács vert ki…


Óh Mária, most régi Pünkösd

meleg fényét szívembe tükrözd!

Hogy vígan járjam Szent Fiadnak útját.

Nehogy a május bánatot,

s vén Szervác-Pongrác rám fagyot

zudítsanak! Víg góbéként

jó dacot hordjak s jó békét,

meglelve elhullt magyar éltünk kulcsát!

New York felé robog most „trénem”1

Távolvetődtem Tőled vénen.

S homályodik szememben ódon fenyves:

Végvárad is oly rég izent,

de szív ifjú még: mégis zeng

egy somlyai, erdélyi dalt,

megverten is víg diadalt:

Neked, ki hű vagy s bújdosót meg nem vetsz,

s most ránk mosolygol, Boldogasszony Kedves…

(1952–1956)

1 vonatom


„Boldogasszony hozománya”

Így hívta magát a középkori Anglia, melynek „Walsinghami Boldogasszony” kegyhelyét VIII.

Henrik rombolta le, s most építik helyre a vallási békülésben, mialatt a Kárpátok közt fogy-fogy

Boldogasszony népe.

„Boldogasszony hozománya”:

dicsekedett az a föld…

Jaj a kincse hol van már ma?

elprédálták, szétömölt.

Zsarnok, bűn-e vagy csak téboly?

Érthetetlen düh zudul…

S ronccsá lesz és minden szétfoly,

mit Kezedbe tett az Úr.

Csak a piros mártírrózsa,

Néked ott csak az marad.

Keresztútját ismét rója

véres nyommal szent Fiad.

Fa tövében újra állhatsz:

ez lesz sorsod végnapig!

Egyre gúnyol új pogány dac,

s fut tanítvány, búj, lapít…

Boldogasszony Hozományát

szétdúlta egy őrült nap:

könnyű robbantani zárdát,

mit századok állítnak:

s jaj mily lassan épül újra,

kő a kőhöz vérrel áll…

Mennyi kínba kerül munka,

vért hogy izzad a Király!

Boldogasszony, égi Úrnő!

Walsinghamnek Asszonya,

hét tőrödre most újabb jő,

nyolcadik tőr iszonya.

Voltunk mi is hozományod,

dicsekedtünk oktalan…

hogy vagyunk a Te országod,

homlokodon szent Arany:


koronázott egykor István…

Elfogadtad, el, ugye?

S mire jutott, nézd ma sírván,

árva népednek ügye…

Angliában újra épül

Walsinghamnek szent romja:

Hozzád térő élő néptül

lesz Fiadnak temploma.

De ha kő nincs, s lélek sincsen:

ki térjen meg Tehozzád?

Uralkodol hideg kincsen?

néptelen lesz az Ország?

Üres romokon, Királynénk,

legyen győztes Jézusod?

Lélek s Igazság, nem árnyék,

az Országa – jól tudod!

Lelkeket védj, Néki óvjad

a jövendők lelkeit!

Népe elfogy, nézd, hogy sorvad!

S lesz-e, kiben keljen hit?!

Emlékszel: mig halni kezdett,

így szólt poroszlók előtt:

„Ha én vagyok, kit kerestek,

menjenek el élve ők…”

Emlékszel, jaj, meginogtak,

szétszóródtak övéi,

de – úgy kérte – el nem fogytak!

Megmaradtak megtérni!

Bűnösben is, szétszórtban is

érlelődött a Pünkösd,

foszlott Bűn, a hazug, hamis,

s megtartotta a bűnöst…

Most nem „konkolyt hint”, nem „rostál”,

tönkre gázol most ördög!

Tán eszesebb most Krisztusnál?

Csirába fojt Pünkösdöt?


Kelj Fiadért, Úrnőnk, kelj fel

koronázó Esküdért!

Mutasd meg, hogy pokol tervel

nyájad ellen száz fortélyt,

mégis győz az Istenember,

Övé lesz a hazatért…

(1964. augusztus 19.)


Mégegyszer Nagyasszonyunkhoz: „Ex hac lacrimarum valle”

A „Siralomnak Völgye”: „Könnyek Völgye”;

Mily vad regénycím! És valóság, véres!

– tudod, Királynőnk… S jössz le; arcod könnybe!

Meg-megjelensz és sírsz; hiszen megértesz,

azért kiáltja neved’, árnyak-födve

a néped mélyből: anyjának szivéhez…

A szakadékból, – már nem „könnyek völgye” –

pokolfenékről, mely halálsötét, mély,

„Jézust” kiált, a Te ajkaddal küldve…

Tán nem pokol még: „Jézust” nyög ez éjfél.

Királynőnk! Néped kihaló, veszendő!

Ezer esztendőn át akit úgy védtél,

– kiölni hagynád sátáni kezektől?

Előbb a testét, most lelkét tiporják…

Anyánk! Hiába volt ezer esztendő?!

Alélt-halódik… Eltapossák csordák…

Mint Zászlónk’ rég már! Holt Fiad karodba’!

Szent közös multunk, nézd, szemétre hordják!

Óh „Memorare!” – idézzük jajongva:

– pénzünkön is, Szent Koronás, csillogtál

a Kisdeddel – (s pogány is kincsül hordta)!

Hogy bárki Krisztus-hívőnek szent voltál:

csók hullt Madonnás lobogó selymére!2

Kezeddel nyújtott Jézust annyi oltár!

Csak pénz? Csak zászló?… Hívőn, vágyva, sejtvén,

melengőn minden szívek Anyát vártak:

örökmécs, égtél éjeink keservén…

Talán ma is még: káromló és „párttag”

ha megrendül benn, fölsóhajt Anyjához;

hogy „nem hisz, ellök”: magát, mindenkit áltat.

Ki hisz, szeret, – csak az „csalódik” s átkoz!

Mert Szent Vér – Tőled vett, – az át-meg átjár…

Vér „rajtunk s fiainkon!”… S még áldást hoz?!

2 mint Világosnál, 1849-ben


…A szakadék-sötétbe, ugye még lelátnál,

Anyánk szeme? – bár könnyektől homályos… –

s „romlott hazádért” szót emelsz a Nagykirálynál!?

(1987. november 30.)


Boldogasszony vigíliáján

Ez játszi vers, csilingelő:

rossz bánat, most ne jöjj elő!

Most ünnepelni készülök.

Hiába lep ma őszi köd,

a nyárra lesek most rimet,

és hangolom e rossz szivet.

Azt mondom néki: „Nyárközép.”

A tarló ontja énekét:

ezernyi szöcske zsong, dalol,

most messze-messze valahol.

S mit mondok még, egy régi szó,

titokzatos: „Assumptio”,

s figyelem mellem, mit felel.

Óh, él-e, él-e, van-e jel?

Nagyboldogasszony ünnepe.

Szívemnek van-e éneke?

Új ének, soha nem hallott,

mit senkinek ki nem vallok,

csak csillagoknak s Őneki,

– ha ugyan versem szereti…

Királynő, mondd, e balga vers

zenéjén, ugye, kedvet lelsz?

Oly furcsa rím ez, hazai,

nem szokott itten hangzani.

Királynőm, mondd, e csöndes éj

ezernyi titka mit beszél?

Csillag csillagnak üzen-e:

holnap kinek lesz ünnepe?

A sápadt Hold, mely fenn bolyong,

virraszt, mint régi jámborok?

S csillag, kit látott Betlehem,

ujúlt fényével leng-e fenn?

E hajnalon a régi angyal

köszönt-e újra piros arccal?

S a Szent Fiú, egyetlened…

de erről szólni nem lehet…


Királynőm, lásd, e balga vers

tiéd. S tiéd e néma perc,

míg betegágyon csöndesen

az éji égboltot lesem;

körös-körül csak éj s homály.

A csillagaid bámulom

a fényeidre tárulón,

s a sötétségem nagyon fáj…



Nagyboldogasszony égi búcsúja3

Boldog legyek zümmögtek a mezőbe,

hol lekaszáltak már és széna illat járt.

Katángok ultramarinja fönti testvér-kékbe

örök vágyakkal égre adorált.

Én arra jöttem. Lábamat a pitypang

hízelgőn illeti s hogy elcsodálom a határt,

könnyes panaszt a nyári csöndbe egy fűszál se csillant:

mert itt gyémánt-kegyelmű tiszta harmat járt.

E nap volt egykor, így tört fény akácon át,

mikor Leány Atyjához, Anya hű Fiához

lépett, s míg nászdalt búgtak orgonák:

lángolva szállt a Lélek Mátkájához…

Most az öröm telije csurran égbül.

E Boldogasszony angyaloknak szent titkos nap,

hogy ámuló mezőnk a tárult kékbe szédült.

Megálltam ott, elöntve gyöngyöző mézétül

valami hű zenének. S kik búval futkosnak,

a kárhozott emberfaj messze-távol.

Ég-föld dalol, visszhangzik boldog citeráktól

Most nyári mezőnk a Királyi Leánynak ünnepélyt ül…

(Václiget, 1944. július 15.)

3 A költô utolsó verse Magyarországon. Az év végén a hadikórház vonatja messzi nyugatra viszi ôt.


Mennynek Királyné Asszonya

„Mennynek Királyné Asszonya”…

És május, szép husvét-utó!

A föld ujjongva ünnepel,

már sarjad liliom, kábitó:

Mely hófehéren hirdeti,

hogy mindennap fény, zöldelés,

virágzó almafák sora

és kandi bimbó: mind kevés

lábához szórni Őneki…

Ki most ragyogva fölkel itt,

fején királynő-korona,

a karján gyermek mosolyog,

s kettőjük édes mosolya

szivet csordultig ugy telit,

hogy öröm ömlik szerteszét;

boldog sirásba megcsordul

barackvirágok méze is;

ittasan szürcsöli izét

a döngő méh s mint óbortul, –

kábán a kerge sziv kereng,

meleg hódoló gyermeki

csodáló édes siró szót

el-elismétel Őneki:

Nevet, nagy Titkot idelent…

Óh méltón intonálnia

liliom: égi harsona

fehér ajkának kell Neved,

hirdetvén: Holnap ünneped,

Mennyek Királyné Asszonya,

szép Mária, Szűz Mária…

(1952., befejezve: 1956. március)


Alexander Sík: Ad Mariam in fano Andocs – Sík Sándor: Az Andocsi Máriához

(Magyar búcsújárók éneke 1920-ban)

Mendicorum fracto stipe Koldusboton, törött mankón

adimus Te sontes, Jövünk búcsút járni,

Hungariae Marianae Szűzmáriás magyaroknak

detrita suboles. Kopott unokái.

Nox tenet nunc Danubium, Éjfél van a Duna táján.

nocte nemo est Hungarorum Magyaroknak éjszakáján

qui vigil stet nobis! Nincs más, ki virrasszon.

Sine amico, sine fratre Baráttalan, testvértelen,

prosternimur, compulsi ad Te Hozzád ver a veszedelem,

periculo mortis Boldogságos Asszony!

Subsannarunt, conspuerunt, Megcsúfolták, megpöködték,

quod in nobis pulchrum. Ami bennük szép volt,

Novem in partes disciderunt, Kilencfelé hasogatták,

quod erat integrum. Ami rajtunk ép volt;

Laceratum conculcarunt, Tépett testünk megtapossák,

vultur raptat paucum carum, Ragadozók ragadozzák

mordens avide nos. Édes-kevesünket,

Bustum nobis fabricant nunc, Koporsónkat faragdálják.

audi pupillorum planctum: – Eléd sírjuk, magyar árvák,

tristium flet Threnos! A mi keservünket.

Alieni caram rident Idegenek megnevetik

vernaculam vocem, Drága magyar szónkat,

ab aliis mendicamus Idegentől kéregetjük

panem, salem atrocem. Kenyerünket, sónkat.

Priscam terram novis heris Magyar kezek szántogatnak,

monte-valle tuae plebis Régi rögön új uraknak,

Hungari arant servi. Néped hegye-völgyén.

Alter metit, at qui sevit, Más arat, hol mi vetettünk:

patrum terra vagans servit! Jövevények, szolgák lettünk

Vide tuos sperni! Úr-apáink földjén.


O Beata, mille annos Boldogasszony, ezer évig

quae matercula ante! Édesanyánk voltál,

Exaudisti vocem patrum, Eleink, ha hozzád sírtak,

si fleverunt ad Te. Hozzájuk hajoltál:

Centum fligat nos flagellis, Száz ostorral ostorozzon,

obtinere solum velis Csak ez egyért, Boldogasszony,

a Filio tamen: A jó Krisztust kérd meg:

Trino Monti, undae quaternae Négy-víz-parton, három-hegyen

Hungarum sit sempiterne Mindörökké magyar legyen

Marianum carmen! A máriás ének.

(Scriptum ab A. Sík 1920 transl. a B. B. 1945 in exilio Bavariae)


Óh dicsőséges (O gloriosa)

I. Vesperás

Óh dicsőséges,

gyönyörűséges

csillag, -tündök-fényes!

Világ Úrnője,

Anya, keggyel ékes!

Angyali szózat,

próféta-jóslat!

Dávidnak magzatja!

Salamon dalát

Terólad hangzatta.

Ég Királynője!

Bűnünk mentője,

égbolt erőssége,

bimbózó tavasz

szivárványos éke!

Mécs a sötétbe,

hajnal kikölte,

szétáradt Nap fénye!

Mindent beragyogsz

éjtszakánk enyésztve.

Szép ezüst Holdunk,

lanyhaság hol fut!

Segíts a bűnt oldnunk!

Mert fullaszt börtön:

vétekért zsoldunk.

Nap vetélytársa,

tömjén felszállta,

szép szelíd leányka,

Szeplőtlen Király

szépséged kívánta!

Ékszer aranyja,

hűs szőlőlanka,

Király ivortornya!

Légy te szegényeid

sisak-oltalma!


II. Vesperás

Erény pálmája,

édes nektárja,

nárdus illatárja!

Vezesd tévelygőt

Ölelő honába!

Színbúza java,

tárt fény sugara,

ihletünk csillaga!

Halld, hogy sír néped

hozzád esdő dala!

Harcunk bajnoka,

örömünk oka,

szent erény liljoma!

Benned gyűl össze

Égi kincsek soka…

Liljom, fakadó!

Rózsa, pirkadó.

Szűz, egekbe ható!

Arany csillagunk’

öledben ringató!

Égi Szűzanya,

föld diadalma,

vezess örök honra!

Széjjelszórt néped

térítsd nyugalomra!

Vigasz veszélyben,

fény a sötétben

földnépre kitárt menny!

Vert szegényidet

éleszd újra! – Ámen!

III. Ad Laudes

Óh hatalmas Szűz, mi Urunknak Anyja!

hű magyar néped koronája, tornya!

őseink lelke amiként ajánlta:

vedd a hüségünk!

Mert alig vésé a szivébe népnek

Szent királyunk Krisztusod áldott képét,

már hazánknak híva Nagyasszonyául

s gyámolitónkul.


Így ha jobbunkat Tefeléd kitárjuk,

partjainkról űzd tova, bármi bűn, -kór

törne ránk, jaj tarts hiveidtől távol

ördögi ártást…

Áhitat lelkét, igaz út-futást adj!

Szerteronts mindent, fiaink’ mi rontja,

s mind, amik dúlnák öregink nyugalmát

űzd, Menekítőnk!

Esdd ki, hogy bennünk hit örök tüzével,

égjen! őrizd, mit ezer év bizott Rád

kincsbe’: lelkit-földit! idők-betelvén

gyűjts a Fiadhoz!!

Pázmány Péter latin himnusza Magyarok Nagyasszonya zsolozsmájában; Balassi-versszakok

magyaros ütemre – latinul! Sík Sándor is lefordította (lásd Hozsánna énekeskönyv) –

szabadabban.


Júniusba öltöztek a kertek

Betűk, apródjaim, most gyertek!

papírra örök jelnek ráverem,

hogy itt volt újra velem…

s hogy júniusba öltöztek a kertek.

Ki rég nem szólt, a sárgarigó-fuvola

e kora nyárba belefüttyögött,

s bodros-fehéren Sátorhegy mögött

kiballagott a bárányfelhők gomolya.

Minden fenyőkar ablakom alatt

az égre tárult, mely kék volt, veszett-kék!

S minthogyha vén-avas búkért fizetnék,

csordultig telve állt a pillanat.

A hamvaskék, szent boldogság felé

remegve mutatott a perc-delejtű,

kertünkben ezüsthúron szólt a vágy-nyirettyü,

halk csendüléssel a nagy Nyár elé.

Örömben elpirult bimbók fakadtak

a rózsafán, az érkező násznak nyoszolyói.

Örök mesék születtek újra: holmi

nemtő seregként csilingelt a szűz bimbócsapat.

A kertben Argyirus járt s Tündér Ilonája,

vagy tán, (az nem mese, az hűvös-forró szent titok!)

az Énekek Énekének Pásztora siet: már ránknyitott,

a „szarvasok fia”, „erdők mosolygó almafája”…

„A szőlőmetszés ideje már eljött”4,

s halld, búg a gerle, fuvoláz rigó…

Óh hogy’ feledném! e tűzáldó égi hó

mi ünnepünk, mi koszorús menyegzőnk!

Hét éve mult! S a kert ma is együnnep,

Neved „kiöntött olaját”5 idéztem,

s ugy csordult ajkam édessége, mintha mézben

és muskotályban fürdött dalt írnék nevünknek…

4 Én 2,10 5 Én 1,2


Virágok zengtek, gyöngyözött madárszó,

s ki hitte volna: valahol az ágyu,

s gépsólymok ragadoznak, s hogy egy bárgyu

varázsige feledtén holt marad szegény Leányzó:

e nyűtt Európa… Harsogja fülébe: hogy „Nyár”,

hogy „Béke”, „Tavasz”… Vagy a bűvös bölcs igét:

„Pünkösd” és „Kegyelem”! S a lövészárok-szántotta vidék

virágot nyit: mentát meg szekfűt, s áldást orgonál…

Betük, daloljatok! bimbókat bontogatnak örök kertek!

Virágzó szőlők illata árad, s vén bora

dohos hordóknak szintén forr, ugye? tétova

lábunk nekivág a füttyös utaknak… Gyertek, gyertek!

Beteg nótácskák, gyujtson föl titeket Pünkösd ima-mámora!

S nevétől ittasan, inkább, mint a bortól, lázban esdem:

„Utánad fussak hű kenetednek illatára! Vonj, óh vonj csak engem!

Elmult gonosz teleknek zápora!”

Karmél, Libanon (s kicsi Érd6) hegyein sebesítve szállnak a szentek,

s ujabb primíciák teli napja közelget…

(Újhely, 1943. június 6.)

6 Érd, a magyar „Kis Teréz”, a vizitációs szentéletû Bogner Etelka (†1932) sírjával


Pannónia

Szabáriai (Szombathelyi) Szent Mártonról

Trierben fönnmaradt, 8. századi, klasszikus formájú himnusz fordítása. Toursi Szent Márton

(†397) Pannónia szülötte, Sabaria, a mai Szombathely táján. Római katona, aki még hittanuló

korában katonaköpenyét megfelezi egy didergő koldussal, ki éjjel megjelenik neki: Krisztus az,

Márton köpenyével („Mit egynek a legkisebbek közül tesztek, Nekem teszitek.”). Gallia

apostola Tours püspökeként: csodái évszázadokon vonzzák, tartják a frank-francia népet. Az

egyetlen francia dinasztia, a Capet-ház, az ő palástját viselte (capetum = kappa, püspökpalást). E

ház fiatalabb ágai az Anjouk, Valois-k, Bourbonok…

Szent Királyunk, Krisztus: utunk és fényünk!

Jámboroknak szent koszorút ki méltatsz!

Add: e dalnok hű követőid zengő

dalba’ dicsérje!

Bűnnek üzöd szennyit, e föld sötétjét.

Bőven árasztasz kegyeket kicsinynek,

ontod, Irgalmas! sziveinkre dúsan

tiszta világot.

Tündökölt úgy: nagy sugariddal, ő is:

az kit itt tisztel ez a dal, hű Márton!

Őt, a fogyhatlan ragyogásút adta

pannoni Város!

Még nem újult, szent habok árja mosva7 –

s már dicséret járt neki Mesterétől!

Kapta Ez, Koldus, dideregve: Márton

félköpönyegjét.

Lantra vennünk bíz bajosan lehetne

mind a nagy tettét, ragyogón müveltet,

mind, amit végzett magas ég Királytól

szent adományán!

Vad pogány törzsek dühe tőle békül.

Ment ki latroknak kötelébül jámbort.

Hitnek édes Hírnökit ám gyalázza

vád, hamis, ádáz…

7 keresztség


Munka, ékesszó, eszes égi fortély

vitte Krisztushoz a sötétben űlőt.8

Három ízben holt-fagyu testbül űzte

sárga halált ki!

Mindeneknek bús panaszin vigasztal.

Oldja bajt. Fáradt-kimerült üdül fel.

Mind a nem, kor, nép – idejön, s megy vissza

friss-igazultan.

Gyakran Őskígyó leveretve kullog:

Ejt „igényt”, lelken „jogot” és remeg, fut!

Bármily ármányos cseleket próbálgat

ártani bármint!

Óh te Szent Ember! Igaz, égi boldog!

Égbe-láthatnod megadá Úr itt lenn…

Földi még! s láttad vakitó fehérlőn

égbe’ lakókat!

(1988. december 13.)

8 Mt 4,16: Populum sedentem in tenebris et in umbria mortis.


Kr. u. 1000-es évek

Vajk úr hősi éneke

Az ugor hősdalok idéző modorában írva: Az idéző táltos ajkáról a Lélek beszél, kinek gyors

érkezése „heve”, „tüze”, „réhe”, ha gyorsan, türelmetlen hívták, halálos „révületbe” is ejthet. Az

idézett a táltosajkról maga beszél, de nem kérkedést, hanem túlvilági örök igazat: másképp nem

is szólhat.

„Aj, milyen nagy khánnak nevemet mondjátok,

milyen híres hősnek hívását hívjátok…

Ne nézzetek énrám; nevem ne ejtsétek”,

vakító az orcám, izzó nevem éget:

elégeti szátok az örökkön-örök.

Ha lassan idéztek, mint vízhullám jövök,

ha gyorsan idéztek, mint villám érkezem

s mindent elsöpörök.

Csak súgva mondjatok, sírva susogjatok,

érkezésem lázán gyulongva gyuljatok.

Ha lánggal hívnátok, agyatok szédülne,

szégyentől szívetek hamuvá hevülne,

csillagzana nappal dél hullna homályba,

ha rekkenő réhem révítve leszállna.

Bányákon gyulnának vad lázadó lángok,

s föltörne a tárna…

Idéztetek… Íme, fehér lovon ülök

Híremet hívtátok: Hadak Útján jövök.

Északtul le Délig; Nyugaton, Keleten

reszket a Föld végig, rázza lehelletem.

Kicsi népek, nagyok, nézik a Csillagot,

rettegve-ujjongva érzik, hogy itt vagyok.

Tekintetem tüzén mert tűnik a tél is,

futnak ádáz fagyok.

Kilenc hajfonatom: kilenc kúszó kígyó:

megmered a rabló, kővé a bitorló.

Hogy’ fénylik az arcom: a Napfiak arca!

Hogy’ izzik a kardom: Etele úr kardja!

Övemre övezte a Törvény-teremtő.

Kezemben a korbács, kezemben a gyeplő,

táltoslovam tombol, nincs folt a fehérin,

nincs szőribe szeplő.


Aj hogy’ fuladoz mind kis vérszívó zsarnok.

Vajk Úr Décse-fiát ha hívja a dalnok’.

Emlékezzetek hát: ez az éles jó kard

császárt megszalajtott, szétvert lázadókat.

Elnémul a német, kullog Kelet réme,

koronás homlokom emelkedik égre.

De te: ne félj népem, ki előttem sírsz ma

gyászos öltözékbe…

Emlékezz: ha szóltam, a szegények itták

szavam, s kőbe rótták írástudó szittyák.

Ha én igent mondtam, Öregatyánk ottfenn

boltján acél-égnek, bólinta az Isten.

Ha én nemet mondtam. örvénybeli ördög

elsápadt s recsegve zúdultak a kürtök.

Árváknak ártalmát, özvegy öldöklését:

nem lehet azt türnöd!

A lovam dobbantott, s lángot a Föld ontott.

Az én szám sóhajtott: sírtak kobzok, lantok.

Én, Vajk Úr, én láttam törvényt a levertnek,

én, Vajk Úr, sirattam, kik porba hevertek.

Kőszikla szemembül könny tudott ömölni,

simogatott kezem, mely úgy tudott ölni.

Enyém volt a szegény, a koldus, az árva,

jövevény vagy földi.

Óh nézzetek énrám, más-e ma az orcám?

Ki egykoron érzett, kihült a szívem tán?

Én mongolos arcom megmásult azóta?

Nem vágja-e mellem a volgai nóta?

Nem vagytok-e népem, nincs-e szavam, százszor

s ezerszer igézőbb, mintsem soha máskor?

Mert trónon ülök ma, Öregisten mellett,

míg hívol a gyászból…

És ime, vigyázlak, és ime, terellek.

Gondviselő Ésszel érted ime perlek.

Gyászos rongyaidban míg térdelsz előttem,

ősz szakállon végig, lásd, ömlik a könnyem,

Hisz az enyém vagy te, most inkább mint máskor:

anyaibb az anya, féltve fiát láztól.

Esett kicsi népem,

ne félj, a vak éjben

a tiéd egészen, s őrködik a Pásztor…

(1948. augusztus)


Ave, Beate Rex Stephane

Idvezlégy, bódog Szent István király!

Néped reménye, igaz gyámola!

Idvezlégy, hitre térésünk oka,

bizony9 doktora és apostola!

Idvezlégy, példánk: szentséggel kínálj!

Igazság tükre: oktass és birálj!

…Idvezlégy, boldog Szent István király!

Krisztus Jézusban miattad10 hittünk,

a mi Urunkban általad idvünk.

Kérünk, imádj ez árva népedért,

Egyház-, hivekért Istenünk megkérd!

Ellenség egy se dúlja mi földünk’,

ragadozó11 ne pusztítson köztünk:

– hiszen Jézusban miattad hittünk.

Idvezlégy, boldog Szent István király!

Néped siratván ma visszakíván.

Boldog székedben Úr Isten mellett

ostromold értünk égi kegyelmet!

Szétverten világ végső sarkinál

romlott fogyó nép szólogat, híván:

„Idvezlégy Bódog Szent István király…”

(1968. április 10.)

A vers eredetije az Érdy-kódexban található: egy névtelen kartauzi fordította magyarországi

latinból, melyet Boldog Temesvári Pelbárt, a nagy ferences hitszónok idéz (Sermo S. Stephani

Regis) mint középkori magyar zsolozsma-himnuszt. Az itt közölt változat a mai helyesíráshoz

van igazítva, ritmusban-rímben kiegyengetve és harmadik szakasszal megtoldva.

9 a „bizony” régi nyelvünkben „valódi” 10 általad 11 „ragadozó”=„rab-ló”


Tusakodás a Szentkirállyal

Cum ceciderit Corona capitis nostri: Midőn lehullt a fejünk Koronája

Jaj, egyre azt hittük, hogy nincsen mélyebb!

A pokol bugyrain már bukni nincs tovább!

Ha húsunk csontig véresen metéled,

jaj, van-e kés, mely túl a csonton vág?!…

…István király, hát nem mi hagytunk Téged,

Te hagytad el megvert és szétszórt néped!

Nem adtál nékünk audienciát,

se Te, se ég-föld, ez a hitetlen világ!

Nagyúr! A koldus nemzedék itt állt…

Kit ajtajáról ég-föld elzavar:

sírt kapud előtt maradék magyar…

Nincs ezer éveden rugdaltabb nála,

s most újra fölvonszolták Golgotára.

Egy életen háromszor bujdosóvá,

két világdúlás lökte semmibe;

s megharmadolták hűlő véres csonkká…

Volt vagonlakó, hajszolt vad, kibe

szabadon döfött Kelet és Nyugat:

mert nem imádta új bálványukat!

Nyelvét vették, honát s már-már hitét is

(a pusztulást láthatta szent helyen!)

Velünk bujdostál, Vajk úr Kincse, mégis:

ez valami vigasz volt, kegyelem…

– Csak messziről! És nem a szívnek, szemnek!

Mert látod: nékünk nem adták sosem meg

(vörös poroszlók szennyes keze kapta!)

hogy újjunk megnyughasson Mágnes-Kincsen

és – Rajta át a véred melegítsen…

Vagy csak elülni… Nézni szívszakadva

Reá, ki nékünk: mult, jelen, jövőnk

(Krisztus Királynak hódolt benne főnk!)

És nézni, nézni hosszan, könnyek fátylán;

hogy végre élnénk: égő szemmel vágyván!

Hogy: ez volt minden, hű Palást, hű Gazda,

hogy – ez volnánk mi! Életünk igazza!


Oly szép lett volna! úgy tíz évben egyszer,

egy befogadó város szentegyházán

előtted ülni, bús sugárzó Kegyszer,

egy óra hosszat, némán, könnybe ázván!

Hallgattak volna Téged, tízezernyi

rossz hontalan; csak nézni és üzenni

próbáltak volna odatúlra, – Hozzád!

míg aranyfénnyel ránk fénylik az orcád!…

Hisz minekünk már mondanivalónk nincs,

kegyes Király (mert koldust szived szánta!);

ha ránk tekintsz, mi, sorra kihalók is

egy jó emlékkel térnénk véghazánkba…

Hát nem adatott! Így hozta a Végzés!

Nincs megállás a zuhanásban… Vérzés

nem csillapul, mely hatvan éve csak foly…

Nem zsongította percre se sebünket

egy jó szó, szikra, „úri magasakból”…

„Ne sírjatok! Így kellett lenni!” – régi bűntett

mártírja halt meg ezzel… Az is: István…12

Egy másik13 is a Te nevedet hordta,

ki lázas kézzel, semmiben se bízván,

naplóba írta – az utolsó sorba! –

egy hős magános élet végsorául:

„Nem tudom magam megmenteni!” – S ráhull

sötétség szívre; Sors lövése csattan…

S mi, mindig egyre, nézünk csak riadtan

egymás szemébe: Ez is kellett, jöjjön?!

Vagy: „Benne bízom, ámbátor megöljön!?”

Zárt ajtókon keresztül koldusidnak

tán ezt üzened, Vajk úr: akik sírnak

hogy: Veled sírjanak! Végső vereséggel

kik megverettek, a pokollal s éggel

viaskodók: Tehozzád hasonultak…

…Jaj mindig újak, nem mulnak a multak!

Reményed: Imréd elvették! Tusázni

fajoddal s Éggel kellett… könnyben ázni!

Egy testvér tőr az éjtszakádba villog!

És minden omlik… Már a Nagy Sír nyílott,

míg útra keltél, egymagad, örökre…

Hát ezért szorult vén Kezed ökölbe!

A kínok görcse ezer évig hagyta

e riadást az elárvult fiakra…

12 Tisza István 13 Széchenyi István


S most azt üzened kinn-rekedt árváknak:

– „Az öklöd készen tartsd! mert harcok, vádak

és bujdosás a sorsunk mindörökre!

Nézd, Istvánod is: viszik börtönödbe!

Te le nem nyergelsz soha-soha fajtám:

élsz pogány gyepűn, innen s túl a Lajtán!

Nem vigasztallak! Gyöngének kell vígasz!

Velem vérezhetsz! Krisztusunkért víhatsz!

Velem… Krisztussal: most is új Bizáncnak,

a rongy Nyugatnak kapuit megráztad!

– Még jó-sok harc, sok drága vérzés is vár:

de benned küzdök, vérzek én is: István!!”

(1978. március 12.)


A Szent Koronához

De szép lett volna… Most mikor már elmégy,

– hadd mondjam meg neked, te égi Ékszer: –

ha maradt volna Rólad síró emlék!

Egymás elé kirakni emlék:

„Hogy összegyüjtött!? Mit szólt? Még emlékszel?”

Be szép lett volna:

Ha rejtekedből olykor fölragyogtat,

egy hűvös dóm s valahol trónt ad!

Eléd járultunk volna fiaid,

az Amerikán itthagyottjaid, –

Hogy ültünk volna hosszan ott Előtted,

hallgatva mélyen… Mit izen a csönded…

Régmultakat? Jövőt is? Mennyi minden,

mit egy-pár Fémpánt összefog!… És innen

feltöltött szívvel ment volna „haza”, –

ki érti már, hogy néki hol is a Haza…

…Egy évet, kettőt…? Jó!… Csak tíz év

– magunkkal! Véled! Hidd el, néped tódul –

találkozóul

a Dómba… néma audienciára…

Mit súgtál volna, egyenkint? Mi szállna

az égi csöndből lármás nagycsaládra?!

Nem adtad meg

a kegyelmet!…

Nem gondolták a föld nagyurai,

(vagy féltek?!): – mit tudnál Te mondani!

Mi már nem pörlünk mással; nézd, mily csöndbe

türünk. Nem pörlünk már, csak: – odaföntre!

Elhagytál!… Uj arcul-csapásra hagytál…

Vagy tán? – A rab népnek ott jobban kellesz?

hogy súgd nekik: az éj telik!

hamar, hamar hajnal lesz…

(1978 elején, befejezve: 1993. február 14.)


A Túsz megérkezik

Boldog Gizella, első királynénk, ki a misekazulának készült koronázó palástot, keze munkáját,

hagyta ránk, egyházak és szegények jótevője. Halála után a krónikák besötétítik szent alakját, a

Vazul-fiak – pártpolitika bűnbakjaként rideg, önző asszonynak mutatják: – a korai

németellenesség, a császárok (kiknek ő rokona) betörései magyarázzák ezt. Különben Gizella

bátyja II. Szent Henrik császár (kinek neje, tehát Gizella sógornője, Szent Kunigunda). Ő

visszavonult Passauba, ahol szent zárdaélet után hal meg 1060 és 1090 között. Neve

ógermánban „kezes, túsz”. Ünnepe május 7.

Csillaghadak a vén Dunán remegtek.

A gálya úszott békésen keletnek.

És éj volt, csönd volt. Csak a nagyvitorla

lebbent a puszta szelitől sodorva.

Ott állt magában hajó szélén. Leste

a pásztortüzek jeleit nagy messze:

Mit mond e föld? Tán jóbarát vagy ellen?

S mit üzen néki ama titkos jelben?

Mert jeladás ez! Most kigyúl, most tűnik…

És hallod? Távol már bugatja kürtjit,

mint álmában ha zümmögne a puszta.

Vagy fenyeget?… Mert meglopják most kúszva?…

Suhan hajójuk. Stephanus jön véle,

a hős és lelkes: hát mitől is félne?

Magyarok titkát tán egyszer megérti,

jó anyjuk lesz ő: akarja, igéri!

Üzenhet róla éji titkos jelben

lovas nép, pogány hún a furcsa nyelven.

„Megértjük egymást, várj csak, magyar népem!

hisz értem Istvánt: s ott vagy te szivében…”

Hajóhoz akkor halk víz odacsobban.

Üdvözli tán a puszta ama csókban…

Nem látta még ott Gizella, hogy vérbe,

jaj, sokba kerül az ő küldetése!

Hogy gyermekeit, mint Izsákot hajdan,

kell átadni! hogy örömnek meghaltan

új népéért, a jövőért ég ő el,

tüzesebben, mint hitte leányfővel…

Apácának az Isten nem fogadta,

mert apostol kell, legfőbb áldozatra,

Apostol mellé, igen, együtt-égni,

az életet őértük ronggyá tépni.


Szentet nevel majd; s elveszíti égbe.

Hazát épít és megy száműzetésbe.

Pogányt keresztel, s keresztény lerontja

a szenthitet s a hitelt, árva honba’.

Nem tudtad akkor, Gizella, a gályán,

hogy győzni könnyű puszták halk pogányán

(akar győzetni!) – de ki Istent vívja

a lelkekért, jaj, véres annak díja!

Esztergom, Veszprém míves házán készül

sok díszpalást. Talán csak feledésül…

Aranyfonallal kínod beleöltve

vérrel veendő drága jövendőkbe.

Nem láttad akkor, első szent királynénk,

hogyan magaslik a turáni árnyék!

Nem Imre holtán – (óh az drága, fényes! –):

a testvérharcon hogy lesz útad véres.

Nem láttad akkor: Jézus Úr még rejté, –

magyar leszel, az övék! Ám németté

hogy’ ver majd vissza értetlen vad ármány

a bolygol hazátlan, két hazán is árván.

S hogy lesz palástod égi kincsünk: óvó

anyapalást, hol meghuzódik kóbor:

oly bujdosó, mint Te, oly megvert néped.

István palástja, s Máriáé… Tépett

s meghurcolt, mégis egyre alá bújva

majd benne vár a néped Jézus Úrra: –

hogy Ég ne lássa rongyaink, csak őket:

ránk hímzett szenteket, boldog dicsőket!

„Kezessé” lettél ez napon, Gizellánk!

a Krisztus túsza. S ő vigaszt izent ránk:

megszerződött az Úr szegény magyarral,

anyát adott, ki lenne őrzőangyal.

A gandersheimi zárdából szent útra

így küld! Övé vagy!! S most Te leszel túsza,

hogy szavát állja pusztáknak fiával,

megőrzi égi s földi Anyák által!

Palást takarja, láthatatlan végig,

ha didereg. És hangja fölhat égig,

ha segélyt hív a hún tülök… Óh akkor,

Királyné-asszony, úgye hű szavad szól:


– „Jegyesnek Jézus, egykor engem vettél.

Majd úgy tetszett, hogy anyjukká rendeltél.

a Boldogasszony helytartója, képe

Teérted voltam, míg emeltél égbe.

Az ő Túszuk vagyok most, Jézus nálad!

hogy mindörökre tiéd ők, a nyájad…”

*

Csillaghadak a vén Dunán remegnek.

A gálya fut még útján vak szeleknek.

Vitorla csattog: óriás angyalszárny.

S ott áll Gizella, éjünkön virrasztván…

(1965. január 28.)


Látogatás a szentek hegyén (Szent Mór és Szent Imre)

A kicsi Imrét kolostorba vitték,

nem végleg, nem, csak látogatni őket:

szent hallgatókat, békés éneklőket,

s megnézni kőegyháznak annyi kincsét.

Királyi atyja végig kalauzolta:

toronyból néztek Rábamenti rónát,

s mig búgtak titkos, édes antifónák,

gyermekszív leste égi izgalomba’.

Aztán kerengőn elsorjáztak mind ők,

a szent barátok kámzsásan, pilisben;

vigyázta őket feszületről Isten,

s lengette Anasztáz a szentvíz-hintőt.

Hogy leste Imre!… Mi volt, ami fogta?

Ki volt? kitől úgy elszorult a torka?

Aztán az atyja fölemelte, búcsút

hogy csókkal mondjon, mert a szava elfúlt.

És Imre egy vagy két vagy három csókot

lehelt az arcra, mely feléje bókolt.

De volt néhány arc, karja hol kitárult,

ölelte és csók négy-ötével ráhullt.

És volt Egy ott a hallgatag sorvégen…

Szeme veszett el tán a messzeségen?

Nem látta Istvánt? Arca álmodó-halk,

és Krisztusnak szán minden mosolyt, sóhajt

Ott összezárult Imre kicsi karja

szorosra, s hétszer hullt a csók a barna

csöndes barátra, ki riadt-rettegve,

s mégis testvérként néz a kis hercegre.

És eltünt… Vacsorán egy messzi zúgba’

fedezte István föl. S a perjel súgta:

„Az első színmagyar az, Maurus testvér:

Jó tollal, s még jobb térden a keresztnél.”

…A szép nap elmúlt. Robogtak már messzi

A hegyen épült kolostor távolrul

int vissza, ha egy gyermekszem keresni

még olykor sóvárgóan hátrafordul.


István megszólalt: „Mondd, fiacskám, mért volt

hogy pár barátnak egy-kettő, de hét csók

jutott a végső csöndes testvérünknek?”

És akkor mintha harangozna ünnep,

a Gyermek hangja csengett atyaszívben:

„Atyám, hogy tudnám? Így akarta Isten…

Mert Ő volt benne hétszer, százszorossan:

Jézust öleltem boldogan szorossan.”

„Ő Jézust soha, soha el nem hagyta;

és Jézusé ő s minden gondolatja.

Volt kinek egy vagy két „kis-csókot” adtam,

az Istent bennük kevésbé fogadtam…

„Atyácskám, hogy tudnám? Az Isten mondja

kit mennyire kell szeretni, s ki hordja

szívében Őt: nagynéha, sokszor, mindig…

Atyácskám, minden csókok Őt jelentik.”

„Ugye, hogy így van? Más szeretet nincs, csak

mit Isten ád, ha néki szívet nyitnak.

Hisz csók a szivet, szerelmet jelenti;

és nem lehet, csak Jézus Urt szeretni.”

„Nem így van? Szólj, Atyuskám. Hisz te mondtad.

S Gellért atya… S mig most harangok kongtak

tudtam, hogy mind igaz. Hogy Jézus hívott…” –

…Nagy csönd lett… Rétről csak egy pásztor sípolt…

S nagyokat zökkent, úgy futott a hintó.

Szív elszorult egy boldogító kíntól.

Tavasz volt. Távol lengett Győr két tornya.

Pannónia nyarat várt, rügyet bontva.

A kocsi zökkent. Eltünt már a Szenthegy.

István nagy úrnak szeme könnyben úszott:

nemcsak zárdától, többtől is búcsúzott,

Most áldozott, és fájt… és hálát zengett

a Király szíve: Meglátta a Szentet.



Utóhang Maurus szent barátról

(Régi hiteles legenda nyomán)

A sorvégi halk eltünő baráttal

mi lett, hogy István, Imre elrobogtak?

A kis hercegnek hét csókját ki látta

a szent apán kivűl? s az: békét bontott?

De Maurus eltünt már: csöndjébe surrant.

„Silentium” volt titkai palástja,

s feledték újra… Vitatták nagyurnak

jöttét-távoztát. S vajjon ki vigyázta

az izgalomban, hogy egy éjjel István

csak visszalopta magát kápolnába.

A rács mögűl hallgatta szent zsolozsmán

hogy’ zeng föl éjben ősidők zsoltára…

Majd csönd lett… Többjük elsiet, hogy álmát

– a megszakadtat – hajnalig folytassa.

Sok ott marad: lelkük tovább kitárják

s a néma Úrnak szívbe-hat válassza.

Most előlépett István: sorra megszólítja

imádkozókat; ezek ámultak, hódoltak:

– „Nagyúr, hát újra méltatsz?!…” Ő pedig bólinta

és ment! De Maurus úgy elmerült, szólhat

király bár hozzá: mécs felé ragyog csak!

Im lassan eszmél, – látja őt, – de nézd: ujját

ajkára nyomja! „Silentium magnum”-nak

nagy-ura: csönd! Leköt az Ég s a Regulák

István „megfeddi” többieknek hallatán,

hogy: „morcos, tiszteletlen, durva szerzetes”!

A „morcos” Mór csak hallgat, fejit lehajtván.

S hull térdre: mint ki „diszciplinát” érte les…

Hogy kisfia hét szentcsókban jól vallott!

meglátta szent zárdások legszentebbjét.

Apát lett Mór. S mert fénylő fáklya: – tartót

kiván, s ne véka aljra, hanem tennék


Főhelyre Égtől gyújtott égő gyertyát: –

lett pécsi püspökké a halk barát!

Az első magyar író, – szent legendák

könyvét, s mi több: egy élet művét hagyta ránk…

(1992. február 11.)


Öreg regös éneke Imre Úrról14

1.

Szent kisurunk, Imre, jaj csak jaj kiméne,

Végzet Vadkanára lándzsavasat mérne!

…Végzet-Vadkan régen vadonunkon leskel:

évezrek agyargó Irigye, ki nyes fel

hún vetést, ha zsendül; ha hajnalunk pendül:

szaggatni a torkunk, tör ki rengetegbül!

Szökell már virágba: Istvánnak oly drága

Kert kél szíve vérén ős Pannoniába’.

Reszket égi remény, Vajk esdi imáján:

Szent új nemzedék nő, jön végleg a Bárány:

Megél az országa, nem jut hún sorsára:

fián át világol örök Koronája!

Kis herceg, az Imre, a Jézusi Hitbe

vitézi erényt is, nézd, hogy egyesíte!

Nagyúr negyven hosszú éve ül trónszéken:

„Már jóhír szivében, már boldog a népem…

ujabb emberöltő: szent leszen a század!”

(Jós -szíve lát Lászlót: tornyát hún Egyháznak!)

Három ilyen lélek: fundámentom-szikla,

pokoli Vadkanok örökre kiirtva!

A szentatya Gellért könnybe súgta néki,

a kicsi növendék: „Kincs, öröm az, égi!

Hitbe’, hadba’ edzett, deákságban végzett.

Kisúr a reménység, fut tőle a Végzet…

Kisdedül a szent csók,15 a Szerzettel váltott

Jézustól jelül jött, s ő homlokán lángolt.

Isten eljegyezte, földünkre menesztve:

mélyre gyökerezzék népünk a Keresztbe!”

2.

…Figyel is lám István! …S fölneszel egy éjbe:

Mi ez a palotán? Zsolozsma zenéje?

Hang iránt kisurran. „Furcsa zaj, „halk dana”…

A kis cella felől, fiától hangzana?

Éjbe aki mécsel! (S lesi ajtórésbe:)

Zsoltárzümmögéssel csattog szíj verése!

– Sírt újra királyunk: örvend a jövendőn

„ezer év” (örök) jön16, Bárány bizony eljön!

14 Az Árpád-korban a trónörökös „herceg” címe: Úr, a királyé: Nagyúr 15 lásd Látogatás a szentek hegyén címû verset


Bárány, igen, Ő volt, aki eljegyezte.

István sajgó szíve tán azt is érezte?!

(Első, a „kis István” halálos sebet vőn,

bús öreg király már mereng új jövendőn)

3.

…Vadászott egykor, s tűnt társitól el Imre…

Veszprémi szentélybe hullni térdeire:

– „Óh mindent, óh mindent!… Jézus, Uram, Néked!…

Boldogasszony, szólj Te! Mit adjak az Égnek?

Hogy óvjon-e minket? Nem! Átvegyen mindent

S mindenben uralljon! Őt, Jézust, az Istent!”

– És hallatik szózat… (Hallgatja legény kint:

utána lopózott a szentély sövényig)

És hallatik Szózat, halkan-áthatólag:

– „Nagy kincs a szüzesség! hogy Jézusnak tessél,

ezt add. Elégő nagy áldozat a szentség!”

…A fáklyavilágnál lángol kisúr arca:

Azonnal „Igent” mond, hív Jézusa, hajtja!

(Mint fölkele Máté váltópadot döntve,

mint Simon és János, ha hangzik a „Jössz-te!”)

Ország, jövő, trónfi!?17 Jézus szólt! s megóvni

ki tud Nála jobban? Mondta: „Ezer-annyi

s Ország rá-adásul” De ilyen s más érvre

gondol is ő?! Mondta: „Igen”, az Igére!

4.

Tervez a jövőnek félig-földbe bízván

lengyel nászt tervezget, unokát is István.

Mily harc sebe volt az, a Krónika hallgat,

Imrét bátyja holtán trón vár, trón meg sarjat!

„Vissza talán vegyem szavamat az Égtül,

avagy Szűzanyámként: ”Legyen!” – bár Föld s Ég dűl!

Gondviselést vakon szabad-e követni…?

Nem szabad, de kell is! Hegyi Beszéd-beli

„vak” hit, – ugye Jézus! – „mezei virágé”,

jó egy egész népre! Jöjjön a „királyné”…

Szent esküvőt ülnek: Vajk, Mieskó sarja.

S este hitvesnek a nagy Titkot megvallja…

Szent a lány, jött ő is friss Hitnek honából

s József-Mária hite-hűsége föllángol.

Érti, vagy nem érti mi korunk, e meddő!

Jövőt hajt szűz-erő, sarjakat szent kettő!

16 István a millenáris lelki kor fia! 17 trónörökös


5.

Ezt akarta akkor a Vadkan kiölni?

vagy csak hős kalandra Imrét ösztökölni?

Férfitettel tenne hogy eleget földnek?

Hitszegőt aztán is – ha elbukott, – ölhet?

Mint Etele útját Ármány egykor állta,

kihívó agyarat lát a Herceg álma:

e vadhajtás nem Föld, hanem Égnek ügye:

lándzsát a Sötétre: századokra küldje!

Áldozatot: sok-sok vértanút lát szállni

jövő emberöltő – s Imre útját járni…18

„Békés-szent” utókor „véres-szent” lesz! Imre

mondta látomásod, vadűzni készítve?…

– „Amott jő-jődögél Égi Fejér Bárány

Napot-Holdat fején, csillagot hord vállán” –

koszorút is hozva, szűznek, vértanúnak

jövendő ezreknek, kik Tőled tanulnak…

Egymagadba ott állsz, szembe csak a Vadkan

(Koszorú, Bárány is köd-erdőben lappang…)

hitszegni és reményt veszteni! gyűlölni!”

Tajtékzó agyarral ezt-csak-ezt kürtölni!

Kiröpült a lándzsa Szent Imre kezébül,

mellén verte a Kant, tántorul az, szédül

s őrjöngve rohanja az Útjába-állót:

lovat dönt, torkot tép: – azt a szent zsoltárlót!

Pokol dühe, hajtja, élteti, de elhull;

elhull végül Vadkan! Mind, Pokol itt: elmúl…

…Meglelték a Szentet. S lándzsanyélen testet

sírva vitt táborba a sok reményvesztett.

Vér, szűzi vér festett egy Földet, egy erdőt

termékenyít: – puszták-lelkek tőle termők.

Vér áztat azóta mennyi sok évszázat,

Vér kell, hősi-szűzi, építni a Házat..19

18 1038–1060 közt pogány fölkelések, polgárharcok vértanúi 19 vö. Kômíves Kelemen


6.

„Elhagyott Korona kire szálljon?” – sírván

sírva kérdi öreg megtört atya, István…

S Kinek fején csillog? Tudjátok azt mind ti!

Évezrede Onnan áldó fényit hinti:

a Nagyasszony kapta Imre koronáját.

Szűzi Boldogasszony vette át országát:

Így akará István, így akará Isten:

Magyar senki másban: Jézusába’ higgyen!

Boldogasszony karján Első Szent Családból

második szent család népin is országol

„a mennyei harang húzatlan szólalék” –

Az Örök hív! add át mind-magad: óv az Ég!

(1987. november–december)


Szent Imre herceg székesfehérvári sírjának felirata volt

Hic divi Stephani quondam sanctissima proles:

DuxEmericus noscitur esse satus20.

Itt kegyes István úr szentéletű egykori sarja,

hercegi Imre pihen, vár szüzi teste Hivást!

20 satus: elvetve mint mag, a föltámadásra utal


Himnusz Szent Gellérthez

Magyar Mártírok elseje,

Gellért, ne vesd meg versemet,

bár földi dal csak, emberi,

fönn szebbet zeng angyalsereg.

De tudom: egykor kedveltél

öreg „magyar szimfóniát”,

paraszt virágdalt, míg gúnyolt

az értetlen német diák.

Hisz megszeretted „hún néped”,

Szentföld helyett szent földed lett

Magyarhon. S lett e pogány táj

szent Betlehem, hű Názáret.

A tiszta Szűznek szép nevét

a hún szivekbe ültetéd,

s örök Nagyasszonyunkká lőn:

tanú legyen a mindenség!

Szentet neveltél mennyeknek,

s királyfit földnek… Föld: vesztett…

De égben Imre, örök hős,

ifjú uralmat elkezdett.

Istvánnak voltál jó tanács,

a népnek szelid hű atya,

zsarnoknak voltál ostora,

vertek, szegények vígasza.

Magyar erdőkön remete,

magyar püspökök remeke,

magyar szivekben ereklye:

hited, nagyságod, tűzedet

méltón dalolnom lehet-e?

Jutalmad íme siet már:

István rég elhunyt s vén viszály

a hún mezőkön újra kél…

Feléd már angyal, égi száll…

Kezében pálma és kehely,

hogy omló véred fogja fel,

s hogy homlokodat körítse,

mig mennyei kar ünnepel.


Jutalmad ez lesz: véredet

a drága földre onthatod,

ha Kelen hegyén vad csapat

farkasüvöltve rádcsapott…

A véred értük folyhat ím,

s mint példát hagyott ránk az Úr:

kezed áldást szór, s a szekér

a meredélyen lezudul.

Pirosra festesz vén sziklát21,

tört testeden egy csont se ép,

s míg szíved kopja járja át,

az ég borong, a föld setét…

Örökre vér jegyez követ;

fejed szétverték szirt fokán,

ereklyéd tatár szórta szét…

Mit hagytál, nagy Lángszító, ránk?

…Didergünk télben, kell a láng!

szibériás vak éjszakán,

mikor mártírok hullanak

s grasszál az idegen pogány…

Hitetlen mosta mindazt el,

mit kőben s lelken épitél…

Ám bízva haltál, – jól tudom, –

egy szent varázsban mert hittél:

Hogy Déva várba vér kellett,

és fogyhatatlan fennmaradt.

A Magyar Egyház sem dőlhet:

örökre Vér forraszt falat…

(1962)

21 Sziklára ontott vérének vörösét esô le nem moshatta. Mint szent ereklyét ôrizték e követ a pesti belvárosi

templomban, míg a törökdúlás ezt is el nem tûntette.


A Szentkorona követe

Szent Asztrik, – Ascherik, – német-cseh születésű bencés, Róma neveltje, Szent Adalbert barátja

és István király barátja, egészen magyarrá lévén választatott ki az első Szent Királytól a Korona

követéül. Vele küldi II. Szilveszter pápa a kettőskeresztet és Koronát, mely eredetileg a szintén

ekkor megtérő lengyeleknek készült. Ő koronázta Istvánt, s visszament utána alföldi magyarjai

közé, akiknek legendája beszéli róla, hogy holtat támasztott érintése, s hogy kalocsai sírjánál

csodákat művelt Isten. Meghalt 1044-ben nyolcvan egynéhányadik életévében. Ünnepe

november 12.

Szilveszter Úr Szent Péter székén

azonnap ült gondterhes arccal.

Töpreng az éjnek követségén:

mit is jelentett amaz angyal?

Mert furcsa volt az éjjel álma:

az Arkangyal előtte álla

és mondá: „Isten másképp rendelt.

Ne várd ma reggel azt a lengyelt.”

„Egy ifjú nép szent ifjú hőse

küldi követjét ma a Székhez.

Félelmes nép, de ne félj tőle:

szivet az Úr szelídit, fékez…”

„A gyöngysoros arany-fejéket

nekik adod; és szövetséget

örökre Krisztus köt ma vélük:

Őérte foly majd egyre vérük…”

*

És íme ajtó máris tárul…

„Úr Aszterik, pogány határrul,

s kik szavát hozzák Vajk vezérnek,

meghallgatást Atyjuktól kérnek…”

Szent Benedek fiai jönnek;

mint illik, trónnál térdre hullnak;

de kik velük bedübörögnek,

új illemet még nem tanultak.

Kar-fonva, emelt fővel állnak,

csimbókos, kardos vad vitézek.

S ő bólint: Isten így intézett

a Kincs tehát jut – Hunniának.


Beszél már érsekük, jó Asztrik…

És pápa messze néz: magaslik

előtte távol titkos Bástya,

a vértanúi vérben ázva…

„Megadjuk mind, mit uratok kér.” –

szól és lelép, hogy átölelje –

„E csók felel testvéri csókér’:

köszönt Apostolt Péter lelke!”

„Mert Istvántok apostol és szent.

Kicsiny vagyok én jóváhagyni.

Pecsét rá Jézusától lészen,

s végig meg fog a mű maradni…”

„Apostol ő: Krisztusba épít;

örök sziklára rakta népit.

mert nem homokra, hanem Kőre

épült a Ház, minden időkre.”

„E Koronát vidd, eljegyezvén

ifjú országát Jézus úrral.

Változhat kor, de nem az Eszmény,

mit Apostol és Vértanú vall…”

*

Pannónia felé nyargaltak

csöndes barátok, víg vitézek.

Ősz volt, fönn zúgtak már a darvak,

aranyos fénnyel ősz igézett.

Szeme előtt, az Érsek nyergén

Jézusnak Kincse bársony tokban.

S a magyar gyepün általkelvén:

valami mély Szív mélybe’ dobban…

Ki mondta néked: szállj le, Asztrik?

Ott lenn ezüstös Mura csillog;

még madárhimnusz itt visszhangzik

és messzi füttyök, Télbe sírók…

Október aranyszőnyeget hint,

kincsét elébe szórva Kincsnek;

távol harang szól, s óh tekintsed:

Pannónia, a Szent, feléd int…


Ő – térdelt hosszan… Majd fölállott,

a Jelvényt tartva föl, magasba,

Pannóniának megmutatta,

s hegy-völgyet véle ott megáldott.

Mélységes csönd lett. Mozdulatlan,

lélegzet-fojtva várt a tájék; –

a Duna-völgy, a Kárpát-katlan

vett áldást most, örök Királyét…

*

Már véget értek ünnepségek.

Harangzúgások elhalkultak.

A puszta napja tüzzel éget:

köznapok jönnek, szentek… untak…

Hajó suhan Dunán le délnek;

papot, apostolt visz pogánynak,

jó mestert balgának, ledérnek,

szent érseket kis Kalocsának.

A tatnál áll. Partot néz bízva;

és pásztorbotján napfény villan.

Egy evezős súg: „Szent a krizma,

az ujján ott, gyógyító ír van…”

„Amelyről csurrant szentkenetje

királytételnek: tesz csodákat;

Mely Jézus kincsét érinthette,

attól a kéztől halott támad…”

Pusztánk fölött, nézz ott a partra:

fekete fölhők tornyosodnak,

boszorkány-szél a port kavarja:

jászesső jön, vihar lesz holnap…

A Föld dübög a ménesektül,

kik nyugtalan száguldnak, nézd csak!

Hullámzik ott a föld és rendül;

s lovasrohamra zúdul Észak…

Az Érsek áll. A Bot kezébe’…

Szemét árnyazza másik karja:

sólyomként les távol veszélybe

posztján, miként az Úr akarja…


Feledt hazát ez új hazáért.

Magyar lett, ifjú magyar néppel

együtt születve ama délben,

Mikor Homlokhoz Kincs hozzáért…

Várost növelt a puszták szikjén,

Jézust sugárzott a sötétbe…

(Hogy’ kell majd Ő a hosszú éjbe’,

ha nem lesz Ország és Frigyszekrény!…)

De bízzál, Alföld! Él az Érsek!

S a Korona óv láthatatlan,

az érintésén gyógyul mély seb,

beforr a tépett Kárpát-katlan…

Az Érsek áll. S király-tevő kéz,

a halottkeltő, koronázó,

lebeg fölötted, mondd, mitől félsz?

Hű Puszta, Pusztám, télbe fázón…

Az Érsek áll ma is fölötted,

a Jézus-küldte Kincset tartván,

mely éltet ad, mely hőssé fölkent

lét, nemlét közt, vén puszták partján…

(1965. február 11.)


A két nyitrai remete

Szórád Szent András és Szkalkai Szent Benedek

Életüket első magyar írónk, Szent Mór örökíti meg. Még az ifjabb, Benedek élt, mikor bencés

rendtársuk, Mór elkezdte gyűjteni életük adatait. Szórád András (meghalt 1009-ben)

Lengyelhonból jött, s lépett be a zoborhegyi magyar bencések közé. Benedek már ezek közül

való (meghalt 1011-ben). Szentté avatásuk egyidőben történt István király, Imre herceg és

Gellért püspökével, 1083-ban. Szórád Szent András ünnepe július 17., Szkalkai Szent Benedeké

május 1.

I.

A hithirdetők hősi harcra mentek,

de ők maradtak, – két barlangi szentek, –

mély erdőcsöndbe’ néma sziklatájba’

az Istent, Istent térdelőn csodálva…

Szórád Szent András, mit szólt Jézus néked?

Míg bencés társid szórtak szent igéket,

tereltek Hozzá pogányt lelkesedve,

te: Jézust nézted, elmerülten Benne…

mert van, ki kardot forgat, s van, ki kardhoz

jókedvet, izmot égbül imával hoz.

Van fényadó láng; de tüzét Ki adja?

Kitől jön, hogy sötétség befogadja?

Apostolok mögött az ima népe

egy láthatatlan örök kötelékbe’.

András barlangja áram-osztó központ,

tán azért van, hogy éjjel titkos fényt ont.

II.

Ifjú barát, Benedek, eljön olykor,

és újabb tűz gyúl öreg zsarátnokról.

Zoborhegyi zárdából hű tanítvány

elégni látja őt a vági sziklán.

Csontbőr már András, csak két nagy szem izzik;

csak Jézust látja… És a mennynek ízit

árasztja, hordja… S jaj a földi szemnek,

mely Napba néz! Jól tudják azt a szentek…

Elégett András izzón istenhőbe’;

imán egy este elomlott; s felhőbe

szökött a börtönéből végre lelke.

Angyalkéz testét barlangba emelte.


…Jött Benedek és jöttek halk barátok.

Arc könnyben, lélek kegyelemben ázott.

Mert fény és illat töltött el barlangot…

S a hű tanítvány utódul maradt ott…

III.

Három futott el röpke év. Új szentet

látott a Vág, zord sziklák, szúrós fenyvek.

S ott Szkalkán túl, hol szikla nyúl az égig,

ott érte el Remete útja végit.

Cseh rabló tört át Szentkirály gyepűjén,

gonosz pogány nép, gyűlölettől fűlvén,

s a szentegyháznak kincseit sovárgón

surrant egy éjjel át a kékes Vágon.

„Nosza, pap, hol van arany-ezüst marha?

Hallgatsz? Majd pörkölés rávesz szavadra.

Nincs drágaság? Te népámító koldus,

csak azt lesed, hogy mennybe Krisztushoz juss?”

„Hát elküldünk… S üzenjük néki tőled:

mindég remetét tartson határőrnek,

ima-sövénnyel István földjét szegje…

S most pusztulj, őr, merülj a mély vizekbe…”

A balta csattan. Szétzuzva a szent fej,

a vére sziklát, drága gyepüt szentel…

Követ kötöttek akkor testre, s dobták

legmélyre, hol sötéten kavarog Vág.

IV.

Az idő tellett. Barátok keresték…

Vitézek is… Vért láttak… Ámde testét

seholse. Műről ráismertek: zsebrák!

És hallgat mélyen erdő, hegy, a szent Vág.

De estetájt, mikor a Nap pirosba

megfest folyót, és vérző arany mossa

a partokat, és máglyaláng a felleg,

sötét gyertyákul állnak zordon fenyvek:

– ott akkor este vijjog, – (nézd csak, nézzed,

baráthad és ti, gyepülő vitézek, –)

hogy; vijjog sas, lebegve Vágnak föntjén,

Turul-madár, hol legmélyebb az örvény!


Le-fölszállong. S viz tükrén piros szikrák

im alkonyon a folyót hogy’ izzítják!

Ott köztük: fénylő teste nyugszik Szentnek,

nagy ravatalján fenyveknek, vizeknek…

Körötte messze kárpitot von Kárpát,

sötétes zöldben vén testőrök állják

a díszőrséget… S patakok csobognak…

Vagy zizegése a szentolvasónak?

V.

Fölvették aztán félő tiszteletbe’…

S Nyitra egyházán kettős szentereklye

őrizte észak magyari gyepűit:

István hona s a vérrel megépült hit

pogány rablóknak martalékul többet

ne essék! Hogyha ártók reátörnek,

kudarcot valljon végül orvmerénylet!

Föladjon Testet föld, víz, minden mélyek!

Te szirti Szkalka Benedekje, hű szent,

ki Turullal és Vág vizével üzent!

S te Szórád András, remetéink őse!

Igen, kérjétek: újra egybekösse

István abroncsa, Asszonyunk Fej-éke

szentek honává boldog ezerévre

a rabló-dúlta széttört édes Földet,

kiért folyt annyi vér, imák és könnyek.

(1965. április 4.)


Magyar Szent Mózes

Meghalt 1074-ben. Szent Borisz fejedelem szolgálatában ment Kiev földjére 1054-ben, a

Skizma évében, valószínűleg I. Endrénk Rurik-házi nejének, Anasztáziának rokonságával. Szent

Borisszal együtt mindketten római katolikusok, és egyaránt szentjei a Keleti és Nyugati

Egyháznak. Szent Mózes ünnepe július 26. Lásd Holweck, Msgr. F. G., Biographic Dictionary

of the Saints, London, 1924.

Hogy honiföldről elzarándokoltál,

Magyar Szent Mózes, ten-hazád felejtett.

Hűséges apród, szolga s példa voltál:

Borisz nagyúr lelt benned társat: szentet!

Ruténok fejedelme Szent Borisz,

S hogy Péter székihez hű, te ihletted.

Míg szakadást Bizánci főpap kezdett,22 –

Te legfőbb Papnak imáján23 okítsz!

Gyuladsz és gyujtsz: Hogy mind eggyé legyen

Őbenne, értünk Ki a vérit önté,

s tüzet hozott: világ e Tűzön éledjen;

míg hontalant s kóbort be egy Akol vesz, –

s a Pásztor őriz minket mindörökké!

Esengj ezért fönn értünk, Magyar Mózes!

(1991. december 2.)

22 Cerulárius Mihály 1054-ben 23 Jn 17,22


A harmadik csodaszarvas

Boldog Vác remete legendája

A vers híven követi Boldog Vác, a szentéletű remete (meghalt 1050 táján) legendáját. Ünnepe

november 26.

Igaz vajon, hogy Enéh ősanyánk volt,

ki Hunort, Magyart ünő képben hívta?

s kóbor utód céltalan zalámbolt,

Enéhnek szűk lett ázsiai kripta?

Csak „pogány monda”? Vagy lett ég hírével,

hogy anyaszivet nem temet a sír se?

Istentől van, hogy ős figyelje éber

hű szemmel: útját utód ne veszítse…?

A Honszerzéskor (írva Névtelennél)

Bors úr előtt is ott futott a szent gím,

hogy tátrai gyepükre kirendelné,

őrt állni végleg Kárpát-bástya fentjin.

*

S mikor időknek teljessége eljött,

újabb útjelző járta meg az Erdőt…

Hívő a nép már, példa: szent Királya;

de sok vadon még hit fényét kizárja…

Pogány is lázad, német is reáront;

kunok, testvérharc dulják a zilált hont.

Ment „Pannonföld Kertésze”24 jutalomra;

s mit plántált: megtépve a szent Fa lombja…

Lesz vagy nem lesz-e zsengő folytatása?

Vagy pokoli Vad gyökerit kiássa,

s virágig sem jut, nemhogy gyümölcs-jöttig?…

Sok, föl sem épült, s már a dómot döntik…

…És akkor történt: Décse, László herceg,

vadászni egynap frissen fegyverkeztek.

Ez „Szent”, az „Istenes”25: egyszív két testvér

gond, harc közt egy kis pihenőt keresvén…

24 Szent István 25 „Istenes Géza” (régi néven) László testvére és elôdje a trónon; helyes egykori olvasású alakban: Gyécsa, mai

helynévben élô alak: Décse


Zajt unják? Tán a csönd is őket vonzza?

Tanácskoznának erdőn táborozva…

Északra Pesttől rengetegbe jutnak;

Dunától beljebb nyoma sincs ott útnak.

Szót szóra vetve járnak másodnapja,

vadat ha lőnek: hadd legyen látatja.

…„Hazugregékre hogy’ fut nép…” – szól Décse –

„Mikép kelhetne István Úr vetése?

A múlt lehúz, hát jövő föl nem szárnyal…

Nézd: erdő is zsong vén pogány varázzsal…

Szól László: „Egy a Krisztus tegnap és ma.

Övé a múlt, jövő. S mindenbe példa

Őróla rejlik; Néki, Érte minden…

s vadonban is utat jelez az Isten…”

És akkor történt, ciheresnek26 mélyin

nagy zördüléssel fölszökött a Vén Gím.

Arany, – mint régen; – Napot hord agancsán

és fut, – mint régen, – Végezés parancsán…

Ragyog szőrében minden szál szikrázva,

mint szentmisén ha gyulna gyertyák száza.

Lebegve földet alig éri lába;

…Nap és Hold szarván: kettős égi lámpa.

De ott fölül… „Nézd, László, hangot vesztek: –

Hord homlokán egy nagy Kettős Keresztet…”

Fejét magasba szegve, szinte hívón,

suhant előttük napsugárú hídon…

„Csodába nincs pogány, csak örök égi!

A csoda, Décse, válaszunkat kéri!

Akarjon bármit, igent mondjunk rája,

s kövessük, testvér, erdők bozótjába…”

Sötétbül fénybe, fénybül a sötétbe,

futott a Gím; nyomán, csapzottan, tépve

(ahogy az Úr örökre szabta útját)

az ösvényt szent lovagok híven futják.

S még csörtetett előttük, bukdácsolva…

Egyhelyt letoppant, visszanézett; s nyomba’:

ott semmivé lett, fénysugárt is oltván…

Egy tisztás ott! Rá vén tölgy tátog odván…

26 bozótosnak


S odu előtt, mint mesék erdőréme,

ím aggastyán – a gím helyett cserébe…

Ezüst-szakállán minden szál szikrázik

(visszfény lehet az, küldi az a másik…)

„Óh Décse, nézd!”… S az összerótt keresztre

mutat rá László – „Bárha utat vesztve,

Hozzá találunk vissza, és e Szenthez…

Kövesd a hívást: s kívül-belül rend lesz…”

A remete most föltekinte rája.

Fölállt s köszönté: „Eljött hát királya…

„Itt kellett Erdő Egyházában várnom

az Eljövendőt, csöndes adorálón…”

Most elbocsássad szolgád békeségben…

Az erdő szent lesz… Tüzek bujnak mélyben

Sok istenlátók… Lármatüzek erdőn…

Tudom már: Krisztus hozzátok közel jön…”

Megtántorult. Fölfogta, lefektette

jó Décse… És ő folytatá pihegve:

„Ne féljetek: az Ige látogat majd.

Nem! Megszáll itt… És végleg gyökeret hajt…

„Itt épül majd föl István rendelése:

a Székesegyház. Építteti: Décse,27

te, jó királyom… S én: utamra lépek;

már hívnak ott túl hófehér hadnépek…”

Egy kevés szót szólt, titkos, drága szentet,

az égből földnek, érettünk üzentet…

Aztán szemét lefogta László… Ástak

egy sírt a testnek és Föltámadásnak…

*

Király lett Décse, (Géza mai névül),

s parancsán rögtön ott a szent dóm épül.

Szent dóm köré az iskola: s a házak,

a nevezteté a remetéről: Vácnak…

Istvánnak trónján Istenes jó Géza

ült három évig. Korona nehéz a

keresztény főn, ha testvérharc az ára…

Jutott az aztán László homlokára…

27 Boldog Vác remetesége helyén épült, körülötte pedig Vác városa


Ahogy szent gímben: egybeforrt a múltunk

s jövőnk Őbenne. Tőle megtanultuk,

hogy Krisztus rejlik vén regéknek alján;

mert hun, magyar kard villogott a karján…

Reáismertünk őseinkre benne,

s reáismertünk az igaz Istenre…

Fut, fut azóta Rengetegünk titkán

a Csodagím, az Ég útját tanítván.

Sötétbül fénybe, fénybül a sötétbe:

ahogy az Úr örökre fenn kimérte,

az Utat híven, ugye, futjuk híven,

mert Isten üzent azon Aranygímben…



A Kettős-keresztű Ország legendája

Egyszerre csak megállt,

s visszanézett a vadgím.

Hosszú tévelygőben,

bozontos erdőben

rég űzték már, s „megvan” im!

…Hányszor eltünt ködként,

s feltünt hányszor tündérmód!

Talán az a régi,

rege-mondta égi

aranyszőrű ünő volt!?

Géza szólott: – „Testvér,

nem lehet ez más, csak ő!

Mit akarhat vélünk?

Pogány múltunk, vérünk

elmerült, mint kútba kő…”

László mondta: – „Bátyám!

csodálatos az Isten!

Útja ezer vagyon,

mágusi csillagon

s pogány gímmel is izen…”

…Pára lett és ködkép,

majd ragyogott aranylón.

A fűhegy lábától

épp hogy rezdül, s távol

vén jegenye mind hajlong…

Észak fele messze

zümmögő mély rengeteg

kékes-hűvös ölén,

hol busong a bölény

s bozót varázst rejteget, –

hol a szőke szlávok

(halk-merengő emberek)

népe sem jár, félőn

kerüli az élő,

mert az babonás berek! –

ott felbukkant a gím!

Géza nyilát ajzotta:

„Pusztulj, pogány bűbáj!

Keresztény e hü táj,

nem kell táltos vak csoda!”…


László szólott: – „Jézus:

mindeneken Ő király!

Szent a táltos-berek,

az Isten-embernek

lépte mindent végigjár!

Bus babonás népek,

tágszemű és halk tótok,

horvát, vend és rácok,

havaselvi vláhok:

Benne lészen mind boldog!

Higy ma nékem, testvér!

A vágtató Vág mellett,

iszapos Temesnél,

római limesnél,

s hol a hunok szél-ellett

száguldó ménese

a Nagy Pusztán elzúdul,

keleti gyepükön

a dalmata víztükrön:

Mindenütt majd Ő lesz úr!

Ő lesz itt a béke!

Egymást ölő fegyverek

Benne nyugosznak el.

Ő lesz itt a nagy Jel,

melytől áldott e berek…

Ő rendel itt egybe

kardot, lándsát, vasnyelüt,

s az ördögi hordák

zúzzák hun, tót, horvát

s besnyő Bástyán a fejük!

Táltos, gím, oroszlán,

Turul, sólymok, keselyük –

egybe szelidülvén

a Krisztus gyepüjén

együtt őrzik szent Jelük.”

– S László arca mint a

Napban égő kristályok…

S akkor történt, íme:

megállt Isten gíme,

s visszanézett őrájok:


a két Árpád-vérre,

a Királyra s Öccsére…

Géza nyila elhullt,

arca fényre sárgult:

vak zólyomi ösvényre

arany-tündöklettel

föltámadt a Nap talán?

Évezredünk hajnalán

ragyogott a szent Jel,

mely jövendőt szentel,

a Gím emelt homlokán.

(1947. május 14.)

Forrás: Kálti Márk krónikája Géza vadászatáról: Szent Lászlóról és testvére, Gézáról.


Vers a régi Lovagról

Szent Lászlóról, akihez futott véres kezével a kiközösített lengyel király (Boleszló, Szent

Szaniszló püspöknek kiközösített gyilkosa); aki ott hagyja diadalát, hogy megmentsen még egy

magyar leányt; kúntól-besenyőtől-görögtől, testvérharctól aki védett; s holta előtt akire bízta

Európa a Szentföldért induló első keresztesháborút… 1095-ben, s amit ő már nem ért meg.

(Bodrogon 1095. áprilisában nyugati követség ajánlotta föl neki a vezérséget, hazai adatok

szerint. Ez a piacenzai zsinat után volt, melyen II. Orbán elindította a mozgalmat. De László

1095. július 29-én meghalt. Ősszel a clermonti zsinat Bouillon Godofrédra bízta a vezéri kardot.)

Ez akkor volt… ott messzi ködös multban…

Álmodtam-é vagy igazán tanultam?

Hogy élt egy ország, boldog, hívő, gazdag,

s volt becsületje jónak és igaznak…

Királya hős. Nyugat tisztelte, félte;

az üldözöttnek ő volt menedéke:

ha bünös is, de hontalan. S ölelte

László magához. S annak árva lelke

már nem volt bünös… Kelet hogyha rátört,

a szent király olyankor vasruhát ölt.

Fegyverre áldást, igen, égi áldást

kér Jézusától… Mert a jajkiáltást

nem tudja süket fülre venni (mint sok

mai „szent”, aki gyáván békét vinnyog!)

Akkor kezében villog csatabárdja,

és öl és hal a drága szent csatába…

Mert aki szeret, az szeret halálig!

S ki volt „igaz”, majd odatul elválik:

tán az, ki szeret mindent, ám csak félig,

és nem jajdul föl, csak ha őt metélik?

Vagy a Lovag, ki Krisztus messzi hívét

fut menteni s nem tud kimélni hű vért,

ha lélekért, tiportért kell kiszállni?

…Meddig terjednek szívednek határi:

csak tőle függ, hogy küzdeni hol kezdesz:

Szamosnál? Donnál?… Észt, reményt ha vesztesz

végsőkig-békés kapud előtt egyszer,

családodért, kezedben lessz a fegyver!

…Keménykezü Lovag, ha törvény kellett

szegényért, vertért a Krisztus ügye mellett.

De simogató, hogyha árva félénk,

s hazátlan fogta szent palástja szélét.


Most: Cserhalomnál vív egy hurcolt lányért,

mert ez a dolga, amit Isten rá mért…

Szabolcsnál küzd most papjai lelkéért…28

Bármerre nézz: csak harcért adnak békét…

Az élet ugyis elfogy gyorsan, lassan.

Nagy semmire? Vagy szent ügyért folyassam?

Ki bujt atomtól: egy tégla lesujtja;

s hogy mért élt, mért halt: csak a Lovag tudja.

László, te szent, te harcos csatabárdu,

jaj nézd, e kort, mely béna, „békés”, bárgyu.

Mely úgy szereti földi puha létét,

hogy elveszteget érte égibékét…

László, idézlek! Állj elénk s vezess még!

ujabb csatákra, hogyha hívnak eszmék,

ha föld sikolt, a messzi elfelejtett,

ha menteni kell csak egy árva lelket!

Hivő világ a Kereszteshad Kardját, –

tudod, – Tenéked szánta, s Fönn akarták,

hogy – elmaradt… De lovag-becsülettel

a reádbizott Kardot, László, vedd fel!

Egyetlen lélek, tudtad Te, megéri.

S most tizmillió néma kínba’ kéri,

hogy csatabárdod újra szertevágjon

e hitvány, áruló pogány világon!

(1964. december)

28 Szabolcson az egyházi zsinaton elnököl, VII. Gergely reformjait Magyarhonban végrehajtatva


Két ámuló szem

Iréne-Piroskához, Szent László szent lányához

Szent Lászlónak (†1095) leánya, Piroska, született 1088 tájt. 1108-ban Komnén Jánoshoz, a

későbbi II. János bizánci császárhoz (uralkodott: 1118–43) ment nőül. Új nevén: Iréne császárné

(„Béke”). Bizáncban sok-sok templomot, kolostort épített Pantokratór: a Mindenható

tiszteletére. Meghalt 1134. augusztus 13-án, a Keleti Egyház szentje. Három fiú, négy leány

anyja; s nem érte meg, hogy egyikük, Mánuel császár (1143–80) „anyja jogán” mint

trónkövetelő rátört Magyarhonra! Faragott kőkoporsója egy nagy sztambuli dzsámi (mecset)

előtt ma víztartó mosdómedence; a közeli kis nyolcszögletű szoba: az ő egykori könyvtára

(Révai Lexikon). A híres Hagia Sophia (Szent Bölcseség) kupolája kis mozaikzománc körökben

a szent uralkodókat ábrázolja: itt van ő is, halvány sovány nagy égőszemű szent testvérünk (lásd

Konstantinápoly bizánci emlékeit Maclagan Mich.: City of Constantinople, képes művében).

Ünnepe augusztus 13. Piroska a latin Priscából a magyar Piros névhez keveredve alakult. Régi

Piriska alakja a latinra is utal.

Szent Szófia dómján egy kép tekint le ránk.

Nagy tágra nyilt szem mily titokra tárul?

A messziségbe elmereng? Ott minket lát?

Mert szállott ő már csodához csodárul…

Szegény dult honból fönséges Bizáncig!

De jelkép mindez! Nagy titok, a Fönti látszik!

S a Végtelen lett otthonod, Piroska,

nagyobb császárság – (s rend, rangok tilossa!)

Jut benne hely egy szabad kis zugolynak,

hol Körös-parti nádasok suhognak?

A könyvesházad – (mert az kellett néked!) –

még áll… De minden-minden ott kiégett,

min szemed egykor gyönyörűn ámulhat…

Kiégett itt is. Fultak mélybe multak!

a könyvesházba’ volt-e hártyán „vésett”

honi betű is? Régi szenvedések,

s jövő elé futó szív? – sose tudjuk!

Piroska! Útunk gyorsan át-befutjuk

akárhol… Marad könyvtár, vízmedence

(koporsód egykoron! – s már repedezve…)

Marad egy kép. Két gyermekül-tárt

réveteg hű szem.

És sose tudjuk, haza? égbe néz?

vagy valamit üzen…?

(1990. január 8.)


Szent Piroska avagy Iréne császárné, a „Béke”

„Piroska” – halk Marosnál mondták otthon;

mig piros-pozsgás lányka ott futostál,

mosolygó virgonc! S minden – mosolyogjon:

kincsekkel, dallal, szívvel adakoztál…

Hisz Szentnek lánya s vidám harcu Hősé!

Szórj örömet, s hordj, mint az Ur, keresztet…

Szent sarját így neveli Ég erőssé:

hétéves, atyját, a husz: hazát vesztett!

S nevét! Vig „Piros” égett oltáron mint „Béke”

Szentélyek, zárdák, menhelyek kezéből nőttek

Pantokratór: Minden-Szív-Győző nagy nevére.

S tőrtől-cselektől hét kicsinyt megvéd jövőknek.

A Bölcseség dóm zománcán hazátlan népre

néz sápadt arc: „Járd Útad, bár szived öld meg!!”

Utóvers

Most nagymecsetnél mosdókutnak szolgál

a koporsód, szent Nyugtalan, „Iréne”!

S tiporja csontjaid’ utaknak széle…

Bizánci Szent, biztass, Rokon: Vár utast Béke…



1100-as évek

Boldog-emlékű Admonti Zsófia

Szegény Vak Béla király leánya, Henrik német hercegnek, III. Konrád császár fiának jegyese.

Vőlegénye korán meghal, s ő Ausztriában (Bécsországban a régiek szerint) marad; belép az

admonti ősi bencés apácazárdába. Egyszer királyi családja érte küldött. Ő égre nézett s fejet

rázott a hazahívogató szókra. Meghalt 1180 táján hősi önmegtagadásokban,

szeretetszolgálatokban töltött élet után. Ünnepe április 30.

Admontba ment és eltünt ott örökre

a bécsországi szirtes messzi földbe.

Egy kolostornak csöndje befogadta,

és hallgatott benn holtig… Tán nyugatra

tekintett mindig, este hogyha Nap húnyt,

felejteni akar – tán messzi Vak Húnt,

a széles rónát, vadludat s a nádast…?

Mert vissza nem néz, aki Istent választ.

Admonti bencés Szűz, hű Zsófia

kinek meghalt jegyese, nagy császár fia,

s eltünt hazája, kicsi Magyarország: –

tanítsd viselnünk bujdosóknak sorsát!

Királyleány! ha szívre honvágy ül,

tanítsd, ki fontos: Jézus egyedül!

*

Nekünk is vaksi, látod, a szemünk…

Bús vak királynak lánya! szenvedünk

mi is. Bolyongunk tapogatva árván

Fogj kézen most! Vezess Őhozzá, jó királylány…

Amen



Boldog Bánfi Lukács éneke

Boldog Bánfi Lukács érsekprímás Krisztus, Egyház, haza és közműveltség bajnoka. Született

1115-ben, 1157-től egri, majd 1158/60-tól esztergomi érsek. A „magyar Becket”, bár királydacló

hősi ellenállása megelőzte Becket Szent Tamásét (1162–), ki aztán vértanú lett ezért 1170-ben;

Lukács – diákkori barátja! – többszöri börtönt, üldöztetést viselt. Mivel személyes ismeretség

köti össze a kettőt, bizonyos, hogy Becket tudott Lukács érsek harcáról és ez ihlette okvetlen. A

vers forrása Meszlényi Antal: Magyar szentek és szentéletű magyarok (Auróra, München, 1976),

melyet szorosan követ, a jelenetek olykor színezve.

I. Invocatio29

Szólalj, ének, Esztergom nagy érsekének!

Ébreszd multból Lukács atyánk, s dicsérjed!

Mert a kettő: régi és új szent Prímás

értünk vívott, imádkozott, – légy hálás!

Megidézünk, régi bajnok-püspökünk!

Nagy utódod tegnap lángolt közöttünk.

De kell: kettős prófétai lélekkel

töltekezzék árva Hon, s tán szárnyra kel…

*

Bánfi Lukács érsek atyánk, nézz le ránk!

Rajtunk újra ármányságok férge rág.

Kiskirályok még mind dúlnak népünkön,

ideje, hogy szent-erős kar szétüssön!

Űzve Sátán, de fattyai maradtak,

Szót és jogot mind magukhoz ragadtak.

Kiskirályok (pártitkárok) trónusunkba ülének.

Ifju kábul, szűz elcsábul, – s a vének?:

szólni-tenni nem mer senki, „nem illik”…

„Népuralom” – új fogalom – nékik nyit

Ők a „nép”: a hangostorkú – idegen.

Gyáva főpap, sunyi főúr: „Ám legyen!”

Bitorlókkal teli a te országod:

hit, böcsület tüntén mi lett, most látod!

*

Rád emlékszem, rég felejtett Szikla-Pap,

ki korbácsos Krisztusként, ha kell, lecsap!

Volt akkor is fölfordulás, dúlt Haza,

a szegénynek, jognak nem volt igaza.

Ott se tudták, ki király ma, ki holnap,

zavarosba, rend-foszolva, bitornak

29 Segélyhívás


áll a világ, párt jön pártra; köpenyeg

ide-oda fordul, mint jár förgeteg.

Ki útban állt, rágalommal döfeték,

volt-rabló, új-cinkos közt állt szövetség.

Hogy hallgattál volna itten, hű Igaz?

Kell a Honnak, hogy javáért küzdj, virrassz!

II. Educatio30

Jézusodért küzdő, kőszirt-hű Lukács!

lépj elénk, hogy elkullogjon árulás.

Emeld fődet, szúró szemed ránk szögezd:

s tolvaj, fosztó, alkudozó fázni kezd!

Az alázat szilárdul áll vész elé,

csak Egyet lát, ki őt harcba rendelé.

Add papoknak lángoló nagy példádat,

elnyomottat lelkeld, éleszd, felrázzad!

Ősi nemből, – mely majd „Bánfi” névre vált, –

szent pályára hívott Isten s, elmeláng…

Így Párizsi „Schola”: Alma Matered;

ott tudásvágy forrt, s a vita, – harctered!

egy norman-fit Gondviselés társul ád,

még világi: Tom Becket a jóbarát.

(Hősi harcod majdan ő is követi,

nem börtönök, hanem vér azt fizeti!)

Mapes Valter is veled járt: „pénzt megért”31

gúny-poéta, klérust vívta, – s volt, miért!

Téged nem bánt, sőt megcsodált: Alázat,

csöndes hangod; leple gazdag tudásnak

s gazdag szívnek; asztalodnál mindig űl

éhes-rongyos, nem koldusként, – vendégül!

Pénzed elfolyt, szív és tudás gyarapult…

Hazatérő csak gondot lát, sanyarút!

III. Caesari confrontatio32

Hazajöttél. Hasznod’ venné jó király,

Géza hamar egri székkel megkinál –

majd prímási! Éppen jókor! Tör ki harc;

Rőtszakállú pápa ellen kelt vihart!33

A hű Géza kihez álljon? Új „pápát”,

zsinatokat rendelt császár, eszkábált…

Lukács óv, küzd: Salzburg, Frankhon püspökit

30 Nevelôdés 31 Walter Mapes (†1209): „megérte a pénzit” – mert a jeles költô jól nekiment világias papságnak és barát-népnek,

ún. Goliard-verseivel. Írásban utal Lukácsra, szentségére is – kapcsolata-híre volt róla, mert ô írja le Lukács 1171-i

jóslatát III. István haláláról. 32 Császárral ütközés 33 Barbarossza Frigyes „invesztitura harca” IV. Adorján, majd III. Sándor ellen; a császár antipápája IV. Viktor stb.


Rómának meggyőzi, – Egyház egységit

féltve, érvel, ír, vitáz; – s fogy császár-párt.

Aki ellenpápák mellett agitált:

cseh Dániel, Prága fondor püspöke

szégyent vall mint Rőtszakállú ügynöke!

Gézára néz négy országnak királya34

tanácsért! s ez szívből hallgat prímásra.

Kinek küntről köszönik hős kiálltát,

s ő válaszol: csak úgy „harcolt, mint sánták,

fürge futó bajnokok közt sántikált”…

„Gyönge vagyok én, testvérek! Bizonyos

ennyi csak, hogy örök hűség, oly szoros,

köt Krisztushoz: sem kard, sem tűz, sem halál

el nem választ, mindig Jézussal talál!”35

Rőtszakállú baltaszemmel nézte őt:

császár ellen holmi hún pap felkelőt!

(Bánfi besnyő faj! s ad majd labancverőt!)

IV. Patriae defensio36

Hát Bizánc! Még ez is sorra ütközött

Szegény Magyarhon, te árva!

Vivódsz, mindig állva két pogány között…

Hű barátja meghalt, Géza, második;

s félig gyermekfiú koronáztatik:

István, e szent néven Harmad, s „tizennégy!”37

„Kiskorú!” – rikolt főúri nemzedék.

Géza (s Lukács, tanácsosa) kordába

fogta őket. Rablás-dúlás korlátja

rég nem tetszett: „Kéne saját királyunk,

kinek rendjit, a madzagát mi rántjuk!”

Készen is van: István, László nagybátyák:

görög palást alól lesik a zsákmányt!

Fogat fen rád úgyis Bizánc császára,

gaz rokon földed’ hübérűl ajánlja!

Nyugat után Kelet majd rád telepszik,

cifra zsarnok, büszke skizma úr lesz itt!

Komnen-fi, hataloméhes Mánuel

(Szent Piroskánk fia: hullott távol el!) –

lelt ürügyet; és országos „főbbjeink”

kegyencit, a Lászlót trónra fölteszik.

Kinek nem kell – hallgat (mindig így járja!)

Bár hull vér is, hűségesé – hiába!

Fruzsina, özvegy királyné, fiával

Bécsbe fut! Az álnok bátyák gyilka tán

34 Spanyol, francia, angol, lengyel 35 Egykori levele a salzburgi Eberharddal levélváltásból 36 Honfi-küzdés 37 14 éves


Bizáncba fent: ott jártak ők iskolán.

*

„Non coronat!” – Nem koronáz a Prímás!

Mikó érsek teszi! S László – koronás.38

bitorló lett, törvényeket megtörve…

Dördül ekkor Bánfi Lukács mennyköve!

– „Jogtalanul koronázott Kalocsa:

Egyház-kívül vetve episkopusa!

Trónbitorló, Szentkirályt meggyalázó,

kivettetik szintén a jöttment László!

Ország, amíg jóvátéve nincsen bűn

Interdiktum alatt sírjon keserűn.”

V. Regni raptor reluctatur39

Kiment kemény, de igaz szó: jogtevés.

Lett főrangon, királynál fölhörkenés!

„Másod László” ment maga is őérte,

tömlöcébe lándzsák között kísérte.

Feltörette templomok zárt ajtait

„Királyt követ Egyház:: Bizáncilag itt!

Lecsapjuk a hamis papot tisztjérül,

sötét fagyon éhezzék, míg megtérül…”

S imák fényén tölti Lukács börtön-éjt,

mikor Sándor pápa küldi levelét.

Sok nyugati püspök, – régi baráti, –

nem röstellnek tiltakozni, kiállni.

Írja pápa: László rögtön szabadon

bocsássa a Prímást, maga meg adjon

elégtételt, ha Szent István utódja

lenni vágy’ s nem világ földönfutója!

*

– „Király marad? Lukács szabad! Jó! Legyen!”

Szabad, éppen szent karácsony-ünnepen.

László, udvar készül a Várkápolnán

nagymisére… – s kapu csattan; tárulván:

Lukács lép be, s gyűrött tépve – börtöntül.

Lép oltárhoz: „Tart tilalom!” – rádördül –

nincs mise! Nincs isten-áldás: Átok űl

bitorlókon!” – s rámolja le gyertyákat,

le virágot, terítőket lerángat!

„Ki mindenki! Egyház-átka bűnössel

38 II. László 39 Trónbitorlóra szegülés


egy födél alatt maradni – ördög mer!

Ki mindenki!”… Megfagy a lég… Fuldokol

László… S két perc, nincs ott más: ő s a Fogoly!

Kinek szeme szúr szemébe, farkas szem

néz, vagy bárány? Nem! Oroszlán! László fúl,

rámered, majd kapkod, hátrál, kilódul.

*

Újra börtön? Lukács, tudtad! Így kellett.

Kell valaki, igazságért végigmegy,

hogy vég-igaz tétessék a szent Hitnek!

VI. Vaticinium40

Király jön és poroszlók, hogy lefogják:

Ő király szemébe mondja jóslatát:

– „Isten megúnt! Nem vár tovább. Pár heted,

s bűneidben ér halál s itéleted!

Fölsokasult minden bűnöd, titkos-tárt!

Egy országért fogsz felelni. Gaz példád:

rossz, mit példád hozott, jó, mi sose jött…

Özvegy, árva! nem született csecsemők!

Egy hónap és mindért állsz az Úr előtt…”

Újra börtön. Folyton imák… S Lászlónak

feldúlt éjek, lelki ölyvek… Egy hónap:

hatvanhárom januárban, hő láztól,

fogvacogva, csontra-fagyva hal László…

Ő hát szabad! Tehát rend lesz! Kiskirály,

visszaadod, amit loptál s raboltál.

Megjön ifjú hálás István41 ezalatt.

Mindent tesz, mit ő kér: épít, rendel, ad…

– „Nyughatsz, Lukács!”… „Fegyvernyugvás a bűnnel?”

Sátánnak ki hadat üzent, nem szün el

zaklatástól, szent csatáktól, ég s tüzel!

VII. Secunda invasio42

Ime újra, Mánuel is „igényel”:

betör! S másik bátyja43 jön be igénnyel.

Érsek üzen: „Isten kardja fönn lebeg.

Bitorló, ki kardot vontál, életed’

csatasíkon veszi Isten, kard levág

s eltipornak, szertedúlnak lópaták!”

(S úgy lőn! Mikor Mánuel még utolszor

40 jóslat 41 III. István 42 Második betörés 43 IV. István


Zimonynál vív, István elhull pallostól…)

Mind a főúr most lapúl, nem ád segélyt;

„uj király” veszt, szétverék a seregét.

Foglyul esik a bitorló s rács mögött!

Ki oly lágy, hogy megkönnyezi s könyörög?

„Im szentkirály, László, oltárra kerül:

épp az, ki a rossz rokonán könyörül.44

Irgalom – királyi erény, Istvánom!

Fiam! (az lehetnél, jó királyom)

béke legyen végre! Kudarc: tanulság:

fölhagy görög, fölsóhajt majd az ország!”

– Szabad! S megyen gonosz bátyó Bizáncba

Mánuel a rokon, így-úgy „jól látja”

Vég-kudarcra más terv készül: Királyfi

Béla jöjjön! trón itt várja, Bizánci!

Nem szereti Lukács ezt a nagy tervet,

dehát István nem ifju már – így enged.

Jól ütött ki, Béla nem lett göröggé:

cselt megtanult s óvatosság lett övé.

VIII. Regni renovatio45

Békén most már gyarapulhat nép és hit:

Krisztus, István törvényei építik!

Lukács irtja simóniát… István úr

ilyesmibe maga is lesilányul!

Prímás lecsap – s fáj neki is! Ami járt:

„Közki-veté”, „Egyház-kivé” a királyt!46

„Szentség-üzlet” átkos kapzsi gonoszság.

Apátság, kegy, malaszt: mind pénzért osztják?!

Mint a dudva, fölnől újra, irtják bár;

s „rokonosdi”: nepotizmus együtt jár

Lukács ismét egyházból-űz, közkivet

S leghívebbjét, a királyi jó hívet!…

– „Rendbe szedni, az uraknak példa kell:

király-példa!” – S István sírva vezekel:

le is borul Prímás elé: – „Bocsáss meg!

Oldozd föl a tilalmad e bűnösnek!”

Rend űl honon. Szentül ország. Szent Prímás

hit jogára, nép jogára felvigyáz.

Vidám is volt. Lelkelt, tüzelt, prédikált;

országlátót királyúr ebédre lát.

Gyakran pedig! Tervek vagy víg szók alatt,

– egyszer történt: Lukács sápad, elhallgat.

Szelíd arca falra mered, komorul.

Szeme megtör, íme, könnyekbe borul!

44 a német betörô, háromszor támadó Salamon királyon 45 országújítás 46 régies: köz-ki, köz-kivé ma „közön vagy közbül ki” (kódex-nyelvi)


– „Mi lelt szent atyám?! Mi bánt? mért ijedél?

Minden jól van: Egyház, ország. Örvendjél!”

– „Nem örülök… Látnom adta Úristen:

készülj útra! Egy éved még, több nincsen!

Gyászolunk majd jó egy évre ilyenkor!

Koronázzuk Bélát, tavasz el nem foly…”

Készült István! Óh hogy készült! Szent kalauz

irányítván! Hajtja útján – föl, malaszt!

S meghalt István: Hetvenkettő Böjt haván,47

Friss tetterőt földnek,-égnek! – föladván.

IX. III. Béla-Lucas: Hunniae mira elatio48

Béla úrról Érsek tudta, jó magyar!

Művelt fortélyt kitanult, hasznúl csavar.

Szent Korona előtt mégis esküjét

térden adta: Hitnek-népnek sose vét!

Minden más ügy eltörpül, ha Lélekrűl

van szó! Erkölcs álljon örök érdekül!

*

Frankhonból jön új szerzet, a Bernáti49

Zárdák nőnek: nép-nevelni; felszántni

a parlagot; s lovagrendek: védeni

Hont, a Szentet; kórosat segíteni…

Ispotályok, kancellárház, s mesteri, –

könyvek gyűlnek mult-jövőnek! Oly teli

tervez Béla s hajtja Lukács; – isteni

Lélek árad benne! Felhoz ősi kort:

– Péter árnya egykor gyógyít;50 itt a kórt

Lukács űzi, Isten benne oszt kegyet…

Fölírattak sok csodái, szent jegyek,

mikor elment ő a földről… Próféta:

elragadva? Zengve halt-e? Alélva?

nincs adat rá! Összeírták, s – eltünék!

Pör megindult, ég „pöre” a „Szent” névért.

Gyógyulások sírján! S áldott sír enyész…

Holta után csoda árad! – s híre vész…

X. Posteritati missio51

Róbert érsek (szent maga is) összegyüjt

élő tanút; s okmányt mind Rómába küld.

47 március 2. 48 III. Béla-Lukács: csodás honemelés 49 ciszterci 50 ApCsel 5,15 51 utókorra küldetés


Szentszék-követ, Rajnald, jegyzett. Bizottság

kihallgatott, s meggyőződve informált.

Gergely52 pápa üzent: „Két nagy szentje kész

Hunniának; jövőre lesz ünneplés!

Erzsébet és Lukács együtt tündököl

magyar égen – új csillagként tünve föl.”

Harmincegyben Erzsébet: szent! Lukács – vár…

Forma, talán politika – útat áll.

Frigyes53 – a „Rőt” rút utódja – harcra kelt

tán őt bántja, holt Ellenfél hogyha „szent”!

Új sürgetés… Tatárjárás… Írás mért

izgassa most nyomor népét s Prímásét?

*

Jó száz éve késő utód, Szcitovszky54

járt utána: kész ügy hol pang, kitudni!

Róma kutat. Irattárak nem tudják!

Egykor Frigyes, majd új kényúr megdúlták…

Napóleon népe Rómát rabolta,

műkincseket, iratokat elhordva.

Okiratot Párizs rejti, – azt tudják, –

mely Lukácsunk szentségéről tanuság!

*

Uj szent Prímás mi Urunknál kijárja,

megkerüljön nagy elődje okmánya!

S Esztergom ád két Oszlopot: püspököt,

Igazságért aki végtig küszködött.

Isten végre indítsa el szent pörük:

Félpogány hont térítni vágy Kettőjük!

Hogyha szent volt a két Prímás, akarják,

fönt akarják: mély nyomorból magyarság

szót nevükben emeljen az Istennél!

a cinikus, mitse kérő – mit remél?

Szálljon imánk új csodákért, hogyha kell

Viaskodjunk (azt akarja!) – Istennel.

Őt dicséri, s lelki üdv! – nem „hivalgunk”,

majd ha kigyúl égen két új csillagunk!

(1991. október 28–30.)

52 IX. Gergely (†1237) 53 II. Frigyes császár: I. Rôtszakállú Frigyesnek (Boldog Lukács ellenfelének) unokája volt 54 bíboros hercegprímás (†1866)


1200-as évek

Magyar Szent Erzsébet

Magyar (vagy Árpádházi) Szent Erzsébet (1207–31), a jótékonyság nagy szentje, II. Endre

király és a tragikus végű Gertrúd leánya. Kislányként kerül Lajosnak, leendőbelijének udvarába,

Thüringiába. Férje, IV. Lajos, Thüringia őrgrófja, szintén szentéletű, aki a kereszteshadban halt

meg (1227). Három gyermekével özvegyül maradva, Erzsébetet kiűzi a várból anyósa és német

rokonsága. A kezdő franciskánus mozgalomhoz csatlakozott mint harmadrendi. Már holta után

három évre szentté avatta a pápa. Egyik lányát Boldog Altenburgi Gertrúd néven tiszteli a német

egyház.

I. Tavasz

Jószívü Endre úr s a zordon Gertrúd

figyelte, hogy fut gyermekűl a szent út…

A palotából udvarra kilátni:

ott játszik Erzsi, sok gyerek s királyfi.

A „sántaiskolán” ott botladoznak,

s „véletlen” Erzsi templomfalnak roskad,

és csókot lehel mindnek szeme láttán,

és észrevétlen mégis, a királylány

a falmögötti láthatatlan Úrnak…

Gyerekjátékban szentek így tanulnak…

Hamar hazátlan, kis Erzsébet elmegy,

de válaszcsókot visz, a hű kegyelmet:

hogy fal mögé, a látszatoknak túlján,

el tudjon érni, Tüzről tüzre gyúlván…

II. Nyár

Nyár izzik már. A lángoló szív árad:

melenget országot s egy hideg várat…

Türingi Zsófia marad fagyos csak,

férjének anyja, a szelíd Lajosnak.

De most dühödt Ez. Vén koldust, egy tépett

poros vént vitt szobába föl Erzsébet.

Föltámogatta vállán, s annak vére

ráfolyt a termek tarka szőnyegére.


Így mondják néki. S fut Lajos föl bőszül.

Nejét taszítja korsóstul-kendőstül,

„Ez sok már…” – s rántva kárpitot most félre:

megdermed… Torka fúl és fagy a vére…

Tövis-seb homlokon. Két kezin szegnek

mély sebhelye… Szakállán még rezegnek

a vércseppek, mik arcát végig szántják…

S az Oldalát, tudod: nyitotta lándzsánk…

Ott Lajos térdre hullt. A kárpit omlott.

Elfedte őt, a koldusan Bolyongót…

Kit itt a földön senki sem fogad be,

mert sárral, ronggyal, rút sebekkel fedve…

Te lásd, Erzsébet, te lásd bennük Őt meg.

És bennünk is, mig minket itt löködnek…

Hisz bűnösben is (gőgös korbács kit vág) –

te meg tudod tán látni azt a Stigmát…

III. Ősz

Jött hamar ősz is. Emberi nyomorba’

megzúzott szíve ezrek sebit hordja.

Már lággyá ért a kegyelemre. Búgott

nagypéntek passiója, s nem lelt nyugtot.

Könny-ázott arccal elhanyatlott földre.

„A Krisztus-homlok tövisekkel födve!” –

fejét az aranyabroncs égeti parázsként:

ledobta… Lassan mindent tett ő másként,

mint palotások házanépe… S azok rágták,

szapulták csöndjét, szavát, „gőgjét”, szíve lángját…

Sokáig fájt. De egyszer eltelt mély derűtől:

olvasta: „Engem gyűlölt… titeket is gyűlöl:

Szeretne téged világ, hogyha övé volnál:

de nem vagy… Krisztus már magának formál…”

S a Véső vágott. Kínja csontvelőig markolt,

szörnyű döféstől ő is akkor megvonaglott:

Meghalt Lajos, kereszteshadnak messzi földjén!

Féltékeny Isten! szívből mindent elsöpörvén,

most már tiéd egészen ő, a porba vetve…

S ájultra zúzva: fölkelt és keresztjét vette.


(Ferenc, hogy is volt? Útján véle járni jó…

És hullni… Vár a kilencedik Stáció.)

Erzsébet, nézd, hisz mi is hullunk egyre.

De újra kelni, neki gyürekedve,

kereszt-ölelve, tovább: nyomdokát megszállva;

ez MINDEN. S itt kezdődik mennyeknek országa.

IV. Tél

És tél.. S karácsony téli fagyos estje.

És öt árvával út szélére esve.

Kilökve várból és kifosztva végleg.

Tizedik stáció: idáig érnek,

akik Tiéd… De jaj, karácsony-ünnep!

Erzsébet, mért sírsz áradt örömkönnyet?

Lám, betlehemi istálló tiéd lett:

most szalmán nyugszik drága öt kis véred.

Most hallasz búgni angyalkórust halkan.

„Dicsőség ott fönn…” magunknak meghaltan,

a fölszabadult ujjongás és béke,

a „Pax et Bonum”:55 miénk Jézus végre.

Ott felölelte öt kicsinyjét s futva

könnyes vigaszban, éjben ment az Útra.

A zárdaajtón csöngetett Erzsébet:

„Mondd, rossz nővérük kér most zárda-népet:

Templomba gyűljön, adjon Urnak hálát

szent Tedeumban, mert méltatlan lányát

a betlehemi sorsra méltóztatta,

koldus-sorába végre befogadta.

Ujjongjon hála, mert ez amaz este,

mely pásztorokat jászolhoz vezette,

s az édes Kisded magát és minden sorsát

minékünk adta. S ez, csak ez: boldogság…”

És frátereknek Tedeumja zúgott,

és minden szemből meleg könnyár csurgott,

és Erzsébetnek legszebb napja ez volt.

Ég mézzel áradt, megnyílott a mennybolt:

55 „Békesség, jóság” – Szent Ferenc jelszava


lenézett Jézus rá s magához vonta…

Hol van az éj, fagy, nyomor minden gondja?

…Ő Jézust látta jönni tárult karral,

szeráfi szentként, míg ujjongott kar-dal.

És látott minket… Téged is, te megvert,

hazátlan testvér, és az Istenembert,

amint magához ölel kicsi jászlán…

Mert az csak övé, aki bolyong fázván,

kifosztva, kínba’, sebbe, étlen tengve:

csak az talál el hozzá Betlehembe…

V. És túl időn

És túl időn és földnek zürein túl,

Mindnyájunk útja egyszer messzi indul.

Neki: november lett az idők telje.

Valahogy: fecskék gyűltek csevetelve

az ablakhoz, hol ő bucsúzni készült.

A tájon csöndes, vérző boldog ősz ült.

„Vox turturis”:56 a Gerle hangja szól tán?

S tavasz fecskéje ujjong, válaszolván.

„Im hamar jövök…” Csak huszonnégy évvel

átfut a Szent és Anya, Özvegy s élő Mártir,

jöttödre kész kezében hű mécsével…

Még azt suttogta: „Ferenc köpönyegjét,

a Szegénységet borítsák rá”… S legendát ír

már Föld. S fogadja Ég a kedves szentjét.

*

Erzsébet, szálltál két kitárt karoddal

az Úr elé. És szerte hullámzott dal,

mit énekelnek a megváltott népek.

Hogy veled együtt tudjunk úgy repesni:

koldusszegény fajodnak végre esdd ki,

irgalmas Szent, te Magyar Szent Erzsébet…


56 Én 2,12


A kúnok apostola

Magyarhoni Boldog Pál, Domonkos első magyar fia, kit maga a szent vett a rendbe, s küldött

hazánkba. Ő alapította Fehérvár, Veszprém, Győr, Buda, Pest, Esztergom, Nagyszombat

domonkos zárdáit, ő tanítá népünket a Szentolvasó imájára. S ő ment megtéríteni a kunokat;

Memborcot (Meng-Barc = a Nagy Párduc), a havasalföldi kúnok királyát ő nyerte meg Krisztus

buzgó hívének s vele a nép zömét. S akkor átengedte a teret, Róbert érsekprímás végezte a nagy

keresztelőket, avatta az új kúnországi dömés zárdákat. Ő újra elhagyott lelkek után kóborolt.

Végre 90-ed magával vértanúhalált halhatott a betörő tatároktól 1240-ben. Ünnepe február 10.

Kora Dux Verbi-nek, Ige Fejedelmének hívta. Meg kell jegyeznünk, hogy újabb kutatók szerint

valószínűleg Boldog Magyar Pál dömés kettő volt: a bolonyai jogász talán nem azonos a

magyarhoni nagy népmissziós apostollal, ki a kunok térítésekor halt vértanúhalált. A vers e

szerint egyszerre hódol két hősünknek!

Fagyos éjjel.. Sátorponyvát ráz a pusztai szél.

Guzsba kötve Pál, a Barát, Jézusához beszél.

„Hála Néked, jó Királyom, végre válaszoltál…

Halhat érted, nem élt meddőn a Te csavargód, Pál.

Egy nap márcsak. Holnap látlak. Elismersz tiédnek…

Áldj meg érte mongol hóhért… S védd a fajtám, védd meg!

Báránykáim, szegény kun nép, most halni megy vélem:

fölajánlom, – ha tán érték, – fogadd értük vérem…”

*

Havaselvi vad hideg szél sátrát meg-megrázta.

Öreg Pál, a szent domonkos, hánykolódott lázba.

És elszunnyadt… Látta magát, ahogy egykor történt.

…Bolonyában nagy jogtudós; a római törvényt

katedráról magyarázza; egyetemnek „dísze”…

Mért hogy szívet be nem tölti híres-fontos tisztje?

„Magyar Pál a Tudós” egynap meglátta a Szentet:

Jog helyett az Igazságot… S Értelem, Cél zengett…

Szent csókkal maga Domonkos fogadta szerzetbe.

Jézusé lett. Mily boldog volt. S hogy nézett a Szentre!

S Annak hangja csend: „Pál, fráter (a haja már őszes)

első magyar Prédikátor, s a Választott ő lesz…”

A „választott”? Mire gondolt a Szentatya vajjon?

Rázta a szél a rossz ponyvát. Felriadt a zajon…

*

Most újra lát: Endre, Béla, püspökök, királyok…

Zárdák nyílnak. Harangzúgás. Pál közöttük állott.

Jó Endre úr megölelte, ország ünnepelte;

mért fájt akkor, miért is volt nyugtalan a lelke?

Az „Igének Fejedelme”, fejedelmi sorba’,

épült, virult egymásután hét szent kolostorja.

Szent Olvasót térden tanul tőle a magyarja


(Kis falukra nagy vihar jő, de ez élve tartja…)

Dömés rendnek dicsőséget, magyar népnek üdvöt

őrajta át Jézusa ád… De néki mit küldött?

Ürességet, szomjat, üzőt, messze menni innen…

„Adhassak már én is érőt, Néked, Isten… Isten…”

*

Akkor este jött Budáról levéllel a testvér,

s meglelted, Pál, a választ, mit évekig kerestél.

Első voltál jelentkezvén, Jézust vinni kúnnak.

Hírnév, tudás, könyv, építés, mind Elébe hullnak…

Hogy is szólt ő, Domonkos, rég (Az a szó űz, érlel):

„Menj keletre, hirdess Igét élettel és vérrel…”

*

Látja magát, egymagában, kiégett mezőkben,

tábortól jár vad táborig, öreges erőtlen…

Julián is valahol most így jár Jézus urér’…

Keresztelve hull Keletre forró vértanú-vér…

Azt hitte ő akkor: eljő már a várva-várt nap:

összerogyott… Kun lovasok este rátaláltak.

Kardot szögeztek mellének, vallatták, miféle.

Kúnul felel: s ránevettek „magyari testvérre”…

Összefolynak lázas képek… Csapkod a szél sátron…

Viták, vadak,… Egy merénylet… („Mégse mártírságom…”)

Tivornyák is. Ott kell ülni… „Hogy figyel a Párduc.”

Mén-Barc király, éles, ravasz,… Írást, érvet bár tudsz:

szó nem segít! De vezeklés s imák Eget furták;

s íme egy nap jön Róbert Úr, ujjongnak a jurták.

Keresztapja Endre király: Víz foly Barc fejére…

Térdelt akkor kún főváros Krisztusnak elébe.

Háromnapig ének, ünnep. Ittak is, de módján.

Hallgatag volt öreg Barc kán s Pál barát a jobbján.

Zárdák nőnek, püspökség is: Ő – megfutott tőle.

Detre barát lett kún püspök, hívők méltóbb őre.

Ő: megmaradt csavargónak; táborokat járja.

Messzi erdők integetnek, lelkeket ajánlva.

*

Emlékszel Pál? havas alján ért a követ téged:

Barc haldoklik, s a Nagy Útra tőled kér Szentséget.

Lóhalálba és zihálva értél idő- korán.

Kezet szorít s nem enged el jóbarátod, a Kán.

Hogy’ beszéltél! Folyt az édes kún ige, Igérül!

Hogy’ itta be egy öreg szív, mely már hazatérül.

Vette még a drága Testet, s karjaidba eldőlt…

Sírtál akkor… S boldog voltál… De vártak az Erdők…


Vén kicserzett férfi lelkek, csíkszemű kis aprók:

kedves népek, kún testvérek… Jaj de Nap hanyatlott.

…Olvasós est. Máriáról még az ének zengett;

S odasúgta Alpra kopjás: „Jásziból57 üzentek:

Véres kardot Kötön hordat… Szereden58 túl lángol,

vérbe-tűzbe fullad minden. Itt van, itt a mongol…”

*

Hidegrázós éj! A guzs vág; reszket sátorponyva.

Eljött hát, el ez a nap is: készülsz mártiromra…

Kakas szólal. Messzi kürt szól: hív már, hívogat, Pál…

Hajnalodik. Itt a végnap… Este Jézusod vár.

Már üvöltnek; kivonszolnak; ezer szemek néznek;

ezer száj zúg… Jaj az arcuk: az arcukat nézd meg.

Mily ismerős annyi… Talán kun, besenyő testvér…?

Tér közepén oszlopsor áll. S ő íme föleszmél:

Bernát az ott, Márk és János, a kilencven mind ott…

S ki is kezdte? Egyszer ajkuk Tedeumra nyílott.

Elhallgatott a pogány zaj csodálkozva-félve,

csak az övék, az ő szavuk zúgott, áradt égre…

Aztán nyilak suhogtak és lelkek szálltak szállva.

Lassu tűzön némely égett s imán rezgett szája.

Ő maradott utolsónak, minden kínt hogy hordjon,

útraküldve a seregét, hős lelkeket oldjon…

Keresztet tart haldoklóknak üveges szeméhez,

„Jézust” kiált búcsúzóba… Jézus, Hozzád éhez,

vágyik, eped; tudja most már: ezt a napot várta

Bolonyában, Győrött, Oltnál… S most szívét átjárta

egy mongol nyíl… Még akkor is emelte keresztjét:

Tán áldást ad? Jézushoz int? „Együtt lesz az esténk…”

*

Együtt Vele, Pál, tekints le, kúnodra, magyarra.

Hideg mongol szél fúj most is, sátraink sodorja…

Járj utána: szétszóródott, látod, mindkét néped:

teste-lelke elnyüvődött, hite foszladt, tépett…

Nincs, ki közénk Jézust hozza,

a vigaszos Olvasóra

nincs, aki tanítson…

57 Jászi, Jászvásár, ma Iasi (Romániában) 58 Szeret folyó


Szállj le közénk, példád, lelked

távolból is hogy melenget.

Mikor nincs hit, nincs hon…

Jézusodhoz vezess vissza,

Máriádat kérjed bízva:

palástja borítson…

(1965. január 17.)


Üzentek Julián barátért

„Távolban jelent meg nekem az Úr…” (Jer 31,3)

Ah, menni, menni kell ma innen messze

valami új, nagy, szent dolgot keresve!

Azt nem tudom, mi; – csak, hogy hívogat benn

valami, s arra, csakis arra lettem.

Üzentek távol földek, belső titkok:

„Meghódításra ért az ősi birtok,

Öröknaptól néked rendelt ország!

A kül-csodák mind tőle hullott morzsák.”

Most conquistador légy… Nem! – Julián pap,

ki indul, – bot-sarutlan, – Ázsiának,

s ki hogyha késik: minden végleg veszve!

Sárgán felhőzik ködlő Kelet alja.

Ma hívnak kívül s benn, menni arra,

hol lélektitkok várnak, – messze, messze…

(1937. január)


A Hírhozó

Furcsa vitéz lovagol be a rácsos várkapu hídján.

Félszeme átkötözött, jobbját hevederrel a vállán

lógva cipelgeti rongyként; balkeze fogja a kantárt.

És maga és lova véres… Sár, lucsok inge-ruhája…

Néze nagyot alabárdos; mert az kérdi rekedten:

– „Itthon-e Endre király?” (Hisz az András sírban öt éve!)

– „Béla urat kérded? Mit akarsz te, rongyos, az Úrral?”

– „Csak vele! Nagy hírrel vagyok! Ország szent ügye hírem!…”

S akkor a felházból59 lekiált a parancs: – „Alabárdos,

küldd a vitézt! Gárdista kisérje fel!… Úgy, ahogy ott áll!!”

– „Béla uram!” – jövevény rogy elébe alélva-lihegve.

– „Béla uram!… Szent földön, Endre atyád seregében

küzdtem… Foglyul esék a töröknél… Évekig űnje60 töröknek…

Hurcolt s harcoltat… Keleten mert Hétfejű Sárkány,

– Sárgafejű – zúdult… Törököt szétdúlni kizúdult.

Mindennél szörnyebb! Szabadítva, magyar rabok, álltunk

volt uraink seregén. Mer’ a Sárga: ördögi átok!

Rak hegyeket koponyából; mind aki népet elől lel,

öldököl, eltipor az! Aki hódolt, azt se kiméli!

Volga vizén átkelt… Üte ránk és – elsöpör, elszór.

…Foglyul esém ott is… Kétévi pokol, de kiszöktem,

küzdve vadul… Nagyuram! Sárkány jön!… Földek elégnek!

Hírül adom… Készülj! Avagy inkább: már sose készülj…

Harcolsz? Elbukol ott! Hódolsz? Uzsoráz, kaszabol, fojt…

Asszonyaid: prédák. Gyerekeid: poklok seregébe.

Isten- s ember-utálók, s földnek utálata lesznek!

Hódolsz? Sátán-fia léssz? Gyanus ott! Szemed, arcod, a színed:

– „más faju”! Nem bizik abban!…

Béla kerál! Mi teendő? –

Mástul kérdd!! Én láttam, nyögtem, éltem azoknál:

ők kicserélik a rabnépeknek agyát is, a lelkét!

Mind ami van, az „övék”! E Világ Ura: ők! – Ez a fajta!

Nem tudok én, csak a hírt: hogy jönnek az Emberi Sáskák!

…Isten akarja talán? Megtisztul ilyenbe világunk?

– Béla, tudod most már! Ez a szörnyű teher: neked adtam!

59 emelet 60 rabszolgája (Árpád-kori szóval)


…Hallgat már jövevénye… S hallgata hosszan az úr is.

Arca merev. Vélnéd, hogy acél. És messzibe néze,

s – fölfele… Végre nehéz hangon: „Jó! Ellene állunk!

Ellene Sátánnak! Jó! Végletig álljuk a harcunk…”

…Ujra hosszú csönd… S Jövevény megtántorul, omlik…

Könny a nagyúr szemein: „Föl az ágyasházba vigyétek!”

– „Kéretem Érsek urat, Dénes palatínust!” S mind a kolostort,

zárdák szüntelen esdekelését…! Mert ez a háború – lelki…

Irgalmazzon az Úr, mi szegény, rossz balga fejünknek…!

(Eleje: 1979., befejezve: 1993. február 6.)


Boldog Buzád vértanú

Előbb kemény fegyelmű katona, gazdag főúr, majd domonkos szerzetes, szentéletű nagy

szónok. Meghal 1241. április 30-án; a Pestet elfoglaló tatárok istentisztelet közben, az oltárnál

ölik meg, akkori dömés szentegyházban, a későbbi váci utcai angolkisasszonyok templomának

helyén. Ünnepe április 30.

Harcos Buzád bán, gőgös Hahót-nembül,

elsők közt volt jó Endre úr országán.

Mily titkos áram érte, hogy megrendül

világa s lesz vad oroszlánból Bárány?

Perjel parancsát térden lesi, s csókol

földet, ha vét. A fehér gyapjukázsma

sebeket rejt a szöges szíjostortól:

Elérte Magyarhont a Lélek támadása…

Most prédikál. A szava mélyekig hat,

mert mélyből tör föl; éget, mert a szív ég…

Szegénység úrnő hívta harcosinkat:

S Kereszt a Kardtól kapja legjobb hívét…

Mint Pannon Márton, László, hű Sebestyén,

Ferenc, Ignác… Lovagból vértanú, szent

– az Ég nyilát hordván szivén vagy testén, –

hamar lesz, nagyobb úr ha érte üzent.

Boldog Buzád, a mongol hozta Néked

el Ázsiából Jézus hű hívását…

Tavasz volt, vérző Templom gyűjt be népet,

mert ég a város, ég szegény magyarság.

Zsufolt falak közt zeng beszéded; készít

egy országot, hogy Istenéhez lépne,

a mártírságból bátran venné részit,

s oly vígan mint Te, hullna Őelébe…

Mert szentegyháznak kapuját bezúzva,

mészárlani magyart a mongol ott áll.

Nagy fehér szárnyat: két karod Jézusra

nyitottad s szálltál hozzá oltárodnál…

Vérrel virágzott szent magyar Sebestyén

nyílverte mellin hófehér szép kámzsa.

Némult tömeg s az Úr keresztről lesvén,

haldokló még kezet emelt áldásra…


Aztán a csorda rátört… Fejét zúzta…

Aztán ezer száj egekig sikoltott;

halálraszánt szív rátapadt Krisztusra,

s ezernyi mellből vértanú-vér folyt ott…

Recsegve égett fölöttük az Egyház,

sötét füst, vér közt pálmás lelkek szálltak,

míg magyar égbolt kormos lánggal szikráz:

fehér csuháját követik Buzádnak…

Omolj megint ma Jézusod elébe,

hű Bánfia Buzád! Esengve kérjed!

Lásd: újra tombol tűz, vészek telébe:

jelezzen népednek nyomot az Égbe véred…

Ha halni kell, az oltár mellett tudjon,

meghalni néped. Míg dühöng a Káosz,

pogánnyal szembe-nézzen s égi úton

fehéren, - bátran, mint Te, fusson Jézusához…

(1965)


Az első magyar ferences: Boldog János

Meghalt 1287-ben. Szent Ferenc vette föl a rendbe; Magyarországon IV. Béla gyóntatója lett,

barátja és lelkelője: így nagy része van IV. Béla családjának életszentségében s az országépítés

szellemében a szomorú tatárjárás után. Béla az esztergomi ferences templom Mária-oltára alá

temetkezett korábban elhunyt fia és első trónörököse, ifj. Béla mellé. Az ugyancsak szentéletű

Királyné, Görög (Laszkaris) Mária is idekerült. Mivel Boldog János Esztergomban volt ferences

tartományfő, a vers nem ok nélkül tulajdoníthatja neki, – vagy legalábbis közreműködésének, a

királyi család szép latin verses sírfeliratát. Ide akarták temetni őt is, de a csodásan elinduló

koporsós szekér, – a legenda szerint – a maga-kivánta kis vidéki zárdába vitte nyugovóra: a

szerémi Nagyolasziba, latinul Francavillába, mai Mangjelosba, a Fruskagora hegy, akkori

nevén: Álmos-hegy lábához. Az ereklyeként tisztelt testet a török elől a bajai zárdába mentették.

De a török oda is eljutott, s mint annyi kincsünk, az ő ereklyéje is szétszóratott… Ünnepe:

február 23.

Asszízi Nagy Szegénye küldött első

magyar fiául, Boldog Koldus János!

S épp jókor, mert az Ostor: Vad Kelet jő,

s egy koldus népre kínnak malasztját hoz…

Tanítád akkor: „Verten és kifosztva

az Úr keresztjét vígan kell viselni,

(írjad Leone61…) mely úgy vígadozna,

Kereszten kívül nincs e földön semmi…”

S tanulta újabb szentcsalád s egy ország

mohón a szent szegénység örömhírét.

Felölté Ferenc drága szőrdarócát

király, királyné, Margitok s uj Imrék…

Mert Mohi után volt az ország akkor…

Mohi után!! Tudjátok, mit jelent ez?

Föld semmi lesz, kezünk az Éghez markol,

s az Akarat itt mindent újra rendez…

*

Esztergom… Franciskánus oltár alján

Már ott pihen szent Béla, kicsi herceg,

S hü Mária… a Szüz oltalmát vallván.

S Te fölvésetted János azt a verset.

61 „Írjad Leone”, a Fiorettiból, Szent Ferenc legendájából a szenvedés ihletett dicsôítésének gyönyörû refrénje


És sírtál ott, sok éjtszakán imába

barátodért, ki kámzsás szent Barát volt

s Király is egyben. S talán ő kivánta:

királyok közt verj te is végső sátort.

De szegény Ferenc fia, te hű tanítvány,

rejtőztél élve s el akartál tünni

a sírban is: ott messzi Francavillán

halk fráterek közt halk falun feküdni.

Halálod napját híven jövendölted,

ám sírodat, lásd, majdnem eltévesztéd,

mert Béla mellé ásták végső földed

(dicsőségről furcsák a földi eszmék…)

„A vers alatt, mit nékik te szereztél,

s vele, kit fiadul s barátul sorsolt

az Isten, itt nyugodjál a keresztnél…”

S magától akkor: útrakelt koporsód…

Kocsistalan, lovatlan angyal-hintó

lenn Francavillán állt meg, Álmos-hegynél;

hogy méhdöngés, kakukvirág és ringó

füvek közt templom oldalán pihennél.

…De jaj, de mégse, mégse tudtad jól azt…

Török, rác dúlás, egyház égő romja

jövendölésre egykoron ha szólaszt:

maradtál volna mégis Esztergomba.

Koporsód útra kelt, hogy megszentelje

Bajának álmos homokját is: vitték

ferences templomon egy új szent helyre,

de ott is sorsod űzött egyre, ismét…

Mert bujdosunk ugye, e földi téren?

S egy lettél vélünk, Bujdosók Barátja!

Esztergom, Olaszi, s minden szentélyen

csak utolér a „magyar sorsok átka”…

Királyi sírt pogányok mind földúlták

s a szentekét is, hamvaik szétszórva:

s igy szentelődtek meg az árva puszták,

hintett ereklyén füzesek bozótja…

Igy vésheted ma eltört fölirásod

Nagy Sír fölé, mit Kárpát-lánc kerít be,

s hol elsülyesztenének vad sirásók

egy nemzetet mély pokoli setétbe…


De üzend nékik, János, szent Barátunk:

– Temettek minket sokszor már pogányok,

s fölkeltünk sírból egyre, visszajártunk!

mert menedékünk Ő nekünk és zálog:

Kit versed egykor vésett királysírra,

– s ma Háromegyet tanuságul hívom, –

mig elidézem reménykedve, sírva,

hogy Boldogasszony őrködik a Síron…!

S hogy egy lesz minden, amit összetörtek,

mert egybefogják őket szétszórt hamvak,

s hogy Egy Akolba kóborok begyűlnek,

mert védik őket Anyai Hatalmak…

Mert: „Hárman, nézd, ideszálltak

képe alá Szüzanyádnak:

székfi62, király s a nagyasszony!

Háromegy üdvre bejusson!”

Aspice rem caram: tres cingunt Virginis aram:

Rex, Dux, Regina, quibus adsint Gaudia Trina.63

(1965. január)

62 „Székfi”: trónörökös (régiesen) 63 A vers elhagyta a sírfelirat elsô felét:

Dum licuit tua dum viguit Rex Bela, potestas,

Fraus latuit, Pax firma fuit, regnavit Honestas.

„Míg gyarapult, erejébe virult, jó Béla uralmad:

csel bújt, béke vidult, becsület ünneple uralmat.”


Boldog Bosnyai János püspök

Meghalt 1253-ban szentség hírében, a „Szegények Atyja” röpnévvel. Ünnepe november 4. Első

domonkosaink közül, harmadik tartományfő, majd boszniai püspök. Mindkét szentéletű János: a

ferences (lásd . oldal) és dömés IV. Béla király jóbarátja. Bosnyai János, másképp Német János

szenttéavatása folyamatban volt, mikor az itt leírt, egykorúan megörökített látomás történt 1262.

december 1-re virradólag. Ez a nap hozta meg a kibékülést IV. Béla és lázadó István fia közt, aki

Poroszlónál a keleti hadakat apja ellen vezette. A részletek a vers színezése.

János, domonkos rendnek magyar dísze,

„szegények atyja”, rend feje és Bosnyák

föld püspöke: nevedet dal zendítse,

s emléked mának könnyei ne mossák…

Te voltál azon „második szent János”,

fehér barát, ki híven a királyhoz,

még holtod után is segítni jöttél…

Sötét egy nap volt. Mindent lep a köd, tél…

Jó Béla ellen ön-népe most lázad,

s jaj, fájóbb: fia gyújtja rá a házat.

Ez: testvér-harc… És holnap megütköznek.

Nyulak szigetjén Margit könnyre könnyet

ont lázasan és véres vezeklésben.

Komor Ég hallgat, meg nem nyílik mégsem.

S tul, palotán a szent királyné térdel.

Szivét szorítja szörnyü kín és kétely:

Ki győzzön? Jaj, jaj, vérontást ki szüntet?

Poroszlón harc lesz… Atyagyilkos bűntett…

„Emlékezz János (Kilenc éve sírba’)

Emlékezz, kérlek vergődőn és sírva…

Hogyan szeretted őt, a kicsi Istvánt…

Hogy futott hozzád… jaj, az emlék is bánt.

Mert elborultál akkor, s mondtad, hü szent,

hogy kis szivében ég a büszke tűz bent…

Emlékezz János, hisz ma vár rád oltár,

hogy fölemeljen Egyház, hisz szent voltál…

És könyörültél mindenen, Szegények

jó Atyja… Hallgasd szavát e szegénynek…”

És földön vergődött és sírt… S alélva

elszunnyadt… Látott: Angyalok karéja;

fönn Hármasegy… s fények, tömjénfüstök…

És akkor onnan lelépett a Püspök;


s mint tegnap: hangja ismerősen zengett,

s vigasztalón (mint szokták mind a szentek).

Csak annyit mondott: „Fiad visszaadjuk…”

Szavak még csengtek s gyógyitott visszhangjuk.

Teljes-imedten64 Mária föltérdelt.

A sötét termen még egy titkos fény vert,

s kialudt lassan… „Nem, még nem virradhat…

December egy… Reggelre vért aratnak…

De ő mondotta: Észre térül István…”

S átsírta napját édes könnyel bízván.

Öreg az este. S lovon katona fut,

fáradtan-vígan döngeti a kaput.

„Meglett a béke. István s hada hódolt.

Igen, Királyném, készen csatasor volt,

kürtöt emeltek már s a Nagyur sápadt;

s most furcsán riad: ilyen trombitákat

nem fúj csatára magyar. S várva néztek.

A tulsó sorbul kiváltak vitézek,

egy tucatnyi és István úr közöttük

s felénk repülnek… Dárdánkat szögeztük.

Királyhoz értek, mi is összébb tartunk:

tán csel. De akkor Istvánék a kardjuk

ledobták fűbe Béla úr előtt és

az ifjukirály szólott: „Hát a döntés

megeshet így is… Tárgyaljunk, atyám-ur…”

Két karral Béla átölelte. S ámul

mindkét sereg: mert sír a vén király ott.

Ködökből akkor Nap is kiviláglott.

S csak azt mondotta Béla: István… István…

S mink néztük, néztük, nevetvén és sírván…”

*

Az égbül, János, te figyelted sorsát,

és le is léptél, ha hivott az ország.

És most, ha hívnánk? „Fiad visszaadjuk”?

(Hány vén sziveknek zengene visszhangjuk.)

És most ha nézünk vont karddal és bőszen

magyar magyarra gyűlölt-ismerősen

(mint annyiszor): apára fia, testvér, –

64 imedten = „ébren” – régies


a népedért, János, ha térdre esnél…?

Nem mondaná Ő, kitől szívek függnek?

„Fiad megadjuk… Néped visszatérül,

a veszni indult, halál ösvényérül…”

Nevetnénk… sírnánk… zengve zengne ünnep,

ha mondaná Ő, kitől szívek függnek…

(1965. január 5.)


A Szentsebek Ilonája (Veszprémi Boldog Ilona)

Ferenc testvér tanítványa, a jézusi sebek hordozója. Így a nagy Assziszi Szent után az első, kinek

az a csodás kegy jutott. Szent Margitunk mesternője, ki egész életét a veszprémi begina majd

dömés zárdában tölti nagy misztikus kegyelmek közt, aminők titkos fények a feje körül,

levitációk, a Szentsebek és a belőlük kiragyogó liliom, a gyógyító érintés, s nem utolsó sorban,

hogy korán Budára szakadt kis tanítványát, Margitot, holtáig látja, kíséri lelki útjain a nagy

távolságban is. Ő meghalt 1270 táján (a régi adat szerint), Margit 1271 januárjában. Ünnepe

november 9. Új kutatással Ilona halálát sokkal korábbra teszik, s tán Margit nem volt személyes

tanítványa, csak a lelkének követője. Az adventi halál így több évvel korábbi, de az égi találkozó

és a földi-égi „távközlekedés” nem lehet téves! A Boldog Ilona legenda késői kiadású, de

rendtársnői vallomásaiból áll, az Árpád-kori Magyar Legendák kiadója szerint, részben

közvetlen 1241-i halála után (?), részben a toldás 1270 tájt, a hivatalos eljárás számára. A

halálának dátumát Ilonának egy mondatára építik, melyben apácatársának megjövendöli: „Én

nem látom a tatárok jöttét, de te igen, és túléled.” Ami be is következett. De következik-e ezen

szakaszból, hogy Ilona a halála miatt nem látta meg – talán mert a közösséggel elmenekült; a

másik valahogy belekerült a viharba. Mert a tatár 1241/2 telén kelt át Dunántúlra. Szent Margit

ekkor születik és tán öt éves korában jut a veszprémi zárdába: 1246/7 tájt.

Te is, ki Jelét hordtad árva magyar honban,

s tudtad, ki Jézusé, az égjen egyre jobban

fajáért, Mesteréért, lelkekért sebezve,

s hogy minden kín: kegyelem – Tőle, Érte, Benne, –

Te is, Veszprémi Boldog Ilona, imádjad

a Krisztust értünk: küldje ránk is azt a vágyat,

mely benned ég s fejed lángokkal jegyzi sokszor…

(Riadtan némán leste akkor a kolostor…)

Jézussal jár a nappalod s virrasztó éjed.

A vágy imában föld fölé emel… Sebének

varázsa ver szívet, vérző kezet és lábat…

Ferenc fenn ujjong… S téged földre sújt alázat.

Űzötten bujsz, s hogy rejtse, Jézust sírva kéred.

De aranyfénnyel tündököl a véres bélyeg

a jobbodon s fehér virág szikrázik benne.

Te arcra hullsz s nyögöd: „Ne ezt, jaj Mesterem, ne.”

Tűnik a Jel. De ahol jársz, a zárda kertjén,

érintésedre kivirul a rózsa, repkény,

s madár gyül ott… Celládra visszafutsz remegve

Valaki ott fenn oly büszke a kis jegyesre…


Sebzett kezed sebet gyógyít és kórt és lázat.

(Ím mennyi kór ma is, jaj, nézz le ránk és lássad!)

A főnöknő, hogy furcsa árját kegyelemnek

s alázatot próbálja, áldozni nem enged;

de akkor Jézus közbeszól, s ki az, ki gátol?

Száll hűs kehelyből forró ajkadig magától…

És egyszer, míg a látomás tüzén lebegnél,

a bronzfeszület szögekről szakad, meleg vér

nyomot jelez: száll, s karjaid közt karját zárja.

megrendült akkor, sírt, vezeklett mind a zárda…

Nem enged bronz nekik hajnaltól délig;

akkor te eszmélsz, sápadt orcád nyeri fényit,

s a Corpust visszateszed halkan keresztjére,

mint egykor Anyja tette sír hideg estjébe.

Minden mise a könnyek árja reszkető tusákkal,

mig csengő nem szól… Jézus él, Ilona „meghal”

a Nagy Sziven… Beata Passio, s ki él ott,

csak Jézus, Út, Öröm, a vágy és minden célok…

Valaha rég a kis tanítvány, Margit, elment:

te adtad Mesterének ezt az égő lelket.

Fájt elszakadni. S íme, ott a Szívben látod,

évek során Margittal együtt Őt imádod.

Minden lépését láttad-tudtad, Jézustokba…

S egy kora-télben Ő az, aki este súgja:

„Csak kevéssé, s jő a várva-várt, az Advent.

A Pásztorok Miséjét magad zenged ott fent.

„És ’egykevéssé’. Hogyha föltűnik a Bárány,65

a kicsi Nővér fehér hó közt várva vár rám…

Mikor sebem tűz-vérre, böjti könnyel jár át

zárdákat, akkor testét földbe zárják

ott lenn; és átvert hű Szivemre lelkét itt fenn.

Lesz minden együtt, s mindenben mindég az Isten…”

És úgy lőn. Stigmák Szüze égben ült karácsonyt,

s egy hamvazókor ünnepelte „Margit Asszonyt”…

A menny új szentjét, akit ő tanított szentnek…

Tüzet hozott az Úr, s azóta fut tüzeknek

lángvésze: tűzről új tűz lobban, csap az égbe:

Ős Tűzhöz vissza, vissza Jézus Nagy Szívébe.

65 Agnus: Ágnes nap


A kis láng eltünt, ahogy mindig tünni vágyott.

Világ feledte, ahogy egykor ő egész világot…

S hazád is elfeledt már, Stigmák Ilonája,

de ott fenn ugye emlékeznek? S volt honára

lenéz az égi: az a Tűz vajon még lángol?

S kik sebet hordnak: Jézus megnyílt oldalából

vették-e? Vére élteti sebünket?

A Szív, a Szív a véráramban lüktet?

Kik egyek égben: Jézus, Margit s Ilonájuk…

S Istvánok, Lászlók… S Úrnőnk, ki hordod Koronájuk,

és mind ti Őrzők, szóljatok most földnek-égnek:

Meddig az éj? A fagy? Kihúnyt a Tűz már végleg?

(1965. október 23.)


Vasárnap esti óda Szent Margitról

„Beata Margarita ex Hungaria”:

egy régi képed és neved idéztem én ma…

A hóba mélyült utcán szán csilingelt

és január volt, ünneped’ hirdette már a téma.

„Beata Margarita” – az anyám neve.

Nekem oly otthonos, mint régi meleg emlék,

már évek, századok során benn hordozom,

s most mintha ódon aranyfüstölőt lengetnék.

Öreg utcákon, kolozsvári bástyán

végigviszem leányos szép neved, Királylány!

Csilingelj, szán, és ropogj frissen, hüs hó!

Hadak-utján sereggel jö az égi Bárány!

S mik tiltva énekelni földi szájnak:

füleld!: az estbe új szók muzsikálnak,

a Canticum novum ezüst-szopránja gyöngyöz;

s hallod? kizeng a hangja Szűz Margaritának.

„Szent Margit asszony” Az anyám meleg nevével

köszöntlek Téged itt a kósza esti utcán,

mikor a tél ül háztetőn s a lelken: a pálos szentek

helyett ma rémek járnak a vén magyar pusztán.

Lenézel-é ide, hol hétszáz éve állt kápolnád?

Hol Krisztus vérző „öt sebét vérzőn apolnád”66

ujult könnyek közt; s szeme rajta a Jegyesnek

hol egykor megakadt: hü tájaid bebarangolnád?

„Elméne az ő imádság-helyére – (zsongj csak szép legenda,

mig a hó ropog!) – ki vagyon kar és kőfalak közében,

s hol gerjedez vala az égi szerelem tüzében,

s imádkozik vala szünetlen”… Emlékszel még fenn az égben?

Mert hazajárunk egyre, hol a kedves emlék vár ránk…

De életed zálogját ha keresnéd, szép Királylány:

kolostorok kövén a gyom nő, s föld alatt már,

mi titkot hivna még le, minden kő, torony és párkány…

Mi kötne hozzánk? Vérünk-e vagy bús uráli nyelvünk,

amelyre rokonidra ismersz? Vérünk szétömölt…

nyelvünk dadog csak, szent terméskövekből szikes pusztán

csak málló, tört göröngyöt vet föl ez a meddő föld.

66 apol=csókol (régiesen)


Most tél van, hó… Kuporgó barna, megvert rossz tanyák

magános éjbe reszkető gyerekként most „anyát”

kiáltanak. Te égi lány, ki gyermeket szivedre

lenn nem szoritottál, rekedt hangjuk meghallanád?

Anyás-nevü szüz Margarita! ki anyás hü gonddal

szegény paraszti véreid ápoltad… mért nem furdal

neved ma minket?! s mért rovom az utcákat ma én ily

esengő szivvel, s neveddel, mint titkos zengő súllyal?!

Melynek terhét meghordozom sok árva kapuboltnál,

s a Farkas-utca ódon egyházánál… Hallod, bug a zsoltár!

a háromezeréves dal a gót kövek közt, Margit!

ki lélekegységért, magyarok lelkeért elvérzőn voltál

hü áldozat, Margit, magyar Királylány!… Sir a zsoltár

s ropog a hó a mély estébe… Milyen, milyen este!

Orjási vállal állt a Bethlen-bástya, sötét ormait

ezernyi-csillagu és mozdulatlan égre festve.

Mázsás vén szikláin az ifju friss hó hogy ragyog,

fehérlő égi hó! Látjátok csillagok, ti csillagok?!

S mint hajdan Athénnak a bőszült Sulla, szórtok-e

kegyelmet: „holtakért az élőknek”?67 … S mig ballagok

szikrázó égbolt és fehérlő föld között, a Szüznek

mormolja ajkam szép nevét, mit századokon át betüztek

elszorult szivvel, könnyáztatta ajkkal régi lektorok,

s mit drága Gyöngyként fajtám koronázott homlokára tüztek:

„Beata Margarita ex Hungaria”

fölvésném vén kapukra s pusztánk halott fáira,

hogy lélek keljen és rügyezzen szétszórt romokon

az égi testvér jó varázsa, tiszta mágia…

Nézd, mekkora a csend itt! óráink mily lassuk!

Földünkön üla nagy Szilencium. S a perceket olvassuk,

melyekbe ágyu döng talán… S a csend, a csended

hol van mitőlünk, tiszta lány! Nekünk csak holt tavasz jut.

A Csend, a Jó Csend hüs kolostoroknak boldog kék virága,

a balzsamöntő Béke égőarcu hü mátkája,

ki Jézus Urral váltott gyürüt, s lelke tükrén már a menny

örök kéksége…, mit égi Nap tüztengere borit csak lángba!

67 A gyôztes Sulla eltiporta a görögöt és Athént földig akarta rontani, de aztán „a holtak miatt (a régi dicsôkért)

kegyelmet ád az élôknek” (Kr.e. 86).


És ime zeng már, zeng ódon legenda, verset csöndre halkit…

Rótták „magyari Béla királynak leánya, Szűz Szent Margit”

elragadtáról hü kezek, s próbálgatod magadban… Térden

idézzed, kikhez fel nem érsz: ősöktől ránk üzent szavait: –

„Egy szombat-napon komplétának utána,

elő tikszó-koron68

körülállván frátereknek és szóroroknak sokasága,

Krisztus születésének utána ezerkétszáz hetvenegy esztendőben,

meggyullada e méltóságos szüz a mennyei Jegyesnek szerelmében,

kit kiván vala,

kit mindenek felett szeret vala,

kinek szerelméért mind atyját, anyját

és e világi országnak birodalmát elhagyta vala.

Az Ő ártatlan lelkét ajánlván az ő Teremtőjének,

az ő édességes, kivánatos Jegyesének,

elnyugovék az Úrban.”69

(Kolozsvár, 1944. január 16.)

68 kakasszó 69 Ez az utolsó versszak szórul-szóra plagizál az ôsi legendából, Ráskai Lea kezeírásából.


Az áldozat (Szent Margit)

Miként szigetnek régi szűze, Margit,

ki tömjénként elégett áldozatba’,

– egyetlen értelem e kába-zagyva

világban, – emlékével csöndre halkít.

– Jaj mit szavalsz?! – lásd úgy kell élni, mint ő:

Viták nélkül, mosollyal és – elégve:

mert élet mindig élet legszebb érve!

S kérik vagy se, a kezünk: segítő…

– Látják vagy se, a munka Érte, s értük.

Az Ő munkája, Szőlőtőé! – ágba’

a Vér kering. S mi hagyjuk, résszé válva,

hogy Szív ott lüktet pulzusokban s vért küld…

– Eszünk: Értelmet érteni szomjazza!

Szavunk: Szavát (jaj nem magunkét!) mondja!

szívünkbe Szív a melegét kiontsa!

az Ént magába, ugye, Ő olvassza!

*

– Margit – engesztel; van, miért! S ki érti,

nem szónokol, csak megy! A Lélek űzi,

keresztet venni, tüskés övet fűzni:

„A Szív gyötrődik!…” – S aki itt azt kérdi:

– Miért? Mikor? vagy: mennyit? S kezdi mérni

kis áldozatját alkudozva… Margit!

ugye nincs abban Vérbül egy szemernyi!

a hite, léte, ugye, csupa semmi!

– Mert hű igazt is csöndre halkít

a Szó: „Én választottalak. Én indítlak menni”70

Hát jársz magad,

ha nincs, ki támogat?!

Elveszt a Tő! óh gyáva szív, fukar hit:

Hívásra nem mersz nagy Igent üzenni!

(– Jaj, taníts, taníts, szégyeníts meg, Margit!)

(1972. március)

70 Jn 15,16


Szent Kinga

IV. Béla leánya, Szűzi Boleszló lengyel herceg felesége, ki testvér-házasságban élt szentéletű

férjével. Külhonba mente előtt történt a gyűrű bedobás a mármarosi bányába, s évek múlva,

Krakkó mellett az újonnan fölfedezett lengyel sóbánya visszaadta a gyűrűt. Kún László kora,

újabb tatárjárás magyar földön: erről Kinga csak messziről értesült. Meghalt 1291-ben, soká

túlélve férjét, mint a szandéci lengyel klarissza zárda alapító főnöknője. Ma Lengyelhon és

Magyarföld közös védőszentje. Ünnepe július 24. (Magyarok tévesen Boldognak tisztelik, holott

a lengyel király a XVIII. század elején a pápánál kieszközölte a Szent jelző jóváhagyását.)

Bedobta gyűrűjet mély sóaknába

királylány Kinga mármarosi földön…

(Hol az a föld! S hol én, ki versem költöm!?

Tudod, Királylány, fenn a fény honába’…)

Bús, sötét akna fogadta a gyűrűt.

S te elmentél, jegyesként, Jézust hordva,

mentél a víg, gondűző Lengyelhonba.

Otthon: testvérharc, tatár, pogány zűr ült…

„Jézus: egyetlen Jegyesed… Föld: semmi!”

S Boleszló nyitott akkor Vjelicskán új bányát

s föladta gyűrűdet a Föld, a messzi…

Jézus üzent! bár multad Érte mélybe hányád,

– ahogy Ő megszeretett, végig úgy kell menni,

hűséggyűrűknek nem szabad elveszni!

(Óh Kinga, kit a távol földről is a haza

csak visszahívott s nincs ki elszakassza

az égi-földi láncot, Isten mit kovácsolt:

kérd Jézusunk, hogy magunk azt ne vessük el, –

szent vagy gonosz, de balga-bús dühvel, –

mit tőlünk nem vehetnek el sohase mások!)



A harmadik nővér

Boldog Jolánta (két Szent testvére közt „csak” Boldog) 1239-től 1298. június 11-ig élt.

Szentéletű szülők: IV. Béla király és a görög császárlány, Laszkáris Mária gyermeke.

Testvérnénje: Szent Kinga, húga: Szent Margitunk, két nagynénje: Magyar Szent Erzsébet

(†1231) és Boldog Prágai Ágnes (†1282), unokatestvére, Erzsébet lánya: Boldog Gertrúd

(†1297), sógornője: Boldog Salóme (†1268), aki a szentéletű és Mohi után hősi halált halt

Kálmán hercegünk neje (†1241). Négy éves a tatárdúláskor, melynek rémségeitől Kinga nénje a

már védett Lengyelhonba menekíti, s második anyja lesz. Jámbor Boleszló Kalis-Gnézna

hercege veszi nőül: három lány gondos anyja. Lányai Erzsébet, Anna és Hedvig (akit a

lengyelek Boldognak tisztelnek, †1340). Hedvignek lánya anyja a mi Nagy Lajosunknak, ki

viszont az 1997-ben szentté avatott Hedvignek atyja (†1399, mint magyar föld szülötte,

lengyelek szentje, litvánok apostola – kit Vörösmarty verselt meg). Jolánta özvegységében

Kinga mellé kolostorba vonul klarisszának. Élete, napi ihletője Krisztus kínszenvedése, mint

Asszízi Szent Ferenc hű követőjének. Ünnepe június 11, és 16. Schütz-Balanyi: Szentek élete a

forrásunk. Jolánta – és Margit – görögből jött keresztnevét görög anyjuk adta, de Iolanthé

(=ibolyavirág) jól összecsengett az ősmagyar Jóleán(ka) nőnévvel. Margaréta „gyöngyöt” jelent.

Hat szent rokon: nagynénék, lánytestvérek, sűvek71,…

S egy szent atya: kínszenvedő királyunk, Béla…

Ha ily sok izzó ihlet nem gyujtná a szívet, –

így is, bölcsőtől kísért lélekmélyi példa:

szülők a napi áldozat termébe tették

kisded Jolántát, nap-mint-nap Krisztus árnyéka

az Ostya-Test, a hívó csengő, vonzó Szentség72

– ivódott kicsi szívbe! S eljegyezte Ég Jolántát.

Hogy nénje Kinga, húga Margit s ő jelentsék –

(s Ferenc, Özséb, Domonkos új hada): Palántát

százával hajt a Pannonkert. Az Ég irgalmas!

Mert kell: szentség, ha közöny, bűn, vérözön járják

e szegény földet… Négyéves leányka! hallhatsz

tatárüvöltést, vég-sikolyt és tornyok dőltét…

Oltár csilingelt?! Bőg most vészkürt, sárga farkas!

…Jött Kinga, mentett Lengyelhonba. Szentté nőttél

két Tölgy között Jolán: „Ibolyka”, rejtett boldoggá.

Szent Keresztért, – hisz benne élsz és tőle jöttél, –

Heléna új neved: ki Keresztet lelt s hordozá!

A „zárdanévnek” szánt új név jövőbe jóslana?

A Fán-Emelt sziveket vonz, tiéd is vondozá…73

71 sûv = sógor (ez új német jövevényszó) 72 omnia traham Exaltatus


Előbb hű feleség és szent családanya

Jámbor Boleszló Gnézna (s az Ő) hercegje mellett.

S mert Krisztus, Passió: kenyere-itala

s „kisanyja” Kinga példakép, – Asszízi lelkelt!

Segít Boleszló, – nőnek zárdák, ispotályok:

koldus-, beteg-, szegényre szívből-kincsbül tellett!

De Egyház: Krisztus jegyese, a Véren-váltott,

s család: kis Egyház-mag, hol férj „Krisztusnak képe”74

(Apostol mondja!) – s Boldogunk ily szemmel látott,

ha férjét nézi, hallja: hajlad75 szóra, mint Igére!

Nem „újkor nője”! S boldog család és boldog férj

nem is tudták, a halk nő lett házuk vezére…

De harcok folytak; és a könny! A magyar holtakér’!

Tatárhad, belviszály; tör rossz fiú apára!76

gyász híre jár… Szász szélen is csak folyt a vér.

Könny, ima, kín: Urához szögzi keresztfára…

ó-, új s örök: három hazát sajogva érze…

(Sok év, – Kingával magyarúl folyt, s három fáj ma!)

Szász, litván háborún a herceg küzdve-vérze…

S mért esd a nő? Csatán igaz ügyért se vétsen

igazság, jószív ellen az ő jámbor férje!

…Ki megjön egyszer… Nem! Hozzák, vérázott vértben…

Szent-hős lelkét egy gyászba-kábult karján adta ki!

– „Hogy voltál: szívből köszönöm!… Imádkozz értem…”

*

…Három lány: férjnél-zárdán… Özvegyet vár Valaki?

A néne Főnöknő. Jön, elviszi – Hozzája!

Poprádnál Ószandéc; ha csúcsra néz, nem hallja ki:

Int Kárpát; szele hív? „Ott is van, túl van, zárda!”

„s ki Poprád vízét issza…” – mondják… Hajt-e honvágy?

Itt Kinga: s Ő van Keresztjén! naponta: kitárt szárnya

73 Jn 12,32: Ego si exaltatus fuero… omnia traham 74 Ef 5,25 75 engedelmeskedik (régies szó) 76 István IV. Bélára


Húz sebekhöz: vért-könnyet ketten ontják…

– Tizennyolc síró boldog év: Szandéc és Gnézna!

Itt „főnöknő”… („Benn is Rang járja Föld bolondját?!”)

*

S nagy-égő szem lát szív-sebet.. Két kar, a vézna,

keresztként tárva: haldokló felűl és reszket, ráng!

– „Oszlophoz láncolt! Korbácsolják! Vértócsák! Óh nézd a

cafattá vertet!! Vér bakókra árad; frecskel ránk!

Te, Máriám, ott vagy! Salómé, látod!? S mindennap

Bárány öletve áll ott! Nézd: mily véres e világ!”77

… A lázas látomás: a Korbácsolt, – ma s tegnap, –

s közöny halálra gyötri! Sír: „csupán két nő,

csak az követte Útját!” – S örök Jelennap

virradt, Jolánta könnyes két szeme, az égő,

a légbe meredt. Síró ajka felmosolygott,

mert: „Eljövök hamar!” Imitt jő, a Hűség jő!

*

Temették Gnéznán. Ezer, százezer tolongott

„Heléna”: Kereszt Szentje sírjához sok századon.

Porosz jött aztán és orosz… Világközöny már torlott

gyülölségig föl égig! üvöltő-sivár vadon

s Keresztek ezre! Senkisem sír: Jolánka! sírj helyettünk!

a család, Fölfeszített Hűség – kínozhat nagyon…

Kérd, ostort, vigaszt, életet hozzon a mi Keresztünk…


77 Jel 5,6: Agnus stans tanquam occisus


Szent Lajos püspökről, „Rendünk dicsőjéről” himnusz

Latin himnusz (Plebs fidelis jubilat / quia sidus rutilat / novae caritatis) fordítása. A himnusz

kézirata egy 15. századi misekönyvben maradt fönn Neuhausenben, Pforzheimnél. De a szöveg

valószínűleg az 1300-as évekből való, friss ihletű franciskánus mű – ahogy címe is jelzi „Ordinis

nostri”. „Szent”, hivatalosan Boldog Lajos Toulouse (Tolosa, régi magyarul Tolozsa, Tolozsna)

püspöke, Szent Ferenc rendjének kültagja. Fiatalon, 1297-ben halt meg (született 1274-ben).

„Királyi sarj”, atyja a nápolyi Anjou II. Károly, kinek apja I. Károly, a híres IX. Szent Lajos

francia lovagkirály öccse. Anyja Árpád-házi Mária, V. István leánya. A szent püspök bátyja,

Martell Károly Nagy Lajos királyunk nagyatyja.

Örvendez a hívő nép:

új csillagunk föltünék,

égbolt-világítva!

Lajos püspök: hív atya,

szegényeknek támasza:

szent szeretet szítja.

Királyoknak sarja te,

szentség áradt kenete:

tölti szent Otthonját!

Egyház pompás virága,

lelk’ösméretnek drága

tornya, mélyre fundált!

Tolozsának városa!

Örvendj! benned állt tusa

Úrért – ily vezérrel!

S Marszély78, boldog vagy te is;

megkaptad, hogy fényt deríts

hőssel szerte-széjjel…

„Kisebb Testvérek” Rendje

gazdagulsz dicső szentbe’,

s ott fönn szól ma Érted!

S kiváló kegyért adj

hálát édes Krisztusnak!

Hű légy Hozzá végleg!

78 Massilia (Marseille)


Tündököl szent csodákkal,

mit a sok tanuság vall:

beteg gyógyul, lábbad…

Tér ki bűnből kértire;

Szent példáján kél szíve

egy sebzett világnak…

(1988. december 3.)


Légvédelmi éj látomása79

Az óra este nyolcat vert a Nagytemplomban.

Meleg tavasz volt, rügykibontó április…

Az ég már szürke, csak halvány pilis:

a Hold dereng rajt’. S nyolcat vert a Nagytemplomban.

És akkor halkan, senkisem hallhatta, mélyen

felelt harangütésre Szent Domonkos tornya,

csilingelt rá egy másik (rég lehullt a porba!)

s cseri barátok is kongattak halk-szerényen.

(Sosem volt még ily szent kisértet-éjem…)

A légveszély kioltott minden fényt, csak néha

koppantak léptek… Holt utcák fölött a Véga

csillagja lengett. Debrecen kisváros lett:

távol egy hazatérő lámpája vereslett.

Úgy jött ott szemben akkor este… Arcát kámzsa

takarta s megszólított: „merre van Szent Miklós?”

A hangja békés volt és kissé tompa, mint jós

vátesz szólt hajdan vagy egy régi rekedt strázsa.

Kezébe’ bot, az oldalán nyütt szeredása80…

És éj is volt, Kedvem jött kérdeni, hogy: „Őrző,

őrző, az éj hogyan van? mennyire haladt?”81

De „látomás völgyének” terhe üldözőn nő,

hogy pinceféregként hallgattam fojtó éj alatt.

S ő újra szólt: „Hol van Ferenc atyánk klastromja?”

Három-négy éve járt itt, szürcsapók utcáján,

igérte lelkes rendtársak között megszállván,

hogy szép imát hoz újra, erre vándorolva…

A hangja kongott, mint egy messze muló emlék…

„Strigóniumtól eddig tíz nap, húsz monostor.

S mindnél zsolozsmaszóra szántó istenes nép,

sok kis falu és hangos gyermek csapatostól…”

(Hogy’ nézett rám a számonkérő vén apostol!)

79 Debrecenben a középkorban három (dömés, ferences, trinitárius) kolostor volt, a környékben falu-falu hátán apró

zárdákkal 80 tarisznya 81 Iz 21,11


A hangja kongott, mint egy messze muló emlék:

„Hová tettétek öt zárdátok Debrecenből?

A táj mért puszta, mintha besnyő földre mennék?

pár falvatokban árva csönd és lándzsás csendőr…

Hová lett, mondd, kacajtok? Víg-szent ének zeng még?

Hová a tornyok, kis kolostorok s a Gyermek?

Mily istenátka járt itt, mily pogány szem vert meg?”

A hangja kongott, mint egy kútba hulló emlék…

(Valahol mélybe’ sírtak vén ereklyék)

És én feleltem: „Testvér, jaj ne menj el innét!

Tudom, ki vagy! S hogy látlak, még jövőbe hinnék.

Testvér, a múlt: az roncs, az semmi, sívó puszta!

(alatta hét monostor itt álmát alussza!)

Ez kúnok földje! Éhes, vert, pogány lovasnép

tanyázik itt: hiába lángolt érte jó Özséb,

s kutatta Julián! Szent romjaink úgy rúgja,

mint kecskés móc Erechteion kövét, nem tudva,

hogy járt itt Lélek, szentség, hol ma gőgöl dudva…

Maradj itt! Néma, szürke s halk cseri-barátok82

hadával jöjj, hogy tünjön rólunk csontos átok!

Napáldozatkor békés vesperástok búgjon,

mint Asszíziban, Melkben s áldott Pilis-csúcson.

Szentlélek-zárdák csöndje hadd remegjen újra,

csalj még zenét a dermedt magyar húrra!…

Kongasson föl mélységtek, mert sekély a pusztánk:

süllyedt Eszmén káromló új nép „józanul” szánt.

Volt égighúzó lángokból nem lelsz egy foszlányt!”

…Éjjel volt. Vén kövek velem panaszra sírtak…

„Kámzsás arcodba, jaj, hadd nézzek, titkod izgat,

ne csüggeszd fődet! Nézz, tekints ránk! ” – így kiáltok,

s csuklyáját fölrántottam… Csak üresség állt ott!

Csuhája, árnya foszlott; köd volt… Negyedet vert

zömök kis kettős tornyunk és egyetlen embert

nem látni szerte… Légveszélyes, harcos este

borult ma Debrecenre, Pécsre és Temesre.

82 kartauzi, minorita, ferences


A Nagytemplomban már elnémult, az óra nem vert.

Vakon egy gép suhant fönn: tán a gyilkosunk’ kereste.

A régi lelket szólogattam akkor este…

(1941. április 6.)


Tavaszodik a Szenthegyen

A sok névtelen szent pálos emlékének, kik a rendalapító Boldog Özséb látomásában mint apró

lángok gyültek össze nagy, istenszeretettől lángoló máglyába Pilis-hegyén. E látomás indította

Özsébet rendalapításra, összegyűjteni a szétszórt ezernyi magyar remetét… Ez a tatárjárás utáni

Magyarhonban történt, s a vers az új tatárjárás elején íródott. Boldog Özséb ünnepe január 20.

Pilishegyi lángokra gondolok ma,

– míg légveszélytől minden lámpa eltünt. –

tüzekre, mik szikráznak a vadonba’,

s Özsébre, kiben égre tört a lelkünk.

A régi fák utódja már rügyezget;

„primícia”: a föld zsengéje zöldül;

de lombján hű parasztok már e földrül

nem látják Máriát, s hogy hív a Gyermek…

Hármas barlanghoz, nézzétek: éjünkben mégis

szikrák szent tábora most nokturnusra felgyűlt;

most térden áll imával értünk hű Özséb is…

Mert bár sötét fojt, s minden szentséget feledtünk,

de tavasz van: ősbükkök vére újra indul…

S most új-örök dalt kezd Pilis a földi kínbul…

2.

Itt jártak ők, táltos erdőknek hű magányán,

hol téli-nyári vesperásoktól a régi sárkány,

pogány bozótok pikkelyes zöld szörnye megszelídült,

s az Arany-asszony: Boldoganyánk sarka alá szédült.

Itt jártak ők, magyar Bükkök, kitárt karokkal.

Fehér csuhájuk lobogott a szélbe s áradt ajkukon dal

mi ázsiás nyelvünkön, vérünk-lökte szent magyar ütemben,

szárnyalt magyar szentség az égnek, mint a tűz, ha lebben

magyar máglyákról kútfőknél és tölgyek hűs tövén…

S az igaz Isten küldte szép futárunk erre szintén eljárt:

az aranygím, ősberkek-erdők-mélyi titkot jövendölvén.

Két szarva közt az égi jel: aranykereszt és égő gyertyák.

3.

Özséb atya, nagy égi testvér, tudtad jól

a vén regös dalt. „István szent királyunk

vadászni ment és nem talált mást csak az ős futárunk’:

csodafiú-szarvasunk’, ki fennszóval így szól:


Szent István, jó királyom, ne keresd halálom.

Én sem vagyok a vadlövő vadad, vagyok Tehozzád

az Atyaistentől követ. A homlokom a fölkelő Napot,

az oldalam az árdeli szép Holdnak arcát,

s amennyi szál az-annyi égő csillagot viszek.

Szarvam ezer bogán ezernyi misegyertya…

a gyujtatlan gyuladjon, alvandó tüzek

aludjanak: égi Király, az igaz Isten így üzent ma…”

4.

S gyuladt a gyujtatlan. Az erdőt lánggal teliszórták

magyar szívek… Szent tűz ömölt szét; rengetegben máglya

melegje áradt, ezernyi tűz egyláncba

fogódzott, hogy világolt tőle az a Magyarország.

Boldog Vác csodagímje, íme, Szent Özsébnek

elhozta titkos lángját. És mint lármafák (mi hármashalmunk)

csúcsán ha gyúl a tűz és szétfut szerte, s mind a végek

lángolnak tőle: úgy borult egytűzbe birodalmunk…

„Szentek hazája” lett a sárgult steppe, a hun tarló,

s tüzet fogott Pilis vén erdeje, s a kun haraszt.

Hol annyi nép és század meddőn elhullt, égi Sarló

gazdag kalászt szedett: munkálta fonthajú magyar paraszt…

Fehér kenyér lett Urunk asztalára a vén hun titok,

fehér, miként az Ostya, vagy a Jézuslátó remetéknek

magyarparaszttal testvéri csuhája… S mint amit most tiprok:

Pilisnek késő hava… Ím világít a sötétnek…

A Hold már fölkelt. Szép fehér a táj, s ahogy dereng fény,

multat idéz talán, ébresztvén minden élő holtjainkat…

S én jöttem el, a régi szentelt csontokon töprengvén,

s hogy szent e föld, amely ma sártól, könnytől és közönytől tikkadt…

(1943)


Régi remetékről elmélkedés a házsongárdi temetőben

1.

Nézd odakinn az utcán mily sötét nyár!

Tornyok körül fekete had: a varjunép jár,

csattog-csörög a gyászdal, s pusztul már a szűz hó,

lucsok, lucsok a város, s minden ajkon keserű szó…

S nézd: este lesz már, árva, őszies, vad,

melynek csöndjébe messzi rémek járnak.

Jaj, nem kell a nyütt, kifáradt, vén est!

óh hogy szeretnék más kort, halkat és fölényest!

Csordákban zugnak csattogón a varjak

(vagy messzi géppuskáknak csattogása zaklat?)

Békét szeretnék, békét, mely nem gyilkos, álnok,

mely bentről nő, s nem fojtják hazug, unott jármok.

Hiszen nekem a csöndet kell dalolnom,

túl minden esőverte, varjú-lepte tornyon

az örök békét, szent varázst, mit látni adtál egykor…

Uram, hová is meneküljek, ha a közöny gyilkol?…

2.

Ott fönn még mély a hó, a csendet

fáról szitáló hópelyhek zizzenve olykor

ha megszegik, s a lelked alján íme csenget,

akit kerestél, itt a Béke, s halkan korhol…

Milyen mély hó alatt alusznak sírjaink,

s a békénk milyen fullasztó gödrökbe sülyedt!

De béke mégis, mélyekről is fölzeng és tanít:

rossz bánataink hogy mitől is szünnek.

Valahol most a gépkutya ugat kinn,

orosz mezőkön, s a hó fölött szörnyü embervetés

hever ezerszám: meddő mag, a téli temetés.

Szökik-e szent virágba majd e sok vér s fulladt kín?

A temetőben régi, békés holtak

új hullatábor hült vérére áldást mondtak.

Volt itt vetés már, gyilkosan meg békén,

virágba szökve vagy elhullva végképp…


3.

És régen-volt monostoroknak temetőit

jártam kigyulladt szemmel sóvárogva.

Mert szentelt csontokon barangolunk! Mezőink

süllyedt kolostorok cintermét rejtik mély sarakba.

Fenyők is álltak… Házsongárdi szép fenyőfák!

ti még tudjátok! zengjétek az ég felé

a vén magyar erdőkben megbuvó sok drága strófát,

volt antifónák ritmusát, magyar bükköknek énekét!

…Ím este lett. A házsongárdi erdőszöglet

sok kis keresztje áldást, békét hintett,

és erdőmélyén, nézd, egy templomrom vár,

tán fehér remetéké. Hull a hó… s te itthon volnál!

4.

Izmos őstölgyek állnak, mint a nagy khagánok,

és Ázsiát idéző bükkök, szelid szép titánok,

kik tudják jól a táltosdalt, égvívó sok titkunkat:

smaragdos szentegyházuk magyar imákat bújtat.

S ha tél jön, szikkadt és csontbőrre száradt

öreg karok repesnek föl az égre.

Rekedt, didergő, lázas énekek fölszállnak

csikorgó varjudal között is megbékélve!

Bükkök gyanánt kérgesre asznak: „Égnek fái”,

kikről turáni szép regénk szól: Kérgükre

fölírva sorsok, voltak és jövendők, népünk tükre…

Úgy állnak, mennykövet kivédni s kínunk égbe tárni.

Egyik sem fonnyadt földi harcok gyáva szökevénye,

bennük az erős fegyveresnek tölgykemény békéje,

s őrzik az Erdőt, hűnek önmagához és Urához,

(a népükért Kivel szent harcot állnak, mely vért is áldoz!)

5.

Pilis és Házsongárd és Beszkidek és Tátra földje!

Ti fenyvek, bükkök, szívós mély gyökérrel kik örökre

idekötöztök, – mélybe és magasba húztok,

ömöljön szét szegény szívünkre szent himnusztok!


Valahol mélyben ott remegnek áldott csontok;

nem alvadt meg a vérözön, ki mélybe csorgott!

Egy titkos földrengést még fölküld magyar mélység,

a forró vérszökőkút föltör még, csak véss még

gyökérig, sebző kínnal! s a száradt fenyéren83

széjjelfut Tűz, mit „Ő hozott s akarja, hogy az égjen!”

(Kolozsvár, 1944 eleje)

83 szteppén


Boldog Magyarhoni Miklós, vértanú

A két Miklós vértanú: dömés és ferences „eretnek” nép közt térít a Balkánon. E néven a perzsa-

manikeizmus itt túlélő hitét kell általában érteni: a kétistenű bogumil (és átszármazó albigenzis)

hitét. Lelket a Jó, testet a Gonosz alkotott. Halál előtt áttér, a vén vagy vének kézrátételével

„vigaszt” = consolamentumot kap és üdvözül. Ha épp késik a halál, a vének „tesznek róla”.

Franciákhoz származva bogumil-bolgár nevük összefoly a bougre (buzer) szóban máig őrzi

perverz gyakorlataikat. Tehát korántsem a protestánsok előfutárjai, inkább az anarchista-

kommunistáké. A dömés Miklós 1230-ban hal meg, megnyúzva, kínozva; ünnepe július 7. –

„János” néven is szerepel és „püspökként” is, valószínűleg Boldog Bosnyai János püspökünkkel

összevétve. Vö. Új Magyar Sion 1880:773 és 1883:825.

Két Miklósok szent emlékét mondjuk áldva!

Vértanúkét: Mesterükért külországba

magyar népünk küldte őket Jézus Úrnak.

Bosnyaságba ment az egyik; bogumílok

ottan az Úr aklát dulják, lelken-irtók…

Két istennek egyaránt ők leborulnak.

Egy: léleknek, más: a testnek alkotója.

Fényt öl Sötét – s ki ezt szolgál, marcangolja

magzatot, dúl nászt; mert erény: bármilyen bűn!

Főpap, Törvény hasztalan küld jó szót, öklöt:

kő-hazájuk kövült vadja mindent föllök!

Sőt: hívőt irt, templomot gyújt ördög-lelkűn.

„Jézus a Fény! Testté nem lőn; nem szenvedett:

Ál-Krisztus halt ál-tanokkal – igaz helyett!

„Jóhoz”-álló testet öl – magát gyilkolván

Amíg élne – minden vétke szabad annak;

napján, -végsőn, – sötét vén jön és „vigaszt” ad!

Áldást fejre, hurkot nyakra, – Káin-formán.

(Szent ez! Ábel rossz. S a Könyv: zsidó koholmány!)

Sodomás bűn, magzatfojtás, gyilok: kegyből84

(mind „új” ős bűn!) Délkeletről folyton feltör

Bosnyaföld is „bolgár-buger” bűn prédája…

Dúsan élő papok szava, fegyver-törvény

már nem használ – árad a bűn gátat törvén…

Mezétlábas új „barát” kell, népet járva…

84 Euthanázia


Domonkos és Ferenc eljut rejtett zugba:

szavuk lángol, szent példától lágyul durva.

A vakhitű bosnyák kezdi Krisztust látni!

De vadabbja még vakabb lesz – bosszút forral.

Miklós atya térít, áldoz, küzd nyomorral,

békít, buzdít: Rajta kell hát bosszút állni!

Szurdok-erdők közé hatol, – talán hívják, –

s rátörnek ott lesvetők, a haramiák.

Rugás, ütleg, bunkó zúdul – s megy „bírákhoz”

(Kik sok testvért már leöltek) – „Itt a Főbbje!”

Testet-öltött Megváltónak hirdetője!

– „Keresztedet tipord! Hamis Testit átkozd!”

Térdre hullva Miklós csókot nyom keresztre.

„Megváltott Ő, győz Sötétet Ő e testbe’!”

– „ Ő győz? Akkor lásd, Ő milyen védelmet küld!”

Kopott csuhát lehúzták, rá késsel estek.

Metélik, hogy önti vérit, hús-gerezdek

hullnak; aztán: „Lássuk húsát, hogy megszentült?!”

Szörnyű szokás ős Iránból: bőrit vonják!

mint mészáros, megnyúzzák, de nem a hullát!

Elevenen! Nyöszörög. Tán: „Jézus… Kereszt…”

„Sót hintsetek rá s ecetet! Ál Megváltó

keresztfáján azt kapott a hóhérjától…”

Ő - elvérez. Mindent mártírvérbe fereszt…

Vörösre fest bűnösöket – mint rég Bárány

egyiptomi kapufélfát; hogy megváltván

Jézus Vére szálljon rájuk; Ármány fusson!

Miklós testvér! „Bogumil” had most is ott van:

tombol szerte, dúl és fertőz, dúl honodban!

Kérd a Bárányt: tiszta Vére mentsen, mosson!



1300-as évek

Az utolsó Árpádházi

Atyja, III. Endre, 1301-ben halt meg. „Letört az Árpádok utolsó aranyágacskája” benne, siratta a

krónika. De leánya, Ifjabb Boldog Erzsébet, egy messzi svájci domonkos zárda falai közt sokáig

túlélte, s küldte Istenen keresztül az Árpádok legnagyobb ajándékát, a kegyelem-áradatot, távoli

nemzetének. Meghalt 1338-ban. Ünnepe május 6.

A tössi zárdán, helvét hegyek zugán,

ha néhány tudta, honnan jött az „új lány”

(vad pusztákról, „a húnok nagyurától”)

de egy se sejté, mily kegyelem-zápor

zuhog rá titkon (rá s kolostornépre)…

Ki is tudhatta: hajdanvaló Nénje

nemcsak nevét, de lelkét is ráhagyta,

s nem „bujdosni”, ő hazajött nyugatra…

Mert otthon van, ki lakik Istenénél.

A pirosmécs, a hosszú órák s éjfél

tanui: boldog volt Erzsébet ottan,

a nagy magányban, Jézusra hagyottan.

Kik azt hiszitek, bús reményvesztettnek

kell zárda: „menhely”, amit boldog megvet,

nézzétek őt, ha áldozórács várja…

Ha társnői közt megcsendül tréfája…

Hogy fölcsattan a kacagás, ha ő szól,

a „hún hangsullyal” mit halálig hurcol..

Komor sváboknál „víg magyarnak” hívják,

s csak lassan értik meg derüje titkát:

az áldozatot. egyre magasabbra

mely szökken égig, Jézusáig csapva,

vezeklést messzi vergődő hazáér’

(akkor sírás is, igen, az is ráfér…)

De vigasz mécsnél, vigasz önfeledve

oly bőven árad: csordul tőle lelke.

Hisz Hunnián is csillapul a harc már.

Mondják, a Károly bölcs uralma használ.

(Atyját e Károly, jaj hogy ostromolta:

de üldözőkért ima jár naponta…)


S Lajos, az Anjou szent fia, már serdül.

Mily titkos szálak futnak ki Istentül:

ostor s ima hogy’ nyit kegyelmek kútját!

A történelmet, angyalok, kik tudják…

*

Óh Aranyágunk végső szép Virága,

sosem hervadtál el Helvéciába.

Ne hervadj bennünk, mosolyogj reánk is,

imádbul jusson nékünk is vidám kincs.

S a testamentum, Árpád végső sarja,

amit Te hagysz a szerteszórt magyarra:

Hogy hontalan honát szivében hordja:

az Istenét, Azért derűs a gondja,

keze erős (az értük összekulcsolt),

hisz Véle visel boldog avagy bús sort.

Hogy messzi népért harc, a térden vivott,

sosem pihen. S ki mindent égre bízott,

hát azt is bízza Rá, segitni hogy kell őket,

az otthonmaradt drága szenvedőket…



Kína első vértanúja

Boldog Budai Máté: Eskandéli Máté

Kína első vértanúja, meghalt 1309 tájt, Távol-Keleten. Némely régi jegyzék 1001-re teszi halálát

(és olykor Mátyás néven, a Matthaeus-t Matthias-ra vétve) – elég tévesen; mert a már virágzó

Budán született; Eskandéli Máté neve provánszi eredetre vall: escandel, escandill dél-franciában

„mérleg, a kövecs, ékkő stb. mérésére”. Így kereskedő apja, nagyapja onnan jöhetett; ő már

„Budai!” És gyermek-, ifjúkorát Szent Margitunk nyulak-szigeti ihletése formálta: Margit

áldozatja folytatodik őbenne. Látták-e egymást valaha? Ünnepe december 8. és június 17. A

Révai Lexikon szerint Alves Du Caillaud régész 1886-ban a Francia Földrajzi Társaságnál

igazolta a róla szóló hagyományt. Az Új Magyar Sion 1879–85 évfolyamai „A magyar egyház

napjai” sorozatban két helyt is említi emlékünnepét, régi magyar forrásokat idézve, sajnos kevés

adattal.

Terólad is ki tud ma, Boldog Eskandéli Máté?

Gyermekkorod a kalmár, nyugtalan és szent Budáé.

A Mérleges ős mit „mért”? Hogy jött Szent-Szigethez?

hol Margit gyujtott, s más Gyöngy ég! „Ne méricskélj! Feledkezz

a Földről!” – Nemrég Sárga Kán lovassit küldte hozzánk.

Ki sugta? „Add azt vissza! Barlangján téríts Oroszlánt,85

s tereld Bárányhoz Napkeletjét”!? S Buda harca mig dult,86

im ő zarándok-botját vette, Világvégnek indult…

Ős-Kína első vértanuja, boldog Boldog Máté!

Mint ama Régi, – váltópadja-lökve, hont feledve, –

apostolul ment s mártirul: hogy „visszafizet” volt honáér’!

Hol kihunyt Árpád-csillag,87 vérpirosló fényt Keletre

vetett Budánk!… Meglátjuk vagy sem? Jászoli Sugáré!

S hív pásztort, bölcset, egyre Krisztus megjöttét jelentve…

(Utóvers:

Mily kinzás: tüz, bot, kard, fürész, – küld halni, Máté?

Kutassa más! Röpültél. Várt a Szentek Szentje;

szállsz hírrel: rózsa-díszben Út nyilt, Nagykirályé!

Elébe új rózsáit most a Kelet szórja,

de Nála Napkölték felróva, – s Első Elvérzettje…)


85 1260 óta Dzsingisz kán unokája, a „mi” Batu kánunk unokatestvére, Kublaj, Pekingben székel, melynek akkor

neve Kan-baluk (Kán-községe, vö. a mi falu szavunkkal!). Boldog Máté vizitje tehát Kínának és a mongoloknak

szólt! 86 Kun László, III. Endre 87 III. Endre †1301


Boldog Csák Mór

Meghalt 1336-ban. Ünnepe március 20. A Csák nemzetségből származik, melynek őse Szabolcs

vezér, Árpád honfoglaló társa és valószínüleg unokatestvére; a hatalmaskodó Csák Máté s az

újkorban a Kisfaludyak is e nemzetség tagjai. Egy évet élt szűzi házasságban nejével, a hatalmas

Amadé nádor lányával, aztán Szent Elek legendás példáján buzdulva, neje Szent Margit

klastromában apáca, ő apósa börtönéből megszökve Pesten dömés vagyis domonkos szerzetes.

Szüzi élet, a test tökéletes legyőzése szinte angyalivá tette, csodái a feltámadott test

tulajdonságait mutatták. Középkorunk nagy szentje, de kanonizációja mégis elmaradt, sőt lassan

mint „Boldog” is feledésbe merült – nem az ő hibájából…)

Te büszke hódítók és hideg nagyurak,

te édesszavu Himfyk, forró költők

nagy nemzetsége: hozzád ím talált utat

az Úr is, és kegyelme színig töltött.

Az ugodvári bán fia, kit Szent Elek

példája hívott, látod, szűzi házas,

majd Domonkosnak hófehér-hős híve lett,

hogy büszke faj, szent mélyekig aláztass!…

Börtönt lakott meg, csakhogy boldog szerzetes

lehessen; szent neje, az Amadé-lány

Margit-szigetnek szűze, s hordtak vas-szeges

övet és arany-szívet égi példán…

Éjente zárt ajtókon vitte Lélek át

Jézust imádni; szűzi teste fénye

ugy lángba borit templomot és éjszakát,

hogy futnak oltani, mert égett égve.

Az érintése gyógyit: angyali erő

belőle árad (élteti a Szent Test)…

S halódó ajkán hálahimnusz tört elő:

köszönve életét; csupán Istent esd

lihegve vágyón, hozzá futni készülőn…

Szigetre küld imát még… És elszálla…

…Pap rekviemjén Úrat fölmutat. És lőn,

hogy holtnak szeme nyílik Jézusára:

egész szent lelke mégegyszer kiáradt Rá

és visszahullott… kialudt a két szem.

Ahhoz, ki érte földi létét vállalá,

most végleg átsuhant, Övé egészen.


Óh Boldog Csáki Mór, szent boldogságodat

tanítsd nekünk is tiszta szívbe’ lelnünk.

Mert Istent itt lenn csak a szűzi szív fogad,

s csak Istennel lehet mindent felednünk,

és mégis mindent Őbenne szeretnünk.

Gyujtsd bennünk is föl tűzvész-lángodat,

hogy égjen magyar Egyház, égjen a magyarság,

és tűzben összeforrva, e hideg álnok korba’

egymást örökre Krisztusnak megtartsák.

(1965. január 6.)


A Bodonyi Vértanúk: Miklós, Antal és társaik

Boldog Magyar Miklós, Szász Antal, a dalmát Tragori Gergely, az olasz Folignói Tamás s más

ferencesek †1369. február 12. Egy skizmatikus szerzetes uszította rájuk az oláh-kún fejedelmet.

Lásd Book of Saints by Ramsgate Benedictines (sok új kiadásban) ez legmegbízhatóbban! Mert

az Új Magyar Sion naptárában: 1879:931,395 és 1882:582 – eltérő adatok, három helyütt is:

május 26-ra, szeptember 12-re és éve 1396, de Nagy Lajos alatt (!). Gregorius de Tragurio =

Tragori (Trau, mai Trogir). Személyek jellemzése Lászlót kivéve (kiről nincs jellemzés): de

Henrion, Histoire gén. des Missions, 674. Csak a párbeszédek s a színezés költöttek. Ünnepük:

február 12. (Book of Saints-ben); de az Új Magyar Sionban Tamásra: február 21., Miklósra

(†1396): május 26. és szeptember 12! Ez utóbbi elírás lesz: II. helyett IX.

A ferences Miklós atyát új mártírnak

sok társával bolgárföldi lelkek hívnak, –

mint Macedón Férfi Szent Pált: „Jöjj át, téríts!”88

…Dunakanyar Bodonyja89 a missziós telep:

Jóhírt bolgár-, oláhnak itt szétküldenek.

Hív pogányság, várja skizma, vén herézis!

Rumán föld még Kumán: kún is; félpogányság!

Íly eredet Bazaráb úr, kettős bánság

hódítója, kún-rumánok s lelkek ura!

Szúrja szemét a bodonyi szent fellegvár,

honnan „jóváhagyás nélkül” szét Ige száll!

– „Kóbor kámzsást, ahol láttok, lándzsa fúrja!”

Szent Királytól nemrég rabolt Szörénységbe90,

mártíroknak bőven földet öntöz vére.

Átcsap nagyúr a Dunán is: Bodony várba.

Foglyul esik mind a barát… Sorsa rabnak:

kínzás, halál, – ha hitükhöz hűk maradnak.

Szentek-hősök hódolását de csak várja!

Magyar Miklós lelket-ragadó apostol.

Mert sanyaröv91 rajta, s napi társa: ostor.

Karja, combja kínzó vasba beszorítva.

Lángol ajka, Jézust mondva; s tér a bolgár

boldogan a szent akolba, Krisztust szolgál…

Nem egy „nagyúr”, de az Ég, ki most szólítja!

88 Apcsel 16,9 89 Ma: Viddin 90 Szent Koronától Bazarát (v. Bazaraba) hódította el a Szörénységet = Olteniát Károly Róbert tôrbecsalásával 1330-

ban. 91 cilicium


Másik: Boldog Szász Antal is tűzes szónok,

tömegeket sodort szava, – s mind meghódolt

az Igének! Mit vársz ettől, Bazarába?

Tudós és szent vitán metszőn éles elme;

Szentlélekkel, Jézusával szíve telve!

Ő hódoljon egy kis „nagyúr” egy szavára?!

Magyar László, hathatós a szóban s lelkes;

mind a népnél, mind Istennél. Ért sok nyelvhez.

Sok rumánt, kúnt hoz Akolba szent példával

Bazarába fogát rája főleg feni:

dupla bilinccsel s igával megterheli.

Tűri némán László s vidám csöndje rávall!

Aztán Gergely, a Tragori: Szent Írásban

győzhetetlen, fogyhatatlan tudománya.

De ami több: alázatban – Ferenc fia!

Mivel csábítsd, vagy fenyegesd? Vesz semmibe

kínt és kincset; „minden övé!”: a szent Ige!

Koldus ő, de Istennél, – van miben híja?

Gergely dalmát; Tamás olasz, Folignói.

Kún-magyar-szláv nyelven egyként tudnak szólni,

de leginkább Lélek nyelvén, az Istennél…

Tamás tizenhat év óta nincs más étken,

csak kenyér s víz! – És a Szentség, szentmisében!

Mondd, te zsarnok, ilyen hadon hogy győzhetnél?!

És még hányan? Nevük nincs a krónikába’:

kötve-tépve mind a „bíró” előtt álla…

S ott a vádló, egy szakadár kézre-játszó

Bizánc híve, zárdás barát, mégse átall

paktálni a semmihitű Bazarábbal.

*

Tűz is kigyúl; csipkedő vas, kínnak: parázs,

fűrész, ostor, kard, – egyik tán majd megaláz,

és a „hunyász barát-népség” szót fogad majd!

S nem jár körbe, kun vagy Bizánc hitét törbe!

Csak ne Róma s „térítés”! Lám, meggyötörve

máris; – okos szóra: okos majd fejet hajt!

Három nyelven a bizánci s Bazaráb is magyarázta…

s az összevert bilincselt mind fejét rázta:

„Nem teheti! Engedelmes Jézusának!”

– Hát tüzes vas! pörköld bőrük! Kés, csipeszek

húst messetek! Ostor, csattogj! (óh hisz ezek

ismerősek már ostorral…) – Máshoz lássak!


Vérbe, törve, földön nyögve ott fekszenek

mind a szentek s nem engednek. Már Istennek

felelnek csak: „Jöjj el! Jöjj el! s: Téríts vétkest!”

– „Álnok monákus bizánci! kotródj innen!

,Könnyű préda’ – ígérted? de kár volt hinnem!

Szép ige kell, finom étel! Nosza élvezd!

„Mind szabad légy! De hazamégy! S tudasd otthon:

Kún és magyar – jó barát; de békin hagyjon!

Ne zavarjon az a Lajos térítgetve”!

– „Isten küldött!… Ferenc atyánk s jó király csak

Nála eszköz!… Ő hív, Jézus!… fogadd, áldjad!!”

– nyögte térden Miklós félholt révületbe’…

– „Pallost, hóhér! Hadd folyjon vér!” – üvölt zsarnok

megvadultan… S hajkoszorús, mélyre-hajlott

fejek hullnak! Galambsor húz… (lelkek szállnak!)

– hófehéren, de a szárnyak piroslanak…

Hatvan-kilenc, február est

égbe boldog új rajt ereszt!

Felragyogón

leáldozik: arannyal bíboros a Nap…

A magyar hon

pártfogókat, s diadalt kap a Szent Kereszt!



Boldog Hektor, a Gyógyító

Meghalt 1333-ban. Özséb tanítványa, csodás gyógyítások adományával rendelkezik.

Emléknapja január 21. A „Boldog” jelző itt nem hivatalos, vagyis nem boldoggá avatásból ered,

hanem hagyományos része a névnek. Forrás: Kisbán Emil: A magyar pálos rend története, két

kötetben, 1938 és 1940.

Az első pálos nemzedék!

Özsébnek első tanítványai,

ti lángolók! hogy tudtok gyujtani!

Szent öngyőzők, zord remeték!

Forró imák, hős példák, szeretet:

tüzet fogott egy ország! Erkölcs-, hit-

átjárta föld csodáktól ég-izzik.

Ím Hektorhoz tódulnak betegek.

Megmondta Mester: „Érintéstek gyógyít,

Nevemre mozdul béna nyelv vagy láb!

Kit Lélek átvett, evilág ártóit

elűzi.” S Hektor ujján árad szent kenet.

Ő tudta: semmi! Csak, hogy Jézus járta át,

s az Úr kezében sár is nyithat vak szemet.

(1991. december 2.)


A lívek magyar vértanúi

Oldor-Uldrik, Márton s társaik, ferencesek (†1340)

A kicsi lív nép a finnségi rokonoknak délre szakadt ága, a balti-szláv lettek közé, Livland =

Livónia és Kúrland földjére. A század elején ez utóbbin még 14 falut számláltak. Uldrik –

magyarosan Oldorik, Oldor és Márton ferences csoportját, a lívek vértanú hithirdetőit: ld. de

Henrion: Histoire générale des missions, 1850. A magyar ferences missziósokkal szerepelve –

joggal magyarnak vesszük, bár gyér adatokkal rendelkezünk. Itt bővítve színez a versíró, az

ősnyolcas kalevalai magyar-balladai stílust követve.

Szállj ránk Lélek, lendíts szóra,

dalmondáshoz ódon módra,

testvérek közt térítőkrül,

kiktől Észak Éghez térül.

Észak fia Ferenc fiát

mint fogadta, s finn-észt világ!

hitért hogy’ halt hirdetője,

megváltás hű magvetője!

*

Kis nép a lív, – törzs ez inkább, –

finn nagyfátul elszakadt ág.

Balti lettek félszigetjén

falvaik’ tán meg se lelnénk…

Az időben Lívland, Kúrland

vitéz lívet vallá úrnak.

Krisztus hitét hogy fogadja,

hívta szászok szava – s kardja!

„Kardlovagok”: ez volt nevük;

hitvédők hát; de túlhevült

buzgalmuk a bálványokra,

s balti pogányt vassal „vonzza”…

Észak észtje, vad lív vére

Hakkapélli harcos népe!92

Kardra kardot von ki, szablyát,

szögzi kopjára a kopját…

Szelíd igét szilaj tusák

gyűlöltetik! S vas-Krisztusát

teutonnak!93 Vér a válasz!

– S jöttek akkor mezítlábas

koldus papok… (egy-egy „táltos”)

92 A késôbbi svéd hadak legvad-vitézebb része a finnségi „hakkapellita”: azaz hakká-pélle „vágj a fejre!” (hogy meg

ne sántuljon – nyelvrokonsági bizonyíték!) 93 teuton = német


Fegyvertelen bévonultak;

s lívek vendég-látók voltak!

Ősi törvény: szent a vándor,

szíves szállást kap akárhol…

Holmi lettül ezek tudtak

(deákkal nem boldogúltak!)

Szomjan: „kérek… víz”, s mutatják!

Összenéz lív: tán rokonság?

Vész… kérja94 ez!? S and-ja vizet!

…Törik lettet: honnan jöttek?

Megyeri törzs?… Eszmél táltos –

messzi-ködlő vén mondákhoz!

Mangyi hős nép, atty regékbe,

atya-dalban: mentek Délre…

Márton mohón most kérdezget,

írja ónnal, gyűl a jegyzet.

„Szem” náluk szilm, „hal” itt: kala…

Kéz-fej kész-pé, s megmutatja,

„négy nyíl” néj-nyól - sebtől tarka…

Észtül-lettül s lívül – értik

Dél követjét, lív testvérit!

Küldte léjl: lehellő Lélek:

Ég Atyja küld hírt népének!

Fián át üzen, s Lehellőn:

„Fölhőn élő Atyától” jön!

„Pölvin élev Att”? s mutatja.

Értik: üzen fönti Atya.

S így maradnak. Oldor, Márton

Pál s a többi lív tanyákon.

(Nyilván jegyzik testvér szókat,

nyelvük edzik szent tanoknak:

hová múlt az érő emlék?

…Halni jöttek. Ez a szent vég!)

Hívek Lélekhez a lívek,

keresztvízre sorra lépnek.

Keseregnek Kereszt fáján,

árad Szentség, szívbe szállván!

*

De: ott is volt Koppány, Vata,

„új istenre” uszítgata!

„A mennydörgő Iszé-Istent:95

Ukkót bántja újhit, jöttment!

94 Finn-észt = lív szókat magyar hangokkal átírva adjuk. A „magyar” név ôsi tôszavát – amely a vogulok önneve is –

szintén így, mangyinak. Pontosan „manydzsji”, s ehhez a mangyi-nk közelebb, mintsem a finnugristák manysija; ne

felejtsük, hogy a magyar az -ngy-t mindig ny-gy-nek ejti, pl. any-gyal. 95 Isä = atya, ôs


Tűzavató helyett kastol:96

loccsant, kastos víz keresztel;

tovisz-vetés a tavasztól

majd elmarad! Talv-tél veszt el

mindent, mert mennydörgő bosszús,

másult-hitűt ménkővel zúz!

…Kereszt házát, kis templomját

egyszer vadul megrohanják.

Nádtetőre tüzet vetnek,

összetörik a keresztet.

Barátokat kihurcolják:

„falut-vetést meg ne rontsák!”

Künn az erdőn kötik fához.

Tápjónak97 embervér áldoz!

Erdőistent, erdővadat

vér engesztel: Hadd járjanak

szíveket át lándzsák-nyilak!

Mint a Mester a keresztre,

haltak fához ők szegezve.

*

Oldor-Uldrik s Márton testvér

meg más mártír nem halt hiába:

Termékenyít hűséges vér;

lélek tárva Livóniába’…

Jámbor többség várta Mestert,

juhokkal szent Akla megtelt…

A Vértanúk Urát kérjük,

maradjon is védve vélük!

S Déli Testvér dúlt templomát:

építse mártírok honát!


96 Kast, kastos magyar népnél: lucsok, locsolt, finnben ugyanaz: keresztel 97 Erdôisten


Egyiptom magyar vértanúja

Boldog Magyar Tamás és három ferences társa

Forrás: Baron de Henrion Histoire général des missions című műve (spanyol fordításban:

Barcelona, 1863., I. kötet, 233–234 oldal). 1250-től jó kétszáz évig a kúnokkal egy eredetű

„mamluk-törökök” Egyiptom urai. Mozlimmá, arabbá lettek, majd az oszmán-török győzi le

őket 1517-ben. Boldog Magyar Tamás és három ferences társa 1358-ban szenvedtek

vértanúhalált. NB. Más adat szerint Boldog Magyar Tamás ferences társai olaszok voltak.

Szentföldre mentél, dicsőségre szomjazón,

Magyar Tamás, lovag Lajos király honából.

Már béke otthon? Nyugtalan szív valamivel vádol?

Kaland vagy kincs hajt? Vagy sorsod vélünk egyazon?!

Egyiptomig jutott a gályád… Temür szultán ott kegyes.

A mamluk-kuné volt Egyiptom azontájt.

Temür s Tamás szót értett: – „Másutt mért is hajszolnád,

itt nálam rangra jutsz…” – Vakít a fény, legyez

hiúság… És Tamás, a keresztény lovag, lett – mozlim!

Lett főtiszt, úr! De valami zaklatta mélyben:

– „Mi végre jöttem? Nem a Szent Sírt látni; téli éjben:

karácsonyt Betlehemben? Nincs abba semmi gonoszszín,

ha „mór vitéz” tesz látogatást Jézus Úrnál…”

És útrakél. A Szentvárosba Ferenc fiai

szivessek, ime, szállással őt fogadni!

a vendégházban csönd és béke… Mért hogy úgy fáj

a testvér-jóság, Golgota és Jászol; mind a multak!

…Seb fölszakadt, a legmélyekre fojtott.

Mozlim nagyúrnak forró könnye folyt ott,

s egy este, fráterek közt, zokogásba fulladt…

*

Hát keresztény ő? Volt-keresztény? Sírtak a testvérek,

mind együtt sírtak. Biztatás, vigasz s a Lélek

kiárad… (Barátok közt: magyar nem is egy!)

Tamás úr megfogadja: jóvátenni visszamegy!

És gyámolítni, hit-hirdetni – (van kúnban is tudós!) –

még három veletart: a Montecorvino Miklós,

Ferenc és Péter, – honfitárs Tamásnak?…

Szultán előtt ahogyan bátran állnak,

a Lovag (újra: lovag!) mindent visszavon most:

(Judásod volt; most hitvallódat, Jézus, oldozd!)


Temür nem kegyben úszik, hanem őrült dühben:

– „Hitetlen eb! te álnok kígyó, hűtlen!

Meglátod! S meglátják, akik most elcsábítnak!

Hűségre térsz még, kétszínű, te kegyvadász bitang!”

Kezelni Tamást, más börtönbe különítnek:

Három barátot ostor, bunkó, tűz terítget.

Lovagnak: csáb és kéj… És ököl és fenyítés…

Majd égetés, marcangolás: „Óh mind kevés –

azért mit elkövettem! Több jár nékem!” – fuldokolja.

S már utcák-szerte látványt hirdet a szultán heroldja.

A kikiáltott napra Kairó népe összefut:

„gyaur lakóknak lesz most fényes husvétjuk:

Tűz-szentelést négy máglya fényivel világosítjuk…”

A roncsolt testű Tamást fölvonszolják,

és Miklós, Péter és Ferenc végső föloldozót ád…

A láng föllobban, fúl beléjük ének:

1358 husvétja négy mártírt küld égnek.

Kairó keresztényi hasztalan könyörgenek,

hogy szent maradványuk kaphasson nyughelyet.

De ím a csontok izzanak harmadnapon is még,

hogy izzó fényük áthatja Izlámnak füstjét!

Megrendül Szultán: „Vigyétek csak innen,

még megingatja Kairót az ősi hitben!”

*

Magyar, olasz testvérek vértanúi csontja –

máig pihen soktitkú, ódon Egyiptomba’,

mint csira mélyben. Tudja tán a zajgó nagyváros?

vagy ott is elfeledték: halt közöttük, ki mindent föláldoz

hogy bűnt letudjon, tisztuljon, újuljon Élet…

– Tamás, taníts távolból egy széthullott nemzedéket!

(1991. október 26.)


Péterváradi Boldog Istvánhoz

A volt kunok térítője, szörnyű kínok közt egy pillanatra megrendülő, aztán bátran halálba menő

magyar vértanú, 1334-ben a Havasalföldön, a Magyar Birodalom Kunországában. Ünnepe

április 22.

Eltünni bár a messzi kún pusztákra mentél,

szegény ferences István, ódon hős:

newyorki vad „pusztámba” mégis most izentél,

s a hangod ím oly furcsán ismerős…

Még mintha förgeteg a havaselvi rónán

pogány kun nótát zúgna makacsul…

Ott látlak, bottal-kámzsásan az utat róván;

sodorja szél csuhád, s fölmagasul:

Égboltra nő a Vándorló Barátnak árnya.

Egy fegyvere csupán: az ős Ige.

Bárányt keres, terel a Testvéri Karámba,

mint István Úr örökre épite.

És ott látlak állni, véres oszlophoz kötött rab,

ahogy próbál az izzó szénparázs;

a vasfogó ahogy testedbe élő rubintot rak,

s a szíjostor ájultig lealáz…

Jaj, ember vagyunk… Hősül mily sokáig állunk?

Egy percre te is, jaj megtorpanál…

A kábulatos kín (vöröslidérces álmunk)

mirajtunk is vasfoggal boronál…

A néped is, – óh nézz le, Könnyekkel Vezeklő, –

a néped is pogány kíntól remeg…

A Te csatádat mégsem érte sár vagy szeplő,

mert végül ajkad hűséget rebeg:

Nem áruló, kit harc sebez vagy küzdve téved,

s nem gyáva az, ki halálosan fél.

De áruló, de gyáva az, ki megfut végleg;

és hős az, aki harcba visszatér.

Szabad a véres úton bukdácsolva járni.

(Háromszor hullott Ő is arcra, Ő,

kinek a lelkén nem volt bűnszenny bármi…)

De újrakezdeni legyen erő…


Mártír, tekints le népedre, kit árva pusztán

vörös vihar marcangol, szétgyötör…

Egy be nem végzett térítő-művet letudván:

mentsed pokolnak minden rémitől.

Hogy miként Te, ha ájult-gyöngén, el-elhullva,

és tántorgóan, rettegőn, –

eljusson végül is a hű, a drága Útra,

melyen a Mester véle szembe jön…

(1964. május 12.)


Egy félig feledt névre

Egy vén oltárkép Krakkón hűs templomban,

s a fölírása mint ó szenté, bárkié.

Betűzzük s magyar mellünk furcsát dobban,

mert: „Sanctus Ludovicus, Rex Hungariae.”98

Óh Lajos, Nagyurunk, jaj mennyit veszténk:

a tengereid, fénylő szent határid,

a Krisztus-vívó harcaid keresztjét,

s a diadalmas lovagság csatáit…

Ős magyar dómok, paloták letüntek

s az Isten egyre-egyre tovább büntet:

már azt se tudjuk, honnan jöttünk, kik vagyunk…

Nagyok nagyja! lengyel még ismer névrül!

S nekünk, ha szemünk veszett multba révül,

csak félnevedre dereng vissza rossz agyunk…

(1956. július)

98 „Szent Nagy Lajos magyar király” a lengyeleknél!


Boldog Lukácsról bátorító vers

Boldog Nosztrai Lukács, pálos perjel, Nagy Lajos lelki barátja, ki megjövendöli neki a török

fölötti győzelmét… (Lajos király maga is szentéletű hős, Lengyelországban oltárképe áll, s

uralma alatt Magyarhon neve külföldön: „szentek országa”.) Lukács ünnepe december 5.

Ne hidd! A lélek most is azon harcot

kavarja, melytől tűzre gyúltak itt az arcok…

És az a harc, az sose lehet meddő!

Ki küzd a Lélekért, azé ország s jövendő.

Mikor Lajos, a szent király csatába

szállott, imás két karját új Mózesként tárta

égnek Lukács, a látó aggastyán ott Nosztrán,

s a győzelmet kivívta, testét ostorozván…

Hol vért kell adni, otthon van e fajta;

és vannak nagy testvérek, kik most egyre tartva

imás karjuk, „legyőzik” hadak hű Urát is…

Még élnek ők, akiktől volt az ország:

„szentek hona”… S a véres kardot meghordozzák

ott fenn, ha Pannonföldbe mar a dühös Áspis…

(1943)


1400-as évek

Pálos boldogok: Tíz szonett és egyebek

A „Boldog” jelző itt nem hivatalos, vagyis nem boldoggá avatásból ered, hanem hagyományos

része a névnek. Forrás: Kisbán Emil: A magyar pálos rend története, két kötetben, 1938 és 1940.

Boldog Gergely, szentlőrinci pálos

Meghalt 1479-ben. Pálos rendfőnök 1472-től, Mátyás király kedveltje. Emléknapja június 11.

Kisbán Emil: A magyar pálos rend története, I. 133, II. 146.

Azt hinnéd, zordon mind a „pálos remete”?

Csak látogasd meg Szentlőrincen Gergelyt!

Ki kanonok volt, „stallumos”! – s kit rendelt

egy égi hívás: „Mindent elvess, követve

Keresztnek balgaságát!”… Szent – s nagy élc-mester…

Bár rendfőnök már, mindenkit ő szolgált,

vitákat altat el, s virraszt kápolnát;

hogy legszentebb is rája nézhet fel.

Közel Budáról Mátyás ide el-eljön,

világ zajából megtérőn hogy épüljön;

és – Gergelyével összemérjen egypár élcet.

„Atyám, mi boltbul vetted azt az elme-sót?

Ez kén’ Budára!” – „Van, Király, egy csendes bolt,

ád ingyen az; s bent hordod…” – Némán összenéztek.

(1991. december 2.)


Boldog Jámbor Ferenc

Nosztrai pálos házfőnök, meghalt 1433-ban. A szelídség, szerénység felebaráti szeretet példája,

ki Krisztust vendégelte meg egy szegény koldus képében, s kinek sírján titkos virág és pálma nő.

Székely László pálos rendfő azonban levágatja: „Az utódok ne kevélykedjenek őseik

erényeivel” – mondja. Talán ezért nem sürgették a pálosok nagy szentéletű hőseik

szenttéavatását. Ünnepe március 18.

1.

Szakálla s köntöse fehér, mint lelke.

Szelíd paulinus volt Ferenc, a Jámbor.

Esett magyar nép, a bőségkarámból

kizárt fajunk, atyját őbenne lelte.

„Az élés fogytán; s ez a perjel népe.”

– míg téli este Nosztrán szólt a csengő,

a kapus ezt dohogta. De frissen jő

Ferenc kitárt karral a vendég elébe.

Vert koldus. Egy-rongy. Keresztes a botja.

Öreg magyar, ki végtelen robotba

kopott koldussá, s keze-lába egy-vér…

„Nincs több kenyér, Mind odaadta a perjel…”

De reggel vendég sincs… Csak öt bíbor Jel

a leplén… S teli magtárt lelt a testvér.

2.

Szobája falán kincse csak egy ostor.

(Tarkáll a fal a régi vérnyomoktól;

éjente cellájából tompán csattog

a szent „zene”, mint vérig hősi lantok…)

Az arca sápadt, csak a szeme fénylik,

szeme, mely lát a csontokig és veséig.

A teste csont-bőr. Étke, mit a konyha

elhullat… Ám mint napfény a mosolyja.

Sírján az Úr két pálmafát növesztett

és liljomot. De pálos lélek mondta: „Veszteg

a lelki harctól, korcs utód, ne kérkedj

ősök erényivel…” S a titkos pálma

kidönteték… A régi fény hogy fáj ma,

ugye, mikor se hit, se otthon, sem az égi Kegy…


…Néped bolyong világba, s nincsen egy falatja;

üres szive, kamrája, s nincsen, nincsen atyja…

Imádkozz érte, Ferenc testvér, égi Jámbor,

és vezekelj, s táplálj a szent örök Magtárból. Amen

(1964. december 6.)


Boldog Thar-Ispán Albert

A legnagyobb pálos vezeklő. Meghalt 1492-ben. Lásd Kisbán Emil: A magyar pálos rend

története. Emléknapja május 9.

A kúnok „grófja”: Kúnságon kormányzó;

királyi ember rangba-hatalomba’.

„Comes Cumaniae”, te mindenben pompázó,

hiányt hol láttál, szívedet mi nyomta?

Elért egyszercsak lelki földrengés.

a gőg, uralgás, lakomák, a birtok:

lett mindez semmi, mindez oly kevés!

Sőt veszteség!… Zord remeték, ti hívtok!

S Thar-Ispán Albert kún nagyúr, Istenhez behívót kap.

És bevonul. Lett Albert ur Rend „legfőbb vezeklője” –

mondták… Talán a Véres Fölfeszített függ előtte?

Tán régi nagy bűn? Ostor, böjt, szögekkel láncöv voltak:

vigassza! Ágya föld. S imán viraszt-engesztel.

– „Kövess!”… Őt látta, Őt! Ki előment kereszttel.

(1991. december 5.)


Boldog Szombathelyi Tamás

Pálos rendfő 1478–80 és 1484–88 között. Nagy hittudós és még nagyobb vezeklő, állandó

szöges övvel testén. A jóslélek adományával kitüntetve. Mátyás király barátja, akinek

megjövendölte Bécs bevételét. Halála éve bizonytalan, talán 1488? Vagy megérte királyi

barátjának hamaros halálát, a rákövetkező zűrt, lehanyatlást, Mohács előszelét? Ünnepét március

7-re tették, vagyis nevenapjára: Aquinói Szent Tamás akkori ünnepére.

Az Igazság kedveltje Tamás.

Ha zárdatájt olykor vadászzaj rázta,

konyhás és kapus testvér tudta: más

az nem lehet, csak „főnökük barátja”.

és élet sürgött akkor a rendházba’.

Halk Szentünk kórusról mosollyal lépdelt.

Arcán még más világnak Napja fénylett,

de friss tréfán már villódzott a nyelve

s lett Mátyás „víg diák”, gondját feledve…

(Minden barátnak mért derüs a kedve?…)

Arany ifjukor régi pajtássága:

egy könyvtár, Várad, vén tanárok árnya…

„Emlékszel?”… S lesték mind fehérbarátok

az élcet, játszi szót, bús adomákat…

„Be rég volt… Jaj, idő bolondul vágtat…”

„Soká nem érek rá… Tamás, négyszemközt szólnék…”

S egy templomfülkén halkan-hosszan folyt még

a komoly tárgyalás… Egy fej lehajlott,

igék susogtak, kéz keresztet rajzolt…

S már menni kürtszó gondokba kihajszolt…

Kapun Tamás megállt. Áldásra karja

emelkedett, a nép térdén fogadta.

Mint két fehér szárny, kar maradt a légbe…

Szeme meredt a ködlő messzeségbe…

(Megrendült Mátyás, nézte szinte félve)

„Dörgés és füst közt… Soktornyú nagy város…

Egy kétfejű SAS megsebzetten szálldos…

Magas gót dómon Máriás a zászló…

Jaj ködlő vár az. Hallgatok, mert fáj szó.

Magyar jel dómon feketébe gyászló…

Mátyás kiált: „Én értem. Az az álnok

lakol majd. Teljesűl szent ébren-álmod.

És gyász, mert harc jön… Lóra, jó vitézek!”

Patkódobaj közt gyorsan elenyésznek…

(Sietnek mindig, kik jövőbe néznek)


De korbács többet csattog azon éjtül,

szöges öve is szorosabbra mélyül,

oltárnál sokszor hajnal lelte őt meg:

meg kell fizetni drága jövendőket

(s emelni evilági esendőket…)

Futott sok év. S egy: véres harcot ontott,

ágyudörgésben Mátyás elé omlott

Bécs büszke vára… Fut, fut kusza évsor

ő szellemként leng, megviselte Ostor,

népéért vérző-vezeklő apostol…

Fehér az arca, szintehogy világol,

s méginkább szeme, belső titkos láztól.

Mert jóslélek volt: jaj, jövendőnk’ tudta…

(Kit Isten szeret, fájós annak utja,

de bátran: teljes, egész szivvel futja…)

Ott messzi, boldog Magyarország földjén,

Tamás, már láttad: megnyílik az örvény.

De láttál mást is? Láng és vész után még

hogy élet kel? Hogy elvonul az árnyék?

Az ostor, vérzés, annyi seb: használ még?

…Hallgattál akkor… Imádkoztál… Sírtál…

Krisztusnak értük mély stigmákat írtál…

És hallgatsz most is… s imádkozol. Írod

az új stigmákat… Eljövend a Bírónk,

kérleld meg: lássa Magáét a sebben,

mit néped hord ma, egyre véresebben…



Boldog Csanádi Albert

A baranyai Bajcs pálos kolostorának hőse, szent versek költője, nagy hitszónok, kinek a teste

épségben megmaradt a nagy Török Dúlásig. Latin himnuszai máig ránk maradtak. Meghalt

1492-ben. Ünnepe május 28.

Még áll-e Bajcson a vén Mindszent-zárda?

Apró kolostor, szűk cellák s viharvert

kápolna oldalában Boldog Albert

kis síremléke… Vagy egy füstös csárda

áll ott, hol egykor isteni szent lángba

a pálos költő Jézust énekelte?

…A Mecsek lassan szürkült… Zárdakertre

hűs esti köd szállt. És az öröklámpa

úgy reszketett, hogy Albert szállni kezdett:

az édes kín, az Úrnak láza, sebje, gondja

szárnyat bontott; s mint óriási felhő,

mely könnyözönnel, tűzzel, kínnal feljő:

piros meleg Jel szállt a magyar horizontra.

Mert Öt Sebed dalolt Albert és örök Kereszted…

*

(Óh Albert, költőnk, aki érted nyelvünk.

Jaj meddig kell még daltalan hevernünk?

S mikor száll égig ez a sok kínnal vert

magyar népünk? Imádkozz érte, Boldog Albert… Ámen

(1964 nyara)


Boldog Zákoly János

Másképp „Szakolyi” János. Csanádon püspök 1466-tól 1493-ig. Meghalt 1495-ben Diósgyőrött.

Lásd Kisbán Emil: A magyar pálos rend története. Emléknapja február 3.

Csanádnak volt a püspöke Szent Gellért székén,

míg Mátyás ült Budán, s a trón-elődje áldott István!

Oly nagy elődök: „nyűgös” példák, nyomnak ösztökélvén

s oly könnyen lemaradsz: „Mesternél nem nagyobb tanítvány…”

A szent püspöknek jársz hát forró nyomdokába’:

igét szórsz, lelket öntesz – s késik mártírpálma…

S akkor, János, püspökséget ott hagysz, fényt és rangot.

„Kifosztott Krisztust kövess kifosztottan” – hangzott!

A barátnak állsz, hogy mezitláb az Igét hirdesd:

egész eljuss a legrongyosabb-legkicsinyhez!

De püspök lévén, im Diósgyőrre perjelnek

s példának választ Rend… s te némán meghajoltál…

Mint Mester: lábakat (és lelket!) térden mostál.

Mert Véle jártál együtt, bárhová terelget…

(1991. december 3.)


Boldog Ungvári Kálmán

Meghalt 1510 táján. „Orvos, a csodás gyógyítás adományával, vak, sánta, leprások fölött; és

művészi orgonista”. Kisbán Emil: A magyar pálos rend története, I. 133, 136, II. 149, 506.

Emléknapja június 28.

Ungvár kolostorán te Boldog Kálmán!

Mily vígasz voltál nyomor bús hadának:

a sánta, koldus, vak, leprás, – mind árván

feléd vonul és gyógyulást ott várnak.

Mert orvos voltál, s pálosként tovább is

tiéd beteg mind, – hogy belsőbb tudással:

csodás erővel, lelkivel – kórt háríts.

Mi volt „orvoslás” akkor!?… S itt: vak-siket lát-hall!

Leprásod tisztul, csak kézrátéttel,

a béna hálálkodva fürgén lép el!…

S mert zene áldását is Úr megadta:

a kórusban fönn zendítesz nagy hálát,

az orgonán ujjad villódzva száll át!

Örök Jósághoz búgsz-ujongsz magasba…

(1991. december 3.)


Boldog Szalánkeményi Péter

Pálos rendfőnök, a szelídség, tűrés hőse. Meghalt 1495–1500 között. Lásd Kisbán Emil: A

magyar pálos rend története. Emléknapja január 31.

Szalánkemény! – most szemben Újvidékkel –

szerb község… Akkor magyar Duna-menti

Szerémség végvidéke! Nem emlékszel

már szent fiadra! Dult világok rendi

söpörtek át, – csak hörgés, vér és átok!

Egy Jézusába rejtőzött szent pálos

járt nálad! Ő még gyógyított és áldott…

Csak harminc év! És poklok dühe ránkhoz

végpusztulást. Szeretet hőse, Péter tán

már érzi s átvivódik annyi éjt imán…

hulló világból hogy a menthetőt még mentse!

Azért lett mindenkinek mindene a hős-szelíd,

hogy tudjuk: tűrés, kínok kora közelít.

Imákra hív szolgálat, önfelejtés szentje!

(1991. december 3.)


Boldog Mihálykövi Bálint

Buda-Szent-Lőrinc egyszerű pálos frátere a XV. században, kinek a Szent Szűz megjelent.

Ünnepe július 16.

Bálintról írok, aki földi szemmel

azt látta, mit nem láthat földi ember:

az égi Szépet, Asszonyunknak arcát

(kit sírva les most egy megtiprott ország…)

A Szent Lőrincben volt együgyü fráter…

Ez prédikál, az ír vagy szent hárfát ver,

s tudós paulinus ott amaz… De Bálint

nem, nem ért semmihez, mi gőgre csábít.

Mert régimódi pálos. Imazsámoly,

egy szőrcsuha, egy gyékény: gazdagságból

elég ez néki. S az ő boldog kincse:

szűk cellájába hogy a Szűz tekinte…

Hogy eljőtt hozzá, karján égi Gyermek…

Óh akkor túláradtak az örök Kegyelmek…

*

Imádkozz értünk, Bálint testvér, ott fent,

hogy jöjjön ránk is boldog Advent,

az Úr-jövése. És a hű Nagyasszony

ránk is melengető mosolyt fakasszon. Amen

(1965. január 3.)


Boldog Lorándházi István

Pálos rendfőnök, Remete Szent Pál életrajzírója; meghalt 1512-ben a sümegi Szent Péterben. A

Szűzanya látomásával kitüntette. Ünnepe november 6.

Az ablakrácsra játszi napfény áradt,

zöldes sugárba öltözőtt cellája.

István fölnézett boldog örök nyárnak

fényébe, mely szétfolyt a körtefára,

hogy minden ága júliusban úszott…

„Ilyen szép nyár volt messzi Egyiptomba’,

míg ősatyánk, Pál, Antaltól búcsuzott,

s az égi holló mély-zománcú tolla

így szikrázott a sivatagi napban…”

S István tollat márt, kezdeni igaz legendát:

„Beati Pauli Vita…” De aranyra lobban

a zöld derengés, s ím a Boldogasszony

alakja fényli be a kis sümegi cellát,

hogy a munkára égi áldást adjon…

*

Kiknek áldatlan nyarunk s minden munkánk-utunk,

mivel nem ősök, remeték nyomán indultunk,

de sivatagban bolygunk, Szűzanyánkhoz sírván:

imádkozz értünk, Lorándházi Boldog István… Ámen

(1965. január 2.)


Boldog Huszár Gáspár

„Óriás erejű féktelen katona, sok csata hőse; majd zordon vezeklő pálos 1521-től, véres

ostorozás, ragályápolás hőse.” Meghalt 1525 táján. Lásd Kisbán Emil: A magyar pálos rend

története. Emléknapja december 29.

– „Kiáltott: ’Irgalom!’ Süketre vettem… Kaszaboltam!

’Enyéim is ti gyilkoltátok!’ – esdeklőt tiportam

s átdöftem! Dúltam, égettem – ’Jézus nevében’ – hangzott

sikoltás ott!… Karom erőtlen hullt alá… Viharzott

a harc tovább, de nélkülem… Erőssé Istenem tőn:

Atyám! Jaj öklöm ölni tud! Szolgáljon életmentőn…”

– Fölvették. S ontott vért tovább! ostorral; önnön-vérit!

Vezeklett zordul. Lágyul csak imán: Vasöklöt szétnyit,

kereszthez simít, úgy susog (s mily fény dereng ajtón át?)

…Hord beteget a vállain… „Erőt áraszt!”’ – suttogják…

Ragályos gyógyul, – nem is egy! („Kórjuk’ fölvállalom!”)

Mert jóvátenni régi bűnt: minden kínt úgy karolt át

mint keresztjét Urunk; s a vérző Lábakat Magdolnák…

Megkapta: kórba belehalt.

Kedves szavát, mint vég sóhajt,

még elrebegte: „Irgalom! óh Jézus, Irgalom!”

(1991. december 4.)


A bibliafordító

Boldog Báthory László pálos, a nagy erdélyi Báthoryak közül, élt kb. 1420–1484. A

budaszentlőrinci zárdában újoncmester, majd a hegyek barlangjában néma remete. Egy

csésztokói lengyel pálos festmény szerint misézés közben halt meg hirtelen. Állítólag az egész

Szentírást lefordította, belőle részleteket őriz máig a Jordánszky-kódex. Innen idéz a vers

majdnem szórul-szóra. A nagy pálos ünnepe február 27., bizonyára halála ideje… s a fenti

hagyomány szerint ez erdei miséje közben érhette.

A város zúg lenn, dübörög, csilingel…

S csak negyedórát járj: mélységes csönddel

az Erdő jő… És benn az Ő barlangja…

S nagy néma hó… Tán ideér harangja

Szent-Lőrincnek (ma rom…): ott volt Ő pálos…

Tavasz volt… Mátyás kora… Nőtt a város…

Ifjúság… élet… zaja hat hegyekbe:

László az Írást, tollszerszámit vette,

s tünt rengetegbe. Pintyek, őzikék

s tölgyek közt „testté lőn” ott az Igénk…

S új hó pilinkélt, újabb május zengett,

újabb kis őzek látogattak szentet:

az Írás nőtt… S ím gyökeres hun nyelven

egy este kezdték olvasni a rendben:

„Kezdetben teremté Úr-Isten mennyet, földet…”

(Sok fehérbarát ámult szemet fölvet)

„Ez föld kedéglen99 vala üres és hiú.

Sötétségek valának ezvilág szinén…”

(De kihez leszáll hófehérben a Fiú,

az: lát, s mint János, nyugszik a Szívén…)

„És Úrnak ő szent Lelke jára vízeken”

– Hogy sötét fagy közt hazahíva izenjen,

ki „kezdetben teremté mennyet és a földet…”

Künn hó volt, csönd… A lombtalan vén tölgyek

tövén kihült ajakkal ott pihent,

ki eget magyar szóra fogott, s maga néma

maradt a Földhöz… Hó takarja s feledés ma:

vén Remete, erdőn felejtett régi szent…


99 pedig


A déli harangszó hőseiről

Békére szóljon déli hűs harangod,

békét daloljon most izgága lantod:

a lázadás hazug ige!

Nem voltam sose rendes lázadó én,

botló dalom se Dózsa György, se sovén

Koppány módján még senkire

öklöt nem rázott, csak morgott csupán

vagy sírt, ha rágódott vak ostobán…

De rá most cseng harangige.

Tudom, hogy így van jól és így van rendjén.

Nem volt rebellis semmiféle lendém100

(legföljebb olykor bujdosó).

Hisz minden délben győzelmet zeng tornyunk;

s hogy gőg nyakára békésen tiporjunk,

kongón csititgat titkos szó.

Eszméd, fajod – tudod – nem lázadásért

teremtett, hanem nagy messzi másért,

akárhogy is szabadkozol.

Nándorfehérvár késett Angelussza

fölszór beomlott vádat: hogy alussza

a hetedik mélységbe lenn

romok közt álmát magyar Csipkerózsa:

veszetthitű láz, egy halk, büszke Dózsa,

akit nem ért facér jelen,

„kuruc” – zászlójú, kopott, fonthajú pór,

ki hadban Boldogasszony-nótát dúdol.

(„Kuruc” mélyén a Crux izen!)

Kerestem lelked s tőlem egyre bujtál,

öreg Tiborc, te egyetlen hű bojtár,

ki méltó Isten-kardja’ lelni.

Nézd: békén – mint te hajdan – olyan békén

lesem már, mi jön minden cécók végén,

s vén titkodnak ki mer felelni.

Kérdő arcod vérembe’ kisért egyre:

Ki látott téged? Ki hitt szent seregbe?

Elvesztett lelkedért perelni

ki fog? S ha minden volt rajzásnak vége:

(lélek a nép!) – az elásott helyébe

ki ád újlelkű új fajt?

… Békén, Tiborc, békén ki tűr, ha eltűnsz?

Ős fák alatt kitől gyúl újra szent tűz?

Ki oktat vinni búnkat

100 Rokonságom, atyafiságom (dunántúli szó)


hívőn, tűrőn, mint „cruciger”, s pehelynyi

hunyászság nélkül sorsunk átölelni…?

Harangod békét, egyre békét kongat,

öreg, tűrő paraszti lelkek fognak,

kik rebbenéstelen tudtak veretni-verni.

Oly jó dacossan sorsuk átölelni…

(1941. február 24.)


A nándori toronyról

Az ottan volt, lenn Nándor tornyain…

Kavargott füst, a rác végek felöl jött

sok százezernyi handzsár s ottan őrlött

Nándor tövén magyar húst Mehmed, Ibrahim…

Az égen apró bárányfelhők úsztak,

Európa fojtott csöndben olvasózott:

Lenn szitkozódtak véres martalócok,

s a falról vér folyt, őrhelyén Titusznak.

Hej, Dugovicsok messze tűnt jó vére,

ki nem tágit a posztról, bármi érje,

s ki nem szab árat; hal, miként az égi bárány.

Zuhantál akkor, hogy hazád szilárdul

égnek meredjen! Óh ha majd a vár hull

(s fajunk!), ki kapja el kihulló vére árán?!

(1939. január)


Déli harangszó, messzi pálmák

Piros köntösben jött az angyal

a vértanuknak ünnepén.

(Mondd, mért nem békülsz már magaddal,

mondd, mért kínlódol úgy, szegény?)

Piros köntöse nem a vérnek,

– az égi diadalnak szólt!

Szomoruság bűnéből térj meg:

figyeld a messzi harangszót.

Nándor tövén akik elestek,

a rabnak hurcolt milliók,

pogány iga gyalázta testek,

évszázas néma légiók:

egy vértanunép körmenetje

vonul! s már szól a csengetyű…

Most térdre kell hullnunk remegve!

Titok jön, égi méretü…

A piros angyal harsonája

áldásra intonál-e most?

vagy füstölők nehéz párája

még rejti a csodálatost?

A Duna-völgyén mostan Ő jár.

Fehér ruhája úgy lebeg,

mint egykoron Betezda-tónál

s a Boldogság-hegye felett.

(„Kik üldözést szenvednek, sírnak,

ti rágalmaktól görnyedők,

ti boldogok! tinéktek nyílnak

piros rózsák az Úr előtt!)

A hangja tiltva, mégis zúgnak

igazsági, s Ő jár, Ő úr

a lelkeken, kik összebújnak,

„míg a Gonoszság átvonul”…

Pirosban mondtam szentmisét ma,

s rájuk gondoltam szüntelen:

kis népemből a maradékra,

ki elhull most tul tengeren…


S most Angelusz szól: messzi, árván,

a régi hősök szép jele…

Szellő borzong a királypálmán,

mint kínlódó mell kételye…

Tán sírtam volna. Ámde szólt, szólt

az Angelusz, a messzi jel:

és látást láttam: a vérpadra hurcolt

mártirsereg hogy’ énekel…

(Kalifornia, 1951.)


Egy régi harci roham idézése (Kapisztrán Szent János)

Zászlót emelt a Barát: egy keresztet…

Vonaglik Végvidék; Európa reszket,

az Antikrisztus végidőket készít,

s lesi a Föld a Négy Lovasok ügetésit.

Ő zászlót emelt. S hol szava fölhangzott,

tódultak hozzá csimbókos parasztok.

Lángolva ontott furcsa szent igéket,

nem értik, mit mond s mégis égetőn igézett…

„Ő mondta!” S kasza karddá nő, a csépből

lesz buzogány! s az elesett pórnépből

Krisztus lovagja, „Két János hadába”…101

Mert zászlót ők emeltek! Ki maradhat hátra?

Gátját-tört Tisza: zúdul a szegénység!

Ott leng a barna csuha! Éhes vércsék:

visongnak janicsárok harci lázba’;

száz ágyu szörnyeteg Nándort tövében rázza.

Titánok egykor hegyeket dobálón

így dúltak égen, mint Sátán e váron:

ki körmét vájja Hunnia testébe,

Krisztus testébe, Rómát, Párizst, eget tépve…

Zúdulj elébe, néma magyar jobbágy!

Husoddal tömjed: átszakadt pokol-gát:

Ott hol keresztet égre tart Kapisztrán,

vesd lábad meg a végső, véres Sziklán!…

„Eddig s tovább nem!” – vágd a Sátán-arcba!

Úr-Krisztusért most vess be mindent harcba!

Kapisztrán száll, száll ott előtted sodrón.

S most – megtorlad pokol, e szétdúlt üszkös ormon….

*

Kit Ég pihenni hívott diadalmán:

te hősi János,102 Erdély kripta-alján,

s Te Szent János, egy dúlt szerémi síron:

– hogy’ alhattok?! Hisz újra síp, a harci, vijjong!

101 Hunyadi és Kapisztrán János (a harmadik Jánosról, a kereszteshadat meghir-detô pápai követrôl, Carvajal

Jánosról, hívták így is: „Három János hada”) 102 Hunyadi János


Ébredj, Barát! csapzott vén kereszted

emeld! Nem látod? Föld rohamtól reszket!

Nem látod? Jobbágy néped bús utódja

hogy hull el! Sátán, jaj, hogy eltapodja!

Sikoltson égig Jézus-kiáltásod!

Nézd: Nyugat alszik most is… Senki másod

most sincs, Kapisztrán, csak jobbágyok népe,

s csak Jézus, Jézus! Őt emeld elébe!…

Magasra tartsd! Hogy tízmillió lássa!

Aztán zendüljön szent Neve hívása…

És zúdul újra, lelken-testen átzúg,

mint gátszakadás, az ő áradásuk…



Kapisztrán és Szerém-Ujlak

Karácsonyi János történész-kanonok könyvéből

1456. július közepén az itt lakó cseri barátok örömmel és nagy szeretettel fogadták pár napra

vendégül Kapisztránói Szent Jánost. Innen indult azután a hős szent a nándorfehérvári diadal

kivívására, s azután ez év október havában teljesen elgyöngülve, halálos kórral küszködve, ide is

tért vissza. Állítólag azért is hozatta magát ide, mert remélte, hogy ha itt hal meg, a szigorú

ferencrendűek nem fogják a kolostort elhagyni, nem fogják az ő holttestének őrizetét másokra

bízni. Halálsejtése valóra vált. Október 21-én már megtette és írásba foglaltatta rendelkezését a

nála lévő könyvekről, s két napra rá, 1456. október 23-án itt adta vissza nemes lelkét

Teremtőjének.

Kapisztrán Szent János testét nagy tisztelője, Ujlaky Miklós, a kolostori egyház Szt. Katalin

kápolnájában illendő módon temettette el. 3–4 napig a holttest nyitott koporsóban feküdt, hogy

messze földről összejött tisztelői mégegyszer láthassák. A szentnek arca vidám, mosolygó volt,

keze mozgatható, hajlékony maradt. Azután a kápolnában lezárták a díszes, csukott fakoporsót,

azt öt lánccal átkötözve megerősítették, megpecsételték és a padozaton elhelyezték. Azon szoba

fölé, amelyben meghalt, e verseket vésték be:

Hic obit ille sacer celsá virtute Joannes

Sede Capistrani toto celeberrimus orbe

Mille quadringentis et sex centum medioque (?)

Lux dum Octobris trina vigesima fulsit.

Magyarul hozzáadva Karácsonyi szövegéhez, amely maga kérdőjelezi meg a kissé értelmetlenné

romlott 3. sort:

Itt halt meg, ragyogón sok erénnyel a Szent, az a János.

Tette Kapisztrán szót hiressé szerte világon!

Négyszáz ötvenhat, ezeren, Mindszent hava husz meg

Három volt: Kialudt fénye… Ragyog odafönn!

A kápolnában pedig e feliratot helyezték sírja fölé:

Hic tumulus servat praeclara laude Joannem,

Gente Capistrana, fidei defensor et auctor,

Ecclesiae tutor, Christi tuba, tum ordinis ardens

Fautor, in orbe decus, tum veri cultor et aequi

Et vitae species, doctrinae maximus index

Laudibus innumeris jam possidet astra beatus.

Iste caduca sacer obit mutans, aeternaque mercans,

Cruci assignatus, Crucifixo jam associatus.


Magyarul, az utolsó két nem-egészen hexameteres rímes sort, rímes hexameterrel fordítva:

Őrzi e síremlék itt szerte-dicső Jánost, – csak a testét!

Véde hitet, s gyarapíta; Kapisztrán-nemnek e sarja,

Egyház támasza, Krisztusi Harsona, Rendje-ujitó,

Dísze világnak e lángadozó szent, jognak, igaznak

Bajnoka, Példa nekünk, szent Tannak hű Tanitója.

Őt dícsérni ki győzi? minek?… Már boldog az égben!

Szentül meghala itt, múlókat örökre cserélve.

Győz a kereszthadba, Keresztre-Feszült befogadja!

Jámbor tisztelői ezren meg ezren járultak sírjához és sokan-sokan meghallgatásra találtak.

Maguk a szigorú ferencrendűek is annyira szerettek sírja körül összegyűlni, hogy 1465-ben,

1475-ben és 1509-ben itt tartották közgyűléseiket. Holttestét később Nagyszőllősre vitték,

Istvánfy Miklós szerint. (Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon

1711-ig. II. kötet, 176. lap)


Végvári küldöttség…

A harangok zugtak boldog délutánba,

mind zászlódiszt öltött Buda palotája,

s csótáros méneken víg lovasok jöttek,

Vizi-Kapun át a Várba dübörögtek.

Kard-sisakon táncolt júliusi napfény,

s utcára kitódult, sirván és nevetvén,

Buda minden népe, gyerek, asszony, vének.

Óh tudta jól mind-mind, mit is hirdetnének

a kongó harangok, zászlók, lovak, kürtök,

s a tépett vig hősök, akiket Ő küldött:

végvárak vitéze, Boldogasszony Hőse,103

Omló Magyar Bástya vállon-viselője…

Lebegett a Holló zászlón, csapat-élen,

s kocogtak katonák fáradt-vig kevélyen.

Arcuk uti porát verejték öntözte,

nem egynek a feje, karja bekötözve…

És jöttek, csak jöttek. Királyi heroldok

s harsonások között, csapzott, véres, boldog

magyar hősök jöttek, János vajda népe,

kiket elnyütt-rongyolt Száva végvidéke,

fizetetlen zsoldu szegénylegény hősök…

S ott kocogtak köztük örök ismerősök:

font üstökű jobbágy, temesközi pórnép.

Kivert kasza és csép oldalukon lóg még,

de a kezük mást hord: azt magasba tartják:

félelmes vad diszek, lófark, tarka szandsák,104

S egy-egy bibor standár, furcsa diszbetükkel.

Ki van irva rájuk, jóslat, átok, bűvjel?

Mily démoni rontás békés keresztényre?

(Ott egy vörös rongyon mintha pokol égne!)

S a boncsok,105 a szandsák, zöld prófétazászló,

arannyal, ezüsttel, selyemmel cifrázó,

lóg tépett-porosan görcsös parasztkézben

(leláncolt dúvadak, kitörésre készen).

Kik értenek irást, a pogányt, olvassák:

„Bécs”… „Velence”… „Frankföld”… „Róma-földi szandsák

„Katalánföld”, „Burgund”, „Antverpa” és „London”

S kocognak jobbágyok csontos mokánylovon…

Kezükben a vészjel, pokoli jósjelvény,

konyulva, letörve, foszlottan és ferdén…

Most fordul a csapat Szent Háromság-térre.

Csapong a keszkenők ujjongó fehére,

103 Hunyadi János 104 zászló és tartomány a törökben 105 lobogó, lófarkas zászló a törökben


S a hószin galambok százait sodorják,

körülrepesvén a Boldogasszony tornyát…

Harangszó és napfény és az éljen harsog…

…S most leszállnak halkan porlepett lovasok.

Most süveget vonnak. Benn a templomhüsön

a szines kövön csak csizmalépésük csöng.

A főoltár felé lassan felhúzódnak,

s most: zudul a kórus, falat ráz a szózat:

„Téged Isten dicsérünk, Téged Urnak ismérünk…”

A boncsok, a lófark, veresrongyok hullanak,

Ki győzelmet adott: elébe az Úrnak…

Térdük görbül, hajlik dacos magyar válluk:

Boldogasszony karján Jézus mosolyg rájuk.

A Szüz és a Gyermek meleg szemmel nézi,

míg szembe-merednek a Szent Név vitézi.

Néma fogadalmuk sziklamellbe vésik:

hogy harc és harc leszen, sose békülésig,

holtukig-holtáig pokol-pogány ellen,

minden mezőn, síkon, Budán és Egerben,

Dunánál és Donnál, utcán, hegyen, bástyán,

mig porba nem omlik Jézus-ölő sátán…

Hű magyar szemekkel a Madonnát nézik

s tán látnak Mohácsig, trianoni vészig…

Fönn zúg-zeng az ének, búgnak a harangok…

Átvette Óbuda, Pest átvette hangjok…

Már zúgnak kinn Vácnál, Esztergomban kongnak,

tornyai zengnek már Kolozsvár-Pozsonynak…

…Bécs is már, Varsó is csengő hála-jelt húz,

…Rómában, Párisban zeng az uj Angelusz.

S valahol Nap felszáll ég zenitformára,

köszönve, könyörgőn harang szól imára:

hogy Isten segitse jó katona harcát,

hogy jöjjön el végre a Béke, az Ország.

Kongnak, zúgnak, zengnek Hunyadi-harangok,

s valahol remegnek ősi magyar hantok:

Nándornál, Pozsonynál, Brassó-végkapunál

a vén fogadalom harsog, sír, orgonál,

hogy harc és harc leszen, sose békülésig,

a vég-győzelemig vagy vég-kidülésig.

a Jézusi névért, igaz igazságért,

szegények, megverték magyar igazáért…

(1956. június 8.)


A haldokló Hunyadi szavai

(versbe szedve)

Életem egy nagy készület egyre, fogadni Barátom,

Őt, ki az én nagy Uram trónja elé ma vezet.


Hunyadi János gyulafehérvári sírfelirata

†1456. augusztus 11. Nándorfehérvár mellett, a nagy győztes harca után 20 nappal, az ott

szerzett betegségben! NB. holta helye a nándori vár túlpartja, magyar oldala: Zimony volt!

Joannes jacet hic, Turcorum ille horror in armis,

Ille, gubernatae gloria Pannoniae!

Huniadum creat hunc; Comitem Bistritia sumit.

Nandoris Alba rapit, nunc tenet Alba Julae.

János apánk pihen itt, törököknek réme a harcon,

s Kormányzó tisztjén Pannoniánk öröme.

Szülte Hunyad, Besztercénk főuri sort, Gyula sirt ad…

Kétszeri hószin106 a vég: Nándori hősi halott!

106 két Fehér-vár!


Boldog Temesvári Pelbárt

Született 1430–40 közt Temesvárt, meghalt 1504-ben Budán. Ünnepe május 27. Híres magyar

ferences hitszónok, szentéletű, bátran szókimondó igehirdető. Művei, a könyvnyomtatás első

termékei közt, egész Európában elterjedtek, a magyar szenteknek is dicsőségét hirdetve.

Harangok zúgnak Buda ősi várán;

Szent Magdolnának vén egyháza kongat.107

Pelbárt testvér, az „Oroszlán és Bárány”,

lelkekre ontja égő magyar szónkat.

Siess beférni, zsúfolódni, testvér,

mert szentet látsz, mert Igét hirdet léte.

Ferenc jelent meg újra a Temesnél,

bár zordabb, magyar ércdarabba vésve.

Bárányszelíd, ha „Pelbárt”, aki szólal;

aszkéta-arcán tűzszeme melenget.

„Jézust” ha mond, meggyújt a puszta szóval.

Ős nyelvünk tőle tanul égi rendet.

S ha „Istenért áll”108 zúg oroszlán hangja:

Uraknak dölyfét, céda rossz példáját,

s király-udvart is bátran megtámadja;

s mert lángot ont, még megégeti száját…

Figyeld, hogy dörgi: „Szentkoronás fővel

megszentelt szív, istváni példa járjon!

Mint fönti Nap süt, jó vetés úgy nő fel;

de kéjvágy és gőg dúl a palotákon…”

„Olasz ha minta, mért nem a javából?

Nézd Páduát, szent Sénát,109 hős Asszízit!

Lelket keress, ha bölcs vagy s bölcsen jámbor;

ne mérget, hanem Jézus édes izit…”

„Ne átok légy, de áldás a fajodra!”

– kiált és karja rámered… Jaj, nézzed:

kihez szólt? Ott ül, magába hajolva,

Mátyás maga, mint zord, hatalmas Végzet.

107 Szent Magdolna temploma, a mai helyôrségi templom volt a budai Vár magyar egyháza. Az 1945-ös ostrom alatt

pusztult el. 108 vö. Mindszenty 109 Siena a régies magyarban Séna (Sénai Szt. Katalin)


S ő fordít most szót Jézusra, keresztre.

Könnyek lefutnak annyi arcon. Mátyás

megrendül, arcát mélyebbre eresztve…

S már végzi Pelbárt, száll a búcsú-áldás.

Sekrestyén torpan lába-gyökerezve:

Királya vár rá… Vetné tán bilincsbe?

Óh nem, csak térdre hogy előtte esne,

s meggyónjék, esdvén: jótanáccsal intse.

Leültek… „Pelbárt, én is intlek, kérlek,

új mesterségre, nyomtatásra adjad

beszédidet. Így háztól-házig érnek;

mert nem gyilkost, de éltető szent angyalt, –

tudod, Egyiptom földjit aki járta, –

küld útra sajtó, hogyha Jézust hirdet.

Ám sötét angyal, öldöklő kard, dárda

minden betűje, hogyha mérget hintett…”

Mátyás és Pelbárt békecsókkal vált el…

Az ment, mert várta birodalma gondja;

de térdelt oltár mécséhez a fráter,

hogy hálakönnyét Jézus elé ontsa.

Óh Boldog Pelbárt, első magyar írónk,

ki nyomtatott betűvel győz világot,

vigyázz ott fenn és ápolj drága lángot:

Magyar Betűt, az igazságra hívót.

Hogy fény legyen sötétre, borongósra;

a fagyba lelkek jó melegjét ontsa;

ne pusztítson, de égi-földi otthon

tüzén, mint Te, az Igéért lobogjon…

(1965. január 19.)


1526–1700

Végek dicséreti

A roncsokért is végig harcoló Balassi Bálint emlékére

Mi lehet magyarok,

ha minden kavarog,

jobb dolog a végeknél?

Ha szivre méreg ül,

végekbe menekül,

aki tudja, minek él.

Ami még kis érték,

odamentve védték

hajdan is, ha jött a tél.

A pusztulás midőn

népeket kerítőn

gőggel áll a szent helyen,

(ki olvassa, értse!):

akkor szüzek mécse

bomló kortól ment legyen.

S kik különvonulnak,

tán meglátják új nap

hajnalát a végeken.

Oh végbelieknek,

nem-csüggetegeknek

áldott, vidám serege!

Vagdalkozva mennek

a reménytelennek

s nem töprengnek, virrad-e?

vetnek évről-évre

s nem lapulnak félve,

bárha pogány arat le.

Véresen, sebesen

holtuk hitet teszen:

hulló vér az egyigaz.

Csak a halál: hűség

– s bár máskép hirdessék –

omló vér! nincs más vigasz!

Ha holt magyar lelken

élő tűz még serken:

áldassék! a vérük az!


Mindenek omoltán, –

mint Trójának romján

ama régi Eneás, –

mentve ősi kincsed

(bár talán több nincs meg,

pár törött kard, semmi más):

végekbe vesd lábad,

lehet: tavasz támad,

vagy – „szólitlan meghalás”.

Ma, térülő kedvvel,

mikor a szó-fegyver

már hitetni sem elég,

titeket idézlek,

vérig-hü vitézek:

az a vig dac él-e még?

S nézlek régi módra:

féltőn, elfogódva

Végek, végső menedék!

(1936. május)


Kettős hőseposz – két véres század vértanúiról

I.

Jaj testvér! Vers lesz ez? Véres litánia?

A szenteké, kiket úgy elfeledtünk

hogy szégyenébe sírna más nép más fia!…

E lista sírjon! Nevek! Rossz-helyettünk!

Mert értünk haltak, hogy mi éljünk magyarul

s mint Krisztus népe… Azt hitték, ha példát

vagy bátorítást küldtek, majd jövő tanul…

S mi – azt se tudjuk, bús fajunk mit élt át!

S kinek soroljam?! Ki hallgat még itt piarc

utolsó igricére? „Hős” kinek kell?

E vak regős – napfény felé szegülve arc –

magának búg Lélek-hívó énekkel.

Ím ő emlékszik. Vériben száz éveket

égő emlékül hordoz roskadozva –

lángokba álló ősi Esztergomra,

hol kányaarcú Szultán gyilka vérengzett.

Vakult szem látja Baranyában Bajcsot,110

hol tíz szent pálos kápolnába’ várja,

míg éhes karddal janicsár berajzott

s meleg vér hull a veszendő oltárra.

Ha egy kiáltja: „Prófétám Mohammed!”

vagy „Allah akbár” – kap „dervis” kegyelmet…

De mind: keresztként kitárt karral várta,

hogy Krisztusához küldje szablya, dárda…

Soroljunk krónikát Domonkos vagy Özséb, Ferenc

hű csapatáról, véres százainkról?

Kámzsás had, este most, kísértőn megjelensz

bölcs-profán Jelen mindhiába titkol!

Gályák úsznak délnek: Népünkön török irtása

De előbb gályák ezreit sirassam el!

150 évig úsztak-úsztak délnek!

Panasz sikoltott, zengett rajtuk ének,

szent himnuszok, zsoltár… vagy zihált csak a mell.

110 1543. VIII. 2. (Kisbán Emil: A magyar pálos rend története I–II., I. kötet, 171)


Ne mondd: „nem vértanúk” ők; hogy „csak áldozat”…

Ki turbánt föltesz, Prófétát magasztal:

él békén, tölti Áfium „malaszttal”,

mint bosnyák Balkánt, ki turbánt hozat111…

Rác „pátriárka”: véd Bizáncbul – Szultán!

hódolj és hódíts: Budáig zúdulván112!

Szent magyar jobbágy! Oh, te sarat állsz…

(Nem hódolsz: hullasz. – Győz Balkán s a rác.)

Az Éghez s becsülethez híven mindig

Mit tudsz dogmáról? – csak szülőföld, s mint „hit”:

„Jézus”: füledbe még Kapisztrán zengett.

A szívben: Isten, Máriád s a szentek!

„Rőt Csillagot a sarlós Holddal, lófarkat,

kitűzhetnéd, jó népem?” – s pogány düh elhallgat…

„Hidd bent hited! – Légy kívül hű cseléd!”

(Sárkány is tiszteli Vadállat küljegyét113…)

Százból ha egy akad, ki Balkán-példán

„épülve mentené a menthetőket”.

Egy ország: puszta lett és temetőkert

s kétharmadunk elhullt-veszett a prédán…

Budán, szultán barátja, János bús királyunk114

egy vontatott sirámot hall a palotán:

„Milyen nagy temetés? – Kit kísér ily halál-út?”

– „Sok száz rabot a török!!”… Lett ő halovány…

Ablakból lesi: úsznak hosszan gályák;

vonyító jajgató dal fojtja bábkirályát!

félfához dűl, orcái könnyben áznak…

…Egy jelenet csak… Idézhetsz még százat!

S mint Bajcsi Barát, az a pálos szent csapat, –

nem Mohamedet hív népem, csak „Jézus Úr”

zeng harcon, sír a gályán, kalapács alatt

a „rabpiarcon”… (S Érte hiába búsul?!)

*

111 Salamon F.: Magyarország a török hódítás korában 112 A hazai bégek, basák nagy része balkáni szláv volt és szlávosított is! 113 Jel 12 114 Ami jön, Mindszenty János egykorú emlékirataiból való…


…Kisázsiát Pozsonyi Polgár115 jár mezőkben,

hall mindenütt magyar szót, rabi ajkakrul!

Miként Mohi után is; tízezrek Nagy Falon túl!

(Jaj Rabok Rabja! láncaidtól merre szöktem!)

Magyar vértanúk, kikről Róma s népünk mitse tud!

S ti „hősök föld alatt rejtőző csontjai

kik nyugton nem hagyátok”116 hajdani

nagy hőst sem! Hű csontok, kikkel szórva minden út.

– Budától Sztambulig! S azon túl, Nílusig tán117!

Magyar csontok! felróva álltok-é az égi listán?

Kiálttok sok százezernyi Ábel-vér:

„Igazságot! Irgalmat!!” – végre Istennél?!

*

…Mondá azonnap (kezdetén!) püspök Ferenc118:

„Pápának írjunk”! „Augusztus Huszonkilenc!”

könyvébe rója: „26 ezernyi mártír”.

(– S azóta is csak ír népünk, száz új listát ír!!…)

Jut-é s hová a véres névsor? (Égbe szánva –

míg „bételik a szolgatársak, halniszántak száma119!

Behódolt: terpeszkedhet!… Hős miért folyatta vérét?

Széttépett szűz, tiport öreg s gyermek: tudod mér’ élt?

(…Míg bételik nem földi választottak száma…)

Egyházon jatagán120 dúl

A kármelita Antal121 testvért ismered?

Magyar volt! Vértanú! s még elég új sereg:

Ozmántól égbe küldött szentek eleje!

Kövezve, feje zúzva, kitépve szíve s veleje!

Óh, ne rémülj meg! követik hosszú századok122

s a névtelen paraszt elhullók: „lázadók”!

Nem Dózsa-névnek, csak Jézusnak átadott

köntösük Bárány-vérbe mosva mint ragyog!

115 Auer János 1602/10 emlékei (l. Hóman–Sz. IV) 116 Zrínyi sorai az Áfiumban 117 Elarabosult magyar falu, ma Núbiában! 118 Perényi Ferenc, a vidám, ifjú váradi püspök Mohácsnál, a harc elôtt… 119 Jel 6,11 120 Széles, görbe, pallosszerû török kard 121 Bd. Budai Antal, †1399. IX. 19. 122 1400–1700 (A napok kelte olykor kései naptárba iktatásból való.)


…Csak szórt nevek, följegyzett kikapott nehány123…

Egy másik Antal, pálos, Várad-Kápolnán:

Négy társával hull török jatagán alá.

Még nincs Mohács, de szerte hőst gyűjt már halál.

Hal Remetén: „Özséb a Remete” huszonnégy híve124

török kardélre hányva – s hívén híve,

hogy nem hiába! (Hallod, mai testvér?

Rokon velük! hát bennünk nem repes vér?)

Mohácsig hány más? Aztán jön: Mohács, a Kiszabott!

és végig arat: Erdély húsz ferencest adott125,

és három évre rá újabb szent tizenegyet126,

32-ben tizenketten „átsietnek”127 –

a Bárányhoz! Hát elhiszed még szólamot:

„világias” volt, „félpogány” a magyar Egyház?!

Amelyből Szent-Lőrincen több mint egy negyedszáz128,

csak Mohács évén Jézusához áramlott!

Budán ferences hét129 és Pesten öt,130 „átköltözött”:

Eszéky, Pesty, mások, kard és vér között,

Esztergom küldi Vásárhelyi Bernátot, más kettőt…

Kard úton érte Bernát öccsét, András költőt131.

…Hogy ne csak szented, – vértanúd is hadd legyen,

vak igric, magyar költő: örvendj ily kegyen!

Boldog Csanádi Albert „boldog békekorba”132 …

babért csak, András mártírpálmáját is hordja.

Már mondtam bajcsi tizennégyet… Patacs-iregit133,

versengőt számban (14) égbe átsegít

a moszlim… S hogy’ lehet, e Rendnek annyi jut,

hogy brazilokhoz is küld tizenkét vértanút134?!

123 1437. XI. 22. (Kisbán Emil: A magyar pálos rend története I–II., I. kötet, 145, 177) 124 1481. X. 19. (Kisbán Emil: A magyar pálos rend története I–II., I. kötet, 174) 125 1526. IX. 18. (Kisbán Emil: A magyar pálos rend története I–II., I. kötet, 174 skk.) 126 1529. IX. 20. (Kisbán Emil: A magyar pálos rend története I–II., I. kötet, 174 skk.) 127 1532. VIII. 12. (Kisbán Emil: A magyar pálos rend története I–II., I. kötet, 174 skk.) 128 Budaszentlôrinc 28 pálosa, 1526 (Rupp: Budapest helysz. tört. 206) 129 Meszlényi Antal: Keresztény magyarságunk küldetésében, 1944, 250 skk. 130 Meszlényi Antal: Keresztény magyarságunk küldetésében, 1944, 250 skk. 131 1533. IX. 20. (Meszlényi Antal: Keresztény magyarságunk küldetésében, 1944, 252) 132 †1492 133 1543. X. 1. (Kisbán Emil: A magyar pálos rend története I–II., I. kötet, 171) 134 Az 1500-as évek pálos hithirdetôi Brazíliában (Meszlényi Antal: Keresztény magyarságunk küldetésében, 1944,

142)


Ám nincs tovább! Remete135 „megszűnt” végleg!

Leöl tucatnyi maradék hőst, és föléget

mindent a „tar”… Alföld, Dunántúl: nagy ugar!

Alig lézeng tizedre fogva hivő és magyar136…

(Csáktornyán már az „új hit” ölte Simon perjelt

a századvégén… Holocaustum „mára” megtelt…),

*

Dunántúl, Alföld, Erdély: téli tarló;

aratta Hit-uszító, Félhold-sarló.

Ha földbe mag bújt, öntözést várt, újat:

a Század fordul… Vérárak újulnak…

II.

Ezerhatszázak: Rómának új hit avatta vértanúi

És mártírhad új légiókban indul:

magyar magyart öl, saját kardjainktul

atyánkfiától küldve, új had árad,

az égi Bárány új zengőket várhat.

Óh, testvér, testvér! nehogy megneheztelj,

egy rómás igric jön most más kereszttel!

A tieidről történelmet írtak137,

övéit rejti elsárgult papírlap…

Tiszteljük gályák hatvan rabját, prédikátort,

ki ahogy Jézust érti, halni kész hitért!

Sajnáljuk véres dúlt-eszűt: korlátolt

ököllel – hiszi – lélekmélyig ért…

Csak előbb jó száz év fordítva dúlt ám

magyarnak magyar volt a „szpáhi”, „szultán”:

Rómás „bálványzót” két kaszás aratta

s kopár a föld, de szent csontok alatta…

…Óh, annyi gálya, s mennyi rabok, mennyi láncok

zörögtek, nyögtek át két vérző századon!

Hogy „semmiből” a holt hit kivirágzott!

Nem nagyúr138, szónok, kard, nem íráshalom

135 Pálos-Remetén, 1591. XI. 7. (Meszlényi Antal: Keresztény magyarságunk küldetésében, 1944 248; Kisbán Emil:

A magyar pálos rend története I–II., I. kötet, 174) 136 Sôt Somogy 1490-es tízezer portájából 1595-re száz maradt (Hóman–Sz.). 137 Pozsonyi, eperjesi vértörvényszék. Gályarabok! (l. Révai nagylexikon) 138 A „Cuius regio eius religio” elvét protestáns sürgetésre hozta az ágostai vallásbéke (1555). Visszafordítva is

használta a katolikus „ellenreformáció”, megújulás. Erôszak alig volt ez oldalon a másikhoz képest. Pázmány és a


– az ős ok: Sanguis Martyrum volt! Jól fakadt!

Tarolt pápista parlag rejtett magvakat!

„Elpuhult” kanonok, pap százával lett mártír,

„világias” barátnép rohant másvilágra,

önként, vak-hősen, csak Krisztusát látva!

(…Hogy’ elfeledte, ki ma „krónikát ír…)

Egy Barát Márton messzi német városon

vén drámahőssel sírja: „Nem, nem ezt akartam!”139

Mert nem hittem kényúri véres kardban,

a Hit fölött akármi kézben vagdosson…

Arat a hajdúszablya: hituszítás

Kolozsvár, Farkas utca, Boldizsár atya140!

Mikola Boldizsár!… Kelyhéhez vére árada!

Miséje közben tört a szentegyházba

„bálványdúló” had – s oltár: ő vérén is áza.

Átdöfött teste a szent Testre hullik,

E vér fölött hirdet igét ma „új hit”.

Lesz áldás, ugye, mint új Ábel vére,

mely testvérekért kiált föl az égre141.

Beregszász minden domonkos barátját142

egyszerre végzik ki s halomra hányják,

alig-fehér, mert vérázott csuhákba –

hisz’ „Nagy Meretrix” Rómát mind csudálta…

Ferenc csuhásait már halni küldték ottan143:

előre mentek zengő csapatokban…

A Névtelen Ferences „ment át” Egri Hősül144,

félévre rá, hogy Egri Név145 dicsőül!

többi…? A vértanúk már megelôzték…! 139 vö. Bánk bán mondatával 140 1550. VIII. 24. Szamosfalvi Mikola Boldizsár ferences vértanú, kolozsvári gvárdián (Nagy Iván: Magyarország

családai I–XIII, VII. 487; György J.: Ferencesek Erdélyben 243, 462) 141 33 év múlva ugyanott tér meg az ifjú Pázmány, Kolozsvárott. 142 1566. VIII. 17. (Meszlényi Antal: Keresztény magyarságunk küldetésében, 1944, 238) 143 1553. X. 27. Beregszász (Meszlényi Antal: Keresztény magyarságunk küldetésében, 1944, 238) 144 „Egri Névtelen” 1533. I. 16. (Meszlényi Antal: Keresztény magyarságunk küldetésében, 1944, 238) 145 1522. május–szeptember


Keresztre vonva éhen-szomjan, holt-fagyottan

egy hétig – Jézust hirdet hangosan vagy holtan…

– Tapolca, századvég… bencés apátot146 nagy úr földbe ásat,

szétzúzza főt, mert földtül is az „Máriát” kiált csak…

Erdély, 1550–1600 közt „megtisztul”

„Szabad Hit!” Tordán – György barát már meghirdette147:

„Lélek szabad, hite-követni! De ne „térítsen”, s erőltesse;

„Szabad Hit” Torda elve! Szent nagy… Ámde mielőtt

törvénnyé lesz, akadnak itt-ott holmi teendők…

Köznép csuhása, meg nem térő – „elbocsátva” nyomba!

S Várad sok kanonokja jut a bástyafokra.

Egyetlen kényes nagy pap sem szól: „Újhitű leszek148!”

Taszítják mélybe hát mindnyáját őrjöngő kezek.

Jaj, századvégi Erdélyt vér elönti! Bécsből Básta,

Keletről Mózes („Egy az Isten!” – kardjával kiáltja).

Féléves fejedelmet, Délről Mihály vajda játszik.

(S lopott „fél”, agyban „két és félezret” burjánzik!)149

Önnépe kerget, szabadul egy kerge bíborostól150!

(Hol trón kell néki, hol nász, hol szerény kolostor.)

Gyászt zúdít végül tündér kis Erdélyre

Nos – bűnbakul pápista jut kardélre!

Árjános151 Mózes Csíksomlyóban „tisztogat”.

„Szappanja” szablya. Vérrel „mos” barátokat.

Jó Váradi Jánossal sok más rendi társa

Csíkból kikél, hogy Jézust, s Boldogasszonyt lássa…

A másik János frátert152 – szomorú, de tény ez!

– szülői nyakazzák le, hűséges hitéhez!

„Tulajdon szakadár szülői” – évkönyvem szerint…

Nem „új” de óhitű, ki dühöng s mennybe fölsegít!

146 Az apát neve ismeretlen. Bebek György a „nagy úr”, aki papi birtokok gyûjtôje volt, 1595/98. (Meszlényi Antal:

Keresztény magyarságunk küldetésében, 1944, 239) 147 1544 tordai I. gyûlés, Fráter György érsek alatt. 1566-ban újabb gyûlés a négy bevett vallás teljes egyenlôségével

(katolikus is, de ez hamarosan és végleg: „ad acta”). 148 Nagyvárad, 1566. VII. 20. (Hefele: Katolikus egyháztörténet II. 132) 149 Kr. e. 100 – Burvista, Decebálig: Mihályból kórlista, mese válik… 150 Székelyek Báthori Endre ellen: megölik! Básta, Székely Mózes, Mihály vajda így jön. 151 Ariánus – unitárius. Akkoriban népiesen: árjános. 1601. V. 8. (György J.: Ferencesek Erdélyben, 369) 152 1603. VI. 4. hiteles dátum, nap szerint. (Új Magyar Sion, 1876–86 évf., 79: 846)


Iglódi István Kálvintól Rómához állott,

sőt: minorita lett! S torkon döfött, szétvágott

roncs-mártír. Két korábbi társa hitben

érzik, hogy „Józsuék”, s ezt várja tőlük Isten153…

Bősz hajdúk Kassán győznek. Tud róluk mindenki,

Kassának három mártírját154 mind Egyház ünnepli.

(Bősz hadnak hármuk köszönjük és adnak ők is hálát!

Nem egy a hadból épp ezért ím Róma mellé áll át…)

De még előbb vitéz „önálló vállalatba”

(Ne tudja Gábor úr!) Jászót meglátogatta.

Ott egri káptalannak zsúfolt menekültjeit

Gyakorlatképp a kardjuk élén fölvetik…

S hogy Gábor úr békít, fedd, jóvátételt

ígér: – nem hoz ki „sírból” negyven éltet,

a Hármat szennyes „sírból” még kihantolák

Fejét vakarta hajdú; s viselt el korholást…

„Fel-Magyarország”: Királyi Magyarhon, 1650–1700

Új fölkelés! Pálos Balogh Ferenc155 Apponynál

– erdélyi „protestáns vér” térítő úton jár…

Elfogják, mindent nyíltan vall és éltivel fizet.

Hit új plántája „szomjas”, áhít vért az, nem vizet…

Hatvan után bús hont új láng, új dühök dúlják.156

A „Három Lovas” száguld, törnek mélyből fúriák…

Magyar s olasz minoriták „beszentelik” Felföldet:

Lestár megfojtva, Teőry hull kútba, Kampánt, Bónist megöltek.157

Zord szómat nézd el! Grábja Antalt158: vasfűrész szel

koncokká! „Angyala begyűjtse, ha fönn egész kell!”

Egy Schulcz Ferenc159 Hungarus, Sárosba menet

Eperjest sosem ért, csak vérúton mennyet…

153 „Ki titeket megöl, szolgálatot vél tenni Istenének…” Jn 16,2 154 1619. IX. 6. „Kassai három boldog” (1995-tôl szent) Bethlen Gábor fejedelem fölkelése elején az elôcsapataitól. 155 1645. V. 22. (Kisbán Emil: A magyar pálos rend története I–II., I. kötet, 277) 156 1660–1680 157 Vladiszlavszky Lestár (Euszták) 1666. IX. 12., Teôry László (csodásan túléli) 1666. IX. 12., Nolai Kampán,

Taorminai Bónis 1655. 158 Grábja Antal 1680. IX. 23. 159 Schulcz Ferenc 1681. XI. 25. Eperjes


Burkhárd Szent-Györgynél, Angyelus, más három: Rád160

földjén hal, szent edényt védőn: négy hőst kap Nógrád!

Őbennük nem volt „politika” semmi… Csak Istennel

társultak… „Pártot vallj!” – Felelsz, s az halni rendel…

Csepellény György161 a pálos mint apostol lángol:

Félország: Trencsén, Heves, Zemplén gyúl szavából.

Újjászületnek, mint Krisztus-vivő Pál fiai162

Jaj, György atya, sok ez rováson! „El kell némítani!”

Merénylet itt-ott… Míg Egernél leshad ér sikert

(Mert óvta nép! Elejtni, kell egy Gecsemáni kert…)

Magános úton (ima közben?) törtek rája…

S kik várták: másnap sírva lelték; teste összevágva.

Sokan kísérték? Kevés merte? – zárdához Újhelybe:

(Dúl szerte harc: polgár-, hit-, pártharc, hol ő járna-kelne…)

Kisoltár-zúg rejt sírkövet; a pálos, majd kegyes rend

vigyázta: „Mártírtest!” (S majdan oltári szent??)

Hogy élj emlékbül – vád, s panaszok nélkül!

Ha ostromoljuk Istent érte: Szentért tesz csodát!

Olvasd e hosszú listát értve! Ég gyújt még csillagát!

Érdemled, szétszórt nép? hogy bár a nevük megtanuld!

Közöny utáltabb ott fenn, mint ölni vértanút!

Ki ölte, vad hitével hitte, jót tesz:

„Eretnek, pogány, hitrontót” nagy Mózes,

a választott nép „Isten szent nevében” irthat,

hogy gonoszságból, szennyből ne maradjon írmag!

„Szolgálatot vél tenni Istenének” sok hitharcos.

(No van, ki birtokot nyer; kit vén bosszú mardos

múlt sértés, mellőzés vagy tiszta törtetéssel gőg…

De mivel mentesz vállvonót, fitymálva elmenőt?!)

Nem védek gyilkost, de dühödt hajdút értek.

Tán űzte földjiről, s a zsoldos kéjenc, elfecsérltek:

hitét, szűzlányát! Hontalan bitang! S mint férgek,

vakultan ott vág vissza, ahol éppen érhet.

160 Burkhárd Ugolin 1681. X. 23. Szent-györgy, Sonnino Angyelus 1656. VIII. 23. Rádnál 161 Csepellény György 1674. V. 24. Egernél, sírja a sátoraljaújhelyi piarista templomban 162 „Krisztusban én nemzettelek titeket…” 1Kor 4,45


„Mind ki okozta?!” – „Róma hát, s csuhásnép!

Az „urak, császár!” (S itt nem sokat hibáznék!)

„Már vesszen minden, én is végleg tönkre vesztem!

Dühöm az Égre, Földre, Poklokig eresztem!”

A cinikus! A gúnymosoly! „Nem-érdekem!” S „mit-bánom!”

E sátán-önzés árad-dúl „nagy-szent modern világon.

„Csak nekem menjen!” Ez a fő-bitang, sötétlő! Gyűlölni

ezt szabad; kell is tán! S tenger belőlük, ölnyi!

Sok ezer ölnyi korhadt tüzifa: gyümölcstelen!

Vagy itt kap lángra, mint a hősök… Vagy ég – odalenn…

Ne bántsd a fanatikus „ósdit”, aki hitt!

Sirasd, kit nem hit: kába hitközöny vakít!

Ez „vakhitű” valóban. Hitdühödt csak sanda:

üt másfelé egy más ügyet, „bálványt” bazsalva…

(Higgy vaksinak!) Nincs szeme vaknak fényre!

Tehetne róla? Nem!… De van, ki féltve

Kényelmet, rangot, kéjt – „süket” (megjátssza) s „vak”!

Ha Igazság hív, sürget – s ragyog mint a Nap…

– Kitérő volt: pihenni! Modern fölényes úrnak,

kit nem izgat már semmi (Hajh, csak zsebéhez nyúljak!)

– „Manapság!” – liheg. S „Holnap” fültövön-orrba csapja!

Semmit se hisz; de bárkinek legest, ha mondja lapja!163

– „Írás beszél” – vakul hiszi, ha emberé az írás…

Az Égi Könyv, apostolé? Hja „manapság”… S „vitás”…

Ők: haltak. S tudták, mért. Igazság az, min halni tudsz!

Halálba küldesz, Hit! A Bárd alatt, kétely, csitulsz!

A Kegyelem jött, szólít… Nem a Bánfi-féle164 késő,

nem földi úrtól, s Égbe hív, oly biztos hanggal! És ő:

a Mártír mélyet bólint: „Igen!” Teljesül a Jó Hír!

Így mentek s mennek ma is át… Rossz korra drága gyógyír…

Özséb, Ferencnek fiai, Domonkos, Ignác népe!

„Új teológ” rég ósdi már; s ők rendjük büszkesége!

Szűzek védelmén Püspök165 hal, mint Krisztus kitárt karral,

gépfegyver mellén végigszánt… S a Nagypénteki Angyal,

mint lándzsadöfte Szívből – vért kehelybe fog, a Grálba…

S egy börtönben orvul veszejtett Szaléz166 egy véres pálma!

163 Média, napisajtó, televízió 164 Vö. ugyanezt: 1674. dec., a nagyralátó Bánfi Dénes fôurat Erdély vérpadra küldte. Apafi Mihály pardonja késve,

a temetésre jött. 165 Apor Vilmos 1945. IV. 2. 166 Kiss Szaléz ferences †1949/51 – az új hódítók áldozataikat adat, hely nélkül teszik el láb alól


Gyónószék vértanúi közt ott lész te is, sok százzal!

Az üldöző kor: áldozó! Ujjong, újul és szárnyal…

– Vak igric, állj! Te látnokul keversz jövendőt, múltat!

Ők nem gépfegyver, ők csak kard s dorong kegyéből hulltak…

III.

Kuruckor, 1670–1711: Dúl Thököly, dúl rác a pestis…

S a légió „144 ezerje”167 fölvonultak,

a választott szám még telik… S „telik” listádon is!

Szent pálosok! Ne zárjatok még égő fényes múltat,

Thököly dölyfe, rossz kuruc, rácok, bősz Kollonits:

– jaj mennyi bajt áraszta rád – vért-nyomort, szent hazánk!

Ötödmagával Török Márton168 – mind pálosok – menének

Boldogkőről, hogy Kassának az Igét hirdetnék meg.

Erdőből had kitör: „Csuhások! Állj!” – Áld öt kéz, holtra szánt,

puskák ropognak választ… Varjak gyűlnek: megszoktak

ily hívást. Hit-, testvér-, pártharc dúl; s e bú: öröme soknak!

(Hollók, dúlók és markotány… s loboncos farkasoknak…)

Jó „Kosztolányi Szvetenay Miklós”169 nyűtt kámzsája

alatt a szív nemes, nemcsak „vér”. Nyűtt népinek kápsálva170

ápol, tanít és együtt sír. – Elég, hogy foglyul ejtsék!

Kiagyalt kínok, korbács, tűz: „No állja még a szentség?!”

Sok hétig állta, nyúzás, fog, köröm: mi ment rá? – Élte!

Hogy elfolyt mind a hű vére… S más Hadak jöttek érte!

– A Jézus zászlaja alatt vitézlő hősi holtak171

között Nagyszombat, Kassa fényei csillognak.

Pihennek ott, hol díszük, Pázmány: – haltak szerte-széjjel,

ahol az ordas rájuk tört: szószéken, úton, éjjel.

– Almásnál Herédi Tamás172 – Brezován önt ki vért

Végh Miklós páter Jézusa hitéért s Neviért.

167 Jel 7,4 168 1674. VIII. 4. (Kisbán Emil: A magyar pálos rend története I–II., I. kötet, 239, 277) 169 1679. XI. 12. (Kisbán Emil: A magyar pálos rend története I–II., I. kötet, 269) 170 Régi szó: kéregetve. 171 Jezsuiták (Pázmány: „A Jézus Név Zászlója alatt vitézkedôk Szerzetébôl”) 172 1678 Duna?-Almás (Pehm József: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök élete és kora, 104)


Spéráth Tamásban173 Kegyesrend Tisztelendőt tisztel:

Térít, vitáz, lelket-nyomort ment tűzzel, hittel.

Majd Breznó, börtön. Ronccsá kínzott: „Hát vigyék!”

S elsorvad, éltit adva át kínzói lelki üdviért.

Kuruc, hithirdetésen kapta Palugyay Györgyöt174,

ki azonhelyt e bűniért hű vérivel bűnhődött.

Korbéli István épp akkor, épp úgy veszett,

s épp azon Névért két hős együtt érkezett…

Esztergom tizenhat papját Thökölyék avatják

az Égbe. Bécsnek ostroma előtt soruk követte öt,

Konaczky, Bohus, Csermely, Hankai, Dobis175; ütött

torkon, szíven kard; fröccsent piros vér, s öt szent suhant át!

Az egyre tárt Kapun „petrinust”176 Péter várta „oldón”:

ha mit ki vétett, Bárány vére mosta fehérre folyton;

patakzott bennük, s két tized föláraszt sereget

tudják nevüket ott; s ha Hét Pecsét már nem rekeszt.

Nemcsak „atyák”! Ezernyi jobbágy, roncsolt szűz, aggastyán,

Rádgyújtott egyház zengő ezre! égetten, a nyakán

kötéllel, vérrel, rongyos roncs, kigúnyolt, elfeledt!

Vonulsz már, fölragyogsz, siratni-szép sereg…

Rácok177

A hithű Rákóczink elfojt hitdühöket:

de most labancul tör Egyházra gyűlölet.

Bécs rácot szabadít magyarra; ószláv rémség

gát-törve irtja Baranyánk hű rómás népét…

Ferenc, Ignác-rend: minden horvát s magyar pap halott!

Templom-dúlás, Szentség-kiszórás áradott…

Tíz mártírnév. Hány rejlik még: Pécs-, Siklós-, Gyűdbe’…?

Bécs – hallgatott! S a sok halott ment híven-„küldve”…

173 1681. IX. 12. Körmöc 174 1674 Brezova (Pehm József: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök élete és kora 104), 1709 Budatics (uo.),

1709 Turóc? (uo.) 175 1681. Nevük sorrendjében: Bodafalva, Mossóc, Tuhó, Rátka, Esztergom. (Karácsonyi János: Magyar

egyháztörténet) 176 Egyházi röpneve a „világi”, egyházmegyei papnak. 177 1704, Pécs, Baranya dúlása (Meszlényi Antal: Keresztény magyarságunk küldetésében, 1944, 278 skk.)


Pár magyar név (ti, pécsi nép: tiszteld a Hit vérig-hívét!)

Szent Szűz Szodalitás178, kit Móró páter vezet, s végig véd…

(S többjük hal véle!); Borhy György „hit magyar szónoka”.

Horváth Domonkos, Krapinay: a Ferenc-rend bajnoka…

A kanonok Horváth György: magyar s pápás! „Döfje tőr!”

S ezt úgy hívják: „bűnhődnek lázadók”. S Bécs összetör

nép-egységet, hitbékét, aknázván önnön házát!

Kétszáz év tűn’ s fejedre dűl, őrjöngő császár!179

Csak vértanú több! Nemzeté, vallásé… (Éltet vérük?)

Vérátömlesztés, lelki kell! Síró imában kérjük!

Mert fogyunk! Lelki-testi kór elsorvaszt. Akkor éltek,

amikor piros vért ontani szent-nagy titkon, nem féltek.

Szeretet vértanúi: rabváltók, pestishősök

A Szeretet is: hittitok. S ők végletig szerettek.

Rabváltók, pestis-ápolók (Mit számít: „hivő”, „eretnek”?!)

Ezekről nem „zeng” lista sem: sok száz háromságrendi,180

ki önmaga megy váltságul: „magyar testvér! ki menti”

A Trinitás-, Mercedes-rend virágzott – lásd – hazánkba’

Vigasztalan kor vigaszát föláldozásban látja!…

Itt nincs névsor!… Itt töprengj, sírj: elmentek gályapadra!

S családjához megtér egy jobbágy, egy gálya roncsolt rabja!

A pestis-vértanúk181 is némán süllyedtek gödörbe.

– Hős nem szaval, csak tesz és hal, mit tenni kell, betöltve.182

„Haszontalan ily szolga” volt: a pálos Bessenyei Márk,

Pethő István, Völcseczky… Mert a forró szent imák

a szívből: tettre, s többre egyre: halni hajtanak…

Sütő, Szörényi, Szűcsi György! (Hívjatok társakat!)

Pozsonyi Kinczel piarista183 is a pestis hőse:

Dúl járvány Bécs ostromán. Ápol, nem riadoz ő se…

Áld, prédikál, lesz áldozat, jár Mesterének útján,

mint „ósdi” pap „ego-önérzés” zajról mitse tudván…

178 A Mária Kongregáció akkori neve 179 I. Lipót s utódai: „Divide et impera” lett: „Divide et interi!” 180 Trinitárius és Mercedes-rend (mercedárius) – rabkiváltó szerzetesrendek. 181 Pálos pestis-hôsök, 1679, 1683/88, 1708/9 182 Lk 17,10 183 1683. X. 3., Pozsony


Pestis, más járvány vértanúi, hosszú lista! s még nyitott,

Mert köztünk járnak; halnak érte; s kik ők, a Földnek az titok…

Apácafátyol árnyaz arcot (ha Őrá néz, fény és tűz)

Mert a titok: „Jézus nevében”! „Jézus szerelme” sürget, űz!

Búcsúzó, köszönő ének

Ne sajnáld őket, kik fölmentek:

ismerd, hívd, kövesd a szentet!

Mióta elfogytak, halódunk!

hit, nemzet, önvalónk: unt!

Óh, üldözés: szent áldozás!

Dehogy kívánlak vissza! Isten mentsen!

„Hitetlen korba hős”?! – sírjak? nevessem?!

Hitetlen „hős” a színpadon (s korunk az)

Szerep megjátszás… „Igaz, Nagy”: csak untatsz!

S mégis meg kellett őket zengenem,

tetszett, vagy sem a koldus-zöngelem…

Köszönöm! Végighallgattad a véres-bús dalt,

hogy kisírhatta könnyét itt hitünk, fajtánk, a rugdalt!

Sok fojtó tényt, mi rég nyomott, mi szívet szurdalt,

most ez a vén vak vátesz,

– hogy te se békélj –, súlyul rád tesz…

(Fogyatkozó szemem világán,

– tán belül többet látva –

rímes szabad jambuspárba,

három „könnyes” nap komponálám.

Egy kissé elhunyt jó Püspök barátom184

eszméjét öntudatlan járom:

„Magyar Múlt Siratót” sugalla –

egy Évezred mártírjait a dalba…

Most látom, meglett. De csak „harmada”…)

(1987. július 24–26.)

A vers lábjegyzeteiben hivatkozott források:

Ba – Balics: Egyháztörténet

BF – Benedek Fidél: Erdélyi ferencesek

GyJ – György J.: Ferencesek Erdélyben

He – Hefele: Katolikus egyháztörténet II.

Kar – Karácsonyi János: Magyar egyháztörténet

KE – Kisbán Emil: A magyar pálos rend története I–II (I. kötet)

184 Irányi László piarista, a külföldi magyarok püspöke (†1987. március 3.)


KL – Katolikus lexikon I-IV

MA – Meszlényi Antal: Keresztény magyarságunk küldetésében, 1944

MF – Monai Ferenc: A magyar minoriták története

NI – Nagy Iván: Magyarország családai I-XIII

Pe – Pehm József: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök élete és kora

Ru – Rupp: Budapest helysz. tört.

Rév – Révai nagylexikon

Saly – Saly László: Az egyetemi templom története

UMS – Új Magyar Sión, 1876–86 évf.

Z – Zalka János: Szentek élete


Véres tercinák Kassa három hősiről

Pongrácz Szent István S.J., Grodecz Szent Menyhért, S.J. és Körösi Szent Márk Kassán és

környékén térítettek százakat vissza a katolikus hitre. 1619 szeptemberében Kassát elfoglalták a

Bethlen-felkelés (1618–1625) hajdúi, a nagy erdélyi fejedelem előcsapatai, s ezek egy ideig

szabadon dúltak. A három apostoli pap kezükre esett, s mivel hitüket bátran vallották, szörnyű

kínzások után szeptember 7-én megölték őket. A megérkező Bethlen Gábor engedélyezi tisztes

temetésüket.

István és Menyhért jezsuiták, Márk esztergomi kanonok volt, mindhármuk Pázmány prímás

nevelése. Pongrácz István 1582-ben az erdélyi Alvincen született, törzsökös magyar nemes

családból, Grodecz Menyhért, aki 1585 körül született Teschenben, Siléziában, lengyel-német

eredet, Körösi Márk az akkor magyar szlavóniai Körösváron (ma Krizevci) született 1588-ban.

Pázmány neveltette őt is, mint magyar anyanyelvűt magyar pasztorációra, ahogy Pongráczot is;

viszont Grodeczet lengyel nyelvével a szlovák pasztoráció és térítés szolgálatába állította. (A

Dráva szlavóniai, déli oldalán a XVI. században még nagy magyar népi tömbök éltek: a század

végére, s utána a török nagyrészt kiirtotta! Márk magyar anyanyelvű, melyet bizonyít: Pázmány

magyar szolgálatra szánta; Kassa vidékén magyarokat térített; és a vértanú-akták szerint a

hajdúk arra hivatkoznak, hogy mint magyar és mint nem-jezsuita álljon át hozzájuk, és

kegyelmet kap!)

1905-ben a három hőst boldoggá, 1995-ben pedig szentté avatták! Születésük és haláluk helye

szerint ma öt ország hősei: Erdély, Magyarhon, Horvátország, Silézia (Lengyelhon) és

Szlovákia.

Egy Tűzoszlop vet fényt tiport Keletre185:

vagyunk nevére máig boldog-büszkék,

fütőzvén nála százados telekbe’.

Három tanítványt Kalauzol az ösvény;

egyiket képzi új Kollégyiomba186

(magyar Egyház számára kapzsi-fösvény!)

Mert messzi lát Pázmány apostol-gondja:

Márk Rómában tanul egyházmegyének,

áll István, Menyhért Jézusi Hadsorba.

Jó Pongrácz István!… Küldi bús Erdélyed,

(ősnemből, mint Te!) s már „idős”: huszonhét!187

Grodecz Menyhért silézi lengyel-német,

Kit Magyarhonnak, szász- és tótnak szánt Ég.

Márk „benjamin”, Körösről, végvárbul

– mégakkor magyar, nemcsak horvát tájék!188

185 Pázmány 186 Róma: Collegium Hungaricum 187 a szenteléskor 188 Meszlényi magától értetôdônek veszi, hogy horvát (lásd Keresztény magyarságunk küldetésében), pedig a)

Pázmány magyar pasztorációra kéri át, b) a hajdúk épp erre hivatkozva csábítják, hogy hitükre álljon


S mert magyar: Péter átkérte tanárul

székhelyre… Tán már Egyetem felcsillan!189

Márk, meg nem éred! Csak véred: falául;

Új Déva-vár! Sok vér, sok könny elsírtan

száll égre, míg lenéz, megszán az Isten

s a büntető Kéz: símít (…Márul írtam!)

*

Kassán maroknyi nyájba’ pásztor nincsen.

Kétszáz „pápista”, ostromolt sziget,

Péter-pap, Reimer úr190 parancsolt Hitben!

Királyé Kassa most, már élednek hivek:

a kard nem dúl, csak vád s viták fogyasztják…

S jött István, Menyhért védeni hitet.

Kis nyájnak Ige: szeretet, igazság –

gyógyít malasztja, bármi nyelven s hitben191

S jön Kálvin-nép is, hogy titkon hallgassák…

Jön Márk is most, hogy aratni segítsen!

Kettőzik nyájuk: Lélek jár, új pünkösd

Jaj „pünkösdi királyság?!”… Él de Isten!

19-es év, a véres!192 Új munkára gyürkőzz

szent három! Homonnán ignáci nyolcnap193

ujítja lángjuk s Dobokay. Tán üszkös

Esztergomnál Bűnbánót Te oldoztad?

Bús Bálintot! Jól emlékszel végszóra:

„Uram, tiéd volt katonád… Te rosszad…”194

Van, ugye Páter, sok olyan vén szolga,

ki vértanút, hőst indít égi útra

s ő nem mehet… Nincs „dimittis”195 Simeonra…

189 Nagyszombat 190 Alvinczy Péter a másik Péter: Pázmány híres vitázó fele és Reimer kassai fôbíró 191 magyar, tót, német pasztoráció (NB. Kassa a 16. sz.-ban 70–80%-ban magyar, a korábbi sok német beolvadt

részben) 192 1619: Bethlen fölkelése 193 Exercitia (lelkigyakorlat) 194 Dobokay Sándor S.J. 1594-ben Esztergomnál tábori lelkész, a haldokló Balassi Bálint gyóntatója is. De ez tkp.

unokaöccse, Dobokay homonnai rektor (Sándor †1611!): ez írta le emlékeit 195 „Most bocsásd el szolgádat!” (Lk 2,29)


A Három ment. Mily végzetre, már tudta!

Kórágyon Péchy196 kérleli a papjuk:

– „Maradj atyám, itt, – dühét harc kifutja…

Erdély ura már támad! Törnek hajduk

előre; s nem tarthatja féken Bethlen!

Szabad hit (s dúlás!) Minden újra zajdult!”

És István szól: „Hát béres vagyok én, ijedten

ki elszalad, ha farkas nyájba ront?!

Helyem hívőknél, ott, hová küldettem!

S Kassára ment Menyhérthez, „szent bolond”!

Krisztus bolondja, Márk is, siet be!

nehogy lekéssen! hol marékkal ont

halált a düh!… Mert Dóczy egyezkedve

hamar kaput tár. Rákóczi hajdúja

mindent igér: „A pápisták félelme

ok nélkül! Hit mind szabad” – Ég tanúja! –

Nem bánt másvallást (…míg megvédik bástyák),

aztán: betódul, rájuk szabadúlva.

Már Jászón papságot kardélre hányták…

de hitt kapitány Dóczy. S most kötözve

s kifosztva húzza Fogarasba láncát…

Rákóczi György (a Nagynak őse, – törpe!)

szabad dulást hagy. S fogságra csuhások!

Éheztetés… Márkot külön börtönbe!

(Nem jézsovíta!): „Semmi bántódásod,

tiéd lesz birtok… Csak fogadd el Kálvint!”

– „Mondd György uradnak, másé föld, mit ácsong197

Enyém csak lelkem! s Istené! Nem kábít

el tőle ígéret, se kín! Lássátok,

hogy Róma hitén van, ki hű halálig!”

„Magyar pap: férfi! Állja a tusákat,

mert nagyot tenni, tűrni Róma ihlet…”

Belökték „más kettőhöz”…S himnusz szállott:

196 Péchy Zsigmond sárosi várában, betegágyon 197 áhít (népi)


A Tedeum. És szivük olyan víg lett

(Tanú: sekrestyés, végig hallgatózván)

Most fölajánlták: – jöjjön bármi véglet –

Istennek, Szűzanyának. Halkan aztán

egymásnak gyóntak (s életük még félnap).

S most térdeltek a másnapi zsolozsmán.

Már Égbe’ lesz a vesperás-kompléta.

Most kínzások: „Kincs hova ásott?” S dúltak

oltárt, padlókat. Zúzva Úr hajléka.

De Lélek-szentélyük áll épen Úrnak

s elszántan! „Pénzes zsáknak adsza titkát!”

Csak könyv! tépett talár! s ettül vadulnak!

„Hát meghaltok!” – „De miért?” – „Pápisták:

Pogányok vagytok!” S hahotáztak… Ott túl:

György úr is báloz: síp, muzsikák, vígság!

Szomszéd ház, Lőcsey, vigan zeng zajtul.

„S volt pedig éj…” – Péntekre éj fordult már,

hogy Reimer ront be, Alvinczy, sok hajdu…

Lesújtja Istvánt buzogány ájulttá!

Verik föl. „Áttérsz vagy halsz!” Tépik nyersen,

pőrére fosztják. Fejre szíj szorul rá,

hogy szeme dülled, vér csorog, csont reccsen…

Tövis tán, korona? S Éj… Első péntek198…

(Még nem tünt föl! De szent kell, hogy siessen…)

És függ gerendán. (Fán!) S metélnek:

husába tüzes kard, szitkok szivébe.

Egy nevet suttog: „Jézus…” Híva Téged.

Majd: „József, Mária!” Függ fán s aláfoly vére…

Most Márk-, Menyhértre éppolyan düh támad.

Nem fárad hóhér… Csak egy fordul félre:

és rászól Márkra: „Hagyd te pápistákat!

Magyar lévén, magyarhitűvel társulj!

Élj igaz hitnek s a haza javának”…

198 az elsô pénteki ájtatosság jó 60 év múlva indul, bár Hajnal Mátyás S.J. – kit a Három ismert – a Szent Szív

kultusz elôfutárja ekkor már


– „Hazánk javát: azt vettem hivatásul,

igaz javát! Szegény testvérek, balgák!

Igaz hitet!” – S lehull feje – egy kardcsapástul.

Most Menyhértet is összekaszabolják.

S megint a Fő: István kerülhet sorra:

„Titkos írások konspirációját!”

Pápista hadsereg hová, mit forral?

„Jézus seregje”, ugye nevetek?

„Mit írtál, nékik ördögnyomta tollal?

Hogy mitse tudsz? Folyton hazudsz? Neked,

Fejüknek, tudnod kell!” S az ujjait

szétzúzták, testét sütik: „perkeltet”

pokolnak!… Aztán hóhérjuk hajít

szent hármat, – ki kell mondanom az undort –

pöcegödörbe, ganaj-szenny-aljig!

Hogy „elevans de stercore”199, Könyv úgy szólt,

beteljék rátok: – Legaljig taszítván –

most kínba, szennybe, megvetésbe fultok!

De kettő: hulla. Lelkük égben. – István

még élve, fuldokol, okádtató bűz, férgek

genny-sebmaró… „Löktek mártírt ily hitvány

pokolba?” – nyögted… „Olajfák közt érzett

ilyent is Ő, jövőt átfuldokolva?

Minden-Bűn undorát… Aljig-egészet?!

S akik befúlnak más szenny- és mocsokba

és nem kínlódnak… Őrült-kábolygóan

tán „diadallal” élvezik, mily ronda

posványban ülnek s rothadt-jól van

minden mocsok… Míg egyszer: őrült – ébred!

Mint tűzbe rontó szegény pillangókban

a lámpavágy! melyen korommá égnek…

Imádkoztál ott mind a legaljáért? –

Mig fulladás, vérzés, utálat s – véged,

te legtiportabb mártír – egyszer rádért…

*

199 Szegények ganéjból fölmagasztalója – az Úr


Rémülten leste padlás-, ajtórésbe

a szent tusákat hármuk sekrestyése200.

Rémülten hallja Kassa polgársága –

a szent tusákat… Olyan síró-szégyen

fulasztott máshitűt: „Jaj légyen

már hit békéje! Országra, Kassára!”

Egy hősi nő, Gádóczy Zsófia,

kikövetelte mind; osonnia

Reimer bíró szeretne, nem lehet!

Fölemelé hóhér a testeket

kiket tisztán, tömjén közt eltemet

egy halk csoporttal Zsófia.

Megjött bús Bethlen – (lelkin minden rágott)

Hajduktól ő is félt, szorult is rájok:

soká vonódott… S Bécs már tárgyal békét…

Katalin nádorné egy víg estélyen

nem táncol addig – „megkövetem szépen” –

míg szent nem kapja teljes tisztességét!

A Fejedelem úr, Gábor őnagysága:

„Nagyasszony, tessék! Bármint rendelkezzék!”

A Forgáchné Pálffy Kata hármuk testét

kihantolá Kulcsos Kassába.

Piros selyem, a vértanúkhoz illő,

takart el sok piros sebet; és hívő

ezrek kísérték őket új Kriptába.

Nagyszombatban leltek vég-nyugodalomra

szent klarisszáknak lettek féltett gondja, –

míg meg nem harsan kürtje Gábrielnek!

Csodákkal tündököl ma Három Boldog

s ha buzgóbbak imáink, s égbe rontók: –

már rég Három nagy Szentet201 ünnepelnek:

Kassán, Erdélybe, Körösvárt, Tessénybe202,

az akkor-egyföld eggyé váló népe!

Mert Szent alkot, szent folytat, s ment Országot…

István és Menyhért, Márk, – Urunknál fenn!

Egykor hit, erkölcs békéjét hozátok

Hát mindezt: most is ránk-imádkozzátok!

– öntépő „hívő eretnekre”. Ámen. Ámen!

(1986)

200 Eperjessy 201 a vers 1986-ban, a szenttéavatás elôtt született 202 Teschen régi magyarul


Cardinalis Petrus Pázmány Péter

Sovány arcából éles szempár

mered reménytelen jövőbe:

Húsvét mikor derül a böjtre?

s körötte omlik nemzet, oltár.

Mikéntha tengerárak rabja

kopár szigetjén dómot épít,

jövendők távol, boldog népit

kémlelve, s száll-e tenger habja: –

Nagyszombat érsekablakából

keletre nézel, hol a távol

falvaknak lángja égre lobban.

Tudod: Pokol küzd Krisztus ellen,

s emelsz új dómot, ősi jelben

bízván s jövő szent Békekorban.



Bosnyák Zsófia – új Szent Erzsébetünk

Apja Magyarbéli Bosnyák Tamás füleki várkapitány, kinek nagybátyja, Bosnyák Márton,

Szigetvárnál halt hősi halált Zrínyivel (1566); és ki katolikus létére 1621-ben Bethlen Gábor

mellé állt a jogot védve. Anyja Zádory Kata, öccse Bosnyák István veszprémi püspök (kevés

ideig, mert – mint Zsófia, – már 1644-ben meghal). Zsófia a daliás Wesselényi Ferenc főúr

nejeként kerül Észak-Trencsénbe, a vidék népének új Szent Erzsébetéül. Meghal 1644. április

28-án. Sztrecsény kápolnájában teste máig épen nyugszik! Még e nyáron Wesselényi kivívta

Murány várát, s a Murányi Vénusz, Széchy Mária szívét, s újra nősült… Híres összeesküvése

kudarcát, vérbefojtását már nem érte meg… (Tán Zsófiája járt közbe érte ott fenn…)

Haladt a hóban mezítláb, mert kikhez jár, – szegény mind.

Élelmet hordoz, gyógyszert, jó szót, szent vigaszt.

Hű kis cselédje hordja véle (s titkát) is esténkint;

sok éve: nyílt rejtélybe környék népein virraszt…

Most lépdel hóban. Szörnyű fagy dermeszti Vág völgyét.

Sztrecsénybe, sok szegénye hogyan várja megjöttét!

Elől siet! Míg fölfigyel, vacog kis Ancsa „lánya”!

Papucsban hólé szortyog: „Jaj szegénykém, kis árva!”

– „Utat tör lábam: Nyomdokában: abba lépj csak!”

Szót megfogadta Ancsika s forró nyomon fagyot

már mit sem érzett! Hőt a szív ont, láb is azt hagyott!

Bizalmas „lánya” s táj is meleng tőle: Észak…

Fénycsillag, sőt hevítő Nap, Trencsénnek Zsófia

„Új Szent Erzsébet”, jó tót népnek – gyógyítgató szentje

és angyala. De magyar „Délnek”, Végvárnak neveltje:

vér, kínok, ostromok közt meg kell mindent szoknia!

(Elfásul? Vagy, – lesz egy-seb, sír török rabon; s magyarján!…

Minden seb Jézust mond! Szív, vért buzogj! folyj könny, az arcán…)

Tán azért küldték tótjai közé, a „béke tájra.”

Lett Wesselényi, daliás hős, csöndes szent neje.

Hős: sok mosolyt kap (s elvárja, ha „csapodárka”)

rajongott érte, – sírt a szent! És némán szenvede.

Divat volt ekkor (halld, modern kor): – földesúrnők

kór- és menházat egymással versengve tartanak!

A jótékonyság köt: „óhitben”, „újban” bár haladj!

(S most is szabad tán multon lelkesülnöd!)


De Tornyok álltak: Erdély fölnézett Zsuzsannára:203

sok iskola, Patak! és áldja koldus, árva és diák…

Ma is éptestű, angyali Serédy Zsófiát:204

türelmét, áradó szivét csodálta Krasznavára.

S a szentség ormát „forrón gyors léptekkel” vívta Végvár

alázatos leánya. Bánatát mécseshez ontja.

Békít családokat s övé: bomolva! Ő szívén vár

mindenki gondja… övé senkién?! – „Jézus bolondja”!

– „Ki rendez mindent? (hallja) mit aggódol?! nem tudod?!”

A Felvidéknek Angyalát egy Felsőbb Vidék várja.

Egy belső láza vitte fel? vagy felőrlött; elhullott

szegényért járva ő hullt el, egy ölelő Végvárba”…

(Talán már folyt Muránynál Wesselényi ostroma

Kis lázasarcú Nagyasszony – föl, messzi osona…)

Sztrecsényben csöndben oltár alá tették

örökmécshez örökre a testét.

A kápolnán azóta két láng lobog pirosba

– ő lelke és az Úré; Romlástól „orozva”

Ki testét őrzi! Ott pihen, nézd! Boldogult még!

A sápadt halk-mosolygó mintha csak aludnék…

S a népe „százados igát nyögő szlovákja”

föl-föloson: ijedt-merengőn lesni asszonyára.

*

„Talán fölébred. Talán múlik gonosz álom!

Az Úr kegyelmez! Fölkelti, hogy újra köztünk járjon!…”


203 „Erdély Zsuzsannája” Lorántffy Zsuzsanna, a „kálvinista Szent Erzsébet”, Rákóczi György fejedelem neje 204 Serédy Zsófia a kuruc tábornok Andrássy István szent neje, lásd Jókai: Lôcsei fehér asszonyát (aki Istvánt hálózta

be)


Joannes Kelpius Transylvanus

Egy pietista szent magyarföldről

A vers hőse így szokta magát aláírni: „Joannes Kelpius Transylvanus”. Az 1681-ben kezdődő

(tehát 1981-ben 300 évét ünneplő) Filadelfiának első kvékerei közt a leghíresebb volt: a

„Remete”. Született Segesvárt, ahol testvére polgármester lett. Ő Németországban a pietistákhoz

csatlakozott, így jutott „Filába”, Germantownba. Szent, de hiúságtól nem mentes élet után halt

meg tanítványai körében, Illés próféta módján. Előbb visszavonta korábbi jóslatát, hogy nem

halál következik rája, hanem tüzes szekéren való elragadtatás. E helyett arra kérte haldokolván a

tanítványát, égesse el minden írását és szórja a folyóba: így akart alázatosan eltünni még az

emberek emlékezetéből is. De a tanítvány, rajongó szeretetből, nem engedelmeskedett, s így

iratai egy része ma a Filadelfiai Történeti Társulat levéltárában megtalálható. Schuykill (olvasd

szkúkil) Filadelfia folyója. Fila helyi magyarul Filadelfia (angolnak Philadelphia, köznapiul:

Philly) az Amerikai Egyesült Államok Pennsylvania államának legnagyobb városa.

I.

Vén Kelpius János mester,

Erdély akit küldött,

remetének, hogy te kezdj el

irtani itt erdőt.

Germantownnál, Schuykill parton

ki barlangot ástál;

hozott havat, hőt az alkony:

ott hevültél, fáztál…

Egyiptomi Thébaisz lett

néked ez a tájék.

Vén Kelpius, hogy is izlett

új hazád? vagy fáj még,

olykor síri rögnek alján

nem fáj vissza Erdély?

akit ifjan, vígan, balgán

elhagytál-feledtél…

II.

De csak Isten szava áradt,

csak a nagy Elhívás:

Igét vinni indiánnak

sürgetett az Írás.

„Mindenkinek minden lenni”,

„mindenki adósa”;

„kényszer hajt” és senki-semmi

soha nem tapossa

maga útját: elvégezték

ott fenn, ugye János?

Erdély – eltűnt; s útat veszténk

árva indiánhoz…


Schuykill partján az őserdő

mint a küküllői…

Új nemzedék egykor felnő,

s ki fog majd törődni,

hogy itt véred, verejtéked

hullt filai földre?

(Csak egy utcanév, mely téged

emleget örökre…)

De az erdőn, Schuykill vízen

s Küküllőn ott messze,

Ige susog, égbe izen

Őt, csak Őt keresve…

Küküllőnél őt kerested,

s óceánon, erdőn,

öreg kvéker, sose veszteg

ajkad vallomást tőn:

hogy nyugtalan a mi szívünk,

hogy tenni, hogy menni,

hogy feledve az ósdi bűnt,

Érte kell szenvedni…

Algonkinok között erdőn

hányódni nevéért,

hidegen, hőn, lázon, fertőn

várni éltünk végét, –

míg a rossz szív megnyugoszik

egy remetesírba…

(„Minden Rája várakozik” –

mint meg vagyon írva…)

Vén Kelpius, nagy becsvágyak,

emberiek űztek,

híveid ha megcsodáltak

s a schuykilli fűzek.

Jaj magadat is kerested,

hogy látszanál szentnek.

De meg vagyon írva: ested

csöndesült… Üzentek…

Az életünk alkonyára

alázat a mentség;

szűnik nyüzsgés, hősi lárma,

s jő a Csönd: a szentség…

Vén Kelpius Transylvanus,

írásaid vetted,

s így szóltál a tanítványhoz:

– „Minden szó `eretnek’.

Minden tettem pelyva, por volt.

Sírj és imádkozzál!


Szórd Schuykillba ezt a csomót:

hiuság! mit használ?…

Életrajz volt, `alapítás’,

vén emlékek rendje,

veszett üres `erdőirtás’…

Nem volt az Úr benne…

Hogy szerettem, gyüjtögettem

régi hazám képit!

Látod, Uram, fölégettem!

Hived már nem épit,

késő kezdni. Jön az este…

De még ég és éget:

mindent éget, ami nem Te,

s ég, meglelni Téged!

Kerestelek, meg nem adott

sem Erdély, sem Erdő;

mindent, mindent Reád hagyok.

Feledjen, ki felnő…”

IV.

Vízbe tüntek a papirok

s vadonba a sírja,…

„Aki keres, találni fog” –

ahogy meg van írva.

Keresett élte s halála,

s eltünt őmaga is!

„Ki éltet veszt, megtalálja…”

Hű az Úr, nem hamis!

Vén Kelpius Transylvanus!

Nyugodj rejtekedben!

Kényszer nem űz; s ha honvágy húz:

lehet vágyni szebben?

Harsonákra várva várni,

melyek haza hívnak!

Tart Küküllő, Tisza, bármi:

eljön az a hív nap!

Nagy Kereső, halk Remete,

te már tudod ténynek:

otthon marad? messze megy-e?

ember sose „tér meg”.

Marad magyar, aki magyar,

árva, aki árva,

kereső, ki hívást meghall

Oltnál, s Filán járva…


Te már tudod nagy Ámennel,

hogy egy a mi dolgunk:

lenni, minek az Úr rendel,

míg Feléje bolygunk…

(1955)


1700-as évek

Egy „barokk” püspök: Fitter Ádám

Fitter Ádám 1679-től 1741. november 11-ig élt. Bars megyei jezsuita, majd Erdélyben püspök-

helyettes, a zűrös széküresedés alatt (1734–43). Görög keleti rumánok tömeges térítője.

Szentség hírében halt meg a Pozsony megyei Szentgyörgyön, teste épen maradt!

(Domanovszky: Magyar Művelődéstörténet IV. 439.)

Egy kis városkán, Szentgyörgyön, pihen a teste.

A kegyesatyák templomában várja végnapot…

De ép a test, „csak aluszik”; csak „tegnap este”

merült az Úrba, s örök Mába hajnalott:

Volt Bars fia; a Jézus-Rendje küldi óhitűt

térítni, Erdélyt s lelkét átölelni!

A nagy Egységért lángol; hív románt, begyüjt

a földi s lelki Egy Akolba; tódul százezernyi…

Püspök helyén ragyog mint példa papnak-népnek:

Sok áldozat, küzdés, viszály kit fölemésztett!

…Írással mondta: „Ha én miattam ez mind,

vettessem ki!”205 … Vonult Szentgyörgyre, új keresztit,

alázatét is vállalón, az Úr kezébül.

S hogy Égnek tetsző, – jelt ad; ép testén a földi épül…


205 Jón 1,12


Maria-Treui strófák

I.

Ódon rendház, vastag falak,

nagy boltíves vén folyosók,

s diófa az ablak alatt…

Ki hinné, hogy még bújdosok?

Mintha lenne Vác vagy Veszprém,

korridorján kong a lábam,

s Angelusz zeng minden estén:

most magamra rátaláltam.

Kóborlok a nagyvárosban,

ezer csodát megcsodálok;

s ha már túl sokat futkostam,

haza könnyen eltalálok.

A vén rendház sarkán ott áll

néhány atya s elbeszélget.

Nyugalomtól ki elszoktál,

jó lesz hozzájuk betérned.

Este hétkor hív a harang

letenyére, vacsorára;

s aztán, ami napi kaland,

megbeszélni ház borával.

Refektórium vén ívein

eltéved a villany fénye.

Ezüst ragyog őszek fejin:

mindegyik oly magamféle.

Kilenc után (ki is hinné?)

jójtszakáttal mondunk búcsut:

vénné váltál vagy kicsinnyé

(csak nekik van mennybe jussuk…)

Őriz és tart Mária-Treu

éji csönddel, nyugtatóval.

Elhal itt a város-zsivaj,

s óraütés csak, ha szólal.


II.

Itt maradni, itt feledni

messze lármát. S el se menni,

mígnem nékem harangoznak

nemsokára, ma vagy holnap…

Mária-Treu, hű Királynő,

védj meg itt, ha vad honvágy jő!

Bástyafalú vén kolostor,

védj magamtól, védj a rossztól!

Törökverő, Bécs-felmentő

Mária, pogány ellentől

óvjad minden fiad, néped…

S holnap víg reggelre ébred.

Vak éjszakát átal-alván

költöget már szent harangján:

hajnal, élet, Lélek indul,

kelj fel, szegény, álmaidbúl!

Mária-Treu! Ez valóság!

Illatoznak fehér rózsák;

ódon falak daltól zengnek:

békét, életet izennek.

III.

Szép név a Hűségnek neve,

anyának hűsítő keze

a lázas szíven, homlokon:

a jó meleggel is rokon.

Állandó hő, mint égi Nap;

nem tűzvészé, mely égig csap,

rombol és lesz hamú, üszök.

A Hűség tűzhelyláng, örök.

A szerelem s a szeretet

felé fut s tőle eredett;

s ha jönnek válság napjai,

az Ő mécse virrasztja ki.

Hűsítő béke, élet, hő,

és – hősiség is egyben ő:

csak ami hősi, az hűség,

mert égből kapta ős tüzét.


Nincs nála hősebb, erősebb:

áll bástyán végtig! Merő seb.

Körüle vér és halál dúl:

ő áll, szeret, halálon túl.

Mária-Treunak szép neve

tanított engem minderre.

Az Ő hűségét mondta meg

szegény gyanakvó szívemnek.

Hogy beteg bátran csak bízzék,

hogy igya keserű ízét

az orvosságnak, amit ad:

Anya sosem hagy el fiat.

Anyahűségnél nincs nagyobb

e földön; s égben úgy ragyog,

csak Isten izzit több tüzet:

Kitől ered, s Kihez vezet…

S most add Kezébe bús kezed:

tanú az Isten, csillagok,

hogy az a Hűség még ragyog!

IV.

Vasárnap este. Mária-Treu.

Az ablakon még nap ragyog,

de vérzik már. És harangok

szólnak. Csitul a földi zaj.

Diófán ugrál cinege.

Szellő legyezget ágakat.

Szívem egy lombján fennakadt

s melegen csobog éneke.

Titok e csönd, az Istené!

Boltíves zárdai falak

között Ő egykor áthaladt.

Ma is remeg a kő belé.

Évszázakon hány száz barát

bolyongta be e folyosót!

Míg rózsafüzért elmorzsolt

s idézte Úrnak Angyalát.

Jézus át annyiszor haladt,

ahányszor hű pap itt átment.

Örök karácsony, szent ádvent

ujjongott boltivek alatt.


A márványkőlap, halkan bár,

léptét idézi sóhajon,

a kőív féltőn ráhajol,

mint fűzek árnyas folyamnál.

Kegyelmek árja hogy sodort!

Hány lélekcsónak átsuhant!

S mint ez a harang bús kóbort,

úgy hívta őket Tulsópart.

Tégláit tömjén járta át;

vérrel kevert a fal mesze;

s nem bírja idő vaskeze

eldúlni múltak szent falát.

Ma – üres minden, néma, holt…

De lélekben ha van erő,

izmos kövekbe behatolt

és egyszer tűzzel tör elő!

Kihalt vulkán is mennyiszer

tudóst megcsal, és tűzözönt,

a hideg tájra lángot önt…

Lélek-vulkánban nem hiszel?

Vad zúgokon, hol gyilok ölt,

sok századig a vér megáll,

jár kísértet s bosszút zihál,

míg ítéletje be nem tölt.

Szentségben nincs-e több varázs?

Az Áldozatvér nem kiált

újabb vért, újabb hős halált?

Nem lobban föl a bújt parázs?

E falat tartja Vér, a szent:

mert Istenvér és hősöké

rejtőzik hideg kő mögé;

de élő ár az, lüktet bent!

És alkonytájt a csendbe’ halld,

a Vér, a szent Mult fölsóhajt;

hogy testté lenne benned is:

húz, vonz, epeszt és lázba visz.


Az Angelusz – mint régidőn –

megkondul most… sír… szárnyat ölt…

Igével teljesül a Föld,

s Ő újra köztünk testté lőn.

(Bécs, 1966. július 9–10.)


Kelemen Didák

A Tisza-vidék, Kelet-Magyorország apostola

A lánglelkű, „új országépítő” minorita-ferences született Barsafalván (ma: Kézdialmás,

Háromszék vm.) 1683-ban, meghalt Miskolcon 1744. április 28-án. Pázmány hagyományával a

18. század egyik legnagyobb hitszónoka s egyben apostola. Tizenhárom kötetnyi beszéde,

elmélkedése, imája maradt ránk. Életrajzát lelki gyermeke, Hallerné Károlyi Klára írta meg, aki

a békekötő híres Károlyi Sándornak (†1743) és a szentéletű Barkóczy Krisztinának volt leánya:

mindjük Didák atya lelkes híve és pártfogója, – pályája második felén. Didák boldoggá avatási

ügye 1800 után felejtődött, majd 1939-ben újra indult, de a lengyel rendi kérelmező, Topolinski,

Lengyelországban, az 1939 őszén kitört háborúban, az összes ügyirattal együtt német

fogolytáborba került s nyoma veszett… A pör azonban folyik, Didák atya címe

„Tiszteletreméltó” (Venerabilis) ezért.

Nyughatatlan, székely, jöjj öreg Didák!

Ki holt pusztánk’ egykor élni lázitád;

fagyos rög talajunk tüzeden kisarjadt,

magad fölégetted, ők élve maradtak.

Most is haldokolnak, nézzed, a tieid:

testünk-lelkünk félholt, s nincsen, aki segít!

Hozd el Őt s kiáltsad szét az égi Igét:

„Édes atyafiak, mind aki halni tért, –

egyhitű, máshitű, mind vagyunk egytestvér.”

*

Alföldnek koldusi magyarja, a félholt:

romok, rongyok, roncsnép – vánszorog! Hol Félhold

dúlt, zsarolt, elhurcolt még csak tegnapelőtt;

s negyven év háború, dögvész, tűzvész elölt!

Hihetetlen munkán ki adott kegyelmet,

tömzsi, háromszéki falu szülte gyermek?

Állottál diáknak Kézdi206 iskoláján,

Szent Ferenc rendjébe szólít be a Bárány –

aki nagy munkákra választ kicsi lelket!

(„Én választok, nem ti!” – s „hova küldök: mentek!”)

Ki hajszol,Didák?, hogy siker sose tartott,

„jól megy itt már” – s mentél keresni új harcot.

206 Kézdi-Vásárhely


Minorita atyák Eperjes tanárját –

tudós új barátot nemsoká csodálják!

Építő kell pusztult szatmári vidékre,

labanc-kuruc dúlta romlott ország-végre.

Kizsarolt nép mit tud mást, csak gyűlöletet!

Éhség, pestis köztük kaszál, dúl és temet.

Didák a ragályost ápolja-buzdítja

készíti nagy útra, hordja, gyámolítja.

S koldul értük, éhez, csak hogy más ehessék,

napok hosszan étlen, csak múljon éhinség.

Falukat jár; s bottal tör rá újhit népe;

kő zúdul; leül, vért lemos; s visszatérve

utolsó falatját nekik odaadja…

„Édes atyafiak! egy mindnyájunk Atyja;

titeket úgy szeret, – s én ne szeretnélek?!

Egyétek… S üssetek!, ha rávisz a lélek.”

Elhalkul a harag, elcsitulnak vádak.

„Szent ember” – susogják, szavához juháznak.

Nagybánya után most nyírbátori egyház

szintén tőle épül, sokasul a rendház.

Háromszor rágyújtják rendházat, háromszor

újra épít, sőt még gyarapul kolostor:

iskola melléje! S hamarosan nála

„másféle atyafi” fiát bekinálja.

Rendje is csodálja: lesz provinciális!

de veszi a botját s vándorol tovább is!

Tiszántúl, Erdélybe hozza Ferenc rendjét,

Kolozsvár-, Szegednek zárdát ad és lelkét!

Szent ember: Koháry Pozsonyba hívja őt:

ki átmegy Miskolcon s lel csak egy-két hívőt!

(itt pápistát kinéz a város, a törvény,

munkát se kap céhbe, ki „a pápa örvén”…)

Pozsonyi szentbeszéd eléri: kegyosztón

építhet egy romot templommá Miskolcon…

Szerte jár, prédikál, szentséget osztja ott,

hol kétszáz éve már nem lát a nép papot!

Nem elég! Éhinség, új meg új dögjárvány:

pestis dúl országon, őhozzá kiáltván!

Kéri egri püspök, jöjjön oda, sujtott

népének missziót adjon, vigasznyujtót.


Miskolc is (már híve!), járványtól gyötörve

nem engedi „szentjét”, maga is letörve.

Akkor egész éjjel Didák arcra hullva

oltár előtt esd, hogy Ég tervét kitudja.

„Atyámfiai” – szól másnap a templomba’ –

„Egernek, Miskolcnak nem kellek; lesz gondja

rájuk az Istennek: nem jön két évig vész.

más nyomorultakhoz küld az égi Küldés!”

Egerben püspöktől áldást is kap rája:

Mezétlábas Barát az Alföldet járja,

pestis és éhinség, rongyok, koldus nép vár

dúvad dúlta puszta mind a mai szép táj!

Két évig gyalogol nyomortól nyomorig.

Áld, áldoztat, – koldul értük, és gyámolít.

Ez utolsó útja nép Szent Vándorának!

Elnyűtte virrasztás, síró gond, szolgálat.

Beteg ágy a hona hétszáz-negyvennégyre;

s nagykáptalan, Miskolc számot tart Fejére!

Végig is vezeti lázasan és bölcsen,

negyed nap haldoklik honvágytul, s letörten.

A Szentséget vette, Kit annyiszor osztott,

s Jézus szent nevével elhagyta a posztot,

önáldozva híven amit holtig állott… –

azaz hogy gyalogolt, – és Jézushoz vágyott.

Mit hagyott rád, árva mai magyar testvér?

Ki nevét felejted, ki oly mélyre estél!

Mint ama hajdani dúlott Erdély-, Alföld-

s Tiszántúlra, – rád is új meg új ragály tört.

– Szólj Didák, hozzánk is: „Édes atyafiak!

Induljunk Életre! Ég és a Föld hivat:

küszködni, építni, – áldozni! Az boldog,

ki építőn, ha csak egy követ is hordott…”

Hullott magyar testvér, jó atyámfiai!

Kezdjünk, kezdjünk! Kezdjünk élni, hinni,… adni!

(1997. szeptember 13.)


Egy esztergomi kanonok: Ipolyi Gáspár

Ipolyi Gáspár 1762. december 30-én halt meg. „Ruhája alatt állandóan szöges láncokkal

összegúzsolva; csak végső betegségében födözték föl ezt.” (Révai Lexikon; Domanovszky:

Magyar Művelődés Története, IV. 431.) Jótékonykodása mély lelkiségből fakadt.

Az Úrnak csöndes hűséges szolgája, nem több.

Elvégzi munkáját; a karban mindig ott van.

Mert kanonok. De jövedelmet folyton elkölt!

„Hát valahogyan elfogyott…” – szól; – s él nyugodtan.

Így semmije sincs; nem is kell… Oly „feltűnőtlen”, –

ha társak közt van, avagy nincs, nem látszik egyként.

(De várják őt kültelki viskók estidőkben.

Ott mindenét szétosztja, vagyonát és lelkét…)

Végóráin, hogy ágynak hullt, az orvosa

szent döbbenettel látja, – köntös titkola

vasláncokat, egy élten át vezeklést, hősit!

Szög húsba mart. Egy-seb az összeguzsolt test!

Ő – eszméletlen: „Jézust, Jézust.;; - susog, esd!…

„Szent élt közöttünk!” – mondták temetvén…

… S emlékét vajjon őrzik?…



1900-as évek

Madeira felé – egy kiáltás!

Utolsó királyunk utoljára a bajai Duna-kikötőben állt magyar földön. 1921. november 1-én az

angolok rabja lesz, ezek a Glowworm monitorral Bajáról Madeira szigetére viszik

számkivetésbe. Meghal 1922. április 1-én. A Száműzött fia mondta Béla öccsémnek Baján,

hogy a Királynak mily vigaszt adott haláláig az utána küldött, utolsó, magyar kiáltás!

Ott állt hajókorlátnál: partra nézve

a Számüzőtt, s csak nézte-nézte

a magyar katonáit.

S ott álltak ők! Világgal is dacolva áll itt

a régi had tisztelgő feszes sorfalat;

s valami ködlik mindnyájuk szemébe…

Utolsó, muló pillanat…

…Országa lenne ez; mind lenne ez a népe, –

ha eltaposva nem heverne Igazság, Hűség, Béke!

De egy diktátum: Trianon, – ez öt népen is átok!

…Mit? Félre mind a reglama!207

egy bajai közkatona

a sorfalból feléje fölkiáltott:

– „Viszontlátásra, Fölség!”

Őserdők jobbra, s ott mögötte Híd:

Kelet-Nyugat között a Híd…

Táj lassan tőle elhuzódik,

hol három nyelven muzsikált a Hűség208

(Félóra még s egy új határ von láncot itt.

Erről ki is kérdezte szerteszakadt fiait?)

Önkény uralkodik, az istentelen gyülölet Önkénye!

De visszafojtott csöndjébe

mégis csak halld: belérivallt

a dacos hűség: „Viszontlátásra, Fölség!”

Halálig hordta e vigaszt szivébe’.

Tán könnyezett is ezen (mint elszórt népe), –

ha visszacseng a szó,

a messzi ködbe fuló szó…

Vigasz vagy kín ez? Óh szentkirályok során legutolsó!

Amíg halálig országért vezeklett,

s az életét ajánlja értük az Egeknek, –

egy Rendet hall: a legelső Királyét:

hogy Máriáé – Szent Fiáé az Ország, Korona!

207 régi katonai szó: reguláció 208 magyar, sváb, bunyevác – ez utóbbit ma „bácskai horvátnak” hívják


a Koronázott Fő: Nagyasszonya!

S kis földi Gondnoka, az él (vagy hal!): Országért!

Kisfiainak el-elmondja: „Visszavár a népem:

’Viszontlátásra, Felség!’ – hogy utolsónak ezt üzenték!

(Mert hűségesküt tettem őnekik;

s ők fölesküdtek rám, föl – Istenig!

Ki bont ilyent föl? Évezred esküjétöl ki `dispenzál’?

Ki tépi szét, mit egybe Isten zár?!)”

Már nem gyötrődött érettük sokáig:

öl bánat, kór, idegen klíma:

és nincs minderre orvosság itt, –

csak szenvedés, csak áldozat, ima…

S felszállott távol szigetről a Magyarok Királya.

De negyed-század mulva is sírjára

valakik hordtak friss virágot:

(s mit hontalan versíró maga látott:)

magyar szavakkal a szalag rajta szól, hogy:

„Hűséges magyarjaitól!”

Nem tudta akkor versíró, hogy föld alatt

gyilkos talajban is: Ő teljes ép maradt!

Tán alszik csak királyi test,

s megmozdul, csak egy kissé várd ki! lesd!

Mert valahonnan mélyből-messziből

a szétszaggatott népekből kitör –

(parázslik egyre roncsok alatt Hűség) –

„Ébredj, nagy Alvó!

Hív esküd, és a sokat bünhődött nép:

Viszontlátásra hívnak, Fölség!

(1992. július 5.)


„Budapest apostola”

Kánter Károly 1853. június 7-én született Tatán és 1920. november 20-án halt meg Budapesten.

Forrás: Szent Magyarok Lapja (szerkesztette Endrődy László, S.J.) 1942–44, 43:6.

Itt élnek köztünk, csak szemünk homályos,

hogy köznapi ruhán rájuk ismerjen,

(vagy csuha az?); – de bentről – tűz sugároz,

s tódul köré a bűnös, bús, esetlen…

„Pest új apostola” – mondták Belváros

szerény papjára… Háború veszetten

dúlt szíven, sorson! Ő templom-szögletben

éjfélekig csak gyóntat, lelkel – s áldoz…

Mert ostor csattog, mikor jut magányhoz.

Kínzó öv testén – titka, hogy a bűnöst

Krisztushoz vonzza: romlás, vér és zűr közt

Szegények, gyóntatószék, oltár mécse:

„Náluk lakik jó Kánter Károly, önemésztve…

S halkan mellé hull Trianoni Gyászhoz.209


209 Meghalt 1920. november 20-án


In mortem Episcopi Ottocari210 – Prohászka püspök halálára

Nunc flete, gens orba Hungarica, dolens Most sírj, elárvult népe magyarnak és

Ne parcat et mens, nequ’ oculi velint ne hagyja lelked, sem szemeid sirást!

unquam parcendo fletui, vos Sirasd magad most szüntelen, szegény:

sorte nimis dolida subacti! fájdalom annyira rád szakadt ma!

Nunc filii flent Patrem et amabilem, Fiak siratják mert az Atyát, a Jót.

nunc Vate rapto, gens spoliata flet! Most látnokán zokog, kirabolva, nép!

Nunc advocatum vox inops flet Most pártfogót kesergi inség

maestitia atque orbitate vasta. végtelenül szomorún és árván…

Ille est reversus, unde datus fuit! Ő Ahhoz tért, ki küldte nekünk kegyül.

Beatus qui nunc ad meritum volat! Óh boldog ő, ki érdeme-venni száll,

sed heu retentis quam dolorem, de otthagyottnak, jaj nyomasztó kínt hagy,

gaudifer ante reliquit atrum. ő ki előbb örömünk, Napunk volt!

Pugnabat usque et cedere nescius Mert egyre vítta harcait; el nem állt

pro Jure inermo, prima acie cadit: jó harctól; Hűség, szent Ige sarkalá!

ut qui ante propugnaverit, sit Az első sorban küzde mindhalálig.

perpete lumine Stella ducens. Csillag, örök ma! irányt sugárzó!

Stellae sed est lux algida, nec prope: De csillag messzi fény: hideg is talán…

amisimus flammae calidum focum, Hol van melengő otthoni tűzhelyünk?

qui nocte fovit frigida, omnes ki éj fagyán didergőt gyüjti,

conseruit miseros vagosque. szétszakadó, nyomorult testvérit?!

Non est qui certet, qui doceat micans, Nincs itt, ki helytáll s küzdeni megtanít…

qui nos regat! Quid grex tibi orbe erit? Nincs pásztor itt, nyáj széledezik talán?1

…Genti, – Deus det – coelitus astet Vir, Add, Égi Úr, föntről is őrnek álljon

Tam dolidae sepelit quae semper… Népin, amely temet egyre sírván…

(1931–32, magyar fordítása: 1992. december)

210 „Ifjúkori kísérlet”


Prohászka olvasásakor

Magas hegyekről hűvös esten

a fenyveseknek száll lehe.

Óh nem lehet a porba vesznem,

hív messzi csúcsok éneke.

A nagy hegyekről látók jönnek,

jöttek próféták le közénk,

válluk húzta foszlányát ködnek,

s havasi eprek szent ízét,

talárjukon hozták a Mindent,

szemükben jött a csillagűr:

ők Sína hegyén látták Istent,

s szavukba múlt-jövendő gyűl…

A két kezükben törvénytábla,

és arcuk égi látomás

tüzében ég, míg a lapályra

lázakat szórnak lángcsóvás

szent kézzel, s torlasztanak vízárt,

elmosni lomha port-sarat:

hogy jövendőnkben újra bízzál,

s csillagok ki ne húnyjanak…

– Így jött Ő látó örök őrként

a hegyről jövők ösvényén,

szikrákat szórt szét, hegyi tömjént,

s ma: láthatunk az Ő fényén.

Így jött felém Ő mostan este

(s ragyogtak vén könyv lapjai).

Sas-szárnyát ég felé verdesve

fiakat hívott szállani.211

Könyv mellett ültem ámuldozva

(a szikra, hál’ Isten, még gyúladoz…)

Hűs szélroham a Hegyet hozza,

s a Hegyek Sasa csúcsra vonz.

211 Sicut Aquila provocans pullos suos (5Mz 32,11)


Királyom, hősök, messzi szentek!

mind, kik ma Véle így izentek

– hiába jaj ne várjatok!

Én is, én is most szárnyat bontok,

vidám és ifjú, régi boldog

szárnyakkal én is, szállhatok.

(1962)


Bíró Ferenc S. J.

Munkács, 1869. okt. 10. – Budapest, 1938. aug. 26.

Nagy magyar jezsuita, a Szív című hetilap, a Korda Könyvkiadó, a Jézus Szíve Népleányai

alapítója, a szegedi Teológiai Főiskola elindítója, a Szent Szív lángoló apostola.

Szikár arcából lázzal égő szem néz.

Haja lobog ziláltan,

mint ki hegytetőkről most jött,

ahonnan nyirkos földre lángot csempész.

Érzed, ha rád néz: belül mind izzás van!

Úgy jött Munkácsról,

mint az, ki ottan zászlót bontott:

„Pro Deo et Libertáté!”

És megrengette e tunya porondot,

és lengett zászlaja, miként a Kapisztráné!

*

Mikor jött, „liberális béke” fojtott,

alatta minden fuldokolt, poshadt és foszlott: –

lelkek meg ország, urak és parasztok…

Ignác tüzelte: szerte borítsa tűzbe

a nagy kiszáradt pusztát!

Jézus Szívének lángja, hogy hadd verdesse széle-hosszát!

A „Szívnek Hírnöke” apostolául indul,

ír, buzdít, lázít, – kicsi seregin túl

a jezsuitákra fölfigyel a hívő és ellenség!

Bíró atya itt „új jelenség” –

a gúnyt, a vádat, harcot állja:

hiszen a Katona Ignácnak katonája.

Kalocsán bátor kis sereget toborzott már,

majd Szegeden a Hívő Hitnek várat fundál.

A Szív újságnak lelkesítő hangja csendül

hetente minden templomból és annyi tanterembül…

A nép lesi, családnál megsürgeti sok-sok otthon212,

mint préritűz, oly gyorsan terjed, s oly szokatlan!

És gyűlöli a „túlsó oldal”,

mert kellemetlenül is igazat mond minden szóval.

Jézus Szíve Népleányai is kicsiny seregje,

velük vonulgat győzelemről győzelemre!

A Korda kiadója új hang: csatakiáltás,

vagy hívő szívnek éltető esőként: áldás.

Lesz tartományfő; lenne ünnepelt nagy!

De elhuzódik s mindent másnak meghagy;

212 mint a versíróéknál gyerekkorában


ha úgy kívánja Rend: ő eltünik.

Mint obediens szolga,

hogy csak az Ura szavát hallja:

„Euge serve bone et fidelis…213

necsak vitázz, de jöjj, pihenj itt: Urad szivén is!”


213 Örülj igaz és hû szolga! (Mt 25,23)


Szabin testvér

Scheibl Szabin 1895-ben született a szatmári Vállajon, és Kínában, Hankauban halt meg 1931.

március 28-án. Szatmár megyei munkásfiú, majd ferences laikus testvér. Mély lelki életű

vezeklő. Kínai misszióba küldve ott „áldozza föl életét a bűnösökért”.

Vidáman kezdte! Evilág szerint vidáman.

Egy bál után pajtások bűnre vinnék… Elfut!

A Lélek megragadta, vitte! Szól magában:

– „Vezeklek holtomig ezért!” És szüntelen dúlt

rajt’ szögesostor, szőröv – a bűnveszélyért!

s a társakért! Világért!… Lassan nem érdekli

már más, csak Isten, örök dolgok: Istennél élt

a furcsa kőmiveslegény. Nem érti senki…

*

Csoportja falun munkál egyszer. Ott elfogta

oly vágy, hogy este megy a református paphoz:

„Beszélhetnénk-e Istenről, atyám?” És meghatódva

a jó pap véle hajnalig „égben kalandoz”…

Ferenc fiának áll be: laikus testvérnek.

Az önfenyítés, imalángolás most teljes…

„Miért nem értenek meg itt se? Mért beszélnek

egyébrül is?” – szól panasza jó magiszterhez.

– „Fiam, ki magas hegyre jut, lenn alig látszik.

Sok úton vonz az Úr magához. Ne kívánjad,

más is lebegjen felhődben… A hű szolgálat

első, s – alázat!” (Egyben sem hibázik!)

Szolgája mindeneknek szótfogadva. S éjit

Szentséggel társalkodva tölti. Ám nem érzik

a virrasztását: másnap szolgál, friss, vidám.

Halálos beteg egy atya. – „Uram, a bajt reám

ruházd át, haljak én! A pap kell! itt szükségtelen

e földön (s messze Tőled) – hitvány életem…

Tifuszt kapott. Szentáldozástól elmaradt…

És akkor Fehér Ostya jött hozzá, mind éj alatt

a lebegő Szentséget ágyából ott imádta…

(„Jóságban Urunkat legyőzni nem lehet:

itt visszaád sok vizitet”…)


Most missziósként menni kell Kínába,

hogy ott is gyujtson lelkeket a vezeklésre,

a példa: téríteni jött a szenvedésre…

A megtérendőkért „gyorsuló esésben”: égbe!

meghalt önátadón, vágyódva tüzben égve.

A Sárga Vihar már kavargott akkor…

Szabin testvértől, az önáldozattól

hány lélek nyert erőt, malasztot:

átvészelni az Úr miként árasztott. –

Ő tudja csak, hányat visz így az üdvösségre!



A Szent Orvos hívása

Batthyány-Strattmann László élt 1870 október 28. – 1931. január 22. Körmendi „szent orvos”,

szemész, a szegények gyámola és ingyen kezelője. Szentté avatási pöre megindult.

Ki annyi földi szemnek visszaadta fényit:

a szent szemorvost ne köszöntse versem?

e vaksi szemmel írott – vaksi-lelkü nyersen;

mert jaj e tétlen sok szó meg kit térít?

Én belső-külső szemeket meg nem nyitván,

csak átszavaltam életet – egy hitványt,

te új szent László – orvoslója szegényeknek,

a lelki koldust, (hát még ha égnek szentelt!)

gyógyítsd, hogy lásson! Szólok Mesteredhez

– kit úgy követtél, hogy Nála feledkezz’

s akármit Véle végezz, földit-égit, –

hát benned hívom Őt: „Uram, hogy lássak!”

Hogy látva, ámuljak, vonzassam! – bárcsak

megszállna engem is – és most már végig…

*

Letelt egy hosszu élet. Ne fecsegnék,

hanem már végre, egyszer, valami jót is tennék!

S Te, ingyen gyógyot-osztó, fönn a Kegyelemnél

már dúsabb vagy, hát árassz Ő kincsébül

egy vakult Honra – ki csak földet szemlél

(szemlél? nem! holt káprázatokba révül!)

csak tapogat, fuldoklik pokol-árnyon:

a Fényt, a nagy Tényt tárd ki rá, hogy lásson!

*

Az „irgalom-művekből” hét-meg-hétből, melyik volt

mit kezem, szivem tett? hogy „tett”? Nem! Gyakorolt!

Jaj énnekem, kinek az élete is holt!

Szent Orvos! itt e kóros inségest: ezt orvosold!

S az Ország? Hol az irgalomnak csak koporsók,

csak gúny jut?… Irgalom, igen, a megrögzötthöz,

de beteg, áldozat, az semmi! Félrelökdöz

a törvény, jog… Te Jézusnál vagy! Orvosold!



Kaszap István S. J.

1916. március 25. – 1935. december 17.

Vonatra várt egy magyar pap a Nagy Dúlás után…

1945! Ha félórával is, az jött

– Bajorban akkor így is jó volt!

Hát üldögélt sután s magának nagyot bókolt.

Melléje ült egy kopott katona,

s mert papon volt a fekete csuha,

szóba kezdett, üldögélést unván.

…Hogy ő is hívő. Tán osztrák a Páter?

– Nem, ő magyar! – „Ungarisch, ah!” – kapta szavát el. –

„Der gottselige214 Stefan Kaszap” – az őrzött engem:

szívem fölött én ezt a képit viseltem…

golyó is rajtam megakadt! Megmentett Der Kaszap!

Most megyek haza Rajnaföldre (gyalog, vonattal, stopautón)

hálásan néki mindörökre.

A harctéren, rabtáboron mindnyájan mi

őt kértük. Vészben, s hazajutni, reményben nem fáradni…”

*

A fehérvári ciszterci diákot, a Pistát

szerették tisztelőn a társak, gimnazisták…

Mert sportbajnok volt, nagy tornász meg minden…

Mindnek barátja, társa vidám sok csínyen.

A tanulásban eminens, a sportban nagy híres:

írigylik őt szeretve.

S ki volt jobban meglepetve,

mint ők, mikor megtudták, Pista

ment jezsuitának! a sok sikerbül kihívta

az Úr. Beöltözött, Jézus Hadába újoncul.

– „Mit adjak át még? Sikert, karriért?

az izmaim rugalmát,

szív nyárspolgár-nyugalmát?!

Jézus, akard! vedd, bármit, kérd!”

Mert hajszol, űz és lángol,

mindent átadni evilágból

„mindent betöltő nagy szerelmiért” az Úrnak…

És átad mindent Szeretetnek

s egy bajnoki futással érkezett meg:

a Szívnek bajnoka önfeláldozásban

meghalt a párhónapos novícius;

elégő lázban

elvitte őt az égi Juss!

214 gottselig = boldogult


Halálos ágyon fogadalmat is tett

(mit kezdettől rég teljesített),

s úgy halt meg szeretettől István.

Mint átfut üstökös, s elég futtában izzván!

*

A vonat befutott, István védence búcsúzott.

S rég beérkezett a fehérvári diákbajnok,

és hőse lett egy Világviadalnak…

Vidám hű bajnokok végig hamar befutnak;

de csüggedők feléig sem az útnak,

egy hosszú életen… A vén magyar pap elmerengett,

s megírta, jókésőn, e verset…



Etelka-Margit nővér

Bogner Etelka, majd rendi nevén Mária-Margit nővér „a magyar Kis Teréz”, született 1905.

december 15-én Melencén, Nagy-Becskereknél, meghalt 1933. május 13-án Érden. Vizitációs

apáca Alacoque Szent Mária Margit rendjében – és nevével – az önátadás hőse. Idézetek, itt

versbe szorítva, naplójából valók, amit lelkiatyja, Csávossy Lajos jezsuita, utasítására írt.

– „Mindenben úgy! ahogy tetszik Istennek!

Jézus szerint minden választást tegyek!”

– írta, szabta életútja jelszavát:

– „Jézus, Jézus, ne kímélj! vigy gyorsan át!”

*

Etelkát a Délvidéken fogta láng…

Víg, makrancos, csupa-tűz volt az a lány.

Zárdán diák. S akkor egyszer – változik.

Jézust látta, míg buzgóbban áldozik

– „Egy hónapra bármi kicsi kis hibát

Jézusért elkerülök, négy héten át…”

A négy hétből négy hónap lett – évekig…

„Rám vetíted arcodat a lelkemre,

a tövissel koszorúsan vésted be!

Tüzet gyújtasz. Szíved tüze ég benne.

Hívó szódat hallom: Tu Me sequere!”215

*

Vezeklésbe fog a vesző lelkekér’:

„Mindent tenni, amit tőle Jézus kér!” –

így fogadja, így megtartja, s „Ne kímélj!

Kérj sokat, hadd tudjam: közel Szivednél

tartasz engem… Megszületnem mit használ,

ha nem lettem szentté – ennyi malasztnál…”

Nem veszi be Kármel: oka testi kár

hibás lábbal a hős lányka – sántikál.

Bénult ina most lett kínja: sorra jár

szerzeteket – s alázatból „doktorál”.

*

215 Kövess Engem; 1925-i naplórészlet


Új rend tünik földünkön föl; Szent Margit

vizitációs szerzete alapít

Érden házat; Etelkának nyit kaput:

Jézus Szive rendje ez, hát odajut!

„Rád maradtam most egészen. Nem köt le

semmi földi. Nem bánt, ami e földre

vonatkozik. Csak lelkekre: üdvösség!

Erre jöttem! Áldozz föl a bűnösért!”

Marad vidám, társai közt eleven;

de valami átsuhan… És hirtelen

arca kigyúl, – Jézusról szólt a beszéd.

Elful s arcára borítja két kezét…

*

– „Számít ránk a mi Jézusunk! Ne hagyjuk,

hogy csalódjon.. Hisz Neki csak bánat jut!…

Magáénak akar minket teljesen;

élet-halál Jézuséval egy legyen!

…S tüdőbajt kap. Egy májusi hajnalon

kijelenti: „Ez az utolsó napom!”

Szinte ragyog. Délután agonizál…

„Már nem látok!…” S halkan azt rebegi száj:

hogy: „Köszönöm. Köszönöm…” S ment égbe fel.

Ravatalon arca: angyal. Suttogják

felvonuló népek: „Milyen szép halott!”

…Hát az élőt hogy’ ünneplik angyalok!



„Brassó Szentje”

Csiszér Elek ferences 1856. november 6-án született Csíksomlyón és 1942. április 28-án halt

meg. A gyóntatás hőse. Forrás: Szent Magyarok Lapja (szerkesztette Endrődy László, S.J.)

1942–44, 43:1.

„Brassónak szentje” – így hívták Csiszér atyát…

Mint Ars-i papnak, mind lábához lerakják

a bűnöket. S a gyóntatószék: otthona,

hol évrül-évre vétket oldoz-oldozva…

Mint Mestere, a „bűnösök barátja” ő is,

a csíki vén Barát így pásztorol és őriz;

a nagy Akolba gyüjt magyar, román juhocskát…

(Míg szétszakítják őket jelszók, ujdon-ócskák…)

Egy földi jogtét Brassóját kivülre hagyta!…

Nincs „Nunc dimittis”; hű a szétszórt nyájak atyja.

Kettőz imát, fegyelmet, farkastól óvást!

Agg Simeon így biztat, áll, és térít folyvást.

S ha látnok: üdvre, – vészt is búgott szózatja?

Vagy hű szolgát – az Úr kimélt, s magához fölhivatta…



Születhettél-e volna drágább korba?

Ne sirj, hogy mért ne éltél „boldogabb” időben,

mellem, remegj meg inkább nyugtalan szent láztól!

Apokalipszist emlegetnek és megdöbben

szived: talán igaz, már nyáját gyüjti a nagy Pásztor.

És jóslatok kerengnek véresőről, Róma omlik,

száz gépmadár vonyit, vén Földünk szinte széjjel robban,

Szent-Péter dől, egy rekedt rádió bosszut tombol, mig

siró anyák s árvák a romot turják bús rajokban.

Az én koromban! e nagy huszadik században

földönfutó népek százezrein koválygott

a géppuskázó sportlövészhad, s nincsen szappan,

amely lemosná tenyerükről ezt a vérfolt-vádat.

Világnak főpap-atyja216 sirva, sápadt arccal térdel

romok fölött. S a Sátán napkeletről Góggal

s a sáskanéppel fölkelt már… Ne kérdezd, mért kell!

Akarni sorsod, számolván bilincsekkel és bakókkal!

Lehet, pár hónap mulva vakolat, kő mélyén,

vagy egy bogáncsos, piszkos árok alján rothadsz

de vállalod, ugye, te vállalod, mi félénk

filiszterek szerint csak céltalan, bolond dac.

Nem sirsz a „boldog” békekorba vissza, melyben

kérődző napjaid oly távol tudtad Tőle,

nyugodtan jártad magad útját, s a Kereszten

alig töprengve, dőltél kéjes pihenőre.

De most naponta a füledbe harsonázza száz lap,

hogy úgy kell élned, mint a katakombák szentje,

kit tigris éhez, s jégszivű bakók ha kaput ráznak,

tudja, nem más: az Úr hiv, most Ővéle állhat szembe!

Fejét olajjal megkeni s mirtusszal koszorúzza,

mosolygón nyitni megy, s köszönt hóhért, liktort (vagy Gógot)

Ünneplő kedvvel, zengő szivvel siet a cirkuszba,

(vagy árokpartra) s nyom bilincsékszerre forró csókot.

A végső napok boldog szüzi lázát el ne szórjad,

kis ócska riadások közt is lelked nászi fáklya

gyanánt lobogjon; s mig szirénák vagy géppuskák szólnak,

fehérre mosdva, mécs a kézben, készülj: jő a Mátka…

216 XII. Pius


Hát mitől félni? Születhettél volna drágább korba?

Lett volna harcod ily szép? s hogyha jő a vörös Sárkány

(egy kort se kimél!) szent csatákért bárd alá hajolva,

vérezhetnél-e boldogabban, vérpadról kiáltván:

„Sok bűnöm volt, de most a vér (a Bárányért) lemossa!

Nincs harc fajom-, hitem-, hazámért, újra mit ne állnék!

Ifjulelkű magyar és Krisztusé voltam, habár bukdosva,

most érte halni büszke ékszer, szép ajándék.

Százszor születve, mindig ezen az uton járnék!”

*

Most jóslatok kerengenek véresőről, földig omlott

Róma (a földi!). Százezernyi bomba hull és roncsol!

Álarcos Antikrisztus hoz hivőre, papra ólmot:

a Hadak-utjára hősök készülnek csapatostól!

Szikrát hány, meglásd, a rozsdás, kopott acél még!

Szentek villannak most föl, még aszott magyar pusztán is!

Aki acél, e kemény korban adja ki szikrázó fényét!

Ne sirj: e szép napokba’ hősöket terem a léha Páris.

S bár omlik Róma, Berlin, London, száz sziréna bőg, üvölt,

te győztes arccal üdvözlöd a sápadt, árva hóhért!

…Dacod ne hagyd, a harcot álld: most tisztul ez a sokbünű Föld,

– s naponkint mondj imát azért, ki ünneped már hozza:

a bakódért…

(Kolozsvár, 1943. szeptember 11.)


Amiként írva áll…

Kommentár a Jelenések könyvéhez

Vörhenyőbb újra Márs-csillag az égen,

nyergelnek is immár a Lovasok négyen.

Ama sápadt Angyal már emeli szárnyát:

halálra szánt népek, jaj, kiteken száll át?

Históriás ének ódon babonája

mellünkbe ijedség mély kutait vájja.

örülj-e vagy sirj-e, hogy telje időnek

tán ma elérkezett s vajudnak a földek?

Vajudnak a földek, s tán holtakat vetnek.

Már kádjai kongnak a szörnyü Szüretnek.

Készül keserüje Babilon borának,

melytől mámorosak a földi királyok.

„Babilon a Magna Meretrix elomlik”

– megiratott egyszer – „s bünbe ha volt torkig,

ha torkig lakatta csatlósait sorrra:

Babilon, a vörös, hull mégis pokolra!”

Megadatott néki megverni a Szentet,

sarka alá nyomni minden népet-nyelvet.

Kik jelét nem hordták homlokon-elölni.

Átadatott néki élet-halál (földi)…

Vörös vadállaton ült a nagy Keritő…

Homlokán a neve… S hogy betelt az Idő,

mindenek olvassák: „Nagy Babilon: Rejtély”

(a gonoszság titka) „Selyembe hevertél;

részegen a vértől, a szentek vérétől,

Rákel fiáétól kezdve s Ábelétől

a börtöni Szentig, majdani Mártirig:

a vérüket ittad, SIRJUKRA IS IRIGY…

Írva vagyon (János Látása, tizenhét):

Kik rádcsudálkoztak, s lelkük rajtadveszték,

mind kitöröltetnek az Élet könyvébül,

ha majd a fenevad a verembe szédül…

Mert készen a Csapda, s a Vadász: az Isten.

S mert lesben is ül immár, menekülés nincsen.

Már készül az Angyal, vijjogni az égre:

„Lezuhant, lezuhant! S Kalmár, Király véle…”


Irva vagyon ismét (Jelenés, tizennyolc):

„Vele hull a Kalmár, a sok éhes Szatócs…

s föld alól, a föld alól a seregek kelnek,

sápadtan, véresen, ujra menetelnek…

Amiként irva áll ó sárga betükkel:

„Égre kiált vérük, s oltár alól tör fel

hada mindazoknak, kik Érte ölettek,

a félrelököttek, a hivek, a szentek…”

Mert Ő: igaz Isten, hü és igazlátó.

Kik ittasak voltak megölt prófétáktól,

szentjeinek vérét tobzódva kik itták:

Ő is, felitatja vérükkel a pusztát…

S vörhenyő, lássad, Márs-csillag az égen,

nyergelnek, nyergelnek a Lovasok négyen.

Ó látomás ujul, ó ige megifjul,

s tán egyszer a szennyes

vén bünitől gennyes

fekélyes és átkos kusza Föld is tisztul…

(1949. április)


Aztán a Láng elkapta…

(Salkaházy Sára vértanú 1899–1944. dec. 27.)

Régi kassai patrícius család, a Schalk-ház sarja; a „Schalk-ház”-szálló a kassai magyarok

kulturháza volt egyben… Apja korán meghalt, anyja részvénytársaságba változtatta az

intézményt, és így nevelte három gyermekét. Sára született 1899. május 11-én, meghalt 1944.

december 27-én. Boldoggáavatási eljárását 1997 januárjában engedélyezte a Szentszék. (Forrás:

A Lélek Szava, Szociális Testvérek havi folyóiratai 1996–1997)

Fiús leányka volt, ott Kassán…

A híres Schalk-ház-szállón, magyarok lakásán.

S ahol magyarság tartja fellegvárát,

ott testvérek közt ő csak háborúsdin forgott,

mókákat gyártott, kedvre gyujtott. – S boldog

szivével el-eltünt: imát keresve és magányát.

*

Lett tanítónő. De cseheknek nem tett

hüségesküt, így hát ő állást vesztett…

Lett könyvkötő. Majd munkatársa

magyar ujságnak, riportereknek mása:

egy „cigarettás, kávéházas és önálló,

a nagyvilágot zsebretett kezekkel járó

cigányzenés” – magáról vallja217…

De mindig Istenének híve, népének magyarja:

Riport, novella, vers folyik tollából frissen…

*

És egyszer halkan szólni kezd az Isten!

Mert egyszer: „Mindez nem elég!

Hát hogyha önmagának kíván engem Ég?!”

És keresett és választ hajszolt, szívével harcolt!

Hisz’ hű keresztény, hű magyar!

hát mit akar? „Mit kérsz Te még?!”

– A Szociális Testvérek jöttek, közéjük hozta Isten.

No munka az javábul

szegényekért, a népiért… A szikra éled s Láng gyúl!

Aztán a Lélek, az a Láng elkapta!

A fürge játszó lett Jézus kezébe’ boldog labda.

Jelszót a fogadalmas maga választ. Ő csak annyit:

– „Alleluja!”

Mert Urát megtalálta s rátalált Ura!

Jön lázas munka Jézusért. Mert mindent Őneki!

217 naplója


A Felvidék Magyar Nőszövetségét vezeti,

amit ő Esterházy Lujzával együtt szervezett.

Jön feszült munka. Lelkel, épít és vezet.

Sok lelki-napok, sok gyűlések: Égnek sok malasztja!

Idegzete de ráment!

S még végső fogadalma is ezért halasztva!

– „Jézust szeretve mindent elviseljünk!

Jövendő minden bajt és minden megnemértést!

Egyetlen boldogság, hogy Jézusé lehettünk…”

De szinte elszalasztja égi végzést:

Magyar bencések kérnek misszió munkást Brazilba,

s nem tudta ő, Isten nagyobbhoz hívta!

Jelentkezik. A főnök, Margit testvér218 jóváhagyja,

s ő tanul, tanul.

Így Pestre jut és munka-munka, rászakadva,

mert hát olyan „sokoldalú”…

Egy év alatt munkája volt tizennyolc féle!

*

De háború kitör most! Tégy minden tervet most félre!

„Itthon ragadt” (itt nagyobbakra szánta Akarat!)

1938 – a Hazatérés. Jár mindenhol a „visszatérteken”,

és oktat, épít: forrnak újra lelkinapok lelkesen…

Negyven Pünkösdje: örök-fogadalma! Teljesen Istené!

Kiteljesül most jelige: „Alleluja! Ecce mitte me!”219

S a nagy német világba magyarosít: „új” neve,

hogy Salkaházy. S így ír, új tűzet esdve le:

„Add: kínzástól ne féljek! kis bajaim vegyem szivesen!

Halálnak pedig, hogy örüljek!” – magam Szivedre vessem!

A Munkásnő Főiskolát építteti még (onnan megy halálba).

Kap engedélyt, hogy életét a nemzetért s a bűnökért ajánlja,

s elüljáró kezébe titkon leteszi e fogadalmat!

Ez negyvenhárom ősze! Gyülnek

fölöttünk égi s alanti hatalmak.

Negyvennégyben József napján220 épp misztérium-játékát

(Szent Margitról, ki hazáért áldozta föl magát!),

e játékát adják elő,

épp bevégezték, rendőrség bejő,

és „minden tervezett gyülést feloszlat”…

…Mert német szállta meg hazánkat aznap…

*

218 Schlachta Margit, az alapítófônöknô (1884., Kassa – 1974. Buffalo) szintén szentéletû, hôsi harcú testvér, 1945–

1949-ben a parlamentben is 219 Alleluja! Íme engem küldj! (Iz 6,8) 220 március 19.


Ezernyi zsidó üldözöttet ők házaikba rejtegetnek;

és száz talán, kiket csak maga ment meg.

A negyvennégyes év december huszonhetedikjén

(anarchiában Pest már, hatalmak kiürítvén!)

a Munkásnői Otthont „nyilas-karszalagosak” körülállják,

zsidót lefognak négyet, egy katolikus hitoktatónőt is!221 …

De nem találják otthon „azt a Sárát”!

…Ki haza épp végszóra jön. („Ez itt az én időm!”)

S elébük áll! vihették őt is!

Így ment hatodmagával hurcoltatva

csikorgó jeges télben ki a Duna-partra…

Ruhátlan, fosztva, fázva álltak ott.

Fegyver ropog. És hulltak; víz fölöttük átcsapott…

De ő a dördülés előtt

letérdelt és az eszükvesztett

bús gyilkosokra s önmagára följelölt

egy nagy keresztet…

Aztán a mélybe dőlt…

(Ki rálőtt, később sírva mondta ezt, rá emlékezve…

Kegyelmet hívott le bizonnyal a Vértanú keresztje.)


221 Berkovits Vilma


„Csak testemen keresztül!”

Győr vértanú püspökének, Boldog Apor Vilmosnak alázattal ajánlva

Apor Vilmos 1945. március 30-án, Húsvét napján halt mártírhalált. Nagypéntek napján egy

orosz katona lelőtte, mert a szent püspök védelmére kelt a vad katonáktól követelt

asszonyoknak, lányoknak. 1997. november 9-én II. János Pál pápa boldoggá avatta.

„Csak testemen keresztül!” – két karját kitárva,

úgy áll a Püspök-tilalomfa, feszület!

Lenn: nők zsufoltan s duruzsol az Olvasó imája.

És kinn: pufajkás had, a géppuska mered –

a mellnek… Halk morajban messze dörgenek

az ágyúk még. Ő áll, mint Golgotán a Fa:

Azt vetíti árnya le a pince-gádorba.

– „Csak testemen keresztül!”

Mellen, árnyon a Keresztre

„fölszabadító hősök” közt akad, ki emlékezne?

Mert meghökkentek! Torz vad arcuk ámult.

Golyószórók, gránát, a csorda ökle – náluk,

s egy ember, egy! – hogy szembe állni merjen?!

A furcsa moraj mélyről – győzne fegyver ellen?

Két kar: merev a láb: legyökerezve:

egy égi Dacnak élő hű keresztje…

*

Hisz mindig állt ő. Látta őt nyomortanyák mélye

vigasszal és segéllyel – Gyula sok szegénye.

Kiállt fajáért, ki, az üldözöttért, bárkik…

Ő szót emelt az Igazságért mindhalálig.

És „ütközött”. És nem szerették.. És rajongtak érte…

Esett fajáért hányszor, hosszú éjen,

állott, igen, állott ő roskadt térden!

Hullt arcra is: zord vezeklőn az eget vívta-kérte…

Kilesték róla: puszta föld az ágya,

s mije csak van, megy széjjel, az esettet szánja,

s a szenvedőt mind… Állott: harcot és szavát emelte

Igazságért, – amint ő látta, – látnia engedte

a Mester. Szembe hát került ő mind a Hatalommal.

Egy zordul nézi, más: hamarost tipor majd!


De Kelet szögzi rája most golyószóróit:

Nem azé minden, aki győz? ki dúl és hódít?

Most nőkért jöttek. Kellenek „krumplit pucolni”.

és áll itt útban egy sötétruhás rongy holmi,

rongy utonálló: Értik értetlen szavát

s a két tárult kart. Emlék moccan át, –

gyerekkori, – a géppuskás kezek

rándulnak: „pópa”! egy-kettő emlékezett…

Úr népe, szűz-erény, erkölcs hű őre: Tilalomfa.

S harangszóként kongva

a hangja rajtuk végig rezdül:

– „Csak testemen keresztül!”

De most sikoltás: „Püspök atya, védjen!

Segítség, Vilmos bácsi!” mert a másik végen

orosz tiszt ráncigál egy síró lányt.

Ott termett Vilmos atya. Félre ránt

gaz támadót, karján ragadva,

s nem lelve más szót szent haragba’:

„Hinausz, hinausz!”

*

– „Csuhás! Mit számít!” Rikoltja mámoros hang.

Csak egy csuhás! Fpirët!222

Csattannak fegyverek!

Az eleven kereszt dűl…

A furcsa varázs – mint az Ország – összeroskad.

Inogva még előbb, a karja tár nagy ölelőt,

s mint Mesterének Fája,

az új „Kereszt” is vérrel áza…

Valamit súg még. Iván, hallod?! „Jíszusz”

„Iszusz”? – „Fpirët! előre!” Iván mitül bénulsz?

– Halálos csönd… A pincemély is hallgat…

Tán vér csorgását hallják? Az dúl át nyugalmat?

– „El innen, el!” Kiált rekedt hang vad iszonyba:

dübörgőn egymást lökve kitolong a csorda…

*

Nagypéntek napja volt. A magyar honnak Nagyhete.

Mely püspököt, Országot, népet: véres sárba fektette.

Őt – fölvitték, kórházba; menthetetlen bár…

A Nevet sugja folyton eszméletlen száj…

222 Elôre!


Orosz parancsnok „vizsgálatot” rendelt,

s „talált”, kit éppen kifogott, tíz embert:

„Ezek tették!” – és gyorsan lepuffantva,

elintéződött a mártír áldozatja.

Húsvétnap eljött: Haldokló kivárta,

hörögve, kínban, epedve égi lázba’.

És átrepült.

Eltiltva feltünő sír, temetés;

de megmentett leányok, jó anyák szivébe ugye vés

a Név örök emléket? És a Sír: egy ország!

A roppant Temetésen milliók azt siratozzák!

De haláloddal, Püspök te kivártad

a Husvétot! A Te Husvétod már soká nem várhat!

És ott leszel. Kitárult karral feszület

s harangok visszatérnek. Ünnepekre készülnek…

(1991. október 26.)


Katona Anikó

Katona Anikó tizenkétéves vértanút a hitoktatás melletti szegedi diáktüntetésen vascsövekkel

verték agyon kivezényelt vörös munkások 1947. március 20-án.

Ezer gyerekhang zúgott-csengett szét tavaszba.

Szegedi körutak megteltek ifjúsággal,

hogy „Hittant akarunk”, hogy „Hittant akarunk” szavazva

a vallástipró tervek ellen, égre szárnyal:

„Hittant aka-runk! Hittant aka-runk!!”

…Pirosló arccal, Jézust hordó szívvel ment ő,

Kis Anikó is vígan, hitvalló seregbe’.

A Hittan szent szó, Jézusról tudást jelentő.

Hegyi Beszédjét hallja ott, s Őt kapja lelke!

Zeng, ujjong-sír, kiált… És akkor – kirendelve –

vasláncok-csövek fegyverével jött a Csorda:

„szakszervezett” vörös, hogy – gyermeket tiporja!

„Jézust” kiált a kislány. S vasrúd lesújt fejére.

Elhullt mint régi Ágnes, a követ festi vére…

A hittan kis mártírja vonult egy fönti Sorba…

(… A Bárány mellett zeng most, pálmája leng s liliomja!)



Éji Tedeum

Óh ez a kép! ez már vagy harminc éve kísértget:

Egy teherautó éjjelen megáll egy ház mögött…

Rendház… kolostor… Kijön sok sápatag kisértet…

Álmából fölverten szedett-vedetten öltözött…

És ülnek fegyverek, kőarcu katonák között,

faládán, földön. A piszkos autó robog rázva.

És melyik kezdte? Kinek gyult ki akkor lelke?

A második sort mind harsogva énekelte:

Gregóriánt, miként ujjongva szokta ünnep,

a fogadalmat, szentelést megkoronázva…

Egy őr a puskatussal odavágott durván!

A hangözön csak annál nagyszerűbb lett!

A másik őrnek riadt szeme elmered:

Őrültek itt az emberek?!

A harmadik kiles az éjbe (vagy sír most elfordulván).

Egy hajnali nagyvároson a siketült setétbe,

robogtak titkos autók gyilkos kedvvel…

Zengett belőlük álmot, éjet tépve

ötven… száz… ötszáz vézna lázasszemü ember.

S mint csodás ünnep csengett csengvén,

csapongott röpködött

egy piszkos romvárosnak hullacsendjén

latin Gregórián: a Tedeum!

Tulszállván minden ferde bún,

fölívelő szivárvány

nagy vizözönnek roncsai fölött…

(1974–75)


A Szövetség Szekrényét földúlták

Uram! Egy éjtszaka váratlanul a Frigy sátorba törtek!

nem tudni kik! A Szövetség Szekrényit földulták,

a kőtáblákat izzé-porrá zúzták!

Reggelre egy-két vén pap sírt a dúlt Sátornál…

a leviták, a többi pap s a nagy tömeg –

kiment a tábor-szélre; – el Tőled! –

az aranyborju várta őket. Zúgott

a dob, a kürt is: „Szabadság! Szabadság!” kiabáltak!

…Romok közt rettegtek a vének… Vártak…

Estére részegen hevert a többség. S félt a józan…

Oly gyorsan tört elő ez; – s mulik gyorsan?!

Rémülten néztek a vöröslő Holdra…

Tudták, ez éjjel rájuk ronthat amaleki csorda!

Nincs Frigyszekrény, ki védene…

És Mózes nem jött, nem jött… a Völgybe le…

Itt vész pusztába néped?!

Mondják-e majd: pusztába csábította elveszítni őket?

Régi hatalmad nincsen-e?

Hol az a „Mózes Istene”?

Nem hallottad, hogy ellened őrjöngnek?

S Te hallgatsz, hallgatsz!

Bűn jár körül az éjbe. Tombol ma, gyilkol gaz!

S Te csak hallgatsz…! hallgatsz…

(1975–80)


A mártír Ágnes nevenapján

Hol van már cézár? Déciusról

ki tud ma? Egypár sápatag diák.

De kicsi Ágnes szép nevének

évenkint hódol egy egész világ.

A kicsi Ágnes vértanú lett,

tizenkét éves gyermek-vértanú,

két évezred előtti lányka,

s ma milliárd szív róla tud, tanul…

…A mártir Ágnes nevenapján

az újság írja: Meg még nem törött

a Prímás ott a Duna partján,

bár kard lebeg ősz homloka fölött.

S bár egy hónapja minden fortély,

kínzás, dühöngés rajta mind szabad:

a Püspök áll. S tán nemsokára

egy más Biró már vértanut avat…

A Püspök áll. S most jő a „dózis”:

a magas technikának fénykora,

kényszermámor, vörös narkózis,

a marxi módszer labdacsa-pora.

De a ma megölt vértanútul

föl Ágnesig a piros szentek,

még nem tudod, te őrült kényúr?

mit mondanak, mit is üzennek:

„A vértanú a ,technikádtól’

dadoghat bármi kusza szót,

mit, sápadt kényúr, úgy-úgy vágyol:

a belső titkos szép országból

nem lesz tiéd egy huszad hold…”

S hogy lehet tankod százezernyi,

hogy földre tudhatsz leteperni

száz kicsi népet és nagyot,

de sem „gyógyszer”, sem véres markod

nem éri el a messzi partot,

hol Én, a Lélek, úr vagyok.

(1949. január)


„Itt állok…”

Szétkábelezték négy égtájra

a Prímás tüzes végszavát:

„Itt állok Istenért s az árva,

legárvább népért…” S éjtszakánk,

a dunavölgyi mély sötét éj

ragyogni kezdett mint a Nap.

Bár dúvadakkal telt az éjfél,

ne félj, nézd: fények gyúlanak.

Egy égő szív, egy kemény homlok

Sarkcsillag lesz, mely nem inog,

acél-sarokkő; gyáva-bomlott

korokben égi szent titok.

Testvér, ugye, ronggyá foszoltak

„Atlanti Charták”, papirok,

mert nem papír, nem szó kell, korhadt,

nem véresszájú népbirók.

De Sarkcsillag, mely ÁLL, s világot

tengelyként forgat, mert hitet mer

az égre írni: „Hiszek. Állok.”

A Férfi kell, a teljes Ember!

…Ausztráliában vezércikk lett

az új Fény. Jenki szóvivők

vizsgálják. S lesi néma ihlet

s fuló remény közt messzi föld…

Igaz, testvér, ki újra kitette

ős csillagunk, csak – ember az:

esendő fia ott keletre

egy árva népnek: ez igaz…

Egy múló mell (nem ifju-boldog)

s két fáradt váll: ő tartja most

e roppant súlyos vak égboltot,

e dőlni-készet, viharost…

Holnap talán őt széjjelmarja

– mert éhes rá – a Véres Rém.

Megölheti, ha kedve tartja,

ha bántja e hűséges Fény…


Százmilliókat Moszkva mozgat:

mi az az egy Fő s kicsi nép?

Egy kardsuhintás, egy-két rossz tank,

s kiürül Ipoly-, Olt-vidék…

Az Ember elmegy, egy lehellet

ha ráfuj… Ámde megmarad

a Férfi, aki Tűz, s ki lelket

gyújtott ki ólmos ég alatt.

Papírcsillag, rőt lámpa, kárpit

s ezer üvöltő száj mit ér?

A hajnalcsillag fönn világit,

s azt mondja: Nap kél, múlik éj!

Szavalókórus szerte mállott,

fegyver, hazugság mit sem ér.

Mert Ő kimondta: „Állok, állok…”

S örökre áll. Bár teste vér,

és élet nélkül, sebbel, zúzva

heverhet pince rejtekén:

lelke fölívelt messze útra,

fénycsóvát húz és súgja-zúgja:

„Megvertek árvák, kicsi népek,

és kényurak e földtekén!

Mit izgultok, és, óh, mit féltek?

A Csillag őrt áll… S állok én…”

(1949. január 24.)


Egy tiszta hősi harc

Mindszentynek

Már nem vagy fáradt, szomorú,

ki tegnap este voltál.

Megtört a bánat, fut a bú,

Pirossan ég az oltár.

Örömláng: égő karmazsin

lobbanjon égre bátran:

a bűn és nyomor poklain

a Férfit, Férfit láttam.

Egy halni térő nép, aki

most máglyaként föllángolt,

s égboltra vérrel írta ki:

„A hős örök… habár holt…”

Egy tiszta szent eszmény felett

így kéne, így elesned,

hogy szép legyen az életed,

s ne éltél légyen veszteg…

Kis népek, nagyok! Néktek ez

a lecke Tőle, most ki

elindult sötét mélyekhez

bitót vérével mosni…

Egy tiszta hősi harc! S oly szép

elesni mind egyszálig…

A néped boldog, révhez ért!

Egyéb semmit se számít!

Foglalj országot, gyarmatot,

gyűjts százezernyi tankot,

robbants atommal jégsarkot,

vagy ekrazittal bankot: –

kis hangyaboly, nyüzsögj, zajongj!

A Hős felállt a porból.

Felülnőtt minden „nagy fajon”,

kinőtt a gyermeksorból…


Elindult, célba ért: haza…

S a népem, népem mostan

követi útját lázasan

és boldog-megszállottan…

(1949 tavasza)


Az Ember kell ma… (Prímás hős nevének)

Nem adatok, és nem nevek,

ami nekünk kell: emberek!

Akikbe szív és agyvelő,

élet-formálni van erő.

Nem gépek és nem fegyverek:

egész sziv, egész emberek!

Csak ez gyógyszer, ez menedék;

kevesebb: semmi, több: szemét!

Ne könyvet olvass, szalma-szót,

mit hangos torok igazolt!

Keress vérré vált életet,

mire minden rátétetett.

Lelket keress a tett mögött:

poklot csak az győz, s ördögöt!

Nézz igazságot, mely vért iszik,

s átélt szavakból átizzik.

Az Ember kell ma énnekem,

ki átalnőtt a végesen.

Ki Istenébe belenőtt,

mint égbe nyúló szent fenyők.

Posványokon a béka zeng,

szó-bugybor, csürhe nád lézeng.

Fönn némán áll magános szálfa,

száll Felhőn, s Felhő körülszállja.

Nem adatok és nem nevek,

ami meggyógyít: emberek!

Magukból akik föl-kinőttek,

s az Éggel vasfrigyet kötöttek…

(1951)


Álom

Ez álmom egyre: nagymise, sok nép,

hűs ódon egyház boltive… Gyűl hivő.

Egy első sorban ünneplősen

sok magyar és csupa ismerősök.

Intek nekik, ha hátra felém tekint

egy-egy. Kezemben régi zsolozsma-könyv

(Csitt, ezt nehogy „liturgikus” meghallja!

Mert a parancs: recitálj tömeggel!)

És állnak hátul régi atyák velem.

Itt jaj mi készül? Mily mise? Rekviem?

Nagysúlyú boltív, rámborulsz… – Mondd:

Mért vagyok én, – s öregek, – kizárva?

Csak messzi várjuk búgni az orgonát,

hogy búgja azt: „Kezdődik az ének…” Im

de minden csöndes… Csak gyülekszik

s hajtva fejét, meditál a hívő…

Most változik kép: én magam állok ott

a szentély-ajtóban; kazulám piros

aranykehely kezemben: Vérnek,

Vérnek arany, be kevés az is még!

Nem kőcserép! Mert Vér, arany, izzó Kard

kell vértanúnak… S Őt, ki mögöttem áll:

„Én prédikáljak?” – súgva kérdem:

(Püspök-e, Bíboros?) – ő fejet ráz.

Nem! Majd beszélni Ő fog. A Dóm s Hivő

Őt hallja, hogy fülük belecsendül; ős

Kőboltok, messzi Népek, Egyház

Sírva figyel… S mise lesz ma csöndes…



A címered most…

A címered most sarló-kalapács.

Padlásszobából áll az új lakás.

A kenyered most sárga és kemény,

S tán meghalás az egyetlen remény…

Az éjtszakádban rémek ragadoznak,

a nappalaid fáradt, vérző, rosszak,

utcáidon a fegyver les reád,

a ha szólsz vagy hallgatsz: egyazon a vád,

hogy bűnös: lépted, álmod, ébredésed,

bűnös az inged, lámpásod, a mécsed,

bűnös az ősöd, jövendőd, sirásod, –

mosolyod, nótád; – csecsemőd is vásott…

Csak hajnal előtt, szürkület után,

akkor besurransz verten és sután

te is, meg ő is, száz… ezer teféléd

a piros Mécshez, sok-sok rongyos félénk –

Óh akkor lessz a rémből satnya törpe;

padlásszobádba Napfény, Béke tör be,

Nyomorod drága mélytüzű topáz,

és „bűnöd” dicsfény homlokod körül…

Halk hálahimnuszt orgonál a gyász;

– s hogy irigyellek innen, messzirül!

(1950 őszén)


Pesti kövön pirosult…

Pesti kövön pirosult fiatal vért sirva köszöntném!

…Nagyhangú ódát zengni ha tudna szivem…

Nagyhangú ódák veletek ma fölérni be gyöngék,

néma piros foltok messzi romok kövein!

Mint az az ábeli vér, szavatokkal az égig elértek,

s csengtek a föld kerekén gyermeki egyszerüen.

Rég kimerült a dalom monoton vas-gépi világban,

honvágy rég kimerült szürke-szegény szivemen.

Hallgattak s robotoltak a fásult hontalanok mind;

tompa-sötét sebhely: fájni se fájt az a kín.

Azt hittem legalább: nem fájsz már régi hegedt seb,

és a közönyhamu hullt, évekig egyre szitált.

Mint ha Vezúv indul s hamvazza a távoli tájat:

szörnyü keservetek itt langy hamuvá közönyült.

S mint ha Vezúv indul, s a hamut követi csoda tüzjel:

ugy lobogott égnek fölzúduló tüzetek!

Ugy rengett a világ s lángolt a világotok égen,

villám éjbe, tüzes oszlop a sívatagon.

S aztán – vér hullott, vérzápor az ifju szivekből,

vérbe keresztelvén Földet, ez árva pogányt.

Véres igézet az ámult, hittelen és üresült föld

vén szeminek, véres drága kis áldozatok!

Hullván, hulltatok egyre a harckocsi vaskerekéhez…

S apró gyönge kezet, tankokat szertezuzó

rongyos kisszoknyát, szakadott honvédi kabátból

tákolt zubbonykát: föste pirosra a vér.

Kócos szőke hajat hideg október sara fog be,

sápadt vézna kis arc hány kövül égre fagyón?!

Tág gyerekes szemetek mit látott messze-közelben?

szörnyü vagy égi jövőt, míg a halál befogá?

Szent üveges látást nektek mit adott az utolsó

pillanat: – Istenetek míg felölelt egekig?

Kis tizenegy-éves lány, tanknak elébe ki hulltál,

önnönszántadból fáklya gyanánt hogy elégj;

áldozatul hogy elégj, s hogy elégess ördögi ármányt,

szép kicsi vértanulány, poklokat elsöpörő!

Tudtál „népi jogot”? A „szabadság” nagy szava néked

szó volt? Mondd, ki tüzelt, hogy hiv a máglyahalál?…

Mondd, ki adott kicsi gyermeki szívbe világot alázó

földrendítő nagy isteni halnitudást?


Százak s ezrek a pesti sarakba hogy hulltak örömmel:

megfizetőn a jövőt, emberit és magyarit…

Ifju tüzes vérük melegíti tétova, hűlő,

gyáva világunkat s hamvatag árva szivünk.

Ifju tüzes vérük ne sirasd hiu könnyel üressen:

nem feledik odafönn azt a kifolyt piros árt;

gyermeki szivbül a vérfolyamot, tüzeset ha feledné

Az, ki verébfiat is számbavesz istenileg?

Fel vagyon írva a vérözön, írva örök kapufélen:

Bosszú angyala jön s elkerüli ama hont…

Bosszú angyala, kit gyűlő bűnéért vár a világ már

(bűne: hunyászsága, mégha igaz vala is;

bűne: a Sátánnal hogy a hívő szinte lepaktált)

Mint ama szent Bárány vérén ha ki mosda fehérre:

sok kicsi báránynak tisztul a vérin a Föld…

Sok kicsi bárányunk lemosá most mind a bünűnket:

tétlen, széthúzó, öngyülölő magyarok!

Sok kicsi bárányunk pirosult hős vére elért ím

Földteke túlfelin is szürke közönyt lemosott!

Nyűtt szivem új fiatalság szépmagyar ősi dacában

megmártózott: szent csejtei223 vérfürödőn:

Ujra magyar már, ujra tud ökle dacosra szorulni,

már menetelni akar, hívja az ifjui cél!

…S verset is ír ujfent, aki dalt oly messze felejtett:

Szent ifjúságot szomjaz a hült aszu föld…

*

Óh ti kicsiny hősök, kiket ócska világ sosem ért meg

és sosem érdemel (óh mennyire tudjuk is ezt!):

versfaragónak az égbe’ bocsássátok meg a vétkét,

versbe keverni ha mert drága nagy égi csodát;

tetteket s vért ha megirni merészlek: sok kusza szókkal

s bús suta tettekkel én, ki csupán dadogok…

(1957. március 30.)

223 Báthory Erzsébet (az ôrült) csejtei kastélyában vérben szokott fürödni (1600–10 táján)


Fél éve már…

A csodás harc már régen eltiporva,

halotti csönd ül újra Duna-tájon.

Már nem emlitik neved itt ma fájón,

amig heversz a szürke, véres porba’.

Mert gyorsan felejt, aki boldog-gazdag…

S már fél éve, hogy lelkesedtek érted:

cifrán szavalva egekig dicsértek

és álszent önhittséggel – leszavaztak.

Fél éve már, hogy véred hullni kezdett

a gázolt földre, romok közé s égre…

Az égig fröccsent Ábel hangos vére,

s pirosan csordult taposott gerezded.

Fél éve már, hogy vérrel keresztelted

kiszáradt földünk, az unott, hitetlent…

Fél éve piros gyermekvérben fetreng

Heródes népe, a nagy „ünnepeltek”…

De rég volt! Hosszu tél letünt azóta,

most május zöldel, hittel-fénnyel telve,

s mikéntha minden-minden volna rendbe’,

a jázmin, nárcisz illatát ugy ontja…

A sok holt messzi porban hadd pihenjen,

fejük fölött méh s tavasz tücske zugjon!

Piros virág ezer kis vértanunkon

tüntetve nyiljon szabad-büszke-fennen!

Hisz ők csupán még, akik szólni mernek

a néma honban s néma Földnek gömbjén,

hol „szabad népek” bujnak gyáva-görbén,

mig romok fölött zászlót ők emelnek…

Mint testvéreik: a kicsi lehulltak,

derekuk égnek szegik bátran-büszkén,

piroslik arcukon a lelkes tüzfény,

s – nem hánynak senkinek szemére multat…

„Nagyoknak” lelkiismeretje gyorsan

begyógyul: szégyent egykettő leráznak,

s gyilkosokkal újra paroláznak,

s már nem segit más, csak ha végsőt harsan


az Angyalkürt, az ítéletre hivó…

S ha hóhért, cinkost, hallgatással vétkest,

farkast és bárányt s elfutott rossz bérest

a trón elé idéz az igaz Biró…

Ha vétót Ő mond a hunyász világra,

silány önzőkre s kótyagos időkre,

ha pontot ő tesz a mi veszett-dőre

gyilkos és gyáva „demokráciánkra”…

*

…De hallgat Ő is… Hallgat még… Csak méh döng.

S piros virágok ontják illatárjuk,

hogy Ég s mi: hitvány föld is csak csodáljuk,

míg vert szivünk közöttük sírva ődöng…

(1957. május 3.)


Mindszenty prímás sírjára

In Sepulchrum Mariae-Cellense

Cardinalis Josephi (†1975)

Conditur hoc tumulo patriarum heros

geminarum,

Nyugszik e sír alján ég, föld: kettős haza hőse.

quem genus humanum libera mensque colit. Tiszteli emberiség, tiszteli hű szabad ész!

Non semel aut iterum: martyr nitet usque224

Josephus:

Nemcsak egy- és másszor: végtig mártir vala

József!

probris225 carceribus, risibus atque dolis. Börtön, rágalom és gúny, cselek áldozata.

Exilio patriae intus et extra, terrae animaeque; Kinn és benn ő hontalan, honja s a lelke

kifosztva,

spretus ab hostibus est, quin etiam226 propriis! megveti gyülölet, sőt hányan „övéi” között!

Justitiae quoniam verique Amoris amator, Mert az igazság és az igaz Szeretet szeretője…

non nisi Christum imitans: osus erat tepidis! Krisztusa útján járt: alkudozók kivetik!

Rejectusque suis rejectos exul adibat, Számkivetett: kilököttnek lett keresője.

fert animans maestis nuntia perpetua. Lelkelt holt-szomorút, s hírt vive, új-örököt!

Montes Austriaci cui alme tecta dederunt, Végre a Bécsi hegyek fogadák jószívü

magukhoz,

ardens igne Dei, corditus227 atque hominum, Istene tűzin elég, s ölte a honfiu gond,

irrequietus agit bona tot! totidemque malis est tennivaló mig hajtja, a sok jó, – s sok gonosz

űzte.

actus… Eum tandem, Christe, domo recipe! Nyugtalan élt! Jézus! haza: szivedre fogadd!

(1984. június 12.)

224 usque=semper 225 calumnia 226 immo 227 toto corde


„A nagy magyar szenvedő”

Így hívták Galgóczy Erzsébetet, e modern misztikust, ki a Szent Sebeket viselte itt miköztünk.

1905. június 27-én született Szolnokon, meghalt 1962. március 27-én. Galgóczy Ferenc

tisztviselő és Kovács Magdolna leánya. Apját korán elveszíti, tizenegy testvére közül csak

három nő föl; anyját is fiatalon veszti, teljes magára marad, Máriával – a Szent Szűzzel. Élt

Szolnokon, Kisújszálláson, Veresegyházán, Máriaremetén. Sírja a Farkasvölgyi temetőben.

Forrásmű: Kiss Mária-Hortenzia könyve: „Új idők apostola: a stigmatizált Galgóczy Erzsébet”.

Minden adat innen, legföljebb egy-két jelenet színezve.

1. (1919, Szolnok)

„Fellángolt a vértanúság vágya,

megmutatni Néki, hogy szeretem Őt!”

Az ágyuzás folyt szüntelen

a Zagyva hídra, Várra s templomára;

a föld is tőle döngve reng.

Lövik románok épp a tornyot,

mert a magyar-vörös had a románra

tart figyelőt fönn épp a tornyon ott.

– „De Szentség ott van és monstrancia,

és mindent összelőnek, nincs segítség!

Kinek lehet a Várba felsurrannia?!”

A vézna kislány hallja ezt;

megrendül: – „Óh én mehetnék;

és hátha vértanúddá is lehetnék…

A vágy már régen erre úgy epeszt…

Megmentlek én most, Jézuskám!”

Másnap a híd felé futott.

Meglátták. Lőtték. Pattogott

gépvegyferek golyója körülötte.

Futott, futott, mitsem törődve…

Kiáltják: vissza, vissza! Ő csak fut.

Elérte! Akkor katonák belökték; a kaput

rácsukták. Mégis Jézusához eljutott…

Mállott kövekre rak követ, és felkuszott

a Szentségig. S a két aranyedényt

miseruhákba göngyöli szent kincseként.

Azután csak vissza, vissza! Új belövés. Tető lehullik!

– de falba rést is vág, ott ő kibujik…

Hazafelé rohan kincseit ölelve híven.

– „A hidat lövik! Át kell úszni vízen!

Jaj sosem úsztam annyit! S ha befúlok!

Mi lesz Veled, Jézuska?!”

De vállra vet ruhát-batyut s a folyót átalússza!

Aztán lerogy, és sír és sír, a partrajutva –

örömbe, izgalomban; – s bánatába:


hogy elmaradt vértanúsága…

– Már este van. S van érte otthon izgatottság!

Beront: „Elhoztam Jézuskát!” – és mind körülrajozzák.

Rögtönzött oltár épül s imádás mind az éjben.

De Erzsikét az ágyba visszadugták szépen,

mert beteges, mert már vacog,

és kiújulhat minden régi kórság…

2. (1920–1924, Szolnok, Pest)

De felülmúlni nem tudjuk a Mestert mi:

Ő százszorosan szokott visszafizetni.

„Ki elhagy otthont, földet… Énérettem, –

kap százszorost és ráadásul – Engem!”

Kap Engem itt: a Keresztemmel!

Mert Jézus és Kereszt az egy! míg földön él az ember.

– Egy évre a kislány halálos lázban

eszméletlen összerogy az iskolában;

csak másnap otthon éled. Kórház, orvosok

eltanakodnak: baja annyi sok…

Mert igen: tébécé tüdőn, majd belekre,

majd csontokra is terjedve,

és annyi sok más „szövődmény”…

Járni nem fog tudni már soha,

feküdni csak, halálos kínnal gyötrődvén, –

42 hosszú évig – a halálig.

(Hisz édesanyja Máriának adta őt

a születés előtt

S ki Máriának gyermeke, abból tudod, mi válik…!)

Így lettél Erzsi „tan-célos” beteg:

Lep mindenféle kór, sebek!

Lettél, Erzsébet, „tanulmány” a klinikán!

meg is halsz egyszer,

a jégre hullaházba csupasz földön fekszel,

hogy másnap, míg emelnek

fölnyögj és ők rémüljenek…

– „Jártál a másvilágon?” – kérdezik apácák, sok beteg…

(Nem, nem, sehol, csak ottan én – az Akaratnak kényén és kegyén.)

3. (1929–1930, Szolnok: a nagy kegyek)

Ezerkilencszáz és huszonkilenc; egy júliusi szombaton

valaki jött: egy csodaszép és kedves fiatalasszony.

Jött látogatni őt, mikor már otthon egymaga feküdt,

vigasztalón és biztatón – szenvedni Jézusért!

„Hogy engesztelj, hogy engesztelj! Áldozzál Néki kínt és vért,

és minden szenvedést és egész életed!

Hisz szereted Őt, ugye szereted?!”

– „Őt? igen, igen Jézust!” – „Hát Máriát vajon?”


(furcsán mosolygott rá a Hölgy) – „A Szűzanyát?! Nagyon!”

…És úgy érezte Erzsi akkor, hogy évek óta ismeri

a vendéget, aki nevét se mondotta neki…

Jött mindennap, ha senki sem volt nála,

s tanítá szenvedni, Jézusnak mindent fölajánlva.

„Óh mindent, mindent! nincs határ a szeretetben,

az áldozatban” – „Igen, igen hiszek ebben!

– felelte Erzsi – szenvedni mindent Jézusért,

akarok mindent Jézusért!”

A házbeliek végre tudni vágyták; ki az, ki látogat!?

(mert ők sohase látták) – Így Erzsi egyszer kifakadt:

– „De mondd már, Te ki vagy, Te kedves! Kinek hívjalak?”

– „Csak úgy, hogy: Máriácska.” S minden ebben is maradt.

*

Nagyboldogasszony előnapján Máriácska késve jött,

de öt bimbózó bíborpiros rózsaszállal örvendítve őt.

– „Az ünnepen majd felköszöntöd Jézust, Szűzanyát:

a piros rózsát Jézuskának adjad át!”

Aztán szokásként együtt rózsafüzéreztek újra…

De most a Vendég elmenőbe nemcsak simogatta,

meg is ölelte betegét, meg is csókolta.

Csodálva nézte a rózsákat Fábián, a lelkiatyja

(ki évek óta minden reggel áldoztatta)

és Erzsébetnek buzgó édesanyja,

aki valami sejtelembe’ magát elsírta rózsák láttán.

Volt mindez ott Nagyboldogasszonynak vigíliáján.

*

Az éj imába telt, vendégét várta ő esengve.

Ki jött is éjfél multán s karon fogva vezette…

(milyen csodás: ő járni tud!)

Egy fényes nagy téren haladtak. Hirtelen az tárult, kivirult:

Ragyogtak körülötte szentek: Ez a mennyország itt!!

Megsemmisülve áll ott egymagában, minden bámít, kábít!

És ott fönn, ott fönn

a Szűzanya! a Kis Jézussal! Int és hívja!

Feléjük fut (és futni tud már) és rácsodál, hogy ér közelbe:

– „Óh Máriácska!” – „Hát megismertél?” – „Meg, meg” – rebegte

vagy fuldokolta… – „akkor virágaid a Jézuskának add át!”

Aki feléje tárva két kis karját

mosollyal vette azt a vérpirosló öt virágot…

És rakosgatta, nézegette és becézte, – aztán: visszanyújtja!

Hosszan szemébe nézve… Erzsébet kezét tövis megszúrta,

de Jézus arca mindent elfeledtet: csak azt látta, Őt, csak Őt…


Míg ott feküdt az ágyon: ámult lelke s tündökölt…

És lassan reggellett…

Mi is történt? Két keze fájni kezdett.

Mozdítja és belévág éles kín.

Véres seb tátog mind a két kezin!

tenyérbe, kézfejen, égő véres, égőn sajog.

S a lába is! Pirosló vére csorogva-csorog…

*

Jön anyja. Ő takaróba rejti ijesztő titkát:

– „Hívd, anyus, Fábián atyát, sietve hívd át!”

Az jön: „Mi baj? Még itt az öt piros virág?!

Mi baj hát?” Akkor ő kihúzza két kezét, – mutatja: „mi bánt”!

A páter kezet kézbe fog és reszket-reszket…

Lelkében látja Szent Ferencet (hisz ő Ferenc fia228)

s a Keresztet – mit egyre küld örök Kálvária.

– „Ezt senkinek se mutasd, Erzsi! Tán elmúlik!”

*

De anyja hamarosan rájön.

Pár hét, és kitudódik az egész környékbe!

Hisz minden pénteken kiújul az, vörösen, égve:

– olykor szivárog csak, de máskor ömlik-ömlik,

és ájult kínban gyötrőn hánykolódik, vergődik

a Szenvedő… Kinn tudják ezt! És gúnyolják.

„Farizeus! magát sebezte meg! Papok bolondja!

Csak képzelődés a sebek! Ki hiszi! Mind ez bolondgomba!”

Kevés a külsők közt, ki megrendül, szívébe tér be:

Jaj mit jelent ilyen „nagy Szenvedő”, a „kis Nővérke”…!

*

S jön Máriácska mindennap, csakúgy, mint azelőtt.

Felmossa vért, sebet kötöz, szívébe önt erőt.

A kötözés után a sebek lassan el is tünnek,

csak rózsaszín hegek már, azok is fehérülnek.

(A jövő péntekig! vagy ünnepig!)

Fábián atya – mint sok-sok éve, –

naponta áldoztatja, lesi félve

mit hoz a holnap, a holnap Istene…

*

228 ferences


Még azon év karácsonyán229 a Szűzanya

jött és elvitte betegét „haza”:

elvitte Betlehembe!

Ott rózsaszínűen derengve

a Barlang volt; és Jézuska és József, Máriácska!

És sírt, csak sírt keservesen karján a Kis Babája…

– „Jaj Szűzanyám, segíts Te Rajta! Tán tudod okát!”

– „Nem látod, mért sír? Nézd a homlokát!”

…Töviskorona volt a kis Fejen. És mondá Mária:

– „Csak az segít, ha merné valaki magára átalvallani;

ne kelljen mindennek Őbenne fájnia!”

(Jaj én? jaj én?! az eddigi mind nem elég?!

Fejemen „azzal” hogy is fekhetnék?

De néz a Kisded, könnye-vére csak folyik

és nyujtogat felém és szinte bátorít…”)

– Igen, igen: „Őérte!” – Szól Mária: „Hát vállalod?”

– „Igen, Őtőle, érte mindent!”

És Mária szelíden intett.

A kicsi Fejről tövis láncot Erzsébetre átrakott…

Hasító kín. De Jézuskája oly biztatón néz rája.

Még egy időig ott volt… Aztán minden foszlott.

Az ágyán fekszik és szaggat feje.

Mozdulni sem tud, vérrel árad fejsebe…

Jaj, nem tud imádkozni, az is csupa kín…

Teljes kifosztatás! Csak messzi visszhang ajkain,

hogy: „Érte, Érte, Érte…”

Jön anyja, rémül, sír, lerogy a térde!

És fut el Fábián atyáért!

Iszonnyal lát az is a párnán, padlón vért, csak vért…

– „Ez kezdet! – rebegi. – Előkészítés többre!

Tetőled többet kíván Jézus, mint másoktól –

(s a páter ott szentekre gondol)

össz-áldozat230, nem csak Keresztnek egy-egy csöppje…”

(Fejsebben később tövis benn maradt, ott rekedt.

Az atya hármat kivett – mint emlékeket

a váci püspök adattárába helyezett.)

*

Harmincas év nagypéntekén az oldalseb is megjelent.

A teste csupa kék-vörös folt, zúzódás,

fölszaggatott hosszú sebek: az ostorzás!

S miként a Föltámadottnak, az ő sebei is soká maradtak.

Húsvét-időt így ünnepelt.

229 1929 230 holocaustum


4. (Vizsgálatok, földiek)

Faragó Fábián ferences az Ügyet jelenti Vácra,

a püspöknél. Jött újra orvosoknak bölcs tanácsa:

– „Ne élje úgy magát be `lelkiekbe’! – ez okozza!”

(Mert van hívő s van félhívő, és nemhívő is orvosokba’.)

De végre azt jelentik, hogy nem értik, hogy nem értik.

A földi válasz ez marad mind-végtig.

Jött Hász István, a lelkiember püspök,

hosszan beszél vele – (míg könnyeivel küzdött)

és utasítja: „Minnél kevesebbet a világból –

ahogy tudjuk: el nem térni soha égi vágytól…

A földet kikapcsolni, és mindent eltitkolni.

És mindent mi Urunk gondjára tolni!…”

*

Naplót irattak, fényképezték (aktának vették a keresztjét).

Mindenről, ami lett és lenni fog, irassék jegyzék,

emlékirat és dokumentom…

Nagy sürgés, riadottság:

medikus-klérikus irodisták…

És hallgat, hallgat fönt az égi Templom…

5. (1932. május 1., össz-áldozat)

S mondotta Mária a Nővérkének:

„Te gazdag vagy még! mindent nem adtál oda!

Tudod, mit őriztél meg?”

– „Mit, mit?!” – Nővérke ekkép riada!

– „Hát anyácskád? hát otthonod?

Anyád él, itthon, híven gondozód!?”

A válasz erre szörnyű lelki szenvedés,

amíg fél-áldozatból lett teljes-egész…

Az anyja súlyos beteg, s tudja: mért!

először riadozva,

aztán az égből szabott részt, a „bért” –

vállalja, mind meghozza:

a „teljeset!” De ugye akkor Máriácska vegye át

a tehetetlen szenvedő gondját!”

És Szűzanyának mindent átaladván, meghal májusnak első napján.

Nővérke egyazon egy évbe’ veszti lelki atyját,

és meghal anyja és Panni húga kitagadja!

(„Komédiázol?! Magad okoztál mindent!

Te magad akartad!”)

S elköltözik.

A sebek is egy évig égő tártan megmaradtak…

Új lelkiatyja, Odiló szigorúan fogja, szidja és korholja.

A többi páter is gyanakszik, hántorog:

hogy „annyi furcsaság, ez nem lehet igaz dolog”.


Egy időre a napi áldozástól is eltiltják!

(„Lelkeknek sötét éje” fölötte is csak itt járt.

És Máriácska nem jön, nem jön, hallgat…)

Odiló Rendfőnöknek és Pápának tesz jelentést:

Milyen erők működnek, mily hatalmak?!

Pius, a tizenegyedik, ott gondolatba mélyed:

„Csodásak Isten útjai! Ha Ő akarja, célhoz érnek…

Ő teheti, amit akar!”

6. (Szentek közt, pusztulás közt)

– „Új testvéreket hoztam, gondod’ viselik.”

Egynapon Máriácska ezzel érkezik.

És sorra bevezeti a két Katalint.

Az égből egy: Stigmáknak szentje, a Sziénai!

ki el-eljön lelkelni őt, buzdítani.

A másik földi, rokon lélek: Kiss Erzsi-Katalin,

hamar a titkok bizalmassa s ápolója bajain.

(És naplót ír a stigma-viselőről, égi gondba!)

De Máriácska néki legfőbb ápolója,

Szentséget is hoz! olykor többször naponta!

Karácsonykor, mint papok, háromszor megáldozott,

a Szűzanya kezéből!

A másvilági Katalin után el-eljő

az a titokzatos pap, „János Tisztelendő”…

(Így hívta Erzsi azt, kitől a „Dicsértessék”

szent köszöntését tanulta a magyar nép és nemesség:

Kapisztrán ez, ki ugye folyton sírból támad,

mert véres napok fenyegetik jó hazánkat.)

És Mária el-elviszi oly messzi tájra:

Szentföldre, Golgotára vagy Itáliába.

Nem turistának,

hanem megélni, megszenvedni korokat és tájat!

*

1944! az évek tornyosodnak, rémek-árnyak!

Ő látja mind előre, látomásban, vad lidérc-álmának!

Jár hullák közt, dőlt kisvárosán, romokba’!

És „Engesztelj!”, és „Engesztelj!” –

a Hang kiált, sír, ostromolja.

Lesz minden rémlátás való, mint mondta Mária!

„Utolsó csöppnyi véredig kell engesztelni!” –

dühöng gyűlölködési orgia:

vériszony üvölt, vonaglik föld,

tódulnak pokol minden ördögi.

– „Engesztelj, engesztelj!” – Hang sírja, kéri, dörögi –

a halmozódó szörnyű bűnökért, szörnyűbb jövőkért!

Ki igazán szeret, nem szab határt, ont könnyet, munkát, vért!

„Óh engesztelj!” – szegény, veszendő, édes hazádért!”


*

Jött Szolnok ostroma:

a város végső pusztulása, véres sok romja.

Óvóhelyén ő égő lázba’

a haldoklók imáját mondogatja,

és Máriát kiáltja:

– „Jöjj, jöjj, Reád van minden hagyva!

Nem veszhet el! Hazánk Nagyasszonya maradsz örökké!

Hol vagytok hazánk szentjei?

Most jöjjetek megmenteni!

Magyarok Asszonya, sírj értünk, könyörögjél!”

Sosem képzeltem, hogy lehessen ennyi szenvedés!

De Máriácska mondta, hogy „Utolsó csöppig engesztelj!”

S a minden, minden oly kevés!

7. (1945 után, Kisújszállás, Veresegyház, Máriaremete)

Szétdulva otthon minden; támasztalan és hontalan,

„nincsen hová fejét lehajtsa” – azzal ím egy sorsa van):

Kisújszállásra rokonokhoz viszik át,

agyhártya-lob és más kórok

őrjöngő kínnal kínozzák.

Az új helyen kelletlenül fogadják:

„se ingjük, se galléruk„, így mondják.

(Élősdi most; előtte, ha fekve is, még

a kézimunkán-min keresett valamicskét…)

Plébániára végre jut:

a jó Doroszlai231 atya fogadja be a nyomorút,

ki csontbőr, lázas, félholt;

hordágyon hozza őt Ilonka,

új gondozója.

S ha tud, ő kórágyról ír messzi Katikának, –

vigasztalón és oly vigasztalan maga.

Csak napi áldozása boldog – hozza a jó atya.

(De két-háromszor újra a Szent Szűz áldoztatja,

ki persze tőle el nem maradott:

elhunyt anyától „megbízást kapott!”

Kálmán atya is kilesi: valaki jár ott, rendbe hoz

és takarít, és inget varr, beteget-ágyat gondoz.)

A „feketék” sok gondot-bajt okoznak őneki

(az Ars-i Plébánost232 kik szintén látogatták):

az alvilág sötétjei!

A földre dobják Erzsit, bútort döntögetnek,

olyan zajt csapnak, hogy falak remegnek.

231 Doroszlai Kálmán esperes 232 Vianney Szent János


De utánuk a Máriácska

maga tesz rendet a szobába’…

A föld sötétjei is dolgoznak serényen:

zaklatva, rágalmazva, vádolva fönn az érsekségen.

Az egri érsekség a vádra kap –

csupa vonalhű békepap!

Letiltják onnan jó Kálmán atyát,

hogy ne viselje nyomorultnak gondját.

Huzavonák és végre utoljára

a váci püspök, Veresegyházára

átalveszi! Egy újabb buzgó pap

Kálmánt beteggel-ápolóval befogad.

S vigasztal Mária: „E válság mind elmúlik,

egy új világ jön, Jézust mind elismerik,

és Ő lesz Úr itt!

Örülj, hogy rajta ti is dolgozhattatok:

e munkán szenvedés a legnagyobb!”

– A szenvedés! Most jön csak legjava;

fenékig kiürítsd a kelyhét, lankadva

s leggyöngébben is legsúlyossát hordozzuk!

A szív, a mell, a csont, a láb, gyomor, az agy

halálos kórban gyötrőn megszakad.

Óránkint visszajő az orvos: „Él-e még?

Meg kellett volna halni néki rég!”

A szörnyű „szomjúhozom” kínját is megkapja Mesterétül,

a szájpadlás nagy réssel fölreped – az orvos rémül.

De ő panasztalan; s ha jönnek vigaszért

– mert egyre több jön hozzá gondban és lesújtva –

csak ő vigasztal, halkan, el-elfúlva…

Vagy átveszi magára másnak kínját!…

És úgy halt meg: bíztatva, áldva –

egy teljes testi-lelki vigasztalan sivárságba’.

Szobáját akkor újra rózsaillat lepte:

kisért a régi öt piros rózsáknak lelke…

*

– „Jézust” – kiáltott végszava?

vagy „Máriácskát” említett-e?

A szíve csak!

Mert torka fuldokolt, míg lelkét ellihegte…

(1997. november 22–24.)

Boldoggá avatási „pörét” megindította a váci püspökség. Minden imameghallgatást, –

Erzsébet közbenjárására, – jelentsünk itt: Vác, Római Katolikus Püspökség!


Két-három nappal Ítélet előtt

Mikor már minden kész: a romlás, átkok, áldás

(a csészéket az angyal már önteni tartja).

Szorong a hű. Tétet dupláz a kártyás…

Hallgatva tűrnek vértanujelöltek

(s már szállnak ki, hogy homlokon jelöljék őket,

a Szárnyasok: piros pecsétet tévén).

A Tőzsde „jól áll”. Csupa jó hír tévén

(Naponta harmincezret végez ki a Hóhér

a csecsemőkből: de nem hir ez!) Az Elnök

ma a szudáni diktátorral koccint pezsgőt!

A világbéke csak napok kérdése!

(S a Békeangyal kezén eltört a csésze,

kiloccsan vér az első vaskehelyből

s mennyi ömlik, ha a többi eltör’?)

A jók szorongnak: valamit üzen a távol!

De csak fecseg hír, minden antennából…

Mert hisz itt minden rendben! soha ilyen termés!

A Párt uralmon! Glóbus-párthoz is minden kész!

Uj Világrend most várja Megváltóját!

Sionból jön? Vagy nagyhatalmak még titkolják

a Nagy Nevet: ki fellegekben Új Istennek föllép,

a megnyitja itt Örök Boldogság Földjét!

A színfal mögött Rendező, az égbeli, –

a függönyt készül ejteni!

és bábjáték és „új világ” –

csak két-három nap; – hull, leállt!

Tekercsét göngyöli az angyal és a vátesz!

És kirepül az Első Szárnyas:

és zúg. És minden-minden más lesz,

ahogy megjő a nemvárt Felső Válasz!

(1993. július 10.)


A Szentkirály országáról

Írjad, deák, most: Kivégezték!

Meggyalázták és összezúzták,

hét foszlányokra tépték-nyúzták,

s hetvenhét szöggel leszögezték.

Lebélyegeztek-lakatoltak

koporsót-sírt: a gyászhalomra

kilencszeres nagyátkuk mondva:

„A holt maradjon örök holtnak!”

Írjad, deák: Neve lett átok.

Kimondani is bűn a holtat.

S be kell pörölni sápadt holdat,

sírjára vetni mer világot.

Kőből, papírból kivakarták

emlékét, és szórták szelekbe.

S az erős győztesek remegve

kifentek kardot, kést és baltát.

Írjad, deák: Tankokkal, tőrrel,

ekrazittal, kútmérgezéssel,

hóhérkötéllel, vádbeszéddel,

kínpaddal és szuronyerdővel,

hazugsággal és kénsav-gúnnyal,

szennylapokkal, „népszavazással”,

bélistákkal és toloncházzal,

„érvekkel” és gyűlölet-tájfunnal

– írjad, deák! – új, nyiszledt eszmét

bolondgombázó iskolával,

vérbaj-zsúfolt tömegkórházzal,

szabadszerelmet, Isten vesztét

bőgvén, s mindennel szövetkezve,

bősz dühvel, sima vén pokollal,

érvelvén pénzzel, ésszel, „korral”,

és rágalmakkal fegyverkezve:

– írjad! – vagdosták, marták, eltiporták,

ölték, temették… S kidobolták,

hogy nincs, nem is volt, holt az Eszmel!

*


Írjad, deák, hogy szótalan volt,

mint hétpecsétes mély titok,

hétölnyi mélyben hallgatott,

nyugodt fönséggel várt a nagy Holt…

S ím: tilthat, strázsálhat Sztalin!

Szuronyok, ágyúk, tőr: hiába;

a síron nőtt tavasz virága,

a sápadt égi kankalin.

Írjad, deák: Tornyok ledőlnek.

Gyilkos acél és tank rozsdásul,

csak a Tavasz, az sohse másul!

S virága nő a temetőnek…

Diadalívek, oszlopok kivásnak…

S bizony, le kell szemét csak hunynia,

s lesz zsarnokból legföljebb múmia,

rossz csont, mi nem kell, csakha tűzifának…

De amit Isten gondolt, az örök!

Telek, tavaszok visszajárnak,

nem sztrájkol rózsa soha nyárnak,

bolygók robognak, és csillagkörök.

Írjad deák: Ősrégi tétel:

kikél a Mag, mert ez a Törvény!

Kinő a fű sziklákat törvén,

hiába tiltják száz pecséttel.

És elmulandó mind a zsarnok,

erőlködő vas: gyártva, „elvet”,

míg azt hiszi, hogy történelmet

ő ír, a vézna kis akarnok….A Sír fölött ott áll a dalnok,

s írjad, deák, jövőket lát ma.

Írjad: Bizonnyal fordul játszma!

A zsarnokon férgeknek lesz hatalmok!

Föladja Sír, mit mélybe rejtett:

a halhatatlan drága Holtat,

hét ölnyire kit lehantoltak.

Kikél a Mag, mit Isten ejtett…

Mert nem halott ő: aluvék csak,

s a denevérek idejét átalván,

a kelő nappal fölkel: édes-halvány

az arca… S jő a számolás, a Végnap!


Írjad deák: harmadnapon már,

harmadnapon a síri dombnál

kábult poroszlók földre hullnak.

Piros a hajnal és piroslik orcánk,

s az elparentált Szent István-i ország

koronás fővel feljön, mint az új Nap…

(1947)


A magyar életszentség nevei

A név utáni szám azonos a nyomtatott könyvben megadott oldalszámmal. A vastaggal

szedettekről külön vers. Tisztm. = Tiszteletreméltó (akinek boldoggá avatási „pöre”

hivatalosan megindult).

- A -

Admonti Zsófia 62 Albert, Bd. Csanádi 136, 160

Albert, Bd. Thar-Ispán 133 Anasztáz, Bd. 36

Andocsi Mária 18, 19

András, Szórád Szt. 48 Antal, Bd. Budai, kármelita vértanú 159

Antal, Bd. Szász 120 Antal, pálos vértanú 159

Apor Vilmos, Bd. 166, 215

Asztrik, Szt. 45 Ágnes, Bd. Prágai 100

- B -

Balogh Ferenc pálos vértanú 164

Batthyány-Strattmann László, Tisztm. 202

Bálint, Bd. Mihálykövi 139

Bánfi Buzád, Bd. 84

Bánfi Lukács, Bd. 63

Báthory László, Bd. 142

Benedek, Szkalkai Szt. 48 Beregszászi domonkos vértanúk 162

Berkovits Vilma 214

Bessenyei Márk pálos pestis-vértanú 169

Béla, III. 70

Bíró Ferenc 199

Bodonyi vértanúk 120 Bogner Etelka-Margit, Tisztm. 23, 205

Bohus vértanú 168

Boldogasszony 9, 10, 12, 13, 15, 16, 17, 18, 20, 43

Boldogságos Szűz 9, 10 Borhy György vértanú 168

Bosnyai János, Bd. 89, 113

Bosnyák Zsófia 180 Braziliai pálos vértanúk 160

Budai Antal, Bd. 159

Budai Máté, Bd. Eskandéli 117 Budaszentlőrinci pálos vértanúk 159

Burkhárd Ugolin vértanú 164

Buzád, Bd. Bánfi 84


- C -

Csanádi Albert, Bd. 136, 160

Csák Mór, Bd. 118 Csepellény György 164

Csermely vértanú 168

Csiszér Elek 207

- D -

Décse (Géza) 53, 56

Didák, Kelemen, Tisztm. 188 Dobis vértanú 168

Dugovics Titusz 144

- E -

Erzsébet, Ifjabb Bd. 115

Erzsébet, Galgóczy, Tisztm. 232 Erzsébet, Magyar Szt. 100, 73

Eszéky György ferences vértanú 159

Esztergom vértanúi 168

Etelka-Margit, Tisztm. Bogner 23, 205

- F -

Ferenc, Bd. Jámbor 132

Fitter Ádám 184

- G -

Galgóczy Erzsébet, Tisztm. 232

Gáspár, Bd. Huszár 141 Gellért, Szt. 37, 40, 44, 48, 137

Gergely, Bd. 131

Gergely, Bd. Tragori 120 Gertrúd, Bd. 100

Géza, I. (Décse) 53, 56

Gizella, Bd. 33 Grábja Antal vértanú 164

Grodecz Szt. Menyhért 172

- H -

Hankai vértanú 168

Hedvig, Bd. 100

Hektor, Bd., a Gyógyító 123 Herédi Tamás vértanú 167

Horváth Domonkos vértanú 168

Horváth György vértanú 169

Hunyadi János 146-147, 150, 152 152

Huszár Gáspár, Bd. 141

- I -

Iglódi István minorita vértanú 163

Ilona, Bd. Veszprémi 92


Imre, Szt. 36, 40, 43, 44, 48

Ipolyi Gáspár 192

Iréne, Szt. 60, 61

István, Bd. Lorándházi 140

István, Bd. Péterváradi 128

István, Pongrácz Szt. 172 István, Szt. 25, 28, 29, 36, 38, 40, 44, 45, 48, 52, 108, 244

- J -

János fráter vértanú 163

János, Bd. 86 János, Bd. Bosnyai 89, 113

János, Bd. Zákoly 137 János, Kapisztrán Szt. 146, 148, 157, 239

Jézus Krisztus 7, 8, 9

Joannes Kelpius Transylvanus 182

Jolánta, Bd. 100

Julián barát 82

- K -

Kassai vértanúk 163, 172

Kaszap István 203

Katona Anikó vértanú 218

Kálmán, Bd. Ungvári 137 Kálmán herceg 100

Kánter Károly 195

IV. Károly 193

Kelemen Didák, Tisztm. 188

Kelpius János 182 Kinczel piarista pestis-vértanú 169

Kinga, Szt. 99, 100

Kiss Szaléz ferences vértanú 166

Koháry István 190

Konaczky vértanú 168

Korbéli István vértanú 168

Korona, Szent 29, 32, 45

Körösi Szt. Márk 172 Krapinay Mihály ferences vértanú 168

- L -

Lajos, Szt. Nagy 100, 116, 129, 130

Lajos, Toulouse-i Szt. 104

László, Bd. Báthory 142

László, Bd. Magyar 121 László, Szt. 53, 55, 56, 58, 60, 69

Lorándházi István, Bd. 140

Lukács, Bd. Bánfi 63

Lukács, Bd. Nosztrai 130


- M -

Magyar Szt. Mózes 51

Magyarhoni Bd. Miklós 113

Magyarhoni Bd. Pál 78

Magyarok Nagyasszonya 20 Margit, Szt. 89, 92, 93, 95, 98, 100, 117

Mária-Margit, Tisztm. (Bogner Etelka) 205

Márk, Körösi Szt. 172

Márton ferences vértanú 124

Márton, Szabáriai Szt. 24

Máté, Bd. Eskandéli 117

Menyhért, Grodecz Szt. 172

Mihálykövi Bálint, Bd. 139

Miklós, Bd. Magyar 120

Miklós, Bd. Magyarhoni ferences vértanú 113 Mikola Boldizsár, ferences vértanú 161

Mindszenty József 153, 221, 222, 223, 224, 225, 231

Mór, Bd. Csák 118 Mór, Szt. 36, 38, 48

Móró páter vértanú 168

Mózes, Magyar Szt. 51

- N -

Névtelen ferences egri vértanú 162

Nolai Kampán minorita vértanú 164

- O -

Oldor-Uldrik ferences vértanú 124 Özséb, Bd. 107, 123, 156, 166

- P -

Palugyay György vértanú 168

Patacs-iregi pálos vértanúk 160

Pál, Magyarhoni Bd. 78 Pálos pestis-vértanúk 169

Pázmány Péter 167, 179

Pelbárt, Bd. Temesvári 28, 153

Pesty Mátyás ferences vértanú 159

Pethő István pálos pestis-vértanú 169

Péter, Bd. Szalánkeményi 138

Péterváradi Bd. István 128

Piroska, Szt. 60, 61

Pongrácz Szt. István 172

Prohászka Ottokár 196–197, 198


- R -

Róbert érsekprímás 71, 78

- S -

Salkaházy Sára, Tisztm. 212 Salóme, Bd. 100

Scheibl Szabin 200 Schlachta Margit 213

Schulcz Ferenc vértanú 164

Simon perjel 160

Sonnino Angyelus vértanú 164

Spéráth Tamás piarista vértanú 167

Sütő Lőrinc pálos pestis-vértanú 169

- Sz -

Szabáriai Szt. Márton 24

Szabin, Scheibl 200

Szalánkeményi Péter, Bd. 138 Szaléz, Kiss, ferences vértanú 166

Székely László 132

Szkalkai Szt. Benedek 48

Szombathelyi Szt. Márton 24

Szombathelyi Tamás, Bd. 134

Szórád Szt. András 48 Szörényi Ágoston pálos pestis-vértanú 169

Szűcsi György pálos pestis-vértanú 169

Szűz Mária 8, 9, 10, 17

Szvetenay Miklós vértanú 167

- T -

Tamás, Bd. Folignói 120

Tamás, Bd. Magyar 126

Tamás, Bd. Szombathelyi 134 Tapolcai bencés vértanú 162

Temesvári Pelbárt, Bd. 28, 153

Teőry László minorita 164

Thar-Ispán Albert, Bd. 133 Török Márton pálos vértanú 167

Toursi Szt. Márton 24

- U -

Ungvári Kálmán, Bd. 137

- V -

Vajk 25 Vác, Bd. 52, 109

Váradi János vértanú 163

Váradi vértanú kanonokok 162

Vásárhelyi András vértanú 159


Vásárhelyi Bernát vértanú 159

Veszprémi Bd. Ilona 92 Végh Miklós vértanú 167


Betűrendes címmutató

- A -

A bibliafordító

A Bodonyi Vértanúk: Miklós, Antal és társaik

A címered most…

A déli harangszó hőseiről

A haldokló Hunyadi szavai

A harmadik csodaszarvas

A harmadik nővér

A Hírhozó

A két nyitrai remete

A Kettős-keresztű Ország legendája

A kúnok apostola

A lívek magyar vértanúi

A mártír Ágnes nevenapján

„A nagy magyar szenvedő”

A nándori toronyról

A solis ortu cardine *

A Szent Koronához

A Szent Orvos hívása

A Szentkirály országáról

A Szentkorona követe

A Szentsebek Ilonája (Veszprémi Boldog Ilona)

A Szövetség Szekrényét földúlták

A Túsz megérkezik

Ad Mariam in fano Andocs *

Amiként írva áll…

Ave, Beate Rex Stephane

Az áldozat (Szent Margit)

Az első magyar ferences: Boldog János

Az Ember kell ma… (A Prímás hős nevének)

Az utolsó Árpádházi

Aztán a Láng elkapta…

Álom

- B -

Bíró Ferenc S. J.

Boldog Bánfi Lukács éneke

Boldog Bosnyai János püspök

Boldog Buzád vértanú

Boldog Csák Mór

Boldog Csanádi Albert

Boldog-emlékű Admonti Zsófia

Boldog Gergely, szentlőrinci pálos

Boldog Hektor, a Gyógyító

Boldog Huszár Gáspár

Boldog Jámbor Ferenc


Boldog Lorándházi István

Boldog Lukácsról bátorító vers

Boldog Magyarhoni Miklós, vértanú

Boldog Mihálykövi Bálint

Boldog Szalánkeményi Péter

Boldog Szombathelyi Tamás

Boldog Temesvári Pelbárt

Boldog Thar-Ispán Albert

Boldog Ungvári Kálmán

Boldog Zákoly János

„Boldogasszony hozománya”

Boldogasszony vigíliáján

Bosnyák Zsófia — új Szent Erzsébetünk

„Brassó Szentje”

„Budapest apostola”

- C -

Cardinalis Petrus (Pázmány Péter)

„Csak testemen keresztül!”

- D -

Dal a Csíksomlyói Máriához

Déli harangszó, messzi pálmák

- E -

Egy „barokk” püspök: Fitter Ádám

Egy esztergomi kanonok: Ipolyi Gáspár

Egy félig feledt névre

Egy régi harci roham idézése (Kapisztrán Szent János)

Egy tiszta hősi harc

Egyiptom magyar vértanúja

Etelka-Margit nővér

Éji Tedeum

- F -

Fél éve már…

- H -

Himnusz Szent Gellérthez

Hunyadi gyulafehérvári sírfelirata *

- I -

In mortem Episcopi Ottocari (Prohászka püspök halálára)

„Itt állok…”

- J -

Jesu redemptor omnium *

Joannes Kelpius Transylvanus

Júniusba öltöztek a kertek


- K -

Kapisztrán és Szerém-Ujlak *

Kaszap István S. J.

Katona Anikó

Kelemen Didák

Kettős hőseposz — két véres század vértanúiról

Két ámuló szem

Két-három nappal Ítélet előtt

Kína első vértanúja

- L -

Látogatás a szentek hegyén (Szent Mór és Szent Imre)

Légvédelmi éj látomása

- M -

Madeira felé – egy kiáltás!

Magyar Szent Erzsébet

Magyar Szent Mózes

Magyar vers Krisztus Királyról

Maria-Treui strófák

Matyó Madonna

Mennynek Királyné Asszonya

Mégegyszer Nagyasszonyunkhoz: „Ex hac lacrimarum valle”

Mindszenty prímás sírjára

- N -

Nagyboldogasszony égi búcsúja

- O -

Óh dicsőséges (O gloriosa) *

Öreg regös éneke Imre Úrról

- P -

Pesti kövön pirosult…

Péterváradi Boldog Istvánhoz

Prohászka olvasásakor

- R -

Régi remetékről elmélkedés a házsongárdi temetőben

- SZ -

Szabáriai (Szombathelyi) Szent Mártonról *

Szabin testvér

Szent Imre herceg sírfelirata *

Szent Kinga

Szent Lajos püspökről, „Rendünk dicsőjéről” himnusz *

Szent Piroska, avagy Iréne császárné, a „Béke”

Születhettél-e volna drágább korba?


- T -

Tavaszodik a Szenthegyen

Tusakodás a Szentkirállyal

- U -

Utóhang Maurus szent barátról

Üzentek Julián barátért

- V -

Vajk úr hősi éneke

Vasárnap esti óda Szent Margitról

Vers a régi Lovagról

Végek dicséreti

Végvári küldöttség…

Véres tercinák Kassa három hősiről

bujdosó bálint: szent magyarság versei

Documents