BODOR ÁDÁM A tanú

Katalóguscédula:

Cím: A tanú Szerző: BODOR ÁDÁM

Megjelenési adatok: Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969 Kategória: FORRÁS KÖNYVEKTémakör: irodalomMűfaj: rövidprózaA borítólapon BENCSIK JÁNOS rajza

A tanú

TARTALOMJEGYZÉKElőszó. Írta K. Jakab Antal 3

Téli napok 7

A réten 14

A kutya alakú hófolt 17

A kivégzés 23

A tanú 26

A vonat33

Kihalt, csendes utca 35

A borbély 39

Testvérek 43

Egy idegen városban 50

Fölfelé 64

Egy bolond gyermek 72

Eső 74

Zebrán 77

Az erdész és vendége 79

Bányásznap 83

Triptichon 85

Utasemberek 88

BODOR ÁDÁM

ELŐSZÓ

Megeszünk valamit, megiszunk valamit – szokták mondani Bodor Ádám novelláiban. Megiszunk valamit, nem pedig inni fogunk valamit, vagy iszunk majd valamit, vagy megiszunk egy fél deci rumot vagy konyakot vagy vodkát. Megteszünk valamit – van az ilyenszerű kifejezésekben valami egészen finom nyelvtani és azon túli feszültség. A jövő idejű értelemben használt jelen idejű igealak a cselekvés feltétel nélküliségét, bizonyosságát sugallja, kizár minden – a fog-gal vagy majd-dal kifejezett jövő időben benne rejlő – feltételes árnyalatot, bizonytalanságot, s a meg igekötő révén a cselekvés befejezettségére, következetességére, telítettségére utal. Annak rendje és módja szerinti cselekvésre tehát, olyan cselekvésre, amely nem tünékeny, esetleges eszköze valami egyébnek, hanem telítettségében, töménységében maga is cél. Az ily módon meghatározott cselekvésre aztán különös mondattani iróniával rímel rá tárgya, ez a határozatlan, elmosódó, érzeteink és fogalmaink diktatúrája ellen fellázadó tárgy: a valamit.

S hányszor leírja még a bizonyosságok Bodor Ádámja ezt a „valamit”, hogy kigúnyolja a bizonyosságok dölyfét. A beteg valami bajtól ellankadtan piheg a takaró alatt, a hegyek szerelmese valamiféle áhítat mozdulatával emeli az égre karját, az öngyilkosságra készülő valahol a város szélén ül valami bokrok alatt, a magányos apa valami éhséggel kívánja újra meg újra látni a fiát. De nemcsak jelzői merülnek el szívesen a névmás éjszakájában. Hasonlatai nemegyszer olyannyira tárgyszerűek, hogy a hasonló beleolvadni látszik a hasonlítottba, a stilisztikai funkció a közlő funkcióba, a közlés pedig szinte önismétlésnek tűnik: „...olyan, mint aki alig képes valamit viszonozni”; „Olyan ez a dolog, hogy ettől csak ácsorogni lehet az utcákon”; „Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak”; „Ha most úgy akarnék beszélni, mint te, azt mondhatnám, hogy a Kurt Fiala bútorai és az egész culája addig maradnak itten, amíg eljön az a valaki, aki azért jött, hogy elrendezze a Kurt Fiala culáját.” A jelző, amely föloldódik és eltűnik a bizonytalanban, a hasonló, amely úgy tapad a hasonlítotthoz, mintha belé akarna hatolni, hogy belülről világítsa át – a fogalmazásnak ez a látszólagos henyesége, az alakzatoknak ez az aszketikus lekopasztottsága azonban szigorú szabatosságban fogant. A szó önmérséklete nyilvánul meg ebben, az az aggodalom, nehogy tolakodásával elrebbentse, magába feledkezve elszalassza a dolgok titkát.

Szóképeink összehasonlítanak, jelzőink elvonatkoztatnak, szavaink általánosítanak, a dolgok titka: a „magánvaló” ellenben hasonlíthatatlan, osztatlan és egyszeri, s így már puszta megnevezésével is megsértjük közvetlenségében, mint ahogy az elemi részecskék viselkedését is befolyásolja puszta megfigyelésük. Amikor a dolgokat megnevezzük, egyben idegenségüket is tételezzük. Bodor Ádám tétovázása jelzőiben,

A tanú

tartózkodása hasonlataiban ennek az idegenségnek tudomásul vétele, a nyelvi stílus határozatlansági relációja.

Ámde nemcsak megnevezzük, hanem értelmezzük is a dolgokat; az erkölcsi világban, ahol az ember emberi tettekkel áll szemben, értelmezzük a tetteket. Megmagyarázni, minősíteni voltaképpen szintén nem egyéb, mint magasabb fogalmak alá rendelni. Egy belvárosi borbélyüzlet legjobb borbélya lassan, megfontoltan, s mégis anélkül, hogy tudná, miért, belenyír vendége hajába. Egy ötvenéves férfi minden látható ok nélkül elhatározza, hogy véget vet életének. Az ok az okozatban lappang, éppen úgy, mint a hasonló a hasonlítottban, a minőség a „valamilyenben”, s csakis lappangásában határozható meg pontosan, mert hiszen az teszi lappangóvá, hogy meg akarjuk határozni. Bodor Ádám nem úgy teszi fel a kérdést, hogy érdek nélküliek-e a cselekedetek vagy sem, hogy található-e rájuk magyarázat vagy sem, hanem úgy, hogy hajlandók vagyunk-e lehetséges magyarázatainkba belefoglalni e magyarázatok kritikáját, hajlandók vagyunk-e megszorítani magyarázataink érvényét annak az idegenségnek a tudomásul vételével, amely az egyszeri jelenséget elválasztja fogalmaink általánosságától. Gyakorlatilag: hajlandók vagyunk-e valamely cselekedet elbírálásában, úrrá lenni érzelmi elfogultságunkon és előítéleteinken, melyek éppen azáltal, hogy elnyelik és nemlétezőnek tekintik – végtelenné, áthidalhatatlanná növelik a gondolkodó alany és a pusztán csak létező tárgy közötti távolságot, s olyan világot teremtenek, ahol a tekintet kábán, tehetetlenül hull vissza az átlátszóvá foszló dolgokról a szembe, s a szem mit sem lát, mert önmagát akarja látni. Bodor aszerint ítéli meg az embert, hogy miként viselkedik az önmagában és a másikban feltárulkozó ismeretlennel szemben, hogy van-e elegendő szellemi rugalmassága és erkölcsi bátorsága, van-e szerve a tapasztalatok újszerűségének érzékélésére, s eszerint újszerűek-e számára tapasztalatai vagy sem. A Téli napok Áronjának  „passzív rezisztenciáját” a betegséggel, a test rejtélyes és aljas összeesküvésével szemben az avatja heroikus küzdelemmé, a törékeny megismerés diadalává, hogy sem ő, sem felesége nem kísérli meg a „status quo” visszaállítását, nem próbálnak visszavonulni a részvét és a részvétkeltés, a sajnálkozás és az önsajnálat egérútjain tűnt hétköznapjaik „könnyed biztonságába”, hanem vállalják az új helyzetet, azt az idegenséget, amely a betegség szuronyrohamai nyomán lopakodik kettejük közé, vállalják, hogy legyőzhessék, s azzal, hogy vállalták, félig már le is győzték. Hasonlóképpen a halálra ítélt Katona, aki élete utolsó hét percét kiszakítja a múlt összefüggés-rendszeréből – mert nem gondol semmire, de a látni akarásba sűrűsödő életösztöne megajándékozza még a hajnal képeivel –, s a lét e talpalatnyi magányos csúcsán, örök fényben fürödve várja be a vég fölkúszó alaktalan árnyait (A kivégzés); a nő és a két férfi, akik letörlik magukról foglalkozásuk, éveik verítékét, hogy az elfogulatlanság pórusain beléjük ivódhasson huszonnégy óra szabadsága (A kutya alakú hófolt); az anyjuk iránti bizalmukban megcsalt kamaszok egyike, aki habozás nélkül elfogadja a megtorlás és kitaszítottság előtte merőben új, száraz, fagyott birodalmának kihívását (Testvérek); Holló Péter, aki a

BODOR ÁDÁM

máslétnek, a tőlünk függetlennek kijáró tiszteletteljes és jóindulatú tárgyilagosságában mind az eredendő ellenszenv, mind a közöny formájában visszautasítja azt a rosszhiszeműséget, amelyre felesége szeretné hangolni őt az idegen város és félidegen lakói iránt (Egy idegen városban) – a dolgok birtokba vételének, a létezésnek „önkritikai teljességét” testesítik meg Bodor Ádám szemében. És viszont: A tanú Jakabjának például azért nem adatik meg ez a teljesség, mert képtelen eltávolodni önmagától, tulajdon elidegenedettségétől, képtelen tőle annyira eltávolodni, hogy fölvehesse vele a harcot. Noha a tárgyalás megzavarja a hamis tanúzó Jakab „napjainak könnyű unalmát”, s a vádlott titkának fölsejlése (az a tény, hogy Demeter egészen váratlanul nemcsak hogy nem tiltakozik a rágalom ellen, hanem mintegy beismerő vallomást tesz annak súlya alatt) fogékonnyá teszi Jakabot saját énjének rejtélye iránt; Demeter érthetetlen magatartásának világánál érthetetlennek tűnik számára saját magatartása is, kérdésessé, hogy miért, miféle belső indíték, miféle észérv vagy miféle téboly hatása alatt hagyta magát rávenni a hamis tanúzásra – ám Jakab groteszk erőfeszítései szorongásában is arra irányulnak, hogy megmentse magának napjai könnyű unalmát. Fölkeresi felbujtóját, hogy magyarázatot nyerjen, és áldozatát, hogy megmagyarázzon; abban a hiszemben, hogy tettét mindennapi tetteinek logikus következményeként foghatja föl, nem veszi észre, hogy mindennapjainak logikája érvénytelenné vált. Bukása tragikomikus, mert elfogultsága és előítéletei, amelyekkel a dolgokat rabul ejteni igyekszik, őt magát ejtik rabul. És ugyanilyen tehetetlen önnön léte megalapozásában Bahleda Géza meg Obrád Simon (Utasemberek), mert elfogultságukban eszköznek vélik azt, ami kisajátíthatatlanul öncél a mások létében; érettük valónak, sőt általuk valónak hiszik azt a magánvalót és magáért valót, azt az önmagát teremtőt, azt az eget és földet és barmot, azt a kozmoszt, azt a semmit, ami a másik. Tettük színhelyére visszatérő gyilkosok; recsegő, beomló tetőkre meg bennégett tulipános ládákra meg bennégett csecsemőkre emlékeznek a falu kocsmájában, hajdani énjüknek arra a realitására emlékeznek, amelyet az áldozatok gyötrelmének realitása kölcsönzött neki; és beomló tetőkre meg bennégett csecsemőkre akarnak visszatérésükkel emlékeztetni, hogy visszaszerezzék ennek a realitásnak az illúzióját. Huszonöt év előtti önmaguk kísérteteiként Bahleda Géza és Obrád Simon az életösztön makacsságával hajszolja ezt az illúziót. Amint azt tapasztalják, hogy a puszta bemutatkozás nem elég, egyre vastagabb célzásokkal, egyre durvább kihívásokkal próbálják a büfés előtt feleleveníteni a kapcsolatot tulajdon személyük meg a pusztulás emlékképei között, hogy újra alakot ölthessenek, mintegy testté sűrűsödjenek az őket körülölelő rettegés nyomása alatt. Azonban Bahledáék nemcsak azt akarják, hogy rettegjék és gyűlöljék, hanem azt is, hogy szánják és szeressék őket; olyanok, mint a bukott istenek. Mivel az istenek léte nem tulajdon múltjukon élősködik (mint a kísérteteké), hanem tulajdon hiányukon (az elme hiányérzetén), mivel sohasem volt részük a realitásban, s ezért nincsenek igaz képzeteik, csak illúzióik a realitásról, az istenek nemcsak azt feltételezik (mint a kísértetek), hogy realitásukhoz szükségük van áldozatuk: az ember kínjának realitására,

A tanú

hanem azt is, hogy az embernek is szüksége van rájuk saját realitásának érzékelésében. Így a hatalmukat vesztett kísértetekkel szemben, akiknek bele kell törődniük szertefoszlásukba, a hatalmukat vesztett istenek nem adják föl feltétlenül a harcot a létért. Önnön léthiányukat az emberre ruházva, úgy okoskodnak, hogy az ember sem nyerheti el közvetlenül léte igazolását, csak közvetve: a félelemben az istencsapástól vagy az örömben a csapás elmaradásán. Ha pedig az öröm nem közvetlen, nem pozitív élmény, hanem a szenvedés hiánya, akkor egy bukott, ártalmatlanná vált isten, aki a pusztítás istene volt, joggal tarthat igényt az ember hálájára, rokonszenvére, sőt szeretetére, s e szeretet által a létezésre. Bahleda Géza és Obrád Simon osztozik a bukott istenek sorsában. Okoskodásuk hamis: nem rendelkeznek az elégséges ok monopóliumával, fölöslegesek az emberi lét realitásának a szempontjából, így hát az ember nem hajlandó megváltani őket sem szenvedése, sem öröme által. Nem térhetnek vissza a földre, mert soha nem éltek a földön, nem térhetnek vissza a földbe, mert nem a földből vétettek. Bukásukban sem adatott meg nekik a halandóság rangja. Megölik őket, de mintha jelen sem lennének, és jelen sem lennénk, a büfés tekintete öli meg őket, a büfés szemében halnak meg, csontjuk sem reccsen, vérük sem csordul, csak eltűnnek, megszűnnek, beleolvadnak a homályba, a szótlanságba, a csendbe, mert csak a semmibe térhetnek viszsza.

Göbben viszont – az itt következő novellák vissza-visszatérő alakjában – „...minden csak félig tudott tönkremenni, s tudta, hogy nem romolhat meg nála semminek annyira az emléke, hogy egyáltalán ne lehessen rágondolni többet, s lefogadná bárkivel, hogy ezt nem lehet kiirtani belőle”. E novelláknak a szerzőhöz legközelebb álló hősei úgy élnek, hogy minden napjukra bármikor vagy legalábbis valamikor visszaemlékezhessenek. Göb, akinek vonatjára várakozva csak egy éjszakát kellene agyonütnie (Kihalt, csendes utca), a hegymászó, akinek csak egy domboldal jegével kellene megbirkóznia (Fölfelé), olyan, szinte tudományos kíváncsisággal gyűjti a helyszínrajzi, tárgyi és időadatokat, mintha csak azért várakozna és fáradozna, hogy később számot adhasson róla, Holló Péter pedig egyenesen azzal indokolja egy ízben gondoskodását halott ismerőse holmijáról, hogy e holmik zavarják, mivel nem nélkülözhetetlenek a halottra való emlékezés szempontjából. Nem a jelennek folyamatos múlttá hamvasztása ez, és nem „memorizálási objektum” itt a cselekvés. Éppen ellenkezőleg. A felidézhetőség a létezés önkritikai teljességének jegyében, a tevékeny, de jóhiszemű tárgyilagosság szellemében végrehajtott cselekvés legfőbb ismérve Bodor Ádámnál, ezért biztosít oly kitüntetett helyet novelláiban az emlékezésnek. S mivel hősei annyiban emlékeznek vissza tapasztalataikra, amennyiben meg tudták kímélni a dolgok egyszeri szüzességét az általánosító gondolat és érzelem erőszakától: az elfogultságtól és az előítélettől – Bodor Ádám annyit örökít meg e tapasztalatokból, amennyi nélkülözhetetlen a rájuk való emlékezés szempontjából: a fizikai tényt, az érzékeinkkel felfoghatót, amelyet legkevésbé fenyeget az a veszély, hogy elmerül az általánosban, és azokat a gondolatokat és érzelmeket,

BODOR ÁDÁM

amelyek már-már az érzéki adatok élességével különülnek el egymástól, s a mnemotechnikai jelek alázatával simulnak tárgyukhoz. Tartózkodása attól, hogy ránk kényszerítse egy divatos lélektani naturalizmus mindentudádását, agresszivitása abban, ahogyan feladatot ad és határt szab okadatoló értelmüknek, a bizonyosságoknak és a bizonytalanságoknak ez a nagyszerű játéka, az elbeszélő stílusnak ez a szabatos határozatlansági relációja okozza, hogy Bodor Ádám novellái a megvilágosodásszerű felismerésnek azzal a kettősségével hatnak ránk, amely Platónnál a megismerés maga: meghökkentenek, mintha sohasem tapasztaltunk volna hasonlót, és megnyugtatnak, mintha csak visszaemlékeznénk valamire, amit elfelejtettünk. Valahogy így vagyunk a szerzővel is. Meghökkenünk: hogyan lehetséges, hogy ez a Bodor Ádám a „kísérletezés”, a „szárnypróbálgatás” szakaszát egyszerűen átugorva, egyik napról a másikra a hazai magyar prózairodalom élvonalába emelkedett? És megnyugszunk: úgy tűnik, mindig is ott volt.

K. JAKAB ANTAL

A tanú

TÉLI NAPOK

Az utcának csak egyik oldalán épültek házak, bal felé a temető fáira esik a tekintet. A város messzi lenn van, párás időben vagy amikor olyan a szél járása, felhatol ide a vonatfütty s az utcák zaja. A levegő tiszta, könnyíti a lélegzetet, nyáron a közeli rétek illatával, ilyenkor télen pedig a meleg konyhák lehelete old egy keveset a fagy fémszagán. Csendes vidék. A városból kanyargós út vezet ide meredeken; a vége felé a házak kis kertek mögé vonulnak. Nagy fák kerülnek elő az épületek mögül, az úttest fölött néha összeérnek, de az ágak szövedéke között ott látszik a város.Amint ebéd után a meredeken hazafelé igyekezett, nyomást érzett a gyomra tájékán. Alattomosan terjengett, s olykor mélyebb lélegzetvételre késztette. Az emelkedő közepén letette aktatáskáját és a szatyrot, amiben kettőjük vacsoráját vitte. Lenézett a városra, megtapogatta hasát, magyarázatot keresve arra gondolt, talán túl sokat evett, de mindjárt rájött, ez nem így van. Sosem evett túl sokat.Itt fenn lakott a tetőn. Mikor pár hónapja megnősült, és ide költöztek erre a nyugalmas vidékre, azt remélte, életében minden jóra fordul.Amíg hazaért, még kétszer pihent meg: maga elé, a havas járdára tette az aktatáskát és a szatyrot. Kesztyűs keze fejével végigsimított homlokán, és türelemmel figyelte, hogy fagy az izzadság a borzas gyapjúszálakra. Mínusz tíz fok alatt volt, január, nem tudta, miért izzad ilyenkor.Otthon begyújtott, nagy aktatáskájából kitette a könyveket az asztalra, kinyitva őket a kis papírszeletekkel megjegyzett helyeken, és munkához látott. Két könyvből olvasott, s közben tiszta papírlapokra jegyzett.Négy óra tájt hazaért a felesége, és likőrös csokoládét tett elébe az asztalra. Ő elmosolyodott, és ültében magához vonta az asszonyt.Aránylag rövid idő alatt megette az egész csokoládét. Igyekezett olyan testtartást találni, ami feledtetni tudná a gyomra körül fészkelő szokatlan érzését, de az, amit eddig nyomásnak ítélt, most egy helyre összpontosult, és fájdalommá sűrűsödött. Kicsit előregörnyedt, aztán félretaszítva a könyveket, könyökével az asztalra nehezült. Elszóródó tekintete alatt a félig szívott cigaretta elsenyvedt a hamutálban.Judit, aki vele szemben az ágyon egy német író elbeszéléseit olvasta, többször ránézett. Egyikük sem szólt egy szót sem.Jóval később Áron azt mondta:–     A nyúlnak fáj valami. Itt – és a gyomra felé mutatott.–  Nem lesz beteg az én nyulacskám, ugye? – kérdezte Judit. Az asztalon keresztülhajolva, könnyen belemarkolt Áron sötét, tömött hajába.–  Nem – mondta a férfi. Mindjárt azután felkelt, és furcsán sietve kilépett a szobából. Kinyitotta a terasz felé vezető ajtót, állt ott egy keveset, majd visszajött. Aki ekkor látja, nem érti, mit akarhatott. Áron sem tudta, mi volt ez.Körülbelül két oldalt olvasott, amikor ismét felugrott és kisietett. Künn nekitámaszkodott a behavazott kőpárkánynak. Nehéz éveket élt át, de a betegségnek ezt az érzését nem ismerte. Megújuló émelygésében most mintha egész teste készült volna feloldódni. Kiegyenesedett, nézett saját hasára idegenül, a ruha és a bőr alatt elvesző felismeréssel. Utálta az egészet. Idegen lett maga előtt, magában a fájdalommal, szerette volna kínokkal rakott testét magára hagyni. Felesége kijött utána, s Áron nedves homloka alól rámosolygott, hogy az ébredező aggodalmat eloszlassa.

BODOR ÁDÁM

A délután folyamán többször hagyta abba munkáját: ki kellett mennie a levegőre. Hallotta, hogy Judit mindig kikíséri, s valamivel mögötte megáll. Nem szóltak egymáshoz. Vártak.Judit tett-vett a szobában.–     Elmúlik – mondta –, meglátod, el fog múlni. Talán a májad lesz, egyszer mesélted. –     Talán – mondta Áron. – De az is lehet,  hogy valami más, ami még nem volt, amit még nem ismerünk.–   Mégis, tudnod kellene. Nem olyan, mint akkor? Ha emlékszel...–   Elfelejtettem. Akkor azt hittem, tévedés volt. Azt hittem, tévedés, hogy beteg vagyok. Nem voltam rákészülve, az volt a tévedés. – Áron maga elé nézve, lassan és terhes színtelenséggel beszélt. Összeszedte könyveit, elrakosgatta a szerte heverő papírlapokat, aztán megnyitotta egy kicsit a sarokablakot, és odahúzott egy széket. Itt ült, nézte a téli égboltot, a késő délután lilának tűnő felhőit, amíg teljesen besötétedett.Ritkán néztek egymásra. Judit, kezében könyvvel, az ágy peremén ült, nem olvasott, férjét figyelte, amint szokatlan közönyével kibámult a fák csücskére s az égre. Bizonyos volt abban, hogy Áron rövidesen jobban lesz, mégis kicsit eltávolodni érezte, nyugtalanná vált. Nem bírta ezt a hallgatást. Nem bírta a csendet, ami most úgy ülte meg a szobát, mint nehéz pára, ami még a gondolatokat is bedegeszti. Tanácstalanságában aztán felállt, ide-oda lépdelt, rakosgatott, mint aki vendégeket vár. A végén megkérdezte, mit vacsorázna. Áron azt felelte, semmit, legfeljebb tejet.–  Valamit a tej mellé – kérlelte az asszony –, van sajtunk, egy kevés vaj is, pirítanék kenyeret.–  Talán pirítóst, reszelt sajttal – egyezett bele Áron. – Azt megpróbálhatjuk.Két-három falást evett az eléje készített ételből, aztán levetette ruháit, és befeküdt az ágyba. Nem is emlékezett, mikor feküdt még le ilyen korán.–  Ma legalább korán fekszem le. Végre egyszer kívánságod szerint idejében ágyba kerülök.Judit kérte, ne beszéljen most így. A szoba közepén állt, tálcával és törlőronggyal a kezében.–  Ne érts félre – mondta Áron, mikor elnyúlt a könnyű takaró alatt –, ma nem örülhetünk ennek. Nyoma sincs itt az örömnek. Ha tudni akarod, teljesen ki vagyok készülve. Leszedtek a lábamról. Higgyük el?Judit eligazította a takarót, és az asztalkát egészen közel tolta az ágyhoz.–  Azt kérdeztem – szólt ismét Áron –, higgyük ezt el, mit gondolsz? Vagy beszéljük be magunknak, hogy csak bebeszéltük magunknak, hogy beteg vagyok?Judit zavarban volt. Azt mondta, ő most nem tud gondolkozni, úgy érzi, egy kicsit ő is beteg. A tejet kis csuporban, fatálcán hozta be, s úgy tette a rövid lábú asztalka szélére, hogy férje könnyen elérhette.–  Azt hiszem, csak szeretnél beteg lenni – mondta Áron. Minden korty előtt maga elé nézett, mintha fontolóra venné, s alig negyedrészét itta meg.–   Nem jó? – kérdezte Judit.–   De jó. Csak nem kell.–   Mit tegyek?–     Azt hiszem, semmit. Hagyj mindent így. Judit odaült az ágy végébe, gondolatait eleresztve nézte, mint alszik el. Az elfelejtett napokra próbált emlékezni, amit ezzel az emberrel könnyed biztonságban töltött. Megfogalmazni nem tudta, de eszmélete

A tanú

mélyén megsejtette, hogy közösségük szála, amely hónapok során az egymásnak szánt tekintetek és szavak összhangjában megedződni látszott, csak a hétköznapok méreteit képes beérni, s mindaz, amit iránta érzett, most céljától fosztottan hull el körülötte, mert Áron, most először, nem az, aki volt: ahogy valami bajtól ellankadtan itt piheg a takaró alatt, olyan, mint aki alig képes valamit viszonozni.Éjjel három körül újra kiment a teraszra, pizsamában, ahogy kikelt az ágyból. A rosszullét negyedórán át tartotta a havas kőpárkánynak támaszkodva. Öntudata mintha lassan kipergett volna belőle, s csak maradékával próbálna egy szétesni készülő testet összetartani. „Úgy csinál, mint ami nem akar elmúlni. Mint ami végre rám talált” – gondolta. Künn megenyhült, a levegő szagából tudta, s miután megkönnyebbült, nem sietett be. Nem fázott, csak a bordák alatt terpeszkedő konok fájdalmat érezte. Reggel valamivel jobban volt, de amikor szokása szerint az időt kémlelni kiment a ház elé, olyan óvatosan lépett le a lépcsőkön, mintha kiömlene. Bőrén fájóan érezte a ruha és a reggeli szél érintését. Keveset reggelizett, tejet pirítóssal, s amikor Judit kilenc órakor elment, még nem fejezte be. Azt mondta, később, délfelé ő is bemegy a városba, s majd együtt hazajönnek. Kiment a kertbe, összejárkálta a langyos szélben megrokkant havat. Itt érte utol ismét a fájdalom. Nem erősebben, mint eddig, de biztosan kapaszkodott meg gyomra egész tájékán. Az émelygés aztán lassan eláradt egész testébe, az ujjaiba is, haja alatt hideg lett a fejbőre. Anynyira elgyengült, hogy leereszkedett a lassan szennyesedő hóra. Mire bemehetett, latyakossá vált alatta.Judit ott térdelt az alacsony ágy mellett. Áron, ahogy felébredt, látta a nagyra nyílott, meleg szemeket s a kezeket, melyek végigsimítanak homlokán. Kinyújtotta a kezét, az asszony hűvösnek vélt karját kereste, ujjait gyöngén belenyomta. Judit némán, csak a szemével kérte, mondjon valamit. Ő, valami közvetítést keresve, az asszony puha tekintetét próbálta a magáéhoz kötni, de az csak bágyadt támolygást látott a szemekben. Arra gondolt, hogy tegnap óta teste egészen elgyermekesedett, akár egyik karjában is elférne.–   Fáj? – kérdezte.Áron bólintott.–   Orvost hívok, jó? Addig is eszünk valamit.–  Várjunk még – mondta Áron. – Várjuk ki ezt a napot.Judit a férfi lélegzetvételei mögött látta a betegséget, de szavaiban mégis valami biztonságot érzett. Citromból italt készített, és mellé ült az ágyra. Áron fejével az asszony árnyékára feküdt, s elszenderedett. Három óra felé felébredt, s ivott a limonádéból. Judit figyelte.–  Mondd – kérlelte –, mondd, légy szíves, mit tegyek veled?Áron hallgatott.–  Nem értem ezt, ami itt folyik, ezt az egészet. Most mit csinálunk? Odabújok melléd, akarod?–  Nem – intett Áron. Lassan ingatta a fejét, tétován nézett a feleségére. Lomhán utánanyúlt, aztán amikor hozzáért, kezét visszahúzta.–    Itt ülök veled. Az jó? – kérdezte Judit.– Ülhetsz.– Ülhetsz! Menjek el?Judit eltávolodott, és a szoba másik feléből figyelte. Áron kis idő múltán magához hívta.– Ülj ide. Add a kezed.

BODOR ÁDÁM

Judit a beteg kinyitott tenyerébe tolta karját, de Áron kis idő után megfogta, és távolabb tette. Nem bírta az asszony melegét, elfordította a fejét.–   Hagyj most nyugton – mondta. – Menj ki. – Áron kóválygó gondolataiban most már megérett a bizonyosság, hogy ez olyan betegség, ami ostobán, konok erőszakossággal, de kérlelhetetlen belső magyarázat alapján költözött belé, s ahogy testét mint alkalmatlan kis tömeget érezte ott elsüppedve, csendes düh öntötte el.Judit körülbelül egy negyedóra múltán jött be, télikabátban volt. Az ajtóból figyelt. Mikor észrevette, hogy Áron kinyitja szemét, odament.–   Most ugye beleegyezel, hogy orvost hívjunk? Gondolkozz, mi lesz ebből. Áron nem nézett rá.– Nem érdekel – mondta. – Most már ez nekem mindegy. Például lehet, hogy túl későn mennél.Judit egy kis szünet után kérdezte:–     Hogy érted azt, hogy túl későn?–   Jól. Úgy.–   Inkább hallgass. Pihenj.–   Úgy értettem. Elhallgatok. Elpihenek. Arra megy ki az egész.–   Ne folytasd, úgysem értek ebből semmit.–   Ó,majd megérted. Olyan kézenfekvő lesz,  hogy megérted. Hetenként bizonyos órákat fogsz nekem szentelni a gondolataidból. Az érzéseidből is, legalább az elején, egészen addig, amíg rájössz, micsoda értelmetlenség.–  Ez mi? – kérdezte Judit.–   Megszoknád – folytatta Áron. – Magányodban nagyon fogod magad sajnálni, de majd segítesz te magadon.–  Arról beszélgetünk, hogy talán meghalsz? Áron egy kicsit elmosolyodott.–  Ha te mégis úgy gondolod, hogy nem késő, hívj egy doktort. Egy csodadoktort. Én úgy érzem, mindent megevett a fene.Judit kifelé készült.–  Ebből elég – mondta.–  Ne siess, megütöd magad. Most csoda jól nézel ki itt mellettem.–  Nem sietek – mondta Judit, és megállt. – Amíg aludtál, telefonáltam. Mit képzelsz, ki nézi ezt végig? Ki bírja ezt ki?–  Jó, akkor maradj. – Áron csendesen, majdnem hangsúlytalanul beszélt, közben mélyen lélegzett, hogy az újra meg újra rátámadó émelygést visszaszorítsa. Aztán kicsit megélénkült:–  Ha már telefonáltál, hát akkor maradj. Ez megjárta az eszedet. Kötelességtudó eszed van, tudd meg. Az első pocsék napot nem bírja végig, telefonál: legyen elég. „A férjem, doktor úr, elrontotta a gyomrát. Megint elrontott valamit. Szíves közbelépését kérjük, mert így szomorúan nézünk ki.” Így van?Judit hallgatott.Áron mintha csak magának beszélt volna:–   Javítsa meg nekem ezt a nyulat, nem jó így semmire. Szeretem, ha jól megy sorom. A jólét zavartalan egyhangúságát nagy pihenésekkel. A hullákat pedig utálom. Nincs mit kezdeni velük. – Judit leült egy székbe, Áron hozzá fordult: – Megértelek. A szeretet, útján a hulla felé, elakad a körös-körül dongó legyek színességén. Sajnálja elpazarolni magát. Körülbelül ez, amire gondolsz.

A tanú

–   Eddig örültem, ha megszólaltál – mondta Judit. – Csak ez volt, amire gondoltam. Volt valami nyugodt értelem a hétköznapokban.–   Eddig tünetmentes volt a betegség – mondta Áron –, de így most már élvezhetetlenné tette neked a hétköznapok értelmét. Ilyenkor fordul orvoshoz az ember, jöjjön a diagnózisával: „emésztőszervek és lélek pangása; nehéz pasas”.Aztán hallgattak. Fáradtan néztek egymásra, s Áron lassan ismét magába borult. Judit türelmetlensége lassan megoldotta szemeit, s a könny vékony erecskékben csorgott az álla alá.Az orvos hat óra után érkezett. Megtapogatta a hasfalat, a gyomor és a máj tájékát. Áronnak fel kellett állania. Laboratóriumi vizsgalatokat írt elő, gyógyszereket ajánlott, s ha reggelig nem lesz jobban, mondta, be kell mennie a kórházba.Vacsoraidőben két barátja kereste. Judit csak nagyon nehezen engedte be őket. – Halljuk, beteg vagy – mondták. – Kikészültél. Áron bólintott.–   Meghalsz – mondta az egyik.–   Beteg nyúl – szólt a másik.–   Honnan veszed ezt, hogy beteg nyúl? – kérdezte Áron. Alig ismertek a hangjára.–   Olyan vagy. Úgy nézel ki.–   Hallod, mit mond? – fordult Judit felé. Elmosolyodtak.–   Azért jöttünk – mondta az egyik –, mert készülünk síelni. Ha nem halsz meg, magunkkal viszünk.–  Egy fenét! – mondta Áron.A barátok nem látták még Áront betegen, ágyban sem. Szemében nem láttak ilyen nyomorúságot. Zavartan topogtak az asztal körül. – És mondd – kérdezték –, mit érzel?–  Semmit. Csak hülyéskedem.Nevettek:–  Nem vagy te beteg. Hiányzik neked innen egy jó társaság, ennyi az egész. Untad magad, ez a baj. Hát nem?–  De igen – mondta Áron. – Ez az. Elfogott az unalom. Untam a gyomromat, s a gyomrom is unta a maga részéről állandó evéseimet. Az egész ettől a rohadt unalomtól van.Többet nem beszélt, torkában megvastagodott a levegő, a hangok mint távoli susogás értek a füléhez. Csak hűvös homlokán érezte a szelecskét, mikor a barátok elmentek.Áron egy vedret vagy lavórt kért.Judit, amikor később belépett, az edény fenekén valami sötét, barnás-pirosas dolgot látott. Elgyengült az irtózattól.–  Vér – mondta Áron. Ült az ágyában, és odaintette feleségét. Az asszony nagyon kérte, feküdjék le. Az ijedtségtől alig bírt beszélni. Áron megfogta a karját.–  Gyomorvérzés – mondta. – Most tudjuk, miről van szó. Kilyukadt, az tett így tönkre. Mit szólsz hozzá?–  Dőlj vissza, kérlek.Áron legyintett:–  Még sose láttál ilyet, ugye? Hát én sem. Bíztam mindenben, ami az enyém, a tartósságukban. Úgy látszik, ez is kellett. Megfeledkeztem egy csomó mindenről, mintha egyedül élnék. A természet szempontjából vegyi folyamat, nekünk meglepetés. Nyomorúságos meglepetés, itt, ebben a vederben.–   Hagyd ezt most. Ez túl sok.

BODOR ÁDÁM

–   Nem bírod? Undok dolog, az biztos. De nem közhely. A vér láttán magadra eszmélsz.Hagyta, hogy Judit óvatosan a hátára fektesse.Mielőtt a mentők érkeztek volna, Áron megébredt.–  Haragszol? – kérdezte Juditot, aki ott ült ágya szélén, arcán a kétnapos töprengés árnyékaival.– Miért, Áron, miért haragudnám?–  Ne haragudj ezért rám. Tulajdonképpen kitoltam veled. De ezt nem tudhattam előre. Mást mindent megmondtam neked, hát bocsáss meg. Az igazság az: alaposan kitoltam veled. Jól bevásároltál velem.–   Ó, annyit beszélsz. Ülj nyugton.–  Pedig ez így van. Nincs mit kezdj most velem, így kiterítve, ahogy vagyok.–   Én azt hiszem, nagyon ostoba vagyok – mondta Judit. – Ahogy viselkedem. Elkínoztál, fegyvertelen vagyok.–   Ezért külön bocsáss meg – mondta Áron. – A szenvedés homálya néha undorítóvá teszi az embert.Judit megfordította feje alatt a párnát, felrázta, és úgy tette vissza.–   Áron.–   Mondd.–   Közöttünk azért most van valami.–   Elmúlik. Megértjük.–   Te is érzed?–   Nem egyéb az, csak az ijedtség. Nem mindig látjuk egymást. Megijedtünk. Most biztosan valamennyire meg fog változni az életünk. Megfontoltabb és őszintébb lesz. Én azt hiszem, jobb lesz így. Te nem gondolod ugyanezt?–   Még nem tudom.–  Majd rájössz. Többek közt emlékezni fogunk rá: „Amikor beteg voltál”; „Amikor utáltál, ki is küldtél a szobából.” Vagy: „Vért, ó, azt én is hánytam.”–  Ne, Áron.–  Vagy ehhez mit szólsz: „Apának a gyomrát nem szabad bokszolni.” Jó lesz.–  Apának a gyomrát? – Judit mosolygott.–  Igen – folytatta Áron. – Persze neked lesz nehezebb. Bajlódni fogsz velem, én pedig komiszkodni. Hallgatnod kell nyűgös dörmögéseimet. Fogod ezt bírni?Judit odafúrta a fejét.–  Azt hiszem.–  Hát akkor jó.–  Ígérem, csak gyógyulj meg.–  Én meggyógyulok – mondta Áron –, de te csak ne ígérj semmit. Ígérjük inkább azt, hogy nem ígérünk egymásnak semmit. Elég lesz nekünk a pillanatok őszintesége. Ugye érted? Szükségünk van ígéretekre? Hát nincs.Hallották, amint az autó megáll a ház előtt.–  Ki kér ígéreteket, ezt most még, légy szíves, találd el.–  Aki bizalmatlan, vagy aki gyáva.–  Nem erre gondoltam – mosolyodott el Áron –, de ez is jó. Annyi, mintha eltaláltad volna.Rásegítették a hordágyra, és a síkos úton óvatosan közeledtek vele az autó felé.

A tanú

A RÉTEN

Reggel a kert felé vezető lépcső előtt egy kis madár tetemét találtuk. Úgy hevert, mint egy elhullott, véres rongydarab. Teljesen szétmarcangolva.Vártunk. Mikor a macska beosont a konyhába, felálltunk és becsuktuk az ajtót.Amíg a réten keresztül az erdő alá értünk, már tizenegy óra felé járt. Egy lelket sem lehetett látni. A szél alacsonyan sodorta a felhőket, az ember azt hitte, gyors foszlányaik a fákat érik. Esett is egy kicsit, permetezett.Előttünk két mogyoróbokor között kis mélyedés volt.–   Itt jó lesz – mondtam.–   Hol? – kérdezte Göb.–   Itt – mutattam a mogyoróbokrok elé a fűre. Letettük a kis zsákot, és Göb nekilátott ásni.–   Te addig intézd el – mondta. Az ásó fölé hajolt. Csak álltam, ügyetlenül. A zsák mellettem hevert, csupasz lábszáramon éreztem a belőle kiáramló meleget.–   Miért töltöd az időt? – morgott Göb. – Láss hozzá. – Kedves, szórakozott volt a hangja.–   Hogyan? – kérdeztem.–      Ügyesen mondta. – A kapával. A kapa fokával.–   Inkább ásnék – szóltam valamivel később. Odamentem, és a kicsi kapával összehúztam a földet, amit Göb az ásójával kidobott.  Nagyon kevésnek látszott. Göb ásója is kicsi volt: gyereknek való szerszám.–  Menj innen – mondta. – Igyekezz, hogy legyünk túl rajta.Gyorsan dolgozott, az eső igen puhává áztatta a földet. Hátralépett.–  Belefér?–  Így nem – méregettem. – Ha egy kicsit össze ...–  Hogyhogy össze?–  Nyomjuk.Göb tovább ásott, én gubbasztva néztem.–  Elintézted? – kérdezte.–  Nem. Még nem intéztem el.Eleresztette a szerszám nyelét, félretartott fejjel nézte, amit ásott.–  Most belefér?–  Azt hiszem. Bele kell hogy férjen.–  Akkor vedd a kapát.A szeme sarkából látta, hogy mellé ütök.–  Kancsi vagy – mondta.–  Nem tudom – mondtam. – Nem tudom, hogyan kell. Próbáld meg te. – Verítékes volt a homlokom.Beállt a kis gödörbe, már a lábikrájáig ért. Egy kicsit mosolygott.–  Hozzad – mondta.

BODOR ÁDÁM

–  Még nincs kész.–  Hozd ide!Odanyújtottam a zsákot, kezébe akartam nyomni a kicsi kapát.–  Erre lehet a feje – mutattam, és ráillesztettem a kapa élét. – Köhögj közben.–  Neked a kezedben van. Én félreállok – mondta. – Hunyd be a szemed.–  Nem. Nem bírom.Göb a kicsi zsákra nézett, ott hevert előttünk.–  Nem mozog – mondta.–  Nem – intettem.–  Akaszd a kapa hegyét a zsák szélébe. – Ő alá dugta az ásóját. A gödör széléről már magától begurult, rengett ide-oda.Göb terelni kezdte a földet a gödör felé. Tele volt fűvel. Én is nekifogtam. Húztuk a kapával, az ásóval, a göröngydarabkák odalenn erre-arra peregtek.–  Na – mondta Göb, hogy hallja a hangját. „Ó, micsoda kínlódás” – gondoltam. Gyorsabban dolgoztunk. Göb ráállt a kis halomra. Alatta rugalmas volt a föld. Cipője kicsit besüppedt.–  Mehetünk.Megindultunk, a ruha nehéz volt rajtunk; teleszívta magát vízzel.Az út rétek fölött vezetett.–  Elintéztük – mondta Göb, miközben kikapaszkodtunk.–   Nem fog előjönni?–  Végeztünk vele.Egymás mellett mentünk a kökénysorok között.–  Mit nézel? – kérdezte.–  Semmit. Jobb lett volna, ha végzünk vele, mielőtt elintézzük.–  Nem tudtam megölni. Nem nekem való. Kifinomultam.–  Én sem – mondtam. – Nem tudtuk megölni. Túlságosan elfinomultunk.A rétről a köd vagy pára ráterült az útra, szavainkat ott őrizte körülöttünk.–  Én most hányok – mondta Göb.– Megvárlak.A párában eltűntek a színek, egymást mint árnyakat láttuk, amint cuppogunk előre. Göb lábán kicsi színes pettyek voltak.–  Tele vagy virágszirommal – mondtam. – A lábad.Göb megnézte.–  A fűből – mondta. – Mit mind engem nézel? – kérdezte ingerülten.Az út tele volt tócsákkal, a szerszámokra támaszkodva csúszkáltunk. Észrevettem, hogy útközben elhullott a kis kapa vasa.–  Elhagytuk valahol – mutattam a nyél üres végét. – Gyere vissza.Göb hallgatott. Tovább csúszkált.–  Gané alak vagy.

A tanú

Hozzám lépett, a nyakamtól fogva ellódított. Én feléje rúgtam, a pocsolyalé az orráról lecsorgott. Hason feküdtem. Göb vézna lábát láttam az arcomnál a kicsi virágokkal, amint feltápászkodtam. Sarat köpködtem.–  Mire való ez? – kérdeztem. – Mire való még ez is?Göb előttem járt, közeledtünk a házakhoz. A fél cipőm beleragadt a sárba, fél lábon himbáltam magam.–  Várj meg – kiáltottam utána.–     Siess – mondta, és meg sem fordult.Futottam utána. Együtt futottunk sokat.

BODOR ÁDÁM

A KUTYA ALAKÚ HÓFOLT

Göb megmerítette a kicsi vedret, és belenézett. Aztán kiöntötte és odatartotta a kövek közé, ahol a víz fehéren, kövér sugárban ömlött lefelé. Megtelt egy pillantás alatt. Ismét belenézett, majd óvatosan megfordult, hogy ne lépjen a vízbe, s az alacsonyan elterebélyesedett borókák között visszaindult. A veder kevés súlyától kissé félrebillent a feje, s a többiek csak hosszú nyakát látták, amint közeledik, s mulattak rajta. Szerették Göböt.–   Ha svéd volna, Gunnarsennek hívnák – mondta Péter.–   De nem svéd – mondta Márta.–   Nem.–   Tudsz még egy svéd nevet? – kérdezte Göb, ahogy odaérkezett eléjük a vederrel.–   Tudok – bólintott Péter felfelé, mert törökülésben ült. – Még egyet biztosan tudok.–   Hogy van?–   Most nem jut eszembe. Majd egyszer megmondom.Göb megcsóválta a fejét, a vederrel egy kicsit tovább ment, s a tiszta vízből töltött egy alumínium edénybe. Leguggolt, begyújtotta a szeszfőzőt, rátette az edényt. A többiek lustán figyelték.–   Csinálj úgy, mint egy svéd – kérte Márta.Göb csak a fejével visszanézett, és elfintorította az arcát.–   Így jó?–   Nem – mondta Péter komolyan. – A nyakaddal.–   Egy fenét.–  Nem tudsz megjátszani egy svédet, ez a helyzet.–  Mi készül itt? – állt fel Göb, és egyúttal megnézte magának a napot is. Késő délután volt.–  Ne izgulj.Göb széttárta a kezeit Márta felé:–  Azt mondja, ne izguljak.–  Igaza van – bólogatott Márta. – Ne izgulj.–  Akartok valamit?–  Csak hogy nyugodj meg – mondták.–  Akkor jó – mosolygott Göb. Neki is jókedve volt. Odament a sátor mögé, a sziklának támasztott sílécekhez, és megfordította őket, talpukkal a nap felé. Három síléc száradt, két piros és egy fekete, de a talpa mindeniknek sárga volt. Göb még nézni is szerette a léceket.–  Nem akarnánk botokat vágni, kapuknak? – kérdezte.–  Majd holnap. Vesszőket.–  Botok kellenek – intett Göb, és felnézett a borókákig lenyúló nagy hófoltra. – Nagyon kemény a hó. – Aztán visszament az edényekhez.–  Dobd ide a poharakat – kérte Mártát.

A tanú

–  Kérlek, dobd oda neki a poharakat – mondta Márta.–  Fáj a lába – mondta Péter, s odadobta őket Göbnek.–  Persze – sóhajtott Göb. – Nem tudja idedobni.–  Kész?–  Előbb iszunk valamit – mondta Péter.Göb furcsán nézett rá.–  Este mit csinálsz?–  Ezt kitől kérdezed?Göb elmosolyodott.–   Ez jó volt – mondta. – Igyunk. Kihozta a sátorból az üveget, és odanyújtotta Mártának.–   Meleg – fintorgott Márta, ahogy a kezébe vette, aztán odaadta Péternek. – Igyál.Péter beleivott az üvegbe, jót húzott belőle, és összerázkódott:–   Nagyon jó.–   Miért rázkódsz akkor össze?Ez az érdekes nála. Összerázkódik, és mégis megiszik egy üveggel. Ez a fő érdekessége Péternek – magyarázta Göb.–   Tudsz még ilyen fő érdekességeket?–   Hát tudnék.–   Én is tudom a tiedet.–   Mi az? – kérdezte Márta.–   Azt nem mondom meg.–   Ez már a második dolog, amit ma nem mondasz meg. – Göb beletette a fövő vízbe a kávét. Amint kétszer felfutott, levette, hagyta egy kicsit állni, és kitöltötte a színes poharakba. Odavitt kettőt, aztán elhozta a magáét is. Melegítőfelsőjét ráterítette egy kőre, amin üldögélni szokott, ő maga pedig melléje heveredett, csak a hátával támaszkodott neki. Figyelte a szemközti oldal színeit, a konok zöld sziklákat, a szenynyesedő hó mellett virító alpesi rózsákat s az árnyékot, amint szemlátomást kúszott felfelé, és elszürkített mindent. Könnyűnek, pihentnek érezte magát.–   Csinálsz valami vacsorát, vagy hideget eszünk.–   Miféle hideget akarsz enni? – kérdezte Péter.–   Meleget akarok enni – mondta Göb –, de Mártának fáj a lába. Arról van szó. Mutasd a lábadat.–   Mit akarsz vele? – kérdezte Péter.–   Látni akarom. De mit akarnál te a Márta lábával? – Odatérdelt Márta elé, és kioldotta a kötést. Délelőtt a hófolt aljában nem bírt megállni, s a lendülettől kirepült a száraz, meleg kövek közé. A fehér ruha alól most előtűnt a barna horzsolás. Göb megtapogatta. – Fáj?Péter is odahajolt:–   Minek nyomod?–   Hajlítsd be.

BODOR ÁDÁM

–   Nem tudom.–   Akkor idehozom a krumplit s egy edényben vizet.Péter kihozta a sátorból Márta pulóverét, ráterítette a hátára, ő is odaült, és együtt takarították a krumplit. Mikor készen voltak, Göb felállt és kinyújtózott.–   Elmegyek egy kicsit – mondta.Látták, amint kibukkant a borókák mögött, és a tó partján szökdécselve végigszaladt. Egy darabon négykézláb mászott, s feljebb, a kutya alakú hófolt közepén megpihent egy kicsit. Ahogy kiért a gerincre, valamiféle áhítat mozdulatával széttárta a karját, majd hanyatt feküdt. Akkorának látszott, mint egy ceruzával húzott vonal.Az eltelt nap párája vékony lepellé sűrűsödött a völgy felett, s a csúcsok felől csendes mordulással eloldódott a szél. Göböt nem látták már.–   Gondolod, hogy ilyenkor boldog?–   Nem, mikor a legboldogabb, mindig egyedül van, így kétszeresen boldogtalan.–   Találtál valamit? – kérdezték, amikor Göb lihegve előkerült.–   Csak egy kicsi felhőt. Ott lapult két szikla között, levetettem az ingem, és szétnyestem kicsi darabkákra. Odasündörögtek a hideg kövekhez, rácsavarodtak a sziklák szarvaira, s most már ott maradnak, amíg valamilyen szél vagy valamilyen napsütés el nem olvasztja őket.Péter meggyújtotta a karbidlámpát, és nekiláttak vacsorázni. Időnként egymásra néztek, teli szájjal, és elmosolyodtak. Nagyon jó volt ez a nap, s jólesett ez a vacsora is.Ide ki kell jönnünk máskor is – mondta Péter. – De tudom, csak jövőre jöhetünk ki megint. Egy egész évet várhatunk.–   Valamelyik hétvégén – mondta Göb. – Elindulnánk szombat este, hajnalra leszállunk a vonatról, s délelőttre felérünk. Csakhogy az már délelőtt van.–   Az igaz. Mire felérsz, már indulhatsz is vissza. De legalább itt voltál.–      Arra gondoltam – okoskodott Göb –, egyszer eljövünk csak addig, ameddig a vonat elhoz, és megnézzük a hegyeket. Ezt többször is megcsinálhatjuk. Ez is valami.Valahogy úgy kéne csináljuk, hogy eljöhessünk néha, lássuk, mi a helyzet a hegyeinkkel.–   Tavasszal, ha kifogsz egy jó hideg napot, otthonról is láthatod őket, ott fehérlenek északon az egész. De ilyen nap csak egy van egy évben.–      Hogy jöttél rá erre a helyre? – kérdezte Márta.–   Apám hozott ide.–   Vagány apád van. Láttam – mondta Márta.            –   Tízéves voltam – mondta Göb. Visszagondolt arra a napra, amikor az apja eljött érte , aztán egész éjjel utaztak, délelőtt kapaszkodás. – Letett ide a tó partjára, hogy pihenjek. –       folytatta. – Hozott nekem áfonyát, és mutatott valami kicsi, tarka prémes állatot. Ekkora volt az egész – mutatta.–  Egy hermelin volt.–  Aztán leheveredett ő is, nagyon rossz bőrben volt. – Göb az apjára gondolt.–  Göb pedig közben élvezte a kicsi állatot. Azt a kis hermelint.

A tanú

Göb arra gondolt, amikor először ment rá a meredek hófoltra. Az apja megmutatta, hogy csinálja, s lent várta, hogy kifogja. Jó párszor összetörték magukat a kövek között. – Akkor is kutya alakú volt a hófolt – mondta. – A hegyekben a hó nyárára mindig ugyanott marad meg.–  Mindig itt táboroztatok?–  Vagy a Rebra alatt. Az itt a legjobb tó. Tavasszal a Puzdrára jártunk.–  Jó dolgotok volt.–  Azok a rohanások. Minden második vonatot lekéstünk. Apám a végén feltalálta a lovat. Milyen jó volna, mondta, ha élne egy olyan állat, amelyik jönne mindig utánunk, magától, csak úgy a fűből megélne, s ha sietünk, ráülünk, és berohan velünk a vonathoz. Megmondottam neki, ez az állat a ló.–  Vagány apád van – kacagott Márta.–  Megjárta az eszeteket.Göb felállt, összehúzta a parazsat, és kioltotta a karbidlámpát. A többiek a takarókon pihentek.–  Láttam egyszer egy képet, „Este a Vogézek között”, ez volt a címe. Az volt ilyen.–  Mit csináltak a képeden a vogézek? – kérdezte Péter, pedig tudta, hogy az egy hegység.–  Vacsoráztak – állította szelíden Göb. – Vacsoráztak, aztán lefeküdtek.–   Egy képen az egész?–   Csak egy részük vacsorázott. A többi már pipált, vagy meg volt dermedve.–   Azok hol élnek? – kérdezte Márta.– Kipusztultak – mondta Péter. – Csak a Göb-féle képen láthatod őket. De hallod, egy részük már ott is meg volt dermedve.–   Borzalmas lehet, amikor egy nép kipusztul.–   Az is már igazán szép volt tőlük, hogy megvacsoráztak. Majd Péter elmagyarázza neked.–   Ez megint valami disznóság – gyanakodott Márta.–   Tudsz még valamit? – kérdezte Péter.–   Ennyi volt.Lassan, kényelmesen összeszedték a sátor körül heverő fölszerelést, aztán bebújtak, s Márta rövidesen el is aludt. Göb Péterrel hosszú estékhez szokottan ült a gumimatracon, várták, hogy elálmosodjanak.Künn megmozdult valami. Csak annyi volt, mint egy lépés. Péter kidugta a fejét. Csak a víz zúgását hallotta, nem látott semmit.–   Volt valami? – kérdezte Göb.–   Valami sötét. Talán egy néger.–   Akkor is inkább egy vogéz – mondta Göb.–   Mondjuk meg Mártának.–   Dühös lesz. Hogy mondjam?–      „Itt egy vogéz”, így. Vagy egy vogéz küldöttség.

BODOR ÁDÁM

Göb odahajolt, amerről Márta lélegzését hallotta, megkereste a fejét, egészen fölébe hajolt. Megcsapta a lány álmának tiszta, mély illata, egy kicsit ott maradt a fejével, és beleszippantott.–  Mi az? – sürgette Péter.–  Szinte megcsókoltam.–  Mi a fene.–  Szagold meg.Péter is megszagolta,–  A fenyőktől és a víztől – mondta.–  Én ezt nem bírom – mondta Göb.– Mondd meg neki.–  Most?–  A vogézt mondd meg.Göb kimászott.–  Gyere ki innen – mondta. – Jobb, ha kimegyünk. Jobb, ha elfelejtem.Leültek közel a sátorhoz, a fűbe. Aztán Péter kihozta a matracot.–  Én künn maradok – mondta Göb.–  Én is. Nem fázol?–  Igyunk meg valamit.–  Igyunk.Göb a harmatos fűbe visszamászott a sátor mellé, és elhozta az üveget. Meglöttyintette, mert nem láttak semmit.–  Legalább a fele még megvan.–  Hagyunk Mártának is.–  Hagyunk.Beleittak.–  Én ma nem fekszem le.–  Én se – mondta Péter, és elheveredett.Göb is mellé dőlt. Nézték a csillagokat.–  Hánykor világosodik?–  Fél négykor.–  Elmegyünk botokat vágni. Kell vagy tizenöt.–  Kell. Nyolc kaput csinálunk.–  S elcipeljük a köveket a hófolt alól – gondolkozott el Göb.–   Vajon még fáj a lába?–   Tényleg, vajon még fáj?–   Bár ne fájna már.–   Holnapra rendbe jön. Addig élvezze.–   Milyen nap van holnap? Tudod?–   Biztos tudnám, de hagyjuk. Még nincs elseje, az biztos. Addig kitaláljuk. Addig mindegy.

A tanú

–  Azt hiszem, valamilyen szombat van.–  Elég az – mondta Göb. – A fő, hogy még nincs elseje.–  Jó ez az éjszaka. Az öreged is most alszik. – Tényleg, az öregem.–  Gondolsz rá? Az enyém bevacsorázott, és egy könyvvel a kezében elaludt. De a tied, az más, itt van valahol a hegy mögött.–  Arra. – Göb kinyújtotta a kezét a sötétben. – Láttam a sátrát az este.–   Azért voltál fenn a gerincen.–   Á – legyintett Göb.–   Nem fél úgy, tiszta egyedül?–   Biztos fél egy kicsit. Én is mindig félek. Ez különösen jó a hegyekben, hogy egy kicsit fél az ember.–   Holnap, ha lemész kenyérért, összefuthattok. Ehettek egyet együtt.–     Az tényleg jó volna.–     Ha akarod, megyek én kenyérért, s ti Mártával megkeresitek az öregedet.–  Hagyd csak – mondta Göb. – Jólesik körülnézni a Puzdrán. Csináljunk mindent úgy, ahogy előre elterveztük. A fő, hogy legyen jó kék az ég, s tudjunk egy jó nagyot sízni.A tó lefolyása, a kis patak öblösen csobogott, mintha a mély sötétségből minden hangot magába szívott volna, kivéve a távoli csillagokét.  A feketeségnél valamivel világosabban ott terült előttük a nagy hófolt, melyet a nap évről évre mindig kutya alakúvá apaszt. Mindketten azt nézték.–  Meg fogunk halni, Göb.–  Tudom.–  Csak úgy mondom.–  De ez a nap már a miénk.

A KIVÉGZÉS

–   Nem – mondta a Katona. – Anélkül.

BODOR ÁDÁM

Az Őrmester egy pillanatig csodálkozva nézett rá, pimasz csodálkozással, és újra a szemére akarta helyezni a fekete kendőt. A Katona, amennyire tudta, elcsavarta a nyakát.–   Nem – ellenkezett csendesen –, látni akarom.–   Mi a fenét akar látni? Majd később. A Katonának elég nehezére esett a mozgás, csak a nyaka forgott szabadon. Az Őrmester lassan, szinte saját magán csodálkozva, leengedte a kezét.A Százados távolabb, a szürkére vakolt fal mellett állt, háttal feléjük, egy közlegény takarította a csizmáját.Az Őrmester odakiáltott neki:– Nem engedi, hogy bekössem a szemét.A Százados nem fordult meg, csak felemelte egy kicsit a fejét, úgy válaszolt, a fal felé kiabálva:–   Hogyhogy nem engedi?–   Azt mondja, látni akarja.–   Maga mit tárgyal vele? Szabadságon van?Az Őrmester ismét a Katona szemére helyezte a kendőt, és amikor elmozdult, öklével az arcába ütött.–   Nem hallottad? – mondta oktatóan. – Nem vagyok szabadságon.A Katona egy kicsit elszédült.–   Arról volt szó – kezdte, és miután kinyitotta a szemét, odaköpött a kövekre –, arról volt szó, hogy főbe lőnek, de arról nem, hogy előtte megvernek. Óriási különbség.A Százados közelebb jött.–  Mi a panasza? – kérdezte, ahogy odaért.–  Látni akarom, hogyan lőnek belém – mondta a Katona. – Ennyi.–  Még vannak ötletei. Azt nem akarja látni, hogyan temetik el? Mi lesz velünk – fordult az Őrmester felé –, ezek mind kíváncsibbak lesznek.–  Én sem szeretem, amikor be van kötve a szemem – mondta az Őrmester tréfálkozva. – De az persze más.–  Mikor volt magának utoljára bekötve a szeme, Őrmester?–  Nem tudom. Rég. Amikor játszottunk.–  S nem szerette.–  Rossz előérzetet kelt – mondta az Őrmester.–  Jogom van ehhez – mondta a Katona. – Méltóságomhoz tartozik, hogy addig lássak, amíg a látásom tart. Hogy lássam, mi történik velem.–  Szabályellenes – mondta a Százados, és széttárta a karját. – Háború van. – Aztán lassú, kényelmetlen léptekkel visszaindult a fal felé, ahol azelőtt állt.–  Masnira kéred? – szólt az Őrmester, s a Katona fejét a hajánál fogva, de nem túl durván közelebb húzta. – Most ne mozogj!–  Te! – mondta a Katona. – Te, menj a fenébe.–  Tegeződünk – kiáltott a Százados után.

A tanú

– Volt még ilyen? – Aztán visszafordult. – Ne piszkoskodj, te alvilág – mondta kedélyesen.A Százados visszafordult.–  Én is azt mondom magának, ne kellemetlenkedjék.–  Golyóról volt szó, egyéb nélkül – mondta a Katona.–   Megkapja – mondta az Őrmester.–  De látni akarom. Vegye úgy, hogy ez az utolsó kívánságom.A Százados megállt.–   Hány óra? – kérdezte.–   Negyed hat – mondta az Őrmester.A másik megvonta a vállát.–   Hagyja békén. Hagyja, ha így akarja. Mindössze pár lépés volt még. A Katona látta a körben álló katonákat, talpán érezte a kövek hajnali hidegségét. Nem gondolt semmire–   Hány éves vagy? – kérdezte az Őrmester, amikor megálltak.–   Neked megmondom – felelte. – Huszonhat.–   Jegyezd meg jól – mondta az Őrmester, keserű pátosszal a hangjában.A Katona könnyen, derűsen rámosolygott, mint a szelídek a Bibliából.–   Leülhetek? – kérdezte.–   Leülhet? – üvöltötte az Őrmester a Százados felé, aki a katonákkal beszélgetett.A tiszt odafordult, s egy pillanatig várt, hogy jobban megértse, amit kérdeztek.–   Üljön le – kiáltotta vissza vidám engedékenységgel. – Engedjünk meg neki mindent. Majd felállítják egy kis időre – tette hozzá.–   Fáradt vagy, fiam? – kérdezte az Őrmester, amikor a Katona törökülésbe leereszkedett a kövekre.–  Hogy én most mit csinálok, azt kérdezed?– Ó, nem akartalak megbántani – mondta az Őrmester. – Csak arra gondoltam, furcsa lehet neked most fáradtnak lenni, meg hogy miért is. Még vagy hét perc van, abból ötöt egész nyugodtan ülhetsz.Sima, fekete víz volt a kövek között, úgy adta vissza a derengés színét, mint a tükör. Keleten, a fal irányában hamar világosodott, mint a színfalakon, s a távozó éjszaka szürkeségéből előtűntek a felhők. De a Katonát nem érdekelte. A köveken, az ártatlan harmatba dermedve ült egy pók, azt nézte. Vékony nyári nadrágja egy pillanat alatt átnedvesedett, s bár értelmetlen sietségén maga is elcsodálkozott, hirtelen felállt, csak a pillantását felejtette ott, kicsit előrehajtott fejével, érdeklődően.–  Mi az? – kérdezte az Őrmester.–  Egy pók – mondotta a Katona.–  A pók korai ébredése – mondta szórakozottan az Őrmester. – Még tanulhatsz valamit.–  Befoghatnád a szádat, ez rólad a véleményem – mondta a Katona csendesen, csalódottan.

BODOR ÁDÁM

–  Kezdem unni ezt a kegyességet – mondta az Őrmester. – Ha már minden annyira érdekel, még annyit, hogy amikor valami kattanást hallasz, akkor csak a závárokat húzzák fel. Akkor még számolhatsz háromig, vagy ha sietsz, ötig. Azt mondják, ilyenkor mindenki számol.–  A pokolba! – kiáltotta a Katona maga elé, a köveknek.–  Őrmester! – kiáltotta a Százados. – Hagyja az utolsó perceit nyugodtan. Bírja ki már maga is azt a pár percet.Hátulról közelebb jöttek a katonák, és a Katonát a fal felé kísérték. Egy darab fal volt, nem pedig valaminek a fala, egészen szürke és üres. A Katona úgy állt oda, hogy teste majdnem hozzáért, arccal a felsorakozó katonák felé. A Százados a katonák mögé állt, s az előrenyújtott csövek irányában látta az embert, akit ilyen furcsán, nyíltan, saját szeme láttára le kellett ölni. Elővette a kivégzési parancsot, és felolvasta.A Katona előrenézett – az alacsony fal mögött világos volt az ég –, nem lehetett látni, hová. Hallotta a kattanást. A csövekben hunyorgató szemeket látott. Látta a Századost is. Felemelte a kezét vállmagasságig, mert így képzelte el, és látni akarta, tudja-e. Ebben a csendben úgy tűnt, a kövek között halk csurranással, magukban a felhők képével, megmozdultak a vizek. Fehéren világított az ég, majdnem tejfehéren, s egyszerre jéghidegen, majdnem hangtalanul becsorgott a fülein, és nem tudta, meddig tartott.–   Ámen – mondta az Őrmester.A Százados a földön ült.–     Ez magának való volt – mondta, de az Őrmester nem hallotta.

A TANÚ

–   Ő volt az – mondta a tanú.A bíró odaintette a hosszú tárgyalóasztalhoz

A tanú

–   Írja alá.Jakab az emelvény széléig ment, aláírta a kitöltött papírlapot, aztán felnézett, és várt.–   Elmehet – mondta a bíró.A gyanúsított, egy Demeter nevű kicsi fekete ember, ekkor felállt.–   Mondják meg neki – mutatott Jakabra, aki kifelé készülődött a teremből –, mondják meg neki, hogy: igen. Tényleg. Azt üzenem neki, én is láttam őt, amikor ő látott.Jakabnak vizes lett a tenyere, lecsúszott a kilincsről, amikor kilépett. A hasában valami forró surranást érzett, s kopogó lépteinek zaja elvékonyodott a fülében. A lépcsőfordulónál egy pillanatra megállt, innen lassabban haladt a kijárat felé, míg léptei tanácstalan ácsorgássá csendesedtek. Az előcsarnokból, mintha ragaszkodnék az épülethez, visszanézett a lépcsőre.Demeter, a gyanúsított közeledett. Két másik férfival volt, és amikor elhaladtak mellette, mélyen megemelték a kalapjukat. Jakab újra érezte azt, amit a tárgyalóterem ajtajában, és utánuk nézett. Utánuk nézett a törvényszék portása is.–  Kik ezek? – kérdezte Jakab.A portás megvonta a vállát.–  Magának köszöntek. Mindenesetre a maga ismerősei voltak.Jakab még nézte volna őket a kapuból, de azok hamar eltűntek a szeme elől. Amint a hűvös épületből kilépett, megcsapta az utca déli melege s érzékenységében valamennyire a látvány is: szülővárosát még nem látta a törvényszék lépcsőiről. A forgalom lágy zsivaja szokatlan zsibongással, mint egy idegen nagyváros teste ölelte körül.Lement a járdaszigetig, és körülnézett. Nyüzsgött a város. Szép októberi nap volt, kézzelfoghatóak a színek, mint a képeskönyvekben.Bántotta ez az illetlen ragyogás, magára emlékeztette. Szeretett volna valami hatalmas futással nekiiramodni a városnak, majd csendesen és igénytelenül belekívánkozott a szemközti ház falába: belesimulni a téglák kemény rendjébe, s ott kivárni, amíg elmúlik, kiszivárog belőle minden, ami azt a Demeter nevű embert idézi. Megtapogatta a homlokát. „Olyan ez a dolog, hogy ettől csak ácsorogni lehet az utcákon” – gondolta.Ugyanaz a ház, amely az imént sima tömörségével vonzotta, a földszinten nagy kirakatokkal kezdődött, az üveg mögül fehér köpenyes borbélyok bámulták a közlekedést. Csendes mozgásukat Jakab a félig üres villamosok ablakain át is látta, amelyek menetrendszerűen beálltak a járdasziget mellé. Aztán maga is felült. Feje fölött megfogott egy lelógó szíjat, arcát karjának eresztve figyelte az ablak alatt elhúzó fényes foltokat s szeméhez közel, kabátján, a szövet apró mintáit. A megállóknál kelletlenül végigpillantott az embereken is, enyhe bosszankodással a közönyös arc fölött, amit az utas visel, miközben egy ilyen vagonnal végighordozzák a városon. Inkább valamiféle szánakozás volt ez maga felé, mert napjai könnyű unalmában saját közönyös és nyugodt arcának soha egy cseppnyi kegyelet sem jutott, holott ahhoz képest, ahogy most érezte magát, arcának üressége boldoggá tehette volna. Könnyű, közönyös arca az olcsó napok pazarlása volt.

BODOR ÁDÁM

„Bár ne volna ez az egész” – ennyit gondolt. Testéből nem múlt el a gyengeség, lábaiban érezte, amikor két megállóval később lelépett az utca kövezetére.Bement a közeli falatozóba, és kért egy fél deci erős italt. Nem ült le, csak odaállt, ahol az italt mérték. A helyiség teljesen üres volt, fehér arcára a nyitott ajtón keresztül bevilágított a napos aszfalt. Amint megitta, odatolta a poharát, és kért még egy felet.A söntésnél kiszolgáló pincér új pohárkát vett elő, s miközben kimérte az italt, megkérdezte, hogy van.–   Ismer engem? – kérdezte Jakab. Nem járt ilyen helyekre. Hamar kiitta ezt is, intett, hogy még kér.A pincér nem mondott semmit, csak elmosolyodott. Új poharat vett elő, abba töltött megint, közben vendége arcát nézte, amint a polcok felé meredt az üvegek közé.Olyan arca volt, mintha a tenger végtelenségét kémlelné. De Jakab nem hajóra, hanem egy villamosra gondolt, amely egy késő este a végállomáson vesztegelt. Ebben a villamosban találkozott Kulival, akit kevéssel azelőtt egész véletlenül olyasmi közben látott, amit az a sötét utca titkának szánhatott. Kuli akkor azt mondta neki, nem értheti, egészen más értelme van annak, amit látott. Viszont jelenthetné a dolgot, de úgy, hogy helyette, Kuli helyett más személyleírást ad meg, s ha majd erre kérik, valakiben felismeri a tettest. Ő akkor azt mondta, sejtette, hogy valami más értelme lehet a dolognak. Egy másik este eljött érte Kuli, elmentek és megnéztek egy kivilágított ablakot a felső városban.Ahogy most minderre visszagondolt, remélte, hogy felélénkítve talán hirtelen érthetővé teszi, és eloszlatja terhét az emlékezetéből. Ehelyett emlékei élénkségükkel csak a maguk igazságát sürgették. Kezében, ahogy babrált, megizzadt a kis italos pohár.–   Másfél deci – mondta a pincér, még mindig mosolyogva, s amikor Jakab elvette a kezét, egymás mellé rendezte a pohárkákat.Jakab letette az ital árát a pultra, s kilépett az utcára. A múzeum mellett betért a csendesebb fasorba. Lépései valamiféle menetelés ütemét vették fel. Megbántott olaszok indulnak így a filmeken. Egészen a fasor végéig ment. Itt állt a Kuli háza. Betaszította maga előtt a kiskaput, felment a lépcsőkön, és csöngetett. Örült, hogy itt van, ez egy pillanatra feloldotta benne kétségeit, s az átsuhanó érzés nyugalmával várta, hogy beeresszék.Egy nő nyitott ajtót, azt mondta, Kuli éppen kvarcol, de szólni fog neki, hogy keresik. Kisvártatva visszajött, és bevezette Jakabot egy szobába, hogy ott várja meg.Jakab leült és várt. A másik szoba felé vezető ajtó nem volt egészen becsukva, kihallatszott a kvarclámpa zümmögése, s a résen át a padlóra kihullott a kékeszöld fény. Megsuhintotta a könnyű, olajos illat, amit a sugarak bontanak a levegőből, várakozását kissé az orvosi rendelők fegyelmére emlékeztetve, s ahogy múltak a percek, az elfogódottságtól kiszáradt a torka,  csak a tenyere maradt nedvesen. Az ajtó mellett, övmagasságban, egy madár kalickája lógott üresen. Azt nézte.Odabenn mozgolódást hallott.–   Mit csinálsz? – szólalt meg egy idő után másik szobából Kuli.

A tanú

–     Ülök – mondta Jakab.–  Hol ülsz?Jakab körülnézett a szobában.–  Az asztal mellett ülök, háttal az ablaknak.–  Csak tudni akartam, mit csinálsz – magyarázta Kuli. Később megint megszólalt: – Van valami újság?Jakab úgy vélte, Kuli sejti, miért jött. Felállt.–  Mit csinálsz? – kérdezte sietve Kuli. – Mit csináltál?–  Felálltam – mondta Jakab.–  Miért?–  Nem tudom – mondta Jakab félig magának –, talán csak közelebb akartam menni az ajtóhoz.–  Ülj vissza – mondta Kuli. – Mondd, mi az újság?–  Megvárom, amíg kijössz onnan – mondta Jakab. – Nem akarok kiabálni. – Közben a különös magasságba szerelt kalickát nézte, örült volna, ha lett volna benne valami madár.–  Nagyon jól hallom, ha itt benn vagyok – mondta Kuli.–  Voltam azon a tárgyaláson – mondta Jakab. – Arról akarok beszélni.–  Ja – kiáltotta Kuli. – Jó tárgyalás volt?–  Nem tudom. Nem tudom, jó tárgyalás volt-e. Azt akarom tudni, ki volt az az ember – mondta Jakab.–  Melyik?–  Aki miatt odahívtak.–  Hogy érted, hogy ki volt? – Kuli csodálkozott.–  Akarom tudni – mondta Jakab, és felállt.–  Megint felálltál?–  Leülök. Meg kell tudnom, ki volt az. Ha valaha is láttam volna. De nem láttam. Meg akarom tudni, miért kellett azt mondjam, hogy őt láttam.–   Ezért jöttél? – kérdezte Kuli sóhajtva.–  Ezért – mondta Jakab.–  Meg fogod tudni. Mindjárt. Most mit csinálsz?–  Megvárlak itt a székben, amíg kijössz. – Jakab elővette a zsebkendőjét, és beletörölte a tenyerét. – Tudnom kell, ki volt az.–  Persze – mondta Kuli nagyon komolyan. A kvarclámpa zümmögése ellenére Jakab jól értett mindent, amit Kuli mond. Egy kis idő után úgy tűnt, mintha másnak a hangját is hallaná.–   Kivel beszélgetsz? – kérdezte.–   Csak egy barátommal – mondta Kuli. – Meg akar ismerni.Jakab megint a kalickát nézte, amikor az ajtóban meztelen felsőtesttel, nyakában törülközővel egy férfi jelent meg, és eltakarta. Magas és szőrös volt, de a feje kicsi, mint

BODOR ÁDÁM

egy madárnak. Szája fölött vékony kis bajuszt viselt, s keskenyre húzott szemei fölött ugyanúgy hatott két szemöldöke is. Jakab még nem látott ilyen arcot.A férfi behúzta maga mögött az ajtót, csak egy keskeny nyílást hagyott rajta.–   Ez az? – kérdezte olyan arccal, mint amikor egy csomagot kibontanak.–   Amelyik a székben ül – kiabálta vontatottan Kuli a másik szobából.A másik közelebb ment Jakabhoz, odahajolt, mintha meg akarná szagolni. Jakab felállt.–   Felállt, Dani?–   Be akar mutatkozni – mondta a másik, akit Daninak szólítottak.–   Mit mind állsz fel? – csodálkozott odabenn Kuli.–  Gyere ki, aztán elmegyek – mondta Jakab, és kelletlenül ránézett a Dani nevű emberre.–  Csak nincs valami baja? – érdeklődött aggódva a másik. – Ha a barátja befejezte, bemehet maga is – mutatott az ajtó felé. – Meg fogja nyugtatni.–  Én azt hiszem – mondta Kuli –, el akar mondani neked valamit. – Aztán hangosabban folytatta: – Mondd el Daninak. A barátom biztos meg fogja érteni.–  Előbb kvarcoljon – vélte a másik. – Nem sietünk. – Csoszogva körüljárta Jakabot. – Csak addig el ne felejtse.–  Micsoda? – kérdezte Jakab.–  Vetkőzzék le – mondta a Dani nevű. Odament, és lesegítette Jakabról a kabátot. – A nadrágját is le kellene vesse.–  Mi ez? – kérdezte Jakab.–  Mi hogy legyen. Látja, hogy én is le vagyok vetkőzve.–  Nem bírja magát pucéron – kiabálta ki Kuli. – Nem ad a testére, azért. Az esze. Azzal nem lehet bírni.–  Akkor maradjon rajta a nadrág – mondta Dani. – Mi a foglalkozása?–  Raktárnok – mondta Kuli. – Ő a raktár esze.–  Az más – mondta a Dani nevű. Odafordult, és megcsipkedte a Jakab karját. – Mit eszik, hogy ilyen kövér?–  Mit?–  Azt eszi, amit főznek neki – kiabálta Kuli lassan. – Előbb megeszi, aztán megkérdi, mit is evett. – Úgy beszéltek, mintha betanult szöveget mondanának. Jakab nem tudta, mi történik vele.–  Mi ez? – kérdezte, és ügyetlenül el akart húzódni.– Haverek vagyunk – mondta a Dani nevű ember mosolyogva, és újra megcsípte a Jakab karját. – Vagy nem vagyunk haverek? Jakab leült.–  Itt megvárom, amíg kijön.– Nem akarja megmondani, hogy haverek vagyunk, vagy nem – panaszkodott a másik gyermekes hangon.– Nem vagy elég finom – kiabált Kuli. – Kérd meg, hogy mondja el neked azt a dolgot, amiért idejött, és közben összebarátkoztok.

A tanú

– Megvárom, amíg kijön – mondta Jakab. – Csak azt akarom tudni, ki volt az az ember a másik helyett. Helyetted.Kuli leoltotta a kvarclámpát.– Elég volt. Most már mondd meg neki mondta. – Most már tudja meg ő is.A Dani nevű ember meghajolt, széttárta a karját:– Az volt. A tettes – mondta.– Tudod jól, hogy nem az volt – mondta Jakab.– De igen – mondta vidáman Kuli. – Akiről azt mondtad, hogy láttad, az volt.– Gyere ki ide – mondta Jakab. – Ne vicceljetek velem.A másik elfordult.– Maga tönkretesz. Ezt nem bírom látni – mondta sírós hangon, keserűen.– Nem mehetek ki – mondta Kuli sajnálkozva.– Megvárlak. Várni fogok, amíg kijössz.A másik odament az ajtóhoz.– Azt mondja, várni fog – mondta.– Ne várjon – felelte Kuli.–  Ez baj – mondta a Dani nevű Jakabnak, és közelről az arcába nézett, mintha egy gyermekkel beszélne. – Nagy baj. Nem szabad várni.–  Ő nagyon jól tudja – mutatott Jakab az ajtóra.–  Ő – mondta a másik. – Őt honnan ismeri?–  Az óvodából – kiabálta Kuli.–  Ó, azok az óvodai haverek! – sóhajtotta Dani. – Ha az lett volna minden. De nem az volt. – Feladta Jakabra a kabátot, a gallérját a kezében tartotta, s így, maga előtt tolva, kísérte a lépcsőkig. Jakab nem kapott lélegzetet, belerúgott a másik lábába, de az eltartotta magától, távol, ki a lépcsők fölé. – Emlékezzék az óvodai haverekre – mondta neki csendesen, és elengedte. Ahogy elesett, arcával előre, bőre megtelt a vakolat apró szemcséivel.Eltelt egy bizonyos idő, megtörölte az arcát, és végigment a kerítés mellett, ki az utcára. Arcát meglegyintette a levegő. Hidegen, keményen tapadt rá, de jólesett. Szívesen ivott volna valamit. Jó lett volna akár a levegő is, ha hűsen, pórusain keresztül szívhatná magába, valami, ami a fák nedvéből s az ég kékjéből van.Visszafele a fasoron szembekerült a lemenő nappal, a sárga lombok az út fölé hajolva halvány árnyékukkal legyezték az arcát.Melege volt, minden ilyen kis árnyékba szomjasan belemerült.Lelépett a járdát az aszfalttól elválasztó keskeny fűcsíkra, hogy lépteinek zaja ne zavarja. Nesztelenül bandukolt tovább. Egy fa mellett egy üreg sötét nyílása tette figyelmessé, valami madáré lehetett. Tekintetével mélyen belenyúlt, kutatva a tojások titka után, aztán csalódottan beleköpött, s tovább nézelődött a csendes, kihalt utcán, a házakra, kertekre s a lombokon és kéményeken túl a keleti égbolt fáradt kékségére.

BODOR ÁDÁM

Leült egy út menti padra, hogy bevárja, amíg besötétedik. Csak az ablak fényéről tudná felismerni azt a szobát. Bár hűvösödött, kigombolt inggel üldögélt. Fél szemével nem pislogott, mert fájt.Mikor kigyúltak a lámpák, elindult, a mellékutcákon át, ahogy visszaemlékezett. Meglátta maga előtt a házat, ahol Demeter lakott. A kis kerten keresztül bement az ablak alá. Felállt a térdmagasságban húzódó párkányra, és benézett. Az ablak éppen az álláig ért. Így várt talán hét-nyolc percet, amíg Demeter belépett a szobába.–  Ki az? – kérdezte, amint megpillantotta Jakabot az ablakban. Megállt a szoba közepén.–  Megismer? – kérdezte Jakab. Nagyon halkan beszélt.Demeter nem mozdult.–  Sötét van – mondta.–  A tanú – mondta Jakab.Demeter odament és nézte.–  Úgy megbántottak, mint soha – mondta Jakab, és megrázta a fejét.–  Mit akar?–  Rettenetesen megbántott – mondta Jakab. Eresszen be.–  Csepeg magából valami – mondta Demeter. – Maradjon ott.–  Fél? – kérdezte Jakab.–   Be akartam csukni az ablakot. – Demeter megfogta kétoldalt az ablakszárnyakat.Jakab megkapaszkodott az ablak keretébe, és felhúzta magát, de arcával közel maradt a párkány bádoglapjához. Lábai kalimpálva lógtak.–  Nagyon megbántott, de el kell mondjak valamit – suttogta. – Nem úgy volt.–  Nem – intette a fejével Demeter. – Az nem lehet.–  Most elmondom. Nyissa jól ki a fülét.–  Le fog esni onnét. Reszket. Reszket és suttog. Mit akar?–  Fázom – mosolyodott el Jakab csillogó homloka alatt. – Egy kicsit fázom, de itt vagyok. Maga nem láthatott. Ezt fogom elmesélni.–  Nem – intett Demeter. – Nem lehet. Szálljon le, mert csepeg ott valami. Bekeni a párkányt.Jakab erőlködött, de nem tudott teljesen fölkapaszkodni az ablakra.–  Nem magát láttam. Valaki mást. – Lábaival oly lázasan keresgélt a sima falon, mintha testét emeletek mélységétől óvná.–  Ha ilyeneket mond – kiáltotta Demeter –, félek. Mit fogja azt a párkányt? Eressze el.–  Fél, de én most várok.–  Rá fogok ütni a kezére.–  Ezt el kell mondjam – mondta Jakab. – Tudnia kell.–  Félek – kiáltotta Demeter. – Mit suttog? Kiáltson.–  Mintha meg akarna halni, úgy beszél – mondta Jakab. – Tudja meg, ki volt.–  Én – mondta Demeter. – Én voltam.–  Hazudik – kiáltotta Jakab.

A tanú

Abban a pillanatban ujjain megérezte az ablakkeret nyomását, s háttal, ahogy volt, elterült ernyedten a virágok között.A sötétség lassan kiadta hidegét. Állt a levegő, a nedvesség meggyűlt a leveleken.Valamivel később ketten bejöttek az udvarra. Amikor a ház sarkához értek, megálltak.–  Ki ez? – kérdezte az egyik. Odament és megnézte. Felemelte félig a földről, aztán visszaengedte. – Összecsinálta magát – mondta.A másik is közelebb ment.–  Mi van itt magával?Jakab nem mozdult, de a szeme nyitva volt.–  Várok.Az, aki az előbb fel akarta emelni, bekopogott az ablakon. Demeter kinyitotta, és kinézett.–  Mit vár ez az ember? Ismeri?Demeter odanézett, ahol Jakab feküdt, félrehajtotta a fejét, hogy essék rá a szoba fénye.–  Nem – mondta. – Nem ismerem, soha nem láttam.–  Ki kellene vinni – mondta az egyik.A másik megvonta a vállát.–  Én nem nyúlok hozzá – mondta. – Nem csinál ez így semmit. Nem árt senkinek. Aludjon itt a petúniák között.–  Aludjon itt – mondta Demeter, és becsukta az ablakot.

A VONAT

Egy ember ült valahol a város szélén, valami bokrok alatt, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy kicsit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, a lélegzését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak. Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt.

BODOR ÁDÁM

Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt.A vonat a kis állomáson még egyszer fütyült. A mozdonyvezető az ablakban állt. Odafutottak és felnyújtottak neki egy fonott kosarat.–  Viszlát – intette a mozdonyvezető, és indított.A fűtő megnézte a kosarat. Csak egy kis nyílást hagytak rajta, a többi része le volt kötve.–  Mi ez? – érdeklődött.–  Kiskutya – mondta a mozdonyvezető. – Kéthetes.–  Minek?A mozdonyvezető egy kicsit kihajolt az ablakon, fél kézzel adta rá a gőzt.–  A néném küldi valakijének. Egy szobrásznak.Leült a forgó székre. A fűtő is leült, és nézte a kosarat, benézett a kis nyíláson.–   Alszik – mondta.–  Este van – mondta a mozdonyvezető. – Egyébként nem alszik. – Jól elhelyezkedett az ablak mellett, és nézett kifelé. Közel voltak már a városhoz. – Jó dolga lesz. A szobrásznak volt egy ugyanilyen kutyája, de eltűnt. Ennek most nagyon fog örülni. Kis foxi.–  Jópofa. Ha nem ügyel rá, majd ezt is nézheti – mondta a fűtő.–  Erre ügyelni fog. A másikat annyira szerette, hogy adott egy százast valakinek, aki azt mondta, hogy tud valamit a kutyáról. Valami nőnek. Azt mondta, egy százasért nyomra vezeti. Aztán semmi. Elment a százassal.–   Át akarta ejteni.–  Az. De aztán elment, és felhajtotta valahonnan azt a nőt, hogy na, mi van a kutyával. A nő azt mondta, sajnos, a kutya nincs többé. De megmutathatja azért a pénzért. Jó, mi? – A mozdonyvezető nézett kifele, sapkája alatt lobogott a haja.–   És aztán?–   Beültek egy autóba, és kimentek a városból, egészen ki valahová, egy utcába, ami a sínek alatt végződött. Mindenféle hulladék hevert már ott. Az utolsó telek után a nő megállította a kocsit, és kiszálltak. Ez az, mondta a nő, és rámutatott ott valami csúnyaságra. A szobrász csak legyintett arra a fél kutyára, és gyorsan visszaült. A nő azt mondta, sajnos, más döglött kutyát nem tud.–   Visszaadta a pénzt?–   Tudom én? Ezt is a nénémtől hallottam. Valamilyen rokonságunk az a szobrász. – A mozdonyvezető kiemelte a sarokból a kancsót, és húzott egyet. Aztán megint kinézett. Kellemes este volt. Nagy ívben kerülték meg a várost, az állomás felé. Levette a gőzt. – Két perc múlva benn vagyunk – mondta.–  Ha idejében lekapcsolnak, elkapjuk a buszt – mondta a fűtő. – Én legalábbis majdnem mindig elkapom. – Ő is nézett kifelé, a fényeivel közeledő városra. A mozdonyvezető a másik ablakon nézett ki. Nézték, hogy robognak be a házak közé.A fűtő félig megfordult, hogy a másik jobban hallja, amit mond.–  Én azért nem értem azt a nőt – mondta. – Honnan tudta azt a döglött kutyát?–  Ezt én sem értem – mondta a mozdonyvezető kifelé, a levegőnek.A fűtő lehajolt és belenézett a kosárba.–  Alszik – mondta.A mozdonyvezető figyelte a színes jelzőlámpákat. Fél kézzel hátranyúlt, és leakasztotta a zubbonyát. Közben lenézett a töltésre is. A fűtő is öltözködni kezdett.

A tanú

–  Azért kíváncsi lennék arra a nőre.–  Micsoda?–  A nőre. azzal a kutyával. Szeretném látni sikítani, miközben jól ellátják a baját. Egy ilyent, aki egy százasért megfigyeli a dögöket.–  Az.–  Még csinálhatott egypár ilyen dolgot.–  Az biztos. – A mozdonyvezető még mindig kifelé nézett. Fékezni kezdett. – Benn vagyunk – mondta.A vonat megállt a fedett pályaudvaron. A mozdonyvezető fogta a kosarat, és kiállt a sátorajtóba.–  Mi újság? – kérdezte egy vizsgálólakatos, aki egy hosszú kerékkopogtató kalapáccsal a mozdony elől került elé. – Mi az?–  Kiskutya – mondta a mozdonyvezető.Egy férfi odajött és felnyúlt a kosár után. Mosolygott.–  Köszönöm – mondta.–  Viszlát. – A mozdonyvezető is mosolygott. A fűtő mellette állt. – A szobrász volt – magyarázta neki. Álltak az ajtóban, várták, hogy lekapcsolják őket.–  Jól jöttetek? – kérdezte lentről a vasutas.–  Jól hát. Simán.– Akkor viszlát.–  Viszlát.A kalapácsot végighúzta a kerekeken. A kerekek tiszták voltak, kemények és élesek.

KIHALT, CSENDES UTCA

Göb megállt egy hosszú kőkerítés mellett. Nem messze innen, rézsút egy valamivel szélesebb utca nyílt, s vége felé, a házak falára már bevilágítottak az állomás fényei. Utazótáskáját rátette a kőkerítés párkányára, olyan széles volt ez a párkány, hogy a táska éppen elfért rajta. Kinyitotta, és kivett belőle egy kicsi, kékre festett trombitát, egy kis doboz olcsó színes ceruzát, egy kicsi tűzoltóautót dobozostul és egy nyulat. A nyúlnak kék masni volt a nyakán. Aztán kivette az esőköpenyét és egy füzetet, ezeket a táska másik oldalára tette, szintén a kőkerítés párkányára. Belenézett a táskába, hogy lássa, maradt-e még benne valami, de nem maradt már

BODOR ÁDÁM

semmi. Ezt Göb is tudta, de még véletlenül sem akart ráülni semmire sem. Magára vette a köpenyét, a kis kékre festett trombitát beletette a zsebébe, az olcsó színes ceruzákat a másik zsebébe, a füzetet és a többi játékot pedig visszatette a táskába, de csak az egyik felébe, hogy az üresen maradt részre ráülhessen. Legvégén tette vissza a nyulat, a kék masnival a nyakán, legvégén és óvatosan, mert majdnem úgy vette, hogy a nyúl él. Azért rendezkedett ilyen gondosan, mert a vonat, amivel haza kellett utaznia, csak később, hajnal felé indult, s Göb ezt az időt egyedül akarta eltölteni.

Megnézte magának ezt a kerítést. Fölötte a magas gesztenyefa lombjaival elvette az utcai lámpa fényét, s ebben a homályban még egy indát vagy egy levelet sem bírt rajta felfedezni. A táska helyzetéből érezte, hogy a párkány enyhén megdől, hogy az esővizet levezesse, s aki a kert mögött lakott, ilyen szempontból bizonyára meg lehetett elégedve a kerítésével. Göb a csendes város e csendes utcácskáján sokszor végigment már, de el nem tűnődött soha a hosszú, mohás aljú kőkerítés fölött, s ilyesmi nem járt eszében most este sem, amikor elindult, hogy hajnalig ellegyen valahol, míg a végén meg nem állt előtte. Amint visszagondolt az utcában eltöltött napjaira, megértette: nyilván nem gondolhatott erre a kopasz kerítésre, nem gondolhatott a kő keménységére, s hogy mennyi idő alatt adja ki magából a nappal bevett melegét, de most tudhatta, hogy amíg él, emlékezni fog rá, mert Göb emlékezett minden ágyra, minden kőre s a különböző fatörzsek melletti moha puhaságára, ahol valaha is elszenderedett. Göb tisztán emlékezett éjszakai nyugalmaira és mindazokra, akik elaltatták.Hét vagy kilenc házzal feljebb, arrafelé, amerről jött, egy másik kőkerítés mögött lakott a fiacskája, s amikor Göb aznap többször becsengetett, mindannyiszor azt mondták, nincsen otthon. Azt mondták, hogy nincs, hogy elment, hogy messze, és nem tudják, és kár is idejönni. Negyedszer fordult elő, hogy Göb ideutazott egy másik városból, és amikor becsengetett, mindig azt mondták neki, hogy nincs, hogy elment, elutazott valahova, valamilyen városba, valamilyen kicsi faluba, nagynénik nagyon ügyelnek rá, nagybácsikkal gombát szed a ligetben. Göb ilyenkor meghajolt és elmosolyodott, pedig tudta, hogy a fiacskája benn van a legbelső szobában, és éppen befogják a száját; tehát hogy éppen el van dugva a gyerek.Nem tehetett róla, valami éhséggel kívánta mindig látni, s holmi aprósággal a táskájában vonatra ült, idejött, de mindent visszavitt úgy, ahogy hozta. Így utazgatott a játékokkal, legrégebbi az a nyúl volt, de ha ez sokáig így megy, annak most már egy új szalag kell, egy újabb kék masni, ha sokáig így megy, nem marad hely a táskában, és nem marad hely semmi másnak a fejében. Azért gondolt még erre is Göb, mert a legrosszabbra akart gondolni.Emellett azért tetszett a dolognak az a része, ahogy elképzelte, amint a hároméves fiúcska utazgat, megy, mendegél. Tetszett Göbnek, ahogy így elképzelte, pedig alig emlékezett az arcára. Kevésre emlékezett belőle, de azért tudta még a szemét, a feje formáját, s főleg a homlokán egy kis dudorodásra emlékezett, s ezzel a dudorodással képzelte el magának a nagynénik dohos szobájában, a gombák között a ligetben, s még örült, ha ilyen bitangul késztetik is arra, hogy elképzelje magának.

A tanú

Göb pihent, nem civakodott magában. Arra a nyúlra gondolt, s úgy gondolt rá, hogy beleöregszik ezekbe az utazásokba, és ahogy ott ült az enyhén lejtő párkányon, a táska egyik felén, s arra ügyelt, hogy az a mosolyokra gondosan megvarrt nyúl össze ne gyűrődjék, alig volt valami egyéb gondolata, amiről tudott volna. Ennyire óvta, mert tudta, óhatatlanul elöregszik, elmúlik a nyúl, s az elmúló részecskének kijáró finomsággal ragaszkodott hozzá, hogy a végén már jött hogy odaszegezze arra a kapura. Így jött neki, mert annyira féltette, és annyira tartott tőle, hogy egy darab fára szegezve kívánta látni.Fölötte a fáról homlokára ereszkedett a levelek nedve, s e puhaság ellenére ő mégis a kapu fáját érezte a homlokán, hogy mivé lesz a feje, s odabenn a gyermeknek a feje, amíg egyszer elmennek együtt valahová, leülnek a fűbe, megesznek valamit, leereszkednek a lejtőkön, hogy aztán mindig kívánkozzanak ilyen napok után. S a táska, hogy meddig fogja még így cipelni maga után, csaknem addig, amíg megtelik, és utálatossá lesz maga előtt, amíg egyre kisebb tárgyakkal késleltetné azt a napot, s akkor nézhetné, mivé lett a gondoskodása.Éjszakai nyugalmát most csak annyiba vette, hogy fejével hátradőlt a kovácsoltvas rácsnak, s nem gondolt azzal, hogy esetleg hátulról a kert, mondjuk, Wolf nevű álmatlan kutyája megzavarja, vagy egy költségesen nevelt, például Bingó nevű kutya, amilyeneket az utcában látott lihegni némely imádságtól hangos ház küszöbén.Göb is jól ismert egy ilyen kutyát, ezt Mártának hívták, miután figyelmes gazdái kiderítették, hogy leány. Nem felejtheti ezt a Márta nevű kutyát, mert kevéssel azelőtt ment el valahova, hogy Göb fiacskája született, úgy ment el, hogy Göb megijedt. Pedig, amíg formában volt az állat, valahányszor a házban imához ültek, mindig kitették a kapuba lihegni, hogy őrizze az áhítat nyugalmát, s ott a küszöbön az állat bevált. Göb ilyenkor a kertben kavicsokat dobott vízbe, s a kutya sem nagyon izgatta, alig vette észre, hogy mióta valami állatok megtépték, egyre többet liheg, hogy mint lesz kellemetlenné folytonos lihegésével, s mint tűnik el figyelmesen megválasztott Márta nevével együtt a családból, hogy ne ébresszen bennük könyörületet. Másként vélekedett Göb, amikor kisfiának a nagymamája új kutyát hozott a házba, és azt mondta, az a dög, tépett füleivel, nem volt már semmire sem jó, csak az erdőre volt jó, hogy elmenjen, és valahol a sűrűben haljon meg. Göb megijedt, mert a kisfiának a nagymamája mondta ezt a dolgot, és olyan szépen mondta, mint amikor a családdal imádkozott.Miközben erre gondolt, Göb olyan könnyű volt, nem is érezte a kő hidegét, így akarta megtartani magának ezt az éjszakát holnapi nyugalma számára. Mozdulatlanságával óvta a kis tárgyakat a táskájában, meg ne nyomja őket, s még el is káromkodta magát, hogy azért mégis milyen jó érzés őket aggodalmasan takarni, szóval még ez a kis szomorúság is, amit a néma játékok fölött kellett hogy érezzen, még ez is jólesett neki. Ha Göb valamennyire is boldog volt, attól volt, hogy még egy ilyen vacak nyomorúságnak is tudott örülni.Mert tetszett neki azért egy kicsit megromlott emlékeivel ez az utca, ha nem tetszik, elmegy és leül egy platánfa alá a jószagú fűbe, vagy egy barátjával kényelmes székben megiszik valamit.

BODOR ÁDÁM

Göb az utcán volt egész nap, és tudta, ha az utcán van, ne akarjon máshol lenni, s ha nappal tetszett neki itt kódorogni, ne felejtse el éjszakára a kihalt utcát.Az úttest kövei s a háztetők kifényesedtek a hűvösségtől, a távoli lámpák fényében ezt nézhette most Göb, ha nem akart elaludni. Sokfelé aludt már, de ilyenkor szívesebben csak pihent, nem szeretett véletlenül elbóbiskolni, pedig előfordult, ha nagyon fáradt volt éjszaka, hogy tömött vonatokon állva elaludt, de ezt sem bánta meg soha.Később valaki sietősen hazament ezen az utcán, de Göb szemeivel ott maradt a hamvas köveken, mert a léptek zaja is már a csendhez tartozott, annyira, hogy nem tudta, ül-e, vagy mi van vele, ez az egész nesztelenség a sípálya nyári csendjét sejtette, mikor az utolsó nagy kanyart szegélyező derék fenyők alatt pihen a fűben, azon a helyen, ahol a lejtő épp csak annyira enyhül, hogy el lehet heveredni, el lehet nyúlni egy kicsit a téli száguldások helyén. Annyira enyhül a meredek, hogy télen kidobja a sízőt, tavaly például úgy dobott ki egyet, hogy a fenyőn szétment a feje. Menynyire szét tud menni egy fej egy ilyen helyen, pedig orrában érzi most is a moha és a korhadt fa szagát, ez pedig a jó helyek szaga, s akkor azzal a sízővel ilyesmi történik, hogy teljesen széjjelmegy a feje, minden boldogságával együtt és minden kedves emlékével együtt, mert tudnivaló, hogy abban a pillanatban a legboldogabb, amikor a szintkülönbség feszíti a dobhártyáját, s a sebességtől kisimul benne minden gondolat, annyira, hogy nem törődik már maga előtt a fenyővel. Teljesen mindegy neki a fenyő, s akkor pont a feje megy szét szegénynek, hogy még ez az emléke sem marad, mivelhogy az emlékek, az a fej dolga.Oly kihalt, elhagyatott ez a sípálya ilyenkor nyáron, hogy valaki azt hihetné, Göb véletlenül tévedt ide, még sajnálná is, hogy mit keres itt, hogy odaheveredett, és hogy biztosan nem gondolhat semmire. Annyira csendes tud maradni egy ilyen sípálya a téli száguldások után, hogy értelmetlennek tűnik elheveredni egy ugratón, mert éppen egy kicsi sima hely az erdőben, a fenyők alatt, ahova Göb még, mondjuk, ha béna volna is, kivitetné magát, csak hogy ott legyen. Annyira csendes és kihalt, hogy jól megsejthető belőle a téli lesiklás vidámsága, a kerítések mögötti házak egykori melege s az utcák kihaltsága és csendessége.Göbnek erre az éjszakára a hűvös, fényes kövek maradtak, és igen örült, hogy pont ezek emlékeztetik ennyi melegséggel a helyekre, ahol valaha megpihent.Azért volt ez így, mert benne minden csak félig tudott tönkremenni, s tudta, hogy nem romolhat meg nála semminek annyira az emléke, hogy egyáltalán ne lehessen rágondolni többet, s lefogadná bárkivel, hogy ezt nem lehet kiirtani belőle.Pedig a fenyők iránti szerelmével együtt az utcára szánták; nehogy a gyermek elkapja tőle azt az őrületet, nehogy a gyermek egyáltalán meglássa, mert akkor, lehet, elmegy vele, s akkor hiába küldték el annyiszor, hogy a végén már az anyjába is kellett küldjék, ha vele megy a gyerek, hiába volt az egész.Kevés lehetett már az éjszakából. Az utcaseprők lassan a sarokra értek, megálltak. Ahogy a kordé csendes döcögése kimaradt a csendből, Göb felnézett, az emberek lassú mozgását kísérte.

A tanú

„Hová a fenébe menjek, talán seperjek az erdőn vagy a tisztásokon, vagy hol a fenében? Maga az én helyemben hol seperne, és hova menne, és hová kívánná magát a seprűjével?”„Nem azt mondtam, hogy menjen valahova, hanem azt, hogy a maga részét, az utcának azt a felét seperje rendesen, az istenit, mert a maga részét nem fogom én seperni, s ha nem sepri, akkor menjen oda, ahol nincs mit seperni, de nem mondtam meg, hogy hova menjen, és hol van az, ahol nincs mit seperni, erről nem beszéltem, én rendesen sepertem, nem mondtam ilyeneket.”Göb felállt. Kivette a köpenye zsebéből a kicsi kékre festett trombitát, az olcsó színes ceruzákat, és beletette őket a táskába. Felvette a táska mellől a füzetet, azt is beletette. Levetette a köpenyét, becsomagolt. Belenyúlt a táskába, megtapogatta a nyulat, gondolta, kiveszi és megnézi, de aztán nem vette ki. Nem játszunk, gondolta, és elindult.Az utcaseprők látták, hogy honnan áll fel, lassú mozgásukban megálltak, úgy néztek utána, aztán egymásra, és megvonták a vállukat.

A BORBÉLY

– Kérem a következőt – mondta Boros, és megfordította a párnát a széken. – Mi lesz? – kérdezte egy kicsit előrehajolva, amikor a vendég beült eléje és elhelyezkedett.

– Oldalt és hátul egy keveset, fenn marad. – A vendég vastag hangon beszélt. Nagy, piros feje volt, a haja mélyen benőtt a homlokába.Boros kibontotta a kendőt, és feltette. Az ing és a piros bőr közé vattát helyezett, s amikor a tükörben meglátta, hogy cigarettát vesz elő, öngyújtójával tüzet adott a vendégnek. Elővette a fiókból az ollót és a nyírógépeket. Éppen váltás után voltak.

BODOR ÁDÁM

„Az a Borosé” – mondta valaki, erre a kaszszásnő odanyújtott neki egy képes újságot. A borbély odaadta a vendég kezébe, közben a tükörbe nézett. Aztán megnézte a vendég nyakát, vette a nullásgépet, és hátul, középen, a nyakszirt fölött nyírni kezdte. Lassan felment a tarkóján, át a feje búbján, aztán lefele, egészen a homloka közepéig, ameddig benőtt a haj.– Állj! – kiáltotta a nagy darab, piros vendég, és lecsapta a lapot a kagylóba.Boros ekkor már megállt. Egy nyírógép-szélességben teljesen lenyírta a hajat.– Mit csinált? – kiáltotta a vendég, és nézte magát a tükörben. Most még pirosabb volt. Nézte a csíkot, amit a villamos nyírógép a hajába nyesett, és megtapogatta.Boros állt és nézte. Nem látszott rajta semmi. A többi borbély is megállt a munkában, és nézték, mi történt. Ketten közelebb mentek. Az egyik a felelős volt.– Nem tudom – mondta Boros.– Mit csinált? – kérdezte a felelős is.A vendég felemelkedett a székben, és csak a szemével körülnézett. Még mindig azt a helyet fogta a fején, ahol most már nem volt semmi haj.A borbélyinas a kasszásnőt nézte, aki tetszett neki, hogy az mit szól a dologhoz. A kasszásnő Borost nézte.– Nem tudom – mondta Boros. Alig láthatóan megvonta a vállát, könnyű mozdulattal széttárta a kezét, és félig megfordult, de nem ment el onnan.– Lássuk. – A felelős megfogta, és ujjai között vizsgálta a vendég haját. Kezével ott maradt még, s közben Borosra nézett. Nyugodt embernek látszott.– Mi ez? – kérdezte megint a vendég, de most már nem kiabált. – Mit csináltak velem?Valaki, akit a legutolsó székben nyírtak, a fejéhez kapott, és odanézett a Boros székéhez.– Kérem – mondta neki az, aki nyírta, és elengedte egy pillanatra. – Tessék nyugodtan odanézni.– Elrendezzük – mondta a felelős, és intett a többieknek, hogy: tovább. – Tessék egy kicsit leülni. Lássuk. – Elforgatta a fejet.A vendég, miközben elforgatták a fejét, egészen közel az arcához Borost kellett hogy lássa.– Magát elintézem – mondta neki.Boros csak állt. Most sem látszott rajta semmi. A felelős feléje fordult.– Így belenyírni. Éppen maga.– Csináljanak valamit – mondta a vendég. – Annyit mondok, hamar.– Rá kell fésülni – mondta az a borbély, aki a szomszéd széken dolgozott.– Nézd csak meg jobban – mondta egy másik. Közben a teremben az ollók csattogása hallatszott. Mindenki dolgozott, csak Boros állt némán a vendége mellett.– Mit akarsz ráfésülni? – A felelős még mindig a rövid, tömött hajat tapogatta. – Ezt nem lehet.– Egymás között tárgyalnak? – kérdezte egy kicsit élesebben a vendég.– Nem tudjuk visszaragasztani – mondta a felelős. – Ráfésülni sem tudjuk. Az ön haja már nem lesz olyan, amilyennek kérte.

A tanú

Az utcáról beszólt valaki.– Sokat várok?– Foglaljon helyet, Balázs – mondta a felelős.A másik egy kicsit állt, látta, hogy van valami.– Majd visszajövök – mondta, és kiment.– Nem lehet ráfésülni – folytatta a felelős. – Ezt csak egyféleképpen lehet. Szerencsére meleg van.– Én elmegyek és megmutatom – mondta a vendég. – Legjobb lesz, ha megmutatom azoknak, akiket érdekli, hogy itt hogy dolgoznak. – Fel akart állni.– Így ne tessék – mondta a felelős. Finoman visszatartotta, és megsimogatta a fejét. – Így ne. – Ránézett Borosra, intett, hogy szóljon valamit. Boros nem szólt semmit.– Tévedett – magyarázta a felelős. – Nem jól értette. Legjobb borbélyunk.– Nem – mondta Boros. – Jól értettem.A felelős felnézett. A tükörben a csillárt látta.– Tudják meg – mondta a vendég –, még nem tértem egészen magamhoz. Azt hiszem, üvöltenem kellene, hisz megcsonkítottak. – Ránézett Borosra. – Hallja? Megcsonkított.Borosnak hallania kellett, hogy megcsonkította a vendéget.– Legjobb borbélyunk – mondta a felelős. Sápadt volt.– Mit akar most ezzel? – A vendég hosszasan nézte a felelőst.– Borzasztó kellemetlenséget kellett önnek okoznunk – mondta a felelős. – De hát meleg van. Csak egy dolgot tehetünk vele, hogy egyforma legyen. – Most már hamar el akarta intézni a vendéget.– Várjanak. – A vendég felállt, és elment a kirakatig. Megfordult. – Bejövök ide, és akkor... Miért is jöttem be?– Hamar kinő. – A felelős a kezével kérte, hogy foglaljon újra helyet a székben.A vendég visszament a székhez.– Még nem tértem magamhoz. Hol kezdődik a kockázat? Maga tudja?– Hát az biztos. – Ennyit mondott a felelős. Örült, hogy a vendég visszaült a székbe.Boros a szék mellett állt, összekulcsolt kezekkel. A felelős odafordult hozzá, és a kezébe akarta adni a nyírógépet. Ránézett.– Nyírja meg – kérte csendesen.– Nem tudom.– Nyírja meg, Boros. Kérem.Boros hátratette a kezét.– Nem. Nem bírok hozzányúlni.A felelős elindult hátra, a függönnyel elkerített rész felé.– Jöjjön – mondta Borosnak.Boros utánament, és megállt mellette.

BODOR ÁDÁM

– Ezt magának kell – súgta neki a felelős. – Kérem, nyírja most meg. Most már teljesen megnyírhatja. Kérem. – Egyszerű, meleg volt a hangja.– Nem érek hozzá – mondta a borbély. – Nem tudok.A felelős kijött. Az egyik borbély éppen szabad volt, intett neki, hogy nyírja meg hamar.– Én nem – mondta a másik.– Akkor meg fogom nyírni – mondta a felelős.Nekifogott és megnyírta a Boros vendégét. Közben Boros előjött a függöny mögül, és odaállt a széke mellé. Ezalatt egypáran fizettek, majdnem kiürült a műhely. A vendég most nyugodt volt, úgy tűnt, nem néz sehová. A felelős levette a kendőt, lerázta, aztán leseperte a kabátot a hajtól.– Mindenesetre. – Ennyit mondott.– Jobb lett volna, ha megmutatom valakinek – mondta a vendég nagyon halkan. – Most ugye nincs mit megmutassak? – Nem dühösnek, csak szomorúnak látszott.– Mindenesetre – mondta a felelős.– Hát nincs. – A vendég odafordult Boroshoz. – De azért maga ne féljen – mondta halkan és komolyan. – Maga csak nyírjon tovább. – Ezzel vette a kalapját, és kiment.Rossz volt, hogy a nagy darab, piros ember ilyen halkan beszélt. A felelősnek nedves volt a homloka.– Fizetett? – kérdezte az a borbély, aki az előbb nem akarta Boros helyett megnyírni. Nagy fekete bajusza volt.– Ugyan. – A kasszásnő lehajtott fejjel ült.– Egy darabig kalappal fog járni – mondta a bajuszos.– Hagyják most – mondta a felelős. Még egy vendég volt hátra.– Te – szólt a bajuszos Borosnak.– Mondtam, hagyják egy kicsit – kérte a felelős.– Csak kérdezni akartam tőle valamit – mondta a másik.Mikor az utolsó vendég is kiment, a felelős levette a szemüvegét, és ránézett Borosra.– Mi volt ez?– Nem tudom. – Borosnak az arcán látszott, hogy tényleg nem tudja.– Nézesse meg magát.– Te – kezdte a bajuszos. – Amikor már benne voltál teljesen, akkor is ha megállsz, még lehetett volna neki bokszolófrizurát csinálni.Boros finoman felhúzta a vállát.– Nem láttad, hogy benne vagy? Amikor már jöttél lefelé. Kellett lássad.– Láttam – mondta Boros. – Nem tudtam megállni. Éreztem, le fogok menni, egészen.A felelős megtörölte a homlokát, s közben csak úgy magának intett, hogy nem érti.– Nézesse meg magát – mondta. – Ez el fog menni, és jelentést tesz. Az biztos.– Kalappal fog menni – mondta a bajuszos.– Gondolkozzék – fordult a felelős Boroshoz. – Elmegy, és jelenteni fogja.

A tanú

– El fognak helyezni innen. Csak annyi – mondta a bajuszos. – Arra számíthatsz.Boros hallgatott. Nem lehetett látni, mi van benne, mindig ilyennek látták a szemét.– Kellert is csak áthelyezték, amikor ollóval belevágott valakinek a fülébe. Pedig az soha nem nőtt ki többet.– Az egészen más volt – mondta egy másik. A bajuszos folytatta:– Keller nem is állt meg, tovább csattogott az ollóval a feje mellett. Amikor a kasszásnő, aki a nője volt, összegyűjtötte a hajat a széke körül, akkor odasúgta neki: „Vigyázz, a vendég füle a kosárban van.” Aztán timsót tett arra a helyre, és azt mondta: „Egy kicsit megsebeztem.”– Maga ezeket honnan tudja? – kérdezte a felelős.– Ő mondta. Megúszta egy áthelyezéssel.– Jó. Most hagyják egy kicsit – mondta a felelős.– Egyébként, egy fül alig vérzik. – A bajuszos odament a kasszásnőhöz. – Mit szól hozzá?A kasszásnő nem felelt. Le volt hajtva a feje. A többiek is csendben ültek. Borost nézték.Boros lassan levetette a köpenyét, és beakasztotta a függöny mögé.– Mit csinál? – kérdezte a felelős.– Elmegyek – mondta Boros.– Akarok magával beszélni.Boros két lépés között megállt.– Jó.– Jobb volna, ha most nem menne el.Boros félig visszafordult.– Elmegyek – mondta, és behúzta maga mögött az ajtót.

TESTVÉREK

A testvérek kora délelőtt elindultak otthonról. Azóta a várost járták, az utcákat és a tereket. Nem jutott eszükbe leülni valahol, vagy hogy valahova, valami helyre elmenjenek. Az utcasarkokon is mindegy volt, hogy merre mennek tovább. Csak arra volt gondjuk, hogy ahol már egyszer jártak, azt a helyet elkerüljék, mert az csak ezt a hiábavaló kóborgást juttatta volna eszükbe.

Egymás mellett haladtak, s nemigen szólították meg egymást. Már késő délután volt, s csak mentek, hogy a menésbe múljon az idő, s az idővel múljon el minden, amire gondoltak. Azért nem álltak egy helyben, mert azt nem lehet csinálni.

BODOR ÁDÁM

A végén már majdnem este is lett, s még mindig mentek az utcákon, bejárták majdnem az egész várost.Reggel óta egy falást sem vettek a szájukba. Nem jutott eszükbe, hogy meg kellene enni valamit, vagy hogy hazamenjenek és leüljenek egy asztal mellé. Nem jutott egyáltalán eszükbe, hogy hazamenjenek. Az sem jutott eszükbe, merre mehetnének, hova menjenek, és mit tegyenek. Csak megálltak néha egy-egy helyen, ahol vizet lehetett inni, ilyenkor csendben közeledtek a csaphoz, ráhajoltak, és szürcsöltek belőle, vagy csak kiöblítették a szájukat.Ha valaki látja őket, hogy délelőtt óta mit művelnek, nem érti, mit akarhattak. Nem is akartak semmi különöset. Csak nem akartak többet hazamenni. Aznap reggel tudták meg, hogy miért váltak el hajdan a szüleik.Amikor a nap lement a város közepéig benyúló hegygerinc mögé, akkor András, a nagyobbik testvér azt mondta, most megírják a levelet, és mindjárt be is dobják a postaládába, hogy essenek túl rajta, s tudják, mihez kezdenek ezután.– Rövid levél lesz – mondta.– Igaz is – hagyta rá Péter, a kisebbik testvér.– Csak kínos volna egy hosszú levél. Minél hosszabb lenne, annál többet kínlódnánk.– Te megírod – mondta Péter.– Megírom.Bementek egy dohányboltba. Papírt vettek, egy ívet, és hozzá egy borítékot bélyeggel. Péter nekitámaszkodott a ferde asztallapnak.– Nem itt – mondta András.Továbbindultak. Az utca vége felé, egy bódéban hűsítő italokat árultak. Péter kért két pohár szódavizet. Bevették a szájukba, és kiköpték az aszfaltra.– Fogat mosnak – mondta az elárusítónő. Péter bólintott. Valamitől ragadt a nyelvük.– Adjon még kettőt.Ezt aztán megitták, s továbbmentek az utcán a sétány felé, hogy leülhessenek egy padra. Egymással szembe, lovaglóülésbe helyezkedtek el a padon, középen volt a papírlap. András elővette a ceruzáját. Ráírta a dátumot.– Rövid leszek – mondta. – Ilyenkor, azt hiszem, nem jó, ha túl sokat ír az ember.Péter kért egy cigarettát, és meggyújtotta. Meggyújtott egyet a bátyjának is.– Írd – mondta. – Mindjárt be is dobjuk.– Nem fogjuk tönkretenni valami nagy mesével.– Nem is kell – mondta Péter. – Csak röviden.– Én azt hiszem – mondta András –, vagy öt sort fogok írni. Nem? Te mennyit tudnál írni?– Hát én is vagy öt sort.– Te mit írnál, mégis? – András közben a sétálókat nézte, de csak amíg elhaladtak előtte, nem fordult utánuk.– Röviden leírnám, hogy mi van.

A tanú

– Mégis.– Hogy sajnos, a végén megtudtuk.– Nem sajnos – mondta András. – Ezt nem írhatjuk. Nem lehet sajnos, ha megtudunk valamit.– Szóval, hogy megtudtuk a dolgot.– Azt hogy írnád?– Hát ez az – mondta Péter. – Ezt nem tudom. Nem tudom, hogy lehetne jól megírni.– Valamire gondolsz. Azt kell írni, nem?– Igen, de most nem tudok pont arra gondolni. Ez a baj. Mind arra gondolok, hogy sajnos.András most rendesen ült rá a padra. Nézett előre, hagyta, hogy lepje el a fáradtság, a szemét is majdnem lecsukta.Péter a bátyját nézte, ahogy elmeredt valahová. Hagyta.– Várjunk még a levéllel – mondta.– Sokat nem várhatunk – mondta András. Összehajtotta az üres papírlapot, rajta a dátummal, és beletette a borítékba.Felkeltek és továbbmentek, előre a sétányon. A sétány után egy híd következett, amelyen átértek a városrészbe, ahol laktak. A víz mentén haladtak, s csak azért mentek arra, hogy férhessenek a város szélére.Amikor már egészen besötétedett, András megszólalt.– Sötétben fogjuk megírni. De ma megírjuk.– Egy utcai lámpánál – mondta Péter. – Odaállunk alája, és megírjuk azt a pár sort.Elmentek majdnem a város széléig. Végig a folyó mentén haladtak. A hegyoldal és a víz között már csak egy sor ház volt, a kis kertek s az utca. Egy keskeny, kitaposott ösvényen leereszkedtek a víz mellé, leültek egy nagy fa alá. Ültek, hallgatták a folyó hangját, ahogy simogatja a partot s a vízbe nyúló ágakat, s egy-egy halat, amint megcsobbantotta maga körül a vizet. Félig füves, félig fövenyes hely volt, ahol ültek, mint az alacsony partokon szokott lenni.– Én gondolkoztam – mondta egy kis idő után András. – Körülbelül azt kell megírni, hogy most már tudjuk, hogy valami pasasról volt szó.– Micsoda?– Hogy valami pasas miatt volt az egész, akiről nem mondott nekünk semmit. Mindenfélét mondott, de arról a pasasról semmit. Azt sem, hogy a pasas aztán nem ragaszkodott túlságosan hozzá.– Nem írhatjuk, hogy pasas – mondta Péter. – Az nem megy.András felállt, nekitámaszkodott a fa törzsének.– Megy – mondta. – Ha pasas volt, pasast kell írjak. Mert pasas volt, semmi egyéb.– Ez így túl erős. Azt mondtad, csak röviden. De ez így igen csúnya. Így fáj.– De ez a helyzet. Az, hogy pasas, az elég rövid.– Nem, most ezt nem tudom – mondta Péter. – Azt akarod, hogy olyasmire gondoljak, amire nem akarok. Még így is nehéz.

BODOR ÁDÁM

– Most csak erre kell gondolnunk.– Nem. Nem tudok – mondta Péter. – Egy kicsit émelygek. Fogd meg a lábam, milyen. Kiment minden belőlem.András nézte a vizet, ahogy a távoli fényekben megcsillan. Aztán visszafordult, és lenézett az öccsére.– Azt akarta, hogy ne tudjuk meg soha, erre gondolj. Azt akarta, hogy valami egyebet tudjunk. Hogy higgyük el, hogy az öregünk egyszerűen elment otthonról. Hogy egyébről ne legyen aztán szó.Péter a térde közé hajtotta a fejét.– Pont most, nem.András odahajolt hozzá, és a fülébe beszélt.– Arra kell gondolj erősen, ami az igazság.Választott az öregünk és a pasas között.– Nem bírom már ezt a szót, hogy pasas – szakította félbe Péter. – Ma este ne használjuk legalább. Mondtam, émelygek.– Arra való, hogy émelyegj – folytatta András. – Azt választotta, hogy nekünk majd azt fogja mondani, hogy az öregünk egyszerűen elment otthonról. Egyszerűen – hogy aztán ne is gondoljunk többet rá.– Várjunk most ezzel – mondta Péter.– Mit várjunk? Meg kell neki mondani, hogy mi lett benned ettől a dologtól.– Egész nap mind ezt éreztem, de ha most beszélni kell róla, rosszul leszek.– Arra ment ki az egész, hogy a pasasról ne tudjunk meg semmit, s akit aztán nem is volt szerencsénk megismerni, mert elment dolgára. Megnézett minket, és ment. Te kétéves voltál, én három, amikor megmutattak neki. Azt gondolhatta: ja, ezek is, hát így nem. Így inkább nem.– Ó, azt nem tudhatod, mit gondolt, és hova ment. Most már ezt nem tudhatjuk.– Csakhogy az anyánk is megnézett minket, és arra gondolt, hogy az öregünk egyszerűen el fog majd menni otthonról. Úgy fog elmenni, hogy aztán még beszélni sem lesz szabad róla a házban. Mert félt tőle. Azt hitte, ezzel az ügy el lesz intézve.Péter egészen elfordult.– Nem bírom most – mondta.András egészen közel hajolt az öccséhez.– Egy este, amikor az öregünk hazament, akkor az ajtók teljesen be voltak zárva. Minden annyira be volt zárva, hogy egy kulcsa sem talált sehova, mivel belülről volt benne a kulcs. Ugyanis éppen benn voltak. Miután reggelig ácsorgott a ház előtt, hogy lássa, mi is volt, „egyszerűen” elköltözött otthonról. Úgy, hogy még a ruhái sem kellettek többé abból a házból, semmije.– Minek most ezt az egészet elölről? Minek újra elmondani?– Meg tudnánk most írni egy rövid levelet?

A tanú

– Mondtam, hogy nem. Most semmit.– Akkor kérdezek még valamit. – András egészen közel ment hozzá. – Mi a véleményed, jó nő lehetett?– Ezt honnan tudjam? – kiáltotta Péter. Felállt, és elindult a réten.András utánament.– Vedd le a kezedet a füledről. Szerinted jó nő lehetett, vagy nem? – A fülébe beszélt. – Gondolj erősen rá. – Elállta az útját.– De nem tudok. Nem akarok. Valahogy kinézett. – Visszafordult, és lement a víz partjára. András mindenütt követte. – Valahogy kinézhetett. Biztos jól nézett ki. Csakis jól nézhetett ki.– De milyen volt? Ezt tudhatnád abból, hogy kellett másnak is. Legalábbis egy darabig. Aztán nem. Aztán már nem.Péter letérdelt a fűbe, keze a tarkóján volt. András hanyatt feküdt, s úgy beszélt tovább, halkan.– Hallod? Egy darabig.– Elég – ordította Péter.– Most meg tudnál írni egy levelet? Péter tikkadtan lélegzett mellette.– Mindenesetre, annyit tudunk róla, hogy a pasas olajjal kenegette a haját, mikor meglátogatta, illatozott. Persze, ezt is csak egy darabig. Mert aztán nem illatozott többet, ezt sejtheted. Maradt a saját szagával. Ugyanis egy szagos volt. Csak így: egy szagos, egy egyszerű szagos alak. Egy szagos, egy...– Te! – Péter teljes erejéből, a tenyere élével belevágott a bátyja arcába.Az ütés után, amit kapott, András fekve maradt. Nem is jutott eszébe visszaütni, vagy mondani valamit. Még csak le sem törölte az arcát, s rá sem nézett az öccsére. A csillagokat bámulta, a lélegzése sem változott. Péter is hallgatott, ő nézte a bátyját. Odahajolt hozzá, egészen közel. Így ültek egy jó darabig.András hirtelen felállt.– Én bebújok – mondta.Péter, amikor meglátta, hogy bátyja vetkőzni kezd, ő is nekilátott. Teljesen meztelenre vetkőztek. Térdig ért a víz, aztán egy kicsivel beljebb, a folyómeder közepén, derékig. Gázoltak fölfelé, sodrással szemben, egészen a kanyarig, a langyos vízben. Csend volt, csak testük mellett érezték megmozdulni a habokat. A homályban a folyó nesztelenül osont be a városba.A kanyar tájékán valamivel meredekebb lett a part, alatta mélyült a víz is, ide húzódtak, egy beszögellésbe, csendben lubickoltak, s körbeúsztak a lassan kavargó ártatlan örvényben. Hagyták testüket könnyen odadörgölőzni a part agyagához, a gyökerekhez. A magas part s a lombok alatt oly sötét volt, alig láthatták egymást. Könnyen mozogtak, keveset, csak anynyit, hogy a víz színén maradjanak. A levegő hűvös volt, a víz langyos és puha, ők pedig kemények és csendesek, mint a halak.Amikor elegük volt, ráfeküdtek a vízre, hogy vigye le őket odáig, ahol belegázoltak. Ott kibotorkáltak a partra, álltak a nagy fa alatt, s várták, hogy megszáradjanak.

BODOR ÁDÁM

– Csúnya dolog volt – mondta egy idő után Péter.– Ne beszélj most.– Nagyon csúnya volt.– Ne mondj semmit. Mozogj.– Nem tudom megtenni, hogy csak így állok melletted. Nem fáj?– Mondtam, nincs erről mit beszélni. Mozogj, hogy száradj meg.– De mégis, te biztos arra gondolsz, ezért én nem tudok hallgatni.– Egyeben gondolkozom – mondta András. Lelépett bokáig a vízbe, s még egy lépéssel tovább ment. Az arcát locsolta a vízből. Szomjas vagyok, ez most jólesik.– Fáj az arcod, azt locsolod.– Fenét. Csak kívánom a hűvös vizet. Egész nap ezt kívántam. – Kiment a partra, és leült úgy meztelenül a fűbe.– Micsoda nap – mondta Péter. – Bár ne tudtuk volna meg soha.– Nem. Jó, hogy megtudtuk.– Én nem vagyok jó arra, hogy ilyesmit megtudjak. Nekem megárt. Érzem.– A dolog, az való arra, hogy megtudják. Nincs gyomrod hozzá, az a baj. A dolgokat nem a te gyomrod szerint csinálták. Nem gondolhat senki a te gyomrodra. – András rágyújtott. A fényben meglátta öccse arcát. – Emiatt pedig nem szomorkodunk. Szerintem ez egy jó nap volt. Ragaszkodom hozzá, hogy jó nap volt.– Ó, hagyd – mondta Péter. – Nem nekem való, látod.András, míg elszívta a cigarettát, megszáradt. Felvette a nadrágját és az ingét, majd visszafeküdt, hanyatt a fűbe. Nézte tovább a csillagokat.Péter később megszólalt.– Mit csinálsz? – kérdezte.– Csak így fekszem.– Mire gondolsz?– Semmire. Ha nem lenne ennyire undok ez az ügy, most elaludnék. De így nem hiszem, hogy fogok tudni aludni valamit. Te hogy vagy? Azt gondolom, holnapig rendbe jövünk annyira, hogy alszunk majd valahol. Nem?– Én akarok mondani valamit. Arra gondoltam, hazamegyek.– Nem tudom, mit akarhatsz.– Még ma este.– Most?– Nem tudok másként.András nem mozdult a fűből.– Ha ezek után nem tudsz, akkor jó. Ha tudsz mindent, és mégis hazamész, akkor jó. Az a fontos, hogy tudd, miről van szó.– Ha már így is van, visszamegyek.

A tanú

– Jó lesz, ha visszamész. Neki is. Jó, hogy ketten vagyunk. Én maradok.– A levél sem kell. Megmondom én neki. Elmondom az egészet, hogy te miért maradsz. Azt hiszem, el fogom tudni mondani.– Ha ezt meg tudod tenni, akkor jó. Menj, mielőtt nem lesz túl késő. Ha egészen megszáradtál.– Azt hiszem, megszáradtam.– Akkor öltözz fel.– Menjek?– Persze. Ezt te úgyis jobban tudod. Csak aztán mondj el neki mindent.– Biztos meg fogom mondani. S aztán majd találkozunk. Megbeszélünk egy helyet, ahova elmegyünk majd mindennap.– Hát, majd találkozunk. Az biztos. Kialakul majd, hogy mikor találkozunk.– És te nem is akarod többet látni?– Te mit gondolsz? Akarnál látni, vagy nem? Vajon lehet akarni is, és nem is akarni? Mit gondolsz, lehet ezt a kettőt együtt?– Jó. Akkor megyek. – Péter lassan felöltözött, közben végig a bátyját nézte. – Megyek – mondta, amikor kész volt.– Jó – mondta András.– Micsoda nap. Erre gondolsz?– Majd megbeszéljük.– Akkor most megyek.András, mikor öccse elment, fekve maradt a fűben, hallotta, ahogy a ruganyos parton hamar elvész léptei zaja. Már csak a folyó halk csobbanásait hallotta, s azt a susogást, ami a város zajából érkezett fel a folyómederben.Egy idő múlva megint az öccsét látta, amint fölébe hajol.– Itt maradsz?– Itt, egyelőre. Most nem jön hogy felkeljek innen. Miért jöttél vissza?– Gondoltam, ha akarod, kihozok neked egy takarót.– Ne.– Megmásznak a bogarak.– Nem érzem.– Jó. Most reggelig nem mész el innen?– Nem tudom, hogy meddig. Most itt fekszem, azt tudom. Nem jön most egyáltalán, hogy elmenjek valahova. Nem tudom.– Azt akarom neked mondani, hogy nincs miért itt maradj.– Majd meglátom.– Elmész az öreghez. Az lesz a legjobb.– Azt nem – mondta András, és felült. – Azt nem. Nem azért nem megyek haza, mert van hova menjek, hanem azért, mert nem megyek többet haza. Egyedül azért. Az öreg, az megint más.

BODOR ÁDÁM

– Én majd elmegyek hozzá. Gondoltam, ott leszel.– Nem – intett András. – Nem tudom, hol leszek. Most itt fekszem, és pihenek.

EGY IDEGEN VÁROSBAN

Holló Péter és a felesége egymás mellett ültek az autóbuszban. Három éve voltak házasok.

– Emlékszel, azt képzeltük, milyen jó lesz, ha majd ilyen domboldalak között fog kanyarogni az út, mi kinézünk az ablakon, és élvezzük.– Igen – mondta Holló. Éppen kinézett az ablakon. Közeledtek a városhoz.– Azt képzeltük, mindent élvezni fogunk – folytatta Edit.A férfi az ablakhoz nyomta a homlokát. Melege volt. Nézte a dombtetőkön húzódó hűvös erdőket.– Nem tudom, mit fogunk kezdeni ezzel a három nappal. Igazán nem kívántam.– Én egyelőre élvezem – mondta a férfi. Fejével ott maradt az üvegen, nézett kifelé. – Eltekintve a melegtől – tette hozzá.

A tanú

A többiek nem beszéltek. Három órája voltak úton, ami ugyan nem sok, de szeptember közepére most mindent újra elárasztott a meleg, a forró por ömlött befele a padlózat repedésein, s az utasok kókadtan várták azt a pillanatot, amikor kiléphetnek a levegőre.Az autóbusz elhaladt egy benzinkút mellett, aztán alacsony házsor között futott tovább egészen a város központjáig. Ott a kocsi bekanyarodott egy oszlopos, nagyobb épület elé, és megállt.A filharmonikusok titkára, aki az úton a sofőr mellett ült, elsőnek lépett ki.– Maradjanak a kocsi mellett – szólt viszsza az ajtóból.A zenekar tagjai a forró bádog alól ellágyultan léptek le a járdára. Kiábrándító találkozás volt. Délután három óra után lehetett, s ahol a nap nem sütött, ott a falak ontották magukból a meleget. Holló is kiszállt. A szemközti oldalon megpillantott egy dohányboltot, nyilvános telefonnal, átment, és a könyvből kikeresett magának egy számot, aztán visszasétált az autóbusz mellé. Rágyújtott.Felesége az ablak mögül nézte, ő nem szállt ki.Hollóhoz odalépett egy brácsás, és megszólította.– Unni fogja magát – mondta.– Van itt egy barátom, azzal leszek.Holló csak elkísérte a feleségét, aki a filharmonikusokkal jött két estére vendégszerepelni. Szabadságon volt, és azt gondolta, ha magukkal viszik, miért ne jönne el. Nem járt még ebben a városban.– Ha ilyen meleg lesz, ingben fogunk játszani – mondta a brácsás. – Ismerem már ezeket a termeket. Melegek és büdösek. Petróleummal kenik a padlót.– Biztos egyébre is használják – mondta Holló. Közben látta, hogy a felesége az üvegen keresztül őt figyeli.– Egy fagylaltot hozhattál volna – mondta Edit, amikor Holló visszaült melléje.– Azt mondták, maradjunk a kocsi mellett.– Persze.A titkár visszatért egy másik férfival. Beültek, és a kocsi elindult. Egy erdészeti iskola előtt álltak meg, azon az úton, amerről érkeztek.– Ez egy internátus – mondta a titkár, amikor mindenki kiszállt. – A személyzet illedelmes gyermekekhez van szokva. – Úgy hangzott, mintha egy üzenetet adna át. A férfi, aki vele jött, bólintott, aztán előrementek, hogy készítsék elő a szállást.– Hallod? – mondta csalódottan Edit. – Egy internátus.– Nagyon jól hallottam – mondta elég derűsen Holló.Az épületig egy fiatal fenyőcskékkel szegélyezett úton mentek. Körülöttük a fű le volt kaszálva. Holló arra gondolt, hogy itt éjszaka jó levegő lehet. Eléggé a városon kívül voltak már. Az előcsarnokban petróleumszag volt. Itt kellett várniuk, amíg megmutatják a szobákat.

BODOR ÁDÁM

Amíg várakoztak, Holló érezte, rá kell néznie a feleségére. Olyan arca volt, mintha roszszul vásárolt volna. A férfi ismerte már. De nem tudott szólni hozzá. Közben előjött egy magas, bajuszos férfi.– Hányan vannak? – kérdezte, és elindult előre a lépcső felé. Nem is nézte meg őket.– Negyvenketten – mondta a titkár, aki nyomban utánasietett a másik férfival. Aztán, miután eszébe juthatott Holló, aki csak a feleségét kísérte el, sietve hozzátette: – Negyvenhárman.– Nem mindegy – mondta a bajuszos. – Háromágyas szobáink vannak, tudnom kell, hányat nyitok.Edit odament a titkárhoz, és kérte, hogy őt tegyék külön a férjével, hogy legyenek egyedül.Mikor mindenkit elosztottak, a bajuszos megmutatta a Hollóék szobáját. Ebben is három ágy volt.– A nászutasok – mondta, és az egyik ágyról lehúzta a lepedőt.Letették a csomagokat. Edit leült az ágy szélére, és maga elé nézett. Fáradtnak látszott. Holló kigombolta az ingét, s odament a nyitott ablakhoz. Lenn az udvaron egy vezetékből csorgott a víz. Feljebb, a hosszú kert végében már ott volt az erdő. Aztán kinyitotta az utazótáskáját, és odatett mindent az üresen maradt ágyra. Vette a törülközőjét és a szappant, elindult a folyosón, hogy megkeresse a mosdót.Bentről a bajuszos hangja hallatszott, amint magyaráz valakinek:– Aztán nekem nem összerondítani a vécét.Kijövet a brácsásba ütközött.– Hallotta, mit mondott, hogy mit ne csináljunk a vécével?– Ez egy internátus – mosolyodott el Holló. – Ügyelnek a tisztaságra.– Mégis.Edit még mindig az ágya szélén ült, amikor Holló belépett.– Dőlj le – szólt hozzá. – Még csak négy óra.Edit felnézett.– Mondd, ez mind ilyen kiszállásokból fog állni?– Ez az első.– Akkor is. Nem fogom bírni.A férfi odaült mellé az ágyra. Vállára tette a kezét.– Fáradt vagy, ennyi az egész.– Nászutasoknak nézett.Holló legyintett:– Annak a brácsásnak is mondott most valamit. Úgy látszik, mindenkinek mond valamit. Megszokta a kamaszokat.– Úgy nézünk ki, mint a nászutasok?– Nem tudom, hogy nézünk ki – mondta Holló. – Ki kellene pihenned magad.Edit felállt, és kinézett az ablakon.

A tanú

– Nem bírok most itt maradni. Be szeretnék menni a városba. Próbáljuk meg élvezni, ha már itt vagyunk.– Menjünk.Holló felvett egy tiszta inget az ágyról, és odament az ablakhoz. Mialatt öltözködött, lenézett az udvarra, ahol egyfolytában csorgott a vezeték. Kicsivel távolabb egy zöldes színű pocsolyába gyűlt a víz. Az erdő fölött lassan beborult.– Élvezni akarom – ismételte meg Edit.Lemenet beszóltak a portáshoz, hogy mondja meg, mivel lehet bejutni a városba. A portás azt ajánlotta, itt mindjárt a sarkon üljenek fel az autóbuszra. A bajuszos gondnok is ott ült egy kis asztalnál, evett.– Én nem ajánlom – mondta. – Menjenek csak gyalog, szép idő van. Azt a kaput, ahol most ki fognak menni, tíz órakor bezárjuk, de be lehet jönni az udvar felől. Az ajtó előtt keresztben szokott feküdni a kutya. Jobb átlépni, nem szereti, ha belerúgnak.– Maga minek néz minket? – fordult viszsza Edit.– Csak mondtam.– Én a maga helyében a kutyának mondanék valamit.Holló elvonta onnan.– Nem kell... – mondta.Az autóbuszt már többen várták. Holló el akart menni a megálló előtt, de Edit vissza húzta.– Csak nem fogadunk szót neki?Amikor a busz beállt a járda mellé, Edit hamar felszállt. Holló még szívott kettőt a cigarettájából, amíg mindenki fellépett a lépcsőre. A végén ő is odafurakodott a feleségéhez, és a vállára tette a kezét.– Kapsz egy fagylaltot – mondta. Edit az előtte levő utas hátát nézte.– Nem utazgattunk idejében. Az elején, amíg igazán élveztük volna.Holló egy kicsit megszorította, de nem nézett rá. Az ablakon nézett kifele, az alacsony poros házakra.– Nem ügyeltünk eléggé magunkra – mondta Edit.Holló a kicsi utcákba is benézett, mikor egy– egy sarkon az autóbusz megállt. Az udvarok mögött tornácos házakat látott. A lugasok széles levelein vastagon ült a por.– Itt van most ez a fagylalt is.– A fagylalttal mi van?– Mire való! Hagyjuk.Holló még mindig kinézett. Az utca lejtett egy kicsit a főtér felé. Erre még emlékezett, mikor érkeztek. Amikor az autóbusz megállt, leszálltak. Nem is tér volt, inkább egy kiszélesedett utca. Középen szikkadt virágágyások között egy szökőkút fröcskölt kókadtan. A cukrászda üres volt. Amikor beléptek, a két pincérlányka felállt. Az egyik odajött és megkérdezte, mit akarnak. Holló egy fagylaltot és egy kávét kért.

BODOR ÁDÁM

– Nincs fagylaltunk – mondta a leány. – Rossz a gép.– Hozzon csak két kávét – mondta Edit. – Kávét kérünk, nem fagylaltot.– Mindent a szívedre veszel – mondta Holló.A két pincérlányka a pult mögül nézte őket, látszott rajtuk, hogy idegenek.Az asztaltól ki lehetett látni a térre. Alig ment el valaki a kirakat előtt, fülledt délután volt. Csak a szökőkút mellett, az alacsony árnyékban hűsölt egy kutya.– Mit fogunk itt csinálni két napig? – kérdezte Edit.– Valahova eljárunk majd sörözni. – Holló most megpillantotta az ajtó mellett a telefonkészüléket, és hirtelen felállt. Odament, egy ideig tárcsázott, várt, aztán visszaakasztotta a kagylót.– Kurt Fialával akartam beszélni – mondta, amikor visszaült az asztalhoz. – Mondtam már neked, hogy fel fogom hívni. De nem jelentkezett.– Mit akarsz vele?– Ismerősöm. Itt van vagy két éve.– Nem tudom, ki az – mondta Edit. Annyi barátod van. Ezt hol szedted fel?– Pedig mondtam. Egy kirándulásról ismerem.– Te tudod.Miután egy darabig ültek s bámultak kifelé az üres térre, Holló odament a pulthoz, és kifizette a kávékat. Visszajövet megint megpróbálta a telefont, de nem jelentkezett senki.– Nem akarom, hogy többet felhívd ezt a Kurtot – mondta Edit egy kis idő után.– Azt majd meglátjuk. – Holló igyekezett derűs maradni.– Azt akarom, hogy velem legyél, hogy élvezzük, hogy itt vagyunk.Az utcákba beszorult a meleg. A szódavíz is, amit egy utcai árusnál ittak, langyos és kotlós volt. Az égbolt keleti felét lassan eltakarták a felhők, s ahogy a nap sütötte őket, sárga fényt vertek vissza a városra. Alig volt valami árnyék. Hollóék a kirakatokat nézték, s közben végigmentek egypár utcán. Később melegen szemerkélni kezdett az eső, s beálltak egy kapu oszlopai alá. Amikor aztán egy zápor valamivel hűvösebb levegőt hagyott maga után, a falak közül előkerültek az emberek is, s ők az esti sétálókkal tértek vissza az oszlopos épület elé, ahol a társulat tagjainak gyülekezniük kellett. Holló azzal búcsúzott, hogy a hangverseny után egyenesen a kerthelyiségbe megy, ahol majd vacsorázni fognak. Edit megsimogatta az arcát.– Gondolkozz egy kicsit. Olyan rosszul érzem itt magam. Hagyj békét most annak a barátodnak.– Meg akarom keresni – mondta Holló, és elindult.Nem volt érzelmes ember, mindennek csak annyi fontosságot tulajdonított, amennyit indokoltnak látott. Azt éppen nem szerette, mikor úgy akarták érzelmessé tenni, hogy ezzel elveszítse őszinteségét. Bement az első helyiségbe, ahol nyilvános telefont látott, és megint feltárcsázta a Kurt Fiala számát. Sokáig állt kezében a kagylóval, és a telefon reménytelen csengését figyelte a vonal túlsó végén. Ez a Kurt Fiala nem tartozott a barátai közé, de olyan ismerőse volt, akit valamennyire számon tartott. Most is már az autóbuszban ültek, mikor

A tanú

eszébe jutott, hogy ide helyezték ebbe a városba. Nagyon kevésszer találkoztak, ilyenkor leültek egy sör mellé, s mondtak egymásnak egypár szót arról, ami az utóbbi időben velük történt. Egy kiránduláson találkoztak legelőször, s akkor együtt söröztek egy helyen. Mikor később újra találkoztak, megint elmentek egy fél órára sörözni, s mindketten jól érezték magukat, mert látták a másikon, hogy nem szeret sokat beszélni. Ha Holló most valamivel jobban vágyott erre a találkozásra, mint amennyire az ember egy teljesen idegen városban este egy ismerőse után vágyik, az ezeknek a csendes és rövid sörözéseknek az emléke miatt volt. Számon tartotta azokat a barátait és ismerőseit, akikkel ritkán találkozott.„A nőjénél lehet” – gondolta, s továbbindult az utcákon. Benézett még valami kávézóba és egy vendéglőbe, ahol gondolta, hogy esetleg az idejét töltheti egy nővel. Közben elért az állomásra, azt is megnézte. Szeretett járkálni idegen városokban, még ha kicsik és porosak is voltak, s később még arra is vissza tudott emlékezni, hogy melyik utcában merről fújt a szél.Még egy fél órája lehetett a hangverseny befejeztéig, amikor eszébe jutott, hogy elmehetne egészen a lakásáig. Egy telefonkönyvből kikereste a címét, és elindult vissza, az állomás felé, amerre mondták, hogy azt az utcát keresse. Az épület sarokház volt a főutcával. A földszinten mindjárt megpillantotta nevét a lakók névjegyzékén. A lépcsőház sötét és poros volt, megrekedt benne az ételszag, tele a kisváros unalmával. A második emeleten gyufát gyújtott. A fellobbanó fénynél meglátta az ajtón Kurt Fiala névjegyét és a zár körül egy pecsétet. Még egy gyufát gyújtott, megnézte a pecsétet, s még állt utána egy darabig a sötétben.Becsengetett az első szomszédhoz. Elég késő volt már, pizsamában jöttek ki. Holló bocsánatot kért, aztán rámutatott a pecsétre.– Mi van Fialával? Elköltözött?– Fiala úr meghalt – mondta a szomszéd. Az ajtóban állt, és jól szemügyre vette Hollót.– Vagy két-három hete. Elseje körül vagy még egy kicsit előbb.– Meghalt – vette tudomásul Holló. – Mi történt vele?– Valahol egy telepen volt. Úgy hozták haza.Egy asszony is kijött. Bentről hallhatta már, hogy miről van szó.– Elaludt. Ott kapták meg valahol elaludva. Azaz nem elaludt, hanem már meg volt halva. Nem volt mit kezdeni vele. Egyenesen a hullaházba vitték. De a holmija még bent van – mutatott a lepecsételt lakásajtó felé.– Nahát – mondta Holló –, ne haragudjanak.– Várjon egy kicsit – mondta az asszony. – Azt mondták, ha valaki keresi, küldjük le a mérnökhöz, itt lakik a földszinten. Valami barátja vagy rokona?– Csak meg szerettem volna látogatni.– Mindenesetre menjünk le – mondta az asszony. – Együtt dolgoztak, ő intézte a temetést is, mindent – folytatta az asszony lefelé menet a lépcsőházban. – Itt maradt minden holmija. Beszélnie kell vele.

BODOR ÁDÁM

A mérnök alacsony, kopasz ember volt. Ő is pizsamában volt már, de amikor meghallotta, miről van szó, behívta Hollót.– Ismeri a szüleit vagy valakijét? Ugyanis nem jött el senki a temetésre. Sőt, a holmija sem érdekelt senkit. Vagy nagyon öregek lehetnek, vagy valami egyéb miatt.– Nem ismerem senkijét – mondta Holló. – Azt hiszem, van egy húga. De az is lehet, hogy egy másik ismerősömnek van egy húga. Ez ugye nem sok.– Egyébként – kezdte a mérnök – egy hónapja történt. Lefeküdt egy rönkre, egy malom mellett. Csak nagyon későre vették észre, hogy nem akar felkelni, már este. Agyvérzést állapítottak meg.– Ahhoz elég fiatal volt – jegyezte meg Holló.– Persze, maga, lehet, nem tud bizonyos dolgokat. Azon a kiszálláson nem voltam vele. Valószínűleg elindult egyet járni visszaindulásig. Mindig így tett. Ami a holmiját illeti, kellene vele valamit csinálni.– Nem tudom, mit szóljak hozzá – mondta Holló. – Csak ismerősöm volt. Nem mondhatnám, hogy a barátom, mert ahhoz képest nagyon keveset találkoztunk. Két napig vagyok itten, gondoltam, meglátogatom. Nem ismerek senkit a városban.– Le kellene üljön egy kicsit – mondta a mérnök. – Nem jött errefelé senki, nem is írtak. Nincs sok holmija. Gyakran voltam nála, mivel egy helyen dolgoztunk és egy házban is laktunk. Mindig arra számított, hogy elkerül innen. Nem vett magának semmit. Valamit azért tenni kellene, hogy az a kevés, az kerüljön el innen.– Annyit megtehetek – mondta Holló, miután egy kicsit gondolkozott –, hogy ha van valami cím, valakijének a címe, akkor elküldjük azt a holmit. Azoknak a címére, akiket ez a dolog nem érdekel.– Valami nővel járkált, de azt sem ismerem. Nem is láttam azóta. Szóltam volna neki, hogy a holmijával tenni kellene valamit. Amióta meghalt, mind várjuk, hogy jelentkezzék valaki.– Jó – mondta Holló, és felállt. – Holnap majd eljövök. Ha azt gondolja, hogy valami közöm lehet az ügyhöz, eljövök.– Nem tudom – kezdte a mérnök, és megállt. – Nem tudom, mennyiben akar részt venni ebben a dologban. Csak gondoltam, ha jól ismerte.– Hát nem ismertem olyan jól. Csak egész délután mind kerestem telefonon, azért jöttem végül is ide. Így kerültem ide. Meg akartam inni vele egy sört. Egy kicsit furcsán érzem magam, hogy mind hívtam.– Nem volt, akivel megbeszélhettem volna ezt a dolgot – mondta a mérnök. – Egyébként is szomorú dolog.– Nem hogy szomorú – mondta Holló. – Most igazán nem érzek ilyesmit. Csak furcsa. Az idén egyébként elég sokan haltak meg. Nem zavarom tovább.– Meddig marad?– Megpróbálom elintézni a holmiját, ha már idejöttem. Holnap erre jövök, és meglátjuk, mit lehet kezdeni. Meg fogom kérni, hogy segítsen.

A tanú

Holló lassan visszaindult a város felé. Nem érzett semmit abból, amit akár egy ismerős halálhírére is érezni szoktak, amit érzett, az egy fokkal élénkebb és bosszantóbb volt a kedvetlenségnél. Egyre hűvösebben érintették a halálesetek, s ami magát a halált illeti, felbőszíteni legfeljebb azok a körülmények tudták, amelyek között végbement. De Kurt Fiala végül is csak egy név volt, két sörözés emlékével, s talán színesen álmodozva aludt el egy malom mellett, egy farönkön, emiatt pedig inkább irigyelni lehet; ártatlansága pedig csupán annyival tisztább, amennyivel időben megelőzött egy tisztesebb elhalálozási kort. Holló enyhe bosszúságát az elmúlásnak az a természete okozta, hogy nem lesz egyidejűleg nyilvánvalóvá, és nem tűnik el egyszerre egy csomó minden, ami nem a legszükségesebb a halottra való emlékeztetés szempontjából. Pontosabban Kurt Fiala gazdátlan holmijára gondolt.A zenekar tagjai a hangverseny után közös vacsorán vettek részt. Egy kerthelyiség fedett részében már összetolt asztaloknál ültek, amikor Holló rájuk talált. Idejött a közönségnek is egy jó része, hogy az esemény és a fülledt terem után megigyék valamit.– Megtaláltad azt a barátodat, azt a Kurtot? – kérdezte Edit mosolyogva. Holló észrevehette, hogy megkérdezése hangosabban történt, mint amennyire ez közügy lehetett volna. Edit nagyon vidámnak látszott.– Nem – mondta Holló. – Nem találtam meg. – Ahogy Edit arcát látta, nem is jött már hogy egyebet is mondjon. Nem tudta volna most kimondani, hogy meghalt.– Van itt egy nagyon jó barátja – magyarázta Edit lelkesen a brácsásnak, aki vele szemben ült. – S most nem találja.A brácsás mosolygott.– Tudom – bólintott udvariasan. – Holló úr nekem is mondta, hogy nem unatkozhat, mert van itt egy barátja.– Már délután óta keresi. Maga nem ismeri? Valami Kurtnak hívják.– Nem – mondta a brácsás. – Legalábbis így névről.– Igazán kár. Úgy várta, s akkor most nem találja. Magának nincs itt senkije? Biztos van.– Nincs.– Ó van, csak maga nem keresi. Pedig mit is tehet az ember, ha eljön egy ilyen városba, mint ez? Keresi a barátját.– És esetleg nem találja – próbált társalogni a brácsás.– Magának is kellene keresni valakit.– Nem sok barátom van.– Hát neki van. Ahogy kitesszük otthonról a lábunkat, mindjárt akad valaki, valami pityipalkó. – Edit felnevetett. – Ez mindig így van. Maga kivel beszéli meg a nőit? Kivel issza le magát?– A nőimet? Azt nem.– Gondoltam is – mondta Edit. – Legalább a nőiről hallgat az ember.

BODOR ÁDÁM

Holló csak nézte, mi lesz. Nem jött hogy szóljon valamit is, bár látta, hogy most már mindjárt meg kell mondania. Kihozták eléje a fatányérost, és enni kezdett. Nem érezte az ízét. Nagyon nyugodt volt, csak éppen az ízét nem érezte.– Azért eltelik így is az idő – sóhajtott Edit. – Ha nem is éppen valami jól.– Mi kisétáltunk az állatkertbe – kezdte mesélni a brácsás. – Nem is hittem volna, hogy állatkertjük legyen. Kaptak egy nőstényoroszlánt, de már úgy, hogy kicsinyei kellett legyenek. Nem gondoltam, hogy pont itt látok valódi oroszlánkölyköket.– Van ott most öröm – mondta Edit.– Igazán szerencsések. Hím oroszlánjuk ugyanis nincsen.– Amíg maga oroszlánokat nézegetett, mi csak úgy elvacakoltuk a délutánt valami fagylaltozással. De jó volt. Ahogy mi vacakolunk, az jó. Persze közben telefonáltunk.– Hát holnapra csak megtalálja – jegyezte meg a brácsás Holló felé fordulva. – Nem?– Nem – mondta Holló. – Holnap sem fogom megtalálni.– Miből gondolja?– Abból – kezdte Holló, és közben lenyelte a falatot –, abból gondolom, hogy közben meghalt. Egy hónapja eltemették.– Ó – mondta a brácsás, és elkomorodott. – Nem akartam. Nagyon kellemetlen.– Nem tesz semmit. Nincsen ebben semmi kellemetlen – mondta Holló, és félrelökte a tányért. Nem bírt többet enni. Melege volt.– Tényleg meghalt? – kérdezte Edit.– Tényleg – mondta Holló, és ránézett.– Megmondhattad volna, amikor idejöttél. Akkor mindjárt. Csinálod itt ezt a csúfságot.– Kár lett volna – mondta csendesen Holló. – Szerintem egyébként sem lehet valaki kevésbé pityipalkó annál fogva, hogy amikor annak vélik, már nem él.– Légy szíves, ezt most ne – kérte Edit, de piros volt.– Ma én is furcsán jártam – gondolkozott el Holló. – Kerestem egy embert egész délután, s közben azt képzeltem róla, hogy valami nővel szórakozik. Utólag elég furcsa érzés, hogy az ember a legfinomabb perceket tulajdonítja valakinek, amikor az már a legkevésbé sincs abban a helyzetben, hogy ilyesmivel gyanúsítsák. Az ember lépten-nyomon így jár.– Meg kellett volna mondd, ahogy idejöttél.– Nagyon restellem – mondta a brácsás.– Ugyan – mosolygott Holló. – Igazán kár lett volna. Az a megdöbbenés, ami itt Kurt Fiala nem várt halála kapcsán elkomorította az arcokat, bizonyára elmarad, ha a halott nem szolgál előzőleg mint beszédtéma bizonyos célokat. Máskülönben azt hiszem, a beszédtémát tekintve nem történt illetlenség, hisz amit én kellene érezzek, az egy olyan archoz kapcsolódnék, amit bizonyos időközökben láttam; ez valamivel több, mint beszédtéma, mégis meg kell mondjam, nem érzek semmit. Azt az arcot, azt hiszem, végképp nem tudom magamnak felidézni. Elfelejtettem. Gondolom, ez az a hangulat, amikor az ember valami italt kíván.

A tanú

Holló odaintette a pincért.– Mit lehet inni itt sörön kívül? Mit iszunk? – kérdezte Editet és a brácsást.Edit elfordította a fejét.– Egy liter bort? – hajolt a brácsáshoz. – Remélem, elbírja.– Azt hiszem – hagyta rá a brácsás, de látszott rajta, hogy inkább elmenne.– Természetesen másként áll a helyzet azzal – szólalt meg ismét Holló –, hogy egy adott ponton mennyiben válik minden ismerősöm szükségszerűen pityipalkóvá. Ha ezt a szükségszerűséget tekintjük, a velem való kapcsolat bélyegét kénytelen halála után is viselni. Egyébként ezt látnom kellett, amikor ott jártam. Megdöbbentett, mennyire igaz ez a kifejezés, amit nem először hallok. Nem jött el senki, hogy elrendezze a holmiját.Közben kihozták a bort, és Holló töltött a poharakba.– Meséljen még az állatokról – kérte a brácsást. – Mi újság van még az állatkertben? Valami szép példányokat látott?– Elég kellemetlen szag volt – szabadkozott a brácsás. – Keveset időztünk.– Legyen szíves, igya ki. Töltök. – Holló töltött. – Mi a kedvenc állata? Vagy a szagtól már nem jutott el odáig? – Editre nézett:– Veled mi a helyzet? Miért nem iszol? Edit nem szólt semmit. A brácsás lehajtotta a fejét, az üres tányérját nézte.– Igyék – mondta Holló. – Töltök. Sajnálom, hogy nincs kedvenc állata, amiről beszélgessünk. Beszéljünk a borokról.– Légy szíves, most már fejezd be – mondta Edit fáradt hangon, és felállt.Holló kitöltötte az egész bort.– Igyuk meg – mondta. – Fejezzük be. Holló jól érezte magát. A brácsás a kapuban elköszönt, s ők egyedül mentek egészen az iskola kerítéséig. Holló csak ott szólalt meg.– Ezeket a dolgokat sürgősen el kell felejteni. Mást nem tehetünk. És ha lehet, le is kellene szokni. Legalább mások előtt.– Ezt kinek mondod, hogy mások előtt?– Csak mondtam, mi volna jó.– Mindent elfelejteni. Most csak az hiányzik, hogy megölelj.– Még azt akarom mondani – mondta Holló, amikor befordultak a kapun –, hogy holnap reggel el kell mennem, hogy intézkedjem a holmija ügyében, ami itt maradt. Korán megyek.– Menj.– Nem tudom, meddig maradok. Persze, csak ha érdekel.Nyitott ablakkal aludtak. Künn egész éjszaka csorgott a vezeték, hangja ott szövődött tovább a szoba falai között, míg meg nem bontotta Edit sírása. Holló hallotta, de hagyta. Később a felesége közelebb húzódott hozzá, és átkulcsolta a nyakát. Így ébredtek reggel.– Nagyon szeretném, ha minden rendben lenne – mondta Edit, szemén az éjszaka nyomaival.– Én azt hiszem, rendben lesz – mondta Holló.

BODOR ÁDÁM

Mikor elindultak, még korán volt. A bajuszos portás a kapuban állt. – Tetszik a városunk? – kérdezte.Holló intett, hogy nagyon. A kutya a kapuig kísérte őket.Miután megreggeliztek, Holló elköszönt. Abban állapodtak meg, hogy majd megkeresi őket valahol, ebédnél.Majdnem dél lett, mire a hatóságokkal kimehetett Fiala lakására. Nekifogtak és felleltároztak mindent, amit a lakásban találtak. Miután aláírták a jegyzőkönyvet, Holló egyedül maradt.Két nagy láda volt, és egy utazókosár, amibe csomagolhatott.Nézte azt a holmit, ami kikészítve várt. Minden teljesen idegen volt neki. Nem emlékezett Kurt Fialának egy ingére sem, vagy egy kabátjára sem. Most előtte volt minden, ami erre az emberre emlékeztethette volna. A könyvek, amiket Kurt Fiala olvasott, egy idegen ember olvasmányai voltak. Holló egyet sem ismert közülük. A munkaasztalán ott voltak még a rajzai, rajta a keze írásával. Holló nem látta eddig az írását, teljesen idegen volt neki. Talált még néhány fényképet, legtöbb egy nőt ábrázolt, mindig árnyékban: eresz alatt, lugasban vagy szobában, ablak mellett. Volt még pár kép egy Wartburg autóval, azon rajta volt Kurt Fiala is. Holló sokáig nézte a képet, hogy visszaemlékezzék az arcára, s a hangját próbálta idézni. Képtelen volt megszólaltatni. Nem emlékezett Kurt Fiala egy mondatára sem.Melege volt, nem ment el ebédelni. Telefonon megüzente Editnek, hogy csak este keresi meg, vacsoránál. Később, délután, felhívta a mérnököt, hogy segítsen neki. Együtt fogtak a csomagoláshoz. Amikor az egyik ágy felszabadult a sok holmi alól, leültek a szélére. Holló kihozott a konyhából egy vodkás üveget, a fele még megvolt. Töltött két kis pohárba, koccintottak.– Ezt is felleltároztuk – mondta Holló –, de azt hiszem, nem baj.– Mennyit találtak? – kérdezte a mérnök.– Ezt a felet.– Úgy értem, üres üveget.– Nem volt.– Akkor eladta őket. Tudja meg, ahhoz képest elég jól dolgozott. – Aztán hozzátette: – Csak aztán elaludt.– Egyedül érezhette magát – mondta Holló. – A vállalat temette?– Hát a vállalat. De alig voltak.– Lassan kihal az a fajta, amelyik temetésre szokott járni – jegyezte meg Holló. – De hát a halottakat sosem szerették.– Persze maga furcsállja ezt a dolgot – mondta a mérnök –, de lehet, azért volt az egész, mert idegen volt a városban. De a holmijával, azt már nem értem egészen. A bútorokkal mi lesz? Feladjuk?– Holnap azt is elintézem. Ha ideadja azt a címet, a szüleiét, ráírjuk a küldeményre, és elküldjük. Ennyit tehetünk, nem?

A tanú

– Nagyon jó, hogy jött – mondta a mérnök. – Senki sem akart hozzányúlni. Most, hogy már majdnem kész van, meg kell mondanom, nem egészen értem magát.– Gondolom, ugyanígy nem érti azokat sem. akik eddig itt hagyták ezt a holmit.– Azokat sem.– Ne gondolkozzék – mondta Holló, és töltött a pohárkákba. – Mondtam, furcsán éreztem magam, hogy keresek valakit, aki már nem létezik. Csak a holmija – tette hozzá.– Persze az előbb rám is gondolt – mondta a mérnök.Holló elmosolyodott.– Maguk itt vártak valakit. Vagy nem? Vacsoratájt abbahagyták.– Mára elég volt – mondta Holló. – Reggel eljövök, és becsomagolom a többit, aztán délután a bútorok. Mit szól hozzá? Most már amíg nem végeztünk, nem utazom.Holló megint a kerthelyiségben talált Editre. Elmondta neki, hogy holnap nem mehet velük haza.– Megfeledkezel a kirándulásról – mondta Edit felháborodottan. – Holnap este indulnánk Vajdáékkal, az autóval.– Akkor is – mondta Holló. – Ezt el akarom intézni.– Nem rád tartozik – mondta Edit, még mindig felháborodva. – Ha most úgy akarnék beszélni, mint te, azt mondhatnám, hogy a Kurt Fiala bútorai és az egész culája addig maradnak itten, amíg eljön az a valaki, aki azért jött, hogy elrendezze a Kurt Fiala culáját.Holló egy kicsit elmosolyodott.– Lehet, hogy így mondanám. De nem így mondom. El kell tüntetni például a halott fogkeféjét. Az többet nem fogkefe. A szekrényébe pedig előbb-utóbb valaki beakasztja majd a ruháit. Egyébként nem tudom, hogy ez igaz-e. Csak most így gondolom.– De éppen neked kell mindezt. Hisz tegnapig nem is tudtam, hogy egy ilyen nevű halott létezik. Azért ne menjünk a kirándulásra, mert itt egy teljesen idegen ember valamikor meghalt. S mit fogok mondani az autóbuszban?– Azok, akik egy kicsit még gondoltak a halottra, vártak. Nagyon vártak valakit.Mielőtt lefeküdtek volna, Holló még sokáig ült az ablakban. Fáradt volt, jólesett a sötétség és a tiszta levegő. Az udvaron szüntelen csorgott a vezeték. Hallotta, hogy Edit lassan vetkőzik.– Egy nap – mondta. – Lehet, holnap estére vagy éjszakára már otthon vagyok.– Ha ezt megteszed, mindegy, meddig maradsz. Tudod jól, hogy holnap este már hol lennénk.Holló most megfordult.– Egy arcot, amelyet majdnem mindig elfelejtettem, mire újra láttam, többet egyáltalán nem fogok látni. Nem volna jó eltúlozni ezt a dolgot. Azt hiszem, nem jelentett semmit nekem. Most hazamegyek, s tudom, a Kurt Fiala holmija itt penészedik abban a lakásban, legfeljebb arra gondolok, nem kellett senkinek, vagy nem volt ki hazavigye. Arra nem gondolnék, hogy ha már itt voltam, elintézhettem volna. Most, hogy meghalt, nyilván érzem, nem volt semmi közöm

BODOR ÁDÁM

hozzá. De beleütköztem. Mondtam, azok nagyon vártak valakit. Végül is, azt hiszem, ráadásul kellemetlen ember volt ez a Kurt Fiala.– Mit akarsz ezzel mondani?– Azt, hogy itt maradok, és elintézem a kellemetlen Kurt Fiala holmiját. Egy napig csomagolok egy idegen lakásban, mivel éppen én voltam az, aki éppen akkor jött, mikor vártak valakit. Most ennyit tudok mondani.– Nem tudlak megérteni.– Holnap még meglátjuk, mit tudok mondani, de az biztos, hogy maradok.Holló reggel fáradtan ébredt. Összecsomagolta a holmiját, s odaadta az egészet Editnek. Megmondta neki, vigyen mindent haza, mert estig bizonyára talál valami vonatot, amivel utána tud menni.– Az autóbuszhoz még kijövök – búcsúzott. – Akkor még beszélünk.Tíz órára vissza is tért az iskola elé. Az autóbusz már beállt, s a társulat tagjai már jórészt benn ültek.– Itt van minden, csak be kellene szállj – mondta Edit. – Mit fogok nekik mondani?– Az a legkevesebb, hogy mit fogsz nekik mondani. Ezért tényleg nem mehetek.– Gondolj arra, hogy Vajdáéknak megígértük. Várnak. Igazán csak árt nekünk ez az ügy, érzem, hogy árt.– Hagyd most azt a kirándulást. Közben mindenki beszállt. Edit is a helyére ült. Holló az ablak alatt állt, és várta, hogy kinézzen, hátha még mond valamit. A brácsás utolsónak ült be, az ajtóban még kezet fogott a bajuszos gondnokkal.– Marad? – kérdezte Hollót.Holló bólintott neki. Edit most kinézett, de nem mondott semmit. Nagyon megviseltnek látszott, de Holló sem tudott mondani neki semmit. Őt is egy kicsit elszomorította, hogy most nem tud mondani semmit. Begyújtották az autóbusz motorját, és Edit arca lassan elmozdult a szeme elől.Gyalog indult el, egyenesen visszament Kurt Fiala lakására. Szerzett valami léceket és zsákpapírt, s nekilátott a bútorok csomagolásának, látta, hogy hamar készen lesz. Ebédelni megint nem ment. Nem bírta a meleget.Délután feljött a mérnök, és megitták a maradék vodkát. Este hat felé mindennel elkészültek.– A vállalati autó majd elviszi, megbeszéltem – mondta a mérnök. – Az állomás kétszáz méter ide. Mindenesetre köszönöm.– Ugyan – mondta Holló. – Érdekes munka volt.– Mikor utazik?– Lesz valami esti vonat. Mindjárt megkérdezzük.– Gondoltam, meghívom vacsorára – mondta a mérnök. – Annyi ideje biztos van még.– Köszönöm – mondta Holló –, de azt hiszem, nagyon fáradtak vagyunk. Egyébként is, ha volt ebben a házban egyáltalán valami keresnivalóm, az csak eddig tartott. Ne értsen félre.– Mondtam a tegnap, nem értem magát. Orvos?

A tanú

– Nem. Annak nézett?– Az volt az érzésem. Megfontoltnak tűnt.– Nem vagyok megfontolt – mondta Holló. – Nem tudom, milyen vagyok. Azt hiszem, azt látja rajtam, hogy olyan biztosan tudom, hogy nem tudok valamit.Kimenet, a földön egy fényképet találtak, valami bútor alá eshetett be, hogy addig nem vették észre. A mérnök felvette, és odaadta Hollónak, tegye el emlékbeA Wartburg autóval készített képek közül való volt. Holló megnézte, és arra gondolt, szólaljon meg Kurt Fiala a képen, és mondjon valamit. De Kurt Fiala hallgatott, mint a halottak.– Nincs mit csináljak vele. Vegye magához.A mérnök az ablakpárkányra tette a képet. Egymásra mosolyogtak.A kapuban megálltak.– Ha erre jár, keressen fel – mondta a mérnök –, tartozom egy vacsorával.– Nem hinném, hogy felkeresem – mondta Holló. – El fogom felejteni magát. Hiszi?– Nem – mondta a mérnök, és elmosolyodott. – Ezt nem hiszem.Holló is mosolygott:– Furcsa lenne, ha mégis elfelejteném.Kezet fogtak. Mikor Holló kilépett, hallotta, hogy mögötte becsukódik a lakásajtó.Elment az állomásig, és megvette a jegyet. Tizenegy után tíz perccel volt vonata. Visszasétált a főutcán, útközben még megvette a lapokat, aztán leült a kerthelyiségbe. Kért egy velőt tojással. Jó étvággyal evett. Utána rendelt egy liter bort. Töltött magának, ivott.A kerthelyiségben aznap este nem volt zene. Kevesen voltak. Valahol, egy szomszédos telken nyári mozi lehetett, a hangszóróból tenger morajlása hallatszott és a szélvész, ami egyformán szól minden filmben.Holló töltött magának. A bor hideg volt, nagyon jólesett. Mivel nem volt zene, volt jegük bőven. Nagy, hosszú kortyokban itta, látszott rajta, hogy élvezi. Nem gondolt Vajdáékra, akik azóta elindultak az autóskirándulásra. Nem gondolt Kurt Fialára. Jól érezte magát. Tizenegy előtt tíz perccel fizetett.Elindult az állomás felé. Még egyszer el kellett haladnia a ház előtt, ahol Kurt Fiala lakott. A mérnök az egyik földszinti ablakban könyökölt. Holló megállt előtte, és felnézett rá.– Még megismer? – kérdezte a mérnök.– Egyszer eljövök ebbe a városba, és magánál fogok vacsorázni – mondta Holló, és felnyújtotta a kezét. A mérnök megszorította.– Ne menjek el magával a vonatig?– Üljön az ablakban még egy kicsit. Jó idő van.

BODOR ÁDÁM

FÖLFELÉ

Már öt órája kapaszkodott fölfelé a behavazott patakmeder mentén, de az útnak még csak a háromnegyed részénél tartott. Máskor, még ha nagyon nagy is volt a hó, vagy olyan sűrű köd terjengett a völgyben, hogy ügyelnie kellett, hogy az utat mutató bizonyos fenyőfák és bizonyos sziklák mellett valamerre el ne térjen, még akkor is, négy és fél órai mászás után, amikor kiért az utolsó kis erdőrészletből, magasan maga fölött, a sziklás oldalnak lapulva megpillantotta a háztető meredek vonalát. Éjszaka sem tartott sokkal többet az út, mert a hó elég világos, magába vonja a felhőkből a távoli falvak

A tanú

fényét, vagy a csillagokét, s az ember hegyre fel egyébként sem halad olyan gyorsan, hogy szemével ne találna idejében helyet a következő lépésnek.Göb még olyan esetre is emlékezett, amikor három óra alatt fenn volt. De akkor sietett. Most volt ráérő ideje bőven, úgy indult el az országútról, hogy jó lesz, ha ebédidőre felér. Mégis egy kicsit csodálkozott magán, hogy enynyire ellustult, másfél órával maradt le. Ahogy fölfelé haladt, egyre növekedett a hó. Lenn a völgy alján még csak a bakancsa pereméig ért, most már a térde alatt érezte a hidegét, s tudta, ha majd kiér a tisztásra, ahonnan megpillantja a házat, fel kell tennie a síléceket, s még úgy is bele fog fajulni a térde, amíg utat tapos magának a házig.Amint észrevette, hogy vagy másfél órával lemaradt, visszagondolt az útra, hogy mi vehette el ennyire az idejét. Ha meg is pihent,  valahol, éppen csak körülnézett, és egy kicsit leporolta magáról a havat, amit a fenyőkről szórt rá a szél. Nem ült le sehova, a zsákját sem tette le, s nem is evett, megszokta, hogy ne egyék és ne igyék mászás közben. Ahogy a kapaszkodóra gondolt, csak a havat látta, ahogy bakancsával taszítja maga előtt, s ebből kiérezte menetelése ütemét.Egyszer csak megállt, mielőtt odaért volna, ahol el szokta hagyni a patakmedret, hogy aztán föltérjen balra az erdőbe. Máskor elment egyhuzamban legalább odáig, mert megszokott pihenőhelye volt, de most hirtelen jött hogy egyszerűen dobja le a léceket a hóba. Miután letaposta maga mellett a havat, hátáról odaeresztette a zsákot is. Melege volt, látta, a zsák háta megsötétedett az izzadságtól. Maga elé szúrta a síbotokat, és ráhajtotta a fejét. Egy negyed óráig állhatott így. Nézte, ahogy a hópelyhek szelíden zizegve elindulnak a havon. Hallgatta a patakot, ott csobogott a közelben, mint valami edényben, a hó alatt.Valamit szűnt a havazás, most már mindent beborított. A dolgok színe egybeolvadt az éggel. Kicsit bántotta szemeit ez a fehérség, csak Gedeont, a bakancsát nézhette, az barna volt. Így nevezte, mert ha olykor ázottan lerúgta egy sarokba, olyan arca volt, hogy nevet kellett adjon neki. Tíz éve járta a Gedeon nevű bakanccsal ezeket az utakat, s néha annyira egyedül volt, hogy megszólította, holott le is fagyott benne a lába, s olyan volt, mint akármilyen más bakancs, csak Göb gondolt rá szívesebben, mint többi cipőjére.Megtörölte a homlokát, már a szeme sarkában érezte az izzadságot. Nem értette, mitől olyan nehéz a zsákja. Mikor továbbindult, alig tudta vállára lendíteni. Pár lépés után megfordult, és visszanézett. A völgyből fehéren, oldalvást csúszott fölfelé a köd, s amikor magasabbra ért, a széllökések ráterítették a fenyőkre. Olyan volt, mint valami fátyol, ami beleakadt a föld tüskéibe. Nézegette a lábnyomát is, amint peremét lassan meglágyítja a futó hó. Észrevette, hogy megint megállt, s elgondolkozott.„Valamivel lassabban megyek. Most már megfigyelhetem. Nem tudtam volna megtenni, hogy ne álljak meg.”Jobbra egy irtás volt, a hósipkák alatt kilátszottak a korhadt csonkok. Közöttük egyenes vonalban ereszkedtek az őzek a patakra, s amikor meglátták Göböt, egy kicsit megálltak, aztán odamentek a víz mellé, s onnan nézték. Göb is nézte őket, s arra

BODOR ÁDÁM

gondolt, egyszer megfog egy ilyen állatot, és elkészíti magának. Pedig most nem tudott volna egynek sem ártani. Nem szívesen ártott itt semminek, mert ezek a helyek nagyon jók voltak vele, a langyos tisztások és a lejtők hűs kövei is. Örült, hogy a völgyek magukba fogadják, s nem kell tartania emlékeitől, ha betér egy-egy régi ösvényre vagy vízmosásra.Eszébe jutottak a szerelmesek, akikről gyermekkorában egy egész könyvet talált ki, s úgy gondolta, egyszer majd megírja. A szerelmesek egymást nagyon szeretve járták a városokat, minden városban megpihentek, s nagy, meleg estéket hagytak maguk után. Boldogságukban csak szertelenkedtek, pimaszkodtak, akivel csak dolguk akadt, és sosem fizették ki, amit megittak. Göb valami szörnyű véget tervezett a könyvnek, de aztán megnőtt, s nem jutott el a végére, csak mindig átgondolta azokat a részeket, ahol nagyon boldogok voltak. Ezt is csak addig, amíg megismerte az első leányt. Mindenesetre most is jól emlékezett azoknak a kitalált estéknek a hangulatára, a kitalált állomások szagára, s tetszett neki, hogy ott van neki egy csomó város képzelt képe, amit a szerelmesek szemével látott, akik szertelenségükben csak a maguk boldogságára gondoltak. Göb magára gondolt, s úgy vélte, aránylag tisztességes volt a hegyekkel, s elég szerényen tűrte saját boldogságát is.Ahogy odaért, ahol a patakmedertől balra neki akart vágni a meredeknek, megint letette a zsákot. Lábával megböködte.„Nehezebb, pedig nincs mitől nehezebb legyen. Én vagyok ma valamivel nehezebb.” Jólesett megállani, minden tagjában eláradt a fáradtság. De még csak fél kettő volt.„Fél négyre fönn vagyok. Négyre. Megeszem egy egész halkonzervet” – gondolta, és látta magát, amint állva eszik az ablak mellett.Talán az a fél év, amióta nem járt itt, az olyan nehéz most. Fáradt volt. Utálta azt a fél évet, amióta nem járt itt, hogy azalatt enynyire elpuhult.Ha most lenne itt valaki, egymás nyomába lépnének, s megtárgyalnák az őzeket. Göb, amikor egyedül volt, bár szívesen járt magában, nem szűnt meg odakívánni valakit maga mellé, mert egyedül olyan jól érezte magát, hogy ezt az örömöt folyton vágyott megosztani valakivel.Lehajolt, kesztyűjével végigsepert a havon, megnedvesítette a homlokát. Hogy vizes inge ne tapadjon a hátára, hirtelen felegyenesedett. Ekkor a meredeken, ahol tovább akart menni, meglátta a jeget. Hosszú, domború csíkokban állt ki a hó alól, mint pihenő nagy halak háta a vízből.– Hű – mondta.Onnan, ahol most állt, vagy harminc méter lehetett az első fenyőtörzsekig. A kemény jégen alig lesz valami kis hó, ami megtarthatná. Még nem tudta, mit kezd majd vele, csak nézte. Aztán kezébe vette a zsákot, a másik kezével a léceket húzta maga után a hóban, s előrement vagy öt métert, addig, ahol a patak egészen a sziklák közé szorul. Innen akart nekiindulni.Körülnézett. A szél hézagokat szakított a ködbe, rajtuk keresztül jól le lehetett látni a völgybe, s időnként előtűnt a túloldali hegy gerince.

A tanú

„A szikla mellett megyek, s nekitámasztom a lécet. Annál is inkább, mert oldalba fog kapni a szél” – gondolta.Első lépésével éppen csak lekaparta a jégről azt a kevés havat, amit a szél rajtahagyott. Aztán valamivel magasabban, erőből, amennyire csak bírta, bevágta a síbotot a jégbe, s utánalépett. A léc farkát nekinyomta a szikla oldalának, s amikor így kitámasztotta magát, maga mellé húzta a másik lábát is. Lassan haladt, megállt minden lépésnél.„Máskor ilyenkorra már megebédeltem, most meg csak itt lihegek” – állapította meg.Az ötödik lépésnél, mielőtt ráereszkedett volna, érezte, hogy a lába nem áll sehogy, csak úgy rá van téve a jégre. Látta, ha valamire menni akar vele, rúgnia kell. Nekilátott és kicsi gödröket kezdett rugdosni a jégbe, hogy aztán beleállhasson. Nem mindig talált az előző rúgás helyébe, mivel már igen fáradt volt, s egyszer, amikor egészen mellé rúgott a sima jégre, kisiklott alóla az a lába, amelyiken állt, s lecsúszott vissza oda, ahonnan indult.A léc még lejjebb ment. – Hó – szólt utána. Behasalt a hóba, úgy érte el a végét, és felhúzta magához. Langriemen kötése volt, leoldotta az egyik hosszú szíjat, és a végét rákötötte a karjára. Aztán visszalökte a lécet, hogy csússzon vissza, és a szíjnál fogva viszszahúzta. – Most mind mehetsz – mondta.Letakarította az órájáról a havat. Két óra volt.„Ahelyett hogy élvezném, amint melegszik a szoba” – gondolta. Megpillantotta az őzeket, kíváncsiságukkal tanácstalanul álltak a mély hóban.„Állnak és néznek. Nehéz az állatokon kiigazodni.” Eszébe jutottak a lovak, azokat sem értette. Valamelyik nyáron, pár vonulattal odébb, egy tó mellett, kunyhóban aludt egy nővel, miután az mindig azt mondta neki: „veled, a hegyekben, egy kis házban, este”. Aztán ott is voltak, várták az estét, lejjebb egy akolban pedig egy csomó ló. Kicsapták őket ide magasra, hogy egyenek valami jobb füvet. Fiatal, finom lovak voltak, erősek, jól ettek a havason, s esténként nagyokat ittak a tóból. De ivás előtt, estefelé, megindultak és körbenyargalták a tavat, úgy nyargaltak, hogy rengett alattuk minden szikla. Ezt csinálták minden este. Olyan szilajul viselkedtek, hogy volt mit nézni rajtuk. Göb is mosolygott, hogy alkonyatkor miket láthat az ember az egyszerű lovak részéről, ettől csak vidámabb lett, s várta, hogy másnap újra lássa őket. Csakhogy a nő, aki vele volt, ilyenkor mindig erősen megmarkolta a karját, s amikor vége volt a vad nyargalásnak, akkor Göb látta, hogy a bőre ott, ahol fogták, egészen lila, látszott jól a körmök helye. Ahogy a lovak elkezdték, ő is csípni kezdte a Göb karját, és azt mondta, hogy menjenek el innen. „Ó, a lovak” – mondta, amikor Göb megkérdezte, hogy miért. „A medvétől félnek” – magyarázta Göb, de maga sem értette, mi lehet velük, hogy olyankor, amikor már csak a felhők tetejét süti a nap, megindulnak.Föltápászkodott a hóból, és nekiindult,„Négyre fönn leszek. Fél ötre. Még kiásom a csurgót, hogy legyen vizem. Aztán kinézek az ablakon.”Felért egészen addig, ahonnan az előbb viszszacsúszott. Megdöfködte botjával a jeget, érezte, hogy valamivel könnyebb rész következik.

BODOR ÁDÁM

A felét tehette meg a jeges szakasznak, és úgy gondolta, megpihen. Maga mellé akarta húzni a másik lábát is, de pont abban a pillanatban, amikor megosztotta volna a súlyát, beszakadt alatta a jégkéreg, és az a lába, amelyiken állt, ágyékig süppedt. A síléc elindult. s a szíj erősen megrántotta a karját.–   Ó – mondta, és nem is gondolt egyebet.Hamar, mielőtt kiszusszantotta volna magát, fel akart állni, de nem bírt megmozdulni. A szíjnál fogva lassan maga mellé húzta a lécet, hogy rátámaszkodhasson, és így próbálta újra, de a jég alatt a nedves hó lábára tapadt, s nem engedte. Érezte, ha egy kicsit vár, akkor jobban fog menni. Nagyon fáradt volt.Erősen megmarkolta a botot, és húzni kezdte a lábát, húzta, húzta, csak arra gondolt, hogy legyen kinn a lába, még akkor is arra gondolt, amikor már négykézláb állhatott. Amikor érezte, hogy kinn van, még úgy maradt, arcával a léc orra fölött. Elolvasta, hogy ,,Abfahrt”, ami a léc csőrére volt írva. Olyan furcsák voltak itt most a betűk, hogy elolvasta volna még egyszer, de akkorra a szeme forróságától bepárásodott a szemüvege. Ez is eltartott vagy két percig, amíg betehette a blúza zsebébe.„Egy kicsi kávé – gondolta. – Aki most idenyújtana nekem egy kis kávét, olyannak látná a szememet, hogy jönne hogy megsimogasson, mint egy kutyát.” Pedig volt kávéja a zsákban, főzője is, de most nem gondolhatott erre.Ahhoz, hogy felállhasson, ki kellett húznia maga alól a lécet. Nehezen mozdult meg, lábát még mindig úgy érezte, mintha a jég alatt lenne, benn a hóban, de ez csak a fáradtság volt. Meglátta, hogy a leszúrt bot nincs valami jó helyen. Mikor lendületet vett, hogy kicsivel feljebb üsse be, akkor megindult lefelé. Még kétszer lecsapott a bottal, de nem bírt megállni. Ahol egyszer már lecsúszott a sima jegen, fölgyorsult, s lejjebb kötött ki, mint ahonnan elindult. A csobogást ott hallotta a közelben, a feje mellett.„Nem vagyok a legjobb helyzetben” – gondolta. Kacagta, hogy nem bír felállni. A léc vége már a patakban volt. Magához húzta, s közben méregette a távolságot.„Ha még egyszer megindulok, ugyanitt leszek, csak vizesen.” Ezen is kacagott.Nagy nehezen feltápászkodott. Leverte magáról a havat, kirázta a blúza alól is. A fenyők csúcsa lassan ingott a szélben, mögöttük szürke volt az ég, s alul, a törzsek között, a homályban már készülődött az este.„Hat óra lesz, mire felérek. Mindez azért a nyomorult fél évért van, azt érzem. De lehet, ezentúl így lesz, pedig még kiásnám a csurgót.”Megint nekiindult. Most egészen a szikla mellett kezdte, hátával támaszkodott neki, s minden lépés után megpihent. Testét megint elöntötte a meleg, nyitott szájjal szívta magába a hideg levegőt.Hosszú, keskeny poharakban megvillant előtte az utazgató szerelmesek itala is, amit színes napernyők alatt néznek asztalukon, megiszszák, aztán nem fizetnek. A férfinak L betűvel kezdődik a neve, és sok pénze van. A síléc ingott a kezében. „Hogy is találhattam ki ilyet” – gondolta. A szíj szorításától teljesen elzsibbadt a karja, a lécet nekitámasztotta a szikla oldalának, elengedte a botot is, amit a másik kezében tartott, s karjait mintha szellőztetné, lengetni kezdte. Jólesett nem fogni semmit, s lehunyta

A tanú

hozzá a szemét is, látta magát, ahogy tesz a tűzre, aztán odamegy, kinéz az ablakon, és mellette áll a kancsó. Amikor érezte, hogy a térde beroggyan, tudta, hogy egy pillanatra elaludt, s hirtelen ki akart egyenesedni, de akkorra már mindegy volt, mit csinál.A térdig érő vízben, a fagyott kövek között egy kicsit előrebotorkált, csak úgy tudott kimászni. A parton ledobta hátáról a zsákot, letaposta maga körül a havat. Combmagasságig lett vizes. „Most várhatom, amíg rám fagy. Jobban nem tolhatok ki vele.”Leszúrta a botot maga elé, és ráhajtotta a fejét. Úgy érezte, most ilyen vizesen is el tudna aludni. Tudta, ha most egy pillanatra elszenderedik, eldől, és többet nem ébred fel. Úgy állt, hogy a nadrág szövete ne érjen a bőréhez, várta, hogy keményedjen meg rajta.Elővett a hátizsák zsebéből három kockacukrot, és megette őket. Eszébe jutott, hogy még csak egyszer esett patakba, amikor vagy húsz éve, a hegyen túl, a kis faluban, egy este meghajkurászta őket az öreg Waldhütter. Erről a Waldhütterről azt mesélték, hogy a fiúkat szereti, s ők elindultak egy este ketten, hogy megnézzék, milyen külsőre egy ilyen ember. Az öreg az út és a patak között lakott, az utolsó házban, már majdnem bent az erdőben. A ház előtt kis udvara volt, s a mályvabokrok majdnem az ereszig értek, eltakarták az ablakokat s a kis tornácot. A fenyők közül leskelődtek, és sokáig nem láttak senkit, csak egy kicsi fekete tehén nézett kifele az istállóból. Erre fel azt gondolták, így néz ki egy ilyen elvetemült ember háza tája, ilyen elhagyatott, csukott ablakokkal s nagy mályvatövekkel, csak az istállóból néz szomorú arccal egy kicsi havasi tehén. Elmentek egészen a kerítésig, és bekiáltottak neki. A zajra kijött az öreg, egy kis veder áfonyával. Göb egy fejszét kért tőle. „Valami dolgunk volna az erdőn” – mondta. Az öreg csodálkozott rajtuk, mert kicsi növésű gyerekek voltak, nem szólt semmit, csak amikor odaadta a fejszét, hogy „nesztek”. Vékony hangja volt, s amikor ők meghallották, egymásra néztek, hogy „aha”. Bementek a fenyők közé, kacagtak egy darabig, aztán mosolyogva visszavitték a fejszét. Elmenőben Göb még talált az úton egy darab fehér követ, valami piritszállító kocsiról eshetett le. Visszasétált a kapuig, és ráírta, hogy „Waldhütter, a vén buzeráns”. Az öreg az istálló gerendái közül figyelhette őket, s hirtelen utánuk eredt. Még a kezében volt a fejsze, amit kértek tőle. „Most levágom mindkettőtökét – kiabálta –, hogy firkáljatok a saját kaputokra is valamit.” Szegény öreg már rég lemaradt, de ők mikor futtukban át akartak vágni a patakon, be az erdőbe, mindketten elterültek a vízben. Kikecmeregtek a páfrányok közé, s tovább kacagtak. Göb most is kacagott, mivel mozdulatlanul kellett még várnia, amíg teljesen megkeményedik a nadrág. Azon is kacagott, ha most elaludna, többet nem ébredne fel. Tagjai egészen megmerevedtek a hidegtől, s ahogy körülnézett, mint álmatlanságtól, mindent valami sárgás színben látott vibrálni. Ahogy felemelte a fejét, egy kicsit elszédült. De nem otthoni meleg szobájára gondolt, hanem arra a másik kicsi szobára, amit majd este bevilágítanak az égő fenyőtuskók. Látta kapaszkodásának kétségbeesett nyomait a jégen, ami most is kérlelhetetlenül villogott előtte.

BODOR ÁDÁM

„Azt akarja, hogy visszaforduljak. De nem fogok visszafordulni. A végén úgyis feljutok.”Amikor úgy érezte, hogy elég, nekiindult. Nehezen haladt. Elmúlt a jéghideg víz égetése, s a zsibbadtság is, amit utána érzett, most már csak fázott. Mozgatni próbálta lábujját, de a víztől, amivel a bakancs bélése teleszívta magát, nem tudta. „Nem tehet valami jót a lábamnak – gondolta. – Ezzel a lábbal most sokat kellene menni, nem így.”A szikla tetején annyi helye volt, hogy letérdelhetett. Négy vagy öt méter volt még hátra az első fenyőkig, de az már sima jegen. Addig akart menni, ahonnan bedobhatja a sílécet két fenyő közé, s a letekert szíjjal majd felhúzhatja magát is. Nem akart továbbindulni, amíg jól ki nem pihente magát.Fogával lehúzta keményre fagyott kesztyűjét, s kezét zsebébe dugta, hogy teste közelében térjen vissza belé a meleg. De most már nem volt mit kezdeni a hideggel. Vizes lábain át elindult fölfelé, fölkúszott a lábszárán, elérte a törzsét, belopakodott az inge alá is. Csak szemeit érezte melegen és puhán, minden pislogásnál csukva kívántak maradni.„Ha felérek, és már szeretni fogom ezt a helyet, akkor adok neki valami nevet” – gondolta.Óvatosan felállt, lenézett. Elég magasan volt már, s tudta, ha innen megindul, átbukik a szikla élén, s akkor valószínűleg elég későn fognak rátalálni, talán csak tavasszal. Itt nagyon kevés elég ahhoz, hogy az emberre csak nagy későre találjanak rá, amikor abból, amit találtak, már igen nehéz megtudni, kit is találtak meg.Emlékezett a sovány, szőke gondnokra, aki egy március huszonnyolcadikán leindult a menedékházból, hogy hó végére leadja a pénzt, amit attól a kevés embertől vett be, aki a nagy hóban kimászott kétezer méter fölé. Nyolc kilométere volt, fele a gerinc alatt, fele már benn az erdőben. Lenn, miután mind várták a pénzt, elindultak elébe. De még a lába nyomát vagy az oldalban egy sínyomot sem találtak sehol. Így értek fel egészen a menedékházig, ahol megtudták, hogy már két napja lement. Még egy lábnyom sem volt sehol. Tavasszal sem találták meg, pedig még a kis gátat is lesték a patakon, amikor a hólé nagy adagokban jött le a havasról, de semmi. Nyáron aztán egyszer csak valami juhászok jöttek, hogy egy helyet nagyon megugattak a kutyák, de ők oda többet soha nem mennek, olyat láttak. A kezükkel sem mutattak arra, hanem felvettek egy kis botocskát, és azzal. A családjának sem lehetett megmondani, hogy megtalálták, mert látni akarták volna.Az ilyesmi úgy történik, hogy például az ember nézi az eget, hogy milyen kék és mitől. Nézi, hogy is bírhat el egy fenyő ennyi havat, hogy egy városi udvart tele lehetne hinteni belőle. Akkor lép egyet, és nem látja a kék eget, és a fenyőt sem, nem lát semmit. Nem tudja rendesen kinyitni a szemét, mert szemgolyójára is rátapad a hó. De még akkor is arra gondol, hogy is lehet valami ilyen sok és ilyen puha, és nem is ijed meg, csak azt gondolja, egy kicsit megpihen. A szemét, azt már nem is tudja kinyitni többé. Szívesen szuszogna egy jót, s mind lépne, és az is az érzése, hogy javában mászik kifelé, s a végén még egyszer azt gondolja, hogy egy kicsit megpihen. Aztán kész.

A tanú

Jól megmarkolta a lécet és a botokat, és elindult. Csak előre nézett, a lába elé, s egyszer csak arcán érezte a legalsó fenyő ágának érintését. Egy száraz ág volt. „Ha ezt most megfogom, úgy fognak rám találni, hogy egv száraz ágat tartok a kezemben” – gondolta, s ahogy fölnézett, reszketni kezdett a lába. Most már nem tudott volna egyet sem lépni, ha elkezd reszketni a lába, akkor vége. Szinte érezte, ahogy a bakancs pereme egy pillanatig megtartja, s amikor éppen lélegzetet kívánna venni, kimegy alóla. A száraz ág ott himbálózott arca előtt, a gyenge szélben.Várt. Visszanézett a völgyön, lefelé, hogy szürkül el minden a közeledő estétől, hogy ül el lassan a fenyők susogása. Ha idejében viszszafordul egy darabon, és megkerüli a jeget, veszít ugyan egy órát, de már melegedhetne a szobában. De télen ez volt a megszokott útja.Óvatosan eleresztette az egyik botot, nem nézett hátra, csak a szíjnál fogva lassan húzni kezdte maga felé a lécet, amíg egyszer csak érezte a sarkánál, hogy ott van. Enyhén meghajolt térdből, megmarkolta az orrvasak mögött, és a vállára emelte. Várt még egy pillanatig, aztán meglendítette, és bedobta a két fenyő közé. Amikor látta, hogy a léc ott marad a puha hóban, megrántotta a szíjat, hogy feszüljön a két fenyő törzsének.–   Nem akartam megkerülni – mondta magának, amikor rátérdelt a lécre. – Ez a vacak kis hely tolt ki így velem. Ráment a délutánom. Kis vacak.Ránehezedett a lécre, elnyúlt rajta. Kivett egy almát a zsák külső zsebéből, és megette. Tudta, hogy utána még szomjasabb lesz, és egészen megsűrűsödik tőle a nyál a szájában, de most nem bánta. Annyira kívánt volna még így heverni, hogy a hó hidegét is elfogadta volna takarónak. De ki akarta ásni még a csurgót. Úgy gondolta, ha felér, először megrakja a tüzet, aztán kimegy egy lapáttal a forráshoz. Ha akarja, közben bemegy és nézi az égő fenyőhasábokat, ahogy nedvük kiül a kéregre, és elfő, mielőtt elégnének.Felállt. Vette a zsákot, vállára lendítette, leoldotta a szíjat a csuklójáról, és visszatekerte a lécre. Előrenézett, ott volt a közelben a templom.A templom az a néhány sudár fenyőfa volt, amit egymásnak döntött a szélvihar, egyet sem döntött a földre, csak csavart egyet a törzsükön, hogy koronájukkal összeérjenek. Akárhol be lehetett menni közéjük, mint valami íves kapun. Ha az ember fölnézett, látta összeborulni a fenyőcsúcsokat, s közöttük ott volt az ég. Göb megállt ott egy pillanatra, nyugodt volt, csak fáradt szuszogását hallotta, s a fenyőket, ahogy fagyos kérgük megroppan. Csendes, hideg este volt.

BODOR ÁDÁM

EGY BOLOND GYERMEK

Azt még egészen jól látta, hogy fellép az úttestről a járdára, és megáll.Már tegnap este óta követte őt keresztül a városon. Le nem vette róla azóta a szemét egy pillanatra sem, s a lábainak sem jutott azóta semmi pihenés, mert ha meg is lapult valahol, s úgy figyelt, izmai akkor is éberen feszültek, annyira, hogy már fájt. Remegő szemmel csüngött a talpa alatt porló kavicsokon, remegő lábbal inalva keresett rést feléje az emberek között, mint egy éhes és sóvárgó kutya. Egész teste is remegett ebbe az üldözésbe, mivel még igen fiatal volt, úgyszólván még gyermek, és nem töltött még egy éjszakát sem a szabadban, nem járkált még ennyi órán át egy várost, ahol semmi egyéb látnivalója nem lehet a másik alakjánál, akit követett. Elforrósodva vitték lábai, s olykor, ha belényilallott, szeme sajgásával feledtette, s amikor nézéstől égő szemébe nyilallt, sajgó lábait kérte, hogy még vinnék. Apja kereken ötvenesztendős volt, s ebben a korban tört rá valami, hogy miután egy egész napon át nem szólt senkihez, este egyszer csak elindult otthonról, hogy végezzen magával, hogy ne legyen többé. Ezt sem mondta, de nyilvánvaló volt szeméből, mert abban mindig ott volt a holnapi nap, egészen addig az estéig, amikor már nem volt benne semmi, még az osonás tekintete sem,

A tanú

semmi. Akkor az édesanyja és a kistestvére kivették a kezéből a képeskönyvet, és kilökték őt a kapun, hogy menjen utána, és hozza vissza nekik. Lelkére kötötték, hogy pont onnan hozza vissza, ahonnan már alig lehetséges visszahozni, és pont abban a pillanatban csapjon le rá, amikor már bizonyos, hogy egy gondolata sem lehet. A hűvös estére még egy kabátkát sem adtak rá, hadd tudja, miért didereg, csupasz térdét csípte az esti harmat. Azt gondolta, most egyenesen oda mennek, ahol az apja azt a dolgot kívánja tenni magával, azt gondolta, ez hamarosan meglesz, és nagyon várta, hogy kezében érezhesse. De sokáig mentek, mendegéltek, az utcai lámpák fénykörét kerülve iramodtak hallgatag utcákon, s ő e homályban és csendben elfelejtette a képeskönyv színeit, s mondókáját, amit másnapra egy kislánynak szánt. Eltelt így az éjszaka egyharmad része, és nem tudta megfogni. Eltelt már majdnem az éjszaka kétharmad része is, amikor hirtelen megörvendett, mert elöl, az utca végén, a másik feje fölött a sötét töltést vélte húzódni. Akkor kerülgetni kezdte, kiszámította a lépéseket, az ugrásokat, a karja lendületét, az öleléseket, a csapásokat, a zuhanásokat, a törmelék keménységét, a leszámolás minden mozdulatát s terhét, amivel hazafelé igyekszik. De a másik, az csak fölbotorkált az omló kavicsokon a sínekig, ott járkált a talpfákon minden várakozás nélkül, a sétáló ember csöndes szemléjével, s amikor fütyült a vonat, hogy neki ettől a hangtól egészen megvastagodott a levegő a torkában, ezzel a darab levegővel dermedt meg hirtelen, mert az, ugyanolyan csöndben, ahogyan fölmászott, most leereszkedett, s egyenesen feléje indult, és úgy ment el mellette, mintha ő valaki másnak a fia lett volna, vagy nem lett volna senkinek a fia. És eltelt majdnem az egész éjszaka, amikor rákanyarodtak az útra, ami a folyó felé vezetett, s elértek egy hidat. Csak várta, hogy alakja a karfa mellett megmozduljon, de a másik, mintha a város fényei fölött tűnődne, messze elnézett a mélység fölött, s a víz is úgy tűnt, mintha csak a város fényeit hordozná magán, némán pislákolt. Eltelt az egész éjszaka, mert mire megkerülték a vásártereket is, a keleti égbolton meredezni kezdtek az első gyárkémények. Menetelésben érte őket a hajnal, amikor elmúlt körülöttük a sötétség és minden homályos zug, megmozdult a levegő, ami addig a házak falának lapulva vagy a lombok között pihent, s ő előtte, a másik szürke fejére ereszkedő sávon látta, hogy kel fel lassan a dombok mögül a nap. Aztán a magas házak között jártak, s kongó lépteik megütköztek a frissen ébredt testekkel, akiket a falak ontottak maguk közül a meleg ágyak és meleg reggelik szagával, a tarka ruhákkal és a szatyrokba gyömöszölt zöldségfélékkel; s hogy ők egyre gyorsabban menetelnek, a színek elrobogásából érezte, szemét nem tudta bennük megszellőztetni. Már csak egy szürke fejet látott belőle, ami a járdákon hullámzó dolgos áradat tetején úszott előtte, a szuszogásából érezte, hogy rohannak; így tört egyik utcácskából a másik utcácskába, egyik járdáról a másik járdára, egyik kapualj melege elől a másik kapualj hűvössége alá, a szögletes terek fegyelméből a körterek ívei felé, megkerülve a csillogó kocsikat, a fehérlő gyermek kocsikat, a kifutófiúkat és a tehetetlen virágárusokat úgy, hogy még az árnyékukra sem lépett volna. Ha még egy árnyéknak is kijár ennyi tisztelet – gondolta –, miért osont a szürkületben, mint a tolvajok, miért vonszolta őt töltések alól a hidakra, az utcákról a terekre, éjszakából a nappalba – és

BODOR ÁDÁM

előrenyújtott kezekkel kezdett szaladni feléje, hogy megkérdezze. Azt még jól látta, hogy fellép a járdara, és megáll. Amikor keresztülrohant az úttesten, már nem látta sehol. Belenézett minden arcba, és nem volt sehol. Előrenézett, és nem volt sehol. Hátranézett, és nem volt sehol. Belenézett az aszfaltba, és nem volt sehol. Fölnézett az égre, és nem volt sehol. Valahol csak lesz – gondolta –, valahova elszaladt. És akkor elkezdett szaladni, egyik utcán előre, úgy szaladt, hogy azt gondolta, a másik úgysem bír ennyire szaladni, és bármennyire is ment volna, úgyis hiába, mert ennyire csak nem tudhat szaladni. És elszaladt minden ház és minden kapualj előtt, minden kert és minden kerítés előtt, minden fa és minden villanyfa alatt, minden híd és minden töltés alatt, így szaladt mindennap és minden éjszaka.

ESŐ

Egy délután szárnyashangyák jelentek meg a lapos, meleg kő fölött, ahol kiöntve várt a szemelésre való áfonya. Ott keringtek minden átmelegedett kődarab fölött, nem lehetett őket elhajtani. A bács azt mondta, esőt hoznak.

Jó nap volt, reggeltől ingujjban járhattunk, bőrünkön éreztük a tűlevelekből kioldódott fenyőillatot, csak a sziklák töve maradt hűvös. Aztán sietve összeszedtük a kiöntött áfonyát, az elnyomódott maradék között még láttuk a hangyákat, szárnyukkal a kőhöz ragadva, ahogy az első súlyos cseppek csapták oda őket. Csak egy fél veder áfonyánk gyűlt, de maradhattunk még pár napig.Este a juhok ázottan érkeztek. Mind esett, de a pásztorok nem siettek. Mikor készen lettek a fejéssel, még egy darabig ott álldogáltak az esztena előtt, barna nyakukon csorgott le a víz.Velük volt Ioana is, sajtért jött fel a völgyből, nézték az esőt. Az asszony nehezen szánta rá magát az útra, de már elég késő volt. Adtak neki egy lovat, hogy azzal vigye le a sajtot, A ló a

A tanú

köves úton nem akart elindulni. Az asszony a faránál fogva taszította, azt mondta, nem jó ló. A bács azt mondta neki, menjen inkább előre. Aztán megindult a ló is, a fenyők között ment, ahol puhább a föld. Hamar eltűntek, aznap korábban sötétedett.A füst odaragadt a tűzhöz, aztán lassan levált, lopakodva a lábak között terjengett, fölkúszott, beleakaszkodott a gerendákba, és a zsindely repedései közt feszült, mint a pókháló. A pásztorokkal vacsoráztunk most is. Legvégén a kutyák kaptak enni. Nagy, fehér, kiismerhetetlen állatok voltak, nehéz volt megszokni ennyi kutyát. Az egyik, egy Bălan nevű, nem szeretett minket. Miután evett, kiment a sötétbe, és reggelig ugatott valahol.A juhokat rendes időben kihajtották, fejésre visszatértek. A lósóska levelein egész nap pergett az eső. Csak ácsorogtunk a rozzant fedél alatt. Odaadtam az egyik pásztornak a köpenyemet. Kiment vele egy kicsit, aztán visszajött, és levetette.Esett, nem tudtuk hányad napja esik. Hívtam Göböt, menjünk áfonyát szedni, de nem akart. A köd órák óta omlott a völgy szája felől.A pásztorok nyugodtak és csendesek voltak. Nem siettek, este végignézték, amíg esznek a kutyák, barna nyakukon folyton csorgott a víz.Göb éjszaka egyszer felült. Én is odahajoltam. Megfogta a kezemet, és oda tette, ahol azelőtt feküdt. A pokróc is vizes volt. Aztán ülve aludt reggelig.Esett, de megszedtünk még egy fél veder áfonyát. Göbnek elege volt. Nem sikerült ez a dolog, mondta, de nem bánja.Késő délután a ködből két alak sötétlett elő. Közöttük botladozott egy harmadik: Vasilică, az alsó esztenából való fiúcska. Véres volt valamitől. Látszott, ha elengedik, elterül a földön. De nem engedték el, nem is álltak meg vele, mentek tovább a köves ösvényen lefelé, s míg válaszolgattak, nem fordultak hátra. Egy sziklától lett ilyen véres Vasilică. Az esővíz kimoshatta valahonnan magasról, és legurult oda, ahol Vasilică állott. Köd volt. A kutyák utánuk ugattak. Göb azt mondta, bizonyos helyeken véres a fű. Kimentem, hogy lássam én is, de addigra elmosta az eső.Vizesen ébredtünk, a tetőn is csorgott befelé. Göb elindult valamerre. A karám szélétől viszszatért, levette a köpenyét, és úgy ment ki az esőbe. Kicsivel feljebb megállt, ott maradt és ázott. Mellette haladtak el a pásztorok, akik az alsó esztenától igyekeztek valamerre. Göb később azt mondta, valami kőért mennek.Délután ismét föltűntek az alsó esztenától való pásztorok, egy nagy követ görgettek maguk előtt. Begördítették a kerítésen belülre, a kaliba elé. Elég nehéz lehetett idáig hozni, combjukig ért. Abból a nagy sziklából való volt, aminek a pereme kihajol a gerincről a völgy fölé. Egyik oldala zöldesfekete volt, a friss törés mentén fehéres erezet futotta végig, csillogott a víztől.Vasilică meghalt az éjjel, mondták a pásztorok. Az apja kéri a követ. Otthagyták a kerítésen belül, továbbmentek, hogy másnap utánajönnek.Göbbel kimentünk, megjártuk a felső katlant. Fölfelé menet azt mondta, beleszagolt az áfonyás vederbe, és azt hiszi, kezd erjedni, de aztán megvonta a vállát. A havasi láp vize rezgett a pergő

BODOR ÁDÁM

esőben, rezgett benne a gerinc vonala. Göb megállt, fütyülni kezdett valami meleget a tengerpartról, de csak a legelejét, s lassan elnyújtva mindig újrakezdte. Olyan volt, mint egy szünetjelzés valahonnan, ahol soha sincs adás. Kértem, hagyja abba. Göb felém fordult, fütyült tovább, arcán csorgott a víz, a homlokán is, a szemeiből is, mintha bőgött volna, csupa lucsok volt, de mosolygott. Göb fütyült, én is fütyültem, az eső pergett a láp tenyérnyi tócsáiban, pergett a köpenyünkön, ázott a fű, úgy szólt, mint egy sz betű, aztán a völgy felől minden hangot elborított a köd. Könnyű, nyugodt délután volt.A kő most is ott állt a bejárat előtt, néztük, mennyi színű tud lenni egy ilyen egyszerű szikladarab. Estefelé két pásztor ki akarta tenni, de a bács nem engedte. Azt mondta, ami a kerítésen belül van, arra való, hogy megőrizzék. A pásztorok nem szerették a követ. Később még többen mondták, bár hagyták volna ott azt a követ, ahol volt. Pedig tudni való volt, hogy másnap eljönnek az alsó esztenától való pásztorok, és keresni fogják, mert kell a Vasilică apjának.Göb megint beleszagolt az áfonyás vederbe, csak legyintett. Éjszaka megszólított, hogy nem tud semmiképpen hazagondolni. Ott tart, hogy el akarja képzelni magának az ágyterítőjét, de nem tudja. Az nem az ő ágyterítője, hanem csak egy ágyterítő. Még két napig maradhattunk.Nem fog beérni a sajt, mondta a bács, és az esőt nézte. De azért mind úgy végezték a dolgukat, mintha beérne.A kőért csak harmadnap jöttek el. Velük volt a Vasilică bátyja is, egy lovat vezetett. A követ három nagyon rövid gömbfára tették, odaláncolták, és a ló húzta. Lefelé a vizes rönkök jól csúsztak.Este egyik pásztor azt mondta, ő másnap lemegy, körülnéz otthon. A bács azt mondta neki, nem megy sehova. Nem is ment. Reggelre sütött a nap. A pásztorokon nem látszott, hogy örülnek, de az, amelyik este ment volna, most már nem akart. Fejés után kihajtották a juhokat, és velük ment a Bălan nevű kutya is. A bács adott nekünk egy jókora darab sajtot az útra. Göb kicsit zavarban volt, de aztán betette az áfonyás veder mellé, a hátizsákba. Régóta ismerte ezt a bácsot.Lemenet elhaladtunk az alsó esztena mellett, a juhok fenn voltak az oldalban. Egy gyermek integetett nekünk, de nem ismertük. Visszaintegettünk neki. Ez jöhetett Vasilică helyett. A kerítés mellett, a lósóska között ült egy nagyon kicsi borjú, olyan színe volt, mint egy divatos szövetnek. Először láthatta a napot, egy hétig esett.Útközben hallottuk, a Vasilică apja széttörte a követ az udvarán, most már azon fognak járni.A völgy aljában megálltunk. Elővettük a sajtot, amit útravalóul kaptunk a bácstól. – Mit szólnál hozzá – kérdezte Göb –, ha valami komoly nővel utazhatnánk hazáig? – Jó volna – mondtam. Közben ettük a sajtot, csak beérett. – Azért – mondta Göb, mert most egyáltalán nem érezzük, milyen szaga van ennek az ázott, füstös ruhának. – Aztán továbbmentünk. Egy veder áfonyánk volt, el akartuk adni, de Göb azt mondta, nem kell most már senkinek, mert erjedt, inkább leöntjük majd otthon szesszel.

A tanú

ZEBRÁN

– A zebrán volt, amikor elütötte.– Meghalt?– Nem látta? Tessék közelebb.– Meghalt? Mert halottat nem nézek.– Én épp itt álltam, amikor...– Igazán, halottat nem nézek.– Én épp ott álltam...– Ó, vér. Miért nem mondta?– A zebrán volt, amikor elütötte, csak ezt mondtam.– Meghalt?– Mégis, mi az, amit éppen látni lehet?– Én csak egy kis hajat látok.– Azt a kis hajat...

BODOR ÁDÁM

– Kis haj, kis haj.– Megfésülné?– Meghalt? Csak a kocsit látom. Egy kis horpadást látok.– Bizony, behorpadt a drága kocsi fényes orra. Belekönyököltek.– Kérem. Nem bírok moccanni. Belekönyököltek? Az az a horpadás?– A könyök most kevéssé látható. Az abroncs nyomásától a kar most úgy emelkedik, mintha valamit elhajított volna. Mondjuk, egy labdát.– Szerintem nem. Inkább mintha utánakapna valaminek.– Én épp itt álltam, amikor utána akart kapni valaminek.– Én esküszöm, hogy a zebrán volt.– Nem kellene letakarni valamivel?– A karosszéria ép. Takarja.– Mit állnak itt?– Valaki fekszik.– Ja!– A zebrán fekszik, kérem.– Megyek. Ha ilyesmit látok, hinni kezdek valamiben.– A maga korában, az ember ahova néz, ott templomok nőnek.– Bizony, szegényke nem hitt istenben. Ott álltam, amikor észrevettem, hogy nem hisz istenben, arról pedig már jött is a kocsi.– Mi az? Rossz volt a fék, vagy mi volt?– Azt mondják, a fék kitűnő és új. Kitűnő a lába a vezetőnek.– Kérem szépen, vajon fájt?– „Fehér ruhás leány, olajosan pillant alulról motorba”, vagy valami ilyesmi?– Igen, vagy esetleg: „Változatok fekete alapon húzott fehér csíkokra”; mindenesetre nézze meg.– Ó, az a blúzanyag nekem ismerős... eresszenek, csak magamban, fürdőszobámban fogok rágondolni.– Várjon, hisz megláthatná bár a gallér szabását.– Csináljanak egy kis helyet, hogy futva mehessek innen.– Ez elszaladt. Bár érné el azt a fürdőszobát. És a gombok? Mit szól a gombokhoz?– Hát szó, ami szó...– Megfigyeltem, a gombok lehullanak. Egyszerre szakad le az emberről minden gomb, mintha odacsináltak volna.– Maga most már így gondolkozhat: „Inkább egy kevés vért lássak, mint lehullott gombokat.”– Itt történt valami.– Tessék...

A tanú

– Nem, nem, csak az önök arca. Abból látom, a kocsi keménysége s a sebességtől megnövekedett önsúly a találkozásból kizárta a véletlent. Úgy mehetett minden, mint a karikacsapás.– Hát valóban, ilyen finoman: kizárta.– Gondolom, egyazon pillanatban óhajtottak egyazon térségben tartózkodni, amelyhez egyébként külön-külön jogot formálhattak. Igazán helytelen volna arra a következtetésre jutni, hogy ez a...– Világos: ez a zebra nem jó.– Kérem, sajnálom is, hogy megálltam. Nekem századosi rangom volt, és a fedezékbe rendszeresen csapódtak lövedékek. Azt kell mondanom, jó volna, ha mindenki dolgára menne, jóízűen megenni valamit. Azok is, akik a háború után születtek. Megyek.– Mi még nézzük, amíg nem lesz mit nézni.– ...Bocsánat, ezt igazán nem akartam.– Tessék?– Jaj. Akkor kinek a cipőjén állok?– ...Egy fehér cipő. A cipők is lejönnek. Tegyék a cipőjét is oda, mellé... A százados úr...?– Ó, kérem, segítsen el engem a hűvös falig.

AZ ERDÉSZ ÉS VENDÉGE

Az idegen egy kivágott fenyő csonkján ült, mellette a fűben hevert az oldaltáskája. Nemrég érkezhetett valahonnan. Jobb lábán térdig fel volt tűrve a nadrág, s a csupaszon maradt részen vizes zsebkendőt lapogatott. Mögötte egy fenyő behasított kérgére akasztva lógott a fegyvere. Nem kalapja volt, hanem baszk sapkája, kezdő vadásznak látszott.Előtte, két lépésnyire, jókora kövek között két hosszú hasáb fenyőfa égett. A kékes színű füst a keskeny tisztás fölött a fák közé emelkedett, s ott magával kapta a patak légvonata. A patak és a tűz között fahulladékkal tele ösvény vezetett, ezen feküdt a kutya, egy hosszú szőrű tarka kuvasz.Az ösvény egy gerendákból összeácsolt kunyhónál végződött. Kicsi kunyhó volt, mint a mesékben. Innen lépett elő a kutya gazdája, az erdész. Rövid lábú, tömzsi ember volt, és szandált viselt. Kezében kendőt és egy kis üveget tartott, a tűz felé közeledett. Letérdelt az idegen elé a fűbe, levette a lábáról a vizes zsebkendőt, a kis üvegből mézet csorgatott a sebre,

BODOR ÁDÁM

vastagon, várt egy keveset, hogy elsimuljon, aztán ráhelyezte a tiszta kendőt, és lazán megkötötte.– Látta, hogy néz ki? – kérdezte az idegen.– Ezzel most jó lesz, csak aztán menjen el vele szépen oltásra – mondta az erdész, és kezében az üveggel visszaindult a kunyhó felé.Az idegen, miután egyedül maradt, levette a lábáról a kötést, és nézegetni kezdte a sebet. A csillogó méz alatt is jól látszott a fogak helye, körülötte pirosan dudorodott a bőr. A kutya mozdulatlanul feküdt az ösvényen, a tűz túlsó felén.– Hagyja azt most békén – kiáltotta az erdész a kunyhó felől, aztán közelebb jött. Egy hátizsákot hozott a kezében, és odadobta a tűz mellé. Bográccsal vizet merített a patakból, leült a fűbe, kivett egy krumplit a hátizsákból, és hámozni kezdte. A krumplihéj meztelen lábfejére hullott, amikor tele lett, belerúgta a tűzbe. – Hagyja az ördögbe – mondta. – Kimegy vele oltásra, és kész.– Nem kész – mondta az idegen. – Nézzen csak ide, mit csinált.– Láttam.A völgy végében, távol, magas, kopár hegyoldalra lehetett látni, valamikor ott is erdő lehetett. A nap keskeny csíkot sütött az irtás tetején, aztán arról is lecsúszott, és már csak a felhők világítottak. A patak mellett kékebb lett a levegő. Az idegen kivette táskájából a szvetterét, magára öltötte, és állig begombolkozott. Üzletből való, vékony, piros szvetter volt, fölötte kilátszott a kék ing. Nem volt éppen vadászöltözet, de az erdész is szandálban járt.– Eszik egy kis krumplilevest? – kérdezte az erdész, miután vagy öt krumplit meghámozott.– Van ételem – mondta az idegen, és lassú mozdulatokkal kivett a táskájából valamit, ami újságpapírba volt csomagolva.– Akkor elég – mondta az erdész. A bográcsot a tűz fölé akasztotta, alatta összehúzta a parazsat. Kettévágott egy hagymát, és azt is a levesnek való vízbe dobta. – Hát ezt megkóstolja? – kérdezte, és a hátizsákból kivett egy üveget. Színtelen folyadék volt benne, de ahogy meglöttyintette, látszott, hogy nem víz. Az idegen utánanyúlt, beleszagolt, és ivott, közben az üveg fölött a távoli kopár hegyoldalt nézte.– A Magura – mondta, és előremutatott.– Az nem – mondta az erdész.– Akkor az mi?– Csak egy hegyoldal.– És akkor melyik a Magura?– Egyik sem – mondta az erdész. – Igyék. Alaposan eltévedt. Reggel majd elindul ezen az ösvényen lefelé.Az erdész betette az üveget a hátizsákba, és felállt.– Nem köti meg? – kérdezte az idegen.– Nem szoktam megkötni.

A tanú

– Kösse meg.– Nem kötöm meg – mondta az erdész csendesen, és elindult a kunyhó felé. Az ajtó előtt vastag, lefűrészelt rönkdarabok hevertek. Az egyiket talpára állította, és baltával hasábokra szabta. Az eresz alól levett egy széles pengét, és azzal vékony zsindelylapokat hasított belőlük. Sorjába állította őket a kunyhó falához.Az idegen az újságpapírból kivett egy darab kenyeret, és a tűz fölött odadobta a kutyának. A kutya hasán csúszott az ételig, megszagolta és megette. Közben az idegen azt mondta neki hogy „kusz-kusz”, de az állat nem mozdult. Az erdész egy kis időre abbahagyta a zsindelyhasítást, és figyelte őket. Látta, hogy az idegen újra leveszi a lábáról a kötést, aztán feléje néz.– Nézze meg – mondta. – Nézze csak meg, mit csinált.– Igen – mondta az erdész, és közelebb ment. – Hagyja csak békén. – Fakanállal megkavarta a levest, kivett egy krumplit, s megkóstolta.– Megverte?– Mikor vertem volna meg?– Na látja. Mutassa meg neki a sebet, és verje meg.– Nem verem meg – mondta az erdész. Visszament a kunyhó elé, és tovább hasította a zsindelyt. Sötétedett, a fal mentén sorba rakott zsindelylapok világítottak. Amikor befejezte, kihozott egy kanalat és egy pléhtányért, aminek az alján tejfel volt. Leakasztotta a bográccsal a levest, beletartotta egy kicsit a patakba, aztán amikor azt gondolta, hogy kihűlt, visszament a tűzhöz, kitöltötte a tányérba, és enni kezdett.– Nem lőtt semmit – mutatott az idegen lapos táskájára.Az idegen hallgatott.– Legalább lőtt volna valamit. Igaz, így könnyebb a zsákja. Jó három órát megy a buszig. Szívott egy kis jó levegőt.Az idegen a kutyát nézte.– Figyeljen ide – szólalt meg aztán. – Mit gondol, ez a kutya velem jönne?– Hogy kibékülne-e? Ha ad neki valamit, biztos. Magával menne egy darabig.– Kíváncsi lennék. – Sok tölténye lehet – mondta az erdész. Magához hívta a kutyát, és elébe öntötte a maradékot. A bográccsal vizet merített a patakból, és ráloccsantotta a tűzre. – Csak egy elemlámpám van – mondta. – Elrendezem odabenn a dolgokat, aztán lefekszünk. Addig üljön nyugton.Befelé menet leakasztotta az idegen vadászfegyverét a fatörzsről.– Mit akar? – ugrott fel az idegen. A kutya rámordult.– Laci – mondta az erdész, és megvárta, amíg az állat odamegy hozzá.– Mit akar vele? Itt a vadászengedélyem.– Reggel visszakapja – mondta az erdész.A kutya az ajtó elé heveredett. Teljesen sötét volt már.

BODOR ÁDÁM

– Feküdjünk le – szólt ki a kunyhó ajtajából egy kis idő után az erdész. – Jöjjön. Lábát a kutya nyakán tartotta.– Hova tette? – Az idegen lassan közeledett.– Mondtam, mielőtt elmegy, visszakapja. Nem tudhatom, kicsoda, csak úgy elindult lövöldözni. Ez így most tiszta ügy.– Nem tiszta – mondta az idegen. – Maga akar velem valamit.– Jöjjön. Megmutatom az ágyát.Az idegen belépett. Az elemlámpa fénye egy keskeny fekvőhely felé világított.– Gondom lesz rá, hogy tudjanak magáról – mondta az idegen. – Előbb rám uszítja a kutyáját, aztán elveszi a fegyveremet.– Maga majd mindenre úgy emlékszik viszsza, ahogy akar – mondta az erdész. – Ahogy éppenséggel jólesik. Ez pedig egy egyszerű priccs. Szóljon, ha elkészült, hogy oltsam el a lámpát.Az idegen lehúzta a bakancsát, és leheveredett a priccsre. Az erdész behúzta az ajtót, és ledobott két pokrócot a földre, magának.– Kész? – kérdezte egy kis idő után.– Hagyja égve.– Ez elemlámpa – mondta az erdész, és körbejártatta a fényt a szűk helyiségben.– Akkor is, hagyja égve.Az erdész eloltotta a lámpát. Az egyik pokrócra ráfeküdt, a másikkal betakarózott. A padló is gerendákból volt ácsolva.Éjszaka zúgott a patak, susogtak a fenyők. Hajnal felé esni kezdett, aztán elállt. A fenyőkről lehulló cseppek még sokáig kopogtak a zsindelytetőn. Az erdész felébredt. Fát hasított, és benn, a helyiség egyik sarkában nagy, kormos kövek között tüzet rakott. Körülötte feketék voltak a gerendák, a füst a tető nyílásain szállott ki.– Reggel van – mondta az erdész.Az idegen fölkelt. Felhúzta a bakancsát.– A lába? A lába mit csinál?– A puskámat.– Adhatok egy puliszkát. Három órát megy, amíg leér az országútra.– Adja a puskát.Az erdész kinyitotta az ajtót. Szürke, nedves reggel volt, a fenyők csúcsai között még imbolygott az eső utáni köd. Eltűnt a ház mellett valahova, aztán megjelent a puskával, és visszaakasztotta a fa kérgére, ahonnan az este elvette.– Ott lóg. Mellette visz az út.– Szóval három órát megyek? – kérdezte az idegen, és elindult.– Hármat. – Az erdész lába közé fogta a kutya fejét, úgy nézett utána. – Ha marad még pár napig, lehet, megbarátkozunk.

A tanú

BÁNYÁSZNAP

Nem volt ez kimondottan bányavidék. Félig az erdőbe, félig a meredek oldalakra kúszva, mindössze egy bányászfalucska volt, de azért itt is minden évben megtartották a bányásznapot. Hét kilométerre, az alsó faluban volt a vasúti állomás, a rakodó, innen is jártak fel dolgozni, teherautókon érkezett mindig a váltás. Most a két falu között, ahol a völgy valamelyest kiszélesedett, pallót vertek át a patakon, s a két parton sátrakat és bódékat állítottak fel. Az ácsok szombat délután esőben dolgoztak, másnap reggelre sem állt el egészen. A hűvös szemerkélés ellenére a bányászok kora délelőtt elindultak lefelé az úton családostul.A kis bányászfalunak vendégei voltak: két teológus. Azt mondták magukról, hogy jogászok. Előző nap délután érkeztek, s mindjárt elindultak körülnézni. Miután egy darabig a tekepálya körül ácsorogtak, látni akarták az iskolát. Mindenkinek azt mondták, hogy jogászok, és most kirándulni vannak.

BODOR ÁDÁM

Most ők is itt voltak, a fiatal tanítónővel és a fiatal óvónővel érkeztek. A szűk völgy hoszszú estéi, a sok magányos üldögélés után – mintha csak erre a találkozásra vártak volna – a két nő szemébe visszatért minden meleg, s ahogy oldalukon a fiúkkal az ünneplők feszes tömege közt lépegettek, ezt a pillantást igyekeztek némiképpen óvni a hűvös esőcseppek elől. De találtak egy szárazabb helyet, leültek egy nagy fenyő alá römizni. A föld tiszta volt, a patak itt havonként megárad, és magával visz minden hulladékot. Egy idő után abbahagyták a játékot, és csak nézdelődtek a fenyő alól. Aztán az egyik teológus beszélgetni kezdett az óvónővel, és sétálgatva eltűntek a sátrak között. Ezalatt a másik kettő elheveredett a takarón. Ők is beszélgettek.Amint a másik kettő visszatért, a tanítónő egy kék vinilintáskából szendvicseket vett elő, kitette őket a táska nyirkos lapjára, és enni kezdtek. A szendvicsek színes gyermekrajzokba voltak csomagolva, amilyeneket iskolák folyosóin láthat az ember. A félrelökött papírokon a színeket és a tanulók nevét lassan elkente a permetező eső.Közben új társaság érkezett, azok, akik az éjszakai váltásban dolgoztak. Műszak után alaposan lemosdottak, pihentek keveset, aztán ünneplőt vettek magukra. Most mindenkivel kezet fogtak. Egyszerre csak mindenki mindenkivel kezet fogott, együtt volt a három váltás. Fehér gabonapálinkát ittak. Többen odajöttek és koccintottak a teológusokkal. A fiúk örültek, hogy velük is koccintanak, és nincs semmi baj amiatt, hogy a nőkkel vannak. A bányászok nem nagyon izgatták magukat, tudták, jövőre új tanítónő jön. Innen még nem ment férjhez egy tanítónő sem.Az egyik teológus elsétált egy sátorig, ahol a sört adták, kért négy üveggel, és beleállította őket a patakba hűlni. Aztán tovább römiztek. Szorosan ültek egymás mellett, jól láthatták egymás köveit, de hát ez most nem volt fontos.A szemerkélés függönyén át ki lehetett látni a bódék körül mozgó alakokra, hogy gondtalan imbolygásukban mint ázik az az ing, ami már két hete vagy talán három hete kivasalva várt, hogy egy lemosdott, fehér testre kerüljön. Az a teológus, amelyik ezt egy pillanatig figyelte, mégsem mondott semmit, nehogy az óvónő idomaira simuló gondolatait szavakkal megtörje. Kiránduláson voltak. Amíg a sör hűlt, ők is fehér gabonapálinkát ittak.Délfelé hirtelen néhányan sietve megindultak az úton fölfelé. Volt, aki szaladni kezdett. Sokan belegázoltak a patakba, mert a hevenyészett palló igen keskeny lett volna. Nem meszsze, az első kanyarban, oldalára dőlve egy piritszállító kocsit lehetett látni, rakományával a patakmederben. Csúszós volt az út. A vezető azt gondolhatta, ezzel még lemegy, kiüríti, hamar fehér inget vesz, aztán jön ő is az ünnepélyre. Most a kocsi mellett állt, fehéren, szája sarkából kiindulva piros csík vezetett az álláig, s ott egy cseppben megszakadt. Mind azt mondogatta, hogy egy bányászfiú még ült a rakományon, és az most nincs sehol. Az autó mellett, a patakmederben hevert a kiömlött nehéz pirit.Amikor előkerült alóla az a fiú, többen elfordították a fejüket: nem ünnepre való volt. Az anyja viszont, aki szintén ott álldogált, egészen közel ment hozzá, és nézte. Nem nagyon akart hozzányúlni, csak nézegette. A fiú még a halottak között is csendes halott volt, nem véres,

A tanú

egyszerűen csak piszkos a sötétszürke, nedves pirittől. Tágra nyitott szája is tele volt a nehéz érccel.„Mondani akart valamit – szólalt meg kis idő után az asszony. – Mert mi egyébtől lett volna nyitva a szája, hogy belehullhatott a pirit?”Többen egyetértettek vele: a fiú bizonyára mondani akart valamit. Közben azért szelíden körülfogták, hogy indulnának el onnét. „Mit akarhatott mondani?” – folytatta az asszony oly kérlelhetetlenül, hogy úgy tűnt, erőszakkal kell onnan elcipelni. De aztán magától hazament.Kérdéseivel este sem hagyott fel. Az iskolával szemben, a patak túlsó partján lakott, hangja a nedves levegőben átkelt a víz fölött.Az egyik teológus ültéből felkelt és becsukta az ablakot. Azt mondta, ezt nem lehet hallgatni. De a szobában is nedves volt a levegő, a römikövek minduntalan összeragadtak. A másik teológus kinyitotta az ablakot, ő hallani akarta.„Mit akarhatott mondani?”Még egy keveset ültek így, aztán az előbbi teológus elvonta az óvónő ölében melegedő kezét, és felkelt. „Hogy az isten rakná bele...” – mondta igen halkan. Most már úgyis mindegy volt.„Aztán jövünk még errefelé” – búcsúzkodtak sietve.Kiálltak az útra, vártak egy kocsit, hogy levigye őket. Nem voltak rossz fiúk, csak élvezték magukat. Azt mondták magukról, hogy jogászok, közben teológusok voltak. Messziről meglátszott rajtuk, hogy teológusok, de errefelé nem láttak még sem jogászt, sem teológust.

TRIPTICHON

Az ember

A kereszt alakúra ácsolt gerendát nyolcvan centiméter mélyre beásták a földbe, jól körüldöngölték, aztán nekitámasztottak egy keskeny létrát. Közben tisztes tömeg gyűlt össze, figyelte azt, aki miatt ez az egész készült, egy barna, de kék szemű fiatalembert. Lassan fölmászott a létra legmagasabb fokáig, ott háttal, kezeit engedelmesen széttárva, nekidőlt a tákolmánynak. Ekkor utánamásztak. Két karját rákötözték a szárnygerendára, a lábát pedig alul kötözték oda szorosan. Akár el is lehetett volna venni a létrát, a kötél máris tartotta. De még nem voltak készen vele.

BODOR ÁDÁM

Vettek három nagy kovácsoltvas szöget. Az egyiket a jobb kezébe verték, odaszegezték a gerendához. A másikkal a bal kezét szegezték oda. A harmadikkal pedig a lábát. Rá volt szegezve.Elvágták a köteleket, elvették a létrát. A test rajta maradt a fán.A városhoz közel álló dombot, ahol ez történt, Koponyák helyének hívták. Régi, tisztázatlan keletű elnevezés volt. A tömeg nagyobbik része most lassan lesétált erről a dombról, és hazament. Egy kisebb csoport, a fára függesztett ember ismerősei még ott maradtak, várták, mikor fog meghalni. Eltelhetett még pár óra addig.Amikor az az ember a fáról, a régi ismerősök csoportjában megpillantotta anyját, megszólalt:„Asszony, ímhol a te fiad” – mondta. S ezzel meghalt.Nem volt ebben semmi rendkívüli. Rendkívüli az lett volna, ha halála után egy perccel mondja ezeket. Annyi viszont bizonyos, hogy halála előtt egy perccel még gondolkozott.

A vagon

A szerelvény őrzésére kirendelt katona, aki látni akarta, mi is lehet odabenn, és egy reggel a tömött marhavagon ajtajáról két erőteljes csapással leütötte a lepecsételt zárat, egy odavetett rövid pillantás után a síneket átugorva berohant a kukoricásba.Akik belülről az ajtónak préselődtek – vagy tíz-tizenöt emberi test –, kizuhantak a peronra.A szerelvény parancsnoka egy őrmesterrel és két másik katonával futva érkezett a vagon elé. Rövid csövű géppisztolyaikat az előttük emelkedő furcsa halomra tartották.De ott nem mozdult senki. Ahogy hirtelen támaszukat vesztve egymásra vagy egymás mellé hulltak, úgy maradtak. Több nappal azelőtt alsóneműben terelték őket szállásukra, közöttük ez a pár rongy testszínűvé ázott, meztelenek voltak. Így fonódtak egymásba, puhán és színtelenül, mint ahogyan maga a halál is puhán és színtelenül érkezhetett: a vagonban egyszerűen igen kevés volt a hely.–   Tegye be őket – mondta a parancsnok az egyik katonának.A katona egészen közel lépett a halomhoz, derékból lágyan meghajolt, de keze mozgásával félúton megállt, nem mozdult.E csöndes halomnak a szemlélő, tekintetének egyszeri körülhordozásával, már némi mozgalmasságot tulajdoníthatott. Bár nyilván nem érhették meg, hogy vezényszavakkal kemencék felé tereljék őket, mégis mintha máris elégtek volna; erőszak és megtiprás áruló nyomait sem viselték, mégis mintha nemtelenségükben érte volna őket utol a megbecstelenítés: a testek, mint kiégett hüvelyek, fedetlenül tátongtak. Úgy tűnt, az egyedüli tökéletes dolog a pusztulás, ami ha akarja, kivonja magát az emberi tervezgetések gyakran hézagos köréből, s oly akaratosan tör beteljesülése felé, hogy a tüntető mély sebek jelenlététől, mint megszokott előzménytől is megválni képes. Ám annak, akit a látvány ilyen értelemben ragadott meg, s egy pillanatig talán már hajlott is a gondolat felé, hogy a halált úgy tekintse, mint ami minden idézgetés nélkül, olykor

A tanú

magától előjön tökéletesebb munkát végezni, akit ez talán egy pillanatig megnyugtatott, annak ugyanakkor látnia kellett a vagont is, ahol túl kevés volt a hely.A katonát most a halomból áradó szag csuklásban rázta meg, véget vetvén gondolatainak is. Ugyanakkor azon a helyen, ahol a feje által vetett kis szürke árnyék megmozdult, kinyílt egy szem. Egyetlen szem, mely a rátapadó szennytől vagy csupán tiltakozásból csukva maradt társára figyelmeztetett. Hogy látott-e valamit, és tetszett-e, nem lehetett tudni.–  Tegye be őket – kiáltotta a parancsnok.A katona most is mozdulatlanul, derékban lágyan meghajolva állt, s amikor hátulról kettőt beleeresztettek, olyan gyorsan, hogy csak egynek hallatszott, lágyan bukott a halomra. Kicsit furcsa volt ott egyenruhában, de a halottak közötti egyenlőség látszatát nemigen zavarta.–  Tegye be őket – fordult a parancsnok a másik katonához.A másik katona kettőt lépett, lehajolt, és minden várakozás nélkül alája nyúlt a legközelebbi testnek, föllendítette a vagon padlózatáig. Aztán a többit, oly könnyűek voltak.A parancsnok közben elsétált a kútig, vízzel locsolta az arcát, s orra előtt zsebkendővel tért vissza, de most valamivel távolabb állt meg.A vagon ajtaja olyan volt, mint egy barlang bejárata. Karok és derekak boltozata. Csakhogy most eggyel többen voltak. Az őrmester oda is szólt a katonának, többet ésszel, mint erővel, jó lesz kevesebb nyílást hagyni az ajtón, mindjárt jobban fog menni. De eltartott még így is majdnem egy fél órát. A parancsnok elég rosszul nézett ki. Neki ott kellett lennie.–  Kész? – kérdezte.A katona bólintani készült, de ekkor tekintete hirtelen arca elé emelt kezébe ütközött, és azokra bámult hosszasan.–  Mi az? – kérdezte az őrmester.A katona mind csak a kezét nézte.–  A kezem – mondta.–  Hát mossa meg – kiáltotta az őrmester.A katona erre előrenyújtva két kezét, bedugta őket a vagonajtó nyílásán, aztán nem mozdult onnan. Látszott, most már ott fog maradni.–  Nézze – fordult a parancsnok az őrmesterhez. – Én most bemegyek. Most már úgyis majdnem kész.És a parancsnok elindult az állomásépület felé. A kútnál még egyszer megöntözte az arcát, közben azon gondolkozott, hogy is bírja ilyen jól az őrmester. Aztán rájött: az őrmester náthás volt.

A gyermek

BODOR ÁDÁM

Még valami hulladék sem emlékeztetett itt senkire. Csupasz kéreg volt a föld, nem ringott rajta kóró, a szél csak mintákat rajzolt rá, melyeket újra elsepert. A szél örökösen fújt, néha dél felől, néha kelet felől, s belőle esetleg sejteni lehetett távolabb nagy hegyet, vagy a tengert, a kéreg önmaga domborúságában veszett el. A letarolt vidéken vándorolt egy ember meg egy asszony.A férfi batyuja, egy nagyobb kendőbe kötözött holmi, majdnem fenekéig csüngött, szerszámainak azonban így is kevés hely maradt, kezében tartott egy rövid élű fűrészkét és egy szekercét: ácsmester volt. Az asszony hátán kisebb volt a batyu, kendőbe kötözött kendők lehettek benne csupán, tartásából, merev derekából viszont kiérzett testének terhe, ami óvatos lépegetésre is késztette.Keveset ettek, s csak olyankor álltak meg, ha az asszonyt elővették a fájdalmak. Míg ő állt, az ácsmester batyujának dőlt, rágyújtott valami olcsó cigarettára, elnézett az asszony égre támaszkodó alakján, ami bár alul ormótlan cipőkben végződött, valamiért nagyon régi edényre emlékeztetett.Estére egy istálló elé értek.A semmiből, a pusztaságra ereszkedő éjszakából előütközve magányos istálló állott itt. Bementek. Az ácsmester a meleg barmok között kevés szénát kapart össze, hogy erre heveredjék az asszony. A széna finomabbját a jászolba készítette. Közben a gazdátlan barmok folytonosan csilingeltek.Éjszaka, folytonos csilingelés közepette, az asszony előhozott magából valamit, ami kicsike volt és fehér. Némán odapottyant a szalmára, úgy maradt és hamar kihűlt. Az ácsmester fölébe hajolt, nézegette, fél kézzel a jászolba emelte. Olyan volt, mint bármelyik alvó csecsemő, csakhogy már teljesen hideg.Az ácsmester az asszony felé fordult. Veszélyes mestersége ellenére, kezén mind az öt ujj ép volt, ezeket alélt homlokára tapasztotta. Mondani szeretett volna valamit, de miközben a ha és a de szócskák között válogatott, feje hátracsuklott, és elaludt.

UTASEMBEREK

A kicsi Bócz Péter a pult mellett, egy magas széken ült, és egy letépett csomagolópapírra rajzolgatott, amikor észrevette, hogy a meleg, poros úton két ember közeledik. Gyakran üldögélt itten, mivel az ilyen fülledt, unalmas nyári délutánokon, amikor senki sem tért be az ivóba, idős apja a pult mögött sokszor elaludt. Igen későn született gyermek volt. Amikor látta, hogy azok ketten egyenesen a bejárat felé tartanak, felköltötte az apját.Négy lépcsőn kellett fölmenni, hogy az ember az ivóba léphessen. A két ember először csak benézett. Alakjukkal kitöltötték az ajtó keretét, aztán egyenesen odamentek a pulthoz. Termetesek voltak és testesek, de csak annyira, amennyire a kor teszi testessé az embert, ötven év körül lehetett mind a kettő.

A tanú

– Engem Bahleda Gézának hívnak – mondta az egyik.Hátulról nézve elég egyformáknak tűntek, de ennek, amelyik megszólalt, a sapka alatt is látszott, hogy egész rövidre van nyírva a haja, míg társának szürkén kunkorodott ki alóla.A büfés bólintott. Nem szokta meg, hogy az idegenek, ha betérnek a büfébe, megmondják a nevüket.A másikat Obrád Simonnak hívták. A büfés ennek is bólintott.– Nem ismeri ezt a nevet? – kérdezte az, amelyik magát Bahleda Gézának mondta.A másik hallgatott, és figyelte, mit fog mondani a büfés. Nagy, széles arca volt, úgy tűnt, nehezen tudna valamitől kétségbeesni.A büfés intett, hogy nem.– Nem is látott soha? – kérdezte megint az előbbi.– Nem – mondta a büfés, miután jól megnézte. Egy kicsit csodálkozva méregette vendégeit, az álmosságtól még remegett a feje.A kicsi Bócz Péter a pult bádogján könyökölt, később leugrott a székéről, és megnézte őket hátulról is. Nadrágjuk gyűrött volt, bakancsukon vastagon állt a por.– Na jó – mondta Bahleda Géza. – Most estig mind láthat. Estig itt maradunk.Körülnéztek a helyiségben, aztán odamentek egy ablak melletti asztalhoz. Ez a bejárathoz közel, a falnak taszítva, külön állott, mellette három székkel. Vállukról leakasztották a táskákat. A kabátjukat nem vetették le.A büfés megállt az asztaluk előtt, és várta, hogy rendeljenek valamit. Obrád Simon rámosolygott. Bahleda Géza közben kigombolta a kabátját, megnyitotta az ingét, aztán ő is, fölnézett.– Kezdhetjük – mondta Obrád Simon. – Először is hozzon fejenként egy deci vodkát.– Azt nem adhatok – mondta a büfés. – A vodkát mostanában városon árulják.– Ez még nem nagy baj. Akkor hozzon fejenként egy deci rumot. Mindenképpen jól jár, ha estig itt maradunk.A büfés alacsony, sovány, fáradt ember volt. Lassan hátrament, és két vizespohárba kitöltötte az italt. Tálcára tette, és elindult vele az asztalhoz.– Tudja, kinek hozta ezt a rumot? – kérdezte Bahleda Géza, amikor arca előtt megjelent a kéz a tálcával.– Nem tudom már pontosan – mondta a büfés. Még mindig elég álmosnak látszott.– Bahleda Gézának hozta. És a legjobb barátjának, Obrád Simonnak.– Tessék parancsolni – mondta a büfés, azzal letette a tálcát, rajta a két pohárral.– Maga erre csak azt mondja, hogy parancsoljak. Jó.– Kérem – mondta a büfés, és félig az asztal felé fordulva várakozott.Közben bejött két asszony, és otthonosan leültek a pult mögött. A büfés rokonai lehettek.– Hány óra? – kérdezte Obrád Simon.– Negyed hét – mondta a büfés.

BODOR ÁDÁM

– Korán érkeztünk – mondta Obrád Simon. – Mikor jönnek ide inni az emberek?– Nyolc felé. Kilenckor zárok. – A büfés arcán, nézését keményen beárnyékolva uralkodott a szemöldök, s mivel beszéd közben szája alig mozgott, úgy tűnt, mintha a hang is lesötétített szeméből törne elő.Bahleda Géza köhögött.– Arra kérem magát – mondta a büfésnek –, menjen vissza a pulthoz, és töltsön magának is egy pohárral. Megiszik velünk egy pohár rumot?– Meg – mondta a büfés, és elindult a pult felé.Bahleda Géza utánanézett.– Mondja – szólította meg. – Hol volt maga a háború alatt?– Én itt voltam – mondta a büfés, miközben kitöltötte magának az italt. Ott maradt a söntés mellett, mintha várt volna valamire. – Akkoriban borom volt.– Én már ittam a maga borából – mondta lassan Bahleda Géza. – Csakhogy az akkor nem a maga bora volt, hanem az enyém. Kik ezek? – kérdezte, amikor észrevette a két asszonyt a pult mögött.A büfés egy darabig komoran figyelte. Még mindig a pohár rummal a kezében állt. Nem volt még alkalma belekortyolni.– Ez a feleségem és ez a menyem – mutatott aztán külön-külön rájuk kelletlenül.Obrád Simon az asszonyok felé nézett és bólintott. Bahleda Géza most megint a büféshez fordult.– Ők tudják, hogy én ki vagyok?– Nem hinném – mondta a büfés. – Ez itten Bahleda Géza úr és a barátja – mutatott feléjük.Bahleda Géza is odabólintott. Az asszonyok mosolyogtak.– Nem láttak még engem? – kérdezte nyájasan.Obrád Simon is odatartotta az arcát, hogy lássák jól őt is. Az asszonyok mosolyogtak, és intettek, hogy nem. A fiatalabbik jobban mosolygott.– Estig itt láthatnak – mondta Obrád Simon. – Estig itt maradunk.– Este hová mennek? – kérdezte a büfés menye.– Este továbbmegyünk.– Pont este?– Amikor besötétedett. Akkor.Ez az Obrád Simon kedélyesen beszélgetett, ahogyan gyerekekkel szokás, bár arcán játékosan hullámzó széles vonásaival maga is gyermekhez, saját gyermekkori arcára hasonlíthatott. Egy ilyen arcnak mindig akad közönsége. Az asszonyok is inkább őt nézték.Barátjának, Bahleda Gézának fagyott arca volt, mintha hideg változatlanság merevítette volna meg.– Nem jönne ide, hogy koccintsunk? – szólította meg a büfést.

A tanú

A büfés elindult kezét előrenyújtotta, és koccintott velük, de nem ült le az asztalhoz. Kiitta a felét, aztán visszament a pult mögé, és egy pohárba szódavizet töltött magának.Obrád Simon kibámult az ablakon. Most kezdett alkonyodni.– Kicsit korán jöttünk – mondta. – Ilyenkor aludni szoktunk. Ez a mi alvó időnk.– Rendszerint estére gyűlnek be – mondta a büfés, miközben visszatette a szódásüveget a dézsába.– Magának is ez az alvó ideje, láttuk. Egy alvó időnk van.A büfés megtörölte a kezét, aztán keresztülment a termen az ajtó felé, és ott állt egy darabig.– Magát hogy hívják? – kérdezte tőle Bahleda Géza.– Engem? – A büfés megfordult, és az asszonyokra nézett. – Engem Bócznak hívnak – mondta lassan.– Hány ilyen Bócz nevű ember van ebben a faluban?– Hát elég sok.– Bizonyára leégett egypárnak a háza a háború alatt. Nem?– Egypárnak leégett.– Jó volna, ha ezek az asszonyok idehívnák azokat, akiknek itt a háború vége felé leégett a házuk. Mondják meg, jó asszonyok, hogy itt van Bahleda Géza. Elég lesz, ha Bócz nevű rokonaikhoz mennek.– Az asszonyoknak dolguk van – mondta csendesen a büfés. – Mit akarnak a Bócz nevű rokonaimmal?Obrád Simon beleivott a poharába.– Maga csak jól jár, ha azok idejönnek – mondta. – Vagy a rokonai ingyen kapnak magától?– Itt mindenki fizet – mondta a büfés.– Nahát akkor. Töltsön még. – Obrád Simon felállt és körbesétálta a termet. Hosszú, alacsony helyiség volt, három oldalra nyíló ablakokkal. A falakon a helybeli tekecsapat több éves plakátjait lehetett látni. – Te ki vagy? – kérdezte a kicsi Bócz Pétertől, aki a pult mellett mind közelebb került az asztalukhoz.– Engem kicsi Bócz Péternek hívnak – mondta a gyermek.– Szereted nagytatát?– Nem szereti – mondta kissé ingerülten a büfés –, mert meghalt. Én az apja vagyok.Bahleda Géza ránézett.– És maga még azt mondja, hogy nem tudja ki vagyok.– Azt – mondta a büfés.– Maga haragszik ránk – mondta Obrád Simon tettetett szomorúsággal a hangjában. Szinte vidámnak hatott. – Pedig szeretnie kellene. Ha majd eljönnek ide a rokonok, ezt maga is belátja.A büfés félrefordult, és a gyereket beküldte a pult mögé. A fiúcska felült a magas székre, és kezébe vette a ceruzát.

BODOR ÁDÁM

– Miért bántanánk? – mondta Obrád Simon, és megkerülve a pultot, a gyermek mögé állt. – Mit rajzoltál, kisfiam?– Az ottan két ház, az ottan az utca, azok ottan maguk, ott jönnek.– Kis művész – mondta Obrád Simon, és kezét a gyermek fejére tette. Akkora keze volt, hogy majdnem betakarta. Másik kezével felemelte a papírlapot, és odatartotta Bahleda Gézának. – Nézd csak. Ott jövünk. Bahleda Géza nem nézett oda.– Gyere ide és adj egy puszit Géza bácsinak – mondta.A büfés odahajolva súgott valamit az asszonyoknak, közben megfogta a gyermek kezét.– A kis nyuszit hogy hívják? – kérdezte Bahleda Géza ugyanolyan merev arccal, és a fiatalabbik asszonyra mutatott.– Az nem kis nyuszi, hanem a menyem – mondta nyomatékkal a büfés.– Ilonának – mondta a büfés menye.– Ilona nem haragszik ránk – mondta Obrád Simon kedvesen. – Ilona szívesen nézne még bennünket, ugye? De mennie kell, hívja a rokonokat.A büfés menye kacagott. Obrád Simon visszamosolygott.– Ilona, menjen. Esteledik.– És akkor?– Estig maradunk.– Este hová mennek?– Este elmegyünk – mondta Obrád Simon. – Nappal alszunk és eszünk, éjszaka vonulunk. Tetszik?– Igen – bólintott a büfés menye.Bahleda Géza levette a sapkáját, és ráakasztotta a kinyitott ablakszárnyra. Szürke, rövid haja volt, amit nemrég nyírhattak egészen kopaszra.– Most pedig arra kérjük – szólította meg a büfést –, tegyen oda nekünk valamit sülni. És közben hozzon két liter jó bort. Emlékszem, jó bora volt, egy bódéban árulta. Gondolom, az a bódé leégett.A büfés mélyen árnyékolt tekintete olyan volt, mint valami cső sötét vége. Egy darabig Bahleda Gézára irányította, aztán a polc felé fordult.– Mit tegyek oda? – kérdezte szárazon, miközben leemelt két literesüveget.– Amit maga gondol – szólt közbe Obrád Simon. – Valami nagy darab húsokat. Bahleda úr nagy darab húsokat kíván. – Aztán a kicsi Bócz Péterhez fordult. – Szép feleséged van – mutatott a büfés menyére.A büfés menye nevetve lehajtotta a fejét. A büfés, aki a konyha felé indult, egy pillanatra némán visszafordult, aztán behívta a feleségét is, hogy segítsen neki.– Rajzolj le még egyszer – mondta Obrád Simon kedvesen a kicsi Bócz Péternek.– Magukat könnyű lerajzolni – mondta a gyermek, és leült a fal mellett egy székre.

A tanú

– Eszes gyermek – mondta Bahleda Géza, és koccintott Obrád Simonnal. Kiitták a maradék rumot.– Odavihetem a bort? – kérdezte a gyermek az apjától.– Vidd oda – kiáltotta a büfés a konyhából.A kicsi Bócz Péter elvett két poharat a pultról, és a borral együtt odavitte a vendégek asztalához. Az egyik üveget kidugaszolta, és töltött a két pohárba. Obrád Simon utánanyúlt, és megmarkolta vézna testén a nadrágot. Odavonta magához.– Te kis gatyás, van-e még testvéred? – kérdezte.– A bátyám. Még volt, de meghalt egyszer, amikor égett a falu.Bahleda Géza csak a szája körül elmosolyodott.– Adj egy puszit Géza bácsinak – mondta.– Megkérdezem – mondta a gyermek, és beszaladt a konyhába.Hátradőltek a székeiken, Bahleda Géza a konyhaajtót, Obrád Simon pedig a bejáratot figyelte.– Én most nagyon jól érzem magam – mondta Obrád Simon, miután kiittak egy pohárral.– Te mindig nagyon jól érezted magad. Te mindent megtettél, amit kértek tőled, és aztán mindenért megkaptad a magadét.– Én azt hiszem, mindig boldog voltam – sóhajtott Obrád Simon. – Nem is tudom, mi tudna elszomorítani. Talán ha nem szeretnének. De valaki mindig szereti az embert.– Te arra születtél, hogy a barátja legyél valakinek – mondta érzelmesen Bahleda Géza. – Az biztos, hogy nagyon megszerettelek. Az állhatatos hűséged miatt.– Kell szeretni valakit, akiben az ember hisz, és én azt hiszem, te egy szent vagy – mondta Obrád Simon ellágyult arccal. – Megeshet, hogy még ma este így fognak veled beszélni. Látniuk kell, hogy te egy szent vagy.Bahleda Géza lehajtotta a fejét.– Te vagy szent, Simon – mondta. – Én még nem tudom pontosan, mi vagyok. Amikor ideadták a papírokat, és azt mondták, hogy mehetek, megkérdeztem, mondják, én most veterán vagyok, vagy mi vagyok. Azt mondták, menjek csak el azokhoz, akik szeretnek, és azok majd megmondják.– Igazi veterán vagy.Obrád Simon töltött. Az utcán még mindig csend volt, a terembe is csak az edények hangja hallatszott be a konyhából. A büfés felesége az ajtóba vágott tolóablakon keresztül figyelte őket. Obrád Simon vagy kétszer illedelmesen odabólogatott neki, aztán ránehezedett az asztalra, és lassan, méltóságteljesen dúdolni kezdett: „Itt a szar... itt a szar... itt a szaracénok híres serege.” Bahleda Géza a lábával kísérte. A büfés kinézett a tolóablakon, aztán félreállt, mert a menye be akart jönni a terembe. Kézen fogva vezette a kicsi Bócz Pétert, és a kijárat felé tartottak.– Adjatok egy puszit Géza bácsinak – mondta Bahleda Géza.– Parancsolnak még valamit? – kérdezte a büfés, és ő is belépett a terembe. Leült a pult mögé.

BODOR ÁDÁM

– Majd meglátjuk – mondta Obrád Simon. – Bahleda úr nem tudhatja pontosan, mennyit tud megenni. Legalábbis húsból.– Furcsa lehet – mondta a büfés. – Maguk tulajdonképpen hová valók?– E világból valók vagyunk – mondta Obrád Simon. – E föld gyermekei.– Mifélék?– E föld gyermekei. S az ég gyermekei. Föld és ég gyermekei.– Na jó. Nem nagyon értem – mondta a büfés, és megvonta a vállát.– Majd megérti, és akkor meg fog szeretni minket – mondta Obrád Simon. – Azért jöttünk, hogy szeressenek.– Nem tudom, miért jöttek – mondta gyanakodva a büfés. – Ezt még nem tudhatom.Obrád Simon hirtelen felállt, keresztülment az ajtó előtti üres helyen, az asztalok mellől összeszedett néhány széket, és sorjába rakta őket, a kályhától kezdve a fal mentén, két oszlopban.– Mit csinál? – kérdezte a büfés megütközve.– Ide fognak majd leülni. Úgy tettem őket, hogy jól lássanak – mondta Obrád Simon hanyagul.– Mi a fenének? A székek ott nagyon jól voltak. Mi a fene?...– A büfés egészen közel ment hozzá. – Mit kellene lássanak?– Engem – hallatszott hátulról bizonytalanul a Bahleda Géza hangja. Érződött már rajta az ital.– Gondolják meg – mondta a büfés, aztán a bejárat felé nézett.Egy férfi lépett be az ajtón, és cigarettát kért. A büfés a pult mögé vonult, kivett a fiókból egy csomag cigarettát, miközben szemével a vendégek felé intett. Amikor az ember megfordult, hogy nézze meg őket, Bahleda Géza megszólalt:– Én Bahleda Géza vagyok. Ismeri ezt a nevet?A férfi visszakapta a fejét, és csak a büfést nézte mereven.– Tűnj el innen – súgta neki a büfés.– Ne tűnjön sehova – mondta Obrád Simon. – Vagy talán mégis tűnjön el azzal, amit megtudott, s aztán jöjjön vissza. Így jobb lesz. Szóval visszajön?Az ember nem szólt egy szót sem, lassan kifelé indult, és közben megnézte magának Bahleda Gézát.– Maga ne szomorítson minket – mondta Obrád Simon keserűen a büfésnek.A büfés hátrament a söntés mögé, leült és az ajtót figyelte.Bahleda Géza teletöltötte a poharakat. Obrád Simon visszaült az ablak mellé, és megveregette a barátja arcát. Ittak. Kis idő után mind a ketten a büfést kezdték nézni.– Maga vizezi a borát – mondta neki nyugodtan Obrád Simon.A büfés fölnézett.– Tudják maguk, milyen a vizezett bor?– Jó. És nem is vizezte soha?– Soha. Rendes bort árultam – mondta a büfés. Látszott rajta, hogy nehezére esik válaszolni.

A tanú

– Akkor maga nem tud semmit – mondta Obrád Simon.– Miért mond nekem ilyeneket?– Mert maga akkor nem tudja, milyen az, amikor úgy néznek magára, hogy most már nem vizezi a borát.– Mondom, sohasem vizeztem.– Ez a baj – sóhajtott Obrád Simon. – Maga soha nem fog megszeretni minket. Tiszta emberek nem ismerik a szeretetet.– Mi bajuk van velem és a borommal?Obrád Simon nevetett:– És mondja, örül neki, hogy nem vizezi?A büfés megvonta a vállát.– Nem tudom, hogy örülök-e. Mit örülnék?– Hát nem örül neki senki. Akkor örülne, ha valaha vizezte volna. Mutassa meg, hol lehet itt kimenni.A büfés kinyitott egy ajtót, ami az udvarra vezetett, és kifelé mutatott. Obrád Simon lelépegetett egypár lépcsőn, s keresztülment az udvaron. A büfés becsukta utána az ajtót.– Tudja, ki ez? – kérdezte Bahleda Géza álmosan a büfést.A büfés nem válaszolt, leverte a fáradtság.– Ez szent Simon – mondta Bahleda Géza.A büfés vendégét figyelte, de közben az ajtó felé is nézett. Látszott rajta, nem akar senkit beengedni.– Szent Simon – ismételte a büfés. – Rendben van.– Nagyon jó fiú volt. Egy ideig fogdosta a zsidókat, de egyet aztán nem akart megfogni. Így került Jugoszláviába követ törni. Később találkoztunk egy másik, helyen, ahova a megfogott zsidók miatt került. A barátom. Mit szól hozzá?– Én nem tudom ezeket a dolgokat – mondta a büfés.– Mondom, a barátom. Amikor elhozták Jugoszláviából, megszeretett engem, pedig mit gondol, ki küldte őt oda követ törni?– Kérem, ne beszéljünk ezekről – mondta a büfés. – Obrád úrnak oka lehet, hogy önt szeresse, de ne beszéljünk ezekről.Közben nyílott, az udvar felé vezető ajtó, és Obrád Simon, miután körbejárta a termet, visszaült az asztalhoz. A büfés kiment a konyhába, és kis idő múlva visszatért egy tálcával a kezében. Letette a pultra, egy kicsit elrendezte, aztán kivitte a vendégek asztalához. Kétkét kolbász volt rajta, mustárral.– Látom, maga tart disznókat is – mondta Bahleda Géza.– Láttál te vendéglőst, aki ne tartana disznókat? – nevetett Obrád Simon.– Nem tartok disznókat – mondta a büfés lassan, olyan hangsúllyal, mintha kétszer mondta volna.

BODOR ÁDÁM

– Te Simon – súgta Bahleda Géza, miután a büfés elment az asztaluktól. – Félek.Obrád Simon átnyúlt az asztal fölött, és megveregette a barátja arcát. Evés közben többször a büfésre nézett, szélesre húzta a száját, és barátságosan hunyorgatott feléje. A büfés arca mozdulatlan maradt.– Na – mondta Obrád Simon. – Mit szól ehhez: Bahleda Géza úr, miután evett és ivott, ölelne valamit. Mikor feküsznek itt a szüzek?– A szüzek – ismételte halkan a büfés, maga elé. Aztán megingatta a fejét. – Nincs.– Na, na – súgta Obrád Simon a büfés felé gyerekesen tágra nyitott, de figyelmeztető szemmel. – Hátha mégis akad valami. Hátha mégis: egy szűz kisfiú.A büfés kicsit erőt vett magán, azt kérdezte:– Igen?– Egy kis angyal – mondta Obrád Simon.A büfés bólogatni kezdett.– Te Simon – mondta Bahleda Géza, és abbahagyta az evést. – Nézz rám egy kicsit.– Eredj ki a levegőre – mondta Obrád Simon, és tovább evett.Bahleda Géza felállt, és kissé ingadozva elindult az ajtó felé, ahol az előbb barátját látta kimenni. Mögötte nyitva maradt az ajtó, s látni lehetett, ahogy lebotorkál a lépcsőkön egy olcsó deszkaajtó felé.Obrád Simon, miután az evést befejezte, az asztalra dőlve dúdolgatott, s időnként derűsen bólogatott a büfés felé. A büfés, úgy látszik, nem akarta látni vendégét, mert kiállt az utcára nyíló ajtóba. Obrád Simon tekintetével követte.– Magának mindig ennyi vendége van?– Nem. Máskor nem ennyi vendégem van – mondta a büfés kifelé az ajtón.A büfés felesége bejött a konyhából, felállt egy székre, és meggyújtotta a petróleumlámpát, aztán gyorsan visszaindult.– Jöjjön csak ide szólította meg Obrád Simon halkan.Az asszony megállt. Bahleda Géza a büfésre mutatott:– Mit szeret a legjobban?– Tessék? – A büfés csak a fejét fordította arra. – Miről van szó?– Maga szokott mosolyogni?– Persze.– Ma már mosolygott?– Mit akar velem?– Nem akarok semmit. Mi az istennek nem mosolyog? A vendégei vagyunk.– Én kiszolgáltam magukat. Bár nem tudom, jól tettem-e.– Figyeljen ide. Mégis, mit gondol rólunk, hogy egyáltalán nem mosolyog?– Nem gondolok semmit. Elhiheti. Semmit. – Kifelé bámult. Sötétedett.

A tanú

Obrád Simon is elment az ajtóig, és a büfés mellett kinézett. Néhányan álldogáltak a falak mellett és az úton.– Mindjárt idejönnek az emberek, akik meghallották, hogy kik vagyunk.– Nem hiszem – mondta halkan a büfés.Bahleda Géza közben megkerülhette a házat, mert imbolygó lépteivel az utca felől bukkant fel újra. Ruhája színe elveszett a homályban, mintha csak egy nagy, kopaszra nyírt fej közeledett volna. A büfés elhúzódott az útjából. A levegő nem lehetett valami jó hatással rá, arcán most széthulltak a vonások; tapogatózva közeledett az asztalához. Obrád Simon segítette, hogy leülhessen a székébe. A büfés szótlanul és kissé utálkozva nézte.– Hozzon még egy üveggel – mondta Obrád Simon.– Kilenckor zárok – mondta a büfés.– Mit akar ezzel mondani?– Én csak jót akarok. Be kellene fejezni.– Meg kell várnunk a barátainkat, akik idejönnek.– Nem jönnek – mondta a büfés.Obrád Simon az ajtó felé indult, hogy nézzen még egyszer körül egy kicsit.– Te kivel beszélsz? – kérdezte Bahleda Géza.– Csak a barátunkkal – nyugtatta meg Obrád Simon.– Obrád úr – szólt utána a büfés. – Jöjjön egy kicsit ide.Obrád Simon megállt, aztán lassan, kérdő fejtartással visszaindult a pult felé, ahol a büfés állt.– Nem jönnek – mondta a büfés.– Miért?– Tudom.– Adja ide azt a bort, amit kértem.A büfés leemelt egy üveget, és odavitte az asztalhoz. Bahleda Géza nem nézett rá. Nem nézett sehova.– Bahleda úrnak nem kellene inni többet – mondta halkan a büfés.– Ó, maga nem ismeri őt – mondta Obrád Simon. – Annyit azért csak láthat, hogy egy találkozásról van szó. Bahleda úrnak egyetlen vágya, hogy találkozzék ezekkel az emberekkel, akik bizonyára szintén látni kívánják őt. Közös emlékről van szó. Erre mit mond?– Azt mondom, hogy ezek az emberek szeretik, ha békén hagyják őket. Utálják, ha valaki ilyenkor jelentkezik közös emlékekkel. Túl vannak egy csomó mindenen.A büfés csendesen és fáradtan beszélt, mint egy öreg és hajthatatlan lelkész. Bement a pult mögé, letépett valahonnan egy papírlapot, és számolni kezdett.– De az emberek néha arra ébrednek, hogy valaki teljesen az övék, és azt csinálhatnak vele, amit akarnak. Ez egy ilyen alkalom – mondta Obrád Simon. Teletöltötte a poharát, és körbesétált a teremben, aztán leült egy székre azok közül, amelyeket ő készített elő a fal mentén sorban.

BODOR ÁDÁM

Bahleda Géza még mindig nem nézett sehova. A tele üveget sem látta maga előtt. Kis idő után homlokát lassan a tenyerébe engedte, és megszólalt:– Simon.– Meglesz – mondta Obrád Simon, aztán a büfés felé fordult, vigyorogva. – Maga még nem szolgált ki minket egészen...A büfésnek kicsit megrándult a feje, de nem nézett fel. Miután kiszámította, hogy a vendégek mit fogyasztottak, megállt Obrád Simon előtt, eléje tette a papírt, és várt. Obrád Simon hosszasan bámult a papírlapba, végül mosolyogva fölnézett.– Mi ez? – kérdezte jóindulatú csodálkozással.– Az összeg – mondta a büfés.– Az összeg. Az összeg, komolyan – mondta Obrád Simon, és a számokat nézte. – Maga komolyan nem tudja, kik vagyunk?– Én Bahleda Géza vagyok – hallatszott hátulról Bahleda Géza ittas hangja.Obrád Simon ekkor hirtelen fölállt, és mind a két kezével barátja felé mutatott.– Ez itten Bahleda Géza úr – mondta nyájas hangon. – Ez maga Bahleda Géza, aki fölperzselte az önök gazdag és virágzó faluját. – Ezzel visszanyújtotta a büfésnek a papírlapot.A büfés egy lépést hátrált, és nem vette el.– Nézze csak meg – biztatta Obrád Simon.– Nézzenek – mondta Bahleda Géza.– Nézzék.– Nem – mondta a büfés. – Nem nézzük.– Azt nem lehet – mondta oktató hangon Obrád Simon. – Nem azért jött ide, hogy ne nézzék.– Tessék nézni – parancsolta Bahleda Géza. Obrád Simon megmozdult, és csak felsőtestével a büfés felé közeledett:– Hallotta? Nézni kell.A büfés lassan hátrálni kezdett.– Most mi lesz? – kérdezte halkan magában. – Bahleda Géza úr azt akarja, hogy szokjuk meg őt.– Nézze, és szeresse meg.– Nem.– Nézze, és próbálja szeretni.– Nem. Nem akarom.– Emlékezzék.– Emlékezzék! – parancsolta Bahleda Géza.– Nem emlékezem.– Segíteni fogok!...– mondta Obrád Simon fenyegetően, és ismét a büfés felé közeledett. – Akkor segíteni fogok.A büfés miközben hátrált, lassan eltakarta saját árnyékát, amit a falra vetett.– Gondoljon például a recsegő, beomló tetőkre.

A tanú

– Nem – mondta a büfés.– A bennégett tulipános ládákra.A büfés csak a fejével intette, hogy nem. Alig észrevehető mozgással közeledett a fal felé.– A bennégett állatok szagára is gondoljon.A büfés hallgatott.– Vigyázzon – súgta Obrád Simon –, még hangokat is fogok utánozni! ...A büfés lassú hátrálásában most egészen a falig jutott, ott megfordult, s úgy maradt, a festés nyirkos mintáira függesztve fáradt tekintetét.– Még a bennégett csecsemőkre is gondoljon. És szeresse.Obrád Simon hangja sokáig úszott még a levegőben, míg teljesen elhalkult, s akkor a büfés lassan megfordult. Arcából eltűnt minden ellenkezés és fáradtság, csak a szeme sötétlett, mintha csövekbe nézett volna az ember, Bahleda Gézát kereste. Nem engedelmesen, hanem megfontoltan nézte Bahleda Gézát, aki az italtól most már minden erejét vesztve, felsőtesttel az asztalra borulva bámult a terem homályába. Obrád Simon egészen közel lépett hozzá:– Bahleda Géza úr ezekért a dolgokért kereken huszonöt esztendőt töltött a tömlöcben, pontosan annyit, amennyit azelőtt szabadon. És Bahleda Géza úrnak nem maradt semmije, semmije, amire gondolhatott volna, csak önök maradtak. Egész idő alatt önökre gondolt. Arra, hogy majd egyszer eljön ide, hogy szeressék, mert azt kérdi magában: hova is mehetett volna másfelé, és hol szerethetnék máshol valahol őt, ha nem itt, ahol emlékeznek rá?Obrád Simon most kíméletlenül meglobogtatta a büfés orra előtt a papírlapot.– Ezt pedig őrizze meg. Bahleda Géza úr ma önöknél vacsorázott. Ennyire felejteni csak halottak és emlékezni csak élők tudnak, ahogyan azt Bahleda Géza úr teszi az önök falujáért. Ő szent. Imádkozzunk.– Simon – hallatszott most a Bahleda Géza hangja.Obrád Simon odasietett a barátjához, és fölsegítette.– Az az érzésem – mondta –, Bócz úr megértett minket. Bócz úr emlékezett. Bócz úrra számíthatunk.Bahleda Géza rátámaszkodott az asztalra, feje lekókadt, s az abroszra csorgott a nyála. Kezével lázasan intett a konyhaajtó felé.– Tartsa egy kicsit – szólt Obrád Simon arrafelé, ahol a büfést állni vélte, közben a konyhaajtó felé nézett. Lengett rajta a függöny.– Hallja? – ordította, – Tartsa, mert elesik.Aztán odanézett és látta, hogy az a falrészlet, amit az előbb a büfés kicsi száraz alakjával még eltakart, most üres. Fejét hirtelen körbeforgatta, de a teremben csak a petróleumlámpa pislákolt, gyámoltalan fénye a fekete padlón és a nyirkos falakon megütközve homállyá oszlott.– Ez a Bócz eltűnt – kiáltotta Obrád Simon.– Ez a Bócz eltűnt – motyogta Bahleda Géza, és riadtan forgatta körbe a fejét.

BODOR ÁDÁM

Most meglendült a konyha ajtaja, és a büfés felesége sietett be a terembe. Két főtt kukoricát és pár gerezd fekete szőlőt tartott a kezében.– Siessenek. Nagyon siessenek – mondta.– Hol van ez a Bócz? – kiáltotta Obrád Simon. – Nem látja, hogy eltűnt? – Közben összegombolta a Bahleda Géza zubbonyát, és vállára igazította a táskáját.– Nagyon siessenek. Fussanak.Obrád Simon elvette a főtt kukoricát és a szőlőt, fél kézzel Bahleda Gézát tartotta. A büfés felesége az ajtó felé fordította őket.– Megyünk – mondta Bahleda Géza. – Elmegyünk egy kicsit, megjárjuk magunkat.Obrád Simon belekarolt barátjába, úgy vezette az ajtó felé.– Megjárjuk magunkat, aztán visszatérünk. Eljövünk holnap és eljövünk holnapután.– Fussanak – mondta a büfés felesége.Bahleda Géza az Obrád Simon válla mögött visszanézett az asszonyra.– Egy puszit – mondta.Ekkor kintről egy elemlámpa fénye világított a büfé homályába. Egy ideig a falakon táncolt, s asztalok körül, aztán megállt a Bahleda Géza arcán, és nem mozdult. Amikor kiléptek az ajtón, a fény kialudt.Az utcán teljesen sötét volt már, az ablakokból kiszüremlő kevés fény csak a poros kövekre esett.Kilenc óra volt. A büfés felesége bezárta a bejárati ajtót. A petróleumlámpát a falról a pult fölé akasztotta, aztán leült a konyhaajtó mellé egy székre.Kicsivel később az udvar felőli ajtóban megjelent a büfés menye, kézen fogva jött mellette a kicsi Bócz Péter. A gyermek fölvette az elhullatott papírdarabot, amin a vendégek fogyasztása volt.– Kik voltak ezek? – kérdezte.– Utasemberek voltak – mondta az anyja.A gyermek a pult mellett, egy magas széken ült, és a letépett papírdarabra rajzolgatott. A büfés felesége a konyhaajtó mellett ült, és maga elé nézett. Kicsivel távolabb tőle, egy másik széken ült a büfés menye. Ő is maga elé nézett. Várták a büfést.Elég késő lehetett már, és még mindig hallgatagon ültek. Némelykor egymásra néztek, aztán az ajtóra. A büfés még mindig nem tért vissza.Egy idő után a kicsi Bócz Péter a pult mellett ülve elaludt. A két asszony még nagyon sokáig ült hallgatagon. Az álom átvonuló hullámai között felnyitották szemüket, s az ajtóra emelték. Egyszer aztán, nagy későre, ott látták, akit vártak. Vézna alakja megnyúlt az ajtókeretben, a szeme úgy sötétlett, mintha csövekbe nézne az ember. De nem szóltak semmit, csak néztek. Nem közeledtek egymáshoz. A kicsi Bócz Péter a pult mellett aludt, s ők így maradtak még sokáig.

A tanú

Adatlap:

Cím: A tanú Szerző: BODOR ÁDÁM

Megjelenési adatok: Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969 Kategória: FORRÁS KÖNYVEKTémakör: irodalomMűfaj: rövidprózaA borítólapon BENCSIK JÁNOS rajza

BODOR ÁDÁM