30

Egri gyerek volt – de milyen?

Jó gyereke voltam a szüleimnek, otthonülô,

meseolvasó kissrác. Elmélázó, a sarokba hú­

zódó, a többieket onnan figyelô, magának va­

ló jó tanuló, és olyan kis rendes, tehát na­

gyon messze a bohém világtól.

Akkor miért és hogyan került mégis

Szen tesre, a Horváth Mihály Gimnázium

legendás drámatagozatára?!

Humán érdeklôdésem már Egerben is kife je­

zésre jutott; vers­ és prózamondó versenye­

ken is jeleskedtem. Egyértelmû volt, hogy

kultúrával, és azon belül talán színházzal kel­

lene foglalkoznom, ezért jelentkeztem Szen­

tesre: nem mint leendô színész, hanem mint

szépreményû filosz. Azután maga az a tény,

hogy kollégistaként tizennégy évesen majd’

kétszáz kilométerre kerültem az otthon me­

legétôl, meghozta az önállóságomat, s talán

kicsit a bátorságomat is. Kivételes hely volt,

fantasztikus tanárokkal, akikkel a mai napig

jóban vagyunk. Talán nem annyira közismert,

hogy ezt az akkor még úttörônek számító

tagozatot Várkonyi Zoltán segítségével hozta

létre a legendás drámapedagógus, Bácskai

Mihály, tehát az én utam az elejétôl kezdve

vé gig valójában „vígszínházi” volt.

A gimnáziumi évek végére nyilvánvaló

volt, hogy irány a fôiskola?

Igen, de azért tartalékban ott volt az a le he­

tôség is, hogy Pécsett tanuljak mûvészet tu­

dományt, így másodikként oda is beadtam a

jelentkezésemet. Viszont elsôre felvettek a

fôiskolára, méghozzá nem is hétköznapi kö­

rülmények között. Ugyanis — talán ezt sem

mindenki tudja —, akkoriban olyan becsülete

volt a szentesihez, debrecenihez és a pesti

Vörösmartyhoz hasonló drámaiskoláknak,

hogy a felvételi elsô fordulójára a fôiskola

tanárai jöttek le hozzánk: ott ült a gimnázium

dísztermében Marton, Szirtes és Bálint And­

rás is! Így zajlott hát le az elsô rosta. Ezen,

majd késôbb a többin is sikerrel jutottam to­

vább, így aztán színész lettem, nem tudós...

De mintha még mindig izgatná ez a

másik lehetôség, hiszen néhány évvel

ezelôtt csak megszerezte a színháztudo­

mányi diplomát is!

30

A harmincöt éves mûvész

hûséges típus: már a fôiskolán is

Marton László volt a vezetô tanára;

ô szerzôdtette diplomázá sa után

a Vígszínházhoz, amelynek azóta is tagja.

Rendkívül sokoldalú karakter szí nész,

háta mögött a legváltozatosabb

szín házi szerepek hosszú sora.

Mégis, talán legtöbben az 1997­ben

bemutatott „Csinibaba” címû filmbôl

ismerik: ô volt Ede, a kisdobos…

A színész-bajnok: Fesztbaum Béla

31

Tízegynéhány év színpadi gyakorlati munka

után megint nagy kedvem lett egy kis elmé­

lethez, és ezért újra beültem az iskolapadba:

Veszprémben elvégeztem a színháztudo má­

nyi mesterszakot. Mivel nagyon erôsen kötô­

döm a Vígszínházhoz, a szakdolgozatomat is

ennek történetérôl írtam, mert úgy gon do­

lom, a történelemnek az a legfontosabb tu­

lajdonsága, hogy tanulhatunk belôle, alkal­

maz hatjuk a múlt tanulságait a jelenben. Nyil­

vánvaló, hogy egy ilyen nagy múltú színház

történetében számos ilyen elem van, és per­

sze jó néhány kiemelkedô alak, akik között

viszont vannak méltatlanul elfeledettek is.

Éppen ezért most nyáron felvételiztem a

Szín ház­ és Filmmûvészeti Egyetem doktori

iskolájába, és a magyar színháztörténet egy

szerintem nagyon fontos szereplôjérôl, a Víg­

színház elsô igazgatójáról, Ditrói Mórról fo­

gom megírni a dolgozatomat.

Meglehetôsen messze került már Edé­

tôl…

Még fôiskolásként kaptam ezt a szerepet

Tímár Péter filmjében, és nem gondoltam

volna akkor, hogy késôbb, szinte máig is

elsôsorban emiatt ismernek meg az utcán.

Akkor még nem tudhattuk, hogy ebbôl való­

ságos kultfilm lesz: néhány évvel a rend szer­

váltás után a moziban az emberek jóízûen,

félelem nélkül ki merték röhögni a múltat.

Nagy szerencsém volt, hogy teljesen isme­

retlenül is bekerültem ebbe a fontos filmbe, a

nagy nevek mellé. Ráadásul csinálni is na­

gyon jó volt, szóval sokat köszönhetek an­

nak, hogy éppen ezen a kisdobos­figurán ke­

resztül kezdtem ismerkedni a filmezéssel.

A gyerekekhez való kötôdés megmaradt,

számtalan gyerekdarabtól a hangos köny ­

vekig sorakoznak a szerepek: még min­

dig ott van valahol belül az a sarok ban

mesét olvasó kisgyerek?

Igen, de már nem csak olvasom a mesét,

hanem játszom is. Úgy érzem, megmaradt

bennem valamilyen kortalan játékosság, ami

erre alkalmassá tesz. Szakmai tapasztalat és

pozitív energia szempontjából nagyon sokat

kaptam ezektôl a mesés feladatoktól, mert

köztudomású, hogy a gyerekközönség egy­

31

32323232

felôl hálás, másfelôl azonban kegyetlen is:

nincsenek egyéb megfontolásai. Pótolha tat­

lan, amit ezeken az elôadásokon megta­

nultam arról, hogy hogyan lehet megfogni,

plasztikus kifejezésmóddal magunkkal vinni

a közönséget, és kivívni csodálatát.

Ha jól gondolom, Kosztolányi­estjében is

a játékos, gyermeki és a már befejezett

lét közötti útról mesél.

Igen, hiszen Kosztolányi is mindvégig, a

halála pillanatáig úgy élte az életét, mint egy

nagy gyerek. Engem többek között éppen az

fogott meg benne, hogy számára az átjárás a

gyermek és az öregember között teljesen

ter mészetes: az apró gyermeki motívumok­

kal való játéktól a tragikumig, egészen a ha­

lálig zseniálisan mutatja meg az össze füg­

géseket. Amire pedig már utaltam, a rám

talán jellemzô játékos kortalanság nemcsak

a gyerekek irányába visz, hanem adott eset­

ben épp ellenkezôleg hat: szoktak rám osz­

tani olyan szerepeket is, amelyekben sokkal

idôsebb vagyok a valódi koromnál. Ahogyan

például ma este, beszélgetésünk után né­

hány órával is majd a Hegedûs a háztetôn

mészárosának, Lázár Wolfnak a bôrébe bú­

jok, aki bizony korban inkább Tevjéhez áll kö­

zelebb. Nagyon örülök annak, hogy a színház

ilyen jól kihasználja ezt az adottságomat.

Az új Ványa bácsiban is Tyelegin, az el­

szegényedett birtokos, aki semmiképpen

sem „mai gyerek” már…

Bizony, a legendás 1970­es vígszínházi elô­

adásban a már korántsem fiatal Pethes Sán­

dor játszotta ezt a szerepet. Nagyon szere­

tem ezt a kis mellékszereplôt, mert úgy gon­

dolom, Csehovnak is fontos volt, hogy jelen

legyen egy olyan figura, aki a többiekkel el­

lentétben nem lázad a saját sorsa ellen, ha­

nem jól elvan a saját kis életével, pengeti a

gitárját, és jólesik neki a lekváros kenyér.

Egyébként az egész elôadásra nem a szo­

kásos sztereotípia, a csehovi mélabú a jel­

lemzô, hanem pozitív és negatív érzelmeket

egyaránt átélô, szeretô és szenvedô em be­

rek kavarognak a színpadon egy kifejezetten

szórakoztató elôadásban. Muszáj eldi cse­

ked nem vele, hogy például amikor most leg­

utoljára játszottuk, több mint ezer ember ült

itt a nézôtéren! Egy Csehov­elôadáson, pes­

tiesen szólva ez „nem semmi”…

Mint ahogyan az sem, hogy ha jól tudom,

e szerep mellett még tízegynéhány elô­

adásban, havonta harmincnál is több­

ször lép színpadra!

Bizony ez így van: tavaly és tavalyelôtt is én

játszottam a legtöbbet nálunk, és mivel a Víg­

színház az ország legtöbbet játszó színháza,

nem kizárt, hogy országos szinten is — leg­

alábbis ebbôl a szempontból — az élme zôny­

ben vagyok. Ez valahogy úgy van, hogy a

népszerû, a sikeres elôadások „találnak

meg”, amelyek sokszor kerülnek a mûsorra,

és így bizony nem könnyû engem még há­

zon belül, az anyaszínház és a Pesti között

sem egyeztetni napról­napra. Nem ritka pél­

dául az olyan vasárnap, amikor itt kezdek a

Padlással, azután délután Dzsungel könyve

odaát, majd este ismét itt, mondjuk az

Augusztus Oklahomában címû darabban.

Lehet ezt bírni?

Lehet! Ennek szerintem az a titka, hogy en­

gem tényleg örömmel tölt el, amit csinálok.

Nincs olyan része a színházi munkának, ami­

tôl húznám az orromat, és amikor a szín pa­

don a közönség elé állok, az nekem kifeje­

3333

zetten boldogság. Karakterszínész vagyok,

általában kis és közepes szerepekkel, nem

én vagyok a színlap elején, de ez engem

nem feszélyez. Ráadásul el tudom képzelni,

hogy eljön majd az idô, amikor már egy má­

sik korba lépve új férfiszínészi minôségben is

megmutatkozhatom. Persze, addigra már le­

het, hogy nekem is saját családom lesz, és

akkor bizony havonta harmincötször én sem

akarok majd színpadra lépni…

Nem irigylik ezért most néhá nyan?

Mit irigyel egy színész a másiktól? A nagy

sze repeket! A sok kicsit, és a vele járó sok

mun kát egyáltalán nem. Az anya gi vonat ko­

zása pedig enyhén szólva nem olyan jelen­

tôs, hogy ezért irigyelne bárki is.

Vezetôje a „Könnyû esti sértés” nevû szí­

nész­zenekarnak is. Képzett zenész?

A zenekar már több mint tíz éve létezik, szó­

lógitáros, billentyûs, énekes és szájhar mo ni­

kás is vagyok benne, de zeneiskolába soha­

sem jártam. Még Szentesen kezdtem gitáron

játszani, csak úgy magamtól, mert láttam,

hogy ez nagyon jó kis pozíciót ad a tár sa­

ságban. Aztán késôbb megtanultam kicsit

basszusgitározni és zongorázni, sôt néha ze­

nét is szerzek: épp itt van az öltözô asz ta lo­

mon egy, a mai postával érkezett küldemény

egy lemeztársaságtól: Kern Andris legújabb

lemeze, rajta egy olyan számmal, amelyet én

írtam neki. A zene az egyik kedvenc kikap­

csolódásom…

Mi még?

Például a séta: önmagában a Víg és a Pesti

között egy­egy félóra a séta, amit igen gyak­

ran megteszek, emellett gyakran úszom,

most az uszodából jö vök. A nyári szünetet

pedig szeretem ab szo lút passzív pihenéssel

tölteni: Egerhez közel, egy kis faluban van a

családunknak egy kis parasztháza, oda szé­

pen elvonulok, szalon nát sütök, jóféle egri

bort iszom, és élvezem a csöndet.

A karácsony is nyilván Egerhez, a szülôi

házhoz köti.

Igen, de ez most sajnos nem olyan lesz, mint

a többi, mert édesapám váratlanul itt hagyott

bennünket szeptemberben. Ez a tragikus

ese mény meghatározza a mostani kará­

csonyt, azonban a megmaradt család össze­

tartozását talán még jobban erôsíti. Annyit

elárulhatok, hogy én az említett kis birtokról

származó természetes ajándékkal készülök

meglepni a családot az ünnepen.

László István

Fotó

k: G

ordo

n Es

zter