A modern bolgár irodalom története

Menyhárt Krisztina

A kezdetek – 18-19. sz. eleje Paiszij Hilendarszki (1721 – 1772): a Szláv-bolgár

történelem szerzője, műve megírásának dátuma – 1762 – a bolgár újjászületés kezdete: népnyelven írt bolgár történelem az új bolgár irodalom első alkotása.

Szofronij Vracsanszki (1739 – 1813): A bűnös Szofronij élete és szenvedései (1805) – az első bolgár irodalmi mű szerzője: az első bolgár önéletírás műfajában és stílusában is egyedülálló mű.

Petar Beron (1795-1871): a „Halas ábécé” szerzője (1824): a bolgár művelődés alapjainak kidolgozója a modern bolgár népoktatás úttörője.

Romantika és realizmus (1840-es évektől) Jellemzők:

a nemzeti romantika és a folklór hatásának dominanciája;

a nemzeti irodalmi nyelv kialakulása a beszélt nyelvi változatokból;

a műfaji sokszínűség megjelenése, a romantikus és realista szemlélet összefonódása.

Fontosabb alkotók: Georgi Rakovszki (1821–1867), Erdei utas; Petko Szlavejkov (1827–1895), Fejérlábú lány

forrása; Vaszil Drumev (1840–1901), Szerencsétlen család;

Ivanko, I. Aszen gyilkosa Dobri Vojnikov (1833–1878), Mi is az a civilizáció? Ljuben Karavelov (1834–1879), Régi idők

bolgárjai, Mama kedvence.

Hriszto Botev: „fényes villám a bolgár szellemi horizonton”

1848-ban született, tanító családjában, tanult Odesszában, tanítóskodott Besszarábiában és szülővárosában – lételeme a lázadás.

1869 és 1872 között Romániában él, tanít, emigráns lapok munkatársa. 1872-től Bukarestbe költözik és intenzív irodalmi és publicisztikai

tevékenységet folytat, részt vesz a forradalmi előkészületekben. 1876 májusában a Radetzky hajó fedélzetén, 200 bajtársával együtt

Bulgáriába megy, hogy részt vegyen az Áprilisi felkelésben, június 2-án veszíti életét.

Munkássága: 19 vers (1867 és 1875 között) és publicisztikai írások. Költészete: a bolgár költészet egyik csúcsa, jellemző hangulat a

szabadságvágy és a halálkeresés. A lírai hős lelki fejlődése, térbeli elhelyezésének változása is megfigyelhető, halálvágy helye: Balkán. Versei: Első szerelmemnek, Búcsú, Elégia, Harc, Hadzsi Dimitar, Vaszil Levszki felakasztása…

Publicisztika: átható és alapos elemzések az aktuális világról, amelyek jelentős műveltségről, ismertekről és tájékozottságról árulkodnak. Művei: Politikai tél, Nevetséges sírás, Program helyett, A nép.

Iván Vazov – a bolgár irodalom pátriárkája Iván Vazov (1850–1921)testesíti meg a legjobban a „nemzeti

klasszikus” fogalmát: a legnagyobb írói hagyaték szerzője – 22 kötet; minden műfajban alkot; nemcsak minden bolgárról ír, hanem minden bolgár is olvassa; az első, külföldön is ismert/elismert bolgár író.

Élete: Szülővárosában, majd Plovdivban tanul. Többször emigrál Romániába, tanítóként, hivatalnokként dolgozik. 1881-1886 között Plovdivban alkot, itt írja meg legjelentősebb

verseit, kisregényeit. Önkéntes száműzetés Odesszában, ott írja a Rabigában c. regényt 1890-től telepedik le Szófiába, ahol élete végéig él és alkot.

Munkássága Líra: Vazov elsősorban költő, a kezdetektől haláláig folyamatosan ír lírai műveket, több

mint 2000 vers, 18 eredeti verses kötet szerzője: Verses köteteinek címei a nemzeti történelem lenyomatai: Bulgária keservei (1877),

Felszabadultunk (1878), Szlivnica (1885), stb. Fő témája Bulgária, természeti szépségeivel, történelmi viszontagságaival és hőseivel, csak

élete vége felé osztja meg személyes érzelmeit (Érzem az orgona illatát, 1919); Legmonumentálisabb műve a Dal az elfeledtekről (1881/1884), mely 12 ódából áll, és olyan

nemzeti hősöknek állít emléket, mint Paiszij, Levszki és Rakovszi. Próza:

Elbeszélések: 1) megerősítik a hagyományos erényeket; 2) az új városi erkölcs kritikája; Jocó apó néz, Egy bolgár asszony, Jön-e stb.

Kisregények: legfontosabbak a Hontalanok (1883) és a Bácsikák (1885) – saját élmények; Regények: Rabigában (1889/1894) – az Áprilisi felkelés előkészületei, kitörése és bukása egy

kisváros szemszögéből – ez a regény hozza meg Vazov nemzetközi elismerését; romantikával átszőtt realizmus, etnográfiai szempontból is hiteles kordokumentum.

Útleírások: a bolgár természeti szépségek patetikus leírása. Dráma: fontos szerep a bolgár színház népszerűsítésében: Hontalanok, szatírák: Párbaj,

Állásvadászok stb.

Realizmus, romantika nélkül: Aleko Konstantinov (1863-1897) Jogász, újságíró, közéleti ember. A 19. századi bolgár realista próza egyik legjelesebb

képviselője. Legfontosabb műve a Baj Ganyo (1895) c. nyitott

regény, amelynek hőse a bolgár nemzeti irodalom legkarakteresebb „sötét” alakja. Ő a Homo balcanicus, a mű pedig a kor egyik jellemző embertípusának szatirikus összefoglalása, egyfajta társadalmi karikatúra.

Politikai ihletettségű karcolatok: mindenkit kipellengérez – a politikustól a megalkuvó kisemberig.

Útleírások – az utazás, a természetjárás, mint felszabadító tevékenység (Chicago-ig és vissza)

Új távlatok – a bolgár modernizmus

Az Újjászületés népközpontú szemléletét (az egyén a nemzeti kollektívának van alárendelve) felváltja az emberközpontú világlátás („individualizmus” – a magányos egyéniség és a nemzeti közösség szembeállítása).

Az irodalomban a domináns nemzeti-társadalmi problematikát felváltja a egyéni-személyes problematika, az extrovertált megközelítési módot [a történelmi, a társadalmi és a természeti valóságra irányuló] pedig az introvertált [a szubjektív lelki világ felé irányuló].

Amíg az előző korszak vezető alkotói a prózaírók, addig most a költők kerülnek előtérbe, a próza is erősen lírikus hangvételű. A hős már az ember, és nem annyira a „bolgár ember”.

A modernista korszaknak 3 szakasza van: A „Miszal”-kör: a bolgár individualizmus A „Zveno”-kör: a szimbolizmus A „Vezni”-kör: expresszionizmus

A „Miszal”-kör A „Miszal” folyóirat (1892-1907) köré szerveződött költői

társaság, az első bolgár irodalmi csoport. Tagjai dr. Krasztev, Pencso Szlavejkov, Pejo Javorov és

Petko Todorov. Jelentős társadalmi és kulturális változások, a tradíció

találkozik az újjal, a modernnel. Cél:

A nemzet irodalmi életének és ízlésének formálása és meghatározása, felzárkóztatása az európai értékekhez;

Meggyőződésük, hogy a nemzeti és az általános emberi együtt kell, hogy járjon;

Az irodalom célja az esztétikai élvezet, ezért nem tükrözheti a napi politikát;

A bolgár irodalom: igazodás a nagy irodalmi folyamatokhoz , az egyéni vonások és gyökerek megőrzése (folklór mint ihlet).

Pencso Szlavejkov és Pejo Javorov Pencso Szlavejkov (1866-1912) a modern bolgár irodalom

vezető személyisége, a modernizmus harcosa; az európai irodalmi és filozófiai irányzatok szószólója.

Sokszínű irodalmi tevékenység: lírai, epikus, szatirikus költészet, műfordítások, tanulmányok, cikkek, kritikák: Líra: „Álom a boldogságról” (1906) – az út a születéstől a halálig; Epikus dalok (1889-1902) – folklórmotívumok, kultúrhéroszok, nemzeti

sors filozófiája [Véres ének]. Pejo Javorov (1878-1914) – szimbolista költő és forradalmár, az

egyik legjelentősebb bolgár költő, a modern bolgár színház úttörője.

Dolgozik távírászként, majd (1900-tól) könyvtárosként és dramaturgként a szófiai Nemzeti Színházban, részt vesz a makedóniai felszabadítási mozgalomban.

Művei: Kaliopa, Örmények, Jégverés [régi irodalmi hagyomány, folklór hatása, lebilincselő költői nyelv]; 1907. „Álmatlanság”-kötet, a bolgár szimbolizmus első műve; szerelmi líra: Angyali üdvözlet (1906);drámák: Vitosa mellett; Mikor lecsap a villám (vissza a realizmushoz).

A Zveno-kör A Zveno folyóirat 1914. január és május között jelenik meg, mégis itt

találjuk a bolgár szimbolisták legjelentősebb csoportját – Teodor Trajanov, Dimcso Debeljanov, Nikolaj Liliev, Emaniul Popdimitrov, Hriszto Jaszenov, stb.

A bolgár szimbolizmusnak nincs egységes programja, de jellemző elve az antropocentrizmus, ami az alkotó individualista magányát testesíti meg, még a természet is homályos, a szimbolizmus a bolgár irodalom „éjszakai periódusa”.

Dimcso Debeljanov (1887-1916), Koprivsticában született, gimnáziumot végez Szófiában, kishivatalnokként, korrektorként dolgozik, 1916-ban a fronton hal meg. Önálló kötetét 1920-ban barátai adják ki.

Versei: a bolgár irodalom leggyöngédebb lírikusa, verseinek hangulata a magány, a hontalanság, a passzív áldozati lét, a konfliktus a rideg valósággal, törekevés a vers kifejezésbeli és zenei tökéletessége iránt. Jellemzők a gyöngéd felhangok, az intim intonációk, az olvasó egyenrangúként kezelése. Témai az elveszett otthon: „Visszatérni a szülői házba; Emlékszel-e…; szerelem: Én így akarok emlékezni rád; magány: Alszik a város, Fekete ének.

A „Vezni”-kör A szimbolizmus a perifériára szorul, kialakul egy új fajta realizmus, egy új

típusú szociálisan érzékeny szemlélet, illetve a modernizmus harmadik része – az expresszionizmus ihlette avantgárd irányzat.

Ennek az időszaknak nincs műfaji preferenciája, születnek prózai és lírai művek is.

Hriszto Szmirnenszki (1898-1923) – „született költő és utolérhetetlen improvizáló”, aki tökéletesen elsajátított a szimbolista költészet művészi kifejezőeszközeit, de túl is haladta azt egyszerre komoly és ironikus ábrázolásaival, illetve a „sötét” szimbolista kifejezésmód „világossá” tételével. Fő eleme a tűz, a tavasz, a nap és a láng. Művei: „Legyen nap”, „A város gyermekei”, „Téli esték”.

Geo Milev (1895-1925) – a legteljesebb modernista, az expresszionista avantgárd képviselője, aki más művészeti területekre is be akarta vinni ezt a irányzatot. Kritikus és antológiaszerkesztő „A bolgár irodalom rövid története”, műfordító. A baloldali európai avantgárd hatása nála is érződik, erős rendszerkritika és forradalmi lendület érződik műveiből, a hagyományos értékek (hazafiság) tagadása. Művei: Pokol (1922); A harag napja (1922) és a Szeptember (1925).

Elin Pelin – a bolgár falu énekese Dimitar Ivanov (Elin Pelin, 1877-1949) a bolgár elbeszélés egyik mestere.

Egyszerre tradicionalista és realista, de stílusát és ábrázolási módját tekintve nagyos is modern.

Szófia mellett született, a gimnáziumot nem fejezi be, rövid ideig tanító. 1899-től él Szófiában, első kötetet (Elbeszélések) 1904-ben jelenik meg, és

általános elismertséget hoz neki. A világháborúig és azt követően elsőszámú prózaíróként tartják számon, még életében klasszikusnak számít.

Íróként dolgozik a Nemzeti Könyvtárban, számos lap szerkesztője (köztük gyermeklapok), 1926 és 1944 között a Vazov-múzeum igazgatója.

Művei: Elbeszélések I-II. k. (1904-11); A kolostori szőlő alatt (1936); 3 kisregény: Tisztátlan erő (1909), A Gerákok (1911), Föld (1922). Nagyszámú gyermekirodalom.

Alakjai: elbeszélőként sosem hagyja el a falut, művészi világa a bolgár falu annak teljességében, természeti környezetében. Történetei egyszerűek, letisztult szerkezettel, hősei pedig megkapóan emberiek.

Jordan Jovkov – a hagyomány és a modernitás szintézise a prózában Jordan Jovkov (1880–1937)a bolgár elbeszélés harmadik kiemelkedő

egyénisége. Szófiában tanul, Dobrudzsában tanítóskodik. Három háborúban is részt

vesz. Dolgozik szerkesztőként, a háborúk után a bukaresti bolgár követség munkatársa.

Első írói sikereit a háborúk alatt írt háborús-novellák hozzák meg, melyekben már megmutatkozik elbeszélői tehetsége. Későbbi műveiben a dobrudzsaiak életének állít emléket: Utolsó öröm (1926), Esték az antimovi fogadóban (1928), Birtok a határon(1934) c. regény.

Egyik legkiemelkedőbb műve a Sztaroplaninai legendák (1927) című elbeszélésciklusa, melyben a főszereplők mágikus szépsége és hősiessége összefonódik a hétköznapi élet világával.

Az elbeszéléseket a sajátos történelmi hangulat jellemzi, melyben a történetek a valós élet kereteit túllépik, és legendává válnak

Nikola Vapcarov (1909–1942)kivételes költői tehetség, egyszerre gyári munkás és értelmiségi, aktívan részt vesz kora irodalmi vitáiban.

A várnai tengerészeti középiskolában végez. Dolgozik hajógépészként, fűtőként, technikusként, és belesodródik a munkásmozgalmi harcokba, a háború alatt pedig az ellenállási mozgalomba. 1942 márciusában elfogják és több társával együtt július 23-án halálra ítélik és kivégzik.

Egyetlen verseskötete, melyet saját költségén kellett kinyomtatnia, 1940-ben jelent meg Motor-dalok címen. Vapcarov a munkások életét éli, az ő belső világukat tükrözi, de ugyanakkor verseiben a legmodernebb kifejezőeszközöket használja.

Költészete gépekkel, műszaki képzeletének szülötteivel van tele, az életet egy hatalmas gyárhoz hasonlítja, de a gépeket nem az elidegenedés sötét színeivel festi meg. Vapcarov a gépek, a gyárkémények, a vonatok, a hajók költője, illetve az emberé, aki ezeket a gépeket uralja. Az új kor romantikáját a gépi, ipari valóságban látja.

Bolgár próza a II. Világháború után Dimitar Dimov (1909–1966), állatorvos, az anatómia professzora. Érdekli

a modern ember lélektana, a drámai történelmi háttér és a végzet asszonyai által generált szenvedély. Regényei: Benc főhadnagy (1938), Elkárhozott lelkek (1945), legjelentősebb műve a Dohány (1951), amely a kommunizmus esztétikai normái felett is győzedelmeskedik. Hősei összetett jelleműek, önmagukkal viaskodnak, tetteiket mély szenvedélyek fűtik.

Dimitar Talev (1898–1966) Zágrábban és Bécsben tanul, majd a szófiai egyetemen végez szláv filológia szakon. A Македония és Зора lapok szerkesztője. 1944. után ül börtönben, internálótáborban, ami hatássál van írásaira. Regényei egyetlen témája Makedónia és szabadságért vívott harc, az elbeszélésben a Vazov-i hagyományt követi, hősei lelki világát és személyes drámáit már mélyebben és összetettebben ábrázolja. Művei: Vaskandelláber (1952), Preszpai harangok (1954), Illés-nap (1953), Hallom a hangotokat(1966).

Emilijan Sztanev (1907–1979) – a emberi lélek drámainak szakavatott kutatója, jeles bolgár animalista. Írt elbeszéléseket, történelmi regényt, állatokról szóló elbeszéléseket. Művei: Baracktolvaj, Vizen és erdőn át, Amikor a hó olvad, Cserniska, Antikrisztus, Iván Kondarev (regény).

Groteszk-szatirikus irodalom Jordan Radicskov (1929–2004) elbeszélései és drámái groteszkek és

merészek, történeteinek színtere Bulgária észak-keleti része, melyet az épp aktuális hatalom erővel próbált modernizálni. Szereplői a misztikus területet benépesítő abszurd alakok, a saját mesés és mitologikus világuk fogalmaival próbálják értelmezni a betolakodó külvilágot. Művei: Veszett hangulat (1965), Kecskeszakáll (1967), Puskaporos ábécé(1969). Színművei: Zűrzavar (1967), Január (1974), Repülési kísérlet(1979).

Sztaniszlav Sztratiev (1941–2000) A bolgár szatíra kiemelkedő alakja, próza- és drámaíró. Művei: Vadkacsa a fák között (1972), Tájkép kutyával (1977), A bolgár modell (1991). Sztratievnek köszönhető a bolgár színház hetvenes és nyolcvanas években végbement megújulása. Színművei: Római fürdő (1977), Velúrzakó (1979), Autóbusz (1982).

Ivajlo Petrov (1923-2005) munkásságával szintén bekapcsolódik a 60-as évektől induló átváltozási folyamatba, nemcsak koncepcionálisan (Hullámzás, Farkashajsza), hanem hangvételében is: Mielőtt megszületettem és azután; Zavaros jegyzetek; Isten dolgai (1968-1973) c. művei az élet értékrendjének parodisztikus – önirónikus átgondolása.

Posztmodern tendenciák 1989-ben jelenik meg az Ars Simulacri antológia (Ivajlo Dicsev,

Vladiszlav Todorov, Alekszandâr Kjoszev, Ivan Krâsztev), a Szintézis csoport posztmodernista filozófusainak és íróinak kötete;

Fontos szerepe van a bolgár kultúrának a  posztmodernizmus irányába történő elmozdításában.

A kilencvenes évek irodalmának értékadó lapja az 1991-ben induló Литературен вестник (Irodalmi újság) hetilap. Ez a lap lesz az új irodalmi felfogás és az új irodalmi művek fóruma.

Az írók és költők új generációja jelenik meg. A bolgár posztmodern költészet legjelentősebb képviselői: Ani Ilkov, Kiril

Merdzsanszki, Zlatomir Zlatanov, Georgi Goszpodinov, Plamen Dojnov és Jordan Eftimov.

A prózaírók műveikben vegyítik a mágikus realizmus és a romantikus groteszk elemeit - Emil Andreev:Lomi történetek (1996), Borisz Minkov: Balladavadászok, avagy Scherzo cantabile (1999).

Sztefan Deszpodov: Posztmodernizmus és más hülyeségek

Hol volt, hol nem volt, fent a magas hegyek között volt egy falu, lakói – egyszerű népek. Olyan együgyűek voltak, hogy még hírét sem hallották Baudrillardnak, Roland Barthesnak, Foucaultról már nem is beszélve, viszont boldogságban éltek, mit sem törődve a dib-dáb hívságokkal. E békés életnek szempillantás alatt vége szakadt, amint posztmodernista siserehad zúdult be hozzájuk. Kiparancsolták az összes férfit, asszonyt s gyereket a falu piacterére, s elszónokolták, hogy attól kezdve nincs fel-le mászkálás az ormokon s bérceken, járjanak csak a vízszint szerint (…). Azt is kijelentették, hogy amin eddig az eszük járt, amit gondoltak, az merő dőreség, lévén, hogy az igazság éppen ellenkezőleg áll. (…) S ehhez hasonlókat bölcselkedtek sorra.

Míg a falubeliek csak ámultak és bámultak, a posztmodernek behalámolták mind az ételt, lenyeldekelték mind a bort, s ki merre látott, idegen honba messze távozott.

Köszönöm a figyelmet!