LUDVÍK SOUČEKA Fekete Bolygó Testvérei

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS ELBESZÉLÉSEK

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZEKESZTI KUCZKA PÉTER

FORDÍTOTTA HAJÓS MAGDA ÉS LŐRINCZ IRÉN

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Ludvík Souček: Bratři Černé Planety – Bratři Černé Planety, Desetioky, Kraken, Bubáci v Deception Bay, Modry oříšek –

Albatros Praha

© Ludvík Souček, 1969

A FEDÉL NYÁRI ISTVÁN MUNKÁJA

AZ ÉLETRAJZOT KUCZKA PÉTER IRTA

© Hajós Magda, Lőrincz Irén, 1975

Hungarian translation

KOZMOSZ KÖNYVEK, BUDAPEST, 1975

TARTALOM

A FEKETE BOLYGÓ TESTVÉREI .................................. 4

A TÍZSZEMŰ ....................................................................... 23

A KRÁKOK ......................................................................... 66

KÍSÉRTETJÁRÁS A DECEPTION BAY VIDÉKÉN . 101

A KÉK MOGYORÓ ........................................................ 146

LUDVÍK SOUČEK ........................................................... 178

A FEKETE BOLYGÓ TESTVÉREI

Visszaérkeztem Mongóliából, az Ulánbátor fölött magasodó Gandari kolostorból, ahol a Pompásan Díszített Könyv után kutattam. Ezt a könyvet dr. Vlček cseh orvos fedezte fel még 1962-ben, és benne a jetiről, a havasi emberről szóló első feljegyzést. Azt hiszem, komolyan megbolygattam a családi költségvetést, amikor útra keltem Ulánbátorba, hogy én is megtekintsem azt az emlékezetes könyvet.

Megállapítottam, hogy Vlček doktornak nem kellett magát nagyon törnie a felfedezéssel – bár ez nem kisebbíti érdemeit. A szóban forgó, kötetlen lapokból álló könyv ugyanis Gandan egyik csodálatos értéke, ezért a kolostor főtermében van kiállítva megtekintésre. Az oltár alatt fekszik a sok, többé-kevésbé ízléses istenszobor, bálvány és démon között. A tárgyak legtöbbje az esseni Krupp-művek speciális részlegének köszönheti létrejöttét, és egy kicsiny, de fürge lengyel cégnek, amely egészen a második világháborúig "garantáltan valódi" kegyeleti tárgyakkal látta el az egész Távol-Keletet.

A khan-po láma, vagyis a főpap hajlott hátú öregember volt, a feje borotvált, és egész megjelenése feltűnően keleties. Sáfrányszínű palástja, akár valami római tóga, elegánsan omlott le válláról. Így csalódás ért, amikor a bemutatkozásnál engem "sanowny pán"-nak szólított: lengyel származású, és már negyven esztendeje él Ulánbátorban; De eltekintve attól, hogy a khan-po láma hamisítatlan lengyel, a tömjénfüstbe burkolt sok "valódi" bálvány meg az európai öntödék terméke – a Pompásan Díszített Könyv kétségtelenül valódi volt.

Sajnos azonban én sem olvastam ki belőle többet, mint amit már Vlček doktor tudósaink tudomására hozott.

Találkoztam Rincsen professzorral, a cseh nyelvű könyvek fordítójával, és kollégáival a "Bölcs Kutatók Köré"-ből – ily szépen nevezik a mongol akadémikusokat –, de ez sem eredményezett újabb anyagot a Góbi-sivatag vademberéről. A mongol kollégák mosolyogtak igyekezetemen, sőt elnézően holmi fiatalos romanticizmust, és túlzott hiszékenységet emlegettek. Azt hiszem, hogy a hátam mögött sokatmondóan megkopogtatták a homlokukat. Röviden: a mongóliai kirándulás tökéletes csalódást okozott a jetiről készülő népszerű tudományos könyv szerzőjének. Mint turista azonban rendkívül elégedett voltam, csakhogy ez már egy másik história. Kipling szavajárása szerint.

Amikor visszaérkeztem Csehszlovákiába (egészen egyszerű: az ember elfogyasztja a kumiszból álló reggelit, majd felszáll a gépre az ulánbátori füves repülőtéren, és már kényelmesen Prágában vacsorázik, hála a nyolcórás időmegtakarításnak), szeretett családom azt hitte, hogy egy darabig otthon maradok. Szóba került, hogy a kacáki nyaralónk tatarozásra szorul, de ezúttal is, mint mindig, másképpen jött ki a lépés. A sokféle postám között ugyanis egy pompás merített papíron írott levél várt rám. Szélei kissé szakadozottak voltak, és a cégjelzés így szólt:

ELWES, SMITH AND ELWES HAJÓTÁRSASÁG, BRISTOL

Végre válaszoltak érdeklődésemre! Ifj. John Elwes úr közölte, hogy semmit sem tud híres nagyatyja, Henry J. Elwes feljegyzéseiről, amelyekben állítólag említés történik a jetivel való találkozásról, és hogy tulajdonképpen egyáltalán nincs tudomása nagyatyja útijegyzeteiről az 1900 körüli időből, de azért szívesen lát vendégül a cotswoldi dombvidéken levő

Colesbourne House-ban, régi családi kastélyukban. Waddell úr, a könyvtáros minden bizonnyal a segítségemre lesz, és mindent megtesz, hogy kívánságaim teljesüljenek. Csak időben jelezzem érkezésemet, hogy Colesbourne House-ban megfelelően fogadhassanak.

Az élet néha rendkívül bonyolult. Végre lehetőségem nyílik megszerezni az európai ember és a himalájai "rút havasi ember" találkozásának eredeti és teljesen autentikus anyagát.

Sir Henry Elwes – eme hajótulajdonos nagyatyja – kiváló Himalája-kutató tibeti és nepáli utazásai a múlt század végére és a jelen század elejére estek. Botanikával foglalkozott, Angliában többek között meghonosította az Elwes-féle óriási hóvirágot, amely mostanában a James Street minden jobb virágkereskedésében kapható. Egyik dicséretreméltó tulajdonsága, hogy úti élményeiről részletes jegyzeteket és gondos rajzokat készített. A zoológusok és Himalája-kutatók valóságos kincsnek – tekintették a jetivel való találkozásának kézírásos feljegyzéseit, amelyeket abban az időben még nem befolyásolt az újságírói szenzációhajhászás.

Elwes még az első világháború előtt előadást tartott a jetiről a Királyi Földrajzi Társaságban. A tragikus események azonban nemcsak az európai nemzetek között támasztottak szerencsétlen zűrzavart, hanem a tiszteletre méltó tudományos társaságok archívumaiban is. Számunkra, az utódok számára csak egy szerény feljegyzés maradt fenn az 1915. április 27-i gyűlésről. Ott történt, hogy Henry Elwes egy dárdzsilingi erdész levelének részletét olvasta fel, aki állítólag tudott egyet s mást a jetiről. Az eredeti jegyzetek elvesztek, avagy

jobbik esetben reménytelenül elsüllyesztve vesztegelnek a családi székhely, Colesbourne House könyvtárában.

Az írók, újságírók és tudósok hajlamosak arra, hogy egy sor dolgon elmélkedjenek, gondolkozzanak és azt sokoldalúan megvitassák. De már kevésbé hajlandók több száz kilométert utazni csak azért, hogy elméleteik érvényességéről saját szemükkel a helyszínen győződjenek meg. Biztos voltam benne, hogy Elwes jegyzetei nagyon kevés zoológust csábítottak a cotswoldi dombvidék legendás odújába – ha egyáltalán akadt valaki, aki odament.

Röviddel ezután sorban álltam a külügyminisztérium folyosóján, majd egy platinaszőke kisasszony előtt, aki a kiutazásiengedély-kérvényeket intézte.

– Kihez utazik Angliába? – kérdezte hivatalos hangon. Zavarba jöttem.

– Tulajdonképpen… senkihez.

– Valakihez csak kell utaznia?

– De én valóban nem megyek senkihez – mentegetőztem alázatosan. – Hacsak nem a "rút havasi embert" fogom megkeresni.

A kisasszony feddő pillantást vetett rám. És az útlevél megfelelő rovatába erélyesen beleütötte a "rokoni látogatás" bélyegzőt.

Így kerültem a "rút havasi ember" családjába.

Ha kevés a pénzed, mozogj gyorsan. Hála e

kényszernek, Londonban sikerült elmenekülnöm a British Museum, Wallace Collection, Tate Gallery, South Kensington Museum, National Gallery és a többi közművelődési intézmény csábításai elől, amelyeket London látogatójának feltétlenül meg kell néznie. A Hyde Parkot sem kerestem fel a legkülönfélébb vallásokat, absztinenciát, whisky márkát, császárságot, anarchiát és vegetarianizmust propagáló szónokaival. Lemondtam a Baker Streetre való zarándoklásról is, ahol Sherlock Holmes emlékének adózhat az ember. Alig egy órával Londonba érkezésem után már ott döcögtem a helyi járatú pöfögő kis vonaton, az Elwes család székhelye felé. A helyszín körülbelül kétszáz kilométerre esik a brit metropolistól. Ha Anglia valahol tökéletesen angol jellegű, akkor bizonyára ezen a tájon az A Cotswolds Hills lejtős dombjait kerti fák és birkanyájak tarkítják, mintegy az idegenforgalom kedvéért.

A vonat egészen Wickwar községig hozott. Elragadtatással töltött el a szárazföldbe mélyen beékelődő, távoli Bristoli-öböl. A helybeli illatszerüzlet szolgálatkész eladójától megtudtam, hogy Colesbourne House "az a viskó, amott a dombon". Elhárítottam az egy szál helybeli taxisofőr nagyvonalú ajánlkozását, és utam utolsó szakaszára egyedül indultam el, kedvem szerint. A kastély csak egy kilométernyire volt. A Colesbourne House messziről sem bizalomgerjesztő, de közelről még rosszabbul fest. Mállott vakolat, vakablakok vagy kivert ablaktáblák… A családi fészek már régóta elhagyatott, a kopár falak csupán emlékeztetnek a múlt dicsőségére és pompájára.

Waddell könyvtáros türelmetlenül várt, mint egy hőn óhajtott választó jelet a krónikus unalomban. Igen koros úr volt, de jól emlékezett az öreg sir Henry J. Elwesre és azokra az időkre, amikor Colesbourne óriási

– valóban óriási – könyvtárát rendszeresen kiegészítették az egész világból érkező újabb szerzeményekkel. A könyvtár a kastély egész alsó emeletét foglalta el, s a több ezer növénytani, földrajzi, ásványtani szakmunkán kívül egyedülálló, múlt századi kézirat-, jegyzet-, feljegyzés- és levelezésgyűjteménye volt; akkoriban a családi hajósmesterséget különböző többé-kevésbé tisztes, sőt tisztességtelen üzletekre is felhasználták. Waddell úr büszkén mutogatta a gyűjtemény néhány gyöngyszemét – ősrégi portugál hajózási útmutatásokat, amelyekből a világon mindössze öt vagy hat példány található. Az egyik például Nyugat-Afrika részletes térképét tartalmazza, Abraham Creques rajzolta 1375-ben. Az Elwes család állítólag egész halom aranyat fizetett ezért a térképvázlatért, amely feltüntette a "fekete elefántcsont", azaz a rabszolgaszerzés forrásaihoz vezető utat…

Nem akartam elkeseríteni az öregurat, ezért kellően megcsodáltam pergamen kedvenceit, bár ő maga csalódást okozott: fogalma sem volt a himalájai útijegyzetekről. Határozottan állította, hogy a gyűjteményekben semmi efféle nem szerepel. Különben is, az utóbbi negyven esztendő alatt senki nem érdeklődött Elwes tibeti, nepáli és sikkimi útijegyzetei iránt, mivel köztudomású, hogy elvesztek.

– A mi könyvtárunk ugyanis nincs katalogizálva, szerkesztő úr. Ehhez néhány szakemberre lenne szükségem. És egyáltalán, mi értelme volna? Az évek hosszú során át munkálkodásom közben minden egyes papírdarab a kezembe került. S az emlékezetem szerencsére kitűnő. Ha kívánja, megtekinthetjük együtt a letéti tartalékot, fent a második emeleten. Meggyőződésem, hogy két nap alatt elkedvetlenedik, amikor elmerül a kéziratokban, jegyzetekben.

Reménytelenül óriási mennyiség…

Elképzelhetik, milyen hangulatba estem. Waddell úr bizonyára megsejtette, mit érzek, s megkönyörült rajtam.

– Valamelyest talán segítségére lehetnék. Már régóta fúrja az oldalamat, bár… soha senkinek nem említettem, egyszerűen azért, mert senki nem érdeklődött…

– Kérem, mondja el!

– A megboldogult sir Henry Elwes valaha igen gondos kivonatokat készített legérdekesebb feljegyzéseiből, sőt több nyelvre lefordította és saját kezűleg kötötte pergamen táblákba. Aztán… az egészet valahová máshová szállította. Pontosabb információval csak személyi titkára szolgálhatna. Csakhogy Morton úr 1924-ben meghalt. Illetve nem is, várjon, egy esztendővel később… Amennyire emlékszem, Elwes úr akkoriban nagyon aggódott, hogy valamelyik eredeti példány, fordítás vagy fogalmazvány elveszhet. Olyannyira aggódott, hogy az irattáska kulcsát ezüstláncocskával a csuklójához erősítette.

– És ezekben a feljegyzésekben nem esik említés a jetiről, a "rút havasi emberről"?

Waddell úr, Oxford neveltje, udvariasan elmosolyodott, és fuvolahangon mondta:

– Sajnos, erről nem tudom tájékoztatni. Csak annyit tudok, hogy sir Henry tudományos tevékenysége többnyire növénytani problémákra szorítkozott. A zoológia csak mellékesen érdekelte. Nem állíthatom, hogy különösebb figyelemre méltatta volna. De

mondanék még valamit azokra a titokzatos kivonatokra és fordításokra vonatkozólag. Az volt a benyomásom, sőt inkább meggyőződésem, hogy sir Henry ezeket valamiféle klubnak adta át a kontinensen. Talán Párizsban? Sir Henry különös ember volt, a mi klubjainkat kerülte, határozottan irtózott attól, hogy bármelyikben is elüldögéljen. Előttem néhányszor úgy fejezte ki magát, hogy – bocsánat a kifejezésért – nem engedheti meg magának az ilyen hülye időpocsékolást. Viszont nagyon gyakran utazott abba a bizonyos klubba – ha az csakugyan klub volt. Leveleiben többször említést tett róla, és időnként még írásbeli utasításokat is adott, milyen könyvet vagy kéziratokat vásároljak – igen, egészen bizonyosan Párizs volt az! Mert egyes leveleiben valamiféle bulvárról írt. Most jut eszembe, hogy egyszer arra kért, hogy foglalkozzam addig a Királyi Növénytani Társaságból jött vendégeivel, amíg megérkezik, aznap ugyanis a klub ablakából visszájáról pillantott az órára. Így fél tizenkettőt látott fél egy helyett, és elkéste a Calais-ba menő vonatot. Másnap jött meg postagőzössel.

– Nem emlékszik annak a párizsi klubnak a nevére?

– Igazán nem emlékszem, szerkesztő úr.

– És arra sem emlékszik, Waddell úr. hogy esetleg olyan vendégek jártak itt önöknél, akik kapcsolatban álltak a klubbal? Mondjuk, sir Henry európai klubtársai?

– Ó, istenem! – legyintett Waddell úr ráncos kezével. – ötven évvel ezelőtt itt vidám élet folyt! A szomszéd birtokosok gyakori vendégeink voltak, úgyszintén a Királyi Növénytani Társaság tagjai. Várjon csak, bocsásson meg, szerkesztő úr, igaza van! Kétszer vagy háromszor olyan emberek is jártak itt, akiket sir Henry

nem mutatott be a családjának. Valamiféle tengerészek, sőt egyszer egy aranyásó is Ausztráliából. Az elképzelhetetlen volt, hogy lady Elwes velük együtt vacsorázzon. Nagyon következetes hölgy volt.

Még két napot töltöttem Colesbourne House-ban. Élveztem Waddell úr példás vendégszeretetét, az ifj. Elwes úrnak telefonon megköszöntem a szívességét (máig sem tudom, hogy a cégjelzésben szereplő két Elwes fivér közül melyik volt az "ifjabb", személyesen soha nem találkoztunk), és az aranyozott, disznóbőrbe kötött könyvek közül sokkal többet tekintettem meg, mint amennyit életem hátralevő részében el tudnék olvasni. Minden hiábavalónak bizonyult.

Az utolsó estén Waddell úr szentimentálisán idézgette ifjúkori élményeit, amelyeket, legalábbis részben, a kitűnő sir Henry társaságában élt át. Az "Elwes, Smith and Elwes" cégtulajdonos utódokat valószínűleg a régi dicsőséges családfa elkorcsosodott sarjainak tekintette. Együtt üldögéltünk a valódi angol kandallónál, és valódi angol portóit szopogattunk. Waddell úr kitett magáért: 1945-ös évjáratú, pókhálós palackot varázsolt elő. Bizonygatta, hogy az 1945-ös portói – talán csak az 1960-as évjárat kivételével – a legkitűnőbb a második világháború kezdete óta.

– Az ezerkilencszáznegyvenötös termésnek azonban a hatvanas évjárattal szemben az az előnye, hogy abban az évben az egyéb bortermés is jó volt. Például az 1945-ös fehér burgundi! Felséges! De aztán ugyanez a fajta a hatvanas évjáratból? Ugyan!… – Waddell úr rózsaszín arca kedvetlenül elfintorodott.

A palackot már fenékig ürítettük, amikor a tiszteletre méltó könyvtáros elhatározta, hogy beavat a titokba, amely esténk kezdete óta ott bujkált a szemében.

Bizalmasan suttogta – mintha a kastély oldalszárnyának földszintjén lakó házmester meghallhatná –, hogy kézzelfogható emlékre bukkant.

– Idestova ötven esztendeje annak, de mégis úgy emlékszem mindenre, mintha csak tegnap történt volna, sir Henry aznap lóhalálában jött vissza a községből, tudja, Wickwarból, ahol vonatra akart szállni, és valami után kutatott a szekrényekben. Akkoriban egy elég nehéz feladaton dolgoztam, William Prescott Elwes, sir Henry dédapjának könyvviteli levelezését rendezgettem; köztünk mondva, az öregúrnak a rend nem volt éppen erős oldala. Egyszerre csak berobban hozzám sir Henry, és olyasvalamit kiabál, hogy – "az ördögbe is, Waddell, segítsen egy kicsit! Különben soha többé nem engednek be a klubba. Nem látta valahol a kulcsomat meg a jelvényemet?"… Így van, szerkesztő úr, egészen biztosan ezt a három szót mondta: klub, kulcs és jelvény! Meglehetős hűvösen kérdeztem, miféle kulcsról és jelvényről van szó, de sir Henry csak izgatottan legyintett. Végre megtalálta, amit keresett, és a lehető leggyorsabban rohant vissza az udvaron álló hintóhoz. Mindez túl gyorsan játszódott le, nem volt időm megnézni azokat az annyira fontos tárgyakat. A kulcson golyó alakú nehezék függött… a jó sir Henry halála után ott találták a hagyatékában.

Előrehajoltam a karosszékben.

– És ön, Waddell úr, ön azokat a tárgyakat?…

Féltem folytatni, nehogy elutasító választ kapjak. Waddell úr méltóságteljesen, de határozottan bólintott.

– Igen, azaz nem… A kulcs a nehezékkel együtt itt van a kastélyban. A hagyaték egyenes örökösödési ágon

először sir Malcolm Elwesre szállt, majd az ő halála után…

Tovább már nem figyeltem; a kulcs és a jelvény, talán ez lesz a kulcs Elwes titokzatos, eltűnt jegyzeteihez? S talán ez az első halvány nyom vezet a "rút havasi ember" rejtélyének megfejtéséhez?

– Engedje meg, Waddell úr – állítottam meg bonyolult jogi fejtegetéseiben az Elwes ház hagyományainak ősz hajú őrzőjét –, ugye, a kulcs és a jelvény már negyven esztendeje itt hever érintetlenül?

– Negyvenhárom esztendeje, uram.

– Senki nem tekinti értékesnek, senki nem használta még fel, ennek ellenére talán mégis fontosak lehetnek, nemde? Valamit tennünk kell!

– Nem értem, szerkesztő úr… – A kis öreg szomorúan bólogatott. – Én már jóformán semmit sem értek, ami itt körülöttem történik. Még az újságba is félek belenézni. De azt tudom, hogy sir Henryről jogtalanul megfeledkeztek, és ez kár! Kiváló tudós volt. Ma szinte egész éjszakán át nem aludtam, és úgy döntöttem, bár ehhez tulajdonképpen nincsen jogom, hogy átadom önnek ezeket a tárgyakat, önmagukban értéktelenek, és remélem, hogy ezzel semmiképpen nem károsítom meg sem John urat, sem bátyjaurát. Bizonyára nem. őket nem érdekli sem a könyvtár, sem az egész Colesbourne House, csak az üzlet.

Waddell úr nagyon felindultnak látszott. Remegő kézzel nyúlt a zsebébe, és két, vékony láncocskával összekapcsolt apró csillogó holmit adott át nekem. A kulcsot és a jelvényt!… A kandalló lobogó lángjánál vizsgálgattam a tárgyakat. A kulcs kopott volt, és a

gyártó sehol nem szerepelt rajta. Mindkét oldalán futó fogazatából kiviláglott, hogy bonyolult zárhoz tartozik.

A jelvény még érdekesebb volt. A valószínűleg ónixból vagy más fekete kőből készült, simára csiszolt golyócskát az idő folyamán kissé megfeketedett, ezüstözött fémgyűrű fogta körül. Alaposabb vizsgálatnál még valami másféle közgyűrű is látszott rajta. Törtem a fejem, mire emlékeztet – és máris belém villant, hogy ez egy bolygónak, a legszebb bolygónak piciny modellje. Az a finoman bevésett közgyűrű a Cassini-féle síkgörbék és az Enck-osztás ábrázolása volt.

– Waddell úr, hiszen ez a Saturnus modellje. Tudott róla?

– Tudtam, szerkesztő úr, Réges-régen. No nem azért, mintha a csillagászát érdekelne, szó sincs róla, kérem, A Colesbourne House könyvtára más jellegű. De megsejtettem a francia feliratból… annak a valaminek az alján.

Megfordítottam a golyócskát, és némi nehézséggel: megfejtettem az írást. Az egyik oldalon ez állt belevésve:

A FEKETE BOLYGÓ TESTVÉREI

és egy körrel keretezett 17-es szám, a másik oldalon csak ennyi:

HALLGATNI ARANY

Waddell felhajtotta maradék italát a poharat meg erélyesen az asztalra csapta.

– Szerkesztő úr. Ígérje meg. Ígérje meg a nyugalmam, miatt, hogy a kulcsot és a jelvényt.

– Csak a megfelelő módon, Waddell úr.

– Igen, igen… csak akkor… ha, ezeket a tudomány; érdekében fogja felhasználni, és nem feledkezik meg sir Henry Elwesről, Tudja, nekem nagyon fontos az ő emléke.

Megígértem.

Másnap reggel Wickwarból Párizsba utaztam, a remény bolondos. Szikrájával szívemben.

– Közelítjük, kerülgetjük, de nem kapjuk el – ezzel a Hiób-hírrel fogadott Lojza Kejik, akit felkértem, hogy segítsen a kutatásban.

Lojza régi barátom, s már több esztendeje élt Párizsban mint a Csehszlovák Távirati Iroda állandó tudósítója. Nagyszerű kapcsolatai voltak az előkelő Avenue des Champs-Élysées-n, és ugyanolyan? vagy még jobb kapcsolatai az A la cloehe de bois hotelben, vagyis kevésbé költőien szólva, a Szajna hidjai alatt és a metró föld alatti labirintusában lakó clochard-ok között.

Ennek köszönhető, hogy minden fontos eseményről huszonnégy órával előbb értesült, mint a francia elnök, és legfeljebb egy vagy két órával később, mint a Les forts des Halles taxisai, azaz, a vásárcsarnoki szállítómunkások. Ez kiváló újságírói teljesítmény, és Lojza joggal büszke rá. De a "Fekete Bolygó Testvérei"-t illetően még ő is tehetetlen volt.

– Mondom, Ludvík, ilyesmi sosem volt Párizsban! Legalább tíz klubban érdeklődtem matuzsálemi korú tagoknál; végigszaladtam a klubok egész sorát, a Cerele de l'uniont, a Jockey Clubot és másokat. A prefektúrán csóválták a fejüket, 1900-ig visszamenőleg végigböngészték a névjegyzékeket, de sehol semmi. Azzal az átkozott kulccsal meg még rosszabbul jártam. Sikerült ugyanis megállapítanom, hol gyártották…

– De hiszen ez óriási! – mondtam leplezetlen lelkesedéssel.

– Óriási? Kifejezetten csodálatos! – fintorgott Lojza ironikusan, majd; felhörpintett egy csésze kávét, illetve café nature-t, ahogy itt nevezik. Először is azonnal le akartak tartóztatni, mivel azt hitték; bizonyára talált kulcs, és most akarom hozzá megkeresni a páncélszekrényt. A kulcs ugyanis egy szabadalmazott, nagyon speciális páncélszekrényhez való, amit a Barbedienne cég gyártott az 1902-es év vége felé. A cégvezető csak akkor nyugodott meg, amikor megmutattam csehszlovák útlevelemet meg újságírói igazolványomat, aztán elmagyarázta, hogy a vásárlási bizonylatokat csak két évig őrzik meg az esetleges reklamációk miatt. Így hát ugyanoda lyukadtam ki, ahonnét elindultam. Nos, ide figyelj, Ludvík! Vidd vissza a golyócskát oda, ahonnét szerezted, és gyere fel a Montmartre-ra, Mazarinhez egy aperitifre. És felejtsd el az. egészet.

Mit tehettem? Legalább félig szót fogadtam, és elindultam Lojzával aperitifre, amely nélkül nem létezhet a valódi párizsi ember, de még kevésbé a turista. A golyócskát viszont nem tudtam olyan könnyen elfelejteni.

– Még egy kis türelmet kérek, kedves Lojzim. Nézzük

csak meg az ügy másik oldalát: vajon hol találkozhattak úgy negyven-ötven esztendővel ezelőtt a Fekete Bolygó Testvérei, ha a legkülönbözőbb társadalmi rétegekhez tartoztak, és a titoktartás kötelezte őket? Mondjuk, például hol találkozhatott feltűnés nélkül a jómódú sir Henry Elwes a tengerésszel vagy a toprongyos aranyásóval?

– Ez nem London, barátocskám! Itt nincsen sem Caledonian, sem Garrick vagy Turf, vagy hogy az ördögbe, is nevezik azt – a sokféle átkozott klubot, ahol már a bejáratnál igazolnod kell a családfádat egészen Hódító Vilmosig visszamenőleg. Ez

Párizs, itt más szabályok érvényesek. A kérdés így helyes: hol erezné magát ugyanolyan jól a gazdag Elwes és az a bizonyos aranyásó is? Van ilyen hely Párizsban? Természetesen van, a Szajna bal partján a Latin-negyed valamelyik kávéháza. Ott mindmáig egyre megy, úr vagy-e, vagy csavargó. Comprenez vous, monsieur?

– Világos… Akkor hát rajta, gyerünk, Lojzim, a Latin-negyedbe!

– Ember, te egészen megbolondultál! Milyen nyomon akarsz elindulni? Mi szerint?

– Az óra szerint. Sir Henry egyszer a fél tizenkettőt a fél eggyel méltóztatott összetéveszteni. Ez azt jelenti, hogy annak átlátszó üvegórának kellett lennie, és valahol a bulvár közelében állhatott, hiszen a klubhelyiségből látható volt. Nem gondolod, hogy ez már útbaigazítás?

– Aligha. A bal parton legalább ezer órát találunk, és mindegyik látható lesz a bulvárról! Ráadásul Elwes úr

a vonatot körülbelül ötven esztendővel ezelőtt késte le, és azóta ugyebár, semmi sem változott!? A te kedvedért még az óra is tisztelettel ott vár az utcán, közel fél évszázada!

– És ha igen?…

Hihetetlen, de az óra valóban ott várt. És még hihetetlenebb, hogy a házat, amelyhez illeszkedett, éppen bontották. Ha a vendégmarasztaló Waddell úrnál egy nappal tovább maradok, ezt a könyvet soha nem írhatom meg.

Lojza szinte szent borzalommal nézett rám, amikor bementem a bulvár egyik kis kávéházába, ahonnét kilátás nyílt a félig romba dőlt csúf bérházra. Ahhoz a Ravignan utcai nevezetes Le Bateau-Lavoir-hoz hasonlított, ahol sok-sok esztendővel ezelőtt a híres Pablo Picasso modern festészete született. Egyenesen a comptoir felé vettem utamat, ahol az öreg, táskás szemű patron poharakat törülgetett. A másik sarokban egy optimista fickó igyekezett működésbe hozni a zenélő automatát, és rezignáltán dobálta bele egymás után a centime-okat.

Kivettem zsebemből a fekete bolygós kulcsot. A patron egy pillanatra meghökkent, keze mozdulatlanná merevedett a pohárban.

– Nicsak, a klub még a világon van? Nem túl gyakran járnak ide az urak. Tavaly már kénytelen voltam más látogatóknak megnyitni az egyik helyiséget. Megérthetik, a konkurrencia… De a szoba szabad, és az asztalon állandóan rajta van a "foglalt". Ilyen holtszezonban! Átkozott élet! – A patron felkapta a következő poharat, és gyanakvó, véreres szemével Lojzát méregette. – Ez az úr a vendége? Rendben.

Tessék befáradni.

A söntésen keresztül bejutottunk a hátsó helyiségbe, ahol ősrégi cserépkályha díszelgett, olyannyira jellemző a hasonlóan ősrégi és tiszteletre méltó francia kávéházakra. A sarokban két férfi üldögélt, és szomorúan nézték poharukban a sörként árusított italt. A fal közepén kopott függöny takart el egy fülkét. Lojza kutató ösztönétől vezettetve félrehúzta a függönyt. A falmélyedésben magas, ütött-kopott páncélszekrény porosodott. A kitárt szárnyú büszke sas fémcímkén a Barbedienne felirat pillanatnyi kétséget sem hagyott bennünk, hogy jó helyen járunk.

Nincsen személyes tapasztalatom a bevehetetlen páncélszekrényeket illetőleg, mert "vagyonomhoz" még nem volt szükségem trezorra. Így hát egy ideig szakszerűtlenül forgattam a kulcsot ide-oda, míg a nehéz páncélajtót sikerült kinyitnom. A szekrény felső polcához számozott kampók sora volt odaszerelve: pontosan negyvennyolc kampó, azaz kulcstartó. A kampók alsó felét szinte hiánytalanul betöltötték a kulcsmásolatok, rajtuk a fekete bolygó nehezékkel, pontosan olyanok, amilyet Colesbourne House-ban szereztem. Csak a hatos, a tizenegyes és a tizenhetes állt üresen. Viszont a kampók felső sorában körülbelül a fele hiányzott.

– A te kulcsod egészen biztosan ide tartozik – jegyezte meg Lojza fojtott hangon. – Itt éppen a tizenhetes hiányzik… szerintem ebből egészen világos, hogy a klub melyik tagja halott. Minden üres kampó: egy meghalt tagé.

Bólintottam, de abban a pillanatban nem érdekeltek a kulcsok. Sokkal jobban vonzott a trezor két alsó polca és rajtuk a mappába helyezett iratok. Találomra

kiemeltem egy mappát, és szétnyitottam az asztalon. Lojza kivett egy másikat, behúzta az ajtófüggönyt, és villanyt gyújtott.

Múlott az idő. Hallgattunk. A függöny mögött jöttek-mentek a vendégek, hallottuk a párizsi kávéházakra jellemző ételrendeléseket. Néhány óra múlva pontosan tudtam, kik azok a Fekete Bolygó Testvérei. Egyre jobban kiviláglott, hogy angliai utazásom nem volt hiábavaló. Fantasztikus anyagra bukkantam!

A mappák olyan emberek régi és újabb történeteit tartalmazták, akik ezeket nem közölhették, vagy nem kívánták nyilvánosságra hozni. Nagyobb részüket én sem bocsátanám közre, nem érzem magam erre jogosultnak, és nem hinném, hogy indokaimat magyaráznom kellene. Számomra ez éppen olyan ésszerű, mint azoknak a csak számokkal jelzett férfiaknak, akik jól vagy rosszul papírra vetették élményeiket. Az írások a klub tulajdonát képezték. Minden mappában legfelül az eredeti anyag rejlett, és alatta a néhány világnyelvre lefordított szöveg példányai.

Lojza belemerült az olvasásba, az elragadtatás sóhajai és a rózsaszín bor hangulatába. Én meg az egész jegyzetfüzetemet gyorsírással írtam tele, hogy ezek alapján meg tudjam írni ezt a könyvet.

Eljutottunk az utolsó mappa utolsó lapjához. Lojzával egyetértő, szótlan pillantást váltottunk. Végül megsimogattam a fekete golyócskát, és a 17-es számú kulcstartóra akasztottam, ahová tökéletesen beleillett. A trezor ajtaja könnyedén becsapódott, és számomra egyszer s mindenkorra magába zárta a Fekete Bolygó Testvéreinek történeteit. Nem ismertem azokat az embereket, és soha nem is fogom megismerni őket, az

egész földön szétszórt titkos tagokat, a halottakat, az elfelejtetteket, a névteleneket.

Késő este volt már, amikor kiléptünk a kávéházból.

Már csak egy kötelességem van – eleget tenni a jó öreg Waddell úr kívánságának. Boldogan teszem. Ezt a könyvet sir Henry Elwes, a kiváló Himalája-kutató, a nagy botanikus és bátor ember emlékének ajánlom.

S most átadom a szót a Fekete Bolygó Testvéreinek.

A TÍZSZEMŰ

(17-ES SZÁMÚ TÖRTÉNET)

Már Namch Bazarban kiábrándultán állapítottam meg, hogy mégiscsak túlbecsültem erőmet. A Himalája életerős fiatal embereket igényel. A Lamdjura Bhandjang hegyvonulat Katmandu főváros és Manch Bazar, a sherpa lakosok fő községe között húzódó szakaszán csak áldozatkész szolgámra, Tomra (anyanyelvén persze másképpen hívják) támaszkodva tudtam áthaladni. Tom már több előző expedícióban volt kísérőm. Már-már azon gondolkodtam, visszafordulok, de az éppen virágzó, bordó színű rododendronok, a kék és lila kankalinok, sőt még az érett erdei szamóca is – Tom hozta csemegének a vacsorához – többet nyomott a latba, mint hogy erősen dobog a szívem és akadozik a lélegzetem. Himalája… számomra a világ legcsodálatosabb helye… Azért jöttem vissza, hogy hitelesítsek néhány olyan növénytani ismeretet, amelyhez elégtelenek voltak a lepréselt és kiszárított növénypéldányok.

Az expedíció lassan kígyózott a megjegesedett ösvényen, a tibeti határ menti gleccserek között rejtőző, titokzatos pokharai tavak irányába. Távolban a horizonton feltűnt a királyian fenséges Mount Everest, örvénylő porhó zászlójába burkoltan.

A sherpák, akik már részt vettek előző expedícióimban, és ismerték gyengéimet, sorra hozták a jó híreket a friss farkas- és havasileopárd-nyomokról. Azt remélték, hogy majd ezúttal is vadászgatni fogok. Így néhány napi pihenéshez jutnak, és élvezhetik a mámorító

sangot, amit a sherpák rejtélyes módon mindig be tudnak szerezni a legközelebbi falucskából.

Csakhogy ezúttal sürgős volt a dolgom. Több heti értékes időt vesztegettem el végeláthatatlan alkudozásokkal és a nepáli hivatalnokok megvesztegetésével, akik az európaiakat akkor viselik el, ha tőlük több ezer kilométerre vannak. És ezalatt gyorsán múlott a rövid himalájai nyár. Nepál itteni zugaiban csak a nyári hónapok alatt lehet utazgatni, áprilistól augusztusig. A sherpa családok tavasszal összecsomagolnak néhány lábast, elrongyolt takarót és felköltöznek a magaslati legelők közt elszórt falvacskákba. Csak ilyenkor lehet az expedíciót is ellátni megfelelő mennyiségű hússal, tibeti jakvajjal és a nélkülözhetetlen sanggal. Bár hihetetlen, de tény, hogy a csaknem ötezer méteres magaslaton még krumpliföldecskét is találtam, a sherpa asszonyok kapálgatták. Az én teherhordóimnak a krumpli rendkívüli csemege volt, és tulajdonképpen a krumplival kezdődik az az elbeszélés, amit a klub archívuma számára akarok megírni.

Egyik este parancsom szerint egy névtelen hegy lejtőjén táboroztunk le, amelyet szőnyegként borított be a csodálatos ibolyaszín kankalin és a csenevész kék írisz. A tábortól feljebb látható volt egy sherpa falu, azaz inkább csak néhány, sziklához biggyesztett házikó. Mint később megtudtam, Na volt a falu kurta elnevezése. Több vállalkozó kedvű teherhordó Tom vezetésével, a fárasztó útszakasz ellenére, felfelé indult a hegyoldalon, hogy a falusiaktól néhány szem krumplit szerezzenek a túlságosan egyhangú koszt feljavítására.

Eredménytelenül tértek vissza. Merthogy silány az idei termés, meg soványak a legelők. Így a pásztorok nem

voltak hajlandók holmi expedíció tagjaival osztozni a termésen. A másik ok az volt, hogy a falucskában feketehimlő-járvány volt, az a rettenetes betegség, mely Nepál óriási területeit képes rövid idő alatt elnépteleníteni. Tom és társai tehát közel se mentek a bennszülöttekhez.

Már voltam annyira tapasztalt himalájai utazó, hogy előre tudhattam volna, a teherhordók aligha fognak olyan könnyen lemondani a krumpliról. A sherpa teherhordó nem hátrál meg egyhamar… De nem gondoltam rá, mert agyamat teljesen betöltötték a szinte sátram mellett felfedezett újabb kankalinfajták. S így történt, hogy késő éjszaka felkészületlenül értek az események.

Éjfél körül legördülő sziklatömbök éktelen zaja hangzott fel. Szerencsére a táboron kívül zúdultak lefelé, a lavina a falu irányából hömpölygőit, a Dudh Kosi folyócska vájta szakadékba. Amikor a zaj elült, az éjszakai csendben gyors léptekre figyeltem fel. Nem kellett kimozdulnom a sátorból, a szaladok hozzám toppantak be. Élükön az izgatott és sápadt Tom, mögötte társai egy merev testet cipelve.

– Szerencsétlenség történt… szahib… Norkey lezuhant a szikláról. Azt hiszem, súlyosan megsebesült.

Ez nagy baj. Norkey nem egyszerű teherhordó volt, hanem szerdár, a sherpák szervezője; ő intézte a teher elosztását és fizette a bért. S most itt feküdt előttem megrémülve, sápadtan és nehezen lélegzett. Valószínűleg belső sérülés érte. Nem volt mit tenni, a sebesült nyugalmát kellett biztosítanom azzal, hogy leállítottam az expedíciót, de így elvesztegettem néhány értékes napot. Ha Norkey szállítható lesz, visszairányítjuk Phorchba, vagy valamelyik más

falucskába Namch Bazar körül. Semmiképpen sem akartaim elhelyezni Na falucskában, a fekete himlős betegek között.

– Mi az ördögöt kerestetek a sziklákon? – dörrentem rá az emberekre. Mert ez a buta eset az egész expedíció sikerét veszélyeztethette, nem is beszélve a kiadásokról, amelyekkel minden himalájai utazó tökéletesen tisztában van.

Tom mentegetőzött.

– Szahib, csak egy kis krumplit akartunk szerezni. Nem sokat, igazán csak néhány szemet, csak egy kevéskét a kisüstbe.

– És a falusiak rátok támadtak!

– Nem, nem a falusiak. Azokat nem láttuk. Amikor a krumpliföld pereméhez értünk, a sziklán, a holdvilágnál megpillantottunk egy…

Tom elhallgatott és konokul a földre bámult.

– Kísértetet? Vagy ördögöt? Bolondok vagytok mindannyian!

Az ördögöt képletesen értettem. A sherpák hitetlenek, és azt hiszem, náluk akárcsak az istenhitnek, az ördögökbe és különféle démonokba vetett hitnek nincs talaja. Az effajta lények inkább a környékbeli törzseket ijesztgették.

Tom dadogott:

– Szahib, még a neve említése is szerencsétlenséget hoz. Holnap mindannyiunknak el kell mennünk a

kolostorba és jakvajat áldoznunk, hogy elhárítsuk az átkot. Inkább ne is kérdezd!

No, ez újdonság volt. Még sohasem találkoztam hasonló babonával tibeti, nepáli, sikkimi utazásaim alatt, A teherhordókat elküldtem. Norkeyt tábori hordágyra fektettem és Tomot leültettem.

– Szerdár, most beszélgessünk okosan!

– Szerdár? – Tom meglepődve pislogott ónixfekete szemével.

– Úgy van, szerdár leszel. De meg kell mondanod, mi a csuda ijesztett meg benneteket annyira, hogy majdnem kőlavinát zúdítottatok a táborra, és Norkey csaknem, az életével fizetett rá.

Tom egy darabig figyelmesen tépegette prémmel bélelt köpönyege szegélyéből a cérnaszálakat, majd felsóhajtott és megadta magát.

– A jetit láttuk, szahib. A havasi embert. Fenn állott a szikla csúcsán és ránk bámult. Tüzes szeme úgy világított, mint két lámpás.

– No és? Mit történt tovább?

– Nem tudom, szahib, rettenetesen megijedtünk és elszaladtunk. A krumplit is otthagytuk.

Nem először hallottam a jetiről. Az elmúlt években már jó néhányszor akadtam nyomára a hatalmas meztelen talpnak a Mount Everest végeláthatatlan havas lejtőin. A sherpák ilyenkor mindig nyugtalanná váltak, majd némi töprengés után különböző mendemondákat említettek az emberhez hasonló lényről, akinek magas

koponyája van, testét vöröses szőrzet fedi, tarkójától végig a hátán fogazott taraj fut le, és ott él az örök hó határterületen. De jómagam sosem találkoztam a havasi emberrel. Ezt a lehetőséget most nem mulaszthattam el.

A sátorkaróról leemeltem a puskámat, meleg kabátba bújtam. Kint holdvilág volt, akár nappali világosságnak is beillett.

– Hová mégy, szahib?

– A havasi ember után. Velem jössz? Tom elsápadt. Kezével eltakarta a száját. Így jelezte ijedelmét.

– Nem, nem, szahib, nem megyek! Ma egyetlen sherpa sem mozdul ki a sátrából, még egy lépésnyire se. Hallod? – jajdult fel hirtelen, s borzalomtól tágra nyílt szemmel nézett rám. – Hallod, szahib? Ez a jeti üvöltése.

Feszülten figyeltem. Valóban! A Himalájára jellemző, szinte tökéletes csendben, amit csupán a tábor alatt áramló kis folyó dallamos csobogása bontott meg – éles hang hallatszott. Nem tudom, mihez hasonlítsam, sem a himalájai farkas üvöltésére, sem a havasi leopárd vinnyogására nem emlékeztetett. Jól ismertem az istenek trónja körül élő összes állat hangját. Ez az éles, a sziklák között visszhangzó rikácsolás másféle hang volt. Leginkább a sirály-rikoltására hasonlított.

Norkey felnyögött a tábori hordágyon, homlokára tette a kezét, és ránk nézett. Először csak sárgás szemefehérje látszott, majd előtűnt a pupilla is. A szerdár. tétován pillantott körül a sátorban.

– Hol vagyok? Óh, te vagy az, szahib?

Elhallgatott és figyelt. Az ő arcán is borzalom tükröződött. Néhány szót súgott sherpa nyelven Tomnak, majd újra behunyta a szemét.

– Azt mondja, hogy a jeti eljön érte – tolmácsolta a megrémült Tom. – Azt mondja, hogy a jeti hangját hallani szerencsétlenség. Azt mondja, hogy meghal, szahib.

Nem akartam ostoba beszéddel az időt vesztegetni. Vállamra dobtam a puskámat, hűséges társamat régi himalájai expedícióimból, felhúztam a vastag kesztyűt és kirobogtam a sátorból. Elindultam a meredek dombon fölfelé, mögöttem lassan elcsitult Tom kérlelő tiltakozása. Még a fejét sem merte kidugni az erődnek képzelt ponyva alól.

Gyorsan haladtam a táborból a faluig vezető fennsíkon a sziklatömbök hátán, s ez eléggé kifárasztott. A tüdőnek itt kétszer annyi levegőre van szüksége a vérkeringés felfrissítésére, mint a mi jó öreg Angliánkban.

A jeti – vagy az a valami, ami üvöltözött – már nem jelentkezett. A sherpa viskók piciny ablakai sötétek voltak, bár a lakosok odabenn bizonyára ébren lapultak.

Végre ott álltam a krumpliföldeknél, melyek egyenként csupán néhány négyzetméter területet foglaltak el. Meg is érdemli az a semmirekellő Norkey, hogy pórul járt a lopásnál, legközelebb… Ekkor a holdfényben megláttam, hogy egy fekete alak mozog a községtől északra eső, hosszan elnyúló gleccser mentén. Kétségkívül ő volt az, aki olyan éktelenül rikoltozott. Miatta lapulnak a sherpák úgy, hogy még a jakvaj-mécsesüket sem merik felgyújtani.

Úgy látszott, a jetinek nem sietős a dolga, hát utánaindultam a fagyott havon. Lassan lépegetett a gleccser utolsó kiszögellése felé. A hátsó végtagjain mozgott szálfaegyenesen, mint egy ember, és időnként beletenyerelt a hóba – akárcsak jómagam, amikor megbotlottam. A vállamra akasztott puska is csak akadályozott. Becslésem szerint a lény százhatvan centiméter magas lehetett, tehát nagyon különbözött a sherpa mesék óriási, rettentő állatától. A jeti időnként meg-megállt és felém fordult; ilyenkor megláttam a tarkóján a különleges tarajt.

A kettőnk között levő távolság se nem nőtt, se nem csökkent. Na falucskát már elhagytuk, elrejtette egy sziklatömb. Két apró pontocska lehettünk a Himalája végtelen, lakatlan térségében – az üldöző és az üldözött, akárcsak két piciny hangya a Westminster székesegyház vízköpőjének orrán.

Féltem, hogy a jeti felkúszik a gleccserre, és ezzel nekem máris befellegzett – mert sem csákányt, sem kötélhágcsót nem hoztam magammal –, de az előttem imbolygó és szökdécselő fekete alak a havasi fennsíkon menekült tovább, északkeleti irányban. Fürgén kúszott a Dudh Kosi folyó Lang Boma tavából eredő egyik mellékága mentén. Éppen a közeli napokra terveztem a tó pontos feltérképezését és felmérését, valamint az itt található, ritka sárga szarvasbogárfajta, a Homoderus Melly megszerzését.

A terep egyre fárasztóbbá vált. Tisztában voltam azzal, hogy a jeti gyors iramát már csak rövid ideig bírom, a tüdőm nem kapott elég levegőt. Gyanítottam, hogy a jeti szándékosan tartja be a távolságot, holott néhány ugrással eltűnhetne a sziklatömbök között. Sőt egyszer valamiért rávetette magát a felette magasodó szirtre, majd megállt, és hagyta, hogy alig százyardnyira

megközelítsem. Azon a helyen aztán égy erdei hiúz még párolgó beleit találtam, a jeti csak úgy mellékesen megfogta és felfalta.

Már csak egyetlen – egy gentleman számára elfogadhatatlan – lehetőségem maradt az adott körülmények között: lövéssel megsebesíteni a lábán, hogy ne tudjon mozogni, s erre a tettre mentséget éppen ennek a lénynek felbecsülhetetlen tudományos értéke adott volna. Hiszen könnyen lehet, hogy az utolsó ősemberpéldányra bukkantam.

Gyorstüzelő kispuskám alkalmas volt erre a célra. Még más okom is volt arra, hogy abbahagyjam az üldözést – tőlünk nem messze ugyanis óriási lavinák kezdtek lefelé dübörögni. Hogy a lövés pontosan célba találjon, ami a holdfényben nem látszott biztosnak még kétszáz yardnyiról sem, rövid pihenőre volt szükségem. Elhatároztam, hogy kipróbált módszerhez folyamodom – amely már több száz, a Colesbourne House folyosóin látható szarvasagancs-trófeához segített hozzá –, meglepem a nyomon követett lényt, összecsücsörített szájjal utánozni kezdtem a jeti éles hangját. A Növénytani Társaság-béli barátaimat bizonyára elszórakoztatta volna a Himalája, kellős közepén üvöltöző angol nemes látványa. De szerencsére senki nem tartózkodott a közelben – legalábbis úgy hittem.

A jeti meglepődve állt meg, és felém fordult. Egy alkalmas sziklatömb mögé térdelve a puskát arcomhoz emeltem, de mielőtt még célozhattam volna, valaki kiütötte a kezemből. Közvetlen közelemben a sziklatömbtől négy árnyék vált el, s a hangtalan szellemkvartett máris rám rohant és letepert. Azon nyomban szomorúan kellett tapasztalnom, hogy cseppet sem szellemi lények. Durván megragadtak, kezemet, lábamat rendkívül ügyesen összekötözték, és felfelé

vonszoltak a Ngodjumbo gleccserhez. Teljesen értelmetlen lett volna segítségért kiáltoznom, hangom nem juthatott el a több kilométerre levő Na falucskáig. És különben is, a lakosok meg az én teherhordóim ezen az éjszakán bizonyára nem merészkedtek volna ki a viskókból meg a sátrakból. S így kénytelen voltam hallgatagon megadni magam az erőszaknak, a fájdalmas rángatásnak és vonszolásnak.

Kis idő múlva megállapítottam, hogy támadóim száma ötre emelkedett. S milyen nagy volt a meglepetésem, amikor a felhőfoszlányok mögül előbukkanó hold változékony világánál megláttam az egyik alak arcát: ő volt az a havasi ember, akit üldöztem. Kétségkívül ember, testhezálló prémruhában, csuklyaszerű fejfedője hátán tarajként fut lefelé. A jeti arcát vöröses szakáll borította, és borzas hajzata összeolvadt a prémcsuklyával. A többi három támadó is hasonlóan nézett ki – csak a negyedik különbözött tőlük feltűnően. Néhány méternyire arrább kúszott a gleccseren, dorongjára támaszkodva, és időnként kurta parancsszavakat vakkantott az engem cipelő négy alaknak. Amikor úgy adódott, hogy megpillanthattam arcát, mert felém fordult, és mert erre-arra forgattak a hepehupás úton – megdöbbentem: két tüzes, gonoszul villogó szem meredt rám…

Ez a benyomásom csupán egy pillanatig tartott, mert a rejtélyes lény, nyilván a jetik ura és vezetője, hátat fordított nekem. Hirtelen megértettem, hogy amit Tom meg én tüzes tekintetnek láttunk, csak kristályszem a különleges fejfedőben, mely nem volt szőrös, inkább valami fénytelen fémből készült; a lény öltözéke sem volt egyszerűen a csupasz testre húzott prém. Nagy redőkben lágyan omló, széles övvel összefogott prémköntös volt, az övben tőr, a tibeti nemesség szokásos jelvénye.

Gondolatban máris megkövettem Tomot, hogy nem hittem a "tüzes szemű" látomásában. Nyilvánvalóvá vált, hogy a tibeti – ha csakugyan tibeti volt – személyesen jött le egészen a falucskáig, hogy felmérje a helyzetet, amikor összetalálkozott az én enyveskezű teherhordóimmal. Ezután a jeti segítségével csapdába csalt. Hogy mi célból, nem sejthettem.

Bevallom, nagyon gyötrődtem, amikor a gleccseren cipeltek, főként megkötözött kezem-lábam elégtelen vérkeringése miatt. De ugyanakkor meg kellett csodálnom a prémekbe burkolt lények ügyes mozgását. Úgy látszott, számukra a jégmező ugyanolyan szilárd talaj, mint a londoniaknak a Picadilly kövezete. Kevésbé ügyesnek mutatkozott a fémsisakos, karbunkulus szemű parancsnokuk.

Csaknem két óra telt el. Elrablóim egy szót sem szóltak, rá se hederítettek tiltakozásomra és a nepáli, tibeti és sherpa nyelvjárásban előadott kérdéseimre. Becslésem szerint legalább húsz kilométernyire járhattunk Na falucskától, és ebből is jó tizenkét vagy tizenöt kilométert az elrablók markában tettem meg. Még mindig a Ngodjumbo gleccseren voltunk, de már közel lehettünk a Tau Dzshum tóhoz, a járhatatlan nepáli pólushoz, amikor váratlanul porladó sziklává változott a jég. A kis csoport a gleccser egy mély szakadékának vagy völgyének peremén kötött ki. Biztos voltam benne, hogy ez a földtani képződmény semmiféle nepáli térképen nem szerepel. – A Ngjodjumbo gleccser és a jéggerincvonulat folytatását, a Guanara gleccsert ősrégtől fogva egységes, járhatatlan és megközelíthetetlen jéghegységnek tartották. Hogy idáig juthattunk, ahhoz nagyon jól kellett ismerni az utat és a gleccserek felületét. A hegyszoros fölött rendkívül fenyegetően ingatag, hatalmas sziklák ágaskodtak, ezek szegélyezték utunkat. Elrablóim nem

törődtek velük.

Ha a legnagyobb nepáli gleccser kellős közepén felbukkanó csupasz szikla és völgy meglepetést okozott – amennyiben siralmas helyzetemben, képes voltam erre –, még inkább meglepődtem a sziklán lefelé kanyargó, rendben tartott gyalogösvény láttán. Megfigyeltem a sziklák között fel-feltűnő növényzetet, úgy láttam, hogy amint méterről méterre lejjebb ereszkedtünk, a flóra egyre dúsabb, sokrétűbb. Bár botanikus vagyok, semmi kedvem nem volt hozzá, hogy a virágokat és a bokrokat osztályozzam – mégis emlékszem egy bizonyos fajta csenevész, de gazdag virágfejektől roskadozó rododendronra, s az eleddig még semmiféle besorolásban nem szereplő rózsaszín ostorménfára, amit tisztelt barátom, professzor Charles néhány esztendővel később a Chule völgyből áttelepített Európába.

Már-már elvesztettem az öntudatomat a fájdalomtól és a hidegtől, holott a völgyből szinte tavaszias levegő áradt. Egy útkanyarulatnál nagy lámakolostor tűnt elő, odaragasztva a hegyoldalhoz, mint valami több emeletes fecskefészek. Alatta, a legtöbb tibeti és nepáli kolostorhoz hasonlóan, elszórtan állt egy-egy házikó, apró, körülkerített szántóföldekkel. A völgy alján, a kék tavacska körül, amelyben visszatükröződött a kora hajnali égbolt, a zúzmarás legelőn jaknyáj pihent. Az egész a helyszín és a klíma rendellenességére utalt. A természet egész sor körülmény rendkívüli egybeesése folytán ezen a jégborította vidéken meleg, páradús és védett zugot varázsolt elő, ahol le is lehetett telepedni, és kezdetleges fokon még himalájai földműveléssel és pásztorkodással is foglalkozni. Már láttam hasonló helyeket Sikkimben, de ehhez, a kolostorhoz, ahová kedvem ellenére cipeltek – sok kérdés kapcsolódott, amelyre nem volt magyarázat. Biztosan tudtam, hogy

ez a hely ismeretlen a tudósok, a geológusok, de még a környékbeli lakosság előtt is. Hiszen már többször jártam a Dudh Kosi folyócska völgyében, de az én bőbeszédű sherpáim sohasem említették, hogy létezik egy ilyen kolostor a jégmezők és gyilkos jégszakadékok között. És ezenkívül mit jelent az én elrablásom? Kinek használ? Sem pénz, sem egyéb érték nincs nálam, és abban az esetben, ha ez a támadás csak bevezetője az expedíció összes készletei elrablásának, akkor sem fizetődik ki a veszélyes akció, mert túl nagy rizikóval jár. A nepáli kormány ugyan nem túl barátságos az európaiak iránt, de egy brit nemes eltűnése nepáli területen mégiscsak fokozottabb tevékenységre serkentené a katmandui minisztereket. Erről gondoskodna az én régi, kipróbált barátom, védőm és segítőm, sir Rawlinson brit nagykövet!

Mielőtt még a nyomorúságos fizikai állapotomból adódó zavaros töprengéseim végéhez értem volna, átjutottunk a kolostor kapuján. A négy jeti letett egy üres, ablaktalan előszoba csupasz kőpadlójára, és alázatos hajlongások közben eltűntek.

Vezetőjük velem maradt. Szemben állott az ajtóval, mint egy fekete fenyegető kísértet, s leomló ruházatának ujjai – magam sem tudom miért – keselyűszárnyakra emlékeztettek. Felvillant a kardja, egyetlen suhintással megszabadított a kötelékek kínjától. Szerettem volna felállni, de erre képtelen voltam, csupán az oldalamra fordultam, hogy bokámat és csuklómat alaposan megdörzsöljem, s csak ezután voltam képes felemelkedni; sötét vezetőm nyomában támolyogtam, hosszú folyosón haladtunk át, majd csigalépcsőkön több emeleten felfelé, egészen a völgy felett igen magasan levő teraszig. Valahonnét tompa gongütések hallatszottak és elnyújtott hangú kürtszó. Két szerzetes foglalatoskodott a hangszerekkel, melyek

a buddhista istentiszteleteken a mi templomaink orgonáihoz hasonló feladatot töltenek be. Csodálkoztam, hogy kísérőm nem méltatta figyelemre az imamalmokat, még csak meg sem érintette őket, hogy "örökkévaló" érdemeket szerezzen. Ilyesmiről még a vallásilag teljesen közömbös sherpa sem feledkezne meg!

Már nagyon kimerült voltam, amikor egy kis helyiségbe érkeztünk. A valamiféle állati eredetű hártyával fedett ablakon beszüremlett a reggeli derengés. Így megláttam a tibeti farkasprémekkel borított kis fafekhelyet, leültem, azaz inkább rázuhantam. A szótlan kísérő eltávozott, halkan becsukva maga mögött az ajtót.

Mit tehettem? Pillanatok múlva elaludtam.

Világos nappalra ébredtem. Az ajtó nyitva, és küszöbén ott állott egy lámaista szerzetes, sáfrányszínű köntösben, kezében tálcával, rajta rizskupacokkal töltött kis fatálkák, jakvaj és némi zöldségféle, öltözéke, akár a többieké, akiket számtalanszor megfigyelhettem a Távol-Kelet kolostoraiban Pekingtől Lhasszán át Katmanduig – és mégis másképpen festett. Még a nyomát sem láttam rajta a jámbor kedélyeskedésnek, amely védőmaszkként ül ki a "sárga" és "vörös" szerzetesek arcára, amikor az európaiakkal érintkeznek. De nem mutatta annak az arcátlan tolakodásnak a jelét sem, amellyel a szerzetesek a falusiaktól az utolsó csepp jaktejet és utolsó ezüstgarasaikat csalják ki. Patyolat tiszta, súlyos selyemből készült köntösét gazdagon díszített öv fogta össze a derekán. Valószínűleg alsóbb rendbe tartozó, szolgálattevő pap volt, de sokkal méltóságteljesebb, mint a jéghegy túlsó oldalán élő Parigbocshe apát.

Lehet, hogy az adott körülmények között sok gentleman visszautasította volna az ételt, de nem láttam értelmét, hogy kiéhezetten nézzek szembe az elkövetkező eseményekkel, akármilyen irányban is fejlődnek tovább. A kis tálkák egész tartalmát elfogyasztottam. Épp hogy lenyeltem az utolsó falatot, megjelent sáfrányszínű köntösében a szerzetes, és intett, hogy kövessem.

Csak most nyílt lehetőségem alaposabban körülnézni a kolostor belsejében. Látszott, hogy nagyon régi és gazdagon díszített. Az arany vagy aranyozott tetejű pagodák egymáshoz lapulva, szorosan helyezkedtek el a kis udvarokon, a pöffeszkedő kolostorépület szárnyainak és kiugróinak árnyékában. Bár az imamalmocskák az idők folyamán megszürkültek a hivők simogató ujjai alatt, mégis elővillantak néhol az ezüst berakásminták. A Jamantaka és más vigyorgó bálványszobrok a tibeti fémöntés múlt évszázadokból származó, kiváló példányai voltak.

Hosszú, alagútszerű folyosón haladtunk át néhány, jakvajjal világító bronzmécses pislákoló fényénél, a vallási jelképekkel és selyem zászlókkal telis-tele aggatott teremig. A szerzetes letérdelt, holott rajtunk kívül más nem volt jelen, és még csak egy oltárt sem láttam sehol. Kezébe vett egy bőrrel bevont pálcát és finoman megérintette az ezüstgongot.

A függöny mögül halk sustorgás hallatszott. A szerzetes térdelve csúszott a függönyhöz, félrehúzta és kézmozdulattal jelezte, hogy beléphetek. Le kellett hajolnom az alacsony ajtó miatt, átfurakodtam néhány selyemfüggönyön, és megálltam egy újabb helyiség küszöbén.

A falak vörösaranyban csillogtak. A sarokban állt a

hatkezű tibeti nyájőrző, a háromszemű démon, emberkoponya-füzérrel a nyakában. A szobrot ezüstből öntötték ember nagyságban – a kötőfék, a kard, a zabla és a hat kezében tartott egyéb tárgyak meg a visszataszító nyakék aranyból voltak. Piciny ablakon át szűrődött be a napfény a mérhetetlenül értékes havasileopárd-prémekkel borított heverőre. S itt egy fekete selyemköntösbe öltözött férfi várt rám, kényelmes, félig ülő, félig fekvő helyzetben, nyakában amulett. Nagyon érdekes fejfedője volt, tiarához hasonló valami; felső része taraj formájú, amilyet támadóim sisakján láttam – csakhogy ezen a fejfedőn egy pár szem helyett, négy pár szem villogott, kék, zöld és vörös fénysugarú gyémántok. A heverő mellett intarziás kínai asztalka állt két teáscsészével, és valamivel arrébb egy európai ülőhely, azaz egy szék. Úgy illett ez ide, mint elefánt a porcelánboltba.

– Sir Henry, foglaljon helyet! – szólt halk hangon a férfi, tökéletes angolsággal. Konokul állva maradtam.

– Uram, magyarázatot kérek! Erőszakos megtámadásom és elhurcolásom összeegyeztethetetlen egy gentleman becsületével, hogy enyhén fejezzem ki magam!

A heverőn fekvő férfi finoman elmosolyodott.

– A dombról lefelé gördülő kő időnként fel-feldobódik. Talán azt hiszi, hogy visszatérőben van a csúcsra…

– Nem értem, mit mond! – fakadtam ki.

– Nem is szükséges, sir Henry, nem is szükséges. Ennek ellenére, foglaljon helyet. A tea udvarias elfogadása és elfogyasztása a nemes cselekedetek közé tartozik. Remélem, nem utasítja vissza.

Erő és fölény áradt belőle olyannyira, hogy még én, a brit nemes is kezdtem hatása alá kerülni, leültem a szék sarkára, és az általam már ismert bonyolult szertartási előírások szerint szürcsöltem a teát.

Mindketten hallgattunk. Ez a tízszemű férfi – ha szabad így neveznem –, úgy látszott, nem figyel rám. Annál inkább jól szemügyre vettem én őt a gyér világításbán, s amint fokozatosan hozzászoktam a homályhoz, egyre több jellemző részletet fedeztem fel rajta. A "tízszemű" keze feltűnően keskeny volt, szinte bántóan hosszú, csontos ujjakkal. Kifényesített körmei gondosan hegyesre voltak vágva. Az arca volt a legérdekesebb. Az olajzöld arcbőr érdekes hatását még jobban hangsúlyozta a nagy fekete szempár. Eszembe jutott, hogy észak-nepáli útjaimon a málhahordóim eléggé kelletlenül mesélgettek valami olajzöld arcú, magasrangú beavatottakról, akik a Himalája megközelíthetetlen pusztaságaiban élnek. Hatalmuk állítólag távolba ható. A sherpák nekik tulajdonították akkori baleseteinket – néhány málha eltűnését, majd ezt követően két málhahordó lezuhanását a szakadékba. Sőt, akkor még a hitetlen és szkeptikus Tom is vissza akart fordulni, csak nagy erőfeszítéssel tudtam a málhahordókat maradásra bírni. Napok múlva megszűntek a balesetek – a sherpák azt állították, hogy kiléptünk a tisztátalan erők hatósugarából.

– Szó sincs ilyesmiről, sir Henry. Nem foglalkozunk emberi állatok ledobásával a Himalája tiszta szakadékaiba, ez fölösleges energiapocsékolás lenne. Az emberi állatok egyszer úgyis felfordulnak, amikor lejár a számukra kimért időtartam – jegyezte meg váratlanul a "tízszemű".

Döbbenten ugrottam fel. Ez az ember gondolatolvasó!

– Sir Henry, ön csak felszínesen látja a dolgokat – fintorgott kísértetiesen kéretlen szórakoztatóm. – A gondolatok olyanok, akár a pókháló szálai, a szél szerteviszi őket a világ minden zugába. De ha csapdát állít nekik, fennakadnak. Mi különös van ebben?

Mint gentleman, enyhén szólva illetlen dolognak tartom a gondolatolvasást, sőt kifejezetten visszatetszőnek. Szerettem volna ezt hangosan megjegyezni, de nem jutott rá időm.

– Azt kérdezte, miért raboltuk el. Egyszerű. Szükségünk van a tudására, ön ugyebár orvos?

– Van ugyan orvosi diplomám, de kizárólag tudományos kutatással foglalkozom – válaszoltam kimérten.

– Úgy… úgy. Nem baj. Az ön elődje, doktor Arthur Stanley…

– Kicsoda? Doktor Stanley? – kiáltottam. – Hiszen ezelőtt tizenöt esztendővel elpusztult a Nangpa-la szorosban.

– Európa számára – jegyezte meg az olajzöld arcú férfi. – Csakhogy Európa a világ egyik jelentéktelen, távolról sem fontos zuga. Doktor Stanley négy hónappal ezelőtt halt meg a Rongbuck kolostorban, baleset érte. Különben nem fárasztottuk volna önt.

– Ön megőrült! Először is… miként beismerte, fogságban tartották az egyik legnevesebb Himalája-kutatót, most meg… – felháborodásomban nem tudtam folytatni.

A "tízszemű" letette üres csészéjét, és felém fordította

olajzöld arcát.

– A legkisebb kerék is szívesebben forog egy nagy időmérő-mechanizmusban, mint egy jelentéktelen óraszerkezetben. Részt fog venni a világ meghódításában. Ha jól tudom, önöket angolokat egyébként is kizárólag mindig csak ez érdekelte.

Most már határozottan kételkedtem a józan eszében.

– Részt venni a világ meghódításában? És vajon kivel?

– Önök, európaiak, kiváló tudósok mondta a "tízszemű" kényelmesen könyökére támaszkodva a heverőn – felfedezték a gőzgépet, a mozdonyt, az automobilt, nem is beszélve a mesterséges madarakról, amelyek fa- és vitorlaszárnyon emelkednek az ég felé. Ragyogó elgondolás. Egy kondenzátornak nevezett gépről is hallottam. Valamiféle energia összegyűjtésére szolgál. Az erő vékony forrásban áramlik, összpontosul, terebélyesedik… s mi következik ezután?

Semmi kedvem sem volt tovább hallgatni az ostoba fecsegését, nem is válaszoltam.

– Nem tudja, sir Henry? Ó, de kár! Nos, az összegyülemlett energia szétfeszíti medrét és szétrombolja az egész építményt. Ilyesfajta kondenzátor Tibet és Nepál!

– És miféle energia táplálja őket? – kérdeztem udvarias iróniával.

– Az arany, sir Henry, az arany. Mitrám egyetlen rubintjáért vagy gyémántjáért bármelyik tábornokuk megvásárolható. A kolostorunkban összegyűjtött vagyon képes megremegtetni a világot, megdönteni az

önök pénzrendszerét, megszüntetni a termelést és forradalmakat kirobbantani – holott kolostorunk csupán egyike a legjelentéktelenebbeknek. Évezredek óta szivárog az arany vékony erecskékben Kínából, Indiából, Mongóliából és sok-sok más országból ide, a világ tetejére. S a vékony erecskék hatalmas folyamokká terebélyesednek. Nem herdáljuk el, nem költekezünk, csak felhasználjuk. Az edények megteltek, közeledik az idő.

– Nagyon érdekes – jegyeztem meg hűvösen. – De meg kell ismételnem kérdésemet. Milyen jogon raboltak el durván, akaratom ellenére, és mikor szállítanak vissza a táborba?

– Milyen jogon!? – villogott a fekete szem. – A kertész milyen jogon nyesi le a hajtásokat, amikor oltani akar? Sir Henry, szokja meg a gondolatot, hogy ön egy kis semmi, vagy még annál is kevesebb. Mégis szükségünk van önre, azért került ide, és soha többé nem hagyja el a Himaláját. Végeztem.

Felálltam.

– Fejezzük be ezt az ostoba komédiát. Követelem, hogy azonnal adjon mellém kísérőt, aki átvezet a gleccseren. Máris indulok.

– Sehová nem indul! Azonnal visszaül a helyére!

Kezéből éles fénysugár villant ki és elvakított. A fénysugárban a szivárvány teljes színskáláját láttam, és furcsa aléltságot éreztem. Rájöttem, hogy a "tízszemű" rajtam próbálgatja a hipnotizálást, az angol vásárok kókler "mágusprofesszorainak" bűvészmutatványát; ilyenekről mostanában sok szó esik jobb társaságokban. A kilövellő fény élesen hatolt a koponyámba és

elzsibbasztotta a tarkómat. Szédültem, és úgy éreztem, hogy a helyiség megmozdul, s egyre gyorsabb ritmusban kezd keringeni. Tény, hogy a "tízszemű" sokkal jobban értette a dolgát, mint a vándor hipnotizőrök, s én öntudatom utolsó maradékával megértettem, hogy a környéken miért félnek annyira a magas rangú beavatottaktól.

Visszaültem, bár azt hiszem, képes lettem volna ellenállni a nem kívánt hatásnak. Az adott körülmények között azonban okosabbnak látszott nem felfedni a lapjaimat.

A fény eltűnt, valószínűleg kristályból vagy nagy darab gyémántból származhatott, amely valami módon koncentrálni tudta. Professzor Charles, nagyra becsült párizsi barátom hasonló trükköket alkalmaz páciensei hipnotizálásához, csak nem ennyire festői környezetben.

– Jól van… – mosolygott elégedetten a "tízszemű". – Már minden rendben van. Sir Henry, kár, hogy nem volt alkalma jobban szemügyre venni elrablóit. Egyikük az ön hajdani honfitársa.

Tágra nyílt szemmel bámultam rá.

– Igen. Amint látja, semmi titkom ön előtt. A jetik a mi műveink. A jövőben gyakran fog találkozni velük, gyorsfutár szolgálatot teljesítenek a kolostorban, és amint saját bőrén is tapasztalhatta, egyéb feladataik is adódnak.

– Nem értem, mit beszél.

– Hogyan is értené? A koponyalékelés ősrégi tudománya éppen a Himalájában érte el a

legkifinomultabb és legtökéletesebb fokát. De kissé elavult technikával dolgozunk, ezért hoztuk önt ide. Doktor Stanley érkezése előtt túl sok anyag ment tönkre.

– Anyag? Miről beszél? A "tízszemű" vállat vont.

– A banzsahankra, ksut és egyéb, értéktelenebb mongoloid törzsekről. A koponyalékelés után sorra elhullottak, mint a legyek, és még fölösleges munkát is adtak hosszadalmas ápolásukkal. A sherpákat csak ritkán használjuk fel, nem eléggé vallásosak ahhoz, hogy hozzánk adják a gyermekeiket szerzetesújoncnak…

Visszataszítóan mosolygott.

– Még mindig nem érti? Csak egy kis sebészeti beavatkozásra van szükség, bizonyos agypályák átmetszésére ahhoz, hogy az ember elveszítse személyes énjét. Ugyanakkor másfajta, a mi céljainknak megfelelő képességek fejlődnek ki benne. Ez az első fok. Azután következik a beidegződés, saját szemével is látni fogja. De célszerűbb, ha rögtön megtud egyet s mást jövendő páciensei rendeltetéséről… Mindenekelőtt futárokra van szükségünk. Tökéletes távfutókra, akik játszva győzik le a Himalája hatalmas fennsíkjait, úttalan utakon száguldanak kolostortól kolostorig, jégtörmeléken és sziklaszirteken olyan magasságban, ahol önöknek európaiaknak már nehézkes légzőkészülékekre van szükségük. A fehérek az ilyen fiatalembereket távfutásban edzenek, bőséges táplálkozás mellett – mi okosabbak vagyunk. A félig emberi, félig állati lényt a koponyaseb begyógyulása után sötét cellába zárjuk, ahol összekuporodva üldögél. Rövid időközökben fel-felugrik a magasba. Azt a képzetet igyekszünk elültetni

a megfelelően átalakított agyában, hogy a levegő belélegzésétől pihekönnyűvé válik, a lába meg olyan, mint az acélrugó. Van, aki azonnal megérti ezt, van, akit tüzes vassal kell serkenteni. Sir Henry, látom, ökölbe szorult a keze és elsápadt. Ugyan, minek ez a fölösleges érzékenykedés? Az ön barátai Indiában talán finomabb és választékosabb módszereket alkalmaznak? A megműtött lény bizonyos idő múlva rendkívüli mozgékonyságra tesz szert, átlendül a sziklatömbökön, a vízmosásokon, mintha repülne. A tuma légzőgyakorlat felvértezi a fagy és az esős időjárás ellen, a hipnózis a félelem ellen. Vöröses medveprém ruházata pedig rémületet kelt a falusiakban, akik valamiféle havasi ember létezésében hisznek, és így valósággal repülő havasi embernek tartják futárainkat. Dorong helyett tőr van a futár kezében, üres tekintettel, félig hipnotikus álomba merülten naponta több száz mérföldet tesz meg itt a Himalájában. Sir Henry, elismeri, hogy ez siker? Vagy legalább azt, hogy figyelemre méltó eredmény?

Összeszorult a torkom, alig bírtam megszólalni.

– Ön… ön…

– Nyugodtan fejezze csak be – mosolygott hidegen a "tízszemű". Bő selyem ruhaujjával gyűrűit fényesítgette. – Azt akarta mondani, hogy ön gonosztevő, ön gazember! Kedves sir Henry, számunkra a Kör szolgálói számára semmi jelentősége sincs a jognak, jogtalanságnak, az érdemnek vagy a bűnnek. És még kevésbé lesz a jövőben, amikor a világ trónusa három magasztos támasztékon nyugszik majd – a hangja fokozatosan felerősödött, fülsértővé vált a szűk helyiségben –, és az igaz vallás hármas egységben egyesül, élén gyémántjával, a dalai lámával és a pancsen lámával, a világi bölcsesség smaragdjával,

amely szétsugárzik a sigacei palotából, és ha majd mellettük felcsillan vérszínű rubintja a bogdo-gegennek, aki a távoli Urzában toborozza a lovas zászlóaljakat, ki mer még szót ejteni jogról? Akkor már csak egyetlen fogalom érvényesül, az erő. Érti? Az erő!

Türelmetlenül legyintett.

– Mára elég. Nincs több időm az ön számára. Már tudja, milyen feladat vár önre, fölösleges a védekezéssel fáradnia. Sir Henry, ön meghalt a világa számára, eltűnt a folyócska zuhatagában. Az ön teherhordói holnap felfedezik a lezuhanás nyomait, a teste egy szikla alatt nyugszik, vagy már elhurcolta egy havasi farkas. Ki tudhatja? Nem kívánom, hogy megígérje, nem fogja megkísérelni a szökést. Ígéretére nincsen szükség, mert a szökés biztos halál. Viszont komolyan figyelmeztetem, hogy az engedetlenséget koponyaműtéttel büntetjük. Ennyi az egész, elmehet!

Köntöse bő ujjából előtűnt hosszú, olajzöld keze, és megütötte a gongot. Máris szétnyílt a függöny, megjelent egy szerzetes és bár kíméletesen, de határozottan kituszkolt.

Mint az alvajáró, ballagtam visszafelé a hosszú folyosókon. A "tízszemű" bizonyára őrült! Egy új Dzsingisz kán, a bogdo-gegen, az "isteni utód" betörése Európába, kész agyrém! Még ha tízszer annyi aranyat is tartogatnának erre a célra. Megvesztegetés, vásárlás, milyen primitíven képzeli az egészet! De a rémséges gaztettek, az ártatlan emberek megnyomorítása – valóság.

Csak most döbbentem rá szörnyűséges helyzetemre, összeesküvők foglya vagyok ismeretlen kolostorban, a Himalája kellős közepén. És valószínűleg én sem látom

többé a családomat, a jó öreg Angliát, a zöld ligeteket, a tengert… akárcsak elődöm, doktor Stanley.

Egész lényem tiltakozott – nem, nem és nem! Inkább beleugrom a szakadékba, minthogy gleccserek, jégszirtek kéklő csúcsai között éljek. Inkább önként véget vetek az életemnek, semhogy a vérszomjas lámák eszköze legyek!

Cellámban rázuhantam a fekhelyre és lázasan gondolkodni kezdtem. Órák teltek el. A kolostorra alkony borult. A szolgáló szerzetes néhány fatálkában vacsorát hozott. Éhes voltam, de ugyanakkor valami óva intett. A raksinak szokatlan íze és furcsa illata volt. A biztonság kedvéért megelégedtem egy tábla csokoládéval, amit steppelt kabátom zsebében találtam. A tálkák tartalmát kihajítottam az ablakon, és lefeküdtem.

Rövid idő múlva settenkedő léptek hallatszottak a folyosón. Belépett a "tízszemű", a kísérője kezében tartott mécsvilágnál felismertem az olajzöld arcot. A "tízszemű" szinte orra hegyéig fekete selyemköntösébe burkolva fölém hajolt és sokáig hallgatózott. Igyekeztem lassan, szabályosan lélegezni, és sikerült túljárnom az eszén.

– Djordji láma, a feledés füve elvégezte feladatát – súgta. – A fehér ördög legalább húsz óra hosszat fog aludni; még hajnal előtt kell útra kelnetek. Mire ez itt felébred, a kísérőül adott négy emberállattal átlépitek Tibet határát. A Masumba szoroson kell áthaladnotok!

– Fenséges, úgy ismerem az utat, mint a tenyeremet.

– Remélem, jobban. Az emberek nemigen nézegetik a tenyerüket.

– Óh igen. Fenséges, ismerem a tenyeremet, mindig… üres.

– Majd megjutalmazlak, Djordji láma, ha már a fehér ördög a Gjachung Kang mögötti kolostorban lesz. Az emberállatok épségben visszavezetnek hozzánk. Most menj és pihenj, gyűjts erőt a hosszú útra. A láma mély hajlongások közepette hátrálva távozott. A "tízszemű" még egy darabig álldogált a fekhelyemnél, majd megfordult és eltűnt.

Felültem az ágyon és lázasan, kétségbeesetten gondolkodni kezdtem.

Gjachung Kang a tibeti határszél egyik hegysége, a kihalt vidék közepén húzódik, sem karaván, sem tudományos expedíció nem jár arra. Tehát valamiféle kolostor rejlik ott, amiről a világnak halvány sejtelme sincsen. Ha oda kerülök, nyomtalanul és mindörökre elvesztem. Meg kell kísérelnem a szökést! Még ma, azonnal!

Reméltem, hogy nem őriznek, bíznak a kábítószer hatásában. Tehát van reményem… A cellaajtó nyitva volt, halkan kiosontam. A holdfény visszaverődött a kolostort övező jéglejtőkről, s a szirtek gyémántként ragyogtak. A kolostorépületek elmerültek a sötétben, csak egy-két ablakban vibrált a jakvaj-mécs lángja. Időnként gongütés és imamormolás hallatszott. A lámák esti istentiszteletre gyülekeztek.

Ugyanazon a keskeny folyosón indultam el, amelyen reggel a szolgálattevő láma ide vezetett. Többször eltévedtem, zsákutcába kerültem, vagy a kolostorépületek kis udvarain találtam magam, de mindig sikerült kijutnom. Sőt, az egyik udvaron még egy narancsszínű zászló rúdját is kirángattam a földből

– a nepáli lámakolostorok a szó szoros értelmében tele vannak aggatva narancsszínű zászlókkal. A rúd kemény fából készült, támasztéknak, fegyvernek egyaránt beillett.

Már egészen közel voltam a kapuhoz, amikor egy nagy boltíves teremben rettentő bűz csapott meg. Az ajtó alól szivárgott, helyesebben egy keskeny átjáróból, amely mögött gyér fény pislákolt. Pillanatra megfeledkeztem az óvatosságról és bekukkantottam. A kevés száraz fűvel és elképesztő szennyel borított padlón félmeztelen alakok hevertek a szűk helyiségben összezsúfolva, úgyhogy végtagjaik szinte egymásba fonódtak. A falból kiálló fémrúdon barna prémek függtek.

Tehát itt aludtak a szerencsétlen "havasi emberek", az elméjüktől és akaratuktól megfosztott szánalmas teremtmények, a lámák rabszolgái. Nem tudtam segíteni rajtuk – már senki nem segíthetett rajtuk. Ugyanakkor egy gondolat villant át az agyamon – hogy ők esetleg… megfosztva saját eszüktől és akaratuktól, talán másvalakinek is engedelmeskednének… Hogyan jutok ki a gleccserek és jégszirtek közül? Útközben elpusztulok! De ha ők… meg kell kísérelnem!

Beléptem a helyiségbe, és közelről vizsgálgattam az alvók arcát. Az első, a második, a harmadik himalájai bennszülött törzsek szülötte volt. Amikor a negyedik arcába néztem, csaknem felkiáltottam. A "tízszemű" nem hazudott, előttem a rothadt szalmán egy fehér ember feküdt! Sem a piszok, sem a rettenetes megnyomorítás nem tudta elleplezni a még fiatalos arc nemes vonásait.

Megérintettem a nagy lábujját, a tibeti ébresztési szokás szerint, és reméltem, hogy nem csap lármát.

Meg sem mozdult, csak a szemét nyitotta ki. Tompán, érdektelenül bámult rám.

– Barátom, hallja, mit mondok? Ért engem? Angol vagyok!

Arckifejezése nem változott, de a szemében rémületet láttam, s a szegény "havasi ember" összekuporodott.

– Ne féljen, nem bántom… – suttogtam tagoltan, hogy ez az emberroncs megérthesse. – Jöjjön, megszökünk! Maga és én, érti? Biztosan ismeri az utat!

Borostás arcán a legkisebb hatás sem tükröződött, szemében nyoma sem volt a felismerésnek. Sherpa és tibeti nyelven megismételtem a felszólítást. Mindhiába. Néhány nyomorult kinyitotta a szemét és mozdulatlanul bámult bennünket.

Kézen fogtam a fiatalembert, hogy kivezessem, de rémülten félreugrott. Rájöttem, hogy hibázom; ezek a szerencsétlenek csak a begyakorolt, az agyukba beidegződött parancsszavakat fogják fel. De miféle parancsszavakat? A "tízszemű" az én megbénításomra kristályt vagy gyémántot használt, lehet, hogy ez a megfelelő eszköz. Talán kis zsebtükröm segítségével is előidézhető hasonló effektus? Lám, hasznos lehet néha egy külsejére sokat adó, öregedő férfi hiúsága!

A zsebtükröt a jakvaj-mécs vibráló fényébe állítottam olyan szögben, hogy a "havasi ember" szemén tükröződjenek. Csendes, sürgető hangon ismételgettem:

– Kelj fel! Kelj fel! öltözz!… Elkísérsz!… Kelj fel!

Rettenetes izgalom fogott el. A fiatalember szót fogadott, félmeztelen testére öltötte az egyik

prémruhát. Különös, kissé imbolygó léptekkel alázatosan követett a kapu felé. A lámaista kolostorokban rendszerint ott az ajtónálló, a legidősebb és legmegbízhatóbb láma, akinek a tiszte a jámbor zarándokoktól kikönyörögni és átvenni az ajándékokat. Abban reménykedtem, hogy ebben a világtól elrugaszkodott kolostorban más a szokás, de tévedtem.

A "havasi ember" meztelen talpa alig érintette a kövezetét, máris egy feltűnően ismerős formájú fekete árny libbent elő a múlt éjszakán elrablóim vezetője volt, villogó kövekkel ékesített tarajszerű fémsisakjában. Tanácstalanul a falhoz lapultam, hogy árnyékban maradjak. Az ezüst holdfény világosan kirajzolta a fiatalember görnyedt alakját, az őrnek észre kellett őt vennie.

– Mit keresel itt, kutya? Nem ismered a Törvényt?

Éles ostorsuhintás hallatszott, az őr kétszer belevágott a "havasi ember" arcába.

– Vissza az istállóba!

Egyszeriben elvesztettem a józan eszemet. Meglett korom és zihálásom ellenére nekirontottam az ajtónállónak. Meglepetésében egy lépést hátrált: a kardjához kapott. De az én rudam sebesebben mozgott, jól behorpasztotta a sisakját. A férfi elterült a kövezeten.

Hirtelen nem tudtam, mitévő legyek. Percnyi pihenésre, megnyugvásra volt szükségem. Valami azt súgta, rángassam le a köpenyt a kábult férfiról, gyorsan öltözzek, vegyem fel a behorpasztott sisakot és a kardot. A fiatalember még mindig ott álldogált a holdfényben, riadt volt és felhasított arcából vércsík

szivárgott lefelé.

– Gyere!

Engedelmesen elindult. Jómagam egylépésnyire mögötte, a rúdra támaszkodva haladtam, a kolostori ajtónálló jelmezében. Ugyanazon a kanyargós ösvényen botorkáltunk felfelé, amelyen ma reggel ide vonszoltak. A fiatalember gépiesen, mint egy alvajáró lépegetett, semmibe meredő tekintettel. Még mindig a zsebtükör segítségével előidézett hipnotikus állapotban volt.

A jégszirtek közé ékelt út kimerített, egyre jobban ziháltam és a kezem remegett. Lábamon az inak megfeszültek az erőlködéstől.

– Állj!

Azonnal megállt a jeges talajon, úgy láttam, hogy meztelen talpa nem érzékeli a hideget. A vér ráfagyott az arcára.

Rövid pihenő után folytathattuk csak utunkat, amikor már a tüdőm némiképpen megnyugodott. A kísérőm hirtelen megállt a jégszirtek közvetlen közelében, s torkából rikoltás tört elő, ugyanaz a sirályrikoltás vagy ahhoz hasonló, amit Na faluban hallottam.

S íme, a hópárkányok felől válasz érkezett. A szikrázó havon négy sötét árny rajzolódott ki. Ezek szerint a jetik a kolostorhoz vezető utakat is őrizték, készen arra, hogy több mázsa jeget zúdítsanak az ösvényre, ha nem kívánatos idegen bukkan fel. Magamban áldottam jó ötletemet, hogy legalább egy "havasi ember" kíséretében indultam útnak, és hogy jelmezbe öltöztem – ott fent a jetik bizonyára nincsenek egyedül, túljárok

a szerzetes őr eszén! Biztos, hogy valamelyik láma osztogatja a parancsokat! Jól körülnéztem, de nem volt látható.

Könnyedén, nehézség nélkül haladtunk át a veszedelmes jégszirtek alatt, a fiatalember közönyösen, én dobogó szívvel, remegve. Mi lesz, ha ránk szakad a lavina?

Utunkat ezután egyre kevesebb szikla szegélyezte, körös-körül csak a Ngodjumbo gleccser jege fehérlett. Az európaiak tévesen képzelik el a jégvilág talaját. A himalájai gleccser egyáltalán nem képez egységes, sima, páncélhoz hasonló jégmezőt, mint amilyen nálunk télen a halastavakon vagy a folyókon látható. Szerencsére itt a jégtalaj felszíne többnyire érdes, néha sötétzöld a mindenütt ott található üledékmoszat miatt, másutt meg a jeget számtalan kis nyílás, szakadékrés tagolja. Még szénfekete jeget is láttáin. A tábor és köztem húzódó guanarai és Ngodjumbo gleccseren a jég minden változata szerepelt. Egyes útszakaszokon gyorsan és aránylag kényelmesen haladtunk, másutt csúszkáltam, elestem, s ha már a rúd sem tudott megtámasztani, a fiatalember vállába kapaszkodtam. Kísérőm a meztelen talpával, szaruvá keményedett, repedezett bőrével bámulatos biztonsággal mozgott a síkos talajon. Nélküle sosem tudtam volna átjutni a Ngodjumbo gleccseren – a száz meg száz, feneketlen mélységekbe vesző sziklahasadék között. Van olyan, amely átugorható, van amelyet hóhíd ível át, de az egész együtt áttekinthetetlen labirintus. Aki ezt a terepet nem ismeri tökéletesen, az eleve halálra van ítélve. Kimerül, és megfagy. Megállt az órám. Úgy véltem, már régen elmúlt éjfél.

– Megállni!

Nagy szükségem volt pihenésre. Elzsibbadt a lábam és görcs húzta össze; egy jégsziklára rogytam. A jeti kifejezéstelen arccal a fáradtság legkisebb nyoma nélkül állva maradt. Szerettem volna még egyszer megkísérelni, hogy felébresszem megnyomorított szellemét, de féltem, hogy megbontom a hipnózis hatását. Mindketten hallgattunk. Vajon tud-e beszélni?

A jégmezőt elöntötte a telihold fénye. Valami megmozdult a távoli gerincvonulaton. Imbolygó, fekete pontok. Az üldözőim! Tehát már felfedezték a leütött kolostorőrt, vagy észrevették, hogy az egyik jeti hiányzik! A nyomunkban vannak… igen, igen, ott jöttünk mi is! Van néhány kilométernyi előnyünk – de amazok szívósabbak. Ki időt nyer, életet nyer, minden az időn múlik! Egy óra alatt legfeljebb három kilométert tudunk megtenni – ők vajon mennyit haladhatnak óránként, öt vagy hat kilométert? És mennyi idő alatt érnek utol?

– Előre! Gyorsabban!

A következő három óra úgy él az emlékezetemben, mint egy lázálom. Hol a meredek jégnyelveken csúszkáltunk tántorogva, hol meg négykézláb kúsztunk a jégtorlaszokon, helyenként elterülve az egyre szaporodó sziklák labirintusában. Néha hátranéztünk, a fekete pontok növekedtek, közeledtek az üldözők. Most már kivehető volt, hogy egy láma és négy jeti van a nyomunkban. Készen álltam arra, hogy utolsó csepp véremig fogok védekezni, karddal, rúddal, puszta kézzel, bár tudtam, hogy fölényben vannak. Mit tehetek hatszoros túlerővel szemben, hiszen a láma első parancsszavára még az én szegény kísérőm is ellenem fordul.

Voltak pillanataim, amikor úgy éreztem, szívszélhűdés

ér. A tüdőm nehezen szedte a jeges levegőt, minden lélegzetvétel belém nyilallt, vért köhécseltem. Egyszerre csak eltűntek az üldözők – nyugtalanná váltam. Bizonyára rövidebb utat ismernek, és majd hirtelen előttünk bukkannak fel. De honnét? Jobbról vagy balról?

A gleccser véget ért. Hihetetlen, hogy életem legnagyobb fizikai erőfeszítését kibírtam. Előttem pár lépésnyire feltűnt a kis ösvény, amelyen mindössze harminc órával ezelőtt a jetit üldöztem, és meg akartam sebesíteni a lábán. Egek ura, Honnét sejthettem volna, hogy nem valami állatfajta?

A fiatalember nyugtalankodni kezdett. Néhányszor felvinnyogott, sőt meg is állott, egy helyben topogva.

– Tovább, tovább! A tábor már itt van a közelben… s Angliában az orvosok újra ép emberré varázsolnak. Csak tovább!

Tétovázva lépett le a gleccserkiszögellésekről a köves talajra. Erősen zihálva futni kezdtem, és erőszakosan magammal vonszoltam. Előttünk néhány kilométerre Na falucska, benne a tábor – Tom, Norkey, forró kakaó és fegyverek, ott akár egy egész horda tízszeművel is szembeszállok.

A fiatalember végül megadta magát, könnyedén megelőzött, majd ringó léptekkel ugrándozott néhány méternyire előttem.

És ekkor történt. Néhány másodperc alatt. Hirtelen és váratlanul. Azt hittem, a világ omlott össze, félelmetesen, borzalmasan. A hajnali fagytól csillogó mozdulatlan Nangpa-la jégzuhatag lejtője megindult és hatalmas robajjal felénk gördült. Az utolsó pillanatban

vettem észre a csúcson mozgó hat fekete pontot. Hát ezért tűntek el az üldözők – ha már nem kaparinthattak meg élve, legalább el akartak hallgattatni! Néhány jégszikla segítségével mozgásba hozták az egész hegyoldalt. – Állj! – ordítottam a jetire.

Későn.

Sosem felejtem el szegény honfitársam prémes alakját, amint szemtől szembe a hömpölygő, dörgő jégáradattal; piciny emberhangya a pusztulás rázúduló hatalmas tömege előtt. Talán nem képzelődöm, de az a benyomásom, hogy egyébként kifejezéstelen, közömbös szemében felvillant az értelem szikrája, felfogta a rázúduló borzalmat. Tehát még ép emberré válhatott volna – de sajnos, már csak a kezét emelhette fel védekezve, mintha a lavinát meg lehetett volna állítani. A jégáradat belesöpörte a folyócska medrébe, ahol mindörökre eltűnt. Nyomában rögtön még egy vöröses test következett a lavina jégtörmeléke között zuhanva.

Egy hatalmas sziklatömbhöz lapultam, a főáradat tőlem tíz méterre dübörgött. Mindez öt vagy hat másodperc alatt játszódott le, de nekem örökkévalóságnak rémlett. Az idő csodálatos sajátossága, hogy a borzalomtól megbénított elme végtelennek véli. Azt hittem, a Himalája összes jege, vagy netalán az egész Ngodjunibo gleccser zúdul lefelé, holott csak jelentéktelen jégmennyiség szakadt le.

Minden elcsendesedett, az utat tömérdek jégtábla torlaszolta el. Kúsztam, elestem, majd felálltam, a jégsziklák élei véresre hasogatták a kezem, de mégis átjutottam a torlaszon és továbbvonszoltam magam az ösvényen. Nem mertem felnézni a hegygerincre, üldözőim bizonyára nem mondtak le rólam. És máris

három sötét alak bukkant fel előttem. Kirántottam rövid tibeti kardomat, de abban a szempillantásban az egész Himalája inogni kezdett körülöttem. Kimerült testem nem bírta tovább. Már csak annyit fogtam fel, hogy a sápadt Norkey fölém hajol, homlokán turbánszerű pólyakötés. És arrább a sherpa Na falucska aggastyán vezetője. A bennszülöttek angol beszédét fülem mennyei zenének vélte.

– Az ég szerelmére, sir Henry, merre járt? Két napja keressük!

Az expedíció visszafordult. A pokharai tavak feltérképezését és a himalájai szarvasbogár tanulmányozásának feladatét fiatalabb és szerencsésebb kutatótársaimra bíztam. Négy sherpa vitte a hordágyamat; gyors menetelésben haladtunk Namch Bazar felé, ahol már lehet járművet vagy öszvért bérelni Katmanduig.

Élményeimről senkinek sem beszéltem; mindenekelőtt Rawlinson ezredessel, a nepáli kormányhoz akkreditált brit delegátussal akartam tanácskozni. Bevallom, mindig szorongtam és furcsa érzések fogtak el, amikor a karaván egy-egy hegyszorosba ért. Nem hittem, hogy a kolostor több szemű lámái megengedik elhagynom Nepált. Hiszen a titkuk nem kerülhet napfényre! És azt sem tudtam elképzelni, hogy a kormány – és még inkább a pénzsóvár nepáli király, aki mind több és több adóval szorongatja a szegény pásztornépet – közönyös marad az országa belsejében rejlő hatalmas vagyonnal szemben. Azonkívül meg természetesnek véltem, hogy Rawlinson ezredes élesen tiltakozni fog a brit polgárok és más fehér emberek elhurcolása ellen, annál inkább, mivel őket a lámák kolostorában gonosz módon megnyomorítják. Nem kételkedtem benne, hogy

mindez igazságos büntetést von maga után.

A leghűségesebb teherhordóim között fegyvereket osztottam szét, és minden éjjel őrséget állíttattam fel. Újra és újra a lelkükre kötöttem, hogy ha a táborhoz bárki idegen közeledik és első felszólításukra nem felel – lőjenek – még ha jeti volna is. Vállalom a felelősséget! Valószínűleg felzaklatott képzeletemből fakadt a rossz érzés, hogy expedíciónkat szemmel tartják Arkandzs magas fennsíkjáról, s hogy a Tawecshe jégmezőkön lámák vezette jeti csoportok várakoznak a megfelelő alkalomra. Nem adják fel a játszmát! Nem hittem, hogy a véletlen műve a Macsermánál hajszál híján ránk zúduló kőlavina meg a Dudh Kosi folyócskán átvezető függőhíd leszakadása, Nub község határában. És nemsokára bebizonyosodott, hogy nem tévedek. Namch Bazar fő sherpa falu közelében történt, utolsó táborhegyünkön, az ősi Khumdjung kolostor romos falai alatt.

A szél süvöltött a sziklahasadékok között, s felénk sodorta a tömjénfüst és égetett jakvaj illatát a kolostorból. Petróleumlámpa fényénél rendezgettem feljegyzéseimet, amikor hirtelen szétnyílt a sátorponyva és nesztelenül belépett egy magas barna férfi, szakadozott kámzsás csuhába burkoltan. Kirántottam pisztolyomat a tábori asztal fiókjából. Nem értettem, hogy juthatott idáig, amikor Tom áll őrt a sátor előtt.

– Miért jött? – kérdeztem tibeti nyelven. – Éjszaka van, és tudtommal nem hívtam vendégeket.

A férfi köntöse a földre hullott. A viseltes, tibeti vezeklő csuha alól elő villant arannyal hímzett selyem öltözéke, övében tőr, fején fémsisak, két szikrázó karbunkulus szemmel. A Ngodjumbo gleccser lámája!

A pisztoly ravaszán tartottam az ujjam, mindenre készen.

– Dugd el azt a fölösleges holmit, ember! A Beavatottakon nem fog a halandók fegyvere. Üzenetet hoztam, nem kardot!

Eszembe jutott a kapuőr, aki úgy terült el a földön, mint egy krumplis zsák. A Beavatottak sebezhetetlenségét nem kell komolyan venni!

– Beszélj! – szóltam. – De ne közelíts! – A Kék hegyek kolostorából való Fenséges Szamcseh Mitsebat kegyesen engedélyezi távozásodat az Istenek trónja, az örök hó, a Himalája területéről. Csak két feltételt szab.

– Ki az a Szamcseh Mitsebat? Sok neves embert ismerek, de ez az úr nem tartozik közéjük.

– Érdemtelenül jutottál a nagy kegyhez, hogy beszélhettél vele, ember, és mégis tovább élhetsz, még ha tudatlanságban botorkáló kutyaélettel is.

A "négyszemű" láma többet engedett meg magának, mint amennyit brit gentleman létemre elviselhettem. Tibetben az "ember" megszólítás sértést jelent, még ha a legszegényebb birkapásztort illetik is vele. És a "kutyaélet" kifejezés minden nyelvben ugyanazt jelenti.

– Te magad vagy a csaholó, de fogatlan kutya! – mondtam megvetően. – Add át az üzenetet, és térj vissza uradhoz! Nem vesztegethetem a drága időmet üres locsogásra!

A láma kijött a sodrából. Napbarnított arcbőre alatt elsápadt, összeszorította a fogát, és a kard markolatához kapott. De rögtön visszanyerte

önuralmát.

– Hát akkor halljad, te em… – Idejében megtorpant. Lenyelte a szó végét, majd folytatta: – Az Istenek trónjához vezető út számodra mindörökre lezárult. Az ajkad lepecsételődik, egyetlenegy szót sem ejtesz arról, amit megadatott látnod a Kék hegyek kolostorában. Ha megszeged a két parancsot, egész családod elpusztul. Még ha a tenger mélyére rejtőznének is, mint a halak, vagy eltűnnének a fellegek fölött, mint a szirti sasok. És legvégül rád vár a rettenetes kínhalál. Így szólt a fenséges Szamcseh Mitsebat.

– A sakál vonít, a karaván halad… – jegyeztem meg gúnyosan. – Ha ugyan tudod, mi az a sakál. Mi fekszik a szíveden?

– A sötétben tévelygő nyomorult szavai elröppennek fülünk mellett – válaszolt fölényes ajkbiggyesztéssel. – A nemes szív felülemelkedik a sértésen, ne feledd a Fenséges parancsait! A Kék hegyek kolostorának elegendő aranya, gyöngye és gyémántja van ahhoz, hogy végrehajthassa rajtad az ítéletét… utolérje feleségedet, fiaidat, fiaid gyermekeit, akárhol is élnek a világon. A bosszú úgy csap le a felhőtlen égből, mint a saskeselyű, amely oly magasan száll, hogy a halandónak láthatatlan, de azért nem kevésbé valóságos. – A szívem összeszorult az iszonyattól. Igaz, hogy a kolostor vagyonának egy kis töredéke is bőven elég ahhoz, hogy bérgyilkos hadat uszítson rám, az ilyesmire mindig és mindenütt készségesen vállalkozókból. És az angolul tökéletesen beszélő kolostori apát valószínűleg az egész világgal összeköttetésben áll.

– Befejezted, láma? – kérdeztem.

– Visszaindulok a helyekre, amelyeket el kell felejtened. S ha erre nem vagy képes, a hallgatás kilenc lakatja alá rejtsd el. Kívánom, hogy életben maradj!

A láma megfordult, felöltötte a kámzsás vezeklő köntöst, és nesztelenül elhagyta a sátrat. Percekig dermedten ültein a helyemen. Csak a lámpa lángjának rebbenése bizonyította, hogy nem képzelődtem. Felkaptam a pisztolyt és kirohantam a sötétbe. Tom a málhákon ült, behunyt szemmel.

– Ne aludj! Ébredj! – jól megráztam a fiút. – Ébredj!

Csodálkozva hunyorgott.

– Szahib, hát alszom én? Azt parancsoltad, hogy őrt álljak, hát hogyan aludhatnék!?

– Láttál valakit?

– Senkit, szahib. Már réges-régen lepihent mindenki, csak egy nagy fekete bagoly repült erre az imént. Majdnem az arcomhoz csapódott. Megérintett a szárnya.

Elgondolkoztam.

– Jól van, Tom. Mehetsz aludni, és küldd pihenni a többieket is, fölöslegesen óvatoskodunk. Jó éjszakát.

Másnap megérkeztünk Namch Bazarba. S egy héttel később már Rawlinson ezredes bungalowjában iddogáltam a whiskyt. Idő előtti visszatérésemet kimerültséggel, általános legyengüléssel indokoltam…

– Tudja, sir Henry, egyszerű csalásnak tartom a tibeti és

nepáli kolostorok lámáinak minden szemfényvesztő hókuszpókuszát – mondta a következő esztendő februárjában Francis Jeffers őrnagy, a tekintélyes orientalista. Igen, ő, aki kilépett a Harmadik kandahári lándzsás ezredből, hogy teljesen a tudománynak szentelje magát.

– Sohasem találkoztam pappal vagy fakírral, aki többet tudott volna a mi varietéműsoraink bűvészeinél vagy az elmegyógyászati osztály alorvosánál, amennyiben hipnózissal foglalkozik. – Gondolataiba merülve elhallgatott, verejtékcsöppek fénylettek a gyarmati alkoholistákra jellemző vörös orrán. – Csak egyszer, de valóban csak egyszer éltem át valami furcsa dolgot, Sikkim határánál, ahol egy ismeretlen, elfeledett néptörzs, a khólok nyomait kutattam. Rendkívül érdekelt a nyelvük, de ez nem tartozik ide. Egész este szorgalmasan dolgozgattam a helybeli nyelvnek a déli tibeti nyelvjárástól eltérő kifejezési szótárán, a khóli nyelvtan anomáliáit elemezgettem. A falusiak barátságosak voltak, az időjárás kifejezetten ragyogó, a hangulat kitűnő. Éjfél körül nagy sürgés-forgásra riadtam fel, az egész falu felbolydult. Az asszonyok batyuba, kosárkákba dobálták kicsiny családi vagyonukat, a férfiak a jaknyájat terelgették. Kérdem, mi a csuda ütött beléjük, hogy így nekilendültek. Mit gondol, mit válaszoltak? "El kell mennünk, szahib, ő közeledik!" Az ördögbe is, ki az az Ő? – kérdeztem, azt hiszem, nagyon feldühödve. Az oly jól induló tudományos munkát nem szándékoztam holmi ostobaság miatt félbeszakítani Egyikük válaszolt: "Ő, a Szamcseh Mitsebat!"

– Micsoda? Szamcseh Mitsebat? – vágtam Jeffers szavába. – És ön találkozott vele?

– Úgy látom, nem mondok újdonságot – nézett rám

Jeffers őrnagy a szivarfüst mögül. – Igen, másnap reggel láttam, amikor már az összes istenverte khól árkon-bokron túl volt. A távoli dombon szénfekete lovon ügető alak jelent meg. Szolgáim, ég tudja, miért, úgy szerteszéledtek, mint a verebek, és az elhagyatott házikókba bújtak. Lassan, komolyan közeledett, és éktelen dühbe hozott azzal, hogy átnézett rajtam, mintha levegő volnék. Én, a Harmadik khandahári lándzsás ezred őrnagya… és akkor holmi otromba Szamcseh Mitsebat arra merészkedik…

– Őrnagy, hogy nézett ki az az alak?

– Mint a bolond, vagy mint a legendabéli Artúr király lovagja. Fején pléhfazék, nyolc párosán beleillesztett kővel, és az arca, mint egy májbajosé. Sosem láttam még ilyen arcbőrt.

– És ön?

– Én… hiszen ez a különös, sir Henry, hogy én úgy álltam ott, mintha földhöz cövekeltek volna, még csak rá sem tudtam förmedni. Csak bámultam, amint felém közeledik, elhalad előttem és távolodik, akár meg is érinthettem volna, annyira közel volt. Valamiféle… hogyan is fejezzem ki magam… szóval valami olyasféle bizsergést éreztem a testemben, mintha villamos áram zsibbasztana. A vacsorámat magamnak kellett elkészítenem. Azok az átkozott gurkha szolgák ki sem másztak odúikból, és amikor végre mégis kiráncigáltam őket, remegtek, mint a nyárfalevél! Ezt tartottam egyetlen különleges eseménynek, avagy lehet, hogy csak elfogott az általános pánik. De egyébként, sir Henry, ne engedje magát az orránál fogva Vezetni. Csupa vénasszonyi locsogás.

Tíz esztendőn át meg sem mukkantam élményeimet

illetőleg. A Kék hegyek kolostorát a hallgatás kilenc pecsétje alá rejtettem, ahogyan azt a "négyszemű" láma kívánta Khumdjung kolostor romba dőlt falainál. De néhány nappal ezelőtt érdekes hírt fedeztem, fel a LONDON TIMES-ban. Hogy a nepáli kormány az ország északi részében valami nagyon vagyonos kolostorra bukkant, és a katmandui khan-po láma egyenes kívánságára – aki eretnekfészeknek és az igazi vallás megrontójának minősítette a kolostort – elkobozta a vagyonát. Az ügy rendezésénél fegyveres összetűzésre került sor, melynek során néhány szerzetes életét vesztette. A vagyon olyan jelentékeny, hogy lehetővé teszi a katmandui repülőtér kiépítését, utak és kórházak felállítását, röviden: Nepált modern állammá változtatja.

Szívből remélem, hogy ez így is lesz. És sajnálom, hogy azt kell mondanom: remélem, Szamcseh Mitsebat és utálatos társai nem menekültek meg, hanem elpusztultak a kolostor szétlőtt romjai között. Csak ezek után merem a feljegyzéseimet a hallgatást fogadó, Fekete Bolygó Testvéreinek rendelkezésére bocsátani, mert nem akarom, hogy elvesszenek a világ számára. Talán egyszer fényt derítenek a "havasi emberek" rejtélyére. A jeti nem létezik! Csak nyomorult teremtések léteznek, akiket sebészeti úton megnyomorítottak és leigáztak. Úgy hallom, hogy módszerüket "perifrontális leukotómia" elnevezéssel az európai pszichiátria is alkalmazni kezdte, de Istennek hála, számos ellenvetés után betiltották.

Remélem, hogy az értelem le fogja győzni a szenvedélyeket az Istenek trónja alatt is, és hogy többé soha senki nem találkozik majd a "havasi emberrel", sem Szamcseh Mitsebattal, akiről, mellesleg szólva, az a gyanúm, hogy nem is egy személy, hanem egy egész társulat, amely hipnotikus fondorlatokkal és hatalmas

vagyona segítségével hatalmában tartja a Himalája végtelen területét. Szilárdan hiszem, hogy az Európát elözönlő arany, amely a kontinens leigázását célozza, csak lázálomban fogant őrültség.

Az emberiség felnőtté vált, az értelem kezdi kormányozni. Semmiképpen sem térhet vissza a középkorba!

Befejezve 1929. június 11-én

Hajós Magda fordítása

A KRÁKOK

(A 25-ÖS SZÁMÚ TÖRTÉNET)

(Associated Press) A hajókatasztrófák megmagyarázhatatlan és bizonyára soha ki nem deríthető históriái újabb esettel szaporodtak: a Palau-szigetek közelében nyomtalanul eltűnt a Stirling-Brown & Co. Rip Van Vinkle nevű 11 500 bruttóregisztertonnás gőzöse. Mind ez ideig eredménytelenül keresik. Eltűnése annál rejtélyesebb, mivel a fedélzetén rádióállomás működött, és a katasztrófa idején a tenger nyugodt volt. Mégis most ismét egy hajóval szaporodott az eltűntek sora: az Atlanta angol iskolahajó, amely 1880-ban futott ki a Bermuda-szigetekről 250 főnyi kadéttal és tengerésszel, majd nyomtalanul eltűnt, a Frey nevű német hajó, amelyet 1902. október 3-án találtak meg a nyílt tengeren, személyzet nélkül, s a legkisebb sérülés sem volt rajta; ugyancsak titokzatosan elhagyott hajó volt az Anna Mary Celesto, amely 1898-ban Amerikából Anglia felé tartott, és végül a Montevideóból 1928-ban kifutott, majd nyomtalanul eltűnt Kopenhawn modern hajó. A Bank of Liverpool Cooperative Társaság, ahol a Rip Van Vinkle biztosítva volt, egyelőre nem hajlandó kifizetni a biztosítási összeget, hanem magánnyomozást végez az ügyben. (Manchester Guardian, 1932. április 17.)

Én voltam a Rip Van Vinkle kormányosa, és túléltem pusztulását. Egyedül én mesélhetem el, hogyan történt, de csak a bolond fogja elhinni. Hiszen nem vagyok író! Ha az önök klubjának titkára nem ajánlja fel a tagságot és nem támogat segéllyel, amikor már a béka feneke alatt voltam, soha nem jutott volna eszembe leírni élményeimet.

Úgy kezdődött, hogy már megint teljesen le voltam égve, csak egy korsó vacak sörre tellett az YMCA koszos, poloskás menhelyén a manilai Keléti kikötőben. Nem is hinnék, uraim, hogy mennyire nincs kereslet másodosztályú kormányosokban! Két esztendeig ingáztam Manila és Brisbane között kopra- és kenderrakománnyal – és bizony ügyesség kell ahhoz, hogy az ember baj nélkül átfurakodjon a Malukku-szigetek között, ahol a szél minden öt percben más irányból fúj, no meg a Torres-szoroson is át kell jutni, aztán csak tovább a Nagy korallzátony mellett előre, mígnem rád kacsint Maryborough világító tornya, és végül Brisbane kikötőjének felhőkarcolói köszöntének. Amolyan kis séta az egész, alig hétezer kilométer, de az ócska, rozoga Anne Sussyn ez nem volt mindig könnyű, különösen, ha az árbocok félmagasságáig volt megrakva szárított kókuszdióval meg kenderrel. De nem panaszkodhatom, mert szép pénzt kerestem, míg csak a nylon és egyéb kitalációk agyon nem csapták a brisbane-i piacon a kenderárut, és amíg a Samoa-, Tahiti- és Fidzsi-szigetek kókuszdiói ki nem ütötték a pályáról a Fülöp-szigeti kókuszokat. Amint ez megtörtént, a jó öreg Anne Sussy máris lecsücsült a kikötőben, belepte a szénpor meg a korom, s én tőle néhány lépésnyire ott tétlenkedtem a Bajbajutott Tengerészek Otthonának bambusznád verandáján, ahogyan finoman nevezik azt az ólat.

Már két hónapja végeztem nyomorúságosán fizetett alkalmi munkákat a dokkban, csomagokat cipeltem, felügyeltem a szállítmány kirakodására, sőt egyszer még különféle sárgaréz kallantyúkat is fényesítgettem egy magánjachton, amikor egyszer odajött hozzám a vén csirkefogó Hendrikje, az Otthon gondnoka, akit jól ismernek Hongkongtól Mindanaóig s még azon túl is. És rögtön rázendített, hogy "Jackie, óriási bizniszem van a számodra!".

Nemigen voltam kíváncsi a Hendrikje-féle bizniszekre, de a hasamban csak egy üres leves lötyögött, három nap óta először. Így hát mégiscsak odafigyeltem. Hendrikje fontoskodva a fülembe súgta, hogy a kikötőben lehorgonyzóit egy angol gőzös, a Rip Van Vinkle, és hogy a kapitány kutyafuttában legénységet toboroz, illetve" kiegészíti az állományt. Útirány Mikronézia és az arra eső tájak.

– Bolondnak tartasz, Hendrikje? Amikor már a hajó a fél világot körülutazta, s alig néhány ezer kilométerre van a céltól, legénység után kajtat? Miért?

Hendrikje egy darabig hímezett-hámozott, míg végül kikottyantotta, hogy a személyzet és a kapitány között nézeteltérés támadt, és hogy a Rip Van Vinkle nemcsak kormányost keres, hanem néhány fűtőt, gépészt és matrózt is, nélkülük ki sem tud mozdulni innen. Vagyis: teljes hajószemélyzet kerestetik.

No, ez gyanúsan hangzott! A modern hajók tulajdonképpen tökéletesen szervezett üzemegységek, s a kapitányokkal való nézeteltérések ma már csak a kalandregényekben fordulnak elő. Mert például előfordulhat-e egy bankban, hogy felmond egy takarítónő vagy egy fűtő a vezérigazgatóval való nézeteltérése miatt, ha egyszer vele személyesen semmi

kapcsolata nincs?

Kitérő választ adtam tehát, és elindultam a kikötői sétányon, a háborús áldozatok emlékműve alatt egyenesen a kínai negyed felé, ahol a régi hagyományt betartva, a Pekingi Kacsában szórakoznak a frissen elcsapott tengerészek, míg csak kiürült zsebük miatt Hendrikje karjaiba nem kerülnek. Ördögöm volt, legalább öt vagy hat fickó üldögélt ott a Rip Van Vinkle állományából a porcelán csészében tálalt forralt bor mellett – ez egyébként, a Pekingi Kacsa ismert specialitása, feltétlenül kóstolják meg, ha a szél egyszer Manilába fújja önöket. Kórusban káromkodtak, átkozták az istenverte hajót, az istenverte, tiszteletre méltó Stirling és Brown urakat, de leginkább az istenverte kapitányt. Igyekeztem valami közelebbit megtudni, de nem volt könnyű. A férfiak bizalmatlanok voltak és dühösek, bűnbakot kerestek, akin kitölthetik a mérgüket. De a végén mégiscsak kitaláltam, miért rostokolnak egy helyben, holott már rég valahol Ponapénél kellene lenniük. A szegény Rip halálhajó volt! A halálhajókról sok szóbeszéd járja, de nem tanácsos róluk hangosan egy mukkot sem ejteni. Ezért, gondolom, önök sincsenek tisztában ezzel a fogalommal. Így hát kénytelen vagyok néhány szóval elmagyarázni, miről is van szó. Amikor egy hajó kiöregedik, ócskavasként adják el, s ez a hajótulajdonosnak néhány száz fontot jelent, körülbelül ennyit még a használható alkatrészek eladásából befolyt összeg. Így hát sokkal kifizetődőbb, ha – lám, mire való az ész! – a hajócska elsüllyed. A biztosító siránkozva fizet, de rendszerint a rozsdás roncs valódi értékének az ötszörösét.

A kikötőkben a tengerészek nagy része tud erről. De a biztosítók spiclijei is résen állanak, és minden szóra figyelnek, ezért a rendes tengerész féken tartja a

nyelvét, hacsak nem esett a feje lágyára; ha ugyanis a tengerész fecsegős, lemondhat arról, hogy rendes munkához jusson. Egyetlen rejtjeles bejegyzés a munkakönyvébe, amit csak a munkaadók ismernek, és bár vele "minden oké", évekig vagy haláláig várhatja, hogy alkalmazzák.

A biztosító természetesen minden hajótörést jól körülszimatol, és néha meg is tagadja az összeg kifizetését, ha kiderít valami disznóságot. Udvariasan a bíróságra hívja a tulajdonost, aki rendszerint közli, hogy a kapitány tehetségtelen fráter, hanyag és gondatlan, megérdemli a büntetést, hogy egyszer s mindenkorra elkobozzák az oklevelét. És mivel minden kapitány – akár valóban tehetségtelen, akár whiskytől lezüllött alak – öregkorára anyagi biztonságot akar, elfogadja a büntetést és vele a halálhajó biztosítási összegéből rá eső részt, ami mindenkor kijár "jutalomként" az ilyen gazember kapitányoknak.

Az utóbbi időben sokkal okosabban csinálják az ilyen ügyleteket. A tengereken echolottal, azaz akusztikai mélységmérővel vagy csak egyszerű mérőónnal ellátott kis hajók cirkálnak. A hajószemélyzet a tengerfenék változásait méri a műszerekkel, ami rendkívül hasznos és nemes munkálkodásnak látszik – csakhogy! A hajótulajdonosok nem a Földrajzi Társaság vagy az Admiralitás elé tárják az eredményeket, hanem szigorúan bizalmasan és suba alatt a hajóstársaságokat tájékoztatják. Minden újabb, a hivatalos térképen nem szereplő, hajózást veszélyeztető szirt: néhány ezer font sterlinget ér. Mert biztosíthatom önöket, hogy alig múlik el egy kis idő, máris épp azon az ismeretlen sziklaszirten megfeneklik egy halálhajó. A Társaság becsülete feddhetetlen, a kapitány keze tiszta, és a biztosító fizet. Csak valami elhihető mesét kell még kitalálni, hogy az ócska hajótragacs miért hajózott

éppen azokon a vizeken, ahol befellegzett neki, de ez a könnyebbik dolog.

Végre is kész röhej, ha megnézzük, miféle rozsda ette roncsok futnak ki Manilától keleti és délkeleti irányba. Uraim, ahhoz nem kell sok ész, hogy az ember tudja, hol vannak sziklaszirtek és zátonyok Európa körül, mert itt már teljesen feltérképezték a tenger mélyét – de Polinézia, Mikronézia és a Tuamotou szigetcsoportnál? Mondhatom, uraim, valóságos paradicsom ez a biztosításra spekulálók számára.

Amikor a Rip Van Vinkle az európai és nyugat-afrikai partok mentén töltött, harmincéves becsületes szolgálata után tágabb vizekre indult, kelet felé, a hajó személyzetét megnyugtatta az alsó fedélközön tárolt búzarakomány és még inkább a szokásos szabályos, mechanikus szolgálati rend, tehát semmi rendkívülit nem észleltek. Gibraltár közelében kezdtek mutatkozni először a nehézségek a régi gőzösök gyenge pontján, a kazánrostélyoknál. Napjában legalább tízszer estek ki a vaskos, kiégetett és vörösen izzó rostélyok a kazánokból, és naponta legalább tízszer kellett visszaillesztgetni a rendes helyükre. A Rip Van Vinkle hajónak még nem volt automatikus tüzelőtöltő berendezése, és a fűtők a kazánházban végkimerülésig robotoltak. A tisztességesen felemelt bérek ellenére két fűtő Adenben lelépett. A gépmester három arabot szerződtetett helyettük.

Egyidejűleg a gépházban mutatkozó üzemzavarokkal – amelyek minden tapasztalt tengerésznek elárulják, hogy a hajó "kimerült" és tovább szolgál a kelleténél –, a matrózok között az a hír terjedt el, hogy a búzás zsákokkal zsúfolt, lepecsételt raktárakból petróleumbűz árad. A biztosítónál úgy jelentették be a szállítmányt, mint elsőrendű kanadai búzát, de a steward, tele

balsejtelemmel, a behajózás kezdetétől fogva azt állította, hogy a Rip Van Vinkle a búzát arról a Belle Amélie francia teherszállító hajóról vette át, amely a La Manche-csatornán összeütközött egy kuwaiti olajszállító tankhajóval… A steward mindenkitől megkérdezte – persze csak akkor, ha egyik tiszt sem tartózkodott a közelben –, mit gondol, mit kezdenek majd azok az átkozott bennszülöttek azon az átkozott Polinézia vidékén ezzel az átkozott olajszagú búzával, amely már, elnézést, moslékba sem való.

S a mindentudó steward még azt is kifecsegte, hogy a Rip Van Vinkle gőzösről legutóbbi hajóútja előtt elég sok értékes tárgyat tüntettek el. Ez ugyan nem szokás, mert a biztosítók jól tudják, milyen felszerelés volt a hajón a katasztrófa előtt, de Stirling és Brown urak talán sajnálták a tiszti étkezde ezüst evőkészletét meg az értékesebb képeket is, amelyek nyomán csak téglalap alakú szürkés foltok díszelegtek a kapitányi kajüt kifakult tapétáján.

Szó szót követett, és zűrzavar támadt. No nem lázadásféle, egyelőre még nem – de a hajószemélyzetnek több mint a fele, köztük az összes fűtő, a gépész és az első kormányos Manilában szépen elhagyta a hajót, hogy a Pekingi Kacsában egy jobb lehetőségre várakozzék.

Ezek az emberek majd szétrobbantak a dühtől, de erre én nem sokat adtam, mivel húszéves hajózási tapasztalatból tudom, mit képes előidézni egy légből kapott hír a nyílt tengeren. Ámbár lehet, hogy a Rip Van Vinkle valóban halálhajó – na és mi van akkor? Inkább a fejemet kockáztatom egy korallzátonyon, semhogy a poloskák csipegessenek Hendrikje Otthonában. Két- vagy háromhónapi, Manilában töltött tétlenkedés után a Rip Van Vinkle izgága, volt

matrózai is úgy megszelídülnek a várakozásban, hogy akár az ördög szolgálatába is elszegődnek, vigye bár őket a pokolba. Bizony, uraim, ez a világ rendje!

Egy órán belül ott álltam a Rip kapitánya előtt. Úgy nézett ki, mint egy baptista prédikátor, szikáran, szálfaegyenesen állt előttem, alkar az árboc, és sárgás arcbőre betegségre vagy emésztő dühre vallott. Amikor kinyitotta a száját, igazi prédikátor lett. Olyan kifejezéseket használt, hogy "ilyenképpen tehát", meg "ugyancsak" és ehhez hasonlókat, amilyeneket utoljára Corkban hallottam a lelkészünktől. Ez már jó régen volt.

– Ilyenképpen tehát maga gondját óhajtja viselni a hajóm kormányának – szólt tűnődve, és lassú, megfontolt léptekkel körbejárt engem, mintha valami műemlék lennék turisták számára. – És a jó öreg, becsületes Hendrikje ajánlja magát, kormányos?

Nem árultam el, mennyire meglep, hogy

Szueztől keletre találtatik valaki, aki azt a vén csirkefogó Hendrikjét jó öreg, becsületes embernek tartja. Bólintottam.

– Hajókormányosi szolgálati könyve azonban csak tízezer tonnás hajók kormányzására jogosítja fel, de nem leszünk kicsinyesek. A jó öreg Hendrikje úgy említette magát, mint a legalkalmasabb kormányost erre a Csendes-óceáni útvonalra, és én hiszek neki. Máris felviheti a holmiját a fedélzetre, a szokásos feltételeket ismeri.

– Igen, uram – bólintottam, és nagy kő esett le a szívemről.

Két nap múlva a Rip Van Vinkle kifutott a tengerre, keleti irányba. Fedélzetén mindenhonnan összetoborzott személyzet tarkállott, arabok, négerek, megtetvesedett fehérek, sőt kiegészítésképpen még néhány kanaka, azaz óceániai bennszülött. Alighogy a kis pilótagőzös kivontatott bennünket a manilai kikötőből, és alighogy áthaladtunk a Samar-szoroson, a kapitány úgy döntött, irányt változtatunk. A Guam-szigetekhez vezető szokásos hajóút helyett, délkeleti irányba, a Palau-szigetek felé vettük utunkat.

– Ha a jó Isten is úgy akarja, a szállítmány egy részét ott fogjuk kirakni – magyarázta közlékenyen, bár nem volt kötelessége, hogy egy kormányos előtt indokolja döntéseit. Viszonzásul udvariasságból nem kérdeztem, hol és kire akarja rátukmálni az olajszagú búzát a Palau-szigetvilág sok-sok veszedelmes tengerszorossal tagolt lakatlan atolljain. A háború, idején ismertem meg véletlenül azt a kies tájat, amikor őfelsége a királynő – Isten óvja – Csendes-óceáni hajóhadánál szolgáltam.

Körülbelül ötszáz kilométerre lehettünk Mindanaótól keletre, amikor Bob, a rőt hajú rádiós, aki minden szóbeszéd ellenére is kitartott a Rip Van Vinklén, a parancsnoki hídon megjelent egy távirattal; a guami amerikai távíróállomás S. O. S. jeleket vett fel, és egy másik állomás segítségével valahol a Schouten-szigetek tájékán bemérte a hívót, az Akka nevű kutatókuttert. Tehát a hajó a mi útirányunk közelében mozgott, megtelt vízzel, segítséget kért. A guami állomás felszólította a Palau-szigetek környékén található hajókat, nézzenek a kis kutter után. Maga is sietett segíteni néhány felderítő repülőgép kiküldésével, de őszintén szólva, ez vajmi keveset ér a Csendes-óceánon. Egy kicsinyke pontot keresgélni a nyílt tengeren fentről a levegőből – eleve kudarcra ítélt

vállalkozás, hacsak nincs mindkét félnek pokoli szerencséje.

A kapitány gondosan elolvasta a táviratot, és valami olyasmit jegyzett meg, hogy keresztényi kötelesség segíteni az eltévedtnek és süllyedőnek, és a maga részéről bízik abban, hogy szerencsésen ráakadunk a szerencsétlen Akkára. Majd átadta a blankettát Trucknak, az első tisztnek.

– Cirkálni fogunk, uram? – kérdeztem. A távirat jelzése és a szél iránya szerint a kutter körülbelül száz mérföldnyire lehet tőlünk dél-délkeleti irányban.

A kapitány méltóságteljesen kiegyenesedett.

– Fiatalember – mondta, bár nem sokkal volt idősebb nálam –, nem illő beleavatkozni olyan dolgokba, amelyekről én döntök, Stirling és Brown urak nevében. Továbbra is az eredeti útirányhoz, a Palau-szigetekhez tartsa magát, ahogyan utasítottam.

– De a környéken valószínűleg nincs más hajó rajtunk kívül – merészeltem ellentmondani –, errefelé senkinek semmi dolga, még egy halászhajónak sem. Bizonyára a mi hajónk az egyetlen…

Beszívta pengeszerű keskeny ajkát.

– Elég! Két csomóval balra, és betartani az útirányt, az ördögbe is!

– Parancsára, uram – vállat vontam, és magamban azon töprengtem, milyen könnyedén hivatkozik hol az Úristenre, hol meg az ördögre.

A Rip Van Vinkle szélesen hömpölygő hullámokkal

küzdött kedvezőtlen széljárás mellett, és kéményéből szurokfekete füstfelhő szállt az égre, hála az Adenben behajózott nyomorúságos szénrakománynak. A hajó orrát fel-felcsapódó sós permet locsolta, s az iránytű aszerint táncolt, hogy melyik oldalról érte a lökés a rozsda ette vén Ripet. Rövid idő múlva a kormányosi fülkébe belépett a rőt hajú rádiós. Fedélzeti pletykahírt hozott – s én, ahogy utólag látom, nem vettem elég komolyan. A kapitány azokat a matrózokat, akik a kéményekre és a főárbocra kúsztak fel, hogy hátha észreveszik az elveszett kuttert – egytől egyig különféle olyan munkákra fogta, amiket csak csendes és kényelmes tengeri hajózásnál szokásos végezni. Nem értettük, miért olyan fontos neki, hogy ne találkozzunk az Akkával. S lám, mégis megtörtént! Talán a körülmények véletlen összejátszása miatt.

Mert az óceánon gyakran fordulnak elő véletlenek – de azért nem kell mindig rájuk hagyatkozni. Szóval, alkonyattájt egy fehérre mázolt hajótestet vettünk észre, tőlünk körülbelül három, kilométernyire. Árboc nélkül, sebtében felállított vitorlarúddal és egyetlen orrvitorlával, úgy-ahogy tartotta magát a hullámok hátán. Nem vártam parancsra, a roncs felé tartottam. A kapitány mérgesen rám villantotta szemét, de egy szót sem szólt. Felvette a viharkabátját, kiment a fedélzetre, amelyen egyre több és sebesebb hullám hömpölygött át. Talán személyesen akarta irányítani a mentési munkálatokat. Amikor a roncsot néhány száz méternyire megközelítettük, világosan látszott, hogy az Akka rövidesen elmerül. A fedélzeti kormányosfülkéből csak néhány összetört léc maradt, rajta vitorlavászon. Nem volt értelme uszályként vontatni a kuttert. A Rip Van Vinkléről leengedtünk egy csónakot, s alaposan megdolgoztunk azért, nehogy csónakunk a kormányozhatatlan kutter oldalához csapódva összezúzódjon, de végül sikerült

szerencsésen a hajóhoz kötni, és röviddel ezután az Akka kimentett legénysége már a fedélzetünkön volt. Rádión jeleztük Guamnak, hogy hagyják abba a repülőgépes keresést.

A fedélzetre elsőnek egy kis termetű, középkorú és igen rémült japán férfi kúszott fel, tetőtől talpig vizesen. Kapitányunknak mély meghajlással mutatkozott be: Ishii Tawaszaki, a megboldogult Akka tulajdonosa. Most ébredtem rá, hogy az Akka japán szó és cseresznyevirágot jelent. Tawaszaki úrnál csak egy kis koffer volt, a négy tagból álló személyzete – egytől egyig kanaka – terebélyes tengerészládákat cipelt, semmiféle megrázkódtatás nem látszott rajtuk, fülig érő szájjal vigyorogtak, a hajótörést érdekes, hátborzongató mulatságnak tartották.

A kapitány meghívta Tawaszaki urat a kabinjába, hogy valami száraz ruhát vegyen magára. Röviddel azután bejött a kormányosi fülkébe, a kapitány ingében és nadrágjában, ami úgy lötyögött rajta, ahogy egy kisfiún lötyög a jóval idősebb és kövérebb bátyjától örökölt ruha. Megkérdeztem, hogyan került a hajója ilyen nehéz helyzetbe a nyílt tengeren, és a fenébe is, hogyan törhetett be az oldala több száz kilométerre a legközelebb eső szirtektől. Először nem válaszolt, udvariasan mosolygott, és a vállát vonogatta, aztán megjegyezte, hogy éjszaka történt, amikor a személyzet lepihent, és az Akka rögzített kormánnyal siklott szemben a széllel. De annak ellenére, hogy előírás szerint égtek a jelzőlámpák és ködnek nyoma se volt, tehát jól lehetett látni, mégis nekiütközött valami hajónak. Mire a legénység felmászott a fedélzetre, a kutter körül sehol semmi, csak éppen eltűnt az árboc fele, és a víz kezdett betódulni a hajóba.

Furcsa história! És még furcsább volt az, amit a

kanakák beszéltek el. Az Akka különleges feladattal hajókázott, polipfogásra volt berendezve. Itt, a Fülöp-szigetektől keletre és általában Nyugat-Mikronéziában a partok mentén egészen a koreai vizekig terjed a vadászterülete ezeknek a kis bestiáknak. Hatalmas mennyiségben fogják ki őket és a kínai, japán és koreai halászkikötőkben árulják. Uramisten, micsoda bűz árad ebből a csemegéből, s ki se látszik a légyrajok alól. Tawaszaki úr megvetette az efféle kis zsákmányt. Az óceán feneketlen mélységeiben élő óriás polipokra specializálta magát. Az óriás polip kicsinyei éjszaka gyakran fel-felugráltak a Csendes-óceán déli vizein úszó hajók fedélzetére, magam is többször tanúja voltam – de a több méter hosszú karú óriás példányokat csak ritkán sikerült kifogni. A kikötőkben sok mindenfélét hallhatsz az óriás krákokról – bár a legtöbb csak puszta kitalálás. Barátaim a hadiflottától is említettek eseteket, amikor az Atlanti-óceánon a megtorpedózott hajó mentőcsónakjáról az óriás polip lerángatta az embereket a mélybe, és rémséges fényképeket is láttam róluk a különböző kikötői folyóiratokban. De Tawaszaki úr valóságos volt, és óriás polipokra vadászott. Az Akka a Rjukju-szigetek és a Palau-szigetcsoport közötti néhány heti útja során több tíz példányt fogott, hogy hogyan csinálta, nem értettem, és a kanakák se tudták megmagyarázni. Igaz, műveletlen fiúk voltak, képtelenek arra, hogy bármit is világosan megmagyarázzanak. Az volt az érzésem, hogy kissé féltek Tawaszaki úrtól, meg hogy némileg az agyukra ment a sok halvány szörny.

Tawaszaki úrnak tulajdonképpen semmi szüksége nem volt a kanakák segítségére a vadászatnál. A polipok maguktól jöttek fel a mélységekből, ő pedig beléjük lőtte a nitroglicerinnel töltött üveggolyót, a tombombin lövedéket, s a több mázsás szörnyet horgonyemelővel felhúzta a fedélzetre, majd bevontatta egy helyiségbe,

ahol a kanakák zavaros magyarázata szerint valamiféle laboratóriuma volt. Egy óra múlva a tetem és a karok nudlira metélt maradványait visszadobta a tengerbe. A cápák dulakodtak érte, s bár a kanakák gyermekkoruktól kezdve a tengeren élnek, idegeikre ment a csattogó fogak zenéje.

A fedélközi mendemonda a kapitányunk fülébe is eljutott, és éppen jelen voltam, amikor a maga mulatságos módján a következőt kérdezte Tawaszaki úrtól:

– Nos, uram, van-e értelmes célja az effajta rút és kárhozatos élőlényekkel való foglalatoskodásnak? Hiszen ez aligha tetsző cselekedet az Úr előtt.

A kapitány ritkán ment le a tiszti étkezdébe, többnyire egy karosszékben üldögélt a parancsnoki hídon, vagy a fülkéjében, ahol hosszú, rejtjeles táviratokat állított össze, amelyeket Bob, a rőt hajú rádiós adott fel Stirling és Brown urak részére Londonba, s a változatosság kedvéért az ugyancsak hosszú és rejtjeles választáviratok kiböngészésével foglalkozott. Bob bizalmasan elárulta, hogy kis távírókészüléke tulajdonképpen Tawaszaki úr megjelenésétől kezdve van ennyire igénybe véve. Úgy látszik, az úr jelenléte megzavarta az öregünk fejét.

De nem akarok eltérni a lényegtől. A kapitány kérdésére a "rút és kárhozatos élőlényekkel" kapcsolatban Tawaszaki úr, aki még mindig madárijesztőt játszott a lötyögő kapitányi ruhadarabokban, elmagyarázta, hogy semmiképpen sem áll szándékában olyasmire vetemedni, ami nem tetsző az Úr előtt. Éppen ellenkezőleg. Csupán egy kis pénzmagra, vagyis dollárra akár szert tenni becsületes munkával, hogy tovább folytathassa magánkutatásait a

felsőbbrendű idegtevékenységgel kapcsolatban. Tawaszaki úr az osakai egyetem tanára, a természettudományok doktora, és kétéves szabadságot kért, hogy a gyakorlatban meggyőződjön laboratóriumi kutatásainak eredményeiről. Tudományos körökben igen nagy a keletje az óriás polipnak, ugyanis ez az egyetlen állat, amelynek az idegszálai – ha jól emlékszem a szavaira – vastagabbak más élőlényekénél. Idegsejtjeik is jóval nagyobbak. Csak ennek a ténynek a felfedezése tette lehetővé, hogy Tawaszaki úr jelentős kutatásokat végezhessen. Munkájának eredménye hamarosan megmutatkozik majd a gyakorlati terápiában is. A tudósok eddig csak alkalmi fogásra voltak utalva, persze ha a halászok a szemhéjával hunyorgó szörnytől nem ijedtek meg annyira, hogy elvágták a hálót, és elmenekültek. Tawaszaki úr elhatározta, hogy néhány dollár ellenében valamennyit küld nekik az annyira hiányzó laboratóriumi árucikkből. A kapitány komor arccal hallgatta a libegő nadrágszárú urat. Nagyon mogorva volt.

– Ha meggondoljuk, hm, nem akarom megsérteni, de az ön hajója csak bajosan tudott befogadni néhányat ezekből a nagy lábasfejűekből. Így hát nem látom be…

Tawaszaki úr udvariasan elmosolyodott. Meghajolt, és készségesen elmagyarázta, hogy az Akkának igen szerény feladata volt: csak egy bizonyos fajta csaléteknek a beszerzése. Megállapítást nyert ugyanis – megbocsátanak, hogy nem tudom magam szakszerűen kifejezni, de Tawaszaki úr rengeteg szakkifejezést használt, amikor ezt fejtegette. Tehát megállapítást nyert, hogy némelyik állatfajta különleges helyzetekben erősen bűzös vagy erősen illatos – ki hogyan ítéli meg – anyagokat bocsát ki. Ezeket feromonoknak nevezte – amint látják, ezt a szót jól

megjegyeztem. A gilisztáknál, hangyáknál és szarvasmarháknál is talált feromont, de még inkább a polipoknál. Merthogy ezeknél a szörnyeknél beszéd, hang vagy hasonlók híján, a közlési módot ez pótolja. Amikor a polip valami falatot talál, az erre alkalmas külön szervekből feromont bocsát ki és jelzi – itt az ennivaló! Amikor a cethal is megkörnyékezi a falatot, a férőmön veszélyt jelez. És így tovább és így tovább. Tawaszaki úrnak állítólag egész egyszerű módszerrel sikerült kivonnia a polip feromonját, amely mágnesként vonzza ezeket az állatokat. Az Akka hajókázása eredményes volt, rengeteg anyag gyűlt össze a kis üvegcsékben, ezzel már nagyobb arányú fogásra is indulhat. Kagoshimában jól felszerelt motoros bálnavadász szkúnere van, ezzel dolgozott az állatkertek és a tengeri akváriumok számára. Amolyan víztartályokkal és egyéb kifundálásokkal ellátott speciális ladik.

Tawaszaki úr beszéd közben állandóan mosolygott és elégedetten dörzsölgette a kezét, általában csak úgy ragyogott a gyönyörűségtől, hogy a Rip Van Vinkle fedélzetén lehet egy olyan bájos ember társaságában, mint a mi kapitányunk. A "bájos ember" azonban valami olyasfélét brummogott, hogy "nem illő az embernek az isteni elrendelést kénye-kedve szerint, csalárdul megváltoztatnia", majd felhúzta a viharkabátját és kiment a fedélzetre, ellenőrizni az őrséget.

A Palau-szigetekhez közeledtünk. A kapitány azt az utasítást adta, hogy az irány a kis Pililu-sziget, ahol gyöngykagylókat akar szerezni, és kirakni a búza egy részét. Ebben semmi különös nem volt – az utóbbi időben megint divatba jött a gyöngyház, és a kapitányok egész sora bolhaüzletelésbe kezdett, szinte darabonként hajkurászta a kagylókat Karolina és

Paumot mentén. Ennek a kedvtelésnek azonban nem sok köze van a gyöngyüzlethez – a japán gyöngytenyésztési telepek jól tartják magukat a világpiacon, és egyhamar nem is adják alább.

Elővettem a szekrényből az Admiralitás III/76-os szekciójának a Nyugat-Karolinaszigetekről készített tengerészeti térképét – ilyen előkelőén nevezték el Palau nyomorúságos kis atolljait! Holott ezek csak apró zátonyok, melyek háromezer méteres mélységbe meredeken lefelé nyúlnak.

A sziklafalak szinte függőlegesek, úgyhogy a hajó simán melléjük állhat.

A Pililu és Angaur atollok lagúnáinak széles a bejárata, úgyhogy a jó öreg Rip Van Vinkle könnyen találhat magának horgonyzóhelyet – tehát úgy látszott, hogy minden a legnagyobb rendben van, a térkép szélére firkantott jegyzet kivételével: A legnagyobb óvatosság ajánlatos, ez idáig még nem készült el a korallgyűrűzátonyok környékének tengerfenék! térképe. Vigyázat! Rejtett sziklazátonyok veszélye!

A tenger nyugodt volt. A Rip Van Vinkle csak az éles északnyugati széllel hadakozott, de leginkább a rozoga gépház tehetetlenségével. A négy rostélyból legalább kettő mindig üzemképtelen volt, és a káromkodó fűtők égési sebektől borítva hiába igyekeztek a meglevőkkel boldogulni. Dél felé elértük a legnagyobb szigetet, partján előtűnt fővárosa, azaz egy nyomorúságos kis falu, amelynek a szépnek nem mondható Baobeltaob nevet adták. Mindössze néhány pálmakunyhó és egyetlen kőház, amelyben a kormánybiztos és egy személyben vegyeskereskedő méltóztatott lakni. A hullámverés fehér tarajsávjai szegélyezték a homokfövenyt, s a kókuszpálmafák borzas bóbitái

egyre jobban kiemelkedtek a partvonal mögül.

A Rip Van Vinkle a brit zászló le- és felvonásával tisztelgett a kormányépület és vegyeskereskedés előtt, de nem horgonyzott le. Dél irányába vette útját a szétszórt kis szigetek és korallgyűrűzátonyok rengetegébe, amit az Admiralitás térképe Angaur-szigetek összefoglaló néven jelölt.

A kapitány mellettem álldogált díszegyenruhájában, három aranysávval a zubbonya ujján – először láttam ilyen parádésan –, és azt a parancsot adta, hogy "a Ripet gondos elővigyázatossággal vezessem, ahogyan megérdemli". És egy tengerészt azzal bízott meg, hogy mérőónnal mérje a mélységet. Sok-sok tengerszoros között kanyarogtunk, gyönyörű helyeken, ahol véleményem szerint földi paradicsom létesülhetne. Jobbról-balról kókuszpálma-ligetek, virágok, egyszóval kész költemény. Sajnos ezt a földi paradicsomot tőlünk tűhegyes, tekervényes korallzátonyok, szirtek választották el, szerencsére figyelmeztető tajtékörvényekkel körülvéve.

Végül kikecmeregtünk a zegzugos világból, magunk mögött hagytuk Angaurt, s én fordítottam egyet a kormányon, hogy a hajót az utolsó kis szigetnél dél, azaz Pililu felé irányítsam, ahol a Ripet veszélytelen, biztonságos atoll-lagúna várja.

A kapitány időnként hol valami feljegyzésekbe és ábrákba merült, hol meg az iránytűt és a partokat vizsgálgatta. Egyszerre csak rám szólt:

– Fiatalember, két csomóval jobbra! Úgy látom, arra biztonságosabb az út. Maga meg, hé! – bömbölt bele a szócsőbe a hajóorron serénykedő matrózhoz. – Mérje meg a mélységet!

A matróz visszaintett, jelezte, hogy megértette, felkapta a zsinórköteget, melyen egy-egy csomó tízlábnyi hosszt jelölt, megforgatta a feje fölött, de mielőtt a mérőónt kidobta volna, ő maga pottyant bele a tengerbe – erős lökés érte, és kiszaladt alóla a talaj. A hajó megingott, alaposan megrázkódott, s a töredező vasvázak rettentő csikorgása, dörgése közben megfeneklett.

A fedélzetközből sziszegve tört fel a vízár és tombolva tódult a kazánházba. A lépcsőkön fel-alá szaladgáltak a riadt fűtők meg a gépész, egyébként teljes épségben; mielőtt a víz a rostélyokhoz ért volna, eliszkoltak. A mérőónos fiatalembernek is sikerült visszakúsznia a fedélzetre, csuromvizesen alapos káromkodások közepette.

Mindenki a hajókorláthoz tódult. A szirt, amin a Rip Van Vinkle fennakadt, nem látszott ki a vízből, valószínűleg meredeken lejtett lefelé, de a vízben sem láttuk. A gőzös úgy szűrődött fel a hegyére, mint a lepke a gombostűre. Nem süllyedhetett el – bár egyre nagyobb mennyiségű víz hatolt be a kapu nagyságú lyukon –, mert a koralltelep a felszínen tartotta.

A kapitányból fagyos nyugalom áradt. Abban a percben a döbbentem rá, hogy jól felkészült a hajótörésre. A szegény Rip Van Vinkle valóban halálhajó volt, és el kell ismernem, hogy utolsó kötelességét is nagyszerűen teljesítette! A térképen semmiféle szirt nem szerepelt, s a dühtől tajtékzó biztosító nagyon nehezen tudja majd bebizonyítani, hogy a hajótörés szándékos volt.

Truck, az első tiszt néhány szóval megnyugtatta a legénységet – semmi veszély nem fenyeget bennünket. Tőlünk alig fél mérföldnyire, fodrozódó hullámoktól áztatott homokföveny, mentőcsónakjaink rendben, s

bármelyik percben leereszthetők. A Rip oldalra dőlt, s a fedélzetén bajosan lehetett közlekedni támasz, kapaszkodó nélkül.

– Hat óra múlva beáll a magas dagály, uram – jegyeztem meg –, és bizonyára felemel bennünket a szirtről. Ha addig sikerülne valami hajót értesítenünk, elvontathatna bennünket a homokzátonyra.

– Helyes, helyes, mindent meg kell tennünk, ami megtehető – bólintott az öreg, és rögtön leszólt telefonon a rádiós kabinjába. De nem kapott választ, Bob ugyanis már ott állt az ajtóban.

– Kapitány, a rádióadó megrongálódott – jelentette izgatottan, elcsukló hangon. – És ön tud róla…

– Nem értem, mit akar ezzel mondani, Guerin úr! – válaszolt szárazon a kapitány, és elfordult a felhevült Bobtól. – Ha jól tudom, az érvényben levő hajózási szabályzat értelmében maga felel a rádióállomás állapotáért és komplett üzemeltetéséért. És én, a kapitány, azt követelem magától, hogy azonnal adjon le S. O. S. jelzést Guamra, és minden környező hajót értesítsen!

– Fogja be a száját, az istenit! – mondta Bob dühösen. – Hogyan adjak le bármit is, amikor minden cafatokban lóg, a rádiócsövek, a távíróhuzalok kiszaggatva…

A kapitány egy szempillantás alatt a felismerhetetlenségig megváltozott. Egyetlen lépéssel kilendült a félrebillent fülkéből, s

Bobot, aki lelkemre mondom, nem volt éppen pehelykönnyű fiú, megragadta a nyakánál fogva és odavágta a matrózok közé, olyan vadul, hogy egyikük

majdnem elterült tőle.

– Még egy szót, és agyonlövöm, mint a kutyát, érti? – S a kezében, ég tudja, milyen rejtélyes módon, megjelent egy hosszú csövű pisztoly.

– Azonnal vissza az adóhoz! És mindent helyreállítani, amit csak lehet! A tettes később kerül sorra!

Bob tántorogva felemelkedett és megszégyenülten eltűnt. De én, uraim, én tudtam, hogy az öreg most játssza el nagy szerepét, tudtam, hogy a Ripet tökéletes szaktudással a sziklazátonyra vezette; hogy megrongálta a rádióadót, és hogy prédikátori kenetteljessége alatt korrupt, fekete lélek lakozik – és mindennek ellenére, amikor a gőzös sok ezer tonnás súlya alatt recsegni kezdett a szirt, csodálattal néztem rá! Jól játszott! Isten a tanúm, igazán jól!

Hogy, hogy nem, egyszerre csak az udvarias Tawaszaki úr bukkant fel mögöttünk, mintegy a föld alól.

– Most nincs időm önnel foglalkozni! A mentőcsónakokban elegendő hely van! Isten vele! – mordult rá a kapitány.

– Kérem, valami történt… valami, amiben nem vagyok hibás… És mégis… – szólalt meg doktor Tawaszaki, lassan, vontatottan. Úgy vettem észre, sárgás arcbőre hamuszürkévé sápadt, és hogy rosszabb bőrben volt, mint mikor kimentettük a megrongálódott Akkaból, holott akkor az ő ócska ladikja, a személyes tulajdona ment tönkre.

– Kapitány, meg kell tudnia, mi történt!

– Hát akkor rajta, de gyorsan! – a kapitány visszadugta

a pisztolyt a hóna alatt levő tokba.

– A körülmények különös összejátszása folytán… éppen percekkel azelőtt, amikor az önök hajója megfeneklett… a kajüt ablakából kidobtam egy feromonnal teli tartaléküveget, mivelhogy nem eléggé konzervált, romlandó készlet volt. Nem sejthettem, hogy a hajó éppen itt fut Zátonyra.

– Na és? Mi közöm az ön hókuszpókuszaihoz meg az istentelen kotyvalékaihoz?

– Félek, hogy rövid idő múlva… azaz hamarosan… felbukkannak az óriás polipok!

– Vénasszonyi locsogás! – A kapitány türelmetlenül topogott. – És ha így is lenne, mi dolgunk velük? Még nem hallottam, hogy egy polip felfalt volna egy nyolcevezős csónakot, uram!

Tawaszaki némán meghajolt, és méltóságteljesen kisétált a kabinból, bő nadrágját gondosan összefogva a derekán.

Nem voltam benne biztos, de mégis, mintha a fedélzet egy kissé kiegyenesedett, visszabillent volna. Talán már megindult a dagály és emelgetni kezdte a nehéz roncsot. A fedélközből felhallatszott a víz zuhogása, szünet nélkül tódult befelé.

Néhány matróz, Truck úr parancsai szerint, görgős hengeren kigurította a hosszú mentőcsónakot és kérdően nézték a kapitányt, mikor ad parancsot a csónak lebocsátására. A kanakák csoportba verődve ácsorogtak az árbocnál, és valamiről izgatottan karattyoltak. A hozzánk legközelebb eső kis korallsziget homokpartján egyelőre egy lélek sem

mutatkozott.

Átnéztem a hajókorlát felett a tengerbe – polipnak semmi nyoma. Az átlátszó vízben apró halacskák számtalan árnya kergetőzött, s itt-ott kocsonyás kalapját lebegtette egy-egy medúza.

– Ott vannak, látja? Már feljöttek a mélyből, és most lesben állva, falánkul várakoznak a zsákmányra – szólalt meg valaki a hátam mögött.

Doktor Tawaszaki volt, és új javai a tenger felszínére mutatott. Erőlködnöm kellett, hogy a mélykék vízben felfedezzem a világosabb foltokat.

– A csónakot csak nem támadják meg! – nyugtattam magam. – Különben még elég mélyen lehetnek a felszín alatt. Először alkalmazkodniuk kell a nyomáskülönbséghez, nemde?

Tawaszaki tagadólag intett.

– Nem kell. ördög tudja, miért, de nem kell. Az óriás polip képes arra, hogy akár a több ezer méternyi mélységből is egy pillanat alatt a felszínre emelkedjen, akár egy rakéta. Minden más élőlényt darabokra tépne a víznyomáskülönbség. Reménykedjünk, hogy még nem tájékozódtak.

– Polipok… már csak ez hiányzott! – mosolygott rosszmájúan Bob Guerin, és közvetlen mellettünk a korlátra könyökölt.

– Semmilyen hírt nem továbbíthatok, bedöglött az adó. A vevőkészülékben jazz szól Manilából, meghallgathatják a fiúk, még táncolhatnak is, ha van kedvük hozzá.

Véletlenül nem volt kedvünk táncolni.

– Azt a gazembert börtönbe juttatom! Még ha ez lesz életem utolsó cselekedete is! – szitkozódott Bob hangosan, és a kapitány felé integetett, aki Truck úrral együtt felügyelt a navigációs műszerek, a hajónapló, a pénztár csónakba rakására.

– Megpróbálhatja, Bob – jegyeztem meg –, de ha még sokáig fog itt hőbörögni, nem lesz rá módja, hogy bárkit is eljuttasson valahová. A kapitány lelövi, mint a kóbor kutyát, és a tengerészeti bíróság ezért még kezet is szorít vele. A hajó zátonyra futott, az emberek veszélyben vannak. Barátocskám, ez nem vitaklub!

Bob dühödten rám nézett, keze fejével megtörölte felhasadt ajkát, és beballagott a kabinjába, hogy összeszedje személyi holmiját. Tawaszaki mélyen áthajolt a korláton és feszülten figyelte a víztükör alatt kerengő homályos foltokat. Némelyik hirtelen sebességet váltott, rákapcsolt a reaktív meghajtásra, s a víztömeg kiszorításával előrelendült, mint valami rakéta.

– Doktor, ön jól ismeri ezeket a szörnyetegeket, és ha úgy vesszük, ránk szabadította őket, még ha akaratlanul is, mit gondol, megtámadhatják a mentőcsónakokat? Mennyi ideig tarthat egy ilyen tánc?

– Nem tudom, semmit sem tudok. Az biztos, hogy sokkal tovább, mint amennyi ideig a Rip Van Vinkle fenn tudja tartani magát a zátonyon. Csak egy cethalcsapat segíthetne rajtunk, de erre nem lehet számítani.

A kövér Truck állt meg mögöttünk harciasán előreszegett állal, már őt is az idegbaj környékezte.

– No, mi van? Tawaszaki úr, miért nem lát neki? Annyi dollár úszkál itt körülöttünk, és ön meg se mozdul? Az istenit, ember, nem tudta más helyen kiönteni a tengerbe azt a disznóságot?

Nem várta be a választ, továbbrobogott, hogy az emelődaruknál zsémbeljen. A hosszú csónakban már ültek, matrózok és fűtők, hajózsákjaik rendben az evezőpad alatt. Két kisebb méretű mentőcsónak a fedélzet túlsó oldalán, szemben a homokparttal várakozott a lebocsátásra.

– Truck úr, a kormányhoz! Guerin, maga is szálljon be! – mondta fojtott, határozott hangon a kapitány. Bob szó nélkül beugrott a csónakba, Truck azonban ellenszegült:

– Uram, én majd önnel…

– Ne játsszon filmhőst!

Truck nem mert tovább ellenkezni. Odanyújtotta a vaspántokkal kivert hajóládáját a hosszú csónakban ülő matrózoknak, majd testsúlyát meghazudtoló könnyedséggel beugrott, és megragadta a kormányt. Az emelőcsigák megcsikordultak, és a hosszú csónak a vízre csapódott. Ellökték a hajótól, s az evezősök Truck intésére dolgozni kezdtek. A csónak a Rip Van Vinkle farát megkerülve szelte a vizet, s a maga után húzott barázdában néhány világos folt jelent meg.

– Oda nézzen – szólalt meg – fojtott hangon doktor Tawaszaki. – Talán azt hiszik, ismeretlen cethalféle! Most aztán, az istenek óvjanak bennünket!

A hosszú csónak alig húszméternyire volt a hajótól, amikor az egyik folt hirtelen megközelítette a jobb

oldalát. A felszínen néhány kígyózó, szívókoronggal ellátott vastag kar jelent meg. Az evezőlapátok, hatalmas testbe ütköztek. Truck félig felemelkedett és ráordított az evezősökre, hogy rendesen merítsék meg a lapátokat. A fiúk jól értették a dolgukat, de a hosszú csónak meg se mozdult. A polipkarok már ráfonódtak az evezőkre, a szörnyeteg felfelé kúszott. A tengerészek a túlsó oldalra szorultak, s a csónak veszedelmesen megbillent.

– A fejszéket, fiúk! Csak semmi ijedelem! – nyugtatta Truck a legénységet. Minden szavát hallottuk a fedélzeten, és elfogtuk társaink kétségbeesett tekintetét. Derekasan dolgoztak a fejszékkel a kígyózó karok között, amikor két újabb szörnyeteg jelent meg. A víz színét pirosra festette a vér.

– Mentőöveket, gyorsan! – szólalt meg mögöttünk a kapitány. A parancsnoki hídhoz ugrottam, ahol két piros-fehér csíkos mentőöv lógott. A korláthoz vittem mind a kettőt.

A hosszú csónak már felborult, egyesek, köztük Bob Guerin, a csónak peremébe kapaszkodtak. Truckot nem láttam. A tenger vadul örvénylett a csónak körül. Pontosan célozva dobtam le a két mentőövet, néhány kéz görcsösen belekapaszkodott.

Istenem, hogy ordítoztak! A halálos ágyamon is emlékezni fogok a hangjukra.

– Gyorsan, húzni! – kiáltott a kapitány, és maga is megragadta az egyik kötelet. Tawaszakival együtt hozzáugrottunk. A másik mentőövet négy kanaka húzta kifér lé a vízből.

Néhány méteren keresztül könnyen ment a vontatás,

míg egyszer csak egy hatalmas súlyú tömeg lefékezte a kötelet. Áthajolva a korláton már csak annyit láttam, hogy a mentőövbe kapaszkodó két matróz eltűnik az óriás polip tömege alatt. A szörnyeteg tányér nagyságú, undorító szeme egyenesen ránk szegeződött. Higgyék el, uraim, a pokol kínját álltam ki, pedig akkor még nem tartoztam a gyáva alakok közé.

Mindhárman elvágódtunk a fedélzeten, s a kötél úgy csúszott ki a kezünkből, mintha valami mozdony vontatta volna. Azt hiszem, hogy a két társunkat elragadó szörnyeteg semmivel sem volt kevesebb súlyú. Máig is remélem, hogy szörnyethaltak, még mielőtt szétmarcangolva lehúzta őket a bestia a mélyfekete sötétségbe. Tawaszaki tenyerével eltakarta a szemét, én a korláthoz dőltem, és hánytam, mint egy tengeribeteg turista.

A kanakáknak sikerült az egyik embert szerencsésen a hajó oldalához húzniok – lábszárára a polip karja fonódott, kétségbeesve kapaszkodott a mentőövbe, és bár a lábán függött a rettenetes nehezék, nem adta meg magát.

Nem tudom, hogyan történt, de a polip végül is engedett, és az ember abban a szempillantásban csaknem felrepült a fedélzetre, ahol ájultan esett össze. Bob Guerin volt, a rádiós.

Vászonnadrágja darabokban lógott rajta, és a lábikráján, a szörnyeteg karja helyén vérző sebek tátongtak. Bob egyik karja nyílt törésben, természetellenes szögben meredt felfelé, és szája szögletéből vércsík szivárgott.

Kis idő múlva felnyitotta a szemét, először a szeme fehérje tűnt elő, majd a pupillája. Mereven nézte a

föléje hajoló kapitányt.

– Te gyilkos! Te hitvány gyilkos! – hörögte Bob. – A pokolba veled… – Véres hab jelent meg az ajkán. Elnémult, és megint lecsukta a szemét. A kapitány Tawaszakihoz fordult.

– Guerin megállapítása részben önre is vonatkozik, Tawaszaki. Ön okozta embereink halálát! – közölte kurtán, hirtelen megfeledkezve biblikus kifejezésmódjáról. – Hálás lennék önnek, ha meg tudná mondani, most mi a teendő? A hajót egy, de legkésőbb két óra múlva elviszi az ördög, velünk együtt. Megértette?

– Kapitány úr, talán még van egy lehetőség – válaszolt némi szünet után Tawaszaki, és úgy remegett a lába, hogy le kellett ülnie egy árboc bakjára.

– Van ugyanis egy másik preparátumom is… egy még hatékonyabb szer…

– Csak nem óhajt még több polipot idecsalni?

– Nem… illetve igen. A bőröndömben levő feromonok bizonyos, a víznél nehezebb anyaghoz kötődnek. Még nem próbáltam ki, milyen eredménnyel jár ez a gyakorlatban. De lehet, hogy a polipokat visszacsalogatja a mélybe.

– Vagy ellenkezőleg, idecsalja a többit is!

– Lehetséges. De akár így, akár úgy, a feromonokkal teli tégelyt a hajótól jó messzire kell bedobni a tengerbe. És Remélnünk kell, kapitány úr, hogy a polipok arra az oldalra húzódnak.

A kapitány olyan arcot vágott, mint akinek nevethetnékje támadt.

– Remélnünk kell… Rendkívül szépen fejezte ki magát, Tawaszaki úr! Kár, hogy Truck úr és a többi nyolc tengerész már nem remélhet.

Nem említette köztük a tőlünk kétlépésnyire fekvő Bobot, aki zihálva hörgött a padlón, vérrel telefröcskölt fehér, tiszti zubbonyában.

– Készítsék elő lebocsátásra a két kis csónakot is! Az elsőbe a. kormányos a kanakákkal, a másikba én, doktor Tawaszaki és a megmaradt három tengerész száll be. Guerin úrnak az első csónakban a helye. A lebocsátást hajszálpontosan, parancsom szerint végezzék, és azután rajta, fiúk, egyenesen a part felé evezni, versenyfutásban a halállal! A két csónak nem segíti egymást. Ha a fenevadak megtámadják az egyiket, a másik sorsára hagyja. Kormányos, gondoskodjék róla, hogy minden evezős kezében balta, vagy legalább vadászkés legyen. És most, Tawaszaki, isten nevében, dobja bele a tengerbe azt az ördögi kotyvalékát!

Doktor Tawaszaki felnyitotta kis kézikofferét és kiemelt belőle egy fémkupakkal záródó tégelyt. Az üveg felragyogott a lebukó nap utolsó sugaraiban, és a hajótól körülbelül negyven méterre esett a tengerbe.

A kapitány a hátsó nadrágzsebéből színes zsebkendőt rángatott elő, azzal törölgette izzadó homlokát, a kanakák az első lebocsátandó csónakkal bíbelődtek, és balták után kutattak a fedélzeten. Természetellenes, halotti csend borult ránk. A hajóroncs időnként felnyikorgott, ahogyan a növekvő dagály fokozatosan feljebb emelgette a szirtről.

– Hol vannak a polipok? – kérdezte rövid idő múlva a kapitány.

– Nem látszanak – válaszoltuk egyszerre Tawaszakival. Eltűntek a világos, most már nehezen észlelhető foltok. Talán átköltöztek a roncs másik oldalára, ahová már árnyékot vetett a hajó a lemenő nap fényében.

– Milyen mélyen vannak most az ön… mérgei, Tawaszaki? – fordult a kapitány a tudóshoz, aki az utóbbi órák alatt még kisebbre zsugorodott és megőszült.

– Számításaim szerint másodpercenként háromméteres sebességgel süllyednek. Ez azt jelenti, hogy most ötszáz vagy hatszáz méterre lehetnek a tengerszint alatt.

– Reméljük, a polipokkal együtt! – jegyezte meg szárazon a kapitány. – Nos hát, beszállni a csónakba, fiúk, és bevárni a parancsomat. A két csónakot egyszerre fogjuk lebocsátani. Így legalább az egyiknek esélye van a megmenekülésre.

Percek alatt a csónakokban ültünk.

A kanakák döbbenten hallgattak, polinéziai napbarnított bőrük szürkésre sápadt. Bob Guerin a padok között feküdt ájultan. Megragadtam a kormánylapátot, a másik csónak kormányához maga a kapitány ült.

– Vízre!

Az egyik kanaka elvágta a tartóköteleket, és a két csónak egyszerre ereszkedett a vízre. A fiúk úgy eveztek, mint a félistenek. Pompás izmaik

megfeszültek, hallatszott sípoló lélegzetük. A mi csónakunk az első tempók után néhány méternyi előnyt szerzett. Már-már a feleúton voltunk a roncs és a part között. Úgy emlékszem, mintha a másik csónakból doktor Tawaszaki diadalmasan rám mosolygott volna, hogy lám, mégiscsak minden rendben van, néhány pillanat múlva a naptól átmelegített homokon sétálgatunk, a kókuszpálmák alatt.

És akkor, közvetlenül a csónak orra előtt hatalmas hullám csapott fel, s mögötte a szívókorongos nyolc kar kígyózó örvénye. A csónak teljes erővel ütődött a polipnak, maga alá nyomta, majd a nyálkás, síkos testen oldalra csúszott. Közben negyedrészt megtelt vízzel. A menetiránynak háttal ülő kanakákat oly váratlanul érte az összeütközés, hogy a csónak fenekére zuhantak. Amikor a polip egy pillanatra eltűnt, átvetették magukat a csónak peremén és beleugrottak a vízbe, hogy kiússzanak az alig százméternyire levő partra. Polinézia fürge halászfiai voltak, bíztak ügyességükben.

Nem értek partot. Bocsássanak meg, uraim, emlékeimet nem részletezem. Még ennyi esztendő után sem tudok erről úgy beszélni, ahogyan szeretném. Hallottam kiáltozásukat, s láttam, amint barna, izmos testük birokra kel a kikerülhetetlen halállal. A csónak tehetetlenül pörgött körben, a hullámok kergetőzése szerint, s a küzdelem tőlem néhány méternyire játszódott le. Kiemeltem Guerint a csónak alját elborító vízből, nehogy megfulladjon. A másik csónak felborulva himbálódzott a vízen. A kapitánynak és doktor Tawaszakinak sehol semmi nyoma. Minden véget ért. A tenger elcsendesedett, csak a repülőhalak időnkénti ijedt felrebbenése jelezte, hol garázdálkodnak az örökkön éhes, és felingerelt polipok a felszín alatt.

Mintha fejbe vágtak volna. Ez csak egy rettenetes, őrült álom, és én fel fogok ébredni a kabinomban a Rip Van Vinklén, vagy akár Hendrikje poloskás Otthonában! Ez nem lehet igaz! Soha nem hallottam ehhez hasonlót, még a rumtól tökrészeg tengerészektől sem!

Sajnos, valóság volt. Egyedül maradtam a haldokló Bob Guerinnel a félig vízzel telt csónakban. És körülöttünk még mindig ott keringett a több tíz vagy több száz tengeri szörny, a krák, amit az emberek a mesék kitalált szörny alakjainak tartanak.

De a legrosszabb még csak ezután következett, uraim!

Mindaz, ami a küzdelem utolsó pillanatáig az öböl felszínén a roncs közelében lejátszódott, csak rémséges tragédiának nevezhető. De ami a következő pillanatokban zajlott le – az halálomig visszakergetett a tengerről a szárazföldre, és talán nem is fogom tudni elmondani.

Azt hiszem, hogy a tengerről, a feneketlen trópusi tengerről vajmi keveset tudunk. Mélytengeri merítőhálokkal tapogatózunk benne. Ugyan, kérem! Egy repülőgéppel vontatott háló mit képes befogni a földi élőlényekből? Talán összeszedne néhány bogárfélét, esetleg egy-egy egeret is – de sohase fogná be az elefántot, az orrszarvút vagy a cápát! Soha! Azonkívül meg a tengert mi bűzlő hajókkal kutatjuk, amit egy rendes állat messzire elkerül. Hülye dolog lenne például dübörgő tankkal menni szarvaslesre.

Doktor Tawaszaki azt mondta, hogy az ő csodálatos szere, a feromon lassan süllyed a mélységbe. Bizonyára a helyszínen győződött meg róla. És azt is hajszálpontosan tudta, milyen sebességgel süllyed – mindent tudott az égadta világon, csak a legfontosabbat

nem. Hogy hová süllyed. Hogy miféle szörnyeteget csalogatunk ki. vele, amikor a mélybe lebocsátjuk a… hogyan is mondta a kapitány? A mérgeket – igen, a mérgeket! S ha jól tudom, minden orvosság méreggé válhat az avatatlan kezében!

Dermedten, egyetlen ép gondolat nélkül bámultam a Rip Van Vinkle roncsát. Nem tudom, hogy Guerin élt-e még, de az biztos, hogy a végét járta, az arca halálsápadt volt. Olyan sárga, mint a manilai katedrális viaszgyertyái.

Ekkor valami mozgolódásra figyeltem fel a gőzös fedélzetén, és rögtön magamhoz tértem. Tudniillik azt hittem, valaki ottrekedt a legénységből, de rögtön kiderült, hogy mélységesen tévedek. A fedélzeten két kígyó kúszott lassan és óvatosan, két polipkar, tehát elképzelhetetlen méretei lehettek annak a szörnyetegnek. Csápjaival végigtapogatta a fedélzetet, könnyedén söpörte le a tengerbe a súlyos hajókötélnyalábokat, amelyeket még két vasgyúró sem lett volna képes elmozdítani. A karvégek vékonyak voltak, de amint fokozatosan előbújtak, kísérteties méreteket öltöttek. Most már két, tönk vastagságú izomkolosszus kígyózott a felső fedélzeten. A parancsnoki kabin fölé magasodtak, átmérőjük legalább két méter volt.

A szörnyeteg testét nem láttam, eltakarta a hajóroncs törzse, de a karok hosszából ítélve, a cápa hozzá viszonyítva csak ebihal lehet. Megfeledkeztem a veszélyről, és térdig vízben állva felemelkedtem a csónakban. A Rip Van Virikle megmozdult, a karok körülfonták és rettentő erővel kezdték lefelé húzni. Majd recsegés-ropogás hallatszott, a korallszirt hegye lemorzsolódott, és a roncs oldalra dőlt. És mintha a felforduló fedélzet mögött egy másodpercnyire

megpillantottam volna az óriási kék szemet, amint az esti égboltra mered. A két kar felemelkedett, nekem úgy rémlett, hogy az égig ér, majd levágódott a tengerre olyan dörgedelmes csapással, hogy legalább harminc kilométeres körzetben biztosan hallható, volt. Aztán már csak a hajócsavart meg a hajógerincet láttam, az örvényt meg a hullámverést – többről nem tudok.

Hatalmas hullám ragadta fel a csónakot, felfordította és engem a homokpartra vetett. Nem tudom, mennyi ideig feküdhettem ájultan. Kegyetlen fájdalomra ébredtem fel, a kificamodott bokám miatt. Guerinnek semmi nyoma. Az öböl csendes volt, magasan állt a nap – tehát legalább tizenkét órát fekhettem eszméletlenül. Körülöttem körben földbe szúrt tüskés ágak. A bennszülöttek műve, de akkor még nem sejtettem, miért tették. A bokám elviselhetetlenül fájt, a tenger láttán meg rettenetes iszonyat fogott el.

A mai napig rettegek az óceántól. És még csak látni sem akarom a tengert! Nem tudom elfelejteni azt a látványt, amint a fehér, húsos, tapadókorongos karok a mélybe rántják a gőzöst.

A Palau-szigeteken szerencsére nem lehet éhen halni. Mindenfelé bőven terem a kókuszdió. Egyébként még aznap rábukkantam egy halászfalucskára, azaz néhány üres bennszülött viskóra. És ott értettem meg, mit jelentettek a földbe szúrt ágak, és hogy a bennszülöttek miért nem siettek a segítségemre, vagy miért nem öltek meg, ami egyébként nem lett volna újdonság a Karolina-szigeteken.

Féltek. Tudtak a Rip Van Vinkle elpusztulásáról és a tengeri szörnyről is, amely a mélyből bukkant fel,

Tawaszaki kotyvalékától előcsalogatva. Csakhogy itt a bennszülöttek az óriás polipot – a középkori tengerészek rémét – nem nevezik tengeri szörnynek, hanem tompodranónak: a halál urának. Még a nevét sem merik kiejteni! A legfőbb istenük. Azt hiszem, rajtuk kívül én vagyok az egyetlen ember, aki a tompodranót a saját szemével látta. Azok a tengerészek, akiket magával vonszolt a mélybe, nem számítanak, hiszen nem tudják elmesélni.

Egy hét múlva felszedett a szigetcsoport isten háta mögötti zugaiba postát szállító szkúner. Egész Maniláig egyfolytában aludtam a kajütben, félteni kinézni az ablakon, és az idegeim ripityára mentek. Verejtékben úsztam attól való félelmemben, hogy meglátom, amint a mélyből kiemelkedik az óriási fehér hústömeg és a szkúner fedélzetére felkúsznak a szörnyűségesen vastag, fehér karok. A Rip Van Vinkle pusztulásának történetét senkinek nem meséltem el. Csak egyszer próbáltam meg Manilában. És akkor észrevettem, hogy Hendrikje poloskafészkéből rövid úton a bolondokházába kerülhetek, ami ugyancsak egy lehetőség, de maradjon legutolsónak.

Csak önök ismerik a teljes igazságot. Uraim, kíméljenek meg a víztől, inkább fizessenek egy pohár sört.

Befejezve 1952. augusztus 12-én

Hajós Magda fordítása

KÍSÉRTETJÁRÁS A DECEPTION BAY VIDÉKÉN

(A 32-ES SZÁMÚ TÖRTÉNET)

Hogy tisztázzuk a dolgokat: rakétát én csak távolról láttam. Az űrhajósokat is csak filmről és képről ismerem, és alighanem egészen elöntené szívemet a melegség, ha egyszer parolázhatnék Glenn-nel vagy Carpenterrel. Igaz, én is viseltem a NASA világoskék uniformisát, az asztronauták egyenruháját, de aztán levetettem magamról. S ez tulajdonképpen az én egész történetem. Beszéljünk csak szépen nyíltan és egyenesen.

Hallották itt Párizsban valaha a Dust Bowl hírét? Nem? Ne is sajnálják, még ha ebbe a Poros Tálba négyszer vagy ötször is beleférne az egész édes Franciaország. És még egy jókora darab maradna is belőle.

A Poros Tál olyan, mint egy darabka holdbéli táj. A jó öreg Államok közepén találják meg – leharapott egy darabot Kansasból, egy részt Oklahomából, lecsípett valamicskét Új-Mexikóból és még máshonnan is. Legelők voltak ott – isteni fű, sok százezer vagy millió bölény, indiánok és Buffalo Bill teljes díszben. Ez volt kezdetben. Aztán jöttek a farmerek, felszántották a földet és bevetették búzával. Ha az ekének útját állta valami erdő, hát az alaposság kedvéért kivágták azt is. Az indiánok elmentek kosarat fonni a rezervátumokba, vagy járják kocsijukon a kaliforniai ültetvényeket és narancsot szednek. A bölények elköltöztek az égi legelőkre, Buffalo Bill pedig a cowboyregényekbe.

Egy fickó azt írta akkoriban, hogy a fű gyökérzete megőrzi a talaj nedvességét, és hogy a fű kiirtásával az ember a termőföldet is elpusztítja. A farmerek kinevették, majd előbb kátrányba, azután tollba hempergették. A wyomingi marhakereskedőknek dolgozik, gondolták, és le akartak vele számolni. Néhány év múlva kiderült, hogy a szerencsétlen flótás fején találta a szöget. A talaj kiszáradt, porrá változott, a búza egyre silányabb lett, a farmerek pedig nyakig ültek az adósságban. Az ügy végül harmincmillió embert érintett, és Államaink területének csaknem egyötödét.

Most tehát már tudják, miről van szó, és miért lehet Kaliforniában bagóért venni egy zacskó narancsot. Minden csenevész narancsfánál ott áll sorban öt földönfutó a Poros Tálból, készen arra, hogy megkapálják, öntözzék, megszedjék a satnya fácskát, vagy ha kell, még ki is díszítsék apró gyertyákkal, akár a karácsonyfát, csak hogy kapjanak maguknak és a porontyaiknak a narancsszüret idejére egy tányér levest s netán pár centet, hogy új hátsó gumit vehessenek a tragacsukhoz, amely már olyan ütött-kopott, hogy talán még a legközelebbi ültetvényig sem jut el a rajta levő cókmókkal.

Hát ez a helyzet, boys, a Poros Tállal!

Éppen onnan származom én is, nagyon jól ismerem ezt a tájat, a katonaság után ezért nem is tértem vissza oda. Hallottam, hogy apám régen eladta a farmot; ha így van, jól tette, de nem is biztos, hogy eladta. Nem láttam apámat már tíz éve.

Amikor a fiúkkal az utolsó heteket húztuk le a katonaságnál, és azon, tanakodtunk, hol és miként fogjuk majd megvárni azt a tetves őrmestert, hogy

benyújtsuk neki a számlát – ezt mindig így szokták mondogatni, de a valóságban soha nem váltják be –, eljött alakulatomhoz, Wichita Fallsba két NASA-egyenruhás fickó. És elkezdték fűteni az agyunkat, hogy jelentkezzünk a Nemzeti Űrkutatási Hivatalba. Dobálóztak a dollárokkal meg az előmeneteli lehetőségekkel, míg mindegyikünknek jól megkeverték a fejét, úgyhogy a szakaszunkban egytől egyig rá is álltunk a dologra Bob Breyer és Clarence Steichen kivételével, akik kijelentették, hogy felőlük az egész űrkutatás maradhat ott, ahol van, ők inkább elmennek zoknit árulni. Ha igazán megtették, csak gratulálhatok nekik.

Így hát véget ért számunkra a katonaság. De az, ami eztán következett, rém katonaság volt, hanem sokkal rosszabb annál!

Az egész a vég nélküli pszichológiai és pszichotechnikai tesztekkel kezdődött. Csaknem tizennégy napon át. A különféle kockák és gúlák behelyezésétől az előírt ábrába egészen a betűaláhúzási versenyekig, amelyek abból álltak, hogy egy teljes oldal összezagyvált szövegben alá kellett huzigálnunk egy meghatározott betűt. Eleinte szórakoztatott a dolog, jó eredményeket értem el, határozottan jobbakat, mint szakasztársaim többsége, csakhogy a második hét végén már felfordult a gyomrom, ha színes kockákat láttam, vagy ha csuklómra és halántékomra erősített elektródokkal újra le. kellett ülnöm a hazugságmérő készülék karosszékébe.

Az égszínkék egyenruhás NASA-fickók elmagyarázták, hogy nincs mese: mindez az idegek teherbíró képességének ellenőrzéséhez tartozik. Maroknyian maradtunk, a mi szakaszunkból vagy öt pasas, amikor ránk zúdultak a fizikai alkalmassági vizsgák.

Háát, uraim! Mit mondjak? Én, az egész Wichita Falls-i ezred baseball csapatának legjobb támadó játékosa, én, aki rég megszoktam a kemény mezei munkát – esténként alig tudtam elvánszorogni a fekvőhelyemig. Esküszöm, még annyi erőm se volt, hogy káromkodjak. Hatvan kilométeres menetelés után még versenyeznünk kellett kétszáz yardos futásban és magasugrásban! Másnap a nagy sikerre való tekintettel a menetelést megismételtették. Befejezésként a változatosság kedvéért fél kilométeres úszóversenyen kellett részt vennünk.

Akkor kapott görcsöt az apró termetű Joe Dayton, és kis híján megfulladt. Szörnyen begurult, jól legorombította Bryan hadnagyot, és másnap már nem láttuk sehol. Jóformán észre se vettük, hogy eltűnt éppen akkor vittek minket Oklahoma Citybe ejtőernyős gyakorlatra.

Nem ecsetelem tovább. Egy hónap múlva több száz jelöltből húsz csontig fogyott, dühös pacák maradt, akik valami csoda folytán mindezt túlélték. És köztük voltam én is. Persze minden este arról beszélgettünk, mi jön még ezután, mit találnak ki még nekünk. Olivér Dive, az egyetlen megmaradt cimborám a régi szakaszból folyton azt hajtogatta: – Boys, teljesen világos. Rakétairányításra fognak kiképezni minket.

Kinevettük. Ha a NASA nemcsak Wichita Fallsban, hanem másutt is toborzott embereket – és alighanem így van –, akkor ilyen zöldfülűekből, mint mi, több száz, de lehet, hogy több ezer is van. Az űrhajósok – természetesen az igazi űrhajósok – iránti kereslet a következő húsz évben biztosan kisebb lesz ennél.

Istenem, micsoda fellegjáró volt ez az Olie! És milyen bolondok voltunk mi mind együttvéve!

Természetesen sohasem kormányoztunk rakétát, de egyetlen rakéta sem tudott volna felszállni nélkülünk. Erről nem volt szabad tudnia a világnak, és nem is tud róla ma sem. Az Államok és az oroszok az űrkutatásban is biztonsági versenyt játszanak, úgy szervírozzák oda egymásnak a sikeres repüléseket, mint a pingponglabdát. Egy élvonalbeli ünnepelt űrhajós kudarca vagy halála, legalábbis nálunk, szörnyű blamázs. Nem tudom, hogy csináljak ezt az oroszok, de a mi sikereinket nekünk kellett megfizetnünk. Ha az emberek nem lennének ostobák, maguktól is rájönnének erre.

Az isten szerelméért, csak hasonlítsák össze az egészet a repüléssel! Egész történetének útja emberáldozatokkal van kikövezve. Vagy itt van az autózás – a rakéta ezekhez képest talán játékszer? Az embernek mindenért meg kell fizetnie, a természet legföljebb az elemi katasztrófákat adja ingyen. Mit tudnak önök a berepülő pilótákról, akik úgy elégtek, mint a meteorok? Mit tudnak azokról a technikusokról, akiket miszlikre tépett a próbamotor robbanása, vagy a vegyészekről, akiket megmérgeztek az új üzemanyagok? Semmit! Egyáltalán semmit! Az újságok nem írnak róluk, nem akarják reggeli közben elrontani az emberek étvágyát, inkább felpiszkálják valami sikeres fickó fényképével, aki a legújabb rekord repülőgépet vezette, és most tele szájjal nevet, akár a Super Colgate fogpaszta reklámja. Nem mintha nem lenne belevaló srác, azt nem mondom, de egy ezerszer kipróbált vezérlőrendszernél ült, és olyan motor volt a feneke mögött, amit már szintén ezerszer kipróbáltak – mások.

Azt hiszik, az űrkutatásban ez másképp van? Engem aztán senki né okítson erről!

Meg lehet például szerkeszteni egy olyan bábut, amely tökéletesen megmutat csaknem mindent, amit az orvosok tudni akarnak a rakéta startjánál bekövetkező hirtelen felgyorsulás hatásáról, rengeteg bizgentyű lesz rajta, rádrótozzák három elektronikus agyra, de – és most figyeljenek! – biztosan ötször drágább lesz, mint egy eleven ember az életbiztosításával együtt. És ez az ember pár száz dollárért kész beülni a rakéta startkarosszékébe és saját bőrén kipróbálni a felgyorsulás hatását. Bob Yerkesnek közben megrepedt a mája, és elpatkolt. A rakéta startparamétereit azóta módosították. Szóval Bob bebizonyította, hogy erre valóban szükség van.

Vagy a Roebuck cég szkafandereinek esete. A bábukon ezerszer kipróbált öltözet az első "eleven" próbán tökéletesen csődöt mondott. A szeplős Jimmy Lancefordból a folyékony héliummal hűtött vákuumkamrában egy darab törékeny jég lett.

Folytassam? Á, boys, mindez, ahogy mondani szokás egészen másképp volt…

Mindazonáltal ma is úgy gondolom, hogy nem végeztünk felesleges munkát. Ennek így kellett lennie. Az ember majdnem pótolhatatlan, de a "majdnem" szócskát nyugodtan kihúzhatják. Képzeljék el, hogy ki akarnak próbálni egy új biciklit. És a rakéta a maga összes szerkentyűivel tulajdonképpen nem más, mint egy ilyen fölöttébb bonyolult bicikli. Na jó. Két lehetőség közül választhatnak: vagy egyszerűen felülnek a biciklire és beletaposnak, vállalva a teljes kockázatát annak, hogy a gép szétesik a fenekük alatt, vagy szerkesztenek egy robot kerékpárost lendkerekekkel, csigákkal, kibernetikus masinériákkal, radarral, televízióval és tudom is én még mivel,

felültetik a biciklire és csak nézik. Ez kényelmes dolog, de – ismétlem – egyben módfelett drága is. Még az USA-nak is, amely pedig a legpénzesebb ország a világon.

Mi következik ebből? Nem vagyok politikus, se filozófus, de úgy gondolom: amíg akad nálunk, a Poros Tálban egyetlen család, amelynek nem jut betevő falat, s amíg az afrikai gyerekeknek éhségtől puffadt a hasuk, amíg emberek értelmetlenül meghalnak, mert nem juthatnak hozzá a megfelelő gyógyszerhez, addig nincs jogunk milliárdokat dobni ki, csak úgy bele a világűrbe, ha ezt a pénzt megtakaríthatjuk. Nem az űrkutatás fejlesztésének leállításával, isten őrizz, ez már talán nem is menne, hiszen nálunk sok száz gyár, sok százezer munkás él ebből. De úgy kellene irányítani a dolgot, hogy ne nyeljen el minden egyebet. Röviden: hogy a platina és tantál rakéták – mindkettő körülbelül ugyanolyan drága – ne szalmatetős kunyhók felett húzzanak el. Hogy egyetlen űrhajós biztonsága se kerüljön ezernyi más, éhen halt ember életébe.

Így magyarázta ezt nekünk Bryan hadnagy, és úgy gondolom – még ma is úgy gondolom! –, hogy igaza volt. Pedig már rég nem viselem a NASA kék egyenruháját. Mint a NASA valamennyi emberszabású kísérleti nyula, magam is a segédeszközök és a felszerelés kipróbálásával kezdtem. Több száz órát töltöttem egy jókora üvegakváriumban, hogy súlytalansági állapotban ellenőrizzem az élelmiszertubusokat, a szkafandereket és az egyensúlyérzék sérüléseit kiküszöbölő tablettákat. A rakétapályához hál' istennek sohase volt semmi közöm, saját bőrömön próbáltam ki viszont a rakéta utolsó fokozatának katapultáló berendezését, amelyet egy lökhajtásos bombázó vontatott. Nem szeretném még egyszer átélni ezt. Tizennégy napig be voltam zárva a

pilótafülke makettjébe, hogy ellenőrizhessék a legkülönfélébb gombok és fogantyúk legjobb elhelyezését és formakiképzését, s így meghatározzák azt a variánst, amelyben a pilóta a legkisebb hibaszázalékkal működik. Olie Dive meg én az Atlanti-óceán északi vizein nyolc napig fagyoskodtunk egy kis plasztikcsónakban, és szörnyűséges dehidrált tablettákkal táplálkoztunk, mert a doktoroknak tudniok kellett, hogy mit művelnek ezek a tabletták az emberrel. Igaz, felettünk állandóan ott repkedtek a helikopterek, de nem hoztak nekünk se meleget, se jó hangulatot, különösen akkor nem, amikor a húskivonattól csinos kis kiütéseket kaptunk.

Aztán végre előléptettek őrmesterré, Olie-t meg engem. Egy NASA-bázisra vezényeltek minket, a Felső-tó mentén fekvő Duluthba, Wisconsin és Minnesota határába. Régi ismerősünk, Bryan hadnagy kísért el minket és valami civil, aki ott nyüzsgött az Oklahoma City-i központ körül. Azt hiszem, pszichológus volt. Általában minden körül, ami csak kicsit is kapcsolatos a NASA-val, egész sereg nyüzsög ezekből a rejtélyes civilekből – hisz tudják: szigorúan bizalmas, államtitok, "szigbiztit" stb. stb.

A duluthi katonai repülőtérről a parancsnokságra vittek, s ott mindjárt egy NASA-uniformist viselő ezredes dolgozószobájába vezettek. A falon Labrador igen részletes térképe függött. Az ezredessel egy bevert orrú, ismeretlen nyakigláb fickó, Louis Krupa őrmester is bejött a szobába.

– Kitűnő munkát tartogatok a maguk számára – szólalt meg az ezredes, amikor leültünk a nagy asztal mellé. – Eddig az ellenőrzésben vettek részt. Igaz, hogy az ellenőrzés olykor bonyolult, de azért mégiscsak mindig pontosan körülhatárolt feladat. A felelet mindig

egyszerűen igen vagy nem. Most valami másról van szó. A NASA számol azzal, hogy az oroszok forradalmuk ötvenedik évfordulójára valami asztronautikai szenzációval rukkolnak ki. Egy slágerrel, egy nagy számmal, vagyis szép csendben valami nagy dolgot készítenek elő. Egyelőre nem sikerült megállapítanunk, hogy mit – szakembereink úgy vélik, hogy a legvalószínűbb egy fedélzeti legénységgel fölszerelt űrhajó Hold körüli útja, sőt leszállása is. Mi is tervezünk ilyesmit, de pár évvel későbbre. Értik ugyebár?

Udvariasan bólintottunk. Minderről már ezerszer szó esett a szállásunkon.

– A bökkenő az, hogy a leszállás a Holdon, bár az a legközelebbi kozmikus test, egyáltalán nem lesz valami jó móka, a Holdnak ugyanis nincs atmoszférája. Az űrhajó rengeteg üzemanyagot fogyaszt a fékezésnél és a leszállásnál, a visszatérés ezért eléggé bizonytalan. Ezt a kérdést úgy igyekszünk megoldani, hogy egy másik rakétát is fellövünk, egy tartályrakétát, amely a Hold körül keringene. Mi több, fontolóra vettük, hogy esetleg atom-robbanótöltettel ellátott kis rakétákat lövünk föl. A robbanások következtében támadt porfelhő, számításaink szerint lefékezné az űrhajót. Csakhogy mindez még a jövő zenéje. Van azonban egy másik lehetőség is – leszállni a Marson. Ez akkora siker lenne, hogy teljesen háttérbe szorítaná a Holdon járó oroszokat.

– Azt meghiszem – lelkendezett Olie. – Hm, elnézést, uram…

– Kérem, kérem… örülök, hogy osztja lelkesedésemet – mosolygott az ezredes.

– Könnyen lehetséges, bár nem biztos, hogy egy vagy két év múlva különleges konstrukciójú űrhajót szerkesztenek, melynek feladata háromtagú legénység eljuttatása a Marsra és onnan vissza a Földre. A kísérő üzemanyagtartályokat csak a bolygó körüli pályán venné át az űrhajó. Nyilván megértik, hogy a leszállás egy olyan bolygón, amelynek van atmoszférája, még ha rendkívül ritka is, s amelyen különböző évszakok váltakoznak, és a jelek szerint valami általunk közelebbről nem ismert életformák is kifejlődtek, igen, bonyolult problémakomplexumot jelent, s ezt még az űrhajó startja előtt meg kell oldani. Nos hát, erre önöket, hármukat választottuk ki. Mit szólnak hozzá?

Egy percig nem szóltunk semmit. Aztán megszólaltam.

– Bocsásson meg, uram, de milyen módszerrel kell ezt végrehajtani? Ha jól emlékszem a tanfolyamon hallott előadásokra, akkor a Mars atmoszférája körülbelül olyan, mint a mi Földünké 15 kilométer magasságban. Ez azt jelenti, hogy még a Himalájában sem…

– Nem, nem – intett le az ezredes –, nem erről van szó. A próbák első szakaszában nem fogunk arra törekedni, hogy pontosan rekonstruáljuk azokat a körülményeket, amelyeket úgysem ismerünk, részletesen. Az önök első feladata az lesz, hogy helikopterről leszálljanak a Povungnituku folyó felső folyásának térségében, nagyjából az Ichtoatukvik tó közelében, ahol a folyó ered.

És az ezredes rámutatott Labrador legészakibb kiszögellésére.

– Feladatuk az lesz, hogy terepjáró autóval, amely önökkel együtt ér majd földet, mintegy száz kilométert tegyenek meg a tundrán, egészen a Deception Bay-

öbölig, a Charles-szigettel szemben. Huszonnégy órát töltenek ott, és ugyanazon vagy más úton térnek vissza. A művelet tervezett időtartama negyvennyolc óra.

– Bocsásson meg, ezredes úr – mondta Olie –, de ha jól tudom, ott a tundra egészen lapos és sima. A száz kilométeres utat egy-két óra alatt megtehetjük.

– Nagyon örülök, hogy könnyűnek találja a feladatot. Így is van rendjén. De még nem tudnak mindent. Egész útjuk és a Hudson-szoros partján töltendő egész idejük alatt leplombált oxigénpalackokkal ellátott szkafander lesz magukon. A plombát természetesen bármikor leszakíthatják, ebben az esetben azonban a feladatot teljesítetlennek fogjuk minősíteni, annak a prémiumra vonatkozó minden következményével együtt és így tovább.

Rábólintottunk, a szkafanderekben való hosszas tartózkodás egyáltalán nem volt számunkra újdonság, a prémiummegvonás még kevésbé.

– Az összeköttetés egyedüli eszközei a szkafander sisakjába épített adó-vevő készülékek lesznek, de ezek révén csak egymással fognak tudni érintkezni – folytatta az ezredes. – Azt akarjuk, hogy ez kemény próba legyen. A bázissal nem lesz, valóban nem lesz összeköttetésük, boys! Ha valami baleset érné magukat, helikoptereket küldünk felkutatásukra, ez természetes, de azért ne legyenek illúzióik. A tundrán sok nehézségbe ütközik az ilyesmi. Száz kilométernyire délre az Ichtoa-tukvik tótól – az ezredes felállt és ceruzájával egy pontra mutatott a térképen – van a Payn-tó, ahová nyaranként az eszkimó családok lazachalászatra járnak. A legjobb lenne erre a tóra venni az irányt, abban az esetben, ha a Povungnituku tóhoz való visszatérésük lehetetlenné válna. Világos?

Másodszor is bólintottunk. Még ez sem látszott különösen nehéznek.

– És még valamit… a folyótól és a Povungnituku tótól délre eső rész tilos terület a maguk számára. Különleges, szárazföldi alakulatok gyakorlatoznak ott. – Az ezredes kis szünetet tartott, majd így folytatta: – Végtére is ezt joguk van tudni: itt folynak a NATO sarkköri egységeinek állandó gyakorlatai.

– Sarkköri egységek? Szabad megkérdeznem, mi a feladatuk? – szólalt meg beszélgetésünk kezdetétől először Krupa őrmester.

– Nem szabad, őrmester! – válaszolta élesen az ezredes. – De megnézheti a térképet, és rá fog jönni.

Az ezredes felállt, jelezvén, hogy a megbeszélés véget ért.

– Tíz nap idejük van arra, hogy megismerkedjenek a feladattal, az anyaggal és az ellátással. A betanítást Bryan hadnagy végzi, aki tökéletesen tisztában van az egész művelettel. Magát, őrmester – fordult f elém –, kinevezem a csapat parancsnokává. Sok szerencsét!

A tíz nap nagyon gyorsan elszaladt. Így van ez mindig, ha nyakig van munkával az ember. Úgy éreztük magunkat, mint valami játékboltban. Itt már nem durván megmunkált funkcionális prototípusok voltak, amilyenekkel eddig többnyire dolgoznunk kellett, hanem tökéletesen összeállított garnitúrák a bolygóközi expedícióhoz, a héliummal töltött könnyű csavarhúzótól egészen a három férfi szállítására alkalmas terepjáróig, amelyet Krupa őrmester javaslatára Packardnak kereszteltünk el. Igen könnyű

alkalmatosság volt, fel tudtam emelni. A különleges tantálcsövekből álló konstrukció nagyobb fajta motorkerékpárra emlékeztetett, de négy nagy ballonkerékre épült, amelyeket vagy automatikusan vagy a vezető kívánságainak megfelelően lehetett kiüríteni és felfújni, ami lehetővé tette a terepszint viszonylag jelentős változásainak kiegyenlítését is. A kerékköpenyek szélessége biztosította, hogy a Packard ne süllyedjen bele se a hóba, se a sárba. Az egészben a kocsi üzemeltetése volt a legvonzóbb. Az útvonal rövid ideig tartó, úgynevezett menekülő szakaszaira, amelyeket a Packardnak a lehető leggyorsabban kell megtennie, a kocsit folyékony fűtőanyagot tartalmazó kicsiny, óramű pontosságú turbinával szerelték fel, amely alig volt nagyobb egy régi autódudánál. Az üzemanyag húszpercnyi útra volt elegendő, amivel a terep jellegétől változóan 40-60 kilométeres távolságra lehetett elszáguldani. Autópályán a kocsi még hosszabb utat is megtett volna. A meghajtás másik fajtáját az elektromotorok képezték, amelyeket közvetlenül a kocsi két tengelyére erősítettek. A nikkel-kadmium elemek körülbelül három órára biztosították áramot. Tovább nem, mert a motorok súlya így túlságosan megnövekedett volna. Egyébkent csupán kisegítő meghajtó, erőként számoltak velük. A tervek szerint a főmotor funkcióját ugyanis – a lábunknak kellett betöltenie.

A Packard visszatért a triciklik, a négykerekű biciklik és lábmeghajtású automobilok hajdani aranykorába. Vicces volt ez, de voltaképpen teljesen logikus, Bryan hadnagy megjegyezte, hogy a Marson, ahol kisebb a gravitáció, egy hasonló eszközzel teendő utazás alig egyharmadnyi erőfeszítést fog igényelni, mint amennyi a Földön szükséges lenne. Az elektromotoroknak csak akkor kell energiát szolgáltatniuk, ha az út hegynek felfelé vezet, vagy olyan pillanatokban, amikor az

űrhajósok "lóerői" nem bizonyulnának elegendőnek.

Gyorstüzelő, rövid csövű karabélyokkal fegyvereztek fel minket – fölöttébb gengszterfazonunk volt, de Bryan hadnagy szerint épp ilyenek valók a Marsra. A ritka atmoszféra csekély ellenállása lehetővé teszi a lövedék kellő felgyorsulását még a rövid csőnyíláson keresztül is. A lövedék egyébként elég furcsa volt, és Olie megítélése szerint – aki egész életében nagy rajongója volt a fegyverek minden fajtájának – biztosan robbanó is. A nagylelkű NASA mint a fegyvertechnika legutolsó slágercikkét, hozzácsapott a poggyászunkhoz egy lézerpuskát is, amely intenzív fénysugarat lőtt ki néhány száz méter távolságra. Dögnehéz volt, akár egy tizenkettes Springfield, de azt mondták, hogy a tápláló elemek súlyát egyelőre a legjobb akarat mellett sem tudták csökkenteni;

Na és végül vittünk magunkkal egy ládát is, amely első látásra hordozható tévékészüléknek látszott. Volt egy képernyője és egy külön rekeszben apró, inkább cérnaorsókra hasonlító, keskenyfilmtekercs-készlete. Tanulgattuk, hogy is bánjunk vele. S bár kezelése igen egyszerű volt, az egészet kicsit fölöslegesnek találtuk. A ládikó ugyanis azt a célt szolgálta, hogy általa kapcsolatot létesítsünk értelmes lényekkel, amennyiben ilyenek kószálnának a Marson. A képernyőn a kezelőszemélyzet kívánságának megfelelően egymást váltották az összes lehetséges geometriai szimbólumok, az egész matematika, a tízes számrendszertől kezdve az összes többiig, amelyeket a Mars-lakó uraságok esetleg használnak, képek a Földről, városok, folyók, csatornák, hajók, és természetesen az egész történelem, mindez technicolorban és förszt klassz minőségben. Azt hiszem, akármelyik srác a lelkét kirakta volna egy ilyen játékszerért. A masinéria bizonyára igen drága volt. Így hát rimánkodtunk Bryan hadnagynak, hogy

helyette adjon inkább egy ugyanolyan nehéz téglát vagy egyszerűen egy faládát homokkal és az egész kitűnőséges interplanetáris kommunikátorral várja be szépen az igazi marslakókat. De Bryan hallani sem akart erről.

Tíz nap múlva az összes szerkentyűt velünk együtt felrakták egy helikopterre, és az egész rakományt kényelmesen elszállították a starthelyre, az Ichtoatukvik tó partjára.

A táj oly kedélyes volt, mint egy temető novemberben. Az erdőhatár jó pár tucat kilométerre délre maradt tőlünk. Köröskörül a tó mentén a végtelen, csaknem teljesen sík tundra terült el, itt-ott zuzmóhalmokkal – minden zuzmóhalom belsejében egy kis jégkupac, amely nyáron sem olvad fel – és fagyott hólétócsákkal, amelyek mindig csak dél körül olvadnak szét pár órára, s imitt-amott törpenyírfákkal, melyeknek magassága akkora lehetett, mint egy jókora pitypangé. A romantikus Bryan azt akarta, hogy ejtőernyővel hagyjuk el a helikoptert, de ezt mind a hárman hevesen visszautasítottuk. Nem mintha egy ilyen ejtőernyős kiugrás valami különöset jelentett volna számunkra; mi ketten Olie-val több mint ötven ugrást tudtunk magunk mögött, Krupa őrmester pedig saját bevallása szerint nyolcvanat. De nem akartuk úgy kezdeni a feladatot, hogy valami baja essék a Packardnak, vagy a bokánknak, vagy ne adj' isten eltörjön őszentsége, az Interplanetáris Kommunikátor!

Öt percen belül mindent kiraktunk, és a NASA két helikoptere, mint valami óriási bogár elzúgott dél felé. Körülöttünk több száz kilométeres távolságra mindenütt csak a néptelen táj. De hát nem voltunk mi hál'istennek sem Jancsi és Juliska, sem valami híres társasági arszlánok, úgyhogy ez nem is nagyon zavart

minket. Hiszik-e, hogy még örültünk is a feladatnak? Egyébként több ezer dolláros tisztességes prémiumot ígértek nekünk. Megigazítottuk a leplombált oxigénpalackok nyomásberendezéseinek szelepét. Aztán még ellenőriztük egymáson a műanyag sisakokat, amelyeken két antenna-ördögszarvacska volt felszerelve. A szkafanderek határozottan tetszetősebbek, s főleg könnyebbek voltak a régi modelleknél, a tarkóhoz erősített kispárnák pedig kényelmesebb alvással kecsegtettek. Hibátlanul működtek az adó-vevő készülékek is.

Május 17-én, 14 óra 53 perckor kezdtük meg feladatunkat. A Packard felülmúlta önmagát. Egy darabig ide-oda dobált és rázott minket, de hamarosan rájöttünk, hogy elég, ha kieresztünk egy kis héliumot a kerékköpenyekből. Ettől kezdve csak ketten vigyáztunk, hogy a kocsi simán átjusson a zuzmóhalmokon, a harmadik közben pihent, üldögélt a kocsiban és nézegette a tájat.

Az őrszolgálatot semmiképp se építhettük le. Ismerik ezeket a vicceket a hadseregben! Az ember sose tudhatja, mit találnak ki neki a tiszti agyvelők. Lehet, hogy azok a jótét lelkek a NASA-ban valami meglepetést készítenek elő, hogy a lehető legalaposabban ellenőrizzék az anyagot és végeredményben minket. Krupa őrmester borúlátóan azt jósolta, hogy ezt mindenképpen megteszik, sőt szentül meg volt győződve arról, hogy útközben földöntúli lényekkel fogunk találkozni. Még ha azok csak kitömött bábuk lesznek is! És hogy óriási botrány lenne abból, ha csak úgy elmennénk mellettük.

Elég valószínű volt, hogy ilyen meglepetésre sor kerül. Különben miért kötötték volna annyira a lelkünkre:

Fiúk, ne felejtsétek el kipróbálni a puskákat, a lézert is, esetleg a helyi állatállományon. És miért bizonygatta nekünk annyiszor Bryan hadnagy, hogy a tundrában könnyen találkozhatunk farkasokkal, rozsomákokkal, sarki rókával és más apró jószággal, mely nagyon is megérdemelné, hogy jól eltaláljuk az ismétlő fegyvereinkkel? Miért hajtogatta újra meg újra: jól körül kell néznetek, hogy lássatok is valamit!

Főleg Olie volt besózva az őrségei során; hunyorogva nézte a kísérteties tájat, amelynek zuzmóhalmai olyanok voltak, mint a sírhantok, és ő volt az első, aki mozgást észlelt a tundrán. Akkor már megtettünk harminc kilométert északra, és a Hudson-öbölhöz vezető út negyede-harmada már mögöttünk volt.

– Pszt, állj! – sziszegte. – Ott valami megmozdult!

– Mars-lakó? – kérdeztem súgva, önkéntelenül tettem; a szkafander sisakjában úgy ordíthat az ember, mint az erdőben. Nem hallatszik ki belőle egyetlen hang sem.

– Nem, nem, jobb annál! Azt hiszem, sarki róka.

Olie megragadta az egyik rövid csövű puskát, rácsatolta a válltámaszt és akár egy indián, arrafelé lopakodott, amerre utunk során az első élőlényt megpillantottuk; persze ha nem számítjuk a szkafandereinken mászkáló ezernyi apró legyet. A nap magasan állt az égbolton. Sarki nyár volt, s ilyenkor ebben a földrajzi magasságban nincs éjszaka. Napnyugta után egy vagy két órával már teljesen világos van. Olie lefeküdt az egyik zuzmóhalom mögé, és gondosan célzott.

Csak most vettük észre Krupával Olie célpontját. A sarki róka százötven méter távolságra kandikált ki a

zuzmó mögül; ekkora távolságra fránya egy célpont, még ha figyelembe is vesszük, hogy puskáink távcsöves irányzókkal voltak felszerelve.

Durr! – a lövés furcsán hangzott. Olyan tompán, mint egy fölfújt papírzacskó pukkanása. A belövés helyén narancsszínű láng, majd nyomban utána kék füstfelhő szállt fel. A róka felugrott és eltűnt, Olie megszegte az alapvető vadászelőírást: először szívj el egy cigarettát, s csak azután menj lőni. De hogy is cigarettázhatott volna a leplombált szkafender sisakjában?

Odaszaladtunk a rókához, az akció kitűnően sikerült. A kis bestiából csak néhány, vértől ragacsos szőrcsomó, a két mellső láb és a koponya egy darabja maradt. Puskáink töltényei a kis kaliberhez viszonyítva rendkívül hatékonyak voltak – akár egy hajóágyú gránátja!

– Le a kalappal! – jegyezte meg Olie. Tisztelettel nézegette a fegyverét, amely a válltámasz levétele után akkora volt, mint egy katonai pisztoly. – Nem szeretnék egyet kapni belőle! Még jó, hogy nem vagyok Mars-lakó. Ez a szerszám igazán megnyugtat.

Ekkor még nem sejtettük, mi vár ránk a legközelebbi negyvennyolc órában.

Ismét útra keltünk. Iránytű nélkül az utazás a labradori tundrán kész öngyilkosság, körös-körül a látóhatár széléig alig emelkedő buckás dombvidék terült el, egyetlen tájékozódási pont, egyetlen fa, bokor vagy kőhányás nélkül. A Packard kerekei dagasztották a sáros talajt és áttörték a vékony jégréteget, amely estefelé a zuzmóhalmok közötti tócsákat és apró tavacskákat fedte. A tundrának olyan színe volt, mint a temetőnek – szürke és sötétzöld. Ahol a tócsák

visszaverték az égboltot: acélkék csillogás. Csak olykor-olykor élénkítették a pusztaságot a törpenyírfák világoszöld levelei.

– Állj! Mi az ott? – szólalt meg Krupa őrmester, akit éppen Olie váltott fel a Packard pedáljánál. – Látjátok, ott északnyugaton!

Az a valami csillogott-villogott, és igen tarka volt. Egy pillanat alatt három különleges konstrukciójú távcső tapadt a szkafanderek sisakjaihoz. A konstrukció egyrészt lehetővé tette, hogy egyáltalán belenézhessünk a távcsőbe a szemünk előtt levő, átlátszó ovális nyíláson keresztül, másrészt noktovizorként is szolgáltak; az infravörös sugarakkal működő berendezés lehetővé tette, hogy éjszaka is lássunk.

– A szentségit, mi ez? – káromkodott Olie.

Két kilométernyire tőlünk egy furcsa kocka állt a tundrán, egyik oldalfalából ferdén meredezett valami spirálrugóféle. A kocka teste különböző színekben játszott, a sötétlilától a világosrózsaszínig, s a gyöngykagyló belsejére emlékeztetett. Volt még körülötte néhány tárgy, de olyan aprók voltak, hogy teljesen összeolvadtak a tundra domborzatával.

– Mit mondtam nektek? – siránkozott Krupa. – Az első marsbéli várost már itt felépítették nekünk! Ügy érzem magamat, mintha a Walt Disney vidám parkjában lennék. Egy perc múlva majd elénk tipeg Hófehérke és a hét törpe! Ezek a NASA-fickók legalább egyszer hagynák az embert békén!

– Várj – állította le Olie –, csak nyugalom és mély lélegzetvétel, különben fújhatjuk a prémiumot. Mit is ír elő a szabályzat a földöntúli lakókkal való találkozás

esetére, lásd Kosmo egy per öt? – Felemelte a mutatóujját és már fújta is: – Alapvető szabály, hogy ne közelítsük meg a gyanús objektumot, növényt, állatot, míg nincs biztosítva a teljes optikai-akusztikai dokumentáció és a biológiai-bakteriológiai vizsgálat.

– Ne hülyéskedj! – riadozott Krupa. – És mi van akkor, ha valami rejtett kamera felveszi ezt az egészet Aztán levetítik és Bryan keresztbe lenyel minket.

Hát Bryantól egyelőre nem féltünk annyira, de egyáltalán nem volt ínyünkre ekkora strapa után lecsúszni a prémiumról. Vagy fél mérföldet tettünk meg Packardunkkal a szivárványházikó irányába. Krupa az előírásnak megfelelően biztosításnak a kocsinál maradt, Olie meg én a filmfelvevőkkel és fegyverekkel felderítésre indultunk. Készítettünk néhány fényképet, vettünk levegő- meg talajmintát, végrehajtottunk mindent, amit ilyen esetekre a Kosmo 1/5 előír. Aztán még közelebb mentünk, de alig tettünk néhány lépést, Olie megfogta szkafanderem ujját.

– Öregem, oda nézz, Mars-lakó! Mintha egy tévésorozatból vágták volna ki! Príma, öregem, szenzációs! Mit gondolsz, Hollywoodból szerezték? Ha-ha-ha! Statiszta!

A fölöttébb furcsa tünemény a keze helyén egy rakás csáppal és a legrosszabb és legolcsóbb filmek fantasztikus szkafanderjében olyan váratlanul nőtt ki a földből, hogy az már nevetséges volt a maga primitívségében. Ezt a trükköt ugyanis már ismertük Olie-val, először egy Wichita Falls-i gyakorlaton derültünk rajta. Akkor a Mars-lakó tökéletes illúzióját meleg levegőfalra vetített trükk-diapozitívekkel keltették. Biztos most is így csinálták. Valahol a tundrában elásták a hőelemet, és egy közeli

zuzmóhalomban álcázott vetítőberendezést helyeztek el.

Ki is próbáltuk; alig hátráltunk néhány lépést, a madárijesztő szertefoszlott, mintha elfújták volna.

– Ezek a fafejűek képesek a kedvünkért berendezni egy egész japán rémpavilont! Most le kell filmeznünk a Mars-lakót, aztán tépünk tovább.

– És az interplanetáris kommunikátor? – kérdeztem. – Itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy kipróbáld, mennyire érdeklődik egy marsbéli polgár a geometria, a matematika és az Egyesült Államok története iránt.

– Először is éhes vagyok – jelentette ki Olie teljes határozottsággal. – Ne töltsünk több időt ezzel a hülyeséggel, mint amennyit az előírás szerint muszáj. Ne beszélj, hanem filmezz!

A Mars-lakó ismét megjelent. Leforgattam néhány méter filmet a tizenhatosunkon, és visszamentem Krupához, aki távcsővel figyelt minket.

– Na, mi van, marsbéli puszták hősei? Elfér még a zabszem a feneketekben?

– Bizony nem! Még most is reszketünk a nagy megrázkódtatástól! És indultunk tovább.

Újabb makettek vártak még ránk, ezúttal szerencsére madárijesztők nélkül. Először egy duralrudakból épített tákolmánnyal találkoztunk, amelynek tetejéről sistergő kék szikrák pattantak ki. Krupának és Olie-nak nagyon tetszettek, esküdöztek, hogy ilyet még sohase láttak, és rimánkodtak, engedjem őket közelebbre, de én hallani

se akartam róla, mert világéletemben kerülni igyekeztem az efféle játékszereket. Iránytűink mutatói ugyanis teljesen megkergültek, és ide-oda ugráltak.

Lehet, hogy ez is szerepelt a NASA tervében – elrontani az iránytűinket, hogy csak csillagászati tájékozódásra legyünk utalva, de ilyen következtetésekre nem voltam hajlandó a Bryan iránti lojalitásom miatt. A vizsgálatot úgy-ahogy befejeztük, és máris mentünk tovább, a változatosság kedvéért olykor a félteljesítményt nyújtó elektromotorokkal.

A harmadik objektum: néhány zöld plasztiklabda szétdobálva a tundrán. Alig lehetett megkülönböztetni őket a zuzmóhalmoktól, és a derék Olie csak akkor figyelt föl rájuk, amikor már mögöttünk voltak.

– Csapda – állapította meg Krupa. – Csupa szőrös szívű főnök van a NASA-ban, még akarják spórolni a prémiumot!

Elég fáradtak voltunk már, elhatároztuk hát, hogy alszunk egy keveset. Természetesen nem volt hol, de szkafandereinkben volt hőszabályozó, az öltözék vízhatlan is volt, úgyhogy egészen jól lehetett benne feküdni a havon is. A tarkónkhoz erősített párnatámaszték egész jól bevált. Így hát egy perc múlva úgy aludtunk, mint a bunda. Mármint Olie meg én, mert Krupa tartotta az első kétórás őrséget.

Vadállat nem bukkant föl. Viszont amikor a nap egy percre letűnt a látóhatár, mögé, s kissé bealkonyult, éppen én voltam őrségen, messze északon furcsa kékes villanásokat láttam. Sarki fényhez hasonlítottak, de. ahhoz túl világosak voltak. A sarki fényt Alaszkából ismertem, ahol a téli gyakorlatok során az itidarodi régi bányákban húztuk meg magunkat, de csaknem teljes

nappali világosságban most láttam először.

Az isten áldja meg őket, már megint mit találtak ki nekünk? – mondtam magamban. Elhatároztam, hogy rögtön reggel figyelmeztetem erre a többieket is, de aztán úgy elfeledkeztem az egészről, mintha sohase láttam volna. A reggel itt egyébként kizárólag csillagászati időpont, fényből a minimálisnál is kevesebb jut erre a napszakra.

Hét órakor indultunk el, pontosan a terv szerint. Teljes hatvan percet szenteltünk a reggelizésre – tekintettel a túlnyomásos kozmikus szkafanderre, ez nem is olyan sok. Csak próbálják ki – rendesen megreggelizni egy csövön keresztül, amely semmivel sem vastagabb mint egy limonádészívó szalmaszál!

Rögtön az út elején újabb meglepetés várt ránk. A látóhatár déli felén, ahonnan elindultunk, egy fekete pontot pillantottunk meg. A pont búgott. Repülő! Távcsöveink közelebb hozták a gépet, annyira azonban nem, hogy kivehettük volna a típust. Leginkább valami helikopterre emlékeztetett.

– Máris keresnének minket? – csodálkozott Olie.

– Biztosan az ellenőrzés. Ismered őket, nem tudnak veszteg maradni – állapította meg a pesszimista Krupa. – De hogy hogyan akarnak megtalálni, azt nem tudom. Nagy mázlijuk lenne, ha sikerülne nekik. A Packard fentről biztosan úgy néz ki, mint egy zuzmókupac…

– Jelezzünk nekik? – kérdezte Olie.

– Mivel?

– Hát a lézerrel! Mire való lenne, ha még a pilótának

sem tudnánk vele fényjelzést adni!

– Jó fej vagy, Olie! – veregettem meg a vállát. – Oké, ha még egyszer megjelenik, odapöccintünk egy kis fényt. Csak egészen kevéskét, hogy ne legyen belőle baj. Kábé öt kilométernyire tőle, semmi esetre se közelebb.

De erre már nem volt alkalmunk, a gép nem bukkant fel többé. Százhattal tapostunk előre, hogy minél előbb túl legyünk az egészen. A szkafandereink most óramű pontossággal működtek, hűtöttek minket és szilikátzselatin betéttel szívták el a nedvességet. Néhány órás utazás után már körülbelül a Douglas-öböl szintjén lehettünk. Átvergődtünk Packardunkkal néhány folyócskán vagy inkább kis patakon, amelyek kelet felé tartottak, le a tengerhez.

Már csak harminc kilométer hiányzott a célig, amikor egy magasabb domblánchoz értünk. Krupa, aki a kormánynál ült, megnövelte a kerékköpeny tartalmát. A hélium sisteregve, könnyedén lelapított gömbökké fújta fel mind a négy köpenyt. Majd teljes kapacitásra kapcsolta a kisegítő elektromotorokat. Lassan mentünk dombnak fölfelé, csúszkáltunk a jégtáblácskákon, amelyeknek még a reggel óta eltelt idő sem volt elegendő, hogy felolvadjanak, letapostuk a sarki nyírfák fiatal leveleit és a kúszó borókákat.

A dombtetőn a Packard döccenve megállt.

– Na, hál' istennek – huhogta Krupa. – Még csak ez hiányzott!

Hirtelen Olie lelkesen felkiáltott:

– Príma, isteni! Mindig szerettem volna repülő

csészealjat látni – oda nézzetek! Lám, hogy értik a dolgukat a fafej-boyok a NASA-ban! Mintha a comicsból másolták volna ki, pontosan olyan modelleket csináltak. Nincs ezeknek egy csöpp saját fantáziájuk sem!

A völgyben, a dombláncolattal körülvett medencében egy kerek tárgy feküdt a tundrán. Átmérője több tucat méter lehetett. Ezüstös volt, a szélein kis, ablakokhoz hasonló nyílások, középen pedig egy kupola púposodott. Élénken csillogott, de messziről nem lehetett kivenni, hogy áttetsző anyagból vagy csillogó fémből készült-e. Valamivel arrébb furcsa geometriai ábrákba hajlított alumínium csövekből épült készülék állt, ilyet már tegnap este is láttunk.

Olie, a javíthatatlan romantikus csaknem felugrott örömében: Krupa ezzel szemben komor volt és kedélytelen. Én meg azon gondolkodtam, mit is tegyünk. A szabályzat utasításai világosak voltak, ugyanakkor azonban úgy véltem, hogy két, jó pár ezer dollárba kerülő makettel találkozni – nem lehet véletlen. A NASA parancsnokságának feltehetőleg az a szándéka, hogy mindenáron rákényszerítsen minket az interplanetáris kommunikátor kipróbálására "harci körülmények között". Leállítottam Olie örömujjongását és Krupa zsörtölődését, és kigondoltam egy taktikai tervet.

– Használjuk egy kicsit az eszünket, fiúk! Az adott körülmények között kizárt dolog, hogy a Packarddal menjünk tovább. Vagy pedig lecsúszunk a prémiumról. Bryan hadnagy ezt a lezserséget sohase bocsátana meg nekünk. Az ő elképzelése szerint az asztronauta ilyenkor átalakul Old Shatterhanddé és óvatosan, kúszva közelítené meg a repülő csészealjat.

Ezt a strapát persze nem vállaltuk, és így, ha nem is kúszva, de legalább gyalog indultunk el a furcsa tárgy felé. Krupa vitte a kommunikátort, bal oldalról Olie biztosította gyorstüzelésű puskával, én meg jobbról a lézerrel.

Bele-beleragadtunk a mohával és gyér fűvel benőtt pocsolyákba, talpunk alatt töredezett a jég, néha térden felül süppedtünk bele. Szerencsére a szkafanderek jól állták a próbát, a jég éles szélei nem kezdték ki az öltözéket. A repülő csészealjtól több száz méternyire elvégeztük az előírt vizsgálatokat, s én készítettem hat filmfelvételt. Azután, akárcsak tegnap este, hirtelen, mint a derült égből a villám, megjelentek a "Mars-lakók", ezúttal luxus kivitelben. Messziről kicsit a medúzákra emlékeztettek, szaggatott ugrásokkal mozogtak.

– A NASA-fiúk jól belenyúltak a bukszába, filmvetítőt rejtettek a pocsolyába – mondtam félhangosan. – Az első Marslakót még elintézték egy diapozitívvel.

A kamera objektívében két medúzát láttam szökdécselni a repülő korong körül, az egyik megközelítette az alumínium konstrukciót, amelyből sistergő kékes szikrák pattantak ki, a másik egyelőre eltűnt a korong mögött – vagy az is lehet, hogy kikapcsolták a vetítőt. Elképzeltem magamban, ahogy a távolból valaki rendezi az egészet.

– Jobb, mint egy színes szélesvásznú vérpacnis horror! – örvendezett Olie. – Fiúk, ezért köszönő levelet kell írnunk a duluthi ezredesnek. Mit adtam volna érte tíz évvel ezelőtt, hogy átélhessek valami ilyet!

– Ne dumálj! – mondtam. – Krupa, kapja csak magához azt a beszélő ládát, megyünk kapcsolatot teremteni,

interplanetárisan. Olie, itt maradsz tartalékban. Nehogy eszedbe jusson akár egy lépést is tenni! Ha végeztünk ezzel a bábszínházzal, te is jöhetsz majd az angol parkba.

Alig tettünk néhány lépést, a szikrák pattogása erősebb lett az alumínium konstrukció körül. A ropogás olyan erős volt, hogy fülem még a plasztik sisak alatt is légnyomást kapott. A szikrák fényes koszorút alkotva több méteres távolságra pattantak széjjel, örül most Olie, gondoltam magamban, de vajon hogy viselkedik a Packardban az iránytűnk? Abban reménykedtem, hogy a Packard elég messze van.

– Őrmester, ez nekem valahogy nem tetszik – jelentkezett Krupa a rádiótelefonon. – Kicsit túlzásba vitték ezt a NASA-ék… nem szeretnék pár ezer voltot kapni a testembe!

– Ostobaság! Űrhajósdit játszunk, hiszen ismeri a biztonsági koefficiens szabályzatát.

Krupa bólintott ugyan, de amennyire láthattam, nem vágott valami vidám képet. Körülbelül ötven méterre közelítettük meg a korongot, amikor a szikrák őrjöngeni kezdtek. A fű, a zuzmó és egyáltalán, ami zöld volt körülötte, megsárgult és szénné égett. Mi több, a szikrazuhatag arrafelé irányult, ahonnan mi jöttünk.

Krupa döbbenten hátrált.

– Őrmester, menjünk vissza! Ez valami csel lesz ellenünk! Inkább lemondok a prémiumról… az istenért, hány amper lehet ebben?

Zavarban voltam. Az elektromos szikrákról semmit sem

mondtak nekünk azoknak az előadásoknak a során, amelyek a bolygóközi jogról és a kozmonauta viselkedési normáiról szóltak az idegen civilizációkkal való érintkezés esetén. Az elektromos kisülés tőlünk nem messzire pattogott, a legközelebb eső törpenyírfa apró narancsszínű lángokká vált. A túltengő tavaszi nedvek fojtották meg.

Hátráltunk tíz lépést. Ez elég volt ahhoz, hogy Krupa megnyugodjék.

– Őrmester, alighanem támadásdit játszanak velünk. És ha nem verjük szét ezt az egészet, hát majd a szemünkre hányják. Beleeresszek egy sorozatot?

– Várjon! El tudja képzelni azt a ribilliót, ha kárt teszünk valami drága masinériában? Talán… talán az is elég lenne, ha lelőnénk azt a szűrőt, ahonnan a szikrák röpködnek. Mellesleg, hová lettek a Marslakók?

Annyira a veszélyes szikrákra összpontosítottuk figyelmünket, hogy minden másról teljesen megfeledkeztünk. A furcsa alakoknak hírük, hamvuk se volt, a szikrázás fokozódó intenzitása következtében alighanem mindkét vetítő önműködően leállt.

Rákapcsoltam rádiofonomat Olie-ra.

– Hé, mi újság tenálad?

– Isteni! Bámulom a fényeffektusokat. Messziről csodaszép!

Eltűnődtem mennyire különböző szempontból lehet látni egy és ugyanazt a dolgot. Szemünk előtt ismét megjelentek a tűznyelvek, ezúttal valami száraz zuzmó táplálta őket. A föld fölé szürkés füstspirál kígyózott.

– Főnök, ez a szikrázás már tényleg az agyamra megy. Beletapossak? – kérdezte idegesen Krupa, és kibiztosította a puskáját.

– Hát, isten segítségével, próbálja meg!

Gondosan célzott és lőtt. Tűz lobbant a konstrukción, füstfelhő támadt, de a szikrák vidáman pattogtak tovább.

– Dög! Szilárd, makacs dög! – könnyített lelkén Krupa. Majd, lőtt és újra lőtt.

A szikraeső elállt. Hirtelen valami szörnyűséges történt, a konstrukcióból vékony lángnyaláb röppent ki, és egyenesen Krupa mellkasába csapódott, Krupa felhörgött, és összerogyott.

Földhöz vágtam a kommunikátort, odaugrottam Krupához és föléje hajoltam. Szkafanderén kerek égetett nyílás, alatta sötéten füstölgőit a megfeketedett szilikátzselatin-betét. Ez már nem volt tréfa, ez már nem volt játék. Felbontottam Krupa sisakjának a plombáját – ördög vigye a prémiumot! – és levettem a sisakot a fejéről. Az őrmesternek csukva volt a szeme, az arca akár a fal. Elvesztette az eszméletét, de lélegzett. Rákapcsoltam Olie-ra.

– Gyere a Packarddal, de gyorsan! Idióták, mindig túlzásba visznek mindent. Siess már, Olie!

Már bukdácsolt is a zuzmóhalmokon keresztül s rohant föl a dombra, mifelénk. Közben a szikrázás teljesen megszűnt. Megfogtam Krupát a hóna alatt, és elkezdtem húzni visszafelé; teljesen magatehetetlen volt, sarka barázdát húzott a sárban. Aztán lefektettem a fűre. Szíve gyengén és szabálytalanul vert,

kikapcsoltam a szkafanderjét és mellkasmasszázzsal igyekeztem kicsit életre kelteni.

Olie bravúros radírozással pontosan mellettünk fékezett le, a turbinameghajtást használta.

– Mi van? – kiáltotta. Válasz nélkül is kitalálta. – A szentségit!

– Az a kretén gép sebesítette meg, hát ezt majd elintézem a parancsnoksággal! Segíts levetkőztetni, be kell kötözni.

Krupa mellkasán dollár nagyságú, vérömlenyszerű folt piroslott Mintha egy tisztességes uppercut érte volna közvetlenül a szívét; nem csoda, hogy teljesen kikészült.

– Oda nézz… már megint a Mars-lakók – Olie valahová a hátam mögé mutatott. És felordított: – A krisztusát, diszpécser, hagyjon már békét ezzel!

Az én idegeim is kezdtek kilazulni.

– Eressz beléjük néhányat, Olie, ez már szándékos támadás, minden kozmikus előírás szerint jogunk van védekezni! Ostobaságból megsebesítették a barátunkat – hát akkor büntetésből menjen csak tropára a masinájuk! Még ha tízmillió dollárba kerül is! Verd szét nekik, ha ezt akarják kicsikarni tőlünk!

Nem kellett kétszer biztatnom, lelkesen megragadta a karabélyt és rálőtt valamire, ami a hátam mögött volt. Ez volt az utolsó tett, amit szegény Olie életében végrehajtott. Sajnos…

– A szemem sarkából megpillantottam, amint tűzeső

zúdul rá. Puskája húsz robbanó tölténnyel a tárban felrobbant a kezében és darabokra tépte a fiút. A robbanás ereje levett a lábamról és a Packard fölött több méter távolságra repített.

Nem tudom, mennyi ideig voltam kikészülve, de amikor magamhoz tértem, csak óriási hideg dühöt éreztem a gazfickók iránt, akik telerakták utunkat ezekkel az ostoba masinákkal. Alighanem csődöt mondott az ellenőrzés, az ő lelkiismeretükön szárad szegény Olie halála! Ostoba, megbízhatatlan masinák!

Feltámolyogtam és megragadtam a lézert, más nem akadt a kezem ügyébe. Már minden mindegy volt nekem, még az is, hogy a lézersugár képes áthatolni egy cirkáló több méter vastagságú páncélján is.

Közben változott a színpadkép. A csápjaikkal hopszaszázó kék szörnyetegeknek nyoma sem maradt – ebben még nem lett volna semmi különös, de eltűnt a szikrákat okádó konstrukció is. Nem értettem, hogyan történhetett, és amíg ezen tompán és lassan tűnődni kezdtem, a korong halk zümmögéssel egyszerre csak fölemelkedett. Oldalamhoz szorítottam a puskatust és lenyomtam a piros gombot. Tűéles fénysugár röppent ki belőle és belefúródott a csészealjba, amely már egy méter magasságban mozgott a tundra fölött a levegőben. Orromat égett fém szaga csapta meg. A lézer remegett a kezemben, ahogy az elemek a vibrátorral új adagra töltötték fel. Felvillant a kis kontroll-lámpa. Végre! A következő izzó tű elment a korong mentén, amely közben eltávolodott. A gép, amelyet a gyakorlatok során sohasem mutattak be nekünk, a maga tömegével olyan hatást tett rám, hogy úgy éreztem magam, mint egy cserebogár a leveses tányér mellett. És teljesen elkeserített, hogy a szerkentyű még mindig egy darabban van – csak nem

valami gyengébb lézert adtak nekünk szándékosán? Kilőttem még a harmadik adagot is. Úgy láttam, hogy a korong meginog, sőt talán egy kicsit le is süllyed. De aztán erősödő zúgással újból erőre kapott, lőtávolságon kívülre repült, és keleti irányban eltűnt a szemem elől. Csak a felperzselt tundra és egy kerek gödör maradt utána, amelyet a csészealj a zuzmóba vájt. A gödör fokozatosan megtelt vízzel.

Ott maradtam a felborított Packarddal, az eszméletlen Krupa őrmesterrel és a halott Olie-val. És a csenddel, amely olyan teljes volt, mintha kihalt volna az egész világ.

Voltaképpen nem is tudom már, hogyan temettem el szegény Olie-t. Azt hiszem, a lézer agyával árkot ástam a tőzeges talajba. Nem okoztam magamnak gondot amiatt, hogy a tízezer dolláros flinta egy ötcentes lapát szerepét tölti be – méghozzá rosszul. Bryan hadnagy takarékossága a legkevésbé sem érdekelt. A sírt a Packard oldaláról letépett színes nylondarabbal jelöltem meg, kupacba raktam azokat a holmikat, amelyek most túlsúlyt jelentettek volna számomra, az egészet letakartam egy ponyvával és otthagytam. Előttem volt a visszaút a sebesült Krupával, segítségre pedig nem számíthattam. Még arra a repülőre sem, amelyet reggel pillantottunk meg a távolban.

Ott maradt az interplanetáris kommunikátor, a lézer és az élelem egy része. Fölösleges kacatok! A Packardban ideiglenes fekvőhelyet varázsoltam Krupa őrmesternek – könyörtelenül meghajlítottam és letörtem a csöveket, ahol erre szükség volt, és az egészet azokkal a hevederekkel kötöztem össze, amelyeket a tartalék szkafander feldarabolásából nyertem. Aztán délnek fordultam a Packarddal.

Most lényegesen rosszabbul ment a kocsi. Az első megállónál úgy-ahogy rendbe hoztam Krupa szkafanderjét; a hőszabályozó még működött. Így legalább abban biztos voltam, hogy útközben nem fagy meg. Az iránytű viszont teljesen tönkrement.

Az elektromotorok segítségével átkecmeregtem a dombokon; majd egypár percig a térkép fölött tűnődtem: hogyan tovább. A legegyszerűbb volt kelet vagy délkelet felé menni a Hudson-szoroshoz, majd a tengerpart mentén állandóan délre, egészen a Payn folyóig. Csakhogy nem ismertem a terepet, azonkívül át kellett volna haladnom néhány kis folyón, amely a Fiske- és a Wakeham-öbölbe torkollik. Ez fölöttébb komplikált volt, a jeges vízben odaveszhettem volna, és nemcsak én, de a magatehetetlen Krupa is.

A legrövidebb út a nyomok mentén vezetett, amelyeket itt-ott látni lehetett a tundrában. Ebben az esetben azonban a térkép óva intett a Titukotat, Aktotat és Tuktotat folyók között levő kiterjedt mocsaraktól, ahol hemzsegnek a szúnyogok, és amelyeket nemcsak az isten, de még az eszkimók is elhagytak. Ha csak egy kicsit is kitérek nyugatnak, hát elkeveredem a világnak erre a helyére.

Mi legyen hát? Melyik a jobb a két rossz lehetőség közül?

Végül döntött egy tekintet Krupára, aki sápadt volt, az ajka szederjes. Huszonnégy óra múlva az Ichtoatukvik tónál vár minket a NASA helikoptere! Lassanként derengeni kezdett bennem, hogy az egészet tulajdonképpen én packáztam el. Én, a csapat parancsnoka engedtem meg Krupának, hogy belelőjön a szikrát vető konstrukcióba, én utasítottam szegény Olie-t, hogy valami ostoba szörnyetegekre lődözzön, s

ezzel a halálát okoztam! Igaz, döntésem mindkét esetben pontosan megfelelt az érvényes asztronautikai előírásoknak, de azért mégis… A szentségit!

A tundrában itt-ott nyomvonalat lehetett látni, amelyet a Packard kerékköpenyének mély mintázata hagyott a puha talajban. Többé-kevésbé ezek alapján tájékozódtam s úgy tapostam, hogy a szívem majd beleszakadt. Szörnyen idegesítettek az apró fekete legyek, rátelepedtek a szememre, befurakodtak a szkafander nyakába és vadul csíptek. Rétegekben lepték el Krupa arcát. Feltettem hát rá a sisakot és fokoztam az oxigénadagolást; kicsit jobban lett, a lélegzete rendszeresebbé vált, az érverése is javult.

Száz kilométert megtenni huszonnégy óra alatt pofonegyszerű dolognak látszik, de nem a tundrában, ahol ott az a millió zuzmókupac, a millió ér és patak, amelyekbe belesüppedtek, a kerekek és egy helyben forogtak. A Wichita Falls-i menetelések és mindaz, amit eddig átéltem, csak szórakozás és társasjáték volt. Féltem, hogy túlságosan elpazarolom az elektromos meghajtást, és csak akkor kapcsoltam be az elektromotorokat, amikor már fekete és kék karikák táncoltak a szemem előtt.

A nyomok engedelmesen mutatták az utat az olívazöld plasztiklabdák sorához, tíz-húsz kilométernyire attól a helytől, ahol mind a hárman megpihentünk. Felismertem a filmcsomagolás alapján, amelyet ott eldobtam, amikor újratöltettem a kamerát. Éreztem, hogy már semmiképpen nem bírom tovább. Egy kis magaslaton leállítottam a Packardot és óvatosan leemeltem Krupát a földre. Fejét letépett zuzmó-csomókkal támasztottam meg. Ekkor nyitotta ki először a szemét.

– Nos, Louis, hogy érzi magát? – hajoltam fölé.

– Már reggel van… őrmester? Nem szabad elaludnunk. Reggel a helikopter… Őrmester… az ébresztő…

Alighanem azt hitte, hogy még nem indultunk el, hogy még mindig Duluthbari vagyunk. Bárcsak így lenne! Találtam a zsebemben egy tubus húsleves-koncentrátumot, letéptem a szívószálat és néhány cseppet a szájába öntöttem. Engedelmesen nyelte és közömbösen nézte az ezüstös eget.

– Húsz cseppet beveszünk belőle, jó?

– De az ébresztő, őrmester… ne felejtse el…

– Nem, nem felejtem el. Légy egészen nyugodt!

Ellenőriztem szkafanderjének hőszabályózóját, majd visszaballagtam s egy lépés után úgy belezöttyentem a mocsárba, hogy felfröcskölődött körülöttem a víz.

Öt óra múlva ébredtem fel, a nap már magasan állt az égen, s a nyomorult fekete legyek ismét tomboltak. Krupa egyáltalán nem változtatott a helyzetén, meg se mozdult. Felugrottam és hozzárohantam. Azt hittem, meghalt, de ő csak nézte továbbra is az eget, közömbösen, mozdulatlanul.

– Louis! Kelj fel, indulunk! – ráztam meg.

Engedelmesen felült. Sőt igyekezett felállni, de megingott és csaknem elesett. Megfogtam és odavezettem a Packardhoz.

– Feküdj le, fiú, és jól kapaszkodj meg. Valamit

eszünk és indulunk.

– Nem vagyok éhes – mondta lassan és közömbösen. – Szeretnék itt maradni:

– Az, öregem, nem megy! – igyekeztem tréfálni, de legszívesebben elsírtam, volna magam. – Várj csak, adok neked valami finomat reggelire.

Megivott egy egész tubus húslevest és egy kis kondenzált tejszínt, jómagam bekebeleztem egy tábla csokoládét és két heraklint. Egy perc múlva a Packard ismét zötyögött a sártengerben és törte a pocsolyák jégrétegét.

Dühödten körülnéztem, mikor látom meg az alumínium konstrukciót, amit tegnap felfedeztünk és lefilmeztünk – hiába. De azért mégis, itt is, ott is felfedeztem a nyomvonalakat! Már-már vissza akartam fordulni, felötlött bennem a szörnyű gondolat, hogy reggel mérgemben fordított irányban indultam el, vissza északnak, amikor a látóhatáron végre megpillantottam a szivárványosan ragyogó házacskát, az antenna ferde spirálvonalát. Bekapcsolt elektromotorokkal siettem felé.

A tó már nem volt messze, legfeljebb harminc kilométernyire! Csaknem leestem az ülésről ijedtemben, amikor szemem előtt egy Mars-lakó groteszk figurája nőtt ki a földből. A gépezet, úgy látszik, tökéletesen működött.

Elfogott a méreg.

– Te nyavalyás, te undorító nyomorult figura! – ordítottam magamból kikelve és a Packarddal egyenesen célba vettem az ormányos rémet. Az meg

értetlenül bámult rám az antennák tömegével és különböző készülékek szemölcseivel ellátott sisakja kémlelőjén át. A Packard első kerekei a legcsekélyebb ellenállás nélkül keresztülgázoltak rajta, s meleg fuvallat csapott meg. Igen, pontosan úgy van, ahogy hittem! Melegített levegőre vetített diapozitív.

Kissé röstelltem, hogy idegeim így cserbenhagytak és gyorsan újra a helyes irányba fordítottam a kocsit. A kerekek alatt egyhangúan cuppogott a tőzeg. Teljes erőmből segítettem az elektromotoroknak, s aggódva nézegettem az óramutatót. Három óra múlva lejár a kísérletünkre kiszabott határidő. A NASA-szervek ismert pontossága és alapossága szerint startol a helikopter; a felkutatásunkat csak öt nap múlva kezdik meg – s ez az én helyzetemben rettenetesen hosszú időnek rémlett.

Bekapcsoltam a turbinát. Vijjogott és süvített. A Packard vadul előrelendült, mintha rúgás érte volna hátulról. Balszerencsémre elfelejtettem kiereszteni a hélium egy részét a köpenyekből, úgyhogy Krupával együtt irgalmatlanul fel-le ugráltunk az ülésen. Gyorsan meglazítottam a szelepet, s a kocsi menete kissé nyugodtabb lett. Viszont tökéletesen elvesztettem a tájékozódásomat és a nyomvonalat. Tíz perc múlva, mialatt minimum tíz kilométert tettünk meg, a tó még sehol sem látszott.

Már csak egy óra volt hátra. Arrafelé fordítottam a Packardot, amerre keletet sejtettem, és az egyre fogyatkozó üzemanyagú turbinák maradék erejével zötyögtem tovább a zuzmóhalmokon keresztül. Éppen amikor végleg elhallgatott a süvítés, messze a tundrában megcsillant szemünk előtt az Ichtoatukvik tó felszíne. A parton egy pont kéklett – a helikopter!

Olyan volt, mint egy regényben – lépésnyire a helikoptertől csődöt mondtak a nikkel-kadmium hőelemek is, és a Packard leállt.

Kimerülten támaszkodtam a kocsi sáros oldalának. A helikopter faláról egy tökéletesen vasalt tiszti egyenruha vált le – Bryan hadnagy. Gondosan kikerülve a tócsákat felém jött. Mintha csak slalomversenyen lenne. Az előírt távolságban megállt és várta a jelentést.

Abban a pillanatban semmit sem éreztem olyan ellenszenvesnek, mint a katonai előírásokat.

– Mit bámul — siessen már! – förmedtem a hadnagyra. – Nem látja, Krupa a végét járja? Gyorsan, orvosra van szüksége! Egy doktorra a maguk átkozott pszichiátereiből!… Olie Dive már meghalt. Az már fütyül magukra is – nem emberek maguk, hanem állatok!

Bryan megdöbbent, szárazon nyelt néhányat, de volt olyan okos, hogy a leszámolást későbbre hagyta. Csak ennyit mondott:

– Oké, őrmester! Szálljon be a gépbe. Fiúk – fordult a pilótához és a mechanikusokhoz –, jó lenne, ha beletaposnátok egy kicsit!

Aztán a tiszti egyenruhának fittyet hányva még segített is odatolni a Packardot Krupával együtt egészen a helikopterig.

– Hol van a felszerelés és a fegyverzet többi része? A lézer, a puskák, a kommunikátor?

– A tundrában, tíz kilométernyire Deception Baytól. A

helikopter talán megtalálja a színes szkafanderdarabkák alapján. Rögtön mellette van Dive őrmester sírja, őt hagyják békén.

A hadnagy megmerevedett.

– Megérti, ugye, hogy nem hagyhatjuk valahol csak úgy a tundrában ezeket a szigorúan titkos holmikat? Odarepülünk, indítsák be a helikoptert!

– Ide figyeljen, Bryan – mondtam fáradtan –, én teljesen kivagyok, egy légy ledöntene a lábamról. És nincs a kezem ügyében egy alkalmatos kő sem, amivel fejbe vághatnám. Azt azonban egészen biztosan tudom, hogy legföljebb majd utólag verem be a fejét, ha most nyomban nem indulunk a legközelebbi kórházba. Nézzen Krupa tizedesre!

A hadnagy gyorsan megfordult, és bemászott a helikopterbe. Követtem. A pilóta már ott ült a kormánynál, rágógumit forgatott a szájába és megkérdezte:

– Hát hová megyünk tulajdonképpen? Voltak szívesek már eldönteni?

Bryan egy percig hallgatott, majd sajnálkozóan rám pillantott és így szólt:

– Fort Harrisonba. Hívja azonnal a repülőteret, küldjenek ki egy mentőautót!

Végeredményben értelmes fickó volt. Néhányszor kifújta az orrát, míg rászánta magát, hogy folytassa a beszélgetést.

– Hallgasson ide, őrmester, nem kell válaszolnia, ha

nem akar. Természetesen a vizsgáló bizottság fogja majd kikérdezni. Az én kérdésem merőben magánjellegű. Az ég szerelmére, hogy történt mindez magukkal?

Eszembe jutott szegény Olie és a Walt Disney park, amelyben oly nagy örömét lelte.

– Tudja, hadnagy, a vidám park, amit az útra előkészítettek nekünk, kicsit túl élethű volt. Ezért majd szintén felelni fog valaki, erről biztosíthatom. Mégpedig a katonai bíróság előtt!

– Természetesen a tervnek megfelelően néhány makettét készítettünk az útjukra – két házat vetített figurával, az egyik házat a start közelében, a másikat az öböl partján helyeztük el, és a megfigyelőképesség tesztjeként még plasztikgömböket is állítottunk oda. De mi köze ennek ehhez a… ehhez a szerencsétlenséghez?

Kérdéssel válaszoltam a kérdésre..

– És a repülő korong? És azok az ostoba alumínium szerkezetek meg a szikrák? Azok nyomorították meg Krupát és ölték meg Olie-t!

– Micsoda?

– Na tessék – szóltam savanyúan. – Még magát sem informálták erről. A legrosszabbról. Köszönje meg a jó istennek, legalább nyugodt lehet a lelkiismerete.

– Kizárt dolog! Az akadálytervet a parancsnokságon állítottuk össze, személyesen jártam be terepkocsival az egész útvonalat, két nappal maguk előtt! Forgott velem a világ.

– Hadnagy, hiszen ez mégsem… az istenit! Egészen világosan láttam, ahogy a repülő csészealj körül valami ormányoshoz hasonló kék rémségek ugrándoztak – olyan volt az egész, mint valami rossz tudományos fantasztikus film! A repülőgépet pedig tegnap reggel láttuk!

– Pszt! Halkabban! – sziszegte a pilótafülke felé. A nyitott ajtóban kíváncsian bámészkodott a másodpilóta és a rádiós. – A repülőről tudunk, a Mansen-szigeti és a Frobisher Bay-i radarállomások jelentették. Csakhogy az nem a mi repülőnk volt.

– Hogyhogy?

– Nem volt sem NASA-gép, sem NATO-gép. A kanadaiak sem vallják magukénak. Az egész egy rejtély, a parancsnokságon teljes a tanácstalanság. Most inkább ne beszéljen többet, tartogassa a mondanivalóját a bizottságnak. Barátom, nem szeretnék a bőrében lenni!

És aztán kezdetét vették a kihallgatások és helyszíni szemlék, majd az ismételt kihallgatások végtelen négy hónapja. Néhány héten át nem volt valami rózsás a helyzetem. A bizottság egyik tompaagyú tagja, isten tudja miért, kiötölte, hogy az egészet én találtam ki. Állítólag Krupára én lőttem lézerpuskával, és ugyanaz a fegyver okozta Olie puskájának ferobbanását is. Ezt a mesét akkor fundálta ki, amikor kiszimatolta, hogy Wichita Falls-ban mindkettőnknek, vagyis nekem és Olie-nak ugyanaz a lány tetszett. Csak néhány színtiszta tény mentett meg, amelyeket a bizottság nem tudott eltagadni.

Először is: a filmen, amelyet az expedíció folyamán vettünk fel, világosan látható volt a szikrákat vető

fémkonstrukció. A NASA-nak ehhez semmi köze.

Másodszor: kísérletekkel bizonyították, hogy lézerrel nem lehet sem olyan töltények felrobbantását előidézni; amilyenek Olie karabélyában voltak, sem pusztán megsebesíteni valakit – mint az Krupa esetében történt –, hanem csak megölni. Mellesleg – Krupa soha nem épült fel teljesen. Egykedvűen tengeti életét a bolondokházában és ma sem emlékszik semmire.

Harmadszor – és ez a legfőbb érv, mely felmentett a bűnösség alól –, a "North Cap" eszkimó kapitánya, Anorak, az Akpatok-sziget közelében korongtestet pillantott meg. Lassan, különös hullámzó repüléssel szállt a tundra felett, mintha imbolyogna. Ugyanezt látták a tengerészei is, akik azon nyomban lemenekültek a fedélközre. Mindez abban az időben játszódott le, amikor én Krupával elindultam visszafelé. Anornak szavahihető és művelt férfi, Japánban szerezte meg az 50 foknál magasabb földrajzi szélességekre szóló kapitányi képesítést. Vallomása szó szerint így hangzik: Körülbelül tíz másodperc múlva a test megbillent, majd belezuhant a tengerbe. Azon a helyen, ahol bezuhant, ködpára szállt fel. A becsapódástól támadt hullám elérte az én hajómat, csoda, hogy nem borított fel minket. Azt hittem, meteor, de ezt meg sehogy sem tudtam összeegyeztetni azzal a furcsa repüléssel.

Az Anorak kapitány által pontosan meghatározott helyre először mélytengeri tengeralattjárót küldtek. Semmi rendkívülit nem sikerült megállapítani. Majd mélytengeri radart állítottak be, amely egészen közel a tengerfenékhez kereste érzékeny műszereivel a fémmaradványokat. Az eredmény ismét a nullával volt egyenlő. Csak egy dolog volt különös – az Akpatok-sziget közeléből egy időre teljesen eltűntek a halak,

holott a víz kémiai összetétele egyáltalán nem változott.

Aztán egy nap hivatott az ezredes, akivel Duluthban ismerkedtem meg. Ezúttal nem Labrador térképe volt a háta mögött, hanem Alaszkáé. Lehet, hogy újabb dicsőségkeresőkre várt. Nem tudom.

– Nos, őrmester, lezárhatjuk az esetet. Ezt a szerencsétlen esetet.

– Így van, uram. Olie volt a legjobb barátom.

– Olie? – az ezredes felvonta a szemöldökét. – Vágy úgy, Dive őrmester! De hisz az egész eset önmagában véve is szerencsétlen. Minden jel arra mutat, hogy maga eddig az egyedüli ép és egészséges ember, aki más bolygóról érkezett expedícióval találkozott – és ez az első találkozás mindkét fél részéről tragikusan végződött. Nemcsak hogy nem került sor kontaktusokra, jóllehet maguk történetesen fel voltak készítve és fel voltak szerelve erre, de a találkozó végül abban csúcsosodott ki, hogy az idegen expedíció megsemmisült. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, őrmester, nem lett volna szabad megtörténnie!

– Pontosan az előírások szerint jártam el, ezredes úr. Ami pedig a kontaktust illeti… szóval az az interplanetáris kommunikátor egyelőre legföljebb csak egy gyerekszobába jó.

– Őrmester! Az a szerkezet több ezer dollárba került!

– Kár volt a pénzért, ezredes úr.

– Jó, jó hagyjuk ezt! Kénytelenek leszünk átdolgozni a

szabályzatot, különösen a Kosmo egy per ötöt. Egyébként szerencséje is volt a szerencsétlenségben, őrmester. Túlélte az esetet, mi több, bebizonyította, hogy a bizottság gyanakvása indokolatlan. Lehet, hogy az utóbbi még nehezebb volt – kissé elmosolyodott. – A legfantasztikusabb a maguk expedíciójának és az idegen bolygólények látogatásának időbeli és térbeli egybeesése – nem gondolkozott el ezen?

– Természetesen igen, uram. Éjszakákon át. Azt hiszem, ez hízelgő önökre nézve, önök olyan terepet és évszakot választottak, amely alighanem hasonlít annak a bolygónak az adottságaihoz, ahonnan azok a kék szörnyetegek…

– De őrmester!

– Bocsásson meg, uram, nem szerettem meg őket túlságosan. A repülő, amelyet a déli látóhatáron láttunk, alighanem repülő korong lehetett, amely az első fémkonstrukcióért repült oda. Lehet, hogy azok valamiféle elektromos akkumulátorok voltak, és ezt az elektromos energiát fordított módon, erőforrásként is használhatták, nem gondolja, uram?

– Meglehet. Szakértőink még ma is tanakodnak ezen. Rejtélyes a konstrukció bonyolult alakzata, mélyet ön szerencsére filmre vett. De most térjünk a tárgyra, őrmester. Úgy véljük, ön nem maradhat tovább a NASA szolgálatában. Túl nagy kavarodás van maga körül Labradorban és itt Duluthban is. Ez nem válik javára az ügynek, érti; ugye?

Bólintottam.

– Kérni akartam öntől a felmentésemet, ezredes úr.

– Nagyszerű, fiam. Ez megkönnyíti a dolgunkat. Különleges prémiumot kap a súlyos feltételek melletti feladat teljesítéséért – és megnevezte a szép summát. – Továbbá jó állást kaphat egyik európai vállalatunknál. Tetszene önnek Párizs?

– Igen, uram. Köszönöm. Szívesen megyek Párizsba, tudja, ezredes úr, a háború alatt egy kicsit segédkeztem a város felszabadításánál.

Hát most itt élek Párizsban. Garázsmester vagyok egy cégnél, és elkerültem ide is önökhöz, a klubba. Senki nem tiltotta meg, hogy ezekről a dolgokról beszéllek, semmit nem kellett aláírnom. De – tudják – Európában nem olyan nehéz bekerülni a bolondokházába, és még ennél is könnyebb szószátyár, felvágó és javíthatatlan hazudozó hírébe kerülni. Miért csináljon belőlem valaki hülyét? Úgyhogy csak most köptem ki mindent. De persze köztünk marad, boys!

Feljegyezve: 1965. XII. 4.

Lörincz Irén fordítása

A KÉK MOGYORÓ

(A 41-ES SZÁMÚ TÖRTÉNET)

Ültünk Példány Ljonykával egy padon a Moszkva-csatorna partján, és néztük, amint velünk szemben, a zavaros és piszkos vízen túl, egymás után kigyúlnak a fények a vén Balcsuk-szálló ablakaiban, A zamoszkvorecsi házacskák padkáira öregasszonyok ültek ki, pamutgombolyaggal a kezükben, s a csatorna partján örökké éhes macskák árnyai suhantak.

Példánynak és nekem e városrészben volt az otthonunk. Osztálytársaink az arbati középiskolában egyszer kiderítették, hogy a Balcsuk tulajdonképpen tatár szó, ingoványt jelent, és hogy valamikor itt, a szálloda és a kis cipőgyár helyén, legalábbis a monda szerint, egy tatár erőd állt. Azóta nem hívtak minket másképp, mint tatároknak. De mit tehet az ember – az iskolában jóformán mindenkinek van valamilyen ragadványneve. Én kénytelen voltam beérni a Tatárral, Ljonyka azonban a Példányt is megkapta hozzá. Ez a név úgy ráragadt, hogy olykor még a tanárok is így szólították. Ljonyka maga is csodálkozott, hogy a Példány nem került be a személyazonossági igazolványába is.

Valójában Alekszej Jefrimovics Sarinnak hívták, s kettőnket az az erős és kitartó vágy kapcsolt össze, hogy az agyonfaragott padokból minél gyakrabban kiszökhessünk az Arbatra. Ki a folyóhoz, az erdőbe, vagy akár a Veréb-hegy körülsáncolt és a sáncháborúktól erősen megviselt akácai és bodzái közé! Ljonyka bogárvadászatra járt ide, én pedig szorgalmasan kibiceltem neki. Csakhogy én a hatlábú

kincsek helyett mindenféle kövekre és kavicsokra vadásztam, egyszóval kezdő fokon, de halálos komolyan a mineralógiával foglalkoztam. Idővel mindkettőnkre ragadt valami a másiktól. Én az iskolában olyan titokzatos nevekkel kápráztattam el a fiúkat, mint a Stegobiumpaniceum meg a Metolontha Melolontha, persze azt nem árultam el, hogy a legközönségesebb szúról és cserebogárról van szó. Ljonyka pedig csak úgy, a hatás kedvéért a bismut, bournotin, valentinit szavakkal dobálódzott. Minél hosszabb a szó, annál nagyobb a dicsőség!

A középiskola vasrácsos kapuján kijutni nem volt olyan könnyű, de nekünk Ljonykával több remek szökési módszerünk is volt. A legegyszerűbbet az énekórán – amelyet a jó öreg Anton Szavelics Rogacsev tartott – hasznosítottuk úgy, hogy üvöltöttünk, akár a sakálok, míg közben megjátszottuk, hogy őszintén törekszünk a lehető legragyogóbb énekteljesítményre. Anton Szavelics többnyire néhány perc múltán kapitulált és kiutasított bennünket az osztályból.

Ó – még egy apróság: Ljonyka ragadványneve!

Tisztelt osztálytársam, Alekszej Jefrimovics már tizenhat éves korában egész jól tisztában volt a taxonómiával és a koleopter rendszerrel – jóformán mindennek tudta a nevét, ami Moszkvában és közvetlen közelében hat bogárlábon kúszott és mászott. Gyűjteményének minden egyes új darabja elsősorban "példány" volt számára. Ilyen példány volt az óriáscincér, amelyet Ljonyka nagy fáradsággal egy öreg tölgy kérge alól bányászott ki Luzsnyikiben – akkoriban stadionok és uszodák helyett valóban ilyen óriásfák nőttek ott –, de ilyen példány volt az alig négy milliméteres, bimbólyukasztó almaormányos is, amelyre Ljonyka – akár egy futballkapus –

csatakiáltások közben vetette rá magát. Szerencsétlenségére a bogár egy kitajgorodi kofaasszony almáján sétált, úgyhogy Ljonyka rohama következtében az egész szakajtó a földre borult.

Amikor ez más példányokkal kapcsolatban még néhányszor megismétlődött, a terebélyes asszonyságok sólyomszemekkel kezdtek figyelni minket, és ha megláttak, éktelenül visítoztak: "Már megint itt van ez a Példány!'"

Ljonyka most már nem volt az a nyakigláb középiskolás fiú, akinek sötétkék egyenruhája örökké magán viselte a bokrok közti mászkálások vagy a Moszkva-folyó mocsaras partjain végzett szívós bogárvadászatok nyomait. A pelyhedző állú fiatalember szeretett entomológiája harmadik évfolyamát végezte a Lomonoszov Egyetemen, s éppen egy nappal a Balosukkal szemközti parton való találkozásunk előtt tért vissza az Urálból, ahol a Vicsegda felső folyásánál, Szitkivkar közelében, kereste – no persze! – a bogarakat.

– Kicsit belekontárkodtam a mesterségedbe, Szerjozsa. Tudod, nem igazi bogarakat kerestünk a professzorommal, ezekért biztosan jobb lett volna Grúziába menni, vagy a Kara-Kumba, vagy Buharába. Mi kövületeket kerestünk. Egyelőre ne beszélj erről senkinek, de tudod, valami igazán nagy dolgot szimatolunk. Lehet, hogy világszenzáció lesz belőle.

– Őszintén kívánom, hogy úgy legyén, Ljonyka! Igazán!

– Igen, tudom, te mindig jó barát voltál. Hát ide figyelj: tudod, mit akarok megtalálni Avragin professzor segítségével? Az első bogarat.

Csodálkozva néztem Ljonykára. Türelmetlenül legyintett, még a csuklója is beleropogott.

– Hogy is magyarázzam meg neked… Gondold el, hogy a világon eddig vagy egymillió bogárfajtát írtak le! Eddig! De minden jel arra mutat, hogy ehhez még hozzájön egymillió vagy kettő, mire az osztályozás és a megfigyelés teljesen elkészül. Egyik-másik bogár igazán behemót jószág, mondjuk a húsz centiméteres Titanus giganteus vagy az afrikai Goliathus regius.

– Ismerem őket – jegyeztem meg –, a múzeumban is vannak ilyenek.

– Persze, persze, ezeket minden kultúrember ismeri. Már hogyne ismerné! De a törpéket már nem ismeri. Például a muslicákat, pedig egy vendéglő kerthelyiségében egyszerre húsz is parádézik belőlük az abroszon. Olyanok, mint az apró pernye. Ugyan melyik vendégnek jutna eszébe, hogy a teáspohara mellett tulajdonképpen a cserebogárnak, a tücsöknek vagy akár annak a góliátnak az unokatestvérei masíroznak?

– Unokatestvérei?

– Hát persze… éppen ez az! Nekem ugyanis, pontosabban Avragin professzornak meg nekem, van egy elméletünk, amely szerint a bogarak egyetlen ősbogárból, a bogárnemzetség egyszerű, primitív ősatyjából fejlődtek ki. Ennek abban a korban kellett élnie, amikor a kontinensek még összefüggtek. Másképp hogyan mászhattak volna szét az egész világon a bogár-Ádám ükükunokái?

– Aha, hát ez igaz.

– Sok munkával elkészültek már a kutatók. Sok ősbogarat találtak, már a földgolyó paleozoikus rétegeiben, a legkülönbözőbb helyeken. Tillard Új-Zélandon, Johnson Kansasban, mások Morvaországban, a Boskovická brázdában, de – és most figyelj, Szerjozsa. – főleg nálunk: az Urálban! Néhány évvel ezelőtt Martinov írta le a Vicsegda vízgyűjtőrendszeréből származó példányokat. A fajták, amelyeket eddig a paleozoikus rétegekben találtak, úgy hasonlítanak egymásra, mint egy család tagjai. Kis eltérések persze vannak – végtére is több százezer nemzedék váltotta egymást. Egyelőre azonban Martinov ősbogarai látszanak a legkezdetlegesebbeknek. A tapadó csápok, a fedőszárnyak rajzolata – egyszóval elutaztunk oda Avraginnal. Több tonna agyagos palát hordtam el a hátamon, öregem!

– És az eredmény?

– Előre gratulálhatsz! Persze van még egy kis tennivalónk. Meghatározás, összehasonlítás, de alapjaiban, azt hiszem, kezünkben van a dolog. Tudod, mit jelent ez a tudománynak? Ugyanannyit, mint a missing link, a leszármazási lánc hiányzó tagja a majom és az ember között, az ember fejlődésében! Szenzáció, Szerjozsa! Valóságos szenzáció! És az élet… milyen ott az élet! Nincs szebb az Uralnál! Toronymagas fenyőfák és olyan vastag nyírfák, hogy négy férfi sem éri át a derekukat, reggel a vöröslő nap a ködtenger fölött, és a favágók… mint a szálfák… Nem, ezt saját szemeddel kell látnod! Hogy tudtad magad ennyire elásni, istenem, egyszerűen nem értem! És a tetejébe még egy ilyen, ilyen – bocsáss meg, Szerjozsa –, ilyen burzsuj szakra specializáltad magad!

Úgy látszik, itt az ideje, hogy néhány szót szóljak magamról, bár ez nem szokásom. Egyáltalán nem haragudtam Példányra, hasonlóan vélekedett rólam akkoriban csaknem az összes osztálytársam az Arbatról. És ki tudja, ki mindenki még.

Érettségi után felvettek a geológiai és ásványtani szakra több tucat más lelkes fiatallal együtt, akik – éppen úgy, mint én – lakóhelyük széles környékén egyetlen követ sem hagytak békén. Szemtelenül fiatalok voltunk, tapasztalatlanok, és kivétel nélkül lobogva lelkesedtünk az óriási feladatokért. Feltárni az új kőolaj-, szén- és vasérclelőhelyeket, felforgatni a földkérget, termékennyé tenni a sivatagot, nagyjából ezek voltak a legkisebb feladatok, amelyeket csaknem mindegyikünk maga elé tűzött.

Azt mondtam, "csaknem mindegyikünk", voltak tehát kivételek is. Bevallom, ezek egyike voltam jómagam is. Eleinte engem is csábítottak a természet merész mérnökeinek tervei, de alig egy hónap telt el tanulásban, s örökre magához vonzott egy kis kabinet, melyen ez a szerény felirat állt:

DRÁGAKÖVEK ÉS FÉLDRÁGAKÖVEK TANSZÉKE

E birodalom ura az öregecske Akakij Nyikolajevics Szafronov docens volt. Előadásai nem voltak kötelezőek, mindig öt-hat diák látogatta őket, ráadásul csupán csak azért, hogy lássák a cári kincsek vagy hercegi udvarok birtokából származó óriási zafírokat, smaragdokat, rubinokat.

A tábla az ajtón kopott volt. Akakij Nyikolajevics ruhája örökké tele volt cigarettahamuval, s a nagy értékű tárgyakat őrző szekrényt egészen egyszerű

függőlakatok és láncok védték: no meg az öreg Innokentyij, az egyetem pedellusa. A kor határozottan nem kedvezett a csillogó ékköveknek.

Jóval később ugyan, sajnos már csak in memoriam a legmagasabb kitüntetéseket adományozták a jó öreg Akakij Nyikolajevicsnek, de ebben már nem sok öröme telhetett. Kutatómunkái alapján kezdődött el több gyárban a nagyarányú termelés, s így lett nekünk rubin lézerünk, óracsapágyunk, gramofontűnk, izzólámpa-szálunk, valamire való fogorvosi fúrónk és még ezernyi más dolog.

Ez a helyzet napjainkban; de annak idején, több mint huszonöt évvel ezelőtt, Akakij Nyikolajevics Szafronov docens csodabogárnak számított. És még inkább csodabogárnak tartottak engem, amikor jelentkeztem nála, hogy tanítványa szeretnék lenni.

Ő volt az, aki megtanított arra, hogy szeressem a kövek dermedt sugarait, amelyek kristályrácsozatba voltak zárva, készen arra, hogy ezer és ezer módon szolgálják az embert, ő tanított meg arra, hogy a végtelen színskálán első látásra megkülönböztessem a színeket, a smaragd zöldjét, mely úgy ragyog, mint a közúti jelzőlámpa, a krizoberil spárgazöldjét, a peridot fokhagymazöldjét, az olivin olívazöldjét, az európai türkiz epeszínű, kénes zöldjét, a katoftal szürkészöldjét, az akvamarin szőlőzöldjét… elnézést kérek, ha túlságosan megszaladt a tollam. Nem kopik meg a régi szerelem. Még ma is van néhány olyan kövem, amelyet jobban szeretek, mint a többit: opálok, melyek érzékenyek, akár az öregember, és a levegő hőfoka meg páratartalma szerint változtatják sugaraik játékát; hidrofánok, amelyek csak víz alatt ragyognak; simofánok, melyekben mintha fehér köd gomolyogna.

Elég! Ez volt hát az én "burzsuj tudományszakom". Mai napig hű maradtam hozzá. S most engedelmesen visszatérek a Moszkva-csatorna partjára.

Ljonyka egy pillanatra elhallgatott, és elkeseredetten csóválta a fejét. Nézte, hogy úszik el mellettünk egy asztmás vontatógőzös. Hátul, a kormányfülkénél egy lila trikós tagbaszakadt legény harmonikán játszotta a Nasztyáról szóló dalt, amelyet akkoriban az egész város énekelt.

– A végén talán mégiscsak jó lesz valamire – szólalt meg végül Ljonyka. – Mármint a mesterséged. Ide figyelj, Szerjozsa, hallottál már olyan ásványról, amely a márványhoz hasonlít és golyó formában fordul elő a természetben?

Gondolkoztam.

– Golyó formában? Némely tektit, australit, indochinit, vltavín, bediasit és más ásvány a legfurcsább formákat ölti magára. Többnyire cseppeknek látszanak, de lehetnek tökéletesen gömbölyűek is. De mindig üvegcseppekhez hasonlítanak, a márványtól határozottan messze állnak. Miért kérded?

Példány nem figyelt rám.

– Cseppek? Az talán még jobban megfelel. De az üveg nem stimmel. Amire én gondolok, az inkább olyan, mint a kékessárgán erezett márvány. Nem mond ez neked semmit?

– Nem, a leírásod alapján játékgolyóról lehetne szó.

– Képtelenség! A paleozoikumban nem voltak játékgolyók! Ismét elgondolkodott.

– És olyan követ, mely fényhatásra változik vagy legalábbis részben változik, nem ismersz?

– Hogy érted ezt? A színe változik?

– Mondjuk, hogyha fény éri, akkor világít, sötétben vagy homályban pedig eltompul a színe.

– Badarság, Ljonyka! Ilyet nem ismer az ásványtan. Vannak kövek, például az egyiptomi és a líbiai jácint, amelyek csak mesterséges megvilágításban ragyognak, nappali világításban elfénytelenednek. A zafír viszont mesterséges világításban zárkózik önmagába, ahogy Akakij Nyikolajevics szokta mondani, és csak pirkadatkor, a napsugarak hatására ébred fel.

– Hát akkor talán… ej, dehogy – legyintett idegesen Példány. – Hiszen a zafírt ismerem. Tehát rejtélyről van szó.

Ez már kissé kihozott a sodromból.

– Mi forog tulajdonképpen a fejedben? Nem árulhatnád el? Légy oly kedves!

Ljonyka előbb óvatosan odapillantott a másik padra, ahol egy kiskatona ült egy tarka ruhás leánnyal, aztán suttogva mondta.

– Tudod, Szerjozsa, nem akarom a golyócskát addig kiadni a kezemből, míg ki nem derül, hogy semmi köze az ősbogarakhoz. Az alakja ugyanis egy kicsit hasonlít a ganajtúró bogár galacsinjához, emlékeztet valamennyire a mogyoróra, az egyik felén hegyes, a másikon lelapított.

– Kérlek, miről beszélsz?

– Voltaképpen nincs is miről beszélnem, nincs az egésznek sem eleje, sem vége. A kisegítő személyzet egyik tagja Vicsegdánál a paleozoikus palából kifejtett egy követ; erről a kőről beszélek, itt egész idő alatt. Azokban a rétegekben lelt rá, amelyekben Avragin professzorral megtaláltuk a bogárkövületek legreményteljesebb darabjait. Többet nem tudok.

– És hol van az a kő?

Példány a biztonság kedvéért még egyszer a katonára pillantott, majd benyúlt a zsebébe és kivett egy kis csomagocskát. Óvatosan kibontotta, és átadott nekem egy mogyoró nagyságú kék követ. Sima felületű és szabályos alakú volt; ha valami ilyesmit szeretnék készíteni, először egy golyót formálnék, majd egyik sarkát kicsit lelapítanám, a másikat pedig tompa csúcsba kinyújtanám.

A Moszkva-csatorna partján a fölöttébb takarékos, tehát egymástól elég nagy távolságra elhelyezett gázlámpák homályos fényében ki lehetett venni a golyó felületének alig látható erezetét. Feltűnő volt a kő súlya, olyan nehéz volt, mint valami érc vagy pirit; de az alakja meg a felülete? ördög tudja, mi lehetett!

– Ugye alaposabban megnézed holnap? – ragadta meg ruhám Ujját Ljonyka. – Lehet, hogy fontos dolog, lehet, hogy ennek a kék golyónak van valami köze a bogarakhoz. A ganajtúrók régi tisztes nemzetség, talán a saját hulladékukból csinálták golyókat szeretett utódaik számára, és ez egy megkövült példány, nem gondolod?

– Lehetséges, ha vasforgácsot kevertek bele – jegyeztem meg, tenyeremen méregetve a kő súlyát. – De mi az oka, hogy most hirtelen a burzsuj

mesterségemhez folyamodsz?

Ljonyka idegesen felnevetett.

– No, még nem láttál mindent, ide nézz!

– Kivette kezemből a mogyorót és lapos felével az orrom elé tartotta. – Látsz valamit?

Nemet intettem.

– Akkor segítségül hívjuk a jó öreg technikát! – Meggyújtott egy gyufaszálat és egészen közel tartotta a kőhöz. A kékesarany erezet láthatóan élénkebb lett, de egy szempillantás múlva elhalványodott és kicsiny, lapos felülete mintha áttetszővé vált volna. Olyan benyomást tett, mintha a kis kőben fény gyulladna fel, és mintha ez a fény a kerek felületből kifelé sugározna.

A gyufa kialudt és a kis fénykarika eltűnt. A gázlámpák tompa fényében a kis kő ismét sötét, egyenletesen erezett volt.

– Láttad? – kérdezte visszafojtott lélegzettel Példány.

– Hm, érdekes.

– Hála a jó istennek! – törölte meg verejtékező homlokát Ljonyka. – Már azt hittem, hogy csak képzelődöm, vagy megbolondultam. Inkább senkinek sem mutattam meg eddig, te vagy az első.

A Balcsuk apró fényei sorra kialudtak, elment a katona meg a lány is. A kötögető öregasszonyok is eltűntek. Csak mi voltunk még ott, meg a macskák.

– Holnap délután benézek hozzád a laboratóriumba – mondta Ljonyka és kezet nyújtott. – Legyen rá gondod,

hogy addig megfejtsd a rejtvényt.

Másnap reggel rávetettem magam a kőre. Alaposan megvizsgáltam az ásványnagyító alatt. Az aranyszínű erek tökéletesen kapcsolódtak a kék alapanyaghoz, és láthatóan behálózták az egész követ. Fényük egész mélyről is áttört az anyagon, az erek keresztezték egymást szálanként és egész nyalábokban is. A "mogyoró" felső rétege rendkívül kemény volt. Hosszú ideig egyáltalán nem sikerült vésetet csinálnom rajta, ami pedig az alappróba egy ismeretlen ásvánnyal való találkozás során. Csak az éles karborund reszelő birkózott meg a mogyoróhéjjal és álig látható fehéres bevágást vésett ki rajta. Furcsa!

A kő sugárzását nem találtam különösebben érdekesnek, a legvalószínűbb, hogy a külső sugárzás hatására beálló egészen mindennapi lumineszcenciáról volt szó, amilyen az ásványok egész soránál előfordul. Ez vezette el Becquerelt a radioaktivitás felfedezéséhez. Biztonság kedvéért egy órára egy fotolemez érzékeny rétegére tettem a követ – hátha ez a kő is radioaktív?

Becsuktam az ajtót meg az ablakot – Akakij Nyikolajevics nem volt az intézetben –, és nem törődtem tovább a világgal. Elhatároztam, hogy még ebéd előtt lerajzolom a sárga erek fővonalainak menetét, s aztán egy kis időre békét hagyok a kőnek és magamnak.

S ekkor nagy meglepetés ért. A sárga vonalkák látszólagos szabad elhelyezkedése ellenére, gondosabb vizsgálat után a kék alapanyagban tökéletes szimmetriát fedeztem fel, amely a legkisebb részletekig egyezett. Ismerik a lóugrásos rejtvényeket? Az egyes

betű- vagy szótagnégyszögek közötti lépések a szabályokon belül tetszés szerintiek lehetnek, de tökéletesen szimmetrikusoknak kell lenniük. Ha sikerült egy jó "ugrást" tenniük a kép jobb mezőjében, minden további nélkül berajzolhatják ugyanazt a lépést a bal mezőbe is.

Ugyanez volt a helyzet a mogyoróval. Minden egyes aranyszínű erecske, minden kereszteződés, minden elosztódás, amit az egyik oldalon a szimmetriasík alapján pontosan felrajzoltam – megismétlődött a kő másik oldalán is. Már-már arra gondoltam, hogy Példány nem tévedett, s ez valóban az ősbogaraik műve, de ha nekem lett volna a legélénkebb fantáziám a világon, akkor sem tudtam volna elképzelni, hogyan csinálták.

Az utcán megszólaltak a városi rádió hangszórói, kinyitottam az ablakot. A Lomonoszov Egyetem öreg épülete előtti hangszóró mindig recsegett, de most mégis tisztán felismertem Molotov külügyi népbiztos hangját: "Hitler hitszegése… a háború kirobbantása az ő bűne… a fasiszta vezetők bandája és a német nép közötti különbség… a Vörös Hadsereg kiűzi hazánk földjéről az ellenséget, mint ahogy őseink kiűzték Napóleont és az ő Nagy Armádiáját…" 1941. június 22-e volt. Kitört a háború.

Az ezt követő néhány hetet nem részletezem. Bevonultam az ezredemhez, amely az Ogyessza körüli magaslatokon ásta be magát. A német egységek többszörös emberi és anyagi túlereje vasgyűrűként zárt körül bennünket. A fasiszták nehéz tankjaival szemben csak teherautókat tudtunk küldeni, amelyekre az ogyesszai gyárak kovácsműhelyeiben bizarr bádog

felépítményeket szereltek. Tíz német golyószóróval szemben egyetlen puska állt, tíz fasiszta ágyúval szemben egyetlen golyószóró. De verekedtünk.

A mi frontszakaszunkon viszonylag nyugalom volt. A tengerészgyalogság – amely elkeseredetten védte a patyomkini tradíciók városát és a régi dicsőséget, amelyet a sétányon az angol TIGRIS fregattól zsákmányolt ágyú testesített meg – néhány felmentő ellentámadást hajtott végre és visszaszorította a meglepett fasisztákat. A kikötő felett kátrányos fekete füst gomolygott, amelyen át szálltak a fasiszták stukát. A városból indított hadiszállítmányokat támadták. Valahol keleten dörgött a nehéztüzérség, s dörejük napról napra távolodott. A blokád áttörésére és a lassan rommá vált hős város felszabadítására egyre kevesebb remény maradt.

A kék mogyoró elkísért engem, ott volt a hátizsákomban. Példány Ljonykával már nem találkoztam. Tulajdonképpen nem is tudom, miért vittem magammal a követ, talán kapocsként a háború kitörése előtti élethez és a béke utolsó napjához.

Egyszer éjszaka a hátizsákomban kotorásztam, azt a csomag dohányt kerestem, amit egy ismeretlen asszony adott nekem a vagon ajtajában a poltavai pályaudvaron, s akkor kezembe került a rég elfelejtett kő! A fronton itt és amott "karácsonyfagyertyák" villantak, amelyeket a fasiszta repülők dobtak le. Támadták szállítmányainkat, akár fegyvert és lőszert vittek Ogyesszába, akár sebesülteket és betegeket – Herszonba és Szevasztopolba. A mi vonalainkról viszont egész nyaláb fényrakéta reppent fel, hogy a fasiszták ne tudjanak golyószórókkal rohamra indulni tengerészgyalogosaink előretolt állásai ellen. A kék mogyoró opálos fényben csillogott, minden erős

besugárzásnál mintha belülről gyúlt volna benne fény. Megforgattam az ujjaim között és jól megnéztem minden oldaláról, de csupán a szinte teljesen sima és kicsiny, lapos felület világított! A kő többi része a legkisebb változást sem mutatta.

Lehet, hogy egy más anyagba ágyazott lumineszkáló kőzet zárványának különleges esetéről van szó, mondtam magamban. De ebben a pillanatban valami megfoghatatlan történt: a kék mogyoróban szabályos, gyors kattogás hangzott fel. Alig lehetett hallani, ezért a fülemhez emeltem a követ. Csend. A kattogás megszűnt. Ekkor valahonnan balról az előretolt állások felől, megszólalt egy golyószóró, mire a kő kattogni kezdett: taktaktaktak!

Ismételte a hangokat! A kattogás olyan volt, mint a golyószóró hangja, csak sokkal, sokkal halkabb.

Olyan nagyot kiáltottam, hogy lövészárokbeli szomszédom felébredt. Mérgesen rám förmedt:

– Az istenit, mi van már megint?

És a kő, akár egy fonográf halkan ismételte: "A… tenit… mi… ma… gint…"

Nem, egészen biztos, hogy ez nem visszhang! A hang kétségtelenül a kék mogyoróból jött, és ekkor az a gondolatom támadt, hogy talán ugyanilyen módon ismétli a kő a fényimpulzusokat is. Valóban! Egy világító rakéta, villant valahol, és alig fél másodperc múlva a golyó is felvillant és halvány fényt sugárzott pontosan annyi ideig, ameddig a rakéta világított.

Elfelejtkeztem a háborúról, a körülöttünk ólálkodó halálról, a horogkeresztes repülőgépről és olyan

görcsösen szorítottam izzadt ujjaimmal a kék mogyorót, mint valami kincset. Hihetetlen volt, felfoghatatlan!

– Félszakasz! Ágyúhoz! Jobbról tankok! – hangzott a parancsnok rekedtes hangja. Sebesült karját a térdén nyugtatta, arca eltorzult a fájdalomtól. Még hallottam, amint a kék mogyoró felcsipogott: "Fé… ka! Aá-ho… bró… anko…!"

Bedobtam a követ a hátizsákomba, kiugrottam a fedezékből a csupasz fennsíkra, amelyen orkánként süvítve söpört végig a golyószórótűz a völgyteknő túlsó felén ásott fasiszta lövészárkokból. Az a néhány lépés, amelyet a tankelhárító ágyúnk tüzelőállásához kellett megtennem, örökkévalóságnak rémlett. Az egyik mellettem szaladó katona a hasához kapott és arccal a poros, napégette fűbe bukott. Lábam alól kicsúszott a talaj, belezuhantam a tűzállásba, egyenesen Borisz Kirszanov ágyúkezelő hátára…

– A fene enné meg! – förmedt rám. – Az irányzékhoz, davaj!

Az irányzék optikájában megláttam a tengerpart felől közeledő hosszú csövű Tigrisek fekete dobozait. A mi tengerészgyalogságunk tankelhárító puskákból lőtt rájuk. Ezt abból lehetett látni, hogy a tankok tornyai szikráztak a beütődő golyóktól.

– A talpakra! Az istenit, a talpakra célozzatok! – ordított mellettem Kirszanov, mintha a tengerészek hallanák. De rájöttek maguktól is. Két tank hirtelen leállt és vadul pörögni kezdett. A többi fekete doboz fedezte a két tankot, miközben kezeslábasba öltözött alakok nyüzsögtek körülötte. A tankok mögött nem volt gyalogság, az egész akció csak egy páncélos

egység ékverési kísérlete volt, amilyet a magabiztos fasiszták a háborúnak ebben a szakaszában nagyon sokszor megengedtek maguknak. De mit ér a legjobb tank is a gyalogság védelme nélkül? Ócskavas lesz belőle!

– Várjatok, fiúk, várjatok! Csak hadd másszanak közelebb, majd adunk nekik! – nyugtatott meg minket a parancsnok.

A tankok egyenesen felénk tartottak.

Már hallani lehetett a motorok zúgását és az út kövezetét zúzó lánctalpak csikorgását.

– Vigyázz, felkészülni! – mondta rekedten a parancsnok. – Az első tankra… páncéltörővel… tűz!

Borisz megrántotta a zsinórt, az ágyú felszökkent és megtámaszkodott az alváz szétnyitott ollójában. A füstölgő töltényhüvely messzire gurult a fűben. És ismét – dirr-durr! Olyan közel szorítottam szememet az irányzék kémlelőjéhez, hogy a visszaütődések felhasították a szemöldökömet. Arcomat elöntötte a vér. Néhány tank lángban állt – nem tudom, a mi érdemünk volt-e. A hosszasan elnyúló hegyoldalban volt még néhány tankelhárító tüzelőállás. Arra nem volt időnk, hogy megfigyeljük, miként boldogulnak.

– Kétujjnyival jobbra! Ránk céloznak! – szólalt meg ismét a parancsnok. Borisz megszállottként forgatta az irányzékot. A kémlelő keresztjében megláttam egy Tigrist, amely körülbelül kétszáz méternyire állt meg tőlünk. Ágyújának hosszú csöve lejjebb ereszkedett, láttam a kerek fekete nyílást, olyan volt, akár egy gonosz óriás szeme.

– Most, Borisz, most! – kiáltottam.

A robbanás abban a pillanatban a kerekek közé hajított. Elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, a szétszaggatott védőpajzsot és az összevissza görbült ágyúcsövet láttam magam előtt. Borisz szétvetett karokkal feküdt a hátán. Tarkójára csúszott rohamsisakja alól vér szivárgott. Nem messze a parancsnok élettelen teste feküdt. Valaki erőlködve a lábamra állított.

– Élsz, fiú?

"Apó" volt, a félszakasz legöregebb katonája, egy szakállas kolhozparaszt, valahonnan Csernyigovból.

– Mi történt?

– Visszafordultak a nyavalyások. El kell jutnunk a fedezékbe, fiú. Most majd aeroplánokkal jönnek ránk, mindig így megy ez.

"Aeroplán"-t mondott, régiesen, és ezt az egész félszakasz eltanulta tőle.

Apó öreg katona volt, tudta, mit beszél – mire levakartam a sarat a gimnasztyorkámról és megszámoltam a csontjaimat, hogy mind megvan-e, az "aeroplánok" már ott is voltak. Egy sor Messer, tökéletes rendben egymás után, akár a vadlibák. A tengerpart mentén közeledtek Belgorod felől. Dugig voltak bombákkal, lassan haladtak előre. Nem volt sürgős nekik, a mi légierőnk akkor defenzívába szorult, ami még megmaradt belőle, az Moszkva alatt és Leningrádnál verekedett a levegőben. Nem mutatkozott egyetlen vadászrepülőnk sem, nem tüzelt egyetlen légelhárító ágyúnk sem. Csak a tengerészek felől

lehetett hallani egy golyószóró kattogását. Elképzeltem magamban, amint egy jól megtermett legény a hátán tartja a Maximot, hogy felfelé lehessen lőni vele.

Apó meg én befúrtuk magunkat a sárba, igyekeztünk eggyé válni a földdel. Láttam, amint az első Messer megfordul és vijjogva – a vijjogással pánikot meg rémületet akartak kelteni – fejjel lefelé zuhant. Ügy látszott, mintha egyenesen minket vett volna célba, és ennek nem sok híja volt. A tűzbokréta közvetlenül mögöttünk pattant szét, és a fülsiketítő robbanás a felperzselt földhöz szegezett bennünket.

A légnyomás Apóra dobott engem, és nyomban ezután éreztem, hogy a hátam megsebesült. Másodszor is elvesztettem az eszméletemet.

Amikor magamhoz tértem, csönd és sötétség volt körülöttem. Sem kezemet, sem lábamat nem tudtam megmozdítani.

– Emberek! Emberek! – nyögtem.

– Halkabban, fiú! – súgta valaki a fülembe. Megismertem Apó hangját. – A doktor azt mondta, hogy nem szabad mozognod, még a szemedet sem szabad kinyitnod! Megsérült a gerinced… vagy hogy híják. Az sérült meg. A tengeren vagyunk, a front mögé visznek minket, és lehet, hogy még itt vannak a közelben azok a nyavalyások. Gyors csónakjaikkal úgy fogdossák a hajóinkat, mint a keszegeket. Hát legyél csak csendben és próbálj meg szunyókálni. Úgysincs most semmi dolgunk.

Szerencsésen elérkeztünk Jevpatorijába, ahonnan a támadó fasiszták elől Krasznodarba evakuáltak, majd valahová messze a hátországba, egészen Taskentig. A

kórházban megkaptam az első fűzőmet, amelynek meggyötört gerincemet kellett összefognia. Mai napig is fűzőt viselek.

Teltek, múltak az évek. A háború már rég a múlté volt, a hamuból ismét városok nőttek ki, és az Árkádia strandtól ismét tengeri sétaútra indulnak a kis gőzösök. Az úton, ahol a fasiszta Tigrisekkel harcoltunk, az ogyesszaiak sétálnak, élvezik a napot, a tengert és a jó levegőt. Példány Ljonyka hősi halált halt Moszkva alatt. Szafronov megérte a győzelmet, és csendesen elhunyt negyvenöt őszén.

Én voltam a megüresedett hely egyedüli várományosa, bár még néhány szemesztert el kellett végeznem. A rubin, a lézerek, csapágyak és más felfedezések, melyekben az én "burzsuj mesterségemet" hasznosították, csak évek múltán kényszerítették ki egy önálló intézet, majd végül néhány kutatóbázis létesítését közvetlenül az Urálban, Kurigurban és Nyizsnij Tagilban. Ezek közül az utóbbit átvettem, és egészen a múlt évig irányítottam.

A kék mogyoróról nem feledkeztem el, bár végérvényesen elvesztettem. A nehéz bomba, mely örök életemre nyomot hagyott a gerincemen, közvetlenül a mi fedezékünkbe csapódott, ahol több méter mély gödröt vájt. A háború után elmentem oda körülnézni egy kicsit. A mélyedést már benőtte a fű, és a közelben gyerekek bújócskáztak. Ogyessza környékén, ahol a város védői ellenálltak a fekete áradatnak, csak a lövészárkok maradványai és a földbe keveredett acélrepeszek regélnek a háborúról.

Senkinek nem meséltem a csodálatos kövecskéről, nem is volt kinek. Avragin professzor ugyan homályosan

emlékezett valami furcsa ásványra, amelyet a paleozoikus bogarak kövületének közelében találtak, de őt túlságosan lekötötte saját régi elmélete és új tanítványainak serege, úgyhogy az üggyel nem akart komolyan foglalkozni. Az a munkás pedig, aki a kék mogyorót megtalálta, elköltözött, isten tudja, hová. Én maradtam meg egyedül a megfejthetetlen rejtély tanújaként.

Soha nem beszéltem a kék kövecskéről Misa fiammal sem. Tele van a feje a világmindenséggel, még nem tudja biztosan, csillagász lesz-e, űrhajós vagy atommérnök – istenem, mi sem voltunk mások! Csak az ideálok változtak.

Az utóbbi időben vadonatúj hobbyja támadt: magnószalagra veszi "a világűr minden adását" az első szputnyik bip-bipjétől az űrhajósok hangjáig és az űrszondák hangjelzéséig. Repertoárját rövid időn belül az űrkutatással kapcsolatos előadások hangfelvételeivel bővítette. Alighanem rengeteg ilyen előadást tartanak, mert a könyvszekrény már tele van magnótekercsekkel és az "adj egypár rubelt szalagra" kunyerálás családunkban már bevett szójárássá vált.

Vagy fél évvel ezelőtt a fiam felajzottan várt este a dolgozószobámban.

– Apa, szenzáció! Hiszed, hogy vannak értelmes lények valahol a világűrben?

– Nem gondolkodtam még ezen. De szívesen tanulok olyan jó szakembertől, mint amilyen te vagy.

– Ne mondd, hogy soha nem hallottál vagy nem olvastál világűrből jövő jelzésekről.

– Valami fantasztikus regényben? – kérdeztem óvatosan.

– Ugyan apa, hisz az gyereknek való! A világűrből jövő igazi jelzésekről, amelyeket talán a távoli csillagok körüli bolygók civilizációi küldenek hozzánk! A Mount Palomar-i doktor Sandag például ezerkilencszázhatvanban nagyon furcsa rádiókisugárzást észlelt a CTA 102 galaktikáról. Tudod te egyáltalán, mi az a galaktika?

– Azt még talán tudom, mint a természettudományok doktora, te szemtelen kölyök!

– Ezerkilencszázhatvanháromban pedig a brit asztronómiai társaság folyóirata azt írta, hogy ezek a jelzések valóban egészen különleges fajtájúak, és hogy megkülönböztetett figyelmet érdemelnek. Szó szerint így. Itt van valahol a lapkivágás, akarod látni?

– Kímélj meg ettől, fiacskám! így is elhiszem.

– A Jodrell Bank-i Lowell és a Mount Wilson-i Brown professzor már össze is kaptak rajta. A mi radioasztronómusaink, Kardasev és Solomickij meggyőződése szerint a sugárzó forrás mesterséges, bár energiája körülbelül százmilliárdszor erősebb, mint a mi Napunké. Ez igen, mi?

– Ez igen! – hagytam rá, és csöndben ámuldoztam, honnan szedi ezeket a dolgokat ez a gyerek.

– És most figyelj ide: Kardasev a nem periodikus rádiósugárzás egészen új forrását fedezte fel a legközelebbi csillagok egyikének közelében, a Tau Cetinél! Jelzések a Epszilon Eridanról és a Tau Cetiről – mindkét csillag irtó közel van, apa, tudod, kereste

már Drake is a Green Banken, de nem talált semmit. Kardasev egy új gépet szerkesztett. Szenzációs! Képzeld el, a maser molekuláris erősítőjén keresztül elektromágneses hullámokat modulált és egy teljes programra bukkant, amely körülbelül hétpercenként ismétlődik, mi több, mindig meg is változik valahogy! A moszkvai rádió közvetítette a hangfelvételt, nincs mese, ezt meg kell hallgatnod! Mielőtt még csak egy szóval is tiltakozhattam volna – sok munkám volt még aznap este –, Misa már fel is tette a szalagot a magnóra és bekapcsolta a gépet.

– Hát apa, ez bizony nem Sosztakovics.

És még azt sem tudjuk, mit is jelent, de én hiszem, hogy Kardasev majd rájön. Ez fix! A magnóról recsegés, ropogás, kopácsolás és becsapódások zaja hallatszott. Nem értettem, hogy lelheti valaki örömét az effajta zenében. Aztán éreztem, hogy teljesen kifut a vér az arcomból. Meg kellett kapaszkodnom a fotelban.

– Mi van veled, apa, ne hozzak…?

– Semmi. Hallgass, kisfiam. Kapcsold be még egyszer!

Misa vállat vont, visszatekerte a szalagot és még egyszer elindította ugyanott.

Nem – ezt Kardasev nem fejti meg! Csak én, az egész világon csak én tudtam, miféle jelzéseket vett fel a szalag, és mit jelentenek azok. Az adászavarok közben, amelyek nagy zajjal, meg-megszakították a jelzéseket, világosan lehetett hallani a kattogást – taktaktaktak –, a golyószórókat Ogyessza határában. Felhangzott a torzított mi… má… gint" – a huszonöt évvel ezelőtti beszélgetésem, majd a recsegés és kattogás közepette a "Fé… ka! Á-ho… bró… anko!" A parancsnoki utasítás,

mely a halál szakadékán át és sok fényév végtelen távolságából jött el újra.

Tudtam, mi következik még. Visszatért Ogyessza forró napja, itt volt és bennem volt; éreztem a perzselt fű illatát, a forró fém és a lőpor átható szagát.

Tra-ta-tata – hangzott a magnetofonról. A mi ágyúnk lő! önkéntelenül odanyúltam a szemöldököm feletti sebhelyhez. A vasdarabok becsapódásához hasonló, tompa robajjal kísért csörömpölés – a fasiszta Tigris éppen megsemmisítette tankelhárító ágyúnkat. Aztán csend, amelyet recsegés szakít meg és időnként a távoli golyószóró kattogása.

Lélegzet-elállító csend. Becsuktam a szememet és láttam a kék égen a repülőgépek fekete sorát. Az első gép a szárnyára dől és a célpont fölé repül – a magnetofonról elnyújtott vijjogás és rövid szaggatott kattogás hangzik – aztán csend. A bomba egyenesen a mi fedezékünkbe csapódott be. A kék mogyoró elnémult.

– Mi van apa? Mi történt – ölelte át a vállamat Misa. – Olyan fehér vagy, mint a fal. Nincs valamire szükséged?

– De van, fiam. A te Kardaseved címére!…

– Kardasev címére? De hát ezt mindenki tudja, Szimeisz, a Krímben. Oda összpontosították az egész radioasztronómiai kutatásunkat. Vagyis hát nem éppen az egészet, de…

Már nem figyeltem rá. Lassan visszatért logikus gondolkodóképességem. Véletlen? Nem, ez kizárt dolog! Ilyen véletlenek nincsenek. Akkor pedig – akkor

pedig a kicsiny, alig mogyorónyi nagyságú kék golyóban nemcsak mikrofon volt, hanem hangszóró is meg erősítő egy hallatlanul hatékony leadó, energiaforrás és alighanem fotocella is, sőt meglehet, valami olyasféle is, mint a televízió felvevő kamerája és képernyője. A felvillanó és ismét kihunyó golyócska!

Másnap reggel levelet küldtem Kardasevnek Szimeiszbe. A lehető legtömörebben és legtárgyilagosabban leírtam neki az egész ügyet, anélkül hogy saját elméleteimbe bocsátkoztam volna.

Néhány nap múlva megjött a válasz. Táviratilag.

NYOMBAN REPÜLJÖN IDEAZ INTÉZET KÖLTSÉGÉRE STOP

KARDASEV

Elmentem bőröndöt vásárolni.

Kardasev fiatal ember volt, jóval fiatalabb, mint én. Az új csillagvizsgáló hófehér épületének erkélyén fogadott, meghallgatott, többször is bólogatott és kijelentette, hogy mégiscsak megpróbáljuk megtalálni legalább a maradványait a kék mogyorónak.

– Ez kizárt dolog, professzor – csóváltam a fejem. – Huszonöt év után… nem, nem hiszem, hogy sikerül.

– Az ön elbeszélése alapján – mondta a csillagász, s napbarnított arcából feltűnően villant ki fehér fogsora – valószínűnek látszik, hogy ez a figyelemre méltó dolog a palarétegben nem huszonöt évig, hanem valamivel tovább feküdt. Véleményem szerint jó néhány millió

évig, nem gondolja?

– Talán háromszáz vagy négyszáz millió évig, vagy még tovább – voltam kénytelen elismerni.

– Na látja. Hát miért adja fel a reményt?

– És a munkások? A gépek?

– Gépekre nincs szükségünk, a munkásokat pedig akár máris idehívhatjuk. Várjon csak, mindjárt meglátja, milyenek!

A munkások valóban megjelentek – egy sereg fiatal fiú és lány, valamennyi csillagászhallgató. Nevetve, mókázva álltak a benőtt mélyedés előtt, ahová elvezettem őket.

– Biztos abban, hogy itt volt? – kérdezte még utoljára Kardasev.

– Teljességgel.

– Hát akkor, Kopernikuszok, Keplerek, Galileik és Lomonoszovok mindent bele! – adta ki a vezényszót Kardasev.

Az ásók belemartak a gyepbe és megcsikordultak a gránátrepeszeken. Írva vagyon Hermés Trismegistos Smaragd-tábláján:

"Az, ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van és ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van. így érted meg az egyetlen csodát."

A vörös, szeplős, nyakigláb fiatalember, aki ezt szavalta, nevetve hozzátette:

– És én meg is értettem, hogy a nagy reményű csillagász a fű alatt is keresheti az eget. Most már csak az hiányzik, hogy egy kis szerencséje is legyen!

– Óvatosan, fiatalok, óvatosan! Letenni az ásót… most már csak lapáttal folytassák. És rendesen átforgatni a földet! Figyeljenek: egy követ keresünk vagy annak maradványait. A kő kék, sárga erezetű. Minden gyanús dolgot gondosan emeljenek ki és hozzanak ide!

Mi ketten arrébb mentünk, hogy ne legyünk útban. Attól tartok, én a fűzőmmel nem lettem volna valami jó kubikos.

– Nagyon szeretném, kedves kolléga, ha a maga csodálatos kövéből legalább egy darabkát megtalálnánk. Tudja, mit jelentene ez? – mondta Kardasev egy fűszálat rágcsálva.

– El tudom képzelni. Először is bizonyítékunk volna arra, hogy a Tau Ceti körül keringő bolygón magasan fejlett civilizáció létezik…

– Nem. Erre éppenséggel nem gondoltam. A bizonyíték ugyanis már a mi kezünkben van. Erről már a rádióhullámok kimondták a döntő szót, és a bizonyíték akkor is vitathatatlan, ha nem tudnánk megfejteni a hullámok üzenetét. Egyetlen természetes forrás sem képes ilyen módon rádiósugarakat kibocsátani magából. Bocsásson meg, úgy gondolom, nem fog neheztelni: ha meglelnénk a maga kövét vagy annak legalább a darabjait: ez meggyőzne engem afelől, hogy ön az igazat írta meg nekem, s nem csupán egy nagyszerű hipotézist.

Kardasev professzor teljesen kihozott a sodromból. Mielőtt még tiltakozhattam volna, folytatta.

– Csak semmi sértődés, kérem! Vegye fontolóra, milyen fantasztikus a maga története, és ha beigazolódna, milyen következményei, milyen beláthatatlan, igazán korszakalkotó következményei lennének… Tudja, kedves kolléga, elméleteim és elképzeléseim a naprendszer körüli kozmikus életről így is elég merészek ahhoz, hogy számtalan ellenfelet, sőt ellenséget szerezzenek nekem. Senki nem venne komolyan.

– Igen, ezt megértem. Teljesen igaza van. De milyen korszakalkotó következményekről beszélt, professzor? Ügy gondolja, hogy az emberiség expedíciót szervez a Tau Cetihez?

– A jövőben egész biztosan, de erre alighanem sor kerülne a maga kék kövecskéje nélkül is. Jóval fontosabb a perspektíva kérdése. Ha felfedezését sikerül igazolnunk, egyedülálló bizonyítékot nyújthatunk arra, hogy a fejlett civilizációk képesek millió esztendőkön át fennmaradni, hogy pár nyomorúságos ezer év múltán nincsenek elkerülhetetlen pusztulásra ítélve az öregedés, a degenerálódás, vagy mi több: az atom-öngyilkosság miatt. De még ennél többet is sikerülne bebizonyítani – azt ugyanis, hogy korok elképzelhetetlen szakadékain át is meg lehet őrizni és fel lehet használni bizonyos technikai információkat. Tudja, kedves kollégáin, mit jelentene ez? Azt, hogy az emberiség előtt még óriási út áll, amelyen egyelőre alig milliméter töredéknyit tett meg. ősemberek, emberszabású majmok vagyunk azokhoz képest, akik utánunk következnek – utódaink azonban mégis tudni fogják, hogy léteztünk, s bizonyára megtalálják a módját annak, hogy miképp őrizzék meg még a legkisebb információtöredéket is – például azt, hogy félmilliárd évvel ezelőtt egy távoli csillag távoli bolygójáról miniatűr űrszondát küldtek, amely a maga

híradásával kissé, korán érkezett.

Elhallgatott, majd hozzáfűzte:

– Mellesleg… az idő csodálatosan összevág. Ha a maga kék bolygója a felfogott jelzéseket a Tau Cetihez küldte, a helyi tudósok igen hamar visszaküldték. Tőlünk a világmindenségen keresztül a Tauhoz csaknem tíz évig tartott az útjuk.

– Úgy véli, professzor, ez volt a kék kő küldetése?

– Amennyiben ön nem mesemondó, akkor igen. Az idegen jelzések ismétlése ugyanis az egyik legegyszerűbb és legbiztonságosabb lehetőség, hogy hírt adjunk önmagunkról. Elsősorban azért, mert az információkat fogadó fél számára teljesen érthető és felfogható jelzések térnek vissza, hisz ő maga küldte ki őket! Egyik tiszteletre méltó kollégám, Ario Sternfeld ráadásul azt állítja, hogy ilyesvalami már előfordult – a húszas években ugyanis megfigyelte, hogy a rádiójelzések megkétszereződtek, és néhány másodperc múlva szabályszerűen ismétlődtek. Olyan volt ez, mint a visszhang – de olyan visszhang, amely több millió kilométerre levő falról verődik vissza, ami nyilvánvaló képtelenség. Azóta se tudtunk valamelyest is elfogadható magyarázatot konstruálni erre, de holnap talán már képesek leszünk rá az ön kék köve segítségével.

– Úgy gondolja, hogy ez a kő?…

– Hát nem éppen ez a kő. A maga köve a paleozoikus rétegben feküdt. De lehet, hogy nem csupán egyetlen ilyen kő repült ide a Tau Ceti körüli bolygóról. Ki tudja, hány tűnt el belőlük az atmoszférában, hány esett a tengerbe, hány tűnt el a földfelszín változásai során?

Ki tudja, hány ilyen kő került el, mondjuk, a földpálya távoli pontjára és ott kitartott egy bizonyos ideig?

Kardasev professzort a szeplős égimeszelő érkezése zavarta meg. A fiú összezárva tartotta a tenyerét, mintha legyet fogott volna.

– Találtunk valamit, de olyan kicsi, mint egy kopejka ára urán. Ez az?

Kinyitotta a tenyerét. Egy aranyszínű erekkel átszőtt kék kődarab feküdt rajta, akkora, mint egy szem borsó, az egyik felén üveges héj fedte.

– Ez az, professzor! – sóhajtottam. Kardasev végtelenül óvatosan finom selyempapírba csomagolta a kék kődarabkát.

– Voltaképpen az ön tulajdona, kedves kolléga, rám bízza? Rengeteg ismerősöm van itt Ogyesszában, akár az ágyból is kihúzom ma őket. Bizonyára ön is türelmetlen.

Természetesen beleegyeztem.

Kardasev késő éjszaka rohant be a hotelszobámba.

– Úgy van, ahogy hittem, kedves kolléga! Se ásvány, se kő, hanem mikrominiatűr alkatrészek rendkívül bonyolult szövevénye! Majdnem kidobtak az ásványtani tanszékről, csak épp megnézték a mikroszkópban. Hogy ne csináljak belőlük bolondot és ne hordjak nekik mozsárban zúzott vekkereket. Köztünk szólva valóban olyan egy kicsit. A sárga erek hallatlanul vékony, a pókhálónál jóval vékonyabb vezetőnyalábok. A molektronika tanszéken egészen

odavoltak örömükben, amikor meglátták. Persze ilyen végtelenül apró darabkából nem tudtak sokat megállapítani. Kétségtelenül szörnyen komplikált volt az egész, több százezer molekuláris elektronikus alkatrész. Egy kis csoda! De majd utolérjük azokat a Ceti csillagzati fiúkat! Meglátja!

Egy percig hallgattam, majd megkérdeztem a professzort:

– Most már hisz nekem, professzor?

– Ember, kezdettől, fogva hittem! Persze nem veheti zokon indokolt óvatosságomat. A tudományban ez másként nem megy. Erre inni kell, inni bizony, nagy nap ez a mai!

– Az ön számára? Vagy az én számomra? – kérdeztem értetlenül.

– Az emberiség számára, ön fél milliárd évet adott neki! A fiatalság meghosszabbítása megér annyit, nem gondolja?

Hogy mondta az a szeplős? Az, ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van… Így valahogy. Éltem a megfelelő alkalommal és a Nyizsnij Tagil-i tudományos kutatóintézet igazgatói posztjáról áthelyeztettem. magamat, ahogy mondani szokás, közvetlenül a gyakorlatba, a sziktivkari geológiai kutatóbázis igazgatójaként. Nem messze attól a helytől, ahol Példány Ljonyka megtalálta a kék mogyorót.

Misa és én az eget lent a földön keressük. Túrjuk a palát, fejtjük a kőzetrétegeket. Misának olyan elsőosztályú uráli kövületgyűjteménye van, olyan gazdag, hogy már a szverdlovszki egyetem

paleontológiái tanszéke is érdeklődött iránta. Minden kalapácsütésnél kicsit eláll a lélegzetünk: nem bukkan-e föl egy kék golyó, az egyik felén egy kicsit lapos, a másikon tompa csúcsban végződő és aranyszínű erezettel borított golyó?

Tudom, ez nagyon valószínűtlen, de ez az alig pislákoló reménysugár is megéri a fáradságot. Lehet, hogy félmilliárd évvel ezelőtt egy óriási űrhajó úgy vetette el a kék mogyorókat, akár a szántóvető a magot, számolt azzal, hogy sok elvész belőlük, és nem takarékoskodott velük. Lehet, hogy több is hullott egymás mellé.

És aztán feltámadnak a kétségek: mi van akkor, ha a kék mogyoró maga is – űrhajó volt? Hisz nem ítélhetjük meg távoli civilizációk alkotóinak értelmi képességeit puszta méretek alapján! Mi van akkor, ha… de hagyjuk ezt! Meglátjuk, ha megérjük. Kivárjuk. Hiszen sok milliárd év van még előttünk!

Feljegyezve: 1965. IV. 28-án.

Lőrincz Irén fordítása

LUDVÍK SOUČEK

Nálunk megjelenít első regénye, A vak madarak titka, azonnal vitát kavart a tudományos-fantasztikus irodalom berkeiben. A vita természetesen nem volt világraszóló, hiszen a fent említett "berek" inkább egy akácoshoz hasonlít és nem az Amazonas őserdejéhez, mégis tartalmazta a science fiction értékelésének, megítélésének legfontosabb elemeit, s felsorakoztatta a science fiction célját különbözően, egymástól eltérően meghatározó olvasókat.

A regény ugyanis azt meséli el, hogy egy kutatócsoport hogyan jut Jules Verne izlandi utazásának nyomára. Feltűnik nekik, hogy Verne eltitkolta ezt az utat, holott egyik regénye, az "Utazás a Föld központja felé", éppen Izlandban kezdődik, és kiderítik, hogy a sziget egyik barlangrendszerében távoli bolygóról, valószínűleg a Marsról érkezett látogatók jártak. A sok kalanddal és izgalommal megtűzdelt regény mindezt hiteles dokumentumokkal, fényképekkel, vázlatokkal, újságkivágásokkal stb. stb. igazolja, s még valóban létező személyeket is említ és felsorakoztat tanúként.

A vita résztvevői egyik oldalon éppen ezt a hitelességet kifogásolták.

"Az író – mondták – félrevezeti az olvasót, hiszen története végül is regény, fikció, kitalálás, miért akarja úgy feltüntetni, mintha valóban megtörtént eseményeket írna le? A tudományos-fantasztikus irodalom célja az ismeretterjesztés, az igazság közlése és nem a hazugságok, kitalációk elhitetése…"

Ebben a tetszetős és meggyőzőnek látszó érvelésben két dologról feledkeztek meg a vitázók. Az egyik az, hogy

a regény, megjelenésének, születésének első pillanatától kezdve mint igaz történet kellette magát, az író hol életrajznak, hol útirajznak, hol történelmi események leírásának álcázta művét; a másik pedig az, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nem "kávéskanállal adagolt tudomány", "megzenésített, állattenyésztési kiskáté", hanem irodalom, amelynek célja az ember bemutatása s mellesleg a szórakoztatás, pihentetés, új gondolatok ébresztése.

Ebből a szempontból nézve Ludvík Souček regénye, A vak madarak titka és folytatása Az ősi lovagi jel, iskolapéldája a tudományos-fantasztikus irodalom módszereinek, sőt néha, éppen e módszerek majdnem hiánytalan, tehát kissé túlzó felsorakoztatása miatt majdnem a paródia határára jut. Nálunk nincsenek tiszta példái, követhető hagyományai ennek a módszernek, de a csehszlovák irodalomban ott van Karel Čapek és híres könyve, a Harc a szalamandrákkal, amely bőven él a hitelesítő eszközök használatával, amikor jegyzőkönyvekkel, újságkivágásokkal, fényképekkel stb. stb. bizonyítja a nem létező szalamandrák létezését. Souček tehát nemcsak a világirodalomból, hanem hazájának irodalmából is tanult. Tegyük még hozzá, hogy az egész "hitelesítő eljárást" olyan jókedvűen, annyi finom humorral viszi végbe, hogy a játékot elfogadó olvasó nemcsak a kalandok sorában, hanem a leírásban, az író stílusában is gyönyörűséget talál, olyasmit érez, mint a mese hallgatásakor, egyszerre látja és élvezi a történetet, a tanulságot és az elbeszélés formáját. Érdekes, hogy éppen a fikciós forma ad lehetőséget az írónak irodalomtörténeti, földrajzi, csillagászati, társadalmi, politikai stb. stb. ismeretek nyílt közlésére, hiszen a dokumentálással többek között erre is megszerezte a jogot.

A regény végül nálunk is komoly sikert aratott, természetesen csak a science fiction berkeiben, és nyilván a siker ösztönözte az írót, hogy megírja könyvének folytatását, illetve folytatásait, amelyek azonban – ha másért nem, a módszer ismétlődése miatt – már bágyadtabbnak, színtelenebbnek, érdektelenebbnek hatnak. Az ismétlődés biztosan szülőanyja a tudománynak, de nem biztos, hogy jót tesz az irodalomnak.

Mindez azért fontos, mert Souček könyveinek vizsgálata lehetővé teszi, hogy több-kevesebb biztonsággal megismerjük, felrajzoljuk az író szellemi portréját, gondolkozásmódját is. A tudományos-fantasztikus irodalomban az ilyesmi elég ritka, az író általában a háttérben marad, hiszen a science fiction kommerszializálódott típusában, akár a más fajtájú regények hasonló változataiban, az író személye, személyisége egyáltalán nem lényeges, nem játszik szerepet, az olvasót a puszta cselekmény érdekli. Persze Bradbury, Lem, Jefremov, Brian Aldiss és mások műveiben mindig megjelenik az író személyisége is, ők azonban a science fiction csúcsait jelentik, többet adnak, mint a szórakoztatás egyébként tiszteletre méltó mesterei. Közéjük sorolható Ludvík Souček is.

Arcán, vagy mondjuk szellemi arcán, a racionalista állandó kétkedése, csodálkozása és mosolya. Hihetetlen hipotéziseket állít fel, aztán érveket és ellenérveket sorakoztatva, hibátlan logikával és hézagtalan következtetéssel bebizonyítja, hogy tétele helyes és megdönthetetlen. Közben csodálkozik a szavak, a logika és az érvek engedékenységén és hajlékonyságán, és élvezi a játékot, valahogy úgy, mint egy ókori rétor, aki készen állt, hogy formás szónoklatokkal a legképtelenebb tételeket vagy paradoxonokat és

ellentétjüket is igazolja. Mosolya önmagának és hallgatóinak szól. Furcsa lények vagyunk mi, emberek – mondja ez a művek hátterében kirajzolódó mosoly. Büszkék vagyunk értelmünkre és büszkék értelmünk lóugrásaira is. Egyszerre vagyunk hivők és hitetlenek, buták és bölcsek, egyszerre szeretjük az egyenes utat és a kerülőt, az igazságot és ellentétét, amely nem okvetlenül hazugság.

Talán ez a szellem, ez a csodálkozó racionalizmus vezette Součeket, amikor tudományos-fantasztikus regényei után, vagy azokkal párhuzamosan a kultúrtörténet, s benne a fiktív tudományok, a pszeudotudományok felé fordult. Nem ritka az ilyen érdeklődés a science fiction íróinál, sokan foglalkoznak közülük az áltudományos hipotézisekkel, vagy tudományos szélhámosságokkal, tehát a népbutítás ravasz formáinak cáfolatával. Majdnem szükségszerű, hogy a science fiction író megtegye ezt a lépést, hogy műfaját, amely nyíltan regény, fikció és kitalálás, tehát a képzelet játéka, elhatárolja és megvédje a tudománynak álcázott fikcióitól. Souček, többek között A betlehemi csillag nyomában című könyvében foglalkozik a tévhitekkel, babonákkal, elképesztő elméletekkel, a tudomány határszélén terjengő sötétséggel. Az a logikai tisztaság és következetesség, amelyet regényeiből ismerünk, itt óriási anyagismerettel, tudományos felkészültséggel párosul. És természetesen az író csodálkozásával és humorával. Sorra veszi a különböző "rejtélyeket", az asztrológiát, az ősi kultúrák csillagászati ismereteit, a világjégelméletet, az üreges föld hipotézisét, a piramisok titkait és a hozzájuk fűződő misztikus magyarázatokat, az "ész trónfosztásának" apró, nem a filozófia szintjén, hanem populáris szinten észrevehető jeleit, és közli nyugodt és megbízható cáfolatukat, vállalva a babonák és miszticizmus elleni sziszifuszi

munka ráeső részét. Az ismeretterjesztés vitázó formája, melyet az író ebben a könyvében választ, mindenesetre alkalmasabbnak látszik más formáknál, nemcsak azért, mert írói eszközöket használ, hanem azért is, mert az olvasót a műben megjelenő szellemi csatározás izgatja és leköti. Ilyenkor sajnálkozhatunk, hogy a magyar ismeretterjesztő irodalom nélkülözi a Součekhez hasonló írókat.

Ha ezt a könyvét összehasonlítjuk fantasztikus regényeivel, köztük a kitűnően szerkesztett A Fekete Bolygó Testvérei ciklusával, világosan láthatjuk, hogy Souček szenvedélyes felvilágosító. Mindenütt talál alkalmat arra, hogy az értelmet, a valódi tudományt dicsérje és cáfolja, vagy kinevesse a ködösítést, a hazugságot. De talál módot arra is, hogy kedves műfaját, a tudományos-fantasztikus irodalmat ironikusan szemlélje. Kötetünk elbeszéléseiben a science fiction hagyományos, már-már sematikussá koptatott témái jelennek meg, történet a jetiről, a krákról, a repülő csészealjakról, a világűrből érkező üzenetről. A jó megfigyelő nemcsak az ismert témák ironikus feldolgozását figyelheti meg, hanem azon is mosolyoghat, hogy az elbeszélések kissé stílusparódiák is, a repülő csészealjak históriája például a jellegzetes amerikai elbeszélő modort utánozza, a jeti története az angol kalandnovellát, a krák pedig a tengerésztörténetet. Azt mondhatnók, hogy Souček "előre gyártott elemekből" építkezik, és ez igaz is, csakhogy a készen kapott sztereotípiákat új szerkezetbe rendezi, ezzel éri el meglepő hatásait. Az olvasó így egyszerre örülhet a már ismert elemeknek és a váratlan, új fordulatoknak. Reméljük, hogy kötetünk olvasói is így találják majd.

Ludvík Souček egyébként Prágában született, 1926-ban. Az orvosi egyetemen végzett, ott szerezte

tudományos képzettségét. Novelláival, cikkeivel az ötvenes évek végén jelentkezett, dolgozott különböző lapok szerkesztőségében és a Televíziónál. Első regénye, a Játék az útkereszteződésnél 1962-ben jelent meg, ezt követték szinte évről évre további művei, A vak madarak titka trilógiája, a Nagy kérdőjelek, az Amit a szem nem lát, hogy csak fontosabb írásait említsük. Magyarul a fentebb említett két regénye és ismeretterjesztő munkája után most negyedik kötetét tartja kezében az olvasó.

Kuczka Péter

ISBN 963 211 098 6

Felelős kiadó: Szilvásy György

Felelős szerkesztő: Szabó ValériaA szöveghűséget ellenőrizte: Zádor András

Műszaki vezető: Gonda PálKépszerkesztő: Moldova Zsuzsa

Műszaki szerkesztő: Wagner Orsolya34 800 példány, 8,3 (A/5) ív, MSZ 5601-5975.1086/1-1552 – Zrínyi Nyomda, Budapest

Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgatóIF 2301 – e – 7577