Dr. Stefan Frank Hűtlen voltam hozzád…

Történet egy szerelemről, amely úgy kezdődött, akárcsak a mesében

Egy orvos különleges esetei 16. regényfüzet

Szerelem és hűség – szorosan összetartozó fogalmak, egyik sem

képzelhető el a másik nélkül. Így érzi ezt a bájos Maria is, mégis

megcsalja férjét alig néhány hónappal az esküvőjük után. Sebastian

nem sajnálja tőle az időt, elhalmozza szerelmével, s mellette szépnek

és vonzónak érezheti magát. A férje ezzel szemben hiába biztosít

számára luxuskörülményeket, ha képtelen megadni Mariának azt a

szeretetet és gyengédséget, amire vágyik.

Aztán egy napon kiderül, hogy a fiatalasszony gyermeket vár…

– Parsifal, ide leülsz!

A csillogó fekete szőrű törpeuszkár leheveredett, s beleszimatolt a

levegőbe. A boltajtó éppen kinyílt, s bentről csábító illatok áradtak

ki. Ha gazdasszonya visszajön, mindig kedvenc kekszével

ajándékozza meg kutyusát. Hálából Parsifal engedelmesen – olykor

mozdulatlanul, mint egy szobor – a helyén marad, arra sincs szükség,

hogy az idős hölgy a pórázt a kampóhoz erősítse.

Parsifal szerette a reggeli kekszet, csak azt fájlalta, hogy az

nagyon aprócska.

– Isten hozta, Klingner kisasszony! – Wendisch asszony, a pékné,

hátranyúlt egy kosárba, ahol a törzsvendégek részére már előre

elkészített zacskók sorakoztak.

– A szokásos – jegyezte meg tulajdonképpen teljesen feleslegesen,

mert a Wendisch Sütödében még nem volt példa reklamációra.

Cosima von Klingner helyeslően mosolygott, mégis belekukucskált a

nagy zacskóba, már csak a mennyei illatok miatt is. Gyorsan

végigfuttatta tekintetét a zacskó tartalmán: két-két zsemle Senta

nővérének meg magának, két mákos Heribert Clausnitzernek, egy

mazsolás és egy korpás Friedrich Zwieselnek, egy fonott kalács

Clarissa Moellernek, egy hagymás és egy sajtos Constantin

Gippnernek, két sima zsemle Diane Vierignek, egy óriásbagett

Malwinének, a házvezetőnőnek, és két müzlis stangli Mariának.

Cosima von Klingner kivette a pénzt válltáskájából, és a

megszokott összeget az üveglapra tette.

– Ó – mondta, mielőtt elköszönt volna. – Ma délután költözik be

az új lakótársunk. Persze, azt még nem tudom, hogy ő mit kér

reggelire.

– De hiszen ez nem jelent gondot, Klingner kisasszony –

válaszolta Wendischné barátságosan. – Olyan korán, ahogy jönni

szokott, még mindenből bőséges választék van, holnapután pedig

már azt is belerakom a zacskóba. Ne feledkezzen meg a szombati

süteményrendelésről sem, különben megint telefonálnia kell, ami

egyébként elkerülhető.

Beszéd közben még az üvegpolcra tette a zacskót Parsifalnak,

benne azzal az egyetlen darab ajándék keksszel.

– Köszönöm, Wendischné asszony, nagyon kedves.

Viszontlátásra!

Cosima von Klingner távozott a boltból. Hatvankét éves létére

nagyon karcsú, ápolt frizurájú, szolidan kisminkelt asszony volt.

Szürke kosztümjéhez fehér selyemblúzt viselt, s elegáns gyöngy

fülbevalókat is hordott. Kint már buzgó farkcsóválás közepette várta

Parsifal.

– Na! – dorgálta Cosima a kedvencét – ne nyeld le rögtön az

egészet, hanem jól rágd meg, különben nem is érzed az ízét.

De Parsifal rá sem hederített, a kekszet gyorsan eltüntette, és

reménykedve sandított a fehér zacskó felé. Az azonban, a kutya nagy

bánatára üresen tátongott. Mindig csak egyetlenegy kekszet kapott,

mert Cosima nagy gondot fordított arra, hogy pudliját egészségesen

táplálja.

Nem úgy, mint nővére, Senta, aki Lohengrin nevű macskáját a

legfinomabb falatokkal kényeztette. Ez állandó vitaforrás volt a két

testvér között, akik egyébként remekül megértették egymást.

Különben Lohengrin, Parsifallal ellentétben, nem volt egészen

fajtiszta. Zöld szeme volt, nem sárga, mint a karthauzi macskáknak

általában. De hát ki ismeri ki magát ennél a nagyon is ritka

macskafajnál.

– Gyere, Parsifal!

Jó félórányi út állt előttük. Természetesen több pékség is volt a

Klingner Művészotthon közvetlen közelében, szám szerint kettő, sőt

egy remek cukrászda is. Cosima von Klingner azonban mégis ebben

a kicsi és távoli Wendisch Sütödében intézte el bevásárlásait. Parsifal

kedvéért is, akinek így lehetősége nyílt egy kiadós reggeli sétára.

Kivéve a vasárnapot, de vasárnap úgyis minden másképp zajlott,

akkor többnyire Maria vette pártfogásba a kis törpeuszkárt.

Az idős hölgy megszaporázta lépteit, Parsifal kecsesen

szökdécselt mellette. A szép és rendkívül ápolt kutyus hároméves

volt. Havonta kétszer is elvitték a kutyaszalonba – ez fontos volt, ha

már valaki úgy döntött, hogy pudlit tart.

Nagy élmény volt Cosimának, amikor a tenyésztő rábízta a

névválasztást. Mindössze egyetlen kikötése volt, hogy P betűvel

kezdődjön, mert tenyészetében a tizenhatodik, azaz a P jelű alomból

került ki. Cosima kapásból a Parsifal mellett döntött.

Amikor a kutya törzskönyvét végre a kezébe vehette, mégis nagy

csalódást érzett, mert ott Parsifal „Parzival vöm Tanneneck”-ként

szerepelt, holott minden művelt ember tudja, hogy a nagyrabecsült

Richard Wagner mester Parsifalnak írta hősét. De hát nem volt mit

tenni, mert a Parzivalt már beírták a tenyésztési lajstromba. A

tenyésztő azzal mentegetőzött, hogy a névnek egy régi

mondagyűjteményben is utánanézett.

– Ugyan, hagyd az egészet! – vigasztalta Senta, aki öt évvel

fiatalabb és egy kicsit lezserebb is volt. – Hiszen majdnem ugyanúgy

hangzik.

Cosima gondolataiban Parzivalból azért is Parsifal lett, a szeretett

bayreuthi mester tiszteletére, akiért már gyermekkorától rajongott.

Elvégre őt is Cosimának keresztelték, a nővérét pedig Sentának.

Valahogy minden összepasszolt. Cosima volt az intézkedő, a

talpraesett, a gyakorlati érzékkel megáldott asszony, Senta pedig a

romantikus álmodozó, pontosan mint névrokona „A bolygó

hollandi”-ban. Volt még egy nővérük, Isolde. Úgy, mint akiről nevét

kapta, követte Tristánját, s tragédiába torkollott sorsa.

Egyébként a Klingner Művészotthonban mindannyian tisztelték a

mestert. Ez már csak azért is így volt, mert Cosima és Senta alaposan

megválogatták, hogy kit engedjenek odaköltözni. Mindig három férfi

és három nő lakott ott, egykori operaénekesek és énekesnők, akik

pályafutásuk alatt valamennyien énekeltek valamikor Wagner,

hősöket. Heribert Clausnitzer ráadásul világhírű hősbariton volt. Ő

volt az otthon legidősebb lakója, közel a nyolcvanhoz. Már sokat

betegeskedett, s mindenki aggódott érte. Sokkal jobban, mint saját

maga. Tulajdonképpen neki volt közöttük a legnagyobb életkedve.

Volt egy papagája, egy Wotan nevű amazon. A madár hangerejéhez

illett is ez az elnevezés, bölcsességéhez és hatalmi vágyához

úgyszintén. Még Lohengrin is respektálta.

– Jó reggelt, Klingner kisasszony!

– Üdvözlöm, Martha nővér!

Cosima von Klingner és dr. Stefan Frank asszisztensnője mindig

ugyanazon a sarkon, és percre ugyanabban az időpontban

találkoztak, ez is mutatta megbízhatóságukat és pontosságukat.

– Minden rendben az „Istenek alkonyá”-ban? – az ápolónő

ugyanis csak így emlegette a panziót.

Cosima kedvelte Martha nővért, mégis némi elnézéssel

mosolygott rá. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy Martha

tősgyökeres berlini volt, s tulajdonképpen nem igazán illett a

nyugodt, előkelő Grünwaldba.

– Dehogynem – cáfolta meg ebben is Senta. – Jószívű,

vígkedélyű, az esze is a helyén van.

Senta az „Istenek alkonya” elnevezést sem ironikusan fogta fel,

sokkal inkább a zeneszerző iránti elismerést érezte benne, s még attól

sem zárkózott volna el, hogy az alapítványt átkeresztelje. De Cosima

le tudta beszélni erről, azzal az érveléssel, hogy ez mégsem lenne

méltó a mesterhez. Azt azonban már nem tudta megakadályozni,

hogy Senta mégis ezt az elnevezést használja. Persze, szigorúan csak

egymás között.

– Ma költözik be az új lakó – válaszolta Cosima von Klingner

Martha nővér kérdésére. – Hetvenes éveinek közepén jár, nagyon

finom hölgy, ha szabad így fogalmaznom. El is akarom hamar

intézni, hogy bemutatkozzon Frank doktor úrnak, hiszen

mindannyiunknak ő a házi orvosa.

– Rendben van – bólintott Martha nővér –, csak előzőleg

telefonáljon az időpont miatt. Ő is híres volt?

– Híres… – Cosima elgondolkodva ráncolta össze a homlokát. –

Tulajdonképpen csak kisebb színházaknál volt, de pályája kezdetén

kétszer is énekelt Bayreuthban, egyszer a Parsifalban, Klingsor egyik

csáberővel felruházott viráglányát, a Tannhäuserben pedig egy

nemes apródot. Clausnitzer úr akkoriban kitűnőnek találta a

művésznőt.

– Hát igen. Nos, akkor viszontlátásra! – Martha nővér megértően

bólintott, és gyorsan folytatta útját dr. Frank rendelőjébe, amely alig

pár percre volt az „Istenek alkonyá”-tól. Az új hölgynek talán egy

aranyhalas akváriuma is van, ahol a Rajna tündérei úszkálgatnak… –

gondolta mosolyogva.

A szíve mélyén Martha nővér is kedvelte Cosima és Senta

Klingnert. Nagyon tisztelte őket, amiért szüleik halála után a villát

átalakították afféle művészpanzióvá, ahol idős, szerény anyagiakkal

bíró operaénekesek leltek otthonra. A vagyonból alapítványt hoztak

létre, amely jogi szempontból is teljesen kifogástalan és

megtámadhatatlan volt. Az alapítvány a két hölgy halála után is

fennmaradhatott. Ott volt még Maria, az unokahúg, a harmadik nővér

lánya, aki nem kis problémát jelentett, hiszen az idős Klingner

házaspár házasságkötése miatt kizárta Isoldét az örökségből.

Amikor Martha nővér erre gondolt, megcsóválta a fejét. A

Klingner lányok szinte az anyatejjel szívták magukba a

zeneszeretetet, különösen Richard Wagnerért rajongtak. Akkor az

egyik lány, Isolde, feleségül ment egy hőstenorhoz, és ezzel

kezdődtek a bajok. A Klingner házaspár ugyanis nagyon büszke volt

nemesi címére. Más dolog a zenét szeretni, és megint más, hogy a

családba bekerüljön egy művész. Azt mondják, Isolde von

Klingnernek a szó szoros értelmében el kellett menekülnie a szülői

házból. S az öregek hajthatatlanok maradtak halálukig. Szerencsére

nem így Cosima és Senta, mert amikor Isolde a férjével együtt

baleset következtében meghalt, a tizenhárom éves Mariát magukhoz

vették. Most már huszonegy éves volt, ragyogó szépségű szőke lány,

bölcsészhallgató, legalábbis Martha nővér így tudta. Gyöngéd szálak

fűzték dr. Sebastian Kaiserhez, a müncheni Waldner Klinika baleseti

osztályának segédorvosához.

Martha nővér egyáltalán nem volt elragadtatva a lány

választásától. Dr. Kaiser ugyanis csak néhány házzal lakott arrébb

tőle, és ő nagy szélhámosnak tartotta a férfit. De hát a szerelem

vak…

– Jó reggelt! – köszönt hangosan, ami teljesen értelmetlen volt,

mert most is, mint mindig, ő érkezett elsőként a rendelőbe, s még

majdnem negyedóra volt kezdésig. A nővér azonban már csak ilyen

volt, dr. Frank rendelője jelentette számára élete értelmét.

Quandtné, dr. Frank idős házvezetőnője, persze már legalább egy

órája megérkezett az orvos gartenstrassei házába. Ez így volt rendjén,

mert ugyan ki készítette volna el a megrögzött agglegény reggelijét.

És Martha nővérnek, meg Marie-Luise Flanitzernek, a másik

asszisztensnőnek is főzött egyúttal egy-egy csésze kávét. Ebben

Quandtné nem tűrt ellentmondást.

Lassanként megérkeztek az első betegek. Martha nővér elfoglalta

helyét a személyi számítógép előtt, amelyet időközben már

tökéletesen megtanult kezelni.

****

Amikor Cosima von Klingner Parsifallal belépett a villa előterébe

– amely tulajdonképpen inkább csarnok volt, felül galériával, s az

emeletről nyíltak a szobák –, Maria a telefonnál állt, és nem volt

nehéz megállapítani, hogy nagyon izgatottan tárgyalt valamit

Sebastiannal. Hát igen, a fiatalok! Ha az orvos éjszaka ügyelt, reggel

felhívták egymást.

Parsifal Mariához rohant, és odaadóan üdvözölte. A lány

kedvesen megsimogatta, megbirizgálta a kutya fejét, bár közben

tovább beszélt. Cosima persze ahhoz túlságosan is diszkrét volt, hogy

hallgatózzon.

De Maria már be is fejezte a telefonálást, köszönt a nagynénjének,

megfogta a zacskót, és előhalászta a két müzlis stanglit. Utána az

ajtóhoz lépett.

– Kávét nem iszol, kislányom? – kérdezte Cosima aggódva.

– Már nincs időm, rohannom kell az egyetemre – mentegetőzött,

de még gyorsan hozzátette –, Malwine megkínált a konyhában egy

pohár tejjel.

És nyomban el is ment.

Cosima szeretettel nézett utána. Igaz, a szülők kizárták Maria

anyját az örökségből, de Senta és ő majd rendbe hozzák a dolgot.

Már ajándékoztak is neki egy kis autót, hogy bejárhasson vele az

egyetemre.

Talán, ha a nagyszülők még láthatták volna Mariát, minden

másképp alakult volna. Habár Mariának hívták, tulajdonképpen

inkább olyan volt, mint a csodálatos Elza a „Lohengrin”-ben. Vagy

Erzsébet a „Tannhäuser”-ben, igen, inkább Erzsébet, mint Elza.

Maria, bár légiesen törékeny és lányos volt, lényéből mégis

sugárzott valami komolyság és méltóság. Vagy talán büszkeség. Az a

szó, hogy méltóság, olyan régimódian cseng. Mindenesetre sokkal

jobban hasonlított a thüringiai őrgróf unokahúgához, Erzsébethez,

mint Elzához, aki megmentőjét, Lohengrint, kíváncsi kérdésével

elűzi, és ezzel ígéretét megszegi. Maria soha nem tenne ilyet. Kaiser

doktorral kapcsolatban semmiképpen sem. Cosima és Senta

megesküdtek rá, hogy soha nem szólnak bele Maria magánéletébe,

hiszen látták, hova vezet az ilyesmi. A szülők válaszút elé állították

Isoldét, ő pedig elment…

Cosima a teraszra lépett, ahol reggelizni szoktak. Még csak Senta

és Clarissa Moeller volt ott, de jól tudta, hogy perceken belül

mindnyájan megjelennek. Így is történt. Cosima éppen a zsemléket

rakta le, kinek-kinek a tányérjára, amikor egymás után megérkeztek,

utolsónak Heribert Clausnitzer, Wotannal a vállán. A madár kis

ezüstlánca ott fityegett a jobb lábán. Mindig rajta volt a lánc, bár

eddig még soha nem jutott eszébe, hogy elrepüljön. Pláne a reggeliző

asztalnál! Már csak a mákszemek miatt sem, melyeket Heribert

Clausnitzer zsemléjéről megkapott. Ez volt kedvenc csemegéje.

Parsifal az asztal alatt hevert. Annak ellenére, hogy ő már nem

kaphatott semmit, elsősorban Diane Vierig volt az, aki ezt az

utasítást sorozatosan megszegte, Cosima pedig sok-sok hiábavaló

tiltakozás után jobbnak látta, ha úgy tesz, mintha észre sem venné a

dolgot.

De vajon merre kódorog Lohengrin?

Senta sokatmondó pillantással vonogatta a vállát. Végtére is

Lohengrin kimondottan temperamentumos kandúr, s van a közelben

néhány macskahölgy…

Tulajdonképpen ez az oka annak is, hogy az otthonban egy hely

megüresedett.

Három házzal arrébb lakott ugyanis a nyugdíjas, özvegy

Kappermann professzor. Volt egy Lilli nevű macskája, „aki”

igencsak megkedvelte Lohengrint. A dolog kölcsönös volt, mert Lilli

szabályos időközönként érkező kiscicái kifejezetten a karthauzi faj

jegyeit viselték magukon.

Kappermann professzor úr egy napon megszólította Sentát az

utcán. Nem, a professzor izgatott szavaira tulajdonképpen nem is

illik ez a megfogalmazás. Valósággal ráförmedt, hogy kasztráltassa a

kandúrját. Senta nem tudott hova lenni meglepetésében. Egyrészt a

javasolt procedúra miatt, másrészt pedig – szóval amiatt a kifejezés

miatt. Hiszen egy úrtól mégiscsak illetlen dolog, hogy egy hölgy

előtt ilyesmit kiejtsen a száján! Mindenesetre sokáig kellett

töprengenie egy frappáns válaszon. De még mielőtt kitalált volna

valamit, felelt helyette Carola Morawetz, aki akkor még a házban

lakott:

– Nem lenne jobb, professzor úr, ha inkább ön sterilizáltatná

Lillit? Végül is nemcsak a mi Lohengrinünk az egyetlen kandúr a

világon. Ezzel egy csapásra megszabadulna ettől a gondtól.

Ha lehet, Senta még jobban elszörnyedt, de Carola Morawetz a

lehető legnagyobb természetességgel adta elő a dolgot, olyannyira,

hogy Kappermann professzor nem is akadt fenn rajta, sőt kikérte

Carola tanácsát, ugyan melyik állatorvoshoz forduljon az ügyben.

Lillinek tehát már nem lesznek ezután kiscicái, Carola Morawetz

pedig három héttel ezelőtt átköltözött a professzor házába, aminek

következtében egy hely az otthonban felszabadult.

Cosima tulajdonképpen alig-alig vett részt az egyébként nagyon is

élénk beszélgetésben. Inkább csak figyelmesen hallgatta a többieket.

Heribert Clausnitzer is nagyon csendesen üldögélt ma reggel, de

arcán átsuhant egy mosoly, mely inkább csak a szemében látszott,

mint arcvonásain. Cosima pontosan tudta, kinek szól.

Tegnap délután felhívta a Hassler virágboltot, és rendelt egy

csodálatos csokrot. Már reggeli előtt el is hozták. Az idős úr kihozott

a szobájából egy szép, egészen egyszerű vonalú, fehér vázát,

beletette a csokrot, és megkérte Malwinét, hogy vigye az új

lakótársnő szobájába. Brunhilde Doeringgel pályakezdésük idején

együtt léptek fel egy egészen kicsi, de jó színházban. Később a férfi

pályája meredeken felfelé ívelt, az énekesnőnek viszont a

Bayreuthban elénekelt két kis szerep jelentette a csúcsot. Útjaik

akkor elváltak. Művészsors…

Heribert Clausnitzer csak negyvennyolc éves korában nősült meg.

Nem szakmabelit vett el, de felesége nagy megértést tanúsított iránta

és hivatása iránt, mindenhova hűségesen elkísérte. Szinte napra

pontosan huszonöt évig tartott házasságuk, akkor azonban

Clausnitzerné meghalt. Ahogy a gyászjelentésben állt, hosszú, súlyos

szenvedés után. A betegség felemésztette összes megtakarított

pénzüket, amit olyan sokáig gyűjtögettek. Az egykori hősbariton

azóta él a művészotthonban, tollas barátjával, a csaknem húszéves

Wotannal.

A másik két úr soha nem kötött házasságot, s a hölgyek sem. Dia-

ne Vierig azonban állítólag többször is volt menyasszony. Hogy ez

így volt-e, Cosima és Senta erősen kétségbe vonták, mert Dianét

nagyon élénk fantáziával áldotta meg a sors. Nem arról volt szó,

hogy füllentett volna, egyszerűen ő is elhitte azokat a képtelen

históriákat, amelyek – úgymond – megestek vele.

Constantin Gippner, aki meglehetősen középszerű énekes volt, de

idővel jó operarendező lett belőle, azt tanácsolta neki, hogy jegyezze

fel történeteit. Diane kapva kapott ezen, s attól kezdve írónőként

aposztrofálta magát, időnként beküldött valamit egy-egy képes

újságnak, s a dolog anyagilag is jól jött, mert kiegészítette az

énekesnő szerény nyugdíját.

Ennek annyira örült, hogy lakótársait kis ajándékokkal lepte meg.

Olykor nagyobbakkal is, mint legutóbb Clarissa Moellert, akinek vett

egy népviseleti kalapot. Csodálatosan szépet, igazi fajdkakastollal.

Csak hát Clarissa nem igazán rajongott az ilyesfajta kalapokért, de

ahhoz túlságosan tapintatos volt, hogy ezt Dianénak a tudomására

hozza. Végül is sikerült a kalapot születésnapi ajándékul továbbadni

Mariának, s mindezt olyan ügyesen, hogy Dianét sem sértette meg.

De fájdalom, a kalap Mariának sem tetszett. Constantin Gippner

akkor egy este tréfás kalappróbát rendezett, ahol is egyhangúan

megállapították, hogy a kalap Dianénak áll a legjobban. Ő ugyan

élénken tiltakozott, aztán mégis hagyta, hogy meggyőzzék, s ezzel a

probléma megoldódott.

– Nos, mi lesz a mai program? – tudakolta Friedrich Zwiesel most

is, mint minden reggel, miután Wotan mindenkitől kapott néhány

morzsát, és elégedett hangokat adott ki, csőrét csattogtatva.

Diane és Clarissa fodrászhoz készültek, hogy az új lakótárs előtt

megfelelő külsővel jelenhessenek meg, mert Brunhilde Doering igazi

szépség lehet. Heribert Clausnitzer is azt mondta.

Az urak sétálni akartak Parsifallal, ha neki is kedve van. De hát

ugyan melyik kutya tiltakozna, ha a „séta” varázsszót meghallja.

Heribert Clausnitzer azonban közölte, hogy ma inkább otthon

marad, bár Brunhilde Doering csak délutánra jelezte érkezését. De

hát az ember sohasem tudhatja. Mindenesetre nem akarta

elmulasztani, hogy érkezésekor köszöntse. Persze ezt azzal

palástolta, hogy a kertben meg akarja vizsgálni a rózsatöveket.

Kettőnél is észrevett egy-egy vadhajtást, s azt azonnal el kell

távolítani. És mivel a kertben közel száz rózsatő van, lesz dolga

egész délelőtt. Ezt mindenki beláthatja.

****

Maria nem is az egyetemre ment, mert ma csak késő délután lesz

órája. Bekanyarodott a Kochmeyer cukrászda felé, ahol vett néhány

illatos, ropogós zsemlét. Nem sokkal ezután már Sebastian másfél

szobás otthonának konyhájában tüsténkedett, frissen darált kávét

készített be a gépbe, felütött pár tojást a rántottához, úgy, ahogy

Sebastian szerette, majd megterítette az asztalt két személyre. Mire

mindezzel végzett, éppen nyílt a lakásajtó.

– De jó, hogy itt vagy! – örvendezett a férfi, és magához ölelte

Mariát. Azonban nem a lány borult a fiú vállára, hanem fordítva. –

Megint szörnyű volt – suttogta Sebastian. – Képzeld el, hat fiatal

bepréseli magát egy Golfba. Természetesen mindnyájan ittasak, a

vezető is. Száguldanak, mint egy ámokfutó, áttérnek a bal oldalra,

frontálisan összeütköznek a szembejövő autóval, amelynek két utasa,

egy idősebb házaspár még a helyszínen életét veszti.

– És a fiatalok? – tudakolta Maria döbbenten.

– A sérültek közül még aránylag a vezető úszta meg legjobban,

néhány bordatörés és slussz. Két másik életveszélyes állapotban van,

órákon át operáltuk őket. Még ha túl is fogják élni, bár ezt nem lehet

előre tudni, az egyik lány akkor is mindenképpen béna marad. A

negyediket még most is műtik. A maradék kettőnek szerencséje volt,

nekik nem esett bajuk. Te, én ezt nem bírom tovább, nem, nem

csinálom… képtelen vagyok!

Maria megsimogatta a férfi hátát.

– De hát szükség van orvosokra, akik segítenek az ilyeneken –

mondta, bár maga is tudta, hogy szavai nem voltak meggyőzőek.

– Ez igaz – folytatta Sebastian –, de én, én erre képtelen vagyok.

Hiszen te is tudod, mennyire kikészülök minden egyes ügyelet után.

Állandóan az a szörnyű stressz.

– Beszéltél már erről a főorvossal, Sebastian?

Maria kitöltötte a kávét, és odanyújtott egy csészét a férfinak.

– Úgysincs semmi értelme. Te is tudod, milyen sok munkanélküli

orvos van.

Maria természetesen nagyon is tisztában volt ezzel. Még

emlékezett arra a napra, amikor Sebastian nagy örömmel számolt be

arról, hogy a Waldner Klinika baleseti osztályán segédorvosi állást

kapott. Valósággal repesett a boldogságtól, hogy a sok pályázó közül

pont őt választották ki, pedig csak nem sokkal azelőtt szakvizsgázott

sebészetből.

– És a főnöknőd? – kérdezte Maria.

– Dr. Éva Körner? Tudod, én csodálom azt az asszonyt. Hiszen te

is ismered: elegáns, nőies, éppen most jár harmincas éveinek

közepén. De ha a műtőasztal mellett áll, hát mint egy automata, egy

pontos, mindig működő automata, mindenféle érzelmek nélkül.

– Biztos vagy ebben?

– Mindenesetre úgy látszik. Később, a betegágynál, melegszívű és

együttérző, sőt egyszer hallottam, amikor szinte kikelt magából, mert

egy fiú, akinek nem volt jogosítványa, egy lopott motorkerékpárral

valóságos ámokfutást rendezett. Miért csak én vagyok ilyen…?

– Én olyannak szeretlek, amilyen vagy, Sebastian – suttogta

Maria, és leült mellé a heverőre. – Mindig melletted leszek, és

segítek neked. Ha akarod, ma nem megyek el az egyetemre, hanem

itt maradok veled.

– Aranyos vagy. – Sebastian gyöngéden megcsókolta a lány

fülcimpáját. – De… most majd leragad a szemem, először ki kell

aludnom magam, s majd délután…

A fiatalember ajkába harapott, úgy tűnt, mintha töprengene

valamin, aztán rászánta magát, és csak kibökte:

– Dr. Körner tudja, hogy soha az életben nem lesz belőlem jó

baleseti sebész. A klinikán meg soha nem lesz rá lehetőség, hogy

másik osztályra kerüljek. Dr. Körner volt férje Garmischban katonai

főorvos, ezt te is tudod. Természetesen így a helyi kórházzal is

vannak kapcsolatai. Innen tudom, hogy ott megüresedik egy sebészi

állás, s rövidesen meghirdetik.

– Nem is tudtam, hogy Körner doktornő az elvált férjével még

mindig…

– Ha egy házaspár elválik, attól még barátok maradhatnak –

szakította félbe Mariát türelmetlenül. – Mindketten nagyvonalú

emberek. Ma délután mindenesetre elmegyek Garmischba. Hátha

szerencsém lesz.

– Hát ez remek lenne, Sebastian!

Maria őszintén örült. Nem is sejtette, hogy Sebastian az igazság

másik felét elhallgatta előle.

Az igaz volt, hogy egy sebészi állás megüresedik a garmischi

kórházban. Sőt, nem is csak egy. De ehhez sem Körner doktornőnek,

sem a volt férjének nem volt semmi köze. Minden Sandra miatt volt.

A lányt síelés közben ismerte meg, nem is olyan régen, amikor

Maria a vizsgájára készült, és nem ért rá, hogy Sebastiannal menjen.

Sandra pontosan az ellentéte volt Mariának: sötét hajú, inkább

fiúsan sportos, mint lányos, szinte olyan volt, mint egy manó. Nem

éppen Sebastian esete, de az apja, Kirchner professzor a körzeti

kórház sebészeti klinikájának vezetője. És Sandra elintézte, hogy

Sebastian ma délután találkozzon a papával.

Ez persze azt jelentené, hogy…

Ó, milyen átkozottul elviselhetetlen sokszor az élet!

De hogy örökké a baleseti osztályon sínylődjön, azt azért nem.

– Kérlek, Maria, értsd meg, most…

– Semmi baj, drágám!

Mielőtt Maria az ajtóhoz indult, gyöngéden megcsókolta

Sebastiant.

– Most elmegyek, de nagyon fogok szorítani, hogy sikerüljön. –

Csókot dobott felé, és kisietett.

Sebastian hosszan utánanézett. Egyrészt megkönnyebbült, hogy

aránylag kevés magyarázkodással megúszta a dolgot. Másrészt

azonban elég nyomorultul érezte magát, mert Mariába valóban

szerelmes volt, sokkal jobban, mint Sandrába, bár ő is vonzó lány

volt… De nősülésre még egyáltalán nem gondolt. Sem Maria, sem

Sandra esetében. Bár az utóbbi elég érthetően tudomására hozta, mit

vár el a fiatalembertől. S az igazgató professzor vejének lenni… Hát

ez sem lehet rossz.

De, ha arra gondolt, hogy Mariával szakítson, s meg is

magyarázza neki, miért, pocsékul érezte magát.

Egye fene, majd az idő mindent megold. Most mindenesetre

tényleg hullafáradt.

Dr. Sebastian Kaiser rápillantott karórájára. Négy óra alvás, majd

egy forró zuhany, aztán bevágja magát a kocsiba, és irány Garmisch.

Na, nevetséges is lenne, ha ennyit nem tudna megoldani. Abban

pedig tulajdonképpen biztos volt, hogy Sandra közben megpuhította

a papáját. Most csak arra kell vigyázni, hogy az öregnél kedvező

benyomást keltsen. Végül is Sebastian jó sebész, ezt senki sem

tagadhatja. Csak manapság kapcsolatokra is szükség van. Hát igen,

Mariának ez persze pech, de nincs mit tenni.

****

A dolog azonban egyáltalán nem bizonyult olyan egyszerűnek,

ahogy azt dr. Sebastian Kaiser elképzelte. Igaz, Garmischban az állás

megüresedett, és Sandra kerek perec közölte apjával, hogy

beleszeretett Sebastianba, feleségül megy hozzá, és a papa

szíveskedjék elintézni, hogy a fiú kapja meg a helyet, hiszen a szülők

nyilvánvalóan azért építették a nagy ikerházat, hogy lányuk majd a

férjével beköltözhessen az üresen álló részbe.

Kirchner professzor azok közé az apák közé tartozott, akik nem

tudnak nemet mondani a lányuknak. Amint kiderült, Helma, a

felesége már ismerte a fiatal orvost, s teljesen el volt ragadtatva

kedvességétől. De éppen ezért, nem tűnt feleslegesnek, hogy

érdeklődjenek a fiatalember után, aki Grünwaldban lakott, ahol dr.

Stefan Frank praktizált. A professzor pedig nagyon jól ismerte, és

nagyra becsülte a grünwaldi orvost.

Martha nővér vette fel a kagylót, s át is kapcsolt a rendelőbe, igaz,

nem túl lelkesen, mert a váró már zsúfolásig megtelt. El is határozta,

hogy egy kis idő múlva bemegy a doktorhoz, és valami ürüggyel

véget vet a beszélgetésnek. Ilyen esetekre mindig volt valami ötlete.

– Jó, hogy jön – fogadta dr. Frank. – Mondja csak, dr. Kaiser nem

arrafelé lakik, ahol ön? – És dr. Frank, fülére szorítva a kagylót,

kérdő pillantást vetett rá.

– De igen – bólintott. – Ott lakik, tőlünk három házra,

Grüneréknél. Rendes bérlő, azt mondják. Pontosan fizet. Miért?

– Mert Garmischból érdeklődnek utána – magyarázta az orvos

hűséges segítőtársának. – Egy kolléga… Dr. Kaiser megpályázott ott

egy állást, vagyis még csak ezután fogja – helyesbített gyorsan,

miközben a telefonból jövő hangokra figyelt. – Sajnos, nem nagyon

ismerem, inkább csak látásból. De Martha nővér, az asszisztensnőm

nagyon is jól ismeri… Igen, az ő véleményére lehet adni – erősítette

meg a telefonban.

– Na és – mondta Martha nővér –, Garmischba akar menni? –

Végül is a hívás onnan jött, kombinálta ki. – Valami kedvező dolog?

– kérdezte az orvostól suttogva. Stefan bólintott.

Na hiszen… Martha nővér töprengett. Dr. Kaiser és Maria már két

éve jártak együtt, s ez elég sok idő ahhoz, hogy valami komoly

kapcsolat kialakuljon köztük. Segédorvos a Waldner Klinikán… nem

is rossz. De ha a garmischi professzor személyesen érdeklődik… Hát

igen, Sebastian Kaisert Martha szélhámosnak tartotta. Viszont ha

Maria mellette lesz, még megkomolyodhat.

– Rendes ember – válaszolta meggyőződéssel a hangjában. –

Valóban – fűzte még hozzá, és úgy tűnt, mintha ezzel önmagát is

szeretné megnyugtatni, hiszen tulajdonképpen nem azt mondta, amit

érzett.

Nagyon elégedetten hallotta, hogy dr. Frank megismételte szavait

a telefonba. És ezzel kezdetét veheti valami. A délutáni rendelés is,

mert hiszen így a telefonálás véget ért. Az orvost még két házhoz

hívás is várta ma este.

– Kezdhetjük? – kérdezte mégis Martha nővér.

– Éppen kérni szerettem volna – válaszolta dr. Frank, aki pontosan

tudta, milyen sokat ad Martha nővér az udvariasságra, és ezért

igyekezett e téren is kedvében járni.

Mosolyogva nézett utána, amikor a nővér kicsörtetett a

rendelőből. Ma különösen jó kedve volt, a zsúfolt váró és a házhoz

hívások ellenére is. Solveig meghívta vacsorára. Őzcomb lesz,

egészen fiatal.

De nemcsak az őzcomb volt, ami annyira vonzotta.

****

Heribert Clausnitzer tűrőképességét ugyancsak próbára tette a mai

nap, mert már majdnem öt óra volt, amikor Brunhilde Doering

megérkezett. Taxival jött, a sofőr kiemelte a kocsiból négy hatalmas

bőröndjét, majd becipelte a villába.

A férfi az ablaknál állt, és mindent figyelemmel kísért. Megszólalt

a csengő, majd kinyílt az ajtó, beszélgetést és lépéseket lehetett

hallani, ahogy felfelé mentek a lépcsőn, aztán balra fordultak, ahol

Brunhilde Doering szobája volt. Egy kis barátságos sarokszoba, délre

néző erkéllyel… A kerek asztalkán, amely a heverő előtt állt, már ott

pompázott a csodálatos virágcsokor a fehér porcelánvázában.

Mellékelt hozzá egy kártyát is… Könnyed, gyors léptek, kopogás.

– Szabad!

S már ott is állt az ajtóban, még mindig szép arcán csodálkozó

hitetlenkedéssel.

– Bruni! Isten hozott nálunk!

– Heribert! Mondd, nem álmodom?

Kitárt karokkal indultak egymás felé, amikor pedig már egészen

közel kerültek a másikhoz, mindketten megtorpantak, talán egy kicsit

zavarban voltak.

– Heribert! – ismételte mosolyogva. – Nem is sejtettem, hogy te…

– Bizonytalan mozdulattal nyújtotta két kezét, a férfi pedig gyorsan

megragadta az asszony jobbját, és ajkához húzta.

– Don Giovanni – mondta Brunhilde mosolyogva.

– Zerlina! – nevetett fel a férfi. Tényleg. Pontosan ezeket a

mozdulatokat játszották el annak idején a színpadon… ő, a nagyon

fiatal Don Giovanni, s a még nála is fiatalabb Zerlina, igen, a

legbájosabb Zerlina, akivel valaha a színpadon állt.

– Nem tudtam, hogy itt laksz – ismételgette Brunhilde Doering.

A férfi megrázta a fejét.

– Nem is tudhattad – magyarázta. – Megkértem Klingner

kisasszonyt, hallgasson róla. Meg akartalak lepni.

– Hát ez sikerült – hagyta rá, majd körülnézett a szobában. – Te

itt, úgy értem.

– Újra egyedül vagyok – közölte egyszerűen. – Így van ez már

ebben a korban. És te?

– Ó. – Brunhilde vállat vont. – Én mindig egyedül maradtam.

– Ez érthetetlen is számomra – jegyezte meg. – A te külsőddel…

– Hát igen… – sóhajtott, és hátrasimított egy ezüstfehér hajtincset

a homlokából, pont úgy, mint annak idején. Már akkor is mindig a

homlokába hullott ez a tincs, csak akkor még sötétbarna volt…

– Ma este még biztosan találkozunk – szólt hirtelen, sarkon fordult

és kiviharzott. Pontosan úgy, mint akkor… Mindig ugrásra készen,

mindig meglepetést okozva. A színpadon is így volt, folyton résen

kellett lenni.

– Heribert?

Megint kinyitotta a már bezárt ajtót, és bekukucskált a szobába.

– Tessék!

– Nagyon örülök, hogy te is itt laksz! – s már el is tűnt. „Nahát, ez

a Bruni!” Mosolyogva csóválta a fejét. „Mindig is ilyen volt.”

Közben pedig… számolgatott… nem, ez szinte hihetetlen.

Hetvennégy évesnek kell lennie, mert ő annak idején huszonnyolc

volt.

Igen, akkor most pontosan hetvennégy. Két évvel később

szétváltak útjaik, mert a férfi egy dél-németországi színházhoz

került, Brunhilde pedig ott maradt északon.

Természetesen azzal áltatták magukat, hogy nem szakadnak el

örökre. Néhányszor meg is látogatták egymást, de aztán mégis

minden abbamaradt, mert Brunhilde nem akarta feladni a

foglalkozását, Heribert pedig egyre híresebb színházakhoz került.

Az énekesnő tüneményesen mutatott a színpadon, kedves, tiszta

hangja volt, de sajnos, nagyobb feladatokra nem elég erős. A férfi

nagyon szerelmes volt bele, és megpróbált valamit tenni az

érdekében, de nem sok eredménnyel. Bruni végül is a pályán maradt

ugyan, de nagy karriert nem futott be.

És most, életük alkonyán, a sors újra összehozta őket.

Heribert megint érezte a szúrásokat. Ne volt olyan kibírhatatlan,

mint a műtét előtt. Az orvosok azt mondták akkor, hogy sikerült.

Félévenként kell menni ellenőrzésre.

– Minden rendben – közölte vele dr. Frank éppen a múlt héten,

miután átnézte a laborleleteket. – Gratulálok, Clausnitzer úr. Ez azért

van, mert ön úgy viszonyul az élethez, ahogy az adott helyzetben a

legszerencsésebb.

Hát igen! De azért mindenkit megkér majd, hogy hallgassák el

Bruni előtt a betegségét, nehogy nyugtalankodjon miatta, ha

tudomást szerezne a múlt évben lezajlott műtétről. Ő sem aggódott

olyan nagyon. Megtanulta, hogy együtt éljen a betegséggel egészen

addig, ameddig a sors engedélyezi.

És most ez a viszontlátás. Úgy tekintette, mint valami ajándékot,

mert Brunit sohasem felejtette el. Még a házassága alatt sem. Persze

ez nem azt jelentette, hogy a házassága ne lett volna boldog. Ursula

csodálatos asszony volt, pontosan rá volt szüksége mozgalmas

életében.

Ursula jelentette a hétköznapok melegségét, nyugalmát, a

biztonságot.

Bruni megmaradt Bruninak: izgató, szédítő, mint a pezsgő.

Milyen jó, hogy a sors megadta még ezt a találkozást!

Heribert Clausnitzer csendesen szemlélődve ült később az

ebédlőben, pontosan Brunival szemben, aki azonnal feltalálta magát

a társaságban. Úgy tűnt, hogy Cosima és Senta von Klingner is el

van tőle ragadtatva, nem volt nehéz leolvasni az arcukról. És

Friedrich, a gavallér, aki mellette ült, buzgón nyújtotta felé a

kenyereskosarat, töltött neki még az ásványvízből…

Bruni csevegett, de magáról nem sokat árult el, pedig Diane nem

is leplezte kíváncsiságát. Vele kapcsolatban nagyon észnél kellett

lenni, mert különben az ember viszontlátta szavait a legközelebbi

írásában. Majd figyelmeztetnie kell Brunit. De szerencsére enélkül is

okosan mértéktartó volt, temperamentuma ellenére is, amely még

mindig jellemző volt rá, habár egy kicsit már mérsékeltebb

formában.

A mostani Bruni azonban ugyanolyan vonzó, mint a hajdani.

Éppen ránézett csodaszép, sötétbarna szemével, és mosolyogni

kezdett, mintha kitalálta volna a férfi gondolatait. Azok az apró

ráncok, körös-körül a szája sarkában, a homlokán… de hát nem is

lenne természetes dolog, ha nem lennének. Hozzátartoznak mostani

arcához, és észre lehetett venni, hogy az asszony tudatában van

ennek. Másképp, mint Diane, aki kétségbeesetten megpróbált tenni

valamit ez ellen.

Az embernek meg kell birkóznia az évekkel, és figyelembe is kell

venni azokat. Bruni is ezt tette, s emiatt volt oly vonzó. Legalábbis

Heribert szerint…

****

Stefan Frank hazaérkezett a beteglátogatásokból. Még volt elég

ideje, hogy átöltözzön, mielőtt Solveig Abelhez indul. Gyakran szóba

került köztük a házasság is, de aztán újra meg újra rájöttek, hogy

nem tenne jót a kapcsolatuknak.

– Úgy van jól, ahogy van – mondogatta Solveig. – Olyannak

szeretjük egymást, amilyenek vagyunk: én benned az elkötelezett

orvost szeretem, aki nemcsak az orvosi problémák iránt érzi magát

felelősnek, te pedig bennem egy asszonyt, aki egy szállodát vezet. El

tudnál képzelni engem mint „doktornét”? Hát biztosan hamarosan

torkig lennénk egymással… Már nem az lennék, aki voltam, s téged

sem olyannak látnálak, amilyennek most.

Természetesen igaza volt. Együttléteik mindig valami vibráló

izgalommal töltötték el őket, aminek már előre örültek. Hetente

legfeljebb kétszer találkoztak, volt, amikor csak egyszer. Sőt, az is

előfordult, hogy egy hétig nem is látták egymást, még arra sem volt

idejük, hogy egy hosszabb telefonbeszélgetést megengedjenek

maguknak.

Dr. Frank lezuhanyozott, világosszürke nadrágot vett fel, hozzá az

ezüstszürke pulóvert, amit Solveigtől kapott születésnapjára. Az

asszony adott az ilyesmire. Egyébként Stefan is nagyon kedvelte a

pulóvert.

Solveig szerette a kisebb, de mégis különleges meglepetéseket.

Mára például sikerült Stefannak felhajtani egy régesrégi hanglemezt,

egy igazi kincset, Zarah Leander-dalokat, méghozzá a

legmelankolikusabbakat, amelyeket az egykori filmsztár mély

hangjával divatba hozott. Solveignek volt olyan tölcséres gramofonja

is, amivel le lehetett játszani.

Vitt egy kis doboz pralinét is, ezt Stefan éppúgy szerette, mint

Solveig. Persze csak módjával, hiszen az asszony nagyon vigyázott

remek vonalaira.

– Járj ki velem lovagolni! – Javasolta egyszer Stefan, és ki is

választott neki egy szép kancát. Volt hely is az istállóban, az ő lova,

Ilka mellett. Solveig akkor lelkesen bele is egyezett, de hát a

lovaglásra soha nem került sor, a szálloda annyira lekötötte. Végül

aztán valaki megvette a kancát.

– Lehet, hogy jobb is így – mondta Solveig. – Nekem talán még

kevesebb az időm.

S ebben megint csak igaza volt. Néha Stefan is sajnálta Ilkát,

amiért kevés időt tud rászánni.

Az orvos már leállította kocsiját a hotel mögötti parkolóban, és

felnézett az emeleti ablakokra, ahol Solveig lakása volt. Meglepődve

látta, hogy sötét van. Biztosan nem tudott még elszabadulni a

szállodájából…

Megkerülte a szép régi épületet, bement elöl a kapunál, majd a

recepcióhoz lépett.

– Abelné asszony már az első emeleten van – fogadta azonnal

Heinrich Stöckel, a portás, aki ma este szolgálatban volt. Stefan

Frank felsietett a lépcsőn, mert a lift foglalt volt. Az első emeletig

úgyis felesleges lett volna használni.

Már az utolsó lépcsőfokokon meghallotta Solveig hangját. Úgy

tűnt, éppen intézkedik valamilyen ügyben. Elindult a hang irányába,

s meg is találta a szeretett asszonyt az egyik hotelszobában, ami most

inkább egy bútorbolthoz hasonlított, mint szobához. A szomszédos

szobákhoz vezető összekötő ajtók nyitva álltak, de ott is hasonló

látvány fogadta.

– Mi történik itt? – kérdezte elképedve.

– Jaj, Stefan! – fordult most felé Solveig. – Tudod, van még egy

kis elintéznivalóm.

– Azt látom – válaszolta rezignáltan. – Hány órába telik még?

– Te – mondta kissé szemrehányóan, és egy pillanatra a férfihoz

simult. – Már nem sokáig, csak még… nem, az íróasztalt oda jobbra

tegyék! – szakította félbe önmagát, amikor két férfi behozta a nehéz

bútorokat. – Aleksander Claasen jelentkezett be – fordult

magyarázkodva barátjához. – Persze sürgősen, mint mindig. Most jut

eszembe, hogy te nem is ismered. Üzletember az USA-ban, most

éppen San Franciscóban, vagy talán Los-Angelesben, ezt nála soha

sem lehet biztosan tudni.

– Valóban nem ismerem – vallotta be Stefan Frank. – De úgy

tűnik, nagyon kivételes bánásmódban részesül itt.

– Hát igen – bólintott Solveig. – Már akkor is a vendégünk volt,

amikor még élt a férjem. De nem jön túl gyakran.

– Még szerencse – csúszott ki Stefan száján.

Az asszony nem hallotta meg a megjegyzést, vagy legalábbis úgy

tett.

– Ha Dél-Németországban van dolga, mindig nálunk száll meg –

jegyezte meg. – Természetesen megvannak az igényei… Nem, a

dolgozószobában csak három fotel és egy asztal marad – adta ki az

utasítást.

– És miféle üzleteket köt?

– Nem is tudom pontosan – felelte Solveig. – Na, nem olyat,

amire te gondolsz – fűzte hozzá rögtön.

– Mire gondolok én? – incselkedett vele Stefan.

– Látom rajtad – válaszolta nyugodtan. – Tehát Aleksander

Claasen dán származású, dúsgazdag amerikai üzletember… olyan

gazdag, hogy vele kapcsolatban pénzről már nem is beszélnek.

Kabátokkal, pontosabban női kabátokkal kezdte, először néhány

ezerrel; így mesélte a férjem. Az egészet eladta újra, de csak kis

nyereséggel, ami nagy tételnél sokra rúg. És így folytatódott tovább.

Mindennel kereskedett és kereskedik, így sokszorozza meg a pénzét.

– Idős már?

– Fiatalabb, mint te.

– Házas?

– Csak annyi ideig volt az, mint te.

– Mint mi – javította ki Stefan Frank. – Mi legyen, menjek haza?

– tudakolta.

– Nem, nem! – Az asszony még egyszer körülnézett a

helyiségekben. – A személyzet már tudja, mit kell még elintézni,

nélkülem is elboldogulnak. Később majd még benézek.

– Hm – jegyezte meg dr. Frank, nem túl lelkesen.

– Vagy majd holnap reggel – helyesbített Solveig, miután

rápillantott Stefanra. – Na gyere, azért megkapod az őzsültedet.

Belekarolt a férfiba, s elindultak a folyosón végig, egy keskeny

ajtó felé, amely mögött néhány lépcső vezetett fel Abelné lakásához.

Az őzsült, az igen, de hát most tényleg nemcsak az volt a fontos.

– Te vén medve! – Solveig ránevetett.

– Majd igyekszem – ígérte a férfi, és megsimogatta az asszony

kissé zilált frizuráját.

– Ugye rosszul nézek ki? – kérdezte. – Először rendbe kell…

– Szó sem lehet róla! – jelentette ki Stefan kerek perec. – Először

is olyan éhes vagyok, mint egy farkas. Másodszor pedig úgy tetszel

nekem, ahogy vagy.

– Csak másodszor? – mosolygott egy kicsit kacéran.

– És harmadszor, negyedszer, ötödször is – felelte, és magához

ölelte.

– Jaj, Stefan! – Gyorsan becsukta az ajtót. – Ne mások előtt.

– Már úgyis régóta tudják – mondta, és egyáltalán nem zavartatta

magát. – Vagy azt hiszed, nem veszik észre, hogy az autóm holnap

reggelig a parkolóban marad?

– Néha olyan lehetetlen vagy, Stefan – állapította meg, majd

kibontakozott a férfi karjaiból, és felsietett előtte a lépcsőn.

– Te is szereted a lehetetlent – vetette ellen az orvos. – A Fenyő

Szállóban minden lehetséges… – mondod te magad is.

Az asszony nevetve nézett rá vissza.

Az őzcomb valóban kitűnő volt, néhány rókagombát is készített,

persze csak keveset, mert este egyáltalán nem ajánlatos sokat enni

belőle. Solveig a vadat burgonyakrokettel szerette, de Stefan

kedvéért vörös áfonya és zsemlegombóc is volt hozzá. A férfi meg is

köszönte ezt a figyelmességet.

Az asszony vörösborral kínálta, tudta, hogy ezt kedveli.

Vacsora után feltette a lemezt, amit Stefan hozott, s odaült a férfi

mellé a heverőre.

S akkor váratlanul megszólalt a telefon.

– Jaj ne! – mondta Solveig, de már fel is vette a kagylót. –

Aleksander Claasen – suttogta Stefannak, s figyelte az éjszakai

portás szavait, aki közben átvette a szolgálatot, és a tengerentúli

hívást Solveig lakásába kapcsolta.

Az asszony figyelmesen hallgatta beszélgetőpartnerét, majd

biztosította arról, hogy már holnap reggel felveszi a kapcsolatot egy

ügynökséggel… akkor úgy tűnt, hogy türelmetlenül félbeszakították,

mert megint nem ő beszélt, végül azzal az ígérettel fejezte be a

beszélgetést, hogy az ügy érdekében minden tőle telhetőt megtesz.

– Aleksander Claasen volt – fordult Stefanhoz. – Már New

Yorkban van.

De az orvost ez egyáltalán nem izgatta. Csak annyit jegyzett meg

közönyösen, hogy New York a Kaliforniából Európába vezető

útvonalon fekszik.

– Igen – helyeselt Solveig. – Arról van szó, hogy a gépe két óra

múlva indul, holnap kora délután érkezik ide, s azt szeretné, ha

kerítenék neki egy kísérőt, aki tolmács és titkárnő is egyúttal. Holnap

délután itt várja majd a hotelben.

– Egy ilyen formátumú üzletembernek biztosan van titkára, talán

nem is csak egy. Legalábbis én mindig azt hittem. – Stefan szemmel

láthatólag csodálkozott.

– Van is neki – vágta rá az asszony –, Hendrycknek hívják és

holland. Csak most éppen valahol a föld másik sarkában ügyködik

főnöke megbízásából, így hát szereznem kell egy tolmácsnőt.

– Nem egészen értem. Hiszen németül beszéltél vele.

– No, igen. Claasen jó néhány nyelven beszél, mégis tolmácsot

akar. Lehet, hogy csak üzleti fogás nála, hogy elhallgatja

nyelvtudását üzletfelei előtt. Mindenesetre olyan fiatal hölgyet

képzel el, aki több nyelven beszél, jó modorú, attraktív, s bárhol meg

lehet vele jelenni.

– Nocsak! – Dr. Frank vágott egy grimaszt.

– Tévedsz, drágám. Aleksanderről ezt igazán nem tudom

feltételezni – magyarázta Solveig. – Most mit csináljak?

– Hát ez igazán nem gond. Hívj fel holnap reggel egy

ügynökséget! – Stefan Frank újra a karjaiba akarta venni, mert

Solveig a telefoncsengés miatt kibontakozott az ölelésből.

– Claasen nem akarja, hogy egy ügynökség is bekapcsolódjon,

tiltakozik ellene. Nekem kell hát a csodálatos tündérről

gondoskodnom. Persze ő majd busásan fizet.

– Akkor add kölcsön az irodádból az egyik titkárnőt – javasolta az

orvos, hogy az ügy végére pontot tegyenek.

– Ezt sem akarja – türelmetlenkedett Solveig. – Most mit

csináljak, Stefan? Teljesen tanácstalan vagyok.

– Nahát, ez új – élcelődött, de lassan bosszankodni kezdett.

Mindig csak a szálloda, most meg ez a szuper üzletember! És ahogy

Solveiget ismeri, addig nem nyugszik, míg nem találja meg a

megfelelő személyt. Várjunk csak! Martha nővér nem is olyan rég

arról beszélt, hogy az „Istenek alkonyá”-ba új lakó költözik. Lakik

ott egy unokahúg is, Maria Büttner vagy Brückner. Remek

megjelenés, kifogástalan modor, s ha jól tudja, a fiatal hölgy

nyelveket tanul. Ám hogy titkárnői képességei vannak-e, arról

fogalma sem volt. De ha megfelelne, végre nyugalom lenne, bizony!

Solveig kapva kapott az ajánlaton, s máris a telefonkönyv után

nyúlt.

– Mindjárt tíz óra – figyelmeztette Stefan, de az asszony

türelmetlen legyintéssel reagált a megjegyzésre, s már tárcsázott is.

A vonal túlsó végén maga Maria vette fel a kagylót, ugyanis órák

óta várta, hogy Sebastian felhívja. Azt nem tudhatta, hogy a fiú

Garmischból egyenesen a klinikára ment. Arról meg pláne nem volt

sejtelme sem, hogy Sebastiant Sandra szülei meghívták vacsorázni, s

a fiatalember igencsak elnyerte tetszésüket.

Sandra mindenesetre végtelenül boldogan borult a fiatal orvos

nyakába, amikor kikísérte kocsijához. Mérget lehetett rá venni, hogy

Sebastian megkapja az állást. Ugyanilyen biztosnak látszott, hogy

Sandrával együtt beköltözhet a szülők ikerházának másik felébe.

Ráadásul egyetlen pfennig bérleti díjat sem kell majd fizetnie.

Micsoda óriási szerencse! Ami pedig Sandrát illeti, nos,

tulajdonképpen nem is néz ki olyan rosszul.

Solveig Abel a rá jellemző határozott, de mégis barátságos

hangnemben beszélt Mariával, úgy, ahogy azt az üzleti életben

megszokta. Úgy tűnt, hogy a fiatal lányt egyáltalán nem érdekli az

ajánlata, de ha Solveig egyszer valamit a fejébe vett, akkor azt meg is

valósította.

Azzal sikerült meggyőznie a lányt, hogy az egész csak átmeneti

elfoglaltság lenne, tíz, tizenkét, legfeljebb tizennégy nap.

Így Maria végül beleegyezett. Solveig elégedetten tette vissza a

kagylót a készülékre, és mosolyogva tekintett Stefanra. Most már

semmi sem zavarhatja meghitt együttlétüket.

****

Sebastian nagyon örült, amikor Maria másnap reggel telefonon

beszámolt neki arról, milyen remek munkát ajánlottak neki.

Természetesen azt is megértette, hogy a lány igent mondott, naná, ha

már ilyen sokat fizetnek!

Hogy a garmischi állásból lesz-e valami? Igen, azazhogy talán…

nem, tulajdonképpen biztos…

– Hát ez remek, Sebastian! Annyira örülök, hidd el – mondta

halkan, odaadóan.

– Ó, én is – vágta rá Sebastian, és hatalmasat ásított.

– Fáradt vagy? – tudakolta Maria.

– Rettenetesen – szólt a férfi, és megint ásított.

– Akkor ma nem megyek – határozta el Maria. – Nem is baj, úgyis

rengeteg elintéznivalóm van. Hogy holnap fel tudlak-e hívni, és

mikor, még nem tudom. Biztosan zsúfolt napjaim lesznek.

– Nem tehetünk róla – mondta Sebastian, és titokban fellélegzett.

Tehát még kapott egy rövid haladékot. De aztán… Ugyan már!

Megint felülkerekedett benne a „mit törődöm vele” érzés. Ki tudja

még, mi lesz néhány nap múlva. Tulajdonképpen eddig mindig

szerencséje volt, és valahogy minden megoldódott. Hátha most is így

lesz. Mindenesetre holnapután megkezdődik a víkendje, amit most

Partenkirchenben fog tölteni. Egy kicsit megerőltető lesz állandóan a

szülők szeme előtt lenni, de hát… Ami az anyát illeti, őt már sikerült

teljesen levenni a lábáról. Ám a professzor, hát neki nagyon éles

szeme van, az egyszer biztos.

De hát Sandra is ott lesz, és hátha nem engedi, hogy végig a

szülők ellenőrzése alatt legyenek. Csak nehogy elkövesse a lány azt a

hibát, hogy őt teljesen birtokába akarja venni. Ezt biztosan nem fogja

eltűrni. S talán Mariától sem kell elszakadnia.

Most azonban már félálomban volt. Nagyszerű, hogy végre

kinyújtózkodhat az ágyban, és egész nap alhat. Garmischban már

nem lesz éjszakai ügyelet, nem bizony, annak már vége.

****

Amit Mariának csinálnia kellett, nem volt egészen új dolog

számára. Néhány müncheni vásáron már dolgozott hostessként vagy

tolmácsként. Ezekre az alkalmakra csináltatott magának egy sötétkék

kosztümöt, ma is ezt vette fel. Hófehér selyemblúzt választott hozzá,

magas sarkú fekete körömcipőt, fekete bőrtáskát, és feltette rövid

gyöngysorát, amit a nagynéniktől kapott.

A Fenyő Szállóba kis autójával ment, mert elég messze volt tőlük.

– Első emelet, 31-33-as szobák – közölték vele a recepciónál. A

háttérben észrevette Solveig Abelt is, aki vizsgálódva mérte végig, de

úgy látszott, meg volt vele elégedve.

A lift éppen lent volt, Maria belépett, és megnyomta a gombot.

Miután kiszállt, balra kellett fordulnia, így mutatta a nyíl.

Amikor a szobákhoz ért, egy pillanatig tétovázott, és rápillantott a

karórájára. Néhány perc múlva négy óra.

A középső szoba ajtaján bekopogott.

– Tessék!

Tiszta, ércesen zengő férfihang invitálta be. A lány kinyitotta az

ajtót.

Aleksander Claasen az íróasztal mögött ült. Nagyon elegáns

asztala volt, fényes, vöröses fából, ám a mögötte ülő szőke férfi

hatalmas termetéhez képest groteszkül kicsinek hatott. Mariának az

volt az érzése, hogy legalább kétszer olyan nagynak kellene lennie.

De úgy látszott, hogy a szőke férfit ez nem zavarja. Lehet, hogy

képes mindenütt és mindenhol alkalmazkodni. Maria azonban

gyorsan elvetette ezt a gondolatot. Inkább fordítva volt, a környezetét

alakította olyanra, amilyennek szerette.

Claasen végigmérte a lányt attól a pillanattól kezdve, hogy

belépett a helyiségbe, és a süppedős szőnyegen az íróasztal felé

közeledett. Közben semmi sem kerülte el figyelmét, Maria külsejét

és minden egyes mozdulatát alaposan szemügyre vette. Hogy a kék

kosztüm és a fehér selyemblúz ragyogóan állt neki, azt azonnal látta.

Fiatal, bájos arcát, szép szőke haját is megjegyezte.

Úgy látszott, hogy meg van elégedve, s ezt egy kis mosollyal még

kifejezésre is juttatta. A mosoly közben szeme, mely amúgy is

halványkék volt, mintha egy fokkal még világosabban csillogott

volna.

Hirtelen felállt, és Mariához lépett. Kezet nyújtott neki, ami az

amerikaiaknál egyáltalán nem volt szokás. Ráadásul kifogástalan

németséggel köszöntötte, s ettől a lány kissé el is képedt.

A férfi kamaszosan vigyorgott, s ez megint meglepő volt. De ettől

a pillanattól kezdve Maria kedvelte.

– Mindennek ellenére ön tolmácsként fog nálam dolgozni –

közölte és hellyel kínálta, miközben arra a sarokgarnitúrára mutatott,

amit Solveig külön az ő kedvéért vitetett be. – Elvből nem szoktam

elárulni üzletfeleimnek, hogy beszélek a nyelvükön. Erre tekintettel

kell lennie… ez együttműködésünk első feltétele.

– S közben állandóan ellenőrizni tudja, jól fordítok-e – felelte.

Ezt a kifogást a férfi egy legyintéssel elintézte, és mintha egy

kicsit gőgösen mosolygott volna.

– Feltételezem, hogy jól fordít, elvégre ezért fizetem – válaszolta

lefegyverző őszinteséggel. – Nagyon jól fizetek – fűzte hozzá. –

Abelné asszony tudja, hogy egy átlagon felüli munkatársra van

szükségem. Arról van szó, hogy nekem legyen elég időm a

megfigyelésekre. Gyakran egészen apróságok árulnak el

meglehetősen lényeges dolgokat az emberekről… például egy

arcizom rezdülése, az ujjak önkéntelen mozgatása… Ezenkívül, így

van időm jól végiggondolni valamit, tudok mérlegelni, alternatívákat

kitalálni. Részt vesz ebben a játékban?

– Már megmondta, hogy ezért fizet.

– Érzékeny? Jaj, ne! Kérem, velem szemben ne legyen az. Ez

feleslegesen komplikálná az együttműködésünket. A csapatomban

nagyra értékelem a világos, áttekinthető dolgokat. De talán megérti,

hogy közben némi szórakozást én is szeretnék.

Arcán megint az a kamaszos mosoly volt, ami olyan megnyerővé

tette. Maria is rámosolygott.

– Na tehát – mondta, és meghívta vacsorára.

Maria jól tudta, hogy ezt azért tette, hogy meggyőződjön,

kifogástalan-e a modora, de ezen egyáltalán nem akadt fenn.

Bérelt kocsival mentek be Münchenbe, a volánnál Claasen ült.

Nagyon figyelmesen és biztonságosan vezetett. Keze nyugodtan

tartotta a kormányt. Maria úgy látta, nagyon erős, ápolt kezei vannak.

Olyan kezek, amelyek ha kell, akár szorítani is tudnak. Egészen

másmilyenek, mint Sebastiané. Azok keskenyek, finomak,

sebészkezek, ahogy egyszer mondta. Aleksander Claasen keze

bizalmat keltett benne, s örült, hogy vele fog dolgozni.

Kitűnő vacsorát rendelt, amely több fogásból állt, a

legváltozatosabb italokkal. Ezekből Maria csak egy-egy kortyocskát

ivott, ami fel is tűnt a férfinak, igaz, ő maga sem ivott sokat.

Mariának valóságos élvezet volt beszélgetni vele. Claasen értett

hozzá, hogy szóra bírja, és közben nagyon sok mindent megtudjon

róla. Maria ezt észre is vette, de egyáltalán nem zavarta. Csak

Sebastianról nem beszélt neki egy szót sem.

Ha a férfi úgy vélte, Maria véleménye nem egészen helyes,

azonnal kijavította. Ezt mindig határozottan tette, de anélkül, hogy a

lányt megsértette volna.

****

Ami Maria munkáját illette, valóban rendkívül szerteágazó

tevékenységet kellett végeznie. Tolmácsolt, jegyzőkönyvet vezetett,

Claasennel együtt kiértékelte a tárgyalásokat, leveleket írt,

telefonbeszélgetéseket bonyolított le, s megszervezett két estélyt is.

A férfi arra kérte, hogy vegyen ő is részt az egyik vacsorán.

Amikor látta, hogy a lány először tétovázik, úgy tűnt, félreértette

vonakodása okát.

Felajánlotta, ha egy alkalmi ruhára lenne szüksége, nyugodtan

vegye csak meg, természetesen a számlát majd ő kifizeti. De a lány a

fejét rázta.

– A másik négy úr a feleségével jön – aggályoskodott. – Én

viszont.

– Ó, hát erről van szó? – nevetett fel. – Ha az én társaságomban

lesz, senki sem fog önről rosszat feltételezni.

Claasen gondoskodott arról, hogy az estélyen angolul folyjon a

társalgás, és nem engedte, hogy Maria tolmácsi teendőket lásson el.

Kifejezetten megtiltotta, hogy akár csak egyetlen szó erejéig is

kisegítsen valakit. Mindnyájan úgy tekintettek a lányra, mint Claasen

partnerére.

– Egyébként ön volt a legelegánsabb jelenség – mondta az estély

után. – Szeretném, ha továbbra is velem dolgozna, legalább addig,

amíg Európában leszek – tette még hozzá gyorsan, amikor észrevette,

hogy Maria mondani akar valamit. – Kérem, gondolkozzon a

javaslatomon egy napig, mielőtt elfogadná vagy elutasítaná.

A legutolsó szót szinte már suttogta, és sajnálkozás érződött

hangjában.

– Szerintem nagyon klassz lenne – mondta Senta von Klingner,

amikor este Maria szóba hozta a dolgot a nagynénik előtt. – Te mit

szólsz hozzá, Cosima?

– Hát igen. A fizetés kitűnő, az utazás pedig nagyon szélesíti az

ember látókörét. Csak hát az egyetem, azzal mi lesz?

– Kérhetnék halasztást – latolgatta Maria. – Egy, esetleg két

szemesztert…

– Sebastian mit szólt hozzá? – tudakolta Senta.

Hát ez az! Maria egész nap hiába próbálta elérni a fiút. Jó, ha tíz

percig tudtak beszélgetni, akkor is úgy, hogy Maria elcsípte a lakása

előtt, amikor a fiatalember már éppen indult Garmischba.

– Én az ajánlatot egyszerűen csodásnak tartom – szólt Sebastian. –

Nem, ezt nem szabad kihagyni.

– De mi lesz kettőnkkel? – kérdezte a lány.

– Ó, Maria, velem ne törődj!

– Ilyen könnyedén veszed, hogy esetleg egy fél évig vagy még

tovább távol leszek? – csodálkozott Maria.

– Á, dehogy – lehelt egy csókot a lány arcára, bár nagyon is

kapóra jött neki a dolog. Nem kell tehát szakítania Mariával, nem

kell semmit megmagyaráznia… Egy fél év vagy még több is, ez

pontosan beleillik a terveibe.

– Szóval kislány, vágj bele bátran! – tanácsolta. – Velem ne

törődj! Hiszen csak átmeneti dologról van szó – tette még hozzá

vigasztalóan, amikor Maria nagyon szomorúan nézett rá.

– Hát ha úgy gondolod… – suttogta.

– Naná! – barátságosan megveregette a lány vállát. – Gondolj csak

bele, mekkora dohány! A magunkfajta csak álmodozhat róla.

Igaz, a pénz nem jönne rosszul, mert ha majd Garmischban kell

berendezniük egy lakást…

– Még találkozunk – ígérte Sebastian, mielőtt beült a kocsiba.

De nem így történt. Már csak telefonon tudtak egymással beszélni.

– Jobb ez így, kislány! – vigasztalta Sebastian. – A búcsúzás

mindig szörnyű…

– De csak akkor, ha végleges – felelte Maria. – Mi még látjuk

majd egymást, vagy nem?

– Dehogynem! Hogy tudsz ilyesmiben kételkedni?

– Ó, hát én egyáltalán nem kételkedem – magyarázkodott, de

közben nagyon nyomorultul érezte magát.

Sebastian sem érezte magát igazán jól, de ennek egészen más volt

az oka. Tulajdonképpen nem volt ő rossz ember, csak éppen

szélhámos, ahogy Martha nővér már olyan sokszor megmondta.

****

Münchenből Maria Alaksander Claasennel Barcelonába repült.

Ott várakozott a férfi tengeri jachtja. Az üzletember úgy tervezte,

hogy a Földközi-tengeren hajózgatva értékeli ki grünwaldi

tartózkodása eredményeit, s erre legalább egy hetet szánt.

Hendryck, a titkára már a jachton várta.

– És nekem mi lesz a teendőm? – tudakolta Maria csodálkozva.

– Önnek? – Aleksander kamaszosan ránevetett. – Megérdemel egy

kis szabadságot.

Ezen a hét végén töltötték először együtt az éjszakát. Aleksander

tapasztalt, figyelmes és nagyon tapintatos szeretőnek bizonyult, így

kezdettől fogva remekül megértették egymást.

Maria ennek ellenére még sokáig álmatlanul hánykolódott

ágyában, miután a férfi visszament a saját kabinjába. Még szinte

érezte az ajkán Aleksander csókjait, bőrén simogatásait, közben

pedig Sebastian gyengédségére vágyott. Most gondolt rá először, és

már nem is tudta pontosan, mit akar.

****

Az „Istenek alkonyá”-ban közben elérkezett az év fénypontja:

utazás a Bayreuthi Ünnepi Játékokra. Cosima és Senta von Klingner

elintézték, hogy minden évben kapjanak négy jegyet az egyik

Wagner-előadásra, a Grüner Hügelen álló operaházba. Az egyik

évben Cosima utazott Bayreuthba a panzió három lakójával, a

következőben pedig Senta a másik hárommal. Minden alkalommal a

Kreuzberg Taxitól béreltek ki egy mikrobuszt. A látogatás rendkívüli

esemény volt.

Az idén a „Mesterdalnokok”-ra sikerült jegyet szerezniük. Mivel

tavaly Sentával Heribert Clausnitzer, Diane Vierig és Clarissa

Moeller volt a „Bolygó hollandi” előadásán, most Cosima, Brunhilde

Doering és a két másik úr volt a soros.

Brunhilde Doering le akart mondani a jegyéről Heribert javára,

aki annak idején gyakran énekelte Hans Sachs szerepét. De

nagylelkűségének más oka is volt.

Senki sem beszélt neki Heribert betegségéről, de Malwine, az

otthon házvezetőnője nem tudott a férfi kéréséről.

Brunhilde egyszer összefutott az asszonnyal a lépcsőn, amikor az

éppen egy kanna kamillateával igyekezett Heribert szobájába. Az új

lakó már addig is gyakran csodálkozott, hogy öreg barátjának mást

szolgálnak fel, mint a többieknek. Amikor aggódva rákérdezett, a

férfi azt válaszolta, hogy a gyomra olykor érzékenyen reagál

bizonyos ételekre.

De aztán úgy adódott, hogy Brunhilde dr. Frank rendelőjében járt,

és Heribert megkérte, hogy írasson fel neki egy receptet. Ez meg is

történt, de Martha nővér egy beutalót is mellékelt hozzá, amely a

Waldner Klinikára szólt egy kontrollvizsgálatra.

Azóta Brunhilde figyelgette Heribertet, és rájött, hogy a férfit

olykor fájdalmak kínozzák. Ezért Malwinénél nyíltan is rákérdezett.

Így most megtudta, hogy Heribert Clausnitzert a múlt évben

megoperálták. Bélműtéten esett át. Malwine nem mondta ki a

betegség nevét, Bruni mégis megértette.

Hosszú órákra visszavonult a szobájába, mert ezt a hírt először

meg kellett emésztenie. Végül arra a következtetésre jutott, hogy

elfogadta Heribert hallgatását, ha nem is értette meg, és csodálta a

férfi viselkedését.

Mivel tudomást szerzett Heribert betegségéről, ezért akarta, hogy

az idős énekes menjen helyette az idén is Bayreuthba. De barátja

nem akarta elfogadni ezt az ajánlatot, ő pedig mégsem mondhatta

neki: „Menjél csak, drágám! Lehet, hogy ez az utolsó alkalom.”

Brunhilde kiöntötte a szívét Senta von Klingnernek, aki nagyon

megijedt, mert hiszen mindnyájan megígérték, hogy hallgatnak.

Malwinét azonban kihagyták a számításból.

– Miért nem akarja, hogy én is megtudjam? – faggatta Brunhilde

Senta von Klingnert, akit jobban kedvelt, mint Cosimát.

Az idősebb Klingner kisasszony hűvös önfegyelme miatt ugyanis

sokan azt hitték, nincsenek is érzései, de ez nem így volt. Ő

ugyanolyan mélyen élte és érezte át mindazt, ami az otthonban

történt, mint Senta, csak nem tudta úgy kimutatni.

Senta is szívébe zárta Brunhilde Doeringet. Ez megint csak

Lohengrinnel függött össze, aki Bruni erkélyéről indult éjszakai

kiruccanásaira, ha a terasz vagy a ház ajtaja zárva volt. Bruni

balkonjáról egyetlen ugrással átjutott a gesztenyefa ágai közé, onnan

tovább már egy rendes kandúrnak igazán gyerekjáték volt az egész.

Természetesen azt Lohengrin is érezte, hogy gazdaasszonya

egyáltalán nincs elragadtatva ezektől az éjszakai kirándulásoktól. Két

évvel ezelőtt ugyanis a macska összeverekedett egy közönséges

kandúrral, s ugyancsak megtépázott, vérző füllel tért haza. Szó, ami

szó, szépsége is megsínylette a dolgot, mert a harc nyomait még egy

fél évig magán viselte. Igaz, őt ez nem nagyon zavarta, szegény

gazdaasszonyát viszont annál inkább. Na és a kezelések az

állatorvosi rendelőben! Azok sokkal kellemetlenebbek voltak

magánál a verekedésnél is, amiből végül is ő került ki győztesen…

Gazdája azóta szigorúan ügyelt arra, hogy bizonyos időszakokban

az ajtók feltétlenül zárva legyenek. Tehát ki kellett gondolni valami

megoldást.

Lohengrin úgy találta, hogy az új hölgy, aki az erkélyes szobában

lakik, végtelenül kellemes egyéniség. Először is már kezdettől fogva

meg-megcirógatta, másodszor pedig mindig adott neki a szobájában

valami finomságot. Harmadszor: teljes megértést tanúsított egy

kandúr igényei iránt, s az erkélyajtót résnyire nyitva hagyta. Még a

visszatéréshez is! S a gazdi ebből semmit sem vett észre. Mindez az

erkélyes hölgy és Lohengrin titka maradt.

Csak az volt a rendkívül kellemetlen, hogy sokszor ott

tartózkodott az az úr a kibírhatatlan papagájával. A madár az madár,

és egy macska mindig erősebb. Vagy ki tudja! Mindenesetre ebben

az esetben minden másképp volt. Ha valaki túl közel ment a

madárhoz, az azonnal rikácsolni kezdett:

– Tűnj el! Tűnj el! Tűnj el! – És csak akkor hagyta abba, ha a

parancsát végrehajtották.

A balkonos hölgy Lohengrint egyszer a karjába is vette, és

megpróbálta vigasztalni. Na, köszöni, ebből azért nem kér. Elég

határozottan kiszabadította magát. Persze kénytelen volt közben

karmait is használni. De az erkélyes hölgy utána is ugyanúgy

szerette, ez is mutatja, milyen megértő a kandúrokkal. És Bruni ezzel

is kivívta Senta rokonszenvét.

– Ne csináljon belőle ügyet! – tanácsolta Senta. – S ne árulja el

Heribertnek, hogy mindenről tud.

Bruninak amúgy sem maradt más választása. De hogy Heribert

menjen majd helyette Bayreuthba, ebből nem engedett. Már tudta is,

mit fog csinálni, elvégre nem azért töltött el oly sok évet a színpadon.

Az indulás előtt három nappal, a vacsoránál köhécselni kezdett.

Másnap reggel vastag gyapjúsálat tekert a nyaka köré, s úgy jelent

meg a reggelinél, a délutáni teázásnál pedig rekedtséget mímelt. A

rákövetkező napon ágyba maradt. Senki sem mehetett be a

szobájába, olyan látványos influenzát produkált.

De az volt a legkellemetlenebb dolog, hogy a kétségbeesett

Cosima kihívta Frank doktor urat.

Amikor az orvos kopogott az ajtón, s szinte erőszakkal kellett

kikényszeríteni, hogy beléphessen, Bruni remek hangulatban

üldögélt a sarokheverőn, körbebástyázta magát újságokkal, néhány

doboz pralinéval és keksszel, s jócskán gondoskodott italról is.

– Hol a beteg, kérem? – kérdezte a doktor kapásból.

– Pszt! – Brunhilde Doering mutatóujját a szájára szorította. –

Igazán sajnálom, doktor úr!

Barátságosan odainvitálta maga mellé a heverőre, és megkínálta

Trüffel csokival. Az orvos nem tudott ellenállni, és kivett egy szemet

a dobozból.

A csinos, ezüsthajú hölgy rettenetesen örült, amikor észrevette,

hogy Frank doktor egy második darabot is jóízűen elfogyasztott. De

most már elég is, elvégre még négy házhoz hívás áll előtte.

– Mi ez az egész? – kérdezte. – Ha már be kell szállnom a játékba,

tudni akarom, miről van szó.

Bármennyire szerette is az otthon lakóit, úgy találta, hogy ezúttal

túl messzire mentek.

– Végtelenül sajnálom, doktor úr – ismételte Bruni, és könnyek

futották el a szemét.

Hosszú történet volt, amit most dr. Frank megtudott.

Egy nagy szerelem története, amely egy kicsi, nem túl neves

énekesnő és egy szinte világhírű Wagner-bariton között játszódott le,

s a férfi talán még most sem tudja, hogy ez a helyes, idős hölgy

mennyire szereti.

– Vagy úgy gondolja, túl öreg vagyok már ehhez? – faggatta az

orvost, aki szó nélkül hallgatta végig az egészet, majd mosolyogva

rázta meg a fejét.

– Hát igen – emelte fel Bruni a kezét. – Persze ma már másképp

van, mint akkor. Az alatt a két év alatt, amikor együtt léptünk fel,

olyanok voltunk, mint az őrültek. Akkoriban sokkal önzőbbek is

voltunk, csak magunkkal törődtünk. De ma már…

Fürkészve tekintett az orvosra.

– Kérem, doktor úr, nagyon súlyos Heribert állapota? – suttogta.

Dr. Frank némi töprengés után úgy döntött, hogy nyíltan beszél az

asszonnyal.

– Ugye tudja, hogy Clausnitzer urat tavaly, a Waldner Klinikán

megoperálták? – tudakolta.

Brunhilde bólintott.

– Tudom, bélrákkal – felelte. – De nem szabad róla tudnom,

mert…

– Mert a barátja nem akarja önt felesleges izgalmaknak kitenni –

szakította félbe dr. Frank. – Mert ő sem akar folyton a betegségére

gondolni.

– Egyfajta menekülés a betegség elől? – kérdezte Brunhilde.

– Én nem így látom. Ő nagyon is tisztában van mindennel. Mielőtt

beutaltam a Waldner Klinikára, mindent megbeszéltem vele. Ő kért

meg erre, tudni akarta, mi a helyzet. A daganatot nagyon korán

felismertük, olyan helyen volt, hogy operálni is lehetett, és még nem

voltak áttétek. Tökéletesen el tudták távolítani.

– Tehát meggyógyult?

Dr. Frank egy kis ideig halogatta a választ.

– Egy ilyen műtét után az ötéves túlélési gyakoriság majdnem

90%-os – szólalt meg aztán.

– Értem – állapította meg Brunhilde Doering. – Tehát ez minden.

– Rendszeresen vizsgáljuk, figyelemmel kísérjük, hogy nem lép-e

fel valami újból.

– Öt év – gondolkodott el Bruni. – Akkor már majdnem

nyolcvanöt éves lenne. Tulajdonképpen nagyon szép kor, ugye,

doktor úr?

– De amit én mondtam, az nem jelenti azt, hogy öt év múlva…

– Tudom, doktor úr – szakította félbe az idős hölgy az orvost. –

Én sem így értettem. Csak éppen azon gondolkodtam, hogy öt év a

mi korunkban meglehetősen hosszú idő, ilyenkor sokszor már a

napok is számítanak. Öt év, milyen sok szép nap lehet az még! S

hogy szép legyen, csak rajtunk múlik.

– Ön pontosan úgy gondolkodik, mint Clausnitzer úr – mosolygott

dr. Frank. – Már én is többször elbeszélgettem vele erről. Szeretném

leszögezni, hogy ő minden egyes órát tudatosan és szinte hálásan él

meg.

– Na látja! – Brunhilde boldogan tekintett rá. – Ezért van most

nekem ilyen súlyos influenzám, és semmiképpen sem tudok

Bayreuthba menni. Neki kell elmennie helyettem. Világos?

– Mert ön fél, hogy barátja jövőre már nem…

– Ugyan már! – szakította félbe bosszankodva. – Ez megint

helytelen gondolkodás lenne. Arról van szó, hogy az idén játsszák

utoljára a „Mesterdalnokok”-at. Lehet, hogy csak tíz, esetleg tizenöt

év múlva tűzik megint műsorra, új rendezésben. És ez már egy kicsit

késő lenne, bár a betegségének ehhez semmi köze. Ha látta volna

Hans Sachsként, doktor úr! Én háromszor is megnéztem ebben a

szerepben, persze ő erről nem tud. Minden egyes alkalommal,

amikor az utolsó felvonásban a többiekkel együtt kijött, tombolt a

közönség.

– Hátha lemond valaki más a jegyről?

– Mikor a „Mesterdalnokok” megy? – Brunhilde határozottan

megrázta a fejét. – Senki, ebben biztos lehet. Én sem mondanék le,

csakis és kimondottan az ő kedvéért teszem. De erről egy szót se!

Megint a szájára szorította mutatóujját.

Dr. Frank cinkosan rámosolygott, majd felállt, és elindult az ajtó

felé.

– Legalább három napig szigorú fekvés – szólt jó hangosan,

mielőtt kiment a szobából. – Majd újra megnézem.

– Remélem, nem lesz rá szükség – nyögte rekedten Brunhilde.

– Mindenesetre ezt nagyon elkapta – mondta az orvos.

– Hátha el tudok menni a rendelőbe – magyarázta, miközben az

orvosra kacsintott. – Majd meglátjuk!

Így történt, hogy Heribert Clausnitzer a többiekkel együtt

elfoglalta helyét a mikrobuszban, mert azt azért nem hagyhatták,

hogy ez az értékes jegy kárba vesszen.

Bruni az ablaknál állt, és kinézett az utcára. Heribert nagyon

elegáns volt a szmokingjában. Talán egy kicsit soványabb a

kelleténél, lehet, hogy ez már a nem, nem, hessegette el a

gondolatokat az idős hölgy. A férfi szigorúan betartotta az előírt

diétát: kevés húst és egyéb állati fehérjét evett, viszont bőségesen

fogyasztott gyümölcsöt, zöldségfélét, rostos anyagokat.

Most éppen felnézett az ablakra, és integetni kezdett Bruninak.

Arca szinte ragyogott az örömtől és a várakozástól.

A „Mesterdalnokok” előadása körülbelül öt órán át tart, no meg a

Bayreuthban szokásos hosszú szünetek a felvonások között. Jócskán

elmúlik majd éjfél, mire hazaérnek. Mégis megéri a fáradságot.

Bruni letekerte nyakáról a sálat, amely most már feleslegessé vált,

odament az íróasztalhoz, és ráfirkantotta egy kis cetlire Heribertnek,

hogy ha hazajön, feltétlenül menjen be hozzá.

Mostantól kutya baja sem volt. Az „influenza” megtette

kötelességét.

– Mindjárt gondoltam – közölte lakonikusan Malwine, akivel

elsőként találkozott. – Most önthetem ki a gyógyteáját, pedig éppen

az előbb főztem egy adagot.

Amikor a kis csapat hazaérkezett Bayreuthból, Brunhilde mélyen

aludt. Heribert Clausnitzer eloltotta a villanyt, amely még égett Bruni

ágya mellett az éjjeliszekrényen, s halkan becsukta maga mögött az

ajtót.

De hiszen sejtette is! Bruni soha nem volt valami jó színésznő,

fiatal korában is csak bájos megjelenésével ért el kisebb sikereket. A

férfi nem tudta eldönteni, mitévő legyen: vallja-e be neki, hogy

átlátott rajta, vagy továbbra is játssza az ostobát.

Mindenesetre csodálatos élményben volt része. Még minden

hangjegyre emlékezett, magában minden egyes taktust együtt énekelt

a művésszel, olyan volt, mintha ő állt volna a színpadon.

A szünetekben otthagyta a többieket, s a Grüner Hügel pompás

parkjaiban barangolt, míg a fanfárok vissza nem hívták a nézőket a

helyükre.

Bayreuthban két alkalommal énekelt, de nem Hans Sachsot. A

hollandit, valamint a „Tannhäuser”-ben Wolfram von Eschenbachot.

De hát ennek már több mint ötven éve.

Aztán kitört a háború, utána pedig az újjáépítés évei

következtek… Nehéz volt folytatni a művészi pályát, neki azonban

sikerült, és ötvenkét éves koráig a színpadon volt. Később a

fiataloknak igyekezett átadni gazdag tapasztalatát, s énekelni

tanította őket.

Szép időkre tudott visszatekinteni. Talán némi szomorúsággal?

Nem, arról szó sincs!

Ha mindent számba vett, amit átélt és véghezvitt, az nem volt

kevés. És ha a mai eszével gondolt vissza, akkor is minden úgy volt

jó, ahogy volt, még a nehéz idők is. Talán éppen ezek a nehéz idők

edzették meg az embert.

Heribert Clausnitzer lefekvéshez készülődött. Vigyázott, nehogy

felébressze Wotant. A madár ugyanis nagyon kíméletlenül tudott

reagálni, nemtetszését pedig iszonyú hangerővel juttatta kifejezésre.

Tekintettel kellett lenniük egymásra, ha már ennyi éve együtt voltak.

Tulajdonképpen mindnyájan e szerint az elv szerint éltek itt az

„Istenek alkonyá”-ban. Mosolyogva gondolt Martha nővérre, és

nagy-nagy szeretettel Brunira, akinek ezt a mai élményt köszönhette.

****

– Szeretném, ha összeházasodnánk – szólt Aleksander Claasen.

Ezt a rá jellemző tárgyilagossággal közölte két, egész más

megjegyzés között. Maria először azt hitte, nem jól hall, s

meglepődve nézett rá.

– Miért? – kérdezte.

Úgy látszott, hogy ez meg a férfit lepte meg.

– Mert nem szeretem a tisztázatlan ügyeket – válaszolta némi

töprengés után. – Nem tudtad?

Maria nevetni kezdett.

– Hát ami azt illeti, én azt hittem, az emberek egyéb ok miatt

szoktak összeházasodni – jegyezte meg.

– Vagy úgy! – S arcán megint az a kamaszos vigyorgás, melyet

Maria annyira szeretett. – Még nem mondtam volna, hogy szeretlek?

– Nem bizony!

– Nos, most már tudod – szögezte le megint tárgyilagos hangon. –

Legjobb lenne, ha Las Vegasba repülnénk. Ott az ilyesmi nagyon

gyorsan megy. Előreküldöm Hendrycket, ő majd mindent előkészít.

– Nem!

Életében először fordult elő, hogy Maria ellentmondott

Aleksandernek. A férfi teljesen elképedve nézett rá.

– Te nem akarod, hogy összeházasodjunk? – kérdezte döbbenten.

– De igen – replikázott a lány –, csak nem Las Vegasban, és nem

kutyafuttában. Azt akarom, hogy a grünwaldi templomban

esküdjünk! Fehér ruhás, igazi esküvőt akarok, ahol a nagynénéim is

ott lesznek.

Igen, így gondolta… Lehet, hogy ennek az is volt az oka, hogy

minden, amit Aleksanderrel átélt, meglehetősen rendkívüli volt, s

talán normális kerékvágásba akarta terelni a dolgot. Ezért vágyott

egy igazi esküvőre.

– Akkor tehát Hendrycket Grünwaldba küldjük, hogy…

– Nem! – tiltakozott, hiszen a nagynénik egyik ámulatból a

másikba esnének. – Együtt repülünk Grünwaldba, bejelentjük

házasságkötési szándékunkat, ahogy szokás, és három hétre rá

megesküdhetünk.

– Feltétlenül ragaszkodsz ehhez?

– Másképp nem megy – felelte Maria mosolyogva.

– Nos akkor… – Aleksander felsóhajtott. – Hát nemigen fogok

magamra ismerni, nagyon furcsa lesz…

– Nincsenek rokonaid, akiket meghívhatnánk? – tudakolta Maria,

aki most döbbent rá, milyen keveset tud leendő férjéről.

A férfi megrázta a fejét.

– Senki? Tényleg senki? – faggatta a lány.

– Dániában biztosan vannak hozzátartozóim – mondta

elgondolkozva. – Sokszor kapok kolduló leveleket Claasen

nevűektől, akik azt állítják, hogy rokonok vagyunk. Hendryck szokta

elintézni ezeket… Nem, nincs olyan, akit az esküvőnkre meghívnék.

Maria megindultan nézett rá.

– Mindig egyedül voltál? – suttogta.

– Hogyhogy egyedül? – értetlenül nézett rá. – Mit gondolsz,

milyen sok ember nyüzsög körülöttem. Még ha valóban egyedül ülök

is az irodámban, akkor is emberek ezreivel állok kapcsolatban

telefonon és telefaxon. És ha figyelembe veszem a központjaimat, az

összes komputerrel…

Mosolyogva rázta meg a fejét.

– Nem, egyedül soha sem vagyok, még éjjel sem, amikor alszom,

mert a világ egy másik pontján akkor éppen nappal van, és felhívnak,

ha valami fontos dolgot kell megbeszélni.

Maria válaszolni akart valamit, mégis hallgatott. Mit is mondana,

hisz nyilvánvaló, hogy a férfi nem értette meg. Claasen megfogta a

lány kezét.

– Most új korszak köszöntött be az életembe, s ez veled függ

össze. Te örökké mellettem leszel, akkor is, ha térben időnként nagy

távolság lesz is közöttünk, hiszen ez elkerülhetetlen. Nem hiszem,

hogy minden utamra el akarsz majd kísérni. Ez olykor végtelenül

unalmas lenne neked, hisz… – Egy pillanatra abbahagyta, és

elgondolkodott. – Egyáltalán nem lesz majd könnyű egyeztetni az

elfoglaltságokat – mondta utána. – De Hendryck mindent feljegyez a

határidőnaplóba, és összefogja a dolgokat.

– Tehát én leszek az újabb rubrika az előjegyzési naplódban –

mondta Maria vontatottan.

Aleksander felnevetett. Úgy tűnt, észre sem vette a keserűséget,

ami a lány szavaiból kicsengett.

– Méghozzá egy szép rubrika – mondta gyöngéden. – Nagyon is

szép rubrika. És ami az életedet illeti, úgy rendezed, ahogy akarod.

Van lakásom San Franciscóban és New Yorkban, házam Palm

Springsben, hagytam magam rábeszélni a vásárlásra. Azt hiszem,

tetszeni fog neked. Floridában, a Mexikói-öböl partján van egy

nyaralóm. Ott laksz majd, ahol legjobban tetszik. Ha Európában

szeretnél valamit, hát majd megvesszük, ez nem jelent gondot.

– És te? – kérdezte Maria most valóban szorongva.

– Ó, én többnyire úton vagyok… De hát mire való a repülőgép?

Csak mindig tudni akarom, te éppen hol tartózkodsz. Ám teljesen

rábízom magam Hendryckre. És terád – fűzte még gyorsan hozzá,

amikor mégis észrevette Maria komor tekintetét.

– Attól tartok, lesznek nehézségeim – szólt a lány elgondolkodva.

– Ugyan már! – szakította félbe magabiztosan. – Minden a

tökéletes szervezésen múlik.

Ó, igen, Aleksander maga volt a megtestesült tökéletesség.

Minden tekintetben, még a szerelemben is.

– Tehát – szólt, mintha belelátott volna a lány gondolataiba. –

Innen Tokióba kell repülnöm, de be tudok iktatni egy rövid

müncheni, illetve grünwaldi tartózkodást. Mit gondolsz, két nap alatt

el lehet mindent intézni?

– Ha az irataid…

Aleksander legyintett.

– Hendrycknél mindig minden rendben – magyarázta. – Tehát két

nap. Aztán Tokió… Szeretnél velem jönni?

Maria a fejét rázta.

– Sejtettem – bólintott. – Készülsz az esküvőre. Vedd meg

magadnak a legszebb ruhát, amit csak Münchenben kapni lehet!

– De hát neked is…

– Hát persze – szakította félbe. – Majd Hendryck gondoskodik

róla. Tokióból először még hazarepülök egypár napra Kaliforniába.

A Palm Springs-i házban néhány dolgot még át kell alakítani, mielőtt

beköltözöl. Ezt akarom megbeszélni az építésszel.

– Hendryck nem tudja elintézni? – kérdezte Maria némi iróniával

a hangjában, de úgy tűnt, hogy a férfi ezt nem vette észre.

– Nem – válaszolta, és komolyan ránézett. – Én tudom, hogy

képzelem el a helyiségeket, ahol majd lakni fogsz.

Beszélt is ezekről a szobákról.

– Vagy van valamilyen különleges kívánságod? – kérdezte

gyorsan, amikor látta, hogy a lány magába fojtotta további

mondandóját.

– Még nem tudom – suttogta. – Sem Amerikát, sem Kaliforniát

nem ismerem, nem beszélve Palm Springsről. Legfeljebb csak

fényképekről.

– Hát éppen ez az – folytatta nyomban a férfi. – Először is

szeretném neked az átállást megkönnyíteni, másodszor pedig

mindent a lehető legszebben akarok berendezni. Tudom, hogy sok

mindennel kell majd szembenézned – mondta most egészen más

hangon. – Azzal is tisztában vagyok, hogy nem lesz könnyű dolgod.

De egyben mindig biztos lehetsz: szeretlek. Tehát legkésőbb két

nappal az esküvőnk előtt Grünwaldban leszek. Hendrycknek

szigorúan meghagyom, minden úgy legyen, ahogy megállapodtunk.

Maria elnyomott egy mély sóhajt. Annak ellenére, hogy

Aleksander körül minden nagyon rendezett és kiegyensúlyozott volt,

mégis úgy érezte, hogy egyre jobban belekerült egy örvénybe,

amelyből talán soha többé nem tud kiszabadulni. Soha többé!

Kiszabadulni? Miért éppen a „kiszabadulni” szóra gondolt? Talán

ez azt jelenti, hogy úgy érzi, megfosztották szabadságától?

Lehet, hogy minden túl gyorsan zajlott le, s ez volt a baj.

Tulajdonképpen nem is olyan régen ismerik egymást. Igen, hiszen

még egy hónapja sincs, hogy a Fenyő Szállóban ott állt a férfi

íróasztala előtt.

– Kérhetek valamit, Aleksander? – szólt egy hirtelen ötlettől

sugallva.

– Hát persze – vágta rá csodálkozva.

– Szeretném, ha elmennénk nászútra – kérte Maria.

– Rendben van. – Aleksander elgondolkodott. – Úgy tervezem,

először Palm Springsbe repülünk. Utána Dél-Amerikába kell

mennem, Argentínába és Brazíliába. Elkísérhetnél…

– Nem így gondoltam – ellenkezett Maria. – Én egy igazi,

régimódi, hagyományos nászutat szeretnék, ahol csak ketten leszünk.

Se telefon, se komputer, se Hendryck. Hogy jól megismerhessük

egymást. Érted már?

– Én nagyon is jól ismerlek téged – mosolygott –, különben nem

kértem volna meg a kezed. Nászút, no igen. – Töprengeni kezdett. –

Velence megfelelne?

Maria bólintott. Arca sugárzott az örömtől.

– Akkor legyen Velence! Egy hét, lehet, hogy kettő is, rögtön

megbeszélem Hendryckkel.

A jacht fedélzetéről, ahol eddig együtt üldögéltek, lesietett az

egyik kajütbe, amely irodának volt berendezve.

Maria vegyes érzelmekkel tekintett utána. Szinte maga előtt látta,

ahogy Aleksander most Hendryckkel együtt teljesen átütemezi a

következő hetek programját az egy-, esetleg kéthetes velencei nászút

miatt.

Azt is tudta, hogy ez csak egészen kivételes eset. Vajon hozzá tud

majd szokni ehhez az élethez?

****

Amikor a jacht befutott a barcelonai kikötőbe, már várta őket egy

bérelt kocsi, amellyel a repülőtérre mentek, ott pedig átvehették a

jegyeket a müncheni gépre. Mindezt Hendryck intézte el. München-

Riemben is bérelt kocsi állt rendelkezésükre, az vitte be őket

Grünwaldba. Hendryck telefonon jelezte Maria érkezését az „Istenek

alkonyá”-ba, Aleksander Claasennek ezúttal is a Fenyő Szállóban

foglalt szobát.

– De hiszen nekünk is van vendégszobánk – ellenkezett Maria. –

A nénikéim biztosan nagyon örülnének!

– Ebben nem is kételkedem – gyöngéden megcsókolta a lány

homlokát —, de még feltétlenül el kell intéznem néhány dolgot.

Túlságosan nagy lenne a felfordulás a házatokban.

S ebben megint csak igaza volt.

Délután azonban meglátogatta őket a villában. Három

virágcsokrot is szorongatott a kezében, egyet Mariának, a másik

kettőt a nénikéknek. Ahogy a kertkaputól a ház bejáratához tartott,

mintha nem lett volna olyan magabiztos. Maria megint olyan

kamaszosan fiatalnak és végtelenül szeretetreméltónak találta. Ha a

lány nem tudta volna, hogy Diane, Clarissa, Brunhilde, sőt még

Malwine is az ablak mögött leskelődik, elérohant volna, hogy a

nyakába boruljon.

De Cosima és Senta von Klingner is gondoskodott megfelelő

rejtekhelyről, hogy szemügyre vehessék a vőlegényt.

– Nos, mit szólsz hozzá? – tudakolta Senta izgatottan.

– Hm. Látszik, hogy tudja az illemet – jegyezte meg nővére

elismerően, a virágcsokrokra célozva. – Különben is, szuggesztív

egyéniség, nem?

– Nagyon szőke, tipikus dán – sorolta most Senta az ellenvetéseit.

– Egyáltalán nem olyan, mint az amerikaiak. Vajon meg tudjuk majd

szeretni?

– Itt nem rólunk van szó – jegyezte meg Cosima szárazon.

– Hát persze, hogy nem – helyeselt buzgón Senta. – Mit gondolsz,

Maria boldog lesz vele?

– Hozzá akar menni feleségül, mi pedig megfogadtuk, hogy soha

nem avatkozunk bele az életébe. Tehát most ne akadékoskodjunk! –

szögezte le Cosima.

– Igen, hogyne, csak… – töprengett tovább Senta.

Bár tulajdonképpen ő maga sem tudta, mi okozza benne azt a kis

bizonytalanságot, ha a jövőre gondolt. Aggódni nem aggódott, hiszen

Maria nagyon világosan és egyértelműen tudtukra adta, hogy

hozzámegy Aleksander Claasenhez. Senta szerint talán túlságosan is

kategorikus volt ez a bejelentés, de lehet, hogy ez már a férfi hatása,

ő volt olyan határozott és céltudatos.

Megszólalt a csengő, Malwine ajtót nyitott, és egy negyedóra

múlva mindnyájan a teraszon üldögéltek a kávézóasztal körül. Még

az otthon lakói is. A négy férfi kézfogással üdvözölte egymást;

Diane, Clarissa és Brunhilde el voltak ragadtatva, ki-ki

vérmérsékletének megfelelően. A legnyugodtabb közöttük Maria

volt.

Parsifal rövid szimatolás után szintén a szívébe zárta a vendéget,

aki néhány másodpercet neki szentelt, miközben meg-megsimogatva

összebarátkozott vele. Lohengrin méltóságteljesen hevert Claasen

lábainál. Wotant szerencsére a szobájában hagyta gazdája. Ez

célszerűnek tűnt, mert a papagáj az idegeneket mindig megijesztette

az örökös „Tűnj el, tűnj el!” rikácsolással.

Tulajdonképpen nagyon kedélyes délután volt, és Aleksander

szívesen maradt ott vacsorára is. Úgy látszott, kimondottan jól érzi

magát a barátságos környezetben, s még Dianénak is kedvében járt,

mert mesélt néhány dolgot az úgynevezett „nagyvilágiról, bár Maria

előzőleg figyelmeztette, hogy ezzel a fantáziadús hölggyel jó lesz

vigyáznia.

Ideje jó részét másnap is az otthonban töltötte, s ő is

természetesnek tartotta, hogy az alapítvány minden lakója ott lesz az

esküvőn. Most azonban Tokióba kellett repülnie.

****

Mariára még várt egy kellemetlen találkozás, amitől tartott is egy

kicsit; beszélnie kellett Sebastiannal.

Jó sok időbe telt, míg végre sikerült vele megállapodnia egy

időpontban. A fiú mindig talált valami kibúvót, folyton a munkájára

hivatkozott. Végül aztán a schwabingi étteremben találkoztak, ahol

annak idején oly szívesen töltötték szabadidejüket.

– Hogy megváltoztál! – kezdte Sebastian a beszélgetést. – Mintha

nem is az a Maria lennél, akit én ismertem.

Ezeket a szavakat már jó előre kigondolta, mintegy bevezetésnek

szánta mondandójához, hogy talán nem is illenek úgy egymáshoz,

mint régebben gondolták. Azt tervezte, tapintatosan kezd majd

hozzá, nem akarta a finom kis teremtést megbántani.

Teljesen elképedt, amikor Maria buzgón egyetértett.

– Igazad van, Sebastian – szólt, és egy tincset elsimított a

homlokából, ezzel leplezve zavarát. – Szóval az a helyzet… –

Ajkába harapott, majd nekidurálta magát és belevágott. – Férjhez

megyek. Magam sem tudom, hogy történt ez az egész, Sebastian.

Hozzámegyek Aleksander Claasenhez, méghozzá hamarosan.

– Aha, a milliomoshoz…

Sebastian azonnal feltalálta magát, s máris alkalmazkodott az új

helyzethez, ami ráadásul pompásan beleillett a terveibe.

– Hát egy ilyen szegény orvosocska, mint én, vele tényleg nem

tudja felvenni a versenyt.

– Nem erről van szó, Sebastian…

– Na persze, érthető is, mert mellette aztán gondtalan élet vár rád

– jegyezte meg gúnyosan.

– Nem azért, Sebastian, hidd el, hogy nem azért – mentegetőzött

Maria, és még jobban elbizonytalanodott. – Hanem… tudod…

beleszerettem, igen, szerelmes vagyok bele. Lenyűgöző férfi. Nem is

tudom, hogy magyarázzam el neked.

– Majd én megmondom – vetette oda Sebastian könnyedén. –

Ilyenkor a magunkfajta hoppon marad.

– Sajnálom, Sebastian.

– Ugyan, Maria! – megfogta a lány kezét. – Viselkedjünk

értelmes, felnőtt emberek módjára! Szerelmesek voltunk egymásba,

igen. Sok szép napot töltöttünk együtt, s ezt senki sem veheti el

tőlünk. Most pedig megismerkedtél valakivel, aki többet jelent

neked, mint én. Nincs mit tenni, tudomásul kell vennem. Még ha fáj

is egy kicsit – tette még hozzá, amikor Maria meglepődött arcát

meglátta. Ez igaz is volt, elvégre melyik férfinak tetszik az, hogy

átengedjen másnak egy lányt, akivel csaknem két évig járt együtt.

Közben egy pillanatra el is felejtette, hogy ő akart szakítani

Mariával.

– Örülök, hogy megértesz, és nem veszed nagyon a lelkedre –

szólt a lány felszabadultan. – Valóban féltem egy kicsit.

– Féltél? Csak nem tőlem? – Sebastian felnevetett. – Tudod mit?

Most megiszunk egy üveg bort a barátságunkra. Ha bármikor

találkozunk, legyünk mindig jó barátok!

– Köszönöm, Sebastian! – Maria rámosolygott. – Mik a terveid?

– Ó, én majd… – A fiú egy darabig azon töprengett, ne meséljen-e

mégis Sandráról, de elvetette a gondolatot. Nem illene bele abba a

képbe, ami Mariában kialakult róla.

– A garmischi állás rendben van – vágott aztán bele gyorsan. –

Ami pedig a jövőt illeti, igazán remek kilátásaim vannak. Ha

ügyesen csinálom, egészen biztos a dolog.

– Teljesen véglegesnek tekinted?

– Elképzelhető. Minden lehetőségem megvan szakmai karrierem

kiépítésére is.

– Ennek őszintén örülök, Sebastian.

– Köszönöm, Maria.

Továbbra is ilyen kedélyesen beszélgettek, megitták az üveg bort,

és jó barátokként váltak el.

Maria megkönnyebbült, de Sebastian még jobban, hiszen valóban

nem akart a lánynak fájdalmat okozni. Őrült nagy szerencséje volt,

hogy ilyen simán megúszta.

– Minden jót kívánok neked, Maria, és nagyon-nagyon sok

boldogságot – búcsúzott el tőle, és lehajolt, hogy ezúttal is

megcsókolja. De a lány elhúzódott tőle.

– Viszontkívánom, Sebastian – felelte. – Esetleg… ha netán

segíthetek valamiben…

Vajon pénzre gondolt?

– Igen – mondta a férfi. Az ember sohasem tudhatja.

Maria még ott állt, és nézett utána, amíg a fiú autójával el nem

tűnt szeme elől. Gondolatban önkéntelenül is összehasonlította

Aleksanderrel, s ebből az összevetésből magasan vőlegénye került ki

győztesként. Mindenesetre Aleksandernek nem ártana egy csipetnyi

Sebastian lezserségéből, Sebastiannak pedig jót tenne egy adag

Aleksander komolyságából és megbízhatóságából. Hát nem?

****

Elérkezett az esküvő napja. Maria a tükör előtt állt a szobájában.

Diane, Clarissa, Brunhilde és a nagynénik tüsténkedtek körülötte, és

segítettek neki a fehér selyemruhát felvenni. A fátyol hozzá volt

erősítve a fejdíszhez, Mariának csak oda kellett tűzni szőke hajához.

Clarissa csodálatos loknis frizurát csinált neki, ebben ő utolérhetetlen

volt.

Most belepett Malwine egy nagy pohár gyümölcslével.

– Szegény kislány! Már teljesen kimerül – vetett szemrehányó

pillantásokat a Maria körül szorgoskodó hölgyekre. – Most már elég

legyen!

Cosima von Klingner egy papírlapot tartott a kezében, amelyre

előre pontosan felírták az esküvő mozzanatait. A polgári

házasságkötés már két órával ezelőtt lezajlott, és tíz perccel később

fejeződött be a tervezettnél, tehát egy kicsit igyekezni kellett. De ez

nem rajtuk múlott, hanem a jegyespáron. Ezen még a legtökéletesebb

magántitkár sem tudott segíteni.

Cosima von Klingner és Hendryck között az esküvőt megelőző

időben jó néhány összeütközésre került sor, mígnem Aleksander

telefonon határozottan közbe nem lépett, s Cosima von Klingner

kifejezetten felhatalmazást kapott arra, hogy mindent ő intézzen.

Hendrycknek csak arra kellett ügyelnie, hogy Aleksander dolgai

rendben legyenek. Mégis becsúszott egy gikszer. Aleksander egy

Concorde géppel érkezett Párizsba, de onnan a repülő a köd miatt

nem szállt fel München felé.

Münchenbe háromórai késéssel érkezett meg. Maria volt a

legnyugodtabb. Végül mégis minden kialakult.

Tíz perc múlva jön a kocsi, és indulni kell.

Heribert Clausnitzer karján lép be majd Maria a templomba, ő

kíséri az oltárhoz, ahol Hendryck mellett már várja Aleksander.

Szombat volt, a templom zsúfolásig megtelt kíváncsiskodókkal,

hiszen nem mindennap fordul elő, hogy egy dúsgazdag amerikai

feleségül vesz egy viszonylag szegény lányt.

Martha nővér az első padban ült. Már egy órával az esküvő előtt

ott volt, és semmi sem kerülte el figyelmét.

Először az „Istenek alkonya” lakói érkeztek meg. Az urak

mindnyájan elővették régi fekete frakkjukat. Cosima von Klingner

hosszú, fekete bársonyruhában volt, Senta pedig ezüstszürkében.

Martha úgy találta, hogy nagyon elegáns a másik három hölgy is,

habár ők élénkebb színekben pompáztak. A két Klingner nővér

biztosan nem figyelt oda, amikor az egykori művésznők

kiválasztották toalettjüket, mert Diane Vierig például túlságosan is

fiatalos ruhát viselt.

Martha nővér szerint is minden kifogástalanul zajlott le. A két pap

gyönyörűen prédikált, ugyanis ökumenikus szertartás volt, amelyet

közösen végzett egy katolikus és egy protestáns lelkész. Mindkettő

megható beszédet tartott.

A menyasszony csodaszép volt, a vőlegény… nos, Martha nővér

is szívesen feleségül ment volna hozzá, na persze nem most, hanem

fiatal korában.

Főnöke, dr. Frank jól ismeri az amerikait. Vagyis ő nem is

annyira, hanem inkább Abelné, de ez mindegy.

Az asszisztensnő diszkréten körülnézett. Sok-sok ismerős arcot

látott, istenem, fél Grünwaldot ismerte már a rendelőből. Abelné nem

volt ott a templomban. A doktor mesélte, hogy az ő szállodájában

lesz az esküvői fogadás. A sok munkától biztosan azt sem tudja, hol

áll a feje.

Az orvos sem volt itt. Végre tudott egy kis időt szakítani

magának, és kiment Ilkához, a lovához.

– Pedig igazán megnézhetné, hogyan zajlik az ilyesmi –

célozgatott neki a nővér, de dr. Frank nevetve a fejét rázta.

– Majd hétfőn úgyis mindenről pontosan beszámol – válaszolta.

Be is fog, mégpedig nagy-nagy élvezettel.

Jaj, milyen szép is! A lelkész éppen most nyújtotta oda a

jegyespárnak egy vörös bársonypárnán a gyűrűket, amelyeket azok

felhúztak egymás ujjára. A szőke óriás most lehajolt Mariához és

megcsókolta, úgy, mint a filmekben. De mintha nem lenne elég

magabiztos, habár megnyerő külsejű. Cosima egy csipkés

zsebkendővel törölgette a szemét, Sentának potyogtak a könnyei,

Brunhilde Heribertet nézte elbűvölten, Diane is zokogott, egyedül

Clarissa tudott magán uralkodni.

S ami azt illeti, Martha nővér is könnyezni kezdett.

Felbúgott az orgona, Maria és Aleksander Claasen elindultak

kifelé. Mögöttük haladt a másik amerikai, jobb karján Cosimával,

balján Sentával, utánuk az „Istenek alkonya” hölgyei és urai; tényleg

gyönyörű látvány!

De mi volt ez?

A levegő nagyon fülledt és forró volt. Ám, hogy az ég ilyen

gyorsan beboruljon, arra igazán nem lehetett számítani. Sötét felhők

gomolyogtak, és amikor az ifjú pár kilépett a templomból, pontosan

akkor cikázott át az első villám az égbolton, egy hatalmas

mennydörgés kíséretében. Azonnal zuhogni kezdett az eső.

A várakozó fényképész felkapta felszerelését, és autójához rohant.

A templom előtti szokásos fényképezésből már úgysem lesz semmi.

A sofőrök megpróbáltak olyan közel jönni a templom feljáratához,

amennyire csak tudtak. Aleksander Claasen gyorsan besegítette

Mariát a sok-sok virággal feldíszített autóba, majd ő is beszállt mellé.

A násznép többi tagja is igyekezett a kocsikba menekülni.

– Ha a menyasszonyi koszorú megázik, boldog lesz a házasság –

mondta Martha nővér mögött egy asszony.

– Igen, ha megázik. De mi a helyzet zivatar esetén?

– Az is jelent valamit? – fordult most az asszisztensnő a hang

gazdájához.

– Zivatar! – vont vallat az asszony. – Bizony az rosszat jelent.

– Ó, dehogy! – Martha megrázta a fejét. – A zivatar gyorsan

elvonul, nézze csak! Ott messze már világosabb is az ég.

Valóban, negyedóra múlva nyoma sem volt az egész ítéletidőnek.

****

A Fenyő Szállóban a násznépnek a nagy vadászteremben

terítettek. A menüben kitűnő, de könnyű ételek szerepeltek. Solveig

Abellel együtt Senta és Cosima von Klingner állította össze. Az

italok kiválasztását az öreg hölgyek teljesen rábízták Solveigre,

hiszen ők ehhez nem nagyon értettek.

Úgy tervezték, hogy az előétel és a leves felszolgálása között

Heribert Clausnitzer mond pohárköszöntőt. Diane verse valamivel

később hangzott el, de az is az alkalomhoz illő volt. A kávé után

pedig Mariának és Aleksandernek már indulnia is kellett.

Maria visszament a villába, hogy a velencei utazáshoz átöltözzön,

Aleksander pedig előbb felugrott hotelszobájába, majd fiatal

feleségéért ment. Hendryck vitte ki őket a reptérre.

A násznép tovább ünnepelt. Egy kis „emésztési szünet” után,

amikor is néhányan sétával mozgatták át tagjaikat, kávét és

süteményt szolgáltak fel.

Nem sokkal később már készen álltak a kocsik, hogy az

alapítvány lakóit visszavigyék az otthonba, ahol Malwine ünnepi

vacsorával várta őket. Ő ugyanis az egyházi szertartás után azonnal

hazasietett. Parsifal, Lohengrin és Wotan egyedül voltak otthon

gazdáik nélkül; hát ez sem ment egészen simán.

Amikor a hotelben a vendégek felálltak az asztaltól, hogy

hazamenjenek, Brunhilde a szívéhez kapott, nagyot sóhajtott, és

visszazuhant a székre. Ha Heribert nem fogta volna meg, lecsúszott

volna a földre.

– Bruni! – suttogta kétségbeesetten. – Bruni, mi van veled?

De Brunhilde Doering nem tudott válaszolni.

Cosima von Klingner a recepcióhoz rohant.

– Orvost, kérem! Azonnal telefonáljon dr. Franknak!

Solveig Abel éppen a recepció mögött, kis irodájában üldögélt, s a

nyitott ajtón át meghallotta az izgatott szavakat.

Tudta, hogy Stefan ma lovagolni készült, de lehet, hogy a hirtelen

támadt felhőszakadás miatt ki sem ment. Vagy ha mégis, talán már

hazaérkezett. Remélhetőleg…

Tárcsázta a számot, igen, Stefan vette fel.

– Azonnal megyek – nyugtatta meg az orvos, miután Cosimával

váltott néhány szót. – Csak arra ügyeljenek, hogy a beteget fektessék

hanyatt, s így maradjon! Mindjárt ott leszek!

Heribert Clausnitzer és Friedrich Zwiesel gyorsan összetolt két

széket, és ráfektették Brunit, Senta pedig udvariasan megkérte a

többieket, hogy menjenek ki a vadászteremből.

Dr. Frank perceken belül megérkezett. Brunhilde Doering közben

magához tért, és lehetett vele beszélni.

Most Heribert és Friedrich is elhagyta a helyiséget, és az orvos

hozzálátott a vizsgálathoz. A beteg szíve feltűnően lassan vert.

– Érez fájdalmakat? – kérdezte a doktor azonnal.

Az asszony megrázta a fejét.

– Egyáltalán nem?

– Nem – mondta halkan, de határozottan. – Csak hirtelen olyan

furcsán éreztem magam. – Újra a szívéhez nyúlt. – Szédültem, és

minden elsötétült előttem. Komoly a dolog, doktor úr?

– Meg kell találnunk, mi okozta – válaszolta dr. Frank nyugodtan.

– Ez a hely itt nem a legalkalmasabb. Legjobb lenne természetesen

egy klinikai kivizsgálás.

– Most rögtön? – Bruni ijedten nézett az orvosra.

– Miért ne? – tudakolta Frank doktor.

– De… – Brunhilde Doering hangja megbicsaklott. Az orvos

odatolt mellé egy széket, leült, és megfogta az asszony kezét, aki

most nagyon kétségbeesettnek látszott.

– Nem kell mindjárt rosszra gondolni – nyugtatgatta. – Lehet,

hogy csak az esküvő okozta izgalom miatt volt, az öröm is előidézhet

ilyesmit. Ám az is elképzelhető, hogy a szívével van egy kis

probléma, és kezelésre szorul.

– A szívem? – Az idős hölgy elgondolkodott. – Igen, néha

valóban úgy éreztem, hogy nagyon lassan dobog…

– Na látja, ezen segítenünk kell!

– És tudnak is?

– Hát persze!

Azt azért egyelőre elhallgatta az amúgy is elkeseredett beteg előtt,

hogy legrosszabb esetben szívritmus-szabályozó készüléket kell

mellkasába beépíteni.

– Tényleg kórházba kell mennem?

– A saját érdekében feltétlenül.

– Akkor a Waldner Klinikára megyek. – Hirtelen összeszedte

magát. – Van megfelelő biztosításom, megengedhetem magamnak. S

ha már elkerülhetetlen… – fűzte hozzá az utolsó mondatot, megint

elbizonytalanodva. – Csak arra kérem, doktor úr, ne mondja meg

Heribert Clausnitzernek, hogy a dolog súlyos.

– De hiszen ezt még mi sem tudjuk – tiltakozott dr. Frank. –

Lehet, hogy pár nap múlva már haza is engedik, s otthon kezelhetem

tovább.

– Éppen ezért. – Az asszony bólintott. – Még nyugtalankodna

miattam. Csak annyit mondunk neki, hogy csináltatunk egy alapos

kivizsgálást.

– De hát ez így is van!

– No igen… – Brunhilde Doering bátran rámosolygott az orvosra.

Dr. Frank kisietett, hogy mentőért telefonáljon, és a Waldner

Klinikát is tájékoztassa. Azért az idős hölgy eszméletvesztése nem

volt teljesen ártalmatlan dolog.

– Bemehetek? – kérdezte Heribert Clausnitzer, amikor dr. Frank

kilépett a vadászteremből.

Az orvos bólintott.

– Kérem, próbáljon meg lelket önteni belé.

– Hiszen ön ismer engem, doktor úr! – ígérte meg a férfi, de még

megkérdezte: – Valami komoly?

– Azt nem mondanám. De azért utána kell járnunk.

Dr. Frank elköszönt tőle, és telefonálni indult, Heribert pedig

bement a beteghez.

– Ne haragudj! – suttogta Brunhilde. – Végtelenül sajnálom.

– Te kis buta – mondta vidáman. – Most csak magaddal törődj!

– Igen, igen – bólintott Bruni. – De nem szeretném, ha

nyugtalankodnál miattam.

– Pedig ezt hiába próbálod megtiltani – szólt gyöngéden.

– De hát neked nem lenne szabad felizgatnod magad, úgy értem,

pont neked, hiszen… te is… – Gyorsan ajkába harapott.

– Mi van énvelem? – kérdezte, és leült a székre, amit az orvos

készített oda. Megfogta Bruni kezet.

Az asszony ránézett és hallgatott.

– Mit tudsz rólam? – kérdezte a férfi határozottan.

– Mindent, Heribert – válaszolta halkan.

– Éppen ezt nem akartam – felelte megindultan.

– Látod – mosolygott —, én sem akarom.

– Nahát milyen ostobák vagyunk – szólt, és megsimogatta Bruni

kezét. – Újra összetalálkoztunk, most, amikor egy hosszú, gazdag

életre tekinthetünk vissza. Megöregedtünk, Bruni. Nem kell a

tükörbe néznünk, a testünk is mutatja. De hát ez így van rendjén,

ugye?

Brunhilde nem szólt semmit, csak némán és várakozással tekintett

barátjára.

– Amikor annak idején végigcsináltattam az összes vizsgálatot, és

megtudtam az eredményt, rettenetesen kétségbe estem, és

elbizonytalanodtam. Még azon is gondolkodtam, beleegyezzek-e

egyáltalán a műtétbe – kezdett hozzá halkan, mintha csak magának

mondaná. – Azt hittem, úgysincs értelme, s elérkezett a vég… De

aztán dr. Frank mindent elmagyarázott, és meggyőzött arról, hogy

van esélyem. Akkor rájöttem, hogy nem szabad olyan hamar feladni.

Frank doktornak is ez volt a véleménye, s ajánlott egy könyvet,

amely a pozitív gondolkodásról szól. Szívesen kölcsönadom neked

is, Bruni.

– De attól nem nyerjük vissza az ifjúságunkat, Heribert – felelte –,

sem az egészségünket.

– Az elsőt valóban nem, de az utóbbit igen. Majd meg fogod látni.

Ami pedig a kort illeti… Bruni, én megtanultam, hogy tudatosan

éljek át mindent. Örülök minden napnak, amikor reggel felébredek.

Azt is tudom, hogy lehet, hogy az utolsó. Tudatában vagyok mindig.

De éppen ezért örülök mindennek. És hogy újra találkoztunk, ez a

legszebb ajándék számomra.

– Nekem is, Heribert.

– Na látod!

– Megjött a mentő. – Cosima von Klingner lépett be, utána pedig

a mentősök a hordággyal.

– Otthon majd összekészítek néhány dolgot – ígérte meg Cosima.

– Rögtön be is viszem a klinikára.

– Ó, végtelenül sajnálom – mentegetőzött Brunhilde.

– Ugyan már, ez bármelyikőnkkel előfordulhat, ugye, Clausnitzer

úr? – nyugtatgatta Cosima.

– Beküldjem akkor azt a könyvet? – tudakolta Heribert

Clausnitzer.

– Feltétlenül – bólintott Bruni. – De vajon egyedül elboldogulok-e

vele? – töprengett.

– Majd én segítek!

Bruni mosolyogva intett neki, amikor a mentősök kivitték a

vadászteremből.

****

A Velencében eltöltött napok valósággal egymásba folytak, s

amikor Maria később visszagondolt rá, úgy érezte, mintha egyetlen

napfényes, derűs nap lett volna az egész.

Aleksander olyan volt, mint egy kamasz. Kéz a kézben sétáltak az

utcákon, és egészen másképpen ismerkedtek a várossal, mint a

turisták. Persze néhányszor ők is gondolába ültek, de szívesebben

fedezték fel a régi Velencét séta közben, kézen fogva, így rótták

fáradhatatlanul a csatornák partjait, az utcácskákat. Egy egész héten

át…

A hét végén azonban megjelent Hendryck a Los Angeles-i

repülőjegyekkel. És ettől a pillanattól kezdve a „kamasz” megszűnt

létezni. Aleksander újra a régi tökéletes, hűvös üzletember volt.

A repülőben Maria előtt ült, Hendryck mellett, és az úton is

dolgozott. Természetesen sokszor hátranézett feleségére, és

udvariasan megérdeklődte, hogy érzi magát. Az étkezések idejére

odaült mellé, hely volt bőven, hiszen első osztályon repültek.

Maria a repülést akár élvezni is tudta volna, ha nem kerültek volna

bele egy-két kisebb légörvénybe az Atlanti-óceán fölött. De óráról

órára rosszabb lett a hangulata, nagyon nyomorultul érezte magát.

Velencében boldog volt Aleksanderrel. De most… Vajon melyik

Aleksander az igazi, az, aki Velencében volt, vagy pedig aki itt ül a

repülőn?

Los Angelesben a repülőtéren egy magángép várta őket, ezzel

mentek Palm Springsbe.

– Ez a tied? – csodálkozott Maria.

Aleksander bólintott, és felsegítette a lépcsőn.

– Vezetni is tudod? – kíváncsiskodott.

Aleksander megrázta a fejét.

– Van egy pilótám is – magyarázta. – Repülés közben így azt

csinálom, amihez jobban értek: dolgozom. A pilóta pedig jobban

vezet, mint én, ugye, Hendryck?

Aleksandernek ez volt az életfelfogása. Amit csinált, azt

tökéletesen tette.

A Palm Springs melletti kis reptéren már ott állt egy óriási

limuzin, sofőrrel.

– Ez lesz a te kocsid, ha itt tartózkodunk – közölte Aleksander

beszállás közben Mariával. – Persze, kapsz még egy kisautót is, ha te

szeretnél vezetni, de nagyobb utakra ezt a nagy kocsit használd!

Ezután az autó kigördült, és a széles úton besoroltak a megfelelő

sávba. Minden nagyon nyugodtan, kapkodás nélkül történt, nem úgy,

mint Európában.

Aleksander bólintott, amikor Maria ezt meg is jegyezte.

– Ennek a sebességkorlátozás az oka. Meg az, hogy mindenki be

is tartja, nem úgy, mint Európában – fűzte hozzá nevetve.

Maria kíváncsian nézett ki az ablakon. Mindenütt pálmákat,

valóságos pálmaligeteket látott.

– Ezért hívják „Palm Springs”-nek, a szomszédos helységet pedig

„Palm Desert”-nek, amelynek a második tagja pusztát jelent. Igen, a

sivatag kellős közepén vagyunk. De ne úgy képzeld el, mint az

afrikai vagy az ázsiai sivatagokat! Majd meglátod, ha egyszer a

magasvasúttal bemégy Los Angelesbe, mindenütt termékeny vidékek

vannak. Kimehetsz majd egy datolyaültetvényre is, csodálkozni

fogsz, mennyi fajtát látsz ott.

Óriási farmok, golfpályák, bevásárlóközpontok, elegáns éttermek

mellett suhantak el.

– Megérkeztünk – állapította meg Aleksander.

Hangtalanul kinyílt egy széles kapu. Egy csodálatosan szép

parkon haladtak át, amely tele volt virágzó bokrokkal, s pálmákkal

szegélyezett fasor vezetett egy fehér, kétemeletes házhoz.

– Mostantól a te házad – mondta Aleksander, és kisegítette Mariát

az autóból.

Pompás, minden kényelemmel ellátott, világos, ízlésesen

berendezett otthon volt. Egy csapatnyi személyzet tartotta rendben a

házat és a parkot. Mariának semmit sem kellett csinálni, az égvilágon

semmit. Neki csak a feleség szerepe maradt, ha Aleksander

történetesen Palm Springsben tartózkodott, ez azonban meglehetősen

ritkán fordult elő.

– Majd megszokod – vigasztalta a férje egyszer, amikor Maria

szóba hozta a dolgot. – Minden másképp lesz, ha megismerkedsz az

itteni emberekkel.

De ebben tévedett. Maria ugyan megpróbálta jól érezni magát a

partikon, amelyeken Aleksander bemutatta feleségét a társaságnak,

de a fiatalasszony minden estélyt, sőt minden embert egyformának

talált. Persze lehet, hogy ez csak azzal függött össze, hogy

Aleksandert mindnyájan nagy-nagy tisztelettel vették körül, amely

elsősorban sikerességének és gazdagságának szólt.

Ennek köszönhetően a férfi nevét is úgy ejtették ki, ahogy elvárta,

tehát az eredeti kiejtés szerint, nem pedig angolosan, jóllehet majd

beletört a nyelvük.

Azt sem engedte, hogy felesége nevét „Mary”-re fordítsák, mindig

csak „Mariá”-nak szólíttatta. Eleget is tettek kérésének, hiszen

gazdagsága miatt mindenki nagyra becsülte.

– Ez téged zavar? – kérdezte csodálkozva, amikor Maria szóba

hozta.

– Igen, zavar – válaszolt szűkszavúan, amire a férfi csak vállat

vont.

Maria bármennyire igyekezett is, később sem érezte otthon magát

a Palm Springs-i házban.

– Hétvégére Floridába repülünk – közölte férje egy napon. –

Szállodában szeretnél lakni vagy a napelsi házunkban?

– Milyen az a nyaraló?

– Ó, egészen gyönyörű, ez volt az egyik első ingatlanom. Egy

szokványos kis lak, közvetlenül a tengerparton. Már régen jártam

ott…

Mariának tetszett a házikó. Különösen azért, mert ott egyáltalán

nem volt személyzet, így mindent neki kellett csinálnia, még a főzést

is.

Aleksander el volt ragadtatva az ételektől, amelyeket Maria

feltálalt, és a víkendből két hét lett, amely olyan volt, mint a velencei

nászút.

– Tulajdonképpen itt szeretnék lakni – vallotta be Maria, amikor

Aleksander New Yorkba készült. A férfi ebbe szó nélkül

beleegyezett, bár szerette volna, ha felesége vele tart. Amikor

visszafelé utazott Los Angelesbe, megállt Napelsben, és megint ott

töltött egy hetet.

– De a jövő héten feltétlenül Európába kell mennem – szólt. – Jó

lenne, ha elkísérnél, mert több hétbe is beletelik, míg visszajövök.

Maria bólintott. Hátha Grünwaldba is ellátogathatna, ha

Aleksandernek nincs ellene kifogása.

– Lehet – hagyta rá férje. – Pontosan még nem tudom.

– Csak éppen felvetettem – felelte Maria. Természetesen

alkalmazkodni fog Aleksanderhez. Tudta, hogy férje is megpróbálja

majd teljesíteni az ő kívánságát, ha csak egy mód van rá.

Mindig kölcsönösen tekintettel voltak egymásra.

****

A grünwaldi látogatás mégsem sikerült, mert Aleksander

többnyire Németország északi részén, illetve Skandináviában

tartózkodott. Maria csak telefonon tudott beszélni a nagynénikkel.

Így tudta meg azt is, hogy Sebastian megkapta a kórházi állást

Garmischban, s már nem is lakik Grünwaldban. Ennek őszintén

örült.

Beköszöntött a november, a rá jellemző, kellemetlen időjárással.

– Legfőbb ideje, hogy hazamenjünk – szólt Aleksander dideregve.

– Legkésőbb holnapután visszarepülünk. Nos… – Kissé

bizonytalanul nézett Mariára. – Velem jössz Palm Springsbe, vagy

inkább Napelsbe mégy? Akkor ugyanis több hétig is egyedül kell

lenned, mert Kaliforniában lesz dolgom.

– Te hogy szeretnéd? – tudakolta Maria.

– Gondolom, ez egy pillanatig sem kétséges, vagy igen?

– Sokszor már nem is tudom – suttogta a fiatalasszony.

A férfi szinte rémülten nézett rá.

– Hát olyan rossz férj vagyok én? – szakadt ki belőle.

Nem, nem. Továbbra is mindig, mindenben tökéletes volt.

Legalább egyszer jött volna ki a béketűrésből! Csak egyszer esett

volna meg, hogy öklével veri az asztalt és követeli: „Azt akarom,

hogy velem maradj! Nem tűrök ellentmondást!” De ilyesmi soha

nem fordult elő.

Így aztán megint a Palm Springs-i házban éldegéltek…

– Talán megtanulhatnál golfozni – javasolta Aleksander. –

Hányódik itt valahol egy golfkocsi, de vehetünk újat is. A golfpályán

sok kellemes emberrel találkozhatsz.

Na igen. Sokan egész nap a golfpályán ütötték agyon idejüket.

Kedvesek is voltak, de ez csak a látszat volt. „How are you – hogy

vagy?” – hangzott a mindenkinek szóló üdvözlési formula, de nem is

vártak rá feleletet. Csak meg kellett ismételni ugyanezt a mondatot,

esetleg a „you” szót hangsúlyozva. Olyankor előfordulhatott, hogy az

ember azt a választ kapta, hogy „O-fine”, tehát: „jól”. Ebből aztán

komikus esetek is adódtak. Például a napokban történt, hogy az egyik

ismerőst úgy arcon találta egy golflabda, hogy kórházba kellett vinni.

Mivel pedig Maria a szokásos köszönést nemcsak gépiesen elhadarta,

a férfi fájdalomtól eltorzult arccal ugyan, de azt válaszolta, hogy „O-

fine”.

Nem, egyáltalán nem fűlt hozzá a foga, hogy ezekkel a „kedves”

emberekkel golfozzon.

– Akkor próbálkozz meg a tenisszel! – tanácsolta Aleksander. –

Szerződtess magadnak egy edzőt!

Ez meg is történt. De Maria legjobban úszni szeretett. Nem az

otthoni medencében, hanem inkább elment a teniszklub uszodájába.

Egyrészt mert az nagyobb volt, és lehetett távra vagy időre úszni,

mint a sportolók. Másrész, sokszor találkozott ott egy szintén német

származású fiatalasszonnyal. Hellának hívták, mindig honvágy

gyötörte, és Maria megpróbálta vigasztalgatni.

Szokatlan volt a karácsony is. Azonkívül, hogy elég meleg volt,

inkább a német farsangra emlékeztetett. Mindenütt csupa csillogás,

ragyogás. Még a műanyag fenyők fényei is a legkülönbözőbb

színekben pompáztak, hol kigyulladtak, hol kialudtak.

A jobb oldali szomszéd az egyik pálma ágai közé beszerelt egy

hangszórót, amely kora reggeltől késő estig karácsonyi dalokat

bömbölt, mindig ugyanazokat, s ugyanabban a sorrendben.

Maria egyenesen örült, amikor a karácsony két nagyszabású

estéllyel véget ért. Aleksandertől egy csodaszép briliáns nyakéket

kapott, a hozzá illő fülbevalóval, karkötővel és két gyűrűvel. Ő egy

pulóvert kötött férjének, de hirtelen rádöbbent, mennyire értelmetlen

ajándék is ez, hiszen Palm Springsben mindig meleg van.

Aleksander azonban örült a meglepetésnek. Nagyon is jól ki tudja

majd használni a pulóvert, ha legközelebb Európába repül.

Valósággal gyöngéden simogatta végig a puha gyapjút.

Telt az idő, beköszöntött a tavasz. Szinte egyik óráról a másikra

minden virágba borult. Egész nap nagy volt a forróság. Maria

váratlanul gyengélkedni kezdett.

– A hőség az oka – nyugtatta Aleksandert, aki aggódva

vizsgálgatta, és orvoshoz akarta küldeni.

– Érdekes, régebben mindig jól viseltem a meleget…

– Lehet, hogy a nagy szárazság miatt van – töprengett a férfi. –

Sokan nehezen bírják. Semmiképp sem töltheted itt a nyarat! –

jelentette ki határozottan. – Napels se lenne megfelelő. Elviszlek

Európába, majd ott keresünk valami jó helyet, oké?

Maria hálásan bólintott. Claasen valóban végtelenül figyelmes,

odaadó, gondos férj volt.

****

Ó a párizsi tavasz!

Maria a Charles de Gaulle térről sétált a Champs-Elysées-n át a

Concorde tér felé. A Louvre-hoz akart eljutni, de aztán leült egy

padra, egy nagy medence mellé, és arcát a nap felé fordította.

Mielőtt Aleksander Moszkvába repült volna, egy szűk hetet töltött

vele a Szajna-parti metropoliszban.

Természetesen a férfi számára ez nem volt igazi kikapcsolódás,

éppen ellenkezőleg. A párizsi orosz követtel jó néhány megbeszélést

le kellett bonyolítania, amíg a moszkvai utazáshoz szükséges iratokra

sikerült az összes pecsétet és aláírást megszerezni. Aleksander

nagyon sokat várt ettől az úttól. A Szovjetunióban tulajdonképpen

óriási kereslet volt minden iránt. A legmagasabb kormánykörökből is

figyelemmel kísérték Aleksander látogatását. A követ azt is közölte,

hogy még a Kremlben is fogadják majd.

Maria szívesen elkísérte volna a férjét, de sajnos, ilyen rövid idő

alatt nem tudták elintézni a beutazáshoz szükséges papírokat. Ezért

aztán úgy döntött, hogy néhány napig még Párizsban marad, utána

pedig leutazik délre, esetleg a Cote d’ Azur-re. Gyermekkorában már

járt egyszer a szüleivel Antibes-ben. Bár az emlékei elhalványodtak,

annyi azonban még derengett, hogy nagyon jól érezte ott magát, ezért

is vágyott vissza. Még a kis hotel neve is eszébe jutott, ahol akkor

laktak, „Miramare”-nak hívták, de vajon megvan-e még?

Ma este majd megtudakoltatja a párizsi hotel portásával, s

foglaltat magának egy szobát.

Két-három napig azonban még mindenképpen Párizsban marad,

hogy néhány apróságot megvegyen.

Már eddig is jócskán vásárolgatott, s ennek Aleksander szinte

jobban örült, mint ő. Igaz, ami igaz, nem rossz dolog, ha az ember

mindent megvehet, ami tetszik, s nem kell az árcédulát lesni.

De azért a vásárlásban is el lehet fáradni rendesen.

– Menj taxival! – javasolta Aleksander többször is.

Ám Mariának éppen az utcai kóborlások tetszettek, és hirtelen

rájött, mennyire nélkülözte ezt Amerikában.

Ott autóval megy az ember a kilométerekre levő

bevásárlóközpontig. Ezek többnyire hatalmas csarnokok, számtalan

üzlettel és áruházzal. Még keresztülvergődni is elég rajtuk. Mindig az

a mesterséges fény, s csupa légkondicionált helyiség!

– Maria!

Felriadt, mert azonnal megismerte a hangot: Sebastian állt előtte.

– Nahát, micsoda véletlen! – mondták egyszerre.

– Mit keresel itt? – kérdezték megint csak egyszerre, s egymásra

nevettek.

– Nos, én egy orvoskongresszuson veszek részt – magyarázta

Sebastian.

– Látom – felelte Maria szárazon.

– Komolyan! – erősítgette. – A tudományos ülésnek már vége, de

van még hátra egy-két program. Jelenleg a Louvre, ám én

meglógtam.

Ez jellemző volt rá! Maria magába fojtott egy mosolyt.

– Na és te? – tudakolta Sebastian.

– Én pont a Louvre-ba készülök.

– Jaj ne! – A fiú leült mellé. – Csak ne most!

Egy darabig némán ültek egymás mellett.

– Tulajdonképpen mit csinálsz Párizsban? – szólalt meg

Sebastian.

– Átutazóban vagyok, s egy kicsit maradok, mert olyan

gyönyörű…

– Meg egy kis bevásárlás, sétálás, igen, igen, értem már – tette

hozzá a fiatal orvos mosolyogva. – És mondd… egyedül vagy itt?

– Pillanatnyilag igen – felelte Maria. – A férjem most… –

Hirtelen abbahagyta, Aleksander ugyanis nem szerette, ha üzleti

ügyeiről tájékoztatást adott. Moszkvával kapcsolatban meg pláne

nem. Bár kelet és nyugat viszonya az utóbbi időben sokat javult, ott

azért még be kellett tartani bizonyos játékszabályokat.

– A férjem üzleti úton van – fejezte be a félbeszakított mondatot.

– Vagy itt találkozunk még Európában, de lehet, hogy majd csak

Amerikában.

Sebastian nem szólt semmit, csak később jegyezte meg, mintegy

mellékesen:

– Nekem is van még néhány üres napom. Nos… – tette hozzá

egészen más hangnemben, megfogta Maria kezét, s felállította a

padról. – Most pedig elmegyünk egy hangulatos kis kávézóba. Ne is

ellenkezz! – mondta határozottan, mielőtt a lány tiltakozhatott volna.

– Hiszen amikor megittuk együtt azt az utolsó üveg bort,

megfogadtuk, hogy mindig jó barátok leszünk. Vagy már nem

emlékszel?

Maria bólintott, és szótlanul elindultak. Tulajdonképpen valóban

örült, hogy újból találkoztak.

– Jól vagy? – kérdezte, amikor már a kávézóban egy asztalka

mellett üldögéltek, s a pincér kihozta a kávét.

– Kitűnően! Tulajdonképpen az…

„… az apósom helyett vagyok itt” – akarta mondani, de idejében

abbahagyta a mondatot. Nem kell erről Mariának tudni.

– … a főnökömet képviselem – fejezte be gyorsan. – A

professzornak nem volt kedve hozzá. Mivel én még nem jártam

Párizsban, engem küldött el.

– Ilyen jó kapcsolatban vagytok? – érdeklődött Maria.

– A lehető legjobban. Ráadásul még néhány nap szabadságot is

kaptam, amit különösen tudok értékelni, pláne hogy most

összefutottunk.

– Holnapután a Cote d’ Azur-re készülök – vágta rá gyorsan a

fiatalasszony. – Pontosabban Antibes-be.

– Van tehát két napunk – mondta a fiú, és megfogta Maria kezét.

Olyan erősen tartotta, hogy a lány hiába próbálkozott, nem tudta

kiszabadítani. – Két napunk, Maria! – ismételte. – Vagy nem is

örülsz, hogy találkoztunk?

– De igen – vallotta be őszintén. – Csak…

– Csak? – kérdezte Sebastian, amikor a lány félbehagyta a

mondatot.

– Semmi, semmi!

Mérges volt magára, s megcsóválta a fejét. Mi van abban, hogy

találkozott Sebastiannal?

A fiú figyelmesen vizsgálgatta Maria arcát, miközben

beszélgettek. Szép asszony lett belőle, vonásai lágyabbak lettek,

tekintete kicsit fátyolos volt, s ez titokzatossá tette. Régebben mindig

nagyon egyenes és nyílt volt. Sebastian úgy találta, hogy a mostani

Maria sokkal bájosabb és vonzóbb, mint a hajdani. Szája körül

azonban volt egy vonás, amelynek okát minden férfi szívesen

kiderítette volna.

Persze megkérdezhetné tőle, boldog-e. Mint régi, jó barátnak, joga

lenne hozzá. Biztosan igennel válaszolna. De hogy vajon tényleg

boldog-e, azt nem tudná meg.

– Most már mennem kell – szólalt meg Maria váratlanul, mintha

csak kitalálta volna Sebastian gondolatait.

– Elviszlek a hotelbe, nem, ne is tiltakozz!

Intett a pincérnek, fizetett és elindultak. Pár perc alatt odaértek.

– Itt laksz? Ez igen! – Sebastian tekintetével végigpásztázta az

épület homlokzatát. Maria az egyik legelőkelőbb és legdrágább

szállodában lakott. – Látod, ezt én soha nem tudtam volna neked

megadni.

– Sebastian! – Maria fejcsóválva nézett rá.

– Bocsáss meg! – mosolygott. – Nem úgy értettem. Ugye ma este

még találkozunk?

– Nem tudom… – vonakodott Maria.

– Nagyon kérlek!

– Na jó, de csak akkor, ha nem teszel ilyen ostoba

megjegyzéseket.

– Becsületszavamat adom rá – ígérte meg. Gyorsan megbeszélték,

mikor jöjjön érte a fiú.

****

Már jóval elmúlt éjfél, amikor Maria visszatért a hotelszobájába.

Az összes lámpát felkapcsolta, és a tükör elé állt. Figyelmesen

vizsgálgatta arcát, s felidézte a Sebastiannal töltött estét.

– Nagyon megváltoztál – állapította meg a férfi. – Mi van veled?

– Mi lenne?

– Nem tudom – hangzott a fiú válasza. – De tudni akarom! – fűzte

hozzá olyan hangon, amelyet a fiatalasszony nagyon is jól ismert…

A tükörből most nagyon világos, kék szemek néztek vele

farkasszemet. Arca barnára sült, a Palm Springs-i tartózkodás után

ebben nem volt semmi meglepő…

Szeme mintha nagyobb lett volna, mint régen, de ez csak azért

tűnt így, mert arca keskenyebb lett. Vonásai mégis lágyabbnak

hatottak. A szája pedig…

Maria hátat fordított a tükörnek, és eloltogatta a villanyokat.

Bement a fürdőszobába, hideg vizet eresztett kezébe, majd

megnedvesítette az arcát. Észre sem vette, hogy közben a ruhája is

csupa víz lett.

De Sebastian csókjait még mindig ott érezte az ajkán.

Minden erejével tiltakozott ellene, el akarta magától taszítani a

férfit, ám az nagyon erősen szorította magához, és egyre

szenvedélyesebben csókolta, míg végre mégiscsak sikerült a lánynak

kiszabadulnia.

Ezek a csókok azonban távolról sem voltak kellemetlenek.

Ezért döntött úgy, hogy másnap, még reggeli előtt, foglaltat a

portással egy szobát Antibes-ben, a Miramare Hotelben, ha az még

megvan, és legkésőbb holnap délig elhagyja Párizst anélkül, hogy

Sebastiannal még egyszer találkozna!

Alighogy lefeküdt, csengett a telefon.

– Bocsáss meg, drágám – hangzott fel Aleksander hangja a

vonalban. – Tudom, hogy ott még késő éjszaka van, de egyszerűen

hallani akartam a hangodat! Mondj gyorsan valamit!

– Mit mondjak, Aleksander?

– Mondd, hogy jól vagy, hogy szeretsz!

– Jól vagyok, Aleksander – szólt csendesen. – És… és…

szeretlek. És arra kérlek, gyere minél hamarabb!

Ám ezt már úgy látszik, férje nem hallotta meg, a vonalat

szétkapcsolták. Egy női hang mondott néhány szót oroszul, egy

másik pedig franciául, majd a portás kérdezte meg, hogy a madame

beszél-e még.

– Nem – szólt Maria. Letette a kagylót, és azt kívánta, bárcsak

meghallotta volna Aleksander a kérését…

A Miramare Hotel még megvolt Antibes-ben.

– De ez egy nagyon egyszerű, nem túl elegáns szálloda –

figyelmeztette a fiatalember. – Nagyon sok jobbat is lehet találni

Antibes-ben.

Mégis lefoglalt Mariának egy erkélyes, tengerre néző, egyágyas

szobát. A vendég kívánsága parancs, s ha a madame a „Mirama-re”-

ban akar megszállni, akkor ezt tiszteletben kell tartani.

Még nem volt tizenkét óra, amikor Maria a Cote d’ Azúr felé

induló expresszvonatra felszállt. Délután már hiába várja Sebastian,

hogy felhívja. Meg fogja érteni…

****

A város, amit Maria viszontlátott, hasonlított is a régi Antibes-

hez, meg nem is. Mindenesetre sok minden megváltozott, hiszen

csaknem húsz év telt el azóta, hogy szüleivel ott nyaralt.

Családi házakból, nyaralókból új városnegyedek, szállodák,

szórakozóhelyek, üzletek épültek. De a helység még mindig nagyon

vonzó volt, s Maria nem bánta meg, hogy idejött.

Annak is örült, hogy a Miramare Hotelt választotta. Barátságos,

kedélyes kis szálloda volt, s olyan otthonos hangulatot árasztott,

amely a nagy luxushotelekben csak ritkán fordul elő.

Aleksandert nem tudta elérni, hogy értesítse új tartózkodási

helyéről, ezért a Los Angeles-i irodát hívta fel, onnan majd

tájékoztatják. De így legalább megtudta, hogy jó egy hét múlva

várják haza a férfit.

Ennek nagyon megörült, és megüzente, hogy akkorára ő is Palm

Springsbe érkezik.

Most szobája erkélyén álldogált, s az utcán át a strandot kémlelte.

A tenger áttetsző türkizkék színe meg-megcsillant, ez legalább nem

változott semmit.

Felvette az egyik fürdőruhát, amit Párizsban vásárolt, és elhagyta

a szállodát. Nem volt könnyű átjutni az utca túloldalára, mindkét

irányban óriási volt a forgalom.

Szerencsére a strandon talált egy kis zugot, amely még nem volt

olyan túlzsúfolt. Igaz, jó darabot kellett gyalogolni, azt hitte, már

Antibes-et is elhagyta. Ezért örült, hogy strandtáskájába berakott

néhány szem gyümölcsöt, így nem kell délben visszamennie a

hotelbe. Amúgy sem volt mostanában étvágya. Biztosan a sok

éttermi koszt az oka. Bármilyen jó is volt, néha az ember vágyott

valami egészen egyszerű ételre. Például kolbászos lencselevesre,

desszertnek pedig kására gyümölcsléöntettel. Valami ilyesmire…

Amikor Maria késő délután visszament a hotelbe, azzal fogadták,

hogy valaki várja.

A hall egyik foteljében Sebastian ült!

****

Négy nap múlva Maria visszatért Párizsba. Még aznap este New

Yorkba akart repülni, onnan pedig Los Angelesbe. Sokkal hamarabb,

mint ahogy eredetileg eltervezte. Hogyan is történt ez az egész?

Párizsban Sebastian odatelefonált a szállodába, mert Maria nem

jelentkezett, jóllehet megbeszélték. Közölték, hogy a madame

elutazott.

– Antibes-be? – kérdezte a férfi.

– Igen – hangzott a válasz.

És mivel ugyanaz a portás volt szolgálatban, aki Mariának a

szobafoglalást intézte, azt is meg tudta mondani, hogy a fiatalasszony

melyik hotelben szállt meg. Ilyen egyszerű volt az egész!

– Van még három napom – szólt Sebastian –, s együtt fogjuk

eltölteni.

Ő is a „Miramare”-ben vett ki egy szobát. Ugyanazon a folyosón,

ahol Maria is lakott, csak a másik végében. És utolsó éjjel bement

régi barátnőjéhez.

Olyan volt, mintha sohasem szakadtak volna el egymástól. A férfi

ajkai ugyanazokat a szerelmes szavakat suttogták, mint hajdan,

becézgetései ugyanolyan meghittek voltak most is.

– Nem tudlak elfelejteni – suttogta Sebastian. – Soha, soha!

Maria sem tudta elfelejteni.

Most pedig Aleksanderrel kell beszélnie…

Még nem jött haza, nem volt az irodájában sem. Várnia kell

néhány napig, közölték.

Amikor Aleksander megérkezett Los Angelesbe, azonnal

telefonált Palm Springsbe.

– Ne haragudj, Maria, de csak pár nap múlva tudok odamenni.

Sürgős megbeszélések, legjobb, ha itt maradok. Kérlek, értsd meg!

Ezért a fiatalasszony ment Los Angelesbe. Feltétlenül beszélnie

kellett vele. Tartozott neki ennyivel, ez így nem mehetett tovább,

nem akarta, hogy akár egyetlen nap is ebben a tisztázatlan helyzetben

teljen el.

Majdnem félóráig kellett az előszobájában várakoznia, míg férje

időt tudott rá szakítani.

Az íróasztala mögül nézett rá, amikor Maria belépett az irodába.

Pontosan úgy, mint amikor először találkoztak, jutott önkéntelenül is

eszébe a fiatal nőnek. Csak ez az íróasztal, terjedelmét tekintve,

sokkal jobban illett hozzá, mint amelyik Grünwaldban volt.

– Maria! – Fel akart állni, meg akarta kerülni az íróasztalt, hogy

előrejöjjön, de felesége egy kézmozdulattal megakadályozta ebben,

így ülve maradt.

– Kérlek, foglalj helyet – mondta kicsit elbizonytalanodva, de az

asszony csak a fejét rázta. Inkább állva maradt. Még így is nehezére

esett, hogy elmondja, amit akart. Többször is megcsuklott a hangja,

míg nagy nehezen kinyögte:

– Megcsaltalak, Aleksander. A régi barátommal.

Szünetet tartott, de a férfi nem szólt semmit.

– Véletlenül találkoztunk Párizsban – folytatta. – Én…

„Én nem akartam” – szerette volna hozzáfűzni, de ez úgyis olyan

abszurd lenne. Ha nem akarta volna, nem történt volna meg!

– Szeretnék elválni tőled, Aleksander – mondta inkább.

Claasen továbbra is hallgatott.

– Mert… mert… a becsület így kívánja.

– Csak ezért? – szólalt most meg Aleksander.

– Tartozom neked ennyivel – felelte.

Te jóságos ég! Miért maradt a férfi ilyen nyugodt? Miért nem

ugrott fel, miért nem őrjöngött, szitkozódott, üvöltözött vele? Semmi

ilyesmi nem történt. Továbbra is ült íróasztala mögött, és

figyelmesen nézett felesége arcába.

– Mindennel egyetértek, amit szeretnél – jegyezte meg. – Egyetlen

feltétellel: négy hétig külön élünk egymástól, és te még egyszer

mindent végiggondolsz, s ha majd akkor is ugyanúgy látod,

beleegyezek a kérésedbe.

Ez minden? Maria egy darabig még várt, hátha mond még

valamit. De a férfi hallgatott, s állhatatosan nézett rá.

– Köszönöm – szólt Maria végül. – Köszönöm, Aleksander.

Claasen bólintott.

– Hol szeretnéd tölteni ezt a kis időt? Napelsben?

Mariának is megfordult ez a gondolat a fejében, de hamarosan

elvetette.

– Európába repülök, Grünwaldba megyek – szólt, és mindent

elkövetett, hogy ugyanolyan nyugodtnak tűnjön, mint Aleksander.

Férje megint bólintott.

– Akkor hát mindent megbeszéltünk – jegyezte meg Maria, s ez

inkább kérésnek tűnt, mint megállapításnak.

Aleksander azonban válasz helyett csak egy beleegyező

kézmozdulattal reagált.

– Minden jót, Aleksander – köszönt el Maria, és elfordult.

– Viszontlátásra, Maria – búcsúzott. – Még majd találkozunk.

A lány szótlanul elindult az ajtó felé. Bár a helyiség nem volt

túlságosan nagy, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, míg elérte az

ajtót.

– Maria! – hallotta Aleksander hangját, amikor már éppen a

kilincsre tette a kezét. Nem fordult vissza, de teste megfeszült a

várakozástól, hogy vajon mit akar még férje mondani.

– Elfelejtetted Velencét? – suttogta.

A fiatalasszony most mégis megfordult.

– Egy hétig tartott, Aleksander. Egyetlen, röpke hétig…

Úgy tűnt, a férfi még mindig akart mondani valamit, de csak

sóhajtott egy nagyot, és nem szólt semmit. Maria gyorsan kilépett az

irodából.

Amikor Palm Springsbe megérkezett, lázas munkába kezdett.

Becsomagolt két bőröndöt, egy utazótáskát, és éppen fel akart hívni

egy utazási irodát, amikor megszólalt a telefon.

Hendryck volt, aki közölte, hogy Aleksander megbízásából

holnaputánra a frankfurti gépre foglaltatott egy helyet, s a jegy az

indulási csarnokban átvehető.

– Mr. Claasen arra kért, emlékeztessem önt, nehogy elfelejtse

magával vinni a hitelkártyáit – fűzte még hozzá.

Maria feszülten figyelte Hendryck szavait. Vajon mit jelenthetett

ez a megbízás? Természetesen hitelkártyáit mindig magánál tartja,

még egy egyszerű utazáskor is. Tehát Aleksander üzenetének

biztosan van valamilyen különleges mondanivalója is.

Rögtön meg is fejtette. A férje így akarta tudtára adni, hogy a

válásig minden tekintetben gondoskodik róla, beleértve az

anyagiakat is.

Hogy Hendryck közben mire gondolt, azt a hangja egyáltalán nem

árulta el.

– Kijön még ide ma este vagy holnap a férjem? – kérdezte Maria,

inkább csak azért, hogy mondjon valamit.

– Mr. Claasen végtelenül sajnálja – hangzott a vonalban. – Holnap

reggel Kanadába repül, ezért úgy tervezi, hogy Los Angelesben tölti

az éjszakát. A gép ugyanis nagyon korán indul – fűzte még gyorsan

hozzá.

– Köszönöm, Hendryck – felelte Maria, és nem tudta,

szomorúságot vagy megkönnyebbülést érez-e. Mindenesetre nagyon

megrázta, hogy Aleksander ilyen könnyen napirendre tért a dolog

fölött.

****

A Klingner Művészotthonban még senki sem tudott Maria

közelgő látogatásáról.

Cosima von Klingner most is minden reggel elment Parsifallal a

péksüteményekért a Wendisch Sütödébe, ahol a kutya is megkapta

járandóságát, a szokásos egy darab kekszet.

Az idős hölgy Martha nővérrel most is ugyanabban az időpontban

s ugyanazon az utcasarkon találkozott. Mindig volt annyi idejük,

hogy néhány barátságos szót váltsanak egymással.

– Jól vannak? – érdeklődött többnyire Martha nővér, és meg volt

elégedve, ha Cosima igenlően válaszolt. A nővér ugyanis tudta, hogy

főnöke a filigrán, ezüsthajú énekesnőt szívpanaszokkal kezeli.

Bruni annak idején három hétig feküdt a Waldner Klinikán, ahol

az orvosok végül krónikus szívgyengeséget állapítottak meg.

Brunhilde Doering tulajdonképpen dr. Rolf Büttner páciense volt.

A Waldner Klinika belgyógyászati osztályának szívspecialistája az

idős hölgyet „totál kikészítette”, ahogy ezt Martha a maga módján

megfogalmazta.

De nagyon is jól tette az orvos, hogy egy kicsit ráijesztett a

páciensre. Lehetetlen nyakkendői ellenére ugyanis Büttner doktor

tekintélyes, elismert szakember volt. Hát igen, mindnyájunknak van

valami bogara.

Brunhilde Doering mindenesetre tudomásul vette, hogy már nem

teljesen egészséges. Rendszeresen eljárt a rendelőbe, jó beteghez

illően beszedegette a tablettáit, s lehetőleg kerülte a konyhasót

tartalmazó ételeket.

Kezdetben éppen az utóbbival volt probléma. A terápia ugyanis

nem hozta meg a várt javulást. Kiderült, hogy Bruni nem akart

bonyodalmakat a főzés körül, ezért hát mindent megevett, amit az

„Istenek alkonyá”-ban feltálaltak neki.

De most már ez is megoldódott. A szakácsnő nem sózta meg

annyira az ételt, inkább más, ártalmatlan fűszerekkel ízesítette, ez

egyébként a ház többi lakójának is csak hasznára vált. A beteg pedig

lemondott minden olyan élelmiszerről, amely sót tartalmazott. Öreg

barátjának egészséges életszemlélete sokat segített neki, hogy

legyőzze elkeseredését.

Mindennap rendszeresen jártak sétálni, akármilyen volt is az idő.

Ott lépegettek egymás mellett, kényelmes, nyugodt tempóban,

miközben teljesen belemerültek a beszélgetésbe.

Ők vették észre Maria megérkezését is. Éppen sétáról tértek

vissza, mikor jött egy taxi, és Maria szállt ki belőle. A sofőr a

csomagtartóból két óriási bőröndöt emelt ki, s a ház kapujához

cipelte.

– Úgy látszik, hosszabb időre jön – állapította meg Heribert.

– Én is azt hiszem – helyeselt az asszony.

Még mielőtt odaértek volna az otthonhoz, Maria becsengetett,

Senta gyorsan ajtót nyitott, meglepődve felkiáltott, és valósággal

behúzta Mariát a házba.

Amikor Bruni és Heribert beléptek a hallba, meglehetősen nagy

zűrzavar fogadta őket. Ott hevert a két hatalmas bőrönd meg egy

utazótáska, Maria a két nagynénjével beszélgetett. Diane kíváncsian

csattogott le a lépcsőn, mögötte Clarissával. Parsifal pedig mindenkit

körülugrált, miközben hangosan ugatott. Bár Maria az összes lakót

barátságosan üdvözölte, s még a kutya buksiját is megsimogatta,

Heribert mégis úgy látta, hogy nagyon sápadt és kimerült. Cosima is

ugyanezt állapította meg, miután gyors pillantást vetett a

fiatalasszony arcára.

– Beteg vagy, gyermekem? – kérdezte aggódva.

Maria megrázta a fejét.

– A repülés az oka – magyarázta. – Tizenöt óra Frankfurtig, kilenc

óra az időeltolódás… olyan nehéz átállni.

– Gyere, feküdj le az én szobámban! – javasolta Cosima. –

Közben pedig rendbe hozzuk a tiedet. Nem tudtuk, hogy jössz. Miért

nem jelezted?

– Váratlanul határoztam el, hogy jövök – válaszolta, miközben

nagynénjével felment a lépcsőn az emeletre.

– Hosszabb ideig maradsz? – tudakolta Cosima.

– Még nem tudom.

Cosima fürkészve nézett unokahúgára, s amikor látta, hogy

milyen szomorú az arca, nem szólt semmit.

– Nem boldog – mondta később Sentának. – Biztos vagyok benne.

– Ismerjük már annyira, hogy tudjuk, nem fog róla beszélni –

vélte Senta.

– Hátha mégis – reménykedett Cosima.

Sajnos tévedett.

****

– Csak az időeltolódás meg az itteni éghajlat miatt van, higgyétek

el! – magyarázta Maria gyengélkedésének okát, amely már majdnem

egy hete tartott. – Nem vagyok én beteg.

De idővel ő is aggódni kezdett. Néha egyáltalán nem volt étvágya,

máskor meg hirtelen olyan éhség fogta el, hogy mindent megevett,

amit csak elé tettek. Utána persze hányingere lett. A házvezetőnő

főzött neki kamillateát, amelynek már a szagától is rosszullét

környékezte.

– Ki akarok menni a levegőre – szólt végül. – Megfulladok.

Akkor egy kicsit jobban érezte magát, de utána megint szédelgett.

Meg kellett valamiben kapaszkodnia.

Megfogta a kerítést, amely mellett éppen végigtámolygott, s

felkiáltott a fájdalomtól, mert tenyerébe belefúródott egy szálka.

Szédülése egy csapásra elmúlt, de a szálkát nem tudta kiszedni,

akárhogyan is piszkálta.

A következő keresztutca éppen a Gartenstrasse volt, rögtön jobbra

pedig dr. Frank rendelője.

– Ma délután nincs rendelés – sajnálkozott Martha nővér, és

figyelmesen ránézett a fiatalasszony sápadt arcára. Cosimától már

hallotta, hogy Maria itthon van. Azt is tudta, hogy mostanában nem

érzi jól magát.

– Ó, hát ez a baj? – nézett Maria tenyerére. – Ne féljen, ezt én is ki

tudom venni. – Egy pillanat alatt ügyesen eltávolította a szálkát egy

csipesszel. – Jöjjön velem, még fertőtlenítem, nehogy begyulladjon!

A nővér bement Maria előtt a rendelőbe.

– Marie-Luise és én szerdán is ügyeletet tartunk. Megy is a

munka, úgy bizony!

Lehet, hogy a rendelő szaga okozta, de Mariának rögtön

hányingere lett.

– Én sem értem – jegyezte meg, mikor nagy nehezen összeszedte

magát. – Még soha nem tartott ilyen sokáig.

– Micsoda?

– Hogy a szervezetem alkalmazkodjon az időeltolódáshoz és

ehhez a klímához.

– Nem is az itt a baj – mondta Martha nővér. – Csinált már

terhességi próbát?

– Hogy… micsodát?

– Terhességi próbát – ismételte meg az asszisztensnő. – Végül is

ez természetes dolog, ha valaki nemrég ment férjhez.

Ő már régen tisztában volt vele, mi van Mariával, ehhez nagyon jó

szeme volt.

– De akkor lenne valami más jele is…

– Nem biztos. Néha előfordul, hogy nincs semmilyen különleges

tünet. Tudja, mit? Mindjárt csinálunk egy Latex-tesztet. Marie-Luise

el is intézi. Marie-Luise!… – hívta be a másik asszisztensnőt, és így

Mariának nem is maradt más választása.

– Na? – kérdezte mosolyogva, amikor a fiatalasszony elkészült.

– Pozitív – felelte Maria –, de Flanitzer asszony szerint a teszt

nem egészen egyértelmű, úgy gondolom…

– Rendben van – tüsténkedett Martha. – Akkor most előjegyezzük

a doktor úrnál. – Fellapozta ütött-kopott noteszét. – Próbáljam meg

valahová beszorítani? Bár tulajdonképpen nem olyan sürgős, ugye?

Maria megrázta a fejét. Még mindig azt hitte, mindezt csak

álmodja.

– Hétfőn – jegyezte meg a nővér –, tíz óra, ez pont jó lesz, akkor a

doktor ráér. Rendben?

– Igen – suttogta Maria. – Köszönöm. Viszontlátásra, Martha

nővér.

Úgy indult a kijárat felé, mint aki még mindig álmodik. Na, nem

látszik túl boldognak, gondolta Martha nővér, amikor utánanézett.

Nem, Maria tényleg nem volt boldog. De boldogtalan sem. És

ennek pontosan így kellett lennie. Ám legelőször is Sebastiant kell

értesítenie. A férfi még azt sem tudta, hogy ő Grünwaldban van.

Maria mindig csak halogatta, hogy telefonáljon neki, mert azt várta,

hogy rendbe jöjjön.

Ne hívja most fel a fiút? Méghozzá azonnal? Igaz, a posta nincs

túl közel, de már nem érezte magát olyan rosszul.

A postán kikérte a garmischi telefonkönyvet, igen, Sebastian már

benne is volt. Úgy döntött, mégsem telefonál neki, hanem inkább

szombaton odautazik.

Gondosan kiírta a címet.

Ha pedig Sebastiannal beszélt, rögtön ír Aleksandernek. Az adott

körülmények között férje biztosan nem fog ragaszkodni a négy

héthez…

****

Szombaton a kora délutáni órákban Maria megérkezett

Garmischba. Az utca, ahol Sebastian lakott, Partenkirchenben volt.

Ezt a fiatalasszony már a pályaudvaron megtudta az egyik helybeli

lakostól, aki azt tanácsolta, hogy taxival menjen, mert nagyon

messze van.

– Ráadásul elég nehéz lesz megtalálni – fűzte még hozzá.

– Itt még folyik az építkezés – magyarázta a sofőr. – Családi

házak, ott elöl néhány sorház, nagyon előkelő negyed ez!

Maria Sebastian házához vitette magát. Miután a taxist kifizette,

kiszállt.

A fiatal orvos egy ikerház egyik felében lakott, csak az ő neve állt

a kertajtón…

Maria megnyomta a csengőt. Semmi mozgás. Megint

becsengetett. Akkor a ház másik feléhez tartozó kertben egy idősebb

hölgy felállt a nyugágyból.

– A lányomat vagy a vőmet keresi? – kérdezte barátságosan. –

Sajnos nincsenek itthon, látogatóba mentek. Átadhatok valamilyen

üzenetet?

Maria azt hitte, nem jól hall.

– Nem itt lakik…

– A vőm, dr. Sebastian Kaiser lakik itt – szakította félbe a hölgy,

még mindig barátságosan. – Ugye, eltévesztette a címet?

– Bocsásson meg! Igen, azt hiszem, eltévesztettem. – Maria úgy

tett, mintha összehasonlítaná a házszámot a céduláján szereplő

címmel. Mióta Garmischba érkezett, ezt a kis papírt állandóan a

kezében szorongatta.

– Az utca… – kezdte.

– Hát persze, az utca. – A hölgy felnevetett. – Emiatt gyakran

fordul elő félreértés, ugyanis Garmischban is van egy ilyen nevű

utca, ez pedig Partenkirchen.

– Akkor az lesz az – felelte Maria, s megpróbált határozottnak

látszani. – Kérem, bocsásson meg!

– Nem történt semmi! Viszontlátásra!

Maria később sem tudta volna megmondani, mennyi időbe telt,

míg Sebastian házától visszajutott a pályaudvarra. Olyan volt, mint

akit fejbe kólintottak.

Eljött ide, régi barátjának megmondani, hogy gyereket vár tőle, és

el fog válni Aleksandertől.

Igaz, a terhesség még nem százszázalékos, Martha nővér is

megmondta. De Maria most már szinte biztos volt benne.

Na és?

Úgy látszik, a Sebastiannal eltöltött napoknak túl nagy

jelentőséget tulajdonított! A férfi számára pedig Maria csak kis

kaland volt. Ami megmaradt, az a gyerek. És a válás Aleksandertől.

Ennek feltétlenül meg kell történni.

És mi lesz a gyerekkel? Megszüli, ez egy pillanatig sem volt

számára kétséges. Az ő gyereke lesz, ő fogja egyedül felnevelni. Sem

Sebastiannak, sem Aleksandernek nem kell róla tudnia.

Vajon a nagynénik mit szólnak majd? Maria biztos volt benne,

hogy ha túl lesznek az első ijedtségen, segíteni fognak neki. S akkor

folytathatná a tanulmányait is, hiszen valahogy majd pénzt kell

keresnie, hogy megéljen a gyerekével. Mert Aleksandertől egy centet

sem fog elfogadni.

Hát Sebastiantól? Maria büszkén hátravetette fejét. Tőle végképp

nem!

****

A nagynéniknek egyelőre még nem mondott semmit. Meg akarta

várni a vizsgálat eredményét. De Cosima és Senta is vizsgálódva

nézték unokahúgukat. Különösen akkor, mikor a vasárnapi ebédnek

olyan jó étvággyal látott neki. Csak ez a szórakozott tekintet…

A fiatalasszony már nem látszott boldogtalannak. Az idős

Klingner kisasszonyok is így vélekedtek, amikor később kicserélték

tapasztalataikat.

– Egy kicsit rejtélyes – tette még hozzá mindenesetre Senta. –

Olyan kifürkészhetetlen.

Megnyugodva hallották, hogy unokahúguk el akar menni dr.

Frankhoz.

Maria túl korán érkezett meg a rendelőbe, ezért egy negyedórára a

váróban kellett helyet foglalnia. Aztán sorra került, s a grünwaldi

orvos beszólította.

– Martha nővér már tájékoztatott – mondta mosolyogva. –

Hallom, kisbabát vár.

– Talán – felelte Maria. – A teszt pozitív volt. De… – Vállat vont.

– Mindjárt megbizonyosodunk róla – jegyezte meg az orvos.

– Igen – szólt Maria vonakodva. – Csak tegnap utánaolvastam –

ez így is volt –, és ott az állt, hogy az első vizsgálatot tulajdonképpen

csak a terhesség hatodik és nyolcadik hete között kellene elvégezni.

Én pedig még csak az első hónapban vagyok.

– Biztos ebben?

– Igen, teljesen. Legalábbis ami a ciklusomat illeti…

– Kivételek előfordulnak – szakította félbe dr. Frank. – Martha

nővér egyik feljegyzéséből úgy látom, már régóta gyengélkedik.

– Ó, tudja, ezek a hosszú tengerentúli repülőutak, hát ezek az

utóbbi időben alaposan megviseltek. Sok volt mostanában az ide-oda

röpködés. Először Franciaországba, aztán vissza Amerikába, majd

néhány nap múlva megint ide…

– Már Franciaországban is voltak panaszai?

– Csak fáradtság, letargia, étvágytalanság a repülőút miatt.

– Mikor volt ez?

– Úgy nyolc héttel ezelőtt.

– Legjobb lesz, ha mégis megvizsgálom – döntötte el dr. Frank.

– Hm – mondta szinte elégedetten az alapos vizsgálat után.

Rámosolygott Mariára. – Ami az időpontot illeti, jócskán tévedett, de

ezt az ultrahangvizsgálat majd megerősíti.

Maria tiltakozni akart, de dr. Frank olyan biztosan, határozottan

lépett fel, és olyan bizalomgerjesztő volt, hogy inkább hallgatott, és

beleegyezett a további vizsgálatokba.

– Igen – közölte az orvos végül –, ahogy gondoltam, a

tizenkettedik terhességi hét!

– Nem! – Maria ijedten tekintett rá.

– Egészen biztos. A méhe nagyságából egyértelműen meg tudom

állapítani, hogy a harmadik hónap végén jár, Claasenné asszony.

– De… de ez lehetetlen!

– A tények makacs dolgok… Gyakran előfordul, hogy egy

házaspár téved a dátumot illetően, de ha aztán utánaszámolnak,

kiderül, hogy minden rendben van. Majd ön is gondoljon csak végig

mindent nyugodtan a következő napokban! Most pedig

megcsináljuk, amit ilyenkor még kell. Meghallgatjuk a szívét és a

tüdejét, megmérjük a vérnyomását és így tovább.

Bár Maria bólintott, úgy tűnt neki, mintha nem is ő ülne dr. Frank

rendelőjében, hanem egy vadidegen asszony tűrné el mindazt, amit

végigcsinálnak vele…

– Ön fiatal és egészséges… szívből gratulálok – mondta végül az

orvos. – Holnap reggel még jöjjön vissza, mert néhány

laborvizsgálatot el kell végeznünk! Martha nővér majd mindent

elmagyaráz. Szükségünk van még a testmagasságára és a súlyára…

Az Államokban fog szülni?

Maria felriadt gondolataiból.

– Nem. Nem. Inkább itt, úgy értem, ha ön… hiszen ön szülész is,

ugye?

– Otthoni szülésre gondol? – vidáman felnevetett, mert eszébe

jutott az „Istenek alkonya”. Micsoda felhajtás lenne! – Ezt nem

tartanám olyan jónak. A Waldner Klinikát ajánlanám. Majd egyszer

nézzen ott széjjel, Martha nővér bejelentheti. He pedig nem nyeri el a

tetszését, még mindig vannak más lehetőségek.

Dr. Frank igyekezett barátságos, könnyed hangot megütni. Maria

még mindig zavartnak és határozatlannak látszott.

– Csak nincs valami baj? – tudakolta az orvos végül.

– Nincs, egyáltalán nincs.

Olyan volt, mintha egy álomból ébredt volna fel. Felállt, kezet

nyújtott dr. Franknak.

– Köszönöm, doktor úr. Mindent úgy teszek, ahogy mondja.

Bocsásson meg, de előbb ezt az egészet még fel kell magamban

dolgozni. Úgy értem, hogy már… – Gyámoltalanul legyintett.

– De hiszen ez csak nem probléma? – tekintett rá a doktor

fürkészve. – Vagy igen?

– Ó, nem, nem! – vágta rá Maria. – Csak mert…

Pedig éppen ez volt a baj! Mert kiderült, hogy Aleksander

gyermekét hordja a szíve alatt!

– Adja át üdvözletemet és gratulációmat a férjének.

– Köszönöm – ismételte meg Maria, és szinte menekülésszerűen

hagyta el a rendelőt.

Az orvos elgondolkozva tekintett utána. Nyilvánvaló, hogy

Claasennének valami nyomja a szívét. De ha nem akar beszélni róla,

nem lesz könnyű segíteni rajta.

Maria azonban még nem szabadult meg olyan könnyen, mert

Martha nővér rögtön gondozásba vette. Először megmérte a

magasságát.

– Csak hát a testsúly… az eredetivel bajban leszünk – jegyezte

meg mosolyogva, de elégedetten jegyezte fel azt is, mert Maria be

tudta diktálni.

– Már hízott is – állapította meg. – De hát ez így van rendjén.

Holnap reggel jöjjön vissza éhgyomorra! Majd leveszem a vért. Ezt

pedig… – s kezébe nyomott egy üvegcsét. – Tudja, ebbe a…

– Ó, igen – mondta Maria, mielőtt elköszönt. – Frank doktor úr

azt tanácsolja, hogy nézzek szét a Waldner Klinikán, hátha ott

szeretnék szülni. Be tudna jelenteni? Nem szeretnék csak úgy

berontani oda.

– Tehát a kisbaba Németországban jön a világra? Remek! – De

aztán mégsem találta olyan jónak az ötletet, mert kicsit furcsán mérte

végig Mariát. – És a férje? Egyetért ezzel?

– Igen! – felelte Maria olyan kurtán, hogy Martha már meg sem

mert mukkanni.

Amikor azonban kis idő múlva be kellett mennie a rendelőbe, az

asszisztensnő így szólt:

– Ha engem kérdez, hát szerintem valami nincs rendben a férjjel.

Alig merek ilyesmire gondolni, mert olyan finom ember. De vannak

dolgok…

– Ez nekem is eszembe jutott – helyeselt az orvos. – Ám ha

Claasenné nem akar róla beszélni, nem tehetünk semmit.

– Majd az idő mindent megold – vágta rá Martha, mert neki

mindig mindenre volt valamilyen találó mondása. – Vagy szeretik

egymást, vagy nem. Szerintem pedig igenis szeretik egymást. Naná,

hiszen gyerekük lesz!

Nos, azért a dolog nem volt olyan egyszerű. Cosima és Senta von

Klingner is sokat aggódtak unokahúguk miatt.

Bár Maria váltig hajtogatta, hogy nincs semmi baj, és teljesen

egészséges, mégis nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben!

Néha csendesen mosolygott, majd teljesen zavartnak látszott, s ha

szóltak hozzá, felriadt, mintha valahol máshol jártak volna a

gondolatai. A férjét pedig egyszerűen nem volt szabad szóba hozni.

Egyetlenegyszer fordult elő, hogy Senta kérdezett róla valamit, de

Maria olyan elutasító hangon válaszolt, hogy a továbbiakban Cosima

is és Senta is gondosan elkerülték ezt a kényes témát.

Közben pedig Maria állandóan férjére gondolt, aki egyszer azt

mondta, hogy szeretné, ha gyerekeket szülne neki. Most terhes, ő

pedig nem is fogja megtudni.

Egyszer majdnem megingott, és azon meditált, mindenről

beszámol neki. De gyorsan elvetette a tervet. Vajon nem úgy venné-

e, hogy csak azért vonja vissza válási szándékát, mert terhes? Lehet,

hogy mindig azt hinné, csak ezért ragaszkodott a házassághoz.

Pedig nem így volt! Sebastiannal összehasonlítva már réges-rég

rájött, mit is jelent neki Aleksander. De most már késő, nincs

visszaút. S hogy ez így alakult, ebben kizárólag csak ő a hibás.

****

Két napba telt, míg Maria valamelyest összeszedte magát. De

akkor megint nagyon rejtélyesen viselkedett. Rögtön reggeli után

bement Münchenbe, és csak késő délután érkezett haza. Taxival jött,

és rengeteg holmit vásárolt. A sofőr segített neki becipelni a kisebb-

nagyobb csomagokat.

– Na nézd csak! – Senta fejcsóválva nézegette a hallban a nagy

felfordulást. – Majd én segítek – ajánlkozott mégis, amikor látta,

hogy Maria kezd elpakolni.

Megfogott néhány csomagot, és akkor tekintete hirtelen

megmerevedett. A papíron, amelybe néhány dobozt becsomagoltak,

hangulatos, de egyértelmű minta volt: gólyát ábrázolt, pólyás babával

a csőrében.

– Most már tudjátok. Gyereket várok – mondta Maria dacosan,

amit Senta nem tudott mire vélni.

– De hiszen ez csodálatos! – örvendezett a nagynéni. – Ezért jöttél

haza?

Maria egy ideig halogatta a választ, aztán így szólt:

– Igen, ezért. Itt akarok szülni, Németországban. Dr. Frank a

Waldner Klinikát ajánlotta. Már ismerem is, úgy értem, kívülről,

hiszen tudjátok, hogy Sebastian ott dolgozott. – Most tartott egy kis

szünetet, haragudott magára, hogy már megint rágondolt. Ez így nem

mehet tovább!

– Holnap Münchenbe megyek – folytatta. – Dr. Frank azt

tanácsolta, hogy egyszer nézzek ott körül, s ha nem tetszik, találunk

más megoldást. Tehát ezért.

Miközben ezeket a szavakat mondta, még egyszer lement Sentával

a hallba, hogy ami még ott maradt a csomagokból, felvigye a

szobájába.

– Most pedig szeretném, ha magamra hagynátok – kérte, amikor

megint a szobájában volt. – Fáradt vagyok.

Amikor meglátta Senta meghökkent arcát, kedvesen megpuszilta,

de aztán félreérthetetlenül becsukta az ajtót. Nem ment le vacsorázni

sem, hanem később, amikor már Malwine sem volt a konyhában,

csinált magának egy szendvicset.

– Végképp nem értem az egészet – panaszolta Senta Cosimának,

amikor az otthon lakói is visszavonultak szobáikba, mert abban

mindketten egyetértettek, hogy családi problémákról nem beszéltek

előttük. – Te érted?

De Cosima is csak a fejét rázta.

– És hogy Aleksander egyáltalán nem is törődik vele! – fűzte

hozzá.

– Nem kellene felvennünk vele a kapcsolatot? – nézett Senta

kérdő pillantással nővérére. – Hiszen szegény lány annyit gyötrődik!

A férje Los Angeles-i címét és telefonszámát tudjuk.

– Nem! – tiltakozott Cosima határozottan. – Maria rossz néven

venné tőlünk.

Reggelizni ugyan lejött a teraszra, de csak akkor, amikor már

mindenki ott volt, és ő állt fel elsőként az asztaltól.

– Münchenbe kell mennem – s közben rámosolygott a

nagynénikre. – Hiszen tudjátok.

Martha nővértől megtudta, hogy 11.30-kor várják a Waldner

Klinikán, és hogy Beyer-Horn doktornő, a nőgyógyászati osztály

vezetője, valószínűleg fogadni tudja.

– Biztosra sohasem lehet venni – tette hozzá az asszisztensnő. –

Ha közbejön egy szülés, akkor az a fontosabb. De valamelyik nővér

akkor is elkalauzolja, ebben biztos lehet.

A fiatalasszony földalattival ment, és az egyetemnél szállt ki.

Onnan még jócskán kellett gyalogolnia, de volt ideje bőven.

Az angolparknál fekvő Waldner Klinika impozáns látványt

nyújtott. Egy régi és egy új szárnyból állt, ezt jól ki lehetett venni,

bár az épületek eléggé egymásba olvadtak.

Rápillantott karórájára. Húsz perce még mindig volt. Leült egy

padra a parkban, amely a klinikát az utcától elválasztotta. Olyan

helyet keresett, ahonnan a bejáratot szemmel tudta tartani.

Éppen most ment be egy kismama, akit a férje gondosan

támogatott. Hát őt vajon ki fogja bekísérni? Majd valamelyik

nagynéni…

Lassan indulnia kellett. Felállt a padról, elindult a széles bejárati

ajtó felé, de félre kellett állnia, mert éppen akkor lépett ki egy

fiatalember kisbabával a karján. Kicsit ugyan esetlenül tartotta,

mégis úgy vitte, mint élete legdrágább kincsét. Felesége közvetlenül

mögötte lépegetett; nagyon fiatal, szőke asszonyka, a férj pedig

éppen az ellentéte: sötét hajú, barna szemű férfi. Egy dolog azonban

közös volt bennük: az arcukból sugárzó boldogság.

Odamentek az egyik parkoló autóhoz. A fiatal nő beült a hátsó

ülésre, férje megvárta, míg bekapcsolja a biztonsági övét, majd

odanyújtotta a kisbabát. Ezután a csomagtartóba rakta a holmit, amit

két fiatal nővér hozott utánuk. Mielőtt beült volna a vezetői ülésre,

még egyszer benézett feleségéhez és gyermekéhez.

Maria mindent pontosan megfigyelt. Hosszan nézett a távolodó

autó után, és úgy érezte, mindjárt megfullad. Hirtelen magát látta,

ahogy majd gyermekével a karján elhagyja a klinikát, csak éppen

egyedül…

Sarkon fordult, visszament az úton, ahol jött, anélkül, hogy

bement volna a Waldner Klinikára. Egyszerűen képtelen lett volna

most rá.

Amikor hazaért, felrohant a lépcsőn a szobájába. Ruhástól, ahogy

volt, lefeküdt az ágyra. Órákig feküdt és a mennyezetet bámulta.

Eljött a vacsoraidő, de ő meg sem moccant.

Cosima bekopogott az ajtón. Be is mehetett, Maria beszélt vele,

igennel válaszolt arra az aggódó kérdésre, hogy jól van-e, de enni

nem kért semmit. Bár Cosima és Senta később hallotta, hogy

unokahúguk zuhanyozik s lefekvéshez készülődik, nem tudtak

magyarázatot találni viselkedésére.

– Ha holnap nem jön le reggelizni, felhívom dr. Frankot –

döntötte el Senta.

****

Maria nem jelent meg a reggelinél. Senta akkor csinált néhány

szelet vajas-dzsemes kenyeret, főzetett Malwinével egy kanna friss

kávét, rárakott mindent egy tálcára, és felment Mariához, aki teljesen

felöltözve állt az ablaknál, és a kertet bámulta.

– Ezt pedig most megeszed! – adta ki erélyesen a parancsot az

öreg hölgy, és nem mozdult el Maria mellől, amíg az utolsó morzsa

is el nem tűnt a tányérról.

– Megyek, felhívom dr. Frankot – jelentette be nővérének.

Az orvos a délelőtti rendelés után, ebédszünetében jött ki.

– Beyer-Horn doktornő tegnap hiába várta önt – kezdte azonnal.

– Sajnálom – mentegetőzött Maria.

– Hát igen – nézett fürkészőn dr. Frank a fiatalasszonyra.

– Lehet, hogy én majd… – kezdte Maria, de mégis félbehagyta a

mondatot.

– Tessék? Mit fog ön csinálni?

Maria vállat vont.

– Ja, ha maga sem tudja… talán nem érzi jól magát? – Stefan

Frank kinyitotta orvosi táskáját. – Először megmérjük a

vérnyomását.

A kismama készségesen felhúzta blúza ujját.

– Minden rendben van – állapította meg az orvos.

– Tudom – felelte Maria.

– Nos tehát. – Dr. Frank elhatározta, hogy keményen megmondja

a véleményét. – Térjen végre észhez, és különös viselkedésével ne

sodorja veszélybe az egészségét! Gondoljon arra, hogy már nemcsak

magáért felelős!

– Igaza van – suttogta Maria –, nagyon is igaza van, mert ezután

egyedül csak én vagyok felelős a gyermekemért.

– Ezt egyáltalán nem értem – csodálkozott az orvos.

– Akkor sem, ha elárulom önnek, hogy el fogok válni a férjemtől?

– nézett rá kérdőn.

– Nem a férje a gyerek apja?

– De igen!

– Már megbocsásson, de tényleg nem tudom követni – vallotta be

dr. Frank.

– Mindjárt megérti az egészet.

Először lassan és akadozva, majd egyre összefüggőbben mesélte

el Maria a történetét, s közben kíméletlenül bírálta magát.

– Azt gondolja, ezt már nem lehet helyrehozni? – kérdezte az

orvos, amikor vége volt a beszámolónak.

Maria megrázta a fejét.

– A férjem azt gondolná, hogy csak a gyerek miatt maradok

mellette. Kényelmi szempontokból, érti már?

– Nem így lenne?

– Ó, dehogy! – A fiatal nő felsóhajtott. – Sokszor csak akkor

döbben rá az ember, hogy mi a fontos, ha már túl késő… Bocsásson

meg – tette hozzá egészen más hangon. – Jól is esett, hogy végre

beszélhettem róla, köszönöm, doktor úr. Mostantól normálisan fogok

viselkedni, és csak a gyerekemre fogok gondolni!

Az orvos azonban nem találta túl megnyugtatónak a helyzetet, de

nem szólt semmit. Elbúcsúzott Mariától és lement a hallba, ahol az

idős kisasszonyok már várták.

– Minden rendben van, nem beteg – nyugtatta meg őket. – Kérem,

bánjanak az unokahúgukkal teljesen normális módon, nem kell

túlzásba vinni a gondoskodást. Ha nem akar enni, ne erőltessék. Ha

megéhezik, majd jön magától.

– De – kezdett tiltakozni Senta, Cosima azonban félbeszakította. –

Én már értem – jegyezte meg. – Nem kell annyira fontoskodni, vagy

valami ilyesmi.

– Valami ilyesmi – hagyta rá Stefan Frank mosolyogva.

****

– Két ember szereti egymást, mégis el akarnak válni, te érted ezt?

– kérdezte este dr. Frank barátnőjét, Solveiget, akit meghívott

vacsorára.

A férfi a konyhában állt a tűzhelynél, és árgus szemekkel

vigyázott egy francia omlettre, amelyet olyan mesterien tudott

megkomponálni; igen, ez volt rá a megfelelő kifejezés, ezt Solveig

találta ki. Ezért ő is itt ült a konyhában, és rápillantott Stefanra.

– Vannak, akik szeretik egymást, mégsem házasodnak össze. Így

aztán elkerülhetők az effajta bonyodalmak – válaszolta Solveig.

– Hát igen – szólt vonatottan. – Mi már talán nem vagyunk elég

fiatalok a szülői szerepre.

– Én már nem, kedvesem – állapította meg az asszony

tárgyilagosan. – De te még igen.

– Tiltakozom! Te meg én egyek vagyunk!

– Kedves tőled – rámosolygott. – Ami minket illet, mi igazán

tisztában vagyunk a problémáinkkal.

– Valóban?

– Jaj, Stefan, ne kezdd már megint!

– Tudod, milyen évforduló van ma? – kérdezte, de rögtön

válaszolt is rá. – Ma van, hm, ma van néhány éve annak, hogy

először kértelek meg…

– Megegyeztünk, hogy nem házasodunk össze – szakította félbe

Solveig. – Most pedig engedj meg egy kérdést: hány óra van most

Los Angelesben?

– Kilenc órával kevesebb, mint itt, de miért kérdezed?

– Tehát késő délelőtt – állapította meg Solveig. – Na, mert azt

hiszem, fel kellene hívnod ezt a Mr. Claasent. Mint a feleségének

orvosa, gondolom én.

– De hát nem tudom a telefonszámát!

– Ez igazán nem probléma!

Solveig kiment a konyhából, telefonált a szállodájába, majd

visszajött, és átnyújtott a férfinak egy papírdarabot.

– Itt van! Az irodája.

– Reméljük, bent lesz – mondta dr. Frank. – De előbb

megvacsorázunk. Egy tönkrement omlettet még Claasennek meg a

feleségének sem tudnék megbocsátani.

****

– Amint lehet, indulok – ígérte meg Aleksander Claasen, miután

beszélt dr. Frankkal.

– Miért csak annyit mondtál neki, hogy aggódsz a felesége

állapota miatt, s miért nem beszéltél a terhességéről? – tudakolta

Solveig.

– Mert meglepetést akarok szerezni.

Az első meglepődött személy Senta volt. Másnap délután, amikor

csengettek, ő nyitott ajtót, s ugyancsak elcsodálkozott, amikor

Aleksander állt előtte. De meglepődését azonnal a megkönnyebbülés

váltotta fel, s az idős hölgy a váratlan látogató nyakába borult.

– De jó, hogy megjött! – dadogta. – Hogy fog csodálkozni Maria!

Most ugyan nincs itthon, Münchenben van a Waldner Klinikán. De

már nemsokára haza kell érnie. Az a helyzet, hogy…

– Tehát mégis beteg? – kérdezte Aleksander aggódva. – Frank

doktor úr azt mondta, nem beteg.

– Nem, tulajdonképpen tényleg nem – felelte Senta. – Szóval…

– Micsoda meglepetés!

Most Cosima sietett elő, mert meghallotta a hangokat.

– Nem, Maria nem beteg. Majd ő mindent elmesél – s

figyelmeztető pillantást vetett Sentára. – De hát kerüljön már

beljebb! – invitálta a vendéget. – Poggyásza nincs?

Aleksander megrázta a fejét.

– Az első géppel eljöttem – magyarázta. – Most pedig a

szállodába kell mennem…

– Szó sem lehet róla! – vette át a szót megint Senta. – A

vendégszobát egy negyedóra alatt rendbe hozzuk. Ha esetleg addig

felfáradna Maria szobájába…

– Vagy inkább a teraszra – javasolta Cosima. – Megkínálhatjuk

valamivel? Parancsol egy csésze kávét?

– Tulajdonképpen csak fáradt vagyok. Tegnap délután indultam

Los Angelesből, ez az itteni idő szerint késő éjszaka volt.

Igen, nagyon kimerültnek látszott. Mindkét idős hölgynek ez volt

a véleménye. Cosima felkísérte Maria szobájába, Senta pedig a

vendégszobába indult rendezkedni. Cosima egy gyors pillantással

még meggyőződött arról, hogy nincs szem előtt semmi a bevásárolt

bébiholmikból, mert a nagy újságot valóban Mariának kell férjével

közölnie.

– Ó! – Aleksander megkönnyebbülten felsóhajtott, és lerúgta

lábáról a cipőt anélkül, hogy kifűzte volna. Cosima csak mosolygott.

Az ilyesmi igazán nem volt jellemző a fiatalemberre.

– Ha Maria megérkezik, majd megmondom neki, hogy itt van –

szólt, mielőtt magára hagyta a vendéget.

– Inkább ne! – válaszolta hirtelen nagyon elbizonytalanodva.

– Akkor jó. Hadd legyen neki is meglepetés.

Kisietett, hogy segítsen Sentának, meg hogy őt is tájékoztassa

Aleksander kéréséről.

A férfi levette zakóját, ledobta a legközelebbi széktámlára, és

belezuhant Maria ágyába. Hullafáradt volt, és pillanatokon belül

elaludt.

– Mi történik itt? – kérdezte Maria, amikor körülbelül két óra

múlva hazajött. Az „Istenek alkonyá”-ban olyan csend honolt, ami

ebben a kora esti órában igazán szokatlan volt. Cosima még Parsifalt

is leintette, amikor a kutya előjött, hogy Mariát farkcsóválással és

boldog vakkantásokkal üdvözölje.

– Mi van veletek? – tudakolta Maria megint, amikor Senta mellett

meglátta a többi hölgyet is, akik titokzatosan mosolyogtak, de nem

szóltak semmit.

– Na, szóval, nagyon tetszik a Waldner Klinika – kezdte

beszámolóját. – Beyer-Horn doktornővel is megismerkedtem. Olyan

hűvösnek tűnt a szőke kontyával, de ha az ember a szemébe néz… El

se tudtok képzelni ilyen sugárzó szemeket. – Maria mosolygott. –

Azonnal bizalmat éreztem iránta, majdnem úgy, mint dr. Frank iránt.

Megszakítás nélkül beszélt tovább.

– Megmutatta az egyik szobát is. Erkélyes, a parkra néz. Persze

nem túl olcsó, hiszen ez egy magánklinika.

Most egy kicsit aggódva tekintett a nagynénikre.

– Ugyanis, mivel Aleksander és én…

– Igen, igen – suttogta Senta. – Minden rendben lesz, majd mi

megoldjuk.

Maria megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Tudtam, hogy ti nem fogtok engem cserbenhagyni. Azonnal

jövök. Át akarok öltözni a vacsorához.

S felsietett a lépcsőn.

Cosima és Senta utánanéztek, majd egymásra pillantottak, és

egyetértően bólintottak. Gyorsan eltűntek a helyiségből, s a többi

hölgy is követte példájukat.

****

Az első, amit Maria a szobájában megpillantott, egy pár szanaszét

hagyott cipő volt. Aztán egy zakót vett észre, amely valamelyik

székről csúszhatott le, és most az is a földön hevert. Az ágyában

pedig…

Aleksander aludt. Arca nyugodtnak látszott. Maria leült az ágy

szélére és nézte. Hát megérkezett!

Most majd beszélniük kell, lesz rá lehetőségük.

Tulajdonképpen mennyi ideje is házasok? Valamivel több mint

egy éve…

Ha azonban összeadnák azt az időt, amelyet valóban együtt

töltöttek, lényegesen kevesebb jönne ki. Csak néhány napra és

éjszakára rúgna az egész, amely azonban nem elég ahhoz, hogy egy

házasság igazából összekovácsolódjon.

– Jól ismerlek, Maria – mondogatta a férje. Ó, igen, ismerte,

szinte mindent tudott róla. Már rögtön az első este szóra bírta, s a

lány csak mesélt és mesélt kifogyhatatlanul. Változatos

gyerekkoráról, hiszen szüleivel a világ sok városában megfordult,

mindig attól függően, hol lépett fel édesapja. Aztán szülei tragikus

haláláról, a nagynénikről, akik magukhoz vették, iskoláiról, az

egyetemről. És Sebastianról.

Nem, róla akkor még nem beszélt, csak jóval később.

De vajon ő mit tudott Aleksanderről?

Ebben a pillanatban a férfi kinyitotta szemét, és ránézett.

– Maria! Végre! – Megfogta a vállánál, és magához húzta. – Nem

mehetsz el! – suttogta. – Nem engedlek el!

– Aleksander, de… én…

– Nem, ne szólj semmit! – kezdte. – Nem emlékszel az első

esténkre, Maria, amikor együtt vacsoráztunk egy müncheni

étteremben? Egy kicsit bizonytalannak tűntél, gondolom, azt hitted,

talán nem elég elegáns a ruhád. De én már akkor tudtam, Maria…

Nekem te voltál a legszebb, a legvonzóbb teremtés a világon.

Amikor hazavittelek, még bizonytalanabb voltál. Talán megérezted,

hogy legszívesebben már azon az első estén karjaimba zártalak

volna, hogy soha többé el ne engedjelek?

– Aleksander, én…

– Pszt, most én beszélek. Már régen meg kellett volna tennem.

Azon az első estén nem mertem. Úgy magadba zárkóztál, hogy nem

akartam semmit sem elrontani. Ideális munkatársnő voltál, és

tökéletes feleség. Gondolj csak arra az estére, amikor egyszer

vendégeink voltak! Már mindenki elment, csak mi maradtunk, s

akkor én felvettem az asztalról egy szál kaméliát, ami eredetileg

dekorációként szolgált. Átnyújtottam neked, és tudom, hogy

megőrizted. Most is ott van selyempapírba csomagolva az íróasztalod

bal felső fiókjában, a napelsi házunkban, ahol olyan szívesen időzök

veled, mert te igazi, meleg otthonná varázsoltad. És ha tényleg

örökre elmentél volna tőlem, el is adtam volna. Nélküled egyetlen

órát sem tudnék ott eltölteni.

– Aleksander, meg tudsz nekem bocsátani?

– Neked, én, Maria? Inkább te bocsáss meg, hiszen én voltam az,

aki olyan sokszor magadra hagytalak.

– Ó, Aleksander! – Maria odabújt férjéhez. – Olyan boldog

vagyok, hogy eljöttél – suttogta. – Várj csak, mutatok valamit!

Felállt az ágy széléről, odasietett a szekrényhez, kinyitotta, és

kivett néhány holmit azok közül, amelyeket pár nappal ezelőtt

vásárolt.

– Nézd csak! – s kezdett mindent kicsomagolni.

A férfi először meghökkenve nézegetett a bébiholmikra, aztán a

feleségére, majd újra vissza. Aztán mindent megértett. Egyetlen

mozdulattal kiugrott az ágyból.

– Ó! – mondta csodálkozva, és lenézett a lábára.

Maria követte tekintetét, és kuncogni kezdett. Aleksander ugyanis

az egyik zoknit rendesen, a másikat fonákul vette fel! Az ő

végtelenül precíz férje! Nevetve borult a nyakába.

– Ebből is láthatod, mennyire siettem hozzád. Még a zoknit is

fordítva vettem fel. – Megcsóválta fejét. – Ilyesmi még sohasem

fordult elő velem.

De Mariának ez többet jelentett mindenféle szerelmi vallomásnál.

Vidáman kacagva ezt meg is mondta neki, mire Aleksanderből is

kitört a nevetés.

****

Hat hónappal később Maria a Waldner Klinikán egy kislányt

hozott a világra. A kisbaba nevében eleinte nem tudtak megegyezni.

Maria Alexandrának, férje pedig Mariának akarta kereszteltetni,

miközben a nagynénik végigvették az összes Wagner-opera neveit a

„Rienzi”-től a „Parsifal”-ig. De ezek talán túl régimódian hangzanak,

s nem igazán illenek egy ilyen aranyos bébihez!

Végül a Diane névben állapodtak meg, mert Diane lesz az egyik

keresztmama. Második és harmadik keresztnévnek az Alexandrát és

a Stefanie-t választották. Erről Cosima és Senta számoltak be dr.

Stefan Franknak.

– Hát ez remek! – kommentálta Martha nővér a hírt. – Úgyis elég

izgalomban volt részünk.

Ebben az asszisztensnőnek megint csak igaza volt, mert Diane

Alexandra Stefanie Claasen nagyon sietett, és majdnem otthon zajlott

le a szülés, az „Istenek alkonyá”-ban. De szerencsére a szirénázó

mentőautó még éppen beért a Waldner Klinikára.

Az egész esemény alatt az anya volt a legnyugodtabb, a leendő

apa pedig a legidegesebb.

Feleségét és gyermekét ma hozta haza a klinikáról egy olyan

lakásba, amelyet átmenetileg béreltek ki nem messze az „Istenek

alkonyá”-tól, mert Maria még egyelőre szeretett volna a nagynénik

közelében maradni. És amit Maria kért, az Aleksander számára

egyenesen parancs volt.

Kocsijával leparkolt a Waldner Klinika előtt. Ragaszkodott hozzá,

hogy gyermekét ő vigye ki a karján. Nagyon gondosan tartotta, de

egy kicsit ügyetlenül.

Maria mögötte ballagott, és beült a hátsó ülésre. Aleksander a

kisbabát óvatosan a felesége karjába helyezte. Majd átvette a két

fiatal nővértől a holmikat, s berakott mindent a csomagtartóba.

– Kényelmesen ülsz? – kérdezte, mielőtt elindult volna. Nagyon

lassan és óvatosan vezetett.

Maria tréfásan meg is jegyezte:

– Úgy vezetsz, mintha törékeny porcelánbabák lennénk.

– Na igen – felelte a férfi nagyon komolyan. – Ha azok nem is, de

nekem a legdrágábbak vagytok az életben. Ugye, tudjátok?

VÉGE