Vidra Gabriella

A TEMPLOM TITKA

A Tudás könyvei III.

Sziasztok, Roxi vagyok, A Tudás könyvei rajongói klub szerkesztője!

Tudjátok, ez a könyv nagyon nagy hatással volt rám, hiszen úgy tanultam meg fon-

tos dolgokat, úgy szereztem meg ismereteket a világról, hogy közben nagyon jól

szórakoztam, és izgultam, sikerül-e végrehajtania Krisztiánéknak a küldetéseket.

Ráadásul velem egyidős tinikről olvastam, akik nagyon viccesek!

Szabó Roxána, 15 éves

Nem hittem volna, hogy lesz még egy könyv, amely annyira fog tetszeni, mint

A fekete kő titka. De megtörtént, mert a folytatás, a második rész minden képzele-

tet felülmúló, letehetetlen regény lett! Olyan könyvet írni, amelyben az intelligens

humor, a tudomány és az izgalom magas fokon keveredik, szinte lehetetlen. És

akkor kézbe vesszük A Tudás könyveit, és megtörténik a varázslat.

A Tudás könyvei itt és most játszódik, ez mindenkiről szól, rólad is!

Szabó Judit, 16 éves

Az írónő rendkívüli közvetlensége egyfajta lazaságot ad a könyvnek: nincsenek

több oldal hosszúságú leírások, ehelyett egy pörgős, kalandban bővelkedő, vi-

dám történetet tár a rajongók elé. Az olvasó nagyon könnyen bele tudja képzelni

magát a történetbe, mert a főszereplők is egyszerű diákok, akár csak én. S nem

utolsó szempont az sem, hogy egy kis szerelemmel van fűszerezve az egész sztori!

Jankura Szilvia, 16 éves

Ajánlom minden korosztálynak, mert a gyerekek sok új ismeretre tehetnek szert,

miközben egy izgalmas történet részesei lehetnek. Mi felnőttek pedig, újra átél-

hetjük milyen volt az iskolában – és még mi is tanulhatunk új dolgokat! Remek

sorozat egy rendkívüli írónőtől, letehetetlen és majd alig várod, hogy mielőbb

kezedbe vehesd a folytatást!

Első Krisztina

Egy csapat gyerek. Titokzatos feladatok. Utazás térben és időben. Egy nem emberi

ellenség. És mindezek összekomponálása úgy, hogy kicsik és nagyok is élvezettel

olvassák, és együtt izguljanak a hősökkel. A szándék, amit képvisel, a tiszta érzé-

sek, az emberi értékek, a világ csodáinak bemutatása számomra nélkülözhetet-

lenné teszi. Az, ahogy ránéz hanyatlónak tűnő világunkra és gyógyírt kínál neki.

A tudást.

Szabó Antal Imre, 

középiskolai magyartanár

A tanárnő hisz az emberi hangban, abban, hogy a dolgokat normálisan is meg

lehet beszélni illetve oldani, és a hite olyan erős, hogy átragyog a regényen. Nem

frázisokat pufogtat (hogy pl. magadnak tanulsz, meg a tudás hatalom stb.), ha-

nem megmutatja, mi mindenre jó, ha az ember tényleg tud valamit. Hogy tudás

nélkül valóban nem lehet túlélni – s ez épp úgy igaz Új-Guinea vadonjában, mint

Budapesten.

Uzseka Norbert, ekultura.hu

Vidra Gabriella

A TEMPLOM TITKA

A Tudás könyvei III.

Kolibri

Budapest

© Vidra Gabriella 2012

Első rész

A NEGYEDIK KÜLDETÉS:

EURÓPA

7

A VAN DE GRAAFF-GENERÁTOR

Krisztián hétfő reggel jókedvűen ébredt. Felült az ágyában, magára

öltötte a köntösét, aztán papucsba bújva az ablakhoz lépett. Elhúzta

a függönyt, és kibámult az utca sötétjébe. Hat óra van, nézett az órá-

jára, de még mindig olyan, mintha éjszaka lenne.

Nem szerette a novembert: a rövid nappalok hamar véget értek, s

míg nyáron ilyentájt már magasan állt a Nap, most sötétség borította

a várost. De most ez sem lombozta le: hat hét után ma veszik le végre

Erik lábáról a gipszet – jutott eszébe megint az örömteli gondolat.

Erik megsérült az október eleji kiránduláson. Számháborúztak,

és amikor menekülni próbált Zoli és Ákos elől, kibicsaklott a bokája.

Úgy kellett Krisztiánéknak visszacipelniük őt Ági nénihez. Muszáj volt

mentőt hívni, mert Erik ráállni sem tudott a lábára, nemhogy a buszig

elgyalogolni. A kórházban megröntgenezték a sérült testrészt, így de-

rült ki, hogy nem egyszerűen megrándult a bokája, hanem el is törött.

Krisztiánék, akik közben egy szerencsétlen véletlen folytán meg-

járták a török hódoltság igájában sínylődő Magyarországot, persze

ugyanabban a pillanatban érkeztek vissza a jelenbe, amelyikben el-

indultak. Amikor a végzetes verekedés során Zoli letépte Barna nya-

kából a bőrzacskót, hogy végre megtudja, mit rejt, mind a négyen

ugrottak, hogy elkapják a levegőbe repült köveket. Mozdult volna

Erik is, de nem tudott. Ahogy a többiek egy kupacba lehuppantak,

egymáshoz értek, így a harang működésbe lépett, és elragadta őket.

Erik és Zoli tágra meredt szemmel bámult utánuk: Erik amiatt, hogy

8

nem mehetett velük a küldetésre, Zoli meg azért, mert az osztálytársai

köddé váltak… De csak egy szemvillanásnyi időre, mert mire a két

fi ú egyet pislogott, Krisztiánék már vissza is érkeztek. Zoli leblokkolt

a döbbenettől és nem támadott újra, így Krisztiánék Erikkel kezdtek

foglalkozni, aki még mindig a kőtömbön üldögélt. Csak egy biccen-

téssel jelezték neki, hogy valami történt, és várjon türelmesen, majd

mindent elmondanak neki.

Akárhogy is volt, azóta, hat hete, mindannyian tűkön ültek. Nem

győzték kivárni, hogy barátjuk végre megszabaduljon a béklyótól, és

elindulhassanak a negyedik küldetésre. Amitől féltek, és ami miatt

haboztak visszajönni Erikért – tudniillik hogy Mar-Tör újra támadni

fog, ha itthon várakoznak –, szerencsére nem következett be. Csak

találgatni tudták, miért nem éri támadás az iskolát. Barna azt mondo-

gatta, hogy a nagyúrnak nyilván gyengül az ereje, és valahogy keresz-

tülhúzhatták a számításait, azért nem lép akcióba. Krisztián és Orsi,

akik a múltkor nem voltak ilyen derűlátók, most kezdték elhinni,

hogy tényleg nem lesz több merénylet, és örültek, hogy végül is nem

hagyták itthon Eriket.

Erik nagyon hálás volt, hogy a barátai visszajöttek érte; még a sze-

me is könnybe lábadt, amikor megtudta, hogy Krisztiánék milyen

kalandokon mentek keresztül az alatt az idő alatt, amit ő egy pilla-

natnak élt meg; s mégsem kezdték el nélküle a küldetést. Részletesen

beszámoltak neki a hollókői várban történtekről, és Erik, aki eddig is

becsülettel tanult azért, hogy behozza a lemaradásait, onnantól még

jobban rákapcsolt. Igaz, nem mozdulhatott ki hazulról, de Krisztiánék

mindennap jártak hozzá, vitték a leckét, segítettek neki megtanulni

az órai anyagokat, és megírni a házit.

Az eredeti, első obszidiánt, amelyik haza szokta őket szállítani,

most sem tették vissza a vitrinbe (nehogy Zoli vagy valaki más megint

kísértésbe essen, és megpróbálja megszerezni). Barna továbbra is

a nyakában lógó bőrzacskóban őrizte, csakúgy, mint a másik kettőt,

amelyeket Klopptól kaptak: a lapos ásványt és a kisebbiket. Az egyip-

tomi küldetéshez használt gúla formájút ellenben betették az üveg

mögé az eredeti obszidián helyére: arra többet úgysem lesz szüksé-

gük, hadd gazdagítsa hát az iskola gyűjteményét.

9

Bízva abban, hogy ha majd másodszor is elindulnak, ugyanoda és

ugyanabba az időbe fogja őket szállítani a kő, igyekeztek minél ala-

posabban felkészülni a török idők Magyarországából. És persze egész

Európát is tanulmányozták, hiszen ha szerencséjük lesz, és tényleg

a hazájukba kerülnek majd vissza, az európai küldetésnek akkor is

csak az első helyszínét tudják. A másik kettőről fogalmuk sem lehet.

Amerikába nem fogtak bele. Most, hogy már tudták, melyik

obszidián hová visz, abban maradtak, hogy a kényszerű várakozás

minden percét arra használják inkább, hogy a soron következő kül-

detésre készüljenek fel. Kivéve Krisztiánt, akit nagyon izgatott a ti-

tokzatos korong, amelyet a padlásukon találtak, s amely nem akarta

felfedni a titkát. Ezért gyakran kért a könyvtárostól Dél-Amerikát

taglaló könyveket, de csak találomra bele-belenézett mindegyikbe;

nem szisztematikusan olvasta őket. Vajon mit jelent az ábra a fránya

érmén? – tűnődött megint, már vagy ezredszer az elmúlt hetek alatt.

Gondolataiból az utcán hirtelen felharsanó dudaszó zavarta fel.

Vajon ki dudál kora reggel, és miért? Újfent kinézett az ablakon, de

semmi sem mozdult, az autó már eltűnt a sötétben. Krisztián kiballa-

gott a konyhába, ahol édesanyja éppen a reggelit készítette.

– Szervusz, kisfi am! Jól aludtál?

– Köszönöm, igen. Jó reggelt, anya! Tökmag felkelt már?

– Igen, már reggelizett is, most a fogát mossa – fülelt az anya a für-

dőszoba felé, ahonnan víz zubogása hallatszott.

– Én is mindjárt kész leszek. Menj csak nyugodtan, elleszünk Tök-

maggal.

Az anyja elmosolyodott, egy csókot nyomott a homlokára.

– Az én nagy fi am… Legyen szép napotok! – köszönt el, aztán

bement a fürdőbe, hogy kisebbik fi ától is búcsút vegyen.

– Sziasztok! – üdvözölte Krisztián a barátait, ahogy belépett a fi zika-

terembe.

Orsi és Zsófi a padban üldögélve beszélgettek, Barna pedig a kí-

sérletre előkészülő tanárnőnek segédkezett. Púpka idén nagyon

10

megváltozott, legalábbis ami a tanítási módszereit illette. Míg koráb-

ban semmit sem szemléltetett, csak elmagyarázta a szabályokat meg

a képleteket, addig most kísérletekkel készült az óráira. Az osztály

nem tudta mire vélni az újítást, de Orsi, aki mindig nyitott szemmel

és füllel járt, egyszer hallotta, amint Púpka és Zsóka néni arról beszél-

gettek a folyosón, hogy ez a kompetencia alapú oktatás, amit a mi-

nisztérium kitalált, csak púp a hátukra: kétszer annyit kell készülniük

egy órára, mint eddig. Orsi gyanította, hogy a fi zikatanárnő emiatt

változtatott a módszerein. Akárhogy is, a gyerekek nagyon örültek,

mert mostanában fi zikaórán is rendszeresek voltak a durrogások,

villanások és a mindenféle izgalom.

A lányok felálltak, és odaléptek Krisztiánhoz.

– Szia! Tudod, milyen nap van ma? – kérdezte Orsi izgatottan.

– Igen – bólintott a fi ú. – Ma veszik le Erik lábáról a gipszet.

– Bizony! – mosolygott Orsi. – És ez azt jelenti, hogy még pár nap,

amíg megerősödik a lába, és indulhatunk a küldetésre!

– Sziasztok! – lépett oda Barna is. – Nézzétek, mit csinálunk ma! –

mutatott a tanári pulpitus tetején magasodó szerkezetre. – Ez egy Van

de Graaff -generátor. Ezzel fogunk kísérleteket bemutatni. Ha úgy

sikerül, ahogy terveztem, szuper látványban lesz részetek!

– Hogy beindult Barna a fi zikára! – súgta Zsófi Orsi fülébe, mire

a barátnője elmosolyodott.

– Hála isten, hogy végre kibékült ezzel a tantárggyal. Tavaly utálta,

pláne amióta Púpka idekerült hozzánk. De most tényleg nagyon lelkes!

Becsengettek, így az osztály a helyére ment. Vera és Robi voltak

a hetesek.

– Vilma néninek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma huszon-

öt, hiányzik Dobos Erik. Az osztály fi zikaórára készen áll.

– Köszönöm! – biccentett a tanárnő. – Foglaljatok helyet.

A gyerekek leültek, Vilma néni pedig beírta a naplót. Barna iz-

gatottan fészkelődött a helyén, alig várta, hogy a tanárnő kiszólítsa.

– Ma még mindig a töltésmegosztás témakörével foglakozunk, és

ezzel kapcsolatban egy nagyon érdekes szerkezetet, a Van de Graaff -

generátort fogjuk tanulmányozni – kezdte a tanárnő. – Barna felké-

szült az anyagból, hallgassuk meg a kiselőadását!

11

A fi ú felpattant, és kezében szorongatva a jegyzeteit előrement

a tanári asztalhoz.

– Nos, először szeretném nektek röviden elmondani, ki volt Van

de Graaff , hogy működik a generátora, aztán bemutatnék két érdekes

kísérletet is. Ahhoz majd szükségem lesz két emberre, akik segíteni

fognak… Szóval, Van de Graaff amerikai fi zikus volt, 1901-től 1967-

ig élt. Már gyermekkorában is élénk érdeklődést mutatott a fi zika

és a természettudományok iránt. De tehetséges volt a mérnöki tu-

dományokban is. Az ő nevéhez fűződik az asztalon látható generá-

tor feltalálása – mutatott a készülékre. – Ez a maga nemében az első

szerkezet volt, amellyel nagy, akár több millió voltos feszültséget le-

hetett előállítani. Működési elve a következő: egy elektromos motor

két kü lönböző anyagú görgőn keresztül igen gyorsan meghajtja az itt

látható gumiszalagot – bökött a szerkezeten függőlegesen körbefutó

fekete sávra. – A dörzsölő hatás következtében a szalag két végén,

a görgőknél töltésszétválasztás jön létre: az alsónál hiány keletkezik,

míg itt felül, ebben a fémkupolában – mutatott a készülék burájára –,

elektrontöbblet jön létre. A negatív töltésű részecskéket maga a sza-

lag szállítja fel, és egy fésű segítségével jutnak fel a burára. Itt aztán

felhalmozódnak. A töltések szétválasztása miatt feszültség keletkezik.

Míg Barna magyarázott, többen a nyakukat kezdték nyújtogatni,

hogy jobban lássák a nevezetes gumiszalagot.

– Tulajdonképpen ez a berendezés volt az első részecskegyorsí -

t ó – folytatta Barna –, és mint mondtam, több millió voltos feszültsé-

get lehetett vele létrehozni. Majd mindjárt meglátjátok… Meg is lehet

érinteni, és akkor…

– Ezt a marhaságot! Hogy lehetne már megérinteni! – kiabált köz-

be Zoli gúnyosan. – Több millió volt azonnal agyonütne minket!

Barna felpillantott a jegyzeteiből. Egy másodpercig összehúzott

szemmel, szúrósan nézett Zolira, aztán mégis válaszolt:

– Nyugodtan megfoghatod a fémkupolát, mert igaz, hogy ben-

ne több millió voltos feszültség is lehet, de az áram erőssége olyan

kicsi, hogy maximum egy kicsit megcsípne. Bár még az sem biztos,

hogy egyáltalán éreznél valamit… Egyébként meg nem kértelek, hogy

segíts!

12

Zoli nem válaszolt, csak küldött egy utálkozó pillantást a fi ú felé.

A kapcsolatuk csak még rosszabb lett a kirándulás óta. Bár Zoli azóta

egyszer sem kötött beléjük, ha a helyzet olyan volt, hogy megüthette

miatta a bokáját; de azért olyankor, amikor nem volt tétje a dolognak,

mindig próbálta cikizni Krisztiánékat.

Barna folytatta az előadását.

– Akkor most szükségem lenne először is egy lányra, hogy bemu-

tathassuk a kísérletet.

Rengetegen jelentkeztek, és Barna – maga sem tudta, miért –

a tolongó lányseregből Virágot választotta. A lány elégedetten állt fel

a padból, és nevetve kiment a pulpitushoz. Orsi megütközött a barátja

döntésén. Egy pillanatra feltolult benne a féltékenység, és hirtelen

átérezte, min mehetett keresztül Barna, amikor azt hitte, hogy Erik

és közte van valami.

– Most elindítom a készüléket, hogy kezdjenek összegyűlni a ku-

pola felszínén az elektronok – szólt Barna. – Ez eltart egy ideig, aztán

meglátjátok…

Bekapcsolta a szerkezetet, mire a motor felbúgott, és a gumiszalag

elkezdett körbe-körbe szaladni a görgők mentén. A gyerekek surro-

gást hallottak, ahogy a mozgása egyre gyorsult. Még vártak vagy egy

percet. Mint rendszerint minden érdekes kísérletnél, most is többen

felágaskodtak a helyükön, hogy jobban lássanak. Amikor Vilma néni

intett, hogy most már jó lesz, Barna megfogta a berendezés alján ki-

lógó vezetéket, aztán Virág fülébe súgott valamit.

A lány Barnára nevetve bólintott (ettől Orsi még rosszabbul érezte

magát), és hirtelen rátenyerelt a fémkupolára. Abban a pillanatban az

összes hajszála önálló életre kelt, és mint valami tüskés gömb, a világ

összes irányába meredve szabályos kupolát alkotott a feje körül.

A produkció hatalmas sikert aratott: a gyerekek tapsoltak, fütyül-

tek, Ákos hangosan dobogott a padján. Vilma néni alig tudott rendet

teremteni.

– Most az elektronok a kupolából átvándoroltak Virágra, és mivel

ezek mind negatív töltésűek, taszítják egymást. Ezért áll Virág haja

szanaszét – tájékoztatta Barna a többieket, aztán kikapcsolta a gene-

rátort. A lány frizurája hirtelen visszanyerte az eredeti formáját, mire

13

Virág elindult a helyére, de azért vetett még egy huncut pillantást

Barnára.

– Most… ööö… mást mutatok, de… ööö… ahhoz egy fi úra lenne

szükségem – motyogta Barna zavartan az osztálynak; közben úgy

nézett Virág után, mintha fejbe kólintották volna. Orsi most már dü-

hösen fészkelődött a helyén, és odaszólt a mellette elhaladó Virágnak,

hogy hagyja békén Barnát, mire a lány megint csak nevetett.

Ismét szép számmal akadt jelentkező, végül Barna Krisztiánt vá-

lasztotta. Barátja fölállt, és kibaktatott hozzá a szerkezet mellé. Barna

újraindította a generátort, megkérte segítőtársát, hogy most fogja

meg ő az alul kilógó vezetéket, aztán neki is valamit a fülébe súgott.

– Na, fi gyeljetek! – fordult az osztályhoz, aztán a mutatóujjával

hozzáért a fémkupolához. Az érintésre az ő haja is az égnek meredt,

de – sokkal rövidebb lévén – közel sem volt olyan látványos, mint

amikor Virág hosszú hajával történt ugyanez. Ám az újdonság csak

most következett. Krisztiánnal mindketten kissé megdőltek, és az

orruk hegyét előrebökve közelíteni kezdtek egymáshoz. Egyszer csak

hatalmas szikra keletkezett, és egy pillanatra éles fénycsík, egy mini

villám ívelt át a két orr között.

– Nahát! Szuper! – hallatszott mindenfelől.

– Ez volt a kisülés – tájékoztatta Barna az osztályt. – Az elektronok

most átugrottak az én orromról Krisztiánéra, hogy helyreálljon az

egyensúly… Köszönöm! – nyújtott kezet Barna a barátjának.

A fi ú a helyére ballagott, Barna pedig boldogan Vilma nénire né-

zett, várva az elismerő szavakat és a kisötöst. A tanárnő már nyitotta

is a száját, de nem tudott belekezdeni az értékelésbe. Ugyanis ekkor

a generátor ismét felbúgott, és magától forogni kezdett a gumiszalag.

Vilma néni odalépett, hogy kikapcsolja a zabolátlan készüléket, ám az

nem engedelmeskedett: úgy látszott, elromlott a kapcsolója. A szalag

egyre gyorsabban forgott körbe-körbe, és éles, sivító hangot hallatott,

mire a tanárnő a konnektorhoz szaladt, és kihúzta a vezetéket. Ám

a generátor most sem állt meg, sőt még gyorsabban futtatta a szalagot.

Vilma néni megdermedt; még sosem találkozott eff éle természet-

ellenes jelenséggel. Egy elektromos készülék nem üzemelhet áram

nélkül… Hacsak nem elemes, de a generátor nem volt az. A tanárnő

14

rémülten az osztályra nézett, mert eszébe jutottak a tavalyi esetek,

amikor megmagyarázhatatlan dolgok történtek az iskolában.

A készülék ekkor ropogó hangot hallatott. A fémkupolából egyre

fényesebb ívek lövelltek ki minden irányba; aztán a tetejéről ragyogó

szikrák kezdtek pattogni szanaszét, amelyek hamarosan betöltötték

az egész termet.

– Gyönyörű! Csodálatos! – hallatszottak mindenfelől a gyerekek

sóhajai, akik furcsamód cseppet sem ijedtek meg; inkább megbabo-

názva bámulták a földöntúli fényességet. A szikrák elérték őket, kör-

befogták a hajukat, a bőrüket, a ruhájukat, és szemkápráztató, ezüstös

keretbe fogtak mindent, amihez hozzáértek. Ragyogtak a bútorok,

a füzetek, a könyvek, és az összes virág is a teremben. A kis fény-

gömbök úgy villództak a levelek csúcsán, mint apró igazgyöngyök.

A lányok nevetve tanulmányozták vakító ezüstté vált hajukat, és az

ujjukkal fény-képeket rajzoltak a levegőbe. Virág világító vidrája vidá-

man suhant még egy darabig a levegőben, aztán az alak szertefoszlott,

és a kis gömbvillámok hangtalanul surrantak a legközelebbi szikrázó

csíkhoz, hogy eggyé váljanak vele a pazar fényszimfóniában.

Vilma néni halálra váltan kapkodta össze a holmiját, de aztán

mégsem hagyta el a termet. Az ajtóból visszafordult, dacosan lecsapta

a naplót és a könyveket az asztalra, aztán hősiesen megragadta a ge-

nerátort, és kirohant vele a folyosóra. Ahogy kilépett az osztályból,

a készülék megadta magát, és felhagyott furcsa viselkedésével. Oly

ártatlanul feküdt a tanárnő karjaiban, mintha mi sem történt volna az

előbb. Vilma néni megtorpant, csodálkozva felvonta a szemöldökét,

aztán megfordult, és visszament a terembe.

Krisztiánék azonnal tudták, hogy támadás történt, és cseppet sem

csodálkoztak, amikor a tanárnő visszatérte után az osztálytársaik

bambán maguk elé meredve, csodálkozva tekintgettek a belépőre: va-

jon mi a nyavalyát csinál azzal a készülékkel? Barna odasietett Vilma

nénihez, hogy segítsen; elvette tőle az immár élettelen berendezést,

az asztalra tette, aztán elindultak Krisztiánnal az osztálytársaiknak

segíteni.

– Sose hittem volna, hogy éppen Púpka lesz az, aki nem rohan el,

mint eddig az összes többi tanárunk, hanem szembeszáll a gonosz

15

erővel – mondta Barna Krisztiánnak, aztán megpaskolta a kifejezés-

telen tekintettel ücsörgő Virág arcát, hogy a lány magához térjen.

Mivel senkit nem ért sérülés az osztályban, Anna néni, az igazgatónő

ez alkalommal sem hívott segítséget. Ahogy a gyerekek feleszméltek

a furcsa bűvöletből, Vilma néni azonnal felszaladt az irodába, hogy

tájékoztassa őt a történtekről. Az igazgatónő már meg sem lepődött;

csak bólintott, ahogy a fi zikatanárnő a beszámoló végére ért, és közöl-

te, hogy ez várható volt; aztán elszaladt az alagsor irányába. Kollégája

úgy nézett utána, mintha megbolondult volna.

Bár a többi óra rendben lezajlott, és nem indult újabb támadás,

Krisztiánék árgus szemekkel lesték egész nap az osztálytársaikat. Alig

várták, hogy kicsöngessenek az utolsó óráról, és lemehessenek az

udvarra megbeszélni a fi zikaórát. Végre bekapcsolhatták a mobiltele-

fonjukat; már nagyon várták Erik hívását is: mikor érnek végre haza

apjával a kórházból. Letelepedtek a tiszafa alá egy padra.

– Megint sikerült neki – szólalt meg Barna csalódottan. – Pedig

már azt hittem, többet nem tud támadni.

– Tudott – bólintott Orsi –, de gondolj bele, hány hétig nem pró-

bálkozott! Ez azért jelent valamit…

– Egyre több idő kell neki, hogy össze tudjon hozni egy merény-

letet – helyeselt Krisztián. – Ez mindenképpen jó jel.

– Tudom – felelte Barna –, csak olyan jó lett volna, ha nem kellene

megint újratanítanunk az osztályt valamiből. Most foghatunk neki

a fi zikának…

– Nem baj – vélekedett Zsófi  –, bár nem erősségem a fi zika, megte-

szek mindent, amit tudok… Szegények! Olyan megbűvölve ültek ott…

Krisztiánnak eszébe jutott, amikor tavaly ő is hasonlóképpen gon-

dolt a matematikatudását elvesztett Zsófi ra. Akkor, a támadás után,

a lány is olyan elveszetten, kiszolgáltatottan üldögélt a székén, hogy

Krisztián szíve majd megszakadt. És most ismét megtörtént…

– Hamarosan vége lesz, meglátjátok! – szorította ökölbe a kezét. –

Vagy ő, vagy én. Valamelyikünknek vége lesz…

16

A többiek megrendülten, csendben hallgatták a fi ú szinte suttogó,

rekedt szavait.

– Hé, mondtam már: nem kell egyedül szembeszállnod vele! –

rázta meg Barna a vállát. – Mi is itt vagyunk, ne feledd!

Krisztián nem válaszolt, csak sóhajtva bólintott.

– Na, gyertek, kéredzkedjünk el a tanszobáról! – szólalt meg Orsi. –

Szerintem Erikék már hazaértek a kórházból. Látogassuk meg, biztos

örülne neki – mondta úgy, mintha legalábbis nem tegnap látták volna

utoljára a fi út.

Péter bácsi, aki aznap az ügyeletes tanár volt, nem ellenkezett. Amúgy

is alig lettek volna, mert a délelőtti események miatt a legtöbb gyere-

ket hazavitték.

Krisztiánék úgy döntöttek, először mégiscsak hozzájuk mennek,

mert Erik még mindig nem telefonált, ők pedig nem akartak alkal-

matlankodni; hátha éppen bent van a fi ú az orvosnál. Alig fordultak

azonban rá az Esze Tamás utcára, megcsörrent Krisztián mobilja. Erik

hívta nagy boldogan, hogy már otthon van, és végre megszabadult

az átkos páncéltól. Naponta hallgatták a panaszkodását amiatt, hogy

mennyire nem tud se mozogni, se fürdeni, se semmit csinálni a gyű-

lölt gipszbe merevedve.

Így hát a Zrínyi utca felé vették az irányt. Erik hamar jött kaput

nyitni. Még furcsán, majdnem sántikálva lépdelt, de nagyon örült

a szabadságnak. Elújságolta, hogy megkérdezte az orvostól, mikortól

használhatja teljes erőbedobással a lábát, mire az orvos azt felelte,

hamarosan, csak egyszerre ne gyalogoljon sokat; és még két hétig

felmentette a testnevelés óra alól.

Letelepedtek Erik szobájában. A lányok segíteni akartak házigaz-

dájuknak az üdítő felszolgálásában, de Erik nem hagyta; mihama-

rabb meg kell erősödnie, hogy megkezdhessék a negyedik küldetést,

mondta, és máris kidöcögött a konyhába, aztán vissza a poharakkal

meg az üdítővel.

– Csakhogy ez a pillanat is eljött! – koccintottak a narancsdzsússzal.