varga mihály - tolna · folyón ereszkedve kuttyogtatott, horgára békát, lótetűt, meztelen...

Varga Mihály

HALÁSZAT TOLNA KÖRNYÉKÉN

Geográf Kiadó

Tolna

2015

Nyomdai előkészítés: Weisz Tibor

Sokszorosítás: Kerényi Nyomda Kft, Szekszárd

Lektorálta: Link Judit

Képek, ahol másképp nincs jelölve: Varga Mihály

Borítófotó: Kisbárka a Lehőczi-holtág partján. 2004

Külön köszönet

Badics Zoltánnak, Kern Ferencnek, Kertész Istvánnak, Link Juditnak, Papp Viktóriának,

Pipó Saroltának, Steinbach Ferencnek, Széles Józsefnek, Weisz Tibornak, Wessely Gábornak

TARTALOMJEGYZÉK

Tartalomjegyzék…………………………………………………….3

Ajánlás……………………………………………………………….4

I. Halászat a folyószabályozás előtt…………………………………..5

I/1 A Duna felszínformálása……………………………………….5

I/2 Fokok halászata a 15-18. századi forrásokban………………....5

I/3 A halfogás szerszámai………………………………………….6

I/4 A tolnai halászcéh……………………………………………...8

II. Folyószabályozások Tolna környékén……………………………...9

III. Halászat az ármentesítések után……………………………………11

III/1 Halászati társulatok…………………………………………...11

III/2 Szövetkezeti idők…………………………………………… .12

III/3 A szerszámkészlet változása………………………………….17

III/4 Kisszerszámos halászat napjainkban………………………....19

IV. Közlekedés és haltárolás a Dunán…………………………………20

Adatközlők………………………………………………………...21

Jegyzetek…………………………………………………………..22

Felhasznált irodalom………………………………………………25

Képek……………………………………………………………...27

Források…………………………………………………………....

Ajánlás

Tudják mi a lésza, vagy a schwimmangel? Milyen foglalatosság a kuttyogatás? Nem?

Pedig nem is olyan régen ezek még mindennapi kifejezések voltak Tolnán és környékén,

minden valamirevaló polgár ismerte. Ma már történelem.

Tolna-Duna-hal. Ez a három dolog szorosan kötődött egymáshoz városunkban. Hiszen

Tolna a Duna mellett, a Dunával és a Dunából élt. A hajózás szép mestersége, a hajóács

megbecsült iparos munkája mellett fontos tevékenység volt a halászat vizeinken.

Olyannyira, hogy a tolnai halászcéh egykor a Közép-Duna legjelentősebb

halászszervezete volt. Később, a folyószabályozások után a halászat módszerei és

szervezetei megváltoztak, és nem csak a tolnai vízre korlátozódtak. Különböző

szerszámokkal fogtak halat a halászok a tolnai, bogyiszlói, faddi holtágakon, a Sió és a

Nagy- Duna vizein.

Varga Mihály alaposan tanulmányozta Tolna környékének halászati múltját és a laikus

által is érthető stílusban, de nagy precizitással írta meg dolgozatát a folyószabályozások

előtti kortól napjainkig. A halfogás különböző szerszámai mellett a különböző halászati

társulások történetét is megismerhetjük. Kitekintést kapunk a folyószabályozásokról és

azok hatásairól, a régi halgazdálkodás felbomlásáról, és új formák kialakulásáról. A mű

végén gazdag képanyag várja az olvasót.

Biztos vagyok benne, hogy ezt az írást idősebb tolnaiak nagy nosztalgiával fogják olvasni.

Remélem azonban, hogy szélesebb körben is ismert lesz. Hisz- sajnos- Tolnán vannak már

olyan családok, akik semmilyen szinten nem kötődnek a Dunához, a vizekhez, és van

olyan, aki még egyszer sem járt a Holt- Duna partján. Pedig fontos, hogy egy település

ismerje hagyományait, büszke tudjon lenni múltjára. Ebben segíthet ez a dolgozat. Hogy

utódaink tudjanak válaszolni arra, ha megkérdezik tőlük: mi volt a lésza és a

schwimmangel?

Link Judit

I. Halászat a folyószabályozás előtt

I/1. A Duna felszínformálása

Térségünkben a folyószabályozások előtt, a Duna középszakasz jellegű folyóként

kanyargásaival állandóan változtatta a medrét, mégpedig úgy, hogy a felgyorsuló víz a

kanyarulat külső ívén a partot szaggatta, a lassabb áramlás pedig a belső íven a hordalékot

lerakta.1.

Ennek megfelelően a kanyar külső, hosszabbik oldalán pusztuló magas part, a

belső, rövidebbik felén épülő lapos part jött létre. Tolna is egy ilyen magas parton

található, bár vitatható a római kori Alta Ripa - Magas Part elnevezés helyessége,2.

a két

part közötti szintkülönbség és ez által Tolna magasabb fekvése az ártérhez képest jól

látható. A Mezőföld déli határán elhelyezkedő Tolnánál tehát leszűkült az ártér, ami

segítette – a dunai átkelőhely és vámhely által – a várispánság megszerveződését az

államalapítás idején.3.

A folyót megközelítő löszös „magaspart” után a Duna ártere ismét

kiszélesedett és kikötésre alkalmatlanná vált, innentől kezdődött a Tolnai-Sárköznek

nevezett kistáj.

A vizsgált települések közül Fadd és Mözs hasonlóan Tolnához, árvízmentes teraszon

épült fel, míg Bogyiszló és Gerjen (ófalu) a Duna árterének belső magasabb térszínein

alakult ki.

A Duna áradásai során átszakíthatta a hurokszerű kanyarokban a partját kísérő

övzátonyokat, és a természetes kifolyókon keresztül eláraszthatta az árterét. Apadáskor a

visszahúzódó víz tovább mélyítette ezeket a kivezető nyílásokat, amelyeket a magyar nép

fokoknak nevezett el. A fokok tehát képződhettek a fent említett természetes módon,

ahogyan ezt a Tisza 2000-évben történt árvízénél is megfigyelték,4

azonban számos 18-

19. századi forrás utal a fokok mesterséges létrehozására is, vagyis ember általi kiásására.5

A fokok eredetével kapcsolatos vitára a továbbiakban nem térek ki, célom csupán annyi

volt, hogy bemutassam az ártér egyik legfontosabb terepalakulatának képződését a

fokgazdálkodáshoz kötődő halászat tárgyalása előtt (1. kép).

I/2. Fokok halászata a 15-18. századi forrásokban

A fok lehetővé tette az árterek sokoldalú halászatát azzal, hogy a Duna árvizét

elvezették a halászatra alkalmas holtágakba, tavakba, palékba. Ezekben a gyorsan

felmelegedő, tápanyagokban gazdag sekélyvizekben, a halak kiváló feltételekre találtak a

szaporodáshoz és növekedéshez. Apadáskor, amikor megfordult a vízáramlás iránya, az

árterekről a fokokon keresztül jutott vissza a víz a főmederbe. Az itt élő népesség a fokok

gondozásával és rekesztésével biztosította a halászat eredményességét.

Ez a vízgazdálkodás mérsékelve az árvizek pusztítását, biztosította az elöntött területek

más irányú mezőgazdasági hasznosítását is.6.

Így például az ideiglenesen víz alá került

rétek, legelők, gyümölcsöskertek, erdők, az árvíz levonulása után kiváló lehetőséget

teremtettek a szarvasmarha, sertés és lótenyésztésre,7

az alma, körte és a

szilvatermesztésre, illetve az erdőgazdálkodásra. Az erdő keményfáit (tölgy, kőris, szil)

házépítésre, szekér vagy szerszámnyélkészítésre használták fel. A puhafákból (nyárfa)

csónakok, teknők, kunyhók, fészerek készültek.8 A fűzfavesszőkből sövénykerítéseket,

vejszéket, kosarakat fontak, a szárazágakat pedig tűzifának gyűjtötték. Térségünkben a

legtudatosabb erdőgazdálkodás Bogyiszló határában folyt, mivel itt az erdők a Kalocsai

Érseki Uradalomhoz tartoztak, mely szigorúan szabályozta azok használatát.9

Természetesen a korabeli Magyarország hatalmas árterein nem alakulhatott ki olyan

színvonalú vízgazdálkodás, amely megfékezhette volna az összes árvizet. Az ártéri

haszonvételek is gyakran képezték pereskedések tárgyát, különösen a halászat esetében,

ahol a fokokat elrekesztő sövények, nádfalak lerombolása nem okozott nagy nehézséget a

jobbágyoknak.

Ilyen ügyek létezését már a késő középkori okleveles források is tanúsítják: 1438-ban a

tolnai hospesek a fehérvári keresztes konvent faddi birtokán különböző halastavakból

hálókat, rekesztékeket vittek el. Az esetet szolgabíró vizsgálta.10

Hasonló hatalmaskodás

történt a tolnaiak részéről a faddiak rovására 1452-ben. A jegyzőkönyv rekesztékek

lerombolását említi.11

A pereskedés folytatásaként Tolna vármegye határozatot hoz 1453-

ban a faddi birtokos javára, amelyben a tolnai, alsófaddi és pabari jobbágyokat eltiltja a

„…Faad és Warasd possesiók területéhez tartozó szántóföldek, rétek, halastavak és erdő

elfoglalásától, megtartásától és haszonvételeinek élvezetétől…” .12

Az ártéri halászat a Török Hódoltság korában hanyatlásnak indult, de nem szűnt meg

teljesen, oly annyira nem, hogy a megszálló törökök külön jövedelemként tartották

számon. Ezt bizonyítja Evlia Cselebi török világutazó beszámolója 1663-ból: …Tolna

város tavának alakja. A magyar történetírók ezt Torgánának nevezik, kerülete teljes tíz

mérföldet foglal magába s a Duna folyótól egy ferszákh távolság. Tavasszal, ha a Duna

folyó kiárad, ez Tolna tava megtelik és tengerré lesz, benne a halászok hét napig

halásznak. Külön felügyelőség, melynek jövedelmét a határszéli katonaságra írták, egyik

része gyékénynádas. Vize azonban nagyon ízletes, ezért, mint a kanizsai tóban, ebben is

van galanga, de én nem láttam…” .13

A török elleni felszabadító háborúk, valamint a Rákóczi-szabadságharc után következő

békés 18. század kedvezett a halászat fellendülésének. A fokgazdálkodáshoz kötődő

halászat nagyságát jól jellemzi az 1700-as évek első felében élt polihisztor Bél Mátyás

leírása: …a Duna…Amikor ugyanis medréből kilép, a mélyedéseket nemcsak vízzel,

hanem hallal is megtölti, és szinte tavakat hoz létre, melyeket a parasztemberek, mielőtt a

víz apadni kezdene és a mederbe visszahúzódhatna, vesszőből font gátakkal lezárnak,

nehogy a fokokon, ereken lehúzódó vízzel együtt a halak is visszatérhessenek a folyóba. Itt

aztán- akár holmi halastavakban-fogva tartják őket, de nem ritkán megesik az is, hogy

annyi hal gyűlik bennük össze, hogy a vesszőből vert gátat elsodorják, és a földművesek

fáradozása és reménysége odalesz… .14

A forrás alapján megállapítható, hogy a rekeszek

nem halfogó, hanem halvisszatartó funkcióval rendelkeztek, az ártér halászait pedig a

földműves jobbágyok között kell keresni.

I/3. A halfogás szerszámai

Az ártéren folytatott halászati módszerek közül a legeredményesebb a fokok

rekesztőhalászata volt. A kisebb kifolyókat gallyakkal, bokrokkal gátolták el, de úgy,

hogy a bokrok között nyílást hagytak a halaknak, ami elé varsát helyeztek. A varsán kívül

emelőhálóval is halásztak a gátak körül.15

A szélesebb mellékágakat karókkal

megerősített vesszőből vagy gyékényből font sövényfallal ún. lészával zárták el.16

A több

száz méteres sövényfalakba kapukat építettek be. Ezek a vízben álló kerítések terelték a

halakat a kapuhálóval egybeépített varsákba, vagy a rekeszekbe toldott vejszékbe. A

vejszék félkör, szív esetleg csiga alakú fülkék, amelyek fogságban tartották a beúszott

halakat. Bogyiszlón az udvaros vejszét ismerték.17

Ez egy összetett, több egymásba nyíló

vejszből álló típus volt.

Napjainkban a fokok halászata már a múlté, emlékét csupán helynevek pl: Bóni-fok,

Karaszi-fok a Nagy-Dunán vagy belvízlevezető csatornák őrzik, pl: a Foki-csatorna

(Slájsz-árok) Tolnán.

A rekesztőhalászat eszközein kívül egyéb szerszámokat is ismertek az ártér kishalászai.

Az alábbi kisszerszámokat egyedül vagy párban halászó jobbágyok alkalmazták a bokros,

akadós partmenti sekélyvizekben, olyan helyeken ahol nagyhálóval nem lehetett halászni.

- Szigony: ősi halfogó szerszám, alakját a víz mélysége és a fogásra kiszemelt hal fajtája

határozta meg.18

A nagyobb halakra 1-2 ágú nehezebb, a kisebbekre 3-4 ágú könnyebb

szigonyt használtak. A tolnaiak a kevesebb ágú szigonyt kedvelték, a bogyiszlóiak három

ágúval szúrták a halat.19

Szigonyozásra a legalkalmasabb időszak a tavasz és a nyár eleje

volt, amikor a halak az ívás miatt a part közelében tartózkodtak.

- Átkötös horog: Áradáskor a vízzel elöntött erdőben, két fa vagy karó közé kifeszített

zsinórra, kishallal megtűzdelt horgokat kötöttek. A főzsinórra 4-5 méterenként egy darab

fát erősítettek úszónak. Tolnán schwimmangelnek nevezték.20

- Vesszővarsa: A rekesztőhalászat nem helyhez kötött, ősi típusa.21

A fűzfavesszőből

font varsák leggyakrabban kúp alakúak voltak, amikor halásztak vele karóhoz kötötték

vagy kővel elsüllyesztették.22

Ma már varsát nem de törpecsapdát néha még készítenek

vesszőből., Tolnán a drótkarikákba fűzött műanyaghálót vonták be vesszővel, hogy

erősebb és könnyebben kiemelhető legyen a csapda (2. kép).

- Vesszőtapogató: A borítószerszámok közé tartozó tapogató egykor az egész országban

kedvelt eszköz volt. Leginkább paraszthalászok, orvhalászok használták a gyorsan

felmelegedő szélvizekben.23

Halászatra megfelelt a feneketlen kosár épp úgy, mint az erre

a célra kötött sűrű fonatú vesszőtapogató. Az ezredfordulóra többnyire múzeumokba

kerültek ezek a szerszámok. Így például a tolnai helytörténeti gyűjtemény is rendelkezik

tapogatóként használt kosárral.

- Emelőháló: Ezt a szerszámot egyaránt használták tavakban, fokokban és a nyílt

mederben. A négyzet alakú háló sarkait keresztbe egymásra fektetett vesszőkhöz

erősítették, amit egy hosszú rúdhoz kötöttek A rudat fölemelve a háló öblözete parittyához

hasonlított, ezért az emelőhálót parittyának is nevezték.24

Amíg az ártereken általában jobbágyok halásztak, a nyílt vizen, a tanult céhes halászok

dolgoztak, eszközük főleg a kerítőháló volt, ami nagyszerszámnak számított, mivel

kezeléséhez legalább 5-6 ember összehangolt munkája kellett. Az idősebb céhtagok néha

kishalász szerszámot is használtak a főmederben.25

- Vizahorog: A folyószabályozások előtt gyakran használt szerszám volt. Az arasznyi

horgok előkén lógtak egy erős derékkötélen. A horgokat nem csalizták, csak a rájuk

erősített fadarabokkal lebegtették a fenék közelében. A felúszó tokfélék farkukkal

csapkodva beleakadtak a horgokba. Egy öreg tolnai halász még az 1900-as évek elején is

halászott vizahoroggal a Dunán Bajánál,26

hogy nem is eredménytelenül arra a Kalocsai

Érsekség tolnai bérlőkkel kötött szerződése utal, melyben az érsekség a halászoktól

megköveteli az évi 1 mázsa viza vagy tok beszolgáltatását még a 19. sz. végén is.27

- Csapóhorog: Ragadozó halakra használták. A meredek partba leszúrt karó erős

zsinórral, horogra tűzött kishallal az 50-100 kg-os harcsát is megfogta. A tolnaiak

stekhangelnek hívták.28

- Kecsegehorog: Tolnaiak halásztak vele a Nagy-Dunán, parafával úsztatták a

vizahoroghoz hasonlóan. 29

- Kuttyogatás: Nevét Herman Ottó terjesztette el,30

de régebben a butykálás vagy

puttyogatás kifejezéseket használták a Dunán.31

Tolnán plumbe illetve pletykázás néven

ismerték.32

Ennek a kizárólag harcsára alkalmazható módszernek a lényege az, hogy egy

kb 40 cm hosszú ívesen meghajlított butykálófával ütötték a víz felszínét.33

Az éles hang

ingerli a harcsát, mert azt hiszi béka vagy hal csobog.34

Gerjenben egyedülálló módon

nem fával kuttyogattak, hanem disznóhólyaggal, amelybe kavicsot tettek.35

A halász a

folyón ereszkedve kuttyogtatott, horgára békát, lótetűt, meztelen csigát tűzött. A

butykálásra legalkalmasabb évszak a tavasz és a nyár. Az árterek kiszáradásával azonban

a harcsák száma is drasztikusan csökkent, ezért ezt a módszert a halászok már nem

alkalmazzák, csak a horgászok.36

- Kerítőháló: A legjelentősebb nagyszerszámnak számított. A hatalmas vizákat is az erős

kendermadzagból kötött 100-200 m. hosszú kerítőhálóval fogták, melynek használatát Bél

Mátyás ismerteti Dunaföldvárról.37

A leírás szerint csónakból engedték a vízbe a hálót

oly módon, hogy a csónak elején ülök eveztek, a hátul levők pedig kivetették a hálót. A

félkörívben kivetett háló két végével a parton állók egymás felé indultak, miközben a

hálóval lekerekített terület egyre szűkült és a halak a sekélyebb vízbe kényszerültek.

Végül a halászok a vizákat a partmenti iszapba kergették, ahol megfeneklettek, ekkor a

több méteres halakat a kopoltyújukon és a szájukon átbújtatott kötéllel kipányvázták a part

melletti fákhoz.38

Hasonló vizahalászatról maradt fenn tudósítás Tolnáról 1800-ból. A

halászat után pontyból készült borsos lét főztek. Érdekesség, hogy Magyarországon ez

volt a halászlé első ismertetése. 39

Általánosságban elmondható, hogy a folyószabályozások előtt jóval kevesebb hálós

szerszámot használtak, mint a 19. század végétől napjainkig. Ennek oka, hogy sokba

került a háló előállítása. A költségekre utal az a tény, hogy a céhlegények évekig kötötték

az önálló mesterré váláshoz szükséges hálókat.40

A kerítőhálót mint nagyszerszámot,

ezért a tolnai halászcéh eszközei között találjuk meg.

I/4. A tolnai halászcéh

A halászcéh a Pest és Apatin közötti Közép-Duna vidék legjelentősebb

halászszervezete volt. A céhet sváb bevándorlók alapították, kiváltságlevele német és latin

nyelven 52 alapító mestert sorol fel, akik között csak egy személy volt magyar

származású: 41

1. Romanus Wust 27. Joseph Fölcker

2. Jacob Kupfer Schmidt 28. Frantz Strobl

3. Mathias Jeling (Jilling) 29. Joseph Holzman

4. Joseph Adam 30. Adam Reisch (Rausch)

5. Joseph Ischkum (Isgum) 31. Phillips Schmidt

6. Johannes Bracher 32. Conrath Streicher

7. Heinrich Huber 33. Michl Mertz

8. Hans Michel Lampert (Lambert) 34. Lorentz Streicher

9. Mathias Hartman 35. Adam Schleicher

10. Georg Feller 36. Heinrich Martz (Mertz)

11. Joseph Wust 37. Friedrich Lang

12. Wallentin Würth 38. Petter Mertz

13. Tomas Lorydan 39. Frantz Weber

14. Antony Strobl 40. Johannes Fülz

15. Johannes Binter 41. Wilhelm Schaller

16. Lorentz Frommer (Krammer) 42. Nikolaus Sturm

17. Joseph Streicher 43. Philliph Adam

18. Antony Adam 44. Stephan Budai

19. Jacob Berg 45. Johannes Weiss

20. Conrath Krüsch 46. Johannes Bildhöber (Bildheber)

21. Johannes Walker 47. Vallentin Schneider

22. Johannes Perschy 48. Joseph Ehrman

23. Petter Perg (Berg) 49. Johannes Fell

24. Jacob Adam 50. Seregi János

25. Chrystian Walker 51. Joseph Wunderlich

26. Joseph Prigel (Priegl) 52. Christian Hitzhauss 42

Az első magyar nyelvű bejegyzés 1858-ban került a céhkönyvbe.43

A kiváltságlevél

szerint vidéki mesterek is tagjai lehettek a céhnek,44

így ismerünk Kömlődről, Paksról,

Bátáról és Dunaszekcsőről is halászmestereket,45

A halászcéh jelentőségét mutatja, hogy

101 éves fennállásának története alatt (1781-1882) 388 mester és 907 inas nevét jegyezték

fel 46

az inasok közül többen is a szomszédos országokból érkeztek.

A tolnai halászcéh tagjain kívül idegenek is bérelhettek halászati jogot a környéken. A

19. század elején volt olyan budai halászmester, aki házat is vett Tolnán,47

ennek ellenére

a céh biztos megélhetést tudott nyújtani a tagoknak, hiszen a kifogott halat egész évben

jól lehetett értékesíteni. A halászmesterség családon belül öröklődött, a céhkönyvbe

bejegyzett mesterek fele 22 családból származott.48

Ez a tény azzal magyarázható, hogy a

német bevándorlók erős közösségi öntudattal rendelkeztek, ami megmutatkozott még a

céh hivatalos feloszlatása után is a családok összetartásában. A tolnai céhélet egyes

szokásai az 1950-es évekig kimutathatóak, például a szakma kitanulásában.

A mesterré válás a következő módon történt: tizenéves korban a fiúk halászinasnak

szegődtek. A tanulóidő az 1700-as évek végén csak 1-2 évig tartott, az 1800-as évekre ez

már 4-5 évre növekedett. 49

Az is valószínű, hogy a fiatalabban felvett inasoknak hosszabb

ideig kellett a mester mellett maradni. Ha az ifjú letöltötte az inaséveket, akkor legényként

szabadult és vándorútra indult általában 3 évre, melynek során további tapasztalatokat

szerzett. A tolnai legények leggyakrabban az aldunai településeken szolgáltak: Apatinban,

Zimonyban, Pancsován vagy Mitrovicán.50

A vándorlás után a legény beléphetett a céhbe,

ha a mesterré válás szigorú szakmai és anyagi követelményeit teljesíteni tudta. Ezek közé

tartozott a mesterremek elkészítése: hálófonás, hálófoltozás, valamint a halászmesterek és

legények megvendégelése, illeték befizetése. A mezőváros népességének növekedésével

párhuzamosan a 19. század második felére egyre nehezebbé vált a mesterré válás, a

legényeknek akár 8 évet is várni kellett a céhbe kerüléshez, ami a vándorévek

meghosszabodását eredményezte (1. dokumentum 51.

). A gyorsabb felvétel érdekében a

legény feleségül vehette valamelyik halászmester leányát vagy özvegyét is, így csak a

mesterilleték felét, 7,5 forintot kellett befizetnie a mesterré váláshoz. 52

A halászcéh következő tárgyi emlékei maradtak fenn napjainkig: céhláda,

kiváltságlevél, számadáskönyv,53

legények ládái, céhpecsét, céhházat ábrázoló festmény,

céhzászló. (3. kép).

II. Folyószabályozások Tolna környékén

A 18. század végére tervek születtek a Duna szabályozására, mivel az állam és a

földbirtokosok számára egyre fontosabbnak bizonyult a szántóföldi gabonatermesztés és a

hajózás fejlesztése. Ezen kívül a folyószabályozás céljai között szerepelt még a

településeket veszélyeztető árvizek megfékezése, valamint a mocsarak megszüntetésével a

járványos megbetegedések visszaszorítása is.54

Az ármentesítési munkák a folyóból kiágazó fokok elzárásával kezdődtek. 1775-ben

Tolna vármegye elrendelte a Duna mentén a falvaknak a fokok összeírását és feltöltését.

A feljegyzések szerint Gerjen: 16, Fadd: 54, Tolna: 19 fokkal bírt.55

A folyószabályozás következő fejezete 1820-21-ben valósult meg, amikor a Víz Építő

Királyi Biztosság Beszédes József mérnök irányításával négy átvágással 33 km-el

rövidítette meg a Dunát Fadd és Mohács között.56

Az ármentesítési munkák az 1838-as

pesti jeges árvíz pusztítása után új lendületet kaptak. Az 1850-es évekre elkészült a Fadd-

Dombori holtágat létrehozó 12 km-es átmetszés, valamint 1852-ben befejezték a 30 km-es

tolnai nagy kanyar átvágását. A 7 km-es ásott meder 1856-ra már főmederré vált,

amelynek szélessége 1910-re elérte a 600 métert.57

Az új kiegyenesített főmederben a

hajózást és a jég levonulását partvédő műtárgyak építésével segítették. Így készültek el a

partmenti kövezések, sarkantyúk, keresztgátak, töltések.58

Az 1893-as jeges árvíz után a

Földmüvelésügyi Minisztérium elhatározza a tolnai holt Duna-ág felső bejáratának

elrekesztését. A járás és a község hiába sérelmezi, hogy a megkérdezésük nélkül született

döntés: „…de sajnos sem nekem mint a járás főtisztviselőjének, sem pedig már az

érdekeltséghez tartozó községi hatóságoknak erről tudomásuk nem volt, mert az esetleg itt

járt szakközeg egyáltalán senkivel sem érintkezett. Pedig a gyakorlati tapasztalat sokszor

többet ér az elméleti tudománynál, a jelen estben is, ha a kiküldött szakhatóságokkal

érintkezönk nem hiszem azt, hogy a tolnai holt dunaágnak elzáratását javasolja, mert ez a

bogyiszlói sziget megvédését, sem a jégnek gyorsabb lezajlását elő nem segíti. Ennek az

egész vidéknek árvíz veszedelmét a grebeczi zátony és a bajai kanyarulatok okozzák, amint

a Duna folyása a bajai kanyarok átvágásával egyenest irányba tereltetik és a grebeczi

zátony kitisztittatik a jégnek szabad útja van, s a bogyiszlói sziget az árvíz veszélytől

megmentettnek tekinthető…” 59

A község felhívta a figyelmet a mellékág várható

eliszaposodásának a következményeire is: „…Ha azonban Domborinál a tolnai holt Duna

elzáratik, ezen vidék közegészég tekintetében, a mocsarak kigőzölgése folytán veszélyessé

tétetik, azon kívül eltekintve attól, hogy nemcsak magának Tolnának, hanem az egész

vidékének kereskedelem tekintetében nagy kárára válland, mert számtalan teher hajó jön

keselyüsnek fel Tolna alá, a vármegye által nagy költséggel létesítendő lovas kaszárnya is

szenved általa amennyiben az ott elhelyezendő 3. lovas század lovainak usztatására

alkalmas hely egyáltalán nem leend…”60

Az országos szakhatóság végül azt a kérést sem

teljesíti, „ …hogy legalább a tolnai holt Duna ág Domborinál zsilip által zárassék el,

melyen át a holt duna ág vize időnként felfrissithető és a kereskedelem miatti hajózás

biztosítható volna…” 61

A tiltakozás ellenére 1894-ben lezárták árvízvédelmi töltésekkel a

faddi holtág alsó és felső végét, illetve a tolnai holtág felső bejáratát.62

Térségünkben, a Duna szabályozásával összefüggött a Sió-Sárvíz alsó szakaszának

mederrendezése. Ezen munka is egy több megyére kiterjedő vízrendezési terv része volt.

A Sió-Sárvíz-Kapos vízrendszer szabályozására 1852-ben születtek meg a használható

tervek Halász Gáspár mérnök irányításával.63

A tervek alapján a kiszélesített Sió-Sárvíz

csatorna 4 km-es újonnan ásott medrét a tolnai holtág alsó részébe, az ún. Taplósi-

Dunába vezették, ezzel a Sárvíz torkolathoz közeli 40 km-es sárközi szakasza is holtággá

változott.64

A fenti nagy volumenű vízrendezési munkálatok pozitív eredménye a pusztító árvizek

fokozatos visszaszorulása mellett, 65

a szántóföldek területének jelentős növekedése volt,

azonban a halászat szempontjából a folyószabályozás visszafordíthatatlan folyamatot

indított el. Megkezdődött az árterek kiszáradása, ez által a tradicionális halászat

lehetőségei a feltöltődő holtágakra és a gyorsan mélyülő nyílt mederre korlátozódtak. Az

ívóhelyek hiánya miatt a halállomány megtizelődött. Jól jellemzi a helyzetet egy 20.

század fordulóján élt kortárs, Sztripszky Hiador véleménye: „…a földművelés sokat nyert,

de a halászat elvesztett úgyszólván mindent…".66

A halászat háttérbe szorulásának folyamata azonban csak úgy értelmezhető helyesen, ha

közben nem feledjük el megemlíteni, hogy a táj átalakulása időben egybeesett a dualista

Magyarország gazdasági-társadalmi modernizációjával, mely a kiegyezést követően

felgyorsította a feudális jellegű halászat felbomlását. Így például a kapitalista

viszonyoknak megfelelő halászat kialakulását elősegítő 1872-es ipartörvény megszűntette

a céheket, az 1888-as halászati törvény pedig lehetővé tette a bérleti rendszer

engedélyezésével a szabad vállalkozói halászat elterjedését.67

III. Halászat az ármentesítések után

III/1. Halászati társulatok

Az 1888-as halászati törvény megváltoztatta a halászat jogi kereteit. Az új törvény

előírta a parti birtokosok számára a halászati társulatok megalakítását,68.

de a társulatok

csak a korábban kötött érvényes bérleti szerződések lejárta után szerveződhettek meg. A

fent említett helyzetből következően a megyében két halászati társulat alakult 1895-ben: a

Dunaföldvár-bátyai és a Fajszi-bátai Halászati Társulat.69

A vizsgált települések közül

Gerjen vizei az első, míg Fadd, Tolna és Bogyiszló határainak vizei a második halászati

társulat fennhatósága alá tartoztak. A két szervezet 1904-ben egyesült Dunaföldvár- bátai

Halászati Társulat néven.70

A társaság hivatalos székhelye ugyan Szekszárd volt, de a

közgyűléseket, árveréseket Kalocsán tartották. Ez azzal magyarázható, hogy a társulat

kezelésében levő folyószakasz halászatának jelentős része a kalocsai érsekséget illette,

mivel az érseki uradalom számított a legnagyobb part menti birtoknak.

Az érsekség a halászati jogot továbbra is bérbeadta különböző vállalkozóknak. Például

Schmidt József tolnai halászmester társaival 1898-1900 között 5000 forint bérleti díjat

fizetett és 6,5 mázsa asztali halat, valamint 1 mázsa vizát vagy egyéb tokot szállított az

érsekségnek.71

A környék halászai a 2 forintos éves halászjegyeket Szekszárdon a

főszolgabírói hivatalnál váltották ki (2. dokumentum 72.

). Az engedélyen feltüntették az

egyes halfajok fogására vonatkozó tilalmi időket, méretkorlátozásokat, tehát az állam már

a 19. század végén felismerte a halállomány védelmének szükségességét. A halászattal

foglalkozó vállalkozók közül kiemelkedett a tolnai Isgum család.. A család bérletei mellé

tulajdont is szerzett, amikor özv. Isgum Ádámné társaival 1906-ban megvásárolta a

Tolnai-holtágat báró Drasche Richárd uradalmából73

3500 koronáért. Az adásvétellel a

tolnai Isgumok 19 szavazathoz jutottak a Dunaföldvár-bátai Halászati Társulatban.74

A

család jelentőségét mutatja, hogy 1922-ben, a társulat vizeinek üzemszakaszonként 10

évre történő bérbeadásakor, a hét üzemszakaszból három az Isgumok bérlete lett. Név

szerint a következők:

- IV. üzemszakasz: a Duna Paks és Bogyiszló közötti része

- V. üzemszakasz: a tolnai és bogyiszlói holtágak

- VI. üzemszakasz: a Duna, a bogyiszlói-faddi-fajszi határtól a koppányi átmetszés

északi határáig.75

Ilyen nagy méretű családi vállalkozás esetén érthető a munkamegosztás kialakulása a

családon belül. Isgum Ádámné öt fia közül a jogi egyetemet végzett dr. Isgum Ádám a

hivatalos ügyeket intézte, irányító szerepéből következett, hogy ő már nem halászott.

Isgum Károly szintén abbahagyta a halászatot betegsége miatt az 1920-as évek végén.

Az egyes üzemszakaszok halászatát megszervező családtagok is egyre kevesebbet

halásztak, fő feladatuk a hal eladása volt a tanyára kijáró kereskedőknek, illetve

felügyelték a részeshalászok munkáját. Isgum Rezső a Sió torkolatától északra 8-10

kilométerig, délre 4-5 kilométerig halászott a Dunán. Alkalmazottai között találjuk Réhm

Ferenc és Jilling Ferenc tolnai halászmestereket. Isgum József a Sió alatti 4-6 kilométeres

holtágon az ún. Kis- Dunán fogta a halat. Isgum Ferenc a Baja fölötti öreg Dunán

halászott, valamint a rezéti ágban. Részeshalászai Tolnáról Ádám Ferenc, Schaller József

és ifj. Schaller Ferenc voltak .76

A részes halászok leggyakrabban feles halászati szerződést kötöttek. Ez azt jelentette,

hogy a fogás felét le kellett adniuk a vízterület haszonbérlőjének,77

azonban ha a főbérlő

szerszámaival halásztak, akkor a részes halászoknak még kisebb hányad jutott a kifogott

halból. A halászmesterek rendszeresen foglalkoztattak inasokat, segédeket, időnként pedig

napszámosokat. A mesterré válás feltételei az 1920-as évekre egyszerűsödtek a 19. század

céhes viszonyaihoz képest. Bár az inasok továbbra is három évig szolgáltak juttatás

nélkül, a már fizetésért dolgozó segédek tanulóideje egy- két évre csökkent, és a trianoni

határok miatt elmaradt a szokásos vándorút is Délvidékre. A felszabadult segédek közül,

azonban legtöbben nem a halászéletet választották , hanem inkább hajóra mentek dolgozni

magasabb fizetésért. Az osztrák vagy német hajózási cégek szívesen alkalmaztak tolnai

fiatalokat, hiszen ők ismerték a vizet és beszéltek németül. A fenti okokkal magyarázható

az hogy, Tolnán 1924-ben a 173 mesterjegyet váltott személy közül csak 6 fő vallotta

magát főállású halásznak, a többiek mellékfoglalkozású paraszt- vagy munkáshalászok

voltak, részben a környező településekről.78

1930-ban a halászati társulat új pályázatot írt ki a VII. üzemszakasz haszonbérletéért,

miután a régi bérlők a gazdasági válság miatt nem tudták fizetni a bérleti díjat. A három

tolnai pályázó közül a társulat Rencz Ferenc és társai ajánlatát fogadta el, így a Duna, a

Koppány északi határától Báta alsó határáig szintén tolnai halászok bérlete lett.79

1933-ban új árverést tartottak. A hét üzemszakaszból háromban ismét tolnaiak

szerezték meg a halászat jogát:

- a IV. üzemszakaszt Fojdl Antal

- a VI. üzemszakaszt dr. Isgum Ádám

- a VII. üzemszakaszt Heincz Frigyes bérelte.80

Az V. üzemszakaszt nem árverezték valószínűleg azért, mert már korábban a tolnai

Isgum család tulajdona lett. Az új szerződéseket tizenkét évre kötötték, érvényességük

1945-ig szólt, ennek ellenére a VII. üzemszakasz bérletében 1942-ben változás történt.

Heincz Frigyes és társai nem tudták fizetni a bérösszeget az árvíz okozta károkra,

valamint a kötelező katonai szolgálatra hivatkozva, végül megegyeztek az ellenük

szervezkedő bátaiakkal, és a vízterület nagy részét átadták a megalakuló Bátai

Halásztársulatnak.81

A második világháború nem csak itt, hanem a Duna egész magyarországi szakaszán

visszavetette a halászatot. Így például 1944-ben a IV. , VI. , és a VII. szakasz bérlői kérték

a bérleti díj mérséklését a folyó elaknásítása miatt. Kérésüket a társulat elutasította, de

haladékot adtak a fizetésre.82

1945 tavaszára a halászat ellenőrizhetetlenné vált az

áthaladó front következtében. A halászati társulat működése szünetelt, gyakorlatilag

szabad halászat folyt 1945-ben januártól- áprilisig, de csak kevesen tudtak élni ezzel a

lehetőséggel, mivel az oroszok elvették és elengedték a ladikokat a Dunán.

III/2. Szövetkezeti idők

A második világháború után kezdődő államosítások következményeként a halászati

jog az államra szállt át, az pedig elsősorban szövetkezeteknek adta bérbe a halászati jogot

hasznosításra.83

1945 tavaszán először a Közép-Dunai Halászati Szövetkezet jött létre

Szekszárdon. Az alakuló közgyűlésen megjelent 245 halász 84

többsége

mellékfoglalkozású volt, csak Tolnáról, Faddról és Bátáról jöttek főfoglalkozású halászok.

Közülük senkit sem választottak be az elnökségbe, miközben olyan tagok is bekerültek a

vezetőségbe, akik nem értettek a halászathoz. Az elnökség a fogott hal 10%-nak a

beszolgáltatását írta elő a szövetkezeti tagoknak működési költségekre. Ezt a „tizedet”,

azonban csak a partiban dolgozó nagyszerszámos halászok fizették be rendszeresen, az

egyedül vagy párban halászó kishalászok kevesebb halat jelentettek le, mint amennyit

fogtak, s ezért kevesebb hozzájárulást is fizettek be a közös pénztárba.85

Ezt megelégelték

a tolnaiak, a faddiak és saját szövetkezetet alapítottak 1945 november 13-án. Ez lett a

Tolna és Vidéke Halászati Szövetkezet.86

A szintén főfoglalkozású bátaiak átléptek a

bajai szövetkezetbe.

A cégbírósági bejegyzés szerint a szövetkezet tagsága öt fős igazgatóságot választott

meg: Vas (Heincz) József tolnai, Dr. Isgum Ádám tolnai, Bitter György faddi, Matus

József faddi, és Fojdl Antal tolnai lakosokat (3. dokumentum 87

). Az alapító közgyűlésen

26 tolnai, 6 faddi és 1 bogyiszlói halász jelent meg. Települések szerint a következő

személyeket jegyezték fel: 88

Tolna Fadd Bogyiszló

1.Ádám Ferenc 1. Bali János 1. Illés István

2.Fojdl Antal 2. Berényi (Bitter) György

3. Fuchs János 3. Matus József

4. Fusch Ferenc 4. Telegdi Sándor

5. Heincz Frigyes 5. Varga József

6. dr. Isgum Ádám 6. Bertalan Imre

7. Isgum József

8. Isgum Károly

9. Isgum Márton

10. Jilling Antal

11. Jilling Ferenc

12. Jilling Ferenc

13. Kappéter Ferenc

14. Kern Ferenc

15. ifj. Kern Ferenc

16. Király György

17. Rencz Antal

18. Rencz Ferenc

19. Schaller Ferenc

20. ifj. Schaller Ferenc

21. Schaller Antal

22. Schnetzer József

23. Uszléber Antal

24. Vas Frigyes

25. Vas (Heincz) József

26. Vas Ferenc

A szövetkezet működési engedélye az alábbi vízterületekre szólt: a Duna Gerjen

északi határától a Vajas-torokig (1520fkm-1494fkm), a faddi, tolnai és bogyiszlói

holtágak, a Sió alsó szakasza Gógától (Taplósi-Duna és a Sió-csatorna találkozási pontja)

a torkolatig (4. dokumentum

89).

Az 1940-es évek végén felsőbb utasításra tagrevíziót hajtottak végre. Kizárták a

szövetkezetből azokat az idős halászokat vagy halász-özvegyeket, akik maguk helyett

másokat küldtek dolgozni,90

nem egy közülük az előző korszakban vezető

személyiségnek, jelentős halászbérlőnek számított, pl: dr Isgum Ádám, Rencz Ferenc.

Természetesen a szövetkezet új tagokkal is bővült. Különösen nagy volt a területi

engedményes kishalászok száma. Ők nem léptek be a szövetkezetbe, hanem bérletet

fizettek az egyes vízterületekre, számukra a halászat csak kereset kiegészítés volt. 1947-

ben a bogyiszlóiaknak az éves kishalász engedély 240 forintba került,91

de az engedély ára

mindig attól függött, hogy az illető milyen szerszámot használt. Az engedélyek

kiváltásakor elfogadták a negyedéves és féléves befizetéseket is (4. kép). A Tolnától távol

eső falvak esetében egy idősebb halász összegyűjtötte a helybeliektől a bérleti díjakat,

azután Tolnára utazott és egyszerre kiváltotta az összes kishalász-jegyet.92

1947-ben 9

településről 70 kishalász vásárolt engedélyt. A kishalászok az alábbi községekben éltek: 93

Gerjen

1. Hegyi János 8. Fehér Ferenc

2. Molnár Ferenc 9. Szabó Gábor

3. Zs. Vajda József 10 Taba József

4. E. Mező Benő 11. Szűcs Benő

5. Zs. Vajda Lajos 12. Mező Gábor

6. ifj. Zs. Vajda Lajos 13. Molnár gábor

7. Szabó Gyula 14. ifj. Vajdika János

Fadd

1. Matus József 5. Pánczél József és fia

2. Kiss János 6. Ménes István

3. Telegdi Sándor 7. Volent Ferenc

4. Nagy György 8. Bata Béla

Tolna

1. ifj. Kappéter Ferenc

Bogyiszló

1. Krisztián István 6. Zsigmond Sándor

2. Görbe István 7. Takács László

3. Füleki Ferenc 8. Bencze János

4. Füleki Mihály 9. Bóni Antal

5. Varga Mihály 10. Hegedűs Péter

Foktő

1. Holler János

2. Holler Ferenc

Bátya

1. Unyi Mihály 7. Szurok János

2. ifj. Unyi Mihály 8. Szabó András

3. Okvátority Ferenc 9. Marton Sándor

4. Fischer Gyula 10. Guti József

5. Jelo Ferenc 11. Guti István

6. Kapitány Miklós 12. Deák Gáspár

Fajsz

1. Dudás József 9. Kocsis Lajos

2. Fekete Sándor 10. Varga József

3. Bali András 11. ifj. Szilágyi Ferenc

4. Horváth István 12. Farkas Mihály

5. Antus József és társai 13. Keserű Sándor

6. Varga Kálmán 14. Nagypál Sándor

7. Hegedűs István 15. Fekete Frigyes

8. Molnár Péter

Dusnok

1. Stróblin József 5. Varga István

2. Droblin Ádám 6. Inovity György

3. Illés Péter 7. Dudás íantal

4. Tomesko Mihály

Érsekcsanád

.

1. Dudás János

A szövetkezet első elnöke Vas József volt 1945-1950 között, őt követte Schaller Antal

1950-51-ben, majd ifj. Kern Ferenc 1951-52-ben. A tagságnak több mint a fele nem

rendelkezett saját szerszámmal, ezért a közös vagyon létrehozása érdekében egy három

fős bizottság felértékelte a magántulajdonban levő eszközöket (hálókat, ladikokat,

evezőket stb.), majd azokat a szövetkezet megvásárolta az eredeti tulajdonosoktól. 94

Változás volt az is, hogy a szövetkezeti hozzájárulást 1948-ban felemelték 10%-ról 20%-

ra, ebből fedezték a vízterület bérleti díját. Ezt a bérleti díjat sérelmezték a halászok, mert

amíg a földműves szövetkezetek „ingyen kapták” a földet, a halászati szövetkezeteknek

fizetni kellett a vízterületek használatáért az állam felé.

A halászok fizetése az 1940-es évek vége felé az 1000 forintot is elérte, igaz ekkor

még nem vontak le tőlük járulékokat: társadalombiztosítást, nyugdíjat, ám ezért időskori

ellátás sem járt nekik. Később a fizetések csökkenni kezdtek a Nemzeti Halértékesítő

Vállalatnak történő beszolgáltatások miatt, valamint a halállomány további ritkulása

következtében, amit az ipari és a kommunális vízszennyezések okoztak. 95

A kommunista diktatúra céljainak megfelelően, 1952-ben utasítás érkezett Budapestről

a bérlőszövetkezetek termelőszövetkezetté való átalakításáról. A Közép-Dunai Halászati

Szövetkezet ezek után megszűnt, míg a tolnai szövetkezet átalakult. A közgyűlés még

1952-ben elfogadta az erről szóló határozatot, de ezt hivatalosan csak 1954-ben

véglegesítették, ennek eredményeként létrejöhetett a „Béke” Halászati

Termelőszövetkezet 96

(5. kép).

A termelőszövetkezetben 1970-es évekre átszervezték a termelést. A nyílt vizeken: a

Dunán és a Sió-Sárvizen, összesen 1701 hektáron külterjesen, a holtágakon: Lehőczi-

holtágon. Révhókonyi-holtágon, Felső-holtágon, Bogyiszlón és Taplóson, összesen 163

hektáron belterjesen gazdálkodtak (5. dokumentum 97

).

Az élő vizeken a külterjes termelés azt jelentette, hogy telepítés és takarmányozás

nélkül folyt a halászat, ennek következtében gyenge fogási eredmények születtek. 1979-

ben a Dunán nemeshalat kimutatható mennyiségben nem fogtak! A leggyakrabban

zsákmányolt halfajta a keszeg volt 214 mázsával ( 6. dokumentum 98

), mivel a fehérhalra

visszaesett a kereslet, a Duna halászatának jövedelmezősége kifejezetten rossznak

számított. Még ennél is rosszabb volt a helyzet a Sió-Sárvizen, ahol a 12 mázsa kifogott

keszeggel a tervet csak 5%-ban teljesítették! 99

Az eredménytelenség hátterében a Sió

nagyfokú szennyezettsége állt, ami miatt a víz gyakorlatilag halászhatatlanná vált.100

A

jövedelem kiesést enyhítette a nyílt vizekre kiadott horgász és kishalász engedélyek árából

származó bevétel.

Az élő vizekkel szemben a holtágak közül háromban (Lehőczi-, Bogyiszlói-, és

Révhókonyi-holtágak) halastószerű gazdálkodást folytattak. A rendszeres telepítés és

takarmányozás hatására több száz mázsa nemeshalat tudtak lehalászni évenként. A

holtágak között a Lehőczi volt a legtermelékenyebb: kimagasló pontytermelése mellett

(673 mázsa), jelentős mennyiségben fogtak még itt busát (214 mázsa), amurt (70 mázsa),

süllőt (16 mázsa), és harcsát (15 mázsa).101

Az ilyen magas termelési eredményeket, azonban csak nagyon intenzív

gazdálkodással lehetett fenntartani, ami a fent említett három holtág esetében 3169 mázsa

takarmánykukorica feletetését, illetve 707 mázsa halivadék kihelyezését jelentette.102

A

halivadék nevelését segítette a helyi Haltenyésztő Állomás („halbiológia”) megvásárlása.

A termelés növelése érdekében új halfajtákkal is próbálkoztak, de a tájidegen halfajok

betelepítése nem mindig hozta meg a várt sikert. A nagyra megnövő amur és busa mellett

nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a törpeharcsa, az ezüstkárász és a naphal. A

törpeharca ugyan szálkamentes, de tüskéjének szúrása fájdalmas és csak takarmányozással

nő meg 1kg-os súlyra, így viszont már drága a tenyésztése. Hasonló a helyzet az

ezüstkárásszal, agresszív, nagy étkű hal, eleszi a ponty elől a takarmányt, azonban csak

olcsóbban lehet értékesíteni, mint a pontyot. A naphal Észak-Amerikában fél kilósra is

megnő, nálunk viszont a 10dkg-os példány is ritkaság.

Az adatok alapján elmondható, hogy a halászat súlypontja a tógazdasági

tömegtermelés irányába mozdult el, míg az élő vizek tradicionális nagyszerszámos

halászata visszaszorult. Az értékesítés szempontjából a ponty itthon is jól eladható volt (6.

kép). 1979-ben 600 mázsa került a környék üzleteibe.103

A ragadozó halakat magasabb

piaci értéküknek köszönhetően kiválóan lehetett exportálni Nyugat –Európába. Mind ezek

ellenére a statisztikai adatok szerint, a kifogott hal legnagyobb része (2050 mázsa) így is

tárolásra került.104

A szövetkezet értékesítéssel kapcsolatos tervei között hűtőpultos

élőhal-árusító üzlet valamint keszegsütöde felépítése szerepelt, ezenkívül tervezték egy

elektromos halászgép beszerzését is.105

A szövetkezet talpon maradásában nélkülözhetetlennek bizonyultak a

melléküzemágak. A pecsenyeliba-nevelés komoly bevételi forrást jelentett 106

(1979-ben

10267 libát értékesítettek), de a műanyagüzemben előállított női ruha tartozékok:

harisnyatartók, melltartókapcsok, illetve fóliazsákok is jól eladhatóak voltak. A plusz

jövedelmet biztosító ágazatokkal szemben a kukoricatermesztés elsősorban az

abraktakarmány termelést szolgálta a holtágak számára. A melléküzemágak jelentőségét

mutatja, hogy az 1970-es évek végén a szövetkezeti tagság fele a kiegészítő

tevékenységekben dolgozott. Ezt bizonyítja az is, hogy a 90 fős tagságból 107.

csak három

brigád halászott, összesen 21 fővel: egy a Lehőczi-holtágon, kettő a Dunán ( Domborinál

és Gemencnél).

Az 1989-90-es rendszerváltást követő gazdasági visszaesés és privatizáció Tolnán is a

mezőgazdasági termelőszövetkezetek átszervezésével járt. A Béke Halászati

Termelőszövetkezet átalakult, és mint Halértékesítő és Kisállattenyésztő Szövetkezet

folytatta a munkáját a megváltozott körülmények között. A melléküzemágakat

felszámolták. Holtágait elvesztette: az Északi-Felső-holtágat a tolnai horgászegyesületnek,

a Révhókonyt („Nyugdíjas-víz” néven) és a Lehőczi-Dunát a Tolnai Dunáért Közhasznú

Egyesületnek adta bérbe az önkormányzat. A Taplósi-Duna a Duna-Dráva Nemzeti

Parkhoz került. A gazdasági verseny kiéleződött. A kisebb méretű halastavak több halat

termelnek, mint a nagy holtágak vagy a folyók, ráadásul vizük leereszthetősége miatt a

teljes halállomány lehalászható, az sem elhanyagolható szempont, hogy az orvhalászoktól

jobban védhetőek a tógazdaságok. Gondot okoz a képzett munkaerő hiánya is, hiszen a

halászmesterséget ma már nem oktatják, a régi öregek pedig jobb esetben nyugdíjba

mentek. Ezek a körülmények együttesen eredményezték azt, hogy a szövetkezet

taglétszáma 2007-re 12 főre csökkent, ebből állandóan foglalkoztatott 6 fő 108

!

Összeségében megállapítható, hogy a halászati szövetkezet a leépülés időszakában van.

A tolnai szövetkezet története 2015-ben véget érhet? A halászati társulások sorsát

ugyanis a 2015 tavaszán elfogadott halgazdálkodási (halászati?) törvény úgy tűnik

véglegesen eldöntötte. Az új törvény értelmében 2016-tól természetes vizen tilos lesz a

kereskedelmi célú halászat, a kishalászok számára pedig csak 3 varsa és 16 m 2 háló

megtartását engedélyezik. Ezzel a döntéssel a dunai halászat a hobbi tevékenységek

kategóriájába kerül.

III/3. A szerszámkészlet változása

A szerszámkészlet a 19. század végétől átalakult. A szigonyt 1925. évi halászati

törvény betiltotta,109

a vesszőből font eszközöket pedig felváltották a hálóból készült

szerszámok. Az 1900-as évek első felében a hálók anyaga még kender volt, ezért a hálókat

tericcsfákon szárították, a nagyhálókat kátrányozták is, hogy élettartamukat

meghosszabbítsák (7. kép). Az 1950-es évektől perlonból kötötték, illetve vásárolták a

hálókat. Ezek a hálók már nem igényelték a szárítást, viszont a napsütés ártott nekik.

Kishalászok szerszámai:

- Fenékhorog: A horgok közül ez volt a legeredményesebb halászeszköz. A

fenékhorog lényege, hogy egy hosszú zsinóron több horgot is a fenékre eresztettek. A

tolnai halászok kb 100 méteres zsinórra -amit inslégnek neveztek- 1,5 méterneként

kötöttek egy előkés horgot. Az inslég elejét a halász kikötötte a parton egy karóhoz vagy

bokorhoz, majd beevezett a Sión 8-10 métert, a Dunán 20-30 métert és egy nehezékhez

(tégla, kő vasdarab) erősítette a főzsinórt. Innentől kezdve engedte a vízbe a 3-as

vastagságú kendermadzagot, amelyen 8-as vastagságú kenderfonalon csüngtek a horgok.

A csalizás piócával, gilisztával, kukoricával vagy csuszával történt 110

- Hálóvarsa: Ez a kishalász szerszám a 19. században terjedt el több változatban.111

A

legáltalánosabb típus az egyszárnyas ötkarikás varsa. Ezt még ma is használják a partszéli

sekélyvizekben. A háló több méter hosszú zsákszerű csúcsban végződik. A kifeszített

varsa szájához kötött 5 méteres terelőháló (szárny) vezeti a halat a hálóba. (8. kép) A

szerszámot varsakaróval szedik fel, majd a második karikánál fogva belerázzák a halat a

ladikba. Leggyakoribb kishalász szerszám.

- Hálótapogató: A 20. század első felében még gyakori eszköznek számított, ma már

csak elvétve használják a hullámterek gyorsan felmelegedő sekélyvizeiben.

Tulajdonképpen egy hálóval befont kosár fenék nélkül. Bogyiszlón még ismerik.

- Nyomóháló, pók vagy kukucska: Mélyvízi borítószerszám, ott alkalmazták, ahol a

hálótapogatóval nem érték el e meder alját. Egy 2 méter hosszú rúdra csúszó vaskarikát

szereltek, amelyhez hálót erősítettek. A halász elengedve a vasgyűrűt, a hálót a mélybe

eresztette, melynek öblözete a fenékről feltörő halat fogságba tartotta.112

A nyomóhálót

Faddon és Bogyiszlón is ismerték.113

- Karikás dobóháló: A legismertebb vetőháló. Az 1-2 m 2 alapterületű hálót eldobás

után egy kötélen húzzák vissza. Késő ősszel kobolyákban, kövezések mögötti öblökben a

legeredményesebb, amikor a halak elvermelnek. A halat a ráboruló háló megriasztja, ezért

fölfelé tör, miközben csapdába esik. Dobóhálózáskor ügyelni kell a ruházatra. Nem

szabad gombos kabátban dobni, mert ha a háló beakad a gombba, a halász saját magát

rántja a vízbe, ahonnan nincs menekvés, mert az ólmozott háló lehúzza. (9. kép) A

környéken többen is használják.

- Emelőháló: Különböző típusait leginkább a dunamenti falvak paraszthalászai

használták. Bogyiszlón csobbantóval és érzős csuhéval halásztak. A csobbantós emelőháló

valójában a halászat módjára utal, arra hogy a hirtelen elengedett háló csobbanása

odacsalja a halakat.114

Az érzős csuhé olyan emelőháló, amelynél a háló fölé keresztbe

kötött cérnaszálak közé nádszálat tettek. A cérnáknak úszó hal megmozdítja a nádat, jelez

a halásznak. Az 1 m 2 -nél kisebb kiscsuhét napjainkban is használják a horgászok csalihal

fogására.

- Tekerős taupli: Az emelőháló ladikra szerelt csörlős változata. Elsősorban városi

mellékfoglalkozású halászok kedvelték. Az első világháború után még a tolnaiak is

használták, 115

napjainkban Gerjenben még elvétve halásznak vele (10. kép)

- Milling: 3-4 méteres nyélhez hozzáerősített, keretre kifeszített kanál alakú háló. Éjjel

partszélen párban halásznak vele, az egyik halász hátul ülve megtartja a ladikot, a másik a

ladik orrában mereget. A milling kerete kőrisfából, rúdja fenyőfából készül. Gerjenben ma

is kedvelt a kishalászok között. (11. kép)

- Kece: Háromszög alakú fakerethez erősített húzóháló. Nyílt vízen fenékjáró halakat

lehet vele fogni. Régen átfúrták a ló lábszárcsontját és azzal súlyozták a hálót (csontos

kece), ma már gömbólommal helyettesítik a lócsontokat. Egy emberes szerszám. Úgy kell

fél kézzel lapátolni, hogy a ladik ereszkedés közben keresztbe álljon a sodrásnak

(zaklanyozás), ezalatt hosszú 10-15 méteres kötélen le kell engedni a kecét a fenékre. Ha a

hal a hálóba akad, a kötélen ütést érez a halász. Az akadókat ismerni kell a mederben,

különben gyakran elszakad a háló. Az ólmos kece gerjeni kishalászoknál látható (12.kép).

- Bokorszák: 1,5-4,5 méter átmérőjű kávára nagyméretű zsákszerű hálót erősítettek. A

bokorszákot vízbe dőlt bokrok előtt tették le, majd az ágakat megmozgatva a halakat a

„zsákba” zavarták. Főleg a Sión használták.116

- Flák: Két személyes húzóháló. Két halász külön csónakokban ereszkedve húzta a

hálót, melynek zsákos végébe akadtak fenn a halak. Fenéken és vízközt is használtak.

Tolnán régi szerszámnak tartották.117

A nagyhalászok eszközei közül a különböző húzóhálókat a halászati társulatok bérlői

partikba, a szövetkezetek tagjai pedig brigádokba szerveződve használták.

Nagyhalászok szerszámai:

- Tükrös balintháló: Két ladikból vízközt húzott háló. A tolnaiak 1910-től kezdve

használták.118

- Kecsege háló: Fenéken húzott nagyháló. Ezt is ismerték Tolnán de kevesebbet

használták, mint a balinthálót az akadós mederviszonyok miatt. A háló kihelyezése

(tanyavetés) nagy szakértelmet és gyorsaságot kívánt.

- Laptoló: Két ladikból 3-3 ember eresztette a hálót a folyóba. Az emlékezet megőrzött

egy laptolóval fogott 56 kg-os vizát a Dunán az 1920-as években a bogyiszlói Karaszi -

foknál. Később még évekig emlegették Jilling Ferenc tolnai halász mondását, amikor

laptolóval mentek halászni: „ Vigyázat emberek viza a zsákmány!” 119

A tolnai

nagyhalászok a második világháború előtt telenként összefogtak a környékbeli

kishalászokkal és csoportos halászatot szerveztek a Dunán, 5-6 laptoló és 50-70 kecés vett

részt benne. Az egész folyómedret átfogó halászatot köcsögézésnek nevezték.120

- Kerítőháló: Ez a régen is használt szerszám a legismertebb nagyháló. A hálót partról

indulva félkör alakban eresztették a vízbe, majd a szerszámot ugyanarra a partoldalra

visszaérkezve a laptáros irányításával húzták ki. A Dunán Gerjentől – Bajáig a tolnai

svábok halásztak vele, innen a fennmaradt német eredetű elnevezés nagyháló-groszeszége

, kisháló- klejneszége, kerítőháló zsákja- sleppzsák.121

A nagyhálóval 10- 12 ember

halászott, a két laptáros a kerítőháló végét húzóhámmal tartotta (13. kép). A tolnaiak ma

már ritkán használják ezeket a szerszámokat, többségük a halászati szövetkezet egyik

szobájában porosodik.

III/4 Kisszerszámos halászat napjainkban

A közelmúlt halászszerszámainak áttekintése után, érdemes megvizsgálni az

ezredforduló tradicionális halászatának a helyzetét. A hagyományos halászat folytatói

napjainkban a kishalászok. Ők azok, akik mellékjövedelem szerzése céljából, vagy az

ösztöneiktől hajtva rendszeresen kijárnak a Dunára, Sióra halat fogni. Az eljutatott

kérdőíveket összesen 9-en küldték vissza: hét kishalász és két egykori nagyhalász. A

kitöltött kérdőívek alapján a következő megállapításokat lehet tenni:

A módszereket nyolcan egy idősebb halásztól (két esetben az apától) tanulták el, egy

fő „magától” tanult meg halászni. Ketten iskolában is szereztek ismereteket. A

kishalászok eredeti foglalkozása változatos: iparvállalatoknál, közlekedési cégnél,

termelőszövetkezetnél, rendőrségnél dolgoztak, egy fő hajóvezető is volt. A válaszadók

közül mindenki saját maga köti (vagy kötötte) a hálóit. Az idősebbek még használtak

kenderfonalat, a fiatalabbak csak a perlont ismerik. Közlekedési eszközként a kishalászok,

a különböző formájú ladikokat kedvelik, az apatini ladikot csak a tolnai szövetkezeti

halászok használták. A kishalász szerszámok egykori és jelenlegi elterjedését

községenként az alábbi táblázat mutatja:

Bogyiszló Fadd, Gerjen Tolna

egyszárnyas hálóvarsa egyszárnyas hálóvarsa egyszárnyas hálóvarsa

kétszárnyas hálóvarsa kétszárnyas hálóvarsa kétszárnyas hálóvarsa

lesháló emelőháló emelőháló

emelőháló karikás dobóháló karikás dobóháló

kiscsuhé ólmos kece csontos kece

bokorszák milling lesháló

hálótapogató tekerős taupli hálótapogató

sleppzsák

flák

bokorszák

vejsze

fenékhorog

IV. Közlekedés és haltárolás a Dunán

A 19. század végéig a legáltalánosabb közlekedési eszköz a fatörzsből kivájt csónak

volt. Ma már nem használatos a környéken, utolsó példánya egy bogyiszlói ház padlásán

található (14. kép). Ezt a csónakot az 1893-as árvíz idején már használták. 122

Múzeumi

megrendelés alapján készült még egy csónak 1993-ban. A munkát egy tolnai teknővájó

vállalta el segítőjével, kéziszerszámokkal hét napig tartott a nyárfából a csónak

„kiásása”.123

A 20. század fordulójára elterjedtek a deszkából ácsolt ladikok. A tolnai

nagyszerszámos halászok az elől-hátul felhajló hegyes végű apatini ladikokat használták,

három vágóevezővel és egy kormányevezővel. Ezek a nagyhálós ladikok 5-10 méter

hosszúságúak voltak, a tölgyfának köszönhetően több évtizedet is kibírtak, ám ha léket

kaptak elsüllyedtek. A vaslemezcsónakok és a motorizáció ezeket a ladikokat is

„nyugdíjba küldte”(15. kép).

A kishalászok ladikjai közül a kisebbeket régen csiklinek hívták.124

Napjainkban a

többnyire fenyődeszkából készülő ladikok átlagos mérete 5 méter körül van.

Helyváltoztatáskor, sodrással szemben a nyílt vizen inkább csónakmotort alkalmaznak,

ereszkedéskor vagy a parthoz közel, viszont az evezés a fontosabb.

A haltárolók közül a kishalászok a 20. század végéig, a ladikhoz kötözhető 1-2

méteres vontatható kisbárkát vitték magukkal (Címlapfénykép). A deszkából ácsolt

kisbárkákat azonban napjainkra felváltották a kilyuggatott műanyaghordók.

Az egykor híres halászbárkákat egyaránt használták a halászcéhek, a halászati

társulatok bérlői illetve a halászati szövetkezetek. Pontos elnevezésük a faragott orrtőkés

állóbárka, mivel díszes orrukat a nagybőgő nyakához hasonlóan faragták ki,125

általában a

part mellett horgonyoztak, szállítás esetén vontatták őket. Ezeknek a deszkából épített

hajóknak a középső részét számos helyen kifúrták, hogy a víz szabadon áramolhasson,

ami a halak tárolását szolgálta. A hajó orrában és farában viszont légszekrények

helyezkedtek el. A bárka elülső és hátulsó felépítményét csárdának nevezték, itt pihent

vagy lakott a bárkán dolgozó halász.

Az utolsó tolnai állóbárkát az 1980-as években Domboriba szállították, majd onnan a

faddi kompkikötőbe vontatták, ahol az évek alatt léket kapott és félig elsüllyedt (16. kép).

A tolnai halászati szövetkezet megpróbálkozott az elöregedett bárka elszállításával 2005-

ben, de az kiemelés közben szétesett, csak az orrtőke maradt meg(17. kép). Ezzel eltűnt az

utolsó halászbárka is a környékről, emlékét a régi fényképek és festmények mellett a

Bajor László és Koncz Ákos irányításával 2009-ben ácsolt „bárkamásolat” őrzi.

Adatközlők

Gerjen Bogyiszló

Berenkei Alfréd, 1935 Miklós Lőrincné sz: Miklós Julianna, 1929

Kertész István, 1933 Pipó Benjámin, 1942

Zsidi János, 1966

Fadd Mözs

Pesti István, 1963 Szihalmi Lajos, 1948

Tolna

Badics Zoltán, 1967

Kapinya Mihályné sz: Isgum Erszébet, 1941

Kern Ferenc, 1924

Krisztián István, 1943

Link Ferenc, 1935

Széles József, 1947

Jegyzetek

1. Hevesi Attila, 1997, 47. o

2. Visy Zsolt, 1999, 249. o

3. Tímár György, 1992, 44. o

4. Deák Antal András, 2001, 39. o

5. Andrásfalvy Bertalan, 2002, 55. o




9. Rádi József, 2012, 35. o

10. Szakály Ferenc, 1998, 144. o

11. Szakály Ferenc, 1998, 155.o



14. Bél Mátyás fordította Deák Antal András, 1984, 34. o

15. Solymos Ede, 2005, 154. o

16. Solymos Ede, 2005, 154. o

17. Solymos Ede, 2005, 156. o

18. Solymos Ede, 2005, 126. o

19. Solymos Ede, 2005, 126. o

20. Solymos Ede, 2005, 137. o

21. Solymos Ede, 2005, 157. o

22. Solymos Ede, 2005, 158. o

23. Solymos Ede, 2005, 170. o

24. Bél Mátyás, fordította Deák Antal András, 1984, 47. o

25. Solymos Ede, 2005, 212. o

26. Solymos Ede, 2005, 147. o

27. Solymos Ede, 2006, 416. o

28. Solymos Ede, 2005, 136. o

29. Adatközlő Link Ferenc

30. Solymos Ede, 2005, 134. o

31. Solymos Ede, 2005, 131. o

32. Solymos Ede, 2005, 131. o

33. Solymos Ede, 2005, 131. o

34. Solymos Ede, 2005, 132. o

35. Andrásfalvy Bertalan, 1976, 205 o

36. Solymos Ede, 2005, 135. o

37. Bél Mátyás fordította Deák Antal András, 1984, 39. o

38. Bél Mátyás, fordította Deák Antal András, 1984, 40. o

39. Solymos Ede, 2005, 264. o

40. Solymos Ede, 2005, 56. o

41. Solymos Ede, 2002, 338. o

42. Solymos Ede, 1979, 140. o

43. Solymos Ede, 1979, 138. o

44. Solymos Ede, 1979, 134. o

45. Solymos Ede, 2002, 338. o

46. Solymos Ede, 2005, 292. o

47. Glósz József, 1992, 280. o

48. Solymos Ede, 2002, 338. o

49. Solymos Ede, 1979, 143. o

50. Solymos Ede, 2005, 170. o

51. Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltár, Dunaföldvári Járás

Főszolgabírája, Közigazgatási iratok, IV/262/a, 1866, 2.

52. Solymos Ede, 1979, 136. o

53. Solymos Ede, 2005, 50. o



56. Ihrig Dénes, 1973, 240. o

57. Ihrig Dénes, 1973, 241. o

58. Ihrig Dénes, 1973, 242. o

59. Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltár, Központi (szekszárdi) Járás


60. Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltár, Központi (szekszárdi) Járás


61. Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltár, központi (szekszárdi) Járás


62. Ihrig Dénes, 1973, 243. o

63. Dóka Klára, 1979, 235. o

64. Dóka Klára, 1979, 236. o

65. Gaál Zsuzsanna, 1992, 343. o

66. Bellon Tibor, 2003, 35. o

67. Solymos Ede, 2005, 35-36. o

68. Solymos Ede, 2006, 415. o

69. Solymos Ede, 2006, 415. o

70. Solymos Ede, 2006, 419. o

71. Solymos Ede, 2006, 416. o

72. Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltár, Központi (szekszárdi) Járás


73. Solymos Ede, 2005, 296. o

74. Solymos Ede, 2006, 419. o

75. Solymos Ede, 2006, 425-427. o

76. Adatközlő Kern Ferenc

77. Solymos Ede, 2005, 70. o

78. Solymos Ede, 2005, 298. o

79. Solymos Ede, 2006, 429. o

80. Solymos Ede, 2006, 431-432. o

81. Solymos Ede, 2006, 433. o

82. Solymos Ede, 2006, 435. o

83. Solymos Ede, 2003, 155. o

84. Solymos Ede, 2003, 156. o


86. Solymos Ede, 2003, 157. o

87. Cégbírósági másolat 1946, a dokumentum Kern Ferenc tulajdona, aki a Tolna és

Vidéke Halászati szövetkezet alapítótagja, későbbi elnöke (1951-1952), majd a

Béke Halászati Termelőszövetkezet elnöke (1970-1984) volt.

88. Tolna és Vidéke Halászati Szövetkezet pénztárkönyve 1945-1951. Kern Ferenc

tulajdona.

89. Tolna és Vidéke Halászati Szövetkezet gazdasági térképe 1946, M: 1: 75000

Széles József a tolnai Halértékesítő és Kisállattenyésztő Szövetkezet egykori

(2007) elnökének a tulajdona

90. Solymos Ede, 2003, 180-181. o

91. Tolna és Vidéke Halászati Szövetkezet pénztárkönyve 1945-1951


93. Tolna és Vidéke Halászati Szövetkezet pénztárkönyve



96. Adatközlő Kern ferenc

97. Béke Halászati Termelőszövetkezet 1979. évi mezőgazdasági beszámolója

(halászat, baromfinevelés, növénytermesztés), 1. o. Kern Ferenc tulajdona.

98. Béke Halászati Termelőszövetkezet 1979. évi mezőgazdasági beszámolója, 2. o





103. Tolna megye bemutatkozik, 1980, 56. o





108. Adatközlő Széles József

109. Solymos Ede, 2005, 128. o


111. Solymos Ede, 2005, 161-165. o

112. Solymos Ede, 2005, 176. o

113. Solymos Ede, 2005, 177. o

114. Solymos Ede, 2005, 193. o

115. Solymos Ede, 2005, 203. o

116. Solymos Ede, 2005, 211. o

117. Solymos Ede, 2005, 220. o

118. Solymos Ede, 2005, 225. o


120. Solymos Ede, 2005, 233. o

121. Solymos Ede, 2005, 239. o

122. Adatközlő Miklós Lőrincné

123. Solymos Ede, 2005, 93. o

124. Buzetzky Győző, 2002, 322. o

125. Buzetzky Győző, 2002, 329. o

Felhasznált irodalom

Andrásfalvy Bertalan

1976 – Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az

ármentesítés befejezéséig. in: Tanulmányok Tolna megye történetéből VII,

szerk: K. Balog János. Tolna Megyei Tanács Levéltára, Szekszárd.

2002 – A fokok szerepe az ártéri haszonvételben. Hidrológiai Közlöny, 2002/1.

Bellon Tibor

2003 – A Tisza néprajza. Timp Kiadó, Budapest.

Bél Mátyás, fordította Deák Antal András

1984 – A magyarországi halakról és azok halászatáról. A Tractatus De Re Rustica (A

magyar falu életéből) részlete. Vízügyi Történeti Füzetek, Beszédes József

Vízgazdálkodási Múzeum, Siófok.

Buzetzky Győző

2002 – Kultúrtörténeti örökségünk: hajózás a Dunán. in: Duna – Dráva Nemzeti Park,

szerk: Iványi Ildikó-Lehmann Antal. Mezőgazda Kiadó, Budapest. 321-337

Deák Antal András

2001 – Fokok és délibábok. Hidrológiai Közlöny 2001/1

Dóka Klára

1979 – Folyószabályozás Tolna megyében a 19. században. in: Tanulmányok Tolna

megye történetéből IX, szerk: K. Balog János. Tolna Megyei Tanács Levéltára,

Szekszárd 229-247

Gaál Zsuzsanna

1992 – Tolna a polgári korszakban. in: Tolna mezőváros monográfiája, szerk: Glósz

József-V. Kápolnás Mária, Tolna. 339-407

Glósz József

1992 – A feudalizmus válsága és a polgári átalakulás időszaka 1790-1867. in: Tolna

mezőváros monográfiája, szerk: Glósz József-V. Kápolnás Mária, Tolna. 249-

339

Hevesi Attila

1997 – Természetföldrajzi kislexikon. PannonKlett Kiadó, Budapest.

Ihrig Dénes

1973 – A magyar vízszabályozás története. Budapest.

Rádi József

2012 – Kalocsán Gemencről, A Kalocsai Érseki Uradalom erdő és

vadgazdálkodásának története az 1700-as évek végétől 1945-ig, Kalocsa, Pro-

Invest KFT Kiadó, Dunakeszi

Solymos Ede

1977-78 – A tolnai halászcéh. in: Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve VIII-IX,

szerk: Szilágyi Miklós, Szekszárd. 133-177

2002 – Halászat és sporthorgászat. in: Duna – Dráva Nemzeti Park, szerk: Iványi

Ildikó-Lehmann Antal. Mezőgazda Kiadó,Budapest. 337-349

2003 – A Közép-Dunai halászszövetkezetek megalakulása. Különlenyomat a

CUMANIA. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének

Évkönyve) 19. kötetéből, szerk: Bárth János, Kecskemét. 153-193

2005 – Dunai Halászat. Akadémiai Kiadó, Budapest.

2006 – A Dunaföldvár-Bátai Halászati Társulat története. in: Tolna Megyei Levéltári

Füzetek 11. Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára, szerk: Dobos Gyula,

Szekszárd. 415-441

Szakály Ferenc

1992 – A mohácsi csatától a szatmári békekötésig 1526-1711. in: Tolna mezőváros

monográfiája, szerk: Glósz József-V. Kápolnás Mária, Tolna. 91-175

1998 – Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt. 1314-1525.

Wosinsky Mór Megyei Múzeum, szerk: Gaál Attila, Szekszárd.

Tímár György

1992 – Tolnavár Mohács előtt. in: Tolna mezőváros monográfiája, szerk: Glósz

József-V. Kápolnás Mária, Tolna. 39-91

Tolna megye bemutatkozik

1980 – Tolnai Béke Halászati Szövetkezet. in: Gazdasági Magazin. Lapkiadó Vállalat,

főszerk: Farkas István, Budapest. 56

Visy Zsolt

1999 – Újabb adatok a limes Paks és Tolna közötti szakaszának kutatásában, Limes-út

Lussonium-Alta Ripa. in: Pannoniai kutatások szerk: Gaál Attila Wosinsky

Mór Megyei Múzeum, Szekszárd. 243-257

Képek

1. kép Fok torkolata Bogyiszlón. 2007

2.kép Törpecsapdák a Stern-telepen. Tolnai Felső-holtág. 2004

3.kép A tolnai halászcéh zászlója. Helytörténeti- kiállítás. Tolna, 2005

4.kép Bogyiszlói kishalászok negyedéves befizetései 1947-ben, a Tolna és Vidéke

Halászati Szövetkezet Pénztárkönyvében.

5.kép A Béke Halászati Termelőszövetkezet működési engedélye 1954-ből.

6.kép Halárusítás a tolnai bárkán az 1960-as években.

Tomecsko Frigyes tolnai fényképészmester felvétele.

7.kép Az Isgum család halászbárkája, előtte száradó kerítőhálók,

az egykori ártézi kút (mai viziszinpad) környékén. Tolna 1940-es évek.


8.kép Varsázás a Sión. Góga, 2010

9.kép Dobóhálózás a gerjeni kompkikötőben. 2005

10.kép Csörlős emelőháló a Dunán. Gerjen, 2008

11.kép „A milling a legszebb szerszám”- Kertész István gerjeni kishalász szerint. 2005

12.kép Ólmos kece. Gerjen, 2005

13.kép Halászat kerítőhálóval Tolnán az 1940-es években.


14.kép Nyárfatörzsből kifaragott csónak. Bogyiszló, 2007

15.kép Tolnai halászok a Sió-torokban 1960-as években.

Harcsát tartják: Réhm Mihály, ifj.Uszléber Antal, elől áll Isgum István.

Kapinya Mihályné fényképe.

16.kép Az utolsó tolnai halászbárka a faddi kompkikötőben. 2004

17.kép Az egykori tolnai halászbárka orrtőkéjének „bőgője”. Tolna, 2006

Források

1. dokumentum:

Dunaföldvári Járás Főszolgabírájának levele Tolna Mezőváros bírájához

Bildheber Ferencz tolnai halászlegény vándorlási kérelme tárgyában .1866

.

2.dokumentum

Foidl Ádám halászjegye 1891-1892

3.dokumentum

Tolna és Vidéke Halászati Szövetkezet cégbejegyzése, 1946

4.dokumentum

Tolna és Vidéke Halászati Szövetkezet gazdasági térképe. 1946

5.dokumentum

A Béke Halászati Termelőszövetkezet gazdasági beszámolója 1979-ből (1.oldal)

6. dokumentum

A Béke Halászati Termelőszövetkezet gazdasági beszámolója 1979-ből (2. oldal)

varga mihály - tolna · folyón ereszkedve kuttyogtatott, horgára békát, lótetűt, meztelen...

Documents