untitled1 [regi.tankonyvtar.hu] · untitled1 néprajzi, történeti antropológiai és...

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Untitled1

Néprajzi, történeti antropológiai és művelődéstörténeti tanulmányok

Kósa, László

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Nemesek, polgárok, parasztok: Néprajzi, történeti antropológiai és művelődéstörténeti tanulmányok Kósa, László

A kötet az Oktatási Minisztérium Felsőoktatási Irodája által lebonyolított tankönyv-támogatási program

keretében jelent meg. Szerzői jog © 2003 Osiris kiadó Szerzői jog © 2003 Kósa László

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. Bevezetés ........................................................................................................................................ 1 1. A „kis Európa"-gondolat a magyar néprajzban .................................................................... 1

1.1. A soknyelvű ország képe ......................................................................................... 1 1.2. Államnemzet – kultúrnemzet ................................................................................... 3 1.3. A Néprajzi Társaság alapító eszméi ......................................................................... 4 1.4. A trianoni békeszerződés után, a két világháború között ......................................... 7

2. Magyarok és szomszédaik ............................................................................................................. 9 1. Erdély néprajza .................................................................................................................... 9 2. Gyermekcsere és nyelvtanulás ........................................................................................... 15 3. Gazdálkodásról alkotott előítéletek és nemzeti sztereotípiák ............................................. 19 4. Zenta bácskai mezőváros néprajzi képe ............................................................................. 25 5. A Dunántúl néprajzi határai ............................................................................................... 32 6. Integrálódás és differenciálódás ......................................................................................... 35

3. Anyagi műveltség és életmód ...................................................................................................... 39 1. Az Alföld és a hegyvidék gazdasági kapcsolata ................................................................. 39 2. „Búza szükségben felsegéllő jegyzések" ............................................................................ 50 3. A kandallós tüzelő ............................................................................................................... 56 4. Találmányok a paraszti gazdaságban ................................................................................. 65 5. A gyulai zöldségtermesztés ................................................................................................ 72

5.1. A természeti adottságok szerepe az intenzív zöldségtermesztés kialakulásában ... 73 5.2. Az öntözéses kultúra kialakulása és története ........................................................ 74

5.2.1. 1. A szántóföldi zöldségtermesztés ........................................................... 80 5.2.2. 2. Hajtatás vagy primőrtermesztés ............................................................ 80 5.2.3. 3. Korai szántóföldi termesztés ................................................................. 80 5.2.4. 4. Őszi zöldséghajtatás .............................................................................. 80

5.3. A nagyüzemi öntözés történetének vázlata ............................................................ 81 5.4. A zöldségtermesztés jelentősége és hatása az életmódra ....................................... 82 5.5. Statisztikák és jelentések ....................................................................................... 90

6. Egy tanyai gazdaság 1974-ben ........................................................................................... 91 6.1. Tipikus tanya – tipikus tanyaiak ............................................................................ 91 6.2. A tanyalakók életútja ............................................................................................. 93 6.3. A tanya épületei, eszköztára, berendezése ............................................................. 99

7. Természeti csapások – tömegkommunikáció – társadalmi együttérzés ........................... 113 7.1. A hírközlés módja és gyorsulása ......................................................................... 113 7.2. A hír tartalma: valóság és horror ......................................................................... 114 7.3. A tudósítás (hír) társadalmi együttérzést fölkeltő és tápláló hatása. .................... 116

8. Az idő érzékelése és értékelése Magyarországon a XVIII. század végétől a XX. század elejéig

118 4. Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok ................................................................................... 124

1. Szabadalmas csoport – társadalmi csoport – néprajzi csoport .......................................... 124 1.1. A területi és jogi különállás ................................................................................. 124 1.2. A múlt jelentősége ............................................................................................... 125 1.3. Legendateremtési törekvések: az értelmiség szerepe ........................................... 128 1.4. Reális összetartó erő: a földközösség és maradványai ......................................... 130 1.5. Az összetartozás tudata 1848 után ....................................................................... 130 1.6. Az összetartozás kulturális kifejeződése .............................................................. 132 1.7. Összefoglaló tanulságok ...................................................................................... 134

2. A Bodokiak ...................................................................................................................... 135 3. Lengyel, lengyele valakinek, lengyelkedik ...................................................................... 141 4. „Nemzetes uraimék" ........................................................................................................ 143

4.1. Viselkedés és mentalitás ...................................................................................... 145 4.2. A közösségi élet intézményei és eseményei ........................................................ 147 4.3. Művelődés ........................................................................................................... 147 4.4. Történeti tudat, történelmi ismeretek ................................................................... 149

5. Parasztosodás – polgárosulás ........................................................................................... 151 5. Néprajzi tudománytörténet ........................................................................................................ 160

Untitled1

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Az őstörténet és a honfoglalás képének alakulása a néprajzi kutatásban ......................... 160 2. A néprajztudomány az ezredéves ünnepségek idején ....................................................... 166 3. Malonyay Dezső és „A magyar nép művészete" .............................................................. 169 4. Györffy István öröksége .................................................................................................... 177 5. Mikecs László élete és munkássága ................................................................................. 185 6. A hungarológia változatai és változásai ........................................................................... 193 7. Múlt, jelen, jövő a magyar néprajzban ............................................................................. 201

7.1. A múlt .................................................................................................................. 201 7.2. A jelen ................................................................................................................. 203 7.3. A jövő .................................................................................................................. 206

6. Rövidítések jegyzéke ................................................................................................................. 210 7. A tanulmányok első megjelenési helye ...................................................................................... 211 Irodalom ......................................................................................................................................... 214

v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az ábrák listája

1. Kandalló Albániából (Nopcsa Ferenc nyomán) ............................................................................ 57 2. Kandalló a Havasalföldről (Bãnãþeanu ........................................................................................ 58 3. Cserepes a Székelyföldről (Cs. Sebestyén Károly nyomán) ......................................................... 59 1. Mohácsi Miklós kukoricavetőgépe. Tiszafüred ............................................................................ 65 2. Végh András vetőgépe. Tiszafüred ............................................................................................... 67 3. Málévetőgép. Kishodos ................................................................................................................ 68 4. Mátyás Ferenc burgonyaásó ekéje. Gáva ...................................................................................... 70 1. Szabó Ferenc és Göröngyi Erzsébet gyulai (Békés megye) tanyájuk udvarán ............................. 98 2. A tanyaépület elölnézetben az ivóvizet szolgáló gémeskúttal ...................................................... 99 3. A tanya istállója .......................................................................................................................... 100 4. A góré. Alatta disznóól ............................................................................................................... 101 5. Disznóólak a tanyán .................................................................................................................... 102 6. Kukoricaszárkúpok a tanya mögött ............................................................................................ 103 7. Udvarrészlet disznóóllal ............................................................................................................. 104 8. Favágóhely a tanyaudvaron a tűzi- és épületfarakás mellett ....................................................... 105

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - Bevezetés

1. A „kis Európa"-gondolat a magyar néprajzban

Magyarország a magyar állam alapítása óta kulturálisan Európához tartozik. Természetesen földrajzilag is része

az európai kontinensnek, területe mindig beletartozott, mióta ez a földrajzi fogalom megszületett. A kulturális

kötődés nem új fejlemény, túlélte két legnagyobb veszedelmét, a török hódoltságot és a kommunista

önkényuralmat is, mély és nagy távlatú tény, egészen mást jelent, mint napjaink európai vagy atlanti politikai és

gazdasági integrációiba törekedni, azoknak tagja lenni. Tanulmányunk nem foglalkozik sem az egyikkel, sem a

másikkal, ellenben az újkori magyar művelődés történetének egy fontos, de méltatlanul ritkán hivatkozott

gondolatára, a „kis Európa"-gondolatra kívánja fölhívni a figyelmet, ami a „hosszú" XIX. században éppen a

néprajzban valósult meg a legszemléletesebben.

A magyar néprajz – erre a tényre a tudománytörténet többször fölhívta a figyelmet – az európai néprajzi

irányzatok közül az elsősorban saját népét vizsgáló típushoz tartozik, amelyet legkorábban kialakuló és

meghatározó német változatáról gyakran Volkskunde-típusnak is szokás nevezni. A saját népet előtérbe helyező

néprajz a felvilágosodás és a romantika változatos eszmevilágában gyökerezve, azokhoz a gondolati irányokhoz

kapcsolódott, amelyek a népek, nemzetek, nyelvek egyedi sajátosságait, a lokális egységek kultúrájának

fontosságát hangsúlyozták. A XIX. században Európa jelentékeny részén, elsősorban az északi és a középső

területeken egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő, nemzeti változatai alakultak ki. Abban azonban

megegyeztek, hogy központi céljukat, az illető nép korai történetének, az írásos forrásokkal nem vagy alig

megközelíthető időszaknak a rekonstrukcióját a kortársi parasztkultúrák kutatásával próbálták elérni, s e célból

fakadóan nézőpontjuk alapvetően etnocentrikus volt.

A másik jelentős tudománytörténeti típus az Európán kívüli népeket tanulmányozó, angolszász és francia

súlypontú etnológia, melynek szintén több változata alakult ki, és az emberi viselkedés, erkölcs, szokások,

magatartás általános formáit vizsgálva vont le következtetéseket az emberiség őstörténetére, legkorábbi

társadalmi formációira vonatkozóan. E kettőből bármelyik típus megléte egyáltalán nem zárta ki a másikat, de

amelyik túlsúlyra jutott, hosszabb távon meghatározta a tudományos tájékozódást. Nem alakult másként nálunk

sem, ahol azonban a saját nép iránti érdeklődést jellegzetesen befolyásolta Magyarország soknyelvű,

sokkultúrájú, sokvallású volta.

1.1. A soknyelvű ország képe

A történeti kutatás adós annak föltárásával, mikor tudatosodott a magyarországi lakosság széles körében, hogy

soknyelvű országban él, pedig ebben gyökerezik, hogy a majdan kibontakozó magyar néprajztudomány a saját

néppel párhuzamosan vagy összefüggésben a magyarokkal szomszédos népek iránt is érdeklődni kezdett.

Tetszetős megoldásnak kínálkozna Szent István sokat idézett Intelmeihez visszanyúlni, annak eredete, célja,

értelmezése azonban nagyon távol esik attól, amit „kis Európa"-gondolatnak nevezünk. A műveltebbek körében

a soknyelvűség és a sokféle kultúra ténye föltehetőleg régebbi, íratlan hagyományban élő ismeret volt, de még

nélkülözte az értelmezést, amikor a XVIII. század végétől megsokasodó magyarországi népleírásokban

fölbukkant, hogy a Magyarországon beszélt számos nyelv, hozzá kapcsolódóan a sokféle nép és vallás nem

puszta érdekesség, hanem egyedi tulajdonság, jellemző sajátság. Schwartner, a leíró statisztika hazai

megalapozója, írja: „Nincs a világon ország, ahol talán több nyelv és ugyanezen okból sokféle nép is honos,

mint Magyarországon".1 Schwartner műveiből fél évszázadon át merítettek követői, köztük igen sokat

Csaplovics János, aki többször és szívesen foglalkozott munkáiban Magyarország és népei sokoldalú leírásával.

A termékeny közíró, a hosszú életű Csaplovics alakja és munkássága vitathatatlanul része a magyar

néprajztörténetnek, de ellentmondásossága miatt utókorbeli értékelése változó. Bartucz Lajos, a szellemtörténeti

ihletésű komplex népismerethez az 1920-as évek végén elődöket keresve, sokra tartja, mint a modern

nemzetismeret egyik atyját. Egyébként jó érzékkel fedezi föl benne a romantikus nemzetjellemtan ugyancsak

egyik összegzőjét és kútfőjét.2 Tálasi István Bartucz nyomán haladva, a korszerű magyar néprajz

megalapítójaként méltatja,3 Ortutay Gyula tudománytörténeti írásaiban viszont csupán megemlíti nevét.4 Sozan

Michael az etnológia, sőt az antropológia előfutárának tartja, mivel szerinte munkásságából kisarjadhatott volna

1 Schwartner, Martin, 1798. 87. Német eredetiben: „In keinem Lande der Welt, sind vielleicht mehrere Sprachen – und eben deswegen auch so viele Nationen – einheimisch, des in Ungern." 2 Bartucz Lajos, 1936. 12–16 3 Tálasi István, 1948. 2–4. 4 Ortutay Gyula, 1937. 13.

Bevezetés


a magyarországi embertudomány.5 A statisztikatörténész Horváth Róbert módszertani és tartalmi kérdésekben

pontatlannak és heterogénnak találja, és eklekticizmusa miatt marasztalja el.6 A szlovák néprajz is elindítójának

tudja, joggal, és nemcsak szlovák származása miatt, hanem mert voltaképpen a korabeli Magyarország minden

népének és nemzetiségének első etnográfusa volt.7

Fölismerve és kihasználva az érdeklődés megnövekedését – a bennünket most közelebbről érdeklő tárgykörben

– ugyanazokat vagy majdnem ugyanazokat az országismereti adatokat Csaplovics többször földolgozta,

tudomásunk szerint először a kitűnően rajzoló osztrák katonatiszt, Joseph Heinbucher von Bikkessy

magyarországi öltözeteket bemutató albumához készült képmagyarázó szövegben. Ennek első sorában

olvashatjuk a később nevezetes karriert befutó mondatot: „Das Königreich Ungern ist Europa im Kleinen!" A

bökkenő az, hogy a rövid országleírást és a népcsoportok szokások, vallás, nyelv szerinti tömör jellemzését

tartalmazó bevezetést Bikkessy Heinbucher írta alá, s a képek részletes magyarázatának pedig nincs föltüntetve

a szerzője. Mégis, kétséget kizáróan, Csaplovics írta ezeket a szövegeket, mert az itt olvasható ismeretek és

gondolatok további munkáiban rendre újra előkerülnek, olykor szinte szó szerint ismételve, máskor bővítve,

aprólékosabban kidolgozva. Még ugyanennek az évnek a végén az imént idézett mondatot címnek kiemelve,

cikksorozatban egy bécsi újságban bocsátott közre szemelvényeket a Bikkessy Heinbucher-könyv kísérő

szövegéből. A következő esztendőben a magyar királyságról összeállított, német nyelvű statisztikai leírások két

kötetében jóval terjedelmesebb anyagot jelentetett meg. Ezúttal azonban csak kis részben működött közre

íróként, ellenben szerkesztett és fordított (főleg magyarból). A kor jelesebb és kevésbé kitűnő szerzőinek

dolgozataiból összeállított egyenetlen értékű gyűjtemény mégis fontos, mert bő anyagot szolgáltatott a két

következő, immár alaposabban rendszerezett műhöz. Egyedül a Tudományos Gyűjteményben adta közre

magyarul, majd újra és legbővebben kidolgozva németül az ugyancsak kétkötetes Gemälde von Ungernben.8

A munkák címei tükrözik a korabeli tudományági besorolás bizonytalanságát, mely természetes velejárója a

szakterületek bontakozó önállósulásának. A szerzőség pontatlan föltüntetése jelzi, hogy a szerzői jog még nem

szilárdult meg. Magyarországon illetőleg magyarországi viszonylatban elsőként föltehetően Csaplovics

alkalmazta az etnográfia szót ország- és népismeret jelentésben. Az etnográfiát azonban végső soron a korabeli

leíró statisztika változataként vagy ágazataként határozta meg („Ethnographia, az az: az Ország lakosainak

statistikai leírása"), pedig érzékelte, hogy a kettő feladata nem azonos, az etnográfia dolga: „a népeket mostani

valóságos állapotjuk szerint minden tekintetben festeni" – írta. Érdekelte az ország természeti földrajza, népei,

nemzetiségei, a nyelvek, a vallások, a foglalkozások, a közigazgatás, a törvénykezés, a katonaság, az adók, a

műveltség, a gazdaság, a szokások, az építkezés, a táplálkozás, a ruházkodás, az erkölcs, a mentalitás, a lakosság

fizikai külseje, a népbetegségek, sőt a kuriózumok is. A múlt nem nagyon foglalkoztatta, bár történeti adatokat

is közölt.

Mi az, ami bennünket most legközelebbről érint ebből a konglomerátumból? Csaplovics úttörőként érdeklődött

az etnikai folyamatok iránt. Észlelte – ha nem is elemezte – a lakosság, elsősorban a parasztság táji és rétegbeli

különbségeit. Fontossága azonban nem anyagában, nem is annak elrendezésében, hanem értelmezésének

vezérmotívumában rejlik, melynek többszöri ismétlése már önmagában jelzi, hogy maga is kiemelten fontosnak

tartotta, amely magyarul így hangzott: „Magyarország Európa kitsinyben".9

Sorrendben először földrajzi összehasonlítást végzett: Magyarország éghajlata, felszíne, változatos adottságai

földrészünk szinte minden tájékának analógiáját kínálják. A fölsorakoztatott hasonlóságok nagyobb része ma

megmosolyogtató, s ha nem tudnánk, hogy mi sem állt távolabb a szerzőtől, holmi ostoba nemzeti gőgnek is

vélhetnénk (Pest–London, Szepesség–Svájc, Kecskeméti puszta–Lüneburger Heide stb.) De Csaplovics

továbblépett: „Nem tsak természeti állapotjára, és a természet ajándékaira nézve – hanem a népességre nézve is

Magyarország Európa kitsinyben; – mert majd minden Európai nép-törsökök, nyelvek, vallások,

foglalatosságok, kultúra grádusok, s végre élet módok, erköltsök és szokások is itten találják fel Hazájokat."10

Az alapgondolat így lesz igazán termékeny. Írásában azonban nem tudja végig érvényesíteni tételét, mert nincs

hozzá forrásanyaga és kellő érzékenysége sem. Pedig a különböző népek széles körű és egyenrangú

összehasonlításának lehetőségéről van szó. Magyarországon viszonylag kis területen összesűrítve

5 Sozan, Michael, 1977. 59–66. 6 Horváth Róbert, 1966. 79–81. 7 Urbancová, Viera, 1970. 121–123. 8 Bikkessy Heinbucher, Joseph, 1820. 30. Bikessy Heinbucher albuma 1816 és 1820 között több kiadásban látott napvilágot, de csak a

hivatkozott utolsót kíséri hosszabb szöveges magyarázat. Talán a szerzőségét kinyilvánítani akaró törekvés ösztönözte Csaplovicsot, hogy félév múltán saját nevén közöljön részleteket: Csaplovics János, 1820. Az idézet helye: 409. A további művek: Csaplovics János, 1821.;

Csaplovics János, 1822.; Csaplovics János, 1829. 9 Magyarul először: Csaplovics János, 1822. III. 49. Az etnográfiát meghatározó idézet helye: 1822. III. 37. 10 Csaplovics János, 1822. Az idézet helye: 1822. III. 51–52.

Bevezetés


tanulmányozható Európa etnikai összetettsége, ezáltal Magyarország etnográfiája az európai tudományos

problematika fokára emelkedik.

A Tudományos Gyűjtemény szerkesztőségébe a tanulmány megjelenése után féltucatnyi adatközlő kiegészítés és

pontosítás érkezett, valamint egy vitairat a ruszin nemzetiségű Dóhovics Baziltól. Csaplovics összehasonlító

módszere tartalmilag ugyanis abból állt, hogy a népeket és etnikumokat jórészt a kor előítéleteiből gyúrt

szélsőséges nemzetkarakterológiával mutatta be. Dóhovits figyelmeztette Csaplovicsot szubjektív beállításaira

és hamis általánosításaira, nehogy az „Ethnographiából – mely Mathesissal kezdődik – tsináljon utoljára

Poesist". Korának gyermekeként ő sem volt ellenzője a jellemtannak, ám rendszeresebb tanulmányokat és

megbízhatóbb adatokat kívánt, „hogy a nemzeti Charakter, tehetség és tökéletesség úgy fejtődjön ki egy szép

rendü systémából, mint a Plántánál a felnőszereztetett egésznek egymást kifejező részeiből a virág. És igy az

Ethnographia Tudomány rangra emeltetvén fel, adna az embernek philosophálni valót is, nem csupán

arithmeticalni." Azonban a tudománytörténet kárára ötleteit nem dolgozta ki részletesen, Csaplovics pedig a

Gemälde von Ungernben észrevételeit mindössze egy visszautasító lábjegyzettel intézte el. Különben szinte

változtatás nélkül közölte le a mások által bírált részeket is. Így a magyar néprajz eme jelentős előzménye

egyelőre nemhogy „filozofálni valót" nyújtott volna, de első vitája is hamar elakadt.11

Csakugyan a sértődöttség, a kedvezőtlen visszhang terelte volna Csaplovics érdeklődését más területekre, mint

némelyik méltatója véli? S ezért nem vállalta volna, hogy elkészíti az egyébként általa is nehéznek ítélt

feladatot, az egyes magyarországi népcsoportok bővebb leírását? Aligha. Bár teljesen bizonyosak nem lehetünk

benne, de valószínű, hogy az okokat máshol kell keresni.

Csaplovics már azért sem válthatta valóra az etnikai pluralitás feldolgozását, mert a magyar nemzeti törekvések

és a tudományban a hungarocentrizmus erősödésével párhuzamosan mind Magyarországon, mind tágabb

környezetében szinte minden egyes nép hasonlóan etnocentrikus gondolatköröket épített ki. Ezért sem lehetett

kiindulópontja egy etnológiai-antropológiai iránynak. Bár őt, sok kortársával ellentétben nem ragadta el a

magyar reformkor árama. Nemhogy asszimilálódott volna, hanem származásához híven egyre inkább

nemzetileg azonosult a kezdettől természetes rokonszenvvel kísért, majd mind pozitívabban jellemzett

szlováksággal. Ez együtt járt a magyar nemzeti ideológiával való tudatos szembehelyezkedéssel, de nem az

időközben egyébként is elerőtlenedő jozefinista alapra támaszkodva, hanem a fölnövekvő szláv

nacionalizmustól és a megmerevedett dinasztiahűségtől támogatottan. Az idősödő Csaplovics a liberális

nemesség reformtörekvéseit (jobbágyfelszabadítás, iparfejlesztés) és erősödő nyelvi türelmetlenségét egyaránt

elutasította. Valószínűleg ez a konfliktus is akadályozta, hogy nagyszabású alapgondolatát megvalósítsa.

Az Európának természetes módon részét képező Magyarország egyediségét sajátos etnikai összetettségében

megjelölő Csaplovics óhatatlanul szembekerült azzal, amit ő maga is alakított. Kétségtelenül a terebélyesedő-

gyarapodó népismeret hungarocentrizmusa ellenpontján állt, és a soknyelvű ország hungarus patriotizmusát is

képviselte a „kis Európa"-elvvel, de a romantikus népjellemzéssel egyidejűleg a kizárólagosan magyar és/vagy

szláv nemzeti tulajdonságokat keresők véleményét is formálta. Visszautalva a fentebb idézett fölvetésre (Sozan),

mindemellett azért sem vált kiindulópontjává egy később etnológiainak-antropológiainak nevezhető iránynak,

mert ötletei, megfogalmazásai, ha mégoly találóak voltak is, a felületes munka, a kompiláció és nemritkán a

kuriózumokhoz vonzódás miatt sem hordoztak magukban kellő ösztönzést a rendszeres társadalomvizsgálat

kibontakozásához.

1.2. Államnemzet – kultúrnemzet

A vitatott életművet hátrahagyó Csaplovics neve a „kis Európa"-gondolat tömör megfogalmazásának

köszönhetően maradt fenn a magyar néprajzi tudománytörténetben. A magyar szellemi élet különben alig

tartotta számon. Udvarhűsége és szlávbarátsága még életében sokak előtt ellenszenvessé tette. A legjobb

indulatú értékelésben is legfeljebb mint naiv és romantikus publicistát emlegethették, mert tudósnak sem

kortársai, sem az utókor nem tekintették, mint ahogy tényleg nem volt az. Következő példánk kiemelkedő

bizonyítéka annak, hogy maga a gondolat mégis továbbélt a kulturális hagyományban és változatlanul jelen volt

a magyarországi azonosságtudatban.

Hunfalvy Pál sokirányú érdeklődésről tanúskodó életművet hagyott hátra. Utolsó évtizedében a nyelvészeti,

bölcseleti, etnológiai és az általános történelmi stúdiumokat egyaránt hasznosító néptörténet foglalkoztatta

legélénkebben. A hungarustudat, a szabadelvű beállítottság és a nemzetnek mint etnikailag összetett

képződménynek a fölfogása találkozott nála a „kis Európa"-gondolatban. Noha biztosak lehetünk benne, hogy

olvasta Csaplovics munkáit, nem kell csodálkoznunk a hivatkozás hiányán. A fent írtakmegvilágításában az

11 A vitát itt nem szükséges részleteznünk. Elemző bemutatását lásd Tálasi István, 1948. 2–4.

Bevezetés


eszmei kapcsolódás jelzésének hiánya nem meglepő. A szepesi szász eredetű Hunfalvy bő személyes

tapasztalaton nyugvó ismeretek birtokában, akár az irodalmi előzmények számbavétele nélkül is kezdhette

nevezetes könyvét, a Magyarország ethnographiáját (1876) ezzel a mondattal: „Magyarország ethnographiája,

természet szerint, valamennyi népet tárgyal, mellyek a területén laknak." A görög „etnosz"-nak Hunfalvy szerint

a magyar nyelvben két szó felel meg, a nép és a nemzet. „A nép tágabb jelentőségű a nemzetnél. Magyarország

népe magában foglalja az ország összes lakosságát, de ez annyi nemzetre oszlik, ahány nyelv uralkodik az

országban. A nemzet fogalmában a nyelv a fő ismertető... A nép fogalmában az ország, a tartomány, a föld a fő

ismertető..." – írta.12 Tehát ezúttal nem fogadta el a politikai nemzet eszméjét, a nyelvi különállást és a

„nemzetiséget", azaz az országban élő közösségek eltérő tulajdonságait pedig fontosnak tartotta. Könyvében

ezért foglalkozott külön-külön történeti, régészeti, nyelvészeti és néprajzi adatok alapján a korabeli

Magyarországon egykor élt és a jelenben lakó összes nép és nemzetiség etnogenezisével és etnikai történetével.

Az idézett könyv címe a mai olvasó számára megtévesztő, mert a mű nem jelenlegi értelemben véve foglalkozik

néprajzzal, azaz nem leíró és összehasonlító etnográfiát vagy etnológiát tartalmaz, hanem etnohistóriát. Ám az

akkoriban önállósuló néprajztudományt leginkább őstörténeti stúdiumnak fogták föl, amibe az etnogenezis

magától értetődően beletartozott. A könyv, melynek adatai és nézetrendszere az idők folyamán

természetszerűleg régen elavult, a korban oly nagy hatású volt, hogy a megjelenés után csaknem másfél

évtizeddel megalakuló Magyarországi Néprajzi Társaság 1890-ben kiadott folyóirata az Ethnographia nevet

kapta.

1.3. A Néprajzi Társaság alapító eszméi

Az önálló életre kelő magyar néprajz az agg Hunfalvy Pál nevét írta zászlajára, ő lett 1889-ben a Magyarországi

Néprajzi Társaság első elnöke. Egyesületalakításkor azonban sokféle társadalmi, politikai, tudományos eszme

mozgatja az alapítókat. Ezek rendszerint hosszabb időre befolyásolják az egyesület életét. Így történt az 1889-

ben alapított Néprajzi Társasággal is. Megalakulása pontosan illeszkedik a XIX. század második felében

Magyarországon lezajlott tudományosegyesület-alapítási folyamatba, magát az alapítást azonban nemcsak egy

szakterület szervezett képviseletének megteremtése, hanem a többféle alapítói gondolat is egyedivé tette.

Gazdagságuk miatt az ösztönző gondolatokat rövid terjedelemben nem lehet maradéktalanul áttekinteni, ezért

alább csupán néhány fontos, nemcsak tudományos, hanem politikailag is motivált eszmét elemzünk.

A magyar néprajzi tudománytörténetéből jól ismert, hogy először Meltzl Hugó kolozsvári egyetemi tanár tett

javaslatot „Összehasonlító Irodalmi Társulat" néven néprajzi társaság alapítására 1881-ben. Elképzelése folklór

indíttatású volt, de kiterjedt a hagyomány széles körére, az összehasonlító tudomány számára kívánta

megmenteni a népi kultúrát és a szájhagyomány emlékeit.13 A folklórgyűjtésre buzdítás beleillik az addigra

kialakult tudományos tradícióba, de tartalmaz egy újabb elemet is, a civilizációs hatások jelentkezésére

hivatkozó sürgetést. Végül folytatója az előzményeknek akként, hogy Meltzl nemcsak a magyar, hanem „a

Szent István korona területéről" minden nép folklórját kívánta összegyűjteni. A számunkra ismerős elv így

bukkan elő nála némileg más szavakkal fogalmazva, mindenekelőtt szülőföldjére, Erdélyre vonatkoztatva,

melynek etnikai tarkaságából adódó néprajzi összetettségét ásványainak gazdag kincsével állítja párhuzamba:

„Legyen elég ez alkalommal csak az erdélyországi részekben előforduló számtalan néptradíciókra

figyelmeztetni, melyek oly gazdagoknak nevezhetők, hogy bátran vetélkedhetnek világhírű bányakincseivel. Az

a körülmény, hogy a legkülönbözőbb származású néptöredékek lakják ezt a félreeső országrészt, elegendő ok

arra, hogy a népköltészet terén éppen a mi szűkebb hazánk valósággal múzeumnak tekintessék Európában."14 Az

utóbbi vélemény ismerős lehetett az erdélyi értelmiség körében, harminc évvel korábban ugyancsak találkozunk

vele Kővári Lászlónál, aki műemlékei miatt a nagyfejedelemséget egyetlen hatalmas múzeumnak nevezte.15

Ezúttal sincs közvetlen bizonyítékunk rá, vajon Meltzl olvasta-e Csaplovics vonatkozó írásait, vagy csupán

Erdély adottságainak önálló felismeréséről van szó, a párhuzam azonban föltűnő, hiszen Csaplovics is egymás

mellé állította a kulturális változatosságot a természetrajzival, és földrészünk összehasonlító néptudománya

ideális terepéül ajánlotta Magyarországot.

Meltzl fölhívása évekig visszhangtalan maradt. Az 1880-as évtized második felében egyik volt kolozsvári

hallgatója, a szintén magyarországi német családból származó (brassói születésű, de eredetileg bánsági)

Herrmann Antal látott hozzá megvalósításához. Néprajzkutatóvá válásának történetében döntő mozzanat volt,

hogy 1886-ban fölkérték Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című nagyszabású vállalkozás

munkatársául.

12 Hunfalvy Pál, 1876. 47. 13 Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok, 1881. 112–115. 14 Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok, 1881. 113. 15 Kővári László, 1852. VI.

Bevezetés


Ez a könyvsorozat kiemelt figyelmet érdemel, mert alighanem legfontosabb közvetlen ösztönzője lett a Magyar

Néprajzi Társaság megalakításának. Elsődleges célja a birodalmi összetartozás, a birodalmi hazafiság erősítése

volt. „Az ezen monarchia határain belül élő népfajok tanulmányozása nemcsak a tudós elé tár tágas mezőt,

hanem egyúttal az általános hazaszeretet emelésére sem csekély gyakorlati jelentőségű. Mennél behatóbban

vizsgáljuk az egyes népcsoportok jó tulajdonságait és sajátságait, úgy szintén azoknak egymástól szellemi és

anyagi tekintetben való kölcsönös függését, annál nagyobb mértékben fog erősbödni azon összetartozandóság

érzete, melynek hazánk népeit egymással össze kell kapcsolni" – olvasható a mű bevezetőjében Rudolf

trónörökös neve alatt.16 Rudolf írókból, újságírókból, művészekből, tudósokból szerkesztői munkacsoportot

hívott létre a hatalmas könyvsorozat elkészítésére.17 Nagy jelentőséget kapott benne a földrajz, a történetírás, a

régészet, a művészettörténet, s talán a leghangsúlyosabbat a néprajz. Anélkül, hogy közvetlen kapcsolatról

tudnánk és a földrajzi fogalmak különbözősége ellenére, meglepően hasonló a Bevezetés hangja Meltzl fentebb

idézett érveléséhez: „És van-e állam, mely egy oly nagy műhöz a talajalakulás ellentéteiben oly gazdaságot,

természetrajzi, tájképi és égalji tekintetben oly nagyszerű változatosságot egyesítve határai között, a különböző

népcsoportok néprajzi összetételében oly nagy mértékben nyújthatná a legérdekesebb képeket, mint

monarchiánk?"18 Az 1887-től a Magyar Néprajzi Társaságot szervező Herrmann Antal tagtoborzó mondatai

föltűnően emlékeztetnek a Bevezetésre: „Mennyi népréteg egymás mellett és egymás felett! Mennyi érdekes

érintkezés, mily talányos kölcsönhatások... Ha megismertük egymásban a nemeset, becsülni fogjuk egymásban

az össznemzetet, a közös hazát."19 Van azonban egy lényeges különbség: Rudolf szövege az egész Monarchiáról

szól, Herrmann Antal ellenben Magyarországra gondol. Rudolf számára az egész Monarchia a soknemzetiségű

közös haza, Herrmannak ugyanezt Magyarország jelenti. Herrmanntól sem idegen az osztrák–magyar birodalmi

elv, ez adja a keretet Magyarországnak, s azon belül a magyarságé a vezető szerep, melyet a soknyelvű-

soknemzetiségű közösséget értéknek tekintő hungarustudat ellensúlyoz. A társaságszervezési program röviden

összegzi mindazt, amit a romantika óta jelent a néphagyomány a nemzeti művelődésben. A sajátosságok forrása

és hordozója, melyet a modern civilizáció az eddiginél jóval gyorsabb eltörléssel fenyeget. A sajátosságokra

pedig fokozottan szükség van az ellenséges nemzeti érzések közepette. A magyarság veszélyeztetettségét

Herrmannál a megszakított fejlődés gondolata is nyomatékosítja. A magyar honfoglalás szerinte törés az etnikai-

nemzeti fejlődésben, a helyváltoztatás hátrány a helyi szerves fejlődés lehetőségével szemben. Magára a modern

civilizációra mégsem tekint ellenszenvvel, hiszen a haladás velejárójaként fogja föl, elkerülhetetlensége még

jobban aláhúzza a gyűjtés, a tudományszervezés sürgősségét.20 Herrmann Antal, a fáradhatatlan szervező nem

volt igazán jelentékeny tudós. Bár sok tucat apró cikk és dolgozat került ki tolla alól, főleg az erdélyi nem

magyar népek hiedelemvilágáról, közlései nem formálódtak könyvvé, és nem sok érzékenységet tanúsított az

elméleti munkálkodás iránt sem. Viszont fáradhatatlanul népszerűsítette az etnográfiát és következetesen

képviselte a „kis Európa"-elvet, sőt ami a legfontosabb, erre építette a társaság szervezetét.

A létrehívott társaság a korabeli egyesületalapítások sorából kiemelkedő, nagyvonalú alkotás volt. Első

szervezeti szabályzatát Herrmann Antal és György Aladár készítette el. Már a neve fölhívta a figyelmet a

soknemzetiségű ország adottságaival számoló alapító eszmékre: eredetileg Magyarországi és nem Magyar

Néprajzi Társaságként alakult meg. A leglényegesebb feladatait az alapszabály 1. és 3. paragrafusa foglalta

össze: „1. §. A magyarországi néprajzi társaság célja a magyar állam és a történelmi Magyarország mai és

egykori népeinek tanulmányozása, valamint kölcsönös megismerkedés útján a hazában élő népek közt testvéries

egyetértés és együvé tartozás érzetének ápolása. 3. §. A társaság tanulmányozásának tárgyai: az ország mai és

egykori népeinek eredete, fejlődése, állapota; etnikai jelleme és anthropológiai mivolta; a néplélek és a népélet

nyilatkozatai."21

A gyakorlati részt egy nagy és bő szakosztályi szervezet hivatott valóra váltani. Mindegyik a korabeli

Magyarország egy-egy népét-nemzetiségét képviselte. A beosztás némileg következetlen volt. Nem azért,

mintha több jelentős népcsoportól elfeledkeztek volna. Utóbb még egy olasz szakosztály is alakult, s csak a

zsidókat hiányolhatjuk, bár tudjuk, hogy őket akkor Magyarországon nem nemzetiségnek, hanem felekezeti

közösségnek határozták meg, amit maguk is elfogadtak. Viszont a magyarok és a németek négy-négy

szakosztályt kaptak (magyar, székely, csángó, palóc; illetőleg: délvidéki, dunántúli, szepesi és erdélyi német,

azaz szász), ezt a korabeli politikai és kulturális erőviszonyok különösebb részletezés nélkül magyarázzák. A

társadalmi tekintélyt erősítendő, a választmányba bekerültek a kor neves társadalom- és természettudósai,

valamint arisztokraták. A fölkért szakosztályelnökök névsora igen tarkán alakult: szakemberek mellett írók,

művészek, műkedvelő tudósok, köztiszteletben álló értelmiségiek és egyházi méltóságok, akik közül soknak

16 Rudolf (trónörökös, főherceg), 1886. 5–6. 17 Hamann, Brigitte, 1978. 228–234. 18 Rudolf (trónörökös, főherceg), 1886. 7. 19 Herrmann Antal, 1888. 221. 20 Etnológiai Közlemények, 1887. I. 1. füzet. 112. 21 A magyarországi néprajzi társaság alapszabályai. 1889. 397.

Bevezetés


sem előbb, sem utóbb nem volt köze a néprajzhoz. A nem magyar szakosztályok élére olyan elnökök és előadók

kértek föl, akik többnyire az illető népcsoportokból származtak, azoknak a tudományos vagy a társadalmi

életben jeles képviselői voltak.

Az 1889-ben megalakult Magyarországi Néprajzi Társaság első ötszáz tagja között – megközelítően ennyien

jelentkeztek a kibocsátott fölhívására – ott találjuk Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben magyar

változatának szinte teljes szerzői gárdáját. Baksay Sándor a magyar szakosztály előadója, Borovszky Samu egy

ideig pénztáros, Herrmann Antal alelnök és titkár, Csánky Dezső később ügyvezető alelnök volt, számosan

választmányi tagokként szerepeltek. Pulszky Ferenc mint a Nemzeti Múzeum igazgatója néhány év múlva

nélkülözhetetlen segítséget nyújt a társaságnak. Többek közt meg kell még említenünk Istvánffy Gyula,

Berzeviczy Albert, Hodinka Antal, Lehoczky Tivadar, Ballagi Aladár, Gyarmathy Zsigmondné, Jancsó

Benedek, Moldován Gergely, Téglás Gábor, Téglás István, Volf György, Hadzsics Antal, Káldy Gyula és

Bartalus István nevét. Külön említést érdemelnek Katona Lajos és György Aladár – utóbb mindketten társasági

tisztségviselők –, akik az osztrák kötetekből tetemes hosszúságú fejezeteket fordítottak magyarra.

Utoljára hagytuk Jókai Mórt, a magyar szakosztály elnökét, mert igaz ugyan, hogy az egyesület

megalakulásának csupán jeles epizódszereplője, aki később nem vett részt életében, amit azonban

megalakulásakor mondott, az messze túlmutat a társaság céljain és feladatkörén. A társasági jubileumokon

mindig szívesen idézték is köszöntőjének néprajzra hivatkozó békeszózatát, de annak hátterét eddig nem

világították meg.

Védnökül eredetileg Rudolf trónörököst szemelték ki az alapítók. Váratlan halála után Habsburg József

főherceget kérték föl, az alapító közgyűlésen azonban Jókai is megjelent, és Rudolfra is emlékezve mondta el

beszédét. Az írót személyes kapcsolat fűzte a trónörököshöz. A lojalitásáról ismert Jókai csodálta az

uralkodócsalád más tagjaiétól eltérő magatartását, tisztelte abszolutizmusellenességét, kedvelte

művészbarátságát, azonban nem vette észre vagy nem akarta észrevenni Rudolf személyiségének borús, lelki

probémákra figyelmeztető jegyeit. Jókai Mór a trónörökös bizalmából lett Az Osztrák–Magyar Monarchia

írásban és képben magyar kiadásának főszerkesztője, s így magát a sorozatot is képviselte az alapító

ünnepségen: „Mindenekelőtt nekünk, magyaroknak fölöttébb üdvös, egyrészt a velünk egy monarchiai

kötelékben élő különféle népfajoknak egyediségével részletesebben megismerkedni; másrészt a kerek földnek

mind a nálunknál nagyobb, előrehaladottabb, mind a kisebb és elmaradottabb nemzeti világába belepillantani.

Ez tanít meg bennünket saját értékünknek helyes megbecsülésére, feltár előttünk sok reánk váró feladatot, s

megszüntet sok előítéletet. Ha valaha a világon bekövetkezik az örök béke: az az etnhographia általános

elterjedésének a munkája lesz."22

A szabadelvű Jókai a cárizmus és a pánszlávizmus elleni legfőbb pajzsként tekintett a kettős monarchiára és

őszintén vallotta a Rudolf trónörökös által megfogalmazott, fentebb idézett birodalmi patriotizmust is: „Mi... ne

tudnánk a nagy Európának példát mutatni, hogy országunkban, ebben a Kis-Európában, melyben annyi

nemzetiség lakik egymás mellett, a közös érdekek és a közös szabadság, a közös hazaszeretet – a béke egyetlen

kezességét – is képes felébreszteni."23 A visszatérő békevágy az idős író életének egyik jellemző motívumáról

vall. Békemozgalmi tevékenysége mégis alig ismert a szélesebb olvasóközönség előtt. Valójában egyedül a

Magyar Néprajzi Társaság tradíciója tartotta folytonosan elevenen.24

Az eddig számba vett alapító eszmék közül a birodalmi hazafiságot akár „kozmopolitának" vagy a

hungarustudatra alapozást akár „nemzetekfelettinek" is minősíthetjük, ha például összehasonlításul olyan példát

választunk, mint a Magyar Történelmi Társulat alapítása volt 1867-ben, mely teljes egészében a politikai nemzet

gondolatára támaszkodott.25 A Néprajzi Társaság szervezőitől sem állott távol ez az eszme, az eddig

elmondottakkal mégsem azonosítható. Az alapítók nem úgy állították a magyar kultúrát a középpontba, hogy

egyedüli célként jelölték meg a kutatását. Három évvel az alapítás után azonban a társaság súlyos válságba

került. Az okok különfélék, anyagi természetűek, szervezetiek és személyi eredetűek voltak. Szükségessé vált az

újjászervezés, és egyidejűleg alkalom nyílott szervezeti változásokra is. Ha az új helyzetet az előbbi

„kozmopolita" vagy „nemzetek feletti" minősítéssel szemben „nemzeti" irányvételnek minősítjük, az elsősorban

az utókor elemző-magyarázó szempontjait tükrözi, nem a kortársi vélekedést, ami szerint maguk a szereplők

valószínűleg az összes szóban forgó eszmét, mint az ország érdekeinek megfelelőket, „nemzetinek"

minősítették. A megkülönböztető hangsúlyok nem a XX. század második felének értékítéleteit fedték.

22 Jókai Mór, 1890. 8. 23 Idézi: Nagy Miklós, 1975. 191. 24 Nagy Miklós, 1975. 195–192.; Jókai Mór, é. n. 371–377. 25 Glatz Ferenc, 1967. 233–267.

Bevezetés


A szervezés kellő átgondolásának hiánya, a nemes elképzelés ellenére a szakosztályi túlméretezettség – noha ma

értékes hagyományként emlékezünk rá –, hamarosan anyagi és szervezeti válságba vitte a társaságot. A

megújulás, teljes szervezeti átalakulással 1893–1894-ben zajlott le. Időközben elhunyt Hunfalvy, Herrmann

Antal eltávolodott a vezetéstől, az alapszabályok ugyan lényegében nem változtak, de a nemzetiségi sokszínűség

központi szempontját a szaktárgyi felosztás túlsúlya váltotta föl. A társaság átszervezését Herman Ottó vezette.

Az idősödő tudós ekkor állt pályája csúcsán. Szabadelvű meggyőződése még töretlen volt, ám képzelőereje

egyre bizonytalabb tudományos kalandokra csábította és türelmetlen megnyilvánulásai is gyakoribbakká váltak.

Erős hungarocentrizmussal a néprajzot Magyarországon elsősorban a magyar őstörténet tudományának tartotta,

ami különben megfelelt az akkori évek uralkodó tudományos és politikai szemléletének. Meltzl, Herrmann

Antal és Herman Ottó a magyarországi német polgárság asszimilációjának különböző típusait testesítették meg.

Herman Ottó két társával szemben nemcsak az önkéntes, hanem a feltétlen magyarrá válás híve volt, saját

döntését tekintette követendő példának. Közvetlenül ez is befolyást gyakorolt a társasági változások eszmei

vetületeire.

Herman Ottó mindenestül elvetette az eredeti alapszabályt: „Mert már első szakaszában is oly célokat tűz ki,

amelyek a tudománynak nem feladatai s azonkívül a magyar nemzeti művelődés érdekébe ütköznek... Mert 3dik

és 4dik szakaszaiban oly részletezésekbe bocsátkozik, amelyek a fejlődés szabadságát akadályozzák." A

szakosztályi beosztásról kifejtette, hogy az „csak hosszas, sikeres fejlődés eredménye lehet; egy kezdő társulatra

nézve ellenben terhet alkot". Célul mindössze ennyit jelölt meg: „Mivelni a néprajzi tudományt általában,

különösen hazánkat e szempontból vizsgálni és a néprajzi ismereteket terjeszteni." Herman tágan fogalmazott,

fölerősítette a nemzeti veszélyeztetettség érzését, liberális meggyőződéssel hangsúlyozta a fejlődés általános

szabadságát, a hazáról beszélt, abba tehát bele kell értenünk minden népet, a magyar nemzeti művelődéssel

ellentétet látó indoklás azonban, amit további más társasági tagok is visszahangoztak, egyértelművé teszi, hogy

a modern politikai nemzet fogalmával kívánta helyettesíteni nemcsak a hungarushagyományt, hanem a „kis

Európa"-gondolatot is. A Királyi Magyar Természettudományos Társaság alapszabályait alakította át,

pontosabban, azt vette mintául. A névváltozás is az ő keze nyomán keletkezett. Így lett a Magyarországi-ból

Magyar Néprajzi Társaság.26

A változás végül mégsem vált eszmei fordulattá. A társaság hajója lekerült a zátonyról, termékeny esztendők

következtek történetében. A tagság összetétele sem változott lényegesen. A sokszínű szakosztályi beosztás

azonban nem állt vissza. Igazat kell adnunk Herman Ottónak, túlméretezett volt, nem működött

rendeltetésszerűen, de az egyedi hagyomány jelentősége mégis csorbult.

Adva volt egy hallatlanul tág keret, és az Ethnographia szerkesztői is igyekeztek a meghirdetett elveket követni,

rendszeresen közöltek az ország nem magyar nemzetiségeinek néprajzát tanulmányozó írásokat, amelyek

eredetileg többnyire szakosztályi előadások formájában hangzottak el. Az első évfolyam (1890) közleményeiből

16 foglalkozik magyarországi nemzetiségekkel, 20 tisztán magyar tárggyal. Magyarország határain kívüli

problematikát ismertet 11, vegyes tartalmú 5, teljesen elméleti kérdésekkel foglalkozik egy. Habár a belső

arányok változtak, ingadoztak, ez az irányzat fontos maradt a következő három évtizedben.

Beletartozik, hogy a néprajz is lehetőséget kért és kapott – többek közt épp Herman Ottó kezdeményezésére és

tevékeny közreműködésével – az ezredéves kiállításon szereplésből. Jankó János jóvoltából a kiállítás néprajzi

falujának épületegyüttesei felerészben képviselték a magyar mellett más hazai nemzetiségek műveltségét, ami

kétséget kizáróan a soknemzetiségű, soknyelvű és -kultúrájú ország megjelenítésének hagyományát követte.

Ugyanerre a gondolatra támaszkodva rendezték meg a budapesti Néprajzi Múzeum (pontosabban jogelődje) első

állandó kiállítását is (1898). Sőt abban az Európán kívüli tárgyegyüttesek is helyet kaptak a magyarországiak

mellett, ami eltért a saját népet és más népeket elválasztó, a korban általános nemzetközi szemlélettől.

A politikában ekkorra bekövetkezett, hogy a soknemzetiségű országban a magyar nemzetiséget tekintik

uralkodónak, a magyarosodás és a magyarosítás hivatalosan támogatandó. A néprajztudományban azonban

továbbra is eleven maradt mind az egész országot kutatási színtérnek tekintő, mind az etnocentrikus avagy a

saját nép vizsgálatát kiemelő törekvés. A trianoni békekötésig valójában egyik sem jutott túlsúlyra, noha erre

végig mindkettőnek megvolt az esélye.

1.4. A trianoni békeszerződés után, a két világháború között

Társulati élet a háború után még néhány esztendeig, az 1920-as évek első feléig, amíg a tudományos

tartalékokból futotta, egy soknemzetiségű és soknyelvű ország (pontosabban: annak immár öröksége) néprajzi

kutatásainak fóruma maradt. A békekötés okozta új helyzet ebben az értelemben a néprajz sajátos külön

26 A Magyar Néprajzi Társaság irattára. 1892. évi csomó

Bevezetés


szempontjából azért jelentett fordulatot, mert éppen a „kis Európa" terepét szüntette meg, az érdeklődés

közvetlen ösztönzőit számolta föl, ami egyidejűleg a befelé fordulást, az etnocentrizmust erősítette. Kitekintve a

következő évtizedekre, mégsem kell azt mondanunk, hogy a „kis Európa"-gondolat gyorsan és teljesen

lehanyatlott vagy netán eltűnt a magyar néprajzból. Fontosnak tartotta az első magyar néprajzi kézikönyv, A

magyarság néprajza (1933) bevezetése is. Viski Károlytól olvasható a második kiadásban hangsúlyosabban

megfogalmazott mondat: „A magyarság néprajzi szintű műveltségállományát mindenek előtt a vele ma együtt

élő és szomszédos népek, továbbá a történet folyamán vele kapcsolatban, érintkezésben volt népek vagy utódaik

néprajzával kell összehasonlítanunk."27 A budapesti Néprajzi Múzeum 1943-ban a sűrűsödő bombatámadások

miatt lebontott állandó néprajzi kiállítása a történeti ország nemzetiségeinek társaságában mutatta be a magyar

anyagot. Távol áll tőlünk, hogy egy új helyzetben mindenáron kimutassuk egy régi fontos gondolat változatlanul

mozgósító jelenlétét. Azért sem tesszük, mert a legnemesebb szándékok is nemegyszer kudarcba fulladtak. A

magyarság néprajzában sem valósult meg Viski elképzelése a szomszédos népekkel és nemzetiségekkel való

összehasonlítás, mert sem kellő forrásanyag, sem kellő korszerű ismeret nem volt hozzá. Az utóbbival

kapcsolatban maguk a szóban forgó szomszédok is elmarasztalhatók. Az említett múzeumi kiállítás bírálható

azzal, hogy politikailag célzatosan az 1918 előtti ország képét óhajtotta bemutatni. Egyfelől ezt aligha

vitathatjuk, másfelől az is igaz, hogy rendezői valójában töretlenül folytatták az általunk fölvázolt hagyományt.

Minden korábbi hasonló vállalkozás ugyanebben a társításban tárta a látogató elé a múzeum saját gyűjteményeit,

egy soknemzetiségű együttest szinte egyedülálló európai példaként. Végül figyelmeztetünk arra, hogy bármiként

alakulnak az államhatárok, a XX. századi néprajzi kutatások nyilvánvalóan sok más új szempontot vetnek föl a

XIX. századi előzményekkel szemben, mellett és helyett. A nemzetiségi területek elcsatolásával nem

folytatódott, nem is folytatódhatott azoknak Magyarországról kiinduló néprajzi vizsgálata. Az érdeklődés

azonban nem múlt el, hanem fokozatosan alakult át a szomszédos népek iránti tudományos figyelemmé, miként

azt Bartók Béla és Róheim Géza leginkább kiemelkedő példája, majd a fiatalabb nemzedékből Lükő Gábor,

Gunda Béla és mások munkássága bizonyítja. Az utóbbiak az 1930-as évek elején, a társaság alapítása után több

évtizeddel később jelentek meg a hazai tudományos életben.

Bartók Béla nevéhez kapcsolódva, befejezésül pillantsunk még vissza a századelőre, a magyar művelődés s

egyúttal a magyar néprajzi kutatás két jelentős alakja, az ő és Kodály Zoltán népzene-kutatói indulására, egy

romolhatatlan, de nem igazán sokszor fölmutatott példára, a „kis Európa"-gondolat alighanem legnagyobb

értékű megvalósulására. Ismeretes, hogy a magyar népdallal való megismerkedéssel szinte egyidejűleg vált

bennük tudatossá, hogy annak eredetiségére hitelt érdemlően rámutatni a magyarokkal szomszédos népek

zenéjének tanulmányozása nélkül nem lehet. Azt is tudjuk, hogy Kodály csak részben valósította meg a közös

ifjúkori tervezések idekapcsolódó, rá eső feladatát, noha későbbi zenetörténeti-népzenekutatói tanulmányaiban

élt a magyarok és szomszédaik zenei anyagának összevetési lehetőségével. Bartók viszont román, szlovák,

horvát gyűjtések és tanulmányok mellett hamarosan török és arab népzenével is foglalkozni kezdett, ami

vitathatatlanul jelzi, hogy már nemcsak az eredeti nemzeti zene forrása foglalkoztatta a népi dallamvilágban,

hanem a zenei egzotikum és az újabb vagy a megismételt dallamlejegyzések nyomán egyre nagyobb mélységgel

föltáruló változatosság is.

Eljátszva a történelem kiszámíthatatlan szeszélyével, bár az efféle játék súrolja a történetietlenség határát,

tegyük föl, ha Európa nyugati felének valamelyik etnikailag vegyes táján születik egy Bartókhoz hasonló

érdeklődésű és érzékenységű művésztudós, például Sziléziában vagy Elzászban, ahol észlelni lehet a nyelvek, a

kultúrák, a paraszti dallamvilágok különbözőségeit, nem valószínű, hogy olyan kontrasztokra és annyira

ellentétes tartalmú zenei anyagra talál, mint Bartók Béla a történeti Magyarországon. Ő maga írásaiban és

nyilatkozataiban többször utalt erre. „Nem véletlenül történt, hogy a népdalkutatás és a népdalból fogant

magasabb zenei művészet éppen Magyarországon virágzott fel oly bámulatos módon. Magyarország földrajzilag

mintegy középpontja Kelet-Európának és sokféle nemzetiségével, az első világháború előtti időben valóságos

kicsinyített képe volt Kelet-Európa népi sokféleségének. Ez a népi sokféleség a népek állandó érintkezése

következtében a népzene legkülönbfélébb és legváltozatosabb formáinak kialakulására vezetett; ez a

magyarázata annak, hogy Kelet-Európa népzenéje oly bámulatosan gazdag népdaltípusokban és

végeredményben népdalokban. Nem csoda, hogy éppen a kereszteződések középpontjában lévő Magyarország

muzsikusai oly nagy érdeklődéssel fordultak e bámulatos zenei kincs felé."28

27 Viski Károly, 1941. 15. 28 Bartók Béla, 1966/1943. 604.


2. fejezet - Magyarok és szomszédaik

1. Erdély néprajza

Korszerű Erdély-történetünk van, erdélyi néprajzi összefoglalónk korszerűtlen sincs.1 Viski Károly, Szilády

Zoltán, Gunda Béla és mások írtak összefoglaló tanulmányokat Erdély néprajzáról vagy külön csupán az erdélyi

magyarokéról, de ezek nem emelkedtek túl a színvonalas ismeretterjesztés fokán.2 Legutóbb a néprajzkutató Kós

Károly tekintette át a romániai magyarok népi műveltségét, ám neki sem sikerült a feladattal megbirkóznia. A

közzétett anyag leíró jellegű, nélkülözi a történeti hátteret, általában nem haladja meg a kistáji összegzést.3

E tekintetben a szászok és a románok sem mutatnak föl többet. Kivételként Adolf Schullerus a két világháború

között készült tömör szász néprajza említhető.4 A szászok népességi arányukhoz képest és időarányosan is jóval

nagyobb helyismereti és néprajzi anyagot gyűjtöttek és jelentettek meg, mint a magyarok.5 Joggal lehetünk

büszkék arra a kiadványsorozatra, amit a romániai magyar néprajz az 1970-es évek elejétől mintegy évtizeden át

az asztalra tett, de máig érezhető annak a hiánya, hogy a két világháború között szinte alig folyt magyar néprajzi

munka Erdélyben, és az első világháború előtt sem volt olyan termékeny, mint amilyen lehetett volna, s kellett

volna lennie. A szász szakemberek ezekben az időkben igen szorgalmasan dolgoztak. Ellenben a román kutatás

az első világháború előtt még igen kevés eredményt mutatott föl. Azóta azonban a többségi lakosságarányhoz

viszonyítva is felmérhetetlenül több az, amit a néprajz a románokról tud, mint a másik két népről. Akkor is így

van, ha a szakirodalomban nagy egyenetlenségeket tapasztalunk. 1945 után például vallási vonatkozásai miatt

nem foglalkoztak az európai összehasonlításban kiemelkedően gazdag népszokásokkal és hiedelemvilággal.

Vannak más kutatási hiányok és akadályok is. Az erdélyi magyar néprajzi kutatások hagyományosan kényes

területnek számítanak. A fokozott tudósi óvatosság is gátol; a magyar–román összehasonlító vizsgálatokra több

mint száz esztendeje árnyékot vet a Vadrózsa-pör (1863). A kérdés önálló tanulmányt érdemelne. Miként

magyaráztuk igazunkat, máskor hogyan próbáltuk elhárítani a szembekerülést, sőt olykor még a román

álláspontra is igyekeztünk mentséget találni. Pedig Iulian Grozescu Kriza Jánost illető plágiumvádja egyszerűen

igazságtalan volt, és sajnos kezdete hasonló áldatlan ütközéseknek. Később a történelmi vereségek már

következményként hozták magukkal a védekező-magyarázkodó magyar állásfoglalásokat.

1945 előtt a magyar kutatás túlnyomólag – bár számszerűen viszonylag ritkán – a románságot ért magyar

kulturális hatásokra figyelt. De már az 1930-as években gyökeresen változott a helyzet a pályakezdő Lükő

Gábor és Gunda Béla kölcsönhatásokat számba vevő tanulmányaival.6 1945 után a romániai magyar néprajzban

újabb fordulat állott be, a román befolyás bemutatása került előtérbe. Védekezés volt ez a hivatalos román

művelődés- és tudománypolitikával szemben, mely hol szívesen látta, hol szorgalmazta, majd erőltette az ilyen

irányú vizsgálatokat. Védekezés volt a múlttal szemben is, a békében élés vágyának kifejeződése és a rosszul

értelmezett történelmi lelkiismeretből fakadó kisebbrendűségi érzés palástolása. Akár meggyőződésből fakadt,

akár nem, egyoldalúságával elfedte az igazságot. Hadd tegyem hozzá: tudjuk, hogy a néprajzi vizsgálatoknak

nemhogy egyetlen, de egyáltalán nem központi feladata a kulturális elemek cseréjének nyomon követése.

Tanulmányomban nem is ezen az úton kívánok elindulni, habár teljesen nem téveszthetem szem elől.

Kővári László írta: „Erdély egy gazdag ismeretlen múzeum".7 Ez a megállapítás a nagytáj egész kultúrájára

vonatkozott. A magyar néprajztudományban nincsen részletesen kifejtve, de jól ismert, hogy tömegesen

maradtak fenn régies elemek az erdélyi magyar népi műveltségben. Mi indokolta Kővári kijelentését? Miért volt

kulturális múzeum Erdély a korabeli Magyarország határain belül?

A késő feudális viszonyok archaikus vonásaiban kereshetjük a fő okokat. A Köpeczi Béla által szerkesztett

Erdély története Miskolczy Ambrus által írt fejezeteiből szemléletesen kiderül, milyen gazdasági pangás

jellemezte a reformkorban a Habsburg Birodalom távoli, keleti tartományát.8 A korábbi történeti

szakirodalomban is felbukkannak ezzel a korszakkal kapcsolatosan az „elmaradottság", a „fejletlenség", a

„megmerevedés" szavak. Mind valamifajta kikerülhetetlenül kötelező evolúciót sugallnak, amelynek

1 Köpeczi Béla, 1986. 2 Szilády Zoltán, 1936.; Viski Károly, 1940b.; Gunda Béla, 1940. 3 Kós Károly, 1976b. 4 Schullerus, Adolf, 1926. 5 Hienz, Hermann, 1960. 6 Lükő Gábor, 1936. 14–18.; Gunda Béla, 1937a.; Gunda Béla, 1943–1944. 7 Kővári László, 1852. VI. 8 Miskolczy Ambrus, 1986. 1195–1257.

Magyarok és szomszédaik


lépcsőfokait végig kell járni. Nyilvánvalóan nem így volt. Azonban vitathatatlanul léteztek a feudalizmusnak

regionális típusai, melyek a történészi szóhasználat szerint „klasszikus", „teljesebb", „érettebb" vagy „kevésbé

fejlett" változatokat testesítettek meg. Sajnos a magyar történetírás még csupán a kezdő lépéseket tette meg a

gazdaság és a társadalom koronkénti táji eltéréseinek, regionális változatainak feltárásában.

Lássunk néhány fontos vonást és körülményt Erdéllyel kapcsolatban! Az Erdélyi-medence földrajzi elzártsága

eleve meghatározó. A nehéz megközelíthetőség, a környező magas hegyvidékek erősítették azt a másik földrajzi

tényt, hogy a nagytáj távol esett a legfontosabb magyar igazgatási és kulturális központoktól. A magyar

királyság három részre szakadásával a királyi Magyarországon folytatódott legszervesebben a középkori

államiság. Vármegyéi egyidejűleg a nyugatról szomszédos osztrák örökös tartományokkal is összeköttetésben

álltak. A hódoltságra már csak részlegesen terjedt ki a figyelmük és ellenőrzésük. Maga a hódoltság pedig, mint

elszigetelő ék, hozzájárult Erdély külön útjának kialakulásához, ami kulturális és jogi eltérések mellett

gazdasági és társadalmi folyamatokból való kirekesztődést is magával hozott. Mindez ugyan időben távol esik a

XIX–XX. század néprajzi vizsgálataitól, de egyáltalán nem közömbös az újkori népi kultúra képének

kialakulásában.

Alapvetően fontos volt, hogy eltérően alakult a jobbágy-földesúr viszony Erdélyben és a szűkebb

Magyarországon. Erdélyben nem adott ki az uralkodó központi úrbéri rendeletet, ezért maradtak szinte

áttekinthetetlenek a jobbágyi kötelezettségek, és sosem alakult ki egységes telekrendszer. Ám hiányzott az igazi

nagybirtok is. A meglévők széttagolódtak és viszonylag szerényebb jövedelmet biztosítottak. A gyakorta

elszigetelten, parlagias körülmények közt élő földesurak a francia háborúkkal járó konjunktúra és a meginduló

okszerű gazdálkodás idején is korszerűtlenebbül gazdálkodtak a szűkebb Magyarország hasonló nagyságrendű

uradalmainál.9

Szintén lényeges körülmény a szabad parasztság számának magas erdélyi aránya. 1820-ban az adózó társadalmi

rétegen belül 39,17% volt a telkes jobbágyok, 18,83% a zsellérek, 27,21% a szabadparasztok részesedése (a

többiek egyéb kategóriákba tartoztak). Ugyanekkor a székely székekben 32,45%-ot, a szász székekben és

vidékeken 67,99%-ot ért el a szabad parasztok népességi hányada.10 Nem valamiféle társadalomfejlődési

pozitívumnak, különösen nem osztályharcos diadalnak kell tekintenünk ezeket a százalékos értékeket, sokkal

inkább az archaikus viszonyok következményének és a lokális társadalom konzerválódásának. Nem meglepő,

hogy a rendi szerkezet legfontosabb eleme, a három „natio" szövetsége is késő középkori formát őrzött meg

1848-ig.

Szembetűnő a XIX. században már legfontosabb kulturális közvetítő közeg, a városi lakosság népességen belüli

alacsony százalékos részesedése. 1847-ben az Erdélyi Nagyfejedelemség területén 11 szabadkirályi, 3 nemes, 50

mezőváros és 13 taxás helység volt (ebből egy község, ami nélkül 76 városi jogú települést lehetett

összeszámlálni).11 Összehasonlításul idézzük, hogy 1844-ben csupán Sopron vármegyében 43, Vas vármegyében

pedig 44 (összesen 87) városi jogú település létezett, amiből 4 rendelkezett szabad királyi, egy püspöki, a többi

egyszerű mezővárosi privilégiumokkal.12 Az összevetés szándékosan meghökkentő. S bár nincs alkalom a

részletesebb elemzésre, a városiasság fokának, a területnek és a lakosságnak közelebbi összehasonlítására, azt

meg kell jegyeznünk, hogy a nagyszámú mezőváros hozzávetőlegesen azonos lélekszámú és többségben

egyaránt falusias külsejű települést jelentett mind Erdélyben, mind Nyugat-Magyarországon. Ide kapcsolódva

nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egy másik lehetséges kultúraközvetítő réteg, a köznemesség aránya

Erdélyben a rendi társadalom utolsó évtizedeiben alacsonyabb volt a szűkebb magyarországiénál (3,5% és

megközelítően 5%).13

Visszatérve Kővári metaforájához: hol a helye, mi a viszonya egymáshoz ebben a „múzeumban" a XIX. század

elejétől a XX. század közepéig terjedő időben a három nép kultúrájának? Bennünket is óvatosságra int a

Vadrózsa-pör emléke. De nemcsak ezért törekszünk fokozott tárgyilagosságra, hanem a kétségtelen

értékminősítést, értékítéletet sugalló és már majdnem teljesen elkoptatott fejlődési különbségek emlegetése

helyett más, pontosabb fogalmat is keresve. Tudva, hogy a magyarországi néprajzi leírások klasszikus anyaga a

parasztságot elérő, majd átható ipari forradalom hatásainak idején keletkezett, kézenfekvő a szempont:

mennyiben érvényesült az erdélyi népek körében az ipari forradalom befolyása, és mikor milyen arányú volt.

9 Barta Gábor, 1979. 228–242.; Barta Gábor, 1986. 482–514.; Berlász Jenő, 1941.; Berlász Jenő, 1958. 51–60.; Jakó Zsigmond, 1970. 7–25.;

Makkai László, 1944. 467–488.; Szendrey István, 1963.; Szentgyörgyi Mária, 1962. 30–39.; Trócsányi Zsolt, 1956. 29–43., 50–63., 85–92.;

Trócsányi Zsolt, 1966a. 48–65., 137–139.; Trócsányi Zsolt, 1966b; Trócsányi Zsolt, 1986. 981–998. 10 Csetri Elek – Imreh István, 1980. 45., 47., 50., 55., 115. 11 Kővári László, 1847. 166–167. 12 Bárándy János, 1842–1844. 13 Csetri Elek – Imreh István, 1980. 60.



Közbevetőleg két dolgot kell megjegyezni: 1. folyamatról van szó, amely a hagyományos műveltség és

társadalom bomlását és átalakulását hordozza ; 2. ez a folyamat végső soron a polgárosulás felé mutat, noha

maga a fogalom az erdélyi parasztsággal kapcsolatosan problematikus.

A paraszti polgárosulás a magyar néprajzi szakirodalomban gyakran említett, de kifejtetlen kérdéskör. Magam

legfontosabb elemeit – jelen tanulmány összefüggésében – a következőkben látom: az írásbeliség előretörése a

szóbeliséggel szemben; modern urbanizációs hatások erőteljes befolyása az életmódra (pl. a gyáripari termékek

elterjedése a háziipari tárgyak helyett); laicizálódás; a vállalkozó hajlam és a kisáru-termelői tudat jelentkezése

és elterjedése; a politikai érdeklődés és a nemzeti azonosságtudat kialakulása. (A fölsorolás nem teljes, a sorrend

nem jelent fontossági rangsorolást.)

Ha ezeket a szempontokat alkalmazom a három erdélyi nép összehasonlításában, kirajzolódik egy jellegzetes

szerkezet. A szászok az összefüggő német területekről mint legfontosabb kulturális viszonyulási bázisukról

tekintve egyértelműen archaikus népcsoportnak minősülnek. A két világháború közötti Sprachinselforschung

(nyelvszigetkutatás), mint minden keleti német szórványra, így is tekintett rájuk. Ellenben ha Erdély belső

viszonyait nézzük, vitathatatlanul ők a legpolgárosultabbak. Kővári írta róluk idézett statisztikájában: „Csupán

az erdélyi szász az, melynek vérében látszik lenni az ipar." „Alig van szász, aki írni, olvasni ne tudna."14 Az első

mondat a szász városok hagyományos kereskedő-iparos szerepkörére utalt. A második annak eredményét

összegezte, hogy a szász lutheránus egyház 1722 óta az összeadandó jegyespároktól megkövetelte az írni-

olvasni tudást, ami egyébiránt több más evangélikus vallású országban hasonlóképpen alakult.

A XIX. században, a romantikus nemzetkarakterológia divatja idején ilyen jelzőket olvashatunk a szászságról:

takarékos, józan, rendszerető, szorgalmas, önző, elzárkózó, hálátlan, türelmetlen, hatalmaskodó.15 Sajátságos

keveréke ez az előjogait féltékenyen védő, ugyanakkor polgárosuló parasztnak, annak hogy a szászok valóban

szívósan ragaszkodtak középkori különállásuk maradványaihoz a polgári korszakban is.

A rendi-területi szervezet végleges megszűnése (1876) után megmaradtak például a helyi szinten igen fontos

szerepet betöltő szomszédsági intézmények (Nachbarschaft), a legények (Bruderschaft) és a leányok

(Schwesterschaft) szervezetei, sőt számos új típusú (polgári) egyesülettel, főleg gazdasági célú társulással

egészültek ki.16 (Közbevetőleg megjegyezni való, hogy a részben letelepedésükkor kapott, illetőleg utóbb

kialakított szász helyi autonómiákhoz hasonló társadalmi intézmények – miután átvészelték az abszolutisztikus

rendszereket Nyugat-Európában – a polgári demokrácia nélkülözhetetlen pilléreivé váltak.) Ezek a helyi

szervezetek azonban 1920 után fölmorzsolódtak a román királyságban, egy olyan államban, amely nemhogy

nehezen tűrte, hanem – hagyományaiból hiányozván – valójában nem is ismerte őket. Az osztrák–magyar

dualizmus idején azonban még alkalmasak voltak arra, hogy a polgári átalakulás kérdéseivel szembekerülve,

okos és tervszerű értelmiségi és egyházi vezetéssel sikerüljön egy avult rendi tudatú népcsoportot átvezetni a

tőkés társadalomba. Korszerűsödött az identitás, s ennek segítségével virágzó kisparaszti társadalmat

teremtettek. A XIX. század derekán még maradisággal és bizalmatlansággal vádolt szász parasztok viszonylag

hamar, néhány évtized alatt belátták a modernizálás szükségességét. A század elejére – különösen a Barcaságon

– a szász vezetésű községek tekintélyes részében villanyvilágítás, járda, mezőgazdasági gépek, kaszinók és a

polgári városias életmód egyéb velejárói megtalálhatók voltak. Közben azonban hagyományos szokásaikhoz, sőt

viseletükhöz is ragaszkodtak.17

A székelyeknél ugyanez nem következett be. Részint természeti és társadalmi adottságaik kedvezőtlenebbek

voltak, részint helyi vezetésük céltudatossága hiányzott. A szászokénál kevésbé differenciált, de mégis meglévő

helyi autonómiáik nagy része épp a kiegyezés korában szűnt meg.

A magyar–szász kulturális kapcsolatok kutatása méltatlanul elhanyagolt. Ebben mindkét fél hibás. Magyar

oldalról ma szinte egyedül Nagy Jenő nevét említhetjük, akinek életművében a szász tudományos kutatások

ismertetése és értékelése, valamint a művelődéstörténeti kölcsönzések vizsgálata fontos helyet foglal el.18 A

számunkra oly kedves régi stílusú erdélyi magyar népművészet (kerámia, bútorfestés, hímzések, viselet)

bölcsőjénél a gótikus és reneszánsz ihletést közvetítő fejedelmi és főnemesi udvarok mellett egyenrangúan ott

álltak a szász városok is. Nagyon keveset tudunk arról, hogyan történt mindez.19

14 Kővári László, 1847. 216., 291. 15 Orbán Balázs, 1868–1873. VI. 20–21.; Sárközi Zoltán, 1963. 100. 16 Schuller, Gustav, 1896. 12–19.; Weintrich Frigyes, 1899. 692–694., 700–702.; Dorner Béla, 1910. 73–82.; Neugeboren Emil, 1913. 94–

107. 17 Dorner Béla, 1910. 94–114.; Jekelius, Erich, 1929.; Retzlaff, Hans, 1934. 18 Nagy Jenő, 1984. 199–252, 259–297. 19 Néhány példa a szóba jöhető szász összehasonlító irodalomból: Sigerius, Emil, 1940.; Bielz, Julius, é. n.; Treiber-Netoliczka, Luise, 1968.; Capesius, Roswith, 1969.; Capesius, Roswith, 1977.; Capesius, Roswith, 1983.; Zelgy, Theo, 1980.



A magyar–szász viszony a fejedelmi korban a rendi ellentétek miatt megromlott, hagyományosan és tartósan

feszültté vált a legutóbbi időkig. Végső soron ezzel az ellenérzéssel függ össze, hogy némelyik szász etnográfus

például szívesebben elismeri a román befolyást a szász öltözetre, mint a magyart.20 Magyar és szász kutatók

egyet nem értését szemléletesen példázzák a szász népviselet egyik reprezentatív darabjának, a szelindeki

(Szeben megye) hímzett szűrnek az eredetéhez fűzött magyarázatok. Györffy István „ősi soron" erdélyinek

mondja, azaz szászok által átvett magyar hagyatéknak sejteti. Luise Netoliczka elismeri, hogy távoli rokona a

magyar cifraszűrnek, de nem átvétel, hanem középkori német mintára megy vissza. Julius Bielz szerint szász

városi polgároktól került falura. Carl Göllner azt állítja, hogy előképe a Németországból hozott lovagköpeny

lehetett. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az osztrák Arthur Haberlandt magát a magyar szűrt dák ősforma

leszármazottjának véli, és talál hozzá ősgermán párhuzamot is, akkor – azt hiszem – érzékeljük a hasonló

kérdésfölvetések megválaszolásának nehézségeit.21

Az erdélyi románok helyzete – az általuk fölvázolt szerkezetben – éppen fordítottja a szászokénak. Moldvához,

Havasalföldhöz, Dobrudzsához viszonyítva a legpolgárosultabbak, ha egyáltalán lehet 1920 előtt az imént vázolt

szempontok szerint a román tömegekkel kapcsolatosan paraszti polgárosulásról beszélni. Véleményem szerint

csak egy-egy családra vonatkozhat az ismertetett szempontrendszer. Kivételt legfeljebb – Erdélyen kívül – a

bánsági, az ottani németekkel együtt lakó románok jelenthettek. Erdélyi viszonylatban viszont a románság a

legarchaikusabb népcsoport. Ezen a minősítésen nem változtat, hogy a kultúra régiességének is kitapinthatóak

voltak a fokozatai, pl. a barcasági vagy a Szeben környéki és az érchegységi román csoportok között.

A román szakirodalomban hiába keressük az általunk fölvetett nézőpontokat, tengelyében a három ún. „történeti

ország" egységének bizonyítása áll. Például Nicolae Dunãre, a közelmúlt évtizedek erdélyi román

etnográfiájának egyik legtöbbet dolgozó kutatója az általa szerkesztett nagy terjedelmű barcasági monográfiában

a területet, ahol az oklevelek tanúsága szerint a történelem során a románok a magyarok és a szászok után

bukkantak föl, a „három ország" tengelyének, találkozási pontjának nevezi.22 A barcasági román

tanulmányokban általában, sőt olykor szász szerzők írásaiban is nagy hangsúlyt kap az erdélyiek és az

óromániaiak változatos kapcsolatainak bemutatása, mint az elképzelt régi román egység bizonyítéka.23 A

kapcsolatokat (kereskedelem, munkaemigráció, legeltetés, bevándorlás) a magyar szakirodalom sem tagadja,

hiszen annak tevékeny részese volt Erdély másik két népe is, a történeti-jogi érvelés azonban és természetesen

hiányzik a magyar értelmezésekből. Számunkra fontos a Kárpátokon átnyúló kapcsolatok ténye, hiszen

hozzájárul annak magyarázatához, hogy az erdélyi románság népi kultúrájának számos területe – noha

különbözik az óromániaitól is – miért sokkal inkább más, mint az erdélyi magyar és a szász. A délről

bevándorlók, a Kárpátokon túli tájakkal kapcsolatot tartva őrizték meg eltérő kulturális arculatukat.24

Az erdélyi népi kultúra archaikus arculatának megítélésében a megállapítás szintjén nincs vita a magyar és a

román néprajztudomány között, annál inkább az értelmezésben, mert a román oldalon ez is alá van rendelve a

hivatalos történelemszemléletnek. Nem túlzás és nem sarkítás, hogy a román szakirodalomban általános az a

vélemény, hogy ami etnológiai-etnográfiai értelemben „ősi" vagy ezzel egyenértékű szóval „primitív" eszköz,

munkamód, tárgy, tehát a terület legrégiesebb kulturális rétegébe sorolható, az vitát kizáróan román, ugyanis –

hangzik az érvelés – Erdély őslakossága a mindig azon a földön élő románság volt, így a legkorábbi kulturális

örökség csakis tőle származik. A felfogás nem új, már Gunda Béla is bírált egy Simion Mehedinþi szerző által

írt röpiratot, mely 1942-ben prehisztorikus eredetű néprajzi adatokkal igyekezett bizonyítani a dákoromán

folytonosságot.25

Barbu Slãtineanu, a XX. század első felének neves román népművészet-kutatója, az erdélyi kerámiáról

értekezvén, azt állította, hogy a magyarok a díszedénykészítést a szászoktól, a mázatlan edény korongolását az

őslakos románoktól vették át, hiszen a nomád hódítóknak nem lehetett kerámiakultúrájuk. 26

Népviselettel foglalkozó, összefoglaló jellegű, román néprajzi munkákban elmaradhatatlan a római Traianus-

oszlopon és az adam-clisi-i domborművön fönnmaradt ábrázolásokra való utalás. E szerint a dákok ókori

öltözete és a XX. századi román népviselet között folyamatos a kapcsolat.27 Szinte szükségtelen megjegyezni,

20 Bielz, Julius, é. n. 19–22. 21 Györffy István, 1930. 191–194.; Netoliczka, Luise, 1941. 119.; Bielz, Julius, é. n. 18.; Göllner, Carl, 1984. 20., 27.; Haberlant, Arthur,

1936. 197. 22 Dunãre, Nicolae, 1972–1973. I. 85–105. 23 A kérdés irodalma igen terjedelmes. Néhány történeti példa: Dan, M. – Goldberg, S., 1958.; Göllner, Carl, 1961.; Manolescu, Radu, 1965.

A néprajz területéről elsősorban Dunãre, Nicolae, 1977. 43–54., 238–258. írásai említhetők. 24 Gunda Béla, 1937a.; Gunda Béla, 1941.; Földes László, 1982. Több történeti tanulmányban foglalkozott a Kárpátokban átjáró kereskedelemmel. Miskolczy Ambrus. Kutatásait utóbb könyvben foglalta össze: Miskolczy Ambrus, 1987. 25 Gunda Béla, 1942a. 26 Slãtineanu, Barbu, 1972. 188–195. 27 Vlãdutiu, Ion, 1973. 355.; Moise, Ilie – Klusch, Horst, 1980. 28 + az 1. és 3. tábla.



hogy a XX. századi román parasztviselet elődjét a középkorban Európa nagy részén hordták, és kései

fennmaradásáról nem csak a román nyelvterületen találunk adatokat.

Még olyan nemzetközi hírű tudós is, mint Henri H. Stahl szociológus merész ahistorikus magyarázatokra

ragadtatja magát, amikor az őslakos státust akarja igazolni. A román faluközösségi rendszert ókori eredetűnek

mondja. A korai újkorig visszanyúló meglehetősen szerény írásos anyag mellett, mivel „a barbár népvándorlás

ezer éve alatt nem fejlődhettek ki", a logikai érvek pótolják a hiányzó bizonyítékokat.28

Hasonló példát nem egyet lehetne még fölsorolni. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy a XIX–XX. századi román

népi kultúra hallatlanul gazdag régies elemekben. Valójában miről van szó? Amikor a tudatos néprajzi gyűjtés

elkezdődött, a román falvakban még olyan viszonyokat talált, amilyeneket nyugatabbra már nem, legfeljebb

nyomokban lehetett látni. A kései feudalizmus népi műveltségét jellemző gazdag középkori örökség nyújtott

lehetőséget az idézett értelmezésekre.

Az azonos nyelvű kultúraközvetítő rétegek gyengesége hozzájárult ennek a helyzetnek a kialakulásához.

Ismeretes, hogy a középkor végén társadalmilag fölemelkedő előkelő román családok, tagjaivá válván a „natio

hungaricá"-nak, elhagyták nemzetiségüket. Román nemesség alig volt. Még szembetűnőbb a városi lakosság

arányának alacsonysága. Az 1910. évi népszámlálás szerint a „Királyhágón túl", ami megfelelt a történeti Erdély

területének, 346 567 városlakót írtak össze, a teljes lakosság 12,9%-át. Ezek 59,36%-a magyar, 16,26%-a

német, 23,64%-a román nyelvűnek mondta magát, a többiek egyéb anyanyelvűek voltak. Saját népességet

tekintve a magyarok 22,40%-a, a németek 24,07%-a, a románok 5,56%-a lakott a városban. A két

törvényhatósági jogú és 27 rendezett tanácsú város közül 19-ben a magyarok, 5-5-ben a németek és a románok

alkották a legnagyobb nemzetiségi csoportot. 17-ben a magyarok, egyben a németek, négyben a románok voltak

abszolút többségben. Hét városban egyik nemzetiség sem került abszolút többségi helyzetbe.29

Gyakran értetlenül állunk a magyarokat és a románokat szembeállító idegenség előtt,

untitled1 [regi.tankonyvtar.hu] · untitled1 néprajzi, történeti antropológiai és...

Documents