ULF LÜDEKE

TERENCE HILL

FordítottaMALYÁTA ESZTER

ULF LÜDEKE

TERENCE HILLExkluzív életrajz

Libri KiadóBudapest

A fordítás az alábbi kiadás alapján készültUlf Lüdeke: Terence Hill. Die exklusive Biografie.

München, 2012, riva Verlag.

First published as „Terence Hill”- Die exklusive Biographie – by Ulf Lüdeke

© 1st edition, 2012 by mvg Verlag,Muencher Verlagsgruppe GmbH, Munich, Germany.

www.mvg-verlag.de. All rights reserved.Fotók © dpa / PuzzlePix, 2013

Borítófotó © Ullstein / PuzzlePix, 2013Hungarian translation © Malyáta Eszter, 2013

Előszó

Kevés olyan színész akad, aki filmjeivel évtizedeken át világszerte zsúfolásig megtölti a mozikat, sőtévtizedekkel az első vetítést követően is – a számtalan ismétlés dacára – olyan televíziós nézettségicsúcsokat produkál, amilyenekről a legtöbb mai produkció csak álmodni mer. Különösen érvényes ezazokra a sorozatokra, amelyek a hetvenes években – a filmtörténelemnek ebben a különösidőszakában – készültek; ám a kordbársony-reneszánszos, divatinges és káposztás sültesretróőrület ellenére ma már csak kevés ekkor forgatott film képes ennyi nézőt vonzani. Terence Hillkétségtelenül ezen kevesek közé tartozik. Szólistaként vagy filmbeli partnerével és barátjával, BudSpencerrel együtt rangos helyet vívott ki magának a legsikeresebb színészek között.

Hill filmjei szinte kivétel nélkül a könnyed műfajhoz tartoznak, ünnepelt sztárként amellett tettele voksát, hogy a filmvászon Don Quijotéjaként fiatalokat és öregeket egyaránt nevetésre bírjon. Amodern filmtörténet egyik legsikeresebb kettősében Terence Hill volt az „agy” a játékos kedvű,vidám fickó, aki akrobatikus attrakcióval froclizta nagydarab, esetlen, egyszerű Sancho Panzáját,akit a bajban sosem hagyott cserben. Kisfiúk és érett férfiak még ma is egyformán csüggnek TerenceHill ajkán és lelkesen csapkodják térdüket eszeveszett vakmerősége láttán. A lányok és asszonyokpedig manapság is elolvadnak a ragyogó kék szemű, szőke üstökű férfi pajkos grübedlijétől éstekintetétől.

Akinek ilyen kép él róla az emlékezetében, bizonyára csodálkozott azon, ami 2010. május 7-én,Rómában, a David di Donatello-díj (ez a legrangososabb olasz filmes kitüntetés, melyet Terence Hillés Bud Spencer az életművéért kapott) átadóján történt.{1}

Az Auditorium Conciliazione teltházas díszteremben mintha a két színész hirtelen szerepetcserélt volna. A filmekben egy-két kivételtől eltekintve többnyire sztoikus nyugalommal fellépő BudSpencer önfeledten ünnepeltette magát, és akár egy bokszbajnok, magasba emelte karját, mikor anézők tapsviharban törtek ki, miközben a vásznon örökmozgó Terence Hill csak mozdulatlanulálldogált mellette. Olyan csendesen, hogy a nyolcvanegy éves Bud először – akárcsak közösfilmjeikben – hatalmas mancsával mókásan meg akarta paskolni az arcát, majd magához akartaölelni tíz évvel fiatalabb partnerét, akit már közel fél évszázada ismer. Azonban egyetlen pillantássalfelmérte, hogy ez a gesztus ezúttal nem helyénvaló, így visszahúzódott, és gyengéden Hill válláratette a karját.

Megható, mennyire megindította Terence Hillt, hogy az olasz filmvilág krémje magával ragadóan,állva tapsolva fogadta őket. Egyértelműen az látszott a hetvenkét éves színészen, hogy mélyenérintette az ünneplés. Ráadásul mindez azután történt, hogy találkozhatott Georgio Napolitanoolasz államfővel, közvetlenül a díjátadó előtt pedig egy ruhaüzletben ellopták a pénztárcáját. Azünnepségen a megviselt Hill arról is beszélt a közönségnek, hogy nem az eltulajdonított pénz,hanem a tárcájában tárolt fontos személyes tárgyak elvesztése miatt bosszankodik.

Ezen az estén olyan arcát mutatta Terence Hill, mely egyáltalán nem áll összhangban azzal azimázzsal, amit vagány Senkiként, nagyhangú Trinityként vagy filmes pályafutása más szerepeialapján kialakíthattunk róla. Ez a kép, még ha figyelembe is vesszük, hogy a színészekmagánemberként a legritkább esetben feleltethetőek meg szerepeiknek, úgy hatott, mint egypiedonés ökölcsapás: egy alázatos, szerény és mélyen meghatott ember benyomását keltette.

A német nézőktől eltérően az olasz publikum időközben megbarátkozott a ténnyel, hogy TerenceHill a filmforgatásokon kívül kerüli a reflektorfényt, és szívesen adja át a szereplés lehetőségetmásoknak. Mario Girotti (merthogy ez Hill polgári neve) Olaszországban született, és miután többmint három évtizedet Amerikában töltött, jó tíz éve ismét túlnyomórészt Umbriában él, ahonnanapja származott, és ahol ő maga is gyerekeskedett. A színész újra meg újra mély meggyőződésselhangsúlyozza, örömmel költözött vissza Itáliába, hiszen ez egyfajta visszatérés számára a sajátgyökereihez. De talán soha nem került volna sor a nagy visszatérésre, ha egy forgatás véletlenül

nem kötötte volna ide őt hosszabb időre. Azután azonban már nem is volt kérdés, hogy maradjon-evagy sem. Terence Hill ahelyett, hogy hetvenes évei közepén végre kicsit lassítana, a mozi helyettvalami mással ütné el az idejét, és csak ülne a babérjain – ahogy ezt százszorosan megérdemelné -,még mindig egymás után habzsolja a forgatókönyveket, pont mint ahogy annak idején Trinitykénttömte magába a szalonnás babot.

2000 óta Don Matteo szerepében áll a kamera előtt a Perugia közelében fekvő középkorivároskában, Gubbióban. Az azonos nevű sorozatból immár százhatvannyolc, egyenként jó egyórásepizódot forgattak. Hill a sorozatban egy papot alakít, aki Brown atyához hasonlóan pásztorként aközösségen kívüli fekete bárányoknak is a körmére néz. Don Matteo a helyi csendőröket, acarabinieriket megelőzve deríti fel a bűnözők disznóságait. Hillnek köszönhetően a figurábólOlaszország legsikeresebb televíziós sorozatának főszereplője lett, és rendre olyan nézettségiadatokat produkál, amilyennel csak a Bajnokok Ligájának mérkőzései vetekedhetnek.

Szinte ennek ellenkezőjeként alakult Carlo Pedersoli (alias Bud Spencer) pályája, aki Különbendühbe jövök című önéletrajzában meglehetős nyíltsággal enged bepillantást élete intim részleteibeis. Spencer azelőtt ünnepelt úszóbajnok volt, így színészként már jól tudta, hogyan kell bánni amédiával és a nyilvánossággal. Nem csinál titkot abból, hogy soha nem tartotta magát „igazi”, profiszínésznek, és nem rendelkezett azzal a szükséges fegyelemmel, mellyel Terence Hill is bír. Éppellenkezőleg: Bud kifejezetten hangsúlyozza, hogy aktív éveiben sokkal inkább élvezte az életébőladódó kellemes „járulékokat”, mint magát a színészi munkát. Sikereinek köszönhette például, hogyrepülőgép- és helikopterpilóta lehetett. Egyszóval úgy habzsolta az életet, ahogy a nagykönyvbenmeg van írva.

Terence Hill hatalmas népszerűségének és rendkívüli visszafogottságának elegye, valamintelképesztően zsúfolt határidőnaplója sem könnyíti meg, hogy pontos képet rajzolhassunk róla.Róla, aki szívesen hagyja sötétben tapogatózni a közönséget saját személyét illetően. Akit szintemindenki látott már legalább két-három filmben. Akiről könnyen és szívesen elhisszük, hogyazonos az általa alakított figurával, hiszen az hihetetlenül szimpatikus nekünk. Akiről csak aleghűségesebb rajongói tudják, hogy minden népszerűsége ellenére azért tudunk róla olyanfeltűnően kevés személyes információt, mert saját bevallása szerint mindig is meglehetősen félénkvolt, ráadásul visszavonultan él. Olyasvalaki, aki nemcsak a felhajtást nem szereti maga körül, demagánemberként, családjával is inkább a nyugalmat és a magányt keresi a természetben – csakazért, mert egyszerűen ott érzi magát legjobban.

Ám azok a mozaikok, melyeket Mario Girotti, alias Terence Hill hat évtizedes szakmai sikereinyomán találunk – anélkül, hogy ő magánemberként a figyelem középpontjába került volnaegységes képpé állnak össze. Olyan képpé, ami rettentően kíváncsivá teszi az embert. Terence Hillnémet édesanyja révén több évig élt és dolgozott Németországban: először kisfiúkorában, épp amásodik világháború utolsó két évében, Drezda közelében, később pedig fiatal felnőttként ahatvanas években, mikor a nagy áttörés előtt többek között a Kari May-filmekben vált népszerűvé,és elsőként kóstolt bele a western műfajába, ami később meghozta számára a világhírt. Pályafutásafontos állomása Sergio Leone és Horst Wendlandt, a német filmipar császárának közös produkciója,a Nevem Senki című legendás német-olasz koprodukció, melyből alig egy évtized múltán (anyolcvanas évek elején) filmtörténelmi mérföldkő lett.

Terence Hill élete olyan, akár egy hullámvasút: elképesztő hullámhegyek és hullámvölgyek váltjákegymást; sőt van egy szakadék is, ami ennek a kellemes és nyugodt embernek, aki filmjeiben mindigcsak vagány fickókat és tréfamestereket játszott, végtelen mélységűnek tűnt. Családjával átélte alegnagyobb boldogságot és a legkínzóbb fájdalmat is. Meglepetésekkel, lélegzetelállító fordulatokkalteli életét mélyen áthatja vallásossága, melyről a közönség mindezidáig nem sokat tudott.

Olaszországi és németországi életéből sok minden rejtve maradt rajongói előtt, nem is beszélve acsaládjával együtt Amerikában töltött évekről. Ezt az életrajzot tekinthetjük egyfajtanyomkeresésnek is. Első ízben tárul fel Terence Hill fordulatokban gazdag élete a magateljességében az Olvasó előtt. Megkíséreljük bemutatni ezt a rendkívüli, rokonszenves emberthatalmas közönségének, azoknak, akik több mint négy évtizede megingathatatlan és – BudSpencerhez hasonlóan – példátlan hűséggel követik életútját.

Cagliari, 2012. január

EGY ODÜSSZEIA KEZDETE

(1939-1945)

Németországban a lányok már akkor megőrültek a kis tökmag Terence Hill kék szeméért, mikorfitos pici orra még fel sem érte a környező mezőkön sarjadó búzakalászokat, melyek manapság márnem sokfelé teremnek meg. Mario csendes fiú volt – így emlékeznek rá az egykori gyerektársak.Családja viszont elvetemült rosszcsontként tartotta számon, makacs volt és szófogadatlan. Márakkor megmutatkozott későbbi sporttehetsége, mikor négyévesen a bátyja nyomában rohant. Anégy évvel idősebb Odoardo gyakran magával cipelte öccsét a moziba, hogy együtt nézzenekrajzfilmeket. Mario előszeretettel végzett akrobatikus tornagyakorlatokat a szülői ház súlyosvaskapuján, ami ettől órákon keresztül csikorgott és nyikorgott. Futkározott az aranylószántóföldeken, pancsolt az úszómedencében, akár egy halacska, és kackiásan meglovagolta a háziteknőst Paul nagypapa kertjében, ahol szinte a szájába pottyantak a zamatos erdei gyümölcsök.Mario Girotti élete sokáig maga volt a felhőtlen, gyönyörű gyermekség, melynél jobbat senki semkívánhat csemetéjének. A kis Mario és családja mellől még azokban az években sem pártolt el aszerencse, mikor a körülmények már a legkevésbé sem voltak kedvezőek, sőt nevezhetjük azt azidőszakot akár katasztrofálisnak is; olyannyira, hogy a fiú életútját mind a mai napig döntőenmeghatározzák.

Azonban annak a fiúnak az élete, aki a hatvanas évek végén Terence Hill művésznévenszimpatikus sunnyboyként és fürge mókamesterként feltűnt, hogy beírja nevét a filmtörténelembe,mégsem Németországban kezdődött. Hanem ezer kilométerrel délebbre, Velencében – itt születettMario Girotti 1939. március 29-én, három fiú közül középsőként.

Terence Hill ereiben olasz-német vér folyik: édesapja, Girolamo Girotti Dél-Umbriában, azAppenninek egyik kis falvában jött világra 1900-ban, édesanyja, Hildegard Thieme pedig Dél-Szászországban született 1908-ban. Már szülei megismerkedésének története is filmbe illő. „Aharmincas évek elején találkoztak egy Svájcba tartó vonaton” – meséli szüleikről az 1935-összületésű Odoardo Girotti. „Anyám bébiszitter állást vállalt és éppen munkaadóihoz utazott,véletlenül került apámmal egy fülkébe. Egy olasz zaklatta anyámat, de apám megvédte útitársnőjét.Sikerült elérnie, hogy az a másik férfi békén hagyja őt.” 1933-ban már össze is házasodtak, HildegardVelencébe költözött Girolamóhoz, aki végzett vegyészként egy gyógyszergyárban dolgozott.

Hat évvel később aztán teljesen megváltozott a világ. Nehéz idők jöttek, a politikai és társadalmihelyzet egész Európában feszültté vált. Mario Girotti nem sokkal azelőtt látta meg a napvilágot,mikor a második világháború előestjén az olasz királyság – 1940 júniusában – a német birodalomszövetségeseként belépett a háborúba. Az Appennini-félszigetet kezdetben messzemenőenmegkímélték a pusztítások. Azonban mikor 1943 júliusában a brit és az amerikai csapatok Szicíliábanpartra szálltak, majd megnyitották Olaszországban a második háborús frontot (ahogy azt aszövetségesek nem sokkal korábban Casablancában elhatározták), ott is gyökeresen megváltozott ahelyzet. Az volt a cél, hogy a német egységeket visszaszorítsák északra, ezzel is meggyengítve őket,valamint stratégiailag előkészítsék az 1944-re Franciaországba tervezett nagy inváziót.{2}

A Girotti család időközben Rómába költözött, ahol 1943-ban megszületett Piero. A világ pedigegyre inkább feje tetejére állt. Még ugyanebben az évben, júliusban a szövetségesek megindítottákaz első légicsapásokat az olasz főváros ellen – a büszke nemzetet sokkolták az események. A hónapvégén Benito Mussolini diktátort eltávolították miniszterelnöki posztjáról és letartóztatták. Az újolasz katonai kormány Pietro Badoglio vezetésével szeptember 3-án fegyverszünetet kötött aszövetségesekkel, mire a német Wehrmacht elfoglalta egész Észak- és Közép-Olaszországot,Rómával együtt. Hitler nem sokkal később egy abruzzói szállodából kiszabadította Mussolinit, ésmegtette az Olasz Szociális Köztársaság helytartójának, melynek megalakulását Münchenben egyrádióközleményben jelentette be. Mussolini hamarosan ellenkormányt állított a Führer nyomásáraa Garda-tó parti Salóban, hogy erősítse a német megszálló hatalmat. 1943. október 13-án az olaszkatonai kormány hadat üzent Németországnak. Az ország északi felében ezzel egyidejűlegpartizáncsapatok alakultak, és felvették a harcot Mussolini „feketeingesei” ellen.

A veszélyesre fordult helyzetben a háború fenyegetéseitől sokáig megkímélt Girotti család úgy

döntött, Németországba költözik. Úti céljuk Hildegard szülővárosa, a Riesa és Meißen között,Drezdától mintegy harminc kilométerre északnyugatra fekvő kisváros, Lommatzsch volt, ahol azasszony szülei éltek.

Málnaszedés Paul nagypapával

Az a világ, ami a négyesztendős Mariót, négy évvel idősebb bátyját, Odoardót és az alig egyévesPierót anyjukkal együtt 1943-ban Szászországban fogadta, annak a mély szakadéknak ellenére, melyfelé az emberiség épp kormányozta magát, nagyjából még rendben lévőnek tűnt – legalábbisgyermeki szemmel. Ha a Vörös Hadsereg lassan, de biztosan nyugati irányba is tolta a keleti frontot,az még mindig ezer kilométerrel távolabb húzódott. A mindössze ötven kilométerre, délre fekvő,Hitler által nem sokkal a háború előtt bekebelezett Csehország felől sem fenyegetett veszély. Drezdapedig a német nagyvárosokhoz mérve akkoriban viszonylag biztonságosnak számított, mert nemrendelkezett háborús szempontból jelentős ipari létesítményekkel és közlekedési csomópontokkal,ezért senki sem feltételezte, hogy bombatámadás érné.{3} Így a parányi Lommatzsch alkalmasmenedéknek ígérkezett a Girotti család számára, ráadásul Hildegard is mindenáron viszont akartalátni szüleit.

Az édesanyja szülőhelyén töltött időszak Mario számára végtelenül izgalmas volt, hiszenrengeteg felfedeznivalója akadt. Az 1943-ban ötezer lakost számláló kisváros évszázadok ótaSzászország éléskamrája, a Lommatzscher Pflege dombvidék központja volt. A tájegység neve atermékeny talajra utal, ugyanis a lágyan hullámzó dombokat lösz borítja, az immár több mint egyévezrede megművelt területek pedig máig Németország legtermékenyebb földjei közé tartoznak. AzElbától hat kilométerre nyugatra fekvő Lommatzsch község környékén lágy hullámokban terültek ela földek, ameddig a szem ellátott – bármely égtáj felé pillantott is a kis Mario. Tavasszal a kukoricaés a repce zöldessárga tengerré varázsolta a dombokat, melyek felett vattacukorként lebegtek agyümölcsfák virágai. „Tudtam, hogy nagyon szép itt, de arra már nem emlékeztem, hogy ennyire” –mondta Terence Hill sok-sok évvel később, mikor múltja színhelyére visszatérve ismét lenyűgözte aszeme elé táruló színpompás természeti játék.{4}

A fiú családjának elsősorban az anyai nagyapa, Carl Menzel jóvoltából jobban ment a sora, mintsokaknak a kisvárosban. Mario dédnagyapja – jócskán dédunokája előtt – már nevet szerzettLommatzschnak az üveg révén. A híres lommatzschi üveget az 1897-ben általa alapított Carlswerküveggyárban állították elő, ahol ablak- és tükörüvegek mellett először készítettek vékonyüveglapokat fényképészeti és orvosi felhasználásra Európa számára. Az üzlet jól ment, 1911-benmár majdnem kétszáz alkalmazottat foglalkoztatott a gyár, Carl Menzel Lommatzsch messzelegnagyobb munkaadójává vált, noha a városkában korábban minden a parasztok és amezőgazdaság körül forgott. Egy évvel korábban, 1910-ben maga a szász király, Frigyes Ágostméltatta mélyen elismerő szavakkal a vállalkozó sikereit, mikor ellátogatott a településre. A nevesnap emlékére Carl Menzel tízezer márkát ajánlott fel a biztosítás nélküli gyári munkások számára ésalázatosan megkérte őfelségét, hogy egy, az ő nevét viselő alapítványt hozhasson létre, amit a királykegyesen méltóztatott is engedélyezni.{5}

Carl Menzel ugyan nem bánt kesztyűs kézzel azokkal a munkásokkal, akik szakszervezetbeakartak tömörülni, ennek ellenére a Carlswerk gyár Lommatzsch határain túl is híres volt kedvezőmunkahelyi légköréről. A bérek messze meghaladták az üvegiparban szokásos díjazást, a tágas,világos, jól szellőztetett műhelyek az égetőkemencékkel együtt példaként szolgáltak az egész ágazatszámára. A gyár gazdája még saját üzemi betegbiztosítót is alapított. Ezenkívül a városkaközpontjában, a Döbelner utcában több tucat munkáslakást építtetett, melyeket a lommatzschinépnyelv ma is csak üvegházakként emleget. Ezek az épületek az akkori viszonyokhoz képestkomfortosnak számítottak: volt bennük vezetékes víz, és mindhez tartozott egy-egy csinos kis kertis. Az egyik ilyen házba, a Döbelner utca 40. szám alá költözött be Mario Girotti szüleivel éstestvéreivel.

A fiú hamar megszokta a szászországi vidéki életet. Úgy nevelkedett, mint a többi gyerek. Anyelvvel nem volt problémája, hiszen édesanyja eddig is szinte kizárólag németül beszélt vele.Ráadásul szerencsés volt, hogy egy fedél alatt élhetett nagyszüleivel, hiszen ez a legtöbb gyerek

álma. A Paul és Emma Thiemével töltött idő (utóbbi Carl Menzel tíz gyermekének egyike)meghatározó volt Mario életében.

A házuk mindössze néhány lépésnyire volt a piactértől és a városházától. Mikor Mario kilépett azutcára, szinte karnyújtásnyira találta magát a három késő gótikus tornyú, impozáns Wenzel-templomtól, ami a város messziről kimagasló jelképe volt. Apró lábai Lommatzsch legtitokzatosabbnevezetességéhez vitték, a sötét pinceboltívek és árkádok kacskaringós, kiismerhetetlenhálózatához, mely a XIV. században kezdett épülni, mikor a város megkapta a sörfőzés jogát. Ajáratokat tömör, de könnyen beomló agyagos talajba vájták, gyakran támasztóoszlopokat semhasználtak, csak hogy egyszerűbben tárolhassák a sört. A pincék egy része több szinten, akár nyolcméteres mélységbe is vezetett a jól tartósító hűvös sötétségbe. A városközpont közelében mindenépület alatt találhatók ilyen pincék, melyeket gyakran folyosók kötnek össze, összesen több mintkét kilométer hosszúságban. Valóságos paradicsom ez egy kalandvágyó gyereknek, és arémtörténetekhez sem lehetne keresve se jobb díszletet találni.

A Girotti testvérek a legtöbb időt azonban édesanyjukkal és nagyszüleikkel töltötték. A házmögötti kertben együtt szedték, és Mario ott kóstolta meg először Paul nagypapa málnáját, amiattól fogva a kedvenc gyümölcse lett. Dajkájukkal gyakran tettek a fivérek kiadós sétát a városban,és ezek a kis kirándulások is különleges élménynek számítottak. Ruth Teilig, a gyerekfelvigyázóhúga sem felejtette el ezeket az alkalmakat. Ugyanis egy kicsit sajnálta a két kisfiút, mert Emmanagymama nagy hangsúlyt fektetett az egészséges táplálkozásra, és ezt – Ruth véleménye szerint –kissé egyhangúan képzelte el: a gyerekeknek állandóan sárgarépalevet kellett inniuk. Séta előtt afiúknak minden alkalommal meg kellett pucolniuk egy jókora tál sárgarépát és az utolsó cseppig kikellett inniuk annak kifacsart levét.

Ruth és testvére viszont egy kis színt vittek a fiúk étrendjébe, hiszen a lányok szülei üzemeltettéka Gute Quelle vendéglőt. Titokban gyakran „beszöktették” oda a két Girotti testvért. A lányok nemtudtak betelni azzal a látvánnyal, ahogyan Odoardo és Mario mohón rávetik magukat a zsíroskenyérre és egymás után habzsolják az anyjuk által jó előre elkészített szeleteket, amit aztán finomkaramellsörrel öblítettek le. A két idősebb gyerek időnként vendégeket is hívhatott, a meghívásokpedig nagy népszerűségnek örvendtek, mivel ezekben a szűkös időkben finom makarónit többnyirecsak Girottiéknál szolgáltak fel.{6}

Egy sötét pillanat

Girolamo papa, akit a városban mindenki csak Momónak hívott, minden hétvégéjét Lommatzschbantöltötte a családjával. Munkanapokon azonban Drezdában élt és a nagy hagyományú Gehe & Co.illatszer- és festékgyártó cégnél dolgozott. „Észak Firenzéjében” időnként felesége is felkereste agyerekekkel. Girolamo a Fehér Szarvas (Weißer Hirsch) nevű – villáiról és szanatóriumairól híreselőkelő drezdai negyedben bérelt szobát.

Így aztán az apa nem tudott túl sok időt tölteni a fiaival. Girolamo azonban kitalált valamit, hogyMario legalább egy kicsit megtanuljon olaszul. Hívő katolikusként („nem egyházi értelemben,megvolt a maga saját, szabad viszonya a hithez” – magyarázza Odoardo) mindig magánál tartotta aFioretti di San Francesco (Szent Ferenc virágoskertje) című könyvet. Mivel pontosan tisztában voltvele, milyen fontos szerepet játszik a nyelvtanulásnál a szavak állandó ismétlése, mindig újra megújra, imamalomszerűen felolvasta Mariónak mind az 53 történetet. A rövid elbeszélések Assisi SzentFerencről – aki akárcsak Girolamo, Umbria régióból származott – és a ferences rendtársaivalkapcsolatos legendákról szólnak. A történeteket ismeretlen szerző jegyezte fel a XIV. században, dea templomi áhítatoknál még a XX. században is nagy népszerűségnek örvendtek. Tehát ez a kötetvolt Mario első olasz nyelvű olvasmánya.

Ám 1945 késő telén vége szakadt a Girotti család és több százezer másik ember viszonylagfelhőtlen nyugalmának. Szászországot ezidáig nagyrészt megkímélte a sors a háborúspusztításoktól. 1945. február 13-án este azonban bombázni kezdték Drezdát. Még a mintegyharminc kilométerre fekvő Lommatzsch lakói is megtapasztalták a szövetségesek katonailagteljesen értelmetlen bombázását, amely a második világháború legsúlyosabb városi légitámadásaként vonult be a történelembe. A délkeletről vöröslő ég és a tompa morajlás nem sokkal

este tíz óra után kísérteties, apokaliptikus hangulatba burkolta a kisvárost. Ez volt az előjele Drezdakét napig tartó teljes lerombolásának.

A Döbelner utca 40. szám alatt eközben kicsit összébb kellett húzniuk magukat. 1945. februáreleje óta Girottiéknál lakott az időközben immár majdnem hatéves Mario négy unokatestvére is,akiknek édesapja odaveszett a háborúban. Ők az édesanyjukkal menekültek az alsó-sziléziaiBunzlauból az előretörő orosz csapatok elől. Egyikük, Henning von Birckhahn emlékezetében ma isélénken él a bombázások emléke: „Tizenhárom éves voltam és a légitámadások idején a ház tetejénücsörögtem Odoardóval. Számoltuk a fejünk felett Drezda felé húzó bombázókat.” Az 1945februárjában több mint félmillió lakost számláló Drezda infernója példa nélküli, mivel a várost éslakóit teljesen felkészületlenül érte a támadás. A hadvezetés nem számított ostromra, ezért avárosban nem is volt légelhárítás. Hivatalos adatok szerint 773 brit bombázót vetettek be, melyek afebruár 14-ére virradó éjjel először főleg a drezdai házak tetejét és ablakait rombolták le az irdatlanmennyiségű robbanóbombával. Ezt követően 650 000 gyújtóbombát dobtak le, amelyek így teljeserővel fejthették ki hatásukat. Másnap 311 amerikai bombázóval kezdték meg a szőnyegbombázást,és még február 15-én is voltak szórványos légitámadások. 25 000 ember vesztette életét, 80 000 lakásvált a földdel egyenlővé.{7}

Lommatzsch városát nem érintették közvetlenül a légitámadások, de az ott élő emberek ispánikba estek. Girottiékat már az első támadási hullám után elfogta az aggodalom. „Emlékszem,egész Lommatzscht hó fedte. Az ég teljesen vörösbe borult, remegtek az ablakok, Drezda felőlfélelmetes robaj hallatszott. Mikor megindult a támadás, apánk Drezdában volt, mert éjszakaiműszakot vállalt” – meséli Odoardo Girotti. A családfő iránti aggodalom azonban csak a következőnapokban fokozódott az elviselhetetlenségig. „Drezda és Lommatzsch között megszakadt akapcsolat, ezért egy héttel a bombázások után az egyik nagybácsi fogta magát és bebiciklizettDrezdába, hogy kiderítse, mi történt apával. Na és mit látott, mikor kitárta a Fehér Szarvasbeli szobaajtaját? Hát az apámat, amint a tükör előtt állt és borotválkozott. »Mi az ördög ütött beléd?Lommatzschban mindenki azt hiszi, hogy meghaltál!« – kiabált rá a bácsikám. Aztán szereztek mégegy kerékpárt és együtt visszabicikliztek Lommatzschba.” Csak később tudta meg a család, hogyGirolamo azért nem tért haza, mert több ezer társához hasonlóan a sebesültek mentésében és ahalottak eltemetésében segédkezett. A Fehér Szarvas városrészt megkímélték a légitámadások. Aszanatóriumokat azonnal átalakították katonai kórházakká, a többi épületben pedigmenekülttáborokat állítottak fel.

A fenyegetően közelgő keleti fronttól való félelemben, és a Vörös Hadsereg esetleges megtorlóakcióitól tartva sok lommatzschi hátat fordított városának. Így tett a Girotti család is azunokatestvérekkel – köztük Henning von Birckhahnnal – együtt. „Paul Thieme, Mario nagyapjaismert egy parasztot az Ostrau nevű kis faluban, Lommatzschtól tizenkét kilométerre, nyugatra. Otthúztuk meg magunkat a háború utolsó hónapjaiban. Összesen több mint húszan. Persze sokatkellett rögtönöznünk” – emlékszik vissza a nehéz időkre von Birckhahn, aki ma az alsó-szászországiBad Harzburgban él: „Egy jókora szobában aludtunk, melynek padlóját teljesen lefedte az a húszszalmazsák. Napközben ezért felállítottuk, és a falnak támasztottuk őket.”

A következő jelenet különösen mélyen emlékezetébe vésődött Girolamóval kapcsolatban:„Nagyon racionálisan gondolkodott, elvégre tudós ember volt. Soha nem felejtem el, mikor egynapon mi mindannyian vadul tornáztunk, mert rettenetesen fáztunk, ő pedig moccanatlanul állt, éshirtelen elkezdte magyarázni, hogy amit teszünk, helytelen; ugyanis épp a mozgás során szivárog kia bőrünk és a ruhánk közt tárolt meleg levegő, ezért még jobban fázunk. Mario édesapja mindigrendkívül sikeresen tért haza a közeli falvakba irányuló rendszeres reggeli portyázásokból” – meséltovább von Birckhahn. Az emberek kis csapatokban járták a környéket, hogy élelmiszertkunyeráljanak azoktól, akiknek még volt. „Girolamo a maga egészen különleges, szerény módjánhihetetlenül sikeres volt, mindig teli zsebbel tért haza.”

Április végén az oroszok elérték Ostraut. A parasztudvaron drámai jelenetek zajlottak – Henningvon Birckhahnt még ma is áthatja az akkor átéltek miatt a rémület. „Sok környékbeli birtokonműködtettek akkoriban pálinkafőzdét, akárcsak azon a tanyán, ahol mi is laktunk. A főzde apincében volt, ahol a mi búvóhelyünk is. Odoardo és én néha kikémleltünk onnan. Láttuk, ahogy akatonák átmasíroznak a földeken, láttuk a tankokat. Az egyik csöve épp a mi udvarunkra irányult –ahol egy telepakolt trágyás szekér állt, amit lehet, hogy ellenséges tanknak néztek. Az oroszok

leadtak rá egy lövést, a rakomány pedig rendesen szétfröccsent...”„Nem sokkal később – folytatja von Birckhahn – megjöttek az első orosz tisztek, akik nagyon

barátságosak voltak, megkérdezték, nincsenek-e betegek, van-e elég tejünk a gyerekeknek.Kitűnően beszéltek németül, és felszólítottak minket, hogy adjuk át a fegyvereinket, mert későbbszigorúan ellenőrizni fognak mindenkit, de erre most nincs idejük. Aztán megérkeztek ahadtáposok. Egyikük elkapta Mario édesanyját és meg akarta erőszakolni. Odoardo a két másikfiúval rávetette magát a katonára, elkezdtek kiabálni és ütötték-verték a férfit, aki erre végülelengedte Hildegardot – és megerőszakolta a parasztasszonyt. Borzalmas volt.”

Mégis helyes döntésnek bizonyult, hogy elhagyták Lommatzscht, mert a háború utolsó szakaszaMario anyjának szülővárosát sem kímélte, súlyos ütközeteket vívott itt a Vörös Hadsereg és aWehrmacht. Mindössze kilenc nappal a második világháború befejeződése előtt a Waffen-SS tagjai az1945. április 29-i fosztogatások ürügyén összetereltek harminchat külföldi kényszermunkást, ésmindannyiukat agyonlőtték. Az áldozatok között volt egy tizenhat éves fiú is, aki korábban Kelet-Poroszországból menekült Lommatzschba.

Henning von Birckhahn testvéreivel még egy teljes évig Ostrauban maradt, és a mezőgazdaságimunkában segédkezett, Mario családja azonban a háború befejezését követően visszaköltözöttLommatzschba Hildegard mama szüleihez. „Még ma is magam előtt látom az unokatestvéreimet ésa szüleiket, amint a Girolamo által olasz trikolórral dekorált kézikocsival gyalogosan nekiindulnakaz útnak.”

„1945 szeptemberében a család az út nagy részében vonattal utazva visszatért Olaszországba” –meséli tovább történetüket Odoardo Girotti. Mario utolsó emléke a gyermekként Németországbantöltött két évről a felső-bajorországi Mittenwald menekülttáborában töltött kényszerpihenőhözkötődik.{8} A létesítményt az amerikaiak az alpesi Wetterstein és a Karwendel-hegység között, azosztrák határ közelében három hegyi vadászkaszárnyában rendezték be, melyek még ma ismegtekinthetőek. „Két-három napig maradtunk ott emlékszik vissza Odoardo -, az amerikaiakmindannyiunkat fertőtlenítettek és tetőtől talpig beszórtak minket hintőporral.” Girottiék innen aBrenner-hágón át igyekeztek céljuk felé, Velencébe – a hőn áhított boldogabb jövő reményével.

A SZÍNÉSZI PÁLYA KEZDETE

(1951-1957)

Délen Girottiék új élete, az utolsó németországi háborús hónapok traumatikus, zaklatott ésszomorú élményeihez, valamint a nehézségekkel teli hazautazáshoz viszonyítva kellemesen,nyugalomban kezdődött. Girolamo és Hildegard családja kezdetben néhány hónapig ismétVelencében élt. Majd Ameliába, a reneszánsz épületekben bővelkedő dél-umbriai városkábaköltöztek, ahol a papa, Girolamo született, és ahol a férfi édesanyja még akkoriban is élt. Ebben atízezer lakosú, az Appenninek lejtőjén fekvő, messziről masszív erődítményre emlékeztetőkisvárosban töltötte Mario általános iskolás éveit. Ezután a család a nem egészen száz kilométerre,délebbre fekvő Rómába költözött. Itt, az örök városban kezdődött – példátlanul korán – MarioGirotti, alias Terence Hill lélegzetelállító karrierje. Pedig a színészet már jóval korábbanfoglalkoztatta: „négyéves koromban, még Velencében laktunk, mikor először kimondtam, hogyszínész akarok lenni. Ezt apám mesélte később.”{9} Az álomfoglalkozásai között szerepelt még akatonai pilóta beosztás is, bár akkoriban fogalma sem volt róla, mit is jelent ez valójában, ahogy aztma Terence Hill újra meg újra hangsúlyozza.

1951-ben azonban döntő fordulatot vett a fiú sorsa. A bűbájos félolasz bambinóból időközbenjóképű, sötétszőke, hullámos hajú, türkizkék szemű, tizenkét éves ragazzo vált, aki után Rómautcáin bizonyára nemcsak a lányok, hanem az anyukáik is sűrűn megfordultak. A fiú pályájának elsőés legfontosabb lépését az „ügynöke”, vagyis az édesanyja tette meg, aki mindig is sejtette, hogyMarióban színészi tehetség rejlik. Mikor Hildegard Girotti egyik római német barátnőjétől értesült,hogy gyerekeket és kamaszokat keres egy rendező készülő kalandfilmjéhez, elküldte a fiát ameghallgatásra. A próbafelvételek visszaigazolták az anyai megérzést: Mario nem csupánmellékszerepet kapott, hanem egyenesen az egyik főszerepet osztották rá.

Róma aranykora, avagy a Tiberis-parti Hollywood

Az ötvenes években a cinema italiano izgalmas korszakát élte, különösen a „Tiberis-partiHollywoodban”, ahogy az olaszok a Róma délkeleti részében, a Via Tuscolanán található Cinecittalegendás hírű stúdióit nevezték. Virágzott a neorealista filmművészet, melynek meghatározó alakjaiRoberto Rossellini, Luchino Visconti és Vittorio de Sica voltak. Mario Girotti első filmje a Vakáció agengszterrel (Vacanze col gangster) volt, mely persze nem hasonlítható az említett nagyságokhoz.Később, a német televízióban A nagy szünidős kaland címmel futó film ettől függetlenül komolysikert aratott, kisebbfajta mérföldkőként vonult be a filmtörténetbe. Ugyanis nem csupán MarioGirotti, de Dino Risi rendező is ezzel a művel debütált, ez volt az első játékfilmje – számára is ezzelvette kezdetét egy hosszú, sikerekben gazdag karrier, mely az olasz vígjáték legnagyobbrendezőjévé tette. Risi később olyan legendás színészekkel dolgozott együtt, mint MarcelloMastroianni, Sophia Loren vagy Romy Schneider.

Mario a Vakáció a gengszterrel című filmben a Gianni nevű fiút alakította, aki egy fiatalokból állóbanda vezéreként ki akar szabadítani egy halálraítéltet a börtönből, mert meg van győződve annakártatlanságáról. Már első pillantásra kitűnt a szereplők közül: karizmatikus személyisége komolykisugárzással ruházta fel a lassú vágásokkal operáló fekete-fehér filmben az általa alakított figurát.Nagyon meggyőzően hozta a bandavezért, és olyan lazán szívta a cigarettáját, mintha világéletébenezt csinálta volna. Csak ámulhatunk sármos játékán, különösen, ha tudjuk, hogy Mario Girotti ekkormég csak tizenkét éves volt, iskolába járt, és a forgatás alatt tele volt a nadrágja: rettegett, hogybelesül a szövegébe vagy valamit rosszul csinál. Viszont már a Vakáció a gengszterrel semszűkölködik ökölcsapásokban, ami aztán a későbbiekben Terence Hill egyik fő ismertetőjegyévéválik. A rémület azonban (szerencsére) nem látszik a kis Gianni alakította figurán.

Mariót voltaképpen kétszer fedezték fel. Az édesanyja mellett Dino Risi egyik asszisztense, akivéletlenül ugyanabban az uszodában, a Societé Sportiva Lazio Nuotóban edzett, ahol Mario, és akikiszemelte őt. Bizonyára alaposan elcsodálkozott, mikor kiderült, már másnak is feltűnt az a fiú, aki

őt is annyira lenyűgözte, hogy lelkesen mesélt róla a főnökének.És milyen kiszámíthatatlanok a sors útjai: volt még valaki, akibe Mario ugyanebben a

sportklubban botlott bele. Valaki, aki jelentős szerepet játszik majd az életében, és akire akkor máregész Olaszország tisztelettel nézett fel. Személyesen ekkor még nem ismerték egymást, mertMario a többiekhez hasonlóan csak lélegzet-visszafojtva figyelt, mikor a nagy idol felbukkant azuszodában. A fickó, akiről szó van, időnként cigarettával a szája sarkában érkezett az edzésre, azolasz nemzeti válogatottban úszott és vízilabdázott, részt vett a helsinki, valamint a melbourne-iolimpián, országa sporttörténelmébe pedig azzal írta be magát, hogy az olaszok közül elsőként őúszta le gyorson a 100 métert egy percen belül. Nem más ő, mint Carlo Pedersoli, alias Bud Spencer.

A lányok kedvence

A korai, látványos filmes debütálás – A nagy szünidős kaland című film révén – magának az ifjúMariónak is izgalmas volt. Az érettségijéig nem telt el olyan év, hogy ne forgatott volna legalább egyfilmet, amiben minimum mellékszerepet kapott. Nagykorúsága eléréséig tíz alkalommal állt akamera elé. Megint édesanyjától kapta a döntő impulzust, és ő volt, aki az útját egyengette, mivelMario szenvedett saját félénkségétől és nem jósolt magának nagy jövőt színészként – annakellenére sem, hogy egyre terjedelmesebb lett a filmográfiája. Hildegardnak arra is volt gondja, hogya fia az iskola, az úszás és a forgatások mellett angol-, lovaglás- és szavalásoktatásban is részesüljön.Marióról már korán bebizonyosodott, hogy igyekvő gyerekként jól bírja a terhelést – amibebelekezd, azt szereti be is fejezni. Perfekcionizmusa nemcsak a filmforgatásokon mutatkozott meg,hanem az iskolai elvárásoknak is teljes mértékben megfelelt.

A komoly filmek világába harmadik munkája, a Vittorio de Sica által rendezett Egy nap a parkban(Villa Borghese) forgatásán kóstolhatott bele. Az 1953-ban készült drámában ugyan a hatból csakegy történetre szerződtették a tizennégy éves fiút, ott azonban meglehetősen illusztrisszínésztársaságban találta magát. A rendező mellett szerepelt a filmben az olasz mozinagyasszonya, Anna Magnani, valamint Jean Marais, a kardozós kalandfilmek legnagyobb franciafilmszínésze, aki markáns megjelenésével senkit sem kápráztatott el jobban, mint élettársát, JeanCocteau-t.

Mario egy évvel később, 1954-ben a Divisione Folgore (ami annyit tesz: Villámosztag, ez volt azolasz ejtőernyős hadosztály neve a második világháborúban) című háborús filmben kapott egykisebb szerepet. Nem arról volt szó, hogy egy kisfiút játszattak volna el vele, aki a másodikvilágháborúban a szövetségesek bevonulása után a palermói utcákon csatangolva találkozik egyamerikai katonával, majd kap tőle egy szelet csokoládét, hanem egy ejtőernyős osztagmentőorvosát alakíthatta, akit valós személyről mintáztak. A doktor 1942-ben tragikus módon amai Egyiptom területén található El Alameinben, a híres csatában vesztette életét. A színészektöbbsége pedig legalább kétszer idősebb volt Mariónál.

A kamera előtt igazi kihívást azonban csak a Divisione Folgore forgatását követő film jelentettMario számára. 1957-ig, a tizennyolcadik életéve betöltéséig öt filmben játszott – ezek közülnégyben főszerepet. 1955-ben az Aranytoronyban (La vena d’oro) – amit közel harminc évvel későbbA szív változásai címmel vetítettek a német televízióban, elsőként a DDR2-n – a tizenhét évesCorrado szerepébe bújt, aki féltékeny özvegy édesanyja új partnerére, pedig épp neki köszönhetőenismerkedtek meg. A szerelmi komédiát a kritika „elismerésre méltó műgonddal” elkészítettfilmként dicsérte, „módfelett idejétmúlt” cselekményével (egy 1928-ban született színdarab alapjáníródott) azonban nem aratott komoly sikert.{10} A Mamma sconosciuta (Ismeretlen anya) címetviselő filmben Mario olyan fiút alakított, aki újra két tűz közé kerül egy szerelmi drámában, ezúttalapja második házassága miatt.

Végül ugyanebben az esztendőben forgatta a Guaglione (Nápolyi szó: csibész, kölyök.) című mozitis. Mario ebben az édesen egyszerű drámában egy Franco nevű fiatal legény szerepébe bújt, akimindeddig csak a mama kifogástalan magaviseletű kedvence volt, de hirtelen beleszeret egy csinosszőke lányba, aki azonban kikosarazza, mert ragaszkodik gazdag és érettebb szeretőjéhez. Még az avaskos pénzköteg sem lágyítja meg a lány szívét, amit Franco az apjától csen el neki. Az érzelgős,töményen romantikus olasz film sem kerülhette el a végzetét – miután a zárójelenetben Franco el

akarja dobni az életét, és a korábban elutasított gyermekkori szerelmének átadja az anyjához írtbúcsúlevelét, a nézők nem úszhatják meg a szívhez szóló dallal kísért happy endet: Franco és a lányegymáséi lesznek.

A Guaglionében kikristályosodott, melyik karaktertípus fekszik igazán a még mindig nagyonfiatal, mindössze tizenhét éves Mario Girottinak: az, amikor ő a lányok kedvence. Hála ragyogókülsejének, szinte rászabták az olyan figurákat, mint Corrado vagy Franco. A Guaglione számoskorabeli könnyed szórakoztatófilmhez hasonlóan egy azonos nevű sláger címére utal – ezúttalAurelio Fierro népszerű nápolyi énekes és színész szerzeményére, amit a filmben Fierro nemkevésbé közkedvelt római kollégája, Claudio Villa ad elő. A dal külföldön is learatta a babérokat, sőt atengerentúlon szinte ezzel egyidejűleg Dean Martin The man who plays the mandolino címen letthíres, meglehetősen édeskés változatban. A közönség annyira bolondult a filmért, hogy a következőévben elkészült a folytatása is, Non sono più guaglione (Nem vagyok már kisfiú) címmel, bár másszereposztásban.

A kritikusok nem fogadták kitörő lelkesedéssel Mario Girotti, alias Terence Hill első filmjeit, és őmaga sem veszteget sok szót korai színészi pályájára. A kritikusok évtizedekkel később is szívesenköszörülik nyelvüket az ismétléseknél, és alaposan lehúzzák az olyan filmeket, mint a Guaglione.„Ez a frivol, banális és csöpögős mese annyira szirupos, hogy az még egy szörpfőzőüzemnek is soklenne”.{11}

Mario Girotti mindenesetre többé nem szabadulhatott a sármőr imázstól, ami a színésztközvetett módon irányváltásra ösztönözte, és ennek elsősorban a német nyelvű közönségörülhetett.

AZ ELSŐ SIKEREK

(1957-1962)

Függetlenül attól, igényesek-e ezek a korai filmek vagy sem, az a színészi lendület, amit Mario az1956-57-es években, az érettségire készülés mellett mutatott, és figyelembe véve, hogy 1956márciusában veszítette el 48 éves édesanyját, még inkább bámulatra méltó és becsülendő. Atragédia, ami nem sokkal a fiú tizenhetedik születésnapja előtt történt sötét árnyékot vetett a családéletére és mindennapjaira.

A kezdeti sikerek ellenére Mariót továbbra is kétségek gyötörték, hogy a „világot jelentődeszkák” vajon számára is a világot jelentik-e. Ráadásul sem a két bátyja, Odoardo és Piero, sem azapja, Girolamo nem fogadta kitörő lelkesedéssel a filmhőskarriert. Az édesanyja személyében pedigelvesztette családtagjai közül az egyetlen embert, aki szilárdan hitt színészi tehetségében éstámogatta őt.

Ám a szomorú körülmények ellenére a fiú meglepetést okozott. „Akkoriban nem álltunk túl jólanyagilag. Mivel anyám nagyon fiatalon meghalt, felelősnek éreztem magam a családomért. Deazért is folytattam a filmezést, mert állandóan újabb és újabb ajánlatokat kaptam”{12} – emlékszikvissza a színész a nehéz időszakra.

Tizedik filmje, az 1957-ben gyártott A nagy kék országút (La grande strada azzurra) volt az első,melyben Mario Girottit színesben láthattuk. Ezzel az alkotással vált a német-olasz származásúszínész szélesebb körben, Olaszországon kívül is ismertté. A filmet 1958-ban mutatták beFranciaországban, majd egy évvel később az NDK-ban, és végül 1960-ban az NSZK-ban is vetítették,Az életben nincs kegyelem címmel. Azt, hogy most először nemzetközi sikert is elkönyvelhetettmagának, jelentős mértékben köszönhette annak, hogy a legendás színész, Yves Montand mellettjátszott. Az eredetileg Ivo Livi néven, Toszkánában egy seprűkötő fiaként született francia A nagykék országútban Squarcio, egy szicíliai halász szerepét alakította, aki szokatlan munkamódszerévelmaga ellen fordít egy egész falut. Ellenségei között találjuk Renatót (Mario Girotti) is, aki beleszereta lányába. Squarcio feleségének szerepében Olaszország akkoriban egyik legünnepeltebbszínésznője, Alida Vallo tündökölt, aki már Hollywoodban is megfordult, és a romantikus filmekbenjátszott szerepei miatt ebben az időszakban „fidanzatina d’Italia”-ként, azaz „Olaszország kismenyasszonykája”-ként emlegették. A kritika ezúttal sokkal jóindulatúbb volt. A recenzorok többekközött a film „erős” emberi drámáját és „a rendezői mestermunkát” emelték ki, bár hozzátették aztis, hogy „helyenként naiv és felszínes.”{13}

Fürdőruhás Apolló

Miután Mario tett egy kis presztízsnövelő kitérőt a neorealizmus világába, visszatért a zenés-romantikus filmekhez, és még ugyanebben az évben, vagyis 1957-ben a Lazzarella című alkotásbaneleinte szerelmében csalódott, majd sok statikus csókkal kárpótolt diákként ríkatta meg nemzetét.Akárcsak korábban a Guaglione, ez a film is egy slágerhez kapcsolódott, mely Domenico Modugnótól( a Volare című világsikerű dal szerzője és eredeti előadója) származott, aki maga is feltűnik aLazzarellában.

Mario következő korszakát újabb negédes filmek fémjelezték. És egy mellékszerep az Anna diBrooklynban, melynek angol címe Fast and Sexy (vagyis: Gyors és szexi) lett, ami pontosanösszefoglalja a mű cselekményét. Mario, aki akarva-akaratlanul, de maradéktalanul meghódította azolasz nők szívét, és a „fidanzatino d’Italia” (Olaszország kis vőlegénykéje) ragadványnevet kapta,ennek az 1958-as produkciónak köszönhetően tizenkilenc évesen abban a megtiszteltetésbenrészesült, hogy együtt játszhatott az Annát alakító Gina Lollobrigidával. A gyors és szexi jelzők afilm kapcsán arra is vonatkozhatnak, ahogyan az a pletyka terjedt, miszerint a két színésznekviszonya volt egymással. Valójában Mario (a filmbeli Chiccillo) ugyanis egy szolgálólányt szeret éscsak sorozatos félreértések folytán kerül fel Anna hódolóinak listájára.

Szoknyavadász pályafutásának vizuális csúcspontjaként vonult be a filmtörténelembe az 1959-es

Cerasella. És noha a közönség lelkesedése egyre fokozódott, Mario továbbra sem volt meggyőződveszínészi jövőjét illetően. Közel fél évszázaddal a film debütálását követően olyan, mintha egy másikbolygóról való képeket nézegetnénk: az akkor húszéves Mario Girotti, aki a külsejét tekintve márszázszázalékosan olyan, mint a jól ismert Terence Hill, ifjú Apollóként tündököl egy szálfürdőnadrágban. A film egy házassági komédia, melynek már csak műfaji besorolása miatt semkönnyű kiemelkednie az efféle mozik szürke tömegéből. Mario ismét gazdag szülők jólfésült fiátalakítja, aki két lány között őrlődve intrikák és tévedések játékszerévé válik. A kritikák ennekmegfelelően visszafogottan nyilatkoztak a Caraselláról: „dacos szentimentalizmussal teligyöngécske történet, melynek a vége kezdettől fogva könnyedén megjósolható.”{14}

A másodperces rövid vágásokkal teli színes videoklipek korában ma már ezek a tiszta fekete-fehérfelvételek úgy hatnak, mint az érzékeinket megtisztító optikai tűzijátékok. Hasonló hatástgyakorolt a Mario oldalán fellépő Claudia Mori, az a tüneményes, mindössze tizenöt éves fiatal lány,aki később Adriano Celentano felesége lett. A vitorlás hajókkal dekorált tengerparti kulissza, melybeRaffaello Matarazzo rendező elhelyezte meseszerű főhőseit, mint változó pólusú mágneseket, alighalehetne elragadóbb. Az összes jelenetet az Amalfi partvidék illusztris helyszínein forgatták, 1959napfényes októberében, a dús növényzetű dombok és a Salernói-öbölbe szinte belekúszó festőifalvak a Földközi-tenger legvarázslatosabb helyszínei közé tartoznak.

A fordulat

Mario Girotti 1959-ben hat filmben működött közre. Eddig nem volt olyan év, melyben ilyen sokszorállt volna a kamerák előtt. Ennek ellenére továbbra is hezitált, nem bízott eléggé sajáttehetségében, így még mindig nem adta át magát teljesen a színészi hivatásnak. Ezért is volt nehézkifejlesztenie magában azt a fajta szenvedélyt, ami ebben a szakmában az érvényesüléshezszükséges. Mario továbbra is több lábon állt, a színészet mellett beiratkozott a római egyetemirodalom és filozófia szakára is, amire a filmezésből teremtette elő a pénzügyi fedezetet.

Bár az a döntése, hogy egyetemi tanulmányokba kezd, akár kerékbe is törhette volna egy nap afilmes karrierjét, Mario korai pályafutásában épp új szakaszt nyitott, ami a történelmi éskalandfilmek világába vezette. Nagyon beleillett a képbe az a szerep, amit már egy évvel korábbaneljátszott, amikor első ízben került kapcsolatba az új műfajjal. A Mária Magdolna történetétfeldolgozó a Kereszt és kard című sorozatban (La spada e la croce) Mario Lázár szerepét alakította,akit – János evangéliuma szerint – négy nappal azt követően, hogy elragadott a halál, Jézusfeltámasztott. Carlo Ludovico Bragaglia rendező kissé patetikus módon kiszínezte a történetet ésLázárt Mária Magdolna testvéreként jelenítette meg, aki ezáltal rögtön két feltámadásnál is fontosszerepet játszhatott. Mindenesetre a történelmi túlzás Mario Girottinak nem jelentett rossz óment.A bibliai filmeposzt követően készült filmek, például a Karthágó lángokban (Cartagine in fiamme), azAladdin csodái (Le meraviglie di Aladino) vagy az Il dominatore dei sette mari (Hét tenger ura) eztigazolják. „A kalandfilmek gondtalan időszakot jelentettek az életemben, csodálatos helyszínekenforgattunk, a természetben tiszta harmónia vett körül. Akkoriban még elég időnk volt gondosanleforgatni a jeleneteket”{15} – tekint vissza nosztalgikusan Terence Hill fél évszázad távlatából.

Carlo Ludovico Bragagliát a Mario Girottiról és jövendőbeli állandó filmpartneréről szólótörténetben feltétlenül megilleti legalább egy bekezdés, ugyanis az ő 1959-es Hannibál címűtörténelmi eposza volt az első olyan produkció, melyben Mario mellett Carlo Pedersoli is feltűnt,noha a forgatások idején egyszer sem találkoztak, mivel nem volt olyan jelenet, melyben együttszerepeltek volna.

Az 1963-ban, Luchino Visconti rendezésében készült A párduc (Il gattopardo) volt az a film, melyvégső soron meghozta az igazi áttörést a színészkedő irodalomszakos egyetemista életében, ésegyértelmű helyzetet teremtett későbbi pályafutását illetően. Érdekes egybeesés, hogy épp egyirodalmi mű feldolgozásáról volt szó. Giuseppe Tomasi di Lampedusa azonos című regénye a XX.századi világirodalom jelentős alkotása. Az 1954-ben néhány hónap alatt írt A párducban a szerzőszicíliai szemszögből írja meg az olasz nemesség hanyatlását a XIX. század első felében, aRisorgimento idején. Tomasi maga is palermói nemesi családból származott, így műve önéletrajziihletésű. A könyv megjelentetése egyébként egy másik jelentős olasz írónak, Giorgio Bassaninak, a

Finzi-Continiék kertje című regény szerzőjének köszönhető. Az 1958-ban elhunyt Tomasi nem találtkiadót a kéziratának, ezért egyik kollégája vette kezébe az ügyét, és nem sokkal a szerző halála utánegy milánói kiadónak ajánlotta közlésre.

A párduc sikere kevéssé meglepő, ha tudjuk, ki állt a produkció mögött. Visconti mindenvárakozást felülmúlt, ahogy a könyv fejezeteiből háromórás filmet szerkesztett, és ahogy képilegmegjelenítette a polgárháborút idéző állapotokat. Az idős mester a mozifilmek Olümposzánbiztosított helyet a műnek, amit számtalan díjjal jutalmaztak.

Az időközben már huszonnégy éves, vörösesszőke Mario Girotti Cavriaghi grófkéntmellékszerepet kapott a szövevényes családi- és történelmi drámában. Az események helyszíne aRagúza közelében fekvő barokk Castello di Donnafugata, a hullámzó dél-szicíliai dombvidékenmegbúvó XVIII. századi hatalmas nemesi birtok, valamint Palermo. A változatosság kedvéért Marioezúttal kivételesen egy sikertelen hódítót alakított, aki azon fáradozott, hogy elnyerje Concetta,Don Fabrizio Salina gróf leányának szívét. A főszereplő grófot Burt Lancester játszotta, ám nem ővolt az egyetlen rangos szereplő, akinek a neve már jól csengett a mozik világában, hiszen Mario anégy évvel idősebb Alain Delon (Tancredi) társaságában is látható a vásznon. Ők ketten a filmbenharcostársak és akaratlanul is vetélytársak, mert Concetta továbbra is unokafivérébe, Tancredibeszerelmes. Egy másik fontos szerepben a lélegzetelállító Claudia Cardinale tűnik fel, aki apolgármester leányaként beleszeret Tancredibe.

Mario ugyan Cavriaghi gróf garibaldista jelmezében a monumentális film kétharmada tájánegyszercsak eltűnik, mint szürke szamár a ködben, ám ez nem akadályozza meg az ifjú színészt,hogy az egész életét meghatározó és azt megváltoztató döntést hozzon. A klasszikus témávalvilágszerte besöpört sikertől szárnyakat kapva az ifjú úgy határoz, hogy diákköpönyegét szögreakasztja, és ettől kezdve szívvel-lélekkel a színészetnek szenteli magát.

ÚJRA NÉMETORSZÁGBAN

(1964-1967)

A külső szemlélő semmi kivetnivalót nem találhatott Mario Girotti eddigi pályafutásában, ő mégisegyre inkább aggódott a róla kialakult kép miatt, miután elkötelezte magát a színészi hivatásmellett. „Szerettem volna elfeledtetni az ifjú szerető kliséjét” – mesélte a színész.{16} És közbelépetta véletlen: épp ekkoriban (1964-et írunk) bukkant fel nála Rómában az a férfi, aki egy felívelőben levőberlini filmgyártó és -kölcsönző cég teljhatalmú főnökeként tevékenykedett: Horst Wendlandt, aRialto Film GmbH producere és ügyvezető igazgatója.

Wendlandt alaposan felkavarta a német filmes világ állóvizét, miután 1960-ban a Rialtofilmgyártási főnökévé avanzsált. Egyik sikert söpörte be a másik után az Edgar Wallace-krimikkel, ésezzel jó néhány német színész – többek között „Blacky” Fuchsberger, Klaus Kinski, Siegfried Lowitz,Heinz Drache, Karin Dor, Gert Fröbe vagy Eddy Arent – népszerűségét is hosszú időre megalapozta.1962-ben Wendlandt egy olyan irodalmi alkotás feldolgozásának gondolatát fontolgatta, melyévtizedek óta szerepelt minden gyerek olvasmánylistáján. Igaz, a mű szerzője réges-rég az égivadászmezőkön járt, de már életében legendává lett: nem másról van szó, mint Karl Mayról (vagyisMay Károlyról). Az ő elbeszélései alapján készült mozik képezik a német filmtörténelem egyikmérföldkövének alapját.

A sikerszéria 1962-ben Az Ezüst-tó kincse megfilmesítésével indult útjára. Az egykor Tarzantalakító Lex Barker oldalán a német közönség számára addig teljesen ismeretlen francia színészt,Pierre Brice-t láthatták, ők ketten ettől kezdve Old Shatterhand és Winnetou szerepében együttvágtáztak keresztül Dalmácia erdőin és hegyein. 1963-ban következett a Winnetou-trilógia elsőrésze, ami szintén elsöprő sikert aratott a mozikban.

Wendlandt már Az Ezüst-tó kincse után biztosította a Rialtónak a Karl May-regények kizárólagosmegfilmesítési jogát. 1964-ben a harmadik produkció, a Winnetou 2. előkészítése idején éppRómában járt, mikor az egyik központi szereplőn töprengett, és akkor belenézett a huszonöt évesMario Girotti lenyűgöző kék szemébe. Girotti még frissen élt az emlékezetében mint Cavriaghi grófalakítója Visconti A párducában. „Ha a szélnek tartom az orromat – egy filmet látok, egy színésszelállok szemben vagy egy műalkotást nézek – és egyáltalán semmit sem érzek, vagyis semmi sem jönát belőle, akkor ott bizony nincs is semmi” – állította egyszer Wendlandt.{17} A római ifjú esetébenfeltehetően „nagyon is átjött” valami. És Wendlandtot ezúttal sem csalta meg szimata.

Első találkozásukkor Mario Girotti szinte még fel sem eszmélt, már meg is született a döntés: aberlini producer mindössze tízpercnyi beszélgetés után, mindenféle próbafelvétel nélkül ottnyomban leszerződtette a német-olasz fiatalembert.{18} Ám ekkor még sem ő, sem ifjú pártfogoltjanem sejthette, mit hoz a jövő, micsoda szerencsés és sikeres filmes kapcsolatot pecsételt meg ez avillámgyors megállapodás.

Winnetou – egy igazi telitalálat

Mario közel húsz évvel azután tért vissza Németországba, hogy családjával elhagyta édesanyjaszülőhazáját. Szakmai debütálása aligha sikerülhetett volna jobban. Horst Wendlandt kulcsszerepreválasztotta ki Girottit: Robert Merril hadnagy figurájában közvetítőként kellett békét teremtenie aháborúskodó rézbőrűek és sápadtarcúak között. A zseniális producer ezzel a Németországban addigteljesen ismeretlen Girottit beemelte a számos magazin címlapján tündöklő Pierre Brice és LexBarker alkotta rendkívül népszerű színésztársaságba, ami a korábbi Karl May-produkciókkal márpáratlan médiavisszhangot keltett. Az 1964-ben a német közönség előtt debütáló Mario számárakiváló reklámnak bizonyult az is, hogy a Winnetou 2-ben az örök intrikus Klaus Kinski gonoszmanóként sündörgött körülötte, és az akkor huszonhat éves indiánkosztümös Karin Dor simulthozzá szorosan (miközben a rendező, aki egyben Dor férje is volt, folyamatosan árgus szemekkelfelügyelte őket).

Ha netán volt még valaki, aki nem jegyezte volna meg a mozilátogatás után Mario Girotti nevét,

mert még nem találkozott vele a Bravo címlapján, annak is garantáltan az emlékezetébe vésődöttannak a férfinak az arca, aki – béke ide, béke oda – elrabolta Winnetoutól Ribannája (Karin Dor)szívét. A vérszerződéssel megpecsételt barátság megrögzött rajongóinak, akik még Nso Csi halálátsem dolgozták fel (azt meg pláne nem, hogy az őt alakító őzikeszemű Maria Versini is eltűnt avászonról), már túl sok volt a rosszból. Ribannája és a hadnagy esküvője a szegény Winnetou ésrajongói számára csupán a nehezen megemészthető kompromisszum volt, a béke érdekében. KarinDor ezzel a produkcióval beírta magát a filmes évkönyvekbe, mint a legkecsesebb – német általalakított – indián, miközben saját égő narancs-vörös rúzsa majdnem ellopta előle a show-t.

„A pénztárostól a színésznőkig egyetlen hölgy sem volt a stábban, aki az első pillanattól fogva nelett volna oda Marióért. Szépségével és ártatlan kék szemével mindenkit elkápráztatott” – idézte felKätherose Derr (merthogy ez Karin Dor polgári neve) -, „nagyon meglepődtem, mikor elmesélte,hogy az anyukája német volt, ám a szeme színét mégsem tőle, hanem olasz édesapjától örökölte.”

Az 1938-ban Wiesbadenben született, ma pedig Dél-Bajorországban, az Inn mellett élő színésznőemlékezetébe különösen mélyen bevésődött, hogy „Mario micsoda úriember volt”. Egyszerhajnalban ékes bizonyságát adta ennek – a többek között számos Edgar Wallace-filmbenközreműködő – kolléganője előtt. Karin Dornak és Mariónak együtt kellett bemelegíteni a lovakat,melyekkel nem sokkal később a forgatáson dolgoztak. „Egy fehér kaszkadőrlovat kaptam, és márlaza ügetésben haladtunk, amikor a lovam az agyagos területen megbotlott és levetett a hátáról.Mario azonnal odarohant, és nagyon meghatóan addig ápolt, míg meg nem érkezett a mentőorvos,és el nem látott engem.”

A hathetes jugoszláviai forgatási munkálatok akkoriban meglehetősen fárasztóak voltak, meséli aszínésznő, aki 1967-ben a „007-es király”, Sean Connery oldalán titkosügynökként tündökölt a Csakkétszer élsz című filmben (és minden idők legcsinosabb piranhamenüjeként végezte ebben aszerepében). „Egy rettenetes hotelben szállásoltak el Srebrenica közelében. Minden reggel két órátutaztunk a forgatás helyszínére, négykor kellett kelnem, hogy időben elkészüljünk a sminkemmel.”Az esték viszont annál vidámabb hangulatban teltek. „Általában mindannyian együtt voltunk, énfőleg Harald, Lex és Pierre társaságában, de időnként Mario is csatlakozott hozzánk. Mindigfeltűnően visszafogott volt, és többnyire szinte semmit sem ivott.”

Csak egyetlen este volt kivétel, folytatja a még ma is aktív Karin Dor, mégpedig a színésznő férje,Harald Rain születésnapi partija. „A férjemnek júliusban volt a születésnapja, és mivel a Karl May-filmeket mindig nyaranta készítettük, többször is úgy adódott, hogy a forgatások alattköszöntöttük fel. Ezúttal is hatalmas bulit szerveztem, isteni ételeket vettünk, tábortüzet raktunkés valaki gitározott, később pedig még tűzijáték is volt.” Karin Dor akkoriban nem tudta, hogy MarioGirotti Olaszországban már komoly szerelmeshős-karriert futott be, de nem csodálkozott, hogy kiakart szabadulni ebből a skatulyából. „A stábból senki sem gondolta róla, hogy ő nagy romantikushős lenne. Marióban inkább az volt a feltűnő, milyen csendes és visszahúzódó, már-már aztmondanám: kimondottan félénk, ami persze meglehetősen ellentmondott feltűnő külsejének. Ésmivel ilyen szerénynek és jól neveltnek tűnt, mindenki azt is hitte, hogy erre csak egyetlenmagyarázat lehetséges: mégpedig az, hogy Mario homoszexuális. Ezen a csodálatos nyári esténmindenesetre egy kicsivel több vörösbort ivott, és egy idő után láthatóan becsiccsentve a fülembesúgta: »Nem t'om, mi van velem... olyan furán érzem magam...« Mikor nem sokkal később néhánynő ismét sugdolózni kezdett Marióról, odamentem a férjemhez, Haraldhoz és azt mondtam neki:»Harald, végére kell járnom, hogy homoszexuális-e Mario.« Ezután odaléptem hozzá, szájoncsókoltam, amit ő viharosan viszonzott. Aztán azt mondtam: »Jól van, most már elég!«Megfordultam, visszatértem a kis csoporthoz és kijelentettem: »Na, látjátok. Nem az.« Perszemindenki jót nevetett.”

Pierre Brice viszont csak „nagyon kevés dologra” emlékszik, noha senki sem forgatott nálagyakrabban Mario Girottival a Karl May-csapatból. „Nyilvánvalóan gyakran találkoztunk, de alig voltkapcsolatom Marióval. Általában épp csak üdvözöltük egymást – ennyi. Leginkább az tűnt fel, hogynagyon-nagyon szeretetreméltó, de őrületesen félénk férfi volt. Többnyire csak a kispadról figyeltea történéseket.”

Brice, aki vitathatatlanul a Wendlandt-westernek központi figurája volt, ma már nyolcvanéves iselmúlt, és magát sem sorolja a nagy partiarcok közé, akikből pedig nem kevés akad a filmesstábokban. „Ilyen szempontból hozzám közelállónak éreztem Mariót. Talán ez is lehetett az oka,

hogy egyszer épp hozzám fordult tanácsért. Volt ugyanis a stábban egy hölgy, aki nagyon tetszettneki, de nem merte megszólítani. Szívességet tettem neki és segítettem.”

A Winnetou 2 németországi bemutatójának elképesztő sikerét követően Horst Wendlandt 1965végéig még három westernjében adott lehetőséget Mariónak. Ezek a szerepek azonban lényegesenkisebbek voltak. A Keselyűk karmaiban (Unter Geiern) című produkcióban olyan neves németszínészkollégákkal játszott együtt, mint Götz George és Elke Sommer, ám ők még Pierre Brice-nél iskevésbé emlékeznek rá. Dunja Rajter őrizte csak meg az emlékezetében, aki addigi olaszországikarrierjét is ismerte: „Horvátországban, ahonnan származom, illetve az egykori Jugoszlávia többirészén is ismertek voltak Mario korábbi filmjei, ami az Olaszországhoz való földrajziközelségünknek is köszönhető, elvégre az Adria túloldalán voltunk.” Ám neki sem sikerültközelebbi ismeretségre szert tennie „hihetetlenül kék szemű” olasz kollégájával. „Egyetlenjelenetet forgattunk csak együtt, nem volt sok találkozási pontunk. Mario félénk volt ésvisszahúzódó, noha az összes lány szerelmes volt belé. Mivel olaszul is beszélek, több horvát ésszerb statiszta, akik mindenféle indián lánykákat játszottak a filmben, odajött hozzám és megkért,hogy fordítsak le egy-két mondatot olaszra. Ezeket aztán felírták egy kis cetlire és elsuttogtákMariónak. Ő kedvesen mosolygott rajtuk, de a lányok nem arattak sikert nála.”

A Keselyűk karmaiban forgatásán Mario újra találkozott Dunja honfitársával, Gojko Miticcsel is,aki az egykori NDK-ban a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) rezsimje alatt a DEFA filmgyáregyfajta kultúrpolitikai főindiánjává vált; viccesen a „Kelet Winnetou-jának” nevezték. Pierre Bricemellett Mitic úgy nézett ki, mint Arnold Schwarzenegger, ami a szocialista párt kultúrpropaganda-vezetőinek feltehetően nagyon imponált. A Karl May-filmek keleti rajongóinak a DEFA-produkciókGojko Miticcsel azonban csak sovány vigaszt jelentettek, mivel a Wendlandt-westernek – és ezzelMario Girotti németországi debütálása is – az NDK-ban a fiókban maradtak még húsz évig, a későbbiősbemutatóig. A westernek már csak elnevezésük első négy betűje miatt is (németül a Westnyugatot jelent) gyanúba keveredtek az állami „filmügyi” hivatalok ideológiai ellenőrzőbizottságainál. Így a keletnémet mozik csak nem sokkal az NDK megszűnése előtt mutatták beezeket a filmeket.

Girotti Az olajhercegben (Der Ölprinz) is csak egy kisebb szerepet játszott. 1965-ben azonban azOld Surehand első részével nagyot fordult a világ. Ez volt a negyedik, és egyben utolsó Karl May-film,melyben szerepelt. Mario oldalán a kacér Letícia Román játszott, aki szintén Olaszországbólszármazott, és öt évvel korábban a Café Európában debütált, melynek főszerepét nem kisebbhíresség alakította, mint Elvis Presley. Pierre Brice mellett ezúttal a westernhősnek ugyan kissé márkoros brit Stewart Granger is feltűnik a filmben, aki arroganciájával a fél stábot kikészítette, éselsősorban azzal keltett feltűnést, hogy úgy hordozta körbe a sztyeppén a fegyverét, akár egytönkrement esernyőt.

Alpesi fények Még ugyanezen év késő nyarán Ausztriában egy egészen különleges alkotás forgatási munkálatai

kezdődtek el: egy heimatfilm készült, melyben Mario Girotti olasz vendégmunkást alakított aGanghofer kulisszája előtt. A Hív az erdő (Ruf der Wälder) című film a sötét fenyőerdők sűrűjébentragikus véget ér. A forgatókönyvet az ismert bécsi rendező és producer, Franz Antel írta. Acselekmény a híres XIX. századi osztrák írónő, Marie von Ebner-Eschenbach igaz történet nyománírt Krambambuli című regényén alapszik. A másfél hónapig tartó forgatásra – az akkor még turistákáltal nem annyira felkapott Salzburg tartománybeli Kaprunba – Marión kívül az osztrák „film-dinoszaurusz”, Paul Hörbiger, a bécsi sármőr, Gerhard Riedmann, a Burgtheater népszerűszőkesége, Johanna Matz és egy bizonyos Hans-Jürgen Bäumler is elutazott.

Bäumler – aki ekkor még csupán huszonhárom éves volt -, ebben az időben az addig forgatott kétfilmjével zöldfülűnek számított a stábban, de korántsem volt ismeretlen a közönség előtt. Az 1942-ben Dachauban született bajor fiú beírta magát a sportvilág történelemkönyvébe: partnerével,Marika Kiliusszal 1959 és 1964 között megnyerte az összes műkorcsolya Európa-bajnokságot, sőt,két világbajnoki címmel, továbbá két téli olimpián – Squaw Valley-ben és Innsbruckban – szerzettezüstéremmel is dicsekedhetett. Most pedig itt állt az ifjú Bäumler a híres Riedmann oldalán a Hív az

erdőben, melyben egy törekvő erdészsegédet alakított, olyan filmlegendák mellett, akiknek már anevétől is elszédült. „Ez teljes őrület volt – úgy éreztem magam, mint egy aprócska aranyhal, akicsupa kapitális ponty között úszkál a tóban. A film szereposztása az akkori időkhöz mérten ténylegelképesztő volt. Elég csak Hanna Matzra gondolnom – olyan ez, mintha a műkorcsolyában egykezdőnek rögtön Katarina Witt lett volna a partnere.”

Bäumler úgy emlékszik, az egész stáb büszke volt, hogy Mario mellett játszhat: „Olyan volt már,mint egy sztár, bár tulajdonképpen akkoriban még nem volt igazán ismert.” Az ifjonc színész, akicsak nemrég fejezte be élsportolói pályafutását, és sikeres színészi, énekesi és műsorvezetői karrierkezdetén állt, nem takarékoskodik a dicsérettel: „Átkozottul jóképű pasi volt azzal a szép, kékszemével. Nem tudom elképzelni, hogy akadt volna csak egyetlen nő is, akinek ne tűnt volna fel. Ésez szerintem igaz a férfiakra is, aminek semmi köze a homoszexualitáshoz. Mario igazántermészetes fickó volt, ráadásul egyszerű és szerény, muszáj volt szeretni. Egyike azon keveseknek,akivel kapcsolatban az az érzésed, igaz barát, noha csak pár napja ismered.”

Hans-Jürgen Bäumlert, aki ma keresett színházi színész és családjával Nizzában él, többek közöttaz is végtelenül lenyűgözte, hogy Girotti még a legvadabb felvételeknél sem járult hozzá, hogydublőrt használjanak. „A forgatás legkényesebb jelenete az volt, mikor egy teherautó lezuhan ameredek, hosszú lejtőn, és teljesen ripityára törik. Mario, akinek volt egy verekedős jelenete ateherautó fülkéjében, saját maga bunyózott, és a kocsi zuhanása előtti utolsó pillanatban ugrott ki aguruló járműből.

A forgatási munkálatok más szempontból is kalandosnak bizonyultak a Hohe Tauern éles,meredek szikláin. „Akkoriban még nem épültek meg a hegyekben az utak meg a bekötőutak, és aforgatási helyszíneken nem voltak személyfelvonók vagy liftek sem, úgyhogy az összes cuccot és aszínészeket is egy nyitott teherlifttel szállították fel a hegyre, amit a kapruni duzzasztógátépítéséhez állítottak fel, ami akkor még nem készült el teljesen.” Bäumler így folytatja: „Az egyikhajnalon azonban csak Mario Girottinak és Paul Hörbigernek sikerült feljutnia a lifttel, ráadásul úgy,hogy az akkor már közel hetvenéves Hörbigert a biztonság kedvéért külön beszíjazták. A váratlanulmegélénkült szél miatt a rendőrök – akik mindent ellenőrzésük alatt tartottak – senkit semengedtek fel. Mikor a stáb többi tagja öt órával később feljutott, mókás meglepetés várt rájuk: PaulHörbiger és Mario békésen kártyáztak, és nyilvánvalóan már lecsúszott a torkukon némi»hegyiszellem«. Amint a láthatóan elázott Mariót megpillantottuk, Hörbiger csak kacsintott,megvonta vállát és ennyit mondott: »Ezek a mai fiatalok már az alkoholt se bírják...«”

Bäumler azt mondta, soha nem fogja elfelejteni azokat a kapruni napokat, „mert a forgatásprogramszervezőjének szerepében Franz Antel még híresebb volt, mint rendezőként”. Márpedig azítélete megalapozott lehet, elvégre hat filmet is készített Antellel. „A színészek mind együtt laktakegy panzióban a Hohe Tauern lábánál, a forgatás után pedig Antel minden este gondoskodott a jóhangulatról egy kártyapartival vagy egy kis kuglizással.”

Az erdészsegéd Hans-Jürgen Bäumler a Hív az erdőben a film végén elhódítja Mario Girotti„szerelmét”, akit Johanna Matz alakított. A filmbeli szerető számára azonban nem kétséges, hogy avalóságban – a reflektorok fényén kívül – épp fordítva esett meg a dolog: „Nagyon ügyesen titkoltáka többiek előtt, de hogy valami volt köztük, mégpedig kezdettől fogva, azt a vak is láthatta. Mariougyan minden egyes jelenetre rendkívül alaposan felkészült, de azokra a szcénákra, melyeketHannával forgatott, aki a filmben a barátnőjét alakítja, különösen intenzíven gyakorolt, sokkalhosszabban, mint azt a szerep megkövetelte volna! Emlékszem, hogy a forgatás során egyszerhatalmas vihar kerekedett, és az erős szél leszakította a panziónk tetejének egy részét. Mario egyszempillantás alatt ott termett Hanna mellett, mi pedig még észbe sem kaptunk. Hanna Matzrendkívül vonzó, törékeny, szőke nő volt, tökéletesen illett Marióhoz. Páros korcsolyabajnokkéntvan szimatom az ilyesmihez. Mindenki drukkolt neki, hiszen Mario neve akkor már ismerősencsengett, de a sikerei ellenére abszolút normális maradt, ráadásul még szimpatikus és szerény isvolt.” Bäumler számára mindenesetre „nagy megtiszteltetés” volt együtt forgatni Mario Girottival,már csak azért is, mert nem mindennap fordul elő, hogy az ember olyan színész oldalán áll a kameraelőtt, akiből később világsztár lesz. „Ha mindenki olyan lenne, mint ő, könnyebb lenne az élet” –vallja Hans-Jürgen Bäumler. Végezetül Mario Girottinak tartozik hálával azért is, hogy színészijátékát a saját családja is elismerte. „A gyerekeim sokáig egyáltalán nem fogták fel, hogy az apjukszínész. Egy napon aztán, mikor a tévében a Hív az erdőt ismételték, felfedezték, hogy én állok ott,

mikor Mariót agyonlövi egy erdész. A srácaim Mariót csak Terence Hillként ismerték, de mikormeglátták ezt a filmet, elámultak: »Papa, ilyen nincs!!! Te ott voltál, mikor lelőtték Terence Hillt?«Ettől a pillanattól fogva soha többé nem kételkedtek benne, hogy az apjuk nagy színész!” MielőttKarin Dor és Harald Reinl házassága 1968-ban végképp zátonyra futott volna, az osztrák Reinl mégelkészítette a kétrészes A Nibelungok című filmet (eredeti cím: Die Nibelungen Teil 1: Siegfried, Teil2: Kriemhilds Rache), melyben felesége ismét Mario Girottival állt a kamerák elé. Dor Brünhildeizlandi királynőt játszotta, Girotti pedig Gunter burgundi király testvérét és hűséges vazallusát.Mario ugyan gyakran szerepel a vásznon, de szerepében a történések peremén marad. SiegfriedetUwe Beyer alakította, akinek addig nem volt színészi tapasztalata, viszont az 1964-es tokiói olimpiánbronzérmet nyert kalapácsvetésben, és így alkatilag tökéletesen megfelelt a szerep kívánalmainak.

A monumentális német hősi eposz az addigi legköltségesebb háború utáni produkcióként vonultbe a német filmtörténetbe. A forgatásnak köszönhetően Mario Girotti Berlinen kívül eljutottIzlandra, Jugoszláviába és Spanyolországba is. A filmet a sajtó nem fogadta euforikusan, a közönségkörében viszont nagy sikert aratott. Akárcsak korábban a Winnetou 2, Az olajherceg és a Keselyűkkarmaiban, A Nibelungok is (melynek producere nem Harald Reinl, hanem Artúr Brauner volt)megkapta a Goldene Leinwand kitüntetést (Arany filmvászon-díj), mellyel a Német FilmszínházakFőszövetsége 1964 óta olyan alkotásokat díjaz, melyek a bemutatójukat követő első három évbentöbb mint hárommillió nézőt vonzanak. Az első ilyen kitüntetést egyébként Az Ezüst-tó kincsenyerte el.

A préri büszkesége

A hatvanas évek közepén Mario Girotti népszerűsége még nem ostromolta az egeket. De ha csak egypillantást vetünk Németország legkedveltebb ifjúsági lapja, a Bravo címlapjaira, láthatjuk, hogy aszínész Németországban már korántsem volt ismeretlen. Az első vele foglalkozó cikk A préribüszkesége címet viselte. Mario Girotti 1965 vége és 1967 eleje között öt alkalommal került acímlapra, és ezzel olyan Bravo-sztárok nyomdokaiba lépett, mint Mick Jagger, James Dean, Rex Gildovagy Roy Black.

Azok a szerepek, melyeket Girotti a különböző német produkciókban vállalt, még mindig nemolyanok voltak, amilyeneket keresett, ám a műfajára már rátalált. Ezt pedig felfedezőjének, HorstWendlandtnak köszönhette. „Horst ezzel egy nagy álmomat váltotta valóra. Cowboy lehettem, ésfelajánlotta nekem a lehetőséget, hogy elhagyhassam Olaszországot, így megváltoztathassam azimázsomat. Mindez döntően meghatározta a pályafutásomat”{19} – vallotta meg Girotti, miután2002-ben elhunyt a legsikeresebb német producer. „Nagyon mélyen kötődtem Horsthoz. Néha azontöprengek, mikor rá gondolok, hogy nem adhattam-e volna neki többet. De valahogy soha semtudtam kimutatni a ragaszkodásomat, mert nagyon tartózkodó vagyok. Ma már őszinténbánom.”{20}

A két Nibelung-film volt – az összesen kilenc produkció közül – az utolsó, amit Mario Girottihároméves németországi tartózkodása során forgatott, mielőtt ismét hátat fordított volnaédesanyja szülőhazájának. „Boldog időszak volt, mert már lassan belekövesedtem a tizennyolc évesfiú szerepébe.”{21} Félreérthetetlenül némi büszkeség is vegyül szavaiba, mikor közel negyven évvelkésőbb Olaszországban visszaemlékszik pályafutásának e rövid, de fontos szakaszára HorstWendlandt mellett: „Nagyon örülök, hogy jelen lehettem az első Európában forgatott westernekszületésénél, mert senki sem tudja, hogy ezeket németek készítették, és nem olaszok. Ezeket afilmeket ugyanis Karl May művei inspirálták”{22}, melyek Olaszországban messze nem olyanismertek, mint Németországban.

Az, hogy Mario Girotti végül mégiscsak visszatért Itáliába, Horst Wendlandt egyik barátjának,Sergio Leone számlájára is írható, és ráadásul vele aratja majd élete legnagyobb sikereit is. A németproducer és az olasz rendező 1964-ben ismerkedett meg a Winnetou 2 jugoszláviai forgatásán. Leoneazért bukkant fel, mert épp alkalmas forgatási helyszínt keresett. A római rendező alaposan kivetterészét az új filmes műfaj, az úgynevezett italowestern, avagy étvágygerjesztőbb nevénspagettiwestern megteremtésében. A sikerszériát Leone 1964-es alkotása, az Egy maréknyi dollárértindította el. A film, továbbá az ezt követő két produkció, a Pár dollárért többért és A Jó, a Rossz és a

Csúf főszereplője a harmincas évei közepén járó, ismeretlen kaliforniai Clinton „Clint” Eastwoodvolt, akiből Leone már az első westernjével világsztárt csinált.

Az Egy maréknyi dollárért cím átvitt értelemben magára a filmre is vonatkozott, Leonénak ugyanisa pénzügyileg jól eleresztett hollywoodi rendezőkhöz képest csak igen szerény költségvetés álltrendelkezésére. Épp ezért nem engedhetett meg magának olyan nagy neveket, mint CharlesBronson, Henry Fonda vagy James Coburn, akik szintén számításba jöttek a szereposztásnál, de„jobb híján” rábukkant a karizmatikus Clint Eastwoodra, aki addig csak amerikai tévésorozatokbanjátszott, és a 15 000 dolláros gázsi mellett többek között azért vállalta el a munkát, hogy végremegismerhesse Európát.

Az a fajta mozi, mely ekkoriban Mario Girottit izgatta így jellemezhető: laza karakterek túlzó hősiallűrök és manírok nélkül, figurák, akik nem viselnek vasalt inget kendővel, sem bőrmellényt, acselekmény nincs felfújva, nem muszáj mindenképp felbukkannia legalább egy indiánnak; valaminta teljesen újszerű kameramozgás, ami a fura figurák kőkemény arcát és könyörtelen szemét afilmvásznat kitöltve, a lehető leghatásosabban mutatja meg. A Killer Kid, avagy párbaj naplementeelőtt (Duell vor Sonnenuntergang) című német-jugoszláv produkcióban Girotti már 1965-benlehetőséget kapott arra, hogy egy westernben pisztolyos hősként mutatkozzon be, hiszen korábbancsak jólelkű katonákat vagy megtért gonosztevőket alakíthatott. Ugyanakkor, bár máregyértelműen észrevették, mennyi szabad, szárnyalásra vágyó energia rejtőzik Marióban, a KillerKidben ezt még nem bontakoztathatta ki. A film első felében továbbra is a forrófejű fickó figurájátkellett hoznia, majd (a történet végét leszámítva) teljesen eltűnik a képernyőről. Az ügyetlenrendezés és a hosszan elnyúló érdektelen, zavaros párbeszédek a naplemente ellenére orosz rulettéváltoztatták a párbajt. Az sem javított a helyzeten, hogy a kiváló Klaus Dahlen is a szereplők közöttvolt, aki már ekkor referenciának számított a nem sokkal később kezdődő, rendkívül sikeresKlimbim vígjátéksorozathoz. A tapasztalt színművész és szikronszínész Wolfgang Kieling is résztvett a munkában. A rendezés azonban inkább a Kieling által szinkronizált Szezám utcás Bertreépített, ahelyett, hogy azokat a tapasztalatokat használta volna, melyeket a színész Glenn Ford vagyRobert Mitchum megszólaltatása során gyűjtött.

Mario változások iránti vágyát az is erősítette, hogy minden barátja azt tanácsolta, térjen visszaOlaszországba, és próbáljon szerepet szerezni az akkoriban elképesztően sikeresspagettiwesternekben. Így végül, háromévnyi németországi tartózkodás után 1967-ben Girottiismét fogta a bőröndjét és visszatért szülőhazájába, abban a reményben, hogy az italowesterneksikere még kitart egy darabig, bár az amerikai elődök már kimentek a divatból, és attól tartott, ez ahajó is elment már.

AZ Á T T Ö R É S

(1967-1970)

Mario Girotti alighogy megérkezett Olaszországba pontosan ott találta magát, ahová valójában éppnem vágyott: egy romantikus vígjáték hősének szerepében. A mű a lefegyverző Io non protesto, ioamo, azaz nem hadakozom a sorssal, szeretek (Mindhalálig Rock and Roll) címet viselte. ACerasellában ifjú szeretőként tündöklő Mario ezúttal orvosként tér vissza Amalfiba, akinek tanárnőbarátnője énekesi babérokra vágyik, így a filmben meglehetősen sokat énekelnek (talán épp ezértnem forgalmazták Németországban).

A Mario közreműködésével készült következő két filmet – Rita, a vadnyugat réme (Little Rita nelWest) és Az altábornagy lánya (La feldmarescialla: Rita fugge... lui corre... egli scapa) – azonban mára német mozikban is vetítették, bár csak évekkel később, mikor Girotti új, immár jól csengő TerenceHill művészneve a könnyed giccses darabokban is jó bevételt ígért. A sikerhez minden bizonnyalhozzájárult Mario filmbeli partnere, Rita Pavone is. A 149 centiméter magas torinói énekesnő ahatvanas években számos produkcióval aratott sikert, többek között olyan slágerekkel, mint a MeinJack, der ist zwei Meter groß, a Wenn ich ein Junge wär vagy az In der Bundesrepublik machen allegern Musik. A Rita, a vadnyugat rémében felbukkan egy huszonnégy éves tömzsi zenész is, aki nagyszakállának köszönhetően kétszer olyan idősnek tűnt: Lucio Dalia, aki már fényes karrierjekezdetén is az egyik legkedveltebb olasz dalénekes volt (2012. március elsején hunyt elszívinfarktusban). Az egzaltált, vacak western középszerűsége miatt azonban egy apró, de annálfontosabb mozis fordulóponttal vigasztalódhatott Mario: itt öltötte magára először azt acowboyszerepet, ami aztán később márkajegyévé vált: laza, simulékony desperado-szépfiút alakítottazzal a bizonyos összetéveszthetetlen, leányszíveket megdobogtató pillantásával. És ekkor mégnem tudhatta, de ebben a filmben játszott utoljára polgári nevén, vagyis Mario Girottiként.

Különös véletlenek sorozatának köszönhető, hogy a Rita Pavonéval forgatott film a maganemében az utolsóként egy pályaszakasz végét fémjelezte, ráadásul új korszakot nyitott mind aszínész, mind a western műfajának történetében. A Manolo Bolognini által készített és teljesegészében Olaszországban forgatott Rita, a vadnyugat réme munkálatai szinte már befejeződtek,mikor Giuseppe Colizzi olasz producer, rendező és forgatókönyvíró váratlanul kénytelen volt újszereplő után nézni. Colizzi épp elkezdte egy spagettiwestern forgatását Dél-Spanyolországban, Ungatto, un cane e una volpe (Egy macska, egy kutya és egy farkas) címmel, amit a görög Aiszóposzállatmeséi ihlettek, és melyben az egyik főszerepet a dél-tiroli Peter Martellre osztotta. Már négynapja dolgoztak, mikor váratlan esemény történt, ami mind a film, mind Mario sorsában döntőfordulatot hozott, ahogy azt később Girotti megtudta. „A macskát játszó Peter Martell gyakranveszekedett barátnőjével, és az egyik este olyan heves szóváltásba keveredtek, hogy nekirontott alánynak, akinek sikerült ellépnie előle, így a férfi a falnak ütközött és eltörte a lábát. A rendezőazonnal Rómába sietett, hogy új szereplőt keressen a filmhez.”{23}

Colizzi teljesen kétségbeesett, ez volt az első westernje. Most pedig a forgatás kellős közepénkénytelen volt Spanyolországban hagyni az egész stábot, és el kellett utaznia, ráadásul egyteljesíthetetlennek tűnő feladattal. Minden egyes nap rengeteg pénzébe került a producereknek, ésamíg Colizzi nem talált megfelelő utódot Peter Martell helyett, addig nem volt értelme folytatni aforgatást sem. Rómában rögtön felvette a kapcsolatot régi barátjával, a szintén rendező ManoloBologninivel, aki épp végzett a Rita, a vadnyugat réme munkálataival. Amikor elkezdtek beszélgetni,Bolognini mellett épp ott állt Mario Girotti. Aki úgy meséli, hogy Bolognini habozás nélkül eszavakat mondta Colizzinek: „»Ide figyelj, itt van egy kék szemű pasas, akire ha ráteszel egy feketekalapot, pont úgy néz ki, mint Franco Nero.« Nos, így lett az enyém a szerep.”{24} Colizzi egy rövidpróbafelvételt követően Mario Girotti mellett döntött, és azonnal magával is vitte Spanyolországba.Ott pedig meg sem álltak egy száraz, forró helyszínig, ahol a hőmérő higanyszála nyáron az ötvenfok közelébe kúszik, és félórányi autóútra fekszik Almeriától, a tengerparti várostól; az úti céljuk aTabernas-sivatag volt. A huszonnyolc éves Girotti számára kétszeresen is izzasztó volt ez azidőszak: mitikus helyen járt, ami sok westernforgatásra áhítozó színész álma volt a hatvanasévekben, és ez volt Európa egyetlen sivataga, ami a tengeren inneni filmkészítők számára az észak-

amerikai prérikhez és hegyekhez való meghökkentő hasonlatossága okán ekkoriban közkedvelt,költségtakarékos alternatíva volt. Sergio Leone is itt forgatta többek között a spagettiwesternekelődjének számító filmjét, az Egy maréknyi dollárért címűt. Jó pár tucat filmes falut húztak felakkoriban ezen a kietlen vidéken, melyek az elkövetkezendő évtizedekben mintegy háromszázprodukció (köztük a Csillagok háborúja, az Indiana Jones- és a James Bond-filmek) kulisszái lettek.Még a különben mindenből viccet csináló Bully Herbig is elzarándokolt sok évvel később a Tabernas-sivatagba, hogy itt forgassa a Manitou bocskora című filmjét, lemondva arról, hogy a németMurnauer Moos természetvédelmi övezettel még a westernvidéket is parodizálja.

Mario Girottinak nem maradt túl sok ideje, hogy a hangulatot és a táj szépségét élvezze. Colizziugyanis azonnal a kezébe nyomta a forgatókönyvet meg a westernfelszerelést. És tessék! –indulhatott a munka.

Terence Hill születése Két újabb meglepetés várt még Mario Girottira. Az első a nevével függött össze, mivel a

spagettiwesterneket nemzetközi piacra szánták, Colizzi meggyőzte, hogy vegyen fel művésznevet. Afilmesek adtak neki egy húsz javaslatból álló listát, erről kellett 24 órán belül választania egyet.„Azért döntöttem a Terence Hill név mellett, mert jól hangzik, könnyen kiejthető, és úgy írják,ahogy ejtik. Ráadásul észrevettem, hogy a kezdőbetűi megegyeznek az édesanyám monogramjával.Ez pedig jó ómennek tűnt.”{25} Nem sokkal később a rendező bemutatta színészpartnerének, a másikfőszereplőnek, akivel egymás ellentéteit alakították, akár egy macska-egér harcban: „Itt a kutyád –itt a macskád.”{26} Terence Hill, a „macska” belenézett a közel harmincnyolc éves, szakállas óriásszemébe, és rögtön tudta, ismeri ezt a „kutyát”, akit már az ötvenes évek Rómájában bivalyerőssportidolként tisztelt, hiszen ugyanabban az úszóklubban edzettek. A testes úriember nem másvolt, mint Carlo Pedersoli, akinek szintén művésznevet kellett felvennie, és immár Bud Spencernekhívták.

Akárcsak a név, a szerep is új volt, melybe Terence Hill 1967-ben a spanyol sivatag közepén egyvégzetes félrelépés, pontosabban falbarúgás folytán csöppent. A férfi, akit valaha Mariónak hívtak,először állt egy western főszereplőjeként a kamera elé, ráadásul a film elejétől a végéig.

Azt, hogy a film még akkor ősszel az olasz mozikban, majd 1969-ben a német filmszínházakban ismeglepetésszerűen nagy sikert arat, furcsa módon sem a színészek, sem a rendező nem látta előre.Ez nem utolsósorban azon is múlt, hogy Giuseppe Colizzi forgatókönyve feltűnően erősen kötődöttSergio Leone dollár-trilógiájának utolsó részéhez (A Jó, a Rossz és a Csúf). Leone filmje háromférfiról szól, akik az elásott kincsre vadászva kölcsönösen megpróbálják átverni egymást, a történetvégére azonban ketten összefognak.{27} Azt nem tudni, hogy Colizzi az utolsó pillanatban miértváltoztatta meg a film címét, de bizonyára nem zavarta, hogy a tartalmi hasonlóságok, legalábbiselső pillantásra, kevésbé tűntek nyilvánvalónak, ha az Isten megbocsát, én nem! (Dio perdona, io no,szó szerinti fordításban: Isten megbocsájt, én soha) címen fut a mozija, amit Németországban Istenmegbocsájt, Django sohaként ismerhetett meg a közönség.

Terence Hill mindenesetre végre igazán elemében érezhette magát, legalábbis ami a műfajt és aszerephierarchiát illeti. Ez rögtön látható volt a filmvásznon is, ahol domináns jelenlétetkölcsönzött az általa megformált figurának. A korábbi munkáihoz képest színészként sokkalhatározottabb benyomást keltett. Terence Hill másképp mozgott, simulékonyabb lett, okosan,takarékosan és hatékonyan vetette be erejét, és ettől minden erőfeszítésében valami hihetetlenkönnyedség tükröződött. Edzett, rugalmas arcizmainak hála, gesztusai és mimikája valóban egymacskáéhoz hasonlítottak, különösen ahogy az eseményeket követte: acélkék szemével feszültenfigyelt, anélkül, hogy a fejét akár mozdította volna, olyan volt, mint egy lesben álló, mindenpillanatban ugrásra kész ragadozó. Lazasága lenyűgözte a férfiakat és a fiúkat, a mozitermekfélhomályában pedig sóhajokat csalt a lányok és asszonyok szájára. Terence Hill a tökéletességigbegyakorolta ezt a pillantást, amit teljesen magáévá tett, és elsöprő hatást keltett vele. Maga azötlet, mint azt a színész később mesélte, Giuseppe Colizzitől származott: „Elküldött az állatkertbe,hogy tanulmányozzam a tigrisek tekintetét. Pontosan itt született meg ez a pillantás! Emlékszem,egyszer vacsora közben azt mondta: »Pontosan úgy kell nézned, ahogy a macskák. Az ellenfeledre

kell szegezned a tekinteted, de a pillantásod ne őt figyelje, hanem hatoljon át rajta.«{28}

A verekedős vígjátékok előfutára

Ami ezután következett a Tabernas-sivatagban, az csak a „szokásos ügymenet” volt, azokkal afeladatokkal és apróságokkal, melyek minden forgatáson hozzátartoznak a színészek és a rendezőkéletéhez. Az Isten megbocsát, én nem! esetében azonban az volt a legfőbb újdonság, hogy kezdettőlfogva valamiféle mágikus összhang alakult ki a forgatókönyv és a színészek között, ami végül egykülönös csavart hozott a történetbe, valami olyan újdonságot produkálva ezzel, ami az összes addigispagettiwesterntől egy kicsit különbözött, és megalapozta a Terence Hill – Bud Spencer párosüstökösszerű felemelkedését.

És ez már akkor elkezdődött, mikor Giuseppe Colizzi áthágott egy íratlan szabályt, melyre SergioLeone filmjeihez hasonlóan addig az italowesternek sikerének garanciájaként tekintettek: eszerintminél több vér folyik, és minél több a hulla, annál jobban eladható egy film. És bár az Istenmegbocsát, én nem!-ben is úgy hullanak a szereplők, mint a legyek, sőt, mindjárt az első jelenetbenegy holttestekkel megrakott vonat látható, Colizzi alkotásában már nem csorog mértéktelenül avér, és az erőszakos jelenetek sem állnak olyan hangsúlyosan a cselekmény előterében.

Colizzi ötlete, miszerint a film figuráit, Cat Stevenst (Terence Hill) és Hutch Bessyt (Bud Spencer)állatmesék szereplőinek tulajdonságaival ruházta fel, ugyancsak zseniális lépésnek bizonyult.Visszavett a spagettiwesternek brutalitásából, ami cserébe egyfajta könnyedséget csempészett afilmbe, és ezt a változatosságot örömmel üdvözölte a hálás közönség. Colizzi ügyelt rá, hogy alegapróbb részletekig minden összhangban legyen a filmjében, beleértve a főszereplők kosztümjeitis. Erre Terence Hill így emlékszik: „A ruhám bársonyból készült, a színe egy piszkos zöld üvegéhezhasonlított, a köpenyem meg úgy nézett ki, mint a macskaprém.”{29} A jó öreg westernhős FrankWolffnak (aki a gonoszt játszotta) a róka szerepéhez vörösre kellett festetnie a szakállát és haját is.Az amúgy is elég testesnek látszó Bud Spencernek viszont bozontos birkabőr dzsekit kellett magáraöltenie, amiben úgy nézett ki, mint egy bobtailbőrbe bújtatott bulldog.

A film különös varázsa azokban a jelenetekben bontakozik ki leginkább, melyekben Colizzihagyja, hogy Terence Hill és Bud Spencer szabadon garázdálkodjon a mesebeli állatfigurákrajellemző tulajdonságokkal – ilyen például az a rész a film közepén, mikor egy tutajról kellbeugraniuk a folyóba és a víziszonyos „macska” Terence Hill kelletlenül a „kutya” Bud Spencervállába kapaszkodik. Ám a legszebb jelenet az ezt követő verekedés. Egy korhadt fa törzsénél őkketten azon vitatkoznak, hogyan tovább, mikor Terence macskamód felmászik egy ágra ésbepancsol egyet Budnak, majd leugrik és villámgyorsan végigkarmolja őt a sarkantyújával,miközben Bud a maga lassú kutya módján még arra sem képes, hogy a tekintetével kövesse a másikmozdulatait. A játék mindaddig folytatódik, míg a kutya egyetlen csapással padlóra nem küldi amacskát.

Terence Hill szerint társa volt az, aki már az első közös filmjükben kifejlesztette azt a speciálismozdulatot, ami „galambütésként” vonult be a párosuk filmtörténetébe. „Mikor a verekedősjelenetet kellett forgatnunk, melyben én egy fa tetején ülök, megkérdeztem tőle: »Hogyan fogjukbefejezni ezt a párbajt?« Én voltam a macska, akit a kutyának végül – az ereje miatt is – le kellettterítenie. Bud így válaszolt: »Tudod, mit csinálunk? Jól rácsapok a fejedre, te pedig...« Ekkorközbevetettem: »Tudod, mit teszek? A földre esem, akár egy galamb, amit eltalált egy sörét.« Egypillanatra felugrottam a levegőbe, és utána a magasból az oldalamra estem a földre – ez lett agalambütés.”{30} „A jelenet aztán önállósította magát, és rendre felbukkant a későbbi alkotásokbanis, valamint az egyik legjellegzetesebb mozdulatként hozzájárult a filmjeink sikeréhez, a nézőképpúgy várták, mint azt, ahogy bárki másnál gyorsabban előrántom a pisztolyomat” – mesélteTerence.

Az a játékos komikum, ami kiforrott formájában néhány évvel később világhírűvé tette a Spencer-Hill kettőst, már az első közös filmjükben is felfedezhető. Noha csak a Tabernas-sivatagbanmutatták be őket egymásnak, és a forgatás kezdetén ismerkedtek meg, Terence és Bud kezdettőlfogva remekül megértették egymást. Ha a forgatókönyv azt kívánta tőlük, nagyszerű intuícióvaldolgoztak, nem kellett erre pluszban rájátszaniuk vagy speciálisan kifejleszteniük bármit. A külső

megjelenésükben mutatkozó nyilvánvaló különbözőséget pedig mindig egészséges komikummalkarikírozták. Giuseppe Colizzi nélkül valószínűleg nem jöhetett volna létre kettejük különlegeskombinációja. A mesefigurák tulajdonságai az adott szerepekben még a kosztümöknél is jobbanálltak nekik: úgy viselkedtek, akár egy kutya meg egy macska, akik alapvetően ki nem állhatjákegymást, mégis a legszorosabb barátságban élnek, ha együtt nőnek fel; és csakis akkor kapnakössze, ha a csonton kell osztozkodniuk – ahogy Aiszóposz írja.{31}

Ám nemcsak a fatális falbarúgásnak és a rendezők barátságának köszönhető, hogy a két színészebben a filmben együtt dolgozhatott, hanem jó adag szerencsének is, már ami Bud Spencert illeti.Amikor ugyanis Colizzi felhívta az akkor még színészként teljességgel ismeretlen és tapasztalatlanCarlo Pedersolit, és felajánlotta neki a 700 000 lírás gázsit, Pedersoli elsőre egy szimpla „viszláttal”kikosarazta a rendezőt. „Pár hét múlva Colizzi visszahívott azzal, hogy megadja a négymilliót, amitkértem” – árulja el önéletrajzában Bud Spencer.{32}

A két olaszt az ekkor még nem sejtett magasságokba repítő együttműködés azért nem volt ennéla mozinál szembetűnő, mert az újszerű jelenetek egyszerűen túl rövidek voltak, nem ezeket szántáka film meghatározó elemeinek, ráadásul kevés volt belőlük, így nem is lehettek a történet szervesrészei, úgyhogy minden újítás ellenére ezt a spagettiwesternt is az erőszakkal teli, brutális jelleghatározta meg. Az Isten megbocsát, én nem! olaszországi sajtóvisszhangja 1967 novemberében nemis volt túl hízelgő. A torinói La Stampa azt írta: „az olasz westernműfaj egyik legmanírosabbimitációja, az erőszak és a szadizmus motívumaival telezsúfolva, amit az ájulásig kiélveznek.Terence Hill Clint Eastwood szivarjához és jéghideg karakteréhez igazodik. Semmi szentimentalitás,Isten ments! Az egész film csak lövöldözésből és egymás elpáholásából áll.” A milánói Corriere dellaSera elismerte, hogy „az ismeretlen Terence Hill is rendelkezik azzal a tehetséggel, amit sötétfigurája megkövetel, de Frank Wolff jobb, mint ő.” A firenzei La Nazione még azt is elvitatta Colizziwesternjétől, ami az erőssége: „ezek csak túlélési és megújulási ötletek”.

A közönség ellenben finomabb antennákkal és jövőbelátóbban reagált. „Az Isten megbocsát, énnem! szenzációs sikert aratott, noha a westernek kora leáldozóban volt, és ha belegondolunk, hogyévente mintegy háromszáz ilyen filmet gyártottak. A mozi ennek ellenére népszerű lett, amirészben annak számlájára írható, hogy volt benne némi irónia, és véletlenül már ekkor kialakult ez akülönös szimpátia Bud Spencer és köztem” – tekint vissza Terence Hill.{33}

A jó ómen, amit új neve kiválasztásánál édesanyjával kapcsolatban érzett, határozottanbeigazolódott. „Ez volt az oka, hogy a filmet követően nem vehettem vissza a régi nevemet, ahogyaz eredetileg a szerződésben állt. Időközben ugyanis befutottam, és Terence Hillként lettemhíres.”{34}

A páros összecsiszolódik

A következő két évben Terence Hill és Bud Spencer az Isten megbocsát, én nem! két folytatásában isegymás oldalán játszott. Az 1968-ban forgatott, és egy évvel később Németországban Vier für einAve Maria címen (eredeti címe: I quattro dell' Ave Maria, magyar címe: Bosszú El Pasóban)bemutatott második Colizzi-produkcióban csodálhatták meg először a nézők Terence akrobatikusképességét: egy tornász eleganciájával ülte meg a lovat, falakon mászott fel, éserkélybalusztrádokon lendült át. A verekedős jelenetekben – melyekkel Colizzi ebben a filmben semspórolt, az eredeti verzió 130 perces – táncolva és ugrabugrálva bizonyította sokrétű sportolóikvalitását. A szerepekben viszont nem változott semmi, a film egyszerűen továbbmeséli az Istenmegbocsát, én nem! történetét. Cat és Hutch ellenfelét és későbbi haverját ezúttal Eli Wallachjátszotta, akit nem sokkal azelőtt ismerhettek meg Clint Eastwood oldalán Sergio Leone A Jó, aRossz és a Csúf című filmjében.

Feltehetően emiatt is kapott az amerikai színész jobb kritikákat, mint az olasz páros, akik csaklassan csiszolódtak össze. Habár Hill és Spencer még messze álltak attól, hogy teljesenkibontakoztathassák a bennük rejlő potenciált, már az a tény is jobban összekovácsolta őket, hogyújra együtt forgathattak. A publikum még emlékezett az első aha-élményre, ami egyértelműen arendező érdeme Terence szerint. „Colizzi Olaszországban mindenhol beült a mozikba és azt mondtanekem: »Észrevettem, hogy a közönség az összes olyan jelenetnél, ahol ti ketten felbukkantok,

nagyon jól szórakozik és kitűnően reagál .« Ebben a pillanatban határozta el, hogy együtt forgatvelünk.”{35}

Terence Hill lelkes sportolóként mindig is meggyőződéses antidohányos volt, ám a filmvásznonmégis vállalta, hogy állandóan szivar lógjon a szája sarkában – ahogy azt Sergio Leone ClintEastwoodtól, Terence szerepének ikonikus példaképétől is megkövetelte. Azért a tanulópénztHillnek is meg kellett fizetnie: „Az Isten megbocsát, én nem!-ben kártyázás közben egy Toscanoszivart kellett elszívnom. Colizzi ragaszkodott a füsthöz, mondván, az jót tesz a kép beállításának.Egy ponton túl aztán elkezdett forogni velem a világ, képtelen voltam megállni a lábamon... bevittekegy kis szobába, lefektettek az ágyra és fél órát kellett pihennem. Majdnem elvesztettem azeszméletemet.”{36}

Az, hogy Cat Stevens és Hutch Bessy történetének folytatása megbukjon a mozikban, Colizzi elsőművének közönségsikere után meglehetősen valószínűtlennek tűnt. Ennek ellenére mindenkinagyon meglepődött, mikor az 1968 végén bemutatott Bosszú El Pasóban című film szenzációsközönségsiker lett: a kortárs westernprodukciók közül csak Sergio Leone Volt egyszer egyVadnyugatja múlta felül, melyben olyan első osztályú, nagyágyú westernszínészek játszottak, mintCharles Bronson, Henry Fonda és Claudia Cardinale.

A szinte teljes egészében Mexikóban forgatott alkotás már lényegesen kedvezőbb visszhangratalált az olasz filmkritikákban, mint elődje. A legnotóriusabb dohogok is csak abban találtakkivetnivalót, hogy a film meglehetősen hosszúra nyúlt. Leginkább Terence Hill renoméját javítottaez a második spagettiwestern. 1968 novemberében egy bolognai bemutatón ezt a színész – nem túlkellemes módon – testközelből tapasztalhatta meg: „Terence Hillt letámadták a női rajongók ésalaposan megtépázva került ki az »ütközetből«. A színész ennek ellenére boldog ember benyomásátkeltette, végül is pár karcolással megúszta, csak a szmokingja lett menthetetlen. »Nincs ezzel semmigond« – mondja Terence Hill -, »annyit küzdöttem a sikerért, mint egy rabszolga, és most, hogy úgytűnik, elértem, nagyon elégedett vagyok«”{37} – jegyezte fel a Cinema d’oggi folyóirat. Ráadásul azt,hogy a rendező, Colizzi a két hősét nem pusztán öncélúan, rablóhadjárat során küldi a sivatagba,hanem károsultakként, a nagybirtokosokat és a bankokat is bevonva a történetbe, akiket a közkizsákmányolóiként ábrázol, filmtudósok később a hatvanas évek olaszországi társadalmiviszonyait érintő kritikaként értelmezték.{38}

A trilógia utolsó darabja, az 1969-es Akik csizmában halnak meg (La collina degli stivali) némilegkilóg a sorból, hisz cselekménye egy cirkusz körül forog. Cat Stevenst (Terence Hill) rögtön a filmelején leteríti egy pisztolygolyó. Vizuálisan ízlésesen, a filmvászonra szabottan egy priccsen pihen,míg Colizzi a mozikonyha szokásos spagettiwestern-menüjeként felszolgálja némi viccel és iróniávalfűszerezett lövöldözéseit és verekedéseit.

Egy bizarr projekt

Terence Hill filmográfiájában van egy produkció, mely meglehetősen bizarrnak tűnik. A film egyévvel az Akik csizmában halnak meg előtt készült. A művet valamiféle misztikus hangulat lengikörül, ezt már a címe (Org) is sejteti. A forgatás kezdetétől a végeredményig messze ez alegkülönösebb munka, melyben Terence Hill valaha is részt vett. Kezdetben csak színészkéntműködött közre, később pedig anyagilag is beszállt, mikor úgy tűnt, kifogytak a pénzből és aprodukció veszélybe került. Az egész olyan bizarr volt, hogy Terence Hill éveken át jogi úton tiltattale a film nyilvános vetítését és forgalmazását.{39}

Ezért kisebbfajta szenzációnak tekinthető, hogy az Orgot 1992-ben az osnabrücki European ArtFestival és a münsteri Filmwerkstatt keretében, valamint 2010-ben a Nemzetközi FilmfesztiválonInnsbruckban német felirattal mégiscsak bemutatták. A film hivatalos kereskedelmi forgalombanlényegében fellelhetetlen, de számos jeles filmarchívumban is hiába keressük a nyomait. Az Orgszóra keresve még a legrégibb és igen tekintélyes olasz filmes szaklap, az 1928 óta nyomtatásbanmegjelenő és Európa leggazdagabb nemzetközi filmes adatbázisának számító Rivista delCinematografo bárki számára hozzáférhető online adatbázisában keresve is csak olyan találatokralelünk, mint Orgasmo, L'Orgia del Vampiro vagy Erotic Sex Orgasm, de az Orgnak nyoma sincs – bárebben a zaftos trióban nem is venné ki olyan furcsán magát.

A z Org cselekménye az egykori irodalomszakos Terence Hill számára 1968-ban mindenképpkomoly kihívásnak tűnhetett, ugyanis Thomas Mann leghosszabb elbeszélésén, az 1940-ben írt Azelcserélt fejeken alapszik, melynek egy több ezer éves hindu legenda, A hulladémon 25 meséje azalapja. A rendező, Fernando Birri, az olasz származású argentin filmkészítő sem volt ismeretlen,legalábbis a szakértőknek, a zenét pedig Enrico Rava, Olaszország egyik legjobb dzsessztrombitásaszerezte.

A legenda, az elbeszélés és a film egyaránt egy frivol emberi háromszög, két férfi és egy nőviszonya körül bonyolódik. A férfiak a történet során lefejezik önmagukat, de újra életre kelnek,mert a nő, aki mindkettőjük álma, visszailleszti a fejüket, ám összecseréli a testekhez tartozó főket.Birri egy mindent megsemmisítő atomháború utáni apokaliptikus szcenárióba ágyazza Manntörténetét, a három szereplő, Zohomm, Grrr és Shuick pedig a kevés túlélő közé tartozik.

A z Org ötletét a késő hatvanas évek diákmozgalmainak forradalmi szelleme hatja át, emellettTerence Hillt Thomas Mann elbeszélése vonzhatta a kísérletező filmhez. Az Org forgatásánkészültek az egyedülálló meztelen felvételek az amúgy inkább nyakig begombolkozós férfiról. Az ifjúAdonisz (ekkor huszonkilenc éves volt) a filmben Zohomm szerepében látható a szabad ég alatt,amint egy óriási futurisztikus párnán szenvedélyes ölelkezésben hempereg Shuickkal, akit a nemkevésbé szoborszerű, smaragdzöld szemű jugoszláv Lidija Juracik személyesített meg.

Birri utólag részben retusálta ezeket a jeleneteket, és a másodperc töredékrészeire egy-egymegrajzolt teremtménynyel, farkassal, majommal vagy szörnyszerű lénnyel helyettesítette aszereplőket. Azonban a produkció többi része sem úgy alakult, ahogy azt az irodalmi érdeklődésűwesternhős elképzelte. Hozzá kell tennünk, hogy erről a „maradékról” a filmmel kapcsolatban nemis nagyon beszélhetünk, mert az Org elkészítése az idők során Birri mániákus megszállottságánaktárgya lett. A rendező saját bevallása szerint – írd és mondd – tizenegy éven át mindennap tíz óráttöltött azzal, hogy az utópikus műhöz utólagosan történelmi képeket, filmrészleteket és grafikusimpressziókat fűzzön, és a vágóollóval kísérletezzen. Az ehhez képest meglepően rövid, 177 percesvégeredménynek – a 26 000 vágással és a 700 hangsávval – már semmi köze sincs egy normális,kortárs filmhez, sokkal inkább tekinthető dadaista-szürrealista kollázsnak. Maga Birri„demontázsnak” vagy „antifilmnek” nevezte alkotását: „Annak az őrületnek a széllökése érezhetőbenne, ami 1968-ban megrengette a világot. Két válság időszakában született ez a film: a baloldalideológiáinak krízisében (akiknek felfogását mindig is képviseltem), és a filmnyelv válságánakidején.”{40}

A Velencei Biennálén tartott 1979-es ősbemutató után Birri „antifilmje” eltűnt a süllyesztőben,majd 1985-ben újra felbukkant Kubában, Havannában le is vetítették. A velencei premiert követőenolyan hírek kaptak szárnyra, miszerint Terence Hillnek be kellene tiltatnia a filmet, mert aznegatívan befolyásolhatja karrierjét.

Vizuális és akusztikus tekintetben az Org minden szempontból provokáció. Ma már azonbantekinthetjük egyfajta, a 68-as generáció utópiáira rímelő, egzaltált pop-himnusznak is, még ha ezsoha nem is volt az alkotó célja. A Terence Hill-rajongók különlegességeket kedvelő körében a filmkötelező program, már csak azért is, mert az őt mutató képek minden szempontból rendkívülritkák. A színész a szokatlan szabadosságtól eltekintve ugyanis – ha csak rövid időre is – olyanesztétikus, gyönyörű felvételeken látható, melyek sejtetni engedik, milyen stílusban terveztékelkészíteni az eredeti szándék szerint az alkotást. A filmes szakmában mindenesetre Birrit az „újlatin-amerikai film atyjának” tekintik – ez a megnevezés pedig nem kisebb személyiségtőlszármazik, mint az irodalmi Nobel-díjas Gabriel García Márqueztől.

A kék szemű bandita

Van még egy film, melyben Terence Hill a Colizzi-westernek mellett szerepet vállalt, és az Orghozhasonlóan nem a maga választotta „normális” kategóriába illeszthető, ez a Barbagia, melynekproducere Dino De Laurentiis, rendezője pedig Carlo Lizzani volt. A történet alapja valós esemény: azötvenes évek közepén egy Barbagiában, vagyis az északkelet-szardíniai hegyekben, egy Istentőlelrugaszkodott helyen élő bandita történetét meséli el. Az ötvenes-hatvanas években ez volt amásodik legnagyobb földközi-tengeri sziget, mely még napjainkban is Európa egyik legritkábban

lakott területe, és mellyel a szárazföld sokáig bűnös módon alig törődött – a Costa Smeraldaturisztikai kiaknázásán túl leginkább a virágzó banditizmus, az emberrablások és a véres családileszámolások kapcsán hallatott magáról. Barbagiában 1956-ban, egyetlen faluban több mint százembert lőttek le. Ezen a kietlen, leszakadó gránitsziklákkal teli vidéken ekkoriban szinte csakbirkapásztorok éltek. A vidék kiterjedt parafaerdőinek, olajfalugasainak és áthághatatlanmézgabozótjainak köszönhetően tökéletes hely volt az illegalitásba vonulásra. A filmben isfeldolgozott tragédia helyszíne nem messze található a Costa Smeraldától.

A De Laurentiis és Lizzani által közösen megvalósított projekt kimondottan erősendokumentarista jellegű. A főhőst, az akkor harmincéves Terence Hill által megformált GrazianoCassittát Olaszország egyik leghírhedtebb banditájának tartott Graziano Mesináról mintázták, akicsupán három esztendővel volt fiatalabb, mint az őt alakító színész. Az 1969-es szardíniai forgatásidején Mesina egy, a forgatási helyszíntől mindössze néhány kilométerre fekvő börtönben töltöttegyilkosságért kiszabott büntetését.

Lizzani addigra nevet szerzett magának társadalomkritikai filmesként, hiszen elkészítetteGiuseppe de Santisszal a neorealista klasszikus Keserű rizst, valamint Roberto Rossellini háborúutáni drámáját, a Németország a nulladik évbent. Terence Hill-lel Graziano Cassittaként annak apásztornak a történetét mesélte el, aki többek között gazdag emberek elrablásával zsarolt ki nagyösszegű váltságdíjakat, az így szerzett összeget pedig egy szeparatista mozgalom kiépítésére akartafordítani. A bandita többször is látványosan kiszabadult a börtönből, és azt, hogy újra meg újraösszeütközésbe került a törvénnyel, az emberek elnézik neki, mert úgy érzik, Róma, a„gyarmattartó hatalom” cserbenhagyta őket, miközben Graziano népi hőssé válik.

Terence Hill szívesen bújt a szardíniai Robin Hood bőrébe a vele egyidős Don Backy oldalán, akiOlaszországban már jól ismert énekes volt (a mai napig is aktív), később pedig színészként isbefutott. A szardíniai forgatás alatt Terence Hill elárulta egy tévés stábnak: „Minden reggel félórástornával készülök a szerepre, hogy Mesina macskaszerű mozgását imitálni tudjam. Az emberek ittSassariban gyakran megállítanak az utcán és azt mondják: »Tényleg elképesztően hasonlítGrazianóra, az arca egészen olyan, akár az övé, csak ő kicsit alacsonyabb, mint ön.« Nagyon sokatadunk a külső megjelenésre, igyekszem úgy öltözni, úgy fésülködni, mint Graziano.”{41}

Terence Hill szeretett volna összehozni egy találkozót Graziano Mesinával, erre azonban sohanem került sor, de ez nem a színészen múlt. „A film bemutatását az igazságügy megakadályozta,mivel eljárás folyt ellenem két carabinieri miatt, akik egy lövöldözés során vesztették életüket.Később aztán felmentettek a vád alól. A film nem a valóságnak megfelelően jelenítette meg azéletemet, ezért Lizzani nem is kapta meg a hozzájárulásomat, hogy bemutathassa azt. A produkcióazonban már az első napokban hárommilliárd lírát hozott a konyhára” – mérgelődik Mesina mégma is. A Barbagia már rég az archívumok mélyén hevert (Németországban 1974-ben A kék szeműbandita címen mutatták be), mikor 1976-ban Graziano Mesina ismét megszökött a börtönből, ésvisszatért régi módszereihez: a rabláshoz és az emberrabláshoz. Nem egészen egy évvel későbbazonban újra elfogták. 1992-ben, mikor épp szardíniai otthonában tartózkodott eltávozáson, ahatóságok felkérték, hogy közvetítsen egy, a nemzetközi sajtó figyelmét is felkeltő emberrablásiügyben. Az elkövetők levágták áldozatuk, egy nyolcéves kisfiú fülét, és elküldték a szüleinek. Mesinasegítségével a gyerek kiszabadult. 2004 novemberében Carlo Azeglio Ciampi államelnökmegkegyelmezett az akkor 62 éves férfinak, aki azidáig összesen 40 évet töltött börtönben. Mesina amai napig nem nézte meg a Barbagiát, melyben Terence Hill alakította Graziano Cassitta szerepét.

A F I L M V I L Á G OL Ü M P O S Z Á N

(1970-1985)

A klasszikusok és az utópiák világába tett kitérő, valamint a dokumentarista banditafilm utánTerence Hill teljes erejével újra a westernek felé fordult. Ez volt a kedvenc műfaja, ráadásul a BudSpencerrel forgatott, Colizzi-féle Django-trilógia hozta meg számára az első jelentős sikereket is. Az1970-ben, Spanyolországban készült A szél dühe (La collera del vento) nem volt rendkívüli film, delátásmódjában különlegesnek számított. Az olasz közreműködéssel készült spanyol western a XIX.századi Andalúziába kalauzol, és az ekkor harmincegy éves Terence Hill játszotta a főszereplőt, egybérgyilkost alakítva. A Sergio Leone által kitalált és Giuseppe Colizzi által továbbfejlesztett, immárkissé poros Django-figuráktól eltérően a fekete öltönyös, fehér inges, valódi caballero nemeseleganciával végzi dolgát, és hadat üzen a kapzsi nagybirtokosoknak. Ahogy a cselekménykibontakozik, úgy a gonosz alak is megvilágosodik, és egyfajta Zorróvá válik, aki a szegényekensegít. Ennek ellenére a rendező, Mario Camus, aki előzőleg Carlos Saura számára is írtforgatókönyveket (többek között a Carment), a film végén megöli a főhősét.

A szél dühe azonban kezdettől fogva egy másik western árnyékában létezett, amit Terence Hillugyanebben az évben egy másik rendezővel és Bud Spencerrel forgatott. Az olasz versenytárs olyansikert aratott a közönség körében, hogy a spanyol westernt forgalmazó néhány cég annak ellenére,hogy a filmet már vetítették a mozik, új változatot készíttetett, mert attól tartottak, a nézők nembocsátják meg, ha meghal spanyol hősük. A történet végét egyszeriben nem érezték hősiesnek, ígyegyszerűen kivágták a zárójelenetet, melyben Marco (Terence Hill) a vonatból a vagon mellettlovagló szerelme után néz, és közben két egykori társa hátulról szitává lövi. Ezt követően a spanyolZorro nyereséget termelően tovább élhetett.{42}

A film, mely Terence Hill számára meghozta pályafutása első kiemelkedő sikerét, 1970decemberében került az olasz mozikba, csak néhány nappal A szél dühe után. Akárcsak három évvelkorábban Giuseppe Colizzi személyében, most is a véletlen sietett az ütőképes Bud Spencer –Terence Hill kettős segítségére. Alkalmas filmprojekt után kutatva akkoriban már épp ott tartottak,hogy az összes Rómában honos produkciós társaságot felkeresik. De szerencséjük volt: a megfelelőidőben megtalálták a megfelelő embert Enzo Barboni személyében.

Terence és Bud egyaránt dolgoztak már korábban a rendezővel más filmekben, mikor Barbonimég operatőrként tevékenykedett. Ő is végigjárta a producereket, hátha ráharap valaki az újforgatókönyvére, mely Az ördög jobb és bal keze (Lo chiamavono Trinità, szó szerinti fordításbanTrinitynek hívták) címet viselte, de nem igazán lelkesedtek érte. Így mesélte Terence Hill: »Egy futópillantást vetettek a forgatókönyvre és csak annyit kérdeztek: »Minek kell ez a sok párbeszéd? Holvannak a hullák?«”{43}

Miután Buddal addigra már végigböngésztek jó néhány új forgatókönyvet, és egyik sem nyerte el atetszésüket, Italo Zingarellinél összetalálkoztak régi ismerősükkel, Enzo Barbonival, aki épp újprojektjével házalt. Az eredeti vázlatban azonban csak egy főhős szerepelt, Trinity. A színészpárospillanatok alatt meggyőzte a rendezőt és a producert is, hogy egészítsék ki a forgatókönyvet mégegy főszereppel. Ezután már minden ment, mint a karikacsapás. Így idézi fel Hill: „Rögtönelhatároztuk, hogy megcsináljuk ezt a filmet, bár mindenki kockázatosnak vélte. Egy fura mozi voltsok-sok komikummal. És bár Barboni már kiszemelt két másik színészt a szerepekre, de mivel miazonnal rendelkezésre álltunk, azt mondta, rendben, velünk forgat.”{44}

Ahogy mondani szokás: kétszer találkozunk az életben, és az egyik szerencséje a másikszerencsétlensége... Peter Martelire gondolok, akinek már Colizzi Django-westernjénél is pechjevolt. Most is ő volt az egyik szerep várományosa, és újra Terence Hill ütötte ki a ringből, immármásodszor. „Ilyen az élet, rossz is van benne, de jó is”{45} – kommentálta a történteket a dél-tiroliszínész, aki 2010-ben hunyt el. Ahogy állítja, ő már Colizzinél érezte, hogy valami remek, új dologvan születőben. „És aztán előszedtek egy fiatal fickót, aki csinos volt, szőke, kék szemű éshasonlított Franco Néróra. Ez az ő pillanata volt. Igen, ez volt Terence Hill pillanata.”{46}

Az a pillanat, mikor Barboni és Zingarelli leszerződtették Terence Hillt és Bud Spencert az elsőTrinity-westernjükhöz, sokkal fontosabb volt, mint a Colizzival való találkozásuk. Ez a film ugyanisúj korszakot nyitott a filmtörténetben.

Pofonok vér helyett

Enzo Barboni, aki ettől fogva rendezőként E. B. Clucher néven jegyezte filmjeit, kifejezettenegyszerű új elvet követett: kiirtotta a forgatókönyvből a fékevesztett erőszakot, ami immár aspagettiwesternek márkajegyévé lett, és helyettük jópofa, szellemes párbeszédekkel dolgozott. Agyerekeknek szóló rajzfilmekhez hasonlóan ettől kezdve nem folyt unos-untalan a vér, helyettefelsorakoztak filmjeiben a pofonok, az ökölcsapások és a serpenyős meg deszkás fejbevágásokgazdag arzenáljai. A történetben a leütött figurák hamarosan újra feltápászkodtak, és mindent ottfolytattak, ahol abbahagyták.

Trinity, azaz Szentlélek és az őt alakító Terence olyanok voltak, mintha az isten is egymásrólmintázta volna őket. Barboninak sikerült a film első tíz percében félreérthetetlenül tisztáznia, egyolyan vígjátékról van szó, ami lapátra tette a műfaj régi túlkapásait. Még fel sem villan a főcím,mikor azt látjuk, ahogy Terence Hillt (alias Trinity), aki kalapját az arcába tolva pihen, egy fapriccsenvonszolja a lova keresztül a prérin. Főhősünk coltja és csizmája sem füstöl, hanem már az elsősnittben a porban vontatja őket maga után, kinyúlt, lyukas pulóvere pedig egy avas ementáli sajtállagára és színére emlékeztet. A fekvő alak szűk, elrongyolódott nadrágszárából pedig két piszkosláb kandikál ki. A priccsen pihenő férfi néhány ásításon és félszívvel végzett vakarózáson kívülsemmiféle reakciót nem mutat. Még akkor sem moccan, mikor a lova átvonszolja egy folyón.Legkésőbb az első nagyjelenetben világossá válik, hogy Az ördög jobb és bal kezében minden más:ahogy Trinity a ruháját porolja a bárba belépve, a zabálós orgia, mikor egy hatalmas serpenyőnyibabot lapátol magába (Terence Hill előtte két napig nem evett semmit), majd ezután a két fejvadászkiiktatása, akik hátulról akarják lepuffantani, végül aztán mégis ők húzzák a rövidebbet, mivelújdonsült hősünknek minden bizonnyal még hátul is szeme van, és a lövéshez még csak meg semkell fordulnia.

Barboni Trinityje pontosan azt kínálta, amire a közönség a gyakran tragikus, pátosszal teli éskíméletlen westerneposzok évtizedei után vágyott. Ráadásul a film hangulata kiválóan illett aháború utáni első generációhoz, mely le akart számolni a régi elittel, új értékeket keresett, éselőszeretettel hajszolta a nyugodt derű pillanatait, és mindezt rossz lelkiismeret nélkül tette. Afőhős figuráját tekinthetjük egyfajta western-hippinek, aki egy lomha, kicsit bolond fazon, éstöbbnyire lustálkodással tölti napjait, szíve szerint még a kisujját sem mozdítaná. Egy talpraesettantihős, aki nyíltan és szemérmetlenül viccet csinál abból, hogy folyton átveri a környezetébenlevőket. Egy korlátok nélküli nihilista, egy élvhajhász, akinek a királysága mindössze egy tál – kétflört között belapátolt – hagymás babból áll, aki állandóan csak takarékon ég, aki olyan, mint egyforró kályha padkáján szundikáló macska, viszont ha úgy hozza a szükség, akkor ragadozószerűreflexeivel egyetlen pillanat alatt a helyén terem. Trinity olyan mogorván tud nézni, mint awesternhősök, de aztán képes rögvest jó képet vágni a gonosz játékhoz, na és legalább olyan fürgénvagdalkozik a szavakkal, ahogy a pisztollyal bánik, sőt még annál is kedvesebben. Egyszóval EnzoBarboni új hőse egy jóságos kópé, aki ráadásul pimaszul jóképű és rendkívül atlétikus is. Aki TerenceHillt ebben a szerepében látja egy westernkomédia sztárjaként debütálni, és nem ismeri a filmszületésének körülményeit, azt hiheti, egyenesen rászabták a szerepet.

Az, hogy Trinity figurája mennyire eltér a korábbi westernhősöktől, még jobban megmutatkozika másik főszereplővel való kontrasztjában, Bumburnyákot ugyanis a széles vállú, akkor már évek ótatöbb mint 130 kilót nyomó Bud Spencer játszotta. Ők ketten testvéreket alakítanak a filmben, és aColizzi-westernekhez hasonlóan Bumburnyákban most is egy buldog lelke lakozik. A behemótfigurát mindenekelőtt az jellemzi, hogy kicsit nehéz felfogású, a beszédet ezüstnek, a hallgatástpedig aranynak tartja, és ugyan alaptermészete szerint morgós, ám nemigen lehet kihozni asodrából; viszont ha egyszer nekiindul, akkor már semmi és senki sem tartóztathatja fel.

Az ördög jobb és bal keze cselekménye egy szimpla tolvaj mese vagy csirkefogó-történet, amitBarboni derűs könnyedséggel vitt színre. A lótolvaj Bumburnyák nagy balhéra készül, míg Trinity

pusztán jól akarja érezni magát, és minden zsákmányt rögtön szétoszt a rászorultak – ezúttal egymormon csoport tagjai – között. A történet végére a két testvér sok kalandot él át: megverekedtek afél világgal, mégis majdnem ugyanúgy nagy felismerések és pénz nélkül maradnak, mint mikorelőször láttuk őket. A poénok és az akrobatikus verekedések gyors egymásutánban váltogatjákegymást, a jeleneteket pedig a rajzfilmekre emlékeztető túlzó harci effektek festik alá. A filmközéppontjában mindenekelőtt Terence Hill áll, fő feladata, hogy Trinityként a kötekedő kópétjátssza, aki különös élvezetét leli abban, hogy örökös tréfáival és fékevesztett hübriszévelfolyamatosan bosszantsa bámulatosan morcos társát, mintha egy szelep nélküli kuktát hevítene.Trinity és Bumburnyák figurájában Terence Hill és Bud Spencer Cervantes Don Quijotéjának ésSancho Panzájának modern változatát kelti életre – bár kicsit eltérő arányokkal és nem olyan finomhangsúlyokkal, de szellemében mégis szoros rokonságban velük.

Enzo Barboni filmjének mottója az Ebül szerzett jószág ebül vész el közmondás volt. RáadásulBarboni – Colizzivel és főként Sergio Leonével ellentétben – nem a komplexen kidolgozottcselekményre, hanem konzekvensen a két főszereplőre alapozta történetét. A végeredmény annyirameggyőző volt, hogy ez a fajta struktúra és rendezés szinte minden további közösen forgatottfilmjükben stílusteremtővé vált. A közönség magán kívül volt a lelkesedéstől Enzo Barboni elsőfilmje láttán, mely Colizzi westernjeitől eltérően végre egységesnek hatott.

A sikerhez hozzájárultak az újszerű párbeszédek is, melyek az addigi westernekbenmegszokottak szöges ellentétei voltak: az időnként tökéletesen értelmetlen és céltalan, ám annálszórakoztatóbb dialógusok. Például ez hangzik el a vásznon, miután a páros egy tucat gazfickótföldre terített puszta kézzel egy bárban.

Bumburnyák: Hazamehetek aludni, vagy még tervezel valamit mára?Trinity: Beláthatod, hogy amikor vén ribancnak nevezte a mamánkat...Bumburnyák: Tán nem ribanc?...Trinity: De. De vénnek nem vén...Vagy ez a dialógus, ami egy tömegverekedés után hangzik el a mormonok táborában. Ekkorra a

két nővér már egészen összezavarja Trinityt, akit már eleve kibillentették megszokott nyugalmábóla poligámia csábításával, őzikeszemükkel és sikamlós-ájtatos megjegyzéseikkel, mint amilyen ez is:

Judith: A Szentírásban ez áll: „az én ölemből veszed a tüzet, mely ereidet átjárja, kebelemből anektárt, mely szomjad csillapítja”.

Sarah: S az én ajkaimról csak olyan szókat fogsz hallani, melyek az Úrhoz visznek közel.Tobias: Így mondta a próféta.Trinity: Nagyon jól mondta!

A „Szentháromság” öröme Azonban függetlenül attól, hogy Terence Hill Trinityként az olimpiai érmes tornász, Eberhard

Gienger stílusában ruganyos léptekkel vonult be a szalonokba és vágtatott át a prérin, és bár úgytűnt, megy minden, mint a karikacsapás, mikor Barboni először dobta be tudatosan a két főhőstkomikus-párosként – akárcsak Colizzinél – sem a rendező, sem a producer, sem a színészek nemszámítottak elsöprő sikerre. Terence Hill erről csak azt követően értesült, hogy Barboni nem sokkalAz ördög jobb és bal keze premierje után felhívta. „Enzo Milánóból telefonált és azt mondta:»Öregem, nem fogod elhinni: az emberek tombolnak a mozikban, dőlnek a nevetéstől, a lábukkaldobognak a padlón, nem tudom, mi történt...« »Micsoda? – kérdeztem vissza. – Nevetnek?« »Igen,azon, amit csinálsz... a te poénjaidon!« Fogalmam sem volt róla, hogy meg fogom nevettetni anézőket! Azt gondoltam, árnyalt dolgokat csinálok, egy csipetnyi iróniával... de nem ilyesmit.”{47}

Minden szempontból messze túlteljesítették az elvárásokat: Az ördög jobb és bal keze mindOlaszországban, mind Németországban az összes hetvenes években forgatott film közül az egyiklegsikeresebbnek bizonyult (mindössze egy tucatnyi olyan produkció van, mely több nézőt vonzott).Ez a mozi csak az NSZK-ban mintegy hatmillió embert ültetett be a filmszínházakba. Közben awesternvígjátékot a szerény finanszírozás miatt kizárólag Olaszországban forgatták, még aspanyolországi költségek is túl magasak lettek volna, úgyhogy egy Rómától hetven kilométerre,keletre fekvő fennsíkot választottak forgatási helyszínül a Camerata Nuova nevű helység közelében

az Appenninekben.Trinity (a szó olaszul Szentháromságot jelent), vagyis Terence Hill számára azonban a film

lényegesen több volt, mint pusztán anyagi siker és az áttörés a világsztársághoz. Amikor pedigennek okáról mesélt, úgy érezzük, mintha csak ugratni akarná a közönségét: „Mindaddig, míg nemkezdtem Trinityt játszani, nem élveztem a filmezést. Minden egyes alkalommal kínszenvedéstjelentett számomra, ha fel kellett lépnem és beszélnem kellett. Pocsékul éreztem magam, féltem,lámpalázam volt, még A párduc forgatásán is. Csak Trinity figurája segített, hogy felfedezzem azt azoldalamat, amit addig nem ismertem, nevezetesen, hogy én is sok energiát és örömöt vagyok képesérezni a filmezés során. Bud is rengeteget segített ebben, mert mikor mi ketten együtt forgattunk,akkor megváltoztunk. Tényleg volt köztünk valami különös vibrálás, ami adta magát, egyszerűencsak létezett.”{48}

Terence Hill állítja, sokat köszönhet az Actors Studio programjaiban való részvételének is. Ez egyNew Yorkban és Hollywoodban székelő amerikai színitanoda, melyet a negyvenes évekbenalapítottak, és Lee Strasberg igazgatása alatt vált igazán legendássá. A színészek itt mind a mainapig mindenféle kereskedelmi nyomás nélkül csiszolhatnak technikájukon. „Az Actors Studio általbárkiből lehet színész. És ha még ehhez hozzáadsz valamit magadból, valami személyeset, amitúlmutat a megtanult szakmai készségeken, akkor rendkívüli előadóművész is válhat belőled.Mindenkiből faragható így színész, akár az Actors Studio, akár valamely más színitanoda révén.”{49}

Még olyan neves művészek, mint Paul Newman, Marion Brando, James Dean, Steve McQueen vagyMarilyn Monroe is az Actors Studionak köszönheti színészi tehetsége természetességének ésmélységének jókora részét. Mindez Terence Hill esetében is kiválóan működött. A félénk,lámpalázas fiúból időközben vérbeli komikus vált, aki a világ minden táján nézők millióit lett képesmegnevettetni.

Az ördög jobb és bal keze folytatásában (Az ördög jobb és bal keze 2) bebizonyította, hogy a sikervalóban az ő komikus tehetségén múlott, és nem pusztán szerencse dolga volt az első Barboni-filmdiadala. Mert míg az időközben forgatott, humort nélkülöző, Buddal készített Fekete kalóz címűfilmes kitérő a legcsekélyebb visszhang nélkül tűnt el az archívumok süllyesztőjében, addig amásodik Barbonival gyártott westernvígjáték Olaszországban és Németországban is megdöntöttminden addigi mozis rekordot. A második Trinity-kaland sikerében a filmzene szerepe sem voltelhanyagolható, ami ezúttal Guido és Maurizio De Angelis műve volt. Ők később Oliver Onions névenhódították meg és uralták hetekig a német sikerlistákat, többek között olyan dalokkal, mint azOrzowei vagy a Santa Maria.

Hogy a kék szemű mókamester mennyire jól érezte magát Trinity bőrében, pompásan kiderülabból a jelenetből, mikor Bambinóval (Bumburnyákkal), akit Bud Spencer alakít, épp egyparasztcsaládot akarnak kirabolni, akik szekerükkel egy kitört kerék miatt a pusztában rekedtek.Terence Hill olyan lazán ül a lován, akár Dennis Hopper a motorján a Szelíd motorosokban;kinyújtott, a nyereg felett keresztezett lábakkal, a hátát kényelmesen megtámasztva – és perszeszundikálva, miközben dagadt társa mellette morog a bajsza alatt.

Terence Hill nem takarékoskodik új mimikai repertoárjával sem, és az örökifjú férfi szerepébensármjával varázsolja el Perlát, a szép parasztlányt, akit a finn Yanti Somer alakított, és legfőbbfeladata az volt, hogy a lövöldöző szépfiú gleccserkék szemébe bámuljon. Persze nem tart sokáig,hogy flörtölni kezdjenek egymással.

Trinity: Fel a kezekkel vagy szétlövöm a...! Helló!(Perla hallgat és Trinityre mered.)Trinity: Mondom... Helló!Perla: ...Helló!... Maga útonálló?Trinity: Mi? Hát... izé... Pillanatnyilag igen, úgy tűnik.Perla: De nekünk nincs semmink... szegény farmerek vagyunk...Trinity (lassan, enyhén csóválva a fejét): Szegények? Hát ez baj... Viszlát, maradjon szépen

nyugodtan, ne féljen!A végén persze a tervezett rablásból szeretetteljes segélyakció lesz: a két gazfickóról kiderül,

hogy a szívük aranyból van, megjavítják az utazók szekerét (Bambino persze a fogát csikorgatva), ésmég egy kis pénzt is adnak a parasztoknak, hogy kikúráltassák a hallhatóan bélproblémákkal küzdőkisfiukat.

Az ismétlés komikus vonzereje

Az ördög jobb és bal keze 2-ben Terence Hill teljes színészi repertoárjából meríthetett, ami a nézőkszámára annál kevésbé volt szembetűnő, minél kevésbé hatott fáradságosnak és erőltetettnek.Fontos eleme ennek a filmnek is a verekedés, aminek Barboni, a régi spagettiwesternekerőszakpótlékaiként, nagy teret engedett. A színészeknek jóval kevesebb lehetőségük adódott aspontán improvizációra, mint azt a látszat sejteti. A rajzfilmszerű bunyók, melyeket Terence HillBud Spencer zsörtölődő mancscsapásai mellett egy tornász vakmerőségével artistaszerűen bemutat,koreográfiájukban inkább balettre hasonlítanak, mintsem klasszikus verekedésre.

Zömmel a cirkusz világából érkeztek kaszkadőrök, akiket Giorgio Ubaldi irányított. Ő és csapata –az Oliver Onionshoz hasonlóan – szintén jelentősen hozzájárult a filmek egyediségéhez.„Szerencsénk volt a kiemelkedően tehetséges kaszkadőrcsapattal, ezért igazi szórakozás voltszámunkra a bunyós jelenetek forgatása. A publikum pedig díjazta ezt. Nyilván tetszett aközönségnek, hogy Buddal együtt mindig bevállaltunk mindent, soha nem alkalmaztunk dublőrt, éspersze megpróbáltunk a koreográfiákba még egy csipetnyi saját humort is becsempészni”{50} –magyarázza Terence Hill.

Hihetetlenül fáradságos munka volt összerakni a balettszerű jeleneteket, emlékszik vissza avonzó bunyós: „Egyetlen verekedés felvételére tíz teljes forgatási napot szántunk, sokszor az egésznapos munkának a filmben csupán egyperces verekedési jelenet lett a gyümölcse. Ubaldi, akár abalettben, hangosan számolta az időt, és minden rászámolás egy bizonyos ökölcsapásnak vagykitérésnek felelt meg. Olyan kiválóan végezte a munkáját, hogy a közönség soraiban senkiben semmerült fel, hogy amit lát, az balett.”{51}

Ezek a koreográfiák Az ördög jobb és bal keze 2-ben az egyik bárjelenetben, valamint a film végénegy kolostorban teljesedtek ki leginkább, mikor az Ubaldi és a színészek által kitalált karate- ésrögbibetétek felteszik a koronát a westerngroteszkre. Az a megjátszott párbaj a bárpult előtt afekete kalapos pókeressel, Wildcat Hendricksszel, aki nem bír lapot húzni, mert Trinity sokkalgyorsabb nála és jobbról-balról felváltva osztogatja neki a csattanó pofonokat, John Wayne-től ClintEastwoodig minden pisztolyos párbajt végérvényesen kenterbe ver.

„Az állandó ismétlés a vígjátékok egyik legfontosabb eleme” – fejtegeti Maurice Charneyirodalomtudós.{52} Enzo Barboni is így gondolta, és ezt sikeresen át is ültette a gyakorlatba. Azismétlések – különösképp a verekedések, a trágárságok és a zabálások – ráadásul nemcsak az egyesfilmeken belül bukkantak fel, hanem hamar a páros védjegyévé is váltak. Az ördög jobb és bal keze 2egyértelműen vezeti a tízes toplistát a kiadós lakomával „a San Franciscótól idáig legjobbzabáldában”: a két faragatlan fickó Oscar-díjat érdemlően fal féktelenül az asztalnál, miközben apincérek a borosüvegek hangosan pukkanó dugóhúzásaival, a palacsinták flambírozásával vagy ahúsdarabok szervírozása miatt kupánvágásokat vagy hasbalövést kockáztatnak.

Stan és Pan öröksége

Nem véletlen, hogy az őswestern-komédia és a későbbi filmek szereplői is keménykalapot viselnek;ez tudatos kalapemelés amerikai kollégáik, Stan Laurel és Oliver Hardy, a helyzetkomikum királyipárosa előtt. Ám semmiképp sem csak a keménykalap vezethető vissza a Stan és Pan duóra. Trinitylovas priccse is az ő filmjükből, a Vadnyugati őrjáratból eredeztethető. Az amerikaiak mimikaikifejezőerejéről és gesztikulációs repertoárját pedig Terence Hill és Bud Spencer mindig is csodálta,sőt alaposan tanulmányozta is. Stantól és Pantól lesték el például Trinity megilletődött pillantását is,ami olyan, ahogy egy rosszcsont kölyök néz, mikor rajtakapják valami csínytevésen, miutánismételten túlfeszítette a húrt. Bud Spencer pedig zavartan vakarja a fülét, mikor újra és újra nemtud választ adni a legegyszerűbb kérdésekre sem.{53}

Barboni semmit sem bízott a véletlenre. Miután letette voksát Terence Hill és Bud Spencermellett, majd rájuk szabta Az ördög jobb és bal keze szerepeit, a két színésznek előbb be kellettvonulnia a sötét vetítőterembe, ahelyett, hogy rögtön a kamera elé, a reflektorfénybe léphettek

volna. A mester ugyanis végtelen hosszú órákon át tartó részletes szerepfelkészítésnek vetette aláőket – Stan Laurel és Oliver Hardy filmjeinek vetítésével. Barboni két színészével saját, újkomikusduót akart teremteni, ehhez pedig a lehető legpontosabban meg akarta velük értetniamerikai kollégáik helyzetkomikumra épülő jeleneteinek dinamikáját, a mimikájukat és agesztusaikat, melyek az egyes figurákra jellemzőek voltak, és a siker szempontjából döntőjelentőséggel bírtak.{54} Ahogy Bud Spencer magyarázta, esetükben a szerepeket „fordítottan,ellentétes jegyekkel” kellett alakítani: „Terence a csinos, karcsú, ravasz Olira hajazott, jómagampedig Stan mintájára, a százharminc kilómmal, jól irányzott pofonokkal tettem helyre a dolgokat,miközben ő abban segített nekem, hogy alaposan felhúzott, mintha ő lenne a kurbli a hátamban.”{55}

Terence Hill és Bud Spencer egy évvel korábbi véletlen római találkozása Enzo Barbonival óriásiszerencsének bizonyult a filmtörténet számára. Az ördög jobb és bal keze 2 olyan kasszasiker lett,mely minden rekordot megdöntött. Az előzménytörténetet Olaszországban és Németországbancsak feleannyian látták. Tizenkétmilliós látogatottságával még minden idők addig legsikeresebbNSZK-ban bemutatott filmjét, Walt Disney A dzsungel könyvét is megfosztotta trónjától.{56} EnzoBarboninak második filmjével 1971-ben, húsz évvel azt követően, hogy a filmtörténet leghíresebbkomikusduója nyugalomba vonult, Terence Hill és Bud Spencer személyében végleg sikerültrátalálnia Stan Laurel és Oliver Hardy utódjára.

Egy misszió kezdete

Terence Hillt még manapság is előszeretettel faggatják arról, hogy a munkája során eljátszottrengeteg verekedés mellett vajon a magánéletében úgy alaposan elpáholt-e már valakit. Akíváncsiskodók nemegyszer meglepődve reagálnak, mikor meghallják a választ. „Igen, volt ilyen” –ismeri be Terence Hill. „Akkor történt, mikor visszajöttünk Németországból. Umbriában, azáltalános iskola első osztályában esett meg a dolog, mikor valaki tedescaccio-nak (Olasz: hülyenémet.) nevezett. Orrba vágtam az illetőt, még vérzett is neki.”{57}

Ezzel a csattanós válasszal Terence Hill sejtetni engedi, hogy az erőszak minden formája a lehetőlegtávolabb áll tőle. Hozzáállását már ifjúként is minden bizonnyal mélyen meghatározta hívőédesapja, aki a távol-keleti filozófiák iránt is nyitott volt, Olaszországban a jóga úttörőjénekszámított, amint azt a színész többször is megemlíti nyilatkozataiban. A hatéves korában átéltdrezdai bombázások emléke ugyancsak mély nyomot hagyott Terence lelkében. A hetvenes évekelejéig a színészként elvállalt szerepei kevés kivételtől eltekintve olyan karakterek, akik mindig a jóoldalán állnak. Ezt a munkafilozófiáját egyébként teljes mértékben osztja filmbeli állandó partnere,Bud Spencer is, aki önéletrajzában is kiemeli, hogy ez nem csupán egy „kedves, mellékes ügy” volt,hanem „központi érték”. Terence is kifejtette egyszer, hogy egyáltalán nem tudja elfogadni azoknaka rendezőknek az érvelését, akik szerint a túlzott erőszak filmbeli alkalmazása tudatosstíluseszközként épp arra szolgál, hogy elriasszon az erőszaktól. Szerinte mindez épp azellenkezőjéhez vezet, mert a nézők az erős ingerhatásra elveszítik az érzékenységüket. Terence Hillpacifista lényének minden szempontból kapóra jött, hogy Enzo Barbonival való együttműködése újirányt szabott pályájának, elszakítva őt a műfajra addig jellemző elavult, bár bejáratotterőszakábrázolástól, sőt azt szórakoztatóan, parodizálva tette nevetségessé.

Életének épp ebben a szakaszában – az Enzo Barbonival forgatott első két film után újdonsültvilágsztárként – Terence Hillnek súlyos döntést kellett hoznia, ami a karrierjét attól fogva egészenmás csillagzat felé fordította. „Ebben az időszakban egyre gyakrabban állítottak meg az utcán fiatalanyukák a következő szavakkal: »Csinálj továbbra is ilyen filmeket, mert így végre nyugodt szívveltudunk moziba menni a gyerekeinkkel anélkül, hogy kellemetlen meglepetések érnének minket.«Ezek az élmények rávilágítottak, hogy felelősséggel tartozom, és semmiképp sem vállalhatok elolyan szerepeket, melyekkel a nézőket kellemetlen érzéseknek teszem ki.”{58}

Az akcióvígjátékok szülőanyja

A hetvenes évek első fele Terence Hill számára pályafutása felfelé ívelő korszakát jelentette:

példátlan módon, viharos sebességgel hódította meg a nézők szívét. Ebben nem kis része volt egyrégi kedves ismerősnek: Giuseppe Colizzinek. A rendező, aki annak idején összehozta őt BudSpencerrel, és western trilógiájával híressé tette párosukat, azonos véleményen volt Italo Zingarelliproducerrel, miszerint vágjanak bele a két színésszel egy új kísérletbe, mely kiszabadítja a sikeresenújjászületett, helyzetkomikumra épülő komédiát a western szűkre szabott kereteiből. A kísérletbőlszületett végeredmény, a Mindent bele, fiúk! (eredeti cím: Più forte, ragazzi) a páros legsikeresebbfilmjei közé tartozik.

Az 1972-ben készült alkotás, mely már csak fülbemászó főcímdala, az Oliver Onions Flyingthrough the air című száma miatt is immár legalább három nemzedéken átívelő rajongói táborkollektív emlékezetébe ivódott bele, 1973 tavaszán került a német mozikba és a modernakcióvígjáték-műfaj egyfajta előképének tekinthető. A műfaj nélkül azóta nem is képzelhető el anemzetközi filmipar, mely számos ifjabb sztárt termelt ki Eddy Murphytől Jackie Chanig, és ma isvirágzik. Colizzi a Mindent bele, fiúk! című filmben két szimpatikus és slágfertig csaló, Plata(Terence Hill) és Salud (Bud Spencer) történetét meséli el, akik lerobbant, ócska repülőgépeketsemmisítenek meg a dél-amerikai dzsungel fölött, hogy aztán legombolják értük a kártérítést abiztosítótól. Az őserdőben összebarátkoznak egy öreg smaragdbányásszal, akinek a titkosdrágakőlelőhelye révén a film végére meggazdagodnak.

Már a nyitójelenet földrengésszerű nevetési hullámot indított el a mozitermekben: egykétmotoros világos rózsaszín repülőt látunk a vásznon, mely lángoló propellerrel pörög a levegőbena babakék égen. A feszülten előre meredő, verejtékben úszó Salud vezeti, aki – mint azt a pilótafülkeműszerfaláról egy kamerasvenkből megtudhatjuk – nem a saját pusztulásával néz szembe, hanem akezében tartott Popeye-képregény cselekményét követi lázasan. Plata tökéletes lelki nyugalommalszendereg mögötte meztelen felsőtesttel. Akárcsak korábban Trinityt, Platát is lusta lazasággaláldotta meg a sors – és csak egy pillanatra tolja fel a kalapját a szeme elől, hogy kinyisson egy üvegsört.

A Mindent bele, fiúk! az első olyan alkotás a sorban, melyben Terence Hill és Bud Spencer a déliféltekére – Latin-Amerikába és Afrikába – vetődik. A filmet nem kevesebb, mint tizenöt közép- ésdél-amerikai országban forgatták, a munka Colizzi és csapata számára három teljes hónapot vettigénybe. A nézők mindebből persze semmit sem érzékeltek, és élvezettel adták át magukat a szőkeszépfiú sármjának, aki szokás szerint egyfolytában morcos haverját ugratja, egy „saját kezűlegkötött tacskón” (a smaragdbányász Matto kutyája) és „egy solingeni képeslapon” (az egyik támadóbicskája) szórakozik, vagy egy ellenségét gúnyolja, akinek „horpadást akar a szakállába harapni”,„míg le nem repül a gatyája”.

Közben Terence Hill és jól bevált partnere, Bud Spencer is megpróbálta néhányszor a másik nélkülis meglovagolni az Enzo Barboni teremtette, komikus párosként aratott sikersorozatot. Az 1972-ben, Terence-szel forgatott Vigyázat, Vadnyugat! (eredeti címe: E poi lo chiamarono il magnifico)például ékesen bizonyította, milyen nehéz vállalkozás volt ez. Megint csak egy Enzo Barbonirendezte westernről volt szó, ami ráadásul pusztán egy évvel a rendkívüli sikert aratott Az ördögjobb és bal keze 2 után keletkezett. Az eredeti címben szereplő szójátékot leszámítva, amely atartalmi rokonságot kívánta szuggerálni az időközben legendássá vált Trinityvel, azonban a filmjóformán semmiféle hasonlóságot nem mutatott két elődjével. Mindezen a csinos Yanti Somermegjelenése sem változtatott, aki az előző produkcióban is szerepelt. Bár ezúttal is egy tisztességeswesternkomédiáról van szó, ám sem Enzo Barboninak, sem Terence Hillnek nem sikerült BudSpencer hiányát jópofa cselekménnyel és hasonló komikummal pótolnia. Ráadásul a sztori istúlfeszített volt egy kicsit, mivel Terence ezúttal egy dandyszerű intellektuális angolt játszott, akicsak apja unszolására utazik a Vadnyugatra, hogy ott igazi cowboyjá váljon.

Erőpróba Sergio Leonéval

Akadt azonban egy producer, aki Terence Hillt szólistaként is képes volt halhatatlanná tenni: SergioLeone. A Nevem Senki (eredeti cím: Il mio nome é Nessuno) című film létrejötte, amit 1973-ban Új-Mexikóban és Spanyolországban Terence Hill és a westernek régi sztárja, Henry Fondafőszereplésével forgattak, már önmagában is egy fantasztikus történet. Ezúttal azonban nem a

puszta véletlen egyengette ennek a szokatlan produkciónak az útját, hanem a kőkemény számítás.Leone, az italowesternek nagymestere hivatalosan már búcsút mondott a műfajnak, miutánleforgatta a Volt egyszer egy vadnyugat és az Egy marék dinamit című klasszikusokat – Amerika-trilógiájának azt az első két epikus részét, melyet majd csak 1984-ben fejez be a Volt egyszer egyAmerikával.

Azonban miután Az ördög jobb és bal keze ilyen fantasztikus sikert aratott, Sergio Leone újrafontolóra vette a westerntől való végleges búcsú gondolatát. A mozikban párhuzamosan futó Egymarék dinamit bevételei azonban meg sem közelítették a Barboni-féle kasszasikert, noha abbanolyan westerncsillagok álltak a kamera előtt, mint Charles Bronson és James Coburn. Terence ígynyilatkozott erről: „Leone továbbra is szerelmes volt ebbe a műfajba, mégis azt akarta, hogy érjenvéget a mozikban ez a westernkorszak. Ezzel pontosan tisztában voltam, hiszen akkoriban nagyonsok időt töltöttünk együtt. Így aztán kitalált egy filmet, mely a saját történetére támaszkodott. ŐHenry Fonda figurájával azonosult, akit egy újfajta fickóval akart szembeállítani, ez volt az általammegformált szereplő.”{59}

Az „Öreget mindig felváltja egy Fiatal”-tematika Leonét magát is nyilvánvalóan erősenfoglalkoztatta, sőt annyira vonzotta, hogy állított egy utolsó személyes emlékművet kedveltwesternműfajának. Ettől a vágytól vezérelve ajándékozta meg a publikumot az őszülő revolverhős,Jack Beauregard (Henry Fonda) csodálatos történetével, aki miután megcsömörlött a Vadnyugattól,Európába kíván visszavonulni. Senki (Terence Hill) azonban keresztbe tesz ennek a tervének,állandóan felbukkan a semmiből, és gyerekes játszadozásaival, kétértelmű megjegyzéseivelösszezavarja Jack Beauregard-t, amin ráadásul idegesítően gúnyolódik is. A Fiatal, aki gyermekkoraóta példaképeként tekintett az Öregre, szemérmetlenül beleavatkozik Beauregard sorsába, sőt mégaz életét is megmenti, majd kidolgozza a Vadak Bandája leszámolásának tervét. Így az Öregvéglegesen legendává válhat és nevét beírhatja a történelemkönyvekbe – épp ahogy azt Senkimegálmodta. Végül meg is győzi Beauregard-ot, hogy a Vadnyugatról való visszavonulását úgyrendezze meg egy álpárbajjal, hogy Senki az ő nyomdokaiba léphessen, és ezzel lehetősége legyenegy újabb legenda születésének.

A Nevem Senki révén sikerült Sergio Leonénak és Terence Hillnek a Volt egyszer egy vadnyugat ésAz ördög jobb és bal keze 2 szellemes keverékét létrehoznia, ahol a már bevált és a nagyon is eltérő,újfajta elemek harmonikusan elegyednek. Ezenkívül a filmet egy jókora adag Trinity-féle mocskosvicces beszólás fűszerezi. Senki figuráját némileg formálta a színész, Terence Hill személyesélettörténete is, aki a nagyszerű mester, Henry Fonda mellett tündökölt. Az egész filmetharmonikusan aláfestette a zene, amitől mindenki libabőrös lett. Ennio Morricone a kétfajtawestern szokatlan egybeolvasztását remek kompozíciókkal támasztotta alá: ahányszor bevonul aVadak Bandája, felcsendül Wagnertől a Valkűrök lovaglása és hallható egy autókürtkoncert is. AVadak Bandájának ötletét Sergio Leone A vad banda című westernklasszikusból emelte át, amitamerikai kollégája, Sam Peckinpah forgatott 1969-ben. Mivel a rendező nem sokkal korábbanelutasította a Leonéval való együttműködést, Sergio „eltemette” őt filmjében: Senki a SamPeckinpah nevet olvassa le egy sírkeresztről a temetőben.

A korántsem kockázatmentes kísérlet olyan kitűnően sikerült Sergio Leonénak és Tonino Valeriirendezőnek, hogy Senki figurája Terence Hill számára hosszú színészi pályafutásának egyik csúcsalett, sőt Trinityt megelőzve mind a mai napig a legkedvesebb és legsikeresebb olyan szerepe, mikornem Bud Spencer oldalán látható. „Trinity és Senki egyaránt nagyon a szívemhez nőttek. Trinityazért, mert teljesen spontán tapasztalat volt számomra, Senki pedig épp azért, mert ezt a szerepetnagyon gondosan és tudatosan építettem fel és tanultam be.”{60} A Leonéval végzett közös munkáraígy emlékszik vissza Terence Hill: „Fantasztikus volt. Apaként és mesterként néztem fel rá. Egyszerodajött hozzám és azt mondta: »Szeretnék csinálni neked egy filmet.« És ezt a mozit tényleg rámszabta, sőt azt akarta, hogy én is rendezzem. Állandóan együtt voltunk, a mestersége mindentitkába beavatott.”{61} Különösen lelkesítette a színészt az, ahogyan Leone mesélt, és mindaz, ami awesternt oly vonzó műfajjá varázsolta. „Sergio szerette az epikát. Mi pedig mindannyian,függetlenül attól, hogy tanultunk erről vagy sem, magunkban, a génjeinkben éreztük, olyan ez,mint az Odüsszeia, a hősök és mítoszok epikája. És ezeket a mítoszokat szőtte bele a figuráiba.”{62}

Furcsamód a film tervezési szakaszában jó ideig korántsem volt biztos, hogy Terence Hill Senkiszerepében a Barboni-filmek szimpatikus mókamesteréhez, Trinityhez kapcsolódik, majd végül új

hősként vonul be a film történetébe, vagy egy új westernvariáns veszteseként végzi, aki nem tudtafelvenni a versenyt a régivel. Sergio Leone producerként a Nevem Senkivel egyrészt bosszút akartállni azért a megaláztatásért, amit Barboni a Trinity-filmek sikerével okozott neki. Szilárdan hittabban, hogy egy „valódi” Henry Fonda-kaliberű westernsztárral még sikeresebb lenne, mintkollégája. Másrészt felelősnek érezte magát a publikummal szemben, mert azt gondolta, a Trinity-figura létre sem jöhetett volna az ő klasszikus italowesternjei nélkül.{63}

Leone és Valerii azonban határozottan eltérő véleményen voltak. A forgatókönyv alapján az voltaz eredeti terv, hogy Senkit közvetlenül összekapcsolják Trinity figurájával, így egy igaziwesternmítosz erőteljes epikájával (a nem kevésbé mitikus Henry Fonda megtestesítésében)szétzúzzák bohóckodó alakját. Végül azonban Leone mester aggodalmai győzedelmeskedtek, akikezdettől fogva – sokkal inkább, mint Valerii – a Terence Hill által megtestesített alakra épített.Nyilvánvalóan Leone megriadt a közönség bosszújától, ugyanis ha Senkinek idő előtt vége, azmegformálója kigúnyolásával lett volna egyenlő, aki már a nagy Leone nélkül is komoly sztárrávált.{64}

Az Egy zseni, két haver, egy balek (Un genio, un compare, un pollo) címet viselő produkciót egyévvel később készítette el Sergio Leone. A rendező Damiano Damiani volt, a főszerepet pedig ismétTerence Hill kapta. A közönség azonban rögtön kakukktojásnak érezte az alkotást, noha aproducerek és a főszereplő neve komoly vonzerőt jelentett. Maga a történet – mely csak ránézésrefelelt meg Terence Hill Senki-figurájának, a karaktert ezúttal Joe Thanksnek hívták, tartalmilagviszont semmi köze nem volt hozzá – túl zavarosra és határozatlanra sikeredett. Miou-Mioukiválasztása a női főszerepre, aki nem sokkal azelőtt a Herék, avagy a tojástánc című filmben GérardDepardieu és Patrick Dewaere oldalán meztelenül játszva egyszerre keltett ámulatot és váltott kifelháborodást, bizonyára nem jelentett hátrányt a filmnek. Leone még olyan neveket szerződtetettle, mint Klaus Kinski, akit Terence Hill a Wendtlandt-féle Winnetou 2-ből ismert, és RaimundHarmstorf. Az elismert rendező és producer azonban ismételten elkövette azt a hibát, hogy egy régisikert akar megismételni túlbonyolított cselekménnyel. Az Egy zseni, két haver, egy balek ígymessze elmaradt a várakozásoktól, és mindenekelőtt a producer, Leone és a rendező, Damianiszámára jelentett komoly csalódást, akik ezután örökre búcsút mondtak a western műfajának.

A feltartóztathatatlan páros

A Nevem Senki sikere után a Terence Hill – Bud Spencer páros feltartóztathatatlannak bizonyult.Jóformán egyetlen év sem múlt el anélkül, hogy ne került volna mozikba egy újabb verekedősvígjátékuk. A duó a hetvenes-nyolcvanas években – elsősorban Németországban és Olaszországban– a verekedésekkel és balhézásokkal telitűzdelt, könnyed, szórakoztató akció filmek szimbólumávávált. A Stan és Pan-féle helyzetkomikumot, melyet Enzo Barboni Az ördög jobb és bal kezévelfejlesztett tovább, Giuseppe Colizzi pedig a westernből akcióvígjátékká alakított, kivétel nélkülminden rendező megőrizte, aki a következő tíz évben a színészduóval forgatott.

Örökzölddé vált az 1974-es Különben dühbe jövünk (Altrimenti ci arrabbiamo) is, melyhez azOliver Onions a Dune Buggyval ismét fülbemászó slágert komponált. A rajongói tábor óriásilelkesedéssel fogadta a vakmerő autós- és motorosüldözésekkel telezsúfolt filmet. A következő,Fordítsd oda a másik orcád is! (Porgi l'altra guancia) címet viselő filmben, melynek révén TerenceHill és Bud Spencer ismét Dél-Amerikába, egészen pontosan Kolumbiába vetődött, ugyan nembunyóztak annyit, de annál több volt a nevetés, mikor a két csalfa padre újra meg újra hajba kapott.Vagy mikor G. atya (avagy Kék szemű atya, ahogy a Terence által megformált figurát a németváltozatban hívták) és Pedro atya (Bud Spencer) pénzért könyörög a püspöknél:

Pedro atya: (...) Ezért határoztuk el, hogy új templomot építünk, szép haranggal, gyönyörűorgonával, hogy ünnepi miséket tudjunk celebrálni a szent napokon...

Eminenciás: Áh, kedves ötlet, de vajon honnan veszik rá a pénzt ?G. atya: Igazság szerint eminenciád nagylelkűségére számítottunk...Eminenciás: Nem, nem, nem, nem...G. atya: Nem?Pedro atya: Nem?

G. atya: Legalább a harangtoronyra méltóztassék...az új harangra..., legalább amisecsengettyűre...

A Fordítsd oda a másik orcád is! így utólag még két újdonságával tűnik ki, mivel azok hosszú távonhatottak a sztárok karrierjére, különösen Terence Hillére. Miután először Az ördög jobb és bal keze2 forgatásán szerzetesnek öltöztek, felfedezték, hogy a papi reverenda a további sajátfilmprodukcióknak is megfelelő rekvizituma lehet. Az egymást püfölő atyák szerepe nagyonmegtetszett mindkettőjüknek, és jobban is állt rajtuk, mint a cowboygúnya. A Fordítsd oda a másikorcád is! ezenkívül az egyre pozitívabb cselekményével is kilógott a sorból, ami aztán a későbbifilmekben csak fokozódott. Ezzel immár a tartalom is jobban megfelelt a Bud és Terence általmegfogalmazott munkafilozófiai elvnek: „semmi vér, semmi szex és semmi közönségesség”. Az elsőközös években a westernekben jelenlevő őskomikus nihilizmus, ami ezidáig mindig az előtérbenállt, lassan kezdett elhalványulni, miközben a hősök egyre ritkábban játszottak ártatlan, jólelkűgengsztereket. Viszont egyre gyakrabban testesítettek meg olyan karaktereket, akiknek ereje azöklükben rejtőzött, de kezdettől fogva pozitívabb volt a kisugárzásuk, a társadalom elesettjeittámogatták, anélkül, hogy közben különösebben az erkölcsről papoltak volna.

1974 és 1985 között Terence Hill összesen kilenc további filmet forgatott Bud Spencerrel. Az 1979-es Én a vízilovakkal vagyok (Io sto con gli ippopotami) számtalan rajongó számára az utolsó igazánkomoly csúcspontot jelentette az összesen tizenhét közös projektből (a Hannibált, nem számítva),melyek a westernkomédiák kezdeti jelentős sikereihez kapcsolódtak. A kritikusok véleményeazonban megoszlott a filmről. A Dél-Afrikában készült vígjáték talán azért is aratott akkora sikert anézők körében, mert bizonyos társadalmi problémák, mint a környezet- és állatvédelemfelemlegetése révén (ennél többről azért nincs szó) legalább egy kis változatosságot csempészett aszokásos csihi-puhik és zabálós orgiák világába. Akárcsak a Fordítsd oda a másik orcád is! címetviselő filmnél, a két színész felfogásának tökéletesen megfelelt, hogy a tartalom nem korlátozódik aszokványos szimpla helyzetkomikum-betétekre.

Az Én a vízilovakkal vagyok rendezője eredetileg Giuseppe Colizzi lett volna, ám ő nem sokkal aforgatások kezdete előtt – mindössze ötvenhárom éves korában – elhunyt. Italo Zingarelli ugrott bea helyére, aki korábban Enzo Barbonival dolgozott együtt producerként, és jelentős mértékbenhozzájárult a közös sikerekhez. „Az Én a vízilovakkal vagyok egy állatbarát szellemiségű film volt,mese az állatok megmentéséről, amikor még nem is volt annyira divatos ez a téma” – írja BudSpencer önéletrajzában.{65} Trinity és Bumburnyák tehát mégiscsak felnőttek, még ha a bunyózásrólnem is akartak lemondani. Az 1984-ben készült Nincs kettő négy nélkül (Non c'é due senza quattro)a kamerák előtti partnerségük végét jelentette. Közel húszéves közös munkájukat – mely duójukat afilmtörténet egyik leghíresebb és legsikeresebb párosává tette – ez az alkotás zárta volna leméltóképpen, pláne ha figyelembe vesszük, hogy kettős szerepben láthatjuk őket, hiszen önmagukhasonmását is játszották. Ezenkívül ismét Enzo Barboni rendezte őket, akinek a maga régi, jólbevált módján sikerült újra feltüzelnie a közönséget. Viszont 1985-ben rábeszélte őket, hogy aSzuperhekusokk a l (Miami Supercops: I poliziotti dell'a strada) tegyék fel a koronát a közöspályafutásukra. De a film nem lett nagy durranás, és ez sem a színészeket, sem a producereket nemösztönözte, hogy folytassák az együttműködést. Ráadásul időközben a közönség túlságosan jólfogadta a régi alkotásokat, melyeket a kereskedelmi tévék vetítettek, és egyre több nézőt vonzottak,valamint a mozik válságának idején egyre több koprodukciós filmet gyártottak. Így aztán TerenceHill és Bud Spencer elhatározták, baráti egyetértésben elválnak útjaik, és többé nem állnak afelvevőgép elé párosként.{66}

Rövid hollywoodi kitérő

A Nevem Senki után Terence Hillnek nem volt kiugró sikere a Bud Spencer nélkül forgatottfilmekben. 1977-ben tett egy hollywoodi kitérőt: a Mr. Milliárd (Mr. Billion) című akcióvígjátékbanegy Guido Falcone nevű olasz örököst játszik, aki a vagyonát megkaparintani igyekvő gazemberekelől menekül keresztbe-kasul az államokon. A San Franciscóban készült film nem lett kasszasiker,nem is vetítették az olasz mozikban, azonban bizonyos szempontból mégiscsak figyelmet érdemel:ez az egyetlen produkció, melyben Terence művésznevén szerepel, és ezúttal a másik főszereplő

nem férfi, hanem egy nő, a texasi Valerie Perrine. Ő alakítja Rosie Jonest, aki beleszeret a kék szeműlovagba és ennek a filmbeli románcnak köszönhetjük Terence – oly ritka – forró csókjainak egyikét.A színésznő így emlékszik vissza: „Csaknem hat hétig tartott a forgatás. Terence-t mintmagánembert mégsem sikerült megismernem, annyira lefoglalt minket a munka, ő pedig aforgatások végén mindig visszavonult a szállodájába.” Perrine Terence Hillhez képest viszonylagkevés filmben szerepelt, azonban közös munkájuk nagyon intenzív volt és kísérletezőkedvet iskövetelt tőlük. Valerie többek között olyan színészekkel dolgozott együtt, mint Dustin Hoffman(Lenny), Jack Nicholson (Állj, határ!) vagy Robert Redford (A Las Vegas-i lovas), valamint kétszer is őalakította Superman barátnőjét Christopher Reeve oldalán. Terence-t jó emlékezetében őrizte meg:„Rendkívül felkészült és elegáns színész volt, leginkább ez tett rám mély benyomást. Nagyonkönnyű volt vele dolgozni.”

A második hollywoodi produkció, melyben Terence Hill 1977-ben közreműködött, a Menni vagymeghalni (March or die) címet viselte. Két aspektus különösen érdekes ebben az 1918-banMarokkóban játszódó, idegenlégiós csatáról szóló filmben. Egyrészt Terence Hill játszotta GeneHackman, Catherine Deneuve és Max von Sydow oldalán az egyik főszerepet – egy ékszertolvajdandyt, aki az igazságszolgáltatás karmai elől menekülve önként jelentkezik az idegenlégióba.Másrészt pedig, még ha a kritika nem is fogadta túl barátságosan az alkotást annak töredékescselekménye miatt, az operatőr John Alcott – aki olyan filmekkel szerzett magának nevet, mint aMechanikus narancs, Ragyogás, Tűzvonalban vagy Barry Lyndon, ez utóbbiért Oscar-díjat is kapott –gyönyörű látványos képekkel ajándékozta meg a publikumot.

Mario Girotti (Giselher) - A Nibelungok I. - Siegfried (1966)

Fent: Mario Girotti (Giselher), Karin Dors (Brunhild), Rolf Henniger (König Gunther), Hilde Weissner (Ute), Uwe Beyer (Siegfried), MariaMarlow (Kreimhild), Fred Williams (Gernot) - A Nibelungok I. - Siegfried (1966) forgatásán

Lent: Mario Girotti (Toby) és Letítia Román (Judith) - Winnetou bosszúja (1965)

Fent: Pierre Brice (Winnetou) és Mario Girotti (Robert Merril hadnagy) - Winnetou 2 - Az utolsó renegátok (1964)

Lent: Terence Hill (Trinity) - Az ördög jobb és bal keze (1970)

Fent: Emléktábla Lommatzschban Mario Girotti/Terence Hill egykori lakhelyén (1995)

Lent: Terence Hill nagyszülei sírjánál Lommatzschben (1995)

Fent és lent: Látogatóban Lommatzschban (1995)

Fent: Terence Hill (Lucky Luke) - Lucky Luke tv-sorozat (1991)

Balra: Terence Hill (Travis) - Bunyó karácsonyig (1994)

Lent: Terence Hill és Bud Spencer, Berlin, 1973

Terence Hill, Horst Wendlandt temetésén 2002-ben, Berlinben

AZ O K A B I Z O N Y O S K É K S Z E M E K

„Kedves Terence! Elérzékenyülök a gyönyörű kék szemed láttán [...]. Tizenkét évesen forgattad azelső filmedet, és még mindig a kamera előtt állsz. Számomra te örökre az az öreg harcos maradsz,aki ott áll olajos ingben, szőke hajad pedig felfogja a vadnyugat porát. A szemed még szebbenragyogott, mikor a prérin lovagolva tiszta piszok lettél. Annak idején, a hetvenes évek közepén,mikor a neved még Senki volt, még lehetett mutatni hónaljverejtéket, amit mindenki szexinektalált. Én is szexinek találtam. [...] Kék szemed iránti szerelmem annyi év múltával semhalványodott. Remélem, még sokszor láthatom a filmvásznon, és az sem érdekel, hány ránc táncolkörülötte. [...]”{67} Íme, néhány hév fűtötte sor a Frankfurter Rundschauban megjelentSzerelmeslevél egy félig szászhoz című cikkből, amit Terence Hill 70. születésnapja alkalmából írt2009 márciusában egy újságírónő, aki simán a színész lánya lehetne.

Az embert csak eszi a sárga irigység, akár kék szemű, akár nem, mikor ilyen nyílt és feltétlenodaadásról olvas, ami egy poros, koszos gúnyájú széltolónak szól. Annál is inkább, mert ha egy férfimocskosan, izzadtan lép be az otthona ajtaján, miközben ugyanolyan dögösnek érzi magát, mintSenki, a nők általában alaposan megmossák a fejét, igaz, attól sem lesz sokkal tisztább. Terence Hillviszont úgy tűnik, mind a mai napig olyan lelkesedést képes kiváltani, ami már-már azt sejteti, hogya gyengébbik nem önként is megmerítkezne Senki verejtékében, sőt a végén még fizetne is érte. Sokizgalmas, lenyűgöző férfi van és volt a filmtörténetben, aki kék szemével elcsavarta a világ fejét –például Paul Newman, Steve McQueen, Robert Redford, Alain Delon, Jim Morrison, Sean Penn, DanielCraig, Jake Gyllenhaal vagy Jude Law, hogy csak párat említsünk közülük. De aligha találunkegyetlenegyet is, akinek a szeme ekkora figyelmet keltett volna, mint Terence Hillé. Oly sok éven átannyi mindent rebesgettek a színész szemével kapcsolatban, még olyan galád feltételezések ésgyanúsítgatások is szárnyra kaptak, hogy esetleg színezett kontaktlencsét visel.

A szem a lélek tükre. De vajon mi teszi Terence Hillét ennyire vonzóvá?A színe mellett minden bizonnyal az általa életre keltett figurák tekintete, valamint az első nagy

spagettiwesternek újszerű beállítása. És mielőtt Terence Hillről beszélnénk, szót kell ejtenünkFranco Néróról, akit Sergio Corbucci rendező tett szupersztárrá az 1966-ban készített Django címűsikerfilmmel. „Sergio imádta a kék szemem. Mindig azt mondogatta: »Világítsátok meg jól ezt a kiskék tengert, mert egy csomó pénzt hoz nekem!«”{68} – mesélte el Nero 2009-ben Németországbanfilmje, a Maffiózó vagyok, drágám! (Mord ist mein Geschäft, Liebling) promóciós körútján, ahovaBud Spencerrel együtt utazott. Enzo Barboni, a Django operatőre eredetileg Franco Neróra akartabízni Trinity szerepét, de miután ő egyéb elkötelezettségei miatt nem játszhatott Az ördög jobb ésbal keze című filmben, Barboni Peter Martellre gondolt, akit aztán Terence Hill megint csak kiütött anyeregből.

Miután a spagettiwestern sztárrendezői – többek között Sergio Leone és Corbucci – különösenbehatóan pásztázták kamerájukkal hőseik szemét, elsőként Giuseppe Colizzi ismerte fel a TerenceHillben rejlő hatalmas potenciált: egy szempár, ami anélkül, hogy megrebbenne a pillája, egyvízszintesen 10-15 méter széles, öt méter magas filmvászonról néz le a publikumra. Az, hogyTerence Hill komoly tekintetéből már az első westernekben teljes mértékben hiányzott ClintEastwood haragja, Charles Bronson gépiessége vagy Henry Fonda érzelemmentessége, lényegeskülönbséget jelentett a színészek között. Három kollégájának ugyanakkor nem volt tengerkék aszeme, mely Terence Hill esetében az italowesternek félhomályos beállításaiban a kalapja peremealól, napbarnította, préri porával csábosan bepúderezett arca közepén tüzesen, szikrázóan, azúrkékékkőként világított, amiért csak irigyelni lehet.

Egy igazi Pán Péter

A két briliáns „ékkő” körüli kis gödröcskék már ezekben az egyelőre kevéssé vígjátékszerű, ahatvanas évek végén Giuseppe Colizzi által forgatott westernekben sejttették a német gyökerű

velencei Adonisz tiszta lelkét, amit később a szerepeiben is megmutathatott. Terence Hillpillantásában mindig van valami incselkedő, vidám és egyfajta vonzó könnyedség, néhamagabiztosságtól duzzad, és annak ellenére beható, hogy hiányzik belőle bármiféle kellemetlentolakodásnak akár a legcsekélyebb nyoma is. A filmekben a nőket általában nem engedik túl közelhozzá, ami az általa játszott figurák vonzerejét csak még inkább fokozza. Ez a tekintet az, ami –akárcsak a szeme – Terence Hill márkajegyévé vált.

A legszebb jelenetek némelyikében mindezen tulajdonságok együtt is megvannak, ezek aretinánkon keresztül az emlékezetünkbe égtek. A legtöbb ilyet az 1971-ben forgatott, második BudSpencerrel közös westernvígjátékában, Az ördög jobb és bal keze 2-ben láthatjuk. De nem csak ahölgyek olvadnak el, miközben a bandita és a parasztlány a szekéren, a poros Santa Fe-díszletben avarázslatos nyári éjszakában a folyó mentén évődik, mivel az akkor 32 éves színész oldalán akimondottan csinos Yanti Somer látható. A finn színésznő húszas évei elején járt ekkor, és tekintetemajdnem felveheti a versenyt Terence Hillével – de csak majdnem. Trinityként a sármos szépfiúemlékművet állított magának és a szemének. Senki figurájával pedig szerelmi szál nélkül isbebizonyította, az igazi nagyfiúk is élvezetüket lelhetik a játékban.

Nem véletlen, hogy éppen Tonino Valerii, az első Leone-Hill-film rendezője volt az, aki a színészmegjelenésének lényegét olyan találóan ragadta meg: „Terence Hill olyan, mint Pán Péter. Nem akarfelnőni. Még mindig szorosan kötődik a gyermekkor értékeihez és meséihez.”{69} A hasonlat ugyanTerence Nevem Senki című filmjében játszott szerepére vonatkozott, de a leírás minden másjellemzésnél jobban illik a vígjátéki figurákra és magára a színészre is.

Gyönyörű jelenet játszódott le Terence Hill életében, ami a német publikum előtt rejtve maradt,mikor 2009-ben rendkívül ritka hosszú interjúi egyikében a L’era glaciale (Jégkorszak) olasztalkshowban az alábbi eset történt. A műsorvezető, Daria Bignardi megkérdezte Hillt, mit gondol,vajon ugyanígy alakult volna az élete, akkor is, ha sötét színű szemmel születik. Terence lefegyverzőbókjával egy pillanatra ki is billentette egyensúlyából az egyébként oly határozott műsorvezetőnőt:„Nem hinném, hogy a szemszíntől függ, hogy valakinek tetszik egy színész vagy sem, sokkal inkábbazon múlik, hogyan játssza a szerepét. Az alakításaimnál nagyon alaposan végiggondolom afigurámat, mielőtt eljátszom, és ha az ember jól végzi a dolgát, akkor az sugárzik a tekinteténkeresztül a többi színészre, akikkel a jelenetben együtt játszik, és ezáltal hat a nézőre is.Tulajdonképpen nem kellene ezt mondanom, de az ön szeme például barna és gyönyörű szép, mertnagyon figyel arra, aki önnel szemben ül. Sokféle szem létezik. Az öné egészen különleges.” Eltudják képzelni a meghökkenést, mikor az egyébként profi műsorvezetőnő nem tudta elfojtanizavart mosolyát és majdnem belebakizott beszélgetőpartnere nevébe: „Mondja mindezt Bud... ööö...Terence Hill... na ezért érdemes ezt a hivatást gyakorolni, mert ilyen dolgok történnek azemberrel!”{70}

Egy igazi sportember A külső jegyekhez feltétlen hozzátartozik még egy vonás, mely Terence-t megkülönbözteti sok

hasonlóan híres pályatársától, akiknek ebből vagy túl kevés, vagy éppen túl sok adatott: azatlétatermet. Ezt alátámasztó filmjelenet annyi van, mint égen a csillag, az egyik azonbankülönösen bájosan emelkedik ki az összes többi közül. Az Én a vízilovakkal vagyok elején Terencecsak a tornász olimpikon Fabian Hambüchenhez mérhető könnyed eleganciával tornázik egymajomkenyérfa elefántlábnyi vastag ágán a szikár, sík dél-afrikai szavanna közepén. Végül, mintegyötméteres magasságból leugrik a fémes-szürke, bálnanagyságú szörnyedvényről és biztosan landola földön. Testtartás: tíz pont.

A színész fizikumát sportos édesapjától örökölte, legalább is mindig így hárít szerényen, mikorrendkívüli alkata miatt dicsérik. A sport kiemelt szerepet játszott Terence Hill életében, ám biztosnem egy személyi edző miatt, aki fehérje- és vitaminkoktélokat kavargatott volna neki vagy pihe-puha frottírtörölközővel futkosott volna utána. És bizonyára olyan fitneszstúdiókba sem járt, aholhosszasan magyarázták volna neki, melyik izmát hogyan mozgassa a kívánt hatások eléréséhez. Asport Terence számára egy földhözragadt, sokrétű tevékenység, melynek örömből kell fakadnia,elemi része a mindennapjainak, alapvetően szüksége van rá, hogy igazán jól érezze magát.

Terence Hill első igazi úszóedzéseire még Mario Girotti-ként, a szász Lommatzschban, testvére,Odoardo oldalán érkezett a második világháború idején. Szintén a bátyja vitte magával később, márRómában a Societá Sportiva Lazio Nuotóba. Az úszás után kipróbálta a szertornát – korlát, nyújtó, lóés gyűrű -, mindent, ami kell. Ez a sportág kőkemény önfegyelmet követel és tökéletes módja annak,hogy kiegyensúlyozottan atlétikus termetet adjon. Ez az a mozgástípus, melynek leginkább hasznátvette a verekedős vígjátékokban játszott szerepei során. A torna formálta erőssé a kezét és azalkarját is, és szálkás-izmos alakot kölcsönzött neki, amit Terence Hill a mai napig megőrzött, nohamár jócskán hetven év felett jár. Továbbá ennek köszönheti, hogy még a manapság vele dolgozófiatal színésznők is le vannak nyűgözve tőle. Felnőtt koráig még számos más sportágban iskipróbálta magát, a vívástól kezdve a lovagláson, a sífutáson, a kenuzáson át a futásig. A forgatásinapokon pedig a munka kezdete előtt gyakran jógázással készül a „bevetés"-re.

Terence Hill szenvedélyes sportember, aki tulajdonképpen mindenféle testmozgást szeret, desemmit sem imád annyira, mint a lovaglást. Arra azonban soha nem volt elég ideje, hogy saját lovalegyen, amit rendszeresen trenírozni és gondozni kell. Különösen ünnepelt mozisztárként amunkája miatt gyakran egyik kontinensről a másikra kellett repkednie. A sok western révénviszont, melyekben fiatal színészként játszott, újra meg újra érintkezésbe kerülhetett a lovakkal.

Ha valaki nagy szenvedélyéről kérdezi, szívesen mesél legszebb lovas élményéről, mikor ahatvanas években a Horst Wendlandt-féle Karl May-filmek forgatására visszatért Németországba.Erre az időszakra estek az Artur Brauner készítette A Nibelungok négy hónapos felvételei is – akétrészes film 1966-ban és 1967-ben készült az egykori Jugoszláviában Harald Reinl rendezésében.Hill ebben az alkotásban csak egy mellékszerepet kapott, így elég sok kieső ideje volt, amitnagyrészt lóháton töltött. „Mások azt mondják, megváltozom, ha lóra ülök. Én erre csak annyitszoktam mondani: »Igen, boldog vagyok.« Tizenkét éves koromban kezdtem lovagolni. ANibelungok forgatásán a jugoszláv hadsereg is közreműködött a lovaival, és minden reggel többszáz állatot kellett egyórás lovaglással a forgatási helyszínre vinnünk. Egy komoly támadástforgattunk, és emlékszem, senki sem volt képes megfékezni a lovakat! Valahogy úgy, mint a Háborúés békében a híres rosztovi támadásnál, amit sok-sok oldalon keresztül ír le Tolsztoj” – idézte fel ajelenetet Terence Hill Daria Bignardinak egy talkshow-ban. És talán a műsorvezetőnő barna szemevolt az, ami miatt a riporter kérdésére, miszerint ha újjászületne, ló vagy ember lenne-eszívesebben, a kelleténél kicsit hosszabb habozás után végül az embert választotta.

A ló és az ember közötti kapcsolat egészen különleges, ezt vallja Terence Hill: „Van egy indiánlegenda, mely nagyon találóan fogalmazza meg a lovak karakterét, az emberhez való viszonyukat,és azt mondja, hogy a Teremtő három háziállatot adott az embernek: a kutyát, a macskát és a lovat.A ló dolga, hogy bizalmat sugározzon az ember felé. Azt gondolom, azok az emberek, akikben máreleve van egy kis bizalom, érzik a lovakkal való különleges kapcsolatunkat, mert a ló megbízik azemberben: hagyja, hogy a hátára üljön, és meglovagolja.

Az a szerepe, hogy az ember haladjon vele és bízzon benne.”{71} Terence Hill akrobatikussportjelenetei nem mellékesen azért is tesznek ránk mély benyomást, mert ahogy Bud Spencer, úgyő sem engedte a legtöbb akciójelenetben és verekedésben sem, hogy kaszkadőr végezze helyette amunkát.

De függetlenül attól, milyen lazának, hanyagnak és jókedvűnek tűnik, egy olyan erős hippy-cowboy benyomását kelti, aki mindennel és mindenkivel azt tesz, amit csak akar. Téved, aki azthiszi, hogy „az öreg harcos” Terence Hill a magánéletében is csak úgy dönti magába egyik whiskeyta másik után. A whiskey, a többi alkoholos italhoz hasonlóan nem szerepel a kedvenc italai listáján,a Nevem Senki bárjelenetében is vízzel kevertette, hogy realisztikusabban nézzen ki (négypohárnyit egymás után felhajt belőle, majd maga mögé dobja és szétlövi a poharakat). A valóságbanTerence Hill nagyon is egészségtudatos, nemigen láthatjuk whiskeyvel a kezében. Sokkal inkábbrégóta része napirendjének a korai kelés, a kocogás, és az alkohol mellett a nikotinról is könnyűszívvel lemond. Nagy hangsúlyt fektet az egészséges táplálkozásra, miközben az is fontos számára,hogy az élelmiszer egyszerű és természetes eredetű legyen.{72}

A német lányok

Csak felszínes ismeretekkel rendelkezünk arról, milyen hatást tett Terence Hill szeme a nőkrenémetországi színészi pályafutása alatt. Aki ismeri kollégáinak ebből az időszakból származóbeszámolóit (lásd az Újra Németországban című fejezetet), csodálkozva vonja fel a szemöldökét egy1973-as Bravo cikket olvasva, melyben széltében-hosszában taglalják a lányok iránti, és még annál isbehatóbban a német lányok iránti rajongását. Állítólag „soha nem fogja elfelejteni” filmbeli csókjait,melyeket A Nibelungokban Karin Dorral és a Keselyűk karmaiban Elke Sommerrel váltott. EzenkívülMariót ekkor még így hívták – gyakran látták „menő diszkókban és szórakozóhelyeken”. „Nagyontetszenek a német lányok. Szerintem ők a legcsinosabbak egész Európában. Szőke, hosszú lábúcsajok. Szívem szerint egy német lányt vennék feleségül”{73} – jegyezte le a Bravo egyik újságírója ahatvanas évek közepén.

Ami az újságírónőt illeti, aki a Mindent bele, fiúk! németországi premierje apropójánMünchenben találkozott a színésszel, alaposan megzavarhatta Terence Hill szép, kék szeme.Terence ugyanis sem Karin Dort nem csókolta meg A Nibelungokban (a Winnetou 2-ben szinténnem, legalábbis nem a filmvásznon), sem Elke Sommert a Keselyűk karmaiban, ráadásul anapjainkban Los Angelesben élő színésznő egyetlen közös jelenetben sem látható Terence Hill-lel,ennek következtében „sajnos nem is nagyon emlékszik rá”. A baki talán azzal magyarázható, hogy ahíres ifjúsági magazin Trinity megbolondítja a lányokat szalagcímmel megjelenő cikke már közelegy évtizeddel a történtek után született.

Mario Girotti, alias Terence Hill szemszínének eredetiségét illetően Karin Dornak soha nemvoltak kétségei. „Csak azt nem értettem, miért festette be később azt a szép, sötétbarna hajátszőkére.” Szemszín ide, hajszín oda, a Bravo címlapjáról 1965-ben, 1966-ban és 1967-ben háromszoris egy már-már feketének tűnő, sötétbarna hajú olasz fiú néz vissza ránk, csak 1966-ban volt szőke ahaja, amikor Gunter burgundi király testvérét játszotta A Nibelungokban. Ha tehát valami nemeredeti Terence Hillen, akkor az a hajszíne, ami most is – közel hetvenöt éves kora ellenére mégmindig – feltűnően fiatalos szőkeséggel csillog.

Lori pillanata

1966 karácsonyán nagy családi találkozóra került sor Rómában – emlékszik vissza Henning vonBirckhahn, az az unokatestvér, akivel Terence 1945-ben az utolsó két háborús hónap során azelőretörő oroszok elől keresett menedéket egy kis szász tanyán. „Ma is élénken él azemlékezetemben az a hosszú séta, ahogy karácsonykor templomról templomra jártunk. A férfiak apadon üldögéltek és újságot olvastak, a nők rózsafüzérrel imádkoztak, a kislányok pedigugróiskoláztak. Közben folyamatosan jöttek-mentek a betlehemezők.”

Különösen szép karácsonyi ünnep volt, remek hangulatban, hiszen a családnak rengetegmesélnivalója akadt. Terence, akit a testvérei és az unokatestvérei is mind a mai napig Mariónakhívnak, épp akkor tért vissza Németországból, ahol épp befejezte a Nibelung-filmek forgatását,melynek első részét nem sokkal karácsony előtt már vetítették is a német mozik, a második résztpedig 1967 márciusában tűzték műsorra. Az ünneplők között volt Hill apjának idős édesanyja is, aki„még mindannyiunkra főzött is” – meséli von Birckhahn. Időközben Girolamo Girotti életében isjelentős változás állt be: Terence édesapja egy évvel korábban megismerkedett egy hölggyel, akivelekkor már együtt is élt. A nő nemcsak szintén német volt, hanem ráadásul ugyanúgy Kelet-Németországból származott, egész pontosan Thüringiából, mint az 1956-ban fiatalon elhunyt elsőfelesége. És egy újabb véletlen egybeesésként őt is Hildegardnak hívták. Girolamo Girotti ésHildegard Schott két évvel később össze is házasodott.

Jelen volt a családi ünnepségen Henning von Birckhahn testvére, Sybille is, akit ma SybilleGörgnek hívnak és bátyjától nem messze, szintén a Harz hegységbeli Goslarban lakik.„Olaszországban nyaraltam abban az évben, és ha már ott voltam, gondoltam, benézek azunokatestvéreimhez” – emlékszik vissza Terence unokanővére. Akkoriban nem volt köztük túlszoros kapcsolat, ahogy meséli, Odoardo és Piero mellett Mario egyszerűen csak a „híres olaszunokatesó” volt.

Sybille számára a Girotti-testvéreknél tett római látogatás váratlan meglepetéssel zárult – ám eznem függött össze Terence-szel. Sybille von Birckhahn ugyanis beleszeretett legfiatalabb

unokatestvérébe, hamarosan talált egy tanári állást is a római német iskolában, és hat évig jegybenjárt Pieróval, mígnem aztán 1973-ban végül egyedül tért vissza Németországba.

Terence-szel ekkortájt nem sokszor találkozott, mivel ő állandóan úton volt és forgatott, ezért islakhatott Sybille kezdetben nagybátyjánál, Girolamo Girottinál, de nem sokkal érkezése után különlakásba költözött. Itt rendezett aztán Pieróval 1967 tavaszán egy vacsorát, ami örökremegváltoztatta Terence életét. „Ekkoriban már két-három hónapja nálam lakott egy barátnőm, akitPiero egyik barátja révén ismertem meg. Lori Zwicklbauernek hívták, német gyökerekkelrendelkező amerikai volt. A vacsorára meghívtuk Mariót is. Amikor először találkoztak alakásomon, rögtön egymásba habarodtak. Szerelem volt első látásra.”

Kettejük első találkozása Sybille Görgnél Terence karrierje szempontjából is fontos pillanat volt.Közel hároméves németországi „színészi száműzetéséből” visszatérve nagyon pezsgő időszakkövetkezett számára: 1967 közepéig három filmet is készített Olaszországban, utoljára a Rita, avadnyugat réme címűt, melynek épp akkor fejeződött be a forgatása. Az USA-ban született ésnevelkedett, két évvel fiatalabb Lori Zwicklbauer épp akkor ismerte meg a férfit, mikor színészipályafutása az addigi legnagyobb lendületet kapta, hiszen Giuseppe Colizzi ekkor ajánlott nekiszerepet az Isten megbocsát, én nem! című westernben. Ez Terence első olyan filmje, melyben BudSpencer volt a partnere. Hirtelen elhatározástól vezéreltetve Terence Hill magával vitte Lorit angolpárbeszédtrénerként a spanyolországi forgatásra. Az andalúz Tabernas-sivatag nyári hőségébenhamar világossá vált: ők ketten elválaszthatatlanok. Mindössze két hónap múltán, 1967. július 23-ánTerence Hill feleségül vette Lori Zwicklbauert.

Az, hogy unokatestvére és Lori nem haboztak és ilyen sietősen összeházasodtak, valójában nemlepte meg – állítja Sybille Görg. „Épp ellenkezőleg: remek ötletnek találtam. Mariónak akkoribancsak felszínes kapcsolatai voltak, mindenféle újgazdag öreglányokkal, akiket különféle partikonismert meg. Semmi komoly. Pedig ő tartós kapcsolatra vágyott inkább, egy anyáskodó, intellektuálistípusú nőre. Egy épp olyan melegszívű és jó humorú lányra, amilyen Lori volt.” Kezdettől fogvatökéletesen összeillettek – meséli az unokatestvér. „Mario, aki már akkoriban is legszívesebbenkockás flanelingben mászkált, ugyan befelé forduló alkat, de akárcsak az apja és a testvérei, ő istársasági ember, sőt a humora is nagyon jó. Régen Ameliában, mikor egy templombanministránskodott, még a pappal is bohóckodott, és az istentisztelet alatt a lábát csiklandozta.”

Terence Hill élete szélsebesen fenekestül felfordult. Szép kék szeme ettől fogva a szerelmeshölgyrajongók számára még elérhetetlenebb távolságba került.

Bajor családi gyökerek

A világ leghíresebb kék szeműje és választottja ettől fogva elválaszthatatlanok voltak. Két évvelkésőbb, 1969. november 7-én megszületett a fiuk, Jess. Négy évre rá pedig beteljesült régi vágyuk,egy második gyermek, akit örökbe fogadtak – Bajorországból. Az adoptálás Horst Wendlandtproducer közvetlen közbenjárása révén sikerült, aki társproducerként a Nevem Senki forgatásánálanyagilag kisegítette Sergio Leonét. A Terence-nek nyújtott baráti segítséghez felhasználta egy ifjúfeltörekvő CSU-párti politikushoz, Peter Gauweilerhez fűződő kapcsolatát, akit éppen akkorválasztottak be a müncheni városi tanácsba. A huszonhárom éves, pályája elején álló ügyvéd, akimár akkor részt vett a CSU tartományi vezetésében, elsősorban a párt médiával és filmvilággal valókapcsolatainak kialakításáért és ápolásáért volt felelős. Gauweiler segítségével sikerült TerenceHillnek és Lori Zwicklbauernek örökbe fogadnia egy bajor kisfiút, akit Rossnak kereszteltek.{74}

Lori révén Terence ugyan egy amerikai nőt vett feleségül, ám ennek ellenére beteljesült az a vágyais, hogy egy „német lányt” találjon magának. Lori szülei ugyanis bajor gyökerű németek voltak, azapja a kis alsó-bajorországi Obergessenbachból származott, a tőle öt kilométerre fekvő Osterhofenegyik városrészéből. Unokatestvérei, Margitta Moosauer és a pékségben dolgozó Georg Zwicklbauermég ma is Obergessenbachban laknak. „Lori édesapja az én apám testvére” – magyarázza Georg. „Aszülei annak idején kivándoroltak az Egyesült Államokba. A nagybátyám korán elhunyt, Loritegyedül nevelte az édesanyja. A hatvanas években azonban visszatért Európába, és tolmácskéntdolgozott.”

Terence és Lori rendszeresen ellátogatnak Alsó-Bajorországba – meséli Zwicklbauer. Legutóbb2010 karácsonyán jártak ott, fiukkal Jess-szel, annak feleségével és gyermekével. „IttObergessenbachban mindenki tudja, hogy a város egyik leánya Terence Hill neje, de ettőlfüggetlenül nincs nagy felbolydulás, mikor Terence és Lori itt vannak.” Persze annak azonnal híreszalad, ha megérkeznek, és legutóbb már érkezésük estéjén felkereste őket néhány autogramvadásza szállodájukban. Egyébként Terence látogatása „bár csodálatos, de végül is csak egy simarokonlátogatásnak számít” – mondja Zwicklbauer. „Terence különben is teljesen nyugodt, normálisember maradt, hatalmas sikerei ellenére is, ami igazán bámulatra méltó. Egyszer, a legutóbbitalálkozásunk alkalmával, magammal vittem a pékségembe, és megmutattam neki, hogyan kellperecet sütni. Fogalma sem volt róla, és rettentően tetszett neki.”

Georg testvérének, Margitta Moosauernek majdnem leesett az álla, mikor az esküvő után, aminnem tudott részt venni, megtudta, kihez is ment hozzá amerikai unokatestvére. „Amikor anagynénikéim egyike, akik egyébként mindannyian mindig nagyon jól értesültek voltak, visszatértRómából, egyszerűen csak lehajított elém az asztalra egy Bravót és csupán annyit mondott: »Na,ehhez ment hozzá.« Teljesen megdöbbentem, hiszen a címlapon Mario Girottit láttam. Mondanomsem kell, akkor már jól ismertem őt a Hív az erdő című filmből és a Karl May-produkciókból.” Ésmintha valami különös hírt közölne, hirtelen lassabban kezd beszélni és jelentőségteljesenmegemeli a hangját: „Akkoriban még fekete hajú olasz volt...” Azt, hogy nem támad nagyfelfordulás a kis alsó-bajor porfészekben, ha Terence látogatóba érkezik, Margitta Moosauernek isköszönheti: „Még a legjobb barátok és ismerősök sem nagyon látják őket, elvégre magánemberkéntvannak itt. Én is rettenetesen izgatott voltam, mikor először találkoztunk, de aztán csillapodott azidegesség. Az első látogatásakor hirtelen egy csomó fiatal jelent meg az ajtó előtt. És mit tettTerence? Egyszerűen odalépett hozzájuk, hagyta, hogy lefényképezzék, váltott velük pár szót, ésennyi. Terence végtelenül szívélyes ember. Mindig nagyon elkényeztetett minket, tényleg az azérzésem, hogy kedvel bennünket. Nagyon örülünk minden alkalommal, ha idelátogat, acsaládunkhoz tartozik.”

Egyszer, emlékszik vissza Margitta, kora reggel idegesen rászólt a többiekre a házban, hogylegyenek csendben, mert Terence még alszik. „Hirtelen megszólalt a csengő, én meg a fejemhezkaptam: »Atyaég, ilyen nincs, pont ma reggel...« És ahogy ajtót nyitottam, ki áll a kapuban? Terence.Korán felébredt és sétált egy kicsit a mezőn.” Úgy látszik, Terence is egyetért a kifordítottmondással: Bajorországban legyünk olyanok, mint a bajorok. Margitta így folytatja: „Amikor Lorités Terence-t először hoztuk haza a repülőtérről, és útközben folyamatosan meséltem nekik, Loriegyszercsak megjegyezte: »Margitta, beszélj irodalmi német nyelven, különben nem ért meg aférjem.« Terence erre csak ennyit felelt: »Hagyd csak, szeretem hallgatni...«”

Boldog házasság

Amikor Daria Bignardi arról kérdezte Terence Hillt, hogyan óvta meg magát csábos kék szeműférfiként más nőktől az élete során, Terence szórakozott mosollyal így felelt: „A feleségem felhúzottegy kerítést.” „Rámosolygok a szép nőkre, és ennyi” – vallotta meg egy másik alkalommal. Az együtttöltött évek azonban magukért beszélnek, hiszen Lori Zwicklbauer 1967 óta „a” nő Terence Hilloldalán, immár több mint 45 éve élnek boldog házasságban. „Nagyon jól kijövünk egymással. Talánaz is segít ebben, hogy mindkettőnknek megvan a maga érdeklődési köre. Nekem ott a hivatásom,ami rengeteg időt vesz igénybe, és Lorinak is megvan a maga hobbija, az írás. Így aztán van kétkülön világunk, ez megenged némi autonómiát.”{75} Mindenesetre a 45 év tiszteletet parancsoló,különösen, ha meggondoljuk, mennyi kísértés érheti az embert filmsztárként. És különösképp hahozzávesszük, milyen kék Terence Hill szeme.

IRÁNY A VADNYUGAT

(1974)

Nehéz lett volna megmondani Terence Hill karrierjének csúcsán – a hetvenes évek elején hol is vanigazán otthon a színész, mert hosszabb ideig sehol sem tartózkodott. Élete hivatalos középpontjatovábbra is Róma volt, ám az örök városban ritkán látták, hacsak nem épp ott forgatott, mint ahogyAz ördög jobb és bal keze esetében, ami nem messze onnan, az Appenninek völgyeiben készült. AHill családnak ekkor már volt egy háza Santa Fében, az amerikai Új-Mexikó állam fővárosában, melya Sziklás-hegység déli lábának végénél, több mint 2000 méteres magasságban fekszik és a hetvenesévek elején több mint 40 000 lakost számlált. Amikor Terence Hill Sergio Leone és Horst Wendlandttársaságában ezen a környéken forgatta a Nevem Senkit, állandóan ott tartózkodott, de különbenSanta Fében sem fordult meg túl sűrűn. A Bud Spencerrel készült filmes projektek miatt szinte azegész világot beutazták, Európától kezdve az Egyesült Államokon, szinte minden dél-amerikaiországon keresztül egészen Afrikáig.

Terence Hill úgyszólván nomád életet élt. Az efféle vándorok mindig az utolsó pillanatban,gyakorlatias megfontolások alapján döntenek a tartózkodási helyükről. Az ő esetében még ehheztársult egy másik, meglehetősen kalandos tényező is. 1974 nyarán családjával együtt ismét LosAngelesben találta magát. Hill épp Kolumbiából tért vissza, ahol a Fordítsd oda a másik orcád is!című filmet forgatta Bud Spencerrel a fojtogatóan fülledt, moszkitókkal teli dzsungelben,Olaszországban pedig nyári szünet volt, az iskolák és az óvodák három hónapra bezárták kapuikat,tehát nem volt semmiféle kötelezettségük. Terence és Lori ezért elhatározták, mielőtthazatérnének Rómába, Los Angelesben, a filmesek Mekkájában töltenek egy kis időt, és végrekipihenik magukat.

Ezek a hetek Terence Hill életének legboldogabb, leggondtalanabb napjai voltak. A felhőtlennekinduló nyaralás a kaliforniai tengerparton ugyanis egy olyan időszakra esett, mikor a Nevem Senkimár néhány hónapja szerepelt a mozik műsorán, és világszerte óriási sikert aratott. A Bud Spenceroldalán befutott karrier hatalmas lendületet vett, és Sergio Leonével is tervezték már a következőközös filmjüket. Terence, aki neves akciófilm rendezők és producerek érdeklődését is felkeltette, azalkotói zenitet fiatal családjával egy kertes nyaralóban élvezte, amit egy hirtelen ötlettől vezérelvebéreltek Los Angelesben. Mindaddig, míg egy váratlan telefonhívás cserepeire nem törte az idillt.„Akkoriban meglehetősen sok ajánlatot kaptam, ekkor készült el a Bosszúvágy is, melyben CharlesBronson egy olyan férfit játszik, aki önbíráskodással áll bosszút felesége meggyilkolásáért. Aztánegyszer csak felhívott Freddy Fields – aki akkoriban Los Angeles egyik leghatalmasabb ügynöke ésproducere volt, vele aratta legnagyobb sikerét De Laurentiis is -, és közölte: »Akarunk csinálni egyfilmet, csak neked, ami nem csak önbíráskodásról és erőszakról szól, hanem a szexről is. Neked kelleljátszanod az erőszaktevőt«”{76} – mesélte Terence Hill Daria Bignardinak 2009-ben a L’era glacialecímű celebshow-ban adott interjúja során.

A szupersztár számára korántsem volt könnyű eldönteni, elvállalja-e a szerepet vagy sem.„Gondolják meg, fiatal voltam, bizonytalan és minden olyan zavarosnak tűnt, azt gondoltam: »Talánigazuk van, el kellene fogadnom az ajánlatot.« Felhívtak a Rolls-Royce-ukból és azt mondták: »Ugorjfel hozzánk és beszéljük meg.« De én képtelen voltam ott azon melegében dönteni. Ezért fogtam acsaládomat, kiraktam őket kora reggel a kis kertbe, és egyszerűen leléptem, hogy senki setalálhasson rám.”{77} Véget ért az idilli nyugalom. Terence és Lori összepakoltak, bezsúfoltákcuccaikat és a gyerekeket a kombijukba, majd elhagyták Los Angelest. Hogy merre tartottak, maguksem tudták. „Három nappal később, mikor már Nebraskában jártunk, a feleségem megszólalt: »Azthiszem, tudok egy olyan helyet, ami tetszeni fog. Elhagyatott és nagyon csendes, egyszer tanítottamott az iskolában.«”{78} Így alakult, hogy a Hill család 1974 októberének elején a Massachusettsállambeli Stockbridge-ben, egy kétezres lélekszámú kisvárosban találta magát a semmi közepén.

Terence és Lori a két kisfiúval együtt mintegy 5000 kilométert autózott az Egyesült Államokonkeresztül, míg eljutottak a dél-nyugatiról az észak-keleti partra. Lehet, hogy egyesek számára túlelhamarkodottnak tűnik ez a „menekülés”, de bizonytalansága és az efféle ajánlatokkal együtt járónem lebecsülendő csábítások ellenére Terence Hill mégis hű maradt pacifista meggyőződéséhez, így

végül elutasította Fields és De Laurentiis szerepajánlatát, amit a mai napig nem bánt meg.Mindannyiszor, mikor Terence-t ezzel kapcsolatban faggatják, felemlegeti azokat az anyukákat,akik arra kérték, maradjon az akcióvígjáték műfajánál, hogy megóvja a családokat a kellemetlenmeglepetésektől a közös mozizásnál.

Egy interjúban, amit Terence Hill 2003-ban az olasz Famiglia Cristiana hetilapnak adott,találhatunk egy további, rendkívül érdekes indítékot arra, miért is fordított ilyen hirtelen hátatkarrierje csúcsán, 1974 nyarán Los Angelesnek. Neveket ugyan nem említ, és talán éppen ezértfogalmazott kicsit konkrétabban a hívő filmsztár a katolikus folyóirat riporterének, mikor azindokairól mesélt. A beszélgetésre a Don Matteo című tévéfilmsorozat forgatásán, Gubbióban kerültsor, mikor az újságírónő a Stockbridge-be költözés hátteréről faggatózva a következő választcsikarta ki Terence Hillből: „Mikor egy nagyon befolyásos filmproducer felhívott az erőszaktevőszerepe miatt, és megfenyegetett, hogy tönkreteszi a karrieremet, ha nem mondok igent,megértettem, eljött az a pillanat, mikor mennem kell. Sokat jelent nekem, hogy színész vagyok, decsak úgy, ahogy azt én képzelem.”{79}

Nyilvánvalóan meglehetősen gyanús és a zsarolással határos módon akarták rákényszeríteni ezt aszerepet, de nem ez az egyetlen, amit Hill elutasított. „Sok olyan ajánlatot kaptam, melyek nemfeleltek meg az igényeimnek.”{80} Nemet mondott néhány évvel később egy olyan főszerepre is, amitaz USA-ban, különösen a veteránszervezetek részéről heves kritika ért, mivel abban nyilvánosantematizálták a Vietnamból hazatérő katonák sorsát. A film a Rambo volt, ami történelmet írt, ma amodern akciófilm úttörőjének tekintik. A szerepet végül Michael Sylvester Gardenzio Stallone (ezvolt Sly polgári neve) kapta meg. Az olasz-amerikai izompacsirta a további forgatási folyamat soránkivette a részét a legendás filmsorozat produkciós költségeiből is, hisz ez a mozi egy csapásravilágsztárt csinált belőle. Később született még két folytatás, melyek már teljesen eldurvultak,egymás után sorjáztak benne a harciasnál harciasabb erőszakos jelenetek.

Stockbridge nyugalma, békessége és elzártsága sokszorosan kárpótolta Terence Hillt a nyershollywoodi törvények előli meneküléséért. A természet már gyerekkora óta csodálattal töltötte el,Amerika végtelen erdői és távolságai, valamint az ottani, az európaihoz hasonló éghajlat mindig isvonzotta – ami bizonyára visszavezethető a westernek iránti lelkesedésére is.

Stockbridge álmos kisváros, mely a Housatonic folyónál fekszik, ami csörgőkígyó módjára szeli áta közel ezer méter magasan fekvő Berkshire hegyeit. Alig hagyja maga mögött az ember a helységhatárát, máris a számos tó és mocsár szabdalta erdők mélyén találja magát. A táj álomszerű, télen ahófedte hegyek csúcsai szinte egybeolvadnak az ég szürkés-kék fehérjével. „Szeretem a csendet,imádom a hegyeket”{81} – mondja Hill. Akárcsak apja, Girolamo, ő is szenvedélyes síelő. Stockbridge-ből két-három órán belül remek síparadicsomokat lehet elérni, többek között a New York államészaki részén, a High Peaknél található Lake Piacidet. Ha pedig valaki Terence Hillhez hasonlóan asífutást is élvezi, akkor számára ez a massachusettsi vidék maga a mennyország.

Tulajdonképpen ezt az északkelet-amerikai utazást csak kis kitérőnek szánták, egy köztesállomásnak az Európába visszavezető úton. Ám mikor Terence és Lori talált egy tizenkét hektárosranchot nem messze Stockbridge-től, ahol fákon, tavakon és mocsarakon kívül nem volt azégvilágon semmi más, úgy határoztak: határozatlan időre elhalasztják a visszatérésüket. Végül agyerekeket is Stockbridge-ben iskolázták be, illetve itt íratták óvodába.

Terence, Lori, Jess és Ross hamar megtalálták a helyüket. Stockbridge ugyan egy csendeskisváros, és az USA-n kívül nemigen ismeri senki, de a környék, Berkshire County, akárcsak RhodeIsland vagy Maine, az amerikai keleti part tucatnyi gyönyörű vidéke közé tartozik, ahová alegjómódúbb bostoni vagy New York-i családok vonulnak vissza, vagy luxusbirtokot vásárolnak, ahola nyarat tölthetik. A hely a művészek körében is közkedvelt.

Berkshire County hamarosan a Hill család első számú lakhelye lett. Terence itt elemében volt,hiszen Stockbridge mindent megadott neki, amire szüksége volt ahhoz, hogy szép, de sok erőtfelemésztő hivatását kipihenje és feltöltődjön. Az, hogy Bud Spencerhez hasonlóan az EgyesültÁllamokban megközelítőleg sem tett szert olyan ismertségre, mint Európában, mivel az ottaniközönség nem volt vevő a filmjeikre, így visszatekintve inkább előnynek mondható. A csendeskörnyezet, az érintetlen massachusettsi természet balzsam volt Terence Hill lelkének, a nagyfelfordulástól távoli nyugalom nagyon megfelelt a személyiségének. A teljes visszavonultságbanTerence azoknak szentelhette magát, akik számára a legfontosabbak – a gyermekeinek és a

feleségének. A fiúk számára beszerzett egy pónilovat, és nyulakat is tenyésztett. Olaszországbólvetőmagokat hozatott, hogy a kertjükben egy darabka mediterrán hazát teremthessen.

Vannak, akik Terence Hillt emiatt kicsit hóbortosnak vagy különcnek tartják, ám őt ez cseppetsem zavarta. A viaszkabátos magányos cowboy szerepe, amit Trinityként vagy Senkiként eljátszott,magánemberként is jól áll neki. Nagyra becsüli az egyszerű életmódot, ahogy maga mondja:„Imádom a vidéki életet. Hatkor kelek, sétálok egyet, majd elkészítem a reggelit. De azért ettől mégnem nevezném magam remetének.”{82}

Terence Hill csak egyetlen dolog miatt csalódott, mikor – nem sokkal Massachusettsbeérkezésüket követően – először élte át az erre a vidékre oly jellemző, különösen csodálatos indiánnyár jelenségét. „Ilyen őszt még soha életemben nem láttam. Fantasztikus volt. Csak később jöttemrá, hogy a fák elveszítik leveleiket, sokat esik az eső és a hó, nagyon hideg van, és voltaképpensosem érkezik el a nyár.”{83}

A RENDEZÉS KALANDJA

A nyolcvanas évek elejére, ahogy korábban említettük, eleinte lassacskán, de később egyreegyértelműbben világossá vált, hogy a Terence Hill – Bud Spencer páros népszerűsége leáldozóbanvan. A Nyomás utána! és a Nincs kettő négy nélkül című filmekkel közel két évtizedes közösmunkájukra tették fel a koronát Enzo Barboni jól bevált rendezésének köszönhetően. Az ezeketkövető filmek azonban már nem tudtak az utolsó nagy közönségsikerek, például az 1979-es Én avízilovakkal vagyok nyomába érni. Sergio Corbucci két produkciója, a Kincs, ami nincs valamint aSzuperzsaru – ez utóbbiban Terence Hill nagydarab partnere nélkül látható a kritikusok és arajongók egybehangzó véleménye szerint nem volt nagy dobás. Legfőbb ideje volt új utakra lépni. Ésazt a legjobb önszántukból megtenni.

Az ötlet, hogy ne csak a kamera előtt álljon, hanem rendezőként is kipróbálja magát, márkorábban is megfordult Terence Hill fejében. A gondolat azokra az időkre nyúlik vissza, mikorSergio Leone és Horst Wendlandt mellett a Nevem Senkit forgatta. Már a hetvenes évek kezdetén jóbarátságban voltak a nagy német filmproducerrel, Terence időről időre Wendlandt birtokán, a felső-bajorországi Rothseenél vendégeskedett.{84} „Akkoriban szerettem volna forgatókönyvet írni,rendezni, ő pedig meghívott engem Rothseebe, ott volt egy kis mozi, ahol szívesen mutatott nekemrégi Buster Keaton-filmeket. Meglátogatott minket Amerikában, Stockbridge-ben is.”{85}

Az irodalmi adaptációk továbbra is nagyon vonzották Terence Hillt. Egyszer még a Mindent bele,fiúk! című nagysikerű filmjéért kapott gázsiját is fel akarta kínálni egy Hermann Hesse művénalapuló film finanszírozására, amit ő rendezett volna.{86} Ezúttal azonban nem lett semmi azötletből. Az a mű, amit végül rendezői debütálásához választott 1983-ban, visszavezette őtOlaszországba, ahová hazahúzta a szíve, miután oly régóta élt és dolgozott külföldön. Egy komédiamellett tette le a voksát, ami nem túl meglepő, hiszen több mint tíz éve ennek a műfajnakköszönhette sikereit. A filmnek azonban az ismert olasz szerző Giovannino Guareschi népszerűregényhőseivel – Don Camillo és Peppone – kellett felvennie a versenyt. A vásznon harminc évvelkorábban a nagyszerű Fernandel a plébános, Don Camillo szerepében és Gino Cervi mint Peppone, akommunista polgármester halhatatlanná tették a két legendás figurát. Terence első rendezésében –a Don Camillo című filmben – szinte az egész családját felvonultatta: ő maga játszotta a címszerepet,a forgatókönyvet felesége, Lori írta, tizenegy éves Ross fia egy mellékszerepben, az ifjú Magrino-ként („Vékonyka”) volt látható, aki a cselekmény folyamán összebarátkozik Don Camillóval, idősebbfia, Jess pedig statisztaként egy focistát alakított.

A filmet egy kis lombárd faluban, az Emilia-Romagna régió határán fekvő Pomponescóbanforgatták, ami a festői Pó-síkságon fekszik, közvetlenül a folyóparton, félúton Mantova és Pármaközött. „Westernt már csináltam, és mást is. Guareschit nagyon kedveltem, és örültem, hogy olyanalkotást adaptálhatok rendezőként, ami Olaszországban játszódik. Don Camillo figurája ráadásulnem állt távol azoktól az alakoktól, akiket eddig megformáltam. Tetszik az az odaadás, amivel amunkáját végzi, és a Pepponével való kontrasztja is. De mindenekelőtt imádom Guareschiművét”{87}- magyarázta Terence Hill választásának motívumait.

A klasszikus regény új feldolgozásának ötlete azonban nem talált osztatlan lelkesedésre akörnyezetében: „Valójában nagyon kellett ragaszkodnom a film megvalósításához, mert senki semakarta, hogy megcsináljam. Mindenki azt kérdezgette, mit keres egy cowboy Emilia-RomagnábanDon Camillóként. De nem hagytam magam, végül saját gyártásban készítettem el a filmet. És bártaláltam egy rendezőt, a végén mégis úgy döntöttem, mindent magam csinálok – nagyonragaszkodtam ehhez a tervemhez.”{88}

Mikor a film 1984-ben a mozikba került, kiderült, hogy Terence Hill lelkesedése nem ragadt át apublikumra, és ezen még a Peppone szerepét játszó híres északír színész, Colin Blakely semváltoztatott (őt többek között a Gyilkosság az Orient expresszen, A kis lord, a Bosszúállók címűfilmekből ismerhetjük). „Reménytelenül angol” – viccelődött például az olasz Magazine tv.Bármennyire is jóakarattal tekintünk Terence Hill első rendezői szárnypróbálgatásaira, a szőke, kékszemű plébános, aki egy terepmotorral egykeréken akrobatáskodik, sőt, azzal jár vadászni is, és

görkorcsolyával száguldozik a templom padlóján, ahol ráadásul egy amerikai kórus énekel, majd egyelszánt szurkolókkal teli focimeccsen minden helyzetkomikum nélkül ütlegelni kezdi az ellenféljátékosait, a színész korábbi vígjátékaihoz képest lényegesen kevesebb nézőt szögezett amoziszékekhez.

Terence Hill rendezői debütálása nem rengette meg a mozivilágot, ami részben azon ismúlhatott, hogy a Fordítsd oda a másik orcád is! olyan elvárásokat támasztott az abbanfelvonultatott hihetetlen csínyeivel, melyeknek a színész ezúttal nem tudott megfelelni. Másrésztminden bizonnyal alábecsülte Fernandel elképesztő, csak nehezen felülmúlható eredetiségét.„Durván elnagyolt, csiricsáré film, nem minden elemében meggyőző, de igénytelen szórakozáskéntelfogadható” – olvasható a Nemzetközi filmlexikon (Lexikon des Internationalen Films) lakonikusösszegzésében.

Súlyos tragédia

A nyolcvanas évek második felében még csendesebb lett minden Terence Hill körül. ASzuperhekusok című, utolsó Bud Spencerrel forgatott filmje után Terence már csak egy újabbprojektbe – A keményfejű (Renegade) – fogott, amit ugyan nem rendezőként jegyzett, de aforgatókönyvírásból kivette a részét. Utoljára ekkor dolgozott együtt Enzo Barboni rendezővel, akia Buddal töltött időben mentora és világsikerének kovácsa volt. Azonban még Barboni tapasztalataés az álomszerű arizonai táj sem volt elég ahhoz, hogy a westernstílusú roadmovie-t automatikusansikerre vigye. A keményfejű a hetvenes évek munkáihoz képest nevezhető finomnak is, olyan, mintegy gyerekeknek és fiataloknak szóló kalandtörténet. Nekik be is jött a film. Ebben a produkcióbanis szerepelt Terence egyik családtagja, mégpedig első alkalommal kapott főszerepet a fia, Ross, akitizennégy évesen, apja és Robert Vaughn oldalán játszott. Összességében a nyolcvanas évekidőszaka volt idáig a messze legterméketlenebb a színész pályáján, mióta 1951-ben tizenkét évesenelőször a kamera elé állt.

Az új évtized kezdetével új világ köszöntött be 1989 őszén a berlini fal leomlásával, ami átrajzoltaa világ politikai térképét és emberek millióinak életét változtatta meg. Bizonyos értelemben TerenceHill is személyes élményként élte meg, noha akkoriban alig tartózkodott Európában. Felébredtek aszülői házzal és lommatzschi édesanyjával kapcsolatos emlékei, aki halálakor csak két évvel voltfiatalabb, mint ő maga ekkor. Az ötvenéves Terence Hill számára a történelmi események megrázópillanatokat hoztak, hiszen az utolsó két háborús évet szüleivel, testvéreivel és nagyszüleivel, Paulés Emma Thiemével Kelet-Németországban, egy kis szász városkában töltötte, ahová 1945 után sohatöbbé nem látogatott el. Az 1989-1990-es év fordulója azonban mindenekelőtt szakmai szempontbólígért fordulatot, ezzel újra lendületet adva megakadt pályafutásának. Terence-re új feladat vártrendezőként, a Lucky Luke, melybe ráadásul ismét egész családját be akarta vonni.

Időközben Jess Hill is megvetette a lábát a filmvilágban. Terence idősebbik fia azonbanszívesebben dolgozott a kamera mögött vagy a vágószobában, nem vágyott a reflektorfényre. Négyévvel ifjabb testvére viszont nagyon különbözött tőle: az ekkor már tizenhat éves Ross rendkívülönálló és magabiztos fiú volt. Apjához hasonlóan ő is imádta a sportot, futballozott és kenuzott. EgyBoston melletti kisvárosban a Middlesex College-ben tanult, ahova csak nagyon jól tanuló diákokatvették fel.{89} Az iskola mellett színészképzőbe is járt, a Don Camillóban és A keményfejűben játszottszerepei szárnyat adtak neki. Idővel Ross egója annyira megerősödött, hogy azt sokan mártúlzásnak tartották. A forgatás során nem fogadta meg apja tanácsait, Terence ezért kénytelen voltmás megoldást keresni, hogy támogassa és észrevétlenül irányítsa őt. Ha a felvételek folyamánelengedhetetlen volt, akkor közvetett utat választott a stáb tagjain keresztül, így próbálta elérni,hogy Ross megszívlelje az utasításait és a javaslatait. Makacs viselkedése miatt az ifjú Hillre állítólaga „Ross the boss” (Ross, a főnök) gúnynevet ragasztották. Akárhogy is, az elszánt határozottság és akemény magabiztosság az apára, akinek befelé forduló karaktere épp gyökeres ellentéte volt,minden bizonnyal mély benyomást tett. Apja és fia állítólag megállapodást kötöttek: Terencemegengedi, hogy Ross egy újabb filmben is szerepeljen, ha megígéri, hogy folytatja az iskolát és jójegyeket szerez. És elvégre Ross volt az, aki Lucky Luke figurájáért való lelkesedésével arra az ötletresarkallta a családot, hogy a belga képregényrajzoló, Maurice de Bévére alias Morris egyik művét

filmesítsék meg. Terence akarta rendezni is, és ő játszotta Lucky Luke-ot is, Ross kapta Billy, akölyök szerepét, Jess volt a rendezőasszisztens és a mama, Lori írta a forgatókönyvet. A Daisy Towncímű kötet mellett döntöttek, amit már 1971-ben, belga-francia koprodukcióban készültrajzfilmként bemutattak a mozikban. A tervek szerint egy tizenhárom részes sorozat készült volnaLucky Luke kalandjaiból.

Már túl voltak a Lucky Luke első forgatási napjain Új-Mexikóban, mikor 1990. január végén Rossegy hétvégét a szülei stockbridge-i ranchán töltött. Barátjával, Kevin Lehmann-nel autóval indultakvissza az iskolába, az onnan 200 kilométerre, Boston közelében fekvő Concordba. Kedd volt, január30. A két fiú azonban soha nem érte el úti célját. Még Stockbridge-ben Ross egy jeges útonelvesztette uralmát a kocsi felett. A jármű húsz méteren át sodródott az aszfalton, majd teljes erővelegy fának csapódott. Mikor a mentők a baleset helyszínére értek, már nem tudtak segíteni a kétfiún. Ross azonnal életét vesztette, Kevin Lehmann nem sokkal később, a kórházban halt belesérüléseibe.{90}

A tragédia a feje tetejére állította a Hill család életét. Épp egy boldogan együtt töltött időszak utánvoltak, közös terveket kovácsoltak, és bizakodva néztek az új év elé, amikor egyik pillanatról amásikra bekövetkezett a tragédia. Európába csak két héttel később ért el a hír. Terence teljesenvisszavonult és mindenki elől elzárkózott. Hosszú éveken át csak szemrehányást tett magának, éskétségbe volt esve – ahogy Matthias Wendlandt meséli. Horst Wendlandt fia vezette a Nevem Senkifelvételeit 1973-ban Új-Mexikóban, azóta ismerte Terence-t. „Egyszerűen nem tudta megbocsájtanimagának, hogy ilyen fiatalon engedte Rosst volán mögé ülni” – magyarázza Matthias Wendlandt. Agyászáról nem sok szivárgott a nyilvánosság elé, mert Terence Hill soha nem beszélt róla, a médiaképviselői pedig általában tudomásul vették ezt, és nem is faggatták a tragédiáról. Az egyetlenértesülés, ami itt-ott nyilvánosságra került, az volt, hogy mély válságban van, ezért nem akardolgozni.

A súlyos sorscsapás ellenére sikerült Terence-nek még abban az évben elkészítenie a Lucky Lukeelső részét. Billy, a kölyök szerepét, akit Ross játszott volna, kihúzta a forgatókönyvből. Az első részpróbaepizódként egy évvel később, 1991-ben került a németországi mozikba. Olaszországbanazonban nem mutatták be a cselekménye alapján a legifjabb publikumot megszólító filmet, ehelyett1992-ben egy magán-televíziócsatorna tűzte műsorára. A maradék tizenkét tervezett részt végülnyolcra csökkentették, és több országban is vetítette a tévé. Terence Hill azonban két másikkollégájára bízta a rendezést, majd eltűnt a képernyőről és hosszabb ideig nagy csend uralkodottkörülötte.

Fényes pillanat

1994-re már közel tíz év eltelt, hogy Terence Hill és Bud Spencer utoljára együtt állt a kamerák előtt.Az utolsó közös munkáik óvatosságra intették a párost, de ez nem azt jelentette, hogy időnként neforgattak volna a fejükben újabb terveket.

Két mű az ötletbörzék során újra meg újra felvetődött: a Dr. Jekyll és Mr. Hyde valamint a DonQuijote. „Úgy képzeltem, hogy don Quijote történetét filmesítjük majd meg: én leszek SanchoPanza, Terence pedig a címszereplő, persze az egészet a párosunkra igazítva. A megboldogult FurioScarpelli írta volna a filmhez a Spanyolországban játszódó prológust, a regénynek megfelelően.Terence azonban biztosra akart menni, ezért úgy gondolta: visszatér bevált műfajunkhoz, awesternhez” – emlékszik Bud Spencer.{91}

A Terence által tervezett film címe Bunyó karácsonyig (Botte di natalé) volt, és egyfajtafőhajtásnak szánták mindazok – Terence és Bud régi ismerősei és családtagjai – előtt, akik a többmint harminc év során kísérték kettősüket. „Terence elküldte nekünk a forgatókönyvet, ami a fia,Jess tollából származott, és annyira jónak találtuk a történetet a két öregedő cowboyról, akikkarácsonykor útnak indulnak az édesanyjukhoz, majd végül kibékülnek, hogy rögvest elhatároztuk:megcsináljuk a filmet”{92} – meséli Matthias Wendlandt, aki az új-mexikói forgatáson GiuseppePedersolival, Bud idősebbik fiával együtt dolgozott gyártásvezető-producerként. A filmet rendezőTerence számára ez volt a tizenhetedik közös munka Bud Spencerrel – az 1959-es Hannibál címűtörténelmi filmet nem számítva, hiszen akkor még nem ismerték egymást személyesen, és közös

jelenetük sem volt. „Tetszett az ötlet, hogy csináljunk egy olyan filmet, ami egyfajta zárówesternlehetne Buddal. Ott veszi fel a történet a fonalat, ahol legutóbb abbahagytuk”{93} – fejtegette TerenceHill később egy interjúban.

A Bunyó karácsonyigban, a Travis bőrébe bújó Terence beleszeret egy Bridget nevű karcsú, szőkeállatorvosnőbe, akit Anne Kasprik berlini színésznő, a neves DEFA-rendező és forgatókönyvíróHans-Joachim Kasprzik lánya játszott, akinek ez volt az első komoly szerepe egy nagyobb filmben.„Mikor felhívott az ügynököm, és azt mondta, Terence Hill haladéktalanul látni akar egyszereplőválogatáson, azt gondoltam magamban: »Ez csak valami vicc lehet.« De mikor rájöttem,hogy nem tréfál, alig hittem a fülemnek” – meséli a színésznő. Anne Kasprik ahelyett, hogy csapot-papot otthagyva rohant volna a castingra, ahogy azt „mindenki más” tette volna, előszörkikosarazta Terence-t: „Épp Kölnben voltam és péntek előtt nem tudtam Berlinbe utazni, úgyhogyazt feleltem: »Péntek előtt nem megy.«”

Anne Kaspriknak szerencséje volt, beleegyeztek a halasztásba, pénteken pedig már ott ültBerlinben a Rialto vetítőtermében Horst Wendlandt, Terence Hill és néhány rendezőasszisztenstársaságában. „Iszonyúan ideges voltam. Ami ezután következett, teljesen valószerűtlen volt: egyrövid beszélgetés után, anélkül, hogy egyetlen sort is felolvastam volna, Terence-nek mindösszeegyetlen kérése volt: álljak fel egy pillanatra. És már kész is voltunk. Később megtudtam, azt akartáklátni, elég hosszú-e a lábam a lovaglós jelenetekhez...” A forgatás nagyrészt a Santa Fétől néhánykilométerre délre eső Bonanza Creek ranchen zajlott 1994-ben. Ezt a marhafarmot a nyolcvanasévekben westernfilmek gyártásához alakították át. A Terence Hill-féle Lucky Luke-ot is ittkészítették, több mint két évig forgatták. A 31 éves Anne Kasprik számára a Terence-szel folytatottközös munka karrierje csúcsát jelentette, ráadásul, ahogy mondja, „paradicsomi állapotok közt”dolgoztak. „Csak a forgatásra három hónapot szántak. Terence ráadásul ragaszkodott hozzá, hogymár két héttel előbb menjünk el a helyszínre, hogy megszokjuk a környezetet. Hihetetlenülcsaládias volt a légkör. A forgatás luxuskörülmények között folyt, csak rendezőasszisztensből ötvolt! Ilyet se azelőtt, se azóta nem láttam.” Mindenekelőtt hatalmas élmény volt számára a Terence-szel való találkozás. Így folytatja a beszámolót Anne: „Rettenetesen izgatott voltam, mikormegérkeztünk. Terence azonban rögtön megszabadított a szorongásaimtól. Őrületesen pozitívkisugárzású ember, és sokkal nagyobb szabadságot biztosított nekem is és a többi színésznek is aszerepeink megformálásában, mint azt korábban gondoltam volna. Ha valami nem úgy alakult,ahogy ő elképzelte, azt soha nem mondta közvetlenül a szemembe, hanem odajött és így kezdte:»Nagyon jó volt... de nem tudnánk még egyszer megpróbálni – kicsit másképp?«”

Anne mielőtt elutazott volna Új-Mexikóba megnézte Terence Hill összes filmjét, amit meg tudottszerezni, mert a zömét addig nem ismerte. Ezek után a forgatáson „őszintén meglepődtem, milyenérzékeny ember, és hogy sokkal halkabban beszél, ráadásul összességében is sokkal csendesebb,egészen más, mint gondoltam.”

Ross haláláról, ami több mint négy évvel azelőtt történt, Anne Kasprik ekkoriban nem tudott, demindazok számára, akik régebbről ismerték Terence-t, mindig is mindenütt nyilvánvaló volt(különösen ezen a helyen, ahol tulajdonképpen Rossnak kellene a Lucky Luke-sorozatot forgatnia).A színésznő nem is tudta hova tenni a következő történetet. „A filmben odahoznak hozzám egy fiút,akit megharapott a kígyó. A jelenet során látjuk, ahogy a fiú lázasan, izzadtan fekszik az ágyon, ésreszketve küzd a halállal. Bud játszotta az apát, aki aggódó szemmel figyelte a fiát, miközbenmellette állt Terence. Hirtelen azt vettem észre, hogy Terence nagyon furcsán viselkedik,egyszeriben nagyon elkomolyodott, aztán lassan elöntötték a szemét a könnyek. Nagyon különösvolt számomra ez az egész, mert akkor még nem tudtam Ross sorsáról. Ezenkívül az is fura volt,hogy látszólag senki sem vett tudomást a stábban a hirtelen hangulatváltozásról, és senki nem tettsemmit. A jelenet forgatása után ezért kimentem, letéptem egy kis virágot és odaadtam neki: »Neszomorkodj, az élet szép, élvezd!«, mire csak ennyit válaszolt: »Valószínűleg igazad van.«”

A Bunyó karácsonyig Terence Hill és Bud Spencer utolsó közös filmje. Stílusát tekintve ugyanazt avonalat követte, mint a korábbi munkáik, és a karácsonyi nagy családi kibéküléssel áhítatos-vidámbúcsúprodukcióként vonult be a páros filmográfiájába. A cselekmény és a forgatás is lényegesencsendesebb volt, mint a régi időkben. Érezhető volt Terence Hill mindig is óvatosnak számítórendezése is, hiszen a fia, Jess forgatókönyve alapján készült filmet inkább a fiatalabb publikumnakszánta. A két főszereplő végül is már régen kinőtt az egymást elpáholó cowboyok korából: a

forgatások végén Bud a 65., Terence pedig az 55. életévét taposta. Mikor aztán a film 1995márciusában a német mozikba került, a közönség reakciói a vártnál jóval visszafogottabbnakbizonyultak, ahogy Anne Kasprik is mondja: „A film nem aratott olyan nagy sikert, mint reméltük.Terveztük, hogy elkészítjük a folytatását is. Apám megjegyezte: »Hát, Anne, azt azért nemállíthatjuk, hogy mélyre ható film lenne.« De persze ettől függetlenül nagyon büszke volt rám.”

A mélyebb tartalom iránti vágy A lármásan tréfálkozó szerepeket továbbra is szerette, ismerte be Terence Hill még a Bunyó

karácsonyig premierje idején, de nem elégedett meg ennyivel: „A jövőben többet fogok rendezőkéntdolgozni. Szeretnék tartalmasabb filmeket készíteni.”{94} Két évvel később egy interjúban már aztsem zárta ki, hogy még egyszer westernt forgasson, de kizárólag azzal a feltétellel, hogy abban nemlesz lármás tréfa és erőszak. Ismételten hangsúlyozta, milyen nehéz olyan filmet csinálni, amibensem szex, sem erőszak nincs, és az egész család nyugodt szívvel nézheti meg együtt.

Eltekintve attól, hogy néhány évvel később egy teljesen új mamutprojektben dolgozik majdszínészként – erről majd még szót ejtünk –, fenti törekvését ismerve sokatmondó az a tény, hogy akövetkező rendezéséig majdnem másfél évtized telik el. Ráadásul ezúttal is egy westernről van szó,amit 2008-ban ismét Új-Mexikóban forgatnak. A rendezés feladatát Giulio Base kollégájával osztottameg, akivel az olasz tévében együtt dolgozott, Doc Westet, a címszereplőt pedig ő maga alakította.

Terence ebben a produkciójában misszionáriusi igyekezetében még hűségesebb maradt elveihezés még kevésbé kötött kompromisszumokat – főleg a viccelődéseket és a verekedéseket illetően,mint utolsó, Buddal közös munkájánál. A Doc West két részben tálalt, az emberi sorscsapásokatilletően részben önéletrajzi elemeket is tartalmazó cselekménye még a Bunyó karácsonyig cíművígjátékhoz képest is csak a korábbi alkotásaik árnyéka. A filmben Terence egy orvost alakít, akiugyan tökéletes pókerjátékos, de csak nemes cél érdekében veti be tudását, nem pusztán a játéköröméért kártyázik. Annyira sok pénzt akar keresni, amennyit csak lehet, hogy egy mexikóikislányt támogathasson, akinek az édesanyja azért halt meg, mert orvosként – részegsége miatt –nem volt olyan állapotban, hogy képes legyen a segítségére szoruló, golyóval a testében beszállítottnőt megoperálni. A bűntudat végül addig marcangolja a lelkét, míg szögre nem akasztja hivatását.Mellesleg még elsimít egy farmerek közötti viszályt, miután mesterien kitanít pár fiút azökölharcra, és megmenti az egyikük életét, aki korábban elé vetette magát, mikor le akarták lőni. Alány anyjától eltérően ezúttal biztos kézzel távolítja el a fiú testéből a lövedéket és végül már arra iscsak legyint, mikor egy kutya serpenyőstül lopja el kedvenc hagymás babját. A Doc Westet először2009-ben vetítették egy olasz kereskedelmi tévében, Németországban azonban csak 2011 vége ótakapható DVD formában Senki visszavág alcímmel.

A rendezés tehát továbbra is nagy kihívás maradt Terence Hill számára. Semmiképp sem adta fel azigényes, számára vonzó alkotás utáni kutakodást. „Néhány évvel ezelőtt Terence egy olyan filmetakart készíteni, ami egy zsidó nő koncentrációs táborban megélt történetét mesélte volna el, és hajól emlékszem, az ötlet alapjául még egy történelmi regény szolgált” – idézi fel Matthias Wendlandt.„Mindenáron meg akarta csinálni ezt a filmet, és legalább két-három évig szaladgált mindenfelé aforgatókönyvvel, hogy producert találjon hozzá. De valahogy senki sem értette igazán az ötletét.”

Egy önmagának tett ígéret

Mindattól, amit gyermekként átélt a második világháborúban, Terence Hill a mai napig nem tudottszabadulni. A Lommatzschban töltött idő emléke túl mélyen ül a lelkében, és nem képes elfelejtenimindazt, ami 1945 februárjában a közeli Drezdát ért szövetséges légi bombázás alatt történt. „Alegrosszabb pillanatban a legrosszabb helyen voltunk, és végigéltük Drezda szükségtelenbombázását, ezt soha nem fogom elfeledni. Még harmincéves koromban is rémálmok gyötörtekéjszakánként”{95} – mesélte láthatóan megindultan a hetvenéves Terence Hill egy olasz televíziós

interjúban. Szemmel láthatóan küzdött a szavakkal, mikor folytatta az emlékek felidézését. „Jólenne, ha azok, akik oly könnyelműen elindítanak egy háborút, és oly könnyedén dobnak lebombákat, eszükbe vésnék: legfőképp a gyerekek azok, akiknek egy életen át küzdeniük kell akövetkezményekkel.” Édesapja mesélte, hogy saját szemével látta, ahogy az emberek Drezdában aleomló házakból menedéket keresve az utcára rohantak, ahol meg a gyújtóbombák találták el őket,és csontig szenesedtek. A beszélgetés végén Terence Hill megragadta az alkalmat, hogy anyilvánosság előtt ígéretet tegyen új terve megvalósítására: „Hihetetlen, milyen gonosz tud lenni azember, ha ilyen fegyvereket fejleszt. Ezért itt és most ígéretet teszek magamnak, hogy errőlkészítek egy filmet.”{96}

KÉT JÓ BARÁT

Olaszországban létezik egy Domenica in elnevezésű maratoni talkshow. Keletkezésének történeteegészen rendkívüli, tanulságos bepillantást enged az olasz tévézés világába. Nem kisebb intézmény,mint maga a kormány bízta meg ugyanis a hetvenes évek első felében az állami televízió, a RAIfelelőseit, hogy készítsenek egy olyan műsort, ami a lakosságot az olajválság idején visszatartjaattól, hogy vasárnaponként kiautózzon a szabadba, és ezáltal tovább növelje az olajfogyasztást. Ashow alapötlete Corrado Mantonitól, a háború utáni időszak egyik legbefolyásosabb tévésszemélyiségétől származik, és zseniális telitalálatnak bizonyult. A Domenica in 1976-ban kerültelőször adásba, és azóta októbertől májusig minden vasárnap kerek hat órán keresztül sugároz anép képernyőjén. A műsorfolyam megszüntetése továbbra sincs napirenden, bár az adásidőt 2009-ben némileg csökkentették, így valamivel kevesebb, mint öt órányi műsort szolgáltatnak.

1983-ban Terence Hill és Bud Spencer együtt vendégeskedett a talkshowban. A műsorban Terenceegyszer csak elővett egy cédulát, és felolvasta róla, mi a különbség közte és Bud Spencer között: „Ő atengert szereti, én a hegyeket; ő a repülőket imádja, én a motorokat; ő a húst szereti, én a halat; Budkedveli a társaságot, én kevésbé; benne megvan az a képesség, hogy kitaláljon dolgokat, bennem azakarat, hogy megvalósítsam az ötleteimet; ő hangosan beszél, én halkan; ő tud gitározni, én nem; őbabonás, én hívő vagyok; neki a krumpli a kedvence, nekem a hagyma; ő jól tud improvizálni, énfelkészülök; ő puhára főtt, pácolt zöldséget eszik, nekem jobban ízlik a nyers zöldség, csak úgymagában; ő a zöld almát részesíti előnyben, én a sárgát; ő szeret úszni, én inkább síelek; ő Lazio-drukker, én a Romának szurkolok (az olasz főváros két elsőligás focicsapata).”{97}

Nem mintha bárkinek is meglepetést okozna, mennyire különbözik egymástól Terence Hill és BudSpencer, teljesen függetlenül a nagyon is eltérő fizimiskájuktól, amit a közös filmjeikben játszottszerepek hangsúlyosan és a lehető legviccesebben emelnek ki. Ez a szereposztás azonbansemmiképp nem újdonság, ha bepillantunk a vígjátékok történelemkönyvébe, meggyőződhetünk,ez a tradíció egész a reneszánsz korig nyúlik vissza – eredetét a XVI. századi commedia dell’ artébanlelhetjük fel.

Az irodalmi művek összetett cselekményétől eltávolodva a komédia különös vonzerejét pont attóla tucatnyi figurától nyeri, melyek közül kettő emelkedik ki igazán: Harlekin és Brighella.{98} Akülönféle színdarabokban való megjelenésükben és viselkedésükben – rendkívül leegyszerűsítettmintára redukálva – különbözőségükben is mindig egyformák, ami felismerhetőségüket jelentősenmegkönnyíti. Az általában alacsony és kövér Harlekin mindenekelőtt a butaság, a gyalulatlanság és anaiv vidámság jegyeit mutatja, valamint a kiadós nagy zabálások is feltétlenül az ő figurájáhoztartoznak. Mindehhez azonban sárm és iróniára való hajlam is járul. A többnyire magas, vékonyalkatú Brighella ellenben ravaszul okos, olyan puha és ruganyos a mozgása, akár egy macskának,rengeteg akrobatikus mutatványt ismer, rámenős és előszeretettel dolgoztat maga helyettmásokat. A cselekmény is mindig ugyanazt az alapelvet követi: Harlekin és Brighella együttpróbálják átverni a „nagyokat” – pont ugyanúgy, ahogy Terence és Bud filmbeli figurái. Azegyüttműködésükben rejlő „különleges kémia”, amit mindketten oly gyakran hangoztatnak, kisrészben talán arra is visszavezethető, hogy a XVII. századi commedia dell’ arte két fellegvára,Velence és Nápoly épp egybeesik kettejük szülővárosaival.

Mindazonáltal nem Bud, hanem Terence az, aki az általa ábrázolt karakterekkel kevesebbhasonlóságot mutat. Spencer szívesen adja a nagymenőt, láthatóan élvezi a kulináris csábításokat,és minden adódó alkalmat megragad, hogy csapja a szelet a nőknek. Terence Hill viszont épp azellentéte, ezzel sok munkatársát mégis lepte: „Terence mindig kicsit kívülállóként viselkedett,sajátosan állt a dolgokhoz, nagyon nyugodt és visszahúzódó volt. Talán Lori miatt van így, akiszámomra mélyen vallásos embernek tűnik” – fejtegeti Matthias Wendlandt, aki már negyven éveismeri a házaspárt. „Mikor annak idején a Nevem Senkit forgattuk Új-Mexikóban, apámmegbízásából én láttam el a felvételvezetői posztot. Az égvilágon mindenért én voltam felelős astábban, többek között három hónapig Henry Fonda és Terence Hill sofőrje voltam. Az útjainkról túlsok mesélnivalóm nincs, mert Henry Fonda és Terence Hill egyvalamiben nagyon hasonlítottak

egymásra: mindketten nagyon csendesek voltak, nem sokat beszéltek. Lori is szinte mindig jelenvolt a forgatásokon. Bud a Bunyó karácsonyig felvételeinél húsz évvel később ugyanott rendszeresenmeghívott minket vacsorára, ő igazi társasági ember. Terence-ből hiányzik ez a fajta spontaneitás.”

Hasonló kép rajzolódik ki az alábbi történetből is. A Mindent bele, fiúk! 1973. március 7-inémetországi premierjére az esseni Lichtburg filmpalotában került sor. Mikor Wolli Jahnke, HorstWendlandt unokaöccse a nagy napot megünneplendő Gustaf Gründgens Rolls-Royce-ával mentTerence-ért a düsseldorfi repülőtérre, a színésznek nem tetszett a nagy felhajtás: „Wolli, ez nem azén stílusom, nem tudtál volna egy VW-cabrióval értem jönni?”{99}

Az ezt követő németországi promóciós előadássorozaton ismét Matthias Wendlandt ült a volánmögött, mikor Terence-t és filmes partnerét kellett szállítani. „Mindenhol, ahol csak megjelentünk,rengeteg lány várt rájuk, akik azonnal megrohamozták Terence-t. Neki ez egyáltalán nem voltínyére. Mindenkit eltolt magától. Bud viszont nem tudott betelni a vidám flörtöléssel, és tártkarokkal, élvezettel fürdött a tömeg szeretetében.” Apja, Horst Wendlandt számára a születettnápolyi „tetőtől talpig, szívvel-lélekkel olasz volt, Terence Hill tökéletes ellentéte. De én őt is nagyonszeretem. Mindketten a barátaim, és ha csak tudok, örömmel találkozom velük.”{100}

A nagy leleplezés

Számtalan olyan komikus-páros létezik, mely a commedia dell’ arte alapelveit követve váltvilághírűvé. Jerry Lewis és Dean Martin például, Walter Matthau és Jack Lemmon, Bob Hope és BingCrosby vagy akár Fernandel és Gino Cervi, akik az ötvenes években a Don Camillo filmsorozattaltettek szert hírnévre. Mindezek mellett vannak olyan kettősök is, mint például Dan Aykroyd és JohnBe lus h i (Blues Brothers) vagy Charlie Chaplin és Buster Keaton (Rivaldafény), akik ahelyzetkomikumra épülő vígjátékaikkal ugyan történelmet írtak, de a sikersorozatnak nem lettfolytatása. Stan Laurel és Oliver Hardy, valamint a dán némafilmes duó, Pat és Patachon kivételévelazonban egyik sem volt olyan sikeres, mint Terence Hill és Bud Spencer.

A filmjeikben – melyeket immár négy évtizede mind a mai napig folyamatosan ismételnek –kettősüket szeretetben és gyűlöletben egyesülve ábrázolták, valamint a talkshow-kban valómegjelenéseik is azt a feltételezést erősítik, hogy Terence Hill és Bud Spencer a magánéletben iselválaszthatatlan jó barátok. Túlságosan vonzó a testvéri barátságról alkotott elképzelés (nemegyszer játszottak fivéreket a filmvásznon), aminek felszínét a valóság sem karcolhatja meg, egyolyan barátság képe, ami szükség esetén egy-két nyaklevest vagy kobakra nyomott barackot is lazánelbír, anélkül, hogy a legcsekélyebb következménye is lenne kettejük kapcsolatára.

A rajongók és újságírók évek óta nyaggatják a sztárpárost azzal a kérdéssel: vajon amagánéletben is jó barátok-e. A számos internetes fórumon vagy talkshowban Bud és Terencevéleménykülönbségeit taglalva mindig elő-előbukkan az a viccelődő megjegyzés, hogy mindenbizonnyal mindjárt újra összeverekednek. A kérdésre adott válaszaik általában annyira szűkszavúakvagy kitérőek, hogy az embernek néha az a benyomása, a két mozihős nem akar ellentmondani aróluk született legendának.

Bárhogy is legyen, lelkes híveik többségét feltehetően nem lepi meg, hogy Bud az, aki ebben azügyben végül is lerántja a leplet a titokról. Életrajzában ennek a kérdésnek – „a legtöbb embert, akiidáig figyelemmel követte életutamat, a leginkább érdekli: mi rejlik a legenda mögött?” – nemkevesebb, mint két és fél oldalt szentel.

Ami ezután következik, az két férfi barátságának megható, őszinte és szeretetteljes leírása.Immár negyven éve ismerik egymást. A közös munkáik során vakon megbíztak a társukban,kölcsönösen nagyra becsülik a másikat. És „idővel” felfedezték azt is, hogy „emberileg is nagyonközel állunk egymáshoz, még ha rengeteg is a különbség köztük, ami minden egyes embertegyedivé tesz” – vallja Bud. „Egyszerűen egy hullámhosszon vagyunk.”

A tekervényes magyarázatok helyett végül jólesik a következő mondatot olvasni: „Bud Spencer ésTerence Hill életre szóló barátok, jóban, rosszban. Carlo Pedersoli és Mario Girotti viszont olyanbarátok, akik ugyanazokban az értékekben hisznek, sok a közös tapasztalatuk, ám ahogy véget ér aforgatás, mindegyikük hazamegy a családjához és éli a saját életét. Sohasem követtük el azt a hibát,hogy rátelepedjünk a másik életére. A barátság nemtől független szeretet, és az a szeretet, ami

börtönné válik, tönkreteszi a barátságot.”{101} Ez az oka annak, magyarázza Bud, hogy Terence és ő –ellentétben például Jerry Lewis-szal és Dean Martinnal – sosem vesztek össze. Így e kételválaszthatatlan figura filmjeit továbbra is a régi mottó szerint élvezhetjük: „meghalt a legenda,éljen a legenda!”

„ICH BIN EIN LOMMATZSCHER”

(LOMMATZSCHI VAGYOK)

Egy férfi légyfogótehetségének köszönhető, hogy Lommatzsch hat évvel a berlini fal leomlása utánismét nagy események elébe nézhetett. A dolog ugyan nem történelmi jelentőségű, de a várostörténetébe beírta magát. A Wörthi-tó partján fekvő Reifnitzből származó férfi, Robert Botzenhartegy régi karintiai családi vállalkozás fogadósa és hoteltulajdonosa, aki 1991. november másodikánTina Turner, Claudia Schiffer, Gunther Sachs, Wolfgang Petersen és Terence Hill társaságában ott ülta kanapén Thomas Gottschalk ZDF-es Wetten, dass... ? (Fogadjunk...) című televíziós show-műsorában. Botzenhart arra fogadott, hogy 100 másodperc alatt 200 légyből húszat elkap pusztakézzel. A „bolondos apróságok” azok, melyek Terence Hill vallomása szerint egy sikeres forgatásinapon kívül a legnagyobb örömöt okozzák neki.{102} Ezen a napon ismét erről volt szó, Terence pedigállta a fogadást.

A két lábbal a földön járó Botzenhart olyan családban nőtt fel, mely „mindig is nagyon tehetségesvolt légyfogásban”, és lelkiismeretes emberként alaposan fel is készült a fellépésre: „Mivel nálunk atóparton nincs olyan sok légy, ezért egy hónapig tehénistállóban és disznóólban edzettem egyszőlősgazda jóvoltából”. Tétként arra az esetre, ha elveszítené a fogadást, Terence Hill egylommatzschi látogatást ígért: gyermekkorának német városában egyszer délután megmutatná ahelybéli gyerekeknek, hogyan kell úgy verekedni ügyesen, hogy kék foltok nélkül kerüljenek ki abunyóból. Botzenhart minden bizonnyal valóban keményen gyakorolt, mert megnyerte a fogadást.Így esett, hogy Lommatzsch fél évszázad múltán újra viszontláthatta tékozló fiát.

„Fantasztikus volt” – mondja Klaus-Dieter Hirsch, Lommatzsch első, egyesülés utánipolgármestere. „A fél város a televízió elé szögezve ült otthon, hiszen mindenki tudta, hogy Terenceszerepelni fog a Wetten, dass...? adásában. És mikor elárulta, mi a fogadási tétje, biztosan jó pársörivónak torkán akadt a korty.” Eltartott ugyan egy darabig, mire a színész beváltotta az ígéretét,de 1995 tavaszán végül ennek is eljött az ideje. Terence elintézte, hogy a Bunyó karácsonyignémetországi premierje, ahova Bud Spencer is elkísérte, március közepén a drezdai UFA-palotábanlegyen. Ezt az alkalmat kívánta felhasználni, hogy a közeli Lommatzschban beváltsa a fogadáselvesztésekor tett ígéretét.

Ami ezek után történt, az a legvakmerőbb várakozásokat is felülmúlta. Mikor Terence Hilltmárcius 12-én déli 12 órakor a lommatzschi tradicionális zenés felvonulásról egy szekéren abelvárosba kísérték, a Városháza téren tízezer torokból hangzott fel az éljenzés – ez duplája annak,mint ahány lakosa a településnek van. Nem sokkal később a színész kilépett a Városháza erkélyére,és nem csak a polgármester Klaus-Dieter Hirschnek futott végig a hideg a hátán, mikor Terence ékesnémetséggel így szólt a jelenlevőkhöz: „Büszke vagyok rá, hogy lommatzschi vagyok... a szívem idetartozik!” A következő 24 órát a lommatzschiak valóságos „Terence-transzban” töltötték, az akkorközel 57 éves színész szinte levegőhöz sem jutott. Családja egykori lakóházánál, a Döbelner utca 40.szám alatt leleplezett egy fából készült emléktáblát, amin egy téves dátum állt: „Itt lakott MarioGirotti/Terence Hill 1943-1947.” Ez két évvel több, mint amennyit a valóságban ott töltött, eiverbibbsch! (Szász tájszó: az ördögbe!) A kötelező autogramosztogatást követően délután pedig aközépiskola tornatermében került sor egy kaszkadőrbemutatóra a gyerekekkel. De ez még mindsemmi: este a Városházán – csupán néhány méterre egykori otthonától – dédnagyapja, Carl Menzelés a zeneszerző Robert Volkmann után őt is a város díszpolgárává avatták. Mindezek utánkövetkezett, hogy is lehetett volna másként, a protokolláris társas összejövetel.

A látogatás csúcspontját azonban a következő napra tervezték: a lommatzschi kisdiákok hivatalosfelmentést kaptak az iskolalátogatás alól, hogy öt órán keresztül verekedhessenek a kamerák előttTerence Hill-lel. „Terence Hill kedves színész. Nagyon élveztem a vele való verekedést. Egyhamarnem felejtem el ezt a napot” – számol be lelkesen a tízéves Christian Slawig 4. b osztályos tanuló akaszkadőredzésről az önkormányzat brosúrájában. A négy színes lapból álló kiadványt, melynekcímlapjáról egy kissé unott arcú Terence Hill néz ránk cowboyruhában, később hárommárkáshivatalos eladási áron terjesztették a lakosság körében. Klaus-Dieter Hirsch is le volt nyűgözve:„Nemcsak a színészi teljesítménye miatt kell meghajolnunk előtte, hanem fejet kell hajtanunk az

ember előtt is. Mindenkit figyelmesen meghallgatott, idősebbeket és fiatalokat egyaránt, nyitottvolt, és minden érdekelte, ami a gyerekkorával, Lommatzsch városával vagy a környékkelkapcsolatos. Érezhető volt, hogy nagyon empatikus, szívvel-lélekkel dolgozott a gyerekekkel. Biztos,hogy mindenkinek életre szóló élményt nyújtott.”{103} Terence látogatása a polgármester számára,saját bevallása szerint is tizenegy éves hivatali időszaka fénypontja volt. Nem kerülte el avárosvezető figyelmét az sem, hogy Terence Hillnek „nagyon szoros a viszonya a feleségével,mindent vele egyeztet, de ez így is van rendjén” – tette hozzá Hirsch.

1998-ban, egy évvel 70. születésnapja előtt Terence Hill egy utazási magazin riportja miatt újraLommatzschban járt. Az újságíró, aki a drezdai repülőtéren várta, megígérte, mindent diszkrétenfog intézni. „Jó lenne, ha teljes nyugalomban bóklászhatnék Lommatzsch utcáin”{104} – kérteTerence. Ám már a repülőtéren kiderült, ebből nem lesz semmi. Rögtön a taxiállomásnál majdnemtömegkarambolt okoztak, és az emberek a maguk nyelvén reagáltak: „Nédd’ má’, ez nem aTerensz?”{105} Lommatzschban is sokaknak tátva maradt a szája. Aztán a Városházán, ahol azAranykönyvbe kellett bejegyeznie a nevét, végképp egyértelművé vált, hogy a csendes bóklászásgyermekkora helyszínén pusztán naiv óhaj marad: az elégedetten mosolygó Hirsch polgármestermellett tapsolva fogadta őt az intézmény minden munkatársa.

Jótét lelkek és kitömött egerek

Nem sokkal második látogatása előtt nevezték át a lommatzschi uszodát Terence Hill fürdőre, anévadó ugyanis nagyvonalúan egy hatalmas vízicsúszdát adományozott a városnak. Körülbelül ezzelegyidőben kezdett a helyi lövészházhoz tartozó kocsma valódi westerncsehóként virágzani. A csúcsa Terence Hill bár, ahol egy nagy adag hagymás bab és kellő mennyiségű bor vagy whiskeyelfogyasztása után egy kicsit mindenki Senkinek érezheti magát. A helytörténeti múzeumban mégegy saját szobát is berendeztek a település legprominensebb díszpolgárának. A bútorzat olyanspártai, mint egy spagettiwesternben, a falon egy családfa lóg, de találunk néhány relikviát a Bunyókarácsonyig című filmből is, például egy fakanalat és egy serpenyőt, ezeket részben a látogatókadományozták a múzeumnak, noha Terence-től is kaptak ajándékba néhány képet és posztert. A kisgyűjtemény ékköve az a cowboykalap, amit Terence Hill a Bunyó karácsonyig felvételein viselt,„eredeti izzadságfoltokkal és lövésnyomokkal” – dicsekszik az érdeklődőknek Angelika Skrentwa, amúzeum egyik önkéntes munkatársa. És ha valaki elég kedvesen kíváncsiskodik, akkor talán még felis próbálhatja!

Angelika Skrentwa úgyszólván a múzeum jótét lelke. Tipikus szász dialektusban előadott, élettelteli tárlatvezetései nyomán messze a város határain túl is ismerik. 1995-ben, Terence Hill elsőlátogatása idején egy volt a Városháza téren éljenző több ezer rajongó közül. Időközben azonbanszakértővé vált Terence Hill és Lommatzsch ügyében. Tökéletesen kiismeri magát a színésszel anyaiágon rokon üveggyáros Menzel család szerteágazó történetében. Angelika Skrentwa minden, aszínésszel kapcsolatos fellelhető tárgyat összegyűjtött, kifaggatta a kortársakat, akik ismerhették aGirotti családot, és egyetlen apró részlet sem kerülheti el a figyelmét. Azonban a legtöbbet TerenceHill Lommatzschban töltött két évéről mégsem a múzeumi kiállításból tudhatunk meg, hanemAngelika Skrentwa és kolléganője tárlatvezetéséből. Az egyik télen különleges vendég fészkelte bemagát az amúgy meglehetősen szellős kiállítóhely falai közé – egy egér. „Elkereszteltük Mariónak,de nagy bánatunkra a következő nyáron továbbállt” – sajnálkozik Angelika Skrentwa. Nagyoncsalódottak voltak, ám a szükség találékonnyá teszi az embert: egy azonos nevű kitömöttegérrokonnal pótolták a hiányt. Rendszeresen érkeznek a legtávolabbi vidékekről is vendégek, akiknyomokat keresnek, és kíváncsiak, milyen újdonságot találnak a világhíres lommatzschifilmsztárról.

Az elmúlt évek során azonban kicsit elcsendesedett az élet a szász kisvárosban. A Terence Hillkörüli felhajtás némileg alábbhagyott, és csak a jobb időkre emlékezve él tovább a nosztalgia, mely aszó szoros értelmében felmorzsolódik – akár a középkori pinceboltozatok, melyek Lommatzschbanidőről időre elnyeltek egy-egy lakószobát vagy éttermet. Szerencsére mindezidáig nem történtnagyobb tragédia, a süllyedések ugyanis általában félreismerhetetlen módon előrejelzik a bajközeledtét. Ám míg a pincéket időközben a bányamérnökök alaposan átvizsgálták, hogy időben

megelőzzék a nagyobb katasztrófát, addig a Terence Hill-uszoda 2011-ben egész évben zárvatartott, mivel a község büdzséjében még a medencék repedéseinél is nagyobb lyuk tátong.Mindaddig, míg a felújítás költségei és a drága üzemeltetés hosszú távú feltételei nem tisztázódnak,nem lehet tudni, mikor nyit ki újra a fürdő – mondja a polgármester asszony, Anita Maaß.Lommatzsch lakói ezért most szponzorokat keresnek. A lövészházban levő Terence Hill bárbansincs már olyan nagy élet, az üzemeltetők egy ideje új bérlőre várnak, addig pedig magukgondoskodnak a vendégekről.

Maga a Döbelner utca 40. szám alatti ház, melyben Terence annak idején testvéreivel, szüleivel ésnagyszüleivel lakott, immár majdnem tíz éve üresen áll. Legutóbb az új polgármester asszonyanyósa élt ott. „Nem sokkal Terence Hill hetvenedik születésnapja előtt valósággal megrohamoztakaz újságírók” – idézi fel emlékeit Anita Maaß történész, a liberális párt elnökségének tagja.„Szívesen tennénk többet prominens díszpolgárunk emlékének ápolásáért, akit Lommatzschnagyra becsül, de ez csak egy kis község, a lehetőségeink korlátozottak. Ráadásul sajnos rég nemhallottunk Terence Hillről. Nem is igazán tudjuk, mit szólna hozzá.” Időközben Angelika Skrentwais csalódott lett egy kicsit. „Többször is írtunk neki, de sajnos nem kaptunk választ. Terencekalapján az izzadságcseppek mellett azóta egy pár molyrágta lyuk is látható.”

A BUNYÓSTÓL A PRÉDIKÁTORIG

(1999-NAPJAINKIG)

Terence számára a fia, Ross halála utáni időszakban fogant két filmes projektet követően akilencvenes évek második fele nem mutatkozott túl ígéretesnek. Az egyetlen mozifilm, amitforgatott, az 1997-ben Floridában készített Én vagyok a fegyver volt. Terence Hill egy számítógép-szakértő nyomozót alakít, aki terroristákra vadászik, de egy merénylet kioltja az életét, viszont egykislány informatikai ismereteinek köszönhetően hologram formájában továbbra is a gonoszsarkában maradhat. A végén elkapja a gonosztevőket, és a hologramja nem sokkal később újraemberré változik. Maga Terence még évekkel később is úgy jellemezte ezt a munkát, hogy „nagyonvicces volt” és „jól sikerült”. Értetlenül állt a nem túl lelkes fogadtatás előtt – pláne, hogy az oldalánegy olyan ismert sportlegenda játszott, mint „Marvelous” Marvin Hagler profi ex-bokszoló,többszörös középsúlyú világbajnok, aki egyszer még Sugar Ray Robinsonnal is megküzdött.{106}

Attól, hogy legendássá váljon ez az alkotás, melynek egyik forgatókönyvírója Hill fia, Jess volt,minden korábbi munkájánál messzebb állt. Az Én vagyok a fegyvert sem Olaszországban, semNémetországban nem vetítették a mozikban, Itáliában csupán tíz évvel később mutatta be egykereskedelmi televízió, és Németországban is csak hároméves késéssel sugározták. „B-kategóriásfilm, ami a virtuális valóság divatosnak számító témájával, az olcsó tréfákkal, számtalan bunyóval ésa sztárnak számító Terence Hill-lel bizonyos nézői potenciálra épít, létezésének jogosultságátazonban egyetlen pillanatra sem képes igazolni. A nehezen elviselhető szintetizátoros zene pedigmár magát a hallgatást is kínszenvedéssé teszi” – jegyzi meg szárazon a Nemzetközi Filmlexikon.

A kudarc után Terence Hill ismét Olaszországban keresett munkát. Volt egy ötlet a tarsolyában,ami miatt újra szívesen magára öltötte volna a reverendát – akárcsak régebben a Don Camillóban.Azonban ennek a papnak mellesleg sikeres hobbi-detektívként nyomoznia is kell, ahogy azt a híresBrown atya tette a brit Gilbert Keith Chesterton regényeiben. Brown atya figurája Alec Guinnessrévén vált nemzetközileg is ismertté a filmvásznon, Németországban pedig Heinz Rühmann járulthozzá a népszerűségéhez. „Már két forgatókönyvet is írtam, melyek elég jók voltak – meséliTerence -, egy papról szólt, aki egy ejtőernyős csapat tagja, amolyan plébános-akcióhős.”{107}

Bár Hill talált egy kereskedelmi tévécsatornát, ami szívesen felkarolta volna az ötletet, de aprojektet még azelőtt lefújták, hogy a munka valójában elkezdődhetett volna. A közszolgálati tévéugyanis már tervbe vett egy hasonló, Brown atya-stílusú figurát szerepeltető produkciót. TerenceHillnek azonban sikerült meggyőznie a magántelevíziót, hogy elfogadja egy másik forgatókönyvét.Épp az Amerikába való visszatérését intézte, mikor egyszer csak váratlanul felhívta egy LucaBernabei nevű producer, hogy megmutasson neki egy, a RAI-nak készülő sorozatforgatókönyvet –épp azt, mely nem sokkal azelőtt a kereskedelmi tévénél megpecsételte Terence mennybőllepottyanó papjának a sorsát.{108}

A kezdetben még Don Teodoro címen futó sorozat egy kisváros újdonsült plébánosáról szólt, aki ahelyi csendőrség őrmesterének segítségével deríti fel a bűnügyeket, mielőtt társának felettese,Anceschi kapitány – aki minden esetet már az első bűnjel felbukkanása után szinte márismegoldottnak tekint, és közben egy csomó ártatlan embert is meggyanúsít – eredményre jutna. Atörténetet az életből lesték el, és olyan hétköznapi témákat érintenek, mint a szerelem, aboldogság, a féltékenység, az irigység, a pénz, a családi viszályok, a függőségek, az emigráns sorsokés hasonlók.

Terence rögtön beleszeretett a forgatókönyvbe: „A történetek sokkal jobban tetszettek, mintazok, melyeket a fejemben forgattam – valami olyasmi, ami nekem soha nem jutott volna eszembe:nyomozó pap egy olasz kisvárosban. Ami különösen megragadott, az az, hogy mindig újabb és újabbalakok bukkannak fel a cselekményben, akikkel boldogulni kell.”{109} Terence lelkesen rábólintott azajánlatra és sikerült meggyőznie a szerzőket, hogy a plébános neve, illetve a sorozat címe DonMatteo legyen, mert az eredeti verzió nem tetszett neki.

Terence végtelenül boldog volt, hogy a sors megajándékozta ezzel az eséllyel. Életét még mindigerősen beárnyékolta fia, Ross tragikus elvesztése. Most pedig azt tehette, amit amúgy is szeretettvolna, mielőtt Luca Barnebei a kezébe nyomta volna a Don Matteo forgatókönyvét: a Fordítsd oda a

másik orcád! és a Don Camillo után harmadszorra is egy papot alakított. Ekkor azonban még nemsejtette, hogy a Don Matteo hamarosan a nagy, szenzációs visszatérést jelenti számáraOlaszországban, és karrierje egy rendkívüli, újabb fejezettel bővül. Ráadásul a sorozat nemcsak az őéletét, hanem egy városét is különös módon feje tetejére állítja majd. A legnagyobb meglepetésazonban a közönséget érte: a Don Matteo olyan szerepre adott lehetőséget Terence Hillnek,melyben egészen más, új oldaláról mutatkozhatott meg, és mely lényegesen közelebb álltkarakteréhez, mint bármely más korábban általa játszott figura.

A siker receptje

A Don Matteo az 1992-ben alapított, családi filmekre szakosodott és a vallási hátterű történelmianyagok feldolgozásában komoly tapasztalatokat szerzett olasz televíziós produkciós cég, a LuxVide gyártásában készült. A világszerte 140 tévéállomás által sugárzott, huszonegy részes bibliaisorozatukban olyan nemzetközi színészóriások játszottak, mint Ben Kingsley, Richard Harris,Jacqueline Bisset, Dennis Hopper, Armin Mueller-Stahl vagy Klaus Maria Brandauer, ésrepertoárjukban többek között Jézus, II. János Pál pápa vagy a katolikus szentek, például Pió atya ésTeréz anya sorsáról szóló életrajzi munkák szerepelnek még.

A Lux Vide alapítója az olasz televíziós szakmában jól ismert szereplő, Ettore Bernabei, aki 1960 és1974 között a RAI vezérigazgatójaként dolgozott, és a Don Matteo producerének édesapja. Azidősebb Bernabeit mélyen hívő katolikusként ismerik, valamint tagja az Opus Dei mozgalomnak,annak a római katolikus egyházhoz tartozó meglehetősen vitatott szervezetnek, mely a laikusokszellemi képzéséért felelős. Abban az időben, mikor Ettore Bernabei a RAI vezetője volt,Olaszországban még nem létezett kereskedelmi televízió, és Silvio Berlusconi is csak épp elkezdteépíteni későbbi pénzügyi és filmes birodalmának alapjait a számtalan milánói beruházással. A DonMatteo ötlete egyébként Enrico Oldoini rendezőtől származik, aki forgatókönyvíróként dolgozottLina Wertmüllerrel, valamint korábban Dino Risivel és Sergio Corbuccival is, akik más közösmunkáik révén ismerték Terence-t.

Az időközben már hatvanadik életévében járó Terence Hill nem habozott, hatalmas lendülettelvetette bele magát a szereptanulásba és a figura testreszabásába. Ebben megint csak az amerikaiActors Studio alapítója, Lee Strasberg által kidolgozott híres „method acting” módszer voltsegítségére. Ott tanulta meg mimikai képességeinek célzott irányítását lazítási technikák és sajátélményei felidézése révén. De Olaszországban – ahol még a kilencvenes években sokan amerikainakvélték Terence Hillt a neve alapján – sem tudta szinte senki, hogy ennek a szerepnek amegformálása számára sokkal könnyebb volt, mint bármely más korábbi munkája, mivelbensőséges viszonyt ápol a vallással. Sok más olasz hívőtől eltérően azonban Terence soha nemkérkedett vallásosságával a nyilvánosság előtt. Ahogy mondta, „minél kevesebbet beszélünk róla,annál jobb.”{110} Az egyetlen, amit az újságíróknak sikerült eddig kicsalniuk belőle, az, hogy Istenbevetett hite kora gyermekkorára datálódik, és erősen befolyásolta ebben az édesapja. Nem sűrűnfordul elő, hogy Terence Hill egyszavas válasznál hosszabban feleljen a valláshoz való viszonyátfirtató kérdésekre. Egy nyilvános konferencián 2002-ben Fabio Melelli kritikussal folytatottbeszélgetésében például a perugiai Universitá per stranieri Centro Sociale vendégeként ígynyilatkozott: „A lényeg, hogy jó a kapcsolatunk, nem veszekszem a vallással! Erre a kérdésre mindigazt válaszolom, hogy ez a viszony nagyon személyes, szívélyes, boldog, komoly, de dühödt is. Ámúgy gondolom, nehéz szavakba önteni, hiszen ezt át kell élni. Úgy vélem, a hit egy olyan viszony,mellyel bizonyos értelemben mindenki rendelkezik.”{111} A Terence Hill név akkoribanOlaszországban még mindig húzónévnek számított. A Don Matteo készítői azonban a forgatásihelyszín kiválasztásával is kiválóan ráéreztek a megfelelő atmoszférára és döntésük telitalálatnakbizonyult: Gubbio Olaszország egyik legszebb középkori városkája, Umbria szívében fekszik, azAppenninek egyik fennsíkjának szélén, nem egészen negyven kilométerre északra Perugiától ésAssisitől. A várost mintha egyenesen a sorozat számára teremtették volna, mivel a nemzetközitömegturizmus, ami amúgy is csak szükségtelenül zavarná a filmfelvételeket, elkerüli. Néha-néha azóváros peremén sorakozó boróka és ciprus fűszeres illata terjeng Gubbio árnyas utcáin, és mármessziről ragyognak a fehér és rózsaszín mészkőből emelt pompás, magas paloták, a középkorban

szabad és befolyásos város egykori gazdagságáról tanúskodva. A szűk, meredek utcácskákhomlokzatait ellenben szürkészöld patina borítja, amitől időnként még napsütésben is borússziklaszurdoknak tűnnek. Gubbióban ráadásul rengeteg templom és kolostor van, némelyikük márnincs is használatban, mint például a San Marziale kolostor. Paolo Salciarini, a gubbióiegyházkerület ingatlanjainak kezelője épp a polgármesternél tartózkodott, mikor a Don Matteótrendező Oldoini 1998-ban először felbukkant, hogy három másik umbriai város mellett Gubbiót isszemügyre vegye új produkciója lehetséges forgatási helyszíneként. Signor Sindaco, ahogyOlaszországban a polgármestereket hívják, megkérte a helyi templomok őrzőjét, tartson nyombana tévés embernek egy kis magán városnéző körutat, hogy megbizonyosodhasson a városkafelbecsülhetetlen építészeti gazdagságáról. „Mikor megmutattam Oldoininek a San Marzialekolostor templomát, ami – noha már használaton kívül állt – még mindig tele volt zsúfolva XV.századi súlyos tölgyfabútorokkal, és csak arra várt, hogy újra megteljen élettel, rögtön így szólt:»Paolo, úgyszólván teljesen biztos vagyok benne, hogy a Don Matteo első részeit Gubbióbanforgatjuk.«”

Tévés csoda

A Don Matteo forgatási munkálatai 1999-ben kezdődtek, 2000 januárjában pedig már főműsoridőben vetítették az első tizenhat részt a RAI 1 csatornán. Terence Hill az első, Lo straniero(Az idegen) című epizódban kisebb szenzációval lepte meg olasz rajongóit: pályafutása során előszörhallhatták kedvencüket a saját hangján, Don Matteo szerepében ugyanis nem szinkronizálták.„Mindig azt hittem, a hangom a félénkségem miatt nem lenne alkalmas azokhoz a karakterekhez,melyeket játszottam. Don Matteo esetében azonban más a helyzet. Úgy éreztem, őt a sajáthangomon is el tudom játszani, így aztán felülkerekedtem az aggodalmaimon. Az elejénborzasztóan nehéz volt, mert előtte mindig csak angolul beszéltem. Még beszédtechnikaikülönórákat is vennem kellett! De végül is sikerült.”{112}

Mivel a harmincéves egyesült államokbeli tartózkodás enyhe amerikai akcentust hagyott az olaszbeszédében, nem hagyhatta ki a lehetőséget, valahogyan bejelentse olaszországi visszatérését –mégpedig a sorozatban. Első miséjén Gubbio új papjaként az alábbi szavakkal fordul a közösséghez:„Bocsássatok meg érte, hogy egy kicsit furcsán beszélek olaszul, de hosszú éveken át távol voltam ahazámtól, bár itt születtem a közelben.” A westernekre történő utalások sem hiányozhattak: az elsőepizód elején például a püspök figyelmezteti hősünket, hogy nem Új-Mexikóban vagyunk, és mivelszemmel láthatóan még mindig jó formában van, szíveskedjen a farmert és inget papi talárracserélni.

Don Matteo már az első epizódban összebarátkozik Maresciallo Cecchinivel (akit Nino Frassicaszicíliai színész játszik) az együgyű, öntelten ravasz, ám vicces szicíliai csendőrrel. A két figuraremekül kiegészíti és tökéletesen kontrakarírozzák egymást. Az ő segítségével oldja meg DonMatteo az első esetét: egy szerb gyári munkás rejtélyes halálát, melyet olasz főnökeöngyilkosságnak beállítva kíván eltussolni, mivel a férfi valójában egy munkahelyi balesetbenvesztette életét, mert nem tartották be a munkavédelmi előírásokat.

A nyitó epizód és az első évad további tizenöt része olyan parádés sikert aratott, amilyet az olasztévé már rég nem látott. A Don Matteo nézettségi aránya részben a harminc százalékot ismeghaladta, ami messze felülmúlja még az igen közkedvelt futballmeccsek népszerűségét is – sőt alegtöbb műsorét is, legyen szó kereskedelmi vagy közszolgálati televízióról, műfajtól függetlenül.Mindenki egy csapásra beleszeretett Don Matteóba, aki nem bírja elviselni az igazságtalanságot, akia „bűn” szót nem veszi a szájára, de minden esetet felderít azon gyanús jelek alapján, melyekreintuitív módon felfigyel, és öreg kerékpárján száguldozik a dimbes-dombos vidéken, akárcsakegykor a legendás Fausto Coppi a Giro d’Italia hegyi szakaszain. Közben fekete barettjében ésidőnként papi talárjára vetett bőrdzsekijében inkább partizánra, mint papra emlékeztet. „Aztakartam, hogy Don Matteo karaktere sportos, kíváncsi, okos és komoly legyen, de egy kicsitfélénknek, visszafogottnak tűnjön, egyszóval olyannak, amilyen én magam is vagyok” – mondjaTerence Hill.{113} Ami azt illeti, tökéletesen eltalálták a közönség ízlését.

Gubbiói zarándoklat

A tizenhat részes sorozat, melyet nyolc estén keresztül két egymást követő 60-60 perces részbenvetítettek, akkora sikernek bizonyult, hogy Luca Bernabei rögvest elkészíthette a következő évadot,amit már 2001-ben műsorra is tűztek. Sőt, a 2004-es negyedik széria óta már huszonnégy részes azévad. Az olasz kritikusok ódákat zengtek a filmről, mi több 2002-ben Terence Hillt a Monte CarlóiNemzetközi Tévéfilmfesztiválon a legjobb színésznek járó díjjal tüntették ki. Németországban aberlini szinkronlegenda, Rainer Brandt még ebben az évben nekilátott az első sorozat kétdarabjának átdolgozásához a német közönség számára, ami azonban – úgy tűnik – mindmáigsenkinek sem keltette fel az érdeklődését. Terence Don Matteóként aratott sikerének híre valahogymégiscsak szárnyra kelt. A Polyphon Film- és Tévétársaság ugyanis még ebben az évben belefogottegy Braun atya című saját sorozat gyártásába, ami a Don Matteo premierje után egy évvel már azARD csatornán futott Ottfried Fischerrel a főszerepben, és 2011-re összesen húsz epizódja készült el.

Miközben Terence Hill nem igazán tudta megérinteni ebben a szerepében a német közönséget,Olaszországban a lelkesedés már egész korán különös vonásokat öltött. Az utazókedvű Don Matteo-rajongók ezrével zarándokoltak Gubbióba. Az emberek egész évben, az ország minden sarkábólözönlenek, csak hogy saját szemükkel láthassák régi-új kedvencüket vagy legalábbcsavaroghassanak egy kicsit a városka utcáin az ő nyomában járva. Némelyik látogató kissécsalódottan veszi tudomásul, mikor belép Don Matteo templomába, ami a filmben is az eredeti nevétviseli (San Giovanni), hogy a beltéri felvételeket nem itt, hanem a San Marziale kolostorbanrögzítették. De aztán a legtöbben fáradhatatlanul továbbzarándokolnak a forgatás máshelyszíneire. A városban amúgy is bőven akad látnivaló – az ismert tévészereplő nélkül is.

A látogatóözön, amit Gubbio a Don Matteo-sorozatnak köszönhet, ettől függetlenül isrendkívülien és látványosan mutatja, mennyire szimpatizálnak a nézők a tévés pappal. Akilencvenes évek végén az idegenforgalom súlyosan visszaesett Umbriában, miután 1997szeptemberében két súlyos földrengés rázta meg a környéket, melyek több halálos áldozatot isköveteltek. A közeli Assisi Szent Ferenc Bazilikában négy ember vesztette életét. „Akkoriban húszszázalékkal esett vissza a turizmus forgalma Umbriában, mivel az emberek egyszerűen féltekidejönni” – idézi fel a múltat Paolo Salciarini. „Gubbio volt az egyetlen kivétel. Miután levetítették aDon Matteo első szériáját, nemhogy nem csökkent nálunk a látogatók száma, hanem jelentősennövekedett a földrengés előtti időszakhoz képest.” A filmsztár ehhez a maga „segítőkész módjánszemélyesen is hozzájárul, ami egészen elképesztő, különösképpen, ha belegondolunk, milyenhihetetlenül népszerű Terence” – áradozik lelkesen Salciarini. „Akárkivel is beszélget, egy pillanatalatt olyan légkört teremt, hogy az ember úgy érzi, egy teljesen hétköznapi fickó áll vele szemben,nem egy sztár. És amikor egész családok zarándokolnak messziről Gubbióba, csak azért, hogy őtlássák, mert sokan már évek óta vágytak erre, és aztán gyakran hosszasan kell várakozniuk, mivel aforgatás közben nincs ideje, de az embereknek gyakran a szava is eláll, mikor végül tényleg odaléphozzájuk, és egy szimpla autogram helyett közös fényképet készíttet, amivel sokkal boldogabbáteszi őket.”

Mióta Salciarini – aki az első epizód óta koordinál a városka és a filmgyártók között – felteszi atelepülés honlapjára a gyakran hónapokig is elhúzódó forgatások időpontjainak és helyszíneinekrészletes adatait, Gubbiót szinte megrohamozzák a látogatók, és erről már csak gazdaságiszempontból sem kívánnak lemondani a helybéliek.

Hazatérés

Az első két-három szériát követően merült fel először Terence Hillben az a félelem, hogy a közönséglassacskán ráunhat Don Matteo történetére, mivel a sorozat alapelvén nem változtattak. Anézőszám azonban mind a mai napig nem támasztja alá az aggodalmát. Így aztán Terence és Loriszámára Gubbio egyre inkább az új otthonukká vált, hiszen a gyakran akár nyolc hónapig iselhúzódó forgatások miatt az év nagy részét amúgy is ott töltik. Az örökös ingázás Umbria ésMassachusetts között ráadásul egyre megterhelőbbé vált számukra.

Újdonsült otthonuk „tökéletesen megfelel Terence ízlésének” – vélekedik Paoli Salciarini. Ezt aszínész is megerősíti. „Gubbióval szemben, a domboldalon bérelek egy házat, amihez tartozik egy400 hektáros birtok tele állatokkal, akik szabadon élnek. Van köztük egy csomó madár: sólyom,bagoly, csalogány, stiglic, sőt időközben a búbos bankák is visszatértek. Ez az én kis nyugalmatárasztó menedékem, itt tudok futni, kerékpározni, sőt, még egy kis tavunk is van. Nem hiszem,hogy e csodálatos energiafeltöltés nélkül bírnám a forgatásokon a sorozat fárasztó ritmusát. Gubbiofizikailag is erőt ad, belsőleg is feltölt. Az, hogy újra Umbriában élek, számomra annyit jelent, hogyhazatértem, ismét találkozhatom a régi osztálytársakkal, és ismerős illatokra, színekre, ízekretalálok. Ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem.”{114} Terence Hill édesapja a közeliAmeliából származott, ahol a színész öt- és tízéves kora között lakott a családjával. Testvérei, Pieroés Odoardo is Ameliában élnek.

Hivatása: Don Matteo

„Amikor 1998. október 10-én először megláttam Terence-t Gubbióban, nagyon furcsa volt” – valljabe Paolo Salciarini. „Ismertem már korábbról, a filmvászonról, és mindig úgy képzeltem, mint akicowboyként, a lován vágtat. Most meg egyszeriben egy papot játszik! De mikor jobban megnéztemmagamnak, és meg is hallgattam, azonnal kénytelen voltam revideálni az álláspontomat. És nemcsak azért, mert Terence hangja tökéletesen illik egy plébánoshoz, sőt azt mondanám, az olasztévézés történetében még soha nem volt olyan színész, aki meggyőzőbben és hitelesebben alakítottvolna egy papot, mint Terence Hill, beleértve Fernandelt is Don Camillóként. Imádja ezt a szerepet”– közli Salciarini, aki évek óta Terence jó barátja.

„Don Matteo figurája annyiban a sajátom, hogy sosem úgy fogtam fel, mint egy kis jelentéktelenpap szerepét. A reverenda számomra ugyanaz a Nevem Senkiből származó régi viaszkabát, amitSergio Leonétól kaptam, épp csak más színe van”{115} – nyilatkozta Terence aktuális papi szerepéről,mely jelentősen eltér a két korábbitól, és amit tökéletes mimikával és odaillő hangfekvéssel testesítmeg. „Számomra nagyon könnyű, úgyszólván természetes belebújni ebbe a szerepbe, mivelosztozom Don Matteóval mély hitében”{116} – vallja meg a gyakorló katolikus Terence Hill.

Don Matteót szinte mindig valamiféle búskomorság gyötri, ami különösen azokban apillanatokban válik nyilvánvalóvá, mikor vallási-filozofikus tanácsokkal támogatja azokat, akikkeltragédia történt. Ilyenkor a plébános hangja épp olyan megkövesedett, mint az arca. ChestertonBrown atyájával ellentétben Don Matteo alakjából hiányzik a laza irónia, ami a publikumot szemmelláthatóan egyáltalán nem zavarja.

Sokkal közelebb áll viszont a Chesterton-féle irodalmi előképhez Don Mauro, aki a San Giovannitemplom valódi papja volt, mikor Terence Hill 1999-ben először öltötte magára a plébános alakjátGubbióban. A jelenleg Assisiben székelő Pápai Papi Szemináriumi Hivatalban tevékenykedő DonMauro, aki a leendő egyházfiak spirituális kísérője, nagyon pozitívan őrzi emlékezetében a TerenceHill-lel való együttműködést, és csupa dicsérő szóval illeti a színészt. Don Mauro somolyogva mesél arégi szép időkről a világhírű Szent Ferenc Bazilika alatt fekvő irodájában: „Nos... az, ami valaha az énházam volt, hirtelen Terence Hill háza lett... amiből aztán egy igen érdekes történet kerekedett!Mikor Terence az én templomomban forgatott, teljes nyugalommal készülődött a közvetlenül a papihivatal mellett található szobában. Mindig nagyon csendes volt, nagyon lelkiismeretes, soha semmitnem bízott a véletlenre és mindent pontosan akart tudni. Például, hogyan öltözzön és mozogjon,miként gesztikulál egy pap, vagy hogyan zajlanak a liturgiák. Bizonyos értelemben egyik gubbióikollégámmal a tanácsadói lettünk, ő pedig a mi novíciusunk” – számol be Don Mauro elégedettmosollyal az ajkán.

Egyszer Don Mauro még majdnem helyettesítette is „kollégáját”, Don Matteót. „Az egyik részbenDon Matteót rövid időre száműzik az egyházhivatalból, mivel maga is a rendőri nyomozáskereszttüzébe kerül, és azt hiszem, még egy gyilkosság elkövetésével is gyanúsították. Nagyonörültem, mert kedvem volt kipróbálni magam a kamera előtt, miután Terence és én már jó idejeismertük egymást, na meg a rendező is felkért a szerepre. Ráadásul úgy tűnt, ez a legegyszerűbbmegoldás minden résztvevő számára. Ám épp a forgatás napján közbejött egy temetés; így aztánbúcsút kellett vennem a rendezőtől, és további szép napot kívántam neki” – anekdotázik Don Mauro

somolyogva.Terence olyan ember, aki kétségtelenül magára vonja a figyelmet – állítja Don Mauro, akinek az

irodájában egy átlátszó celofánpapírba csomagolt színes bonbonokkal teli tál áll az íróasztalán.Miközben bal kezével a jobb bicepszét lapogatja, a kedélyes, nagydarab egyházfi elismerőpillantással fűzi hozzá, hogy „hihetetlen, micsoda acélos teste van ennek a férfinek, ebben akorban!” Ha a papok tanítómesterének bizonyítványt kellene kiállítania példás „novíciusáról”,minden bizonnyal „kitűnő” minősítést adna neki. Pontosan ezt a jelzőt használja Don Mauro,amikor Terence Don Matteo-alakítását jellemzi – kezdve „lágy hangjától” a legapróbb részletekig.„Több idősebb kollégám is elismerően nyilatkozott róla. Az egyetlen, amit hiányoltak, valójábanapróság volt: úgy gondolták, legalább egyszer-egyszer kezébe vehetne egy breviáriumot, amiben apapok a liturgiarendet és hasonló papírokat őriznek. Ezt aztán meg is tette – mert én javasoltamneki!” – büszkélkedik Don Mauro boldogan. Az aprólékos, mindenre kiterjedő figyelem, amellyelTerence a munkáját végzi, nem szorítkozik azonban csupán a külsőségekre – teszi hozzá DonMauro. „Terence szellemileg is mélyen beleéli magát a szerepébe. Szép ember, aki előkelőségetsugároz és nagyon nemeslelkű.” Közvetlenül is befolyást gyakorol a dialógusokra – folytatjabeszámolóját. „Forgatás közben rendszeresen felkeresett és vallási aforizmák, könyvek irántérdeklődött, mert újabb és újabb gondolatokat kívánt beleszőni a szerepébe, messze túl azon, amit aforgatókönyvbe már eleve beleírtak.” Az idézettek közé tartoztak egyébként XVI. Benedek pápa ésTeréz anya is.

Udvarias bosszúangyal

Időnként azonban előfordul a sorozatban, hogy a bűntényekből, szerelmi szálakból és elveszettlelkek vagy ártatlanul gyanúsítottak megmentéséből elegyített cselekményben túlteng a jóság, amimég a kimondottan egyházbarát Olaszországban is itt-ott morgolódásra ösztönzi a nézőket. AldoGrasso, a Corriere della Sera országosan ismert televíziós kritikusa egyik cikkében az alábbi címmelírja le ezt a jelenséget: Don Matteo elviselhetetlen jóságossága. írásában megállapítja, hogy aközönség a Don Matteónak köszönheti az olasz tévé „legideologikusabb sorozatát”, mely „magátteljesen tudatosan hol komédiának, hol tragédiának” állítja be.

„Don Matteo, a csodatévők spirituális atyjának és királyának kis világa” Aldo Grasso véleményeszerint a következőképpen működik: a Gonoszt kiirtják, a Jó győzedelmeskedik, és ahol a szavakmár nem elegendőek, ott keményen lecsap a törvény ökle. Mindent összevetve „olyan tévéfilm, aholnem árnyékok és fények vannak, hanem csakis fények, olyan film, melyben csak elviselhetetlenül jóemberek vannak, már-már trash”, és a rend felfegyverzett őrei ráadásul Senecából merítenekihletet. Ha jobban belegondolunk, Don Matteo egyfajta „udvarias bosszúangyalként” jelenik meg,hiszen „aki nem jut vele dűlőre, az szinte mindig a börtönt kockáztatja.”{117}

Az „udvarias bosszúangyal” alakítója viszont megvallja, ő maga ezt a figurát pontosan olyannakképzelte, mint amilyennek ábrázolja, az a célja, hogy a nézők „feldobott, különleges hangulatban”érezzék magukat. „Mi az, amit leginkább akarunk? Mindannyian arra vágyunk, hogy szeressenek,akik közel állnak hozzánk. Azonban abban a pillanatban, mikor egy papot játszom, emlékeztetnemkell az embereket a Don Matteo központi üzenetére, hogy Isten mindenki másnál jobban szeret. Ezugyan jóemberség, de olyan, amivel semmi probléma nincs. Olyan jóemberség, ami csak egyetlendolgot céloz meg, egy olyat, amire – úgy hiszem – mindannyiunknak szüksége van.”

Terence Hill biztos benne, hogy a sorozat mesés sikere elsősorban Don Matteo hitelességérevezethető vissza. „Ráadásul azért is különösen hiteles, mert olyasvalaki, aki nem ítélkezik, hanemnevet, tréfálkozik és kifejezetten jó humorérzéke van. Olyan humora, ami vicces, megérint, ésbizonyos szempontból arra emlékeztet, ahogyan harminc évvel ezelőtt Bud Spencerrel játszottam.Ráadásul Don Matteo olyan dolgokat mond, melyekkel én is egyetértek. És mindezt úgy teszi, hogyazzal mindenkit megérint, azokat is, akik egészen messze állnak tőle.”{118}

Nem mindenki látja azonban így. Rodolfo Mencarelli például egészen más összefüggésbenismerkedett meg a színésszel. A filmkritikusokkal ellentétben ő több Gubbióban, Assisiben és LosAngelesben található luxushotel és -étterem tulajdonosaként gyakran találkozik személyesen isTerence-szel. Vendégeként a színész többször járt Taverna del Lupo nevű vendéglőjében barátaival

vagy akár az egész filmstábbal is.A lelkes Terence Hill-rajongó Mencarelli számára Don Matteo figurája inkább csalódást keltett,

mivel gyökeresen mást várt: „Ami nekem a legfurcsábbnak tűnik, az az, hogy Don Matteóként máregyáltalán nem tud nevetni. A mimikája korábbi szerepeihez, például Trinity figurájához képestnéha teljesen merevnek tűnik. Don Matteo alakjából hiányzik minden vidámság. Persze nem kellmindenáron viccesnek lennie, főleg, hogy itt egy papot játszik. De én arra számítottam, hogylegalább egy parányit megőriz abból a híresen vicces és slágfertig figurából, amit annyiramegszoktunk tőle. Néha tényleg úgy érzem, hogy a fia elvesztésének rettenetes és tragikus élményeokozhatta benne ezeket a szélsőséges változásokat, mással egyszerűen nem tudom magyarázni. Azthiszem, ezt a veszteséget sohasem volt képes kiheverni.”

Terence „jól fejlett igazságérzetét” már az étteremben is megtapasztalhatta: „egyszer itt volt azegész társaság, és Terence közvetlenül maga mellett foglalt egy helyet Nino Frassica részére, akivele ellentétben mindig valóságos férfidívaként viselkedik. Frassica húsz percet késett a vacsoráról.Terence időközben úgy döntött, a késés miatt átadja a lefoglalt helyet egy technikusnak. AmikorFrassica erről tudomást szerzett, csak ennyit mondott: »ja, ha Terence ezt mondta...«”. Mencarelliazt is megemlíti, milyen kínosan ügyel a színész arra, hogy mit eszik: mindig csak keveset, és sosemfogyaszt zsírt, vajat. „Esténként pedig legkésőbb tíz órakor távozik. Szinte olyan, mintha szerzetesiéletet élne. De ha ezt választotta, annak biztosan megvan az oka.”

Mencarellinek minden alkalommal eláll a szava, mikor prominens vendége betér hozzá. „TerenceHill hihetetlenül udvarias ember, különösen a gyerekekkel szemben, és minden más vendégemnélelőzékenyebb. Tulajdonképpen nekem kellene őt üdvözölnöm és megkérdeznem, hogy van, mi újságvele. De mindig megelőz.” És oly sok év után is még mindig lenyűgöző, mennyire tisztelik őt azemberek: „Teljesen mindegy, hogy hetven-, harminc- vagy tízévesekről van szó, férfiről vagy nőről,egyszerűen mindenki rajong érte.”

Sikersorozat

Időközben elkészült a Don Matteo nyolcadik szériája is. A sorozat számos szempontból rekordotdöntött. 2000-2012 között 168 rész készült el belőle, ami az egyórás játékidőt tekintve pontosan egyhét nonstop Don Matteónak felel meg. A népszerű pap intuíciójának köszönhetően a mai napig 103rejtélyes gyilkosságot derített fel, ami Gubbiót – legalábbis virtuálisan – Olaszország messzelegerőszakosabb községévé teszi, amit az eugubinik, ahogy a helyi lakosok magukat nevezik,láthatóan nagyon is jól viselnek. Fáradhatatlan statisztikusok még arra is felfigyeltek, hogy asorozatban súlyosan megsérült és kórházba került, balesetet és erőszaktételt elszenvedő áldozatoka végén mindig életben maradnak és meggyógyulnak. A nézettségi adatok pedig a nyolcadik szériautolsó darabjánál ismét elérték, sőt némileg túl is lépték a harminc százalékot – akárcsak az elsővetítés idején. Habár Terence Hill már a legutóbbi széria vetítésének kezdetén a maga szerény ésvisszafogott módján többször kifejezte aggodalmát, hogy a közönség esetleg unalmasnak találhatjaa folyton ismétlődő cselekményt, már szó van egy kilencedik, sőt tizedik évad forgatásáról is.

A Don Matteo azonban semmiképp sem az egyetlen televíziós produkció, melyben Terence Hillfőszerepet játszik. 2005-ben kétrészes filmet forgatott A férfi, aki sasokkal álmodott (L’uomo chesognava con le aquile) címmel. Az olasz közönség írd és mondd harminchárom százaléka álmodottvele együtt 2006 januárjában, mikor elindult a film, sőt a második résznél már harmincnyolcszázalékos volt a nézettsége, vagyis azon az estén minden harmadik olasz Terence Hillt figyelte. A2009-ben készült kétrészes Lovas a sötétben (L’uomo che cavalcava nel buio) huszonhat százalékosnézettséget ért el. Terence Hill oldalán az ifjú Marta Gastini látható, aki nem sokkal később A rítuscímű filmben Anthony Hopkins partnere volt, Németországban pedig 2011-ben leginkább GiuliaFarnese, VI. Sándor pápa szeretőjének szerepében, a ZDF hatrészes Borgia-filmjében vált ismertté.

Mindkét munka azt bizonyítja, hogy mind Terence Hill, mind az olasz közönség kifejezettenvonzódik a megható történetekhez, ami időnként mindkét részről már-már mazochisztikusméreteket ölt. A cselekményben egymást követik a tragikus sorscsapások, melyek előszeretettelötvöződnek egy-egy reménytelen szerelmi történettel. A férfi, aki sasokkal álmodottban Terenceegy olyan özvegyembert játszik, aki miután valahol külföldön elveszítette feleségét és gyermekét, a

calabriai hegyekbe húzódik vissza néma segítőjével, ahol a régi hagyományok szerint sajtot készít,és az ősi hagyományokért harcol egy modern idegenforgalmi központ ellen. Egy rákbeteg kisfiúvalkibontakozó barátsága révén meghódítja a gyerek édesanyjának szívét is, de végül meggyőzi azasszonyt – annak ellenére, hogy ő maga is szereti a nőt hogy térjen vissza a velemegbocsáthatatlanul viselkedő férjéhez. A Lovas a sötétben egy sikeres lovastanárról szól, akineksúlyos traumát okoz, hogy fiatal tanítványa halálos balesetet szenved. Miután kiderül, hogy a lovatdoppingolták, a trénert emberöléssel vádolják. Ártatlansága ellenére az edző egy évtizedrevisszavonul a lovassporttól, hogy aztán később visszahódítsa mindazok szívét, akik úgy érezték,becsapta őket.

Egy lépésre az égtől

A szintén Terence Hill közreműködésével készült tizenkét részes Alpesi őrjárat (Un passo dal cielo,szó szerint Egy lépésre az égtől) a korábbi tévéfilmekhez hasonlóan rendkívül sikeresnek bizonyultOlaszországban. Az egyórás epizódokat a Lux Vide, a Don Matteo gyártója készítette 2010-ben, éstavasszal két-két részben vetítették a televízióban. Terence Hill megint egy magának való figurátalakít, akinek felesége halála a keresztje, és ez mind a tizenkét részben az arcára van írva. Azasszony a hegyekben, egy közös sziklamászótúra során vesztette életét, ami miatt a főhőst súlyoslelkiismeret-furdalás gyötri. Az Alpesi őrjárat mégis határozottan eltér a korábban említett kétkétrészes filmtől és a Don Matteo-sorozattól. Terence ugyanis ebben a filmben nem elsősorban egymisszionárius igyekezetű, tévedhetetlen világjobbítót játszik, Pietro karaktere sokkal inkábbhasonlít a dél-tiroli hegyekben fekvő, Tirollal határos innicheni erdészeti rendőrség egyik jótétlelkére.

A film bővelkedik fantasztikus természetfelvételekben – káprázatos háttér a szórakoztatóvígjátékok, bűntények és szerelmi történetek számára. A cselekmény pedig egyrészt Pietro ésmunkatársai viszonya, másrészt a helyi rendőrség körül forog, mely ugyanabban az épületbenfolytat szolgálatot, mint ahol az erdészeti felügyelők is dolgoznak. És mivel a rendőrség élére egyfiatal nápolyi tisztet (Enrico Ianiello alakításában) ültetnek, aki a helyiekkel kezdetben épp olyannehezen birkózik meg, mint a természet galádságaival, bőséggel akad nevetnivaló is – legyen szóakár arról, ahogy a meredek hegyoldalról lecsúszik bőrtalpú cipőjében, vagy kétségbeesik segítőjemiatt, aki már egy pár szénakazal láttán is cserbenhagyja őt.

A sorozat középpontjában, akárcsak a Don Matteo esetében, a bűntettek állnak, melyeket Pietrominden alkalommal a rendőrséget lekörözve old meg. Az elbeszélés módja azonban lényegesenderűsebb, mint a plébánosról szóló sorozatban, az erkölcsi tanulság sem áll olyan hangsúlyosan azelőtérben, és valahogy az egész történet kevésbé erőltetett. Pietro figurája sokkal közelebb állTerence Hill régi filmjeinek karaktereihez, mint Don Matteo alakja. Ismerve a színész különlegesvonzalmát a nyugalom, természet és hegyek iránt, olyan, mintha az Alpesi őrjárat helyszínét nekitalálták volna ki. Mindez különösképpen igaz Pietro otthonára: egy faház, amely cölöpökön áll aBraies (Pragser) hegyi tó vizében, és melynek teraszáról olyan panoráma nyílik, amely felveheti aversenyt a Rocky Mountains-szel. Ez a Bruneck és Cortina d’Ampezzo között félúton, 1500 métermagasan fekvő helység a Dolomitok leglenyűgözőbb helyei közé tartozik. Az olasz tévénézők márvárhatják a folytatást, amit 2012 tavaszától forgatnak ugyanitt tucatjával.

Kételkedésnek nincs helye

Dél-Tirolban, az említett tó mellett van egy szálloda, és nem messze tőle áll egy kis Mária-kápolnais. Terence Hill azonban nem a forgatás miatt kereste fel ezt a megszentelt helyet, hanem személyesokokból, mégpedig négy gubbiói apáca társaságában, akikkel spirituális elmélkedésre vonult vissza.„Terence és felesége, Lori 2009 nyarán meghívott minket, apácákat és egy szicíliai papot, hogytöltsünk el egy hetet a tóparti szállodában pihenés, imádkozás és meditáció céljából. Ő és Lori végigott voltak velünk a kápolnában” – meséli Daniela nővér.

Az ifjú, szicíliai Daniela, aki rendtestvéri fogadalma előtt Rómában újságírást tanult, és nagy

reménységű tagja volt az olasz női futball világának, egy ideje apácafőnökként a Szent Ferenc KisTestamentuma nővéreinek vezetője, akik a Don Matteo belső forgatási helyszíneként szolgáló SanMarziale kolostorban élnek. Így ismerte meg Terence-t a forgatások során Gubbióban.

A nővéren is jól látszik, mennyire lenyűgözte annak a férfinak a lénye, akit valaha Senkinekneveztek. „Terence végtelenül közvetlen, árad belőle a szelídség, az egyszerűség és a bizalom.Egészen rendkívüli ember. Mindez a színészi alakításaiban is észrevehető, akár a Don Matteo, akáraz Alpesi őrjárat esetében, nagyon sok átöröklődik a személyiségéből a szerepeibe, melyekbe a hiteis kisugárzódik. Tudatosan teszi ezt, hogy szembeszálljon a hétköznapok nehézségeivel és legyőzzeazokat. Terence számára ez nem munka, hanem pontosan az, aminek látszik: hivatás és misszió.”Különösképpen igaz ez az Alpesi Őrjárat utolsó, tizenkettedik epizódjára, mely hatalmasfeszültségek és sok mozgalmas történés után a zárójelenetben teljesen megtöri az addigi ritmust:hat teljes percen keresztül nézhetjük, amint Terence Hill alias Pietro vállán egy embernagyságúkereszttel egyedül léptet lován elgondolkozva a magashegyi kulisszák közt, majd gyalogosan átszelegy meredek erdőt és végül mint Sylvester Stallone a Függőjátszmában felmászik egy függőleges,égnek meredő sziklafalon. Mikor végre célhoz ér, véres kezével a keresztet a sziklák közé ékeli, ésvésőjével belekarcolja egy kőbe, hogy „Un passo dal cielo” (Egy lépésre az égtől). Miután akereszthez illesztette a követ, az epizód legutolsó beállításában széles mosollyal ajándékozza meg anézőt – ez az egyetlen mosoly a teljes, tizenkét órán át tartó szórakozásban. „Terence-tőlszármazott az ötlet” – árulja el Daniela nővér. „Akkoriban mesélte, hogy nagyon kíváncsi volt, vajona rendező tényleg így fogja-e leforgatni a film végét. Terence pontosan ilyen módon akarta felcipelnia keresztet a szikla tetejére, hogy ott Istennek ajánlhassa. Szerette a világos szavakat ésszimbólumokat, amelyek nem hagynak teret a kételkedésnek.”

NEVEM SENKI

„Ki vagy te, kölyök?” – kérdezi Jack Beauregard, az idősödő legendás revolverhős, mikor találkozikSenkivel. „Én? Senki.” – feleli. „Akkor előbb legyél valaki, aztán ketten együtt is elbánhatunk velük[a Vadak Bandájával].”

A legendaképzéshez, a sztárok és sztárocskák kitermeléséhez egyetlen más szakma sem járulhozzá annyira, mint a filmvilág. A színészek közül sokan legalább olyan híresek, mint Terence Hill,vagy akár még nála is sokkal ismertebbek. Ez pedig minden bizonnyal nem utolsósorban azonmúlik, hogy lényegesen szélesebb és igényesebb a repertoárjuk, ezáltal sikeresebbek, mint ő. Mégiscsak kevesen mondhatják el magukról, hogy ennyire hosszú időn át kísérte őket ilyen hatalmasrajongói had. A kevesek egyike Terence Hill örök partnere, Bud Spencer is.

De Terence népszerűségéhez egész biztosan döntően hozzájárul laza, örökifjú lénye is, mellyelmindig jókedvre deríti a nézőket. Legismertebb filmjei, melyeknek többségét Buddal forgatta,remek gyógyírként hatnak rosszkedv ellen, az önfeledt vidámság szinte gombnyomásra elárasztjaaz embert, amint bekapcsolja a tévét a számtalan ismétlés egyikénél vagy elindítja a video- vagyDVD-lejátszót. A tiszta, mókás szórakoztatás, mely mentes mindenféle vulgarizmustól, éppolykönnyed, mint a filmeket gyakran aláfestő Oliver Onions zenéje.

Ami Terence Hillt megkülönbözteti hasonlóan neves színészkollégáinak többségétől, és amiért aközönség ennyire rajong érte, az a szokatlan „normális mindennapisága”, amit az őt személyesenismerők nem győznek méltatni; számtalan sikere, a munkája és vonzó külseje miatt folyamatosanfeléje áradó szeretet ellenére sikerült mind a mai napig megmaradnia nyugodt, szimpatikus ésegyszerű embernek. Semmi sem áll távolabb tőle, mint a csillogás, a felhajtás és a celeblét. Sokaktóleltérően ő képes volt hű maradni szilárd elveihez és értékrendjéhez egy olyan világban, melyegészen Hollywoodig repítette, ahol bizonyára még nehezebb nemet mondani a dicsőség, agazdagság és a tünékeny szépség csábításainak, mint máshol.

Film, flört, família Azt, hogy szőke, kék szemű hősünk számára milyen fontosak az elvek, életvidám és álomszép

német kolléganője, Gisela Hahn saját bőrén tapasztalhatta Az ördög jobb és bal keze forgatásán.„Szinte elállt a lélegzetem, amikor Terence szemébe néztem” – áradozik első találkozásukról aszintén szőke és kék szemű színésznő, aki 1970-ben csak huszonhét éves volt. Terence Hillharmincegyedik évében járt, mikor először látták egymást a római filmstúdióban. Egy ismerősrendező mutatta be a lányt Enzo Barboninak, aki színésznőt keresett egy szerepre legújabbmunkájához, ahhoz a filmhez, mely meghozta a végleges áttörést Terence és Bud számára.

Gisela Hahn az olasz Elena Pedemonte oldalán a két mormonlány egyikét játszotta, akik egyvízesés alatt, hármasban fürdőzve a többnejűség csábító ígéretével igyekeznek meggyőzni Trinityt,hogy maradjon a közösségükben. „Sajnos a filmben csak egy apró szerepünk volt, és mindösszenyolc forgatási napon lehettünk jelen. Elena nem sokkal később tragikus módon életét vesztette egymotorbalesetben. Azt a nyolc napot mégsem fogom soha elfeledni, pályám legcsodálatosabbpillanatai közé tartozik” – meséli a színésznő. „Emlékszem, ahogy szárnyalva sétáltam Róma utcáinés minden pillanatban azt gondoltam, a világ legjobb foglalkozása az enyém és senkivel semcserélnék.”

Volt egy momentum az egyik forgatási szünetben, a Rómától északkeletre fekvő hegyekben,mikor Gisela Hahnnak elállt a lélegzete. „Terence és Bud gyakran kártyáztak együtt, ha nem voltsemmi dolguk. Egyszer azonban Terence valahogy mellém került, és tett egy megjegyzést, amitsoha sem fogok elfelejteni. Azt mondta: »Kár, hogy csak most találkoztunk...«, mire azt feleltemneki: »Igen, szerintem is«. Ennyiben maradtunk. Azt, hogy Terence ilyen visszafogott volt velem,akkoriban komoly bókként fogtam fel.”

Gisela Hahn ebben az időszakban szintén éveken át Rómában élt, és Alberto Sordival, Olaszország

egyik legnépszerűbb színészével járt, akinek már korábban sikerült az áttörés Federico Fellinifilmjeiben játszott szerepei révén. „Nagyon jól kiismertem magam az akkori idők színi világában. Ésmondhatom, hogy Terence tényleg azon kevés világhírű színész egyike volt, akinek tökéletesentiszta imidzse volt. Soha nem hallottam semmiféle pletykát arról, hogy viszonya lett volna bárkivel,nem volt semmiféle botrány körülötte.”

Álomférfi

Azt mondják, a kék szem a hűség, a tisztesség, az igazságszeretet, a békesség, az őszinteség és egyjókora adag melankólia jele. Nem tudni, így van-e, de akárhogy is, Terence Hillre egészen biztosillenek ezek a tulajdonságok. A nők a szupersztár lábai előtt hevertek (és hevernek mind a mainapig). Ő volt „korának Brad Pittje”, ahogy egyszer egy talkshow-ban emlegették. Ennek ellenéreTerence soha egyetlen percre sem tágít felesége mellől, és mindig is kifejezetten családcentrikusvolt. Ráadásul nemcsak a saját családjával törődik, akikkel legszívesebben a távoli Massachusettsnévtelenségét élvezi az észak-amerikai keleti parton, hanem mindig számíthatnak rá a testvérei is,akikkel nagyon szoros viszonyt ápol és – akárcsak színészi karrierje kezdetén a szüleit, úgy mostőket is rendszeresen nagyvonalúan támogatja, ahogy a barátok mesélik. Ezenkívül gondoskodottpéldául mostohaanyjáról, Hildegardról is, aki 2010 végén – már messze túl a kilencvenedik életévén –hunyt el, közel harminc esztendővel Terence apjának halála után. Mostohaanyja, akit egyszerűencsak anyának nevezett, még Gubbióban, a Don Matteo forgatásánál is meglátogatta, és Terenceahányszor csak tehette, maga is elment hozzá feleségével a baden-württembergi Ludwigsburgba,ahol haláláig lakott, sőt egyszer-egyszer még Jess fiukat is magukkal vitték.

Terence Hill, a gyermekszerető sztár

Terence Hill régóta ismert önzetlenségéről a család, a barátok és az ismerősök körében. Különösenszívén viseli a rászorulók gondjait. Ahol csak tud, segít – még ha csak annyival is, hogy örömötszerez, gyakran szokatlan vagy személyes látogatások révén. „Terence-szel való találkozásom soránmeglepett az a hihetetlenül erős készsége, hogy másokon segítsen, mindenekelőtt gyerekeken,főleg a rászorulókon” – említi Don Mauro, a Don Matteo forgatási helyszíneként szolgáló gubbióiSan Giovanni templom egykori papja. „Van például Gubbióban egy fiú, aki csak kerekes székkel tudközlekedni. Rendkívül intelligens és erős akaratú. Az volt a legnagyobb álma, hogy egyszertalálkozhasson Terence-szel, akit mélyen tisztel és csodál. Az, hogy a gyerek kilátogathasson aforgatási helyszínre, mindenféle nehézségekbe ütközött, úgyhogy mikor Terence tudomást szerzetta fiú kívánságáról, rögtön felkereste a szüleit, ellátogatott az otthonukba, és mindannyian együttebédeltek. Terence és a fiú még ma is tartják egymással a kapcsolatot.”

A tévés pap a környezetvédelem terén is már-már misszionáriusi elkötelezettséget mutat –folytatja Don Mauro. „A Don Matteo egyik részében például egy nő elejt egy darab papírt a Bolondokkútja előtt Gubbióban, mire a pap odafordul hozzá és így szól: »Nem, kedves asszonyom, a papír aszemeteskosárba való!« Itt maga Terence Hill szól hozzánk!” Az Alpesi őrjárat dél-tiroli forgatásasorán egy tévéinterjúban talált arra alkalmat, hogy az olasz nézők lelkiismeretére apelláljon, mikora környezetvédelem iránti elköteleződéséről faggatták. „Nagyon zavar a környezetünkkel szembenihanyagság, az a sok papír meg az a sok vacak, amit az ember az utcán és mindenfelé lát. Dél-Tirolban még viszonylag jó a helyzet, de ez Olaszország többi részéről sajnos nem mondható el.Persze nem ostorozhatjuk ezért az olaszokat, hiszen hiányzik az a környezettudatos kultúra, melyarra ösztönözné az embereket, hogy figyeljenek oda a természetre, tekintsék azt olyan kincsnek,amely mindenkié.”{119}

Ám akármilyen híres is Terence Hill, bármennyi ember szívét hódította meg és vívta ki aszimpátiájukat, mindegy, hol és mennyit tett le az asztalra: ő egy született antisztár és örökre az ismarad. Olyan ember, aki az ismertségét mindig nemes célok szolgálatába állítja.

Játék határok nélkül

A Terence Hillt övező kultusz néha egészen szokatlan formákat ölt és úgy tűnik, határok nélkülijátékká alakul. Bárhová is nézünk, az a benyomásunk, hogy Trinityként vagy Djangóként aratottsikerei még csak néhány hetesek vagy hónaposak. Hollandiában és Új-Zélandon vannak olyanszülők, akik a színész tiszteletére Terence vagy Trinity névre keresztelték gyermeküket. Egy svájcikontaktlencse-gyártó cég azt ígéri vásárlóinak, hogy termékének köszönhetően „olyan szemüklesz, mint Terence Hillnek”. Németországban „Mullemaus” feliratú pólókat és bögréketnyomtatnak, mert Terence Johnny Firpo szerepében az És megint dühbe jövünkben így nevez egyszőke leányzót. A Terence Hill- és Bud Spencer-rajongók számtalan találkozóján Németországbanminden alkalommal fellép a magyar Spencer Hill Magic Band nevű zenekar. Magyarországon a kétszínész a hasonlóan kiváló szinkronizációnak köszönhetően ugyancsak az átlagosnál is nagyobbnépszerűségnek örvend. A geológusok pedig egy magánhonlapon azon az „érdekes kérdésen” törika fejüket Terence Hill és a geológia című bejegyzésükben, hogy Terence és Bud kultikus filmjeitföldrajzi szempontból vegyék górcső alá, amire ezen egzotikus tudományág szakértői szerint az„elsősorban a grandiózus természeti kulisszákat felvonultató spagettiwesternek” alkalmasak.

Az interneten még inkább nyomon követhető a Terence Hill és Bud Spencer iránti múlhatatlanrajongás. A gyűjtői megszállottság időnként olyan részletmániába torkollik, amit csak afutballőrület képes túlszárnyalni. A netmániások ugyan csak egy kisebb csoportot alkotnak, deszolgaian követi őket egy hatalmas közösség. A Terence Hill-filmekkel kapcsolatos háttér-információk egyedülálló tárháza a Spencer-Hill-adatbázis, amit egy brémai testvérpár, Dennis ésEric Heyse működtet. Tulajdonképpen véletlenül hozták létre, ahogy azt a fivérek mindeninterjújukban hangsúlyozzák, legutóbb 2011 szentestéjén, egy Herzblut című egyórás adásbanbeszéltek erről, amit Budnak és Terence-nek szentelt a linzi FRO felsőausztriai rádió.

„Az egész úgy kezdődött, hogy 2006 őszén kaptunk az internetszolgáltatónktól egy adatbázist,amiről eleinte azt sem tudtuk, mire használhatnánk” – meséli Eric Heyse. „Mivel Terence és Budmindig is nagy kedvenceink voltak, egyszerűen csak úgy játékból elkezdtünk összegyűjteni egycsomó információt azokról a filmekről, melyek hirtelen az eszünkbe jutottak. A barátaink, akiknekelőször megmutattuk az adatbázist, teljesen odavoltak, és rögtön be is kapcsolódtak azadatgyűjtésbe, úgyhogy a végén nekünk már csak programoznunk kellett.”

Időközben az adatok hatalmas gyűjteménnyé duzzadtak: a két sztár 330 filmjéről, közel 4000szereplőről (még ha azok teljesen ismeretlenek is) tartalmaz információkat, továbbá megtalálhatóitt több mint 3100 színészportré, 7000 kép a filmekből, valamint minden elképzelhető részlet avetítési időpontoktól a szinkronhangokon, forgatási helyszíneken át az egyéb, Terence Hill-lel ésBud Spencerrel kapcsolatos érdekességekig. „A Terence Hill és Bud Spencer iránti rajongásunkgyerekkori trauma – persze pozitív értelemben” – vallja meg Eric Heyse. „A nyolcvanas évek közepetáján fertőződtünk meg, mikor a ZDF először mutatta be a filmjeiket, és mi a szüleinkkel együtt aképernyő előtt ültünk. Ebben az első szakaszban persze leginkább a helyzetkomikum-elemek jöttekbe, mikor mindenki kapott egy jókora pofont, és aztán olyan viccesen összeesett. A másodikfázisban aztán már érettebb fiatalként néztük újra a filmeket, a helyzetkomikumra épülő jelenetekmég mindig megnevettettek, de ekkoriban már lenyűgöztek a jópofa beszólások is, amiket egymásfejéhez vágnak. Aztán amikor később, a harmadik időszakban hasonszőrűek társaságában néztükvégig az alkotásokat, akkor ezek az elemek csak erősítették egymás hatását. Időnkéntfilmidézetekben beszélünk magunk közt. Na, az már kicsit ijesztő” – fűzi hozzá az 1978-as születésűbrémai rajongó.

Amikor a testvérpár elkezdte az adatbázis építését, többször megesett, hogy kivettek akár két hétszabadságot is, hogy napi tíz órán át egyhuzamban tudjanak kutakodni az interneten, telefonon,postai úton vagy e-mailben, majd ellenőrizzék az újonnan szerzett információk valóságtartalmát.„Az első két évben gyakorlatilag nem telt el úgy nap, hogy ne farigcsáltunk volna egy kicsit azadatbankon. Keményen dolgoztunk.” Most már azonban élvezhetik szokatlan szenvedélyükgyümölcsét, mivel a munka már csak az aktualizálásra vagy az új részletekkel való kiegészítésreszorítkozik.

Nem ritkán fogadják csodálkozó tekintettel vagy közömbös vállrándítással, netán fejcsóválással atevékenységüket, ha a hétköznapokban próbálnak élni filmes szókincsükkel. „Úgyhogy ezért a

legjobb dolog a rajongói találkozó, amit évente egyszer rendezünk” – számol be Eric. Ilyenkormindenfelől érkeznek rajongók a buliba, ahol az Én a vízilovakkal vagyok című kultikus filmhezhasonlóan időnként strucctojásból készült tükörtojást falatoznak, vagy 500 torokból csendül fel amagyar Spencer Hill Magic Band együttest kísérve a Különben dühbe jövünk híres tűzoltózenekar-jelenetének betétdala.

Noha sem Eric, sem Dennis nem beszél olaszul, a Don Matteo összes részét megnézték.„Szükségünk van jó képekre, hogy betehessük az adatbázisba” – magyarázza Eric. A barátaik perszetisztában vannak vele, hogy „egy kicsit bogarasak”, de ennek ők maguk is tudatában vannak. Egyidő után a szüleik is hozzászoktak a gyűjtőszenvedélyükhöz. „Csak akkor néztek ránk egy kicsitfurcsán, mikor megtudták, hogy tizenkét dedikált Bud-életrajz sorakozik a könyvespolcunkon.”

Szédítő nézettségi adatok

Mindazok képzelőerejét felülmúlóan, akik Terence Hill alakjában egyszerűen csak egy kedveskomédiást vagy westernfigurát látnak, és ekként őrzik emlékezetükben, mert valamikor az elmúltötven év folyamán látták őt egyik vagy másik filmjében, és plüssmackók módjára ifjúságukemlékeinek polcára helyezték, az interneten csak úgy hemzsegnek az olyan weboldalak, amelyekszívvel-lélekkel, teljes egészében Terence Hill és társai életének szentelték magukat.

Terence Hill hivatalos honlapjától eltekintve Németországban különösen a www.spencerhill.deoldal emelkedik ki a sorból. Ezt a rajongói oldalt Münchenből üzemeltetik, és a Heyse-fivérek isegyüttműködnek velük. Nemcsak hogy megtalálhatunk itt minden elképzelhető információt afilmekről, valamint aktuális áttekintést kapunk az eddig kiadott és kiadni tervezett műveikről,hanem Terence és Bud televíziós fellépéseit illetően is értesülhetünk a legfrissebb hírekről, ésmegtudhatunk mindent a rajongói találkozókkal, országosan és nemzetközi viszonylatbanmegjelenő újságcikkekkel, valamint a rajongói tárgyakkal kapcsolatban. A legkülönbözőbbtémákban indított fórumok majdnem olyan népszerűségnek örvendenek, mint maguk a filmek. Ahonlap az 1999-es indulása óta több mint hatmillió kattintást könyvelhetett el, a látogatószám napicsúcsértéke messze 3000 fő felett jár.

Ennél is elképesztőbb méreteket ölt a YouTube-ra feltett filmjelenetek videóinak nézettsége.Csupán Az ördög jobb és bal keze 2 című filmből kivágott kétperces jelenet, amelyben Trinity egymegjátszott revolverpárbaj során alaposan kiosztja Wildcat Hendricks-et, négy év alatt több mintegymillió nézőt generált – persze ez csak a német változat. A Nevem Senki teljes filmváltozatát (1óra 50 perc) több mint 21 000 néző látta, a Terence és Bud legjobb beköpéseit tartalmazó egyikösszeállításra több mint 700 000-szer kattintottak. Terence Hill közel tízperces fellépése Rudi Carrell„Dino-Talkshow”-jában az Am laufenden Bandban, 1977-ben, mára 440 000 kattintást ért el, ami márcsak azért is ritkaság, mert a színész németül beszél benne. Terence ekkor 38 éves volt, a legjobbkorban ahhoz, hogy egy szatócsbolt tulajdonosaként láthassuk a show színpadán, akitőljátékosoknak, mondván, hogy a pénzüket otthonfelejtették, valamilyen eredeti, ötletes kifogással kikell csikarniuk egy kis aprót a parkolóórához.

Az olasz rajongói oldalakon még inkább áradnak az érzelmek, hiszen Terence-t hazájában azelmúlt tíz évben főképp Don Matteo szerepéért ünneplik. A sok köszönő szó, amit a lelkes hívektucatjai személyes találkozásukat követően, egy-egy közös fényképpel együtt, a Terence Hill Fanclubhonlapjára töltenek fel, önmagáért beszél. „Az esküvőm és a gyermekeim születése után ez voltéletem legmeghatóbb napja” – írja egy ifjú észak-olasz apuka. „Soha nem fogom elfelejteni ezt anapot! Életem nagy álma vált valóra. Két órán át vártam Gubbióban, hogy befejeződjön a forgatás,csak hogy kezet rázhassak Trinityvel. Pár pillanat, néhány szó, de micsoda boldogság! Köszönöm,Terence, hogy időt szántál rám, és köszönöm azt az álmot és örömöt, amit tőled kaptam,gyerekkorom óta” – lelkesedik egy toszkán látogató. „Csodálatos élmény volt Gubbióban járni,legfőként, mert élvezhettem az emberségedet, és ez sokkal jobban megérintette a szívemet, mintegy autogram vagy fénykép” – áradozik egy ifjú hölgy Lazióból.

A tudomány tükrében

Az interneten a legőrültebb javaslat is megtalálja útját a nyilvánossághoz. Miután falakba ütközöttaz a próbálkozás, hogy Schwäbisch-Gmündben egy alagutat Bud Spencer-alagútnak nevezzenek át (avárosi képviselőtestület több mint 110 000 Facebook-rajongó szavazata ellenére nemet mondott azötletre), 2011 nyarán egy másik rajongói csoport azzal a korszakalkotó ötlettel állt elő, hogy aFekete-erdőben magasodó Feldberget kereszteljék át Terence Hillre.

Terence Hill és Bud Spencer munkásságát már többször vetették alá tudományos vizsgálatnak. Afilmtudományt, publicisztikát és komparatisztikát hallgató Christian Heger a mainzi egyetemendoktori disszertációt írt A paródia jobb és bal keze – Bud Spencer és Terence Hill címmel, ami későbbazonos címmel könyvalakban is megjelent. Ötlete, írja Heger a személyes hangú utószóban,nemcsak a baráti körében váltott ki „mosolygást”, hanem az oktatókra is „üdítő hatást” gyakorolt.„Miután megneveztem a választott témakört, a konzulensnek választott intézetvezető hangoshahotában tört ki.” Heger 2009-ben megjelent könyve azóta is a Terence Hill – Bud Spencer-párosközös filmjei bibliájának számít.

2011 őszén végül még egy különleges premierre is sor került Németországban: Terence Hillfelbukkant a színházban, de sajnos csak a színdarab címében – Terence Hill kék szeme – szerepel. Aberlini Hebbel am Ufer színházban bemutatott mű a főváros, Jéna és Graz négy színházicsoportjának közös produkciója. A darab egy persziflázs, a két főszereplő Terence Hill és BudSpencer. A cselekmény középpontjában ezúttal nem annyira a nihilista szórakoztatás, a verekedésés a hagymás bab áll, hanem az a kiábrándító küzdelem, hogy a hősök ne maradjanakmunkanélküliek és ne segélyen kelljen az életüket tengetniük. „A koprodukciós mű egy másfajtavilág tervét akarja szembeállítani a túltermelés és az elégtelen ellátás aránytalanságával, Spencer ésHill segítségével, akik pergő ökölcsapásaikkal alaposan felkavarják az állóvizet” – olvasható egyberlini lapban.{120} A színdarab helyszíne egy munkanélküliek számára létesített szabadidős parkolcsó westernkulisszája.

Népszerűtlen szerep

2010. május 7-én és az azt követő napokban Rómában szerencsétlen módon vált ismételtenvilágossá, hogy Terence a már több mint fél évszázada feléje áradó figyelem ellenére a mai napignem szokott hozzá szupersztár szerepéhez és visszafogottságával néha pontosan az ellenkezőjét ériel annak, amit feltehetően akar. Ezen a napon adták át neki és Bud Spencer-nek életművükért aDavid Donatello-díjat Rómában, mint azt könyvünk elején írtuk. A díjátadást nem csupán a jelenlévőfilmes és társasági hírességek láthatták, hanem az élő közvetítésnek köszönhetően az egész ország.Amikor Terence megtört hangon megemlítette pénztárcája ellopását, melyben számára nagyjelentőséggel bíró tárgyak voltak, nemcsak neki, hanem olaszok tízezreinek szorult el a torka. Amédia hálásan és nagy elánnal vetette rá magát a történetre. Nem sokkal később elterjesztették,hogy a Terence Hill által említett eltulajdonított „tárgyak” valójában elhunyt fia, Ross utolsó leveleiés fotói. Még a tekintélyes milánói Corriere della Sera is nyilvánosságra hozott ennek apropóján egyhosszú, együttérző cikket, és közölte Terence állítólagos felhívását, melyben felszólítja a tolvajokat,hogy küldjék vissza neki az ellopott dolgokat.{121} Szerencsére azonban nem Ross-szal kapcsolatosemlékekről volt szó. Egy héttel később ugyanis már látszott, hogy a sajtó egy csúnya hírlapikacsának ült fel, amit valamelyik újság egyszerűen csak a kisujjából szopott. Legalábbis erre utal az acáfolat, mellyel Terence pár nappal az eset után rajongóit igyekezett megnyugtatni: „Szeretnémtisztázni, hogy ellopott pénztárcámmal és Ross fiam állítólagosan abban található leveleivel vagyfényképeivel kapcsolatban egyetlen újságíróval sem beszéltem, és nem tettem közzé semmifélefelhívást sem.”{122} Ez alapján persze az is lehetséges, hogy a fotók mégis csak a levéltárcájábanvoltak.

A többit Terence Hill nem firtatja. Különös módon utolsóként ez a cáfolat hangzott el az üggyelkapcsolatban – miközben éppen ő volt az, aki magára irányította a figyelmet azzal, hogy az olaszfilmszakma egyik legjelentősebb eseményén nyilatkozott a kamerák előtt a lopásról. Reakciójakapcsán az a benyomásunk támad, hogy bizonyára csak az érzelmi feszültség miatt csúszott ki aszáján ez az információ. Végső soron ez a furcsa eset is csak azt igazolja, milyen meglepően

nehezére esik Terence-nek, még több mint fél évszázadnyi színészkedés után is, hogyösszeegyeztesse saját visszafogottságát a szakmája, és mindenekelőtt a szupersztárstátuszaállította különleges követelményekkel.

Örök Odüsszeia

Terence ismerősei, barátai és rokonai által is megerősített introvertáltsága sokáig éles ellentétbenállt az általa játszott szerepekkel, melyek a világhírt meghozták számára. Aki a magánéletétösztönösen úgy védi, mint egy titkos kincset, kényszerűen maga is hozzájárul a személyemisztifikálódáshoz. Terence Hill esetében mindez másoknál könnyebben kelthet hamis képet,miközben azok, akik ismerik, olyan embernek írják le, aki folytonosan és intenzíven kutatja az életértelmét.

Megható módon ad minderről tanúbizonyságot eddigi utolsó lommatzschi látogatásán 1998-ban.Gyermekkora színhelyének utcáit róva eszébe jutott egy Kafka-parabola, amit abban a pillanatbanmeg is osztott az őt kísérő újságíróval, mikor egy tisztító nyári esőt követően felszakadozott aszürke felhőtakaró Lommatzsch fölött és a nap sugarai fényben fürösztötték egykori lakóházukat aDöbelner utcában. „Kafkának van egy ismert parabolája, amelyben egy öregember azt mondja: »aligértem, fiatal koromban hogyan szánhattam rá magam arra, hogy a szomszéd faluba lovagoljak, ésne féljek attól, hogy – eltekintve a szerencsétlen véletlenektől – még a megszokottan, szerencséseneltelő élet hossza sem lesz elegendő egy ilyen lovaglásra.«{123} A riporter kérdésére, hogy mitakarhatott Kafka ezzel kifejezni, így felelt: „A modern ember alapvető helyzetét. A meg-nem-érkezést, még ha közel is a cél.” Amikor erre az újságíró azt válaszolta, de hát ő megérkezett,mégpedig Lommatzschba, Terence ezt válaszolta: „Ez igaz is, meg nem is. Bevallom őszintén, hogyaz öröm mellett van bennem egy jókora adag szomorúság is. Ideköt a gyermekkor, a nagyszülők, azanyám – oly közel van mindez, és mégis oly távol. Újra rátaláltam Lommatzschra – ám újra el isveszítettem.”{124}

Terence Hill Odüsszeiája mély nyomokat hagyott a színészen. Ha valaki megkérdezi tőle, a sok-sok helyváltoztatás után hol is érzi magát igazán otthon, azt feleli, bár elsősorban olasznak ésnémetnek tekinti magát, de legfőként „gyökértelennek”.{125} Gubbióban a Don Matteo negyedikszériájának forgatásán 2003-ban így vallott magáról: „kettéhasad a szívem, mert itt ugyan nagyonjól érzem magam, de Stockbridge-et is szeretem.”{126}

Noha Terence a hideg, havas teleket többnyire még mindig stockbridge-i farmján tölti, a kisromantikus Gubbio Olaszország zöld szívében mára az első számú otthonává vált. Több mint tíz évelteltével már nem pusztán egy darabka, számára kedves és drága múlt köti őt ehhez a helyhez. Ittvolt képes újra visszatalálni színészi sikereihez, és megszabadulni múltja súlyos teherkéntránehezedő részétől, miután a fia, Ross meghalt.

Gubbióban szimbolikusan bezárul egy vallási kör is annak az embernek a számára, aki Don Matteoszerepében találta meg önmagát, és akinek édesapja az első olasz szavakat úgy tanította meg vele,hogy a Szent Ferenc virágoskertje című könyvből olvasott fel neki. Az olasz kisváros ugyanis nemcsupán színhelye a legendagyűjtemény egyik legismertebb történetének, a Gubbiói farkasnak,melyben Szent Ferenc prédikációival meg egy egyezséggel szelídíti meg a farkast, miután az állatfélelemben és rettegésben tartotta a város lakóit, hanem a legenda a ferences erőszakmentesség ésbékekeresés hasonlata is. Másrészt Assisi Szent Ferenc valóban megfordult Gubbióban, miután1207-ben szakított apjával, mert az meggyanúsította, hogy vagyonát a szegények közt szétosztvanevetség tárgyává teszi a család jóhírét. Azt az utat, mely Ferencet menekülése során AssisibőlGubbio felé vezette, ma Ferences Békeútnak nevezik.

Annak az embernek, akit a világ még mindig Senkiként ismer, aki imádja a mitológiát, és akibőlmár régesrég Valaki lett (ahogy azt Sergio Leone a Nevem Senkiben kimondatta Henry Fondával,először Valakivé kell válnia, hogy egy olyan legendával, mint ő, új mítoszt teremthessen) sosem fogigazán véget érni az Odüsszeiája. De nem csak ezért adhatnánk egy Terence Hillről szóló életrajzcímének, hogy Nevem Senki, hanem mert ezt kiáltja Odüsszeusz is a pokolban a küklopsznak, így efurfanggal sikerül elnyernie a szabadságát.

Függelék

A Függeléket megtalálhatják www.libri-kiado.hu weboldalon a kötet aloldalán is, ahonnan az

internetes hivatkozások könnyen elérhetők.

FILMOGRÁFIA

A könnyebb érthetőség kedvéért először a magyar címeket adtuk meg. Amennyiben az adott

filmnek készült magyar változata, akkor a címet dőlt betűvel, ha nem volt, akkor idézőjelbenközöljük. A zárójelben megadott évszámok az eredeti film megjelenésének dátumát jelzik.Rövidítések: I = Olaszország, F = Franciaország, D – Németország, JUG = Jugoszlávia, SPA =Spanyolország, Ö = Ausztria, GB = Nagy-Britannia

1. Vakáció a gengszterrel (I, 1951), Eredeti cím: Vacanze cal gangster, Rendező: Dino Risi2. „A csend hangja” (I/F, 1953), Eredeti cím: La voce del silenzio, Rendező: Georg Wilhelm

Pabst3. Egy nap a parkban (I/F, 1953), Eredeti cím: Villa Borghese, Rendező: Vittorio de Sica4. „Villámosztag” (I, 1954), Eredeti cím: Divisione Folgore, Rendező: Duilio Coletti5. Aranytorony (I, 1953), Eredeti cím: La vena d’oro, Rendező: Mauro Bolognini6. Harapófogóban (I, 1953), Eredeti cím: Gli sbandati, Rendező: Francesco Maselli7. „Ismeretlen anya” (I, 1956), Eredeti cím: Mamma sconosciuta, Rendező: Carlo

Campogalliani8. „Csillagcsavargók” (I, 1956), Eredeti cím: I vagabondi delle stelle, Rendező: Nino Stresa9. „Guaglione” (I, 1956), Eredeti címe: Guaglione, Rendező: Giorgio Simonelli

10. A nagy kék országút (I/F/D, 1957), Eredeti cím: La grande strada, Rendező: GilloPontecervo

11. „Lazzarella” (I, 1957), Eredeti cím: Lazzarella, Rendező: Carlo Ludovico Bragaglia12. „Anna di Brooklyn” (I,/F 1958), Eredeti cím: Anna di Brooklyn, Rendező: Carlo Lastricati,

Vittorio de Sica13. Kard és kereszt (I, 1958), Eredeti cím: La spada e la croce, Rendező: Carlo Ludovico

Bragaglia14. „A vasgyáros” (I, 1958), Eredeti cím: Il padrone delle ferriere, Rendező: Anton Giulio

Majano15. „Hencegők és szerelmesek” (I, 1959), Eredeti cím: Spavaldi e inamorati (a film elkallódott),

Rendező: Giuseppe Vari16. „Cerasella” (I, 1959), Eredeti cím: Cerasella, Rendező: Raffaello Matarazzo17. „Zenegép szerelmi sikolyokkal” (I, 1959), Eredeti cím: Juke box, urli d'amore, Rendező:

Mauro Morassi18. Hannibál (I, 1959), Eredeti cím: Annibale, Rendező: Carlo Ludovico Bragaglia19. Karthágó lángokban (I, 1959), Eredeti cím: Cartagine in fiamme, Rendező: Carmine

Galloné20. Egy katona meg egy fél (I, 1959), Eredeti cím: Un militare e mezzo, Rendező: Steno21. „Oscar Wilde szalonjai” (I, 1960), Eredeti cím: Il salottidi Oscar Wilde (élő televíziós

közvetítés), Rendező: Daniele D’Anza22. „Józsefet eladják a testvérei” (I, I960), Eredeti cím: Giuseppe venduto dai fratelli, Rendező:

Irving Rapper23. „Szerelmi vétek” (SPA/I, 1961), Eredeti cím: Pecado de amor, Rendező: Luis César Amadori24. Aladdin csodái (I/F, 1961), Eredeti cím: Le meraviglie di Aladino, Rendező: Mario Bava25. „Hét tenger ura” (I,1962), Eredeti cím: II dominatore dei sette, mari, Rendező: Premio

Zeglio, Rudolph Máté26. „A legrövidebb nap” (I, 1962), Eredeti cím: Il giorno più corto, Rendező: Sergio Corbucci27. A párduc (I/F, 1963), Eredeti cím: Il gattopardo, Rendező: Luchino Visconti28. Winnetou 2 – Az utolsó renegátok (D/I/F/JUG, 1964), Eredeti cím: Winnetou II, Rendező:

Harald Reinl29. Keselyűk karmaiban (D/Ö/F/JUG, 1964), Eredeti cím: Unter Geiern, Rendező: Alfred

Vohrer30. „Lövések háromnegyedes ütemben” (Ö/I, 1965), Eredeti cím: Schüsse im Dreivierteltakt,

Rendező: Alfred Weidenmann31. Az olajherceg (D/JUG 1965), Eredeti cím: Der Ölprinz, Rendező: Harald Philipp32. Killer Kid, avagy párbaj naplemente előtt (D/JUG, 1965), Eredeti cím: Duell vor

Sonnenuntergang, Rendező: Leopold Lahola33. Hív az erdő (Ö, 1965), Eredeti cím: Ruf der Wälder, Rendező: Franz Antel34. Winnetou bosszúja (D/JUG 1965), Eredeti cím: Old Surehand 1, Rendező: Alfred Vohrer35. A Nibelungok I. – Siegfried (D/JUG, 1966), Eredeti cím: Die Nibelungen I.: Siegfried,

Rendező: Harald Reinl36. A Nibelungok II – Kriembilda bosszúja (D/JUG, 1967), Eredeti cím: Die Nibelungen 2:

Krimhild, Rendező: Harald Reinl37. Mindhalálig Rock and Roll (I, 1967), Eredeti cím: Io non protesto, io amo, Rendező:

Ferdinando Baldi38. Az altábornagy lánya (I/F, 1967), Eredeti cím: La Feldarescialla: Rita fugge... lui corre... egli

scappa, Rendező: Steno39. Rita, a vadnyugat réme (I, 1967), Eredeti cím: LittleRita nel West, Rendező: Ferdinando

Baldi. Ez volt az utolsó film, amelyben Mario Girotti polgári nevén szerepel. Még ebben azévben,1967-ben Giuseppe Colizzi, az Isten megbocsát, én nem! című film rendezőjénekjavaslatára veszi fel a Terence Hill nevet.

40. Isten megbocsát, én nem! (I, 1967), Eredeti cím: Dio perdona – io no!, (Nincs bocsánat ésBunyó húsvétig címen is forgalmazták Magyarországon), Rendező: Giuseppe Colizzi

41. Viva Django (I, 1968), Eredeti cím: Praparati la bara, Rendező: Ferdinando Baldi42. Bosszú El Pasóban / A Pirinyó, a Behemót és a Jófiú (I, 1968) Eredeti cím: I quattro dell'Ave

Maria, Rendező: Giuseppe Colizzi43. „Barbagia” (I, 1969), Eredeti cím: Barbagia, Rendező: Carlo Lizzani44. Akik csizmában halnak meg / Csizmadombi fenegyerek (I, 1969,) Eredeti cím: La collina

degli stivali, Rendező: Giuseppe Colizzi45. A szél dühe (I/SPA, 1970), Eredeti cím: La collera del vento, Rendező: Mario Camus46. Az ördög jobb és bal keze (I, 1970), Eredeti cím: Lo chiamavono Trinità, Rendező: E. B.

Clucher (Enzo Barboni)47. Kalózok háborúja / Blackie, a kalóz / Kalózok kincse / Fekete kalóz (I, 1971), Eredeti cím: Il

corsaro nero, Rendező: Lorenzo Gicca Palli48. Az ördög jobb és bal keze 2 (I, 1971), Eredeti cím: Continuavano a chiamarlo Trinità,

Rendező: E. B. Clucher (Enzo Barboni)49. Az igazi és a hamis (I, 1972), Eredeti cím: Il vero e il falso, Rendező: Eriprando Visconti50. Vigyázat, Vadnyugat! (I, 1972), Eredeti cím: ...e poi lochiamarono il magnifico, Rendező: E.

B. Clucher (Enzo Barboni)51. Mindent bele, fiúk! / Gyémántvadászok (I, 1972), Eredeti cím: Più forte, ragazzi, Rendező:

Giuseppe Colizzi52. Nevem Senki (I/D/F, 1973), Eredeti cím: Il mio nome é Nessuno, Rendező: Sergio Leone53. Különben dühbe jövünk (I/E, 1974), Eredeti cím: Altrimenti ciarrabbiamo, Rendező:

Marcello Fondato54. Fordítsd oda a másik orcád is! / Morcos misszionáriusok (I, 1974), Eredeti cím: Porgi l'altra

guancia,Rendező: Franco Rossi55. Egy zseni, kéthaver, egy balek (I/F/D, 1975), Eredeti cím: Ungenio, un compare, unpollo,

Rendező: Damiano Damiani56. Mr. Milliárd (USA, 1977), Eredeti cím: Mr. Billion, Rendező: Jonathan Kaplan

57. Bűnvadászok (I, 1977), Eredeti cím: I superpiedi quasi piatti, Rendező: E.B. Clucher (EnzoBarboni)

58. Menni vagy meghalni (USA/GB, 1977), Eredeti cím: March or die, Rendező: Dick Richards59. És megint dühbe jövünk... (I, 1978), Eredeti cím: Pari e dispari, Rendező: Sergio Corbucci60. Org (I, 1979), Eredeti cím: Org, Rendező: Fermaghorg (Fernando Birri)61. Én a vízilovakkal vagyok (I, 1979), Eredeti cím: Io sto con gli ippopotami, Rendező: Italo

Zingarelli62. Szuperzsaru (I/USA, 1980), Eredeti cím: Poliziotto superpiù, Rendező: Sergio Corbucci63. Kincs, ami nincs (I, 1981), Eredeti cím: Chi trova un amico trova un tesoro Rendező: Sergio

Corbucci64. Nyomás utána! (I/USA, 1983), Eredeti cím: Nati con la camicia, Rendező: E.B. Clucher (Enzo

Barboni)65. Don Camillo (I, 1983), Eredeti cím: Don Camillo, Rendező: Terence Hill66. Nincs kettő négy nélkül (I, 1984), Eredeti cím: Non c’è due senza quattro, Rendező: E.B.

Clucher (Enzo Barboni)67. Szuperhekusok (USA/I, 1985), Eredeti cím: Miami Supercops: I poliziotti dell'a strada,

Rendező: Bruno Corbucci68. A keményfejű (I, 1987), Eredeti cím: Renegade, un osso troppo duro, Rendező: E.B. Clucher

(Enzo Barboni)69. Lucky Luke (I,1990), Eredeti cím: Lucky Luke, Rendező: Terence Hill70. Lucky Luke, TV-sorozat, 8 epizód (I,1991), Eredeti cím: Lucky Luke, Rendező: Terence Hill,

Richard Schlesinger, Ted Nicolaou71. Bunyó karácsonyig (D, 1995), Eredeti cím: Botte di natale, Rendező: Terence Hill72. Én vagyok a fegyver (I/USA, 1997), Eredeti cím: Virtual weapon, Rendező: Anthony M.

Dawson (Antonio Margheriti)73. Don Matteo 1,16 rész (I, 2000), Eredeti cím: Don Matteo, Rendező: Enrico Oldoini74. Don Matteo 2,16 rész (I, 2001), Eredeti cím: Don Matteo, Rendező: Leone Pompucci75. Don Matteo 3, 16 rész (I, 2002), Eredeti cím: Don Matteo, Rendező: Enrico Oldoini, Andrea

Barzini, Leone Pompucci76. Don Matteo 4, 24 rész (I, 2004), Eredeti cím: Don Matteo, Rendező: Giulio Base, Andrea

Barzini77. A férfi, aki sasokkal álmodott, 2 rész (I, 2005); Eredeti cím: L’uomo che sognava con le

aquile, Rendező: Vittorio Sindoni78. Don Matteo 5, 24 rész (I, 2005 / 06), Eredeti cím: Don Matteo, Rendező: Giulio Base,

Carmine Elia, Elisabetta Marchetti79. Don Matteo 6, 24 rész (I, 2007/ 008), Eredeti cím: Don Matteo, Rendező: Giulio Base,

Fabrizio Costa, Carmine Elia, Elisabetta Marchetti80. Lovas a sötétben, 2 rész (I, 2009), Eredeti cím: L’uomo che cavalcava nel buio, Rendező:

Salvatore Basile81. Doc West (I, USA, 2009), Eredeti cím: Doc West, Rendező: Terence Hill, Giulio Base82. Triggerman (I/USA, 2009), Eredeti cím: Doc West – La sfida, Rendező: Terence Hill, Giulio

Base83. Don Matteo 7, 24 rész (I, 2009), Eredeti cím: Don Matteo, Rendező: Giulio Base, Ludovico

Gasparini84. Alpesi Őrjárat (I, 2011), Eredeti cím: Unpasso dal cielo, 12 rész, Rendező: Enrico Oldoini85. Don Matteo 8, 24 rész (I, 2011), Eredeti cím: Don Matteo, Rendező: Giulio Base, Salvatore

Basile, Carmine Elia, Fernando Muraca86. Alpesi őrjárat 2, 14 rész rész (I, 2012), Un passo dal cielo, Rendező: Enrico Oldoini

IRODALOM- ÉS FORRÁSJEGYZÉK A TOVÁBBI KUTATÁSHOZ

KönyvekChristian Heger: Die rechte und die linke Hand des Teufels – Bud Spencer, Terence Hill und ihre

Filme. Schüren Verlag GmbH, 2009.Bud Spencer: Különben dühbe jövök. Önéletrajz. Libri Kiadó, 2013. (1. kiadás: Nyitott Könyvműhely,

2010.)Dona Kujacinski: Horst Wendlandt – Der Mann, der Winnetou & Edgar Wallace, Bud Spencer &

Terence Hill, Otto & Loriot ins Kino brachte. Eine Biografie. Schwarzkopf & Schwarzkopf, 2006.Francesco Carrá: Terence Hill, Bud Spencer – La vera storia di Giuseppe Colizzi, l’uomo che inventá la

coppia. Edizione Falsopiano, 2010.

Internetwww.spencerhilldb.de/

A legátfogóbb adatbázis Terence Hill és Bud Spencer filmjeirőlhttp://www.spencerhill.de/

A legátfogóbb német rajongói oldal, az összes Terence Hill-lel és Bud Spencerrel kapcsolatosinformáció és film

http://www.terencehill.deTerence Hill hivatalos nemzetközi honlapja

www.razyboard.com/system/forum-spirito_santo-spencer-hill-301837.htmlInternetes fórum Terence Hillt és Bud Spencert érintő témákban

Filmek az internetenDon Matteo

Az első nyolc sorozat eddig vetített 168 része mind megtekinthető a Don Matteo honlapján aRAI 1-en. Általános információk a sorozatról, kulisszatitkok, fényképek, interjúk aszínészekkel és egyebek itt: www.donmatteo.rai.it. Link az első sorozathoz:www.rai.tv/dl/RaiTV/programmi/media/ContentItem-a43c1e42-d36e-41e1-9abe-64069af08ee5.html

Un passo dal cielo (Alpesi őrjárat – csak olaszul)Az első széria mind a 12 része megtekinthető a RAI 1-en az Un passo dal cielo honlapjánkeresztül.Általános információk a sorozatról, kulisszatitkok, fényképek, interjúk a színészekkel ésegyebek itt: www.unpassodalcielo.rai.it.Központi link mind a 12 sorozathoz, amelyeket két szériánként vetítettek egymás után:www.rai.tv/dl/RaiTV/programmi/media/ContentItem-9552918a-d097-47dd-8eb7-1b8103d4b772.html

L’uomo che cavalcava col buio (Lovas a sötétben – csak olaszul)Mindkét rész látható a www.rai.it honlapján.Link az első adáshoz:www.rai.tv/dl/RaiTV/programmi/media/ContentItem-00e1614b-6e4b-4622-b5de-a4d4288c0c26.html ?p=0

JEGYZETEK

A források szövegét, hacsak nem jelöltük másként, Ulf Lüdeke német fordítása alapján közöljük, akülön nem jelölt idézetek pedig a szerzőnek az idézett személyekkel készített interjújábólszármazik. {1} www.youtube.com/watch?v=k5FKympn4ZI.{2} Deutsches Historisches Museum (Német Történeti Múzeum): Landung auf Sizilien (Szicíliaipartraszállás), http://www.dhm.de/lemo/html/wk2/kriegsverlauf/sizilien/index.html.{3} Deutsches Historisches Museum (Német Történeti Múzeum): Die Bombardierung von Dresden(Drezda bombázása), www.dhm.de/lemo/html/wk2/kriegsverlauf/dresden/index.html.{4} Emanuel Gronostay: Ein Sachse kehrt heim (Egy szász hazatér), 1995. Idézet az ADAC utazásimagazin Szászországról szóló számából.{5} Vö. Die Glashütte. Zeitschrifi für die gesamte Glasindustrie, Emailleindustrie und verwandteZweige (Az üveggyár. Üveg- és zománcipari folyóirat), 1911. augusztus 28., 35. szám.{6} Vö. Werner Frisch: Das erste Bier trank Terence heimlich in der Guten Quelle, Sächsische Zeitung,1995. május 28.{7} Die Bombardierung von Dresden i. h.{8} Gronostay i. m.{9} L’era glaciale. Daria Bignardi interjúja Terence Hill-lel (Rai 2), 2009. május 29. (A továbbiakban:Bignardi i. m.){10} Vö. www.cinematografo.it/pls/cinematografo/V3_S2EW_CONSULTAZIONE.mostra_pagina?id_pagina=12096&url_target=http%3A//www.cinematografo.it/bancadati/consultazione/schedafilm_2009.jsp%3Fcodice%3D7656%26completa%3Dsi.{11} Massimo Bertarelli: Il Giornale, 2001. május 25.{12} Bignardi i. m.{13} Gianni Rondolino in Catalogo Bolaffi del Cinema Italiano, 1956/1965.{14} Intermezzo, 1960. 03. 4-15., U. Tani,www.cinematografo.it/pls/cinematografo/consultazione.redirect?sch=10086.{15} A RAI állami televízió online portáljának blogján olvasható Terence Hill-interjúból, Rai.tvCelebrity, 2011. április 14.{16} Uo.{17} Vö. Dona Kujacinski: Horst Wendlandt – Der Mann, der Winnetou & Edgar Wallace, Bud Spencer &Terence Hill, Otto & Loriot ins Kino brachte, Berlin, Schwarzkopf Verlag, 2006.{18} Uo. 147.{19} Uo.{20} Uo. 401.{21} Terence Hill-interjú leirata. Perugia, 2002. június 15. A rendezvényt többek között az Universitáper Stranieri szervezte, www.terencehill.it/news_intervistaperugia.html. (A továbbiakban: Perugaiinterjú.){22} Uo.{23} Uo.{24} Uo.{25} Terence Hill-interjú. Terence Hill Fan Club, www.terencehill.it/fc/avv_fattadavoi.html.{26} Terence Hill-interjú. Starkult, Rai 2, 2003. július.{27} Vö. Christian Heger: Die rechte und die linke Hand der Parodie. Schüren Verlag, Marburg, 2009,36-37.{28} Vö: Francesco Carrá: Terence Hill, Bud Spencer, la vera storia di Giuseppe Colizzi. FalsopianoEdizioni, Alessandria, 2010, 240.{29} Vö. uo.{30} Perugai interjú.{31} Vö. Heger i. m. 39.{32} Bud Spencer: Különben dühbe jövök. Önéletrajz. Libri Kiadó, Budapest, 2013, 98. p. (1. kiadásNyitott Könyvműhely, Budapest, 2010.){33} Perugai interjú.{34} Uo.{35} Vö. Carrá i. m. 241.{36} Uo. 67.{37} Cinema d’Oggi, 1969. novemberi kiadás.{38} Vö. Heger i. m. 37-38.{39} Vö. uo. 164.{40} Settimo Prescutto et al.: Fernando Birri – Kino der Befreiung. Südwind Verlag, Wien, 151.{41} Perugai interjú.{42} Vö. Heger i. m. 142-143.{43} Perugai interjú.{44} Uo.{45} Peter Martell a Starring Peter Martell (1997) című filmben, rendezte: Fabrizio Favro.{46} Uo.

{47} A RAI állami televízió online portáljának blogján olvasható Terence Hill-interjúból i. h.{48} Bignardi i. m.{49} Perugai interjú.{50} Uo.{51} Uo.{52} Vö. Heger i. m. 74.{53} Uo. 66.{54} Uo. 121.{55} Bud Spencer i. m. 115.{56} Vö. Heger i.m. 121.{57} Bignardi i. m.{58} Uo.{59} Perugai interjú.{60} Uo.{61} Che tempo che fa. Fabio Fazio interjúja Terence Hill-lel, 2008. március 1., Rai 3.{62} Uo.{63} Vö. Heger i. m. 100.{64} Uo. 101.{65} Vö. Bud Spencer i. m. 131.{66} Uo. 132. p.67{67} Deine blauen Augen – Der italienische Haudegen Terence Hill wird 70 – ein Liebesbrief an einenHalbsachsen. Frankfurter Rundschau, 2009. február 27.{68} Backpfeifen, Kopfnüsse und blaue Augen. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2009. február 26.{69} Tonino Valeri-interjú, 2003. december 10-én, www.terencehill.it/int_tonval.html.{70} Bignardi i. m.{71} Uo.{72} Vö. www.terencehill.it/fc/avv_fattadavoi.html, Terence Hill a rajongók kérdéseire válaszol.{73} Vö. Bravo, 1973. március 22., 13. sz.{74} Vö. Kujacinski i. m. 189.; 221.{75} Terence Hill-interjú, Rai.it Celebrity, 2011. április 13.,www.rai.tv/dl/RaiTV/programmi/media/ContentItem-cec00c0b-d524-4838-a359-6d3a571c2f1c.html.{76} Bignardi i. m.{77} Uo.{78} Uo.{79} Sandrone i. m.{80} Bignardi i. m.{81} Interjú a spencerhill.de portálon a Don Matteo televíziós sorozat apropóján,www.budspencer.de/interviews/detail.php?interviewid=4&werspielt=&searchfield=spenc_interviews_info.titel&searchstring=&sortfieldspenc_interviews.datum&datacount=16&dataoffset=0&sortorder=desc, 2011. december 5.{82} Idézet az FF dabei Terence Hill-interjújából, 1995.{83} Bignardi i. m.{84} Vö. Kujacinski i. m. 220.{85} Uo.{86} Vö. Der Spiegel, 1973, 10. sz. 137.{87} Perugai interjú.{88} Uo.{89} Vö. E’ morto a 16 anni Ross Hill. La Repubblica, 1990. február 13.{90} Vö. E’ morto il figlio di Terence Hill. La Stampa, 1990. február 12.{91} Bud Spencer i. m. 132-133.{92} Kujacinski i. m. 401.{93} Perugai interjú.{94} FF dabei interjú i. m.{95} Bignardi i. m.{96} Terence Hill-interjú, Domenica In, 1983., Rai 1, www.youtube.com/watch?v=6pL0T9N-xLk. (Ez avideó 2013. augusztusában nem volt elérhető – A szerk.){97} Uo.{98} Vö. Heger i. m. 71-72.{99} Kujacinski i. m. 215.{100} Uo. 254.{101} Bud Spencer i. m. 134-135.{102} FF dabei interjú i. m.{103} Terence Hill in Lommatzsch am 12. und 13. 03. 1995. (Lommatzsch önkormányzati prospektusa.){104} Gronostay i. m.{105} Uo.{106} Perugai interjú{107} Uo.

{108} Uo.{109} Uo.{110} UTiziana Lupi interjúja. Avvenire, 2005. február 26-án.{111} Perugai interjú.{112} Le tre vite di Don Matteo. Di Più, 2011. október 31., 42. sz.{113} Uo.{114} Sandrone i. m.{115} Videointerjú: Don Matteo 8 Backstage. Lux Vide, 2011. szeptember 8.{116} Sandrone i. m.{117} Vö. Aldo Grasso: Il buonismo efferato di Don Matteo. Corriere della Sera, 2006. február 4.{118} Tiziana Lupi interjúja i. k.{119} Rai.it Celebrity interjúja i. m.{120} Die blauen Augen von Terence Hill. Berliner Morgenpost, 2011. október 6.{121} Vö. Le ultime lettere del figlio morto – Terence Hill ai ladri: ridatemele. Corriere della Sera, 2010.május 10.{122} Terence Hill tranquilizza i fan. Sorrisi e canzoni, 2010. május 11.,www.sorrisi.com/2010/05/18/terence-hill-tranquillizza-i-fan-«nel-portafoglio-rubato-non-cerano-foto-di-mio-figlio-ross»/.{123} Franz Kafka: A szomszéd falu. In Elbeszélések. Ford. Gáli József, Palatinus, Budapest, 2001.{124} Gronostay i. m.{125} Bignardi i. m.{126} Sandrone i. m.

Ismerd meg szerzőinket és műveiket a libri-kiado.hu weboldalon,Kövesd az újdonságokat és nézz videókat a nyugatiter.hu blogunkon,

Csatlakozz közösségünkhöz a Facebookon!

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetőjeFelelős szerkesztő Dávid Anna

Szerkesztette Orosz AnettOlvasószerkesztő Malinoczki Judit

Borítóterv Somogyi PéterMűszaki szerkesztő Kovács Balázs Sándor

Nyomdai előkészítés atlantisKészült 2013-ban a Kinizsi Nyomdában

Felelős vezető Bördős JánosISBN 978-963-310-221-3