Truman CapoteNYÁRI ÁTKELÉS

  

Truman Capote: Summer CrossingCopyright © 2006 by The Truman Capote Literary Trust

 Fordította: M. Nagy Miklós

Truman Capote 1924. szeptember 30-án, New Orleans-ban született. Eredeti neve Truman Streckfus Persons volt. Zűrös családi élet keserítette korai éveit. Az anyja monroeville-i rokonaira bízták; apja csalás miatt börtönben is ült; szülei elváltak, majd keservesen harcoltak a Truman fölötti felügyeletért. Végül is New Yorkba került, ahol az anyjával és annak második férjével, egy kubai üzletemberrel élt együtt, akinek a nevét is felvette. Egészen fiatalon, a negyvenes évek elején kifutófiúi állást kapott a New Yorker-nél, de elbocsátották, miután akaratlanul megsértette Róbert Frostot. Alig múlt húszéves, amikor korai elbeszélései, amelyek a Harper’s Bazaar-ban jelentek meg, máris meghozták számára az irodalmi hírnevet. A Más hangok, más szobák (1948), egy fiú felnőtté válásáról szóló, borzongató regénye, amelyet Capote „a démonok kiűzésére tett kísérletnek” nevezett, majd A fűhárfa (1951) című szelídebb írása, mely alabamai éveiben gyökerezett, megszilárdította korán szerzett hírnevét.

Pályájának kezdetétől fogva Capote a legkülönfélébb írókkal, művészekkel, előkelőségekkel, nemzetközi hírességekkel állt kapcsolatban, s a sajtó élénk figyelemmel kísérte szertelen társasági életét. Elbeszélései Az éjszaka fája (1949) című kötetben jelentek meg, majd újabb kisregényt publikált Álom luxuskivitelben címmel (1958), de energiáit egyre inkább a színház kötötte le – színdarabot írt A fűhárfá-ból, majd musicalt a „Virágos ház” című elbeszéléséből –, illetve az újságírás: e műfajba tartozó írásai a Local Color (Helyi színek, 1950) és The Muses Are Heard (Megszólalnak a múzsák) című kötetében jelentek meg. Rövid kirándulást tett a filmművészetbe is: ő írta John Huston Ördögi kör című filmjének forgatókönyvét.

Capote érdeklődését felkeltette egy kansasi család meggyilkolása, s ez vezetett ahhoz a hosszas kutatáshoz, amely alapul szolgált Hidegvérrel (1966) című regényéhez, amely legsikeresebb és legtöbb elismerést kapott műve lett. Azzal, hogy „egy valós eseményt fikciós technikákkal dolgozott fel”, Capote új szintézist akart létrehozni: olyan művet, amely „kifogástalanul tényszerű” s ugyanakkor műalkotás. Soroljuk akármilyen műfajba, attól a pillanattól fogva, hogy részletekben közölni kezdte a New Yorker, a könyv jóval szélesebb olvasóközönséget ejtett rabul, mint amekkora addig érdeklődött Capote művei iránt. A Plaza Hotelben, óriási médiafelhajtás közepette megrendezett álarcos bál, amellyel Capote a Hidegvérrel megjelenését ünnepelte, a hatvanas évek emblematikus eseménye volt, és egy időre Capote a televízió és a magazinok állandó szereplője.lett, még színészként is kipróbálta tehetségét a Meghívás egy gyilkos vacsorára című filmben.

Sok éven át dolgozott Answered Prayers (Meghallgatott imák) című regényén, amelyet végül is nem fejezett be. Ebben a művében akarta összefoglalni mindazt, amit a gazdag és híres emberek köreiben megfigyelt; egy részlet belőle, amely 1975-ben jelent meg az Esquire-ban, Capote sok gazdag barátját felháborította, amiért bizalmas titkokat teregetett ki, és Capote egyszer csak arra ocsúdott, hogy kizárták abból a világból, amelyben egykor uralkodott. Élete utolsó éveiben még egy esszé- és egy elbeszéléskötetet publikált The Dogs Bark (Ugatnak a kutyák, 1973) és Mozart és a kaméleonok (1980) címmel. 1984. augusztus 25-én hunyt el, miután éveken át küzdött a drogokkal és az alkohollal.

2004-ben jelentek meg összegyűjtött elbeszélései The Complete Stories of Truman Capote, illetve a levelei Too Brief a Treat: The Letters of Truman Capote címmel.

1. fejezet

– Egy rejtély vagy, drágám – mondta az anyja, és Grady, az asztal fölött bámulva rá a középen álló páfránydíszes rózsacsokor fölött, elnézően elmosolyodott: igen, egy rejtély vagyok; és jólesett ezt gondolnia magáról. A nála nyolc évvel idősebb és csöppet sem rejtélyes Apple azonban, aki már asszony volt, azt mondta: – Grady egyszerűen csak bolond; én boldogan mennék veletek. Képzeld csak el, mama, jövő héten ilyenkor Párizsban fogtok reggelizni! George folyton ígérgeti, hogy elmegyünk... de nem is tudom. – A húgára nézve kis szünetet tartott. – Grady, mi a csudának akarsz New Yorkban maradni a nyár kellős közepén? – Hagynák már békén, gondolta Grady; még mindig ezen lovagolnak, pedig ma délelőtt már indul velük a hajó: ugyan mi mást mondhatna még azon túl, amit már elmondott? Azon túl már csak az igazság van, és az igazságot nem igazán kívánta elmondani. – Még soha nem töltöttem itt a nyarat – mondta, kerülve tekintetüket, és kibámulva az ablakon: a sűrű forgalom kiemelte a Central Park június reggeli nyugalmát, és a tavasz zöld kérgét kiszikkasztó kora nyári nap lüktetve csapdosta őket a Plaza előtt álló fákon keresztül, ahol reggeliztek. – Vegyétek úgy, hogy egyszerűen csak csökönyös vagyok. – Egy mosollyal nyugtázta, hogy ezt talán nem kellett volna mondania: a családja már amúgy is kezdte azt gondolni, hogy megátalkodottan önfejű; és egyszer, tizennégy éves korában volt egy borzalmas és egészen éles felismerése: az anyja szereti őt, de anélkül, hogy igazán kedvelné; először azt gondolta, amiatt van ez, hogy nem olyan szép és vidám, mint Apple, ráadásul makacsabb is, de később, amikorra egyértelmű lett, sok fájdalmat okozva Apple-nek, hogy ő sokkal helyesebb nála, feladta, hogy az anyja indítékain törje a fejét. Most már persze erre is tudta a választ: egyszerűen csak az a helyzet, hogy a maga passzív módján ő sem kedvelte soha az anyját, még kislány korában sem. De egyikük viselkedésében sem volt semmi feltűnő; ellenségességük háza szerényen ki volt díszítve kedvességgel, melyet Mrs. McNeil most azzal fejezett ki, hogy megfogta lánya kezét, és azt mondta: – De mi aggódni fogunk érted, drágám. Nem tehetünk róla. Nem is tudom. Nem is tudom. Félek, hogy nem leszel biztonságban. Tizenhét évesen még nagyon fiatal az ember, és te még soha nem voltál igazán egyedül.

Mr. McNeil, aki ha csak megszólalt, mindig olyan volt a hangja, mintha licitálna egy pókerjátszmában, de egyébként ritkán szólalt meg, részint azért, mert a felesége nem szerette, ha a szavába vágnak, de azért is, mert nagyon fáradt ember volt, elnyomta szivarját a kávéscsészéjében, és azt mondta: – Amikor én tizennyolc éves voltam, az ördögbe is, három évre elmentem Kaliforniába.

– De hát, Lamont... te mégiscsak férfi vagy.– Mi a különbség? – morogta Mr. McNeil. – Már egy ideje nincs különbség férfiak és nők

között. Te magad mondod.Mrs. McNeil megköszörülte a torkát, mintegy jelezve, hogy a beszélgetés nem kívánt

fordulatot vett. – Attól még, Lamont, én nagyon félek itt hagyni...Ellenállhatatlan nevetés duzzadozott Gradyben, valami boldog izgalom: az előtte elnyúló

fehér nyár hirtelen kibomló vászonnak tűnt, amelyre mindjárt rákerülnek szabad életének első durva, tiszta ecsetvonásai. Aztán nevetett is, szép, derűs tekintettel, azon nevetett, hogy olyan keveset gyanítanak, semmit sem. Az asztali ezüstön reszkető fény mintha bátorította volna az izgalmát, de úgy, hogy e fényjelek egyben figyelmeztették is: csak óvatosan, drágám! S valami közben azt mondta: légy büszke, Grady, jó magas lány vagy, hát lobogjon a zászlód messze fent, a szélben. Vajon mi szólalt meg, a rózsa? A rózsák beszélnek, ők a bölcsesség szívei, olvasta valahol. Megint kinézett az ablakon; áradt belőle a kacaj, kiömlött az ajkán: micsoda szikrázó, fényben fürdő nap ez a mai – Grady McNeil és a beszélő rózsák napja!

– Mi olyan vicces ezen? – Apple-nek nem volt kellemes hangja; egy nyűgös baba végeérhetetlen nyafogása sejlett benne. – Anya feltesz egy egyszerű kérdést, te meg úgy nevetsz, mintha idióta volna.

– Grady nem gondolja, hogy idióta vagyok, dehogyis – mondta Mrs. McNeil, de olyan kevés meggyőződéssel a hangjában, hogy inkább tűnt kétkedőnek, s a most újból az arcára eresztett pókhálószerű kalapfátyoltól beszőtt szemét kicsit zavarossá tette a szúró fájdalom, amelyet mindig érzett, amikor beleütközött Grady, ahogy ő gondolta, megvetésébe. Nagyon is rendben lévőnek érezte, hogy ilyen vékonyka kapcsolat van köztük: semmi igazi rokonszenv, ezt tudta jól; de mégis elviselhetetlen volt számára, ha Grady a maga távolságtartásával azt jelezte, hogy fölötte áll: az ilyen pillanatokban Mrs. McNeilnek meg-megrándult a keze. Egyszer, de ez sok-sok évvel ezelőtt történt, amikor Grady még bakfis volt rövidre nyírt hajjal és plezúros térdekkel, és persze abban az időszakban, amely idegileg a legkimerítőbb egy nő életében, nem is tudta megfékezni a kezét, annyira felbosszantotta Grady kegyetlen hallgatása, hogy hevesen pofon vágta. De attól kezdve, valahányszor hasonló ingerültséget érzett magában, valami szilárd felszínt keresett a kezének, mert akkor egyszer, amikor úgy elvesztette a fejét, Grady, akinek zöld, ítélkező szeme olyan volt, mint két tengerfoszlány, csak bámult rá föntről lefelé, átnézett rajta, és éles fénynyel világította meg hiúságának megfakult tükrét: a maga szűk életében ekkor találkozott először az övénél nagyobb akaraterővel. – Dehogyis – mondta, és megjátszott derű csillogott a szemében.

– Sajnálom – mondta Grady. – Valamit kérdeztél? Soha semmit nem hallok meg mostanában. – Nem annyira bocsánatkérésnek szánta ezt, mint inkább komoly vallomásnak.

– De tényleg – csicseregte Apple –, azt gondolná az ember, hogy szerelmes vagy.Ütést érzett a szívén, veszély közeledtét, az ezüst megremegett egy pillanatra, és Grady

ujjai közt megdermedt a félig már kifacsart citromgerezd: gyorsan a nővére szemébe pillantott, hogy lássa, van-e benne valami ravaszkodás a szimpla butaság mellett. Aztán megnyugodva befejezte a citrom facsarását, miközben anyja azt mondta: – Tudod, drágám, a ruha... Arra gondoltam, hogy megcsináltathatnám Párizsban is: lehetne Dior vagy Fath, ilyesmi. Talán még olcsóbban is kijönne végül. A halvány levélzöld mennyei lenne, különösen jól illene a bőröd színéhez és a hajadhoz – bár meg kell mondanom, én jobban szeretném, ha hosszabb lenne: az ilyen rövidre nyírt haj olyan illetlennek tűnik, és nem... nem igazán nőies. Kár, hogy az első bálozók nem viselhetnek zöldet. Úgyhogy fehér moaréselyemre gondoltam...

Grady összevonta a szemöldökét. – Ha a báli ruháról beszélsz, akkor ne is folytasd. Nem akarok bált, és nem áll szándékomban elmenni egyre sem, legalábbis nem olyanokra. Nem fogok bolondot csinálni magamból.

Mindazon dolgok közül, amelyek kimerítették, ez volt Mrs. McNeil számára a legdühítőbb: úgy remegett, mintha természetellenes vibráció borzolta volna a Plaza derűs étkezőtermét. Mint ahogy én sem akarok bolondot csinálni magamból, mondhatta volna, mert Grady elsőbálozós évére készülve már rengeteget dolgozott és ügyeskedett: már arra is gondolt, hogy titkárt fogad fel. Sőt álságos fölháborodásában akár azt is mondhatta volna, hogy csakis azért viseli el a társasági életet, a sok unalmas ebédet és fárasztó teázást (mert most így írta volna le őket), hogy lányai káprázatos fogadtatásban részesüljenek első bálozóként. Lucy McNeil saját első bálja egészen csodás és romantikus volt: nagyanyja, egy méltán ünnepelt New Orleans-i szépség, aki LaTrottá-hoz, a dél-carolinai szenátorhoz ment feleségül, Lucyt és két nővérét egyszerre vezette be a társaságba egy kaméliás bálon Charlestonban, 1920 áprilisában; valóban bevezetés volt ez, hiszen mindhárom LaTrotta lány még iskolába járt, és társasági élményeik mindaddig egy fullasztóan szűk templomra korlátozódtak; s Lucy oly mohón keringett aznap este, hogy a lába aztán még napokon át viselte az elevenek világába való belépés okozta sebeket, és oly mohón csókolta meg a kormányzó fiát, hogy arca egy hónapon át bűnbánó szégyenben égett, a nővérei ugyanis –

akik amilyen karót nyeltek voltak akkor, olyan aggszüzek is maradtak – bemesélték neki, hogy a csóktól teherbe lehet esni: ugyan már, mondta aztán a nagyanyja, végighallgatva könnyes vallomását, egy csók nem csinál babát – bár egy előkelő hölgy nem csókol szíre-szóra. Így aztán megkönnyebbülten folytatta diadalmas évét; s e diadalt részben kellemes külsejének köszönhette, meg annak, hogy viszonylag jól el lehetett vele beszélgetni: óriási előnyt jelentett e két tulajdonsága, ha felidézzük, hogy mindez azokban a hitvány években történt, amikor az ifjú emberek csak olyan siralmas hölgyeket választhattak áhítatuk tárgyául, mint Hazel Veere Numland vagy a Lincoln lányok. És aztán a karácsonyi ünnepek alatt az anyja családja, a New Yorki-i Fairmontok ragyogó bált rendeztek a tiszteletére, ráadásul épp ebben a hotelben, a Plazában; s bár most oly közel ült a helyszínéhez, és próbálta is felidézni, igazán nem sok mindenre emlékezett belőle, azt leszámítva, hogy minden aranyszínű volt és fehér, hogy az anyja gyöngysorát viselte, és, ó, igen, akkor ismerkedett meg Lamont McNeillel, amiben akkor semmi rendkívülit nem talált: egyszer táncolt vele, és nem is gondolt rá többet. Az anyja azonban annál inkább, Lamont McNeil ugyanis, bár az előkelő körökben senki sem ismerte, és még harmincéves sem volt, egyre nagyobb árnyékot vetett a Wall Streeten, s ezért jó fogásnak számított, még ha nem is az angyalok köreiben, de egy hajszálnyival alacsonyabb régióban már mindenképpen. Meghívták vacsorára. Lucy apja meghívta Dél-Carolinába vadkacsavadászatra. Férfias, jelentette ki Mrs. LaTrotta éltes kora minden tekintélyével, és mivel számára ez volt a fő kritérium, aranypecsétjét is ráütötte. Hét hónappal később Lamont McNeil, a lehető leggyengédebb remegéssel pókerhangjában elmondta, amit ilyenkor mondani kell, Lucy pedig, akinek rajta kívül mindössze ketten kérték meg a kezét, s az egyik ajánlat abszurd volt, a másik meg egy vicc, azt mondta, Ó, Lamont, én vagyok a legboldogabb lány a világon. Tizenkilenc évesen szülte első gyerekét, Apple-t, aki azért kapta ezt a meglehetősen vicces nevet, mert a terhessége alatt Lucy McNeil vödörszámra ette az almát, de a nagyanyja, amikor megjelent a keresztelőn, sokkolóan frivolnak tartotta – a dzsessz meg a húszas évek, mondta, Lucy agyára mentek. De ez a névválasztás volt az utolsó vidám felkiáltójel egy elhúzódott gyermekkor végén, egy évre rá ugyanis elvesztette második babáját, aki halva született, fiú volt, és Lucy a Grady nevet adta neki, a háborúban elesett bátyja emlékére. Sokáig szomorkodott, Lamont kibérelt egy jachtot, és bejárták a Földközi-tengert; minden fényes, pasztellszínű kikötőben St. Trapéztől Taormináig szomorú, könnyes fagylaltospartit rendezett a fedélzeten feszengő helybéli fiúknak, akiket a hajóinas terelt föl a partról. Amikor aztán visszatértek Amerikába, egyszeriben fölszállt a könnyes köd: fölfedezte a Vörös Keresztet, Harlemet, az aukciókat, szakmai érdeklődés támadt benne a Trinity templom, a Cosmopolitan és a Republikánus Párt iránt, nem volt semmi, amit ne szponzorált, támogatott, pártfogolt volna: egyesek csodálták, mások bátornak mondták, és néhányan ki nem állhatták. Azok a kevesek azonban lelkes klikké álltak össze, és az évek során együttes erővel szabotálták tucatnyi ambícióját. De Lucy tudott várni; arra várt, hogy Apple megnőjön: egy klasszis első bálozó anyja a társasági élet atomfegyverét tartja a kezében; de aztán ezt is elvették tőle, mert jött megint a háború, és rossz ízlésre vallott volna bált rendezni ilyenkor: ehelyett egy mentőkocsit adományoztak Angliának. És most Grady is próbálta kisemmizni. Keze remegett az asztalon, ruhájának hajtókájához rebbent, megrángatta a fahéj színű gyémántokból álló brosst: ez már túl sok volt neki, Grady mindig is próbálta meglopni, már egyszerűen csak azzal is, hogy nem fiúnak született. Azért mégis a Grady nevet adta neki, és szegény Mrs. LaTrotta, aki életének utolsó, kínkeserves évét nyűtte akkor, még fölbuzdult annyira, hogy méregbe guruljon, ezt hallva, és minden habókosnak elmondta Lucyt. De Grady sohasem volt Grady, sohasem volt az a gyerek, akit ő akart. És persze Grady ebben a dologban sem ígérkezett tökéletesnek: Apple a maga csinos vidámságával, Lucy stílusérzékével megtámogatva, garantált siker lett volna, Grady bevezetése viszont, aki először is mintha nem lett volna túlságosan népszerű a fiatalemberek körében, kockázatos vállalkozásnak tűnt. – De igenis lesz első bál, Grady

McNeil! – mondta, a kesztyűjét húzogatva. – Fehér selyemruhát fogsz viselni, zöld orchideacsokorral a kezedben: remekül illik majd a szemedhez és a vörös hajadhoz. És azt a zenekart hívjuk meg, amelyiket Bellék Harrietnek. Figyelmeztetlek, Grady, ha piszkoskodsz ebben, soha többé nem beszélek veled. Lamont, szólj, hogy kérjük a számlát, légy szíves.

Grady hallgatott pár másodpercig; tudta, hogy a többiek nem olyan nyugodtak, amilyennek látszanak: azt várják, hogy megint jelenetet rendezzen, ami csak azt bizonyította, hogy mennyire felületesen figyelték meg, s hogy mennyire nem ismerik a mostani természetét. Egy-két hónappal ezelőtt, ha így sárba tiporják a méltóságát, rögtön kirohant volna, aztán repesztett volna a kocsival a kikötői útra, padlóig nyomva a gázt; megkereste volna Peter Bellt, és kitombolta volna magát valami országút melletti kocsmában. Úgy viselkedett volna, hogy aggódniuk kelljen érte. De most valóban azt érezte, hogy ugyan mit számít... Meg valamennyire át is tudta érezni Lucy becsvágyát. Egy egész nyár volt még addig, úgyhogy végtelen messzinek tűnt; semmi oka nem volt azt hinni, hogy valaha tényleg megtörténik, hogy lesz fehér selyemruha meg a zenekar, amit Bellék is meghívtak Harriet báljára. Miközben Mr. McNeil fizetett, ők pedig már mentek ki az étkezőből, belekarolt Lucyba, és szeleburdian kedves mozdulattal belecsípett az arcába. És ez a spontán gesztus hirtelen egyesítette mindannyiukat; család voltak: Lucy ragyogott, itt a férje, itt vannak a lányai, igazán büszke lehet, Grady pedig, minden konoksága és furcsasága ellenére, mondjon bárki bármit, csodálatos gyerek, igazi személyiség. – Drágám – mondta Lucy –, úgy fogsz hiányozni!

Apple, aki előttük ment, hátrafordult. – A kocsiddal jöttél, Grady?Grady lassan válaszolt; újabban minden, amit Apple mondott, gyanúsnak tűnt; ez most

vajon miért érdekli? Na és mi van akkor, ha Apple tudja? De mégsem akarta. – Vonattal jöttem Greenwichből.

– Akkor otthon hagytad a kocsit?– Miért, nem mindegy?– De; vagyis nem. És nem kellene rögtön így rám förmedned. Csak arra gondoltam, hogy

kivihetnél kocsival a szigetre. Megígértem George-nak, hogy bemegyek hozzá, és elhozom a lexikonját. Szörnyen nehéz – utálnám vonaton cipelni. Ha elég korán odaérünk, elmehetnél úszni is.

– Bocs, Apple. Szerelőnél van; a minap itt hagytam, mert beragadt a sebességmérő. Gondolom, már elkészültek vele, de az a helyzet, hogy találkozóm van a városban.

– Ó – mondta Apple durcásan. – Nem zavar, ha megkérdezem, hogy kivel?Gradyt nagyon is zavarta, de azért odavetette, hogy „Peter Bell-lel”.– Peter Bell, szentséges istenem, miért találkozol vele folyton? Annyira okosnak képzeli

magát.– Mert az is.– Apple – mondta Lucy –, nem tartozik rád, hogy Grady kivel barátkozik. Peter nagyon

kedves fiú, és az anyja volt az egyik koszorúslányom. Lamont, emlékszel? Ő kapta el a csokrot. De hát Peternek még Cambridge-ben kell lennie, nem?

Ebben a pillanatban Grady meghallotta, hogy valaki a nevét kiáltja az előcsarnokon át: – Halihó, McNeil! – Egyetlen ember volt a világon, aki így szólította, és Grady megjátszott örömmel fogadta, hogy valóban ő az: választhatott volna jobb időt is a megjelenésére. Drágán, de bizarrul öltözött fiatalember volt (szigorú flanelöltönyt viselt fehér csokornyakkendővel, a nadrágon széles vadnyugati öv egészen oda nem illő színes kövekkel, a lábán meg teniszcipő), és épp a zsebébe dugta a visszajárót a szivarospultnál. Ahogy ment Grady felé, aki szintén elindult, hogy félúton találkozzanak, egy olyan ember könnyed eleganciájával lépkedett, aki biztos benne, hogy mindig tudja, mi a legjobb dolog az életben. – Hű, milyen csini vagy, McNeil! – mondta, és bizalmasan megölelte. – De azért nem annyira, mint én: most jövök a borbélytól. – Tiszta, szép arcának makulátlan frissessége ezt különben

is elárulta; frissen nyírt hajával olyan védtelennek és ártatlannak tűnt, amilyen csak egy frissen nyírt hajú fiatalember lehet.

Grady boldogan, fiúsan meglökte. – Hogyhogy nem vagy Cambridge-ben? Vagy túl unalmas a jog?

– Unalmas, de nem annyira, mint amilyenek a szüleim lesznek, amikor megtudják, hogy kirúgtak.

– Ezt nem hiszem el – nevetett Grady. – Mindent el kell mesélned róla. Csak most épp szörnyen sietünk. Anyu és apu ma indulnak Európába, és kikísérem őket a hajóra.

– Mehetek veletek? Kérlek, szivi!Grady habozott, majd odaszólt Apple-nek: – Apple, mondd meg anyának, hogy Peter is jön

velünk –, Peter Bell pedig, rá se hederítve a Grady mögött álló Apple-re, szaladt ki az utcára, hogy leintsen egy taxit.

  Két taxira volt szükségük; Grady és Peter mentek a másodikkal, miután megvárták, hogy

kiadják nekik a ruhatárból Lucy kicsi, kancsal dakszliját. A taxinak ablakos teteje volt: galambok, felhők és tornyok rontottak rájuk; a nyárhegyű nyilakat lövöldöző napban csilingelt Grady vadonatúj egypennys színében ragyogó, rövidre nyírt haja, és vékony, fürge arca, melyet halgerinc-finomságú csontok formáltak, kipirult a mézesen fújó fényben. – Ha bárki megkérdezné – mondta, meggyújtva Peter cigarettáját –, Apple vagy valaki, kérlek, mondd azt, hogy találkánk van.

– Ez valami új trükk, hogy meggyújtod a férfiak cigarettáját? És az a gyújtó; McNeil, hol a csudában szerezted? Förtelmes.

Valóban az volt. De Gradynek ez egészen eddig a pillanatig soha eszébe nem jutott volna. Tükörből készült, és hatalmas, flitteres monogram volt rajta: az a fajta újdonság, amit trafikok pultján lehet találni. – Vettem – felelte. – Csodálatosan működik. Na mindegy, nem felejted el, ugye? Amit az előbb mondtam...

– Nem, szerelmem, nem vetted. Szörnyen igyekszel, de azért messze nem vagy ennyire közönséges, attól tartok.

– Peter, most évődni akarsz velem?– Hát persze – nevetett Peter, mire Grady is nevetett, és meghúzta a haját. Bár nem volt

köztük rokoni kapcsolat, Grady és Peter mégis rokonok voltak, ha nem is vér szerint, de vonzalom alapján: ez volt a legboldogabb barátság Grady életében, és mindig ki tudott lazulni biztonságos, meleg fürdőjében. – Miért ne évődnék veled? Hát nem azt csinálod te is? Nem, csak ne rázd a fejed. Készülsz valamire, de nem akarod elmondani, hogy mi az. De ne izgasd magad, drágám, nem foglak nyaggatni. Ami a találkát illeti, miért ne? Bármit megtennék, csak hogy ne kelljen szembenéznem az aggódó szülőkkel. Csak persze neked kell fizetned, az egyszer biztos: végül is mi értelme, hogy pénzt költsék rád? Akkor már inkább a drága Harriet nővérkém körül lebzselek; ő legalább tud nekem mesélni a csillagászatról. Tényleg, tudod, hogy mit csinált az a búbánatos leány? Elment Nantucketbe, hogy csillagok tanulmányozásával töltse a nyarat. Az a hajó lesz az? A Queen Mary? Pedig annyira reménykedtem, hogy valami vicces bárkával mennek, mondjuk, egy lengyel tartályhajóval. Bárki álmodta is meg ezt a haragos bálnát, el kellene gázosítani: nektek, íreknek, tökéletesen igazatok van, az angolok borzalmasak. Na jó, a franciák is. A Normandie nem égett le elég hamar. De persze amerikai hajóra akkor se szállnék fel, ha...

McNeilék az „A” fedélzeten voltak, egy lakkozott, álkandallós szobákból álló lakosztályban. Lucy, akinek frissen érkezett orchideák rezegtek a hajtókáján, föl-alá szaladgált, Apple-lel a nyomában, aki a virágokkal és gyümölcsökkel érkezett kártyákat olvasta fel neki.

Mr. McNeil titkárnője, az impozáns Miss Seed elhaladt közöttük egy üveg Piper-Heidsieckkel, s enyhe fintorral az arcán: délelőtt mégsem illik pezsgőzni (ugyan, ne fárassza magát azzal, hogy poharat hoz, mondta neki Peter Bell, kiissza ő az üvegből a maradékot), maga Mr. McNeil pedig komoly, büszke képpel álldogált az ajtóban, és próbált lerázni egy férfit, aki a fontos utasokról készített tudósítást a tévének. – Bocsánat, öregfiú... megfeledkeztem a sminkről, haha. – Senki sem kedvelte Mr. McNeil vicceit, más férfiakat és Miss See-det kivéve: és Miss Seed is csak azért, legalábbis Lucy szerint, mert szerelmes volt belé. A dakszli elszakította egy fényképésznő harisnyáját, aki lekapta Lucyt a legmerevebb, magazinoknak szánt pózában: – Hogy mit szándékozunk csinálni külföldön? – mondta Lucy, elismételve a riporter kérdését. – Hát, nem is tudom. Van egy házunk Cannes-ban, amit nem láttunk a háború óta; azt hiszem, elnézünk oda. És vásárolunk; természetesen vásárolni is fogunk. – Zavartan köhintett. – De a lényeg a hajóút. Semmi sem tudja úgy megváltoztatni az ember hangulatát, mint egy nyári átkelés.

Miután Peter ellopta a pezsgőt, fölmentek Gradyvel a szalonokon át egy nyitott fedélzetre, ahol az utasok, háttérben a város sziluettjével, szeretteikkel sétálgattak, akik kikísérték őket, és nagyon büszkék voltak rá, hogy már az óceán ringatózik alattuk. Egy magányos gyerek állt a korlátnál, és búsan szórta a konfettit: Peter egy korty pezsgőt kínált neki, de a gyerek anyja, egy ritka termetű óriás, dörgő léptekkel közeledett, mire jobbnak látták a kutyaketreces fedélzetre menekülni. – Ó, drágám – mondta Peter –, a kutyaólak: hát nem mindig ez a sorsunk? – Összebújtak egy napfényes folton; olyan jól el tudtak itt rejtőzni, mintha potyautasok volnának, élesen felharsant a hajókürtők epekedő bömbölése, és Peter azt mondta, milyen csodás lenne, ha elaludhatnának itt, és arra ébrednének, hogy csillagok szikráznak a fejük fölött, s a hajó messze kint úszik már a tengeren. A connecticuti partokon szaladgálva, és nézve a Szorost, évekkel azelőtt egész napokat töltöttek azzal kettesben, hogy részletes és vad terveket dolgoztak ki: Peter mindig úgy tett, mintha komoly lelkesedéssel csinálná, úgy tűnt, tökéletesen elhiszi, hogy egy gumitutajjal el tudnának sodródni Spanyolországba, és most majdnem úgy reszketett a hangja, mint akkor régen: – Hát, milyen jó is, hogy nem vagyunk már gyerekek – mondta, elosztva a maradék pezsgőt kettejük között. – Az tényleg borzalmas volt. De azért jó lenne még gyereknek lenni annyira, hogy itt maradhassunk ezen a hajón.

Grady, kinyújtóztatva csupasz, barna lábát, megrántotta a fejét. – Én partra úsznék.– Lehet, hogy nem ismerlek annyira, mint azelőtt. Olyan sok ideig voltam távol. De hát

hogy utasíthattad vissza Európát, McNeil? Vagy ez durva? Úgy értem, tolakodó vagyok? A titkodról faggatlak?

– Nincs semmi titok – mondta Grady, kicsit bosszúsan, de kicsit fölélénkülve attól a tudattól, hogy talán mégis van. – Legalábbis nem igazi. Inkább csak... olyan bizalmas dolog, egy kicsi kis bizalmas ügy, amit még szeretnék megtartani magamnak, ó, nem örökre, de egy hétre, egy napra, egyszerűen csak néhány órára: tudod, mint egy ajándékot, amit eldugva tartasz egy fiókban: nemsokára úgyis odaadod, de egy kis ideig még azt szeretnéd, hogy csak a tiéd legyen. – Bár ügyetlenül fejezte ki az érzését, ahogy Peter arcára pillantott, biztos volt benne, hogy látni fogja a szokásos megértést rajta; de riasztóan kifejezéstelen tekintetbe ütközött: elmosódottnak tűnt, mintha a napfény hirtelen minden színt kiszívott volna belőle, és aztán rájött, hogy Peter semmit sem hallott meg abból, amit mondott. Megütögette a vállát. – Arra gondoltam – mondta Peter pislogva –, arra gondoltam, hogy van-e végső soron valami haszna a népszerűtlenségnek.

Volt ennek a kérdésnek egy kis története; de Grady, aki épp Peter életéből tanulta meg rá a választ, meglepődött, sőt egészen meghökkent azon, hogy ilyen vágyódó hangon kérdezte ezt a fiú, sőt, hogy egyáltalán megkérdezte. Peter sohasem volt népszerű, az igaz, se az iskolában, se a klubban, és senki nem szerette különösebben azok közül, akiket, ahogyan ő fogalmazott, ha tetszik, ha nem, muszáj ismerniük; de éppen ez volt az, ami annyira összekötötte őket, mert

Grady, akit ez egyáltalán nem érdekelt, szerette Petert, és majdnem egészen úgy csatlakozott hozzá a körön kívüliek birodalmában, mintha ugyanabból az okból tartozna oda, mint ő: Peter persze megtanította arra, hogy őt sem kedvelik nála jobban: ők túlságosan finom lelkek, ez nem az ő pillanatuk, ez a kamaszkor, őket majd valamikor a jövőben fogják elismerni. Gradyt ez sohasem izgatta; különben is, ha visszagondolt erre a most már nevetségesnek tetsző problémára, abban az értelemben ő sosem volt népszerűtlen; ő egyszerűen csak soha nem erőltette meg magát, a lelke mélyén sohasem érezte úgy, hogy a kedveltség bármennyire is fontos volna. Közben meg Petert ez nagyon is izgatta. Egész gyerekkorukban segített a barátjának egy olyan homokvárat építgetni, amely, még ha igencsak huzatosán is, de menedékül szolgált számára. Az ilyen homokvárak lassanként leomlanak a természetes és boldog folyamatok hatására. És hogy Peteré még mindig áll, az egészen rendkívüli volt. Grady, bár még mindig szívesen használta kettejük bizalmas vicceit, a szomorú anekdotákat és a kedves magánhasználatú szavaikat, nem kért abból a homokvárból többé: az a diadalmas óra, az aranyfényű pillanat, amit Peter ígért, most van – és Peter ezt nem érti meg?

– Tudom – mondta Peter, mintha belelátott volna Grady gondolataiba, és azokra válaszolna. – De akkor is. – Tudom. De akkor is. Felsóhajtott: életének mottója volt ez. – Gondolom, azt hitted, hogy viccelek. Mármint az egyetemről. De tényleg kirúgtak; nem azért, mert valami rosszat mondtam, hanem azért, mert talán túlságosan is jót: úgy látszik, egyiket sem szabad. – Hirtelen kiült arcára az a szertelenség, amely annyira illett hozzá. Az örök bajkeverő. – Örülök neked – mondta megmagyarázhatatlanul, de a melegség olyan zuhatagával, hogy Grady az arcához nyomta az arcát. – Ha azt mondanám, hogy szerelmes vagyok beléd, az olyan incesztusféle dolog lenne, igaz, McNeil? – Gongütések zengtek végig a hajón, jelezve, hogy ki kell menniük a partra, és hirtelen jött felhőfoszlányok vetette árnyékhamu borította el a fedélzetet. Gradyt egy pillanatra a lehető legfurább zavarodottság fogta el: szegény Peter, most jött csak rá, hogy ő még annyira sem ismeri, mint Apple, de mivel mégiscsak ő volt az egyetlen barátja, azt akarta mondani neki: most ne, majd máskor. És vajon mit mondana erre? Mivel ő Peter, biztos volt benne, hogy még jobban szeretné: ha nem, akkor hadd öntse el a tenger árja várukat, nem azt, amit azért építettek, hogy kívül tartsák az életet, mert az már eltűnt, legalábbis az ő számára, hanem egy másikat, azt, amelyik a barátságokat és az ígéreteket óvja.

Ahogy újra szétömlött a napfény, Peter felállt, és Gradyt is felhúzta. – És hová megyünk gáladíszben ma este? – kérdezte, de Grady, aki minden pillanatban készült elmagyarázni, hogy nem találkozhatnak, megint elszalasztottá a pillanatot, mert ahogy mentek le a lépcsőn, egy gongtól rezesen fénylő inas figyelmeztetőn odaszólt nekik, később pedig, Lucy heves búcsúzkodása közepette meg is feledkezett róla.

Egy kendőt lebegtetve és újra meg újra átölelve lányait, Lucy kikísérte őket a hajóhídra; aztán, amikor már mentek lefelé a vászonalagútban, kisietett a fedélzetre, és nézte, mikor jelennek meg a zöld kerítésen túl; amikor meglátta őket, ahogy egy csokorban, bódultan néznek felfelé, lobogtatni kezdte a kendőjét, hogy mutassa, hol van, de hirtelen furcsán elgyengült, erős bűntudat kerítette hatalmába, hogy valamit elmulasztott, befejezetlenül hagyott, nem tett meg idejében, és az oldalára hanyatlott a karja. A szeméhez emelte a kendőt, és ez most már nem csak színjáték volt, s Grady képe pezsegni kezdett a homályban (szereti őt! Az Isten színe előtt igenis mindig szerette annyira, amennyire ez a gyerek engedte magát szeretni); voltak kegyetlen napok, nehéz napok, és bár Grady éppannyira különbözött tőle, amennyire ő a saját anyjától, mert sokkal konokabb és keményebb, de akkor is, hisz még csak egy lány, egy gyerek, nem igazi nő, és borzalmas hibát követtek el, nem lett volna szabad itt hagyni, nem hagyhatja itt a gyerekét befejezetlenül, és most sietnie kell, gyorsan meg kell mondania Lamontnak, hogy nem szabad elmenniük. De még mielőtt mozdulhatott volna, a férje átölelte; integetett a gyerekeknek, s aztán Lucy is integetett.

2. fejezet

A Broadway egy utca; de amellett egy környék és egy életérzés is. Tizenhárom éves kora óta és mindazokon a teleken át, amikor Miss Risdale óráira járt, Grady heti egyszer titkos expedícióra ment ebbe az életérzésbe, még ha emiatt lógnia kellett is az iskolából, ami gyakran megtörtént; először azok a különös filmek vonzották a Paramountban, azaz most már, az újabb nevén a Strandben, amelyeket sohasem játszottak az Ötödik sugárúttól keletre vagy épp Stamfordban és Greenwichben. De ebben az utolsó évben már csak sétálgatni szeretett és meg-megállni az utcasarkokon, miközben nyüzsgött körülötte a tömeg. Egész délutánra maradt, néha sötétedésig. De itt sohasem volt sötét: az egész nap égő fények szürkületkor sárgán, éjjel fehéren ragyogtak, és az arcok, azok az álomcsapdába zárt arcok ilyenkor árultak el neki mindent. A névtelenség az élvezet része volt, de míg nem létezett többé Grady McNeil, nem tudta, ki az, aki a helyébe lépett, és izgalmának leghosszabb lángjai olyan tüzelőanyagtól égtek, melyet nem tudott megnevezni. Soha nem beszélt róla senkinek, csak nézte azokat a gyöngyszemű, parfümös négereket, azokat a selyem- vagy matrózinges férfiakat, vagányokat vagy sápadt fogúakat és levendulakék öltönyöseket, azokat a férfiakat, akik nézték, mosolyogtak rá, követték: lássuk csak, merre mész? Némelyik arc, mint azé a nőé, aki a pénzt váltotta a Nick’s játékteremben, nem tartozott sehová sem, csak zöld árny zöld szemellenző alatt: karamellédes levegőben lebegő bebalzsamozott esti bábuk. Sietni kell. A kapualjakban lévő megafonok, ahogy őrjöngve ontják a fénybe a szomorú, dörgő ritmusokat, az összeomlásig gyorsítják az érzékeket: rohanj – a fehérből a valódi, a szextelen, dzsessztelen, boldog sötétbe: ezekről az őrjítő rémületekről nem beszélt soha senkinek.

A Broadwayról nyíló egyik mellékutcán és nem messze a Roxy mozitól volt egy nyitott parkoló. Egy magányos, koszlottnak látszó terület, de ez volt az egyetlen valamirevaló látvány a popcornpaloták és macaboltok között. A bejáratánál NEMO PARKOLÓ felirat. Drága volt és egészen kényelmetlen, de valamikor még az év elején, miután McNeilék lezárták a lakásukat, és megnyitották a connecticuti házukat, Grady rászokott, hogy itt hagyja a kocsiját, valahányszor bejött a városba.

Valamikor áprilisban egy fiatalember jött dolgozni a parkolóba. Clyde Manzernek hívták.  Grady már akkor őt kereste a szemével, amikor még el sem ért a parkolóig: a lanyha

délelőttökön olykor a környéken bóklászott, vagy valamelyik automatabüfében ült és kávézott. De most sehol sem látta; és nem találta meg a parkolóban sem. Dél volt, és forró benzinszagot árasztott a murva. Bár láthatóan nem volt ott, Grady végigment a parkolón, és türelmetlenül szólongatta; a megkönnyebbülés, hogy Lucy elhajózott, a végtelen hosszúnak tetsző idő, amíg várta, hogy találkozhasson Clyde-dal, mindazok a dolgok, amelyek tartották benne a lelket egész délelőtt, mintha egyszeriben kicsúsztak volna alóla; végül feladta, és némán, csüggedten állt a lüktető napfényben. Aztán eszébe jutott, hogy Clyde néha elbóbiskol valamelyik kocsiban.

Az ő kocsija, egy kék Buick szedán, a neve kezdőbetűivel a connecticuti rendszámtáblán, volt az utolsó a sorban, és miközben még egyenkint benézett a többibe, rájött, hogy ott fogja megtalálni. A hátsó ülésen aludt. Bár le volt hajtva a tető, nem látta meg korábban, annyira elterült. A rádió halkan zümmögte a napi híreket, és egy nyitott krimi hevert Clyde ölében. A sok bűvös dolog közül ez az egyik: nézni, ahogy alszik szerelmesünk – tekintetétől s öntudatától szabadon egy édes pillanatra a szívét ölelhetjük; mikor ennyire tehetetlen, bármenynyire esztelen ez az érzés, éppolyan, amilyennek elképzeltük: színtiszta férfi és gyöngéd gyermek. Grady behajolt és nézte, s közben szemébe hullott a haja. A fiatalember,

akit nézett, olyan huszonhárom éves lehetett, nem volt se szép, se csúnya; éppenséggel nehéz lett volna úgy sétálni New Yorkban, hogy ne lásson az ember hasonlót pár lépésenként, bár így, hogy egész nap szabad levegőn volt, a legtöbbjüknél sokkal edzettebbnek tűnt volna. De volt benne valami tömör ruganyosság, és fekete, fürtös haja úgy illett hozzá, mint egy finom, perzsa báránybőr sapka. Enyhén horgas volt az orra, és ez eltúlzott férfiasságot kölcsönzött az arcának, amely a falusias pírjával együtt okos elevenséget és erőt sugárzott. Reszketett a szemhéja, és Grady, érezve, ahogy a fiú szíve átszivárog az ujjain, feszülten várta, hogy kinyíljon a szeme. – Clyde – suttogta.

  Nem ő volt az első szeretője. Két éve, tizenhat évesen, amikor először volt kocsija, bejárta

Connecticutot egy hallgatag New York-i házaspárral, akik házat kerestek.Mire megtalálták – helyes volt, kicsi és egy country klub területén állt, egy kis tó mellett –,

ez a pár, a Boltonék ra jongtak érte, Grady pedig a maga részéről valósággal rögeszmésen ragaszkodott hozzájuk: felügyelte a költözést, megcsinálta a sziklakertjüket, cselédet kerített nekik, és szombatonként golfozott Steve-vel, vagy segített neki füvet nyírni: Janet Bolton pedig, ez a kimért, szelíd, helyes lány, aki épp most végzett a Bryn Mawron, öt hónapos terhes volt, s így került minden megerőltetést. Steve ügyvéd volt, és mivel egy olyan cégnél dolgozott, amely Grady apjának ügyeit is intézte, lioltonékat gyakran meghívták Öreg Fába – ezt a hangzatos nevet adták McNeilék a birtokuknak –, és Steve használta a medencét, a teniszpályát, és volt egy ház is, amelyben azelőtt Apple lakott, s amelyet most Mr. McNeil lényegében Steve rendelkezésére bocsátott. Peter Bell igencsak meg volt döbbenve; mint ahogy Grady más barátai is, mert folyton csak Boltonékkal találkozóit, vagy, ahogy ő gondolt erre, csakis Steve-vel; és mintha ez a sok együtt töltött idő sem volna elég neki, időnként elkísérte vonattal a városba is, s aztán várva, hogy vele együtt mehessen vissza este, egyik broadwayi moziból a másikba ment. De sehogy sem találta a lelki békéjét; nem értette, hogy az öröm, melyet először érzett, miért változott fájdalommá, s aztán szenvedéssé. Azt csak Steve tudta. Grady biztos volt benne, hogy ő tudja; a férfi szemei, ahogy nézte Gradyt, miközben átment a szobán, vagy ahogy úszott felé a medencében, azok a szemek tudták, és nem haragudtak; így aztán a szerelemmel együtt megtanult valamit a gyűlöletről is: Biert Steve Bolton tudja, és mégsem segít neki. És ekkor volt, hogy minden nappal meg kellett küzdenie, mintha hangyákat taposna össze, vagy szentjánosbogarak szárnyát tépdesné, dühöngve, úgy tűnt, minden ellen, mert éppoly tehetetlen volt minden, mint ő maga a saját tehetetlenségében és megvetettségében. És a lehető legvékonyabb ruhákat kezdte viselni, amiket csak venni tudott, olyan vékony ruhákat, hogy minden levélárnyék vagy szélfuvallat simogató hűvösség volt a bőrén; de nem evett, csak Coca-Colát ivott és cigizett és autózott, és olyan sovány lett, olyan vézna, hogy azok a vékony ruhák csak csapdostak körülötte.

Steve Boltonnak szokása volt úszni egyet a háza melletti kis tóban reggeli előtt, és Grady, miután megtudta, sehogy sem tudta kiverni ezt a fejéből: felébredt reggel, és rögtön elképzelte, ahogy ott áll a parton, a nád közt, mint egy furcsa, hajnali aranymadár. Egyik reggel aztán odament. Egy kis fenyőliget volt a tó mellett, abban rejtőzött el, elnyúlva a harmattól nedves fenyőtűkön. Komor őszi köd szitált a tó fölött: hát persze, nem fog eljönni, túl sokáig várt, elmúlt a nyár, s ő észre sem vette. Aztán meglátta az ösvényen: hanyagul lépkedett, fütyörészett, egyik kezében cigaretta, a másikban törülköző; csak úszódressz volt rajta, amelyet, amikor a tóhoz ért, gyorsan levetett és egy sziklára hajított. Olyan volt, mintha végre lehullott volna Grady csillaga, s földet érve nem fekete lett, hanem még kékebben izzott: félig térdelve ekkor már, s emelve kezét, mintha érintené a férfit, mintha üdvözölné, miközben az ott gázolt a vízben, olyan magasra nőve hirtelen, mint egy mesealak, s megnyúlva Grady irányában, mígnem szinte egészen váratlanul elmerült a vízben a nád alatt; Grady torkából pedig mégiscsak feltört egy sikkantás, majd visszahanyatlott egy fatörzshöz, s

úgy ölelte át, mintha szerelmének volna része valamiképpen, egy darabka a gyönyörből, mely eltöltötte.

Jane Bolton babája az ősz végén született, azon a lácánfoltos héten, épp mielőtt McNeilék lezárták Öreg Fát, és visszaköltöztek a városba, a téli lakásukba. Janet Hollón igencsak el volt keseredve; kétszer majdnem elvesztette a babát, és a nővér, miután megnyert valami lánc versenyt, egészen elszemtelenedett, nem nagyon nézett feléjük, úgyhogy ha nincs Grady, Janet nem is hulla volna, mihez kezdjen. De Grady átment, készített valami könnyű ebédet, és gyorsan kitakarított; az egyik munkát mindig különös örömmel végezte: imádta összeszedni Steve kimosott ruháit, és fölakasztani az öltönyeit. Aznap, amikor megszületett a baba, Grady összegörnyedve és sírva találta Janetet. Valahányszor csak oka lehetett rá, Grady mindig meglepődött azon, hogy milyen szerető, aggodalmas érzések vannak benne Janet iránt: egy semmi kis nő, mint egy tengeri kagyló, amelyet fölvehet az ember, és mivel olyan tökéletes a rózsaszín redőzete, meg is őrizheti, hogy máskor is megcsodálja, de egy gyűjtő komoly kincsei között nincsen helye: a jelentéktelenség egyszerre volt a bája és Oltalmazója, mert képtelenség volt azt érezni, Grady legalábbis biztosan nem érezte, hogy fenyegetést jelentene, vagy féltékenynek kellene lenni rá. De azon a reggelen, amikor Grady bement, és hallotta a sikoltozását, olyan elégedettséget érzett, amely, bár semmiképp sem volt kegyetlen szándékú, legalábbis megakadályozta, hogy azonnal menjen és segítsen neki, mert olyan volt, mintha mindaz a kín, melyet ő érzett, most diadalmasan áttevődött volna Janet Boltonra, s az ő gyötrelmeiben fejeződött volna ki. Amikor végre mégiscsak elszánta magát, hogy megtegye, amit ilyenkor kell, nagyon jól csinált mindent: felhívta az orvost, bevitte Janetet a kórházba, aztán telefonált Steve-nek New Yorkba.

Steve jött is a következő vonattal; majd nehéz, hosszú délutánt töltöttek együtt a kórházban; este lett, s még mindig semmi, s aztán Steve, aki addig elviccelődött Grady-vel – szívek játéka –, egy sarokba húzódott, és csönd telepedett közéjük. A vonatmenetrendek, meg az üzlet, meg a fizetendő számlák áporodott kétségbeesése mintha fáradt porként lebegett volna róla, s füstkarikákat – ahogy Grady kezdte érezni, lyukas nullákat – fújva üldögélt ott... olyan volt, mintha elkanyarodott volna tőle az űrbe, mintha az a tavi képe elenyészett volna lassacskán, s most Grady végre rendesen látta, s ez a látvány most a lehető legmegindítóbbnak tűnt számára, mert kimerülten beesett vállával és a könnycseppel a szeme sarkában most csakis Janeté és a gyermekéé volt. Hogy mutassa a szeretetét, nem mint szerelmes nő, hanem mint ember, aki roskadozik e szeretet s egy gyermek születésének súlyától, elindult felé. Egy nővér jelent meg az ajtóban; és Steve Boltonnak arcizma sem rezdült, amikor megtudta, hogy fia született. Lassan felállt, szeme vaksi és fakó; s egy sóhajjal, melytől megbillent a szoba, feje Grady vállára hullott: annyira boldog vagyok, mondta. És ennyi volt, Grady semmi többet nem akart tőle, a nyári vágyakból téli magvak lettek: messzire sodorták őket a szelek, mielőtt egy újabb április virágot nevelt belőlük.

  – Gyújts meg nekem egy cigit frankón. – Clyde Manzer álomtól reszelős, de amúgy is

mindig rekedt és borzas hangjában volt valami egészen sajátos: mindig könnyű volt érzékelni, amit mond, mert valami motyogó, fojtott erő érződött benne, mint egy üresen járó motorban, amely minden szótagon keresztülrángatta férfiasságának lassú kanócát; ugyanakkor meg-megbotlott a szavakban, s ezek a szünetek olykor olyannyira széttagolták a mondatait, hogy minden értelmük elpárolgott.

Ne nyálazd össze, kölyök! Mindig összenyálazod, mint egy nigger szája. – A hang, bár a maga módján vonzó volt, csalóka lehetett: egyesek butának hitték miatta; ami persze csak azt bizonyította, hogy mennyire figyelmetlenek: Clyde Manzer egyáltalán nem volt buta, s valójában nagyon is szembeötlő volt az okossága. Az a hitvány ösztöndíj, amellyel megszerezhető az életrevalóságnak – a fürge lábnak, a rejtekhelyek ismeretének, a fizetés

nélküli metrózásnak, mozizásnak és telefonálásnak – a diplomája, mindazon tudományoké, melyeket csak egy bandaháborúkkal és keserves napokkal teli városi gyerekkorral lehet megszerezni, mert kegyetlenségre és ügyességre, fürgeségre és bátorságra van szükség a puszta életben maradáshoz, ez volt a kiképzés, mely szemének ezt az erőt és elevenséget adta. – Jaj, összenyálaztad! Jézusom, tudtam!

– Majd én elszívom – mondta Grady, és a gyújtóval, amelyet Peter olyan közönségesnek talált, meggyújtott Clyde-nak egy másikat. Hétfőn, amikor Clyde szabadnapos volt, elmentek egy céllövöldébe, ott nyerte Clyde a gyújtót, és Gradynek adta: azóta szerette mindenkinek meggyújtani a cigarettáját: izgalmas volt nézni, ahogy vékony lángnak álcázott titka fellobban közte, aki tudja a titkot, és valaki más között, aki felfedezheti.

– Kösz, kölyök – mondta Clyde, és elvette a cigarettát. – Most ügyes voltál, nem nyálaztad össze. Különben csak pocsék a kedvem, ez minden. Nem kellett volna elaludnom. Mindenféléket álmodtam.

– Remélem, rólam is.– Soha nem emlékszek rá, hogy mit álmodtam – felelte Clyde, úgy dörzsölgetve az állát,

mintha borotválkoznia kellene. – Na mondd csak, elhúztak az őseid?– Aha, az előbb – Apple azt akarta, hogy vigyem haza kocsival, aztán felbukkant egy régi

barátom, nagyon zűrös volt az egész, és egyenesen a kikötőből jövök.– Nekem meg van egy régi barátom, akinek lassan itt kéne lennie – mondta Clyde, és a

földre köpött. – Mink. Ismered Minket? Már meséltem, az a srác, akivel a seregben voltam. Miután mondtad, mi van, szóltam neki, hogy jöjjön és váltson fel ma délutánra. Lóg nekem két dolcsival a szemét; megcsinálod helyettem ezt a napot, mondom neki, és kvittek vagyunk. Szóval, szivi – megérintette Grady blúzának hűvös selymét –, ha nem jön meg a srác – ekkor finoman Grady mellére siklott a keze –, itt kell maradnom. – Szótlanul nézték egymást annyi ideig, amíg egy verejtékcsepp elindult Clyde homlokának tetejéről, és legördült az arcán. – Hiányoztál – mondta. És mondott volna még valami mást is, ha nem jön épp egy kocsi a parkolóba.

Három hölgy Westchesterből, akik ebédre és mozira jöttek be a városba; Grady a kocsiban ült és várt, amíg Clyde ment, hogy elrendezze őket. Szerette Clyde járását: valami furcsa, komótos szökdécselésnek hatott, ahogy minden sietség nélkül rakta a lábát, s minden lépésnek lustán megadta a módját: a magas emberek tipikus járása. Pedig Clyde nem sokkal volt magasabb nála. A parkolóban mindig nyári khakinadrágot és flanelinget vagy egy régi pulóvert viselt: sokkal jobban illett hozzá ez az öltözék, mint az öltönye, amire olyan büszke volt. De rendszerint ez a kétsoros, hajszálcsíkos öltöny volt rajta, valahányszor megjelent Grady álmában; el sem tudta képzelni, hogy miért; máskülönben meg amúgy is csupa ostobaságot álmodott róla. Ő maga mindig csak szemlélő volt, miközben Clyde valaki mással, egy másik lánnyal volt együtt; elsétáltak mellette, megvető mosollyal az arcukon, vagy elutasítóan másfele nézve; s ilyenkor ő szörnyen megalázva érezte magát, de még nagyobb volt a féltékenysége, tiszta esztelenség; igaz, volt valami alapja az aggodalmának: Grady biztos volt benne, hogy Clyde kétszer vagy háromszor elvitte a kocsiját, és egyszer, miután ott hagyta éjszakára, egy olyan ízléstelen kis púdertartót talált a párnák közé csúszva, amely semmiképp sem lehetett az övé. De nem szólt semmit ezekről a dolgokról Clyde-nak; megtartotta a púdertartót, és sohasem beszélt róla.

– Te nem a Manzer nője vagy? – Épp valami jó zenét keresett a rádión; nem hallott senkit közeledni, s így riadtan nézett fel, s látta, hogy egy férfi támaszkodik a kocsinak, beléfúrva a tekintetét, s féloldalt mosolyra görbülő szájjal, hogy látni lehetett egy arany- meg egy ezüstfogat benne. – Azt kérdem, a Manzer nője vagy-e, he? Láttuk a képedet a magazinba. Jó kép volt. Az én csajomnak (mesélt neked Manzer Winifredről?), annak különösen tetszett az a kép. Mit gondolsz, a srác, aki csinálta, őtet is lefényképezné? Piszkosul örülne neki. – Grady csak bámult erre a srácra, bár nézni is alig bírta, mert olyan volt, mint egy kövér, remegő

baba, amelyik rémes hirtelenséggel akkorára nőtt, mint egy ökör, s dülledt szeme meg lefittyedt szája volt. – Mink vagyok – mondta, és egy szál cigit húzott elő, de Grady hagyta, hogy maga gyújtsa meg; dudálni kezdett, amilyen hangosan csak bírt.

Clyde-ot sohasem lehetett siettetni; miután leparkolta a westchesteri kocsit, a maga kényelmes tempójában ballagott oda. – Mire föl a nagy zenebona? – kérdezte.

– Ez az ember... ööö... megjött.– Na és, azt hiszed, én nem látom? Szia, Mink. – Elfordult Gradytól, és Mink mosolygó

tésztaképére irányozta a figyelmét, Grady meg tovább vacakolt a rádióval: ritkán tudott elég gyorsan zokon venni bármit, amit Clyde mondott: csak annyiban hatott rá az indulatossága, hogy ettől közelebb érezte magát hozzá, az ugyanis, hogy olyan könnyedén engedte szabadon a mérgét vele szemben, a bizalmasságuk fokát tükrözte. Persze jobban szerette volna, ha semmi nem tükröz semmit ez előtt az ökörbaba előtt: a Manzer nője vagy-e, he? Elképzelte már, hogy Clyde mesél róla a barátainak, még azt is, hogy megmutatja nekik a képét valami magazinban, az teljesen rendben van, miért ne? De a fantáziája nem terjedt addig, hogy azt is elképzelje, miféle barátok lehetnek azok. De elég késő lett volna, hogy most kezdje el megjátszani magát, úgyhogy mosolyogva próbálta elfogadni Minket, és azt mondta: – Clyde félt, hogy esetleg nem tudsz jönni. Szörnyen kedves vagy, hogy megteszed ezt nekünk.

Minknek úgy sugárzott az arca, mintha Grady felkattintott volna benne egy lámpát; és ez fájdalmas volt, mert a Mink arcán vibráló új élénkségből ki tudta olvasni, hogy tudja, mennyire nem tetszik neki, és hogy ez számít. – Ó, persze, persze, dehogyis hagynám cserbe Manzert. Hamarább itt lettem volna, csak Winifred, ismered Winifredet, éppen sztrájkol a melójába, és le kellett mennem hozzájuk leugatni valami nagy (pardon). – Grady a Nemo kis irodabodegája felé pillantgatott: Clyde bement átöltözni, s már aggódott, hogy mikor jön, és nemcsak mert idegesítő volt kettesben lenni Minkkel, hanem azért is, és ez éppannyira igaz volt egy perccel és egy héttel ezelőtt, mert hiányzott neki. – Klassz járgányod van különben, tutira. Winifred bácsikája, már hogy a brooklyni, az használt kocsikat vesz: lefogadom, hogy egy kalap pénzt adna ezér. Különben valamelyik este elmehetnék négyesbe valahova, egy kis autókázás, egy kis tánc, tudod, a szokásos.

Szerencsére nem kellett válaszolnia, mert épp jött Clyde. Tiszta, fehér ing és nyakkendő volt rajta, meg bőrdzseki; úgy-ahogy sikerült választék a hajában, és lenyes cipő a lábán. Megállt Grady előtt, arca profilban, keze a csípőjén: hunyorognia kellett a tűző napban, de különben egész lényével mintha azt kérdezte volna, na, hogy nézek ki? És Grady azt mondta: – Drágám, csodálatosan nézel ki.

3. fejezet

Grady ötlete volt, hogy a Central Parkban ebédeljenek az állatkert mellett lévő vendéglőben. Mivel McNeilék lakása az Ötödik sugárúton volt, majdnem pontosan szemben az állatkerttel, már rég megunta ezt a helyet de ma a fejébe vette, hogy a szabadban egyenek, ez olyan különlegesnek tűnt; s amellett Clyde-nak ez egészen új lesz, a város bizonyos részeiről ugyanis fogalma sem volt: arról az egész területről például, amely a Plazától kezdődik és szélesedve nyúlik el kelet felé. Ez a parktól keletre fekvő világ volt természetesen az a New York amelyet Grady a legjobban ismert: a Broadwayt kivéve nem is gyakran merészkedett el másfelé. Azt hitte Clyde viccel, amikor azt mondta, nem is tudja, hogy van állatkert a Central Parkban; vagy legalábbis nem emlékszik rá. Hogy efféle dolgokat nem tudott, az még fokozta annak a rejtélyét, hogy egyáltalán ki ő; Grady tudta hogy hányan vannak a családjában, és hogy hívják őket, volt egy anya, két nővér, akik már dolgoztak, egy öcs – Clyde apja, aki rendőrőrmester volt, már meghalt – és nagyjából azt is tudta, hogy hol laknak: valahol Brooklynban, egy házban az óceán mellett, több mint egy óra az út oda földalattival. Aztán volt néhány barát akinek elég gyakran hallotta a nevét ahhoz, hogy megjegyezze: Mink, akivel épp az előbb találkozott egy másiknak Bubble a neve, egy harmadiknak meg Gump; egyszer Grady megkérdezte, hogy ez az igazi nevük-e, mire Clyde, hogy persze.[1]

De a kép, amelyet összeállított magában ezekből a furcsaságokból, túlságosan amatőr volt ahhoz, hogy megérdemelje akár csak a legszerényebb keretet: hiányzóit belőle a perspektíva, és a legcsekélyebb tehetségre sem vallott a részletek kidolgozatlansága. Természetesen Clyde volt ebben a hibás, aki egyszerűen nemigen szeretett beszélni. Meg kíváncsiság se nagyon szorult belé; Grady, akit néha megijesztett, hogy milyen keveset kérdez, és hogy akkor ez a közömbösségét jelezheti, rengeteg személyes információval ellátta, ami persze nem jelenti azt, hogy mindig az igazat mondta – azt ugyan hány szerelmes teszi meg vagy tudná megtenni? –, de legalább elég igazat is elmondott neki ahhoz, hogy többé-kevésbé pontosan elképzelhesse, mit csinál, amikor nincs vele. De azt érezte, hogy Clyde nem is nagyon hallja, amit mond; mintha azt akarta volna, hogy Grady is ugyanolyan rejtőzködő és titokzatos legyen, mint ő maga. S ugyanakkor Grady nem igazán vádolhatta titkolózással; bármit kérdezett, válaszolt rá valamit; de mégis olyan volt, mintha egy redőnyön próbálna he leskelődni. (Olyan volt, mintha a világ, ahol összetalálkoztak, egy hajó volna, egy veszteglő hajó két sziget – kettejük – között; ha egy kicsit megerőlteti magát, (Clyde láthatja Grady partját, de Clyde-ét örök köd borítja.) Egyszer, fölbátorodva egy merész ötleten, metróval kiment Brooklynba, azt gondolva, hogy ha láthatja a házat, ahol Clyde lakik, és sétálhat az utcákon, ahol sétálni szokott, akkor végre megérti és megismeri őt úgy, ahogy szeretné; de még sohasem járt Brooklynban, és a kísérteties, magányos utcák, az egész zavaros, szétterülő, lapos környék az egyforma házikókkal, foghíjakkal és néma ürességgel olyan rémisztő volt, hogy húsz lépés után sarkon fordult, menekült vissza a metróba. Utána arra is rájött, hogy kezdettől fogva tudta, mi fog történni: hogy ilyen kudarccal végződik az útja. Clyde talán a maga öntudatlan módján a lehető legjobban döntött, amikor elkerülte a szigeteket, és egy hajó magányát választotta, csak épp úgy tűnt, nincs semmiféle célja az utazásuknak; és miközben a vendéglő teraszán ültek egy napernyő árnyékában, Gradynek hirtelen megint jó oka lett rá, hogy a szárazföld biztonságára vágyjon.

Jó mulatságnak szánta ezt, afféle kis ünnepségnek saját maguk tiszteletére; és az is volt: a fókák mindent megtettek, hogy mulattassák őket, a mogyoró forró volt, a sör hideg. De Grady nem tudott ellazulni. Nagyon komolyan vette kalauzi feladatát egy ilyen kiránduláson, s míg Peter Bell csúfolódásként vett volna neki egy léggömböt, Clyde a szigorú rituálé részeként

ajándékozta meg vele. És ez annyira meghatotta Gradyt, olyan édes butaságnak érezte, hogy egy darabig szégyellt ránézni Clyde-ra. Egész ebéd alatt a léggömbjét szorongatta, mintha a saját boldogsága billegett és feszengett volna a zsinóron. És az ebéd végén Clyde azt mondta: – Ide figyelj, tudod, hogy szeretnék maradni! Csak közbejött valami, és korán haza kell érnem. Kiment a fejemből, tudod, különben már előbb szóltam volna.

Grady először laza pofát vágott, de az ajkába harapott, mielőtt válaszolt volna. – Sajnálom – mondta –, ez tényleg rossz hír. – S aztán csak nem tudta visszafojtani az indulatát: – Hát igen, tényleg előbb is mondhattad volna. Akkor nem fárasztom magam azzal, hogy tervezgessek.

– Na és miféle terveid voltak, kölyök? – Clyde ezt olyan mosollyal mondta, amelyben volt valami enyhe érzékiség: a fiatalember, aki nevetett a fókákon, és léggömböket vásárolt, most más arcát mutatta, és ez az élesebb profil volt az, amellyel szemben Grady sehogy sem tudott védekezni: annyira vonzotta, annyira megbénította a nyers ereje, hogy nem kívánt mást, csak hogy kiengesztelje. – Nem mindegy? – mondta, erőltetett érzékiséggel a hangjában. – Nincs most senki a lakásban, úgyhogy azt gondoltam, odamegyünk, és vacsorát főzünk. – A toronymagasságban az épület közepéig sorakozó ablakokat már megmutatta Clyde-nak: látni lehetett őket a vendéglő teraszáról. De a fiút mintha fölidegesítette volna a puszta gondolat, hogy esetleg odamennek: lesimította a haját, és szorosabbra húzta nyakkendőjén a csomót.

– Mikor kell hazamenned? Nem most rögtön, ugye? Clyde megrázta a fejét; aztán elmondta, amit Grady annyira akart hallani, hogy miért kell elmennie: – Az öcsém. Most van a bármicvója a srácnak, és azon mindenképp ott kell lennem.

– Bármicvó? Azt hittem, az valami zsidó dolog. Clyde-nak olyan dermedtség lepte el az arcát, mintha elvörösödött volna. Oda sem pillantott, amikor egy pimasz galamb megfontoltan felcsippentett egy morzsát az asztalról.

– Szóval az egy zsidó dolog, igaz?– Zsidó vagyok. Anyám zsidó – mondta Clyde.Grady némán ült, hagyta, hogy a megjegyzés kiváltotta meglepetés körülfonja, mint az

inda; és ekkor, miközben hullámokban gördültek a közeli asztalokról a beszélgetésfoszlányok, megértette, hogy milyen messze vannak bármilyen parttól. Nem számított, hogy Clyde zsidó; ez olyasmi volt, amiből Apple talán nagy ügyet csinálna, de Gradynek soha eszébe nem jutott volna, hogy ezt bárki esetében fontosnak tartsa, de különösen nem Clyde-nál; ugyanakkor Clyde hangjában, ahogyan ezt közölte vele, nemcsak az a feltételezés rejlett, hogy annak fogja tartani, de azt is még jobban hangsúlyozta, hogy mennyire nem ismeri őt Grady: ahelyett, hogy nagyobbra nőtt volna, egyszeriben összezsugorodott a képe róla, és úgy érezte, mindent elölről kell kezdenie. – Hát – kezdte lassan. – És nekem ezzel törődnöm kellene? Tudod, engem egyáltalán nem izgat.

– Hogy a fenébe érted azt, hogy törődni! Ki a fenének képzeled magad? Törődj magaddal. Én neked semmi vagyok.

Egy öreg hölgy a pórázon fogott sziámi macskájával mereven hallgatta őket. Az ő közelsége tartotta vissza Gradyt. A léggömb kicsit megplöttyedt, enyhén ráncos lett; még mindig azt szorongatva Grady eltolta magától az asztalt, lesietett a terasz lépcsőjén, majd tovább egy ösvényen. Beletelt egy-két percbe, mire Clyde utolérte, és addigra elmúlt a düh, amely Gradyt elűzte az asztaltól. Clyde mégis megfogta mindkét kezét, mintha azt gondolná, hogy ki akar szabadulni. A lombon keresztül hulló napfénypelyhek úgy libegtek, mint a pillangók; kicsit odébb egy padon egy fiú ült, felhúzós gramofonnal az ölén, és egy szólóklarinét angolnaszerű dallama kígyózott a vibráló levegőben. – Te jelentesz nekem valamit, Clyde. Sokat. De nem tudom kideríteni, hogy mennyit, mert mintha sohasem ugyanarról beszélnénk. – Elhallgatott; a fiú erőszakos tekintetétől a nyelv hamissá lett, és bármi volt is a céljuk szerelmesekként, úgy tűnt, azt egyedül Clyde érti. – Na jó, kölyök – mondta –, mondjál csak bármit, amit akarsz.

És vett neki még egy léggömböt; a másik már ráncos almává zsugorodott. Ez az új léggömb sokkal szebb volt; fehér és macskaformájú, vörös szemekkel és vörös bajusszal. Grady el volt ragadtatva: – Menjünk, mutassuk meg az oroszlánoknak!

Az állatkertekben a nagymacskák házának mindig cudar a szaga, álomtól terhes, áporodott lehelettől és halott vágyaktól pállott. Bús komédia a lompos nőstény oroszlán, mely úgy fekszik ketrecében, mint valami néma mozikirálynő; párja lomhán, viccesen hunyorog a látogatókra, mintha jól jönne neki egy bifokális szemüveg. A leopárd valahogy nem szenved; sem a párduc: kifejezetten felgyorsul a pulzus peckes járásuk láttán, mert még hitvány, megszégyenítő fogoly voltuk sem tudja csökkenteni az ázsiai szemekből, azokból az aranysárga és rőtvörös virágokból áradó fenyegetést, melyek rémisztő bátorsággal virítanak a rabság félhomályában. Etetési időben a macskaház harsogó dzsungellé változik, a gondozó ugyanis, aki vértől vörös kézzel megy végig a ketrecek között, néha lassú, és gyámoltjai, féltékenyen arra, aki először kapta meg az ételét, nagy ordításba kezdenek, s vágyódó üvöltözésüktől zörög az acélketrec.

A Clyde és Grady közé ékelődött gyerekek lökdösődni és visítozni kezdtek, amikor kezdődött a lárma; s aztán, ahogy egyre erősödött és áradt, megszeppent kíváncsisággal elhallgattak és összébb bújtak. Grady próbált átfurakodni köztük, s közben elvesztette a léggömbjét; egy néma, gonosz szemű kislány felkapta és elinalt vele: rabló s rablás is szinte észrevétlen maradt, mert Grady, akit lázba hoztak a kitörő, ágyékmély állathangok, nem akart mást, csak Clyde mellett lenni végre, s ahogy a levél hajlik össze a szélben, vagy a virág roskad össze a leopárd lába alatt, átadni magát az ő hatalmának. Nem volt szükség szavakra, kezének remegése mindent elmondott; mint ahogy Clyde kezéé is, amikor megérintette.

A McNeil-lakásban olyan volt, mintha nagy hó esett volna le, lecsöndesítve a nagy, elegáns szobákat és jeges buckákba burkolva a bútorokat: bársonyok és hímzések, a finom patinák és a mulandó aranyozások, minden kísértetien fehér volt a nyár piszkától védő huzatokban. Valahol messze ebben a havas, behúzott függönyös derengésben egy telefon csörgött.

Grady meghallotta, amint belépett. De mielőtt felvette, átvezette Clyde-ot egy olyan pazar nappalin, hogy ha az ember az egyik végén beszélt, a másikon senki meg nem hallhatta: a szobájába nyíló ajtó az utolsó volt a sok közül. Ez volt az egyetlen szoba, melyet a házvezetőnő, amikor lezárta a lakást, pontosan ugyanúgy hagyott, amilyen télen volt. Eredetileg Apple-é volt, de miután férjhez ment, Grady örökölte. Bármennyire igyekezett megszabadulni Apple cicomáitól, sok minden ott maradt még: csúnya kis parfümös dobozkák, egy ágy méretű dívány, egy felhő méretű ágy. De mindenképp az ő szobáját akarta, mert volt erkélye, amely a parkra nézett.

Clyde tétován állt az ajtóban; eleve nem akart jönni, azt mondta, nincs rendesen öltözve hozzá; és most a telefoncsörgés mintha még jobban elbizonytalanította volna. Grady leültette a díványra. A közepén fonográf és egy kupac lemez volt. Néha, amikor egyedül volt, szeretett itt végigheverni, és édesbús dalokat hallgatni, amelyek ragyogó kíséretül szolgáltak mindenféle bizarr gondolatokhoz. – Tegyél fel valamit – mondta, és indult – a csudába, hogy még mindig nem hallgatott el? – felvenni a telefont. Peter Bell volt: a vacsora? Természetesen emlékszik, de ne ott, és kérlek, ne a Plazában, és nem, kínait semmiképpen sem szeretne; és nem, de tényleg, teljesen egyedül van, miféle mulatozás? ja, a fonográf – aha, Billie Holiday; jó, rendben, a Pomme Souffle, pontban hétkor, szia. Grady letette a kagylót, és rögtön azt kívánta, hogy Clyde kérdezze meg, ki hívta.

De nem kérdezte. Úgyhogy magától elmondta. – Hát nem nagyszerű? Mégse kell egyedül vacsoráznom: Peter Bell meghívott.

– Hm. – Clyde tovább nézegette a lemezeket. – Mondd csak, megvan a „Red River Valley”?

– Soha nem hallottam róla – felelte Grady fürgén, és kinyitotta az erkélyajtót. Legalább megkérdezhette volna, ki az a Peter Bell. Az erkélyről, messze a városon túl templomtornyokat és árbocszalagokat látott a tömör délután oldatában: bár már épp törékennyé kezdett válni az ég, hogy aztán szürkületté morzsálódjék. Lehet, hogy addigra Clyde már el is megy; s erre gondolva, Grady visszafordult a szobába, várakozóan, sürgetőn.

Clyde közben felállt a zsámolyról, és most az ágy szélén ült, s olyan nagy volt körülötte az ágy, hogy ő maga elszomorítóan kicsinek tűnt: és riadtnak, mintha valaki bejöhetne, és itt találhatná, ahol semmi keresnivalója nincsen. Mintha Gradytől várna védelmet, átölelte, és legördítette maga mellé az ágyra. – Sokat vártunk egy ilyenre – mondta –, biztosan jó lesz végre ágyban, szivi. – Az ágyon kék takaró volt, és Grady előtt feneketlen égként terült el ez a kékség; de teljesen ismeretlennek tűnt, olyan ágynak, amelyet, megesküdött volna rá, még sohasem látott: furcsa fénytavak fodrozódtak a selymen, a díszpárnák egy földerítetlen vidék hegyei. Soha nem félt a kocsiban vagy azokban a ligetekben, amiket a folyón túl meg fent a Palisadesben találtak: de az ágy ezekkel a tavakkal, egekkel és hegyekkel annyira hatalmasnak és komolynak tűnt, hogy megrémítette.

– Fázol vagy valami? – kérdezte Clyde. Grady egészen hozzásimult, mint aki szeretne áthatolni a testén. – Csak megborzongtam, semmiség. – Majd, kicsit elhúzódva: – Mondd, hogy szeretsz!

– Már mondtam.– Nem is. Ó nem! Még nem mondtad. Figyeltem. Sohasem mondod.– Hát, csak ne sürgess.– Kérlek.Clyde felült, és a faliórára pillantott. Öt óra múlt. Aztán határozottan levetette a dzsekijét,

és elkezdte kifűzni a cipőjét.– Na, megteszed, Clyde?– Naná, hogy meg – felelte a fiú széles mosollyal.– Nem azt; különben sem tetszik, ahogy beszélsz velem: mintha egy kurvával beszélnél.– Ugyan már, szivi. Nem azért rángattál fel ide, hogy a szerelemről beszéljek neked.– Undorító vagy – mondta Grady.– A mindenit! Most meg már dühös is.Sértett madárként keringett a csönd körülöttük. – Na, meg akarsz ütni, eh? – mondta Clyde.

– Bírom, amikor dühös vagy. Jól áll. – És ettől Grady egészen könnyű lett a karjában, amikor Clyde felemelte és megcsókolta. – Még mindig akarod, hogy mondjam? – Grady feje a fiú vállára omlott. – Mert fogom – mondta Clyde, Grady hajába fúrva az ujjait. – Vedd le a ruhád, és akkor frankón mondani fogom.

Grady öltözőfülkéjében volt egy asztal szárnyas tükörrel. Miközben kikapcsolta a karperecét, Clyde minden mozdulatát láthatta benne. A fiú gyorsan levetkőzött, ott hagyva a ruháit, ahol épp kibújt belőlük; csak az alsónadrágot hagyta magán, aztán rágyújtott és kinyújtózott, a napnyugta színei tükröződtek végig a testén; majd Gradyre mosolyogva levette az alsónadrágját is, és megállt az ajtóban. – Szóval komolyan mondtad? Hogy undorító vagyok? – Grady lassan megrázta a fejét; Clyde pedig azt mondta, „Naná, hogy nem”, miközben a tükör, megzörrenve Grady eldőlő székétől, szikrázó nyilakat lövellt a szürkületbe.

  Már elmúlt éjfél, és Peter, túlharsogva a rumbazenekart, még egy whiskyt rendelt a

bárostól; a táncparkettre pillantva, ahol a pöttöm táncosok így összezsúfolódva egyetlen névtelen, lüktető dudort alkottak, arra gondolt, vajon visszajön-e Grady. Fél órával ezelőtt elnézést kért, nyilván a mosdóba kellett kimennie; de most Peternek az jutott az eszébe, hogy talán hazament: de miért? Egyszerűen csak azért, mert nem tapsolt, amikor leírta, éspedig igencsak köntörfalazva, egy szerelem csodáit? Inkább hálásnak kellene lennie, amiért nem

mondott pár olyan dolgot erre, ami egyébként kikívánkozott belőle. Szerelmes: nagyszerű, elhiszi neki, bár elkeseríti, hogy ezt kell tennie: de vajon férjhez is akar menni ahhoz az akárkicsodához? Nem merte megkérdezni tőle. Elviselhetetlen volt számára, hogy esetleg igen, és a saját érzései ezzel kapcsolatban annyira felébresztették, hogy még a martinik és számolatlan whiskyk után is fájdalmasan józan volt. Mert most már öt órája tudta, hogy ő maga is szerelmes Grady McNeilbe.

Furcsállotta, hogy korábban, minden kézenfekvő bizonyíték ellenére nem jutott erre a következtetésre. A homokvárak és a vérrel megpecsételt barátság felhője túl sok mindent elhomályosított: de még így is, hiszen mindig ott voltak a bizonyítékai valami intenzívebb érzésnek, mint a lerakódás egy csésze alján: elvégre ő volt az, akivel minden más lányt összehasonlított, Grady volt az, aki simogatta, mulattatta, megértette: újra és újra segített neki abban, hogy férfinak érezhesse magát. S ami még több: érezte, hogy Grady lényének egy része az ő okításának eredménye: az eleganciája és az ízlése; az akaraterejéhez azonban, mely oly hevesen izzott benne, úgy érezte, nincs köze: az sokkal nagyobb, mint az övé, és éppen ez az ereje rémisztette: egy bizonyos fokig hatással tudott lenni rá, de azon túl Grady pontosan azt tette, amihez kedve volt. Isten a tudója, semmije sincs, amit felajánlhatna neki, igazából semmi. Az is lehetséges, hogy sohasem tudna szeretkezni vele, és ha megtenné, valószínűleg az is csak játszadozó gyerekek nevetésébe vagy könnyeibe fulladna: meglepő volna az efféle testi szenvedély közöttük, sőt nevetséges, ezt megértette (bár nem látta át teljesen): és egy pillanatra gyűlölte Gradyt.

De épp ekkor, besurranva a bejáratnál lévő zsinór mellett, Grady intett neki, s ő sietett hozzá, s ekkor már csak arra gondolt, egész rendkívülien tiszta tudattal, hogy mennyire szép, s milyen pompásan magasodik a gőgös kakaduk rikító osztagai fölé. Rendetlen haja olyan volt, mint egy rozsdás krizantém, melynek szirmai lazán hullottak homlokára, s szeme, mely oly meghökkentően ült finom, fényesítetlen arcában, okos és zöld elevenséggel szívta magába az egész atmoszférát. Peter volt, aki azt mondta neki, hogy egyáltalán ne fesse magát; s az is az ő tanácsa volt, hogy fekete-fehérben néz ki a legjobban, mert a saját színei túlságosan erőteljesek, s így összekapnának a fényesebb mintákkal: és most jóleső volt látni, hogy dominóblúzt és áradó, hosszú fekete szoknyát visel. A szoknya ringott a zenére, ahogy Peter egy asztalhoz kísérte; útközben szeme diszkréten felmérte a Grady által kiváltott figyelmet.

Az emberek rendszerint megnézték Gradyt, egyesek azért, mert olyan érdekes fiatal hölgy benyomását keltette egy partin, akivel szerettek volna megismerkedni, mások pedig azért, mert tudták, hogy ő Grady McNeil, egy fontos ember lánya. És voltak néhányan, akiknek a tekintetére Grady más okból figyelt fel: az akaratos és kiváltságos aurájából ezek az emberek megérezték, hogy olyan lány, akivel hamarosan történni fog valami.

– Találd ki, kivel találkoztam múlt héten! Bostonban, a Locke-Ober’sben? – mondta Peter, amint leültek egy ragyogó, fehér műanyag fa alá. – Emlékszel a Locke-Ober’sre, McNeil? Elvittelek egyszer vacsorázni oda, és tetszett neked, mert kint az utcán volt egy bendzsós ember rézcsengős kalappal. Na mindegy, szóval összefutottam egyik régi barátunkkal. Steve Boltonnal. – Éppenséggel nem épp most jutott eszébe ez a találkozás; inkább kiválasztotta, hogy épp ez jusson eszébe, arra számítva, hogy fel fog idézni Gradyben egy régi érzelmet, pontosabban, hogy aztán mi is lett belőle, s így visszatekintve ez kételyeket ébreszthet benne a jelenlegi értékét illetően; jóllehet ő maga csak gyanította, hogy Grady valamikor mit érezhetett Steve Bolton iránt. – Megittunk egy pohárral.

– Steve – mondta Grady –, uramisten, hány év is telt el azóta? Olyan hosszú időnek tűnik, pedig nem is... De hát mit csinált Bostonban? – s ez pontosan kifejezte érdeklődésének határait. A gondolat, hogy valamikor szerelmes volt belé, nem nehezedett rá nyomasztó súllyal, ahogy Peter feltételezte; amellett soha nem is szégyellte. De most már hónapok óta nem gondolt rá, és annyira idejétmúltnak tűnt, mint a dalok, amiket mindenki énekelt azon a nyáron.

– Valami üzleti ügy, gondolom. Vagy osztálytalálkozó: Steve az a típus. Tudod, én sosem kedveltem, bár most nem sok okom van rá: eléggé elcsigázottnak tűnt, és nem olyan igazán steve-esnek, mint régen. Azt mondta, adjam át neked az üdvözletét, ha találkozunk.

– És Janet? Hogy van Janet és a baba?Látva, hogy Steve Bolton neve nem okozott semmilyen izgalmat, Petert untatta a téma. De

Grady, várva a választ, őszintének találta a Janet iránti érdeklődését: Janetet, Steve-től eltérően, nem egy megfordított távcsőben látta, hanem nagyon is élesen, jelen lévő és büntető alakként; és emlékezett arra a délelőttre, amikor meghosszabbította Janet szenvedését (s most úgy furdalta a lelkiismeret emiatt, mint előtte soha). – Vagy nem említette őket?

– Dehogynem, persze hogy említette. Azt mondta, jól vannak. Született még egy gyerekük, most egy kislány. És persze megmutatta a fényképét: hogy mi a csudának csinálják ezt az emberek? Az a sok fényes, érzelgős fotó a porontyokról! Perverz. Remélem, neked soha nem lesz gyereked.

– Az isten szeremére, miért? Szeretnék egy kis karikalábú babát: megfürdetném, és feltartanám a fénybe.

Itt volt egy ék, és Peter kihasználta. – Egy karikalábú baba? Na és ő mit szólna hozzá, drágám?

– Kicsoda? – kérdezte Grady.– Bocsáss meg, de nem tudom az úriember nevét – mondta, elevenre tapintva. – De

megkockáztatom, hogy igencsak jól ismert név lehet (ezért nem akarod megmondani, igaz?), valami entellektüel, és legalább húsz évvel idősebb nálad: a különlegesen érzékeny, ideges lányok mindig az ilyen apukatípusokat fogják ki maguknak.

Grady nevetett, bár a nevetésével, mint megkésve érzékelte, helybenhagyta helyzetének ezt a karikatúraszerű leírását. De persze különben is megengedte volna Peternek ezt a kis szemtelenséget: csekély fizetség volt a szolgálatért, amelyet neki tett ezen az estén, bár nem tudta volna megmagyarázni, hogy mi is az: egyszerűen csak annyi, hogy tud Clyde Manzer létezéséről; ettől ugyanis Clyde emberi méretűvé zsugorodott, és egyúttal létezővé. Olyan régóta burkolta őt árnyékba és titokba, hogy kezdett nagyobbnak tűnni, mint a valóságban. Az, hogy most már valaki más is tud róla, a titokzatosság nagy részétől megfosztotta, s enyhítette a félelmét, hogy egyszer csak szétfoszlik majd: végre hús-vér valósággá vált, olyasvalakivé, akit nem csak a fejében hordoz, s most lélekben repült hozzá, hogy boldogan átölelje a valóságát.

Peter elégedett volt magával. – Nem kell hogy válaszolj: de igazam van?– Nem mondom meg; ha megmondanám, akkor a többi elméletedet már nem mondanád el.– Komolyan hallani akarod az elméleteimet?– Nem, igazából inkább mégse – felelte Grady; igazából persze akarta: valamit

visszahozott annak az izgalmából, amikor még volt titka.– Azért egy valamit árulj el! – Peter megbökte a tenyerét egy keverőpálcával. – Férjhez

mész hozzá?Grady érzékelte a céltudatosságot a kérdésben, s mivel további évődésre számított, zavarba

jött. – Nem tudom – mondta, sértődött éllel a hangjában. – Mindig csak az lehet az ember célja, hogy megházasodjon? Szerintem egész biztosan vannak olyan szerelmek, amelyekben ez nem számít.

– Igen, de a szerelem és a házasság nem rokon értelmű a legtöbb nő agyában? Nagyon kevés férfi kapja meg az elsőt, anélkül hogy megígérné a másodikat, mármint a szerelmet – ha csak arról van szó, hogy szét kell tenni a lábad, azt szinte bármelyik nő megteszi semmiért. De most komolyan, drágám?

– Hát akkor komolyan (bár nyilván te vagy az, aki nem beszél komolyan): nincs válaszom. Hogyan is lenne, amikor igazából még soha nem is gondolkoztam ezen? Azért jöttünk ide, hogy táncoljuk, drágám. Megyünk?

Várva visszatértüket ott volt egy közönyös, mogorva fényképész és a Bamboo Club sajtófelelőse, egy szemtelen, biggyedt ajkú férfi, aki ékszerezett kezével rendezgette az asztalon az ünnepi kellékeket: egy jégvödröt, egy virágvázát, egy szörnyméretű hamutartót, amelyen szemérmetlenül fotogén volt a klub neve. – Remek, Miss McNeil, csak egy kicsike képecske, ugye nem bánja? Jaj, ne úgy, ne a kamerába nézzen, úgy ni, egymásra nézzenek: csodás, abszolút angyali, nem is lehetne édesebb! Artie, hogy micsoda képet csinálsz, egy friss szerelmet örökítesz meg, úgy bizony. Ah, Miss McNeil, én aztán tudom – ide hallgasson, még a fiatalember is azt mondja, hogy igazam van! Azt mondja, ugye, fiatalember? Különben ki maga? Várjon, le akarok írni mindent. De hát az nem valami szörnyen öreg vagy halott vagy híres ember, az a Walt Whitman? Ó, értem, maga a második Walt Whitman: unoka, ugye? Hát nem csodálatos?

Köszönöm, Miss McNeil, és magának is, Mr. Whitman: mindketten csodásak voltak, abszolút édesek. – Nem felejtette el magával vinni a virágot, a pezsgőt és a hamutartót.

A whiskyre költött beruházása végre kifizetődött Peternek: más szóval a humorérzéke eljutott arra a szintre, amikor már nem maradtak gátlásai; és kész volt még tovább menni: sajnos, valaki adott is rá alkalmat. Egy szürke, gátlásos kis ember volt az, aki a partnere, egy brandyt szopogató, halvány eperszínű hölgy ösztökélésére odahajolt a szomszéd asztaltól, és félénken megbökte Peter karját. – Bocsásson meg – mondta –, de megkérdezhetem, hogy maguk az angol királyi családhoz tartoznak-e? A barátnőm azt mondta, biztosan azért fényképezték magukat.

– Nem – felelte Peter türelmes mosollyal. – Az amerikai királyi családhoz.Grady biztos volt benne, hogy menniük kéne; még egy perc, és verekedés tör ki: Peter meg

épp erre számítva akart maradni. Akkor legalább szégyellhetné magát, mondta, és el is jutottak a táncparkettig, de onnan aztán nem ment tovább, és követelte, hogy táncoljanak, és hogy a zenekar a kedvenc dalát játssza, a „Just One of Those Things”-et. Grady rászólt, hogy ne énekeljen a fülébe – „Ez egy ilyen mesés éjszaka” –, de aztán mégis énekelt vele együtt. Végkimerülésig táncoló bíbor csillagok szikráztak körben a mennyezeten, és Grady, behintve fényükkel, szédülve örvényükben, sodródott ennek az égnek az oltalmában: egy hang, messze lentről, följutott hozzá: hallod? hogy azt mondom, királynő vagy? Álmodott, s azt gondolta, Clyde az, bármennyire olyan, mintha Peter hangja volna! És forogva az űrben, a haja úgy lobogott, mint maga a diadal. Táncoltak, amíg egyszerre csak minden csillag elsötétedett, és elhallgatott a zene.

4. fejezet

– A portás adta ezeket – mondta Clyde, majdnem egy héttel később. Két távirat volt a kezében, de Grady nem vette el őket, előbb megnyitotta a konyhai csapot, és leöblítette kezéről a gofritésztát. – Szívesen bemosnék egyet a srácnak: egy igazi mesüge! Látnád, hogy néz rám! És az a kölyök a liftben, egy kis buzi: majd adok neki valamit, amit rágcsálhat. – Grady hallotta már máskor is ezeket a panaszokat, nem kellett reagálnia rájuk, úgyhogy azt mondta: – Hol van a vaj, drágám? És kaptál olyan szirupot, amilyet kértem? – Nagyon késői reggelit készített: már tizenegy is elmúlt, amikor felkeltek. Pár napja zárva volt a parkoló; a tulajdonosnak valami gondja támadt az engedéllyel. És előző nap Minkkel és a barátnőjével együtt kocsival felmentek a Catskills-hegyekbe piknikelni. Visszafelé defektet kapott az egyik gumi, és már hajnali kettő volt, amikor átjöttek a George Washington hídon. – A franc se fog kajtatni érte, úgyhogy Log Cabin szirupot vettem, oké? – mondta Clyde, azzal leült a gofrisütő mellé, és széthajtotta a bulvárlapot, amit most vett. Amikor olvasott, a szemöldöke lesüllyedt, mint egy tudósnak (és majszoló hanggal rágta sorban a körmeit). – Azt írják itt, hogy a mostani vasárnap volt a legforróbb július hatodika 1900 óta: több mint egymillió ember ment ki a vidámparkba – ehhez mit szólsz? – Grady az izzó, köves rétre gondolt, ahol rovarokkal hadakoztak, és sótlan kemény tojást ettek, és nemigen volt hozzáfűznivalója. Megtörölte a kezét, és leült, hogy kinyissa a táviratokat.

Az egyik sürgöny volt, pazarló, kétoldalas üzenet, Lucy küldte Párizsból: Biztonságban megérkeztünk stop szörnyen utaztunk mert apád elfelejtette a vacsoraöltönyét és kénytelenek voltunk a kabinban maradni esténként stop küldd el azonnal a vacsoraöltönyét légipostán stop küldd el a vendéghajamat stop kapcsold le a villanyt stop ne dohányozz az ágyban stop holnap találkozom valakivel a ruhád ügyében stop küldök majd mintákat stop jól vagy kérdőjel mondd meg Hermione Bensusannak hogy küldje el a horoszkópodat júliusra és augusztusra stop aggódok érted stop szerető anyád. Grady összegyűrte a táviratot egy nyögés kíséretében; valóban azt hiszi az anyja, hogy segít neki megint összegabalyodni azzal a Hermione Bensusannal? Miss Bensusan egy asztrológus volt, akiért Lucy bolondult.

– Hé, siess azokkal a gofrikkal! Baseballmeccs van a rádióban.– Van egy rádió a kredencen – mondta Grady, föl sem nézve a különös üzenetet tartalmazó

második táviratból.– Kapcsold be, ha akarod.Clyde gyengéden megérintette a kezét. – Mi baj, valami rossz hír?– Ó, nem – mondta Grady nevetve. – Csak valami butaság. – És felolvasta neki: – Éji

tükrömben istennőm vagy, s a nappaliban: isteni nőm.– Ki küldte?– Második Walt Whitman.Clyde a rádióval vacakolt. – Nem ismered a srácot? – kérdezte két állomás között.– De, úgy-ahogy.– Vicces fiú lehet. Vagy bolond?– Kicsit – felelte Grady, és komolyan is gondolta: egyszer, amikor még a flottánál volt, és

a hajójuk kikötött valami távol-keleti kikötőben, Peter postán küldött neki egy ópiumpipát és tizenöt selyemkimonót. Egy kivételével az összes kimonót beadta egy jótékonysági árverésre, de aztán ráfizetett a nagylelkűségére, amikor valaki felfedezte, hogy az egyszerűnek tűnő mintájuk optikai trükk, s bizonyos fényben borzalmas szemérmetlenségekké válik. Mr. McNeil, amikor egyszer csak az ezt követő hűhó kellős közepén találta magát, csak annyit mondott, hogy ugyan már, semmiség, nyilván csak nő a kimonók értéke ettől; és egyáltalán

nem bánta, hogy Grady viselje az egyiket. Épp most is azt viselte, bár az ujjának megvolt az a nyavalyás szokása, hogy folyton belelógott a tálba, miközben keverte a gofritésztát.

Be nem ismerte volna, hogy ügyetlen a konyhában. Mit sem zavartatva magát attól, hogy a szalonna már összetöpörödött, s a kávé egészen hideg, ráöntötte a keverékét a sütőre, amit elfelejtett bezsírozni, és azt mondta: – O, imádok főzni: olyan derék, tisztességes, buta nőnek érzem magam tőle. És arra gondoltam – ha te úgyis baseballmeccset fogsz hallgatni, én közben süthetnék egy csokoládétortát: szeretnéd? – A gofrisütő e pillanatban egy füstgomollyal jelezte, hogy szenesedni kezd, ami benne van; húsz perccel később, miután lesikálta a sütőt, Grady vidáman és nem minden büszkeség nélkül bejelentette: – Kész a reggeli.

Clyde leült, és olyan halovány mosollyal vette szemügyre a tányérját, hogy Grady megkérdezte: – Mi az, drágám? Nem találtad meg a baseballmeccset a rádión? – Hm, megtalálta az adót, de még nem kezdődött el a meccs; és ezt a kávét fel kellene melegíteni, nem baj? – Peter utálja a baseballt – mondta Grady, pusztán csak azért, mert ez most jutott az eszébe: Clyde-dal ellentétben, aki láthatóan annyira elővigyázatos volt a szavaival, Grady rászokott, hogy mindent kimondjon, ami csak az eszébe jut, legyen bármilyen lényegtelen. – Csak óvatosan – mondta, ahogy hozta a kávéfőzőt a tűzhelyről, és töltött még egy csésze kávét Clyde-nak –, megégeted a nyelved. – Ahogy elment mellette, Clyde elkapta a kezét, és egy kicsit meglóbálta.

– Köszönöm – suttogta Grady.– Miért?– Mert boldog vagyok – húzta ki Grady a kezét.– Vicces. Mármint az, hogy nem vagy mindig boldog – mondta Clyde, és olyan mozdulatot

tett a karjával, amitől Grady rögtön szomorú lett, mert azt jelezte, sőt bizonyította, mennyire tudatában van Clyde az ő kiváltságos helyzetének; abszurd módon ő nem is gondolt eddig arra, hogy a fiút ez bánthatja.

– A boldogság relatív – mondta: ez volt a legegyszerűbb válasz.– Mihez képest relatív? A pénzhez? – Úgy tűnt, Clyde-ot felvidította a saját válasza.

Nyújtózott egyet, ásított, és megkérte Gradyt, hogy gyújtson meg neki egy cigarettát.– Ezután már magadnak kell rágyújtanod – mondta Grady –, mert én el leszek foglalva a

csokoládétortával. Hozhatnál egy kis fagylaltot a Schrafft’sból; mennyei lenne, nem? – Maga elé támasztott egy szakácskönyvet.

– Rengeteg csodás recept van itt: hallgasd csak...De Clyde a szavába vágott: – Most jutott eszembe: komolyan gondoltad, amikor azt

mondtad Winifrednek, hogy rendezhet itt egy partit? Az a fajta lány, aki komolyan veszi.Ez kisiklatta Gradyt a saját gondolatmenetéből: miféle partit? Aztán hirtelen úgy zúdultak

rá az emlékek, hogy egészen átázott tőlük: Winifred az a sötét, kövér, hatalmas lány, akit Mink elvitt magával a piknikre a Catskills-hegyekbe: s ehhez a piknikhez Winifred egy font szalámin kívül jó kétszáz font vihogó hájjal és izommal járult hozzá. Egy rinocérosz és egy erdei nimfa keveréke, melegítőbe öltözve, amely még a Lincoln Középiskolából maradt, amikor atletizált, egész délután hancúrozott a természetben, és el nem engedte volna az izzadt százszorszépcsokrát: egyesek viccesnek tartják, hogy mennyire szereti a virágokat, mondta, de tényleg, semmit sem szeret jobban, mint a virágot, ő már csak ilyen ember.

De mégiscsak volt Winifredben valami lenyűgöző, bár nehéz lett volna ezt pontosan leírni. Volt valami kedves, jófajta melegség a spánielszemeiben meg a szertelenségében is; és annyira imádta Minket, olyan büszke volt rá, annyira féltette. Grady senkit sem ismert, aki Minknél kevésbé lett volna vonzó, se olyat, aki Winifrednél szeleburdibb; de így együtt teremtettek maguk körül valami tiszta, kedves fényt: olyan volt, mintha a maguk közönséges kövéből, a masszív, formátlan lényükből valami drágakő szabadult volna ki, aminek tiszta és dallamos a formája: s Grady ezt önkéntelenül csodálta. Clyde, aki, úgy tűnt,

figyelmeztetésként ismertette össze vele őket, hogy ami az övé, az neki úgysem lesz elég jó, meglepettnek tűnt, hogy Grady szimpatikusnak találta őket. De amikor defektet kaptak, és miközben a férfiak el voltak foglalva a kerékkel, Grady kettesben maradt a kocsiban Winifreddel; és Winifred, a női bizalmasság barlangjába csalva, gyorsan olyan hangulatot teremtett Grady számára – ami egyébként ritkán fordult elő vele –, hogy közel érezte magát egy másik lányhoz. Mindketten elmeséltek egy történetet. Winifredé szomorú volt: telefonközpontosként dolgozott, és szerette is a munkáját, de otthon csupa szenvedés volt az élete, mert eltökélte magát, hogy feleségül megy Minkhez, és eljegyzési partit akart tartani, de a családja nem engedte, mert semmirekellőnek tartották a barátját, és most mit csináljon, jaj, mit csináljon? Grady meg azt mondta erre, hogy jó, ha csak egy partiról van szó, azt nyugodtan megrendezheti náluk is. Winifred szeméből erre nyomban kövér könnycseppek gördültek elő: ez olyan nagyon kedves, mondta.

– De még ha komolyan gondoltad is – folytatta Clyde –, nem hiszem, hogy jó ötlet: ha a szüleid megtudják, lefogadom, hogy pokolian ráfizetsz.

– Ez azért fura, hogy te aggódsz ennyire a szüleim miatt, nem? – mondta Grady; és felvillant benne, hogy Clyde féltékeny; nem rá, hanem Minkre és Winifredre, mert olyan volt, mintha lefizetné és elcsábítaná őket tőle. – Ha nem akarod a partit, semmi baj, engem ugyan nem érdekel. Csak azért ajánlottam fel, mert azt hittem, örülni fogsz neki; végül is a te barátaid, nem az enyémek.

– Ide figyelj, kölyök – tudod, hogy mi az, ami köztünk van. Úgyhogy ne próbáld összekeverni mindenféle más dolgokkal.

Ez fájdalmas volt, Grady egészen csúnyának érezte magát tőle, de nagy nehezen megállta szó nélkül, és elbújt a szakácskönyv mögé. Leginkább azt szerette volna mondani neki, hogy egy gyáva alak: mert csak egy gyáva alak folyamodhat ilyen taktikához; és belefáradt abba a csendbe is, amit Clyde rákényszerített: úgy tűnt, annyira jól ismeri a csendet, és olyan könnyen elfogadja, hogy talán nem érti, hogy Grady, legalábbis ővele kapcsolatban, nem érez semmi lelkifurdalást. Összefolyt szeme előtt a recept, és ingerülten hallgatta Clyde újságjának zizegését. Clyde hintázva olvasott a székén, melynek két első lába hirtelen nagy csattanással ért padlót.

– Jézusom! – mondta. – Itt a fényképed! – És kicsavarodott annyira, hogy Grady lássa a válla fölött. A homályos, légypiszkos képen ő és Peter bámultak ki az újságból, s mindketten bebalzsamozott békára hasonlítottak. Clyde, ujjával követve a szöveget, olvasta: – Grady McNeil, a bankár Lamont McNeil elsőbálos korú leánya és vőlegénye, Második Walt Whitman, bizalmasan beszélgetnek az Átrium Clubban. Whitman a híres költő unokája.

Ez botrányos volt, szinte hallotta is Apple-t, ahogy ezt mondja: ennek ellenére Clyde rideg megjegyzése kellett hozzá, hogy abbahagyja a nevetést: – Elárulnád, hogy mi olyan vicces ezen?

– Ó, drágám, ez annyira bonyolult – mondta Grady a szemét törölgetve. – Különben meg semmi az egész.

Clyde megütögette a fényképet. – Nem az a srác ez, aki a táviratot küldte?– Igen és nem – mondta Grady, és meg sem próbálta ezt elmagyarázni. De úgy látszott,

Clyde-ot nem is érdekli. Összehúzott, távolba néző szemmel beszívta a füstöt, és lassan kieresztette az orrán. – Igaz ez? – kérdezte. – Te meg ez a hogyishívják valóban eljegyeztétek egymást?

– Ugyan már, mintha nem tudnád. Természetesen nem. Ó csak egy régi barátom, akivel gyerekkorom óta ismerjük egymást.

Clyde morcos tekintettel egy tűnődő kört rajzolt az asztalra: ujja újra és újra végigsiklott rajta; és Grady, aki azt hitte, hogy ezzel ezt lezárták, most látta, hogy még jön valami. Egyre erősödött ez az érzése, ahogy mind újabb kör született és foszlott szét; és olyan nagy volt a

feszültség, hogy fel kellett állnia. Várakozón nézett le Clyde-ra. De a fiú mintha sehogy sem tudta volna eldönteni, hogy mit is akar mondani.

– Peter és én együtt nőttünk fel, és...Clyde határozottan megköszörülte a torkát. – Nem hinném, hogy tudod, gondolom, ez

újdonság lesz számodra: de én el vagyok jegyezve.Grady figyelméért mintha hirtelen a konyha legapróbb részletei indítottak volna támadást:

az idő múlása egy láthatatlan órán, egy hőmérő piros ere, a svájci függönyön kúszó pókfény, egy vízcsepp, amely sehogy sem akart lecsöppenni a csapról: mindezeket egy fallá szőtte: de egészen vékonyra sikerült, silány selyempapírfal lett belőle, és Clyde hangját sehogy sem tudta kizárni. – Küldtem neki egy gyűrűt Németországból. Ha ezt nevezzük eljegyzésnek. Hát – folytatta Clyde –, megmondtam neked, hogy zsidó vagyok: vagy legalábbis az anyám zsidó – és ő őrülten odavan Rebeccáért. Nem is tudom, Rebecca kedves lány: mindennap írt nekem, amíg a seregben voltam.

Távoli telefoncsörgés hallatszott: Grady még sohasem érzett ennyire fontosnak egy hívást; nem törődve a konyhában lévő ikertelefonnal, rohant a cselédhelyiségek labirintusán át a saját szobájába. Apple volt az East Hamptonból. Beszélj lassabban, mondta neki Grady, mert a vonal másik végéről csak valami hadarást hallott: temérdek összegabalyodó szó: hogy próbálom tönkretenni a családot?, mondta, amikor felfogta, hogy Apple szózuhataga Peter Bélire és az újságban megjelent fényképre vonatkozik; valaki sajnos megmutatta neki. Normális esetben letette volna a kagylót; de most, amikor még a padló is anyagtalannak tűnt, belekapaszkodott a nővére hangjába: hízelgett neki, magyarázkodott, elviselte a szidalmait. Apple lassanként olyannyira megenyhült, hogy átadta a kagylót a kisfiának: Szia, Grady néni, mikor jössz el hozzánk? És amikor ezen felbuzdulva Apple is hívta, hogy látogassa meg őket, és töltsön egy hetet East Hamptonban, Grady egyáltalán nem ellenkezett: megállapodtak, hogy másnap reggel kocsiba ül, és megy hozzájuk.

Volt az ágya mellett egy rongybaba, egy megfakult, csúnyácska lánybaba nyűtt, kuszált kóchajjal; Margaretnek hívta, és tizenkét éves volt, vagy talán idősebb is, mert már akkor sem volt valami szép, amikor Grady megtalálta egy padon a parkban, ott felejtette valami gyerek. Otthon mindenki megjegyezte, hogy mennyire hasonlítanak egymásra, mindketten véznák, rendetlenek, és vörös a hajuk. Kifésülte a baba haját, és megigazította a szoknyáját; olyan volt, mint régen, amikor Margaret mindig segített neki: ó, Margaret, kezdte, de aztán elhallgatott, beléfagyasztotta a szót a gondolat, hogy Margaret szeme két kék, hideg gomb, és hogy Margaret már nem ugyanaz, mint régen.

Óvatosan átment a szobán, és fölemelte a szemét a tükörbe: Grady sem ugyanaz, mint régen. Már nem gyerek. Olyan eszményi kifogás volt pedig, hogy makacsul ragaszkodott hozzá: ő igenis még gyerek. Amikor például azt mondta Peternek, soha eszébe sem jutott még, hogy feleségül menne-e Clyde-hoz, akkor igazat mondott, de csak azért, mert úgy gondolt erre, mint felnőtteknek való problémára: a házasság sokkal messzebb van, ott, ahol a szürke és komoly élet kezdődik, és az ő élete, ebben biztos volt, még nem kezdődött el; bár most, hogy látta magát ilyen sötéten és sápadtan a tükörben, tudta, hogy már nagyon régóta tart.

Régóta: és Clyde túlságosan nagy részt foglal el belőle: azt kívánta, bárcsak meghalna. Mint a Szív Királynő, aki folyton azt kiabálta, hogy „Üssék le a fejét!” – csak szeszély volt ez is, hiszen Clyde semmit sem tett, hogy kiérdemeljen ilyen szigorú büntetést: nem bűncselekmény, hogy el van jegyezve, abszolút joga van hozzá: mert hisz valójában miféle igényt tarthatna ő rá? Semmilyet; mert bevallatlanul ugyan, de mindig ott volt az érzései kellős közepén az előérzet, hogy ez rövid ideig fog tartani, s a biztos tudás, hogy Clyde-ot sehogy sem tudná beleszőni jövőjének tényleges szövetébe: sőt, igazából majdhogynem ez volt az, amiért őt választotta szerelmének: arra szolgált, hogy tavalyi tűzzé váljon, melynek fénye meg-megcsillan a hamarosan lehulló havon. És még mielőtt otthagyta a tükröt,

megértette, hogy az időjárás mindig megjósolhatatlan: egyre hidegebb van, maholnap havazik.

Előre-hátra tipegett a düh és az önsajnálat libikókáján. Önmagát is hibáztatta, de hamar kifogyott a vádakból; s jó pár buggyant fel benne Clyde-dal szemben. A legfőbb közülük a púderes doboz volt, amit a kocsiban talált; szinte drámai mozdulattal vette elő az íróasztalfiókból: na, mostantól fogva villamosozhat Rebeccával.

A baseball morajai és csöndjei töltötték be a konyhát; Clyde a körmét rágva hajolt a rádió fölé, de amikor Grady belépett, aggodalmasan oldalra lesett. Grady habozott: jól teszi-e? De aztán meg is tette egy szempillantás alatt: letette Clyde mellé a púderes dobozt. – Gondoltam, ezt biztosan szeretné visszakapni a barátnőd: csak az övé lehet – a kocsiban találtam.

A szégyen vörös foltokat festett Clyde nyakára; de miután gyorsan becsúsztatta a púdertartót a zsebébe, tetőtől talpig acélosan megkeményedett, és erős, mély hangon szólalt meg: – Köszönöm, Grady. Kereste.

  Mintha villanyventilátor forgott volna Clyde fejében, és a bemondó monoton hangja

töredezettnek és őrültnek hangzott a berregésében. Megtapogatta a púdertartót a zsebében, és keményen összeszorította a markát: egy reccsenés, üveg roppanása: tükörcserepek szúródtak a kezébe, s kicsit vérzett is.

Sajnálta, hogy eltörte a púdertartót, mert olyasvalakié volt, akit szeretett: Anne-é, a húgáé.Áprilisban, amikor összeismerkedtek Gradyvel, valami elromlott Grady Buickjának

olajvezető csövében, és mivel úgy látta, ő maga sehogy sem tudja rendbe hozni, elvitte a kocsit Brooklynba, hogy megmutassa Gumpnak, a barátjának, aki egy szervizben dolgozott. Anne meg a nap nagy részében ott császkált a szerviz körül. Satnya, fonnyadt tizenkilenc éves lány volt, nem nézett ki többnek tíznél vagy tizenegynél, de úgy értett az autókhoz, mint egy férfi. Otthon olyan magasan álltak az albumai, mint ő maga, és nem volt bennük semmi más, mint a saját tervezésű fantasztikus, szupergyors autók és interplanetáris repülőgépek. Ez volt élete munkája, minden, amit tudott, mert hároméves korában szívrohamot kapott, és így soha nem járt iskolába. Hiába volt a család minden közös erőfeszítése, senki sem tudta megtanítani olvasni vagy írni, egyszerűen visszavert minden próbálkozást, és makacsul csak azzal foglalkozott, ami érdekelte: a motorok működésével és a szárnyak ívével a világűrben. Volt egy olyan szabály a házban, hogy az ember nem beszélhetett emelt hangon Anne-nel: mindig és Clyde-ot kivéve mindenki olyan feltűnő figyelemmel bánt vele, ahogyan csak azzal bánunk, aki meg fog halni: Clyde azonban, aki nem tudta elgondolni a halálát, aki el nem tudta volna képzelni a házat az autókról való fecsegése és a szerszámokkal való piszmogása nélkül, meg ahogy mesébe illően tudott lelkendezni, ha meghallott egy repülőgépet, vagy meglátott egy új autót, Clyde mindig természetesen és határozottan bánt vele, és Anne imádta ezért: testvérek vagyunk, igaz, Clyde?, mondogatta mindig, így fejezve ki, hogy mennyire közel érzi őt magához. És Clyde nem szégyellte őt. A többiek igen, valamennyire. Ida nővére különösen dühös volt, amiért Anne egész nap a szervizben lófrálhat: mit gondolnak rólam az emberek, amikor a húgom egy kis cafkának öltözve flangál minden környékbeli kis csavargóval? Clyde erre őszintén megmondta, hogy a fiúk, akiket Ida csavargónak nevez, rajonganak Anne-ért: és hogy Anne-nek nincsenek más barátai, csak ők. Az öltözködését már nehezebb volt megmagyarázni. Tizenhét éves koráig Anne gyerekruhákat viselt az Ohrbach-áruház gyerekosztályáról; aztán egy szép napon vett magának egy pár cipőt nyolc centi magas sarokkal, egy-két lotyós ruhát, egy pár műmellet, egy púdertartót és egy üveg gyöngyházszínű körömlakkot; ahogy így kiöltözve mászkált az utcákon, úgy nézett ki, mint jelmezbálra öltözött kislány: az idegenek nevettek rajta. Clyde egyszer megvert egy férfit, amiért kinevette. És megmondta Anne-nek, hogy sose törődjön Idával meg a többiekkel: járjon csak olyan ruhában, amilyenben akar. Mire Anne azt felelte, hogy őt ugyan nem érdekelné, hogy

mi van rajta, de szép akar lenni Gumpnak. Nem sokkal azelőtt ugyanis egyszer csak teljesen váratlanul megkérte Gump kezét, aki volt annyira tapintatos, hogy azt felelte, ha valaha feleségül vesz valakit, akkor csakis Anne-t. Ezért tartotta őt Clyde a legjobb barátjának, és sohasem panaszkodott, amikor Gump csalt a kártyán. Aznap, amikor kiment Grady kocsijával a brooklyni szervizbe, Anne ott volt: magas sarkú cipőben, strassz fésűvel a hajában segített Gumpnak megjavítani egy kotyogó motort. Tavaszi szivárvány volt az égen, és így együtt a szivárvány meg egy kék, csillogó szedán túl sok volt neki: egy ilyen autóban, mondta, könyörögve Clyde-nak, hogy vigye el vele egy kicsit, egy ilyen autóban el lehet érni a szivárvány végét, mielőtt szétfoszlik. Úgyhogy beautózta vele a környéket, és elmentek egy iskola mellett, ahol épp engedték ki a gyerekeket (még a legkisebbek is többet tudnak, mint én, de ők sohasem ültek ilyen csodálatos autóban); úgy gubbasztott az ülés támláján, mint egy papagáj, lóbálta a lábát, és integetett mindenkinek, mintha valami nagy parádénak volna a hősnője. És amikor Clyde megállt a házuk előtt, hogy kitegye, Anne csókot dobott neki a járdáról: Clyde pedig azt gondolta, soha életében nem látott nála helyesebb lányt. Néhány perccel később, ahogy szaladt fel a lépcsőn, hanyatt esett és legurult: az Úr kegyelme volt, mondta Ida, aki egyedül volt otthon, és nem tudta időben elkapni.

Clyde visszagondolt azokra a napokra: amikor Ida meg az anyja meg Bernié és Crystal begyűjtötték a részvétnyilvánításokat, és fenntartották a temetői gyászhangulatot, ő nem járt haza, hanem élvezte az életet Gradyvel: nem volt kedve Anne-ról beszélni egy olyan őrült lánynak, mint ő. Amikor a seregben volt, jó sok lányt felszedett: néha nem történt semmi, csak rengeteget beszélgettek, és ez is jó volt: mert nem számított, hogy mit mondasz nekik, hisz azokban a múlékony pillanatokban a hazugság és az igazság önkényes, és bármi lehet az ember, ami csak lenni akar. Azon a reggelen, amikor először látta Gradyt a parkolóban, és később, amikor már járt ott néhányszor, és Clyde biztosan tudta, hogy van valami a levegőben, Grady is csak olyannak tűnt számára, mint a többi lány, mint valaki a vonaton; és azt gondolta, az ördögbe is, vedd el, ami az utadba került: így hát elhívta őt randevúra. Utána aztán egyáltalán nem értette Gradyt: a lány bizonyos értelemben megelőzte őt, többet adott, mint amennyire Clyde számított: egy őrült kölyök, mondta Clyde, miközben pontosan tudta, hogy mennyire nem illik rá ez a szó, de teljesen összezavarta, hogy Gradynek olyan szélesek az érzései, az övéi meg annyira keskenyek, és sehogy sem talált rá jobb szót. Csak hátrálva tarthatta a legcsekélyebb pozíciót: minél fontosabb lett Grady, annál kevésbé éreztette ezt vele: mert, az isten szerelmére, mi a fenét fog csinálni, amikor Grady szakít vele? Hisz előbb vagy utóbb szakítani fog. Ha hinne benne, hogy nem, akkor talán képes lenne úgy átadni magát, ahogy azt Grady szeretné, de nemigen látott maga előtt más jövőt, mint sok-sok metrózást és Rebeccát, és hogy ezt el tudja fogadni, nem volt szabad túl komolyan vennie egy olyan lányt, mint Grady McNeil. Nehéz volt ez. És csak egyre nehezebb lett. A pikniken elaludt egy kis időre, míg Grady ölében volt a feje; álmában valaki azt mondta, nem Anne halt meg, hanem Grady: amikor felébredt, és látta az arcát a napfény gyűrűjében, egyszeriben egész lényét megrázta a felismerés: ha tudta volna, hogyan, akkor föltárta volna neki, hogy mennyire hamis a közönye.

Kiszórta a törött púdertartó darabjait a zsebéből egy szemetesbe; hogy Grady ezt észrevette-e vagy sem, azt nem tudta, mert valahányszor megmozdult, ő elfordította a fejét, mintha félne, hogy összetalálkozik a tekintetük, vagy hogy megérinti. Kábultan és sután lopódzó mozdulatokkal Grady előkészítette egy torta hozzávalóit; de amikor feltörte a tojásokat, az egyiknek a sárgáját a fehérjés tálkába dobta, és most csak állt, bámulta az elkövetett hibát, mintha olyan zsákutcába tévedt volna, ahonnan soha többé nincs kiút. Clyde megsajnálta: szeretett volna odamenni és megmutatni, milyen könnyű kiemelni azt a sárgáját. De épp hatalmas moraj hallatszott a rádióból; valaki csinált egy hazafutást, és kíváncsi volt, hogy kicsoda; de megint csak nem értette, hogy áll a meccs, és dühösen kikapcsolta a rádiót. A baseball különben is érzékeny téma volt számára, arra emlékeztette, hogy miket ért el

valamikor, milyen reményeket nem váltott valóra, és milyen álmai szálltak a semmibe. Valamikor régen nagyjából eldöntött kérdésnek számított, hogy Clyde Manzerből baseballbajnok lesz: mindenki őt tartotta a legjobb dobójátékosnak a kerületi bajnokságban: egyszer, egy győztes meccs után a vállán vitte a tömeg, miközben a középiskola zenekara ment elöl: akkor sírt, és sírt az anyja is, bár neki nem csak a büszkeségtől folytak a könnyei: biztos volt benne, hogy Clyde-ot tönkreteszi a baseball, és így már soha nem fogja megvalósítani az ő nagy tervét: hogy ügyvéd lesz belőle. Vicces, hogy minden hogy füstbe ment. Egyetlen tehetségkutató sem kereste meg; egyetlen egyetem sem ajánlott neki ösztöndíjat. Egy kicsit még a seregben is játszott, de ott senki sem figyelt fel rá különösebben; mostanában meg már arra is alig lehetett rávenni, hogy kicsit labdázzon a haverokkal, és a legmagányosabb hang számára egész Brooklynban az ütőnek csapódó labda puffanása volt. Új karriert kellett hát választania, és úgy döntött, berepülő pilóta lesz; így miután bevonult a seregbe, jelentkezett légierős kiképzésre: de elutasították, arra hivatkozva, hogy nincs megfelelő végzettsége. Szegény Anne. Leültette Idát, és levelet diktált neki. Drága bátyám. Hogy fulladnának meg azok ott mind. A tuskók. Te leszel az első, aki repülni fog az egyik űrhajómon. És egy napon leszállunk a holdon. Ida ezt kiegészítette egy gyakorlatiasabb mondattal: Jobb lesz, ha Al bácsikádra gondolsz. Al bácsi egy kis bőröndüzemet vezetett Akronben; többször is felajánlotta már, hogy magához veszi az öccse fiát – Clyde, a baseballbajnok ezt sértőnek találta; most viszont, miután leszerelt, és néhány feje tetejére állt sötét hónap után, amikor egész nap aludt, és egész éjjel lótott-futott, egyik reggel azon vette észre magát, hogy az akroni buszon ül, és még oda sem ért, de máris gyűlöli azt a várost. Igaz, gyűlölt ő szinte minden helyet, ami nem New York; amint egy kicsit is hosszabb időre távol volt tőle, kiszikkasztotta a boldogtalanság: máshol lenni időpocsékolásnak tűnt, a főmederből valami tunya mellékfolyóba való száműzetésnek, ahol szürke s hamis az élet. Akron aztán nem is volt olyan unalmas. Szerette a munkáját, még ha csak azért is, mert járt vele némi tekintély – négy ember dolgozott alatta: jól van, fiam, mondta Al bácsi, akkor most megszedjük magunkat. És mindez jól is alakulhatott volna, ha nincs Berenice. Berenice volt Al bácsi egyetlen gyereke, egy túlfejlett, elkényeztetett cicamica őrült, tejkék szemekkel és hisztériás hajlammal. Semmi ártatlan nem akadt benne; kezdettől fogva világos volt, hogy nagyon is érti ő a csíziót, s egy hét sem telt bele, hogy határozott kezdeményező lépéseket tegyen. Clyde Al bácsi házában lakott, és egyik este vacsora közben megérezte Berenice lábát az asztal alatt; letolta a cipőjét, és meleg, selymes lába, ahogy dörzsölte Clyde lábszárát, annyira felizgatta, hogy alig maradt meg kezében a villa. Később szörnyűmód szégyenkezve gondolt vissza erre az incidensre: természetellenes és riasztó volt maga a gondolat is, hogy ennyire felizgassa egy gyerek. Próbált beköltözni a Keresztyén Ifjak Egyesületének belvárosi szállójába, de Al bácsi hallani se akart róla: szeretjük, hogy itt vagy velünk a házban, fiú – meg a minap este Berenice is mondta, mennyivel boldogabb, mióta itt él velünk Clyde bátyó. Aztán egyik nap, miközben törülközött zuhanyzás után, egy szem eltéveszthetetlen kék csillogására lett figyelmes a fürdőszoba kulcslyukában. Magára tekerve a törülközőt, kilökte az ajtót; Berenice pedig, vakon egy sarokba hátrálva, némán és sunyi képpel állt, miközben Clyde rázúdította a seregben tanult káromkodások minden mocskát: túl későn vette észre, hogy a lépcső tetejéről minden szavát hallja Al bácsi felesége. Miért beszélsz így egy gyerekkel?, kérdezte nyugodtan. Clyde inkább nem is válaszolt erre, csak fölöltözött, összecsomagolt, és kisétált a házból. Két nappal később újra New Yorkban volt. Ida azt mondta, milyen kár, hogy nem tetszett neki jobban a bőröndbiznisz.

Az energia nyughatatlan hangyái futkároztak az izmaiban, és csípték, hogy tegyen valamit. Elege volt: elege volt magából is meg Grady merengéséből is, amely ugyanúgy lehangolta, mint az anyja hosszú, bánatos időszakai. Mert szomorkodni, azt nagyon tudott az anyja. Kamaszként muszáj volt lopnia, mert az ezzel járó veszélyek jelentették az unalom elleni harc legbiztosabb módját; a seregben, nagyjából ugyanezért, egyszer ellopott egy villanyborotvát.

Valami arra sarkallta, hogy most is valami ilyesmit tegyen. – Húzzunk innen valahova! – robbant ki belőle a feszültség; majd, nyugodtabban: – Egy Bob Hope-filmet játszanak a Loews-ben. – Grady egy villával átszúrta a rossz helyre pottyant tojássárgáját. – Jó, menjünk – mondta.

  Lankasztó meleg volt kint a Lexington sugárúton, és különösen azután, hogy kijöttek egy

légkondicionált moziteremből; minden lépésükre az arcukba ásított a hőség áporodott lehelete. Úgy hullott le a csillagtalan esti ég, mint egy koporsófedél, és a sugárút a katasztrófákat rikoltó, villódzó-sercegő neonos újságosstandjaival megnyúlt, ernyedt hullának tűnt. A kövezet villanyfényfoltos esőtől volt nedves; a járókelők, a nedvedző fényektől maszatosan, a kaméleon fürgeségével váltották színeiket: Grady ajka előbb zöldre, aztán bíborra változott. Gyilkosság! Egy csoport, bulvárlapmaszkok mögé rejtett arcokkal, gőzölögve egy utcai lámpa alatt, és buszra várva, egy ifjú gyilkos nyomtatott szemére meredt. Clyde is vásárolt egy újságot.

Grady még soha egyetlen nyarat sem töltött New Yorkban, s így nem tudta, hogy vannak ilyen esték. A forróság fölnyitja a város koponyáját, föltárva fehér agyvelejét és idegekből álló szívét, melyek úgy sercegnek, mint az izzószálak egy villanyégő belsejében. És savanyú, eltúlzottan emberi szag választódik ki, amelytől maga a kő is húsosán elevennek tetszik, hártyásnak, lüktetőnek. Nem mintha Grady nem ismerte volna azt a fajta felgyorsult kétségbeesést, amelyet egy nagyváros elő tud varázsolni, hisz a Broadwayn látta már minden elemét. De ott csak látta, és nem vett részt benne. Most viszont nem volt számára kiút sehol: a része volt.

Megállt, hogy megigazítsa a zokniját, amely becsúszott a cipőjébe; és aztán úgy döntött, vár egy kicsit: vajon mennyi idő alatt veszi észre Clyde, hogy nincs mellette? A sarkon volt egy szabadtéri bolt, és olyan volt ott a járda, mint egy csodálatos kert, ahol gyümölcsből vannak a szökőkutak, és a virágok nagy napernyők csokraiba vannak rendezve. Clyde megállt ott egy pillanatra, majd visszasietett Gradyhez. És Grady szeretett volna futni vele az utcákon át, és elbújni együtt a lakás sötétjében. De: – Menj át az utcán – mondta Clyde –, és várj meg az előtt a drogéria előtt.

Különös feszültség vékonyította el az arcát; Grady emiatt nem kérdezte meg tőle, miért akarja, hogy ott várja meg. Csak egy-egy villanásra látta Clyde-ot a forgalom hullámai között; most épp megpillantotta, ahogy a gyümölcs- és virágüzlet körül forgolódott. És ugyanebben a pillanatban felismert egy közeledő lányt, akivel együtt járt Miss Risdale óráira: ezért megfordult gyorsan, és a drogéria ragyogó kirakatát bámulta: a zoknitartók kiállítását. Robajlás visszhangzott végig benne lentről, mert épp a metró fölötti aknarácson állt: az alanti üregekből hallotta a vaskerekek csikorgását, majd, közelebbről, egy élesebb hang jött: autódudák zúgtak, lökhárítók csattantak, abroncsok visítottak! és ahogy megperdült, látta, hogy egy sofőr Clyde-ot szidja, aki olyan gyorsan szökellt át az utcán, ahogy csak a lába bírta.

Megragadta Grady kezét, és húzta magával, és szaladtak, amíg el nem értek egy fojtott hangú, fáktól édes mellékutcába. Ahogy zihálva összehajoltak, Clyde a kezébe nyomott egy csokor ibolyát, és Grady tudta, majdnem úgy, mintha látta volna, hogyan történt, hogy lopott. A csupa árny, csupa moha nyár belerajzolta magát az ibolyaszirmok ereibe, és olyan jó hűvösek voltak, ahogy Grady az arcához nyomta őket.

Amikor hazaért, felhívta Apple-t, hogy mégsem megy East Hamptonba. Ehelyett New Jerseybe autóztak Clyde-dal, Red Bankbe, és hajnali két óra tájban összeházasodtak.

5. fejezet

Clyde anyja termetes, olajbarna asszony volt egy olyan ember elnyűtt és csalódott tekintetével, aki azzal töltötte az életét, hogy mindig másokért tett mindent: olykor hangjának tűnődő panaszossága azt sugallta, hogy bánja ezt. – Kinder, kinder, kérlek, egy kicsit csendesebben – mondta, megérintve a homlokát ujjai hegyével; haja, mely bordázott volt, mint egy mosólap, és apró gombokkal szorosan a fejéhez szorította, ezüstös cikcakkokban fodrozódott. – Bernié drágám, fogadj szót Idának, és ne pattogtasd a labdát a lakásban. Menj ki a mama kedvéért a konyhába, és segíts a bátyádnak megjavítani a jégszekrényt.

– Ne lökdöss!– Ne lökdössem? – mondta Ida, aki valóban lökdöste. – Széttépem ezt a kis hülyét.

Mondom, Bernié, ha tovább pattogtatod a labdát a lakásban, széttéplek.Amire Mrs. Manzer megismételte a kérlelését. Fekete borostyánkő volt a fülében, és ezek a

gyöngyök úgy rázkódtak, mint a harangocskák, ahogy ingatta a fejét, és valami kivehetetlen jelzőt sóhajtott. Egy asztalon mellette kis cserepes kaktusz volt, és nyomogatta le a földet körülötte; Grady, aki vele szemben ült, észrevette, hogy már kilencedszer vagy tizedszer ismétli meg ugyanezt a mozdulatot, amiből arra következtetett, hogy Mrs. Manzer ugyanolyan ideges, mint ő: s ez a felismerés segített neki abban, hogy kicsit megnyugodjon.

– Érti ezt, drága kisasszony? Ó, látom, mosolyog és bólogat; de lehetetlen: magának nincsenek fiútestvérei.

– Nincsenek – felelte Grady –, az a helyzet, hogy csak egy nővérem van. – És nyúlt a táskájába a cigarettáért; de mivel sehol nem látott hamutartót, arra gondolt, Mrs. Manzernek nem tetszene, hogy dohányzik, úgyhogy visszahúzta a kezét, s közben töprengett, hogy most mit csináljon vele: minden testrésze annyira esetlennek tűnt, ami nagyrészt Ida hibája volt, mert Ida az elmúlt egy-két óra alatt csipkefinomságú vizsgálatnak vetette alá.

– Csak egy nővére? Milyen kár. De lesznek fiai, remélem. Egy nő fiúk nélkül súlytalanná válik: rossz szemmel néznek rá az emberek.

– Hát, rám ne számíts – mondta Ida, aki rideg, rosszindulatú lány volt göndör hajjal és fakó, mogorva tekintettel. – A fiúk utálatosak; meg a férfiak is. Minél kevesebb van belőlük, annál jobb, én azt mondom.

– Bolondságokat beszélsz, szívem – mondta az anyja, az ablakpárkányra téve a kaktuszt, ahol egy kockányi nyomorúságos brooklyni napfény esett rá. – Ez olyan hervasztó beszéd; több elevenség kellene beléd, szívem. Talán neked is el kéne menned oda a hegyek közé, ahová Minnie lánya ment tavaly.

– Nem volt ő semmiféle hegyek között. Higgy nekem, én mindent tudok róla.Egészen különös volt, hogy Mrs. Manzer és az idősebbik fia mennyire hasonlítottak

egymásra a vonásaikban és a tulajdonságaikban: az az elmosódott, kétértelmű félmosoly, azok a tiszteletet ébresztő szemek, a szavaknak az a komótos elosztása, amely mindkettőjük beszédjét jellemezte: Gradynek kalapált a szíve, ahogy látta Clyde anyjában ugyanezeket a jellegzetességeket, és azt is, hogy őtőle annyira más hatást keltenek. – A férfi minden, maga a törékeny minden – mondta, mit sem törődve a lánya véleményével, s ez megint csak egészen Clyde viselkedésére hasonlított, aki kész volt teljesen figyelmen kívül hagyni bármit, ha az nem tetszett neki. – És a férfi a gyerekben: azt kell a mamának óvnia, abban kell bíznia, mint ahogy Bernie-ben is ott a férfi: egy édes fiú, annyira kedves az anyukájához, egy angyal. Ilyen volt az én Clyde-om is. Egy angyal. Ha volt egy szelet Milky Way csokoládéja, mindig az anyukájának adta a felét. Nagyon szeretem a Milky Wayt. De persze, igen, a fiúk felnőnek, megváltoznak, és már nem is nagyon emlékeznek az anyjukra.

– Látod? Most ugyanazt mondod, mint én: a férfiak hálátlanok.

– Ida, szívem, hát panaszkodok én? Úgy a helyes, hogy egy gyereknek nem kell ugyanannyira szeretnie az anyukáját, ahogy az szereti a gyerekét; a gyerekek szégyellik az anyukájuk szeretetét: ez része a dolognak. De amikor egy fiú férfivá érik, úgy a helyes, ha más hölgyekre áldozza az idejét.

Csönd ereszkedett közéjük, és nem volt semmi feszültség benne, mint ahogy az olyan gyakori új ismerősök között. Grady a saját anyjára gondolt, a köztük lévő bonyolult érzelmekre, a szeretet pillanataira, melyeket – hitetlenségből? kérlelhetetlen kérkedésből? – visszautasított; és amikor arra gondolt, vajon mennyi esély van mindezt jóvá tenni, látta, hogy semennyi, mert azt csak egy gyerek tehette volna meg, és a gyerek, mint maga az esély is, tovatűnt.

– Ah, mi rosszabb lehet egy öregasszonynál, aki túl sokat beszél? Egy jenta vagyok – mondta Mrs. Manzer eleven sóhajjal. Gradyt nézte: nem olyan tekintet volt ez, amely azt kérdezte volna: „Miért vett feleségül a fiam?”, mert nem tudta, hogy összeházasodtak; de a „Miért szereti a fiam ezt a lányt?” különben is mélyebb kérdés minden anya számára, és Grady ezt olvasta ki a tekintetéből. – Maga udvarias lány, és hallgat. De most már befogom a számat, és én fogom hallgatni magát.

Elképzelve ezt a brooklyni látogatást, Grady úgy gondolt magára, mint aki láthatatlan szemtanú lesz, s észrevétlen fog jönni-menni Clyde életének azokban a részeiben, ahová egyórányi metrózással jutottak el: csak az ajtóban fogta fel, hogy mennyire irreális volt ez, és hogy ő is éppannyira látható lesz, mint bárki más: na lássuk csak, ki is vagy te? mi mondandód van nekünk? Nem volt semmi udvariatlanság abban, hogy Mrs. Manzer kérdéseket tegyen fel, és Grady – hát akkor isten neki – belevágott: – Arra gondoltam... biztosan téved... Clyde-dal kapcsolatban – dadogta, megragadva a legközelebbi tárgyat. – Clyde olyan borzasztóan szereti magát.

Azonnal tudta, hogy butaságot mondott, és Ida, olyan tekintettel, mely épp csak hajszálnyira volt a gőgtől, ezt nyomban a tudomására is hozta: – Anyut az összes gyereke szereti; ebben nagy szerencséje van.

Egy kívülálló, aki képes tapintatlanul szóba hozni egy család belső kötelékeinek kérdését, nem is várhat mást, mint megrovást, és Grady olyan finoman fogadta Ida szavait, mintha nem tudná, hogy ez megrovás volt. Mert a Manzerek valóban családot alkottak: házuk megállapodott szaga és nyűtt tartozékai olyan közös életről és egységről árulkodtak, amelyet semmilyen veszekedés sem szakíthat szét. Az övék volt mindez: ez az élet, ezek a szobák; és ők egymáséi voltak, és Clyde jobban az övék volt, mint Grady gondolta. Grady, akinek ebben az értelemben kevés fogalma volt a családról, ezt az egészet valami különös, meleg, szinte egzotikus atmoszférának érezte. Ugyanakkor nem olyan atmoszférának, amelyet választott volna magának – az intimitás levegőtlen, kikerülhetetlen nyomása nagyon hamar elhervasztotta volna –, az ő szervezete a függetlenség hűvös, választékos klímáját igényelte. Nem félt kimondani: gazdag vagyok, a pénz a sziget, amelyen állok; mert megfelelően mérte fel ennek a szigetnek az értékét, tudta, hogy a talajába mélyednek a gyökerei; és a pénzének köszönhetően számára minden pótolható volt: a házak, a bútorok, az emberek. Ha a Manzerek másként fogták fel az életet, az attól volt, hogy ők nem szokták meg az ilyen javakat, s az volt a kárpótlásuk, hogy jobban ragaszkodtak ahhoz, amijük van, s az élet és halál ritmusa számukra kétségkívül egy kisebb, de feszesebb dobon dübögött. A létezés két különböző módja volt ez, legalábbis Grady szerint. Persze végső soron mindenkinek tartoznia kell valahová: még a magasban suhanó sólyom is visszatér gazdájának csuklójára.

Mrs. Manzer rámosolygott; és egy mesemondó meggyőző, tűzfényű hangján azt mondta: – Amikor kislány voltam, egy kisvárosban éltem egy hegy oldalán. Hó volt a hegytetőn, és egy zöld folyó lent: látja maga előtt? Most hallgasson csak, és mondja meg, hallja-e a harangokat. Egy tucat torony, és mindig zúgnak...

– Igen, hallom – mondta Grady; és tényleg hallotta; Ida pedig türelmetlenül azt mondta: – A madarakról akarsz mesélni, anyu?

– Az arra járó idegenek a madarak városának nevezték. Milyen igaz. Estefelé, amikor már majdnem sötét volt, felhőkben szálltak, és néha nem lehetett látni a felkelő holdat: sehol nem volt még annyi madár, mint ott. De télen rossz volt, olyan hidegek ott a reggelek, hogy nem tudtuk betörni a jeget, hogy megmoshassuk az arcunkat. És azokon a reggeleken szomorú dolgot lehetett látni: tolltakarókat, ahol a madarak fagyottan lehullottak: higgye el nekem. Apám dolga volt, hogy összeseperje őket, mint az avart; aztán mindet tűzre hajították. De párat apu mindig hazahozott. Anyu meg mi is mindannyian ápolgattuk őket, amíg meg nem erősödtek, hogy elrepülhessenek. És akkor repültek el, amikor a legjobban szerettük őket. Ó, igen, akárcsak a gyerekek! Érti? Aztán, amikor megint tél lett, és láttuk a megfagyott madarakat, a szívünk mélyén mindannyian tudtuk, hogy itt is, ott is van köztük egy, amelyet valamelyik télen megmentettünk. – Kipottyant és megfeketedett az utolsó fényes zsarátnok a hangjában; töprengve, magába zárkózva, mélyen, reszketőn sóhajtott. – Épp, amikor a legjobban szerettük őket. Milyen igaz.

És aztán megérintette Grady kezét, és azt mondta: – Megkérdezhetem, hogy hány éves?Olyan volt, mintha egy hipnotizőr pattintott volna az ujjával közvetlenül a szeme előtt:

fölriadva, szendergésből ocsúdva, melyben a dédelgetett madarak, melyeket megölt az újabb tél, a szárnyukat rebegtető lángokban égtek, Grady pislogott, és azt mondta: – Tizennyolc –; nem, még nem annyi, még hetek vannak hátra a születésnapjáig, majdnem két hónapnyi csupa felvágatlan, érintetlen nap, mint egy cseresznyés torta vagy mint virágok, és ezt hirtelen ki is akarta mondani: – Igazából csak tizenhét. Csak októberben leszek tizennyolc.

– Tizenhét, akkor nekem már bekötötték a fejem; tizennyolc, és már megszültem Idát. Így is kell lennie: a fiatalok fiatalon házasodjanak. A férfi akkor dolgozni fog. – Szenvedélyesen beszélt; és több színnel, mint amennyi szükségesnek tűnt: s amikor ezek gyorsan megfakultak, elmélázott. – Clyde meg fog nősülni. Emiatt nem aggódok.

Ida elnevette magát. – Ha te nem is, ő igen. Úgy értem, ő aggódik. Láttam Beckyt az A&P-ben ma reggel, és szörnyen dühös volt; úgyhogy megkérdeztem, mi emészt annyira, drágám? Mire azt feleli, Ida, megmondhatod az öcsédnek, hogy menjen és kösse fel magát.

Olyan volt, mintha Grady hirtelen valami nyers és ártalmas magaslaton találta volna magát; csengett a füle, és várt, nem tudta, melyik ösvényen induljon lefelé.

– Rebecca dühös? – mondta Mrs. Manzer, az aggodalom aprócska magvával a hangjában. – Miért, Ida?

Ida felhúzta a vállát. – Honnan tudjam? Mit tudom én, hogy mi megy kettejük közt. Mindegy, szóval megmondtam neki, hogy át kéne ma jönnie.

– Ida!– Most meg mit idázol, mama? Bőven jut ennivaló mindenkinek.– Jézusom, nincs mese, új hűtőszekrényt kell venned: ezt már senki meg nem javítja. –

Clyde volt az, észrevétlenül jött be, és megállt a szoba szélén, tetőtől talpig maszatosan, kezében egy rojtosra nyűtt hajtószíjjal. – És ide figyelj, anyu – nem tudnál szólni Crystal-nak, hogy siessen egy kicsit? Tudod, hogy négyre vissza kell érnem a munkába. – Közvetlenül mögötte megjelent Crystal is, és buzgón védeni kezdte magát. – Mit gondolsz, anyu, mi vagyok én? Egy ló? Egy polip? Egész nap a konyhában vagyok, miközben ti a hűvösben lustálkodtok – még Bernie-t is odakülditek, hogy az őrületbe kergessen, Clyde meg beteríti a hűtő alkatrészeivel az egész padlót. – Mrs. Manzer feltartotta a kezét, mire mindenki abbahagyta a panaszkodást; láthatóan jól tudott bánni velük. – Csitt, Crystal szívem. Majd megyek, és megcsinálom én. Clyde, mosakodj meg; te meg, Ida, menj, terítsd meg az asztalt.

Clyde lassan indult a többiek után: homályos volt, távoli, mint egy szobor; inge selymes-lucskos a verejtéktől, s úgy tapadt rá, mint vékony márványbevonat. Valamikor régen, még áprilisban, Grady készített róla egy fényképet a fejében: rikító, eleven kép volt, olyan

erőteljes, mint egy fehér papírra ragasztott újságkivágás: s magányában, amikor éjfélre oly gyakran magára maradt, hagyta, hogy előbújjon, részegítő szimbólumként, amitől zubogni kezdett a vére; most, ahogy közelebb jött, Grady lehunyta a szemét, és hátrált a szeretett kép felé, mert fölé magasodó férje a kép torz változatának tűnt, egy másik embernek.

– Jól vagy? – kérdezte.– Miért ne lennék jól?– Tényleg? – Rácsapott Grady combjára a hajtószíjjal. – Ne felejtsd el: te akartál jönni!– Clyde. Átgondoltam a dolgot. És szerintem jobb lenne, ha megmondanánk nekik.– Nem tehetem. Jaj, szívem, te is piszkos jól tudod, hogy nem tehetem. Még nem.– De Clyde, de valami... én...– Csak nyugi, kölyök.Perceken át, mint valami kavargó jelenlét, ott maradt a levegőben savanykás-édes

izzadságszaga, de aztán egy kis szellő szaladt át a szobán, és magával vitte: s ekkor Grady kinyitotta a szemét, magányosan. Megállt egy ablak mellett, és rátámaszkodott a hideg radiátorra. Görkorcsolyák csikorogtak az utcán, mint táblán visító kréta; egy barna szedán suhant el, rádiója a nemzeti himnuszt harsogta; két lány szökellt tova a járdán, fürdőruhával a kezükben. Belülről Manzerék háza nagyjából ugyanolyan volt, mint kívülről, ahol satnya sövény választotta el a járdától, és egyike volt a tömböt alkotó tizenöt háznak, amelyek, ha nem is pontosan egyformák, mind tüskés stukkók és nagyon piros téglák többé-kevésbé megkülönböztethetetlen együttesei voltak. Hasonlóképpen Mrs. Manzer bútorai is az anonim alkalmatosság benyomását keltették: elegendő szék, rengeteg lámpa, kicsivel több tárgy a kelleténél. De a tárgyakon mégiscsak tükröződött valamiféle téma: két Buddha, megosztozva a két oldalon, tartotta a három kötetből álló könyvtárat; a kandallón becsípett, korsót emelő írek táncoltak viccesen; egy rózsaszínű viaszból készült indiai lány álmatag mosollyal, szüntelen flörtölt a babaméretű Miki-egérrel, amely a rádión vigyorgott; s mint komikus angyalok, rongybohócok csapata bámult lefelé egy polc magaslatáról. Ilyen volt a ház, az utca, a szoba: és Mrs. Manzer valamikor egy zöld folyó és egy hegy fehér csúcsa között élt a madarak városában.

Berregve és egy repülőgépmodellt tartva a feje fölé, Bernié száguldott be a szobába. Nyafogós, kukacfehér, kelletlen gyerek volt, összevert, bekötözött térddel, kopaszra nyírt fejjel és pimasz szemekkel. – Ida mondta, hogy jöjjek be beszélgetni veled – mondta, körbe-körbe sivítva, mint egy pokolból szökött denevér; és Grady azt gondolta, igen, ki más, mint Ida? Leejtette az anyu legjobb tányérját, és nem tört össze, de anyu akkor is dühös, mert Crystal leégette a húst, és Clyde úgy hagyta a hűtőt, hogy folyik. – Összeroskadt, és úgy vonaglott a padlón, mintha valaki csiklandozná. – De Beckyre vajon mér dühös?

Grady, kicsit etikátlannak érezve a viselkedését, lesimította a szoknyáját, és engedelmeskedve a hirtelen sugallatnak, azt mondta: – Én nem tudom. Miért, dühös?

– Bárcsak tudnám; egyszerűen csak olyan vicces, ennyi az egész. – Belendítette a repülőgépe propellerét, majd azt mondta: – Ida azt mondta, hogy Crystal pimaszkodott vele, és ez olyan vicces, mer Becky folyton idejár, és senki se pimaszkodik vele. Ha ez az én házam lenne, megmondanám neki, hogy maradjon otthon. Nem szeret engem.

– Milyen gyönyörű kis repülőgép! Te magad építetted? – mondta Grady hirtelen, mert lépteket hallott az előszobából, és ez megriasztotta. Különben meg tényleg nagyon tetszett neki a repülőgép, egészen szokatlan volt: törékeny váza és a finom papírburkolat keleti gonddal volt összeillesztve.

Bernié büszkén mutatott egy műbőr keretre, amelyben több Kodak-fénykép volt egyberakva. – Látod? O csinálta. Anne. Ezret is csinált. Milliót. Mindenfélét.

A fura, gnómszerű kislány, akit Grady Bernié játszótársának gondolt, egy pillanatig sem kötötte le a figyelmét, mert a gyerektől balra Clyde fényképe volt, fessen, egyenruhásán feszített a képen, és otthonosan ölelte egy elmosódott, de helyesnek tűnő lány derekát. A lány

túlságosan rövid szoknyát és túlságosan bő blúzt viselt, és amerikai zászló volt a kezében. Ahogy nézte a képet, Grady fagyos visszhangot érzett, azt a fajtát, amikor az embernek egy egészen új helyzetben az az érzése támad, hogy mindez már megtörtént egyszer: ha ismerjük a múltat, és a jelenben élünk, lehetséges, hogy álmodjuk a jövőt? Mert egy álomban történt, hogy látta őket, Clyde-ot és a lányt, ahogy kéz a kézben futnak, miközben ő, a hangtalan tiltakozás mozgólépcsőjén elsiklik mellettük. Meg kellett tehát történnie; szenvednie kell nappal, ébren is; és miközben erre gondolt, Ida hangját hallotta, amely úgy zuhant le, mint egy hosszú, robajló fa: Gradyt úgy lenyomta a súlya, hogy egészen összehúzta magát a székében. – Ezt mind én magam készítettem, bolondulok a fényképezésért: hát nem édesek? Ez itt például Clyde-ról! Rögtön azután volt, hogy bevonult a seregbe, és lent Észak-Carolinában tartották ókét, úgyhogy Becky rávett, hogy vonatozzak le vele. Mennyit nevettünk! És ott ismerkedtem meg Phillel. Ő az ott a fürdőruhában. Most már soha nem találkozunk; de miután leszerelt, eljegyeztük egymást, és harminchatszor vitt el táncolni, a Diamond Horseshoe-ba meg mindenféle ilyen helyekre. – Minden képhez tartozott egy történet, és Ida mindet el is mesélte, míg a háttérben Bernié cowboydalokat játszott egy ősrégi fonográfon.

Milyen végtelen energiákat pocsékolunk el arra, hogy megacélozzuk magunkat olyan válságok ellen, amelyek ritkán következnek be: hegyeket mozdító erőket; de talán épp ez a pocsékolás, ez a gyötrelmes várakozás a soha be nem következőkre készíti fel az embert arra, hogy hátborzongató higgadtsággal fogadja a végül mégiscsak fölbukkanó rémet: Grady beletörődve hallotta meg az ajtócsengőt, azt a hangot, amely most mindenki másnak a nyugalmába úgy döfött bele (kivéve Clyde-ot, aki fent volt, és a kezét mosta), mint egy injekciós tű. Bár e pillanatban minden oka meglett volna rá, hogy elmenjen, eltökélte, hogy nem fog megfutamodni, úgyhogy amikor Ida azt mondta, „Hát megjött”, Grady csak gyorsan az angyalbohócokra pillantott, és titokban kiöltötte rájuk a nyelvét.

6. fejezet

Másnap, hétfőn emlékezetes hőhullám kezdődött. Bár a reggeli újságok egyszerűen csak szép és meleg időt jósoltak, délre világossá vált, hogy valami különleges történik, és a hivatali dolgozók, akik a megfélemlített gyerekek kábult, kétségbeesett arckifejezésével sodródtak vissza ebédről, hívogatni kezdték az időjárás-jelentést. A délután közepén, amikor a hőség úgy megszorult, mint a gyilkos keze az áldozat száján, a város vergődött és vonaglott, de elfojtott kiáltásával, lelassult nyüzsgésével és legátolt becsvágyával olyan volt, mint egy kiszáradt kút, mint egy haszontalan emlékmű, s végül kómába süppedt. A Central Park párolgó, fűzlankadt rétjei olyanok voltak, mint egy csatatér, ahol sokan elestek: kimerült halottak és sebesültek hevertek gyűrötten a halottian halk árnyékban, míg a katasztrófát dokumentáló fotóriporterek gyászosan mászkáltak közöttük. Az állatkert macskaházában szenvedő oroszlánok bőgtek.

Grady céltalanul ment szobáról szobára, mindenfelé rosszindulatú órák pislogtak, mind holtan, kettő tizenkét órát mutatott, egy másik hármat, még egy negyed tizet; akárcsak ezek az órák, az idő esztelenül folyt az ereiben – sűrűn, mint a méz, minden pillanat vonakodott elmúlni: tovább és tovább, mint az oroszlánok ődöngő-aranyló ordításai, amelyek elenyésztek az ablakoknál, s csak homályosan hallotta őket, olyan hangként, melyet azonosítani sem tudott. Spanyolmuskátli nosztalgikus, erős illatfelhői sodródtak az anyja szobájában, és a gyémántokkal ékes Lucy – zizegő esti csillogás köré tekert hermelinstóla – suhant el mellette kísértetiesen, visszaszólva mesterkélt, a partikon használt hangján: menj aludni, drágám, édes álmokat, drágám; és a spanyolmuskátli utóillata azt mondta: nevetés, hírnév, azt mondta: New York, tél.

A küszöbön várt. A zöld, fenséges szobában borzasztó rendetlenség: a nyári huzatok fölhúzva, csurig teli hamutartó az ezüstszínű szőnyegen, morzsák és cigarettahamu a bevetetlen ágyban: az ágynemű közt Clyde egyik inge és egy alsónadrágja, és egy bájos, régi legyező Lucy gyűjteményéből. Clyde-nak, aki hetente háromszor vagy négyszer itt aludt, tetszett a szoba, és már a sajátjának érezte; Lucy szekrényében tartotta a ruháit, úgyhogy a khakinadrágja mindig enyhe spanyolmuskátli-illatot árasztott. De Grady, mintha nem értené, miért kell ilyen földúltnak, kiraboltnak kinéznie, döbbent arckifejezéssel átkozta a szobát: valami kegyetlen történt itt, olyan szívtelen dolog, hogy soha nem fogják megbocsátani nekem; és kényeskedve ment körbe, próbált rendet tenni, fölcsippentette Clyde ingét, aztán csak állt egy helyben, dörzsölgetve az állát az ujjával.

Clyde szereti őt, Clyde szereti őt, és előtte, amikor még nem szerette, sohasem bánta, ha egyedül van, túlságosan is szeretett egyedül lenni. Az iskolában, ahol a lányok imádták egymást, és szerelmespárokként járkáltak, ő megmaradt magának: kivéve egyszer, amikor megengedte Naominak, hogy imádja. Olyan kis tudósforma volt, amellett igazi nyárspolgár, mint egy szalvétagyűrű, szenvedélyes verseket írt neki, amelyek tényleg rímeltek, és egyszer megengedte Naominak, hogy szájon csókolja. De nem volt szerelmes belé: nagyon ritka, hogy az ember szerelmes tudjon lenni olyasvalakibe, akire nem lehet valami módon irigy: ő pedig semmilyen lányra nem tudott irigykedni, csakis férfiakra: úgyhogy Naomit valami félreeső helyre tette a gondolataiban, aztán elveszítette, mint egy régi levelet, amelyet soha nem olvasott el figyelmesen. Szeretett egyedül lenni, de nem azért, mint Lucy korholta, hogy fásult búslakodással töltse az idejét, ami a túlságosan házias nők bűne, a természetüknél fogva félénkeké: őbenne valami ideges, vad életerő vibrált, amely mindennap meredekebb kunsztokat, merészebb tetteket követelt: a rendőrség figyelmeztette Mr. McNeilt, hogy veszélyesen vezet: kétszer is elkapták a Merritt Parkwayn, amint nyolcvannal vagy még többel ment. Nem hazudott, amikor azt mondta a rendőröknek, akik megállították, hogy

fogalma sem volt, milyen gyorsan megy: a sebesség elbódította, kikapcsolta a fényeket az agyában, és ami a legfőbb, kicsit eltompította benne azokat a túlfűtött érzéseket, amelyek annyira fájdalmassá tették a személyes kontaktusokat. Mások túl erősen ütötték a billentyűket, és túl hangosak voltak az akkordok, melyeket ő játszott nekik válaszul. Ahogy Steve Boltonnál. Vagy Clyde-nál is. De Clyde szereti őt. Clyde szereti őt. Bárcsak megszólalna a telefon! Talán meg is fog szólalni, ha nem nézem egyfolytában; néha ezt csinálja. Vagy szörnyű nagy bajban van Clyde, és ezért nem szólal meg? Szegény Mrs. Manzer, ahogy sírt, Ida kiabált, Clyde meg: menj haza, majd hívlak, pontosan ezeket a szavakat mondta, és most vajon mennyi ideig bírja ki, egyedül a megállt órák és a hőségbe fulladt hangok között, amelyek eltompulnak az ablakoknál? Az ágyra roskadt, és búval telt feje álmosan lehorgadt.

– Jézusom, McNeil, nem működik a csengő? Fél órája állok itt.– Alszom – mondta Grady, álomtól morcos, csalódott szemmel nézve Petert. Egy tétova

lépés az ajtóhoz: mi van, ha Clyde épp akkor jön, amikor Peter itt van? Mindent összevéve nem ez a megfelelő alkalom, hogy találkozzanak.

– Nem kellene úgy bámulnod, mintha egy lidércálom volnék – mondta Peter, és kedvesen benyomult mellette. – Bár meg kell mondanom, annak érzem magam – az egész piszkos napot vonaton töltöttem, és kis huligánok vettek körül, mindegyik tele robbanó energiával a friss levegőn töltött két hét után. Nem bánod, ha lezuhanyzom nálad, ugye?

Grady nem akarta, hogy Peter beleshessen az anyja szobájába, lássa a felfordulást, ezért sietve ment előtte az előszobán át. – Emlékszem: Nantucketben voltál – mondta, amikor bementek a szobájába, ahol Peter azonnal kigombolta ragacsos kreppzakóját. – Megkaptam a képeslapodat.

– Ó, küldtem neked lapot? Milyen figyelmes vagyok. Különben meg tényleg arra gondoltunk, hogy te is eljöhetnél; ezerszer próbáltalak hívni. Elmentünk Freddy Cruikshank vitorlás hajójával, és tényleg nagyon klassz volt, csak megcsípett egy rák – olyan helyen, amit nem mutathatok meg neked: erről jut eszembe, fordulj meg, mert le akarom húzni a nadrágomat.

Háttal ülve neki, Grady rágyújtott. – Klassz lehetett – mondta, korábbi évekre emlékezve, tengerparti nyarakra, fehér vitorlákra, tengeri csillagokra, nyarakra, amelyek most tótágast álltak az emlékezetében. – Én meg ki se tettem a lábam a városból, mióta utoljára találkoztunk.

– Hát, az meg is látszik rajtad. Olyan fehér vagy, mint a liliom: kicsit gyászos az én ízlésemnek. – Hencegett ezzel: az ő formás, nagyon ápolt teste teaszínű volt, és a nap csíkosra szívta a haját. – Azt hittem, imádod a szabad természetet; vagy az is a vad korszakodban maradt?

– Nem éreztem valami jól magam – mondta Grady, és Peter, aki már a kádban ült, csak kis szünet után kérdezte meg, hogy: de ugye nem komoly? – Nem igazán, nem. Gondolom, csak ez a hőség. Soha nem vagyok beteg, tudod. – Csak tegnap. Brooklyn után történt; emlékezett rá, ahogy átment a hídon, aztán megállt egy lámpánál. – Csak tegnap elájultam – és ahogy ezt kimondta, valami megbillent és lezuhant benne: hasonló volt ahhoz, mint amit akkor érzett, amikor a közlekedési lámpa forogni kezdett, s aztán minden elsötétedett. Csak egy pillanatig tartott, igazából még éppen csak váltott a lámpa; de így is dudálni kezdtek mögötte: bocsánat, mondta, és már taposott is a gázpedálra.

– Nem hallom, McNeil. Beszélj hangosabban!– Nem számít. Csak magamban beszéltem.– Már ez is? Akkor tényleg rosszul vagy. Mindkettőnknek szükségünk van valami

nyugtatóra, egy-két martinire. Emlékszel, hogy ne használj édes vermutot? Olyan gyakran mondtam már, de mintha meg se hallanád.

Ragyogva, felfrissülten jött ki a fürdőszobából, és odakint minden elő volt készítve: a sékerben egész jó martini, a fonográfon a „Fun to Be Fooled”, az üvegajtón át a napnyugta

tűzijátéka és képeslapra kívánkozó kilátás. – Nem élvezhetem ezt sokáig – mondta, a díszpárnák közé heveredve. – Hülyeség, de egy olyan emberrel vacsorázok, aki lehet, hogy állást ad: képzeld, a rádióban –, úgyhogy a jó szerencséjére ittak. – Különben fölösleges, anélkül is szerencsés vagyok, csak várj, harmincéves koromra a lehető legcsúnyább sikerek fognak mögöttem állni, hatékony leszek, összeszedett, olyan ember, aki nevet azokon, akik egy fa alatt akarnak feküdni –, és ez nem könnyelmű jóslat volt, ahogyan azt az italát kortyolgató Peter bölcsen tudta, és tudta azt is, hogy valószínűleg ez a legnagyszerűbb dolog, ami történhet vele, mert titokban megmásíthatatlanul csodálta az így leírt embert. S a hölgy a virágoskerttel, az pedig Grady volt, a feleség, aki megérdemli a gyöngyöket karácsonyra, aki csodás asztallal várja a vendégeket, akinek az udvarias jelenléte megemeli a férfi értékét, ilyennek tűnt Grady a várakozásaiban, és nézve, ahogy egy újabb koktélt tölt neki, mint ahogy talán majd öt homályos év múlva is ezt fogja tenni, arra gondolt, hogy elszaladt a nyár, anélkül hogy akár csak egyszer is találkozott volna vele, Grady sohasem hívta, s mindennap csak vonszolta magát addig a napig, amikor, kimerítve magát valakivel, bárki legyen is az, végül felé fordul, és azt mondja, Peter, te vagy az? Igen. Ahogy nyújtotta az italt, Grady ijedten vett észre valami oktalan aggodalmat Peter szemében, valami mohóságot a szája körül, amely egészen elütött arcának szertelen rajzolatától; s ahogy ujjaik összeértek a pohár szára körül, hirtelen abszurd gondolata támadt: lehetséges volna? Szerelmes vagy belém? S ez aztán elsuhant, mint egy sirály, elhessegette, olyan ostoba teremtmény volt, de visszajött, egyre csak visszajött, és Grady kénytelen volt végiggondolni, mit jelent neki Peter: kell neki a jóindulata, értékeli a kritikáját, számít, hogy mi a véleménye, és éppen ezért most egyre azt fülelte, hogy nem jön-e Clyde, rettegett, hogy épp most fog megérkezni, mert Peter, kimondva az ítéletét, arra kényszerítené, hogy számoljon el azzal, amit tett, s neki nem volt ehhez bátorsága, még nem. Hagyták, hogy sötétbe burkolózzon a szoba, és hangjuk puha, engedelmes felszíne kavargott és sóhajtozott körülöttük, úgy tűnt, nem számít, miről beszélgetnek, annyira elég volt, hogy ugyanazokat a szavakat használhatják, s ugyanazok az értékeik. – Mennyi ideje ismersz, Peter? – kérdezte Grady.

– Mióta megríkattál – felelte Peter –; egy születésnapi partin történt, amikor fagyit és tortát hajítottál a matrózruhámra. Hű, hogy mennyire gonosz gyerek voltál.

– És most más vagyok? Gondolod, hogy olyannak látsz, amilyen valóban vagyok?– Nem – mondta Peter nevetve –, meg nem is szeretnélek olyannak látni.– Mert lehet, hogy akkor nem tetszenék neked?– Ha azt állítanám, hogy olyannak látlak, amilyen valóban vagy, az egyszerűen csak azt

jelentené, hogy úgy gondolom, lapos, unalmas ember vagy.– Lehet, hogy sokkal rosszabb lenne a véleményed rólam.Peter sziluettje az egyre sötétebb zöld ajtók előtt mozgott, mosolya vibrált, mint a fények a

park másik oldalán, mert érezve, hogy Grady nem beszél őszintén, kísérteties harc érzése kerítette hatalmába: olyan volt, mintha lepedőbe tekerve püfölnék egymást: Grady valami bűn bocsánatát várja, miközben nem vallja be, miért is lehetne rá okom, hogy bűnösnek tartsam. – Sokkal rosszabb, mint hogy unalmasnak tartalak? – mondta, és újra elmosolyodott. – Akkor jól tetted, hogy szerencsét kívántál nekem.

Nem sokkal ezután elment, egyedül hagyva őt a sötét szobában, melyet időről időre riasztóan lecsapó száraz villám világított meg, és arra gondolt, mindjárt esni fog, de nem esett, és arra gondolt, mindjárt itt lesz, de nem jött: nem és nem. Mind újabb cigarettát gyújtott meg, s hagyta, hogy elaludjanak a szájában, és a tövises, gyötrő órák együtt vártak vele, és hallgatóztak, ahogy ő hallgatózott: de nem és nem. Már elmúlt éjfél, amikor leszólt telefonon, és megkérte a portást, hogy hozassa oda a kocsiját. Felhőről felhőre szökellt a villámlás, mint kísértetiesen nesztelen hírnök, és a kocsi, mint egy villámcsapás, cikázott a külvárosokon át, színtelen, éji, holt falvakon át: s napkeltekor megpillantotta a tengert.

Hagyj békén, mondta Idának, amikor eljött a parkolóba, mint egy kopó, és Ida azt mondta: szép kis firma vagy, mondhatom. Megütötte a saját anyját, és most ott fekszik az ágyban összetört szívvel, nem is beszélve Beckyről, és azt mondja, a bátyja meg fog ölni, szóval ide hallgass, én csak figyelmeztetlek, ennyi az egész. De hát nem ütötte meg az anyját, Ida csak azért mondja ezt, hogy még rosszabb legyen; vagy igen? Egy pillanatra vak düh fogta el, ahogy látta azokat a szélhámosokat az előszobában, de milyen szépen elintézte őket: ő a feleségem, mondta, és azok után, amilyen jelenetet rendeztek, Jézusom, soha többé be nem tenné oda a lábát, az egyszer biztos. Mintha nem tudná Clyde, miért kapaszkodnak belé annyira; persze, egy plusz fizetés nagyon is jól jön nekik: szeretet, ugyan már, Anne-t vajon szerették? persze azt sajnálta, ha Clyde tényleg megütötte az anyját, kérlek, istenem, ne! Annyira remélte, hogy ez nem igaz. Egész gyerekkorában Baby Ruth csokikat lopott, és vitte neki; és Milky Wayt, amit beraktak a hűtőbe, és kis szeletekre vágták: az én Clyde-om egy angyal, mindig vesz csokit a mamájának. Az én Clyde-om híres ügyvéd lesz. Azt hiszi, Clyde-nak olyan nagy élvezet, hogy egy parkolóban dolgozik? Hogy csak az ő bosszantására csinálja, s közben bármikor híres ügyvéd, híres akármi lehetne belőle? A dolgok csak úgy megtörténnek, mama. És Grady McNeil része a dolgoknak, amik csak úgy megtörténnek. És Grady? Ő kisétált az ajtón, és ez volt az utolsó pillanat, amikor Clyde látta őt. Bubble azt mondta: hagyd a fenébe azt a telefont, spórold meg az ötcenteseidet, most meg van sértődve. Csak persze nem volt megsértődve, úgyhogy ennek semmi értelme nem volt, hacsak nem az, hogy Clyde nem jött el azon az éjszakán: jó, hát elment abba a bárba, ahol Bubble dolgozott, és pokolian betintázott: néha az embernek muszáj egyedül lennie, nem igaz? És ha Grady a felesége akar maradni, akkor máshogy kell élniük. Először is azt akarja, hogy költözzön el abból a lakásból. Tud egy házat a Huszonnyolcadik utcában, ahol kivehetnének egy kétszobás lakást. De hol is van most? Jaj, ülj már meg nyugodtan a fenekeden, mondta Bubble. Bubble már harmincéves múlt, bárosként dolgozott egy eldugott éjszakai klubban; még a seregből volt a barátja, és olyan volt, mint a neve: kerek, kopasz, vékony bőrű.

Egyik reggel, a hőhullám negyedik napján Clyde, ahogy felébredt, egy kart érzett maga körül; azt hitte, Grady van mellette, és kalapálni kezdett a szíve: édesem, mondta, még jobban hozzábújva, jaj, bébi, annyira hiányoztál. Bubble nagyot horkantott, és Clyde ellökte. Bubble-nál lakott, egy bútorozott szobában messze a város északi részén; kínai mosoda volt a földszinten, az utcában a nyártól kókadt gyerekek mindig azt kiabálták, csink! csink! pénzét! pénzét!, és néha jött délelőtt egy kintornás, most is ott volt, úgy csengtek a vacak kis dallamai, mint az aprópénzek, amiket a háziasszonyok hajítottak a járdára. Hiányzott neki Grady, a színes léggömbök és a virágárusok is erre emlékeztették, és az ágy túlsó végére gördült; ott feküdt, dédelgetve magában a képét, és föl-alá sikló kézzel simogatta magát. Hagyd abba, szólt rá Bubble, nem lehet aludni tőled, és Clyde szégyenkezve elhúzta a kezét, de Grady ott maradt, remegve, kielégítetlenül, és Clyde-nak eszébe jutott egy másik lány, akit egyszer Németországban látott: tavaszi nap volt, derűs, felhőtlen, a mezőkön barangolt, és amikor egy hídon ment át egy keskeny, kristályvízű folyó fölött, lenézett, és két fehér lovat pillantott meg egy szekér elé fogva, mintha csak a víz alatt mentek volna, a gyeplő rátekeredett egy fiatal lány karjára, akinek összetört, halott arca a táncoló víz alatt csillogott; levetkőzött, hogy bemenjen a vízbe, és kiszabadítsa a halottat, de félt, s így ott maradt a lány, reszketve, kielégítetlenül, elérhetetlenül számára halálában, ahogy most elérhetetlennek tűnt Grady az életében.

Lábujjhegyen összeszedte a ruháit, aztán kisurrant az ajtón; volt egy telefonautomata a lépcsőházban, hívta a számát, de most sem vette fel senki. Gyerekek nyüzsögtek körülötte a tornácos földszinten, hé, miszter, adjon egy cigit, a könyökével tört utat köztük, és egy kis pimasz, egy vézna kislány molyrágta fürdőruhában azt mondta, hé, miszter, gombolja be a sliccét, és ő rohant utána, mutatva felé a kezével. Jézusom, mondta, és megragadta a vállát: a kislánynak kibomlott, lobogott a haja, rémülettől püffedt arca mintha hullámzott volna, mint

annak a lánynak az arca a folyóban, és elhomályosodott, mint Gradyé, amikor próbálta szigorúan megnézni magának, egyszerre az egészet, mint ami az övé, és elernyedt a keze, átfutott az utcán, a kölykök meg üvöltöttek: olyannal kezdjen, aki akkora, mint maga. És az vajon ki lenne, ki volna akkora, mint ő, amikor annyira kicsinek és hitványnak érzi magát?

Leült egy White Castle pultjához, rendelt egy narancslevet; túlságosan meleg volt bármi máshoz, nem mintha zavarta volna a hőség, mert ilyen időben New York, miután lakosságának fele megtagadta, mintha ugyanannyira az övé lett volna, mint bárki másé. Miközben a narancslére várt, felhajtotta az ingujját, és megszemlélte a bizsergő, friss tetoválást, amely úgy vette körül a csuklóját, mint egy karperec. Előző este történt, amikor Gumppal hülyültek a városban; Gump és az átkozott spanglijai, mindig muszáj elszívnia egy-két szálat, és mindig jön valami hülye ötlettel, mint például: ismerek egy fazont, aki szuper tetkót csinál nekünk ingyér. Na igen, Gump jó kis fazonokat ismer, ez a Paradise Alleyben lakott egy komfort nélküli lakásban, és egyedül élt, leszámítva hat sziámi macskát és egy Mabel nevű kitömött óriáskígyót: ó, drága fiacskáim, akkor kellett volna ismernetek öreganyátokat, amikor Mabel még élt! Milyen őrült páros voltunk, annyira vidámak, annyira viccesek, mindenki imádott minket, több király meg az összes királynő, haha, igen, együtt jártuk be a világot, együtt léptünk fel mindenhol, csak táncoltunk és táncoltunk, tizenkét héten át csak Londonban, Waldo és Sinistra, Sinistra, ez volt Mabel művészneve, szegény drágám, ma is élne, ha nem lennének azok a koszos légitársaságok, abba tényleg bele lehet betegedni; tudjátok, nem engedték fel Mabelt a repülőgépre, épp Tangerben voltunk, és nagyon gyorsan Madridba kellett repülnünk, úgyhogy egyszerűen magamra csavartam, és felvettem egy kabátot; minden rendben volt, de aztán valahol Spanyolország fölött elkezdett szorítani, tudom, hogy érezte magát, majd’ megfulladhatott szegénykém, de egészen borzasztó volt, Mabel egyre jobban szorított, úgyhogy végül egyszerűen elájultam, mire kettévágták egy késsel, azt mondták, csak úgy tudtak kiszabadítani, a mészárosok! Ah, jól van – egy zászló, egy virág, a kedvesének a neve? Egy kicsit se fog fájni. De persze fájt; G-R-A-D-Y, a nevének betűi, kékkel és pirossal, kis vonalkákkal elválasztva egymástól – még mindig be volt gyulladva, úgyhogy vett egy üveg babaolajat, és felült egy nyitott tetejű Ötödik sugárúti buszra, ott dörzsölgette az olajat a csuklójába. A Frick múzeum mellett szállt le; a park oldalán sétált, a fák alatt, a belváros felé indult, szeme a rombusz alakú köveket fürkészte, régi szokása volt ez, elvesztett értéktárgyakat, pénzt keresett: kétszer talált már gyűrűt, egyszer meg egy húszdollárost, ma meg lehajolt, hogy felvegyen egy ötcentest; ahogy felállt, átpillantott az utca másik oldalára, és ott volt, ahol lenni akart, McNeilék házával szemben.

Nézd csak Mr. Nagyseggűt: a portást, fecskekabátban, pamutkesztyűben, minek képzeli magát ez a tetű, hogy úgy felfújja magát, mint egy galamb? Ah, nem, uram, Miss McNeil nincs otthon, ah, nem, uram, sajnos nem hagyott üzenetet. De nem tudta kiosztani a portást; csak a tetű háta mögött köpött egyet. Megint átment az utcán, és föl-alá járkált a fák alatt, a vállát rángatva. Aztán meglátta a kis Leslie-t, a liftesfiút, a rózsás arcú, cukros szájú angyalkát; szökellve jött a fák alatt: hé, mondta, és titkolt szerelem csillogott a szemében, hé, figyelj, én tudom, hogy hol van, csak nehogy elmondd neki, hogy elmondtam neked: a portás Miss McNeil postáját a nővére címére továbbítja, East Hamptonba. És sértett arcot vágott, amikor Clyde fél dollárt akarta adni neki. Akkor mit akarsz, hogy mit csináljak, csókoljalak meg?, mondta Clyde, és a kis Leslie, hátrálva, hevesen azt mondta: ne hülyítsél, jól van?

Úgy érezte, meg fog bolondulni, egyedül ott a hektárnyi szikrázó, megperzselt murván, s a délután, mint egy zsíros buborék, amely sohasem fog szétpattanni; de aztán megjelent Gump egy maroknyi igazi Havana szivarral és egy üveg ginnel. Gump szabadságon volt, és a parkoló bodegájában ültek, élvezték, amit hozott, és snapszeroztak. Clyde nem tudott a játékra figyelni, sorban elveszített huszonkét leosztást, aztán végül ledobta a lapjait, és duzzogva az ajtóhoz hajolt; már sűrűsödtek és ringtak az alkonyi árnyak, látta a közeledő éjszakát, és azt mondta, figyelj csak, nem jössz el velem egy kis utazásra? Mert félt egyedül menni.

  Mindez folytatódni fog, ezek a hullámok, ezek a tengeri rózsák, amelyek a homokra

hullatják napszítta szirmaikat; ha meghalok, mindez folytatódni fog: és rosszulesett neki, hogy így lesz. Felült a dűnék között, és a combjára húzta a kendőt, de aztán hagyta, hogy megint lecsússzon, hisz nem volt ott senki, hogy lássa meztelenségét. Durva, hevenyészett strand volt, ormótlanul hatalmas, s teleszórva uszadék fák öreg csonkjaival. Aki csak adott magára, inkább a klub strandját választotta, és soha nem jött ide, bár néhányan, mint Apple és a férje, házat építettek a parton. Grady mindennap reggeli után ebédet csomagolt magának, s aztán a dűnék közt elbújva töltötte a napot, amíg a nap a tengerre nem térdepelt, és hideg nem lett a homok. Néha állt a vízparton, s hagyta, hogy habok nyaldossák a bokáját. Korábban soha nem félt a víztől, de most valahányszor bele akarta vetni magát a hullámok közé, úgy képzelte, hogy fogak és csápok rejtőznek benne. Ahogy nem tudott bemenni a vízbe, ugyanúgy képtelen volt átlépni egy emberekkel teli szoba küszöbét; Apple próbálta rávenni, hogy találkozzon ezzel vagy azzal, de aztán feladta; kétszer veszekedtek is emiatt, különösen az volt durva, amikor Grady már teljesen felöltözött, hogy elmennek táncolni a Maidstone Klubba, de aztán meggondolta magát, és mégsem ment el: mire Apple azt mondta, szerintem orvoshoz kellene menned, nem gondolod? Grady válaszolhatta volna azt, hogy már volt orvosnál: dr. Angus Bélinél, Peter unokatestvérénél, aki Southamptonban rendelt. Utána úgy érezte, már hosszabb ideje tudja az igazságot, mint amennyire ez lehetséges – figyelembe véve, hogy még hathetes sem volt a terhessége. A házban talált egy orvosi könyvet, és éjszaka, bezárva a vendégszoba ajtaját, tanulmányozta a rikító fényképeket: azokat az öklömnyi embriókat a csipkeszerű erekkel, a fátyolszeru bőrrel és az összeragadt szemekkel, amelyek – mintha csak álmukban gömbölyödnének össze – szívének gyökereire akadtak. Mikor? melyik pillanatban? azon a délutánon, amikor esett? biztos volt benne, hogy akkor történt, az annyira a legjobb lett volna: ahogy ott feküdtek, biztonságban a hideg, homályos esőtől, és Clyde lerúgta a takarót, hogy gyengédebben hatoljon belé, mint ahogy a szemhéj lecsukódik. Ha meghalok (Greenwichben olyan gyakran hallott Liza Ashről, a drága Lizáról, aki minden dalnak tudta a szövegét: és Liza Ash elvérzett egy föld alatti mellékhelyiségben), mindez folytatódni fog. Kagylóhéjak az árapályban, hajók messze kint a tengeren, s még messzebbre mennek.

Vagy épp közelednek. A levél szerint, amit most kapott Apple, az anyja és szegény apátok szeptember 16-án indultak Cherbourg-ból, ami azt jelentette, hogy kevesebb mint egy hónap múlva itthon lesznek. Mondd meg Gradynek, hívja fel Mrs. Ferryt vidékről, mert biztosan nagy felfordulást csinált – Istenemre, Mrs. Ferryre kellett volna bíznom a házat –, mert semmi kedvünk még egy felfordulást látni azok után, hogy azok a németek mit hagytak ott a cannes-i házunkban, egyszerűen hihetetlen ja és azt is mondd meg Gradynek hogy a ruhája csodálatosabb lett mint az álom egyszerűen hihetetlen.

Végül elérkezik a pillanat, amikor az ember megkérdezi, mit is tettem?, és számára aznap reggel érkezett el, amikor Apple, hangosan felolvasva a levelet, a ruha említéséhez ért; elfelejtve, hogy nem is akarta azt a ruhát, s csak azt tudva, hogy most akkor soha nem fogja viselni, rohant lefelé egy új és rejtélyes fájdalom lépcsőjén: mit tettem? A tenger ugyanezt kérdezte, s buzgó sirályok ismételték a tengert. Az élet nagy része olyan unalmas, hogy nem érdemes beszélni róla, és minden korban unalmas. Amikor másfajta cigarettát kezdünk szívni, új környékre költözünk, más napilapra fizetünk elő, szerelmesek leszünk vagy kiábrándulunk a szerelmesünkből, egyszerre banálisan és mélyen tiltakozunk a mindennapos élet enyhíthetetlen unalma ellen. Sajnos az egyik tükör ugyanolyan csalóka, mint a másik, és minden kalandban egy ponton ugyanazt a hiú, kielégületlen arcot tükrözi, s így amikor valaki megkérdezi, mit tettem?, igazából azt érti ezen, mit teszek?

Enyhült a napsütés, és eszébe jutott, hogy Apple kisfiának születésnapi zsúrja van, ő pedig, ó, istenem, megígérte, hogy játékokat szervez. Bebújt a fürdőruhájába, és már majdnem kilépett a nyitott tengerpartra, amikor két lovat pillantott meg, amint a sekély parti vízben ügetnek. Az egyik lovon egy fiatalember ült, a másikon egy fekete, lobogó hajú, csinos lány; Grady ismerte őket, teniszezett velük az előző nyáron, de most nem jutott eszébe a nevük, csak az, hogy P-vel kezdődik, és hogy az itteni bolondos fiatal társasághoz tartoznak: egészen elragadó emberek, különösen a feleség. Végiglovagoltak a parton felfelé, izgatottan kurjongatva közben, aztán vágtattak vissza, vizes lovuk úgy csillogott, mint az üveg. Nem messze onnan, ahol Grady feküdt elrejtőzve, leszálltak a lovukról, hagyták, hogy ugrándozzanak, átmásztak a dűnéken, és bájos nevetéssel elterültek egy magas fűvel lepett kis szorosban; ekkor csend lett, nesztelenül suhantak a sirályok, tengeri szellő borzolta a füvet, és Grady elképzelte, ahogy összebújnak, egy olyan világ oltalmában, amely csak jót kíván nekik. Valami rosszindulat azt súgta, mutatkozzon meg előttük. Felállt, egyenesen elsétált mellettük, s árnyékával, mely szárnyként siklott át rajtuk, szerette volna széttörni élvezetüket. De hiába, ezek a P-akárkik, akiket ártatlanná tett a világ jóakarata, nem éreztek meg egy puszta árnyékot. Grady végigszaladt a parton, fellelkesítette a győzelmük, mert rajtuk keresztül, úgy érezte, látta azt az elviselhető jövőt, amely lehetséges, és ahogy felment a partról a házhoz vezető lépcsőn, váratlanul azon kapta magát, hogy alig várja azt a születésnapot és a gyerekeket.

A lépcső tetején összetalálkozott Apple-lel, aki, úgy látszott, épp indult volna lefelé. A találkozás meglepte őket, visszahőköltek, és így, jó messziről, mogorván méregették egymást. – Hogy megy a zsúr? – mondta Grady. – Bocsáss meg, ha elkéstem. – De Apple, aki aprólékos precizitással tekerte vissza a fülbevalóját, mintha azt sugallná vele, hogy a találkozásuk miatt lazult meg, úgy nézett rá, mint aki nem tudja hová tenni, sőt, mintha be kellene őket mutatni egymásnak. Ez egyszerre éberré és nyugtalanná tette Gradyt. – De tényleg, bocsáss meg, ha elkéstem. Csak még gyorsan fölszaladok, és magamra kapok valamit.

De Apple megállította: – Nem láttad Békát a parton? – Béka: a férjének, George-nak volt ilyen borzalmas beceneve. – Lement, hogy megkeressen.

– Biztosan másfelé ment. De nem butaság egy kicsit, hogy utánam jött? Megígértem, hogy visszajövök és segítek a zsúrban.

– A zsúr miatt ne izgasd magad – mondta Apple, nyugtalanító remegéssel a szája sarkában. – Hazaküldtem a gyerekeket; a kis Johnny egyfolytában csak bömböl.

– Nem mondhatod, hogy ez az én hibám – mondta Grady bizonytalanul, várakozva. – Miért beszélsz úgy, mintha ijesztgetni akarnál?

– Úgy beszélek? Én inkább fordítva gondolnám: te miért ijesztgetsz engem?– Mi van?Apple a következő mondatával feloldotta a rejtélyt: – Ki az a Clyde Manzer?Egy liliom, melyet az ösvény mellől szakított, széttört Grady kezében, színes darabkái úgy

szóródtak szét, mint a színházjegyek. Egészen hosszú idő telt el, mire megszólalt: – Miért akarod tudni?

– Mert alig húsz perccel ezelőtt azt hallottam, hogy a férjed.– Ki mondta?– Ő. – Apple csak ennyit mondott erre, de helyes kis arca hirtelen eltorzult. – Taxival jött a

városból; volt vele egy másik fiú, és Nettie beengedte őket, gondolom, azt hitte, van valami közük a zsúrhoz...

– És te láttad őt – mondta Grady halkan.– Kérdezte, hogy hol vagy, mármint az alacsonyabb, mire megkérdeztem, a húgom barátja

vagy?, mert igazából nem úgy tűnt, hogy ismerhetnéd; ő meg azt felelte erre, hogy nem, barátok nem vagyunk, de a férje vagyok. – Hallgattak egy darabig, hullámok zaja ringatta a

csöndet, s aztán, miközben mindketten kerülték a másik tekintetét, és a liliomcafatokat bámulták, Apple megkérdezte, hogy igaz-e ez.

– Hogy nem vagyunk barátok? Azt hiszem, igaz.– Kérlek, drágám, nem vagyok dühös, komolyan nem, de el kell mondanod: mit műveltél?Mit műveltél mit műveltem, mint visszhang egy barlangban, amely mindent ostobasággá

változtat. Grady sokkal jobban szerette volna, ha valaki jelenetet rendez, az olyasmi volt, amire felkészült. – Te tisztára hülye vagy – mondta, és meglepő természetességgel felkacagott. – Ez csak Peter egyik ízléstelen vicce; Clyde Manzer a barátja az egyetemről.

– Akkor lennék hülye, ha hinnék neked – mondta Apple, és egészen olyan volt a hangja, mint az anyjuké. – Gondolod, hogy tönkretenném a kis Johnny születésnapját egy vicc miatt? Az a fiú véletlenül se Peter egyetemi barátja.

Grady rágyújtott, és leült egy kőre. – Jó, persze, nem az. Az az igazság, hogy Peter soha nem is találkozott vele. Egy parkolóban dolgozik, és áprilisban ismerkedtem meg vele; nem egész két hónapja házasodtunk össze.

Apple egy kicsit feljebb ment az ösvényen. Úgy tűnt, mintha nem hallotta volna, amit Grady mondott, bár aztán válaszolt rá. – Senki sem tudja ezt, ugye? – Nézte, ahogy Grady megrázza a fejét. – Akkor nincs is rá ok, hogy bárki megtudja. Természetesen nem lehet törvényes, nem vagy még tizennyolc vagy huszonegy vagy mit tudom én, mennyi. Biztosan George is azt fogja mondani, hogy ez nem törvényes; az a lényeg, hogy ne veszítsük el a fejünket, ő pontosan tudni fogja, hogy mit lehet tenni. – A férje integetett nekik a partról, és Apple sietett a lépcsőhöz, a nevét kiabálva.

George mögött Grady látta a lovakat: csattogtak a patáik a sekély vízben, csillogtak, mint a cirkuszi lovak; és emlékezve az ígéretre, amit jelentettek, megfogta Apple csuklóját: – Ne mondd el neki! Csak azt, hogy Peter viccelt. Jaj, hallgass meg, csak ezt a pár hetet akarom még, kérlek, Apple, hadd legyen az enyém ez a pár hét. – Ringva kapaszkodtak egymásba, és Apple úgy suttogta, hogy „Hagyd abba!”, mintha elment volna a hangja. – Eressz el! – De amikor Grady próbálta elereszteni, érezte, hogy igazából Apple kapaszkodik őbelé, és tekergett ebben az ölelésben, fulladozva attól, hogy milyen jelenet vár most rá: a lovak vágtába kezdtek, George már jött a lépcsőn, s érezte, hogy Clyde ott van valahol egészen közel. – Apple, ígérem, csak három hét. – Apple elfordult tőle, a ház felé ment. – A Windmillnél vár – mondta, nem nézve hátra. Köd ereszkedett a vízre, és a lovak, alig láthatón, úgy suhantak el, mint a madarak.

  Egy pincérnő, rávarrt szélmalmokkal a kötényén, két sört tett az asztalra, és meggyújtott

egy lámpát. – Vacsorára is maradnak, uraim? – Gump, aki egy zsebkéssel vagdosta a körmét, egy darab körmöt köpött felé. – Mijük van?

– Először is, van Cape Cod-i osztrigánk, rákunk New Orleans-i módra, New England-i kagylólevesünk...

– Hozza a levest! – mondta Clyde, csak hogy elhallgasson. Gump élvezte az utazást, képregényeket olvasott, és lányokkal hülyéskedett a tohonya Long Island-i helyiérdekűn, amivel jöttek; de Clyde egész úton úgy ült, mintha hullámvasúton lettek volna. Egyszer, amikor megállt a vonat, egy lepke szállt be lustán a nyitott ablakon; elkapta egy mentacukros zacskóval, és most ott volt előtte a zacskó: ajándék Gradynek.

Csilingelt egy kis harang, amikor Grády becsukta az ajtót, és azonnal meglátta Clyde arcát – vékonyabb volt, kevésbé határozott –, ahogy megvillant a fényben; valaki, akivel még sohasem találkozott, kezet rázott vele, Gump volt, egy langaléta, foltos bőrű fiú csiricsáré nyári ingben, amelyen vonagló hawaii táncosnők voltak, és érezte Clyde borostás állát az arcán. – Tudom. Tudom – mondta a fiú békítő suttogására. – Erről most ne beszéljünk; ne itt.

– És ezekért ki fog fizetni? – kiáltotta a pincérnő, kezében a levesekkel, és Gump, aki ment kifelé Clyde és Grady nyomában, azt mondta: – Küldje el a számlát, szivi!

Mindhárman befértek Grady kocsijának első ülésére. Clyde vezetett, és Grady ült középen. Grady feszült arca elvette a kedvüket a beszélgetéstől; csikorgó kanyarokkal a kocsi a feszültség nyomát hagyta maga után. Nem mintha hűvösen akart volna viselkedni Grady; inkább semmit sem akart, keveset érzett, talán csak valami süppedt, kisimult apátiát leszámítva. A narancssárga hold úgy kúszott fel az égre, mint egy léghajó, és a jelzőtáblák az üvegeikkel, amelyek macskaszemekként szökkentek a fényeik elé, azt mondták, NEW YORK 98 MÉRFÖLD, 85.

– Álmos vagy? – kérdezte Clyde.– Ó, igen, nagyon – felelte.– Na, arra épp van valamim. – Gump kiszórta egy boríték tartalmát a kezébe, vagy egy

tucat cigarettavéget. – Csak csikkek, de felébresztenek bennünket.– Hé, Gump, tedd el azt a cuccot!– Dugulj el! – mondta Gump, és meggyújtott egy csikket. – Figyelj – mondta Gradynek –,

így kell csinálni. – Úgy nyelte le a füstöt, mintha valami ennivaló volna. – Kérsz egy slukkot? – Mint egy kábult beteg, aki mindent elfogad, amit hoz neki a nővér, Grady elvette a cigarettát, és tartotta, amíg Clyde ki nem kapta a kezéből; azt hitte, ki fogja dobni, de csak ő is szívott belőle. – Na, értitek, mi? Ha rossz a kedved, Gump dokit keressed! – Megint mindenki vett egy csikket, és valaki bekapcsolta a rádiót: Válogatás legfrissebb zenei felvételeinkből. Hamuszikrák röppentek, és olyan nyugodt lett az arcuk, mint a fiatal hold. Megvan a kajak, vár minket Nyack, / Hagyjunk itt mindent, és útra fel. – Jól érzed magad? – kérdezte Gump, és Grady azt felelte, nem érez semmit, de közben kitört belőle a nevetés. – Jól csinálod, szivi, csak így tovább – mondta Gump. – Elfelejtettem az ajándékodat – szólalt meg Clyde –, tényleg, vittem neked egy ajándékot, egy lepkét egy cukros zacskóban. Ez aztán beindította Gradyt: mint hal száján a buborék, úgy buggyant ki belőle a kacagás, s aztán teli torokból nevetett, és miközben nevetett, rázta a fejét jobbra-balra. – Ne! Jaj ne! Ez haláli! – Senki sem igazán értette, mi olyan vicces, de mindannyian rázkódtak a nevetéstől; Clyde alig tudta az úton tartani az autót. Egy biciklis fiú megbillent, ahogy cikázva száguldottak felé a fényszóróik, és bezuhant egy sövénykerítésbe. De ha megölik azt a fiút, akkor sem tudták volna abbahagyni a nevetést: annyira vicces volt minden. Grady nyakáról leoldódott a kendő, és elsuhant az éjszakába; Gump pedig elővette a borítékot, és azt mondta: – Na még egyet!

Vörös fogadalmi pára függött New York felett, de ahogy átsuhantak a Queensboro-hídon, a város, mely hirtelen teljes hosszában kitárult, elaludt, mint egy csillagszóró, minden torony a száguldó színek egy-egy szétbomló tűzijátéka. – Táncolni akarok! – kiáltotta Grady, megtapsolva a buja sziluettet. – Ledobni a cipőm és táncolni! – A Paper Doll egy silány mellékutcai tombolda valahol a keleti harmincas utcákban, és Clyde azért vitte őket oda, mert ebben a klubban dolgozott Bubble a bárpultnál. Bubble rögtön meglátta őket, odasodródott, és sziszegve mondta: – Meghülyültél? Vidd ki innen! Be van tépve. – De Gradynek esze ágában sem volt elmenni, tetszett neki a lankadatlan neonfény, tetszettek az okostojás fejek, és Clyde kénytelen volt elmenni vele táncolni, de túl kicsi volt a hely, tiszta tömegnyomor, úgyhogy inkább csak kapaszkodtak egymásba.

– Azóta mindennap... azt hittem elszöktél előlem – mondta Clyde.– Az ember nem mástól szökik el. Hanem önmagától – mondta Grady. – De most már jó.– Aha – mondta Clyde –, most már jó –, és óvatosan táncolt vele pár lépést. Különös trió

játszott nekik: egy selymes kínai fiú (zongora), egy színes bőrű nő, aki illedelmesen leskelődött acélkeretes, tanítónénis szemüvege mögül (dobok), és még egy néger, egy magas, nagyon fekete lány, akinek sima, ragyogó feje reszketett a fölötte lévő lámpa fakó, zöld fényében (gitár). Nem volt különbség az egyes számok között, mert mindig ugyanolyannak hangzott a zenéjük: kocsonyásnak, dzsesszesnek, víz alattinak.

– Már nem akarsz táncolni – mondta Clyde, amikor a trió szünetet tartott.– De, de; még nem megyek haza – mondta Grady, de engedte, hogy Clyde a sarokba

vezesse, ahol Gump szerzett nekik egy asztalt.A gitáros csatlakozott hozzájuk. – India Brown vagyok – mondta, nyújtva a kezét

Gradynek. Olyan kéz volt, amelyet drága kesztyűnek érez az ember, de az ujjai vastagok és hosszúk, mint a banán. – Bubble azt mondja, vigyelek el, és púderozzam be az orrod.

– Bub-bub-bub – mondta Grady.A színes bőrű lány az asztalra hajolt; szeme két fekete kvarc, és elhomályosodott, ahogy

nem figyelt Gradyre; vékony, cinkos hangon azt mondta: – Semmi közöm hozzá, fiúk, hogy mire megy ki a játék. De látjátok azt a kövér férfit a terem végén? Kinézte magának ezt a helyet – csak az első alkalmat lesi, hogy rákattinthassa a lakatot. Bármi kis zaj egy olyan tyúktól, mint ez itt, és húzhatunk. Komolyan.

Zaj? Monoton dallam dülöngélt Grady fejében, és szeme megállapodott a kövér férfin: egy söröspohár pereme fölött figyelte. Egy lebarnult fiatalember állt mellette finom kreppöltönyben, aztán, itallal a kezében, oldalazva elindult feléjük. – Szedelődzködj, McNeil! – mondta, s mintha valahonnan egészen magasról beszélt volna. – Ideje, hogy valaki hazavigyen.

– Ide figyelj, haver, tisztázzuk ezt a dolgot! – mondta Clyde, félig felemelkedve.– Ez csak Peter – mondta Grady; mint annyi minden, ami történt, az sem tűnt furcsának,

hogy itt van Peter, és úgy ismerte fel, mint aki immúnis a meglepetésekre. – Peter, drágám, ülj le; ismerkedj meg a barátaimmal, mosolyogj rám.

De Peter csak annyit mondott: – Jobb lesz, ha engeded, hogy hazavigyelek –, és felvette a tárcáját az asztalról. Egy pincér, itallal megrakott tálcával a kezében, hátrább húzódott, Bubble pedig, szája izgatott O, a bárpult fölé hajolt: hirtelen megremegett a csillogó terem a magasvasút távoli robajától. Clyde megkerülte az asztalt: nem volt fair ez így, mert bár Peter magasabb volt, izma szinte semmi, meg Clyde indulatossága is hiányzott belőle; de Peter nagyon is harcra kész pillantásokkal fogadta a méregető tekintetet. Clyde keze olyan gyors volt, mint egy lecsapó kígyó; kirántotta az erszényt Peter kezéből, és letette Grady mellé, aki csak ekkor látta meg a csuklóját. – Megsebezted magad – mondta elhaló hangon, és megérintette nevének nyers, tetovált betűit –, értem – tette hozzá, először Clyde-ra emelve a szemét, akit nem látott, aztán Peterre, akinek fehér, elviselhetetlenül rideg arca mintha egyre kisebbre kopott volna. – Peter – mondta furcsán, sóhajtva –, Clyde megsebezte magát. Értem. – Csak a néger lány mozdult meg; átölelte Gradyt, és együtt, kicsit ingadozva, kimentek a női mosdóba.

Amíg itt vagyok, semmi sem történhet velem, gondolta, és hagyta, hogy feje a gitároslány kemény mellére lógjon. – Hozott nekem egy lepkét – mondta, egy barna, hámló tükörnek beszélve. – Egy mentacukros zacskóban volt. – Itt ki lehet menni az utcára – mondta a gitároslány –, azon az ajtón, aztán át a konyhán –, de Grady mosolyogva azt mondta erre: – Igen, azt hiszem, mentacukros lehetett, olyan édes volt: fogd meg a fejem, érzed, ahogy repül? – Megnyugtató volt, hogy fogják a fejét, elcsitította a ringást, a zuhanórepülés hangját. – És néha más részeim is repülnek: a torkom, a szívem. – Kinyílt az ajtó, és a dobos jött be, úgy nézett ki, mint egy igencsak buja tanítónő, és pattintott az ujjával. – Tiszta a levegő! – harsogta. – Hooper kidobta azokat a striciket, és egyelőre még senkinek sem tört be a feje. Nem a te hibád – tette hozzá, Gradyhez fordulva. – Az ilyen narkósok kibaszottul az idegeimre mennek, folyton csak a baj van velük. – Jaj, Emma, hagyd már! – mondta erre a gitároslány, gyengéden simogatva Grady haját banánujjaival –, ő nem is tudja, mi ez az egész. – A dobos hosszan Gradyre nézett. – Hogy nem tudja, mi ez az egész, szivi? A mindenit!

A járdán egy tengerész hugyozott; rajta kívül senki sem volt az utcán, ahol leparkolták az autót; de az autó nem volt ott, ezért Grady egy lámpa alatt körözött, józanul számba vette a lehetőségeket: ellopták a kocsiját, vagy: mi történt? Csatornacsövek, valami utcarendezés

kellékei, eregettek komor gőzöket, és a tengerész ebben a gőzben tántorgott. Grady rohant lefelé a Harmadik sugárúton, ahol egy autó lassan ingó reflektorai csapták meg a szemét.

– Hé, te! – kiáltotta a sofőr, s Grady hunyorgott: az ő kocsija volt az, Gumppal a volánnál. – Ja, tényleg ő az – mondta Gump; aztán Grady Clyde hangját hallotta: – Siess, ültesd be magad mellé!

Clyde hátul ült, meg Peter Bell is; együtt ültek, egymásnak feszülve, mint valami tömör, kétfejű, csápos lény: Peter előregörnyedt, a karja hátracsavarva, feje gyűrött, mint a sztaniol, s vérzett is, és ez annyira megijesztette Gradyt, hogy valami elpattant benne: sikított, s mintha hónapokon át gyűlt volna benne ez a sikítás, de nem volt, aki hallgassa, se a forgó utcák köves ürességében, se a kocsiban: Gump, Clyde, még Peter is összegabalyodott a néma, süket gyönyörben – mert élvezet volt Clyde kábító ütéseiben, és a kocsi csikorogva ment felfelé a Harmadik sugárúton, épp hogy kikerülve a magasvasút oszlopait, mit sem törődve a piros lámpákkal, és Grady csak bámult némán, mint egy madár, amely egészen elkábult, annyiszor ütközött neki falaknak és ablakoknak.

Mert amikor előtör a pánik, a tudat beakad, mint az ejtőernyő kioldózsinórja: s az ember csak zuhan tovább Jobbra fordultak az Ötvenkilencedik utcán, majd az autó farolva kanyarodott rá a Queensboro-hídra; ott, a folyó fölötti forgalom tompa dudálásában, egy hajnalon, amely számára már soha nem fogja meglágyítani az eget, Gump felkiáltott: – A francba, megölsz minket! –, de Grady nem tudta elereszteni a volánt: s csak annyit mondott: – Tudom.

UTÓSZÓ

Truman számára szinte kezdettói fogva „avvocato” – az ügyvédje – voltam. Ugyanakkor a barátja is. Amikor 1969-ben összeismerkedtünk, sok barátja volt – köztük híres és hírhedt alakok egyaránt. Senkiről nem pletykáltak annyit, mint róla, és nyüzsögtek körülötte az emberek. Amikor 1984-ben meghalt Joanne Carson Los Angeles-i házában, nem sokkal a hatvanadik születésnapja előtt, addigra már alig egy páran maradtak közülük, s ettől megkeseredett, s képzelete szinte a felismerhetetlenségig eltorzította a valóságot. Az évek során sok szerencsétlen, sőt egyenesen rémisztő kapcsolatból próbáltam kimenekíteni, hol több, hol kevesebb sikerrel. S ugyanezen évek során, különösen a vége felé, az én szomorú, gyakran szívfacsaró feladatom volt, hogy elhelyezzem különböző drog- és alkoholelvonó intézetekben, amelyekből minden alkalommal megszökött, gyakran roppant szórakoztató és valószerűtlen meséket körítve szökéséhez.

Utolsó alkalommal egy étteremben találkoztam Trumannal New Yorkban, szemben a United Nations Plazában lévő lakásával. Akkori szokása szerint korábban érkezett, és a pincérrel hozatott magának egy nagy pohár narancslevet – legalábbis annak mondta, de a pincér is tudta, és én is, hogy a fele vodka. És nem is az volt az első pohár. Eléggé türelmetlenül kértem tőle találkozót, mert az orvos, aki kezelte, miután a Long Island-i Southamptonban elájult, felhívott, és azt mondta, ha Truman nem hagyja abba az ivást, hat hónapon belül meghal, és hogy már elkezdett zsugorodni az agya. Mindezt egyenesen megmondtam neki, és könyörögtem, hogy menjen vissza az elvonó intézetbe, és hagyja abba az ivást meg a drogozást, ha élni akar. Truman felnézett rám, és könnyek voltak a szemében. A karomra tette a kezét, egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta: „Kérlek, Alan, hadd menjek el. El akarok menni.” Kifogyott a lehetőségekből, és ezt mindketten tudtuk. Többet nem volt mit mondani.

Truman sohasem akart végrendeletet írni. Mint ahogy sokan mások, ő is gyötrelmesnek tartotta, hogy ezen gondolkodjék. Ám ahogy romlott az egészségi állapota, mégiscsak sikerült meggyőznöm: tennie kell valamit, hogy megvédje műveit a halála után. Végül beleegyezett, hogy írunk egy nagyon rövid és egyszerű végrendeletet, amely szerint, miután gondoskodott nagyszerű barátjáról és volt szeretőjéről-élettársáról, Jack Dunphyról, mindent, beleértve irodalmi műveinek jogait is, egy alapítványra hagyott, s ragaszkodott hozzá, hogy én legyek az egyetlen kurátora. Megbízott, hogy létesítsek egy évente odaítélendő díjat irodalomkritikusoknak jó barátja, Newton Arvin emlékére. Amikor megkérdeztem, mit tegyünk a többi pénzzel, azt felelte, kétli, hogy bármi egyéb pénz is befolyna, de ha mégis, költsem fiatal írókra, létesítsek ilyen ösztöndíjakat általam kiválasztott egyetemeken és főiskolákon. Hiába kértem pontosabb utasításokat. Olyan szavakkal rázott le, amelyek tökéletesen jellemzőek voltak rá: biztos benne, hogy tudni fogom, mit tegyek, és hogy mindent jobban fogok elrendezni, mint ahogy ő tenné.

A halála óta a feleségem, Louise felmérhetetlen segítségével igyekeztem megtenni azt, amit Truman szeretett volna, és ma már számos egyetemen létezik Capote-ösztöndíj (Stanford, Iowa, Xavier, Appalachian State), azzal a céllal, hogy ragyogó új Capote-k bukkanjanak fel, mind a maga egyéni hangjával és energiájával.

  Truman halála óta a Truman Capote Irodalmi Alap kurátoraként sok döntést hoztam a

művei világszerte történő publikálásával és különböző médiumokban való egyéb felhasználásával kapcsolatban. Azt megelőzően, hogy 2004 végén előkerült a Nyári átkelés kézirata, az volt a legnehezebb döntésem, hogy kiadjuk-e könyv formában a Truman

következő nagyregényének szánt Meghallgatott imák három fejezetét. Más egyéb nagyszerű tehetségei mellett Truman nagy alakoskodó is volt, és gyakran nagyon nehezen lehetett megmondani, hogy tényeket vagy fikciót mesél-e. Ahogy egészsége és képességei romlottak, egyre többet alakoskodott, különösen, amikor az írói teljesítményéről volt szó. A Hidegvérrel óriási sikerének köszönhetően nagyon előnyös szerződéseket tudtam nyélbe ütni a kiadójával, a Random House-zal a következő könyveire. A legfényesebb csillagnak ezen a firmamentumon a Meghallgatott imák ígérkezett, s amikor csak tehette, szeretett részletesen mesélni róla a szerkesztőjének, Joe Foxnak és nekem italozás vagy vacsora közben. Bonyolult, szertelen, szellemes és gonosz regénynek szánta, amelyben mindent egy felejthetetlen alak szemén keresztül látunk, aki Trumant sok tekintetben saját magára emlékeztette. Hogy Truman szavaival éljek, egy sárkány lett volna ez a regény, sok fejezetből álló hosszú farokkal, s némelyiknek a címét is bizalmasan belesúgta könnyen elvarázsolható fülünkbe. Igen, egyfolytában ír... igen, tény, hogy már megírta legalább a felét... igen, hamarosan befejezi... És csak múltak az évek, s én többször újratárgyaltam és megújítottam a szerződéseket. Néha felcsillant a remény. Három fejezet megjelent magazinokban. De aztán nem adott többet. Többször is biztosított bennünket, hogy az egésszel elkészült, és már csak csiszolja, vagy hogy majdnem az egésszel elkészült, vagy egy részével elkészült. És aztán meghalt.

Sohasem fogom elfelejteni azt a rengeteg órát, amit én, Joe Fox és Truman életrajzírója, Gerald Clarké azzal töltöttünk, hogy kerestük ezt az értékes kéziratot. Átkutattuk Truman lakását és a bridgehamptoni házát. Kikérdeztük azokat az embereket, akikkel együtt élt. Jó szándékú barátok elméletei alapján nyomoztunk, de mindhiába. És aztán megértettük. Nem volt több. A nagy alakoskodó egyszerűen átejtette a legjobb barátait és szövetségeseit. Nem volt több, mert egyszerűen nem tudott semmi többet írni.

Bár Joe már nincs itt, hogy tanúskodjék, biztosan egyetértene velem abban, hogy mindketten becsapottnak és valahogy megsebzettnek éreztük magunkat, de ki tudja, Truman a delíriumában talán valóban azt hitte, hogy megírta a regény többi részét, és elzárta valahova, és a két keresztapja, ahogy minket hívott, meg fogja találni, és amikor megjelenik, újabb dicsőséget szerez a nevének.

Végül aztán Joe Fox javasolta, hogy ki kellene adni a Meghallgatott imák három fejezetét könyv formában. Azzal érvelt, hogy mindhárom megjelent már magazinban, hogy jó írások, és hogy valami különös módon ha nem is befejezett, de szerkezetileg legalábbis szilárd építménnyé állnak össze. Hosszú és kemény fejtörést okozott ez nekem akkor; Truman semmiképpen sem utasította Joe-t, engem vagy bárki mást, hogy jelentessük meg pusztán csak az első részét annak, ami egy hosszú regénynek készült. Mindenesetre ezek voltak Truman utolsó publikált írásai, s az egyikben, a „La Côte Basque” címűben Truman legközelebbi híres barátai közül írt le néhányat úgy, hogy alig-alig álcázta kilétüket. Ezzel az írással kezdődött Truman hanyatlása. Olyan kegyetlen volt, hogy a legtöbb barátja nem viselte el. Nemcsak ellene fordultak, hanem addigra az ő állapota is annyira megromlott, hogy ténylegesen saját maga ellen fordult. Megállapodtunk, hogy ki kell adni a könyvet, s aztán 1987-ben meg is jelent.

  Aztán később kiderült, hogy ez egy könnyű döntés volt. Sokkal nehezebbnek bizonyult az,

amely 2004 vége felé merült fel, és eltartott 2005 elejéig. 2004 őszén levelet kaptam a New York-i Sotheby’stől, amelyben azt írták, hogy Capoteval kapcsolatos tárgyakat – köztük néhány publikált mű kéziratát, sok levelet, fényképet és, úgy tűnik, egy kiadatlan regényt – adtak át a Sotheby’snek aukcióra. Egyikünk sem tudott róla, hogy egyáltalán léteznek ezek a dokumentumok. A Sotheby’s levele azt is tartalmazta, hogy egy ismeretlen személy állítása szerint a nagybátyja volt megbízva egy Brooklyn Heights-i alagsori lakás felügyeletével, ahol

Truman 1950 táján lakott. Azt állította, hogy Truman egyszer távol volt, s aztán úgy döntött, vissza sem tér a lakásba, s utasította a ház gondnokát, hogy az összes ott lévő holmiját tegye ki az utcára, hogy elvigyék a szemetesek. E beszámoló szerint, amikor a lakás felügyeletével megbízott illető látta, hogy mi történt, úgy érezte, nem engedheti, hogy kidobják azokat a holmikat, s úgy döntött, megtartja őket. Most, ötven évvel később ez az illető meghalt, s egy rokona birtokába került az egész anyag, aki el akarta adni.

Azonnal felfogtam, hogy a Sotheby’s engem, mint a Truman Capote Irodalmi Alap vagyonkezelőjét, nemcsak arra akar megkérni, hogy tanúsítsam az anyag hitelességét, hanem arra is számítanak, hogy vásárolni fogok belőle. A Sotheby’s által küldött katalógus felsorolta a tételeket, és néhányról fényképet is mellékeltek. Volt fénykép egy kiadatlan kézirat egy-két lapjáról is, egy olyan iskolai fogalmazásfüzetből, amilyeneket Truman az íráshoz használt.

A legmegbízhatóbb információs forrásom Trumannal kapcsolatban már azelőtt is, hogy összeismerkedtem vele, az életrajzírója, Gerald Clarké volt. Gerald nemcsak egy ragyogó életrajzot írt Trumanról, hanem aprólékos feljegyzései is voltak Truman életének eseményeiről. A Random House pedig éppen kiadta Truman leveleit: ezt a kötetet Clarké szerkesztette, és most a figyelmembe ajánlotta. A levelekben Truman ír arról, ahogy jó ideig küszködött ezzel a kézirattal, a Nyári átkelés című regénnyel, mígnem végül félretette. Itt aztán a történet bizonytalanná válik. Egynémely megnyilatkozásai szerint nem akarta, hogy bármikor is megjelenjen, egy barátjának írt későbbi levelei azonban arról tanúskodnak, hogy még gondolkozott rajta. Truman sohasem említette nekem a Nyári átkelés-t, és Greald Clarke-nak sem volt világos elképzelése arról, hogy mi lehetett Truman végső kívánsága a kéziratot illetően. Joe Fox pedig 1995-ben meghalt.

Gerald Clarke elment, hogy megnézze az anyagot a Sotheby’snél, és szemügyre vette a gyűjtemény különböző tételeit. Voltak levelek Truman anyjától és nevelőapjától (ezek ritkaságok, és betekintést engednek a kapcsolatukba, amelyről mi azt hittük, hogy teljesen megszakadt addigra). Nagyon sok olyan levél volt, amit Truman szeretett barátjának, Newton Arvinnak írt, fényképek a fiatal Trumanról, Truman némely korai műveinek korrigált kéziratai és, természetesen, az a kézirat, amely a Nyári átkelés teljes szövegének látszott.

A következő lépés az volt, hogy lehetőségünk legyen elolvasni a kéziratot. Megkértem David Ebershoffot, aki a Random House-nál átvette Truman műveinek szerkesztését, intézze el a Sotheby’snél, hogy készítsenek másolatot a regényből. Miközben ez megtörtént, abszolút biztosnak kellett lennem abban, hogy amennyiben a Sotheby’s aukcióra bocsátja ezeket a dokumentumokat, minden esetleges vásárlóval tökéletesen tisztázzák, hogy a kiadási jogok a Truman Capote Irodalmi Alapot illetik, és nem vásárolhatók meg a dokumentumokkal együtt. Azt is bizonyossá akartam tenni, hogy ha egyáltalán lehetséges, mindezek a dokumentumok és egyéb tárgyak is ugyanarra a helyre kerüljenek, ahol Truman egyéb papírjai, kéziratai és dokumentumai nyertek elhelyezést, nevezetesen a New York-i Közkönyvtárba. Tárgyalni kezdtem a könyvtárral, s megkértem őket, hogy vizsgálják meg az anyagot, majd lehetőleg vásárolják is meg. Gerald Clarke szintén erre buzdította őket. Hogy a Sotheby’s valóban mindenkinek értésére adja, hogy a kiadási jogok a Truman Capote Irodalmi Alapot illetik, megkértem őket, hogy tegyenek szórólapot minden ülésre az aukción, valamint a kezdete előtt hirdessék is ki, hogy kizárólag a fizikai tárgyak kerülnek aukcióra, és a kiadási jogokkal az Alap rendelkezik. A biztonság kedvéért megkértem a fiamat, John Burnham Schwartzot, aki maga is regényíró, és kisfiú kora óta ismerte Trumant, ellenőrizze a Sotheby’snél, hogy minden rendben zajlik-e. Mindennek az lett a meglepő végeredménye, hogy senki sem tett ajánlatot az aukción. Ennek több oka is lehetett. Először, hogy túl magasak voltak a kikiáltási árak, másodszor pedig, hogy mindenkit elriasztott a kiadási jogokkal kapcsolatos figyelmeztetés.

Gerald Clarke, David Ebershoff és én kampányt kezdtünk, biztatva a New York-i Közkönyvtárat, hogy vásárolja meg a papírokat, és helyezze el őket az állandó Truman

Capote-gyűjteményben. Végül aztán a Sotheby’s és a könyvtár megegyezésre jutott, és boldogan jelenthetem, hogy a dokumentumok immár biztonságban vannak Truman egyéb papírjaival egyetemben, bármikor megtekinthetik őket a kutatók, illetve az irodalomtörténet iránt érdeklődő olvasók.

Nagy izgalommal és némi félelemmel olvastam a Nyári átkelés kéziratát. Emlékeztem rá, hogy Truman talán valóban nem akarta, hogy bármikor is megjelenjen, s ugyanakkor reménykedtem, hogy valamiképpen megvilágítja, milyen volt Truman mint fiatal író, még mielőtt megírta első emblematikus művét, a Más hangok, más szobák-at. Természetesen nem bíztam meg a saját ítéletemben. Ezért hát megkértem David Ebershoffot és Robert Loomist, Truman szerkesztőjét a Random House-nál, valamint Gerald Clarke-ot és a feleségemet, Louise-t is, hogy olvassák el a kéziratot, és osszák meg velem a véleményüket. Őszintén mondhatom, hogy mindannyiunkat örömteli meglepetés ért. Nem csiszolt munkáról van ugyan szó, de teljességgel tükrözi egy eredeti hang és egy bámulatosan termékeny prózaíró születését.

Természetesen nem az én dolgom volt, hogy megítéljem az irodalmi érdemeit. Sok tanakodás után mind a négy olvasónak az volt a véleménye, hogy ki kell adni a kéziratot. Azzal érveltek, hogy kellőképpen érett munkáról van szó, amely megáll a maga lábán, és hogy oly mértékben érződik benne az a későbbi stílus és termékenység, amely aztán az Álom luxuskivitelben című kisregényhez vezetett, hogy azt egyszerűen nem szabad figyelmen kívül hagyni. Mielőtt meghoztam a döntést, megkérdeztem James Saltert, a barátomat, vállalja-e azt a felelősséget, hogy még ő is elolvassa a kéziratot. Jim nemcsak jó barátom, hanem elismerten nemzedékem legragyogóbb stilisztáinak egyike. Jim önzetlenül vállalta a feladatot, és nem sokkal később közölte: egyetért a többi négy ítész véleményével, éspedig többé-kevésbé ugyanazon okokból. Ezután már csak rajtam állt a döntés.

Mint jogász másoknál bizonyára nagyobb mértékben tisztában vagyok egy jótékonysági alap vagyonkezelőjének felelősségével. Azt is pontosan tudom, hogy milyen nagy gonddal kell egy vagyonkezelőnek meghoznia a döntéseit. Ugyanakkor nem gyakran fordul elő, hogy egy vagyonkezelő vagy akár egy irodalmi hagyaték gondozója olyan helyzetbe kerül, amikor el kell döntenie, kiadja-e egy elhunyt fontos szerző valamely munkáját, amelyet maga a szerző nagy valószínűség szerint nem kívánt volna megjelentetni az életében. Truman 1984-ben halt meg. Vajon most mit gondolna? Rendelkezne-e azzal a történelmi rálátással és egyáltalán tisztánlátással, hogy el tudja dönteni, mi a legjobb a kéziratának? Sok töprengés után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a regénynek végső soron magáért kell kiállnia. Bár nem tökéletes alkotás, bámulatos irodalmi értékei valósággal követelték, hogy kiszabadulhasson korábbi rabságából. Ki kell adni.

Szeretnék köszönetet mondani a tanácsadóimnak és mindenki másnak, aki segített abban, hogy ez a könyv megszülethessen. Végső soron természetesen e döntés felelőssége jogilag, etikailag és esztétikailag csakis az enyém. Eszembe jut erről a sorsnak az az ironikus csavarja, amely megakadályozta, hogy kiadjunk egy regényt, amelyről Truman azt hitte, hogy befejezte (a Meghallgatott imák-at), de lehetővé teszi, hogy megjelentessük ezt, amelyet ő valószínűleg nem akart publikálni. Ahogy ezt írtam, látom Trumant, amint pajkosan megfenyeget az ujjával. „Te, huncut avvocato!”, mondja. De közben mosolyog.

 ALAN U. SCHWARTZ

2005. október

A szövegről

A Nyári átkelés-nek ez az első kiadása Capote kézirata alapján készült. Négy iskolai füzet tartalmazza a kéziratot, amelyhez további hatvankét jegyzetlap tartozik, s mindez most a New York-i Közkönyvtár Truman Capote-gyűjteményében található. A szerkesztők kijavították az írásmódbeli következetlenségeket és a helyesírási hibákat. Azokban az esetekben, amikor nem volt egészen világos a szerzői szándék, a szerkesztők központozási jelekkel, főként vesszőkkel is kiegészítették a mondatokat, és néhány esetben egy-egy hiányzó szóval is. Ugyanakkor legfőbb feladatuknak azt tekintették, hogy hűségesen reprodukálják a szerző kéziratát. Kizárólag a célból eszközöltek javításokat, hogy világossá tegyék a homályos részleteket.

A New York-i Közkönyvtár Truman Capote-gyűjteményéről

A Nyári átkelés kézirata négy, tollal teleírt és Capote keze által alaposan korrigált füzetből áll. Hatvankét jegyzetlap tartozik hozzá. A kézirat és a jegyzetlapocskák is a New York-i Közkönyvtár Humán és Társadalomtudományi Könyvtára Kézirat- és Levéltári Részlegében található Truman Capote-gyűjtemény részét képezik. E papírok nagy részét a Capote Estate adományozta a könyvtárnak 1985-ben; s ezt az anyagot gazdagította a könyvtár későbbi szerzeményekkel, s így egyebek között a Nyári átkelés megvásárlásával.

A Truman Capote-gyűjtemény a szerző publikált és publikálatlan műveinek eredeti kézirataiból, jegyzetekből és a művekhez kapcsolódó egyéb anyagokból, Capote középiskolai írásaiból, leveleiből, fényképeiből, grafikai anyagaiból, különféle személyes irataiból, nyomtatott anyagokból és újságkivágásokat tartalmazó albumokból áll.

A Kézirat és Levéltári Részleg több mint háromezer gyűjteményben őriz archív anyagokat, a Kr. e. harmadik évezredtől a mostani évtizedig. Különös értéket képviselnek egyes – főként a New York-i régióból való – személyek, családok és szervezetek iratai és egyéb írásos anyagai. Ezek a gyűjtemények – a XVIII. századtól a XX. századig – segítenek New York és az Egyesült Államok politika-, gazdaság-, társadalom- és kultúrtörténetének kutatásában. A jeles gyűjtemények közé tartoznak a New Yorker, a Macmillan kiadó, a Nemzeti Audobon Társaság, a New York-i Világkiállítások, valamint olyan különböző személyiségek anyagai, mint Thomas Jefferson, Lillian Wald, H. L. Mencken és Robert Moses.

  

JEGYZETEK

[1] Mindhárom becenév is lehetne: a „mink” jelentése „menyét” a „bubble”-é „buborék”, s a „gump”-é „lüke”. (A ford.)