Wolfgang Röd – Bevezetés a kritikai filozófiábap. 161 – 179

Etika és vallás

„A morál elkerülhetetlenül valláshoz vezet.”Kant

Kant vallásfilozófiája a lehető legszorosabban összefügg az etikájával – ahogy Röd fogalmaz, vagy úgy, hogy függ tőle, vagy úgy, hogy kiegészíti azt.

Sokféle vallás van: azt, hogy mi is a vallás, nehéz röviden és mégis kellő pontossággal megvilágítanunk. Mégis található valamiféle közös pont a vallások sokaságában, ez pedig a viszonyulásuk valami nem evilági dologhoz, ami lehet egy mindent átható hatalom (ahogy Kant az Ítélőerő kritikájában1 fogalmaz), vagy éppen maga az isteni mindenség; egy isten vagy akár egy egy egész panteon.

Az emberiség már az antikvitás óta próbálkozik magyarázatot nyújtani a vallási képzetek létrejöttére. Egyesek a félelemben és a reménykedésben keresték a választ, vagy abban a vágyban, hogy az emberi vonásokat transzcendens valóságként lássák, mások abban a szükségletben, hogy a magát bűnösnek érző ember valamilyen tökéletes lény gondviselésére bízza magát – egy olyan lényre, aki mindennél hatalmasabb, büntet és megbocsát, és közvetlen hatással bír az emberi sorsokra. Jelentősek az ember földi életére irányuló vágyai is – amennyiben valamilyen transzcendens létezőtől vár segítséget a hétköznapi boldogulásban -, de legalább ekkora súlya van a „halál túlélésének”, a túlvilági létnek a reményében is.

Kant szerint ezek a magyarázatok mellékesek – mind azt feltételezik, hogy a vallás esetleges fenomén, Kant szerint viszont a vallás nem valami véletlenszerű dolog, ami pszichológiai okokra vezethető vissza, hanem ésszerű és szükségszerű hit Istenben mint az erkölcsi törvény kútfejében. Kant filozófiai teológiájának létjogosultságát és fontosságát a Vallás a puszta ész határain belül c. művében különösen hagsúlyozza – lásd: az ész elsősége ebben a témában is különösen fontos: a cenzúra és a dogmatizmus könnyen elfeledkezik az érvekről, és nem hajlandó vitába bocsátkozni, hanem az egyház tekintélye mögé bújik, márpedig „az olyan vallás, amely meggondolatlanul hadat üzen az észnek, azzal szemben nem soká tarthatja magát”. Kant ebben a rendszerben a hit szükségszerűségét igyekszik bebizonyítani, és Istent a legfőbb törvényhozónak tekinti.

Kant vallásfilozófiája viszonylag későn bontakozott ki – miután megjelentek a Kritikák, a korabeli szellemi élet nagy várakozással fordult a szerző vallásfilozófiai műve felé, amely azonban csak nem jött (egy ízben már majdnem: az ifjú Fichte Kinyilatkoztatás-kritikáját a korabeli recenzensek Kantnak tulajdonították. Karl Reinhold, a jénai egyetem professzora is Kantnak tulajdonította a művet, bár egy levelében felhívta a figyelmet a szöveg „slamposságára és terjengősségére”, bár ezt annak tudta be, hogy a königsbergi bölcs addigra már megette a kenyere javát, és biztos sietve vetette papírra a gondolatait.

1 Az ítélőerő kritikája, 90. §

1

A sors fintora, hogy Fichte később pont ennek a Reinholdnak vette át a helyét a jénai katedrán)2. A königsbergi bölcs elsősorban etikai, nem pedig vallási úton közelítette meg a témát. Azt tekintette a feladatának, hogy a vallásfilozófiáját összekapcsolja az etikájával és összehangolja filozófiájának egészével (Kantra egyébként is jellemző volt ez a rendszerezési törekvés). Mindebben Röd szerint szerepet játszottak bizonyos deista hatások is; Kantra nagy hatást gyakorolt Rousseau Emiljében a dogmáktól és egyháztól mentes, érzelemre és észre épülő vallás koncepciója.

Kant egyfelől meg akarta tartani a vallást, de csak annyiban, amennyiben összeegyeztethető az ésszel – mégpedig leginkább a gyakorlati ésszel, mert szerinte a vallásnak teljes egészében az erkölcshöz kell kötődnie (mivel a morál elkerülhetetlenül valláshoz vezet). A vallás tulajdonképpen abban különbözik az erkölcstől, hogy az erkölcsi imperatívuszokat isteni parancsként értelmezi. Az észvallás nem állít fel olyan erkölcsi parancsokat, amelyek túlmutatnának az erkölcsi imperatívuszok körén. Röd felhívja rá a figyelmet, hogy itt megfogalmazhatódik bennünk a gyanú, hogy Kant csupán nagyobb súlyt akart adni ezzel az erkölcs fontosságának, s erre utal válasza a neki feltett kérdésre: „Mi is hát a vallás?” – „A vallás a bennünk rejlő törvény, amely a felettünk lakozó törvényhozótól és bírótól nyeri a súlyát”. Ez a felfogás azonban nemigen állná meg a helyét: Kant ugyanis nem csak az etika népszerűsítőjének tekintette a vallást, nem valami olyasminek, ami könnyebben eljuttathatja az erkölcsi parancsokat a tiszta ész követelményei iránt kevésbé fogékony népnek. A vallás nem csupán az erkölcs támogatója: Kant szerint a vallás nem csak járulékosan, eszközként, hanem eszenciálisan is kötődik az erkölcshoz. Az etika ahhoz a gondolathoz vezet, hogy kötelességeink isteni parancsok, vagyis az erkölcsi kötelesség tudatával a végső célnak, a legfőbb jónak a gondolata – és ezzel együtt Isten ideája is, mint a végső jó feltétele.

Ha elfogadjuk, hogy az etika a legfőbb jó és Isten ideájához vezet, abból még nem következik, hogy Isten hozta volna az erkölcsi törvényeket – ehhez azt is fel kell tételeznünk, hogy efféle kötelesség csak olyan lénnyel szemben állhat fenn, amely abszolút erkölcsi törvényhozó. Mindez nem azt jelenti, hogy bizonyíthatjuk Isten létezését: erről Kantnál szó sem lehet. Isten ideáját csakis az erkölcsi törvények alapján vagyunk képesek kialakítani. A vallás így nem önálló, hanem az erkölcstől függ: a vallás kanti felfogásban nem más, mint „Isten megismerésére alkalmazott morál”. A vallásfilozófiát nemcsak a tartalma különbözteti meg az etikától, hanem nézőpontjában is: ahogy az előbb már említettük, a vallásfilozófia a törvényt Isten adományának tekinti. Másfelől azonban a kanti vallásfilozófia nem csupán alkalmazott etika, mivel figyelembe veszi az erkölcsi tudat olyan aspektusait is, amelyekkel erkölcsi témájú írásaiban Kant még nem foglalkozik, így bizonyos tekintetben az etika kiegészítőjének tekintendő.

A vallásos tudatra az a meggyőződés jellemző, hogy az „állj ellent a gonosz kísértésének” követelés nem csupán az egyénre, hanem minden eszes, morális döntésre képes lényre vonatkozik.

2 Rokay Zoltán - Előszó in J. G. Fichte – Minden kinyilatkoztatás kritikájának kísérlete, L’Harmattan, Bp. 2003

2

A vallásfilozófia kiindulópontja

Kant világosan látta, hogy a kritikai filozófia fő gondolata – vagyis az, hogy a tények tudása tágabb értelemben a lehetőségfeltételekre vezetendő vissza – nemcsak a tárgytapasztalat tényére és az erkölcsi kötelesség tudatának tényére korlátozódik, hanem kiterjesztendő erkölcsi esendőségünk tudatának tényére is. Az etikának az erkölcsi törvény tudata szolgál alapul, tehát ez a vallásfilozófia alapja is. Az ember nem csak követi az erkölcsi törvényt, hanem nap mint nap ki van téve annak a kísértésnek, hogy vétkezzen ellene; az emberi természetben rejlik egy hajlam, ami arra sarkallja az embert, hogy túltegye magát az erkölcsi „legyen”-en, és rosszat cselekedjen. Igazat kell mondanunk, mégis hazudunk stb. Kant az etikájában nem vizsgálja, hogy honnan van ez a rosszra való hajlandóságunk, de vallásfilozófiájában már kitér erre is. A rosszra való hajlam Kant szerint tény, és a vallásfilozófia feladata, hogy fogalmilag érthetővé tegye.

Az ösztönökre történő rámutatás magában még nem válasz a kérdésre: az ösztönök magukban véve se nem jók, se nem rosszak, szabad döntésünktől függetlenül érvényesülnek, így morális szempontból nem értékelhetőek. Az ember akkor rossz, ha rossz maximák alapján cselekszik. Az erkölcsi ítélés tárgya nem az ösztön, hanem a maxima, ami meghatározza a kapcsolatot az ösztönök és az erkölcsi értékkel bíró döntések között. Az immorális döntés alapja a szabadság aktusa, melynek révén az ember szembeszegül az erkölcsi törvénnyel – azon szabály szerint cselekszik, amely azt mondja ki, hogy nem muszáj követni a törvényt. A morális törvény azonban nem engedi meg az efféle elhajlásokat.

A rosszra való hajlandóság

Sokféle tapasztalatunk van a rosszra való hajlandóságról, vagyis arról a hajlamról, hogy a kötelesség ellenében cselekedjünk. Számtalan példát látunk rá a világban, de Kant szerint nincs szemléletesebb példa rá, mint a káröröm – ami a legszebb öröm. Ha egy barátunkat baj éri, természetesen sajnáljuk, nem örülünk neki, de mégis motoszkál bennünk az az érzés, hogy „micsoda mázli, hogy nem velem történt”. A 17. és 18. században gyakran feltételezték, hogy emberi közösségek a közjóra is épülhetnek – ezzel Kant nem ért egyet. Szerinte a természetes jóindulat mellett létezik annak a párja, a természetes rosszindulat is. Kérdéses az a felvetés, amely szerint az emberek természetüknél fogva barátságosak lennének egymással: a konfliktusok olyan idősek, mint maga az emberiség, nem a civilizáció velejárói, hanem az emberi természethez tartoznak. A kanti példa erre a primitív népek destruktív viselkedése; de ez a rosszra való hajlam nem csak egyének, hanem államok és népek viszonyaiban is megfigyelhető. Ezt a rosszra való hajlandóságot nevezi Kant gyökeres vagy radikális rossznak. Az elnevezésben a „gyökér” arra utal, hogy ez a hajlandóság az emberi természetben gyökerezik és maga is gyökerét képezi a maximák erkölcsi megromlásának. Az etika szempontjából akkor érdekes a gyökeres rossz, ha feltételezhető, hogy az ember felelős érte – és így felelőssé is tehető érte. Kant biztos volt benne, hogy ez egy morális értékkel bíró dolog, de a felelősséget nem az egyén szintjén vélte felfedezni, hanem az egész emberiségre vonatkozóan. Ha a radikális rossz megítélhető erkölcsileg, akkor ezzel

3

az is együtt jár, hogy egy szabad döntés képezi az alapját, valami olyan, ami csakis az emberiségé. Az olyan tettet viszont, ami miatt az egész emberiséget terheli felelősség, nem lehet időben bekövetkező aktusként értelmezni, így időn kívülinek kell lennie. Ez a tett nem individuális, nem időbeli, így ebben az ertelemben intelligibilis – mivel csupán az ész által ismerhető meg. Röd itt megjegyzi, hogy Kant nyilván az emberi természet romlottságának lutheri tanításának hatására építette fel ezt az elméletet. Ez az időn kívül elkövetett, morális értékkel bíró tett voltaképpen azonos a keresztény dogmatika egyik fő fogalmával, mégpedig az eredendő bűnnel. Kant azért zárta ki az időbeliséget és helyezte ezt a tettet az időn kívülre, hogy elkerülje a körkörösséget.

A vallási fogalmak erkölcsi értelmezése

Kant szerint a „vallás minden kötelességünk isteni parancsként való ismerete”. Az ismeret kifejezés ebben a szövegben nem valaminek a megismerésére vonatkozik, hanem arra, hogy az erkölcsi kötelességek isteni parancsként értelmeződnek: úgy viselkedünk az erkölcsi imperatívusszal szemben, mintha isteni parancs lenne. Ez a vallásfelfogás az észvallás vagy a természetes vallás. A természetes vallás felől azért lehet valamit isteni parancsnak tekinteni, mert az a valami erkölcsi kötelesség, a kinyilatkoztatott vallás álláspontjáról viszont azért kötelesség valami, mert isteni parancsnak tekintik. Az észvallás előfeltétele az etika, de ez fordítva nem igaz: elhibázott vallás, amelynek tanítása nem értelmezhető etikailag. Az etikai alapokon nyugvó vallás szemben áll azzal a vallással, amely Isten kegyeit keresi kultikus szertartások, imák, áldozatok által – ezek ugyanis mind külsőségek, és mint ilyenek, Kant felfogásában vallási hóbortnak tekintendők. A vallás első fajtája nem kötődik egy meghatározott egyházhoz, mindenki számára hozzáférhető. A kereszténység Kant szerint ilyen vallás, de nem a történelmi alakzataira, az egyházra gondol, hanem az ideális észvallásra. A vallásfilozófiában általában nem csak az Isten, a szabadság és a halhatatlanság ideája játszik szerepet, hanem pl. olyasmik is, mint „Isten országa” vagy az „egyház”. Kant kritikai gondolkodó lévén a tradicionális fogalmakat csak akkor fogadta el, ha filozófiailag igazolhatóknak találta őket, ezért aztán mindezeket a „plusz” fogalmakat vizsgálat tárgyává tette. Akkor tekintette a fogalmakat értelmesnek, ha funkciójuk van az etikai elméleten belül. Ahogy az eredendő bűn fogalma Kantnál a rosszra való hajlandóság alapjául szolgáló intelligibilis tett, úgy pl. a Szűzanya képe lehetővé teszi számunkra, hogy gyermekét erkölcsileg szeplőtlennek gondoljuk el. A vallási képzetek morális értelmezésével a vallás demisztifikálódik. „Le kell hántani a misztikus burkot a vallásról, hogy megtaláljuk a vallási fogalmak morális értelmét”, mondja Kant. A folyamat fordítottja – vagyis a morális fogalmak vallási köntösbe való öltöztetése – arra szolgál, hogy közelebb hozza az elvont és nehezen érthető gondolatokat az emberekhez. A vallás ebből a nézőpontból az exoterikus oldala az etika egy részének. Kant úgy vélte, hogy a népi hitnek is megvan a maga jogosultsága, hiszen a tiszta ész princípiumai a nép számára értelmezhetetlenek, használhatatlanok. De Kant filozófiájának előfeltevéseiből az következik, hogy az erkölcsi parancs elvileg nem szorul semmiféle támogatásra – így az, mikor valamiféle, az értelmezést könnyítő törekvésről beszélünk, már nem filozófiai elmélettel állunk szemben, hanem az elmélet „egyszerűsítésével” vagy „közérthetővé tételével”.

4

A vallási fogalmak morális értelmezése jogosult azért is, mert olyan perspektívát nyit a morál előtt, amilyet az magától nem képes nyújtani: utal egy lényre, amely lehetővé teszi az erkölcsi követelmények kifejtését.A vallás morális értelmezésének tendenciálja nem csak Kantnál, hanem már a deistáknál is megfigyelhető (pl. Spinozánál). Az a nézet, hogy a vallási alapfogalmakat szimbolikusan kell felfogni, olyan ősi, mint maga a keresztény teológia: az „Isten fia” kifejezést „isteni észként”, azaz logoszként értelmezték, mely Istentől indul ki, de nem ő teremti. Spinoza és Lessing hasonló irányban haladtak. Kant nem ment olyan messzire, mint az ateisták, de tovább merészkedett, mint a deisták: Kant nem a gondolkodástól független tárgyak fogalmainak tekintette a vallás fogalmait, hanem érvényességüket az etikára korlátozta.

Az igazi egyház

A vallásfilozófiának nem csak az a célja, hogy érthetővé tegye a rosszra való hajlandóságot és a bűnbeesést, hanem meg kell mutatnia azt is, hogy mit lehet tenni ezzel a hajlandósággal szemben. A vallásfilozófia „végső soron a morális princípiumok ellentétével, a jó és a rossz harcával foglalkozik”. Kant szerint ezt a harcot nem annyira az egyénnek, mint inkább az azonos érzületű emberek közösségének kell megvívnia. Ez nem csupán stratégiai szempontokra vezethető vissza, hanem arra a kanti feltevésre is, hogy a rosszra való hajlandóság általánossága és a bűn közössége hívja föl az emberiséget a rossz elleni fellépésre. A belépés az etikai-polgári állapotba parancs, mert az erény az emberiségre vonatkozik, és mivel a rossz alapja nem a konkrét emberben található, hanem az ember lényegének a része. Ez a lényeg általános, és a jó és a rossz princípiuma közt választó egyén mindig az emberiséget képviseli, ezért össze van kötve az emberiség többi tagjával, vagyis a „sorstársaival” – vagy ha már harcról van szó, a „bajtársaival”. Az etikai közösség ilyen módon nem korlátozható egy meghatározott csoportra – országra, államra stb. Ez a közösség minden eszes lényt magába foglal a Földön – sőt, ha vannak eszes lények a Földön kívül, ők is a tagjai lennének. Az eszes élőlények köre nem behatárolható, így a közösség sem tűnik megvalósíthatónak, pusztán az ideában áll fenn. Mivel ez az egyház pusztán ideában áll fenn, így nincs szervezete, hierarchiája és kultusza, sőt, körülhatárolt tagsága sem.A morál nem feltétlenül hoz létre közösséget, de a vallás igen, mivel az erkölcsi imperatívuszokat isteni adományként fogja föl az emberek – illetve az eszes lények – számára, amelyekért „cserébe” az eszes lények engedelmességgel tartoznak az adományozónak. A vallási közösség ebből a szempontból az állami közösség analógiája, mivel alapjait a törvények képezik, de ezek enm jogi normák, hanem morális követelmények. Kant ezt az állapotot „etikai-polgári állapotnak” nevezi.Ebből a „polgári” szempontból a vallásfilozófia a társadalomfilozófia kiegészítőjének nevezhető. A polgári társadalomnak nem feladata az embereket erkölcsös magatartásra ösztökélni, de a vallásfilozófia szembeszáll az utilitarista társadalomkocnepció veszélyeivel. Ez az idea voltaképpen korlátozni kívánja a haszonra törekvő egoista individuumok közösségeként elgondolt állam felfogását.Kant emberfelfogásának alapja, hogy az embert nem tiszta észlénynek, hanem egyúttal érzéki lénynek is tekinti. Az ember ilyen állapotában nem felelhet meg az etikai közösség

5

ideájának. Kant pontosan az ember érzéki voltára irányulóan fogalmazta meg szónoki kérdését: „De hogyan is várhatnók, hogy egy ilyen görcsös fából valami teljesen egyeneset lehessen faragni?”A meglévő vallási egyházaknak kötelessége, hogy folyamatosan közelítsenek a „láthatatlan egyház” ideájához. Az erkölcsi normák nem konszenzuson alapulnak – mivel így a kötelesség parancsa nem lenne szükségszerű és mindenkire kötelező érvényű. Az isteni – erkölcsi – törvényeknek alávetett egyének összessége nem más, mint „Isten népe”, Isten állama pedig Kantnál egy olyan rend, melyet Isten ideája vezérel, s nem Isten, hanem az ész tűzi ki célul. Nem Isten kötelezi az embert a jóra, hanem az az általános emberi kötelesség, mely szerint a jót győzelemre kell vinni. Úgy kell viselkednünk, mintha Isten azt bízta volna az emberekre, hogy az erkölcsi parancsot közösen, az egyház mint etikai közösség keretén belül juttassák érvényre.

A vallásfilozófia a kritikai filozófia összefüggésében

Már Kantnál kezdetét veszi a teológia „megszüntetve-megőrzése”, amely aztán Hegelnél teljesedik ki. A tradicionális vallás Kant felfogásában egy a priori eszmény történetileg kontingens megjelenése. Kant így szembefordult a kinyilatkoztatott vallások abszolútság-igényével. A kanti felfogásban csak az számít abszolút igaznak, amit a filozófia mint „morális vallást” tanít: a tradicionális vallások annyiban igazak, amennyiben egybeesnek ezzel a morális vallással – vagyis a filozófia szolgáltatja a mércét a vallások számára. A kanti vallásfilozófia formálisan ugyanolyan jellegű, mint a kanti filozófia többi része: elmélet, amely bizonyos tények értelmezésére szolgál. A vallás területén azonban Kant értelmezései Röd szerint kevésbé meggyőzőek, mint a morál vagy az ismeretelmélet témájában. Kant megalapozásai arisztotelészi szempontból hiányosak lennének, ám a kritikai filozófia keretén belül nem azok: nem evidens axiómákra történő visszavezetésével kívánta megalapozni tételeit, hanem tényeket akart megfelelő feltevések segítségével magyarázhatóvá tenni. A konstruált fogalmak – mint például az intelligibilis tett – akkor tekinthetők értelmesnek, ha a velük megfogalmazott tételek teljesítik feladatukat, és érthetővé teszik a magyarázandó tényeket.Kant etikájában és vallásfilozófiájában szakított azzal a felfogással, mely szerint „valóságos” az, ami tőlünk függetlenül létezik. Mikor Kant Istent mint Isten ideáját határozza meg, nem ateistaként kíván fellépni, s az igazi egyházat ideaként jellemezve sem a klérussal helyezkedett szembe, hanem csupán a realitás transzcendentálfilozófia-felfogását juttatta érvényre a morál és a vallás témájában.

Dippold Ádám

Irodalom

Röd, Wolfgang – Bevezetés a kritikai filozófiába (Csokonai kiadó, Debrecen, 1998)J. G. Fichte – Minden kinyilatkoztatás kritikájának kísérlete (L’Harmattan, Bp, 2003)Mezei Balázs – Vallásbölcselet (Attraktor, 2004, p. 53-72, §2.2-§2.3)Kant – A vallás a puszta ész határain belül és más írások (Gondolat, Bp. 1974)

6