SZABÓ ATTILA

AZ ÉN, A SZABADSÁG ÉS A SZELLEM

SZABÓ ATTILA

AZ ÉN,A SZABADSÁGÉS A SZELLEM

A TAROT NAGY ARKÁNUMAIMINT AZ ÉN-BEAVATÁS FOKOZATAI

BUDAPEST2007

© Szabó Attila

Grafika: Linegraph

Tartalom

Az ember szellemi lénye és magasabb Énjének ébredése(Egy ezoterikus emberkép felvázolása. A tarot mint Én-fejlődés) .............................7

A beavatás tarot-jaA tarot újraértelmezésének igénye ..........................................................................39

A tarot .....................................................................................................................52I. A kozmikus princípiumok 1. – 5. ....................................................53

II. A Szubjektív Tudat fejlődése 6. – 16. ..............................................63A Gonosz eredete és kozmikus szerepe ...........................................84

III. A Kozmikus Tudat kialakítása 17. – 21. .........................................99Az Új Ember .................................................................................109

Az utókor téves értelmezései .................................................................................110

Összehasonlítások .................................................................................................116

A képek a teremben ...............................................................................................118

A szellemi belső fejlődés szerkezete ......................................................................120A 4x5-ös felosztás .........................................................................120A 3x7-es felosztás .........................................................................126

A tarot huszonkét képe ..........................................................................................128

Az Én-beavatás fokozatai, avagy a Belső Út lépcsőfokai .....................................130

A Beavatás Terme ..................................................................................................139

A szabad és morális Én új korszaka(Az ember és a világfejlődés a szellemi világkép nézőpontjából) ..........................140

A Régi Világ és az Új Világ ...................................................................................194

Az emberiség az elmúlt századokban átélt egy intellektuális ébredést.Most egy morális ébredést kell átélnie.

„Az ember a lét titkaiból csak olyan mértékben részesülhet, amilyen mértékbenmegjelenik benne a morális tudat. A moralitás tehát kihat a megismerésre is! Haugyanis immorálisan birtokolja valaki a lét titkait, azzal csak magára hoz veszélyt éspusztítás lesz a végeredmény. A Kozmoszban hatalmas szellemi erők vannak, és csaka morálisan vezetett megismerésnek sikerülhet, hogy nem fordítja maga ellen azokat.Az önzés végül is nem boldogulhat a lét nagy erőivel, és csak zűrzavart hozhat rájuk.Ezért az embernek jelenleg csak egy primitív ismeretszintje van a szellemi világról,és a lét igazi nagy titkait nem ismeri és általánosan még nem ismerheti. Hogy ebbenfordulat következzen be, ahhoz a morális fejlődésére lenne szükség, egy belső szellemiátalakulásra, amely azonban hosszú és fáradságos utat jelent.” Rudolf Steiner

Az Ember missziója valójában szellemi természetű. Erre sem a tudomány, sema vallás nem ad igazi magyarázatot. Az előbbi inkább tagadja, az utóbbiból pedigegyszerűen hiányzik (csak Istennek van missziója). A „tudatváltás”, a jövő tudata –a beavatás – az lenne, hogy az Ember szellemi („kozmikus”) missziójára ébredünkrá, amit mindenki feladatként ott hordoz magában, a saját Énjében, és ezt a tudatotbe is hozzuk a hétköznapokba. Az Ember e küldetése: a világ morális megváltása,morális átformálása a szabadság talaján. Ezt fejezi ki az Új Ember és az Új Világfogalma. A tarot rejtett (és félreértett) tartalma, a nagy arkánumai által történőbeavatás, az Én-beavatás végső célja valójában ez.

„Mielőtt az ember a mai tudatához eljutott volna, egy álomszerű szellemi látásállapotában élt. Érzékelte a szellemi létet, de csak úgy, ahogyan álmában lát azember valamit. Ez volt az emberiség tudatának ősállapota. Az egyes embernek alig volt önálló Énje, ezért még beleolvadt a szellemi világba. Önmagán kívültapasztalhatta csak magát a szellemit, ezért ha kapcsolatba akart lépni vele, akkornem maradhatott meg saját bensejében, hanem ki kellett lépnie magán túlra, aszellemi világba. Az emberi Én azonban idővel minél inkább kifejlődik bennünk,annál inkább már önmagunkban is megtalálhatjuk a szellemit, és már nem csakrajtunk kívül lehet és kell azt keresnünk.” Rudolf Steiner

* * *A könyv egésze egy szellemi beavatásfolyamat előrehaladó menetét is tükrözi,

amely 3 részre tagolódik, 3 szintben fejeződik ki.I. szint: A felkészülés. (7. – 51. old.) Bevezetés. Az alapok. – Elméleti fok.II. szint: A megküzdés. (52. – 139. old.) A belső szellemi erők mozgásba hozása,

aktivizálása. A személyes-énszerű behatolás a szellemiségbe, a belső tudati falakáttörése. – Gyakorlati fok.

III. szint: A felelősség. (140. – 198. old.) Az Új Ember látószögéből valórátekintés a világra, az emberre és a szellemiségre. – Akarati fok.

6

Az ember szellemi lénye és magasabb Énjének ébredése(Egy ezoterikus emberkép felvázolása. A tarot mint Én-fejlődés)

Egy mondanivalójában igen jelentős, kitüntetetten emberközpontú ezoterikustanítást ismerhetünk meg a tarot – valódi eredetét tekintve érthetetlenül titokzatos –képsorozatában, amely az ősi, ókori kozmoszközpontú okkult hagyományhoz köz-vetlenül nem is nagyon kapcsolható. Valójában nem tudjuk, hogy a tarot honnanszármazik és kiknek az alkotása, és éppen olyan rejtélyes az is, hogy miért jelentmeg és miképpen terjedt el a világban fokról fokra, mégis megállíthatatlanul azelmúlt évszázadok során. Kétségtelen azonban, hogy mindez nem volt „teljesenvéletlen”, és fogalmazhatunk úgy, hogy ennek „így kellett lennie”, mert az emberi-ség tudati fejlődésében mindig idejében és a kellő helyen jelentkeznek azok az erőkés eszközök is, amelyek a szellemi továbblépéséhez elengedhetetlenek. A tarot-val isez a helyzet, pontosan akkor jött, amikor szükségünk lett rá, azaz amikor márérettekké váltunk információi befogadására és felhasználására, vagyis akkor jelent meg a színtéren, amikor már valóban eljött „az ő ideje”. Minden bizonnyal fontosszerepet fog játszani az emberiség elkövetkezendő spirituális ébredésében, és annakegyre inkább és egyre nyíltabban a szellemi eszköztárába fog tartozni, mint az egyiklegaktuálisabb és legmodernebb ismereteket hozó kifejeződési formája.

A materialista világképbe közvetlenül nem illik bele az a nézőpont és valóság-fogalom, amelyet az ezoterikus világképben találunk. Ennek fogalmai szokatlanokés abszurdak a materialista tudomány felől nézve. Korunk még nem vállalkozhattöbbre, mint az „ezoterikus” és a „tudományos” világkép dualista együttlétezésére,azaz az igazi kommunikáció nélküli puszta „egymásmellettiségükre”. E két világ-képnek azonban az idők során nem egymást lerombolnia kell, különneműségükellenére sem egymás ellenségei. Egyszer bizonyára el fog jönni az az idő, amikormár egymás megismerési tárgyainak létezését elismerve egymás létjogosultságátsem fogják tagadni. A világ megismerésének célja és emberi erőfeszítése kibékíti és egyesíti majd őket. Egyelőre azonban még alig-alig találták meg a közös hangot,nem épült fel közöttük híd, és többnyire irtózva menekülnek egymás közelségétől.

A fizikai világképünkbe már mindenkor könnyen el tudjuk helyezni a különféleújabb és újabb ismereteinket, de azért, mert maguk ezek az ismeretek mindig csakisa fizikai világra vonatkoznak. A nem-fizikai, a szellemi, az ezoterikus ismeretekszámára egyelőre még alig rendelkezünk egy ezoterikus világkép általános és szilárdkereteivel, amelyen belül azonnal el tudnánk helyezni e más típusú és nem az anyagi létre vonatkozó ismereteinket. Az ezoterikus témákkal való ismerkedés tehátlegalábbis bizonyos türelmességet, elfogulatlanságot és nyitottságot igényel tőlünk.

A tarot problémafelvetése, tartalma és mondanivalója közvetlenül nem mindighelyezhető el a fizikai világképen belül, hanem egy „másik”, egy ezoterikus, egyszellemi világképhez tartozik. Ha ezt eleve elutasítjuk, akkor sem igazságértéke, sem valóságértéke nem lesz számunkra az itt következőknek.

7

1.

Ha végignézzük a tarot* huszonkét arkánumát, ezeket a jelbeszédes képeket,amelyek sokat sejtetően valami nagy titokra, a valóság mélyebb megértésének vala-milyen lehetőségére látszanak utalni, azonnal szembetűnik az a sajátosságuk, hogyezoterikus hangulatuk ellenére nem az „égi világ” viszonyait és jelenségeit ábrázol-ják. Vagyis közvetlenül nem annyira kozmikus létösszefüggéseket találunk e képe-ken, és így nem is a szellemi lét régióiba való valamilyen titkos betekintést, példáulnem a lélek „túlvilági útjának” leírását ígérik nekünk, hanem inkább az az érzésünk,hogy itt csakis az emberi világban lejátszódó történések vannak előttünk, olyanhelyzetek, amelyek velünk, földi emberekkel kapcsolatosak.

Ugyanígy már első ránézésre is világosan érzékelhető, hogy a mégiscsak nagyjelentőségű, sőt sokszor fennkölt hangulatú képeken nem istenalakokat látunk, akikennek megfelelően bizonyos világalakító isteni tetteket hajtanak végre, számunkramindig rejtélyesnek megmaradó kozmikus méretű műveleteket, hanem embereketrajzoltak oda, valóban az ember alakját használták fel a mondanivaló jelzésére,ennélfogva kézenfekvő az a további felismerés is, hogy emberek által végzett – jóllehet szellemi és belső – cselekvéseket figyelhetünk meg a képeken. És mégakkor is, amikor magasabb létigazságok, kozmikus princípiumok kifejezéséről vanszó, mint az első öt ábra esetében: az alakokon itt sem látunk az isteni mivoltraemlékeztető külsőségeket, emberfelettivé emelő monumentalitást, magasztosdicsfényeket, hanem teljesen emberszerűek a megrajzolt személyek, noha látnivaló a szimbólumfunkciójuk, a puszta egyéni létnél tágabb jelentéstartalmuk.

Hasonlóképpen, a figyelmes szemlélő számára feltűnik a képeknek az a jellem-zője is, hogy a világ értelmezése, avagy egy világkép felvázolásának igénye nem a mindenség egyetemessége felől, kozmikus messzeségek látószögéből, haneméppenhogy az ember nézőpontjából történik, egy emberfogalom kifejtése útján. Az emberi lélek oldaláról, az emberi lét viszonyain keresztül vannak felvetvebizonyos alapvető témák és nagy igazságok. Vagyis közvetlenül nem a Kozmoszbalátunk bele e képek révén, hanem az Emberbe, az ember lényébe, az emberi Én belső területére, ennek sajátos küzdelmeibe. Hamar meg lehet állapítanunk teháta 22 nagy arkánum szemlélése közben azt, hogy a tarot mégoly ezoterikus taní-tása, tartalmisága – nem tagadva ezzel magasabb, szellemi bölcsességét – nemkozmoszcentrikus és ezzel nem istencentrikus, hanem kifejezetten embercentrikus.A tarot világa az ember világa, a tarot tárgya az ember maga.

A legdöntőbb bizonyítéka ez annak, hogy a tarot mégsem lehet – mint többenállítják – egy ősi, ókori (egyiptomi), vagy éppen ókor előtti, a mitológiai időkbőlszármazó világkép tükröződése, tehát nem lehet ennyire régmúltbeli eredetű sem! Habármelyik, az ősi hagyományon alapuló kozmikus világképet, világmítoszt tekintjük,

* Maga a „tarot” szóalak francia eredetű, ezért kiejtése is ennek megfelelően történik: ’taro’.

8

mindegyik szinte kizárólag az „égi világról” szól, az őslét, a létkezdet titkairól,a világegész leírásáról, az istenek világépítő tetteiről, az istenek egymáshoz valóviszonyáról, és éppen e témákhoz mérten az ember végletes önállótlanságáról, azistenektől való abszolút függéséről, és arról, hogy ami az emberi lényben található,az mind egyedül az istenektől származik, vagyis amivé az ember lett, az csakis azisteni teremtőaktusok eredménye. Az ősi hagyományban az ember teljes mérték- ben valami önállótlan, az isteni világtól még mindenben meghatározott lénykéntjelenik meg. Az ősi világképekből teljesen hiányzik az emberi individuum ésebből fakadóan az emberi szabadság fogalma… De észrevehetően hiányzik e régi– különösen az egyiptomi – mitikus világábrázolásokból maga a szabadság prin-cípiuma, a szabadság „atmoszférája” is, mert ezt a belülről fakadó képességet,magába a személytelen létbe szinte be sem illeszthető, abból sehogyan sem meg-magyarázható titokzatos tudatvonást még a felvonuló isteneknek sem igen tulajdo-níthatjuk, akik maguk is inkább valami szükségszerűségeknek tűnnek fel, erőknek,kozmikus folyamatoknak, létépítő hatalmaknak, és még önkényük, fantáziájuk, sajátcéljaik és cselekvéseik sem hordozzák magukon igazán a szabadság valódi jegyeit,hanem olyanoknak látszanak, mint akik csak valami Abszolút Szükségszerűségparancsoló követelményeit teljesítik tetteikben.

Minden régmúltbeli ezoterikus tannal, ősi hagyománnyal, ezeknek ismert írásosemlékeivel összehasonlítva tehát a tarot egyik jellemző sajátossága az, hogyelsődlegesen nem a Mindenségről vagy a Szellemi Létről nyújt valamilyen leírást,nem az istenekről és rejtélyes világalakító tetteikről számol be, hanem közvetlenülés célirányosan az Emberről szól. Az ember lényébe vezet be, azt írja körül, azt akarja megfejteni. Legfőbb céljának nem a létegész ábrázolását tekinti, bár az errőlvaló bizonyos tudást és „beavatottságot” már mintegy feltételezi. A tarot nem az„alapokkal” kezdi, a lét általános leírásával, a szellem világban való jelenléténekigazolásával, hanem már épít erre. Az embert a világ nélkül persze megérteni semlehetne, hiszen e megértés érdekében éppenhogy a világban, a „létben” kell őtelhelyeznünk, vagyis a világegészben elfoglalt helye alapján határozható csak meg az ember lénye is és állapítható meg tetteinek valós értéktartalma. Valamilyen világ-értelmezés, kozmosz-kép, sőt szellem-definíció természetesen kiolvasható atarot-ból is, de inkább csak a háttérben. Ami az előtérben van, amire a figyelemközvetlenül irányul, az az ember, az ő lénye és saját tennivalói.

A vallásokban, a hagyományos ezoterikában mindig egy általános kozmosz-képetadtak meg először, és csak ebből és így úgyszólván „utólag” vezették le az embert,az ember fogalmát. A tarot-ban ez fordítva van. Először egy emberfogalomkerül elénk, ez van benne részletesen kidolgozva, és ebből kell eljutnunk egy világ-értelmezéshez, levezetnünk egy kozmosz-képet, meghatároznunk azt, hogymi van az ember körül, milyen lét az, amiben található. A tarot újszerű és kissémeghökkentő üzenete az – avagy a mintegy hagyományrombolóan a hagyománykorábbi kozmoszcentrikusságát részben félretevő magatartása azt a felismeréstsugallja felénk –, hogy nekünk, embereknek az Emberből kiindulva kell és lehetmegfejtenünk a Világot, sőt, éppenséggel magán az emberfogalmon keresztül, az

9

emberi mivolt megértésének segítségével fogunk tudni egyúttal a legmélyebben ésa legmesszebbre behatolni majd a Kozmosz és talán maga az Istenség fogalmába is.

Az ősi, a hagyományon alapuló világképek kitágulnak, felmerészkednek ugyan a létegész vagy az istenek gondolatilag meglehetősen absztrakt és emberileglegtöbbször követhetetlen világába, de ott nem találnak sokat az Emberről, nemtudják annak lényegét és keletkezése értelmét igazán megragadni. Ha elárulnak éskifejeznek is valami tudnivalót róla, az nem több merő általánosságoknál – példáulaz égi „származása”, a földi „elfajulása”, az isteni világba való jövőbeni „vissza-kerülése” –, ami nem szolgáltat elégséges tudást az ember számára ahhoz, hogyközelebbről megértse önmagát, és megtudja azt, hogy mivégre van, mi a hivatása,és mit kell e világban kezdenie a saját önállósult személyével, amennyiben kikerültaz isteni, az égi harmóniából.

Az ősi spirituális hagyomány, a belőle keletkező intézményesült vallások alegtöbbet a mindenségről, az istenekről tudtak, de a legkevesebbet az emberről!...Eszméik és mondanivalóik elsősorban az istenekről és a mindenségről voltak, amiket kifejtettek a teogóniában (az istenek keletkezése) és a kozmogóniában (a világ keletkezése), leírták az égi világ hatását a földi világra az asztrológiában,meghatározták az emberek viszonyulását az istenekhez a kultuszban, közöltekbizonyos erkölcsi parancsokat, amelyek az emberek egymás közötti magatartásátszabályozták, de mindeközben „az emberi lény maga” nagyobbrészt megmaradttalánynak e tanításokban. A régi világmítoszok és vallások messzemenőenalárendelt és a teljes kiszolgáltatottságig függő helyzetet, a világ egészéhez mérvelekicsinylően mellékes és elenyésző szerepet tulajdonítottak az ember létezésének,és kezdettől fogva meglehetős tanácstalanság vette körül azt a kérdést, hogy egyál-talán mi szükség van rá a mindenségben.

Ahogyan a történelem ködbevesző hajnalán az emberi lény is még csak kelet-kezőben volt a földi-fizikai világban, úgy volt még akkoriban az ember fogalma isüres és meghatározatlan… A mindenség, az istenek kozmikus világa már kész volt,törvényei működtek, determinizmusa érvényesült, ezért lehetett róla már tudássalrendelkezni, és eseményeit, belső összefüggéseit kikutatni és leírni. Az emberazonban az írott történelem előtti régmúltban még igazi újszülött volt, óvatosan éslassan haladt a fizikaiságba való leereszkedése, a tisztán szellemi létezésből valóátfejlődése az anyag világába, az egyedi lét újdonságát hozó körülmények közé.Ennélfogva minden tekintetben még az isteni-kozmikus világhoz kötődött, lényétaz mozgatta és alakította, bensejét az töltötte ki, így a lelki szférájából még teljesenhiányzott is az önállóság, a szubjektivitás érzete és az önmegtapasztalás élménye!Az ezekből a korszakokból – az atlantiszi időkből és az utána következő évezre-dekből – származó, illetve a „történelmi” korokban is még továbbélő ősi világ-képekben ezért találunk oly sok utalást az isteni-szellemi világra, az istenek ter-mészetére és földi lehatásaira, eseménydús megnyilatkozásaikra, ám alig hallunkvalamit az ember mivoltáról és evilági missziójáról.

10

2.

Az okkult történelemszemlélet mindenkor eltért a materialista történelemtudo-mány nézőpontjától. Az előbbi az emberben egy szellemi és nem-halandó lényt lát,aki nemcsak a fizikai, hanem egy szellemi világhoz is hozzátartozik, és aki a szellemi létből „fejlődött ki” és „fejlődött bele” a fizikai létbe. Az utóbbi az embertlényegében egy anyagi és mindenképpen halandó lénynek tekinti, aki a – tudatnélküli – természetből fejlődött ki, és halálakor oda is „tér vissza”, vagyis testévelegyütt a lelke is elenyészik. Az emberi lény természeti eredetének feltevése azonbanértetlenül áll az előtt a kérdés előtt, hogy az „Emberben” olyan tulajdonságok ismegjelentek, amelyek a „Természetben” nem találhatók meg! Ilyenek mindenekelőtta következők: az öntudat vagy én-érzet, a moralitás és a szabadság.

A természeti létezőkben nincs igazi különbség a külső lét és a belső lét között.Az emberben azonban kialakul egy belső élet, egy saját személyes világ, amely már megkülönbözteti magát a külvilágtól. A természeti világból tehát hiányzik az individualitás fogalma, az emberi világ ezzel szemben lényegében véve azindividuumok világa. – A természeti lények számára, másfelől, ismeretlen az atörekvés, hogy önmagukat „meghaladják”, és például legyőzzék ragadozóvágyukat,vagy az ellenséges fajok „kibéküljenek” egymással, vagyis hogy moralizálódjanak,mert nem teremtenek maguknak a saját megváltozásukra sarkalló eszméket,nincsenek magukkal szemben támasztott értékköveteléseik, és így az adott létükkereteit meghaladó belső („szellemi”) céljaik. – Végül, a természeti szituációk nemkülönösebben bonyolultak, a természetes ösztönök alapján is el lehet boldogulnibennük és meg lehet oldani őket, míg az emberi szituációk sokkal körmönfontabbak,nehezebb a tájékozódás a területükön, nem mindig alkalmazhatók rájuk sablonok,ezért az ember gyakran mérlegelésekre, döntésekre, választásokra kényszerül,cselekvései tehát nem eleve és mindenkor determináltak, hanem sokkal inkábbbelőle indulnak ki, szabadságában áll bármit megtenni, és valójában mindenirányban nyitott az út előtte. Ha tehát az embert természeti lénynek tekintjük is,furcsa módon mégsem illik bele minden jellemzője a természetbe, más logikát követ,más törvények vezérlik, mint amelyeket a természetből kiolvashatunk.

Ha a természettudomány az ember testét a természetre vezeti is vissza, az emberlelkét, szellemét, énjét, és ezzel individualitását, moralitását és szabadságát semmikorsem fogja tudni a természetből megmagyarázni, abból levezetni, és nem pusztán azelégséges adatok hiánya miatt nem képes erre, hanem azért, mert kétféle működést,eltérő belső logikát, ellentétes minőségeket kell mindig tapasztalnia ebben az össze-hasonlításban, amelyeket nem lehet összekapcsolni, egymással rokonítani, egy kalapalá venni. Ha a testünk a természetből való is, honnan való a lelkünk, a szellemünk,az énünk? Ez az a kérdés, ami túlvisz minket a fizikai világon, a természet „fölé”késztet tekintenünk, és a természeten kívül kutatja a magyarázat lehetőségét. –

Az alábbiakban kísérletet teszek egy „ezoterikus emberfogalom” vázlatos kifej-tésére, amit bevezetésül szánok a tarot témájához. A tarot mély és rejtett mondani-valóját nem érthetjük meg, ha nem valamilyen szellemi nézőpontú világkép felől

11

közelítünk hozzá. Néhány olyan, általam alapvetőnek tartott szempontot, fogalmat,összefüggést foglalok össze röviden a következőkben, melyek egy ezoterikus ember-fogalom kialakításának elemei közül nem hiányozhatnak. Így merőben másképplátjuk majd az embert, a világot, mint ahogy a tudomány az utóbbi egy-két évszázadóta ezt elénk tárja. A nagy kérdés persze az, hogy a fizikai világ mellett létezik-e egyszellemi lét is. Tegyük most fel, hogy igen. És ekkor meglepődve tapasztaljuk, hogya szellemi világmagyarázat kifejezetten egy morális irányultságot hordoz és foglalmagában! A teljességre nem törekedve, kezdjük mindjárt a dolgok közepébe vágva.

A régmúlt korok embere számára még egyértelmű volt az ember természet felettihovatartozása és természeten kívüli eredete. Tudtak egy szellemi világ meglétéről,mert még érzékelték azt. Korábban, a földi-fizikai emberi lét megjelenése előtt mint lelkek maguk is benne éltek ebben a szellemi világban. De akkor még teljesenhiányzott belőlük a szabadság és nem fejlődött ki bennük az én-érzetük sem. Ebbena szellemi létben, a „másik” világban harmónia és szeretet vette körül őket, de ottnem ébredhettek öntudatra. Az emberi lény csak akkortól kezdve érzékeli önmagáta létben, amikor már énszerű és szabad megnyilatkozásokra képes. Amíg tudatávalmég beleolvadt a szellemi világba, addig önmagáról sem lehetett külön fogalma.

Az Ember akkor kezdte tudatosítani önmagát, akkor vált önmaga számára is„valakivé”, amikor különvált a szellemi-kozmikus világtól, amikor már különböznikezdett a szellemi dimenzióban található „egységléttől”. Az emberlény ezért csak a fizikai világ keretei között találhatott önmagára, csakis ezen a szellemi világonkívüli terepen fejlődhetett ki az éntudata és a szabadságélménye. Itt a halhatatlan és egység-természetű szellemi lelke fokozatosan beleereszkedett és mindinkábbbeleszokott a külső elkülönülést biztosító fizikai testbe, amely lehetővé tette szá-mára, hogy abban egy „saját létre” tegyen szert, és egyre inkább szabadon gondol-kodhasson és cselekedhessen, bár ez nem hirtelen, ugrásszerűen ment végbe, hanemhosszú évezredeket, sőt a legtágabban tekintve egész földkorszakokat vett igénybe.

Ez a külső – testi – „elkülönülés” azonban egy belső – lelki – „elkülönüléssel” isjárt: az emberi lény befelé, önmaga felé fordulásával, egoizmusa megjelenésével, és egyúttal a rajta kívüli lét elleni offenzíva, a birtoklás és az uralom erőszakosvágyával. Az ember a fizikai sík „keménységében” lassan egyénné válik, de ezzelegyütt saját belső – már egyre szubjektívebb – világában elveszíti a szellemi síkrajellemző és ott általa még birtokolt szeretetképességet, a moralitást! Az ember ezt a moralitást, a szeretetre való képességet a földi-fizikai létben már csakis szabadmódon, a maga erejével – feltéve, ha akarja – szerezheti meg, szerezheti vissza.

De éppenhogy a moralitásnak ebben a földi újra feltámasztásában találhatjamajd meg a kozmikusan saját, egyedül őt illető valódi fogalmát, a tulajdonképpeni„emberfogalmat”! Ezt a szellemi világban még hiába kereste volna, mert annakegységlétében erre a sajátosan emberi tettre, a szabad moralitásra neki magának nemis volt lehetősége, illetve ez ott ténylegesen nem is történt meg. Az ember a szellemilétben sohasem tapasztalta meg magát cselekvő, sőt teremtő lényként. Önmagát ott „semminek” látta, akit bábuként mások mozgatnak, mások teremtenek, mint

12

egy magatehetetlen újszülöttet, mert valóban az ember a szellemi világbeli létezéseidején – a fizikaiságba való leereszkedése előtt – még nem is volt egyéb annál.

Ez az újszülött azonban azért fogant a mindenségben a szellemi lét öléből, hogyegyszer majd elhagyja a szellemi világot, és elkerüljön egy idegen – a fizikai – létbe, egy újabb létteremtő kozmikus színtérre, ahol a saját lábára kell állnia, és egy olyanszellemteremtő úton megindulnia, amelyen előtte még senki nem járt, amelyet előttemég senki nem fedezett fel a Kozmikus Evolúcióban... Ez a kis Ember-újszülöttvalójában a lét egy új teremtő örvényébe ereszkedett alá, egy misszióval megbízva.

Mindezidáig ugyanis a moralitás, a szeretet a szellemi „egység-lét” talajánsarjadt ki a létezőkben. Az új irány és „kozmikus terv” most azt célozza meg, hogya moralitás, a szeretet a fizikai „elkülönülés-lét” talaján is képes legyen kifejlődni a létezőkben... Az egység-létben – a szellemi világban – könnyű volt megteremteni a szeretetet. Az elkülönülés-létben – a fizikai világban – azonban a már egyénné lettemberlény előtt hatalmas akadályok magasodnak fel, a szellemi világ számára isismeretlen erők szegülnek vele szembe, amikor a szeretet létrehozása válik különösfeladatává. Ezzel az Ember, a kozmosz e legifjabb szülötte a lélek pusztító viharaiközé kerül, a tudat sötét és irdatlan erdejének úttalan rengetegében találja magát,ahol minden érthetetlen, minden fenyegető és minden még meghódítatlan.

Ám ez az újszerű lény saját magában hordja mindazokat az erőket és eszközöket,amelyek majd képessé teszik, hogy utat vágjon a sűrűben, hogy kiérjen a napfényre,hogy legyőzze az elkülönülés-lét káoszának még megszelídítetlen rémeit. Szellemimagára eszmélésének, különösen pedig moralitásának első igazi pillanata azonbanaz a döbbenetes és kezdetben lebénító felismerés, hogy az a „sötét erdő” nem kívülevan, hanem benne magában! „Leereszkedésekor” nem csak az égi fényből kapottvalamit útravalóul és segítőül, hanem maga a sötétség, az akadály, az ellenerő isbeleépült a belső világába, mintegy bevarrták a bőre alá, amit saját magában hordlerázhatatlanul, kitéphetetlenül. Ha mindenkor valódi ellenfélként szembenállva is,de – a kozmikus létben és evolúcióban először – végleg összeforrt egymással az őlényében a Jó (az egység-lét) és a Rossz (az elkülönülés-lét), ezek kétpetéjű ikrek- ként ülik meg lelki szféráját. Ő maga a Jó és ő maga a Rossz, ő maga a Sárkánnyalmegküzdő legkisebb Királyfi (a moralitás, a szeretet), és ő maga a Királyfira rontóés annak elpusztítását akaró Sárkány (az elkülönülés-tudat, az egoizmus). Ezekharcban állnak ugyan egymással, de végzetszerűen össze is vannak láncolva, immárnem válhatnak el egymástól az emberen belül.

A Rossztól tehát az ember nem szabadulhat meg úgy, hogy azt magábólegyszerűen kiűzi, a lényén kívülre helyezi, vagyis nem „menekülhet el” tőle és nem„tagadhatja le” magában azt, ami bensejét a világgal szembeállítja. A Rosszat sajátmagán belül, a saját lényében kell megváltoztatnia, Jóvá formálnia, a Jóval átitatnia,hogy azontúl a Rossz – az elkülönülés-tudat, értsd: az individualizálódás – már neromboló legyen, hanem maga is beletartozhasson a világ kozmikus harmóniájába.Így az ember éppenséggel a saját, a benne levő Rosszát kapta munkája tárgyául!Mindenki a magáét, azt, amit önmagában, a saját egyedi-személyes létében hordoz.

13

Az ember morális öntudatának első felfénylése tehát akkor jön el, amikor ráébredarra, hogy a küzdőtér benne van, a saját belső világa lett a kozmikus teremtés újabbszíntere, ahol neki kell a Teremtőnek lennie, neki kell saját mindenségében magáta Jó istenévé tennie… A „jó” Makrokozmosz mintájára és annak Istenségéhezhasonlatosan most neki a saját „jó” Mikrokozmoszát kell felépítenie, kialakítania,önnönmagában megteremtenie.

Mi tehát a Rossz az emberben? Mi az, amivel neki harcolnia kell, amit át kellformálnia, amit Jóvá kell tennie? Nem egyéb ez, mint éppen az individuálissá válólénye! Maga az egyén mivolt, a szubjektivitás-érzet, a „saját” tudat a problematikusbenne, a tulajdonképpeni veszélyforrás, ez a lényében a még bejáratlan irdatlanvadon, a magában talált és egyúttal ténylegesen valami felfedezni való „sötét erdő”.Mert az individualitás egy olyan létezés, amely még hiányzott a kozmikus világból,amelynek létére mindeddig nem volt példa a Szellem evolúciójában.

Éppen azért valami ismeretlen ez az emberben megjelenő új tudatfajta, mertegyénné csakis úgy válhatott az emberi lény, hogy a szellemi világból, ennek kohe-rens és harmonikus rendjéből az „ősidőkben” – őt először – kiemelték, és ezzel azisteni-kozmikus „automatizmusok” nagy részét fokozatosan elveszítette a tudatából.Ennek következtében az öntudatra ébredt énjét közvetlenül már nem irányítjákmagasabb kozmikus törvények, „isteni eszmék”. Ezek legfeljebb csak tudatánaklegmélyebb – tudattalan – rétegeiben érvényesülnek. Nem vált tehát teljesen függet-lenné a kozmikus léttől! De abban a belső, személyes tudati szférájában, aholöntudata felragyogott, ahol énnek, egy önálló létezőnek érzi magát, ott megkapta a szabadságot, vagyis az isteni-kozmikus szükségszerűségtől áthatott mindenségegyetemes és személytelen törvényeitől való mentességet, ahol „a maga ura lehet”.Egyedisége tehát úgy keletkezett, hogy a tudatával avagy a tudatában „kikerült a szellemi kozmoszból”, nem érvényesülnek benne annak magasabb törvényei. AzEmber így részben a legmagányosabb, a legelszigeteltebb, részben a legrejtélyesebb,a legismeretlenebb és egyúttal a legkiszámíthatatlanabb létező lett a mindenségben.

Amikor földi történelme során kialakult az emberben a saját individualitása,amikor fokozatosan megtapasztalta már, hogy cselekvéseit szabadság is jellemzi,csak akkortól fogva kezdett lassan körvonalazódni előtte saját lényének fogalma is,ember mivoltának meghatározása. De minthogy a tulajdonképpeni emberfogalmataz ősi bölcsességből nem meríthette, mert abban semmi ehhez foghatót nem talált,vagyis egy olyan emberlényt, amely ténylegesen ennyire individuális és szabad lenne(és így független a kozmikus-szellemi világ determinizmusától), mint amit mostsaját magában fedezett fel, azért valódi önmegismerése e kezdetén szembetalálkozik a saját lénye rejtélyének kérdésével is, megdöbbentő titokzatosságával, sehová semköthető és igazán sehová sem tartozó létével. Minél inkább tudatosítani kezdi tehátönmagát, annál bizonytalanabbá válik előtte az is, hogy tulajdonképpen miféle lény ő, és hol a helye a mindenségben. Létezésének e megválaszolatlansága ezértkeresésre, saját lényének önmaga általi kutatására kényszeríti, vagyis egyszer csakazzal a feladattal találja magát szembe, hogy meg kell ismernie, vagy ami ugyanaz:

14

meg kell határoznia önmagát, hogy éppen a maga számára tisztázni tudja emberi létesajátos titkait. Az ember legalapvetőbb és legégetőbb „örök kérdése” mindig is azvolt a szellemi létből való kikerülése, az attól való egyre fokozódó elkülönüléseután, hogy „mi az ember” és „miért van ezen a világon”.

Csak lassan ismeri fel: az ember speciálisan újszerű végzete az, hogy önmagávalkell megküzdenie! Ez közelebbről azt jelenti, hogy az embernek már a „földi síkon” kell kialakítania magában a szellemi, az „égi minőségeket”. – Individuális lényével egyetemes értékeket kellene elsajátítania. Az elkülönülés közegében az egységetkellene megkeresnie. A saját egoizmusától a saját moralitásához kellene elérkeznie.Gyűlöletét szeretetté kellene átformálnia. Fizikaiságába a szellemit kellenebefogadnia. De mindezt úgy, hogy közben megtartja, sőt megerősíti egyéni tudatát,individualitását, személyes énje határait, éppen azért, mert az embernek szabadlényként kell járnia új és ismeretlen útját. Ahol azonban nem létezik vagy elsorvadaz egyéni-személyes tudat, ott szabadság sem lehetséges.

Az emberi lét furcsa vonása így az, hogy egyszerre individuális és kozmikus ter-mészetű és irányultságú. Az egyedivé válás – és ezzel a szabadságtörekvés – éppúgy„bele van programozva”, mint a kozmikussá válás, amelynek legfőbb tartalmaszámunkra a belső moralizálódás, vagyis a szeretet. Az emberben ez a két oldalvalójában elválaszthatatlan, együtt és egymásra épülve kell – kellene – kifejlődniük.A szeretet nélküli egyén és az egyediséget, a szabadságot kizáró szeretet az emberkét legnagyobb tévedése, önmaga újszerű kozmikus lényének legvégzetesebbfélreértése. Az egyediség éppannyira kiüresedik bennünk a szeretet nélkül, mintahogyan a szeretet is eltorzul, hazuggá, sekélyessé válik, ha meglétében nem a sajátegyediségünkre és a szabadságunkra támaszkodik.

A „földi lénnyé” váló ember esetében a moralitás, a morális érzék kialakítása asaját lelkében tehát már csakis a szabadság és az individualitás körülményei közötttörténhet meg. Az embernek ez a különös tevékenysége azonban mégsem teljesenfüggetlen a szellemi léttől. Nem a törékeny szubjektív erőink egyedüli harca, hanembeleágyazódik a létegészbe, a szellemi Kozmikus Evolúció menetébe: az emberimikrokozmosz-teremtés az isteni makrokozmosz-teremtés része! A makrokozmoszIstensége áll az ember mellé, aki önmaga lényéből adja neki az erőt és a képességete teremtő mikrokozmikus cselekvés megvalósításához… A szellemi világkép szerintez az ember mellé álló, őt magasabb erejével segítő, sőt az ember belső szellemi ésmorális feltámadására kifejezetten felszólító kozmikus istenlény: Krisztus. (Ez anév nem is név, hanem funkció. Értelme: „Én-ébresztő”.) Az anyagi világba azértereszkedett alá Ő maga is az Ember után, hogy azt a magasabb – kozmoszfeletti,isteni – Én-erőt ébressze fel, aktiválja benne, amely a teremtés további munkájáthivatott folytatni az individualizálódó földi – és ennélfogva szabad – lényekben.

Ez az emberben lejátszódó belső morális átalakulás azonban a legkevésbé semautomatikus! Hiányzik belőle a szellemi létre jellemző szigorú determinizmus. Ha nem így lenne, akkor hatalmi szóra, isteni parancsra kerülne belénk a szeretet,amely ezzel nélkülözné magából a választást, a szabadságot. – A Szellemi Világ

15

legfőbb értéke a szeretet. Ehhez társul majd az Emberi Világban a szabadság (vagyisaz individualitás). E két princípium együttes meglétére, egymást kiegészítésére ésegymással való összefonódására fog épülni egy majdani Új Világ új szellemisége.Krisztus számunkra nem tenné lehetővé a szabadságot mint a lét új princípiumát, haerőszakkal követelné tőlünk, vagy hatalmával élve külsőlegesen helyezné el bennünka szeretetet. Hogy a szabadság a létben valóban megjelenhessen, a Krisztus-lénynek– e kozmikusan most beinduló új szellemi tudatevolúció hordozójának és képviselő-jének – le kell mondania irányunkban mindenféle külső kényszerítésről, a szellemivilágban használt és ott jellemző egyetemes determinizmusról! Magának az egyediembernek kell ráébrednie a szeretet jelentőségére a világban, és neki kell rájönniearra, hogy ez mi módon valósítható meg mindenekelőtt a saját személyében.

Az ember individualitása és szabadsága tulajdonképpen már az ember fizikailénnyé válásával megkezdődött, amit a „bűnbeesés” fogalmával jelölt az időveleltorzult vallási hagyomány, amikor egyúttal az Öntudat – és nem a „Tudás” – Fájá-nak gyümölcséből is szakított az emberi lény, amit tehát éppen a földi egyéni tudat,az énérzet legelső, még nagyon kezdetleges megjelenésének képi megfogalmazása-ként kell értenünk, amely a szabadságnak, a szabad választásképességnek lesz majda hordozója. (Éppen ezért kellett elhagynia a „Paradicsomot”, azaz a szellemi létet.) De ez akkor még csak a lehetősége volt az individualitásnak, nem az igazi, kifejlettvalósága. Évezredek alatt bontakozik ki, erősödik meg, csak hosszú történelmi kor-szakok során edződik meg az emberben a saját individualitása és szabadságtudata.

Az ősi időkben azonban ez még alig-alig pislákolt benne, ezért volt a régmúltbanakkora jelentősége a törzsnek, a fajnak, a népnek mint a szellemi létből hozottegységtudatnak, ami legfőként a vallás tudatformájában fejeződött ki, és ami mindigalárendelt helyzetben tartotta, magába olvasztotta az egyént, nem tűrt semmiféleeltérést és külön utakat, így még az egyén teljes elnyomását és figyelmen kívülhagyását jelentette, jóllehet ez az egységtudat védelmet, irányítást, biztonságélménytis nyújtott az egyediesülő emberlényeknek az új és ismeretlen földi-fizikai világban.

Az ősi mitikus időknek e homogén egységtudata – bár ez fajilag már mégiscsakdifferenciálódott – és ezzel az egyének személyiségnélkülisége mögött a földi-emberi világ és a szellemi-kozmikus világ között fennálló szoros, vagyis akkormég teljesen nyitott kapcsolat állt, amely beleárasztotta a szellemi-kozmikus deter-minizmus légkörét is az emberi világba… E magasabb determinizmussal szembennem lehetett védekeznie, azt nem lehetett magából kiiktatnia az emberi lénynek. De még szüksége is volt rá, mert az ezúton leáradó intelligencia, tudás, bölcsességsegítette abban, hogy megvesse lábát a földi környezetben, kialakítsa új – fizikai –létközegében az emberi világot, és rendelkezzen olyan – ingyen kapott – szellemi és kozmikus ismeretekkel, amelyek leírták számára a mindenséget, megalapoztáktudományát, és ébren tartották benne a szellemi, a nem-természeti világ emlékét. Ez az égi determinizmus azonban még lehetetlenné tette az ember individualitásának és szabadságának megjelenését, valódi kifejlődését! Egységben, egy közös tudatbantartotta az egyedeket, akiknek ezért még alig volt belső, személyes világuk, saját

16

éntudatuk, és éppen ennek köszönhetően az egyes emberi lénynek és életének nemvolt önértéke sem. Az emberek beolvadtak a rajtuk kívülibe, pontosabban, a sajátbelső világukat még teljes mértékben elfoglalta, kitöltötte valami egyetemesség,valami felettük álló „össztudat”. De az emberlény egy új evolúció alanyaként jelentmeg a földi világban. Ehhez pedig biztosítani kellett számára a szabadságot is.

Ennek egyetlen módja lehetett csak: az, hogy a kozmikus-isteni befolyás, az égi determinizmus kivonuljon a földi emberi létből… Az írott történelem korszaka a szellemi világ, a szellemi dimenzió fokozatos visszahúzódásával, egyre szorosabbbezáródásával azonos! Ez tette lehetővé azután az emberi világ valódi kialakulását,mind szélesebb kiépülését. Az ember a neki biztosított létterületen – relatíve –magára marad, de ezzel végre megkezdődik számára az igazi története: a szabadságmegtapasztalása, az egyediség kifejlesztése a lényében. Ez tudata spirituáliselsötétülését is jelentette, magasabb kozmikus kapcsolatai elveszítését, és így atudatlanság és a félelem mindaddig ismeretlen érzésének megjelenését is. Most asaját értelmére, önállóságára kell majd hagyatkoznia, abban kell megkapaszkodnia.

A szellemi világnak ez a visszavonulása természetesen rendkívül lassan ésóvatosan történt, egybeesett a Káli Júga egész korszakával, sőt már azt megelőzőenkezdetét vette. De minél inkább előrehaladt a szellemi dimenzió bezáródása ésközvetlen hatásának megszűnése, annál inkább kiüresedtek a kozmikus-szellemieredetű vallások tanai és rituáléi is, megerősödött az emberi lélekben az egoizmus, a kapzsiság, a birtokláskényszer, a mások megvetése és gyűlölete, az uralkodásvágy és a kegyetlenség. A szabadság ára a moralitás leépülése volt… Lassan berendeztemagát a „Pokol” a Földön. Az „égi” moralitást már nélkülöző földi létben magáraeszmélő ember, a fizikaiságban szabaddá és individuálissá váló hajdani szellemlényfokozatosan egy visszataszító és riasztó immorális társadalmi világot hozott létremaga körül, amely ostoba, igazságtalan és gyilkos törvényeknek engedelmeskedik.Ezt a világot – vagy ami ugyanaz: önmagát – a kozmikusan magára hagyott emberdöntötte romlásba, de a szabadság magasabb – isteni – elve szerint neki kellmegmentenie is, a kozmikus harmóniába egyszer ismét visszaillesztenie!

A szellemi lét viszonya az emberhez ezért egyszer csak teljesen új formát ölt… Már nem az egységtudat mechanizmusán keresztül veszi fel vele a kapcsolatot,hanem célirányosan és egyre fokozottabb mértékben a szabad és individuális Énjétakarja megszólítani, ezt keresi benne! A szellemi dimenzió bezáródása folyamán és annak ellensúlyozásaképpen most megjelenik egyvalaki a szellemi világból, és egymaga lép oda az emberekhez az istenektől elhagyott és „Pokollá” változottFöldön. Nem az összességükhöz, nem a népükhöz, a törzsükhöz, a fajukhoz szól,hanem az egyes emberi lényekhez, a szabad és individuális emberekhez, mind-egyikhez külön-külön. Nem a kényszerítés, a külső parancs nyelvén beszél, hanem a ráébresztés, a meggyőzés, a bátorítás szavaival. A szabad emberben a morális embert keresi, az individuális lényben a kozmikus lényt. És a számukra legnehezeb-bet kéri tőlük: azt, hogy változzanak meg… De mit jelent ez magasabb értelemben?Arra szólítja fel őket, hogy mostantól váljanak teremtő lényekké, kezdjék el

17

teremteni önmagukat. A szellemi dimenziótól magára hagyott létük csak egyfajtahiánylét, szabadságuk eddig csak bizonyos eloldozottság volt valamitől, leszakadása kozmikus összrendről, de nem egy tényleges valóság felépítése és megjelenésebennük. E hiánylétüket most nekik kell újra feltölteniük valami valósággal. Akozmikus-szellemi világ értékrendje szerint pedig „valósága” csak a moralitásnak, a szeretetnek van. Amiből ez hiányzik, az nem-valóságos, hanem puszta látszatlét.

Az Ember fogalmának legmélyebb titka az emberi Én. Az emberi Én evolúciójaadja az Ember evolúcióját… A „szabadság” csak az emberi Én belső teremtő tetteirévén kap értelmet a világban. – Az ember „Énjének” nézőpontja azonban nem telje-sen azonos a partikuláris emberi „egyediség” látószögével, mert ez utóbbi inkább az egoizmus nézőpontjával esik egybe. Az ember Énjében van valami kozmikus,valami isteni is. A legmagasabb rendű rejtély a világban. Még előttünk, emberekelőtt is. Az Én tekinthető az ember szellemi valójának, szellemcsírájának. De ez nem egyszerűen a Szellemi Világból származik, amely lényegében véve szükség-szerű természetű és bizonyos értelemben személytelen, hanem inkább a SzellemiVilág „fölött” létező Istenség szellemiségével rokon, amely szabad és személyes.Végső soron innen való az emberi Én, tanítja az ezoterika. Az Én azonban nem töltiki az emberi személyiség egészét, hanem annak csak valami legmagasabb rendűrésze, „szikrája”, mintegy a személyiségünk „legtetején” helyezkedik el, amelyképes érzékelni az isteni személyességet és az isteni szeretetet. Ennek az emberiÉnnek titokzatos kapcsolata van a szellemi lét legmagasabb, legtávolabbi régiójával:az Istenség individuális, tehát nem-személytelen szférájával, amely Krisztus lényénkeresztül nyúlt le, hatolt be a földi fizikai világba, az egyedi emberi lélekbe.

Az ember tehát elveszítette a Szellemi Világgal való közvetlen tudat-kapcsolatot,de cserébe megkapta az Istenséggel való közvetlen Én-kapcsolatot!… Az elsőszemélytelen, egységtudatszerű és determinista jellegű; a második személyes, indi-viduális és szabad. Az első külsőleges formák, tekintélyelvű intézmények, uniformi-záló vallások alakjában működött eddig a Földön; a második kizárólag az emberiindividuális, szabad és morális Énben kel életre és fejeződik ki. Az első önállótlan-ságban tartotta, alávetette, magába olvasztotta az egyedi embert, a második az emberönállóságát, szabadságát, individualizálódását tűzi ki célul. Az első megszülte azember szellemi lényét, a második megtanítja az embert önmagát – szellemileg –továbbteremteni. A „szükségszerűségben” létező Szellemi Világ az Emberlénylétbeli alapját adta. A „szabad és személyes” Istenségtől viszont az Emberlény amagasabb céljait, belső evolúcióját, létének értelmét kapja.

Ennek legelső kezdete kétezer évvel ezelőtt jelent meg a földi emberi világban.Bizonyos előkészítő Én-minőség ugyan már fel-felfénylett egyes nagy személyi-ségekben, de az egész emberi nem számára időszámításunk előtt még elérhetetlenmaradt a szellemi Én mivolt aktivizálása. Az emberiség maga csak kétezer éve lépettaz Én-fejlődés útjára! De ez is akkor még inkább csak a lehetőségét hordoztamagában, nem a tényleges valóságát. További számos évszázadnak kellett eltelnie,

18

hogy megérjen az egyes emberi lelkekben az Én mivolt, amely csak a reneszánszkorszakától kezdődően vált igazán láthatóvá a világban, akkor, amikor a földi embe-ri tudat irányában a kozmikus Szellemi Világ bezáródása a legvégső szakaszábajutott. Ennek köszönhetően és innentől kezdve viharos gyorsasággal haladt előre az emberi lény individualizálódása, szabad és független öntudatának kifejlődése. Ezegyütt járt a „túlvilágban” való hit erőteljes megcsappanásával, a természet anyagi-sága felé fordulás hirtelen beköszöntével, mígnem elérkezett a materializmus XIX.századi diadalához és a XX. század teljes istentagadásához, sőt szellemundorához.

A Káli Júga ezen utolsó öt évszázada eltüntette az ember látóköréből a szellemidimenziót, a „külső” Istent… De azért, hogy mostantól felizzítsa és megérlelje a szellem minőségét az emberi bensőben... A szellemi léthez ettől fogva már csakbefelé lehet eljutni, az embernek saját magában kell feltámasztania a szellemi erőket és értékeket, és szabadságára van bízva, hogy választja-e vagy nem a szeretetet.Ha a sorsával nem is, de az individuális lénye meghatározásának, megalkotásánakügyével immár teljesen ő rendelkezik, az ő kezébe lett helyezve. A külső „égi”kényszerítések megszűntek számára. Hogy milyen legyen végül is az Emberi Lény a mindenségben, azt ezek után neki kell meghatároznia, eldöntenie. Az Ember fogal-mát definiálja ezentúl maga az Ember! Amivé teremti önmagát, az lesz belőle.

Ha az ember tönkreteszi saját magában a kozmosz egy új lényének lehetőségét,ha zátonyra futtatja a Kozmikus Evolúció ezen mostani individualizálódó szakaszát,ha a szabadságot mégsem képes a valóság harmonikus rendjébe beépíteni, azzalösszeegyeztetni és gazdagítani, akkor nem is lesz új lény a kozmoszban, vissza kellvonni az egyedivé válás nagy célját a létezőktől, és el kell törölni a szabadságadományát a világban! Mindez azt fogja bizonyítani, hogy nem adható egyediség ésszabadság a létezőknek, és vissza kell térni a személytelen és szükségszerű típusúrégi kozmosz világához… Az Emberen keresztül egy új teremtés történhetne, debebizonyosodhat, hogy ez lehetetlen. Akkor a kozmosz evolúciója ebben az iránybannem terjeszkedhet. Más célokat kell találnia, másféle teremtést kell kipróbálnia. AzEmberlény ötlete kudarcba fulladhat, káosszal is végződhet. A szabad, individuálisés morális létező – az Istenség személyén kívül – a létben talán nem megvalósítható.

Ez múlik rajtunk, ennek lehetősége is itt áll előttünk. Az „égi-földi” Ember: hídegy Új Világ felé! Ha ez a híd beomlik, szétpárolog, eltűnik, akkor az Új Világeszméje is elenyészik... Az Ember lett őrzője az individualitásnak és a szabadságnaka Kozmikus Evolúcióban, mi vagyunk a hordozói ennek az isteni tervnek! De ezek a moralitás, a szeretet nélkül nem illenek bele, nem épülhetnek be a kozmoszba.Ezért ha nem leszünk képesek a szabadságot és az individualitást átitatni a szeretet-tel, akkor mint romboló erőket ki kell iktatni a mindenségből őket…

Az itt mondottak bizonyos elemei Rudolf Steiner antropozófiájából származnak,ennek kozmikus világképéhez és embertanához kapcsolódnak, amelynek egyikleglényegesebb gondolata a lét minden síkján történő fejlődés. Az emberi világa szellemi világ részét képezi, amelynek fejlődése máig sem ért véget és semmikornem is fog. A lét sohasem áll meg valamilyen szintjén, egy adott szerveződésében

19

és felépítésében, hanem állandóan a saját továbbalakulásának lehetőségeit kutatja.Olyan tényezőket, erőket, körülményeket fejleszt ki magában, amelyek újabb ésújabb létminőségek megteremtését célozzák meg és hajtják végre benne. E mögöttvalamilyen isteni – nem-anyagi – intelligenciát, magasabb szellemiséget, teremtőtudaterőt feltételez az antropozófia. Az ember lényét pedig nem csupán önmagában,az eddig lezajlott emberi történelmen belül, illetve az anyagi természetbőlmagyarázza, hanem elhelyezi egy végtelenül kitágított és nagyszabású KozmikusEvolúcióban is, amely inkább valami tudatfejlődésre hasonlít, szellemi természetűelőrehaladásra, amelynek része és lényeges szereplője maga az Ember is.

3.

A szellemi világtól elforduló modern ember a reneszánsz korszaka óta egyreinkább kizárólag az anyagi természetben kezdte keresni önmagát, minthogy azutóbbi fél évezredben már csak ez a világ maradt meg számára, mint olyan lét,amivel kapcsolatban állhat, amit érzékelni képes, és ami még megőrizte számáravalóságértékét. A szellemi dimenzió determinizmusa visszahúzódott tőle, hogylehetővé tegye az egyedi ember szabadságának kifejlődését. Ezzel azonban az emberegy teljességgel lélek és szellem nélküli, materiális és emberközömbös világot találtmaga körül! Ahogyan vallási világképe az emberi szabadságot és egyediséget iktattaki a világból, újdonsült tudományos világképe a lélek és a szellem meglétét ésminőségét iktatja ki a világból… A szellem valóságát felváltja az anyag valósága.Így az Ember „fogalmát” is az ember most a természeti lét, az anyagi dimenziókeretein belül próbálja megtalálni, az anyagból igyekszik levezetni. Az Embert az anyag hozta létre, az emberi tudat az anyagból való, az emberlét egyedülállócsodája a természet „vak” mechanizmusainak véletlen vagy szerencsés eredménye.A „fizikai világegyetem” fogalma lép a „szellemi világ” helyébe, a Természetlétteremtő képessége kerül az Istenség létteremtő képessége helyébe. Az emberazonban ebben a fizikai-kémiai világban még elveszettebbnek érzi magát, mert ezegy olyan típusú lét, amely teljességgel személytelen, öntudatlan és eszmei értékeknélküli, amelyben saját létét az ember ijesztően magányosnak, életét céltalannak,kozmikusan feleslegesnek látja, ami által szükségképpen megjelenik számára egyrettenetes érzés: a világtól való elidegenedettség érzése.

A materialistává váló világképe alapján tehát az ember a lelkit, a szellemit mársehol sem találja meg „kívül”, magában a világ szövetében. Ezért lesz kénytelen„befelé” fordulni, ha a lelki, a szellemi oldalát mégsem tudja teljesen „elfelejteni”. A szellem nélküli külső lét – vagyis az embernek az az élménye, hogy a szellemit„kint” közvetlenül nem tapasztalhatja – a legnagyobb motiváló erő lesz számáraabban az irányban, hogy a szellemit egyszer csak máshol keresse: ne kívül, hanemsaját magában, az emberi Én területén... Amíg a szellemi világ közvetlen érzékeléseaz ősidőkben, majd ezt követően a „túlvilági” meglétében való hagyományos hitvalóságként tüntette fel a szellemi dimenziót, addig az ember elsősorban önmagán

20

kívülről várta a szellemit is. A „külső” istenség fogalma kifelé irányulóvá teszi azembert, aki csak „kívül” juthat kapcsolatba a szellemivel: a kultuszban az isteni, a szellemi mindig kívülről közeledik az emberhez, a forrás sohasem az ember maga.De miután a szellemi világ külső valósága, közvetlen impulzusa visszahúzódott a földi tudat elől: eltűnt mint olyan magasabb forrás is, ahonnan a szellem kiárad az emberi világra! Az eredendően szellemi lény, az ember most egy olyan létben érzi magát, amelyet önmagában egyáltalán nem jellemez a szellemi és lelki oldal, és amelyben valósága csak az anyagi mivoltnak van. Ezért most ő maga kény-szerül valóságteremtő cselekvésre: a szellem teremtésének feladatába kell fognia!Megindul benne az offenzíva befelé, vagyis végre keresni kezdi önnön lényében is az istenit, a kozmikusat, és életre akarja kelteni immár a saját Énjében a szellemit.

A materialista világkép magasabb értelme valójában az, hogy egy olyan új spiri-tuális világkép kifejlődéséhez vezessen el, amely már az emberlényen belül épül ki,és amely lökőerőt ad ahhoz, hogy a szellemiség valósága az ember belső világábanjelenjen meg, fejlődjön ki… A szellem igazi valósága a földi emberben mindeddignem teremtődött meg. De a földi emberevolúció rejtett célja éppen az, hogyvalósággá váljon az emberben a szellemi. A szelleminek ez az énszerű valósággáválása azonban nem történhetett meg egy túlvilági szellemi dimenzióra irányuláskeretei között! A vallásokban az ember alapvetően egy rajta kívüli lét felé fordul, a hangsúly mindig ezen van, nem pedig a saját belső világa minőségén és fejlődésén. A viszonya ehhez a külső léthez, a számára transzcendens szellemi dimenzióhozlényegében a passzivitás, az önállótlanság, a szolgalelkűség, az engedelmesség és a saját gondolkodásról való lemondás volt. Ezek a tulajdonságok nem hordoznakteremtő képességeket, így az embert nem tanítják meg arra sem, hogy önmagábanhozza létre a szellem valóságát! Ez utóbbihoz az szükséges, hogy az egyedi embervégre önmaga felé forduljon, és valami teremtő cselekvőerő, akarat jelenjen megbenne. De hogy a belső Énünk igazi aktivitásba lendülhessen bennünk, előbb sajátmagunkban kell megtalálnunk, felfedeznünk a szellemit. Ez azonban újszerű ésismeretlen mértékű erőfeszítésekkel jár. A Belső Úthoz nem csak morál, hanem erőis szükségeltetik, nem csak hit, hanem szellemi bátorság és személyes küzdés-képesség is, nem annyira egy külső dogmatika elfogadása, mint sokkal inkább egyönmagunkon végzett személyiség-átalakító tényleges gyakorlat.

Az úgynevezett „Végidők” fogalmát érthetjük a szellemi világ – feladatraserkentő, az embert önállóságra tanító – bezáródásának. A „Krisztus eljövetele”kifejezést tekinthetjük az emberi Én szellemi aktivizálódásának, amikor már egyé-nenként és személyesen látunk hozzá a szellem valósággá tételéhez önmagunkban.Krisztus bennünk „jön el”, az egyedi Énünkön keresztül hat bele az emberi világba!Először külsőleg és testileg jelent meg a földi síkon, hogy hírt adjon magáról,és arról a magasabb Én-evolúcióról, amelyet vezet és képvisel a kozmoszban.Második eljövetele már „belül” – bennünk – történik meg, amihez a legkevésbé semtesti formában kell a világban fellépnie, hanem szellemileg jelenik meg, mégpedigaz emberek Énjében… De ekkor sem elfoglalja, nem kiszorítja vagy eltörli az ember

21

személyes, individuális Énjét, saját kozmikus lényét ültetve annak helyébe, hanemaz embernek adományozott – de még „alvó” – isteni Én-erőt segíti életre kelteni,feltámasztani bennünk, kinek-kinek a sajátját, amivel az önteremtő munkánkat meg-valósíthatjuk és a szeretet isteni melegét magunkban lángra lobbanthatjuk. Krisztusmagát a munkát helyettünk nem végzi el! Nem úgy és azzal „váltja meg” az embert,hogy tétlenné teszi, hanem úgy, hogy képessé teszi a cselekvésre. Nem a bajoktól„szabadít meg”, hanem az addigi énszerű tehetetlenségünktől. Ebben a szellemi ese-ményben, „Krisztus (az Én-ébresztő) eljövetelében” tehát – most először igazán – az ember saját aktivitására kerül a hangsúly! És az ember csak ezen önteremtő tetteirévén nyeri el valódi értékét a világban, világosodik meg számára helye a létben, és érti meg saját szerepét a kozmoszfejlődésben. Ezt megelőzően, e belső, énszerűcselekvését nem végezve még nem volt és nem is lehetett tudomása mindezekről.

A Káli Júga, vagyis a Sötétség Korszaka valójában a szellemi dimenzió vissza-húzódásának, „elsötétülésének” korszaka, amikor leszakadt az ember a kozmoszvérkeringéséről, mert egyre kevésbé érzékelte földi képességeivel az „égi világot”. Ez a két esemény egy és ugyanazon folyamat. A szellemi világ visszahúzódásánakfogalma csak külsőleg, objektíve fejezi ki az emberben lejátszódó belső és szubjek-tív elváltozást: a szellemi lét nem-érzékelését, az ebben az irányban bekövetkezőmegvakulását. Visszahúzódni valaminek és nem érzékelni ezt a valamit: itt ugyanaztjelenti. A szellemi világ nem „eltűnt”, hanem az ember az, akiben történt valami,aki külön útra tért. Ez az esemény azonban magában hordoz egy magasabb szükség-szerűséget, nem egyszerűen az ember elfajulásával azonos. Maga a szellemi világvakította meg az embert, és tette magát érzékelhetetlenné az emberi lény számára,mert ez volt az ember szabadságának és egyedivé válásának feltétele. Ezzel azonbanegy teljesen ÚJ TÍPUSÚ KÉPESSÉG lehetősége és vele egy nagyszabású tennivalóis megjelent a mindenségben: az embernek a szellemi minőségeket és morális érté-keket már ÖNMAGÁBÓL FAKADÓAN kell érzékelnie, és ezeket egyúttal belsővalósággá tennie a saját egyediesült személyében. Valóban önteremtésre kényszerüla földi fizikaiságba zuhant és ott szellemileg fokozatosan kiüresedő emberlény, mertvalami létszerűen alapvetőt elveszített magából! Ezt neki kell korrigálnia, de nemoly módon, hogy ismét a régi formában térjen vissza, az ősi atavisztikus tudattalolvadjon bele a szellemi létbe. Éppen ez az, ami történelmileg kiszáradt benne. Az újfajta érzékelés mást jelent: általa nem a szellemi dimenziót, valami „tárgyilétet”, hanem kifejezetten szellemi minőségeket, morális elveket, az isteni eszmékmagasabb létszintjét lesz képes közvetlenül érzékelni és magában megteremteni!

E képesség kialakítása fejeződik ki az emberi „Én-fejlődésben”. Mit értsünkazon, hogy az Én megindul egy belső úton és egyre előbbre halad azon? Azt, hogyaz ember önnön lényében – fokról fokra – valami valóságot, létet teremt. De mineka valóságát? Bizonyos minőségek és értékek valóságát. Nem tárgyi-anyagi való-ságot hoz létre, hanem lelki és szellemi valóságot. Az, hogy az ember „megteremti”ezen értékeket és minőségeket magában, annyit jelent, hogy ezek az értékek ésminőségek az emberben tudatosan, vagy ami ugyanaz: (már) belülről épülnek fel…

22

Az Én megléte bennünk tehát valami tény ugyan, de egyúttal valami feladat is:felszólítás önmagunk szellemi megformálására, vagyis az imént említett teremtőbelső cselekvésre. – Az Én kezdetben egyfajta istenhiányos istenlét az emberben.Megvan benne az Isten-Én (ahonnan származik) emléke és annak képessége, de nincs meg benne az Isten-Én valósága. Egy ÖNMAGÁT vesztett istendarab… Az emberi Én ezért hordoz magában egy mélyen gyökerező és elpusztíthatatlanvágyat, hogy egyszer eljusson, megérkezzen „valahová” – esetleg a Mennyországba,vagy a Boldogság Szigetére –, de ami nem egyébnek a vágya benne, mint hogymegtalálja és megalkossa ÖNMAGÁT… Az emberi Én a Földön tulajdonképpen a benne szunnyadó Isten-Én nyomait keresi saját magában (és a többi emberben). Az emberi Én legfőbb kihívása az, hogy az Isten-Én magasabb minőségét mikro-kozmikusan és személyesen, a saját énhatárai között, individuális lényének kereteinbelül építse fel. És a legfőbb adomány a számára az, hogy azt ott valóban fel isépítheti.

4.

A tarot-ban az embert állandó belső alakulásának menetében, újabb és újabbtulajdonságok, minőségek elérésében, az önmagával való küzdelmeiben látjuk majd. Feladatok és akadályok, erőfeszítés és önteremtés: ilyennek mutatja a tarotaz embert, az emberlétet, az embersorsot. A tarot szerint az ember a legkevésbé sem befejezett, hanem egy mozgásban levő és fejlődő lény, akinek önmagát kellmegváltania! Minden, ami benne található, az nagyobbrészt még hiányos és félkész.Szinte egy sikerületlen műnek és teremtménynek tűnik, akinek saját magának kellutóbb és menet közben helyrehoznia a benne rejlő összes hibát és elégtelenséget,amivel megterhelve találja magát, ha először őszintén önmagára tekint, éselfogulatlanul a szeme közé néz a saját, a szellemi világból kikerült lényének.Nem lehet elégedett önmagával, mert a legtöbb igazi érték még fogyatékos benneés csenevész. Csoda-e, ha öli, pusztítja saját világát, ha értéktelennek tartja azt, amiemberi? Korábban feltekintett a szellemi világra, oda vágyakozott, mérhetetlenülcsodálta az isteneket, miközben önmagát és társait megvetette, mert sem magában,sem a többiekben semmi nagyot nem talált, valami feltétel nélkül igazán szerethetőt.

De egyszer csak ráébred valamire, amiről kezdetben nem is tudott: az ember„nincs befejezve”, nem egy már véglegesen lezárt, magában megkövesedett létező!Ennélfogva az ember továbbteremthető… Képlékeny szellemanyagból áll, amelyéppen arra várakozik, hogy formálják, tökéletesítsék, felemeljék. És az ember lassanhozzákezd a nagy műhöz: önmaga teremtéséhez, önmaga feltámasztásához szellemiés morális tetszhalálából. Az ember akkor talál rá igazán önmagára, akkor tudja meg, hogy ki is ő valójában és mivégre van, amikor teremteni kezdi önmagát, amikor márvalami feladatot is lát az egyediesült lényében, vagyis amikor végre megindulönmaga megalkotásának most már a saját maga által kitűzött és saját maga általvágyott Útján.

23

Ezt az emberre váró hősi küzdelmet, az előtte álló ilyen belső cselekvéseit, a lényében sorsszerűen magában hordozott jövőjét – az Új Embert – fogalmazza megés tárja elé a tarot huszonkét nagy arkánuma.

A tarot-ban az emberfejlődést ábrázolták, ami végül is a bennünk lefolytatandóÉn-fejlődés. Az Én-fejlődés azonban lényegében véve a szellemi-morális oldalunkfejlődése, vagyis bizonyos szellemi és lelki minőségek megszerzésének és emberivalósággá tételének folyamata. Az Én fejlődése nem a külvilágon való kierőszakolturalom nagyságával mérhető le, amikor valaki lerohanja és személyével hatalmábantartja a világot, nem a belső gőg és hiúság önmegkülönböztető modorában ölt testet,nem abban jelentkezik, hogy saját magunkat minél nagyobbra értékeljük ésennélfogva mások fölé helyezzük, hanem arról szól, amikor individualitásunkbavalami többet és nagyobbat helyezünk el, mint a saját individualitásunk… Vagyisamikor túlnövünk egyediségünk szűkre szabott birodalmán, és azt kitágítjuk olymértékben, hogy abba ne csak a saját partikuláris személyiségünk, hanem mások is,sőt „az egész világ is” beleférjen. Az Én-fejlődés az ebben az irányban történőfejlődés az egyénben. De ez a „kitágulás” egyben valami lelki „finomodás” is, ez a mennyiségi bővülés közvetlenül valami minőségi fejlődés is, amelynek során aszemélyiségünk belsőleg átalakul, és – a szellemi világkép szerint – az Isten-Éntermészetéhez, minőségéhez válik hasonlóvá, avagy kerül közelebb.

Ezt az Isten-Ént az úgynevezett (szellemi, morális) ÉRTÉKEK közvetítik, írják le nekünk itt a Földön. Az értékek útján nyilatkoztatja ki magát, a saját szabad,énszerű belső világát az Isteni Tudat… Az Én-fejlődés tehát egyúttal az értékekbenvaló fejlődés is, vagyis a kozmikus (de éppúgy emberi) értékek elsajátításánakigencsak nehéz folyamata. Ezért az Én-fejlődést mindaddig messzire kerüli azember, amíg még nem fejlődött ki benne az igény és az érzék az értékek világa iránt.

A tarot 22 nagy arkánuma: 22 érték (alapelv), 22 minőség (tudatminőség). Az – Isten-Én szubsztanciájából származó – emberi Én 22 építőeleme, tulajdonsága, 22 funkciója. A tarot arkánumai Én-minőségek, az Én minőségei… Ezek egyúttal azÉn feladatai is, amelyeket el kell végeznie, hogy kidolgozza önmagát a földi indi-viduális viszonyok között. A 22 arkánum egy program az Én számára, amelynekmegvalósítása rá vár. Mindegyik képre úgy tekinthetünk, mintha ezt mondanáknekünk: „Legyen meg benned a …” (ti. az a tulajdonság, érték, amit kifejeznek).

Ha kezdetben ezek az Én-minőségek nagyobbrészt az ember tudattalanjában isvannak: nem oda tartoznak, hanem az ember tudatos, akarati és szabad szférájához.A tudattalanban való gyülekezésük és megbújásuk csak a fizikaiságba vetett embersorsának tükröződése: az isteni-emberi Én mély álomban kerül a földi színtérre, az individualizált emberlénybe. Magasabb minőségei, valóságos cselekvései embrió-állapotban, kifejtetlenül szunnyadnak az emberben, és várják ébresztőjüket, az ájultCsipkerózsika-álmukból való „felszabadítójukat”, aki „megváltja” őket tetszhaláluk-tól. Csakhogy ez az Érkező egyszersmind nem valami külső szereplő, hanem maga azalvó Én. Csipkerózsika és a Királyfi egy és ugyanaz a személy! Az Énnek önmagátkell felébresztenie, az alvónak magától kell a szemét kinyitnia és életre kelnie.

24

Az emberi Én magában hordozza az Isten-Én potenciálját, de ezt neki a sajáterejéből kell felszínre hoznia, megszereznie, önnön lényében valósággá tennie. Haennek érdekében semmit sem tesz, akkor örökre rejtve marad benne mindaz avonás és képesség, ami benne rejlik. De a természeténél fogva szabad és cselekvő Énsajátos sorsa az emberlétben az, hogy valódi megnyilatkozásai, magasabb minőségeiúgyszólván az emberlény tudattalan és nem-szabad tudatrégiójába zuhantak le,avagy ott lettek „elhelyezve”. Az Ént illető isteni-kozmikus természetű vonások éstartalmak tehát eleinte nincsenek az ő közvetlen birtokában, hanem mintegy rajtakívül vannak, a mélybe nyúló tudattalan területén. De ez az – isteni eredetű – Énbenidővel egy egyre erősebb hiányérzetet, konfliktust okoz, és az irántuk való vágyatkelti fel benne. Az Én tulajdonképpen egyfajta meghasonlásban, kettéosztottságbanlétezik először bennünk, vagy kerül bele az emberlénybe. A nagyobbik fele mégalszik, a kisebbik fele eközben magához tér, illetve ébredezőben van. Az Énnek ehelyzetben önmagát kell felolvasztania ebből a dermedtségéből. Ez lesz a feladata,maga az Én harcol az Énért, vagy másképpen mondva: az Én földi végzete az, hogyönmagáért, a saját teljes felébredéséért küzdjön… Az Én tevékenysége lényegébenez az önébresztés, az Én neve ezért joggal lehetne az is, hogy – az Önébresztő.

Befelé is található tehát az emberben egy bizonyos transzcendencia: a saját tudat-talanunk… Ahogyan fokozatosan transzcendenssé vált a „külső” szellemi dimenzió,ugyanúgy kezdetben transzcendens számunkra a „belső” szellemiségünk is!…Külső „bezáródása” után a szellemi létnek csak az emléke (és nem a valóságos érzé-kelése) marad meg az emberben. De a bennünk jelenlevő szellemi tudatszféra is mégcsak valami nem-tudatos formában létezik, nem az Énnel már átjárt módon találhatóbennünk, hanem tudattalanul és éntelenül, és ezt a tudatrészt hívjuk magunkban„tudattalannak”. Még nincs szabad bejárásunk a területére, nem áll tudatos ellen-őrzésünk alatt, ugyanakkor e régiónk erős befolyást gyakorol a tudatos területünkre,váratlan kitöréseket végez abban, hallat magáról, de még egy belső idegenként. –A szellemi lét tehát – már csak – belőlünk szól, és nem kívülről, mint korábban… De bennünk éppannyira – még – transzcendens, mint amilyen kívül lett számunkra...

A tudattalanunk a bennünk található, a mintegy belénk sűrített szellemi, koz-mikus lét valamilyen kivonata. Amit ezzel szemben egónak hívunk, az az a valamibennünk, ami kezdetben teljesen nélkülöz magában minden kozmikusat, mindenség-szerűt, vagyis az egó az „elkülönülést” biztosító, a teljesen partikuláris tudat-szektorunk. Az egónk a földi-materiális létsík irányából ható erő megnyilatkozása, az ezt kifejező tudatminőség bennünk, amelyben eredetileg semmi kozmikusság ésszellemiség, így semmi („morális”) világra-irányulás nincs, hanem csak az egyedimivoltunk („önző”) önirányulása. Az egónk ezért természetéből fakadóan elhatá-rolódik és szemben áll a tudattalanunkkal. Az egónk „földi”, a tudattalanunk „égi”eredetű. Az előbbi „földi típusú”, az utóbbi „égi típusú” tudatfajta az emberben.

Az Én azonban az az „istenrész” bennünk, amely kapcsolatot teremt, hidat ver a partikuláris egónk és a kozmikus tudattalanunk között. Kétirányú feladatot végez,

25

de ez végül is ugyanaz a cselekvés: egyrészt a kozmikus tudattalan egyes elemeitbevezeti a partikuláris egóba, másrészt ezt a partikuláris egót kitágítja, vagy méginkább, beletágítja a kozmikus tudattalan területére.

Az Énnek a Földön az egó az elrendelt „lakóhelye” (az istenlétből „megérkezve”az egó közegébe ereszkedik bele), és valójában ennek következtében „alszik el” azÉn, amikor lekerül a földi viszonyok közé. Az Én számára a földi egó egy olyannyiraidegen (szellemtelen) lét, hogy annak szférájába behúzódva először úgyszólvánöntudatát veszti! Az Én kezdetben teljesen otthontalan és mintegy megdermed afizikaiság világában született egó kozmosztalan hűvösségében, szellemi hidegében.De éppen azért jött magába az emberlénybe, hogy annak földi eredetű egóját„felmelegítse”.

Ezt úgy végzi el, hogy lassanként magához térve, felébredve fokozatosan átvezetia tudattalanban tárolt szellemi, morális tulajdonságokat az egó területére. E kétfolyamat párhuzamosan történik, és valójában egymástól elválaszthatatlan. Az Én„felébredése” nem egyéb, mint hogy már ténylegesen „cselekszi” a saját tennivalóit.Az Én ezzel átformálja az egót, ennek partikuláris-földi természetébe kozmikusminőségeket juttat. Az egó nem akarja felvenni magába a kozmikusságot, mert az a saját külön bejáratú partikularitását veszélyezteti. Az Én tehát gyakran harcban állaz egóval. De a tudattalannal is valamilyen módon megküzd az Én, amennyiben ki kell onnan szakítania, meg kell keresnie, fel kell fedeznie benne a kozmikus minő-ségeket. Az egóval összecsap, harcol, a tudattalanban pedig keres, felfedez az Én.

Az Én igazi működésének megkezdődése előtt a tudattalan-tudatrészünk és azegó-tudatrészünk ellenfélként áll szemben egymással! Vagy a kozmikus tudattalanuralkodik az egón, amiként a múltbeli időkben (vö. vallási tudat), vagy a partikulárisegó szorítja ki és hallgattatja el a kozmikus tudattalant, ahová egyre inkább jutotttörténelme során az ember. Önmagában mindkettő a másikban egy idegen világotlát, amelyhez nem tud kapcsolódni, amelyet nem tud hasznosítani, és egyáltalán nemértik egymás másságát.

Az Én azonban az emberfejlődés egy pontján fellép, vagy munkához lát azemberben. Megkezdi összedolgozni az egót és a tudattalant, a bennünk levő egyedi-partikulárisat és a bennünk levő kozmikus-egyetemeset. A Belső Út az a folyamat,amelynek során ezt véghezviszi. A Belső Út – ami tulajdonképpen az Én útja – tehátegyaránt kiterjed az egó-oldalunkra és a tudattalan-oldalunkra! Az Énnek e kettőtegymással kell megtermékenyítenie. E folyamat közben azonban mindkét oldalt át is formálja. Az egót kozmikussá és morálissá teszi, a tudattalan tartalmait pedigtudatossá és személyessé. Így mindkét tudatrész saját jellemzője az Én közvetítésé-vel átkerül a másik oldalra, ezzel közeledni kezdenek egymáshoz, enyhül a kezdetiellentétük, a különneműségük.

A tudattalan tartalmait tehát megvilágítja, az egó számára is érzékelhetővé tesziaz Én… Ezáltal fokozatosan megtörik a tudattalan transzcendens elzárkózottsága, és egyetemes tartalmai lassan beleáradnak az egó-tudatrészbe. A tudattalanbanmeghúzódó kozmikus tartalmak az egót ily módon kiemelik „elkülönültségéből”,„egoista” önirányultságából, és a mindenség, illetve az emberi világ irányában

26

„szalonképessé”, ezekbe integrálhatóvá teszik. Az ember személyiségében tehát az egó valami befogadó, egy „kehely”, a tudattalan pedig valami „raktár”. Az Én az a „munkás” – vagy „harcos” –, amely az egyikből merítve feltölti a másikat.

E séma (tudattalan – egó – Én) alapján is látjuk, hogy miféle hatalmas és többirányú belső teremtés vár az emberre saját magában, és hogy bonyolult lényét alegkevésbé sem lehetne megragadnunk valami homogén, még kevésbé egy statikusemberfogalom keretei között.

Ugyanakkor senkit ne tévesszen meg ez a hármas felosztás, sem a külön névvelvaló megjelölés: mintha itt lennének ezek hárman, „mi” pedig valahol ott lennénkmellettük negyedikként. Nem vagyunk negyedikek, hanem mindegyik mi vagyunk.Mi vagyunk az Én is, az egó is és a tudattalan is. Ezek nem „mások”, mint mi, és nem valami „külsők”, amelyek ránk telepszenek, manipulálnak, akarnak tőlünkvalamit. Minden egyes ember egy ilyen – sőt ennél is bonyolultabb – összetettség.Az ember lénye különböző irányú tendenciákat hordoz magában, többféle tudati-lelki szférából épül fel.

Az ember tudatvilágának (kozmikus) tudattalanra, (partikuláris-földi) egóra és(isteni) Énre való felosztása azonban nem csupán tudatunk három egymástól meg-különböztethető területét vagy működéstípusát nevezi meg, hanem utal arra is, hogyhonnan jövünk, mik vagyunk és mivé leszünk, vagyis ez a felosztás az emberi lénytudatának múltját, jelenét és jövőjét, a magunkban hordozott múltat, jelent és jövőtis kifejezi, a földi tudatevolúciónak azt a fő irányát, amelyen végig kell haladnunk.

A tudattalan fogalmát az imént nem pszichológiailag tekintettük, hanem„ezoterikusan”. Az egó tudatrészben és által jelenik meg a Földön az „egyedi lét”, így a „gonosz”, a „rossz” lehetősége, a „hanyatlás” – vö. ezüst-, bronz- és vaskor –,vagyis a „kozmosztalanodás”, a „szellemfelejtés” folyamata, míg végül maradan-dóan berendezi birodalmát a földi emberi világban az egótudat. Manapság az emberilény egész tudatalatti tudatszférájában persze már ott találjuk az egó kifejezettenszemélyre szóló megnyilatkozásait is, az egyedi emlékeit, tapasztalatait, leküzdetlenzavarait, félelmeit, vágyait, jellemző „lelki” mechanizmusait stb., amit különös-képpen a pszichológia vizsgál. A tudattalan rejtélyes területe azonban „kozmikus”és „szellemi” természetet is magában foglal, egón túli tudattartalmakat és egó felettitudatminőségeket! A tudattalan számunkra „zavaros”, „sötét” jellege részben éppenebből az egón túli természetéből, a kozmikus léptékeiből fakad, amely meghaladjahétköznapi látókörünket, és nehezen fejezhető ki „földi”, racionális fogalmainkkal.De a tudattalan szféránk „zavaros”, „sötét” volta immár abból is származik, hogyennek eredetileg kizárólag kozmikus és össztudatszerű tartalmai közé az idők soránbeszivárogtak, lekerültek az egó, az egótudat saját megnyilatkozásai is, minden-féle egótípusú hordalék és salak, romboló egóerő, a szellemileg elsötétülő tudatú egyedi ember önző, erőszakos, szűklátókörű és egyéb lelki vonásai, magának a földi„elkülönülés-létnek” a tudatminősége, és e két különféle tartalom valamiképpen„összeért” a tudatalatti tudatrétegek síkján, ami által részben eltorzult, megzava-rodott a tudattalan kezdetben – még az ősi „aranykorra” jellemző – harmonikus

27

működése. A lekerült egóhordalék azután ijesztő isteneket és – éppen a szellemi lét-re, az istenekre, Istenre hivatkozva – embertorzító, rideg közösségtörvényeket pro-dukált. Az ember történelmi egoizálódását maguk az ősi világképek és istenképek is idővel tükrözni kezdték: hatalommániát, gyűlölködést, részrehajlást és elnyomó,pusztító törekvéseket tulajdonítva a kozmikus világegésznek és az isteneknek is.

A szellemi lét bennünk való emlékét és tudatvilágunkban való ilyen jelenlététhordozó kozmikus tudattalanba tehát az ember részben behatolhat az egóval is,vagyis egószerűen. Ez annyit jelent, hogy az egó a saját partikuláris nézőpontját,szemléletmódját, érdekét viszi be a tudattalan területére, ennélfogva ott nem is atudattalan kozmikus tartalmait érzékeli, hanem csak önmagát, a saját mindenség-hiányos minőségét. A tudattalan az egó számára továbbra is sötétben marad, és az,amit az egó ilyenkor lát, nem egyéb, mint a saját felnagyított és eltorzult tükörképe,amely mint egy kozmikus, egó-feletti Úr jelenik meg előtte. De ez tulajdonképpennem más, mint a tudattalanban olykor nagy erejű szörnnyé változó egótudat, azember saját egója, a saját elkülönülés-tudata. Az egó ezzel egyáltalán nem vesziuralma alá a tudattalant – nem „ismeri meg” –, hanem ott maga is csak valamiidegenként jelenik meg, és valójában kiszolgáltatott, kaotikus, bizonytalan helyzetetteremt magának annak területén. Ekkor a fel nem ismert kozmikus tudattalangyakran magát az egót is pusztítani kezdi, bekebelezi, szétmarja, az egóban hordozottegyedi személyiséget felbomlasztja.

Az egyébként sem ártalmatlan egó-oldalunk is tehát betörhet a kozmikus tudat-talan területére, ahol a saját partikuláris tartalmait és céljait összeelegyíti a tudattalankozmikus erejével, személyfeletti léptékeivel, ezáltal hatalmasan – már „betegesen”– felduzzadhat az emberben az egószerűség, és paradox módon éppen a tudattalanegyetemességét használja fel ehhez, de annak csak „formai” jellemzőit, az ener-giáját, a személytelenségét, nem a „tartalmit”, az eszmei és értékhordozó oldalát. Az Én viszont más módon kerül kapcsolatba a tudattalannal, mint az egó, éppenazért, mert neki másféle tartalma, céljai – rendeltetése – van, mint az egónak. Az Énnem „elfoglalni” akarja a tudattalant, hanem „elsajátítani”, nem „kirabolni”, hanem„magába építeni”.

Az egó ahhoz ragaszkodik az emberben, ami van. Az Én azt keresi benne, ami még nincs. Az egó-tudatrészünk nem akar hozzányúlni, nem akarja tágítani a személyiségünket, hanem azt végsőnek veszi. Az Én továbbtágítani akarja aszemélyiségünket, és egyáltalán nem tekinti adott alakjában befejezettnek. Az egómindenkor elégedett a személyiségünkkel, mereven őrzi fennálló formáját, az Énnagyobbrészt elégedetlen vele, és arra sürgeti, hogy haladja meg eddigi formáját. Az egó visszahúz, az Én előretaszít. Az egó tehát lényegében véve nem foglalkozika személyiségünk fejlődésével és nem is akarja azt (hiszen ez a fejlődés „kozmikus”irányba tart, avagy a moralizálódás felé), az Én viszont ezen dolgozik bennünk.

Az Én eközben mégsem az egó megsemmisítésére törekszik! Az egót az ember-ben nem eltörölni kell, hanem átformálni. Mert ha az egószerű ön-érzés teljesenkihalna az emberben, akkor elszemélytelenedne és megszűnne egyedisége. –

28

Ahogyan a tudattalanunk egyfajta belénk épített automatizmus módján létezik és működik az emberben, az egó is valami belső automatizmus bennünk. Az egóaz „elkülönülés-lét” automatizmusa… Az igazán szabad részünk csak az Én. Az egó-megnyilatkozásaink is lényegében bizonyos automatizmusok, amelyek azönhatárainkat, a partikuláris létünket védik, mintegy ösztönmechanizmusok mód-jára. Vagyis az egó sem teljes terjedelmében „tudatos” az emberben, benne is fel-fedezhetünk valamiféle tudattalan alszférát, amely magától működik, már tudatoskontrolljainkat megelőzően is működésben van, és szinte szükségszerű módon érvé-nyesíti bennünk a „földi” elkülönülés-létet! Valódi szabadságot csak az Énünk terü-letén találunk, és csak itt jelentkeznek számunkra a választások igazi konfliktusai.

A tudattalanunk össztudat-szerű, az egónk elkülönüléstudat-szerű. Ily módonahogyan a kozmikus tudattalanunk nem ismer alternatívákat, hanem csak önmagát – a kozmikusat – akarja, az egónk sem ismer alternatívákat, és csak önmagát – a partikulárisat – akarja. Az Én helyzete a legbonyolultabb. Egyaránt szüksége van a tudattalanunkra is és az egónkra is, de alapjában véve egyikhez sem tartozik,egyikkel sem azonos, így e két tudatrészünk egyoldalúságai sem jellemzik, és nincsbenne egy olyan működési automatizmus, ami ezekben található. De pontosan ennek köszönheti az Én a maga szabadságát és így a teremtésre való lehetőségét! Az Én nem meglevő és előrekész mechanizmusokból áll, hanem helyben születő éspillanatnyi aktusokból… A tudattalanunk és az egónk tehát egyaránt automatikusanműködik bennünk, nem kell külön ösztönöznünk őket arra, hogy érvényesítsékmagukat. Az Én belső valósága viszont csak akaratunk által jelenik meg!

Még az öntudat, a saját személyes lényünkről való tudat sem egy akaratszerűmegnyilatkozásunk. Az öntudat az emberben szintén valami automatizmus módjánlétezik, egyfajta tudati mechanizmus bennünk. Nem igényel erőfeszítést, hogyöntudatunk fennálljon, a legkevésbé sem szabadságunk műve és eredménye. Az Én ebbe beleágyazódik ugyan, de túl is nyúlik rajta, vagyis több annál, mint apuszta öntudat, a magunkról való tudat. Az Én nem egyszerűen az ön-tudat, hanemsokkal inkább az ön-reflexió az emberben. Ez utóbbi nem annyira a magunkról valópasszív „tudomás”, mint inkább egy olyan magunkra való aktív „irányulás”,amelyben önmagunkat megítéljük, valamilyennek minősítjük. Az öntudatbanközvetlenül viszonyulunk magunkhoz, közvetlenül éljük meg és érzékeljükönmagunkat. Az Énben viszont közvetetten viszonyulunk magunkhoz, úgyszólvánkívülről nézünk és látunk rá önmagunkra. Az egó szempontja, mértékegysége is csakönmaga: a saját partikuláris léte a világban. Az Én szempontja, mértékegységeellenben a világ: a mindenség léte az egyénben.

Ha tehát rendelkezik is az ember az Énjével, ez a tény önmagában még nemminden. Az Én csak akkortól kezdve létezik ténylegesen az emberben, ha valóbanhasználni kezdjük, ha megjelennek számunkra azok a belső célok és tettek, amelyekhordozására hivatott. Az Énünk tehát sem nem az egónk, sem nem az öntudatunk,hanem valami egyéb, valami magasabb rendű, isteni princípium bennünk. Az Én azember önteremtésre való KÉPESSÉGE, az önteremtés AKTUSA az emberi lényben.

29

Az Én valami tevékenység bennünk, amikor az ember bizonyos magasabb minősé-gek és morális értékek alapján cselekszik. E cselekvések nélkül az Én még „alszik”az emberben. Az Én „felébredése” annyit jelent, hogy végzi ezeket a cselekvéseket.

Ezek a fajta cselekvések azonban nincsenek maguktól, nem indulnak be automa-tikusan, nincs mögöttük egy eleve működő és őket hordozó tudati mechanizmus! Azemberben ezen a területen az Énnek kell az efféle mechanizmusok helyébe lépnie, itt neki kell helyettesítenie az egyébként „szükségszerű”, vagyis ösztönös tudatimechanizmusokat. Az Én minden aktusa szabad tett, azaz cselekvései forrásánakneki kell lennie! Csakis a cselekvéseiben és a cselekvései által létezik az Én… Ezérta saját, már látható, tényleges léte is egyedül tőle függ. Csak az az egyetlen bizonyí-téka lehet a bennünk való jelenlétére, hogy valóban cselekszik, hogy megnyilvánul.

Az Én valósága tehát annyit jelent, hogy nekünk bizonyos cselekvésekre képes-nek lenni. Az Én fejlődése ennélfogva az, hogy magunkban ezekre a cselekvésekrefokozatosan képessé válni… Az az Én, amelyik „nem cselekszik”, az „nincs is”.Annál inkább működik bennünk az Én, minél többféle ilyen cselekvést végez, ésminél tökéletesebben, hitelesebben formálja meg azokat. Az Én úgy jön létre, épül kiaz emberben, hogy végigjárja e cselekvések elsajátításának útját. És úgy maradfenn, hogy e cselekvések egyúttal a saját minőségeivé válnak. Ez abban fejeződik ki,hogy a belső megszerzésüket követően már belülről fakadóan, szinte észrevétlenül– „gondolkodás nélkül” – végezzük e szabad cselekvéseinket az élet egyes helyze-teiben. – A tarot nagy arkánumai az ilyen Én-cselekvések felsorolásai: ezek részbenaz Én-létrejövés útjának állomásai; de éppannyira magának az Énnek a saját minő-ségei, azon tulajdonságai, amelyekből áll.

Az Én e fejlődés során vezeti el az Egó-Embert a Kozmikus Emberig (21. tarot-kép). Avagy az Én maga ez a Kozmikus Ember bennünk, amely fokozatosan létre-hozza önmagát, lépésről lépésre felébred alvó magzatállapotából. Az Egó-Embermég csak valami nem-teljes ember, egy félig kész lény. Mint ilyen, még nem illikbele a kozmosz-egészbe. Az Egó-Embert ezért valamiképpen „kozmosítani” kell.

Az „egóban”, az „elkülönülés-tudatban” az emberlény megkapta az egyediség, azegyedi létezés lehetőségét. De ez azzal járt, hogy „tudatrezgése” egy olyan hullám-hosszra lett áthangolva, amely nem azonos a morális természetű szellemi dimenzióáltalános tudat-hullámhosszával. A Kozmikus Evolúció azonban azt célozza, hogy ez a hullámhossz is megjelenjen a világban és beépüljön abba. De ez először egykozmikus anomáliát eredményez, és ellentétbe állítja a „földi” világot az „égivel”,az egyedi emberek létét a szellemi összléttel. Magát az egótudat hullámhosszát istehát át kell hangolni, közelíteni kell a kozmosztudat hullámhosszához! Ezt végzi elaz emberbe „érkező” – az Isten-Énnel rokon – Én. Ez az áthangolás azonban nemegyszerűen egy visszahangolás, mintha tévedés lett volna az egyedi ember létrejötte,és felesleges lett volna a kozmosz addigi rendjéből való „kiszabadulása”, az attólvaló „elkülönülése”, hanem meg kell őrizni az egyedi tudat új minőségét is. A nagyfeladat éppen az, hogy az egyedi tudatot kell bevezetni a kozmikus tudatba, vagyismagának az egyedi tudatnak kell elsajátítania a kozmikus-morális tudatminőségeket.

30

A „Kozmikus Ember” kifejlődése tehát az a folyamat is, hogy az „Egó-Ember”emelkedjen fel, alakuljon át a mindenségbe illő lénnyé, ami ugyanaz, hogy morali-zálódjon, vagyis belsőleg megnyíljon a világ felé. Ezt az Egó-Ember – értsd: a sajátegó-oldalunk – egyedül, pusztán a maga elkülönülés-tudata alapján nem lenne képeselvégezni, hiszen éppen a kozmosztagadás, az eredeti össztudat-létből való kikerülésés így a moráltalanodás fejeződik ki benne. Az Én dolga az, hogy ebben a segít-ségére legyen. De ahogyan a kozmikusság, a moralitás tekintetében az Egó-Embereleinte vak, az Én is még alszik bennünk. Az Egó-Embert úgy és azzal teszi látóváaz Én, hogy maga felébred. Az Egó-Ember morális érzékszerve lesz az Én… De ehhez előbb még meg kell jelennie! Az Egó-Ember áthangolása tehát az Énönteremtését feltételezi.

5.

Ha a tarot képeire egy ilyen összefüggésben és „magaslatról” tekintünk, egyroppant mozgalmas élet és belső lüktetés bontakozik ki előttünk bennük. Látunk egy fejlődési sort, azt a folyamatot, ahogyan az Énünk „létrehozza önmagát”, foko-zatosan aktivizálódik („felébred”) azáltal, hogy életre kelti magában a saját minősé-geit. Ezekre az Én-minőségekre itt csak utalni tudunk, konkrét leírásukat hamarosanlátni fogjuk.

A huszonkét nagy arkánum tehát az embernek valamilyen alapvető Én-minősége,Én-megnyilatkozása. Ugyanakkor ezek az Én-minőségek összetett jellegűek, mind-egyik önmagában egy egész világ, többféle vonatkozás rejlik bennük, és különbözőjelentésrétegeik vannak. Bármelyik képet nézzük is, mindegyikben az egymássalrokonnemű cselekvések sokaságát fedezhetjük fel, tehát egyik arkánum semegyetlen cselekvést jelöl, hanem inkább cselekvések egy csoportját, egymásbólfelépülő rendszerét. A tarot arkánumai az ember önmagához és a világhoz valóáltalános viszonyulásának egy-egy lényeges oldalát, részterületét fejezik ki, mind-egyik egy sokrétű és magában összetett magatartásformát foglal össze utalásszerűen.

Ezek az emberi életnek nyilvánvalóan bizonyos alapszituációi is. De nem akülvilágból közelítő, rajtunk kívül létező és tőlünk független – kedvező vagykedvezőtlen – külső szituációk, mint ahogyan a tarot-jóslásban többnyire értik őket,hanem legelsősorban belső, bennünk levő szituációk. Minden „belsőhöz” azonbantermészetesen tartozik valami „külső” is: a „belsőnek” a „külső” megfelelője. Hapéldául valaki belül irigy vagy nagyképű, ez kívül is jól láthatóan megjelenik az illető viselkedésében és tetteiben. Az ember belső „szituációi”, Énjének belső„minőségei” tehát sohasem csak az ő saját szubjektív világát érintik, hanem nyomothagynak a külvilágon is, megjelennek azonnal kívül is. Amikor Belső Útról, belsőfejlődésről beszélünk, ez valójában magához a világhoz való viszonyunkkal kap-csolatos, és éppenhogy a kifelé történő megnyílásunk folyamatára, a világ fokozatosmagunkba fogadására vonatkozik. A Belső Út a világhoz, az emberekhez, a minden-séghez, vagyis a rajtunk kívüli léthez vezető út!

31

Hogy mekkorának és hogy milyennek, mifélének tekintjük magát ezt a világot,ezen múlik minden. Van akinek a világ akkora, hogy abba csak a saját önös érdekeiférnek bele. Van akinek legfeljebb egy csoporttal, egy néppel, egy ideológiával, vagybizonyos érdekszövetséggel azonos. A világfogalmunk terjedelme nem valami eleveadott és mindenkiben egyforma méretű, hanem nagyon is tőlünk függ, és egyénen-ként igencsak eltérő. Ez a terjedelem azonban mindenképpen növelhető, és eljuthatodáig is, amikor már emberiségben, történelemben, civilizációban, Földbolygóbangondolkodunk, sőt kitágulhat a világmindenségig is.

Az embert általában az a törekvés mozgatja, hogy minél kisebbre vegye világ-fogalma terjedelmét. Minél inkább növeljük ezt a terjedelmet, annál több nehézségés egyúttal követelmény jelentkezik számunkra. Egy kis világ könnyen áttekinthető,hamar kiismerhető. Ha azonban egyre nagyobbnak feltételezzük a világot, akkoróhatatlanul szembetalálkozunk azzal, hogy ezt a világot még nem ismerjük, alig-aligértjük, ezért megjelenik a megismerés követelménye, mint külön aktus, ami perszenagy munkát, jelentős belső erőfeszítéseket igényel tőlünk. Ha kis világban gon-dolkodunk, elegendőnek látjuk csak a magunk és a közvetlenül körülöttünk élőkgondját viselnünk. Mindenki, aki azon kívül esik, már nem érdekel bennünket, és a sorsukra bízzuk őket. A nagy világfogalom esetében azonban rögtön megjelenikbennünk a nagyobb felelősség érzete, a többiekkel való törődés felszólítása is, amiszintén erősen megterheli gondtalanságra, kényelemre vágyó hétköznapi életünket.

Amilyen a világról alkotott fogalmunk, a világ-képünk, olyanok leszünk mimagunk is! Aminek hisszük a „külső” lét mivoltát és felépítését, olyan létet építünkfel magunkban „belül”. Ha úgy képzeljük, hogy a világ elsősorban a meggazda-godás területe, legfőbb cél benne a pénz, a tulajdon és a velük járó hatalom, akkorehhez fog idomulni a szubjektív világunk is, vagyis olyan tulajdonságokat, képes-ségeket dolgozunk ki magunkban, amelyek az általunk elgondolt (kiértékelt) világtermészetével egybeesnek és abba jól beleillenek. Ha szerintünk a világban azemberek között létrehozandó szeretet ér a legtöbbet, akkor ez alapján fogjuk meg-formálni a saját személyiségünket is. Az ember önmagával szemben támasztottigényeit, a saját személyiségképét és én-ideálját tehát az határozza meg, hogy milyena világról alkotott képe, vagyis az, hogy ő maga mit vél a világ lényegének, és ezáltalmilyenféle világban akarja magát látni és elhelyezni.

Minél tágabb, árnyaltabb, összetettebb külső világról van tudomásunk, annáltágabb, árnyaltabb, összetettebb belső világra fogunk törekedni magunkban is.Minél egyneműbb, színtelenebb, mozdulatlanabb számunkra a világ, annálszűkebbre vonjuk magunkban is azt a határt, amin átlépni már nem fogunk.Csakhogy ez fordított irányban éppannyira igaz. Aki magában mindenkor hajlik aleegyszerűsítésekre, aki megrémül a világ bonyolultságától, aki nem tud elszakadnia hétköznapok behatárolt (sablonos) nézőpontjaitól, az nem is fog eljutni egy olyanvalóságképhez, amely nagyobb léptékeket és igazi mélységeket foglal magában.Minél több korlát van bennünk, annál több korlátot helyezünk a világra is. Minélegysíkúbb, szürkébb, merevebb a lelki életünk, annál szürkébb, egysíkúbb ésmerevebb világot akarunk látni magunk körül. Mint ahogy minél fogyatékosabb,

32

megkötözöttebb, haldoklóbb bennünk a szellem, annál szellemnélkülibbé válikszámunkra a világ is.

Így az ember jellemző cselekvései, alapvető magatartásformája, személyes beállí-tottsága mögött mindig, de legalábbis többnyire, bizonyos eszmék, valamilyenfelismerések állnak. Ezek motiválnak bennünket abban, hogy miként nézzünk avilágra és milyen tettekkel vegyünk részt benne. A különböző fennálló eszmék ésgondolatok között válogatni, egyáltalán eszmékhez jutni tehát döntő jelentőséggelbír számunkra. Minél tudatosabb, értékcentrikusabb életet élünk, annál hangsúlyo-sabb helyet foglalnak el bennünk az eszmék, a valóságot meghatározó és értelmezőgondolatok, és annál inkább keressük is az életben fáradhatatlanul a számunkrahelyesnek és produktívnak tűnő alapvető igazságokat.

Ahogyan valamely cselekvéseket és bizonyos magatartásformákat ábrázolnak a tarot egyes arkánumai, ezeket lényegében a mögöttük meghúzódó eszmék ésszellemi igazságok alapján olvassuk ki a képekből. Az ember csak úgy haladhatelőre cselekvéseinek minősége tekintetében, ha előrehalad az önmagára és a világravonatkozó felismeréseiben is… Ha a tarot ábrasorozatát a szűkebb értelemben vettbeavatás folyamatának vesszük, akkor a 22 nagy arkánum 22 felismerést is jelent,amelyben a felismerés aktusa magának a beavatásnak az eseménye. Kétségtelen,hogy egyik képnél sem egyetlen felismerésről van szó, vagyis nem egyszerűenhuszonkét darab felismerést lehet majd a végén összeszámolnunk, hanem inkábbhuszonkét felismerés-csoportot találunk bennük, ahol mindegyik egy teljes prob-lémakör, felismerések láncolata, amelyek mégis összetartoznak, egymásból követ-keznek, mivel egy bizonyos területet világítanak meg, egy meghatározott iránybavezetnek. Az arkánumok egymásra épülő sora tehát a bennünk levő eszmék ésfelismerések fejlődése is, nemcsak a korábban már kiemelt Én-cselekvéseinké.

Ennyiben a tarot egy megismerési út is, ahol mindig újabb és újabb igazságokrakell rájönnünk, állandóan újabb és újabb felismeréseket kell tennünk ahhoz, hogyelőbbre jussunk a belső fejlődésünkben, önmagunk „létrehozásában”. Minden igazi„beavatás” egyúttal „megismerés” is, vagyis a tudás megszerzése és bővítése,finomítása bennünk. A cselekvéseink minőségében való előrehaladásunk hajtóerőiéppen a megszerzett felismeréseink lesznek! És pontosan azért, mert az emberszabad lény. Ha cselekvéseink minden esetben valamiféle belénk épített mecha-nizmus alapján történnének, akkor teljesen mindegy lenne, hogy vannak-e sajátszubjektív eszméink, vagy nincsenek, mert akkor ez a bennünk ható mechanizmusdöntene arról, hogy mit kell cselekednünk. Ilyesmi jellemzi az állati létet. A tudatoséletünk, a szabadságunk, az Énünk területén azonban nincs ilyenfajta determinizmusbennünk. Hogy tehát mit fogunk általában véve cselekedni, az előbb arra vár, hogymilyen elveket, nézeteket fogadunk el, milyen értékek, igazságok mellett döntünk,minek az alapján építjük fel személyiségünket. A cselekvéseink tehát várják azeszméket, az őket irányító szempontokat, hogy végül is merre forduljanak, milyeneklegyenek.

33

Ha az emberből hiányzik a saját felismerés, akkor a szabad cselekvés is méghiányzik belőle… Az egyes ember valójában egy önprogramozó lény. Önmagunkat,a saját életünket bizonyos eszmék, igazságok, értékek alapján vezetjük, de ezeketelőbb még meg kell találnunk, ki kell választanunk, vagyis fel kell ismernünk. Az ember fejlődése abban is mérhető, hogy ez az önprogramozott tudatterületemekkora méretű benne, milyen nagyra növelte meg. A „szabadságunk” épp aztjelenti, hogy önmagunk által programozhatjuk magunkat. De ezen mégsem pusztánazt kell értenünk, hogy egyáltalán lehetőségünk van erre, hanem sokkal inkább azt,hogy rá is kényszerülünk az önprogramozásra. És az ember a felismerései révénprogramozza önmagát!

A felismeréseknek ezt a szerepét bennünk persze nemigen lehet eltúloznunk sem.Sok ember csak nagyon kis részben veszi a fáradtságot, hogy maga adjon tudatá-nak, személyiségének programokat, és inkább átengedi ezt a munkát másoknak, a körülötte levő világnak, a hangadó tekintélyeknek, mindenféle ideológiának, atömegkommunikációnak. Eszméit, a felismeréseket így legnagyobbrészt kívülrőlkapja és a legkevésbé sem szabadon dolgozza ki magában, ami meg is látszik majd e nézetei sorsán. Amikért ma lelkesedik, már holnap elfelejti, mert nincs issemmi köze hozzájuk, nem az ő saját, belülről fakadó felismerései voltak, hanemcsak mások befolyásának időleges művei.

Az ember viselkedését, cselekvéseit, sőt egész személyisége alakulását is tehátmindenképpen valami eszmei előzi meg. A kérdés azonban mindenkor az, hogy ezekaz eszmék külsőlegesen törnek-e belénk és pusztán bitorolják a belső világunkat,vagy pedig valóban a saját felismeréseinknek köszönhetjük-e őket, megszerzetttudásunk, fejlődő bölcsességünk lenyomatai-e bennünk.

A tarot nagy arkánumain tehát végigtekinthetünk úgy is, mint bizonyos eszmékés igazságok során, amelyeket nekünk az életben fel kell ismernünk. „Felismerni”bizonyos eszméket azonban annyit is jelent, hogy nemcsak az általuk hordozottértékeknek jövünk a tudomására, hanem az eszmék, igazságok tartalmában rejlőproblémamélységet, saját belső természetük bonyolultságát, illetve nehezenmegragadhatóságát és leírhatóságát is – felismerjük. Valamely eszme, életigazság„felismerése” nem a megismerésaktus vége, hanem éppenséggel a kezdete.

A felismeréseink része vagy következő lépése ezért szükségképpen az értelmezés.Ki kell bontanunk absztraktságából az illető eszmét, nemcsak meg kell szabadí-tanunk szokásos leegyszerűsítéseitől, a közhelyes semmitmondásoktól, hanem mind mélyebbre, egyre beljebb kell hatolnunk a jelentésébe, fel kell tárnunk belsőösszetettségét és sokféle vonatkozását, rá kell ébrednünk a magában hordozotttényleges bonyolultságára. A konkrét eszmékbe és igazságokba való behatolásfolyamán az a megrendítő tapasztalat vár ránk, hogy a jelentésük egyre tovább és tovább nyúlik, belevész a lét messzeségeibe, adott megértésfokuk mindigmeghaladható, a jelentés „mélységszintje”, tartalmának bősége mindenkor tovább-növelhető! Ha tehát végignézve a tarot képeit megnevezzük is a bennük ábrázolteszméket, és akár el is fogadjuk igazságértéküket, azzal még nem sokat csináltunk.

34

A tulajdonképpeni feladat ezután jön, hogy ezeknek az eszméknek a valóságába kellbeleélnünk magunkat, avagy magát a valóságot kell tudnunk bennük megragadni ésrekonstruálni. A valósággal való ilyen közvetlen szembetalálkozás kísérlete történikmeg az értelmezésben.

Ez annyit is jelent, hogy a beavatás megismerésoldalának soha nem lehet vége. A beavatottságot, a beavatás-folyamatot már csak emiatt sem helyes statikusankezelnünk, mintha egy ponton végre befejeződhetne, és nem lenne már továbbitennivalónk, fejlődnivalónk. A beavatott – tudásánál és képességeinél fogva – végülis nem egyébbe, mint a valóságba, a létbe van „beavatva”, a beavatás a valóságbatörténő „beavatás”! Minden beavatottnak – és lassan mindannyiunknak ezzé kellválnunk – magával a valósággal kell szembekerülnie, mondhatnánk, azt kell„megtalálnia”, így az a nem kis teher nehezedik rá, hogy állhatatosan a valóságotkeresse és a valóságot akarja megismerni. Erről azonban sohasem mondhatja azt, hogy már teljesen érti és hogy a legmélyebb mélységeiig belelát. A szellemibeavatás tehát azt is magában foglalja, hogy egy olyan megismerési útra kerül rá az ember, amely a „végtelenbe vezet”, és most már vállalnunk kell ezt az örökösúton levést is, megismerésünk nyomasztó lezárulatlanságát, az annak természetébőlfakadó mindenkori nyitottságát…

Az (ön-)beavatás megkezdése ezért azzal is egyjelentésű, hogy az addig általunklezárt és önmagában lezártnak is akart gondolatvilágunk megkövesedett falaináttörünk, vagy az addig csukott ajtaját végre kitárjuk, és megpillantunk mögötte egy távolba vesző hosszú és kanyargós utat, amely „a valóságba vezet”, azaz annakmég behatóbb és mélyebb megismerése, kikutatása felé tart.

De éppen a tapasztalaton túli, a szellemi, az ezoterikus megismerés tárgyai esetébenmár régtől fogva az a szokás honosodott meg, hogy végső kijelentéseket tesznekróluk, miáltal látszólag megszabadulhatnak az igazság-keresés, a valóság-kutatáskellemetlen feladatától is. A vallások történelmi kiszáradása éppen azzal okolható,hogy legfőbb spirituális tárgyaikat illetően végső meghatározásokra törekedtek, lezártfogalmakat adtak róluk, és véglegesen meg is kívántak állni ezeknél. Az Istenség, a Lélek, a Szellemi Lét (a „Túlvilág”) és maga a Szellem: az ember gondolatainak,érzéseinek, kérdéseinek ilyen legátfogóbb, legegyetemesebb, egyúttal legrejtélye-sebb, legmegfoghatatlanabb témáira nézve abszolút, vagyis befejezett kijelentések-kel hozakodtak elő, azontúl pedig az igazság megnyugtató birtokában érezve magukatfensőbbségesen úgy beszéltek, mintha további kiegészítő kijelentéseket már nem islehetne tenni azokról, sőt egy efféle szándék egyenesen bűn lenne. Jól példázza ezta római egyház története, amely az ezoterikus fogalmak mélyítésének törekvését egyponton túl messzemenően megtiltotta, kifejezetten üldözte, vagyis tagadta a szellemimegismerés bővíthetőségét, és idővel maga is elzárkózott ennek felvállalásától.

De a fogalmak ilyen dogmává merevítésekor az ember csak a saját – vagy egy adott korszak – megismerésfokánál állapodik meg, és e hagyományhűsége még nem biztosíték arra, hogy megismerésének tárgyai valóban ki vannak merítve igazimélységükben és teljes terjedelmükben. Dogmatizmusba menekülni azzal jár, hogy

35

magát a megismerési utat torlaszoljuk el magunk előtt, és így elvesszük magunktólannak lehetőségét is, hogy egyrészt továbbjussunk a világ, az ember még mélyre-hatóbb megértésében, másrészt, hogy megragadjuk élő-eleven valóságuk alakulásáta mindenkori jelenben. A dogmatizmus valójában nem a lét igazságaihoz ragasz-kodik, amelyeknek feltárása csakis egy hosszú és állandóan tartó folyamatban tör-ténhet, hanem csupán az egyszer kimondott tantételekhez és még inkább e tételekkimondóinak tekintélyéhez. A dogmatizmus célja nem a megismerés, hanem annaképpen a berekesztése, eredménye nem a valósággal való eleven kapcsolat fenn-tartása, hanem az emberi tudat elszakítása a valóságtól, és saját magába falazása.

Nagyon is összefügg ez azzal, hogy miféle szellemi-kozmikus világ-kép találhatóbennünk. Ha ezoterikus (vagy vallási) nézőpontunk olyan, hogy egy magábanmegkeményedett, változást nem ismerő szellemi világot feltételezünk, amelynekvonásai, törvényei, elvei első bevezetésük után már mozdíthatatlanok, tartalmaiban,árnyalataiban „örök” jellegűek, akkor ennek természetesen az a következményelesz, hogy egy ilyen világ adekvát kifejezését nekünk is végső, mozdíthatatlanfogalmakban kell elvégeznünk, és a magasabb dimenziót és annak kapcsolatát a földi léttel valamiféle örökre érvényes módon kell leírnunk. Ez jellemezte tör-ténelme során különösen a katolicizmust. Mint állította, a szellemi világváltozhatatlan, befejezett és tökéletes, ezért leírása után kétségkívül a róla valófogalmaink is változhatatlanok, átírhatatlanok, megkérdőjelezhetetlenek lesznek.Eszméink vele kapcsolatban nem fejlődhetnek, hanem csak a már egyszer megadottmerev dogmákhoz kell hűnek maradnunk. Isten tökéletességét abban állapítottákmeg, hogy ő is és szellemi környezete is változatlan, minőségében mozdulatlan. Egy fejlődő, továbbhaladó létet nem tekintettek tökéletesnek, hanem éppen abbanlátták a lét tökéletlenségét, ha továbbalakulna, ha fejlődne. A szellemi létnek tehátbefejezettnek is kell lennie, minden további belső alakítás rajta fogyatékosságabizonyítéka lenne.

Az ilyenfajta világképek a legnagyobb türelmetlenséget és merev elutasítást ezért azokkal a nézetekkel szemben tanúsítják, amelyek egy dinamikus és belsőmozgásban levő szellemiségről beszélnek, és az ezoterika legfőbb tárgyát, magát a szellemi világot fejlődésben levőnek tekintik. Ha ugyanis változik és alakulásbanvan a szellemi lét, akkor ezt a róla való fogalmainknak is tükrözniük, az időkhaladtával követniük kell, azaz állandóan tovább kell írnunk a szellemi léttelkapcsolatos saját fogalmainkat is… Ha a szellemi világban evolúció folyik, akkormindenféle dogmatizmus alaptalan és idővel teljesen elszakad az élő valóság helyze-tétől. Ezért minden dogmatizmus legfeljebb a múltat fejezi ki, de nem a jelent, ésmég kevésbé képes a jövőt képviselni, arra felkészülni.

Az eszmék, a magasabb, szellemi igazságok folyamatos, időről időre megújuló és a korábbiakhoz képest továbblépő értelmezéséről tehát semmiképp sem lenneszabad lemondanunk, és megértésüket sem valami ténynek, hanem inkább valamifolyamatnak kellene tekintenünk. Belső fejlődésünk újabb és újabb szintjeit elérvemindig újra is kell gondolnunk a világot, a világról alkotott korábbi nézeteinket.Belső fejlődésünk mindenképpen a gondolataink, a látásmódunk fejlődése is, illetve

36

ebben is kifejeződik. Ezért amikor elsősorban lezárt, befejezett igazságok eléré-sére törekszünk, azzal saját szellemi haladásunk lendületét is megakasztjuk! Hamegszerzett felismeréseinket, adott tudásunkat végsőknek tekintjük, amihez azontúl már féltőn és nem ritkán erőszakosan ragaszkodunk, ha félünk a fogalmainkra, a nézeteinkre vonatkozó relativizmustól, a „még csak félig igaz” jellegüktől, ha elrettenünk az állandó továbbmélyítésük lehetőségétől és megijedünk atovábbgondolásukra való örökös felszólítástól, ha visszariadunk az előttünk állómegismerésút lezárhatatlanságától, akkor idővel éppúgy elszárad bennünk a mozgóés eleven – fizikai és szellemi – valósággal való kapcsolatunk, mint ahogyan emagatartással magunkat is belül megkeményítjük, rugalmatlanná tesszük, szellemiterméketlenségre ítéljük.

A tarot nagy arkánumai esetében sem pusztán arról van szó, hogy bizonyosalapvető eszméket sorban tudatosítsunk magunkban, nem egyszerűen egy ilyenmennyiségi megismerést, extenzív ismeretbővítést jelentenek, hanem a maguksajátos módján arra is felszólítanak, hogy a már felismert igazságoknak, eszméknekegyúttal az intenzív, a befelé haladó elsajátítására is törekedjünk. Éppen a képi formahordozza ezt a felszólítást, hiszen nem valami olvasható szöveget, nyelvileg kifejtettegzakt gondolatokat látunk magunk előtt, hanem ábrákat, jelképeket, csak nagyonáltalános utalásokat találunk. A legelső, legkezdetibb szakasz a 22 nagy arkánumpuszta „felsorolása”, a velük való egyenkénti megismerkedés, amikor sorra vesszükőket, majd végül eljutunk az utolsók (a „Világ”, vagy a „Bolond”) fogalmánakleírásáig. Ezzel azonban éppenséggel nem kerültünk el valami végállomásra, ahola megértésfolyamatnak hirtelen vége szakad. Az arkánumokon való ilyen – először még inkább csak – „mennyiségi” végigtekintést követően kezdődik csak elaz igazi munka, amikor már külön-külön mindegyiknél a bennük megjelenő elvekegyre mélyebb felfogása, befogadása válik feladattá. A legnehezebb nem is a képekeszméinek, tartalmainak azonosítása, hanem sokkal inkább a folyamatos behatolásazokba, megértésük állandó mélyítése, a jelentésükben kifejezett valóság utánikutatás.

Ez pedig már mindenkinek a saját ügye, a saját erőfeszítéseinek körébe tartozik!Az arkánumok általános jelentését, körülbelüli behatárolását megkaphatjuk kívülről,másoktól, azaz „ingyen”, de a bennük foglalt eszmék egyre mélyülő jelentésszintjeit,vagyis a saját róluk való fogalmaink minőségi érésfolyamatát már senki sem kap-hatja meg „ingyen” és másoktól! Saját belső szellemi-lelki, sőt morális fejlettségünkhatározza meg ugyanis azt, hogy az illető eszmének milyen jelentéstartományátragadjuk meg, értsd: hogy milyen valóságmélység elérésére vagyunk képesek azeszmén keresztül, vagyis hogy megismerőképességünk milyen fokon működik.

Senki sem tud magába fogadni egy „mélyebb” jelentést, azaz nem képes avalóság egy még rejtettebb rétegének érzékelésére, gondolati felfogására, ha ehhezbelső világában még nem teremtette meg a megfelelő szellemi erőket és feltételeket,amelyek segítségével azonos „hullámhosszra” tud kerülni a világ további jelentés-rétegeivel. Egy tárgyi tudás formájában külsőlegesen és formálisan megnevezhetők

37

és közölhetők ugyan a magasabb eszmék, a szellemi igazságok, de ezzel még nemtörténik meg egyszersmind az ilyen tárgyi tudás megértésének és e megértés egyremélyebb fokozatainak is az „átadása”, hanem ez teljesen az adott befogadó sajátszellemi erejétől és addig elért belső érettségétől függ.

Az eszmékről és magasabb igazságokról való puszta tudomás tehát csak a legelsőlépés a világ megismerésében. Ami ezután jön, az az értelmezés, vagyis a belsőjelentésük egyre mélyebb megragadásának állandóan továbblépő folyamata.

Az eszmék, igazságok értékéhez való viszonyunk az, hogy „fel kell ismernünk”őket. Az eszmék, igazságok tartalmához való viszonyunk pedig az, hogy „értelmez-nünk” kell őket. A tarot egy olyan beavatási út, ahol mindkettőt gyakorolnunk kell.

Az emberi megismerés a „valóság” – és most nem csupán a fizikaira, hanem a szellemire is gondolunk – kimeríthetetlensége következtében ilyen lezárhatatlan,ami nemcsak extenzív, hanem éppannyira intenzív értelemben is elmondható róla. A valóságnak ez a kimeríthetetlensége arra is visszavezethető, hogy maga is folya-matosan fejlődik, önmagát állandóan minőségileg is továbbszövi és egyfolytábanalakítja. A valóság nem csak kívül – az anyagában, eseményeiben, tényeiben –,hanem belül – a minőségében, a programjában, a céljaiban – is változik. Ezért kellnekünk is minduntalan a nyomában lennünk, őt magát mindenkor figyelnünk, ésújra és újra megismernünk… És ezért kell a saját nézeteinket, a világ-képünket isidőről időre újrafogalmaznunk, hasonlóképpen a bennünket legközelebbről érintőember-képünket, az emberfogalmunkat is.

A lét előrefelé halad, tehát megismerésünknek is előrefelé kell tekintenie. A múltbölcsessége felhasználható, de egymagában nem elegendő a jelen, még kevésbé a jövő megértéséhez. Csak akkor lenne elegendő, ha a lét nem fejlődne és magábanmozdulatlan lenne. De ahogyan ezt a fizikai világról manapság már senki nem mernéállítani: a számunkra egyelőre még eléggé ismeretlen szellemi világot sem helyesilyennek feltüntetnünk. A középkorban a fizikai világot is és a szellemi világot isváltozásnélkülinek, felépítésében egyszer s mindenkorra befejezettnek és minden törvényében véglegesnek tekintették. A természettudomány megjelenése óta tudjuk,hogy a fizikai világ óriási változásokat élt meg, újabb és újabb összetevők éslétszintek fejlődtek ki benne, soha nem ismert nyugalmat. A modern ezoterikamegjelenése a jelenkorban most azt az ismeretet – üzenetet – hozza számunkra, hogya szellemi dimenzióra is érvényes a változás fogalma, ott is létezik előrehaladásés örökké tartó fejlődés!

A Szellem tökéletlenségét éppen abban kellene látnunk, ha merev és mozdulatlan,vagyis improduktív és mára már fantáziavesztett lenne. Tökéletességét éppen azmutatja, hogy lételeme a teremtés, alapjellemzője a kimeríthetetlen kreativitás, azújat alkotás, a „továbbgondolás” képessége, ami abban fejeződik ki, hogy állandóanfejlődik, azaz újabb és újabb célokat tűz ki maga elé… E folyamatban az emberre isfeladatok várnak, sőt magában az emberlényben történik most a kozmikusan újmegjelenése és megteremtése! E továbbalakuló fejlődés egyik bizonyítéka lehetszámunkra maga a tarot is.

38

A beavatás tarot-jaA tarot újraértelmezésének igénye

A tarot 22 nagy arkánuma a TANÍTÁS AZ EMBERRŐL. A „tarot” utat jelent, a Belső Fejlődés útját, az „arkánum” titkot, ennek az útnak a rejtettségét, de egyúttalaz igazi megfejtését is. A tarot 22 képe egy szellemi-kozmikus üzenet arról, hogy mi az Ember, és mi a magasabb célja a földi létének. 22 kép beszéli el, hogy milyenbelső szellemi úton kell végighaladnunk ahhoz, hogy e célt egyszer majd elérhessük.

Pontosan nem meghatározható időben, mindeddig ismeretlen hely(ek)envalamely féltve őrzött kultikus teremben a falon színes képek voltak láthatók.(Ehhez rögtön hozzá kell tennünk azt, hogy „talán”, mert biztosan nem tudható. Mi azonban ebből a feltételezésből indulunk ki.) Ezekre olyan ábrákat – alakokat és történéseket – festettek, amelyek egy ezoterikus szellemi beavatás menetétjelenítették meg. Itt gyűltek össze azok a „jövőbe tekintők”, az emberlét rejtélyétkereső „ébren levők”, akik érdemessé váltak ennek az ismeretnek az őrzésére és a róla való elmélyült gondolkodás ápolására. Maguk ezek az ábrák ugyan nemmeríthették ki a mondanivaló minden részletét, a beavatási tartalom teljes „okkult”jelentését, de jók voltak arra, hogy egyszerű jelképül és mintegy emlékeztetőülszolgáljanak e beavatás menetéről az úgynevezett beavatottaknak, akik a továbbirészleteket és a képileg lerajzolhatatlan összefüggéseket, mélyebb értelmet a sajátfejükben, a megszerzett tudásukban hordozták, amit már csakis szóban közölhettekazokkal, akik a titkos tanba való bevezetésre belsőleg éretteknek bizonyultak.

A történelem régebbi vagy újabb viharaiban ezek a „misztériumhelyek” feltehe-tően megszűntek, külsőleg is elpusztultak, így velük együtt azok a fali képek is, ame-lyek a „beavatási termekben” voltak találhatók. Az Ember „kozmikus szerepéről”,„földi rendeltetéséről”, a jövőben bekövetkező Új Korszakról és az ehhez vezető,azt megvalósító Belső Útról tudók az ismeretlenségbe húzódtak vissza, miközbentalán számuk is egyre fogyatkozott. Ez a magasabb tudás azonban nem veszhetett el,sőt az arra még éretlennek mutatkozó emberiség elől meg is kellett óvni azt. Ezért – valószínűleg – kis lapokra másolták át az egyes képeket, amelyeknek megfejtésétcsak az értők ismerték, és így rejtegették a velük szemben mind ellenségesebb világ-ban, türelemmel várva arra és reménykedve abban, hogy egyszer még méltó lehet az ember e róla szóló titok megismerésére, és már belső szükségletből keresni fogjaezt a tudást, amelyben saját egyedi létének „kozmikus” jelentőségére és „magasabb”értelmére is választ talál.

E kicsinyített formájukban azonban maguk a képek utóbb mégiscsak kikerültek a világba, de már csak egymagukban, mélyebb jelentésük ismerői nélkül. Illetéktelenkezekben egyfajta kártyajátékká minősültek, de talán éppen ez mentette meg őketa teljes megsemmisüléstől. A most már kártyalapokként továbbélő ábrák eredetijelentése idővel nagyrészt feledésbe merült, és maradtak pusztán a képek. Valami

39

azonban kétségkívül rejtélyes volt e lapokon, ami megfejtést kívánt. Megindult teháta képek exoterikus, azaz külsőleges magyarázása. Egyfelől bizonyos tudnivalókfennmaradtak vagy kiszivárogtak ugyan a világba az egyes képekről, a beavatásfokozatairól, de ezek csak hézagos ismereteket tartalmaztak. Másfelől, igyekezvénkitölteni e hézagokat, nekiláttak a képek újkeletű, az adott kor és terület sajátvilágnézetéből kiinduló értelmezésének. Csakhogy ilyenkor közvetlenül az ábrákbólpróbáltak következtetni a rejtett jelentésre. Ez a módszer azonban csak fél sikerreljárhatott. Hiszen eredetileg az ábrák megalkotói a támpontul szolgáló jelentéshezcsak kerestek egy képet, annak valamilyen szemléletes ábrázolását. Az okkult jelen-tés tehát akár egy másik képpel is kifejezhető lett volna. Vagyis nincs közöttükegyértelmű, szigorú megfelelés, abszolút összetartozás, így az ábra sem vezet elegyenes úton az adott jelentéshez!

Ezek a képek valóban nem „önmagukat” jelentik, hanem valami szellemi igaz-ságot, egy ezoterikus mondanivalót. A szellemi tartalom megőrzése érdekébenalkották meg ezeket a képeket, amelyek azonban maguk – éppen mint puszta vizu-ális ábrák – teljesen nem meríthették ki a sokkal bonyolultabb eszmei, fogalmijelentéseket, hanem csak rövidítésül szolgáltak a jelentést magát jól ismerőknek, a világ és az ember ezen titkaiba „beavatottaknak”, akik ha ránéztek a rajzokra,azonnal értették, hogy az ember szellemi Belső Fejlődésének melyik szintjéről vanszó valamely kép esetében. Az ábrákat tehát feltétlenül kiegészítették szóbeli úton,vagyis maguk a képek semmi esetre sem fedik le a tulajdonképpeni mondanivalót.Ennélfogva a „Magasabb Tudás”, a „beavatás” tényleges ismeretének egyetlenforrásaként nem szolgálhatnak, hiszen erre önmagukban véve nem is képesek.

Az eredeti misztériumhelyek tanítói gyakorlatában ezek az ábrák csak egyfajtautalások lehettek, segédeszközök valamihez, de nem közvetlenül a fődolog: magá-nak a Tudásnak a kifejtése is egyben. E rejtélyes rajzok tehát rászorulnak egy„kifejtésre”, a fogalmi magyarázatra. Ez a belső jellemzőjük azonban jó alap lettarra, hogy az utókor értelmezői fantáziáját féktelen lendületbe sodorja, amely végetnem érő szabad asszociációkban rohanta le a néma képeket, és hogy az elkövetkezőszázadok belevetítsék saját tudatuk sokszor teljesen szellem nélküli törekvéseit is.

Magukhoz az összetett és pontosan értendő jelentésekhez eredetileg valóbannehéz lehetett megfelelő ábrákat találni és kitalálni, olyanokat, amelyek meg is őrzika mondanivaló mélységét, ugyanakkor képi alakban tudják tolmácsolni a szellemitartalmat. Ha csak mitikus jelképeket, titkos jeleket vagy mértani idomokat alkal-maznak, akkor fennállt volna annak a lehetősége, hogy ezeknek értelme az egymástkövető generációkban eltorzul, sőt az idők során el is vész. Ezért inkább valamilyenszituációt (ld. két nő között álló férfi), cselekményt (egy kocsit hajtó ember, egyoroszlánt megfékező lány, toronyból kizuhanó emberek), illetve tárgyat (pl. a kerék,az égitestek, egy csontváz), vagy személyt (a remete, a főpap, az uralkodó, a bolond)használtak fel a jelentések jeleiként, mint amelyek talán könnyebben megfejthetőklesznek még az egészen megváltozott jövőben is. Ám ennek a módszernek ismegvolt a maga hátránya! Az elkövetkezendő korokban ugyanis ezeknek a csak„utalásként” értett ábráknak a saját konkrét tartalmai erősen kiszorították az okkult

40

mondanivaló beléjük kódolt eredeti jelentését! Így a két nő között álló férfi lapjaleszűkült a szerelmesekre, vagy legalábbis a dilemma helyzetére, a csontvázatábrázoló kép csak a halált, az elmúlást, vagy valaminek a végső pusztulását juttattaaz emberek eszébe, a villámsújtotta torony egyenlő lett a szerencsétlenséggel, azösszeomlással, és egy valamiféle óriáskerék látványát közvetlenül azonosították aszerencse forgandóságával. Ennek folytán a képek hajdani jelentése egyre inkábbelveszítette okkult gondolatiságát, a hétköznapi látókörhöz és igényekhez idomult,már ezt szolgálta és nem az ember szellemi beavatásának magasabb szükségletét.

A beavatási helyek ezoterikus tartalmú fali képeinek kis lapok formájában tör-ténő kikerülése a világba végül is oda vezetett, hogy ennek a későbbiekben valahol a „tarot” nevet felvevő ábrasorozatnak az eredeti funkciója – a tanítás – háttérbeszorult, avagy erősen átértelmeződött.

Ugyanis e képek jelentésének sejtett magasabb értelme, a szellemit kifejező titkosmondanivalója és – ha nem ütközünk meg a kifejezésen – a szellemi világbólinspirált eredete úgy „őrződött meg”, hogy a kozmikusan egyre inkább magáramaradó, a szellemi tisztánlátását már végképp elveszítő és a földi anyagiságbaimmár teljesen belesüppedő ember az előtte közvetlenül már nem megnyilatkozóSzellemi Világ kíváncsi vagy kétségbeesett „kikérdezésére” használta e lapokat,és az Istenek, a sorsot intéző Magasabb Hatalmak túlvilági üzeneteit kereste bennük és várta általuk! Vagyis e titokzatos ábrákkal ösztönösen jósolni kezdetta szellemileg már egyre elhagyatottabb világban magát egyre elveszettebbnek érzőember… A jóslás tevékenysége pedig azontúl jelentős hatással volt a képek értelme-zésére is. A tanítói jelentésre ráépültek és azokat egyre vastagabban befedték – hateljesen nem is tagadták – a jóslási jelentések. A tanítás tulajdonságokat, emberibelső minőségeket jelölt ezeken a képeken, a jóslás ezzel szemben inkább élet-szituációk és külső történések jelzésére használta az ábrákat. A tanítás az emberkozmikus jövőjét rögzítette e képi formában, a jóslás a hétköznapi élet holnapjaiután tudakozódott. Így az ábrás lapok által hordozott, a mintegy beléjük sűrített„megismerés” idővel majdhogynem teljesen lefokozódott a „jövendőmondásra”.

E ránk maradt okkult ábrák megértésének azonban éppen az a kulcsa, hogy azok nem külső szituációkat jelentenek, hanem a belső tudatfejlődésre, a szellemiébredésünkre, a szellem bennünk való megvalósítására vonatkoznak! Az egyes ké-pek az egyéni fejlődésünk bizonyos állomásait ábrázolják, azt jelölik, hogy milyentulajdonságokat kell megszereznünk, milyen látószöget, szemléletmódot kell ma-gunkban kialakítanunk és egyre mélyebben elsajátítanunk, milyen újabb és újabbbelső minőségre kell szert tennünk ahhoz, hogy az „Igazi Emberré”, a „JövőEmberévé” váljunk – mi magunk. Ha pedig már valóban ezt a „kulcsot” kezdjükhasználni az eredeti jelentésük megfejtése érdekében, akkor részben sok feleslegesés többnyire lényegtelen vonástól szabadítjuk meg a képek értelmezői apparátusát,részben olyan gondolati mélységeket pillanthatunk meg magukban az ábrákban,amelyek általában rejtve maradnak a másféle megközelítésekben. –

A tarot-képek sorrendben vannak, azaz már eredetileg számokkal látták el őket,ami nem véletlen, és ez szerencsére megőrződött – bár már igazi funkció nélkül –

41

a későbbi századokban is. Az elsajátítani való tulajdonságokat, cselekvéseketaszerint rendezték el, hogy adott mivoltuknál fogva egyre nehezebb az alanyi meg-szerzésük, az önerőből való létrehozataluk. Egyre „magasabbra” kell emelkednünkmagunkban, hogy birtokolni és ténylegesen művelni tudjuk őket. Ez a természetükezáltal egy szellemi, belső fejlődést is magában foglal, vagyis valóban egymás utánkövetkeznek ezek a tulajdonságok, így a „megszámozásuk” döntő segítséget nyújt a képek saját és egymással összehasonlító értelmezésekor.

E sorrendet azonban mégsem kell mereven értenünk. Sem abban az értelemben,hogy egy adott fokozat tökéletesen kidolgozódik bennünk és csak ezt követőenjöhet majd a következő fok, sem pedig úgy értve, hogy a későbbi fokozatokkal addignincs is semmi dolgunk, amíg az előbb levőkön végig nem haladtunk. Valójábanmindegyik fokozattal – azaz belső tulajdonsággal és szellemi-lelki minőséggel –van valamilyen kapcsolatunk. Részben annyiban, hogy mindenkiben csíraformában ott vannak e tulajdonságok, és ilyen-olyan szinten a legtöbbet talán gyakoroljuk is a hétköznapi élet színpadán; részben éppen a hiányuk utal rájuk, amit esetleg mimagunk is, de főleg a környezetünk többé-kevésbé észrevesz bennünk és szintemindig szenved is tőle… A kérdés egyfelől az, hogy mennyire tudatosan irányulunkezekre az adott tulajdonságokra és belső minőségekre, másfelől, hogy mennyiresikeresen, vagyis hogy szilárdan és maradandóan kialakítottuk-e már magunkbanőket és működnek-e bennünk mint tetteink meghatározói.

Ugyanakkor a képek, azaz a megszerzendő tulajdonságok sorrendje mégis elárulvalami lényegeset a szellemi Belső Útról. Minden adott fokozat tulajdonképpenfeltételezi, sőt magában foglalja az előtte levőket, mert nem tudnánk igazi viszonybasem kerülni velük, ha az őket megelőző fokozatok eredményei a szükséges mér-tékben nem lennének már meg bennünk. Például a „Remete” (9. kép) magányosigazságkeresése lehetetlen lenne, ha előtte nem megy át az ember az „Igazság” (8. kép) fokozatán, amikor is megtanul különbséget tenni az igaz és a hamis, a lényeges és a lényegtelen között, és felismeri az eszmék és magasabb értékekemberformáló szerepét. Hiszen a „Remete” világtól való visszavonulása ilyenelőzményekre vezetendő vissza, nem pedig arra, hogy esetleg „megsértődött” volna az emberekre, mert nem szolgálták ki a hiúságát vagy egyéb önző érdekeit. A „Remete”-tulajdonság bennünk már egy nagyfokú tudatosságra alapozódik, a gondolkodás erőteljes jelenlétére utal, amikor keresni kezdjük az élet értelmét. Az igaz és a hamis szétválasztásának – a látásmódunkat a hétköznapi tudat e tekin-tetben roppant igénytelen színvonala fölé emelő – képessége nélkül tehát sohasemválhatnánk „Remetévé”, amely mindig is a Kereső Ember szimbóluma volt.

Hasonlóképpen, a szellemi felé forduló „Akasztott Ember” (12. kép) tulajdonságais elképzelhetetlen lenne, ha már előbb nem történik meg valakiben a morális érzékmegerősödése (10. kép) és ha nincs meg az a belső igénye, hogy önmagát meg-változtassa (11. kép). Lényeges útmutatás tehát a képek fennmaradt megszámozása,mert nemcsak egy felettébb logikus összerendezését adja a képeknek, hanem kiderülaz is, hogy a huszonkét nagy arkánum a beavatás egymásra épülő lépcsőfokainak„titkát”, a Belső Út gyakorlati megvalósításának mechanizmusát is tartalmazza. –

42

A Belső Út valójában a lelki-szellemi emberfejlődés, a bennünk levő, de még csak „félig kész” tudatunk saját erővel történő felemelése egy magasabb rendű Én-működésbe avagy Én-minőségbe, ami mint ilyen az emberen belül, szellemilegjátszódik le. E folyamat képekkel történő, külsőleges, „figurális” érzékeltetése,analógiákban való ábrázolása nyilván csak valami félmegoldás lehet! E hosszan-tartó és küzdelmes belső fejlődés egyes állomásait azonban minél pontosabban kell ismernie az erre az útra lépő személynek. Végül is mit kell létrehoznunkmagunkban, mi a feladat? A célról, a megvalósítanivalókról határozott tudásunknakkell lennie, különben csak bolyongani fogunk egy határtalan sivatagban, amelybensohasem tudhatjuk, hogy éppen melyik pontján állunk, és még mekkora az útelőttünk. Látnunk kell az irányt, érzékelnünk kell a haladásunkat. E nélkül az amagabiztosság sem őrződhet meg bennünk, amely minden letérés és a látszólagostehetetlenségünk ellenére sem engedi feladni a harcot, és újra és újra a magunkbanvaló hitre ösztönöz, arra, hogy képesek leszünk mindent végigcsinálni.

A beavatás „nagy arkánumai” pontosan azt a célt szolgálták, hogy az embernekbiztos fogalmai legyenek az előtte álló út menetéről, ennek részletes felosztásáról, és ezzel a rá váró nehézségekről is. Ezért a képeknek nem egyszerűen a sorrendjevolt a fontos, hanem maguknak a képeknek a címe is. Ezekben volt megadva ugyanis a tulajdonképpeni „útvonal” a sok holtággal és tévúttal tarkított BelsőÚthoz. Így a képek adott elnevezései a beavatás egyik leglényegesebb részétképezték! Csakis erre épülve lehetett értelme a további tudnivalónak is: a képeksorrendjének. Ha nincs tényleges információnk valamely út konkrét állomásairól,azok „neveiről” – a meghatározásukról –, akkor az állomások puszta „meg-számozása” sem nyújthat számunkra igazi információt. Egy „üres” sorrend lesz, ésnem tudjuk, hogy miért kell betartanunk. Ez történt a beavatási képekkel is, amikorutólagos értelmezésükben mindinkább a rajtuk látható külső figurációkra került a hangsúly, majd egyenesen az ábrákon található „szereplők” nevét, azaz fogalmátragasztották tévesen hozzájuk. Ezzel a képeknek nemcsak az eredeti jelentése váltbizonytalanná és veszített tartalmi mélységeiből, hanem a sorrendjük értelme is.

Alapvetőnek látszik ezért a tarot-képek átnevezésének szükségessége! Ajelentések már egyébként is bizonytalan rögzítése mellett az egyes tarot-lapokat az utókor aszerint nevezte el, amit közvetlenül „látni lehetett” az ábrákon. De ezek a nevek gyakran teljesen önkényesek, mert a képeken szereplő utalások – tárgyak,események, személyek – alapján számos esetben bármi egyebet is ki lehetne emelnicímadóul, ami éppannyira megfelelhetne ennek a célnak. Az így kapott lap-nevekugyanakkor semmiféle logikus egymásra következést, valami tartalmi sorrendet nem tükröznek, és ha nem lennének már eleve megszámozva az egyes ábrák: a mahasználatos elnevezések alapján lehetetlen lenne egy világos egymásutániságotmegállapítanunk közöttük. Az ilyen külsőleges megnevezések örök rejtélynekhagynák meg, hogy például az első öt személy, a „Mágustól” a „Főpapig”, miértaz adott sorrendben következik. De ugyanígy teljes homály fedné azt is, hogy a „Diadalszekeret” miért az „Igazság” követi, a „Halált” miért a „Kiegyenlítődés”,vagy a „Torony” lapja után miért a „Csillag” jön, és a „Végítéletet” vajon miért kell

43

követnie még két lapnak, a „Világnak” és a „Bolondnak”. Ha az eredeti számozáselveszett volna, a legnagyobb – és talán megoldhatatlan – fejtörés elé állítaná azutókort a tarot-képek sorrendjének kérdése, amennyiben egyedül csak az ábrák„látványa” szerint megadott elnevezésekre támaszkodhatna.

A logikus egymásra következés felfedését erősen megzavarja az is, hogy azábrákat már eleve „definiáló”, de csak a „látszat” alapján keletkezett lap-nevekbőlkövetkeztetnek vissza az eredeti jelentésre. Így például a 20. kép baljós „Végítélet”elnevezése az égi büntetést, vagy a kérlelhetetlen isteni szigort sugallja, tehát amitönmagában kifejez az adott tarot-lap nevéül választott valamely fogalom – a halál, a császár, a bolond, a szerencsekerék, a mértékletesség –, azt a jelentést vetítik rá, sőt sokszor teljes egészében azonosítják az ábrákba belekódolt eredeti jelentéssel.

Egyrészt tehát nem az eredeti jelentésből alkották meg a képek – ma használt –neveit. Másrészt az így utólagosan keletkező lap-nevekből határozták meg ésépítették fel az eredeti mondanivaló feltételezett jelentéskörét. Ez az eljárás azonbansohasem vezethet el az „okkult” tartalom teljes, vagy legalábbis mindig a jó irány-ban haladó feltárásához. Így inkább azt az utat kell járnunk a képek megfejtésekor,hogy először rekonstruáljuk magát a szellemi jelentést – természetesen felhasználvaitt az alapábra lényegi utalásait –, és csak ez után, a megtalálni vélt jelentésrealapozva adjunk új – vagy inkább adjuk vissza ismét a „régi” – neveket a képeknek.Ennek alapján pedig bizonyítsuk a képek adott sorrendjének értelmét.

A tarot lapjainak „hagyományos”, azaz az utókortól származó elnevezései:1. A Mágus2. A Főpapnő3. A Császárnő, Az Uralkodónő4. A Császár, Az Uralkodó5. A Főpap, A Beavatott6. A Szeretők7. A Diadalszekér, A Kocsihajtó8. Az Igazság, Az Igazságszolgáltatás9. A Remete

10. A Szerencsekerék, A Sorskerék11. Az Erő12. Az Akasztott Ember13. A Halál14. A Kiegyenlítődés, A Mértékletesség15. Az Ördög16. A Torony17. A Csillag18. A Hold19. A Nap20. A Végítélet, A Feltámadás21. A Világ

(22.) A Bolond, A Vándor

44

Valóban látnivaló, hogy a képek ezen elnevezései alapján semmilyen értelmesláncolat nem fejeződik ki a sorrendjükben, és csak egy merőben önkényes egymásrakövetkezés látványát nyújtják! Például a „Mágus” után miért jön két „nőalak”,őutánuk miért jön két „férfialak”? Mi értelme lehet annak, hogy a „Főpapnő” ésa „Főpap” nem egymás mellett van, és vajon a „Császárnő” miért előzi meg a„Császárt”? Azonkívül, hogyan kerül az egész út „végére”, vagyis a „Világ” utánegy „Bolond”? Továbbá miért van előbb a „Csillag” és csak utána a „Hold” és a „Nap”, hiszen köztudomású, hogy a csillagok messzebb vannak, mint ez utóbbi két égitest? És különösképpen: hogyan következhet a „Torony” – ami összedőlvagy felrobban, tehát valami kudarc – után a „Csillag”, ami mégiscsak valami „fent levő”, sőt egyenesen a kijutás a „kozmikus síkra”, aminek előfeltétele csakisegy megfelelő érettség, az e tettre való alkalmasságunk lehet.

Kísérletet kell tehát tennünk arra, hogy újraértelmezzük és már kifejezetten azÉn-fejlődés folyamatához igazítva meghatározzuk e képek eredeti jelentéseit, és az így kapott konkrét tartalmakhoz valamilyen rövidítő „címet” is keressünk, vagyisúj elnevezéseket adjunk az egyes lapoknak.

Ám a tarot-képekhez a szellemi beavatás felől közelítő jelen törekvés eredményeinyilván el fognak térni a jóslás nézőpontjából keletkezett értelmezésektől. A jóslásaz ábrák „történéseiben” élethelyzeteket kutat, a várható események előrejelzését.Ha pl. a „Napot” húzzuk: külső segítségre számíthatunk, ha az „Ördögöt”: veszélyekleselkednek ránk. A „Csillag” lapja reményekre jogosít, a „Halál” veszteségekrefigyelmeztet. Az „Akasztott Ember”-nél „bajba kerülünk”, a „Világ”-nál „mindenjóra fordul”. E képeket tehát külső szituációk kifejeződéseiként értik, és ha szó isesik eközben az ember belső magatartásáról, a tudati minőségéről, ez csupán a külsőesemények kapcsán merül fel, és az ezekhez való viszonyulásra redukálódik. Vagyisa tudat önmagában való és önmagától függő fejlődését nem tekinti a jóslás, hanemcsupán a külvilághoz történő napi kapcsolatában érdekli a személyünk.

A szellemi beavatás nézőpontja azonban éppenhogy a tudatunk önerőből valófejlődése, amiben csak másodlagos szerepet játszik a külvilág közvetlen hatása ránk. A „beavatás” ezért a szabad, az önmagát teremtő emberrel számol, őhozzáfordul és intézi mondandóját, míg a „jóslás” esetében inkább egy önállótlan és külsővezetésre szoruló, azt még erősen igénylő lénynek kell tekintenünk az embert, aki ennek megfelelően nem is annyira önmagáról, hanem főleg a külső világ ala-kulásáról vár további információkat. Az egyes tarot-képek ezen újabb és sokban az eddigi „beavatási” magyarázatoktól is eltérő jelen értelmezései és a képek célultűzött új elnevezései azonban már nyíltan nem a külső szituációk jelzését szolgálják,hanem a belső tudatfejlődésünk leírását és jellemzését kívánják megadni. –

Ha a tarot 22 arkánumában – a 22 képben – már a szellemi fejlődésünket érintő,szellemileg-lelkileg egyre érettebbé tevő és fokozatosan mind magasabbra juttatótudati minőségek és magatartásbeli tulajdonságok jelöléseit látjuk, és nem a külvilágváltozandó, végzetszerűen közeledő eseményeit fogjuk keresni bennük, amelyek jót és rosszat egyaránt tartogatnak, akkor egyúttal a képek eddigi jelentésbeli„hangulata” is jelentős mértékben módosul számunkra.

45

Az életben örömök és fájdalmak érik az embert. A (karmikus) sorscsapásokatnem szeretjük, mert csak a negatív oldalukat, a saját fájdalmunkat vesszük észrebennük. De a belső személyiségünkre tett építő hatásukat, a lelki progresszív meg-változásainkat hirtelen kikényszerítő, vagyis a belső fejlődésünket felgyorsító – sokszor egyáltalán beindító – szerepüket általában nem tudatosítjuk. Ezért amegrázó eseményeket, de éppenígy a világ kiszámíthatatlanságát, az élet le és felhullámzását, a küzdelmek kikerülhetetlenségét valójában elítéljük és negatívnakminősítjük. Hiszen csak mint „külvilági” dolgokat tekintjük őket, amelyek egyedülcsak rombolnak bennünket, de nem mint a „belvilágunk” megtisztulását elősegítőhatásokat, amelyek gyógyszerül szolgálnak jellemerőnk legyengülése, tartósszellemi sötétségünk és morális elégtelenségeink ellen… Ezt a hétköznapijellemzőnket a tarot-kártyák „hagyományos” értelmezése is magán viseli, amely a képekbe belevetítette a világgal szemben érzett emberi tehetetlenség élményét is. Több tarot-lap elnevezése ebből fakadóan olyan lett, hogy semmi jóval nemkecsegtethet számunkra! Mivel nem a szellemi erőnk által létrehozandó belsőtulajdonságok jelöléseit látták bennük, hanem a kívülről közelítő élethelyzetekét,amelyek oly gyakran meg is keserítik a sorsunkat: egyes kártyalapok már eleve negatív neveket és ezzel negatív jelentést vettek fel magukra, amilyenekpéldául a következő lapok. 10. kép: „Szerencsekerék” (az élet változandósága, avéletlen; de éppen így a végzet szükségszerűsége, a világ befolyásolhatatlansága);13. kép: „Halál” (elveszítés, véget érés); 15. kép: „Ördög” (a bűnök, a veszély); 20. kép: „Végítélet” (számonkérés, büntetés). Ugyanez tágabb értelemben elmond-ható a „Remete”, az „Akasztott Ember” és a „Bolond” lapjáról is.

Valójában egyik tarot-kép jelentése sem negatív, amilyenné a későbbiekbenátértelmeztek egyeseket, hiszen a Belső Úton az embernek természetesen nemnegatív tulajdonságokat kell létrehoznia magában, hanem pozitívakat. Ha nem a világ felénk áramló kedvező vagy ártó tényeit, hanem a számunkra alapvető Én-tulajdonságok felsorolását látjuk a képekben, akkor eltűnik a 22 kép fölött – tudniillik a jósláskor – mindig ott lebegő fenyegető atmoszféra is, és a képekentalálható minden egyes látnivalóban, azaz beavatási utalásban – történésben ésszemélyben – „jó” üzeneteket, pozitív mondanivalót fogunk érzékelni. A „negatív”ezentúl már nem a képekben lesz, hanem éppenséggel bennünk, amennyiben mégnem tudjuk teljesíteni a képek által hordozott felszólítást a saját életünkben, a fejlődésre mindenkor képes egyéniségünkben. A tarot-képekhez való ilyen meg-változott viszony egyik feltétele azonban az, hogy „újrakereszteljük” őket, és belsőtulajdonságok, cselekvések „neveit” adjuk végre nekik. –

A tarot voltaképpeni tárgyának áthelyezése a külső (jövőbeli) események körébőlaz emberi tudatfejlődés területére – amit mindenesetre teljesen nem mellőz a tarot-tjóslásra használó irodalom sem – semmiképpen sem fogja mérsékelni ennek az„okkult” ábrasorozatnak az eddigi – vagy ezutáni – jelentőségét az életünkben, és nem veszíti el érdekességét a világra nyitott Olvasó előtt sem. Ha idővel márkevésbé – vagy akár egyáltalán nem – fogják használni e képeket jóslási tevékeny-ségre, a ránk váró élethelyzetek már bekövetkezésük előtti kinyilatkoztatására:

46

új és más ismeretek tanulmányozására válnak alkalmassá és nyújtanak nekünk márinkább a saját belső életünkhöz segítséget. Hogy előre megmondható-e a jövő, hogyléteznek-e olyan szellemi hatalmak, amelyek a kérdező elől ezt nem is titkolják el –ne e jelen pillanat feladata legyen eldönteni. Annyi azonban egészen bizonyos, hogya 22 nagy arkánum valóban az Ember jövőjéről beszél, csak éppen egy egészenmásik értelemben. Magáról az Emberi Lényről tudósít ugyanis, aki a jelenben még„befejezetlen”, Útjának meglehetősen az elején tart, de csak őrajta múlik, hogya Kozmikus Létben egyszer majd igazi alakjában megjelenjen.

A jövő Emberének 22 alaptulajdonsága, elengedhetetlen jellemzője lesz. Ezekközül néhányra a képességet „ingyen” kapta, magasabb eredetre néznek vissza, de az ilyenfajta meglétük mégis csak valami lehetőség bennünk, az igazi kidolgo-zásuk, a tényleges életre keltésük ránk vár. Ezzel szemben a többi tulajdonságkialakítása és tökéletes formára hozása már teljesen a mi – és mint ilyen: nemkevéssé hősies – feladatunk. A szabad döntésünktől függ a létük, csak a saját erőnkteremtheti meg őket a belső világunkban. A múltba vesző, eszmei forrását tekintvetisztázatlan eredetű tarot azt „jósolja” az eljövendő időknek, magának a földiemberiségnek – tehát nekünk is, most –, hogy mind a 22 tulajdonságot meg fogjuktudni valósítani magunkban! A tarot 22 képe valójában egy-egy felszólítás, felszólíta-nak arra, hogy milyenek legyünk, hogy belül milyenné kellene válnunk. A tarot-banmegőrzött misztérium végső tartalma egy elementáris isteni-kozmikus felszólítás az emberteremtésre... Teremteni kell önmagunkat! Szellemileg-tudatilag-lelkilegmeg kell teremtenünk az Embert. Ez a kettő teljesen azonos: a saját egyedi lényünkés az Ember. Amikor önmagunkat teremtjük, akkor az Embert teremtjük. Hogy az Ember továbbfejlődjön a kozmikus-szellemi létben, ahhoz önmagunkat, a mi sajáténünket kell továbbteremtenünk. Mert magának az Embernek a fogalma és valóságaa Mindenségben olyan lesz, amilyenné egyedileg mi magunk leszünk…

A tarot-képek tehát valami örök misztériumot és időtálló jelentést képviselnek éshordoznak. Végtelen mélységekbe tudják elvezetni a beléjük tekintőt, egy kimerít-hetetlen tartalmiság rejtőzik bennük, ami éppúgy vonatkozik a nagy létösszefüggé-sekre, mint a mi egyedi létünkre. A képeknek tehát jelentésbeli rétegeik vannak:

1. Az Emberi Lény legátfogóbb Kozmikus Evolúciója és rendeltetése.2. Az egyénben lejátszódó valóságos szellemi-tudati-lelki fejlődés.3. A megszerzendő tulajdonságok, belső minőségek felsorolása.4. Egyes konkrét cselekvések az életben, amelyeket vagy megteszünk, vagy nem.A képek értelmezésében ezt a jelentésbeli összetettséget is meg kell ragadnunk.

Fel kell emelkednünk az Ember szintjére, amikor önmagunk titkait keressük! Egy szellemi nézőponthoz kell eljutnunk, mert e nélkül teljesen megrekedünk ésmenthetetlenül beleragadunk a túlságosan is a földön járó hétköznapi szemlélet-módunkba, amely az úgynevezett nagy kérdések iránt meglehetősen érzéketlen, és különösen a megválaszolásukra már nagyobbrészt képtelennek is mutatkozik. A tarot-ban fellelhető mély, az emberi lény kozmikus hivatására vonatkozó igaz-ságokat a gondolati erőfeszítésekre általában nem hajlandó hétköznapi tudatunkalapján tehát nem lehet valóban megközelítenünk és még kevésbé befogadnunk.

47

A mindenkiben megtalálható intuitív gondolkodáshoz kell ezért fordulnunk, ezt a magasabb képességünket kell mozgósítanunk magunkban ahhoz, hogy abeavatás egyáltalán jelentsen számunkra valamit. Mert a 22 nagy arkánum esetében nem azonnal, már „ránézésre” belátható fogalmakkal és gondolati összefüggésekkelfogunk találkozni – amelyeket oly nagyon szeret, sőt egyenesen megkövetel ahétköznapi élet gondolatszegénysége és szellemi erőtlensége –, hanem „utána kellmennünk” az elénk kerülő fogalmaknak, és „le kell merülnünk” az emberi lélekszellemi mélységeibe. Valóban oda. A tarot-ban levő információk a mi úgynevezettmagasabb Énünkhöz szólnak. A „hétköznapi énünknek” nincs sok dolga velük, de éppen ezért marad is meg bennünk csak valami „hétköznapinak”.

A beavatás ugyanis nem csupán annyit jelent, hogy bizonyos tárgyi tudásbanrészesülünk, megtudunk eleddig elrejtett titkokat, vagy másoktól kimondva halljukaz addig számunkra megfogalmazhatatlannak látszót. A beavatás igazi lényege nem az, hogy „ingyen” tárgyi ismeretekhez juttat – ez csak a szükséges előfeltétel –,hanem sokkal inkább a tudati-szellemi tevékenységünk szokott működésének a„megemelése”, a tudat egy énszerűen intenzívebb formájának a megteremtése,nyugodtan kimondhatjuk: egy minőségileg magasabb rendű és értékű gondolkodásmegjelenése az egyénben, vagyis egy tudatváltás előidézése bennünk! Kétségkívülez a legnehezebb, ami a szellemileg legyengült, morálisan bizonytalan, sőt közöm-bös korunk emberére vár.

Az igazi beavatásban egy valóságos belső fordulatról van szó. Nem egyszerűenegy új világképre szorul a jelenlegi emberiség, hanem sokkal inkább egy újtudatminőségre… Nem pusztán valamely új információ fogja megnyitni az emberelőtt a megvilágosodás kapuját, hanem az a magában megerősödött önálló szellemitájékozódásképessége és a már belőle származó, általa kiküzdött értéktudata,amellyel elrendezi és – még inkább – újrarendezi a már birtokolt információit és felépíti leendő világképét. Az a tudatműködési fok, gondolkodási erőtlenség,amihez már oly jól hozzászoktunk a hétköznapokban, csak a szellemi és lelki káoszmegteremtéséhez és fenntartásához elegendő, de az abból való kitöréshez már nem.

A tudat egy ilyen erőteljesebb működését hívhatjuk, elkeresztelhetjük Szellem-nek is! A bennünk levő „Szellem” – első megközelítésre – voltaképpen nem egyéb,mint a hétköznapok látókörét és igényszintjét meghaladó tudatfok. A hétköznapitudat a Kozmikus Lét nagy összefüggéseihez, az Élet bonyolult próbatételeinekmegértéséhez, az ezek számára szükséges tudati erőfeszítésekhez képest – „lassú”,nem képes utolérni azoknak „gyorsaságát”, vagy felemelkedni, kitágulni azoknakléptékeihez. A „sebességén” kell tehát változtatni. De ez a sebességnövelés nemvalami külsőleges gyorsulás lesz, hanem a tudattevékenységnek egy belső intenzí-vebbé válása, egy olyan kifinomulása, amely messzebbre lát, mint a hétköznapi létismert gondolkodása. Ilyenkor nem annyira az egyre „többet”, hanem az egyre„mélyebbet”, az egyre „igazabbat” keressük. Ez a „gyorsulás” tehát nem mennyi-ségi növekedésről szól, hanem a minőségi fejlődésünkről. Mondhatjuk ezt így is: nem többet kell látnunk, mint eddig, hanem mást kell látnunk, mint eddig. Ebben a „másban” foglaltatik az is, amit úgy nevezünk, hogy (emberi-kozmikus) Szellem.

48

A Szellem nem valami semmi bennünk, jóllehet materiálisan kétségkívül „nem kimutatható” részünk, hanem egy olyan magasabb rendű tudati minőségünkés teremtő képességünk, amely hidat képez és összeköt bennünket az egyetemesszellemiséggel, az Isteni Tudattal. Illetékessége és valós szerepe messze túl terjed a hétköznapi emberi létünk keretein, ugyanakkor a legfőbb feladata most mégis az,hogy a hétköznapi valóság és tudat területét a saját magasabb erőivel átjárja, aztszínvonalában feljebb emelje, és ezzel a földi emberi világot értelmi sötétségétől és lelki durvaságaitól megváltsa… A Szellem az a belőlünk feltörő és minduntalanelőrehajtó belső vágyunk és akaratunk, hogy az ember ne maradjon örökre olyantermészetű, amilyennek most látjuk. A Szellem a többé válás „isteni programja”bennünk, de egyúttal az a saját erőnk és „mágikus” képességünk is, amellyel ezt a többé válást megvalósítjuk. A Szellem teremti bennünk önmagunkat és teremtibennünk az Embert. Ha nem létezne semmi szellemi az emberi lényekben, amikéntez az állatok esetében van, akkor a saját fejlődésük igénye sem létezne számukra,vagyis a belső világuk kimunkálásának és felemelésének szükséglete.

A Szellem – tulajdonképpen a magasabb Én – egyfelől benne van minden egyesemberben, de többnyire még „alszik” bennünk. Vagyis még „nem cselekszik”. Demit kellene cselekednie? Miből tudjuk meg, hogy már „felébredt”? Mindenekelőttabból, hogy valaki belülről elkezdi „önmagát teremteni”, már tudatosan alakítja a saját lényét a Jó – a Szeretet, a Szabadság és a Szellem – irányában. A tarotbeavatása ezt a „jó irányt” mutatja meg, összefoglalja az általunk végzett, illetveelvégzendő emberi teremtésfolyamatot… Ez a beavatás tehát nem a hétköznapiéletünkön kívül lejátszódó esemény, nem titkos szertartás, kultikus ceremónia, hanemmagában a személyes életünkben jelenik meg, annak vezetését veszi át.

A „belső” milyenségünktől függ a külső életünk, a cselekvéseink minősége. És a„külső” cselekvéseinktől függ, hogy a körülöttünk levő világnak majd milyen lesz a „belső” minősége. A végső ok és valódi forrás a világ megváltozásában mi magunkvagyunk. Így csakis önmagunk fejlődése vonhatja maga után a külvilág fejlődését is,ami itt ugyanaz, hogy az emberiség fejlődését.

„Az ember önmagát teremti. Az Ember teremti az Embert…” Ez volt a tarot-beavatás legfőbb TANÍTÁSA AZ EMBERRŐL! E beavatás menete nem egyéb, minta bennünk levő, e nagy feladatban szerepet játszó Emberi Szellem felébredésének és kifejlődésének folyamata, amely egyre inkább önállóan halad ezen az úton ésegyre nagyobbakat teljesít azon. A beavatás nem a kiválasztottság tudatát hozza,hanem a világgal, a többiekkel szembeni felelősség érzetét. És nem is a megdicsőüléstétlen élvezete, hanem a tevékeny önteremtés lesz az eredménye.

A tarot huszonkét arkánuma az emberben található szellemiről tudósít. De mi ezaz Emberi Szellem? Az Isteni Szellemből egy rész, egy leszakított darab. Ezért aSzellem hordozza bennünk éppúgy az isteni kreativitást, mint az isteni moralitást,a Kozmikus Valóság e két nagy alappillérét. A Szellem tehát az, ami az egyes embertkozmikus lénnyé teszi, a Mindenség léptékeihez kitágulni képes létezővé! És csakisáltala változhat át a beavatás – önbeavatássá.

49

Az erről való tudás és az erre való képesség a korábbi időkben még meghaladtaaz emberi tudat befogadói erejét, ezért kellett ezt a szellemi tudást „elrejteni” – valójában őrizni –, és ezért tapadt minden ilyen „magasabb” ismerethez az ún. titokzatosság és minősítették a kívülállók félhomályos „okkultizmusnak”.Napjainkra azonban mindez már nem egy „ezoterikus”, azaz titkos tan és ismeret,hanem az idők során érettebbé váló és szellemileg egyre nyitottabb emberiségszámára már felfogható és teljesíthető információ lett. A Titkos Tudás, azokkultizmus lépésről lépésre kikerül a világba, megszűnik korábbi elzárkózásaa hétköznapi valóságtól, éppen azért, hogy abba most már végleg behatoljon és meg is változtassa azt! Így az ezoterika a mi korunkban az egyik leghatékonyabb új eszközünkké emelkedik a belső emberformálásban, az egyén önteremtésében. És korunknak legfőként ezek az ismeretek kellenek ahhoz, hogy jövője is legyen. –

A tarot-képek ezen értelmezésében nem egy bőbeszédű és a részletekben elveszőkifejtést választottam, hanem a jelentés még egyértelmű és világosan körvonalazottleírására törekedtem, röviden és tőmondatszerűen. A lényegi alapmondanivalót állt szándékomban megfogalmazni. A jelentés alkalmazása a világra, a benne rejlőmélységek és belső összefüggések kibontása az Olvasóra vár. Ezért a pusztaelolvasásuk még nem hozhatja meg azt az eredményt, amire joggal számíthatunk.Bele kell hatolnunk, körbe kell járnunk, mozgásba kell hoznunk ezeket a tömörösszefoglalásokat, az adott tarot-kép jelentésbeli kimeríthetetlenségét és tartalmá-nak különböző gondolati „rétegeit” nyomon követni igyekvő puszta felsorolásokat.Az Olvasó szellemi aktivitása, türelmes elmélyedése, belső önállósága ésigazságkereső „láza” nélkül nem nyitható fel e képekbe kódolt „Magasabb Tudás”.Megvalósítása pedig már egyedül a szabad akaratán múlik.

Minden ábra értelmezésénél egy hármas szerkezetet lehet majd találnunk:1. A kép leírása. – A képen látható személy, helyzet, történés meghatározása,

az ábra tartalmilag lényeges elemeinek kiemelése. Már ez a rész is magában foglalbizonyos értelmezéseket és előkészít a tulajdonképpeni mondanivaló befogadására.

2. A kép jelentése. – Az ezoterikus jelentés rekonstruálásának kísérlete. Atöbbsíkú mondanivaló egyes oldalait, annak egymásra épülő rétegeit, egyre mélyülőmegértésszintjeit elkülönítettem, de ezek egy egészet képeznek a teljes jelentésben.

3. A kép jelentésének negatív formája. – A jelentés lehetséges torz alakja, téves megvalósítása. Gyakran a jelentésben levő tartalom túlhajtása, eltúlzott módja.

A számtalan tarot-kártya közül négyet választottam ki, hogy alkalmunk legyen az összehasonlításra is. Ezekből témánknak megfelelően csak a nagy arkánumokatmutatom be, a kis arkánumokat elhagyom. A Tavaglione-féle tarot-ból csak magukataz ábrákat láthatjuk, a köréjük rajzolt asztrológiai stb. jelek nélkül.

Tavaglione-tarotMarseille-i tarot Waite-tarot

Ibis-tarot

50

* * *

A képek szemügyre vételéhez és a hozzájuk fűzött szavakhoz teremtsünk megmagunkban egy bizonyos belső szellemi atmoszférát. A látómezőnk hagyja el időle-gesen a hétköznapi síkot és emeljük fel addig a legmagasabb kilátópontjáig, ami csaktelik tőlünk. Egy olyan belső szellemi útra indulunk, amelyet a végső igazságok, az emberre vonatkozó nagy eszmék világában kell megtennünk. Ne könnyű spiri-tuális izgalmakat várjunk itt, hanem a megismerést akarjuk, a dolgok mélyére valóbehatolást, saját tudatunk kitágítását. Gondolkodás, átélés, elmélyülés lehet csaksegítségünkre abban, hogy kitartsunk az emelkedőkön és ne legyen légszomjunk,amely visszakényszerít.

Lépjünk be képzeletben tehát most mi magunk is abba a Beavatási Terembe,amelynek falán körös-körül ott látjuk felfestve a 22 színes képet… Időzzünk türel-mesen előttük, mélyedjünk bele jelentéseikbe, engedjük belénk hatolni őket. Hagyjunknekik időt, hogy mindent eláruljanak magukról, és hogy valóban szétáradjanak belsővilágunkban. Vegyük úgy, mintha vezetne bennünket valaki. Érezzük a jelenlétét,halljuk a hangját, kérdezzünk tőle, bízzunk meg benne. Ez a kísérő nem egy külsőszemély lesz, hanem a saját magasabb Énünk, a bennünk élő kozmikusság, a magunk-ban hordozott szellemi.

A legtöbbet csakis önmagunktól tanulhatunk… Vagyis a saját magasabbÉnünktől, a saját lényünk kozmikus részétől, a bennünk aktivizálódó szellemitől.Csakis ez az oldalunk segíthet bennünket abban, hogy kapcsolatot teremtsünk, hogyvalóban azonosuljunk és magunkba fogadjuk a világ és az ember létének magasabbigazságait, morális eszméit, amelyek éppannyira ránk is érvényesek.

De ahogyan igaz az, hogy a saját magasabb Énünk teremti, azaz emeli egyrefeljebb a hétköznapi énünket, éppannyira igaz ez megfordítva is: a saját hétköznapiénünknek is a maga részéről nyitnia kell a magasabb Énünk felé, irányulnia kell rá,annak tevékenységét bennünk meg kell engednie. Ezek egymásra szorulnak, egymásnélkül nem sokat érnek, mert a földi létben mindketten csak valami fél-lények amásik nélkül! A tarot szerint a „beavatás” arról szól, hogy ezek egymáshoz eltalál-janak és egymással végképp összeforrjanak, vagyis már együtt és közösen végre egyvalódi Egészet képezzenek. A hétköznapi és a magasabb Énünknek ez az Egésszéválása az ember számára elérhető legmagasabb és az egyetlen igazi Unio Mystica…

E cél jegyében tehát induljunk most el azon a Belső Úton, amelynek alapeszméit,tennivalóit, egyes állomásait fogalmazták meg a Beavatás Termének fali képein.Maga ez a Terem a mi szellemi benső lényünket jelképezi, amelyben legbelül ottvannak ezek a princípiumok, jelentések, de lent a tudattalanunkban, vagyis a teljestudatosítást többnyire még nélkülözve. A Belső Út az, hogy ezekért alámerülünk ésfelhozzuk őket tudatunk felszínére. E folyamat közben keltjük életre és erősítjük megmagunkban fokról fokra az emberlény és a létegész legrejtélyesebb képességét, a legkevésbé szavakba önthető, legtitokzatosabb minőségét: a Szellemet.

51

A tarot

I. – A KOZMIKUS PRINCÍPIUMOK (amelyek az Emberbe bele vannak oltva) (1. – 5.)

1. A TEREMTŐ [A Mágus]

Rendkívül erőteljes, belsőleg feszült, izzó tekintetű, ám mégis szeretetet sugárzóférfit látunk a képen, aki a Szellem Erejével teremt. (Lásd a „végtelen” jele a fejefölött.) Magasba tartott bal kezében – a „szív” oldalán – a Teremtő Akaratotjelképező Pálcát (a „varázspálcát”) tartja, a jobb kezével pedig – amely az „erő”oldala – parancsolóan mutat lefelé, mintegy érzékeltetve a létre hívó, mágikus Isteni Szót, amely beledübörög a Kozmikus Semmibe: „Legyen!” Előtte egy Asztaláll, amely a teremtőaktus misztikus Oltáraként értendő, rajta különféle tárgyaktalálhatók: a Teremtés céljai, amelyek valójában az Isteni Mágus „lelkében”,lényében vannak, és csak a szemléltetés kedvéért ábrázolták „kint” az Asztalon őket.Kezeinek ellentétes iránya két létdimenzióra utal: a megnyilvánulatlan (a Szellem„bensejében” levő, a még szunnyadó) és a megnyilvánuló (a már „külső” létté váló)világra. Amiként tehát egyfelől „fentről” ered minden, ami „lenti”, minden létesülésvégső forrása az Isteni Szellemiség, úgy másfelől A Teremtő csak önmaga bensejétárasztja ki és formálja bele a rajta kívüli világba, „külsővé” teszi azt, ami „belül”van. Másszóval, önmagából teremt, és ezáltal a (benne létező) „megnyilvánulatlant”„megnyilvánulttá” teszi, avagy alkotja és képezi tovább. Vagyis minden teremtés – így az emberi is – belülről, a szellemiből fakad! A belső Szellemi Teremtőerő alétezés tulajdonképpeni forrása. Ennélfogva a teremtés igazi képessége magunkbanis abban és ott – tudniillik belül – keresendő.

– Az Abszolút Tudat. A Lét végső Forrása.– A szabad és személyes Isten-Én.– A Szellemiség. A Logosz, az Eszme.– Alkotóerő. Képzelőerő. Az ÚJ kigondolása.– A bennünk levő Szellem teremtőképessége, sokoldalú kreativitása általában.– Az önmagát Teremtő Ember. Az Ember önteremtő képessége, az önmagára irá-nyuló és önmagát formáló szellemi-tudati ereje.– Az Emberben rejlő belső kimeríthetetlenség, a megújulás végtelen lehetősége.– Az Akarat az Emberben.

Negatív formája: A világ egyre előbbre juttatásának szándékát nélkülöző teremtés. – A mások által már egyszer elért minőség színvonalán alulteljesíteni. – Dilettantizmus. Teremtőerő nélkül a világot meghatározni akarni.

53

2. A LÉT [A Főpapnő]

A Lét hatalmas léptékeit és mérhetetlen „súlyát” tartó két Oszlop között ül egymagasztos nőalak, akinek arcát Fátyol takarja el. A jobb kezében a Világ Kulcsáttartja, a bal kezét az ölébe helyezett Világ Könyvén nyugtatja – ez egyes tarot-képeken pergamentekercs –, amely ki van nyitva és láthatók a sűrűn teleírt lapjai.Nem a Könyvbe néz, hanem előrefelé, a messzeségbe fúródik a pillantása, mert aKönyv tartalma ő maga, ezért tökéletesen ismeri. Ő mindent „tud”. És mindenhezvan Kulcsa, mert a lénye mindent „átjár”, mindenben benne van. – A két Oszlopkülönböző színű, vagyis A Létben már megjelent a Kettősség, ami az eljövendősokféleségnek, mozgásnak, fejlődésnek a lehetőségét hordozza magában. Ez márnem a megnyilvánulatlan, még „belsőnek” megmaradó, önmagában levő Isteni Egysaját szférája, hanem a megnyilvánuló és tárgyi létté váló Kozmikus Valóság. De itt a Világnak még csak a létszerű „alapját” avagy a legáltalánosabb „alapelveit”találjuk. Még dísztelen és hideg A Lét, csak a „semleges” világszubsztanciából és az „érzéketlen” törvényekből tevődik össze. Hiányzik a Lélek és a Szeretet A Létnek ebből a legelemibb és legkeményebb „alaprétegéből”, amire majd ráépülminden elkövetkezendő – már „finomabb” – teremtés. Ezt fejezi ki az, hogy az időtlenség légkörét árasztó nőalak arca szigorú és érzéstelen, „nem mosolyog”, mert még nem is tud mosolyogni, ismeretlen számára a belülről fakadó melegségmár magasabb minősége. De mégsem ellenséges a létezőkkel szemben, hanem csak A Lét Teljességére kiterjedő rendkívüli felelősséget érezzük rajta, amely az apró részletekkel és a világ „kiszínezésével” nem foglalkozhat, mert óriásilétmechanizmusokat és képtelenül hatalmas méreteket kell egyben tartania, azazösszefüggő Egésznek kell megőriznie A Létbe kerülő sokféleséget.

– A Személytelen Lét. A Szükségszerűség. A Törvényszerűség.– A minden tartalmat és létezőt magában foglaló és magába olvasztó Létegész.– A valóság „vázát” alkotó, a világ „alapját” képező létprincípiumok és törvények.– Hidegszerűség, személytelenség, érzelemnélküliség. A még „hideg” Fény.– A Lét felépítésében és működésében található Intelligencia, Bölcsesség, Logika. – Az Ember beletartozik egy Nagy Egészbe, nem önmagában áll, hanem része vala-minek. Ezt a Nagy Egészet nem képes maradéktalanul átlátni, teljesen megérteni.(Lásd Fátyol a nőalak arca előtt.) Ugyanakkor mégis lankadatlanul törekednie kella teljes valóság közelítő és törvényeinek egyre mélyebb gondolati megismerésére.– A Gondolkodás képessége az Emberben.

Negatív formája: Érzelemtelenség. Kemény és rideg lelkület az emberben.– Hideg, szenvtelen, túlracionalizált gondolkodásmód.

55

3. AZ ÉLET [A Császárnő, Az Uralkodónő]

Többnyire egy dús, virágzó természeti háttér előtt ábrázolják ezt a már mosolygó,szép arcú és nőiesen jó idomú ülő nőalakot. Ő már Lélekkel és Szeretettel teli lény – értsd: kozmikus princípium –, aki egy lehatároltabb szférában működik, egyszűkebb területen érvényesül, mint az előző tarot-kép mindent átfogó lénye. A Létmegtalálható itt is, de rejtettebb, a mélyben ható formában inkább. E terület igazi„úrnője” Az Élet, ami mindent átjár a maga sajátos melegével és lüktetésével,„lelket” lehel a létezőkbe és megeleveníti őket, millióféle változatban sokasítja megönmaga belső lényegét bennük, általa mintegy meglendül és felpezseg a valóság:felsóhajt és belülről megremeg, most már felujjong és „Életre kel” A Lét. – A bal kezében ez a nőalak is tart valamit: egy Pálcát, aminek felső végén eredetilegbizonyára Az Életet fakasztó Isteni Erő jelképe lehetett. E Pálcából idővel királynői jogar lett. – Látható még egy kiterjesztett szárnyú Madár is a képen. Ez e létszférának a Lélek hordozására való alkalmasságát jelenti, szemben a 2. képenábrázolt létbeliséggel, vagyis hogy csak ezen Az Élettel átitatott kozmikus színtérenjelenhet meg és fejlődhet egyre tovább az isteni eredetű Lélekszerűség, illetve azemberi lénybe helyezett isteni Én, amely halhatatlan bennünk, mert egy nem anyagi,hanem egy magasabb rendű valóság jelenléte a földi emberben. Az a Madár tehát a „súlytalan” és „repülő” Lélek jelképe, amelyet nem köt az anyagiság, jóllehet ez a szellemi való újra meg újra megmerítkezik a természeti világ közegében.

Az Élet kozmikus princípiuma ugyanakkor nem azonosítható kizárólag a Földdel,a földi Természettel. Ott és abban működik talán a legintenzívebben és a leg-gazdagabb formákban, avagy egy kozmikusan egészen sajátos minőségben, derészben még tisztán szellemi is, és érvényesül és belenyúlik a szellemi dimen-ziókba is, ahol már – vagy még – nincs összekötve az általunk ismert fizikaisággal.Az Élet ezért nem csupán a fizikai életet jelenti, hanem a szellemi életet is, a szellemilétben való „élőszerű”, szubjektív-alanyi, így tudatos létezés lehetőségét. – Többtarot-képen az ülő nő feje fölött 12 Csillag (vagy a „koronáján”: 12 ékkő) ragyog,amelyek az állatövet, annak 12 kozmikus jegyét jelképezik. Ezek nemcsak aszemélyes emberi sors meghatározottságát, hanem az ember „égi” gondviselését,vigyázó-segítő „égi” védelmét is kifejezik. – A nő lába előtt a változékony ésegyúttal feminin Hold vékony sarlója fekszik. Ez nem pusztán az Időre utal, hanema Női Princípiumnak az ebben a léttartományban való mindent átható jelenlétére is.

– A Gondviselő Lét. A Kozmosz mint Ős-Anya. A Természet életet fenntartó ereje.– A Nőiség. A lelki melegséget sugárzás. A fizikai létben: a szerelem és a nemiség.– Érzelemtelinek, gyengédnek, lelkileg adakozónak lenni, óvni és gondoskodni.– Széppé formálni, feldíszíteni a világot, és kellemessé, boldoggá tenni azt.– Az emberi Lélek sajátos érzékenysége, az örömre és a fájdalomra való képessége.– Az Érzés képessége az Emberben.

Negatív formája: Érzelgősség. Túlérzékenység. A hamis, megjátszott érzelmek.

57

4. A FIZIKAISÁG [A Császár, Az Uralkodó]

A 4. képen már teljesen „leérünk” a Földre, az anyagi valóságba ereszkedünk alá. Ez egy másik létszféra, mint a tisztán szellemi dimenzió, ide újabb és továbbitulajdonságok szükségesek, amelyek által ezen a sajátos földi síkon megvethetjük a lábunkat. Itt nem lenne elég pusztán „szellemi lénynek” maradnunk, mert ezzel a világgal egy „sűrűbb”, nagyobb ellenállást produkáló létközeg keletkezett, amelynehezebben formálható és befolyásolható, mint a tisztán szellemi lét. Ez a létszféra„keményebb” és „merevebb”, ezért nagyobb erőfeszítést igényel benne mindencselekedet és teremtő tudati aktus! Ám A Fizikaiság nem önmagáért létezik, haneméppen azért, hogy az Emberen keresztül maga a Szellem még tovább erősödjön és új vonásokra tegyen szert… Az Emberi Lénybe helyezett Szellem A Fizikaiságlétsíkján olyan erőket fejleszt ki magában, amelyeket csakis itt képes megszerezni,ebben a Szellem számára valami „másvilágban”! – Egy „külső” (rajtunk kívüli)léttel szembesülni: ez alakítja ki igazán a „belső” létet, és ez az útja annak, hogy ki-fejlődjön bennünk az isteni Én. – A Fizikaiság a Szellemet „lekötözi”, azért, hogy ezta köteléket maga a Szellem szétszakítsa, és az így támadt új és saját erejénél fogvaa Szellem a saját amoralitásának lehetőségét kiiktassa a Kozmikus Világból, amelymár nemcsak a Kettősséget, hanem a létezők egyediesülését is magában hordozza.

– A Szilárd és Ellenálló Lét. Az Anyag. A Föld. Az Evilág.– Egyértelmű és éles határok a létezésben. Egymástól elkülönülő, önálló létezők.– A Férfiasság. Önmagunk megkülönböztetése és szembeállítása a többi lénnyel. – Az egoizmus megjelenése a világban.– Cselekvőképesség. Dinamikusság. Gyakorlatiasság. (A férfialaknak csak az egyiklába áll a földön, a másik a levegőben van, azaz mozdulni képes, indulni kész tervei végrehajtásáért. Vö. A Szellem Felvállalása [Az Akasztott Ember] lapjával! Nem „keresztbe teszi” uralkodóian vagy tétlenül a lábát e két kép embere, hanemnagyon is lendületben vannak, a tettvágy fűti őket belül, aktivitás a jellemzőjük.) – A földi Emberi Világ megformálása, kiépítése és fenntartása. (E képen nem egykeménykezű, ellentmondást nem tűrő „hegemóniát” jeleztek, amely önmagábanvalami belső mozdulatlanság és megmerevedettség is, hanem a világban pillanatrólpillanatra irányító jelenlétet kívánó, az újra és újra létrehozandó „élő” és belsőlegdinamikus „stabilitást”, az ennek biztosítására képes rálátást akarták érzékeltetni.A férfialak jobb kezében a fénylő Napgömb van, ami a Szellemire mint „égi mintára”utal, vagy a Teremtő Erőt jelképező Pálca, ami a képen jogar lett.)– Az Ember Anyaghoz kapcsolt kozmikus léthelyzete.– Az Ember mint Fizikai Lény.

Negatív formája: Anyagiasság. Egyoldalú anyagelvűség. Az idealizmus hiánya.– Túlméretezett egó-érvényesítés. Lelki merevség, bezárkózás.– Erőszak. A hatalom mint cél. Ellenséges elkülönülés.

59

5. A SZELLEMI SZIKRA [A Főpap, A Beavatott]

Egy külső megjelenésében is nagy tudásúnak, a Kozmosz legmélyebb titkaiba isbeavatottnak látszó embert látunk magunk előtt, akinek arcán azonban a szellemigőg semmiféle jelét nem fedezzük fel. Mélyre hatoló erős pillantása, elgondolkodó,a világ nagy összefüggéseiben elmerülő tekintete, gyengéd és jóindulatú mosolya,belsőleg végtelenül magabiztos lénye meggyőz bennünket arról, hogy ez a valakivalóban bölcs és lehet tőle tanulni. Fején egy hosszúkás, három részre tagolt Süvegvan, ami szintén csak valami „kihelyezése” és szemléltetése annak, ami „belül”található, ennek az embernek a tudatában és egész személyiségében. Bal keze hosszúarany Botot fog, amelynek felső végén egymás fölött szintén három, egyrekisebbedő kereszt figyelhető meg. Ez a Hármasság az Ember alapvető felépítésétés egyúttal magának a Kozmikus (Szellemi) Létnek a rétegzettségét demonstrálja. –Előtte egyaránt fedetlen fejű – fejdísz nélküli –, de öltözetükben eltérő két ember ül a „Beavatott” felé fordulva. Figyelemmel hallgatják, de a kezük gesztikulál, amivilágossá teszi, hogy nem egy „tekintély” előtt görnyednek alázatosan, hanem eleven kapcsolatban állnak a bölcs férfival, kérdeznek, hozzászólnak, ellenkeznek,vagy elismétlik, amit hallottak, hogy valóban pontosan értsék a Magasabb Tudást.

A Magasabb Tudás az Útról szól, amit az embernek meg kell tennie, hogy a Kozmosz Szellemiségének avagy a Szellemi Világnak egy új és majd valóbanteljes értékű tagja legyen. Ez az Út azonban nem valahol rajtunk kívül keresendő,hanem magában az emberi bensőben, mert ez az ember Szellemi Valójának az Útja,amely Út az ő tudati-lelki Fejlődése is egyben, amelynek során és által végül meg-teremti magában, a saját egyediségében a Szellem realitását.

Az ember azonban „nem egyedül” indul el ezen az Úton. Az Isteni Szellemönmaga szubsztanciájából és minőségéből mindenkibe belehelyezett egy darabot,amely a Fizikai Lét sötétségében az egyetlen világító fáklyánk, a Szellemi Fény felé vezető belső eszközünk és magasabb képességünk. Ez az „istenrész” tehátbennünk van, magunkban kell figyelnünk és megtalálnunk!

– A Szellem Szikrája, Csírája bennünk. Az Emberbe ültetett Isteni.– A képesség a Szellemire. Az Isteni Tudattal való kapcsolatba kerülés lehetősége.– A szellemi Belső Tűz, ami képessé teszi az embert, hogy felfogja, elérje és együttlángoljon a szellemi – „külső” – Világtűzzel, a Világteremtő saját szellemi tüzével,és egyet akarjon vele, ugyanarra törekedjen, mint maga a Személyes Abszolútum. – A hit önmagunkban. Saját egyediségünk és egyéni létünk értékességének tudata. – Minden emberben ott van a Szellemi Való, A Szellemi Szikra, a „Beavatott”, amelya mi Szellemi Vezetőnk, az Isteni Szellem képviselője bennünk, amely tud magáról a Szellemiről, annak minőségéről, és hírt ad róla.– Az Ember mint Szellemi Lény.

Negatív formája: Gőgösség. Öntömjénezés. Felsőbbrendűség-tudat.

61

II. – A SZUBJEKTÍV TUDAT FEJLŐDÉSE(6. – 16.)

6. A SZABAD AKARAT [A Szeretők]

Egy útelágazásban egy férfi két különböző ruhájú nő között áll, akik más-másirányba invitálják. Lehetséges erre is és arra is mennie. Választhat két út között. A férfi fölött a fénylően sugárzó Napkorong van, ahonnan egy – vagy maga az –Isteni Lény felvont íjjal rácéloz: a saját szabadságképességében részesíti az Embert.

– Az Ember specifikuma, egyedülálló és csak őt jellemző ismérve a Kozmoszban.– Az Egyéni Lét szabadsága. A bennünk levő szabad akarat. (Ezt „felülről” kaptuk,isteni elrendelés áll mögötte. Lásd Nyilazó a Napból.) A személyes döntés, a sajátmegítélés, az egyéni mérlegelés lehetősége és egyúttal kényszere.– Az alternatíva szituációja és terhe. A cselekvési lehetőségek nyitottsága.– Felelősség. „Minden tettem alakítja is a létet, valamilyen nyomot hagy benne.” – Az Isteni Szükségszerűség hálója felszakadt, már nem köti meg és nem irányítjatovább az Embert. Ez a lehetősége és a feltétele az Egyéni Fejlődésnek.

Negatív formája: A „bármit megtehetek” elve. A korlátokat nem ismerő szabadság. – Félelem és menekülés a saját szabadságom lehetőségétől, az

önállóság rám nehezedő súlyától. Nem merek „szabad” lenni.– Nem vállalni a felelősséget a tetteim következményeiért, és ezzel

nem vállalni önmagamat a saját tetteimben. A felelősség áthárítása.

63

7. AZ ÉN [A Diadalszekér, A Kocsihajtó]

A Kocsihajtó és a Lovak a Kocsival együtt az ember teljes személyiségét jelentik.Ezen belül van és ennek része tehát Az Én – a Hajtó –, ami valami magasabb Erő és Képesség, az Önfejlődést akaró és lefolytató szellemi-lelki való bennünk, amely a különböző tulajdonságainkat – a fehér és fekete Lovakat – felügyeli és koordinálja.

– Önirányítás. Az Én kormányozza és tartja össze a belső világunkat, miközbenvalami magasabb – szellemi-„égi” – szempontot is érvényre akar juttatni bennünk.– A „Középút” – amely csak egymaga halad pontosan előrefelé, vagyis a jó ésoptimális irányban – megtalálása, ami mindig a legnehezebb. A lelkünknek a tulaj-donságok szélsőségei és kilengései közötti egyensúlyban tartása.– Önismeret. Önreflexió. Tudatosítani tudni a tulajdonságainkat, a viselkedéseinket. – A saját egyéni tudatvilágunk kialakítása, szubjektív tartalmaink, irányultságaink,nézeteink, a belső gazdagságunk létrehozása. A belső elevenség az emberben.– Személyiségnek lenni. Önmagunkat definiálni, saját világképünket kidolgozni.

Negatív formája: A külvilágot, ennek mibenlétét és emberi környezetünket, ennek tanácsait, ismereteit nem vesszük figyelembe tetteinkben és önmagunk vezetésében, hanem „csak magunkra hallgatunk”. Önfejűség.

65

8. A LÉNYEGLÁTÁS [Az Igazság, Az Igazságszolgáltatás]

Egy ülő nőalak az egyik kezében Kardot, a másikban Mérleget tart. A Kard szétvág,elkülönít, a Mérleg egymáshoz rendel, összehasonlít.

– Az Igaz és a Hamis megkülönböztetni tudása. (Lásd a Kard kettéválasztja őket.)– Különbséget teszünk a Lényeges és a Lényegtelen között.– Az Igaz, a Lényeges mint iránytű, amihez viszonyítjuk a dolgokat, cselekedeteket.(Lásd a Mérleg két serpenyője.) „Megmérjük”, hogy valami jelentését, mivoltáttekintve mennyit ér, mi a valódi „súlya”, azaz belső értéke, igazságtartalma.– Értelmezés. A fogalmak meghatározása. Mi mit jelent? Összefüggések belátása.– Reális világlátás, valóságérzékelés. Előítéletmentesség.– Az értékek általában, a magasabb eszmék, a szellemi igazságok emberformálószerepének, az ember belső lényét meghatározó jelentőségének felismerése.

Negatív formája: Tévedhetetlennek hinni magunkat. Az igazság „kisajátítása”.– Fogalmaink rugalmatlansága, fejlődésképtelensége. Dogmatizmus. – Más világképeket mereven elutasítani.

67

9. A BEFELÉFORDULÁS [A Remete]

A Remete nem a „Bölcs”, hanem a „Kereső Ember”. Azt szimbolizálja, amikor azember „kint” a világban már nem talál semmi „bölcsességet”, ezért „belül” kezdi elkeresni a „bölcsességet”… A rajzon egy öreg embert látunk, nagy szakállal, akirőlezért azt gondolták a képet értelmezők, hogy ez a személy élete útját megjárva márbirtokába jutott az életigazságoknak. Az idős külső azonban nem erre utal, hanemarra, hogy valaki éretté vált önmaga belső vezetésére, a bennünk levő szunnyadóSzellemi Szikra felizzítására – lásd a Lámpást a kezében –, amelynek segítségévelmegindulhat a hosszú és erőfeszítésekkel teli úton a bölcsesség megszerzése felé.Vagyis egy fiatal ember is lehetne a képen, mert nem az életkor dönti el vagy hozza meg az ilyen jellegű személyes szükségletünket és a Belső Útra lendítőszellemi erőnket, amely képes is végigvezetni bennünket a célig. – A táj, ahol van ezaz ember, élettelen és dísztelen, se növényzet nincs rajta, se napsütés nincs felette,egy „riasztó” és „szomorú” sivatag. Ez a táj magának a Remetének a belső lelke!Még nincs benne semmi „megfogható” és biztosra vehető, még kopár, vagyis mégcsak „keres” ez az ember, de nem „talált” is egyúttal. A választalanság élményegyötri és ugyanakkor hajtja is előre… – Hiába látjuk őt magányosnak, tulajdon-képpen mégsincs „egyedül”. Egyedül ugyanis az az ember van, aki tétlen és semmitsem kezd önmagával. A Remete nem „meghúzódik” egy csendes barlangban, nem„kiáll” az élet sodrából, hanem látjuk rajta, hogy valamit nagyon is cselekszik, egytörekvés olvasható le róla, de ez a cselekvés tisztán belső. A Bot a kezében világosansejteti, hogy „halad valamerre”, tevőleges ebben a helyzetében, nem pedig hevervalahol egy homokdomb tövében lemondóan.

– A Szellemi iránti szükséglet jelentkezése.– A külvilágtól való erősen manipulált és általunk eddig jórészt kontrolálatlanfüggésviszonyunk felismerése. „Olyan voltam, amilyennek a világ akart látni.”– Szakítás a hétköznapi ember felszínességével, igénytelen és szűklátókörű világ-képével. Elfordulás az álértékektől, kilépés a külső javak és pozíciók utáni hajszából. – A külső ürességben való csalódás.– Keresés. Kérdezés. A dolgok, a világ értelmének kutatása. A „Miért?” kérdése.– A belső űr, a szellemi kitöltetlenség megélése. („Ki vagyok én?”)– Visszavonulás. Magunkra maradás. Számkivetettség. Hontalanság.– Az egyedüllét elfogadása. „A belső-szellemi utunkat egyedül kell járnunk.”– Az értékeset már nem a Külsőben keresni, hanem a Belsőben. (De ez még „üres”.)

Negatív formája: Közömbösség a világ iránt.

69

10. A KÉT IRÁNY [A Szerencsekerék, A Sorskerék]

A Kerék egyik oldala lefelé, a másik oldala felfelé fordul. Ez nem a „körforgásra”utal – egyszer fent, máskor lent –, hanem az ellentétes irányra. A Kerék fölöttvalami Fényesség van és egy Szárnyas Lény (aki maga a szellemi felé tartó és aztmajd magába fogadó Ember), ami a Pozitív Princípiumot, a Magasabb Minőségetfejezi ki. A Kerék alatt pedig Szörnyek, Kígyók (akik itt a szellemvesztett embert is jelképezik), vagy a lehúzó-elnyelő sötét mélységekre tett valamilyen utalás látható (pl. a háborgó feneketlen tenger), ami a Negatív Princípium érzékeltetése. A Kerék fölött és alatt a Világ Két Pólusa van: a Jó és a Rossz kozmikus erői!

– Különbségtevés a Jó és a Rossz között. A Jó tudatos választása.– A Moralitás, a Morális Érzék megjelenése az emberben.– A világdualitás, az „Ég” és a „Pokol”, azaz a lét morális polarizálódásának, kétrészre szakadtságának és ezek ellentétességének felismerése.– Az Út „felfelé” és az Út „lefelé”.– A lét maga egy olyan megpróbáltatás, amely – morálisan – van akit letaszít, vanakit felemel. A saját egyéni létezésem önmagam próbára tevése, hogy melyik oldal,melyik értékpólus felé fordulok, melyikhez vonzódom inkább.– A Jó és a Rossz harca bennem.– „Hová akarok tartozni?” („Milyen legyek én?”)

Negatív formája: Az értékpólusok közötti hányódás, morális határozatlanság. Itt is, ott is szeretnénk érvényesülni, de igazán egyik oldal mellett sem kötelezzük el magunkat. Felváltva mindkét pólust engedjük hatni magunkra, ennyiben morálisan hol „felkerülünk”, hol „lecsúszunk”. Nem „előrefelé” a belső szellemi-morális fejlődés Útját járjuk, hanem „körben forgunk”, nem haladunk.

71

11. A BELSŐ ERŐ [Az Erő]

Egy gyengéd Lány az előtte levő vad és üvöltő Oroszlánt hátulról lefogja, a kezeit – mint valami kantárt – két oldalról az Oroszlán pofáján tartja. Az Oroszlán dühöng,de tehetetlen a Lánnyal szemben! – A képen egyúttal az Emberfejlődés jelképe,a Szfinx is látható: alul egy állati test, és elöl illetve felül mintegy kimagaslik belőleaz emberalak, utalva arra, hogy mind az Emberlénynek a Kozmikus Evolúcióban,mind az Egyénnek a hétköznapokban egy minőségi metamorfózist kell végrehajtaniaönmagán. – A Lány és az Oroszlán eszerint együtt alkotja magát az embert, tehát ez a kép nem két különálló lény harcát és kapcsolatát fejezi ki, hanem ugyanazonszemély saját belső viszonyulását önmagához. (Amiként Az Én [A Diadalszekér] ésAz Egoizmus Legyőzése [Az Ördög] esetében is erről van szó.) Az Oroszlán az állatibennünk, a szellemivel át nem hatott alacsonyabb rendű részünk, avagy az ilyen-szerű megnyilatkozásaink, cselekedeteink és érzéseink. A Lány a bennünk levőSzellemi, a magasabb rendű, az állatfeletti. De ez most megkezdi átvenni az uralmataz emberben ennek alacsonyabb rendű természete, a Jót – a morálisat, a szellemit –nem ismerő vad és sötét része felett.

– Az önmegváltoztatás igénye.– Az önmagammal szembeni elégedetlenség. Az önmagammal való megküzdésszükségességének felismerése, első igazi kezdetei, majd állandósulása bennem.– Szembenézni a hibáinkkal, a belső fejlődésünket akadályozó tulajdonságainkkal. – Szembefordulni a bennünk levő Lehúzó Erőkkel. Megfékezni magunkban azt, amicsak rombolni tud: gyűlölet, irigység, kapzsiság, bosszúvágy, hatalmaskodás stb. Ez nem azt jelenti, hogy véglegesen eltüntethető lenne a Lehúzó Erők jelenléténeklehetősége bennünk, hanem annyit, hogy már felügyeletünk alatt tartjuk őket, tuda-tosítani – észrevenni és reagálni – vagyunk képesek mindenkori jelentkezésükre. – Önuralom. Az indulatok megszelídítése.– Az erőszakról való lemondás.– Megkezdődik bennünk a „teremtés befelé”, ami csakis Szellemi Erővel lehetséges.(Lásd a „végtelen” – a Szellem – jele a Lány fejénél.)

Negatív formája: Önostorozás, önmagam örökös hibáztatása. Értéktelenség-tudat.– Életidegen szigorúság a hétköznapokban. Túlfegyelmezés. Aszketizmus. – Ösztönvilágunk túlzott elfojtása, vágyaink, érzelmeink kiéletlensége.

73

12. A SZELLEM FELVÁLLALÁSA [Az Akasztott Ember]

Valaki kötélen egy gerendáról fejjel lefelé lóg az egyik lábánál fogva. A másik lábaszabadon van, ami egyúttal mégis a „járásra”, a „mozgásképességre”, vagyis a „szabadságra” utal. A képnek nem az a mondanivalója, ami külsőleg látható – látszik – rajta, hanem a „nem látható” ok felfedése, ami e sajátos pozíció meg-indoklása, tudniillik az ott függő ember belső elhatározásának és szándékánakaz érzékeltetése, aminek alapján a hétköznapi gondolkodás számára ilyen furcsa és lehetetlen helyzetben találjuk. Ez nem egy passzív és tehetetlen lelki szituáció,hanem egy mérhetetlenül aktív és célra tartó belső tudatforma, amibe ő maga,e tettével a látószögét teljesen megváltoztató ember hozta magát, akartan és tuda-tosan. Vagyis ez egy teljesen szabad cselekvése volt! A képben rejlő dinamikusságtehát nem „kívül” van és nem is kívül keresendő, hanem belül, az illető ember„fejében”, a lelkében, az akaratában… Az Akasztott Ember állapota így valójában a legkevésbé sem a kiszolgáltatottság, hanem ellenkezőleg, valami lendületesség és felfokozottság: maga az útra kelés. – A kezei is kifejezik, hogy nincs ellenére ez a „testhelyzet”: nyugodtan és várakozóan ruhájának zsebeibe csúsztatja őket, mintaki biztos a dolgában és nem tart semmilyen külső veszélytől sem. De az utókortévedése mutatkozik meg abban, amikor a fejjel lefelé lógó ember kezeit isösszekötözve rajzolják meg, hogy ezzel a tehetetlenségét és a pillanatnyi tétlenségéthangsúlyozzák ki. Itt azonban éppenhogy egy aktív cselekvést látunk.

A lábai nem érintik már a földet, sőt az Ég felé mutatnak, felkészülve arra, hogy – jelképesen – majd oda is vigyék őt. Hiszen egyszeriben mindent fordítva lát, mint korábban a földön állva! Egy új világ, egy új út lehetősége nyílik meg előtte – amire a rügyező vagy zöldellő faoszlopok is utalnak kétoldalt –, avagy az eddigicsupán belső előkészületei most csapnak át a már a szellemit megcélzó valóságoscselekvésbe, aminek eddig inkább csak a lelki-tudati feltételeit teremtette meg ésdolgozta ki magában. Mostantól fogva léptékeiben kiszélesedik a belső fejlődése, a szellemi önátformálása, mert megjelent benne egy magasabb rendű lét befogadá-sának akarata. – Csak egy belsőleg már erős ember hozhatja magát e helyzetbe!

– A tudatos megindulás a Szellemi irányában. A „felfelé törekvés” bennünk.– Egy szubjektum feletti egyetemes-kozmikus értékrend felé fordulni, megnyílni,kitárulkozni, egy a saját léptékeinket meghaladó világtartalmat befogadni akarni.– A saját hétköznapi személyünk korlátolt és kicsinyes látószögének meghaladása, a középszerűség földhözragadt szemléletmódjának háttérbe szorulása bennünk.– A belső elszakadás az „anyagitól”, a szellemnélkülitől, a kisszerűtől. (A Befelé-fordulásban ez még csak egy külső elfordulás, a világtól való visszavonulás volt.) – Vállalni a szellemi Belső Út gyakorlatát, a valóságos kivitelezését.– „Útnak indulás.” Kitartás. Céltudatosság. Elkötelezettség.

Negatív formája: Beszűkülés. Elszakadás a realitástól. Egyoldalú misztikus-idea-lista irányultság. Vallásos túlbuzgóság. Vakhit. Tekintélytisztelet.

75

13. A FÉLELEMNÉLKÜLISÉG [A Halál]

A halál olyan valami a földi életben az ember számára, amihez a leginkább társít-ható a félelem érzése. Még az „Ördögtől” sem félünk annyira, mint a „Haláltól”. Máregy holttest látványa is bizonyos irtózatot kelt, de a legnagyobb pánikot a sajáthalálunk lehetőségekor éljük át. A valódi szellemi Út, maga a Szellemi Lét nemközelíthető meg igazi bátorság nélkül! A Félelemnélküliség tulajdonságára talán a legtalálóbban éppen a halál képével lehet utalni, mint aminél a leginkább szüksé-günk van a gyakorlására, hiszen az egy mélyről feltörő félelmet vált ki bennünk. –Eredetileg ezen a tarot-képen nem a megszemélyesített „Halál” volt ábrázolva,hanem egy emberi csontváz, egy „hulla”. Mert nem arról van szó e kép esetében, hogy „jön a Halál, kasza a kezében és mindent letarol”, amely helyzetre valóbancsak egyetlen ésszerű reagálás lehetséges: a futás, a menekülés! De nem valószínű,hogy egy efféle cselekvést és a mögötte meghúzódó lelki állapotot tartottak volna szükségesnek az ember belső szellemi útján való további haladásához. A megszemélyesített Halál itt csak egy későbbi félreértés. A képen egy hulla van,amely a legvilágosabban úgy ismerhető fel, ha már csontváz lett belőle. Az emberilény számára az élet nélküli – és az ember esetében: az én nélküli – test látványa egyteljesen idegenszerű lét vagy állapot megmutatkozása, amit sohasem lehet igazánfelfognunk és megszoknunk. A kép arról szól, hogy egy halott és maga a halál mint esemény egy érzést vált ki belőlünk: a félelmet. De félelmet nem csak a halállalszemben érezhetünk, hanem bármi egyébbel szemben is. A kép nem magát a„halált” akarja ábrázolni, hanem a „félelmet” magunkban, amely átjár bennünketpéldául egy csontvázat látva. (Ha esetleg egy katonát rajzoltak volna e képre, akivalakit éppen megöl, nem feltétlenül a félelem tulajdonságára asszociálnánk.) –Ahogyan félelmet érzünk és elborzadunk egy élettelen és éntelen testre pillantva,vagy tágabban mondva, ahogyan félünk az elmúlástól, a haláltól itt a fizikai életben,ugyanúgy félünk a Szellemitől is, mert ismeretlen és egészen más mineműségű, mint a megszokott földi lét, a fizikaiság. A félelem legyőzése mind általában, mind a Szellemire vonatkozva azonban hozzátartozik a belső-szellemi fejlődésünkhöz. A Szellem Felvállalása [Az Akasztott Ember] tulajdonságának megszerzése utáncsak úgy tudunk majd valóban „járni is az Égben”, ha megvalósítjuk magunkban A Félelemnélküliség tulajdonságát. E nélkül ugyanis nincs oda bejárás, legalábbisnem volna szabad a bekerülés. E követelmény tehát a mi védelmünket szolgálja!

– Szembenézni azzal, ami először idegenszerűnek, félelmet keltőnek mutatja magát. – Megszólítani, kapcsolatba lépni merni a számunkra ismeretlennel vagy ijesztővel.– A belső félelmeink terhét elbírni. Az általunk még nem irányítható szituációkbólnem elmenekülni, hanem ott maradni. Helytállás. Rendíthetetlenség. Bátorság.– Legyőzni a szellemi világra vonatkozó félelmünket. Kutatni a látható mögöttit.– Hinni a saját elpusztíthatatlanságunkban, az Énünk halhatatlanságában!

Negatív formája: Belső pánik. Szorongás a világtól. Rettegés a természeten túlitól.

77

14. A SZELLEM MINŐSÉGE [A Kiegyenlítődés, A Mértékletesség]

Egy angyalszárnyas Női Alak mindkét kezében egy-egy Serleg – Korsó – van, és az egyikből átönti annak tartalmát a másikba. Az a Serleg, amelyikből folyik ki a víz: sötét színű, vagy ezüstből van. Az a Serleg, amelyik most befogadja afolyadékot: világos színű, vagy aranyból van. A két Serleg nincs egymagasságban,hanem a kiürülő feljebb helyezkedik el, a megtöltődőt pedig ez alá tartja az ezzel foglalatoskodó személy. Ezzel egyértelműen közölve van a folyás iránya, vagyis hogy a töltés nem oda-vissza történik, hanem egyirányú: az egyik Serleg-ből átkerül a víz a másikba. A képnek az idők során már teljesen félreértett elnevezése – „Kiegyenlítődés” – abból az önkényes kiegészítésből fakad, amely „mozgásba hozza” a rajzot, és az éppen vele ellentétes figurációt, mozdulatot ismellé ragasztja, azaz mintha ez a személy az egyik Serlegből a másikba felváltvatöltögetné a vizet, hol az egyik kezét emelve fel, hol a másikat. Ennek azonbanellentmond a kép határozott jelzése, hogy a Serlegek különbözőek: a felső elhasznált,kopottas, csúnyább, az alsó viszont új, makulátlan, fényesebb és díszesebb. Avalahonnan valahová tartás mondanivalóját megerősíti egyes tarot-képeken még az is, hogy a Nőalak a folyadéköntés közben a partról belép az előtte fekvő folyóvizébe: egyik lába még a száraz, homokos talajon, az „innenső parton” van, a másikkal azonban már benne áll a vízben, és nem látszik rajta olyan szándék, hogy hátra fog fordulni, megint visszalépve lábával a partra! Itt tehát valamilyenelőrehaladást kell látnunk képileg megfogalmazva, semmint az ember úgymondkülönböző személyiségoldalainak – tudniillik a kétféle Serleg tartalmának – a kiegyenlítését, összeelegyítését, még kevésbé az egymással való mérséklésüket,amely téves feltevésből adódott a kép másik elnevezése is, a „Mértékletesség”. E soron következő fokozaton nem valamiféle belső kiegyensúlyozásnak, önmegféke-zésnek, hanem sokkal inkább az átváltozásnak jött el az ideje! – Hogy kifejezettenegy fejlődést kell értenünk e lap jelentéseként, azt elárulja az a további utalás is – amennyiben egy vízbe lépő embert ábrázolnak a képen –, hogy az a lába van méga szárazon, amelyik oldalon a rosszabbik Serleg van, és az a lába lép a vízbe, azazelőrefelé, amelyik oldalon a szebb Serleget tartja. Itt tehát az alaknak a legkevésbésem a keze mozog – megfordítván a töltésirányt, a Korsók elhelyezkedését –,hanem a lába: lép előre, vagyis ő maga elindult valamerre. Ugyanakkor e 14. képen nem mindig található efféle folyó és vízbelépés, amely a kétféle hely és hollét – minőség – megkülönböztetésével az előrejutást, a továbbhaladást ennyire nyíltanés érthetően juttatja kifejezésre, de ebben az esetben a honnan-hová jelzését mégismegoldják úgy, hogy az öntő személy teste ívesen elhajlik a díszesebb, az aranybólvaló Serleg felé, mondhatnánk, lendületből tölt, nemcsak a kifolyó víz ömlik, hanema teste is „húz” valamerre, egyértelműen elmozdul a nemesebbik tárgy felé.

Világosan érzékeltetik a képen azt is, hogy ez az ember milyen irányba tart, avagy hogy mit jelképez az aranyló és az ábrázolásokban sokszor nagyobb méretűSerleg. A Nőalak fejét ugyanis valami sugarakban szétáradó Tűz veszi körül, illetvea feje tetején vagy a homlokán egy kis Fényteli Kör (egyes tarot-lapokon: virág)

79

látható, amely valami alapvető belső-szellemi változást, átalakulást árul el erről a személyről. Több tarot-képen a Nőalak mögött a távolban már feltűnik a Nap is – mintegy felkelőben van, a hajnalt jelzi –, ami szintén azt sejteti, hogy ennek aszárnyas emberlénynek már bizonyos betekintése van a Szellemibe, azt valóbanátéli-érzékeli, annak realitása immár kezd megszületni benne.

Ugyanezt a „fejlődést a szellemiekben” jelentik természetesen a Szárnyak is,amelyek mindig is az „emelkedést” és a belső „emelkedettséget” voltak hivatottakjelképezni az emberiség ősi képnyelvében. Ez a Nőalak tehát semmiképpen sem egy „Angyal”, aki eleve ott tartózkodik a szellemi régiókban, ennélfogva neki nemis kellene oda kívülről „belefejlődnie”, ráadásul a Szellemi Nap sem olyan távolrólfénylene feléje, – hanem az „Emberről” van szó ezen a tarot-képen, akiben a földiSötétség most először megtörik, és valódi szellemi Fény szikrázik fel bensejében! A két különböző Serleg is ezek szerint magával az öntő egyénnel azonos, vagyis az ő belső világa, a most bekövetkező szellemi átalakulása jelenik meg előttünk e képi formában. Az egyik (az ezüst, a fénytelenebb) Serlegből átönti lelkét a másik(az arany, a „napszerű”) Serlegbe. – A partról belép a vízbe, a Szellem Vizébe. –Nem az már, aki volt, hanem egy új belső világ, egy új minőség jelent meg benne!

A 14. kép mondanivalója maga a Minőség fogalma, a már minőségi fejlődés,amikor szellemi utunkon először történik meg bennünk az a csak az Emberlétbenlehetséges igazi csoda, hogy önmagunkat meghaladjuk, a meglevő földi-emberikorlátainkon áttörünk, a kozmikusan elsötétülő tudatunkban mi magunk gyújtjukmeg a szellemi Fényt, és utánamegyünk az előlünk visszahúzódó Isteninek.

– A Szellem Minőségének érzékelése, értése.– A Szellemi iránti intuitív érzék, belső fogékonyság kifejlődése bennünk.– A Szellemi emberi fogalmát megtisztítjuk a külsőségektől, és a belső lényegét, a „mélységét”, a „titkát”, a „minőségét” keressük, majd éljük át. Ehhez eljutni csakúgy lehet, ha mi magunk is belül újjászületünk, azaz „feltámad” bennünk a Szellem.

Ahhoz, hogy bennünk egy tényleges szellemi minőségi változás következzen be: fel kell fognunk, meg kell ragadnunk magának a Szellemnek a Mivoltát, a SzellemMinőségét is! Egy már belső minőségi átalakulás nem származhat bennünk aszellemiség puszta külsőségeiből, a róla való absztrakt fogalmakból, a neki valószolgai alárendelődésünkből. Áhitat, dicsőítés itt egyáltalán nem elég és nem segítrajtunk, mert ezekben még csak magunkon kívül találunk valami Szellemit, mintahogy mindeddig (6. – 13.) csakis ott kerestük… De a Szellemit realitásként mostmagunkban kell létrehoznunk! A Szellemet tehát már nem egyszerűen „imádnunk”kell valahol rajtunk kívül, hanem feltámasztanunk saját magunkban. De a Szellemetfeltámasztani nem lehetséges a „külsőségeiből”, abból, ami a Szellemnek csupán az általunk kitalált, számunkra felhígított, hozzánk alkalmazkodott, elmaterializáltés ezzel eltorzított „külső oldala”. Nem a „látható”, hanem a „láthatatlan” – a csakgondolható, a csak átélhető – oldalához kell tudnunk egyre intenzívebben és sokré-tűbben kapcsolódni, oda kell – a „minőségi” mélységeibe és lényegébe – „átkerül-

80

nünk”, „belépnünk”. Ez pedig már egy rendkívül aktív és egy igazán önteremtőcselekvés megjelenése lesz bennünk a Szellem irányában. A Belső Fejlődés e fokántehát az embernek ahhoz kell eljutnia, hogy már A Szellem Minőségét is érzékelje,értse a világban, mert csak ezáltal lesz képes a Szellem teljesen felébredni és valósá-gosan létezni benne! A leginkább megfoghatatlanban, a legkevésbé definiálhatóban,a legnehezebben kifejezhetőben: a szellemi MINŐSÉGBEN kell változnia, vagyismost már a Szellem igazi magasabb minőségét is meg kell magába szereznie, amiegy valódi belső tudatváltást hoz el a számára.

Negatív formája: Kapkodás a szellemi úton, a fejlődés sürgetése, türelmetlenkedés.

81

15. AZ EGOIZMUS LEGYŐZÉSE [Az Ördög]

Egy – valójában – álarcos Lény égő Fáklyát – Tüzet – tartva az egyik kezében egy Emelvényen áll, amelyhez két ember – vagy nemileg meghatározhatatlanok, vagy egy férfi és egy nő – van odaláncolva a nyakánál fogva, ahogyan a kutyákatkötik ki az ólhoz a pórázzal. A Lény maga fedetlen, és vagy nem nélküli, vagy a férfi és a női nemi jegyeket egyaránt magán hordja, vagy pedig kifejezettenhímnemű. Denevérszárnyat visel, vagyis az „éjszaka”, a – szellemi – „Sötétség”világából való. Mégis a fejénél (bár csak egyes tarot-lapokon) tompa, de szug-gesztív Fény sugárzódik szét, érzékeltetve, hogy kozmikus erő lakozik benne és hogy valami kozmikus – tehát szellemi – funkciót tölt be meglehetősen ijesztő ésvad alakja. Láthatólag uralkodik az előtte levőkön. Az emberek fején, a Lényhezhasonlóan, „ördögszarv” nőtt ki, és ők is meztelenek, ami náluk azt jelzi, hogy alegbelső lelki rétegük síkján szemléljük őket, a legmélyebb alapfelépítésükbe látunkbe. A Lény egyik keze, vagy a fáklyás, vagy a másik, felfelé mutat, a másik keze pedig lefelé. Ez a mozdulat ismert A Teremtő [A Mágus] lapjáról… Fáklyájávalmintegy hajtja az elé „bekötött” két embert, ami pedig Az Én [A Diadalszekér]szituációjára emlékeztet. Hasonlóképpen az Emelvény is, ami a Diadalszekér, aKocsi mása itt.

A látszat ellenére e kép nem a nemiséget és a kéjsóvár vágyakat bélyegzi meg,hanem a bennünk levő egoizmusról szól. Az úgynevezett „ördögi kísértések” és csábítások mindig az „egoizmus” felé akarnak terelni bennünket, valójában az egoizmusunkat szólítják meg és „ingerlik”. Minden, ami „rossz” a világban a saját önzéseinkből fakad, az önzés tulajdonsága áll mögötte. De mi ez a valamibennünk, és miért ennyire nehéz megfékeznünk vagy szembenéznünk vele? E témamesszire vezet el, ezért mindenkor szükségesnek tűnhet a 15. kép rejtélyes alakjárólvalamilyen előzetes fejtegetés beiktatása, amit nekünk is meg kell most kísérelnünk.Tekinthetjük a következőket egyfajta („kozmikus-mitikus”) mesének is, de amely a valósághoz való kulcsot keresi.

Ám ha valakinek – még – túl elvont lenne a Gonosz fogalmának alábbi ezoterikus és kikerülhetetlenül „metafizikai” elemzése, az elolvasását későbbre is halaszthatja. Ez esetben térjen át a 15. kép értelmezésére. – A Gonosz léténekmegindoklása és a hozzá való viszonyunk egyre behatóbb megismerése azonbanteljesen nem nélkülözhető sem a világegész, sem az emberi morális cselekvésekjobb megértése számára. Eddigi tarot-utunkon most érkeztünk el oda, hogy e témábamélyebben bepillantsunk. – Gondolkodási erőnlétünk, absztraháló képességünkfejlesztése ugyanakkor a belső szellemi fejlődésünkhöz is hozzátartozik, ezért alegkevésbé se tekintsük felesleges és haszontalan fáradozásoknak az ilyen termé-szetű erőpróbáinkat. A jelen szakaszban nem képszerűen, hanem fogalmak útján,tisztán gondolatilag közeledünk a lét titkaihoz, éppen azért, mert adott tárgyunk – a Gonosz – nem valami materiális elv és létezés, hanem teljességgel szellemi.

83

A Gonosz eredete és kozmikus szerepeAz Elkülönülés Szelleme

A Szellemi Kozmosz eredetileg csak az „Egységet” ismerte. Maga a Szellemiségeleve valami egységlét. Minden összefügg benne, minden egymásért van, mindent a harmónia ural. A Szellemi Lét törvényei ugyanis nem egyfajta „semleges”, hatá-sukat tekintve „közömbös” természeti-fizikai törvények, hanem morális törvények!„Lakói”, létezői mindenkor törekednek és vágynak a harmóniára, az egységre, aszeretetre, a „Jó”-ra. De a Szellemi Lét maga nem is anyagiság, hanem tudatiság.Nem a fizikai anyaghoz hasonló a „közege”, hanem tudatból van. E tudatiságnakpedig a legmélyebb belső természete és legalapvetőbb meghatározója a moralitás,ami az isteni – hívjuk most így – „Abszolút Tudat”-ból árad bele a létegészbe. Ez az Abszolút Tudat semmit sem enged a Szellemi Kozmosz ellen fordulni, hogy e Kozmosz szilárd fennállása és harmonikus működése ne kerüljön veszélybe. Ezt a Létre irányuló „védelmet”, a Lét ilyen „megvédését” nevezzük moralitásnak.

A Szellemi Kozmosz e jellemzőjének és így egysége és harmóniája megőrzésé-nek biztosítása azonban oly módon történt, hogy az Abszolút Tudat minden létezést és lényt a lehető legteljesebb mértékben belülről átjárt és uralt, mintegy közvetlenül„bennük volt” és így morálisan „szemmel tartott”. A Kozmosz „morális” jellege, atudatos „jósága” ennélfogva együtt járt azzal, hogy belőle egyúttal minden „szabad-ság” is hiányzott és valami abszolút szükségszerűség nehezedett rá. A moralitás tehát valójában csak annak köszönhetően állt fenn a szellemi világegészben, hogyelháríthatatlan magasabb törvényként hatolt bele minden egyes létezőbe. Vagyis aszellemi lények nem „maguktól” voltak morálisak és jók, hanem az Abszolút Tudatbennük való ilyen közvetlen jelenléte és érvényesülése folytán.

A világnak azonban egy még magasabb minőségi vonását jelentené az, ha amoralitásra a létezők önmagukból fakadóan is képesek lennének. Vagyis a jóság, a moralitás fennállásának a Létben nem egyedül az Abszolút Tudaton, hanem azegyes létezőkön is kellene alapulnia… Ez egy belsőleg még erősebb, moralitásában– „Lét-védelmében” – még szilárdabb Mindenség kialakulását eredményezné.Megjelenik tehát az addig zárt – és csak látszólag befejezett – világegész tovább-teremtésének, minőségi továbbfejlődésének szükséglete. A Lét addigi „külső” alaku-lását követnie kell a létezők már saját magukon belüli – az ő alanyiságukbanlejátszódó – fejlődésének. A Makrokozmosz átfogó kifejlődése után annak továbbifinomítása immár a Mikrokozmoszban történik, azaz az egyes létezők saját tudat-szférájában. Az e feladatra kiválasztott lény, akinek először kell megindulnia egyilyen belső tudatalakító úton és aki ennek folytán az egész szellemi valóság számáravalami újat fog hozni – az Ember. A már a szabadságon alapuló és egyénileg meg-teremtett moralitás elvét kell majd bevezetnie a Szellemi Kozmoszba! Ezzel a Lét új morális szilárdsága létrehozásának nagy missziója vár rá, ennek roppant felelőssé-gével és a szellemi lények számára mindeddig ismeretlen belső küzdelmeivel együtt.

E nagy cél érdekében azonban a Kozmosz addigi szükségszerűségét fel kelletttörni valahol, rendjét, az ellenállhatatlanul érvényesülő moralitását – jóllehet csak

84

részlegesen – fel kellett függeszteni, úgyszólván egy szigetet különítve el a kozmi-kus szellemiség nagy óceánjában, ahol megkezdődhetett a Szellem egy leendő tulaj-donságának a fokról fokra történő kialakítása. E „szigetet” Fizikaiságnak, az Anyagterületének, a Fizikai Világegyetemnek nevezzük, de amelynek kitüntetett szín-helye az említett kozmikus fordulatban a Föld maga, a fizikai Földbolygó, amelyreés amely köré összpontosul célirányosan minden szellemi esemény és folyamat, amiszerepet játszik a Kozmikus Tudat, a Szellemi Lét jelenlegi evolúciójában.

A fizikai létmód valami átformált és leárnyékolt szellemi létezés, egy kihűltvagy megkeményedett tudatiság, azaz a Szellemiség egyfajta „félműködésben” és„lelassulásban”, amelynek az a rendeltetése, hogy az isteni szükségszerűség abszo-lút dominanciája megtörjön rajta és a szellemi-tudati egységlét kohéziós erejemérséklődjön benne... Ezzel lehetővé váljon a létezők tudatának egymástól valóelkülönülése, vagyis a létezők önállósodása, egyediesülése, ami majd hordozni leszképes bennük a szabadság új tulajdonságát, mint ami a Kozmikus Moralitás újforrásaként léphet fel. Ennek következtében nemcsak „felülről”, az Abszolút Tudatfelől, hanem „alulról” is, az (egyedivé váló) létezők felől is biztosítva lesz a Létmorális eszméinek, értékeinek már énszerűen fellépő tudatos akarása – a Szeretet.

Nem a fizikaiság létrejötte volt azonban a Mindenség új irányban történő fejlődé-sének a kezdőpontja, mert ez csak egy későbbi fejlemény benne. Először is a leg-alapvetőbbet, magának az ilyen irányú fejlődésnek az eszméjét és így a hajtóerejétkellett létrehozni. Az Abszolút Tudatnak meg kellett teremtenie a „Mérget”, a„Bomlasztó Erőt”, azt az eddig még nem létező „Oldószert”, egy az új evolúcióhozszükséges új kozmikus princípiumot, ami a Kozmosz addigi természetének szögesellentéte lesz! Az Abszolút Tudatnak létre kellett hoznia egy az Ő számára is valamiteljességgel nonszensz-létet: ti. az Egység és a Harmónia tagadását, a Lét-fennállásés Lét-védelem amorális gyűlöletét, a Rendből való kiszakadás, a világgal valószembefordulás „istentelen” elvét, vagyis az Önmagától, a saját természetétől valóeltávolodás mindaddig ismeretlen programját és világot alakító lendületét. Ez csakisoly módon történhetett meg, hogy Önmagát, a saját lényét, önnön morális minősé-gét kivonta az Abszolút Tudat valahonnan, mintegy megszüntette Magát a Létnekegy cseppjében, Önmagától üresen hagyta azt. Az így keletkező létdarab vagy„mesterségesen előállított” létező az úgynevezett Gonosz. Ez azt a célt hivatottszolgálni, hogy ne érvényesüljön valahol – abszolút mértékben – az Isteni Szükség-szerűség, a Kozmikus Moralitás. De ott, azon a helyen, ahol a működésre engedélytkap, megteremtődik a szabadság új lehetősége a Mindenség végtelenül hatalmas ésszigorúan összefüggő tudattengerében. Mert csakis a szabadság ereje hozhatja létreaz egyes létezőkben keletkező és így már belőlük kiinduló moralitást.

A Gonosz tehát egyfajta vákuum, a közvetlen isteni jelenlét és így az isteniszükségszerűség felfüggesztése, ami azonban egyúttal az isteni-kozmikus moralitáshiánya és nem-érvényesülése is lesz e különös vákuumon belül… A Gonosz létét,megjelenését a Kozmikus Világban tehát maga az Abszolút Tudat, az Istenség tette lehetővé. Semelyik létező sem lett volna képes az eredeti szükségszerűség-ből kilépni, a tudatiság moralitását magában kikapcsolni, és szembehelyezkedni

85

a valóban „Abszolút” Tudattal. E kilépéshez és tagadáshoz már szabadság, aszabadságra való képesség kellett volna, de pontosan ez hiányzott magából a Létből,a Kozmikus Valóságból, így a létezőkből is. A Gonosz tehát annyiban „ártatlan”,hogy nem ő akarta a saját megjelenését, a különvaló ismeretlen természetét, hanemmaga az Abszolút Tudat, amely ezzel a Lét egy új evolúcióját kívánta elindítani egy merőben új tulajdonság kialakulását tűzve ki célul: a moralitás, a szeretet márkényszer nélküli, azaz már magukból a létezőkből fakadó gyakorlását.

A Gonosz valójában az Egységből való kilépés, az Egésztől való elszakadás elve,aminek következtében jelenhet csak meg az egyéni lét, a saját tudat érzete alétezőkben… Amíg nem lehetséges elkülönülés a „homogén” összléttől, egy meg-különböztetés valamely létező és a külvilág, azaz a létegész között, addig az egyénilét, a saját tudat érzete sem lehetséges a világban! Ha pedig ez utóbbiak nem állnakfenn, akkor a moralitás, a szeretet is csak valami szükségszerű formában, csupánegyfajta belső automatizmusként működik a létezőkben. A Gonosz elsődleges funk-ciója a létszerű elkülönülés, ezért hozza magával a „tagadás”, az „ellentét” elvét. A neve ezért lehetne az Elkülönülés Szelleme is. Egy rendkívül rejtélyes isteniprincípium és létformáló erő működik rajta keresztül.

Általa a kozmikus tudatóceán bizonyos tudatcseppjei leszakadnak az összes-ségről, e cseppek köré valamiféle elválasztó falak épülnek, hogy megteremthessékés megőrizhessék „identitásukat”. Így nemcsak a létegésztől, hanem éppannyira már egymástól is elkülönülnek ezek az elkerített tudatdarabok, és megélhetik azt azisteni érzést magukban, hogy „önmaguk”… Rajtuk kívül a Kozmikus Valóságbansemmilyen létező sem élheti át igazán azt, hogy ő valami egyéb is, mint az Össz-tudat és annak Rendje. De ezek az elkülönülő létezők, tudatok egyaránt megélhetikmár azt, hogy Részek és hogy Egészek. Egy Rész mindenkor függ az Egésztől ésbeletartozik abba, az Egész maga viszont egy önmagától meghatározott lét. Lehet-séges lesz tehát most egy olyan létezésforma, amely bár része egy nála nagyobbegésznek, mégis éppannyira hordoz magában egy saját teljességet és egész mivol-tot, egy belső önállóságot is, amit már megőriz abban az esetben is, hogy része az összlétnek. Az Elkülönülés Szelleme a létegész egyes Részeinek megadja ezt az „Egész”-tudatot, amit semmilyen korábbi „Rész”-létező (lény) még nem ismertés nem élt át. De ez az „Egész”-tudat egy mérget is önt, az „elkülönülés” mérgét azilyenné vált létezőkbe: ezek már nem érzik magukat csak Részeknek, akik szükség-szerűen hozzátartoznak egy rajtuk kívüli Egészhez, és egyszeriben nem másokért ésa náluk nagyobb Egészért, a Kozmoszért akarnak élni, hanem tisztán önmagukért, a saját Egész-létükért! A létezőkbe helyezett „Egész”-tudat, ami maga nem egyéb,mint az elkülönülés és az önállóvá válás, létrehívja bennük a valóság egy addigismeretlen és teljességgel új megnyilatkozását is: az önmagukért élést, az önzést…Az Elkülönülés elve így a másokkal való szembekerülést, a többiektől való elhatá-rolódás vágyát, és ami ezzel jár, a gyűlöletet és az erőszakot is beleveti a világba! A végső cél az egyénileg és szabad módon művelt moralitás lesz, az összlét egysé-gének és harmóniájának megerősödése, az út oda azonban a moralitás leépülésével, a kifejezett tagadásával, az összlét belső megzavarásával és bomlasztásával kezdődik.

86

A Gonosz a maga legeredetibb értelmében tehát az a kozmikus szellemi elv ésteremtő isteni erő, hogy a létezők elkülönüljenek a világtól és a többi létezőtől, ésönmagukra irányuljanak, önmagukon belül hozzanak létre egy énszerű középpontot,amivel először adatik meg nekik az a lehetőség, hogy „önmagukká” váljanak…

A Szellemi Kozmosz korábbi tudati egységtermészete ilyet semmikor sem tettvolna lehetővé, mert abban úgyszólván minden átjárt mindent és minden ugyanarraa felső vezérlésre működött. Az egyébként önmagában személyes és énszerű isteniAbszolút Tudat teljes és elháríthatatlan jelenléte a világban a létezőket valójábanszemélytelenné tette, amelyek számszerűségük ellenére sem képeztek valódi indivi-duális „sokaságot”, hanem csak egy lényegében önállóság és egyedi vonások nélkülitudati „egységet”. A Szellemi Kozmosznak ez az állapota és világa mondhatni mégazonos volt az Abszolút Tudat – az Istenség – saját belső állapotával és világával.

A Gonosz Eszméjének megteremtése előtti Szellemi Kozmoszt tekinthetjük ezértaz Istenség még csupán „belső” életének, avagy egy Tőle még nem megkülönböz-tethető létbeliségnek, amelyben maguk a létezők az Abszolút Tudatnak csak egyfajtavégrehajtó „tevékenységei” voltak, vagyis inkább személytelen „létmechanizmusok”,semmint magukban kialakult valóban individuális „én-lények”.

Ez az „én-lény”-teremtés igazán csak akkor indult meg, amikor azt a tudati egység-létet feltörte az Abszolút Tudat és megkezdte benne a kozmikus tudatiság differen-ciálását, oly módon, hogy véget vetett a saját szükségszerűségként ható és működőjelenlétének a Kozmoszban, azt enyhítette vagy részlegesen feloldotta, vagyis ami-kor az Elkülönülés – a Gonosz – Eszméjét belevetette a Létbe, és ezt ezzel a lépésé-vel egy valódi belső – a létezőkön belüli – mozgás, egy akkortól kezdődő új típusúfejlődés útjára bocsátotta. E tettével a létezők önálló belső világának kialakítása feléfordult, és ezáltal már a szabadságuk lehetősége irányába terelte a létalakulást.

A Gonosz tehát egy romboló erő ugyan, de valójában a személyes „én-lények”teremtése és ezzel a szabadság kifejlődése felé tör ellenállhatatlanul utat! Az istenivilágterv szerves része és nem nélkülözhető eszköze. Az eredeti homogénszerű,személytelen Egységbe „vájja bele” kérlelhetetlen karmait, de voltaképpen azért,hogy idővel egy új, egy már egyénileg is differenciált és ilyen módon sokszínűbbEgységbe legyen foglalható a Kozmikus Tudatiság. Ez így egy „szabadabb” világmegalkotására válik majd alkalmassá, amit a létezők is a sajátukénak érezhetnek,mert benne – mint már egyediesült lények – immár részt vehetnek önmaguk belsőirányításában és ezzel a saját lényük teremtő építésében.

A Gonosz tehát ha van is, nem azért van, hogy a világ szétessen vagy elpusz-tuljon általa! Ez csak az alakjához hozzátartozó látszat. Lényegének megértése az,hogy felismerjük kettős szerepét. Valóban elkülöníti és egymással szembeállítja azegyes létezőket, őket magukat téve meg önmaguk középpontjának, aminek folytánönmagukat fontosabbnak, értékesebbnek kezdik érezni, mint a többi hasonló léte-zőt, mi több, az egész világegyetemet. Hogy ez a magukba záródás – ami az önállólétük kialakulását és további megerősödését szolgálja – valósággá váljon bennük, a Gonosznak az a fő feladata, hogy az egyedi létezők „elfelejtsék” a rajtuk kívüli„Egész” és a „Többiek” fogalmát, így ezek „védelmét” is: a szeretetet, a moralitást.

87

A Gonosznak éppen ez a tevékenysége váltja ki bennük önmaguk abszoluti-zálását, önimádatát és végletes önérvényesítését a külvilággal szemben, önmagukminden más elé helyezését, röviden: az önzés tulajdonságát, ami tehát közvetlenülegybeesik az immoralitással, a mindig kifelé, a többi lény felé irányuló szeretettagadásával. Minthogy a rajtuk kívüli Egész, az Összlét fogalma – így a jóság, a szeretet, a moralitás – elhalványul bennük: kezdetben nincs is semmi fékező erő a lényükben, ami ezt az „önistenítést” mérsékelné, vagy akár megakadályozhatná.Fék nélkül haladhatnak tehát az önzés „lejtőjén”, az önmaguk-érzet mámora telje-sen kitölti őket, így a megkapott szabadságukban egyedül csak a saját én-kultuszukkiélését keresik, ami egyúttal úgy is kifejezhető, hogy mintegy hozzá vannak láncol-va a saját önzésükhöz, úgyszólván rabszolgái lettek a beléjük költözött ElkülönülésSzellemének, és ezentúl közvetlenül már ez az úr felettük, nem pedig a moralitástsugárzó és az önzéssel teljesen ellentétes természetű Abszolút Tudat.

Ezek az újszerű létezők – vagyis mi magunk, az emberek – a Szellemi Kozmoszegy elkerített szigetén tehát a „Gonosz” uralma alá kerültek, mert az Istenség általszámukra kiosztott magasabb feladatuk a létevolúcióban az, hogy magukban hor-dozzák az „elkülönülés” – az individualizálódás – tulajdonságát, átitatódjanak veleés a belső minőségükké váljon. De ez csak úgy volt lehetséges és megvalósítható,hogy a lényükből bizonyos mértékig ki kellett lépnie az Istenségnek, mert csakis azIstenség – azaz a belőle fakadó szükségszerűség – hiánya teremtheti meg annakfeltételét, hogy a létezők egy önálló létet, egy belső és saját tudatiságot alkossanakmeg maguknak! Ennek további és előrevívő szerepe van a világegész elkövetke-zendő alakulásában, amely fölött tervezői befolyását és irányítói erejét vélhetően ezután sem veszíti el az isteni Abszolút Tudat. Az Ember azonban egy olyan szellemilénnyé vált ebben az egészen sajátos új kozmikus szituációban, akinek a belsőtermészetében és alanyi állapotában a kozmikus Egységről való tudomás teljesenletompult, mintegy alszik, ám az Elkülönülés tudata egyoldalúan fel van erősödve.De éppenséggel ennek az „istentelen” helyzetnek köszönhető az is, hogy az Embera legegyénibb és a legszabadabb létező lett a Kozmikus Valóságban!

Az embernek persze nem csupán egyéni lénynek és szabadnak kell lennie, hanemezek mellett ismét morálisnak is. Ezt azonban már csakis a saját erejéből teheti meg!(Hiszen ez is volt a cél.) Az Isteni Szükségszerűségre ugyanis közvetlenül már nemtámaszkodhat, a szellemi létben ható Kozmikus Moralitás „mechanizmusára”, amelybenne is csak „automatikusan” hozná létre a morális értékeket és a szeretetet. Ennekrégi érvényesülése megszűnt az emberben az Elkülönülés elvének hatására, amelyvégérvényesen az emberbe került és a legmélyebb lelki alaprétegeiig beleivódott. De a tudatevolúció nem megrekedt az Elkülönülés elvével, a Gonosszal, hanemellenkezőleg, éppen vele indult be. A Szellemi Kozmosz tudatiságában egy új tulaj-donságnak és erőnek kell megjelennie: annak, hogy maguk a létezők is képesek legye-nek a szeretet belső teremtésére, egyéni-személyes akarására, ne csak az AbszolútTudat. De ez az ő esetükben hogyan fejlődhet ki? Éppen úgy, hogy a beléjük helye-zett elkülönülés-tudat – vagyis az „Egész”-tudat – elhatalmasodó egyeduralmával,kétségkívül egyoldalúvá lett jelenlétével kell megküzdeniük magukban!

88

A létezők egyediségét kialakító „Egész”-tudatnak – amely valójában továbbra iscsak valami Rész-létezés, egy puszta cseppje a nagy tudatóceánnak – egyszer odakell eljutnia, hogy ne pusztán önmagára irányuljon, hanem az „igazi” Egészre, aminden létezőt magában foglaló Összlétre, vagyis a többi létezőre is – az önmagáravaló irányulása mellett. Nem az a cél tehát, hogy az egyedi létezők ismét elveszít-sék az „Egész”-tudat tulajdonságát, azaz a saját magukban egy önálló létet való érze-tüket, mondhatnánk így is: az én-tudatukat, mert ezzel a szabadság képességét is azonnal elveszítenék, ami pedig az egész új – morális – evolúció célja és értelme(vö. a „Rész”-tudat nem foglal magában szabadságot), hanem a kitűzött cél ennél jóvalnehezebb: mind a két „Egész” – a kozmikus is és az egyéni is – legyen meg ésmaradjon meg bennük!

Egyrészt az önmagukat, az egyediségüket és önállóságukat megszülő „Egész”-tudat, amely voltaképpen egyfajta istentudat és isteni minőség, az Abszolút Tudatjellemző vonása, másrészt a Kozmoszhoz, a Világhoz való hozzátartozás érzése ésakarása is legyen meg bennük, vagyis a Kozmikus Moralitás, a Szeretet, ami szinténaz Abszolút Tudatból veszi eredetét.

A „régi” Szellemi Kozmosz csak az egységlétet és a moralitást fejezte ki,szabadság nélkül. Az Elkülönülés Szelleme csak a szabadságot és az egyéni létetképviseli, az egységlét és a moralitás nélkül. Az Ember feladata lesz az, hogy ekettőt egyesítse, így az első olyan lényre mutat majd példát a Mindenségben, akimindkét elvet egyaránt magában hordozza: az Egységet is és az Elkülönülést is,vagyis a moralitást éppúgy, mint a szabadságot. Ennek megvalósításához azonbanaz szükséges, hogy az ember saját magában fokozatosan „átprogramozza” azElkülönülés Szellemét, és azt ezáltal a saját – már morális – uralma alá kényszerítse.

Az Elkülönülés Szelleme tulajdonképpen egy kettősséget tartalmaz, amit észrekell vennünk benne. Egyszerre két elvet hordoz magában: a szabadságot is és azönzést is! Az egyik ezek közül nélkülözhetetlen a Kozmikus Evolúció további alaku-lása számára, mert a Szellemi Kozmosznak szüksége van a szabadságra ahhoz, hogy megkezdhesse az Abszolút Tudat által kitűzött új és magasabb rendű belsőműködését. Ez egybeesik azzal a nem titkolt céllal, hogy az isteni Abszolút Tudatsaját morális és szabad mivoltához váljon hasonlatossá immár maga a Kozmosztudatisága is, még közelebb kerülve ily módon az Abszolút Tudat minőségéhez ésvalódi természetéhez.

Az Abszolút Tudat szükségszerű formában történő jelenléte a Mindenségben és az ilyenfajta viszonyulása a létezőkhöz ugyanis a létteremtésnek valójában csakvalami kezdeti szakasza volt, nem a végső formája! Mivel a szellemi létezők magukmég nem voltak képesek belülről és önerőből a moralitás, a szeretet teremtésére, azért az Abszolút Tudatnak közvetlenül jelen kellett lennie minden lény tudatában, Neki kellett képviselnie és fenntartania bennük a moralitást, és lényegében ez volt a Kozmikus Tudatiság eddigi szükségszerű típusú szellemi működése. De ez a léte-zőkben csak egy morális automatizmust eredményezhetett. A szabad cselekvésükrevan szükség, hogy egy már valóban saját moralitásra, egy belőlük fakadó szeretet-képességre szert tegyenek.

89

A létezőket – egyelőre csak az Embert – a morális szükségszerűség alól tehát fel kellett szabadítani, az Istenség által biztosított morális egységlétből fokozatosan ki kellett bocsátani, hogy a moralitás majdani igazi teremtőivé lehessenek. Szabaddáválásuk alapjában véve – tudniillik az Abszolút Tudat szándéka szerint – éppen a moralitás, a szeretet érdekében történt, hogy ezen az úton egy újabb kohéziós erőépüljön bele a Létbe. Ezért az Abszolút Tudat az Embertől mint az első ilyen jellegűlénytől azt várja, hogy valóban „szabad” legyen, – de ne legyen „önző”… Vagyis nem lesz megkötve a tudata a szükségszerűség által, de ezt az állapotát ne kizárólaga maga hasznára fordítsa, ne kihasználja és öncélúan kisajátítsa, azaz e megkapottszabad létében se feledkezzen meg a világról, a többiek érdekéről. Az ElkülönülésSzellemétől eltérően az Istenség tehát arra szólítja fel az embereket, hogy szabadokés önzetlenek legyenek, ami egyúttal egybeesik a Gonosz úgynevezett megváltá-sával is. Ez mindakkor megtörténik, amikor „szabadságunk” ellenére nem élünk az„önzés” lehetőségével, ezt a lehetőséget elhárítjuk és visszautasítjuk, és a szeretet, a moralitás elvét szolgáljuk már a saját szabadságunk eszközével is. Az ElkülönülésSzellemében rejlő romboló erőt ezzel megszelídítjük, és e már moralitást teremtőcselekvésünkkel így őt magát is a Szellemi Kozmosz és a Kozmikus Moralitásszolgálatába állítjuk, vagyis mi magunk visszahelyezzük oda, ahonnan az AbszolútTudat kiemelte: a kozmikus egységbe és összlétbe, és a belőle fakadó „mérget”, amiteddig jelentett a világ számára, éltető „gyógyszerré” változtatjuk.

Az ember nagy kozmikus feladata tehát az, hogy az Elkülönülés Szelleménekegyik oldalát megőrizze és ápolja magában: a szabadságot, a másik oldalát viszontleépítse és hatástalanítsa: az önzést. Az Elkülönülés Szelleme általunk így tisztánpozitív erővé válik, amely már a Kozmosz javára szolgál és annak megújulását biz-tosítja, ha a szabadságot a moralitással – az önzésnélküliséggel – kötjük össze.

Ez a sajátos feladat azonban az embertől mérhetetlen erőfeszítést, egy valóbanteremtő jelenlétet és aktivitást követel, egy olyan hősies küzdelmet, amellyel teljesenegyedül áll a Kozmosz létezői között. Az egyénivé válása, a belső önállóságánakegyre fokozódó kifejlődése, az egyre szabadabbá válásának lehetősége ugyanis azembert részben felszabadítja ugyan egy homogenizáló és szükségszerű lét hatásaalól, részben azonban be is zárja önmagába, a saját egyedi létének keretei közé!Minthogy már önmagát érzékeli a legintenzívebben és a saját lénye van hozzá alegközelebb: ez az önmaga-érzet egyúttal minden egyebet elhomályosít körülötte.Bármi eseményben, tárgyban és személyben ezért legtöbbször csak annak eszközétlátja, hogy ezt az önirányultságát – befelé – minél teljesebben kiélvezhesse, és azönérvényesítését – kifelé – maradéktalanul fenntarthassa. Egoizmusa végül is nemegyéb, mint ennek az önmaga-érzetnek az élvezete, és a legfőbb mozgatója éppen az, hogy félti elveszíteni ezt az ön-élvezetét. Ennek a törekvésének és szinte belsőlelki törvényének a visszaszorítása, legyőzése a legnagyobb próbatétel, ami ezzel az egyedivé váló lénnyel történhet! Hiszen morálissá válása érdekében valóban le kellene mondania a saját lénye túlzó érvényesítéséről, egyediségének magábakellene fogadnia a többi egyedi lény érvényesülését és szeretetét is, és fel kelleneáldoznia saját önimádatát. Ez pedig mindazzal ellenkezik, amilyen eddig volt.

90

Az egyedi emberi lény tehát kapott valamit a kozmikus világteremtésben, amit neki magának mégis részben vissza kell adnia, csak a „felét” szabad „elfogadnia”! A szabadságot igen, az önzést nem. E kettőt el kell választania egymástól, meg kellkülönböztetnie őket, fel kell ismernie a nem azonos minőségüket, még ha valóbanegyütt és látszólag elválaszthatatlanul jelentek is meg előtte. Olyan követelmény ez, ami erősen próbára teszi az egyénné lett embert, akihez először menthetetlenülhozzánő és teljesen kitölti az önzés befelé mámorító, de kifelé veszélyes tulajdon-sága. Az emberi lénynek azonban, aki továbbra is beletartozik a kozmikus összlétbe,és csak valami illúzió a számára, hogy ténylegesen egy „saját univerzumba” kerültvolna, amely mindenben „önellátó” lehet és nem szorul a rajta kívüli lények cselek-véseire és szeretetére: egyszer mégiscsak meg kell találnia a kapcsolatot és nyitniakell a rajta kívüli világ felé is, magába kell fogadnia a lét védelmét szolgáló értéke-ket, mert individuális lénye csak így maradhat meg a Szellemi Kozmosz tagjaként.

Önzése csak valami kezdeti stádiumnak számít, a személyes „én-lény”-teremtésegy kiiktathatatlan bevezető szakaszának funkciójával rendelkezik, amin az ember-nek át kell haladnia ugyan, de egyúttal túl kell lépnie is rajta. Szabadságát továbbkell vinnie magával az úton, de önzését maga mögött kell hagynia, mint ami csakidőlegesen játszhatott szerepet saját belső lénye, autonóm öntudata kialakulásában.

Az Elkülönülés Szellemének egyik felét így magunkban megtartjuk, a másik felétmagunkból eltávolítjuk. A rajtunk való korlátlan uralmának véget vetünk, és immára saját uralmunk alá helyezzük őt magát, azaz a benne kifejeződő – a személyesén-lényeket létrehívó – kozmikus erőt és elvet: az „Elkülönülés” teremtő isteni princí-piumát.

Az Elkülönülés Szellemét – a Gonoszt – tekintheti az ember valami önállólénynek, ha akarja. De ez nem akadályozhatja meg abban, hogy azt egyúttal sajátmagában is keresse, fogalmazván úgy, hogy az Elkülönülés Szellemének mindkétoldala egyaránt benne lakozik, nemcsak a szabadság, hanem az önzés is. Vagyis nemcsupán rajtunk kívül – azaz másokban – kell mindig keresnünk a sötétebbik oldalát,hanem saját magunkban is rá kell találnunk. Az egyedi megnyilatkozásainkban,a saját tulajdonságainkban kell a harcot vele – az önzésünkkel – felvennünk.

Ám ez nem azt jelenti, hogy az ember valami eredendően bűnös vagy gonoszlény, aki mindörökké ilyen is maradna, ha nem emelné ki ebből egy külső segítség,az isteni kegyelem. Az isteni kegyelem ezzel ellentétben egyenesen az volt, hogy a„Gonosz” az emberbe helyeződött, mert csakis így válhatott szabad lénnyé, és csakmint „szabad lény” hozhat valódi hasznot és teljesíthet valami funkciót a SzellemiKozmosz összléte és moralitása számára! A „Gonosztól való megszabadítás” ezértéppenséggel nem az isteni kegyelem feladata, mert ezzel Ő maga, az Abszolút Tudatrombolná le azt a művét és új kezdeményezését, amit belevetett a világba: az ilyenkülsőleges kegyelem tettével csak visszaállítaná ismét a szükségszerűség uralmát, azŐ közvetlen jelenlétét a létezők tudatában, és így a szabadságukat törölné el bennük. A Gonosztól, vagyis most már fogalmazhatunk úgy, hogy az Elkülönülés Szellemé-nek egyoldalú és eltúlzott működésétől a mi feladatunk megszabadítani magunkat,úgy, hogy a saját szabadságunk győzedelmeskedik a saját önzésünk felett.

91

Ha nem lenne meg bennünk a Gonosz és nem kellene egy küzdelmet lefoly-tatnunk vele, akkor a szeretet, azaz a világ morális védelmének akarása sem alakul-hatna ki bennünk. A szeretet tulajdonságát senkinek sem lehet készen átadni!Legfeljebb csak külsőleg érvényesíteni lehet a létezőkben, amit tett is az AbszolútTudat mindeddig. De így a szeretet csak egyfajta parancsként élt bennük, kötelezővolt, mert az isteni szükségszerűségnek nem lehet ellentmondani. Ha azonban ez már kivonul bizonyos lények tudatiságából, és ott átveszi helyét a Gonosz, azaz azisteni moralitás hiánya, akkor ők a szeretet új megjelenéséhez már csak Én-erőből, a saját egyéni erőfeszítéseik folytán juthatnak el! De éppen e belső küzdelmükbenkeletkezik, illetve hozzák létre az új és isteni képességüket: a szeretet teremtésénekképességét! Az isteni moralitás hiányát megtapasztalva fejlődik ki bennük az a mo-rális teremtőképesség, amit mindaddig csak az Abszolút Tudat birtokolt magában…

Az Elkülönülés Szellemére, a Gonoszra tehát azért volt szükség, hogy a kozmi-kus össztudattól elkülönülő egyedi lények keletkezhessenek (az első igazán ilyenlény az Ember), és ebből fakadóan szabadon cselekedhessenek, szabadságuk általpedig már ők maguk teremtsék meg magukban a szeretetet – azaz a Lét és Értékeivédelmét.

A „Gonosz” végső funkciója tehát valami „jó”, működése éppen a SzellemiKozmosz majdani még fokozottabb összetartó erejét és még szilárdabb harmóniájátszolgálja! Ehhez az eredményhez azonban egy út (és éppen a Belső Út) vezet, és nem egykönnyen érhető el. De közvetlenül nem maga az Elkülönülés Szelleme, a Gonosz teszi a világot „jó”-vá, hanem éppen mi, az Ember! Az előbbi ehhez csakaz előfeltételeket teremti meg: ti. a mi belső morális próbatételeinket… Ezek soránés az akadályok legyőzése által fejlődik ki és erősödik meg bennünk a szeretet márszabad gyakorlása, a szabad akaratból keletkező morális készség és morális erő. –

A Gonosz nagy rejtélye a világban semmiképp sem tisztázható, ha végső eredetétnem egy ennyire átfogó, a létegészre kiterjedő síkon vetjük fel. Megléte és működé-se csak itt és így kaphat értelmet, különben marad számunkra a teljes abszurditása,az, hogy sehogyan sem illeszthető be egy átlátható és harmonikus mindenségbe, ésamelynek csak egyetlen célja van: az emberi világ kifejlődésének megakadályozása,az emberlét, az emberminőség végső lerombolása. Ettől a Gonosztól csak félni lehet,éppen azért, mert teljesen megérthetetlen, kikutathatatlan, és nincs semmilyen ellen-szerünk vele szemben, amivel megállíthatnánk. De ez a Gonosznak csak egy absztraktfogalma, amikor még semmit sem értünk belőle.

A Gonoszról a legfurcsább tudnivaló, hogy teljességgel összefügg a moralitással,a bennünk kialakítandó szeretettel. A Gonosz elve mögött – „kozmikusan” – valahola Szeretet elve áll, és ez az összefüggés bizonyára az egyik legnagyobb fejtörő szá-munkra. De éppen az ember feladata ezt megfejteni, a Gonosz titkát nekünk kellleleplezni. Ha a Gonosz fogalmát az Elkülönülés Szellemének fogalmára fordítjuk le,akkor világossá válik kapcsolata az individualizálódással és a szabadsággal, ame-lyek csakis az emberben találhatók meg a Kozmikus Létben. Ha a Gonosz fogalmátaz emberen kívülre helyezzük, akkor félelmetes lesz és végső soron legyőzhetetlen.

92

Ha viszont a Gonosz fogalmát az emberen belülre helyezzük, akkor már reményünklehet a vele való szembenézésre és a majdani semlegesítésére. A Gonosz absztraktfogalma (a Sátán stb.) másra nem jó, csak a félelemkeltésre, és nem is tudjuk, hogymit kellene tennünk vele szemben, sőt a legteljesebb tehetetlenségérzetet ülteti el az emberben. A Gonosznak ez a (vallási) fogalma kiszolgáltatottá teszi az embert,éppenhogy teljesen passzív lénnyé akarja dermeszteni, aki legfeljebb odamenekül – félelmében, és sokszor csakis ezért – Istenéhez, hogy megvédje tőle. A Gonosznakez a fogalma éppolyan értelmetlen, mint a neki tulajdonított cselekvések. A Gonoszvalóban valami szellemi tényező és erő a világban, de teljesen más típusú és célú.

Az „Elkülönülés Szellemének” imént leírt fogalma megkísérelte a Gonoszabsztrakt fogalmát lehozni a meghatározatlanság ködös szférájából és tartalommaltölteni meg. Kiderült, hogy ahogyan ember mivoltunkat (egyediségünket és szabad-ságunkat) éppen a bennünk való jelenlétének köszönhetjük, úgy emberi rendelteté-sünk is vele kapcsolatos: meg kell találnunk azt a formáját, amely nem veszélyt hoza világra, hanem abba már harmonikusan beleépíthető és abban örökérvényűen megis tartható. Az emberlény missziója a Kozmikus Létben tulajdonképpen ez.

*

Az embernek nem az énjéről és a szabadságáról kell lemondania, hanem az egoiz-musáról. Nem éntelenné kell válnunk, hanem önzetlenné, ami nem ugyanaz.

93

– Tudatosítani magunkban az „Elkülönülés Szellemének” kettős mivoltát: megadjaaz egyéni létet és a szabadságot, de ezek kifejlődéséhez belénk ülteti az önzést is.– Legyőzni magamban azt az „ördögi” kísértést, hogy önmagamat tegyem meg avilág legfőbb középpontjává. („Minden csak értem van, mindenki értem legyen.”)– Megküzdés az egoizmusunkkal. Megkeresni magunkban és szembenézni abennünk levő Gonosszal, és új irányba fordítani: az önzésnélküliségre megtanítani. – A Gonosz princípiumát meg kell szelídítenünk magunkban: az Elkülönülés Szelle-mének adományát, az individualitásunkat megtartjuk magunkban, de ki kell egészí-tenünk a moralitással. Úgy kell „elkülönülnünk” a világtól, hogy e külön létünkbenmégis magunkon túlra, a többi lényre, a világegészre is irányuljunk, vagyis a Gonoszelve, az „Elkülönülés” mellett egyúttal a kozmikus „Egységet” és „Harmóniát”, azaz ezek védelmét: a moralitást is érvényesítsük. Az ember megmarad egyénnek ez után is, de egy nem pusztán önmagára irányuló egyén már.– Az Elkülönülés Szelleme – mennyire ostobán hangzana így: az „Ördög” – nemeltűnik belőlünk, hanem megmarad, de már egy olyan formában vagy természettel,amely úgy tartja fenn a saját „elkülönülésünket” a világtól – azaz az individuali-tásunkat –, hogy ez a rajtunk kívüli létnek ne a rombolója legyen és ne uralkodniakarjon a világon. Az Elkülönülés elve csak az adott egyénre, az ő individuálislétének megőrzésére vonatkozzon, de ne terjedjen tovább erőszakosan a külvilágrais, vagyis az egyén ne akarja a saját elkülönült létébe beolvasztani a többi létezőt,azaz ne rendelje alá a saját érdekeinek őket. Az ember a Kozmikus Erőből sajáthasználatra kapott erőket ne arra fordítsa, hogy a többieket önmaga szolgáivá tegye!Az elkülönülés, az én-érzet benne levő tulajdonságát tehát ne a világ ellen használjafel.– Az egoizmus „ördögi rabláncára” vagyunk fűzve. De meg kell fordítanunk e tarot-képen levő szituációt: nekünk kell a Gonoszt láncon tartani, a mi kocsink elé kellbefogni. A kép arra emlékeztet, hogy mi a kiindulóhelyzet, a „kozmikus” eredetűlelki alapszituáció bennünk, de arra felszólítás, hogy e helyzetet megfordítsuk.– Az „Ördögről” csak azután tudhatunk, hogy a Szellem magasabb Minőségét márvalóban érzékeljük és megjelent bennünk. Csak a bennünk megszülető „Angyal”tudja leverni a bennünk működő „Ördögöt”. (Vö. 14. kép, A Szellem Minősége [A Kiegyenlítődés], amelyen az angyalszárnyas lény maga az ember.) Az „Ördög” – a saját egoizmusunk – mindig olyan alakot vesz fel, hogy ne legyen felismerhető a valódi jellege, a tulajdonképpeni – önző – természete. Ezért mindig álruhában van,megszépíti és ezzel igazolja magát, vagyis immorális volta azonosítatlan marad.Csak A Szellem Minőségének érzékelése és belső megszerzése után és által hull le az „Ördögről” – a Gonoszról – a lepel, és lesz már színről színre látható, leszmegtalálható bennünk, illetve léphetünk be világának díszletei mögé, hogy ott meg-küzdjünk vele és valóban elvegyük tőle a fölöttünk való hatalmát.– A sorsbeli kihívásoknak, az élet megpróbáltatásainak elfogadása, magunkra vétele.A nehézségekben azt keresni, hogy mi az üzenetük, miképpen segítenek nekünkabban, hogy legyőzzük a saját egoizmusunkat. A külső bajok romboló erőit sajátmagunkat építő belső erőkké transzponálni! (A szenvedés morálisan átalakít.)

94

– A Jónak Útján találkoznunk kell a Gonosszal is – értsd: az Elkülönülés Szelle-mével –, a bennünk levő egoizmussal! Felismerjük, hogy a különféle kifelé pusztító,másokat letaroló tulajdonságaink mögött (amelyekkel A Belső Erő fokától kezdvenézünk szembe) az egoizmusunk áll, a saját magunkra való egyoldalú leszűkülé-sünk. Az egoizmus magának a földi elkülönülés-létnek a vonása, amely A Fizikaiságlétsíkját jellemzi. Mint a földi szférába koronként ismételten lekerülő-megszületőlények, minden egyes inkarnációnkban újra és újra szembesülnünk kell és meg kellküzdenünk ezzel a tudatminőséggel. A földi elkülönülés-lét azonban összefügg aszabadságunkkal, az egyénként létezésünkkel is, amelyek elválaszthatatlanok azemberi mivolttól. Az ember a Földön mindig egy ilyen kettősséget hordoz magában:az Elkülönülés Szellemének egocentrikus és önző természetét, de ugyanakkor aKozmikus Tudatiság, a Kozmikus Össztudat INDIVIDUALIZÁLÓDÁSÁNAK isteniszándékát is! (Lásd az „Ördög” fejénél szellemi-kozmikus Fény van a tarot-képen.)A földi „Sötétség” álarca mögött tehát valójában valami nagyon is pozitív van, egy leendő „Világosság”: az egyediség és a szabadság kifejlődése a Kozmoszban. Az Elkülönülés Szelleme a Szellemi Kozmosz továbbfejlődése érdekében keletkezettés ennek nevében tevékenykedik. Ám csak általunk – és bennünk – válhat Jó Erővé!– A Férfi Mivolt princípiumának megerősítése magunkban. Ez az Elkülönülés Szelle-mének „lázadó” ereje, a homogén egységből való kitörés, a korlátok szétfeszítésé-nek energiája és lendülete bennünk. – A Szellemi Kozmosz egységléte a Női Prin-cípiumot viseli magán, a Gonosz elkülönülése pedig valami Férfi Princípium. A Férfi Mivolt „tisztán” tehát egyfelől valami „gonosz” minőség: az „öncélú”elkülönülés, a „gőgös” és „erőszakos” önmegkülönböztetés. Mégis másfelől nélkü-lözhetetlen is a kozmikus-szellemi evolúció számára, mert az individualizálódáspozitív erejét hordozza magában! Az embernek mind a két princípiumra szükségevan, mert egyaránt kell morálissá, illetve emellett egyénné és szabaddá is válnia. Az embernek tehát részben meg kell szelídítenie magában az Elkülönülés Szellemét– a Férfi Princípiumot –, részben meg is kell erősítenie magában azt! A Női Princí-pium, az egységtudat magunkba fogadása a 17. fokon (Adni [A Csillag]) történik.Most a feladat a Férfi Princípium minőségének helyes elsajátítása: az elkülönülés-hez, az önmagunk személyes határainak meghúzásához való erő megszerzése, kidol-gozása, az „Elkülönülés Szellemében” levő én-védő erő felhasználása, birtoklása.– Az ember tudatosítja magában a szabadság és az önzés egymástól valóelválasztásának szükségességét. Legyőzi egoizmusát, de eközben a legkevésbé semveszíti el szabadságát. Nem a szabadságunkról kell lemondanunk, hanem az egoiz-musunkról… Ha e kettőt nem különböztetjük meg, akkor a további út is bezáródikelőttünk, mert ahhoz már egy fokozott szabadságképesség lesz szükséges, amitéppen azáltal szerzünk meg, hogy a szabadságunkat megtisztítjuk az egoizmusunktólés a szabadságot a moralitás szolgálatába állítjuk.

Negatív formája: Az „önzésünk” legyőzését – így a bennünk szükséges morálisfejlődést és átalakulást – azonosítani az „egyéniségünkről” és a „szabad-ságunkról” való önkéntes – engedelmes vagy álszent – lemondással.

95

16. A SAJÁT ALAP [A Torony]

E tarot-kép az igazi belső szilárdság megteremtésére szólít fel. A Torony mindeneddigi szilárdságomat jelképezi, de amely mégis csak valami külső – rajtam kívüllétező – támaszom volt. Ebbe most belecsap a Villám, felülről, az Égből, és össze-dönti! Kigyullad a Torony, lehetetlen tovább ott maradnom, ki kell ugranom belőle.Most már nem tartozom ahhoz a régi énemhez sem, amely az erejét kívülről kapta,de az új énem sincs még teljesen felépítve bennem, amelynek ereje belülről jön, egybelső forrásból fakad. Zuhanok, semmi szilárd nincs a talpam alatt, semmi külsőbemár nem tudok megkapaszkodni. A Szellem mint külső dogma és a Szellem mintbelső bizonyosság között lebegek, egy minden fogódzó nélküli űrben úszom. Fejjellefelé vagyok: az „Égben” akarok járni, de az Égnek – a Szelleminek – még nincsigazi realitása bennem. Ehhez azonban csak a saját erőm vezethet el! A nem általamkiküzdött utak, az ingyen várt, másoktól remélt „mennybemenetel” vágya már nemtud félrevezetni. Úgy érzem, hogy elveszítettem mindent kívül, egyedül csak a sajátÉnem maradt meg, csak arra számíthatok, csak annak hihetek! – Az Égből jön a Villám, tehát egy magasabb erő, egy isteni akarat húzódik meg amögött, hogy a Torony megremegjen és az ember kiessen belőle. Az Ég felé vezető úton maga az Istenség kényszerít arra, hogy belsőleg igazán önállóvá váljunk, vagyis hogymagunk mögött hagyjuk a lelki függőséget a külső tekintélytől, a mindig egyolda-lúan megfogalmazott ideológiáktól és helyi világképektől, a gyakran csak bizonyosönérdekeket szolgáló hitrendszerektől, és hogy önerőből kialakítsuk magunkban a saját gondolkodást, szellemünk, énünk függetlenségét – az önmagunkon alapulást.

– Külső vezetettség nélkül lenni. Magamra utaltság. Csak magamra támaszkod-hatom. Csak az és annyi vagyok, ami „én vagyok”, vagyis ami „bennem” van.– Az ember igazán csak önmagában tud megkapaszkodni, vagyis abban, amilyennéönmagát tette az élete során, illetve amivé ő maga formálta magát.– Találkozás a Semmivel, a Lét meghatározatlanságával, amikor a Valaminek a meg-léte és önértéke nem evidens. Hogy legyen a Valami és hogy mi legyen az: ez rajtamis múlik, tőlem is függ. – Ha nem is győz és érvényesül a Szellem kint, a „külső”Létben, annyi szellemi legalábbis létezik, ami bennem van. Ha az egész világértéknélkülivé, üressé is válna, saját magamban fenntartom, megvédem és őrzöm az értékszerűt, a fénytelit! „Ha akár nem létezik Isten sem, megcsinálom én azt,amit Ő is tenne a Lét Világossága érdekében, hogy a világnak értelme legyen.”– A támponttalanságban támpontokat teremtek.– Megértem, hogy valójában nekem mint egyénnek kell moralitását, értékeit,eszméit tekintve felépítenem, meghatároznom, teremtenem a világot és önmagamat.– Átélem, hogy magamra kell vennem a Lét terhének (így védelmének) egyénilegrám eső részét, és nekem kell hordoznom és tartanom annak rám nehezedő súlyát.– Megjelenik a Szabadság Valósága bennem. Most lettem igazán Szabad Lény.

Negatív formája: Gyökértelenség. Semmihez sem tartozás. Önelvesztés.

97

III. – A KOZMIKUS TUDAT KIALAKÍTÁSA(17. – 21.)

A belső szellemi fejlődés folytatódik, de már nem a szubjektív tudatunkon belülimunka és tökéletesedés a feladat, hanem a kozmikus tudat kiépítése magunkban.

17. ADNI [A Csillag]

A képen a meztelen Női Alak felett a Kozmikus Világot, vagy szűkebben véve, a Naprendszert látjuk: középen a Nap, amit félkörben – kehely alakzatban – alulról-oldalról körbevesz a 7 Bolygó (a Merkúrtól a Szaturnuszig, amelyek közé itt a Holdis beleszámít). A Nap mintegy beleereszkedik a Bolygók által alkotott félkörbe, detágabban értve, magába a Kozmikus Világba, hogy fényét és életet hozó erejét meg-ossza a világgal – önmagát abba belesugározva. A világ ennek köszönhetően nemegy magára hagyott, sorsára bízott lét, amely a (fizikai és egyben szellemi) Nap tüzenélkül hamar elsivárosodna, kihűlne, rideggé válna. De a Nap ad, felmelegíti magakörül a világot. – A ruhátlan Női Alak a Napnak ezt a tevékenységét szimbolizálja.Mind a két kezében egy-egy Korsó van, és azokból kétfelé önti ki a vizet, a Szeretet,az Élet Vizét. Féltérdre ereszkedő pózban közel húzódik, érzelemtelien lehajolcselekvése tárgyához, nem pedig „felülről” és a „távolból”, vagyis nem öntelten és uralkodóian „adakozik”. Az egyik Korsó tartalmát a mögötte levő virágzó földre,a másikét az előtte levő mélysötét vízbe – tengerbe – folyatja. Nem néz le oda, ahová kiömlik a víz, nem mérlegeli, hogy hová önt és ki fogja kapni. Csak adni akar,a saját lényét átnyújtani a világnak, magából semmit sem visszatartani előle.„Vegyétek amim van, értetek vagyok.” Mintegy belső szükségletből „ad”, ahogyanaz anya a gyermekének, vagy a szerelmes nő a férfinak. Ez a vonás a Kozmosz és az Istenség „Női Oldala”. Az emberi világban ezt a női nem hordozza, képviseli és árasztja szét benne. – A Kozmoszban minden létező ad valamit a többi létezőnek,semmi sem csak önmagáért él, hanem az Egészért is. De ez megfordítva még inkábbfennáll: a Kozmosz-Egész a Részeiért él, mint ahogy a legfőbb világalkotó, az AbszolútTeremtő is a Világért, a saját Teremtéséért, az egyes létezők végtelen sokaságáért él.

– Megosztani a világgal azt, ami bennem van, ami én vagyok és azt, ami az enyém.– Ellenszolgáltatás nélkül adni, nem várni cserébe semmit.– Nem válogatni abban, hogy mikor és kinek adok. (Nemcsak hangulattól függőenvagy szimpátiából „adni”, hanem magamban mindig késznek lenni e cselekedetre.)– A Szeretet érzése általában. Önzetlenség. Jószívűség. Segítőszándék.– A Női Mivolt princípiumának megerősítése magunkban. „Egységtudat” a világgal.– Kifelé fordulás, a magamon kívüli világra irányulás. A hangsúly átkerül a világra.

Negatív formája: Nem a megfelelő módon és időben adni. Nem azt adni, amit kell.

99

18. A SZELLEMIT KÖZVETÍTENI [A Hold]

Egy sötét, kietlen táj fölött a Hold világít, vagyis az egyetlen fény e vidéken a Hold. A Hold mögött – éppen egyvonalban vele – ott látjuk a Napot is! Egyfajtanapfogyatkozás-alakzatban áll a két égitest: a Hold külső pereme mentén a Napbólcsak egy vékony szeglet látszik körben, úgyszólván glóriát képez a Hold kerületekörül. De a Hold itt nem eltakarja a Napot, hanem ellenkezőleg: a Nap fényéttükrözi, közvetíti, továbbítja oda is, ahová a Nap közvetlenül még nem ér el… A Hold fénye visszautal a Nap fényére, a Napot tükrözi vissza, az ő fénye valójábana Napé, és a Holdon keresztül jut ide – bár egyelőre csak – valami visszfény anapszerűségből. A Holdnak tehát nagy a felelőssége, tőle függ, hogy miként ésmennyire érvényesül e félhomályos vidéken az igazi Világosság. – A lenti tájonnem találunk emberi lényt, a szellemit már hordozó istenképmást, hanem csak állatilényeket – két Kutyát, vagy két Sakált –, amelyek mégis az egyetlen számukralátható fény felé fordulnak: a Holdat (értetlenül) bámulják, vagy éppen veszettülmegugatják. Az itt lakókat még nem jellemzi a már belülről kiinduló, önerőretámaszkodó fejlődés, szellemileg itt még nincs mozgás és előrehaladás, hanemminden stagnál, visszafelé húz. (Lásd: Rák a képen.) De vékony Ösvény kanyarog amesszeség felé, jelezve, hogy e terméketlen, élettelen éjszakából is vezet út felfelé,vagyis hogy van kiút e sötétségből és elvadultságból, és talán éppen azáltal, hogy a Hold rendületlenül sugározza, továbbítja ide a Nap fényét, melegét.

– A Szellem, a Kozmikusság közvetítője lenni. Továbbítani, továbbadni a Szellemit.– Világítani a nem szűnő, a tartós Sötétségben is. Eljuttatni, belevinni az Alacsonyabba (a „Sötétségbe”) a Magasabbat (a „Fényt”). (Lásd: Fényeső hull a Holdból.)– Előlegezni a „Napot”, a Szellemit ott, ahol még nincs uralmon.– Tudatosan belemenni a szellemnélkülibe, oda, ahol a Szellem, a Jó még nemérvényesül, hogy ott a Szellemit, a Morálisat átnyújtsuk és megismertessük. (Márnem önmagunk fejlődése a közvetlen célunk, hanem a világ, a többiek fejlődése.)– Érintkezni merni, ütközni a világban a Sötétség Erőivel, hogy a Fénnyel, a Jóval, a Szellemivel szembesítsük. Képviselni, kimondani a Szellemit, kiállni a Morálismellett! (A képen alul és felül két ellentétes világ néz egymással farkasszemet!)– Aktív segíteni akarás, cselekvő segítségnyújtás. Nem csak akkor „Adni”, amikorvéletlenszerűen szembetalálkozunk és elénk kerül a szükség és a baj, hanem meg-keresni azt, hogy hol kell adni, felkutatni azt, ahol rászorulnak arra, hogy kapjanak. – Magasabb rendű célokat szolgálni. A Szellemi eszközévé lenni. Feladatvállalás.

Negatív formája: Önmagunkat tenni meg mások mércéjéül. Ön-rangosztás.– Ráerőltetni valakire azt, amit még képtelen befogadni. Fanatizmus.– Az illúziót, a nem-valóságot hozni. Félrevezetni. Az igazság, az értékek

álarcát felvéve a hamisat és értéktelent terjeszteni. A felismerhetetlenségig „összedolgozni” az igazat és a hamisat, hogy már ne lehessen megkülön-böztetni őket. Kiszolgálni a szellemtelennel is megelégedő átlagigényeket.

101

19. A BELSŐ MEGNYÍLÁS [A Nap]

Két ember, egy férfi és egy nő áll egymást mellett, egymás kezét fogják, vagyátkarolják egymást. Meztelenek. (Egyes szemérmes és itt is csak a „külsőt” látó és a test nemiségében rosszat sejtő tarot-lapokon, tévesen, az ágyékukat vékonylepel fedi.) – Fölöttük a Nap van, amely bódító meleg sugárzással tekint le rájuk. Az emberpár valamilyen alacsony Fal előtt áll, amelynek kör alakú íve több tarot-képen azt sejteti, hogy a Fal körbe fut körülöttük egy biztonságos szigetet formázva:itt belül a „Rossz” Princípiuma már nem létezik, nem képes megjelenni e kétemberlény jóindulatú szeretete és szabad akaratának ereje folytán.

– A belső megnyílás embertársunk felé. A teljes lelki-érzelmi nyitottság. A másikember magunkba fogadásának képessége. A konkrét és személyes Szeretet.– A másik ember szubjektív és egyénileg partikuláris érdekét is magunkra venni, a saját érdekünkké tenni: „észrevenni”, „megérteni”, „helyet adni” az ő érdekének. – Önkorlátozás. Mások szabadságát érvényesülni engedni, akár a saját szabadsá-gunk rovására is. Lemondani a magunk érdekéről a másik ember érdekének javára,ha személyes boldogsága vagy belső fejlődésének útja ezt tőlünk így kívánja.– Áldozathozatal. Önfeláldozás. Ez az erőfeszítés a „Szeretet”, és nem a rajongás!– Az Énemnek egy másik személy Énjével, a legbenső lényével, a legmélyebb lelki-szellemi középpontjával való intim kapcsolata. („Az Énjét keresem benne.”)– A személyiségbeli álarcok, szerepek, pózok levetése, amelyek mögé korábbanelbújtunk, visszahúzódtunk érdekből, védekezésül és a megtévesztés céljából. AzÉnünk „mez”-telen, most már nem „takargat” semmit a másik ember irányában. – Az Énünk e „mez”-telenségéhez azonban már két ember kell! E belső minőségünkvégső kialakításához nem vagyunk elegendőek egymagunk, csak abban, ami ittrajtunk múlik. Az emberek e tekintetben már függnek is egymástól, vagyis e vonás-nak a magunkban való teljes megvalósítása csak akkor lehetséges, ha a másik ember-ben is létrejött e tulajdonság, azaz ha végigjárta magában azt a fejlődést, amelyehhez az érettséghez juttatja. Az emberek igazán „mez”-telenné – „napszerűvé” –csak együtt válhatnak! Ez a kapcsolat – tulajdonság – csakis Egyén és Egyén közöttlehetséges, amikor is az individualitásunk szólítja meg és kerül viszonyba a másikszemély individualitásával. Ez éppen azt jelenti, hogy sablonok nélkül, konkrétan, az adott személyhez „igazítva”, magunkat ővele „egyeztetve” kell ezt létrehoznunk,és minden egyes emberrel külön-külön kell kialakítanunk... Egyedül ez az Egyénekközött megteremtett individuális kapcsolat lehet az alapja – az igazi Közösségnek.

Negatív formája: A saját egyéniségünk, a szabadságunk leépítése a másik ember iránti feltétlen szeretetünkben. Érzelmi kiszolgáltatottság.

– A saját lelki megnyílásomra hivatkozva ugyanezt követelni másoktól. – Áldozataimért, szeretet-tetteimért földi elismerést és égi jutalmat várni.

103

20. A SZELLEM VALÓSÁGA [A Végítélet, A Feltámadás]

A kép nagyobbik felét képező felső részében egy tüzes lángnyelvekkel körülvettkeretben, amely ontja magából a fényt és sűrű aranyló sugarai lehatolnak a kép alsó részébe, egy nőalak, egy Égi Lény jelent meg, aki hosszú nyelű Trombitát tart a kezében, és lefelé, a Föld felé messzire zengve és kitartóan fújja azt. Szárnyaivannak, a fejénél egy fényes kör, a Trombitához egy Zászlót fog, rajta Kereszt. Alul emberek láthatók, akik meztelenek és éppen kelnek ki a Koporsóikból. Szellemiébredésük boldogsággal tölti el őket, karjaikat többen nevetve kitárják, mert egy újés másik létbe, egy magasabb dimenzióba kerülve találják magukat.

– A fizikai érzékelés természetétől és működésétől már nem függő, attól teljesenelszakadni képes úgynevezett tiszta gondolkodás kialakítása, amelynek eredményeiés felismerései a gondolaterő művei, és amelynek tárgya a fizikai mögötti szellemi. – Szellemi megismerés. A magasabb Szellemiség rejtett igazságainak megragadása,a szellemi folyamatok, események belső logikájának kiismerése, ezek tartalmánakés összefüggéseinek fokozatos és egyre mélyülő elsajátítása. Ezoterikus világkép.– A Szellemi Lét (dimenzió) valóságáról való belső bizonyosság. A Szellemi Világ-hoz tartozás tudata a földi emberben, az azzal való szellemi-lelki egység érzete.– A Szellemi Közösség az emberek között. A Szellem a valódi közösségalakító erő.

Negatív formája: Nem a magasabb Énünk útján és segítségével, és nem annakmorális tartalmaival és céljaival hatolni be a Szellemi Világba.

105

21. A KOZMIKUS TUDAT [A Világ]

A Kozmoszt jelképező zárt körformában egy meztelen Nőt látunk, kitárt karokkal a Világ felé. Kezében A Teremtő két mágusi Pálcája. E nőalak maga az Emberi Lény,aki középponti helyet foglal el a Világegészben és döntő szerepe van benne. A Nő lép:nem befejezett a Világ, hanem fejlődik tovább, most már az Ember által is. – (A négyallegorikus alak együtt a teljes emberiséget jelképezi, ill. magát az „Embert”.)

– A Kozmikus Tudat bennünk. A Kozmikus Ember.– A Szellemi Kozmosz és az Ember igazi és legmélyebb kapcsolatának, az Embermivoltának, létezése miértjének és kozmikus helyének megértése.– Tudatosítani és vállalni az Ember hivatását, szerepét a Világevolúcióban.– Emberiségtudat az egyénben.– Az egyéni tudat akarati, gondolati és érzésbeli kitágulása a Világegészbe.– Az Isteni Nézőpont megjelenése bennünk.

Negatív formája: Beleveszünk az Abszolútumba, az Ős-Egybe. Eltűnünk Istenben.

107

A Beavatási Út véget ért, az Én-fejlődés betetőződött, az emberteremtés végbement.(6. – 21., de a legtágabban tekintve: 1. – 21.) Mi jött létre, mi a kozmikus és szellemieredmény?

AZ ÚJ EMBER [A Bolond, A Vándor. – A Felfedező]

Mintegy a világ végén, az „Óperenciás Tengeren is túli” tájon könnyedén lépked egyfiatal ember. Céltudatosan siet valamerre. A bal vállán egy Boton tartva a Batyujátviszi, de a jobb kezében is – egyes tarot-képeken rügyező vagy virágzó, tehát élő –Botot fog, a hosszú vándorutak e jól ismert kellékét. Mögötte egy Kutya fut ugatvaés megpróbál beleharapni az igyekvő ember lábába, de csak a nadrágját éri el és aztszaggatja. A fiú azonban rá sem hederít, nem törődik a támadóval, hanem haladmagabiztosan. Éppen előtte véget ér az Út, és már a Szakadék fölé emeli is az egyiklábát. A fejét feltartja és a Szakadék fölé néz, nem bele. Mintha látna valamit atávolban, ami hívogatná és amit ő maga köszöntene.

A Régi Kozmosz minden értékét megszerezte az Ember (ott van a vállára vetettBatyujában). Maga a Régi Kozmosz a Kutya, amely már mögötte van, és nem érti,hogy hová megy tovább az Ember. Féltőn avagy erőszakkal vissza akarja tartani az Embert attól, hogy elhagyja a régi (az eddigi) világot. De az Ember nézőpontjafeljebb van már, mint a Kutyáé, a Régi Világé. Olyan Új Létet lát a távolban, amitcsak ő lát egyedül. Az Ember biztosan lépked előrefelé, már nem keres, hanem tudja,hogy merre kell mennie. Megtalálta a lét Új Értelmét. Belelép a Szakadékba =az Új Világba. Ez csak a Régi Világ számára „Szakadék”, valami „Nem-létező”,mert a Régi Világ nem látja és nem tud róla. De az Ember a Szakadékba nem„belezuhan”, hanem ott valami szilárdra lép. Csak az Ember számára, az ő tudataszámára létezik ez az új szilárdság, a lét Új Alapja, ami magában az EMBERBENtalálható!... Az Ember e művével a Szellemi Világ egy Új Teremtője lett. Ő a 10.hierarchia. Beleviszi a Szabadságot a kozmikus Szükségszerűségbe, beleárasztja a Személyes Egyénlétet a személytelen, individualizálatlan Összlétbe… Ő magaönmaga forrása. Céljait maga tűzi ki, tetteit maga hajtja végre, eszméi, értékei belőle fakadnak. Az Ember már individuálisan valósítja meg az Isteni Mivoltot, azt,amit Isten önmagában, az ő végtelen léptékeiben él át. Ezzel egy Új Kozmosz, egyÚJ VILÁG felépítésébe kezd Istennel! Csak ők ketten tudják, hogy valójában mirőlvan szó, hogy a létnek mi az Új Célja. És most már megfordítva, az EMBER válik a Régi Világ, az eddigi Kozmosz mintájává, példaadójává, őselvévé. Őt fogjakövetni a Régi Világ. Az Ember lett a Kozmosz Új Beavatója! Istenhez hasonlatossávált, Isten-tudat van benne: Isten-felelősség a Világ iránt… És egész fejlődése mitszolgált, mit tesz még élőbbé, még erősebbé a Létegészben? – A SZERETETET...

Negatív formája: A világgal szembeni türelmetlenség. A jelen eszméinek és eszmé- nyeinek csak a fonák oldalát látni meg. Kiábrándultság. Világfájdalom.

109

Az utókor téves értelmezései

A tarot-nak feltehetően ősmintául szolgáló és a tarot-kártyákban „kiszivárgó”eredeti beavatási képek napjainkig nem maradtak fenn. A középkor végi Európábanismeretlen helyről és szellemi forrásból, és egészen rejtélyes módon felbukkanó nagy arkánumok bizonyára már maguk is valamilyen másolatok voltak, amelyeketutóbb hozzáillesztettek egy adott kártyajátékhoz (a kép nélküli kis arkánumokhoz).Az ábrákat mindig újrarajzolták, ami magán viselte az illető kor, ország és kultúrahelyi szemléletét, a rajzoló személyek saját ízlésvilágát, ezáltal az egyes tarot-képekmanapság már többféle ábrázolásban léteznek. Különösen az utóbbi időkben szám-talan tarot-pakli és ezzel tarot-értelmezés látott napvilágot, amelyek többé-kevésbémegőriznek bizonyos párhuzamokat, de nem kevés részletben jelentősen el is térnekegymástól. „Abszolút” tarot tehát nem létezik, egy olyan képsorozat, amely teljesenautentikus lenne, mert az utókor már mindenütt rányomta bélyegét és gyakrantorzításait a lapok ábráira. De bizonyos főmotívumokról tudni lehet, hogy hitelesek,minthogy a legrégibb vagy a legtöbb tarot-változatban feltűnnek, még ha eltérő képimegfogalmazásban is. Néhány elterjedt és jellemző tévedést szükséges megemlíte-nünk, mert megnehezítik vagy éppen lehetetlenné teszik a szellemi beavatás, avagya Belső Út egyes fokozatait kifejező képek megértését.

3. kép. – Az Élet [A Császárnő]A képen levő Madár értelmezése az idők során már nem tűnt túl könnyűnek.

A legrosszabbnak az látszik, amikor valami sasformának ábrázolják és egy pajzsrafestve látható, szinte a tróntermek hatalmat sugárzó légkörét idézve. A súlytalan ésrepülő Madárka – az emberi Lélek – így összetéveszthető lett a hatalom jelképeivel,amelyek valóban megilletnének egy császárnőt, ha csakugyan azt látnánk ezen a 3. tarot-képen. Az Élet, az Érzésképesség, a Nőiség természetesen a legkevésbé semkapcsolatos a hatalommal, hanem éppen az olyan tulajdonságokkal, amelyek annakszöges ellentétei. Ha viszont e 3. képhez nem is társítjuk a hatalom fogalmát, akkorvajon miért kell hívnunk ezt a személyt „császárnőnek”? – A tarot történetében a főalakok (vagy főesemények) téves megítélése gyakran vezetett oda, hogy akörülöttük levő tárgyakat és jelképeket a későbbi magyarázók „átrajzolták” azátértelmezett főalak új elnevezésének megfelelően, vagyis „hozzáigazították” a képrészleteit az új értelmezéshez. Ebből egy eklektikus képegész és az eredeti jelentéselferdítése keletkezett. Így például a „Császár” a fején idővel már igazi koronátvisel, a kezében országalma és uralkodói jogar van, és természetesen trónon ül.A „Császárnő” ugyancsak hasonló külsőségekkel lett ellátva, ám ehhez furcsántársul például a híres Marseille-i tarot-ban (18. század) az, hogy emellett – kissé márelnagyoltan ugyan – angyalszárnyai is vannak. A szárnyak bizonyára az eredetiábrázolás utóemlékei lehetnek és egyértelműen a szellemire utalnak, e 3. tarot-képnőalakjának kozmikus jellegére. Egy-két évszázaddal később már egyszerű ruharedővagy leomló fejdíszszalag lett a szárnyakból, hiszen császárnőt kellett látni a képen.

110

6. kép. – A Szabad Akarat [A Szeretők]„Szeretők”-ként (szerelmespárként) értve e képet a felső Nyilazó Alak egyes

tarot-lapokon valamelyik nőre céloz. Ez azt a látszatot kelti, mintha a választás ezenégi személy dolga lenne, nem pedig a férfié ott lent a két nő között. Ha az a fentiszárnyas alak valóban csak Ámor lenne, aki kiszemeli szerelmeinket és kényszerít a választásra, akkor ez a tarot-kép valóban nem is szólhatna a saját döntésről és a szabadságról, hanem csak a vak szerelemről. Ez esetben miért van két út, kétkülönböző ruhájú és természetű nő a képen? És láthatólag a férfi még a döntés előtt áll, egyik nő felé sem fordul határozottan, azaz még nincs eleve eldőlve, hogy mi történik majd a továbbiakban. Hiába is céloz az Égi Nyilazó valamelyik – többnyire a szemrevaló – hölgy felé, mégis őt, a férfit lessük, hogy vajon mit foghatározni, merre indul. Egy ember saját választása két lehetőség közül – erről szólez a kép, nem pedig a szerelem romantikájáról. A középen álló férfi szabadon dönt,nem befolyásolják avagy parancsolnak rá a nők sem, hogy mit tegyen.

Amennyiben egyéb tarot-lapokon az a kép tetején levő isteni személy, aki kezé-ben felhúzott íjjal lefelé céloz, – helyesen – a férfit veszi célba, ez sem azt fejezi ki,hogy a választó férfi szabadsága lenne egy ilyen úton korlátozva, mintegy felülrőlmeghatározva és irányítva a férfi döntését. A Nyilazó Alak mozdulata azt jelenti,hogy valami legfelső égi – isteni – tulajdonság és cselekvés került le a Földre, az Emberbe: a Szabadság, a Szabad Akarat. Ez egy magasabb eredetű képességbennünk, magától nem keletkezett volna, a lehetőségét az Ember csak megkapta.

A Nyilazó Alak téves ábrázolása az, amikor egy meztelen pufók kisgyereknekrajzolják, Ámornak, aki nem felel tetteiért, összezavarja az embereket és sokszorcsak bajt zúdít a világra. Inkább egy fennkölt és nagy erejű, végtelenül határozottlényt kell ott elképzelnünk! Mellékessé vált és csak az érzelmek, a szerelemmelegeként értették a Nyilazó Alaknak azt a jellemzését és kiléte megnevezését,hogy a rajzon a Nap veszi körül, vagy még inkább: a Napban van, onnan lövi kinyílvesszőjét! A „Nap” az Isteninek, a Szelleminek a jelképe. Ennek a lénynektovábbá Szárnyai vannak, ami ugyancsak a szellemi síkra és összefüggésekre utal.Itt nem egy a szabadságunktól éppenhogy megfosztó istenlényről van szó, aki azuralhatatlan érzelmek viharaiba taszítja az embert pajkos és önkényeskedő csínyjei-vel. Az az Égi Nyilazó az Istenség maga, aki saját szabadságképességét ülteti elbennünk… Ennélfogva a képen nem is egy leendő „szerelmespár” látható – amelyéppen a zavaró rivális eltávolítását fontolgatja –, hanem maga a Szabad Ember,akinek elengedték a kezét, nem kényszerítik a lét szigorú szükségszerűségei, hanemmaga járhatja az útját, szabadon választhat az előtte fellépő lehetőségek közül.

12. kép – A Szellem Felvállalása [Az Akasztott Ember]E rajz egy fontos részletben pontatlan. Az Akasztott Ember a kezét valójában

nem csípőre teszi, zsebre dugja stb., hanem e fordított testhelyzetben kitárja felfelé,egy edényt vagy kelyhet formál a karjaival, jelezve, hogy kitárulkozik az Ég felé,befogadni kész a Szellemit. A késői korok felfogása a „tétlen” vagy „megkötött”kezekről – utalva ezzel egy passzív állapotra – a kép mondanivalóját összezavarja.

111

15. kép – Az Egoizmus Legyőzése [Az Ördög]A nemiséggel keverik össze e tarot-lap jelentését, ami mindenképpen a középkori

vallási dogmák belevetítése a képbe! Rendszerint a perverz szexualitás légkörétakarják a képre idézni. De ezen a fokon nem az állítólag „állatias” szexuális vágyak-kal, nem a test vallásilag „erkölcstelennek” minősített belső érzéki tüzével kell meg-küzdenünk. Így a 15. kép nem is szólhat a nemi élet „bűnös” kiéléseiről, egyáltalán a nemi szenvedélyekről, sem azok esetleges visszaszorításáról, legyőzéséről! Csak aközépkori evilág-idegen, valójában éppen a földi szerelemérzést a túlvilági Isten feléirányító római egyház „üdvtana” azonosította a nemiséget – amely éppenhogy azemberre irányul – az „Ördöggel”, minthogy kiéletlen nemi vágyaikban valóbanlegnagyobb kínzójukra találtak tagjai, miután a szellemi út akadályozójának kiál-tották ki a szexuális életerőket. A nemiség azonban önmagában nem hordoz ilyenszellemellenes funkciókat, ezért külön kitiltani sem kell a szellemi útját járó egyénéletéből. Az előző fokon (A Szellem Minősége [A Kiegyenlítődés]) a belső világábanmind előbbre jutó ember az alacsonyabb, szellemnélkülibb szintjét már elhagyta, és egy magasabb, szellemmel telibb belső minőséget hozott létre magában (átöntöttelelkét az arany Serlegbe, és ezzel felragyog számára a távolban a szellemi Nap).Az ember itt elért belső fejlettségéből már önként következik a szexualitást a lelki-séggel is átható magatartása, amelyet nem kapcsol össze egy érzelmileg féltékenyisten rosszallásával, és így a bűntudattal. Az emberi érzelmeket átmelegítő, a bensőtmegnyitó, az empátiát fejlesztő nemi élmény megvetése pusztító, lélekromboló elv!

A 15. képen valóban valami „szörny”, valami sötétséget hordozó alak van, desem nem azokkal a külső jegyekkel van felruházva, ahogyan a középkori keresztényvilágkép az Ördögöt – a saját Ördögét – elképzelte, sem pedig nem olyan funkcióktartoznak hozzá, amelyek az Ördög kisszerű középkori alakját jellemzik. Ez a lényegy kozmikus hatalmasság, kozmikus funkciókkal, akit meg kell értenünk ahhoz,hogy ne ellenünkre legyen, hanem a szolgálatunkra álljon. Az okkult tanok kép-nyelvében erre a lényre vagy kozmikus erőre inkább a „Sárkány” alakját használták,amely kifejezte romboló működését, de azt is, hogy nem egy sunyi, rossz szándékú,kárörvendő, elcsábító és mindig idegen ruhákba öltözködő, magát nem vállaló hazuglény, amilyenné – velünk együtt – a „mi” Ördögünk lett, hanem részben nyíltan az,ami, részben személytelenül működik, önmagában nincs külön személyisége.Megelevenedéséhez a mi énünkre van szüksége, amikor mi magunk akarunk arabszolgái lenni, gáttalan működést biztosítva az általa képviselt minőségnek: azegoizmusnak. – A megszemélyesített „Ördög” fogalma kifejezetten egy emberihazugság, jellemző példája az álszent és magát mindig szebb színben feltüntetniakaró embernek, aki a saját tulajdonságait, az önzését, gyarlóságait és legmocsko-sabb bűneit kivetíti magán túlra, önnön gonoszságából egy önálló léttel bíró GonoszLényt csinál, majd megfordítja az irányt, és azontúl már azt okolja, e rajta kívüllétező „másik személyt”, hogy őbenne valami rossz egyáltalán keletkezhetett.Önmagát mindenkor ártatlannak tekinti, és mindenért azt a Gonosz Lényt, azÖrdögöt teszi meg felelőssé – „bűneink az Ördög sugallatai” –, mint aki csábítá-sának csupán szenvedő áldozata a hiszékeny és könnyen megtéveszthető emberi faj.

112

Vagyis a „Rossz” forrása egyedül az a rajtunk kívüli lény lenne, de sohasem mimagunk vagyunk ez a romboló és gonosz forrás. Az ember önmagát illető hazugságatehát megteremt egy „külsőleg létező” hazugságot: az „Ördög” – túlságosan isemberi – fogalmát és alakját. A 15. tarot-képet ezért a különféle belevetítésektől és eltorzításoktól való megtisztítás érdekében a legkevésbé sem lenne szabad „Az Ördög” meglehetősen középkori hangulatot idéző elnevezésével illetnünk.

E kép másfelől éppen a lényegét tekintve hiányos. Ama „sötét” Lény feje fölött – így képzeljük – egy csillagokból álló köralakzat volt látható, ami a Szellemi Létzártságát és harmóniáját jelképezte. A körnek azonban az egyik pontján hiányzottegy csillag, mintegy megbontva ezt a zártságot és ezzel együtt feldúlva az addigizavartalan harmóniát. Egy csillag tehát kissé messzebb ragyogott a saját korábbi, deimmár elhagyott helyétől, vagyis már kívül állt a kör alakú láncolaton, elkülönült azaddigi világrendtől és már nem tartozott volt „csillagtársai” közé. Ez szemléletesenkifejezte a képen levő Lény „múltját” és egyúttal belső – a romboló – természetét,de a kozmikus fejlődésben betöltött – látszatra negatív, de valójában előrevívő –nehéz és hálátlan szerepét is: az Elkülönülés Princípiumának hordozását, amivelnála hatalmasabb erők megbízták.

16. kép – A Saját Alap [A Torony]E tarot-képen valójában nem a Torony a főszereplő, hanem az Ember, aki

zuhan. Ezért inkább lehetne „Zuhanás” a címe, mint az, hogy „Torony”! A belsőönállósodásról beszél ez a kép, önmagunk, az Isteniből származó Énünk rendkívüli – mondhatnánk kozmikussá váló – megerősödéséről, és a legkevésbé sem annakösszeomlásáról, végszükségéről, szerencsétlenségéről. Az alakok a levegőbenvannak, így fejezi ki mondanivalóját: a külső kapaszkodók nélküli állapotot, a talaj-nélküliséget a kép. Az alakok nem „lezuhannak”, hanem „zuhannak”! Ezért nagyfélrefogalmazása a képnek, amikor a Toronyból kieső embereket a későbbi értel-mezés úgy rajzolta meg, mint akik „leértek” a földre és éppen összetörik magukat. A 16. kép „sorsa” az egyik legjellemzőbb, ami történik a tarot nagy arkánumaival, ha szituációkként tekintik őket és nem valamilyen lelki-szellemi tulajdonság rajz-beli jelzéseként. Itt nem egy torony dől össze, nem ő csinál valamit, hanem azuhanókkal történik valami, ők cselekszenek. Továbbá észrevenni való mozzanat a képen, hogy a tornyon a „robbanás” csak felül következik be, tehát a „villám-becsapódás” csak azokat érinti, akik már képesek voltak oda felkerülni! Alul ugyanisa torony továbbra is érintetlenül áll, a régi szilárdságában, vagyis akik ott „laknak”,azokat nem is fenyegeti az a veszély, ami a fentieket érte. Ugyanakkor villám mégsoha nem döntött össze épületet, különösen nem egy ennyire vastag falú és várszerűerődítményt, vagyis az a villám nem egy külső „szituációra” figyelmeztet, hanemegy belső „tulajdonság” megjelenését fejezi ki, mert csak valami Szellemi Erő lehet az, ami képes a „Torony” tetejének e kibillentésére.

Első ránézésre a szemlélő persze valami büntetésre gyanakodhat. Ahogyan Bábel Tornyánál is történt: a túl magasra törtetők, „az Eget ostromlók” végül úgyis visszazuhannak, – mert az „Ég” az ember számára megközelíthetetlen, vagy

113

túl messze van. Ez esetben e tarot-kép vajon mit is akarna mondani? „Vigyázz, mert lecsap rád az isteni büntetés, ha túl közel merészkedsz az Úrhoz!” A BelsőÚt, avagy a beavatás – ami ugyanaz – azonban éppen arra szolgál, hogy minélhasonlóbbakká váljunk az Isteni Minőséghez; tehát igenis felfelé kell töreked-nünk, egyre közelebb kell kerülnünk az égi magasságokhoz. – De ha a következőtolvasnánk ki ebből a képből, az sem vezetne messzire: „Aki felhatolna az Égig, az csak az elpusztítása érdekében tenné ezt. Meg ne próbáld tehát, hogy égig érőtornyot építs magadban!” – Az „Éghez” közelíteni valóban nem lehet a „Pokol”erőivel. Ezt azonban már nagyon is tudja a Torony tetejére végre felérkező ember,mert éppen az „imént”, a 15. fokon (Az Egoizmus Legyőzése [Az Ördög]) küzdöttmeg sikeresen saját bensejében az Égre egyedül veszedelmes erőkkel! Közelkerülése az Éghez nem egy támadás előzménye, hanem eddigi szellemi útjánakkivívott eredménye, vagyis nem bűn, hanem érdem, nem büntetni való, hanemelismerni, ennélfogva az Ég sem visszavetni akarja őt azzal a villámmal, hanemtovábbi haladását biztosítani! Ez pedig a szellemi önállósodás új próbatétele ésegyúttal majd – bizonyára – a sikeres megvalósítása is.

Azt a tornyot tehát azért kellett felül „felrobbantva” ábrázolni, hogy világoslegyen a következő: a helyet el kell hagynia az ott tartózkodónak. Ki kell ugrania!Számára a „torony-létnek” vége. Ugyanakkor nem a fizikai nehézkedés törvényéberejtették el a képből levonható tanulságot – a magasról le-esni –, hanem a ki-esés,a kívül kerülés élményébe: itt a „szellemi nehézkedés” (a külsőleg kapott eszméktőlvaló tekintélyelvű függés) mindeddig érvényben levő törvényének a felfüggesztésekövetkezik be, hasonlóan a fizikai súlytalansághoz, amikor szabadon lebegünk atérben, mert túljutottunk a gravitáción.

A 16. kép azonban egy kettős folyamatot mutat be egyetlen ábrán. A legtöbbtarot-lapon ennek megfelelően nem egy, hanem két kieső embert látunk. De ez a két ember ugyanaz a személy! Ezen a fokon ugyanis először elhagyjuk a külsőtekintélybe való kapaszkodásunk eddigi magatartását – lásd a lebillenő Koronát( = „Tekintélyt”) a Torony tetején! –, és ezáltal már „magunkra leszünk utalva”, egy támpontok nélküli „űrbe” kerülünk. Mintegy zuhanunk a „semmiben”. Ez amegpróbáltatása ennek a fejlődési foknak. Ezután viszont megszerezzük a szabad és morális Saját Alapunkat, és már biztosan tartjuk magunkat a létben általa. Ez ateremtő tette ennek a fejlődési foknak. A kép belső összetettségét úgy érzékeltették,hogy egyrészt egy fejjel lefelé zuhanó embert mutattak, de másrészt saját magamellé őt magát még egyszer odarajzolták, aki már vízszintes helyzetbe került, ésrepül a saját kiterjesztett karjai segítségével, szilárdan fennmaradva a magasban!Ezzel kifejeződött az is, hogy a 16. kép nem valami szerencsétlenségre, netán egybennünket érintő égi büntetésre utal, hanem egy megszerzett újabb tulajdonságképezi igazi tartalmát, egy dicsérni való új képességünk, amely még magasabbszintre vezet bennünket fejlődési utunkon. Hiszen a „Torony” után a „Csillag” jönés a kozmikus égitestek sora, a „Hold”, a „Nap”, ahová betört fejjel, kificamodottvégtagokkal aligha tudnánk felkerülni és világukba behatolni, hanem csakis a mostmegszerzett új erőnkkel tehetjük ezt meg!

114

17. kép – Adni [A Csillag]A kép valójában nem egy csillagról szól a többi között és nem is a csillagokról

általában, hanem magát a Napot jeleníti meg, annak kozmikus, életet adó szerepét.A kép elnevezése („A Csillag”) sehová sem vezet és érthetetlen marad kapcsolataaz ott cselekvő személlyel! – Éppígy a Nőalak mozdulata nem passzív reményt,a jövő jobbrafordulásában való bizakodást fejez ki – ami szintén előfordul a képhagyományos értelmezéseként –, hanem egy olyan tettet, ami teljesen belőle árad.

18. kép – A Szellemit Közvetíteni [A Hold]Kétoldalt nem az emberi kultúra jelzésére szolgáló – sokszor díszes – több-

emeletes épület (vár, bástya) magasodik, hanem két hatalmas – könnyen nem szét-málló – csupasz szikla. Ezek éppen az mutatják, hogy még nincs „emberi kultúra”elterjedve e vidéken, teljesen hiányzik a Szellem jelenléte. A Holdra vonító kutyáksem a rejtelmekkel teli éjszaka – vagy amint sokszor hiszik: a sejtelmesen miszti-kus ezoterikus tevékenység – „izgalmas” hangulatát idézik, hanem a szellemilegalacsony színvonalat, amely még „megugatja” a Fényt, a Világosságot. Ide világít bea Hold, a könnyű győzelem reményével nem áltatva magát.

19. kép – A Belső Megnyílás [A Nap]Van ahol nem két meztelen embert látunk, hanem egy meztelen kisgyereket lovon

ülve. Ez a képi megfogalmazás nem terjedhet odáig, hogy érthetően kifejezze azt a bensőséges kapcsolatot, ami csak ember és ember között lehetséges. Nem a„gyermekké válás” itt a fő mondanivaló – megszületik bennünk az „ártatlanság” –,hanem a szeretetre való igazi képesség, ami csakis egy másik emberrel szembenjelentkezhet bennünk, illetve mérhető le, tehető próbára.

20. kép – A Szellem Valósága [A Végítélet, A Feltámadás]A kép „Végítélet” elnevezése csak egy betegesen pesszimista vagy rosszmájú

lelkület találmánya lehetett. Puszta ránézésre is inkább a jóval reménykeltőbb„Feltámadás” nevet lenne csak szabad használnunk a képre. A várható büntetéssemmiféle kellékét és felvonulását nem észleljük itt, és a sírjukból kilépő emberek a rettegésnek semmilyen jelét nem mutatják. A kép hangulata nem a félelem, hanemaz ujjongás. Figyelemre méltó ugyanis: az égben megjelenő szárnyas angyalalaknem kardot – egy fegyvert – tart a kezében, hanem trombitát – egy hangszert! Arca sem borzadályt kelt az emberekben, hanem éppen bizalmat és fellélegzést,valami önkéntelen és szíves odafigyelést, mert nem egy zord és kérlelhetetlen isteniBosszúálló meglehetősen visszataszító látványa tárul elébük, hanem a messzehangzóhangszerrel hatalmasat trombitáló angyallény, akinek orcája kétoldalt gömbölyűenfelfúvódik boldog igyekezetében, amint az embereknek kihirdeti hosszú Földi Álmukbefejeződését, mert a saját lelkükben-tudatukban végre kettéhasították az igaziValóságot eltakaró Látszatok Fátylát. Az angyal tehát nem is „sorakozót fúj”valamilyen számonkéréshez vagy éppen az „Égi Király” trónja előtt lezajló katonásszemléhez, hanem a saját belső szellemi feltámadásuk tényét közli velük.

115

Összehasonlítások

– A Női és a Férfi Princípium kétszer, két helyen jelenik meg. Az Élet-ben [A Császárnő] és A Fizikaiság-ban [A Császár] a materiális, a testi, a természeti, azinkább külsőleges, ösztönös megnyilvánulását találjuk. Az Egoizmus Legyőzésében[Az Ördög] és az Adni fokozaton [A Csillag] ezzel szemben a Férfi és a NőiPrincípiumnak a szellemi, az Én-tevékenységben gyökerező, tehát egy tudatosabb ésmár a moralitás területéhez tartozó megnyilatkozása fejeződik ki.

– Az „Ördög” „ostorként” a kezében tart egy fáklyát és befogja az emelvénye elé az embert, ami visszautal Az Én-re [A Diadalszekér]. Amiként az Énünk felépíteniakarja a személyiségünket és vezeti valami magasabb szempont alapján az embert, az egoizmus – az „Ördög”, avagy a „Gonosz” – is irányítani akar belül bennünket,de azzal a céllal, hogy lerombolja mindazt, amit az Én bennünk már megteremtett.

– A Kozmikus Tudat [A Világ] képén levő Nőalak – aki maga az Ember – kezébenkét „mágusi” Pálcát látunk. Az Új Ember [A Bolond] is két Botot fog, egyiket a vállán viszi, a másikra a gyaloglásában támaszkodik. E két tárgy valójábanugyanaz: a „Bolond” Botjai a Teremtő Erő isteni Pálcái, tehát nem puszta külsőkellékek a képen, hanem a rajta szereplő személy belső jellemzését szolgálják,tudatának, képességeinek „kívül ábrázolt” megjelenítései. Az, hogy e két egymásután következő képen mindkét személy kezében két tárgyat találunk, bizonyossáteszi, hogy a két szereplő is ugyanaz: a 21. képen található Nőalak maga a későbbi„Bolond” (az Új Ember)! Az egyik azért nőnemű, mert „mindent magába fogadott”és a Kozmosznak már „gondviselője”. A másik azért hímnemű, mert „önmagábólteremt”, és a Létnek már aktív „alakítója”, „formálója”.

A „Mágus” csak egyetlen Pálcát tart a kezében, a „Bolond” kettőt. Ezt nem úgykell értenünk, hogy az Ember nagyobb teremtőképességgel rendelkezik immár, mintaz Isten, hanem úgy, hogy A Teremtő tevékenységét, világalakító munkáját mostfolytatja Az Új Ember a saját belső kifejlődése után, ám vele valami új is megjelenik a Létben, ami a világteremtés kezdetén, amikor A Teremtő még „egyedül” – avagy a szükségszerűség formájában – művelte azt, nem volt megtalálható a KozmikusValóságban. Az Ember tehát hozzátesz valami lényegeset és újat a világhoz! Ez isazt mutatja, hogy a legkevésbé sem körbenjár a Lét fejlődése, bizonyos elért csúcs-pont után lerombolva, majd idővel ismét elölről kezdve mindent, hanem „spirálisan”halad egyre feljebb és egyre messzebb eredeti Kezdő Pontjától, a Kozmikus Tudatakkori általános minőségétől. Az Emberi Lény ezek szerint nem a Világegyetemjelentéktelen porszeme, és nem is egy „bűnös” és haszontalan kinövés rajta, hanemlétteremtő feladatai vannak benne, és az Istenség társa a Kozmosz szellemi-tudatiépítésében! Nem az előbbi, hanem az utóbbi irányból és minősítésből kellene ezértmindenkor tekintenünk önmagunkra is, és így természetesen a Kozmosz e különösés megkülönböztetett létezőjére is: magára az Emberre.

116

Ha a tarot-kártyákban „A Világ” lapján – mint gyakran megesik – csak egyetlenPálcát tart a kezében a Mindenség középpontjába helyezett Nőalak, akkor észre-vétlen marad az emberfejlődés benne ábrázolt végeredményének mint a 21 fokozatzáró akkordjának szoros kapcsolata és lényegi összefüggése mind a legelső, mind a legutolsó – az utána következő – személlyel, ti. a „Mágussal” és a „Bolonddal”.

– Az emberi szabadságra két kép utal közvetlenül az összes tarot-kép közül: A Szabad Akarat [A Szeretők] és A Saját Alap [A Torony]. Mindkettőre egy „Égből jövő” behatást, egy felülről való isteni lefelé irányulást is odarajzoltak. A Szabad Akarat esetében egy Égi Alak nyilaz rá az emberre, A Saját Alapnálegy Égi Villám csap bele – nem egy toronyba, hanem megintcsak – az emberbe, hogy azt követően a szabadság lehetőségével élve végezze, és – a második képnél –már még fokozottabban szabadon és önmagán alapulóan folytassa további belsőszellemi útját az ember. Ez azt fejezi ki, hogy szabaddá lenni egy isteni felszólításszámunkra és bennünk!… Az Ember a Szellemi Kozmoszban egy kiválasztott lény,amit éppen a szabadság elnyerése miatt mondhatunk el róla. Vagyis a „szabadság”fogalma maga közvetlenül nem azonosítható a „gonosszal”, a „bűnnel”, a „láza-dással”, az „engedetlenséggel”, amiként olyan fáradhatatlanul akartak erről mindigis meggyőzni bennünket a szabadságunktól a saját uralmukat féltő és állandóan egyisteni diktátor szigorúságára hivatkozó egyes történelmi vallási egyházak és államiintézményrendszerek. Valójában az emberi szabadság kibontakozását nem engedni,ezt az isteni képességet az emberben megfojtani és eltaposni akarni az igazigonoszság, amely egyúttal annak is útjában áll, hogy az ember – sőt, az Ember mintkozmikus lény – valóban eltaláljon a benne élő magasabb szellemiséghez éppúgy,mint a rajta kívül létező – szabad – Istenség eszméjéhez.

– A legrégebbi tarot-kártyákban „Az Igazság” a 8. helyen, „Az Erő” pedig a 11.helyen állt. A 20. század elején A. E. Waite saját megfontolásai alapján felcserélte e két képet, és így a Waite-féle tarot-ban önkényesen átszámozta őket: „Az Erő”a 8. helyre került, „Az Igazság” a 11.-re. A rajzai miatt híressé és elterjedtté vált Waite-tarot számos további tarot-kártya mintájául szolgált, így napjainkban márvegyesen találkozunk e két kép kétféle megszámozásával.

A Belső Út szempontjából ez a felcserélés azonban tévedésnek bizonyul, és meg-zavarja a fokozatok egymásra épülésének logikáját. A 11. fok egy fordulópont a 22ábra fejlődésmenetében, mintegy két részre osztja az ember belső szellemi érésé-nek és küzdelmes önteremtésének folyamatát. A szellemi önbeavatás már ténylegesgyakorlata kezdődik meg utána, amely nem bizonyos „igazságok” felismerésénmúlik, hanem az igazi „belső erő” megjelenésén az emberben, aki már valóban a közelébe kerül a Szelleminek, azt egyre inkább képes magában valóságosanfeltámasztani, szemben a korábbi, inkább még ösztönös és kereső magatartásával,amely még egyfajta távolságot fejezett ki a Szellemitől, ennek csak „elméletéig”emelkedett, de még nem jutott el magában a „valóságáig”. A 11. fok, A Belső Erőaz a fordulópont, amikor ezen a határon végre áttörünk.

117

A képek a teremben

11. A Belső Erő [Az Erő]**********

10. A Két Irány [A Szerencsekerék] 12. A Szellem Felvállalása [Akasztott E.] 9. A Befeléfordulás [A Remete] 13. A Félelemnélküliség [A Halál]8. A Lényeglátás [Az Igazság] 14. A Szellem Minősége [Kiegyenlítődés] 7. Az Én [A Diadalszekér] 15. Az Egoizmus Legyőzése [Az Ördög] 6. A Szabad Akarat [A Szeretők] 16. A Saját Alap [A Torony]

–––– ––––5. A Szellemi Szikra [A Főpap] 17. Adni [A Csillag]4. A Fizikaiság [A Császár] 18. A Szellemit Közvetíteni [A Hold]3. Az Élet [A Császárnő] 19. A Belső Megnyílás [A Nap]2. A Lét [A Főpapnő] 20. A Szellem Valósága [A Végítélet]1. A Teremtő [A Mágus] 21. A Kozmikus Tudat [A Világ]

Az Új Ember [A Bolond]

(A képek ilyen elrendezését a Belső Fejlődés szerkezete indokolja. Lásd ott.)A bal és a jobb oldalon 10-10 kép van. A bejárattal szemben a főfalon középen

egyetlen képet látunk, amely az emberi önteremtés, önmegváltoztatás jelképe.(A Beavatás Termének legfőbb tanítása az önteremtés.) Az innenső falon viszont,ahol az ajtó van, nincs kép. Csak magán az ajtón látható egy kép. – A belépő előszörszemben a főfalon A Belső Erő képét pillantja meg. Majd végignézi a két oldalfalat.Legutoljára, a kilépéskor veszi csak észre Az Új Ember [a Bolond] képét az ajtón.

A „Bolond” képe belül az ajtón volt és nem a falon… Eredetileg azért sem voltszáma, mert nem a falon – vagyis a többi kép között – volt található, hanem mintegya kijáraton, az ajtón. – A 22-es számot azért tulajdoníthatta neki az utókor, mertkétségkívül a 22. helyen van a tarot-képek sorában, vagyis az a tudnivaló fennmaradta későbbi évszázadokban is, hogy a „Bolondnak” a 21. kép, a „Világ” után kelljönnie. De a legrégebbi tarot-ábrázolásokban semmilyen szám nem volt a lapján!Ezért egyes tarot-kártyákban a „Bolondot” önkényesen áttették legelőre és a nullaszámát adták neki. A nullával való jelölése azonban értelmetlenség, hiszen ha ő azelső kép, még a „Mágus” előtt, akkor értelemszerűen az 1-es számot kellett volnakapnia! A „Mágus” azonban a Lét kezdete és elindítója, nélküle nincs semmi,második helyen tehát nem lehet. Így az 1-es szám egyértelműen a „Mágusé”. Haviszont a „Bolondot” minden elé akarjuk tenni, abból a megfontolásból, hogy ő az a– beavatandó – személy, aki majd végighalad az egész beavatási folyamaton, akkorszámára valóban csak a nulla marad, ami az 1-es „előtt” áll. Egy olyan személytazonban, aki „még semmit sem csinált” és a beavatás szempontjából teljesen „üres”és szellemi tartalom nélküli, felesleges lett volna külön jelölni.

118

A „Bolond” nem is az út elejét jelképezi, hanem éppenséggel a végét, azt, amikormár minden megszerezhetőt birtokol magában valaki – maga az Ember –, amit ez azÚt nyújthat számára. A „Bolondnak” ezért sem nem nulla, sem nem 22-es a száma,hanem nincsen száma, szám nélküli, jelezve ezzel azt, hogy az egész Belső Úton mártúl van, azaz egyúttal már kívül áll e fejlődési egymásra következésen, a tarot-képekbelsőleg összefüggő és jelentésegészét tekintve zárt során. Mert a „Bolondnak”, az Új Embernek nem egy újabb ön-teremtő feladata van, hanem már világ-teremtőfeladata, vagyis nem önmagára irányul a tevékenysége, hanem a létre, a külsővilágra! Nem a saját belső lényét kell megformálnia, hanem a rajta kívüli valóságot.Az Új Ember „bolond” jellege csak a Régi Világgal való kapcsolatára értendő, éppenarra, hogy ő közvetlenül már nem kapcsolódik a Régi Kozmosz meglétéhez ésminőségéhez, hanem egy Új Kozmosz kialakításában segédkezik a Világteremtőnek:túlnéz a mögötte levő világon, avagy előrenéz egy ismeretlen másik világ felé!Vagyis „elhagyja” a Régi Világot, „kimegy” egy újba. Ezt rendkívül találóan és szelle-mesen fejezte – volna – ki az, hogy a Beavatás Termében – feltevésünk szerint –belül az ajtóra festették fel „A Bolond” képét, érzékeltetve a beavatandóval azt,hogy amiként ő is távozik majd e teremből, végignézve és végiggondolva a 21fejlődési fokozat jelentését, ugyanígy távozik az Új Ember is a Régi Világból, a létegy eddig fennálló állapotából. A kilépő neofita ezzel az élménnyel – a legutolsó képpel a lelkében – hagyja el a termet, és ez marad meg benne végső mondanivaló-ként: végigjárni és beteljesíteni az eddigi világ értékeit, és ezután nekikezdeni annak,ami miatt az egész beavatási utunk történt. „Egy új létminőség kialakítása a világbanaz Emberi Lény által” – ezt jelenti „A Bolond” képe és alakja… És ezt az egyetemesfelszólítást mint legmagasabb rendű eszményt, de egyúttal mint gyakorlati célt vitte magával mindannyiszor a többi már beavatott személy is, amikor kiléptek aBeavatás Terméből. –

A két oldalfalon a szemben levő képek számainak összege mindig 22! A főfalonA Belső Erő száma 11, aminek összege szintén 22, vagyis Az Új Ember „helyének”száma, aki a Kozmosz új beavatója lesz, és aki már nem tartozik a 21 kép egybe-függő láncolatába. A 22-es számra – vagyis az ajtóra, a kijáratra – való ilyen nyo-matékos utalás jelzi, hogy a terem falán megjelenített igazságok csak önmagukbanképeznek egy zárt egészet, de létezik egy ennél is nagyobb további összefüggés ésegész, amelyben továbbfolytatódik a fejlődés útja! Maga a mozgás és haladás örök,nem ér véget semmilyen tetőponttal sem, még ha az új irány a jelenlegi látókörün-kön egyelőre kívül is esik és a szellemi horizontunkon messze túlnyúlik az a tudatiminőség és tényleges tennivaló, ami a belőlünk kifejlődő Kozmikus Emberre vár…A legkevésbé sem mellékes, hogy „A Bolond” „A Mágus” és „A Világ” között áll,a két legjelentősebb, „legnagyobb” kép között. Ez is utal a rá váró feladat nagysá-gára, léptékeire és a Kozmoszban betöltött szerepének jelentőségére. Az Emberneka Mindenségben missziója van, és létezésének igazi értelme csakis az lehet, hogy adni képes valamit a Létnek, olyat, amit csak ő tud megadni neki, amire ő készült felés szenvedett meg érte, hogy egyszer a Mindenség valódi és teljes értékű tagja lehes-sen, aki már részt vesz a világ védelmező fenntartásában és alkotó teremtésében.

119

A szellemi belső fejlődés szerkezete

A 4x5-ös felosztás

Az 5+5 és 5+5 kép között a felezőponton A Belső Erő [Az Erő] van, és az egészfolyamaton kívül áll Az Új Ember [A Bolond].

A KOZMIKUS PRINCÍPIUMOKI. 1. A Teremtő [A Mágus]

2. A Lét [A Főpapnő]3. Az Élet [A Császárnő]4. A Fizikaiság [A Császár]5. A Szellemi Szikra [A Főpap]

A SZUBJEKTÍV TUDAT FEJLŐDÉSEII. 6. A Szabad Akarat [A Szeretők]

7. Az Én [A Diadalszekér]8. A Lényeglátás [Az Igazság]9. A Befeléfordulás [A Remete]

10. A Két Irány [A Szerencsekerék]

*** 11. A Belső Erő [Az Erő]

III. 12. A Szellem Felvállalása [Az Akasztott Ember]13. A Félelemnélküliség [A Halál]14. A Szellem Minősége [A Kiegyenlítődés]15. Az Egoizmus Legyőzése [Az Ördög]16. A Saját Alap [A Torony]

A KOZMIKUS TUDAT KIALAKÍTÁSAIV. 17. Adni [A Csillag]

18. A Szellemit Közvetíteni [A Hold]19. A Belső Megnyílás [A Nap]20. A Szellem Valósága [A Végítélet]21. A Kozmikus Tudat [A Világ]

Az Új Ember [A Bolond]

120

A 21 lépcsőfokból álló Én-fejlődés tulajdonképpen három alapvető szakaszrakülönül el. A középső azonban kétszer olyan terjedelmes, mint a másik kettő, ésönmagán belül két részből tevődik össze. Ezért végül is négy szakaszt különböztet-hetünk meg a teljes sorrendben, amelyek aszerint jellemezhetők, hogy az emberegyre aktívabb szerepet játszik bennük, egyre inkább a saját kezébe veszi önátalakí-tásának munkáját az egymás után következő szakaszok folyamán, ezáltal egyretudatosabban és egyre hatékonyabban lép fel saját belső fejlődésében.

A KOZMIKUS PRINCÍPIUMOK

I. 1. – 5. A Teremtő –– A Szellemi SzikraEz a szakasz az ember lényét a legáltalánosabban fogalmazza meg, azokat

a tulajdonságait írja le, amelyek az egész nemét jellemzik és mint „kozmikus létezőt” megilletik. Az akarat, a gondolkodás, az érzés képessége bennünk, az ember mint fizikai és szellemi lény. Egyúttal e tulajdonságait össze is kötöt-ték vagy vonatkozásba hozták a világmindenség, a létegész egyes „rétegeivel”,alapprincípiumaival, mint amelyek „belekerültek” az ember felépítésébe, belső tudatminőségébe, illetve utalnak sajátos léthelyzetére és az ebből következőrendeltetésére a Kozmikus Valóságban, mindenekelőtt magán a Földön.

A SZUBJEKTÍV TUDAT FEJLŐDÉSE

II. 6. – 10. A Szabad Akarat –– A Két IrányMinden igazi belső szellemi fejlődés feltételeit találjuk meg ebben a

szakaszban. Itt már egy konkrét egyénről van szó, akinek saját magának kell létrehoznia azokat a belső előkészületeket, amelyek a szellemi-lelki alapjátteremtik meg a benne megkezdendő emberfejlődésnek. Ezek: a szabadságravaló képességének tudatosítása (6), énjének érvényesülése és irányítói ereje a személyisége felett (7), logikus és lényegre látó gondolkodásának kiképzése (8), önmaga szellemi-lelki lénye befejezetlenségének felismerése (9), a morálisérzületnek, a moralitás belső szükségletének kialakulása benne (10).

Mindezek megléte azonban csak valami félút, korántsem a végállomás, mert e felsorolt öt alapfeltétel – amelyek egyébként a mindennapi élet számára is alapkövetelmények – tartalmilag bármilyen irányban felhasználhatók avagy eltéríthetők, vagyis megmaradhatnak teljesen a hétköznapok keretei között is és egy materiális világképen belül, de akár egy kommersz spirituális-misztikus látómezőt sem meghaladva. Az igazi szellemi fejlődésünkben e szinten inkább még csak „elméletileg” viszonyulunk a Lét nagy kérdéseihez, az ember valódi hivatásához és a szellemiség fogalmához, így magához a bennünk kialakítani való szellemi mivolthoz is, és ebből következően a „kozmikus” és a jelenlegi földi tudatunk számára „transzcendens” Szellemi Világhoz.

121

*** 11. A Belső ErőA Szubjektív Tudatunk fejlődésében a fordulópontot jelenti ez a lépcsőfok.

Az előtte levő szakasznak a csúcspontja és az ezután következőnek a beindítója. Belső szellemi erőink igazi összpontosulását jelképezi, amikor már a „gyakorlatban” is képessé válunk a szellemit érvényesíteni magunkban. Ez csakis abban mérhető le, hogy mennyire tud valóságosan felülkerekedni bennünk a szellemi a szellemnélkülivel és szellemalattival szemben, illetve a morális az immorálissal szemben. Mindezek a saját személyünkben találhatók, így egyúttal az önmagunkkal való megküzdés kapujához érkeztünk most el, amelyen vagy belépünk, vagy onnan visszahátrálunk. A Belső Erőnk e küzde-lemhez nem származhat bennünk egyéb forrásból, mint a szellemiből, a saját szellemünkből, mert egyedül ennek van meg az az igénye, hogy önmagunkat átalakítsuk, és pontosan ez a magunkkal szemben támasztott ilyen igény hoz-hatja csak létre azt az erőt is, amellyel képesek lehetünk az önátformálásun- kat ténylegesen megvalósítani, azaz végigküzdeni... Akinek efféle „igénye” nincs, annak „ereje” sem lesz önmagát valóban megváltoztatni! Ezért A Belső Erő képe a Beavatás Termében joggal állhatott a főhelyen, egyfajta Szellemi Oltár gyanánt, és egymagában, nem beolvadva és elveszve a többi kép között, mert valóban fordulópontot jelképez az egyéni fejlődésünkben: tulajdonképpen csak vele kezdődik meg az önteremtés az emberben, ami az egész Belső Útlényege, mondanivalója és „titka”. Ezért is találjuk a végtelen jelét az Oroszlán fölé kerekedő, de nem egy külsőleges erőszak eszközével élő, hanem már a Szellem „láthatatlan”, „isteni” erejét használó Nőalak feje fölött! Ahogyan A Teremtő [A Mágus] – aki fölött szintén ott látható a végtelen jele – világotteremt a Szellem Erejével, ugyanúgy a mi saját Belső – szellemi – Erőnkönmagunkat, a mi egyéni világunkat lesz képes teremteni. Most jelenik meg bennünk tehát a Szellem először gyakorlatilag, és a Szellem első ilyen jelent- kezése számunkra valami – erő.

III. 12. – 16. A Szellem Felvállalása –– A Saját AlapA Szubjektív Tudat fejlődésének második és már valóban tettekkel beszélő

szakasza kezdődik meg A Szellem Felvállalásának belső magatartásával. Itt már – vagy innentől fogva – nemcsak tapogatózunk a Szellem irányában és félig-meddig még ösztönösen követjük orientáló értékeit, hanem kifejezetten melléállunk, és már valóban tudatosan és akarattal indulunk meg a Szellem– a Beavatás – Útján. A Szubjektív Tudat e második szakaszában, szemben az elsővel, már nemcsak egy előkészített tudati alap és egy megszerzett belső erőáll a rendelkezésünkre, hanem egyéni fejlődésünk számára már kikristályoso-dik a cél is, ami felé törekedni fogunk. Csak most válik bennünk először céllá a Szellem! Ennek lesz az a következménye, hogy egyre közelebbről is érezzük a Szellem igazi mivoltát, sajátos „atmoszféráját”, a rá jellemző – számunkra kezdetben talán nyomasztó és „túl bonyolult”, ezért idegen – világát. A legfőbb változás bennünk azonban mégis az, hogy kezdünk már lépést tartani a nem

122

„majaként” létező, hanem az „igazi” valóság intenzitásával működő Szellemi Világ saját ritmusával. A belső életünk, a lelki folyamataink „üteme”, a tudati felfogóerőnk, a tudatmozgásaink „sebessége” ehhez idomulva és ennek most elszántan a nyomába eredve fokozatosan felgyorsul. Gondolkodói bátorságunk mértéke messzemenően megnövekszik. Képesek leszünk szembenézni olyan dolgokkal és kérdésekkel, amelyekkel korábban nem tudtunk és többnyire nem is mertünk. Egyre önállóbbakká és belsőleg egyre szilárdabbakká válunk. Mindinkább megjelenik bennünk és érezzük is magunkban a saját szabadságunkhatóerejét és önformáló szerepét, amit a szellemi fejlődési utunkon egyre magasabbra érkezve immár egyre kevésbé nélkülözhetünk. Ezt a szakaszt (III.)nyugodtan nevezhetjük a Belső Szabadság kialakítása szakaszának, amelyben az Ember kozmikusan újszerű lényének legdöntőbb specifikumát dolgozzuk kimagunkban, és ezzel az Emberfejlődés már hosszú korszakok óta legvártabb eredményét mutatjuk fel a „Szellemi Világnak” és nyújtjuk át a „Kozmikus Összlétnek”. – Az itt található öt fokozat mindegyikén valóban erősen próbára lesz téve a szabadságra való képességünk. A Szellemi irányában történő szemléletmódváltozásunkra senki sem kényszerít bennünket, sőt a hétköznapi világgal szembenállva kell majd ezt cselekednünk! Ha nincs meg bennünk a szabad elhatározás e tettünk számára, akkor nem is fogunk elindulni soha a Belső Út most már egyre meredekebben emelkedő e további részén (12).

A bármiféle és bárkitől való félelmünk szintén a saját szabadságunk terü- letéhez, ennek megméretéséhez tartozik, mert valójában minden félelem és gyávaság csak a szabadság hiánya bennünk… Aki „szabadon”, vagyis önmagára támaszkodva és magában bízva lép fel az életben, annak egyes akár meglehető- sen éles helyzeteiben, az a valóságos veszélyek vagy fenyegetettségek közepette sem lesz kiszolgáltatottja a félelmeinek, mert tudni fogja magáról, hogy előbb- utóbb kivonja személyét a helyzet hatása alól, így nem „végleges” számára az ilyen adott külső szituáció sem. Félelmeink legfőbb forrása ugyanis az, hogy kiútját tekintve mi magunk „lezárjuk”, azaz ránk tett hatásában „véglegesítjük” magát a helyzetet, mint amire nincs egy belőlünk kiinduló megoldás. És való- jában ettől félünk, a saját erőnk és szabadságképességünk hiányától, nem is a szituációban megjelenő külső erőktől… A hősök sohasem amiatt voltak hősök, hogy nem mérték volna fel a veszély nagyságát, hanem amiatt, hogy önmagukat soha nem veszítették el a veszélyben, önmagukról hitték, hogy a veszéllyel szembenézve fölébe tudnak kerülni.

Egy addig ismeretlen területre (a Szellemibe) behatolni ugyanilyen „félel-metes” lehet. De itt is azok a törvényszerűségek uralkodnak, amelyek a saját szabadságunkra vezethetők vissza. Vállalni egy ismeretlen világgal való találko-zás közben keletkező félelmeinket, a fellépő értelmezői bizonytalanságainkat, a kezdeti szükségszerű tájékozódásképtelenségünket: nem kis bátorság a ré-szünkről! De egy ilyen ismeretlen világ csak úgy nyitja meg magát előttünk, ha elszántan valóban be is hatolunk a területére, tehát ha megszerezzük és megőrizzük aktivitásunkat, kezdeményezőkészségünket e találkozásban (13).

123

Az ezután következő három fokozaton egyre intenzívebbé válik bennünk a valódi szellemi tevékenység, és ennek folytán igazi eredményeket fogunk tudni felmutatni a mindinkább már minőségi síkon és árnyalatokban zajló belső fejlődésünkben. Itt már legelsősorban a saját teremtőképességünkre kell támaszkodnunk, amely mindvégig itt volt bennünk, fokozatosan ébredezett, de csak mostantól fogva kezd valóban működni, és már számunkra is láthatóvá és létét tekintve „bizonyítottá” válni. Az ember ekkor szembesül magában igazán az önteremtés nagy misztériumával, felemelő sikereinek boldogító érzetével éppúgy, mint „emberfeletti” nehézségeinek izzasztó poklával és számunkra mindig keménynek bizonyuló próbáival. – Ennek előfeltételeként felfénylik bennünk egy intuitív képesség, amely már egyértelműen mutatja a magasba vezető utat, minthogy mindenkor felismeri a szellemit, a Szellem minőségét (14). Ez által a Szubjektív Tudatunk kimunkálásának és benne rejlő lehetőségei teljes életre keltésének a végső szakaszára jutunk, ahol a legnagyobb összecsapásokat éljük meg saját magunkkal, személyiségünk individuális voltával. E küzdelem nem könnyen elérhető eredménye az lesz, hogy egyedi lényünk általunk immár megközelíthetővé tett belső magjában „felszabadítjuk” a szabadságunkat a hozzátapadó egoizmusunktól (15). Ennek következtében mind a morális erőnk, mind a szabadságunk végtelenül megszilárdul, miáltal egyre közelebb kerülünkaz „Éghez” is, mert egyúttal feljutottunk a saját szabadságunk „tornyának” is a tisztán morális „tetejére”, ahonnan már csak felfelé, az egyén léptékein túlnyúlóértékek, tulajdonságok és ismeretek felé vezethet a további Belső Utunk (16). – A Szubjektív Tudat fejlődésének e 2. szakasza szintén csak valami előkészületvolt tehát a következő, még magasabb szintre, a Kozmikus Tudat befogadására.

A KOZMIKUS TUDAT KIALAKÍTÁSA

IV. 17. – 21. Adni –– A Kozmikus TudatA most következő és utolsó szakaszban szerezzük vissza elveszített kozmi-

kus tulajdonságainkat és képességeinket, amelyeket eredetileg az Összlétben birtokoltunk, még ha nem is pontosan ugyanilyen formában. Ezek magának a Szellemi Kozmosznak a morális jellemvonásai, de mindezt mi már – eltérően a világegész többi létezőjétől – szabadon és egyénileg akartan sajátítjuk el, minden külső kényszertől mentesen, az Isteni Szükségszerűség korábban általánosan jellemző közvetlen jelenlététől és irányítói befolyásától immár függetlenül, vagy legfeljebb csak a Szellemi Világ bizonyos távoli figyelmétől kísérve. Az első három tulajdonság közvetlenül morális, a másokért való éléskozmikus törvényét fogalmazza meg: önmagunk képességeinek felajánlását a világ számára (17), a világ szellemi ébresztésében való részvételünket (18), és a belső megnyílásunkat a többi létező felé, akiknek érdekeit már a sajátunké-nak tudjuk érezni (19). Az utolsó két lépcsőfoka a Belső Útnak és magának az Emberfejlődésnek a morális mellett tudati-gondolati természetű is, és az Ember

124

és a Kozmosz kapcsolatára derít fényt. Megismerjük és megértjük a SzellemiValóságot (20), és elfoglaljuk – felfogjuk és vállaljuk – eddig üresen álló létteremtő helyünket a Mindenségben. Az „Ember” ezideig még csak lehetőségvolt, most e puszta lehetőségből valóság lett. Ezzel ténylegesen megjelent benne és általa – az első szabadon morális lény a Szellemi Kozmoszban (21).

Az Új EmberAz Ember magasabb rendeltetésének és létezése értelmének megvilágosodása

bennünk. „Az emberi Én szabad és önmagát átalakító tetteitől függ a KozmikusJövő, magának a Szellemi Kozmosznak a sorsa!” Az Emberi Lény öntudatossáválása, saját kozmikus értékének, jelentőségének és nélkülözhetetlenségének tudatosítása. Ember és Isten azonos és közös világteremtő céljának belátása.

A Belső Építést követnie kell, követni fogja a Külső Építés. Az emberi Benső felépítése után és már arra alapozva, mintául azt használva jön majd létre a Jövő Kozmoszában a megígért morális, individuális és szabad – ÚJ VILÁG.

* * *

A 4x5 + 1 + 1-es felosztás világosan tagolja az emberi Én-fejlődés egyes fő szakaszait, így a 22 kép egymásutániságán nekünk sem „egyetlen lendülettel” kell végigtekintenünk, nem téve különbséget az egyre „előbbre” haladó tarot-képekmondanivalója között, hanem legelső lépésként éppen azt lehet felismernünk, hogyjól látható csoportokba rendeződnek a képek, amely csoportok között lényegesminőségi eltérések vannak, az emberfejlődés más és más szintjét különböztetik meg.

Az első (1. – 5.) és a negyedik (17. – 21.) ilyen egység kozmikus természetű, a Szellemi Kozmosszal kapcsolatos, a benne fellelhető tulajdonságok és ismeretek a Kozmoszból erednek vagy oda vezetnek. Az első csoport az Ember belső fejlő-désének a lehetőségét, a kiindulópontját teremti meg; a negyedik csoport e fejlődésvégpontját, tehát a benne rejlő tulajdonképpeni célját állítja elénk.

A második (6. – 10.) és a harmadik (12. – 16.) egység – közrefogva a 11. fokotavagy tulajdonságot – az ember saját szubjektív világát öleli fel, ahol önmaga egyedi lényével kell „találkoznia”, azzal „megküzdenie”, a szellemivel fokozatosanátitatnia, és önmagát alkalmassá tennie arra, hogy partikuláris egyedisége kozmi-kus jellemvonások és kozmikus tudati léptékek befogadására váljon majd képessé. Ez a szubjektív – közvetlenül az egyénre irányuló – fejlődésszakasz a Belső Útlegterjedelmesebb része, a 6. foktól a 16.-ig tart, tehát 11 fokból (2x5 + 1) tevődikössze. Ez a magában kettős egység a Szabadsággal „kezdődik” és „végződik” (A Szabad Akarat [Szeretők] és A Saját Alap [Torony]), és ennek megfelelően – azemberi szabadságképességünknek feladatot és munkát is adva – az igazi nagy belsőharcokat tartogatja számunkra! A 11. fok, A Belső Erő jóllehet külön helyet foglaltel a Beavatás Termében, ez csak a szubjektív fejlődésünkben bekövetkező forduló-pontot emelte ki, de ami nem egy magában elszigetelt egységnek veendő, hanem a legteljesebben beletartozik az előtte és az utána levő csoportok fejlődésmenetébe.

125

A 3x7-es felosztás

Ebben a felosztásban – amely a hetes szám érvényesülésére utal, amelyről tudjuk,hogy mind az egyéni, mind pedig a kozmikus fejlődésben alapvető szerepet játszik– három fejlődési ívet pillanthatunk meg, három fő végeredménnyel.

I. 1. – 7. A Teremtő –– Az ÉnEz a lefelé ereszkedő – kozmikus – fejlődés bemutatása, amely az Istenséggel

kezdődik, a Lét legmagasabb pontjával, és annak „lenti”, „legalsó” megjelené-sével, a Kozmikus Világ legújabb szereplőjével záródik: az emberi ÉN-nel.

II. 8. – 14. A Lényeglátás –– A Szellem MinőségeEz a szakasz azt ábrázolja, ahogyan az emberi Én szellemileg fokozatosan

megtalálja és kidolgozza önmagát „lent” a fizikai világ körülményei és nehezítő feltételei között, megtapasztalván saját magában az értelem tévedéseit (8), a hétköznapi élet „világi” hazugságait és álértékeit (9), a moráltalanságot és a rosszindulatot (10), a szubjektív emberi gyarlóságokat és azoknak erőszakos- ságát (11), – és ezekkel szembefordulva kialakítja magában ellenszerüket… Majd előkészül magasabb rendeltetésére a Szellemihez való odafordulás (12), szembenézés (13) és átélés (14) tekintetében. Ez a fejlődési egység a SZELLEM minőségének megszerzésében tetőződik.

III. 15. – 21. Az Egoizmus Legyőzése –– A Kozmikus TudatEbben történik meg a felfelé emelkedés folyamata, amely hasonlóan az első

nagy szakaszhoz, szintén kozmikus tartalmakkal kapcsolatos: el kell sajátítani benne az „új” (15. – 16.) és a „régi” Szellemi Kozmosz tudati és morális jellem- zőit. Ennek a fejlődési ívnek a végeredménye a belső természetében és szellemi képességeiben kozmikus lénnyé váló, az önerőből ismét ilyenné lett EMBER.

Az Új Ember e felosztás szerint (3x7=21…+ 1) láthatólag nem befejezi az eddigifejlődési sort, hanem éppenséggel elkezd egy újat, egy következő teljes kört, amely-ben már ő A TEREMTŐ, a „Mágus”, vagyis ő lesz az „1. kép”!

* * *

E felosztás további árnyalatokat árul el a belső szellemi Én-fejlődés bonyolultösszetettségéről. A „kozmikus” és a „szubjektív” szakaszok „egymásba tolódását”,az emberi belső fejlődés „zsilipjeit”, a kozmikus és az egyéni „szintkülönbségek”közötti összekötő elemeket és tulajdonságokat lehet észrevennünk a segítségével, ha összevetjük az előző tagolással, a 4x5-ös felosztással. Ilyen tudnivaló, hogy A Szabad Akarat és Az Én egyaránt valami kozmikus (vö. 3x7-es felosztás) és egyéni (vö. 4x5-ös felosztás) princípium bennünk, bizonyos értelemben ide is és oda is tartozik! Ami pedig már az emberfejlődés igazi mélységeibe vezet el: hogy

126

ugyanez elmondható Az Egoizmus Legyőzése és A Saját Alap megszerzése fokoza-tokról is. Már valami kozmikusat is művelünk (vö. 3x7-es felosztás), amikor egyénifejlődésünkben (vö. 4x5-ös felosztás) ezeknek belső kimunkálásán dolgozunk.

Hasonlóképpen jól észrevehető lesz a 3x7-es felosztásban az az összefüggés is,hogy mi képezi az egymás után következő szakaszok, a három nagy fejlődési ívhajtóerejét, illetve megvalósításuk alapját. Mindig az előző szakasz végeredményetekinthető a következő szakasz felépülése eszközének, avagy mozgató alanyának.

Az I. szakaszban az alap és a hajtóerő maga A TEREMTŐ. A TEREMTŐ-től(vagyis a Teremtővel, az Abszolút Tudat által és segítségével) jut el a világalakulásaz emberi ÉN-ig, amely e szakasz végeredménye lesz. Innentől kezdve azonban azEmber már egyre inkább egyedül és önmagát vezetve – önmaga teremtését végzi…

A II. szakaszban tehát AZ ÉN-től (vagyis az Én-nel) eljutunk a SZELLEM-ig, és a III. szakaszban A SZELLEM-től (vagyis a Szellemmel) eljutunk az EMBER-ig! (E kifejezéseket ugyanakkor ne mereven tekintsük, hanem csak egy terminológiaihasználatnak. Természetesen az alany mindannyiukban azonos, amely „állandóalanyt” egyaránt nevezhetnénk „Énnek” is, „Szellemnek” is, vagy „Embernek” is.Mindhárom mi magunk vagyunk, de egyre „kozmikusabban”.)

AZ („igazi”) EMBER mint a teljes fejlődésfolyamat, a három szakasz „legutolsó”végeredménye pedig ugyanígy egy következő – számunkra részleteiben egyelőremég nem belátható – nagy fejlődési ív alapja és eszköze lesz a távoli kozmikusjövőben! Vagyis a Tarot 22 arkánuma folytatódik majd egy másik arkánumsorban...

A létrejött fejlődési „végeredmények” mint a következő szakaszok hajtóerői:TEREMTŐ � ÉN � SZELLEM � EMBER � … AZ ÚJ KOZMOSZTUDAT

(1.) I. (7.) II. (14.) III. (21.)

* * *Az értelmes és belsőleg önálló Olvasóra bízzuk, hogy maga fejtse tovább

és egyre mélyebben hatoljon be az emberi lét itt követett nagy titkaiba. A tarotképeinek e fenti értelmezése nem dogma, hanem egy lehetséges megközelítés, amelymegfér a további kiegészítésekkel és nyitott a helyesbítésekre is. – A képek általhordozott szellemi jelentéseket bizonyára nem lehet egy felületes rápillantás alapjánmegítélnünk. Újra és újra elő kell vennünk őket, ismételten átgondolnunk, tágítvasaját magunkban a helyüket és az egyre intenzívebb belső érvényesülésüket.

A tarot 22 nagy arkánumán végighaladni: valóban beavatást nyújt, a szellemiÉn-beavatás Útjára jutunk általa. Gondolati megértése után a gyakorlatimegvalósítása következik, a megismert tulajdonságok, nézőpontok, képességek és erők életre keltése a saját egyéni lényünkben, a saját életünkben. Nagyok akövetelmények, amelyekkel szembetalálkozunk, megerőltető a munka, aminekkitesszük magunkat, de rendkívüli az eredmény is. A saját életünk és a világ léténekértelméhez jutunk közelebb, a sorsunkat már magunk kezdjük formálni efelismeréseknek köszönhetően, és egyre valóságosabb, átéltebb, hatékonyabb leszbennünk a mi saját legértékesebb részünk: a Szellemi Valónk, az isteni-kozmikuseredetű és a ránk váró lelki-szellemi teremtésre egyedül képes – magasabb Énünk.

127

A tarot huszonkét képe

I. A KOZMIKUS PRINCÍPIUMOK (1. – 5.) Összetartozásukat az ülő testhelyzetfejezi ki, kivéve a Mágust, akinek dinamikus, teremtő lényét állva ábrázolták.

II. A SZUBJEKTÍV TUDAT FEJLŐDÉSE (6. – 16.) A legkülönfélébb helyzetek.III. A KOZMIKUS TUDAT KIALAKÍTÁSA (17. – 21.) A képek kozmikus

jellege és egyúttal csoportszerű összetartozása felfedezhető abban, hogy mindegyikegy felső és egy alsó részre van felosztva (felül a Kozmikus Világ látható). A 21.képen viszont e két szféra már teljesen eggyé válik – a Kozmikus Ember alakjában.

Az Én-beavatás fokozatai,avagy

A Belső Út lépcsőfokai

I. – A KOZMIKUS PRINCÍPIUMOK (amelyek az Emberbe bele vannak oltva) (1. – 5.)

1. A TEREMTŐ [A Mágus]

– Az Abszolút Tudat. A Lét végső Forrása.– A szabad és személyes Isten-Én.– A Szellemiség. A Logosz, az Eszme.– Alkotóerő. Képzelőerő. Az ÚJ kigondolása.– A bennünk levő Szellem teremtőképessége, sokoldalú kreativitása általában.– Az önmagát Teremtő Ember. Az Ember önteremtő képessége, az önmagára irá-nyuló és önmagát formáló szellemi-tudati ereje.– Az Emberben rejlő belső kimeríthetetlenség, a megújulás végtelen lehetősége.– Az Akarat az Emberben.

2. A LÉT [A Főpapnő]

– A Személytelen Lét. A Szükségszerűség. A Törvényszerűség.– A minden tartalmat és létezőt magában foglaló és magába olvasztó Létegész.– A valóság „vázát” alkotó, a világ „alapját” képező létprincípiumok és törvények.– Hidegszerűség, személytelenség, érzelemnélküliség. A még „hideg” Fény.– A Lét felépítésében és működésében található Intelligencia, Bölcsesség, Logika.– Az Ember beletartozik egy Nagy Egészbe, nem önmagában áll, hanem részevalaminek. Ezt a Nagy Egészet nem képes maradéktalanul átlátni, teljesen meg-érteni. Ugyanakkor mégis lankadatlanul törekednie kell a teljes valóság közelítő éstörvényeinek egyre mélyebb gondolati megismerésére.– A Gondolkodás képessége az Emberben.

130

3. AZ ÉLET [A Császárnő, Az Uralkodónő]

– A Gondviselő Lét. A Kozmosz mint Ős-Anya. A Természet életet fenntartó ereje.– A Nőiség. A lelki melegséget sugárzás. A fizikai létben: a szerelem és a nemiség.– Érzelemtelinek, gyengédnek, lelkileg adakozónak lenni, óvni és gondoskodni.– Széppé formálni, feldíszíteni a világot, és kellemessé, boldoggá tenni azt.– Az emberi Lélek sajátos érzékenysége, az örömre és a fájdalomra való képessége.– Az Érzés képessége az Emberben.

4. A FIZIKAISÁG [A Császár, Az Uralkodó]

– A Szilárd és Ellenálló Lét. Az Anyag. A Föld. Az Evilág.– Egyértelmű és éles határok a létezésben. Egymástól elkülönülő, önálló létezők.– A Férfiasság. Önmagunk megkülönböztetése és szembeállítása a többi lénnyel.– Az egoizmus megjelenése a világban.– Cselekvőképesség. Dinamikusság. Gyakorlatiasság.– A földi Emberi Világ megformálása, kiépítése és fenntartása.– Az Ember Anyaghoz kapcsolt kozmikus léthelyzete.– Az Ember mint Fizikai Lény.

5. A SZELLEMI SZIKRA [A Főpap, A Beavatott]

– A Szellem Szikrája, Csírája bennünk. Az Emberbe ültetett Isteni.– A képesség a Szellemire. Az Isteni Tudattal való kapcsolatba kerülés lehetősége.– A szellemi Belső Tűz, ami képessé teszi az embert, hogy felfogja, elérje és együttlángoljon a szellemi – „külső” – Világtűzzel, a Világteremtő saját szellemi tüzével, és egyet akarjon vele, ugyanarra törekedjen, mint maga a Személyes Abszolútum.– A hit önmagunkban. Saját egyediségünk és egyéni létünk értékességének tudata.– Minden emberben ott van a Szellemi Való, A Szellemi Szikra, a „Beavatott”, amelya mi Szellemi Vezetőnk, az Isteni Szellem képviselője bennünk, amely tud magáról a Szellemiről, annak minőségéről, és hírt ad róla.– Az Ember mint Szellemi Lény.

131

II. – A SZUBJEKTÍV TUDAT FEJLŐDÉSE(6. – 16.)

6. A SZABAD AKARAT [A Szeretők]

– Az Ember specifikuma, egyedülálló és csak őt jellemző ismérve a Kozmoszban.– Az Egyéni Lét szabadsága. A bennünk levő szabad akarat. A személyes döntés, a saját megítélés, az egyéni mérlegelés lehetősége és egyúttal kényszere.– Az alternatíva szituációja és terhe. A cselekvési lehetőségek nyitottsága.– Felelősség. „Minden tettem alakítja is a létet, valamilyen nyomot hagy benne.”– Az Isteni Szükségszerűség hálója felszakadt, már nem köti meg és nem irányítjatovább az Embert. Ez a lehetősége és a feltétele az Egyéni Fejlődésnek.

7. AZ ÉN [A Diadalszekér, A Kocsihajtó]

– Önirányítás. Az Én kormányozza és tartja össze a belső világunkat, miközbenvalami magasabb – szellemi-„égi” – szempontot is érvényre akar juttatni bennünk.– A „Középút” – amely csak egymaga halad pontosan előrefelé, vagyis a jó ésoptimális irányban – megtalálása, ami mindig a legnehezebb. A lelkünknek a tulaj-donságok szélsőségei és kilengései közötti egyensúlyban tartása.– Önismeret. Önreflexió. Tudatosítani tudni a tulajdonságainkat, a viselkedéseinket.– A saját egyéni tudatvilágunk kialakítása, szubjektív tartalmaink, irányultságaink,nézeteink, a belső gazdagságunk létrehozása. A belső elevenség az emberben.– Személyiségnek lenni. Önmagunkat definiálni, saját világképünket kidolgozni.

8. A LÉNYEGLÁTÁS [Az Igazság, Az Igazságszolgáltatás]

– Az Igaz és a Hamis megkülönböztetni tudása.– Különbséget teszünk a Lényeges és a Lényegtelen között.– Az Igaz, a Lényeges mint iránytű, amihez viszonyítjuk a dolgokat, cselekedeteket.„Megmérjük”, hogy valami jelentését, mivoltát tekintve mennyit ér, mi a valódi„súlya”, azaz belső értéke, igazságtartalma.– Értelmezés. A fogalmak meghatározása. Mi mit jelent? Összefüggések belátása.– Reális világlátás, valóságérzékelés. Előítéletmentesség.– Az értékek általában, a magasabb eszmék, a szellemi igazságok emberformálószerepének, az ember belső lényét meghatározó jelentőségének felismerése.

132

9. A BEFELÉFORDULÁS [A Remete]

– A Szellemi iránti szükséglet jelentkezése.– A külvilágtól való erősen manipulált és általunk eddig jórészt kontrolálatlanfüggésviszonyunk felismerése. „Olyan voltam, amilyennek a világ akart látni.”– Szakítás a hétköznapi ember felszínességével, igénytelen és szűklátókörű világ-képével. Elfordulás az álértékektől, kilépés a külső javak és pozíciók utáni hajszából. – A külső ürességben való csalódás.– Keresés. Kérdezés. A dolgok, a világ értelmének kutatása. A „Miért?” kérdése.– A belső űr, a szellemi kitöltetlenség megélése. („Ki vagyok én?”)– Visszavonulás. Magunkra maradás. Számkivetettség. Hontalanság.– Az egyedüllét elfogadása. „A belső-szellemi utunkat egyedül kell járnunk.”– Az értékeset már nem a Külsőben keresni, hanem a Belsőben. (De ez még „üres”.)

10. A KÉT IRÁNY [A Szerencsekerék, A Sorskerék]

– Különbségtevés a Jó és a Rossz között. A Jó tudatos választása.– A Moralitás, a Morális Érzék megjelenése az emberben.– A világdualitás, az „Ég” és a „Pokol”, azaz a lét morális polarizálódásának, kétrészre szakadtságának és ezek ellentétességének felismerése.– Az Út „felfelé” és az Út „lefelé”.– A lét maga egy olyan megpróbáltatás, amely – morálisan – van akit letaszít, vanakit felemel. A saját egyéni létezésem önmagam próbára tevése, hogy melyik oldal,melyik értékpólus felé fordulok, melyikhez vonzódom inkább.– A Jó és a Rossz harca bennem.– „Hová akarok tartozni?” („Milyen legyek én?”)

11. A BELSŐ ERŐ [Az Erő]

– Az önmegváltoztatás igénye.– Az önmagammal szembeni elégedetlenség. Az önmagammal való megküzdésszükségességének felismerése, első igazi kezdetei, majd állandósulása bennem.– Szembenézni a hibáinkkal, a belső fejlődésünket akadályozó tulajdonságainkkal.– Szembefordulni a bennünk levő Lehúzó Erőkkel. Megfékezni magunkban azt, amicsak rombolni tud: gyűlölet, irigység, kapzsiság, bosszúvágy, hatalmaskodás stb.Ez nem azt jelenti, hogy véglegesen eltüntethető lenne a Lehúzó Erők jelenléténeklehetősége bennünk, hanem annyit, hogy már felügyeletünk alatt tartjuk őket, tuda-tosítani – észrevenni és reagálni – vagyunk képesek mindenkori jelentkezésükre.– Önuralom. Az indulatok megszelídítése.– Az erőszakról való lemondás.– Megkezdődik bennünk a „teremtés befelé”, ami csakis Szellemi Erővel lehetséges.

133

12. A SZELLEM FELVÁLLALÁSA [Az Akasztott Ember]

– A tudatos megindulás a Szellemi irányában. A „felfelé törekvés” bennünk.– Egy szubjektum feletti egyetemes-kozmikus értékrend felé fordulni, megnyílni,kitárulkozni, egy a saját léptékeinket meghaladó világtartalmat befogadni akarni.– A saját hétköznapi személyünk korlátolt és kicsinyes látószögének meghaladása,a középszerűség földhözragadt szemléletmódjának háttérbe szorulása bennünk.– A belső elszakadás az „anyagitól”, a szellemnélkülitől, a kisszerűtől.– Vállalni a szellemi Belső Út gyakorlatát, a valóságos kivitelezését.– „Útnak indulás.” Kitartás. Céltudatosság. Elkötelezettség.

13. A FÉLELEMNÉLKÜLISÉG [A Halál]

– Szembenézni azzal, ami először idegenszerűnek, félelmet keltőnek mutatja magát. – Megszólítani, kapcsolatba lépni merni a számunkra ismeretlennel vagy ijesztővel.– A belső félelmeink terhét elbírni. Az általunk még nem irányítható szituációkbólnem elmenekülni, hanem ott maradni. Helytállás. Rendíthetetlenség. Bátorság.– Legyőzni a szellemi világra vonatkozó félelmünket. Kutatni a látható mögöttit.– Hinni a saját elpusztíthatatlanságunkban, az Énünk halhatatlanságában!

14. A SZELLEM MINŐSÉGE [A Kiegyenlítődés, A Mértékletesség]

– A Szellem Minőségének érzékelése, értése.– A Szellemi iránti intuitív érzék, belső fogékonyság kifejlődése bennünk.– A Szellemi emberi fogalmát megtisztítjuk a külsőségektől, és a belső lényegét, a „mélységét”, a „titkát”, a „minőségét” keressük, majd éljük át. Ehhez eljutni csakúgy lehet, ha mi magunk is belül újjászületünk, azaz „feltámad” bennünk a Szellem.

A Szellemet már nem egyszerűen „imádnunk” kell valahol rajtunk kívül, hanemfeltámasztanunk saját magunkban… De a Szellemet feltámasztani nem lehetséges a „külsőségeiből”, abból, ami a Szellemnek csupán az általunk kitalált, számunkrafelhígított, hozzánk alkalmazkodott, elmaterializált és ezzel eltorzított „külső oldala”.Nem a „látható”, hanem a „láthatatlan” – a csak gondolható, a csak átélhető –oldalához kell tudnunk egyre intenzívebben és sokrétűbben kapcsolódni, oda kell– a „minőségi” mélységeibe és lényegébe – „átkerülnünk”, „belépnünk”. A BelsőFejlődés e fokán tehát az embernek ahhoz kell eljutnia, hogy már A Szellem Minő-ségét is érzékelje, értse a világban, mert csak ezáltal lesz képes a Szellem teljesenfelébredni és valóságosan létezni benne! A leginkább megfoghatatlanban, a leg-kevésbé definiálhatóban, a legnehezebben kifejezhetőben: a szellemi MINŐSÉGBENkell változnia, vagyis most már a Szellem igazi magasabb minőségét is meg kellmagába szereznie, ami egy valódi belső tudatváltást hoz el a számára.

134

15. AZ EGOIZMUS LEGYŐZÉSE [Az Ördög]

– Tudatosítani magunkban az „Elkülönülés Szellemének” kettős mivoltát: megadjaaz egyéni létet és a szabadságot, de ezek kifejlődéséhez belénk ülteti az önzést is. – Legyőzni magamban azt az „ördögi” kísértést, hogy önmagamat tegyem meg avilág legfőbb középpontjává. („Minden csak értem van, mindenki értem legyen.”)– Megküzdés az egoizmusunkkal. Megkeresni magunkban és szembenézni abennünk levő Gonosszal, és új irányba fordítani: az önzésnélküliségre megtanítani.– A Gonosz princípiumát meg kell szelídítenünk magunkban: az Elkülönülés Szelle-mének adományát, az individualitásunkat megtartjuk magunkban, de ki kell egészí-tenünk a moralitással. Úgy kell „elkülönülnünk” a világtól, hogy e külön létünkbenmégis magunkon túlra, a többi lényre, a világegészre is irányuljunk, vagyis a Gonoszelve, az „Elkülönülés” mellett egyúttal a kozmikus „Egységet” és „Harmóniát”, azaz ezek védelmét: a moralitást is érvényesítsük. Az ember megmarad egyénnek ez után is, de egy nem pusztán önmagára irányuló egyén már.– A saját „elkülönülésünk” a világtól – azaz az individualitásunk – a rajtunk kívülilétnek ne a rombolója legyen és ne uralkodni akarjon a világon. Az Elkülönülés elvecsak az adott egyénre, az ő individuális létének megőrzésére vonatkozzon, de neterjedjen tovább erőszakosan a külvilágra is, vagyis az egyén ne akarja a saját elkü-lönült létébe beolvasztani a többi létezőt, azaz ne rendelje alá a saját érdekeinekőket. Az ember a Kozmikus Erőből saját használatra kapott erőket ne arra fordítsa,hogy a többieket önmaga szolgáivá tegye! Az elkülönülés, az én-érzet benne levőtulajdonságát tehát ne a világ ellen használja fel.– A sorsbeli kihívásoknak, az élet megpróbáltatásainak elfogadása, magunkra vétele.A nehézségekben azt keresni, hogy mi az üzenetük, miképpen segítenek nekünkabban, hogy legyőzzük a saját egoizmusunkat. A külső bajok romboló erőit sajátmagunkat építő belső erőkké transzponálni! (A szenvedés morálisan átalakít.)– A Férfi Mivolt princípiumának megerősítése magunkban. Ez az Elkülönülés Szelle-mének „lázadó” ereje, a homogén egységből való kitörés, a korlátok szétfeszítésénekenergiája és lendülete bennünk, ami az individualizálódás pozitív erejét hordozzamagában. – Az embernek részben meg kell szelídítenie magában az Elkülönülés Szelle-mét – a Férfi Princípiumot –, részben meg is kell erősítenie magában azt! Az utóbbia Férfi Princípium minőségének helyes elsajátítását jelenti, azt, hogy az elkülönülés-hez, az önmagunk személyes határainak meghúzásához való erőt szerezzük meg ésdolgozzuk ki az egyéni fejlődésünkben, vagyis az „Elkülönülés Szellemében” levőén-védő erőt ténylegesen felhasználjuk, birtokoljuk.– Az ember tudatosítja magában a szabadság és az önzés egymástól valóelválasztásának szükségességét. Legyőzi egoizmusát, de eközben a legkevésbé sem veszíti el szabadságát. Nem a szabadságunkról kell lemondanunk, hanem azegoizmusunkról... Hiszen szabadságképességünk és ennek morálisan tudatos harcanélkül nem is lenne mivel legyőzhető az egoizmusunk. Éppenhogy a saját „szabad-ságunk” fog győzni a saját „önzésünk” felett! E küzdelem során a szabadságunkatmegtisztítjuk az egoizmusunktól és a szabadságot a moralitás szolgálatába állítjuk.

135

16. A SAJÁT ALAP [A Torony]

– Külső vezetettség nélkül lenni. Magamra utaltság. Csak magamra támaszkod-hatom. Csak az és annyi vagyok, ami „én vagyok”, vagyis ami „bennem” van.– Az ember igazán csak önmagában tud megkapaszkodni, vagyis abban, amilyennéönmagát tette az élete során, illetve amivé ő maga formálta magát.– Belső önállóság. Saját és független gondolkodás. Önmagunkon alapulás.– Találkozás a Semmivel, a Lét meghatározatlanságával, amikor a Valaminek a meg-léte és önértéke nem evidens. Hogy legyen a Valami és hogy mi legyen az: ez rajtamis múlik, tőlem is függ. – Ha nem is győz és érvényesül a Szellem kint, a „külső”Létben, annyi szellemi legalábbis létezik, ami bennem van. Ha az egész világértéknélkülivé, üressé is válna, saját magamban fenntartom, megvédem és őrzömaz értékszerűt, a fénytelit! „Ha akár nem létezik Isten sem, megcsinálom én azt, amit Ő is tenne a Lét Világossága érdekében, hogy a világnak értelme legyen.”– A támponttalanságban támpontokat teremtek.– Megértem, hogy valójában nekem mint egyénnek kell moralitását, értékeit,eszméit tekintve felépítenem, meghatároznom, teremtenem a világot és önmagamat.– Átélem, hogy magamra kell vennem a Lét terhének (így védelmének) egyénilegrám eső részét, és nekem kell hordoznom és tartanom annak rám nehezedő súlyát. – Megjelenik a Szabadság Valósága bennem. Most lettem igazán Szabad Lény.

III. – A KOZMIKUS TUDAT KIALAKÍTÁSA(17. – 21.)

17. ADNI [A Csillag]

– Megosztani a világgal azt, ami bennem van, ami én vagyok és azt, ami az enyém.– Ellenszolgáltatás nélkül adni, nem várni cserébe semmit.– Nem válogatni abban, hogy mikor és kinek adok. (Nemcsak hangulattól függőenvagy szimpátiából „adni”, hanem magamban mindig késznek lenni e cselekedetre.)– A Szeretet érzése általában. Önzetlenség. Jószívűség. Segítőszándék.– A Női Mivolt princípiumának megerősítése magunkban. „Egységtudat” a világgal.– Kifelé fordulás, a magamon kívüli világra irányulás. A hangsúly átkerül a világra.

136

18. A SZELLEMIT KÖZVETÍTENI [A Hold]

– A Szellem, a Kozmikusság közvetítője lenni. Továbbítani, továbbadni a Szellemit.– Világítani a nem szűnő, a tartós Sötétségben is. Eljuttatni, belevinni az Alacsonyabba (a „Sötétségbe”) a Magasabbat (a „Fényt”).– Előlegezni a „Napot”, a Szellemit ott, ahol még nincs uralmon.– Tudatosan belemenni a szellemnélkülibe, oda, ahol a Szellem, a Jó még nem érvényesül, hogy ott a Szellemit, a Morálisat átnyújtsuk és megismertessük. (Márnem önmagunk fejlődése a közvetlen célunk, hanem a világ, a többiek fejlődése.)– Érintkezni merni, ütközni a világban a Sötétség Erőivel, hogy a Fénnyel, a Jóval,a Szellemivel szembesítsük. Képviselni, kimondani a Szellemit, kiállni a Morálismellett!– Aktív segíteni akarás, cselekvő segítségnyújtás. Nem csak akkor „Adni”, amikorvéletlenszerűen szembetalálkozunk és elénk kerül a szükség és a baj, hanem meg-keresni azt, hogy hol kell adni, felkutatni azt, ahol rászorulnak arra, hogy kapjanak. – Magasabb rendű célokat szolgálni. A Szellemi eszközévé lenni. Feladatvállalás.

19. A BELSŐ MEGNYÍLÁS [A Nap]

– A belső megnyílás embertársunk felé. A teljes lelki-érzelmi nyitottság. A másikember magunkba fogadásának képessége. A konkrét és személyes Szeretet.– A másik ember szubjektív és egyénileg partikuláris érdekét is magunkra venni, a saját érdekünkké tenni: „észrevenni”, „megérteni”, „helyet adni” az ő érdekének. – Önkorlátozás. Mások szabadságát érvényesülni engedni, akár a saját szabadsá-gunk rovására is. Lemondani a magunk érdekéről a másik ember érdekének javára,ha személyes boldogsága vagy belső fejlődésének útja ezt tőlünk így kívánja.– Áldozathozatal. Önfeláldozás. Ez az erőfeszítés a „Szeretet”, és nem a rajongás! – Az Énemnek egy másik személy Énjével, a legbenső lényével, a legmélyebb lelki-szellemi középpontjával való intim kapcsolata. („Az Énjét keresem benne.”)– A személyiségbeli álarcok, szerepek, pózok levetése, amelyek mögé korábbanelbújtunk, visszahúzódtunk érdekből, védekezésül és a megtévesztés céljából. AzÉnünk „mez”-telen, most már nem „takargat” semmit a másik ember irányában. – Az Énünk e „mez”-telenségéhez azonban már két ember kell! E belső minőségünkvégső kialakításához nem vagyunk elegendőek egymagunk, csak abban, ami ittrajtunk múlik. Az emberek e tekintetben már függnek is egymástól, vagyis e vonás-nak a magunkban való teljes megvalósítása csak akkor lehetséges, ha a másik ember-ben is létrejött e tulajdonság, azaz ha végigjárta magában azt a fejlődést, amelyehhez az érettséghez juttatja. Az emberek igazán „mez”-telenné – „napszerűvé” –csak együtt válhatnak! Ez a kapcsolat – tulajdonság – csakis Egyén és Egyén közöttlehetséges, amikor is az individualitásunk szólítja meg és kerül viszonyba a másik

137

személy individualitásával. Ez éppen azt jelenti, hogy sablonok nélkül, konkrétan, az adott személyhez „igazítva”, magunkat ővele „egyeztetve” kell ezt létrehoznunk,és minden egyes emberrel külön-külön kell kialakítanunk... Egyedül ez az Egyénekközött megteremtett individuális kapcsolat lehet az alapja – az igazi Közösségnek.

20. A SZELLEM VALÓSÁGA [A Végítélet, A Feltámadás]

– A fizikai érzékelés természetétől és működésétől már nem függő, attól teljesenelszakadni képes úgynevezett tiszta gondolkodás kialakítása, amelynek eredményeiés felismerései a gondolaterő művei, és amelynek tárgya a fizikai mögötti szellemi. – Szellemi megismerés. A magasabb Szellemiség rejtett igazságainak megragadása,a szellemi folyamatok, események belső logikájának kiismerése, ezek tartalmánakés összefüggéseinek fokozatos és egyre mélyülő elsajátítása. Ezoterikus világkép.– A Szellemi Lét (dimenzió) valóságáról való belső bizonyosság. A Szellemi Világ-hoz tartozás tudata a földi emberben, az azzal való szellemi-lelki egység érzete.– A Szellemi Közösség az emberek között. A Szellem a valódi közösségalakító erő.

21. A KOZMIKUS TUDAT [A Világ]

– A Kozmikus Tudat bennünk. A Kozmikus Ember.– A Szellemi Kozmosz és az Ember igazi és legmélyebb kapcsolatának, az Embermivoltának, létezése miértjének és kozmikus helyének megértése.– Tudatosítani és vállalni az Ember hivatását, szerepét a Világevolúcióban.– Emberiségtudat az egyénben.– Az egyéni tudat akarati, gondolati és érzésbeli kitágulása a Világegészbe.– Az Isteni Nézőpont megjelenése bennünk.

AZ ÚJ EMBER [A Bolond, A Vándor. – A Felfedező]

– Az Emberi Világ moralizálódásában, a Morális Emberben való hitünk.– Az Én, a Szabadság és a Szellem eszméjének hordozása, képviselése a világban.– A Szellemi Kozmosz továbbfejlődése mellett való kiállás és akarat.

138

A Beavatás Terme

A szabad és morális Én új korszaka(Az ember és a világfejlődés a szellemi világkép nézőpontjából)

1.

Az 5000 éves Káli Júga (Sötét Korszak) a 20. században (formálisan 1899-ben)véget ért a modern okkultizmus szerint. A Káli Júga attól volt „sötét”, hogy az ember– az Ember – végletesen elszakadt a Szellemi Kozmosztól, belenyomódott azanyagi-fizikai világba, nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is, ennek folytán kialud-tak benne a magasabb képességei, elhalványodtak kozmikus ismeretei, elveszítetteaz ősi Tudást, és ennek hatására majdnem teljesen elfelejtette saját szellemi mivoltát,a benne található természetfelettiséget is, ami abban fejeződött ki, hogy idővel máralig használta, sőt teljesen meg is szűnt számára a Szellem fogalma.

Legfeljebb csak a Lélekről volt szó még ezután, ez azonban éppen abban külön-bözik a Szellemtől, hogy benne már nem feltételezünk semmilyen magasabb koz-mikus entitást, valamiféle „isteni” természetet és „tökéletességet”, és különösen nem tulajdonítunk neki kozmikus feladatokat, igazi elhivatottságot, csak valami földihatóerőt és illetékességet. (De a materialista tudomány test-centrikussága következ-tében már a Lélek fogalma is veszélybe került, és napjainkra csak egy kizárólaganyagi-természeti lényt szabad látnunk magunkban.)

A Szellem és a Lélek fogalma bizonyos értelemben valóban nem azonosítható,mert közvetlenül nem esnek egybe, hanem az emberlény két különböző síkjára vagy oldalára utalnak. A Lélek valami személyesebb, egyedibb, partikulárisabb valóbennünk, a Szellem valami egyetemesebb, kozmikusabb „része”, megnyilatkozásaaz emberi lénynek. A Lelkében az ember önmagára mint szubjektumra irányul, a Szellemében viszont – és ez ennek a sajátos jellemzője – az ember végül is másrairányul: a világra, sőt kifejezetten egy szellemi létre, és ennek titokzatos kozmosz-feletti mozgatójára, az egyetemes, de éppannyira személyes Isteni Tudatra, amelynekszellemi természete és cselekvését meghatározó eszméi, értékei az emberben istöbbé-kevésbé megtalálhatók. Így a Szellem szintén az emberhez tartozik, miként a Lélek, de ennél szélesebb összefüggésekbe, világléptékek közé és a távolba veszőkozmikus időegységekbe helyezi az embert, tehát messze túlmutat a bennünketközvetlenül körülvevő valóságon. Az ember jelenkori tudati ébredése nem egyéb,mint az elveszített és elfelejtett kozmikusság újrafelidézése, vagyis az ember ismételttudati belenövése és beletágulása a kozmikus léptékek közé, az anyagit és szellemitegyaránt magában foglaló Mindenségbe, amit most már Én-erőivel fog elvégezni,tudatos módon, és nem olyan ösztönös szellemi látó formában, mint az ősidőkben.

A Mindenség, a Létegész az ezoterika (és a vallások) szerint nemcsak a fizikaivilágegyetem, hanem egy ezen túl található még hatalmasabb szellemi-tudatilétbeliség is. Az ember szellemileg értett „elalvása” abban is kifejeződött, hogy a„történelmi” korokkal kezdődően mindinkább a fizikai létre szűkült le és ennekszellemhiányos mivoltához idomult a tudata… Az ember szellemi „felébredését”

140

ezért úgy is meghatározhatjuk, hogy a tudata megint kapcsolatba kerül a Mindenségmagasabb szellemi típusú létbeliségével is, ami éppolyan valóság és éppolyan való-ságos, mint a fizikai lét, csak éppen bizonyos okoknál fogva nem volt számunkraérzékelhető – és egyre fokozottabban nem – a Káli Júga 5000 éve alatt.

Az ember ezen idő közben elveszítette a Szellemét, hogy kidolgozza magában a Lelkét... A kozmikus súlyok lekerültek a válláról, az egyetemes elvek és ismeretekkihúzódtak a tudatából, hogy az egyedi lénye (mozgás-)szabadsághoz jusson éskifejlessze magában individualitását. Megszűnt fölötte a Szellemi Világ, hogykialakuljon benne a saját világa, az egyedisége! Az ember individuális belső lényeennélfogva teljesen a Fizikai Léthez kötődött, mert abban jött létre és abból nyertetartalmait… Az ember tehát teljesen magába záródott, személyisége megerősödött,de egyúttal „kozmosztalanodott” is, és kiszáradt benne az isteni-kozmikus moralitás.

A Káli Júga „sötét” volta tehát az individualizálódás nagy folyamatát biztosí-totta, ennek ismert ellentmondásos következményeit is beleértve. Letelte azonbannem az individualizálódás lezáródását, eltörlését hozza magával, hanem e folyamatkiegészítését egy másik, egy további folyamattal. Az „individualitást” most megkell tölteni a „kozmikussággal”… Újra megnyílnak a Szellemi Kozmosz kapui, de a leáramló – azaz az emberben aktivizálódó – kozmikus erők és szellemi értékek,ismeretek már az időközben kialakult individuális létezőkbe fognak kerülni!„Lekerülésük” – avagy a bennünk való „felébredésük” – azonban mégsem automa-tikus, hanem éppenhogy az így létrejött individuális képességekre „számítanak”, a szabaddá lett ember saját tevékenységére „várnak”, hogy az ember már egyénilegés akaratlagosan fogadja be őket, és belső mikrokozmikus világát tudatosan feltöltsevelük.

A kozmikusság így megjelenik a földi terepen az ember tudatában és egészszemélyiségében. A Lélekhez most ismét hozzákapcsolódik a Szellem, társulnakegymással, és ezzel még tovább lép az Emberi Lény saját – belső – evolúciójában.Ennek a belső evolúciónak az a sajátossága, hogy szabad feltételek között zajlik,valójában nincs igazi kényszerítő erő mögötte, ami éppannyira megkönnyítő, mintmegnehezítő körülmény. Az emberre van bízva, hogy mit csinál, lehet akár teljestétlenségben is, ha nem is minden következmény nélkül. De ugyanakkor azembernek egyedül kell végrehajtania azt, amit jónak lát, végül is önerőből, és magaáltal meghatározva, hogy mit és mennyit fog tenni. Mindenki annyira jut előre,amennyire hajlandó, mindenki annyit vállal a kozmikus tartalomból, amennyit elbír.Már a Szellemünkben is fejlődni – nem „kötelező”, hanem csak szabad…

De éppen ez a kötetlenség az igazi nehézség! Parancsra fejlődni sokkal köny-nyebb lenne, mint magunktól fejlődni. Szabadnak lennünk sokkal nehezebb, mintlelki automatának megmaradnunk. A szabadság ugyanis arra szólít fel bennünket,hogy elhatározásaink, tetteink okai legyünk, mi tűzzünk ki bizonyos belső szellemicélokat, amelyek egyébként soha nem jelennének meg a világban, vagyis arra szólítfel, hogy vegyük magunkra a kezdeményezés szerepét és valódi forrásává váljunk a saját személyünk alakításának. Másszóval, a szabadságunk arra való lenne, hogyteremtsük önmagunkat.

141

Bizonyos értelemben azonban joggal állítható az az először talán bizarrnak tűnőmegfogalmazás, hogy az „ön-teremtés” szellemileg nagyobb fáradtságba kerül,mint a „világ-teremtés”. Mert „befelé” teremteni mindig fájdalmas is, míg „kifelé”teremteni inkább élvezet. Valakinek önmagát átalakítania küzdelmesebb folyamat,mint a rajta kívül létező valóságot. A világban a legkisebb cselekvés is már láthatóváltozást, elmozdulást idéz elő. A saját lényünkben többnyire csak hosszú harcoksorán, esetleg nagy megpróbáltatásokat követően és nem kevés idő elteltével szokottjelentkezni valami aprócska javulás, új erény, egy addig még nem használt képes-ség. A külső, fizikai világ mintha fogékonyabb lenne a változásokra, mint a mi sajátbelső világunk! De miért van ez így, és miért olyan nehéz számunkra a szabadságterhe? Ez egy olyan kérdés, amit sohasem tudnánk megválaszolni egyedül a fizikaivilágkép segítségével, vagyis azon belül maradva. Csak a fizikaiságon túl tekintőezoterikus világkép nézőpontja által találhatunk erre magyarázatot.

E világkép szerint maga a fizikai földi lét a tisztán Szellemi Kozmoszból mintegy„kihelyezett”, azon „kívülre” került valóságszféra. Ennek köszönhető, hogy bennecsak erősen visszatartottan és legyengülten érvényesül mindaz a szellemi törvény és magasabb morális természet, ami a Mindenség fizikaiságon túli léténekelidegeníthetetlen sajátja. Ha ezek a Földön jelen is vannak, akkor sem egy láthatóformában és nem a felszínen, hanem elrejtőzve a természeti folyamatok mögé, és lehúzódva az emberi lény tudattalan mélyrétegeibe. A földi világ azonban avilágevolúcióban „szándékosan” lett ilyen, mert azt a célt szolgálja kialakulásával,hogy az isteni szükségszerűség távolabbra kerüljön az egyedi létet kapott emberekvilágától és tudattevékenységeitől, biztosítva számukra e visszahúzódásával a sajátcselekvés és a szabad döntés lehetőségét. Csakis itt, a földi fizikaiság közegébenlehetséges és alakulhat ki a szabadság a létezők számára. Az embernek azonban a szabadság ezen új művelésében egy olyan tudatiságot, tudatminőséget és belsőtudati erőt kell létrehoznia, amely eddig még sohasem létezett a Szellemi Kozmosz-ban! Maga a Szellemi Világ eredeti mivolta és természete számára teljességgelismeretlen ez a tulajdonság és belső cselekvés – a szabadság –, amit az embernekmégis fokozatosan ki kell fejlesztenie és meg kell alkotnia magában (ismétlődő)földi életei során, fizikai testbe zárva és egyedi lénynek találva magát.

Ennyiben a mi szabad emberi tudatunknak olyan feladata van, amihez a SzellemiVilágból nem szerezhet inspirációkat, nem kaphat onnan magába építhető márelőrekész elemeket, amelyek lerövidíthetnék előtte álló útját és megkönnyíthetnékannak nehézségeit! Mert valójában a „szabad lényre” nincs egy másolható modella számunkra a (szellemi és fizikai) Univerzumban, hanem nekünk magunknak kellennek a modellnek is lennünk saját magunk számára. Ezért a szabad lény fogalmais csak olyan mértékben világosodik meg előttünk, amilyen mértékben már valamitényleges valósággá vált bennünk a szabadság a saját tevékenységünk eredménye-ként… Igazán szabadnak lenni annyit jelent, hogy vállalni a szabadságot, elfogadniaz önmagunkon alapulás könnyűnek nem mondható terhét, és cselekedni a szabaddöntést az élet egyes helyzeteiben, amely döntés először mindig befelé irányul, saját magunkra, itt hoz létre valami változást, avagy alapoz meg egy magatartást

142

bennünk, és csak ezt követően fordul és vonatkozik a külső világ eseményeire. Bele kell tehát teljesen ereszkednünk a szabadság szituációjába és meg kell élnünkmagunkban a szabadságot, amennyiben „emberré lettünk” a Mindenségben.

Ez azonban az emberi lény földi létének csupán az egyik oldala. A másik abbana szintén ránk háruló teremtő tennivalónkban van, hogy e megkapott szabadságunkata moralitás szolgálatába kellene állítanunk, a szeretet „evilági” megvalósításaérdekében felhasználnunk, de éppen azon sajátos körülmények közepette, hogy az isteni-kozmikus moralitás szükségszerű érvényesülése már hiányzik a mi földivilágunkból. Ezt a fajta már teljesen szabadon végzett morális cselekvést viszont akozmikus múltban még soha nem tapasztalta meg az Ember mint tisztán szellemilény, de az egész Szellemi Kozmosz sem ismeri. A Kozmikus Moralitás, a Szeretetelve a Mindenségben mindeddig csak szükségszerű módon és formában létezett.Vagyis a Szeretet és a Szabadság két nagy princípiuma mindezidáig még nem volt„összeérintve” benne, ezek nem „találkoztak” egymással, és ezért még soha nem isvették fel magukba egymás minőségeit… Ráadásul természetüket tekintve minthaegészen ellentétes irányultságúak lennének, szinte kizárják egymást, vagy legalábbisnehezen összeegyeztethetőknek látszanak. És az Emberi Lénynek kellene előszöregyesítenie e két különnemű princípiumot! Ezt kifejezhetjük úgy is, hogy azEmbernek úgyszólván a semmiből kell teremtenie valamit, egy eddig még nemlétező tudatminőséget kell kialakítania és a hozzá vezető „Kitaposatlan Úton”végighaladnia. (Ez ugyanaz, ami a „Belső Út”!) Az a valami, amit a „semmiből”kellene tehát így megteremtenünk, nem egyéb, mint egy szabad és morális új belsővilág a létezőkben, amit nekünk a saját lényünkben kell kihordanunk és végül meg-szülnünk.

Az Emberre ily módon nem kis feladat hárul a Kozmosz szellemi evolúciójában.A Kozmikus Tudatból kapta ő is a saját tudatát, mint abból egy cseppet. Ezt aKozmikus Tudatot azonban az Embernek a saját tudatán belül egy olyan új tulaj-donságra kell rávezetnie, egy olyan egészen újfajta cselekvés műveléséhez kelleljuttatnia, amely mindeddig teljesen hiányozott magából a Kozmikus Tudatból.Mindezidáig ugyanis a szellemi-kozmikus létben a szellemi lények tudattevékeny-sége alapjában véve „kifelé” irányuló volt, azaz a világot működtette, a Mindenségetalakította ki és építette fel, és csak figyelmük adott tárgyát és főként az Istenségvalamely megnyilatkozását látták és érzékelték, de önmagukat nem. Csak aszabadság princípiumának bevetése a Kozmoszba hozza el azt a fordulatot, hogy aszellemi-kozmikus lények fokozatosan képesek legyenek az ön-megpillantásra, márönmagukra is tudjanak reflektálni, és „tudatosíthassák” a saját lényüket. Ez egyrésztodavezet, hogy lassanként önállósodnak belül, már személyesebb, individuálisabbtermészetűvé válnak. Másrészt – jobb esetben – kialakul az a képességük, hogy mármaguk végzik a saját morális irányításukat. Ezzel egy olyan Belső Lét jelenik megbennük, amely az Istenség eddigi őket vezető szerepét részben már magára tudjavenni – átvállalja. Ez a végül is kozmikus és a világegészt érintő nagy jelentőségűszellemi folyamat először az Ember tudatában játszódik le, őt terheli meg alig elbír-ható súlyával, ám megadja neki a létezők előtt eddig ismeretlen önállóságérzetet is.

143

Az Emberben most már mindinkább individualizálódó Kozmikus Tudat azonbanegyúttal fokról fokra elveszíti a saját régi, bejáratott és stabil morális működését.Az Emberi Tudatnak ezért egyfajta „kézi vezérlésre” kell átkapcsolnia! Ha példáulma valaki szabad akaratából egy helyzetben „jó” volt és a moralitást érvényesítenitudta magában, ez még nem biztosítja arról, hogy holnap is ugyanígy meg fogja ezttenni. Holnap éppannyira meg kell küzdenie érte, és megint egy szabad cselekvés-aktusban kell választania a „Jót”, mert nincs benne egy morális automatizmus a„Jó” irányában, hanem az ilyen típusú automatizmus helyén egyedül a szabadsága,a szabad döntésképessége áll. A Kozmikus Moralitás „magától” – mint eddig, az isteni szükségszerűség hatására – már nem érvényesül benne. A Fizikai Létbenkialakuló és ennek megfelelően először „egoistává” formálódó egyéni emberi tudat ilyenformán azt a saját természetével kezdetben messzemenően ellentétes,egyedülálló és nem kevéssé küzdelmes feladatot kapta a Szellem Evolúciójában,hogy önmagát egyénileg tanítsa meg a szeretetre, és már valóban személyesen küzdjeki magának a Szellemi Létre jellemző isteni eredetű tudatminőséget – a moralitást.

Ám ezt a vonását egy sajátos fejlődést igénylő belső teremtő út során hozhatjacsak létre! Ennek lefolyása közvetlenül nem kapcsolódik a – szellemi – Kozmoszegész eddigi fejlődésmenetéhez, hanem abban egy teljesen új szakaszt képvisel.Az Embernek ez a csak őt érintő KÜLÖN FEJLŐDÉSE, az ő SAJÁT ÚTJA fogal-mazódik meg annak a beavatásnak a tartalmában és valóságos kivitelezésében, amita tarot 22 nagy arkánumának képsorozata fejez ki. A tarot azt az egyéni szabad belső fejlődést ábrázolja, ahogyan megszerzi magában valaki a Kozmikus Morali-tást, egyénnek megmaradva kitágul az egyénen túli léptékekhez, ami annyit is jelent,hogy a fizikaiság által letompított tudatába bevezeti és abban életre kelti a Szellemet,amely e benne lejátszódó folyamatnak egyaránt az alanya is és a tárgya is.

A „beavatás” maga tehát több annál, mint aminek rendszerint hiszik: „okkult”kozmikus ismeretek, szellemi „titkok” elsajátítása, bizonyos „mágikus” hatalommegszerzése a lét erői és embertársaink felett. A beavatás legfőbb lényege nem ez,hanem sokkal inkább az Emberré válás, az ezt megvalósító Belső szellemi Útrakelés, és az ezen az Úton mind előbbre jutó és egyre magabiztosabb haladás…A beavatás tulajdonképpeni tartalma és tette az emberteremtés, egy új KozmikusLény általunk történő megalkotása és felmutatása saját magunkban! A SzellemiVilágról szerzett mégoly magasrendű ismeretek egész tömege sem ér önmagábanannyit – sem számunkra, sem a Kozmikus Létegész avagy maga a Szellemi Világszámára –, mint egyetlen valódi lépés megtétele a saját Én-fejlődésünkben, legyen azakár a legcsekélyebb eredmény, a legkisebb győzelem is a végső és távoli célhozképest. Az igazi misztérium a teremtés, és az Ember az első olyan lény a világban,akinek ezt önmagával szemben lehet megtennie, aki a mondott értelemben önmagátteremtheti. Csakis az Ember kiváltsága a szabadság, a szabadság pedig az a lehe-tőség, hogy egy létező önmagát alkothatja meg valamilyenné. A szükségszerűségcsak a „külső létet” képes alakítani, a szabadság azonban a „belső lét” formálásáralétrehívott eszköz, amely már kötelezi is az ilyen tulajdonságot magában hordozólényeket az önteremtésre.

144

2.

Kikerül az emberből a morális szükségszerűség, hogy belépjen az emberbea szabad moralitás. Ez ugyanannak az eseménynek a másik oldala, hogy meg-szűnik az emberben a kozmikus összlét működéstípusa, és megjelenik az ember-ben az egyedi lét cselekvésformája! A szükségszerűséget felváltja a szabadság, azösszességben való létet követi az egyénként létezés. Hatalmas fordulat ez a szellemivilágevolúcióban, letérés az eddigi „járt útról”, és egy új ösvény vágása kezdődikmeg a Kozmikus Tudat fejlődésének éppannyira „égi”, mint „földi” történetében. A morális szükségszerűség kihúzódása az emberből persze közvetlenül nem hozzalétre a szabad moralitást, hanem ennek csak a lehetősége előtt nyitja meg az utat.Az emberre vár, hogy ebből a lehetőségből valóságot formáljon, és egyszer majdvalóban elidegeníthetetlen sajátossága legyen a szabad moralitás.

A Szellemi Kozmosz nézőpontjából tekintve a tulajdonképpeni emberfejlődésnem a természeti világ meghódítása, vagy a tárgyi javakat illető technikai haladás,hanem az ember tudatiságának fejlődése, belső-szellemi világának alakítása, amely-nek legfőbb gerince az ember szabad moralitásának kibontakozása, a már morálisszabadság kiépítése az emberi tudatban. A Káli Júga annak a korszaka volt, amikortöbbé-kevésbé még érvényesült a morális szükségszerűség, ami az ősi és újabbvallások intézményeiben és tantételeiben öltött testet… De a lassan kibontakozóindividualizálódás egyre inkább ellentétbe került az egyéni szabadságot mindenkortagadó vallási rendszerekkel, a csakis tekintélyelvű uralmukkal és az egyes embermaguknak igényelt szellemi vezetésével. A Káli Júga vége valójában a szellemi ésbelső Szabadság Korszakának kezdete, amikortól az egyéneknek morálisan mármaguknak kell a cselekvéseik mögött állniuk, már nekik kell felépíteniük az ilyenjellegű saját belső tudatiságukat, a cselekvéseiket meghatározó értékorientációjukat.Ezentúl a moralitást nélkülöző szabadságra és a moralitást létrehozó szabadságraegyaránt lehetőség van, és már teljesen az egyénen múlik és rá van bízva, hogymerre indul el a most fellépő és mindinkább már az ember belső-tudati teremtőtetteitől függő Új Korszakban.

Idővel ugyanis a morális szükségszerűség utolsó maradványai is fokozatosankiszorulnak az emberiség szellemi életéből, a vallási szigor, a túlvilági büntetéstőlvaló félelem egyre kisebb szerepet fog játszani az emberek morális választásaiban (a „rosszak” esetében éppúgy, mint a „jók” esetében), és a moralitás egyetlenvalóban működő alapja AZ EGYÉNBE HÚZÓDIK: mindenki maga lesz – vagy nem lesz – a forrása, de az egyéb eddigi külső ösztönzők lassan elapadnak. És ezzel az egyéni szabad moralitás megteremtésének meredek útjához érkezik el azemberiség.

Az emberiség morális létezése nagy mértékben veszélybe kerül akkor, amikor aszeretet jelenléte a világban mindinkább már csak az egyéneken fog múlni! De így a személyes morális felelősségük is eddig még soha nem tapasztalt mértékben meg-növekszik. Ezért vált az egyre inkább ebbe az irányba tartó korunkban fontossá az,hogy az emberek végre valóban – és történelmileg szinte most először – rálépjenek

145

az ún. Belső Útra, a szabad moralitás képességének kialakítását célzó szellemifejlődés útjára, amin manapság már mindenkinek magának és jobbára egyedül,önmagára támaszkodva kell végighaladnia a hétköznapi valóság talaján állva és ennek sokszor hátráltató körülményei közepette. Mert az Új Korszak emberisé-gének spiritualizálódásával együtt jár az a magasabb esemény is, hogy a SzellemiVilág részéről mindinkább az egyes ember kezébe adatik önmaga sorsának alakítása.Ezoterikus értelemben az ember a Földön a jövőben „szellemileg” egyre inkább– avagy már „teljesen” – szabaddá válik saját belső világát tekintve. Ezzel függössze az is, hogy már nem külső (pl. vallási) intézményeknek, hanem az egyes embe-reknek kell hordozniuk a moralitás és a szeretet ügyét a Földön, és megteremteniükannak mindenkori valóságát a fizikai síkon. Az előbbiek végül is sohasem voltakképesek megvalósítani a szeretetet a világban, legfeljebb csak a fogalmát tartottákéletben benne. Hogy tehát milyen „belül” az egyes ember, ezen fog múlni a jövőbena világ morális minősége, a szeretet és a gyűlölet „harca”, másszóval az emberekközötti élet elviselhetősége vagy elviselhetetlensége.

Ez az előttünk álló morális fejlődés egyúttal az emberiség felnőtté válásának, deezzel jövőjének is a feltétele! Ha az emberiség erre nem képes, vagyis ha egyedeinem válnak önmaguktól, tehát már szabadon morális lényekké, akkor semmi egyébnem fogja tudni megmenteni őket a belső szellemi elsorvadástól, a felgyorsuló lelkiinfantilizálódástól, az egoizmus egyre kegyetlenebb uralmától, és ennek egyeneskövetkezményeként a hétköznapi élet kaotizálódásától és a földi civilizáció lassútörténelmi összeomlásától. Ebből is látható, hogy az Én-beavatás, azaz az egyénileglefolytatott belső morális fejlődés nem valami fölös luxus és legfeljebb csak egyeskiválasztottakra tartozó titokzatoskodó ügy, hanem létszükséglet az emberiségszámára. Az emberiség nem politikai vagy jogi úton fogja végül elnyerni igazi belső– szociális – harmóniáját, hanem MORÁLIS ÚTON, vagyis nem elsősorban azintézmények megreformálása, hanem az EGYÉNEK megváltozása következtében!És éppen ez utóbbit jósolja meg nekünk, vagy ami ugyanaz: erre szólít fel bennünketa tarot is, amelynek megalkotói kétségkívül hittek is ebben.

Az „evilágban” a Kozmikus Moralitás – avagy csak egyszerűen: a szeretet –tekintélyelvű intézmények általi hordozásának befejeződése, ezek eddigi irányítói és közvetítői szerepének lassú kialvása folytán minden emberre egyúttal a teljesmorális lepusztulás vár, ha most már saját magukban nem teremtik meg a moralitásforrását, ezáltal biztosítva a szeretet érvényesülését, sőt első igazi megjelenésétnemcsak önmagukban, hanem rajtuk keresztül magában a Földi Világban is.

Az intézményesült vallásokban artikulálódó és külsőleges formáikban testet öltőmorális szükségszerűség ugyanis a lefolyt történelmi korokban csak „kívülről” és „felülről”, parancs formájában, a kényszerítés és fenyegetés eszközeit használvaközvetítette az embernek a szeretet princípiumát, – lenézve és elnyomva eközben az emberi lényt magát! E módszer azonban a legkevésbé sem érte el célját a máregyre inkább individuummá és szabaddá váló földi ember esetében, akinek ezúton– mint tapasztalható – nem is vált igazán sajátjává a szeretet. Bármi földi vagy égibüntetés kilátása sem akadályozhatta meg az önirányult és egoista embert abban,

146

hogy a „Gonosz Birodalmává” rendezze be a számára terepül kapott evilági létet, a földi fizikai világot, a Kozmikus Valóságban az egyetlen igazán emberi színteret.

A szabad moralitásban viszont éppenhogy „belülről” építjük fel magunkban aszeretetet, nem a büntetéstől való félelem, hanem a belátás és a belső hajlandóságunklesz a motiváló erőnk, ezért lehet egyszer majd a szeretetből már igazi valóság bennünk,amit nem parancsra gyakorolunk, szolgaian engedelmeskedve egy nálunk nagyobbföldi vagy kozmikus hatalom szigorának, hanem már minden külső kényszer nélkülfogjuk megtenni, egyedül a saját szabad akaratunkból következően.

Ez a második út vagy módszer – szemben az elsővel – a szeretet földi megvalósu-lása érdekében tehát már messzemenően az ember teremtő aktivitására támaszkodik,és az erre a feladatra való belső érettségét, az ahhoz való személyes felnövésénekképességét feltételezi is róla. Vagyis egyenrangú, sőt elsődleges félként bevonja azembert a szeretet benne történő kialakításának folyamatába… Mert tudja és elismeri,hogy az ember ilyen irányú teremtő jelenléte nélkül egyáltalán nem megvalósíthatóezen a Szellemi Világon kívüli terepen maga a moralitás, a morális érzület!

A szeretet a Földön csak általunk, a saját elhatározásunkból kiindulva keletkezhetbennünk, mert nincs egyéb szereplő és nincs más erő, amely azt ott kivitelezhetné.A Szellemi Kozmosz maga közvetlenül nem építi fel és tartja fenn az emberben a szeretet tulajdonságát és gyakorlását, hanem várja azt, hogy mi tegyük ezt meg, és nem közvetlenül követeli, hanem sokkal inkább csak reméli azt, hogy az ember végül a moralitást teremtő lénnyé növi ki magát. Az ember csakis így válhat majd a Mindenség teljes értékű és abban már valóban szerepet játszó tagjává, aki maga isteremtő lényként jelenik meg annak kimeríthetetlen és örökké tartó evolúciójában.

Csak azoknak a lényeknek lehet a Kozmikus Valóságban „teljes értéke” és valódi„szerepe”, akik teremteni képesek benne, vagyis akik maguk is továbbteremtenitudják a saját hatókörükön belül a Létet. Az Ember esetében ez a teremtési terület ésteremteni való – MAGA AZ EMBER, az ő saját, már individuális és valóban szabadbelső világa.

A morális szükségszerűség és a szabad moralitás tehát két különböző út ésmódszer a szeretet földi megvalósítására, az ember morális felemelésére, a „Gonosz”legyőzésére az emberi lényben. Az előbbi valójában már a múlthoz tartozik, a méglelkileg és belsőleg kialakulatlan emberiséghez, amely még dogmákon, tekintély-tiszteleten és az ezeket kinyilvánító külső intézményeken, ezeknek parancsuralmánkeresztül fejtette ki hatását. Az utóbbi a jövőre készít elő, és már a személyes emberiÉnen és annak szabad akaratán keresztül kíván megjelenni a világban.

Legfőbb különbségük azon alapul, hogy az Ember fogalmát és lényét eltérő módonértelmezik, nem ugyanannak látják, és ebből következően máshogyan is szólítjákmeg, azaz viszonyulnak hozzá. Az egyik egy önállótlan, külsőleg vezethető, sőt eztis igénylő, másokba kapaszkodó lényt csinált az emberből. A másik egy önmagánalapuló, önmagát teremtő lényt akar faragni belőle, aki képes lesz a saját magasabb– morális – rendeltetését tudatosítani. Az egyik az embertől elvette a hitet önmagában,a másik az embert hinni tanítja önmagában. Az egyik a porba taszította és rabságbantartotta az egyént, a másik inkább a felegyenesedésre ösztökéli és ráébreszti saját

147

szabadságára. Az egyik befalazta, tiltotta és elfordult a szeretet teremtésére egyedülképes gondolkodó és érző emberi bensőtől, a másik meg akarja azt nyitni, és keresivele a kapcsolatot. Az egyik csakis oly módon látta lehetségesnek a „Gonoszt” – a szeretettagadást – letörni az emberben, hogy ehhez magát az embert kell letörni,akaratában legyengíteni, Énjében elsorvasztani, – azért, hogy „ne legyen ereje”a Rossz művelésére. A másik viszont úgy képzeli a „Gonosz” elleni küzdelmet magunk-ban, hogy éppen az ember Énjét kell megerősíteni, belül feltámasztani e küzdelem-hez, – azért, hogy „legyen ereje” a Jó gyakorlására… Ez kétféle út, kétféle módszerés kétféle emberfogalom. Az elsőhöz az eddigi Régi Ember, a másodikhoz azeljövendő Új Ember tartozik.

Az Ember nagy kozmikus útja azonban a Szükségszerűségtől a Szabadság felétart! Az Ember egy olyan szellemi lény, amely a Kozmikus Tervnek megfelelően a szabadság szituációjába lett kilökve és valóban szabadságra van ítélve… A mikorunkban minden Negatív Erő azért harcol, hogy az ember megmaradjon aszükségszerűség – újabb és újabb formákat öltő – tudati állapotában. Minden PozitívErő pedig azért küzd, hogy az ember továbbkerüljön – morális – szabadságánakkifejlődésében, és ő maga a saját belső világában egyre szabadabbá váljon.

De talán éppen maga az ember törekszik a leginkább arra, hogy még megmarad-jon a szükségszerűség valamely formájának keretei között, és hogy minél inkábbelodázza nem irigylendő, bár mégis nagyszerű sorsát: a szabadságot. Mert a szabaddá válás nemcsak valami előrelépés az evolúcióban, valami feltámadás egylényben, és egyedülálló létbeli felemelkedés, szem- és szellemkápráztató megdicső-ülés a Kozmoszban, hanem a fájdalom megjelenése is a Lét önmagát kibontó hatal-mas és végső lényegét tekintve titokzatos folyamában. A szabadság princípiumávalés állapotával belépett a világba a belső küzdelem, és e küzdelemmel egybefonódvamegjelent a szenvedés is. A harmonikus és boldog Szellemi Világ semmit sem tudarról a kínról és egyre meredekebben emelkedő keresztútról, a saját egyediségébebezárt lény rémületéről, a ránehezedő terhek alatt összecsukló halálos kimerültségé-ről, ami csakis az emberlét sajátja, a fizikaiságban fuldokló szellemi lény kiszabottvégzete. Mindez éppen azért jellemzi őt, mert a Szabadság Keresztfáját kénytelenvinni földi életében. (A kereszt valójában a legkevésbé sem a kereszthalál, azistenszenvedés szimbóluma, hanem a Mindenség megváltására hivatott terhes, degyőzelmes szabadságprincípium jele! Krisztus a Szabadság istene. A Szabad Lényazonban magára veszi a világ terheit.)

Az embertől az Istenség, avagy a Kozmikus Evolúció egy a létben még szinteteljesen ismeretlen belső önállóság kifejlődését, mindeddig csak az Istenségrejellemző személyes autonomitást vár!... Az „egyetlen” és „nagy” (isteni-kozmikus)Egy mellett és körül valamiért meg kell jelennie „sok” és „kicsi” (isteni-emberi)Egynek – az egyes emberi lények Énjében helyet kapva. Vajon az isteni Egy ezáltala Teremtést bennünk folytatja, és most „szétszórja”, azaz „továbbadja” Magát is,önnön lényének egy eddig még visszatartott minőségét az általa létrehívott világba,Önmaga „képét”, „hasonmását” helyezve még el az Emberben, mert a kozmikusLétegészben még ez a rész hiányzott Őbelőle?

148

De mi Isten és Ember legjellemzőbb hasonlósága, a tulajdonképpeni rokon-vonásuk? Mit jelent a „saját képére” formáltságunk? Talán legelsősorban magát aszabadságot, a „szabadnak lenni” élményét és létállapotát… És mit jelent az, hogy„Istenhez hasonlatosakká” kell válnunk? Talán azt, hogy ténylegesen és vállaltan,részben léthelyzetünkből fakadóan kényszer folytán, részben önerőből és önmagun-kat ilyenné teremtve – szabad lényekké kell válnunk… De „szabadnak”, vagyis„Egynek” és „Énnek” lenni valami rendkívüli kihívás és próbatétel a világban. A legnehezebb, ami csak elképzelhető.

Az emberi lény nem tudja, hogy miért az a sorsa és rendeltetése, ami, és mégisbenne van az a merészség és elszántság, hogy amit végül mégiscsak felismer a saját sorsának és rendeltetésének – azt elvállalja és véghezviszi. És talán csak az Út legvégén, amikor beérkezik az Istenség, az Ősterv által kitűzött és elrendelt távoli és mindaddig ismeretlen célba, tudja meg a választ arra, hogy – MIÉRT?… Miért van az ő egész lénye? Miért került bele ő is a Mindenségbe? Miért voltnélkülözhetetlen abban? Valójában mi is volt az, amit ő adni tudott a Világnak, a Létegésznek, az Istenségnek azzal, hogy létezett, hogy léteznie kellett. Hiszenlétének tulajdonképpen csak abban az esetben van valami magasabb értelme, haő maga (is) „volt valamiért”, „betöltött valamilyen szerepet” a világban.

E szerep jobb megértése felé viszi minden bizonnyal az a pillanat, amikor arra akérdésre, hogy minek az érdekében van a szabadság egyáltalában és egyúttal önnönegyéni szabadsága: azt a feleletet adja, hogy a szeretet érdekében! A szabadság ha öncél és a szabadság ha eszköz – eszköz a szeretet érdekében –, ez az a nagykülönbség, ami elélép, az a belső útelágazás, ahol találja magát az ember tudatoso-dásának első perceiben, és amit neki magának akkor és azután is mindenkor el kelldöntenie. A szabad lénynek azt a hozzátartozó és számára kikerülhetetlen kérdéstkell megválaszolnia, hogy vajon miért létezik a világban szabadság? Mire szolgál?Miért lett „kitalálva”, mi lehet az értelme?

De ez a kérdés fogja elvezetni ahhoz a további kérdéshez, illetve az abból követ-kező egyre határozottabb felismeréshez is, hogy vajon van-e valami jelentősége és célja annak, vagy teljesen mellékes és egyszerű „véletlen” az a tény a világban,hogy minden kiszolgáltatottságunk, kényszerűségünk mellett egészen biztosan éstőlünk el nem vehetően – szabadok is vagyunk… Úgy tűnik, hogy a szabadság„miért”-jének tisztázása vezetheti csak el az embert a saját létezése „miért”-jénektisztázásához. A szabadság megértése nélkül az ember lénye is érthetetlen, vagyami ugyanaz, félreértett marad. Az embert megérteni annyi, hogy a szabadságotmegérteni… Mert az embertitok igazi nyitja: a szabadság.

149

3.

Az Ember létének végső titkai minden bizonnyal túlvezetnek az Emberen, ésvalahol egészen messze, talán magának az Istenségnek, az Ősforrásnak a titkaibangyökereznek, és csak onnan kaphatnak igazi megvilágítást. Ezért önmagát, saját létét és különös mivoltát feltehetően mindaddig nem is értheti meg maradéktalanulés teljesen az Ember, amíg a Létegészt, legfőképpen pedig ennek legrejtettebb és szellemi minőségét tekintve legtitokzatosabb középpontját, az Isteni Tudatot aszámára elérhető szinten és mértékben még nem értette meg és nem tudott Hozzászellemileg magában felemelkedni.

De Ember és Isten megismerése és átélése talán nem is két külön megismerési és átélési aktus, hanem egyetlen és ugyanazon folyamat! Ahogyan az Embert nemlehet megismerni az Istenség és a Kozmosz megismerése nélkül, éppenúgy magát az Istenséget sem lehetne megismernünk az Ember megismerése nélkül. Az Embermegértése feltétlenül beletartozik az Istenre vonatkozó megértésünk folyamatába…Mint ahogyan az Ember önmegvalósítása egyúttal az Istenhez vezető út is.

Az Isten „emberré lett”, és az Ember „istenné válik”. E kifejezések azt jelzik,hogy mindkét részről fennáll az egymáshoz közeledés, az egymásból részesedésszükséglete és magasabb vágya. Titokzatos módon valamit egymástól tanulnak meg.Saját jelenlegi útjuk az, hogy egymást tapasztalják meg! Az Ember magába fogadjaaz istenlétben található minőséget, az Istenség magába fogadja az emberlétbentalálható minőséget… Mindketten mozgásban vannak, mégpedig egymás felé,hogy ezzel megújítsák a világot, magát a létet. Az isteni és az emberi összeérintése,egyesülése hozza el azt az ÚJ VILÁGOT, ami majd a Létegész, az Ember, sőtbizonyos értelemben és valamiképpen az Istenség megváltása is lesz egyszerre…Közös és legfőbb titkuk talán ebben van.

Az ember tehát nem üres kézzel, nem egy kiüresített, tartalom nélküli tudattal és elszemélytelenedett, éntelenített szolgai lélekkel érkezik meg majd egyszer azIstenséghez, hanem ÖNMAGÁT HOZZA, az emberlét újszerű és hasonlíthatatlantapasztalatait, megéléseit nyújtja át Neki. Az Ember „istenivé válása” nem az, hogyfeladja ember voltát, beleolvad Isten saját létébe, az Ő emberfeletti Személyébe,vagy valami elszemélytelenítő abszolút Egybe, hanem az Ember „istenivé válását”helyesebb lenne úgy értenünk, hogy az éppenhogy a saját „EMBERRÉ VÁLÁSA”...E belső folyamat végigküzdése lesz az ő saját „megistenülése”! „Embernek lenni”,„emberileg” érni el és teremteni valamit, szubjektíven és belülről, individuálisan ésszabadon: ez az ő igazi sorsa és legfőbb adnivalója az isteni-kozmikus világnak.

Az eddig mondottakat a régi tudat, a hagyományos (vallási) világkép alapjánnyilván „istenkáromlásnak” is minősíthetnénk. De miért káromlása az Istenségnekaz, ha az Ember létének magasabb értelme van, és hasznos és aktív szereplőnektekintjük a Kozmoszban, aki végül is arra teremtetett, hogy maga is hozzátegyenvalamit a világhoz, ne mindig csak elvegyen belőle? És miért lenne az Istenség„lealacsonyítása” az, hogy tőlünk, küzdő és szenvedő törékeny emberektől elfogadvalamit?

150

Az Isteni Lény a maga legistenibb vonását és mibenlétét, a SZELLEMIT mostvalójában az emberlétben, az emberformában próbálja ki, edzi és teremti tovább!Az Ember tapasztalatai az Istenség saját tapasztalataivá válnak, Őt és Vele együtt a Létet gazdagítják és teszik érettebbé… Hatalom nélkül is nagyot tenni; végtelenerő nélkül is bátornak lenni; a mindentudás nélkülözése közben a tudást okosan és félre nem vezethetően mégis megszerezni; a saját individualitás érzete és a világgalszembeni ellentétek ellenére is a világ felé kinyílni és hozzá hidat verni tudni; a szenvedések közben is a morális értékek, a „Jó” mellett kitartani; a félelmet iselviselni; a gyűlöletet magunkban legyőzni; az önzést megfékezni – e szituációkataz Istenség soha nem élte át, e szituációk megoldására képes tulajdonságokat mégsemmikor sem élte meg… Hogy mindezt megtapasztalja, megismerje és egyúttalmár beleépítse egy a Régi Világot követő Új Világba: Önmaga egy darabját, az Embert küldte előre, ezt a minden létsíkhoz hozzátartozó, de tudatában mégismagára maradt és akaratában magára utalt lényt, akinek a Teremtés egy új, soronkövetkező Oltárán a saját áldozatát kell bemutatnia – de semmiképp sem magát„feláldoznia”: önmaga lényét kell odanyújtania, felajánlania a Kozmosznak, azért,hogy elmerüljön a létalakítás egy újabb olvasztótégelyében, és ÁLTALA és BENNEaz Istenség nekikezdjen egy mindeddig talán legnehezebb teremtésműveletbe: a szabadság és az individualitás istenelveinek megformálásába a Létben. –

Az ember viszonya a földi világhoz, viszonya a szellemi léthez és viszonyaönmagához – e három viszonyrendszer tisztázásának, megismerésének feladata lép a Szellemi Létből kizuhanó és egyre szabadabbá váló – azaz az egyre önállóbb és egyúttal önmagát egyre gyökértelenebbnek érző – ember elé itt a fizikai síkon. Ha ebben a három irányban nem lát tisztán, ha a hozzájuk vezető úton valaholeltéved, ha a rá leselkedő illúziók elhitetik vele, hogy már célba ért és nincs mittovább keresnie, akkor a saját szellemi Énjét érintő isteni teremtésterv is elakad,vesztegel tehetetlenül. Az ember, éppen mert szabad lény lett, képes derékba törni,eltéríteni a szellemi világevolúciót. Csak az ő segítségével, belső teremtő tetteiveltörténhet meg a világ előrehaladása! De ha az ember nem érzi magát a KozmikusVilág részének, ha nem állítja bele személyét annak fejlődésébe, ha úgy hiszi, hogya világ véget is ér a saját személyes érdekeinek határainál, akkor hidegen fogja hagynia földi léthez (az emberekhez), a szellemiséghez és önmaga magasabb Énjéhez való viszonya is. Így az ezek irányában fennálló felelősségéről sem vesz tudomást,és a rá háruló tennivalóit sem vállalja. A világ megismerése és az abban való helyünktudatosítása nélkül az ember soha nem lesz képes, sem hajlandó részt venni a világSzellemi Evolúciójában. Magába záródása, közömbössége, ismerethiánya mindenttönkre tehet, a Kozmikus Valóság nagy céljait semlegesítheti.

De az emberi fejlődésben egy új időszaknak nézünk elébe. Ez a már valóbanszabad és önmagát teremtő ember Új Korszaka, amely a régi, szellemileg bilincsbeverő előítéleteket fokozatosan széttöri, és olyan új erőket, magasabb lelki-szellemiképességeket támaszt fel bennünk, amelyek korábban még nem léteztek az ember-ben! A tarot is annak az időszerűvé vált és most kibontakozó szellemi impulzusnaka része és terméke, amely ezeket az erőket és képességeket felszabadítja bennünk.

151

4.

A tarot legrejtélyesebb képe a huszonkét nagy arkánum közül minden bizonnyala legutolsó: a „Bolond”, a „Vándor”, a „Felfedező”, az „Új Ember”. Vajon mit akarmondani ez a rajz, mi az üzenete, és miért áll éppen ő mindennek a legvégén? A„Bolond” alakjához fűződő titokzatosság, „istenszerűség”, azaz a „végső megoldás”birtoklása, a „továbblépés” képessége – a kártyajátékban a „Bolondból” lett a Joker,amely „mindent visz”, bármilyen nehézségből kimenekít, valóban úgy, mint valami„isten” – egy olyan hangulatot kölcsönöz e képnek, amely mintegy kiemeli a többiközül, valamiféle saját nimbusszal ruházza fel, mert sejtjük szereplőjéről, hogy nem „átlagember”, és hogy erősen különbözik, sőt szemben áll a hétköznapoksablonvilágával. Ahogyan a Joker lapja a legerősebb, legütőképesebb a kártyában,ugyanúgy a „Bolond” lapja a „legmisztikusabb” a tarot-ban. A legtöbb fejtöréstkiváltó, a legnehezebben értelmezhető, mert az alakja valami nagy titok őrzésére, azemberlét megértését illető valamilyen kulcsszerep betöltésére utal, amit egyik képsem tud a maga saját jelentésével felülmúlni. A tarot-ban az utolsó kép a legnagyobbrejtély, ezért a szokásos megközelítései is a legellentétesebbek.

Ez a személy vajon fellegekben járó idealista, vagy beszámíthatatlan gyenge-elméjű; mindent magasabb szemszögből néz, vagy mindenen gúnyolódik; mindenttud, vagy valami megbízhatatlan hazudozó és szélhámos; a pusztulásba megy, vagymegtalálta az átjárót a valósághoz? Mit csinál: céltalanul ődöng, naiv élvezettelszemlélgeti a tarka világot, vagy nem lát, nem hall semmit maga körül elszánt útrakelésében? Kivert kutya az életben, vagy az élet fölött álló bölcs?

Minden a szellemre és a transzcendenciára irányuló hagyományos világképben,ősi okkult tanban és vallásban találunk egy az emberlétre vonatkozó legfőbb végcélt,mintegy az embersors betetőzését, a földi emberút valamilyen égi jutalmát, ami arrólszól, hogy mi lesz az emberrel, avagy mi lesz az emberből, amikor földi valóságabefejeződik. Ez egyfajta embereszmény is, és lényegében minden ősi eredetű és így„régi típusú” szemléletben ugyanaz. Ez kifejezetten azt állítja, hogy a sok gyötrődés,küzdelem után egy „másik világban” a végső megnyugvás, az önfeledt tétlenség ésaz individuális léttől való boldog megszabadulás vár az emberre. A földi cselekvése-ket egyfajta égi cselekvésnélküliség követi, a kínokkal járó aktivitást az elernyesztőpasszivitás, a szamszárát – a lét-körforgást – a nirvána. Az ember ilyenszerű szellemimegdicsőülése („üdvössége”) azonban egyúttal az emberi lény eltűnése is lenne,vagyis az emberlét végső értelme a saját ember voltunk felszámolása lenne!

Magában hordja ez az elképzelés azt a feltételezést, hogy a vallások „menny-országába” való bejutás, vagy a „nirvána” elérése a mozgásnélküliség, a szellemimozdulatlanság bekövetkezésével azonos. Eszerint a szellemi léttel, az Istenséggelvaló találkozás számunkra minden mozgás megszűnése, minden ellentét és létezőkonfliktus végső elpárolgása is lenne. A magasabb világokban valójában semmitsem kell csinálni, és majd ez jelenti a legfőbb boldogságot a sokat próbált és sokatszenvedett ember számára is. Nyugalomra vágyik és ott végre része lesz belőle.Vagy pedig: a Földön sokat háborgatta és kínozta a tudata, a szellemi létben majd

152

megkapja a tudat-nélküliséget, az Egyetemes Tudatban való feloldódással járóteljes ön-feledtséget. Mintha ennek az Egyetemes Tudatnak a legfőbb jellemzője a tudatvesztés, a belső némaság és belső üresség, a semmit sem gondolás lenne! A földi zaklatottság megváltása tehát öntudatunknak ez az üressége és semmisségelesz, egyéni lényünk kioltása, elalvása, meghalása. „Meghalni” megyünk a szellemilétbe, személyiségünket, énérzetünket tekintve megsemmisülni! Ezt mégis örökéletnek és feltámadásnak nevezik, mint akik nem gondolták végig a saját szavaikat.

Vajon a „feltámadás” valóban beleolvadás lenne az Istenségbe, az „örök élet”valóban az egyéni létünk befejeződése lenne? Az Atya trónusa, vagy az isteni-egyetemes Egy szellemi fénymagja köré gyűlni annyit jelent, hogy már soha többésemmit sem csinálunk, minden tevékenységet beszüntetünk? Vajon nem valamifélefogalomzavarnak tekinthető-e az, hogy a létteremtő, legaktívabb, legtevékenyebblénnyel, az isteni Eggyel – vagy nevezzük ahogyan akarjuk – „egyesülni”, „talál-kozni”, aki formál, alkot, teremt, amióta csak tud magáról: a mi részünkről mégis a legteljesebb passzivitással, a semmittevés boldogságával lesz egyenlő?

A régi ezoterikus tanokban, de a mostani vallásokban is, az emberlét végső kime-netele, a szellemi végcél és ezzel maga az embereszmény valójában nem egyéb, mintaz ember – aki egyén, mert csak addig ember, ameddig egyén – eltörlése, eltüntetése,azaz ember voltának leépítése! Ez lenne hát a halhatatlan emberlélek, hogy a végénhirtelen szétpárolog, felszívódik, belehull és nyoma vész a vakító isteni Fényben?...

A világ ezoterikus irányú értelmezésében egymásra mindig hasonlítva, azonosminőséggel lép fel a túlvilágfogalom és az embereszmény. Ha a Szellemi Létet, az Istenséget – saját világában mégiscsak – passzívnak és homogénnek, valójábantétlennek és üresnek képzeljük, akkor az oda kerülés, a Vele való találkozás is apasszivitással és az elüresedéssel azonos az ember számára. Ha ott csend, nyugalom,béke és pihenés van, akkor az embereszmény is a csend, a nyugalom, a béke és apihenés lesz. – Ha azonban az Egyet, az Istenséget, a Szellemi Létet tevékenynek,aktívnak, valóban teremtőnek gondoljuk, akkor a velük való közösség is az ilyen-szerű tulajdonságok megtapasztalását, az efféle „légkör” megélését fogja jelenteniszámunkra! Ez esetben a „mennyország” sem a tunya és zavartalan heverés hona és a „nirvána” sem a tárgynélküli gondolattalanság állapota lenne. Azaz még ott(vagy abban) sem szűnik meg az élet, a teremtés, a létalakítás, hanem más formábanugyan, de folytatódik, és ez az aktív, tevékeny jelleg lényegében mindenkor ésmindenhol – a fizikai és a szellemi valóságban egyaránt – fennáll.

A „Bolond” képe, amely a legutolsó, azaz a „legtávolabbi” helyre került, és ígybizonyára valami embereszmény megfogalmazásának is vehető: nem egy meg-dicsőült, glóriával a feje körüli „beérkezett” és „megnyugvó” alakot mutat, hanemegy továbbra is cselekvő, az ismeretlen felé lépkedő embert, azaz olyat, akinek céljai vannak, aki még feladatokat lát maga előtt, aki számára a legkevésbé sem értvéget a saját sorsa, a személyes élete. – A legtöbb vallás eszményképe a „Szent”, aki az Isteni Csendet vágyja, és feloldódik az Isteni Fényben, belefagy a Létbe. A tarot eszményképe a „Bolond”: a Továbblépő, a Felfedező, nem egy pusztakóborló „Vándor”, hanem az örökösen Előrehaladó, a világ újabb és újabb formáiért

153

Megküzdő, a mindig minden keretből és korlát közül Kinövő, avagy a kereteketállandóan Továbbtágító, a mindenkor a Távolbatekintő, a Messzebbrenéző, a belső-leg Nyugtalan, a kifelé Tettrekész. A Bolond nem a személytelen Isteni Fénnyelkeres kapcsolatot, hanem a személyszerű Isteni Tűzzel, amely valami élőbb, érzőbb,akaróbb isten-megnyilatkozás. A Szent az út végén belsőleg kialszik, cselekvésreképtelenné válik, és éppen ez elégíti ki. A Bolond kreatív marad mindörökké, ésnem ismeri a végső nyugalmat, a cselekvés feladását. A Szent célja valami katartikusés elernyesztő boldogság elérése, a Bolond célja a katartikus és izgalomban tartóteremtés folytatása. Vajon melyikük hasonlíthat jobban az Istenségre? És számunkramelyikük legyen a követendő és legmagasabb rendű embereszmény?

Ebben a kétféle „ideális ember” modellben szintén a „kétféle” világ – a régi és az új – paradigmatikus különbsége fejeződik ki. A „Szent” úgy jut el sajátmegváltásához, saját tökéletesség-érzetéhez, vagy másképpen mondva, úgy keresiaz Istenséget, hogy leépíti egyediségét és visszaadja szabadságát. A „Bolond” abbanlátja önmaga kiteljesítését és az Istenséghez való hasonlatosság elérését, hogykidolgozza egyediségét és megóvja, sőt megerősíti a (belülről felépített moralitássalösszefonódó) szabadságát. Az első esetben a szabadság az ember „istenszerűsége”megszerzésének az akadálya, a második esetben annak éppen a feltétele, az odavezető útnak számít. A Bolond a tarot-ban az előtte tátongó szakadék felett a sajátbensejéből képződött Szabadság hídján lépdel át! Csakis a Szabad Lény előtt nyílikmeg az út, egyedül ő kerülhet át a szakadék túloldalára, aminek találó ábrázolása,hogy a szikláról kilép a szakadék fölé („a levegőben jár”). A tarot Bolondjánaklegalapvetőbb jellemzője, legfőbb ismérve mindenképpen a szabadság.

Ez is azt mutatja, hogy a tarot nem a régmúltban, hanem csakis egy olyan korbanszülethetett meg, amikor már „aktuálissá” vált az emberi világban a szabadságfogalma, amikor eljött annak az ideje, hogy az ember a saját szabadságképességénektudatára jusson és kezdje megteremteni ennek „valóságát” magában.

Az ősi világképből és a később belőle származó egyes vallásokból még hiányzikaz Én fogalma! Az ősi időkben az individuális – földi – Én valós szerepe, kozmikushelye még nem kristályosodott ki, mert tényleges tevékenysége sem kezdődött meg.Ezért az ember önmaga létét pusztán a „rosszal”, az „elszakadással”, a szellemi lét„elveszítésével” azonosította. Az egyénné levésnek még nem derült ki a kozmikusfunkciója, és e történésnek csak a negatív oldalait tudatosították. Az egyéni lélek„börtönén” belül még valóban nem volt „teremtés”, ezért azt szellemi szempontbólmég „üresnek” látták. Egyfajta szégyenérzet és bűntudat társult ahhoz az érzéshez,hogy egyén lett az ember, hogy magában elkülönült öntudata van, amely egyreinkább el is felejti a kozmikus lét világát és annak értékeit, igazságait. Az emberezért az ősidőkben mindenáron vissza akart térni az elhagyott Egységbe, individua-litása börtönétől meg akart szabadulni.

Az egyénné és szabaddá válást e régmúlt korszakokban – de nem kevésbé későbbis – tehát bűnként élik meg! Az emberi éntudat keletkezésének látszólag semmiértelme nincs. Egy tévedés, félrecsúszás volt a világalakulásban, amit hamar visszakell fordítani. Úgy vélték, hogy egyedül az ember eltévelyedésével okolható, vagyis

154

az Én-keletkezés mögött nincs Isteni Terv, hanem az ember-Én csak valami vadhajtása Világ Fáján. Olyan valami, ami soha nem érik meg igazi gyümölccsé, nem gazdagítjaa létet, hanem veszélybe sodorja, ezért onnan le kell szakítani.

Az egyénné és szabaddá válás megértése és elfogadása csak a jóval későbbikorokban válik lehetségessé, és Krisztus megjelenéséhez kötődik. Az Én-szerűKrisztus-erők azonban csak az utóbbi időkben kezdték meg igazi hatásukat, ésjuttatnak el egyúttal ahhoz a felismeréshez, hogy az emberi Énnek kozmikusmissziója van. Csak ezután tudatosulhat, hogy az embernek nem egyszerűen„visszatérnie” kell az Egységbe, hanem „továbbemelnie” kell azt az ember sajátkiteljesedése által. Magasabb értelemben az Ember nem szakadt ki a KozmikusVilágból, hanem most is benne van, de olyan sajátos és ismeretlen körülményekközött, amelyeknek igazi értelmét eleinte nem is ismerhette fel. Ebben az újszerűközegben azonban valami szellemileg ÚJ készül és teremtődik. Az ember úgy „tér vissza” az Egységbe, hogy egyedi és szabad Énje létrehozza magában eztaz Újat, az Egységnek ezt az új minőségét: a szabadságot, a szabad moralitást. A „Szent” alakja annak az ősi nézőpontnak felel meg, amely még visszamenekülniigyekszik az Egységbe, és még feladja, feláldozza egyediségét. A tarot „Bolondja”annak jelképe, hogy az emberi Én felismerte és már műveli kozmikus misszióját. –

Az ősi korokban az ember csakis azon az áron tudott „feljutni az istenekhez”,hogy kiiktatta, elfojtotta magában az „elkülönülés-tudatát”. A saját egyediségét„nem vihette fel”. Az újabb, modern időkben viszont éppen a szabadság megszerzéselett az a kulcs, amely megnyithatja előttünk a szellemiség kapuját, mert az embermár csakis a szabadsága révén sajátíthatja el a szellemi világgal való morálisegyüttrezgés képességét és teheti ezt a tudatminőséget valósággá az egyedi lényében.Amíg ez nem válik benne valósággá, addig valóban „kint kell hagynia” egyediségét,mert ez még képtelen „együttrezegni” a szellemi dimenzióval. A régi beavatásokezért teljesen kikapcsolták a személyes tudatot az emberben, emiatt voltak abeavatott szellemi élményei transzszerűek, emiatt jártak öntudatvesztéssel, és hason-lítottak valamiféle álomtudathoz, sőt halálállapothoz. Élményeit azonban ebben aformában a beavatott nem érezte a sajátjának, mintegy idegenként állt szembenspirituális tapasztalataival, csupán külsőleg megfigyelte a szellemi dimenziót és nembelsőleg átélte azt, éppen azért, mert „lent maradt” a személyes egyedisége, amibeélményeit felvehette és amivel a magáéivá tehette volna. Az ember ekkor legfeljebbcsak betekintett a szellemi létbe, de ezzel még nem vált odatartozóvá is.

A személyes egyediség jogos tartózkodási helye valóban még sokáig nem is lesza szellemi dimenzió! Az emberlény úgynevezett „visszakerülése” a szellemi világbaugyanis csak akkor válik lehetővé a kozmoszfejlődésben, amikor az ember ténylegesenkidolgozza magában a szellemi lét tudatminőségeit, valósággá teszi saját egyedi-ségében annak morális értékeit. Az embernek a szellemi léthez való saját felnövését,a szellemi érettségét azonban a földi világban kell megszereznie, ezt csak itt lehetkidolgoznia, egymást követő földi életei során, egyedi és szabad Én-ereje segítsé-gével! Ahhoz, hogy a szellemi dimenzióba az emberlény a kozmikus tudatevolúciósorán egyszer majd valóban visszakerüljön létszerűen is, vagyis „örökkévalóan”:

155

előbb itt a Földön kell szellemi lénnyé válnia belül az Énjében, lelkében-tudatábanés egész individualizált belső világában…

E „modern” felismerés folytán a beavatás célja és értelme maga is megváltozik!Az új beavatás már egy szabad és Én-hordozó embert igényel, aminek lényegeskövetkezményei vannak magának a beavatásnak a jelenbeli formájára és a termé-szetére is. A régi beavatás a szellemi dimenzióra irányult, az új beavatás viszont aszellemi minőségekre… A régi beavatás a szellemi lét valóságába akart bepillantani,az új beavatás a szellemi létet az emberben akarja valósággá tenni. Az egyik célja az istenélmény, a másik célja az emberteremtés. Az egyik az „Égbe” akar behatolni,a külső transzcendenciát keresi. A másik az „Emberbe” akar behatolni és a belsőtranszcendenciát keresi, vagyis az ember lényében kutatja fel a transzcendenselemet… Az egyik az Isten–Ember viszonyt szétszakítottságban látja, sőt egyenesenaz ellentétességüket hirdeti, a másik az összetartozásukat állítja, és a rokonszerűsé-güket ismeri fel.

Régen a beavatás egy külön beavatót igényelt, ma az embernek önmagát kellbeavatnia. Aki önmagát nem képes beavatni, azt egy másik személy, a beavató semlesz képes. Régen a beavatásfolyamat egyfajta rituálé volt, titkos körülményekközött zajlott, elrejtőzve a világ elől, és egy bizonyos időtartamot vett igénybe. Ma a beavatásfolyamat maga az élet, nyitott és ismert körülmények között történik, a világ forgatagába állítva, és életünk egész idejére kiterjed. A régi beavatás célja a szellemi dimenzió érzékelése, az oda való tudati behatolás volt, az új beavatás céljaaz Én-ébresztés lett, az emberi Én tudati megalkotása.

Ennek az új beavatásnak legfeljebb már csak része a szellemi látás, de nem ez adja legfőbb tartalmát, sem igazi értékét. A szellemi látónak éppúgy végig kelljárnia a saját Én-ébredését, ezt semmikor sem helyettesítheti a magasabb világokbavaló bepillantásának képessége, mint ahogy nem is ezzel a képességével fogjaelvégezni a saját Én-fejlődését, hanem csakis a benne kifejlesztett Én-ereje segít-ségével. Csak az Én alkothatja meg az Ént, a szellemi dimenzióbeli tapasztalatokönmagukban ezt nem idézik elő. Az Én ismerete nem nyerhető a szellemi világból,hanem egyedül a földi világbeli tapasztalatok és küzdelmek útján… Az Énünket, az Én „princípiumát” és egyúttal „valóságát” önmagunkban kell megélnünk, arajtunk kívüli létben nyilvánvalóan nem lehet tárgyunk.

Az újabb idők legfőbb és legnagyobb misztériuma: az Én-misztérium... Most a szellemi beavatás aktuális tárgya az Én-misztériumba való beavatás... A tarothuszonkét nagy arkánuma az emberi Én misztériumát foglalja magában, egy arrairányuló és azt feltáró beavatásfolyamatot rögzít és ábrázol. Ez a beavatás a magareneszánsz kori rejtélyes, a „semmiből való”, „névtelen” és így a legkevésbé semerőszakos megjelenésével is kifejezte azt, hogy nem bizonyos iskolákhoz, áramla-tokhoz, egyvalamely valláshoz kötődik, és nem sajátítható ki egy olyan formában,mint valami zárt csoport tulajdona. Az emberi Én és teremtő szellemi missziójaösszemberi ügy, sőt valami kozmikus esemény. Az Én-beavatás ezért nem külsőközvetítőket igényel, intézményeket, mestereket, tekintélyeket, akik mindenbenvezetnek bennünket, és akiket csak engedelmesen követnünk kell. Az Én-beavatás

156

az EGYÉN ügye, ennek megfelelően mindenekelőtt önállóságot követel tőlünk, azönmagunkra hagyatkozás bátorságát feltételezi, a magunkat vezetés szabadságáraépül. Ezen az úton sokszor tévedhetünk, nagyokat hibázhatunk, könnyen eltéved-hetünk. De ez még mindig a kisebbik baj, mert ekkor is tanulunk, tapasztalunk,érünk, mindenkor meglehet azonban arra a reményünk, hogy magunkra támasz-kodva egyszer majd visszatalálunk a jó irányba, és kijavítjuk baklövéseinket, úrrá leszünk gyengeségeinken. Reménytelenné akkor válik a saját Én-ébredésünk, a legnagyobb veszély ebben akkor leselkedik ránk, ha mástól várjuk a saját előre-haladásunkat, ha más személyében látjuk ennek biztosítékát, ha valaki másnak avédőszárnyai alá akarunk tartósan behúzódni. Nem a biztonságot kellene keresnünkmindenáron, hanem sokkal inkább az úton levés lendületét, örökös próbálkozásait,távolba tekintését, merészségét kellene felvállalnunk. Ehhez nem mások erejébenkell megkapaszkodnunk, hanem éppenhogy önmagunk belső megerősödését kellelérnünk. Nem másoknak kell magunkat alávetnünk, hanem magunkban kellenehinnünk. Az Én-beavatás feladata, célja legelőször is ezt tudatosítani az emberben!

A legértékesebb kincs a Földön az emberi Én. Miért az? Azért, mert itt születik,itt formálódik ki, itt készül a világ, a mindenség számára! Rudolf Steiner a modernokkultizmus, az antropozófia megalapítója, az újabb ezoterika minden bizonnyalegyik legnagyobb alakja. Veleszületett szellemi látó képessége révén betekintésevolt a magasabb, érzékfeletti dimenzióba. Az alábbi mondatokat ő fogalmazta meg.

Az emberi lény a Földön így szólhatna magához: „…Alá kellett szállnom ebbe a sűrű fizikai anyagba, hogy abban az öntudatot megszerezhessem. Ha magamratekintek, magamat én-lénynek érzem. Valamikor társa voltam az összes szellemilénynek, akik már csak az éteri [szellemi] világba fellátó tekintet számára észlel-hetők. Közülük való vagyok, de alászálltam, hogy megfelelően sűrű formát öltsek.Az ember minden tökéletessége ebből a szellemi világból származik. Nemcsak azok,amelyekkel az ember már rendelkezik, hanem olyan tökéletességek és tulajdonságokis, amelyeket az embernek még csak ezután kell megszereznie. Egyvalamit azonbansenki sem tud kivívni magának, aki nem szállt alá a fizikai síkra. A világmindenség-ben vannak még nagyobb tökéletességek is, mint az ember tudatszintje; a tudatnakegyéb formái is léteznek. Ahhoz azonban, hogy a tudatnak az a sajátos formája meg-jelenjen, amit az ember fejleszt ki itt a Földön magában, egy lénynek alá kell szállniaa Földre, és bizonyos számú inkarnáción keresztül a sűrű anyagban kell megtestesül-nie. Habár azok a szellemi lények, akiknek világába most feltekintek, végtelenülmagasabb rendűek és tökéletesebbek, mint a földi emberek, egyvalami azonbanmég sincs meg az ő világukban, van amivel nem rendelkeznek: az emberi éntudattal.Maga a földi világ azért van itt, hogy ezt az emberlénynek megadja! … Értelmetlentehát azt állítanunk, hogy kint a szellemi világban emberi éntudat található.”… Az ember „csak a földre szállása révén fejlődött énné”. (A Kelet a Nyugat fényében.1909 – A kiemelések tőlem származnak.)

Az Én maga azonban nem olyan valami, ami készen jelenik meg. Készen csak alétrehozása feltételeit kapta meg: a földi létet, a fizikai testet és az Én-szubsztanciát.Tényleges – belső – kifejlődése egy további aktus és hosszantartó folyamat, amit

157

maga az Én végez el és lényegében rá hárul. A szellemi eredetű emberi Én a földisíkon nem útja végére ért, nem menthetetlenül elfajult itt és bűnösen megromlott,kiüresedett. Saját kozmikus története éppenséggel elkezdődik a földi létben valóelmerülésével! A Mindenségben most van születőben az Én mivolt, amire mégismeretlen tennivalók és bizonnyal nagy jövő vár az elkövetkezendő korszakokban,létevolúcióban.

A mi időnkben, a XX–XXI. századtól kezdődően, a Káli Júga lezáródásával ez a folyamat valójában felerősödött, vagy a történelem folyamán igazi lendületet csakmost vett. Jelen korszakunknak tehát nem az elszemélytelenedés, az eltömegesedésa valódi és tulajdonképpeni tendenciája, hanem ellenkezőleg: az Énné válás! Ami a jövőben az emberiségre vár, az nem az éntelenedés, hanem éppen az „énesedés”.Ezt nagy erejű ellenakciók, megtévesztések fékezhetik, a múlt kiüresedett formái, a jövő hamis alternatívái megzavarhatják, de a magára eszmélő Én előtt az utat végül nem zárhatják el.

Az Isten-Én földi másolata bennünk a saját emberi Énünk... Az emberi lény ezértnem valami jelentéktelen, értéktelen, a periférián meghúzódó aprócska porszem avilágegyetemben, amelynek megjelenése csak valami kuriózum, de létezése alap-jában véve teljesen mellékes és bármikor eltörölhető, hanem a magában hordozottÉn-princípium révén valójában egy égi eredetű hatalmasság, valami kiolthatatlan tűza létben, amely a Szellem evolúcióját rejti magában. Az ember a szeretet és aszabadság első egyesítője lesz a világban. A szeretet kényszer a szabadság nélkül, aszabadság rombolás a szeretet nélkül. A kettő összeérintése egy új létlehetőség, egyúj tudatfajta a kozmoszfejlődésben! Az ember Én-fejlődése ezt a programot valósítjameg, az emberi Én ezt a célt tűzi ki maga elé földi létezésében. Az ember sorsa egyküldetés, létének értelme egy teremtés.

5.

A moralitásnak, a szeretetnek már nem a „kívülről” történő – személytelen ésszükségszerű – felvétele, hanem a „belülről” – az Én útján, a szabad akaratból –való művelése a kozmoszfejlődés mostani nagy szakaszának Új Princípiuma. E princípium legfőbb hordozója, a Kozmikus Valóságban ennek magvát elültetője:Krisztus. Krisztus maga nem az isteni szükségszerűséget, hanem az isteni szabad-ságot képviseli a világban. De a „SZABADSÁG” az Isteni Tudatnak azt az oldalát,legbelső, legszemélyesebb szféráját jelenti, amely mindeddig, vagyis az eddigi – a „régi” – Világevolúcióban még nem került kinyilatkoztatásra, a Létegészbenténylegesen még soha nem nyilvánult meg… Ez az Emberlét viszonyai között, az emberi lénybe helyezett személyes, de éppannyira isteni Én földi létezésénekteremtő cselekvéseiben ad hírt először magáról! Ezért van az, hogy a „szabadság”a Szellemi Világban, de vele együtt az ember morális missziója számára létközegetbiztosító Földi Világban is még a legismeretlenebb, a legrejtélyesebb és adottminőségét tekintve a legidegenebb isteni princípiumnak számít.

158

Az Istenség legmagasabb rendű tulajdonságai közé tartozik a szabadság is. Haegyedül csak szükségszerűség jellemezné, akkor az Istenség nem lenne „Személy”,nem lehetne személyszerű, hanem csak „Lét” volna. A Létben – vagy mondjuk így:a Mindenségben – csak szükségszerűség van, önmagában és önmagából eredőennem ismeri és nem tartalmazza a „szabadság” különös tulajdonságát. A Létbe – a Mindenségbe – csak az Istenség hozhat és helyezhet szabadságot… A szabadságközvetlenül egy isteni princípium! A Léten, a Mindenségen KÍVÜLRŐL származik.Egy Lét fölötti princípium. A szabadság megjelenése a Létben nem is történhetettvolna meg a Lét saját, rá jellemző törvényszerűségei alapján, belőle fakadóan.

A Lét a szükségszerűség elvei szerint épül fel és így is működik. Ha csak ez a Lét létezne bármiféle személyszerű és szabad Intelligencia és Akarat nélkül – mint ahogyan ezt a természettudomány állítja –, akkor a szabadság elvének seholnem lelnénk meg az okát benne, és egy szabad tudat fel sem léphetett volna egy ilyen Létben, így maga az ember sem, tehát teljességgel hiányoznia kellene belőle az egészen sajátos emberi világnak is. Ha testileg ki is alakult volna az emberi formamagasan szervezett tökéletessége és biológiai bonyolultsága, abban nem működnesemmiféle szabad akarat és éntudat, hanem csak az állati személytelen ésszükségszerű ösztön irányítaná továbbra is azt a biológiailag fejlett testiséget. Pusztánállatemberek lennénk, egyedi belső és szabad személyiség nélkül.

A fizikai természet csak „Lét”. Összműködése és rendszere nem tartalmaz akarati és személyes elemeket, lényegében tudatnélküli. A szükségszerűség ilyenrendszerében minden szabadság-megnyilatkozás csak valami hibának számítana, a rendszer megszakadásának, amit sürgősen ki kellene javítani, vagyis azonnalkiiktatni. A szabadságot nem tudja magába építeni, megtűrni a szükségszerűség,mert különben egész valósága bármikor veszélybe kerülne, felborulna, szétesne. Szabadság ezért nem is található „kint” a Létben, hanem csak egyetlen helyen:„belül”, egy elhatárolt tudatterületen, az ember Én-tudatában!… Ez a szabadság ugyannem terjed ki az emberlény teljes működési rendszerére, hanem még tudatának iscsupán egy vékony szegletét jellemzi. De ott az ember megélheti a szükségszerűsé-gen való kívül állást, a szabad cselekvésre való lehetőséget, az önirányítás élményét,és a mindezek alapját képező önmagáról tudást.

A szabadság azonban először még nem hordoz semmilyen értéktartalmat, hanemcsak a szükségszerűségen való kívül kerülés helyzete. Ám egy szabad lénynek isbirtokolnia kell magában a Lét védelmének képességét, akaratát, vagyis a morali-tást, a szeretetet. Csakhogy ezt neki már egy külön aktus során kell megtanulnia, mert szabaddá válása ennek szükségszerű érvényesülésétől megfosztotta! Aszabaddá válást ezért követnie kell a morálissá válásnak is, hogy a szabad lény ne tegyen kárt, ne rendítse meg a Lét harmóniáját. De a moralitást, a szeretetképes-séget, amit idáig szükségszerűen és „ingyen” kaptak meg a magasabb szellemi világlényei: a szabad lénynek magától és önerőből kell megszereznie, magába építenie.Egy ilyenféle morális tudatépítést azonban mindezidáig nem tartalmazott a koz-mikus össztudat, a szellemi világ sem, ezért ennek területéről nem is tudná eltanulnia szabaddá lett lény azt, hogy miként oldja meg saját morális megalkotását!

159

A szellemi dimenzióban a szeretet valami abszolút tény, egyfajta létközeg,így ismeretlen benne a szeretet „létrehozásának” problémája. Ez a létsík törvény-szerűen hordozza magában a moralitást, az egységtudatot, ebből következően csak a parancs és a kényszerítés formáját ismeri, hogy közvetítse az ember számára aszeretet fogalmát! A szabaddá vált ember a moralitás magában történő belső, akaratimegteremtését igazán csak egy olyan valóságszféra útmutatásai alapján sajátíthatjael, amelynek saját tulajdonsága a szabadság is. Ez a valóságszféra a szükségszerűtermészetű és működésű (fizikai és szellemi) Léten kívül álló és e Lét fölött találhatószemélyes istenszféra, az Istenség Személye. Benne a szeretet nem egy szükségszerűmechanizmus módján áll fenn, hanem a saját szabad akarati aktusának eredménye. A szeretet akarását és folyamatos fenntartását a földi világba lekerült szabad embercsak ettől a személyes istenszférától tanulhatja meg – a személyes Isten-Éntől.

Ez a személyes istenszféra Krisztus lényében és közvetítésével ereszkedett alá,általa lépett be, hatolt bele az addig csak szükségszerű Létbe, és jutott el a szabaddátett emberig… Krisztus átadja az embernek azt az istenképességet és istenerőt,amellyel a szeretet szabad módon felépíthető és folyamatosan fenntartható olyankörülmények között is, ahol hiányzik a szeretet beépített mechanizmusa, ennekautomatizmusa. A szabad lényt, az Embert csak egy másik szabad lény, az Istenségtaníthatja meg a szeretet belülről fakadó, tehát nem mechanizmusszerű művelésére.

Ez a tulajdonság nem a szellemi dimenzió érzékelésén múlik, hanem a szellemiminőségek, eszmék és értékek érzékelésén… Tudást, ismereteket eredményezhet aszellemi látás, szeretetet azonban közvetlenül nem teremt bennünk. Krisztus ezértnem is a „kifelé irányuló” és „külső” tudást adó szellemi látást hozza el – nem ez a feladata –, hanem a „belülről keletkező”, a „belső eredetű” szeretetképességet, aszeretetteremtésre irányuló akaratot segíti kifejlődni bennünk, és az ehhez szük-séges saját szabad Én-erőnket erősíti meg. Nem magát a szeretetet helyezi belénk,készen és ingyen, hanem csak a szeretet általunk történő megalkotásának magasabbvágyát, belső szükségletét ülteti el az emberben. A többi azonban onnantól fogva már egyedül rajtunk múlik, a saját szabadságunk morális használatán, önmagunkilyen irányú belső teremtésén, a Belső Út fokozatos megvalósításán.

Az egyedi ember a szeretet szabad művelésében éppúgy magára van utalva, mintlegfelső létszférájában maga az Istenség… Az emberi lény külső támponttalanságaés önmagából építkezése hasonlít a Lét fölött álló és érte felelősséget vállaló Istenség helyzetére. Mindkettőjüknél a moralitás eszméje, a szeretet érzülete belülről jön,vagyis személyes, individuális eredetű. Ez a belső forrás az egyik legrejtélyesebb éslegmagasabb rendű tulajdonság a létezőkben. A szellemi világ szellemi lényeit csakátjárja a rajtuk kívüli eredetű szeretet, rájuk sugárzódik, de ha ez a hatás megszűnnenáluk, akkor addigi szeretetképességük is kihűlne, mert csak „kívülről” éri őket azIstenségből kiáradó szeretet melege, de ezt nem ők hozzák létre magukban belülről.A szeretetnek ezt a belülről fakadó képességét az ÉN hordozza, amely csak az Isten-ségben és az emberi lényekben található meg. Az Istenség először az embernek adtaát ezt a tulajdonságát, az Én mivoltot, így a szeretet belső forrásának képességét is.Az ember csak az Énje segítségével képes a szeretetet belülről teremteni magában.

160

Az Ént leépíteni akarni az emberben tehát annyit is jelent, hogy a szeretet e belső eredetű képességét is leépíteni benne, minthogy ezzel e képesség hordozójátsemmisítenék meg. Az eddigi vallási világképek alapvető sikertelensége a szeretetföldi megvalósítása terén lényegében azzal okolható, hogy egyrészt nem tudtak azemberbe bekerült (isteni) Énről, másrészt, amikor ez kezdte szárnyait bontogatni aföldi emberben, akkor éppen valami istenellenes dolgot láttak a bennünk nyiladozóindividualitásban. E tudatlanságuk miatt magát a moralitást is úgy kezelték, mintami idegen az emberi természettől, ezért azt az emberre rá kell kényszeríteni, mertaz ember magától, azaz belülről erre sem nem hajlandó, sem nem képes azt egyedülmegteremteni magában. Az ősi korokban még spontánul keletkező „kozmikus”,majd a későbbiekben már bürokratikusan „intézményesült” vallások így valójábanelszakítják az embert a benne található istenitől, tagadják az emberben az istenit.Ezek a vallások csak az Ént nélkülöző kozmikus-szellemi dimenzióra, avagy annakszemélytelen isteneire irányultak, de nem az emberszerűbb és személyes Isten-Énre.

Krisztus földi megjelenése előtt nem is volt más lehetőségük, mert akkor az Isten-Énnek még nem volt közvetlen behatása a földi világra. De a Krisztus nevét felvevő,önmagát „kereszténynek” nevező egyház minden látszat ellenére megintcsak nem a szabad és énszerű Istenséggel vette fel a kapcsolatot, hanem megmaradt a régitípusú világképnél, amely nem tartalmazza magában sem az Isten-Én, sem az emberiÉn fogalmát. Ezért ez az egyház szintén nem hirdette sem a belső eredetű szeretetet,sem az emberi szabadságot. Parancsokra hivatkozott, túlvilági büntetéssel fenyege-tett, a lelki erőszakra építette működését, és megtiltotta az egyén belső önállóságát.

Az Isten-Én földre ereszkedése, vagyis Krisztus megjelenése óta azonban azemberi lényben megszületett és fejlődésnek indult az Énszerűség, amely a KozmikusEvolúció további fejlődésének legfőbb hordozója és lényegi megvalósítója. Ez azisteni eredetű Én azonban csakis individuális úton jelenhet meg és fejlődhet ki az emberben, belülről és szabadon, önerőből és kényszereket nélkülözve. Az emberiéntelenséget és az ember szabadságnélküliségét hirdető vallások korszaka ezértvégérvényesen lejárt, mert nem egyeztethetők össze sem az ember szellemilegmegváltozott lényével, ami 2000 év alatt egyre inkább előrehaladt, sem pedig azzala jelenkorban időszerűvé vált új nézőponttal, amely az „istenszerűt” nem „kívül”, a kozmoszban keresi, hanem az ember Énjében... A vallások és intézményeik valaminem-énszerűbe és ezzel nem-emberszerűbe vezették el az embert a maguk túlvilág-képével és hegemonikus, transzcendens isteneikkel. A szabad és individuális Én,illetve az azt elismerő eszmerendszer máshová vezeti el az embert: magába azemberbe, hogy majd ez úton képes legyen továbbvezetni a benne található reálisszellemihez is, és a vele énszerűen rokon Isten-Énhez is.

A csakis az Emberrel kötött „Új Szövetség” az, hogy az addig makrokozmikusanható és működő Istenség átlép a mikrokozmoszba, mintegy vakítóan felragyog azegyedi emberek Énjében, hogy majd rajtuk keresztül és velük együtt térjen visszaegy már új szellemi makrokozmoszba, amelyet teljességgel átjár, mégpedig belülrőlaz Énszerűség, így a szabadság is. A Kozmikus Evolúció jelenlegi nagy periódu-sában a makrokozmosz Isten-Énjének saját ÚTJA a mikrokozmikus Ember-Én-ek

161

szféráján át vezet, hogy így az éntelen szellemi kozmosz világát új élettel telítsemeg, új lendülettel teremtse tovább. Mondható, hogy az emberben lejátszódó egyéniTarot Út egyúttal a makrokozmikus Istenség Útja BENNÜNK, vagyis a Tarot Út az Isten-Én, az Istenség egyfajta mikrokozmikus útja a Létben, amikor ezt a Létet most nem makrokozmikusan, hanem már mikrokozmikusan építi tovább, nem csakszemélytelenül, hanem már énszerűen is átjárja saját magasabb lényével. De eztmaga az individuális ember végzi el saját magában, az istenlét, az istenerő nekiadományozott egy-egy belső szikrájával... Mi magunk hajtjuk végre ezt az isten-utataz egyediesült és szabaddá tett lényünkben, amely ÚT legfőbb lényege a szeretetbelső eredetűvé tétele egy szellemi létezőben.

Az ember valójában szellemi-kozmikus lény, és csak egy megjelenési forma rajtaa természeti-anyagi alaköltés. Az Európában kifejlődő materialista természettudo-mány tagadja a szellemi létet, az anyagfölöttiséget, és ezzel szorosan összefüggve azemberben is csak egy biológiai létezőt lát, amely az anyag személytelen törvényeivelellenkezve egyszer rejtélyes módon mégis öntudatra kelt a természet spontánfejlődése, valamilyen mindeddig tisztázatlan elhajlása során. Az ember tehát nemszellemi lény, a lélek halandó, a szellemi lét üres mese, az ősember butasága találtki efféléket. Ám éppen a középkori európai vallás, az eltorzult és saját ezoterikusfogalmait az ellentétébe fordító „kereszténység” volt az előkészítője ennek a mate-rializmusnak... Egy olyan szellemfogalmat, istenfogalmat és emberfogalmat alkotottmeg, amellyel mindezeket végzetesen kiüresítette, lejáratta, szinte minden magasabbjelentésüktől megfosztotta. A fizikai világon kívül álló szellemi létnek egy olyanképét költötte, amelynek folytán az ismét tudásra törekvő, a vakhit dogmái után azértelemben megbízó, a gondolkodást magában felfedező és az Ént magában meg-sejtő újkori modern ember az első kettőből végül is drasztikusan kiábrándult, azutóbbival szemben pedig már veszélyesen közömbössé vált. E szellemtelen és sajátmagasabb forrását, a Krisztus-Ént meg nem értő vallásnak köszönhetően az általaelferdített és leegyszerűsített szellemi-kozmikus tartalmakat és tanokat a későbbiracionalizálódó korok merő ostobaságoknak minősítették, miután hirdetői az elmúltkét évezredben kellőképpen meghamisították és súlytalanná tették azokat.

Így ez a vallás a kozmosz messzeségéből az emberi létsíkra leérkező Krisztust, az Isten-Én hordozóját és reprezentálóját valójában kiűzte a földi-emberi világból,ismét egy túlvilági, „transzcendens” istenlénnyé tette, akivel az emberi Én nemtalálhatta meg az igazi – a már énszerű – kapcsolatot, mert nem ismerhette fel Benneönmagát, a saját személyes és szabad Énjével való rokonszerűséget. Ez a keresztényistenfogalom lassan, de biztosan elriasztotta az individualizálódó embereket magátóla szellemi világtól is… Krisztusból éppen úgy egy „külső” istent csinált, mintahogyan minden Krisztus előtti, ókori vallásban az istenek (a politeizmusban) és azIsten (a monoteizmusban) az ember számára csakis valami „külsők” voltak, amelyekfelette és egyúttal szemben álltak az emberrel, és amelyek a saját lényüket soha nemis kívánták megosztani az ember individuális Én-szférájával. A jelenkor spirituálisébredésének ezért egyik legfőbb feladata ettől az istenfogalomtól megszabadulni, és Krisztus szellemi lényét újraértelmezni, megtalálva benne a valódi Énszerűséget.

162

A mi időnk szellemi erőfeszítései közé tartozik az is, hogy utat találjunk egy új Krisztus-megértéshez. Krisztus – az Isten-Én – megismerése nem valami egyszeriaktus, amely valamely korban végleg lezárható lenne. Koronként folyamatosanelőrehalad, mert az emberlény szellemi fejlődésének adott szintjeihez Krisztus – az Én-ébresztő – mindig újabb és újabb, egyre mélyebb megragadása tartozik.

A jelenkor így juttathat el bennünket egy új és radikális felismeréshez, ha ennekvégiggondolásához megvan bennünk a kellő bátorság és a valódi igazságkeresés. Ez a felismerés így hangzik: az embernek nem valamilyen túlvilágra irányító isten-fogalomban kellene megkapaszkodnia ahhoz, hogy felébressze saját szellemiségét,hanem éppenhogy az Én-fogalomban! Az istenfogalom – avagy minden hagyo-mányos istenfogalom – feltételezi a kultuszt, így egy olyan külső intézményt is,amely közvetít a szellem, a kozmosz, az Istenség és az egyes emberek között. Ez akultikus közvetítés azonban előbb-utóbb mindig rátelepszik az istenfogalomra, azt a saját céljaira átformálja, vagyis az istenfogalom tartalma a kultikus közvetítők – valamely egyház – önhasznú érdekeinek tartalmával töltődik fel, ezt kezdi egyreközvetlenebb módon kiszolgálni. Az istenfogalom tőle idegen eszmékkel, anyagias,hatalmi szempontokkal telítődik, egészen belesüpped önjelölt közvetítőinek számítóvilágába, és hovatovább megszűnik valódi „istenfogalom” lenni. Ekkor a „látha-tatlan” – mert szellemi – Isten már csak a „látható” közvetítők révén kap egyáltalánvalóságot! Amikor pedig a látható közvetítőkben csalódunk, azonmód a láthatatlanIsten is elveszíti előttünk valóságát, minthogy az Isten valóságát, a szellemi való-ságot, az abban való „hitet” mindenekelőtt a látható közvetítőkhöz kötöttük. Ennekköszönhető, hogy a keresztény egyházban való csalódás a keresztény istenfogalom„halálához” vezetett, mert ez az istenfogalom szorosan összefonódott saját közve-títőivel, a történelem során hitelét vesztett egyházzal.

Hogy e tévutat elkerüljük, az embernek a szellemiségre, a szellemi világra nemvalamely „istenfogalom” révén, az „istenhit” útján kellene irányulnia, hanem az Én-fogalom révén. Nem az istenfogalomban, hanem az Én-fogalomban kellene keres-nünk és megtalálnunk a szellemit, ennek minőségét, és egyúttal a kozmikus Isten-Énnel összekötő szabad kapcsolatot is. Itt a közvetítő maga az Én, minden egyesember önmaga „közvetíti” önmagát a szellemiség felé, hiszen EZ A SZELLEMI:VALAMI ÉNSZERŰ, amely utóbbi jellemzőt mindenki eleve ott találja magában!

Egy transzcendens – túlvilági – Istenhez nyilván szükséges az evilági közvetítők(egyházak) megléte és tevékenysége is, mert az ilyenkor belül szellemtelennek ésígy „istentelennek” tekintett ember magától természetesen nem tudhatja, hogy mirekellene irányulnia, hová kellene eljutnia. De hogy a „közvetítőkbe”, akik szinténemberek, hogyan került ez a transzcendens tudás, arra nem kapunk választ tőlük!Csak el kell hinnünk róluk, hogy ők rendelkeznek valamivel, ami a többi emberneknincs birtokában. Másfelől, egy ködös messzeségbe helyezett túlvilági Isten épp-annyira mindenkor felfoghatatlan marad számunkra, és rejtélyes mivolta örökremagunkba fogadhatatlan, bármilyen buzgón „közvetítsék” is nekünk saját magukaterre kijelölt vallások és szervezeteik. E közvetítés ugyanakkor mindig megmaradvalami külső aktusnak, mások által végzett cselekvésnek, és sohasem a saját tettünk.

163

Az immanens – a bennünk megnyilatkozó, a velünk rokonszerű – Isten-Énhezellenben nem kell más közvetítő csak mi magunk, ekkor az út a szellemi felé rajtunkmúlik, tőlünk függ, mert ez az út és ezzel a kapcsolattartás nem valami külső,kultikus-ceremoniális, hanem kifejezetten bennünk keresendő és bennünk történik.

Az istenfogalom tehát mindig igényli és feltételezi a közvetítőket is, akik azutánkisajátítják maguknak az istenfogalom értelmezését, és ők mondják meg, hogy mitkell tennünk, mit kell igaznak elfogadnunk. (Ennek azután legnagyobbrészt már aligvan köze a szellemihez.) Az Én-fogalom azonban nem szorul a szellemihez vezetőilyen külső (intézményesült) közvetítőkre, és követésekor nekünk magunknak kell – magunkban – feltámasztanunk és – általunk – meghatároznunk a szellemit... Azelső esetben szellemileg tartósan kiskorúak maradunk, éppen azért, mert nincs amibelülről vezethetne bennünket, hiszen nem magunkban keressük a szellemit, hanemazt magunkon kívülre helyezzük, és onnan várjuk parancsait. A másodikban viszontmár magunkban érezzük a szellem erejét, amely csak arra várt, hogy felébresszük.

Úgy tűnik, hogy a középkori istenfogalom nem vezet el sem Krisztus mélyebbmegértéséhez – az általa képviselt és elhozott Énszerűséghez –, sem a bennünktalálható szellemi Énhez… Lényegében még a Krisztus megjelenése előtti ókorivilágképhez, főleg ennek monoteista („ószövetségi”) változatához tartozik, amely nem ismerte el az individualitást, mert még nem tudott az emberi Énről – az emberegyetlen valódi közvetítőjéről a szellemi felé –, és amely így még nem használta az Én-fogalmat sem. Ezért minden szellemit egy az emberen kívül található lénybe, a transzcendens Istenbe sűrített, aki egymaga hordozta és birtokolta a szellemiséget.

A korunkban kifejlődő szabad emberi Énszerűség számára azonban már nem egy ilyen istenfogalom tűnik annak a formának és módnak, amelyben átélhető éskövethető a szellemiség, hanem az Én-fogalom. Ez esetben az „isteni mivoltban” semcsupán egy rajtunk kívül álló, tőlünk elkülönült kozmikus lényt fogunk látni, hanemegy bennünk is megtalálható szellemi MINŐSÉGET. Krisztusban nem egyszerűenegy isten-személyiség ereszkedett a földi-emberi világba, hanem egy isten-minőség!Az „isten-személyhez” legfőként a neki való alárendelődés és a tőle való félelemköt, az „isten-minőséghez” azonban mindenekelőtt az önteremtés belső aktusa…Régen a szellemi világhoz való kapcsolat a „túlvilági Isten” fogalmában összponto-sult, ma ugyanez a – nem kevésbé isteni – „szellemi Én” fogalmába helyeződik.

E kettőt immár ideje megkülönböztetnünk, lévén más és más jelentés és emberiviszonyulás, belső cselekvés jár együtt velük. Az Istenség „szellemi jellegén” példáulnem azt kell elsősorban értenünk, hogy nincs fizikai teste, hanem azt, hogy valamiszellemi-eszmei minőséget jelent és hordoz – mind gondolati, mind érzületi, mindakarati értelemben. „Láthatatlansága”, az úgynevezett természet-felettisége, avagy a szellemi mivolta nem az „alakjára” (valami külsőre és formaira) értendő, hanem inkább a „minőségére” (valami belsőre és tartalmira)! Mint ahogy nem úgy és akkor„teremtünk kapcsolatot” az Istenséggel, ha elképzeljük magunknak valamilyen – többnyire az emberalakra hasonlító – képben, hanem ha egy belső MINŐSÉGEThozunk létre magunkban… Ez a minőség „láthatatlan” marad, mert másféleképpenlétezik, tudniillik szellemi módon, de amely mégis itt van bennünk valóságosan.

164

A vallástörténet annak is története, ahogyan az istenfogalom egyre inkábbmaterialista színezetet öltött az egyre inkább materialistává váló földi tudatban! A szellemiről az anyagira, a belsőről és lelkiről a külsőlegesre került a hangsúly,amiként a kozmikus-szellemi tudás is átfordult a féltudásba, majd az önkényesen és már vakon építkező hittanokba, és a moralitás helyén is megjelent a gyűlölet, arészvétlenség és az egoizmus. Ahogyan a szellemi tartalmak tekintetében mindenre,az istenfogalomra is idővel az elsekélyesedés várt, a hétköznapi ember középszerűlátómezejének, szellemtelenedő lelkületének martaléka lett.

Az „istenfogalom” most felvetett kérdése azonban nem valamiféle dogmatikaiügy, hanem egy valódi élő szellemi probléma, amely teljességgel gyakorlati kérdés,valami nyitott feladat, amely az újabb időkben elénk állt és végiggondolásra késztet.Bizonyára nem lenne helyes e szerteágazó és módfelett „kényes” témát leegyszerű-síteni, mint ahogy a fent mondottakat sem kell valakinek azonnal elfogadnia. Deészre kell vennünk a vallások „istenfogalmában” és így az ezzel szorosan összefüggő„vallási tudatban” meghúzódó anakronizmust.

A vallási tudat eltávolítja az emberből a szellemit, ezt igazi formájában csak az emberen kívül tételezi. Az Ember–Isten kapcsolatot belsőleg szétszakítja, majd ez után külsőleg létrehoz egy látszatkapcsolatot, az úgynevezett „közvetítést”, a kultuszt, amit az egyházak végeznek. Mindez azért van, mert a vallások annak az ősi emberi tudatszintnek felelnek meg, amikor még nem fejlődött ki az emberilényben az Én, ezért ő maga még valóban nem tudott „személyesen” és individu-álisan kapcsolatot találni a szellemi léthez, a magasabb kozmikus valósághoz. Azegyén beolvadt egy nagyobb közösségbe, a népébe, a fajába, és egyúttal azonosult a vallási tudatformával, amelyben – az ő saját egyéni belső útját nem igényelve, sőt azt tiltva – „készen szállították neki” a szellemihez való viszonyt. A valláseredetileg mindig egy nép vallása volt és nem az egyéné, valamely vallás egy egésznépet fejezett ki és közvetített a szellemi felé, nem pedig a magában álló egyént. A vallási tudat tehát mindig valami néptudat, közösségtudat, összességtudat volt, és hasonlít a Szellemi Világ személytelen és szabadságnélküli „össztudatára”. Azilyenfajta „közösségtudat” azonban nem az egyének szabad közösségét jelentette,hanem a még nem-individuális emberek „nyáját”, amelyben nincs és nem is lehetett– nem volt megengedett – semmilyen egyéni különbség a tagok között. Ez a közös-ség csak egy homogén és személytelen egység volt, amelyben eltűnt az egyén, mertmég ki sem fejlődött a belső személyisége, és nem volt valódi közösség, amit ma értünk ezen a kifejezésen, amely magában foglalja az Énszerűséget, és semmiképpensem nyomja el az egyént, annak individualitását és szabadságát.

Az ősi korokban és még a legutóbbi időkig is tehát a vallás és a vallási tudathordozta a szellemihez való viszonyt, amelyből még hiányzott az Én, és csak egyszemélytelen viszonyulás volt a szellemi léthez, a magasabb érzékfeletti valósághoz.A vallás formája tehát betöltött egy funkciót, azt, hogy az „éntelen” – értsd: a sajátmagasabb szellemi Énjét magában még fel nem ébresztő – embert ráirányítsa a szellemiségre a földi körülmények között. A vallás és a vallási tudat tehát csakaddig jogosult, amíg nem fejlődött ki és erősödött meg az emberben az Énszerűség.

165

Amikor viszont ez megjelenik, akkor a vallás már visszahúzó erővé válik, mertakadályozza az (isteni) Énszerűség felébredését és kibontakozását az emberben.

Minthogy a vallással ezidáig elválaszthatatlanul összekötötték a szellemiségetés a szellemihez való viszonyulást, úgy tűnhet, hogy a vallási tudat meghaladásánakszándéka a szellemiség tagadását jelenti. „Aki nem vallásos, az materialista ésateista, és csak az anyagi létben hisz, csak egy szellem nélküli létet fogad el.” Ittazonban inkább arról van szó, hogy felismerjük: a vallás csak egy bizonyos formájavolt az emberi szellemiségnek, a szellemi léthez való emberi viszonyulásnak, mostviszont már egy új és másik forma vált szükségessé, amely ugyanakkor nem a vallásmegreformálása lesz, annak valamilyen kibővítése és korszerűsítése, hanem egyvalóban új tudatforma, amely nem vallási ugyan, mégis a szellemire irányul, aztkeresi és valósítja meg, de már nem kívül a kultuszban, hanem belül az egyénben.

A vallást mint tudatformát azért nem lehet „belülről” és „szervesen” megújítani,mert alapjellemzője, hogy az ember Énszerűségét nem foglalja magában. A vallás az Énszerűség nélküli – a „közvetítős” – viszonyulás a szellemihez. Az Én azonbanaz idők fordultával ébredezni kezdett az emberben, ezért szükség lett egy olyan újviszonyulásra a szellemiséghez, amely már éppen az ember (isteni) Énszerűségéreépül és azt akarja aktivizálni. Korunk nagy kihívása, igazi szellemi próbatétele az, hogy az eddigi vallási tudatformán kívül megtaláljuk a szellemi léthez való újviszonyunkat, vagyis hogy már énszerűen keressük a szellemit, individuálisan ésszabadon, belülről és teremtően.

Ez valami kitaposatlan út, a Kozmikus Evolúció egy teljesen ismeretlen tudat-minősége, amelyhez most érkezett el az emberi lény. Egész eddigi története csakelőkészítés volt erre, az ember mint szabad szellemi lény csak mostantól lép felönállóan, és kezdi meg azt a szerepét és hivatását, amiért megjelent a kozmikuslétben, a Szellem evolúciójában. Egy ismeretlen út előtt állunk, elérkeztünk a belső-énszerű emberteremtés kapujához, amikor magának a szelleminek is egy új formájátkell megtalálnunk és fokozatosan kiépítenünk magunkban. A vallási tudat még aszemélytelen kozmikus lét össztudatának maradványa, a Régi Világ tudatminősége.Az új tudat, az énszerű szellemi tudat azonban most hozzáfog egy új tudatfajta ésvele egy Új Világ kialakításához, amely a kozmikus-szellemi dimenzió feletti isten-szférából kapja legfőbb impulzusát, az Isten-Éntől, az isteni mivolt Énszerűségétől,amelynek „tüzét” Krisztus önnön lényében hozta el az emberi világba… Krisztus e tettével MEGVÁLTOTTA az embert az ÉNTELENSÉGTŐL, KISZABADÍTOTTAa SZEMÉLYTELENSÉGBŐL, amely addig az embert mint szellemi lényt jellemezte.

6.

Az Istenség helyesebb megértésének kulcsa a Szellem fogalmának egy mégmélyebb megértése. Ezt azonban éppen az Én fogalmán keresztül érthetjük meg! A Szellemiséghez való viszonyunk valójában csak akkor tisztázódhat, ha képesekvagyunk világosan megfogalmazni a bennünk található isteni Énszerűséget.

166

Az Istenségből a földi tudatunkkal csak azt érthetjük meg igazán és teljesen, ami énszerű benne! A szabad földi ember számára a „szellemi” mindenekelőtt azzal esik egybe, avagy egyjelentésű azzal, hogy „énszerű”… A Szellem, az Istenségbizonyára messze túl terjed azon a tartományon, ami Énszerűség benne. Ezzel a túlnani hatalmas területtel van dolga a személytelen szellemi hierarchiáknak,amelyeknek kilenc kozmikus szintjét, csoportját sorolja fel az ezoterika. Egykor, a kozmikus jövőben az Ember a tizedik hierarchiává növi ki magát, belőle lesz egy újabb tudati és teremtő szint a szellemi kozmoszban. A 10. hierarchia az,amelyik elkezdett magában individualizálódni, énszerűsödni… A szellemi-kozmikuslétben ez lesz az Én-Hierarchia, avagy a Szabadság Hierarchiája. Az ember ezért az Istenségből, a Szellemiből legfőként vagy kizárólag az Énszerűség érzékeléséreképes és hivatott... Neki már az Istenség személyes, énszerű oldalát kell magábanmegvalósítania! Így arra a kérdésre, hogy „mi egyáltalán a Szellem?”, az emberszámára az a válasz adódik, hogy – „a Szellem az, ami ÉNSZERŰ az Istenben”.

Amikor az ember a Szellemnek csak a személytelen oldalát képes megragadni és legfőként csak annak személytelenségéhez viszonyul, az annyit jelent, hogy még sem a rajta kívüli (isteni) szellemiségben, az Istenlényben, sem önmaga sajátszellemi tudatszférájában nem fedezte fel a Szellem énszerű-személyes minőségét,így azt sem „kívül”, sem „belül” még nem is keresi. A Szellem ezen Énszerűségét,énszerű mivoltát azonban az ember „kint”, a szellemi-kozmikus dimenzióbanközvetlenül nem is tapasztalhatná és figyelhetné meg, ezért ott semmikor nem istalálhatna rá! Az (isteni) Énszerűséget csak belül lehet keresnünk és felfedeznünk,csak belülről lehet elővarázsolnunk és megtapasztalnunk. Vagyis egyedül a bennünklevő szellemiből fejthető ki, nem a rajtunk kívüli kozmikus létből! Az Isten-Énnel – Krisztussal – is csak belül találkozhatunk, nem pedig magunkon kívül. A vallásokellenben mindig kívül kerestek valamit, az isteneket, az Istent. Ezért a bennünkmegnyilatkozó Isten-Énhez, az Énszerűség princípiumához és a saját egyedi (isteni)Énünkhöz nem tudnak elvezetni. Az ezekhez eljutás így nem is „vallás”, hanem egy újfajta tudat, egy újszerű tevékenység. Ez az ÉNSZERŰ TUDAT a földi emberivilágban és fejlődésben igazából csak most van születőben, és a szellemiséghez valóÚJ VISZONYULÁS jelentkezik és fejeződik ki benne. A belülről feltörő szellemihez, a szellemi Énhez viszonyulás tehát nem vallás, nem egy vallási tudat. A vallásminden külsőségét nélkülözi. Vagy másképpen mondva: nem hit valamiben (egyrajtunk kívüliben), hanem teremtése valaminek (egy bennünk levőnek).

Ez egy új cselekvés, egy új cselekvésre való felszólítás, amely túllép az embereddigi passzív lénynek tekintésén is. A vallások tárgya a vagy személytelen, vagy – még ha antropomorfizálják is – transzcendens Isten, illetve az ilyenszerű istenek.Az új tudat tárgya az emberrel rokonszerű Isten-Én – az Én-ébresztő – és azegyes emberi Én-ek. Az ember a vallás Úr-Istenéhez (avagy az Isten-Úrhoz mintUralkodóhoz és Hatalomhoz) való viszonyában szolga, bűnös, az Isten-Énhez valóviszonyában társteremtő. Az első esetben parancsokat teljesít, kényszerből cselekszia szellemit! A másodikban belátja önmaga felemelésének szükségességét, és ez márbelső szükségletté válik benne. Az Énné levés, az Én magunkban való kifejlesztése

167

mögött ugyanis nem egy kényszerű cselekvés áll, hanem a szabad akarat. Ez a belsőteremtés csakis azért lehetséges, mert ennek megvalósítóját az ember saját magábanhordozza. Ha ezt nem hordozná magában, akkor egy ilyen irányú cselekvés legfeljebbbizonyos kényszerítés hatására történhetne meg benne. De vajon lehetséges-e amorális önteremtés külső kényszer útján és alkalmazásával, idegen vezérlésre? Egy„parancsoló” Isten nem tehetetlen-e mégis az emberrel szemben, amikor az emberbelső fejlődéséről van szó, akinek itt a földön egyúttal szabad akarata is van?

Megtenni a jót, a morálisat úgy is, ha azt nem parancsolta nekünk senki, és ha etettünkért cserébe nem várunk valamilyen ellenszolgáltatást és jutalmat egy magasabbhatalomtól, hanem magáért a jóért tesszük, amit teszünk, a másik ember érdekétmagunkban tudatosítva, és nem pusztán „istenfélelemből” cselekszünk: csakis ezzelkezdődhet és ezen alapulhat az igazi szeretet, a valódi moralitás, amely egyedül csakbelőlünk fakadhat, a legszemélyesebb lényünkből, és nem keletkezhet és művel-hető egy túlvilági büntetéstől való kisszerű félelmünkből, egy ebből eredő gyávaszolgalelkűségből. Az ilyen alapokon nyugvó morál ingatag, hazug és számító volt.A „külső” Isten fogalma, a parancsoló és alázatosságot követelő Istenben valóhagyományos hit a történelem során számtalanszor megmutatta, hogy a legnagyobbmoráltalanságok is jól megfértek vele, és hogy hatástalan és valójában közömbösvolt annak a nagy kozmikus-evolúciós célnak a megvalósításában, hogy a moralitásbekerüljön és végleg gyökeret eresszen az emberi lélekben.

A moralitás, a szeretet igazi titka az, hogy csak belülről jöhet, individuálisan, az ember saját Énjéből… Megjelenése máshonnan nem várható, mögötte mintteremtő erő csak mi magunk állhatunk. Az ezt megvalósító magasabb rendű (isteni) Én nem valami idegen „transzcendencia” bennünk, nem egy „külső” Istenjelenléte, egy belénk nyomuló Úr szava, hanem A SAJÁT SZELLEMI MIVOLTUNK.Ezért csakis az egyedi-személyes lényünk átélése és kiművelése során tudjuk ezta szellemi-belső Ént magunkban kidolgozni és kifejleszteni! A viszonyunk ehhez azúgynevezett „magasabb” Énhez ugyanaz, mint ami az önmagunkhoz való viszony.Bár valami kozmikus-isteni elemet hordozunk általa magunkban, a viszonyunk hozzánem valamiféle „vallási” viszony, hanem teljességgel személyes és intim.

Az Én tehát egyszerre valami létrehozandó bennünk, amely belső szellemierőfeszítéseink tárgya, és valami olyasmi is, ami mi magunk vagyunk, nem egy„másik lény” működése bennünk. Ezt a „kettős” jellegét, azt, hogy velünk azonos, demég „fel kell ébresztenünk alvásából”, „működésbe kell hoznunk” és aktivizálnunkkell, különben nem jelentkezik: nem úgy kell értenünk, hogy szemben áll velünk ésszámunkra valamiféle idegen lét lenne. – Hasonlatban úgy fogalmazhatnánk: gyakranelőfordul, hogy van bennünk valamilyen rejtett képességünk, amely még nem műkö-dött. Ettől még a „miénk” volt, csak éppen eddig semmire sem használtuk. De mostfelfedezzük magunkban, hogy valahol ez is itt van bennünk. Minthogy még nem istudtunk róla, először kissé idegenül és bizalmatlanul tekintünk rá, nem tudjuk, hogyankeltsük életre. De valami ösztön, egy belső hajlam mégis hajt bennünket arra, hogyfoglalkozzunk vele és végre használni, alkalmazni kezdjük. Minél inkább magáhoztér ez a képességünk – és éppenhogy a saját tevékenységünk eredményeként –, annál

168

inkább elfogadjuk jelenlétét, megszokjuk, és idővel teljesen beépül a belső lelkiéletünkbe. Lényegében ilyen a saját szellemi Énszerűségünk is, a bennünk találhatóisteni Én-princípium, amely most ébredezni kezdett az emberben.

De hogyan határozható meg közelebbről ez az „Énszerűség”? Az Én nehezenmegfejthető fogalma valami kettősséget takar. Egyrészt az a nagy titok a világban,amely mindenkit egy megismételhetetlen és egyszeri lénnyé tesz. Mindenki érzimagában az „Én vagyok” elvének valóságát. Másrészt nem is azonos közvetlenülaz egyedi személyiségünkkel, annak sokszor „önző”, „egószerű” természetével, amivalami eltúlzott önmagunkra irányulás bennünk, egy magunkra leszűkült látómező,amikor „csak magunkat látjuk”, hanem az egyedi személyiségünknek kifejezettenegy magasabb rendű működése vagy magatartása. Ebben a tekintetben az Én inkábbvalami kozmikusat képvisel bennünk, a tartalma valami egyetemes. A tartalmaugyanis a kozmikus moralitás. A forma, a mód azonban, ahogyan az emberben, azÉnjében megjelenik vagy kifejeződik ez az egyetemes-kozmikus tartalom, az mégisvalami individuális, mert mi magunk teremtjük meg magunkban. Az Énnel tehát egyolyan tartalmat is felmutatunk, amely nem a sajátunk, hanem a világegész sajátja!Az Én, az Énszerűség azonban ennek az egyetemes tartalmiságnak egy olyan közve-títését, hordozását adja, amelyben individuálisan elsajátított módon, az adott egyénáltal jön létre ez a tartalom. Az „Énszerűség” tartalma tehát egyetemes, formájaviszont individuális; azaz: a tartalma a moralitás, a formája pedig a belső eredet.

Az Énszerűség fokozatos kibontakozása az emberben ezért megváltoztatja aszellemi léttel való „hagyományos” kapcsolatot is! Az Isten-Énhez, Krisztushoz valóviszony elveszíti eddigi „vallásos” színezetét, külső-ceremoniális, „hitszerű” formá-ját. Ez a viszony valóban belsővé válik, személyes karaktert vesz fel, egyéni ügy lesz. Ezzel már nem a tekintélyelvűség, lényegében az úr–szolga viszony alapján fogműködni, hanem közvetlenné és bensőségessé válik, éppen azért, mert az Isten-Én-nel – Krisztussal – való kapcsolatunk a saját magunkhoz történő viszonyulássáalakul át, kifejezetten az önmagunkhoz viszonyulás formáját ölti fel…

A Krisztushoz való viszonyban nem az a döntő, hogy állandóan azt hajtogassuk:„Uram, Uram – Krisztus, Krisztus”, amivel éppen azt fejezzük ki és hangoztatjuk,hogy egy „külső” Istenhez viszonyulunk, egy „külső” Istennek akarunk megfelelni,akinek minduntalan bizonygatjuk, hogy „szeretjük”, hogy „betartjuk parancsait”, és ily módon érdemesek vagyunk a tőle kapható jutalomra (az „örök életre”, az„üdvösségre”). A Krisztushoz való új viszonyban sokkal inkább az a fontos, hogyelindultunk egy úton: a magunk által létrehozott, belső eredetű szeretet kialakítá-sának útján... Ezen nem egyszerűen Krisztus puszta „neve” – az örökös hangoztatása– fog vezetni bennünket előrefelé, hanem az a belső szellemi (énszerű) „minőség”,amely Krisztustól ered, de amely már itt van bennünk, a saját egyediségünkben. –

Krisztushoz nem csak „vallási úton” és „vallásos formában” lehet viszonyulni: ez korunkban valami „újdonság”, és első hallásra módfelett érthetetlennek tűnhet,szinte valami abszurdumnak. De mi az, hogy „vallási út”? Ha ennek leple mögébepillantunk, lényegében azt kell észrevennünk, hogy a vallás a szellemihez valóviszonynak kifejezetten valami szervezeten, az egyházakon keresztül történő for-

169

mája. Így különösen az Európában idővel kiformálódott keresztény vallás céljasohasem az volt, hogy elvezesse az embert a szellemiség egyre magasabb ezoterikusszintjeire, hanem csupán az, hogy az embereknek a szellemihez való viszonyulásátegy ezt irányító intézményen belül tartsa, egy az egyént magának alárendelő szerve-zeten keresztül műveltesse, így ezt a viszonyt a saját dogmái által mindenkorfelügyelje, vagyis a szellemihez való összemberi viszonyt egy külső intézmény, az egyház által kisajátítsa, és teljesen kiiktassa abból az individuális (a szabad)viszonyulás lehetőségét. A „vallási út” tehát valami intézmény-függőséget jelent.

A szellemi azonban elsorvad és elhal az ilyen földi intézményekben! Ha bele-kényszerítik a kozmikus szellemit egy szervezet bürokráciájába, dogmatikájába,kultikus külsőségeibe, akkor a szelleminek az eredeti élőszerű, rugalmas, lüktetőjellege hamarosan elszárad, kiüresedik, elpusztul. A mi időnkben egy intézménymár nem képes kozmikus és isteni lenni, hanem csakis valami földi és hétköznapi.Ami képes kozmikus és isteni lenni, ami élő módon tudja a szellemit megélni ésmegnyilatkoztatni: az az EGYÉN. Hiszen éppen az egyes ember hordozza magábanmint isteni szikrát a szellemit, a szellemiség érzékelésének képességét! Ezt a ténytazonban az intézményes vallás nem fogadja el, mert akkor saját létjogosultságánakkérdésével is szembe kellene néznie. Az ilyen vallás számára tehát mindig isabszurdumnak fog számítani az a felfogás, hogy az egyén nélküle is boldogulhat, sőtéppen nélküle indul meg egy olyan úton, amely szellemileg magasabbra vezet.

Mindenesetre azt világosan lássuk itt: amikor éppen a szellemiség – és nem amaterialista-ateista világkép – nézőpontjából merül fel a vallás problematikussága,akkor azzal nem Krisztus kozmikus lénye ellen történik valami támadás, nemKrisztus létét és az emberi fejlődésben betöltött kivételes szerepét tagadjuk, hanemcsak az emberiség múltbeli szellemi szintjéhez tartozó vallási tudatot kérdőjelezzükmeg. Krisztushoz nem a vallási tudaton, hanem a morális tudaton keresztül viszo-nyulni (amit itt megkülönböztettünk), azaz nem „intézményesen”, hanem egy új úton,individuálisan közeledni a Krisztus-Énhez, illetve a szellemit más módon, nem„vallásosan” felfogni: ez az, aminek átgondolása és megvalósítása itt felmerült.

Ehhez az újszerű úthoz valóban önálló emberek kellenek, akik már magukkeresik a szellem mélyebb jelentését, és nem elégednek meg a kiüresedett eszme-sablonokkal, önkényes dogmákkal. Aki azonban nem akarja, hogy „elengedjék akezét”, aki önállóan elindulva még megriad az elé álló nehézségektől, az nem foglemondani arról, hogy mások vezessék és hogy beletartozzon egy így kapott látszat-biztonságba. Egyénné válni éppolyan nehéz, mint egyénileg keresni a szellemit.Ezért csak az olyan ember fog az eddig mondottakra nyitottan reagálni, aki egyfelőlmár elégedetlen a régi típusú szellem-közvetítés formájával, másfelől érez magábanerőt ahhoz, hogy lassan a saját lábára álljon és a szellemiség keresésében a sajátmagasabb Énjére hagyatkozzon. Az emberi evolúció azonban a mi korunkban márebben az irányban halad, az Énszerűségünk felébresztésének – feltámasztásának –ideje jött el! A vallási és egyéb hasonló, többnyire valamely ál- vagy részigazságraleszűkülő és a háttérben valójában a tudatunk fölötti uralmat megcélzó szervezetekközvetlenül nem képviselik ezeket a most időszerűvé vált szellemi igazságokat,

170

a már énszerű emberi minőségeket, és nagyobbrészt csak Én-leépítő lelki tájakrainvitálják az embert. A jövőben a szellem valósága egyre inkább csak az EGYÉN-BEN lesz megtalálható és felfedezhető, a szellem valóságát itt a Földön már csak az EGYÉN fogja hordozni és képviselni.

Ez mégsem az egyén magára maradását, elmagányosodását jelenti. A tömegben,vagy egy külső közösségben is lehet magányos valaki, egy szervezethez tartozásmég nem biztosíték arra, hogy az ember – éppenséggel belül – ne lehetne egyedül.Az egyén elveszítvén a külsőleges közösség-kereteket, a többi egyént fogja keresni,már egyéneket akar keresni! A jövő feladata az, hogy maguk az egyének jussanak elegymáshoz, meglássák egymásban az individuumot, az embert, a szellemet. Ne csakegy-egy külső közösség, valamely szervezet (egyház) önmegadó tükröződését vegyékészre és méltányolják egymásban, hanem a másik embernek a valóban személyes ésszabad Énjéhez találjanak el. Ez azt is magában foglalja, hogy ebben a találkozásbanaz embernek a saját Énjét is meg kell nyitnia a másik ember felé. A közösségbenmég „elbújhatunk”, zárva tarthatjuk a belső lelki szféránkat. Az egyén-egyén kapcso-lat azonban éppen arról szól és egyenesen az arra való felszólítás számunkra, hogymegnyissuk magunkat kifelé, individuálisan és énszerűen lépjünk fel a világban,már az Énünkkel jelenjünk meg benne.

Ez pedig egy újfajta közösségalkotás csírája is lesz. Egy olyan közösségé, amelyvalóban egyénekből áll, nem pedig arctalan és éntelen lényekből, akikben csak egyszemélytelen sablon lenyomatát lehet megtalálnunk, amelyet külsőleg erőltettekrájuk, kívülről illesztettek beléjük. Az eddigi, de mára már tartalmilag (szellemileg)kiüresedett nagyközösségek helyét felváltják a kisközösségek, amelyek spontánul és önállóan szerveződnek meg, és csak addig állnak fenn, amíg az élő szellemiatmoszféra megteremtésére és a lelkileg nyitott kapcsolatok fenntartására képesek.A nagyközösségek örökéletűek akarnak lenni, és amikor már kiüresedtek, akkor ismég erőszakosan ragaszkodnak önmagukhoz. A kisközösségek csak addig akarnaklétezni, amíg őszinték és hitelesek, barátiak és egyéncentrikusak, és nem az élet-tartamukban látják értékességük bizonyítékát.

Nyilvánvalóan maguk az egyének is létrehozhatnak bizonyos közösségeket, egycél nevében társuló szervezeteket. De ebben maga a szervezet soha nem kerülhethatalmi pozícióba, egyszer csak a tagjai fölé nőve és azokat birtokának érezve,hanem mindig a benne található szabad egyének fogják ésszerűen meghatározni,képlékenyen formálni és belsőleg folyamatosan újrateremteni az adott szervezetet.A szervezet nem fogja nyíltan vagy alattomosan uralni, gúzsba kötni az egyéneket,például megmerevedve egy olyan állapotában, amelyet időközben már meghaladtakaz állandóan fejlődő és belsőleg mindenkor mozgékony tagjai, hanem az elevenegyéneket kell kifejeznie, akik végül is nem a szervezetben, hanem saját magukbanlátják a tulajdonképpeni megvalósítani valót. Ez már egy olyan társulás lesz azegyének között, amelyben nem az egyének vannak a szervezetért, hanem a szervezetvan az egyénekért! Mindez azonban természetesen olyan kreatív egyéneket feltéte-lez, akik nem sablonosak (a gondolkodásukban), nem önállótlanok (a lelkiségükben)és nem céltalanok (az akaratukban).

171

7.

A Jóban elmélyülni nem azt jelenti, hogy egyre távolabb kerülünk a Gonosztól,hanem azt, hogy mind saját magunkban, mind a külvilágban egyre közelebbmerészkedünk hozzá. A Jó útján járni nem azt jelenti, hogy a Gonosszal – végre! –már semmi dolgunk nincs és nem is lehet, hogy örökre magunk mögött tudhatjuk, és egy csillogó, fennkölten makulátlan világba jutottunk. A Jó útjára lépni annyitjelent, hogy a Gonosszal szembenézni – magunkban éppúgy, mint a többi emberben.De mi valójában a Gonosz? A Gonosz a legkevésbé sem valamiféle természetifogalom és jelenség, a materialista természettudomány eszközeivel egyáltalán nemlehetne megérteni. A Gonosz valami szellemi típusú lét, nem külső-tárgyi, hanembelső-tudati. Nem egy önálló lény, hanem egy tudatminőség, amely persze csakislétező lényeken keresztül nyilvánulhat meg. Próbáljunk belelátni.

A Gonosz az ÉRTÉKEK hiánya. Érték az intelligencia, az okosság, a bölcsesség.A Gonosz ezek hiánya: az ostobaság, a szűklátókörűség, az előítéletek. Érték aszeretet, a jóindulat, az empátia. A Gonosz ezek hiánya: a gyűlölködés, a mások meg-alázása, a többi emberen való uralkodásvágy, a rosszindulat. Érték az emberi nagyság,az önálló és önmagát meghatározó jellem. A Gonosz ezek hiánya: a kisszerűség, a hazugság, a gyávaság, az aljasság, a megbocsátásra való képtelenség, a szürke és fantáziátlan lelkület. Ha ezek a hiánytulajdonságok önálló létre tettek is szert,és külön megnevezéshez is jutottak, mégis valójában nem valami tényleges ésvalóságszerű létet fejeznek ki, hanem valamilyen valóságnak a jelen-nem-létét. A Gonosz valami olyan semmi-lét, amely mégis létnek látszik, sőt magát állítja be az igazi létnek, jóllehet mindig csak valami hiányfogalomban képes alakot ölteni,amikor valami érték és valóság éppenhogy hiányzik, az adott helyen nincs jelen.

Valamely megtörtént eseményt pontosan és lényegre törően elmondani, arróltudósítani: ilyenkor használjuk az igazság szót, mert a közlés hűen visszaadta amegtörtént eseményt. Csak ennek a közlésnek van valóságértéke, és tekinthető való-ságnak. A megtörtént eseményhez csakis egy ilyen közlés tartozhat. A hazugság,amikor hamisan állítjuk be az eseményt, amikor elhallgatunk belőle elemeket, vagyéppen hozzáteszünk, amikor kiforgatjuk a szavakat és a jelentéseket, az nem valamivalóság, hanem annak éppen a hiánya, a valóság nem-léte. A Gonosz a valóságbólmindig valami valóságtalanságot csinál, olyat, amiből hiányzik a tényleges valóság.– Ha futás közben nagyot esik egy kisgyerek és beüti magát, akkor odaszaladunk,megnézzük, hol vérzik, lábra tud-e állni, felsegítjük, esetleg elkísérjük valameddig. Ha kirepültek a tankönyvei az iskolatáskájából, akkor összeszedjük azokat is, ésbetesszük a táskájába, visszacsukva a zárat is. Egy valóságos helyzet igényelt tőlünkegy valóságos cselekvést. Ez valóság volt. Ha ellenben csak ott állunk a megbotlógyerek közelében, vagy érzéketlen arccal, üres tekintettel továbbmegyünk, nemtörődve azzal, hogy a segítségünkre szorul, akkor az ilyen cselekedet valaminek a hiánya, amikor valami nem történt meg, amikor kiiktattunk magunkból valamit,aminek lennie kellett volna. Ez is a Gonosz megjelenési formája, és éppen arrólismerhető fel, hogy valami hiányzik, valami elmaradt.

172

A Gonosz tette az, hogy a valóságot, ennek értéktartalmát eltünteti, letagadja,„elfelejti”, a létből kiszakít minden értékszerűt, így a létet kiüresíti és értékteleníti. De a Gonosz nem egy fekete ijesztő kísértet az éjféli sötét szobában, hanem kint jára nappali fényben az emberek alakját öltve magára. Mindenkiben ott van a Gonoszlehetősége, bármelyik megjelenési formájáról legyen is szó. Az önzés, a kapzsiság, az uralkodásvágy, az önhittség vagy a részvétlenség gyakran semmivel sem jelent kisebb veszélyt és okoz enyhébb károkat a világban, mint a kifejezett kegyetlenségés a tudatos rombolás. Az járja a Jó útját, aki már észre tudja venni a Gonoszt, ezt a hiánylétet, nemcsak másban, hanem saját magában is. De a Gonoszt ekkor semfogja sem kívül, sem belül egy puszta kézlegyintéssel elkergetni, köddé változtatni.A Gonosz van és működik – mind kívül, mind belül. Teljesen eltörölni nem lehet, deszembenézni vele lehet, és fokról fokra, helyről helyre valamennyire visszaszorítani.A Gonosz elleni küzdelem az, hogy az általa képviselt hiányszerűséget, értékhiánytés valóságtalanságot „valósággal” töltjük fel, vagyis valódi értékeket, alkotó ésmorális cselekvéseket illesztünk be az általa kierőszakolt ürességbe, értékhiányosvákuumlétbe. A Gonosz már nagyon durva vagy tömény jelenléte egy helyzetbenéppen az, amikor kizárólag ilyen hiánytulajdonságok tapasztalhatók valakiben.

A Gonosz fogalmát tehát itt tudatosan nem misztifikáljuk, nem valami meg-foghatatlan természetfeletti hatalomnak, egy önmagában létező szellemi lénynektekintjük, amely kívülről birtokba vehet valakit és az emberben az ember helyettcselekszik. A Gonosz valójában a meg nem tett moralitás, az Énjében fel nem nőtt,éretlen ember... Ahogyan a moralitás, a szeretet csakis belső eredetű lehet, ennekellenpólusa, a Gonosz is belülről jön, az ember belső világán keresztül nyilatkozikmeg. – Mindegy, hogy gonosz erők az embert kívülről is mindenkor támadják és hatalmuk alá akarják vetni. Ez a földi létben úgyis kikerülhetetlen, a gonoszság a történelem során soha nem szünetelt, és valójában mindenkor uralta a világottársadalmilag is, eszmeileg-tudatilag is. A „külső” és a „belső” Gonosszal a dolgunkannyi, hogy észrevegyük, azonosítsuk, tudatosítsuk, és a jelenlétét ellensúlyozzuk.Az ellensúlyozás az, hogy morálisan megteszünk valamit, aminek megtétele ott ésakkor hiányzik a világból.

Morális nézőpontból a Gonoszhoz való tudatos viszonyulás ott kezdődik, amikora Gonoszt nem tekintjük, nem fogadjuk el valóságnak, vagyis nem ismerjük elmegnyilatkozásairól, hogy ezek a valósághoz hozzátartoznak, hanem elvitatjuk aztaz igényét, hogy ő, a Gonosz a valóság részét képezi. Ettől természetesen a Gonosznem lesz kevésbé valóságos és ténylegesen működő, de nem is az ő oldalán történikvalami változás, amikor egy ilyen magatartást felveszünk. Amíg az ember úgytekinti a Gonoszt, hogy annak joga van a létre, és belenyugszik az általa teremtetthiányokba – az értékek, bizonyos cselekvések hiányába –, addig a Gonosz gáttalanulléphet fel és tarol le mindent maga körül. A gyávaságunk és önállótlanságunkfelbátorítja a Gonoszt, mert e tulajdonságokkal elismerjük róla, hogy a valósághoztartozik, hogy helye van a létben. A Gonosszal szemben kimondott határozott Nem!az egyetlen fegyverünk ellene, amivel éppen a valóságtalanságot olvassuk rá, aztmondjuk a szemébe, hogy nem tartozik egy lenni érdemes valósághoz, hanem az

173

ő léte csak valami semmi-lét, egy üresség és hiány, amely nem hordoz és nem fejezki igazi – emberi – valóságot. Mindezt persze nem csak a külvilágban, másokkalszemben cselekedhetjük meg, hanem – és mindenekelőtt – saját magunkban is.

A tarot minden egyes arkánuma arról szól, hogy valamit éppenhogy megtegyünk,valamilyen belső-szellemi értéket magunkban megalkossunk. Ahogyan a Gonoszmindig valamit elhagy a létből, vagy kiszakít belőle valamit, azaz minduntalanelmulasztja a létépítő, létmegőrző cselekvéseket, a tarot örökös mondanivalója nemegyéb, mint a külső és a bennünk levő valóság teremtésére, az ezt végrehajtó tettrevaló felszólítás. Ezek a tettek mindig „beletesznek” valamit a létbe, a külső létbeéppúgy, mint a belsőbe. A tarot abból indul ki, hogy az ember még nem valami készlény, fejlődését még nem járta végig, ezért tele van hiányokkal – tudatilag-lelkilegés szociális cselekedeteiben egyaránt –, ennélfogva az emberevolúciót éppen abbanlátja, hogy az embert „fel kell tölteni” bizonyos tulajdonságokkal, értékekkel, ame-lyeket még nélkülöz magában. A Gonosz az az ellenerő, amely ezzel a törekvésselszembeszegül, az ember ezen hiánylétezését, szellemi és morális belső ürességeitállandósítani, végérvényesíteni akarja, így az emberi fejlődést jelenlegi adott fokán,a félig kész ember szintjén le akarja állítani és befagyasztani. A tarot a jövő felőlközelít az emberhez, egy emberideált vázol fel, és ehhez méri a jelent. Ezzel egyperspektívát is állít az ember elé, fejlődési célokat mutat fel számára. A Gonoszéppen az emberideál hiányát fejezi ki, a jelenlegi embert tekinti a végső valóságnak,és tagadja az ember fejlődőképességét, jövőbeli belső megváltozásának lehetőségét,az önteremtésre való elhivatottságát, amely az emberbe került és benne tevékeny Énfeladata lenne. A Gonosz éppen az emberben levő (isteni) ÉN-ről nem tud semmit…Úgy kezeli az emberlényt, mint aki Én-telen, így csak ő, a Gonosz marad, hogy azembert irányítsa és belsőleg – a maga képére – megformálja. A Gonosz legnagyobbrémülete az és mindenkori veresége akkor történik, amikor ezzel az (isteni) Énneltalálkozik az emberben, amikor ez az Én felmutat számára egy olyan alternatívát az emberben, amely ellentétes a Gonosz látókörével és felkínált útjaival.

A Gonosz működése az emberben az, amikor az ember felhagy a saját evolú-ciójával, és nem akar belsőleg fejlődni. Az Én működése az emberben az, amikor azember felismeri belső lelki-szellemi hiányait, és önmaga továbbfejlődésére törekszik.A Gonosz tehát éppen az Én-fejlődéssel ellentétes tényező és erő. A Gonosz titkábaígy semmiképp sem hatolhatnánk be az Én fogalmának megértése nélkül. A Gonoszkifejezetten az Én ellen tör, annak ellensége, az Én-fejlődés akadályozása miatt vanezen a világon... (Az „Elkülönülés Szellemének” fogalma tágabb jelentést foglalmagában, mint a Gonosz fogalmának itt tárgyalt szűkebb jelentése.)

Az Én végzi el bennünk a hiánylétezésünk, az ürességeink fokozatos feltöltését,ezeknek egy igazi valósággal való helyettesítését. Az Én éppen valami cselekvés-természet az emberben, igazán csak annyiban létezik, amennyiben cselekvőleg lépfel. Cselekvése valami valóságteremtés, az ember lényének már belülről kiindulóönteremtése, a Morális Ember magasabb minőségének megalkotása. A Gonoszlétleépítő és hiányteremtő működésével szemben csak az Én képes szembefordulni!Ezért is jött. Az Én éppen a Gonosz végső hatástalanítása miatt van ezen a világon.

174

8.

A tarot itt elemzett ezoterikus témájával a materialista tudományos világképnyilvánvalóan nem sokat tud kezdeni, és kevésbé lehet programszerűen hasznosítanivalamely szervezeti formán belül is. A tarot egész területe az egyedi embert szólítjameg, amely helyenként gazdagabb és bonyolultabb létezést jelent, mint a tudománybármikori tárgya, vagy egy szervezet külsőleges működése. Az egyedi ember olyansajátos mélységeket és valódi titkokat sejt illetve talál magában, amelyeknek fel-színre hozatalában és fokozatos megértésében semmilyen érdemleges segítséget nemkap a jelenlegi materialista, tudományos világképtől. A tudomány csak az érzékelhetővilágról nyilatkozik, amelynek fogalmába immár nyilván beleértendők annak szabadszemmel nem látható fizikai-kémiai szférái is. A valóság úgynevezett szellemi síkja,az érzékfeletti világ tekintetében az ember messzemenően saját magára, önmagaegyedi élményeire és megismerő erejére van utalva! Ez a „láthatatlan” valóságszférasemmivel sem jelent „távolabbi” területet vagy közömbösebb témákat számára, mint a tudomány ismert tárgyköre. A tudomány előtt lényegében ismeretlen mindaz,ami a moralitással, az emberi szabadsággal, az Énnel és hasonlókkal kapcsolatos.Ezek olyan belső, „érzékfeletti” témák, amelyek megközelíthetetlenek a tudományszámára, amely elsődlegesen a külső-személytelen világgal foglalkozik.

Az ember azonban éppannyira egy belső világhoz is hozzátartozik, mint egykülsőhöz, éppannyira hordoz magában egy kutatni való belső világot is, mint ahogymindig egy külső világba is integrálódnia kell. Amikor az ember e belső világábaigyekszünk bepillantani, akkor ott nem egy természettípusú valóságot találunk, hanemegy szellemtípusút. Ezek nem analóg valóságok. Ha az emberi bensőben csak a ter-mészet személytelen folyamatait véljük lehetségesnek és minduntalan azokat keressükvissza, akkor az emberi lény lényegét tévesztjük szem elől. Az emberi benső minő-ségileg más világot rejt magában, mint a természet világa. E különbséget az emberbentalálható lélek vagy szellem adja. A lélek egy olyan valóság bennünk, amely nemérthető meg a személytelen természet mégoly mélyreható megismerése révén sem,mert egy másféle világ, amely másféle megismerést igényel tőlünk.

Erről a nem-természeti világról hallani sem akar a modern természettudomány.De az egyedi ember nagyon is tud róla! A lélek létét nem lehet bizonyítani tudomá-nyos eljárásokkal, mégis minden egyes ember önmagában hordozza a bizonyítást ésa meggyőződést a lélek valóságáról. A szellemi lélek meglétét – joggal – tagadhatjaa tudomány a természet területén, de semmikor sem lesz képes végleg megcáfolniazt az emberen belül! Az ember az újabb időkben felfedezte az anyagot, megismerteannak törvényeit, folyamatait, de éppúgy felfedezni való és egyre mélyebben meg-ismerni való számára a lélek szférája is. Az ember a megismerésben tehát nemcsak a természet rejtélye előtt találja magát, hanem emberi lényének rejtélye előtt is, mertnemcsak egy testileg-anyagilag létező lény, hanem egy lelkileg-szellemileg létezőlény is. Amennyiben azonban az ember felfedezi magában a lelket, annyiban felfogja fedezni azt is, hogy ahogyan a testéhez egy természeti világ tartozik, ugyanúgya lelkéhez valamiképpen egy valóságos szellemi világ tartozik.

175

Erről a szellemi világról még keveset tudunk, mert egész hangadó világképünk a természeti világ felé fordult és egyúttal arra szűkült le. A történelem hajnalán még volt tudomása az embernek erről az érzékfeletti világról, sőt akkor ez jobban isérdekelte, mint a fizikai világ. Az individualitás kialakulása érdekében azonban a szellemi létnek el kellett tűnnie a földi tudat elől. Az ember elveszítette a szellemivilággal való közvetlen kapcsolatát, és a földi lét viszonyai felé fordult. Ennek többkorszakban megvalósuló, a jelenig elvezető grandiózus folyamatát Rudolf Steinerantropozófiája lenyűgöző módon mutatja be. Minden, ami történt, szükségképpentörtént, volt célja és értelme. De korunkban eljött az ideje annak, hogy az egyoldalúszellemi lét felé fordulás és az egyoldalú fizikai lét felé fordulás után a szellemi és a fizikai létről való egyidejű tudomás jelenjen meg az emberiség tudati életében.

A szellemi világról való tudás azonban AZ EMBERBEN TALÁLHATÓ SZELLE-MISÉG felfedezésével és új alapokon történő kiművelésével kezdődik! Ez az emberiÉn területe. Az Én mivoltának megismerése vezetheti el ismét a földi embert aszellemi kozmosz felé. Ezek éppolyan megismerni való tudásterületek, mint a termé-szet világa. Ha csak a természetet ismerjük meg, azzal még nem fogjuk leleplezni azemberlény végső titkát. Ehhez a szellemi világot is meg kell ismernünk. A szellemivilág megismerésében azonban egy belső intuitív megismerés szükséges, nem aszemélytelen természetre szakosodott tudomány absztrakt megismerési módja éstárgyi-technikai eszközei. A szellemi világ belülről tárható fel, nem pedig kívülről,érzékszervileg. Ehhez az emberi képességek a mi időnkben kezdenek megjelenni, éséppenhogy belül, az Énben. Ezekkel a képességekkel a régi emberiség még nemrendelkezett, ezek csak most kezdenek nyiladozni a koronként ismételten újraszületőegyedi emberlelkekben. Az ember a régi időkben képtelen lett volna úgy megismernia természetet és annak sajátos törvényeit, mint manapság. Ez egy belső-tudati fejlődéseredménye volt az emberben. De ez a fejlődés továbbhalad, és most már arra iskiterjed, hogy az ember a szellemi lét megismerésére is lassanként képes legyen. Az emberi világban nemcsak egy társadalmi, gazdasági, politikai fejlődés történik,hanem egy belső, egy szellemi evolúció is. Ez utóbbi nem a külső világban játszódikle, hanem magában az emberi lényben… Ahogyan ennek köszönhetően az ember a történelem során egyre materialistább tudatúvá vált – kellett hogy váljon –, mostismét elkezd egyre spirituálisabb tudatúvá válni, újra képes lesz befogadni a szellemivilágról való tudást, de ezt már nem a régi, atavisztikus álomszerű tudattal teszi,hanem saját gondolkodásképességét használja fel ehhez. A gondolkodás belsőereje nélkül ugyanis nem tárulkozik fel számunkra a szellemi lét, éppolyan sötétbenmarad, mint amilyenné vált az utóbbi évszázadokban, évezredekben. Az ember csakaz újszerű szellemi-gondolkodásbeli erőfeszítései által lehet képes arra, hogy mindmesszebbre bevilágítson az előlünk homályba burkolózó, írott történelmünk soránegyre távolabbivá és rejtélyesebbé váló szellemi világba. Ez az emberi megismerésegy új tárgyát képezi, egy új perspektívát nyit meg előtte. Ahogyan a XVII–XVIII.században nekikezdtek egy új valóságterület, az anyagi természet feltárásának,ugyanazt jelenti a XX–XXI. század a megismerés történetében: most a szellemi létfelfedezésének nagy korszakához érkeztünk el. Még mindennek az elején állunk.

176

A szellemihez közeledés és a szellemiről való megbizonyosodás nem a külsőbizonyítékokon múlik. Természettudományos korunk bizonyítéknak csak azt tekinti,ami külsőleg-tapasztalatilag észlelhető, vagyis materiális létformája van. Így aszellem létét is elfogadnák, ha az valamilyen külső-anyagi formában nyilatkoznameg. Ha az égből fényes angyalcsapat szállna alá, ha Krisztus fizikai testben megintvégigvonulna a világon és közben számtalan kézzelfogható csodát tenne: ez márbizonyítéknak számítana az anyagi természetre leszűkült tudatunknak. De valamiteljes képtelenségnek tűnik számára az, hogy egy külső materiális alakot nem öltöttlét is valóságnak vehető. Így a természet közegén belül követeli a szellem önmagárólvaló bizonyítékait. Ennek paradox módon abban a formában kellene megtörténnie,hogy éppen a természet rendjét szakítsák meg, a természeten tegyenek erőszakot a „szellemi lények”. Csak valami természetfeletti lehetne a bizonyíték a szellemiséglétezésére. A természetfeletti itt azt jelenti, hogy a természetbe valaki önkényesen,rendbontóan beavatkozik, és annak törvényeit ideiglenesen felfüggeszti. A szellemimegjelenésekor azonban nem az anyaggal történik valami, hanem éppenhogy aszellemi típusú létezésekkel. A szellemit nem a természet valamilyen ellenpólusa-ként kell elképzelnünk, egyfajta fordított természetként, amikor az anyag törvényeihelyileg visszaszorulnak és számukra idegen törvényeket vesznek magukra. Ha eztkívánjuk a szellemiség bizonyítékául, akkor pontosan azt nem értettük meg, hogy a szellemi nem a természet „felett” van, hanem a természeten és annak rendszerén„kívül” áll, vagyis hogy a szellem titka és igazi meghatározása nem a természet-felettiség – ahogyan érteni szoktuk ezt a kifejezést –, hanem a természetkívüliség.Kívül áll a természeten, az anyagiságon, mert egy „másik világ”, egy „másik lét”.Más létformája, más minőségei vannak, másmilyen fogalmakkal közelíthető meg ésírható le. Ennélfogva egy másik szemléletmód szükséges ahhoz, hogy „tapasztalni”és „bizonyítani” lehessen. Korunk a szellemit az anyag egy nagyon finom formá-jának szeretné hinni, holott a szellem nem az anyag valamilyen válfaja. A szellemidimenzió „létbelisége” és az anyag világa között persze van valami lényegi kapcso-lat is, amennyiben az anyag a szellemnek egy megkeményedett formája és eredetilegabból származik. A szellem és az anyag dimenzióinak e kapcsolódási pontjaival szinténlehet foglalkozni. A lelket-szellemet magában hordozó emberi lénynek azonban aszellemnek nem ezzel a részével van a legfőbb dolga, hanem a szellem „szellemibb”oldalával, amelyben már semmiféle anyagra-vonatkoztatottság nincs. A bennünk levőlélek egy „másik” világból való, egy teljesen nem-anyagi létből. A lélekről és az ilyen-fajta szellemi létről „külső-materiális” bizonyíték egyáltalán nem adható, hanem csakis„lélektípusú” és „szellemi” bizonyíték.

A szellemi létnek ez az oldala ugyanis alapvetően morális jellegű. Ahogyan atermészet anyagból áll és épül fel, a szelleminek a saját dimenziója moralitásból állés épül fel. A moralitás a „közege”, a törvénye. Ebből is látható, hogy mennyire másvilág, mint a moralitást teljességgel nélkülöző személytelen természet világa.Ahogyan a szellem „kívül” áll a természeten, az anyag is „kívül” áll a moralitáson.Nem aszerint működik, más alapelv irányítja. Az emberi lélek azonban „belül” állezen a moralitáson, ehhez tartozik és nem az anyag személytelenségéhez.

177

Az ilyen bizonyítékok iránt is tehát meg kell szereznünk a fogékonyságunkat,különben nemcsak a szellemi világ, hanem a saját lelkünk létéről sem lesz semmi„bizonyítékunk”. A szellemi létről és a saját lelkünkről való legfőbb bizonyítékainkugyanis éppen a morális bizonyítékok… Morális tetteink nem a természetből, az anyag világából erednek, abból egyáltalán nem magyarázhatók meg! Magyarázatukmáshonnan való. Ha tehát a szellem bizonyítékát keressük, akkor azt nem a termé-szet rendjének felfüggesztésében kellene látnunk (csodák, kísértetek, jelenések stb.),hanem az emberi bensőben jelentkező moralitásban… A moralitás, a morális cselekvéslehet az egyetlen hiteles és valódi bizonyíték a szellemi világ meglétére és sajáthalhatatlan – értsd: nem-anyagi – lelkünk tényleges valóságára! Aki ilyet önmagábannem tud felmutatni, vagy ezt képtelen érzékelni a körülötte élő többi emberben,annak valóban semmi „konkrét” bizonyítéka nincs a szellemiről, mert a kozmikus-szellemi lét minden megnyilatkozása felénk „bizonyíthatatlan” marad számunkra,minthogy az sohasem anyagi formában történik, vagyis érzékszervileg általunk érzé-kelhetően. A szellemi világ meglétét csak mi magunk bizonyíthatjuk be magunknak,mégpedig úgy és akkor, amikor morálisan cselekszünk, mert ilyenkor nem az anyagitermészet törvényei szerint viselkedünk, hanem egy másik lét törvényei szerint,amellyel éppolyan kapcsolatban áll a lelkünk, mint amilyen kapcsolat áll fenn a tes-tünk anyagisága és a természet világa között. A morális viselkedés a maga módjánéppolyan csoda a személytelen és morál nélküli természet területén, de ez a csoda nem „természetfeletti” jellegű, azaz az anyag saját törvényeinek felfüggesztése, hanem valami „természetkívüli” megnyilatkozás, vagyis a szellem saját törvényeinekérvényesítése… A szellemi világ moralitása jelenik meg az ember morális érzületé-ben és tetteiben, így az ember a legkevésbé sem természeti lényként képes a moralitásraés nem mint természeti lény végzi azt, hanem éppenhogy szellemi lényként. Minthogya moralitás gyökere nem a természetben van, hanem azon kívül található, azért „meg-okolása” azt feltételezi, hogy kilépjünk a természet világából, és ott keressük erede-tét, ahová valójában tartozik és ahonnan levezethető.

A természeten kívül létező reális szellemi világ azonban a természetben kelet-kezett érzékszerveinkkel nem érzékelhető, azok számára „láthatatlan”. A szellemilétről magáról ezért ténylegesen – „bizonyíthatóan” – csak annyit tudhatunk,amennyi abból belénk került és bennünk van… A szellemi létet nem „kint” észleljük,hanem „belül”, saját magunkban! Nem a külső csoda az igazi bizonyítéka, hanema belső csoda: az emberből kisarjadó morális magatartás, az ezt kifejlesztő szellemifejlődés az egyénben… A moralitás iránti szükségletünk, a Morális Ember utánimélyről fakadó és a körülöttünk levő minden moráltalanság ellenére is kitörölhe-tetlen belső vágyunk a legfőbb és szinte az egyetlen bizonyítékunk arra, hogy egymásik világhoz is tartozunk, nemcsak a morálisan semleges anyagi természethez, éshogy egy másik világnak is léteznie kell, nemcsak a természettudomány által feltártés egyedülinek kikiáltott személytelen létrégiónak. –

Az emberek általában úgy vélik, hogy a szellemi világ meglétére az istenek, az Isten léte a legfőbb bizonyíték. Ha Isten van, akkor létezik a szellemi világ is. Ha Isten nincs, akkor a szellemi világ sincs. Az ateista kor ezért tagadja a szellemi

178

világ, egyáltalán a szellem létezését. Isten létét formálisan „bizonyítani” azonbannem is lehet, mert ez meghaladja földi tudatunk lehetőségeit. De ez nem jelenti azt,hogy a szellemiségről semmiféle bizonyítékkal nem rendelkezünk és nem is rendel-kezhetünk! A bizonyíték másban és máshol található, a bizonyítás más formábantörténik.

Ha valóban arra kellene várnunk, hogy Isten létét bebizonyíthassuk, akkor nemsok reményünk maradna abban a tekintetben, hogy egyáltalán bármiféle szellemilétezésben higgyünk, és értelmét találjuk annak, hogy még egy ilyenféle létet éslétminőséget is keressünk a világban. A szellemi létről való meggyőződés igazábólnem is az istenfogalmon keresztül történik, mert ez nem hordozhat olyan egyértelműés magától értetődő bizonyítóerőt, amelyre szükségünk lenne e cél érdekében.

Az istenfogalmak eleve csak valami ember alkotta fogalmak, ezért történelmilegingatagok és tartalmilag relatívak, ennyiben könnyen kikezdhetőek, és el lehet sza-kadni tőlük. Az Isten lénye pedig külső tapasztalatilag nem elérhető valóság számunkra,ezért nem lehetséges bizonyítékként sem felhasználnunk a szellemi lét igazolása érde-kében, és mivel Isten lénye fizikailag nem érzékelhető, azért lehet nem hinni is benne.A szellemi világ léte tehát ezen az úton nem bizonyítható, és valóban az ilyen mód-szeren alapuló kapcsolódás a szellemiséghez mára már teljesen kiüresedett – dogma-tikusan, a gondolkodást elutasítva ugyan még továbbél –, sőt modern anyagelvűkorunkban a szellemi világ teljes elfelejtéséhez, már magabiztos tagadásához és tudo-mányos „megcáfolásához” vezetett. Ezért a szellemi létről való tudomás és meg-győződés immár más eszközöket igényel, a járt út járhatatlanná vált, a puszta hitenalapuló eddigi bizonygatások helyett valódi bizonyíték után kiált a szellem jelenlététmagában mégiscsak érző és arról lemondani nem akaró ember.

De ehhez valójában nem is kell messzire mennie. A bizonyíték a lehető legkö-zelebb van: saját magában. Régen a legmesszebbre távolodtak el az emberlénytől, és a mindenség legmagasabb, számunkra legtávolabbi pontjáról „kiáradó” Istenlényfogalmával „bizonyították be” a szellemiség létezését. Ha másfelől bele is vetítettékaz Istenséget a természet jelenségeibe – „Isten minden létezőben benne van” –, ezzelmégsem hozták igazán közelebb, mert ekkor is csak személytelen formájában voltbenne mindenben, és az ember számára egy növényben, az égzengésben éppolyanfelfoghatatlan maradt, mint a kozmosz égi magasságaiban. De az emberhez valóviszonya is ennek megfelelően alakult. Ez volt a „túlvilági” (a transzcendens) Isten,amely mint istenkép az erőszakot és a félelemkeltést sem nélkülözve tartotta fenn a szellemi létről való tudomást a földön. Ez a „túlvilági”, „emberkívüli” Isten, értsd:istenfogalom volt az, amelyik később „meghalt”, azaz kiüresedett, a modern énszerűember számára távolivá, idegenszerűvé, megragadhatatlanná, így a szellemiség feléirányulásában mindinkább használhatatlanná vált. Az újabb korban a szellemi létrőlvaló meggyőződést ez az istenfogalom többé már nem volt képes hordozni és azember számára biztosítani. E túlvilági Isten fogalmának fokozatos „halála” azonbanegyúttal magával rántotta a szellemi létet – annak fogalmát – is, az arról való belsőbizonyosságunkat! Az ateizmust követte a materializmus, és a „tudományosodó”,„anyagelvűsödő” emberiség megnyugodott, hogy végre kinőtt a mesék világából.

179

Ha az ember nem lenne szellemi lény is, hanem csak természeti-biológiai lénylenne, akkor nem érte volna veszteség azzal, hogy a nem-természeti világról valóelképzeléseit maga mögött hagyta. A lelkünk azonban élő bizonyítéka egy bennünklevő nem-természeti valóságnak! A lelkünk – tulajdonképpen az Énünk – az adottszituációban: a materialista világkép által már csak az anyagiságra leszűkített létbenmost keresni kezdi saját identitását. Ezt nem tudja kötni a természethez, de már a„túlvilági” (transzcendens) Isten sem siet a segítségére, hogy saját létével az emberszellemi voltát is „bizonyítsa”, mert ez a külső Isten eltűnt, elhallgatott, visszavonult.

Ebbe az Istenbe az ember már nem tud „belekapaszkodni” annak érdekében, hogysaját szellemiségében is biztos legyen. Kívülről a teljes szellemi – szellemtípusú –sötétség veszi körül… Semmi szellemit nem érzékel a „külső” világban. Ha belül sem lenne valami szellemi benne, akkor a tényleges szellemi elsötétedés várna rá,mert a szellem fényét kívülről immár semmi sem erősíti meg számára. Önmagaszellemiségének ügyében magára maradt, annak lángja már csak benne pislákol,amelyet kívülről egyúttal nagy erővel igyekszik elfújni valami szellemközömbös ésnem kevésbé emberidegen hatalom. Ez a szabadság szituációja számára: választhata szellem mellett vagy ellen. Nincs parancsszó, nincs dogmahit, nincs semmi külső,ami saját szellemi mivoltát hangsúlyozná előtte és e téren fogódzóul szolgálhatnaszámára. De ez a helyzet nemcsak a szabadság, hanem a teremtés szituációja is.

Csak most döbbenhet rá, hogy ő valóban szellemi lény, és éppen azért az, mertvalami szellemi teremtő erővel rendelkezik! Idáig készen kapta mindazt, ami benne van. Most minderre építve tovább kell vinnie, de már magából kiindulva kellfolytatnia a saját lénye kozmikus teremtését. Igazán csak a külső szellemi elsötétedésfolyamán és hatására fedezi fel először önmagában a BELSŐ szellemiséget, önmagaindividuális lényének elidegeníthetetlen SAJÁT FÉNYÉT, amely már nem visszfény,hanem valódi, „belső eredetű” fényesség benne. Eddig a külső és „transzcendens”fény elhomályosította a benne található szellemit, most éppen erre a saját szellemirelehet ráébrednie, arra, ami már csakis belőle fakad, az ő műve, az ő tettének eredmé-nye. És ekkor felfedezi, hogy a „szellemiség” valójában nem egyéb, mint moralitás.

A szellemiség teremtése a moralitás teremtése... Szellemi lénynek lenni elsősor-ban annyit jelent, hogy morális lénynek lenni! A lélek szellemszerűségéről nem az a legfőbb tudnivaló, hogy a fizikai test halála után a lélek elhagyja ezt a testet, átlépegy szellemi dimenzióba, ahol továbbra is él, vagyis a lélek nem semmisül meg a test halálával. A lélek – az Én – szellemi mivolta sokkal inkább abban keresendő,hogy moralitást – szeretetet – hordoz és képes magába felvenni… A moralitás, a szeretet a lét kozmikus-szellemi melegének forrása, a mindenséget éltető tűz, amelya valóságot egy bizonyos létállapotba vagy létminőségbe emeli, amely nélkül azrideg és csupán „mechanikus-gépies” lenne. Ilyen a fizikai természet. A szellemikozmoszt azonban a szeretet különös és egyedülálló isteni tulajdonsága járja át. Ez biztosítja, hogy a szellemi kozmosz nem hideg és sivár. A morálisan elsötétedőfizikai világban az emberi lélek felfedezi magában azt, hogy ő is – ha akarja és hacselekszi – képes lehet önmagából fakadóan a szeretet kozmikus melegének teremté-sére, mert ennek isteni lángja most benne is meggyulladt, avagy meggyújtható.

180

A szellemi lét bizonyítékát az ember így önmagában találja meg, a benne élőmoralitásban, a belőle fakadó szeretetben… Saját szellemiségének bizonyításáhozimmár nem szorul egy külső („túlvilági”, transzcendens) Isten fogalmára, és nemijed meg a lét teljes személytelenségét hirdető természettudománynak a szellemittagadó felfogásától sem. A magában fokozatosan feltámasztott moralitása képezisaját szellemi Énje fokozatos feltámadását is, amely éppolyan – belső – tapasztalativalóság számára, mint a természeti külvilág tényei és eseményei. Ezzel a természetimellett egy olyan Szellemi Kozmoszban is elhelyezi magát, amely választ ad számáraa testiségén kívül őt éppannyira jellemző lelkisége létezésére is, annak eredetére éssajátos jellegére, végső mozgatórugóira. – Az ember így egy olyan magasabb rendűBELSŐ VILÁGOT talál meg, vagy inkább lépésről lépésre fedez fel és alkot megmagában, amelyet nem kaphatott volna meg sem a materialista tudománytól, sem a hagyományos vallástól. Valójában ezek egyike sem irányul az emberlény tulajdon-képpeni szellemi lényegére, az (isteni) ÉNJÉRE, arra, ami az embert a természeti lét-ben minden más lénytől a leginkább megkülönbözteti, és az ő igazi értékét, léténekértékességét hordozza. Ennek első és valódi tudatosítása a szabad és individuális, az eredendően szellemi, de már önmaga által morális ember megjelenésére várt. –

Érdekes módon az először olyannyira rejtélyesnek tűnő, de utóbb mondanivaló-jában megdöbbentően célirányosnak és meglepően átláthatónak bizonyuló tarotmegalkotói, a nagy arkánumok képeinek eredeti megrajzolói az emberfejlődés emajdani szellemi-belső fordulatát előrelátták, és az Új Ember születésének mostkezdődő korszakát a maguk részéről teljesen biztosra vették, mintha a múltban (az újkor hajnalán) már tudtak volna arról, hogy néhány évszázad elteltével milyenszellemi tendenciák lépnek fel az emberiség tudati életében… És éppen ez adottalkalmat a nagy félreértésre! A tarot valóban a JÖVŐT jósolja meg, szellemilegbelelátott a jövőbe, – de egy teljesen másik értelemben, mint ahogyan ezt későbbértették és a világban róla elterjesztették. Sokkal mélyebb jelentések kódolódtak aképekbe, mint a jóslások által megtudható vagy megtudni vélt jövő heti hétköznapiesemények. A tarot az ember már saját szellemi fejlődését, a kozmikus evolúcióbanmegjelenő Új Embert, a bennünk aktivizálódó isteni Ént LÁTTA ELŐRE, amelynekelkövetkezendő és rá váró szellemi Belső Útját ábrázolta a Beavatás Termében. –

E Belső Út megfogalmazása bizonyára más módon is lehetséges, a tarot általtörténő leírása azonban ennek egyik legkonkrétabb és legrészletesebb formája. Atarot valójában az emberi önteremtésről szól, amelynek célja, de éppannyira eszköze a szellem. A tarot ezoterikus tartalmát két legalapvetőbb fogalomra egyszerűsíthet-jük le, vagy vezethetjük vissza: a szabadságra és a szeretetre. Az egyiket műveljük, a másikat létrehozzuk az arkánumok princípiumain való gyakorlati végighaladásunksorán a saját személyes életünkben. Ehhez az erőnk belülről jön és nem kívülről! Ezt az erőt így belülről is várjuk és ne kívülről… Aki nem hiszi, hogy saját magábanhordozza ezt az erőt, azt kívülről semmilyen istenerő sem fogja tudni megerősíteni.

A „Mennyország” bennünk készül, ott kell megteremtenünk, nem vár ránk készenaz égi világban... A Beavatás Termét ezzel a tudattal hagyja el a tarot beavatottja. A földi lét felé fordulva, mégis a magasabb létre tekintve járja szellemi Belső Útját.

181

9.

Fejtegetéseinket azzal kezdtük, hogy a tarot alig kapcsolható azokhoz a koz-mikus világképekhez, amelyek a régmúltban, az emberiség ősi, mitikus korszakábankeletkeztek. Manapság úgy hisszük, hogy minden igazi bölcsesség csak a múlttanításaiból jöhet. Az idők során elfeledett tanokat csak újra kell keresnünk, ismétfelelevenítenünk, és akkor megtudjuk mindazt a titkot, ami az ember szellemi lényé-re vonatkozik. Az ősi tanokból persze nem hiányzik az ember valamilyen leírása. Ezazonban az akkori kozmoszba és szellemi létbe való integrációjáról szól, a Krisztuselőtti mindenségről. Ebben az ember alapvetően a szellemi kozmosztól függött, éstöbbnyire egy szigorú determinizmusba ágyazottan létezett itt a földi síkon is. Eztfejezte ki például az asztrológia, amely az embert típusokba sorolja be, bizonyoskozmikus sablonok érvényesülését mutatja meg a földi személyiségünkben. Itt egy állandó és változatlan („örök”) kozmoszról van szó, amelynek hatásai a világvégezetéig egyformán hatnak, töretlen érvényességgel és teljes szigorúsággal.

Az ősi kozmoszképek azonban nem tudnak a világlét eljövendő sorsáról: a szabadságról, mert még nem ismerik a Krisztus-impulzust, még pontosabbanmondva: hiányzik belőlük a Krisztus-impulzus. A Nap-kultuszokban ugyan márKrisztus homályos fogalmát élték át, de Krisztus földi megjelenése előtt az Ő igazi titkát – a szabadságot és az Énszerűséget – még nem láthatták „színről színre”,egyértelműen és teljes élességgel. A Nap-kultusz csak sejtett valamit, de még nemértette e sejtése igazi lényegét, mert akkoriban a Krisztus-lény még nem kezdte megnagy tettét: a szabadság és az Énszerűség belesugárzását a kozmikus világba. Ezugyanis csak a kozmosz egy erre előkészített, „elkerített” helyén, a földi fizikaiságvilágában vehette kezdetét, innen indul ki, hogy ez az impulzus egyszer majd makro-kozmikus méretekben is szétáradjon a létben. Krisztus kozmikus útja a legfelsőistenszférából a földi sík felé fokozatosan ment végbe. Az ősi Nap-kultuszok idejénKrisztus még csak a kozmikus Nap-szférában tartózkodott e közeledésben – ezért aFöldön a Napot imádták, de még nem tudtak magáról Krisztusról –, ennélfogva mégszemélytelen és „kozmosztípusú” alakban írták le Őt a beavatottak, akinek valódikapcsolatát a földi emberi lénnyel és léttel nem is deríthették ki. Így az énszerűIstenséget még összetévesztették, azonosították a személytelen jellegű kozmosz-működéssel… De Krisztus nem a szükségszerű típusú „kozmoszt” közvetíti azembervilág felé, hanem a személyes és szabad „istenszférát”, amelyről mindaddig a legkevesebbet tudtak a kozmosztanokat magukban hordozó ősi bölcsességek.

A kozmoszba az igazi változást nem is maga a kozmosz hozza, hanem egyedül a kozmosz felett álló személyes istenszféra. A kozmosz természete „örök” típusú,statikus jellegű, szilárdságra, állandóságra törekvő. Az istenszféra hordozza a létdinamikus elemét, a változás lehetőségét, a fejlődés erejét. De ez a maga igazi titkátaz ősidőkben még nem fedte fel a mindenségnek, azt, hogy az isteni mivoltbanszabadság és Énszerűség is rejlik, és hogy a kozmikus szellemi evolúció egyik legfőbb célja éppen ennek a tulajdonságnak és minőségnek az elültetése a világban.Amikor Krisztus „leérkezik” a Földre, akkor éppen ez a cél lesz „hírül adva”,

182

közölve a világgal, ami egy teljesen új és ismeretlen impulzus a világ számára. Ezenimpulzussal egy rendkívüli, dinamikus, szinte mindent felforgató elem robban belea kozmikus létbe, mindenekelőtt az emberi lény létközegébe! A Krisztus-impulzusaz eddigi statikus kozmikus összrend paradigmáihoz alig köthető, egy új fejezetetjelent a mindenségtörténetben. Hiába ismerjük a kozmosz működését a régi tanokfényében, a Krisztus-princípiummal egy olyan új vonás jelent meg a létben, amelyetazok nem tartalmaznak, vagy csak igen távoli utalásokban, amit már sejteni lehetettarról Krisztus földi megjelenése előtt. Így a régi bölcsesség legalábbis csak féltudás-sal rendelkezik, sőt nem is a leglényegesebb és idővel – napjainkban – egyre aktuá-lisabbá váló ismerettel. Ezt az ismeretet tehát nekünk nem a múltban kell keresnünk,mert ott csak „tükör által homályosan”, vagy sehogyan sem található meg.

Ez a személyes istenszférából származó és onnan közeledő új princípium a„külső” kozmoszban nincs benne! Abba még nem íródott bele, abban még nem vált létté, valami létező valósággá, hanem csak a kialakulás stádiumában található,képlékenyen, törékenyen, mondhatnánk, magzatállapotban, és éppenhogy az emberilényen belül, az emberi Én-szférában! Az ősi kozmosztudás az embert csak kozmikus(a mindenséghez tartozó) lényként ábrázolta, az új tudás azonban az embert mintisteni (az Istenséghez tartozó) lényt mutatja be. Az ősi bölcsességet tehát ki kellegészítenünk az ember egy új, most ébredező oldaláról szóló tudással.

A tarot 22 képe tulajdonképpen nem archetípusokat jelöl, bizonyos „örök” emberitudattípusokat, hanem 22 cselekvést, az énszerű, szabad földi ember belső eredetűakarati megnyilatkozásait, amelyek valóban az emberi lényből indulnak ki (és nem a kozmoszból), egyedül az emberen múlnak, és nincsenek meg „készen” valamilyenmár létté keményedett formában a mindenségben. Ezek a tartalmak csak mostkerülnek bele a létbe, a kozmoszba, és éppenséggel az ember által, az ember cselekvőmagatartása, akarati jelenléte következtében. Ezért kell inkább valamiféle ÚT-hozhasonlítani e princípiumokat, és nem olyan „őselvekhez”, amelyek egy fennálló és márrégóta ható kozmikus működést fejeznek ki. A tarot-ban ábrázolt eszmék a minden-ségben még nem váltak okokká, hanem egyelőre csak célokként vannak jelen benne!Ezért az embert nem a determinizmus köti hozzájuk, hanem a szabadság, vagyis azindeterminizmus. A jövő felől hívnak, nem a múlt felől parancsolnak. Nem az embert„valósítják meg”, mint a már létező kozmikus őselvek és archetípusok, hanem magaaz ember valósítja meg őket, teszi őket igazi valósággá, hogy e princípiumok célbólegyszer majd okká válhassanak a kozmikus összlétben.

Ezt tudatosítva az ember felismerheti, hogy valóban teremtő feladat hárul rá, aktív szerepben jelenik meg a kozmikus evolúcióban, létépítő tevékenységgel bíztákmeg abban. Az új emberfogalom e felismerés nélkül nem születhet meg. Az új ember-fogalom éppen arról szól, hogy az emberben valami teremtő, a makrokozmoszra iskiható, sőt azt megváltoztató lényt lássunk, aki nem egy másoktól mozgatott akarat-talan bábu, hanem a létteremtésben maga is Mágus, Mester, Teremtő, a mindenségegy új felelősségteljes formálója. Ez az embermegítélés teljesen hiányzik a vallások-ból, egyáltalán a kozmoszból kiinduló ősi bölcsességből. Egy még nem létező létmegalkotása az ember által – ez az elv csak korunk ezoterikájában jelent meg.

183

A már megértett új Krisztus-fogalom, egyáltalán maga a Krisztus-impulzusrévén tehát egy új emberfogalomhoz jutunk. A Krisztus-impulzus egy valóban Új Ember létrejöttének lehetősége bennünk. Ez azonban egyúttal valami mozgásba és lendületbe kerülés, az eddigi sablonos, automatikusan működő statikus kere-tek közül való kilökődés is, egy izgalmakkal váró és veszélyekkel terhes valódifelfedező útra indulás, amely ténylegesen az ismeretlen felé vezet… A nem-változó,végérvényesen „elkészült” és „befejezett”, ugyanakkor – e minősítéssel rejtélyesmódon összefüggve – alávetettnek, szolga szerepűnek, porszem jelentőségűnek látottember fogalma helyett egy dinamikus, fejlődést hordozó, alkotóerővel rendelkező,istenmércével mérhető ember fogalmát fedezzük fel a létegészben és éljük megmagunkban a Krisztus-impulzus tudatosítása után. A kozmosztól mindenbenszigorúan függő, attól ezer szállal gúzsba kötött ember régi képét követően egykozmoszt építő, abban szabadon fellépő, sőt éppen a saját teremtő erejére utaltember új képe bontakozik ki előttünk. Nyilvánvalóan mindez nem azt jelenti, hogya lét alapvető meghatározottságai hirtelen megszűnnének az egyes ember életében, és a teljes meghatározatlanság állapotában kellene magát éreznie. Az emberbenmegjelenő Krisztus-impulzus nem törli ki belőlünk a kozmosz alapvető érvénye-sülését, de jelentősen kiegészíti azt, tovább finomítja, egy minőségileg új formábavezeti át. Ez azonban kihat, illetve visszahat a kozmoszra is, annak eddigi természe-tére és az embert illető működésére.

A szellemi kozmosz maga is átalakulóban van. Az emberre irányuló régi determi-nizmusát kezdi elveszíteni. A fizikai-földi sík irányában történő lassú „bezáródása”egyúttal addigi meghatározó ereje fogyatkozását is jelenti, belső impulzusainakfokozatos elapadását. A szigorú determinizmust magából kibocsátó kozmikus műkö-dés energiája kimerült, a régi makrokozmosz-struktúra kiszáradt, már nem képesúgy hatni és abban a formában létezni, ahogyan a kozmikus ősidőkben létrejött. Aza morális isteni meleg, amely mindeddig átjárta a szellemi mindenséget, kihűlőbenvan. Az a hatalmas vakító kozmikus fény, amely mindeddig bevilágította a szellemivilágot, sötétülni kezdett. – A szellemi létbe belelátó, avagy a szellemiségből egy újüzenetet a földi világba „lehozó” Rudolf Steinernek, az újabb idők egyik legrejté-lyesebb személyének, korunk egyik legnagyobb beavatottjának minden bizonnyalleggrandiózusabb és egyúttal legdöbbenetesebb kozmikus képe, legezoterikusabbeszméje az, hogy maga a makrokozmosz elhalóban van… Múltbeli léte, fennállóformája nem „örökkévaló”, nem végérvényes, nem sziklaszilárd, hanem megingott,megroppant, foszladozik. De Steiner ehhez kapcsolódó másik kijelentése éppolyanmegdöbbentő, mint az első. Egy új makrokozmosz van születőben, amelynek csírájaéppen a földi lét, a Föld maga, ahol az új makrokozmosz eljövendő kozmikus fényeés morális melege egyszer majd hatalmasan felizzik, és innen fog kiáradni a szellemimindenségre és áraszt Új Életet abba... Krisztus az istenszférából azért jött a Földre,hogy ezt a hatalmas átalakító folyamatot elindítsa, és ezzel a világot, a kozmosztmegmentse. A „feltámadás” fogalma ezek szerint nemcsak emberi léptékekbenérvényes, hanem magára a létegészre, a kozmikus valóságra, a szellemi világra isvonatkozik! A krisztusi „megváltás” tehát nemcsak az emberi szférát érinti, hanem

184

legelsősorban magát a makrokozmoszt. Az új makrokozmikus fény fellobbantásáhozazonban Krisztusnak szüksége van az emberi lényre, az ember mindeddig ismeretlenteremtő akaratára, belső-énszerű morális cselekedetére, mert mi vagyunk az az áteresztő közeg, az a közvetítő, amely a Krisztus-impulzust először képes magábafogadni a mindenség létezői közül, mi vagyunk a létben az a kanóc, amelyen akrisztusi tűz, szeretetláng felgyulladhat, és amelyen keresztül a kihűlt makrokozmoszújra átmelegíthető, a halódó, megfakult szellemi világ ismét életre kelthető lesz.

Az Ember tehát a jövő mindensége kialakulásának fókuszpontjában áll, annaknem csupán mellékszereplője, hanem Krisztussal együtt egyenesen a főszereplője,akinek erről bizonyára tudnia is kell. A Krisztus-impulzus így vezet el bennünket egy teljesen új emberfogalomhoz, egy új emberképhez is. De ebben átélünk egyúttalegy hihetetlen terhet, egy rendkívüli felelősséget is, ám nem kevésbé egy újszerűöntudatosságot, látva az előttünk sorsszerűen megnyíló énszerű Utat az Új Világba.

Ha immár harmadik oldaláról tesszük fel azt a kérdést, hogy mi a Gonosz titka,akkor az elmondottak alapján egy a kozmosz történéseit és az ember lényét illetőalapvető össszefüggésre találhatunk rá. Itt természetesen továbbra is az ezoterikusvilágkép keretén belül haladunk, ami vagy teljes abszurdumnak, vagy egyszerűenlégből kapott kitalálások kavargásának tűnhet a hétköznapi tudat, a materialistatudományos nézőpont, de még a konvencionális vallásos felfogás számára is.

Amikor a legtávolabbi ősidőkben a szellemi kozmosz determináló belső erejemég töretlen volt, akkor csak „jó lények” léteztek benne. A „rossz lények”, a Gonoszmegjelenése a világban annyit jelent, hogy a kozmikus morális determinizmus hatásaalól kiszabadultak bizonyos szellemi lények, akikre ez a magasabb determinizmusmár nem volt képes teljes terjedelmében és abszolút hatásfokkal hatni. Minél inkábblegyengült az eredetileg csak „jó lényeket” alkotó és fenntartó kozmosz determiniz-musa, annál több „rossz lény” jelent meg benne, akik már nem, vagy csak részlegesenhordozták magukban az eredeti morális impulzusokat.

A moralitás ilyen nem-érvényesülése a szellemi lényekben azonban egyúttal azoklétszerű kiszáradását, valamiféle elhalásukat is jelenti, a kozmikus Élet bizonyosvégzetes elfonnyadását bennük. A szellemiségben csak az él igazán, ami morális is. A moralitás ilyen kiszorulása egy lényből egybeesik e lény kiszorulásával az Életből,a szellemi élőszerűségből. Ahol nem érvényesülnek a morális impulzusok, ott egy elhalási folyamat is kezdődik az illető lényen belül! E halálerők a moralitáshiányában lépnek fel, miként a férgek az életet már nem hordozó tetemben. A„gonosszá válás” éppen azt mutatja, hogy a kozmikus determinizmus egy létezőbennem érvényesül, hatástalan, ezért morálisan determinálatlan marad az ilyen lény. Ez a gonosszá válás tehát valami szabaddá válás is, de olyan, amely csak immorálisantud viselkedni, úgymond csak rombol és „rossz”. Minthogy ez a gonoszság valamihalálerő megjelenése az ilyenné vált lényekben, azért ezek már a kozmikus Életbőlis kezdenek kiszorulni, és lelkileg valami belső „pokol” felé sodródnak, de akárkülsőleg is egyfajta kozmikus temetőbe, ahová az ilyen „kísérteteknek”, a morálisanéletteleneknek kell kerülniük, átadva őket az „örök enyészetnek”, ami itt a teljesszellemi elszáradást, kiüresedést, a szellemi kihűlést jelenti.

185

A legérdekesebb, hogy az emberlény kialakulása és sorsa beletagolódik ebbea folyamatba! A szellemi kozmosz determinizmusvesztésének folyamata egyedül azember esetében nem valami kudarcesemény, hanem éppen az ő szerves fejlődésénekútja és eszköze… Az ember nemcsak indeterminált lénnyé válik, hanem egy olyanszabad lénnyé is, amely idővel már saját maga képes feltölteni a morálisan indeter-minált belső világát a moralitással, amire a kozmosz egyéb lényei nem képesek.

A földi emberben megjelenő indeterminizmusba ugyanis belép a Krisztus-impul-zus, az isteni Énszerűség alkotó ereje, morális képessége… Vagyis ez nem hagyjaüresen az ember mindinkább indeterminálttá váló belső világát, amiként az ebben a tekintetben valóban üresen maradt a „rossz” szellemi lények esetében. Az ember emakrokozmikus elhalási folyamatban egyedülálló módon az istenszféra saját morálisteremtő erejét kapja meg, amit addig vagy „eltitkolt”, vagy a világgal ismertetni még szükségtelennek tartott az Istenség. Így az ember a kozmikus összlétben egyolyan tulajdonsággal rendelkezik, amely csak benne van meg, a kozmikus-szellemilényekben nincs, ezáltal egy olyan tettre képes, amelyet csak ő tud megtenni, de a kozmikus-szellemi lények nem. Éppen ezzel azonban alkalmassá válik a morálisanegyre indetermináltabb kozmosz megmentésére is, amelyre Krisztussal együtt csakő képes a beleáradó Krisztus-impulzus hatására, az istenszféra legsajátosabb és akozmosz előtt mindeddig ismeretlen tulajdonsága, az Énszerűség következtében.

Azok a gonosz lények – avagy erők, folyamatok –, amelyek immár nem hordozzákmagukban a kozmosz morális determinizmusát, de nincs meg bennük a szabadKrisztus-impulzus sem: nem képesek érvényesíteni magukban a moralitást, így sajáterejüket a világ ellen fordítják, korábbi építő hatalmukat most pusztításra használjákfel. De ez bennük már valami halálszerűség, egyfajta lelki-tudati belső pusztulás is.Az ember úgy őrzi meg saját lényében a kozmikus-szellemi Életet, hogy ő belülről,énszerűen építi fel magában a moralitást, valóban a kozmikus determinizmus hatásanélkül, vagyis azt az okot és forrást, amit idáig a kozmikus determinizmus jelentetta moralitás számára, az ember áthelyezi saját magába, és már benne lesz megtalálható.

A szellemi kozmosz belső elsötétülése, növekvő gonoszság-felhője, azaz elhalásitendenciája ugyanakkor folyamatosan árad le a földi-emberi világba, és tölti felmagával azt! A morális indeterminizmus kozmikus hullámai az egyedi embert iselérik, saját individuális megnyilatkozásainkban jelentkeznek, így ezzel a makrokoz-mikus folyamattal nekünk saját magunkban kell megküzdenünk. A morális indeter-minizmus éppenhogy a belső világunkat fenyegeti, ezért mindenekelőtt ott kell veleszembenéznünk. Ez a belénk nyomuló kozmikus Gonosz-princípium, azaz szellemi-lelki élettelenedés egy olyan belső állapotként és tendenciaként jelenik meg bennünk,amikor az ember már egyre kevésbé vagy egyáltalán nem érez magában semmiféleindíttatást arra, hogy ő maga bármit is a moralitás alapján cselekedjen, mert mindenkülső morális hatás és kényszerítés számára teljesen közömbössé és immúnissá vált.

A Gonosz pusztító fellépése a kozmoszban tehát az addigi szellemi determiniz-mus kimerülésével, fokozatos legyengülésével párhuzamos folyamat. A régi makro-kozmosz „elhalása” e két folyamat együttesen: egyrészt a régi típusú determinizmuserejének elapadása, másrészt az így morálisan már indeterminált létezőkben,

186

kozmikus tendenciákban megjelenő romboló erejű Gonosz elszabadulása. Ezért egyúj lét, egy új létműködés megteremtése válik szükségessé! Ha furcsán is hangzik: az új makrokozmoszban az új determinizmus a szabadság lesz… Vagyis abban amoralitást már nem egy külső, kívülről közelítő és parancs jellegű determinizmustartja majd fenn, ahogyan ez a régi makrokozmoszban történt, hanem egy belső, egybelülről fakadó és önkéntes akarat. Az új makrokozmoszban a külső-személytelenDETERMINIZMUST tehát felváltja a szabad és énszerű AKARAT.

Ez a szellemi fejlődéstendencia – kozmikus evolúció –, ez az új fény és meleg a mindenségben csakis a Földön, az emberi világban érhet meg, és innen áradhatmajd ki az egész mindenségbe! A „visszaút a szellemibe” kifejezés valódi értelmenem egyéb, mint ez a folyamat. A szellem útja az anyagba, majd e folyamat meg-fordulása vissza a szellemibe: az új makrokozmosznak a Földről, az Emberbőlkiinduló kialakulását jelenti, amelyet Krisztus isteni lénye vezet és Én-ereje biztosít.A legfurcsább, amit az ezoterikában hallhatunk, az a kijelentés, hogy a szellemi világmegváltása a fizikai világban és világból történik. A fizikai síkon lehetővé váltszabadság, a fizikaiságban kifejlődni képes Énszerűség útján állítható csak meg aszellemi lét elhalásának, elsötétülésének titokzatos folyamata!

Az ember szellemi lény, és a halál után átkerül a szellemi világba. De ott nemvalami boldogság-birodalomba kerülve érzi magát, ahol végre leheveredhet és azidők végezetéig úgy is maradhat, hanem azt tapasztalja, hogy az igazi történés és„nagy esemény” nem ott van, hanem odaát a földi létben, ahol Krisztus előkészítiaz új makrokozmoszt. Krisztust nem találja meg a szellemi világban, mint ahogy még ott volt időszámításunk előtt 5000-ben, vagy éppen 500-ban, hanem „lent van” a földi szféra közvetlen közelében, és isteni erejét ott árasztja ki az emberlényre. A szabadság-evolúció és Én-evolúció a Földön történik, nem a szellemi világban…Ezért a szellemi síkra átlépett ember egy idő után leküzdhetetlen vágyat kezd éreznimagában, hogy ismét fizikai alakban visszaszülessen a Földre, és részt vegyen az otttörténő folyamatokban. Valójában a halál után a szellemi világban való mindenkoritartózkodásunk csak egy gondos előkészület és tudatos felkészülés az újabb fizikailétezésünkre, ahol az Új Világ fényének majdani fellobbanásához járulunk hozzá amagunk kicsiny, de semmiképp sem nélkülözhető szikrájával.

Mi tehát a földi lét rejtett célja és egyúttal nagy próbatétele? Az új krisztusi– énszerű – kozmosz létrehozása! Ez az esemény a mi emberi lényünkön keresztültörténik meg, amennyiben egy szabad és morális világ épül fel bennünk és körülöt-tünk, nemcsak emberi léptékeink között, hanem makrokozmikusan is. A kozmoszhozéppúgy hozzátartozunk, mint a közvetlen hétköznapi környezetünkhöz. E két színtérössze is ér, kapcsolatban áll, nem választja el őket merev határ. Nem hihetjük, hogya szellemi kozmoszhoz semmi közünk nincs, és elég lehet, ha csak az úgynevezett„látható” világról van tudomásunk. Saját szubjektív, belső világunkban éppannyira a makrokozmoszt is építjük, egyéni fejlődésünk azonos a kozmikus evolúcióval. Akét létszféra elkülönültsége csak látszat, a szellemiség és fizikaiság polaritása csakidőleges, mint ahogy a mindenség, a szellemi kozmosz „elhalása” is csak viszony-lagos, és valójában egy új isteni terv részét képezi: egy új kozmosz megalkotását. –

187

Ez az egész nézőpont nemigen fér meg a régebbi istenfogalommal és azzal,ahogyan az ember önmaga viszonyát képzelte hajdan a szellemi léthez. Akkor egy„statikus” kozmoszból indult ki, és ebből fakadóan egy „statikus” – a trónjánnyugalmasan ülő és „onnan fentről” uralkodó – Istent látott, akinek tevékenységekimerült abban, hogy szigorúan figyelte a világot, és ha annak ugyancsak „statikus”rendjét valahol megsérteni látta, akkor nyomban büntetett. E nézetek szerint a világstabilitása azon múlik, hogy semmi se változzon meg benne, és Isten tulajdonképpenifeladata a világ mozdulatlanságának megőrzése. Az embernek egy ilyen világban aformális-külsőleges engedelmesség szerepe marad, a fennálló törvények aprólékosbetartása, és bűne mindig az, ha ettől a statikus világtól valamiben eltér. A világlezárt, merev és változásképtelen, az embernek nincs semmilyen rendeltetése benne,semmit nem tehet hozzá ehhez a világhoz, és az úr–szolga formában viszonyulistenéhez. Így az ember is egy „statikus” lény, örökké ugyanaz és nem-változó, ha pedig valami vétsége, bűne van, abból csak az isteni kegyelem, az uralkodóimegbocsátás külsőleges aktusa mentheti fel. Minthogy pedig az ember soktekintetben igen kreatív lény, azért állandóan Istenhez kényszerül folyamodni, hogymegbocsássa neki e statikus és tágíthatatlan világba nem illő újításait, emberimegnyilatkozásait… Isten itt Bíró, aki szigorúan büntet, vagy kegyesen feloldoz.

E (vallási) világkép és istenkép megalkotói semmit sem tudnak a kozmikusevolúcióról, az Istenség mérhetetlenül dinamikus, alkotó jelenlétéről a világban, éséppolyan középszerű világot és Istent hisznek maguk körül és maguk felett, mintamilyen középszerűek ők maguk. Csak meg ne változzon semmi a létben, maradjonminden ugyanolyan, miként a világ kezdetén volt – ez az alapelvük. Ez az alapelvazonban minden Életet nélkülöz magában, és a szellemi megdermedés, a szellemikihűlés és elhalás kifejeződése, amely a legtávolabb áll a Krisztus-impulzustól ésa legkevesebbet értett meg az emberből, az emberlény földi missziójából.

A cselekvő, dinamikus Istenség, a kozmosz átalakulásának eget-földet megrázóeseménye, az ember aktív jelenléte a világfolyamatban azonban egy teljesen új ésmásfajta világképet eredményez! Isten érzelmes „imádata” helyett az emberbenmegjelenik a tettre kész részvétel „akarata”, és nem a külsőségekben kifejezett,számító imádat, hanem ez a belső viszony fűzi őt az Istenséghez. Nem pusztán egyszellemi Isten meglétében „hisz”, hanem egy új és istenszerűbb – azaz szabad ésénszerű – Világot „akar”… Nem egy külső istenalakot képzel állandóan maga elé,hanem egy belső istenminőséget kutat fel magában… Nem a világ mozdulatlansá-gához ragaszkodik, hanem a világ további tökéletesedését keresi. Itt minden aktívvá,tevékennyé, mozgalmassá válik, Isten is, a Világ is és az Ember is. E felfogás alapjánÉlet árad bele önmagunkba is, a világba is, és nem kevésbé az Istenségbe is.

A makrokozmosz megmentése, a világ megváltása kétségkívül olyan cselekvések,amelyek nem illenek össze a világ felett trónoló isten hagyományos képével. Azutóbbi inkább valami despotához hasonlít, az ókori birodalmak hatalomhoz szokott,a hatalmukat féltőn-kegyetlenül őrző kényuraihoz, és bizonyára az ókor királyai-császárai voltak a minták egy ilyen istenfogalom megalkotásához. A cselekvő Istent,a világ formálásában tevékenyen részt vevő Krisztust nem a világ felett képzeljük el,

188

hanem benne magában a világban, aki éppen ezért nem is csúszó-mászó szolgákatakar látni bennünk, hanem egy szellemi-kozmikus folyamat résztvevőit, egy feladatfelvállalóit, egy eszme megértőit, társakat, akik magukra veszik a világalakulásterhét és felelősségét önként, és nem kényszerből, félelemből követik Őt, hanemszabadon, pusztán a morális érzületükből fakadóan. Egy ilyen istennek nem külsőkultuszokra, látványos ceremóniákra, hízelgő agyondicsérésekre, önfeladó megaláz-kodásokra van szüksége az ember részéről, mert ezekkel semmit sem tud kezdeni.Csak egy hiú és dölyfös isten igényelhetné az ilyen emberi megnyilatkozásokat! A szeretet Istene azonban keresztülnéz rajtuk. A szeretet tulajdonsága Benne épp aztjelenti, hogy nem önmagával van elfoglalva, hanem a világgal, ezért nem is a sajátisten-kultuszát várja tőlünk, hanem a világban fellépő és a világra irányuló tevékenyjelenlétünket, a világ és önmagunk jobbá tételének szilárd akaratát, azt az új koz-moszhoz feltétlenül szükséges, belőlünk magunkból kicsiholt-kipattintott szikrát,amely az eljövendő makrokozmikus világfény hatalmas felvillanásának része lesz.

Így érthetjük meg a maga legátfogóbb jelentésében azt a krisztusi mondást, hogy„Azért jöttem, hogy e világra Tüzet bocsássak.” Ez a készülődő új makrokozmoszratett utalás is, a jövőben megjelenő, az elsötétedett „régi” kozmosz helyébe lépőKRISZTUS-KOZMOSZ új és most születő tűzfényének hírül adása. – És ugyanígy: „Én vagyok a világ Világossága, aki engem követ, az nem jár többé sötétségben,hanem övé lesz az Életnek világossága.” Ezek makrokozmikus értelmű szavak.

Krisztus nem uralkodó isten, nem parancsoló isten, és még kevésbé büntető isten.Ezek egy „statikus” isten tulajdonságai lennének! Krisztus dinamikus isten, cselekvőés változtató isten, magában kozmikus célokat hordozó isten, ÚTON LEVŐ isten,tevékeny isten. És vajon csak kifelé ilyen-e? Lehetséges, hogy befelé is „dinamikus”,hogy belül sem „statikus”? Még nagyobbnak tűnhet előttünk alakja, ha legintimebbistentitkához tartozik az a tulajdonsága – ennélfogva magának az istenszféránakaz a tulajdonsága – is, hogy velünk együtt és a kozmosszal együtt ő maga is fejlődik,istenlétében további és egyre magasabb minőségeket teremt meg magában! Ami aleginkább megkülönbözteti a statikus, despota istenektől, amiben saját Énszerűségea legalapvetőbb oldalában, a legistenibb vonásában mutatkozik meg, azt abban aradikális kijelentésben, mindeddig hiányzó felismerésben fejezhetjük ki, hogy Krisztusfejlődő isten. Ám hogy ez közelebbről mit takar, abba mi, emberek – e mostanitudatszintünkön – még nem látunk bele. –

A régi – az eddigi – kozmosz tehát a determinizmus elvén alapult, és ebben aformában történt a szellemi kozmosz és az ember kapcsolata is. Ez egy „felülről”„lefelé” irányuló kapcsolat volt, vagyis lényegében egyoldalú, amikor az ember mégteljesen külsőlegesen és mintegy próbaképpen gyakorolta a saját felfelé irányulásáta kultuszok merev ceremóniáiban, a kultikus rítusokban és áldozatokban. Ebben azállapotában azonban az emberből még hiányzott a Krisztus-impulzus, vagyis azÉn-erő és így a szabad moralitás képessége! Ezért az embert kívülről és felülről mégvezetni kellett, nem lehetett teljesen „szabadjára engedni”, mert különben ő is arra a sorsra jutott volna, ami a szellemi létben a kozmosz morális determinizmusa alólkikerült lényeket fenyegette: a szellemi elhalás sötét és ijesztő folyamata.

189

A szellemi világ determinista hatásának visszahúzódását, a „bezáródást” azonbanegyúttal meg is kellett kezdeni itt a földi síkon, hogy ezzel előkészüljön az a „szabadhely” az emberben, ahová majd a Krisztus-impulzus isteni magja belevethető. (Lásda „mag-hasonlatot” Krisztus példabeszédében.) Az emberben is tehát kialakul egyindeterminált szféra, ahol a kozmosz determinizmusa már nem érvényesül, hogy ott megjelenhessen az Énszerűség, a belső eredetű morális isteni Én-erő… MajdKrisztus „lehozza” a földi-fizikai síkra saját magasabb impulzusát, amely ahogyanvalami belső Én-erőnek, egyúttal a külvilágra irányuló Szeretet-erőnek is nevezhető. (Én-erő = Szeretet-erő.) Ezzel kezdetét veszi a kozmikus Szabadság Korszaka– természetesen akkor még csak „magként” és nem valódi kifejlettségében –,megindul a kozmosz individualizálásának hatalmas és újszerű folyamata, amelyfokozatosan megváltoztatja az ember és a kozmosz addigi kapcsolatát is.

Innentől fogva az Emberlény maga is lassan egy új kozmikus „hierarchiává” kezd válni, olyan teremtő kozmikus szellem-csoportosulássá, amelyből a szellemikozmoszban kilenc van az ezoterikus hagyomány szerint, és amelyek az ember koz-mikus létrejöttében, életben tartásában és földi irányításában részt vettek. Ha ez ahatásuk teljes mértékben nem is szűnik meg, idővel az Ember mint 10. hierarchiaönmagában egyre önállóbbá és a kozmikus hierarchiáktól egyre szabadabbá válik.

Ahogyan az ember viszonya az isteni világhoz idáig egyoldalú módon történt,ebben most fokozatosan egy fordulat következik be. Mindeddig az ember mindigcsak kapott a szellemi kozmosztól, most végre elkezd ő is valóban adni a kozmosz-nak. Ezt nevezi Steiner „fordított kultusznak”. A „felülről” „lefelé” irányuló hatásmegfordul, illetve kiegészül az „alulról” „felfelé” irányuló emberi hatással… Ezéppen magának a 10. kozmikus-szellemi hierarchiának a megjelenését és az újfajtaműködését jelenti a létben. Ami ezen az emberhierarchián, – Steiner kifejezésével –a Szabadság Hierarchiáján múlik, az nem más, mint a kozmosz individualizálása,Énszerűsítése, a kozmoszt a szabadságprincípiummal való megismertetése, vagyis a Krisztus-impulzus bevezetése a szellemi-kozmikus valóságba, a makrokozmoszba!

A többi, az embernél más vonatkozásban magasabb rendű szellemi hierarchiákugyanis a Krisztus-impulzust – a szeretet és a szabadság énszerű összefonódását –csak az ember és éppen az egyedi ember saját belső fejlődése révén – azt általukérzékelve és átélve – ismerhetik meg, fogadhatják magukba és sajátíthatják el, desem a kozmosz „jó lényei”, sem annak már „elszabadult” „rossz lényei” maguktólnem képesek Krisztus szabad és énszerű szeretetprincípiumának befogadására. Azember tehát valóban képes adni valami rendkívüli jelentőségűt az egész mindenségszámára, és éppenhogy e majdani tette miatt „indították útjára” az ősidőkben, éséppen ezt várja tőle a jelenben maga a szellemi világ, a „régi” makrokozmosz is.

Korunktól kezdve az ember a saját személyes cselekedeteiben most már kezdkisugározni valamit a kozmoszba, a szellemi hierarchiák felé, bontakozó morális Én-ereje segítségével. Amilyen mértékben történik ez, olyan mértékben fénylik fel a Föld, a Föld-szféra a szellemi mindenségben, hogy egyszer majd vakító világosság-gal beragyogja azt. És amilyen mértékben megszületik és megerősödik itt a Földön,az emberlelkekben a szabad moralitás és az individuális Énszerűség, úgy veszti

190

érvényét és hal el a kozmosz régi princípiuma, a személytelen és szabadságtalandeterminizmus elve! A Krisztus-impulzus emberekben megfogant erejének hatásáraegy új Ég és új Föld jelenik meg a létben – ezt a kifejezést szintén már konkré-tabban érthetjük –, amely egy alapvetően új korszak kezdetét jelenti a mindenségben,a kozmikus szellemi valóságban, ahová az ember is tartozik, sőt annak új formájalétrejöttében teremtően közreműködik. Ha ezt a kozmikus perspektívát, a szabad és individuális, az énszerű új makrokozmosz, az Új Világ születését nem ismerjük,akkor sem a szellemi emberlényt és vele együtt saját egyéni létünket, sem Krisztusvilágot feltámasztó lényét és elhozott megváltó impulzusát nem érthetjük meg. –

Ha a tarot-t és huszonkét képét, a huszonkét Én-cselekvést, Én-minőséget ebbőlaz aspektusból tekintjük: a Krisztus-impulzus magasabb tartalmát, nagy létformálóeszméjét, ennek „lekódolását” fedezhetjük fel bennük! A Tarot Út a Krisztusi Út. De ez a Krisztusi Út – értsd: az Új Világ kialakításának Teremtő Útja – az emberbentalálható, illetve benne magában történik meg, más létező még nem képes rálépni, ez a Kozmikus Ember – a 10. hierarchia – SAJÁT KÜLÖN ÚTJA… Ezzel az emberegy nagy titka is kiderül itt. Maga az EMBERLÉNY ez az ÚT… Önmagát járja, a benne rejlő nagy kozmikus lehetőségeket hozza felszínre és fedezi fel, amikor ezenaz úton halad. Ha a tarot-képek sorát már belehelyezzük az imént vázolt kozmikustörténésbe, akkor lesz igazán világos a mondanivalójuk célja és értelme, és kapjákmeg jelentésük igazi súlyát. A képek egy nagy kozmikus titkot foglalnak magukban.Ezen az úton jön létre nemcsak az Új Ember, hanem vele együtt az Új Kozmosz is!

Mit találhatunk meg a tarot utolsó képében? A Bolond képe és jelképes alakjatulajdonképpen maga Krisztus, illetve az Ő impulzusát befogadó ember. A tarotBolondja elindul és útban van egy új világ felé, egyedül ő lát el a szakadék másikoldalára, egyedül ő képes arra, hogy végül áthaladjon az új kozmoszt a régi koz-mosztól elválasztó szakadék fölött. És éppen azért teheti ezt meg, mert az ÚJ VILÁGúj minősége BENNE MAGÁBAN FEJLŐDIK KI, a saját belső világában! Ennyibennem is egy ismeretlen világ felé halad, hanem egy olyan felé, amely a legközelebbáll hozzá, amely a benne kialakult sajátosságokkal a leginkább megegyezik.

Az ember sorsában foglaltatik, hogy az eljövendő világot megalkossa, egy szabad és énszerű, egy szereteten alapuló létet, amely majd magára a mindenségre is kiha-tással lesz. Az ember belső világa, a magában létrehozott belső minősége mintegy a saját külvilágává, külső világgá változik, Makrokozmosszá lesz körülötte! Azember szellemi lény egy szellemi mindenségben, amelyen belül csak egy ideigle-nesen megkeményedett legbelső mag a fizikaiság létformája, a fizikai világegyetem.Egykor ez a fizikai létsík – a szellemi világkép szerint – ismét visszaolvad oda,ahonnan kivált: a szellemi dimenzióba. Akkor már csak szellemi lét lesz. Mindaz a belső szellemiség, lelkiség, amit az ember létrehozott magában a fizikai lét körülményei között, az egyes földi inkarnációi során, akkor majd beleárad magába a szellemi világba, létté válik, moralitássá, a szellemi kozmosz valóságközegévé...

A jelenben kezdődő Új Korszak az ember felnőtté válását igényli, kozmikustávlataihoz való felnövését. Megjelent az új krisztusi makrokozmosz Új Emberéneklehetősége bennünk, amit nekünk kell valósággá tenni... Ez a teremtés az emberlét.

191

* * *Ismeretesek bizonyos krisztusi mondások, amelyek a fentiek fényében részben

máshogyan is érthetők, mint a hagyományos értelmezések:„Az Isten Országa bennetek van.” Lukács, 17,21 – Az Isten Országa = az Isten

Minősége, azaz a szabad isteni Én. Az „Isten Országa”, vagyis az isteni Én, az isteni Én-princípium, ez az istenminőség már BENNETEK VAN. (Magatokban keressétek.Ez a szabad és individuális Én az emberben.)

„Az Isten Országa nem szemmel láthatóan jön el.” Lukács 17,20 – Nem fizikailagérzékelhetően, nem „külsőleg” (politikailag, hatalmilag) bevezetve jelenik meg ésnem is így terjed el. „Isten Országa” szellemi valami, egy érzékfeletti valóság, ezértlétezése láthatatlan a külső érzékszervek számára. De mégsem a szellemi világbankeresendő, mert Isten Országa „eljön”, értsd: a földi-emberi létben születik meg, az ember belső világában, a személyes Énjében támad fel.

„Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben” – az Én nevében –,„ott vagyok közöttük” (a minőségem, az Énszerűségem). Máté 18,20

„Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, hogy mitcselekszik (milyen) az ura. Titeket barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit az énAtyámtól hallottam, tudtul adtam nektek.” János 15,15 – Megismertétek az Isten-Ént.Ez az Új Kapcsolat (Szövetség) arra szólít fel, hogy szabad, morális lénnyé váljatok.

„Az igazságnak ama Lelkét, amit a világ” – a személytelen és éntelen valóság –„nem képes befogadni, mert nem látja és nem ismeri azt: ti ismeritek, mert nálatokmarad és bennetek él.” János 14,17 – A megígért és elküldendő (értsd: az emberbenmegszülető, felébredő, kibontakozó) Szentlélek, vagy más megfogalmazásban SzentSzellem valójában avagy bizonyára: az ÉN, az Én-princípium!… Nem egy újabb isten-személy, hanem (a jövőben, most) az ember által aktivizált tudatminőség. – De:

„Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten Országát (Minőségét).” –Nem érzékelheti, nem tudhat róla, nem értheti. A személyes szellemi, az Énszerűség(részben) még alszik az emberben, azt kell (teljesen) felébreszteni, életre kelteni. Ezért:„Szükséges nektek újjászületnetek / belül megújulnotok!” János 3,3 és 3,7

„Akinek sokat adtak, attól sokat követelnek; és akire sokat bíztak, attól többet iskívánnak.” Lukács 12,48 – Az isteni-emberi Én kifejlesztése magunkban nem akönnyebbik, hanem a nehezebbik út számunkra. Az ember Én-hordozó rendeltetésenagy (kozmikus-evolúciós) dicsőség, „megdicsőülés”, de nagy teher és felelősség is.

„Azért jöttem, hogy e világra TÜZET bocsássak.” Lukács 12,49 – Az ÉN tüzét,belső teremtőerejét és egyúttal morális melegét. Az isteni-emberi Én valami mozgásés erő, lüktetés és lendület, érzékenység és kezdeményezés: szabadság és szellem.

„Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudnátok megérteni.Amikor azonban eljön az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra, ... és azeljövendő dolgokat is kijelenti nektek.” János 16,12 – Az akkori kor emberisége mégnem foghatta fel az Isten-Én és az Ember-Én mély kozmikus misztériumát, Isten ésEmber misszióját a világfejlődésben. De az idők haladtával egyre több mutatkozik megszámunkra az „igazságból”. Így a reneszánsz tájékán a titokzatos tarot ismeretlenmegalkotóira is ez a krisztusi impulzus hatott, hogy erről a misszióról hírt adjanak.

192

* * *A tarot-ban nem egy csupán „pszichológiai” jellegű személyiségfejlődést fogal-

maztak meg, hanem az ember „szellemi” és ezzel „morális” belső kibontakozását. A tarot beavatási útja a bennünk szunnyadó Szellemre irányul, a magasabb Énünk„feltámadásához” szükséges tudatfejlődés fokozatait, azaz feltételeit írja le. De magaa „Szellem” és a „magasabb Én” egy újkeletű és teljesen még nem is elsajátítottfogalom a mi korunkban, amelynek materialista világnézete még erősen ellenáll azember ilyen irányú szemléletének. A tarot-ban megismert belső fejlődés tehát semmitsem mondhat nekünk, ha e fogalmakról és a saját lényünkben való jelenlétükről mégnincs tudomásunk, vagy egyenesen tagadjuk magunkban őket. Hiszen nem fogad-hatjuk el magát ezt az „utat”, ha az „alanyát” nem tartjuk létezőnek, amely ezen az úton van hivatva végigmenni! Ez az út azonban semmit sem jelent az alanyanélkül… Ahhoz tehát hogy értelme és jelentése legyen számunkra a belső fejlődésrőlitt mondottaknak, a Szellemet – a sajátunkat –, az Ént, azaz e belső szellemi fejlődésAlanyát kell először is megtalálnunk önmagunkban. Ám meglehet, egyes esetekben ez szinte nehezebb feladatnak látszik, mint maga az egész előttünk álló és ránk váróÚt… De a bennünk szunnyadó Szellem jelenlegi tehetetlensége, egyfajta krónikusanmély „alvása” és talán már az „örök nyugalmát” is magában rejtő végzete csakkorunk világképéből fakad, nem pedig BELŐLÜNK, akik nem csak az Anyagszülöttei vagyunk.

A gyáva lelki bezárkózás, az önző háborítatlanság-vágy, a gőgös önelégültség –megbéklyóz, a homokba süllyeszt, leállít.

A kilépés a bizonytalanba, a ránk szakadó végveszély, a vállalt belső harc –meglendít, az Úton tart, előbbre juttat.

Elfogadnunk egy eszmét, követnünk egy értéket annyit jelent, hogy azt magunk-ban megteremteni, általunk létrehozni, magunkból megszülni. Ha ez nem történikmeg, ha ezt nem akarjuk elvégezni, akkor valamely eszme, érték magától nem is fogmegjelenni bennünk! Csak mi adhatunk ezeknek belső valóságot. Ahogyan a sötét-ben nem láthatók a tárgyak, csak akkor, ha fény vetül rájuk, úgy vagyunk mi is a földi éjszakában egy ilyen fényforrás az eszmék, az értékek számára, amelyekrenekünk kell odavilágítanunk, hogy láthatóvá váljanak – bennünk.

A krisztusi „újjászületés” fogalma nem egyéb, mint a morális tudat kifejlődésebennünk, a Morális Ember felébresztése magunkban. Ez földi tett és esemény!

A tarot az emberi akaratot szólítja meg. Nem annyira tudás- és ismeret-beavatás,mint inkább az akarat beavatása. Az akarat nem a már meglevőre, hanem a még nemlétezőre irányul. Az akarat célokat keres magának, olyan tartalmakat, amelyek méghiányoznak a valóságból, ezért ott van rá szükség, ahol a világ továbbalakulásatörténik, ahol a lét újabb formákba, minőségekbe megy át. Ezt az akarati teremtőerőt az Énünk hordozza bennünk. Az Én-beavatás mindenekelőtt akarat-beavatás.

193

A Régi Világ és az Új Világ

Rajzolta: Szabó Róbert

194

E kép helye is ebben a könyvben van. – Amikor már hosszabb ideje a tarot képeinés azok mondanivalóján gondolkodtam, de csak az első, még meglehetősen hiányosés elnagyolt vázlatoknál tartottam, a hétéves kisfiam elém tette ezt a filctollal készült színes rajzot, amit éppen akkor fejezett be. – Mi ez, kérdeztem tőle. – Nemteljesen tudom, mondta, de amikor nekiültem egy kicsit „valamit színezni”, akkormagamtól „csak csináltam”. – Félretoltam a papírjaimat az íróasztalon, hogy közö-sen megszemléljük a művét. Minél tovább néztem a rajzot, annál kerekebbre tágult a szemem, annál inkább elakadt a hangom. A rajz nem egy tájkép volt, fákkal,házakkal, a kék éggel, hanem jelképek értelmes rendszere, egy tartalmi mondanivalószemléletes érzékeltetése, valami „eszme” ábrázolása, amit meg kellett fejteni, amiarra várt, hogy értelmezzék, akárcsak a tarot-ban! De hiszen én éppen erről írok,erről gondolkodom, ez a „festmény” összefügg a tarot-val, kapcsolatos az emberfejlődésével és az egész jelenbeli világkorszakkal! Azóta a képet egyszerű keretbe tettük, és végig ott volt előttem a falon, amíg a fenti könyvet megírtam.Sokszor néztem rá közben és merítettem belőle lendületet, igazolást, bátorságot,hitet. Szinte valami „üzenetet” éreztem benne, ami a kisfiam által jutott el hozzám,hogy „erről kell írnom”. A rajz maga valóban megdöbbentő, és ha elfogulatlanultanulmányozzuk, észrevesszük azt is, hogy kifejeznivalóját tekintve hihetetlenülszabatos és egyértelmű.

Első ránézésre feltűnik, hogy a rajz tele van „különbségekkel”: a két Ház, illetveezek felső tetőrészének eltérő mérete. A Kapuk száma és nagyságuk a két Házon. A Keresztek „hollétének”, egymáshoz mért magasságának és saját „bonyolult-ságának”, „minőségének” különbsége. Az egyes „látnivalókat” így értelmeztem:Szivárvány = a Szellemiség, a Kozmikus Világ, a Magasabb Dimenzió, az Eszmék Fa = az Élet, a LéterőNagy Ház = a Régi Világ (az eddigi létfennállás, emberi tudatminőség)Kis Ház = az Új Világ (az új emberi tudatminőség)

A Nagy Ház terjedelmes, kiépült és biztosan áll. A Kis Ház a Nagy Ház oldalábólnő ki, de a „teste” fele akkora, és a tetőrésze csak félig készült el, csonka. A Kis Házmellett azonban egy lombozatában keresztet hordozó élő Fa áll, amely össze-köttetésben van a Kis Házzal: alul a törzse hozzáér a falához, és így átárad abba abelőle fakadó friss életerő! (A Nagy Ház mellett nincs Fa.)

A Nagy Ház csúcsa felér a Szivárványig, és a Keresztje teljesen a Szivárványbanhelyezkedik el. A Nagy Ház Keresztje egy egyszerű, „hagyományos” kereszt. A Kis Ház csúcsa még messze van a Szivárványtól, a Keresztje azonban sokkalbonyolultabb, gazdagabb tagolású, meglepően új formájú, és igazi jelentésébenszinte még nem is érthető… A Keresztek az adott Házak „minőségeit” jelzik, azt,hogy milyen eszmeiség, világkép található bennük, milyen tartalmiság hordozói. A két Ház között tehát különbség van „minőségüket” tekintve.

A Nagy Házon két kapu van, de ezek kisebbek. A Kis Házon csak egy kapu van,de ez nagyobb, mint a másik Házon levők. A Nagy Házban tehát többen vannak,

195

nagyobb tömeg özönlik be, könnyebb bekerülni. A Kis Házban egyelőre csakkevesen gyülekeznek, elég egyetlen kapu is, de a nagyobb kapuméret azt jelzi, hogyidővel már „hívogatóbb” lesz ez a kapu.

A Nagy Háznak tökéletesek az arányai, látjuk rajta, hogy mozdulatlan, stabil ésbefejezett. A Kis Ház feltűnő aránytalanságai – a kapuhoz képest kicsik a falai, a falmagassághoz képest kicsi a tetője, és a Kereszt hatalmas méretéhez viszonyítvaaprócska maga az egész Ház (lásd a Nagy Ház és saját Keresztje közötti arányt) – azt az egyértelmű benyomást keltik, hogy ez a Kis Ház nem befejezett, hanemnövekvőben, fejlődőben van, fokról fokra terebélyesedik, tágul, emelkedik, így aKeresztjével biztosan „átszakítja” majd a Szivárvány alsó határát.

A két Kereszt méretkülönbsége kétségtelenné teszi, hogy a most még Kis Ház, ha eléri saját teljes nagyságát, akkor sokkal magasabb lesz, mint a mellette levőNagy Ház, és az egymáshoz való arányuk megfordul: a Kis Ház lesz a nagyobb,amely egyúttal több embert és átfogóbb, „nagyobb” eszméket, magasabb szellemi-séget lesz képes befogadni és annak oltalmat nyújtani.

A Kis Ház Keresztje még nincs benne a Szivárványban, de éppen ott magasodikannak „határánál”, és várható, hogy mindjárt behatol a területére. A KozmikusVilágba tehát egy új elv, egy új jövevény készülődik, amely valami többet ésmélyebbet fog elhozni abba, mint amire a másik Ház képes volt. Azt az evolúcióspillanatot látjuk a rajzon, amikor az Új Világ, az Új Ember – a Kis Ház – magasabbeszmeisége éppen az előtt áll, hogy immár belépjen a szellemi-kozmikus létbe! Ez magának a történelmi jelennek, a mi korszakunknak a lényege. Még nincs bentugyan, de ez a jövő vár rá, ez az út nyílt meg előtte.

Érdekes látnivaló: a Nagy Ház mellett növekedésnek induló, felfelé törekvő„zsenge” Kis Ház fele részére ráterpeszkedik a Nagy Ház kinyúló tetője, amely ígykeményen akadályozza a Kis Házat előrehaladásának útján.

Első pillanattól fogva rabul ejtett a Kis Ház nagyszabású Keresztje. Bonyolult-sága mindenképpen valami magasrendű szellemi igazság kifejeződésére utal. Ezt a Nagy Ház „fogalmi rendszerén” belül semmiképp sem lehet megértenünk,mert azt „meghaladja”. És mégsem ellenségeként tűnik fel, mert a tetején ugyan-olyan Kereszt látható, mint a Nagy Házon! Az éltető erőket kisugárzó Fa belsejébenszintén keresztalakzat figyelhető meg. Véleményem szerint a „kereszt” jelképe itt nem valami egyházat és közvetlenül nem is a kereszténységet jelöli, amelyegyébként is már régóta nem az, aminek eredetileg szánták, hanem a szellemit és a kozmikusat fejezi ki, amivel az emberiség a kapcsolatát soha nem veszítette elteljesen, mindig is magában hordta nyomait és emlékét, de egyre torzabban és mindhalványabban. Ennek a SZELLEMINEK az adott, eddigi (tudat-) formája fejeződikki a Nagy Ház Keresztjében, egy újabb, következő (tudat-) formája pedig a Kis HázKeresztjében! Az első a nem-énszerű behatolást jelenti a szellemi-kozmikus világba,a második az ember énszerű megjelenését jelképezi abban. Az elsőben nem Én-erő-ket használtak e cselekvés során, a másodikban az Én-erők révén történik meg akapcsolat kiépítése és fenntartása. Az Én-erők azonban az egyedi emberre irányul-nak, befelé tárják fel a szellemi-kozmikus világot, az emberben hozzák azt létre!

196

A kép azt sugallja: a világ fordulóponthoz érkezett el, a jelenünkben valami nagy erő feszül és készül áttörni – egy kozmikus esemény történik körülöttünk ésbennünk! E korszak legfőbb tette az emberi Én kezdődő belső feltámadása lesz… A„megváltás” a saját Én-ébredésünk, amelynek révén a Mindenséget is „megváltjuk”a belénk helyezett „Gonosztól”, és így egy olyan Új Világot építünk fel az eddigszemélytelen-egyetemes Létben, amely nemcsak morális, hanem már személyes-individuális is lesz, de mindeközben nemcsak szabad, hanem már ismét jó is. Ez valami teremtés, vagyis nem történik meg magától, és csak belőlünk indulhat ki.

A krisztusi mondás korunkban jutott el oda, hogy végre beteljesedjen, amelyetsokáig félreértettek, mert „kívül” keresték az értelmét, de amely valójában ígyhangzott, avagy azt a belső jelentést foglalta magában, ami csak most lett számunkraérthető és már világosan kimondható: Az ÉN az Út, az Igazság és az Élet.

Az ember rejtett evolúciója az istenivé válás, de ez csak az Én által történhet meg.Az emberlény igazi meghatározása nem az, hogy a múltban az állatból fejlődött ki,hanem az, hogy a jövőben az istenibe fejlődik bele… Akik az előző definícióhozragaszkodnak, azok nem lesznek képesek valódi jövőképet nyújtani az emberszámára, mert nem a szellem és moralitás nélküli természet fölé akarják irányítani azembert, hanem már kifejezetten a természet alá, a minden élőszerűséget és mindenlélekszerűséget nélkülöző személytelen gépi világba. Számukra az emberből ne„isten” legyen, hanem „robot”, lénye ne szellemi intelligenciát hordozzon, hanemgépi intelligenciát. A mi időnkben éppen ez a legalapvetőbb alternatíva került azember elé: vagy a természet „fölé” vezet kozmikus evolúciója, vagy az emberi világa természet „alá” fog lezuhanni. Az utóbbiban a krisztusi értelemben nincs Életés nincs Igazság. Oda is tart egy út, de az nem a krisztusi Én-evolúció Útja, mert az elszemélytelenedés, az éntelenedés, az uniformizálódás irányában halad. Ott nemfolyik Én-teremtés: sem az Én-princípiumot nem teremtik benne, sem az Én maganem válik teremtő erővé az emberben. A pusztulás, a szétesés, a káosz világa lesz az a szellemiség számára, de egyúttal valami kiszáradás, megkeményedés, össze-záródás is a lélek oldaláról nézve.

Korunkban a Szellemi legfőbb ellensége az emberben megjelenő teljes szellem-közömbösség és szellemfelejtés. Ezzel nem tudott és nem tud megküzdeni a Szellemrégi formája, a Régi Világ szellemisége: a Régi Világ nem képes megvédeni azemberlényt a végső szellemtelenedéstől! Az emberben lakozó Szellemi el fog tűnni,ha a Szelleminek egy ÚJ FORMÁJA, a Krisztus által még idejében belénk ültetettmagva: a magasabb Énszerűségünk nem ébred fel bennünk és nem kezdi el önmagátmegalkotni. Az emberben, akiben egyszer teljesen elhal a szellemi, hamarosan el fog halni a lelki is, és számára csak egyetlen lét lesz: a testi. De az előbbi kettőtnélkülözve erre is a végső pusztulás vár, nélkülük nem tarthatja fenn magát sem.

Az emberi szellem, a szellemi ember sorsa van a kezünkben! A személytelen gépimaradjon az emberen kívül, vagyis ott, ahová való. Ne folyjon bele az ember tuda-tába, személyiségébe. Az emberen belül viszont támadjon fel a személyes szellemi,mert csak ez teszi emberré is. Korunkban a Szellemit megérteni annyit is jelent, hogy az Ember Evolúcióját folytatni tudni... Ha ez elmarad, az lesz az apokalipszis.

197

De korunkat észrevehetően egyre erősebben jellemzi a spirituális hajlam. Azutóbbi idők materialista irányultságának látszólagos egyeduralma sem tudta kiölniaz emberből a Szellemi iránti vágyat és szükségletet. Jól megfigyelhető és kétség-telen, hogy az emberek ismét keresik, keresni kezdték a Szellemit. Ha ennek gyakrancsak külsőleges oldaláig merészkednek is el, és olykor beérik kevéssel is, a mélyebbés igényesebb törekvések sem hiányoznak már. De ha a Szellemit az emberlényenkívül keressük, akkor még csak félúton vagyunk. Minél inkább összekapcsoljuk aspiritualitást az ember rejtélyének kérdésével, minél inkább magában az emberbenfedezzük fel a spiritualitás igazi nagy témáját, annál közelebb kerülünk a Szellemi-hez. Az Ember a legfőbb spirituális téma. A Szellemi és az Ember összefonódik,egybeesik. A szellemi úton tulajdonképpen az Embert keressük és az Embert kellmegvalósítanunk. Ez földi létünkben a legkatartikusabb és egyúttal a legnehezebbfeladatunk. És éppen azért az, mert magának az embernek a titokzatos lénye vezet átbennünket a szellemiség szférájába! Mi vagyunk az átjáró a Szellemibe, bennünk, a saját Énünkben zengenek fel a Szellemi hangzatai, ami katartikus érzés ugyan, de megszólaltatásuk egy belső újjászületést, egy morális teremtést igényel tőlünk,ami nagy küzdelmekbe kerül és igazi jellemerőt feltételez. De ez az út szép is. A belső sötétségből a belső világosság felé haladunk: a félénkségtől a bátorság felé, a tehetetlenségtől a tettvágy felé, a szűklátókörűségtől a bölcsesség felé, agyűlölettől a szeretet felé, a szabadságtalanságtól a szabadság felé.

Krisztus előtt a legfőbb igazság így szólt: Ember, ismerd meg önmagad! Krisztusután a legfőbb igazság így hangzik: Ember, változtasd meg önmagad! Az elsőigazság az ember múltjára és eredetére emlékeztetett, arra, hogy az ember szellemilény volt, aki most a földi létbe ereszkedett alá és belezuhant az egoizmus szférájába.A második igazság az ember jövőjére és rendeltetésére szólít fel, azt tudatja velünk,hogy az ember ismét szellemi lény lesz, akinek meg kell haladnia földi egoizmusát,azt meg kell tisztítania a moralitás isteni tüzével.

Az ember léte így nem olyan, hogy pusztán egyik napról a másikra él, avagy nemcsak a mának, a pillanatnak él, hanem kapott egy perspektívát is, egy jövő lehetősé-gét, ily módon magában, az Énjében hordoz egyfajta jövőbelátást, ahol önmagát lát-hatja, a saját kozmikus lényét, megújulva, átszellemiesülve, belsőleg megtisztulva.A jövőbelátás e képességével fokozatosan kirajzolódik előttünk az Ember fogalma,vagyis az az emberminőség, amelyhez mindenkor mérnünk kell magunkat, amelyföldi létünkben az a magasabb modell és isteni mérce, amelyre tekintve megítélhet-jük, hogy hol tartunk kozmikus evolúciónkban, nem kevésbé pedig, egyéni fejlő-désünkben. A jövőbelátás tehát, és így a tarot jövőbelátása is, az Emberre vonat-kozik, az Ember-eszmére, az Ember-fogalomra, vagyis az Új Ember cél-modelljére,ennélfogva az emberlény nagy missziójára és legfőbb rejtélyére. A jövőbelátás nemcsak ember-megismerés, hanem ember-teremtés, azaz már ember-megváltoztatás is.

A tarot többszörösen félreértett fogalmát és elhíresült vonását, a „jóslást” csak ígyérthetjük meg igazi jelentésében, és fogjuk összekötni a Krisztus-impulzussal, az Új Világ megalkotásának istenileg is merész szándékával és akaratával. Az Új Világfelé haladni annyi, hogy átmenni egy szakadék felett, amely valójában bennünk van.

198

Emanuel Halpern