Sue Monk Kidd

A méhek titkos élete

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:THE SECRET LIFE OF BEES

Penguin Books, 2003

Copyright © 2002 by Sue Monk Kidd Ltd

Fordította: Barta JuditSzerkesztette: Pavlov Anna, Sz. Molnár Szilvia

Hungarian translation © Barta Judit, 2004Hungarian edition © Tercium Kiadó

Fiamnak, Bobnak,valamint Ann-nek és Sandynek

szeretettel

Az anya a közösség összetartó ereje; ha kiveszik a kaptárból,

a dolgozók rögtön megérzik a hiányát. Pár óra múlva,

vagy akár még hamarabb, az anyátlanság egyértelmű

jeleit mutatják.

AZ EMBER ÉS A ROVAROK

Első fejezet

Esténként az ágyamban feküdtem, és figyeltem a méheket, ahogyan keresztültuszkolják magukat a fal repedésein, és körbe-körbe cikáznak a szobámban, mintha valamiféle mutatványt hajtanának végre. Zzzzzzzz, zümmögtek magas propellerhangon, amit szinte a bőrömmel éreztem. Szárnyuk úgy csillogott a sötétben, mint a króm, és sóvárgás öntött el, ahogy figyeltem őket. Nem virágra repültek, hanem csak szálltak a szél hátán. Majdnem meghasadt tőle a szívem.

Napközben hallottam, ahogy alagutat fúrnak maguknak a szobám falában, közben zúgtak, akár egy rossz hullámhosszra állított rádió. Azt képzeltem, hogy a falból méhsejteket csinálnak, ahonnan kicsorog a méz, és én megkóstolhatom.

A méhek 1964 nyarán érkeztek. Ekkor lettem tizennégy éves, és az életem fenekestül

felfordult, a szó legszorosabb értelmében. Így utólag szívesen mondanám, hogy a méhek nem maguktól jöttek, hanem valaki küldte őket. Szívesen mondanám, hogy úgy jelentek meg, mint Gábriel arkangyal Szűz Máriának, és számomra teljesen előreláthatatlan események láncolatát indították el. Bizonyára önhittnek hangzik, hogy az én jelentéktelen kis életemet az övéhez hasonlítom, de tudom, hogy nem venné zokon – később erről is szó esik. Most még annyi, hogy dacára mindannak, ami azon a nyáron történt, a méheket továbbra is szeretem.

1964. július elsején az ágyamban feküdtem, és vártam, hogy felbukkanjanak a méhek, miközben Rosaleen szavai jártak a fejemben, akinek beszámoltam esti látogatóimról.

- A méhek rajzása halált jelent – mondta.Rosaleen azóta dolgozott nálunk, hogy anyám

meghalt. A barackosban volt gyümölcsszedő, onnan hozta el az apám, akit T. Ray-nek hívtam, mert az „apa” kifejezés sehogyan sem illett rá. Rosaleennek nagy kerek arca volt, hatalmas teste kutyasátornak is elment volna, és olyan fekete volt, mintha az éjszaka az ő bőre alól bújt volna ki. Egyedül élt a házikójában az erdő mélyén, nem messze tőlünk. Mindennap eljött főzni, takarítani, és ő lett a pótmamám.

Rosaleennek nem volt saját gyereke, így az elmúlt tíz évben én voltam a kedvenc háziállata.

A méhek rajzása halált jelent. Rengeteg sületlenséget tudott összehordani, amit általában

elengedtem a fülem mellett, de ezen az egyen kivételesen elgondolkodtam. Vajon a méhek az én halálom miatt jönnek? Nem mintha ettől megijedtem volna. Tőlem akár az összes méh rám szállhat, mint egy angyalsereg, és halálra is csíphet, nem ez lenne a legszörnyűbb dolog az életemben. Azok, akik azt hiszik, hogy a halálnál nincsen borzalmasabb, semmit sem tudnak az életről.

Négyéves voltam, amikor az anyám meghalt. Ezen nem lehetett változtatni, de ha valakinek beszéltem róla, az illető hirtelen a körmeit vagy a bőrkeményedéseit kezdte mustrálni, vagy csak bámult a semmibe, mint aki nem is hallja, mit mondok. Azért nagy ritkán akadt egy-két jólelkű ember, aki így szólt:

- Verd ki a fejedből, Lily! Baleset volt. Nem szándékosan tetted.

Aznap éjjel az ágyamban feküdtem, és a halálra gondoltam, meg arra, hogy a mennyországban majd együtt leszek anyámmal. Amikor találkozunk, azt fogom mondani neki, hogy „ Anya, kérlek, bocsáss meg nekem, bocsáss meg!” Anyám pedig lyukasra puszilja a hasamat, és megnyugtat, hogy nem az én hibám volt. Ezt mondogatja majd az első tízezer évben.

A következő tízezer évben a hajamat fésüli. Olyan csodálatos hajkoronát csinál nekem, hogy a menny összes lakója kiejti a kezéből a hárfáját ámulatában. Egy lány haján rögtön meglátszik, ha anyátlan, és az enyém mindig olyan volt, mint a szénaboglya. T. Ray persze nem vett nekem hajcsavarókat, úgyhogy éjszakára kénytelen voltam üres üdítősdobozokra tekerni a hajam,

amitől alig bírtam elaludni. Nem volt más választásom: vagy rendesen alszom, vagy normálisan áll a hajam.

Úgy négy-ötszáz évet szántam arra, hogy elmeséljem anyámnak, milyen borzalmas volt T. Ray-jel élni egy fedél alatt. Egész évben kiállhatatlan volt, főleg nyáron, amikor napfelkeltétől napnyugtáig a barackosban dolgozott. Többnyire kerültem. Egyedül Szimatot, a vadászkutyáját tűrte meg a közelében. Szimat az ágyában aludt, és T. Ray mindig megvakarta a hasát, ha hanyatt vágta magát. Még akkor sem dühöngött, amikor Szimat lepisilte a bakancsát.

Újra és újra fohászkodtam Istenhez, csináljon már valamit T. Ray-jel. Negyven éve járt templomba, de egyre csak rosszabb lett. Ebből már Isten is levonhatta volna a tanulságot.

Lerúgtam a paplanomat. A szobában tökéletes nyugalom honolt, egyetlen méhet sem láttam. Percenként a szekrényemen álló órára néztem, és azon töprengtem, vajon miért nem jönnek.

Végül, úgy éjféltájt, amikor már alig bírtam nyitva tartani a szemem, doromboló hangot hallottam a sarokból, halk volt és vibráló, akár macskának is vélhette volna az ember. Pár pillanattal később árnyékok suhantak át a falon, mintha valaki festéket szórt volna rá. Ahogy elhaladtak az ablak előtt, rájuk esett a fény, és megláttam a szárnyaik körvonalát. A hang felerősödött a sötétben, végül az egész szoba lüktetett, még a levegő is megelevenedett, és összetapadt a méhekkel, akik körberepkedték a testemet. Mintha egy forgószél kellős közepébe

kerültem volna. A hangos döngicséléstől még a saját gondolataimat sem hallottam.

A tenyerembe vájtam a körmömet, kis híján kiserkent a vérem. Ennyi méh akár félholtra is csípheti az embert.

Ám a látvány tényleg lenyűgöző volt. Hirtelen úgy éreztem, hogy valakinek meg kell mutatnom, még akkor is, ha T. Ray az a valaki. Ha pedig megcsípi néhány méh, hát istenem.

Óvatosan kibújtam a takaró alól, s a méhek közt utat törve az ajtóhoz rohantam. Próbáltam felébreszteni T. Ray-t, először csak finoman ütögettem a karját az ujjammal, aztán egyre erősebben, végül már szinte döfködtem a húsát, és csodálkoztam, hogy milyen kemény.

T. Ray egy szál alsónadrágban pattant ki az ágyból. A szobám felé vonszoltam, ő meg ordított: - Ha hiába rángattál fel, ellátom a bajodat! - Szimat úgy csaholt a nyomában, mintha galamblövészeten lettünk volna.

- Méhek! - kiabáltam. - Egy méhraj van a szobámban!

De mire odaértünk, eltűntek a falban, mintha tudták volna, hogy T. Ray-nek nem érdemes bemutatni repülőmutatványaikat.

- A kutya úristenedet, Lily, ez egyáltalán nem vicces!

Ide-oda járattam a szemem a falon, Még az ágy alá is benéztem, és könyörögtem az ágy tekercsrugóinak meg a rájuk telepedett pornak, hogy legalább egyetlen nyomorult méhet produkáljanak.

- Pedig itt voltak – mondtam. - Itt röpdöstek a szobában!

- Hogyne, meg egy mocskos bölénycsorda is velük jött, mi?

- Hallgasd csak! - vágtam közbe. - Még most is hallani a zümmögésüket.

Úgy tett, mint aki komolyan hegyezi a fülét.- Hát én nem hallok semmiféle zümmögést –

mondta végül, és a halántékának nyomta az ujját, mutatva, hogy elment az eszem.

- Gondolom, abból a kakukkos órából bújtak elő, amit te agynak hívsz. Ha még egyszer felkeltesz, Lily, jön a kukorica, világos?

A kukorica egy sajátos büntetés volt, mait csakis T. Ray bírt kitalálni. Azonnal befogtam a számat.

A történteket viszont nem hagyhattam annyiban. Nehogy már T. Ray azt higgye, hogy csak azért találtam ki ezt a méhinváziót, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Az a remek ötletem támadt, hogy elkapok egy befőttesüvegre való méhet, T. Ray orra alá dugom, és azt mondom neki:

- Tessék! Na, ezeket is csak kitaláltam?

Anyámról az első és egyetlen emlékem az a nap, amikor meghalt. Sokáig próbáltam felidézni egy korábbi képet róla, bármilyen apróságot, mondjuk, ahogy betakargat este az ágyban, vagy felolvassa a Ficánka bácsit, vagy ahogy jéghideg reggeleken a radiátorra teszi a fehérneműmet. Még egy bokorról letépett vesszőnek is örülni tudtam volna, amivel a lábamra suhint.

1954. december 3-án halt meg. A kályha olyan meleget árasztott a hálószobában, hogy anyám kibújt a pulóveréből, és rövid ujjú trikóban rángatta az ablakot, amely beragadt a festéktől.

Végül feladta, és így szólt: - Hát ez van, legalább szétsül ez a pokol.

Fekete dús haja volt, vastag, göndör tincsek keretezték az arcát. Minden egyébre élesen emlékszem, de az arcát sose tudtam magam elé idézni.

Kinyújtottam felé a kezem, ő felvett, és azt mondta, már nagylány vagyok ahhoz, hogy felvegyen, de azért nem tett le. Odabújtam hozzá, és egyszerre beborított az illata.

Ez az illat örökre belém vésődött, ugyanolyan jellegzetes volt, mint a fahéj illata. Volt, hogy nap mint nap bementem a sylvani kereskedésbe, és végigszagoltam az összes parfümöt, hogy megtaláljam. A parfümös hölgy minden alkalommal úgy tett, mintha nagyon meglepődne azon, hogy ott lát. - Jé, nézd csak, ki van itt! - mondta, mintha nem éppen az előző héten szagoltam volna végig az egész parfümsort. Shalimar, Chanel 5, White Shoulders.

- Érkezett új parfüm? - kérdeztemSoha nem érkezett.Hideg zuhanyként ért, amikor egy ötödikes

tanárnőmön megéreztem azt a bizonyos illatot, és kiderült, hogy nem egyéb, mint egyszerű Ponds arckrém.

Aznap délután, amikor anyám meghalt, egy nyitott bőrönd hevert a földön, a beragadt ablak mellett. Anyám a gardróbszobából hajigálta a

ruháit a bőröndbe, anélkül, hogy összehajtogatta volna őket.

Utánamentem, beiszkoltam a ruhaszegélyek és nadrágszárak alá, be a sötétbe, a porcicák és döglött ruhamolyok közé. Ellepett a szag, amikor T. Ray gumicsizmája és az őszibarackok földdel keveredő szaga árasztott. Bedugtam a kezem egy pár fehér tűsarkú cipőbe, összekocogtattam a két cipő sarkát.

A gardrób alja mindig megremegett, ha valaki felfelé ment a lépcsőn, úgyhogy tudtam, hogy T. Ray jön. Hallottam, ahogy odafenn anyám leráncigálja az akasztókról a holmikat, hallottam a ruhák suhogását, a drótok zörgését. „Gyorsan!” - mondta.

Amikor T. Ray cipője a padlón dobbant, anyám felsóhajtott. Úgy szakadt ki belőle, mintha a tüdeje hirtelen összerándult volna. Ez az utolsó, amire kristálytisztán emlékszem – ahogy a lélegzete leereszkedik hozzám, akár egy apró ejtőernyő, és nyomtalanul szétoszlik a cipőhegyek között.

Nem emlékszem, miről beszéltek, csak a szavaikból áradó dühre, meg arra, hogy a levegőben olyan feszültség vibrált, hogy szinte éreztem a bőrömön. Így utólag olyanok voltak, mint a csapdába ejtett madarak, akik nekiverődnek a szoba ablakának, falának és egymásnak. Behúzódtam a gardrób mélyére, számban a hüvelykujjam ízével, amely a cipők és lábak szagával keveredett.

Amikor kiráncigáltak a gardróbból, hirtelen nem is tudtam, melyikük nyúlt értem. Aztán anyám karjaiban találtam magam, beborított az

illata. Megsimogatta a hajamat – Semmi baj – mondta, de T. Ray kitépett a karjából. Az ajtóhoz vitt, és lerakott az előszobában. - Eriggy a szobádba! - kiabálta.

- Nem akarok! - sírtam. Megpróbáltam félretolni az útból, és visszamenni anyámhoz.

- Azonnal mars a szobádba! - üvöltött, és odébb taszított. A falnak csapódtam, aztán leestem a földre. Felemeltem a fejem, és láttam, ahogy anyám átrohan a szobán, és nekiront T. Ray-nek. - Hagy-gyad-bé-kén! - kiabálta.

Lekuporodtam a földre, az ajtó mellé, és a levegő, amin át néztem anyámat, mintha össze lett volna karistolva. Láttam, ahogy T. Ray megragadja a vállát és rázza, anyám feje meg előre-hátra billen. Láttam, ahogy T. Ray ajka elfehéredik.

Aztán – innentől fogva már homályosan emlékszem az eseményekre – anyám kitépte magát T. Ray szorításából, a gardróbba ugrott, és a felső polcon kezdett matatni.

Amikor megláttam a kezében a puskát, bukdácsolva odaszaladtam hozzá. Meg akartam menteni őt, mindnyájunkat.

Itt bezárul a múlt. A többi szétesett puzzle-ként maradt meg a fejemben. A puska, amely úgy csillog anyám kezében, akár egy játékszer. Felkapja, és hadonászik vele. A puska a földre esik. Lehajolok, hogy felvegyem. Hatalmas dörrenés.

Ennyire emlékszem, Én csak őt akartam. És én vettem el.

T. Ray és én Dél-Karolinában laktunk, Sylvan külvárosában. Háromezer-egyszáz lelket számláló település őszibarack-kereskedőkkel és baptista templomokkal, nagyjából ez minden, amit tudni kell róla.

A farmunk bejáratánál egy nagy fatáblán a

lehető legocsmányabb narancsszínű festékkel ez

állt: OWENS ŐSZIBARACK-ÜLTETVÉNY. Utáltam

ezt a táblát. De ez semmi sem volt ahhoz az óriási

őszibarackhoz képest, amely a kapu mellett egy

kétméteres rúd tetejére volt felszúrva. A suliban

mindenki csak „óriásvalagként” emlegette, hogy

finoman fejezzem ki magam. A hússzínről, nem is

szólva a bevágásról a közepén, mindenkinek egy

nagy fenék jutott az eszébe. Rosaleen szerint T.

Ray így mutatott fügét az egész világnak. Ez volt

T. Ray.

T. Ray elvből ellenezte az ott alvós bulikat és

táncos partikat, amit különösebben nem bántam,

mert úgysem hívtak meg soha egyikre sem.

Viszont focimeccsekre sem vitt el soha drukkolni,

sem az Autóklub szombatonkénti kocsimosásaira.

Nem érdekelte, hogy magam készítette ruhákban

járok, kézimunkaórán batikolt blúzokban,

girbegurba cipzárakkal, térd alá lógó

szoknyákban, amilyeneket csak a pünkösdista

lányok hordtak. Ennyi erővel akár ki is írhattam

volna a hátamra: NEM TETSZEM SENKINEK, ÉS

NEM IS FOGOK SOHA.

Számomra a divat jelentett mindent, mert

nekem soha senki nem mondta, hogy „Lily,

nagyon szép kislány vagy”, kivéve Miss

Jenningset a templomból, de ő köztudottan vak

volt.

Nemcsak a tükörben néztem magam, de a

kirakatokban és a tévé képernyőjében is, ha

éppen nem volt bekapcsolva, hogy ellenőrizzem,

rendben van-e a külsőm. A hajam fekete volt,

mint anyámnak, de összevissza állt, és nem

tetszett, hogy kicsi az állam. Mindig abban

reménykedtem, hogy ha majd megnő a mellem,

az állam is meg fog nőni, de nem így történt.

Viszont szép szemem volt, olyan, mint Sophia

Lorennek, de még azok a fiúk sem vették észre,

akik zselével punkosra állították a hajukat, és az

ingzsebükben fésűt hordtak, pedig ők aztán

szinte bárkivel összejöttek volna.

A nyakamtól lefelé minden rendben volt, nem

mintha bárhol is dicsekedhettem volna vele.

Akkoriban divatos volt a kasmírfelső és a

combközépig érő skót szoknya, de T. Ray hallani

sem akart ilyesmiről. - Vagy talán te is teherbe

A nyakamtól lefelé minden rendben volt, nem mintha bárhol is dicsekedhettem volna vele. Akkoriban divatos volt a kasmírfelső és a combközépig érő skót szoknya, de T. Ray hallani sem akart ilyesmiről. - Vagy talán te is teherbe akarsz esni, mint Bitsy Johnson, akinek épphogy eltakarja a seggét a szoknya? - kérdezte. Hogy honnan tudott Bitsyről, az rejtély, de tény, hogy miniszoknyát hordott, és babát is várt. Szerencsétlen egybeesés, semmi több.

Rosaleen még T. Ray-nél is járatlanabb volt a divat dolgaiban, és amikor hideg volt, a pünkösdista ruha alá képes volt még egy térdnadrágot is felvetetni velem.

A legszörnyűbb az volt, amikor a lányok összebújva sugdolóztak, de amint a közelükbe értem, elhallgattak. Először elkapartam a sebeimet, aztán, amint elfogytak, áttértem a körömrágásra, és olyan szintre fejlesztettem, hogy végül már véres cafatokban lógott a bőr az ujjaimon. Annyira aggódtam a külsőm miatt, és annyira igyekeztem mindent jól csinálni, hogy úgy éreztem, már csak játszom egy lányt, de az nem én vagyok.

Azt hittem, hogy a Nőegylet szakköre a csábítás művészetéről majd mindent megváltoztat. Tavaly tavasszal lehetett beiratkozni a hathetes, péntek délutánonkénti tanfolyamra, de elutasítottak, mert nincsen anyám vagy nagymamám, de még egy nyamvadt nagynéném sem, aki a záróünnepségen átnyújthatná nekem a fehér rózsát. Rosaleen nem adhatta oda, mert ellenkezett volna a

szabályokkal. Olyan hevesen zokogtam, hogy a végén belehánytam a mosogatótálcába.

- Így is pont elég csábos vagy – mondta Rosaleen, miközben kimosta a tálcát. - Semmi szükséged erre a flancos szakkörre.

- De igenis van! Ott mindenre megtanítanak. Hogyan kell járni és fordulni, hogyan kell összezárni a bokád, ha leülsz, hogyan kell beszállni egy autóba, kiönteni a teát, levenni a kesztyűd...

Rosaleen megvetően fújt egyet. - Atyavilág! - mondta.

- Hogyan kell elrendezni a virágokat a vázában, beszélgetni a fiúkkal, kicsipkedni a szemöldöködet, leborotválni a lábad, kirúzsozni a szád...

- És a mosogatótálcába hányni? Arra is megtanítanak, hogyan kell csábosan hányni?

Néha tiszta szívemből gyűlöltem Rosaleent.

Másnap reggel, azután, hogy éjjel felébresztettem T. Ray-t, Rosaleen állt meg a szobám ajtajában, és nézte, ahogy egy befőttesüveggel egy méhet kergetek. Annyira eltátotta a száját, hogy még a rózsaszín nyelvcsapját is láttam.

- Mit csinálsz azzal az üveggel? - kérdezte.- Méheket fogok, hogy megmutassam T. Ray-

nek. Azt hiszi, hogy csak kitalálom őket.- Istenem, adj erőt! Rosaleen éppen vajbabot

pucolt

es főúton. A falnak szorítottam az üveg száját, és a méhet épp Charleston és Georgetown között ejtettem csapdába.

Amikor rácsavartam a fedelet, örvényvonalban kezdett repülni, és nagyokat puffanva újra és újra nekiverődött az üveg falának. Mintha jégeső kopogott volna az ablakon.

A befőttesüveget igyekeztem szépen kidekorálni, tettem bele filcszirmokat, jól meghintettem virágporral, még a fedőt is kilyukasztgattam, nehogy megfulladjon a méh, mert tudomásom szerint az ember annak a képében tér vissza, amit megölt.

Az orrommal egy vonalba emeltem az üveget – Nézd csak, hogy küzd! - mondtam Rosaleennak.

Amikor a szobába lépett, megcsapott az illata, nehéz és fűszeres, mint a bagó, amit rágott. Egy kis csuprot tartott a kezében, a csupor szája akkora volt, hogy egy érme éppen átfért rajta, oldalán, egy fül, amin átdugta az ujját. Az állához nyomta a csuprot, az ajkai virágként szétnyíltak, és a csuporba köpött egy fekete nyálkarikát.

Szemügyre vette a méhet, és megcsóválta a fejét. - Ha megcsíp, nekem ne gyere nyafogni – mondta. - Engem aztán nem érdekel!

Ez persze nem volt igaz.Ha valaki, hát én jól tudtam, hogy goromba

nyelve ellenére a vajnál is puhább szíve van, és kimondhatatlanul szeret engem.

Erre nyolcéves koromban jöttem rá, amikor vett nekem a piacon egy kiscsirkét, aminek húsvétra színesre festették a tollát. A ketrec sarkában remegett, amikor megláttam: bordó szőlőszíne volt, és szomorú szemével az anyját

kereste. Rosaleen megengedte, hogy hazahozzam, és akkor sem szólt egy szót sem, amikor a nappaliban kiszórtam neki egy doboz búzapelyhet. A csirke egy csomó bordó bogyóval szórta tele a lakást, gondolom, azért, mert a festék beleivódott törékeny kis testébe. Éppen nekiláttunk feltakarítani, amikor betoppant T. Ray, és elkezdett fenyegetőzni, hogy a csirkét megeszi vacsorára, Rosaleennak meg kiteszi a szűrét, amiért ennyire hülye. Már nyúlt is a kiscsirke felé a traktortól olajos kezével, de Rosaleen úgy állt előtte, akár egy betonoszlop. - Vannak ebben a házban rosszabb dolgok is, mint a csirkeszar! - mondta, és tetőtől talpig végigmérte T. Ray-t. - Ehhez a csirkéhez nem nyúl maga egy ujjal se!

T. Ray vesztesen trappolt át az előszobán. Én pedig rájöttem, hogy Rosaleen szeret engem. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen messzemenő következtetésre ragadtattam magam.

Rosaleen korát titok övezte, mivel nem volt születési bizonyítványa. Nekem néha azt mondta, hogy 1909-ben született, néha meg azt, hogy 1919-ben, attól függően, hogy épp milyen öregnek érezte magát. A szülőhelyét illetően viszont nem voltak kétségei: McClellanville-ben, Dél-Karolinában látott napvilágot, ahol az anyja fűzfavessző kosarakat font, és az út mentén árulta őket.

- Ahogy én a sárgabarackot – mondtam neki.- A fenéket! - mondta. - Neked nincs hét

gyereked, hét éhes szájjal.

- Neked hat testvéred van? - Mindig úgy gondoltam rá, mint akinek rajtam kívül senkije sincs.

- Volt, de ma már egyikükről sem tudom, merre vannak.

A férjét háromévnyi házasság után kirúgta, mert ivott – Ha az agyát kicseréltem volna egy madáréval, a madár hátrafelé kezdett volna repülni! - mondogatta. Gyakran eltöprengtem azon, vajon Rosaleen agyával mit kezdett volna az a madár. Valószínűleg először az emberek fejére piszkított volna, aztán pedig elhagyott fészkekbe telepedett volna széttárt szárnyakkal.

Régen arról ábrándoztam, hogy Rosaleen fehér, T. Ray feleségül veszi, és ő lesz az igazi anyukám. Máskor meg néger árva voltam, akit Rosaleen megtalál egy kukoricaföldön, és örökbe fogad. Néha meg egy idegen országba képzeltem magunkat, mondjuk New Yorkba, ahol az örökbefogadás mellett mindketten megőrizhettük természetes színünket.

Anyámat Deborah-nak hívták. Szerintem ennél szebb név nem is volt a világon, T. Ray viszont soha nem vette volna a szájára. Ha véletlenül kimondtam, kis híján kirohant a konyhába, hogy ledöfjön valamit. Egyszer megkérdeztem tőle, mikor van anyám születésnapja, és hogy mi volt a kedvenc tortája, mire rám förmedt, hogy fogjam be a számat. Amikor másodszor is megkérdeztem, felkapott egy szederlekváros üveget, és a

konyhaszekrénynek vágta. Még ma is látszanak a szekrényen a kékeslila foltok.

Azért néhány információt sikerült kiszednem belőle, például azt, hogy anyámat Virginiában temették el, ahonnan a családja származott. Ezen nagyon belelkesedtem. Gondoltam, hátha találok ott egy nagymamát. De T. Ray közölte velem, hogy anyám egyedüli gyerek volt, s az anyja már évekkel ezelőtt meghalt. Na persze. Egyszer T. Ray eltaposott egy csótányt a konyhában, és akkor mesélte, hogy az anyám több órát volt képes eltölteni azzal, hogy pillecukor-darabkákkal meg kekszmorzsákkal kicsalogassa a csótányokat a házból – egészen elborult az agya, ha egy bogár megmentéséről volt szó.

A legfurcsább dolgok miatt hiányzott nekem. Ilyen volt például a melltartó. Kitől kérhettem volna tanácsot? Vagy: ki más érthette volna meg, mennyire fontos lett volna, hogy bevegyenek pomponlánynak? Mert T. Ray nem fogta fel, az tuti. De tudják, mikor hiányzott a legjobban? Aznap, amikor tizenkét évesen arra ébredtem, hogy egy barnáspiros folt virít a bugyimon. Szörnyen büszke voltam rá, de Rosaleenen kívül senkinek sem tudtam megmutatni.

Nem sokkal ezután történt, hogy a padláson találtam egy gemkapoccsal összetűzött papírzacskót. Abban fedeztem fel az utolsó nyomokat anyámról.

Volt benne egy fénykép, amelyen egy nő mosolyog kihívóan egy régi kocsi előtt. Világos színű, válltöméses ruhát visel. Olyan arcot vág, mint aki haragszik, amiért lefényképezik, de látszik rajta, hogy egyúttal örül is neki. El sem

tudják képzelni, mennyi mindent olvastam ki abból a képből. Például azt, hogy a lökhárító mellett várja, hogy eljöjjön érte a szerelem, méghozzá minél hamarabb. A nyolcadikos fényképem melléállítottam, és megvizsgáltam minden lehetséges hasonlóságot. Neki sem volt nagyobb álla, de az átlagosnál szebb volt, ami a jövőre nézve reménnyel töltött el.

A zacskóban volt még egy fehér pamutkesztyű, amely kicsit beszürkült az idők során. Ahogy kivettem, arra gondoltam, hogy az ő keze volt benne. Ma már nevetségesen hangzik, de egyszer kitömtem vattával, és egész este fogtam.

A zacskó legnagyobb rejtélye egy fából faragott kis kép volt Szűz Máriáról. Felismertem, bár a bőre fekete volt, csupán egy árnyalatnyival világosabb, mint Rosaleené. Mintha valaki kivágott volna egy fekete Mária-képet egy könyvből, Ráragasztotta volna egy kábé ötször öt centis lesmirglizett fadarabra, és lelakkozta volna. A hátán ismeretlen kézírással ez állt: „Tiburon, D.K.”

Ezeket a kincseket már két éve egy bádogdobozban tartottam, amit elástam az egyik gyümölcsösben. A fák hosszú sorai közt volt egy különleges hely, amiről senki sem tudott, még Rosaleen sem. Akkor kezdtem odajárni, amikor még a cipőfűzőmet sem tudtam bekötni. Eleinte csak egy zug volt, ahová elbújhattam T. Ray gonoszságai elől, vagy annak a délutánnak az emléke elől, amikor a puska eldördült. De később sokszor kilopakodtam, néha azután is, hogy T. Ray lefeküdt, egyszerűen csak azért, hogy

békésen heverészhessek a fák alatt. Az volt az én kis földdarabom, az én búvóhelyem.

Egyik éjjel betettem anyám dolgait a bádogdobozba, és egy zseblámpa fényénél elástam odakint, mert nem mertem a szobámban hagyni, még a fiókom mélyén sem. Féltem, hogy T. Ray egyszer felmegy a padlásra, és észreveszi, hogy eltűntek. Biztos feltúrná a szobámat, és nem kímélne, ha megtalálná nálam.

Néha kimentem, és kiástam a dobozt. Ilyenkor csak feküdtem a földön a fölém hajló fák alatt, a kezemre húztam anyám kesztyűjét, és mosolyogva néztem a fényképét. Néztem a „Tiburon, D.K.” feliratot a fekete Mária-kép hátulján, meg hogy milyen furcsa betűkkel lett odakanyarintva, és azon tűnődtem, miféle hely lehet az. Egyszer kikerestem a térképen: alig kétórányira volt csak tőlünk. Lehet, hogy az anyám ott járt egyszer, és akkor vette ezt a képet? Sokszor megfogadtam, hogy ha nagyobb leszek, felszállok a buszra, és elmegyek oda. Mindenhová el akartam menni, ahol ő járt.

Miután reggel a méheket kergettem, az egész délutánt a főúton töltöttem, a bódéban, és T. Ray őszibarackjait árultam. Ennél magányosabb nyári munkát el sem lehetett volna képzelni egy korombeli lánynak. Egész nap az út menti bódéban kuksoltam, három fal és egy bádogtető között.

Egy kólásrekeszen ültem, és bámultam az előttem elszáguldó kisteherautókat, estére már

félájult voltam a kipufogógáztól és az unalomtól. Csütörtök délutánonként általában sokat adtam el, mert az asszonyok bevásároltak a vasárnapi barackos pitéhez, de ezúttal senki sem állt meg.

T. Ray nem engedte, hogy könyvet hozzak magammal, és olvassak, ha pedig kicsempésztem egyet az ingem alatt, mondjuk az Elveszett látóhatárt, biztos, hogy valaki, például Mrs. Watson a szomszéd farmról szólt neki a templomban: „Láttam a lányát a bódéban, nagyon elmerült az olvasásban. Büszke lehet rá!” T. Ray majdnem agyonütött.

Milyen ember az, aki tiltja az olvasást? Gondolom, attól félt, hogy főiskoláról kezdek majd álmodozni, ami szerinte egy lány esetében puszta pénzkidobás, még akkor is, ha mint én, maximális pontszámot és el a nyelvtani felmérőkön. A matematikai felmérőket hagyjuk, de nem is kell, hogy valaki mindenben penge legyen.

Az iskolában én voltam az egyetlen, aki nem morgott és hőbörgött, amikor Mrs. Henry egy újabb Shakespeare -darabot adott fel olvasásra. Helyesebben színleg én is együtt morogtam a többiekkel, de szívem mélyén olyan boldog voltam, mintha megválasztottak volna Sylvan Őszibarack-királynőjének.

Mrs. Henry felbukkanásáig abban a hitben éltem, hogy a kozmetikusképző a legtöbb, amire vágyhatok. Egyik alkalommal, amikor az arcát néztem, közöltem vele, hogy ha majd eljön hozzám a szépségszalonba, francia arcpakolást teszek rá, és ettől majd úgy érzi, hogy kicserélődött a bőre, mire ő (szó szerint idézem)

így válaszolt: - Drága Lily, kérlek, ne hozz szégyent a csillogó elmédre. Van egyáltalán fogalmad arról, hogy mennyire okos vagy? Lehetne belőled egyetemi tanár vagy író, igazi könyveket írhatnál! Szépségszalon! Ne nevettesd ki magad.

Legalább egy hónapig tartott, amíg kihevertem a megrázkódtatást, hogy nekem is lehetnek életcéljaim. Ismerjük a felnőttek kedvenc kérdését: „Na mi leszel, ha nagy leszel?” Eddig ki nem állhattam ezt a kérdést, de ezután már fűnek-fának elújságoltam, hogy én egyetemi tanár vagy író leszek, és igazi könyveket fogok írni.

Gyűjteni kezdtem az írásaimat. Egy darabig mindegyikben szerepelt egy ló. Amikor Ralph Waldo Emersonról tanultunk az iskolában, írtam egy fogalmazást, amelynek az volt a címe, hogy „ Az én életfilozófiám”. Könyvkezdetnek szántam, de a harmadik oldalnál elakadtam. Mrs. Henry azt mondta, hogy az embernek nem lehet életfilozófiája, amíg be nem töltötte a tizennégyet.

Azt is mondta, hogy csak akkor van esélyem a továbbtanulásra, ha kapok ösztöndíjat, és nyárra kölcsönadta a saját könyveit. Akárhányszor kinyitottam valamelyiket, T. Ray mindig tett valami epés megjegyzést: „Mit képzelsz, ki vagy te, hékás? Tán egy Julius Shakespeare?” Ez nem vicc, tényleg azt hitte, hogy Shakespeare-nek Julius volt a keresztneve, és ha azt gondolják, hogy ki kellett volna javítanom, fogalmuk sincs a túlélés művészetéről. Szólított még Barna Könyvmolykisasszonynak, néha Tojásfejű Emily

Dikcinónak. Dickinsonra gondolt, de újra csak azt mondhatom, bizonyos dolgok felett jobb elsiklani.

Könyvek híján néha versfaragással ütöttem el az időt az őszibarackos bódéban, de akkor délután annyira lassan ment az idő, hogy még a rímekhez sem volt türelmem. Csak ültem, és arra gondoltam, mennyire gyűlölöm ezt a barackosbódét, mennyire kimondhatatlanul gyűlölöm.

Egy nappal azelőtt, hogy első osztályba mentem, T. Ray rajtakapott, hogy egy szöget szúrok az egyik őszibarackjába.

Zsebre dugott kézzel közeledett felém, fél szemmel hunyorgott a szemébe tűző nap miatt. Néztem, ahogy az árnyéka a földre és a gyomokra vetül. Azt hittem, azért jön, hogy megbüntessen, amiért megszúrtam az egyik őszibarackját. Igazából nem is tudtam, hogy miért tettem.

Ehelyett így szólt:- Lily, holnaptól iskolába mész, úgyhogy van

néhány dolog, amit tudnod kell. Anyádról.Egy pillanatra minden elnémult és

megdermedt. Mintha elállt volna a szél, s a madarak is megálltak volna röptükben. Ahogy T. Ray leguggolt elém, úgy éreztem, forró sötétségbe zártak, ahonnan nem tudok kiszabadulni.

- Ideje, hogy megtudd, mi történt vele, és szeretném, ha tőlem hallanád. Nem pedig azoktól, akik erről pusmognak.

Soha nem beszéltünk erről. Megborzongtam. Annak a napnak az emléke a legváratlanabb pillanatokban tört rám. A beragadt ablak. Anyám illata. Az akasztók zörgése. A bőrönd. Ahogy veszekedtek és kiabáltak. És legfőképpen a puska a padlón, hogy milyen nehéz volt, amikor felemeltem.

Tudtam, hogy az a robbanás ölte meg, amelyet akkor hallottam. Később is hallottam a dörrenést párszor a fejemben, és mindig megijedtem. Néha úgy rémlett, hogy amikor a puska a kezemben volt, még nem hallottam semmit, csak később. Máskor viszont, amikor unatkozva ücsörögtem a hátsó lépcsőn, vagy esett kint az eső, és a szobámban kellett kuksolnom, azt éreztem, hogy én tettem, felemeltem a puskát, a hang átsüvített a szobán, és kivájta a szívünket.

Ez a titkos emlék időről időre a felszínre tört, és annyira fájt, hogy muszáj volt elszaladnom. Még akkor is szaladtam, ha esett odakint – le a dombról, a rejtekhelyemre a barackosban. Ilyenkor lefeküdtem a földre, és ez megnyugtatott.

T. Ray felmarkolt egy kis homokot, aztán hagyta, hogy lecsorogjon az ujjai között.

- Aznap, amikor meghalt, a gardróbot takarította – mondta. Nem értettem, miért beszél olyan furcsa hangon, olyan természetellenesen, majdhogynem kedvesen.

A gardróbot takarította. Soha nem gondolkodtam azon, hogy mit csinált élete utolsó perceiben, hogy miért volt a gardróbban, vagy hogy miért veszekedtek.

- Emlékszem – mondtam. Távolinak és picinek éreztem a hangomat, mintha egy földben rejlő hangyabolyból jött volna.

Felvonta a szemöldökét, és közelebb hajolt hozzám. Csak a szeméből láttam, hogy megdöbbent. - Mit mondasz?

- Emlékszem – ismételtem. - Kiabáltatok.Megfeszültek az arcizmai. - Valóban? -

kérdezte. Az ajka elfehéredett; már tudtam, hogy baj van. Hátraléptem egyet.

- Az isten verje meg, de hisz csak négyéves voltál! - kiabálta. - Nem tudod, mire emlékszel!

A hirtelen beállt csöndben azon gondolkodtam, hogy hazudjak-e neki, és mondjam azt: „Nem mondtam igazat. Nem emlékszem semmire. Mondd el, hogy történt!” - de hihetetlenül erős volt bennem a késztetés, hogy beszéljek róla, hogy kimondjam végre, amit már olyan régóta magamba zártam.

A cipőmre néztem és a szögre, amit ledobtam a földre, amikor megláttam, hogy jön.

- Volt ott egy puska.- Úristen... – mondta.Hosszan nézett rám, aztán hátrament a

kosarakhoz, a bódé mögé. Ott állt egy percig összekulcsolt kézzel, majd megfordult, és visszajött.

- És mire emlékszel még? - kérdezte. - Azonnal mondd el, hogy mire emlékszel még!

- A puska a földön volt...- És te felvetted – folytatta. - Gondolom, erre is

emlékszel.

A fejemben mintha a robbanás hangja visszhangzott volna. A gyümölcsös felé néztem, ki akartam törni, elrohanni.

- Emlékszem, hogy felvettem – feleltem. - De ez minden.

Lehajolt, megragadta a vállamat, és megrázott, igaz, nem túl erősen. - Semmi másra nem emlékszel? Biztos vagy benne? Gondolkozzál!

Olyan sokáig hallgattam, hogy félrebillentette a fejét, és gyanakodva méregetett.

- Nem, uram, ez minden.- Idehallgass! - mondta, s az ujjaival keményen

megszorította a karomat. Igen, vitatkoztunk, ahogy mondtad. Először nem láttunk téged. Aztán megfordultunk, és te ott álltál, kezedben a puskával. Felvetted a padlóról. Aztán elsült.

Elengedett, és zsebre vágta a kezét. Hallottam, hogy a kezével csörgeti a zsebében a kulcsokat meg az öt- és egycenteseket. Szerettem volna belecsimpaszkodni a lábába, hogy lehajoljon, felvegyen, és a mellkasára szorítson, de egyikünk sem bírt megmozdulni. A fejem fölött bámult valamit. Valamit, ami nagyon lekötötte a figyelmét.

- A rendőrség rengeteg kérdést tett fel, de végül arra jutottak, hogy végzetes baleset volt. Nem szándékosan tetted! - mondta halkan. - És ha bárki kérdezősködik, ez történt.

Ezzel magamra hagyott, és elindult a ház felé. Pár lépés után visszafordult. - És meg ne lássam, hogy még egyszer szöget szúrsz az őszibarackjaimba!

Este hat után hazabaktattam a barackosbódéból. Semmit sem adtam el, egyetlen darab őszibarackot sem. Rosaleent ott találtam a nappaliban. Általában ilyentájt már hazament, de most a tévéantennával küszködött, próbálta beállítani a képet. Néha felbukkant Johnson elnök, aztán megint eltűnt a mákszemcsék közt. Rosaleent még sose láttam úgy érdeklődni egy tévéműsor iránt, hogy fizikai erőfeszítést tegyen azért, hogy nézhesse.

- Mi történt? - kérdeztem. - Ledobták az atombombát?

Amióta bombagyakorlatokat végeztünk az iskolában, biztos voltam benne, hogy a napjaim meg vannak számlálva. Mindenki óvóhelyeket épített a kertjében az atomrobbanás utáni hamueső ellen, csapvizet tettek félre, készülődtek a világvégére. Technikaórán az osztályból tizenhárman csináltak atomrobbanás utáni búvóhelymodellt, tehát nemcsak engem aggasztott a probléma. Hruscsov és a rakétái nagyon izgatták a képzeletünket.

- Nem, még nem felelte Rosaleen. - Inkább gyere ide, és segíts beállítani a tévét. - A csípőjére tette az öklét, amely szinte eltűnt a vastag hájrétegben.

Fóliát tekertem az antennára. A kép valamennyire kitisztult: annyit lehetett látni, hogy Johnson egy asztalnál ül, és sok ember van körülötte. Nem nagyon lelkesedtem az elnökért, mert a vadászkutyáit a fülüknél fogva tartotta. A feleségéért, Katicáért viszont rajongtam. Mindig

olyan volt, mint akinek egyetlen vágya, hogy szárnyakat növesszen és elrepüljön.

Rosaleen egy sámlit tett a tévé elé, és terebélyes fenekével ráült; a sámli egészen eltűnt alatta. A készülékhez hajolt, megmarkolta a szoknyája csücskét, és a kezére tekerte.

- Mi történik? - kérdeztem, de ő annyira elmerült a nézésében, hogy válaszra sem méltatott. A képernyőn az elnök aláírt egy papírlapot, körülbelül tíz töltőtollat használt fel ehhez, mire elkészült vele.

- Rosaleen...- Psszt! - intett csendre a kezével.Kénytelen voltam megvárni, amíg a bemondó

elmondja, hogy miről van szó. - Ma, 1964. július másodikán – mondta – az Amerikai Egyesült Államok elnöke a Fehér Ház keleti szobájában aláírta és ezzel hatályba helyezte a polgárjogi törvényt...

Rosaleenra pillantottam, aki csak ült, és a fejét csóválta. „Könyörülj rajtunk, Uram!” - motyogta magában, és olyan hitetlenkedve és boldogan nézett, mint azok az emberek a tévében, akiknek sikerült megválaszolniuk a 64 ezer dolláros kérdést.

Nem tudtam, vele örüljek, vagy inkább miatta aggódjak. A templomból jövet mindenki a négerekről beszélt, hogy megkapják- e az egyenlő polgárjogokat. Ki áll nyerésre, a fehérek csapata vagy a feketéké? Mintha egy vérre menő mérkőzés lett volna. Amikor a múlt hónapban letartóztatták azt a tiszteletest, Martin Luther Kinget, amiért étteremben akart enni, az emberek a templomban úgy viselkedtek, mintha a

fehérek csapata nyerte volna a tollaslabda-világbajnokságot. Tudtam, hogy amíg a világ világ, nem fognak beletörődni a vereségbe.

- Halleluja neked, Jézus! - dünnyögte Rosaleen a sámliján, mámorosan az örömtől.

Rosaleen a tűzhelyen hagyta a vacsorát, a híres párolt csirkéjét. Miközben megraktam T. Ray tányérját, azon töprengtem, hogyan tereljem a szót észrevétlenül a születésnapomra, nem mintha T. Ray valaha is törődött volna vele, de én minden évben, mint egy elefánt, abban reménykedtem, hogy az idén megtörik a jég.

A születésnapom ugyanazon a napon van, mint az országé, emiatt még könnyebb megfeledkezni róla. Amikor kicsi voltam, azt hittem, hogy az emberek az én tiszteletemre lövik fel a rakétákat, és csinálnak tűzijátékokat. Éljen, megszületett Lily! De aztán jött a kijózanodás, mint általában.

Meg akartam mondani T. Ray-nek, hogy én is szeretnék ezüst kabalakarkötőt, mert tavaly én voltam az egyetlen lány a sylvani iskolában, akinek nem volt. Ebédidő alatt minden lány a csuklóját rázta sorban állás közben, hogy mutogassa kabalakarkötőjét.

- Szóval – mondtam, miközben elétoltam a tányérját – tudod, most szombaton lesz a szülinapom.

Figyeltem, ahogy a villájával lehámozza a csirkehúst a csontról.

- Igazából nagyon örülnék egy olyan ezüst kabalakarkötőnek, amit a piacon készítenek.

A házban reccsent valami, ahogy néha szokott. Kint Szimat felvakkantott, aztán annyira elcsöndesedett minden, hogy hallottam, amint T. Ray rágja az ételt.

Megette a csirkemellet, aztán nekilátott a combnak, miközben időnként rám emelte súlyos tekintetét.

Épp a nyelvem hegyén volt, hogy „Akkor megkapom a karkötőt?”, de rájöttem, hogy már megkaptam a választ, s nyomban szomorúság tört rám, friss és zsenge, aminek semmi köze nem volt a karkötőhöz. Most már úgy gondolom, hogy a szomorúságom a tányérnak karcolódó villa hangjának szólt, annak, hogy ez a hang hatalmasra duzzadt a kettőnk közt tátongó űrben, meg annak, hogy úgy éreztem, mintha ott sem lettem volna a szobában.

Aznap éjjel az ágyamban feküdtem, és hallgattam a méheket, ahogy az üvegben cikáznak, zümmögnek, és nekiverődnek az üveg falának. Vártam, hogy elég késő legyen, és kisurranhassak a gyümölcsösbe kiásni a bádogdobozt, amelyben anyám holmiját tartottam. Le akartam feküdni a földre és hagyni, hogy a föld elringasson.

Amikor a sötétség felküldte a holdat az égre, kimásztam az ágyból, felvettem a cipőmet, az ujjatlan ingemet, és elslisszoltam T. Ray szobája előtt, úgy lengetve kezem-lábam, mint egy korcsolyázó. Nem vettem észre az előszoba közepén maradt csizmáját. Elestem, és akkora zajt csaptam, hogy T. Ray más ütemben kezdett horkolni. Először abba is hagyta, de aztán három horkantással újra kezdte.

Lelopakodtam a lépcső, majd átmentem a konyhán. Az arcomat megcsapta az éjszaka levegője, és hirtelen nevethetnékem támadt. A kerek hold úgy ragyogott, hogy minden sárgás fényben úszott. Repkedtek az énekes kabócák, én pedig mezítláb szaladtam át a füvön.

A rejtekhelyem a traktorháztól balra a nyolcadik sorban volt, aztán addig kellett számolnom a fákat, amíg a harminckettedikig nem jutottam.

A bádogdobozt a fa alá ástam a puha földbe, csak annyira mélyre, hogy a kezemmel ki tudjam kaparni.

Lesöpörtem a tetejéről a földet, aztán kinyitottam. Először a fehér kesztyűt láttam meg, aztán a zsírpapírba csomagolt fényképet, pont úgy, ahogy hagytam. Ott volt a vicces kép is a fekete arcú Máriáról. Mindent kivettem, aztán leheveredtem a lehullott őszibarackok közé, és néhányat a hasamra tettem.

Amikor a fák hálóján keresztül felnéztem az égre, beterített az éjszaka, és egy pillanatra megszűntek a határaim, úgy éreztem, mintha az ég lenne a bőröm és a hold a szívem, amely odafent dobog a sötétben. Aztán villámlott, de nem szaggatottan, hanem mintha finom aranyfesték nyaldosta volna az eget. Kigomboltam az ingemet, szétnyitottam, hogy az éjszaka a bőrömre ereszkedhessen, és így aludtam el, anyám holmijával az oldalamon. A párás levegőtől nedves lett a mellkasom, az égen fények táncoltak.

Arra ébredtem, hogy valaki a fák között csörtet. T. Ray! Rémülten felültem, és gyorsan

gombolni kezdtem az ingemet. Hallottam a lépteit és szapora, nehéz légzését. Anyám kesztyűje meg a két kép ott volt mellettem. Abbahagytam a gombolkozást, gyorsan felkaptam a holmikat, de nem tudtam, hová rejtsem, csak tehetetlenül szorongattam a kezemben. A bádogdobozt már korábban visszatettem a kis gödörbe, ami messzebb volt, s nem értem el.

- Lily! - kiabált T. Ray, és láttam, hogy az árnyéka felém ugrik a földön.

A kesztyűt és a képeket a rövidnadrágom derekába dugtam, aztán remegő ujjakkal újra gombolkozni kezdtem.

Mielőtt befejezhettem volna, ott állt előttem T. Ray, ing nélkül, zseblámpával a kezében. A fénysugár pásztázott, cikázott, majd hirtelen vakítóan a szemembe világított.

- Kivel voltál itt? - ordított, és a félig begombolt ingemre irányította a lámpát.

- Se... senkivel - feleltem, egészen megdöbbenve attól, hogy mire gondol. Átkaroltam a térdem, nem bírtam sokáig az arcába nézni, olyan hatalmas és ragyogó volt, mint Isten arca.

A sötétbe irányította a fénysugarat. - Ki van ott? - kiabált.

- Ne csináld, T. Ray! Egyedül voltam.- Kelj fel! - ordította.Követtem a házba. A lába olyan keményen

döngette a talajt, hogy sajnáltam a földet. Csak akkor szólalt meg, amikor a konyhába értünk, ahol elővette a morzsolt kukoricát a spájzból.

- A fiúktól nem vártam mást, nem is hibáztatom őket, de tőled, Lily, többet vártam. Egy ribanc vagy, érted?!

A parkettára szórt egy kupac száraz kukoricát. - Ide gyere, és térdelj rá.

Hatéves korom óta térdepeltem kukoricán, de még mindig olyan volt, mintha ezer apró szilánk feszítette volna a bőrömet. Olyan apró, habkönnyű lépésekkel mentem oda, hogy még egy japán gésa is megirigyelhetett volna, aztán letérdeltem, és elhatároztam, hogy nem fogok sírni, de a szememben már gyűltek a könnyek.

T. Ray leült egy székre, és a körmeit tisztogatta a zsebkésével. Jobbról balra helyeztem a testsúlyomat, abban reménykedve, hogy néhány másodpercig enyhíthetek a szúró fájdalmon, de a száraz kukoricaszemek mélyen hatoltak a bőrömbe. Az ajkamba haraptam, és hirtelen megéreztem a fekete Mária-képet az övem alatt. A hasamhoz tapadt a zsírpapír, benne anyám képével és kesztyűjével, s ettől az az érzésem támadt, hogy ott van velem, rajtam, mint egy szigetelőréteg, amely magába szívja T. Ray gonoszságait.

Másnap csak késő délelőtt ébredtem. Miután kikeltem az ágyból, első dolgom volt, hogy megnézzem, ott vannak-e anyám holmijai a matracom alatt, ahová előző éjjel dugtam őket – átmenetileg, amíg vissza nem ásom őket a gyümölcsösben.

Megnyugodtam, hogy ott vannak, majd kimentem a konyhába, ahol Rosaleen éppen a kukoricaszemeket seperte fel a földről.

Megvajaztam egy szelet magos kenyeret.Rosaleen széles mozdulatokkal sepert, kisebb

szelet kavarva a konyhában.- Mi történt?- Tegnap éjjel kimentem a gyümölcsösbe. T. Ray

azt hiszi, valami fiúval találkoztam.- És?Felháborodva néztem rá. - Egyedül voltam.- Mennyi ideig térdepeltetett a kukoricán?Megráztam a vállam – Talán egy óráig.A térdeimre nézett, és abbahagyta a seprést.

Mindkettő meg volt dagadva, több száz kis piros heg borította őket, tűszúrásnyi horzsolások, melyek majd kék varrá nőnek a bőrömön. - Úristen, te lány! Nézd meg, mit csinált veled! - mondta.

T. Ray már annyiszor megkínozta a térdeimet, hogy nem csináltam túl nagy ügyet belőle, olyan volt, mint egy sima megfázás, amit néha elvisel az ember. De Rosaleen tekintete engem is elgondolkodtatott. Nézd meg, mit csinált veled!

Hát megnéztem. Éppen a térdeimet tanulmányoztam, amikor T. Ray betrappolt a hátsó ajtón.

- Nahát, őnagyságának kedve szottyant felkelni. - Kirántotta a kenyeret a kezemből, és Szimat táljába hajította. - Tán leesne a karikagyűrű az ujjadról, ha kimennél a barackos bódéba, és dolgoznál egy kicsit? Nem te vagy a Borsószem hercegkisasszony, ha nem tudnád!

Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de eddig én komolyan azt hittem, hogy T. Ray a maga módján szeret engem. Nem tudtam elfelejteni, ahogy rám mosolygott, amikor a templomban éneklés alatt fejjel lefelé tartottam a zsoltároskönyvet.

Az arcára néztem. Gyűlölködve néztem rá, dühösen.

- Ameddig az én fedelem alatt laksz, azt csinálod, amit én mondok! - üvöltött.

„Akkor keresek egy másik fedelet”, gondoltam.- Megértetted? - kérdezte.- Igenis, uram – feleltem. És tényleg.

Megértettem. Rájöttem, hogy egy új fedél csodákat művelne.

Aznap késő délután fogtam két méhet. Hason fekve heverésztem az ágyamon, és figyeltem, ahogy az üvegben köröznek, mintha nem találnák a kijáratot.

Rosaleen bedugta a fejét az ajtón. - Jól vagy?- Jól.- Elmegyek. Mondd meg apádnak, hogy holnap

nem jövök, mert bemegyek a városba.- Bemész a városba? Vigyél magaddal! -

kértem.- Minek akarsz jönni?- Kérlek, Rosaleen.- Egész úton gyalogolnod kell majd.- Hát aztán.- Alig lesz valami nyitva, csak a

tűzijátékstandok meg a csemegeboltok.

- Na és? Csak szeretnék valahová elmenni a születésnapomon.

Rosaleen hatalmas súlyát a jobb bokájára helyezte, és hosszan nézett rám. - Jól van, de kérdezd meg apádat. Kora reggel érted jövök.

Már kiment, amikor utána kiabáltam. - Miért mész a városba?

Egy pillanatra megállt, háttal nekem. Amikor megfordult, az arca szokatlanul lágy volt, szinte egy másik Rosaleen nézett vissza rám. A zsebében kotorászott. Aztán kivett egy összehajtogatott füzetlapot, és leült mellém az ágyra.

A térdemet dörzsöltem, míg ő a papírt simítgatta az ölében.

A neve – Rosaleen Daise – legalább huszonötször volt leírva a lapra, nagy, szépen kanyarított betűkkel, amilyeneket első osztályban adtunk be írásórán.

- Ez a gyakorlólapom – mondta. - Július negyedikén szavazógyűlés lesz a fekete templomban. Szavazójegyzékbe vétetem magam én is. – Kellemetlen érzés fészkelte magát a gyomromba. Előző éjjel mondták be a tévében, hogy Mississippi államban megöltek egy embert, amiért szavazójegyzékbe vétette magát, és a saját fülemmel hallottam, amint Mr. Bussey, az egyik lelkész mondott T. Ray-nek: - Egy percig se aggódjon, leíratják velük szépen a nevüket, aztán majd nem adnak nekik lapot, mert kihagytak egy pontot az i-ről vagy nem tettek hurkot az ipszilonba.

Néztem, hogy kanyarodik Rosaleen R betűje. - T. Ray tudja, mire készülsz?

- T. Ray! - mondta megvetően. - T. Ray nem tud semmit!

Alkonyatkor, a munkától izzadtan becsoszogott T. Ray. A konyhaajtóban találkoztam vele, és karba tett kézzel álltam elé. - Bemennék Rosaleennal a városba, szükségem van néhány egészségügyi betétre.

Szó nélkül beleegyezett. T. Ray viszolygott a nővé válás minden velejárójától.

Aznap éjjel a méhes üvegre pillantottam a ruhásszekrényemen. A szerencsétlen jószágok az üveg alján gubbasztottak, nyilvánvalóan égtek a vágytól, hogy repülhessenek. Eszembe jutott, ahogy korábban kisurrantak a fal repedésein, és önfeledten repkedtek. Aztán arra gondoltam, hogy anyám kekszmorzsákat és pillecukrot szórt végig a padlón, hogy kicsalogassa a csótányokat a házból, nehogy rájuk lépjen. Kétlem, hogy helyeselné, ha látná, hogy üvegbe zárom a méheket. Lecsavartam a fedelet.

- Mehettek – mondtam.De a méhek ott maradtak, mint kifutópályán a

repülőgépek, amelyekben a pilóták nem tudják, hogy engedélyt kaptak a felszállásra. Az üveg görbe falán másztak hosszú lábaikon, mintha a világ az üvegbe zsugorodott volna össze. Megkocogtattam az üveget, aztán oldalra döntöttem, de azok a bolond méhek meg se moccantak.

Amikor Rosaleen a következő nap reggelén megjelent, a méhek még mindig az üvegben voltak. Rosaleen egy piskótatortát tartott a kezében, tizennégy gyertyával a tetején.

- Tessék! Boldog szülinapot! - mondta. Leültünk, megettünk két szelet tortát, és ittunk hozzá egy-egy pohár tejet. A tejtől Rosaleennek fehér lett a felső ajka, de nem törődött vele. Rosaleen már az első perctől fogva büszke és eltökélt asszony benyomását keltette – így emlékeztem vissza rá később.

Sylvan sok-sok kilométerre volt tőlünk. Az autópálya szélén gyalogoltunk, Rosaleen olyan sebességgel haladt, mint egy úthenger, köpőcsészéjét az ujjára akasztotta. A fák alatt ködpára gomolygott, a levegő túlérett őszibarackok illatát árasztotta.

- Fáj a lábad? - kérdezte Rosaleen.Annyira fájt a térdem, hogy alig bírtam vele

lépést tartani.- Egy kicsit.- Pihenjünk egy kicsit?- Nem kell – feleltem. - Mindjárt rendben

leszek.Egy autó száguldott el mellettünk, nagy

porfelhőt és forró levegőt kavarva körülöttünk. Rosaleen bőre csillogott a melegtől. Az arcát törölgette, és nagyokat szuszogott.

Az Ebenezer baptista templomhoz értünk, oda jártunk T. Ray-jel. A templom tornyát fák gyűrűje övezte, a vörös téglák hűvöset árasztottak.

- Gyere – mondtam Rosaleennek, és befordultam az úton.

- Hova mész?- Fújjuk ki magunkat a templomban!Bent nedves és állott volt a levegő, az

oldalablakokon rézsútosan áradt be a fény. Nem szép, festett üvegablakok voltak, hanem tejüvegek, melyeken nem igazán lehet átlátni.

Előrementem, és leültem a második székre, hogy Rosaleennek is helyet hagyjak. A zsoltártartóból kivett egy papírlegyezőt: fehér templomot ábrázolt, amelynek ajtaján egy mosolygó fehér nő jött ki.

Rosaleen legyezgette magát, én meg hallgattam, ahogy csapkodja a levegőt. Soha nem járt templomba, de T. Ray nagy ritkán megengedte, hogy visszakísérjem az erdei házába; ott láttam, hogy van egy különleges polca, rajta gyertyacsonk, sok-sok kavics, egy piros toll, egy jalapagyökér, a polc közepén pedig egy nőt ábrázoló kép, keret nélkül. Amikor először láttam, megkérdeztem Rosaleent, ő van-e a képen, mert esküszöm, pont úgy nézett ki, mint ő. Gyapjas haja volt, koromfekete bőre, keskeny vágású szeme, amely alul kiszélesedett, mint egy padlizsán.

- Az anyukám – mondta.A kép két oldalán ledörzsölődött a filcréteg,

látszott rajta, hogy hüvelykujjak nyoma. A polc tele volt a saját maga alkotta vallás tárgyaival, melyben keveredett a természet és az ősök tisztelete. Az Evangéliumi Szent Templom Imaházba már évek óta nem járt, mert az ima reggel tízkor kezdődött, és délután háromig

tartott, ami még egy egészséges felnőtt embert is kikészít, mondta.

T. Ray azt mondta, hogy tartsam magam távol Rosaleen ostoba hókuszpókuszától. De én örültem, hogy szereti a kavicsokat meg a harkálytollat, és hogy neki is van egy képe az anyjáról, mint nekem.

Kinyílt az egyik templomajtó, és belépett Gerald atya, a papunk.

- Szent isten, Lily, mit keresel te itt?Aztán meglátta Rosaleent, és akkora hévvel

kezdte dörzsölni kopasz feje búbját, hogy attól féltem, a koponyacsontját is kivakarja.

- A városba megyünk, és bejöttünk egy kicsit hűsölni.

A pap néma „ó”-t formált a szájával, és döbbenten bámulta Rosaleent a templomában, aki pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy köpjön egyet a bagóscsuprába.

Fura, hogy el tud feledkezni az ember a szabályokról. Rosaleennak elvileg tilos volt ide bejönnie. Ha megneszelték, hogy pár néger szeretne eljönni a misére vasárnap reggel, a lelkészek összefont karral kiálltak a templom lépcsőjére, hogy elküldjék őket. Szeretjük őket az Úr nevében, mondta Gerald atya, de megvan nekik a saját helyük.

- Ma van a születésnapom! - mondtam, abban a reményben, hogy sikerül másra terelnem a gondolatait.

- Tényleg? Boldog születésnapot, Lily. Hány éves is vagy?

- Tizennégy.

- Kérdezd meg, hogy születésnapodra megkaphatjuk-e ezt a két legyezőt – szólalt meg Rosaleen.

A pap hápogó hangot hallatott, melyet nevetésnek szánt. - Ha mindenkinek kölcsönadnánk egy legyezőt, a templomnak egy sem maradna.

- Csak viccelt! - mondtam, és felálltam. Gerald atya megkönnyebbülten mosolygott, és egészen az ajtóig kísért, Rosaleen meg slattyogott utánunk.

Kint fehér bárányfelhők úsztak az égen, és olyan vakítóan ragyogott a nap, hogy szikrázott tőle a szemem. Amikor átvágtunk a plébánia kertjén, és visszatértünk az autóútra, Rosaleen két legyezőt húzott elő a ruhakivágásából, aztán engem utánozva ártatlan arccal felnézett, és így szólt: - Ó, Gerald atya. Csak viccelt!

Sylvanbe a város legrosszabb részén keresztülvágva érkeztünk: salakos telkekre felhúzott régi házak, ócska ventilátorok az ablakokban, sáros udvarok, rózsaszín hajcsavarós nők, nyakörv nélküli kutyák.

Pár tömb után a Nyugati piac és a Park utca sarkára értünk, az Esso kúthoz, amely arról volt híres, hogy állandóan semmirekellő férfiak lebzseltek ott.

Egyetlen kocsi sem állt a kútnál. Három férfi ült hokedlin, térdükön fatáblát tartottak. Kártyáztak.

- Új lapot kérek! - szólalt meg az egyikük, mire a sapkás férfi, aki osztott, lecsapott elé egy kártyát, majd felnézett, és meglátott minket.

Rosaleen legyezgette magát, és jobbra-balra billegve lépegetett.

- Nicsak, mi jön itt! - kiáltott fel – Hová-hová, nigger?

A távolból tűzijáték pattogása hallatszott. - Menj tovább! - suttogtam. - Ne figyelj oda!

De Rosaleen, akibe kevesebb józanság szorult, mint reméltem, lassan, tagoltan válaszolt nekik, mintha óvodásoknak magyarázna. - Megyek szavazójegyzékbe vétetni magam.

- Siessünk! - mondtam, de Rosaleen ráérősen ballagott tovább.

Az osztó mellett ülő férfi, akinek hátra volt fésülve a haja, erre letette a lapjait, és így szólt: - Hallottátok ezt? Igazi mintapolgárral van ám dolgunk!

Mögöttünk az utcában halkan fütyörészett a szél, aztán továbbszállt a csatorna mentén. Mi mentünk tovább, a férfiak pedig letették térdükről az ideiglenes kártyaasztalt, és kiálltak a kanyarba, hogy bevárjanak minket, mintha egy karnevál nézői lennének, mi meg a kerekeken gördülő látványosság.

- Láttál már ennyire fekete niggert? - kérdezte az, amelyik osztott.

- Nem, és ilyen nagyot se! - felelte a hátrafésült hajú.

A harmadik se bírta ki, hogy ne tegyen hozzá még valamit, és mustrálni kezdte Rosaleent, aki zavartalanul lépkedett tovább, legyezővel a kezében. - Honnan van a legyeződ, nigger?

- Loptam a templomból! - felelte Rosaleen szemrebbenés nélkül.

Egyszer kenutúrán voltam a Chattoga folyón a templomi csoportommal, és akkor is ugyanaz az érzés tört rám, mint most – hogy elsodor az ár, a visszafordíthatatlan események örvénylő sodra.

Amikor Rosaleen eléjük ért, felemelte a bagóscsuprát, amely tele volt fekete nyállal, és szép kis hurkokat írva le a levegőben, ráöntötte a férfiak cipőjére, mintha a nevét írná le – Rosaleen Daise -, ahogy begyakorolta.

A férfiak egy pillanatig döbbenten bámulták, ahogy a benzinszerű nyál lecsorog a cipőjükről. Zavartan pislogtak, próbálták felfogni, mi történt. Aztán felnéztek, és az arcukon a meglepetés lassan átváltozott haraggá, majd őrjöngő dühvé. Rosaleenre rontottak, és hirtelen forogni kezdett a világ. A férfiak megmarkolták Rosaleent, aki jobbra-balra csapkodott közöttük, mint a legyekre, ők meg üvöltöztek, hogy kérjen bocsánatot, és pucolja le a cipőiket.

Pucold le!!! Csak ezt hallottam újra és újra. A fejem felett madarak rikácsoltak éles hangon, és amint felreppentek az alacsony ágakról, fenyőillatot kavartak fel. Én már akkor tudtam, hogy ezentúl mindig rémületet fog ébreszteni bennem ez az illat.

- Hívd a rendőrséget! - üvöltötte az osztó a házban lévő férfinak.

Ekkorra Rosaleen már zsákként terült el a földön, és egy marék füvet szorongatott. Ömlött a vér a szeme alatti sebből, csorgott le az állán, mint a könnyek.

Amikor megérkezett a rendőr, azt mondta, hogy szálljunk be a kocsiba a hátsó ülésre.

- Le vagy tartóztatva! - mondta Rosaleennak. - Bántalmazás, lopás és csendháborítás. Aztán hozzám fordult. - Ha beérünk a rendőrségre, hívom az apádat, ő majd elszámol veled!

Rosaleen beszállt, és beljebb csúszott az ülésen. Utána én is beszálltam, én is beljebb csúsztam, és ugyanúgy ültem, mint ő.

Becsukódott a kocsi ajtaja. Halkan, finoman, és pont ez volt benne a furcsa: egy ilyen leheletnyi hang, és mégis beleremeg az egész világ.

Amikor a méhraj elhagyja a régi fészkét, általában csak

néhány métert repül, azután leszáll. Ekkor elindulnak a

felderítő méhek, hogy megkeressék a megfelelő helyet, ahol

felépíthetik az új kolóniát. Amint egyezségre jutnak, hogy

melyik legyen az, az egész raj a levegőbe emelkedik.

A VILÁG MÉHEI

Második fejezet

A rendőrt, aki a börtönbe vitt minket a kocsiján, Avery Gastonnak hívták, de az Esso kútnál az emberek Cipőnek nevezték. Furcsa becenév volt, mert a cipőjén semmi különös nem volt, de ahogy láttam, a lábán se. Egyedül a füle nézett ki furcsán, mert olyan pici volt, mint egy gyereknek, vagy mint két kis aszalt sárgabarack. A hátsó ülésről a füleit bámultam, és azon gondolkodtam, hogy miért nem inkább Fülnek hívják.

A három férfi követett minket egy zöld kisteherautóval. Amelybe egy fegyvertartó állvány volt beszerelve. Szorosan mögöttünk jöttek, és szinte folyamatosan dudáltak. Minden alkalommal megrezzentem. Rosaleen pedig megpaskolta a lábamat. A Western autószalonnál mellénk húzódtak az autójukkal, és mindenfélét ordibáltak az ablakon keresztül, aminek nagy

részét nem értettük, mert fel volt húzva az ablak. Se ajtókallantyú, se ablaktekerő nem volt hátul, úgyhogy fullasztó melegben kellett megtennünk az utat a börtönig, és csak örülhettünk, hogy nem halljuk, mit kiabálnak azok a férfiak.

Rosaleen mereven nézett maga elé, és úgy tett, mintha a férfiak jelentéktelen legyek volnának, amelyek a szúnyogháló előtt zümmögnek. Csak én éreztem, hogy remeg a combja, s vele együtt az ülés is.

- Gaston úr! - szólaltam meg. - Azok az emberek ugye nem jönnek velünk?

Gaston a visszapillantó tükörbe mosolygott. - Ki tudja, mit tesz az ember ilyen felhergelt állapotban!

A Fő utca előtt ráuntak a szórakozásra, és elhajtottak. Megkönnyebbülten fellélegeztem, de amikor beálltunk a rendőrség mögötti üres parkolóba, ott vártak minket a hátsó lépcsőn. Az osztó egy zseblámpát ütögetett a tenyeréhez. A másik kettő a legyezőinket suhogtatta.

Amikor kiszálltunk a kocsiból, Gaston hátraszorította Rosaleen kezét, és bilincset tett rá. Olyan szorosan mentem mögötte, hogy éreztem a bőréből kiáradó forró párát.

Már kilenc méterre voltunk a férfiaktól, amikor Rosaleen megállt, és nem volt hajlandó továbbmenni. - Hé, ne kényszeríts rá, hogy elővegyem a puskámat! - szólt rá Mr. Gaston. Sylvanben a rendőrök többnyire csak olyankor vették elő a puskájukat, ha valaki arra kérte őket, hogy lőjék le a csörgőkígyókat a kertben.

- Gyere, Rosaleen! - mondtam. - Ha itt van velünk a rendőr, nem bánthatnak, nem igaz?

Ebben a pillanatban az osztó a feje fölé emelte a zseblámpáját, és Rosaleen homlokára csapott vele. Rosaleen térdre rogyott.

Nem emlékszem, hogy sikoltottam volna, de a következő percben Gaston a számra tapasztotta a kezét. - Egy szót se! - mondta.

- Talán most kedved támad, hogy bocsánatot kérj! - mondta az osztó.

Rosaleen megpróbált lábra állni, de megbilincselt kézzel nem tudott. Mr. Gastonnal együtt felemeltük.

- Így vagy úgy, de bocsánatot fogsz kérni, te mocskos feketeseggű! - mondta az osztó, és Rosaleen felé lépett.

- Elég volt, Franklin! - szólt Gaston, és az ajtóhoz vitt minket. - Majd eljön a te időd.

- Addig nem nyugszom, amíg bocsánatot nem kér!

Ez volt az utolsó, amit hallottam, mielőtt bementünk, és nem sok hiányzott hozzá, hogy letérdeljek, és megcsókoljam a börtönpadlót.

Börtönöket azelőtt csak a westernfilmekben láttam, de ez egy csöppet sem hasonlított azokra. Először is rózsaszínűek voltak a falak, és virágmintás függöny volt az ablakon. Aztán kiderült, hogy a börtönőr lakrészében vagyunk. A felesége kijött a konyhából, épp egy süteményestepsit vajazott.

- Hoztam két éhes szájat! - mondta Mr. Gaston, a felesége pedig szenvtelen arccal visszament a konyhába.

Gaston átvezetett minket a börtönrészbe, ahol két sor börtöncella volt, mindegyik üres. Mr. Gaston levette Rosaleen bilincsét, és adott neki egy törülközőt a fürdőszobából. Rosaleen a fejéhez nyomta, miközben Gaston papírokat töltött ki az asztalnál. Aztán a kulcsai után kotorászott a fiókjaiban.

A börtöncellák részeg emberek leheletétől bűzlöttek. Az első sor első cellájába kerültünk, ahol a falhoz erősített ágy szélébe valaki azt karcolta: „Trágyadomb”. Az egész teljesen valószínűtlennek tűnt. Börtönben vagyunk, gondoltam. Börtönben vagyunk.

Amikor Rosaleen levette a törülközőt a fejéről, láttam, hogy a szemöldöke fölött felduzzadt a bőr, és egy három centi hosszú, nyílt seb van rajta.

- Nagyon fáj? - kérdeztem.- Eléggé – felelte. Kétszer vagy háromszor

körbejárta a cellát, aztán lerogyott a padra.- T. Ray majd kivisz minket – mondtam.- Aha.Nem szólt egy szót sem, aztán körülbelül félóra

múlva Mr. Gaston kinyitotta a cella ajtaját. - Gyere! - mondta.

Rosaleen szemében fénysugár villant. Kezdett feltápászkodni, de Mr. Gaston megrázta a fejét. - Te nem mész sehová. Csak a lány.

Az ajtóban úgy kapaszkodtam a cella rácsába, mintha Rosaleen kézcsontja lett volna. Visszajövök érted. Rendben?... Rendben, Rosaleen?

- Menj csak.Majd megszakadt a szívem.

T. Ray teherautóján a sebességmérő tűje annyira rángatózott, hogy nem tudtam eldönteni, hetvennel vagy nyolcvannal megyünk. A kormányra hajolt, és beletaposott a gázpedálba, megint felemelte a lábát, megint beletaposott. A nyomorult teherautó annyira rázkódott, hogy attól tartottam, mindjárt lerepül a fedele, és lefejez néhány fenyőfát.

Gondoltam, T. Ray azért száguld annyira, hogy azonnal nekilásson egy csomó kukoricapiramis – gabona-kínzókamra – építésének a házban, ahol majd egyik kupacról megyek a másikra, és órákon keresztül térdepelek rajtuk, szünet nélkül, csak vécére enged majd ki. Nem érdekelt. Egyedül Rosaleenra bírtam gondolni, hogy ott van a börtönben.

T. Ray-re sandítottam. - És mi lesz Rosaleennel? Őt is ki kell hoznod!

- Örülj neki, hogy téged kihoztalak! - üvöltött.- De nem maradhat ott!- Bagónyálat önt három fehér emberre! Mi a

fenét képzel? És pont Franklin Posey-ra, hogy az isten verné meg! Nem bírt valami normális embert kiszúrni magának? Az a legelvetemültebb négergyűlölő egész Sylvanban. Amint elé kerül, ott helyben megöli.

- Ugye csak viccelsz? Ugye nem fogja tényleg megölni?

- Azt mondom, nem csodálkoznék, ha kinyírná.Éreztem, hogy elzsibbad a karom. A

zseblámpás férfi Franklin Posey volt, és meg

fogja ölni Rosaleent. De nem sejtettem én ezt már azelőtt, hogy T. Ray kimondta?

T. Ray utánam jött fel a lépcsőn. Szándékosan lassan mentem, éreztem, hogy a hatalmába kerít a harag. Hogy bírta otthagyni Rosaleent?

Beléptem a szobába, ő megállt a küszöbön. - Elmegyek, és kifizetem a szedőket – mondta. - Te itt maradsz a szobában. Világos? Ülj le, és készülj arra, hogy ha visszajövök, majd elszámolunk. Gondolkodj csak el alaposan.

- Nem ijesztesz meg – feleltem, inkább csak az orrom alatt dünnyögve.

Már éppen lépett volna ki a szobából, de erre visszafordult. - Mit mondtál?

- Nem ijesztesz meg! - ismételtem, most már hangosabban. Feltört belőlem valami szemtelen vakmerőség, amelyet eddig mélyen elfojtottam magamban.

Felém lépett, és már felemelte a kezét, hogy megüssön. - Jobb lesz, ha vigyázol a szádra!

- Tessék, gyere csak, üss meg! - ordítottam.Ahogy a karját lendítette, elfordítottam a

fejemet. A levegőt találta el.Zihálva az ágyhoz rohantam, és

összekuporodtam.- Az anyám soha többet nem fogja megengedni,

hogy egy ujjal is hozzám nyúlj! - kiabáltam.- Az anyád? - Lángvörös lett az arca. - Azt

hiszed, hogy az a némber egy fikarcnyit is törődött veled?

- Az anyám szeretett engem! - kiabáltam.Hátravetette a fejét, és kényszeredetten,

keserűen felnevetett.- Ez... ez egyáltalán nem vicces! - mondtam.

T. Ray hirtelen az ágy felé lendült, a matracba nyomta az öklét, és olyan közel hajolt, hogy láttam a kis lyukakat az arcán, amelyekből a szőr nő. Hátracsúsztam a párnákhoz, hátamat szorosan a fejtámlának támasztottam.

- Nem vicces? - ordította. - Nem vicces? Ez a legviccesebb dolog, amit életemben hallottam: azt hiszi, hogy az anyja az őrangyala. - Újra felnevetett. - Az a nő egy percig sem törődött veled!

- Nem igaz – mondtam. - Nem igaz.- Mit tudsz te?! - mondta, és a vigyor még

mindig ott táncolt az arcán.- Gyűlöllek! - visítottam.A vigyor egy szempillantás alatt eltűnt.

Megfeszültek az arcizmai.- Te kis ribanc! - mondta elfehéredett szájjal.Megborzongtam, mintha valami veszélyes

dolog szökött volna be a szobába. Az ablak felé néztem, s a gerincemen remegés futott végig.

- Na idehallgass! - mondta jéghideg hangon. - Az igazság az, hogy a te csupa szív anyád lelépett, és itt hagyott téged. Aznap, amikor meghalt, a holmijáért jött vissza, ez minden. Gyűlölhetsz engem, ahogy csak akarsz, de ő az, aki elhagyott.

A szobában egyszerre néma csönd lett.T. Ray lesepert valamit az ingéről, és kisétált az

ajtón.Miután elment, meg se moccantam, csak a

fénycsíkokat tapogattam az ujjammal az ágyamon. Dobbanó léptei egyre távolabbról hallatszottak a lépcsőn. Előhúztam a párnákat az ágytakaró alól, és magam köré raktam őket, mint

egy tömlőt, hogy a víz felszínén tartson. Azon nem csodálkoztam, hogy őt elhagyta. De hogy engem? Ezt nem bírtam volna elviselni.

A méhes üveg az éjjeliszekrényen állt, de már üresen. Reggel óta a méhek csak rávették magukat, hogy elrepüljenek. Az üvegért nyúltam, megfogtam, és eleredtek a könnyeim, amiket már évek óta visszatartottam.

A te csupa szív anyád lelépett, és itt hagyott téged. Aznap, amikor meghalt, a holmijáért jött vissza, ez minden.

Jézusisten, add, hogy vonja vissza!Újra feltolult bennem az emlék. A bőrönd a

padlón. A veszekedés. A vállam furcsán és megállíthatatlanul rázkódni kezdett. A mellemhez szorítottam az üveget, és reménykedtem, hogy megnyugtat, de képtelen voltam abbahagyni a sírást, csak reszkettem megállíthatatlanul. Ettől megrémültem. Olyan volt, mintha elütött volna egy autó, amit nem vettem észre, és most az út mellett fekszem, és próbálom megérteni, hogy mi történt.

Ültem az ágy szélén, újra meg újra elismételve magamban T. Ray szavait. Minden alkalommal azt éreztem, hogy meghasad a szívem.

Nem tudom, mennyi ideig ültem ott magamba roskadva. Végül az ablakhoz mentem, és kinéztem az őszibarackfák végtelen sorára, amely valahol félúton Észak-Karolina felé ért véget, és néztem, ahogy a fák könyörögve emelik fel leveles karjaikat. És rajtuk kívül nem volt más, csak az ég, a levegő és a magányos űr.

Lepillantottam a méhes üvegre, amit még mindig a kezemben szorongattam; az alján egy

kávéskanálnyi könnycsepp úszkált. Kinyitottam az ablak szúnyoghálóját, és kiöntöttem. A szél felkapta, és szétszórta a töredezett füvön. Hogy volt képes arra, hogy elhagyjon? Percekig álltam ott, bámultam ki a világba, és próbáltam megérteni. A madarak csicseregtek, minden olyan tökéletesnek látszott.

És ekkor döbbentem rá: Mi van, ha T. Ray csak kitalálta mindezt, hogy megbüntessen?

Úgy megkönnyebbültem, hogy egész beleszédültem. Nyilván erről volt szó. Apám a büntetések feltalálásában kész Thomas Edison volt. Egyszer, amikor feleseltem, azt mondta, hogy meghalt Kisasszony, a nyulam, én pedig egész éjjel bőgtem, másnap reggel meg látom, hogy makkegészségesen üldögél a ketrecében. Biztos, hogy ezt is csak kitalálta. Vannak dolgok a világon, amik egyszerűen nem lehetségesek. Nem lehet, hogy egy gyereket egyik szülője se szeresse. Hogy az egyik, az még csak hagyján, de hogy mindkettő, az lehetetlen!

Nyilván úgy történt, ahogy korábban mesélte: anyám a gardróbot takarította a baleset napján. Az emberek állandóan takarítják a gardróbjaikat.

Lélegeztem egyet, hogy megnyugodjak.Ezelőtt sohasem éltem át igazi vallásos

pillanatot. Amikor hozzád szól egy hang, amely mintha nem is a tied lenne, olyan erőteljesen, hogy szinte látod, amint a szavak a fákon és a felhőkön fénylenek. És tessék, ahogy ott álltam egyszerű, hétköznapi kis szobámban, szakasztott ilyen pillanatot éltem át. Hallottam, ahogy egy hang szól hozzám: - Lily Melissa Owens, nyitva van az üveged!

Néhány másodpercig csak álltam, és egyszerre pontosan tudtam, hogy mit kell tennem – elmennem. El kell menekülnöm T. Ray elől, aki nyilván már jön is hazafelé, és isten tudja, milyen terveket sző ellenem. Nem beszélve arról, hogy Rosaleent is ki kell hoznom a börtönből.

Az óra 2.40-et mutatott. Határozott tervre volt szükségem, de nem volt időm leülni és kigondolni. Felkaptam a rózsaszín vászonzsákomat, amit arra tartogattam, ha netán elhív valaki, hogy ott éjszakázzak. Kivettem a harmincnyolc dolláromat, amit az őszibarack-eladásból kerestem, és azt is bedugtam a szákba a hét legjobb bugyimmal együtt – mindegyik hátuljára rá voltak nyomtatva a hét napjai. Beraktam a rövidnadrágomat, öt pár zoknit, pólókat, egy hálóinget, sampont, hajkefét, fogkefét, hajgumikat, és közben az ablakot kémleltem. Mi kell még? A falitérképre pillantottam, gyorsan leszedtem a rajzszögekkel együtt.

A matrac alá nyúltam, és kivettem anyám képét, a kesztyűt meg a fekete máriás képet, és azokat is a zsákba tettem.

A tavalyi angolfüzetemből kitéptem egy lapot, és lefirkantottam egy rövid, de lényegre törő üzenetet: „Kedves T. Ray! Ne vesződj a felkutatásommal. Lily. Ui. Az olyan hazug embereknek, mint te, a pokolban kell megrohadniuk.”

Kinéztem az ablakon, és láttam, ahogy T. Ray közeledik a gyümölcsösből a ház felé, ökölbe szorított kézzel, előreszegezett fejjel, mint egy bika, amelyik készül, hogy felökleljen valamit.

A levelet a fésülködőasztalomnak támasztottam, és egy pillanatra megálltam a szoba közepén, azon tűnődve, vajon fogom-e még valaha is látni ezt a szobát. - Viszlát – mondtam, és egy icipici fájdalomvessző fúródott a szívembe.

Kint megkerestem a házat körülvevő rácskerítésen a hasadékot. Átpréseltem magam rajta, és belefolytam a lila fényű, pókhálós éjszakába.

T. Ray csizmája a verandán dübörgött.- Lily! Lily! - Hallottam, ahogy a hangja

végigsöpör a ház padlódeszkáin.Hirtelen észrevettem Szimatot, aki a lyuk körül

szaglászott, ahol átkúsztam. Még mélyebbre hátráltam a sötétben, de a rühes dög megérezte a szagomat, és torkaszakadtából ugatni kezdett.

Felbukkant T. Ray, kezében a levelemmel, aztán ráordított Szimatra, hogy kussoljon, és elszáguldott a teherautóján, sűrű kipufogógázt hagyva maga után az úton.

Aznap hát másodszor gyalogoltam a gazos ösvényen az autópálya mellett, és azon gondolkodtam, mennyit öregedtem tizennegyedik életévem első napján. Néhány óra leforgása alatt negyvenéves lettem.

Az út, ameddig elláttam, végig üres volt, a forróságtól vibrált, hullámzott a levegő. Ha sikerül is kihoznom Rosaleent (és ez akkora "ha" volt, akár a Jupiter bolygó), vajon hova mehetnénk?

Egyszerre tudtam. Tiburon, Dél-Karolina. Hát persze. A város, amely a fekete Mária-kép hátára van írva. Hát nem oda akartam menni néhány napja? Minden tökéletesen egybeillett: anyám

járt arra. Vagy legalábbis ismert ott embereket, akik eléggé törődtek vele ahhoz, hogy küldjenek neki egy képet Jézus anyjáról. Ugyan kinek jutna eszébe, hogy ott keressen minket?

Leguggoltam az árok mellé, és kihajtogattam a térképet. Tiburon egy kis ceruzapötty volt Columbia piros csillaga mellett. T. Ray nyilván ellenőrzi majd a buszmegállót, úgyhogy mindenképpen stoppolnunk kell. Biztos nem lesz túl nehéz. Az ember kiáll, kiteszi a hüvelykujját, valakinek csak megesik rajta a szíve.

A templomtól nem messze Gerald atya porzott el fehér Fordján. Láttam, hogy villog a féklámpája. Visszatolatott.

- Gondoltam, hogy te vagy az - szólt ki az ablakon keresztül. - Merre tartasz?

- A városba.- Már megint? És minek az a táska?- Ööö... Viszek néhány holmit Rosaleennek.

Börtönben van.- Igen, tudom - mondta, és kinyitotta a hátsó

ajtót. - Szállj be. Én is arra megyek.Eddig még sohasem utaztam egy lelkész

kocsijában. Nem hittem ugyan, hogy a hátsó ülés tele lesz bibliával, mégis meglepődtem, hogy belülről pont olyan, mint bárki másé.

- Te is Rosaleent mész meglátogatni? - kérdeztem.

- A rendőrség felhívott és megkért, erősítsem meg a vádat ellene, mely szerint templomi tulajdont lopott. Azt mondják, hogy ellopta két legyezőnket. Te tudsz erről valamit?

- Csak két legyező volt.

Rögtön a szószéki hangjára váltott. - Isten szemében mindegy, hogy kettő vagy száz legyezőről van szó. A lopás az lopás. Megkérdezte, hogy elviheti-e a legyezőket, amire egyértelműen azt válaszoltam, hogy nem. Ennek ellenére elvitte. Nos, Lily, ez bűn.

A szenteskedő emberektől mindig is a falra másztam. - De Rosaleen süket a fél fülére – mondtam. - Szerintem félreértette, amit válaszolt neki. Mindig ezt csinálja. T. Ray azt mondja neki: Vasald ki az a két ingemet, mire ő kivasalja a kék inget.

- Szóval baj van a hallásával. Ezt nem tudtam.- Rosaleennak soha nem jutna eszébe, hogy

lopjon.- Azt is mondták, hogy bántalmazott néhány

embert az Esso kútnál.- Nem így történt – feleltem. - Az úgy volt, hogy

Rosaleen a kedvenc zsoltárát énekelte, az „Ott voltál-e, mikor megfeszítették Jézust?” Gerald atya, azok az emberek szerintem nem voltak keresztények, mert ráüvöltöttek, hogy azonnal hagyja abba ezt az átkozott Jézus-kántálást. Mire Rosaleen azt válaszolta, hogy „Engem pocskondiázhattok, de Jézust ne gyalázzátok.” De ők csak folytatták. Erre Rosaleen a cipőikre öntötte a bagóscsuprából a nyálat. Lehet, hogy rosszul cselekedett, de Jézus nevében tette!

Egészen átizzadtam, csurom víz volt a trikóm és a combom hátulja is.

Gerald atya az ajkát harapdálta. Láttam, hogy mérlegeli magában a hallottakat.

Mr. Gaston egyedül volt a benzinkútnál, éppen pörkölt mogyorót evett, amikor Gerald atyával beléptünk az ajtón. Jellemző, hogy az egész padló tele volt szórva mogyoróhéjjal.

- Nincs itt a feketéd – mondta, ahogy rám nézett. - Elvittem a kórházba, hogy bevarrják a sebeit. Elesett, és beverte a fejét.

Elesett, na ne mondd, te rohadék! Szerettem volna felkapni és falhoz vágni a pörkölt mogyoróit.

Nem tudtam türtőztetni magam, és rákiabáltam. - Hogy érti azt, hogy elesett és beverte a fejét?!

Mr. Gaston Gerald atyára nézett, azzal a mindentudó tekintettel, amelyet a férfiak váltanak egymás közt, ha egy nő egy kicsit hisztérikusan viselkedik.

- Higgadj le! - mondta.- Nem tudok lehiggadni, amíg nem vagyok

benne biztos, hogy jól van – mondtam nyugodtabban, de a hangom még mindig remegett.

- Nincs semmi baja. Csak egy kis agyrázkódás. Gondolom, estére majd visszakerül. Az orvos pár órán át megfigyelés alatt akarja tartani.

Már indultam az ajtó felé, amikor Gerald atya elkezdte magyarázni, hogy nem írhatja alá az elfogató parancsot, tekintetbe véve, hogy Rosaleen majdnem teljesen süket.

Mr. Gaston figyelmeztetőleg nézett rám. - Van egy őr a kórházban, aki senkit nem enged be hozzá, úgyhogy menjél szépen haza. Értesz engem?

- Igen, uram.- Mert ha megtudom, hogy a kórház körül

csellengsz, azonnal hívom az apádat.A Sylvan Memorial kórház alacsony téglaépület

volt, ahol külön szárnyat tartottak fenn a fehéreknek, és külön a feketéknek.

Egy elhagyatott folyosóra léptem, ahol mindenféle szagok keveredtek. Testek és öreg emberek, dörzsalkohol, fürdőszoba-illatosító és piros hajzselé szaga. A fehér szekcióban az ablakokból légkondicionálók álltak ki, de hátul csak villanyventilátorok voltak, amik csak forgatják a levegőt egyik helyről a másikra.

A nővérpulton egy rendőr könyökölt. Úgy nézett ki, mint aki épp most fejezte be a középiskolát, megbukott tornából, s az óraközi szünetekben a boltos fiúkkal cigarettázott. Most egy fehér ruhás lánnyal beszélgetett. Gondolom, nővér lehetett, de nem nézett ki sokkal idősebbnek nálam. - Hatkor végzek – mondta a rendőr a nővérnek. A nővér mosolygott, és egy hajtincset simított a füle mögé.

A terem szemközti részében egy üres szék állt az egyik szoba előtt. Egy rendőrkalap volt alatta. Odasiettem, és egy kiírást láttam az ajtón: LÁTOGATÁS NINCS. Azonnal bementem.

Hat ágy volt ott, mindegyik üres, kivéve a legtávolabbit az ablaknál. A takaró kipúposodott, alig tudta befedni az ágy lakóját. A padlóra ejtettem a táskámat. - Rosaleen?

Egy babapelenka nagyságú gézkötés volt a feje köré bugyolálva, és mindkét csuklóját az ágy rácsához kötözték.

Amikor meglátta, hogy ott állok, elkezdett sírni. A hosszú évek alatt, amíg rólam gondoskodott, egyetlen könnycseppet sem láttam legördülni az arcán. Most keservesen zokogott. Megpaskoltam a karját, a lábát, az arcát, a kezét.

Amikor a könnyáradat végre elapadt, megszólaltam. - Mi történt veled?

- Miután elmentél, az a Cipő nevű rendőr beengedte a három férfit, hogy kérjek tőlük bocsánatot.

- Újra megütöttek?- Ketten fogtak le, miközben a harmadik ütött,

az, akinél a zseblámpája volt. Azt mondta: Nigger, kérj bocsánatot! Nem kértem, erre újra nekem jött. Addig ütött, amíg a rendőr azt mondta, hogy elég volt. De bocsánatot azt nem tudtak kicsikarni belőlem.

Magamban azt kívántam, senyvedjen ez a három gazember a pokolban jéghideg vízért könyörögve, de haragudtam Rosaleenre is. Miért nem volt képes bocsánatot kérni? Akkor talán Franklin Posey is beéri azzal, hogy megverte. De így csak azt érte el, hogy vissza fognak jönni.

- El kell menned innen! - mondtam, és eloldoztam a csuklóját.

- Hogy mehetnék el? - felelte. - Hiszen börtönben vagyok.

- Ha itt maradsz, azok az emberek visszajönnek, és kinyírnak. Komolyan beszélek. Meg fognak ölni, mint azokat a színes bőrűeket Mississippiben. Még T. Ray is azt mondta.

Amikor felült, a kórházi hálóing felcsúszott a combjáig. Legyűrte a térdére, de az visszaugrott, mint egy gumiszalag.

Megtaláltam a ruháját a szekrényben, és odaadtam neki.

- Ez őrültség! - mondta.- Vedd fel a ruhád. Csak csináld, amit mondok,

jó?Áthúzta a fején a ruhát, a kötés a homlokára

csúszott a fején.- Ezt a kötést le kell venni – mondtam.

Meglazítottam, két sor bélhúrvarratot láttam meg alatta. Aztán csendre intettem, és résnyire nyitottam az ajtót, hogy megnézzem, visszatért-e már a rendőr a székébe.

Vissza. Nyilván túlzás volt azt remélni, hogy addig flörtöl a nővérrel, amíg mi kilógunk innen. Néhány percig álltam, próbáltam kieszelni valamilyen tervet, aztán kinyitottam a táskámat, belenyúltam a pénztárcámba, és kivettem néhány tízcentest.

- Megpróbálok megszabadulni tőle. Feküdj vissza az ágyba, hátha benéz.

Rosaleen rám bámult, a szeme két kis ponttá szűkült össze. - Jesszusom! - sóhajtott.

Amikor kiléptem a folyosóra, a rendőr felugrott. - Oda nem lett volna szabad bemenned!

- Igen, tudom – feleltem. - A nagynénémet keresem. Meg mertem volna esküdni, hogy 112-es szobát mondtak, de itt egy fekete asszony fekszik. - Csóváltam a fejem, és igyekeztem zavarodott képet vágni.

- Hát, alaposan eltévedtél. Az épület másik oldalára kell menned. Most a színes bőrű részlegben vagy.

Rámosolyogtam. - Ja, most már értem.

A kórház fehér részlegén találtam egy érmés telefont a váróterem mellett. Az információnál megkaptam a kórház számát, tárcsáztam, és a nővérek szobáját kértem a színes bőrű szárnyban.

Megköszörültem a torkomat.- Halló, itt a börtönőr felesége beszél a

szemközti rendőrségtől! - mondtam a lánynak, aki felvette a kagylót. - Mr. Gaston kéri, hogy a rendőr, aki önöknél van, jöjjön vissza az őrsre. Mondja meg neki, hogy a lelkész úton van, hogy aláírjon néhány papírt, de Mr. Gastonnal el kellett mennie. Kérem, mondja meg neki, hogy jöjjön azonnal...

Miközben beszéltem, arra gondoltam, hogy nemsokára egy nevelőintézetben vagy fiatal korú bűnözők iskolájában fogok kikötni.

A nővér szóról szóra visszaismételte, amit mondtam neki, hogy biztosan jól adja át az üzenetet. Hallottam, ahogy belesóhajt a telefonba.

- Megmondom neki.Megmondja neki. Nem hittem a fülemnek.Visszalopakodtam a színes bőrűeknek

fenntartott részlegbe, és a szökőkút mögé bújtam, amíg a fehér ruhás lány átadta az üzenetet a rendőrnek, szélesen gesztikulálva a kezével. Figyeltem, ahogy a rendőr felveszi a kalapját, végigsétál a folyosón, és kimegy az ajtón.

Rosaleennel kiléptünk a szobából. Először balra néztem, aztán jobbra. El kellett mennünk a

nővérek pultja mellett, hogy elérjünk az ajtóhoz, de a fehér ruhás lány nagyon elmerült, lehajtott fejjel írt valamit.

- Menj úgy, mintha látogató lennél – mondtam Rosaleennek.

Amikor félúton voltunk az asztal felé, a lány abbahagyta az írást, és felállt.

- A büdös francba! - mondtam. Megragadtam Rosaleen karját, és behúztam egy kórterembe.

Egy törékeny asszony gubbasztott az ágyon, öreg volt és madárszerű, arca szederjes. Amikor meglátott minket, kinyílt a szája, és a nyelve úgy kunkorodott ki, mint egy rossz helyre tett vessző.

- Kérnék egy kis vizet! - mondta. Rosaleen odament hozzá, és kiöntött egy kis vizet a kancsóból, majd adott neki egy pohárral, miközben én a vászontáskámat szorongatva az ajtórésen kémleltem kifelé.

Láttam, hogy a lány néhány ajtóval arrébb eltűnik az egyik szobában, üvegkancsóval a kezében.

- Gyere! - szóltam Rosaleennek.- Már mennek is? - kérdezte a pici nő.- Igen, de valószínűleg még napnyugta előtt

visszajövök – mondta Rosaleen, inkább nekem címezve a mondatot, mint a nőnek.

Ezúttal nem úgy lépdeltünk, mint két látogató, hanem rohantunk, ahogy a lábunk bírta.

Kint megfogtam Rosaleen kezét, és vonszoltam a járdán lefelé.

- Minthogy mindent kifundáltál, gondolom, azt is tudod, merre megyünk – szólalt meg Rosaleen.

- A negyvenes főútra megyünk ki, és Tiburonig stoppolunk, amely Dél-Karolinában van. Legalábbis megpróbáljuk.

A hátsó úton mentünk, átvágtunk a városi parkon, aztán egy kis fasoron át elgyalogoltunk a Lancaster utcáig, onnan három háztömbnyit a Május-tó utcáig, ahol is besurrantunk egy üres parkolóba a Glenn-bolt mögött.

Átvágtuk magunkat a bokrok, a vastag szárú lila virágok és szitakötők között. A jázminok illata olyan tömény volt, hogy szinte láttam, ahogy a levegőben száll, akár az aranyfüst. Rosaleen nem kérdezte, miért megyünk Tiburonba, én meg nem mondtam neki. Ehelyett azt kérdezte, mióta mondok olyanokat, hogy a „büdös francba”.

Eddig soha nem használtam trágár kifejezéseket, bár T. Ray-től hallhattam eleget, és a nyilvános vécék falán is olvashattam. - Tizennégy éves vagyok. Azt hiszem, mondhatok ilyeneket, ha akarok. - És abban a pillanatban úgy éreztem, akarok is. - A büdös francba! - ismételtem.

- A büdös francba, a pokolba, az isten verje meg, a rohadt kurva anyját! - felelte Rosaleen, olyan élvezettel ejtve ki a szavakat, mintha édesburgonyát ropogtatott volna.

A 40-es főút mellett álltunk, ott, ahol volt egy kis árnyék, egy kopottas Lucky Strike hirdetőtábla tövében. Kitettem a hüvelykujjam, de mindegyik autó felgyorsított, amint meglátott minket.

Végül egy színes bőrű férfi szánt meg bennünket, egy ütött-kopott Chevy teherautóval, amely görögdinnyével volt megrakva. És szálltam be elsőnek, és gyorsan beljebb csúsztam, miközben Rosaleen is bepréselte magát az ablak mellé.

A férfi elmesélte, hogy a nővérét megy meglátogatni Columbiába, és hogy a piacra viszi a dinnyéket. Én meg azt válaszoltam, hogy én Tiburonba megyek meglátogatni a nagynénémet, Rosaleen pedig a ház körüli munkákban jön segíteni. Elég olcsó hazugság volt, de nem kérdezősködött.

- Tiburontól néhány kilométernyire tudlak kitenni benneteket – mondta.

A napnyugta a világ legszomorúbb fénye. Hosszú ideig hajtottunk a ragyogásban, minden néma volt, eltekintve a tücskök ciripelésétől és a békák brekegésétől, ami alkonyatra egészen felgyorsult. Bámultam kifelé a szélvédőn, és néztem, ahogy az égő fények beterítik az eget.

A farmer bekapcsolta a rádiót, éppen a Supremes dala szólt: „Baby, baby, where did our love go?” Egy szomorú szerelmes tudja a legjobban eszébe juttatni az embernek azt, hogy minden, amit valaha fontosnak látszott, egyszer csak elillan a semmibe. Rosaleen karjára hajtottam a fejemet. Azt akartam, hogy simogassa vissza az életet a helyére, de a keze mozdulatlanul pihent az ölében.

Száznegyven kilométer után a farmer az út szélére húzódott, egy tábla mellé, amelyen ez állt: TIBURON 4 KILOMÉTER. A nyíl balra mutatott, egy kanyarodó út felé, amely ezüstös sötétbe

torkollott. Kiszálltunk a teherautóból, aztán Rosaleen megkérdezte, hogy kaphatunk-e egy görögdinnyét, hogy legyen mit ennünk vacsorára.

- Vegyetek kettőt – felelte a farmer.Némán álltunk egy helyben, amíg az autó hátsó

lámpája olyan pici nem lett, mint a szentjánosbogár. Próbáltam nem gondolni arra, mennyire szomorúak és elveszettek vagyunk. Nem voltam benne biztos, hogy mostantól jobb sorunk lesz, mint T. Ray mellett vagy a börtönben. Egy lélek sem volt a közelben, aki segíthetett volna. De mindezek ellenére nagyon is éreztem, hogy élek, mintha a testem minden sejtjében egy kis láng égett volna, olyan erősen, hogy az már fájt.

- Legalább teliholdunk van – mondta Rosaleen.Elindultunk. Ha azt gondolják, hogy a vidék

csendes, akkor nem ismerik. Az ember még a levelibékákat hallgatva is füldugóra vágyik.

Csak gyalogoltunk előre, mintha ez is egy ugyanolyan nap lenne, mint a többi.

- Ennek a gazdának, aki elhozott, úgy látszik, jó dinnyetermése volt – mondta Rosaleen.

- Csoda, hogy a szúnyogok nem bújtak még elő – mondtam én.

Egy hídhoz értünk, alatta víz csobogott, és úgy döntöttünk, lemegyünk a patakpartra, ott pihenünk meg éjszakára. Egy új világ fogadott bennünket, a vízben fénypöttyök ragyogtak, a kudzuindák úgy lengedeztek a fenyőfák között, mint óriási függőágyak. A Grimm-mesék erdeje jutott eszembe, és nyugtalanság fogott el, amely mindig akkor tört rám gyerekkoromban, amikor a mesék világába léptem. Mindenféle

elképzelhetetlen dolog történhet ott – az ember sose tudhatja.

Rosaleen egy kövön kettétörte a dinnyéket. Egészen a héjukig kiettük, aztán marokkal ittunk a vízből; nem törődtünk se az algákkal, se az ebihalakkal, se azzal, hogy a tehenek esetleg a patakban végezték a dolgukat. Aztán leültünk a partra, és egymásra néztünk.

- Csak arra lennék kíváncsi, hogy a világ össze településéből miért éppen Tiburont szúrtad ki – szólalt meg Rosaleen. - Az életben nem hallottam róla.

Már sötét volt, de azért elővettem a fekete Mária-képet a táskámból, és odaadtam neki. - Az anyámé volt. A hátán ez állt: Tiburon, Dél Karolina.

- Szóval azért szúrtad ki Tiburont, mert az anyádnak volt egy képe, amin ennek a városnak a neve állt? Ezért?

- Hát igen. Gondolj csak bele! - mondtam. - Biztosan járt ott, ha ez a kép hozzá került. Ha pedig járt ott, akkor biztosan van valaki, aki emlékszik rá. Ki tudja?

Rosaleen feltartotta a képet, hogy jobban lássa a holdfényben. - És kit ábrázol ez a kép?

- Szűz Máriát – feleltem.- Ha nem vetted volna észre, ez egy színes bőrű

nő – mondta Rosaleen, és tátott szájjal bámult a képre, akkora hatással volt rá. Olvastam a gondolataiban. Ha Jézus anyja fekete, akkor miért csak fehér Máriáról tudunk? Olyan volt, mintha egyszerre kiderült volna, hogy Jézusnak volt egy lány ikertestvére, aki örökölte Isten génjeinek a felét, de a dicsőségéből egy szemernyit sem.

Visszaadta. - Hát én most már meg is halhatok. Mindent láttam.

A zsebembe csúsztattam a képet. Tudod, mit mondott T. Ray az anyámról? - kérdeztem, mert már nagyon el akartam mondani, hogy mi történt. - Azt mondta, hogy az anyám mindkettőnket elhagyott, mielőtt meghalt. Hogy csak a holmijáért jött vissza a baleset napján.

Azt vártam, Rosaleen gúnyosan felnevet és rávágja, hogy hiszen ez nevetséges, ám ehelyett hunyorogva nézett maga elé, mint aki mérlegeli ennek lehetőségét.

- Pedig ez nem igaz – jelentettem ki. A hang úgy jött fel a torkomon, mintha valami alulról megragadta volna, és tuszkolta volna felfelé. - És ha az apám azt hiszi, hogy elhiszem neki ezt a badarságot, akkor nagyon téved. Csak azért mondta, hogy megbüntessen. Tudom.

Még azt is akartam mondani, hogy az anyákban olyan ösztönök és hormonok vannak, amik megakadályozzák őket abban, hogy elhagyják a kisbabáikat, és hogy még a disznók és az erszényes vidrák sem hagyják el a kicsinyeiket, de Rosaleen addigra már megrágta magában a kérdést, félbeszakított. - Valószínűleg igazad van. Ismerve apádat, kitelik tőle ilyesmi.

- Az anyám sose tett volna ilyet! - tettem hozzá.Nem ismertem a mamádat – felelte Rosaleen. -

De annak idején láttam néha messziről, amikor végeztem a gyümölcsszedéssel, és jöttem el. Ilyenkor teregetett vagy locsolt, és te mindig ott játszottál mellette. Csak egyszer láttam úgy, hogy nem voltál a közelében.

Nem is tudtam, hogy Rosaleen látta az anyámat. Hirtelen megszédültem, ki tudja, mitől, az éhségtől, a fáradtságtól vagy ettől a meglepő hírtől. - És mit csinált, amikor egyedül láttad? - kérdeztem.

- A traktorgarázs mögött ült a földön, és meredt a semmibe. Amikor elmentünk mellette, észre sem vett minket. Emlékszem is, hogy azt gondoltam, milyen szomorúnak látszik.

- Ki ne lenne az, ha T. Ray-jel kellene együtt élnie? - mondtam.

Ekkor észrevettem, hogy Rosaleen szeme felcsillan, mint aki most értett meg valamit.

- Aha! - mondta. - Most már értem. Azért szöktél meg, mert az apád ilyeneket mondott az anyádról. Egyáltalán nem azért, mert én börtönben voltam. Én itt agyonaggódom magam, hogy miattam bajba kerülsz, és erre kiderül, hogy amúgy is elszöktél volna. Hát milyen kedves tőled, hogy így beavattál.

Csücsörítve nézte az utat, már kezdtem félni, hogy visszafordul. - Szóval mi a nagy terved? - kérdezte. - Városról városra jársz, és kérdezősködsz anyád után? Ez a te remek ötleted?

- Ha szükségem lett volna valakire, aki egész nap kritizál, magammal hoztam volna T. Ray-t! - kiabáltam. - És ha tudni akarod, nincs is igazán tervem.

- Hát a kórházban még láthatóan nagyon is volt. Bejössz, mondván, hogy ezt fogjuk csinálni, aztán amazt, én meg kövesselek, mint valami pincsikutya. Úgy viselkedsz, mintha a gazdám lennél. Mintha valami ütődött nigger lennék,

akinek meg kell menteni az életét. - A szeme elkeskenyedett, tekintete kemény volt.

Felugrottam. - Ez nem igazságos! - a kiszívta a levegőt a tüdőmből.

- Lehet, hogy jót akartál, és örülök, hogy kikerültem onnan, de nem gondolod, hogy talán megkérdezhettél volna? - mondta.

- Hát te tényleg ütődött vagy! - ordítottam. - Különben hogy önthetted volna le bagósnyállal azoknak az embereknek a cipőjét? És még ütődöttebb, hogy nem voltál képes bocsánatot kérni, ha azzal menthetted volna az irhádat! Kihoztalak, és ez a hála! Hát jó...

Levettem a tornacipőmet, megragadtam a táskámat, és belegázoltam a patakba. A hideg víz éles köröket vágott a vádlim köré. Ezen a bolygón nem akartam együtt lenni vele, nemhogy a pataknak ugyanazon a partján.

- Mostantól járj a magad útján! - kiabáltam hátra a vállam felett.

A túlsó parton lehuppantam a mohás földre. A víz felett néztünk farkasszemet. Rosaleen a sötétben úgy nézett ki, mint egy gömbölyű sziklatömb, amit ötszáz éves viharok faragtak ki. Hátradőltem, és lehunytam a szemem.

Álmomban újra az őszibarackfarmon voltam, és a traktorfészer mögött üldögéltem. Fényes nappal volt, mégis láttam a kerek holdat az égen. Minden olyan tökéletesnek tűnt odafenn. Egy darabig csak bámultam a holdat, aztán a fészernek dőltem, és lehunytam a szemem. Aztán a jégtöréshez hasonló hangot hallottam, és felnéztem. A hold töredezni kezdett, darabjai

lehullottak az égről. Rohantam, hogy életben maradjak.

Felriadtam. Szúrt a mellkasom. Kerestem a holdat, és meg is találtam: még egyben volt, s még mindig szórta fényét a patakra. Néztem, ott van-e Rosaleen a túlparton. Eltűnt.

A szívem kalapálni kezdett.Kérlek, Istenem! Nem akartam úgy bánni vele,

mint egy pincsikutyával! Csak meg akartam menteni. Ez minden.

Tapogatózva próbáltam felvenni a cipőmet, és ugyanazt a régi fájdalmat éreztem, mint amit minden anyák napján a templomban. Anya, bocsáss meg!

Rosaleen, hol vagy? Felkaptam a táskámat, és szaladni kezdtem a patak mentén a híd felé. Észre sem vettem, hogy sírok. Megbotlottam egy korhadt gallyban, és orra buktam a sötétben. Még felállni sem volt erőm. Láttam magam előtt Rosaleent, ahogy kilométerekkel arrébb szaporán lépked a főút mellett, magában motyogva: A büdös francba, istenverte, bolond lány.

Felnéztem, és észrevettem, hogy a fölöttem lévő fa szinte teljesen csupasz. Egy-egy parányi zöld folt és sok-sok szürke moha himbálódzott földre csüngő ágain. Még a sötétben is látszott, hogy haldoklik, ráadásul egyedül, a sok közönyös fenyőfa között. Az élet abszolút rendje. Az elmúlás férge előbb-utóbb mindenbe beleférkőzik, és szétrágja.

A sötétből egyszer csak dúdolást hallottam. Nem kimondott spirituálét, de nagyon hasonlított rá. Követtem a hangot, és rátaláltam Rosaleenre, aki a patak közepén állt anyaszült meztelenül. Víz

gyöngyözött a vállán, úgy csillogott, mint a tejcseppek; mellei himbálóztak a víz sodrásában. Az ilyen látvány örökre belevésődik az ember emlékezetébe. Leküzdhetetlen kísértést éreztem, hogy odamenjek, és lenyalogassam a tejcseppeket a válláról.

Kinyitottam a szám. Valamit akartam. Valamit, de nem tudtam, hogy mit. Anya, bocsáss meg! Csak ezt éreztem. Ez a régi vágyódás szétterült alattam, mint egy hatalmas öl, és szorosan tartott.

Lerúgtam a cipőmet, a rövidnadrágomat, aztán ledobtam a trikómat. A bugyimmal kicsit vacilláltam, de aztán abból is kibújtam.

Amikor a vízbe léptem, úgy éreztem, mintha gleccser olvadna a lábam körül. Levegőért kapkodtam a jéghideg víztől. Rosaleen felnézett, és ahogy meglátott közeledni meztelenül a vízben, felkacagott. - Nézd már, hogy billegeti magát! Csak úgy ugrándozik a cicije!

Odaléptem mellé, nyakig merültem A hideg víztől elakadt a lélegzetem. - Ne haragudj! - mondtam neki.

- Rendben – felelte.- Te se! - Kinyújtotta felém a kezét, és megpaskolta a térdemet, mint a sütemény tésztáját.

A holdfényben egészen a folyó aljáig le lehetett látni, a tarka kavicsos fövenyig. Felvettem egy pirosas színű, kerek kavicsot, olyan volt, mint egy vízi szív. A számba dobtam, és szopogattam, hátha valami nedű jön ki belőle.

A könyökömre támaszkodtam, és hátradőltem, amíg a fejemet is ellepte a víz. Visszatartottam a lélegzetem, hallgattam a víz zubogását a fülem

mellett, és amilyen mélyre csak bírtam, lesüllyedtem ebbe a csillámló, sötét világba. Ám közben a bőröndre gondoltam a padlón, meg egy arcra, amit sosem láttam igazán tisztán, meg egy arckrém édes illatára.

A kezdő méhészek azt mondják, hogy a rejtőzőkirálynőre a legkönnyebben úgy találhatnak rá,

ha felderítik az udvartartását.

A KIRÁLYNŐNEK MEG KELL HALNIA, ÉS EGYÉB DOLGOKA MÉHEK MEG AZ EMBEREK ÉLETÉBŐL

Harmadik fejezet

Shakespeare mellett Thoreau a kedvenc íróm. Amikor Mrs. Henry Thoreau Walden című könyvéből olvastatott velünk részleteket, arról álmodoztam, hogy én is elvonulok a saját kertembe, ahol T. Ray sose talál rám. Elkezdtem értékelni a természetanyát; azt, hogy mi mindent vitt végbe a világgal. Olyannak képzeltem, mint Eleanor Rooseveltet.

Őrá gondoltam másnap reggel, amikor felébredtem egy indaágyásban a patak mellett. Köd lebegett a víz felett, és foszforeszkálóan kék szitakötők cikáztak előre-hátra, mintha a levegőt foldozták volna. Olyan szép látvány volt, hogy egy pillanatra elfeledkeztem arról a nehéz érzésről, ami azóta ült rajtam, hogy T. Ray az anyámról beszélt. Ehelyett a Walden-tónál jártam. Ez az új életem első napja, mondtam magamban.

Rosaleen nyitott szájjal aludt, alsó ajkáról hosszú nyálcsík lógott. A szeme forgott a szemhéja alatt, ebből láttam, hogy az ezüst képernyőt nézi, amin az álmok peregnek. Feldagadt arca már egy kicsit jobban nézett ki, de a nappali fénynél észrevettem, hogy lila sebek borítják a karját és a lábát is. Egyikünkön sem volt óra, a nap járásából viszont arra következtettem, hogy a fél délelőttöt átaludtuk.

Semmiképp sem akartam felkelteni Rosaleent, úgyhogy elővettem a fekete Mária-képet a táskámból, és nekitámasztottam egy fatörzsnek, hogy tüzetesen megvizsgáljam. Egy katicabogár mászott rá, és rátelepedett Szűz Mária arcára. Ennél tökéletesebb anyajegyet nem is hagyhatott volna. Vajon Szűz Mária szerette a szabad levegőt? Vajon jobban szerette a fákat és a rovarokat, mint a templomi dicsfényt, amiben tündökölt?

Hátradőltem, és próbáltam kitalálni egy történetet arról, hogyan került anyámhoz a fekete Mária-kép. Semmi sem jutott eszembe, valószínűleg azért, mert nagyon keveset tudtam Máriáról, akit a templomunkban eléggé elhanyagoltak. Gerald atya szerint minden katolikus a pokol tüzére vettetik. Sylvanben nem voltak katolikusok, csak baptisták és metodisták, de megtanítottak minket arra, hogy mit tegyünk, ha véletlenül utunkba akad egy. Öt részből álló üdvözülési tervet kellett felkínálnunk nekik, melyet vagy elfogadnak, vagy nem. A templomtól kaptunk egy gumikesztyűt, mindegyik ujjára rá volt írva egy-egy lépés. A kisujjtól kellett eljutni a hüvelykujjig. Néhány hölgy mindig a tárcájában

tartott egy üdvözülési kesztyűt arra az esetre. Ha váratlanul katolikusba ütközne.

Mária egyedül a menyegzői történet kapcsán került szóba, amikor meggyőzi fiát, annak akarata ellenére, hogy a sima vízből csináljon a konyhában bort. Ez a történet mélyen felkavart, mivel a mi templomunkban nem hittek a borban, sőt, ha már itt tarunk, abban sem, hogy a nőknek különösebb beleszólása lehetne a dolgokba. Csak arra tudtam gondolni, hogy az anyám valahogy katolikusok közé keveredett, és ez – be kell vallanom – jóleső, titkos izgalommal töltött el.

Zsebre dugtam a képet. Rosaleen még mindig aludt, és akkorákat pufogtatott a szájával, hogy beleremegett az ajka. Ahogy elnéztem, akár másnapig is aludt volna, ezért úgy döntöttem, hogy felébresztem. Rázogatni kezdtem a karját, amíg ki nem nyitotta a szemét.

- Jaj istenem, el vagyok zsibbadva! - mondta. - Úgy érzem magam, mint akit leütöttek egy bottal.

- Le is ütöttek, nem emlékszel?- De nem bottal – felelte.Megvártam, amíg talpra áll. Hihetetlenül lassú

folyamatnak bizonyult, de végre nagy sóhajtozások és nyögések kíséretében sikerült életet lehelnie a végtagjaiba.

- Mit álmodtál? - kérdeztem, amikor már felegyenesedett.

A fák tetejét bámulta, és megdörzsölte a könyökét. - Hát nézzük csak. Azt álmodtam, hogy Martin Luther King tiszteletes letérdelt, és kifestette a lábkörmeimet a nyálával, és mindegyik lábkörmöm vörös lett, mintha előtte pirospaprikát szopogatott volna.

Ezen gondolkodtam, miközben elindultunk Tiburon felé. Rosaleen úgy lépdelt, mintha megszentelt lábakon járna, és a paprikapiros lábujjaié lenne az egész világ.

Szürke istállók, kiszáradt kukoricaföldek mellett haladtunk el, herefordi tehéncsordák mellett. A tehenek ráérősen kérődztek, és láthatóan nagyon elégedettek voltak a sorsukkal. A távolban széles tornácú faházakat láttam, kertjeikben a faágakról gumiabroncsos kötélhinták lógtak, a földekből szélmalmok sarjadtak, és óriási, ezüst szirmaik megcsikordultak a szellők fuvallatától. A napsütés mindent tökéletesre varázsolt, még az egresszemek is mazsolává aszalódtak a kerítésen.

Véget ért az aszfalt, kavicsos úton gyalogoltunk tovább. Hallottam a kövek sercegését a cipőnk alatt. Rosaleen kulcscsontjainak találkozásánál, a kis mélyedésben izzadságtócsa gyűlt össze. Nem tudtam, melyikünk gyomra kívánja jobban az ételt, de amióta elkezdtünk gyalogolni, csak most jutott eszembe, hogy vasárnap van, és zárva vannak a boltok. Még lehet, hogy kínunkban ráfanyalodunk a pitypangra, vagy vad paszternákot meg lárvákat ásunk majd ki a földből, hogy éhen ne haljunk.

Aztán friss trágyaszag csapta meg az orromat a termőföld felől, ez egy időre elvette az étvágyamat, de nem Rosaleenét. - Fel tudnék falni egy egész öszvért.

- Ha találunk egy helyet a városban, ami nyitva van, szerzek ételt – mondtam neki.

- És hol fogunk aludni? - kérdezte.

- Ha nincs fogadójuk, kénytelenek leszünk kivenni egy szobát.

Rosaleen rám mosolygott. - Lily drágám, nem lesz olyan hely, ahol befogadnának egy színes bőrű asszonyt. Még magát Szűz Máriát sem szállásolná el senki, ha fekete.

- Hát akkor mire hozták fel a polgárjogi törvényt? - kérdeztem, és megálltam az út kellős közepén. - Tán nem azt jelenti, hogy az emberek kötelesek szállást adni neked a fogadójukban, és kiszolgálni az étteremben?

Igen, azt jelenti, de ahhoz, hogy ezt meg is tegyék, a nyakuknál fogva kell őket kényszeríteni, és még akkor is rúgkapálva fognak ellenkezni.

A következő kilométerek alatt súlyos aggodalmak gyötörtek. Nem volt tervem, se kilátásom bármiféle tervre. Egészen mostanáig nagyjából azt képzeltem, hogy majd valahol ráakadunk egy ablakra, és azon keresztül bemászunk vadonatúj épületünkbe. Rosaleen viszont csak kivárt, amíg el nem kapnak minket. Úgy fogta fel az egészet, mintha nyári vakációra ment volna ki a börtönből.

Jelre volt szükségem. Egy olyan hangra, amit tegnap hallottam a szobámban: Lily Melissa Owens, nyitva van az üveged!

Teszek kilenc lépést, és utána felnézek. Ami a szemem elé kerül, az lesz a jel. Amikor felnéztem, egy permetező helikoptert láttam, alacsonyan szállt a kis földdarab felett, mögötte permetfelhő maradt a levegőben. Nem tudtam eldönteni, hogy a jelenet melyik része vonatkozik rám: a növények, amiket most fognak megmenteni a férgektől, vagy a férgek, amiket most fog

legyilkolni a permet. Sőt, annak is volt egy csekély valószínűsége, hogy én vagyok a föld felett süvítő repülő, amely jót tesz és romlásba dönt, amerre jár.

Nyomorultul éreztem magam.Ahogy gyalogoltunk, egyre nagyobb lett a

forróság, Rosaleen arca csurgott a verítéktől.- Milyen kár, hogy nincs erre egy templom,

ahonnan ellophatnánk néhány legyezőt – mondta.

A város szélén a bolt messziről úgy százévesnek látszott. De amikor odaértünk, kiderült, hogy még annál is öregebb. Az ajtó feletti táblán az állt: BÉKACOMB VENDÉGLŐ ÉS VEGYESKERESKEDÉS. Alatta: 1854.

Amikor Sherman tábornok ellovagolt mellette, valószínűleg a nevének köszönhetően kegyelmezett meg neki, mert arra mérget vennék, hogy ne a kinézete miatt. A homlokzata egy használaton kívüli hirdetőtábla volt: Studebaker szerviz, Élő csali, Buddy Horgászverseny, a Rayford testvérek jégüzeme, Szarvaspuskák 45 dollár árért, és egy kép, amelyen egy lánynak kólásüvegkupak van a fején. Egy felirat a Cion hegye baptista templom zsoltárestjére hívta fel a szíves érdeklődők figyelmét, 1957-ből.

A legjobban a különféle államokból begyűjtött rendszámtáblák tetszettek, amiket szépen felszögeltek egymás mellé a falra, s ha lett volna időm, el is olvastam volna mindegyiket.

Az oldalsó udvarban egy fekete férfi épp felemelte egy olajhengerből készült bogrács tetejét. A borsos-ecetes mártásban pácolt disznóhús illata olyan ínycsiklandó volt, hogy a nyálam lecsordult a blúzomra.

Néhány kocsi meg teherautó parkolt az épület előtt, valószínűleg azoké, akik elbliccelték a misét, és egyenesen idejöttek a vasárnapi hittanról.

- Bemegyek és megpróbálok valami ételt szerezni – mondtam.

- Meg bagót is, szeretnék egy kis bagót – mondta Rosaleen.

Lehuppant a bogrács mellé egy padra, én meg beléptem a szúnyoghálós ajtón a boltba. Odabent füstölt hús, tojás és fűrészpor szaga keveredett, a mennyezetről pedig egy tucat füstölt sonka lógott. Az étterem a helyiség hátulsó részében volt, elöl pedig mindenfélét árultak, a cukorrépától a terpentinig.

- Parancsoljon, kisasszony! - Egy alacsony, csokornyakkendős férfi állt a fából készült pult túlsó oldalán, alig látszott ki a szőlődzsemhegyek és savanyúságosüvegek mögül. Vézna, törékeny férfi volt, magas hangon beszélt. Nehezen tudtam elképzelni, hogy szarvasölő puskát árul.

- Nem emlékszem, hogy járt már minálunk – mondta.

- Nem vagyok idevalósi, a nagymamámat jöttem meglátogatni.

- Jó dolog, ha a gyerekek meglátogatják a nagyszüleiket. Sokat lehet tanulni az idősebbektől.

- Igen, uram – feleltem. - Többet tanultam a nagymamámtól, mint egész nyolcadikban.

Úgy nevetett, mint aki az év legjobb viccét hallja. - Ebédre jöttél? Van egy vasárnapi különleges fogásunk, bográcsban főtt disznóhús.

- Kettőt kérek elvitelre – mondtam. - És két kólát is, legyen szíves.

Miközben az ebédünkre vártam, begyűjtöttem a boltban a vacsorára valót: néhány zacskó sós mogyorót, vajas sütit, két fóliába csomagolt paprikás-sajtos szendvicset, savanyú cukorkát meg egy doboz Red Rose nevű bagót. Mindent kiraktam a pultra.

A csokornyakkendős visszatért az ennivalóval és az italokkal. - Sajnálom, de vasárnap nem árulhatok az üzletből, csak az étteremből – rázta meg a fejét. - A nagymamádnak ezt tudnia kéne. Hogy hívják egyébként?

- Rose-nak – feleltem, a bagósdobozra pillantva.- Rose Campbell?- Igen, uram. Rose Campbell.- Azt hittem, csak fiúunokái vannak.- Nem, uram, én is az unokája vagyok.A savanyú cukorkára tette a kezét. - Hagyjál

csak mindent itt. Majd visszateszem a helyére.A pénztárgép csilingelt egyet, a fiók kiugrott.

Kivettem a pénzemet a táskámból, aztán kifizettem.

- Kinyitná nekem a kólásüvegeket? - kérdeztem, és miközben hátrasétált a konyhába, a Vörös Rózsa bagót bedobtam a táskámba, aztán behúztam a cipzárt.

Rosaleent megverték, éhesen gyalogolt, kemény földön aludt, és az is lehet, hogy

nemsokára visszakerül a börtönbe, akár meg is ölik, vagy még ennél is rosszabb. Jár neki az a bagó.

Pár év múlva majd visszaküldök egy dollárt a boltnak borítékban, hogy megtérítsem a kárt, gondoltam bűntudatosan, amikor egyszer csak észrevettem, hogy egy fekete Mária-képet látok magam előtt. De nem ám egy akármilyen fekete Mária-képet, hanem pontosan ugyanazt: tökéletes mását annak, amely a táskámban lapult. Egy tucat mézesüveg cédulájáról nézett vissza rám. FEKETE MADONNA MÉZ, ez állt rajtuk.

Kinyílt az ajtó, és egy család jött be, egyenesen a templomból jöttek. Anya és lánya ugyanúgy voltak felöltözve, mindketten matrózkék ruhában. A fény ferdén és elmosódottan szűrődött be az ajtón, aranyló kis porszemcsék lebegtek a levegőben. A kislány tüsszentett egyet. - Gyere ide, töröljük meg az orrodat – mondta az anyja.

Újra a mézesüvegekre néztem, a méz borostyános fényére, és igyekeztem egyenletesen, lassan venni a levegőt.

Életemben először döbbentem rá, hogy a világ csupa rejtély. Ezek a titkok belesimulnak sivár, eseménytelen napjaink szövetébe, észre sem vesszük őket.

Eszembe jutottak a méhek, amik éjszakánként a szobámba jöttek. Ők is bizonyára ehhez a rejtélyhez tartoznak, akárcsak a hang, amit tegnapelőtt hallottam: Lily Melissa Owens, nyitva van az üveged – ugyanolyan tisztán és világosan, mint ahogy a matrózruhás nő beszélt a lányához.

- Itt a kólád! - szólt hozzám a csokornyakkendős férfi.

A mézesüvegekre mutattam. - Honnan szerezte ezeket?

Azt hitte, hogy a hangomban rejlő döbbenet a szörnyülködés jele.

- Igen, tudom. Sokan nem veszik meg, mivel Szűz Mária színes bőrű nőként van ábrázolva rajta, de tudod, ez azért van, mert az asszony, aki készíti őket, maga is színes bőrű.

- Hogy hívják?- August Boatwright – felelte. - Az egész

országban vannak méhésztelepei.Lélegezz nyugodtan, lélegezz nyugodtan. -

Tudja, merre lakik?- Persze. Könnyen megtalálod. Olyan csúnya

házat az életben nem láttál még. Rikító rózsaszínűre van festve. A nagymamád biztosan ismeri. Átmész a Fő utcán, keresztül a városon, amíg ki nem érsz a florence-i főútig.

Az ajtóhoz indultam – Köszönöm.- Mondd meg a nagymamádnak, hogy

üdvözlöm! - mondta.Rosaleen úgy horkolt, hogy beleremegett a pad

támlája. Felráztam.- Kelj fel! Itt a bagód, de tedd a zsebedbe, mert

nem nagyon fizettem érte.- Loptad? - kérdezte.- Kénytelen voltam, mert vasárnaponként nem

árulnak a boltból.- Most már biztosan a pokolban végzed! -

mondta.Kirakosgattam az ételt a padra, mintha

pikniken lennénk, de egy falat se ment le a torkomon, amíg el nem újságoltam neki a fekete

Mária-képet a mézesüvegeken, és hogy itt lakik a készítője is, akit August Boatwrightnak hívnak.

- Anyám nyilván találkozott vele, nem gondolod? - kérdeztem. - Biztos nem véletlen egybeesésről van szó.

Nem válaszolt, úgyhogy hangosabban megismételtem. - Rosaleen? Nem gondolod?

- Nem tudom, mit gondoljak – felelte. - Nem szeretném, ha túlzott reményeket táplálnál, ez minden. - Megsimogatta az arcomat. - Jaj, Lily, mi lesz velünk?

Tiburon alig különbözött Sylvantől, talán csak annyiban, hogy itt nem voltak őszibarackosok. A kupolás bírósági épület előtt a köztéri ágyú csövébe valaki egy szövetségi zászlót tűzött. Dél-Karolina elsősorban Dél volt, s csak másodsorban Amerika. A Sumter-erőd emléke kitéphetetlenül élt minden déli szívében.

A Fő utcán lefelé lépkedtünk, kétemeletes épületek között, melyeknek hosszú, kék árnyéka rávetült az útra. Egy drogériában, a kirakaton keresztül láttam, hogy egy krómborítású üdítőgépből meggyes kólát és banánturmixot árulnak, és arra gondoltam, hogy hamarosan már nem csak a fehérek kaphatnak belőle.

Elsétáltunk A Worth Biztosítótársaság előtt, aztán a Tiburon megyei Vidéki Elektromos Művek irodája meg az Egydolláros bolt előtt, aminek a kirakatában hulahoppkarikák, úszószemüvegek és csillámok voltak, s az üvegre spray-vel ráfújták, hogy NYÁRI MÓKA. Néhány kirakatra, így a

Gazdálkodói Hitelbankéra cédulákat ragasztottak, GOLDWATER LEGYEN AZ ELNÖKÜNK! Felirattal, vagy matricákat azzal, hogy IGEN VIETNAMRA!

A tiburoni postánál Rosaleen a járdán várt rám, amíg odamentem az újságosstandhoz. Sehol se láttam kitéve plakátot rólunk mint keresett személyekről. A Columbia újság címlapján Castro nővére szerepelt, aki a CIA-nek kémkedett, de egyetlen szó sem esett fehér lányról, aki a sylvani börtönből kicsempészett egy néger nőt.

Bedobtam egy tízcentest, és kivettem egy újságot, hátha a következő oldalakon lesz rólunk szó. Rosaleennel kimentünk egy parkba, leguggoltunk a földre, és szétterítettük az újságot. Tüzetesen átnéztünk minden egyes oldalt. Írtak benne Malcolm X-ről, Saigonról, a Beatlesről, a wimbledoni teniszkupáról, valamint egy jacksoni fogadóról, amely inkább bezárt, semhogy fekete vendégeket lásson vendégül, de rólam és Rosaleenről egy szó sem esett.

Az ember néha szeretne térdre rogyni, és hálát adni Istennek, hogy ennyire silány a hírközlés.

A házi méhek társas rovarok, amelyek kolóniában élnek.

Minden egyes kolónia egy nagy család, amely egy petéző

anyából, más néven királynőből, és számos terméketlen

leányából áll, akiket dolgozóknak hívnak. A dolgozók

feladata az élelemgyűjtés, a fészeképítés és az utódok

nevelése. Heréket az évnek csak abban az időszakában

nevelnek, amikor szükség van a jelenlétükre.A VILÁG MÉHEI

Negyedik fejezet

A nő elhaladt a fehér dobozok mellett, amik a rózsaszín ház mögötti erdő szélén sorakoztak. A ház annyira rikító rózsaszín volt, hogy amikor arrébb néztem, még mindig káprázott a szemem. A nő magas volt, fehér ruhát viselt és egy rózsaszín sisakot, amiből az arcára és a vállára fátyol lógott le, egészen a hátáig. Úgy nézett ki, mint egy afrikai menyasszony.

Felemelte a dobozok tetejét, beléjük kukkantott, miközben egy vödör füstöt himbált előre-hátra. Egy méhfelhő szállt fel, és koszorúformában repült a feje körül. Kétszer eltűnt a fátyolos hullámokban, majd újra előbukkant, akár egy álom az éjszaka mélyéről.

Az út szemközti oldalán álltunk Rosaleennel, és egy pillanatra a szavunk is elakadt. Nekem azért, mert annyira lenyűgözött a titokzatos látvány,

Rosaleen ajkát pedig a Red Rose bagó pecsételte le.

- Ő az a nő, aki a Fekete Madonna mézet készíti – mondtam. Nem is tudtam levenni róla a szemem, a Méhek Királynőjéről, Augustról, akinél talán megvan a kulcs anyám életéhez.

Rosaleen, lankadtan a fáradtságtól, sugárban köpött egy feketét, aztán letörölte az izzadságcsíkot az orra alól.

- Remélem, a méze jobb, mint a színérzéke.- Nekem tetszik – mondtam.Megvártuk, amíg a nő bemegy, aztán

átmentünk az országúton, és kinyitottuk a kerítéskaput, amely kis híján összedőlt a ránehezedő jázmin súlyától. Ha ehhez hozzávesszük a veranda körül termő snidlinget, kaprot és citromfüvet, nem csoda, hogy majdnem elszédültünk az illatorgiától.

Megálltunk a verandán, a házról visszaverődő rózsaszín fényben. Bogarak szálldostak körbe-körbe, bentről zene hangja szűrődött ki, hegedűre emlékeztetett, csak sokkal szomorúbb volt.

Kalapált a szívem. Annyira hangosan, hogy megkérdeztem Rosaleent, nem hallja-e.

- Nem hallok semmit a világon, csak a Jóistent, aki azt kérdi, mi a fészkes nyavalyát keresek én itt! - Köpött egyet; reméltem, hogy ez volt az utolsó.

Kopogtattam az ajtón, ő pedig az orra alatt mormogott: - Adj erőt... Jézuskám... Elvesztettük a maradék eszünket is...

A zene abbamaradt. Kis mozgást láttam az ablaknál a szemem sarkából, az ablakredőny résnyire nyílt, aztán visszazárult.

Nem a fehér ruhás nő nyitott ajtót, hanem egy piros ruhás. A haja olyan rövidre volt vágva, hogy egy szürke, bodros úszósapkára emlékeztetett, amit szorosan a fejére húzott. Gyanakvó és szigorú tekintettel méregetett minket. Úgy csapta a hóna alá a hegedűvonóját, mint egy lovaglóostort. Átfutott az agyamon, hogy esetleg minket akar megütni vele.

- Tessék- Ön August Boatwright?- Nem, én June Boatwright vagyok – felelte, s a

tekintete végigfutott a Rosaleen homlokán éktelenkedő varratokon. - August Boatwright a nővérem. Hozzá jöttek?

Bólintottam. Ugyanebben a pillanatban egy másik nő jött elő, mezítláb. Zöld-fehér ujjatlan pamutruha volt rajta, rövid hajfonatai égnek álltak a fején.

- Én May Boatwright vagyok – mondta. Én is August húga vagyok. - Ránk mosolygott, olyan furcsa vigyorral, amely nem teljesen ép elméről árulkodott.

Szerettem volna, ha June is elvigyorodik ostorával a kezében, de ő továbbra is bosszúsnak látszott.

- August várja magukat? - kérdezte szavait Rosaleenhez intézve.

Rosaleen persze rögtön neki is állt, hogy kitálalja az egész történetet.

- Nem. Tudja, arról van szó, hogy Lilynek van egy képe...

Gyorsan közbevágtam. - Láttam egy mézesüveget az egyik üzletben, és a férfi azt mondta, hogy...

- Aha, tehát mézért jöttetek. Hát akkor miért nem ezzel kezdtétek? Jöjjenek be az előszobába. Mindjárt szólok Augustnak.

Dühösen Rosaleenre pillantottam: Elment az eszed? Egy szót se szólj a képről. Mindenképpen egyeztetnünk kell majd a történeteinket.

Van, akinek van hatodik érzéke, és van, akinek nincs. Nekem szerintem van, mert amint beléptem a házba, megborzongtam, és mintha áramütés futott volna végig a gerincemen, aztán átterjedt a karjaimra, végül az ujjbegyeimben lüktetett. Szó szerint sugároztam. A test sokszor már jóval korábban tud bizonyos dolgokat, amiket a fej csak később fog fel. Kíváncsi voltam, hogy mit tud a testem, amit én még nem.

Mindenhonnan bútorviasz szaga érződött. Az előszoba valójában egy nagy szoba volt, benne egy rojtos szőnyeg a kanapé előtt, egy régi, csipketerítővel borított pianínó meg egy nádfonatú, afgán szőnyeggel leterített hintaszék. Minden szék előtt kicsi bársonyzsámoly. Bársony. Odamentem, és végigsimítottam a tenyeremet az egyiken.

Aztán odamentem a lehajtható lapú asztalhoz, és megszagoltam a méhviasz gyertyát, aminek pontosan olyan szaga volt, mint a bútorviasznak. Egy csillag formájú tartóban állt, egy félkész kirakós játék mellett, de nem tudtam kivenni, hogy mi lesz majd a kép. Az ablak előtti asztalon egy széles szájú tejesüveg állt, tele kardvirággal. A függönyök áttetsző muszlinból voltak, de nem

szokványos fehérből, hanem ezüstös szürkéből, így a fény kissé füstös csillámlással szűrődött át rajta.

Képzeljenek el falakat, amik a rajta levő tükröktől eltekintve teljesen csupaszok. Öt tükröt számoltam, mindegyik rézkeretben.

Aztán megfordultam, és visszamentem az ajtó felé, amin bejöttünk. A sarokban egy faszobor állt, egy nő szobra, majdnem kétméteres. Olyan volt, mint ami régen a hajók orrán hajolt ki, olyan régen, hogy akár Kolumbusz Santa Maríáján is el tudtam képzelni.

Koromfekete volt, olyan elnyűtt, mint egy fatutaj, amely időtlen időket ért meg a szabad ég alatt; arca barázdáiban ott volt a sok-sok vihar és utazás, amiken keresztülment. A jobb karját felemelte, mintha az utat mutatná, de az ujjait ökölbe zárta. Ettől olyan zord lett a képe, mintha bárkivel képes lenne elbánni, ha kell.

Nem úgy volt öltözve, mint Szűz Mária, és nem is hasonlított a mézesüvegen lévő képre, mégis tudtam, hogy ő az. Egy elmosódott piros szív volt a mellére festve, a testére meg sárga, kopott, görbe félhold, ott, ahol beleolvadt volna a hajó fájába. Egy hosszú, piros üvegben álló gyertya pislákoló fénye vetült rá. Egyszerre volt hatalmas és alázatos. Nem tudtam, mit gondoljak, de mágnesszerű vonzást éreztem, olyan erőset, hogy szinte fájt, mintha a hold belépett volna a mellkasomba, és megtöltötte volna.

Eddig egyetlen alkalommal éltem át ilyesmit. Az őszibarackos bódéból tartottam hazafelé, és láttam, amint a nap szétterül az alkonyodó égen, és tűzbe borítja a gyümölcsöskert tetejét,

miközben alulról már sötétedni kezd. A fejem felett csend honolt, s a levegőben megsokszorozódott a szépség. A fák olyan áttetszőek voltak, hogy úgy éreztem, egészen a belsejükig látok, ahol valami érintetlen szépség lakozik. Akkor is ugyanígy sajgott a mellkasom.

A szobor ajkain gyönyörű, ellentmondást nem tűrő félmosoly játszott, s én önkéntelenül is a torkomhoz kaptam mindkét kezemmel. Ez a mosoly félreérthetetlenül azt sugallta: Nyitott könyv vagy előttem, Lily Owens!

Úgy éreztem, pontosan tudja, milyen egy hazudós, rémes, utálatos ember vagyok én valójában. Meg hogy mennyire utálom T. Ray-t és a többi lányt az iskolában, de főleg saját magamat, amiért elvettem anyám életét.

Sírni szerettem volna, ám a következő pillanatban nevethetnékem támadt, mert a szobor felidézte bennem a mosolyfakasztó Lilyt is, mert jóság és szépség is lakozott bennem. Mintha tényleg többre teremtettem volna, ahogy Mrs. Henry mondta.

Ott álltam, s egyszerre szerettem és gyűlöltem magam. Ezt tette velem a fekete Mária: egyszerre éreztem szégyent és dicsőséget.

Közelebb léptem hozzá, és megcsapott a fából jövő méz illata. May odajött, és megállt mellettem. Illata minden mást elnyomott: a hajára rakott pomádé, a vaníliás lehelete meg a hagymaszagú keze. A tenyere olyan rózsaszínű volt, mint az én talpam, a könyökénél pedig sötétebb volt a bőre, mint máshol, ami valamiért nagyon tetszett nekem.

Ekkor lépett be August Boatwright. Keret nélküli szemüveget viselt, a derekára citromszínű sifonsál volt kötve. - Kihez van szerencsénk? - kérdezte. A hangját hallva feleszméltem a bódulatomból, és visszazökkentem a valóságba.

Az izzadságtól és a naptól olyan volt a bőre, mint a mandulavaj, arcát millió karamellszínű ránc barázdálta, a haja pedig olyan volt, mintha liszttel lenne behintve, egyébként viszont sokkal fiatalabbnak látszott a koránál.- Én Lily vagyok, ő pedig Rosaleen! - mondtam tétovázva, amikor June megjelent mögötte, az ajtó nyílásban. Kinyitottam a számat, de fogalmam sem volt, hogyan folytassam. - Elszökünk otthonról, és nincs hová mennünk.Egész életemben én voltam a füllentés bajnoka, és erre tessék. Mivel állok elő? A szánalmas igazsággal. Figyeltem az arc kifejezésüket, főleg Augustét. Levette a szemüvegét, és megdörzsölte a mélyedéseket az orrnyerge körül. Olyan csend volt, hogy hallottam az óra ketyegését a másik szobából.

August visszatette a szemüvegét, odament Rosaleenhez, és megszemlélte a varratokat a homlokán, a vágást a szeme alatt meg a horzsolásokat a halántékán és a karjain. - Ha jól látom, téged aztán jól elagyabugyáltak.

- Leesett a lépcsőről, amikor eljöttünk! - szóltam közbe, visszanyerve füllentési képességeimet.

August és June egymásra pillantottak, miközben Rosaleen szúrósan nézett rám, tudomásomra adva, hogy már megint helyette beszélek, mintha ő ott sem lenne.

- Hm... Itt maradhattok addig, amíg ki nem találjátok, mit tegyetek. Nem hagyhatjuk, hogy az út szélén aludjatok! - mondta August.

June akkorát lélegzett, hogy azt hittem, nem marad több levegő a szobában. - De August...

- Itt maradnak! - ismételte August. A hangjából félreérthetetlenül kiderült, ki a nővér és ki a húg a házban. - Minden rendben lesz. A méhészházban van két faágy.

June kiviharzott, piros szoknyája megvillant az ajtóban.

- Köszönjük! - mondtam Augustnak.- Nagyon szívesen. Most pedig üljetek le.

Hozok egy kis frissítőt.Letelepedtünk a nádfonatú hintaszékekbe,

miközben May őrt állt az ajtóban, bolond vigyorral az arcán. Észrevettem, milyen hatalmas karizmai vannak.

- Hogyhogy mindnyájan a naptárból kaptátok a neveteket? - kérdezte Rosaleen.

- Anyánk imádta a tavaszt és a nyarat – felelte May. - Volt egy Aprilünk is, de... meghalt még kiskorában. - A vigyor leolvadt az arcáról, és nagy hévvel dúdolni kezdett: „Ó, Suzanna!”

Rosaleen és én döbbenten bámultuk, főleg amikor a dúdolást hangos zokogást váltotta fel. Úgy zokogott, mintha ebben a pillanatban halt volna meg April.

Szerencsére visszaérkezett August, kezében egy tálcával, amelyben négy narancsos jégkásával teli pohár állt, peremükön kis narancskarikákkal. - May, drágám, menj ki a falhoz, és sírd ki magad! - mondta neki, és gyengéden az ajtó felé tolta.

August úgy viselkedett, mintha ez a jelenet mindennapos esemény lenne a dél-karolinai otthonokban.

- Tessék, vegyetek csak! Narancslé.Ittam egy kortyot, Rosaleen pedig gyorsan

lehajtotta a sajátját, és utána akkorát böffentett, hogy még a fiúk is megirigyelték volna a suliból. Hát ez hihetetlen!

August úgy tett, mint aki nem hallotta, én pedig a bársonyzsámolyt bámultam, és azon sopánkodtam, miért nem kifinomultabb egy kicsit ez a Rosaleen.

- Tehát Lily és Rosaleen – mondta August. - Van vezetéknevetek is?

- Rosaleen... Smith és Lily... Williams – hazudtam, aztán gyorsan belevágtam. - Tudja, az anyám meghalt, még amikor egészen kicsi voltam, és az apám a múlt hónapban szintén meghalt egy traktoros balesetben a farmon, Spartanburg megyében. Arrafelé nincs más rokonom, és ha otthon maradok, intézetbe küldenek.

August megrázta a fejét. Rosaleen is, de más okból kifolyólag.

- Rosaleen volt a házvezetőnőnk – folytattam. - Rajtam kívül nincs senkije, ezért úgy döntöttünk, elmegyünk Virginiába, hogy megkeressük a nagynénémet. De sajnos nincsen pénzünk, úgyhogy ha tudna nekünk valami munkát adni, amíg itt vagyunk, kereshetnénk egy kis pénzt, mielőtt továbbindulnánk. Egyáltalán nem sürgős, hogy Virginiába érjünk.

Rosaleen döbbenten meredt rám. Egy percig néma csend volt, csak a jégkockák zörögtek a

poharainkban. Észre sem vettem, milyen tikkasztó a hőség, és mennyire beindultak a verejtékmirigyeim. Éreztem az izzadságomat. A sarokban lévő fekete Máriára sandítottam, aztán vissza Augustra.

Levette a szemüvegét. Még sose láttam ilyen színű szemet, gyönyörű borostyánsárga volt.

- Jómagam is Virginiából származom – mondta, és ettől megint bizseregni kezdtek a végtagjaim, mint amikor először beléptem a szobába. - Rendben van. Rosaleen segíthet Maynek a házban, te pedig segítesz nekem és Zachnek a méhek körül. Zach az én fő segítségem, így nem tudok nektek fizetni, de legalább lesz hol aludnotok, és kaptok enni, amíg felhívjuk a nagynénéteket, és megkérjük, hogy küldjön nektek pénzt buszra.

- Nem tudom pontosan, hogy hívják – feleltem. - Apám csak Bernie néniként emlegette. Még sose találkoztam vele.

- Ej, te gyerek, és hogyan képzeled? Ajtóról ajtóra akarsz kopogni egész Virginiában?

- Nem, asszonyom, csak Richmondban.- Értem – mondta August. És valóban értett

mindent, jobban is, mint gondoltam.

Aznap délután Tiburonban beállt a hőség; majd utat engedett a viharnak. August, Rosaleen és én kint álltunk a konyha mögötti fedett verandán, és figyeltük, ahogy a felhők sötétlilára festik az eget a fák felett, és a szél ostorozza az ágakat. Vártunk, hogy kicsit lecsendesedjen a zivatar,

hogy August megmutathassa új szállásunkat a méhészházban, amely egy garázsból lett átalakítva, és ugyanolyan színűre volt festve, mint a ház többi része.

Az eső időről időre eleredt, és bepermetezte az arcunkat. Nem töröltem le a nedvességet. Úgy éreztem, hogy életet lehel a világba. Irigy voltam az esőre, amiért magára vonja mindenki figyelmét.

August visszament a konyhába, majd három alumínium süteményesformával tért vissza. - Így legalább a fejünk száraz marad. Gyerünk, szedjük a lábunkat!

August és én kirohantunk a záporesőbe, fejünk fölé tartva a formákat. Visszanéztem, és láttam, hogy Rosaleen a kezében tartja az övét: nem esett le neki, miért nyomták a kezébe.

Augusttal a méhészházhoz értünk, és szorosan az ajtó mellé álltunk, hogy megvárjuk Rosaleent, aki ráérősen kacsázott felénk. A süteményesformában felfogta az esőt és kitartotta, mint egy kisgyerek. Úgy gyalogolt át a pocsolyákon, mintha perzsaszőnyegek lennének, és amikor az ég dörgött egyet, kinyitotta a száját, hogy beleessen az eső. Amióta azok a férfiak megverték, az arca elgyötört volt és fáradt, s a szeme olyan tompa, mintha kiverték volna belőle a fényt. Láttam, hogy kezd magához térni; úgy nézett ki, mint az egek rettenthetetlen királynője.

Csak egy kicsit lenne jobb a modora.A méhészház egyetlen hatalmas szobából áll,

tele fura méhészeti gépekkel: nagy tartályokkal, gázégőkkel, teknőkkel, emelőkkel, fehér dobozokkal és viaszos mézsejtekkel megrakott

rekeszekkel. Az orrom majdnem bedugult a tömény, édeskés illattól.

Rosaleen hatalmas pocsolyákat csinált a padlón, miközben August elszaladt törülközőért. A falat bámultam. A polcokon befőttesüvegek sorakoztak. A bejárati ajtó mellett hálós trópusi sisakok, szerszámok és viaszos gyertyák lógtak szögeken, és mindent vékony mézréteg borított. A cipőm talpa kissé ragad, ahogy léptem.

August hátravezetett minket egy icipici sarokszobába, ahol volt egy mosdó, egy egész alakos tükör, egy függöny nélküli ablak és két faágy.

- Mayjel itt alszunk néha, amikor egész nap mézet gyűjtünk – mondta August. - Elég meleg szokott lenni, úgyhogy kapcsoljátok majd be a ventilátort!

Rosaleen felnyúlt a polcra, és bekattintotta a kapcsolót, mire fellibbentek a szárnyakon ülő pókhálók, és összevissza szálltak a szobában. Rosaleennek az arcáról kellett lehámoznia őket.

- Át kéne öltöznöd száraz ruhába! - mondta neki August.

- Majd a levegőn megszárítkozom – felelte Rosaleen, és leheveredett az ágyra, amelynek lábai meghajlottak a súlyától.

- Használhatjátok a fürdőszobát bent a házban - mondta August. - Nem zárjuk be az ajtókat, úgyhogy nyugodtan gyertek be.

Rosaleen behunyta a szemét. Egy pillanat alatt elszenderedett, és kis, pöfékelő hangokat hallatott.

August lehalkította a hangját - Szóval leesett a lépcsőn?

- Igen asszonyom, fejjel lefelé. Megakadt a lába a szőnyegben a lépcső tetején, amit még az anyám terített le.

A jó hazugságnak az a titka, hogy nem szabad túlmagyarázni, és be kell vetni egy jó részletet.

- Nos, Miss Williams, akkor holnap elkezdheted a munkát - mondta.

Bambán álltam, nem értettem, hogy kihez beszél, és ki az a Miss Williams, aztán rádöbbentem, hogy mostantól fogva én vagyok Lily Williams A hazugságnak ez a másik titka. Fontos, hogy észben tartsd a meséidet.

- Zach nemsokára elutazik egy hétre - folytatta August. - A Pawley-szigetre megy a családjával, édesanyja nővérét látogatják meg.

- Ha nem veszi tolakodásnak, mit kell csinálnom?

- Zachkel és velem fogsz mézet készíteni, és segítesz, amiben kell. Gyere, körbevezetlek.

Visszamentünk a nagyszobába, a sok géphez. Odavezetett az egymásra rakott fehér dobozokhoz.

- Ezeket lépes kereteknek hívjuk - mondta, és letett egyet a padlóra, majd leemelte a tetejét. Kívülről úgy nézett ki, mint egy szabályos régi fiók, amit kihúztak a szekrényből, de belül szép sorjában lógtak a kiépített keretek. Mindegyik tábla mézzel volt megtöltve, és méhviasszal lepecsételve.

- Az ott a fedelező - bökött balra az ujjával. - Ezzel vesszük le a lépről a viaszt, amely utána bekerül az olvasztótégelybe.

Követtem, a kisebb-nagyobb darab lépeken keresztültaposva. Itt ez volt por helyett. August megállt a szoba közepén a nagy fémtartály előtt.

- Ez a pergető - mondta, és megpaskolta az oldalát, mint egy jó kutyának. Lépj fel, és nézz bele!

Felmásztam a kétlépcsős létrára, és belenéztem. August felkattintotta a kapcsolót, és a régi motor nyikorogva berregni kezdett a padlón. A pergető komótosan beindult, majd fokozatosan felgyorsult, mint a vattacukorgép a vásárban, és egyszer csak mennyei illatok szálltak a szobában.

- Ez választja ki a mézet. Kicsapja a rossz részt, és benne hagyja a jót. Sokszor gondoltam rá, hogy milyen jó lenne, ha az emberekhez is lennének ilyen pergetők. Csak bedobnánk őket, a pergető meg elvégezné, amit kell.

Fürkészve nézett rám borostyánszínű szemével. Lehet, hogy üldözési mániám van, de amikor embereket mondott, úgy éreztem, hogy igazából rám gondol.

Kikapcsolta a motort, amely kattogott még néhányat, aztán berregve leállt. A barna cső fölé hajolt, amely a pergetőből állt ki. - Innen a méz a füstölőbe kerül, onnan a melegítőbe, végül jön a derítő tisztulás. Ez a mézkapu, ahol megtöltjük a vödröket. Majd szépen megérted.

Erről nem voltam teljesen meggyőződve. Életemben nem láttam még ennyire bonyolult műveletet.

- Gondolom, most már te is szívesen ledőlnél, mint Rosaleen. A vacsora hatkor van. Szereted a kukoricás lepényt? May specialitása.

Amikor kiment, lefeküdtem az ágyra. A bádogtetőn kopogott az eső. Úgy éreztem magam, mintha heteken át utaztam volna. A Kongóba temetett, elveszett gyémántváros felé igyekeztem, és útközben oroszlánokat és tigriseket cseleztem ki egy vadászexpedíción a dzsungelben. Erről szólt az utolsó délelőtti tévéműsor, amit Sylvanben láttam, mielőtt útra keltem. Úgy éreztem, hogy idetartozom, de mégis olyan ismeretlennek látszott, mintha Kongóban lettem volna. Egy színes házban laktam, színes bőrű asszonyokkal, az ő ételeiket ettem, az ő ágyneműjükben feküdtem. Mindezzel nem volt semmi bajom, mégis hihetetlenül új dolognak fogtam fel, s a bőrömet még soha nem éreztem ennyire fehérnek.

T. Ray azt gondolta, hogy a színes bőrű nők nem okosak. Mivel a teljes igazságot akarom elmondani, tehát a legrosszabb dolgokat is, megvallom, hogy én meg azt gondoltam, vannak köztük okosak, de egyikük sem annyira okos, mint én, aki fehér vagyok. Ám ahogy ott feküdtem az ágyon a méhészházban, csak az járt a fejemben, mennyire intelligens és művelt August, és ez meglepett. Ebből jöttem rá, hogy mélyen eltemetve ugyan, de bennem is vannak előítéletek.

Amikor Rosaleen felébredt a szunyókálásból, még fel sem emelhette a fejét a párnáról, máris nekiszegeztem a kérdést: - Na hogy tetszik ez a hely?

- Azt hiszem, tetszik - felelte, és feltornázta magát ülésbe. - Egyelőre.

- Nekem is - mondtam. - Úgyhogy nem szeretném, ha bármi olyat mondanál, amivel elronthatjuk a dolgokat.

Rosaleen összefonta a karját a hasa fölött, és összeráncolta a szemöldökét. - Mire gondolsz?

- Ne szólj egy szót se a fekete Mária-képről a táskámban, rendben? És anyámról se!

A fejéhez nyúlt, és megpróbálta összefogni a kiszabadult tincseket. - Aztán mér' akarod azt úgy eltitkolni?

Még nem volt időm rá, hogy átgondoljam, miért. Legszívesebben azt válaszoltam volna: Azért, mert legalább egy kis ideig olyan akarok lenni, mint egy normális lány - nem egy szökevény, aki az anyját keresi, hanem egy átlagos lány, aki a nyári szabadidejét Tiburonban tölti, Dél-Karolinában. Időre van szükségem, hogy megnyerjem magamnak Augustot, hogy ne küldjön vissza, amikor megtudja, mit tettem. Mindez még igaz is volt, de közben éreztem, hogy azt nem magyarázza meg, miért olyan kellemetlen nekem anyámról beszélni Augusttal.

Odamentem Rosaleenhez, hogy segítsek rendbe szedni a haját. Észrevettem, hogy remeg a kezem. - Ígérd meg, hogy nem fogsz róla beszélni - kértem.

- A te titkod! - felelte. - Azt csinálsz vele, amit akarsz.

Másnap reggel korán ébredtem, és kimentem a levegőre. Elállt az eső, a nap kibújt a felhők mögül.

A méhészház mögött fenyőfák sorakoztak. A távolban vagy tizennégy méhkaptárt láttam a fák alatt; a tetejük olyan vakító fehér volt, mint a postai bélyeg háta.

Előző este vacsora közben August elmesélte, hogy nyolc hektár földje van, amit még a nagyapja hagyott rá. Egy ilyen nyolchektárnyi városkában könnyen el tud veszni egy kislány, tette hozzá.

Az egyik piros szegélyű felhőn fény szűrődött át. Elindultam felé az ösvényen, amely a méhészháztól vezetett az erdőbe. Elhaladtam egy kis ágyás mellett heverő, kerti szerszámokkal megrakott gyerekkocsi mellett. A konyhakertben a paradicsomokat kis fabotokhoz kötözték régi nejlonharisnyákkal; narancssárga cinniák és levendulakék kardvirágok hajoltak a föld felé.

A nővérek nagyon szeretik a madarakat, ezt rögtön láttam. Volt egy betonból készült madárfürdőjük és rengeteg etetőjük - főleg kivájt lopótökök, meg mogyoróvajjal megkent óriási dobozok szanaszét.

A pázsit és az erdő találkozásánál egy durván cementezett kőfalba ütköztem. Térdmagasságig sem ért, de volt vagy ötven méter hosszú. A telek szélét határolta egy darabon, aztán egyszer csak véget ért. Látszólag semmi célt nem szolgált. Aztán észrevettem, hogy pici, összehajtogatott papírfecnik vannak bedugdosva a kövek közé a mélyedésekbe. Végigmentem a kőkerítésen, és több száz ilyen papírfecnit találtam.

Kihúztam egyet és kinyitottam, de az esőtől nagyon elmosódott volt az írás, és nem tudtam

elolvasni. Kihúztam egy másikat. Birmingham, szept. 15. Négy angyalka meghalt.

Összehajtogattam és visszatettem. Úgy éreztem, olyat csinálok, amit nem lenne szabad.

Elléptem a faltól, és a fák felé indultam. Utat törtem magamnak a bolyhos, kék-zöld páfrányok közt, és vigyáztam, nehogy letépjem a hálókat, amin a pókok dolgoztak egész reggel. Olyan volt, mintha Rosaleennel tényleg megtaláltuk volna az elveszett Gyémántvárost.

Ahogy gyalogoltam, csobogó víz hangjára lettem figyelmes. Amikor ilyen hangot hall az ember, úgy érzi, muszáj felkutatnia a forrását. Beljebb hatoltam az erdőben. Egyre sűrűbben nőttek a fák, a bokrok összekarmolták a lábamat, de megtaláltam: kis folyócska volt, nem nagyobb, mint az a patak, amiben Rosaleennel fürödtünk előző nap. Figyeltem az ár kanyargását, és a hullámokat, amint lustán felbuknak a felszínre.

Levettem a cipőmet, és a vízbe gázoltam. A puha iszap felspriccelt a lábujjaim között. Egy teknős pont előttem csobbant a vízbe, egészen megrémültem tőle. Isten tudja, még hány láthatatlan teremtmény társaságába kerültem - kígyók, békák, halak, szúrós rovarok közé, de egy csöppet sem féltem.

Amikor felvettem a cipőmet, és elindultam visszafelé, a fény csíkokban vetült a fákra, és azt kívántam, bárcsak így maradna örökre - nincs T. Ray, nincs Mr. Gaston, és senki sem akarja agyonverni Rosaleent. Nincs más, csak az esőmosta erdő és a rézsútos fények.

Egy pillanatra képzeljük el, hogy egészen picik vagyunk,

és egy méhhel együtt berepülünk a kaptárba. Az első,

amihez hozzá kell szoknunk, a sötétség.

A TÁRSAS ROVAROK VILÁGÁNAK FELFEDEZÉSE

Ötödik fejezet

Az első hét Augustnál maga volt a vigasztalódás és a megkönnyebbülés. A világ csak ritkán ad ilyen pihenőt, röpke szünetet. Megszólal a gong, te beállsz a neked kijelölt sarokba a ringben, ahol valaki egy legyintéssel megkönyörül szétvert életeden.

Azon a héten senki sem hozta szóba apámat, aki állítólag meghalt traktorbalesetben, sem pedig Bernie nagynénémet, akinek virginiai hollétét sötét homály fedte. A hónapok neveit viselő nővérek egyszerűen befogadtak minket.

Először is ruhát szereztek Rosaleennek. August bepattant a furgonjába, és elszáguldott az egydolláros boltba, ahol vett Rosaleennek négy bugyit, egy halványkék hálóinget, három ujjatlan, hawaii stílusú ruhát és egy melltartót, amelyben két görögdinnye is elfért volna.

- Nem könyöradománynak veszem - mondta Rosaleen, amikor August kirakta a ruhákat a konyhaasztalra. - Visszafizetem.

- Ledolgozhatod - mondta August.Belépett May, timsóval és vattapamacsokkal

felszerelkezve, és nekiállt kitisztítani Rosaleen varratait.

- Valaki alaposan ellátta a bajodat! - mondta, és egy pillanat múlva megint őrült tempóban rákezdett az Ó, Suzannára.

June, aki az asztalnál épp a kiadásokat tanulmányozta, felkapta a fejét. - Már megint ezt dúdolod! mondta Maynek. - Miért nem mész inkább ki?

May ledobta a vattapamacsot az asztalra, és kiment a szobából. Rosaleenre néztem, aki megvolna a vállát. June végül maga fejezte be a varratok kitisztítását. Nem szívesen csinálta, látszott abból, ahogy egészen keskenyre szorította össze a száját. Kisurrantam, hogy megkeressem Mayt, és elénekeljem vele az Ó, Suzannát elejétől végéig, de nem találtam sehol.

May tanított meg a mézdalra:

Tégy egy méhkast a síromra,Hadd csorogjon át reám a méz,Ha meghalok és elmegyek,Ezt kérem tőled, ennyi az egész.Aranylók s fénylők az utak az égben,De nekem elég a földem s a mézem,Tégy egy méhkast a síromraHadd csorogjon át reám a méz.

Tetszett a dal együgyűsége. Amikor énekeltem, azt éreztem, megint olyan vagyok, mint bárki más. May tésztanyújtás vagy paradicsomszeletelés közben énekelte ezt a dalt a konyhában, August meg akkor, amikor címkéket ragasztott a mézesüvegekre. Ebben a dalban minden benne volt az itteni életről.

A méz volt az életünk. Reggel ettünk egy kanállal, hogy felébredjünk, este meg hogy elaludjunk. És minden étkezésnél egy kicsit, hogy szellemünket megnyugtassuk, erőnlétünket karbantartsuk és a gyógyíthatatlan betegségeket elkerüljük. Mézet kentünk a sebekre, hogy fertőtlenítsük őket, vagy a kicserepesedett ajkunkra. Mézet tettünk a fürdővizünkbe, az arckrémünkbe, az eperteánkba és a süteménybe. Méz került mindenbe. Vézna karom és lábam egy hét alatt kitelt, bodros hajam selymesen hullámos lett. August azt mondta, hogy a méz az istenek eledele és az istennők samponja.

Én a méhészházban dolgoztam August mellett, miközben Rosaleen Maynek segített a ház körüli munkában. Megtanultam, hogyan kell végigfuttatni a gőzzel felmelegített kést a kiépített kereten, lenyesni a viaszsapkát a lépekről, és beadagolni a mézet a pergetőbe. Megtanultam beállítani a lángot a gőzkazánban és kicserélni a nejlonharisnyákat, amikkel August a mézet szűrte az ülepítő kádban. Olyan gyorsan kitanultam a mesterséget, hogy August azt mondta, kész csoda vagyok. Szó szerint ezt mondta: Lily, te kész csoda vagy!

A legjobban a méhviaszt szerettem gyertyaformába önteni. August egy gyertyához fél

kiló viaszt használt, és pici ibolyákat préselt bele, melyeket én szedtem az erdőben. Olyan távoli városokból is rendeltek tőle, mint Maine és Vermont. Annyira kelendőek voltak ott a gyertyái és a mézei, hogy nem is tudott eleget gyártani. A kitüntetett vásárlók számára pedig Fekete Madonna elnevezésű univerzális méhviaszt árult kis bádogdobozokban. August azt mondta, hogy a méhviasztól fennmarad a horgászbot a vízen, erősebb lesz a gombcérna, fényesebb a bútor, simán nyitódik-csukódik a beragadt ablak, s az irritált bőr olyan finom lesz, mint a babapopsi. A méhviasz varázsszer.

May és Rosaleen rögtön egymásra találtak. May egyszerű lélek volt. Nem mondom, hogy gyengeelméjű, mert bizonyos dolgokban nagyon okos volt, és egyfolytában a szakácskönyveket bújta. Viszont naiv volt és hiszékeny, felnőtt és gyerek egyszerre, és egy kissé hibbant. Rosaleen gyakran mondogatta, hogy Mayt könnyedén felvették volna a gyogyósok intézetébe, de azért kedvelte. Ha betévedtem a konyhába, mindig ott álltak fej fej mellett a mosogatónál, kukoricacsövekkel a kezükben, amiket képtelenek voltak lemorzsolni, annyit trécseltek. Vagy dobozokra kentek mogyorókrémet a madaraknak.

Rosaleen fejtette meg az Ó, Suzanna rejtélyét is. Ha derűs témákról beszélgettek, Maynek kutya baja sem volt, de amint kellemetlen dolog került szóba - például hogy Rosaleen feje tele van varratokkal, vagy hogy a paradicsomoknak megrothadt az alja, May rögtön rázendített az Ó, Suzannára. Valószínűleg ezzel próbálta leküzdeni a sírást. Ez nagy ritkán működött is, például ha

romlott paradicsomokról volt szó, de az esetek többségében nem.

Néha annyira hevesen zokogott, félrebeszélt és tépte a haját, hogy Rosaleen kénytelen volt behívni a méhészházból Augustot. August ilyenkor higgadt hangon hátraküldte Mayt a kőfalhoz. Egyedül ez tudta megnyugtatni.

May nem tűrt patkányfogókat a házban, mert még a gondolatától is irtózott, hogy egy patkány szenvedjen. De Rosaleen leginkább attól kapott kiütéseket, amikor May megfogta a pókokat, és egy lapáton kihordta őket az udvarra. Én ezt kedveltem Mayben, mert bogárszeretete az anyámra emlékeztetett. Együtt vadásztam vele a kaszás pókokra, s nemcsak azért, mert egy széttaposott rovartól idegrohamot kapott, hanem azért is, mert azt éreztem, anyám kívánságaihoz is hű vagyok így.

May minden reggel megevett egy banánt, de azon a banánon egy szeplő sem lehetett. Egyik reggel megszámoltam; egymás után hét banánt hámozott meg, míg végre talált egy kifogástalan darabot. Többtonnányi banán hevert a konyhában mindenféle kőedényben. A mézen kívül a banánból volt a legtöbb a házban. May képes volt átnézni ötöt vagy még többet is minden reggel, hogy megtalálja az ideális, hibátlan banánt, amely nem ütődött meg, mialatt eljutott a zöldséges boltig.

A selejtből Rosaleen banánpudingot, banános pitét, banánlekvárt és salátalevelekbe tekert banánszeleteket alkotott, míg végül August szólt neki, hogy ne erőlködjön, csak vágja ki azt a vacak banánt a szemétbe.

Egyedül June-t volt nehéz kiismerni. Történelmet és angolt tanított a fekete gimnáziumban, de elsősorban a zenéért élt-halt. Ha korán végeztem a méhészházban, a konyhába mentem, és néztem, ahogy May és Rosaleen főznek, de igazából azért voltam ott, hogy June csellózását hallgassam.

Haldokló embereknek játszott, elment hozzájuk még a kórházba is, hogy szerenáddal kísérje át őket a túlvilágra. Még sosem hallottam ilyesmiről. Miközben édes jégkásámat szürcsöltem, az járt a fejemben, hogy June talán emiatt mosolyog olyan ritkán. Lehet, hogy túl sokat volt a halál közelében.

Láttam rajta, hogy még mindig idegesíti, hogy Rosaleennel náluk lakunk, egyedül ez szomorított el egy kicsit.

Egyik éjjel véletlenül kihallgattam a beszélgetésüket Augusttal a hátsó verandán, amikor a kerten át a fürdőszobába mentem, a rózsaszín háza. Amikor meghallottam a hangjukat, meghúzódtam a hortenziabokor mögött.

- Te is tudod, hogy hazudik! - mondta June.- Igen, tudom - felelte August. - De bajban

vannak, és menedékre van szükségük. Ki fogadná be őket, ha mi nem? Egy fehér lányt és egy néger nőt? Errefelé senki.

Egy pillanatig egyikük sem szólt. Hallottam, ahogy a lepkék nekiverődnek a tornácon a villanykörtének.

- Nem tarthatunk magunknál egy szökött lányt anélkül, hogy valakinek is szólnánk.

August a szúnyogháló felé fordult, és kinézett, úgyhogy hátrébb léptem az árnyékba, és szorosan a házfalnak nyomtam a hátam.

- És kinek szólnánk? - kérdezte. - A rendőrségnek? Csak elhurcolnák valahova. Lehet, hogy az apja tényleg meghalt. Ha így van, hol lehetne ideiglenesen jobb helye, mint itt?

- És mi van azzal a nagynénivel, akiről beszélt?- Nincs nagynéni, ezt te is tudod! - mondta

August.June ingerülten csattant fel. - És mi van, ha az

apja nem halt meg abban az állítólagos traktorbalesetben? Nem gondolod, hogy keresni fogja?

Csend lett. Közelebb kúsztam, a veranda széléig. - Nem tudom, June. Valami azt súgja nekem, hogy ne küldjem vissza oda, ahonnan el akart jönni. Legalábbis egyelőre ne. Úgy érzem, segíthetünk neki.

- És miért nem kérdezed meg kerek perec, hogy milyen bajban van?

- Mindent a maga idejében - mondta August. - Semmi szükség rá, hogy elijesszem a kérdéseimmel. Majd elmondja, ha készen lesz rá. Legyünk türelmesek.

- De ő fehér, August.Ez szíven ütött. Nem az, hogy fehér vagyok,

hanem hogy June a bőröm színe miatt nem lát szívesen a házban. Eddig nem tudtam, hogy ez lehetséges - elutasítani valakit azért, mert fehér. Forró szégyen öntött el. „Jogos felháborodás” - hogy Gerald atyát idézzem. Jézus jogos felháborodásból borította fel az asztalt a templomban, és utasította ki a pénzváltókat.

Szerettem volna odamenni, feldönteni néhány asztalt, és a szemébe vágni: Már ne haragudj, kedves June Boatwright, de te nem ismersz engem!

- Meglátjuk, tudunk-e rajta segíteni, vagy sem - mondta August. June közben eltűnt a látómezőmből. - Ennyivel tartozunk neki.

- Nem tudom, miért tartoznánk neki bármivel is! - felelte June. Ajtócsapódást hallottam. August lekattintotta a villanyt, és sóhajtott.

Visszamentem a méhészházba. Szégyelltem magam, amiért August átlátott rajtam, de egyben meg is könnyebbültem, hogy nem tervezi felhívni a rendőrséget, és nem akar hazaküldeni engem - egyelőre. Azt mondta, egyelőre.

De leginkább June hozzáállása fájt. Leguggoltam a fűre az erdő szélén, és éreztem, milyen forró a pisi, ahogy kicsorog a lábam között. Néztem, amint pocsolyába gyűlik a földön, és a szaga felfelé száll az éjszakában. Az én pisim se más, mint June-é. Erre gondoltam, miközben néztem a sötét kört a földön. A pisi az pisi.

Vacsora után minden este beültünk a kis szobába a tévé köré, aminek a tetején egy kerámiából készült méhes virágcserép volt. Alig lehetett látni a képernyőt a rálógó filodendron ágaitól.

A kedvencem Walter Cronkite volt a fekete szemüvegével és a bölcs hangjával. Ő nyilván nem ellenezte a könyveket. Gyűjts össze mindent, ami nem T. Ray, gyúrj belőle egy embert, és megkapod Walter Cronkite-ot.

Tudósított minket a St. Augustine-ben tartott integrációs felvonulásról, amit megzavart egy

maroknyi fehér csőcselék; fehér önkéntes egyesületekről, tűzoltókról és könnygázról. Mindenről egyenes adásban. Meggyilkoltak három polgárjogi aktivistát. Két bombarobbanás történt. Három néger diákot fejszenyéllel kergettek.

Amióta Mr. Johnson aláírta a polgárjogi törvényt, olyan volt, mintha valaki felhasította volna az amerikai élet szövetén a varrást. Néztük a tévé képernyőjén a felsorakozó kormányzókat, akik arra kérték a lakosságot, hogy „mindenki őrizze meg a nyugalmát és józanságát”. August attól tartott, csak idő kérdése, hogy Tiburonban is hasonló dolgok történjenek.

Fehérnek éreztem magam, és feszengve ültem közöttük, főleg hogy June is a szobában volt. Feszengtem és szégyenkeztem.

May általában nem nézte a tévét, de egyik este csatlakozott hozzánk, és a műsor felénél elkezdte dúdolni az Ó, Suzannát. Egy néger férfi miatt borult ki, Mr. Raines miatt, akit lelőttek egy mozgó kocsiból Georgia államban. Mutatták az özvegyét karjában a gyerekeivel, és May hirtelen elkezdett zokogni. Persze mindenki felpattant, mintha egy kibiztosított gránát lenne, és próbáltunk lecsendesíteni, de már késő volt.

May előre-hátra ringatta magát, a karjával csapkodott, és az arcát karmolta. Feltépte a blúzát, halványsárga gombjai úgy repültek szanaszét, mint a pattogatott kukorica. Még sose láttam ilyennek, és nagyon megijedtem.

August és June két oldalról megfogták May könyökét, és szépen kivezették az ajtón. Nyilvánvaló volt, hogy nem először csinálják. Pár

perc múlva hallottam, hogy víz csobog a karmos lábú kádban, ahol eddig kétszer fürödtem mézes vízben. Egyikük piros zoknit húzott a kád lábaira - ki tudja miért. Feltételezem, hogy May volt, neki pedig nem volt szüksége indokokra.

Rosaleennel odasettenkedtünk a fürdőszoba ajtajához. Épp résnyire volt kinyitva, így jól láthattuk, ahogy May kis gőzfelhőben a kádban ül, térdeit átkulcsolva. June kanállal merte a vizet, és lassan lecsurgatta May hátán. A sírás lassan átment szipogásba.

August hangja szűrődött ki az ajtó mögül. - Jól van, May. Hagyd, hogy lecsorogjon rólad minden nyomorúság. Engedd el, hadd menjen.

A hírek után minden este letérdeltünk a szőnyegre a nappaliban a Fekete Mária elé, és imádkoztunk hozzá, helyesebben a három nővér és én térdeltünk, Rosaleen pedig egy széken ült. August, June és May számomra érthetetlen okokból „Leláncolt Miasszonyunknak” hívta a szobrot.

Üdvözlégy kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál...*

A nővérek rózsafüzért morzsoltak. Rosaleen eleinte nem volt hajlandó bekapcsolódni, de hamarosan ő is beszállt. Én már előző este megjegyeztem a szöveget, mert újra és újra elismételtük, úgyhogy még jóval később is a fejemben zsongott.

* Lukács 1:48

Valamilyen katolikus mondás volt, de amikor megkérdeztem Augustot, hogy katolikusok-e, azt mondta, hogy „igen is, meg nem is. Az anyám jó katolikus volt: hetente járt misére a Szűz Mária templomba, Richmondban, de apám ortodox eklektikus volt.”

Fogalmam sem volt, hogy az ortodox eklektikus miféle felekezet, de bólintottam, mintha Sylvanban is nagy számban képviseltetnék magukat.

- May, June és jómagam anyám katolicizmusát vettük át, és hozzáadtuk a saját ízeinket. Nem tudom, hogy minek kéne hívni, de lényeg, hogy nekünk megfelel - tette hozzá.

Miután vagy háromszázszor elismételtük az Üdvözlégy Máriát, mindenki elmondta magában a saját imáját, de elég rövidre fogtuk, mert a térdünk mér kezdett zsibbadni. Én igazán nem panaszkodhattam, mert mindez csekélység volt a kukoricán való térdepléshez képest. Végül a nővérek keresztet vetettek, homlokuktól a köldökükig, és ezzel véget is ért a szertartás.

Egyik este már mindenki keresztet vetett, és kiment a szobából, kivéve engem és Augustot.

- Lily, ha kéred Máriát, hogy segítsen meg, akkor segíteni fog.

Nem tudtam mit feleljek, így csak megvontam a vállamat.

Maga mellé ültetett a hintaszékbe.- Szeretnék neked elmesélni egy történetet -

mondta. - Ezt a történetet anyánk mesélte nekünk, ha belefáradtunk a teendőinkbe, vagy egyszerűen elégedetlenek voltunk az életünkkel.

- Én nem fáradtam bele a teendőimbe - mondtam.

- Tudom, de ez egy jó történet. Csak figyelj.Befészkeltem magam a székbe, hintáztam

előre-hátra. és hallgattam a hintaszék nyikorgását.

- Hajdanában valahol Németországban volt egy fiatal apáca, akit úgy hívtak, Beatrix, és aki nagyon szerette Máriát. Viszont nagyon megunta az apácaéletet, a sok vele járó munkával és szabályokkal, amiket be kellett tartania. Így aztán egyik éjjel, amikor úgy érezte, most betelt a pohár, levette az apácaruháját, szépen összehajtogatta, és az ágyára tette. Aztán kimászott a kolostor ablakán, és elszökött.

Aha, már tudtam, hova akar kilyukadni.- Azt gondolta, végre jön az aranyélet - folytatta

August. - Ám az apáca élete másképp alakult, mint képzelte. Elveszetten barangolt és koldult az utcákon. Egy idő után már csak azt kívánta, bár visszamehetne a kolostorba, de tudta, hogy nem fogadnák vissza.

Nem Beatrixról, az apácáról beszélgettünk, ez olyan nyilvánvaló volt, mint hogy kétszer kettő négy. Rólam volt szó.

- És mi történt vele? - kérdeztem, érdeklődést mímelve.

- Hát, sokéves vándorlás és szenvedés után egy napon álruhába öltözött, és visszament a régi kolostorba, hogy életében utoljára lássa. Bement a kápolnába, és megkérdezte az egyik régi nővért: „Emlékszel Beatrix nővérre, aki elszökött?” „Hogyhogy elszökött? - kérdezte a nővér. - Beatrix nővér nem szökött el. Ott

söpröget az oltár mellett.” Gondolhatod, hogy megdöbbent az igazi Beatrix. Odament a sepregető nőhöz, hogy megnézze magának, és kit látott ott? Máriát! Mária rámosolygott Beatrixra, aztán visszavezette a szobájába, és visszaadta neki az apácaruháját. Látod, Lily, Mária végig kitartott Beatrix mellett.

A hintaszék nyikorgása fokozatosan halkult, ahogy abbahagytam a hintázást. Mit akar ezzel mondani August? Hogy otthon Sylvanben Mária tartja helyettem a frontot, és T. Ray nem veszi észre, hogy elmentem? Ez túl bizarr lett volna, még egy katolikustól is. Azt hiszem, azt akarta mondani, hogy Tudom, hogy elszöktél - néha mindenkiben felébred a vágy, hogy ezt tegye - de előbb vagy utóbb haza akarsz majd menni. Csak kérd Máriát, hogy segítsen!

Elbúcsúztam, és örültem, hogy kikerülhetek August figyelő tekintete elől. Aztán sürgősen elkezdtem fohászkodni Máriához, hogy ne vigyen haza, mint szegény Beatrix apácát. Azt kértem, intézze el, hogy soha ne kelljen visszamennem. Kértem, rajzoljon egy függönyt a rózsaszín ház köré, hogy senki ne lásson meg minket. Kértem mindennap, és nem győztem álmélkodni, hogy ez minden jel szerint működik. Senki sem kopogott be az ajtón, hogy elhurcoljon minket a börtönbe. Mária készített nekünk egy védőfüggönyt.

Ottlétünk első péntek estéjén, imádkozás után, amikor a napnyugtától még narancssárga és

rózsaszín színek pompáztak az égen, Augusttal kimentünk a méhésztelepre.

Előtte még sohasem láttam kaptárt, úgyhogy August tartott egy rövid előadást a „méhésztelep etikettjéről”, ahogy ő nevezte. Kifejtette, hogy a világ valójában egy nagy méhésztelep, és hogy mindkét helyen ugyanazok a szabályok érvényesülnek: Ne félj, mert egyetlen életszerető méh sem akar megcsípni. De ne is legyél hebehurgya, vegyél fel hosszú ujjú inget és hosszúnadrágot. Ne csapkodj. Eszedbe ne jusson csapkodni. Ha mérges vagy, fütyülj. A düh nyugtalanságot kelt, a fütyülés viszont lecsendesíti a méheket. Tégy úgy, mintha tudnád, mit teszel, még akkor is, ha nem tudod. S mindenekelőtt szeretetet sugározz a méhek felé. A legapróbb teremtmények is szeretetre vágynak.

Augustot már olyan sokszor megcsípték, hogy immúnis lett. Nemigen bántották. A csípések még jót is tettek a reumájának, mondta, de mivel nekem nincs ízületi gyulladásom, jobban teszem, ha fedezem magam. Feladta rám az egyik hosszú ujjú ingét, a fejemre tett egy fehér sisakot, aztán eligazgatta a fátylat.

Ha a méhészet eddig a férfiak világa volt, a fátyol rögvest megváltoztatta ezt. Minden finomabbá és szebbé vált. Ahogy August mögött lépkedtem a méhészfátylamban, úgy éreztem magam, mint a hold, amely az éjszakai felhő mögött úszik.

Negyvennyolc kaptárja volt az erdőben a rózsaszín ház körül mindenfelé, mg elszórva még vagy kétszáznyolcvan, különböző farmokon, folyóvölgyekben és felvidéki mocsarakban. A

farmerek imádták a méheit, mert elvégezték a beporzást, és pirosabbakká tették a dinnyéiket, nagyobbakká az uborkáikat. Akár ingyen is befogadták volna a méheket, de August egyenként tizenöt liter mézzel fizetett mindegyiknek.

Állandóan ellenőrizte a telepeit, a vidék egyik végéből a másikba hajtott rozoga terepjáróján, melyet „mézes kocsinak” nevezett. Azzal végezte az őrjáratot a méhei körül.

Néztem, ahogy megpakolja a hátsó udvarban álló piros kocsit lépes keretekkel, olyan kis lécekkel, amiket majd a kaptárba csúsztatnak, hogy a méhek lerakják rá a mézet.

- Fontos, hogy az anyának legyen bőségesen helye, ahova lerakhatja a petéit, különben rajzani fognak - mondta.

- Mit jelent az, hogy rajzani fognak?- Az a rajzás, amikor van egy anya és egy

csapat önfejű méh, akik leválnak a kaptáról, és keresnek maguknak egy új lakóhelyet. Általában egy ágra gyülekeznek.

Egyértelmű volt, hogy nem szereti a rajzást.- Tehát - folytatta -, hogy rátérjek a lényegre,

nekünk az a dolgunk, hogy kivegyük a mézzel teli kereteket, és üreseket tegyünk a helyére.

August húzta a kocsit, miközben én mögötte gyalogoltam, kezemben a fenyőgallyal és a dohánylevelekkel teli füstölővel. Zach mindegyik kaptárra tett egy téglát, amivel megüzente Augustnak, hogy mi a teendő. Ha a tégla az elején volt, az azt jelentette, hogy a kolónia majdnem megtöltötte a lépeket, és üres keretekre van szükség. Ha a tégla a kaptár végén volt, az

valamilyen problémát jelentett, például viaszmolyokat vagy beteg anyaméhet. Az oldalára fordított téglával meg azt jelezte, hogy a méhcsalád boldog, nincs atka, csak Erzsébet királynő és tízezer lánya.

August elővett egy gyufát, és meggyújtotta a füvet a füstölőben. Néztem, amint arcát egy pillanatra megvilágítja a gyufa lángja. Megrázta a vödröt, hogy befüstölje a kaptárt. A füst hatékonyabb, mint a nyugtató, mondta.

Ennek ellenére, amikor August levette a kaptár fedelét, a méhek fekete sodronyban ömlöttek ki, majd szálakra oszlottak, és nyugtalanul szálldostak apró szárnyaikon a fejünk körül. A levegőből méheső esett, és én szeretetet küldtem feléjük, ahogy August mondta.

Kihúzott egy lépkeretet. Olyan volt, mint egy vászon, amin milliónyi kis apró, ezüstös, fekete és szürke pont mozgott.

- Ott van, látod, Lily? - szólt August. - Ott a királynő, az a nagy.

Pukedliztem egyet, ahogy az angol királynőnek szoktak, August meg elnevette magát.

Meg akartam magam szerettetni Augusttal, hogy örökre maga mellett tartson. Ha sikerül megszerettetnem magam vele, talán elfeledkezik a hazatért Beatrix apácáról, és megengedi, hogy itt maradjak.

Amikor visszabandukoltunk a házba, már sötétedett, itt-ott kivillantak a szentjánosbogarak.

Az ablakon keresztül láttam, hogy Rosaleen és May épp befejezik a mosogatást.

Augusttal leültünk az összecsukható kerti székekre a mirtuszfa mellé, amely a földre szórta a szirmait. Csellójáték szűrődött ki a házból, a zene egyre feljebb és feljebb szállt, végül elemelkedett a földtől, és elvitorlázott a Vénusz bolygóhoz.

Szinte magam előtt láttam, ahogy June csellójátéka kicsalogatja a haldokló emberből a szellemet, és átfuvarozza a másvilágba. Bárcsak anyámat is előhívná a játékával, gondoltam.

A kőfalat bámultam, amely a hátsó udvart szegélyezte.

- Abban a falban, ott hátul, apró papírfecnik vannak - mondtam, mintha August nem tudta volna.

- Igen, tudom. Az May fala. Ő maga csinálta.- May? - Megpróbáltam magam elé képzelni,

ahogy kötényben keveri a cementet, és cipeli a köveket.

- A sok követ a patakból hozta, az erdőből. Tíz éve vagy még annál is régebben dolgozik rajta.

Szóval ezért olyan erős a karja. A kövek emelgetésétől. - És mik azok a fecnik, amiket beledugdosott?

- Hát, ez hosszú történet - felelte August. - Gondolom, észrevetted, hogy May nem egy szokványos eset.

- Hamar felzaklatja magát, ez biztos - mondtam.

- Ez azért van, mert May másképp éli meg a dolgokat, mint mi. - August a karomra tette a kezét. - Tudod, Lily, ha én vagy te hallunk

valamilyen szomorú esetről, amely a külvilágban történt, lehet, hogy kis időre elszontyolodunk tőle, de nem roppan bele a lelkünk. Olyan, mintha a szívünk körül lenne egy beépített védőháló, amely megakadályozza, hogy a fájdalom maga alá temessen minket. De Mayben nincs ilyen védőháló. A külvilág összes szenvedése akadálytalanul eljut hozzá, és ő úgy érzi, mintha mindez vele történne meg. Nem tudja különválasztani a kettőt.

Ha tehát elmondanám Maynek T. Ray kukoricakínzásait, számtalan apró kegyetlenkedését, és hogy megöltem az anyámat, ő mindazt átérezné, amit én? - töprengtem. Milyen az, ha két ember érzi ugyanazt? Ettől vajon felére csökkenne a fájdalom, és könnyebb lenne elviselnem? Mint amikor átérezzük a másik ember boldogságát, és az öröm megduplázódik?

Rosaleen hangja szűrődött ki az ablakon keresztül, amit May nevetése követett. May olyan normálisnak és boldognak látszott, hogy el sem tudtam képzelni, miként változik át olyanná, amilyen - egyik percben nevet, a másikban pedig ránehezedik a világ nyomorúsága. Örültem, hogy én nem vagyok ilyen, de olyan sem akartam lenni, mint T. Ray, aki közönyös mindennel szemben, kivéve a saját önző életét. Nem tudtam, melyik lehet rosszabb.

- Ő már így született? - kérdeztem.- Nem, eleinte vidám kisgyerek volt.August a kőfalra szegezte a tekintetét. -

Maynek volt egy ikertestvére, April. Olyanok voltak ők, mint egy lélek, két testbe költözve. Sohasem láttam hozzájuk hasonlót. Ha Aprilnek

fájt a foga, May ínye felduzzadt és piros lett, mint Aprilnek. Apánk egyetlenegyszer használta a nadrágszíjat Aprilen, és esküszöm neked, a verés nyomai May lábán is meglátszottak. Mintha egymásba olvadtak volna.

- Első nap, amikor ideérkeztünk, May elmondta nekünk, hogy April meghalt.

- Hát ekkor kezdődtek a bajok vele - mondta August, aztán rám nézett, hogy merje-e folytatni. - Nem valami vidám történet.

- Az enyém sem az! - mosolyogtam.- Amikor April és May tizenegy évesek voltak,

elmentek a piacra, egy-egy ötcentessel, hogy fagyit vegyenek. Látták, hogy a fehér gyerekek a fagyijukat nyalva nézegetik a képes könyveket. Egy férfi, aki a piac tulajdonosa volt, adott nekik fagyit, de azt mondta, kint egyék meg. April makacs lány volt, és ragaszkodott hozzá, hogy megnézhesse a képes könyveket. Úgy veszekedett a férfival, ahogy apával szokott, végül a férfi megragadta a karját, kiráncigálta az ajtón, és a fagyija leesett a földre. Sírva jött haza, hogy milyen igazságtalanság történt vele. Apánk volt az egyetlen színes bőrű fogorvos Richmondban, és már elég sok igazságtalanságot látott életében. - Ebben a világban semmi sem igazságos! - mondta Aprilnek. - Legjobb, ha ezt most a fejedbe vésed.

Arra gondoltam, hogy én erre már jóval korábban rájöttem. Sóhajtottam egyet, és elfordítottam a fejem, hogy megnézzem a Göncölszekeret. June kihallatszó csellójátéka olyan volt, mint egy szerenád.

- Gondolom, a legtöbb gyerek túltette volna magát ezen, de Aprilben valami megváltozott - mondta August. Talán az a legjobb kifejezés, hogy közömbössé vált az élet dolgai iránt. Bizonyos dolgokra viszont felnyitotta a szemét, amiket korábban nem vett észre, hiszen olyan fiatal volt. Magába fordult, amikor nem akart iskolába menni, vagy semmihez sem volt kedve. Amikor tizenhárom éves lett, szörnyű depressziói voltak, és közben persze May is átélte mindazt, amit ő. Aztán, amikor April betöltötte a tizenötödik évét, elvette apám puskáját, és megölte magát.

Erre nem számítottam. Elakadt a lélegzetem, és a szám elé kaptam a kezem.

- Hát igen - mondta August. - Szörnyű ilyesmit hallani. - Egy pillanatra elhallgatott. - Amikor April meghalt, Mayben is meghalt valami. Sosem heverte ki ezt a megrázkódtatást. Mintha ettől fogva úgy érezte volna, hogy a világ az ő ikertestvére.

August arca beleolvadt a fák árnyékába. Feljebb csúsztam a székemen, hogy jobban lássam.

- Anyánk azt mondta, hogy olyan, mint Mária, aki a keblén kívül viseli a szívét. Anyánk gondoskodott róla, de amikor meghalt, rám és June-ra hárult a feladat. Éveken át kerestünk segítséget a számára. Jártunk orvosokhoz, de semmit sem tudtak mondani, azon kívül, hogy beutalják. Aztán June-nal kitaláltuk a siratófalat.

- Milyen falat?- A siratófalat! - ismételte. - Mint amilyen

Jeruzsálemben is van. A zsidó emberek odamennek gyászolni. Így szabadulnak meg a

fájdalmuktól. Az imáikat kis fecnikre írják, és bedugják a falba.

- És May is ezt teszi?August bólintott. - Az a sok papírfecni, amit a

kövek közt láttál, mind May irománya: a sok nehéz érzés, ami a lelkét nyomja. Úgy tűnik, egyedül ez segít rajta.

A fal felé néztem, amit most nem láttam a sötétben: Birmingham, szeptember 25., négy angyalka meghalt.

- Szegény May! - mondtam.- Igen... - felelte August. - Szegény May.Egy darabig csak ültünk szomorúan, amíg a

szúnyogok be nem kergettek minket a házba.Rosaleen már lefeküdt a méhészházban,

leoltotta a villanyt, a legerősebb fokozatra állította a ventilátort. Bugyira, trikóra vetkőztem, de még így is olyan fullasztó volt a hőség, hogy mozdulni se bírtam.

Fájt a mellkasom a bennem dúló érzésektől. Vajon T. Ray most sértett vadként jár-kel a házban? Töprengtem, és nagyon reméltem, hogy igen. Persze az is lehet, hogy vadul ostorozza magát, miért volt ilyen borzalmas apa, és miért nem tudott rendesebben bánni velem, de ez elég valószínűtlennek tűnt. Feltehetően inkább azt latolgatta, miképpen végezzen velem.

Ide-oda forgattam a párnámat, hogy mindig a hűvösebbik fele érjen az arcomhoz. Mayre gondoltam, és a siratófalára, meg hogy milyen ez a világ, ahol valakinek ilyesmire van szüksége. Elképzelni se mertem, mi minden lehet bedugva a kövek közé. A falról eszembe jutott, amikor

Rosaleen húst sütött: bevagdosta a véres húsdarabokat, és megtöltötte erős fokhagymával.

De a legrosszabb az volt, amikor feküdtem az ágyban, és hiányzott anyám. Mindig. Az éjszaka közepén kezdtem el vágyódni utána, amikor már tehetetlen voltam. Hánykolódtam, és azt kívántam, bárcsak bemászhatnék mellé az ágyba, és érezhetném a bőre illatát. Vajon vékony nejlonhálóinget viselt? - morfondíroztam. Hullámcsatokkal tűzte fel a haját? Láttam magam előtt az ágyra dőlve. Elképzeltem, hogy mellébújok, a mellére hajtom a fejem, és hallgatom a szíve dobogását. Mama! mondtam volna. Ő pedig lenézett volna rám, és azt mondta volna: Itt vagyok, kicsim!

Hallottam, hogy Rosaleen próbál megfordulni az ágyán - Fent vagy? - kérdeztem.

- Ki tud aludni ebben a kemencében? - felelte.Már a nyelvemen volt, hogy te. Eszembe jutott,

ahogy elaludt a Békacomb étterem és vegyeskereskedés előtt, pedig ott se volt hűvösebb. Friss sebtapasz volt a homlokán. August leforrázta a csipeszeit és a körömvágó ollóit, és kiszedegette Rosaleen varratait.

- Hogy van a fejed?- A fejemmel nincsen semmi baj - felelte,

minden egyes szavát élesen megnyomva.- Mérges vagy valamiért?- Miért lennék mérges? Csak mert mostanság

minden idődet Augusttal töltöd, miért lennék én mérges? Azzal beszélgetsz, akivel jólesik, nem az én dolgom.

Alig hittem a fülemnek. Rosaleen féltékenykedik.

- Nem töltöm vele minden időmet.- A nagy részét - felelte.- Hát mégis mit vársz? Vele dolgozom a

méhészházban. Kénytelen vagyok együtt lenni vele.

- És mag este? a füvön ülve is mézet csináltatok?

- Beszélgettünk.- Igen, tudom - felelte, aztán befordult a fal

felé, a háta egy hatalmas, néma púpot formázott.- Rosaleen, ne csináld! Lehet, hogy August tud

valamit az anyámról.A könyökére támaszkodott, és rám nézett. -

Lily, a mamád meghalt! - mondta szelíden. - Nem fog visszajönni.

Felugrottam. - Honnan tudod, hogy nem él, akár pont ebben a városban? Könnyen lehet, hogy T. Ray hazudott arról, hogy meghalt, ahogy arról is, hogy elhagyott engem.

- Jaj, Lily lányom! Abba kéne hagynod ezt az egészet!

- Érzem őt itt - mondtam. - Ő járt itt, tudom.- Lehet, hogy járt. Nem tudhatom. De azt igen,

hogy vannak dolgok, amiket jobb, ha az ember nem bolygat.

- Hogy érted ezt? Hogy ne derítsek ki mindent, amit lehet az anyámról?

- És mi van... - megállt, és megdörzsölte a nyakát - ...mi van, ha olyan dolgokat fedezel fel, amelyekről nem szeretnél tudni?

Az anyád elhagyott, Lily! Ne bolygasd ezt! - ezt hallottam ki a szavaiból.

Szerettem volna rákiabálni, hogy ne beszéljen hülyeségeket, de a szavak elakadtak a torkomban. Helyette csuklani kezdtem.

- Azt gondolod, hogy T. Ray igazat mondott nekem, amikor azt mondta, hogy anyám elhagyott? Igen?

- Erről én nem tudok semmit - felelte Rosaleen. - Csak nem akarom, hogy megégesd magad!

Hátradőltem az ágyon. A csendben csak a csuklásaim pattogtak a szobában.

- Tartsd vissza a lélegzeted, ütögesd a fejed, és közben dörzsölgesd a pocakod! - tanácsolta Rosaleen.

Tudomást sem vettem róla. Egy idő után lelassult a légzése, és már mélyebb régiókban járt.

Felvettem a rövidnadrágomat meg a szandálomat, és kiosontam az íróasztalhoz, ahol August a mézrendeléseket szokta kitölteni. Letéptem egy lapot a tömbről, és ráírtam anyám nevét. Deborah Owens

Kinéztem és tudtam, hogy csillagfényben kell elindulnom. Kikúsztam a fűben az erdő széléig, May falához. Egyre csak csuklottam. A kövekre tettem a kezemet, s csak azt kívántam, ne fájjon annyira.

Egy kis időre szerettem volna megszabadulni az érzéseimtől, felhúzni a felvonóhidat. Bedugtam a papírt egy repedésbe, amely megfelelőnek tűnt a számára, és átadtam a siratófalnak. Közben valamikor abbamaradt a csuklásom is.

A hátamat a köveknek vetettem, és leültem a földre. Hátrabillentettem a fejem, hogy láthassam a csillagokat és az összes kémkedő kisbolygót,

ami közéjük vegyült. Lehet, hogy az egyik pont ebben a percben készít rólam egy fényképet. A sötétben is kiszúrhatnak. Sehol sem biztonságos. Ezt mindig észben kell tartanom.

Aztán eszembe jutott, hogy mielőbb ki kell derítenem anyámról mindent, amit csak lehet, mielőtt T. Ray betoppan a rendőrséggel együtt. De hol kezdjem? A Fekete Mária képét nem mutathattam meg csak úgy Augustnak. Az igazsággal nyilván elszúrnék mindent. August, ki tudja, esetleg fogná magát és felhívja T. Ray-t, hogy vigyen haza. És ha megtudja, hogy Rosaleen a börtönből szökött el, vajon nem veszi-e majd kötelességének, hogy szóljon a rendőrségnek?

Az éjszaka sötét volt, mint egy rejtély, amit meg kell fejtenem. Csak ültem ott, és bámultam a sötétbe, hátha találok benne valahol egy szikrányi fényt.

Az anya egy illatanyagot állít elő, amellyel magához

vonzza a dolgozókat, s amelyet csak a vele valóközvetlen érintkezés útján tudnak megszerezni.

Ez azillatanyag serkenti a normális munkakedvet a

kaptárban.Ennek a kémiai anyagnak az a neve, hogy „a

királynő anyaga”. Kísérletek kimutatták, hogy a méhek ezt

közvetlenül a királynő testéből nyerik.

AZ EMBER ÉS A ROVAROK

Hatodik fejezet

Másnap reggel a méhészházban arra ébredtem, hogy az udvarban hangosan kalapálnak. Kimásztam az ágyból, kimentem, és egy hatalmas termetű néger férfit pillantottam meg, aki a teherautót szerelte. A motor fölé hajolt, a szerszámok a lába körül hevertek. June adogatta neki a villáskulcsokat, meg amit kellett, közben szélesen mosolygott, és kacéran félrebillentette a fejét.

A konyhában May és Rosaleen palacsintát sütöttek. Nem vagyok oda a palacsintáért, de nem mondtam nekik. Örültem, hogy legalább nem kukorica. Ha az ember a fél életét kukoricán térdepelve tölti, nem sok kedve van megenni.

A szemetes tele volt banánhéjjal, s a kávéfőző tetején az apró üvegcsőrből bugyogott a kávé.

Bugy-bugy. Imádtam a kávéfőző hangját és a kávé illatát.

- Ki az a férfi odakinn? - kérdeztem.- Neil - mondta May. - Odavan June-ért.- Szerintem June is odavan érte.- Hát igen, de nem vallaná ám be! - mondta

May. - Évek óta ámítja szegény embert. Nem megy hozzá, de elmenni sem engedi.

May egy nagy L alakban tésztát öntött a serpenyőbe. - Ez a tied! L mint Lily! - mondta.

Rosaleen megterítette az asztalt, és mézet melegített egy tál forró vízben. Én narancslét töltöttem ki poharakba.

- És miért nem megy hozzá June? - kérdeztem.- Valamikor régen úgy volt, hogy férjhez megy -

mondta May. - De a férfi nem jött el az esküvőre.Rosaleenre sandítottam, aggódtam, hogy ez a

téma netán túl kényes Maynek, és kiborul, de ő a palacsintámra koncentrált. Most először döbbentem rá, hogy milyen fura, hogy egyik nővér sincs férjnél. Három egyedülálló nő egy fedél alatt.

Hallottam, hogy Rosaleen az orra alatt hümmög: biztos a saját szerencsétlen férjére gondolt, aki viszont sajnos megjelent az esküvőjükön.

- June egyszer s mindenkorra leszámolt a férfiakkal, és megesküdött, hogy soha nem megy férjhez, de aztán találkozott Neillel, aki mint új igazgató jött az iskolájába. Nem tudom, volt-e valaha felesége, de miután ideköltözött, nem élt senkivel. Számtalan módon próbálta rávenni June-t, hogy menjen hozzá, de June hajthatatlan. Sem én, sem August nem tudjuk rábeszélni.

May mellkasából nagy sóhaj szakadt fel,. és kibuggyant az Ó, Suzanna. Helyben vagyunk.

- Jaj, teremtőm, ne már megint- Sajnálom, nem tehetek róla.- Menj ki a falhoz! - mondtam, és kiszedtem a

kezéből a kanalat. - Nincs semmi baj.- Igen - mondta Rosaleen - tedd, amit tenned

kell.A szúnyoghálós ajtó mögül figyeltük, ahogy

May elcsörtet June és Neil mellett.Pár perccel később belépett June, Neillel a

nyomában. Féltem, hogy Neil beveri a fejét a szemöldökfába.

- Miért rohant ki May? - tudakolta June. Aztán meglátott egy csótányt, amely épp beiszkolt a frizsider alá. - Ugye nem léptetek rá egy csótányra?

- Nem - feleltem - Nem is láttunk csótányt.June kinyitotta a szekrényt a mosogató alatt, és

kivett egy rovarirtó spray-t. Gondoltam, elmagyarázom neki, hogy anyám milyen találékony módszerrel szabadította meg a házat a csótányoktól - kekszmorzsákkal és pillecukorral, de aztán rájöttem, hogy kár strapálnom magam, hiszen June-ról van szó.

- Akkor mitől borult ki?Neil előtt én nem mertem megmondani, de

Rosaleen egy cseppet sem izgatta magát. - Azon borult ki, hogy nem akarsz hozzámenni Neilhez.

Eddig sose gondoltam, hogy a feketék is el tudnak vörösödni, de talán inkább a düh tehette, hogy June arca sötétlila lett egészen a füle tövéig.

Neil elnevette magát - Na ugye. Hozzám kéne jönnöd, és akkor a húgod se szomorkodna.

- Ej, eredj innen! - mondta June Neilnek, és oldalba lökte.

- Palacsintát ígértél, és meg is fogom enni! - felelte a férfi. Kék farmer volt rajta, olajfoltos atlétatrikó, és szarukeretes szemüveg. Úgy nézett ki, mint egy tanult autószerelő.

Ránk mosolygott, Rosaleenra és rám. - Szóval bemutatsz végre, vagy meghagysz a tudatlanságomban?

Rájöttem, hogy ha mélyen az emberek szemébe nézel az első öt másodpercben, amikor rád néznek, egy röpke pillanatra meglátod, mit éreznek valójában irántad. June szeme tompa és kemény lett, ahogy rám nézett.

- Ez itt Lily és Rosaleen - mondta. - Egy darabig nálunk vendégeskednek.

- Hová valósi vagy? - fordult hozzám Neil. Ez az egyik leggyakoribb kérdés szerte Dél-Karolinában. Szeretnénk tudni, hogy közén tartozol-e, az unokatestvéred ismeri-e a mi unokatestvérünket, hogy a húgod véletlenül nem abba a baptista templomba jár-e, mint a mi bátyánk. Keressük, hol kapcsolódhatnak össze. Az viszont ritka, hogy egy néger kérdezzen meg egy fehér embert, hogy hova valósi, mert végül is mire megy vele? Nem valószínű, hogy bárhol is összefutnának a szálak.

- Spartanburg megyéből - feleltem kis szünet után, mert fel kellett idéznem, mit mondtam korábban.

- És te? - kérdezte Rosaleent.Rosaleen a mosogató felett lógó rézedényekre

bámult az ablakban.- Ahonnan Lily.

- Valami ég! - kiáltott fel June.A serpenyőből füst szállt fel. Az L alakú

palacsinta szenesre égett. June kikapta a fakanalat a kezemből, felkaparta az odakozmált tésztát, és a szemetesbe hajította.

- És mennyi ideig maradtok? - kérdezte Neil.June rám bámult. Várakozón. A szája egészen

elvékonyodott.- Még egy darabig - feleltem, és a szemetes

irányába néztem. L, mint Lily.Éreztem, hogy gyűlnek benne a további

kérdések, és tudtam, hogy képtelen lennék megbirkózni velük.

- Nem vagyok éhes - mondtam, és kimentem a hátsó ajtón.

Ahogy áthaladtam a hátsó verandán, meghallottam Rosaleen hangját. - És te már szavazójegyzékbe vétetted magad?

Azt hittem, vasárnap templomba mennek a nővérek, de ehelyett a rózsaszín házban tartottak egy különleges szertartást, s az emberek jötte át őhozzájuk. A csoport neve az volt, hogy „Mária Leányai”, és August volt a szervezője.

Mária Leányai délelőtt tíz óra előtt kezdtek gyülekezni a nappaliban. Elsőnek egy idős asszony érkezett, akit Queenie-nek hívtak, és a lányával jött, Violettel. Mindketten rikító sárga szoknyát viseltek és fehér blúzt, de a kalapjuk különböző volt. Utána érkezett Lunelle, Mabelee és Cressie, félelmetesen pazar kalapokban. Kiderült, hogy Lunelle kalapkészítő, és a

szégyenlősséget hírből sem ismeri. A lila kalapnak olyan széles volt a karimája, mint egy sombrerónak, és hátul műgyümölcsök himbálóztak rajta. Ez volt Lunelle fejfedője.

Mabelee egy tigrisbőrből készült, aranyszegélyű kalapkölteményt viselt, de a pálmát Cressie vitte el fekete tüllös, strucctollas, karmazsinvörös kürtőkalapjával.

Mindennek a tetejébe különféle színű strassz fülönfüggőket is viseltek, s barna arcukra még pirosítót is kentek. Szerintem gyönyörűek voltak.

Kiderült, hogy Máriának a sok leány mellett volt egy fia is, akit Otis Hillnek hívtak; ritkásak voltak a fogai, és a méreténél két számmal nagyobb matrózruhát viselt. Eszerint a csoport, ha pontosak akarunk lenni, Mária leányaiból és a fiából állt. Ő a feleségével érkezett, akit mindenki csak Cukorbabának hívott. Fehér ruhát viselt, türkiz gyapjúkesztyűt és smaragdzöld turbánt a feje búbján.

Kalap, kesztyű és fülönfüggő nélkül August és June szinte szegényesnek tűntek mellettük, de May, a drága jó May felvett egy világoskék kalapot, amelynek az egyik oldalon felfelé állt a karimája, a másikon meg lefelé.

August székeket hozott be, és félkörbe rakta őket, a Mária-szoborral szemben. Amikor mindnyájan elhelyezkedtünk, meggyújtotta a gyertyát, June pedig játszani kezdett a csellón. Elmondtuk az Üdvözlégy Máriát, Queenie és Violet rózsafüzért morzsoltak az ujjaik között.

August felállt, üdvözölt engem és Rosaleent a körünkben, aztán kinyitotta a Bibliát, és hangosan olvasni kezdett belőle: - Mária pedig

így szólt: „Mert ímé mostantól fogva boldognak mondanak engem minden nemzetségek. Mert nagy dolgokat cselekedék velem a Hatalmas; és szent az ő neve! És az ő irgalmassága nemzetségről nemzetségre vagyon azokon, a kik őt félik. Hatalmas dolgot cselekedék karjának ereje által, elereszté az ő szívök gondolatában felfuvalkodottakat. Hatalmasokat dönte le trónjaikról, és alázatosakat magasztalt fel. Éhezőket töltött be javakkal, és gazdagokat küldött el üresen.”*

Letette a székére a Bibliát, és így folytatta:- Régóta nem mondtuk el a „Leláncolt

Miasszonyunk” történetét, s mivel látogatóink még sohasem hallották a szobor történetét, arra gondoltam, ez jó alaklom lesz arra, hogy újra elmeséljük.

Láttam, hogy August vérbeli történetmondó.- Mindnyájunknak jót tesz, ha újra

meghallgatjuk - tette hozzá. - A történetek arra valók, hogy elmondják őket, különben kihalnak, és ha kihalnak, nem fogunk emlékezni arra, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk.

Cressie bólintott, a strucctollak meglibbentek a fején, s a kis fuvallattól úgy éreztem, hogy egy igazi madár van a szobában.

- Helyes! Meséld el nekünk a történetet! - mondta.

August a fekete Mária-szoborhoz húzta a székét, és leült velünk szemben. Amikor belekezdett a történetbe, mintha nem is ő szólalt volna meg, hanem valaki más rajta keresztül, egy másik időből, egy másik helyről. Tekintetét

* Lukács 1:48

mereven az ablaknak szegezte, mintha az égben játszódna le előtte a történet.

- Tehát... Még régen, a rabszolgaság korában, amikor az embereket elnyomták és tárgyként kezelték, ők mindennap, minden éjjel imádkoztak a szabadulásért. A charlestoni szigeteken is imaházakba jártak az emberek, és ott énekeltek, imádkoztak, és minden alkalommal kérte valaki az Urat, hogy küldjön nekik szabadulást. Küldjön nekik vigasztalást. Küldjön nekik szabadságot.

Biztos voltam benne, hogy már vagy ezredszerre mondja el ezeket a bevezető sorokat, és pontosan ugyanúgy, ahogy egy másik, öregebb asszonytól hallotta, aki egy még nála is öregebb asszonytól hallotta. Úgy fakadt fel belőle, mint egy ének, aminek ritmusa előre-hátra ringatott bennünket. Már el is hagytuk a szobát, és magunk is a charlestoni szigeteken voltunk, ahol vártuk a szabadulást.

- Egy napon - folytatta August - egy Obadiah nevű rabszolga éppen téglákat rakott ki egy hajóra, amelynek tervezett útvonala az Ashley folyón át vezetett, amikor meglátott egy partra sodródott tárgyat. Ahogy a közelébe ért, észrevette, hogy egy fadarab az: egy fekete nőalak feltartott karral, ökölbe szorított kézzel.

August is felállt, és felvette ezt a bizonyos pózt. Pontosan úgy állt, mint a szobor: felemelt jobb karral és ökölbe szorított kézzel. Néhány másodpercig állt, mi pedig megbabonázva néztük.

- Obadiah kihúzta a szobrot a vízből, és megpróbálta talpra állítani. Aztán eszébe jutott, mennyit könyörögtek az Úrnak, hogy küldjön nekik szabadulást. Küldjön nekik vigasztalást.

Küldjön nekik szabadságot. Obadiah tudta, hogy az úr küldte a szobrot, de azt nem, hogy ki az. Letérdelt elé a mocsárba, és egyszer csak kristálytiszta női hangot hallott, egyenesen a szívéből: „Nyugodjatok meg. Itt vagyok. Majd én vigyázok rátok!”

Ez a történet sokkal jobbnak ígérkezett, mint a beatrixos.

- Obadiah megpróbálta felemelni a vízzel átitatott nőalakot, akit Isten küldött, hogy vigyázzon rájuk, de túl nehéz volt, ezért elment két rabszolgáért, és együtt cipelték a szobrot az imaházba, ahol a kandallóra állították. Mire eljött a következő vasárnap, már mindenki hallotta a partra sodort szoborról és arról, hogy miként szólott Obadiah-hoz. Az imaház zsúfolásig megtelt, még az ablakpárkányon is ültek emberek. Obadiah azt mondta, biztos benne, hogy a nőalakot az Úr küldte, de azt nem tudja, hogy kicsoda.

- Nem tudta, hogy kicsoda! - kiáltott fel Cukorbaba, félbeszakítva a történetet. Erre aztán Mária összes leánya vérszemet kapott, és hangosan ismételték: Egyikük sem tudta.

Rosaleenra pillantottam, akit alig ismertem meg, ahogy előrehajolt a széken, és együtt kántált a többiekkel.

Amikor elcsendesedtek, August így folytatta:- A legidősebb rabszolga egy Pearl nevű

asszony volt. Bottal járt, és ha ő beszélt, mindenki rá figyelt. Felállt, és így szólt: „Ő Jézus anyja”. Mindenki tudta, hogy Jézus anyját Máriának hívták, s hogy rettenetes fájdalmakat állt ki. Hogy erős volt és állhatatos, és anyai szív dobogott a

keblében. És lám most itt volt: ugyanazon a vízen át érkezett, amelyen keresztül őket rabszolgaságba hurcolták. Nyilván ismerte az ő szenvedéseiket, gondolták.

Bámultam a szobrot, és éreztem az összetört darabot a szívemben.

- Az emberek sírtak, táncoltak, tapsoltak. Egyenként odamentek hozzá, megérintették a kezét, a mellkasát, s végül egy piros szívet festettek a mellére, hogy az emberek megérinthessék a szívét. A Miasszonyunk megszabadította a szívüket a félelemtől, és menekülési terveket súgott a fülükbe. A merészebbek elszöktek, és északra mentek, azok pedig, akik itt maradtak, lelkükben felemelt ököllel éltek tovább. S bármikor elgyengültek, csak újra megérintették a szobor szívét.

- A szobor ereje olyan ismert lett, hogy még a gazda fülébe is eljutott, mire az szekéren elvontatta, és leláncoltatta a kocsiszínben. Ám az éjszaka leple alatt Mária megszökött, minden emberi segítség nélkül, és visszakerült az imaházba. A gazda ötvenszer láncolta le, és ő ötvenszer szakította szét a láncait, és ment haza. Végül a gazda feladta a küzdelmet, és megengedte, hogy maradjon.

A szobában csend lett. August egy percig némán állt, hogy mindenki megeméssze a hallottakat. Majd felemelte a hangját, és újra megszólalt. - Az emberek Leláncolt Miasszonyunknak nevezték el. De nem azért hívták így, mert láncokat viselt...

Nem azért hívták így, mert láncokat viselt, kántálták a leányok.

- Azért hívták Leláncolt Miasszonyunknak, mert szétszakította a láncokat!

June a lába közé szorította a csellóját, és belekezdett a Csodás kegyelembe, Mária Leányai pedig felálltak, és együtt hullámoztak, mint a színes tengeri algák az óceán fenekén.

Azt hittem, ez lesz az ünnepélyes záróaktus, de June átült a zongorához, és jazzes hangszerelésben játszani kezdte a Menj, mondd el a hegyeknek! című dalt. Ekkor August táncra perdült. Lunelle-hez libbent, az belecsimpaszkodott August derekába, Cressie Lunelle-ébe, Mabelee Cressie-ébe, s így lejtettek körbe-körbe a szobában. Cressie kénytelen volt a kezébe kapni karmazsinvörös kalapját. Amikor visszatáncoltak, Queenie és Violet is becsatlakozott, aztán Cukorbaba is. Én is szerettem volna beállni, de csak figyeltem Rosaleennal és Otissal együtt.

June egyre gyorsabban játszott. Meglegyeztem az arcomat, hogy egy kis levegőhöz jussak, és hirtelen megszédültem.

Amikor abbamaradt a tánc, a leányok félkörben, zihálva álltak a Leláncolt Miasszonyunk előtt, és ami ezután következett, attól a lélegzetem is elállt. Egyenként odamentek a szoborhoz, és megérintették az elfakult piros szívet.

Queenie a lányával együtt ment oda, és a fához dörzsölték a tenyerüket. Lunelle Mária szívéhez nyomta az ujjait, majd lassan, megfontoltan, egyenként megcsókolta mindegyiket. A látványtól kicsordult a könnyem.

Otis a szobor szívéhez nyomta a homlokát; ő állt ott a leghosszabb ideig, fejét a szívnek támasztotta, mint aki egy üres tankot tölt fel.

June közben végig zongorázott, amíg egyenként mindenki a szoborhoz nem ment, végül csak Rosaleen meg én maradtunk hátra. May odabiccentett June-nak, hogy folytassa a játékot, azzal megfogta Rosaleen kezét, és odahúzta a Leláncolt Miasszonyunkhoz. Így hát Rosaleen is megérinthette Mária szívét.

Én is szerettem volna megérinteni a fakuló piros szívet, jobban, mint bármit a világon. Felemelkedtem a székről, kábának éreztem magam, még mindig kissé szédültem. Felemelt kézzel lépdeltem a fekete Mária elé. Ám épp mielőtt megérinthettem volna, June abbahagyta a zongorázást. A dal kellős közepén. Ott maradtam csendben, kinyújtott kézzel.

Visszahúztam a kezem, és körülnéztem. Mintha egy vonatablakon keresztül láttam volna a világot. Ködfátyol ereszkedett a szemem elé. Nem tartozom közétek, gondoltam.

Mintha lebénult volna az egész testem, mozdulni se bírtam. Milyen jó lenne összezsugorodni egészen picire, hogy ne legyek nagyobb, mint egy parányi pötty.

Hallottam, hogy August megdorgálja June-t, de a hangja egészen távolinak tűnt.

A Leláncolt Miasszonyunkat hívtam, de lehet, hogy nem is mondtam ki hangosan a nevét, csak magamban. Ez az utolsó, amire emlékszem. Ahogy visszhangzik a neve az űrben.

Amikor felébredtem, August ágyán feküdtem a nappalival szemben, a homlokomon jéghideg

vizes törülközővel, és August meg Rosaleen néztek le rám. Rosaleen felhúzta a szoknyáját, és azzal legyezett, felfedve combjának nagy részét.

- Mióta szoktál rá az ájulásra? - kérdezte, és leült az ágy szélére, amely úgy lenyomódott, hogy felé gurultam. A karjába vett. Valamiért ettől csak még kínzóbban fájt a szívem, amit már képtelen voltam elviselni, úgyhogy kiszabadítottam magam, és kértem egy kis vizet.

- Biztos a hőség - mondta August. - Be kellett volna kapcsolnom a ventilátort. Legalább negyven fok volt odabenn.

- Már jól vagyok - mondtam, de az igazat megvallva, nagyon össze voltam zavarodva.

Úgy éreztem, csodálatos titokra leltem: az ember lehunyja a szemét, és kilép az életből, anélkül, hogy meghalna. Csak el kell ájulni. Már csak azt nem tudtam, hogyan lehet ezt előidézni, hogyan húzzam ki a dugót a konnektorból, amikor úgy érzem, jó lenne kikapcsolnom magam.

Ájulásom után Mária leányai szétszéledtek, May pedig a siratófalhoz sietett. June felment a szobájába, és magára zárta az ajtót, a lányok a konyhába sereglettek. A hőségre fogtuk. A hőségtől fira dolgokat művel az ember.

El se tudják képzelni, hogy sürgölődött körülöttem egész nap August és Rosaleen. Kérsz egy kis mentás frissítőt, Lily? Ne tegyünk a fejed alá egy tollpihepárnát? Tessék, nyeld le szépen ezt a kanál mézet!

A tévészobában ültünk, én tálcáról ettem a vacsorát, ami már önmagában is privilégiumnak számított. June még mindig nem jött elő a szobájából, és nem felelt Augustnak, aki az ajtón kiabált be neki. May pedig, akit eltiltottak a tévé mellől, mert ma túl sokat járt a siratófalnál, a konyhában vagdosott ki recepteket a McCall újságból.

A tévében Mr.: Cronkite bemondta, hogy rakétát fognak felküldeni a Holdra. „Július huszonnyolcadikán az Amerikai Egyesült Államok fellövi a Ranger Seven rakétát a floridai Cape Kennedyről - mondta. - A rakéta 430 ezer kilométernyi repülés után leszáll a Holdon.”

- Jesszusom! mondta Rosaleen - Rakéta a holdon!

August a fejét csóválta. Legközelebb már járkálni fognak rajta!

Előtte mindnyájan azt hittük, hogy Kennedy elnök meghibbant, amikor bejelentette, hogy embert küldünk a Holdra. A városi újságban az ügyről csak úgy beszéltek, mint az elnök „Hold-kóros” látomásáról. Bevittem a cikket az iskolába, hogy kirakják az aktuális tényeket tartalmazó faliújságra. Mindnyájan csak legyintettünk. Ember a Holdon. Aha, persze...

De a versenyszellem ösztönző erejét sosem szabad alábecsülni. Le akartuk győzni az oroszokat - számunkra ettől forgott a föld. És most mintha tényleg nyerésre álltunk volna.

August kikapcsolta a készüléket. - Kimegyek a levegőre.

Együtt mentünk ki a kertbe, August és Rosaleen két oldalról fogták a könyökömet, hátha megint el akarok ájulni.

Köztes napszak volt ez, a naplemente s az alkony előtt, az a napszak, amit sosem tudok közömbösen nézni, mert a teret valami csendes mélabú lengi be. August az égre tekintett. Épp akkor kelt fel a hold, hatalmas volt, és kísértetiesen ezüstös fényben ragyogott.

- Jól nézd meg magadnak, Lily! - mondta. - Mert most látod valaminek a végét.

- Igazán?- Igazán. Mert amióta az ember megjelent a

földön, a Hold mindig rejtély volt a számára. Gondolj csak bele. A Hold óceánokat képes megmozdítani, s miután eltűnik, mindig visszatér. Az anyám régen azt mondta nekem, hogy a Miasszonyunk a Holdon él, s ha az arca ragyog, táncoljak, ha viszont sötét, merüljek álomba.

August hosszan nézett fel az égre, majd a ház felé fordult. - Attól fogva, hogy az ember a Holdra lép, minden másképp lesz. Mostantól fogva csak egy újabb nagyszabású tudományos projekt tárgya lesz.

Eszembe jutott az álmom, amit azon az éjszakán láttam, amikor a tó mellett aludtunk Rosaleennal; amikor azt álmodtam, hogy a Hold darabokra törik szét.

August eltűnt a házban, Rosaleen is elindult a méhészházba lefeküdni. Én még kint maradtam. Bámultam az eget, és elképzeltem, ahogy a Ranger Seven kilő a Hold felé.

Tudtam, hogy egy nap visszamegyek majd a nappaliba, amikor senki sincs ott, és megérintem

a Miasszonyunk szívét. Utána pedig megmutatom Augustnak anyám képét, s akkor majd meglátjuk, vajon elszabadul-e a Hold, és lezuhan-e az égből.

Hogyan került egyenlőségjel a méhek és a szexualitás

közé? Ők maguk nem élnek rituális nemi életet.A kaptár inkább emlékeztet kolostorra, mint

bordélyházra.

A KIRÁLYNŐNEK MEG KELL HALNIA, ÉS EGYÉB DOLGOKA MÉHEK MEG AZ EMBEREK ÉLETÉBŐL

Hetedik fejezet

Mindig felpattantam, ha szirénázást hallottam, akár mentősziréna szólt a távolban, akár rendőri üldözés volt a tévében. Legbelül mindig fel voltam rá készülve, hogy egyszer csak idehajt T. Ray vagy Mr. Gaston, a Cipő, és véget vet ennek a mesés életnek. Már nyolc teljes napja éltünk August házában. Nem tudtam, meddig képes a fekete Mária a függönye mögé rejteni minket.

Hétfő reggel, július 13-án, reggeli után épen a méhészházba igyekeztem vissza, amikor észrevettem, hogy egy ismeretlen fekete Ford parkol a kocsibejárón. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, aztán eszembe jutott, hogy ma jön vissza dolgozni Zach.

Mostantól August, Zach és én dolgozunk majd együtt. Utólag szégyellem, de akkor rossz néven vettem a betolakodást.

Viszont kellemes csalódásban volt részem. Amikor megláttam, éppen mikrofonként tartotta a kezében a mézszitát, és énekelt: „I found my thill on Blueberry Hill”. Az ajtó mögül figyeltem, nem akartam, hogy észrevegyen, de amikor belekezdett a „Viva Las Vegas”-ra, és Elvis Presley stílusában ringatta hozzá a csípőjét, kitört belőlem a bevetés.

Zach villámgyorsan megperdült, ledöntött egy tálcakeretet, és minden szanaszét gurult a földön.

- Csak énekeltem! - mondta, nem mintha ezzel bármi újat mondott volna. - Te meg ki vagy?

- Lily - feleltem. - Augustéknál lakom.- Zachary Taylor - mutatkozott be.- Zachary Taylor elnök volt - mondtam neki.- Ja, úgy hírlik. - Előhalászott egy kutyabárcát,

amely a nyakláncán lógott az inge alatt, és az orrom alá dugta. - Tessék, olvasd el! Zachary Lincoln Taylor. - Aztán elmosolyodott, arcán, az egyik oldalon kis gödröcske. Ez mindig levett a lábamról.

Zach rongyot hozott, és feltakarította a padlót.- August mondta, hogy itt vagy, és segítesz

nekünk, de azt nem említette, hogy... fehér vagy.- Fehér vagyok, valóban - mondtam. - Ennél

fehérebb már nem is lehetnék.Zachary Lincoln Taylor viszont távolról sem volt

az. Még a szeme fehérje sem volt teljesen fehér. Széles válla volt, keskeny csípője és rövidre nyírt haja, mint a legtöbb néger fiúnak, de az arcáról nem tudtam levenni a szemem. Ha őt letaglózta, hogy én fehér vagyok, engem letaglózott, hogy ő mennyire jóképű.

Az iskolámban mindig csúfolták a színes bőrűeket a szájuk és az orruk miatt. Én is nevettem az ilyen vicceken, abban reménykedve, hogy ettől majd befogadnak. Most a legszívesebben tollat ragadnék, és azonnal írnék egy levelet az iskolai nagygyűlésnek, hogy mennyire nincs igazuk. Látnotok kéne Zachary Taylort!

Hogyan felejthette el August megmondani neki, hogy fehér vagyok? Nekem bezzeg millió dolgot mesélt Zachről. Tudtam, hogy August a keresztanyja, hogy az apja elhagyta, amikor még egészen kicsi volt, és az anyukája ugyanabban az iskolában volt ebédlős, ahol June tanított. Jövőre lesz másodikos a fekete gimnáziumban, ahol eddig csupa kitűnő osztályzatot kapott, és középhátvéd a focicsapatban. August azt is mesélte, hogy szélsebesen fut, s talán ez lesz a belépőjegye a főiskolára északon. Tehát ígéretesebb jövő előtt áll, mint én, mivel a dolgok jelenlegi állása szerint örülhetek, ha egy szépségszalonig viszem.

- August a Satterfield farmra ment, a kaptárokat ellenőrizni. Azt mondta, segítsek neked. Mit csináljak? - kérdeztem.

- Például ragadj magadhoz néhány keretet onnan a kaptáros dobozokból, és segíts megtölteni a fedelezőt.

- Szóval ki a kedvenced, a Fats Domino vagy Elvis? - kérdeztem, miközben bedobtam az első keretet.

- Miles Davis! - felelte.- Őt nem ismerem.

- Naná, hogy nem ismered. Pedig ő a legjobb trombitás a világon. Bármit odaadnék azért, hogy úgy játsszak, mint ő.

- Még a focit is feladnád?- Honnan tudod, hogy focizom?- Tudok egyet s mást - mondtam, és

rámosolyogtam.- Azt látom. - Igyekezett nem visszamosolyogni.Barátok leszünk, gondoltam magamban.Bekattintotta a kapcsolót, a mézpergető pedig

forogni kezdett, egyre nagyobb sebességgel.- Hogy kerültél ide? - kérdezte.- Rosaleennal Virginia felé tartottunk a

nagynénémhez. Az apám meghalt egy traktorbalesetben, anyám pedig még akkor, amikor egészen kicsi voltam, ezért megpróbálom felkutatni a családomat északon, mielőtt beraknak egy árvaházba, vagy ilyesmi.

- De hogy kerültél ide?- Ja, úgy érted, Augusthoz? Stoppoltunk, és

Tiburonban tettek le minket. Bekopogtunk August ajtaján, ő pedig elszállásolt minket. Így.

Bólintott, mintha ez teljesen logikus volna.- Mióta dolgozol itt? - váltottam témát.- Amióta gimibe járok. Ha nincs fociszezon,

iskola után mindennap eljövök, és szombatonként, meg egész nyáron. Már vettem is egy kocsit a tavalyi keresetemből.

- Azt a Fordot, ami kint parkol?- Aha. 59-es Ford Fairline! - mondta.Megint kattintott egyet a pergető kapcsolóján,

és a gép morogva leállt. - Gyere, megmutatom.Az arcom visszatükröződött a kocsi oldalán.

Esténként biztos fennmarad, és a trikóival

fényesíti, gondoltam. Körbejártam, és nagy áhítattal bámultam.

- Megtaníthatnál vezetni - mondtam neki.- De nem ezen a kocsin.- Miért nem?- Mert olyan lánynak látszol, aki szinte biztos,

hogy összetör valamit.Már készültem visszavágni, amikor

észrevettem, hogy vigyorog. Arcán, az egyik oldalon ott volt megint az a gödröcske.

- Az tuti. Ripityára.

Mindennap a méhészházban dolgoztam Zachkel. August és Zach már összegyűjtötték a méz nagy részét a telepről, de még mindig rengeteg kiépített keret volt a kaptárokban.

Beindítottuk a melegítőt, egy acélkádban felfogtuk a viaszt, aztán betöltöttük a kereteket a pergetőbe, és vadonatúj harisnyákkal leszűrtük a mézet. August mindig hagyott egy kis virágport a mézében, mondván, hogy egészséges, úgyhogy erre mi is ügyeltünk. Néha kis lépdarabokat is raktunk az üvegekbe, és csak utána öntöttük rá a mézet. Vigyázni kellett, hogy friss lépek legyenek, peték nélkül, mert senki sem örült volna, ha méhlárvákat talál a mézében.

Ezenkívül gyertyaformákba öntöttünk méhviaszt, vagy befőttesüvegeket mostunk; a mosószertől olyan lett a kezemen a bőr, mint a kukoricacsuhé.

A napnak csak egyetlen részét utáltam, a vacsorát, amikor June közelében kellett lennem.

Az ember azt gondolná, hogy aki haldokló embereknek zenél, csakis kedves ember lehet. Nem értettem, miért utál annyira. Az volt az érzésem, hogy többről van szó, mint hogy fehér vagyok és visszaélek a vendégszeretetükkel.

- Hogy érzed magad, Lily? - kérdezte mindennap az asztalnál. Mintha tükör előtt gyakorolta volna.

Mire én: - Minden a legnagyobb rendben. És te hogy vagy, June?

Erre ő Augustra pillantott, aki úgy csinált, mintha borzasztóan lekötné a társalgásunk. - Jól - felelte June.

Miután ezt megbeszéltük, ölünkbe helyeztük a szalvétánkat, és az étkezés hátralévő részében lehetőség szerint nem vettünk egymásról tudomást. Tudtam, hogy August próbálja enyhíteni June felém áradó ellenszenvét, de legszívesebben azt mondtam volna neki: Tényleg azt hiszed, hogy June Boatwrightot vagy engem egy fikarcnyit is érdekel, hogy van a másik? Kár a gőzért!

Egyik este az Üdvözlégy Mária után August így szólt: - Lily, ha kedved van megérinteni a Miasszonyunk szívét, nyugodtan tedd meg. Ugye, June?

June-ra pillantottam, aki kényszeredetten rám mosolygott.

- Talán majd egy másik alkalommal - feleltem.Nyugodtak lehetnek, ha a méhészházban

haldokoltam volna az ágyamon, és már semmi más nem tudott volna megmenteni, csak June együttérzése, hát inkább a halált választom, és

spurizom a mennybe. Vagy a pokolba. Bár nem voltam benne biztos.

Az ebédet viszont nagyon szerettem. Zachkel együtt ebédeltünk a fenyőfák hűvösében. May majdnem mindennap kolbászos szendvicset készített nekünk. Ezenkívül mindig számíthattunk az úgynevezett gyertyatartó-salátára, ami egy ananászszeletbe állított fél banánt jelentett. - Meggyújtom a gyertyádat! - mondta May, és meggyújtott egy képzeletbeli gyufát. Egy fogpiszkálóval még egy szem cseresznyebefőttet is rászúrt a banán hegyére. Mintha Zachkel még mindig óvodások lennénk. De nem okoztunk neki csalódást, úgy tettünk, mintha nagyon felvillanyozna minket a banán meggyújtása. Desszert gyanánt jeges citromkockákat ropogtattunk, amiket May jégtálcán fagyasztott le. Egyik nap ebéd után a füvön üldögéltünk, és hallgattuk, hogyan csapdossa a szél az ágyneműt, amit Rosaleen teregetett ki a szárítókötélre.

- Mi a kedvenc tantárgyad az iskolában? - kérdezte Zach.

- Az angol.- Fogadjunk, hogy imádsz fogalmazást írni! -

mondta, és a szemét forgatta.- Ami azt illeti, tényleg szeretek. Író akartam

lenni, s a szabadidőmben angolt tanítani.- Akartál?- Nem hiszem, hogy árvaként túl sok esélyem

lenne.Helyesebben törvény elől bujkáló

szökevényként. A dolgok jelenlegi állása szerint még abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán visszakerülök a gimnáziumba.

Zach az ujját bámulta. Éreztem erős izzadságszagát. Mézfoltos volt a trikója, csőstül szálltak rá a legyek, úgyhogy szüntelenül csapkodott maga körül.

Kis idő után megszólalt. - Nekem sincs túl sok.- Micsodád nincs túl sok?- Nem hiszem, hogy sok esélyem volna.- Miért ne lenne? Te nem vagy árva.- Nem - felelte. - Én néger vagyok.Elszégyelltem magam. - De miért? Focizhatnál

a főiskolai csapatban, és lehetne belőled profi játékos.

- Miért gondolják a fehérek, hogy mi csak a sportban lehetünk sikeresek? Én nem akarok focizni! - mondta. - Ügyvéd akarok lenni.

- Tőlem aztán nyugodtan lehetsz ügyvéd - feleltem kicsit ingerülten. - Csak még sose hallottam néger ügyvédről, ennyi az egész. Az ember csak úgy tud elképzelni dolgokat, ha már hallott róluk.

- Marhaság. Pont azt lehet elképzelni, amiről az ember még nem hallott soha.

Lehunytam a szemem. - Jól van, akkor elképzelek egy néger ügyvédet. Te vagy a néger Perry Mason. Jönnek hozzád az ártatlanul megvádolt emberek az egész államból, te pedig az utolsó pillanatban lerántod a leplet az igazságról, miután a valódi bűnöst behúztad a csőbe a tanúk padján.

- Ahogy mondod! - felelte. - Jól seggbe rúgom őket az igazsággal. - Nevetett, a nyelve fűzöld volt a citromos jégkockától.

Ettől kezdve mindig ezzel ugrattam: Zach, a seggberúgó ügyvéd.

- Nézd csak, ki van itt, Zach, a seggberúgó ügyvéd!

Rosaleen ekkortájt kezdett nyugtalankodni. - Mégis, mit akarsz csinálni? Jelentkezel a naptáras nővéreknél, hogy fogadjanak örökbe? - kérdezte lépten-nyomon. - Álomvilágban élsz! Álomvilágban! - hajtogatta.

Álomvilágban élsz, ha úgy élsz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, vagy azt hiszed, hogy bármi érdemlegeset megtudhatsz anyádról. Már biztos üldöz minket a rendőrség.

Mire én minden alkalommal visszavágtam. - És mi rossz van abban, ha álomvilágban élek?

- Hogy fel kell ébredned! - felelt ingerülten Rosaleen.

Egyik délután, mikor egyedül voltam a méhészházban, June lépett be azzal, hogy Augustot keresi. Legalábbis ezt mondta. Karba tett kézzel megállt előttem. - Nos... - szólalt meg -, ha jól számolom, itt vagytok már vagy... mennyi is? Két hete?

Lehet ennél egyértelműbben fogalmazni?- Nézd, ha azt szeretnéd, hogy elmenjünk

Rosaleennal, már itt sem vagyunk - mondtam. - Írok a nagynénémnek, és ő majd küld pénzt buszra.

Felvonta a szemöldökét. - Azt hittem, hogy nem emlékszel a nagynénéd vezetéknevére, most meg a nevét és a címét is tudod.

- Valójában eddig is tudtam - feleltem. - Csak reménykedtem benne, hogy itt maradhatunk még

egy kis ideig, mielőtt végleg búcsút mondanánk nektek.

Mintha egy kissé meglágyultak volna a vonásai, de inkább csak képzelődtem.

- Szent Kleofás! Mi ez a badarság, hogy elmentek? - kérdezte August az ajtóból. Egyikünk sem látta, hogy bejön. Dühös pillantást vetett June-ra. - Senki sem akarja, hogy elmenjetek, Lily, amíg nem érzitek úgy, hogy eljött az ideje.

August íróasztala mellett álltam, és a papírokkal babráltam. June megköszörülte a torkát. - Öö... nekem vissza kell mennem gyakorolni - mondta, és kiviharzott az ajtón.

August hozzám lépett, és leült az íróasztalához a székbe. - Lily, nekem nyugodtan elmondhatsz bármit! - mondta, és az ölébe vont. Nem volt olyan puha és süppedős, mint Rosaleené, hanem csontos és vékony.

Semmire sem vágytam jobban, mint hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, hogy elszaladjak, kihúzzam a táskámat az ágy alól, és visszajöjjek anyám holmijaival. Kivegyem a fekete Mária képét, és azt mondjam: Ez az anyámé volt, pontosan ugyanaz a kép, amit a mézesüvegeidre teszel. A hátán ez állt: Tiburon, Dél-Karolina, és én ebből tudom, hogy itt járt. Szerettem volna feltartani a fényképét, és megkérdezni: Láttad őt valaha? Gondolkozz csak nyugodtan. Gondolkozz erősen.

De még nem tettem a kezemet a fekete Mária szívére, és addig nem mertem mindezt elmondani. August mellkasára dőltem, és leküzdöttem ezt a titkos vágyamat, mert féltem, hogy ezt feleli: Nem, soha életemben nem láttam

ezt a nőt. És azzal mindennek vége lenne. Jobb volt nem tudni a bizonyosságot.

Kibújtam az öléből. - Megyek, segítek a konyhában. - Átmentem az udvaron, anélkül, hogy egyszer is visszanéztem volna.

Aznap éjjel, amikor a tücsökciripelés és Rosaleen horkolása kíséretében leszállt az éjszaka, jó alaposan kisírtam magam. Nem is tudtam, miért sírok. Csak úgy, mindenért. Szörnyű volt, hogy hazudok Augustnak, miközben ő olyan jó hozzám. Rosaleennek feltehetően igaza volt az álomvilággal kapcsolatban. Biztos voltam benne, hogy Szűz Mária nem állt be helyettem az őszibarackosba, mint ahogy Beatrix helyett beállt a kolostorban.

Neil majdnem minden este átjött, és June-nal üldögélt a nappaliban, miközben mi a tévében A szökevényt néztük a kisszobában. Milyen jó lenne, mondta August, ha a szökevény előremenne, megtalálná a félkarú embert, és leszámolna vele egyszer és mindenkorra.

A reklámok alatt úgy tettem, mint aki vízért megy, de helyette az előszobába osontam. és megpróbáltam kihallgatni June és Neil beszélgetését.

- Kérlek, mondd meg, hogy miért nem! - hallottam egyik este Neil hangját.

Mire June: - Mert nem tehetem.- Ez így nem jó.- Sajnálom, csak ezzel tudok szolgálni.- Nézd, June, nem várhatok örökké! - mondta

Neil.Már vártam, mit lép erre June, amikor Neil

váratlanul kilépett az ajtón, és meglátott, amint a

falhoz lapulva kihallgatom legintimebb beszélgetésüket. Egy másodpercre úgy éreztem, mindjárt beárul June-nak, de végül elment, és bevágta maga mögött az ajtót.

Lóhalálában inaltam vissza a kisszobába, de még hallottam, hogy June torkából feltör a zokogás.

Egyik reggel August elküldött engem és Zachet, hogy begyűjtsük a nyolc kilométerre található, utolsó kereteket. Rettenetes meleg volt, ráadásul szinte vágni lehetett a levegőt a szúnyogoktól.

Zach tiszta erőből nyomta a gázpedált, a méhészkocsi száguldott, ami körülbelül ötven kilométer per órás sebességet jelentett. A szél felborzolta a hajamat, a kocsiban frissen nyírt fű illata lengedezett.

Az út szélét frissen szedett gyapot borította, amely a tiburoni magtalanító gépek felé tartó teherautókról esett le. Zach azt mondta, hogy idén a gazdák a gabonaféreg miatt korán ültették el és gyűjtötték be a gyapotot. A főúton szanaszét szóródott a gyapot, és olyan volt, mintha hó borítaná az utakat, gondoltam is, milyen jól jönne most egy hóvihar, hogy lehűtse a levegőt.

Elkezdtem ábrándozni arról, hogy Zach félreáll a teherautóval, mert a hótól nem tud vezetni, aztán hógolyózunk, hajigáljuk egymást a puha, fehér hógyapottal. Azután építünk egy hóbarlangot, és összefonódva alszunk, hogy melegítsük egymást, a karjaink és a lábaink meg

olyanok, mint a fekete-fehér szalagok. Ez az utolsó kép annyira felizgatott, hogy remegni kezdtem. A hónom alá dugtam a kezem; jéghideg lett az izzadságomtól.

- Jól vagy? - kérdezte Zach.- Igen, miért?- Mert remegsz.- Jól vagyok. Ez néha előfordul velem.Elfordultam, és kinéztem az ablakon, de csak a

mezők szaladtak el a szemem előtt meg egy-két omladozó fabódé és néhány elhagyatott, régi színes ház. - Mennyit kell még mennünk? - kérdeztem, mint akinek elege van a kirándulásból.

- Rosszkedved van?Nem válaszoltam, csak bámultam ki a piszkos

szélvédőn.Amikor lefordultunk az autóútról, és egy

hepehupás földútra tértünk rá, Zach mondta, hogy Mr. Clayton Forrest birtokán vagyunk, aki az ügyvédi iroda várótermében Fekete Madonna Mézet tart és méhviaszos gyertyákat, hogy vegyenek a kliensei. Zach munkakörében az is szerepelt, hogy a friss mézet és gyertyákat a bizományi értékesítő helyekre szállítsa.- Mr. Forrest mindig megengedi, hogy egy kicsit az irodájában maradjak.- Ühüm.- Elmeséli nekem az ügyeket, amiket megnyert.Egy bukkanón hajtottunk át, és akkorát huppantunk az ülésen, hogy bevertük a fejünket a teherautó tetejébe, amitől valamiért pont az ellenkezőjére fordult a kedélyállapotom. Úgy elkezdtem nevetni, mint akit csiklandoznak. Minél

többször verődött neki a fejem a kocsi tetejének, annál jobban nevettem, végül pedig röhögőgörcsben törtem ki. Úgy nevettem, ahogy May sírt.

Először Zach direkt a bukkanókra ment, hogy hallja a nevetésemet, de egy idő után már idegesíthette, mert láthatóan képtelen voltam abbahagyni. Megköszörülte a torkát, lelassított, és kikerülte a huppanókat.

Végül csak sikerült abbahagynom, akármitől is volt. Eszembe jutott az a kellemes érzés, amikor elájultam a Mária Leányainak találkozóján, és hogy legszívesebben újra elájultam volna ott helyben, a teherautóban. Irigyeltem a teknősöktől a páncéljukat: abban bármikor eltűnhetnek, ha akarnak.

Bár nem néztem oda, érzékeltem Zach légzését, a mellkasán feszülő ingét, a kormányt tartó karját, sötét bőre keménységét. A bőre titokzatosságát.

Butaság volt azt hinni, hogy bizonyos dolgok nem történhetnek meg, például az, hogy egy négerhez vonzódjon valaki. Én eddig őszintén hittem, hogy ilyesmi nem történhet meg, ahogy a víz sem folyik felfelé, vagy a sónak sincsen édes íze. Ez a természet rendje. Lehet, hogy pusztán olyasmihez vonzódtam, ami úgysem lehet az enyém. De az is lehet, hogy a vágy ott tör fel, ahol neki tetszik, és fittyet hány azokra a szabályokra, amelyek az életünket és halálunkat irányítják. Pont azt lehet elképzelni, amiről az ember még sohasem hallott! - mondta Zach.

Megállította a mézes kocsit néhány fa mellett, ahol egy rakásban húsz kaptár bújt meg, hogy a

méheknek árnyékot nyújtson nyáron, télen pedig a széltől óvja őket. A méhek sokkal érzékenyebbek, mint régen gondoltam. Ha nem az atkák ritkítják őket, akkor a rovarirtók vagy a szörnyű időjárás.

Zach leszállt a kocsiról, és mindenféle felszerelést vett elő a teherautó hátuljából - sisakokat, extra kereteket meg egy füstölőt, amit átnyújtott, hogy gyújtsam meg. Kámforgyomon és vad azáleán tapostam, hangyabolyokon lépkedtem át, közben lengettem a füstölőt, Zach pedig felemelte a kaptárok fedelét, és beléjük kukkantott, hogy vannak-e bennük kiépített keretek.

Mozdulatai arról árulkodtak, hogy őszintén szereti a méheket. El sem hittem, hogy ennyire gyengéd és finom tud lenni. Az egyik keretről, amelyet felemelt, szilvakék méz csordogált.

- Ez majdnem lila! - kiáltottam fel.- Amikor nagyon meleg van, és a virágok

kiszáradnak, a méhek fekete bodzát szopogatnak. Ettől lesz lila a méz. Két dollárt adnak egy üveg lila mézért.

Zach bedugta az ujját a lépbe, felemelte a fátylamat, és az ajkam felé nyúlt. Kinyitottam a számat, beengedtem az ujját a számba, és leszopogattam. Szélesen elmosolyodott, bennem pedig forróság áradt szét. Felém hajolt. Azt akartam, hogy hajtsa fel a fátylamat, és csókoljon meg, és tudom, hogy ő is ezt akarta, abból, ahogy a szemembe nézett. Így álltunk egy darabig, miközben a méhek a fejünk körül cikáztak, és sistergő hangot hallattak, mint a szalonna. Azt jelezte, hogy nincs veszély. Rájöttem, hogy a

veszély olyan valami, amihez az ember hozzászokik.

De ahelyett, hogy megcsókolt volna, a következő kaptárhoz lépett, és folytatta a munkáját. A füstölő kialudt. Mögötte haladtam, és egyikünk sem szólalt meg. A teli kereteket szótlanul felpakoltuk a teherautóra, némán, mint akik elharapták a nyelvüket, s így is maradtunk egészen a városhatárt jelző tábláig.

TIBURON - népesség: 6502 főWillifred Marchant otthona- Ki az a Willifred Marchant? - kérdeztem.

Igyekeztem megtörni a csendet, és visszazökkenteni a dolgokat a normális kerékvágásba.

- Tényleg sohasem hallottál Willifred Marchantról? - kérdezte. - Pedig egy világhíres írónő, aki három Pulitzer-díjas könyvet írt a dél-karolinai lombhullató fákról.

Kuncogtam. - Nem is nyert Pulitzer-díjakat.- Jobb, ha csöndben maradsz, mert Willifred

Marchant könyvei legalább akkora becsben állnak Tiburonban, mint a Biblia. Minden évben van egy hivatalos Willifred Marchant-napunk, és az iskolában ilyenkor faültető ünnepségek vannak. Marchant mindig nagy szalmakalapot visel, és egy kosár rózsaszirom van nála, amit a gyerekekre szór.

- Ne...!- De bizony. Miss Willie elég fura szerzet.A lomhullató fák biztosan érdekes téma, de én

inkább emberekről írnék.- Ja persze, el is felejtettem, hogy te író akarsz

lenni. Te meg Miss Willie!

- Szóval, azt gondolod, sose lesz belőlem írónő.- Én nem mondtam ilyet.- De gondoltál.- Miről beszélsz? Nem igaz.Kibámultam az ablakon. A szabadkőművesek

házát, használtautó-telepet meg a Firestone autógumi- üzlete láttam.

Zach rátaposott a fékre a Dixie kávézó melletti stoptáblánál, amely a járási marhatenyészet előudvarában állt, s ez valamiért feldühített. Nem értettem, hogy az emberek hogyan képesek orrfacsaró tehénbűzben reggelizni, ebédelni és vacsorázni. Szerettem volna kikiabálni az ablakon: - Miért nem zabáljátok máshol a reggeli zabkásátokat? Itt tehéntrágyától bűzlik a levegő!

Émelyegtem attól, hogy az emberek így élik az életüket, tehéntrágya és zabkása között. A szemem szikrát hányt mérgemben.

Zach átment a kereszteződésen. Éreztem, hogy tekintete a tarkómba fúródik. - Dühös vagy? - kérdezte.

Azt akartam mondani, hogy : „Igen, dühös vagyok, mert azt hiszed, hogy nem viszem semmire!” Ehelyett azonban valami egészen más jött ki a torkomon, egy szánalmasan idióta mondat: - Én nem fogok rózsaszirmokat szórni senkire! - mondtam, és elsírtam magam. Szinte fulladoztam a könnyeimtől, levegőért kapkodtam.

Zach kigurult az út szélére: - Ejnye-bejnye, mi a baj? - Átkarolt, és maga mellé húzott az ülésre.

Azt hittem, hogy az elveszett jövőm miatt sírok, amiben hinni mertem Mrs. Henry bátorító szavai után, aki ellátott könyvekkel és nyári olvasmánylistákkal, s akivel komoly

beszélgetéseket folytattunk a Columbia egyetemi ösztöndíjamról. De ahogy ültem szorosan Zach mellett, rájöttem, hogy valójában a gödröcske miatt sírok az arcán, amit imádok, mert bármikor, ha ránézek, elönt az a furcsa forróság, és végigfut a csípőmtől a térdkalácsomig. Már épp kezdtem normális lányként viselkedni, amikor hirtelen minden összeomlott. Szóval rájöttem, hogy Zach miatt sírok.

A vállára hajtottam a fejemet, és azon tűnődtem, hogy bír engem elviselni. Egyetlen nap leforgása alatt bemutattam esztelen vihogást, rejtett bujaságot, gőgös viselkedést, önsajnálatot és hisztérikus zokogást. Szándékosan sem csinálhattam volna jobban.

Magához szorított, és a hajamba suttogta: - Minden rendben lesz. Egy napon majd klassz író leszel! - Láttam, ahogy mögénk pillant, aztán az út túloldalára. - Most pedig menj szépen vissza a te oldaladra, és töröld meg az arcod! - mondta, és átnyújtott egy olajszagú rongyot a padlóról.

Amikor a méhészházhoz értünk, senki sem volt ott, csak Rosaleen, aki épp a ruháit szedte össze, mert eldöntötte, hogy felköltözik Mayhez. Két röpke órát voltam csak távol, s közben az egész életünk felbolydult.

- Hogyhogy elköltözöl? - kérdeztem.- Mert May nagyon fél egyedül éjszaka.Rosaleen ezentúl a nagy dupla ágyban fog

aludni, bagóscsupornak megkapja May

szekrényének alsó fiókját, és a fürdőszoba csak egy karnyújtásnyira lesz tőle.

- Nem hiszem el, hogy itt hagysz teljesen egyedül! - kiabáltam. Zach bepattant a kisteherautóba, és amilyen gyorsan csak tudta, kipakolta a kereteket a méhészkocsiból. Gondolom, egy időre elege lett a női hisztériából.

- Nem hagylak el. Hozok egy matracot! - mondta Rosaleen, és a zsebébe tömte a fogkeféjét, meg a Red Rose bagóját.

Karba tett kézzel álltam, a blúzom még mindig nedves volt a sok sírástól.

- Rendben van, menj csak. Nem érdekel.- Lily, az az ágy rosszat tesz a hátamnak. És ha

nem vetted volna észre, a lábai már egészen meggörbültek. Nélkülem is jól elleszel.

Összeszorult a mellkasom. Nélküle is jól elleszek. Elment az esze?

- Nem akarok felébredni az álomvilágból! - mondtam, de a mondat felénél elcsuklott a hangom, a szavak útirányt változtattak, és visszafordultak a számban.

Ült az ágyon, amit tiszta szívemből gyűlöltem, mert miatta ment May szobájába. Maga mellé ültetett. - Tudom, hogy nem akarod, de itt leszek, amikor felébredsz. Lehet, hogy May szobájában alszom, de hidd el, azért nem hagylak el.

Megpaskolta a térdemet, ahogy a régi időkben. Csak paskolta, és egyikünk sem szólat meg. Úgy éreztem magam, mint a rendőr kocsijában, úton a börtön felé. Rosaleen paskoló keze nélkül képtelen lennék létezni.

Rosaleen átvitte a cókmókját a rózsaszín házba, én pedig utánamentem, hogy megvizsgáljam az új

szobáját. Felmentünk a lépcsőn a verandára. August a verandán ült a hintaágyban, amely két lánccal a mennyezetre volt erősítve. Előre-hátra ringott, közben pedig narancslét szürcsölt és az új könyvét olvasta, amit a mozgó könyvárustól vett. Elolvastam a címét. Jane Eyre.

May a veranda másik oldalán épp a ruhákat centrifugázta. Vadonatúj rózsaszín Lady Kenmore gép volt, a verandán tartották, mert a konyhában nem fért el. A tévéreklámokban a nő, aki Lady Kenmore-ral dolgozik, hálóköntöst visel, és láthatóan remekül érzi magát. Maynek azonban melege volt, és unta a munkát. Mosolygott, amikor Rosaleen elhaladt mellette a holmijával.

- Nem bánod, hogy Rosaleen ideköltözik? - kérdezte August, és a hasára ejtette a könyvet. Kortyolt egyet az italából, aztán végigcsúsztatta a kezét a párás, hideg poháron, majd a nyakához szorította a tenyerét.

- Nem, dehogyis.- May jobban alszik majd, ha vele van Rosaleen

- mondta. - Ugye, May? - Mayre pillantottam, aki a centrifugától nem hallott minket.

Hirtelen nem is akartam Rosaleen után menni, hogy megnézzem, hogyan pakolja be a dolgait May szekrényébe. August könyvét figyeltem.

- Mit olvasol? - kérdeztem gyanútlanul, abban a hitben, hogy könnyed társalgásba bocsátkozom.

- Egy kislányról szól, akinek meghalt az anyja kiskorában - felelte. Azzal úgy nézett rám, hogy hintázni kezdett a gyomrom, mint amikor Beatrixról mesélt.

- És mi történik vele? - kérdeztem, miközben igyekeztem palástolni a hangom remegését.

- Még csak most kezdtem el - mondta. Egyelőre csak szomorúnak és elveszettnek érzi magát.

Elfordultam és kinéztem a kertbe, ahol June és Neil paradicsomot szedtek. Őket bámultam, s hallottam a hintaszék forganttyúinak csikorgását. Azt is hallottam, ahogy a centrifugában rázkódnak a ruhák. Tudja, gondoltam. Tudja, hogy ki vagyok.

Kinyújtottam a karom, mintha láthatatlan légfalakat tolnék vissza, s ahogy lepillantottam, megláttam az árnyékomat a földön: egy vézna lányalakot, nedvességtől felkunkorodó hajjal, feszesen széttárt karokkal és tenyérrel, mint aki próbálja mindkét oldalról megállítani a forgalmat. Le akartam hajolni és megpuszilni, olyan aprónak és elszántnak tűnt.

Amikor visszanéztem Augustra, még mindig várakozóan nézett rám.

- Öö... megyek, megnézem Rosaleen ágyát - hebegtem.

August felemelte a könyvét, s ezzel az ügy le volt zárva. A pillanat elmúlt, s vele együtt az érzés is, hogy tudja, ki vagyok. Úgy értem, képtelenség lett volna. Honnan tudhat rólam bármit is August Boatwright?

Körülbelül ekkor történt, hogy June és Neil megint összekaptak a paradicsomos ágyásban. June kiabált valamit, Neil meg visszakiabált.

- Ajaj! - mondta August. Letette a könyvét, és felállt.

- Miért nem bírod elfogadni? - üvöltötte June. - Miért kell mindig felhoznod ezt a témát? Fogd már fel végre, hogy nem megyek férjhez. Se tegnap, se ma, se jövőre!

- De mitől félsz? - kérdezte Neil.- Semmitől se félek, ha tudni akarod!- Akkor pedig te vagy a legönzőbb kurva, akit

életemben láttam! - mondta Neil, és elindult a kocsija felé.

- Atyavilág! - mormogta August.- Hogy merészelsz így beszélni velem! - kiabált

June. - Azonnal gyere vissza! Ne menj el, ha hozzád beszélek!

De Neil csak ment tovább, és egyszer sem nézett vissza. Láttam, hogy Zach abbahagyja a keretek pakolását, és a fejét csóválva figyeli, mint aki nem hiszi el, hogy ezek ketten képtelenek normálisan viselkedni.

- Ha most elmész, meg ne próbálj visszajönni! - kiabált June.

Neil beszállt a kocsijába, a következő pillanatban June már szaladt is felé, paradicsomokkal a kezében. Hátralépett, és elhajította az egyiket: pont a szélvédőn loccsant. A második a kocsiajtón.

- Vissza ne told ide a képed! - sikította, miközben Neil elhajtott, paradicsomszószt hagyva maga után a keréknyomban.

May sírva rogyott a földre; látszott rajta, mennyire szenved, hogy szinte láthatóvá váltak a puha, piros foltok a bordái alatt. Augusttal a falhoz kísértük, ahol ki tudja hányadik alkalommal írta fel egy papírra: June és Neil - majd begyűrte a papírt a kövek közé.

A nap hátralévő részében a kereteken dolgoztunk, amiket Zachkel gyűjtöttünk be. A hat keret úgy nézett ki egymáson, mint egy miniatűr városmakett a méhészházban. - Olyan, mint a Méhek Városa - mondta August.

Tizenkét kaptárnyi adagot fejeztünk be, a fedelezéstől egészen a mézeskannáig. August nem szerette, ha a méze sokáig áll, mert megromlik. - Két napunk van, hogy befejezzük, és punktum! - mondta. De legalább nem kellett egy különlegesen meleg szobában tárolnunk a mézet, hogy ne kristályosodjon meg, mivel az összes szobában fullasztó meleg volt. Néha még a dél-karolinai forróság is jó valamire.

Amikor már azt hittem, hogy kész vagyunk, és mehetünk vacsorázni meg elmondani az esti imát a rózsafüzérrel, kiderült, hogy a java még hátravan. August összepakoltatta velünk az üres kereteket, és ki kellett vinnünk őket az erdőbe, hogy a méhek elvégezzék a nagytakarítást. Addig nem rakta el télire a kaptárait, amíg a méhek le nem szopogatták a maradék mézet a lépekről. Ezt azért kell, magyarázta, mert a mézcseppekre jönnek a csótányok. De szerintem csak egy kis év végi mulatságot akart rendezni a méheknek, látni, ahogy leszállnak a keretekre, mint akik mennyei mannára bukkantak.

Miközben dolgoztunk, végig azon járt a fejem, hogy a szerelem menyire összezavarja az embereket. Vegyünk például engem. Én szinte minden óra negyven percében Zachre gondoltam, aki pedig elérhetetlen volt a számomra. Ezt el is mondtam magamban vagy ötszázszor: elérhetetlen. És erről csak annyit mondhatok: ez

a szó a szerelem lángjára vetett hatalmas fahasáb volt.

Aznap éjjel furcsa érzés volt egyedül aludni a méhészházban. Hiányzott Rosaleen horkolása, ahogy az óceán morajlása is hiányzik, ha hozzászoktál, hogy arra alszol el. Észre sem vettem, mennyire megnyugtatott. A csendnek van egy különös, szivacsos zúgása, amely majdnem beszakítja az ember dobhártyáját.

Nem tudom, hogy az üresség tette-e, vagy a fullasztó meleg, vagy hogy még csak kilencre járt az idő, de nem bírtam elaludni, hiába voltam holtfáradt. Lehámoztam magamról a trikókat meg a bugyimat, és lefeküdtem a nedves lepedőre. Olyan finom, olajos, felszabadító érzés volt a lepedőn feküdni.

Úgy hallottam, mintha egy kocsi állna be az udvarra. Talán Zach, villant át az agyamon, és arra a gondolatra, hogy este a méhészház körül van, szaporábban kezdtem venni a levegőt.

Felkeltem, és a sötétben a falitükörhöz osontam. Gyöngyöző fény ömlött be a nyitott ablakon, ráolvadt a bőrömre, és igazi dicsfénybe vont, nemcsak a fejem körül, hanem a vállamtól kezdve a hátamon át egészen a combomig. Nálam kevésbé senki sem szolgált rá a dicsfényre, de azért aprólékosan tanulmányoztam a hatást. Két markomban tartottam a melleimet, s megfigyeltem a rózsaszín-barnás mellbimbómat, csípőm vékony hajlatát, minden egyes finom és

fényes domborulatot. Most először éreztem, hogy több vagyok, mint egy vézna lány.

Lehunytam a szemem, és a vágy sok kis luftballonja egyszerre robbant szét a mellkasomban. Egyik percben Zachről álmodoztam, a másik percben anyám után sóvárogtam, s azt képzeltem, hogy a nevemen szólít: Lily, kislányom! Te vagy az én ki virágom!

Az ablak felé fordultam, de nem volt ott senki. Persze nem is számítottam rá, hogy lesz.

Két nappal később, miután végeztünk a maradék méz begyűjtésével, Zach egy csodálatos zöld füzettel jelent meg, aminek rózsaszirmok voltak a borítóján. A rózsaszín házból kijövet találkoztam vele.

- Ezt neked hoztam! - mondta. - Belevetheted magad az írásba.

Ekkor jöttem rá, hogy Zachary Taylornál jobb barátot sohasem fogok találni. A nyakába ugrottam, és a mellkasára dőltem. - Hűha! - mondta, de a következő másodpercben már átkarolt, és egy darabig így maradtunk, szorosan összeölelkezve. A hátamat simogatta a kezével, majdnem beleszédültem.

Végül kibújt az ölelésemből, és így szólt: - Lily, jobban kedvellek, mint bármelyik lányt, akit ismerek, de te is tudod, hogy vannak emberek, akik már azért is megölnének egy magamfajta fiút, mert rád néz.

Nem bírtam megállni, hogy ne érjek az arcához, ahol a gödröcske árkot vetett a bőrén. - Sajnálom... - mondtam.

- Igen, én is - felelte.Napokon keresztül mindenhova magammal

vittem a füzetet. Állandóan írtam. Kitaláltam egy történetet Rosaleenről: hogy lefogy húsz kilót, és olyan makkegészségesen néz ki, hogy senki sem tudja azonosítani a rendőrségen. Írtam egyet Augustról, ahogy körbefurikázik a méhész kocsijával, amely egy mozgó könyvesbolthoz hasonlít, csakhogy ő könyvek helyett mézet árul benne. De a kedvencem az volt, amiben Zachből seggberúgó ügyvéd lesz, és neki is lesz olyan tévéműsora, mint Perry Masonnek. Egyszer ebédnél felolvastam neki; úgy figyelt, mint egy kisgyerek, aki mesét hall.

A végén csak ennyivel nyugtázta: - Munkára fel, Willifred Marchant!

A házi méhek nemcsak a kolóniával való testi kontaktusra

szorulnak rá, hanem a társas kapcsolatokra és atámogatásra is. Ha egy házi méhet elkülönítenek

a nővéreitől, hamarosan elpusztul.

A KIRÁLYNŐNEK MEG KELL HALNIA, ÉS EGYÉB DOLGOKA MÉHEK MEG AZ EMBEREK ÉLETÉBŐL

Nyolcadik fejezet

August letépte a júliust a naptárról, amely a méhészházban lógott a falon az íróasztala mellett. Már épp szólni akartam, hogy hivatalosan még öt nap van hátra a júliusból, de ezt valószínűleg ő is tudta. Csak szeretett volna mihamarabb túl lenni a júliuson, hogy belekezdhessen az augusztusba, az ő külön hónapjába, ahogy a június June-é, a május pedig Mayé.

August elmesélte, hogy amikor gyerekek voltak, és elérkezett a saját hónapjuk, anyjuk mindig felmentette őket a házimunka alól. Ráadásul a kedvenc ételeiket ehették, pedig az rosszat tesz a fogaknak, és este egy órával tovább fenn maradhattak, egy szóval azt csináltak, amit csak akartak. August imádott olvasni, úgyhogy augusztusban minden este, amikor a húgai már lefeküdtek, a pamlagra telepedett a nappaliban,

és olvasott. A szavaiból úgy éreztem, ezek voltak élete legszebb estéi.

Aztán hosszasan töprengtem azon, vajon engem melyik hónapról lehetett volna elnevezni. Végül az októbert választottam, mert ebben a hónapban az átlagosnál szebb az idő, és ha a nevem October Owens, akkor a monogramom O. O., ami elég érdekes. Elképzeltem, ahogy októberben mindennap háromemeletes csokitortát eszem reggelire, este egy órával tovább fennmaradok, és gyönyörű történeteket meg verseket írok.

Augustra pillantottam, aki az íróasztala mellett állt, kezében a júliusi naptárlappal. Fehér ruha volt rajta, a derekán egy citromszínű sál, pont úgy, ahogy a megérkezésünk napján. A színes sál egy kicsit feldobta a fehér ruhát. August éppen a méhészdalt dúdolta:

- Tégy egy méhkast a síromra, hadd csorogjon át reám a méz.

„Milyen csodálatos édesanyjuk lehetett!”, gondoltam.

- Na, ugorjunk neki, Lily! - szólalt meg. - Ezt a rengeteg üveg mézet mind fel kell címkéznünk, és csak ketten vagyunk rá.

Zach aznap mézet szállított ki a városba August viszonteladóinak, és beszedte a pénzt az előző havi eladásokból, a „mézpénzt”, ahogy Zach nevezte. Bár a nagy mézözön már elapadt, a méhek még mindig szorgosan tették a dolgukat, és szopogatták a nektárt. (Egy méh, ha agyonütik, se hagyja abba a munkát.) Zach azt mondta, August méze félkilónként ötven cent bevételt termel. Ezek szerint csak úgy dúskál a

mézpénzben, de akkor meg nem értettem, miért nem egy vadrózsaszín palotában lakik valahol.

Miközben vártam, hogy August kinyissa az új „Fekete Madonna” címkerakománnyal teli dobozt, egy lépsejtdarabot nézegettem. Az emberek nem is tudják, mennyire okosak a méhek. Még a delfineknél is intelligensebbek, hiszen ismerik a geometriát: sorról sorra olyan tökéletes hatszögeket készítenek, hogy vonalzóval se lehetne pontosabban megrajzolni. Felszívják a virágnedűt, majd csinálnak belőle valamit, amit a világon mindenki szívesen csurgat a süteményeire. A saját szememmel láttam, hogy ötvenezer méhnek mindössze tizenöt percre volt szüksége ahhoz, hogy megtalálja az üres kaptárakat, amiket August hagyott kint nekik. Nyilván méhnyelven adták le egymásnak a drótot a felfedezésről. De a legérdekesebb az volt, hogy szó szerint halálra dolgozzák magukat. Néha az ember legszívesebben rájuk szólna: „Nyugi, álljatok már le, megérdemeltek egy kis pihenést!”

August a dobozba nyúlt a címkékért, én pedig megnéztem a feladót: Szent Szűz Apátság Ajándékbolt, postafiók 45 Szent Paul, Minnesota. August elővett a fiókjából egy vastag borítékot, és kiborított az asztalra egy tucat kisebb címkét, amelyen nyomtatott betűkkel ez állt: FEKETE MADONNA MÉZ - Tiburon, Dél-Karolina.

Nekem az volt a feladatom, hogy áttöröljem nedves szivaccsal a címkéket, és odaadjam Augustnak, aki rátapasztotta őket az üvegekre. Közben újra és újra megcsodáltam a fekete Madonna képét, amelyet anyám kis fadarabkájáról már jól ismertem. A fejét

különleges, piros csillagokkal díszített aranykendő díszítette. A szeme titokzatos volt, de kedves, a bőre pedig sötétbarna, mint a pirítós. Úgy csillogott, mintha vajjal kenték volna be. Beleborzongtam, ha eszembe jutott, hogy anyám is ugyanezt a képet nézegette.

Még csak rágondolni is szörnyű volt, hogy mi lett volna, ha aznap nem pillantom meg a Fekete Madonna képét a Békacomb vendéglőben. Valószínűleg még mindig a patakparton bóklásznánk Rosaleennal, bejárnánk egész Dél-Karolinát, a tó vizéből innánk együtt a tehenekkel, a mogyoróbokrok mögött pisilnénk, és vécépapírról ábrándoznánk.

- Ne haragudj - szólaltam meg -, de eddig meg sem fordult a fejemben, hogy Szűz Mária színes bőrű is lehet.

- A fekete arcú Mária nem is olyan szokatlan, mint gondolnád - felelte August. - Több száz van belőle szerte Európában is, például Franciaországban vagy Spanyolországban. A mi mézesüvegünkön látható Mária olyan régi, mint az országút. Csehországból származik, ő a brznicári Fekete Madonna.

- És te honnan tudod mindezt? - kérdeztem.August az ölébe ejtette a kezét, és úgy

mosolygott, mintha egy régen eltemetett, édes emlék jutott volna eszébe. - Talán anyám imakártyáival kezdődött. Mint minden jó katolikus akkoriban, ő is gyűjtötte őket, tudod, azokat a kártyákat, amelyeken a szentek képei vannak. Úgy üzleteltek velük, mint a kisfiúk a baseballkártyákkal. - August hangosan felnevetett. - Legalább egy tucatnyi Fekete

Madonna kártya volt köztük. Imádtam játszani velük, főleg a Fekete Madonnákkal. Aztán, amikor iskolás lettem, amit csak tudtam, elolvastam róluk. Ekkor hallottam először a csehországi Fekete Madonnáról, a brznicáriról.

Próbáltam kimondani, hogy Brznicár, de nem sikerült. - Hát, ha a nevét nem is tudom kimondani, de a képét azért nagyon szeretem. - Megnedvesítettem a címke hátulját, és figyeltem, ahogy August az üvegre nyomja, aztán aláteszi a második címkét. Látszott, hogy már régóta csinálja.

- És még mit szeretsz, Lily?Ezt a kérdést még sohasem tették fel nekem.

Hogy mit szeretek? Gondolkodás nélkül rávágtam volna, hogy az anyám képét, azt, amelyiken az autónak támaszkodik, és pont olyan a haja, mint az enyém. Meg a kesztyűjét és a kimondhatatlan nevű fekete Mária képét - de ezt nem mondhattam meg.

Ehelyett így szóltam:- Hát, szeretem Rosaleent, szeretek

történeteket írni meg verseket. Csak adj egy témát, amiről írhatok, és én megírom. - Aztán tovább törtem a fejemet.

- Biztos hülyén hangzik, de iskola után szeretek kólát inni és mellé sós mogyorót enni. Amikor kiittam az üveget, megnézem az alján, hogy hol gyártották. Egyszer találtam egyet, amely Massachusettsből érkezett. Meg is őriztem annak tiszteletére, hogy ilyen messzire el tudott jutni a világban. Aztán szeretem a kék színt, az igazi rikító kéket, mint May kalapját, amit a Mária Leányainak összejövetelén viselt. És amióta itt

vagyok, megtanultam szeretni a méheket és a mézet is. - Majdnem azt is hozzátettem, hogy „és téged, téged is szeretlek”, de ez kínos lett volna.

- Tudtad, hogy a szeretetre harminckét szó van az eszkimó nyelvben? - kérdezte August. - Nekünk meg csak ez az egy. Annyira szegényes a szókincsünk, hogy ugyanazt a szót kell használnod arra, hogy szereted Rosaleent, és arra, hogy szereted a kólát mogyoróval. Hát nem szörnyű?

Bólintottam, s közben csodálkoztam, mennyi mindent tud. Biztos egy eszkimókról szóló könyvet is olvasott augusztusban, lefekvés után.

- Nincs hát más választásunk, új kifejezéseket kell találnunk rá - mondta mosolyogva. - Tudod, hogy én is szeretem a kólát mogyoróval? És hogy nekem is a kék a kedvenc színem?

Ismerik a mondást, „Madarat tolláról, embert barátjáról”? Na, én pontosan ezt éreztem.

A fekete mézgafa mézesüvegein dolgoztunk. Ezt a mézet Zachkel gyűjtöttük be Clayton Forrest birtokáról, és volt még mellette néhány üveg lila méz is abból a kaptárból, amelynek a méhei rászabadultak a fekete bodzára. Az aranysárga méz nagyon szépen kiemelte a csehországi Fekete Madonna bőrének színét. A lila méz sajnos nem volt előnyös háttér.

- Egyébként miért éppen a Fekete Madonna képét teszed a mézedre? - kérdeztem. Erre már az első naptól fogva kíváncsi voltam. A legtöbb ember mackót rakott volna rá.

August keze megállt a levegőben, és a tekintete a távolba kalandozott, mintha onnan várná a választ.

- Kár, hogy nem láttad Mária Leányait aznap, amikor először megpillantották a címkét. Tudod, miért? Mert a kép rádöbbentette őket arra, hogy egy isten színes bőrben is megtestesülhet. Tudod, Lily, mindenkinek szüksége van egy istenre, aki úgy néz ki, mint ő.

Ó, bárcsak ott lettem volna, amikor Mária Leányai megtették ezt a nagy felfedezést! Elképzeltem, ahogy együtt ujjonganak, és csak úgy repkednek a tollak a káprázatos kalapjaikon.

Észrevettem, hogy néha, ha nem figyelek oda, úgy rázom a lábfejemet, hogy majdnem leesik a lábszáramról. Rosaleen csak úgy hívta: „Jancsiláb”. Általában esténként jött rám, miután elmondtuk az imát a Leláncolt Miasszonyunk előtt. A lábam mintha külön életet akart volna élni, és körbemasírozni a szobát. Akkor, a méhészházban megint rákezdte.

- És hogy került a fekete Mária a nappaliba? - kérdeztem.

- Nem tudom pontosan. Csak annyit tudok, hogy nagyon régen került a családhoz. Emlékszel Obadiah történetére, aki elvitte a szobrot az imaházba, és a rabszolgák mind elhitték, hogy Mária jött el hozzájuk?

Bólintottam. Minden részletre pontosan emlékeztem. Amióta elmesélte, vagy százszor lejátszottam magamban. Obadiah letérdel az iszapban, és a partra sodródott szobor fölé hajol. A szobor büszkén áll az imaházban. A Miasszonyunk ökle a magasban. Az emberek egyenként jönnek, hogy megérintsék a szívét, és erőt nyerjenek a további küzdelemhez.

- Tudod - mondta August, miközben újra nekilátott a címkeragasztásnak -, ő valójában egy régi hajószobor, de az emberek a vigaszt és a szabadulást látták benne, amikor ránéztek. Ezért aztán Mária szelleme beleköltözött a szoborba. Az ő szelleme ott van mindenütt. Bizony, Lily, mindenütt. A kövekben és a fák belsejében, az emberekben. Aztán valahol összpontosul, és onnan sugárzik ránk.

Erre így még sosem gondoltam, kissé meg is rökönyödtem, mennyire nincsen fogalmam a világról, amelyben élek. De erről valószínűleg a tanáraim sem tudtak az iskolában, mert mindenről azt állították, hogy szénből, oxigénből meg ásványokból áll. Hirtelen úgy láttam a világot, hogy tele van üldögélő, álruhába öltözött Máriákkal, s ha észrevesszük őket, mi is megérinthetjük a piros szívüket.

August egy kartondobozba helyezte a már felcímkézett üvegeket, a dobozokat lerakta a földre, aztán újabb üvegeket vet elő. - Csak azt akarom, hogy megértsd, miért őrizték olyan gondosan az emberek a Leláncolt Miasszonyunkat, és miért adták át nemzedékről nemzedékre. Valószínűleg a szobor valamikor a polgárháború után került a nagymamám rokonainak birtokába.

Amikor még fiatalabb voltam, mint most te, June-nal, May-jel... és Aprillel, aki akkor még élt... a nagymamánknál voltunk egész nyáron. Esténként a nappaliban ültünk a szőnyegen, és a Nagymama elmesélte nekünk a Leláncolt Miasszonyunk történetét. Amikor befejezte, May mindig megkérte, hogy mondja el még egyszer,

mire a Nagymama újra elmondta elölről az egészet. Szavamra mondom, ha sztetoszkóppal hallgatnád a mellkasom, a Nagymamám hangját hallanád odabenn, ahogy nekem meséli a történetet.

Annyira önfeledten hallgattam Augustot, hogy még a címkéket is elfelejtettem nedvesíteni. Bárcsak én is hordoznék magamban egy ilyen történetet, és az zengene bennem így, nem pedig az, hogy én öltem meg az anyámat... és vele együtt magamat is. - Úgy is tudsz figyelni, ha közben nedvesíted a címkéket! - szólalt meg August mosolyogva. - Szóval, amikor meghalt a Nagymama, a Leláncolt Miasszonyunk anyámra szállt, aki a hálószobájában tartotta. Apám gyűlölte, hogy ott van. Meg akart szabadulni a szobortól, de anyám azt mondta, hogy ha a szobor elmegy, ő is vele megy. Azt hiszem, a szobornak köszönhető, hogy anyám katolikus lett. Amikor letérdelt elé, nem érezte úgy, hogy valami furcsát művel. Ha néha rányitottunk, úgy beszélgetett a Miasszonyunkkal, mint aki a szomszédjával trécsel egy jeges tea mellett. Anyám gyakran évődött is vele: „Miért nem lányt szültél inkább, hallod-e?”

August letette az üveget, s az arcára egyszerre ült ki a szomorúság, a vidámság és a vágyakozás. Biztos hiányzott neki a mamája.

Én is abbahagytam a címkenedvesítést, nehogy megelőzzem. Amikor újra a kezébe vette az üveget, megkérdeztem, hogy ebben a házban nőtt-e fel. Mindent tudni akartam róla.

Megrázta a fejét. - Nem, de az anyám igen. Én csak nyaranként voltam itt - felelte. - Tudod, ez a

ház a nagyszüleimé volt, a körülötte lévő birtokkal együtt. A Nagymama is tartott méheket, méghozzá pontosan ott, ahol most is vannak. Ő volt errefelé az első női méhész. Azt hirdette, hogy inkább a nőknek való a méhészkedés, mert ősidők óta megvan bennük a képesség arra, hogy szeressék ezeket a szúrós teremtményeket. „A gyermekeik és a férjeik iránti szeretetük fejlesztette ki bennük a hosszú évek során”, szokta mondani. - August nevetett, én is vele nevettem.

- A Nagymamád tanított meg a méhészetre?August levette a szemüvegét, és megtörölgette

a derekán lógó kendővel. - Sokkal többre tanított meg. Állandóan a méhekről mesélt. Rengeteg mesét tudott.

Felkaptam a fejem.- Mesélj egyet! - kértem.August megütögette a homlokát, mintha a

fejének egy hátsó polcáról próbálná meg lerázni a történetet. Hirtelen felcsillant a szeme.

- Hát, egyszer azt mesélte, hogy karácsonyeste kiment a kaptárakhoz, és hallotta, ahogy a méhek a karácsonyi történetet éneklik, egyenesen Lukács evangéliumából. - August zümmögősen énekelni kezdett. - És szülé az ő elsőszülött fiát; és bepólyálá őt, és helyezteté őt a jászolba.*

Ezen elnevettem magam. - És szerinted ez tényleg megtörtént?

- Hát, igen is, meg nem is - felelte. - Tudod, Lily, vannak dolgok, amik szó szerint megtörténnek. Más dolgok, bár nem szó szerint, de azért megtörténnek. Érted, mire gondolok?

* Lukács evangéliuma 2:7

Halványlila gőzöm sem volt. - Nem igazán - feleltem.

- Azt mondom, hogy a méhek nyilván nem Lukács evangéliumát énekelték, de ha van hozzá füled, akkor a méheket hallgatva meghallhatod a karácsonyi történetet ott bent, önmagadban. Akkor olyan dolgokat hallhatsz meg a világ másik feléről, amiket mások nem képesek meghallani. Sajnos, anyámnak nem igazán volt meg ez az adottsága. Azt hiszem, átugrott egy generációt.

Szerettem volna még többet megtudni az anyjáról. - Biztos az édesanyád is tartott méheket - mondtam.

August elnevette magát. - Dehogyis, egy cseppet sem érdekelték a méhek. Elment innen, amilyen gyorsan csak tudott, és az egyik unokatestvéremnél lakott Richmondban. Egy hotel szobájában dolgozott. Emlékszel? Amikor megérkeztetek, azt mondtam, hogy Richmondban nőtte fel. Nos, az apám volt odavalósi. Ő volt az első színes bőrű fogorvos Richmondban. Anyám a foga miatt ment el hozzá, így találkoztak.

Egy percig némán ültem, és az élet furcsaságain töprengtem. Ha nincs fogfájás, nincs August. Sem May, sem June, sem a Fekete Madonna méz, és én sem ülnék itt Augusttal beszélgetve.

- Nagyon szerettem Richmondot, de mindig idehúzott a szívem - mondta. - Gyerekkoromban alig vártam, hogy nyáron visszajöhessek. Amikor Nagymama meghalt, az egész birtokot ránk hagyta, rám, June-ra és Mayre. Már lassan tizennyolc éve méhészkedem itt.

A nap besütött a méhészház ablakán, aztán néha el-eltűnt egy kósza felhő háta mögött. Egy darabig csak ültünk, és csendben dolgoztunk. Féltem, hogy kifárasztom a kíváncsiságommal. Végül csak nem tudtam megállni, és tovább kérdezősködtem: - És mit csináltál Virginiában, mielőtt idejöttél? Évődve rám nézett, mintha azt mondta volna: „Ej, te lány, aki kíváncsi, hamar megöregszik!”, de aztán rögtön belevágott, miközben a keze ugyanolyan tempóban ragasztotta tovább a címkéket.

- Egy néger tanítóképzőbe jártam Marylandben. June is, de nem volt könnyű munkát kapni, mert nem volt túl nagy kereslet néger tanárok iránt. Úgyhogy kilenc évig házvezetőnőként dolgoztam. Végül aztán kaptam egy tanári állást, és történelmet tanítottam hat éven keresztül. Aztán ideköltöztünk.

- És June?Nevetett. - June-nak esze ágában sem volt

fehérekhez szegődni házvezetőnőnek. Inkább elment egy néger temetkezési vállalathoz, ahol halottakat öltöztetett meg fésült.

Ennél hozzáillőbb munkát nem is találhatott volna. A halottakkal biztos könnyű volt kijönnie.

- May azt mesélte, hogy June egyszer majdnem férjhez ment.

- Így van. Úgy tíz évvel ezelőtt.- Azt szeretném megkérdezni... - itt megálltam,

mert nem tudtam, hogyan kérdezzem meg.- Azt szeretnéd kérdezni, vajon voltam-e már én

is férjnél.- Igen - mondtam -, azt hiszem, igen.

- Úgy döntöttem, sosem megyek férjhez. Anélkül is eléggé korlátok közé szorított az életem, nem kell benne még valaki, aki elvárja, hogy állandóan kiszolgáljam. Nem mintha eleve ellenezném a házasságot, Lily. Csak az nem tetszik, ahogy a házasság működik.

Hát, nemcsak a házasság működik így, gondoltam magamban. Nekem vajon nem kellett állandóan kiszolgálnom T. Ray-t, pedig csak a lánya vagyok? Lily, tölts még egy kis teát! Lily, töröld meg a cipőmet! Lily, hozd ide a teherautó slusszkulcsát! Csak remélni mertem, hogy Augustnak nem ilyesmik jártak a fejében, amikor a házasságról beszélt.

- Sosem voltál szerelmes? - kérdeztem.- Szerelmesnek lenni és férjhez menni két

különböző dolog. Dehogynem, egyszer én is voltam szerelmes, persze, hogy voltam. Mindenkinek át kell élnie egyszer a szerelmet.

- De nem szeretted annyira, hogy hozzámenj?Rám mosolygott. - De igen, szerettem annyira -

mondta. - De a szabadságomat még annál is jobban szerettem.

Végül kifogytunk a mézesüvegekből. Mókából még egy címkét benedvesítettem, és a trikómra nyomtam, a szegycsontomra, a melleim közé.

August az órára nézett, majd közölte, annyira gyorsak voltunk, hogy még egy teljes óránk maradt ebédig.

- Gyere! - mondta. Menjünk, járőrözzünk egyet a méheknél!

Bár Zachkel már járőröztem, Augusttal azóta nem volta a kaptáraknál, hogy az első alkalommal körbevitt. Felvettem egy hosszú pamutnadrágot, amely régen June-é volt, és August fehér ingét, amelynek legalább tízszer fel kellett hajtanom az ujját. Aztán feltettem a fejemre a dzsungelsisakot, és az arcomra engedtem a fátylat.

Elindultunk az erdő felé a rózsaszín ház mellett. A mesék még mindig ott lebegtek körülötte láthatatlanul. Éreztem, ahogy néha megérintenek, akár egy puha vállkendő.

- Már csak egy dolgot nem értek - mondtam.- Na, ki vele!- Hogy lehet az, hogy a kedvenc színed a kék,

és mégis rózsaszínűre festetted a házad?Felnevetett. - Ez May műve. Velem jött, amikor

elmentem a festékesboltba kiválasztani a színt. Én egy szép vörösesbarnán gondolkodtam, de May beleszeretett ebbe az úgynevezett karibi rózsaszínbe. Azt mondta, olyan érzéssel tölti el, mintha spanyol flamencót táncolna. Én meg azt gondoltam, hogy legyen ez bár a legízléstelenebb szín, amelyet valaha láttam, és pletykáljon bár rólunk a fél város, de ha Mayt ez boldoggá teszi, akkor szíve joga, hogy ilyen házban lakjon.

- Én meg mindvégig azt hittem, hogy szereted a rózsaszínt.

Újra felnevetett - Tudod, Lily, vannak az életben olyan dolgok, amelyek kevéssé fontosak. Például egy ház színe. Ugyan mekkorát nyom ez a latban a nagybetűs élet rendjében? Viszont egy embert boldoggá tenni - tudod, ez az, ami számít. Az emberekkel az a legnagyobb baj, hogy...

- ...hogy nem tudják, mi számít, és mi nem! - fejeztem be helyette a mondatot, és nagyon meg voltam vele elégedve, hogy kitaláltam a gondolatát.

- Én úgy mondanám, a baj az, hogy tudják, mi számít, és mégsem azt választják. Tudod, milyen nehéz ez, Lily? Szeretem Mayt, de mégis annyira nehéz volt megvennem ezt a karibi rózsaszínt. Nincs nehezebb a földön, mint azt választani, ami tényleg számít.

Egyetlen kósza méhet sem láttam sehol. A méhkasok úgy néztek ki, mint egy elhagyott városnegyed, a levegő nehéz volt a forróságtól. Az embernek az volt az érzése, hogy a méhek sziesztáznak. Lehet, hogy a túlhajtott munka mégiscsak ledöntötte őket a lábukról.

- Hol vannak? - kérdeztem.August az ajkára tette az ujját, jelezve, hogy

maradjak csendben. Felemelte a sisakját, és az arcát a kaptár fedeléhez szorította. - Gyere, hallgasd! - suttogta.

Levettem a kalapomat, a hónom alá csaptam, és a fejemet az övé mellé tettem. Majdnem összeért az arcunk.

- Hallod? - kérdezte.Hirtelen megcsapta a fülemet egy hang, egy

tökéletes dúdolás, magas és erős, mint amikor a teáskannában forrni kezd a víz.

- Hűtik a kaptárakat - mondta August, és az orromat megcsapta a mentolos lehelete. - Ez százezer méhszárny legyezésének a hangja.

Lehunyta a szemét, és úgy hallgatta, ahogy koncerteken szokás zenét hallgatni. Talán nem túl gyerekes hasonlat azt mondani, hogy még a hifim

sem szólt ennyire tisztán. A saját fülükkel kellene hallaniuk ezt a tökéletes harmóniát, ahogy a hangerő fokozatosan erősödött és gyengült. Egy hatalmas zenedobozra tapasztottuk a fülünket.

Aztán az arcom egyik fele hirtelen vibrálni kezdett, mintha a zene a pórusaimba hatolt volna. Láttam August bőrének lüktetését is. Amikor felálltunk, bizsergett az arcom.

- Ez a méhek légkondicionálása - mondta August. - A legtöbb embernek fogalma sincs arról, milyen bonyolult élet zajlik a kaptár belsejében. A méheknek megvan a maguk titkos élete, amiről mi semmit sem tudunk.

Nagyon tetszett, hogy a méheknek titkos életük van, akárcsak nekem.

- Milyen titkaik vannak még?- Hát, példának okáért minden méhnek megvan

a maga szerepe. - Elmagyarázta az egészet elejétől a végéig. A fészeképítők rajzolják meg a lépet. Mondtam, hogy biztosan ők azok, akik elvégzik a matematikai műveleteket, és tökéletes hatszögeket készítenek, ő meg mosolyogva helyeselt, hogy igen, a fészekrakóknak kétségtelenül jó érzékük van a matematikához.

A mezei méheknek jó a navigációs képességük és erős a szívük. Ők gyűjtik a virágnedűt és a virágport. Egy másik csoportot temetkezési méheknek hívnak, mert nekik jutott az a keserves munka, hogy a halott méheket kicipeljék a kaptárból, és általában rendet tartsanak. A dajkaméheknek a tápláláshoz van készsége, ők etetik a méhlárvákat. Valószínűleg olyanok, mint az önfeláldozó nők az egyházközség összejövetelein, akik mindig ilyeneket mondanak:

„Jaj, kérlek, nyugodtan egyétek csak ti a csirke mellét. Én boldogan elleszek a nyakával és a zúzájával.” Egyedül a herék lustálkodnak, ücsörögve várják, hogy párosodhassanak a királynővel.

- És persze - tette hozzá August - itt van a királynő meg az udvartartása.

- Van udvartartása?- Hát persze, olyanok, mint az udvarhölgyek.

Ők etetik, mosdatják, hűsítik vagy melegítik a királynőt, amire éppen szüksége van. Mindig körülötte sürögnek-forognak. Még olyat is láttam, hogy cirógatják.

August újra feltette a sisakját. - Valószínűleg nekem is jólesne a kényeztetés, ha hétről hétre nem lenne más dolgom, mint petéket rakni.

- Semmi mást nem csinál? Csak petéket rak? Természetesen nem arra gondolok, hogy koronát hord, és a trónjáról osztogatja a parancsokat, de ennél azért többre számítottam.

A peterakás a legfontosabb feladat, Lily. Ő az összes méh anyja a kaptárban, és ő a felelős azért, hogy minden működjön. A munkájuk olyan, amilyen - de tudják, hogy a királynő az anyjuk. Ezreknek az anyja.

Ezreknek az anyja.Felvettem a sisakomat, és August felemelte a

fedőt. Ijedtemben hátraugrottam, olyan hirtelen zúdultak ki a méhek, nyolcasokat írtak a levegőben, és hatalmas zajt csaptak.

- Ne mozdulj! - mondta August. - Emlékezz rá, mit mondtam. Ne félj!

Egy méh repült a homlokomnak, de beleütközött a fátyolba.

- Ez egy kis figyelmeztetés - mondta August. - Ha a homlokodnak repülnek, azt üzenik: „Rajtad tartom a szemem, jobb, ha vigyázol.” Sugározz feléjük szeretetet, és minden rendben lesz.

„Szeretlek, szeretlek” - mondogattam magamban. SZERETLEK. Megpróbáltam legalább harminckétféleképpen mondani.

August kesztyű nélkül húzta ki a lépes kereteket. Miközben dolgozott, a méhek egyre gyorsabban cikáztak körülöttünk, kisebb örvényt kavarva. Eszembe jutott a szobám fala, ahonnan a méhek repültek ki, én pedig ott feküdtem a méhörvény kellős közepén.

Figyeltem a különböző árnyékokat a földön. A méhtölcsért. Magamat, ahogy lecövekelve állok ott. August a kaptár fölé hajolt, és a kereteket tanulmányozta, nézte, van-e viaszréteg a lépeken. Félhold alakú sisakja fel-le ugrált.

A méhek egy idő után a vállamra telepedtek, mint madarak a villanypóznára. A karomra ültek, és úgy bepettyezték a méhfátylat, hogy alig láttam keresztül rajta. „Szeretlek titeket. Szeretlek titeket.” Beborították az egész testemet, még a nadrágszáram alját is ellepték.

Egyre szaporábban lélegeztem, éreztem, hogy valami rátekeredik a mellkasomra, és egyre erősebben szorítja... aztán hirtelen elmúlt. Teljesen ellazultam: az énem egyik fele kiemelkedett a testemből, ráült egy faágra, és onnan, tisztes távolból figyelte az eseményeket. Az énem másik fele pedig a méhekkel táncolt. Bár meg se moccantam, mégis úgy éreztem, hogy a méhekkel együtt cikázom a levegőben. Azt sem tudtam, hol vagyok, csak behunyt szemmel

felemeltem a karom, és lengettem a méhek közt. Hátracsuklott a nyakam, a szám kinyílt. Valahol magasan a föld fölött lebegtem, egy álomszerű helyen, ahol még sosem jártam. Úgy elkábultam, mintha túl sok mákot ettem volna.

A méhek egy elvarázsolt, lóherékkel teli mezőre vittek, és tudtam, hogy itt semmi bántódás nem érhet.

Aztán egyszer csak, mindenféle figyelmeztetés nélkül elpárolgott ez a biztonságérzet, és éles fájdalom hasított belém. Éreztem a köldököm és a szegycsontom között tátongó, anyátlan űrt. Láttam anyámat a gardróbban, a beragadt ablakot, a földön heverő bőröndöt. Hallottam a kiabálást, majd a dörrenést. Kétrét görnyedtem, a karom lehullott, de a szemem még nem nyitottam ki. Hogyan éljem le az életem hátralevő részét ilyen emlékekkel? Mit tehetnék, hogy elfeledjem őket? Miért nem lehet visszamenni a múltba, és helyrehozni a dolgokat?

Aztán eszembe jutott, hogy Isten is csapásokkal sújtotta a földet, amikor a fáraó nem engedte, hogy Mózes kivezesse a népét Egyiptomból. „Engedd el az én népem”, mondta Mózes. Moziban láttam a sáskacsapást: az ég fekete volt tőlük, olyanok voltak, mint a kamikáze repülőgépek. Az első éjjel otthon, amikor a méhek jöttek, azt képzeltem, hogy Isten küldött csapást T. Ray-re azzal az üzenettel, hogy „Engedd el az én lányom!” Lehet, hogy tényleg a méhcsapás szabadított meg engem.

De aztán a kaptáraknál állva, körülöttem a szúrós méhekkel és a mellkasomban lüktető űrrel, rájöttem, hogy a méheknek semmi közük

Isten csapásához. A királynő udvarhölgyei szeretettel cirógatták a bőrömet: „Nézzétek, ki van itt! Itt van Lily! Annyit szenvedett, és olyan elveszett. Rajta, simogassátok meg őt, méheim!” Én voltam a porzószál a virág közepén. Mind engem vigasztaltak.

- Lily... Lily! - valaki nagyon messziről engem szólított. - Lily!

Kinyitottam a szemem. August nézett le rám a szemüvege mögül. A méhek lerázták a virágport a lábukról, és szép lassan visszaszálldostak a kaptárba. Láttam az apró szemcséket a levegőben.

- Jól vagy? - kérdezte August.Bólintottam. Tényleg jól vagyok? Nem voltam

biztos benne.- Azt hiszem, hogy ránk fér egy alapos

beszélgetés. De ezúttal nem rólam lesz szó. Hanem rólad.

Azt kívántam, bárcsak én is úgy tehetnék, mint a méhek, és figyelmeztetően megkocogtathatnám a homlokát: „Vigyázz, mert résen vagyok. Túl messzire mész.”

- Igen - feleltem.- Mi lenne, ha most rögtön belefognánk?- Inkább ne.- De Lily...- Kilyukad a gyomrom az éhségtől - mondtam. -

Visszamegyek a házba, megnézem, készen van-e már az ebéd.

Meg se vártam, hogy feleljen. Ahogy igyekeztem a rózsaszín ház felé, a fülemben csengtek a szavai. Megérintettem az ingemet,

ahová felragasztottam a fekete Máriát. Kezdett leválni.

Az egész házban sült okra illata terjengett. Rosaleen a konyhában terített, miközben May zsírba mártogatta, majd kihalászta az aranybarna babszemeket. Nem tudom, hogy jutott eszébe okrát sütni, mert eddig kivétel nélkül mindig bolognai szendvicset készített.

June kirohanása óta May egyszer sem borult ki, és most mindannyian lélegzet-visszafojtva figyeltük. Attól tartottam, hogy ennyi idő után a legkisebb semmiség is kiboríthatja, például ha odakozmál az okra.

Mondtam, hogy éhes vagyok, de Rosaleen rám szólt, hogy maradjak nyugton. Az alsó ajka kidudorodott a Red Rose bagótól. A szaga - vegyes fűszer, friss föld és rothadó levelek keveréke - úgy lebegett utána a konyhában, mintha pórázon húzná maga mögött. Az okrától és a bagótól alig tudtam levegőt venni. Rosaleen átsétált a hátsó verandán, kihajolt az ajtón, és nagy ívben kiköpött a hortenziákra.

Senki se tudott úgy köpni, mint Rosaleen. Régebben arról ábrándoztam, hogy egyszer majd nyer száz dollárt egy köpőversenyen, és a nyereményből elmegyünk egy atlantai motelba, ahol szobaszolgálat is van. Mindig szerettem volna motelban megszállni, de ha most azt mondaná valaki, hogy költözzek be a legpazarabb luxusmotelbe, ahol fűtött uszoda és tévé is van, holtbiztos, hogy visszautasítom, és inkább a rózsaszín házat választom.

Néha előfordult, hogy ébredéskor a régi házamra gondoltam, s talán egy-két másodpercig

még hiányzott is, de aztán eszembe jutottak a hosszú térdeplések a konyhapadlón, a térdkalácsomba szúródó kukoricaszemek, meg ahogy igyekszem elkerülni T. Ray-t, mert rossz hangulatban van. Mindig kihúztam nála a gyufát. Emlékszem, egyszer nagyon megharagudott, és azt ordibálta, hogy „Jézus H. Krisztus, Jézus H. Krisztus!” De a legnagyobb pofont akkor kaptam, amikor megkérdeztem tőle, hogy mit is jelent az a „H”. Ettől aztán az idilli otthon képe rögtön szertefoszlott. Inkább a rózsaszín házat választottam.

Zach csoszogott be a konyhába August mögött.- Mi a manó! Okra és rántott hús ebédre.

Milyen alkalomból? - kérdezte Mayt August.May odasompolygott hozzá, és halkan a fülébe

súgta: - Már öt napja nem voltam a falnál! - Láttam, milyen büszke rá, és mennyire szeretné azt hinni, hogy vége a hisztérikus sírásoknak, és ezt akarja megünnepelni az okrás ebéddel.

August rámosolygott. - Tényleg, öt napja? Nos, akkor ezt tényleg meg kell ünnepeli - mondta. May arca ragyogott a boldogságtól.

Zach lehuppant az egyik székre.- Befejezted a mézszállítást? - kérdezte tőle

August.- Igen, csak Mr. Clayton ügyvédi irodájában

nem voltam még - felelte Zach, aztán babrálni kezdett mindennel, ami a keze ügyébe került. Először a tányéralátéttel, aztán az ingén lógó cérnaszállal. Úgy izgett-mozgott, mint aki alig várja, hogy előrukkolhasson valamivel.

August végigmérte.- Szeretnél valamit elmondani, Zach?

- Nem fogjátok elhinni, mit beszélnek a városban - felelte. - Azt rebesgetik, hogy Jack Palance Tiburonba jön a hétvégén, és egy színes bőrű nőt hoz magával.

Mindnyájan felkaptuk a fejünket, és összenéztünk.

- Ki az a Jack Palance? - kérdezte Rosaleen. Még nem készült el az ebéddel, de ő már beleharapott a sertéshúsba, és teli szájjal beszélt. Próbáltam elkapni a pillantását, és mutogattam a zárt számra, remélve, hogy elérti a célzást.

- Egy filmsztár - mondta Zach.June felhorkant. - Micsoda marhaság! Mégis

mit keresne egy filmsztár Tiburonban?Zach megvonta a vállát. - Azt mondják, itt lakik

a nővére, és őt jön meglátogatni, és hogy pénteken el akarja vinni a színes bőrű nőt a moziba. Nem az erkélyre, hanem a földszintre, a fehér részre.

August May felé fordult. - May, kérlek, menj ki a kertbe, és szedj néhány friss paradicsomot az ebédhez! - mondta, és megvárta, amíg May kimegy az ajtón. Nyilván attól félt, hogy Jack Palance integrálási törekvése tönkreteszi May okrás ünnepi ebédjét. - Fel vannak háborodva az emberek? - kérdezte Zachet, és elkomorult.

- Igen, asszonyom! - mondta. - A Garret vasboltban volt néhány fehér férfi, akik arról beszéltek, hogy őrt fognak állni a mozi előtt.

- Szentatyám, kezdődik! - mondta Rosaleen.June magában pufogott, August pedig a fejét

csóválta, és életemben most először nyilallt belém a felismerés, hogy milyen fontos is a bőrszín, hogy mostanában mintha a bőrszín körül

forogna minden: a bőrszín a nap, és körülötte keringenek a bolygók. A nyári szünet kezdete óta minden áldott nap szó volt a bőrszínről. Már hányingerem volt tőle.

Június elsején azt rebesgették, hogy egy teli busz érkezik New Yorkból, és azért fognak tüntetni, hogy a feketéket is beengedjék a városi uszodába. Sylvanben eluralkodott a pánik. Mindenütt biztonsági emberek járőröztek. A déli ember számára a legnagyobb csapást az jelentette, ha emberek jöttek északról, mert azzal biztosan át lesz rendezve az életük. Ott volt az a szörnyűséges ügy is az Esso kútnál. Jobb lett volna, ha Isten inkább eltörli a bőrszínt, úgy, ahogy van.

May visszajött a konyhába, August pedig jó étvágyat kívánt mindenkinek, ami azt jelentette, hogy Jack Palance nem ebédtéma.

May az asztalra tett három paradicsomot, és miközben Rosaleennel felszeletelték, August átment a kis szobába, és feltett egy Nat King Cole-lemezt. A lemezjátszó annyira régi volt, hogy a lemezre kézzel kellett rátenni a tűt. August imádta Nat King Cole-t, egészen feltekerte a hangerőt, és úgy ráncolta a homlokát, mint amikor az ember beleharap valami annyira finomba, hogy az már szinte fáj. June csak fintorgott. Ő kizárólag Beethovent és társait szerette. Kiment, és lejjebb tekerte a hangerőt.

- Így nem tudok gondolkodni - mondta.August visszavágott. - Tudod, mi a te bajod? Az,

hogy túl sokat gondolkodsz. Egész másképp éreznéd magad, ha nagy ritkán hagynád, hogy az érzelmeid vezessenek.

June közölte, hogy köszöni szépen, ma inkább a szobájában fogyasztja el az ebédjét.

Oda se neki, gondoltam, pedig már régóta szemezgettem a paradicsomokkal, és gyakoroltam, milyen hangsúllyal fogom June-t kínálni: „Kérsz egy kis paradicsomot, June? Ugye te is nagyon szereted a paradicsomot?” Így legalább megspórolhattam magamnak ezt a fáradságot.

Degeszre ettük magunkat, ahogy Dél-Karolinában szokás a családi összejöveteleken. Zach hátratolta a székét, mondván, hogy még elvisz egy tucatnyi mézesüveget Clayton Forrest irodájába.

- Én is mehetek? - kérdeztem.August felborította a teáját, ami nem volt rá

jellemző. August nem szokta felborogatni a dolgokat. May igen, de August soha. A tea kifolyt az asztalra, onnan le a földre. Attól tartottam, hogy Mayt feldúlja a kifolyt tea kétségbeejtő látványa, de csak felállt, hozott egy rongyot, és különösebb riadalom nélkül dúdolni kezdte az Ó, Suzannát.

- Nem tudom, Lily - mondta August.- Kérlek! - semmi másra nem vágytam, mint

hogy egy kicsit Zachkel lehessek, és megnézzem, hogy néz ki egy igazi ügyvéd irodája.

- Hát jó... - felelte.

Az iroda egy háztömbnyire volt a Fő utcától, amelyen három hete megérkeztünk a városba Rosaleennal. Másmilyennek képzeltem egy

ügyvédi irodát. Valójában egy hatalmas fehér ház volt fekete zsalukkal, és tornác vette körül, amelyen nagy hintaszékek álltak. Gondolom, ebbe roskadtak bele megkönnyebbülten az emberek, ha megnyerték az ügyüket. A pázsiton egy tábla állt: CLAYTON FORREST ÜGYVÉD.

A titkárnő egy nyolcvan év körüli, fehér nő volt. A várószobában ült az íróasztal mögött, és amikor beléptünk, éppen lángvörös rúzst kent a szájára. A hajának enyhén kék színe volt, és egészen göndörre volt dauerolva.

- Jó napot, Miss Lacy - mondta Zach. - Hoztam egy újabb adag mézet.

Miss Lacy a homlokát ráncolva visszacsavarta a rúzst.

- Már megint egy adag méz - mondta ingerülten, és megrázta a fejét. Színpadiasan felsóhajtott, majd benyúlt a fiókba. - Tessék, itt a pénz az előző szállítmányért. - Az íróasztalra dobott egy borítékot.

Aztán végigmért tetőtől talpig. - Téged még nem láttalak.

- Lily vagyok - mondtam.- Augustnál lakik - magyarázta Zach.- A házában laksz? - kérdezte.Szerettem volna szólni neki, hogy a rúzs megült

a szája sarkának ráncaiban, de ehelyett csak annyit mondtam:

- Igen, asszonyom, ott.- Nos, én már itt se vagyok - mondta. Felvette a

könyvét, és felállt. - Be vagyok jelentve a fogorvoshoz. Az üvegeket tedd csak az asztalra!

Elképzeltem, ahogy a várószobában elújságolja a hírt az embereknek, akik fogtömésre várnak:

„Van itt egy fehér lány, úgy hívják, Lily, és a fekete Boatwright nővéreknél lakik. Maguk szerint ez nem furcsa?”

Amikor elment, Mr. Forrest lépett ki az irodájából. Rögtön kiszúrtam, hogy piros nadrágtartója van. Még sose láttam nadrágtartót vékony emberen, de elegáns volt, főleg, mert passzolt a piros csokornyakkendőjéhez. Vörösesszőke haja volt és bozontos szemöldöke, amely a kék szeme fölé kunkorodott. A szája szegletében kis ráncok húzódtak, ami jó emberre vallott. Annyira jó, hogy képtelen volt megszabadulni Miss Lacytől.

Rám nézett. - S ki lenne ez a szép ifjú hölgy?- Lily, öö... Nem jutott eszembe, hogy mi az

aktuális vezetéknevem. Feltehetően az zavart meg, hogy szépnek nevezett, amit hirtelenjében nem tudtam feldolgozni. - Csak Lily. - Esetlenül toporogtam, egyik lábamról a másikra álltam. Augustnál lakom, mielőtt továbbmegyek a nagynénémhez Virginiába. - Mivel ügyvéd volt, attól tartottam, hogy mindjárt csináltat velem egy hazugságvizsgáló tesztet.

- Ez igazán remek. August jó barátom - mondta. - Remélem, jól érzed magad ott nála.

- Igen, uram, nagyon is.- Milyen ügyön dolgozik éppen? - kérdezte

Zach, és közben zsebre dugta a borítékot, a mézesüvegekkel teli dobozt pedig felrakta az asztalra, az ablak mellé. A dobozon bekeretezve az állt: ELADÓ MÉZ.

- A szokásos ügyek. Átruházások, végrendeletek. De azért van valami, ami neked is érdekes lehet. Gyere be az irodába, megmutatom.

- Én majd itt kint várok, és kirakosgatom a mézet - mondtam szégyenkezve, hogy a szavába vágtam, de főleg azért, mert szokatlanul zavarban voltam a közelében.

- Biztos? Téged is szívesen látlak.- Nem, köszönöm, inkább idekinn maradok.Eltűntek a folyosón. Hallottam, ahogy

becsukódik az ajtó. Egy autó dudált az utcán. Az ablakban zúgott a légkondicionáló, és víz csöpögött belőle egy kutya tálkájába. A mézesüvegeket piramisformába rakosgattam. Hét az alján, négy középen és egy felül, de miután nem látszott szabályosnak, szétszedtem, és átrendeztem egyszerű sorokba.

Aztán körbejártam a szobát, és megvizsgáltam a képeket a falon. Egy diploma a Dél-Karolina Egyetemről, egy meg a Duke Egyetemről. Aztán egy kép következett: Mr. Forrest egy csónakban ül, napszemüveget visel, és egy akkora halat tart a kezében, mint én. A következő képen Mr. Forrest kezet ráz Bobby Kennedyvel. Aztán Mr. Forrest egy szőke hajú kislánnyal az óceánparton áll. A kislány épp átugorhatott egy hullámot, mert a hullámtaréj kék legyezőt formál mögötte, akár egy pávafarok, Mr. Forrest pedig a magasba emeli őt, és rámosolyog. Biztos voltam benne, hogy tudja, mi a lánya kedvenc színe, mit eszik uzsonnára, és egyáltalán mindent tud, amit szeret.

Odamentem az egyik piros szófához, és leültem. Végre eszembe jutott a kitalált vezetéknevem. Williams. Megszámoltam a növényeket a szobában. Négy. A padlólapokat az íróasztaltól az ajtóig. Tizenöt. Behunytam a

szemem, és magam elé képzeltem az ezüstszínben csillogó óceánt, a fehér tarajokkal. Láttam magam, ahogy átugrok egy hullámot. T. Ray megfogja a kezem, és átemel a hullámokon. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy sikerüljön elképzelnem.

Harminckét szó van a szeretetre.Annyira lehetetlenek tűnt, hogy T. Ray akár

egyet is nekem mondjon, még csak a legegyszerűbbet is, mint például a „szeretem a mogyorós kólát”. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy T. Ray tudja, kék a kedvenc színem. És biztosra vettem, hogy nem szomorkodik otthon egymagában, miközben rám gondol: „Ó istenem! Miért nem tudtam jobban szeretni?”

Miss Lacy telefonja ott volt az íróasztalon. Felkaptam a kagylót, és nullát tárcsáztam. - R-beszélgetést kérek! - mondtam a telefonos kisasszonynak, majd megadtam a számot. Még nyelni sem tudtam, a telefon máris kicsöngött. Néztem a csukott ajtót a folyosón, és számoltam a csörgéseket. Három, négy, öt, hat.

- Halló - szólt bele a kagylóba, és nekem a torkomban dobogott a szívem. Nem számítottam rá, hogy a hangjától összecsuklik a térdem. Kénytelen voltam leülni Miss Lacy székére.

- Lily Owens kér R-beszélgetést - mondta a telefonkezelő. - Vállalja a hívásköltséget?

- Még jó, hogy vállalom! - mondta. Majd, mielőtt még megmukkanhattam volna, beleordított a telefonba. - Lily, hol a pokolban vagy?!

El kellett tartanom a kagylót a fülemtől, nehogy beszakadjon a dobhártyám. - T. Ray, ne haragudj, hogy megszöktem, de...

- Most azonnal mondd meg, hol vagy, hallasz engem? Van fogalmad róla, mekkora bajban vagy? Hogy jutott eszedbe kiszöktetni Rosaleent a kórházból? A rohadt életbe, mégis mit gondoltál?

- Én csak...- Mit te csak? Egy istenverte bolond vagy, aki

mindig keresi a bajt, és most meg is találta. Nem tudok anélkül elsétálni az utcán Sylvanben, hogy ne bámuljanak meg az emberek, hála neked! Mindent félbe kellett hagynom, a fél világot tűvé tettem érted, az őszibarackok meg megrohadtak!

- Jól van, most már abbahagyhatod az ordibálást. Mondtam, hogy ne haragudj.

- A bocsánatkérésed egy szaros őszibarackot sem ér, Lily! Istenre esküszöm...

- Azért hívtalak, mert tudni szeretnék valamit.- Hol vagy? Azonnal felelj!Annyira szorítottam a szék karját, hogy

elzsibbadtak az ujjaim.- Tudod, mi a kedvenc színem?- Jézus Krisztus! Mi a fenéről beszélsz? Most

azonnal mondd meg, merre vagy!- Azt kérdeztem, tudod-e, mi a kedvenc színem.- Egyet biztosan tudok, mégpedig azt, hogy

megtalállak, Lily, és szíjat hasítok a hátadból!Visszatettem a kagylót, és lehuppantam a

pamlagra. Csak ültem némán a délutáni nap ragyogásában, és figyeltem a rolettán beszűrődő fényt. Ne sírj! mondtam magamnak. Ne merészelj

sírni. Mi van akkor, ha nem tudja a kedvenc színed? Nem mindegy?

Zach egy nagy, barna, elnyűtt könyvvel a hóna alatt jött vissza. - Nézd, mit kaptam Mr. Claytontól - mondta büszkén, mint aki most szült meg egy háromkilós csecsemőt.

Megfordította, hogy elolvashassam a címét. Dél-Karolina: Jogtudományi Közlöny 1889. Zach megdörzsölte a könyv borítóját, mire por szállt fel róla. - Elkezdtem gyűjteni a jogkönyvtáramat.

- Nagyon helyes - mondtam.Mr. Forrest hozzám lépett, és olyan fürkészve

nézett, hogy attól féltem, taknyos az orrom.- Zach azt mondja, Spatanburg megyéből jöttél,

és a szüleid mindketten meghaltak.- Igen, uram. - Már csak az hiányzott, hogy ott

helyben vallatóra fogjon, és ügyvédi kérdésekkel bombázzon. Rosaleennal egy órán belül csomagolhatunk a börtönbe.

- És hogy kerültél...- Most már igazán mennem kell! - mondtam, és

a hasamra tettem a kezem. - Női bajok. - Igyekeztem rendkívül nőiesnek és titokzatosnak látszani, mint akit olyan dolgok gyötörnek, amiket a férfiak nem is tudnak és nem is akarnak elképzelni. Közel egy éve rájöttem, hogy ha kiejtem a számon, „női baj”, szinte bárhová bejuthatok és bárhonnan kijuthatok.

- Ó! - mondta Zach. - Hát akkor menjünk.- Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Forrest! -

mondtam, és továbbra is a hasamra szorítottam a

kezem. Nem mondanám, hogy arcizmom se rándult. És kimérten az ajtóhoz sétáltam.

- Kedves Lily! - szólt utánam. - Én is nagyon örülök, hogy megismerhettem. Komolyan.

Írtak már valaha levelet, amelyről tudták, hogy sohasem fogják elküldeni, de mégis úgy érezték, muszáj megírniuk? Amikor visszaértem a méhészházba, a szobámba, írtam egy levelet T. Ray-nek. Mialatt írtam, három ceruza hegyét törtem ki, és a betűk... hát, azok úgy néztek ki, mintha sütővassal nyomták volna őket a papírra.

Kedves T. Ray!Elegem van az ordibálásodból. Nem vagyok süket, csak hülye, amiért felhívtalak.Ha marslakókkal találkoznál, akik kínoznának, és csak akkor hagynának életben, ha megmondod nekik a kedvenc színemet, rögtön elpatkolnál. Nem is értem, mi járt a fejemben. Csak emlékeznem kellett volna arra az üdvözlőkártyára, amit apák napjára csináltam neked, amikor még azt hittem, hogy szeretsz. Emlékszel rá? Dehogy emlékszel. Én igen, mert vért izzadtam, mire elkészült. Sose mondtam el neked, hogy fél éjszaka a szótárt böngésztem olyan szavak után, amelyek passzolnak az Apához. Nyilván nem érdekel, de azért elmondom, hogy Mrs. Poole-tól vettem az ötletet, aki hittanon az ITT szóval csináltatta meg velünk ezt a feladatot. I-Isten, T-Többiek, T-Te. Ez a helyes sorrend az életben, és ha így teszel, akkor

ITT a földön boldogságban lesz részed. Hát, én megpróbáltam magam jobbról is és balról is az utolsó helyre tenni, de azóta is csak várom a boldogságot. Tehát a gyakorlat semmi egyébre nem volt jó, mint hogy ötletet adott az üdvözlőkártyádhoz. Azt hittem, ha kibetűzöm az Apa jelentését, azzal segítek neked. Azt akartam, hogy legalább próbálj meg szeretni, annyira boldoggá tettél volna vele. Olyan szavakat írtam, mint ARANYOS, ALKALMAZKODÓ.Azt hittem, hogy majd kiteszed az éjjeliszekrényedre, erre másnap ott találtam a telefonasztalon, és láttam, hogy őszibarackot hámoztál rajta, mert a héja meg a magja ráragadt a papírra. Már régóta meg akartam mondani, hogy ez milyen ALÁVALÓ dolog voltA - ALÁVALÓP - POCSÉK APAA - AKARNOKEnnek a levélnek köze sincs az Isten-Többiek-Te életfilozófiájához, de ITT és most boldogsággal tölt el, hogy végre mindezt a képedbe vághatom.Szeretettel,Lily

Ui. Anyám pedig soha nem akart elhagyni engem, nehogy azt hidd, hogy egy percig is elhittem!

Újra elolvastam a levelet, majd összetéptem. Megkönnyebbültem, hogy kiadtam magamból a mérgemet, de nem lettem boldog tőle. Majdnem írtam egy másik el nem küldendő levelet, amiben bocsánatot kértem volna.

Aznap este, amikor a rózsaszín házban már mindenki mélyen aludt, beosontam a vécére. Sose féltem, hogy eltévedek a házban, mert August mindig égve hagyta a villanyokat a konyhától a fürdőszobáig.

Mezítláb mentem, s a talpam nedves lett a harmattól. Ültem a vécén, és próbáltam nagyon halkan pisilni, közben észrevettem, hogy krepp mirtuszszirmok ragadtak a talpamra. A fejem fölött Rosaleen horkolása szűrődött át a plafonon. Mindig megkönnyebbülést okoz, ha az ember kiüríti a húgyhólyagját. Jobb, mint a szex, mondogatta Rosaleen. Reméltem, hogy a szex azért jobb, mert ez nem volt akkora élvezet.

A konyha felé tartottam, de valamiért megfordultam; nem tudom, miért. Elindultam az ellenkező irányba, a nappali felé. Amikor beléptem, mély és elégedett sóhajt hallottam, és egy pillanatra nem is értettem, honnan jött. Aztán rájöttem, hogy én sóhajtottam.

A Mária-szobor mellett még mindig égett a gyertya a piros üvegben, s olyan volt, mint egy aprócska szív a sötét barlangban, ami fényt sugároz a világba. August éjjel-nappal égette. Az örök láng jutott róla eszembe, amit John F. Kennedy sírjára tettek, és ami soha nem huny ki.

A Leláncolt Miasszonyunk késő éjszaka egészen másképp nézett ki: arca öregebb és sötétebb volt, az ökle pedig nagyobb, mint emlékeztem. Elképzeltem a helyeket, ahová elhajózott, keresztül a vizeken, és a sok

szomorúságot, amit a fülébe suttogtak, meg azt a sok megpróbáltatást, amit ki kellett állnia.

Néha, amikor rózsafüzérrel imádkoztunk, nem jutott eszembe, hogyan kell keresztet vetni, és összezavarodtam, mint a legtöbb baptista. Ilyenkor mindig a szívem fölé tettem a kezem, mint az iskolában, ha hűségnyilatkozatot teszünk a diákszövetségnek. Gondoltam, ez is megteszi. Most is ezt tettem: a kezemet automatikusan a szívemre szorítottam.

Így szóltam magamban Máriához: „Segíts nekem, kérlek, segíts nekem. Mondd meg, mit tegyek. Bocsáss meg. Mondd, anyám jól van odafent, Isten mellett? Ne engedd, hogy ránk találjanak. S ha ránk találnak, ne engedd, hogy engem visszavigyenek. Ha ránk találnak, ne engedd, hogy megöljék Rosaleent. Add, hogy June szeressen engem. Add, hogy T. Ray szeressen engem. Segíts, hogy ezentúl ne hazudjak. Tedd jobbá a világot. Vedd ki a gonoszságot az emberek szívéből.”

Közelebb húzódtam, és láttam a szívet a mellkasán. A fejemben hallottam, ahogy a méhek legyeznek a szárnyaikkal a sötét doboz mélyén. Láttam magamat és Augustot, ahogy a kaptárra tapasztjuk a fülünket. Emlékeztem August hangjára, ahogy először elmesélte a Leláncolt Miasszonyunk történetét. „Küldj nekik megváltást, küldj nekik vigasztalást, küldj nekik szabadságot.”

Felé nyújtottam a kezem, és az ujjammal megérintettem a fekete Mária szívét. Ott álltam, lábujjaimon a szirmokkal, s a tenyeremet szorosan a szívemre szorítottam.

- Egy sötét kaptárban élek, és te vagy az anyám - mondtam neki. - Te, ezreknek anyja.

A háziméh-társadalmat a kommunikáció tartja össze

- az a velük született képesség, hogy üzenetet tudnak

küldeni és fogadni, illetve információt kódolni és dekódolni

A HÁZI MÉH

Kilencedik fejezet

Július 28. a rekordok könyvébe illő nap volt. Visszagondolva rá, embereket látok magam előtt, akik hordókban utaznak a Niagara-vízeséshez. Amióta először hallottam erről, azóta próbálom elképzelni őket, ahogy a hordókban guggolnak, és békésen bucskáznak fel-alá, mint a gumikacsák a gyerekkádban. Majd hirtelen tajtékozni kezd a víz, a hordót ide-oda hajigálják a hullámok, az ég egyre erősebben dörög a távolban, ők meg nagyokat káromkodnak magukban: „Mi a fenét csinálok én itt ebben a szaros hordóban?”

Már reggel nyolc órakor 38 fokot mutatott a hőmérő, és még dél előtt felkúszott 43-ra. Arra ébredtem, hogy August a vállamat rázza, és azt mondja, keljek fel, mert kánikula lesz, és meg kell locsolni a méheket.

Kócosan szálltam be a méhészkocsiba. May az ablakon keresztül a kezembe nyomott egy vajas pirítóst meg egy pohár narancslét, Rosaleen pedig beadott egy pár üveg vizet. Mindketten szaladtak a kocsi mellett, mert közben August már kigurult a kocsibejárón. Olyan érzésem volt, mintha a Vörös Kereszt lendült volna akcióba, hogy megmentse a méhkirálynő birodalmát.

A furgon hátuljába August bepakolt több liter cukrozott vizet. - Ha negyven fok fölé megy a hőmérséklet - mondta - a virágok kiszáradnak, és a méheknek nem lesz mit enniük. Bent maradnak a kaptárban, és legyezik magukat. Néha szó szerint megsülnek.

Úgy éreztem, hogy ránk is ez vár. Alig lehetett megfogni az ajtó fogantyúját anélkül, hogy ne szenvedjünk harmadfokú égési sérülést. Az izzadság lecsordogált a mellem között, és átáztatta a trikómat. August bekapcsolta a rádiót az időjárás-jelentés miatt, de csak azt hallottuk, hogy a Ranger Sevennek végre sikerült landolnia a Holdon, a Felhők Tengerének nevezett helyen, és hogy a rendőrség még mindig keresi a három polgárjogi aktivista holttestét a Mississippiben, meg a Tonkin-öbölben történt szörnyűségekről. A hírműsor a „helyi” eseményekkel zárult, mely szerint a tiburoni, florence-i és orangeburgi feketék egészen Columbiáig meneteltek, hogy rávegyék a kormányzót, érvényesítse a polgárjogi törvényt.

August kikapcsolta a rádiót. Ami sok, az sok. Az ember nem rakhat rendet az egész világban.

- A ház körül már meglocsoltam a méheket - mondta. - Zach pedig kezelésbe veszi a megye

keleti felének kaptárait. Ránk marad a nyugati fél.

A méhek megmentésével telt a fél délelőtt. Az erdő olyan távoli csücskében jártunk, ahol már utak is alig voltak. Végül megérkeztünk a huszonöt méhkaptárhoz. Úgy néztek ki, mint egy eldugott városka az erdő mélyén. Felemeltük a kaptárak fedelét, és megtöltöttük az etetőt cukros vízzel. Induláskor száraz cukrot szórtunk a zsebünkbe, azt most ráadásként ráöntöttük az etető szélére.

Ahogy visszatettem a fedelet a kaptárra, megcsípte egy méh a csuklómat. August kipiszkálta a fullánkot.

- Pedig én szeretetet sugároztam feléjük! - mondtam, és úgy éreztem, elárultak.

August azt mondta, hogy a forróságtól megkergülnek a méhek, nem érdekli őket, mennyi szeretetet küldünk nekik. Előhúzott egy kis üveg olívaolajat meg némi méhvirágport a zsebéből, és a bőrömre dörzsölte - ez volt a gyógymódja. Azt hittem, rajtam sose kell majd kipróbálnia.

- Vedd úgy, hogy be vagy avatva - mondta. - Nem lehet belőled igazi méhész anélkül, hogy megcsípnének.

„Igazi méhész”. Kellemes bizsergés járta át a testemet, és pont abban a pillanatban egy akkora fekete madársereg röppent fel a közeli tisztásról, hogy beterítette az egész eget. „Mindig történnek újabb csodák”, morfondíroztam. Kénytelen leszek kibővíteni a karrierlistámat. Író, angoltanár és méhész.

- Gondolod, hogy valaha méhész válhat belőlem? - kérdeztem.

- Nem te magad mondtad a múlt héten, hogy megszeretted a mézet és a méheket? Nos, ha így van, akkor remek méhész lesz belőled. Tudod, Lily, ha nem is vagy túl jó valamiben, ha szereted csinálni, az már elég.

A csípés fájdalma egészen a könyökömig sugárzott, és csak álmélkodtam, hogy egy ennyire apró élőlény hogyan képes ilyen kínt okozni. Büszkén mondhatom, hogy nem panaszkodtam. Ha már egyszer megcsíptek, úgysem lehet visszacsinálni, akárhogy is nyafog az ember. Úgyhogy újra belemerültem a méhmentési akcióba.

Amikor meglocsoltuk az összes kaptárt Tiburonban, és annyi cukrot hintettünk szét, amennyitől egy ember minimum tíz kilót hízott volna, beültünk a furgonba, és elindultunk hazafelé - kihevülve, farkaséhesen, s szinte tocsogtunk az izzadságtól.

Amikor begurultunk a kocsibehajtón, Rosaleen és May a hátsó tornácon édes teát szürcsölgetett. May szólt, hogy az ebédünket a hűtőben hagyta: hideg húsos szendvicset és káposztasalátát. Miközben ettünk, hallottuk, hogy June fent a szobájában csellózik, mintha valaki meghalt volna.

Szótlanul rágtuk a falatokat, majd hátratoltuk a székünket. Épp megpróbáltunk feltápászkodni az asztaltól, amikor visító kacagás ütötte meg a fülünket, amilyet az iskolai szünetekben lehet hallani. Augusttal kivonszoltuk magunkat a

tornácra, hogy megnézzük, mi történt. May és Rosaleen ruhástul, mezítláb rohangált keresztül az öntözőn. Egészen megvadultak.

Rosaleen ruhája átázott és a testére tapadt. May pedig vizet merített a szoknyájába, majd Rosaleen arcába öntötte. A napfény ragyogott a hajtincsein.

- Hát nem ez az élet értelme? - kérdezte August.

Amint kiértünk, Rosaleen felkapta a locsolót, és megcélzott minket. - Aki kijön, csuromvizes lesz - mondta, és ploccs, hirtelen jéghideg víz zúdult a nyakunkba.

Rosaleen azután megtöltötte vízzel May kötényét. - Aki kijön, csuromvizes lesz! - visszhangozta May, majd utánunk szaladt, és a hátunkra zúdította a köténye tartalmát.

Tény, hogy egyikünk sem tiltakozott túl hevesen. Csak álltunk, és hagytuk, hogy a két őrült fekete asszony vízzel locsoljon minket.

Mind a négyen vízi nimfákká változtunk, úgy táncoltunk a hűs permetben, ahogy az indiánok táncolnak a lobogó tűz körül. A mókusok és a verebek is közelebb merészkedtek, és ittak a pocsolyákból. Szinte látni lehetett, ahogy a barna, kiégett fűszálak életre kelnek, és kizöldülnek a víztől.

Hirtelen kicsapódott a verandaajtó, és June rontott ki dühösen. Talán megrészegedtem a víztől, a levegőtől meg a tánctól, mert felkaptam a locsolót, és így szóltam: - Aki kijön, csuromvizes lesz! - És azzal a lendülettel lelocsoltam.

June torkaszakadtából üvölteni kezdett. - Menj a pokolba! - Tudtam, hogy elvetettem a sulykot,

de nem bírtam leállni. Úgy éreztem, én vagyok a tűzoltóság, June pedig az égő pokol.

Kitépte a kezemből a slagot, és felém irányította. Egy kis víz az orromba is jutott, és csípett. Én is megragadtam a slagot, s kétfelől cibáltuk, miközben a hasunkra és az arcunkra spriccelt a víz. Térdre ereszkedtünk, úgy birkóztunk a slagért, a vízsugár ugrálva kígyózott közöttünk. June tekintete az enyémbe fúródott, szempillája ragyogott a ráragadt vízcseppektől. Hallottam, hogy May elkezdi dúdolni az Ó, Suzannát. Nevettem, hogy tudassam vele, minden rendben van, de nem engedtem a szorításból. Nem hagyhatom, hogy June Boatwright legyőzzön engem.

Rosaleen hangját hallottam: - Azt mondják, ha két leláncolt kutyára vizet spriccelsz, lenyugszanak, de gondolom, ez nem mindig van így.

August nevetett, és láttam, hogy June szeme is megszelídül, pedig nagyon igyekszik komoly maradni. Ahogy a kisgyerek kihúzza a kezét a homokvár alól, úgy omlott volna össze June tekintélye is, ha elneveti magát. Szinte láttam, ahogy a homlokára csap, és azt mondja magában: „Egy tizennégy éves lánnyal birkózom egy kerti slagért. Ez nevetséges.”

Aztán nem bírta tovább, elengedte a slagot, és kacagva hátragurult a fűbe. Mellé huppantam, és én is nevettem. Nem tudtuk abbahagyni. fogalmam sem volt, min nevetünk, csak örültem, hogy együtt nevetünk.

Amikor felkeltünk, June így szólt. - Atyaisten, úgy érzem magam, mintha be lennék rúgva. Mintha valaki kihúzta volna a dugót belőlem.

Miközben Rosaleen, May és August újra vízi nimfákká váltak, lenéztem a földre, ahol egymás mellett feküdtünk: a lenyomatunkra a nedves fűben. Nagyon óvatosan átléptem, s June, aki észrevette ezt, szintén átlépett rajta, majd a legnagyobb meglepetésemre megölelt. June Boatwright átölelt, és a ruhánk vizesen tapadt a hátunkhoz.

Ha a forróság negyven fok fölé kúszik Dél-Karolinában, ágyba kell bújni. Ezt törvény mondja ki. Lehet, hogy némelyek ezt henyélésnek tartják, de igazából csak időt adunk a forróságtól elfáradt elménknek, hogy új erőre kapjon, s egyszerűen csak hagyjuk, hogy a gondolatok szabadon áramoljanak a fejünkben. Hatodikban volt egy osztálytársam, akinek acéllemez volt a koponyájában, és a dolgozatírásnál mindig arról panaszkodott, hogy a lemez nem engedi át a válaszokat. Ilyenkor a tanár rámordult, hogy ne szórakozzon.

Pedig a fiúnak bizonyos szempontból igaza volt. A világon minden embernek van egy acéllemez a fejében, de ha lefekszünk, és csak fekszünk teljesen mozdulatlanul, ez az acéllemez szétcsúszik, akár a liftajtó, és beengedi a titkos gondolatokat, amik eddig türelmesen várakoztak odalenn, hogy feljebb jussanak. Az életben akkor

történnek a nagy bajok, ha ezek a rejtett ajtók túl sokáig zárva maradnak. Legalábbis szerintem.

August, June és Rosaleen a rózsaszín házban feküdtek, a szobáikban, ventilátor alatt, leoltott villany mellett. Én a méhészházban heverésztem, és azt mondtam magamnak, hogy bármire gondolhatok, kivéve az anyámra, úgyhogy természetesen ő volt az egyetlen, aki be akart szállni a liftbe.

Lassan éreztem, ahogy a dolgok kezdenek szétesni körülöttem, mintha az álomvilág szegélyei foszladoznának. Ha egyetlen szálat kihúzok, rám tekerednek az összegabalyodott szálak. Szerettem volna megbeszélni Rosaleennal, hogy felhívtam T. Ray-t. Meg akartam mondani neki, hogy T. Ray egyáltalán nem szállt magába, miután megszöktem, és esze ágában sincs megváltozni. De valahogy nem mertem neki bevallani a gyengeségemet.

Hogyan élhetek úgy, mint akinek nincsen semmi takargatnivalója? Csak feküdtem a priccsen, és kimerülten bámultam az ablaküveget. Nagyon nehéz volt visszatartani a gondolatokat. Engedj be! mondta az anyám. Engedj be abba az átkozott liftbe!

Hát jól van. Elővettem a táskámat, és megnéztem anyám képét. Azon gondolkodtam, milyen lehetett a testében élni, apró kis lényként úszni a sötétben, s vajon milyen néma történések zajlottak le közöttünk.

Még mindig akartam őt, de már közel sem olyan égetően, mint korábban. Amikor felhúztam a kesztyűjét, észrevettem, hogy szűk lett. Mire tizenhat éves leszek, rám se jön. Én leszek majd

Aliz Csodaországban, aki megette a tortát, és a kétszeresére növekedett. A tenyerem szétrepeszti a kesztyűt, és soha többé nem hordhatom.

Lehúztam az izzadt kezemről, és hirtelen nyugtalanság fogott el. Rám tört a régi bűntudat, belegabalyodtam saját hazugságaim füzérébe, és képtelen voltam szabadulni - főleg attól szorongtam, hogy kiűznek a rózsaszín házból.

- Nem! - kiabáltam volna, de csak ijedt suttogás jött ki a számon. Nem, nem fogok erre gondolni. Nem fogom ezt érezni. Nem engedem, hogy mindent tönkretegyen. Nem.

Úgy döntöttem, hülyeség itt feküdni a forróságban. Elindultam a rózsaszín házba, hogy igyak valami hideget. Ha egyszer feljutok a mennybe mindazok után, amit műveltem, talán válthatok néhány szót négyszemközt is Istennel. Azt mondanám neki: „Nézd, tudom, hogy jó szándékból teremtetted a világot, meg minden, de hogy hagyhattad, hogy így elszabaduljanak a dolgok? Miért nem tudtál megmaradni az eredeti paradicsomi ötletnél?” Az emberek élete kész zűrzavar.

Amikor a konyhába léptem, May a földön ült, szétvetett lábakkal, és egy doboz sós keksz volt az ölében. Nem lepett meg, hogy May sem bírta öt percnél tovább a tétlenséget.

- Láttam egy csótányt! - mondta, és belenyúlt a pillecukros zacskóba, amelyet eddig észre sem vettem. Kivett egy darabot, és szétmorzsolta. Bolondos May.

Kinyitottam a hűtőszekrényt, és úgy bámultam befelé, mint aki azt várja, hogy a szőlőlével teli üveg a kezébe ugorjon: „Tessék, igyál meg!”

Először nem fogtam fel, mit csinál May. Néha a fontos dolgok is pokoli lassan esnek le az embernek. Mondjuk eltöröd a bokád, és csak azután kezd el fájni, hogy már elgyalogoltál a másik házig.

Már majdnem megittam a szőlőlét, amikor rájöttem, mit csinál May: kekszmorzsákból és pillecukor-darabkákból épít ragacsos, fehér utat - a mosogatótól egészen az ajtóig.

- A csótányok követik a morzsákat - mondta May. - Ez mindig bejön.

Nem tudom, meddig bámultam a fehér csíkot és May arcát, aki alig várta, hogy mondjak rá valamit, de nem tudtam, mit mondhatnék. Egyenletesen berregett a hűtő motorja. Fura érzés töltött el. Egy emlék. Csak álltam, és hagytam, hogy elárasszon... Anyádnak elment az esze, ha bogarakról volt szó, mondta T. Ray. Kekszmorzsát és pillecukrot szórt a padlóra, hogy kicsalogassa a csótányokat.

Újra Mayre néztem. Az lehetetlen, hogy anyám Maytől tanulta a csótányos trükköt. Vagy mégis?

Amióta betettem a lábam a rózsaszín házba, valami állandóan azt súgta bennem, hogy az anyám járt itt. Nem is annyira hittem benne, mint inkább ábrándoztam róla, és vágyálmokat szövögettem. De most, hogy a saját szememmel láttam az egyik bizonyítékot, hirtelen annyira hihetetlennek, őrültségnek és lehetetlennek tűnt.

Leültem az asztalhoz. A késő délutáni nap besütött a konyhába. Őszibarackfénye hol előbukkant, hol elhalványult. Síri csend volt. Még a hűtő duruzsolása is eltompult. May újra

munkához látott. Úgy látszott, el is felejtette, hogy ott vagyok.

Lehet, hogy az anyám könyvből tanulta, de az is lehet, hogy az anyjától. Ki tudja, lehet, hogy minden háztartásban így szabadulnak meg a csótányoktól. Felálltam, és odamentem Mayhez. Remegő térdekkel álltam meg előtte. A vállára tettem a kezem. Gyerünk, kérdezd meg!

- Mondd csak, May, ismertél te valaha egy Deborah-t? Deborah Fontanelt? Egy fehér nőt Virginiából? Még nagyon régen - tettem hozzá.

Mayben egy csipetnyi alattomosság sem volt, bármit is válaszolt, abban felesleges volt kételkedni. Fel sem nézett, rakosgatott tovább, úgy válaszolt: - Hát persze, Deborah Fontanel. Kint lakott a méhészházban. Elbűvölő teremtés volt.

Tessék. Kész is van.Egy pillanatra elszédültem. Kénytelen voltam a

konyhapultra támaszkodni, hogy el ne essem. A padlón a morzsacsík mintha életre kelt volna.

Rengeteg kérdésem volt, de May elkezdte dúdolni az Ó, Suzannát. Letette a kekszesdobozt, lassan felállt, és szipogott. Valami elszomorította Deborah Fontanellel kapcsolatban.

- Kicsit kimegyek a falhoz... - mondta. Azzal magamra hagyott, én meg felhevülve és levegő után kapkodva álltam a konyhában. Imbolygott alattam a padló.

Elindultam a méhészházhoz, és közben erősen koncentráltam a lépéseimre, éreztem a talpam alatt a megkeményedett sarat, a kiálló fagyökereket, a frissen locsolt füvet. A föld szilárd volt, élő és ősrégi, mindig számíthattam

rá, hogy ott lesz, valahányszor leteszem a lábam. Ott és ott és ott. Ilyennek kell lennie egy anyának is.

Hát persze, Deborah Fontanel. Kint lakott a méhészházban. Elbűvölő teremtés volt.

Leültem az ágyamra a méhészházban, felhúztam a térdem, átkulcsoltam, és a karomra támasztottam a fejemet. Új szemmel néztem a padlót és a falakat. Anyám itt járt, ebben a szobában. Mint valóságos személy. Nem valaki, akit én találtam ki, hanem egy élő, lélegző ember.

Eszembe se jutott, hogy elaludjak, de amikor a szervezetet valami megrázkódtatás éri, a testnek alvásra van szüksége, és arra, hogy álmodjon.

Körülbelül egy órával később ébredtem fel abban a puha, bársonyos térben, amiben még nem emlékszik az ember, mit álmodott. Aztán hirtelen minden eszembe jutott.

Spirál alakú mézcsíkot rajzolok egy szobában, ami az egyik percben a méhészházban van, aztán pedig Sylvanben. Az ajtónál kezdem, és az ágyam lábánál fejezem be. Aztán ráülök a matracra, és várok. Kinyílik az ajtó. Belép rajta az anyám. Követi a mézcsíkot, kis hurkokban közeledik felém, és elér az ágyamhoz. Mosolyog. Nagyon szép, de aztán észreveszem, hogy valami nem stimmel. Csótánylábai vannak, amik kitüremkednek a ruhájából. Hat láb nyúlik ki a bordáiból, lefelé a felsőtestén, három-három mindkét oldalon.

El se tudtam képzelni, hogy ki volt az a fejemben, aki ezt kitalálta. A levegő már sötét rózsaszínű volt, és elég hűvös ahhoz, hogy a

lepedőt magam köré tekerjem. Kavargott a gyomrom, hányingerem volt.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy később sose gondolkodtam el ezen az álmon, hogy sose hunytam le a szemem, és sose képzeltem el újra a csótánylábakat, hogy sose gondolkodtam azon, vajon miért jött el hozzám anyám ilyen undorító alakban. A csótányt képtelenség szeretni, de megölni is. Csak megy és megy a maga útján. Nem lehet megszabadulni tőle.

Az elkövetkező néhány napban pattanásig feszültek az idegeim. Már attól kirázott a hideg, ha valaki pénzt ejtett a padlóra. Vacsoránál csak piszkáltam az ételt, és úgy bámultam a semmibe, mintha transzban lennék. Néha megjelent előttem anyám csótánylábakkal, ilyenkor le kellett nyelnem egy kanál mézet, hogy megnyugtassam a gyomromat. Még az American Bandstand sem kötötte le a figyelmem a tévében, pedig általában Dick Clarknak minden szavát ittam.

Ide-oda lézengtem a házban, néha megálltam, és elképzeltem anyámat a különböző szobákban. Ahogy ül a zongoraszéken szétterülő szoknyával. Térdel a Miasszonyunk előtt. Nézegeti a hűtőszekrényre ragasztott recepteket, amiket May vagdosott ki és állított össze különféle magazinokból. Üveges tekintettel jártam-keltem, majd amikor felpillantottam, láttam, hogy August, June vagy Rosaleen rosszallóan figyel. Csettegtek

a nyelvükkel, és megfogták a homlokomat, hogy lázas vagyok-e.

- Mi a baj? - kérdezték. - Mi történt veled?Megráztam a fejem. - Semmi - hazudtam. -

Semmi.Valójában úgy éreztem magam, mint aki épp

most készül leugrani egy toronyugró deszkáról, bele az ismeretlen vizekbe. Veszélyes vizekbe. Késleltetni akartam ez az alámerülést, még egy kicsit érezni akartam anyám közelségét a házban. Ezért aztán színleltem, hogy nem félek attól, ami őt idehozta, sem attól, hogy megint meglep álmomban, hogy hatlábú lesz és csúnya.

Legszívesebben odamentem volna Augusthoz, hogy megkérdezzem, miért volt itt az anyám, de nem mertem. Akartam is tudni, meg nem is. Nem tudtam lépni se jobbra, se balra.

Péntek este, miután az utolsó mézkaptár kitisztítását is befejeztük, és elraktuk az összest, Zach kiment, hogy megnézze a méhészkocsi motorját. Mindig felforrt a hűtővíz, és fura dolgokat művelt, hiába bütykölte meg Neil.

Visszabandukoltam a szobámba, és leültem az ágyamra. Az ablakon ömlött be a hőség. Be akartam kapcsolni a ventilátort, de csak ültem, bámultam ki az üvegen keresztül a világoskék égre, és hirtelen rám tört egy szomorú, megmagyarázhatatlan érzés. Hallottam, hogy szól a zene a teherautó rádiójából, Sam Cooke énekelte az „Another Saturday Night-ot”, aztán May kiszólt az udvarra Rosaleennak, valami

olyasmit, hogy szedje le az ágyneműt a ruhaszárító kötélről. S akkor hirtelen belém nyilallt, hogy az élet odakint megy tovább a maga rendes kerékvágásában, én pedig itt várok a semmire, mert így élni nem akarok, másképp meg nem tudok. Nem tehetek úgy, mintha megállt volna az idő, mintha a nyár örökké tartana. Könnyek szöktek a szemembe. Tiszta vizet kell önteni a pohárba. Történjen bármi.

Odamentem a csaphoz, és megmostam az arcom.

Vettem egy mély lélegzetet, bedugtam anyám fekete Máriáját és fényképét a zsebembe, majd elindultam a rózsaszín házba, hogy beszéljek Augusttal.

Szépen leülünk az ágya szélére, vagy ki a kertbe, ha nincs túl sok szúnyog. Elképzeltem, ahogy August így szól: „Mi bánt, Lily? Eljött végre az idő, hogy megbeszéljük a dolgaidat?” Erre én előveszem a képeket, és elmondok mindent töviről hegyire, ő pedig elmagyarázza, mi történt anyámmal.

Bárcsak így történt volna, s nem úgy, ahogy valójában történt.

Ahogy lépkedtem a ház felé, Zach utánam szólt a teherautó mellől.

- Nincs kedved bejönni velem a városba? Vennem kell egy új hűtőcsövet, mielőtt bezár a bolt.

- Beszélnem kell Augusttal - feleltem.

Lecsapta a motorháztetőt, és beletörölte a kezét a nadrágjába. - August Cukorbabával van a társalgóban. Sírva jött át. Azt hiszem, Otis az életbiztosításukból vett magának egy használt horgászbotot.

- De valami nagyon fontos dologról kell vele beszélnem.

- Akkor is ki kell várnod a sorodat. - mondta. - Na, gyere, még visszaérünk, mielőtt Cukorbaba elmegy.

Egy darabig tétováztam, aztán beadtam a derekam. - Jól van.

Az autóalkatrész-bolt kétháznyira volt a mozitól. Ahogy Zach betolatott a mozi előtti parkolóba, megláttam őket - öt vagy hat fehér férfi állt a jegyárusító bódé előtt. Körbe-körbe jártak, és gyors pillantásokat vetettek minkét irányba, mintha várnának valakit. Mindannyian jól öltözöttek voltak, csíptetős nyakkendőt viseltek, akár az áruházi eladók vagy a bankpénztárosok. Az egyik férfi kezében volt valami, ami úgy nézett ki, mint egy lapátnyél.

Zach leállította a méhészkocsit, és a szélvédőn keresztül bámulta őket. Egy fehér pofájú vadászkopó sétált ki az autóalkatrész-boltból, és szaglászni kezdett a járdán. Zach az ujjaival dobolt a kormányon, és felsóhajtott. Hirtelen ráeszméltem, hogy péntek van, és Jack Palance-ra várnak meg a színes bőrű nőre.

Szótlanul ültünk, a teherautóban felerősödtek a zajok: a rugó nyikorgása az ülés alatt, Zach doboló ujjai, a szuszogásom.

Aztán az egyik férfi elordította magát, mire én ijedtemben felugrottam, és bevertem a térdemet

a kesztyűtartóba. A férfi az utca túloldalára nézett, és átkiabált: - Mit bámultok ti ott?

Egyszerre fordultunk meg Zachkel, és kinéztünk a hátsó ablakon. Három fekete kamasz fiú állt a járdán, kólát ittak, és farkasszemet néztek a férfiakkal.

- Jöjjünk vissza máskor! - mondtam.- Minden rendben lesz - mondta Zach. - Maradj

a kocsiban.Nem, nem lesz rendben, gondoltam.Ahogy kiszállt a méhészkocsiból, hallottam,

hogy a fiúk a nevét kiáltják. Aztán átjöttek a kocsihoz. Amikor megláttak az ablakon keresztül, játékosan hátba veregették Zachet. Egyikük úgy integetett a kezével, mintha erős paprikába harapott volna.

- Kit hoztál magaddal? - kérdezte.Rájuk néztem, és mosolyogni próbáltam, de

közben a férfiakon járt az eszem, akikről tudtam, hogy figyelnek minket.

A fiúk is látták, s az egyikük - akit, mint később megtudtam, Jacksonnek hívtak - jó hangosan mondta: - Nagy tuskók vagytok, ha azt hiszitek, hogy Jack Palace Tiburonba jön! - mire mindnyájan nevetni kezdtek. Zach is.

A lapátnyelet fogó férfi a teherautó lökhárítójához sétált, miközben végig a fiúkat mustrálta azzal a gúnyos, lekicsinylő félmosollyal, amilyet milliószor láttam T. Ray arcán. Azzal a szeretet nélküli, hatalomérzetből fakadó nézéssel. Elüvöltötte magát: - Mit mondtál, fiacskám?

Hirtelen elnémult az utca. A vadászkopó behúzta a fülét, és beoldalgott az autó alá. Láttam, hogy Jackson nyel egyet, és megremeg az

állkapcsa. Láttam, ahogy a feje fölé emeli a kólásüvegét, és elhajítja.

Becsuktam a szemem, amikor kirepült a kezéből. Mire kinyitottam, az üvegdarabok már szétszóródva hevertek a járdán. A férfi elejtette a lapátnyelet, a kezét az orrához kapta. Vér csorgott az ujjai közül.

A társaihoz fordult. - Ez a nigger felszakította a bőrt az orromon! - mondta, és leginkább a meglepődés érződött a hangjából. Körbenézett, egy pillanatra úgy tűnt, nem is érti, mi történt. Aztán bement az egyik közeli boltba, közben a vér bepettyezte a járdát.

Zach a többi fiúval a teherautó ajtaja mellett állt, a férfiak szép lassan átsétáltak hozzájuk, majd félkörben bekerítették és a teherautóhoz szorították őket. - Melyikőtök hajította el azt az üveget? - kérdezte az egyikük.

A fiúk némán álltak.- Gyáva banda! - mondta egy másik. Felkapta a

lapátnyelet a járdáról, és a levegőben hadonászott vele a fiúk felé. - Ha megmondjátok, melyikőtök volt, a másik három elmehet - mondta.

Néma csend.Az emberek előjöttek a boltokból, és kis

csoportokba verődtek. Úgy éreztem, mintha a szívemből hajolnék ki, egy kis párkányon egyensúlyozva, és várnám, mit tesz Zach. Tudtam, hogy árulónak lenni a leghitványabb dolog, de azt akartam, hogy mutasson rá a fiúra, és mondja azt: „Az ott. Ő volt.” Aztán visszaszállna mellém a kocsiba, és mehetnénk a dolgunkra.

Na, Zach, gyerünk már!

Elfordította a fejét, és rám nézett a szeme sarkából. Kicsit megrántotta a vállát, és én tudtam, hogy már mindegy, mert elszánta magát. Nem fogja kinyitni a száját. Mintha azt mondta volna: „Bocs, de ők a barátaim.”

Úgy döntött, ott marad, hozzájuk tartozik.Figyeltem, ahogy a rendőr a kocsijába ülteti

Zachet meg a másik három fiút. Ahogy elhajtott, bekapcsolta a szirénáját és a piros villogóját, amire nyilván nem volt semmi szükség, de gondolom, nem akart csalódást okozni a járdán álldogáló közönségnek.

Megdermedve ültem a teherautóban. A tömeg lassan szétszéledt, s a kocsik a belvárosból egyenként hazagurultak. Az emberek bezárták a boltjaikat. Úgy bámultam ki a szélvédőn, mintha az éjjeli monoszkópot nézném a tévéképernyőn.

Miután kissé megnyugodtam, megpróbáltam gondolkodni, mit tegyek, hogyan menjek haza. Zach elvitte a kulcsokat, így nem tudtam hazavezetni. Igaz, a féket sem tudtam megkülönböztetni a gázpedáltól. Minden bolt bezárt, tehát még telefonálni sem tudtam. Amikor észrevettem egy telefont az utcán, rájöttem, hogy nincs nálam aprópénz. Végül kiszálltam a teherautóból, és gyalog elindultam hazafelé.

Félórával később, amikor a rózsaszín házhoz értem, láttam, hogy August, June, Rosaleen, Neil és Clayton Forrest álldogál a hortenziák hosszú árnyékában. Hallottam a beszélgetésük hangfoszlányait. Zach neve ütötte meg a fülemet, meg a „börtön” szó Mr. Forrest szájából. Gondolom, Zach őt hívta fel az egyetlen

engedélyezett telefonhívással, s ő azonnal idejött, hogy közölje velünk a hírt.

Neil June mellett állt, akkor hát nem is gondolták olyan komolyan, amit a múltkor egymás fejéhez vágtak: „Eszedbe ne jusson visszajönni!” meg „Önző kurva!” Észrevétlenül közeledtem feléjük. Valaki az út végén lenyírt füvet égetett. A levegőnek átható, savanyú szaga volt, és elszabadult hamudarabkák repkedtek a fejem fölött.

- August? - mondtam, amikor melléjük értem.August magához vont. - Hála a jó istennek,

hogy itt vagy! Már épp indultam volna, hogy megkeresselek.

Elmeséltem nekik, mi történt, miközben visszamentünk a házba. August átölelte a derekamat, mintha attól tartott volna, hogy megint elvesztem az eszméletemet, és összeesem, de az igazság az, hogy nagyon is magamnál voltam. A házon kék árnyékok mozogtak, mintha veszedelmes állatok lennének - krokodil, barnamedve. Clayton Forrest körül Alka-Seltzer-szag terjengett, hajában fehéren világított a választék. A lábunkat gúzsba kötötte az aggodalom. Járni is alig tudtunk.

Ültünk a konyhaasztal körül a támlás székeken, Rosaleen teát töltött, és kirakott egy tányér spanyolpaprikás szendvicset, mintha bárkinek is lett volna kedve enni. Rosaleen haja apró afrofonatokban lógott, biztos May csinálta meg neki vacsora után.

- És mi van az óvadékkal? - kérdezte August.

Clayton megköszörülte a torkát. - Monroe bíró vidéken nyaral, úgyhogy egyelőre úgy néz ki, hogy jövő szerda előtt senki sem kerül ki.

Neil felállt, és az ablakhoz lépett. A haja hátul szép egyenesre volt vágva. Próbáltam koncentrálni, hogy ne boruljak ki. Jövő szerdáig még öt nap van hátra. Öt teljes nap.

- És jól van? - kérdezte June. - Nem sérült meg, ugye?

- Csak egy percre láthattam - mondta Clayton. - De úgy láttam, jól van.

Kint ránk borult az éjszaka. A hangsúlyából és abból, hogy „úgy láttam, jól van”, mindnyájan tudtuk, hogy nincs jól, de azért úgy tettünk, mintha jól lenne.

August behunyta a szemét, és az ujjaival végigsimított a homlokán. Láttam a vékony könnyréteget a szemén. Amikor belenéztem, tűz égett benne. A kandalló tüze, amely mellé odahúzódhatsz és megmelegedhetsz, ha fázol, vagy főzhetsz rajta valamit magadnak. Mintha mindannyian csak sodródnánk a világban, és nem lenne egyebünk, mint a meleg tűz August szemében. De ennyi is elég volt.

Ahogy Rosaleen rám nézett, szinte olvasni tudtam a gondolatait: „Csak azért, mert engem kiszöktettél a börtönből, meg ne próbálj kifundálni valamit Zachnek!” Megértettem, hogyan válik az emberből hivatásos bűnöző. A legelső bűntény a legnehezebb. Aztán az ember azt gondolja: „Mit számít még egy? Pár évvel több a dutyiban. Nagy dolog.” Rosaleen az asztalhoz lépett.

- Mit akar tenni? - kérdezte Claytontól. Ahogy ott állt, melle a hasán pihent, öklét a csípőjébe mélyesztette. Olyan elszánt volt, mint aki azt szeretné, hogy mindnyájan tegyünk bagót a szánkba, menjünk egyenesen a tiburoni börtönbe, és köpjük le az emberek cipőjét.

Nyilvánvaló volt, hogy Rosaleenban is lobod a tűz. Nem olyan kandallótűz, mint Augustban, hanem olyan, amivel egy egész házat fel lehetne gyújtani, ha kell. Rosaleen olyan volt, mint a Miasszonyunk szobra, s arra gondoltam, hogy ha August a piros szív Mária mellkasán, akkor Rosaleen az ökle.

- Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kihozzam - felelte Clayton. - De attól tartok, egy darabig még bent kell maradnia.

A zsebembe nyúltam, és megérintettem a fekete Mária képét, mert eszembe jutott, hogy Augusttal akartam beszélni az anyámról. De hogyan beszélhetnék most, amikor ilyen szörnyűségek történtek Zachkel? Megint várnom kell a mondandómmal, és addig vissza kell süppednem a tetszhalál-állapotba.

- Nem hiszem, hogy jó lenne, ha May tudomást szerezne erről! - mondta June. - Csak kikészítené. Tudjátok, mennyire szereti azt a fiút.

Mindnyájan Augustra néztünk. - Igazad van. Túl sok lenne Maynek.

- Hol van most? - kérdeztem.- Az ágyában, alszik - mondta Rosaleen. -

Nagyon elfáradt.Eszembe jutott, hogy délután a fal mellett

láttam: egy rakás követ hordott oda talicskában.

Építette tovább a falát. Mintha megérezte volna, hogy toldásra lesz szükség.

A tiburoni börtönben nem voltak függönyök, ellentétben a sylvanivel. Betonszürke, rácsos ablakú épület volt, rossz világítással. Tudtam, hogy bolondság volt bemennem. Egy szökevény, aki egyszerűen fogja magát, és besétál a börtönbe, ahol a rendőrök pont arra vannak kiképezve, hogy felismerjék. De amikor August megkérdezte, hogy bemegyek-e vele a börtönbe Zachhez, hogyan mondhattam volna nemet?

Rövid hajú, nagyon magas rendőr fogadott minket, még Neilnél is magasabb volt, pedig ő sem egy kertitörpe. Láthatóan nem örült annak, hogy látogatók érkeztek. - Maga az anyja? - kérdezte Augustot.

Megnéztem a névtábláját. Eddie Hazelwurst.- A keresztanyja vagyok! - felelte August, és

úgy kihúzta magát, mintha a magasságát mérnék. - Ő pedig a család barátja.

A rendőr tetőtől talpig végigmért. Gyanús volt neki, hogy egy fehér lány hogyan lehet a család barátja. Felkapott egy barna jegyzettáblát az íróasztalról, és a kapoccsal babrált, miközben próbálta eldönteni, mit csináljon velünk.

. Jól van, kapnak öt percet - mondta.Kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót, ahol az egyik

oldalon végig cellák sorakoztak, s mindegyikben egy-egy fekete fiú volt. Megcsapott az izzadó testek kipárolgása meg a savanyú húgyszag, és majdnem elhánytam magam. Legszívesebben

befogtam volna az orromat, de tudtam, hogy ez óriási sértés lenne. Nem tehettek arról, hogy bűzlöttek.

Falra fúrt, padszerű priccseken ültek, és jól megnéztek minket, ahogy elhaladtunk előttük. Az egyik fiú azzal szórakozott, hogy egy gombot dobált a falnak. Amikor mellé értünk, abbahagyta.

Mr. Hazelwurst elvetetett minket az utolsó celláig. - Zach Taylor, látogatóid vannak! - mondta, és az órájára nézett.

Ahogy Zach felénk lépett, azon gondolkodtam, vajon lebilincselték-e, vettek-e róla ujjlenyomatot, lefényképezték-e, erőszakoskodtak-e vele. Nagyon szerettem volna átnyúlni a rácsokon, és az ujjammal megérinteni a bőrét. Úgy éreztem, csak így lehetek biztos abban, hogy ez a valóság.

Miután egyértelművé vált, hogy Mr. Hazelwurst nem fog elmenni, August beszélni kezdett. Az egyik kaptárról mesélt a Haney-farmon, hogy ott mekkora rajzás volt.

- Tudod, melyik az! - mondta. - Amelyikben bajok voltak az atkákkal.

Aprólékosan részletezte, hogyan kutatta fel a méheket, egészen sötétedésig kereste őket: átfésülte értük az erdőt, túlment még a görögdinnyeföldeken is, és végül egy liliomfán lelt rájuk. Az egész raj úgy lógott rajta, mint egy hatalmas luftballon, amely fennakadt az ágakon.

Egy tölcsérrel a rajzódobozba ejtettem őket - mondta -, aztán újra bekaptároztam mindet.

Azt hiszem, azt próbálta meg Zach értésére adni, hogy addig nem nyugszik, amíg ki nem hozza őt a börtönből. Zach könnyes szemmel

hallgatta. Megkönnyebbült, hogy a társalgás a méhrajzásról folyik.

Előre kigondoltam, mit fogok mondani neki, de hirtelen minden kiment a fejemből. Csak álltam ott, miközben August kérdezgette, hogy van, mire van szüksége.

Ahogy néztem, a szívem gyöngédséggel és fájdalommal telt meg. Azon tűnődtem, vajon mi köt össze minket, mi táplálja a szeretetet közöttünk: a közös lelki sérülések?

Aztán Mr. Hazelwurst szólt, hogy lejárt az időnk, és Zach rám nézett. Remegett, a homloka felett kidudorodott egy ér. Néztem, ahogy lüktet benne a vér. Szerettem volna valami bátorítót mondani, hogy több bennünk a közös, mint gondolná, de olyan nevetségesen hangzott volna. Szerettem volna átnyúlni a rácson, és megérinteni a homlokán az eret. De nem tettem.

- Írsz majd a füzetedbe? - kérdezte elkomorult arccal.

Ránéztem, és bólintottam. A másik cellában az egyik fiú - Jackson - gúnyosan füttyentett, amitől nevetségesnek éreztem a helyzetet. Zach dühös pillantást vetett rá.

- Elég volt, letelt az öt perc - szólt a rendőr.August megérintette a hátamat, hogy

induljunk. Zach még szeretett volna kérdezni valamit, kinyitotta a száját, de aztán becsukta.

- Megírok mindent, ami veled történt . mondtam. - Írok rólad egy történetet.

Nem tudom, ezt akarta-e kérdezni, de az ilyesmi mindenkinek jólesik. Hogy valaki lássa és megörökítse a rajtunk esett sérelmet - az számít.

Senki sem mosolygott az elkövetkező napokban, még May előtt sem. Ha a szobában volt, nem beszéltünk Zachről, de nem is tettünk úgy, mintha a világ csudaszép volna. June a csellójához menekült, mint mindig, ha rátört a szomorúság. August pedig az egyik reggel a méhészházhoz menet megállt a bejárón Zach kocsijának keréknyoma előtt. Ahogy ott állt, azt hittem, mindjárt elsírja magát.

Bármit csináltam, nehezemre esett - az edénytörölgetés, a térdelés az esti imánál, még a lefekvés előtti ágyazás is.

Augusztus második napján, miután elmosogattuk az edényeket, és elmondtuk az Üdvözlégy Máriákat, August így szólt:

- Ma estére elég volt a búslakodásból, Ed Sullivant fogunk nézni a tévében!

És így is tettünk, amikor hirtelen megszólalt a telefon. August és June a mai napig azon tűnődik, vajon másképp alakul-e minden, ha nem May, hanem valaki más veszi fel a telefont.

Emlékszem, August már indult volna a telefonhoz, de May közelebb volt az ajtóhoz. - Majd felveszem - mondta. Senkit nem érdekelt különösebben. A tévét bámultuk feszülten, ahol Mr. Sullivan egy cirkuszi mutatványt konferált fel: majmok rollereztek egy magasan kifeszített drótkötélen.

Amikor May pár perc múlva visszajött a szobába, körbenézett - Zach édesanyja volt - mondta. - Miért nem szóltatok róla, hogy börtönben van?

Egészen normálisnak látszott, ahogy ott állt. Egy pillanatra dermedten figyeltük, mintha arra várnánk, mikor szakad ránk a tető. De May nyugodtan állt ott.

Már kezdtem azt gondolni, talán csoda történt, és meggyógyult.

- Jól vagy? - kérdezte August, és felállt.May nem válaszolt.- May? - szólt June.Én még rá is mosolyogtam Rosaleenra, és

biccentettem felé: „Mit szólsz, mennyire jól fogadja a hírt?”

August viszont kikapcsolta a tévét, és a homlokát ráncolva figyelte Mayt.

May félrebillentett fejjel állt, tekintetét a falon lógó képre függesztette, ami egy madáretetőt ábrázolt. De valójában nem is látta a képet. Egyszerűen átnézett rajta.

August Mayhez lépett.- Felelj nekem. Jól érzed magad?A csendben hallatszott, ahogy May egyre

hangosabban és szaggatottan lélegzik. Tett néhány lépést hátrafelé. Majd némán a padlóra rogyott.

Nem tudom biztosan, mikor fogtam fel, hogy May teljesen magába fordult, egy számunkra elérhetetlen helyre. Még August és June sem vette észre az első pillanatban, hogy így történt. Úgy szólongatták, mintha csak megsüketült volna.

Rosaleen May fölé hajolt, és jó hangosan beszélt hozzá, hogy meghallja. - Zachkel minden rendben lesz. Egy percig sem kell aggódnod. Mr. Forrest szerdán kihozza a börtönből.

May egyenesen maga elé meredt, mintha Rosaleen ott se volna.

- Mi lelte? - kérdezte June, enyhe rémülettel a hangjában. - Még sose láttam ilyennek.

May itt is volt, meg nem is. A keze ernyedten hevert az ölében felfelé fordult tenyérrel. Semmi zokogás a köténybe. Semmi hintázás előre-hátra. Semmi hajtincshúzogatás. Csendes volt, annyira más, mint szokott.

A plafont bámultam, mert ezt nem bírtam nézni.

August kiment a konyhába, és egy jéggel megrakott törlőruhával jött vissza. Magához húzta Mayt, egy percig hagyta, hogy a feje a vállán pihenjen, majd felemelte. Rányomta a törülközőt a homlokára meg a halántékára, és végigtörölte vele a nyakát. Néhány percig törölgette, majd letette a ruhát, és elkezdte paskolni May arcát.

May pislogott egyet-kettőt, és Augustra nézett. Mindannyian oda kuporodtunk mellé, ő meg úgy nézett ránk, mint aki egy hosszú utazásból érkezett haza.

- Jobban vagy? - kérdezte August.May bólintott. - Mindjárt jól leszek - Furcsa,

monoton hangon beszélt.- Mindenesetre örülök, hogy beszélsz - mondta

June. - Gyere, menjünk szépen fürödni.August és June felállították Mayt.- Kimegyek a falhoz - mondta May.June megrázta a fejét. - Már sötétedik.- Csak egy rövid időre - mondta May. A

konyhába indult, mindannyian követtük. Kihúzta az egyik szekrényfiókot, elővett egy zseblámpát,

az írótábláját meg egy ceruzát, és kiment a verandára. Magam előtt láttam, ahogy leírja a szavakat - „Zach börtönben van” -, s bedugja a cetlit a fal repedésébe.

Valakinek személyesen kellene megköszönnie a köveknek odakint, hogy ezt a sok emberi szomorúságot hajlandóak magukba szívni. Egyenként meg kellene őket csókolni, és azt mondani: „Ne haragudjatok, de csak egy erős és tartós dolog tudja May fájdalmát enyhíteni, és ti vagytok a kiválasztottak. Isten áldja meg a kőszívetek.”

- Kimegyek veled! - mondta August.May a válla fölött szólt vissza. - Ne, kérlek,

August, egyedül szeretnék menni.August tiltakozni kezdett. - De...- Egyedül megyek - mondta May, és felénk

fordult. - Egyedül megyek.Néztük, ahogy lemegy a veranda lépcsőjén, és

elindul a fák felé. Vannak dolgok az életben, amiken sose tudjuk túltenni magunkat, bárhogy is szeretnénk. Nekem ez a kép ilyen. Ahogy May megy a fák között, előtte ugrándozik a kis fénykör, és lassan elnyeli a sötétség.

Egy méh csak rövid ideig él. Tavasszal és ősszel,a begyűjtés legmegerőltetőbb időszakában, a

dolgozóméhek soha nem élnek tovább négy-öt hétnél... A

dolgozóa betakarító repülések alatt olyan sok veszélynek

vankitéve, hogy néha még ezt a kort sem éri el.

A TÁNCOLÓ MÉHEK

Tizedik fejezet

A házra leszállt az éjszaka. A konyhában ültem Augusttal, June-nal és Rosaleennal. May jó öt perce ment el, amikor August felpattant, és idegesen járkálni kezdett fel-alá. Kiment a verandára, aztán visszajött, majd kinézett a fal felé.

Húsz perc után így szólt:- Elég volt. Menjünk érte.Kivette a zseblámpát a teherautóból, és sietve

elindult a fal irányába, June, Rosaleen meg én rohantunk utána, igyekeztünk lépést tartani vele. Az egyik faágon fülemüle énekelt, lelkesen, a lelkét is kitéve, mint akinek az a dolga, hogy a holdat felénekelje az égre.

- Ma-a-a-a-y! - kiabált August. June is rákezdte, aztán Rosaleen, végül én is. Mentünk előre,

közben kiabáltuk a nevét, de válasz nem érkezett. Csak a fülemüle énekelt a holdnak.

A fal egyik végétől elgyalogoltunk a másikig, aztán visszafordultunk, hátha ezúttal nem tévesztjük el. Menjünk lassabban, nézzünk jobban körül, kiabáljunk hangosabban. May biztos ott térdel valahol, oldalán a lemerült elemlámpával, mi pedig értetlenkedve mondjuk: „Édes istenem, hogy nem vettük észre első alkalommal?”

De nem ez történt, így az erdő felé vettük az irányt, és egyre hangosabban szólongattuk, amíg be nem rekedtünk, de egyikünk sem merte abbahagyni és kimondani, hogy valami nagyon nincs rendben.

Hiába volt éjszaka, a forróság ugyanolyan elviselhetetlen volt, mint nappal; éreztem izzadt testünk szagát, miközben egy tízcentis fényt adó elemlámpával pásztáztuk az erdőt. Végül August így szólt:

- June, menj vissza a házba, és hívd fel a rendőrséget! Mondd meg nekik, hogy segítsenek megtalálni a testvérünket. Ha telefonáltál, térdelj le a Miasszonyunk elé, és kérd meg, hogy vigyázzon Mayre, aztán gyere vissza! A folyó felé megyünk.

June elrohant. Hallottuk, ahogy keresztülcsörtet a bokrokon, miközben mi a telek végébe indulunk, a folyó irányába. August egyre gyorsabban lépkedett. Rosaleen levegő után kapkodott, alig bírt lépést tartani vele.

Amikor a folyóhoz értünk, megálltunk egy pillanatra. Amióta Tiburonban voltam, már másodszor volt telihold. A folyó felett csüngött, és ki-be csúszkált a felhők között. A túlsó parton

észrevettem egy fát, gyökerei kitüremkedtek a földből, összevissza tekeredtek. Fémszerű, száraz íz jött fel a torkomból, éreztem a nyelvemen.

August kezéért nyúltam, de ő már elindult jobbra a part mentén.

- M-a-a-ay! - kiabálta.Rosaleennal szorosan a nyomában lépkedtünk.

Annyira közel voltunk egymáshoz, hogy az éjjel portyázó állatok azt hihették az árnyékunkról, hogy egy hatalmas, hatlábú szörnyeteg csörtet az erdőben. Meglepődve vettem észre, hogy az ima, amit esténként a vacsora után, rózsafüzérrel a kezünkben szoktunk elmondani, most magától felhangzott bennem. Minden szót tisztán hallottam: „Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes! Az Úr van veled! Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse...”

Csak akkor vettem észre, hogy hangosan beszélek, amikor August megszólalt:

- Helyes. Lily, mindannyian imádkozzunk. - Nem voltam biztos benne, hogy imának szántam-e, vagy inkább csak azért motyogtam, hogy leküzdjem a félelmemet. De August is elkezdte hangosan mondani velem, majd Rosaleen is bekapcsolódott. Mentünk a folyó mentén, és a szavak mint szalagok az éjszakában, úgy lobogtak utánunk.

Amikor June visszaért, egy másik zseblámpa volt a kezében, a házban kotorta elő valahonnan. Reszketett a kezében a fénycsóva, ahogy jött felénk az erdőben.

- Erre vagyunk! - kiáltott neki August, és felfelé tartotta a zseblámpáját. Megvártuk, amíg June a folyóparthoz ér.

- A rendőrség már úton van - mondta.A rendőrség már úton van. Rosaleenra néztem,

akinek felfelé görbült a szája. A rendőrség nem ismert fel aznap, amikor bementem a börtönbe, és reméltem, hogy Rosaleen is megússza.

June nyomában Rosaleennal nekivágott a sötét folyópartnak, közben May nevét kiáltozta. August viszont lassan és óvatosan haladt. Én szorosan a nyomában voltam, közben egyre gyorsabban mormoltam magamban az Üdvözlégy Máriát.

August hirtelen megtorpant. Én is megálltam. Már nem hallottam a fülemüle éneklését. Néztem Augustot, le sem vettem róla a szemem. Feszülten, éberen figyelt valamit lent a parton. Valamit, amit én nem láttam.

- June... - szólt furcsa, suttogó hangon, de June és Rosaleen már feljebb jártak a folyóparton, és nem hallották. Csak én.

A levegő nehéz volt és súlyos, alig tudtam lélegezni. August mellé léptem, a könyökömet a karjához érintettem, szükségem volt arra, hogy érezzem őt magam mellett. Előttünk a nedves földön ott hevert May zseblámpája, kikapcsolva.

Utólag furcsának tűnik, de még egy jó percig álltunk ott. Én arra vártam, hogy August mondjon valamit, ő azonban nem szólalt meg, csak állt, és szívta magába az utolsó pillanatot. Szél támadt, végigsöpört a faágakon. Úgy csapott az arcunkba, mintha egy kemencéből áradt volna ki, vagy a pokol szele érintett volna meg minket. August rám nézett, majd a vízre irányította a zseblámpáját.

A fény végigsöpört a hullámok felszínén, aztán hirtelen eltűnt. May a folyóban feküdt, éppen a

vízfelszín alatt. A szeme tágra nyitva, szoknyája szétterülve lebegett a folyó sodrában.

August ajkáról halk, panaszos hang szökött fel.Kétségbeesetten a karjába kapaszkodtam, de

lerázott magáról, ledobta a zseblámpáját, és a vízbe gázolt.

Én utána. A víz hullámzott a lábam körül, megcsúsztam az iszapon. August szoknyájához kaptam, de mellényúltam. Köpködve dugtam ki a fejem a vízből.

August a húgát bámulta. - June! - kiabált. - June!

May hatvancenis vízben feküdt, a mellkasán egy hatalmas kő. Az nyomta le a testét, és tartotta a víz alatt. Ahogy ránéztem, arra gondoltam: May mindjárt felkel. August legurítja róla a követ, feljön levegőért, visszamegyünk a házba, megszárítjuk a haját, adunk rá száraz ruhát. Szerettem volna hozzáérni, és kicsit megrázni a vállát. Az nem lehet, hogy csak úgy meghal itt kint a folyóban. Az lehetetlen.

A keze nem merült a víz alá. Két tenyere úgy lebegett a víz felszínén, mint két kis ráncos kesztyű, a víz az ujjai közt csordogált ki-be. Néha még ma is arra a képre riadok fel éjszakánként az álmomból. Nem a tágra nyílt szemét látom vagy a követ, amely úgy feküdt rajta, akár egy sírtábla, hanem a kezét.

June is a vízbe gázolt. Amikor Mayhez ért, zihálva megállt August mellett, a karja tehetetlenül lógott a teste mellett. - Ó, May! - suttogta, és félrekapta a tekintetét, aztán szorosan lehunyta a szemét.

Láttam, hogy Rosaleen a folyóparton áll, bokáig a vízben, és egész testében remeg.

August letérdelt a vízben, lelökte May mellkasáról a követ, megragadta a vállát, és felhúzta. A teste, ahogy feljött a víz színére, cuppanós hangot adott, szörnyűséges hangot. A feje hátracsuklott, és láttam, hogy a szája félig nyitva van, a fogát sár borítja, a hajára nád tapadt. Elfordítottam a tekintetem. Akkor már tudtam. May meghalt.

August is tudta, de azért May mellkasára tapasztotta a fülét, és hallgatózott. Egy perccel később visszahúzódott, és a mellére vonta May fejét, mintha azt akarta volna, hogy most May hallgassa meg az ő szívét.

- Elvesztettük... - mondta August.Reszketni kezdtem. Hallottam, ahogy

összekoccan a fogam. August és June felemelték May testét, és kicipelték a partra. Már felfújódott a víztől. Megragadtam a bokáját, és próbáltam kitámasztani. A folyó valószínűleg elsodorta a cipőjét.

Amikor a partra fektették, víz buggyant ki a száján és az orrán. Arra gondoltam, hogy éppen így sodorhatta ki a folyó a partra Charleston közelében a Miasszonyunkat. Pont olyan finomak az ujjai és a kezei.

Elképzeltem, ahogy May begurította a követ a partról a folyóba, aztán lefeküdt, és magára húzta. Szorosan tartotta, mint egy babát, és várta, hogy a tüdeje megteljen vízzel. Vajon az utolsó pillanatban csapkodott és rángatózott a víz teteje felé, vagy mindenféle tusa nélkül ment el, magához ölelve a követ és hagyva, hogy magába

szívja minden fájdalmát? Elképzeltem az élőlényeket, ahogy elúsznak mellette, miközben ő haldoklik.

June és August kétfelől mellékuporodtak, csuromvizesen, szúnyogok zümmögtek a fülünkbe, a folyó pedig folyt a maga útján, kanyarogva a sötétségben. Biztos voltam benne, hogy a nővérek előtt is lejátszódtak May utolsó pillanatai, de nem láttam szörnyülködést az arcukon, csak szomorú beletörődést. Évek óta készültek erre, anélkül, hogy tudatában lettek volna.

August ujjaival megpróbálta lecsukni May szemét, de csak félig sikerült. - Pont olyan, mint Aprilé volt - mondta June.

- Kérlek, világítsatok ide! - mondta August. Halkan és egyenletesen ejtette ki a szavakat.

Annyira kalapált a szívem, hogy alig hallottam, mit mond.

A zseblámpa halvány fényénél August kiszedegette May hajából a beleragadt, apró, zöld leveleket, és egyenként zsebre dugta őket.

August és June aprólékosan megtisztították May bőrét és ruháját mindentől, ami a folyóban rátapadt, Rosaleen pedig, szegény Rosaleen, aki - ekkor döbbentem rá - új és legjobb barátját vesztette el, csak állt ott némán, s az álla annyira remegett, hogy szerettem volna odamenni hozzá, hogy megnyugtassam.

Aztán hirtelen, sosem fogom tudni elfelejteni, egy hang szökött ki May szájából - egy hosszú, túláradó sóhaj, és mi egymásra néztünk zavarodottan, egy pillanatig még reménykedve is, hátha bekövetkezik a csoda, de csak a lenyelt

levegő volt az, amely hirtelen kiszabadult. Megcsapta az arcomat. Olyan szaga volt, mint a folyónak, mint egy régi, megpenészedett fadarabnak.

Lenéztem May arcára, és rosszul lettem. A fák közé botorkáltam, lehajoltam, és hánytam.

Később, amikor megtöröltem a számat az ingem ujjába, egy hang tört elő a sötétből, olyan velőtrázó sikítás, hogy a szívem egy hatalmasat ugrott. Amikor visszanéztem, Augustot láttam meg June zseblámpájának fényében. A hang belőle szakadt fel. Ahogy lecsendesedett, May nyirkos mellkasára hajtotta a fejét.

Egy kis cédrusfa ágába kapaszkodtam, és szorosan markoltam, mintha minden, amim valaha volt, épp most készült volna kicsúszni a kezeimből.

- Szóval árva vagy? - kérdezte a rendőr. A magas, kefehajú Eddie Hazelwurst volt, aki bekísért minket Augusttal Zachhez.

Rosaleennal a verandán ültünk hintaszékben, a rendőr ott állt előttünk, kezében egy kis füzet, hogy minden szót feljegyezhessen. A másik rendőr kint szaglászott a siratófal körül, el sem tudtam képzelni, mit kereshet.

Olyan gyorsan hintáztam a székben, hogy majdnem kirepültem belőle. Rosaleen viszont faarccal, mozdulatlanul ült.

Miután Mayt megtaláltuk, és visszatértünk a házba, August odament a két rendőrhöz, Rosaleent meg engem felküldött az emeletre.

- Menjetek fel, és szárítkozzatok meg!Levettem a cipőmet, és megtörülköztem. Utána

a fenti ablakból figyeltük, ahogy a mentősök elhozzák Mayt az erdőből egy hordágyon, aztán hallgattuk, hogy a két rendőr mindenféle kérdéseket tesz fel June-nak. A hangjuk felhallatszott az emeletre.

- Igen, mostanában nagyon magába volt roskadva. Hát, ami azt illeti, mindig is depressziós volt. Beteg volt. Nem tudta különválasztani mások szenvedését a magáétól. Nem, nem találtunk levelet. Boncolás? Persze, megértjük.

Mr. Hazelwurst mindenkivel beszélni akart, ezért Rosaleennal lementünk. Pontosan elmondtam neki, mi történt azután, hogy May felvette a telefont, egészen addig a pillanatig, amíg rátaláltunk a folyóban. Aztán következtek a személyes kérdések. Nem én voltam az a lány, aki a múlt héten bement a börtönbe, hogy meglátogassa az egyik színes bőrű fiút? Mit keresek én itt? Kicsodám nekem Rosaleen?

Elmeséltem neki a régi történetemet, hogy anyám meghalt, amikor még kicsi voltam, és hogy az apám még idén nyáron eltávozott a Teremtőnkhöz egy traktorbaleset következtében, Rosaleen pedig a dadám.

- Végül is, mondhatni, árva vagyok. De van családom Virginiában. Haldokló apámnak az volt az utolsó kívánsága, hogy menjek el Bernie nagynénimhez, és lakjam nála. Ő vár engem és Rosaleent is. Majd küld nekünk buszpénzt, vagy eljön értünk kocsival. Mindig mondja, „Lily, már alig várom, hogy megérkezz!” Mire én: „Mielőtt

kezdődik az iskola, mindenképpen ott leszünk!” Jövőre már felsős leszek, el se hiszem.

A rendőr résnyire húzta a szemét, mint aki próbálja követni a hallottakat. A sikeres hazugság összes játékszabályát felrúgtam. „Ne beszélj túl sokat”, mondtam magamnak, de nem bírtam leállni.

- Annyira örülök, hogy ott fogok élni vele. Nagyon aranyos. El se tudja képzelni, mennyi mindent küldött nekem az évek során. Főleg bizsukat és játékmacit. Sokat . Egyik macit a másik után.

Egyedül annak örültem, hogy legalább August és June nem hallja mindezt. Elmentek a mentő után a méhészkocsival, mert látni akarták, hogy May testét épen és egyben szállítják oda, ahová mennie kell. Épp elég rossz volt, hogy Rosaleen ott van a szobában. Féltem, hogy elárul minket, például azzal, hogy azt mondja: „Az igazság az, hogy rögtön azután idejöttünk, hogy Lily kiszabadított engem a börtönből.” De ő csak ült némán, magába roskadva.

- Szóval mi is a vezetékneved? - kérdezte.- Williams - mondtam. Már kétszer elmondtam

neki, úgyhogy megfordult a fejemben, vajon milyen iskolázottsági előírások vonatkoznak a rendőrökre Tiburonban. A jelek szerint ugyanolyanok, mint Sylvanben.

Még magasabbra húzta ki magát. - Csak azt nem értem, hogy ha Virginiába mész lakni a nagynénédhez, akkor mit keresel itt?

Íme a kérdés valódi értelme: „Nem fér a fejembe, hogy egy fehér lány, mint te, hogy kerül

egy színes bőrű család házába, és miért lakik ott.”

Vettem egy mély lélegzetet.- Tudja, az a helyzet, hogy Bernie

nagynénémnek volt egy műtétje. A petefészkével. Mire Rosaleen azt mondta: „Miért nem megyünk el a barátnőmhöz, August Boatwrighthoz, Tiburonba, amíg Bernie nénikéd talpra áll?” Nem lett volna semmi értelme odamennünk, míg ő a kórházban van.

A rendőr minden szavamat elírta. Minek? Szerettem volna ráordítani: „Most nem rólam és Rosaleenról van szó, sem Bernie nénikém műtétjéről. Hanem Mayről. Meghalt, nem veszed észre?”

A szobámban kellene lennem, és keservesen sírnom, én meg itt vagyok, és életem legostobább párbeszédét folytatom egy rendőrrel.

- És Spartanburgban nem volt senki fehér, akinél lakhattál volna?

Vagyis? „Bármi jobb lehet annál, mint színes bőrűekkel lakni.”

- Nem, uram. Nem igazán. Nem volt sok barátom. Valahogyan nem tudtam beilleszkedni az iskolában. Azt hiszem, azért, mert annyira jó jegyeim voltak. A templomban az egyik nő azt mondta, hogy lakhatok nála, amíg Bernie néni jobban lesz, de aztán övsömörje lett, úgyhogy ez a lehetőség is elúszott.

„Isten az égben, állítson már le valaki!”Rosaleenra nézett. - És te honnan ismered

Augustot?Visszatartottam a lélegzetem, még a

hintaszékem is megállt a levegőben.

- A férjem első unokatestvére - felelte Rosaleen. - Tartottuk a kapcsolatot, miután a férjem elhagyott. A családban egyedül August tudta, milyen szerencsétlen tökfilkó volt. - Rám sandított, a tekintete azt mondta: „Na tessék, nem te vagy az egyetlen, aki hazugságokat tud kiagyalni egyik pillanatról a másikra!”

A rendőr becsapta a jegyzetfüzetét, és begörbített ujjal mutatta, hogy kövessem az ajtóhoz. - Hallgass rám, és hívd fel a nagynénédet. Szólj neki, hogy jöjjön el érted, akkor is, ha még nem épült fel tökéletesen. Ezek itt színes bőrűek. Értesz engem?

Összeráncoltam a homlokomat. - Nem, uram, attól tartok, nem értem.

- Csak azt mondom, hogy nem természetes, úgy értem, nem lenne szabad... ööö... lealacsonyodnod hozzájuk.

- Vagy úgy.- Nemsokára visszajövök, és nem szeretnélek

itt találni. Rendben? - Rám mosolygott, és a fejemre tette óriási lapátkezét, mintha valami titkos megállapodást kötöttünk volna mi, fehérek.

- Rendben.Becsuktam mögötte az ajtót. Nem tudom,

milyen ragasztó tartott eddig egyben, de most azonnal engedett. Elindultam visszafelé, és már útközben zokogni kezdtem. Rosaleen átkarolt, láttam, hogy az ő arcáról is könnyek gördülnek lefelé.

Felmentünk a szobába, ahol Rosaleen eddig Mayjel lakott. Rosaleen lehúzta a takarót az ágyról. - Nyomás, bújj be az ágyba! - mondta.

- És te hol fogsz aludni?

- Itt! - lehúzta May ágyáról a rózsaszín-barna afgán takarót, amit May horgolt Bemászott az ágyba, a párnába fúrta a fejét. Tudtam, hogy May illatát akarja érezni.

Azt gondolhatnák, hogy aznap éjjel biztosan Mayjel álmodtam, de nem. Zach látogatott meg éjszaka. Nem emlékszem pontosan, mi történt. Amikor felébredtem, kicsit pihegtem, és tudtam, hogy vele álmodtam. Olyan közeli és valóságos volt, hogy úgy éreztem, ha most felülnék, megérinthetném az arcát az ujjammal. Aztán eszembe jutott, hogy hol van, és hirtelen elviselhetetlenül nehéz lett a szívem. Elképzeltem a priccse alatt a cipőjét, ahogy ebben a pillanatban valószínűleg ébren bámulja a mennyezetet, és hallgatja a többi fiú lélegzését.

Valami zizegő hangra lettem figyelmes a szobában, de félálomban nem tudtam beazonosítani, hol vagyok. Először azt hittem, a méhészházban, de aztán rájöttem, hogy a hang Rosaleen felől jön. Aztán eszembe jutott May. Ahogy a folyóban feküdt.

Fel kellett kelnem. Besurrantam a fürdőszobába, és megmostam az arcomat. Ott álltam a halvány éjszakai fényben, és lenéztem a kádra. A karmos lábakon piros zokni volt, még May húzta rájuk. Elmosolyodtam. Ez is May volt, és ezt a Mayt soha nem akartam elfelejteni.

Lehunytam a szemem, és elképzeltem Mayt a legvidámabb pillanataiban. Láttam, ahogy a víz csillog göndör haján a locsolónál, ahogy szorgosan dolgozik egyetlen csótány életéért, és rendezgeti a kekszmorzsákat. Meg a kalapot, amit aznap viselt, amikor Mária Leányaival

vonatozott. De legfőképpen a szeretet és szenvedés lángját láttam, ahogy kigyúlt az arcán. És végül ez a láng emésztette fel.

A boncolás és az öngyilkosság tényét megállapító rendőrségi határozat után a ravatalozóban szépen rendbe tették Mayt, majd visszahozták a rózsaszín házba. Augusztus ötödikén, szerdán, kora reggel egy fekete halottas kocsi gördült be a feljáróra, négy sötét öltönyös férfi kiemelte belőle May koporsóját, és behozta a nappaliba. Amikor megkérdeztem Augustot, miért hozzák be Mayt a bejárati ajtón keresztül, azt felelte: - Addig ülünk mellette, amíg el nem temetik.

Meglepődtem ezen, mert Sylvanben a halottakat a ravatalozóból egyenesen a temetőbe vitték.

- Azért ülünk mellette, hogy elbúcsúzzunk tőle - mondta August. - Ezt úgy hívják, hogy virrasztás. Az embereknek néha nehéz elfogadni a halál tényét, és nem képesek búcsút mondani. A virrasztás ebben segít.

Ha egy halott van a nappaliban, az kétségtelenül segít abban, hogy az ember felfogja a halál tényét. Fura volt belegondolni, hogy egy halott van a házban, de ha így könnyebben mondunk búcsút, akkor rendben. Megértem, hogy szükség van rá.

- Maynek is segít - mondta August.- Maynek?

- Tudod, Lily, mindnyájunkban ott lakozik a lélek, és amikor meghalunk, a lélek visszatér Istenhez, de hogy mennyi idő múlva, azt senki sem tudja. Lehet, hogy már egy tizedmásodperc múlva, de az is lehet, hogy csak egy vagy két hét múlva. Mindenesetre, amikor May mellett ülünk, azt mondjuk: „Jól van, May, tudjuk, hogy ez a te otthonod, de most már elmehetsz. Minden rendben lesz.”

Begurították a koporsót, amit egy kerekes állványra tettek, és a Leláncolt Miasszonyunk elé tolták. Felnyitották. Miután a ravatalozó emberek elmentek, August és Rosaleen odaléptek a koporsóhoz, és megnézték benne Mayt. Én inkább tisztes távolságban maradtam. Nézegettem magam a különböző tükrökben, aztán June lejött a csellójával, és elkezdett játszani. Az Ó, Suzannát játszotta, amin mindnyájan elmosolyodtunk. Virrasztás közben semmi sem tudja jobban megnyugtatni az embert, mint egy kis humor. Odamentem a koporsóhoz, megálltam August és Rosaleen között.

A régi Mayt láttam magam előtt, attól eltekintve, hogy a bőre nagyon ráfeszült az arccsontjára. A lámpa fénye különös ragyogással vonta be az arcát. Egy gyönyörű kék ruhát adtak rá, amit sose láttam rajta azelőtt. Gyöngygombok voltak rajta, a gallérját kihajtották, és a kék kalap volt a fején. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban kinyithatja a szemét, és ránk mosolyog.

Itt feküdt az a nő, aki megtanította anyámat, hogyan szabadulhat meg kegyesen a csótányoktól. Kiszámoltam az ujjaimon, hány nap

telt el azóta, amióta Maytől megtudtam, hogy anyám itt náluk lakott. Hat nap. Hat hónapnak tűnt. Még mindig égtem a vágytól, hogy elmondjam Augustnak. Rosaleennak is elmondhattam volna, de valójában Augustnak akartam elmondani. Egyedül ő tudhatta, hogy ez milyen fontos.

Ahogy ott álltam a koporsó mellett, erős késztetést éreztem, hogy ott helyben elmondjam neki. Egészen egyszerűen „Én nem Lily Williams vagyok, hanem Lily Owens, és Maytől tudom, hogy itt lakott az anyám.” És aztán mindent elmondanék, lesz, ami lesz. Amikor Augustra pillantottam, épp a könnyeket törölte le az arcáról, a zsebkendő után matatott a zsebében. Tudtam, hogy önző dolog lenne, ha most rázúdítanám az egészet, hiszen a szíve csordultig tele van fájdalommal May miatt.

June lehunyt szemmel játszott, mintha egyedül rajta múlna, hogy May lelke felszállhat-e a mennybe. Még sosem hallottam ilyen zenét: teljesen elhitette velünk, hogy a halál csupán egy karnyújtásnyira van tőlünk.

August és Rosaleen végül leültek, én viszont azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok elmozdulni a koporsótól. May karja keresztbe volt fonva a mellkasán, mint két összegabalyodott szárny. Nem tetszett ez a póz. Megfogtam a karjait. Viaszosan hidegek voltak, de nem érdekelt. „Remélem, hogy a mennyben boldogabb leszel, May. Remélem, hogy ott semmilyen falra nem lesz szükséged. És ha találkozol odafent Máriával, a Miasszonyunkkal, mondd meg neki, hogy itt ugyan Jézus a főszereplő, de mi minden

tőlünk telhetőt megteszünk, hogy tovább vigyük az ő emlékezetét.” Valamilyen oknál fogva az volt az érzésem, hogy May lelke a plafon egyik sarkában repdes, és minden szavamat hallja, annak ellenére, hogy nem mondom ki őket hangosan.

„És jó lenne, ha megkeresnéd az anyámat. Mondd meg neki, hogy találkoztál velem, és hogy nem akarok visszamenni T. Ray-hez. Mondd meg neki, hogy Lily örülne, ha küldenél neki egy apró jelet, hogy szereted őt. Nem kell valami nagy dolog, csak kérlek, küldj valamit!”

Nagyot sóhajtottam. Még mindig fogtam May kezét, néztem, milyen nagyok az ujjai a kezemben. „Azt hiszem, itt az ideje, hogy elbúcsúzzam” - mondtam neki gondolatban. Borzongás futott át rajtam, égett a szemhéjam. Könnyek csurogtak le az arcomon, és foltot ejtettek a ruháján.

Mielőtt elmentem, azért egy kicsit elrendezgettem. Összekulcsoltam a két kezét, és az álla alá helyeztem, amitől úgy nézett ki, mintha a jövőn morfondírozna elmélyülten.

Aznap délelőtt tíz órakor, miközben June újabb dalokat játszott Maynek, és Rosaleen a konyhában tett-vett, a hátsó veranda lépcsőjén üldögéltem ölemben a füzetemmel, és próbáltam leírni, ami történt. De igazából Augustot lestem. Kiment a siratófalhoz. Elképzeltem, ahogy a kövek közti repedésekbe próbálja ültetni a fájdalmát.

Amikor észrevettem, hogy visszafelé jön, abbahagytam az írást, és csak firkálgattam a margóra. August hirtelen megállt a kert közepén, és a kocsibejáró felé nézett. A szeme fölé tartotta a tenyerét, hogy ne vakítsa a nap. - Nahát, ki van itt! - kiáltott fel, és rohanni kezdett.

Még sose láttam Augustot futni, és alig hittem a szememnek, hogy milyen gyorsan szalad át a füvön, hosszú lába kivillant a szoknyája alól. - Zach van itt! - kiabált felém, mire ledobtam a füzetemet, és repültem lefelé a lépcsőn.

A hátam mögött hallottam, hogy Rosaleen is kiabál lefelé June-nak: - Itt van Zach!

June is félbeszakította a csellózást. Zach épp akkor szállt ki Clayton autójából, amikor a kocsibehajtóhoz értem. August szorosan magához ölelte. Clayton a földre szegezte a tekintetét, úgy mosolygott.

Amikor August eleresztette Zachet, láttam, hogy mennyire lesoványodott. Ott állt, és engem nézett. Nem tudtam olvasni az arckifejezéséből. Odamentem hozzá, de nem tudtam, mit kellene mondanom. A szellő az arcomba fújta az egyik hajtincsemet, Zach megigazította az ujjával. Aztán magához húzott, és néhány pillanatig a karjaiban tartott.

- Jól vagy? - kérdezte June, aki épp akkor ért oda, és megfogta Zach állát. - Annyira aggódtunk miattad!

- Már jól vagyok - mondta Zach. De valami, amit nem tudok pontosan megnevezni, hiányzott az arcáról.

Clayton szólalt meg:

- A lányról, aki a jegyet árulja a moziban, kiderült, hogy látta az egészet. Elég hosszú ideig tartott rávenni, de végül elmondta a rendőrségnek, melyik fiú dobta el az üveget. Úgyhogy Zach ellen ejtették a vádat.

- Hála a jó istennek! - mondta August, és mindnyájan nagyot sóhajtottunk.

- Csak azért jöttünk, hogy elmondjuk, mennyire sajnáljuk, ami Mayjel történt! - mondta Clayton. Megölelte Augustot, majd June-t. Aztán felém fordult, a vállamra tette a kezét. Majdnem olyan volt, mintha megölelt volna. - Lily, annyira örülök, hogy újra látlak! - mondta, aztán Rosaleenra nézett, aki hátul álldogált a kocsi mellett. - És téged is, Rosaleen.

August megfogta Rosaleen kezét, magához húzta, és így tartotta egy darabig: pontosan úgy, ahogy azelőtt May kezét fogta. Ekkor ébredtem rá, hogy mennyire szereti Rosaleent. Hogy a legszívesebben átnevezné July-nak, és testvérének fogadná. - El sem tudtam hinni, amikor Mr. Forrest mondta, mi történt Mayjel! - mondta Zach.

Visszamentünk a házba, hogy Clayton és Zach is elbúcsúzhasson Maytől, s közben arra gondoltam: „Bárcsak feltekertem volna a hajamat. Bárcsak kontyba fésültem volna, ami most olyan divatos.”

Mindnyájan a koporsó köré sereglettünk. Clayton lehajtotta a fejét, de Zach egyenesen May arcába nézett.

Sokáig álltunk ott. Rosaleen alig hallhatóan dúdolt, azt hiszem, zavarában, de aztán abbahagyta.

Zachre néztem, akinek könnyek csurogtak le az arcán.

- Én tehetek róla... - mondta. - Miattam van az egész. Ha feladtam volna azt a fiút, aki eldobta az üveget, nem tartóztatnak le, és mindez nem történik meg.

Azt hittem, sosem fogja megtudni, hogy Mayt az ő letartóztatása vitte a folyóba. Kár volt ilyesmiben reménykedni.

- Ki mondta el neked?Legyintett egyet, mintha nem számítana. -

Anyám hallotta Otistól. Nem akarta elmondani, de úgyis sejtette, hogy előbb-utóbb megtudom valahonnan. - Megtörölte az arcát. - Istenem, bárcsak...

August odafordult hozzá, és megérintette a karját.

- Idefigyelj, Zach. Én is mondhatnám, hogy ha már az elején szólok Maynek, hogy letartóztattak, ahelyett, hogy eltitkolom előle, akkor mindez nem történik meg. Vagy ha megakadályozom, hogy aznap este kimenjen a falhoz, akkor mindez nem történik meg. És ha nem vártam volna olyan sokáig, hogy utánamenjünk. - May holttestére nézett. - Ezt May tette, Zach, senki más.

De tudtam, hogy még így is furdalja őket a lelkiismeret. A bűntudat már csak ilyen.

- Segíthetnél nekem gyászleplet tenni a kaptárakra! - mondta August Zachnek, amikor indulni készültek. - Emlékszel? Ugyanúgy, amikor meghalt Esther. - Rám nézett, és azt mondta: -

Esther Mária egyik leánya volt, és tavaly halt meg.

- Persze, szívesen maradok - mondta Zach.- Van kedved velünk tartani, Lily? - kérdezte

August.- Igen, persze. - Gyászleplet tenni a

méhkaptárakra... Fogalmam se volt, hogy milyen lehet az, de nem akartam kihagyni.

Miután Clayton elbúcsúzott, felvettük a fátylakat, és kimentünk a kaptárakhoz. Több nyalábnyi hatalmas négyzetekre vágott, fekete kreppanyag volt nálunk. August megmutatta, hogyan borítsuk rá a kaptárra a fekete anyagot, majd tegyünk rá nehezéknek egy téglát, ügyelve arra, nehogy elzárjuk a méhek kijáratát.

August minden egyes kaptár előtt megállt egy pillanatra, ujjai összefonva az álla alatt. Minek csináljuk ezt az egészet? - kérdeztem volna legszívesebben, de tudtam, hogy nem szakíthatom félbe a rituálét.

Amikor az összes kaptárt befedtük, megálltunk a fenyőfák alatt. Bámultuk a fekete dobozvároskát. A fekete várost. Még a döngicsélés is mélabúsan szólt a fekete leplek alatt, mélyen és elnyújtottan, mint a ködkürt hangja éjszaka a tengeren.

August levette a kalapját, és elindult a kerti székekhez, a hátsó udvarba. Zach meg én mögötte kullogtunk. Leültünk, a nap sütötte a hátunkat, és a siratófalat néztük.

- Régen a méhészek mindig letakarták a kaptárakat, amikor valaki meghalt a családban - mondta August.

- Miért? - kérdeztem.

- Azért, hogy a méhek ne menjenek ki. Tudod, senki se örült volna, ha a méhek rajzani kezdenek, amikor valaki meghal. A méhek jelenléte azt jelentette ugyanis, hogy a halott majd feltámad.

- Tényleg? - kérdeztem kikerekedett szemmel.- Mesélj neki Arisztaioszról! - mondta Zach.- Hát igen, Arisztaiosz. Minden méhésznek

ismerni kell a történetét.Rám mosolygott, és az volt az érzésem, hogy

most következik a méhészbeavatás második része, a csípésről szóló első rész folytatása.

- Arisztaiosz volt az első méhész. Egy napon az összes méhe elpusztult, mert az istenek megbüntették egyik bűnös cselekedetéért. Azt parancsolták, áldozzon fel egy bikát annak jeléül, hogy megbánta tettét, majd kilenc nap elteltével menjen vissza a koporsóhoz, és nézzen bele. Arisztaiosz pontosan úgy tett, ahogy megparancsolták neki, és amikor visszajött, egy méhraj repült ki a halott bikából. A saját méhei támadtak fel. Hazavitte őket a kaptáraiba, és attól kezdve az emberek hittek abban, hogy a méheknek hatalmuk van a halál felett. Ezért csináltatták a királyok Görögországban méhkaptár formájúra a sírköveiket.

Zach a térdére könyökölve nézte a köröket a fűben, amely még mindig smaragdzöld volt a locsoló körül járt táncunk után.

- Ha egy méh felrepül, egy lélek távozik... - mondta.

Értetlenkedve nézem rá.

- Régi mondás - mondta August. - azt jeleni, hogy ha a méhek jelen vannak, feltámad az ember lelke.

- Ez a Bibliában van? - kérdeztem.August felnevetett: - Nem, de amikor a

keresztények katakombákba rejtőztek a rómaiak elől, méhek képét vésték a falra. Hogy emlékeztessék egymást: ha meghalnak, fel fognak támadni.

A combom alá tettem a kezem, úgy ültem, és próbáltam magam elé képzelni a katakombákat, bár nem tudtam pontosan, mik is azok.

- Szerinted a fekete leplek a kaptárakon segítenek majd Maynek, hogy feljusson a mennybe? - kérdeztem.

- Ó, dehogyis! - mondta August. - A fekete leplek a kaptárakon nekünk segítenek. Arra emlékeztetnek, hogy az élet utat enged a halálnak, de aztán a halál megfordul, és utat enged az életnek.

Hátradőltem a székemben, és az eget bámultam, a végtelenséget. Néztem, milyen pontosan illeszkedik a világra. Akár a kaptárra a fedél. Bárcsak egy méhkaptár-sírkő alá temethetnénk Mayt. Bárcsak én is belefekhetnék az egyikbe, és újjászületnék.

Mária Leányai egy rakás étellen jelentek meg. Amikor utoljára láttam őket, Queenie-nek és lányának, Violetnek volt a legkisebb kalapja, most viszont egyáltalán nem is viseltek kalapot. Azt hiszem, azért, mert Queenie nem szerette lefedni

a fehér haját, amelyre nagyon büszke volt. Violet pedig, aki már legalább negyvenéves volt, nem akart kalapot venni, ha az anyán sincs. Ha Queenie bement volna a konyhába, és bedugja a fejét a sütőbe, Violet utánamegy, és ő is bedugja a fejét.

Lunelle, Mabelee, Cressie és Cukorbaba mindnyájan fekete kalapot viseltek, de nem olyan káprázatosat, mint a múltkor. Lunelle-é kivétel volt, mert egy piros fátyol és egy piros toll pompázott rajta. Amikor beléptek, levették a kalapjukat, és rátették a zongorára, amiről óhatatlanul az jutott az ember eszébe „Minek tették egyáltalán fel?”

Elkezdtek sonkát szeletelni, kirakosgatták a sült csirkét, paprikát szórtak a fűszeres tojásokra. Volt zöldbab, fehérrépa, makaróni és sajt, valamint karamellatorta - a halotti tor összes kelléke. A konyhában ettünk, állva, papírtányérokból, és arról beszélgettünk, hogy May is mennyire élvezte volna ezt a lakomát.

Amikor már úgy teleettük magunkat, hogy a legszívesebben ledőltünk volna, bementünk a nappaliba, és leültünk May köré. A Leányok körbeadtak egy fatálat, amelyben úgynevezett manna volt. Egyfajta szotyola-, szezámmag-, tök-és gránátalmamag-keverék mézzel megkenve és megsütve. Kézzel ették, és azt mondták, hogy a világért sem ülnének egy halott mellett anélkül, hogy magot majszoljanak. A magok mentették meg az élőket a kétségbeeséstől - magyarázták.

Mabelee így szólt: - Ugye milyen szép May?Queenie felhorkant. - Ha olyan szépen néz ki,

akár ki is tehetnénk a ravatalozó ablakába.

- Jaj, Queenie! - kiáltott fel Mabelee.Cressie észrevette, hogy Rosaleennal

értetlenkedünk.- A városi ravatalozónak van egy ablak, ami elé

oda lehet gurulni kocsival - kezdte magyarázni. - Régen bank volt. Manapság abba az ablakba teszik a nyitott koporsót, ahol régen a csekkeket váltották be - tette hozzá Queenie. - Az emberek elhajtanak előtte, és leróhatják a kegyeletüket anélkül, hogy kiszállnának a kocsiból. Még a vendégkönyvet is kiküldik, hogy aláírd.

- Ezt nem mondod komolyan! - mondta Rosaleen.

- De igen - felelte Queenie. - Komolyan mondom.

Nem úgy néztek ki, mint akik igazat beszélnek. Nevetve dőltek egymásnak, miközben ott volt mellettük May holtteste.

- Egyszer behajtottam, hogy megnézzem Mrs. Lamart, mert régen neki dolgoztam - szólt Lunelle. - A nő, aki az ablakban a koporsó mellett ült, volt régen a banknál a bemondó, és amikor elhajtottam előtte, utánam szólt: „További kellemes napot”.

Augusthoz fordultam, aki a könnyes szemét törölgette, úgy nevetett. - Ugye nem engeded, hogy Mayt kirakják a bank ablakába? - kérdeztem.

- Drágám, ne nyugtalankodj emiatt! - mondta Cukorbaba. - Az ablak a fehér emberek ravatalozójában van. Csak ők annyira gazdagok, hogy ilyen nevetséges dolgot műveljenek.

Mindnyájan újabb hisztérikus nevetésben törtek ki, és én sem tudtam megállni, hogy ne

nevessek. A megkönnyebbüléstől nevettem, hogy az emberek nem fognak keresztülkocsikázni a ravatalozón, hogy megnézzék Mayt. És azért is nevettem, mert nem lehetett nem nevetni, ha az ember a nevető Leányokat látta.

De elárulok egy titkot, amit egyikük se látott, még August sem. Igazából ez okozta a jókedvemet. Cukorbaba mondata tett boldoggá, aki úgy beszélt hozzám, mintha én is hozzájuk tartoznék. Senki sem szólt rá, hogy „na de Cukorbaba, igazán, hogy beszélhetsz így a fehérekről, amikor itt van velünk egy fehér ember”. Eszükbe sem jutott, hogy én más vagyok, mint ők.

Egészen addig azt hittem, az a cél, hogy a fehér és fekete emberek jól kijöjjenek egymással, de most már láttam, hogy jobb lenne, ha inkább mindenki színtelen lenne. Eszembe jutott Eddie Hazelwurst, a rendőr, aki azt mondta, hogy lealacsonyítom magam azzal, hogy színes bőrű nők házában lakom. Ha belepusztulok, sem tudom megérteni, miért alakult ez ki, miért a színes bőrű nők kerültek a legalacsonyabbra a ranglétrán. Csak rájuk kellett nézni, hogy az ember lássa, mennyire különlegesek: mintha álruhás királynők járnának közöttünk. Eddie Hazelwurst egy seggfej.

Olyan melegség töltött el, hogy azt gondoltam, ha meghalnék, szívesen mennék a bankablak kirakatába, csak hogy nevethessenek rajtam egy jót Mária Leányai.

A virrasztás második reggelén, még jóval a Leányok érkezése előtt, s még azelőtt, hogy June lejött volna az emeletről, August megtalálta May búcsúlevelét egy örökzöld tölgyfa alatt, alig tíz méterre onnan, ahol meghalt. Az éjszaka sarjadt gazok levelei elrejtették előlünk.

Rosaleen banános pitét sütött May tiszteletére, én meg épp a kukoricapehellyel küzdöttem az asztalnál, és valami normális adó után vadásztam a tranzisztoros rádión, amikor August betoppant a konyhába. Két kézzel szorongatta a levelet, mintha attól félt volna, hogy a szavak kipotyognak a kezéből.

- June, gyere le! - kiabált fel. - Megtaláltam May levelét!

August kiterítette az asztalon a levelet, egymáshoz szorította a két tenyerét, úgy állt fölötte. Kikapcsoltam a műanyag rádiót, és a gyűrött papírra bámultam, amin már egészem elmosódott az írás.

June mezítláb trappolt le a lépcsőn.- Istenem, August... Mi van benne?- Annyira... May-es - felelte August, és felvette

a levelet, hogy felolvassa nekünk.

Drága August és June!Sajnálom, hogy így hagylak el benneteket.

Szörnyű érzés, hogy szomorúságot okozok nektek, de gondoljatok arra, hogy milyen boldog leszek Aprillel, Mamával, Papával és a Nagymamával. Képzeljetek el minket odafenn, attól kicsit könnyebb lesz a lelketek. Belefáradtam már abba, hogy a hátamon cipeljem a világ terhét. Most egyszerűen leteszem. Eljött

az idő, hogy én elmenjek, és hogy ti éljetek. Ne szúrjátok el!

Mindig szeretni fog titeketMay

August letette a levelet, és June-hoz fordult. Kitárta a karját, és összeölelkeztek. Egymáshoz simult a két nővér, és olyan sokáig álltak így, hogy már azon tűnődtem, illene kimennünk Rosaleennal. Végül aztán kibontakoztak az ölelésből, és némán üldögéltünk együtt, körülöttünk a banános pite illatával.

June szólalt meg először. - Gondolod, hogy tényleg eljött az ideje annak, hogy elmenjen?

- Nem tudom - mondta August. - Lehetséges. De egy dologban igaza volt, méghozzá abban, hogy ideje, hogy mi éljünk. Ez volt az utolsó kívánsága, June, úgyhogy tegyünk is róla, rendben?

- Hogy érted ezt? - kérdezte June.August az ablakhoz ment, a konyhapultra tette

a kezét, és kinézett az ablakon. A szeme kékeszöld volt és fényes, mint a taftselyem. Az embernek az volt az érzése, hogy valami nagy döntés érlelődik benne.

June felállt, majd kihúzott egy másik széket, és leült. - August, hogy érted ezt?

August visszafordult, és összeszorította az állkapcsát. - Figyelj rám, June! . Odament hozzá, és megállt előtte. - Túl régóta éled csak félig az életet. May azt akarta mondani, hogy ha eljön az idő, hogy az ember meghaljon, akkor nem késlekedjen, hanem tegye meg. Ha pedig eljön az idő, hogy éljen, akkor éljen! De nem tessék-lássék

módon, hanem teljes erőbedobással, mint akinek nincs vesztenivalója.

- Nem értem, miről beszélsz... - mondta June.- Azt mondom, hogy menj hozzá Neilhez!-Tessék?- Azóta, hogy Melvin Edwards kihátrált az

esküvődről isten tudja hány éve már, félsz a szerelemtől, és esélyt sem adsz neki. Ahogy May is megmondta, itt az idő, hogy élj. Ne szúrd el!

June-nak egyetlen hang sem jött ki a torkán.Hirtelen égett szag csapta meg az orrunkat.

Rosaleen kirántotta a sütő ajtaját, és kikapta a süteményt, de addigra már megperzselődött a teteje.

- Nem baj, megesszük így is - mondta August. - Egy kis égett süti még senkinek sem ártott meg.

Négy teljes napon át virrasztottunk. August állandóan magával hordta May levelét: a zsebébe dugta, vagy ha nem volt zsebe a ruhának, az öve alá csúsztatta. Figyeltem June-t, aki sokkal csendesebb volt, amióta August Neilről beszélt vele. Azt nem mondanám, hogy duzzogott. Inkább tanakodott. Néha rajtakaptam, hogy a koporsó mellett ül, nekitámasztja a homlokát, de nem azért, mert Maytől búcsúzkodik. Kereste a saját válaszait.

Egyik délután Augusttal és Zachkel kimentünk a kaptárakhoz, hogy levegyük a fekete lepleket. August azt mondta, nem hagyhatjuk a kaptárakon túl sokáig, mert a méhek mindent megjegyeznek, ami a kaptárukkal kapcsolatos, és egy ilyen

változás összezavarhatja őket. Lehet, hogy nem találnának haza, mondta. Ismerős érzés, gondoltam.

Mária Leányai mindennap átjöttek ebéd előtt, aztán egész délután a nappaliban ültek Mayjel, és történeteket meséltek róla. Sírtunk is sokat, se azért egyre könnyebb volt a búcsú. Csak remélni tudtam, hogy Maynek is.

Neil majdnem annyit volt nálunk, mint a Leányok, és teljesen meg volt zavarodva, mert June le sem vette róla a szemét. Alig csellózott, mert akkor el kellett volna engednie Neil kezét. Az igazat megvallva, legalább annyira figyeltük June-t és Neilt, mint amennyire ügyeltünk arra, hogy May békésen vonuljon át a másvilágra.

Aznap délután, amikor kijöttek a temetkezési vállalattól, hogy elszállítsák Mayt a temetésre, méhek szálldostak a szélvédő körül. Ahogy a koporsót betették a halottas kocsiba, a méhdongás egyre erősödött. Még a sír mellett is hallottam őket, pedig már kilométerekkel messzebb jártunk, a feketék temetőjében, szétmálló sírkövek és gyomok között. De a szellő elhozta a hangjukat, és mi összebújva néztük, ahogy May koporsóját a földbe eresztik. August körbeadott egy zacskó mannát, kivettünk belőle egy-egy marékkal, és a magokat a koporsóra szórtuk. Nem hallottam mást, mint a méhek döngését a fülemben.

Aznap este, amint behunyt szemmel feküdtem az ágyamban a méhészházban, a döngés

végigsuhant a testemen. Aztán átterjedt az egész világra. Ez volt a legősibb hang a földön. A tovaszálló lelkek hangja.

A dolgozó méheknek tízmillió betakarítóutat kellmegtenniük ahhoz, hogy félkilónyi mézhez

elegendőnektárt gyűjtsenek.

A VILÁG MÉHEI

Tizenegyedik fejezet

May temetése után August egy darabig szüneteltette a mézkészítést és a mézárusítást, sőt a járőrözést is. June-nal együtt a szobájukban étkeztek. Augustot szinte csak reggelente láttam, amikor átvágott az udvaron az erdő felé. Mindig integetett nekem, én meg odaszaladtam hozzá, és megkérdeztem, hová megy, és mehetek-e vele én is. Erre ő mosolygott, és azt felelte, hogy ma nem, mert még gyászol. Volt, hogy ebéd után is kint maradt az erdőben.

„De én beszélni akarok veled!” - volt a nyelvem hegyén, de lenyeltem. Olyan furcsa az élet. Több mint egy hónapig húztam az időt, és nem beszéltem Augusttal az anyámról, pedig megtehettem volna, most viszont, hogy tényleg fontos volt nekem, nem adódott rá alkalom. Nem

illik megzavarni egy másik ember gyászát a saját bajunkkal.

Néha segítettem Rosaleennak a konyhában, de legtöbbször csak heverésztem és írtam. Olyan sok mindent kiírtam magamból, hogy betelt a jegyzetfüzetem.

Csodálkozva vettem észre, hogy hiányzik a megszokott életünk, az olyan egyszerű dolgok, mint a mézgyertyaöntés, a törött kaptárak javítása vagy az esti imák a Miasszonyunk szobra előtt, August és June között térdepelve.

Délutánonként, ha biztos voltam abban, hogy August máshol van, kimentem az erdőbe. Kiválasztottam egy fát, és azt gondoltam: „Ha erre a fára leszáll egy madár, mielőtt tízig számolok, az anyám küldött egy jelet, hogy szeret.” Amint elértem a hetes számot, elkezdtem lassabban számolni. Néha ötvenig is eljutottam, de nem jött a madár.

Éjjel, amikor már mindenki aludt, a dél-karolinai térképet nézegettem, merre menjünk tovább Rosaleennal. Mindig is kíváncsi voltam a szivárványszínű házakra Charlestonban, ahol igazi lovak és konflisok járnak az utcákon, de bármennyire is hívogató volt, majdnem elsírtam magam a gondolatra, hogy el kell mennünk innen. Még ha csodával határos módon fel is venne minket egy görögdinnye-szállító teherautó, és elvinne Charlestonig, akkor is munkát kellene keresnünk meg lakást bérelnünk. És csak reménykedhetnénk abban, hogy senki sem kezd el kérdezősködni.

Néha ahhoz sem volt kedvem, hogy kikeljek az ágyból. Még a hét napjait jelölő bugyijaimat is

összevissza kezdtem hordani. Hétfőn például a csütörtökit vettem fel. Egyszerűen nem érdekelt.

June-t csak olyankor láttam, amikor Neil átjött, ami egyébként mindennap megtörtént. Olyankor June előlibbent karika fülbevalókkal a fülében, és elhajtottak. Nagyot kocsikáztak, ami jót tett June-nak. Azt mondta, hogy a szél átrendezi a gondolatait, és újra élni akar. Neil ült a kormánynál, ő meg egészen közel ült hozzá. Őszintén szólva aggódtam a testi épségükért.

Zach néha meglátogatott. Legtöbbször a kerti székben ültem felhúzott lábakkal, és a füzetemet olvasgattam. Összeszorult a gyomrom, ha megláttam.

- Egyharmad részben a barátom vagy, egyharmad részben a bátyám, egyharmadban a méhésztársam és egyharmadban a szerelmem - mondtam neki. Mire kifejtette, hogy túl sok a harmad, amit persze én is tudtam, bár rossz vagyok matekból, de azért ennyire nem. Néztük egymást, s próbáltuk kitalálni, hogy melyik harmadot kéne kitörölnöm az egyenletből.

- Ha néger lány lennék... - kezdtem.A számra tette az ujját. Éreztem a bőre sós

ízét.- A bőrünk színét úgysem tudjuk megváltoztatni

- mondta. - A világot kell megváltoztatni. Így érdemes gondolkodni.

Állandóan arról beszélt, hogy majd elmegy a jogi egyetemre, és seggeket fog rugdosni. Nem mondta, hogy „fehér” seggeket, amiért külön hálás voltam, de gondolom, fehér seggekre gondolt.

Valami új vonást fedeztem fel Zachben - heves, túlfűtött és dühös volt. Ha vele voltam, úgy éreztem, mintha egy gázmelegítő társaságában lennék: a szeme sarkában kék tűz lobogott.

Arról mesélt, hogy New Jerseyben faji lázongások voltak, és a rendőrök gumibottal verték a kődobáló néger fiúkat. Mesélt még a Molotov-koktélról, a faji megkülönböztetés ellen tüntető ülőhelyfoglalásokról, Malcolm X-ről meg az Afro-Amerikai Egységcsoportról, akik ízelítőt adtak a Ku-Klux-Klannak saját gyógymódjukból.

Szerettem volna szólni neki: „Emlékszel, amikor May jégkásáját eszegettük a fenyőfák alatt? Emlékszel, amikor a Blueberry Hill-t énekelted? Emlékszel?”

Egyhetes gyász után, amikor már azt hittem, hogy ezentúl mindenki így fogja élni az életét a maga búskomor világában, és soha többé nem eszünk közösen, vagy nem dolgozunk együtt a méhészházban, egyszer csak azt láttam, hogy Rosaleen négy személyre terít a konyhában. Ráadásul a rózsaszín virágokkal díszített, csipkés szélű porcelántányérokból. Örömujjongásban törtem ki - az élet végre kezd visszazökkenni a normális kerékvágásba.

Rosaleen méhviaszgyertyát tett az asztalra, azt hiszem, ez volt az első gyertyafényes étkezés az életemben. A fogások fenségesek voltak: csirkepörkölt, rizs, mártás, vajbab, paradicsomsaláta és süti. És gyertyafény.

Épp hogy nekifogtunk, Rosaleen June-nak szegezte a kérdést: - Akkor hozzámész Neilhez, vagy sem?

August meg én abbahagytuk a rágást, és feszülten figyeltünk.

- Ezt elég, ha én tudom, te pedig majd kitalálod - felelte June.

- És hogy találjuk ki, ha nem mondod el? - kérdezte Rosaleen.

Ebéd után August elővett a hűtőszekrényből négy üveg jéghideg kólát, és négy kis zacskó sós mogyorót. Néztük, ahogy lepattintja az üvegekről a kupakot.

- Hát ez meg mi a csoda? - kérdezte June.- Lilynek és nekem ez a kedvenc desszertünk -

mondta August, és rám mosolygott. - Mi az üvegbe szórjuk a mogyorót, de ti külön is ehetitek hozzá, ha úgy jobban tetszik.

- Azt hiszem, én inkább külön eszem - fintorgott June.

- Mézsört akartam csinálni - mondta Rosaleen June-nak -, de August azt mondta, hogy kóla lesz mogyoróval. - Úgy mondta azt, hogy „kóla mogyoróval”, mintha azt mondta volna, „takony fikával”.

August felnevetett. - Tudják is ezek, mi az igazi csemege, ugye, Lily?

- Dehogy tudják - mondtam, és felráztam a mogyorókat az üvegben, amitől kissé felhabzott a kóla, s a mogyorók úsztak a barna folyadékban. Ittam és ropogtattam, számban elkeveredett az édes és sós íz, s közben néztem kifelé az ablakon. Madarak repültek haza a fészkeikbe, a holdfény ezüsttel vonta be a dél-karolinai vidéket. Itt

találtam menedéket, ennél a három nőnél, akiknek ragyogott az arca a gyertyafényben.

Miután kiittuk a kólánkat, átmentünk a társalgóba, hogy elmondjuk együtt az Üdvözlégy Máriát. Először azóta, hogy May meghalt.

Letérdeltem June mellé a szőnyegre, Rosaleen pedig szokás szerint a hintaszékbe ereszkedett. August a Miasszonyunk mellett állt, kezében May összehajtogatott búcsúlevele, ami úgy nézett ki, mint egy miniatűr papírrepülő. Betuszkolta a Miasszonyunk nyakán végighúzódó repedésbe. Aztán megpaskolta Mária vállát, és hatalmasat sóhajtott, amitől újra élettel telt meg a szoba. - Hát ennyi... - mondta.

May halála óta Rosaleennal laktam May szobájában, de amikor aznap este felmentem a lépcsőn, így szóltam: - Tudod mit, Rosaleen? Azt hiszem, visszaköltözöm a méhészházba. Rájöttem, hogy hiányzik a külön szoba.

Rosaleen csípőre tette a kezét. - Édes istenem, micsoda jelenetet vágtál le, amikor átköltöztem, hogy elhagylak, most meg te akarsz itt hagyni engem!

Igazából egy cseppet sem izgatta, hogy kiköltözöm, de nem bírta kihagyni, hogy egy kicsit ne dohogjon velem. - Na gyere, segítek levinni a holmidat.

- Úgy érted, most?- Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! -

mondta.Gondolom, neki is hiányzott már a külön szoba.

Miután Rosaleen elment, körülnéztem a régi szobámban. A méhészház csendes volt. Csak az járt a fejemben, hogy holnap ilyenkor fény derül az igazságra, és minden megváltozik.

Kivettem anyám fényképét meg a fekete Mária-képet a táskámból, hogy másnap megmutathassam. Augustnak. Becsúsztattam a párnám alá, de amikor eloltottam a villanyt, a félelem befészkelte magát a kemény, keskeny ágyba. Megsúgta, hányféleképpen romolhat el az életem. Egy női fegyenctábort láttam magam előtt a floridai mocsárvidéken. Hogy miért pont mocsárvidéken, nem tudom, bár tény, hogy mindig is azt gondoltam, hogy ott lehet a legszörnyűbb börtönben lenni. Gondoljanak az aligátorokra és a kígyókra, nem is szólva a forróságról, ami még az itteninél is rosszabb. Ráadásul azt mondják, hogy az emberek nem csak tojást főznek a járdán, de szalonnát és kolbászt is. El sem tudtam képzelni, hogy lehet egyáltalán lélegezni Floridában. Ott fulladoznék, és soha többet nem láthatnám Augustot.

Egész éjjel rettegtem. Bármit odaadtam volna, hogy visszamehessek May szobájába, és hallgathassam Rosaleen horkolását.

Másnap reggel későn ébredtem a nehéz éjszakának köszönhetően, meg azért is, mert ellustultam a hosszas semmittevéstől. A rózsaszín házból frissen sütött sütemény illata szállt, elérte az ágyamat, bekacskaringózott az orromba, és felébresztett.

Amikor a konyhába léptem, ott találtam Augustot, June-t és Rosaleent nyakig lisztesen.

Már nagyban sütötték a mézes süteményeket, és közben énekeltek.

- Mit műveltek itt? - kérdeztem mosolyogva a küszöbről.

Abbahagyták az éneklést, aztán kuncogva bökdösni meg lökdösni kezdték egymást.

- Nézd már, ki kelt ki az ágyból! - mondta Rosaleen.

June levendulaszínű halásznadrágot viselt, virágos gombokkal az egyik oldalán, amit még sose láttam rajta. - Mária-napra sütünk. Ideje, hogy te is hasznosítsd magad. August nem szólt, hogy Mária-nap van? - mondta.

Augustra sandítottam. - Nem, nem szólt.August felvette May egyik kötényét, azt,

amelyiknek fodrok voltak a vállán. Megtörölte a kezét a köténybe.

- Igen, tényleg elfelejtettem említeni - mondta. - Már tizenöt éve minden augusztusban megünnepeljük a Mária-napot. Gyere, edd meg a reggelidet, aztán jöhetsz segíteni. Olyan sok a tennivaló, nem is tudom, győzzük-e majd.

Rizspelyhet szórtam a tálba, aztán tejet öntöttem rá, és figyeltem, ahogy ropogva, sisteregve párbeszédet folytatnak egymással. Hogyan vágjak bele a sorsdöntő beszélgetésbe Augusttal, amikor már megint ilyesmik zajlanak a házban?

- A nők már ezer évvel ezelőtt is süteményt sütöttek Mária ünnepén - mondta August.

June észrevette, hogy értetlenkedő arcot vágok. - Ma van Nagyboldogasszony ünnepe. Augusztus tizenötödike. Ne mondd, hogy még sose hallottál róla.

- Ja persze, Nagyboldogasszony ünnepe! Gerald atya minden második vasárnap erről prédikált! - Soha nem hallottam róla. A mi templomunkban csak karácsonykor volt szabad Máriát ünnepelni.

August mosolygott, és a mézesbödönbe mártotta a fából készült szitát. A tepsibe rakott süteményekre szitálta a mézet, s közben elmagyarázta, hogy a Nagyboldogasszony ünnepe valójában Mária mennybemenetele. Mária meghalt, majd feltámadt, és az angyalok az örvénylő felhők hátán felvitték a mennybe.

- May kezdte először Mária-napként emlegetni - mondta June.

- Mert ez a nap nem csak a Nagyboldogasszonyról szól - tette hozzá August, és berakta a süteményt a sütőbe. - Különleges alkalom arra, hogy a Leláncolt Miasszonyunkra emlékezzünk. Ilyenkor újra eljátsszuk a történetét, hálát mondunk a méztermésért, és átjönnek Mária Leányai. Ez a két kedvenc napunk az évben.

- Két napig tart?- Ma este kezdjük, és holnap délután fejezzük

be - mondta August. - Igyekezz a rizspelyheddel, mert még papírszalagokat és füzéreket kell készíteni, fel kell akasztanod a karácsonyi lámpafüzért, ki kell tenned a gyertyatartókat, le kell mosnod a furgont, és ki kell venned a láncokat.

„Hékás, álljunk csak meg!”, gondoltam magamban. Lemosni a kocsit? Felakasztani a karácsonyi lámpafüzért? Kivenni a láncokat? Miféle láncokat?

Épp a mosogatóba raktam a tálamat, amikor kopogtattak a hátsó ajtón. Neil lépett be az ajtón.

- Kutya legyek, ha nem ez a legillatosabb ház Tiburonban!

- Hát akkor, hála istennek, megmaradhatsz kétlábúnak! - mondta June.

Megkínálta egy mézessütivel, de Neil megrázta a fejét, amiből nyilvánvaló volt, hogy valami van a tarsolyában. Neil soha nem utasított vissza ételt. Soha. Csak állt a szoba közepén, és toporgott.

- Na, mi lelt? - kérdezte June.Neil megköszörülte a torkát, és megdörzsölte a

barkóját.- Öö.... azért jöttem, mert szeretnék veled

néhány szót váltani.Ez olyan szokatlanul hangzott az ő szájából,

hogy June összehúzta a szemét, és egy percig némán nézte. - Jól érzed magad?

- Jól vagyok. - Zsebre tette a kezét. Aztán megint kivette. - Csak szeretnék néhány szót váltani veled.

June várakozva álldogált. - Hallgatlak! - mondta.

- Gondoltam, tehetnénk egy kört a kocsival.June körbenézett a konyhában. - Neil, ha nem

vetted volna észre, nyakig vagyok a munkában.- Igen, látom, de...- Na, bökd már ki, mit akarsz! - förmedt rá June

türelmetlenül. - Mi olyan égetően fontos?Augustra pillantottam, aki igyekezett nagyon

elfoglaltnak látszani. Rosaleen viszont nem is tett úgy, mint aki dolgozik, csak bámulta June-t és Neilt.

- Az ördögbe is! - fakadt ki Neil. - Azért jöttem, hogy vagy századszorra megkérjem a kezed.

A mosogatóba ejtettem a kanalat. August lerakta a mézszitát. June kinyitotta a száját, aztán becsukta anélkül, hogy bármit is mondott volna. Mindenki csak állt bambán.

„Gyerünk! Ne szúrd el! Élj, amíg lehet!”A házban megreccsent valami, de az öreg

házak mindig recsegnek-nyikorognak. Neil az ajtóra sandított. Éreztem, hogy a hónom alatt átizzad a blúzom. Olyan volt, mint ötödikben, amikor a tanár felírt valami értelmetlen szót a táblára, mondjuk azt, hogy „fáleten”, és két percünk volt rá, hogy kibogozzuk belőle az „elefánt” szót. Ha az idővel kellet küzdenem, mindig úgy izzadtam, mint egy ló. Attól féltem, hogy Neil mindjárt fogja magát, és kimegy az ajtón, mielőtt June kibogozhatná a szívében a választ.

- Hallod-e, June, ne állj itt tátott szájjal! Mondj már valamit! - szólalt meg Rosaleen.

June Neilre bámult, és láttam az arcán, hogy küszködik magában. Aztán végre megadta magát. Nemcsak Neilnek, hanem az életnek. Nagyot sóhajtott. - Rendben. Házasodjunk össze.

Rosaleen a combjára csapott, és hatalmas hurrában tört ki, August pedig olyan szélesen mosolygott, ahogy még sose láttam. Én csak kapkodtam a felem ide-oda, és próbáltam felfogni, mi történt.

Neil odament June-hoz, és megcsókolta. Az volt az érzésem, sose fognak levegőt venni.

De aztán szétváltak, és Neil így szólt: - Most azon nyomban elmegyünk az ékszerészhez, és

kiválasztunk egy gyűrűt, még mielőtt meggondolnád magad.

June Augustra pillantott. - Nem szívesen hagynám itt őket ennyi munka közepette... - mondta, de láttam rajta, hogy nagyon is szívesen ott hagyna minket.

- Menj csak! - mondta August.Amikor elmentek, Augusttal és Rosaleennal

leültünk, majszolni kezdtük a még forró mézessütit, s közben megrágtuk a történteket. Még előttünk tornyosult a rengeteg feladat, de vannak dolgok, amiken az ember nem léphet át csak úgy, hanem hagyni kell, hogy kicsit leülepedjenek.

- Láttad, milyen képet vágott Neil? - mondogattuk. - És az a csók! Hihetetlen! - De aztán csak néztünk mosolyogva, és hajtogattuk: - June férjhez megy!

Egész nap megállás nélkül dolgoztunk, készültünk a Mária-nap ünnepségre. Elsőként a papírszalagokat kellett megcsinálnom. Többkötegnyi vastag krepp-papírt, kéket és fehéret, vagdostam fel csíkokra, majd a csíkok széleit megpödörtem az ujjaimmal, hogy fodrosak legyenek. A végére mindkét hüvelykujjam felhólyagosodott a sok dörzsöléstől. Aztán kivonszoltam a létrát az udvarra, és felakasztottam a papírszalagokat a mirtuszfákra. Leszedtem az összes kardvirágot, és a virágfejeket összedrótozva készítettem egy méteres átmérőjű füzért, bár eleinte nem hittem,

hogy sikerülni fog. Aztán megkérdeztem Augustot, mi a következő feladat.

- Terítsd rá a szekérre - mondta. Hát persze, nem is értem, hogy ez nekem miért nem jutott az eszembe.

Később az előszobaszekrényben megkerestem a karácsonyi lámpafüzért, amit a bokrokra kellett feltekernem a hátsó veranda lépcsőjénél. Nem is szólva a rengeteg hosszabbító huzalról, amiket össze kellett még szerelnem.

Zach közben a füvet nyírta. Levette az ingét. A kártyaasztalokat a mirtuszfák mellé állítottam fel, hogy a szalagok evés közben csiklandozzák az arcunkat. Igyekeztem nem nézni Zachre, az izzadságtól fénylő feszes bőrére, a kis fémlapra, ami a nyakán lévő láncon lógott, s a csípőjén kissé lecsúszott rövidnadrágjára meg a köldöke alatt kezdődő kis szőrcsíkra.

Kikapált egy csomó gyomot a káposztaágyásból, pedig nem is kérték rá. Dühösen csapkodott a kapával, én meg a lépcsőn ültem, és két tucatnyi üvegtartóból próbáltam kikapirgálni a gyertyaviaszt. Friss gyertyákat akartam tenni a helyükre, hogy kirakosgassam a fűbe, a fák alá, főleg azokba a lyukakba, ahol korábban gyomok voltak.

A hátsó verandán August csörömpölt a fagylaltkeverővel. A lába mellett egy lánctekercs hevert. Csodálkozva bámultam - Ez meg minek?

- Majd meglátod - mondta.

Este hatra már teljesen kikészültem a Mária-napi eseményektől, pedig a nagyja még hátra volt. Már minden feladatommal végeztem, és éppen indultam a méhészházba átöltözni, amikor June és Neil hajtott be a kapun.

June kitartotta a kezét az ablakon, hogy megcsodálhassam a gyűrűjét. Jól megnéztem, és el kellett ismernem, hogy Neil igencsak kitett magáért. Nem volt különösebben nagy, viszont nagyon szép gyűrű volt. Csipkézett ezüstbe foglalt gyémánt.

- Ennél szebb gyűrűt még életemben nem láttam! - mondtam.

Kinyújtotta a kezét, és jobbra-balra forgatta, hogy a fény megcsillanjon a gyémánton. - Azt hiszem, Maynek is tetszett volna - mondta.

Ekkor gurult be az első kocsi a Leányokkal, és June nekik is eldicsekedett a gyűrűjével.

A méhészházban felemeltem a párnámat, hogy ellenőrizzem, a helyén van-e anyám fényképe meg a fekete Mária-kép. Ünnepnap ide vagy oda, ma este meg kellett tudnom az igazságot Augusttól. Ideges remegés futott át rajtam. Leültem a keskeny ágyra, és éreztem, hogy belülről feszíti valami a mellkasomat.

Tiszta ruhában, megfésülködve elindultam vissza a rózsaszín házba, útközben megálltam, hogy még egyszer megnézzek magamnak mindent. August, June, Rosaleen, Zach, Neil, Otis és Mária Leányai ott álltak a lenyírt füvön, a kártyaasztalok mellett, mély, gurgulázó nevetést hallottam. Temérdek étel volt az asztalon.

A kék és fehér papírszalagokat lebegtette a szél. A veranda körül színesen ragyogtak a

karácsonyi lámpák, a gyertyák égtek, pedig még nem ment le egészen a nap. Piros tüzek lobogtak a levegőben.

„Tiszta szívből szeretem ezt a helyet!”, gondoltam.

A Leányok nagy hűhót csaptak, amikor odamentem, hogy milyen finom az illatom, és milyen különleges a hajam, ha megfésülöm.

- Csináljak neked egy kalapot, Lily? - kérdezte Lunelle.

- Tényleg csinálnál? - Fogalmam se volt, hova vennék fel egy Lunelle-féle kalapot, de ettől függetlenül nagyon vágytam rá. Ha máskor nem,, legalább a temetésemen rajtam lehetne.

- Hát persze, hogy csinálok neked. Olyan szépet, hogy el se hiszed. Milyen színűt szeretnél?

August, aki közben fülelt, odaszólt, hogy „kéket!”, és rám kacsintott.

Először is ettünk. Már megtanultam, hogy Mária Leányainál az evés mindennél előbb való. Mire befejeztük, beesteledett, a levegő lehűlt, és az ég színe bíborból lilára váltott. Rosaleen kihozta a süteményes tálat, és letette az egyik asztalra.

August intett, hogy álljuk körbe az asztalt. Kezdetét vette a Mária-napi ünnepség.

- Ezek itt Mária mézessüteményei. A mennyek királynőjének süteményei - mondta August.

Kézbe vett egyet, letört belőle egy darabot, és Mabelee elé tartotta, aki mellette állt a körben.

- Ez a Szűzanya teste - mondta August. Mabelee lehunyta a szemét kinyitotta a száját, és August a nyelvére rakta a süteményt.

Miután Mabelee lenyelte a süteményt, megismételte, amit August tett az előbb: letört egy darabot, és a következő embernek adta a körben, Neilnek. Mabelee, aki még tűsarkúban is kisebb volt egyhatvannál, legfeljebb egy létráról tudta volna Neil szájába adni a süteményt. Neil lehajolt hozzá. - Ez a Szűzanya teste - mondta Mabelee, és beledobta a sütit Neil kitátott szájába.

Semmit se tudtam a katolikus egyházról, de a fejemet rá, hogy a pápa összeesett volna, ha ezt látja. Nem úgy Gerald atya. Ő nem vesztegette volna az idejét holmi ájuldozással, hanem sürgősen nekilátott volna az ördögűzésnek.

Még sose láttam olyat, hogy felnőttek etessék egymást, és ez annyira megindított, hogy úgy éreztem, menten elsírom magam. Nem tudom, miért, de ettől a körbeetetéstől hirtelen szebbnek láttam a világot.

Mintha a sors akarta volna, hogy épp June mellett álltam. Kinyitotta a számat, lehunytam a szemem, és vártam a Szűzanya testét, amikor meghallottam June suttogó hangját: - Ne haragudj, amiért olyan barátságtalan voltam veled! - A mézessütemény szétomlott a számban.

Szerettem volna, ha Zach áll mellettem, és én teszem a nyelvére a süteményt. Azt mondtam volna neki: „Remélem, hogy ettől majd megenyhülsz a világ iránt. Remélem, hogy megnyugszol.” Ehelyett Cressie-nek kellett adnom a süteményt, aki lehunyt szemmel majszolta.

Miután megetettük egymást, Zach és Neil bementek a nappaliba, és kihozták a Leláncolt

Miasszonyunkat. Otis utánuk baktatott, kezében a lánccal. Beállították a piros szekérbe. August hozzám hajolt. - Újra eljátsszuk a Leláncolt Miasszonyunk történetét. Átvisszük a méhészházba, és odaláncoljuk éjszakára.

„A Miasszonyunk a méhészházban tölti az éjszakát. Velem” - gondoltam.

Zach és Neil két oldalról megtámasztották a szobrot, miközben August lassan áthúzta a szekeret a kerten. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a virágfüzér nagyon jól mutatott rajta.

June vitte a csellóját, a Leányok meg szép sorban meneteltek a szekér után, kezükben égő gyertyákkal, és énekeltek:

- Mária, a tenger csillaga, Mária, a legfényesebb hold, Mária, a méz tölcsére...

Rosaleennal a sor végén ballagtunk, mi is vittük a gyertyáinkat, és dúdoltunk, mert nem tudtuk a szöveget. A tenyeremmel védtem a gyertyalángot, nehogy kialudjon.

A méhészház ajtajánál Neil és Zach leemelték a szobrot a szekérről, és becipelték a házba. Cukorbaba oldalba bökte Otist a könyökével, aki gyorsan odalépett, és segített lerakni a szobrot a pergető és a tartály közé.

- Jól van! - mondta August. - Most pedig elkezdjük a szertartás utolsó felvonását. Álljunk félkörbe a Miasszonyunk köré.

June egy szomorú dalba kezdett a csellóján, és August újra elmesélte a Fekete Mária történetét. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy a rabszolgák megérintik a Miasszonyunk szívét, ami kioltja

bennük a félelmet, és bátorságot önt a szívükbe, June egyre hangosabban játszott.

- A Miasszonyunk olyan hatalmas lett - mondta August -, hogy a gazda kénytelen volt házi őrizetbe venni, és leláncolni a csűrben. A földre dobták, és összekötözték.

- Áldott, áldott Anya! - motyogta Violet.Neil és Otis felvették a láncot, és elkezdték

rátekerni a Miasszonyunkra. Otis olyan indulattal tekerte a láncot a gyertyafényben, mint aki a következő pillanatban ölni fog.

August tovább mesélt. - Ám valahányszor a gazda leláncolta Máriát a csűrben, ő letépte a láncait, és visszatért a népéhez.

August elhallgatott. Végigment előttünk, és egyenként a szemünkbe nézet, mint akinek nem sürgős, hogy az elbeszélés végére érjen.

Aztán felemelte a hangját. - Amit lekötöznek, kiszabadul; amit a földre vetnek, felemelkedik. Ez a Miasszonyunk ígérete.

- Ámen - mondta Otis.June újra játszani kezdett, ezúttal szerencsére

egy vidámabb darabot. Máriára meredtem, aki a lábujjától a feje búbjáig rozsdás láncba volt tekerve. Kint villám rengette meg az eget.

Mindenki csukott szemmel ült, mintha meditáltak volna, vagy ilyesmi, kivéve Zachet. Ő egyenesen rám nézett.

A szerencsétlen, körbeláncolt Máriára pillantottam. Nem bírtam a látványát. - Csak újra eljátsszuk a történetet - mondta August délután. - Hogy könnyebb legyen emlékezni. Emlékezni mindennél fontosabb. - Engem akkor is mélységes

szomorúsággal töltött el ez az egész. Gyűlöltem emlékezni.

Megfordultam, és kimentem a házból, ki az éjszaka forró csöndjébe.

Zach a paradicsomágyásnál ért utol. Megfogta a kezem, és szótlanul jött mellettem. Elhaladtunk May fala mellett, majd az erdő felé vettük az irányt. A kabócák teljesen be voltak zsongva, zengett tőlük az éjszaka. Kétszer is nekimentem pókhálónak, éreztem az arcomon a finom, fátyolszerű fonalakat, de nem érdekelt.

A folyóra vágytam. A víz vadságára. Szerettem volna meztelenre vetkőzni, és hagyni, hogy körülnyaldossa a bőrömet. Szerettem volna kavicsokat szopogatni, mint aznap éjjel, amikor Rosaleennal a patak partján aludtunk. Még May halála sem utáltatta meg velem a folyót. Biztos voltam benne, hogy minden tőle telhetőt megtett azért, hogy békésen vigye át Mayt a másvilágra. A folyóban nemcsak meghalni lehet, de újjászületni is, ahogy a méhkaptársírokban, amikről August mesélt.

A fák között világított a hold. A víz felé vettem az irányt.

A víz szinte világított a sötétben. Megálltunk a parton, és figyeltük a mozgó fénypöttyöket, közben hallgattuk a víz csobogását. Még mindig fogtuk egymás kezét, és éreztem, hogy Zach ujjai egyre szorosabban fonódnak az enyéimre.

- Volt a házunk közelében egy tó - mondtam. - Néha odamentem, és belegázoltam a vízbe. Egyik

nap ott horgásztak a fiúk a szomszédos farmról. Az összes kis halat, amit kifogtak, ráhúzták egy zsinórra. Aztán lefogtak engem, és a nyakam köré hurkolták a halakkal teli zsinórt, de olyan szorosan, hogy nem tudtam lehúzni a fejemről. Kiabáltam: „Engedjetek, szálljatok le rólam!” de ők csak nevettek: „Mi baj, tán nem tetszik a halas nyakláncod?”

- A rohadékok! - mondta Zach.- Némelyik hal már nem élt, de a legtöbbjük mg

vergődött, és riadt szemmel meredt rám. Gondoltam, ha beúszom a vízbe nyakig, akkor ott tudnak lélegezni. Térdig be is mentem, de aztán visszafordultam. Nem mertem továbbmenni. Azt hiszem, ez volt a legszörnyűbb az egészben, hogy segíthettem volna rajtuk, de nem tettem.

- Nem maradhattál volna egész életedben a tóban - mondta Zach.

- De jó sokáig azért maradhattam volna. Ehelyett csak könyörögtem nekik, hogy oldják ki a zsinórt. Szó szerint könyörögtem. Azt mondták, kussoljak, mert én vagyok a haltartójuk, úgyhogy addig kellett ott ülni velük, amíg az összes hal el nem pusztult a nyakamban. Körülbelül egy évig álmodtam még velük. Néha engem is felakasztottak a zsinórra a halakkal együtt.

- Tudom, milyen érzés lehetett... - mondta.Mélyen a szemébe néztem. - Amikor

letartóztattak... - Nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg.

- Mi volt akkor? - kérdezte.- Megváltoztál tőle, igaz?A vízbe bámult. - Néha annyira dühös vagyok,

Lily, hogy ölni szeretnék.

- Azok a fiúk, akik felrakták rám a halakat, azok is ugyanilyen dühösek voltak. Haragudtak a világra, és emiatt voltak gonoszak. Ígérd meg nekem, Zach, hogy te nem leszel olyan, mint ők.

- Nem akarok olyan lenni - mondta.- Én sem akarom.Hozzám hajolt, és megcsókolt. először olyan

volt, mintha lepkeszárnyak simogatnák az ajkam, aztán ezek a lepkeszárnyak kinyíltak, és a számra tapadtak. Zach gyengéden, de éhesen csókolt. Éreztem a bőre illatát, és finom volt a szája, ahogy lassan kinyílt és bezárult, kinyílt és bezárult. Egy fénylő folyóban úsztam. Halak kísértek. Gyönyörűnek éreztem magam, s ez az érzés szinte szétfeszített belülről. A bőröm alatt lüktetett az élet, elöntöttek a szerelem hullámai. De valamitől mégis azt éreztem, hogy közben elpusztulnak a halak a nyakam körül, a szívem felett.

Amikor abbahagytuk, Zach lángoló arccal nézett rám. - Keményen fogok tanulni az idén. Ettől a börtöntől olyan jó jegyeim lesznek, mint még soha. És ha vége lesz a tanévnek, semmi sem tarthat vissza attól, hogy egyetemre menjek.

- Tudom, hogy meg fogod csinálni! - mondtam. Általában fel tudom mérni az embereket, és most halálbiztos voltam benne, hogy Zach tényleg megcsinálja, és ügyvéd lesz belőle. Szinte szaga van a levegőben a küszöbön álló változásoknak, még itt Dél-Karolinában is, és Zachnek is része lesz bennük. Ő lesz a szabadság egyik élharcosa, akiről Martin Luther King beszélt. Így akartam Zachre gondolni. Mint egy élharcosra.

A szemembe nézett, és egyik lábáról a másikra állt. - Szeretném, ha tudnád, hogy én... - Elhallgatott, és felnézett a fák koronájára.

Közelebb léptem hozzá. - Szeretnéd, ha tudnám, hogy...

- ...hogy szeretlek. Hogy állandóan rád gondolok.

Átfutott az agyamon, hogy elmondom neki, amiket még nem tud rólam, de ha tudná, talán kevésbé szeretne, ezért inkább csak elmosolyodtam, és azt feleltem.

- Én is szeretlek.- Most nem lehetünk együtt, Lily, de egy napon

majd, ha már lett belőlem valaki, megkereslek, és akkor együtt leszünk.

- Megígéred?- Megígérem. - levette a láncot a nyakáról, és a

nyakamba akasztotta. - Nem felejted el, ugye?Az ezüstlapocska a blúzom alá csúszott, és a

két mellem között lógott, hűvösen és biztonságban. Zachary Lincoln Taylor ott volt a szívem fölött.

Nyakig merültem.

Ha a királynő okosabb lenne, valószínűleg súlyosdepresszióban szenvedne. Így viszont csak

szégyenlős ésszeszélyes, feltehetően azért, mert sohasem

hagyja ela kast, és minden napját szüntelen munkával,

sötétbezárva, mintegy örök éjszakában tölti. Nem is

annyirakirálynőként, mint inkább a kas anyjaként játszik

fontosszerepet és gyakran így is emlegetik. Az egész

meglehetősenironikus, hiszen hiányzik belőle az anyai ösztön és

aképesség, hogy a kicsinyeivel törődjön.

A KIRÁLYNŐNEK MEG KELL HALNIA, ÉS EGYÉB DOLGOKA MÉHEK MEG AZ EMBEREK ÉLETÉBŐL

Tizenkettedik fejezet

A szobájában vártam Augustra. A várakozásban nagy gyakorlatom volt. Vártam, hogy az iskolában a lányok meghívjanak valahová. Vártam, hogy T. Ray változtasson a viselkedésén. Vártam, hogy felbukkanjon a rendőrség, és elhurcoljon minket a mocsárvidéki börtönbe, Floridába. Vártam, hogy anyám küldjön egy jelet, hogy szeret.

Zachkel az udvaron maradtunk, amíg Mária Leányai befejezték a méhészházban a szertartást. Aztán segítettünk rendet rakni a kertben, én összeszedtem a tányérokat és a poharakat, Zach pedig összehajtogatta a kártyaasztalokat. - Hogyhogy ti ketten nem vártátok meg a szertartás végét? - érdeklődött Queenie mosolyogva.

- Túl hosszúra nyúlt - felelte Zach.

- Vagy úgy - mondta gunyorosan Queenie, mire Cressie kuncogni kezdett.

Amikor Zach elment, visszaoldalogtam a méhészházba, és a párnám alól kivettem anyám fényképét meg a Fekete Mária-képet. Kincseimmel a kezemben, elsurrantam a Leányok mellett, akik épp akkor végeztek a konyhában a mosogatással.

- Hova mész, Lily? - kiabáltak utánam.Nem akartam udvariatlan lenni, de nem volt

kedvem se válaszolni, se csevegni velük. Anyámról akartam hallani. Semmi más nem érdekelt.

Bementem August szobájába, amelyet egészen átjárt a méhviaszillat. Felkapcsoltam a lámpát, és leültem az ágy végében álló cédrusfa komódra. Karba tettem a kezem, aztán leengedtem az ölembe, majd még legalább nyolcszor vagy tízszer megcsináltam ugyanezt. Ideges voltam, a kezem hideg volt és nyirkos, nem engedelmeskedett. Tördeltem az ujjaimat. Végül bedugtam a kezem a combom alá.

Eddig csak egyszer voltam August szobájában, amikor Mária Leányainak összejövetelén elájultam, és August ágyában ébredtem fel. Akkor valószínűleg túl kába voltam ahhoz, hogy körülnézzek, mert most minden újnak látszott. Annyi látnivaló volt ott, hogy akár egy napig is elnézelődtem volna rajta.

Először is minden kék volt. Az ágytakaró, a függönyök, a szőnyeg, a székpárnák, a lámpák. Mégsem volt unalmas. A kéknek legalább tíz különböző árnyalatát számoltam össze: égszínkék, tókék, tengerészkék, zöldeskék és így

tovább. Úgy éreztem magam, mintha az óceánban búvárkodnék.

A fésülködőasztalon, ahol a legtöbb ember az ékszerdobozát tartja vagy legalábbis valakinek a fényképét, egy felfordított akvárium állt. Egy hatalmas lépdarab volt benne, amiből méz szivárgott egy tálcára. Mellette réztartóban méhviaszgyertyák álltak. Talán épp azok, amiket saját kezűleg csináltam. De jó, gondoltam, én is hozzájárultam ahhoz, hogy August szobájában világos legyen.

Felálltam, hogy megnézzem a könyveit. Szépen sorakoztak a polcon: A méhészet művészete, A méhészet tudománya, A méhbeporzásról, Bulfinch: A mesék kora, Görögország mítoszai, A mézművelésről, Világra szóló méhlegendák, Mária a különböző korokban.

Utóbbit levettem a polcról, és az ölembe fektetve átlapoztam a képeket. Máriának néhol barna haja volt és barna szeme, máshol szőke volt és kék szemű, de mindenhol káprázatosan szép volt. Olyan, mint Miss Amerika. Vagy Miss Mississippi. A Mississippi környéki lányok mindig kitűnő helyezéseket értek el a szépségversenyeken. Bevallom, kíváncsi lettem volna Máriára fürdőruhában és magas sarkúban - persze még mielőtt teherbe esett.

Legjobban azok a képek leptek meg, amiken Gábriel arkangyal épp egy liliomot nyújt át Máriának. Akárhol megjelent a hírrel, hogy Mária hamarosan megszüli a kisdedek kisdedét - pedig még nem is volt férjnél! -, mindenhol egy nagy, fehér liliomot adott Máriának. Mintha előre ki akarta volna engesztelni a rosszindulatú

pletykákért. Becsuktam a könyvet, és visszatettem a polcra.

A nyitott ablakból enyhe fuvallat járta át a szobát. Az ablakhoz léptem, és kinéztem a fák sötét peremére meg a félholdra. Úgy nézett ki, mint egy perselynyílásból kilógó aranyérme, szinte vártam, mikor pottyan le az égről. A szúnyoghálón hangok szűrődtek be. Női hangok. Hangos trécselés, ami egyre halkabb lett. A Leányok menni készültek. A hajamat csavargattam, és körbe-körbe jártam az ágy előtt a szőnyegen, mint egy bolhás kutya.

Eszembe jutottak a börtönös filmek, ahol villamosszékbe ültetik a rabolt - aki persze ártatlan -, és a kamera ide-oda jár a cellában verejtékező nyomorult meg a falióra között. A mutató lassan közeledik a tizenketteshez.

Visszaültem a cédruskomódra. Mindjárt éjfél.Lépteket hallottam a deszkapadlón, kimért,

nyugodt lépteket. August lépteit. Egyenes háttal ültem, kihúztam magam, és a szívem olyan vadul kalapált, hogy hallottam a fülemben. August belépett a szobába. - Gondoltam, hogy itt talállak.

Legszívesebben elrohantam volna, vagy kiugrottam volna az ablakon. „Nem kötelező itt lenned”, mondtam magamnak, de aztán a türelmetlenségem győzött. Tudnom kellett.

- Emlékszel, amikor... hebegtem. A hangom még a suttogásnál is halkabb volt. Megköszörültem a torkomat. - Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy beszélgetnünk kéne?

Becsukta az ajtót. Most már nincs visszaút.- De még mennyire, hogy emlékszem.A cédruskomódra tettem anyám fényképét.

August odalépett, és kézbe vette. - Ha akarná, se tudna letagadni.

Rám nézett, nagy barna szemében rézszínű tűz lobogott. Bárcsak egyszer az ő szemén keresztül láthatnám a világot.

- Az édesanyám.Tudom, drágám. A te anyád volt Deborah

Fontanel Owens.Zavartan pislogtam. August közelebb lépett

hozzám, a szemüvegén megcsillant a lámpa sárga fénye. Kicsit oldalra billentettem a fejem, hogy lássam a szemét.

August kihúzta a széket a fésülködőasztal alól, és leült velem szemben.

- Nagyon örülök, hogy végre megbeszélhetjük ezeket a dolgokat.

Egy percig némán ültünk egymással szemben. Térdünk összeért. August a kezében tartotta a képet, és várt. Várta, hogy én törjem meg a csöndet.

- Hát te végig tudtad, hogy ő volt az anyám! - Magam sem tudtam, mit érzek. Dühös vagyok, úgy érzem, becsaptak, vagy egyszerűen meglep az egész?

August megfogta a kezem, és a hüvelykujjával megsimogatta a bőrömet. - Aznap, amikor megjelentetek, és megláttalak, Deborah-t láttam magam előtt, amikor annyi idős volt, mint te most. Tudtam, hogy Deborah-nak van egy lánya, de azt gondoltam, nem, ez lehetetlen, mit keresne Deborah lánya az én házamban. Aztán amikor megmondtad, hogy Lilynek hívnak, tudtam, hogy csak te lehetsz.

Erre számítanom kellett volna. Könnyek gyűltek a szememben, s még csak azt se tudtam, hogy miért. - De... de sohasem szóltál egyetlen szót sem. Miért nem mondtad el nekem?

- Mert még nem álltál rá készen. Nem mertem kockáztatni, hogy aztán megint elszökj. Úgy éreztem, fontos, hogy előbb biztonságban érezd magad, és erőt gyűjts. Rengeteg idő van a dolgokra, Lily. Az embernek tudnia kell, mikor siettesse őket, és mikor hagynia, hogy haladjanak a maguk rendjén. Ezt próbálom csinálni én is.

Néma csend lett. Hogy is haragudhatnék rá? Hisz én ugyanezt tettem. Magamban tartottam, amit tudtam, pedig az én indokaim kevésbé voltak nemesek.

- Maytől tudtam meg.- Mit?- Láttam, amikor kekszmorzsát és pillecukrot

szórt a padlóra a csótányoknak, hogy kicsalogassa őket a házból. Apámtól hallottam, hogy anyám ugyanezt csinálta. És kikövetkeztettem, hogy valószínűleg Maytől tanulta. Így aztán megkérdeztem Mayt, ismert-e valaha egy Deborah Fontanel nevű nőt. Azt felelte, igen, és hogy Deborah a méhészházban lakott.

August a fejét csóválta. - Istenem, mennyi mindent meg kell még beszélnünk! Emlékszel, amikor arról meséltem, hogy Richmondban házvezetőnőként dolgoztam, mielőtt tanítani mentem volna? Nos, ez anyádék házában történt.

„Anyámék házában”. Fura volt úgy gondolni anyámra, mint akinek tető volt a feje felett, ágyban feküdt, evett és fürdött.

- Te ismerted őt gyerekkorában?- Én voltam a dadája - mondat August.

Vasaltam a ruháját, csomagoltam neki uzsonnát az iskolába. Imádta a mogyorókrémet. Mindig azt kért. Mogyorókrémet hétfőtől péntekig.

Kifújtam a levegőt, pedig észre se vettem, hogy addig magamban tartottam. - És mit szeretett még?

- Szerette a babáit. Teazsúrt rendezett nekik az udvaron, én pedig miniszendvicseket készítettem neki a babatányérokra. - August elhallgatott. Talán az emlékeiben kutatott. - De ki nem állhatta a házi feladatokat. Mindig a sarkában kellett lennem, hogy megcsinálja. Helyesírási feladatokkal kergettem. Egyszer felmászott a fára, és elbújt, hogy ne kelljen megtanulnia egy Robert Frost-verset. Amikor rátaláltam, felmásztam hozzá a könyvvel, és addig nem engedtem le, amíg meg nem tanulta kívülről az egészet.

Behunytam a szemem, és elképzeltem, ahogy anyám a faágon gubbaszt Augusttal, és sorról sorra átveszik a „Megállván az erdőben egy havas éjjelen”-t, amit angolórán nekünk is meg kellett tanulnunk kívülről. Lehajtottam a fejem.

- Lily, mielőtt még anyukádról beszélnénk, szeretném tudni, hogy kerültél ide. Elmeséled?

Kinyitottam a szemem, és bólintottam.- Azt mondtad, édesapád meghalt.A kezére pillantottam, amely még mindig az

enyémen nyugodott, és féltem, hogy el fogja húzni.

- Csak kitaláltam - mondtam. - Nem is halt meg. De megérdemelné, hogy meghaljon.

- Terrence Ray... - mondta.- Apámat is ismerted?- Nem, sose találkoztam vele, csak Deborah-tól

hallottam róla.- Én T. Ray-nek hívom.- Nem apának?- Nem az az apatípus.- Ezt hogy érted?- Állandóan kiabál.- Veled?- Az egész világgal. De nem emiatt hagytam ott.- Hát akkor miért, Lily?- T. Ray... azt mondta..., hogy az anyám... -

Elszorult a torkom, és idegenül magasan csengett a hangom. - Azt mondta, hogy az anyám elhagyott engem, hogy mindkettőnket elhagyott, és elszökött. - Mintha egy üvegfal repedt volna szét a mellkasomban, amelyről eddig nem is tudtam, hogy ott van.

August előrébb csúszott a széken, és kitárta a karját, épp úgy, ahogy June felé, amikor megtalálták May búcsúlevelét. A karjaiba omlottam, és ő szorosan átölelt. Van valami, ami olyan szép, hogy szavakkal leírhatatlan: az, ha August átölel.

Annyira szorosan simultam hozzá, hogy éreztem a mellkasomon a szívverését. A hátamat simogatta. Nem mondta, hogy „No, jól van, most már hagyd abba a sírást, minden rendben lesz!”, amit a legtöbb ember automatikusan mond ilyenkor. Ő csak annyit mondott: - Fáj, tudom, hogy fáj. Engedd ki magadból. Engedd csak ki!

Az arcomat a ruhájába temettem, és az életem során felgyülemlett összes fájdalmamat

kiöntöttem, kiengedtem magamból, és neki a szeme se rezdült.

Eláztattam a könnyeimmel. Ruhájának gallérja egészen a testéhez tapadt, átsejlett rajta sötét bőre. Olyan volt, mint egy hatalmas szivacs: magába szívott mindent, amit már nem tudtam magamban tartani.

Jólesett a meleg keze a hátamon, s amikor kezdett alábbhagyni a zokogásom, és újra levegőhöz jutottam, hallottam, hogy szabályosan és egyenletesen lélegzik. Hagytam, hogy elringasson.

Nagy sokára visszahúzódtam, és zavartan néztem rá. Magam is megdöbbentem, micsoda erővel tört ki belőlem a fájdalom. Miközben végighúzta az ujját az orrnyergemen, bánatosan mosolygott.

- Ne haragudj - mondtam.- Miért haragudnék?Odament a szekrényéhez, és a felső fiókból

kivett egy fehér zsebkendőt. Egy szépen összehajtogatott, kivasalt zsebkendőt, benne ezüstös cérnával a monogramja: A. B. Megtörölte vele az arcomat.

- Csak hogy tudd, én egy szavát sem hittem T. Ray-nek. Tudom, hogy anyám sose hagyott volna el. - Szerettem volna megtudni róla mindent, amit csak lehetett, hogy bebizonyítsam, mekkorát tévedett T. Ray.

August a szemüvege alá nyúlt, és az ujjaival megdörzsölte az orrnyergét. - És ezért mentél el otthonról?

Bólintottam. - Meg azért, mert Rosaleennal bajba kerültünk a városban, és tudtam, hogy ha

otthon maradok, T. Ray iszonyúan megharagszik, és már elegem volt a büntetéseiből.

- Milyen bajba kerültetek?Bárcsak ne kellett volna folytatnom. A padlót

bámultam, és hallgattam.- Arról van szó, hogyan kerültek Rosaleen

fejére a sebek meg a vágás?- Csak névjegyzékbe akarta vétetni magát a

szavazásra.August hunyorgott, mint aki próbálja

megérteni. - Na jól van, akkor kezdd az elején, rendben? Szép sorjában mondd el, mi történt.

Amennyire tőlem telt, elmondtam neki az egész szerencsétlen történetet, és igyekeztem semmit se kihagyni belőle: elmeséltem, hogyan gyakorolta Rosaleen leírni a nevét, hogyan kötött belé a három férfi, és hogyan öntötte Rosaleen a cipőikre a bagónyálat.

- Aztán egy rendőr bevitt minket a börtönbe... - Ez így eléggé furcsán hangzott. Kíváncsi voltam, vajon August fülében hogyan cseng.

- Börtönbe? - kérdezte, és egy pillanatra mintha megingott volna. - Börtönbe zártak titeket? És mi volt a vád?

- A rendőr azt mondta, hogy Rosaleen tettleg bántalmazta a férfiakat, de én ott voltam, és tudom, hogy csak önvédelem volt. Ez minden.

August kihúzta magát, és előretolta az állkapcsát. Úgy ült ott egyenes derékkal, mint aki nyársat nyelt.

- Mennyi ideig voltatok benn?- Én nem sokáig. T. Ray eljött értem, és

kihozott, de Rosaleent nem engedték ki, aztán azok a férfiak visszajöttek, és megverték.

- Szent Szűzanyám! - szörnyülködött August. A kimondott szavak még egy ideig a fülemben csengtek, miközben Mária lelkére gondoltam, amely ott van mindenütt. Meg a szívére, arra az indulatokkal teli, piros szívére, amely ott rejtőzik a hétköznapi dolgok mögött. Nem így mondta August? Elrejtve itt, ott, mindenütt.

- Na, és hogyan jutott ki végül?Néha az a legjobb, ha az ember vesz egy mély

lélegzetet, és előrukkol az igazsággal.- Bementem a kórházba, ahová bevitték, hogy

bevarrják a sebet a fején, és... megszöktettem a rendőr orra elől, aki az ajtaja előtt őrködött.

- Szentséges Szűzanyám! - szörnyülködött August immáron másodszor. Felállt, és tett egy kört a szobában.

- Eszembe se jutott volna ilyesmi, ha T. Ray-től nem tudom meg, hogy az a férfi, aki megverte Rosaleent, a legelvetemültebb négergyűlölő a vidéken, és az is kitelt volna tőle, hogy megölje őt. Nem hagyhattam ott.

Ijesztő volt, ahogy a titkaim kiömlöttek a szobába, mintha egy kukáskocsi idetolatott volna August elé, és a padlóra borította volna szánalmas tartalmát. De nem is ez volt a legijesztőbb az egészben. Hanem hogy még mindig nem tudtam, mit gondol minderről August, aki némán hátradőlt a székén, és az ablakon keresztül elnézett a fejem fölött a párás levegőbe. Borzongás futott végig a nyakamon.

- Nem szándékosan vagyok rossz - mondtam, és észrevettem, hogy a két kezem imára kulcsolódik össze. - Egyszerűen nem tudok másmilyen lenni

Azt hittem, már elapadtak a könnyeim, de most újra gyűlni kezdtek a szememben. - Csupa rosszat teszek. Állandóan hazudok. Nem neked. Azaz, neked is..., de erre megvolt az okom. És gyűlölöm az embereket. Nemcsak T. Ray-t, de másokat is. A lányokat az iskolában, pedig nem tettek velem semmi rosszat, csak levegőnek néztek. Gyűlölöm Willifred Marchant-t, a tiburoni írónőt, pedig nem is ismerem. Néha Rosaleent is gyűlölöm, mert nem tud viselkedni, és nekem kínos. És amikor idejöttem, June-t is gyűlöltem.

Dermedt csönd támadt. Úgy duzzadt fel bennem a sok sérelem, mint az ár: a fejemben mennydörgést hallottam, a fülemben esőt.

Nézz rám! Tedd a kezed az enyémre! Mondj végre valamit!

Most már egyszerre folyt az orrom és potyogtak a könnyeim. Szipogtam, az arcomat törölgettem, és a szám közben mindenféle szörnyűséget beszélt, amit csak össze tudott hordani rólam, hiába akartam megállítani. Ha ezek után August még képes szeretni, és azt mondani, hogy „Lily, te így is egy különleges virág vagy a föld színén”, akkor talán újra bele tudok majd nézni a nappaliban a tükörbe.

- De ez még semmi - mondtam. Felálltam, mert úgy éreztem, hogy mennem kell valamerre, de nincs hová. Egy szigeten voltunk, egy úszó kék szigeten a rózsaszín házban. Kiöntöttem a szívemet, és csak remélni tudtam, hogy nem dobnak a tengerbe, hogy elnyerjem méltó büntetésemet.

- Én...

August várakozóan nézett rám. Nem voltam benne biztos, hogy ki tudom mondani.

- Az én hibám volt, hogy meghalt. Én... én öltem meg az anyámat. - Zokogni kezdtem, és térdre rogytam a szőnyegen. Most először mondtam ki hangosan. Először mondtam el egy másik embernek, s a kimondott szavaktól majdnem meghasadt a szívem.

Van néhány pillanat az ember életében, amikor hirtelen meghall egy hangot, egy sötét, suttogó szellemet, ami a dolgot legbelsejében lakozik, és néha elszabadul. A szavak metszően élesek, és addig nem hallgat el, amíg ki nem mondta a dolgok mélyén rejlő sötét titkot. Ahogy ott térdeltem a padlón, egész testemben remegve, tisztán hallottam ezt a hangot: „Lily Owens, téged nem lehet szeretni. Téged nem lehet szeretni. Ki szerethetne téged? Ki szerethetne téged ezen a földön?”

A sarkamra ültem, és félig önkívületben, hangosan motyogtam: - Engem nem lehet szeretni! . Amikor felnéztem, porszemcsék szálltak a lámpafényben, és August fölöttem állt, úgy nézett le rám. Azt hittem, megpróbál felállítani, de ehelyett mellém térdelt, és kisimított egy hajtincset az arcomból.

- Ó, Lily! Szegény kislány.- Véletlenül öltem meg... - mondtam, és

egyenesen a szemébe néztem.- Hallgass rám - mondta August, és államat az

arcához húzta. - Borzalmas, tényleg borzalmas együtt élni ezzel a tudattal. De az nem igaz, hogy téged nem lehet szeretni. Még ha véletlenül meg is ölted, akkor is te vagy a legdrágább,

legszeretetreméltóbb lány, akit ismerek. Hiszen Rosaleen is szeret. May is szeretett. És nem kell hozzá éles szem, hogy az ember észrevegye, Zach is szeret. És Mária összes Leánya szeret. És June, minden zsörtölődése ellenére, szintén szeret. Csak neki egy kicsit hosszabb időbe telt, mert olyan dühös volt anyádra.

- Dühös volt anyámra? De miért? - Akkor döbbentem rá, hogy eszerint June is végig tudta, ki vagyok én.

- Ó, ez épp olyan bonyolult, mint June maga. Ő valahogy nem tudott napirendre térni afölött, hogy házvezető voltam anyádék házában. - August a fejét rázta. - Tudom, hogy igazságtalan, de Deborah-n töltötte ki a mérgét, aztán meg rajtad. Aztán végül ő is megszeretett, nem igaz?

- Talán igen.- Legfőképp azonban szeretném, ha tudnád,

hogy én is szeretlek. Ugyanúgy, ahogy anyádat is szerettem.

August felállt, de én nem mozdultam. Még ízlelgettem a szavait. - Add ide a kezed! - mondta, és felém nyújtotta az övét. Feltápászkodtam, és kicsit szédültem, mint amikor az ember túl hirtelen áll fel.

Hirtelen zúdult rám ez a sok szeretet. Nem tudtam, mit kezdjek vele.

Már a nyelvemen volt, hogy „Én is szeretlek titeket. Mindnyájatokat.” Úgy tört fel bennem ez az érzés, mint az orkán, de ahogy a számhoz ért, elnémult, nem volt már teste. Csak puszta levegő és sóvárgás.

- Mindkettőnknek jót tenne egy kis friss levegő! - mondta August, és lassan elindult a konyha felé.

August jeges vizet vett elő a hűtőszekrényből, és teletöltött két poharat. Kivittük a hátsó verandára, és leültünk a hintaágyra. Szürcsöltük a hűs vizet, és hallgattuk a láncok nyikorgását. Furcsa, milyen megnyugtató tud lenni. Nem kapcsoltuk fel a lámpát, és ez is jó volt, csak úgy ülni a sötétben.

- Egy dolgot még mindig nem értek, Lily. Hogy jutott eszedbe, hogy ide gyere? - kérdezte August pár perc múlva.

Elővettem a zsebemből a fekete Mária-képet, és odaadtam neki.

- Anyámé volt. A padláson találtam a fényképével együtt.

- Ó, istenem! - kapott a szájához August. - Nem sokkal azelőtt adtam anyádnak, hogy meghalt.

A földre tette a vizespoharat, és a veranda széléhez ment. Nem tudtam, folytassam-e, inkább vártam, hogy ő mondjon valamit. De nem szólalt meg, úgyhogy odaléptem mellé. Összeszorított ajkakkal kémlelte az éjszakát. A kezében szorongatta a képet, de a karja tehetetlenül lógott az oldalán.

Percekbe telt, míg újra felemelte a képet. Együtt néztük.

- A hátára van írva, hogy Tiburon, D. K. - mondtam. August megfordította a képet.

- Biztosan Deborah írta rá. - Egy röpke mosoly suhant át az arcán. - Ez nagyon rá vallana. Volt egy fényképalbuma, és az összes kép hátuljára ráírta, hogy hol készült, még akkor is, ha a saját

házában. - Visszaadta a képet. Megnéztem, és az ujjammal végigsimítottam a „Tiburon” szón.

- Ki gondolta volna... - mondta August.Visszaültünk a hintaágyba, és aprókat lökve a

lábunkkal hintáztunk. August mereven nézett maga elé. A vállpántja a könyökére csúszott, de nem vette észre.

June szokta mondani, hogy amíg a legtöbb ember nagyobbat harap, mint amekkorát meg tud rágni, addig August többet rág, mint amekkorát harap. Sokszor cukkolta azzal, hogy sokat rágódik mindenen: az egyik percben még nagyban társalog veled, a következő percben meg már elmerül a maga kis világában, gondolkodik, és olyasmiken emészti magát, ami a legtöbb embernek megakadna a torkán. „Taníts meg, hogyan csinálod. Taníts meg, hogy lehet mindezt megemészteni”, akartam mondani neki.

A fák felett mennydörgés hallatszott. Anyám teazsúrjai jutottak az eszembe, meg a babáknak készült, mini szendvicsek, és ettől hirtelen szomorú lettem. Talán azért, mert én is szerettem volna ilyenen részt venni. Vagy mert az összes szendvics mogyorókrémes volt, anyám kedvence, pedig én nem különösebben rajongtam a mogyorókrémért. Vajon a házassága után is emlékezett arra a versre, amit August magoltatott be vele? Vajon elalvás előtt, miközben T. Ray horkolását hallgatta az ágyban, mondogatta magában a verset, és azt kívánta, bárcsak elszökhetne Robert Frosttal?

Augustra sandítottam. Újra felidéztem magamban a pillanatot, amikor a szobájában meggyóntam neki a legborzalmasabb vétkeimet.

Amikor végeztem, azt mondta: „Szeretlek. Ugyanúgy, ahogy anyádat is szerettem.”

- Nos, jól van - mondta August, mintha észre sem vette volna a pár percnyi néma hallgatást. - A kép megmagyarázza, miért jöttél Tiburonba, de hogy az ördögbe találtál rám?

- Nem volt nehéz. Amint megérkeztünk a városba, megláttam a Fekete Madonna mézet, s ugyanaz a kép volt rajta, mint az anyámé. A csehországi brznicári Fekete Madonna.

- Milyen szépen ejtetted ki a nevét - dicsért meg mosolyogva August.

- Gyakoroltam.- És hol láttad meg a mézet?- A Békacomb vendéglő kirakatában, a város

szélén. Megkérdeztem a csokornyakkendős férfit, honnan szerezte. Tőle tudtam meg, hol laksz.

- Aha, az biztosan Mr. Grady volt. - A fejét csóválva rám nézett. - Komolyan az az érzésem, hogy téged a sors rendelt ide.

„A sors rendelt ide.” Efelől egy szemernyi kétségem se volt. Bárcsak tudnám, hova rendel ezután. Mindketten ölbe tett kézzel ültünk, tenyerünket felfelé tartva, mintha arra várnánk, hogy belepottyanjon valami.

- Beszéljünk még anyádról? - kérdezte.Bólintottam. Minden porcikámmal ezt

kívántam.- Nyugodtan szólj, ha úgy érzed, szünetet

akarsz tartani.- Rendben. - El se tudtam képzelni, mi

következhet még. Szünetet tartani? Minek? Hogy táncoljak örömömben, és felélesszen, ha elájulok? Vagy talán azért, mert rossz hírek jönnek?

Valahonnan messziről kutyaugatás hallatszott. August megvárta, amíg abbahagyja, aztán belevágott.

- 1931-ben kezdtem dolgozni Deborah anyjánál. Deborah akkor négyéves volt. Bűbájos kisgyerek, de állandóan volt valami galiba körülötte. Például alvajáró volt. Egyik este kisétált a házból, és felmászott a létrára, amit a tetőfedők hagytak kint a háznak támasztva. Az anyját kis híján megőrjítette - nevetett August.

- Anyádnak volt egy képzeletbeli barátja. Neked nem volt? - Megráztam a fejem. - Tica Tee-nek hívta. Úgy beszélt hozzá, mintha hús-vér ember lenne, és ha elfelejtettem Tica Tee-nek teríteni, Deborah hatalmas hisztit csapott. Néha viszont az is előfordult, hogy terítettem neki, anyád meg kifakadt: „Mit csinálsz? Tica Tee nincs itt. Moziban van.” Anyád imádta Shirley Temple-t.

- Tica Tee - ízlelgettem a szavakat.- Ez a Tica Tee kész csoda volt - mondta

August. - Bármivel küszködött Deborah, Tica Tee nevetve megcsinálta. Tica Tee csillagos ötösöket kapott a dolgozataira, aranycsillagokat a hittanórán, beágyazott, elmosta a tányérját. Az emberek azt ajánlották nagyanyádnak, akit egyébként Sarah-nak hívtak, hogy vigye el Deborah-t Richmondba egy gyerekpszichológushoz. De én megnyugtattam, hogy ne aggódjon, pusztán arról van szó, hogy Deborah a maga módján dolgozza fel a dolgokat. Majd kinövi Tica Tee-t. Ami aztán így is lett.

Hogyhogy nekem nem voltak ilyen képzeletbeli barátaim? Pedig nyilvánvaló, mire jók. Az éned egy része kilép belőled, és emlékeztet rá, hogy

egy kis erőfeszítéssel mi minden lehetne még belőled.

- Nem úgy hangzik, mintha anyám meg én rokon lelkek lennénk - jegyeztem meg.

- Ó, dehogyisnem. Ő is ugyanilyen különc volt, mint te. Egyszer csak gondolt egyet, és olyat tett, ami más lányoknak álmukban sem jutna eszébe.

- Például mit?August elnézett a vállam felett, és

elmosolyodott. - Egyszer elszökött otthonról. Már nem is emlékszem, mi borította ki. Jóval sötétedés után találtunk rá. Édesdeden aludt egy vízelvezető árokban.

A kutya újra ugatni kezdett a távolban. August elhallgatott. A kutyaugatás olyan volt, mint egy szerenád, én meg lehunytam a szemem, és megpróbáltam elképzelni anyámat, ahogy édesdeden alszik az árokban.

- Mennyi ideig dolgoztál... a nagyanyámnál? - szólaltam meg kisvártatva.

- Elég sokáig. Több mint kilenc évig. Ameddig meg nem kaptam azt a tanítói állást, amiről már meséltem neked. De miután elmentem, már nem tartottuk a kapcsolatot.

- Biztos nem örültek, hogy Dél-Karolinába költözöl.

- Szegény Deborah sokat sírt miatta. Akkor már tizenkilenc éves volt, de úgy zokogott, mint egy hatéves kislány.

A hintaágy lassan megállt, és egyikünknek se jutott eszébe, hogy meglökje.

- Hogy került anyám ide, délre?- Már két éve éltem itt, és méhészkedtem, June

meg az iskolában tanított, amikor egyszer csak

Deborah felhívott telefonon. Keservesen zokogott, elmondta, hogy meghalt az anyja, és hogy rajtam kívül senkije sem maradt a világon. „Senkim sincs rajtad kívül!”, egyre csak ezt hajtogatta.

- És az apja? Ő hol volt?- Ó, Mr. Fontanel még akkor meghalt, amikor ő

csecsemő volt. Én nem is találkoztam vele.- És ideköltözött hozzád?- Deborah-nak volt egy barátja a gimnáziumból,

aki épp akkor költözött Sylvanbe. Ő vette rá Deborah-t, hogy költözzön oda, azt mondta, hogy rengeteg a munkalehetőség meg a szabad férfi, akik akkor tértek vissza a háborúból. Így aztán Deborah odaköltözött. Bár azt hiszem, nagyrészt miattam. A közelemben akart lenni.

Kezdett összeállni a kép.- Anyám eljött Sylvanbe, megismerkedett T.

Ray-jel, és hozzáment feleségül.- Így van - felelte August.Amikor kijöttünk a verandára, az ég tele volt

csillagokkal, s a Tejút úgy fénylett, mintha igazi út lenne, amelyen végig lehet gyalogolni. A végén ott állt anyám, csípőre tett kézzel. Ám egyszerre párás köd kezdett gomolyogni a kert fölött, és szép lassan leereszkedett a verandára. Egy perccel később már esett is az eső.

- Most már csak azt nem értem, hogy miért ment hozzá - szólaltam meg.

- Azt hiszem, az apád nem volt mindig olyan, mit most. Deborah sokat mesélt róla. Nagyon tetszett neki, hogy annyi kitüntetést szerzett a háborúban; ebből azt gondolta, hogy biztos nagyon bátor. Ráadásul úgy bánt vele, mint egy hercegnővel.

Nevetnem kellett.- Hát ez biztosan nem az a Terrence Ray, akit

én ismerek.- Tudod, Lily, az emberek néha teljesen

megváltoznak, mire átküzdik magukat az életen, s végül egészen más ember lesz belőlük, mint aminek indultak. Nem kétlem, hogy apád eleinte szerette az anyádat. Sőt, egyenesen istenítette őt, s anyád boldogan szívta magába ezt az imádatot.

Mint a legtöbb fiatal nőt, őt is elvakították a romantikus képzelgések. Aztán eltelt fél év, és ez a varázslat kezdett szertefoszlani. Egyik levelében, emlékszem, arról írt, hogy Terrence Ray-nek piszkos a körme. A következőben már azt írta, hogy nem tudja, képes-e egy farmon élni, és így tovább. Amikor Terrence Ray megkérte a kezét, nemet mondott.

- De aztán mégis hozzáment! - értetlenkedtem.- Később meggondolta magát, és igent

mondott.- De miért? Ha már elmúlt a szerelem, miért

ment hozzá?August a fejemre tette a kezét, és

megsimogatta a hajam. - Sokat tanakodtam, vajon jó lesz-e, ha elmondom neked, de talán így könnyebben megérted mindazt, ami ezután történt. Drágám, Deborah akkor már terhes volt veled, ezért.

Amint kimondta, már tudtam, mi következik, de a szavai mégis úgy értek, mint a villámcsapás.

- Terhes volt velem? - Fáradtnak éreztem magam. Anyám élete túl nehéz volt az én vállaimnak.

- Igen, terhes volt veled. Anyád és Terrence Ray karácsony táján keltek egybe. Felhívott, hogy elújságolja.

Nem kívánt terhesség, gondoltam. Nem kívánt baba voltam.

Sőt, még ennél is rosszabb. Anyám miattam láncolta magát T. Ray-hez. Örültem, hogy sötét van, és August nem láthatja az arcomon az elkeseredést. Az ember azt hiszi, tudni akar valamit, de amikor megtudja, már csak azon jár az esze, miképp törölhetné ki az emlékezetéből. Ezentúl, ha megkérdezik tőlem, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt mondom majd: amnéziás.

Hallgattam az eső szitálását. A permet felénk szállt, nedves lett tőle az arcom. Az ujjaimon számoltam. - Hét hónappal az esküvő után születtem.

- Deborah felhívott, amikor megszülettél. Azt mondta, annyira szép vagy, hogy káprázik a szeme, ha rád néz.

Valamiért viszketni kezdett a szemem, mintha homok szállt volna bele. Az anyám mégiscsak becézett és gügyögött nekem. Taréjba fésülte a fejem búbján a babahajamat, és rózsaszín masnit tett bele. Végül is az, hogy nem akart teherbe esni, még nem jelenti azt, hogy nem is szeretett engem.

August tovább beszélt, s én kényelmesen belesüppedtem az ismerős történetbe, amit ezerszer elmeséltem már magamnak: anyámról, aki kimondhatatlanul imád engem. Úgy lubickoltam benne, mint aranyhal az akváriumban, mintha azon kívül nem is lenne

élet. Elhagyni ezt az akváriumot egyenlő lenne a halállal.

Összegörnyedve ültem, és a padlót bámultam. Csak azért sem gondolok arra, hogy „nem kívánt”!

- Jól vagy? - kérdezte August. - Nem szeretnél lefeküdni és aludni rá egyet? Aztán holnap reggel folytatjuk.

- Nem! - bukott ki belőlem. Vettem egy mély lélegzetet. - Jól vagyok, tényleg. - igyekeztem higgadtnak látszani. - Csak szeretnék inni egy kis vizet.

August fogta az üres poharamat, és elindult a konyha felé, de közben kétszer is visszanézett rám. Egy pohár vízzel jött vissza, és a csuklóján egy piros esernyő lógott.

- Nemsokára átkísérlek a méhészházba - mondta.

Remegett a pohár víz a kezemben, ahogy ittam. Alig bírtam nyelni. Olyan hangosan kortyoltam, hogy néhány másodpercig az esőt se lehetett hallani.

Biztosan nem akarsz még lefeküdni? - kérdezte August.

- Biztosan. Tudnom kell...- Mit kell tudnod, Lily?- Mindent - mondtam.August odatelepedett mellém a hintaágyra. -

Rendben van - mondta. - Rendben van.- Azt értem, hogy csak miattam ment hozzá, de

azért egy picit boldog volt, ugye? - kérdeztem.- Azt hiszem, egy darabig az volt. Legalábbis

megpróbált boldog lenni, az biztos. Egy csomó levelet kaptam tőle, és legalább annyiszor fel is

hívott az első években. Láttam, hogy igyekszik. A legtöbbször rólad írt, hogy már fel tudsz ülni, elkezdtél járni, vagy épp csip-csip-csókát játszol. De aztán egyre ritkábban adott hírt magáról, és ha jött is levél, abból az derült ki, hogy boldogtalan. Egy nap felhívott telefonon. Emlékszem, augusztus vége lehetett, vagy szeptember eleje, mert nem sokkal azelőtt ünnepeltük a Mária-napot.

- Azt mondta, elhagyja T. Ray-t, elmegy otthonról. Megkérdezte, lakhat-e nálunk néhány hónapig, amíg kitalálja, hová menjen. Természetesen azt mondtam, hogy nyugodtan jöhet. Amikor megláttam a buszmegállóban, még csak nem is hasonlított a régi önmagához. Borzasztóan lefogyott, és sötét karikák voltak a szeme alatt.

A gyomrom lassan kavarogni kezdett. Tudtam, hogy most érkeztünk el a történetnek ahhoz a részéhez, amitől a leginkább rettegtem. Alig kaptam levegőt az idegességtől.

- Én is vele voltam, amikor kimentél elé a buszmegállóhoz? Ugye engem is magával hozott?

August odahajolt hozzám, és a hajamba suttogott. - Nem, drágám, egyedül jött.

Összerezdültem, és a nyelvembe haraptam. Éreztem a vért a számban. Ki akartam köpni, de aztán lenyeltem. - Miért? - kérdeztem. - Miért nem hozott magával?

- Nézd, Lily, én csak azt tudom, hogy szörnyen el volt keseredve, teljesen kiborult. Aznap, amikor eljött otthonról, semmi rendkívüli nem történt. Egyszerűen felébredt, és úgy döntött, hogy eljön. Áthívott egy asszonyt a szomszédos

farmról, hogy vigyázzon rád, majd beült Terrence Ray traktorjába, és a buszállomásra hajtott. Én is azt hittem, hogy magával hoz. Egészen addig, amíg ide nem ért.

A hinta nyikorgott, és az orrunkban éreztük a meleg eső, a nedves fa meg a rothadó fű szagát. Anyám tehát elhagyott.

- Gyűlölöm! - Kiáltani szerettem volna, de a hangom mélyen és érdesen csengett.

- Ugyan, ugyan, Lily, nyugodj meg!- Akkor is gyűlölöm! Nem is hasonlít arra az

anyára, akinek gondoltam.Egész életemben arról ábrándoztam, mennyire

szeretett engem az én anyám, és milyen tökéletes volt. De ez hazugság. Csak fantáziakép.

- Könnyű volt elhagynia, hiszen nem is akart soha! - kiabáltam.

August felém nyújtotta a kezét, de én felpattantam, és kilöktem a veranda ajtaját. Hagytam, hogy becsapódjon mögöttem, aztán lekuporodtam a vizes lépcsőre, az eresz alá.

Hallottam a hátam mögött August lépteit a verandán, és éreztem, ahogy a levegő egyre sűrűbbé válik, amint mögém ért a szúnyogháló túlsó oldalán. - Nem fogom mentegetni az anyádat, Lily! - mondta. Amit tett, megtette.

- Micsoda anya! - mondtam. A szívem megkeményedett, és dühös voltam.

- Meghallgatnál két percre? Amikor anyád Tiburonba ért, csont és bőr volt. May egy falatot sem tudott leerőltetni a torkán. Egy héten keresztül csak sírt. Később jöttünk rá, hogy idegösszeomlása volt, de akkor fogalmunk sem volt, mi a baj vele. Elvittem egy itteni orvoshoz,

aki adott neki csukamájolajat, és megkérdezte, hol a családja. Azt is mondta, hogy egy kis időre be kellene feküdnie a Bull Streetre. Így aztán nem vittem el többet hozzá.

- A Bull Streetre? A bolondokházába? - A történet egyre rosszabb lett. De hiszen oda az őrülteket zárják.

- Gondolom, az orvos nem tudta, mit kezdjen vele. Anyád persze nem volt őrült. Depressziós volt, de nem őrült.

- Talán hagynod kellett volna, hogy beutalja. Bárcsak ott rohadt volna meg.

- Lily!Sikerült megbotránkoztatnom, és ennek

örültem.Anyám a szerelmet kereste, de ehelyett T. Ray

és a farm jutott neki. Aztán meg én, de én sem voltam elég. Még többet akart, és magára hagyott T. Ray Owensszel.

Az eget villám hasította ketté, de meg se moccantam. A hajamat szanaszét fújta a szél. Kemény és elszánt tekintettel meredtem magam elé, s egy madárpiszkot bámultam az alsó lépcsőn, ahogy az eső lassan belemosta a repedésekbe.

- Hallasz engem? - kérdezte August. A hangja szokatlanul szúrós volt - Hallasz engem?

- Hallak.- A depressziós emberek néha olyasmit

tesznek, amit különben nem tennének.- Mint például? Elhagyják a gyerekeiket? - Nem

bírtam abbahagyni. Az eső már a szandálomat is áztatta, a víz befolyt a lábujjaim közé.

August nagyot sóhajtott, visszament a hintaágyhoz, és leült. Hirtelen megijedtem, hogy megbántottam, hogy csalódást okoztam neki, s ettől valahogy magamhoz tértem. Elpárolgott belőlem a düh.

Feltápászkodtam a lépcsőről, odamentem hozzá, leültem mellé. August a kezemre tette a kezét, és a meleg tenyértől megborzongtam.

- Gyere ide! - mondta, és magához ölelt. Olyan volt, mintha egy madár vett volna a szárnyai alá. Így maradtunk egy darabig: hozzá bújtam, és előre-hátra hintáztunk.

- És mi miatt volt annyira depressziós? - kérdeztem.

- Ezt én sem tudom pontosan, de valószínűleg attól, hogy úgy érezte, a farmon el van vágva a világtól, és hogy egy olyan embernek a felesége, akinek nem akart a felesége lenni.

Egyre jobban esett, mintha hatalmas ezüst-fekete lepedőt húztak volna elénk. Próbáltam kibogozni az érzéseimet, de nem sikerült. Az egyik pillanatban gyűlöltem anyámat, a másikban sajnáltam.

- Jól van, mondjuk, hogy idegösszeomlása volt, de akkor is... hogy bírt elhagyni engem?

- Amikor már három hónapja itt volt, és egy kicsit jobban kezdte érezni magát, többször mondogatta, hogy hiányzol neki. Végül azért ment vissza Sylvanbe, hogy elhozzon téged.

Felültem, és Augustra néztem. Elakadt a lélegzetem. - Visszajött értem?

- Azt tervezte, hogy elhoz Tiburonba, és itt fogtok élni. Még Claytonnal is beszélt a válási

papírokról. Akkor láttam utoljára, amikor felszállt a buszra. Az ablakból integetett.

August vállára hajtottam a fejem. Innen már ismertem a történetet. A napot, ami örökre bevésődött az emlékezetembe. Ahogy a ruhákat hajigálja a bőröndbe, és ismételgeti: Gyorsan, gyorsan!

T. Ray azt mondta, hogy a holmijáért jött vissza. De ezek szerint értem jött. Magával akart hozni Tiburonba Augusthoz.

Bárcsak sikerült volna neki. Emlékszem, ahogy T. Ray csizmája dübörgött felfelé a lépcsőn. Legszívesebben belecsaptam volna az öklömet valamibe. Szerettem volna ráordítani az anyámra, hogy miért nem sietett jobban, miért nem csomagolt gyorsabban, miért nem jött hamarabb...

Augustra néztem. Keserű ízt éreztem a számban.

- Emlékszem. Emlékszem, amikor visszajött értem.

- Erre már én is gondoltam.- T. Ray csomagolás közben talált rá. Kiabáltak

és veszekedtek. Anyám... - itt elhallgattam, és újra meghallottam a hangjukat.

- Mondd tovább! - mondta August.Lenéztem a kezemre. Remegett.- Anyám kivett egy puskát a szekrényből, de T.

Ray kikapta a kezéből. Olyan gyorsan történt, hogy minden összekeveredik a fejemben. Láttam a puskát a földön, aztán felvettem. Nem tudom, miért. Csak... segíteni akartam. Vissza akartam adni neki. Jaj, miért tettem? Minek vettem fel?

August a hintaágy szélére csúszott, és szembefordult velem. Keményen, határozottan nézett rám. - Emlékszel, mi történt azután, hogy felvetted a puskát?

A fejemet ráztam. - Csak az éles hangra. A dörrenésre. Hogy milyen hangos volt.

A hintaágy lánca megrándult. Augustra néztem, aki a homlokát ráncolta.

- Honnan tudtad meg, hogy anyám... meghalt? - kérdeztem.

- Amikor Deborah nem jött vissza, ahogy ígérte... aggódni kezdtem, mi történt, felhívtam telefonon. Egy nő vette fel a kagylót, valamelyik szomszédotok.

- Az egyik szomszédunktól tudtad meg? - kérdeztem.

- Ő mondta. hogy Deborah halálát egy véletlen puskalövés okozta. Ennél többet nem volt hajlandó elárulni.

Megfordultam, és kinéztem a sötét éjszakába. A fák lombjairól lassan hullottak az esőcseppek, árnyékok suhantak át a félig megvilágított verandán. - Tehát nem tudtad, hogy én tettem?

- Nem el se tudtam képzelni ilyesmit - mondta. - Abban sem vagyok biztos, hogy most el tudom. - Összekulcsolta a kezét, aztán az ölébe tette. - Próbáltam többet megtudni. Újra telefonáltam, akkor Terrence Ray vette fel, de ő semmit sem volt hajlandó mondani. Csak azt kérdezgette folyton, hogy ki vagyok. Utána még a sylvani rendőrséget is felhívtam, de azon túl, hogy véletlen baleset volt, ők sem voltak hajlandók többet elárulni. Úgyhogy azzal a tudattal kellett

együtt élnem, hogy örökre titok marad, mi történt. Ennyi éven keresztül.

Mozdulatlanul ültünk. Az eső lassan elállt, körülöttünk síri csend volt. Az égről eltűnt a hold.

- Na gyere! - mondta August. - Ideje, hogy ágyba bújj.

Kimentünk az éjszakába. A tücskök halkan énekeltek, a veranda tetején tompán koppantak az esőcseppek: Elhagyott, dobolták. Elhagyott. Elhagyott.

Az igazság átokként nehezedik az emberre. Útra keltem a hazugságokkal teli bőrönddel, hogy megleljem az igazságot, de már nem tudtam, melyik nehezebb, melyik cipeléséhez kell több erő. Nem mintha számítana. hiszen ha az ember megtudja az igazságot, már nem mehet vissza a hazugsággal teli bőröndért. Akár nehezebb, akár könnyebb, az igazságot kell cipelnie tovább.

A méhészházban August megvárta, amíg bebújok a paplan alá, aztán fölém hajolt, és megpuszilta a homlokomat.

- Nézd, Lily, nincs olyan ember a földön, aki ne követne el hibákat. Egyetlenegy sem. Mindnyájan emberek vagyunk. Anyád szörnyű hibát követett el, de megpróbálta helyrehozni.

- Jó éjszakát! - mondtam, és az oldalamra fordultam.

- Semmi sem tökéletes - tette hozzá August, már az ajtóból. - És nem számít más, csak az élet.

A dolgozó alig hosszabb egy centiméternél, és mindössze

hatvan milligramm; ennek ellenére még a saját súlyánál

nehezebb teherrel is képes repülni

A HÁZI MÉH

Tizenharmadik fejezet

A forróság összegyűlt a könyök- és térdhajlataimban. Az ágyamban feküdtem, megérintettem a szemhéjam, egészen feldagadt a sok sírástól. Csak félig tudtam kinyitni a szemem. Ha nincs kisírt szemem, talán azt hiszem, hogy csak álmodtam az egészet, azt, amit August mesélt, és amit én meséltem neki.

Amióta August elment, meg se moccantam. Bámultam a falat meg az éjjeli bogarakat, akik vidáman mászkáltak a szobában, mert azt hitték, alszom. Aztán belefáradtam a nézésükbe, és a karommal eltakartam az arcom. Aludj, Lily, aludj el! De nem tudtam elaludni.

Felültem, és többmázsásnak éreztem a testem. Mintha valaki a méhészházhoz tolatott volna egy cementesautóval, és a mellkasomra öntötte volna

a cementet. Szörnyű volt betontömbnek érezni magamat az éjszaka közepén.

Tovább bámultam a falat, s közben eszembe jutott a Miasszonyunk. Jó lett volna beszélni vele, és megkérdezni tőle, hogy most mit csináljak. Igaz, így leláncolva nem éppen úgy nézett ki, mint aki segíteni tudna. Az ember joggal várhatja el, hogy akihez imádkozik, az legalább ránézésre cselekvőképes legyen.

Feltápászkodtam az ágyból, és odavonszoltam magam a szoborhoz, hogy azért megnézzem. Végül is Máriától sem várhatja el senki, hogy mindig a csúcsformáját hozza. Nem akartam mást, csak hogy megértsen. Hogy valaki sóhajtson egy mélyet, és mondja azt: „Szegénykém. Tudom, mit érzel.” Ha rajtam múlik, olyan valakit választok, aki megérti, amit érzek, még ha nem is tudja rendbe hozni. Inkább, mint fordítva. Én már csak ilyen vagyok.

Az orromat megcsapta a lánc rozsdás szaga. Erős késztetést éreztem, hogy kioldozzam, de akkor tönkretettem volna August és a Leányok játékát.

A piros gyertya fénye Mária lábánál pislákolt. Törökülésben lekuporodtam mellé a földre. Kintről hallottam a fák ágai közt süvítő szelet, és eszembe jutott, hogy éjjelente ugyanerre az éneklő hangra riadtam fel, félálomban, sóvárogva, és azt képzeltem, hogy anyám van a fák közt, és énekel nekem végtelen szeretettel.

Egyszer berontottam T. Ray szobájába, hogy jöjjön, mert anyám odakint van. Erre mindössze ennyit bírt mondani: „Mi a szent szart locsogsz már megint össze, Lily!”

Utáltam, ha igaza volt. Nyilvánvaló, hogy csak a szelet hallottam. Nem volt anyám, aki énekelt volna. Nem volt végtelen szeretet.

A legszörnyűbb a düh volt. A verandán éreztem először, amikor szertefoszlott az anyámról szőtt szép történetem, s úgy éreztem, tüstént megnyílik alattam a föld. Pedig nem akartam dühös lenni. Nem lehetsz dühös. Nincs jogod, hogy dühös legyél. Amit anyáddal tettél, az sokkal rosszabb, mint amit ő tett veled. De az ember nem tudja magát lebeszélni a dühről. Vagy dühös, vagy nem.

A szobában forró és állott volt a levegő. Úgy éreztem, mindjárt megfulladok a mellkasomat feszítő haragtól. Nehezen vettem a levegőt, a tüdőm egyszerűen nem akarta befogadni.

Felálltam, és járkálni kezdtem a sötétben. Mögöttem a munkaasztalon egy rakás Fekete Madonna méz sorakozott, amiket Zachnek kell majd kiszállítani a városba - talán éppen Claytonnak, vagy a Békacomb kereskedésbe, vagy az Egydolláros boltba, vagy a Mennyei Gondoskodásba, ami tulajdonképpen egy fekete szépségszalon.

Hogy volt mersze hozzá? Hogy volt képe elhagyni engem? A saját gyerekét.

Az ablakra néztem, és szerettem volna kitörni az üveget. Szerettem volna feldobni valamit a mennybe, hogy lelökjem Istent a trónjáról. Felkaptam az egyik mézesüveget, és teljes erőmből elhajítottam. Pár centivel Mária feje mellett csapódott a falnak. Még egyet felkaptam, és azt is a falnak vágtam. A köpülők mellett ért földet. Végül az összes mézet széthajigáltam, és

mindenhonnan méz csöpögött, akár a tésztakeverőről a nyers tészta. Elhagyott az anyám! Kit érdekel, hogy mézes lett a fal?

Megragadtam egy bádogvödröt is, felmordultam, és akkora erővel vágtam a falhoz, hogy behorpadt. Már alig éreztem a karomat, de azért még egy tálca gyertyaöntőt is a falhoz kentem.

Aztán csak álltam mozdulatlanul, és figyeltem, ahogy a méz lassan lecsorog a földre. A bal karomon kiserkent a vér. Fogalmam sem volt, mi történt. A szívem szaporán vert. Úgy éreztem, mintha kis időre kibújtam volna a bőrömből, és a helyemre egy őrült lépett, aki átvette az irányítást.

Olyan volt a szoba, mint egy kiadós tivornya után. Kavargott a gyomrom. Meg kellett fognom a falat, hogy ne mozogjon. Visszamentem az asztalhoz, ahol az előbb még mézesüvegek sorakoztak, és végigsimítottam a kezemmel. Nem tudtam, mitévő legyek. Végtelen szomorúságot éreztem, de nem amiatt, amit tettem, akármilyen rossz is volt, hanem mert úgy éreztem, kiüresedtem. Meghaltak az érzéseim anyám iránt, s velük együtt minden, amiben eddig hittem. Az összes róla szóló történet, ami eddig éltetett. Én voltam az a lány, akit elhagyott az anyja. Ez volt a színtiszta igazság.

Körbenéztem a szobában, s közben azon gondolkodtam, vajon hallotta-e valaki a rózsaszín házban a mézesüvegek csattanásait a falon. Az ablakhoz mentem, és kinéztem az éjszakába. August szobájában sötét volt. Fájt a szívem,

ahogy a mellkasomban dobogott. Nagyon fájt. Mintha valaki rátaposott volna.

- Hogy hagyhattál el? - suttogtam, és néztem, amint a leheletem párás kört hagy maga után az üvegen.

Így álltam egy darabig, ablaknak nyomott arccal, aztán felszedtem néhány üveget a Miasszonyunk mellől. Lefeküdtem a földre, az oldalamra dőltem, és az államhoz húztam a térdemet.

A fekete Máriát mézfoltok borították, de láthatóan nem érdekelte. Csak feküdtem kiüresedve, fáradt voltam, és szép lassan felszívódott bennem még a gyűlölet is. Nem maradt semmim. Nem volt hová mennem. Itt kell maradnom, szemtől szembe az igazsággal.

Úgy döntöttem, nem kelek fel, és nem megyek át a padlón sötétben, mert csak összevágnám a talpam a szilánkokkal. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam kitalálni egy olyan álmot, amire vágytam: A fekete Mária-szobron kinyílik egy ajtó, pont a hasa fölött, én meg bemászom rajta, és egy rejtett szobába érkezem. Ezt igazából nem én találtam ki, mert August könyvében láttam már egy ilyen képet - a Mária-szobron van egy ajtó, amely abba a titkos világba vezet, ahol az emberek vigaszt keresnek.

Arra ébredtem, hogy Rosaleen a vállamat rázza nagy kezével. Kinyitottam a szemem, vakított az éles fény. Rosaleen hajolt fölém, kávé- és szőlőszagú volt a lehelete.

- Lily! - kiabált. - Mi a fészkes fene történt itt?Nem is gondoltam rá, hogy reggelre megalvad

a vér a karomon. A sebre néztem, meg a

belefúródott kis üvegszilánkra, amely olyan pici volt, mint egy apró gyémánt. Körülöttem üvegcserepek és kifolyt méz. A padlón vércseppek.

Rosaleen várakozón és értetlenkedve bámult rám. Hunyorogva néztem az arcát a vakító fényben. A napfény a Miasszonyunkra vetült, és körbevilágított minket.

- Válaszolj már! - mondta Rosaleen.Nem bírtam megszólalni.- Nézz magadra! Vérzel.Bólintottam, és elfordítottam a fejem.

Körülnéztem a romhalmazon. Szégyelltem magam. Nevetséges és ostoba helyzet volt.

- Öö..., eldobtam néhány üveg mézet.- Ezt a felfordulást te csináltad? - kérdezte

hitetlenkedve, mintha arra számított volna, hogy betörők jártak itt az éjszaka, ők csinálták ezt a felfordulást. Akkorát fújt, hogy fellibbent a haja, ami nem volt csekélység, tekintetbe véve, mennyi lakkot szokott szórni rá.

- Szentséges Úristen! - mondta.Felálltam. Vártam, hogy összeszidjon, de

ehelyett a vastag ujjával elkezdte kioperálni az üvegszilánkot a karomból.

- Be kell jódozni, mielőtt elfertőződik - mondta. - Gyere! - Nagyon dühösnek látszott, mint aki legszívesebben megragadna a vállamnál fogva, és addig rázna, amíg ki nem hullanak a fogaim.

A kád szélén ültem, s Rosaleen egy csípősen jéghideg ruhával törölgette a karomat. Végül rátett egy ragtapaszt. - Na, vérmérgezésben már nem fogsz meghalni.

Becsukta a gyógyszeres szekrényt a mosdó fölött, aztán bezárta a fürdőszobaajtót. Ráült a vécé tetejére, a hasa a két lába közé ereszkedett. Ha Rosaleen leült a vécére, a vécé egészen eltűnt alatta. Én a kád szélén gubbasztottam, és hálát adtam az égnek, hogy June és August még nem keltek fel.

- Na, szóval miért dobáltad szét azt a sok mézet?

A tengeri kagylókat néztem az ablakpárkányon, és arra gondoltam, hogy mennyire idetartoznak, hiába van az óceán több száz mérföldnyire innen. August szerint mindenkinek kell, hogy legyen egy tengeri kagyló a fürdőszobájában, ami emlékezteti arra, hogy az óceán az otthona. A hold mellett a tengeri kagylók a Miasszonyunk kedvenc tárgyai, szokta mondani.

Odamentem, és kézbe vettem egy szép, sárga szélű kagylót.

Rosaleen csak ült, és nézett. - Várom a választ.- T. Ray-nek igaza volt anyámmal kapcsolatban

- hallottam magamat, és már előre utáltam az egészet, amit mondani fogok. - Elhagyott. Pontosan úgy, ahogy mondta. Elhagyott. - Egy pillanatra megint felcsapott bennem a tegnap esti harag, és kedvem támadt a kádnak vágni a kagylót, de inkább vettem egy mély lélegzetet. A dührohamok nem okoznak akkora örömet, mint vártam.

Rosaleen megmozdult, mire a vécé fedele nyikorogni és csúszkálni kezdett az ülőkén. Aztán a hajába túrt. A mosdó alatti vízvezetéket néztem meg a rozsdafoltot a linóleumon.

- Szóval elhagyott - mondta. - Ó istenem, ettől féltem.

Felkaptam a fejem. Eszembe jutott a beszélgetésünk a szökés utáni első éjszakán, a patak partján, ahol elmondtam neki T. Ray vádjait. Akkor azt vártam, hogy majd gúnyosan felkacag arra a nevetséges ötletre, hogy anyám elhagyott, de ő csak elmélázott rajta.

- Ezt te már tudtad, igaz? - kérdeztem.- Nem voltam benne biztos - felelte. - Csak

hallottam egyet s mást.- Mit?Felsóhajtott, de úgy, hogy az több volt, mint

egy sóhaj.- Miután meghalt a mamád, hallottam, hogy T.

Ray telefonon beszél a szomszédasszonnyal, Mrs. Watsonnal. Azt mondta neki, hogy mostantól már nem kell vigyáznia rád, mert talált valakit a gyümölcsszedők közt. Rólam volt szó, úgyhogy tovább hallgatóztam. - Az ablak előtt elrepült egy varjú, és eszeveszetten károgott. Rosaleen megvárta, amíg abbahagyja. A templomból ismertem Mrs. Watsont, sokszor megállt nálam, hogy őszibarackot vegyen. Kedves volt a maga módján, de mindig úgy nézett rám, mintha valami kimondhatatlanul szomorú dolog lenne a homlokomra írva, és a legszívesebben letörölné onnan.

Belekapaszkodtam a kád szélébe, és vártam, mit mond még Rosaleen, bár nem voltam biztos abban, hogy hallani szeretném. - Hallottam, ahogy apád azt mondja Mrs. Watsonnak: „Nem is tudom, Janie, hogy köszönjem meg, hogy az elmúlt hónapokban vigyáztál Lilyre. Nem is

tudom, mit csináltam volna nélküled!” - Rosaleen rám nézett, és a fejét csóválta.

- Sokat gondolkodtam, mit értett ezen. Aztán amikor elmesélted, mit mondott neked T. Ray az anyádról, megértettem.

- De könyörgök, miért nem mondtad el nekem? - kérdeztem, és összefontam a karomat.

- Hogy jöttél rá? - kérdezte Rosaleen.- August mondta el - mondtam. Eszembe jutott,

ahogy a szobájában zokogtam. Ahogy szorongattam a ruháját. Ahogy az arcomat simogatta a monogramos zsebkendőjével.

- August? - kérdezte Rosaleen álmélkodva.- Még kislánykorában ismerte anyámat -

magyaráztam - ő volt a dadája Virginiában.Vártam néhány másodpercig, amíg Rosaleen

megemészti a hallottakat.- Anyám idejött, amikor megszökött otthonról.

Akkor, amikor..., amikor Mrs. Watson vigyázott rám - mondtam. - Itt lakott, ebben a házban.

Rosaleen összehúzta a szemét, alig akarta elhinni. - A te mamád...

Láttam, ahogy az agya lázasan dolgozik, próbálja összerakni a hallottakat. Anyám elmegy otthonról. Mrs. Watson vigyáz rám. Anyám visszajön, de csak azért, hogy meghaljon.

- Anyám három hónapig élt itt, mielőtt visszament Sylvanbe - magyaráztam. - Gondolom, egy nap eszébe jutott, hogy van egy kislánya odahaza. „Nahát, tényleg, van egy kislányom. Visszamegyek, és magammal hozom.” - Megint keserűség volt a hangomban, és hirtelen rádöbbentem, ha így folytatom, ez a keserűség örökre bennem marad. Ha pedig keserűséggel

gondolok az anyámra, az olyan, mintha belépnék egy hideg szobába, ahol a gonosz uralkodik. Annyira erősen szorítottam a kagylót, hogy a tüskéi a tenyerembe fúródtak.

Rosaleen felállt. Néztem, milyen óriási ebben a pici fürdőszobában. Én is felálltam, és egy pillanatra összepréselődtünk a kád meg a vécé között. Mereven néztünk egymás szemébe.

- Kár, hogy nem mondtad el, amit anyámról tudtál - mondtam. - Miért nem mondtad el?

- Jaj, Lily! - Rosaleen szavaiból gyengédség áradt. - Miért fájdítottam volna ilyesmivel a szívedet?

A méhészház felé lépdeltünk. Rosaleen vállán egy felmosófa, a kezében egy spakli. Nálam egy vödör volt rongyokkal és tisztítószer. A spaklival levakartuk a falakra ragadt mézet, ami a legváratlanabb helyeken landolt. Még August számológépére is jutott.

Feltöröltük a padlót, lemostuk a falakat, aztán lesikáltuk a Miasszonyunkat. Visszavarázsoltuk a szobát olyanra, amilyen volt, s közben egyetlen szót sem szóltunk.

A kezem mintha ólomból lett volna, a lelkem üres volt. Minden lélegzetvételkor fújtattam, pedig Rosaleen olyan gyöngéden bánt velem, hogy még a verejtéktől nedves arcán is átsugárzott a szeretet. Még a Miasszonyunk szeme is beszédesnek látszott, de nem értettem, mit mond.

A Leányok és Otis délben érkeztek, s mindenféle gyorsan elkészíthető ételt hoztak, mintha előző nap nem ettük volna degeszre magunkat. Berakták a sütőbe, hogy meleg maradjon. A konyhában tébláboltak, és Rosaleen kukoricás lepényéből csipegettek, aminél finomabbat, mondták, még életükben nem ettek. Rosaleen csak úgy dagadt a büszkeségtől.

- Ne nassoljatok Rosaleen kukoricás lepényéből! - szólt rájuk June. - Az ebédre van!

- Ugyan már, hadd egyenek! - hallottam Rosaleent, és alig hittem a fülemnek, mert az én kezemre mindig rácsapott, ha vacsora előtt egy darabkát is letörtem a lepényeiből. Mire Neil és Zach megérkezett, a lepényekből már alig maradt valami, és félő volt, hogy Rosaleen elszáll a büszkeségtől.

Némán meredtem rájuk a konyha sarkából. Szerettem volna négykézláb visszamászni a méhészházba, és bebújni az ágyba, a paplanom alá. Szerettem volna, ha mindenki befogja a száját, és szépen hazamegy.

Zach rám nézett, de én elfordultam, és a mosogató lefolyóját bámultam. A szemem sarkából észrevettem, hogy August is figyel. A szája fényes volt és csillogott, mintha vazelinnel kente volna be. Ezek szerint ő is megkóstolta a lepényt. Hozzám lépett, és az arcomra tette a kezét. Talán tudott róla, hogy katasztrófa sújtotta övezetté változtattam a méhészházat, de azon sem lepődtem volna meg, ha tudja. Talán csak jelezni akarta, hogy nem haragszik.

- Szeretném, ha te mondanád el Zachnek - mondtam neki. - A szökésemet, az anyámat meg mindent.

- Nem akarod inkább te elmondani?A szemembe könnyek gyűltek. - Nem lennék rá

képes. Kérlek, tedd meg nekem.August Zachre nézett. - Jól van. Amint alkalom

adódik rá, beszélek vele. - Aztán kivezetett minket a Mária-napi záróceremóniához. Kimentünk a hátsó udvarra, a Leányok szája csillogott az olajos lepénytől. June már kint volt, és egy széken ülve csellózott. Köréje gyűltünk, tűzött ránk a déli nap. Olyan zenét játszott, ami behatolt az ember szívének titkos kamráiba, és szabadon engedte a szomorúságot. Ahogy őt hallgattam, láttam anyámat a Trailways buszon, amint Augusthoz igyekszik, miközben én négyévesen az ágyamban alszom, és még nem tudom, mi vár rám, ha felébredek.

A zene levegővé változott, a levegő fájdalommá. Imbolyogtam, próbáltam nem lélegezni.

Megkönnyebbültem, amikor megláttam, hogy Neil és Zach kilépnek a méhészházból, s a kezükben hozzák a Miasszonyunkat. Ez elterelte a gondolataimat a Trailways buszról. Úgy cipelték a szobrot, mintha egy felgöngyölt szőnyeg lenne, a lánc ide-oda himbálódzott rajta, és néha nekiverődött a testének. Azt hittem, most is szekéren hozzák, az azért stílusosabb lett volna. Ráadásul pont egy hangyaboly közepére állították, és a hangyák fejvesztve menekültek. Összevissza ugráltunk, hogy lerázzuk őket a lábunkról.

Cukorbaba parókája, amit megrögzötten „parókakalapnak” hívott, lecsúszott a szemöldökére. Szünetet kellett tartanunk, amíg bemegy, és megigazítja. Otis utána kiabált: - Mondtam neked, hogy ne vedd fel, túl meleg van a parókához! Az izzadságtól csúszkál a fejeden.

- Ha fel akarom venni a parókakalapomat, akkor felveszem - vetette oda Cukorbaba a válla fölött.

- Vesszük észre! - vágott vissza Otis, és úgy nézett ránk, mintha mindnyájan az ő pártján állnánk, pedig mi egyöntetűen Cukorbaba mellett voltunk. Nem mintha tetszett volna a parókája, keresve sem lehetett volna rondábbat találni, de nem szerettük, ha Otis parancsolgat neki.

Amikor ez is megoldódott, August így szólt: - Hát akkor most együtt vagyunk, és itt van velünk a Miasszonyunk.

Büszkén néztem végig a szobrom, hogy milyen szép tiszta.

August felolvasta Mária szavait a Bibliából:- Mert ímé, mostantól fogva boldognak

mondanak engem minden nemzetségek.- Boldog Mária! - szólt közbe Violet. - Boldog,

boldog Mária! - Az égre nézett, mire mindannyian feltekintettünk, hátha Máriát látta meg a felhők között. - Boldog Mária! - ismételte még egyszer.

- Ma ünnepeljük Mária mennybemenetelét - folytatta August. - Ilyenkor azt ünnepeljük, hogy feltámadt, és felszállt a mennybe. Azért vagyunk itt, hogy megemlékezzünk a Leláncolt Miasszonyunkról, és emlékezzünk arra, hogy a láncok sohasem tudták őt megbéklyózni. A

Miasszonyunk minden alkalommal kiszabadította magát.

August megragadta a láncot, kibogozott egy hurkot, majd továbbadta Cukorbabának, aki szintén kibontott egyet. Szép sorban mindannyian kibogoztunk egy-egy hurkot. Emlékszem a csörrenésre, ahogy a lánc egy kupacban lezuhant Mária lábához, s újra hallottuk Violet hangját:

- Boldog, boldog, boldog.- Mária felemelkedik! - suttogta August. -

Felemelkedik az égbe! - A Leányok felemelték a karjukat. Még Otis karja is a magasba lendült.

- Mária anyánkat nem fogják legyőzni és leláncolni! - folytatta August. - A Leányait sem. Felemelkedünk, Leányok! Felemelkedünk!

June hangosabban kezdett játszani a csellóján. Én is fel akartam emelni a karomat, hogy halljam a hangot az égből, és hogy érezzem, mindez lehetséges - de a karom tehetetlenül lógott az oldalamon. Kicsinek, szánalmasnak és elhagyatottnak éreztem magam. Valahányszor lehunytam a szemem, a Trailways buszt láttam magam előtt.

A Leányok úgy néztek ki felnyújtott karral, mintha Máriával együtt szállnának az ég felé. Aztán August a kezébe vett egy üveg Fekete Madonna mézet, és akkor mindenki visszaszállt a földre. Letekerte a mézesüveg fedelét, és a Miasszonyunk fejére öntötte.

A méz lecsorgott Mária arcán, le a vállain, majd végig a ruhája redőin. A Miasszonyunk könyökhajlatába beleragadt egy lépdarabka.

Rosaleenre néztem. „Még jó, hogy az egész délelőttöt azzal töltöttük, hogy leszedtük róla a mézet!”, üzente a tekintetem.

Ezeknél a nőknél én már semmin sem fogok meglepődni, döntöttem el, de ez is csak egy másodpercig tartott, mert a következő pillanatban a Leányok a Miasszonyunk köré sereglettek, mint az udvarhölgyek a méhkirálynő köré, és elkezdték bedörzsölni a mézet a fába: Mária feje búbjára, arcára, nyakára, vállaira, karjaira, mellére és hasára.

- Gyere Lily, segíts te is! - mondta Mabelee. Rosaleen már bekapcsolódott, és lelkesen dörzsölte a mézet a Miasszonyunk combjaira. Én tétováztam, de Cressie kézen fogott, odahúzott Máriához, és a kezemet a napmeleg mézbe csapta, pontosan rá a Miasszonyunk piros szívére.

Eszembe jutott az éjjeli látogatásom a Miasszonyunknál: Akkor is ugyanide tettem a kezem. Te vagy az anyám, mondtam neki akkor. Te, ezreknek anyja!

- Miért csináljuk ezt? - kérdeztem.- Mindig megfürdetjük mézben - felelte

Cressie. - Minden évben.- De miért?August épp a Miasszonyunk lábába dörzsölte a

mézet. - Az egyházak szentelt vízben fürdették a szobraikat, hogy így fejezzék ki irántuk a tiszteletüket - mondta. - Főleg a Mária-szobrokat. Volt, ahol borban fürdették. Mi a méznél maradunk. - August áttért a Miasszonyunk nyakára. - Tudod, Lily, a méz tartósít. Azért pecsételem le a kasban a lépet, hogy megóvja és

tisztán tartsa azt, és a méhek át tudják vészelni a telet. Amikor a Miasszonyunkat megfürdetjük a mézben, egy újabb évre tartósítjuk, legalábbis a szívünkben.

- Nem is tudtam, hogy a méz tartósít - mondtam, és kezdtem élvezni a maszatolást.

- Kevés ember tudja. Pedig annyira hatékony, hogy az emberek régen a holttesteket is mézzel balzsamozták. Az anyák mézben temették el a kisbabáikat, hogy kis testük ne enyésszen el.

Álmomban se gondoltam volna, hogy a mézet ilyesmire használták. Magam előtt láttam a temetkezési vállalatokat, ahol koporsók helyett mézesbödönöket árulnak a halottak számára. Próbáltam elképzelni ugyanezt a ravatalozó ablakában, ami előtt kocsival lehet elhajtani.

Végül én is dörzsölni kezdtem a fát, bár kicsit zavarban voltam attól, milyen intim dolgot művelünk.

Mabelee annyira előrehajolt, hogy a haja is mézes lett, Lunelle pedig a könyökéről próbálta lenyalni a mézet, de hiába, a nyelvével nem érte el.

A méz illatára a hangyák libasorban vonultak felfelé a Miasszonyunk oldalán, s velük versenyben egy csapat felderítő méh is azon nyomban becélozta a szobor fejét. Ha valahová kitesznek egy kis mézet, a rovartársadalom pillanatok alatt ott terem.

- Legközelebb a mézesmacik boldogítanak minket - mondta Queenie. Elnevettem magam, és serényen nekiláttam, hogy az utolsó mézmentes helyet is bekenjem a szobor alján.

A Miasszonyunkat különféle árnyalatú barna meg fekete kezek borították, mindegyik mozgott a maga ritmusában, de aztán valami egészen furcsa dolog történt. A kezeink fokozatosan egy ütemre kezdtek mozogni, le-fel csúszkáltak, hosszú és lassú mozdulatokkal. Aztán hirtelen oldalirányba váltottak, akár a madársereg az égen: mindenki egyszerre változtatott irányt, de kifürkészhetetlen, hogy ki adja ki az utasítást.

Sokáig dolgoztunk, és nem akasztottuk meg holmi beszélgetéssel. Bebalzsamoztuk mézzel a Miasszonyunkat, amitől nagyon boldog voltam - először azóta, hogy megtudtam az igazságot anyámról. Az tett boldoggá, amit csináltam.

Egyszerre fejeztük be, és léptünk hátra. Ott állt előttünk a Miasszonyunk, a láncai a fűben hevertek, ő pedig színtiszta mézaranyban pompázott.

A Leányok egyenként lemosták a kezüket egy vödör vízben. Én az utolsó pillanatig vártam, azt akartam, hogy minél tovább maradjon a bőrömön a méz. Olyan érzés volt, mintha varázskesztyűm lenne, amivel ha bármihez hozzáérek, az örökre megmarad.

Miközben ettünk, a Miasszonyunkat magára hagytuk az udvaron, aztán visszamentünk hozzá, és amilyen lassan bekentük mézzel, most olyan lassan le is mostuk róla. Miután Neil és Zach visszavitték a helyére a nappaliba, mindenki hazament. August, June és Rosaleen nekiláttak mosogatni, én meg kisurrantam a méhészházba.

Lefeküdtem az ágyamra, és próbáltam nem gondolkodni.

Észrevették már, hogy minél inkább próbál az ember nem gondolni semmire, annál bonyolultabb eszmefuttatások kavarognak a fejében? Miközben igyekeztem semmire sem gondolni, húsz percig azon morfondíroztam, hogy ha a Biblia egyik csodája megtörténhetne velem, melyiket választanám.

A kenyerek és a halak megsokszorozódását elvetettem, mert ételt momentán látni se akartam. Gondoltam, vízen járni érdekes lehet, de mire jó. Úgy értem, sétálsz a vízen, és akkor mi van. Végül úgy éreztem, hogy a legszívesebben feltámadnék a poraimból, mert még mindig úgy éreztem magam, akár egy elkorhadt fa.

Ez akkor jutott eszembe, amikor éppen észrevettem, hogy már megint gondolkodom. Igyekeztem újra kitisztítani a fejemet, de akkor August kopogott az ajtón.

- Bejöhetek, Lily?- Persze - feleltem. Nem volt erőm felkelni.

Ennyit a nem gondolkodásról! Próbálj meg August mellett nem gondolkodni!

A kezében egy arany-fehér csíkos kalapdoboz volt. Egy pillanatig csak állt, és engem nézett. Szokatlanul magasnak tűnt. A kis falipolcon forgott a ventilátor, s August gallérja a nyaka körül csapdosott.

„Hozott nekem egy kalapot” - gondoltam. Lement az Egydolláros boltba, és vett nekem egy szalmakalapot, hogy felvidítson. De ennek semmi értelme. Miért vidítana fel egy szalmakalap? Aztán arra gondoltam, hogy lehet, hogy azt a

kalapot hozta, amit Lunelle ígért nekem, de ez sem stimmelt. Képtelenség, hogy Lunelle ilyen gyorsan megcsináljon egy kalapot.

August Rosaleen ágyára ült, és az ölébe tette a dobozt. - Elhoztam neked anyád néhány holmiját.

A dobozt néztem, hogy milyen szép a köríve. Vettem egy mély lélegzetet, és furcsán, szaggatottan fújtam ki a levegőt. Anyám holmija.

Mozdulatlanul feküdtem. Megcsapott az ablakon beáramló levegő szaga. Olyan nehéz volt, hogy érezni lehetett rajta a készülődő esőt, pedig nem is esett.

- Nem szeretnéd megnézni? - kérdezte.- Előbb mondd meg, mi van benne.A doboz fedelére tette a kezét, és megpaskolta.

- Én se nagyon emlékszem. Ma reggel jutott eszembe ez a doboz. Azt gondoltam, nyissuk ki együtt. De ne nézz ide, ha nem akarsz. Csak néhány holmi, amiket édesanyád hagyott itt aznap, amikor érted ment. A ruháit odaadtam az Üdvhadseregnek, de a többit, ami még itt maradt, megtartottam. Már vagy tíz éve a dobozban vannak.

Felültem. Hallottam, ahogy ver a szívem. Kíváncsi voltam, vajon August is hallja-e a szoba másik feléből. Di-dáb, di-dáb, di-dáb. Akármilyen ijesztő, ha az ember a saját szívverését hallja, mégis van benne valami megnyugtató és vigasztaló. August az ágyra tette a dobozt, és levette a fedelét. Kinyújtottam a nyakam, hogy belelássak, de csak egy elsárgult fehér selyempapír volt benne.

August kivett egy kis csomagot, és lehámozta róla a selyempapírt. - Ez anyád zsebtükre volt -

mondta, és felemelte. Teknőckeretes, tojásdad formájú tükör volt, olyan kicsi, hogy elfért a tenyeremben.

Lecsúsztam a földre, és az ágynak támasztottam a hátamat. Kicsit közelebb húzódtam. August láthatóan arra várt, hogy a tükörért nyúljak. Valójában nagyon is nehéz volt ellenállni neki. Végül August emelte fel, és pillantott bele. Kis fénykarikák táncoltak mögötte a falon. - Ha belenézel, anyád arca néz rád vissza... - mondta.

„Soha nem nézek bele abba a tükörbe”, gondoltam.

August letette a tükröt az ágyra, újra belenyúlt a kalapdobozba, majd kicsomagolt egy fanyelű hajkefét. Mielőtt meggondolhattam volna, érte nyúltam. Fura tapintású volt a nyele, hűvös és sima, mintha lekopott volna a sok fogdosástól. Kíváncsi voltam rá, naponta hányszor fésülte meg vele a haját.

Visszaadtam a kefét Augustnak, és észrevettem egy hosszú, fekete, hullámos hajszálat a sörték között. Magam elé tartottam a kefét, és csak néztem: anyám hajszála, az ő testének egy része.

- Nos, én... - szólalt meg August.Nem tudtam levenni róla a szemem. Az ő

fejéből nőtt ki, és most úgy lógott ott a hajkefén, mint egy gondolat, amit ott felejtett. Már tudtam, hogy bármit is teszek: akárhány üveg mézet hajítok el, akárhogy hiszem, hogy végleg leszámolhatok anyámmal, soha nem tudom őt kitörölni a szívem legféltettebb csücskéből. Hátradőltem az ágynak, és folyni kezdtek a

szememből a könnyek. Deborah Fontanel Owens fésűje és hajszála lebegett a szemem előtt.

Visszaadtam a hajkefét Augustnak, ő pedig egy ékszert helyezett a tenyerembe, egy bálna formájú arany brosstűt: pici fekete szeme volt, és strasszkövekben buggyant ki a vízsugár az orrából.

- Ezt a brosstűt viselte a ruháján aznap, amikor megérkezett - mondta August.

A tenyerembe zártam a tűt, és négykézláb odamásztam Rosaleen ágyához. Letettem a zsebtükör és a hajkefe mellé, mintha épp egy kollázst csinálnék.

Régen ugyanígy raktam ki az ágyamra a karácsonyi ajándékaimat. Általában négyféle dolgot kaptam, amiket T. Ray az egyik sylvani elárusítónővel vetetett meg nekem: egy pulóvert, zoknikat, pizsamákat és egy zacskó narancsot. Boldog karácsonyt. Meg se kellett néznem, előre tudtam, hogy mit kapok. Kiraktam az ágyamra egy sorba, aztán négyzet formába, majd ferde vonalba, bármilyen alakzatba, csak segítsen elhinni, hogy az ajándékok T. Ray szeretetének a jelei.

Amikor felnéztem, August épp egy fekete könyvet húzott ki a dobozból.

- Ezt akkor adtam anyádnak, amikor nálunk volt. Angol versek.

Megfogtam a könyvet, és belelapoztam. Ceruzafirkák voltak a lap szélein, fura kis ákombákomok, csigavonalú tornádók, egy sereg V, tekergő vonalak szemekkel, lábasok fedőkkel, lábasok arccal, lábasok, amikben valami vadul gomolyog, kis tócsák, amikből szörnyű hullámok

csapnak fel. Csak bámultam anyám magányos szenvedésének nyomait, és a legszívesebben kimentem volna az udvarra, hogy a sárba temessem a könyvet.

Negyvenkettedik oldal. William Blake verse. Nyolc sor az egész, anyám aláhúzta, némelyik szót kétszer is:

Beteg virág vagyok:Láthatatlan féregÉji vihar árnyánEgy szirmomra tévedt;

Ágyat vetett bennem,Szép kármin ölemben,S most sötét szerelmeTitkon megöl engem.*

Becsuktam a könyvet. Nem tudtam szavakba önteni, amit éreztem. Anyám volt William Blake rózsája. Szerettem volna megmondani neki, mennyire sajnálom, hogy én voltam az egyik láthatatlan féreg, aki a szirmára tévedt.

Odaraktam a könyvet az ágyra a többi holmi mellé, aztán August felé fordultam, aki újra a dobozba nyúlt, és a selyempapír megint zizegni kezdett.

- Ez az utolsó - mondta, és előhúzott egy kis ovális, megfeketedett ezüst képkeretet. A kép egy nőt ábrázolt oldalnézetből. A nő egy kislányhoz hajol, aki az etetőszékben ül, a szája bébiételtől maszatos. A nő göndör haja olyan gyönyörű, mintha az imént fésülte volna át vagy százszor. A

* Képes Géza fordítása

jobb kezében kiskanalat tart. Fény ragyog az arcán. A kislányon mackós partedli, hajában masni. Egyik kezével a nő felé nyúl.

Én és az anyám.Minden másról megfeledkeztem, nem láttam

mást, csak az arcát, ahogy az enyémhez hajol, és az orrunk éppen összeér, széles és elbűvölő mosolyát, amely olyan, mint az égő csillagszóró. Kiskanállal etetett. Az orrát az enyémhez dörzsölte, és arcáról fény sugárzott rám.

A nyitott ablakon keresztül éreztem a karolinai jázmin illatát. Az ablakhoz mentem, kikönyököltem a párkányra, és nagy levegőt vettem.

Hallottam, ahogy August alatt megnyikordul az ágy, aztán újra csend lett.

Lenéztem a képre, és lehunytam a szemem. Arra gondoltam, hogy May biztosan feljutott a mennybe, és megkérte anyámat, hogy küldje el a jelet. A jelet, amiből tudom, hogy szeretett.

Az anyátlan kolónia szánalmas és szomorú közösség;

az is előfordul, hogy gyászosan sírnak vagy jajgatnak a

kaptárban. Ha nem történik semmi, a kolónia meghal.

De amint kapnak egy új anyát, meglepő változások

mennek végbe.

A KIRÁLYNŐNEK MEG KELL HALNIA, ÉS EGYÉB DOLGOK A MÉHEK MEG AZ EMBEREK ÉLETÉBŐL

Tizennegyedik fejezet

Miután Augusttal átnéztük a kalapdoboz tartalmát, jó időre magamba roskadtam. Amíg August és Zach a méhekkel meg a mézzel dolgozott, én a folyónál sétálgattam. Egyedül akartam lenni.

Az augusztus olyan lett, mint egy serpenyő, amiben tehetetlenül sisteregnek a napok. Lapulevéllel legyezgettem magam, és a csörgedező patakba merítettem a lábamat. A szellő meglebbentette a folyó felszínét, majd végigsimította az arcomat, de így is teljesen átjárt a forróság - kivéve a szívemet. Az úgy ült a mellkasom közepén, mint egy jégszobor. Semmi sem érinthette meg.

Az emberek általában inkább meghalnak, mint hogy megbocsássanak. Megbocsátani annyira nehéz. Ha Isten így szólna: „Választhattok: vagy

megbocsátotok, vagy meghaltok”, sokan egyből rohannának koporsót rendelni.

Anyám holmiját visszacsomagoltam a málladozó selyempapírba, visszatettem a kalapdobozba, és rátettem a fedelét. Lehasaltam a földre, hogy betoljam a dobozt az ágyam alá, amikor észrevettem egy kupac egércsontot. Felszedegettem, és lemostam őket. Attól fogva a zsebemben hordtam a csontokat, magam sem tudtam, miért.

Minden reggel, amikor felébredtem, az első gondolatom a kalapdoboz volt, mintha maga az anyám rejtőzne az ágyam alatt. Egyik éjjel kénytelen voltam felkelni, hogy átrakjam a szoba másik felébe. Még a párnámról is levettem a huzatot, ráhúztam a dobozra, és átkötöttem egy hajszalaggal. Másképp nem tudtam volna elaludni.

Átmentem a rózsaszín ház fürdőszobájába, és közben arra gondoltam, hogy az anyám is ugyanezen a vécén ült, aztán meg dühös voltam magamra, hogy ilyesmire gondolok. Kit érdekel, hogy min pisilt? Őt egyáltalán nem izgatta, vajon én hol pisilek, miután ott hagyott Mrs. Watson és T. Ray gondjaira.

„Ne gondolj rá. Már elmúlt”, mondogattam magamnak.

De a következő percben magam előtt láttam őt a rózsaszín házban meg a siratófalnál, ahogy a kövek közé nyomkodja a gondjait. Lefogadtam volna, hogy T. Ray neve is ott van a repedésekben. Lehet, hogy az enyém is. Bárcsak elég okos lett volna ahhoz, vagy szeretett volna annyira, hogy ráébredjen, mindenkinek vannak

nyomasztó terhei, de attól még az ember nem hagyja el a gyerekét.

Makacsul ragaszkodtam a saját kis sérelmeimhez és sebeimhez. Mély és valódi együttérzést keltettek bennem önmagam iránt, amitől úgy éreztem, különleges vagyok. Én vagyok az a lány, akit elhagyott az anyja. Én vagyok az a lány, akit kukoricára térdepeltettek. Nem vagyok egy hétköznapi lány!

Már jócskán benne jártunk a szúnyogszezonban, és a folyóparton ülve bőszen csapkodtam magam körül a szúnyogokat. A fák lila árnyékában az egércsontokat forgattam az ujjaim között. Addig bámultam őket, hogy szinte eggyé olvadtam velük. Néha még az ebédről is elfeledkeztem, ilyenkor Rosaleen jött ki utánam egy paradicsomos szendviccsel. Amikor elment, beledobtam a folyóba.

Néha kényszert éreztem arra, hogy lefeküdjek a földre, és úgy tegyek, mintha egy méhkaptár-koporsóban feküdnék. Hasonlóan éreztem magam, mint May halála után, csak még százszor rosszabbul.

- Gyászolj nyugodtan egy kicsit, most szükséged van rá. Tedd csak azt, amit a szíved diktál! - mondta August. De most, hogy belekezdtem a gyászolásba, képtelen voltam abbahagyni.

Tudtam, hogy August mindent elmondott Zachnek, és June-nak is, mert úgy tipegtek körülöttem, mintha pszichiátriai eset lennék. Lehet, hogy az is voltam. Lehet, hogy nekem lett volna a bolondokházában a helyem, nem az anyámnak. De legalább senki sem

kérdezősködött, és senki sem szólt rám, hogy „Az isten szerelmére, szedd már össze magad!”

Kíváncsi voltam, August mikor teszi meg a szükséges lépéseket azzal kapcsolatban, amit elmondtam neki: hogy elszöktem otthonról, és kicsempésztem Rosaleent a börtönből. Rosaleent, aki börtönszökevény lett. August időt adott nekem, hogy eljárhassak a folyóhoz, és azt tegyem, amit tennem kell, ugyanúgy, ahogy magának is időt adott, miután May meghalt. De ez nem tarthatott örökké.

A világnak az a rendje, hogy bármilyen elkeserítő dolog is történik benne, attól még megy minden tovább. June kitűzte az esküvője napját: október tizedike, szombat. Úgy döntöttek, hogy Neil bátyja, egy afrikai metodista-episzkopális lelkész adja majd össze őket a kertben, a mirtuszfák alatt. Egyik este vacsoránál June előadta az esküvői terveket: ő egy rózsaszirom folyosón fog átsétálni, mintás, fehér műselyemben, amit Mabelee varr neki. Kérdeztem, milyen minták lesznek rajta. June lerajzolt egyet egy papírfecnire, de így se nagyon tudtam elképzelni. Az esküvői kalap elkészítésével Lunelle-t bízták meg, ami szerintem igen bátor lépés volt June-tól, tekintetbe véve, hogy kész rejtély, mi kerül majd a fejére.

Rosaleen felajánlotta, hogy megsüti az esküvői tortát, amit Violet és Queenie fog díszíteni

szivárványos motívumokkal, ami szintén June bátorságára vallott.

Egyik délután a konyhába mentem, hogy megtöltsek egy kancsót vízzel, és kivigyem a folyóhoz. A konyhában ott találtam Augustot és June-t, amint összeölelkezve feküdtek a padlón. Megálltam az ajtó előtt, és néztem őket, bár igazán intim pillanat volt.

June remegő keze August hátán pihent. - May imádta volna ezt az esküvőt - mélázott. - Hányszor mondta nekem, hogy milyen makacs vagyok Neillel. Jaj, August, miért nem tettem meg korábban, amikor May még élt?

August elfordította a fejét, és a tekintete találkozott az enyémmel. átölelte June-t, aki elkezdett sírni, ő viszont továbbra is engem nézett. - A sajnálkozás nem old meg semmit, és ezt te is tudod - felelte

Másnap váratlanul éhség tört rám. Visszamentem a házba, hogy egyek valamit, és Rosaleent találtam ott, vadonatúj ruhában, szépen befont hajjal. A biztonság kedvéért zsebkendőket dugott a dekoltázsába.

- Honnan szerezted ezt a ruhát? - kérdeztem.Büszkén forgott körbe, és amikor

elmosolyodtam, még egyszer megperdült. Amolyan sátorruha volt, több méter anyag omlott le a válláról, semmi öv, semmi bevarrás. Az élénkpiros ruhán hatalmas fehér virágok virítottak. Rosaleen nyilvánvalóan teljesen beleszeretett.

- August tegnap bevitt a városba, ott vettem - mondta. Hirtelen fejbe vágott, hogy mi minden történik nélkülem.

- Szép ruha! - hazudtam, és észrevettem, hogy semmi nyoma sincs ebédnek. Rosaleen simított egyet a ruháján, a sütőn lévő órára nézett, majd felvette az asztalról a karszalagos pénztárcáját, amit Maytől örökölt.

- Mész valahova? - kérdeztem.- De még mennyire! - mondta August, aki pont

akkor lépett be a konyhába, és Rosaleenra mosolygott.

- Befejezem, amit elkezdtem - mondta Rosaleen felszegett állal. - Szavazói névjegyzékbe vetetem magam.

Döbbenten néztem. - De mi van a... de hát te... te is tudod.

Rosaleen dühösen nézett rám. - Mit?- Hiszen te megszöktél a börtönből! - mondtam.

- Mi van, ha felismernek? Mi van, ha elkapnak?Augustra néztem.- Ó, nem hiszem, hogy bármi gond lenne -

mondta August, és leakasztotta a teherautó slusszkulcsát az ajtó melletti rézszögről. - A néger iskola szavazófülkéjéhez megyünk, ahol ki se kell szállni a kocsiból.

- De...- Az isten szerelmére, csak elkérem a

szavazókártyámat - mondta Rosaleen.- Legutóbb is ezt mondtad! - mondtam neki.Ezt már meg se hallotta. A karjára kötötte May

pénztárcáját, amin oldalt volt egy nyílás.- Van kedved velünk jönni, Lily? - kérdezte

August.

Akartam is, meg nem is. Lenéztem a lábfejemre, barna volt, és csupasz. - Inkább itt maradok, és csinálok valami ebédet.

August felvonta a szemöldökét. - Kellemes meglepetés, hogy éhesnek látlak.

Kimentem a hátsó verandára, aztán le a lépcsőn. Kikísértem őket a teherautóhoz. Amikor Rosaleen beszállt, még odaszóltam neki: - Aztán ne köpj senkinek a cipőjére, jó?

Akkorát nevetett, hogy az egész teste belerázkódott, és az összes virág fel-le ugrált a ruháján. Bementem a házba, és főztem magamnak két virslit. Aztán visszamentem az erdőbe, szedtem néhány vadvirágot a réten, koszorút fontam belőlük, de aztán meguntam, és eldobtam a virágokat.

Leültem a földre, és vártam, hogy visszasüppedjek a mélabús hangulatomba, és megint eszembe jusson az anyám, de most csak Rosaleenra tudtam gondolni. Elképzeltem, ahogy áll a sorban. Szinte láttam, amint gyakorolja leírni a nevét, hogy majd hibátlanul tudjon aláírni. Ez az ő nagy pillanata. Hirtelen azt kívántam, bárcsak mégis velük mentem volna. Nagyon szerettem volna ott lenni velük. Szerettem volna látni Rosaleen arcát, amikor megkapja a kártyáját. Az mondtam volna neki: „Tudod mit, Rosaleen? Büszke vagyok rád!”

Mi a fenét csinálok én itt az erdő közepén?Felkeltem, és bementem a házba. Ahogy

elmentem a telefon mellett, hirtelen úgy éreztem, beszélnem kell Zachkel. Hogy visszazökkenjek a régi kerékvágásba. Tárcsáztam a számát.

- Mi újság? - kérdeztem, amikor felvette a kagylót.

- Ki az?- Nagyon vicces.- Igazán sajnálom... ezt az egészet - mondta. -

August mindent elmondott. - Egy pillanatra csönd lett, aztán újra megszólalt. - Vissza kell majd menned?

- Úgy érted, apámhoz?- Aha - felelte kisvártatva.Amint kimondta, éreztem, hogy pontosan ez fog

történni. Minden porcikámban éreztem. - Gondolom, igen - mondtam.

Az ujjamra tekertem a telefonzsinórt, és a bejárati ajtót bámultam az előszobán keresztül. Pár másodpercig nem tudtam levenni róla a szemem, elképzeltem, ahogy majd kimegyek rajta, és soha többé nem jövök vissza.

- Majd meglátogatlak - mondta, amitől legszívesebben elsírtam volna magam.

Zach, amint bekopogtat T. Ray Owens házának ajtaján... Képtelenség.

- Hé, én kérdeztem tőled, hogy mi újság! - Nem gondoltam, hogy bármi lenne, csak témát akartam váltani.

- Hát, például ősztől fehér iskolába fogok járni.Megakadt a szó a torkomon, és megmarkoltam

a telefonkagylót- - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - kérdeztem. Ismertem az ilyen helyeket.

- Valakinek el kell kezdenie! Miért ne én legyek az a valaki?

Úgy látszott, mindkettőnk sorsa meg van pecsételve.

Rosaleen úgy tért haza, mint az Egyesült Államok bona fide szavazója. Aznap este mindannyian az asztal körül ültünk, és türelmesen vártunk a vacsorával, amíg ő egyenként felhívta telefonon a Leányokat.

- Csak el akarom újságolni, hogy regisztrált szavazó lettem - mondta minden alkalommal, aztán egy kis hatásszünetet tartott, és így folytatta: - Johnson elnökre és Mr. Hubert Humphreyre, természetesen. Csak nem fogok Mr. Pisiwaterre szavazni?

Minden alkalommal felkacagott, mintha ez lenne az év legjobb poénja. Gold-water, Pisi-water, értik, ugye?

Vacsora után is így ment. Amikor már azt hittük, hogy elfeledkezett róla, váratlanul megszólalt: - Én Mr. Johnsonra adom a voksomat.

Aztán lassan lecsillapodott, jó éjszakát kívánt, és figyeltem, ahogy felkapaszkodik a lépcsőn a piros-fehér szavazóruhájában. Bárcsak én is vele mentem volna.

A sajnálkozás nem old meg semmit, mondta August June-nak, és ezt te is tudod.

Felszaladtam a lépcsőn, és hátulról átöleltem Rosaleent, mire a lába megállt a levegőben, alig találta a következő lépcsőfokot. Átkulcsoltam a derekát.

- Úgy szeretlek! - tört ki belőlem. Magam is meglepődtem.

Aznap este, miközben odakint koncertet adtak a tücskök, békák és egyéb zenélő teremtmények, a méhészházban járkáltam fel s alá. Egy cseppet sem voltam fáradt. Este tíz óra volt, de úgy éreztem, képes lennék felsúrolni a padlót és megpucolni az ablakokat.

Rendet raktam a polcokon, elrendeztem rajta a mézesüvegeket, aztán fogtam a seprűt, és felsöpörtem. Még a tartályt és a generátort is felemeltem, ahol a jelek szerint vagy ötven éve nem takarított senki. Még mindig nem voltam fáradt, úgyhogy lehúztam az ágyneműmet, és átmentem a rózsaszín házba, hogy tisztát hozzak. Óvatosan, lábujjhegyen lépkedtem, nehogy felébresszek valakit. Hoztam egy-két törlőrongyot is meg tisztítószert, hátha szükségem lesz rá.

Visszamentem, és mielőtt észbe kaptam volna, már teljes gőzzel takarítottam. Éjfélre csak úgy ragyogott a szoba.

Aztán átnéztem a holmimat, és csomó mindent kidobáltam. Régi ceruzákat, írásokat, amiket szégyelltem volna, ha bárki is elolvas, egy szakadt rövidnadrágot és egy fésűt, aminek a legtöbb foga már hiányzott.

Aztán előszedtem az egércsontokat a zsebemből, és rájöttem, hogy nincs már rájuk szükségem. De nem akartam kidobni őket, úgyhogy becsomagoltam, összekötöttem a piros hajszalagommal, és feltettem a polcra, a ventilátor mögé. Egy percig elgondolkodtam rajta, vajon miért ragaszkodtam ennyire egércsontokhoz. Aztán arra jutottam, hogy néha

az embernek szüksége van valamire, amihez ragaszkodik. Ennyi.

Kezdtem elfáradni, de azért még kivettem anyám holmiját a kalapdobozból - a teknőckeretes tükröt, a hajkefét, a verseskönyvet, a bálnás brosstűt meg a képet, ahol összeér az arcunk -, és feltettem a polcra az egércsontok mellé. Az egész szoba valahogy másképp nézett ki.

Anyámra gondoltam, amikor álomba merültem. Arra, hogy senki sem tökéletes. És hogy legjobb, ha lehunyom a szemem, és nem bolygatom az emberi szív rejtélyeit.

Másnap reggel a kedvenc kék ruhámban jelentem meg a konyhában, még a bálnás brosst is kitűztem. Épp egy Nat King Cole-lemez szólt: „Felejthetetlen éjszaka volt”. Valószínűleg azért rakták fel, hogy elnyomja a rózsaszín centrifuga hangját a verandán. Fantasztikus találmány volt, de olyan hangot adott, mint egy cementkeverő. August az asztalra könyökölve olvasott egy könyvet, újabb szerzeményét a mozgókönyvtárból, már csak egyetlen korty kávé volt a csészéjében.

Amikor felemelte a fejét, először a szemembe nézett, aztán a brosstűre. Elmosolyodott, majd újra a könyve fölé hajolt.

Kiöntöttem a szokásos mazsolás rizspelyhet a tálkába. Miután végeztem a reggelivel, August megszólalt: - Gyere ki velem a kaptárakhoz! Szeretnék mutatni neked valamit.

Beöltöztünk a méhészszerelésünkbe - legalábbis én. August csak a kalapját és a fátylat vette fel.

Miközben mentünk kifelé, August átlépett egy hangyát, amiről May jutott az eszembe. - Ugye anyám Maytől tanulta, hogy megkímélje a csótányokat? - kérdeztem.

- Ki mástól? - kérdezte mosolyogva. - Ez még akkor történt, amikor anyád kamaszlány volt. May rajtakapta, hogy légyfogóval agyoncsapott egy csótányt. Azt mondta neki: „Deborah Fontanel, a föld színén minden élőlény különleges. Pont te akarsz az az ember lenni, aki kioltja valamelyikük életét?” - Aztán megmutatta neki, hogyan csináljon menekülőutat pillecukorból és kekszmorzsákból.

A bálnás tűvel babráltam a vállamon, és magam elé képzeltem a jelenetet. De nem kötötte le a figyelmemet, állandóan bámészkodtam. Olyan szép nap volt, hogy úgy éreztem, semmi sem ronthatja el.

August szerint ha még nem láttál méhrajt kora reggel, akkor elmulasztottad a világ nyolcadik csodáját. Képzeljék el a zöld fenyőfák alatt megbújó fehér dobozokat, amint harmat lepi őket. Képzeljék el, hogy az ágak között besüt a nap, és a fény megcsillan a harmatcseppeken. Több száz méh repked a kaptárak körül, szépen bemelegítenek, vagy csak rövid egészségügyi sétát tesznek, mert a méhek annyira tiszták, hogy eszükbe se jutna a kaptárba piszkítani. Az egész olyan, mintha egy hatalmas festményt néznénk, de a hangokat nem lehet múzeumokba zárni. Már harminc méterről hallani lehet a jellegzetes

döngicsélést. Mintha egy másik bolygóról jönne. Húsz méterre tőlük már elkezd vibrálni a bőröm. A pihe feláll a nyakamon, és az eszem figyelmeztet, „Ne tovább!”, de a szívem azt súgja, menj csak tovább, bele egyenesen a döngicsélésbe. Amikor a kaptárakhoz érek, csak állok, és arra gondolok, hogy „a világegyetem közepén állok, ahol a méhek énekétől minden életre kel”.

August felemelte a kaptár fedelét.- Ebből hiányzik az anya - mondta.Már eleget tudtam a méhészetről ahhoz, hogy

tudjam: ha egy kaptárban nincs anya, az olyan, mintha halálra ítélték volna a méheket. Abbahagyják a munkát, és eluralkodik a kaptárban a fejetlenség.

- Mi történt? - kérdeztem.- Tegnap fedeztem fel. A méhek búval bélelten

ülnek kint, a leszállódeszkán. Ha a méhek csak ténferegnek és siránkoznak, akkor biztosra veheted, hogy meghalt az anya. Ezért átnéztem a lépeket, és valóban így is volt. Nem tudom, mi okozhatta. Lehet, hogy csak eljött az ideje.

- És most mi lesz?- Felhívtam a vidéki tudakozót, és ők megadták

egy férfi telefonszámát Goose Creekből, aki azt mondta, hogy még ma átjön egy új anyával. Mindenképp újra akarom anyásítani a kaptárt, mielőtt az egyik dolgozó lepetézik. Ha a dolgozók petét raknak, teljes lesz a káosz.

- Nem is tudtam, hogy a dolgozók is tudnak petét rakni - mondtam.

- De csak megtermékenyítetlen petéket. Teljesen megtöltik a lépeket, és ha kihalnak a dolgozók, nem lesz, aki helyettesítse őket.

Lecsukta a doboz fedelét, majd így folytatta: - Csak meg akartam mutatni neked, hogy néz ki egy anyátlan kolónia.

Felemelte a fátylat a kalapjáról, aztán az enyémről is. Tekintetünk találkozott, és néztem az aranypöttyöket a szemében.

- Emlékszel, amikor elmeséltem neked Beatrix történetét? Az apácáét, aki elszökött a kolostorból? Emlékszel, hogy Szűz Mária állt be helyette?

- Emlékszem - mondtam. És azt gondoltam, te biztosan tudod, hogy én is elszöktem. Biztos azt akartad mondani, hogy Mária helyettem is beállt otthon, és elvégzi a teendőket, amíg én haza nem megyek.

- Ó, nem, egyáltalán nem ezt akartam vele mondani. Én arra gondoltam, hogy a te anyád szökött el. Csak szerettem volna a fejedbe ültetni egy gondolatot.

- Milyen gondolatot?- Azt, hogy a Miasszonyunk helyettesíthetné

Deborah-t, és ő lehetne a pótmamád.A fény mintákat rajzolt a fűre, és egy darabig

azokat néztem, mert zavarba jöttem amiatt, amit mondani készültem.

- Egyik este azt mondtam a rózsaszín házban a Miasszonyunknak, hogy ő az én anyám. A szívére tettem a kezem, ahogy te és a Leányok az összejöveteleken. Tudod, hogy egyszer már megpróbáltam, és elájultam, de akkor este megálltam a lábamon, s egy ideig tényleg

erősebbnek éreztem magam. De aztán megint elveszítettem az erőmet. Azt hiszem, vissza kell mennem, hogy újra megérintsem.

- Hallgass rám, Lily! Mondok neked valamit, és szeretném, ha örökre az eszedbe vésnéd, rendben?

- Rendben - mondtam, és éreztem, hogy megborzongok, mintha áram futna végig a gerincemen.

- A Miasszonyunk nem valami varázslény vagy tündérkirálynő. Nem is a szobor a nappaliban. Hanem valami tebenned. Érted, mit akarok mondani?

- A Miasszonyunk énbennem van - ismételtem, de nem voltam biztos benne, hogy értem.

- Meg kell találnod magadban az anyát. Mindannyian így teszünk. Ha már van egy anyánk, akkor is meg kell találnunk önmagunkban énünknek ezt a részét. - Felém nyújtotta a kezét - Add ide a kezed!

Felemeltem a kezem, és odanyújtottam neki. A mellkasomhoz szorította a tenyeremet, a szívem fölé. - Nem kell Mária szívére tenned a kezed ahhoz, hogy erőt, vigasztalást, és szabadulást nyerj, vagy bármit, amire szükséged lehet, hogy átküzdd magad az életen - mondta. - Itt helyben kitapinthatod a szívedben. A saját szívedben.

August közelebb lépett hozzám. Továbbra is erősen fogta a kezemet.

- Mindahányszor apád kegyetlenkedett veled, a Miasszonyunk hangja szólalt meg benned: „Nem, nem fogok meghajolni. Én vagyok Lily Melissa Owens, és nem fogok meghajolni.” Akár hallottad

ezt a hangot, akár nem, ő volt ott veled, és ő beszélt hozzád.

A másik kezemmel megfogtam August kezét. Így pihentek egymáson a kezeink, a fekete és a fehér kezek a mellkasomon.

- Ha bizonytalan vagy magadban - mondta, - ha elfog a kétség, ő az, aki így szól hozzád: „Szedd össze magad, és élj úgy, mint amilyen csodálatos lánynak születtél.” Ő a tebenned rejlő erő. Érted?

Nem vette el a kezét, de engedett a szorításból. - Minden, ami a szívedet megnyitja, az Mária, mert ő nemcsak a benned rejlő erő, hanem a benned lévő szeretet is. Ha jól belegondolsz, Lily, az emberi életnek nem is lehet ennél nemesebb célja. Nem csak szeretni képes - hanem kitartóan szeretni is.

Elhallgatott, csak a méhek zümmögtek a levegőben. Elvette a kezét a mellkasomról, de én otthagytam a sajátomat.

- Az a Mária, akiről beszélek, mindig ott ül a szívedben, és azt súgja „Lily, te vagy az én örök otthonom. Soha ne félj. Én mindig itt vagyok neked. Mi ketten mindig itt vagyunk egymásnak.”

Behunytam a szemem, és azon a hűvös reggelen, ott a méhek között egy világos pillanata erejéig megértettem, miről beszél.

Amikor kinyitottam a szememet, August már nem volt sehol. Visszanéztem a ház felé, és láttam, ahogy átmegy az udvaron. A fehér ruháján megcsillant a fény.

Délután kettőkor kopogtattak az ajtón. A nappaliban ültem, és az új füzetembe írtam, amit Zachtől kaptam. Leírtam mindent, ami a Mária-nap óta történt. A szavak úgy törtek fel belőlem, hogy alig tudtam lépést tartani velük, a külvilág teljesen megszűnt létezni. Először nem is hallottam a kopogást. Később tudatosodott bennem, hogy nem volt szokványos kopogás. Inkább dörömbölés volt.

Folytattam az írást, gondoltam, majd August kinyitja az ajtót. Biztos voltam benne, hogy a férfi jött Goose Creekből az új anyával.

Újra dörömböltek az ajtón. June Neillel ment el valahová, Rosaleen pedig a méhészházban mosta az új befőttesüveg-szállítmányt, ami az én feladatom lett volna, de felajánlotta, hogy megcsinálja, mert látta, mennyire szeretném kiírni magamból a dolgokat. Augustról nem tudtam, hol van. Valószínűleg a méhészházban segített Rosaleennak.

Hogyhogy nem éreztem meg, ki van odakint? Amikor harmadszorra kopogtak, felálltam, hogy ajtót nyissak.

T. Ray állt az ajtóban, frissen borotválva, fehér, rövid ujjú ingben, az ingnyaknál kikunkorodott a mellkasszőre. Mosolygott. De nem a szeretettől ellágyulva, hanem olyan ember vigyorával, aki egész nap nyulat vadászott, s most végre megtalálta a zsákmányt egy üregben, ahonnan nincs kiút. - Nahát, nahát! Micsoda meglepetés.

Hirtelen elfogott a rémület, hogy azon nyomban kituszkol a teherautójába, és visszavisz az őszibarackfarmra, Augustékkal meg soha többé nem találkozhatom. De aztán visszaléptem

az előszobába, és magam is meglepődtem, amikor higgadtan és udvariasan így szóltam: - Kérlek, fáradj beljebb! - Köpni-nyelni nem tudott.

Mi mást is tehettem volna? Megfordultam, és nagyon lassú léptekkel mentem vissza a nappaliba.

T. Ray mögöttem trappolt a csizmájában.- Jó, bemegyek veled, te nyavalyás! - mondta a

tarkómnak. - Ha úgy akarsz tenni, mintha baráti látogatásra jöttem volna, ám legyen, de jobb, ha előre tudod, hogy ez nem baráti látogatás, világos? Nyár eleje óta kereslek, és most, hogy végre megtaláltalak, hazaviszlek, akár akarod, akár nem. Jöhetsz önszántadból, vagy rúgkapálva és visítozva, engem nem érdekel.

- Foglalj helyet, kérlek - mutattam a hintaszékre.

Próbáltam közönyösnek látszani, pedig kis híján összeestem a félelemtől. Hol lehet August? Egyre szaporábban vettem a levegőt, akár egy lihegő kutya.

T. Ray letelepedett a hintaszékbe, előre-hátra hintázott, és vigyorgott azzal a most-elkaptalak vigyorral.

- Szóval végig itt voltál. Fekete nőkkel egy fedél alatt. Jesszusom!

Észre sem vettem, hogy hátrahúzódtam a Miasszonyunk szobrához. Földbe gyökerezett lábbal álltam.

- Ez meg mi az ördög? - kérdezte a szoborra nézve.

- Egy Mária-szobor - mondtam. Tudod, Jézus anyja. - A hangom nyugtalan volt. Lázasan gondolkodtam, mit tegyek.

- Úgy néz ki, mintha a szeméttelepről szedték volna össze - mondta.

- Hogy találtál meg?Előrecsúszott a nádszéken, beletúrt a zsebébe,

majd elővette a kését, amivel a körmét szokta tisztogatni. - Te vezettél ide - mondta, és csak úgy dagadt a melle az örömtől, hogy megoszthatja velem ezt a káprázatos hírt.

- Én ugyan nem.Kihúzta a pengét a kés tokjából, beleszúrta a

hintaszék karfájába, aztán vésni kezdte, mint aki most áldozza fel a drága idejét arra, hogy elmagyarázza. - Pedig bizony te vezettél ide. Tegnap megjött a telefonszámla, és mit gondolsz, mit találtam benne? Egy R-beszélgetést egy tiburoni ügyvéd irodájából. Mr. Clayton Forrest. Ej, Lily, hiba volt R-beszélgetést kérned.

- Elmentél Mr. Claytonhoz, és ő megmondta, hol vagyok?

- Nem, de van neki egy kedves öreg titkárnője, aki készséggel adott felvilágosítást. Tőle tudtam meg, hogy itt vagy.

Az idióta Miss Lacy.- És hol van Rosaleen? - kérdezte.- Ő már rég továbbállt - hazudtam. Engem

visszarabolhat Sylvanbe, de azt végképp nem akartam, hogy Rosaleen bajba kerüljön. Ezt a szívességet nem teszem meg neki.

Erre nem mondott semmit. Olyan örömmel trancsírozta a hintaszék karfáját, mint ahogy egy kiskamasz vési bele a monogramját egy fába. Azt hiszem, örült, hogy nem kell Rosaleennal vesződnie. Kíváncsi voltam, hogy maradok életben Sylvanben. Rosaleen nélkül.

Hirtelen abbahagyta a hintázást, és lefagyott az arcáról az undorító vigyor. Hunyorogva bámult a vállamra. Odapillantottam, vajon mi ragadta meg így a figyelmét, és rádöbbentem, hogy a bálnás brosstűt nézi a ruhámon.

Felállt, felém lépett, de hirtelen megállt tőlem pár méterre, mintha a brosstűn valami néger varázsátok ülne.

- Ezt honnan szerezted? - kérdezte.Önkéntelenül is odanyúltam, és megérintettem

a strassz vízsugarat.- Augusttól kaptam. Attól a nőtől, aki itt lakik.- Ne hazudj nekem.- Nem hazudok. Ő adta nekem. Azt mondta,

hogy... - Féltem kimondani. Ő nem tudhatta, mi köze van anyámnak Augusthoz.

A felső ajka elfehéredett, mint mindig, ha nagyon fel volt dúlva.

- Ezt a brosst én adtam anyádnak a huszonkettedik születésnapjára! - mondta. - Azonnal mondd meg, hogy került ehhez az August nevű nőhöz!

- Te adtad anyámnak? Te?- Felelj, az istenfádat!- Anyám idejött, amikor elszökött tőlünk.

August azt mondta, akkor viselte, amikor megérkezett.

Visszament a hintaszékhez, és erőtlenül belerogyott. - Isten büntetése... - motyogta olyan halkan, hogy alig hallottam.

- August vigyázott rá, amikor még kislány volt Virginiában - tettem hozzá magyarázatképpen.

T. Ray a semmibe bámult. Én kinéztem az ablakon a karolinai nyárba. Láttam, ahogy a nap

rásüt a teherautó tetejére, és megvilágítja a kerítéskarók csúcsait, amik alig látszódtak ki a jázminbokrok alól. A teherautót sár fröcskölte össze. Lehet, hogy T. Ray a mocsárban is vadászott utánam?

- Hogy nem jutott az eszembe! - A fejét rázta, és úgy beszélt, mintha nem is lennék a szobában. - Mindenütt kerestem. Ő meg itt volt. Jézusom! Pont itt.

Ez a gondolat egészen letaglózta. Megcsóválta a fejét, és körbenézett. „Szóval ebben a székben ült. Ezen a szőnyegen járt”, biztos ilyesmik jártak a fejében. Az álla kissé megremegett, és most először nyilallt belém, hogy talán tényleg szerette anyámat, és amikor anyám elhagyta, biztos fájt neki.

Mielőtt idejöttem, hiányzott valami az életemből, volt benne egy lyuk, pontosan ott, ahol anyámnak lett volna a helye. Ettől én magam is más lettem. Mindig sóvárogtam anyám után, de arra soha nem gondoltam, hogy T. Ray mit veszített el. A veszteség biztos őt is megváltoztatta.

August szavai csengtek a fülemben. Az emberek néha megváltoznak, mire átküzdik magukat az életen, s végül egészen más ember lesz belőlük, mint aminek elindulnak. Nem kétlem, hogy apád eleinte szerette anyádat. Sőt, egyenesen istenítette őt.

Eddig sose gondoltam, hogy T. Ray bárkit is istenített volna, leszámítva Szimatot, a kutyáját, de ahogy most ránéztem, láttam, hogy szerelmes volt Deborah Fontanelbe. Attól lett ilyen keserű, hogy anyám elhagyta őt.

A fába szúrta a kését, és felállt. A kés nyelére néztem, aztán T. Ray-re, aki körbejárta a szobát, megérintette a zongorát, a kalapfogast meg egy Look magazint a lehajtható lapú asztalon.

- Ha jól látom, egyedül vagy a házban - szólalt meg végül.

Éreztem, hogy bekövetkezik. Mindennek vége.Hozzám lépett, és megfogta a karomat.Elrántottam, erre pofon vágott. Nemegyszer

kaptam már tőle pofont, csattanós, kemény pofonokat, amiktől az emberben egy pillanatra megáll az ütő, de ez más volt. Nem is pofon. Teljes erőből vágott arcon. Hallottam, ahogy felmordul az erőfeszítéstől, és amikor a keze az arcomon csattant, egy pillanatra kidülledt a szeme. Éreztem a kezén az őszibarack szagát.

Az ütés erejétől nekiestem a Miasszonyunknak. Egy másodperccel korábban zuhant a földre, mint én. Először nem éreztem fájdalmat, de ahogy felültem, és magam alá húztam a lábam, belehasított a fájdalom a fülembe. Visszaestem a földre. Felnéztem rá, és összekulcsoltam a kezemet a mellkasomon. Attól féltem, a lábamnál fogva ráncigál majd ki a teherautóhoz.

- Hogy merészeltél elszökni? - üvöltött. - Majd én móresre tanítalak! Az kell neked!

Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam összeszedni magam. A fekete Mária ellenállhatatlan mézillatot árasztott mellettem. Eszembe jutott, ahogy mézet dörzsöltünk a szobor repedéseibe és az erezetébe, meg ahogy ott állt, tetőtől talpig mézben. Ekkor T. Ray belém rúgott, mintha egy konzervdoboz lennék, ami az útjában van. A csizmája a vádlimat érte.

Ott állt fölöttem. - Deborah! - motyogta. - Többet nem fogsz elhagyni!

A tekintete eszelős volt, és rémült. Nem voltam biztos abban, hogy jól hallottam.

A kezemet még mindig a mellkasomra szorítottam. Erősen nyomtam bele a húsomba.

- Állj fel! - ordította T. Ray. - Hazaviszlek!Hirtelen megragadta a karomat, és felrántott.

Amint talpra álltam, kitéptem magam a kezéből, és az ajtóhoz rohantam. Utána rohant, és megragadta a hajamat. Maga felé fordított, és ekkor megláttam a kezében a kést. Meglóbálta az arcom előtt.

- Visszajössz velem! - kiabált. - Hogy képzelted, hogy csak úgy elhagysz!

Akkor döbbentem rá, hogy nem is hozzám beszél, hanem Deborah-hoz. Mintha tíz évet ugrott volna vissza az időben.

- T. Ray! - mondtam. - Én vagyok az, Lily!Meg se hallotta, amit mondok. Megmarkolta a

hajamat, és nem volt hajlandó elereszteni.- Deborah! Te büdös kurva!Olyan volt, mint akinek eszét vette a

szenvedés. Mintha kiengedett volna minden fájdalmat, amit addig magába zárt. Teljesen elborította az agyát. Vajon meddig megy el, hogy megpróbálja visszaszerezni a feleségét? Akár ölni is képes lesz?

Én vagyok a te örök otthonod. Én mindig itt vagyok neked. Mi ketten mindig itt vagyunk egymásnak.

A szemébe néztem. Ködös volt a tekintete. - Apa! - mondtam.

- Apa! - ezt már kiabáltam.

Kiült az arcára a döbbenet, és csak bámult rám. Szaggatottan vette a levegőt. Elengedte a hajamat, és a szőnyegre ejtette a kést.

A hirtelen mozdulattól megtántorodtam, s amint visszanyertem az egyensúlyomat, a kés után kutattam a tekintetemmel. Nem akartam, hogy meglássa. Hangosan ziháltam. Aztán megpillantottam a szőnyegen. T. Ray-re sandítottam, vajon észrevette-e, de ő még mindig engem bámult.

Pár másodpercig egyikünk se mozdult. Nem tudtam leolvasni az arcáról, mit érez. Egész testemben remegtem, de tudtam, hogy beszélnem kell.

- Apa... ne haragudj, hogy elszöktem - mondtam, és hátrálni kezdtem.

Felvonta a szemöldökét, aztán az ablak felé nézett, mintha az utat kémlelné, amin a felesége ide érkezett.

A padlódeszka megcsikordult az előszobában. Megfordultam, és láttam, hogy August és Rosaleen állnak az ajtóban. Intettem nekik, hogy maradjanak ott. Egyedül akartam elintézni, megvárni, amíg magához tér. Most, ahogy ott állt, egészen ártalmatlannak látszott.

Egy pillanatig azt hittem, hogy nem hallgatnak rám, és bejönnek, de aztán August Rosaleen karjára tette a kezét, majd eltűntek az ajtóból.

T. Ray megfordult, és rám szegezte a tekintetét. Tele volt fájdalommal. Aztán a brosstűt nézte a ruhámon. - Hasonlítasz rá... - Ezzel mindent elmondott.

Lehajoltam, felvettem a kést, becsuktam, és a kezébe adtam.

- Minden rendben - mondtam.De közben éreztem, hogy nincs minden

rendben. Behatoltam abba a rejtett és sötét zugba, amit eddig elrejtett előlem, megláttam azt a szörnyű helyet, amit most megmutatott, és ahová sose tért volna vissza, ha rajta múlik. Olyan volt, mint aki szégyelli magát. Előrebiggyesztette az ajkát, de közben igyekezett visszanyerni a büszkeségét, meg a haragját, azt a szilaj dühöt, amivel berontott. Zsebre dugta a kezét, majd kihúzta.

- Most pedig hazamegyünk! - mondta.Nem válaszoltam, csak odamentem a padlón

heverő Miasszonyunkhoz, és felemeltem. Magamon éreztem August és Rosaleen tekintetét, ahogy kint álltak az ajtó mögött. Szinte hallottam a légzésüket. Megérintettem az arcomat, ahol feldagadt.

- Én itt maradok! - mondtam. - Nem megyek el innen. - A szavaim kemények voltak, mint a gyöngyök, amiket mint egy kagyló heteken át tenyésztettem a hasamban.

- Mit mondtál?- Azt mondtam, nem megyek el innen.- Azt hiszed, hogy fogom magam, hazamegyek

és itt hagylak? Azt sem tudom, ki ez az istenverte népség itt. - Szinte erőlködött, hogy szigorú legyen, de a düh már akkor elpárolgott belőle, amikor leejtette a kést.

- Én ismerem őket - mondtam. August Boatwright jó ember.

- És honnan veszed, hogy szívesen lát itt?- Lily addig lakik itt, ameddig csak akar! -

mondta August, és belépett a szobába. Rosaleen

ott állt mellette. Odaléptem hozzájuk. Hallottam, hogy Queenie kocsija begurul a kocsibehajtón. Ezt a kipufogóhangot semmivel sem lehetett összetéveszteni. Tehát August áthívta a Leányokat.

- Lily azt mondta, már elmentél innen! - mondta T. Ray.

- Hát, ezek szerint visszajöttem - felelte Rosaleen.

- Leszarom, hogy hol vagy, vagy hová mész! - felelte T. Ray. - De Lily velem jön!

Éreztem a hangsúlyából, hogy igazából nem akarja, hogy visszamenjek vele a farmra. Nem akarja, hogy őrá emlékeztessem. T. Ray másik fele - a jó fele, ha egyáltalán volt neki ilyen - talán arra is gondolt, hogy jobb sorom lesz itt.

Már csak a büszkeség beszélt belőle. Hogy is hátrálhatna meg?

Kinyílt a bejárati ajtó, és Queenie, Violet, Lunelle és Mabelee rontottak be feldúltan. Úgy néztek ki, mint akik mindnyájan kapkodva öltöztek. Queenie a feldagadt arcomra pillantott. - Mindenki jól van? - kérdezte elfúltan.

- Jól vagyunk - felelte August. - Ez itt Mr. Owens, Lily apja. Látogatóba jött.

- Cukorbabánál és Cressie-nél nem vették fel a telefont - mondta Queenie. Mind a négyen felsorakoztak mellettünk, és úgy szorongatták a zsebkönyvüket, mintha fegyver lenne.

Kíváncsi voltam, milyennek látott minket T. Ray. Egy csapat nő: az atlétatermetű Mabelee, az égnek álló hajú Lunelle, a „Boldog Máriát” mormoló Violet és végül Queenie - a drága, öreg Queenie -, aki csípőre tett kézzel állt,

előrebiggyesztette az alsó ajkát, és minden porcikájából az sugárzott, hogy „Átkozottul megkeserülöd, ha megpróbálod elvinni ezt a lányt!”

T. Ray felhorkant, és a plafonra nézett. Darabokra hullt az elszántsága. Szinte látni lehetett, ahogy a szilánkok pattognak körülötte.

August is észrevette. Előrelépett. Hirtelen meglepően magasnak látszott. - Mr. Owens, Lilynek és mindannyiunknak nagy szívességet tenne azzal, ha itt hagyná őt. Felvettem méhésztanoncnak. Most tanulja a mesterséget, és rendkívül sokat segít nekünk a szorgalmas munkájával. Szeretjük Lilyt, és megígérem, hogy vigyázni fogunk rá. Beíratjuk az itteni iskolába, és vigyázunk, hogy jó úton maradjon.

Nemegyszer hallottam Augusttól, hogy ha akarsz valakitől valamit, add meg annak a valakinek a lehetőséget, hogy ő nyújtsa át neked azt a valamit. T. Ray-nek szüksége volt arra, hogy felemelt fejjel adhasson át engem, és August most ezt kínálta fel neki.

Hevesen dobogott a szívem. T. Ray-re néztem. Ő is rám pillantott.

- Legalább megszabadulok tőle... - mondta, és elindult az ajtó felé. Szétnyitottuk a magunkból állított kis falat, hogy kiengedjük. Szótlanul egymásra néztünk. Olyan volt, mintha az összes levegőt magunkba szívtuk volna a szobában, és most vártuk, hogy nyugodtan kiengedhessük.

Hallottam, ahogy becsapja a teherautó ajtaját, és mielőtt még átgondolhattam volna, mit teszek, kirohantam utána az udvarra.

Rosaleen utánam kiáltott, de nem volt időm magyarázkodni. A teherautó épp a kocsibejáróra tolatott fel nagy port kavarva. Integettem.

- Állj meg! Állj meg!T. Ray lefékezett, és a szélvédőn keresztül

bámult rám. Mögöttem August, Rosaleen és a Leányok kiszaladtak a tornácra. Odamentem a teherautó ajtajához, s ő kidugta a fejét az ablakon.

- Csak kérdezni akarok valamit! - mondtam.- Mit?- Aznap, amikor anyám meghalt, azt mondtad,

hogy felvettem a puskát, és az véletlenül elsült. - A szemem az övébe fúródott. - Tudni akarom! Én tettem?

A kert színei a felhők mozgásával együtt változtak. T. Ray végigsimított az arcán, maga elé bámult, aztán rám nézett.

Ahogy megszólalt, a hangja szelíd volt. - Mondhatnám neked, hogy én tettem. Nyilván ezt szeretnéd hallani. Azt is mondhatnám, hogy ő maga volt, de mindkét esetben hazudnék. Te tetted, Lily. Nem szándékosan, de te voltál.

Még egy pillanatig néztük egymást, aztán kitolatott az udvarból, én pedig ott maradtam a teherautó benzingőzében. Körülöttem mindenütt méhek repkedtek: a pázsiton szétterülő hortenziák és mirtuszok fölött, a jázminok és a kerítés mentén. Lehet, hogy igazat mondott, de T. Ray esetében az ember sosem lehet egészen biztos.

Lassan hajtott, pedig azt hittem, hogy majd gyorsan elrobog. Néztem utána, amíg el nem nyelte a messzeség, aztán megfordultam. August,

Rosaleen és a Leányok a tornácon álltak. Ez volt az a pillanat, amire a legtisztábban emlékszem, ahogy ott állok a kocsibehajtón, és visszanézek rájuk. Emlékszem, milyen várakozásteljesen álltak ott. Mindannyian engem vártak. És olyan sok szeretettel.

Aztán még egyszer utoljára kinéztem a főútra. Emlékszem, arra gondoltam, hogy valószínűleg T. Ray is szeret engem a maga kicsinyes módján. Végül is elengedett, nem igaz?

Most is az jár a fejemben, hogy lehetséges, hogy nem is mondta, hogy Legalább megszabadulok tőle!, hanem azt mondta: „Ej, Lily, itt jobb dolgod lesz a fekete asszonyok között. Velem sose tudtál úgy kivirulni, mint velük!”

Tudom, hogy értelmetlen ilyesmire gondolni, de én hiszek a képzelet jóságában. Néha elképzelem, hogy jön tőle karácsonykor egy csomag, de nem a szokásos pulóver-zokni-pizsama-narancs összeállítás, hanem valami igazán szívből jövő ajándék. Mondjuk egy tizennégy karátos arany szerencsekarkötő, és egy kártya, amin ez áll: „Szeretettel, T. Ray”. Igen, azt írja rá, hogy „Szeretettel”, és a föld forog tovább a maga pályáján, ahogy a folyó is tovább folyik a medrében, a méhek is tovább röpködnek, és minden megy tovább a maga útján. Az embernek nem kell messzire mennie ahhoz, hogy abszurd dolgokra leljen. Nézzenek csak rám. Egyik abszurd helyzetből a másikba estem, és most itt élek a rózsaszín házban. Minden reggel úgy ébredek, hogy el se hiszem ezt a csodát.

Ősszel Dél-Karolina rubinvörös és vadnarancs árnyalatra váltott. Most az ablakból

bámészkodom az emeleti szobámban, amit June hagyott rám a múlt hónapban, miután férjhez ment. Álmodni se mertem saját szobáról. August vett nekem a katalógusból egy új ágyat meg egy fehér fésülködőasztalt. Violet és Queenie egy virágos szőnyeget ajándékoztak nekem, ami addig egy üres szobában porosodott. Mabelee varrt nekem kék-fehér pöttyös függönyt az ablakra, rojtos szegéllyel. Cressie horgolt nekem négy darab nyolclábú polipot, különféle színű fonalakból, azok most itt üldögélnek az ágyamon. Nekem egy polip is bőven elég lett volna, de Cressie csak ezt tudja csinálni, úgyhogy folyamatosan gyártja őket.

Lunelle varrt nekem egy olyan különleges kalapot, amilyet eddig még soha nem varrt, beleértve June esküvői kalapját is. Egy kicsit emlékeztet a pápa tiarájára. Magasan az égbe nyúlik, és sosem áll egyenesen. Valamivel jobban le van kerekítve, mint a pápáé. Azt hittem, kék lesz, de arany és barna lett. Mintha egy ódivatú méhkas lenne. Csak Mária Leányainak összejövetelein hordom, mert bárhol máshol felvenném, egy kilométeres körzetben leállna a forgalom.

Clayton minden héten átjön, hogy elmondja, hol tart az ügyünk Sylvanben. Azt mondja, senki sem úszhatja meg, ha összever valakit a börtönben. Mindenesetre hálaadásra mindkettőnk ellen ejtik a vádat.

Clayton néha áthozza a lányát, Beccát, aki egy évvel fiatalabb nálam. Mindig úgy látom magam előtt, ahogy Clayton irodája falán láttam: Clayton fogja a kezét, és ő átugorja a hullámokat. Anyám

holmiját külön polcon tartom a szobámban, és néha megengedem Beccának, hogy megnézze őket, de nem nyúlhat hozzájuk. Egy nap talán majd kézbe veheti őket, mert barátnők közt, azt hiszem, ez így szokás. Egyre kevésbé érzem úgy, hogy szent tárgyak lennének. Nemsokára oda is nyújthatom Beccának anyám hajkeféjét: „Tessék, szeretnél vele megfésülködni? Szeretnéd feltűzni a ruhádra ezt a bálnás brosstűt?”

Becca és én megkeressük Zachet az iskola ebédlőjében, és mellé ülünk, ha van hely. „Négerbarátoknak” hívnak minket, legalábbis szemtől szembe ezt mondják. Amikor pedig a bunkók a szünetben galacsint gyúrnak a füzetlapjaikból, és Zachet dobálják a folyosón, merthogy ez a kedvenc időtöltésük, néha nekünk is kijut belőle. Zach szerint a folyosó másik oldalán kellene járnunk, de mi azt mondjuk:

- Papírgalacsinok... nagy ügy!Az ágyam mellett anyám mosolyog rám a

képről. Azt hiszem, mindkettőnknek megbocsátottam már, de azért esténként még elfog néha a szomorúság, és ilyenkor fel kell kelnem, hogy újra megbocsássak magunknak.

Ülök az új szobámban, és mindent megírok. A szívem semmit sem hallgat el. Én vigyázok most May falára. Imákkal és friss kövekkel táplálom. Nem lepődnék meg, ha a siratófal mindannyiunkat túlélne. És az idők végezetével, amikor már a világ összes építménye leomlott, May fala akkor is állni fog.

Mindennap meglátogatom a vénségesen vén fekete Máriát, aki csúnyaságában is gyönyörű. Bölcs arccal néz rám. A repedések egyre

mélyebbek rajta, kérges bőre a szemem láttára öregszik. Azóta sem győzöm csodálni a pattanásig feszülő, vastag karját és a hatalmas öklét. Mária a szeretet amazonja.

Néha, egészen váratlanul megérzem őt magamban, érzem, ahogy bennem megy végbe a mennybemenetel. Egyszer csak felkel, de nem az égbe száll fel, hanem bennem süllyed egyre mélyebbre. August szerint azokba a zugokba száll alá, amiket az élet fúrt bennünk.

Ez az ősz a csodákról szól, és mégis mindennap visszagondolok arra a forró augusztusi délutánra, amikor T. Ray elment. Arra a pillanatra gondolok, amikor mezítláb állok a kavicsokkal borított kocsibehajtón, és visszanézek a verandára. Ott vannak mind. A sok anya. Több anyám van, mint az utcánkban lakó nyolc lánynak együttvéve. Úgy ragyognak rám, mint a hold.

Köszönetnyilvánítások:

Nagy hálával tartozom végtelenül bölcs és hozzáértő ügynökömnek, Virginia Barbernek, a támogatásért. Szerkesztőmnek, Pamela Dormannek, akinek éleslátása és szerkesztése nélkül nem sikerült volna ez a könyv. A Viking munkatársainak odaadó munkájukért - Susan Petersen Kennedynek, Clare Ferrarónak, Nancy Sheppardnek, Carolyn Colenburnnek, Paul Slovaknak, Leigh Butlernek, Hal Fessendennek, CarlaBolténak, Paul Buckleynak, Roseanne Serrának, Bruce Giffordsnak, Maureen Sugdennek, Ann Mahnak és mindenkinek a rendkívül segítőkész értesítő osztályról. És persze Dave és Janice Greennek, a dél-karolinai Pot o'Gold elkötelezett méhészeinek, Hemingwayből, akik bevezettek a méhek világába, és rengeteg segítséget kaptam tőlük. A regény megírását nagyban segítette a Poets & Writhers, Inc. Írócsere programja. Köszönettel tartozom még a Nimrod irodalmi lapnak, amely megjelentette az első fejezet alapjául szolgáló „Méhek titkos élete” című novellámat. (Ősz/tél 1993), és akik megadták a kellő bátorítást ahhoz, hogy a történetből regény szülessen. Továbbá Debbie Daniel író barátomnak, hogy elolvasta a könyvet kezdeti szakaszában, és remek tanácsokat adott, Ann Kidd Taylornak pedig a kézirathoz fűzött

rendkívül hasznos észrevételeiért és a közreműködéséért. Terry Helwignek, Trisha Harrellnek, Carolyn Riversnek, Susan Hullnak, Carol Grafnek, Donna Farmernek, és a kivételes Lynnie Ravenelnek, akik átsegítettek a regény megírása körüli buktatókon. Továbbá családomnak, akik végig mellettem álltak - Bobnak, Ann-nek, Scottnak, Kellynek és a szüleimnek (akik egyáltalán nem hasonlítanak a regénybeli szülőkhöz). Legfőképp pedig hálával tartozom csodálatos férjemnek, Sandynek.

Kiadta a Tercium Kiadó Kft.1277 Budapest, Pf. 39

Felelős kiadó: A Tercium kiadó igazgatója

A kötetet tervezte Pavlov Anna

Nyomdai előkészítés: Karikás MárkKorrektor: Nácsai Katalin.

Nyomta és kötötte a Reálszisztéma Dabasi nyomda Rt.

Felelős nyomdavezető: Mádi Lajos vezérigazgató

ISBN 963 8453 80 x