1

Kristóf Miklós

Shindo Omaíko versei

3

TARTALOM

Csöndben sírniHiányok áramlanakbennemHideg szemekAlvó halottak élénSötét az álmodHoldfénybe hullMint rothadó csontvázBennem kong üres formádÁlmodj szívemAlvadt álmokSalamon MariPapp ÉvaReggel a csönd fon átHalál izzikElszállt az énekÜrességÜres kínDidergekA csend szavaArcomba nézFekete könnyFekete folyamokFejik a fekete lámátMeddig kell még várni rádZöld kőHa az Isten bennem élA Hiány lépdelArcomba néz a szürke gondSzemedben szürke fényAranyló homokbólElvesztett álmokHiganykönny – cinkmadárSiváran kongóA nyitott időnRezgő tóbanKísértet-álmokFélek tőledSzemek virrasztanakTájkép csata utánRád vár az éj

BenzinEgy japán versSaját visszafordításomjapánraTorzskizoZöld sugárKék kvadronHa majd elhagyszHa a felhők kigyúlnakSzeress kérlekKívül az utakonHideg percekAlvadó holdak álma hívMoonlightVakholdRingj a hold lágy ölénHoldGyermek – altató '83Éji dalZöldSzállj hozzámCarrieGyötrődök a hold alattGabicaHoldfénybe fúlVégtelenségSírj, te homokKi vár rádAszaltrózsás csontszirmokA reményA NINCS – szonettLehúnyja szemétRád vár márTompult üstökbenHuncut kis papagájSzurokbabaSettembettem NokkitóSötét tükrömKéken erezett holdLontanoSivár

ÉVSZAKOKAvas tavaszBöffenő nyárBőszült őszRagyás télNAPSZAKOKVeszett hajnalTomboló délLustán folyó délutánLeomló nappalokTestetlen estDermedő éjKék tóban fehér könnyHó – asszony csöndszemeÉbredésed késikTán a sötét csöndShiroi SenshimateIdőből kihullt életedFeloldom a holdatMocorgó bábukat ringatszHályoglepkékÜres kínokPuffanó fekete tóbafulladokIszony tölt elJönne jönne immár, aKormi akit a szív vár ...PoszteríaRázd fel te bús AtomSzandi szívem virrasszMegmérszLehulló távolokFélig járt utakPriórela Klóza (Zárás előtt)Íccsen evri déjzÜres szemmelÁlmodj és ringjDalolj te drogZuhanj te holdHalnék ha tehetnémNincs hova menjekHiányod árnya sírSzivárványszínű éjLidérclegendák

4

KóanIllés Gyula: A májDrága szívemSzuna no onna (Homokasszonya)Hiába már mindenHiányod árnyaPoszterila Dorma PsilaSzfinx (A Szfinx – álomután)Sírnék mint egy gyermekKraila keuna kosimaVilágtükörKóan 2Zsemaí (Imádlak)Dylan Thomas: Tombol aholdNem is azokhoz szólokSzó londela csjella (Olytávol az ég)Hazugság – homályonfeszülő tébolyhálóVlagyimir Majakovszkij:Vagyok a gyötrelmek szíveKilobbanó szemekMaradt-e a hamu alattÁlmodni hív a hűs halálEniaj ella furu (valami amúltból)Te is az idő foglya vagyA csend szíveNézz szembeCsonka vízbe fúltRingatózom a semmi árjánNem vagyok tükre senkinekÁlmatlan sirattadMit remélsz az éjben

Aila Madre HollemattaGyermekként vártamElfeledtem márIzabellaHax: VédőbeszédBékarágta csöndben izzokKi mondja kiPerdites (Elveszettek)MélybevetettÁrva szélben izzógyermekekEtensimataCsöndBékeFényNem számít semmi márÁrvalányMindent, mi egykorAz üszkös ürességVár-e még rámKokura mattaZöld igékFekete mocsárráKicsiny szívem senkit se várFagyott álmok teles csöndjePatrícia 1Patrícia 2Prímgyöngyöt ragyogtatnékLángolnék még szelídenÖleld kicsiny gyermekedetFekete vérholdTúl az éj ködébőlMátyás ÉviAranyló fénymagRagyogtasd bennem

Szátikolla (Száti útja)Amit a béna csönd mesélSzázezer féreggéNe sírj miattamMiért alszolNézd, az éj az égig érTannila MadrahollaA Nincs NeveiÖsszegörnyedtárnyéklétünkÁlmodj az éj sötét vizénOllanthaiEgyedül kell virrasztanomTenshimataMorfiumElfoszlottak már a nevekFénybe fulladt árva kisbogarakFekete reményemElveszett örökreA sárga pókFekete gyermekemÍm, karmává sűrűsödveGyertyaFájó sebkéntFekete hívásokHiányod árnyékaFekete kőmagányTalán lehajolnékKilobbant szemedbenDögvész poshaszt pocsolyátÉgő hiány a szívemKörbeszőtt a HiánySzabad vagyok

2

5

Csöndben sírniCsöndben sírni egy jeges kripta alvadó vizébenSejtekbe írni mit csak sejtek néha megigézveÖlni is néha, ahogy engem ölnek, orvul kivesézveNagy bádogos csigák nyákos sebeiben vívni késselDöbbent szemekbe gyilkos tűzzel vésni az igéketBamba holdba burkolt levelek hullását nézni szépenEngedj engem Isten ébredni minden lázba burkolt éjbenNapokat lobbantani magamból, mert elhamvadok, érzem.

Súlyos higanykönny koppan a percek ércező tavánÍrj fekete álmokból font kövek tűnő alkonyánReszketsz mert epileptikus áramok delejeznek, ne nézz oly butánNem baj ha kisül a földrengés, lankás puha csönd jön ezutánIgyál te is, mint a Mota, felébred benned valami lélek is talán.

Hiányok áramlanak bennemHiányok áramlanak bennem, mint hamvadó tegnapokalvadó holdak vize, mely dermedt éjeimen átragyoglassan majd én is mint gyertya, tenyésző semmibe olvadokfelednek majd a percek, mint fagyott szélben didergő angyalok.

Olvadj fel tegnapok vize, kacagj te hasadt sámánrohanj a szélben nyerítve, üvöltő fekete lámánrobbanó terekbe simulj, meredj üres tükrökbe kábánvirrassz hideg szíveken, míg vad fényt nem lobbant benned a Kwaidan!

Hideg szemekHideg szemek billegnek a kövekenavas holdak lüktetnek a terekenagyad zsibbad, nézz a csöndbe merevenmiért remélsz, tépd ki szíved eleven!

Alvó halottak élénFélig sem sejtett titkok sírján virrasztunkmert elhagytuk magunkat, s a távolságok üzenetétHalott csillagokban emésztjük álmodó szívünks elhullunk a porban, melyből az Idő lelke fakad

Sötét az álmodSötét az álmodszívembe sütfekete fényedalvadt ezüst

6

Holdfénybe hullHoldfénybe hull, kit álma megkísértis hogy mi hívja, mi fáj, nem tudja, nem is kérdiHosszú útra indul, fekete csönd vár ránem tudja, ki vár rá, szíve széthull sárrá

Mint rothadó csontvázMint rothadó csontváz a temetőbeúgy kopaszodom saját keserű csöndembes nő majd szívemből virág, mely égre nyílikhogy benne növesszem magam a tágranyílt Holdig

Bennem kong üres formádBennem kong üres formádés az alvadó csöndbe hullkiherélt átkú emlékeidelfulladnak lassan a Semmi tavábans csak az éj, az éjszaka vizeiaz esti csend, amely megőriz valaholegy ablakfény, melyben még képed földerengs az árnyékok, melyek a kövekre hullnak.

Álmodj szívemÁlmodj szívem míg ringunk a semmi kék ölénLassan mint csónak egy holt tenger éjjelénMindig csak várva a ködszínű ébredéstOlvadni végre, harcolni a bomló életértDermedt lelkünket verni míg végre észre térJöjj szívem, és együtt futunk a szép végtelen felé!

Sivár csönd vár a parton, kis szívem hitted-é?Zizeg a homok, a hamu, ébredni kell-e még?Így van ez ha remélsz, a reményben hulla kélVágyaid porából gúnyos dalt sző az esti szélElvesztett álmaid sirasd, agyadban kés metélMegdermed szíved lassan, széthull s a csöndbe tér ...

Alvadt álmokAlvadt álmok ködszínű mámoraszemembe hull a csönd csalóka fényporaletűnt már életem tündöklő fénykoraszívemben hízik egy kövér és jókoraPONDRÓ!!!

7

Salamon MariSivár csönd vár rám nélküledAkarlak mégis, egyetlenemLusta torzók alvadnak szemedbenAlvadt múzsák dala zsong fülembenMinden álmom te vagy, s nem vagy velemOmló Kwaidan kútja fakad fel bennemNincs-arcod ring a szélben, el kell hát mennem.

Mindenség köldöke a te szemedAkarlak drágám, egyetlenemRettegés kap el, hogy elfeledlekIszonykatlanban majd, eltemetlek.

Papp ÉvaPirosló esőben haldokló madarakAlkonyi szélben vicsorgó agyarakPatkánypuha éj, sivár nélküled-virradatPokolban kerengő, rémült bogarak.

Évikém, drágám, nem lelünk egymásraVak pondróként mászunk, s döglünk rakásraAkarlak te drága, miért vársz te másra?

Reggel a csönd fon átReggel a csönd fon átálmatlan kísértetéjjel rád gondoloks csak a remény éltet

Madarak zuhannakfekete füstbevágyaim befagynakalvadó ezüstbe

Bennem élsz te mindigcsak terád várokszemed zöldje izzikhervadó világok

Leszel te még enyémne várj rám hiábafelizzik mibennünka Mindenség hiánya!

Halál izzikHalál izzik a fekete húrokonhalálba temetem izzó homlokomvéreső pereg a szürke homokonrád várok csak rád, holtan és konokon

8

Elszállt az énekElszállt az ének, fekete füstje ringfekete tóba hullt, izzó rozmaringhalálba fúlnak omló álmainkvéreső szitál, mint olvadó rubint

ÜrességÜres a reményedüres az álmodüres az erszényedüres szívvel várod

az üres ébredéstüres életedetaz üressé lett levéstaz üresség eltemet!

A vákuum beszippanthiába ébredszüres szélben izzaszaz üresség eléget!

Életed üres lettígy lett üres álmodaz üresség lett veszteda halált mért várod?

Halálod is üresüres sírba fekszelaz üresség megkeresüresség, eressz el!

Elég hát belőledte üres Semmi-Asszonyüres csönd-szívedenaz üresség virrasszon!

Üres álmaimbólkizavarlak tégedüres csontjaimbólkirázlak keményen!Üressé lett szívemmegtölti majd a csönds az üres csöndemetkitölti puha föld!

Amely már nem üresamelyben mag terem!megfogan majd bennema gyönyörű végtelen!

9

Üres kínÜres kín volt életed virágaüres kútba zuhantál hiábaüres könny hull álmaid tavábaüres szívvel ájulsz a halálba

Üres léted megtöltöd iszonnyalüresen élsz egy üres asszonnyalüresség zár az üres magánybaüresen fúlsz üres ingoványba

DidergekDidergek álmaim kékülő füstjébenkiégett halmokon virrasztok árvánjárom az éjszaka dermedő vizeités nincs más csak a csönd, mely utamra elkísér ...

A csend szavaA csend szava ólmos gombaa te szavad kinyíló végtelenaz én szívem remegő bogárkas a te szíved bennem a csend virága

Arcomba nézArcomba néz a hűvös teleholdne hívj ma engem álmaidbafázó szívem ne burkold be csönddelmert ma vért kacagtak a síró almafák

Fekete könnyFekete könnyet sírt az estene nézz ha nem bírsz Isten szemébehozd el nekem a kő-holnap kő-virágáts töltsd szívembe lelked izzó varázsát

Fekete folyamokFekete folyamok ringatnak minketzöldhúsú holdak lágy ölén az éjbenfeneketlen tóba zuhanunk hasadtans az idő csak örvénylik, kavarog a mélyben

Idegen vizeken virrasztok s vicsorgoka démonnal lepett, vak hideg sötétbenidegenek várnak mindenütt, s ha alszomálmaim is idegen partok közt tenyésznek

Csak hívj, csak hívj te áldott sugárte névtelen titokból szőtt szép Mindenség-Asszony

10

elvesztett álmok közt lapulva s bolyongvareményt s hitet a te szíved árasszon!

Csöndbe átkozott sötét évek könnyeiben ázómillió halott arcomat virrasztomsötét hiánnyal bélelt életemetreményed hideg lángjába hamvasztom

Feledni mindent, elég volt, elég!Futok a halál fekete ölébea te öledbe, szívem,hogy új életem végre benned virradjon!

Fejik a fekete lámátFejik a fekete lámátsír magából fekete átkotazt töltik a fekete szívbeígy szülik a magányt, s az álmot.

Meddig kell még várni rádMeddig kell még várni rádmeddig kell még várni rádmeddig kell még futni értedmeddig kell még sírni érted?

meddig kell még hinni bennedmeddig kell még elfelednemmeddig kell még eltemetnemmindazt, ami nem lehettem?

Meddig meddig meddig meddigmiért miért miért miért?Hagyj el végre, hagyj elmennem.Hagyj el. Könyörgök!

Zöld kőZöld kő izzott Anghor szívébenzöld imába fonták a csöndetzöld tűzben égett zöld szemezöld holdban ringó végtelen

Zöld volt a tőr, mely szívébe szúrtzöld volt a vér, mely földre csordultzöld volt a könny, mely arcára hulltzöld teste zöldes mocsárba fúlt

Csak az éj, az éj, csak az éj nem volt zöldelnyelte álmom csöndpuha földvak rohadt homályban vak gyilok öltvak szívbe mérget vak hiány tölt

11

Ha az Isten bennem élHa az Isten bennem éls úgy él, hogy szerelemre vágyikmért fullad lelkem bűzlő tóbamíg bennem a csönd lomha teste mászik?

A Hiány lépdelA Hiány lépdel most szívembenkioltott álmok negatív tükörképeiaz álmatlanság izzó homokjánaz első hűvös érintés ...

Arcomba néz a szürke gondArcomba néz a szürke gondszívemben odvas gomba kongagyamban súlyos csend boronghalott imákkal telve zsong

Szívembe nő a rút fekélynem hat reám se kín se kéjalvadó életem mily sekélytükrén a hold s a csalfa mély

Befonja lelkem csúf magánysötét tükrébe néz a lányszemében izzó, mély talányáramlik benne száz hiány

Ős-néma álmok húrja zsongsötét szobában óra kongüres visszhangok csendje bongimákat már a senki mond

Szemedben szürke fénySzemedben szürke fényszívedben nincs reményszerelemre vársz?s rám már nem találsz?

Aranyló homokbólAranyló homokból font imám a csöndpuhán pergetem napjaim füstjébenálommá alvadnak tétova perceimgúzsba kötnek s lassan lehúz az ingovány

12

Elvesztett álmokElvesztett álmok, haldokló gyermek csókjaikit nem emel ki álmaiból dühöngő vulkánfekete csöndből font torzói közé hullvánvad téboly szolgája, bomló Mindenség kínjai!

Higanykönny – cinkmadárHiganykönny – cinkmadárletéptél, megmartálvasnapba hurcoltálvassavú könnyeddelvasasra marattáls magadra maradtál!

Siváran kongóSiváran kongósüppedve beomlórettegésbe hajlóéjszakába hajtóéjszakában váróálmomra vigyázóbolyongva járódideregve fázókőcsendbe hámlóhalálba cibálótébolyult rettegés:Sivár az ébredés!

A nyitott időnA nyitott időn beoson a csöndnyitott szemedből üzen a végtelennyitott szívedbe bújik a Haláls nyitott homályba hullnak majd könnyeid

Rezgő tóbanRezgő tóban a barlangvisszhang fényeilyen a szív, az ész, ha senkire vársárba fúlt üvöltés hamvadó reményeszemébe alvadó csöndje sivár

13

Kísértet-álmokKísértet-álmok kísértet-Földjehol bolyong az ezer átkozott Idős feneketlen tóba fulladó kezekrevirrad a fekete tébolyból font nap

Ott várok rád, az élettől elsodorvaott pergetem lassú imáit a csöndnekott száradnak el majd virrasztó szemeims ott temet el lassan a szitáló homály!

Félek tőledFélek tőled, félek, mint huhogó haláltóltéboly-madarak merednek rám borzadó szemmelélőbb vagy mégis, bár árnyékaid a szélben dideregneks vadul kacagsz, míg ellepnek a fekete hangyákszemed helye üresen kacsint, benne vak pondró könyökölszomorú asszonyok ütnek tanyát fekete szőrrel bélelt szívedenköldöködben néma víztükör, könnyeid elfolytak a hideg széllelkásás csöndbe süppedtél lassan, mégis nevetek rádmert bennem élsz te mindig, örök csönd-szívembe zárvas hiányodban érzem, mily sok voltál, s én mily kevés vagyok

Szemek virrasztanakSzemek virrasztanak a Halottak Tengerénszemek habja sír, a Halál köldökénhalott tükrökbe zárt szemedben sírok énHalál vigyáz reánk, s jól tudom, nincs remény!

Tájkép csata utánVas tükrökbe néz a nap és nevetvak tükrökbe néz a hold, és sír

Rád vár az éjRád vár az éj az esőmosta, hűvös szirteken.Meddig félsz még, meddig menekülsz?

Csak te állíthatod meg az esőt.

Érzed-e, ami túl van az érzések határain?Hallod-e a hangot a csend határain túlról?A nyitott idő ajtaján beoson, repedt ablakokon beüzen,és nem érted, miért sír benned ezer vízesés,és halott vagy mégis, mint ezer zuhanó kő ...

Halott tárgy vagy, tehetetlen tuskó,melyet odaszögeztek az idők kapuinak küszöbére,hogy sohase léphesd át a lét határát,

14

és örökre sóvárogj, míg átlépnek feletted,és otthagynak a porba tiporva.

Hullj, hullj te hasadt isten, hullj át az idők kapuin,kisírt szemű idők tükreibe,hullj a halott kutak alvadó vizébe,hullj a csöndbe, hullj, egyedül!

Hagyd el torz vágyaidat, s térj meg hozzám.Itt az otthonod.Én várok.

BenzinBorzolt tegnapok vize fut felém a hajnali égenErnyedő fák közt omlik szét az idő ezer vízeséseNézem a mélyben a lehulló szép hajdani igéketZöldhúsú holdak szívébe zárt, alvó kis meséketImádlak még ne félj, virrasztlak a sok kis szétfutó képbenNéked adom immár e kést, ezüst tükrét a beomló, fekete mélynek .

Egy japán versEmberélet korról korra soha el nem fogyfolyón a hold évről évre ugyanúgy ragyognem tudhatni, vajon a hold ugyan kire várcsak azt látni hogy nagy a folyam, s hömpölyög az ár

Saját visszafordításom japánraHito no szei toki toki csiiszaku naiKawa cuki toshi toshi szó hikarimaszShita nai de kawa cuki nanyikaó maccmite mo wa ói kawa mizu kawarimasz

Torzskizo

Tente virágom, a fában a torz szél kongatja harangjátOlvadó madarak szárnyai lengnek a tétova füstbenRőtlik az alkony a szélben a száraz angyalok dideregnekZizzen a hó, feketül szíve még, s kifakul szeme immárSóvárgom még hamvadó illatát s fényét a hajdani tájnakKívánom őt, de szétfutó képei a Halál torz imáit vicsorogjákIzzó álmokban ringok még vele, s elveszünk lassan a csöndbenZuhanó években állva bár és várva a Titkot egyre csak félünkOmló álmaink porán kihúnyt jövők és alvó gyermekek pihennek.

15

Zöld sugárZöld sugáralvadó szemedmegérintfekete hitedreámhullkékülő hajadcsöndbe fúlvigyázó szavad

Kék kvadronKék kvadronfonja beálmodószemedhaláltvirágziknevetésedgurulóhangtükrene félja hangyáknem lopják elhiganyoskönnyeidets bennüka végtelenéjszakát ésbelézárva téged isörökre

Ha majd elhagyszHa majd elhagysz és mégse hagysz elelfutsz a fekete semmibe egyedülnézz szét a sivár földedre lapulvafelejtsd el a napot, mely feletted virraszta hold felfalja majd rémítő álmaids vak tóba fúlnak könnyeid a szélbenha majd a kietlen csönd nevet felettedmegérzed tán te is, az üresség ízét ...

Ha a felhők kigyúlnakHa a felhők kigyúlnakviharban a szemedbenlelősz és senki se halljas amikor majd a banda játsziklátni foglak a Hold sötét arcán ...

16

Szeress kérlekSzeress kérlek, szeress, fonj öledbe engemszeress az évek hulló hangjain átszeresd a fekete füstbe fúló alkonytszeresd mert benned, s bennem él e csönd

Szeress kérlek, a hamvadó álmaid ölénszeress engem hulló könnyeidbe fúlvaszeress a múltad ködében elmerengveszeresd hogy megértük ezt a percet is!

Szeresd a percet, melyben megszülettünkszeresd a mohón ránk leső egetnincs már csak egy percünk, vagy egy fél, de ne bándcsak szeress, csak szeress, mert elemészt a csönd!

Kívül az utakonKívül az utakon, kívül a napokonfeledve fekete könnyeid ízétfuss a kietlen semmibe egyedülüres falak kiáltanak rádüres szemek kísérnek szüntelenüres sínekbe botlasz majd utadonüres tavakba meredsz hitetlen, holüres árnyak cipelik árvaságuk súlyát

Ott várlak majd, az üresség köreibenott várok rád, hol a csönd elsodors együtt folytatjuk utunkat szótlanulnap-embriókba fúrva lázadó szemünka süket szél sodorja álmaink poráts tébolyult hold veti árnyunkat a mélybe!

Hideg percekHideg percek mint könnyek peregnekhideg szemedben álmok remegnekhideg arcok arcodba nevetnekhideg szívek magukba temetnek

Alvadó holdak álma hívAlvadó holdak álma hív fénykörbe fúló távolokbaIzzó éjszakák reménye igéz el mert még hitet ad a szép fényDe hiába, jaj, hiába, elvész az álom, jő az ébredésSivár csöndben vacogunk és nem fon be a szerelem édes titka semOtt basztuk el hogy elhittük a delír-súgta mákonyos igéketTébolyba fon tévedésünk vak jövőbe zuhanó emlékeFeneketlen kútba nézek, ott látlak téged s magam. És sírni szeretnék.

17

MoonlightMinden éjjel feléd sodor, csak várj csak várj a virradó holdraOnnan jönnek álmaink, és ott is fulladnak el ha jő a reggelOlvadó fénye igéz el és kábán futunk a vágy ölelő karjaibaNem tudjuk még, mily vérengzőek a földből kisírt tétova démonokLelkünkbe osonnak, és már mi vagyunk ők, szemünkből kinéznekIsten, ha vagy, mért tűröd hogy így vesszünk el s veszejtsük el egymást?Gonosz vágyainkat öljük meg és vágjuk ki az ébredés késeivelHogy tudnék most szeretni s remélni! De bennem ég a vak kínTéged virrasztlak, s hiányod fon be minden éjjel. Csak várj, csak várj!

VakholdVágyaink izzó teremtője, nevess reánk ezüst szemeddelAltass vagy gyötörj, de ne hagyj minket egyedül, idelentKínnal marj belénk, hogy égjen, hogy fájjon a néma nincsHamvaszd el vak reményünk, hogy ne fussunk a partra hiábaOldozz fel kérlek az átok alól, ne taszíts a fekete mélybeLátod hogy ennyi vagyunk, látod hogy mily kevés ez a „mi”Döfj belénk a vágy késeivel, de ne hagyd hogy hiába éljünk!

Ringj a hold lágy ölénRingj a hold lágy ölénringj és aludj, te gyermekringj és ne tudd hogy mi vármegásták rég a vermet

Ringj a hold lágy ölénringj és álmodd hogy szeretlekringj és ne ébredj soha felhalott szívembe temetlek

HoldSötét szíveken virrasztasz, mintha magad is hold lennél, mely az örök magány szigete fölöttfügg, csöndből öntött ezüst tejjel fürdetve a halott vidéket. Csak a szemek ragyognak, mindenmás az éjszaka dermedő vizébe fúl. Madarak szállnak mint fehér füst, és füst száll, mint alvó,elfeledett madarak megfagyott lelke. És ezer tükör villan a homályban, de már nem kérdi senki,merre az út, és fekete hó hull, lassan mint a hervadó reggelek, a hólyagpapírba burkolt világ halktejüveg-derengése. Fagyott csönd minden.

És itt ismertelek meg mégis, a halál és az idegenség szirtjei közt, itt ébredtem önmagamrabenned, és itt értettem meg mindazt, ami a vak semmibe hamvadt évezredek kútjaiba fúlt, akérdéseket, amiket már tízezer éve nem tesz fel senki,a falakat, melyek harminc évszázad távolából néznek le ránk mindent tudó és mindent értőszemükkel.

A Titok voltál, az Érintés, a Kulcs, amely elvezet engem a Mindenség gyökereihez. S a Hiány iste vagy, a beteljesületlenség, az örök sóvárgás az egyesülésre.S tudom, benned fogok majd elhamvadni is, a beteljesülés pillanatában, amely nekem a halállesz, s a végső megnyugvás. Akkor majd felszállok az ezüst éjszaka sugaraiban, magamba

18

ölelem a tágranyílt holdat, a te szemed, s én magam leszek a hold, rátok nézek és mosolygok,míg ringok az idők vizén, látlak majd titeket izzani és elhamvadni, szeretni, gyűlölni, remélni ésmeghalni. A véremből fakadtok majd, lehulló könnyeim borítják izzó vágyakkal azéjszakáitokat, kigyúltok mint ezer vízesés, megdermedt ezüstfolyam, és megbűvölten álltok afelfoghatatlan, mégis átélt csoda kábulatában, hogy velem egyesülhettek, a MindenségSzülőanyjával; a Mindenség Gyermekei lesztek, az én gyermekeim.Istenem, add hogy így legyen. Ámen.

Gyermek – altató '83Álmodj míg a halál rút petéi érnekálmodban a kígyók szívedhez nem férnekálmodban majd színes madarak suhannakálmodj míg a bombák máshol zuhannakálmodj s a tündérek mind reád nevetnekálmodj míg gyereket máshol temetnekálmodj míg álmodhatsz, simulj a karombaálmodj, mert holnap már rád hull az A – bomba!

Éji dalÉji hang mint kis madáralvó lelkem messze szállmessze száll mert kérdi már:kis butám, hát rád ki vár?

ZöldZöld éjben zöld fák s én rád gondolok mégisÖledben ringok mint a csönd mézből szűrt vizénLassan majd virradó álmodba hamvadokDémon izzik bennem, s mélybe hull az én

Szállj hozzámSzállj hozzámszállj felémszállj belémhívlak én

Szállj velemmesszirekék hegyeköblein

Szállj velems elpihensza szép halállágy ölén

Örökre velem.

19

CarrieBár szólna hozzá egy egyszerű dalhogy köztünk tartsa, amíg fiatalhogy leszámoljon végre a kínjaivala tudásnak, ami csak fáj ...

Gyötrődök a hold alattGyötrődök a hold alattsötét anyánk néz le ránkéj-szeméből halál sütkönnyei a csillagok

Elhervad a vak madárszárnya mélyben izzó füstködbe fúló reggelekhiánnyal telt csengő üst

GabicaGurulj, csak gurulj némán te Hold az éj vizénAblakomban sorvasztom a napot, s a tegnapok távolátBenned ringok alvadó fénnyel a szürkülő kikeletbenImádnálak s a tűnő távolok képzete igéz el mégisCsönd virágzik a néma könnyekkel kivert partokonAludj, csak aludj te árva madár, mert fel sosem ébredünk már!

Holdfénybe fúlHoldfénybe fúl, kit álma megkísértis hogy mi hívja, mi fáj, nem tudja, nem is értia hideg szobrokat hiába kérdicsak futni, csak futni, mindig csak ezt érzi

Ezer éj csillaga mind ébren találjavak hiánnyal mered a sorvasztó magányrakint a csönd hidege, s a torz halál várjakörmeit szívébe mind mélyebbre vájja

Ezer év izzása tette őt sivárráezer év átka nőtt terebélyes várrápedig még menne ő, ha valaki várnáde csak a Nincs vár rá, szíve széthull sárrá

VégtelenségHalál osztozik néma könnyekenhalott szemedben izzó tengerekhalott álmokon zizzenő legyekhalálhold tükrén ringó gyermekek

20

Sírj, te homokSírj, te homok, sírj te szél, sírj te üres időlágy fodrokba gyűrődik szemedben a nincsperceid számolod, míg körbesző a homálys tán örökre elnyel, ez a semmi – katlan!

Ki vár rádKi vár rád az éjben, síró csöndleső?befonnak álmaid, míg kacagsz meredtenhazudtál magadnak, álmodhatsz majd megintpuha baglyok futnak eres szemgolyódonhiába reménykedsz, nem vár már senki rádvirrasztva nézel az idő kék ködébelábaid nyomát a szél tölti semmivels elnyel az éj vize, melyet te sírtál hajdan

Aszaltrózsás csontszirmokAszaltrózsás csontszirmokderengő kék vizevigyorgó halállallelkemet vérzi be

A reményKiterített rendszered az életfüggsz mint pókháló az emberek szívéns a holnapokat szűk marokkal méredarctalan álmokat hintve el közénk

A NINCS – szonettMindent amit érinteszmindent, amiért élszbenő a fekete félelems a hideg rettegés

Mindent amit reméltélmindazt amire várszbefonja hideg kacagásszemedben kihúny a fény!

Didergő ködben járokferritcsönd – virágokbambulnak rám bután

Lépések hada döngkőbe tömböz a csönda fekete hallgatás!

21

Lehúnyja szemétLehúnyja szemét az éjszaka vándoramegkeres hát téged a rettegés démonakilobban szemedben a haldokló fény honaelért hát tétova vágyaid alkonya!

Rád vár márRád vár már szélarcú Gyermeked, a csöndhalálból fogannak rémítő álmaidmég elfoszló reményed árnya is idegenelfutsz a Semmibe, s megzabál a föld

Tompult üstökbenTompult üstökben füstölgő szemekbomló egeken indázó holdakvak koldus álmain kerengő legyekelhagyott tereken kékülő holtak

Huncut kis papagájHuncut kis papagáj ugrál a szemembencsúfos kis dalocskák zsongnak a fülembenwhen you have payed, for your all lifeyou have to cut your neck, here is that knife ...

(Ha már megfizettél az egész életértel kell hogy vágd a torkod, ím itt e kés ...)

SzurokbabaMegfeneklesz a félelem alagútjaiban. Most is ő vár rád.Zizegő homokot hord szemedbe a szél.Sírnál, ha tudnál, de csak meredsz magad elé.És tudod hogy az idő befon, mégse tudsz aludni ...

Settembettem NokkitóSettenkednék alvadó fák közt lompos holdra kacsintva árvánElvesztett álmaim kutatva a kihűlt éjben és halott szemed mélyénTetten érném benned a Holnapot, elkapnám mint fürge kis legyecskétTéged hinnélek a rubintizzású hangaalmák jázminízű öbleibenEltévedtem az idő füstös kútjaiba hullva, és elolvad az életem isMinden mindegy, és egyre inkább mindegy lesz, ahogy hullok a mélybeBéna idők vízesései kavarnak halál – iszapot a szürkülő holnapbanEleven égettek el, a feledés köveiben izzó szemeim kiették a hangyák s a pókokTIP – ben rezgő turha vagyok csupán, egy az éjszaka vert seregei közülTetemem a béna csillagok aszalják a halott csönd semmiízű porábanElvittek messzi idegenbe, s már a rügyező halál fogsorát is elfeledte az időMindenség – izzású álmaim tűzköreivel a békák karikáztak a semmibe.

22

Nincs bennem más, csak egy néma halál – embrió, egy kicsiny kis csöndvirágOmló éjek vackán pihegve, mint elhagyott kiscica sír bennem az időKuvikok tanyáznak horpadt mellemen, szemeim szemelgetik jeges csőrükkelKeserűn folyik ki kezemből az élet, tán mert éppen az epémet markolomIrtózatos bömbölés helyett csak vékonyka hörgés szakad ki torkomonTépett perceim oldalognak sunyin a tévolygó homályba, itthagynak engemÓ te kínok rügyező korbácsa, tépd ki szívem, mert én nem érem el!

Eleven égettek el, fekete hamuvá átkozott szívemben, egyedül a csönddelTonnás vasat áztattak agyamban, lelkemet felszögezték sikollyalTitkokat súgott a szél, míg beleptek a legyek füstös kék kacajjal

Sötét tükrömSötét tükröm hullámos lettmint a hullámzó életemíme így lüktet bágyadt fényedsemmibe hamvadó szememen!

Kéken erezett holdKéken erezett hold, a gyermeki álmok elomló vizei felettaki már csak tűnő árnyék, s akit már a csönd is elfeledettmégse húnyt ki fénye, átragyogja a sötétlő évek repedezett kérgétijesztő vágyakba tölti a halálos szépségű éj sűrűsödő mérgét

LontanoLassan merül el szemedben halott éjed vak világa te árva kísértetOlvadó álmok árnyéka inog a rezzenéstelen sínek talpfáin vacogvaNincs itt e csönd se mely halott bábuid hamuval takarjaTorzuló világod erővonalait egyre furcsább démonok hálózzák körédAkarnál kitörni, de nem tudod merre, bárhová nézel is magadba sietveNem láthatsz mást, csak a kitekert szörnytorzók szőtte bús éji képeketOsonó távolokba fut üzenetük, s te elveszted magad a tündöklő habokban

SivárSivár csöndben sóhajtok szüntelenIszony kap el minden rezzenéstőlVonzások árnyéka vetül rám hirtelenÁlmatlan izzások hamvába fulladvaReménytelen vergődsz bennem te idegen

23

ÉVSZAKOK

Avas tavaszSárgán csorog a hollók szemén a kéjhervadt kínok ködfátylától ne féljavas holdból rügyezik fel az éjhabbal teli csöndkút sose mély

Böffenő nyárSárba böffen csontig rohadt lábamrepedt napra kúszik fel az éjhideg ver ki mint egy zord kriptábanhalott szemed mint a sír oly mély

Bőszült őszBőszen tépi fáimat a szélrossz agyamban gyilkos kés metéllompos, bús hold halálról mesélhiányból sző csöndfátylat az éj

Ragyás télRagyásra verte a hideg a szörnyfákatfagyott genny csüng rossz arcom helyénvicsorgó agyvelőm ordít mint egy állatjeges fémtüskék lövellődnek belém

24

NAPSZAKOK

Veszett hajnalSíró halál rügyez a homálybansíró fák közt ömlik szét a szélsírba hulló álmok közt a tájbanhabzó nyálú, veszett szörnynap kél

(Ez egy atomrobbanás hiteles leírása!)

Tomboló délDelelőn tomboló nap ölel magábaaranyló fényében felolvad minden árnyde ne hidd, hogy eltűnt minden szakadék is:elnyelnek, jól vigyázz, ha elvakít a fény!

Lustán folyó délutánLustán folyik, árad a délután folyamjaelringat mindenkit, kit nem köt már a létmagasság és mélység oly egyforma nékemmint a messzi csendben tovatűnt remény ...

Leomló nappalokHamvadó homályba omlanak napjaimpergetem az idő nincsízű perc – vizétkilobbanó egek távolába nézeksárba fulladt jövők halott szeme igéz

Testetlen estTestetlen lebegek halálholdam tükrénzsongító távolba röpít a végtelentán az álmok partján kiköthetek megints angyalok vezetnek át az életen ...

Dermedő éj

Éjbe dermed lassan bús életemcsak az éj perceit méri már a létlassan majd egy másik életbe ébredeks vonszolom, míg bírom, a sok sötét igét ...

25

Kék tóban fehér könnyKék tóban fehér könnysárga szíved csöndfüggönylilán alvad zöld szemedezüst holdat ér kezed

Bíbor démon rámnevetbársonyra hullt vér hitedcsöndet szőnek asszonyokzöld szemükből sár csorog

Hó – asszony csöndszemeHó – asszony csöndszemelilán izzó gesztenyeárokba hullt kék madáralvó szívem másra vár

Jeges tóban tündökölszizzó késsel majd megölszvirrassz bennem csöndvirágfüst – agyamban lárva rág

Arany napok ringanakzöld tükrökben száz alakholt városok füstje ringvérző nyár és rozmaring

Kőteknőben kővirághulló ezüst csöndbe zárszemedben már senki sincszord mocsárba fúlt a kincs

Ezer tóra hull a fényszéthull szívem nincs reményodvas gombák konganakposhadt tóba fúl a nap.

Ébredésed késikÉbredésed késik, s mind messzebb sodor az üszkös áradatjöjj hát velem, hogy együtt szőjük tovább csöndből az álmokat

Tán a sötét csöndTán a sötét csönd partjaira von egy elkésett hívástán elcsípek még a kásásra fagyott éjben egy üzenetettalán csak ki kellene nyújtanom a kezem, hogy megérintselektalán csak hinnem kéne, vagy újrakezdeni az egész életetde a keserű szél kacagása felriaszt megint e méla merengésből

26

Shiroi SenshimateSötétlő éjem sűrűjét szövöm a hallgatag falak alattHalálba hamvadó álmok partjain futunk hidegen virrasztvaImáim a szél hordja szét messze a dermedő éji vizekenRiasztó, rőt rettenetet fonva a madarak elhaló dalábaOmló vágyak szürke ködében hallgatom a mind távolibb hívástIsten voltam talán, s mégis elhagyottan nézem a kihúnyó fényeket

Sivárabb már a lét, sötétebbek az árnyak s az álmok a szemembenElfoszló árnyak után futok s csak nézek utánuk döbbenten s hitetlenNem hallva mást, csak a süket Styx dobolását megbomlott fejembenSuttogó neszeket a vergődő éj partjain, egy idegen létbe meredveHalál nélkül virrasztó fehér virág lettem az istenek néma ölénIszonnyal erezett szirmaim hullatom a feledés nincsízű éjjelénMind kevesebb a perc, mind több a rémület, a sivár várakozásAtommal terhes napok jönnek, veszett démonok lesnek acsarkodva miránkTűz tör elő a homályból, de lehet hogy az életet hozza e hajnalEleven fényekkel telik meg a bús éj, s felvirrad egy új nap

Időből kihullt életedIdőből kihullt életed partjain virraszthatsz egyedülmíg halk percekből csöndet sző köréd az éjszaka árjabetonná kérgesedő szavaid s tetteid a múltba szögeznekkifalaznak a létből, s mint elhagyott gyermeket löknek a homálybakitaszított árvaként tévolyoghatsz tovább a dermedő űrbens remélheted még. míg meg nem fagysz, hogy van miért élned.

Feloldom a holdatFeloldom a holdat ha kékülő távolokba ejtem bús szemedbentiszta fénnyel ragyogja be a sóvárgással becsüngött rémülettermekethol riadt madarak károgása vegyül az éjszaka hangjai közés halált lehellő taplók illatából sző dalt az esti szél

Mocorgó bábukat ringatszMocorgó bábukat ringatsz a szívedenidegen létedbe zárkózol vacogvasírásod az éj fonja a halottak hajábamegdermedő álmok tükrében dideregsz

HályoglepkékHályoglepkék virrasztanak s én égek benned nélküled − árvánÁlmatlan osonok alvadt gombafelhőbe bújva vicsorogvaLassan mint gyertya olvadok és szétterülő fényem a csöndbe szédülYolla óta egy év telt el, de még mindig egyedül merengekOmló éjeken fürdetem a holdat alvadó kék szemedbenGombák rohasztják szét testem, ellep a belülről kiáradó csöndLiábe – dió se ment meg engem, forró drótok fütyülnek fülemben

27

Elégek érzem, mert konok mérgét felém nyújtja az időPoshadt tóba fulladt lelkem nem emeli fel soha senkiKeserves rohadás jön rám, a piócák még a húst is lezabálják rólamÉnekelek mégis, és csontjaimból építem fel a Holnap Bábel – tornyátKi sem irthatnak többé engem, mert az Idő szívébe fonomkitéphetetlen gyökereimet!

Üres kínokÜres kínok sivár pocsolyájabenned virágzik a halál érintésealvó démonok közt osonsz a léthatárigés hurcolod tovább a halottak álmát

Puffanó fekete tóba fulladokPuffanó fekete tóba fulladokbefonnak a halál fekete húrjais csak kacagnak, kacagnakfelettem az ölyvekhideg nyál indázikgyűlölő szemükön . .

Iszony tölt elIszony tölt el, mint fekete vízeséssírva ömlik belém tízezer néma készizegve hull a hó, mint méla rettegésnincs – szavakban izzok, mint e rút levés.

Jönne jönne immár, a Kormi akit a szív vár ...

Karmikus szálak szövődnek lassan az idő érintésébe és osonó csöndjébeOmlatag puha álmok felhőibe burkolt üzenetek áradnak felémRémülettóba fulladó sikolyok ezek, melyek nem jutnak el a tudat küszöbéigMerengő éjeimen is csak sejtem a döbbentő igékbe burkolt lényegetIramodó nappalok s elfoszló éjek kavargó ritmusába börtönözve ringunkTévolygó gyermekként a titkok útvesztőiben botorkálunk vakon s kábánAlvadó vágyak tavaiba kövesednek a tegnapok áterezett rémületkristályaiKiüresedett szemünkbe szitálja az értelmetlenségből őrölt homokot a szélOstobán tékozolt napjaink romjain mélázunk merengve, de hiábaReménytelen a hasztalan minden cselekvés, csak tétova körbentipródásEngesztelhetetlen démonaink egyre csak követelik maguknak a mindennapi vértNemlétbe süppednek a tervek, a vágyak, az álmok, s marad a múltOszthatatlan kövekbe fagyva, csöndbe préselve az olthatatlan tűzMegdermedt lapokra írva a valaha élő és vérző történelem árnyaAtomfenyegetések árnyaiból szőtt rémítő mindennapok fullasztó poklaTonnákban mért idő, a halál másodpercmutatóinak árnyára szögezveTízezer sikoltás mint kitagadott lelkek elfojthatatlan, égő jajszavaAlattomos csendhálókban vergődő álmok, árnyak, gyermekek és üzenetek ...

28

PoszteríaPusztulások partján tévolyogtam eddig, mint süket gyermek a labirintbanOszló tetemek közt botladoztam a remény piciny virágát keresveSirattam a semmit, az üresség szemgödreibe lökött halott madarakatZizzenetlen szélben álltam árván míg a halál hegedült a kövek felettTonnás szikláknak hittem karmám törékeny kavicsait, áttetsző kagylóitErezett szívükben egy mindenség lüktetett, az életem s a hiányom tükreRagyogva áradt belőlük a Hívás, a tisztaság és szépség ígéreteÍgy hittem legalább, de még ez is szebb volt, mint a szürkék hamisságaAnyagba süketült rabok ők, s még én, a Gyermek, én siratom őket . .

Rázd fel te bús AtomRázd fel te bús Atom, rázd fel a világot de rögtönkisebb rúgástól a pillája se rezdül ennek az ájult dögneksüket álmaiba temette magát, s asziszi, nem lesz Ébredésreméli még hogy nem kell tükörbe néznie, saját üres szemgödreiberemélheti, de hiába, a Nap se bliccelheti el a hajnaltígy hasad szét az ég, s bús tojócsövét lelöki majd a mélybeaz új életre nemző Neutron, a süket Földanya felmagzó hitvese!

Szandi szívem virrasszSzandi szívem virrassz, a Hiányok Partjánüres percek szövik az időt bús melódiáváalvadó poklok füstszínű egén hervad a világárnyéka szélvész, és élete a zord magányTündöklő egén a Téboly hiányszeme süt veszettülerezett golyóján a Hold és a csillagok fénye táncolÁlmaim mint halott madarak puffannak a földönvergődnek még mint én, és nem emeli fel őket senkiCsak a Halál pillekönnyű érintése oldozza fel őketa zord jövő szétfutó sínein közeleg az Ítéleta felbomló lét sarába fúlva várjuk a Végső Számadástez az utolsó kör, szívem, de ne hidd hogy nincs Feltámadás!

MegmérszMegmérsz, kiszabadítasz, lemetszelszorongásod tájfunok magjafekete életem fájára szögezels nem zúg már más, csak a Halál Hangja

Lehulló távolokLehulló távolok fátylait szövöd, arctalan lepkék kacagnak veledhomályba hulló szemeid partján, fekete lovak és madarak legelnekelfoszló életed felhőibe fúlva, halott napok zuhannak a mélyberügyező halálról tépsz levelet, s azt teszed a megbomló fekélyre ...

29

Félig járt utakFélig járt utak hálóiban vergődünk, kábán, elfeledve,félig sem sejtett titkokat űzünk, félig sem élt életek ölénfélbehagyott érintések, széthulló kapcsolatok, elernyedő kezekerőtlen mosolyok, nem hitt és meg nem élt igék s ígéretekelomló szavak, elfeledett nevek, a vak semmi sodrába fúló idegenekkavarognak a semmi tükreiben, s lehullnak lassan a nevenincs homálybamíg fel nem oldoz az ébredés, egy ragyogóbb lét tündöklő virága

Priórela Klóza (Zárás előtt)

Pusztulások partjain imbolygok megint, s a szélbe csavart lámpák dideregnekRémület – hóval takaró tél közeleg, s az atomig még ki tudja mennyiIllanó álmok kísértéseiből vergődök fel minden nap, de mindhiábaÓrák szövődnek évekké, s körémzárulnak eltéphetetlen téboly – hálóiRemények partjain ácsorogtam hiába, s kihúnyó fények alatt vacogvaElsiettek a hajók a messzi őszi szélben, s lám ittmaradtam árván megintLassan de biztosan kővé dermed bennem a csend, a halál szikláiváAlvadó szememben kacsintó holdak távola igéz, és elsimul lassan a habokban

Kábán ténfergek át az életen, mint megrészegült gyermek, elbűvölveLopakodó csöndben virrasztom át az éji homály megújuló rémület – képeitÓvnak a madarak, míg halk szárnyuk zizeg át a lepergő percekenZord fenyvek várnak már, az új télben csontvázzá kopaszodó árnyakAludni mennék már, de míg a karma sodor, nem hullhatok a mélybe ...

Íccsen evri déjzÍme hát a csönd hull megint, halk szemeit szemelve a tűnő napoknakCsikorgó télbe dermed minden lassan, ahogy fordulunk a sötét oldal feléCsontokból emelt pagodákban mondanak imát a démoni fekete lámákShort stories közeleg, s a beléhurkolt időben vergődő szerencsétlen lényekEmésztő álmokban siratnak engem a vertízű éjszaka suhanó tündérlányaiNincsízű könnyeikben ragyog a bús éjszaka, az elomló varázs, s a kísértetek álma

Eleven fényekből fon majd partokat a virradat, hol kiköthetek megintVonzanak bár a mélységek, hullani minél előbb, és nem érkezni meg sosemReményeket és vágyakat ködlő álmokká oldani, emlékezettelen, süket merülésbeIstenek sírjára hullni ott lent, sírva kiásott csontoknak könyörögni halkan

Démonok sírnak az éjszakában, valaha élt, és most kísértetté átkozott üldözöttekÉneklik a halk hold alatt az örök dalt, az örök hívást és ígéretetJöjj csak velünk, jöjj hamar, hív a hold, szállj velünk a messzi végtelenbeZord álmaid csitítsd el végre, oldódj fel bennünk, add magad az éjnek ...

Üres szemmelÜres szemmel ringatózom és énekelekés sírok és nevetek és csak nevetekés nézek rád, és mégse látlak tégedmert már csak Ő dalol bennem, a méreg ...

30

Álmodj és ringjÁlmodj és ringj, meredj az éjbehidd hogy még vár ott valaki tégedmíg szemed a semmi kútjába nem téveds el nem nyel az idő, a csönd és a méreg ...

Dalolj te drogDalolj te drog, dalolj az idő húrjain részegen bennem s az éjbenhull rád az idő vak hamuja, álmod üres, démonaid szeme ébenálomba ájul a táj, az idő tengere zúg, csak hajód fénye ég s csak te vagy ébrenvirraszd át a zord életet, míg meghal a téboly, s a világ egy jobb létre ébred.

Zuhanj te holdZuhanj te hold, vak pályád körein, mind messzebb e sivár partoktólmérd ki az idő szívverését, feszítsd ki húrod hol halál és csend honol

Halnék ha tehetnémHalnék ha tehetnémsötét vízesésbemennék ha mehetnékreményből szőtt fénybe

Nincs hova menjekNincs hova menjek, ha már halott a világ, és minden virágagörcsbe ránt az idő, bezár a sötét, és keserű magányba

Hiányod árnya sírHiányod árnya sír az éjben,elmennék, de jaj, hová, ha nincs hová visszatérjek ...

Szivárványszínű éjSzivárványszínű éj hóleple ragyog halálizzású, sötét szemedbennincsillatú álmok honába idézlek csöndbe hamvadó kikelettelamíg csak élek, szívemben élsz te is, sorsom hálóiba fontalak örökre ...

LidérclegendákHa nem marad más, csak egy kusza tekintetektől villámlófekete csontkagyló megdermedt életünknek, egy kékeslilacsöndóceán fürkésző szemünknek, egy fonalasan széthúzottezüst időzárvány kettőnk közt kifeszítve – kimondom neved.

Ha már nincs megosztott végtelen, csak egy fekete kristálygömblebeg a vizek felett, benne az elhajló vágyak foszforos fényei –létrehívlak álmaim torz semmijéből.

31

Ha már beszőttelek a mindenség ködképeivel, ha már nem leszköztünk híd az örökkévalóság – magambazárlak.

Csontbuborékaidon mint ezüst fonalat, átfűzöm a Holdat:a halálos reményedet.

KóanÓ harmat, én aranyosomvárj míg nyomorú életemtűnő vizedben megmosom

Illés Gyula: A májSzikla meredélyén fölfelé húzomGigámra kötött hatalmas terhemet!Lilára vált már bűzlő húsomAlkohol marta a múltba nevemet

Alkohol marta ronggyá riadozó álmaimSzörnyek tanyája lett agyam hirtelenMászhatok már az égig, semmit se találokNem lakik már sehol ezerszer meggyilkolt istenem!

Bűnöm ez a teher, ezer – ezer üres üvegRozsdás drótkötél szálkája ütőerembe vájLángot vet még egyszer a férgeket szülő szemüregS mielőtt a tetőre érnék – mélyberánt – a MÁJ!

Drága szívemDrága szívem, ragyogj szépenlégy Napja a Mindenségnekadj hitet a sötétségbentündökölj a messzeségben!

Olvaszd fel a jég – világotteremts fákat és virágots kik a csöndben dideregnekadjál nekik tavaszt, álmot!

Ez a világ bukni készülfeneketlen tóba hullnaha nem lennél, már rég a pokolrémes uralma tombolna!

Nyújtsd hát ki a kezed értükne hagyd veszni lent a mélybenami szívedet kitöltiaz nekünk a fény az éjben!

Légy napom az izzó égenlégy a mérhetetlen fénylégy biztos pont sodró szélbendrága Verám, tündöklő remény!

32

Szuna no onna (Homok asszonya)

Sírj te homok, sírj te szél, sírj te üres időlágy fodrokba gyűrődik szemedben a Nincsperceid számolod, míg körbesző a homálys tán örökre elnyel, ez a Semmi – katlan!

Hiába már mindenHiába már minden, halott kicsi madártört gyertyák csonkjai merednek ég felészép szemed fényei kihúnytak, hát ne várjhiába is várnád vakon az ébredést

Hiányod árnyaHiányod árnya sír az éj vizénnem szerettek, hát nem is vagykihűlt csillag a halott homálybankitépett magzat vad szikén

Ennyi vagy s még ennyi sem, add magad az éjnekhazudtál szüntelen, hullj hát a mélybealvadó szemeddel tekints le, tudod hogy nincs továbbhalottak puha álma majd néked enyhet ád ...

Poszterila Dorma Psila Szfinx (A Szfinx – álom után)

Szomorú, fekete pálmák, mint azon az estén, mikor a csöndfekete kristályai nőttek a szívemből, mélyről mint az idő kiáltása,mint eltemetett madarak fekete éneke.Mert Ő állt fölöttem, és könnyezett, és könnyei fekete semmi – tóba hulltak,és a csönd fekete kásája fájdalomból szőtt égő halakkal telt meg.És Ő csak nőtt, növekedett, fekete hajamint az éjszaka hideg bronzleple lebegett a kacagó szélben.Árva volt, mint a gyertyák, melyek csonkig égnek,mint üres szobában csendesen ellibbenő fekete lepke – pernyék.Mint én. Csak a szíve volt eleven, melyben régi világok izzó titka lakott.De ezt még nem tudta senki, és Ő is csak sejtette.Virrasztott, virrasztott minden nap, minden éjjel,mert éj volt neki minden nap, hideg gomba – rettegés,a világ – éjszaka fagyott üvöltéssel telt hideg márványkelyhe.Csak azt tudta, hogy várnia kell, nagyon kell várnia, várnia.Akkor is így várt, amikor ráakadtam, fekete pálmák ésvacogással telt jégligetek mélyén, így ült a semmi hideg ágai alatt,és így nézett a vöröslő éj üres szemébe.Nem rám várt, nem. Az élet nem ilyen egyszerű.De akkor ezt még nem tudtam.

33

Sírnék mint egy gyermekSírnék mint egy gyermek, az idő köveibe hűlvehalott világok sírjára rogyva, magamba merülvesötét hiánnyal erezett csöndbe hullanék halkanvilágok tükre a szemem, álomba – haltan

Kraila keuna kosimaKraila keuna kosimaenla tomb ojla mundoemmorda sztellonyi kosiraNaimirzenx, enkisze dormando

VilágtükörEgy millió darabra robbant világtükör cserepeibe hűlve égtünkmindannyian, aztán az éj hidegét szeltük át keskeny csíkot húzvavégül elenyésztünk a csönd bitumentavában egy utolsó sercenéssel

Kóan 2

Ó éj, vak létem tündöklő virágacsak várok rád, míg vonszolomüres szívem a napok sarában

Zsemaí (Imádlak)

Zizzen az éj puha selymeSzép szíved fekete homályánEleven fény hűs szemedbenMámorok iszamos oltáránAlvadt vérrel hintelek beÍgy várlak a Semmi Árján

Dylan Thomas: Tombol a holdTombol a hold, viaskodom, de nema gőgösöké, amit éjszakacsapzott lapokra írok, sem pediga felszálló halottaké, kiketmadárraj és zsolozsma rejt el;csak a szeretőké, kik húnyt szemekkelminden korok bánatát ölelik,akiknek fizetségre nem telik,nem is látnak, övék művészetem.

34

Nem is azokhoz szólokNem is azokhoz szólok akik fényben fürdenek, vagy azt hiszik magukrólhogy ez az élet napos oldala. Hanem azokhoz, akik mint én, csak az éjszakábanlelnek menedéket, akik önmaguk elől is menekülnek, mégis kiolthatatlan lélekkel,melyet csak az üres világ üres felszíne tagad meg, de a mélyben a csontok együttsírnak vele, a behamuzott réteg alatt, a soha porrá nem tiporható, soha el nemfeledhető csontok, kövek, valaha élt hitek és remények, vad álmok és gyilkos,tébolyító, őrült vágyak mélyvizei alatt remegve hallgató, mégis figyelő igazi emberi szív és lélek. Nem azokhoz szólok akik csak a pofámba vigyorognak a nappalok színpadán, hanem azokhoz, akik az éjszaka fenséges csendjébenújra megszeppent kisgyerekké válnak, a Titok előtt, önmaguk előtt, ezerszermegtagadott, el mégsem feledett istenük előtt. Akik még tudnak sírni is, tudnakfeloldódni, s tényleg akkor amikor senki se látja őket, hogy holnap újra páncélba,vértbe öltöztessék a szívüket, úgy menjenek a mindennapi tiprómalomba,mely embert és lelket őröl, húst, vért, csontokat habar iszonyú péppéaz ördög eledeléül!

Szó londela csjella (Oly távol az ég)

Szivárványt ígértél nekem istenem, nem ilyen dögletes partokatZölden izzó mindenséget, virágaikban ragyogó titkos üzenettelÓriásnak álmodtam magam, egy törpülő lét hamuszínű ölén.

Lassan eszmélek fel, s amit látok az egyre iszonyúbb és vadabbOrdasok közt botladoztam, a mind égőbb gyűlölet lidércszemei köztNincstelen koldusként még azt képzelem, hogy a világ figyelme feszül rajtamDémonok ellen vértezett fel e hit, egy jobbnak hitt világ ragyogásávalElfeledtem lassan, hogy veszett kutyák közt lapulok meztelen s dideregveLestek bár rám elegen, nem ügyeltem eléggé a riasztó jelekreAvas hold takarta el arcom, s árnyékom felett a sötétség legyei zizegtek.

Csontokból épül a híd, vérből és húsból dagadó folyam felettSötét éj vonszolja gyászos uszályát a vacogó holnapokba hűlveJöjj hát te vad jövő, jeges pengédet szorítsd az idő szívénekEleven sikolyok fátylait tépd szét, hulljon mélybe az üszkös áradatLobbanj ki vad fény, húnyjatok ki csillagok, csak te ragyogj az éjbenLángoló méhed szilaj gyümölcse lesz egy új mindenség magva s gyökereAmíg csak élek, benned ragyog hitem napja is, Ammala Holla!

Hazugság – homályon feszülő tébolyhálóHazugság – homályon feszülő tébolyháló volt eddig sötét életemnémán darált az idő üszkös árja a vad folyam felettnem hittem hogy mily kevés, melyhez oly nagyon ragaszkodom árvána múlandóság ködárnyai feledtették velem, hogy miért kell élnemde széthullt a ködkép, széttépte az eredendő tudás tiszta fényeTannikám, mindenem, öleld hát magadba árva kis létem!

35

Vlagyimir Majakovszkij: Vagyok a gyötrelmek szíveVagyok a gyötrelmek szíve:bárhol fakadt a könnyek árja,felszögeztem magam cseppjeire ...

Kilobbanó szemekKilobbanó szemek köldökén ringok veled, sötét tüzű éjbenhamvadó tegnapok porába hullva didergünk át az éveken ...

Maradt-e a hamu alattMaradt-e a hamu alattcsillagfényű gyémánta győzelem mementójaként?Óm Mani Padme Hum!

Álmodni hív a hűs halálÁlmodni hív a hűs halálálmodni kéne, menni márkilobbant bennem már a nyárelszállt az élet, messzi már

Álmodni vágyom szüntelenmind nagyobb súly az életememésztő kín az értelemkilobban messzi tengeren

Eniaj ella furu (valami a múltból)Te is a magány foglya voltál, kihúnyt tekintetű kicsiny pillangó,kit odaszegeztek az idők tükreire, halottan mint zizegő falevélaz erezetes Mindenség szívén. Egyedül álltad ki a próbát te is, mint én ...

Te is az idő foglya vagyTe is az idő foglya vagy, érzem. Sebzett madár a félelem útvesztőiben.Mitől félsz? Mi elől menekülsz? Szemedben sötét kígyók úsznak.Ez a zsibbadás éppen téged idéz, ólomfüggönyökbe burkolt piciny csöndvirág,nevetsz, ugye, míg olvadt almáimon higanyt villant a tétova napsugár,benned látom forogni a démonokat, ördögi szemekkel lesnek ki a tölcsérekből,elszédülök, elhagy minden erőm, elsodor a jeges hóförgeteg. Ne hagyj el!Arcod kiüresedik, már csak az árnyéka zizeg a sárga avaron, megették a hangyák,igen, ott nyüzsögnek a levelek közt, és szemgödrükben az idő vicsorgása lakik.Belesüppedtél a földbe, elloptak tőlem a bogarak, szétszedtek,bogár – bendőkbe fulladt sárga mosolyod ...Kövek közt futni, míg kacagva űz a démoni csönd, fülembe ül,és már ő vagyok én, ő ural engem, futni a repedt nap bíbortócsái közt,az ég kifordult bádogteknő, ezer lukon ömlik rám a hideg ammónium,és megfagyok, már üveg vagyok, már csak a szemem fut tovább,üvegből öntött csengéssel borít be a táj, a köd – végtelen ...

36

A csend szíveA csend szíve álmodó virága te szíved kinyíló végtelenaz én szívem remegő bogárkas a te szíved bennem a csend virága

Nézz szembeNézz szembe az üszkös ürességgelnézz szembe azzal, mit vártál és reméltélemeld fel a fejed, a porba leomlótnézz fel csak egy percre, a tündöklő Napba!

(és soha többé áradást, pertye ...)

Csonka vízbe fúltCsonka vízbe fúlt planéták izzanakalvadó tengerek vizében messze ringvakon szőtt álmaid porába fúlt hajóds a sóvárgás kövein zátonyra futsz megint . .

Ded nissza niolla tuango! (De hiszen ez egy szomorú dalocska!)

Ringatózom a semmi árjánRingatózom a semmi árjánringok az idő lágy vizéna Semmi tölt ki most valóbanhalott álmok, s a Semmi – én

Ringok a semmi üszkös ágánaz évek, a vágyak mélybe veszteknézem a felkelő semmi – holdatvak tükrén csillagok fénye reszket

De mire szemelt ki engem Isten?Mire jelölt ki, és miért?gyermekként tudtam, de már késő,hallgat a mély, és nem mesél.

S ott remeg mégis minden ízembena karmikus háló, a nagy titok:átárad rajtam az örök hívás,s visszahív fájón a sok halott ...

Nem vagyok tükre senkinekNem vagyok tükre senkinekálmom csak a mélységek mámorafelolvad életem keserű füstbenelért hát a lét tündöklő alkonya

37

Beomló kutaknak mélyére hulltamnem lelem a tűt, mely felfejti a varrástistenek sírjára hajtom le fejemetfeledve minden, a csillagok s a vallás . .

(De talán még nincs feladva minden!)

Álmatlan sirattadÁlmatlan sirattad vak éjed árnyaitálmatlan kövezted múltba az életednem volt veled senki, ki megért és bíztatnakövekbe temetted halott kis lelkedet

Vak csöndbe falaztad mindazt mi te voltálelsüllyedt már minden, fekete iszapbas ott csillan meg néha, bús tükre a mélynekha egy könnycsepp fénye hullva beragyogja . .

Mit remélsz az éjbenMit remélsz az éjben, hervadás virágahajdani életed tükrei kihúnytaksötét fátyolt sző már szíved köré a csönds elfelednek lassan a tegnapok porában.

Zölden izzó dal, édesebb a méznél,gyermeki szívedben tán arannyá érik,de elsüllyedt rég a tegnapok temploma,s ma már csak pincékben ragyog a bús fény.

Hiába már minden, halott kicsi madár,törött gyertyák csonkja mered az ég felé,szemeid fényei kihúnytak, hát ne várj,hiába is várnád vakon az ébredést ...

Aila Madre HollemattaAila Madre Hollemattakinsze millala renattaadormanta vairatannagívaminla szíla amma!

(Szeretett Anyánk, akit már annyian várunkezer kín ablaka minden újjászületésimádnivaló Mindenség – forrásadd nekünk az eredendő erőt!)

38

Gyermekként vártamGyermekként vártam, hogy kiszólíts a mélyből, és nevet adj nekem, melybenárnylétem teste elhamvad, és tetszhalott lelkem kiemelkedhet az üszkös hamubóla fény felé. Nem tudtam hogy nem ez az élet, melyben nem lehetek, csak koszoskis utcalány, vagy kitaszított tébolyodott, nevetség és gyűlölet tárgya. A halálárnyléte volt ez, belátom. Te adtál nevet, te adtál életet. Vágd el a köldökzsinórt,pattanjon szét ez a védőburok, dermesszen jéggé az éjszaka fagyos lehellete,a pőre csillagok hideg héliumtava. Elég volt a rámrakódott iszapból, a koloncossúlyból, mely a mocsárba szögezett. Elhamvadni egy pillantás metszőatomfényében annyi, mint átrezegni a mindenség lángoló tükreibe, annyi mintbeteljesedni, a millió éves ígéretet, melyet embriókorom óta hazudnak nekem,végre tisztára mosni és betölteni, egyszer s mindenkorra. Meglelni az utakat,egybefogni a süppedő árnyakat, összegyűjteni a fényt egy aranyló hajból szőttkosárban, és reményt osztani ott, ahol a halál dögletes hallgatása tölti be a teret.Annyi mint villámló kövekbe sűríteni az istenek magvát. Dacolva szembeszállnia jövővel, az istenvertével, amely soha nem akar múlttá válni, nem akar atávolságok pillanatbuborékába veszni, örökös horizont, mely messze fut.Mind távolabb, és mégis mind közelebb, hisz én vagyok az,és csak ennyi vagyok valójában.

Elfeledtem márElfeledtem már az éjszaka illatátholdfényben fürdő fák suttogó, mély szavátmélybe hullt a minden, tündöklő éjen átelnyelte már a csönd sok bohó csillagát.

Kioltott fényeken ringok a csönd vizénhiányból szőtt fátylát sötét hold hinti szétnincsbe omló évek partjain zsong a széleltemetett álmok zord titkáról mesél ...

IzabellaImádlak te drága onnaZanza – tóba süpped lelkemAlvadt vér hull zöld szemedbőlBamba csönd vár újra engemElvesztettem omló álmomLassú tűzbe hull hiányodLélek – füstben ringó vágyakAlattomos csönd – virágok . .

Hax: VédőbeszédFáklyád nincstenyered ürescsak a sóvárgást hallodcsak a fák zuhanását.

39

Megmérsz, kiszabadítasz,lemetszel,szorongásod tájfunok magja,mégis,az éjszaka kőtömbjei közéépíted a fény kapuboltozatát.

Békarágta csöndben izzokBékarágta csöndben izzokbezárt ajtók előtt sírokhallgatom a tompa csendethalott álmok mint üzennek

Üzennek és elsuhannakkútba madarak zuhannakeltemetnek és itthagynakkönnyek dermedt csöndbe fagynak

Fájó hangok itt remegneksápadt fények dideregnekkis remények hitegetnekelhullnak és elperegnek

De én mégis itt virrasztokkomor álmokat hamvasztokhallgatom a csönd sírásátmíg a percek a sírt ássák

Ki mondja kiKi mondja ki a percek értelmétha lágy redőin lepkeként libega fekete rothadás gőzölgő leprájas szívünkben mint féreg, a fekete csönd rág?

Perdites (Elveszettek)

Poshadó állóvíz lett életem tükreElnyelte álmaim búsfényű gyöngyétRiadtam meredek néma homályábaDideregve fázom omló méla partjánIstent szólongatom magányom zord ölénTitkait betűzöm csillagok porábanElveszetten hullok Nincs – karjai közéSemmi – párnájára hajtom le fejemet

MélybevetettNe hidd hogy kihúnytak a csillagokletűnt hitemnek vak poránne hidd hogy elfelejtem valahamindazt mi voltam hajdanán

40

Ne hidd hogy mélybehullhat mindenegy eszelős, vad, hideg éjjelenne hidd hogy halott miben hittems ne hidd hogy elemészt a félelem!

Nem folyt még ki a Nap tüze, vére,bár megfáradt kissé, még lobog talán,s az időt a csönd hideg könnyeivel mérem,mik dermedten csapódnak magányom falán ...

Árva szélben izzó gyermekekÁrva szélben izzó gyermekekegymáshoz csapódnak mint kicsiny pihékvilággá szövődnek a nagy áradásbanhogy tovább játszhassák a sok kis mesétmíg a Hiány lángralobban bennükelhamvasztva létet, időt és életeta karma szálai porrá hullnak széjjelés ami megmarad: Tündöklő Tiszta Gyöngy ...

EtensimataTündöklő drága Fény,Tündöklő kicsi Gyermek,Hiányvilágok áradásaSemmi – kutakra nyíló vermek,mit ér ez az egész?hová vezet az út?s van-e út egyáltalán?Széttörtem tükrömetelhamvasztom sorsomate hazugság – világraörökre nemet mondok.Ha nem marad más, csak ez,nem kell többé semmi,nem kell a csönd sem nekem.

CsöndIdegen éjek csendje várelsodor messzi üszkös ártávoli fények hívtak hajdanfekete szívem már csak sár

BékeKilobbant álmot ringatópiciny virágok illatátdögök bűze váltotta fels elolvadt minden, mi várt

41

FényPiciny derengés sejlik felott túl a messzi éjszakántalán a hajnal fénye ezde hát nélkülem virrad már

Nem számít semmi márNem számít semmi már,elpergett ma minden,már csak a Senki vár,elfeledett szirten.

Várja a Nincs – hajóta Nincs – kikötőbepedig már nem köt ki,csak a temetőben . .

ÁrvalányKilobbant minden napsugárárvalány áll a szirt fokánhalott árnyak kavarognaklezárt szemhéja színpadán

Fekete csend, csak mi hallike súlyos kőszempillák mögötts vérben ázva lassan fölkelegy halálhold a szirtek fölött

Mindent, mi egykorMindent, mi egykor bennem élteltemettem mélyen a szívembenmindent mit ember hitt, reméltelfeledtem már és elvesztettem.

Nappal és éjjel oly sivárköreit rovom az üres végtelenbenzord sötét ölén a Semmi várdidergő vacka kis életemnek.

Az üszkös ürességAz üszkös üresség síró szemeibe nézekkábán és meredten, mégse látlak tégedcsak a hiány sírása hallik, komor vízesésbenmélybehullt álmom virraszt, de már azt sem érzem

42

Vár-e még rámVár-e még rám jó is e világbanvár-e még rám csodás szép reményvagy már csak a halál virágai várnaksötét sírboltom örök éjjelén?

Várnak-e még tündérmesék, álmokszerelmek és titkok az őszi végtelenbenvárnak-e még túl a zord határonmindazok kik számontartanak engem?

Nem vár reám senki, lehullottak régenfekete csonkjukról az elporladt virágoküszkös romok halott, üres szemgödrébenhol annyi minden várt rég, ma már csak én várok . .

Kokura mattaHát mire vársz, fekete szívedbentalán az ébredés kinyíló virágalombosodik benned fekete félelemosonó – settenkedő pillangóivá?

Mire vársz még fekete álmodbanhogy majd egy angyal kézenfogva vezetátemel a mocsár gőzölgő csapdáins tündöklő szerelembe fonja életed?

Ne várj tovább, fekete igéidalvadnak gőzölgő vágytorzókká veledmegőrzöm szívemben bukott álmaidats majd virrasztok én árván, örökre tebenned

Zöld igékZöld igék a fekete éjbenföldig ér a rettenet évereszket mintha ki lenne téveelfeledett árvák szigetére

Fekete mocsárráFekete mocsárrá vált a Föld alattunkiszamlós hasán csak rothadt békát dagaszthiába, mi is csak zord árvák maradtunkkiürült szívünkből kiöltük a tavaszt

43

Kicsiny szívem senkit se várKicsiny szívem senkit se várkőcsendbe roskadt puszta várbezártam rég az ajtajátkulcsát is elfeledtem már

Árván dacol a széllel mégnem tölti más, csak űr és jégszerelem, álom, bölcsesség:szétfoszlott mindez régesrég!

Nem látja más, csak vak koldusnem tudja már, hogy egykor dúskincstár állt ott hol most csak búscsontokról rothad már a hús

Nem kérdi senki, hol e kincsüres szememben már könny sincs:kivágom hát e zord fekélyts várom az örök, puszta éjt ...

Fagyott álmok teles csöndjeFagyott álmok teles csöndjeemésztő szívünk poklába hullelfeledett ízek ködlő emlékeelszállt az ének a falakon túl

Csak a gyermek érzi még az ízétde hiába minden, oda a nyárnem remeg már tétova virágaa leomló alkony mindent bezár

Patrícia 1

Pusztulások árja, jaj ha messze sodor,Alvadó álmomnak színe miért komor?Tébolyból szőtték e rémítő partokatRettenet – szívembe minden perc belemarÍgy kell hát szenvednem nélküled, kedvesemCiánból szőtt árnyak ölére hull fejemIstent is elhagyom, tovább sodor az éjAranyló partján még találkozunk, ne félj!

44

Patrícia 2

Pirosló éjben mélybehullt virágokAlvadnak étkéül a bomló kikeletnekTébolyból szőtt hálók erezik az egetRiasztó álmokból ébreszt minden reggelÍziszt keresem már sok százezer éveCsonttornyok leomló halmát kerülgetemIjesztő démonok pokolhada szólítAludni vágyom, s a néma csönd eltemet

Prímgyöngyöt ragyogtatnékPrímgyöngyöt ragyogtatnék szemedben, édesemeleven lángolás minden perc teveleddalolva árad az idő kék ölén selymesenaranyló sugárba fonva kicsiny kis életemistent ölelgetem, míg téged szeretleklobogó lángokba vetem magam értedamrita – illatú, súlyos sötét éjben!

Lángolnék még szelídenLángolnék még szelídenfekete éjben égvehirdetném a titkokatmiket csak Isten ért meg.

Lángolnék még, de minek?Kihúnytak már lángjaimtitkokról sem álmodomcsöndbe zárt a néma kín

Öleld kicsiny gyermekedetÖleld kicsiny gyermekedetszeretőn magadbakarold át a Mindenségetne maradj magadra

E világban nincs mit tennedhiába már mindenúgyis csak a csönddel maradszkilobbanó éjben

Őrizgessed kicsiny magodnövekedj az égigez az út a Végtelenségne félj, járd csak végig!

45

Lecsupaszló éjszirtek köztosonó homálybantéged vár a tündér jövőkinyíló virága!

Benned ragyog e kis virágtündöklő prímgyöngye:aranyló kis gyermeki szívragyogj hát örökre!

Fekete vérholdFekete vérhold, pirosló vérholdalkonyló, sötétlő, üveges pillangóugyan hová csapong hasadt álmaivalugyan mit remél még hazug vágyaivaltalán hogy beszövi alvók menedékéts megrepeszti végleg szeretők csöndszívét?Hervadó reggelek bíbor véres zugánott piheg halódva tűnt remények utánaranyló szeme egy utolsót lobban mégs meghasad felette a csöndbe fúló ég ...

Túl az éj ködébőlTúl az éj ködébőlmesszi tengerekrőlépp ide költözötttündöklő hercegnőm

Lángkarod öleljenszép szíved szeressenegészen eméssz ela káprázat enyésszen!

Robbanó szökőárminden tekinteteda karma gyöngye ragyogszép szívem tebennedFoszladozó álmomhasítsd szét teljesenkéklő ködök öléna csönd el ne nyeljen!

46

Mátyás ÉviMindenem te lettél, drága virágszálamÁlmokból üzentél, s most már végre látlakTannikám kék lángja ragyog fel tebennedYongból szőtt üzenet minden érintésedÁrva életemben felragyogott a fénySóvárogva árad tehozzád minden lényÉletre keltettél, mikor már nem vártamVelem voltál ott is, hol csak árnyak várnakIstenke áldjon meg ezerszer te drága!

Aranyló fénymagAranyló fénymagMindenség ölelángoló évektündöklő szerelmeletűnt világokenyésztek el bennemnem ölel már senkiígy kell hát elmennem?

Ragyogtasd bennemRagyogtasd bennem szép szemedsugarát hogy lássammindazt amit az istenektitkok ölébe zártak.

Hadd égjek benned istenemizzó kék lángsugárbanolvadjon végre prímgyönggyéez a végtelen imádat!

Szátikolla (Száti útja)

Engedd hogy lángoljak Tebenned, Isteneműzd el a keserű ízeket belőlemfejem fölött ölyvek már ne körözzeneka rámtapadó csápok végre eresszenek!

Lángolni akarok, égni és izzaniszárnyalni messzire, és mindent itthagyninem érezni többé ezt az irtózatotamely létem minden kis percében befon.

Nem akarok többé csalódni és bukniátkozódó téboly mély poklába hullnicsak egyszer hihessek kétely nélkül Bennedcsak egyszer lángoljak, ezer Napnál szebben!

47

Elégetnék mindent, mit e hazug világtonnaszámra zúdít minden percben miránkFelragyognék Benned, Mindenség VirágaSzívem lenne Tündér Templomod Oltára!

Amit a béna csönd mesélAmit a béna csönd meséltenyésztett csönddé csontosul szívembenahol az óra hangja kélüresen kong a félelemmel

Százezer féreggéSzázezer féreggé tenyészek a csöndbenszétfutnak álmaim e semmi – sivatagbanlerágott csontjaim széthordták az ölyveknem trombitál össze sem isten, sem angyal

Árva kísértetként virrasztok itt némánhalott üzenetek roncsát betűzgetemsorsom fonalait tépkedik a párkákhiába vergődök, elönt a sok tetem.

Ne sírj miattamNe sírj miattam, ne sírj értemvan aki elsirat: a csendfekete égbolt – szemeibőla sok csillag mint könny pereg

Engem siratnak galaktikákegymásba omló fényködök:belőlük születek mindig újjáés az Éj szívén őrködöm.

Miért alszolMiért alszol, kicsiny madaramfeketeleplű, alvadt füstseregben?Tán kinyíló virágod hamvaitsirattad a dermedt kikeletben?

Nézd, mivégre itt e rothadásmárványlapon bimbózik a csöndcsillagfürtök bomlanak ki bennedhallgatagon váró néma tömb

Alvadó vértavak piroslanak fájónkiszaggatott erek, börtön és bilincstébolyverte falak omlanak le árvánüresen ásít az égre a néma nincs ...

48

Nézd, az éj az égig érNézd, az éj az égig érnézd a csöndet, elkísérnézd a Holdat, mit mesélnézz magadba: mit remélsz?

Tannila MadrahollaTomboló Téboly játszik velemAzt hirdeti, övé a VégtelenNyomorult kis szívem árnyölébe fonjaNemlét – planétáit a Nincs tere karoljaIstennőként szeret, nem ereszt soha elLeomló álmomból talán majd kiemelAranyló sugárral minden bajra felel

Mindenség – izzású szemeddel ragyogj rámAdj még csak egy sanszot, hadd találjak még RádDidergő lelkemet öleld lángkarodbaRettegő szívemet halál ne markoljaAmrita – csókjaid feledtessék velemHogy milyen hiába telt a kis életemOszlasd el árnyaim, moss tisztára engemLetűnt korok porát gyémánttá oldd bennemLobogó tűz emészt minden percben értedAdagold hát belém édes halál – mérged!

A Nincs NeveiA Nincs Neveit dadogva szemelgettemhűvös kék halomba, árván és önfeledtenegy kisiklott világ ölén, a nevenincs távolbafagyott kő – kiáltásként, zúzott lelkem roncsai közta kor hamuiból emelt Bábeltorony tövébentudván hogy a végső perc közel, mégse menekülves a Mozaik csak most sejlik fel, melynek én is csak egypiciny köve vagyok, hervadások ölén ringvas míg a kép a Titkok Homályából lassan kibomlikbeszövöm magam a lét hálóiba, beolvadok magam iss a világ hamvai a kitisztult kép tükrére hullnaks elpihennek lassan a kibomló valóság puha ölelésében.

Összegörnyedt árnyéklétünkÖsszegörnyedt árnyéklétünk mellett ott ül egy tündöklő,éles vonalakkal megrajzolt, lobogó szivárványlény is,a belső énünk. Szivárványmadárként röppen a kék egekbe.Ez a sártest, ez a vérrel és fekete bélsárral töltött koszhurkapedig csak vonszolódik a mocsokban,és rekedt suttogását nem hallja meg senki ...

49

Álmodj az éj sötét vizénÁlmodj az éj sötét vizénálmodj és légy újra gyermekhalott világok szemfedőjétszövik köréd a hideg vermek

Sötét álmod virágaitfekete csenddé szövi az éjmerülj alá és többé ne sírjelmúlik majd ez is, ne félj.

OllanthaiOszoljatok, sötét árnyakLidércfényből szőtt tetemekLassan bomló halott vágyakAlaktalan, zord rettenetNem merülök éjetekbeTündöklő lény őriz engemHomály – hadaktól feloldozArany sugárral körülfonIstenhez visz, fel a mennybe!

Egyedül kell virrasztanomEgyedül kell virrasztanomhalott álmok romjánnem takar bár zord sírhalommagány csendje hull rámFeladtam már minden reménytnem élek, csak várokvárok míg az idő emészts eltemet egy árok.

TenshimataTűzben égő piciny kis virágokEnyésznek a csönd szívén merengveNem maradt már semmim, csak a HiánySírba omlott minden mit szerettemHiába kerestem azt ki megérteneIstent szólongatok fekete homálybanMinden reményemtől megfosztott az életAlattomos éjben szőtt körül a bánatTiéd vagyok mégis, Atahira MollaAranyló sugárral ölelj lángkarodba!

50

MorfiumArany karokkal ringatósugárzó éji asszonyhadd legyek egészen tiéda méreg gyorsan hasson!

Kitáruló Mindenségedölelje a múltathadd feledjek mindent, mi volts mély öledbe hulljak!

Lehull rólam minden bilincskihűlt már a testemveled ringok a Semmibemost már minden este ...

Elfoszlottak már a nevekElfoszlottak már a neveka messzi idő árjánelmentek a szép kedveseknincsen aki vár rám

Mért is kéne hazudnom méghogy van miért élnemárva kertem virágailehulltak már régen ...

Fénybe fulladt árva kis bogarakFénybe fulladt árva kis bogaraklehullnak mind a halálos nektárbamelyet egy gonosz és hideg értelemkészített nekik halálos nászra ...

Fekete reményemFekete reményempokolhada szólítde én nemet mondoks végre újra jó itt!

Elveszett örökreElveszett örökre minden miben hittemfekete cseppjeit szemelgetem némánmagányom csöndjében könnyeim kihűltekkővé dermedt szívem, itt maradtam árván.

51

A sárga pókA sárga pók az idő árjánelúszik a semmibekapnék érte, de hiába:így vész el az életem ...

Fekete gyermekemFekete gyermekemidő – illat árjaelégeti szívems csak a halál várjade én itt virrasztok:végtelen virága!

Ím, karmává sűrűsödveÍm, karmává sűrűsödveitt vannak a gyötrelmek,lánggal ég az idő ölénmindaz miért szenvedtem.

GyertyaGonosz démonoktól szétszabdalt álmaimelhagyott gyermekként virrasztanak árvánatompusztaságok kiégett tájainkeresem még mindig a remény virágát

Istentől s embertől elhagyatva égekmagányos gyertyaként a sötétség szirtjeinlángoló hiányként a csönd szívébe zárvaha valaki még keres, megleljen újra itt ...

Fájó sebkéntFájó sebként sajog a csöndsötét álmok útjainminden vágyam elveszett mármire várok újra itt?

Eltemetve csöndfalak köztpergetem az éveketmint a végső nagy számadást:az utolsó képeket ...

52

Fekete hívásokFekete hívások körbeszőnek halkanős – néma húrokon szívemben dalolnakfelsejlik valami, mit régen elhagytamtitkos üzenetek ereimbe marnak

Elveszett utakat tapogatok néhatalán még meglelem örök otthonomatsötéten suttognak körben a kőfalakők már tudnak mindent, és engem siratnak

Hiányod árnyékaHiányod árnyéka mint halotti csönd befonimádott szemed már halálba hűlt betonárnyékod izzik még, a vak szélben bolyongnincs – ízű álmodban csak odvas gomba kong

Fekete kőmagányFekete kőmagány vízesése zuhogelnyeli cseppjeit téboly – búvópatakoly hiába minden, vergődni hasztalanígy pereg el minden üres kis perc – kacat

Kutatok még egyre, elveszett lomok köztpiciny időcseppért, mit a csönd szíve rejts a hamuval fedett, komor puszták felettsötét haláltáncot már csak a vak Hold lejt

Talán lehajolnékTalán lehajolnék egy kicsiny virágértha látom már hogy lassan a sárba tiporjákde a csönd árva kis gyermekeit fájónkomor néma szelek a semmibe szórják

Hiába kapkodnék utánuk riadtanujjaim csak a Nincs árnyait markoljákelengedem őket néma fájdalommals csak csillagok látják könnyeim hullását

Kilobbant szemedbenKilobbant szemedben ott sír a Végtelenszívében ott állok én is egymagambanalvadó álmaim mélyén az értelemtűnékeny szikrái égnek lankadatlan

Jaj de mért oly nehéz kibírni nélküledrámzúdul minden perc mint szikla – áradatmégis benned égek gyertyaként szüntelenerőt ad már az is, hogy egyszer láttalak

53

Dögvész poshaszt pocsolyátDögvész poshaszt pocsolyátszívünk mégis belelát

Égő hiány a szívemÉgő hiány a szívemott lángol az éjbenbenne ragyog mindeneleven tüzében

Benne ragyogsz te isdrága kis csillagommég a Halál sötétködén is átragyogsz

Körbeszőtt a HiányKörbeszőtt a Hiányhervadt levelekkelgyermekem csak a Csendtöbbé nem ereszt eló de fáj az éjjelhamvadó világanéma sír és halálelemészt a bánat

Szabad vagyokSzabad vagyokmert a Mindenség Gyermeke vagyokszabad vagyokmint a könnyek és a csillagokszabadon hullok az űrön átszabadon fogadom lenn a haláltszabadon álmodom az ég alattszabadon szállok a föld felettnem köt semmi se fent, se lentátölelem a Végtelent.Sötét, mély kutakba temettem álmaimvak, hideg homályba fúlt a néma kincsNem köt már le engem a bús élet varázsanem csábíthat többé a szirének hívásanem remélek semmit, s nem is kergetekamíg az éj sodor, addig repkedeks ha majd a hajnalfény átölel magába:boldogan olvadok a Nevenincs Halálba ...