regi.tankonyvtar.hu · web viewhenry cabot lodge, a republikánus párt befolyásos szenátora...

História 1994-02

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1994-02Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Magyarország, 1944 ............................................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 4

2. .......................................................................................................................................................... 61. Zsidóellenes rendeletek .......................................................................................................... 6

3. ....................................................................................................................................................... 101. Emlékek színházról, operáról ............................................................................................... 102. Képek ................................................................................................................................... 11

4. ....................................................................................................................................................... 131. Zsidókat mentõ központ ....................................................................................................... 132. Képek ................................................................................................................................... 16

5. ....................................................................................................................................................... 201. Magyar zsidók szovjet fogságban ........................................................................................ 20

6. ....................................................................................................................................................... 241. Izrael és a hidegháború vége ................................................................................................ 242. Képek ................................................................................................................................... 27

7. ....................................................................................................................................................... 291. Háború és külpolitika az Anjou-korban ............................................................................... 292. Képek ................................................................................................................................... 30

8. ....................................................................................................................................................... 311. Az USA és a versailles-i békeszerzõdés ............................................................................... 312. Képek ................................................................................................................................... 33

9. ....................................................................................................................................................... 371. A Zimmermann-távirat ......................................................................................................... 372. Képek ................................................................................................................................... 37

10. ..................................................................................................................................................... 411. Külsõ tényezõ kisebbségi politika� � � ....................................................................................... 412. Képek ................................................................................................................................... 44

11. ...................................................................................................................................................... 491. A királyi Románia és Erdély, 194447. Interjú I. Mihály román királlyal, 1993. december 9.� 492. Képek ................................................................................................................................... 55

12. ..................................................................................................................................................... 611. Részlet a II. bécsi döntés jegyzõkönyvébõl ......................................................................... 61

13. ..................................................................................................................................................... 631. Megemlékezés Eckhardt Tiborról ........................................................................................ 632. Képek ................................................................................................................................... 65

14. ..................................................................................................................................................... 681. Moszkvai diákmegmozdulás 1956-ban ................................................................................ 682. Képek ................................................................................................................................... 70

15. ..................................................................................................................................................... 721. EMBER ÉS KÖRNYEZET ................................................................................................ 722. Képek ................................................................................................................................... 73


1. Magyarország, 1944GLATZ Ferenc

Magyarország, 1944

A tudomány és a polgár kérdései

Nehéz a tudománynak megszólalni ott, ahol a könnyek, a gyász vagy éppen a harag, netán a bosszúvágy honol. Legyen szó elesett katonáról, megalázott vagy származásuk miatt elpusztított civilekről. Vagy legyen szó polgárháborúk, politikai rendszerváltások áldozatairól.

A tudomány kutat, ahol biztos adatot nem talál, felbecsüli az áldozatok számát. Magyarország háborús embervesztesége mintegy 900 ezer fő. Ebből katona kb. 150 ezer, a szovjet fogság áldozatainak száma (hadifogoly és civil) kb. 250 ezer, a vészkorszak következtében elhalt zsidók száma kb. 400 ezer. A bombázások, földi harcok civil áldozatainak száma a háborús többlethalandósággal (éhezés, járványok) megközelíti a 100 ezret.

Az elhaltak létszámát ugyanúgy mondjuk ki, mint a költségvetés deficitjét vagy üzleteink nyereségét. De a számok mögött, mindahányszor kiejtjük, vajon ott van a megélhető szépségek elvesztése: a nap, amely besüt a szemben fekvő hegylánc völgyeibe, játékos, ábrándos gondolatokra ösztönözve a vándort? És az elpusztított gyermekek számadatai takarják-e a meg nem élten elvesztett játékos, apró örömöket, melyeket gyermekként, süvölvényként megélhetsz a város érdes részén, vagy nyári szabadságon rohanva a mezőn a selymes, árvalányhajas domb felé…

Bölcs öregasszony. Vidéki kisember sokadik lánya. Piciny gyermekét kezében tartotta, lázasan, s orvost nem engedett hozzá a csapatból a kápó… Útban, hajtás közben, Bécs felé, ’44 végén… És a szakaszvezető, munkásgyerek, aki visszatért a Don-kanyarból? Sorozattal lőtték át a lábát, s az árokból még látta, hogy verte le puskatussal a magyar baka kapaszkodó kezét a teherautóról a német „bajtárs”. Életre szólóan vesztette el fiatalos jókedvét. Nem festette meg többé a beeső napfényt a tavasz-zöld völgyekbe, a sás-zöld más színét a folyóparton – mert többé nem vette észre.

A védhatalmú nemzeteszme csődje?

Az út vége. Magyarország német megszállása, 1944. március 19-én, százesztendős, kitaposott politikai útnak jelezte a végét?

Az évszázados magyar politikai gondolkodás alaptézise: „történelmi jogunkat” érvényesíteni az ezeréves államterülethez, nagyhatalmi segítséggel. 1918-ig a Habsburg Monarchia fennállása volt a magyar igazgatási szupremácia biztosításának a feltétele. 1920-ban a történelmi Magyarország területének kétharmadát vesztettük el. A trianoni állam önmagában gyenge lett volna bármiféle erőszakos területrevízióra. Régi középosztályaink, amennyiben ragaszkodtak a volt államterület ismételt birtokbavételéhez, csakis Németországra számíthattak. Trianon revíziójának nem volt világhatalmi alternatívája. Pontosabban: a másik lehetőség – megegyezni a szomszédos új államokkal, Csehszlovákiával, Romániával, Jugoszláviával – nem bírt realitással. Sem a magyar, sem a szomszédos új államok középosztályai nem ismerték fel még akkor ezt a lehetőséget.

1938-ban, amikor a nemzetiszocialista Német Birodalom megjelent Magyarország határán, a magyar politikai vezető réteg nem tudott a csábításnak ellenállni: területrevízió a Birodalom oldalán. Teleki Pál, Bárdossy László, Kállay Miklós kormányainak vezető elve: kihasználni a németek „lendületét” a térségben a területrevíziókhoz, s közben megőrizni az állam belpolitikai önállóságát. Patikamérlegen méricskélni, mennyi engedményt szükséges tenni belpolitikai kérdésekben a német nemzetiszocializmusnak. Hogy megőrizzük jóindulatukat a területrevíziókhoz. (És e jóindulat elnyeréséhez az ár: a hazai zsidóság elleni törvények 1938–41 között, a magyar állam külpolitikai játékterének fokozatos feladása. Mint ahogy az államrendszer és a birtokviszonyok polgári korszerűsítését is eleve visszafogta a nemzetiszocializmus reális erejéhez igazodás „szüksége”.) A tudomány joggal hangsúlyozza: ennek a politikának voltak hozadékai 1939–44 között. Megőrizte a fasizálódó környezetben az alkotmányos rendet, a napi életkereteket, miközben köröttünk tombolt a világháború.

1944. március 19-én ez a hagyományos politika mondott csődöt. A középosztály egy része végre megértette: nem „elrendelt igazság”-ból eredt a térségben a magyar területi igények német segítése. Hanem beleilleszkedett egy nagyhatalmi érdekrendszerbe. Ahogy 1918–20-ban is beleilleszkedett. Csak akkor egy másik hatalmi


rendszer érdekei diktáltak a térségben. S ha ez a nagyhatalmi érdek – most, 44-ben, háborús érdeke – úgy kívánja: elsöpri egyik napról a másikra az önállóan kiépített kisállami pozíciókat.

Nagy kérdése a történettudománynak, miért nem tudta a magyar középosztály belátni a realitást, azt, hogy Trianon nem csak egyszerűen „igazságtalanság”. De Trianon egyben a változást is jelenti: a térség nemzetei felnőttek és nem fogadják el a hagyományos magyar középosztályok vezető szerepét a Kárpát-medencében… Ez a középosztály jól működtette a polgári államot a 19. század második felében… Miért erősödött fel gondolkodásában 1920 után a magyar nemesség egyik rossz hagyománya: lebecsülni szomszédainkat vagy ellenfeleinket? S történelmi szupremáciánkat természettől adottnak venni? Miért nem tette fel a kérdést – ahogy a politikai ellenzékből sokan feltették –: területrevízió minden áron? Miért nem tudta a nemzet reális esélyeit a világpolitika horizontján szemlélni? A vezető réteg elhivatottsága nem az uralomgyakorlásban, az uralom technikájának kitanulásában rejlik. Nem is abban, hogy szép beszédekbe, cirádás mondatokban fogalmazza meg valós vagy vélt keserveinket. Hanem sokkal inkább abban, hogy a közösség érdekeit a világban felismerje és leleménnyel képviselje…

A megszállás hitelesítése?

1944. március 19. reális alternatívát kínált a magyar politikai vezető réteg, személy szerint a Kormányzó számára is. Kínálta a távozás lehetőségét, s ezzel a tüntetést is: a magyar állam alkotmányos önállóságának megsértéséhez nem adja hozzájárulását. A törvényes magyar kormány miniszterelnöke illegalitásba kényszerült, a belügyminisztert letartóztatták, a parlamentáris többpártrendszert gyakorlatilag felszámolták. A konzervatív alkotmányos politikusok épp úgy kiszorultak a politikából, mint a korábbi parlament baloldala, a szociáldemokraták, vagy a Horthy-rendszer legnagyobb polgári ellenzéke, a kisgazdák is. A történettudomány többször kereste a választ a kérdésre: mit veszített volna a nemzet, ha az államfő távozik?

Kétségtelen: a Kormányzó „hivatalban maradása” fékező tényező volt a német támogatással elszabaduló szélsőjobb előtt. És az is kétségtelen: a Kormányzó „hivatalban maradása” egy jól időzített kiugrás lehetőségét hordozta még magában. De az is kétségtelen: Horthy erőtlenséget tanúsított a megszállás után mindazzal szemben, ami az országban történik. (Ismeretes, hogy a budapesti zsidóság deportálását akadályozta meg.) Maradásából és gyakorlati tevékenységéből végül is több haszna volt a német megszállóknak, mint a magyar nemzetnek. Az idegen megszállásnak az alkotmányosság látszatát kölcsönözte. S ezzel a magyar államot „utolsó csatlósként” a Német Birodalom mellett tartotta. Véglegesen feladva a lehetőséget: a magyar nemzeti érdekek kedvezőbb elbírálást nyerhessenek a háború után egy más hatalmi erőviszony közepette. Miért döntött így Horthy és környezete? Túl erős volt benne a hagyományos magyar középosztály ragaszkodása a kormányzati hatalomhoz? Képtelen volt belátni, hogy az adott helyzetben a közösség érdeke kívánja meg a politikus távozását? S hogy a politikus nem „uralkodó”, hanem eszes szolgája a közösségi érdekeknek? Horthy talán kevésbé volt egyénileg bölcs és korszerűbb, mint a szomszédos nemzetek politikai vezetői? Mennyire fontos lehet váratlan helyzetekben a vezető férfiak személyes képessége, eszessége, leleménye? – Kérdések, melyekről a történetírás még vitatkozni fog.

Az állam nem védi polgárát?

Ha a németek nem szállják meg Magyarországot 1944. március 19-én, akkor nem következik be a parlamentáris politikai erők üldözése, és főként nem következik be a holocaust. Történettudományunk igaz tézise ez az 1944. év történéseiről. Kétségtelen: a magyar alkotmányosság sérülésének következménye az, hogy megkezdődött 1944 márciusában az „Endlösung”, a honi zsidóság módszeres kiközösítése, majd pusztítása.

De nem feledhetjük: az 1944. március végén megkezdődött zsidóságellenes kormányrendeletek tömeglélektani előkészítője volt a három zsidótörvény (1938–41). Igaz, az sem vonható kétségbe: a magyarországi zsidótörvények szorosan kapcsolatba hozhatók a nemzetiszocialista Németország megjelenésével Magyarország szomszédságában. A törvényekből az első kettőt a magyar politikai vezető réteg még csak igyekezett szociális alapon indokolni, mint a zsidóság gazdasági térnyerése ellen hozott törvényeket. De az ún. „harmadik” törvény (1941:XV.) már a zsidósággal való házasságot tiltja a keresztény társadalom számára. Az állam tehát polgárainak egyik részét vallása alapján korlátozza állampolgári jogaiban, végül pedig egyéni életébe is erőszakosan belenyúl.

Mit gondolhatott a közember 1944 áprilisában? A sárga csillag viselésének elrendelése, eltiltás bizonyos járművek használatától, a negatív megkülönböztetés még a háborús fejadagokban is – a zsidótörvények szerves folytatásának látszottak. Nem szólva arról a politikai korrumpálásról, amit a zsidó vagyonok „keresztény kéz”-be való „átprivatizálása” jelentett. Nem az utolsó társadalmi méretű korrumpálás Magyarországon. Mint ahogy a kormánypárt programjában is, már 1939-ben, lényeges pont a zsidóság gazdasági visszaszorítása. S e


programpontokat nem a németek, hanem magyar emberek írták. Azután 1944 végén előléptek azok, akik már a Dunába lövöldözésre is vállalkoztak.

Az állam minden egyes adófizető polgárának képviselője. Ahogy enged a polgárok egyik csoportjának, s negatív megkülönböztetést hajt végre – feladja a közösség egészének képviseletét. Legyen szó akár vallási, nemzetiségi vagy szociális hovatartozásról.

Faji vagy felekezeti alapon?

A magyar és a német állam zsidóellenes fellépéseinek összehasonlítása természetesen jelentős különbségeket mutat. A tudomány nem jogtalanul hangsúlyozta: Nürnberg, 1935. szept. 15.: a német polgárok között a származás alapján különböztet meg „árjákat” és védi a „vér” tisztaságát. Magyar törvények: nagyszülők felekezete alapján (izraelita) zárja ki a zsidókat. Nem faji, hanem felekezeti alapon. Való igaz. De a gyakorlatban ez a különbség mégsem volt jelentős, hiszen a magyarországi törvények is (az 1941. évi ún. harmadik zsidótörvény) a magyarországi zsidóság majdnem egészét érintik. Az 1941-ben élt generációk nagyszülei ugyanis – mind zsidók, mind keresztények – vallási közösséghez is tartoztak a múlt század végén. Figyelmeztetés is a háború utáni zsidóság számára? Akik azt hitték, ha elhagyják atyáik vallását, megmenekülnek az antiszemitizmus támadásaitól?

Nemzeti hagyomány: a türelem

Magyarország sziget volt a zsidóság számára 1944. március 19-ig – szinte minden történelmi előadásban elhangzó mondat ez. Sokban igaz. A zsidó törvények ellenére sem volt a zsidóság életveszélyben. S az is igaz: az 1930-as évek végétől a művelt világ is telve zsidóellenességgel. Sem Anglia, sem az Egyesült Államok, sem Franciaország nem volt hajlandó a németországi Kristallnacht (1938. november) után befogadni a zsidókat. Ismerjük a francia tervezeteket: a zsidókat Madagaszkárra kell telepíteni. Anglia nem fogadhatja be a zsidóságot – szól a kortársi angol indoklás –, mert ezzel szociális feszültség keletkezik az országban. Ismertek a vonatkozó adatok az Egyesült Államokból: drasztikusan lecsökkentették 1939 után a bevándorlási kvótát, hogy ne kelljen a zsidókat befogadniuk. S az Egyesült Államokban készült közvélemény-kutatás eredménye 1938 végén: a megkérdezettek 94%-a helyteleníti, amit Németországban a zsidókkal művelnek, de a megkérdezettek 77%-a ellene van, hogy beengedjék a zsidókat az Államokba. A magyar történettudománynak sokszor szemére hányják: miért beszélünk úgymond „önkritikusan” a magyar állam viselkedéséről, amikor mind az USA, mind az említett más államok történetírása hallgat a korábbi állami vezetés zsidóellenes magatartásáról? Mintha a tudomány valamiféle historizáló propagandaeszköz lehetne…

A kérdést a kutatók természetesen úgy is feltehetik: vajon volt-e Európában még egy olyan nemzet, amelyik oly sokat köszönhetett a modern polgári fejlődésében a zsidóságnak, mint a magyar nemzet? A zsidóság a maga évszázadok alatt kitermelt erejét, szakértelmét hozzáadta az állam területén élő magyar, német, szláv iparos, paraszt, tisztviselő értelméhez, szorgalmához. Ma már tudjuk, hogy a zsidóságot nem egyszerűen a tőkés, a kizsákmányoló, a pénzember képezte. Nagy számmal találjuk őket a 19. századtól divatiparosok, kelmével, sőt üvegáruval foglalkozók, majd pedig szegények orvosai között. Mindenütt, ahol a modern polgári társadalom mozgékonyságot, vállalkozó szellemet kíván. S nagy számmal találjuk őket a magyar szellemiségű irodalom, művészetek képviselői, támogatói között. Nagy előrelépésre, modernizáláshoz segítve az ősi magyar kultúrát, nyelvünket.

S a magyar politika uralkodó árama? Igenis, 1938-ig a türelmes nemzeti hagyomány az erősebb. Amelyik évszázadok óta segítette az államban élő különböző nemzetek, felekezetek együttélését, egymáshoz igazodását. Békés asszimilációját. Rövid időre kaptak fölényre a sovén, „idegenellenes” erők. 1938-ban is ez történt. A magyar középosztály legkiválóbbjai fel is emelték hangjukat. De a nemzet többségét – akkor is – más szempontok vezették. S egy erőszakos kisebbsége – akkor is – hangosabb volt. Valóban csak a külpolitikai hatalmi állások segítették – segíthetik – fölényre őket?… A magyar középosztály nem tudta megemészteni Trianon sokkhatását. S nem volt képes belső nemzeti értékeit becsülni, s elfordulni az európai antiszemita hullámtól. S még ma is nehezen tudjuk elfogadtatni: mindaz a kultúra, amit 1944-ben magyar kultúrának hívtak, minden ittélőnek eredménye. S az ma is. Nem a német, szláv, román ún. történelmi „ellenségtől” kell félteni e kultúrát, hanem a közöttünk élő „kirekesztőktől”.

*

Nehéz a tudománynak megszólalni ott, ahol a könnyek, a gyász honol. A bölcs öregasszony ajtaján csendben nyílik a kileső üvegablak. A szomszédba, hozzánk érkezik a piciny unoka. Csak csendben mormolja, rám nézve nagy szemével: én megbékéltem, megbékéltem.


2. Képek


1. Zsidóellenes rendeletekZsidóellenes rendeletek, 1944. március–május

Válogatás

1944. március 29.

Kormányrendelet a zsidó távbeszélő előfizetők adatszolgáltatási kötelezettsége tárgyában

1.§

A zsidó távbeszélő előfizetők ennek a rendeletnek hatálybalépése napjától számított 3 nap alatt kötelesek írásban a következő adatokat bejelenteni:

a) az előfizető neve,

b) vallás,

c) foglalkozás,

d) hadiüzemi alkalmazottaknál az üzem megnevezése és az alkalmazás minősége,

e) a távbeszélő berendezés felszerelési helye (utca, házszám, lakás, üzlet, iroda stb.) és kapcsolási száma,

f) részt vett-e az 1914–18. évi háborúban és milyen hadikitüntetést szerzett (ide nem értve a Károly csapatkeresztet),

g) hadirokkant-e, és ha igen, hadirokkantsága milyen mérvű,

h) az 1918–1919. évi forradalmak idején az azok ellen irányuló nemzeti mozgalmakban részt vett-e olyan módon, hogy életét kockáztatta vagy szabadságvesztést szenvedett,

i) a visszacsatolt területen az elszakítás ideje alatt a magyarsághoz való hűségéről bizonyságot tett-e? […]

1944. március 29.

Kormányrendelet a zsidók közszolgálatának és közmegbízatásainak, továbbá ügyvédi működésének megszüntetése tárgyában

1.§

Tisztviselőként vagy egyéb alkalmazottként zsidó nem léphet az állam, a törvényhatóság, a község, egyéb köztestület, közalapítvány, közintézet vagy közüzem szolgálatába. […]

4.§

Zsidót kir. közjegyzővé, hites tolmáccsá, állandó bírósági vagy más hivatalos szakértővé (becsüssé), jogszabálynál fogva véleményadásra rendelt testület (bizottság, tanács) tagjává kinevezni, közjegyzői helyettesül kirendelni, szabadalmi ügyvivői jogosítvánnyal felruházni nem lehet.

5.§

Ügyvédi kamarába zsidót felvenni nem lehet.

Az ügyvédi kamarák névjegyzékébe a jelen rendelet hatálybalépése előtt bejegyzett zsidó ügyvédeket a kamara választmánya az 1944. évi május hó 31. napjáig a névjegyzékből törölni köteles. […]

1944. március 29.

Kormányrendelet a zsidók sajtókamarai, színművészeti és filmművészeti kamarai tagságának megszüntetése tárgyában


1.§

Az országos magyar sajtókamarába, a színművészeti és filmművészeti kamarába zsidót felvenni nem lehet.

2.§

Az országos magyar sajtókamara, továbbá a színművészeti és filmművészeti kamara tagjainak névjegyzékébe a jelen rendelet hatálybalépése előtt bejegyzett zsidó kamarai tagokat az országos magyar sajtókamara illetékes főosztályának választmánya, illetőleg a színművészeti és filmművészeti kamara miniszteri biztosa a névjegyzékből legkésőbb az 1944. évi április hó 30. napjáig törölni köteles. […]

1944. március 29.

Kormányrendelet a zsidók háztartásában nem zsidók alkalmazásának tilalma tárgyában

1.§

Nem zsidó nőt vagy férfit háztartási alkalmazottként tilos foglalkoztatni olyan háztartásban, amelynek zsidó tagja van, vagy amelyhez tartozó lakásban zsidó lakik. […]

1944. március 31.

Kormányrendelet a zsidók megkülönböztető jelzése tárgyában

1.§

(1) A jelen rendelet hatálybalépésétől kezdődően minden hatodik életévét betöltött zsidó személy – nemre való tekintet nélkül – köteles házon kívül felső ruhadarabjának bal mellrészén, jól láthatóan, 10 × 10 cm átmérőjű szövet-, selyem- vagy bársonyanyagból készült kanárisárga színű hatágú csillagot viselni. (2) Az előbbi bekezdésben említett megkülönböztető jelet könnyen el nem távolítható módon kell a ruhára – varrással – ráerősíteni.

2.§

Annak megállapításában, hogy a jelen rendelet alkalmazása szempontjából ki a nem zsidó és ki a zsidó, az 1941:XV tc. 9. és 16. paragrafusának rendelkezései az irányadók azzal, hogy nem zsidó az olyan személy is, aki származására és vallására nézve az említett 9. paragrafus utolsó bekezdésében foglalt meghatározásnak megfelel, feltéve, hogy nem kötött, illetőleg mindaddig, amíg nem köt házasságot zsidóval, vagy olyan nem zsidóval, akinek egy vagy két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született. […]

1944. március 31.

Kormányrendelet a zsidók tulajdonában levő közúti gépjáróművek bejelentése tárgyában

1.§

Azok a zsidók, akiknek tulajdonában közúti gépjárómű van, kötelesek azt 1944. április hó 8. napjáig bejelenteni. […]

1944. április 7.

Kormányrendelet a zsidók utazásainak korlátozásáról

1.§

Az a zsidó, aki az 1240/1944. Me. számú rendelet 1. paragrafusában meghatározott megkülönböztető jelzés viselésére köteles – a 4. paragrafusában foglalt esetet kivéve – sem közlekedés, sem szállítás céljára személygépjárművet (személyautó, motorkerékpár, géperejű bérkocsi) nem használhat.

2. §

(1) Az 1. paragrafusban meghatározott személy az illetékes hatóság (3. paragrafus) írásbeli engedélye nélkül sem közforgalmi vagy korlátolt közforgalmi vasúton, sem közforgalomra berendezett személyszállító hajón, sem


pedig közhasználatú társasgépkocsin nem utazhat. […]

1944. április 23.

A közellátásügyi miniszter rendelete a zsidók élelmiszerellátásának szabályozásáról

1. §

(1) A zsidók cukorfejadagja az ország egész területén személyenként a havonkénti 30 dkg. (2) A zsidó terhes és szoptatós anyák, valamint a 12, illetőleg 16 évet be nem töltött zsidó gyermekek, továbbá a zsidó betegek ugyancsak az (1) bekezdésben megállapított cukorfejadagot kapják.

2. §

(1) A zsidók a hatósági zsírellátás keretében zsír helyett személyenként és havonként 30 dkg étolajat (szezámolajat) kapnak.

(2) A zsidó nehéz testi munkások étolaj pótadagra nem tarthatnak igényt. 3.§

(1) A zsidók húsfejadagja személyenként és hetenként legfeljebb 10 dkg csontnélküli marhahús vagy lóhús lehet. Sertéshúst és borjúhúst a zsidók nem vásárolhatnak. […]

1944. április 30.

Kormányrendelet eltiltja zsidó szerzők műveinek közzétételét

1. §

A jelen rendelet hatálybalépése után zsidó szerző írói művét többszörösíteni, közzétenni, és forgalomba hozni nem szabad. Tudományos tárgyú írói mű többszörösítésére, közzétételére és forgalomba helyezésére közérdekből a vallás- és közoktatásügyi miniszter a m. kir. miniszterelnökkel egyetértve kivételesen engedélyt adhat. […]

1. számú jegyzéke a zsidó szerzőknek, akiknek művei a közforgalomból kivonatnak a) Magyarországiak [részlet]

Abádi Imre (Dunajecz), Adorján Andor (Lachenbacher), Agai Adolf (Rosenzweig), Andai Ernő (Axelrad), Antal Sándor (Ádler), Balázs Béla (Bauer), Ballagi Ernő (Bloch), Barát Endre (Breuer), Barta Lajos, Barta Sándor, Bede Jób (Rosenberg), Békefi (Békeffy) László (Kann), Benamy Sándor (Berger), Bernstein Béla, Bíró Lajos (Blau), Boros László (Beimer), Boross Mihály (Weimer), Böhm Vilmos, Bródy Sándor, Buchinger Manó, Buk Miklós, Bus-Fekete László (Trauerschwartz), Dénes Gyula (Freireich), Dénes Zsófia (Deutsch), Dévény Jenő (Deutsch), Drégely Gábor (Dressauer), Erdős René (Ehrenthal), Fábián Béla (Feuermann), Falus László (Frank), Faragó Jenő (Frankfurter), Fazekas Imre, Feleky László (Füchsel), Fényes Jenő (Feuerwerker) […]

b) Külföldiek [részlet]

Asch Salom, Baum Vicki, Bernhard Tristan, Bernstein Eduárd, Bernstein Henrik, Bettauer Hugó, Bloch Jean, Brod Max, Buber Martin, Dekobra Maurice, Dymov Osip, Ehrenburg Ilja, Feuchtwanger Lion, Freud Zsigmond […] Körber Lili, Lassalle Ferdinánd, Ludwig Emil, Maurois André, Marx Karl, Miasa Rabbach, Nordau Max, Opatosuh Josef, Salten Felix, Schnitzler Arthur, Szfurim Mendale Moscher, Werfel Franz, Wassermann Jakob, Zarek Ottó

1944. május 2.

A belügyminiszter rendelete eltiltja, hogy a zsidók a nyilvános fürdőket használhassák

A közrend fokozottabb biztosítása érdekében a következőket rendelem:

1. §

Az 1240/1944. Me. számú rendelet 1. paragrafusában meghatározott megkülönböztető jelzés viselésére köteles zsidónak nyilvános fürdőben megjelenni […] nem szabad. […]


1944. május 6.

A vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelete eltiltja, hogy a zsidó tanulók iskolai egyenruhát hordhassanak

l.§

Az a zsidó tanuló, aki az 1240/1944. Me. számú rendelet […] értelmében megkülönböztető jel viselésére köteles, középiskolában, középfokú iskolában vagy szakiskolában rendszeresített egyenruhát és sapkát sem az iskolában, sem az iskolán kívül nem viselhet. Az ilyen tanuló nem jogosult az iskola jelvényének viselésére sem.

[…]


1. Emlékek színházról, operárólÁDÁM Ottó

Emlékek színházról, operáról

Polgári nevelést kaptam, apám patikus volt Kolozsvárott, és orvost akart faragni belőlem.*

Kolozsvár volt a gyerekkorom és a színház, illetve akkor talán még elsősorban az opera. Untatott ugyanis az a színház, amelyben nem szólt a zene, le volt takarva a zenekari árok, és fent a színpadon csak beszéltek. Két színháza volt Kolozsvárnak, az Opera és a Magyar Színház. A nagyobbik, az Opera hasonlított mindazokra a színházakra, amelyek még a Monarchiában épültek – jók is voltak, mindent lehetett bennük játszani –, a másik, a sétatéri Magyar Színház kisebb volt, meghittebb, ebben főként operettet és zenés vígjátékot adtak, és havonta egyszer itt játszott a Goldmark, a kolozsvári zsidó zenekar, ahová ingyen páholyjegyet kaptunk, mert a nagybátyám volt a brácsa szólam vezetője és a zenekar ügyintézője. Az Operába viszont bérletem volt, szombat délutánra, földszint középre. Senki sem beszélt arról, miért kell színházba vagy operába járni, ez magától értetődő volt. Apám úgy nevelt, ahogy felfogása szerint egy gyereket nevelni kellett akkor, 1930 után, a román Kolozsvárott. Magyar volt az anyanyelvem, a kolozsvári zsidó polgárcsaládok mind magyarul beszéltek, de azért természetesen tudtunk románul, és jól beszéltünk németül is. Ez a három nyelv alapja volt annak a megértő toleranciának, aminek a hiányától olyan sokat szenvedtünk később. Nyelveket és muzsikát tanultunk, kölcsönkönyvtárba jártunk, sportoltunk, kirándultunk a hegyek közé, szóval úgynevezett teljes életet éltünk, ebben a békében, aminek a törékenységét a szülők jól észlelték, mi gyerekek alig. Néha más utcákon közlekedtünk, nem a megszokotton, mert randalíroztak a vasgárdisták, de ez nem tartott két-három napnál tovább, aztán ismét helyreállt a rend, és mehettünk a sétatéri tóra korcsolyázni.

Az opera világa

Az Opera repertoárja nem volt tág, de amit adtak, azt jól adták, Verdi és Puccini, a veristák és néhány német opera. A Parasztbecsület bordalát ma is románul éneklem, a Trubadúr Luna grófját is, csak a Bolygó hollanditól kezdem magyarul, mert Wagnert először magyarul hallottam. Az Opera elvarázsolt. Már belépni is szerettem, a tágas előcsarnok, ruhatár, büfé, minden hozzátartozott – akárcsak az a lány az iskolából, akinek a mellettem lévő székre volt bérlete –, és minden tetszett! Voltak kedvencek: a Rigolettó és a Trubadúr, a Carmen és a Bohémélet. Ezek az előadások teljes élményt adtak. A történetet – sokadszor látva – jól értettem és előre tudtam, így élvezhettem a részleteket. A legszebbeket aztán otthon újra énekeltem magamban, hangosan. Muzikális voltam, könnyen memorizáltam, hatéves koromtól hegedültem.

Gyakran csodálkozom, amikor arról beszélnek, hogy az opera divatjamúlt, nem érdekli már az embereket. Hiszen az opera teljes színház, ahol a cselekmény, a látvány, az események, a dráma, muzsika, minden együtt van, egyszerre hat. Don José szenvedéseit nem lehet megunni, sem Manrico hősies kirohanását, mikor anyja megmentésére indul, meg szegény Rigolettó bánatát, amikor elrabolt lányát keresi az üres házban – a mese folytatódott ezeken az előadásokon, a gyerekszoba esti meséje, az ifjúsági irodalom, az éjszakába olvasott kalandos könyvek – a világ teljessége!

A történelem viharai

A változást az 1940-es év hozta: ami felemás, soknyelvű gyerekkorunk véget ért. 12 éves voltam, amikor a bécsi döntés Kolozsvárt Magyarországhoz csatolta. A csapatok bevonulását fogorvosunk erkélyéről néztük, kis piros-fehér-zöld papírzászlókkal a kezünkben, boldog izgalomban. Az első disszonáns hang az utca sarkán álló, díszmagyaros csoporttól jött, a kis versike így szólt: Horthy, Csáky, Teleki, minden zsidó menjen ki! Váratlanul ért, de apám megnyugtatott: ez valami félreértés. A vershez azonban zsidótörvény is járult, és néhány hét múlva apámnak nem volt patikája.

Most már mindkét színház magyar lett, és nekünk újra volt operabérletünk, ezúttal a harmadik emeleti erkélyre, de ez sem volt rossz, kitűnő együttes, vendégénekesek Pestről és a nagyvilágból, Vaszy Viktor a karmesteri pulton, bővülő repertoár – még Mengelberg is dirigált!

Az unitárius gimnázium – bár dupla tandíjért –, de befogadott, mert az apám is ott érettségizett. Hadházy tanár úr, az osztályfőnököm, titokban bocsánatot kért apámtól a dupla tandíjért, és velem megkülönböztetett figyelemmel bánt. Azt azonban ő sem tudta elintézni, hogy a nagyfiúk ne verjék meg az alsós zsidókat – az a hat százalék is soknak bizonyult! –, így hát egy év múlva átkéredzkedtem az akkor alakuló zsidó gimnáziumba.


Micsoda pompás iskola volt az, azokban a lepusztult raktárépületekben! Az ország valamennyi száműzött tanára ott adott egymásnak randevút. (Most, amikor ezeket a sorokat írom, érkezik a meghívó, – megemlékezésre hívnak Jeruzsálembe: 1944. március 19-én szűnt meg az iskola, most ötven éve!) Addig azonban még három szép év volt hátra, fiatalok voltunk, és a rádióból süvítő Hitler-beszéd messze volt. Abban reménykedtünk, hogy soha nem ér el bennünket.

A színház nagyszerű volt. Most már nemcsak az opera, a prózai társulat is sorra hívta meg a legjobb erőket. Bajor Gizi Ásvaynét adta, Somlay a Naplementét, Kiss Ferenc Flambaut a Sasfiókban. Ezekről az előadásokról nem hiányozhattunk, Bajort minden este megnéztük. Az iskolai önképzőkörben aztán József Attila-estet rendeztünk, ami akkor még nem volt mindennapos esemény – 1942-ben járunk –, és büszke voltam, hogy én mondhattam a verseket. Opera és színház, önképzőkör és kölcsönkönyvtár – ez volt az életünk, és – Micimackóval szólva – „a baj előtt egy perccel még nem volt semmi baj”. A történelem azonban Vörösmartyval szólt: „A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel labdázott az égre Emberszívekben dúltak lábai”. 1944. március 19-én minden összeomlott.

A villám nem derült égből csapott le. Tanáraink javarésze érezte, mi készül, nem hitte, hogy a mi kis védett közösségünk át tudja vészelni ezeket az időket, és túléli a gonoszságot. Minket is igyekeztek felkészíteni elhallgatva-kimondva, ahogy egy gimnázium diákja előtt lehet. A szó, az intés csak tompán ért el hozzánk: olyan valószínűtlen és felfoghatatlan volt mindaz, ami később megtörtént. Szorongva, félve, de reménykedve teltek a napok. Néhány hét után azonban már nem volt miben reménykedni, az államgépezet megtette azt, amit vártak tőle. Rendeletek napról-napra, óráról-órára, sárgacsillag, gettó!

Aznap reggel, amikor a teherautó értünk jött, már készen álltunk: fegyelmezetten, a kapuban, becsomagolt hátizsákkal. Apám egyenesen állt a teherautón, nézte az utcát. Hadházy tanár úr megemelte a kalapját és széttárta a karját. Hálásak voltunk kétségbeesett mozdulatáért, tudtuk, hogy nem tehet semmiről, ártatlan volt, akárcsak Kiss Elek unitárius püspök, akárcsak Márton Áron és annyian mások. Az ő szavuk azonban már nem állíthatta meg a beindult gépezetet: gettó, pályaudvar, lepecsételt vagonok – a szerelvények kigördültek.

Azokon a bergen-belseni éjszakákon, mikor a sötétben Szondi Lipót a sorsanalízisről magyarázott, amikor Komlós Aladár irodalmat tanított, és Zsolt Béla a politikai helyzetet analizálta, szorongva-reménykedve, amikor Kovács Györggyel verseket memorizáltunk, miközben a barakk előtt SS-őr sétált – azokon az éjszakákon, ott az északi szélben, ott is Magyarország volt. Abban a pillanatban talán különb is, mint az, amit elhagyni kényszerültünk. És ahová a háború után, az első alkalommal, minden fenntartás és megfontolás nélkül hazatértem.

* Részlet Ádám Ottó előadásából, amely 1994. január 31-én hangzott el az Európa Intézetben. (A szerk.)

2. Képek


1. Zsidókat mentõ központKATONA, Gabriel P.

Zsidókat mentő központ

Személyes emlékek alapján

Az Üvegház története

Az Üvegház eredetileg az Ifj. Weiss Gyula és fiai táblaüveg-nagykereskedés székháza volt. A céget Ifj. Weiss Gyula 1897-ben alapította. 1933-ban megbízták Kozma Lajost, a modern Bauhaus stílus legismertebb magyarországi építészét: tervezze meg a cég új székházát, amiben helyet adnak a cég által eladott nagy építőüveg-választék bemutatásának és felhasználásának. Az épületet fehér márványüveggel borították, és sokféle építési üveget használtak fel készítésekor. Így például üvegtéglát, drótüveget, katedrál- és ornamentüveget és vastag szerkezeti öntöttüveget. Innen ered az épület neve: „Üvegház”, és ezen a néven lett Európa-szerte jó nevű épület. Később világhírnévre tett szert, mivel sok ezer általa megmenekült ember vándorolt szét a nagyvilágba.*

Vadász utca 29. szám

A késői harmincas évek magyar kormányai egyre fokozottabban szigorított, zsidókat korlátozó és üldöző törvényeket vezettek be. Ezek alatt az évek alatt egyre kevesebb zsidót vettek fel az egyetemekre, növekedtek azok az állások, amelyekben meg volt tiltva zsidókat foglalkoztatni, és zsidó színészek és előadók kizárólag zsidó szervek rendezvényein léphettek fel és állíthattak ki. Zsidók üzleteit egyre sűrűbben zárták be a háború későbbi éveiben. Ezek alatt az évek alatt Weiss Arthur – Weiss Gyula idősebb fia, aki az Üvegház alapításának évében született – a cég vezető üzlettársa lett. Édesapja nyugalomba vonulása után, az üzlet letiltásáig, öccseivel, Vilmossal és Viktorral vezették az üveg-nagykereskedést. Weiss Arthur San Salvador budapesti tiszteletbeli konzulja lett, és ezért volt ismert diplomata társaságokban. Weiss Gyula vallásos ember volt, és a fiait a zsidó vallásos tradíciók alapján nevelte. A háború alatt Weiss Arthurt a magyar hadseregbe mint zsidó kényszermunka-szolgálatost hívták be. Az osztaga a zsidó hitközség épületéhez lett kivezényelve a bombakár okozta épületsérülések javítására. Itt megismerkedett a zsidó hitközség szervezetével és vezetőivel. Leszerelése után a Hitközség Szertartásügyi Osztályának elöljáró-helyettese lett.

A német invázió

A német hadsereg 1944 márciusában megszállta Magyarországot. Adolf Eichmann is Magyarországra jött, és a magyar kormánnyal hamarosan kidolgozták a zsidók haláltáborokba való deportálásának titkos tervét. Weiss Arthur és barátai megtudták ezt a tervet, de nem tudták a passzív zsidó hitközségi apparátust megmozdítani, hogy életmentő akciókat foganatosíthassanak. Amikor megtudták, hogy a magyar kormány megkezdte a vidéki, a Budapesttől távol élő zsidók, németek által üzemelt haláltáborokba való deportálását, és azt is, hogy a Stern Samu elnöklete alatt álló Izraelita Hitközség együttműködött a zsidók kiszolgáltatásában Veesenmayerral, a német nagykövettel, belátták, hogy haszontalan volna továbbra is a hitközség keretén belül a mentőakcióval foglalkozni.

Weiss Arthur maga köré gyűjtötte a különböző cionista frakciók vezetőit, akik sokkal militánsabbak voltak, mint a szelíd zsidó hitközségi vezetőség. Palesztina a Népszövetség által Nagy-Britanniának adott mandátummal rendelkezett. A háború alatt Svájc képviselte a Magyarországgal hadiállapotban álló Nagy-Britannia érdekeit. Weiss Arthur és cionista társai a svájci kormányt kérték fel, hogy terjessze ki védőernyőjét az eredeti palesztinai emigrációs mozgalom fölé. Az egyik cionista vezető a Magyarországi Palesztina Hivatal vezetője, Krausz Miklós volt, aki ismerte Karl Lutzot, a budapesti svájci konzult. Krausz és felesége voltak az egyetlenek, akiknek Lutz megengedte, hogy a zsidóüldözés legsötétebb ideje alatt a Szabadság tér 12. alatti egyik svájci konzulátusi épületben lakjanak. A felkérés nyomán a svájci kormány hozzájárult a svájci követség kivándorlási osztályának a felállításához. Weiss Arthur lett a vezetője annak az új osztálynak.

Az Üvegház kialakítása

Weiss Arthur megkezdte a svájci követség kivándorlási osztályának működtetését az Üvegház irodáiban, elsősorban egy minden korállapotú és frakciójú cionista aktivistákból álló vezetőséggel. A tisztviselők magvát alkotta az Ifj. Weiss Gyula-cég néhány volt zsidó tisztviselője, mint a „Vörös” Weisz Margit, Zerkovitz Imre, és


a Zsidó Hitközségből magával hozott személyek, mint Eppler Erzsi, Deutsch Berta (Dundi), a titkárnője, Radó Margit és a felesége, Weiss Margit.

A sajtó nem tett említést a Budapesten kívüli, vidéki zsidóság deportálásáról. Ezt eredetileg csak a szájról szájra szálló hírekből tudták meg. Az üvegházi csoport kidolgozta a svájci „védlevél” fogalmát, amelyet a svájci állam fog kiadni, és a védlevél szövege szerint a kedvezményezettet és családját a svájci kormány védelme alá veszi mint Palesztinába kivándorlásra kijelölt egyént. A svájci kormány 7 500 ilyen védlevél kiadására hatalmazta fel az üvegházi kivándorlási osztályt, amely az igazolást úgy tervezte, hogy az a színes svájci címer alatt legyen. Magyarul és németül lett megszövegezve, névre kiállítva és fényképpel ellátva. Megindult a védlevelek kiadása, amelyeket először főleg a külföldi haláltáborokba menetelő zsidó kényszermunka-táborosoknak juttattak, és a még nem deportált vidéki zsidóságnak, valamint a Budapest külvárosaiban élő zsidóknak, akiket már beidéztek a deportációs gyűjtőhelyekre, mint például a hírhedt óbudai Téglagyárba.

A svéd akció megindulása

A vidéki zsidóság deportálását követően – 1944 nyarától – a hatóságok felgyorsították a budapesti zsidóság elleni intézkedéseiket. 1944 nyarának második felében Weiss Arthur gyakran találkozott az Üvegházban sógorával, dr. Gárdonyi Istvánnal, aki a svéd követségen dolgozott, az újonnan érkezett Raoul Wallenberg svéd követségi titkárral. A svédek a Vadász utcában kidolgozott védlevél intézménye után érdeklődtek, mert ők is egy hasonló igazolványt szándékoztak kiadni. Hamarosan a svédek nagy hatásossággal használatba vettek hasonló védleveleket, amelyeket a konzulátusukból és az újonnan szervezett kivándorlási osztályukról, a Jókai utca 1. szám alatti házból adtak ki.

Üldözés és mentőakciók

Az első 7500 darabos, a svájciak által jóváhagyott védlevél-kvóta hamarosan elégtelennek bizonyult, ahogyan a deportálások irama fellendült. A kivándorlási osztály nyomására egy újabb 7500-as kvótát engedélyezett a svájci kormány. Négy írógépen, szünet nélkül, napi 16-18 órán át dolgoztak Radó Margit felügyelete alatt Weiss Arthur nagy irodájában, ahol a védleveleket készítették azoknak az ezreknek, akiknek a neve állandóan özönlött Grossmann Sándorhoz a kivándorlási osztályra. Weiss Gyula íróasztalát Salamon Mihály, a köztiszteletben álló cionista vezető, Weiss Arthur helyettese használta. A nagy irodahelyiség állandóan zsúfolva volt a hivatalbeliekkel, látogatókkal és az ott lakókkal. Az a négy–hat ember, akik Weiss Arthur és Salamon Mihály íróasztalain aludtak, különlegesen szerencsésnek tekintették magukat, mert nem kellett megosztaniuk másokkal a konferenciaasztalt, széken ülve, vagy a túlzsúfolt padlón aludniuk.

A magyar hatóságok a zsidókat ún. „zsidó házakba” koncentrálták a város különböző részein. A védleveleket kérők száma állandóan nőtt, és az Üvegház előtt sorban állók száma olyan tömegjeleneteket okozott, hogy a rendőr-főkapitányságról kivezényelték a lovasrendőrséget a közrend fenntartására.

Október közepén az addigi magyar kormányt a vadul antiszemita Nyilaskeresztes Párt uralma váltotta fel. Tagjai a legteljesebb mértékben az SS-kommandatúra kiszolgálói voltak. A legtöbb zsidót a védett házakból a részben a Nyugatra induló halálmenetelésbe, részben egy központi „gettó”-nak kinevezett körzetbe szállították át. Az Üvegház gyorsan megtelt menekültekkel vidékről, Budapestről, eddig Pesten bújó más, a németek által megszállt országokból menekültekkel, még keresztény hadiszökevényekkel és megszökött szövetséges hadifoglyokkal is. Az üvegháziak megalakították a „védett házak” intézményét sok megürült azelőtti „zsidó házban”, az akkori V. kerületben, amelyeknek sok korábbi lakóját a védlevelek alapján az újdonsült védett házakban meg tudták tartani, és akik ezáltal megmenekültek a gettóba való áttelepítéstől. A svédek is szapora iramban szervezték a saját védett házaikat az V. kerületben, és Raoul Wallenberg gyakran látogatta azokat eredményes mentőakciói során.

A teljes 15 000-es svájciak által engedélyezett védlevél-kvóta kimerült, és a svájci konzulátus nem engedélyezte több védlevél kiadását. A mentőakció a csúcspontján volt, és a svédek, akikhez később a vatikáni nunciatúra és a portugál követség is csatlakozott, szorgalmasan adták ki a védleveleiket. A cionisták a kivándorlási osztályon is folytatták az ezután nem a svájciak által jóváhagyott védlevelek kiosztását. Ezeket az Üvegház egyik alagsorában gyártották, teljes színekben megjelenő svájci címerrel, fejléccel és hamis bélyegzőkkel. Fényképek ráragasztására már régen nem volt mód, és a konzul aláírása hamisított volt.

Az Üvegház megtelik

Éjjelenként gyakran félmeztelen emberek érkeztek az Üvegház kapujához. Sokszor vizesen, sokszor lövési sebekből vérezve menekültek a nyilaskeresztes gyilkolócsoportoktól, akik a Duna-parton rendszeresen


géppuskázták a zsidókat a folyóba. Az Üvegházban kezdetben létszámnyilvántartást vezettek, de 2300 menekült után abbahagyták a feleslegesnek tekintett lista vezetését. Az összes iroda, rakodófészerek, alagsorok, padlások, lépcsőházak és felvonók megteltek, és Weiss Gyula eredeti magánlakásába is teljesen bezsúfolódtak a bennlakó menekültek. Sokan váltott műszakban aludtak, mert nem volt elég fekvési nagyságú hely.

Utána a szomszédos Vadász utca 31. alatti épület lett a házmestertől kibérelve. Ez a Magyar Labdarúgó Szövetség székháza volt, amely a háború vége felé nem volt használva. Ez a szomszéd épület egy titkos folyosóval lett az Üvegházzal összekötve, és a saját kapuja majdnem mindig zárva volt. Csak akkor nyitották ki, amikor a házmester és felesége átmentek rajta, és néha, ha az egyéneket nem az üvegházi kapun akarták ki vagy becsempészni. A kapu ugyanis megfigyelés alatt állott. Amikor a szomszéd épület is teljesen megtelt, akkor egy másik épület néhány emeletét bérelték ki a Wekerle Sándor u. 15. alatt. Ezt is mint kivándorlási osztály foglalták el, svájci címerrel és zászlóval feldíszítve. Ez az „iroda” Mezei Rezső és Geyer Arthur, az Üvegházban élő Geyer Albert cionista vezető testvére, közös vezetése alatt bújtatott több száz további zsidó menekültet.

Az Üvegház szervezete

Az eredetileg az Üvegházban alapított klinika működése a védett házakban létesített kórházzá nőtte ki magát, egy ismert orvosprofesszor vezetése alatt. Egy sütödét alapítottak az Üvegházban Klein Vilmos miskolci gabonakereskedő vezetése alatt. Innen a kenyeret a védett házakba és a lezárt gettóba is szállították, ahol a kerítés fölött dobálták át. A konyha Bakonyi Elza vezetésével működött, és Stern bácsi, a legismertebb pesti kóser vendéglős vezette a kóser konyhát. Élelmiszert a Bakonyi Kálmán vezetése alatt álló leleményes, önfeláldozó beszerzőgárda biztosított olyan sikerrel, hogy a felszabadulás után elég élelmiszer maradt, hogy azokban az éhínséges időkben, 1945. január 18-án minden, az Üvegházat elhagyó bennlakó egy kétkilós élelmiszercsomaggal távozott!

Az üvegházi közbiztonságot a „Haganá”-nak nevezett csoport biztosította, amelynek tagjai sokszor fasiszta egyenruhákat viseltek. Több ízben megtámadták a nyilaskeresztes csoportok az épületet, néhányszor még a szomszédos háztetőkön keresztül betörve is. Az első támadás 1944 októberének második felében történt. Ez alkalommal áthívták Carl Lutz svájci konzult, aki éppen a közeli Szabadság tér 12. szám alatti konzulátusi épületben, az azelőtti (és most megint) USA-nagykövetség épületében tartózkodott. Hangos, erőteljes tiltakozással lépett fel a nyilasokkal szemben, akiknek nyomatékosan az épület területen kívüliségét hangsúlyozta, és azokat távozásra szólította fel. A határozott fellépésnek megvolt az eredménye, és a nyilasok eltávoztak. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a konzul meglátogatta a kivándorlási osztályt. A többi nyilas támadást az Üvegház ellen sikeresen elhárította a belső vezetők határozott fellépése, és a Hagana védekezőcsoport fellépése. A szerencséjük azonban csak az 1944-es év végéig tartott.

A fiatal cionista aktivisták

Egy fiatal cionista aktivista csoport, amelynek tagjai között volt Gál Hafi és Rosenbaum (Pinchas) Tibor, egy Hungária körúti villából folytatták tevékenységüket. Egyébként Kádár János, az 1956 utáni magyar kommunista pártvezér is abban a villában bújt meg az ostrom alatt. Ez a csoport szorosan együttműködött az üvegházi cionista aktivistákkal. Az utóbbi fiatalok csoportjában volt Efra, Peretz, Pil és Rafi Friedel. Rafi szőkére festette a haját, mert így hihetőbben tudott fellépni mint egy német. A német Gestapo egészen hosszú, szürkészöld bárkabátja és a nyilaskeresztesek 3/4-es barna bárkabátja a karszalaggal időnként látható volt az Üvegházban, amikor a viselőik mentőutakra indultak a városba. Loptak, és másféleképpen szereztek különböző hivatalos tarlapokat és gumibélyegzőket, amelyekkel aztán ügyes emberek, mint pl. Dávid, az Üvegház pincéjében lévő nyomdahelyiségben hamisítottak és hamis papírok gyártására használtak. Ennél még sokkal veszélyesebb akciókat is folytattak. Például nyilasoknak öltözve megjelentek géppisztollyal és gumibotokkal a Dunához kivégzésre vonuló csoportoknál, mint a nyilas gyilkosokat leváltók, visszafordították a halálba indított csoportokat, és bemenekítették azokat az Üvegházba.

Az utolsó támadás

A cionista frakcióvezető, Hunwald Szimcha elsősorban a svájci védett házakért volt felelős. Ezért a rendszeresen, sokszor éjjel és nappal a veszélyes vidéken, a védett házak környékén tartózkodott, Raoul Wallenberghez a svéd konzulhoz hasonlóan, aki a szomszédos svéd védett házakat istápolta. Hunwaldot december 30-án a svájci zászlóval ellátott, azelőtt a román követ által használt Chrysler autójában lőtték le. Másnap egy nyilaskeresztes banda kézigránátot hajítva, betört az Üvegház kapuján. Egy másik kézigránátot dobtak a túlzsúfolt ortodox pincébe. Ettől több ember meghalt, közöttük annak a Schreiber Sándor rabbinak az édesanyja, aki a háború után a magyar Rabbiképző Intézet igazgatója lett.


A banditák szétszéledtek az Üvegházban, és kihajtották a bennlakókat az utcára. Csak a 90 éves Weiss Gyulát, aki egy szénpincében a szén alatt bújt el, a Shomer-pince lakóit, akik elálcázták a pincelejáratot és a szomszédos Vadász u. 31. lakóit nem fedezték fel, és nem terelték ki az utcára. Rajtuk kívül két fiatalember gyorsan fehér kabátba bújt, és orvosoknak álcázták magukat egy rögtönzött karanténnak kinevezett szobában, amelyben több zsidó menekült, még teljesen felöltözve, takarók alá bújva ragályos betegeket játszott meg. A sok ezer többi ember az utcán, sűrű sorokban a fal mentén lett felsorakoztatva, és meg voltak győződve, hogy mindnyájukat a Dunához fogják hajtani kivégzésre. Weiss Arthur az utca közepén, torkaszakadtából kikelve veszekedett a nyilasokkal, hogy megsértették a diplomata épület területen kívüliségét. Balogh Mihály, a nyilasok vezetője megkérdezte Weiss Arthurtól a nevét. Amikor Weiss válaszolt, Balogh azt mondta: „Ja igen, magát már régen kerestük!” Közben Weiss Arthur hangosan utasította azokat, akikről azt gondolta, hogy még az épületben elbújva hallják, hogy telefonáljanak az V. kerületi nyilas székházba, ahol néhány vezető rendszeresen meg lett vesztegetve. Idővel egy nyilas tiszt jelent meg, és visszavonulást parancsolt a megszállóknak. A visszavonulásuk meneküléssé fordult, amikor a szovjet vadászrepülők géppuskával támadták meg az utca másik végén parkoló német katonai teherautókat.

Másnap egy nyilas bandát küldtek ki a főhadiszállásukról abból a célból, hogy Weiss Arthurt bevigyék „tárgyalásokra”. Elvitték, és soha nem látta többet senki. Weiss Arthur az édesapám volt.

* A szerző hosszabb ideje külföldön él. Ez érződik magyar nyelvű fogalmazásán is. A pontos, érthető, de nyelvhelyességét tekintve korrekcióra szoruló szöveget szerkesztőségünk nem javította, tiszteletben tartva a szerző erőfeszítését: használni anyanyelvét. (A szerk.)

2. Képek


1. Magyar zsidók szovjet fogságbanSTARK Tamás

Magyar zsidók szovjet fogságban

A magyar zsidóság szisztematikus megsemmisítése 1944 nyarán vette kezdetét. A háború végéig közel 500 ezer zsidót szállítottak, hajtottak lengyelországi és németországi megsemmisítő- és kényszermunkatáborokba. 360 ezren sosem tértek vissza. A nyilas terror budapesti áldozatainak száma is meghaladja a 15 ezret.

Mintegy fél évvel az 1944-es nyári deportálások után újabb tömeges elhurcolás színtere lett az ország. A Vörös Hadsereg speciális alakulatai válogatás nélkül hurcoltak el civileket, ha – az előírt kényszermunkás kontingenst frontkatonákkal nem lehetett kitölteni.

MUSZ-szovjet fogság

Mire a szovjet fegyveres erők – előrenyomulva nyugati irányba – elérték az országhatárt, már legalább 70 ezer magyar fogollyal rendelkeztek. Nagy részük 1943-ban a Don menti harcokban esett fogságba. A határ átlépése után a fogolyszedés hatalmas méreteket öltött.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy a deportálás szovjet elmélete és gyakorlata több lényeges ponton is különbözött a német módszerektől és elvektől. Ez utóbbi egy népcsoport, nevezetesen a zsidóság egésze ellen irányult és teljes megsemmisítését tűzte ki végcélul. A szovjet deportálókat elsősorban a munkaerő-szükséglet kielégítése sarkallta. Ők nemre, korra, vallásra való tekintet nélkül fogtak el 250–300 ezer embert a jelenlegi határok között, 40 ezret Kárpátalján és további mintegy 250 ezer személyt Németország és Ausztria szovjet övezetében.

Az elhurcolások, fogolyszerző akciók azonban részlegesek voltak, és nem irányultak a magyarság kiirtására. Érvényesült viszont a legfelsőbb szinten is megfogalmazott bosszú, a kollektív felelősségre vonás elve, mely közéleti személyiségek letartóztatásában és etnikai tisztogatásokban – kárpátaljai magyarok és magyarországi németek részleges elhurcolása – öltött testet.

A kontinensnyi szovjet táborvilágban, a sok milliónyi német, japán, kínai, román, olasz, szlovák, lengyel stb. fogoly között a mintegy 6–700 ezernyi Magyarországról származó civil és katona, valódi hadifogoly és átállt, munkaszolgálatos és keretlegény sorsa azonos lett.

A kétszeres megpróbáltatásnak kitett magyar zsidók legnagyobb része munkaszolgálatosként került szovjet kézre.

A háború idején a zsidó munkaszolgálatosok helyzete folyamatosan romlott. Először rangjuktól, majd egyenruhájuktól fosztották meg őket, majd sárga, ill. fehér karszalag viselésére kötelezték a „lapátosokat”. A tábori munkaszolgálatos századok mellé rendelt tisztek, tisztesek s az őrszemélyzet tagjai között nem egy antiszemita akadt, aki kegyetlenül bánt beosztottaival. A munkaszolgálatosok helyzetüket amolyan belső hadifogságnak tekintették, és a legtöbben a túlélés és a visszatérés reményében próbálták elviselni a megaláztatásokat. Nagyon kevesen voltak, akiket életösztönük szökésre sarkallt. 1941 májusában, júniusában – még a Szovjetunió elleni háború megindulása előtt – 123 munkaszolgálatos ment át szovjet területre. Az 1941-es hadjárat megkezdésétől a doni áttörésig eltelt 1 1/2 évben az átálltak száma nagyságrendileg hasonló volt. (Ezek az adatok is bizonyítják, mennyire valótlan volt a második világháború idején elterjedt nézet, mely szerint a zsidó munkaszolgálatosok megbízhatatlan katonák, s tömegesen „árulják” el a hadsereget átállásukkal.) A menekülés ezen útja egyébként rendkívül veszélyes, majdnem öngyilkossággal felérő vállalkozás volt, hisz a vöröskatonák – támadóknak vélve – tűz alá vették a közeledő munkaszolgálatosokat. A partizánokhoz csapódókra is további kegyetlenkedés várt, ha történetesen antiszemita, ukrán egységbe kerültek.

A „lapátosok” tömeges fogságba esésére 1943 januárjában és februárjában, a 2. hadsereg védelmi vonalának összeroppanása után került sor. Magukat önként nagyon kevesen adták meg. Aki csak tudott, nyugat felé, hazafelé törekedett.

Huszonötezren

A Honvédelmi Minisztérium veszteségi alosztálya által készített adatsorok szerint 1942 januárja és 1943


decembere között a munkaszolgálatosok összvesztesége 25 451 fő volt. Közülük 3786-an estek el bizonyíthatóan. A sebesültek száma 1035 fő volt, míg a minden kétséget kizáróan hadifogságba esetteké 1633. Eltűntnek nyilvánítottak 19 003 személyt. A katonai szakirodalom az eltűntek felét halottnak, másik felét hadifogolynak számítja. Ezen az alapon a szovjet fogságba esett munkaszolgálatosok száma 10 ezer körül mozoghat.

Ugyancsak megbízható adatok állnak rendelkezésre az 1944-ben az 1. a 2. (erdélyi) és a 3. hadsereg keretében frontra vezényelt munkaszolgálatosok veszteségeiről. A Kárpátok előterében, valamint az ország területén lezajlott harcok során 1945 októberéig 1 656-an estek el, míg 571-en megsebesültek. A hadifogságba esettek száma 1039, míg az eltűnteké 10 471.

Az eltűntek felét ezúttal is hadifogolynak véve összegzésül nagy bizonyossággal megállapítható, hogy 1943 őszéig mintegy 15 ezer magyar zsidó került szovjet fogságba. – Hogy 1944 őszén, telén, valamint 1945-ben hányan, hogyan, mikor kerültek szovjet kézre, pontosan meg nem mondható, mivel csak zsidókra vonatkozó számadat nem áll rendelkezésre. Ugyanakkor tény, hogy a háború utolsó hónapjaiban, a honvédség lemorzsolódásakor sok munkaszolgálatos is elhagyta alakulatát. A megszököttek egy része átállt a Vörös Hadsereghez és így került fogságba, míg a többség az 1944-es nyári, majd őszi deportálások során feldúlt otthonába tartott. A „Szmers” alakulatai a szovjet bevonulás után őket ugyanúgy „begyűjtötték”, mint a civil ruhában bujkáló magyar katonákat, egyszerű polgárokat, férfiakat és nőket. Megtörtént az is, hogy nyugati fogságból szabaduló katonákkal visszatérő, menekültekkel, és deportáltakkal zsúfolt, Magyarországra tartó teljes vonatszerelvényt „térítettek el” szovjet katonák a legnagyobb délkelet-európai gyűjtőtábor, Foksány felé.

Ha mindezekről az akciókról hiteles, részletes dokumentáció nem is áll rendelkezésükre, a korabeli újságok „Ki tud róla?” rovatai fel-felvillantanak egy-egy emberi tragédiát, melyek mint cseppben a tenger, ezrek sorsát példázzák.

„Keresem Feldmann Géza pincért… 1945 áprilisában Mauthausenben beszéltek vele, állítólag Oroszországból üzent 1946 májusában…” (új Élet 1946. október 31.)

„Hazatérő Hadifoglyok! Ki tud Forgács István budapesti grafikusról, aki hazatérőben Mauthausenből orosz fogságba esett…” (Szabadság, 1947. szeptember 6.)

„Tarján Árpád munkaszolgálatos… 1945 májusában Günskirchenből hazajövet orosz fogságba került…” (Hadifogoly Híradó 1948. szeptember 11.)

A MAZOT (Magyar Zsidók Országos Tanácsa) VI. kerületi tagozatának gyűlésén Szalai József elnöki megnyitójában elmondta: „mintegy 25 ezerre tehető a zsidó hadifoglyok száma, akik közül azok, akik az európai Oroszország területén lévő táborokban vannak, levelezhetnek hozzátartozóikkal…” – adta hírül az új Élet 1946. október 31-i száma.

Ez a már ismertetett részadatok alapján általunk is reálisnak tartott szám kisebb módosítással más dokumentumokban is felbukkan. Annak idején nem hozták nyilvánosságra az Eichmann-nal való „alkuja” miatt sokat bírált tragikus sorsú cionista vezető, Kasztner Rezső nürnbergi perben jegyzőkönyvbe mondott vallomását, melyben a legendás cionista vezető a vészkorszakot túlélő zsidóság száma kapcsán 30 000 oroszországi fogolyról tesz említést.

A vészkorszakkal foglalkozó nemzetközi szakirodalom csak lábjegyzetekben említi meg a fogolyproblematikát.

Szovjet tábor

Valójában a szovjetunióbeli fogságot csak a német koncentrációs táborokkal lehet párhuzamba állítani. Menachem Begin, Izrael későbbi miniszterelnöke litván cionista vezetőként maga is megjárta a Gulag-szigetcsoportot. 1951-ben megjelent visszaemlékezésében egy Dachaut is megjárt zsidó orvos rabtársát idézi, aki a következőképpen hasonlítja össze a német és az orosz „szisztémát”:

„A német haláltáborok és a szovjet koncentrációs táborok közti különbség egy szóban összefoglalható. Ez a szó, mely mindennél fontosabb a rab számára így hangzik: REMÉNY. A szovjet munkatáborokban volt esély a túlélésre, a német halálgyárakban nem. Persze a legtöbb esetben az esély minimális volt, de mégis táplálta a reményt az életben maradásra.”

A szovjetek nem akarták és nem is tudták betartani még a könnyebben teljesíthető feltételeket tartalmazó és a cári Oroszország által szorgalmazott 1907-ben megkötött hágai hadifogoly-egyezményt sem. Kétségtelen az is,


hogy a szovjet rendészeti és erőszakszervek saját állampolgáraikhoz is brutálisak voltak, így a foglyokkal való kegyetlenkedés és az ennek nyomán fellépő tömeghalál az alattvalók által megszokott, mindennapos jelenségnek számított mind az orosz, mind a sztálini birodalomban.

A zsidó foglyok akkor döbbentek meg először, amikor a kihallgatók származásuk iránt érdeklődtek, és bemondásuk alapján fel is került személyi kartonukra, majd adatlapjukra a „jevrej” zsidó megkülönböztető bejegyzés. A Szovjetunióban a zsidóság nemzetiségnek számított, de a foglyoknak időnként lehetőségük nyílt a valós adatok elhallgatására, esetleg a már felvétettek módosítására. A munkaszolgálatosok közül sokan csehszlovák vagy jugoszláv, majd az 1944. augusztus 23-i fordulat után román nemzetiségűnek vallották magukat, gondolván, szövetséges állam polgáraiként előbb visszajutnak szülőföldjükre. A legtöbben – nyilvánvalóan a trianoni területről származók – „magyar” nemzetiséget írattak kartonjukra, és csak viszonylag kevesen vállalták a fogságban is a zsidó sorsot.

A munkaszolgálatosokkal és általában a magyar zsidókkal való bánásmód a bemondott nemzetiségtől függetlenül azonos volt a többi fogolyéval. Személyes tárgyaikat tőlük is elvették, munkanormájuk is azonos volt, ugyanabba a kórházba kerültek, mint rabtartóik, és ha földi útjuk véget ért, Őket is tömegsírba temették.

A zsidó kényszermunkásokból gyakran feltört a sztereotip kérdés: „Üldözöttek vagyunk, fasiszta őreink áldozatai. Miért bánnak velünk úgy, mint ellenséggel?” A politikai tiszt válasza rendszerint ugyanaz volt: „Ti is harcoltatok ellenünk, ha nem is fegyverrel, de csákánnyal és lapáttal. Ugyanolyan bűnösök vagytok, mint a katonák.” A zsidó foglyok néha a következő „jó tanácsot” kapták: „Ha tényleg barátaink vagytok, nem szabad panaszkodnotok. Sőt, dolgozzatok kétszer olyan keményen, mint eddig, hogy újjáépítsük szocialista hazánkat, melyet közös ellenségünk rombolt le.”

Idealizált Szovjetunió-kép

A már hazatért zsidó foglyok gondozására és a még kint lévők kiszabadítása érdekében, a kormány politikájának mintegy népi támogatást nyújtva, megmozdult a hazai zsidóság is. Megalakult az Országos MUSZ Szervezet, valamint a Munkaszolgálatosok Országos Antifasiszta Szövetsége. De felkarolta a zsidó foglyok ügyét a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság, valamint az Országos Zsidó Segítő Bizottság, továbbá a Zsidó Világkongresszus magyarországi tagozata és az összes hazai izraelita hitközség. A magyar zsidóság lapjában, az „Új Élet”-ben rendszeresen jelentek meg hírek a fogolyügy állásáról, valamint a felkutatandó vagy már felkutatott foglyokról. Az egykori írásokból, tudósításokból kiderül, hogy sok kortársnak mennyire valóságtól elrugaszkodott, téves, szinte idealizált képe volt a szovjet fogságról.

1946. október 28-án a MAZOT VI. kerületi tagozatának gyűlésén Domokos Miksa, a pesti hitközség egyik vezetője, ki tudja, milyen forrás alapján, a következőképp magyarázta a foglyok hazaszállításának elmaradását: „mivel a hadifoglyok egy részét 1-2 évre szóló munkaszerződéssel kiadták gazdaságoknak, gyáraknak, meg kell várni ezeknek a szerződéseknek a leteltét. A magyar zsidóság hivatalos szervezetei azt az értesítést kapták, hogy azok a munkaszolgálatosok, akiknek munkaszerződése lejárt, sok esetben azért nem tudnak hazajönni, mert elfogyott a pénzük. Intézkedés történt külföldi zsidó szervezetekkel karöltve, hogy pénzhez juttassák ezeket az embereket.” A szovjet valóság teljesen más volt, hisz a foglyok kényszermunkát végeztek, és szerződést nem kötöttek velük. Természetesen a hazaszállítás sem az egyéni döntésen, illetve a szükséges pénz összegyűjtésén múlott, hisz a foglyok rabok voltak, ráadásul a Szovjetunión belül még szabad emberek sem utazhattak vonattal saját „kényük-kedvük” szerint.

Sokan a békeszerződésben reménykedtek, gondolván, annak aláírása, majd ratifikálása megnyitja a táborok kapuit. A szabadon bocsátás valójában a magyarországi szovjet befolyás és pozíció megerősödésének volt a függvénye.

Hiába fordultak listákkal, névjegyzékekkel a magyar zsidó szervezetek Szekfű Gyulához, a moszkvai követhez, a megoldás kulcsa nem az ő kezében volt. Tehetetlenségről és a hazaszállítás nehézségeiről egy 1947. januári levélben így számol be. (Szekfű a levelét „Igen tisztelt Főrabbi úr” megszólítással kezdi, de a címzett neve nincs megemlítve.) „… A napokban másfél órás beszélgetést folytattam Ilja Ehrenburggal erről az ügyről, aki korábban, mikor én itt voltam, Amerikában járt… így csak most adhattam át neki a Szövetség (Munkaszolgálatosok Országos Antifasiszta Szövetsége – megjegyzés S. T.) levelét. A nehézséget abban látja, hogy a muszosok a többi magyar hadifogollyal együtt, vegyest, mint maguk is hadifoglyok kezeltetnek, s többségük minden valószínűség szerint nincs is listába véve mint muszos, hanem csak mint magyar hadifogoly. Ily módon általános megkeresésük nagy nehézségekbe ütközik… Én itt többfelé kérdezősködtem a szovjet területen lévő munkaszolgálatosok és más magyar zsidók száma után, de persze még csak hozzávetőleges adatokat sem tudtam hallani. Itt kötelességemnek tartom felhívni szíves figyelmedet arra, hogy bármily szomorú


is, de bizonyosnak látszik, hogy kevesebben fognak visszatérni, mint ahányat ma hozzátartozóik szovjet területről hazavárnak…”

Zsidók, nem zsidók sorsközössége

A foglyok szervezett tömeges hazaszállítása 1947 nyarán a Nagy Ferenc-kormány puccsszerű megbuktatása után kezdődött. A politikai fordulat kierőszakolása után már nem volt szükség a foglyok további túszként való tartására, ellenkezőleg, a propaganda által Rákosi közbenjárásának tulajdonított hazatérésük a kommunisták augusztusi választási esélyeit növelte.

Amint a zsidó foglyok sorsa összefonódott a nem zsidókéval a táborokban, egyszerre került sor hazaszállításukra is.

Az új Magyar Központi Levéltárban (ma az Országos Levéltár része) 1989–90-ben számítógépes adatbankot hoztak létre a Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság lajstromokat tartalmazó jegyzőkönyveiből. Ebből megállapították, hogy a fenti számú hazaérkező fogolytömeg 1,7%-a vallotta munkaszolgálatosnak magát a debreceni átvevő táborban. Ez az arányszám hozzávetőlegesen 3600 személyt takar. Ők lennének a szovjet táborvilág túlélői? Részben. Ugyanis az 1945-ben, 1946 első felében érkezettek közt is nyilván volt zsidó. Kevesen bár, de voltak, akik közvetlenül szülőföldjükre, Erdélybe érkeztek. De akárhogy is számolunk, a 20-25-ezerre becsült zsidó fogoly nagyobb része sosem tért haza. Ők a nácizmus üldözöttjeiként lettek a szovjet kényszermunkatáborok mártírjai.


1. Izrael és a hidegháború végeAVINERI, Shlomo

Izrael és a hidegháború vége

A hidegháború vége és a Szovjetunió felbomlása alapvetően érintette a Közel-Keletet. Stratégiai szinten az arab–izraeli konfliktus elvesztette globális jelentőségét, mivel a radikális arab félnek le kellett mondania szovjet patrónusáról, és ezáltal lehetővé váltak a jelenlegi béketárgyalások. Kulturális szinten az Izrael és Kelet-Európa közötti kapcsolatok felelevenedése ráirányította a figyelmet Izraelben arra, hogy az ottani élet sok vonatkozásban mély közép-kelet-európai gyökerekkel bír, és ennek messzemenően hatása lesz Izrael identitásának és kultúrájának kibontakozására. Mindkét fejlemény növeli a Közel-Kelet stabilitását.

A regionális vita globálissá válik

Eredetileg a közel-keleti konfliktus két nacionalizmus – a cionizmus és az arab nacionalizmus – összeütközése volt egy földterület miatt, amelyet a zsidók Izrael Földjének, az arabok Falastinnak (= Palesztina) neveztek. Ez a regionális konfliktus azonban az ötvenes évek során globális jellegűvé vált azáltal, hogy a szovjet tömb és a radikális arab nacionalizmus, amelyet akkor Gamel Abdel Nasszer egyiptomi elnök személyisége, karizmája és ideológiája jelképezett, szövetségre lépett egymással. Ez a szövetség, amely a Közel-Kelet legdrámaibb fejleménye volt azóta, amióta az araboknak 1947–49-ben nem sikerült megakadályozni Izrael megalapítását, átformálta a konfliktus jellegét.

A nasszerista–szovjet szövetség elsősorban nem Izrael ellen irányult. Alapja a szovjetek és a radikális arabok közötti kettős érdekközösség volt a nyugati befolyás korlátozására a térségben: először véget vetni a brit és a francia befolyás maradványainak (mint pl. a Szuezi-csatorna fölötti ellenőrzés vagy az algériai francia uralom), másodszor, az amerikai befolyás ellensúlyozása, amelyet az olaj felfedezése és kitermelése jelentősen megnövelt. Ám a parázsló arab–izraeli konfliktus és a megoldatlan palesztin kérdés azt jelentette, hogy az új szövetség egyik oszlopa lassan az arab–izraeli ellentét lett.

Az Egyiptomnak, Szíriának, Iraknak (később Líbiának) szállított szovjet fegyverek – azokkal a jó hitelfeltételekkel együtt, amelyek a vásárlást lehetővé tették – képessé tették az arab államokat fegyveres erőik modernizálására, és elősegítették, hogy az arab katonai elitek fenntarthassák hatalmukat. Emellett erősen korlátozták a zsidó állam katonai kilátásait egy regionális háború esetén. Ez először is azt jelentette, hogy Izraelnek háború esetén számolnia kellett a Szovjetunió válaszlépésével. Másodszor azt is jelentette, hogy hiába verték meg az izraeliek az arabokat, a szovjet diplomáciai támogatás és a szovjet utánpótlás újból és újból talpra állította őket, mint például 1956-ban, 1967-ben és 1973-ban.

Mikor 1967-ben a szovjetek úgy döntöttek, hogy megszakítják a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, és ezt a lépést Románia kivételével követte a Varsói Szerződés többi országa is, diplomáciai offenzíva kezdődött el, amely sok éven át nemzetközileg hátrányos helyzetbe hozta Izraelt. A radikális szovjet politikai, diplomáciai és ideológiai támasz biztosította az arab országoknak azt a nemzetközi hátteret, amely lehetővé tette számukra, hogy a világ napirendjén tartsák a palesztin ügyet. Mindez odáig vezetett, hogy az 1970-es években megkísérelték Izrael megfosztását ideológiai alapjaitól, miután az ENSZ több olyan határozatot fogadott el, amely egyenlőségjelet tett a cionizmus és a rasszizmus között. A Varsói Szerződés országainak titkosszolgálatai kiképzésben és logisztikai támogatásban részesítették a radikális palesztin szervezeteket, és ez nagymértékben megkönnyítette a közel-keleti és az európai terrorcselekményeket. Legalább két alkalommal, a Szuezi-csatorna mentén vívott háború során 1970-ben és az 1973. októberi jom kipuri háború alatt az izraeli erők közel kerültek ahhoz, hogy háborúba keveredjenek a szovjet erőkkel. 1970 augusztusában Izrael lelőtt néhány szovjet pilóta által vezetett MIG harci gépet a Szuezi-csatornánál.

Amerika ringbe száll

A szovjet–arab szövetség elmélyülése mozgásba hozta az amerikai támogatást Izrael számára. Eisenhower és Kennedy elnökségének idején (1953–63) Amerika tessék-lássék támogatásban részesítette Izraelt. Minimális vagy jelképes volt a gazdasági segítség, az Izraelnek adott amerikai katonai segély pedig elhanyagolható volt. Ám 1967 után, amikor a szovjet támogatás az arabok számára erőteljesebbé vált, az Egyesült Államok katonai segítsége lett az amerikai–izraeli kapcsolatok meghatározó eleme. Bár az Egyesült Államok sohasem tévesztette szem elől egyéb közel-keleti érdekeit, az elmúlt két évtized alatt az amerikai–izraeli kapcsolatok odáig fejlődtek, hogy Izraelt amerikai stratégiai nyereségnek tekintették – nyílt válaszként az arab ügy szovjet támogatására.


A szovjet zsidóság problémája – a szovjet zsidók kulturális és vallási életének elnyomása, valamint a zsidók kivándorlásának betiltása – ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy a közel-keleti konfliktust a hidegháború szemszögéből nézzék. Mivel az ügynek szovjet belpolitikai vonatkozásai voltak, ez különösen keserű felhangot adott a szovjet–izraeli kapcsolatoknak mindkét fél részéről. Úgy tekintettek a szovjetek a zsidó kivándorlásra irányuló követelésre, mint a cionisták különösen otromba, sőt rosszindulatú próbálkozására, hogy segítsenek az Egyesült Államoknak a szovjet rendszer destabilizálásában, míg Izrael és sok Nyugaton élő zsidó támogatója szerint a zsidó élet elnyomása és a cionista-ellenes hadjárat a Szovjetunióban közel járt az antiszemitizmushoz. Nyilvánvaló okoknál fogva ez a kérdés megszilárdította a szovjet–arab szövetséget.

Természetesen a közel-keleti béke ezeknek a megfontolásoknak a túsza lett: a békefolyamat a szuperhatalmak rivalizálásának szempontjából meg nem nyerhető játékká vált. A Szovjetunió nem azért ellenezte a Camp David-i izraeli–egyiptomi megegyezést, mert tiltakozott annak részletei ellen, hanem mert az amerikai közvetítésű békemegállapodás nagyban erősítette az Egyesült Államok hatalmát a térségben, és stratégiai visszalépést jelentett a Szovjetunió befolyása számára. Ugyanígy az Egyesült Államok azért tiltakozott a szovjet javaslat ellen, hogy a térség békéjét egy nemzetközi konferencia érje el közös szovjet–amerikai elnöklettel, mert az amerikaiak nem akartak szerepet osztani a szovjeteknek a béke megteremtésében. Ez ugyanis tovább erősítette volna a szovjet befolyást a térségben. Amíg tartott a hidegháború, alig volt rá esély, hogy elkezdődjön vagy fennmaradjon egy békefolyamat.

Gorbacsov után

Azok a változások, amelyek Mihail Gorbacsov feltűnése után történtek a szovjet tömbben, fokozatosan, de drámaian átformálták a közel-keleti konfliktus polarizált szerkezetét. Először néhány kelet-európai szövetséges puhatolózott az Izraellel történő kapcsolatfelvétel iránt a nyolcvanas évek közepe, vége felé. Később a kommunista rendszerek bukása és a posztkommunista kormányok hatalomra jutása után a térségben Magyarország, Lengyelország, Csehszlovákia, Bulgária és Albánia felújította diplomáciai kapcsolatait Izraellel. A Szovjetunió lassabban, néha következetlenül mozdult. Először egy szovjet konzuli misszió látogatott el Izraelbe, majd állandó státusért folyamodott. Később egy izraeli „diplomáciai csoport” működhetett Moszkvában, és a holland nagykövetség izraeli érdekeket képviselő részében izraeli diplomaták dolgozhattak. Ezután főkonzulátus nyílt Tel-Avivban. Végül 1991 őszén teljes diplomáciai kapcsolatokat létesítettek, és 1991. december 23-án, egy nappal a Szovjetunió megszűnése előtt, ha úgy tetszik, jelképesen, a szovjet nagykövet átadta megbízólevelét Izrael elnökének Jeruzsálemben.

Lényegi kérdésekben a szovjet politika az 1988–1991-es időszakban lépésről lépésre haladt együtt a diplomáciai változásokkal. Az Izraelt és a cionizmust kárhoztató hangok a szovjet sajtóban és hivatalos kijelentésekben először szelídebbé váltak, majd elhallgattak. Megváltozott a szovjet politika hozzáállása az arab–izraeli konfliktushoz: a radikális arab álláspont kritikátlan támogatásától egy sokkal pártatlanabb álláspontig jutott el. Végül a szovjet álláspont alig különbözött az Európai Közösség, sőt az Egyesült Államok nézeteitől: Izrael létének támogatása biztonságos és elismert határok mögött, a területi kérdés közvetlen arab–izraeli tárgyalások útján történő megoldása, a megszállt területeken lévő izraeli települések ellenzése és a palesztin kérdésnek az önrendelkezés alapján történő megoldása.

A Szovjetunió közölte Szíriával, amely Moszkva akkori fő szövetségese volt az arab konfrontációs államok közül, hogy nem támogatja a Hafez Asszad elnök által meghirdetett „stratégiai paritás” politikáját Izraellel (vagyis a támadóképességét). A Palesztin Felszabadítási Szervezet azt a tanácsot kapta, hogy lépjen a diplomácia ösvényére, és Moszkva első alkalommal ítélte el az Izrael ellen végrehajtott terrortámadásokat. A radikálisan marxista beállítottságú palesztin csoportokat meggyőzték, hogy támogassák a PFSZ fő diplomáciai célját, amely a „két állam” megoldásra törekszik, egy palesztin államra a nyugati parton és a Gáza-övezetben Izrael mellett és nem helyett. A terrorista tevékenység logisztikai támogatását súlyosan korlátozták, majd megszüntették.

Végül, de nem utolsósorban, az arab tiltakozás ellenére lehetővé tették a zsidók kivándorlását Izraelbe, a peresztrojka általános irányvonalán belül megszüntették a Szovjetunióban a zsidó kulturális és vallási tevékenység tilalmát. 1989 és 1992 között mintegy 400 ezer zsidó vándorolt ki Izraelbe a Szovjetunióból és utódállamaiból.

Megnyílik a békéhez vezető út

A szovjet ernyő eltűnése kétféleképpen érintette a közel-keleti konfliktus dinamikáját. Először, nagymértékben csökkentette a radikális arab országok számára nyitva álló stratégiai választásokat, és érezhetően Izrael javára billentette a stratégiai mérleg nyelvét. Másodszor, olyan fejlemények, mint az Amerika által vezetett koalíciónak


nyújtott szovjet támogatás az Öböl-háborúban, leválasztották a radikális arab erőket korábbi patrónusukról. Azáltal, hogy a Közel-Kelet visszanyerte valódi, regionális léptékét, a béke sokkal elérhetőbbé vált. Madrid felé pontosan azért nyílt meg az út, mert 1956 óta először jutott az Egyesült Államok és a Szovjetunió közös nevezőre a nem hidegháborús logika alapján, és a radikális arab erők megérezték támogatójuk elvesztését, miközben Izrael nagyobb biztonságban érezte magát.

A Szovjetunió felbomlása, a nyíltan baráti viszony Izrael és szinte minden volt Varsói Szerződés-tagország, ill. volt szovjet tagköztársaság között, megerősítette Izrael szubjektív és objektív biztonságérzetét – valamint a térség békéjének lehetőségét. Ha Izrael csak Szíriával áll szemben (az izraeli mondás szerint nettó Szíriával) és nem a szovjet ernyőt élvező Szíriával, akkor sokkal nagyobb kockázatot vállalhat, és sokkal rugalmasabb lehet a békefolyamatban, valamint a tárgyalások palesztin témáiban.

A szovjet árnyék felemelkedése a térség fölül az Izraelnek nyújtott amerikai támogatás jellegét is megváltoztatta. A hidegháború alatt nyilvánvaló volt az Egyesült Államok számára, hogy Izrael olyan stratégiai előnyt jelent, melynek puszta létezése és katonai ereje gátat vet a szovjet beavatkozásnak a térségben. Izrael hiányában a Szovjetunió sokkal könnyebben forgathatta volna föl a nyugati orientációjú rendszereket, mint pl. Szaud-Arábiáét vagy Jordániáét. A hidegháború lezárulásával és magának a Szovjetuniónak az eltűnésével Izrael jelentősége, mint az Egyesült Államok stratégiai szövetségese, természetesen csökkent. A változás mértéke akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az Öböl-háború alatt (a térség első hidegháború utáni konfliktusa) 1991 őszén ellentét támadt a Bush és a Samir-kormányzat között az Izrael által kért 10 milliárd dolláros hitelgarancia miatt, valamint abban a sokkal elfogulatlanabb amerikai politikában, amely lehetővé tette a madridi békekonferencia összehívását 1991 októberében.

Izrael gyökerei Közép-Kelet-Európában

Kulturális szinten a hidegháború lezárása megnyitotta Kelet-Európát Izrael számára, és alapvető kérdéseket tett fel Izrael saját identitásával kapcsolatban. Izrael közel-keleti ország, biztonsága és jövője azon múlik majd, hogy miként lesz képes kapcsolatait rendezni szomszédaival. De a zsidó nép többségének 500 éves fejlődése és a cionista politikai mozgalom, amely Izraelnek mint nemzetnek a szülőatyja volt, mélyen kötődik Kelet-Közép-Európa történelméhez és kultúrájához.

1882 előtt, amikor megindult a nagy zsidó tömegek kivándorlása az Orosz Birodalomból Nyugatra és Palesztinába, a világ zsidóságának 80 százaléka két országban, a cári Orosz Birodalomban és az Osztrák–Magyar Monarchia területén élt. Ezeknek a területeknek a nagy nemzeti és társadalmi változásai hozták magukkal a kulturális és intellektuális reneszánszot, a zsidó Haskala-t (felvilágosodást), később a cionizmust.

Csak ezzel a háttérrel, ahol a zsidók egymással vetekedő nemzeti mozgalmak és társadalmi átalakulások között találták magukat, lehet megérteni a cionizmus születését és az azt megelőző kulturális újjáéledést. A lengyel, cseh és magyar nacionalizmus nagy hatással volt a cionizmusra mint nemzeti mozgalomra, csakúgy, mint ahogy az újjáéledő héber irodalomra is komoly befolyással bírt a lengyel romantika és az orosz irodalmi hagyomány (még a mai fiatal nemzedékhez tartozó, Izraelben született izraeli írókat, mint Amos Oz vagy A. B. Jehosua sem lehet megérteni Csehov és Turgenyev nélkül).

Ugyanúgy a héber nyelv újjáéledése irodalmi és beszélt, nemcsak szakrális nyelvként, sokat merített a lengyel, német, cseh és magyar nacionalizmusban jelenlévő nyelvközpontú azonosságtudatból. Az etnikumnak és a vallásnak Izraelben létező oly komplex és néha felkavaró keveréke, amely annyira idegen az angolszász világtól, egyediségének nagy részét a zsidó történelemből meríti. Ám hasonló gyökerei nyúlnak vissza az összes kelet-európai nemzeti mozgalomba, Romániába, Lengyelországba, Bulgáriába, Ukrajnába és magába Oroszországba, ill. a jelenlegi kulturális és etnikai átfedésben még a volt Jugoszláviába is. Még az izraeli képviseleti rendszernek is az 1918 utáni Kelet-Európa, főleg Lengyelország parlamenti rendszerében lelhetők fel a gyökerei. Ezt támasztja alá, hogy az izraeli himnuszt, a Hatikvát tudatosan a lengyel himnuszra mintázták: „Nem veszett el Lengyelország”, míg a Halikva kezdő sora: „Nem veszett el reményünk”. Aki ismeri az izraeli zenét, azonnal ráismer annak kelet-európai eredetére, ugyanúgy, ahogy az izraeli politika ismerői tudják, hogy az izraeli baloldali politizálás megértéséhez el kell merülni a narodnyikok, bolsevikok és mensevikek közötti vitában, míg a jobboldal megértéséhez az embernek ismernie kell Jozef Pilsudskit és más kelet-európai integrális nacionalistákat.

Ettől a hagyománytól, amely bár nem az egyetlen Izrael kaleidoszkópszerű kultúrájában, ám feltétlenül az uralkodó motívum, az elmúlt fél évszázad során kétszer vágták el Izraelt brutálisan: először a Holocaust, majd a kelet-európai kommunista rendszerek, melyeknek a politikája egyre nyíltabban lett Izrael-ellenes, zsidóellenes és alkalmanként antiszemita. Míg a többi izraeli zsidó közösség (a jemeni, a marokkói, a kurd és az iraki)


elmerülhetett történelmi emlékeiben és hagyományaiban, hogy megformálhassa azonosságát, sok izraeli kelet-európai bevándorló és származása között fizikai és lélektani gát alakult ki.

Több mint négy évtizeden át a legtöbb izraeli számára Lengyelország eggyé vált Auschwitzcal és a varsói gettólázadással. Elfelejtették, hogy a zsidók közel ezer éve éltek Lengyelországban, a sorozatos üldözések ellenére fennmaradtak, és egy gazdag zsidó kultúrát teremtettek, amely nagymértékben meghatározója lett a modern zsidó identitásnak. Csak levéltárosok emlékeztek rá, hogy a 19. században Odessza volt a zsidó irodalom központja. Hogy Prága volt Európa legnagyobb zsidó központja a reneszánsz korban, és olyan zsidó bölcselettel büszkélkedett, amely szinte párhuzam nélküli a történelemben, az elveszett a Holocaust és a kommunista idők zsidóellenes Slansky-pereinek emlékei közt. Általában figyelmen kívül hagyták, hogy az izraeli iskolákban tanított héber irodalom nagy részét Kelet-Európában írták, és annak tájait idézi föl. Így ennek az irodalomnak a jelentős része érthetetlenné vált a fiatal izraeliek számára. Kelet-Európa ambivalens valósága az izraeli kultúrában a legradikálisabban jobboldali, etnocentrikus izraeli költő, a Galíciában született Uri Zvi Grinbert költészetében található meg, aki ezt írta az 1920-as években:

„Még azt is gyűlölnünk kellett, amit szerettünk.

Szerettük az erdőt a folyót, a kutat és a malmot,

Szerettük a lombot a halat, a rocskát, a kenyeret és titkon,

Nagyon titkon még a harangok hangját is szerettük

És a kedves csibészek napszítta haját”

És mivel az izraeliek nem utazhattak Kelet-Európába, ez az egész világ absztrakcióvá, távolivá, fenyegetővé vált, mint a hold sötét oldala. Ami ebből megmaradt, az annak kommersz kiaknázása volt, mint a Hegedűs a háztetőn. A valóság, a maga erős, ambivalens mivoltában, nem volt jelen.

Visszatérés a gyökerekhez

Izrael komplex kultúrájának egy nagyon központi része közel-keleti. De az „európai” rész végül is nem skandináv vagy olasz, hanem kelet-európai. És Izrael ehhez a valóságos Európához, a lengyel romantikához, az orosz pozitivizmushoz, a társadalmi víziókhoz és nemzeti kultúrákhoz (és gyűlöletekhez) tér most vissza. Ez több tucatnyi kulturális csereprogramban mutatkozik meg Izrael és Kelet-Európa között. Lengyel és magyar írók mennek Izraelbe, izraeliek pedig Kelet-Európába, és meglepődve veszik észre, hogy még ha a nyelvet nem is beszélik, megértik a zenét. Fiatal izraeliek azért utaznak Kelet-Európába, hogy felkeressék szüleik és nagyszüleik falvait, shtetl-jeit – nem nosztalgiából, hanem mert szeretnék jobban megérteni saját eredetüket, a családtörténetüket és önazonosságukat. Az a 400 ezer bevándorló, aki az elmúlt 3 évben a Szovjetunióból érkezett, új dimenziót ad az izraeli–kelet-európai kapcsolatoknak.

Míg Izrael kelet-európai múltjának újrafelfedezése nem járt azonnali politikai következményekkel, a hatás mindazonáltal túlmutat a kultúrán. Az izraeliek kezdik megérteni, hogy az Európáról szóló beszélgetések nem feltétlenül Brüsszelről szólnak, hogy az európai irodalmi hagyományok és divatok nem csak Párizsból vagy Londonból érkeznek. A zsidó történelmet tanulmányozók Moszkva, Szentpétervár és Varsó levéltáraiba járhatnak, és nem kell beérniük az Oxfordban vagy a Sorbonne-on található töredékekkel. Az izraeli exportőrök könnyebben találnak piacot a posztkommunista országokban, mint Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában.

Izrael egyre mélyebb kapcsolatba került saját történelmével, és kevésbé elidegenedett saját identitásának formáló erőitől. Az eredmény az önbizalom növekvő érzése. És ha igaz az, hogy a hidegháború végén, a láthatáron lopakodó szovjet veszély eltűnésével Izrael politikailag és stratégiailag magabiztosabb lett, az egyedülálló izraeli „visszatérés (Kelet-) Európába” hasonló módon megerősíti majd az izraeli tudat más rétegeit is. Ebben komoly hozzájárulás rejlik a terület békéjéhez és stabilitásához.

2. Képek


1. Háború és külpolitika az Anjou-korbanFIGYELŐ

ENGEL Pál

Háború és külpolitika az Anjou-korban

Az 1994. évi könyvhéten jelenik meg a História Könyvtár „Magyar történeti atlasz” c. sorozatának első füzete (A kezdetektől 1606-ig). Hátsó borítónkon e térképek közül mutatunk be egyet. Ehhez a kötetben is szereplő magyarázó szövegeket közöljük az alábbiakban. (A szerk.)

Magyarország Szent László óta szinte egyfolytában aktív, támadó külpolitikát folytatott, és külföldi megfigyelők mindenkor a térség katonailag legerősebb hatalmaként tartották számon. Idegen betörés, a mongol inváziót leszámítva, alig érte az országot, a szomszédok elleni magyar támadások viszont rendszeresek voltak minden olyan időszakban, amikor éppen nem volt belviszály. A magyar királyság aktivitása az Anjouk alatt tetőzött. A királyi hatalom ekkor szilárdabb volt, mint valaha, és Nagy Lajos idején (1342–82) a külső környezet megváltozása még nyilvánvalóbbá tette Magyarország nagyhatalmi helyzetét. Nyugaton a Német–római Birodalom mint politikai tényező régen nem létezett már, keleten a Batu kán által alapított Arany Horda egykor félelmetes birodalma 1359-ben szétesett, délen 1355-ben darabokra hullott Szerbia, a Balkán viszonylag legerősebb állama. A jövendő főellenség, a kis-ázsiai oszmánok csak 1354-ben vetették meg a lábukat a Dardanellák európai oldalán, és egyelőre még messze voltak a magyar határoktól.

A 14. századi magyar külpolitika új programját I. Károly alakította ki, és fő vonalaiban fia, Lajos is igazodott hozzá. Az Árpádoktól eltérően, akik minden irányban hadakoztak, a balkáni hegemónia megszilárdítását tűzte ki célul, és ennek érdekében következetesen békére törekedett az északi és nyugati szomszédokkal. Az ekkor újjászülető lengyel királysággal szoros szövetségi viszonyt létesített, és 1320-ban lengyel hercegnőt vett nőül. Lajos többször segítette a litvánok ellen fegyverrel is nagybátyját, III. Kázmért, és 1370-ben megörökölte utána a lengyel trónt. A Prágában uralkodó Luxemburgokat 1335-ben a visegrádi királytalálkozón sikerült bevonni a magyar–lengyel szövetségbe. Károly cseh királlyal, aki német-római császár is volt, elég stabil maradt a barátság, és Lajos később örökösét, Máriát Károly másodszülött fiával, Luxemburgi Zsigmonddal jegyezte el. Ausztria hercegeivel, a Habsburgokkal Károly idejében még voltak összetűzések, de Lajos már zavartalan jószomszédi viszonyt tartott velük, amit 1378-ban kisebbik leánya, Hedvig kiházasításával is megpecsételt.

A Balkán északi része az Árpádok óta teljes hosszában magyar érdekszférának számított. Ez abban fejeződött ki, hogy a magyar királyok a 13. század végére Horvátország, Dalmácia, „Ráma”, azaz Bosznia, továbbá Szerbia, Bulgária és „Kunország” – a havasalföldi és moldvai, román fejedelemségek területe – királyainak is címezték magukat. Ez egyedül Horvátország esetében jelentett tényleges és tartós birtoklást, a többi területre nézve pusztán hatalmi igényt, amit csak fegyverrel lehetett érvényesíteni. Szerbia északi részét Nándorfehérvárral – a mai Belgráddal – együtt már I. Károly meghódította, és 1320-ban macsói bánság néven magyar tartománnyá szervezte, Havasalföld elleni hadjáratán azonban 1330-ban súlyos vereség érte. A balkáni beavatkozás Lajos idején vált rendszeressé, aki úgyszólván programjává tette a magyar szupremácia érvényesítését, és évtizedekig tartó háborúskodás után a bosnyák király, a krusevaci szerb fejedelem, a vidini bolgár cár és a havasalföldi vajda többé-kevésbé magyar vazallusnak számított, sőt a lengyel–magyar unió idején (1370–82) valószínűleg a moldvai vajda sem vonhatta ki magát az Anjou-király fennhatósága alól. Lajos legnagyobb katonai sikere azonban Dalmácia meghódítása volt. 1345-ben megszilárdította uralmát Horvátországban, amely az 1300 körüli zavarok idején önállósodott, és 1358-ban legyőzte a velencei köztársaságot, amely a 12. század eleje óta harcban állt az Árpádokkal a dalmát tengerpart fölötti uralomért. A zárai békében az adriai partvidék Raguzától Fiuméig – a mai Dubrovniktól Rijekáig – a szigetekkel együtt több évtizedre magyar uralom alá került. Egy újabb velencei háború után az 1381. évi torinói béke nemcsak szentesítette hódításait, hanem a köztársaságot 7000 arany évi adó fizetésére is kötelezte.

Szintén katonai győzelmeket hozott, mégis kudarccal végződött viszont az a költséges vállalkozás, amelyet Lajos az Anjouk nápolyi trónjának megszerzéséért indított. Erre már Károly is igényt emelt örökség címén, mivel apja a nápolyi király legidősebb fia volt, és 1333-ban kialkudta azt a kompromisszumot, hogy másodszülött fia, András herceg nőül vegye a királyság örökösnőjét, Johannát. Az ifjú Andrást azonban 1345-ben, mielőtt trónra léphetett volna, meggyilkolták, és Lajos, magát tekintve öccse jogutódjának, fegyverrel próbálta meg követelését érvényre juttatni, noha akcióját Nápoly hűbérura, a pápa is ellenezte. Két ízben, 1348-ban és 1350-ben vonult hadai élén Dél-Itáliába, először szárazföldi úton, másodszor hajón, mindkétszer sikerült


is győznie, de uralma, amelyet csak magyar és német zsoldosai tartottak fenn, azonnal összeomlott, mihelyt kitette a lábát. Végül 1352-ben feladta álmait, és hazahívta maradék hadseregét. Csak jóval később, 1381-ben sikerült Johanna ellenében saját jelöltjét trónra segítenie az Anjou-ház egy másik tagja, Károly durazzói herceg személyében, aki udvarában nevelkedett, és így szövetségesének számított.

*

A 14. század háborúiról szólva emlékeztetni kell arra az alapvető tényre, hogy állandó hadsereg ekkor még sehol Európában nem létezett. A háborúk nem folyamatos harcot jelentettek, mint az újkorban, hanem évente egy-két hónapig tartó hadjáratokat. A csapatokat csak erre az időre tartották fegyverben.

A középkori magyar hadsereg zömét az Árpádok óta azok a csapattestek alkották, amelyeket háború idején a király és az országnagyok mozgósítottak, és saját zászlajuk alatt vezettek hadba. Ehhez tudni kell, hogy a zászló nemcsak a vezéri rang szimbóluma volt, hanem a vezénylés legfőbb eszköze is. A zászlót, majd róla a „zászlóaljakat” is az Anjouk idején kezdték olasz eredetű szóval bandériumnak [bandiera] nevezni, innen ered az a tévhit, hogy magát a szervezeti formát is I. Károly teremtette meg. Zászlaja, azaz csapatállítási joga a királyon kívül ekkoriban a püspököknek és a báróknak – a világi főméltóságoknak – volt, a nagybirtokos urak és a megyék csak a 15. században jutottak ehhez a kiváltsághoz, illetve kötelezettséghez.

A haderő elit alakulata minden bizonnyal a király saját bandériuma volt, amelyet udvari lovagjai és familiárisai útján állított ki. Az ő feladatuk volt, hogy a kincstárból erre kiutalt pénzen „lándzsákat” toborozzanak a király számára. A „lándzsa” az akkori európai hadseregek legkisebb egysége volt, lényegében egy páncélos lovagot jelentett szokásos kíséretével, azaz néhány csatlósával együtt. A szükségnek megfelelően mozgósították a többi bandériumot, a főpapokét és a bárókét, azaz a világi főméltóságokét, akik ilyenkor familiárisaikat és birtokaik hadinépét szólították fegyverbe. Erre a haderőre bármikor számítani lehetett, a harcértéke viszont az elitalakulatoknál jóval kisebb volt. Jellegzetes eleme volt a magyar hadseregnek a kunok és székelyek nagyszámú és mozgékony könnyű lovassága, amely részben még nomád módra harcolt, és leginkább az ellenfél megfélemlítésére lehetett használni.

2. Képek


1. Az USA és a versailles-i békeszerzõdésBORHI László

Az USA és a versailles-i békeszerződés

Az 1994. évi könyvhétre jelenteti meg a História Könyvtár Borhi László: Adattár az USA kelet-európai politikájához, 1945–1991 c. kötetét. Az alábbi tanulmány az Egyesült Államok Közép-Európa-politikájának egyik első mozzanatát, a versailles-i békeszerződést és a Népszövetség létrejöttét tárgyalja. (A szerk.)

1917-ben úgy látszott, hogy új fejezet kezdődik az Egyesült Államok történetében. Hosszas huzavona után társult hatalmi státusban az antant oldalán lépett az I. világháborúba. Először fordult elő, hogy a kontinensnyi ország feladva hagyományait, beavatkozott Európa ügyeibe. Ez azonban korántsem jelentette az izolacionista erők végleges vereségét az amerikai belpolitikában. Minderre akkor derült fény, amikor az amerikai Szenátus a háború végén nemmel szavazott az Egyesült Nemzetek Egyezségokmányára, és ezzel együtt a versailles-i békeszerződésekre.

A félreértéseket elkerülendő, már elöljáróban szeretnénk leszögezni, hogy a Szenátus nem a békeszerződéseket utasította el, hanem a Nemzetek Szövetségében történő részvételt. Igaz ugyan, hogy az amerikai békedelegáció, és személy szerint Wilson azon igyekezett, hogy mérsékelje a vesztesekre váró büntető jellegű békefeltételeket. Így pl. síkra szállt azért is, hogy Magyarország számára igazságosabb határokat állapítsanak meg. A belpolitikai vitákból azonban egyértelműen kiderül, hogy az együttesen beterjesztett békeszerződést és az Egyesült Nemzetek Egyezségokmányát azért nem ratifikálta a törvényhozás, mert ezzel a Népszövetség végérvényesen intézményesítette volna az Egyesült Államok részvételét Európa ügyeiben.

A béke bírálói

1919 nyarán a wilsoni békét erőteljes támadások érték balról, az amerikai liberálisok és szocialisták, illetve jobbról, a Republikánus Párt egyes híveinek részéről is. Az elnök baloldali kritikusai szerint a békeszerződés egy új háború magvait vetette el, és ezért tiltakoztak az ellen, hogy a Nemzetek Szövetségén keresztül az Egyesült Államok is részt vegyen az antant háború utáni együttműködésében. A jobboldali bírálók egyetértettek ugyan a békeszerződések szigorúságával, de meg akarták őrizni döntési szabadságukat külpolitikai ügyekben, és ezért ellenezték a népszövetségi részvételt, mivel az túl közvetlenül vonná be az amerikaiakat az antant által kialakított európai rendezés védelmébe. Ezzel szemben Wilson azt igyekezett bizonyítani, hogy a békeszerződések és a Népszövetség a világ amerikanizálását vagy liberalizálását képviselik, semmint az izolacionista Amerika bevonását az óvilág imperialista diplomáciájába. Csak az Egyesült Államok részvétele biztosíthatja a liberalizmus tartós győzelmét a német autokrata imperializmus fölött egy olyan liberális világrend érdekében, amely felülkerekedik a hagyományos európai hatalmi egyensúlyi rendszeren. Wilson azonban nem tudta, de nem is akarta meggyőzni politikai ellenfeleit, akiket nem avatott be az Egyezségokmány kidolgozásának kulisszatitkaiba. Eltökélt szándéka volt, hogy megvétóz minden olyan módosító javaslatot, amelyet politikai ellenfelei javasolnak. A ratifikálás politikai ügyből személyes presztízskérdéssé vált. Politikai ellenfelei közül többen azzal vádolták az elnököt, hogy a ratifikálásért folytatott kampány tulajdonképpen az újraválasztásának ügyét szolgálja.

Bár az 1918-as kongresszusi választások eredményeként az ellenzéki Republikánus Párt a Képviselőházban és a Szenátusban is többségbe került, 1919 elején még gondolni sem lehetett arra, hogy az Egyesült Államok törvényhozása elutasítja majd a Népszövetséget. Colonel House, Wilson legközelebbi tanácsadója és munkatársa magára vállalta Wilson politikai ellenfeleinek a megbékítését, és ehhez szükségesnek tartotta, hogy a Kongresszust folyamatosan tájékoztassa a párizsi eseményekről. Wilson azonban újabb hibát követett el: bár vállalta, hogy korteshadjáratot folytat a ratifikálás érdekében, Európából történt hazaérkezésekor elmondott bostoni beszédértek közönsége hamarabb kapta meg a tervezett Népszövetség okmányának a szövegét, mint azok a szenátorok, akiknek szavazniuk kellett volna róla.

„Támadás” a ratifikálás ellen

Henry Cabot Lodge, a Republikánus Párt befolyásos szenátora támadásba lendült Wilson műve ellen. Föltette a kérdést, hogy vajon az amerikai nép valóban kész-e arra, hogy más államok integritását és függetlenségét garantálja? Az Egyezségokmány 10. cikkelye szerint ugyanis „A Szövetség tagjai kötelezik magukat arra, hogy a Szövetség valamennyi tagjának területi épségét és jelenlegi politikai függetlenségét tiszteletben tartják és minden külső támadással szemben megóvják.” Továbbá a 15. cikkely lehetőséget kínált arra is, hogy a


Népszövetség napirendre tűzzön olyan belpolitikai kérdéseket, amelyek érintik a nemzetközi kapcsolatokat. Ezek szerint, állította Lodge, egy nemzetközi szervezet kezébe kerülne pl. az amerikai bevándorlás szabályozása, ami érinti az Egyesült Államok és más országok – főleg Japán – közötti viszonyt. Ezért Lodge olyan kiegészítéseket javasolt, amelyek megóvnák a nemzeti előjogokat. Március 2-án pedig 37 republikánus olyan szenátusi deklarációt írt alá, amely kimondta, hogy a Nemzetek Szövetségét csak hosszas mérlegelés után szabad napirendre tűzni.

Ekkor már Wilson is elérkezettnek látta az időt arra, hogy hadjáratot indítson a ratifikálás érdekében. Megnyerte erre a célra Robert Taft volt elnököt, aki kijelentette: ha az elnök ragaszkodik hozzá, hogy a békéről és a Népszövetségről egyszerre szavazzon a Szenátus, akkor a béke elhalasztásáért az a testület felelős, amely nem hagyta jóvá az okmányokat. Márpedig Wilson ragaszkodott a kettő összekapcsolásához, hiszen úgy vélte, hogy „a béke struktúrája a Nemzetek Szövetsége nélkül nem lesz életképes.” Ez a kijelentés újabb ellenérzést váltott ki, mivel úgy értelmezték a Szenátusban, hogy a behódolás egyetlen alternatívája elutasítani a békét. A megoldás érdekében több módosító javaslatot terjesztettek elő olyan republikánusok, akik a meglévő formájában ellenezték ugyan a jóváhagyást, de hajlandóak lettek volna rá, bizonyos engedmények fejében. A február 19-én benyújtott módosítási javaslatok a Monroe-elv érvényesítésére, a tagság felmondásának lehetővé tételére és arra irányultak, hogy az egyes országok belügyének számító kérdések ne szerepelhessenek a nemzetközi szervezet napirendjén.

Wilson azonban attól félt, hogy amennyiben megtiltják a belügyekbe való beavatkozást annak érdekében, hogy megnyerjék a japán bevándorlást ellenző szenátorokat, elidegenítik azokat, akik Írországot támogatták abban, hogy a Népszövetséghez forduljon. Továbbá az elnök és House félelmei szerint a Monroe-elv kihangsúlyozása esetén Japán befolyási övezetet követelhet magának Ázsiában.

Úgy tűnt azonban, hogy kedvező fordulat következik. A Népszövetség Tanácsának és Közgyűlésének működésére vonatkozóan elfogadták a vétójogot, és ezáltal Amerika mentesült volna attól, hogy akarata ellenére cselekedjék. Emellett Nagy-Britannia elfogadta azt az amerikai javaslatot, amely a 15. cikkely módosítására vonatkozott, és a belpolitikai kérdéseket kivonta a szervezet hatásköréből. De ez is kevésnek bizonyult. Elihu Root szenátor, aki személyes ambíciókkal vádolta az elnököt, és azt állította, hogy Wilsont az újraválasztás, és nem az ország vagy a béke érdekei motiválják, további változtatásokat tartott szükségesnek a jóváhagyáshoz. Lodge a 10. cikkely kapcsán jegyezte meg, hogy az sérti az amerikai hagyományokat. Sajnálatosnak tartotta, hogy Wilson olyan dolgokba akar beavatkozni, amelyekben az Egyesült Államoknak semmilyen érdekeltsége sincsen. Lodge rámutatott arra, hogy a 10. cikkely csorbítja a törvényhozás jogát a hadüzenetre. Lodge szerint ugyanis előállhat olyan helyzet, amikor a Kongresszus nem gyakorolhatja alkotmányos jogait anélkül, hogy meg ne sértsen egy erkölcsi kötelezettséget. Ennek elkerülésére olyan megszorítást követelt, mely szerint az Egyesült Államok „nem vállal semmilyen kötelezettséget” a 10. cikkely alapján, „hacsak egy speciális esetben a Kongresszus” esetleg „lehetőséget nem nyújt erre”. Viszont Wilson a 10. cikkelyt tekintette az általa kigondolt rendszer sarkkövének, mely szerint az Egyezségokmány „semmit sem jelentene”. Ha a Szenátus nem fogadja el, akkor az egész szerződés értelmét veszti.

Az elnök rossz taktikája

Wilson megkísérelte maga mögé állítani a közvéleményt. Hangsúlyozta többek között az amerikai kormány érdekeltségét a kis nemzetek sorsában, elkötelezettségét az önrendelkezés elveiért, valamint kiemelte, hogy a békeszerződés több régi igazságtalanságot helyrehozott, de a még létezőket csak a Népszövetség okmányának 11. cikkelye alapján lehetne rendezni. Július 19-én az elnök a Szenátus elé terjesztette a versailles-i békeszerződést és az Egyezségokmányt. Kísérletet tett arra, hogy személyesen győzzön meg néhány ellenkező politikust, akiket beszélgetésre hívott meg. Azonban már késő volt. A politikai ellentétek személyes marakodássá váltak. Wilsont egyre inkább felőrölte a küzdelem, egészsége megromlott. Utolsó erejét olyan ellenfelek támadására használta, akiket meg kellett volna békítenie. Engedményre pedig a 10. cikkely kapcsán nem volt hajlandó.

November 6-án a Szenátus Külügyi Bizottsága 14 változtatást javasolt a Szenátusnak, továbbá az okmány preambulumának (bevezetőjének) olyan irányú megváltoztatását, hogy a módosításokat a szerződés aláírói közül legalább háromnak el kell fogadnia. Ám Wilson azokat a demokrata párti szenátorokat támogatta, akik a Lodge-féle kiegészítésekkel nem kívánták ratifikálni a szerződést, hiszen ezek közül az egyik kivonta volna az Egyesült Államokat a 10. cikkely kötelezettsége alól. November 19-én a demokrata szenátorok a republikánus ellenzék táborába állva megakadályozták a szerződés ratifikálását. Mindez a Nemzetek Szövetségének, de nem a békeszerződéseknek az elutasítását jelentette. Az utóbbiakat az Egyesült Államok külön-külön írta alá a vesztes hatalmakkal.


Wilson politikájának kudarcát az elnök politikai baklövései, de főleg az Amerikában eluralkodott „Európa-ellenes” politikai klíma okozta, amely még további két évtized erejéig diadalra juttatta a be nem avatkozás doktrínáját.

***

A Zimmermann-távirat

1917. január 31-én Arthur Zimmermann német külügyminiszter üzenetet küldött a mexikói kormánynak. Ebben indítványozta, hogy Mexikó lépjen be a háborúba a központi hatalmak oldalán, és arra kérte Mexikót, hogy puhatolja ki, vajon Japán hajlandó lenne-e az együttműködésre. A kódolt üzenetet, amelyet a mexikói német követen keresztül juttattak el a címzetthez, elfogták és megfejtették az Egyesült Államokban. Kiderült, hogy Németország New Mexikót, Texast és Arizónát ajánlotta fel Mexikó számára, amennyiben elfogadja a német javaslatot. Wilson 1917. március 1-jén nyilvánosságra hozta az üzenetet, amely az egyik f6 oka volt annak, hogy az Egyesült Államok belépett a háborúba.

A Monroe-elv

James Monroe 1823-ban, az amerikai elnökök által minden évben elmondott, az unió helyzetéről szóló beszédében megfogalmazta az Egyesült Államok külpolitikai alapelveit.

Az 1810-es évek végétől az amerikai vezetés tartott attól, hogy a Szent Szövetséghez tartozó konzervatív európai hatalmak beavatkozásra készülnek Latin-Amerikában, hogy a függetlenségükért harcoló dél-amerikai gyarmatok helyreállítsák Spanyolország fennhatóságát. Bár George Canning brit külügyminiszter felajánlotta az Egyesült Államoknak, hogy a szigetország és az újvilág közösen lépjen fel az önállósuló kolóniák érdekében, Monroe elnök külügyminisztere, John Quincy Adams tanácsára önállóan kívánt fellépni az európai hatalmak esetleges beavatkozása ellen. Amikor Oroszország egy 1823. november 17-i jegyzékben a spanyol uralom visszaállítása mellett szállt síkra, az amerikai elnök elérkezettnek látta az időt, hogy nyilvánosságra hozza országának álláspontját a nyugati félteke gyarmatosításáról és az európai hatalmakhoz való viszonyáról.

Az unió helyzetéről szólva Monroe elmondta, hogy az „amerikai kontinensek” függetlennek és szabadnak tekintendők, és ezért „a jövőben nem válhatnak az európai hatalmak gyarmatosításának alanyaivá”. A fenti gyarmatosítás elleni elv John Quincy Adams elképzeléseit tükrözi. Ezután az elnök kifejtette, hogy amennyiben a Szent Szövetség kísérletet tesz politikai rendszerének kiterjesztésére a nyugati féltekére, azt úgy kell tekinteni, mint ami az Egyesült Államok „békéjét és biztonságát fenyegeti”. Míg az Egyesült Államok nem avatkozik be az európai országok meglévő gyarmatainak ügyeibe, elvárja, hogy az óvilági hatalmak tartsák magukat távol az amerikai kontinens ügyeitől.

Ezek szerint tehát a jövőben Washington szembeszáll az európai hatalmak gyarmatosítási törekvéseivel az amerikai kontinensen, nem szól bele az európai kontinens ügyeibe, és a be nem avatkozás politikáját várja el az európai kontinens országaitól a nyugati féltekén. Az elnöki beszéd háttéranyaga tartalmazta a negyedik elvet, amelyet Amerika már 1811-től elfogadott: a gyarmatok egyik hatalomtól a másikra való háramlásának elvetését.

Monroe beszéde jó ideig feledésbe merült, és csak több mint negyedszázaddal később kezdték az abban lefektetett elveket Monroe-elvként (Monroe Doctrine) emlegetni. Ennek egyes elemei máig befolyásolják az Egyesült Államok külpolitikáját.

B. L.

2. Képek


1. A Zimmermann-táviratBORHI László

A Zimmermann-távirat

1917. január 31-én Arthur Zimmermann német külügyminiszter üzenetet küldött a mexikói kormánynak. Ebben indítványozta, hogy Mexikó lépjen be a háborúba a központi hatalmak oldalán, és arra kérte Mexikót, hogy puhatolja ki, vajon Japán hajlandó lenne-e az együttműködésre. A kódolt üzenetet, amelyet a mexikói német követen keresztül juttattak el a címzetthez, elfogták és megfejtették az Egyesült Államokban. Kiderült, hogy Németország New Mexikót, Texast és Arizónát ajánlotta fel Mexikó számára, amennyiben elfogadja a német javaslatot. Wilson 1917. március 1-jén nyilvánosságra hozta az üzenetet, amely az egyik fő oka volt annak, hogy az Egyesült Államok belépett a háborúba.

A Monroe-elv

James Monroe 1823-ban, az amerikai elnökök által minden évben elmondott, az unió helyzetéről szóló beszédében megfogalmazta az Egyesült Államok külpolitikai alapelveit.

Az 1810-es évek végétől az amerikai vezetés tartott attól, hogy a Szent Szövetséghez tartozó konzervatív európai hatalmak beavatkozásra készülnek Latin-Amerikában, hogy a függetlenségükért harcoló dél-amerikai gyarmatok helyreállítsák Spanyolország fennhatóságát. Bár George Canning brit külügyminiszter felajánlotta az Egyesült Államoknak, hogy a szigetország és az újvilág közösen lépjen fel az önállósuló kolóniák érdekében, Monroe elnök külügyminisztere, John Quincy Adams tanácsára önállóan kívánt fellépni az európai hatalmak esetleges beavatkozása ellen. Amikor Oroszország egy 1823. november 17-i jegyzékben a spanyol uralom visszaállítása mellett szállt síkra, az amerikai elnök elérkezettnek látta az időt, hogy nyilvánosságra hozza országának álláspontját a nyugati félteke gyarmatosításáról és az európai hatalmakhoz való viszonyáról.

Az unió helyzetéről szólva Monroe elmondta, hogy az „amerikai kontinensek” függetlennek és szabadnak tekintendők, és ezért „a jövőben nem válhatnak az európai hatalmak gyarmatosításának alanyaivá”. A fenti gyarmatosítás elleni elv John Quincy Adams elképzeléseit tükrözi. Ezután az elnök kifejtette, hogy amennyiben a Szent Szövetség kísérletet tesz politikai rendszerének kiterjesztésére a nyugati féltekére, azt úgy kell tekinteni, mint ami az Egyesült Államok „békéjét és biztonságát fenyegeti”. Míg az Egyesült Államok nem avatkozik be az európai országok meglévő gyarmatainak ügyeibe, elvárja, hogy az óvilági hatalmak tartsák magukat távol az amerikai kontinens ügyeitől.

Ezek szerint tehát a jövőben Washington szembeszáll az európai hatalmak gyarmatosítási törekvéseivel az amerikai kontinensen, nem szól bele az európai kontinens ügyeibe, és a be nem avatkozás politikáját várja el az európai kontinens országaitól a nyugati féltekén. Az elnöki beszéd háttéranyaga tartalmazta a negyedik elvet, amelyet Amerika már 1811-től elfogadott: a gyarmatok egyik hatalomtól a másikra való háramlásának elvetését.

Monroe beszéde jó ideig feledésbe merült, és csak több mint negyedszázaddal később kezdték az abban lefektetett elveket Monroe-elvként emlegetni. Ennek egyes elemei máig befolyásolják az Egyesült Államok külpolitikáját.

2. Képek


1. Külsõ tényezõ kisebbségi politika� � �DIÓSZEGI István

„Külső tényező” – kisebbségi politika

1815–1918

Az 1994. évi könyvhétre megjelenő História Könyvtár-kötetek közé tartozik Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada, 1789–1939 c. műve. Az itt közölt tanulmány a fenti diplomáciatörténeti kötetben is tárgyalt fontos kérdéskört – a kisebbségi politika alakulását – mutatja be. (A szerk.)

A múlt századi kisebbségi (nemzetiségi) politikát, mint a nemzetiségi politikát általában, különböző indítékok motiválták. Az indítékok sorában a gyakorlatiasság, az ideológiai megfontolás és a politikai célszerűség egyaránt szerepet játszott. A mindenütt kimutatható indítékok azonban nem vezettek valamiféle egyöntetűségre. A múlt századi kisebbségi politika meglehetősen széles skálán mozgott, és eszköztárában az állampolgári jogok megvonásától a széleskörű autonómia megadásáig mindenféle variáció előfordult. Az eltérések magyarázatánál a történetírás eddig többnyire a belső adottságokra fordított figyelmet, és ebben a sorban a belpolitikai berendezkedést, a történeti tradíciókat és az etnikai arányokat egyaránt mérlegelte. Azt azonban, hogy a kisebbségi politika alakulásában a külső tényező játszott-e valamiféle szerepet, mind ez ideig nem vizsgálta.

Nemzetközi elhelyezkedés, állami érdek

A külső tényezők vizsgálata során mindenekelőtt az interveniálást kiváltó okokat kell szemügyre vennünk.

A nemzetiségek egy részének az európai államokon belüli elhelyezkedése önmagában nem adott indítékot semmiféle külső beavatkozás számára. Az elhelyezkedésnek arról a típusáról van szó, amikor a nemzet, illetve nemzetiség az etnikai állomány egészével egy állam keretei között él, és a határokon kívül nincsenek nemzeti tartozékok sem más államokba integrálva, sem nemzeti államba szervezve. Még inkább kaphatott a nemzeti kisebbséggel szemben folytatott politika nemzetközi vetületet annál az esetnél, amikor az önálló államiságot nélkülöző nemzet, illetve nemzetiség két vagy több országon belül megosztva élt, és az etnikai testet idegen államhatárok szabdalták darabokra.

Karakterét tekintve ugyancsak többoldalú érdekeltséget foglalt magában a nemzetiségek elhelyezkedésének az az esete, amikor a nemzetiség egy, esetleg több országban élt, és a szomszédságban az etnikai állomány nagyobbik részét magában foglaló nemzeti állam állott fenn.

A nemzetiségek államok közötti elhelyezkedéséből, tehát az objektív adottságokból származóan, úgyszintén a külső politikai törekvésekből, tehát szubjektív indíttatásból adódóan, a befolyásgyakorlás és beavatkozás legkülönbözőbb fajtái jöhettek létre. Ezek sorában, mint a nemzeti-nemzetiségi kérdés internacionalizálásának letéteményese, fontos szerepet játszott a mindenkori emigráció. A megnyilatkozások kivétel nélkül magasabb cél: az önálló államiság megteremtésének, visszaállításának igényére vallottak. Az önálló államiság igénye azonban egyebek mellett éppen a lerombolni szándékozott több- vagy soknemzetiségű állam nemzetiségi politikájából merítette létjogosultságát, és ebben az összefüggésben az emigráció mégis mint a nemzetiségi politikát kívülről befolyásoló tényező jelentkezett. Az emigráció valóban felkelthette a befogadó ország együttérzését az általa képviselt nemzeti ügy iránt, a figyelem és rokonszenv azonban az emigráció közreműködése nélkül is felébredhetett, és a külföldi közvélemény különböző indítékokból adódóan azonosulhatott valamely nemzet vagy nemzetiség törekvéseivel.

Az együttérzés kinyilvánításának mindig kritikai éle volt a szóban forgó nemzet, illetve nemzetiség fölött fennhatóságot gyakorló államhatalommal szemben, ezért a külföldi közvélemény is a nemzetiségi politikára befolyást gyakorló külső tényezőnek tekinthető. A nemzetiségi politikát kívülről befolyásoló tényezők sorában minden kétséget kizáróan a szomszédos állam volt a leginkább gyakori szereplő, bár állami szerepvállalás igen sokszor földrajzi közelség nélkül is adódott. Az interveniálást részint a nemzetiségek megosztottságából fakadó érdekeltségek, részint a különböző külpolitikai meggondolások váltották ki.

A nemzeti államok kormányait gyakran érte szemrehányás a sajtó, a társadalmi szervezetek s az ellenzéki pártok részéről, hogy nem tesznek meg mindent a határokon túliak érdekében, és hogy a szomszédos államok kormányainál nem tiltakoznak a nemzetiségi jogok durva megsértése miatt. A kritika igen gyakran jogos volt, a tartózkodás azonban – a bírálók állításaival ellentétben – nem egyszerűen közönyből vagy gyávaságból fakadt.


A múlt század utolsó harmadának bonyolult nemzetiségi és hatalmi viszonyai közepette minden államnak tisztáznia kellett saját külpolitikai prioritásait, és a határokon túliak problematikáját a külpolitikai prioritások alárendeltségében kellett megközelítenie. Különösen így voltak ezzel a kelet-európai kis népek, amelyek éppen csak visszaszerezték függetlenségüket, de amelyeknek állami léte a nagyhatalmak gyűrűjében továbbra is bizonytalan maradt.

Románok, szerbek, magyarok, németek

Szerbia már a 19. század elején autonómiát vívott ki magának, de külső segítség nélkül nem tudott megállni a maga lábán. A Belgrád felé masírozó törököket 1876-ban az orosz ultimátum állította meg, 1885-ben az ugyanezen az úton járó bolgárokat pedig az osztrák–magyar diplomáciai beavatkozás. Románián 1877-ben átvonultak az oroszok, belekényszerítették a Törökország elleni háborúba, és mindezek fejében elvették tőle Besszarábia déli részét, amelyet nemrégen, az 1856. évi párizsi békével kapott meg. Annak a lehetősége pedig, hogy az oroszok megismételjék 1877. évi eljárásukat, továbbra is fennállott. Magyarországon jelentékeny szerb népesség élt, Erdély lakosságának többsége pedig román volt – a szerb és a román kormány ezt soha nem tévesztette szem elől. Törökországgal, illetve Oroszországgal szemben azonban szükség volt a Monarchia támogatására, és ezt a támogatást a Magyarországon élő szerbek, illetve románok miatt nem akarták elveszíteni. A magyar kormányok nemzetiségi politikájával szembeni belgrádi és bukaresti tartózkodásnak a múlt század hetvenes–nyolcvanas éveiben ez a külpolitikai megfontolás volt az indítéka.

A külpolitikai szempont elsőbbsége még olyan nagyhatalomnál is jelentkezett, mint Németország. Bismarck 1870-ben utasította a bécsi német nagykövetet, hogy teljes közömbösséget tanúsítson az osztrák-németek bizonyos köreiben mutatkozó Anschluss-törekvésekkel szemben, és valahányszor a nagykövet ilyen megnyilvánulásokról jelentett, mindig emlékeztette eredeti állásfoglalására. Amikor a hetvenes évek közepén az erdélyi szászok az autonómia elveszítése miatt Berlinhez fordultak, teljesen elzárkózott kérésük elől. Kijelentette, hogy a német kormány soha nem interveniált és soha nem igényelt védnöki szerepkört a német nemzetiségű idegen állampolgárok ügyében. Az ilyen gondolattól az erdélyi szászok esetében éppoly távol áll, mint attól, hogy a Baltikum, az Egyesült Államok vagy Svájc német népességét nemzeti és nyelvi alapon védelmébe vegye. Ha a magyarországi vagy erdélyi németeknek okuk van a panaszra, a német kormány azt sajnálja, de ez nem befolyásolja a magyar kormányhoz fűződő viszonyában és abban, hogy továbbra is tartózkodjék az ország belügyeibe való beavatkozástól. A német egységet létrehozó Bismarckot aligha lehetett a nemzetietlenség vádjával illetni. Az állami konszolidációt előmozdító külső körülmények, így a német–osztrák–magyar jó viszony, fenntartása azonban fontosabb volt számára, mint a határon túli németek sorsának alakulása.

A külpolitikai megfontolás tehát mindenütt nyomós ok lehetett a tartózkodásra. Olyan eset azonban, amikor egy államnak semmiféle külpolitikai érdeke nem fűződött ahhoz, hogy tartózkodjon az interveniálástól, és csupán azért nem állt ki a határokon túliak mellett, mert a szomszédos ország kormányának józan belátásában vagy valamiféle eszmei közösségben bízott, az elmúlt évszázadban nem fordult elő.

Háború, diplomáciai nyomás

A beavatkozás egyértelmű eredményességéről abban az esetben beszélhetünk, ha valamely ország vagy hatalom a nemzetiségek miatt vagy a nemzetiségi politika ürügyén fegyveres fellépésre szánta el magát, vagy ha a más okból keletkezett háború során a nemzetiségek követeléseinek kielégítését is háborús célja közé iktatta. Anglia, Franciaország és Oroszország 1827–28-ban együttesen háborúzott Törökország ellen, aminek eredményeként létrejött a független Görögország. Poroszország és Ausztria 1864-ben leverte Dániát, s elvette tőle a nagyobbrészt németek által lakott Schleswiget és Holsteint. Oroszország 1877–78-ban hadat viselt Törökország ellen, s a győzelem után megalakította az önálló Bulgáriát. Szerbia, Montenegro, Bulgária és Görögország az 1912. évi ún. első Balkán-háború során kiszorította Törökországot a Balkánról, és teljesen megfosztotta szláv és görög népességétől, segítve azok nemzeti-állami önállóságát. Az antanthatalmak háborús győzelme 1918-ban az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlására, Csehszlovákia és Lengyelország megalakulására, valamint Szerbia és Románia jelentős területi gyarapodására vezetett.

Ezekben az esetekben azonban nem a nemzetiségi politika adott keretek közötti megváltoztatásáról volt már szó, hanem teljesen új szituáció létrehozásáról, s ezért a fegyveres beavatkozás, bár érvrendszerében mindig szerepelt a nemzetiségi politika kritikája, végső fokon nem is sorolható a nemzetiségi politikát kívülről befolyásoló tényezők kategóriájába. Hogy az új rendezés mennyiben oldotta meg a nemzeti-nemzetiségi kérdést és mennyiben felelt meg azoknak az elveknek, amelyeket a győztesek zászlóikon lobogtattak, arra itt most nem szándékozunk kitérni.

Kevésbé volt eredményes a beavatkozásnak az a formája, amikor a nemzetiségekkel szembeni magatartás


megváltoztatása céljából egy, esetleg együttesen több hatalom diplomáciai nyomást gyakorolt valamely kormányra.

Az 1863. évi lengyel felkelés során III. Napóleon többször kifejezte rosszallását a cári kormánynak, és fegyveres beavatkozással, majd nemzetközi konferencia összehívásával fenyegetőzött. Ez azonban nem gátolta meg II. Sándort abban, hogy a felkelőkkel szemben kíméletlen megtorlást alkalmazzon, hogy visszaállítsa a lengyel különállást megszüntető központosítást, és hogy megindítsa a lengyel etnikum felszámolását célzó oroszosítást. A világháború idején a Monarchiában sem mutatkozott hajlandóság arra, hogy teljesítsék az antanthatalmak délszlávokkal kapcsolatos követeléseit, bár hovatovább már nemcsak reformról, hanem a Monarchia egzisztenciájáról volt szó. A magyar miniszterelnök csak 1918. október végén járult hozzá az olyan megoldáshoz, hogy valamennyi délszláv területet egyesítsenek a birodalmon belül, de akkor már késő volt. Wilson amerikai elnök át sem vette az államjogi átalakítást kilátásba helyező válaszjegyzéket, és rövidesen elismerte a szerbek, horvátok és szlovének királyságát.

A nemzetiségi politika befolyásolásában a kívánalmakat megfogalmazó és feltételeket szabó békeszerződések sem bizonyultak túlságosan hatékonyaknak. Az 1856. évi párizsi béke nagyhatalmi védnökség alá helyezte a törökországi keresztényeket, de a protektorátus elvi deklarálása éppoly kevéssé használt, mint a védnöki szerep többszöri eljátszása. A Poroszország és Ausztria közötti 1866. évi prágai béke népszavazást helyezett kilátásba Észak-Schleswig végleges hovatartozásának kérdésében, és ez egyfajta garancia volt az ott élő dánok számára. A békeszerződés vonatkozó cikkelye azonban nem tartotta vissza a porosz kormányt attól, hogy rögtön belekezdjen a dánok elnémetesítésébe. Az 1878. évi berlini szerződés a zsidók diszkriminációjának megszüntetésétől tette függővé Románia függetlenségének elismerését. Hogy mennyire volt hatékony ez a szankció, lemérhető egyebek mellett azon, hogy az 1918. évi bukaresti béke megismételte a zsidókkal kapcsolatos előírásokat.

„Tanácsadás”

Nagyobb foganatja volt az interveniálásnak, ha arra egymás iránt barátságos vagy éppenséggel szövetségesi viszonyban álló országok között került sor, és a fellépésnek nem volt olyan színezete, hogy az érintett kormányra nyomást akarnának gyakorolni, bár az erősebb hangvétel néha ilyen esetben is előfordult.

Palmerston brit miniszterelnök 1860-ban azt tanácsolta az osztrák kormánynak, hogy adja vissza Magyarország alkotmányát és kiváltságait, amennyire csak az a monarchia egységével összeegyeztethető. Indoklásul hozzátette, hogy véleménye szerint Magyarország a legfontosabb eleme a monarchia hatalmi állásának. Az osztrák fővárosban akkor eleresztették fülük mellett az okos tanácsot, de hét év múlva mégis sor került az osztrák–magyar kiegyezésre. Hogy végül engedtek a magyar követeléseknek, az igen sok összetevőből adódott, de kétségtelen, hogy a kívülről jövő ismételt tanácsoknak; így az angol figyelmeztetésnek is volt némi hatása.

A sors furcsa fordulata volt, hogy egy negyedszázad múlva a Monarchia léphetett fel tanácsadó szerepben. A tanács és az argumentáció kísértetiesen hasonlított az előbbihez. Kálnoky osztrák–magyar közös külügyminiszter 1886 tavaszán azt üzente Londonba, hogy Angliának, ha el akarja kerülni a teljes elgyengülést, olyan önállóságot kell adnia Írországnak, mint amilyennel a Monarchián belül Magyarország rendelkezik. Nem tudjuk, hogyan fogadták Londonban a tanácsot, de tény, hogy az osztrák–magyar közös külügyminiszter és a bécsi angol nagykövet között lezajlott beszélgetés után néhány nappal Gladstone beterjesztette az ír autonómia létrehozásáról szóló törvényjavaslatot, és ez az időbeni egyezés azért sejtet valamit.

Az eredményes interveniálás másik példája az 1871. évi orosz és német fellépés, amikor vétót emeltek a Monarchiában létrehozandó trializmus és a galíciai lengyeleknek adandó autonómia ellen.

Persze a Monarchián belüli erőviszonyok is a trializmus ellenzőinek kedveztek, de a döntés alkalmával a közös minisztertanácson az is latba esett, hogy Németország nem nézné tétlenül az ausztriai németek oppozícióba szorítását, és hogy a csehek semmiféle külső (vagyis orosz) támogatásra nem számíthatnak.

Hiábavaló tiltakozás

A nemzeti sérelmeket felpanaszoló emigrációnak, a határokon túliak sorsán aggódó nemzeti közvéleménynek és a visszaélések ellen tiltakozó nemzetközi közvéleménynek nem volt érdemleges befolyása arra, hogy egy-egy nemzet vagy nemzetiség helyzete a több-, illetve soknemzetiségű országokon belül hogyan alakul. A kritika és a tiltakozás miatt soha egyetlen kormány sem változtatta meg magatartását. Ezek a megnyilvánulások is kiváltottak azért bizonyos reagálásokat, és valamiféle válaszadásra késztették az érintett kormányokat.


Az egyik lehetséges reagálás a kritika fölényes semmibevétele volt, amivel többnyire a nagyhatalmak kormányai éltek. Amikor 1886-ban a bécsi német nagykövet jelentése révén Bismarck tudomására jutott, hogy az osztrák liberális képviselők újra interpellálni készülnek az osztrák állampolgárságú lengyelek tömeges kiutasítása miatt, az ügyet válaszra sem tartotta érdemesnek. Magyarországon a huszadik század elején a nemzetiségi politikát bíráló brit publicisztika széles körű vitairodalmat indított el, és jelentős politikai személyiségek is szükségesnek tartották, hogy a magyar nemzetiségi politikát védelmükbe vegyék. Persze, a brit újságírók alaposan megnyomták a tollat, és tevékenységük az angol külpolitikai érdekek által inspirált egyoldalú magyarellenes propagandába csapott át. A magyar közvélemény és kormány azonban a kritika racionális magvát sem volt képes elfogadni és belátni azt, hogy nincs minden rendben az 1868. évi nemzetiségi törvény betartásával.

Végül a külső beavatkozás vagy akárcsak annak feltételezése a nemzetiségekkel szembeni retorziókat is kiválthatta, kisebb országokban és birodalmakban egyaránt. Tisza Kálmán magyar miniszterelnök 1874-ben azon a címen záratta be a három felvidéki szlovák gimnáziumot, hogy azok a pánszláv propaganda transzmisszói. Valujev orosz belügyminiszter pedig 1863-ban egyebek mellett arra is hivatkozva tiltotta meg az ukrán nyelvű könyvek nyomtatását és terjesztését, hogy azok a lembergi ukrán emigráció szócsövei, és az államhatalom szempontjából veszedelmesek.

Az interveniálás értelme

Nehéznek látszik a külső beavatkozás hatásossága tekintetében valamiféle általános szabályt megfogalmazni. Bizonyos tendenciákat azonban a nagyobb tévedés kockázata nélkül valószínűsíteni lehet.

Megállapítható, hogy a külső fellépés, az új szituáció létrehozására vezető eredményes fegyveres beavatkozástól eltekintve, nem volt a nemzetiségi politika alakításának döntő tényezője. A nemzetiségi politika elsősorban az objektív belső adottságok szerint, a vezető nemzet és a nemzetiségek erőviszonyainak függvényében alakult, és miután az interveniálás az objektív adottságokat nem változtatta, és nem változtathatta meg, a nemzetiségi politika alapvető karakterének meghatározásában nem lehetett igazán hatásos.

A vezető nemzet és a nemzetiségek közötti erőviszonyok azonban, jóllehet a számszerűség és a számbeli arány volt a legfontosabb, nem ezen az egyetlen tényezőn múlottak. Voltak olyan külső és belső körülmények, amelyek a vezető nemzetet gyengíthették, a nemzetiségek pozícióit pedig erősíthették. A vezető nemzet nevében kormányzó államhatalom gazdasági és politikai krízist élhetett át, nemzetközi állása is megrendülhetett, a vele szembenálló nemzet vagy nemzetiség erejét viszont meghatványozhatta a történelmi tradíció, a politikai érettség és az eredményes küzdelem sikerélménye.

Hogy a rendkívüli körülmények milyen mértékben anullálhatták az etnikai arányok aritmetikáját, azt leginkább az az abszurd eset mutatja, hogy éppen Oroszországban került sor – igaz, egy világháborús vereség után – a nemzetek és nemzetiségek elszakadásig terjedő önrendelkezési jogának elismerésére. Különleges helyzetek, amikor az erőviszonyok kiegyenlítődtek és az államhatalom lépéskényszerbe került, másutt is akadtak. Összegzésül ezért azt mondhatjuk, hogy a külső tényező, ha nem is gyakorolt meghatározó és tartós befolyást a nemzetiségi politika alakulására, alkalmankénti módosításához hozzájárulhatott.

*

A határokon túl mutatkozó figyelem és törődés hatása egy vonatkozásban azért tartósnak is bizonyult. Az idegen államokban élő és odakényszerített nemzetiségekben tudatosította, hogy nincsenek magukra hagyva, és hogy az államhatalommal vívott egyenlőtlen küzdelemben rokonszenvre és segítségre számíthatnak. Az információáramlás technikai és humán feltételei a múlt század utolsó harmadában persze nem voltak olyan tökéletesek, mint manapság, a napilapok néhány ezres példányszámban jelentek meg, és az újságolvasók köre jószerivel az értelmiségre korlátozódott. De az államhatalom önvédelmi apparátusa sem volt a közelmúltban tapasztaltakhoz hasonlítható, amikor vesztegzárat létesítettek a szomszéd országból érkező könyvek és újságok előtt, és az éter hullámai elé is védőhálót feszítettek.

A figyelem és a törődés megnyilvánulásairól, akár a szomszéd országokban, akár valahol Európában került rájuk sor, nemcsak a kormányok, hanem az érintettek is tudomást szerezhettek. És ez erőt adott nekik ahhoz, hogy ne lépjenek a kivándorlás keserves útjára és ne hajtsák fejüket az önkéntes asszimiláció nemzedékeket megnyomorító jármába.

2. Képek


1. A királyi Románia és Erdély, 194447. Interjú I. �Mihály román királlyal, 1993. december 9.FÜLÖP Mihály

A királyi Románia és Erdély, 1944–47*

Interjú I. Mihály volt román királlyal (1993. december 9.)

Fülöp Mihály: – Önnek nemcsak Románia háborúból való kilépésében volt meghatározó szerepe, hanem Észak-Erdélynek Romániához való csatolásában is. Erdélynek és a területi kérdésnek milyen szerepe volt 1944-ben – Antonescu letartóztatását és a kiugrást megelőzően – az Ön politikai felfogásában?

I. Mihály volt román király: – Augusztus 23-a előtt az igazat megvallva nem fogalmazódott meg bennem ez a kérdés, noha a probléma már a bécsi döntés óta motoszkált bennünk. Akkor az első gondunk az volt, hogy kilábaljunk a háborúból és megszabaduljunk a németektől…

Ami pedig Antonescu letartóztatását illeti, ahogyan már többször elmondtam, eredetileg nem erre törekedtünk: azt szerettük volna, ha Antonescu változtatja meg a dolgok menetét. És ezt ő nem akarta…

F. M.: – Mi volt a döntő ok? Ha Antonescu elfogadta a fegyverszünetet, amelyet Ön javasolt, akkor mit nem fogadott el? Mikor érkezett el az a döntő pillanat, amely arra késztette Önt, hogy letartóztassa?

I. M.: – Mivel az oroszok áttörték a frontvonalat, az angolok és az amerikaiak nem akartak minket segíteni, a szovjetek miatt cserbenhagytak minket. Magunkra maradtunk és egyfolytában azon törtük a fejünket, hogyan, mikor, miképpen oldjuk meg a kiugrást.1 Amikor az oroszok áttörték a frontot, és a németek 2-3 páncélos hadosztályát kivonták tőlünk Lengyelországba, ez lehetővé tette, hogy kissé fellélegezzünk.

F. M.: – Augusztus 22-én Antonescu letartóztatása után nagy zűrzavar támadt, mert három nappal későbbre tervezték a kiugrást. Maniu és több más politikus telefonált Önnek, hogy elhamarkodottan járt el.

I. M.: – Igen. De nekem azért kellett cselekednem, mert Antonescu 24-én a frontra ment volna. Nem tudtam, mikor tér vissza. Kicsúszott volna a kezeink közül. Valami még mindig tisztázatlan a számomra. A vezető politikusokat: Maniut, Braţianut, Petrescut, Patrascanut aznap délutánra összehívattam a palotába, de azt jelentették nekem, hogy nem lehet őket megtalálni.2

F. M.: – Elrejtőztek?

I. M.: – Hát, való igaz, hogy szétszóródtak. Nekem úgy mondták, hogy nem lehet őket megtalálni. Sok évvel ezután tudtam meg, hogy megtalálták őket, de nem délutánra, hanem hajnali 4-re hívták össze őket. Máig sem világos számomra, hogy ki működött ebben közre, Petrescanu viszont Bodnarassal együtt, akit akkor Ceausu mérnöknek hívtak, úgy emlékszem, 6-8 óra körül felkeresett. És ezt, amíg élek, nem felejtem el. Hozzám lépett és a szemembe vágta: „Mit cselekedett Ön? Tönkretett bennünket.”

F. M.: – Tudta-e, hogy a szovjetek augusztus 23. után Észak-Erdélyt azonnal Romániához akarták csatolni?3

I. M.: – Nem.

F. M.: – De az angolok és az amerikaiak ezt visszautasították, és így került a román fegyverszünetbe a 19. cikkely, amely kimondja, hogy a béketárgyalások után egész Erdélyt, vagy területének nagyobb részét Romániához csatolják.4

I. M.: – A fegyverszüneti okmányban láttam ezt a cikkelyt, de nem tudtam, hogy mi történt a kulisszák mögött. Nem mondták meg nekünk akkor.

F. M.: – Hogyan viszonyultak a szovjet katonai hatóságok a királysághoz?

I. M.: – Nem nagyon érdekelte őket. Száz valahány ezer foglyot ejtettek jogtalanul, akik a fronton voltak. Megszállóként viselkedtek, de hát ez volt. Noha azt mondták, mi megtettük a magunkét, megváltozott a helyzet, kiűztük a németeket. Mi nem vettük észre, hogy megváltozott volna a helyzet.


F. M.: – Az oroszok bizalmatlanok voltak Önnel?

I. M.: – Való igaz, hogy a Szovjetunió és a királyság nem nagyon jól jött ki egymással. Csak addig tűrték meg a monarchiát nálunk, ameddig nekik tetszett. Hamar észrevették, hogy ahol csak tudok, ellenszegülök Románia szovjetizálásának. Végül azt mondták, hogy elég, nem fogadnak többé el.

F. M.: – Styemenko marsall emlékiratai szerint a szovjet katonai vezetők az első pillanattól kezdve egyenesen az Ön letartóztatását javasolták.

I. M.: – Erről ilyen egyértelműen nem hallottam, de gyanítottuk, hogy egyáltalán nem voltak megelégedve az én magatartásommal. Ez biztos.

F. M.: – Mi volt a célja Visinszkij első látogatásának 1944 novemberében? A Sanatescu-kormány leváltása, vagy megreformálása, esetleg átszervezése?5

I. M.: – Nem, akkor ők elég szelídek voltak velem. Visinszkij tárgyalt titokban Bukarestben a kommunista párttal, de velem szemben szelíd volt. Első ízben. Csak ezt követően, a többi látogatásai során lett egyre rosszabb. Tudni akarta, hogyan látom az ország dolgait, általában a politikát… efféléket… Ezen kívül nem pontosították, hogy mi iránt érdeklődnek.

F. M.: – És hogy történt, hogy a Szovjetunió mégis bevezette a katonai közigazgatást Észak-Erdélyben?

I. M.: – Igen, mert… mi tudtuk azt ekkor, hogy nem akarják visszaállítani a román közigazgatást, amíg nem fejeződik be a háború. Így mondták nekünk.6

F. M.: – És ezzel nyomást gyakoroltak Önre?

I. M.: – Nem. Direkt reám nem, de teljesen kezükben tartották a helyzetet…

F. M.: – Majdnem egymillió orosz katona volt az országban, tehát Ön gyakorlatilag semmit sem tehetett…

I. M.: – Nem, valóban nem.

F. M.: – Előkerült néhány olyan szovjet dokumentum, amely bizonyítja, hogy régóta azt tervezték, hogy Észak-Erdélyben az első adandó alkalommal átveszik a katonai közigazgatást, hogy ezzel Romániára és Magyarországra egyaránt nyomást gyakoroljanak?

I. M.:- Személy szerint én nem éreztem, de a háttérből fülembe jutott ilyesmi. Most már utólag könnyű megítélni, hogy mit forgathattak a fejükben, mert amikor megalakult a Groza-kormány, rögtön véghezvitték.

F. M.: – Azzal, hogy megalakult Radescu tábornok kormánya?

I. M.: – Igen.

F. M.: – 1945 márciusában bevezették a román polgári közigazgatást Észak-Erdélyben. Tehát a szovjetek átengedték egy adott pillanatban a közigazgatást. Ebből a szempontból is érdekes és lényeges a Groza-kérdés. Visinszkij látogatásával egy időben azt az üzenetet küldték Grozának a szovjetek, hogy ha ő veszi át a hatalmat, akkor visszaállítják a román közigazgatást.

I. M.: – Ezt Groza mondta nekem, de az oroszok nem.

F. M.: – Ezt Groza mondta Önnek? Közvetlenül az oroszok nem?

I. M.: – Nem, nem. Úgy gondolom, hogy Groza és az őt körülvevő tábornokok teljes egészében eladták magukat az oroszoknak, vagyis az oroszok tudták, hogy ha őt teszik meg miniszterelnöknek, akkor azt csinálhatnak az országban, amit akarnak.

F. M.: – És mivel tartották kézben Grozát?

I. M.: – Nem értem, miért ragaszkodott annyira hozzájuk. Tudom, hogy ő birtokos volt, dévai nagybirtokos. Nagy kapitalista volt azelőtt. Hogy mi egyéb történhetett vele, amiért hozzájuk szegődött, nem tudom.

F. M.: – Milyen érvekkel hozakodott elő Visinszkij, amikor Grozát akarta?


I. M.: – Amikor én határozottan azt mondtam: a nagyhatalmak Jaltában úgy egyeztek meg, hogy minden ország szabadon választhatja meg a kormányzási formáját, ő tűzbe jött, és azt válaszolta: „Itt én vagyok Jalta!” Azaz: ő úgy dönt, ahogy akar. Ez volt. Amikor én megkíséreltem, hogy elodázzam a dolgot, jött Malinovszkij, az utcára vezényelt tankjaival.

F. M.: – Az amerikaiak és a britek hogyan reagáltak?

I. M.: – Ők nem tehettek semmit, mert a Szövetséges Ellenőrző Bizottság 90 százalékban orosz volt, az angolok és az amerikaiak csak megfigyelőként voltak jelen, és bármit is mondtak volna, nem lett volna foganatja.

F. M.: – Ezért követelték 1945 nyarán az amerikaiak az oroszoktól, hogy hajtsák végre a jaltai egyezményt?

I. M.: – Az amerikaiak 1945 augusztusában nyíltan kijelentették, hogy nem írnak alá békeszerződést Romániával, amíg nincs egy népképviseleti kormány. Ez teremtette meg számomra a lehetőséget, hogy tegyek valamit, vagy legalább próbáljak tenni.

F. M.: – Augusztus 19-én Ön megpróbálta elküldeni Grozát…

I. M.: – Valóban. Szóltam Grozának, hogy könnyítse meg a helyzetemet, mondjon le, hogy alá lehessen írni a békeszerződést. Visszautasította. Ezt követően látogattak meg az oroszok.

F. M.: – Szuszajkov?

I. M.: – Igen. Több mint két órán át tárgyaltunk. Alkotmányos elveinket magyaráztam, és két óra múlva volt képe azt mondani nekem: minden, amit elmondtam, tökéletesen logikus, és pontosan tudja, hogy mit akarok a román államnak, csakhogy ők már döntöttek. Mit tárgyaljak még velük? Levelet írtam Groza leváltásáról. Egy-egy példányt elküldtem az amerikaiaknak és az angoloknak, aztán hívattam Szuszajkovot és neki is kezébe nyomtam a Groza leváltásáról szóló okmánnyal együtt…

Amíg a tolmácsa olvasta, láttam az arcát, ahogyan elváltozott. Követelte: azonnal vonjam felelősségre azt, aki ezt az iratot el merte küldeni az amerikaiaknak. Megmondtam: én küldtem. Azonnal vissza kell vonni! Közöltem, hogy ezt nem teszem. Kijelentettem, hogy az 1945. augusztus 23-i ünnepségeken sem veszek részt. Másnap kihallgatást kért hajnali 56 óra körül, ehelyett 8-ra kérettem. Szuszajkov kijelentette, hogy augusztus 23. az ő ünnepük is, ha valami okból távol maradok, ezt a Szovjetunióval szembeni ellenséges magatartásnak tekintik. Erre én azt válaszoltam, hogy ha Groza visszautasítja a lemondást, én nem állok többet szóba a kormányával, mire Szuszajkov dühbe gurult, és távozott. 1946 januárjáig nem is láttam őt.

F. M.: – Most 1945 augusztusában vagyunk. Egy évvel korábban, 1944. augusztus 23-án a román hadsereg támogatásával hajtotta Ön végre a fordulatot.

I. M.: – 1944-ben még többé-kevésbé urai voltunk a hadseregnek. 1945-ben már a csapatok egy része a frontra vonult Csehszlovákiába, az országban tartózkodó seregek jó részét lefegyverezték. Minden prefektust és a csendőrséget is kicserélték. Nem volt már hatalmunk fölöttük.

F. M.: – Tehát 1945 augusztusában a hadsereg nem létezik? Ki tudta volna Önt támogatni?

I. M.: – Diplomáciai szempontból az amerikaiak és az angolok tehették volna meg, de nem akarták. Egy adott pillanatban arra is kértek, hogy adjam fel a játszmát, mert ők nem tudnak semmit sem csinálni, meg van kötve a kezük.7

F. M.: – És Maniu és Brǎţianu…8

I. M.: – Ők megtették, amit tudtak, de az oroszokkal a nyakukban…?

F. M.: – Eljutottunk 1945 szeptemberéig, amikor az amerikaiak mégis azt javasolták, hogy Magyarország javára módosítsák a határt, és ezzel egyértelmű nyomást gyakoroltak a Groza-kormányra. Ön ezt tudta?

I. M.: – Sem akkor, sem később erről tudomást nem szereztem.

F. M.: – 1945 decemberében a nagyhatalmak külügyminisztereinek moszkvai konferenciáján, amely döntő hatással volt Románia és bizonyos szempontból az Ön személyes sorsára is, kineveztek egy Visinszkij szovjet, Harrimann amerikai és Clark-Kerr angol diplomatából álló bizottságot, és Bukarestbe küldték azzal a feladattal,


hogy a szovjetbarát Groza-kormány leváltása helyett angol, amerikai kívánságra két ellenzéki politikussal bővítsék ki a kabinetet.

I. M.: – Ezt voltaképpen az én augusztus 23-i kérésem alapján tették, mert a nagyhatalmak kezébe akartam adni az ügyek intézését. A bizottság azzal a céllal jött létre, hogy kibővítse a román kormányt, és előkészítse a szabad választásokat.

F. M.: – Találkozott velük?

I. M.: – Fogadtam őket.

F. M.: – A tárgyalások nem jelentették Románia szovjet szférához való tartozásának tudomásulvételét?

I. M.: – Hát, hogyne… Nálam voltak mind a hárman Sinaián, és előttem írták alá a kormány kibővítéséről és a választásról szóló jegyzőkönyvet. Visinszkij rögtön visszatért Bukarestbe. Harrimann és Clark-Kerr egy napra még ott maradt. Magánbeszélgetéseink során szinte könyörögtek nekem, hogy ne erőltessem a választást, mert visszájára fordulhat. De én ragaszkodtam a választáshoz, végül nekik lett igazuk.

F. M.: – A választások időpontját akkor még nem tűzték ki?

I. M.: – Nem, az időpontot nem határozták meg, a jegyzőkönyv csak azt írta elő, hogy legyenek szabad választások.

F. M.: – Végül is novemberben lezajlott a választás.

I. M.: – Úgy mondtuk akkoriban, hogy a szavazó urnába bement Maniu és Brǎţianu, és kijöttek a kommunisták. Hát ez félig vicc volt, félig valóság. Csaltak. De visszatérve az 1946. januári sinaiai beszélgetésekre az angol és az amerikai diplomatákkal: pontosan elmagyaráztam nekik a helyzetemet, ők pedig buzdítottak, hogy tartsak ki, noha ők a lehetetlen helyzet miatt semmit sem tehetnek értem. Az angollal, Clark-Kerr-rel többet beszélgettem, mint Harriman-nel, mivel őt édesanyám jól ismerte. Ő is azt mondta, hogy meg van kötve a kezük. Közölte: üzent az érdekemben Londonba, de nem ért el semmit.

F. M.: – Olvastam Clark-Kerr jelentését, amelyből kiderül, hogy az amerikaiak és az angolok akkor változtatták meg Észak-Erdéllyel kapcsolatos álláspontjukat vagyis akkor mondtak le a Magyarország javára történő határmódosításról, amikor a moszkvai nagyhatalmi megállapodás megtörtént a román kormány átalakításáról. A nagyhatalmak Románia és Magyarország megkérdezése nélkül állapodtak meg a határkérdésben, mégpedig úgy, hogy az 1920-as, vagyis a trianoni állapotokat kell visszaállítani.

I. M.: – 1945 januárjában Roosevelt amerikai elnöknek küldtem magánlevél kíséretében egy harmincvalahány oldalas memorandumot, amelyben pontosan elmagyaráztam, mi történik Erdélyben. Csak most, négy-öt éve kaptam meg Washingtonból azt az amerikai diplomáciai okmányt, amelyből kitűnik, hogy a washingtoni külügyi tisztviselők – látva a helyzetértékelésemet, ismerve a magatartásomat – nem kívántak válaszolni. Az amerikaiak inkább az oroszokkal akartak egyezkedni.

F. M.: – Írt ebben a memorandumban arról, hogy 1944 őszén Juliu Maniu gárdái behatoltak Észak-Erdélybe, és ott sok magyart lemészároltak?

I. M.: – Nem.

F. M.: – És emiatt a banda főnökeit letartóztatták a szovjetek, és elítélték őket Brassóban?

I. M.: – … utólag hallottam, hogy ilyen dolgok történtek, de akkor erről nem volt tudomásom…

F. M.: – Ön a megnyilvánulásaiban mindig Románia valamennyi népe királyának tüntette fel magát.

I. M.: – Igen.

F. M.: – Tehát az ott élő magyarokénak is.

I. M.: – Igen, igen, hogyne.

F. M.: – Ez azonban azt is jelenti, hogy ezekre az atrocitásokra Önnek reagálnia kellett volna, ha egyszer tudomást szerzett róluk.


I. M.: – Nem. Akkor még nem.

F. M.: – Akkor még nem. De vajon később sem?

I. M.: – Sokkal későbben.

F. M.: – És mi volt róla a véleménye?

I. M.: – Nos, lélekben én mindig megmaradtam a mi 1923-as alkotmányunk eszméjénél, amely szerint bármilyen nemzetiségű is az állampolgár, ugyanolyan jogok illetik meg és ugyanolyan szabadságot élvez, mint a románok. Számomra ez szent dolog. Nem úgy, mint most. Akkor a jogokat garantálták. Most meg úgymond „megvédik”… Azt hiszem, nemcsak a romániai magyarok és székelyek, hanem a magyarországiak is ismerik ezt a véleményemet.

F. M.: – 1946 tavaszán, amikor a magyar kormány megpróbálta megtárgyalni Grozával a határkérdést, már körvonalazódott, hogy a három nagyhatalom a román–magyar határt az 1920-as, vagyis a trianoni állapot szerint akarja visszaállítani.

I. M.: – Igen.

F. M.: – Az amerikaiak úgy gondolták, hogy majd a békeszerződés megkötése után Románia és Magyarország, ha kívánja, újratárgyalhatja a határ kérdését. Nyitva maradt az autonómia lehetősége is.

I. M.: – Nos, ugyancsak a mi alkotmányunk mondja ki: az ország oszthatatlan és egységes egészet alkot. Nem világos a számomra, hogy mit is értenek pontosan ezen a sokat emlegetett autonómián, és az meddig is terjed: kis helyi, prefektusi, polgármesteri körzetekre vagy pedig egész Erdélyre kiterjedő autonómiára gondolnak-e. Nekem ez az utóbbi nem tűnik lehetségesnek.

F. M.: – 1946-ban magyar részről éppen egy ilyen székely területi autonómiát javasoltak.

I. M.: – Igen, igen, tudok róla, de nem tudom, hogy ez nem Groza műve volt-e, valami személyes okból.

F. M.: – Hogyan fogadta Ön azt a hírt, hogy az 1946-os párizsi békekonferencia visszaállította a trianoni román–magyar határt?

I. M.: – Hogy is mondjam… Kissé megkönnyebbültem, mert aggódtam, nehogy ismét történjen ott valami…

F. M.: – Érezte-e, hogy az amerikaiak és a britek e tekintetben tétováztak?

I. M.: – Csak annyit tudok, hogy voltak ott viták, amelyek végül is elcsitultak, de nem voltam még minden részletkérdés birtokában.

F. M.: – 1947-ben, amikor Maniut és Brǎţianut elítélték, az Ön helyzete lehetetlenné vált…

I. M.: – Igen, egyre lehetetlenebb helyzetbe kerültem. Ez már az uralkodásom vége felé volt.

F. M.: – Nem tudta volna őket megmenteni?

I. M.: – Grozánál tiltakoztam, de segíteni nem állott már módomban, mivel azt mondták, hogy árulók. S minthogy Groza és Szuszajkov mindent kézben tartott, nem tehettem semmit.

F. M.: – Nem volt egyetlen olyan pillanat sem ebben a ’45/46-os időszakban, amikor azt remélte, hogy fennmaradhat a királyság a Szovjetunió szomszédságában?

I. M.: – Viszonylag rövid időre igen.

F. M.: – Hogyan mondatták le?

I. M.: – 1947 decemberében. Nos, Groza telefonált Sinaiára, és azt mondta, azt kérte, hogy jöjjek édesanyámmal együtt Bukarestbe, mivel egy családi kérdést kell velünk megbeszélnie. Éppen akkor volt az eljegyzésem. Azt gondoltam, arról akar beszélni, szóval, hogy ő nem akarja, hogy összeházasodjunk. Azt hittem, hogy erről van szó. De ehelyett átnyújtotta a trónról való lemondásomról szóló írást. Ezt gyorsan átfutottam, és azt mondtam, hogy elmegyek az irodámba, hogy alaposan átolvashassam. S akkor jöttem rá, hogy a telefonvonalakat elvágták,


az őrséget letartóztatták, a palotát bekerítette a Tudor Vladimirescu-hadosztály, kissé távolabb a tüzérség. Groza mondta, hogy nehogy csináljak valamit, mert zűr lesz. Hozzátette, hogy ha nem írom alá gyorsan, értésére adja mindenkinek, hogy történt valami, és nagy kavarodás lesz a városban, és akkor kénytelenek lesznek kivégezni az összes fiatalt, akiket bebörtönöztek, … ha nem írom alá. És ezután alá kellett írnom. Ez a Groza, mintha nem lett volna teljesen eszénél, még tréfálkozott is. Odalépett hozzám, a kabátja zsebét mutatta, és felszólított: „Tapogassa meg!” Én csak hozzáértem… Volt egy pisztoly a zsebében. Akkor az édesanyám felé fordult, és németül azt mondta, hogy azért van nála fegyver, nehogy az történjen vele, ami Antonescuval. Mintha kész lett volna lőni, ha kezet emelek rá.

F. M.: – Groza úgy viselkedett Önnel, mint egy gyermekkel?

I. M.: – Csak úgy, ahogy a francia mondja: mint egy bonhomme, vagyis mint egy pojáca.

F. M.: – Ön jóval fiatalabb volt nála.

I. M.: – Igen, mindössze 26 éves voltam akkor…

Az interjút készítette: Fülöp Mihály

* A Kossuth rádióban 1994. január 11-én elhangzott beszélgetés szövege. Szerkesztő: Vámos György. (A szerk.)

Jegyzetek

1 A király akkor hajtotta végre ezt az egyébként a II. világháború legsikeresebb kiugrásának minősíthető fordulatot, amikor a szovjet hadsereg már mélyen a volt, a Nagy-Románia területén belül állt, és amikor már teljesen világos volt, hogy az angolok és az amerikaiak a Balkán-félszigetre nem jutnak el. Ebbő1 a helyzetből adódott az, hogy a királynak és környezetének számot kellett vetnie azzal, hogy valamilyen módon Romániát át tudják állítani az antifasiszta szövetség oldalára. De Nagy-Romániát helyreállítani, tehát Besszarábiát, Észak-Bukovinát és Dél-Dobrudzsát megkapni nem tudják. Ott volt azonban a román hadsereg és a király számára is a nagy motiváló erő: hogy Észak-Erdélyt ezzel a fordulattal megszerezhetik. Ez valamennyi románt egységbe kovácsolta, és a fordulat sikerének egyik döntő okát jelentette.

2 Maniu a Nemzeti Parasztpárt, Brǎţianu a Liberális Párt, Petrescu a Román Szociáldemokrata Párt elnökei voltak. Patrascanu kommunista létére – házassága révén – került kapcsolatba az udvarral.

3 1940 nyarán és őszén a későbbi antifasiszta győztes nagyhatalmak közül paradox módon egyedül a Szovjetunió volt az, amelyik 1941. június 23-ig, tehát Magyarország Szovjetunió elleni hadba lépéséig, támogatta Magyarország Erdélyre vonatkozó igényeit. Erre nézve számos dokumentumot lelhettünk, mert 1940 nyarától Molotov több üzenetet küldött Kristóffyn, a moszkvai magyar követen keresztül a magyar kormánynak, és még 1941. június 23-án is a szovjet külügyi népbiztos azt mondta Kristóffynak, hogy amennyiben Magyarország nem lép be a szovjet elleni háborúba, abban az esetben a háború után Erdélyre vonatkozó követeléseit Magyarországnak támogatni fogja. Horthy és Teleki azonban elutasította ezt a gesztust.

4 1943–44-ben a szovjetek többek között a magyar háborús magatartás miatt arra a következtetésre jutottak, hogy a trianoni határt kell helyreállítani. Fordult a kocka, most a nyugati szövetségesek helyezkedtek az etnikai méltányosság álláspontjára, tehát egészen 1945 őszéig, '45. szeptember 20-ig az angolok és az amerikaiak voltak, akik Magyarország javára kisebb határkiigazítást szorgalmaztak. 1945. szeptember 20-án, a londoni külügyminiszteri tanácsülésen ezt fel is vetették. Akkor éppen Molotov, a szovjet külügyi népbiztos ellenkezésébe ütköztek. Ő lényegében arra hivatkozott, hogy Erdélyben román többség van, a magyarok kisebbségben vannak, hogy a bécsi döntést Hitler hozta, és lehetetlen Hitler döntését fenntartani. És a döntő érve pedig az volt, hogy Romániának sikerült a kiugrás, Magyarországnak pedig nem.

5 Visinszkij az 1938-as perek hírhedt szovjet államügyésze. Elbeszélésünk időszakában a szovjet külügyi népbiztos-helyettes. Ő felelt szovjet részről Európa keleti feléért, illetve az összes fegyverszünetért és békeszerződésért. A szövetséges ellenőrző bizottság szovjet elnöke Malinovszkij marsall volt, 1944 őszén helyettese Vinogradov vezérezredes, majd Szuszajkov vezérezredes.

6 1944. november 12-én a Maniu-gárdák garázdálkodásai és gyilkosságai következtében vezették be a szovjet katonai közigazgatást. Ez 1945 márciusáig tartott, amikor is a baloldali Grozának adták vissza a román polgári közigazgatás lehetőségét.

7 Az amerikai szereplők közül legalább kettőt meg kell említenünk: Avarrel Harrimann moszkvai amerikai


nagykövetet, aki valamennyi Kelet-Európát, így Romániát érintő tárgyalás egyik fontos szereplője 1944–1945-ben. Burton Berry volt a bukaresti amerikai politikai képviselő; angol részről Sir Archibald Clark-Kerr moszkvai nagykövet vett részt a nagyhatalmi tárgyalásokon.

8 A két világháború között két történelmi párt, Juliu Maniu Nemzeti Parasztpártja és Dinu Brǎţianu Liberális Pártja igazgatta Romániát.

2. Képek


1. Részlet a II. bécsi döntés jegyzõkönyvébõlRészlet a II. bécsi döntés jegyzőkönyvéből:

„Magyarország és Románia a vitatott területek hovatartozása kérdésében a német és olasz kormány döntőbíráskodását kérte. A döntést mindkét fél véglegesnek tekinti, s kötelezi magát, hogy azt maradéktalanul végrehajtja.

A II. bécsi döntés határozata:

1. Románia és Magyarország közötti végleges határként a csatolt térképen bejelölt határt állapítják meg.

2 Az ez által Magyarországnak jutó, ez idáig román területet a román csapatok 13 napos határidőn belül kiürítik és rendezett állapotban Magyarországnak átadják. A királyi román és a királyi magyar kormányok gondoskodnak arról, hogy a kiürítés és a megszállás teljes nyugalomban és rendben zajlik le.”

Az 1944. szeptember 12-i Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény 19. cikkelye:

„Erdélyt, vagy annak nagyobb részét vissza kell adni Romániának, feltéve, ha ezt a békeszerződés megerősíti.”

Részlet Styemenko szovjet vezérkari főnök visszaemlékezéséből:

„A legfelsőbb főparancsnokság főhadiszállásán 1944 augusztusának végén, szeptemberének elején meg kellett határoznunk katonai közigazgatásunk viszonyát a fiatal román királyhoz, aki továbbra is trónon maradt. Amikor Antonovval jelentettük a főhadiszállásnak a helyzetet, nem egyszer megjegyeztük, hogy a királyi udvar Romániában óhatatlanul a szovjetellenes elemek központja lesz, és ellene határozott rendszabályok foganatosítását javasoltuk. A legfelsőbb főparancsnok Sztálin, mint rendesen, figyelmesen végighallgatott, sietség nélkül pipára gyújtott, a pipaszár végével elsimította megfüstölődött bajszát aztán így beszélt. »Idegen király, nem a mi dolgunk. A vele szembeni türelem kedvező hatásúnak tetszik a szövetségeseinkkel való kapcsolatainkban is. A román népről, amely még hisz a királyi udvarban, mint a fasiszta diktatúra ellenzékében, fel kell tételezni, hogy saját maga eligazodik a monarchia valóságos lényegét illetően. Van alapja, ha azt gondoljuk, hogy a román kommunisták se ülnek majd ölbe tett kézzel, hanem meg tudják értetni népükkel a helyzetet.” »

A bukaresti amerikai képviselő 1945. március 7-i rejtjeles távirata a washingtoni külügyminisztériumnak:

„Visinszkij a szovjet kormány nevében Groza kinevezését javasolta, ezért a király rákényszerült arra, hogy Grozát bízza meg a kormányalakítással. Groza első kormánylistája nem volt népképviseleti jellegű, a király visszautasította a kinevezését Erre Visinszkij üzenetet küldött a palotába, miszerint a Groza-kormánylistának a visszautasítását a szovjet kormány ellenséges cselekedetnek tekinti. Két nappal később a király megváltoztatta elhatározását. Kérdésemre, hogy mi okozta ezt a változást, a király azt válaszolta, hogy a királyi palotába két üzenetet küldtek. Az egyik Visinszkijtől érkezett: a király a következő nap délutánjáig nevezze ki a Groza-kormányt, különben Visinszkij nem felelhet Románia mint független államfennmaradásáért. A másik üzenet Grozától jött. Eszerint a szovjetek megígérték, hogy az Országos Demokrata Arcvonal kormányának megalakulása esetén Észak-Erdélyt visszaadják. A király Malinovszkij marsall váratlan, keddi Bukarestbe érkezését jelnek tekintette, hogy Visinszkij kész fenyegetése valóra váltására. Malinovszkijt és Visinszkijt egy órával később fogadta a király. Malinovszkij rövid politikai leckében részesítette őt. A rendet fenn kell tartani, nem lehet teljesen harctéri tevékenységre összpontosítani. Ha zavar támad a frontvonalak mögött a román kormány a rendfenntartás terén kudarcot vallott, a jövőben ez nem ismétlődhet meg.”

A külügyminiszter utasítása a bukaresti amerikai politikai képviselőnek 1945. augusztus 11-én:

„Olyan kormányt szeretnénk Romániában látni, amelyet maguk a románok hoznának létre. Ha szükséges, a három szövetséges hatalom segítségére támaszkodva, amely megfelel a jaltai felszabadított Európáról szóló nyilatkozat előírásainak, vagyis népképviseleti jellegű kormányt.”

Idézet a király leveléből

„Tekintettel a potsdami értekezlet közleményére, amely szerint elismert demokratikus kormány létrejötte az előfeltétele annak, hogy Románia megköthesse a békeszerződést a három szövetséges főhatalommal, valamint


figyelembe véve az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányának állásfoglalását, a jelenlegi összetételű román kormánnyal kapcsolatban, mint alkotmányos uralkodó, kötelességemnek érzem, hogy a miniszterelnököt lemondásra szólítsam fel. A miniszterelnök a felszólításnak nem tett eleget, ezért a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányaihoz fordultam, nyújtsanak segítséget egy olyan kormány megalakításához, amelyet a potsdami közleménynek megfelelően a három szövetséges főhatalom elismerhet, és amely megkötheti a békeszerződést, és felvételt nyerhet az Egyesült Nemzetek Szervezetébe.”

Részlet James Clement Dunn amerikai külügyminiszter-helyettes 1946. márciusi javaslatából:

„Az 1940. augusztus 30-i bécsi döntés semmisnek és meg nem történtnek nyilvánítandó, fenntartva a lehetőséget arra, hogy a román és a magyar kormány közvetlenül tárgyaljon egymással a határ olyan kiigazításáról, amely jelentősen csökkentené az idegen uralom alatt élő személyek számát.”

Idézet Gyöngyösi János magyar külügyminiszternek a párizsi békekonferencián elmondott beszédéből:

„Mint legyőzött nemzet képviselője, de egyszersmind mint az emberiségjövője miatt aggódó ember, először is két megjegyzést szeretnék tenni: ha a békeszerződés a háború befejezése, tehát szükségszerűen súlyos következményei vannak a legyőzöttek számára, ugyanakkor azonban a jövő alapja is, új kezdet, eszköz arra, hogy kiküszöbölje a feszültséget okozó körülményeket, hogy lehetővé tegye az elpusztított országok újjáépítését, a sokat szenvedett népek felemelkedését és a szétzilált nemzetközi élet helyreállítását. A békeszerződés világos hatás a múlt és jövő között. Mindnyájunk érdekében figyelembe kell tehát venni a múlt hibáinak felszámolását és egy jobb jövő megalapozásának feltétlen szükségét. A békeszerződések megtorló elemeinek egyensúlyban kell tehát lenniük az építő lehetőségek biztosításával. Ami álláspontunk benyújtott jegyzékeinkből ismeretes. A győztes nagyhatalmak intencióit a román fegyverszüneti szerződés szövegéből véltük kiolvasni. Ezen szerződés 19. szakasza szerint Erdély, illetve annak nagyobb része Romániát illeti meg. Ezt a szöveget véve alapul, csak szerény igényekkel léptünk fel. Az I. világháborút megelőzően Magyarországhoz tartozott 103 000 négyzetkilométernyi erdélyi területből csupán 22 000 négyzetkilométer visszaadását kértük – abban a reményben, hogy ez az a megoldás, amely leginkább biztosítja a két nép közötti egyetértést. Így Románia határain belül kb. ugyanannyi magyar maradna, amennyi román magyar területre kerülne – ezáltal mindkét népnek azonos érdekei fűződnének a nemzetiségi probléma kielégítő megoldásához, aminek eredményeképpen a határon innen és túl élő kisebbségek számára széleskörű területi autonómiát is lehetne biztosítani.”


1. Megemlékezés Eckhardt TiborrólNYÍLT TÉR

BOROSS Imre

Megemlékezés Eckhardt Tiborról

1993 nyarán tudományos ülésszakot rendezett az Országos Eckhardt Tibor Alapítvány. Boross Imre ügyvezető alelnök visszaemlékező előadásából idézünk az alábbiakban részleteket. (A szerk.)

Abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy egyaránt ismerhettem Eckhardt Tibort, Bajcsy-Zsilinszky Endrét és Sulyok Dezsőt. Serdülőkoromban, ifjúságom hajnalán, Eckhardt Tiborral és Sulyok Dezsővel való találkozásom olyan élményanyaghoz juttatott, amelyek ma már történelmiek.

1937. január 10-én édesapámnak, a szombathelyi Keresztényszocialista Munkásegyesület és a kisgazdapárt helyi tagozataként bejegyzett Keresztény Községi Párt elnökének meghívására gyűlést tartott a városban Eckhardt Tibor. Előző délután érkezett több képviselőtársával. Egyebek között vele volt Sulyok Dezső, Vásáry József, Mátéffy Géza, gr. Bethlen István képviseletében Jánossy Gábor és még a kisgazdapárt több vezetője. Eckhardt vasárnapra és hétfőre virradóan nálunk szállt meg. Szombat este vacsora volt lakásunkon. A gyűlésre érkezett valamennyi vendég nem lehetett ott, hiszen egy vidéki ügyvéd lakása erre nem volt alkalmas. Eckhardt Tiboron kívül csak Sulyok Dezső volt vendégünk. A vacsorát megelőző beszélgetésen jelen lehettem. Soha nem fogom elfelejteni, ahogyan Eckhardt Tibor nagy lendülettel és meggyőző erővel magyarázta, hogy a barna, zöld és vörös diktatúra között – ahogyan ő mondta – az ég egy világon semmi különbség nincs. A beszélgetés során nagyon valószínűnek tartotta, hogy Hitler és Sztálin egymásra fognak találni. Felidézte a háború elkerülhetetlenségét. Jóslatai beváltak. Ugyanezen az estén a polgári otthon szalonjában jött létre a végleges megállapodás arról, hogy Sulyok Dezső, aki később igen jelentős és progresszív szerepet játszott a magyar politikai életben, belép a kisgazdapártba. Alig telt el három hét, és a Pethő Sándor által szerkesztett Magyarság című napilap január 30-ai számának első oldalán ott volt Sulyok Dezső országgyűlési képviselő vezércikke, „Levél Eckhardt Tiborhoz” címmel, amelyben a pártba történő belépését bejelenti és megindokolja.

Eckhardt „vezérelvei”

Nem tenne jót Eckhardt Tibor emlékének az, aki elhallgatná, hogy ez a nagyformátumú politikus a hazai közélet két évtizede alatt jelentős utat tett meg, amíg eljutott vezérelveihez. Ezek: egy jól átgondolt földreform segítségével a parasztság felemelésének és polgárosodásának mielőbbi megvalósítása, a hazai közéletnek a titkos választójog útján való demokratizálása, az európai polgári értékek átvétele és végül – amit talán legelőször kellett volna említeni – mindenféle totalitárius rend elleni következetes és kérlelhetetlen fellépés volt.

Ezt megelőzően, politikai pályájának kezdetén aktívan részt vett államtitkárként a szegedi kormányok munkájában. Egyebek mellett sajtófőnök is volt ebben az időben. A kemény jobboldalhoz tartozott. A proletárdiktatúra bukása után a fajvédők táborához és az ébredő magyarokhoz csatlakozott Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt, feltehetően a proletárdiktatúra rémségeinek ellenhatásaképpen. Ebben az időben Gömbössel is egy csónakban evez.

1927-ben azonban szakít a fajvédőkkel, majd 1931-ben belép a Független Kisgazdapártba, amely 1932-ben – Gaál Gaszton halála után – vezérévé választja. Közben a négy idegen nyelven beszélő europeer, mint magyar főbiztos a Népszövetségben, sikeresen védi meg hazáját a Sándor jugoszláv király és a francia külügyminiszter elleni gyilkosság körüli vádaktól. Néhány évig próbálkozik a Gömbössel való együttműködéssel, talán elhiszi a nagy élharcos kilencvenpontos reformprogramját. Nem tagadható, hogy 1935-ben paktumot is köt Gömbössel. Ennek oka az alábbiakban keresendő.

1935-re nyilvánvalóvá vált, hogy a parlamenti erőviszonyok nem engedték meg a titkos választójog bevezetését. Ez vezethette Eckhardtot – aki világot látott, Nyugat-Európát jól ismerő politikus volt – a Gömbössel való olyan paktumra, amely szerint – a korra jellemző módon! – Gömbös ígéretet tett, hogy 60 nyílt szavazású választókerületben szabad folyást enged a választásoknak, ami magyarul annyit jelent, hogy a közigazgatás, tehát a csendőrség, a szolgabírák és a főszolgabírák nem fognak beavatkozni a megmérettetésbe. Így Eckhardt a listás helyekkel együtt 70 képviselőre számított. Úgy ítélte, hogy ilyen erejű kisgazdapárt, kisebb ellenzéki pártokkal, csoportokkal együtt csírája lehetett volna a nyugat-európai típusú váltógazdaságnak. Ne feledjük, a képviselőház létszáma akkor 260 fő volt. Kb. 100 főnyi ellenzék potenciális erő lett volna. Erre szolgált a


paktum. Nem sikerült, mert Gömbös megszegte. A csendőrterror, a legkülönfélébb visszaélések, számos helyen sortüzek – Endrőd, Tarpa – eredményeképpen csak 27 kisgazda képviselő került a Házba. A korabeli sajtó drámaian számol be Eckhardt személyes összeomlásáról is. Felajánlotta lemondását. Nem fogadták el. Ezután következett a politikus új, következetes, minden diktatórikus törekvés elleni kemény, megalkuvás nélküli küzdelme.

A diktatórikus pártrendszer ellen

Eckhardt 1935. május 2-án napirend előtt ezeket mondotta: „Megállapítja a párt, hogy az ország számos része a választások tartamára törvényen kívüli állapotba helyeztetett. Az erőszak és tömeges visszaélések súlyát fokozza az a tény, hogy azokat túlnyomó részben hatósági személyek követték el, akiket esküjük a törvény megtartására és megtarttatására kötelez. De kénytelen a Független Kisgazdapárt megállapítani azt is, hogy az állami és helyhatósági igazgatás legtöbb ágazata éppúgy, mint a rend fenntartására hivatott karhatalom a kormánypárt politikájának egyoldalú eszközévé alacsonyíttatott le, országunk a pártállam visszataszító állapotába süllyedt. Politikai és erkölcsi felelősségétől áthatva a Független Kisgazdapárt nem törődhetik bele ebbe a helyzetbe, mert ez esetben maga is részesévé válnék a nemzet ellen és nem a nemzet által elkövetett bűncselekményeknek. A jelenlegi választási eredmény elfogadása – méltóztassék megengedni, hogy Széchenyi István grófot idézzem – a nemzet halk elaljasodására vezetne” – hangzott el a kisgazda pártvezér kemény ítélete.

Eckhardt Tibor mondta ki Magyarországon először a szót, hogy pártállam: pedig többpártrendszer volt. Ennek ellenére Eckhardt tudta, hogy pártállam nemcsak egypártrendszerben lehetséges, hanem mindenütt, midőn egyetlen párt diktatórikus eszközökkel döntő fölényre kíván szert tenni. Azóta az is kiderült, hogy a klasszikus többpártrendszerekben is érvényesülhetnek a pártállam jellegzetességei.

A földdel kapcsolatos kérdésekben az általa mindig elismert Nagyatádi Szabó István emlékének is tisztelegve, Somogyban, 1938. június 26-i kaposvári beszédében fejtette ki legmarkánsabban saját és a Független Kisgazdapárt kemény és határozott álláspontját. Hat pontban foglalta össze a tennivalókat. Le kell bontani a nagybirtokrendszert; meg kell szüntetni azonnal a hitbizományt, amely nem a 19. vagy 18. századból, hanem a középkorból maradt itt; bankok és részvénytársaságok ne gazdálkodjanak; állandósítani kell a nincstelen gazdafiatalság részére a házhelyhez és kerthez juttatási akciót, mert – mint mondotta – ne beszéljen családvédelemről senki, aki a családalapítás előfeltételét képező fedelet a fejünk felé és a földecskét a talpunk alá nem adja meg; a törpebirtokosok megélhetését további gazdálkodáshoz szükséges megfelelő földmennyiséggel kell biztosítani; a nincsteleneket az ország ritkábban lakott vidékein kell gazdálkodásra alkalmas földmennyiség biztosításával letelepíteni.

A kornak megfelelő tiszta, kivitelezhető program volt ez. De jelentkeztek már a túllicitálók. A harmincas évek közepétől kezdve fokozatosan erősödnek a különféle szélsőjobboldali, nyilas mozgalmak. Az ezekkel szembeni fellépésben Eckhardt rendkívül határozott volt. Hiszen ők jelentették Magyarországon a diktatórikus törekvések bázisát. Senki figyelmét nem kerülhette el, hogy a kormányzó Nemzeti Egységpártban is megbújnak szélsőjobboldali elemek, sőt egyes kormánypártiak időnként nyilasokkal kollaborálnak. Ebből a szempontból nevezetes beszéd volt, amelyet Eckhardt 1937. április 11-én Pápán a másfél hónappal azelőtt a kisgazdapártba belépett Sulyok Dezső választókerületének központjában tartott. Ezen a gyűlésen a kisgazdapárt valamennyi képviselője részt vett. Eckhardt itt két rendkívül lényeges kérdésben foglalt állást. Először rámutatott a kormány legnagyobb hibájára, amely abban van, hogy nem vonta meg a határvonalat a maga szempontjából a jobb és szélsőjobb között, és nem jelölte meg, hogy az Európa-szerte divatos tekintélyuralmi áramlatokkal szemben mi a végső álláspontja. Ezt azért mondta veszélyesnek, mert menthetetlenül bekövetkezőnek látta az időt, amikor az elmosódó határvonalon botorkáló magyar belpolitika szükségképpen belezuhan a szélsőjobb karjaiba.

Ezt ő akkor katasztrofálisnak tartotta az országra. A másik súlyos, de nagyon helytálló és a jövő által igazolt megállapítása ott, Pápán az volt, hogy az ország helyzetét a honvéd tisztikar politizáló része ássa alá. Felszólította a politizáló tiszteket, hogy vagy hagyják abba oktalan játékukat a tűzzel, vagy vessék le az uniformist. Ez végzetes következménnyel járt 1944. október 15-én. Az 1939-es választások után Eckhardt már nyíltan kimondta a Házban, hogy a kormány együttműködik a nyilasokkal.

Amerikában

Eckhardt 1940-ben meghívásra amerikai előadókörútra indult. Találkozott és megbeszélést folytatott Roosevelt elnökkel, de ezt megelőzően Churchill angol miniszterelnökkel is. Hazajövet beszámolt tapasztalatairól Teleki miniszterelnöknek. Horthy Miklós és Teleki Pál instrukciója alapján 1941-ben Eckhardt végleg elhagyta Magyarországot, hogy megpróbáljon Nyugaton olyan politikát kezdeményezni, amely csökkenti az ország negatív megítélését. Háborúba lépésünket követően Bárdossy László miniszterelnöksége idején az országgyűlés


megfosztotta állampolgárságától.

*

Az eckhardti gondolkodásnak számos mondanivalója van napjaink számára is. Kettőt emelnék ki.

Az egyik, hogy ha kell, húzódjon drótsövény a jobb- és a szélsőjobboldali politika között. Eckhardt mélységesen nemzeti gondolkodású politikusnak vallotta magát, de mindig és mindenütt elhatárolta magát a szélsőjobboldaltól. Számára a szabadságeszmény alapkritérium volt. Talán tiltakozna ez ellen a megfogalmazás ellen, de azt kell mondani, hogy ezzel elfogadta a liberális minimumot.

A másik időszerű eckhardti alapprincipium a kül- és a belpolitika egysége. Nem lehet hatásos és hiteles az a külpolitika, amelyet nem alapoz és nem támogat körültekintő, mindenre odafigyelő belpolitika. Ugyanakkor kérészéletű és perspektívátlan az a belpolitika, amely délibábokat kerget, esetleg feleslegesen támaszt a közvéleményben hiú reményeket, sokszor választási fogásból, néhány ezer szavazat reményében, nem gondolva arra, hogy ezzel nemcsak a kormányzat politikáját, de az ország hitelét is rombolja.

2. Képek


1. Moszkvai diákmegmozdulás 1956-banKALÁSZATOK

ZSELICZKY Béla (Moszkva)

Moszkvai diákmegmozdulás 1956-ban

A magyarországi események hatása egy SZKP KB-dokumentum alapján

Az alábbiakban egy ritkaságszámba menő szovjet, az SZKP volt moszkvai fellegvárából származó dokumentum alapján szeretnénk adatot szolgáltatni ahhoz: miként fogadta az akkori moszkvai diákság a magyarországi szovjet beavatkozást. A moszkvai Lomonoszov Egyetem (MALE) a Szovjetunió egyik elit tanintézete volt. Az 1956-os probléma egyik, talán teljesen ismeretlen aspektusát ismerhetjük meg e dokumentumból. Egy jelentésről van szó, amelyiket levéltári kutatásaim során találtam a volt SZKP KB anyagait őrző oroszországi levéltári központban.*

Az 1957. május 15-i keltezésű, az SZKP KB egyik rangos vezető funkcionáriusának, D. T. Sepilovnak, a volt szovjet külügyminiszternek címzett jelentést a szovjet KUM Információs Bizottságának elnökhelyettese küldte be egy Nyugaton napvilágot látott moszkvai diák levelével kapcsolatban, melynek tartalma a dokumentum megfogalmazása szerint szoros „összefüggésben van az 1956-os magyarországi eseményekkel”. Sajnálatos módon a diák nevét nem említi a KB-nak felküldött dokumentum sem, s így számunkra ismeretlen marad a mellékelt levélnek a szerzője. A dokumentum összeállítója viszont úgy fogalmaz, hogy ez a levél „ismeretlen és leleplező részleteket tartalmaz arra vonatkozóan, hogy milyen válság bontakozott ki a szovjet diákság öntudatában a magyarországi események hatására”.

1956. november 30-án a Lomonoszov Egyetemen Szirojezskovics professzor az új típusú pártról szóló filozófiai elméleti előadása után a diákok körében megkezdődött a szokásos vita. Az adott esetben a marxizmus-leninizmus sorsáról, történelmi fejlődéséről. A filozófiaprofesszor magyar gyakorlatból vett aktuálpolitikai példákkal illusztrálta előadásának fő témáját, tipikusan propagandisztikus szabványértékelésekkel, illetve a magyarországi eseményeket. A „Horthy-fasiszta tisztek terrorjáról”, a „Nyugat aknatevékenységéről” értekezett, ezekkel magyarázva az országban zajló események okait, lényegét, ami hallgatósága körében nemcsak kétkedéseket vagy hitetlenséget ébresztett, hanem a dokumentum szavaival élve „a diákok tiltakozásának valóságos viharát vonta maga után”.

Mi rejlik a dokumentum ezen lakonikus kifelezése mögött? Egyelőre még nem mérte fel senki, hogy a valóságban mit tudtak a moszkvai diákok a Magyarországon történtekről. Nem tudjuk pontosan, hogy egyáltalán eljutott-e hozzájuk, s ha igen, milyen úton-módon a valós információ? Mennyire ismerték a népfelkelés igazi indító okait, a magyar diákság haladó erőinek valódi törekvéseit, illetve az akkori „szocializmust” javítani vágyó, a demokrácia és a polgári szabadságjogok bővítésére, a totalitárius nyomás csökkentésére való törekvésüket, eltökéltségüket? Esetleg a nemzeti érzés rehabilitálása, az ország szuverenitásának visszaszerzése iránti vágyukat és elszántságukat? És mégis, az említett dokumentumra építve joggal állíthatjuk, hogy a moszkvai diákok egy része valamit mégis tudott, valamit sejtett, valamire következtetett a magyar eseményekkel kapcsolatban.

Szirojezskovics filozófia professzor megállapításait ellenszenv és ellenvélemények fogadták. A vitában az egyetemi diákok nemcsak nemtetszésüket fejezték ki a professzor megállapításaival kapcsolatban, hanem áttértek a tisztán elméleti kérdések megvitatásáról az új típusú pártok tevékenységének az elemzésére. A diákoknak tudomásuk lehetett arról, hogy a Magyarországon levő munkáspárt szovjet fegyveres alakulatok segítségével nem csak leverte a hivatalosan ellenforradalomnak elkeresztelt népfelkelést és nemzeti szabadságmozgalmat (ezt valószínűleg már befejezett tényként fogadták és kezelték), de nem tudtak szemet hunyni afelett, hogy egy kommunista párt, amely vezető társadalmi erőnek és a munkások pártjának nevezi magát, hajlandó volt arra, hogy támadásba menjen át a munkásság ellen, erőszakkal felszámolja annak vívmányait, szétverje annak demokratikus szervezeteit, a munkástanácsokat.

A vita során a diákok – teljesen a tanulmányozott filozófiai tractátum betűjéhez híven fejtegetve a problémát – arra a következtetésre jutottak, hogy „az új típusú párt semmilyen körülmények között sem” engedheti meg magának, hogy a dolgozók „általános sztrájkját olyan eszközökkel fojtsa el, amilyeneket a burzsoázia és a kizsákmányolók állama szokott alkalmazni ellenük, azaz a rögtönítélő bíróságokat, fegyveres erőket és a munkástanácsok erőszakos szétverését”.


A vita nyilván kicsúszott a filozófiaprofesszor ellenőrzése alól, és ő, a dokumentum szerint, „célszerűnek látta elhagyni az előadótermet”. A diákok viszont folytatták a vitát.

A történtek híre pergőtűzként terjedt el az egyetemen. A folytatódó vita viszont újabb résztvevőket és hallgatóságot vonzott, akik végül is szükségét látták annak, hogy meghallgassák a Lomonoszov Egyetemen tanuló magyar diákokat is, mint a legbeavatottabbakat, azok véleményét a magyarhoni eseményekről. A magyar diákok megjelentek ugyan, de a dokumentum megfogalmazása szerint, igyekeztek „tapintatosan megkerülni a fogas kérdéseket”. Mindennek ellenére az, amit elmondtak, az aktív és felkészültebb diákokat arra késztette, hogy a helyzetből kifolyóan nemcsak adekvát elméleti konzekvenciát vonjanak le a párt szerepéről és helyéről a társadalomban, hanem gyakorlati jellegű következtetésekre is jussanak.

A diákok a professzor távozása után mind élénkebben vitatták elriadásának „fő kérdését a szocializmus felépítésének szempontjából”, részletesen elemezve annak mind elméleti, mind gyakorlati aspektusait. Eközben, ahogy a dokumentum megállapítja, tisztázták azt a kérdést is, hogy „nem alakult-e át a pártapparátus, amely formálisan nem birtokosa a termelőeszközöknek, új kizsákmányoló osztállyá?” A diákvita résztvevői arra a következtetésre jutottak, hogy igenis, az apparátus „gyakorlatilag uralja a termelőeszközöket, rendelkezik azokkal, foglalkozik a munkaerő elosztásával és ellenőrzése alatt tartja a fizetéseket”. Az ilyen, nyilvánvalóan tabuszámba menő megállapítás már a lehetetlen határait érintette, és az akkori körülményeknek megfelelően nem múlhatott el súlyos következmények nélkül a kérdést latolgató diákok számára. Ezt talán ők maguk is gyaníthatták.

A diákok figyelmét és érdeklődését, érthető módon, a probléma gyakorlati része kötötte le. Bizonyítékul erre a másnap egyetemszerte megjelent röpcédulák és falragaszok szolgálnak, amelyek azt a diákkövetelést hangoztatták, hogy szolgáltassanak nekik „valósághű információt a magyarországi eseményekről”. Ez viszont már nem elméleti, hanem politikai kérdés és követelmény volt!

*

Másnap, 1956. december 1-jén, délben a MALE Komszomol Bizottsága hirdetményben és szóban adta a tagság tudtára, hogy az egyetemen történt „szégyenteljes esemény” elítélése végett sürgős gyűlésre hívja össze őket. Később a hirdetményről törölték a „szégyenteljes” minősítést.

A taggyűlés az Osztrovszkij nevét viselő egyetemi klub helyiségében zajlott le. Megnyitásának pillanatában a napirendi ponton csak egyetlen kérdés szerepelt – „A magyarországi események a marxizmus-leninizmus tanításának fényében”. Az egyetemi komszomolgyűlést Linykov, a MALE komszomol szervezetének titkára nyitotta meg. Bevezetője után szót kaptak az elégedetlenkedő diákok is. Jellemző, hogy már az első felszólaló felvetette a „túlduzzasztott bürokratikus párt- és államapparátus” kérdését, amely megfogalmazása szerint elszakadt a tömegektől és Berija módszereinek a segítségével próbálkozott megtartani hatalmát. Mármint Magyarországon, hiszen erről volt szó a gyűlésen is. Ez az igen találó okfejtés és lényegre tapintás ugyancsak azt bizonyítja, hogy a moszkvai egyetemi diákság nem fogadta el az akkori hivatalos okmagyarázatot és beállítást a magyarországi eseményekkel kapcsolatban.

Amikor a felszólaló diákok párhuzamot kezdtek keresni és vonni az akkori magyar és szovjet valóság között, és fölvetették a kérdést, hogy vajon nem kerül-e sor valami hasonlóra a Szovjetunióban is, Linykov megpróbálta a szónokokat elhallgattatni, de a gyűlés nem engedte meg neki.

*

Egyébként december 1-jén este a moszkvai Irodalmárok Házában is vita folyt a magyarországi eseményekről. Ott is elméleti kérdések megbeszélése ürügyén („Osztályok, alkotói szabadság a szocializmus építésének időszakában”). A vitákra jellemző, hogy a résztvevők általában elismerték, hogy a szocialista építés idején voltak ugyan hibák és tévedések egyes politikusok részéről, azonban egyikük sem vetette fel (legalábbis nyilvánosan) a rendszer fogyatékosságait, illetve megváltoztatásának szükségességét. Mind a diákok, mind az irodalmárok a szovjet típusú szocialista építést példaként, követendő társadalmi gyakorlatként fogták fel, azaz hittek abban, hogy ez az egyedüli üdvözítő út, amely a szocializmushoz vezet. Többek között, ahogy a dokumentum megállapítja, elvetették annak a lehetőségnek még a gondolatát is, hogy Ukrajna vagy a balti köztársaságok másfajta, „sajátszerű szocializmushoz vezető utat keressenek maguknak”.

Az egyetemi komszomol szervezeti gyűlés után összeült a MALE komszomol bizottsága a gyűlés és az előző napi esemény megvitatására. Döntést hozott az aktív szereplők sorsáról. A bizottság tagjai közül csupán egy, Artyemov, kifejezést adott ott azon meggyőződéséről, hogy a diákokat nem kellene megbüntetni azért, hogy


érdeklődnek az elméleti kérdések és a magyarországi események iránt. Kijelentette, hogy „csak a legdemagógabb kijelentéseket kellene elítélni”. Egészében véve a történteket „pozitív töltésűeknek és jellegűeknek” nevezte. Javaslata azonban süket fülekre talált. A bizottság elítélte a diákok fellépését és kinyilatkoztatásaikat, összeállított egy névjegyzéket, és javasolta a felsorolt diákok kizárását az egyetemről.

*

1956. december 3-án az egyetem vezetősége 150 diákot zárt ki a Lomonoszov Egyetemről. Azokat, akik nem fogadták el és bírálni merészelték a magyarországi események hivatalos szovjet verzióját, illetve „fölösleges” aktivitást nyilvánítottak ebben a kérdésben – részt vettek az 1956. november 30-i és december 1-jei diáktüntetésben, Formailag a diákok kizárását méltatlan viselkedésükkel, illetve huliganizmusukkal indokolták.

Ezen a kizáráson kívül a retorziókhoz tartozik még egy mozzanata ennek az ügynek, jobban mondva annak a következménye, ugyanis az egyetemről hazautasítottak minden balti köztársaságbeli, a MALE-n tanuló diákot. Ezenkívül rektorátusi határozattal az év végéig felfüggesztették a marxista-leninista filozófiai előadásokat és foglalkozásokat. A dokumentum megemlíti, hogy ennek az oka az volt, hogy a „tanárok nem voltak képesek kielégítő válaszokat adni a diákok kérdéseire”. A diákok viszont a foglalkozások elmaradását saját, a komszomol vezetősége feletti, győzelemként értékelték. Az eset egyedülálló volt a moszkvai egyetem történetében.

1956. december közepén a MALE diákjai tudomást szereztek arról, hogy Leningrádban is volt egy hasonló diák és tanulói megmozdulás a magyarországi események hatására, de ott a tanulóifjúság „sokkal tovább ment el”, sőt egy külön lapban, az Égszínkék Bimbó-ban is kifejtették véleményüket. Ez az említett, Nyugaton publikált levélből derül ki. Itt kell megemlítenünk – és ezt a Sepilovhoz intézett jelentés is rögzítette –, hogy a diákok a Szovjetunió több főiskoláján, így Kijev, Harkov, Szverdlovszk, Novoszibirszk, valamint a közép-ázsiai köztársaságok egyetemein is mozgolódtak a moszkvaihoz hasonló módon, s kifejezték elégedetlenségüket a szovjetek magyarországi politikájával, a beavatkozással kapcsolatban.

A moszkvai egyetemi diákok fellépése is bizonyítja, hogy voltak olyan erők, amelyek kritikusan fogadták a hivatalos beállítást az események állítólagos ellenforradalmi jellegéről és tartalmáról, s lehetőségükhöz mérten szembefordultak ezzel a felfogással. A haladó gondolkodású, demokratizálódni kívánó diákság (közöttük elsősorban az egyetemről kizártak) kisebbségben maradt a kevésbé merész, meghúzódó, illetve indifferens többséggel szemben, s meg is szenvedett fellépéséért, tanúságtételéért. Ők, a névtelen fiatalok voltak abban a korszakban a demokratizálódási törekvések igazi kifejezői, ha meg is fizettek érte.

* Centr hranyenyija szovremennoj dokumentáciji (Moszkva/CHSZD) op. 30, gy. 233, 1. 76.

2. Képek


1. EMBER ÉS KÖRNYEZETEMBER ÉS KÖRNYEZET

FAZEKAS Csaba

A tabáni tűzvész

1810. szeptember 5-én, a délutáni órákban Buda egyik külvárosát, a Tabánt pusztította nagy tűzvész.

Délután negyed egykor Schuller János kádármester udvarán Gierl nevű inasa hordót égetett. Az inas figyelme egy pillanatra elkalandozott, s mire észbekapott, a szomszéd házak teteje már lángba borult. Az erős szélben a város (13.30 körül) egyszerre négy különböző helyen is tüzet fogott, s az égés gyorsan terjedt. A lakosság nagy része (szüret előtti időszak lévén) kora délután nem otthonában, hanem a szőlőbirtokokon tartózkodott, csak messziről vette észre, hogy tűz ütött ki.

A tűz feltartóztathatatlanul növekedett, naplementéig (18.30–19.00 körül) a Tabán nagy része lángokban állt. Szórványos oltási kísérletek mellett a lakosság nagy része pánikban tört ki, a szűk utcákon fejvesztett menekülés, kapkodás indult meg, a szomszédos városrészekből érkező segítők munkája így nem lehetett hatékony. Többekkel előfordult, hogy miközben más házát segítettek oltani, a sajátjuk tüzet fogott és elhamvadt.

20.00 körül az egész Tabán égett, a tűz átterjedt a Vízivárosra és a Krisztinavárosra is. A Várban lévő hivatali épületek, paloták és előkelőbb lakóházak annak köszönhették megmenekülésüket, hogy a külvárosoktól jelentős szintkülönbség választotta el őket. A Budát Pesttel összekötő hajóhíd is felgyulladt. Ezt sikerült lerombolni, viszont így a pestiek nem tudtak az oltásban segíteni. Nagy nehézségek árán akadályozták meg, hogy a budai partról elszabadult égő hajók ne veszélyeztessék a másik oldal házait. A szél által felkapott égő parázs is veszélyt jelentett. Megjelent az oltásnál József nádor is, aki a mentést személyesen próbálta irányítani. Megsemmisült a Tabán mindkét temploma, a katonai élelmiszer- és hadianyagraktár stb. Az elpusztult házak között volt Virág Benedek költőé, akinek értékes könyvtára és éppen elkészült „Magyar századok” című munkájának első kézirata is elégett.

A hadsereg kivezényelt alakulatai végül hajnali 1.00–1.30 körül hősies küzdelemben a kapucinusok kolostoránál a még nem égő környező épületek lerombolásával lokalizálták a tüzet. Szórványos fellobbanások még több nap múlva is előfordultak. Összesen több mint 600 lakóház és több középület semmisült meg teljesen, igen sok részben égett le. Kb. 1000 embernek minden vagyona odaveszett. A halálos áldozatok száma kb. 50 (közöttük gyermekek és idősebbek), a sebesülteké ennél jóval több volt. Igen sokan nem tudtak kimenekülni az égő házakból, vagy a füsttől fulladtak meg, másokat a leomló faldarabok temettek maguk alá. Több ezren váltak hajléktalanokká.

A károsultak részére hamarosan országos gyűjtőakciók kezdődtek, s igen tekintélyes összeg halmozódott fel. A legtöbbet a szomszédos Pest lakosai segítettek a tabániakon.

Buda lakossága a török kiűzése utáni száz év alatt 22 000-re duzzadt. Igen sok betelepülő költözött a külvárosokba, 1810-ben például minden negyedik lakos a Tabánban élt. Buda központja, a Vár magasan kiemelkedett a város szintjéből, emiatt igazi belvárosról nem beszélhetünk. A Vár körüli síkságon helyezkedtek el a többi városrészek: Víziváros, Újlak, Országút, Tabán és a 18. század végén keletkezett Krisztinaváros. Városias képet csak a Vár és a Víziváros mutattak. Itt lakott az iparosok, kereskedők többsége is, a többi külváros meglehetősen falusiasnak tűnt.

A Tabán területe viszonylag kicsi volt, de Budán mégis ebben a városrészben épült a legtöbb ház. A külvárost ekkor földszintes házak, szűk udvarok jellemezték. Emeletes házat keveset találunk, s azok is a piactér köré épültek. Az utcák igen keskenyek és piszkosak voltak, a népesség növekedésével egyre inkább a szorosabb építkezésre törekedtek 1810-re a Tabán is igen zsúfolttá vált, amit fokozott, hogy a környező hegyek szűkítették a beépíthető területet. A lakosság tekintélyes része délről, a török elől menekült balkáni betelepülő, főleg ortodox szerb és görög, mellettük katolikus németek és (kisebb részben) magyarok laktak itt. Kevés iparos mellett a lakosság többnyire szőlőművelésből élt. A Tabán volt Buda szállodai, vendéglátó-ipari, kedvező Duna-parti fekvése folytán kikötői és bordély negyede is.

Buda város tanácsa 1755-ben adott ki részletes tűzvédelmi rendeletet, aminek főbb pontjai 1810-re valószínűleg feledésbe merültek. Néhány héttel a tűzvész után, november 22-én alakítottak a városi tanácson belül egy építési


bizottságot, mely részletes szabályzatot dolgozott ki. Eszerint a városban építkezni a jövőben csak engedéllyel lehetett, minden tervrajzot jóvá kellett hagyatni. Bár a Tabán arculatára a tűzvészt követő átalakítások nem gyakoroltak nagy hatást, az újjáépített utcák is viszonylag szűkek voltak, a házak építésekor azonban a tűzvédelem szempontjait döntően figyelembe vették: megkövetelték az éghető anyagok kiküszöbölését, biztonságos tűzfalak emelését; emellett a fontosabb utcákon a házak homlokzatainak díszesebb kivitelezését is stb. A megmaradt házalapokat újra felhasználták. Komolyan felmerült, hogy a városrészeket belső fallal válasszák el, a jövőbeni tűzvészek lokalizálása céljából. A lakosság nagy része nem költözött el, hanem továbbra is itt lakott, a házak száma is csak kb. ötvennel volt kevesebb az 1820-as években.

2. Képek


regi.tankonyvtar.hu · web viewhenry cabot lodge, a republikánus párt befolyásos szenátora...

Documents