ÉZSIÁS ERZSÉBET

Posztumusz bemutatóGyulán

A sors furcsa szeszélye, hogy Jékely Zol-tán Oroszlánok Aquincumban című darab-jaéppúgy posztumusz bemutató lett, mint aköltő édesapjának, Áprily Lajos-nak Abíboros című drámája, amelyet szintén aGyulai Várszínház mutatott be.

Régóta kallódó darab került ezúttalszínpadra: első változata 1964-65 körülíródott, a második a hetvenes években. Az

Oroszlánok Aquincumban nem első színpadiműve a költőnek, Angalit és a remeték

címmel írt egyet 1944-ben Kolozsvárott, aFejedelmi vendéget pedig 1969-ben mutattabe a Gyulai Várszínház.

Jékely Zoltán mégis elsősorban költővolt, a Nyugat harmadik nemzedékénektagja, akinek portréját legszebben és leg-találóbban Vas István rajzolta meg anemzedéktársairól szóló önéletrajzi mű-vében: „Igazában Jékelynek senki magyarköltővel nincs összefüggése, hacsak nemKosztolányival, hiszen az Éjszakák némi-leg A szegény kisgyermek és A bús férfipanaszainak a hangnemét folytatja - decsak a hangnemét... Jékely mélyebb ro

mantikája is úgy tört föl verseinek csil-logó fölszíne alól, mint a Bükkös erdejé-ből az a roppant agancsú szarvasbogár. Esha ennél közelebbről is meg tudnámfejteni és határozni Jékely titkát, nem isvolna olyan varázslatos költő, mint ami-lyen. (Vas István: Mért vijjog a saskese-lyű? Szépirodalmi, 1981, 276. old.)

Talán nem túlzás tehát, ha azt állítjuk,hogy az Oroszlánok Aquincumban költő-hőse némileg önportré is. Lupus, a költő, afeltételezett korai előd az antik kultúraképviselője egy barbár korban. A történetAquincum végnapjaiban, az i. sz. III.században játszódik, a barbár támadástmegelőző pillanatokban, amikor mindenki- a hatalom képviselői éppúgy, mint akisemberek - fejvesztetten menekülnek.Csak a költő marad, hiúságból,gyávaságból, tehetetlenségből és némibölcsességből, mert ő már tudja, hogy „afutó embert is eléri a halál". Jékely, a„merengő költő", ahogy Weöres Sándornevezte egy Nyugat-beli kritikájában,megírta Lupust, a „hóbortos álmodozót",akit kellő iróniával szemlél. Lupust amenni vagy maradni dilemmájábanugyanis nemcsak észérvek vezérlik, ha-nem nagyon is gyakorlati vágyak: Bac-chus és Amor áldásai, amelyeket többretart a tényleges cselekvésnél. Jékely költőiparabolája tehát a költő sorsáról, helyéről,szerepéről elmélkedik egy kiélezetttörténelmi szituációban. E fegyverek-

kel terhes világ és napjaink között termé-szetesen számos asszociáció keletkezhet: adarabnak lehetősége nyílik arra, hogyironikus-parabolikus történelmi játékkáváljék. Hogy ez mégsem jön létre, és aGyulai Várszínház idei második bemu-tatója felemás élmény marad, annak többoka van. Elsősorban a mű dramaturgiaigyengéi, amelyek szükségszerűen adód-nak a színpadi gyakorlat hiányából. Eze-ken a rendező Iglódi István húzásokkal ésösszevonásokkal igyekezett segíteni, ehúzásoknak azonban éppen Jékely költé-szete esett áldozatul. A jelzőktől és ha-sonlatoktól lecsupaszított mondatok ugyanjobban peregnek, könnyebben mondhatók,mégis kár a költő szövegé-ért. A darabnaknem használt a többszöri átírás és a hosszúkallódás sem, túlságosan heterogén, többrétegű maradt. Valójában két különböző,egymással csak lazán összefüggőfelvonásból áll, amelyeket az előadás csakmég jobban elválaszt egymástól.Gyakorlatilag két különböző előadástlátunk Gyulán, és nemcsak ahelyszínváltozás, hanem a kétféle játék-stílus miatt. Az első rész - a Várszín-házszínpadán - néhány szereplős ka-maradarab, amely az intim játékstílus-raépül. Ezzel szemben a tószínpadonjátszódó második rész látványos, harsánycirkuszi attrakció. Kétségtelen, hogy amásodik rész íróilag is gyengébb, ésfőként kevéssé színpadszerű. A rendezőnyilvánvalóan nem bízott e felvonásszínpadi erejében, és ezért hatásos lát-ványelemekkel dúsította fel az előadást.Csakhogy ezzel ellenkező hatást ért el.Íme egy példa: köztudott az a sajátosszínpadi hatásmechanizmus, hogy a szín-padon megjelenő gyerek vagy élő állatszükségszerűen magára vonja a nézőfigyelmét és rokonszenvét. A Várszínházparányi színpadán fickándozó paripa egydrámai jelenetben óhatatlanul közderült-séget kelt (arról már nem is beszélve,hogy mint színpadi eszköz meglehetősendéja vu!); és a műről a dolog technikairészére tereli a néző figyelmét. Ugyanez ahelyzet a második részben megjelenőkecskével is. Szerencsére az oroszlánok -az eredeti elképzeléssel szemben - nemvalódiak, különben végképp cirkusziattrakcióvá vált volna a produkció. Té-vedés ne essék: nem az a baj, hogy a má-sodik rész erőteljesen épít a látvány-elemekre. Még az se lenne baj, hogy aszabadtéri nyári játékok egyik alapeleme -a természet - ezúttal főszereplővé válikMakai Péter díszletében : a békák szintevégszóra brekegnek, a tavon visszatükrö-

Pelsőczy László, Nagyidai István, Öze Lajos és Hodu József a Jékely-darab gyulai előadásában (MTI fotó)

ződnek a fáklyafények és a csillagok.Olyan az egész, mintha egy filmforgatásrészesei lennénk, ahol azonban csak örö-kös nagytotálakat látunk, premier planokatsohasem. Ennek oka elsődlegesen atávolság. A tó túlsó partján ülő nézők csaktávolról láthatják a szigeten, a fák közöttjátszó színészeket, akiknek a hang-játhangszóró közvetíti. És ez a technikainehézség már le is rontotta azt a hatást,amelyet a látvány esetleg elért. A néző-téren felállított hangszórók ugyanis ter-mészetellenesen felnagyítják nemcsak abakikat, hanem a kardok, váll-lapokcsörgését is - élvezhetetlenné téve ezzel azelőadást. Nem az a baj tehát, hogy Iglódiszínháza látványszínház, hanem hogy ez alátványosság ezúttal öncélú, üres, formális,és a darab ellen fordul. „Sziporkázógörögtűz" -- így jellemzi Lupus mesteregyik tanítványának versét. Sziporkázógörögtűz a Gyulai Várszínház előadása is,amelyben elvész a költő fanyar iróniája.

\ színészek is áldozatai a rendezői koncepciónak : a második részben csak jönnek, mennek, vonulnak, kiabálnak. Szerepformálásra csak néhánynak jut lehetőség. Mindenekelőtt a Lupust játszó Oze Lajosnak, aki akkor a legjobb, amikor az iróniát játékosan vegyíti a bölcsességgel. Az első rész játék-intenzitása és színészi hőfoka elsődlegesen az ő alakításának köszönhető. A második részben már neki sincs sok lehetősége, csak a zárókép groteszk fintorával hozza vissza a lupusi magatartás lényegét: a világok pusztulása közepette egy lánnyal bemászik a sírkamrába. E lány, Sabina II., Igó Éva, aki kis szerepében is figyelemre méltó; fegyelmezettségével pedig szinte kirí a második rész kusza kavalkádjából. Elődje, Sabina I., a házsártos szerető Szerencsi Éva, aki a kelleténél többet hisztizik és kevesebbet játszik. Megpróbált még eleget tenni feladatának Bősze György, Tyll Attila, Újréti László, Katona János, Lang Györgyi, Kránitz Lajos. Nem rajtuk múlott, hogy ez nem sikerült.

Jékely Zoltán: Oroszlánok Aquincumban (GyulaiVárszínház)

Zeneszerző: Orbán György. Díszlet: MakaiPéter. Jelmez: Schäffer Judit. Rendező: lglódiIstván.

Szereplők: Őze Lajos, Szerencsi Éva, IgóÉva, Kristóf Tibor, Katona János, LangGyörgyi, Pelsőczy László, Hodu József,Nagyidai István, Kránitz Lajos, Újréti Lász-ló, Bősze György, Rupnik Károly, LukácsJózsef, Tyll Attila.