Mágnás: (latin = "nagy") Főnemes, nagybirtokos nemes, főúr,arisztokrata. Átvitt értelemben: valamely iparágban, kereskedelembendúsgazdaggá lett ember, hatalmasság, pl.: "olajmágnás” Ma főképpsajtónyelvi szó. Mágnások: Országnagyok: Az ország báróiból és afőnemesekből álló előkelők csoportja

Az üldözés okai túlmentek a nyíltan szajkózott ideológián: a Párt nem tűrhette egyhagyományokkal és külföldi kapcsolatokkal rendelkező, világot ismerő és nyelvekettudó, öntudatos és szókimondó réteg létezését. Főleg ez utóbbi jellemzők tűntekveszélyesnek: végül is, kevés kivételtől eltekintve, az arisztokrácia a háború előttés alatt nyíltan szemben állt a náci Németországgal, idehaza pedig a nyilasokkal,és az ország német megszállása után sokan (már akiket a Gestapo nem kapott elidejében) tettlegesen is csatlakoztak az ellenálláshoz – ezektől tehát elvárható volthasonló beállítottság és viselkedés a szovjet-kommunista megszállással ésrendszerrel szemben is.

Pálffy István: Una eademque?(Hogyan is történt? – PPKE JÁK, 2014. október 15.)

ELŐADÁS (rövidített)

Idén november 19-én lesz ötszáz éve, hogy elkészült a Tripartitum, amelynek

egyik megállapítását szeretném ma megkérdőjelezni, mégpedig azt a híres „una et eadem

libertas” (másként: „una eademque libertas”), azaz hogy minden nemes ember azonos

jogokkal rendelkezik. Ez írott malaszt volt már akkor, amikor Werbőczy papírra vetette.

Senki sem gondolhatja komolyan, hogy Szapolyai János és egy jobbágytelken önmaga

gazdálkodó kisnemes egyenlő volt.

A főnemes kifejezés az MTA etimológiai szótára szerint 1783-ban jelent meg

először, de a Tripartitum is beszél mágnásokról és nagyurakról. 1531-ben már megjelenik a

főúr, 1596-ban pedig a főrend kifejezés, ami egyértelműen utal arra, hogy jelentős

különbségek voltak a nemességen belül a fő- és a köznemesség között. XVI. századtól a

Habsburg uralkodók – noha nem törölték el a Tripartitumot – de Magyarországon is

bevezették azt a birodalom más részein rég bevett szokást, hogy a fontosabb nagyuraknak

örökletes címeket adtak. Megjelentek az első bárók és grófok, akik ettől kezdve –

Tripartitum ide, Tripartitum oda – már hivatalosan is magasabb rangúak lettek. A XVII.

századtól a nemesség deklarált egyenlősége még kevésbé volt igaz. A II. Mátyás

koronázása utáni országgyűlésen az 1608. évi I. tc. hivatalosan és formálisan is két részre

osztotta a diétát. Létrehozta a magasabb rangú nemességből álló felső táblát. Tudjuk, hogy

már Mátyás király megválasztásánál is a nagyurak a Budai várban üléseztek és ott beszélte

rá őket Szilágyi Mihály hogy támogassák Mátyást, a köznemesség pedig – hagyomány

1

szerint – a Duna jegén, valószínűleg inkább Rákos mezején gyűlt össze, tehát már akkor is

külön voltak, de akkor még hivatalosan egy és ugyanazon diéta volt. 1608-tól viszont már

hivatalosan is két házra, két táblára osztódott.

A felső tábla nagyjából azokból állt, akik korábban meghívásos alapon lettek a

királyi nagytanács tagjai, csakhogy míg korábban egyéni meghívással a király döntötte el,

hogy kit hív meg, 1608 után ha valakinek volt egy örökletes címe az ipso facto jogosult

volt személyesen megjelenni a felső táblán együtt a püspökökkel, bizonyos méltóságokkal:

főispánokkal országbíróval, nádorral, stb. – igaz, ezek a méltóságok címmel is

rendelkeztek, ezért minkét minőségüknél fogva a felső tábla tagjai lehettek. Tehát 1608-tól

már hivatalosan sem volt egyenlő a nemesség alsó és felső rétege. Utóbbiakat

többféleképpen is nevezik: főrendeknek, főuraknak, arisztokráciának, mágnásoknak.

A Rákosi rendszerben mindenki ellenségnek számított, akinek címe volt, vagy

valami fontos szerepe volt korábban, igaz, a XIX. században a másik oldalon estek

túlzásba: nemzetmentő nagy családokról beszéltek, ami véleményem szerint nevetséges.

Ha ugyan nem is voltak nemzetmentő nagy családok, de hasznosak voltak. Noha nyilván a

főnemesek között is akadtak léhák és lehetetlenek, mégis számosan nagy szolgálatot tettek

a hazának, fölléptek a nemzet érdekében, elég csak a reformkor meghatározó

személyiségeire gondolnunk, akik között arisztokraták egész sorát találjuk. Mégis mélyen

beivódott a köztudatba és máig fennmaradt a lesújtó vélemény az arisztokratákról. Orbán

Viktor Gyurcsány miniszterelnöksége alatt például a kormány tagjait arisztokratáknak

nevezte egy interjúban, úgy vélte a leghatásosabban ezzel lehet megbélyegezni őket.

Gondoljuk csak meg: Battyhány Lajost is el kell ítélni, mert arisztokrata volt?

Jelentős szerepe volt a magyar főnemességnek a magyar nyelv és

Magyarország viszonylagos önállósága megőrzésében is. A XVI. század során a Habsburg

ház megszerezte a magyar trónt is és a cseh-morva trónt is. A Cseh-Morva Királyságot

teljesen betagolták az örökletes tartományok sorába egészen 1918-ig. Csehország

megszűnt, mint külön része a birodalomnak, de Magyarország megmaradt különálló

részként. Ez a különbség annak tudható be, hogy a cseh nagyurak teljesen behódoltak

Bécsnek, teljesen elosztrákosodtak, egymás között németül érintkeztek. Ezzel szemben a

magyar arisztokrácia megmaradt magyarnak, így nagy volt a szerepe a magyarság

megőrzésében. A levéltárak számos iratot őriznek, amelyek bizonyítják, hogy nádorok,

országbírók, más nagyurak egymás között magyarul leveleztek. Ez is mutatja a magyar

2

arisztokratáknak azt a tartását, ellenállását, ami megakadályozta, hogy beolvasszák

Magyarországot az örökletes tartományok sorába. Az arisztokraták hosszú sora védte a

magyar érdekeket, sorolhatnánk: Rákóczi, Széchényi Ferenc, Széchenyi István... Ami

persze nem jelenti azt, hogy mások, akik nem voltak arisztokraták nem tették ezt.

Természetesen bőven voltak ebben az országban szerencsére, akik ellenálltak az

osztrákosításnak, németesítésnek, beolvasztásnak. A különbség az, hogy a főnemeseknek

több lehetőségük és módjuk volt föllépni az ország érdekében, mert a vagyonuk nagy

függetlenséget biztosított nekik. Nagy a jelentősége annak is, hogy sokan rokonságban

álltak. Sokkal könnyebb sógorokkal unokatestvérekkel, más rokonokkal együtt dolgozni,

mint idegenekkel. Ez a rokonsági hálózat már a középkortól kezdődően kezdett kialakulni

tudatos választások ereményeként: a magasrangú családok igyekeztek hasonló családokkal

rokonságba kerülni, a házasságkötésbe a házasulandó fiúnak vagy lánynak általában nem

sok beleszólása volt, a házasságról a szülők döntöttek. Ezzel kialakult a kölcsönös

támogatás lehetősége. És kialakult a vagyongyarapodás lehetősége is. Pl. Rákóczi György

a vagyonát a Lorántffy vagyonnal alapozta meg, azzal hogy elvette Lorántffy Zsuzsannát.

A birodalommal szembeszegülő magyarokat Mária Terézia megpróbálta

megszelidíteni. Addigra már rájöttek, hogy azt háborúval nehéz elérni. A főrendeket mind

meghívta Bécsbe, hogy az udvarnál legyenek. A kisebb nemeseket is megpróbálta bevonni

a testőrségbe, de ennek nem a feltétlen királyhűség lett az eredménye, hanem az, hogy az

udvarban megforduló nemesek nemzetközi tapasztalatot szereztek, és megismerkedtek a

felvilágosodás gondolatvilágával, új gondolatokkal tértek vissza a megyékbe.

A főrendi ház 1885-ös reformja után a grófi vagy bárói tagok számára cenzust

vezettek be: már csak akkor vehettek részt, ha legalább 3000 forint adót fizettek. A

Főrendiház 1926-ban megszűnt, helyette létrejött a Felsőház.

A harmincas években és a háború alatt is az arisztokraták legtöbbje náci- és

nyilasellenes volt. Személyes emlékem is fűződik hozzá: 1944-ben a nagybátyámat,

Apponyi Györgyöt letartóztatta a Gestapo, és a Fő utcában tartották fogva mielőtt elvitték

Németországba, Mauthausenbe, és gyerekként engem küldtek le, hogy vigyek be neki egy

csomagot, mert ha ezt egy felnőtt próbálja meg, a Gestapo esetleg ott fogja, de ha egy 11

éve kölyök, akkor legfeljebb elzavarják. Tehát nagyonis tudom, hogyan zajlott ez, ennek

ellenére '45 után ismét üldözni kezdték a németeknek ellenálló arisztokratákat. Hiszen akik

megszokták, hogy önállóan gondolkoznak, ellenálltak korábban is a náciknak, a

3

nyilasoknak, azok ellenállnak vagy ellenállhatnak a szovjeteknek is. A függetlenül

gondolkodók, akik ismerik a világot, tudnak nyelveket, azok az új rendszerre nézve is

veszélyesek.

VÁZLAT:

[...] omnes domini prælati, et ecclesiarum rectores, ac barones, et cæteri magnates, atque

nobiles, et proceres regni hujus Hungariæ, ratione nobilitatis, et bonorum temporalium,

una eademque libertatis, exemptiones et immunitatis prærogativa gaudent; nec habet

dominorum aliquis majus, nec nobilis quispiam minus de libertate.

Tripartitum, Prima parte, Titulus 2, §.1.

Idén 500 éves a Tripartitum, amely azután 1848-ig a magyar közjog egyik alapvető

szövege maradt. Manapság oktatják-e, nem tudom, de talán még mindig eléggé ismert az a

tétele amit célom megkérdőjelezni. Az t.i. hogy minden nemes ember egy és ugyanazon

szabadságoknak és jogoknak örvend.

Ez a tétel gyakorlatban már akkor is írott malaszt volt. A főnemes kifejezés

ugyan csak 1783-ban jelenik meg először (MTA Etimológiai Szótár), de már a Tripartitum

is tud mágnásokról, és a XVI. sz. során felbukkannak a megkülönbeztető főúr (1531)

majd főrend (1596) kifejezések is. Mert nyilvánvaló volt, hogy egy Szapolyai vagy

Báthory valahogyan más volt mint egy egyetlen jobbágytelken önmaga gazdálkodó

kisnemes.

Hogyan emelkedtek adig... Garai: tipikus...

De a Tripartitumban hangsúlyozott elvi egyenlőség sem tartott sokáig: a XVI.

sz. során az új Habsburg uralkodók kezdtek fontosabb magyar alattvalóiknak is örökletes

báró és gróf címeket adományozni: ezek külsőleg is megkülönböztették őket a cím nélküli

köznemesektől.

Ezek különállása aztán mintegy ’alkotmányosan’ is elismerést nyert a II.

Mátyás koronázása utáni diétán: az 1608/I t.c.-e megteremtette számukra (meg püspökök

és addig a királyi nagytanácsba meghívott mások részére) a diéta Felső Tábláját, ahol

személyesen jelentek meg, míg a többi nemest továbbra is a megyei követek képviselték az

Alsó Táblán. (A nagyurak és közrendek ugyan korábban is, pl. I. Mátyás megválasztásakor

1458-ban, is külön-külön tanácskoztak, de elvben egy diétát alkottak).

4

Szóval ─ Tripartitum ide, Tripartitum oda ─ a XVI / XVII. sz. fordulójától

formálisan is létezik egy különálló örökletes ’felső réteg’ amelynek tagjait izlés szerint

hívhatjuk mágnásoknak, arisztokratáknak, főuraknak. Ennek gyakran túlzásokba eső

megítélése koronként változott: a háború előtt divatba jöttek a „nemzetvédő nagy

családok” féle kifejezések, a háború utáni Rákosi majd Kádár korszakban pedig csak

elítélő hangon szóltak róla.

Utóbbi annyira beivódott a köztudatba, hogy ─ pl. ─ néhány éve Orbán Viktor,

akkor még ellenzékben, Gyurcsány Ferencet és miniszter-társait az „arisztokrata” jelzővel

vélte leghatásosabban megbélyegezni. Tényleg? Az 1848-as Batthyány Lajoshoz ─ aki

gróf létére tényleg arisztokrata volt ─ kívánta őket hasonlítani?

Mert bármit is oktatott vagy ötven évig a párt-propaganda, ez a felső réteg

több jót mint rosszat tett: soraiból került ki, hogy csak néhány közismertebbet említsünk,

mindkét Zrínyi Miklós, Wesselényi nádor, Rákóczi György és Ferenc, Széchényi Ferenc és

Széchenyi István.

Lehetne még neveket felsorolni, de célunk nem e réteg dicsérete hanem

szerepének és mibenlétének vizsgálata.

Egyből ide illik az alábbi megjegyzés: a XVI. sz. során a Habsburg ház

sikeresen elfoglalta mind a magyar mind a cseh-morva királyság, két nagyjából egyidős

sokáig független ország, trónját. De: 1620, a Fehérhegyi csata, után a cseh-morva

királyságot az uralkodóház sikeresen teljesen betagolta a Habsburg örökletes tartományok

sorába, és az 1918-ig egyszerűen az Osztrák Birodalom egyik tartománya maradt; ezzel

szemben a magyar királyság, bárha gyakran csak nehezen és küzdelmek árán, rövid

megszakításokkal (pl. I. Lipót alatt, 1849 után) elkerülte azt a sorsot, megtartotta saját, az

örökletes tartományokétól eltérő, belső rendjét, alkotmányát, diétáját.

Miért ez a különbség? Mert a cseh-morva főrendek Fehérhegy után teljesen

behódoltak a bécsi udvarnak, elosztrákosodtak, míg magyar megfelelőik legtöbbje végig

magyar maradt.

Jellemző erre a különbségre, hogy a XVII. sz. során a cseh-morva „nagy

családok” ─ Thurn, Kinsky, stb., akik Fehérhegyig a Habsburgok ellen hadakoztak ─ már

legfeljebb csak a parasztjaikkal beszéltek cseh nyelven de egyébként egymás között

írásban, és valószínűleg szóban is, németül érintkeztek. Míg ugyanabban a században

5

Zrinyi magyarul írta katonai és politikai röpiratait, nádorok, országbírák, más nagyurak

egymással magyar nyelven leveleztek (és feltételezhetően érintkeztek szóban is).

Nem arról van itt szó, hogy a többi országlakos nem harcolt volna a török

ellen, nem igyekezett volna megtartani amennyire lehetett a nemzet különállását, az „ősi

hagyományokat”, hanem arról, hogy az az arisztokrata, vagy nevezzük aminek akarjuk,

réteg vagyonának, családi összeköttetéseinek köszönhetően nagyobb befolyással, több

cselekvési szabadsággal bírt, függetlenebbnek tekintette magát.

A vagyon, évszázadokig elsősorban kiterjedt földbirtokok, fontossága

nyilvánvaló. De a kiterjedt család, sok rokoni kapcsolat, szerepe is igen fontos: biztosította

egymás kölcsönös támogatását (és esetenként egy jókora örökséget is, pl. Rákóczi György

és Lorántffy Zsuzsana): esküvők évszázadokig nem szerelemről szóltak.

Mária Terézia politikája: az udvarba csábítani az arisztokráciát és a Nemesi

Testőrség révén oda-édesgetni a többi nemességet is aztán alapjában visszájára sült el.

Utóbbiak sok felvilágosult eszmével a tarsolyukban tértek vissza megyéikbe, előbbiek több

külföldi kapcsolatra, utazásra tettek szert. Így aztán mind fontos szerepet játszottak a

Reform kor fejleményeiben, sőt még az 1848-as eseményekben is.

1848 után ez a tagoltság, miként kiinduló pontunk a Tripartitum érvénye is,

jogilag megszűnt, habár 1918-ig továbbra is fennállt az Országgyűlés Főrendi háza amely

örökletes címmel bíró tagokat is magába foglalt.

A két háború közt ez a réteg mint olyan már nem játszott szerepet ─ bár persze

egyes bele tartozó egyének, pl. Bethlen István, Teleki Pál, igen is ─ tagjai csak címeiket és,

amennyiben birtokaik a csonka országban feküdtek, vagyonukat tartották meg.

De, hála a nemzedékeken át kifejlett és megszokott független

gondolkodásmódnak, a II. Világháború előtt és alatt legtöbbjük, ritka kivételektől

eltekintve, határozottan nyilas- s náci-ellenes volt. 1944-ben aztán többet, akinek nem

sikerült idejében ’eltűnnie’ a Gestapo koncentrációs táborokba cipelt. Mások helyben álltak

ellen és túlélték.

De, talán pont ezért is, 1945 után a Rákosi vezette hatalom végleg elnyomta

ezt a réteget: végül is, aki független gondolkodású és ellenállt a német náciknak az

ellenállhat a szovjetek támogatta kommunistának is.

6

PÁLFFY ISTVÁN: MÚLT – JELEN – JÖVŐ?

Mi a jövője Magyarországon – van-e egyáltalán jövője? – az, avagy egy, arisztokráciának?

A kérdést nem én vetettem fel, de elgondolkoztató, írásra késztető.

Meghatározással kell kezdeni, tisztáznunk kell, miről, kikről beszélünk. Az MTA

Értelmező Kéziszótára (2003-as kiadás) két meghatározást ad: 1. A legvagyonosabbak és

legelőkelőbbek uralma. 2. Valamely társadalomnak születési előjogokat és kiváltságokat élvező

felső rétege | Főnemesség. Árnyalatnyi eltérésekkel az angol Shorter Oxford Dictionary és a

francia Petit Larousse hasonló meghatározásokkal szolgál. Ez kiinduló pont, de nem

teljesen kielégítő.

Az arisztokrácia ugyanis nem annyira egyének mint egymással atyafiságban álló

családok összessége. Lényege a folytonosság, egymást követő nemzedékek apáról fiúra

szálló hagyomány-tudata és magatartás-érzéke. Jellemző rá a genealógia iránti érdeklődés:

ki kitől származik, ki kivel hogyan áll rokoni kapcsolatban? Ami eredetében nagyonis

gyakorlati célt szolgált: birtokok, vagyonok, leszármazás és vérségi ill. házassági

kapcsolatok révén öröklődtek, így fontos volt ezekről tudni.

Végül, az arisztokráciához tartozást Európaszerte általában örökölt cím is jelzi. De

ez csak külső jel: Magyarországon ilyenek a XVI. századig nem voltak, de ki vonná

kétségbe, hogy az akkor már régen fontos szerepet játszó Báthoryakra (például) cím nélkül

is ráillik az arisztokrata megjelölés? mégha ez a kifejezés akkoriban még nem is volt

divatban. És végig voltak, vannak, magyar családok amelyek – leszármazásuk, vagyonuk,

történelmi szerepük, házassági kapcsolataik alapján – cím nélkül is az arisztokráciához

sorolhatóak.1

Persze, minden arisztokrata család nem mindig volt az, hanem – akár uralkodó

családok – valamikor kezdett az lenni. Magyarországon egyes családok a honfoglaláskor

érkezett törzsek ill. nemzetségek vezetőitől származtatják le magukat2 és így kezdeti

emelkedésük korábbi, részleteiben ismeretlen, korban történt. De sok csak később, már

nagyjában dokumentált korokban, jelenik meg a színen fontos és számottevő családként.

A későbbi arisztokrata családok megalapítói – akár már itt honosak (pl. Forgách)

akár máshonnét bevándoroltak (pl. Thurzó) – jellemzően királyi szolgálatban kezdték

1 Másfelé sem szükségszerű a cím: Angliában, például, csak a család fejének van címe, de azért az ilyencsaládok többi tagja is mind arisztokratának tekinthető.

2 Például az Apponyi család de genere Pech néven volt ismert amíg Zsigmond király korában meg nemszerezték a Nyitra megyei Appony várat és uradalmat.

7

felfelé ívelő pályájukat. Az első rájuk bízott feladatokat, akár katonai akár közigazgatási

akár mindkét téren, a király megelégedésére végezték, jutalmul birtokokat és egyre

magasabb hivatalokat kaptak. Kétségkívül rámenősek voltak és törtetők, és értettek ahhoz

is, hogyan kell a királynak kedvébe járni; viszont a kor, az egyetemes Egyház által felkent

királyok kora, szellemében lovagias erények elvárásainak is meg kellett felelniük.

Az első fontosabb hivatalokkal, és kezdődő vagyonnal, párosult tekintély azután

lehetővé tette a házassági kapcsolatokat ezen a pályán már korábban elindult családokkal: a

felső réteg házasságai nem véletlenszerű szerelemre voltak alapozva, céljuk a befolyás és

hatalom megszerzése és megtartása érdekében létrejött, kölcsönösen támogató, családi

összeköttetések megszilárdítása volt. Ez a beállítottság aztán annyira beidegződött az

arisztokráciába, hogy a XX. századig ritka kivétel maradt az arisztokrácián kívülről

származó élettárs, mégha modernebb korokban régen megszűnt már az eredeti gyakorlati

cél (bár az öröklés lehetősége, esetleg a kiszemelt házastárs valamelyik gyermektelen

nagybátyjától vagy nagynénjétől, néha még számításba jött).

Az itt röviden vázoltakat összefoglalva: bár a magyar közjog nem ismert

különbséget nemes és nemes között,3 már a legkorábbi időktől léteztek családok amelyek

mintegy kiemelkedtek a többi nemes közül. Vagyonuk, föld-birtokaik, nagyobbak voltak és

fontos hivatalok – vármegyék (fő)ispánjaitól a nádori, valamint legfőbb egyházi,

méltóságokig – viselőinek többsége ezen családok soraiból került ki. Jellemzően egymás

között házasodtak, törekedtek megőrizni, gyarapítani, és leszármazottjaiknak tovább adni

mind vagyonukat és statusukat, mind az ország szolgálata, és az ezzel járó magatartás,

szellemét. Kezdve a XVI. századtól, a Habsburg ház trónra léptétől, örökletes címek –

báró, gróf – is megkülönböztették őket a többi nemestől: ilyenként 1608 után személyesen,

nem választott vármegyei követek képviselete révén, vannak jelen a Diéta akkor

létrehozott Felső Tábláján (tulajdonképpen a korábbi bővebb királyi tanács, amelybe az

uralkodó a legfontosabb főrendeket hívta meg, utódja).

1848-ig nem sok változott, legfeljebb az, hogy a Habsburg uralkodók századai

során gyakoriabbakká váltak a házassági kapcsolatok osztrák-német, cseh, és morva

főnemesi családokkal (meg Habsburg szolgálatban álló távolabbi eredetűekkel). De az

1867-es Kiegyezés után az arisztokrácia politikai súlya és befolyása csökkent; igaz,

egyesek továbbra is igyekeztek szerepet vállalni az ország irányításában – most már nem

3 Ellentétben pl. Angliával, ahol a címmel bíró főrendek, peers, jogilag is külön rendet alkottak.

8

az Országgyűlés Főrendiházában hanem annak, oda választás réven bejutott,

Képviselőházában, abban helyet foglaló miniszterekként –, de legtöbbjük legfeljebb csak

annyiban tartotta magát az ország szolgálatát természetes kötelességnek tekintő

hagyományhoz, hogy hivatásos katona-tisztként belépett a kettős monarchia hadseregébe.

Az I. Világháborút, és Trianont, követő évtizedek során tovább csökkent az

arisztokrácia szerepe és készsége családjuk múltját tükröző közéleti szerepekre törekedni –

igaz, ehhez hozzájárult Trianon is, amely sokuk ősi birtokát, lakhelyét, elszakította a

csonka országtól. Voltak, persze, kivételek, de főleg olyanok akik még az I. Világháború

előtt léptek nyilvános pályára (pl. Bethlen István, Teleki Pál, Bánffy Miklós, érdekes

módon mind erdélyi családból), meg csupán néhány olyan aki csak a háború után érte el az

ehhez szükséges életkort.

Ezekben az évtizedekben, talán mert megszűnt az összetartó központ, uralkodó és

udvar, mintha a hagyományos „tartás” is lazulni kezdett volna. Annak beidegződött tiltó

része – bizonyos dolgokat úriember egyszerűen nem tesz – meg a jó modor még jelen volt

tudatukban és életvitelükben; de tettekre serkentő hagyományok – az örökölt vagyont,

társadalmi helyzetet, illik minden nemzedékben a köz, az ország, érdekében kifejtett

erőfeszítéssel újból kiérdemelni – mintha már csak igen halványan pislákoltak volna

tudatuk mélyén.

Ezzel együtt mintha szintén kihalt volna bennük, bár ez már korábban

megkezdődött, a felmenőik többségére oly jellemző igyekezett a család vagyonát saját

erőfeszítéssel gyarapítani: kötődtek a már meglévőhöz, annál is inkább mert ennek nagyja

földbirtok volt, ami sokkalta személyesebb kapcsolatot teremt a vagyont alkotó hellyel,

faluval, környékkel, ahol a család már nemzedékek óta honos, mint részvények vagy egyéb

befektetések, de azt saját erőfeszítéssel bővíteni már nem igen igyekeztek.

Anyagiakon túl a már meglévőhöz tartozott egy bizonyos kulturáltság is. A

gyermekkoruktól kezdve megszokott környezet örökölt tárgyai – régi szép épületek,

bútorok, képek, szőnyegek és kárpitok, étkészletek, stb. – megalapozták szinte ösztönösen

jó ízlésüket. És a gyermekkor óta egyaránt jól beszélt három-négy nyelv, és így az azokban

írt irodalom ismerete eredetiben, külföldi utazások, rokoni és baráti kapcsolatok szerte

Európában (és esetenként azon túl is), mind hozzájárultak tágabb, nemzetközibb, látókör

kialakulásához.

9

Így talán nem meglepő, hogy az arisztokrácia – igen ritka kivételektől eltekintve –

a II. Világháború előtt és alatt határozottan ellenezte a túl közeli kapcsolatot náci

Németországgal: szemeit a Nyugati Szövetségesekre, elsősorban Angliára amelyben, úgy

tűnt, még hozzájuk hasonló úriemberek, gentlemen, vannak hatalmon, függesztette, onnét

remélte Magyarország megszabadítását mind a német náci mind a szovjet kommunista

veszélytől.

Mint ma már tudjuk, Teherán és Jalta után erre már semmi esély nem volt. Jött a

szovjet megszállás, a háború utáni első évek látszat-demokráciája és szalámi-taktikája,

majd a Párt egyeduralma.

A Párt a Marxista-Leninista osztályharc jegyében egyből nekilátott az arisztokrácia

(többek közt) felszámolásának és szétverésének. Az 1945-ös földreformmal, majd az ezt

követő államosításokkal, megfosztotta vagyonától;4 az egyre szigorúbb káder-politikával

kiszorította tagjait minden műveltségüknek, képzettségüknek, és szellemi képességeiknek

megfelelő kenyérkereset, befolyásos állásról nem is beszélve, lehetőségéből; és

megakadályozta a még kiskorúak továbbtanulását a kötelező nyolc általános iskolai

osztályon túl.5 És persze nem egyet letartóztattak, bebörtönöztek, internáltak, majd 1951-

ben a Budapesten maradtak legtöbbjét kitelepítették.

Ennek az üldözésnek okai túl mentek a nyíltan szajkózott ideológián: a Párt nem

tűrhette egy hagyományokkal és külföldi kapcsolatokkal rendelkező, világot ismerő és

nyelveket tudó, öntudatos és szókimondó réteg létezését. Főleg ez utóbbi jellemzők tűntek

veszélyesnek: végül is, kevés kivételtől eltekintve, az arisztokrácia a háború előtt és alatt

nyíltan ellenezte náci Németországot, idehaza a nyilasokat, és az ország német megszállása

után sokan (már akiket a Gestapo nem kapott el idejében) tettlegesen is csatlakoztak az

ellenálláshoz – ezektől tehát elvárható volt hasonló beállítottság és viselkedés a szovjet-

kommunista megszállással és rendszerrel szemben is.

4 De a párt-állam igyekezett az utóbbiakból további hasznot is húzni: 1945-ben Ausztriába távozottédesapám halála után iratai közt találtam Budapestről keltezett hivatalos leveleket amelyekben felhívták,hogy fizessen US dollárban bizonyos összeget (már nem emlékszem mennyit) azon bank-rekesz bérletéértamelyben államosított cégek valamikor tulajdonában volt részvényeiért kiállított nyugtákat őriznek.

5 Sőt, már az általános iskola alsó osztályaiban is megkülönböztetést kellett szenvedniük: egyunokatestvérem meséli, akkor talán nyolc éves lánya mennyit panaszkodott, hogy bármilyen jól és szépencsinálja a házi feladatot sohasem kap érte jó jegyet; amikor bement az iskolába megtudakolni ennek okát,a tanítónő megsúgta neki, hogy nem adhat jó jegyet mert lánya káderlapján (!) „osztályellenségszármazás” van bejelölve.

10

Azoknak sem volt könnyű akik a háború végen, vagy közvetlenül utána, nyugatra

távoztak. A háborút közvetlenül követő években egész Európa fel volt dúlva, szét volt

zilálva, mindenütt szűkölködtek: ilyen körülmények közt, most már hirtelen nincstelen,

idegen menekültek helyzete még a helyi lakóságénál is nehezebb volt. De legalább senki

sem üldözte őket nyíltan, csak a mindennapi megélhetésért kellett megküzdeniük: ezt

viszont elősegítette az illeszkedés a környezethez.

Az akkor már felnőtteknek megkönnyítette az ottani boldogulást, hogy a nyelvet –

legyen az német, francia, vagy angol – már úgyis jól beszélték, az országot ahol kikötöttek

már régebbről is ismerték, és így nehézség nélkül meg tudták tartani ott is magyar

öntudatukat is. De a meneküléskor igen fiatalok, még inkább a már külföldön születtettek,

egyre inkább teljesen beolvadtak az őket befogadó országba, hogy ott mielőbb és minél

jobban boldoguljanak.

1956 aztán megadta a lehetőséget az itthon maradtaknak az őket különösképpen

sújtó elnyomás elől nyugatra menekülni, amit sokan meg is tettek. Paradox módon az ő

sorsuk odakint általában jobban alakult mint azoké akik vagy egy évtizeddel korábban

hagyták el Magyarországot: a nyugati országokban addigra már fellendült ismét a gazdaság

és jólét, ráadásul a nyugat 1956-os tétlenségének szégyenérzetében mindent megtett

befogadásuk és letelepülésük megkönnyítése érdekében.

Még több mint három évtizedet kellett várni amíg a Párt egyeduralma végleg

megtört. Igaz, a nyílt üldözés ezek során fokozatosan enyhült, idővel még egyetemre is

felvettek arisztokrata sarjakat, szellemi pályán is vállalhattak már munkát, ha csak

szerényebb beosztásokban is: bizonyos kispolgári jólét már elérhető volt, ha vezető szerep

nem is. De eddigre az idősebb nemzedék, azok akik még élénken emlékeztek háború előtti

életükre és tapasztalataikra, már kivénült, részben meg is halt. A háború alatt vagy azután

született fiatalabbak számára az elbeszélésekből ismert múlt érdekes volt és talán lelkesítő

is, de – mivel személyes emlékeikben a korábbi nyílt üldözés még elevenen élt – számukra

csendes, feltűnést kerülő, félig-meddig elfogadható polgári megélhetés biztosítása volt a

legfontosabb.

Mire közel fél évszázaddal a háború után bekövetkezett az 1989/90-es

rendszerváltás, a hazai arisztokrácia mint olyan alapjában már megszűnt létezni. Vannak

itthon maradt, vannak külföldről visszatért – ez utóbbiak közül nem egy olyan aki már

odakint született – egyének akik ismét több-kevesebb sikerrel építik életüket, pályájukat,

11

gyermekeik jövőjét. De a háború óta eltelt évtizedek teljesen szétroncsolták az

arisztokrácia mint réteg egyik legfőbb jellemzőjét: a sok nemzedékre visszamenő családi

és társadalmi hálózatokat.

Az arisztokrácia XIX. század végén (és, persze, korábban is), a XX. század első

évtizedeiben született nemzedékeinek tagjai kölcsönösen mind ismerték egymást, kit

jobban kit kevésbé: közösen vettek részt tánc-leckéken, gyerek-zsúrokon, bálokon, vidéki

vadászatokon, találkoztak esküvőkön, a Park Klubban (és az urak a Nemzeti Kaszinóban).

1944/45-ben mindez megszűnt, és hasonló hálózat újbóli kialakítása valószínűtlen:

központja és eredete az udvar volt, ha ennek megszűntét néhány évtizeddel túl is élte.

Azt alig érdemes említeni, hogy politikai súlya az arisztokráciának manapság

egyáltalán nincsen. De ez nem csak Magyarországon van így hanem másutt is: nem csak a

Francia vagy Német köztársaságban (mégha az utóbbiban az örökletes címeket a családi

név tartozékaként meg is tartották), hanem még a végig királyság Nagy Britanniában is.

Így hát a bevezetőben feltett első kérdésre – van-e Magyarországon jövője a (régi)

arisztokráciának? – csak nem lehet a válasz. Lehetnek, majdnem biztosan lesznek, az

arisztokráciából származó egyének akik sikeres pályát futnak be, valamilyen téren vezető

szerepet játszanak, vagyonra is szert tesznek és azt utódaiknak tovább adják. De az egész

réteg – „osztály”, hogy marxista szóhasználattal éljünk – mint olyan egyre inkább

beleolvad az ország polgári általánosságába, mégha lóg is lakásuk falán egy-két neves ős

arcképe, hét- vagy kilenc-ágú koronás címer ábrája.

Marad a második kérdés: van-e jövője Magyarországon egy új arisztokráciának?

Végül is, az Anjouk, Zsigmond, Mátyás király korában, de még a Habsburgok idején is,

egyre-másra megjelentek a színen és vezető szerepre tettek szert új főrend családok. Miért

ne lehetne ez így most is? Végül is, manapság is vannak rámenős és törtető emberek akik

vagyonra és szerepre vágynak, akár csak azok akik megalapozták a régi arisztokrata

családok emelkedését.

De a körülmények mások. Tulajdonképpen már több mint kétszáz éve, a Francia

Forradalom óta mások: az arisztokráciák gyökerei Európaszerte azt megelőző időkre

mennek vissza. Azt követően egyének, és révükön leszármazottaik, esetenként még

felemelkedtek s beleidomultak már meglévő arisztokráciákba, legalább is addig és ott

amíg és ahol még volt örökletes jogon uralkodó, címeket adományozó, államfő; de ahol

12

arisztokrácia korábban nem létezett – például Észak és Dél Amerika – ott új már nem

alakult ki.

Manapság már nem alakul ki, mert a középkor óta megváltozott az emberiség

világszemlélete. Akkor általánosan elfogadott volt, hogy egy ország, egy nemzet,

társadalma mintegy gúlát képez amelyben kinek-kinek helyét, és az azzal járó

kötelezettségeket és jogokat, születése határozza meg: csúcsán az örökletes jogon Isten

kegyéből uralkodó király, közvetlenül alatta az ebbe a rétegbe beleszületett – később

arisztokráciának nevezett – főrendek, majd a szintén örökletes nemesek, és így tovább le

egészen a jobbágyokig. Egyének, és révükön családjuk, emelkedhettek (akár a királyi

trónig is, például Hunyadi Mátyás vagy Tudor Henrik), de csak a gúla szerkezetén belül;

viszont az egyszer megszerzett status, valamint általában vagyon is, azután a család

kihaltáig apáról fiúra öröklődött.

Napjainkban, sőt már jó egynéhány évszázada, a társadalomnak ilyetén örökletes

rendi gúla-szerkezete már elképzelhetetlen. A politikai hatalom csúcsán nem örökletes

uralkodó-ház hanem választott, és így elég sűrűn váltakozó, állam- vagy kormányfő áll.

Vagyont továbbra is lehet szerezni, de nem szolgálat hanem kereskedelmi képesség révén;

viszont sokhelyütt az adórendszer, és elsősorban a magas öröklési adók, az egyenlőség elve

alapján kimondottan a vagyonok örökletes továbbadásának megnehezítését célozzák.

Magyarországon még csak vagy húsz év telt el a rendszerváltás óta, így csupán

találgatni lehet, de meglehet, hogy itt is kialakul majd egy, esetleg több nemzedékre is

kiterjedő, vagyonos, művelt, nagypolgári felső réteg. Ilyen másutt is van: gondoljunk a

francia grand bourgoisie-ra, vagy a német grossindustriel családokra akik családi

alapítványok és hasonlók révén még kézben tartják a német ipar jelentős részét, vagy az

Egyesült Államok dúsgazdag családjaira. Ezeknek politikai befolyásuk vagyonuk révén

ugyan van, de főleg csendesen a háttérben: ritka kivétel közöttük az aki nyíltan is hivatalra

tör. A köz javához az állam közvetlen szolgálata helyett inkább jótékony alapítványokkal,

múzeumok, egyetemek anyagi támogatásával járulnak hozzá (ilyen kezdeményezések első

jelei nálunk is kezdenek mutatkozni).

De ezeket sehol sem tekintik, sem tekintik önmagukat, a szó szoros értelmében

vett arisztokráciának. Nem tekintik annak, mert esetükben hiányzik az a – jobb szó híján –

nimbusz amit a régi eredet, sok-sok nemzedéken keresztül jelentős hivatalokban és

csatatéren végzett szolgálat hagyománya, mindennek uralkodói elismerése és jutalmazása

13

(a XVI. sz. óta örökletes címekkel nálunk is), a régi arisztokráciának megadott; a vagyon

ebben úgyszólván csak másodlagos szerepet játszik. Mert akiknek ősei Árpád-házi

királytól kaptak szolgálatuk jutalmául adománylevelet családi birtokukra, akiknek

felmenői között minden történelem könyvben megemlített nádorok, országbírók, katonák –

akik közül egyik talán Mohácsnál másik Buda visszavételénél esett el – fordulnak elő, azok

valahogyan mások mint azok akiknek apja vagy nagyapja jól jövedelmező vállalatot

alapított.

Így a második, bevezetőben feltett, kérdésre, van-e jövője Magyarországon egy új

arisztokráciának, szintén csak nem lehet a válasz. Idővel nagypolgári felső réteg,

oligarchia, esetleg igen, de arisztokrácia nem, mert ez utóbbi egy letűnt kor

körülményeinek volt a szülötte.

14

TOVÁBBI AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK ÉS ÉRDEKESSÉGEK:

• Főrendiház - A Wikipédiából, a szabad enciklopédiábólhttp://hu.wikipedia.org/wiki/Főrendiház

• Pálffy István: Elsők lettek az egyenlők közötthttp://fn.hir24.hu/csucsfogyaszto/2010/03/05/elsok_lettek_egyenlok_kozott

• Pálffy István: Az arisztokrata nem pénzemberhttp://fn.hir24.hu/csucsfogyaszto/2010/03/05/arisztokrata_nem_penzember

• Jánokiné dr. Újváry Zsuzsanna: Egyidősek a Magyar Királysággalhttp://fn.hir24.hu/csucsfogyaszto/2010/03/05/egyidosek_magyar_kiralysaggal

• Püski Levente: Arisztokrácia a 20. századi Magyarországon (I.)http://korunk.org/?q=node/9278

• Püski Levente: Arisztokrácia a 20. századi Magyarországon (II.)http://korunk.org/?q=node/8&ev=2008&honap=10&cikk=9328

• Balázs János-Kézdy Éva: ,,Harmonia Dignitatis"– Az értékrend vizsgálata főnemesi családok leszármazottainak körében http://www.c3.hu/scripta/szazadveg/21/balazs.htm

• Romsics Ignác: A Horthy-rendszer jellegéről. Elitizmus, tekintélyelv, konzervativizmushttp://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_horthy_rendszer_jellegerol_elitizmus_tekintelyelv_konzervativizmus/

• A magyar arisztokrácia családi kapcsolatrendszere a 16–17. századbanhttp://archivum.piar.hu/arisztokrata/

• A magyar arisztokrácia a dualizmus korában – Szemelvények az Andrássyak életébőlhttp://zeus.nyf.hu/~gajdosm/tori/mester/m1.pdf

• Képek a magyar arisztokrácia életéről 1870-1910 https://www.youtube.com/watch?v=rwBKWtJUgFs

• Ballabás Dániel: A magyar nemesség társadalmi tagolódása (16-20. század)http://real.mtak.hu/10488/1/Ballabás_A magyar nemesség társadalmi tagolódása (16-20. század).pdf

• Adonyi Sztancs János: Arisztokraták maRecenzió: http://www.zsambekimedence.hu/arisztokratak_ma.htm

• Arisztokratasors a mai Magyarországon – Pallavicini Zita új könyvéről, a felső tízezerről, és egy kulturális központrólhttp://www.magyarpolgarmester.hu/?site=102&c=187

15

• Kézcsókok és főhajtások – A magyar arisztokrácia napjainkbanEgy lázadó úrhölgy – báró Vécsey Nórahttp://www.nlcafe.hu/nlevszakok/20090919/kezcsokok_es_fohajtasok_-_a_magyar_arisztokracia_napjainkban/

• Adonyi Sztancs János: Elprédált elit (Napkút, 2011)A főnemesekkel való találkozásaim során leginkább az izgatott, ami túlmutat az egyes családok, családtagok életén, sorsán, vagyis: mekkorát bukott az ország, a magyarság azon, hogy brutálisan kiiktatták az arisztokráciát a társadalomból? Ebből aztán egy további kérdés következik: milyen feladat várhat manapság a történelmi famíliák túlélő tagjaira a hon- és nemzetépítésben? Kilenc kérdést intéztem hét itthon élő főnemeshez 2010 áprilisában, májusában. Ezek a történelmi családok jelenére, múltjára és jövőjére vonatkoznak. A válaszok megmutatják az arisztokraták lelkiállapotát is.(Részlet a szociográfiából)

* * *

Pálffy Pista: Pályám emlékezete(Az egykori gimnáziumi osztálytársak számára készült visszaemlékezés, akik a szerzőt Pistának szólították)

A cím persze irodalmi hőseim egyikére, Kazinczyra, utal, bár vele vetélkedni nem

mernék: közös köztünk csak az, hogy mindketten szeretjük anyanyelvünket, megjártuk a

börtönt, és sokat levelezünk – bár ő postakocsin, én e-postán.

Tanulmányaimat, valamennyiünk tanulmányait, világesemények árnyékolták be.

Aznap amikor a Német Birodalom megtámadta Lengyelországot én beültem a Csalogány

utcai elemi iskola első osztályának padjába: ez akkor sokkal fontosabb eseménynek tűnt

mint az. Innét kerültem, már mint írástudó és birtokában sok más tudásnak is, az Érseki

Katholikus Gimnázium I/B osztályába 1943 szeptemberében. Addigra a Német Birodalom

már hátrálóban volt, a II. Magyar Hadsereg elpusztult a Don kanyarban, és a nemrég oly

lelkesen visszacsatolt területek jövője is kezdett ismét bizonytalannak tűnni, hiába kezdték

még a híradót az országgyarapodás térképével.

De az elsős kisgimnazistát más gondok kötötték le: egy osztálynyi új arc és név –

most már nem keresztnév hanem családi név, úgy hogy aki eddig Sanyi volt most Holly

lett, hiába volt az egyetlen akit még az elemiből ismertem –, tantárgyanként más tanár, na

16

meg Agricola terram arat. Uxor eius quoque capream curat. Ha jól számolom huszonheten

ültünk abban az osztályteremben a második emeleten, és normális időkben valamennyien –

eltekintve egy-két menetközben esetleg kibukótól vagy később csatlakozótól – együtt

maradtunk volna nyolc esztendő tartamára, az érettségiig. Nem így alakult; de jó

egynéhánnyal közületek most ismét kapcsolatban vagyok, közel hatvan évvel az után az

első közösen töltött nap után.

Hajdók János volt az osztályfőnökünk, emlékezetem szerint fiatalos és kissé

rendetlen öltözékű, de hogy mit tanított nekünk, arra már nem emlékszem: latint és

magyart? földrajzot és történelmet? És kik tanították a többi tantárgyat abban az első

osztályban? Tyúkos a vallás- és hittant, Schwarz Eggenhofer Arthur a matematikát, az

biztos, és persze Rátonyi vett kézbe a torna órákon, de Honti, azt hiszem, még nem tanított

az elsőben; több névre már nem emlékszem, csak elmosódott képek merülnek fel ha

visszagondolok azokra akik akkor a katedráról szembenéztek velünk, magyaráztak, a

táblára írtak, időnként felhívtak és válaszunkat várták.

A világtörténelem egy mozzanata azután még abban a tanévben komolyan

ránkzúdult: 1944 március 19-én bekövetkezett az eddig is félt de elkerült német

megszállás, tankok és csapatszállítók dübörögtek Budapest utcáin (és egy-két napig, ha jól

emlékszem, nem volt iskola). A Gestapo ‘export-ágazata’, az SD (Sicherheitsdienst), két-

három napon belül összeszedte azokat a prominensebb náciellenes személyeket akiknek

nem sikerült idejében eltűnniük. Köztük volt Apponyi György nagybátyám, Rassay (kit

szintén elvitt az SD) pártjában képviselő, akit a nyilasok már évek óta zsidóbérenc-nek

gúnyoltak nézetei és parlamenti felszólalásai miatt. Egy ideig a Fő utcai börtönben

tartották, ahova én próbáltam neki élelmiszer csomagot leadni, a Gyorskocsi utcai kapunál

(attól tartottunk, ha felnőtt viszi azt esetleg szintén ott tartják, viszont magamfajta kölyköt

legfeljebb elkergetnek); onnét elvitték a Mauthausen melletti koncentrációs táborba –

akkor már csak ennyit ért a parlamenti immunitás.

Ettől kezdve sűrűbbek és súlyosabbak lettek az angol-amerikai légitámadások, míg

új zsidótörvények, egyéb megszorítások mellett, kötelezővé tették a sárga csillag viselését;

majd Eichmann és csapata hozzáfogott a vidéki magyar zsidóság összetereléséhez és

elszállításához haláltáborokba. De mindeközben mi valahogyan befejeztük első gimnazista

tanévünket, levizsgáztunk – ki több ki kevesebb sikerrel – és szétszéledtünk a nyári

vakációra.

17

Szeptemberben – a szovjet csapatok már elérték Magyarország keleti peremét –

immár mint II/B gyűltünk megint össze a Keleti Károly utcában. Volt olyan aki ekkor

csatlakozott az osztályhoz? volt olyan az eredetiekből aki már nem volt közöttünk? nem

emlékszem, és írott adataim erről a tanévről nincsenek. De arra világosan emlékszem,

valószínűleg valamennyien világosan emlékszünk, hogy új osztályfőnök fogadott

bennünket: Ongrádi József, vulgo Cicero, latin-magyar tanár, azaddig a párhuzamos /A

osztály osztályfőnöke. Lehet hogy nem volt rossz tanár: a magyar nyelvet és irodalmat

akkor is, azóta is, szeretem és élvezem (és, becsületére legyen mondva, bárha szóbeli

feleleteim jegyei távolról sem voltak jók, írott dolgozataimnak mindig jó jegyet adott),

latinul pedig mégis megtanultam annyira, hogy a végén könnyen olvastam, és ha kellett

írtam is, e nyelven. De személyiségével nem jöttem ki, azt hiszem mások sem; sajnos ő

sem az enyémmel. Így a vele, alatta, töltött majd öt tanév gyakori összecsapások ideje volt,

amelyek mindenképpen megkeserítették az én életemet – hogy az övét mennyire, azt nem

tudom.

De nem sokat haladtunk előre abban az 1944/45-ös tanévben mielőtt a történelem

ismét beleszólt. Október 15.-én Horthy kormányzó végre eljutott odáig hogy, kellő

előkészület nélkül, bejelentse a rádión Magyarország kiugrását a háborúból: ismét Waffen-

SS páncélosok és csapatszállítók gurultak a Várba (ahol laktunk) meg másfelé; a Horthy

családot elszállították Németországba; és a németek jóváhagyták – mert még ők sem

lelkesedtek érte, de más nem volt – a nyilaskeresztes Szálasi Ferenc hatalomátvételét

‘nemzetvezető’-ként. Egy pár nap iskola megint kimaradt. A szovjet csapatok már a

Tiszánál álltak, de Budapestet most fekete bőrkabátos, Árpádsávos karszalagot hordó,

nyilas élharcos suhancok lepték el, és azt tették amit akartak – elsősorban a város zsidó

lakósaival, akiknek Eichmanni elszállítását még Horthy akadályozta meg a nyáron:

sokukat hosszú menetoszlopokban hajtottak nyugat felé, legtöbbjüket a Dohány utca

körüli gettóba tömörítették, egyeseket ‘heccből’ belelőttek a Dunába. Aki tehette, mi is,

zsidót bujtatott.

De mi még bejártunk az iskolába; közben délutánonként egy marék készpénzzel a

zsebemben róttam a budai utcákat, azzal a megbízással, hogy ahol üzletben teát, gyertyát,

gyufát, vagy egyéb hasznos árut találok, abból vegyek amennyit eladnak nekem. Kelet

felől tisztán hallható volt az ágyuk dörgése, éjjel torkolattüzük is kivehető volt a Várból az

elsötétített Pesten túl. Szóba került menekülés nyugatra – sokan már elmentek, sokan

18

menőben voltak, és egy Kelet-Magyarországról menekülő ismerős megajándékozott

bennünket egy szekérrel meg egy pár lóval (‘Inkább nektek mint a németeknek vagy

oroszoknak!’ mondta) – de a végén maradtunk: itt hamarább túl leszünk ezen a büdös

háborún.

Így köszöntött ránk Karácsony, ahol végett érhetett volna ez a beszámoló, bár

azesetben persze ennyi sem íródott volna meg belőle. Az elsötétített ablakok mögött még

volt karácsonyfa, talán mákos-diós beigli is de alma biztosan, és néhány ajándék, ezek

egyike egy Verne Gyula kötet (‘a többit majd megkapod idővel’; máig sem kaptam).

Karácsony napján kora-délután az ablakpárkányon kuporogtam az új könyvvel, mert

beljebb a szobában már nem láttam az olvasáshoz: hirtelen eget-földet megrázóan

hangosnak tűnő dörrenés, rajtam, körülöttem ablaküveg szilánkok, kint por és az a fanyar

szag amelyről azután napokon belül megtanultuk, hogy a kordité. Valahol a Svábhegyen túl

egy szovjet tüzér lőtt egyet, úgy nagyjából a város felé, hogy lássa jól van-e beállítva az

ágyúja: ha csupán apró töredéknyit jobbrább céloz, az a löveg velem végez, nem a

szomszédházban lakó tizenéves ikerlányok egyikével. Megkezdődött az Ostrom.

Márciusig nem jártunk iskolába, február közepéig egyáltalán sehová – hacsak nem

vízért, néhány házzal odébb, ahol a pincéből le lehetett jutni a középkori ciszternához –

csak kuksoltunk a pincénkben. Azután az iskola megrongált, de romba nem dőlt,

épületében folytattuk a második osztályt; kétlem, hogy valóban elvégeztük-e a teljes, arra

az évre előírt, tananyagot, de csodálom tanarainkat akik csakazértis tovább oktattak.

Mire 1945 őszén megkezdtük a harmadikat, az általános hangulat, emlékezetem

szerint, valamivel optimistább volt. A felszabadúlás (sic!) első nehéz hónapjain, a

fosztogatásokon, nők megerőszakolásain, a teljes káoszon, túl voltunk. Víz, villany, gáz,

sőt még a telefon is, ismét működtek, volt megint egy híd, bármennyire ideiglenes, Buda és

Pest között, villamosok is jártak megint, és ha jól nem is ettünk, éhen sem haltunk: a pénz

ugyan napról napra kevesebbet ért, de csere alapon – csencselés! – alapvető élelmiszer

kapható volt. És az ország választásokra készült: az MKP plakátjai és Rákosi képe

mindenütt, de, bárha azokból kevesebb, más pártokéi is. A Kisgazda Párt fölényesen

győzött, a szavazatok 57 százalékával, a Kommunista Párt úgyszólván sehol, 17

százalékkal – de jelen volt a megszálló Szovjet hadsereg és a, névlegesen ‘szövetséges’,

Ellenőrző Bizottság elnöke, Moszkva itteni helytartója, Voroshilov marsall: így ránk lett

19

kényszerítve egy koalíciós kormány, amelyben több tárca, elsősorban a Belügyi, a

Kommunistáké lett. Megkezdődött a ‘fordulat évéhez’ vezető szalámi-taktika.

Már abban az évben, vagy csak a következőben, kellett az iskolában ünnepélyesen

megemlékeznünk a Nagy Októberi Forradalomról is? Közben zajlanak a B-listázások,

elbocsátások, nyugatról visszatértek kiszűrése, ellehetetlenítése, titokzatos eltűnések,

ennek vagy annak az ismerősnek sietős távozása Ausztria felé amíg még lehet.

Mindeközben mi az osztályban tovább ragozzuk a latin igéket, haladunk matematikai

ismereteinkben, dolgzatokat írunk, a pad alatt ponyvákat olvasunk, barátságokat kötünk,

Rátonyi vezénylete alatt kötelet mászunk (már aki tud: nekem sohasem sikerült); én

délután vívni is tanulok tőle. És azok közülünk akik cserkészek, a 26. RK ‘Magyar Jövő’

Csapat tagjai, nyaranta táborozunk, örsi kirándulásokat is teszünk a Budai hegyekbe,

Börzsönybe, Pilisbe.

A Kommunista Párt időközben felfalja a történelmi Szociáldemokrata Pártot és lesz

belőlük a Magyar Dolgozók Pártja, amely egyre inkább kiszorít a kormányzásból minden

más politikai nézetet; azokat a képviselőket akik ellenezni merik amit tesznek egyenként

távolítják el. Most már van békeszerződés is – ez nagyjából megismétli a trianoninak a

területi végzéseit, csupán most a Szovjetunió kapja Kárpátalját és Csehszlovákia is kap

még egy pár falut a Duna jobb partján Pozsonnyal átellenben – de a szovjet haderő nem

távozik: őrzik utánpótlási vonalaikat Ausztria és Németország felé, állítják.

Mindszenty hercegprímás – akinek, akkor még veszprémi püspökként, a

németekkel és nyilasokkal is meggyűlt a baja – óv, int, támadja a kormány politikáját; a

kormány őt és az egyházat. 1948 nyarán államosítják a nem-állami iskolákat, nagy

többségük valamelyik egyházé: azon az őszön már nem az Érseki Katholikus hanem az

Állami II. Rákóczi Ferenc Gimnázium VI. osztályába térünk vissza. A hercegprímás pap

tanaraknak megtiltotta a további tanítást az államosított egyházi iskolákban:

megrökönyödésünkre a katedrán ismét Ongrádi ül, reverendában, és ájtatosan papol

nekünk a jó pásztor kötelezettségéről hogy nyájával maradjon – ez a nyáj meglett volna

ennélkül a pásztor nélkül is. Sok új fiú is van: összeolvasztottak a Mátyás Gimnáziummal,

pap tanaraink helyébe is onnét jött több új tanár, és persze új igazgató.

Decemberben letartóztatják, tavasszal bíróság elé állítják és elítélik megkínzott

külsejű Mindszenty hercegprímást. Már csak néhány hónap van hátra a Népköztársaság

kikiáltásáig és a kommunisták uralta Népfront 96.27 %-os ‘választási’ győzelméig. De

20

addigra én már nem voltam az osztályban: április elején új igazgatónk, Rajnavölgyi Gábor,

irodájába hivatott és bizalmasan közölte velem, hogy felsőbb nyomásra az év végen annyi

tárgyból elbuktatnak, hogy nemcsak hogy ismétlésről nem lehet lesz szó, de soha többé

magyar középiskolába nem járhatok; ezt csak úgy kerülhetem el ha minél hamarabb

kimaradok ‘egészségi okokból’. Április 26.-i dátummal ez meg is történt, elszakadtam az

osztálytól (amely, azonban, manapság továbbra is meghív és befogad érettségi

találkozókra).

Abban az évben még sikerült magántanulóként levizsgáznom, már nem emlékszem

hogy melyik iskolában. Segítséggel az 1949/50-es tanév során sikerült elsajátítanom a VII.

osztály tananyagát is, de 1950 nyarának elején már nem adódott iskola amely

levizsgáztatott volna. Úgy tetszett, vége középiskolai pályafutásomnak, az érettségi

lehetségének. Ennek ellenére röviddel az 1950/51-es tanév kezdete előtt, ‘aki mer az nyer’

alapon, kinyitottam a budapesti telefonkönyvet a Gimnáziumok-nál, behunytam a szemem,

és ceruzával ráböktem a lapra: amikor odanéztem, a ceruza hegye a Munkácsy Mihály

utcai Kölcsey Ferenc gimnáziumnál nyugodott. Zsebrevágtam az eddigi pályámat (de,

mivel még 1943-ban állították ki, apai-anyai titulusokat is) megörökítő Iskolai Értesítőmet

és – még ma sem tudom honnét szedett bátorsággal – bekopogtattam az igazgatóhoz azzal

a kéréssel, hogy venne fel. Hosszan végignézett, átlapozta az Értesítőt, azután azt mondta,

ha hozok orvosi bizonyítványt arról, hogy súlyos betegség miatt maradtam ki és

mulasztottam egy évet, felvesz. A nevére sajnos már nem emlékszem de becsületes, és

bátor, ember volt: akkorra már ‘a Párt kemény ökle’, az ÁVH, uralta az országot.

Új osztály, nálam egy évvel fiatalabbak, új tanarak, de viszonylag hamar sikerült

beilleszkednem; a tananyag nagyját már úgyis tudtam, csak oroszból kellett utolérnem

őket, akik már ezt, nem németet vagy angolt, tanultak egy ideje. Talán, ha egy év késéssel

is, mégis lesz érettségim, gondoltam. Tévesen gondoltam.

Június, már majdnem vége a tanévnek – és megkezdték a volt kizsákmányolók

kitelepítését Budapestről. Hetente ki- meg be-jelentkeztem más-más címre, de egyiken

sem töltöttem éjszakát, amíg a vizsgák befejeződtek és beírták a VII. (bár ez itt már III.

volt) osztály sikeres elvégzését bizonyító jegyeket az Értesítőbe. Azután menekültem,

mielőtt elkapnak, ‘szocializmust építeni’ Kazincbarcikán. Kazincbarcikán, mert már

ismertem ott dolgozót, meg azért is mert úgy véltem, ott talán kevésbé fogják firtatni, miért

is jöttem. Ez utóbbi valónak bizonyult. Eközben Budapesten, hála egy írnoki hibának –

21

Pálffy István helyett Pálffy Imre volt a kitelepítési határozaton, és a becsületes házmester

csak annyit mondott nekik, hogy ilyen nevű ebben a házban nem lakik –, a kitelepítési lista

végére kerültem, amit azután már nem értek el ismét mielőtt a kitelepítéseket abbahagyták.

Ezután majd két és fél évig segédmunkás, figuráns, voltam 2.08 forint órabér

keresettel. Valójában technikus munkáját végeztem, a későbbi Kazincbarcikai Kémiai

Művek út- és vasút-hálózatának kiépítésénél, majd Sajószögeden az új Miskolc-Leninváros

vasútvonal építésénél: hála Schwarz Eggenhofer Arthurnak még jól tudtam a

trigonometriát, így teodolittal vagy szintezővel jártam a terepet, avagy az irodában

végeztem számításokat. Viszont nem-kitelepítettként szabadon jöhettem-mehetem,

felruccamhattam Budapestre. Ez annál is fontosabb volt, mert édesanyámat 1951

Karácsonyakor letartóztatták, több hetes eredménytelen kihallgatás után internálták, majd

1953 elején ‘szigorított felügyelet’ alatt kitelepítették: mozgásszabadságom lehetővé tette

hogy mindezek során látogassam, csomagot vigyek vagy küldjek neki.

1953 őszén behívtak. Ma sem tudom, hogy eredetileg milyen alakulathoz – t.i. a

behívón jelzett reggeli 7 óra helyett csak úgy 9 körül sétáltam be a Bécsi úti Kiegészítő

Parancsnokságra: később láttam, hogy emiatt kihúztak egy Pf.-számot a nevem mellől és

beírtak egy másikat, de hogy az a kihúzott Pf.-szám milyen alakulat volt, arra sohasem

tudtam rájönni –, csak azt, hogy a végén Kiskunlacházán kötöttem ki a légierő egy

felderítő ezredénél. Osztálytársaink közül akkor már ott szolgált, bár egy másik

alakulatnál, Spyers Péter, míg Kún Laci velem együtt vonult oda be (mindhárman,

hozzátehetném, egykor a Turul örs tagjai).

Katonaéveim a Néphadseregben nem voltak kellemetlenek. A légierőben amúgy is

lazább volt a fegyelem, és jobb az étkezés, mint a gyalogságnál, a munkaszolgálatról nem

is szólva, de ezen túl a véletlen úgy hozta, hogy még az újonckiképzés befejezése előtt

bekerültem az ezredirodába, mert tudtam írógéppel bánni, majd ezredírnok lettem (és

őrvezető, majd tizedes). Helyzetemet kihasználva – a postát én küldtem és nyitottam –

gyorsan lekádereztem magamat: a befutott válaszok megnyugtatóan semlegesek voltak,

egy érdektelen, DISZ- és szakszervezeti tag segédmunkásról szóltak. De 1955 elején érezni

kezdtem, hogy valami nincsen rendben; majd egy továbbszolgáló őrmester révén, kinek

felesége gépírónőként dolgozott az ezredparancsnokságon, megtudtam, hogy az elhárítósok

felfigyeltek rám; hogy miért akkor, azt ma sem tudom. Sikeresen áthelyeztettem magam

22

Tapolcára (ezredírnoként jó kapcsolataim voltak a Légierő Főparancsnokságon), és őszig

nem történt semmi, hacsak az nem, hogy a nyár végén egy ideig nem kaptam kimenőt.

Október végén azután lecsapott rám az ádáz osztályharc. Közvetlen feljebbjáróm

közölte velem, hogy ‘pontosan tudjuk maga kicsoda, itt nem maradhat!’, amiből aztán az

kerekedett hogy, mivel két évet már leszolgáltam és így máshová – értsd: munkaszolgálat –

már nem helyezhettek át (a légierőnél akkor három, másutt két év volt a szolgálati idő),

leszerelnek. Kaptam tíz nap leszerelési szabadságot és vonatra ültem Budapest felé. A

székesfehérvári állomáson a tapolcai alakulat egyik elhárító tisztje csendesen mellém

lépett, éppoly csendesen letartóztatott, aztán leszálltunk a vonatról, várakozó gépkocsiba

ültünk, és elhajtottunk az ott székelő hadosztályparancsnokság elhárító osztályára.

Következett egy hét kihallgatás, lényegében önéletrajzom ismételt elmondása,

illetve az éjszakai órákban az aznap elmondottak leírása. A kihallgatás végén aláíratták

velem az ismételten elmondott életrajzomat tömörítő jegyzőkönyvet és tudtomra adták,

hogy katonai- és közokirat hamisításért – sorozáskor, behíváskor tudatosan eltitkoltam

osztályellenség származásomat hogy ily módon becsempésznem magam a légierőbe –

súlyos börtönbüntetés vár rám. Azután megkínáltak egy cigarettával és megváltozott hang-

nemben felvetették hogy, ha hajlandó lennék nekik dolgozni, akkor ezt az ügyet félreteszik,

leszerelhetek, sőt még megfelelő állást találnom is segítenek. ‘Spicli nem leszek!’

mondtam; ‘majd megbánja!’ búcsúszóval a fogdába zártak.

Innét Fő utca – ugyanaz a Gyorskocsi utcai kapu ahol 1944-ben nagybátyámnak

szánt csomaggal ácsorogtam – majd hadbíróság: két év börtön, politikai jogaim elvesztése

további öt évre (ez fájt igazán!), lefokozás. Az új, 1956-os, év elején a Fő utcából

elszállítottak Várpalotára, rabtáborba szenet bányászni az inotai erőmű részére; nem sokkal

később (még feküdt a hó) Herendre, új rab-bányász tábort építeni, ahol addigi elméleti

tanulmányaimat kőműves átképzés réven gyakorlataikkal bővítettem; végül a nyár végén

innét Pécsre, a város szívében – Semmelweis utca – lakótömböt, állítólag ÁVHs tiszteknek

szántat, építeni. De még az alapok lerakásánál tartottunk amikor egy októberi reggelen

otthagyatták velünk a munkát és beszállítottak a megyei börtönbe (falán tábla: Műemlék).

Odabent november 1.-ig nem tudtuk, mi zajlik odakint: hogy valami történik az

nyilvánvaló volt, de mi? A smasszerek nem mondták, más hírforrásunk nem volt. Azután

jött egy háromfős bizottság, nemzetiszín kokárdákkal: egyenként röviden kihallgatott

mindenkit, a köztörvényeseket visszaküldte, a politikaiaknak pedig másnapra szabadulást

23

ígért. Hosszú volt az éjszaka, talán még hosszabb a rákövetkező nap, de délutánra végül

ismét szabad emberként jártam Pécs utcáit, kávéházban ülve lassan megtudtam, hogy mi is

történt az elmúlt hetekben.

Másnap estére sikerült Budapestre érnem, édesanyámat is megtalálnom.

Rákövetkező reggel, november 4.-én, a szovjet csapatok szintén ott voltak megint; nem

sokkal később a pufajkások is. Egyetlen személyazonossági okmányom a Baranya Megyei

Forradalmi Munkástanácstól kapott szabadulólevelem volt: ezzel itt és most már nem

lehetett boldogulni; de ettől eltekintve sem tűnt túl rózsásnak az amit a megújuló

kommunista jövő a magamfajta börtönszökevénynek ígért. November végén, bárha nehéz

szívvel, Bécsben voltam; édesanyám szintén: ‘ha most nem jövök veled soha többé nem

látlak’ mondta, ami az akkori helyzetben igen valószínűnek látszott.

Bécs kedélyes volt, de ösztönösen tudtam, ott maradnom nem szabad; viszont,

ellentétben sokakkal, Amerika nem vonzott. De a sors, néhány szerencsés véletlen

közbeiktatásával, heteken belül Angliába repített, esetleges egyetemi ösztöndíj röpkén

megvillantott reményével. Londonban rövidesen ismét egy háromfős bizottság, kokárda

nélkül: ezeket nem annyira múltam, inkább a jövőt illető elképzeléseim érdekelték. A

részletekre nem emlékszem, csak arra, hogy értésükre adtam: tudtommal Angliának két

egyeteme van, és e kettő közül egyiket sem részesítem előnyben. Ez bevált, és napokon

belül – mindez december 10.-i odaérkezésem és Karácsony között zajlott le – a

Cambridge-i Trinity Hall college, többek közt felvételekért is felelős*, senior tutor-jának

szobájában ültem. Sokmindenről, történelemről, beszélgettünk, azután hazavitt családjával

ebédelni. Ebéd után szabadkozott, hogy most nem tud több időt rámszánni, de jöjjek január

12.-én, a harmad-év (term) első napján, ideiglenesen náluk lakhatom, a többit majd

elintézzük akkor. Ezzel kezet rázott, biciklire ült és elhajtott: fel voltam véve.

(Formakitöltő bürokrácia később sem volt, és egy-két hónapba tellett amíg rájöttem, hogy

itten pl. diákigazolványa senkinek sincsen, még az egyetemi könyvtárban sem kellett

magamat igazolnom.)

Január folyamán beköltöztem a college-ba, ahol ketten (azóta is közeli barátom)

osztottunk meg egy kis lakosztályt, azaz a nappali-dolgozó szoba közös volt; második

évemben a városban laktam albérleti szobában, de a harmadikban ismét bent a college-ban,

akkor már magamban kétszobás (háló és nappali-dolgozó) lakosztályban. Akkoriban, az* Cambridge-ben, akár Oxford-ban, az egyetem mint olyan nem vesz fel hallgatókat, csak előadásokat és

vizsgákat szolgáltat számukra: hallgatókat az egyes college-ek vesznek fel saját legjobb belátásuk szerint.

24

1950-es években (azóta mindez megszűnt), még kipucolták az este az ajtó elé rakott

cipőnket; reggelente az egy lépcsőház köré csoportosított szobákért felelős inas (gyp) ‘Jó

reggelt, sir! ideje felkelni!’ szóval húzta szét a függönyt, majd később, takarítónő

segítségével (‘ágyazó’, bedmaker), kitakarított; vacsorát a XVI. századbeli nagyteremben

(hall) szolgáltak fel – a szó szoros értelmében – ahol mi diákok talárban, hosszú súrolt fa-

asztalok mentén fapadokon ülve, ettünk. Mindezt csak néhány hónappal korábbi

életmódom ellentéteként iktatom ide.

Szakot szabadon választhatva, a Moral Sciences – filozófia, etika, logika,

pszihológia egyvelege (amit azóta felszámoltak mert, úgymond, ‘túl tág és általános’) –

mellett döntöttem. Erre két meggondolás vezetett: egyrészt az, hogy érdekes és szöges

ellentéte az elmúlt évek mindennapi megélhetésre korlátozott életének, másrészt meg az,

hogy nem kell túl sok tényt magolni, hanem inkább csak gondolatokkal kell játszani tudni.

A Cambridge-ben (valamint Oxford-ban) honos oktatási rendszer ennek is, nekem is,

kitűnően megfelelt. A college minden hallgatóját egy szakjabeli ‘tanulmányi igazgató’

(director of studies) felügyelete alá helyez; ez maga, vagy a ‘felügyelő’ (supervisor) akit

kijelölt, hetente felad egy essay (‘eszély’?) témát, és a hallgató figyelmébe ajánlja, hogy

ennek megírásához mely könyveket érdemes előzőleg elolvasni; rákövetkező héten

átbeszélik a már előzőleg leadott essay-ben írottat: mi benne jó, rossz, mi maradt ki belőle,

stb. Ha mást nem, az ember megtanulja magát írásban jól kifejeznie és azt, hogyan kell

megírt állításait és véleményeit szóbelileg megvédenie, gyakran advocatus diaboli jellegű,

ellenvetésekkel szemben. Előadások is voltak, de ezekre csak akkor jártam (legkorábban

d.e. 10-kor) ha tudtam, hogy érdekes az előadó vagy hogy sok lány is hallgatja.

1959 nyarán ez a kellemes élet véget ért: ünnepélyes keretek közt kezembe

vehettem diplomámat, amely szerint kiérdemeltem a Bachelor of Arts, BA, tudományos

fokozatot – ehhez kétszer, a második és harmadik év végén, kellett letennem esetenként

nyolc-tíz, egy kivételével írásbeli, vizsgát – és ezzel húsz évvel korábban megkezdett

tanulmányaimat végre befejeztem. (Azóta a Master of Arts, MA, fokozatom is megvan, de

Cambridge, akár Oxford, ezt négy évvel a BA után, kérésre, minden további vizsga nélkül

megadja egy szerény összegű adminisztrációs díj lefizetése ellenében; használni csak

egyszer használtam, amikor az Oxford-i egyetem Bodleian könyvtárának készítettem egy

rendszerszervező tanulmányt.)

25

Az egyetem végzősöket segítő álláskereső szolgálata (University Appointments

Board) tanácsára – ‘Mit hallgat?’ - ‘Moral Sciences.’ - ‘Hát, az nehéz. Próbálkozzon

hirdető cégeknél: azok bárkit felvesznek.’ – a J. Walter Thompson nemzetközi hirdetőcég

piackutató részlegénél kaptam állást, évi £750 kezdő fizetéssel, és beköltöztem egy

albérleti szobába Londonban. Angol hatósságokkal eddig csak egyszer találkoztam, amikor

1957 tavaszán egy belügyminisztériumi tisztviselő egyenként ‘elbeszélgetett’ velünk

magyar menekültekkel; de most, nem-angolként, be kellett jelentenem címem változását a

külföldiek nyilvántartó központjában (Aliens Registration Office), amit legegyszerűbb volt

személyesen. Ekkor jöttem rá, hogy az a látszólag bürokráciamentes ország nem olyan

lazán figyelmetlen mint amilyennek tűnik.

Számítógép akkor még nem volt, így a tisztviselő előhozta adatlapomat és

előttem a pulton kezdte beleírni az új címet. Láttam, hogy az adatlap jobb felső sarkában

valami piros tintás bejegyzés van és megkérdeztem, mi az? ‘Az a priusza.’ mondta a

tisztviselő. ‘A priuszom?’ kérdeztem meglepetten – de neki volt igaza: egy-két évvel

korábban, sötétedés után lámpa nélkül bicikliztem Cambridge-ben, elkapott egy rendőr, és

a helyi legalsóbb fokú, efféle csitri ügyekkel foglalkozó, bíróság (magistrates court) 10

shilling, akkor fél font, pénzbírságot szabott ki rám. Én ezt már elfelejtettem volt, de a

külföldiek nyilvántartó központjának gondosan jelentették az ügyet, és itt rávezették az

adatlapomra, piros tintával. (Később másoktól sok hasonló történetet hallottam: feltűnés

nélkül, de figyelemmel követtek, jelentéktelen dolgokat is rögzítettek.)

Idővel otthagytam első munkaadómat a Young & Rubicam hirdető cég kedvéért, de

már halálosan untam a piackutatást: kit érdekelt hogy melyik margarin vagy mosópor,

melyiknek a hirdetése, sikeresebb? Engem semmiképpen. A jósors ekkor, 1963-at írtunk,

összehozott – egy sok borral locsolt vacsora keretében, melynek folyamán alaposan

megtárgyaltuk a vallás, etika és világpolitika összefüggéseit – egy szakállas göröggel. Nem

tudom, a bor tette-e, de felkínálta, lépjek be most indítandó számítógépes szolgáltató

cégébe (computer service bureau); hozzátette, nem tudja mi a jelenlegi fizetésem, de

ugyanannyit fog fizetni. Veszteni ezen nem veszthetek alapon elfogadtam ajánlatát. Jó

időpont volt: a számítógépek lehetőségeit akkoriban kezdték felfedezni és alkalmazni az

üzleti világban és gyáriparban, de ezek ilyen célú bevezetésére előkészítő szakképzés még

nem volt. Munka közben fokozatosan megtanultam a legfontosabbat amit számítógépekről,

azok képességeiről, tudnom kellett, bár technikai részletek kivitelezését, megvalósítását,

26

programok írását és hasonlókat, mindig másokra hagytam. Így lett belőlem negyven éve

rendszerszervező szaktanácsadó (systems consultant).

Sorjában négy különböző cégnél dolgoztam ilyesféle munkakörben (az egyiknél

még executive, egy másiknál pedig manager, is része volt hivatalos címemnek). Közben –

az albérleti szobából már régen egy kis, kertre nyíló, lakásba költöztem Kensington egyik

csendes mellékutcájában – megnősültem, azután vettünk Richmond-ban egy kora-

Viktoriánus, XIX. század-közepi keskeny, többemeletes, vörhenyes téglaházat kiadós

kerttel; született egy fiúnk, rákövetkező évben lányunk is. Az angol állampolgárságot is

megkérvényeztem, majd meg is kaptam: döntés előtt beszélnünk kell magával, mondták,

jött egy aktatáskás tisztviselő, és én felkészültem önéletrajzom újbóli elmondására – de az

nem érdekelte, csak anyagi helyzetem (ekkor jöttem rá hogy, bárha angol állampolgár

bankszámlájába csak bírósági határozat alapján tekinthetnek be, külföldi esetében elég egy

hatósági kérés).

1975-re elegem lett az alkalmazotti életből: pontosan tudtam, hogy munkaadóm mit

számít fel szolgálataimért, azt is, hogy mennyi a fizetésem – e kettő között hatalmas volt a

rés, amiből a cég egy csomó léhűtő ‘főnököt’ tartott fenn. Így hát önállósultam, INSYC

Information System Consultants néven; nagyjából abban az időben nem egy kollega is ezt

tette, és attól kezdve gyakran velük együtt, de magamban is dolgozva, egészen sikeresen

megéltem. Világot is láttam: a munka elvitt Iránba (sokszor, még a Shah idejében),

Ceylonba, Nigériába; azután, az 1980-as évek kezdetétől, egyre több megbízatás jött az

Európai Bizottságtól Brüsszelben (az elsőt megszerezni a legnehezebb, főleg olyannak aki

nem közismert világcég; a következőket, amikor már ismerik az embert, könnyebb),

beleértve egy eredetileg hat hónaposnak szánt, de végül négy évig tartó, ideiglenes

‘szakértő’ (expert) beosztást a Bizottság állományán belül.

Hazalátogatni 1956 óta nem mertem: voltak ugyan amnesztiák, de mit lehessen

tudni, vajon a katonaszökevény + börtönszökevény + osztályellenség vegyület nem képez-

e kivételt valamilyen eldugott bekezdés alapján? Csak 1989-ben kezdett úgy kinézni,

hogy talán most már meg lehetne kockáztatni. Óvatos duhajként elsőben írtam – a

Belügyminiszternek címezve, mert a tapasztalat már régen megtanított arra, hogy ilyesmit

mindig a legmagasabb szinten kell kezdeni: az üggyel ugyan annál lejjebb fognak

foglalkozni, de ott nem tudják, hogy a felsőbb szintet, ahonnét az ügy hozzájuk leérkezett,

ez valóban érdekli-e vagy sem, így hát ‘a biztonság kedvéért’ gyorsabban intézkednek –

27

megérdeklődni, szabadon jöhetek-e mehetek-e angol útlevéllel. Csak a konzulátus írott

igenlő válasza után kértem vízumot, és 1989 augusztusában, közel 33 év távollét után,

ismét Budapesten voltam. Itt nagy örömömre szolgált, hogy beszédem, kiejtésem alapján

mindenütt helybelinek tartottak (‘Hogyan tetszett Angliából visszahozni ezt a kocsit?’

kérdezgették angol rendszámú autóm láttán); a Bazilikában is jelen voltam az első újra

megtartott Szent István-napi körmentnél. Nagyvégre, a sok negatív után, egy pozitív

fordulat a világtörténelemben.

Attól kezdve minden évben visszajártam látogatóba, és tervezgettem egy itteni pici

lakás vételét, hogy ne kelljen ilyenkor panziókba szállnom vagy ideiglenesen lakást

bérelnem. De feleségem egyidejűleg évről évre betegebb volt, 1997-ben megözvegyültem;

a két gyerek már régen felnőtt, saját életét éli, miért maradjak Angliában? Hosszas keresés

után a véletlen a Cimbalom utcai lakáshoz vezetett, megvettem, rendbe tétettem, és 2000

januárjában beköltöztem, abban a reményben, hogy soha többé az életben költöznöm nem

kell; Angliában csak egy kis házikót (cottage) tartok még. Mindhiába:

extra Hungariam non est vita,

si est vita

non est ita!

Budapest, 2004. január 28.

28