Ára: 1000 Ft • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítvány, Budapest, 2015 • • •

Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítvány, Budapest 2015 • • • • • • • • • • • • • • Kitelepítések 1950–1953 között a Csongrád megyei határsávból • • •

„Péntek volt és 23”

ISBN: 978-615-80319-0-5

csongrad_borito.indd 2-3 2015.12.14. 15:52:46

26

A határszéli községek és tanyák családjaira 1950 tavaszán a kitiltás, kiutasítás, internálás és kényszer-munka réme nehezedett. „Akkor kezdődött, a Kiss Imre-gyilkosság időszakában az elhurcolás, internálás − idézte fel fiatalkori emlékeit a 2015 tavaszán a ki-lencvenes éveiben járó Katona István. „Nem messze laktunk innen. (Lengyelkápolnától − S. J.). Minket is elüldöztek, a földdel egyenlővé tettek mindent. Nem internáltak, elküldtek. A papát a dutyiba vitték, a csa-lád többi tagjának azt mondták, hogy 24 óra alatt … 12 óra alatt, vagy mennyi volt. (… ) Nem úgy mentünk, mint a deportáltak a táborba, 5 kilós csomaggal. Pa-koltunk. Ami le volt foglalva adóba meg a beszolgál-tatás, azokat nem lehetett vinni. Akkor elmentünk a nagybátyámékhoz Csólyospálosra, ott laktunk egy évig. Amikor összeházasodtunk a feleségemmel, akkor kaptam csak beutazási engedélyt ide, munkavégzés-re.” (I1)

A társadalom proletarizálásának jegyében folyó forradalmi átrendezés 1950-ben az ország egészében lendületet vett. Az ellenséggel érintkező határszéli zónában − és ezen belül a határvédelmi szempontból különösen kritikus csongrádi-szegedi térségben − a hadműveleti területté alakítás határidős kényszere folytán az átstrukturálás és -strukturálódás felgyor-sult, a társadalom mobilizálása brutális lefolyású volt. A kollektivizálás, tagosítás, a tulajdonváltás menetét és a lakosság ritkítását szolgáló hatósági akciók (kihá-gási bírságolás, rekvirálás, internálás, kitiltás, kény-szerlakhelyre telepítés stb.) sűrűsödése következté-ben beindult a családot, közösségeket összetartó és a

saját tulajdonhoz fűződő kötelékek szétbontódása. A határszéli népesség szétrázódóban volt. Családok és családtöredékek ke-resték helyüket, menedéküket, az életkezdés-megkapaszkodás lehetőségeit megyén belül, vagy távolabb az országban. A doku-mentumokban és a terepmunkánk során megkérdezettek emlé-keiben követhetően − a néhány évvel korábbi föld- és vagyon-szétosztás időszakához (a földreformhoz) hasonlóan − újra eljött a hatóságilag kijelölt vagy elnézett beköltözés, juttatás, elbirtok-lás, önkényes foglalás ideje. A kikényszerített lakosságmozgás-sal párhuzamosan folyt a községi és járási pártapparátusok és a közigazgatás, a rend- és határvédelmi állomány tisztogatásokkal kísért feljavítása.

1950. január 20-án ifj. Komócsin Mihály titkár a nagy-sze-gedi pártbizottság részéről javaslattal és kéréssel fordult a had-ügyminiszterhez: „… hasson oda Farkas elvtárs − írta, − hogy a határ közeléből az ország távolabbi részére telepítsék át az ille-tékes szervek azokat az elemeket, akik erősen feltételezhetőleg a titoista ügynökök munkáját támogatják, valamint, hogy ezek a jugoszláviai menekültek, akik átjárogatnak és kapcsolatot tar-tanak a jugoszlávokkal, ne kapjanak letelepülési engedélyt a ha-tár közelében.” Ezáltal elérhető lenne − zárul a levél − hogy „… a határszéli községeket a Szovjetunió határszéli községeinek pél-dája nyomán második határvédelmi bázissá építsük ki.” (D11) Ha felidézzük a két héttel korábban Alsótanyán és Szegeden helyszínelő Ács Lajos kritikus megállapításait, akkor a még te-rületi illetékességgel bíró pártbizottság titkárának levele inkább igazoló jelentésnek, mint valóságos javaslatnak tekinthető. A szovjet mintájú határvédelmi bázis kiépítése − az előző évi ja-vaslatok hasznosításával − ugyanis ekkor már javában folyt. Az MDP KV Titkárságán, január közepén erre kijelölt bizottság tag-jai: Kádár János, Péter Gábor és Kristóf István a védelmi övezet „…

az a

kció

idej

ében

bei

ndul

t…”

27

és bázis kialakításának részletein dolgoztak. A folyamatban levő és előirányzott „politikai és adminisztratív rendszabályok” 24 pontba foglalt javaslatcsomagját Kádár János a Titkárság április 12-i ülésén terjesztette elő. A testület a négy hónapos végre-hajtási ütemtervhez rendelt javaslatokat határozatba foglalva, elfogadta. A javaslatcsomag 17. pontja − az ÁVH hatáskörébe utalva a feladatot − a déli határ mentén élő 1500 „legveszélye-sebb személy” összeírásáról (határidő május 1.) és „I. ütemben” kiutasításáról (határidő július 1.) rendelkezett. A „klerikális re-akcióra” vonatkozóan − „semmiféle vándor szerzetest, apácát beengedni nem lehet” − ekkor még nem vetődött fel a határöve-zetben működő szerzetesrendek kiutasítása. Balogh Béla áv. ez-redes a határozatok végrehajtásáról május 26.-án összeállított jelentésében a 17. pont teljesítéséről (az összeírás megtörtént) és a 18. pontba foglalt előírás szigorításáról számolt be, 246 férfi és 424 apáca kiutasítását és áttelepítését javasolva, június 1.-vel kezdődően (P39, 255–258).

A hadiállapot hirtelen élesre fordulása júniusban az ütem-terv mindkét fenti pontját − a túlteljesítés jegyében − gyöke-resen átírta, annak ellenére, hogy a konfliktus robbanással fe-nyegető „forró pontja” Jugoszláviáról − és Európáról − Ázsiába, a koreai félszigetre helyeződött át. Az észak-koreai csapatok ugyanis − a Szovjetunió és Kína katonai támogatásával − június 25-én átlépve a 83. szélességi fokot, a déliek (ENSZ-erők, USA és szövetségesei) heves ellenállásába ütköztek. Kitört a koreai háború.

Magyarországon júniusban az egyesített határvédelem, amely a tavaszi hónapokban a legfelső pártvezetés alá rendelt elithadsereggé alakult, kipróbálta erejét és akcióképességét: 7-én és 8-án 894 szerzetest és apácát telepítettek ki rendházaik-ból, az ország belsejében ideiglenes szálláshelyeikként szolgáló

egyházi épületekbe. A koreai háború kitörése előtt két nappal a „veszélyes elemek” deportálására is sor került. Június 23-án éj-jel az ÁVH mozgósított, és egyetlen − pártszervezetekkel össze-hangolt és a rendvédelmi erők bevonásával végrehajtott − akció keretében 2446 személyt telepített ki családostól Hortobágy és Nagykunság állami gazdaságaiba, a számukra kijelölt kényszer-munkatáborokba.1

Az áttelepített szerzetesek és apácák közel 40 százaléka: 345 személy Szegedről és Csongrád megyéből került ki (P8a, 203). A hatóságok kiürítették és kifosztották a négy szegedi férfi szerze-tesrend rendházait, a városban és a megye határövezetében élő apácarendek zárdáit, közöttük Szeged napi életében meghatá-rozó jelentőségű Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővé-rek három szegedi zárdáját.

A június 23-i kitelepítés a Csongrád megyei határszakasz 17 községét érintette. A pontosan dokumentált akcióba 264 fő, 78 család és 7 egyedülálló személy került bele. Valamennyien Nagykunságon, a Tiszaszentimre mellett kijelölt táborokban: előbb a „Kilences”-ben, majd Erzsébet tanyán lettek „telepes” őrizetesek. „… az akció idejében beindult…” − jelentette Váczi Sándor, Csongrád megyei párttitkár már a kitelepítés napján Hódmezővásárhelyről az MDP KV Szervezési Osztályának.2 A

1 Az összesített adatok Zöld Sándor belügyminiszter 1950. július 26.-i beszámoló jelentéséből valók (P39, 258). (Elődjét: Kádárt június 23-án leváltották.) Zöld Sándor egyébként 1946–1948 között a szegedi városi pártbizottság titkára volt.

2 Váczi Sándor (Szegvár, 1920) földmunkás. 1944-ben átszökve a szovjetekhez, a 3. ukrán front katonájaként tért vissza Magyaror-szágra. Leszerelése után az MKP pártmunkásaként 1947-ig Szeg-vár párttitkára, majd az MDP Csongrád megyei, 1952-től Heves megyei bizottságának titkára volt. 1954-ben alacsonyabb beosz-tásba helyezték. 1956–57-ben vezető karhatalmistaként segítette

28

rendőrosztagok − előző esti kioktatásuk után − éjféltájban raj-zottak ki Szegedről a környékbeli községekbe, a deportálásra kijelölt családok házaihoz. „Utána kiindítottuk az ellenőrző cso-portokat, amely (sic) állt a Megyebizottság 1 tagjából, az Ál-lamvédelmi osztály 1 tagjából, a Kapitányság 1 tagjából. Ezek leellenőrizték, hogy a rendőrök megfelelő időben a helyszínre kiérkeztek-e, bent vannak-e a községi jegyzők, illetve Pártitká-rok. A leellenőrzés után feladatukká tettük, hogy minden egyes területen biztosítsák, hogy hajnalba 3 órakor minden egyes területen az akciót megkezdjék (sic). A karhatalmi szervek sze-mélyzete az akciót mindenütt 3 órakor megkezdte.” (D19, 22) A gyűjtőállomás Szeged volt, ahonnan 23-án délután − ÁVH-irányítással − két szerelvényt indítottak útnak a Tiszaszentimre Állami Gazdaság „Kilences” nevű majorjába. A kitelepítés Váczi jelentése szerint Csongrád megyében 70 családot, 260 személyt érintett. Ez alapvetőn egyezik saját összesítéseinkkel. Az eltérés a családonkénti nyilvántartás eltérő módjából adódik.

Az első nagy akcióba kizárólag a községek családjai kerültek bele, a másodikban 1952. július 3-án Szeged családjai kerültek sorra. Ebesre vitték őket. (Ezt külön fejezetben ismertetjük.) Ezek mellett a deportálások négy kisebb-nagyobb hulláma is elérte Csongrád megyét. 1951. szeptember 16-án 27 főt, 9 csa-ládot és 4 családba nem sorolható személyt szállítottak Szeged-ről a hortobágyi Árkus táborába. Többségükben a háború után nyugdíjazott, idős katonatisztek és családtagjaik voltak. 1951 novemberében Szegedről és kilenc csongrádi községből − ed-

a kommunista restaurációt. A hatvanas években Szolnok megyei rendőrkapitányságok élén, illetve az MSZMP Szolnok megyei bi-zottságában töltött be vezető funkciókat. 1972-ben nyugdíjazták. (Váczi Sándor életrajzi adatait Bálint László segítségével állítottam össze, aki a megyei titkár idézett feljegyzésének másolatát is ren-delkezésemre bocsátotta. S. J.)

digi ismereteink szerint azonosíthatóan − 88 főt, 25 családot, 5 egyedülállót vittek Ebesre. Ők, az egyidejűleg Dunántúlról érkezettekkel együtt, Ebes táboralapító telepesei. 1952. július 24-én Sándorfalváról 16 főt, 4 családot, november 2-án a me-gye öt településéből 31 főt, 6 családot, 2 egyedülállót depor-táltak a hortobágyi Borsósra. Utóbbiak egy valóságos kémügy (UDB-ügynök) leleplezésével összekapcsolt kiterjedt koncepciós perhez esetlegesen hozzárendelt kitelepítés áldozatai. (Róluk ugyanitt, külön.) Egy-két Csongrád megyei család − szórványos ki- és áttelepítések áldozatai − Tedej, Elep, Lenintanya táborai-ban is feltűnnek. A legutolsó ismert kitelepítési időpont: 1952. december 23. Ezen a napon egy ásotthalmi családot indítottak el Tedejre.

29

A gépezet még akadozik

„Az akció előkészítése megfelelően volt megszervezve úgy Párt vonalon, mint a rendőrség, Államvédelmi Hatóság, Állam-védelmi határőrség szempontjából. A kioktatás a Megyebizott-ság 22-én este fél hét órakor (sic) történt, a rendőrség kötelé-keinél 22-én este 9 órakor, amelyen a Megyebizottság tagjai is részt vettek, akik ebbe a munkába be voltak vonva. A rendőrök a kioktatás után megkapták, hogy hova fognak menni. 12 óra-kor Szegedről a Kerületi Kapitányság épületéből a rendőrök a meghatározott helyekre kimentek ellettek indítva. Utána kiin-dítottuk az ellenőrző csoportokat, amely állt a Megyebizottság 1 tagjából, az Államvédelmi osztály 1 tagjából. Ezek leellenőriz-ték, hogy a rendőrök megfelelő időben a helyszínre kiérkeztek-e, bent vannak e községi jegyzők, illetve Párttitkárok.” (sic)

Zavaró „jelenségek”:

„…a főjegyző, míg az elvtársak fel nem léptek határozottan, nem adott kellő tájékoztatást a rendőrség szerveinek, hogy me-lyik kulák hol lakik.” (Lengyelkápolna)

„…Nagyillés Mihály vezetőjegyző azt a kijelentést tette, hogy miért háborgatják őtet (sic) éjnek idején.” (Pusztamérges)

„…általában az asszonyok részéről volt tapasztalható sírás, időhúzás, hogy ezáltal is felhívják a szomszéd lakók figyelmét magukra.”

„…a mozdonyvezető Makón vizet vett, Földeákon a kazánból a salakot tisztította, Hódmezővásárhelyen ugyancsak vizet vett, hogy ezzel is húzza, halassza az időt.”

„De mutatkozott a vasút szabotáló munkája úgyis, hogy ami-kor a kocsik beérkeztek Szegedre, nem azon iparkodtak, hogy a kocsikat összekapcsolják, hogy ezzel is megkönyítsék hatósági szerveink ellenőrző munkáját, hanem ezeket szétkapcsolták, kü-lönböző vágányokra tologatták, amelyet csak határozott intéz-kedés alapján sikerült megszüntetni” (sic)

„Ugyanakkor megcsinálták az első szerelvény kiindításakor, amit 2 órakor indítottunk, hogy mielőtt a vonat kísérő (sic) elv-társak átvették volna alaposan a kocsikat, minden megkérdezés nélkül a kocsit kiindították, az utolsó kocsira már a rendőr elv-társ csak a lépcsőre tudott felszállni.”

„…volt olyan jelenség is, hogy a kitelepültek között még Párt tagok (sic) is szerepeltek, és ez a példa is azt mutatja, hogy az ellenség mennyire iparkodik Pártszervezeteinkbe (sic) beépülni. Ilyen eset volt Öttömösön, ahol a kitelepülésre kerülő Bús Péter Pártunk tagja volt, ugyancsak Pártunk tagja volt Börcsök János, aki Várostanyáról került kitelepítésre, ennek fia Baján az Erdé-szeti iskolán gyakornok. Vagy pl. Tombácz Ferenc, aki Röszkéről került kitelepítésre, ennek veje Szegeden rendőr.” (sic)*

„Szegeden a vasút állomásnál az egyik rendőr leszállt a vo-natról, a puskáját pedig ott hagyta a kulákok között.”

„Kiszomboron, ahol a kitelepítetteket kísérték ki az állomás-ra, a papok elkezdtek harangozni, hogy ezzel összecsődítsék a község lakosságát. …mihelyt a harangozást megkezdték, küld-tük az ÁVÓ-s elvtársat (sic) a paphoz…” (D19, 22-24)

* A neveket (helyesen) és a személyekre vonatkozó információkat lásd A Csongrád megyei kitelepítettek névsora c. fejezetben.

30

„… nevezett valóban megérett a kitelepítésre…”

Öttömös idősebb lakói a fényképen látható, művelődési házzal egybeépült kis vendéglőt ma is „Bús-féle kocsmaként” emlegetik. Bús Pál 1913-ban nyitott itt − a falu központjában − vendéglőt. A család a századfordulón Magyarkanizsáról érkezett az öttömösi földek urának, Magyar Imrének felparcellázott bir-tokára. A vendéglő a következő évtizedekben, apáról fiúra örök-lődve, a falu társas életének központja lett: könyvtár, olvasókör kapott helyet benne. Egyik szobáját a helyi gazdakör is használta összejövetelek, társas rendezvények helyszínéül. A Bús család hagyományosan a község elitjéhez tartozott. Túlélésre beren-dezkedve, 1945 után is tartani próbálta pozícióit. Ha ennek a kommunistákhoz és szövetségeseikhez csatlakozás volt az ára, akkor az ő köreikben. 1949-ben azonban a rekvirálható vagyon már többet számított, mint a kétes értékű lojalitás. Az egylis-tás választások utáni helyzet- és hangulatjelentésre kiküldött népnevelő május 30-i beszámolójában meglehetősen siralmas képet festett az öttömösi állapotokról, kiemelve a közintézmé-nyek (külön párthelyiség, mozi, kultúrház, napközi otthon, or-vos, gyógyszertár) hiányát. Ugyanakkor egy lehetőség is szemet szúrt neki: „Van egy kulák kocsmáros Bús Pál, 8 hold szőlője 6–7 hold földje, nagy háza, kocsmája, szép nagy gyűléstermekkel, és most vett egy személyautót.” (D20)

1950. június 23-án a Bús családot is − egyelőre a távol levő családfő nélkül − bevagonírozták a Tiszaszentimrére irányított

szerelvénybe. Haza érve, ifjú Bús Pál, azonnal beadvánnyal for-dult a párthoz, és „Elvtársaim!” megszólítással, harmadizigleni kommunista elkötelezettségére hivatkozva, a kitelepítés visz-szavonását kérte:*

„Tegnapi napon, tehát június 22-én Deszken végeztem fi-ammal együtt aratást és ezen idő alatt feleségemet, ifjú Bús Pálnét sz. Magyar Juliannát valamint Margit nevű 16 éves és Klári nevű 8 éves leányomat ismeretlen helyre vitték, és azóta nem találom családomat. Előadom, hogy 1945-ben én alapítot-tam Öttömösön a Magyar Kommunista Pártot (sic) és azóta is állandóan − jelenleg is − tagja vagyok a Magyar Dolgozók Párt-jának, amit tagsági könyvemmel bármikor igazolhatok. Fiam, ifjabb Bús Pál szintén öttömösi lakos, vendéglős, ugyancsak tag-ja 1947 óta a Magyar Dolgozók Pártjának. Édesapám, Bús Pál tatházi lakos Öttömösön 1919-ben a direktórium elnöke volt. Feleségem és két lányom nem párttagok − feleségem ugyan az öttömösi MNDSZ-nek tagja − de én tanítottam őket a haladó elméletre. Előadom teljes őszinteséggel és kommunista becsü-lettel, hogy feleségemmel együtt közösen 5 hold szőlőt, 2 hold rétet és 6 hold szántót birtokolunk.”

A család elvitelének közvetlen oka − jelentette ifj. Bús Pál − a község pártitkára, Lajko István bosszúja, aki „… miután fiam vendéglőjében cigányokkal mulatott, 16 felest fogyasztott, amit nem fizetett ki a mai napig, bár többször kértem tőle én is. Meg-fenyegetett, hogy elviteti családomat.” …Lajko nemcsak lump és hatalmaskodó, a klerikális reakcióhoz is kötődik: „… Én és csalá-dom, már apám nevelő hatása alatt, mindig kommunisták vol-tunk, és én voltam az, aki Lajko Istvánt mindig hívtam a pártba, mert a Szociáldemokrata Párt tagja volt, és csak az egyesülés óta párttag a Magyar Dolgozók Pártjában. Öt évig harangozó volt Öttömösön, és együtt lakott az öttömösi pappal, s az ő be-

31

folyása alatt állt mindig. S jelenleg az öccse, Lajko Lajos a haran-gozó, aki mindig együtt van a pappal.”

A szegedi városi és járási rendőrkapitányság kivizsgálta ifjú Bús Pál kérelmét, és annak eredményéről Hegedűs László rendőr alezredes július 4-én értesítette az MDP szegedi bizott-ságát.**

Ami a család anyagi viszonyait illeti, − olvasható a rendőr-ségi jelentésben − a kérelemben jelzett birtokokon túl van még „…3 drb. ház, 1 négyszemélyes gépkocsi, egy hentesüzlet és egy korcsma. Magában véve ez a körülmény már nyilvánvalóvá teszi nevezett viszonyát a demokráciához (kiemelés: S. J.). A múltban 2 drb. cséplőgépje volt, amelyért a dolgozó munkás-ságot olyképpen szerződtette a gépjéhez, hogy annak öt nap robotot kellett végeznie a földjén, több ízben a munkásoknak a géprészt nem fizette ki teljes egészében, mindig csak egy-két q (-val) kevesebbet mért, mint ami járt volna a dolgozóknak. Baráti köre jelenleg is a klerikális reakció és a kulák barátaiból tevődött össze, ennek ellenére is eléggé befolyása alatt tartotta a kis- és középparasztságot is, mert ha a szükség úgy kívánta, egy pohár borral szívesen lekenyerezett bárkit. 1945-ben belé-pett a Magyar Kommunista Pártba, majd a tagrevízió során a régi kommunista pártkönyvének hátlapjára ragasztott bélyege-ket és ezzel tagrevízióra jelentkezett, ott felülvizsgálták és meg-hagyták rendes tagnak, tagdíjat azonban nem volt hajlandó fi-zetni, és így 1949. december havában kizárták a Pártból, ennek ellenére állandóan párttagságával dicsekedett, azt igyekezett űzérkedésére és feketézésére felhasználni.”

Beadványával egyidejűleg, ifj. Bús Pál valószínűleg a zsidók deportálása idején tanúsított helytállását is bevetette: „Meg kí-vánom jegyezni − írta Hegedűs alezredes −, hogy Bús Pál állító-lag a deportálás idején dr. Bojta Bélát rejtegette,*** aki jelenleg

a NOT elnöke, nevezett tudomásom szerint nevezett (sic) akciót is indított Bús Pál érdekében, község lakosai között aláírásokat gyűjtöttek arra vonatkozólag, hogy Búsék nem voltak népelle-nesek stb.” A Lajkó-Bús konfliktust illetően viszont „… megálla-pítható, hogy nem bosszúról van szó, hanem nevezett valóban megérett a kitelepítésre, de ugyanakkor azonban meg kell álla-pítani azt, hogy Lajko párttitkár maga is beismeri, hogy valóban 18 forint korcsmai tartozása áll fenn ifj. Bús javára, fennáll az is, hogy nevezett valóban a papnál lakott, mint harangozó 5 évig, ugyanakkor rokoni kapcsolatok fűzik a falu másik korcsmárosá-hoz, ugyanis Lajko pártitkár anyja és Sólya korcsmáros felesége testvérek.” Nemcsak Lajkó és ügyei, az öttömösi pártvezetés egésze felülvizsgálatra szorul − zárul a jelentés: „… mert pld. Hu-szár József tanító, mint hadapródőrmester 1944-ben Kaposvár-ról Dániába került, onna (sic) csak 1946-ban került haza…” Hogy velük mi lett, azt nem tudjuk. Búsék ügyében a demokráciához való viszonyuk bizonyult döntőnek (D21).

* A levélből nem derül ki pontosan, hogy az apa vagy a fiú írta azt. Feltehetőleg közösen fogalmazták.

** Szöveghű közlés. A változtatások a könnyebb áttekinthetőség végett, csupán a központozást − főleg a szöveg mondatokra bontását − érintik.

*** Bojta (sz. Burger) Béla dr. (1899–1969) szegedi ügyvéd, a deb-receni Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnökségi államtitkára. Megszervezte a Népbíróságok Országos Tanácsát, amelynek bírája, 1948-tól elnöke lett. A NOT megszűnése (1949) után is haláláig az igaz-ságügy legfelső szintjein, irányításában töltött be tisztségeket.

32

Ha már lúd, legyen kövérAz ÁVH emberei 1952. szeptember 24-én elfogták a jugo-

szláv titkosszolgálat: az UDB Magyarországra átdobott ügynö-két, Bálint Lászlót és társait. „… az üggyel kapcsolatban az ÁVH-vizsgálat során több mint 70 embert tartottak őrizetben.” – írja az ügynök névrokona, Bálint László nyugalmazott kémelhárító, aki könyvében feldolgozta az ÁVH 23 vaskos kötetbe foglalt ügy-iratait (P3).

A valóságos kém ügyéből − Bálint László szakkifejezésével élve − három „valóságos elemekre épített koncepciós per” szü-letett, amelynek folytán 7 személyt halálra ítéltek, huszonnégy pedig hosszabb-rövidebb börtönbüntetést kapott. A perhez szokásosan – ha már lúd, legyen kövér alapon – „konstruált járulékos eljárás” is kapcsolódott (szintén Bálint László szakki-fejezése). Az ÁVH az UDB-ügynök elfogása utáni napokban le-tartóztatott, és vallatásnak vetett alá nyolc férfit és egy nőt is. Nekik csupán annyi közük volt a felgöngyölítendő ügyhöz, hogy az UDB-ügynök üldözése idején ott voltak azokon a helyszíne-ken: Algyőn, Kisteleken és Csongrádon, ahol az ügynök és társai is megfordultak. Többük őrizetbe vételére egy éjszakába nyúló vacsora szolgáltatta az ürügyet. A vacsoratársaság 1952. szep-tember 19-én, a szegedi kertészeti technikum algyői gazdasá-gában (ahol éppen dolgoztak) jött össze. Erről másnap ügynök jelentett, a korban megszokott kiszínezett mozzanatokkal leír-

va az eseményt. Az akcióba belekerült egy Kisteleken élő volt kocsmáros és élettársa családja és egy prominens személy, dr. Piroska János volt csongrádi polgármester és festőművész, to-vábbá egy másik csongrádi család is. Piroska János 1945 óta állt az államvédelem érdeklődésének előterében. Ekkorra már szá-mos akciót lefolytattak ellene. Úgy tűnik, hogy az ÁVH számára az UDB-ügy adott alkalmat arra, hogy a volt polgármestert bí-rósági eljárás és ítélet megkerülésével eltávolítsák a megyéből. Hogy a kitelepítésben érintett többi 4 család és két egyedülálló személy – többségükben egyszerű, szegény emberek – hogy ke-rültek bele az ügybe, az már kideríthetetlen.

A vádat végül az ügyet irányító és konstruáló fiatal áv. fő-hadnagy, Kerezsi László (1926) így foglalta össze: „Nevezettek miután valamennyien osztályidegen elemek voltak, feltehető, hogy szabadon hagyásuk esetén segítséget nyújtottak volna a körözött személyeknek. (…) így jelenlétük a jugoszláv határ közelében nem kívánatos és ezért javaslom családjukkal együtt a Hortobágyra való kitelepítésüket a rendőrségen keresztül. Ne-vezettek bíróság elé nem állíthatók.” (D22 − kiemelés: N.M.)

Az ÁVH foglyainak rabfotói (Forrás: D22). Két őrizetbe vett, majd családjával együtt kitelepített személy, Piroska János és Ördög János rabfotóját és adatait lásd az Arcvonások c. fejezetben. Az összes kitele-pített család részletesebb bemutatását lásd A Csongrád megyei kitele-pítettek névsora című fejezetben.

Domján Szilveszter Gácsi László Kovács József Rózsa János Pusztay Antal Soós István Özv. Balasi Sándorné

33

Kitelepítések Csongrád megyéből

34

…erre figyelt fel a Hágiból 1952. július 2-án késő este hazafelé tartó vidám társaság. Bozsó Éva frissen érettségizett fiatal lány egyetemi felvételét ünnepelte a család. Ebből azonban semmi sem lett. Pár óra múlva az alvó családot: dr. Radnóti László ügyvédet, felesé-gét és nevelt lányát ávéhások riasztották fel álmukból Szentháromság úti lakásukban. Még alig hajnalodott, amikor Éva a hozzájuk irányított teherautó platójáról visszapillantva látta amint „… az egyik ávós a kapualj-ban a mi zseblámpánkkal a kezében valamit ragaszt a bezárt ajtónkra és lepecsételi. A szélesre kitárt kapuban ott állt a házmester, és a szegény ’vak’ öregasszony a kapualj gyér világításában, nagyban magyarázott vala-mit az egyik ÁVH-snak. Mozdulataiból és taglejtéséből következtetve, igen egyetértett a történtekkel, önelé-gült mosolyt eresztett utánunk.” (P10b, 103) A teher-autók – a sebtében összepakolt szegedi családokkal együtt – a szatymazi, a dorozsmai és a balástyai állo-másokra tartottak bevagonírozás végett. Egy vagonba három családot zsúfoltak be, s virradatkor már indultak is úti céljuk: az ebesi kényszermunkatábor felé.

Az akció mint a „nagy szegedi kitelepítés” vált is-mertté a város 1950–1953 közötti történetében. Pon-tosan ma sem tudjuk, hány család került bele.

A kitelepítés célterületén született dokumentu-mok adatait nem tekinthetjük megbízható forrásnak. Az időközben várossá fejlődött Ebes múzeumában1 a kitelepítésnek emléket állított állandó kiállítás a tábo-

1 Széchenyi Ferenc Tájmúzeum. http://www.kulturaliskftebes.hu/muzeum.html. A kiállítás rendezője: Hantó Zsuzsa és Jeszenszky Iván.

ri létszámadatokra vonatkozóan nem sok információt tartalmaz. Az ebesi tábort is felügyelő VIII. sz. (Hajdú-Bihar megyei) főkapitányság 1952. július 9-i jelentésé-ben − öt nappal a szegediek érkezése után − egy iraton a tábor létszámát 1091 főben adta meg, a szám azon-ban többször át van gépelve (D23). Ez több mint 600 fővel haladja meg az előző hónapokban felterjesztett létszámjelentéseket. Az adat az ebesi tábor − tanyás jellegéből következően − nehezen meghúzható határai miatt is, nyilvánvalóan pontatlan. Pontos nyilvántartást a területi főkapitányság még októberben sem tudott produkálni. Ezt felettes szerve, a Belügyminisztérium Igazgatásrendészeti Főosztálya 1952. október 10-i leve-lében jelezte: „… a f. évben Borsósra, Ebesre és Elepre telepített személyek nyilvántartó lapjait még a mai na-pig sem terjesztette fel hozzám.” Egyúttal kérte a nyil-vántartó lapok sürgős felterjesztését. A főkapitányság 1952. október 15-i jelentésében mentegetőzött, hogy a tömeges kitelepítés adminisztrálása olyannyira meg-terhelte a tábori őrsön dolgozó elvtársakat, hogy csak központból kapott segítséggel tudta a nyilvántartásokat elkészíttetni. Jelentéséhez „kb. 1300 drb.” nyilvántartá-si lapot csatolt két táborra: Borsósra és Ebesre vonat-kozóan (D23).2 A július és október között valószínűsít-hetően Borsósra érkezettek számát, valamint az ebben az időben Ebesre Zalából beszállásolt csoport létszá-mát levonva, feltételezhető, hogy Szegedről júliusban 360–400 személy érkezett.

2 A jelentés hátoldalán a címzett feljegyezte: „páncélszek-rényben elhelyeztem”. A páncélszekrényben elhelyezett forrásokat azonban a mai napig nem sikerült megtalálni.

Lepo

nyvá

zott

tehe

raut

ók a

Kla

uzál

tére

n…

35

Szegeden többen úgy emlékeznek, hogy a július 3-i de-portálás 150 családot érintett (P11, 63; 214). Van, aki szerint „majd 400 ember” került Ebesre ezzel a transzporttal (P13, 273). A pontosítást nehezíti, hogy az ebesi tábor kitelepítettjei, vagy azon belül a szegediek körében tábori életük során, illet-ve közvetlenül szabadulásuk után nem készült − legalábbis ed-dig nem került elő − névsorlista. A tábor meghatározó szegedi szegmensének feljegyzésekben, képeken, rajzokon, leírásokban követhető tényanyaga szegényes. Átfogó és adatolásra is törek-vő visszaemlékezés nem maradt fenn − vagy nem tudunk róla. Dokumentáltságát tekintve a leggazdagabb áttekintés Dubay Miklósné 2007-ben közölt, több évtizeddel későbbi visszaemlé-kezésekre építő írása (P10a, 297–353), amelyhez 132 Szegedről elhurcolt családfő nevét feltüntető lista is tartozik (P10a, 471–472). A listán a nevek mellett többnyire a családtagok száma is fel van tüntetve, de az nem derül ki, hogy valamennyi szegedi család a nagy szegedi kitelepítéssel került volna a táborba (tud-juk, hogy már 1951 novemberében is kerültek szegedi és más Csongrád megyei családok Ebesre). A lista összeállításának kö-rülményei nem ismertek.

Valószínű, hogy az ilyen listák – ha már a rendőrségi iratok között nem lelhetők fel – az emlékezők kollektív munkájában születhetnének csupán meg. Az ezredforduló körüli években: a hortobágyi-nagykunsági táborrendszer létezésének nyilvános-ságra kerülése idején a valamikori táborlakók körében nem jött létre az ebesiek vagy éppen a szegediek csoportja, akik a kitele-pítés dokumentálásában tevőlegesen közreműködhettek volna. Az idő előre haladásával az ilyen önszerveződés és együttműkö-dés esélye egyre kisebb. Az Ebesre került szegedi és csongrádi társadalom rekonstruálását persze több tényező is nehezíti. Az egyik – már említett – ilyen ok a tábor tanyás jellege. A szét-

szórt elhelyezkedés következtében a kitelepítettek gyakorlatilag alig ismerték egymást. Másrészt a tábornak így alig nevezhe-tő terepen eltöltött idő is viszonylag rövid (egy-másfél év) volt, ami sokak számára azzal is lerövidült, hogy előbb hazakerül-hettek. Talán egyik táborból sem kerültek ilyen nagy arányban előbb haza gyerekek, idősek, illetve még aktív korúak, mint az ebesiből. (A szegediek több mint egy tizede, szemben a táborla-kók összességének 5–6 százalékával). A kitelepítés történeti em-lékezetben tartására, a múlt bolygatására egyébként sem igazán hajló városvezetés részéről nem mutatkozott készség. Igaz, erre − önszerveződés hiányában − úgy látszik, a kitelepítettek és csa-ládtagjaik sem ösztönözték a mindenkori városvezetést. Így a szegedi társadalom átrendezését elősegítő és a vagyonok (év-tizedeken át folyó) cirkuláltatásában meghatározó jelentőségű ötvenes évek eleji deportálások emlékét nem, ezek sorában a nagy szegedi kitelepítés emlékezetét sem őrzi emléktábla (őrzik emléktáblák) a városban. Különösen feltűnő ez egy olyan város-ban, amely egyébként épületein, közterein lépten-nyomon a történeti emlékezet megjelölt helyeivel szembesíti a járókelőt.

A kitelepítések ismertetése a Szegedről írt professzionális történeti monográfiában nem nyújt használható támpontokat a tények és események történeti rekonstruálásához. Az ötödik kötet Rákosi-diktatúra éveivel foglalkozó fejezetének megálla-pítása szerint: „A legnagyobb kitelepítésre 1952-ben került sor, amikor több mint 100 polgárcsaládot vittek el a városból, laká-saikat elvették és a szegedi lakásínség enyhítésére használták fel. Bútoraikat és holmijukat a Bizományi Vállalat értékesítette (P8a). Ez a másodlagos forrásra pontatlanul hagyatkozó, hoz-závetőleges dátum nincs összhangban a kitelepítésekre vonat-kozó, ugyanebben a fejezetben olvasható állításokkal. További probléma, hogy ezen állítások kifejtése is ellentmondásos, ada-

36

taik, helyszín- és időpont-megjelölései pontatlanok, illetve nyil-vánvalóan tévesek.3

A leghitelesebb adatra végül is Füzes Miklós talált rá az ez-redforduló táján a Csongrád Megyei Levéltár tanácsi iratanya-gában. Füzes két változatban is meglelte − és 2002-ben kiadott könyvében közölte − azt az iratot, amely azoknak a lakásoknak a címét tartalmazza, ahova a tanácsi dolgozóknak a kitelepítés másnapján ki kellett menniük a hátrahagyott ingóságok leltá-rozására. Az „1952-ben Szeged városából kitelepítettek névso-ra” c. iratváltozat 116, a „Leltározók és leltározottak Szegeden” változat 121 családfő nevét és lakcímét tünteti fel. A családta-gok számát és adatait azonban egyik dokumentum sem tartal-mazza (P13, 124–127; 127–130). Ennek alapján állítható, hogy 1952. július 3-án legalább 121 családot deportáltak Ebesre. A családok kiadványunk végén közölt névsorában, ahol tudtuk, a családtagok nevét is feltüntettük. Ezt a számot helyszíni tájéko-zódásaink során szerzett ismereteink, továbbá Fejér Dénes és Micheller Magdolna szervezésében a múlt század végén a po-litikai üldözöttek körében lebonyolított kutatásának adataival (P11) kiegészítve, illetve pontosítva, valamelyest bővíteni tud-tuk.4 Ha ehhez hozzávesszük a fentiekben ismertetett, kevésbé megbízható források összevetése és mérlegelése alapján levon-

3 Lásd az említett fejezet 2., illetve 6. alfejezeteiben a hortobágyi kite-lepítésekkel kapcsolatos dátum-, hely- és létszámadatokat.

4 A kiadvány a volt politikai üldözöttek Csongrád megyei szervezetei: a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ), a Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB), a Nemzetőrök Szövetsége és a Recski Szövetség helyi szervezetei kezdeményezésére, a Magyar Tudo-mányos Akadémia Szegedi Bizottságának (SZAB) Politikai-pszicho-lógiai munkacsoportja irányításában 1992-1996 között készült felmérést tartalmazza. Az interjúk és a 260 visszaküldött és közölt adatlap a szegedi kitelepítésekhez is forrásként használható.

ható következtetéseinket, akkor valószínűsíthető, hogy a nagy szegedi kitelepítés 130–150 családot érintett.

A július 3.-i kitelepítés 118 biztosra vehető helyszíne közül 99-et felkerestünk, és a többé-kevésbé eredeti állapotukban megmaradt, vagy időközben elbontott, újjáépített épületek he-lyét − fényképezéssel egyidejűleg − térképen bejelöltük. Ebből kitűnik, hogy a deportálás elsősorban Szeged Nagykörúton be-lüli városrészeire irányult. Ezen belül a mai Bécsi − Moszkvai − Londoni körút és az akkor Sztálin (ma: Tisza Lajos) körút, illetve az akkor Április 4. (ma ismét Boldogasszony) útja és a Kossuth Lajos sugárút közötti emeletes házak polgári lakásainak kiüríté-sére összpontosult. Feltűnő, és valószínűleg a kitelepítés előze-tes koncepciójával és gyors lebonyolíthatóságával függ össze a saroképületek következetes „befogása” az egyes lakótömbök-ben.

A nagy szegedi kitelepítést kisebb akciók előzték meg. Az első 1951. kora őszén csaknem kizárólag a város visszavonult-ságban élő, vagy oda visszahúzódott nyugdíjas („horthysta”) katonatisztek eltávolítására irányult. Szeptember 16-án 9 csa-ládot és 4 egyedülálló személyt, összesen 27 főt telepítettek a hortobágyi Árkus tanyán előző évben kialakított kényszer-munkatáborba. Nevüket, egyéb adataikat és néhányuk alakját Somogyból elhurcolt sorstársuk örökítette meg a táborról írt könyvében (P44). Az 1951 végén létesített ebesi tábor első lakói közé is kerültek szegediek és csongrádi községekből elhurcolt családok. Novemberben − mai tudásunk szerint – 25 családot, 88 személyt deportáltak a táborba, néhány családot Szegedről, nagy részüket a határszéli és más csongrádi községből.

Mindent összevetve, a Szegedről hortobágyi kényszermun-katáborokba deportáltak személy szerint azonosított száma je-len tudásunk szerint 361 fő. Ez a szám a Csongrád megyei kite-

37

lepítettek (eddigi ismereteink szerint 779 fő) csaknem felét teszi ki. Paradox módon pontosabb és átfogóbb ismeretekkel bírunk azokról, akik elhurcolták, megfigyeltették őket, akik kitelepíté-sükről a végső döntést meghozták, akik esetleg hazatértük után is félelemben tartották, ellenőrzésük alá vonták őket, és róluk adatokat tároltak.5

5 Bálint László kézikönyvszerű munkájában (P4) – a szervezetről írt átfogó tanulmánya mellett – 375 szegedi és Csongrád megyei államvédelmi és állambiztonsági tiszt életrajzát közli, állambizton-sági dokumentumok alapján.

Szegedről és Csongrád megyéből − jelen fejezet adatait az előző fejezetben közölt adatokkal kiegészítve − eddigi ismere-teink szerint 1950–1953 között 779 személyt, 250 családot te-lepítettek át Hortobágy és Nagykunság zárt kényszermunkatá-boraiba. A köztudatban „hortobágyi kitelepítésként” ismert (az érintettek számát tekintve bizonyára kiegészítésre szoruló) ese-ménysor történeti jelentőségének „bemérése” a szegedi és a környékbeli társadalom 1950–1953 közötti forradalmi átrende-zésének összefüggésében lehetséges. A társadalmi státusok és tulajdonviszonyok átforgatásának − revolúciójának − összefüg-géseiben, amikor a monopolhelyzetű hatalom a háborús állapot közvetlen készültségi szakaszával szembesülve, a veszélyesnek ítélt és a proletarizálást akadályozó csoportok alávetését és el-szigetelését, más csoportok felemelését és pozícióba juttatását felgyorsította. A „hortobágyiak” kitelepítés-történetei a javak és jogosultságok megforgatásainak átfogóbb, másokat is le- és fel-felé mobilizáló történetébe illeszkednek. A fennmaradt és még elérhető források feltárásával közelítő pontossággal rekonstru-álható lenne, hogy mi volt, és mekkora volt az ő részük a javak − kitelepítésüknél korábbi eredetű és máig tartó − cirkuláltatá-sában, mit értek el, mire jutottak visszailleszkedési és újra bir-tokba kerülési törekvéseik során. Kiadványunk zárófejezetében, a kitelepítéssel érintett családokról összeállított névsorlistában jelezzük ezt a lehetőséget.

„… azt a vasutast, aki a szerelvényt összeállította (Körmendi nevű) az éjszaka folyamán a szolgálati helyéről tették a transz-portba. Családját a lakásáról vitték el.” – emlékezett vissza 44 évvel később Merley Tibor (P24). Körmendi Ferenc vasúti tiszt családját a Földvári u. 1. sz. alól hurcolták el (P13, 127).