PAUL JOHNSON

ISTEN KERESÉSE

1

Elsõ fejezet • Miért írom ezt a könyvet?Második fejezet • Az Isten, aki halhatatlan

Harmadik fejezet • Van alternatíva?Negyedik fejezet • Mi hát Isten?

Ötödik fejezet • Férfi, nõ, mindkettõ vagy egyik se?Hatodik fejezet • Miért létezik a Gonosz

– és miért kell különbséget tennünk közte, és a jó között?Hetedik fejezet • A szépséges Isten

Nyolcadik fejezet • Istené, vagy miénk a világ?Kilencedik fejezet • Az ember nyugtalanító kivételessége

Tizedik fejezet • Az egyház, a dogma, a felsõbbség, a rend és a liturgiaTizenegyedik fejezet • Az elszakadt fivérek – keresztények és zsidók

Tizenkettedik fejezet • A halálTizenharmadik fejezet • Dies Irae – a Harag Napja

Tizennegyedik fejezet • Létezik-e, s ha igen, milyen a Pokol?Tizenötödik fejezet • Az idõtlen várakozás

Tizenhatodik fejezet • Beszélgetés Istennel, akit nem ismerünk,s létezését nem tudjuk bizonyítani

Függelék • Imádságok különbözõ alkalmakra

PAUL JOHNSON

ISTEN KERESÉSE– részletek –

A könyv tartalomjegyzékében vasag betûvel szedett fejezetekbõl közlünk részleteket;a Kiadó hozzájárulásáért ezúton mondunk köszönetet

A könyv 2003. februárjában fog megjelenni az Európa Kiadó gondozásában.Fordította: Makovecz Benjamin

Az illusztrációk Wagner Péter pikt keresztköveket ábrázoló felvételei

A szerzõ magyar nyelven megjelent mûvei: Értelmiségiek (Európa); A kereszténység története (Európa); A zsidóságtörténete (Európa); A modern kor (XX. Század Intézet)

2

Második fejezetAz Isten, aki halhatatlan

A történelmi eseményeknél nemegyszer sokkal fontosabblehet az, ami nem következett be. Van, amikor nem az számít,ami volt, hanem az, ami minden valószínuûséggel dacolva,csökönyösen el- és elmaradt. Jó példa a huszadik század.Rengeteg minden történt ebben az évszázadban, amitõlelámultunk, s rengeteg minden, amitõl a hátunkon futkos ahideg azóta is. Ám egy bizonyos szempontból – az emberispiritualitás szempontjából – az a legkülönösebb, hogyIstennek valahogy semmiképpen sem sikerült meghalnia.Sokan, és igen magabiztosan jövendölték, hogy a tömegek,s kivált a mûvelt rétegek vallásos hite felhígul és elenyészik.Nem így történt. Isten valamiképpen életben maradt, sotmeg is erõsödött. Az emberek elméjében és szívében aszemélyes, eleven Isten fogalma világszerte jelenvalóbb ésvalóságosabb a huszadik század végén, mint valaha.

Ez a különös „nem-esemény” megérdemli, hogy köze-lebbrol is szemügyre vegyük. Elõször is: az emberiség szí-vében mindig igen határozottan volt jelen az Istenben valóhit. Egészen a legutóbbi idõkig nemigen lehetett olyan társa-dalmat találni, ahol az emberek többségükben (de a leggya-koribb, hogy kivétel nélkül) ne hittek volna – ha egészen

primitív szinten is – valamiféle istenben vagy istenekben. Atársadalmi szintû ateizmus a közelmúlt fejleménye. Ateistákrólpersze már a tizenhatodik században is járta a szóbeszéd. SirWalter Raleigh-t és tudós baráti körének tagjait – például dr.John Dee-t – az 1580-as években vádolták istentagadással, avizsgálat során azonban kiderült, hogy mindössze a Szenthá-romság tanával kapcsolatban voltak fenntartásaik. Raleighegészen bizonyosan hitt az isteni gondviselésben; Historyof the World címû munkáját áthatja egy, az emberiség törté-nelmét irányító, jótékony erõ gondolata. Sok tekintetbenehhez hasonló az ugyancsak ateizmussal gyanúsított SirFrancis Bacon világszemlélete.

Az elsõ, európai ismertségû figura, aki nem csak életetevékeny éveiben hirdette magát ateistának, hanem ateista-ként is halt meg, David Hume volt, a nagy skót történész ésgondolkodó. 1776-ban bekövetkezett halála komoly érdek-lõdést váltott ki az Atlanti-óceán mindkét oldalán. BenjaminFranklin – érthetõ módon, és helyesen – baljóslatú esemény-nek ítélte ezt az Isten nélkül való távozást. Hazudik, Sir –mondta Boswellnek Dr. Samuel Johnson, aki kétségekettáplált Hume ateizmusa felõl, és nemigen hitte el Boswell-nek, aki jelen volt a halálos ágynál, hogy Hume nem érzettsemmiféle szorongást a teljes megsemmisülés, a nemlétbevaló távozás elõtt.

„Nem így volt, Uram. Hízelgett neki, hogy ilyenkönnyednek és hányavetinek gondolják. Sokkalvalószínûbb, hogy tettette a közönyt, mint az az aligelképzelhetõ dolog, hogy egy ember nem érez fé-lelmet egy ismeretlen állapotba (hisz csalóka illúziójaellenére nem lehetett biztos benne, hogy nem odajut) való távozás elõtt, amikor mindent, amit tud ésismer, maga mögött kell hagynia. Arra is gondoljon,Uram, hogy a megsemmisülésrõl vallott nézeteialapján semmi néven nevezendõ oka nem volt arra,hogy ott, abban a pillanatban igazat mondjon.”

Az elsõ valódi ateista halála számunkra szinte elképzel-hetetlenül jelentõs esemény volt. Az elkövetkezõ negyed-században azonban felpörögtek az események. Öt évvelHume halála után Immanuel Kant megjelentette A tisztaész kritikáját, amelyben – úgy tûnt – halálos csapást mért ahagyományos metafizikára. A metafizika a vagy egy évez-red óta tanított formájában eszköz volt arra, hogy a keresz-tény értelmiség, s kivált a papság bebizonyítsa: az Istenbenvaló hit egyszerre erkölcsi meggyõzõdés, és a józan ész íté-lete. A hitre még Kant mûvénél is keményebb csapást mértFriedrich Hegel munkássága, különösen a mûvelt rétegekköreiben. Maga Hegel nem volt kifejezetten istentagadó,noha dühös, ifjúi éveiben meglehetõsen közel állt ehhez.Felnõttkorában, már a berlini egyetem professzoraként, vilá-gosan látta a csíráját annak a hitbeli újjáéledésnek, amely1815 után Európán végigsöpört, s ekkor helyénvalónak találtaortodox vallásosságát megeroõsíteni és kinyilvánítani. Élet-mûve ugyanakkor egészen más irányba mutat. Úgy állítjaelénk az emberiség történelmét, mint az alacsonyabb for-máktól a magasabbrendûek; a tudatlanságtól az ész, az eszmé-letlenségtõl a szellem felé való, szükségszerû és elkerülhetet-len haladást.

A vallásnak ebben a folyamatban helye, fontos helyevolt, mivel emelkedettebb formáiban – az egyistenhitben

3

és késõbb a kereszténységben – az ismeretek egyedülállóanjelentõs rétegét hozta létre és terjesztette el. Semmi esetresem volt azonban több, mint egy szakadatlan és nagyívûfolyamat része, amely – ha szerepét betöltötte – átadja helyétaz emberi tudatosság magasabb formáinak.

A hegeli filozófia felvetései meghatározó módon változ-tatták meg a nyugati gondolkodást. A fizikától kezdve azéppen kialakuló társadalomtudományokig – a filológiáig, aközgazdaságtudományig, a történettudományig, sõt a biblia-kutatásig – átjárták a szellemi élet minden rétegét. Bizonyosértelemben a tizenkilencedik század minden radikális gon-dolkodója hegeliánus volt. A marxizmus például a haladáshegeli fogalma nélkül teljességgel elképzelhetetlen. Marxgazdasági fogalmakkal modellezte az emberiség fejlõdését,mint haladást a primitív társadalmaktól a feudális és tõkésformákon át a kommunizmus felé. A kereszténységet a kapi-talizmus szellemi mozgásformájának tartotta, ahogy meg-gyõzõdése szerint a pogány vallások sem voltak egyebek,mint a törzsi társadalmak alacsony szervezettségû termelésimódjának kivetülései. Úgy vélte: a kapitalizmus (közeles)meghaladásával a kereszténységnek – és vele õsforrásának,a judaizmusnak – is vége lesz. A személyes isten puszta fogal-ma is el fog tûnni az emberek gondolkodásából, s nem lesztöbb történelmi furcsaságnál, mint az egyiptomiak furcsa ésijesztõ krokodil- és kutyafejõ istenségei.

A gondolat, hogy az istenben való hit csupán az emberszellemi fejlõdésének egyik fázisa, a tudományos felfedezésekhatására tovább erõsödött. Az elsõ mozzanat a Föld geológiaiképének az 1820-as és 30-as években bekövetkezett, alapvetõátrajzolása volt. Úgy tûnt, véglegesen és teljességgel összeomlikaz Ószövetségben foglalt história és kronológia. A GenezisKönyvének trónfosztása a viktoriánus idõkben sokkal erõtelje-sebben táplálta a hitvesztést, mint az 1840-50-es években bekö-vetkezett darwini forradalom. Maga Darwin egyébként mélyenés nyíltan vallásos ember volt, és ismételten hangsúlyozta, hogymunkája sem Isten léte mellett, sem azellen nem szolgáltatérveket. Az ateizmus ekkorra már bátor, lármás és szervezettharcosai persze a vallás ellen intézett támadás egyik fegyvere -ként használták fel mûveit. Darwin legegyértelmûbben állástfoglaló követõje, T. H. Huxley a British Association for theAdvancement of Science 1860-es, oxfordi ülésén gyakorlatilagnyíltan hadat üzent a kereszténységnek, és az volt az általánosvélekedés, hogy az Oxford püspökével, Samuel Wilberforce-szal folytatott, izgalmas vitát õ nyerte meg. Az eset után értelmi-ségi körökben szinte közhellyé vált, hogy a vallásos hit az emberiszellem történetének lassan letûnõ, múlttá váló vonulata, s ez agondolat hatotta át mind a mellette, mind pedig az ellene tettkijelentéseket. Ernst Renan Jézus élete címû könyve (1863)érzelgõs tisztelettel fordul Krisztus eszméi felé, de õt magáttisztán emberi és történelmi figuraként állítja be. FriedrichNietzsche ezzel szemben kijelenti, hogy Isten halála nem pusztatény, hanem az emberiség felszabadulása; a jelek szerint annyiragyûlölte Istent, hogy – immár gonosz szörnyetegként – szinterögtön fel is támasztotta õt. Leghûebben talán Matthew Arnoldkölteménye, a Dover Beach (1867) tükrözi az általános hangu-latot; az érzékeny és igaz embereknek a hit elvesztése fölöttérzett, szinte elviselhetetlen bánatát.

Teljes volt rég, világot fogva át,Ráncba szedett tarka öv-göngyöleg,De most nem hall fülem

Felõle, csak nyújtott, messzi jajátTûnõben, míg zihálÉjten a szél, kietlen végeken,Terelik tova a csupasz kövek

(N. Kiss Zsuzsa fordítása)

A vers lassacskán Arnold legismertebb és leggyakrabban idé-zett mûve lett, mert számtalan értelmes és érzékeny embertapasztalta pontosan ugyanezeket, a hit halálával, a bizonyos-ság elvesztésével kapcsolatos érzéseket és félelmeket. Ámvannak gondok is a költemény körül. A kép, ha mégoly em-lékezetes is, nem illik a hit elvesztésének rémítõ élményéhez,ha e veszteség valóban végleges. A tengerjárás lüktetésébenaz apályt a dagály követi. A tenger visszahúzódik, s utánafelárad megint. Ha továbbvisszük Arnold hasonlatát, bízvástvárhatjuk, hogy újra erõre kap az istenhit is. Ha pedig Arnold ahit tengerének az emberiség Dove Beach-ébõl egyszer ésmindenkorra való eltûnését akarta ábrázolni, hát jóslatára rácá-foltak a huszadik század eseményei. A visszahúzódott tengernem örökre hagyta szárazon és kopáron a partokat. Amit Arnold(akire jócskán hatottak a hegeli gondolatok) megfordíthatatlan,egyirányú folyamatnak, hegeli típusú fejlõdésnek látott és úgyértelmezett, hogy a hit idõvel maradéktalanul eltûnik, meg-semmisül, s valami magasabbrendû gondolati konstrukciónakadja át helyét – megtorpant, s megállt. Valószínû, hogy masem él több valódi ateista a Földön, mint Arnold korában, bárnem vitás, hogy az agnosztikusok száma jelentõsen növeke-dett. Csakhogy jóval többen vannak az istenhivõk is. Lehetetlenmegmondani, hogy a hivõk számaránya magasabb-e ma, minta tizenkilencedik század második felében volt – fõleg azért,mert nagyon nehéz pontosan meghatározni, hogy a nyugativilág embere számára – az ázsiaiakról és afrikaiakról nem isbeszélve – mit is jelent pontosan a hit. Világos azonban: azesemény, amelyrol Arnold azt hitte, hogy idõvel okvetlenülbekövetkezik, s amelyet metaforikusan ábrázolni akart, el-maradt. Máig is olyan világban élünk, amelyben az emberiségzöme – így vagy úgy – hisz valamiben. A keresztények számapedig egészen bizonyosan meghaladja az egymilliárdot, vagyisjóval többen vannak, mint az 1860-as években, amikor Ar-nold költeménye megszületett.

Arnold tehát tévedett. Nem kellett volna ennyire ború-látónak lennie. Nyilvánvaló továbbá, hogy Hegelnek se voltigaza, hisz saját szemünkkel láttuk a legnagyobb hatású kö-vetoje, Marx eszméin alapuló rendszer katasztrofális kudarcát.A kommunista világbirodalom – vagyis a megvalósult marxiz-mus – teljes és csúfos összeomlása látványos, hihetetlenül költsé -ges és rendkívül meggyõzõ bizonyítéka volt annak, hogy Hegeltanításának központi tétele, amelyet Marx politikai és gazdaságigyakorlatra fordított – nevezetesen: hogy az ember folyama-tosan fejlõdve halad a mind magasabbrendû formák felé – alap-vetõ tévedés. Az emberiség bizonyos mértékig nemesedhetés elsajátíthat fejlettebb viselkedésformákat, ez azonban nemváltoztatja meg fizikai, szellemi és mentális lényének elemialapjait, s az utópiák víziói veszedelmes lázálmok csupán. Azegyik legfontosabb dolog pedig, amiben az emberi lények sohanem fognak alapvetõen megváltozni, hogy sóváran igényelnek,áhítanak és keresnek rajtuk kívül és fölöttük álló, magasabbrendûlényt, vagy lényeket.

Mélységesen megérintett egy történet, amelyrõl 1979-ben olvastam, s azóta is gyakran eszembe jut. Abban az év-ben, valamikor nyár elején a felsõ-egyiptomi Luxor közelé-

4

ben a helyi rendûrség megtalálta egy, vagy két esztendõvelkorábban nyomtalanul eltûnt, harmincöt éves kanadai nûmaradványait. Kiderült, hogy egymagában kószált egy közelnégyezer éves temetkezési helyen, és egy rég felhagyottásatás egyik hatméteres kutatóárkába zuhant. A porhanyósföld- és homokfalon képtelen volt felkapaszkodni, s nyo-morúságosan, magányosan kellett éhen-szomjan pusztulnia.Találtak nála egy levelezõlapot, amelyre feljegyezte, mi tör-tént vele. Tudta, hogy nem menekülhet, és szinte reményte-len, hogy véletlenül ráakadjanak. Felkészülök a halálomra –írta. Nem részletezte, hogy a nagy világi filozófiák közül m-elyikhez fordult – ha fordult valamelyikhez egyáltalán – éle-te utolsó napjaiban és óráiban, vagy, mint a legtöbb embermindig és mindenütt a világon, valamelyik istenhez fohászko-dott. Csak azzal volt tisztában, hogy meg fog halni, s hogyerre fel kell készülnie. A halállal való találkozásra felkészülni,mérlegelni és valamiképpen szembeszegülni vele – az egészemberiség lényegi és alapvetõ ösztöne. Biztos vagyok ben-ne, hogy ez az asszony érezte: ha nem is feltétlenül a Terem-tõjével, de valakivel vagy valamivel rövidesen találkozni fog,s erre a találkozásra kellett felkészülnie. Fontos mozzanat: aszívbemarkoló kis tragédia színhelyétõl alig néhány száz mé-ternyire történt, hogy kétezer évvel ezelott az õsi Egyiptomteológus bölcsei elsõként tisztázták a személyes halál és meg-ítéltetés fogalmait; azt a képzetet, amely – ha zavarosan,körvonalazatlanul is – felfénylett a szerencsétlen kanadai nõgondolataiban, jelen van mindannyiunk lelkében, és nagyonvalószínû, hogy amíg csak ember az ember, velünk marad.

Vajon mitol erõsödött fel az Istenben – vagy valamiemberfeletti minõségben – való hit a huszadik század folya-mán? A dolognak a jelek szerint számos oka volt. Vegyüksorra õket. Elõször is: úgy tûnik, mintha a tudományból,amely annak idején felzaklatta a viktoriánus kor emberéneklelki nyugalmát és biztonságérzetét, elveszett volna a hitsáncait ostromló erõ. A huszadik században a természettudo-mányok gyorsabban haladnak és káprázatosabb eredmé-nyeket érnek el, mint valaha, de – és ezt elsõként Darwinfogalmazta meg – a tudomány állításainak nem feltétlenülkell egyezniük azzal, amit szívünk és elménk mélyén érzünkIsten felõl. A fizikai és metafizikai világ a valóság más-mássíkján helyezkedik el. A huszadik század nagy tudományosfelfedezései és mûszaki teljesítményei nem Istenrõl, hanemaz emberrõl, s az emberi tudomány pillanatnyi állásáról tanús-kodnak. A tizennyolcadik századi teológusok semmi nehéz-séget nem láttak abban, hogy az Isten teremtette Mindenségfogalmával összeegyeztessék az újsütetû newtoni fizikát.Amikor azonban Albert Einstein 1915-ben nyilvánosságrahozta általános relativitás-elméletét, amely Newton egyenesvonalait meggörbítette és kontinuumként szemlélte a tér ésidõ korábban elkülönült fogalmait, s amikor 1919-ben igazo-lást is nyert az elmélet, a vallásos világ mintha észre se vettevolna; meg se próbált válaszolni az emberiség gyökeres koz-mológiai szemléletváltozásának kihívásaira. Mintha a hitrégesrég megtanulta volna felfogni és elnyelni a tudománybirodalma felõl érkezõ csapásokat. Amikor az embernek sike-rült maghasadást elõidéznie és nukleáris energiát felszabadí-tania; amikor megtanulta elhagyni a Föld felszínét, leszállt aHoldon és rakétákat indított a távoli csillagok felé; amikorfelfedezte a DNS kettõs spirálját, nekifogott, hogy megfejt-se a teremtés genetikai kódját és a gének manipulálásával újlényeket kezdett létrehozni – nos, amikor mindezek a drámai

események bekövetkeztek, az emberiség hite vagy kétke-dése egy Elsõ Mozgató, Õsok vagy isteni Teremtõ létezésé-ben változatlan maradt. A tudomány és a vallásos élet ahuszadik század folyamán mindvégig egymás mellett ha-ladt. A két sík gyakran fedésbe is került. Jellemzõ és érdekes,hogy a tudományos világ szereplõinek és alkotóinak többsé-ge – közel nyolcvan százaléka – nyíltan hangoztatja vallásosmeggyõzõdését.

Figyelemreméltó, hogy a huszadik században meg-szûnt a vallás és a tudomány közti ellenségeskedés, és valamitartózkodó barátságféle is kibontakozóban van. Visszatekint-ve már gyerekesnek tûnnek a legendás, dühödt viták a tizen-kilencedik század egyes tudósai és papsága között. Ma márigen nehéz megmondani, ki volt az 1850-es években abszur-dabb figura, Huxley professzor vagy Wilberforce püspök.Az 1820-as, 30-as, 40-es és 50-es évek nagy geológiai ésevolúciós felismerései fenekestõl felforgatták a hagyomá-nyos, ószövetségi kronológiát. Na és? Ez az idõrend amúgysem volt több vázlatnál, amelyet kegyes, jámbor emberekállítottak össze a pátriárkák bibliai felsorolásának szolgai vé-gigböngészése alapján, mert úgy hitték, hogy a Szentírás abetû szerinti valóság foglalata. Ma már mindenki elõtt nyil-vánvaló, hogy az efféle kronológiák a földtörténeti és törté-nelmi kutatások számára használhatatlanok, ami természete-sen nem jelenti azt, hogy a pátriárkák felsorolása – vagy azegyiptomi királylisták – puszta mitológia.

A modern régészettudomány és filológia ráadásul mégigazolja is a bibliai szövegeket. Az Ószövetség szisztematikuskritikája Spinoza óta, az egész tizenkilencedik században, sjószerivel egészen a második világháború végéig szinte teljes-séggel lerombolta történelmiségét, és a mítoszok, törzsi le-gendák közé helyezte az egész szövegtestet, mindenekelõttMózes Könyveit. Az elmúlt fél évszázadban azonban gyöke-resen megváltozott ez a felfogás. A tudományos kutatás iga-zolta például a Vízözön történetét. A régészeti felfedezésekmára élesen rajzolt történelmi háttérbe helyezték a Genezis-ben leírt patriarchális társadalmakat. Az olyan nevek, mintÁbrahám, Izsák vagy Jákob, korántsem törzsek, népcsopor-tok utólagos meghatározásai; igen gyakoriak voltak a Krisztuselotti elsõ évezred elsõ felében a Közel-Keleten. A Mari osipalotájában végzett francia, s még inkább a Yorgan Tepe-i(az egykori Nuzu, mintegy száz kilométerre fekszik az irakiKirkuktól) amerikai ásatások számtalan ékírásos emléket(több, mint húszezer, a Krisztus elõtti tizenötödik századból

5

származó) táblát hoztak napvilágra, s ezekbõl fény derül apátriárkák korának valóságára, részleteire. Sok szövegemlékmagán-irattárakból való, s pontosan olyan, számunkra különösés rejtélyes jogi-üzleti mozzanatokat rögzít, amelyekkel apátriárkák történeteiben találkozhatunk. A felvetés, hogyÁbrahám fogadja örököséül Eliézert, Ábrahám Sárával valótárgyalásai, az elsoszülöttségi jog átvándorlása ÉzsaurólJákobra, a haldokló áldásának és végrendelkezésének meg-fellebbezhetetlensége; hogy Rákhel ellopja atyja házi bálvá-nyait vagy Jákob gyötrelmes jogi tusakodása Lábánnal –mindezek teljes összhangban vannak az általános törvényigyakorlattal, amint arról a tömérdek Mari és Nuzu agyagtáblatanúskodik.

A tudomány tehát, amely korábban lerombolni látszotta Biblia történelmi hitelességét, most éppen ellenkezõleg:megerõsíti azt. Számtalan példát sorolhatnék fel; az Ószö-vetségben említett városok legtöbbjét például sikerült való-ban megtalálni, s feltárni a maradványaikat. Mindez perszenem Isten létét bizonyítja, csupán azt, hogy az ókori héber-ség hitte Õt. Egy másik tudománynak, az asztrofizikánakazonban van egy mélyen rejlõ vonulata, amely a teremtõIstenhez hoz bennünket közelebb. A Világmindenség olyhatalmas, hogy legtávolabbi sarkaiból csak évmilliárdok alattér el hozzánk a fény. Ez voltaképpen az elképzelhetetlenülrégi idõk történéseinek tanulmányozását teszi lehetõvé, s amúltba pillantáshoz nem is kell más, mint a megfelelõ fizikaimûszerek. Amit pedig eddig megtudtunk, az alátámasztja aTeremtés egyik szakaszáról szóló bibliai beszámolót. Néhányévvel ezelott, csak úgy fél füllel hallgattam egy rádióbeszél-getést a Big Bang-rõl, amely mozgásba hozta a ma ismertUniverzumot, s egyszer csak feleszméltem: de hiszen ez aGenezisnek a modern tudomány szavaival megfogalmazottelsõ fejezete!… Az asztrofizikusok ma szinte kivétel nélkülelfogadják a Nagy Õsrobbanás elméletét, amelynek végsõbizonyítása még várat magára, de minden megfigyelési ered-mény arra mutat, hogy helyes. Nincs már messze az a nap,amikor a tér mélységeinek vizsgálata útján képesek leszünktanulmányozni a Teremtés elsõ pillanatát. A dologhoz márma is inkább csak pénz kell, mint még fejlettebb technológia.Megvannak az eszközeink ahhoz, hogy a Holdon gigantikustávcsöveket építhessünk, amelyek számos oknál fogva sok-kal hatékonyabban mûködhetnek, mint a földiek. E teleszkó-pokat a Föld felé irányítva világosan láthatnánk, amint –mondjuk – két ember pénzdarabokat dobál az utcán NewYorkban vagy Londonban, s azt is, hogy az érméken fej vagyírás került fölül. Az Univerzum távoli peremvidéke felé fordít-va a távcsövet, már az idõ kezdeteire lehetne pillantani.

Akkor már tudnánk, hogyan jött létre a Világegyetem,amibõl persze még nem derül ki automatikusan, hogy kialkotta meg. De emlékezzünk csak Dorothy L. Sayers kitaláltnyomozójának, Lord Peter Whimsey-nek egy emlékezetesmondatára: Ha tudod, hogy csinálták, azt is tudod, ki volt.Nos, ami egy gyilkosság körüli nyomozásnál igaz, még nemfeltétlenül igaz a kozmogóniában is, de egy kis gondolkodástmindenképpen megér a dolog. Ha már látjuk a Teremtéspillanatát, vajon mennyi idõ kell, amíg sikerül magát a Terem-tõt is megpillantani?

Ezek persze meglehetõsen vad spekulációk, és nem isakarok túl sokáig idõzni a kérdésnél, hogy taníthat-e ben-nünket teológiára a természettudomány. Wilberforce püs-pök mindenesetre bizonyára elképedne, ha látná, hogy a

tudomány szép lassan a teológia erõs jobbjává válik az elmé-letek csatamezején. És végül is, miért ne? A középkor szel-lemi nagyjai, mint például Aquinói Szent Tamás sem láttakköztük konfliktust – éppen ellenkezõleg: a tudományok ki-rálynõjének tartották és nevezték a teológiát. Hasonlókép-pen gondolta Arisztotelész is: az Istenrõl való ismeret a tudáslegmagasabb rendû formája, és minden tudománynak, hét-köznapinak és emelkedettnek egyaránt efelé a cél felé kelltörekednie. Annak egyik oka tehát, hogy Isten megmaradtaz emberek szívében és gondolataiban, a tizenkilencedikszázadi tudomány semlegessége, jószándékú objektivitásavolt.

Egy további ok a huszadik század iszonyatos történé-seinek sorozata. Az elkövetett gonosztettek felülmúljákelõdeink legképtelenebb rémálmait is. A világ egész korábbitörténetében semmi sem volt, ami az elsõ és a második világ-háború pusztításaihoz, az európai és japán városok irgal-matlan bombázásához (a rombolás már az atomfegyver be-vetése elõtt is felmérhetetlen volt) vagy a náci és a szovjethaláltáborok borzalmaihoz lenne hasonlítható. Hivatalos,intézményes erõszak által több, mint százötvenmillióan pusz-tultak el. Senkit sem lepne meg a kérdés: hogyan engedhettemeg Isten, hogy mindez megtörténjen? Vagy: Létezhet-eIsten egyáltalán, ha a gonoszság és aljasság ily mértékbeneluralkodik? Ám ezeket a kérdéseket csak egy egészen el-enyészõ kisebbség fogalmazta meg. A borzalmak láttán alegtöbben éppen Istenhez fordultak oltalomért és vigaszért.

A vallás egynémely bírálói gúnnyal mutatnak rá, hogya két világháború során a katolikus és protestáns tábori lel-készek mindkét oldalon miséket mondtak a csapatoknak,bátorították és harcra tüzelték a katonákat, s velük könyörög-tek gyõzelemért. Az egyik oldalon az amerikai és a brit, amásikon a német templomokban ezrek és milliók imádkoz-tak egymással szöges ellentétben álló eszmék gyõzelméért.Ugyan miként tudott volna Isten ebben igazságot tenni azerkölcsi zûrzavarban? – teszik fel a kérdést a kritikusok. Alegtöbb embert azonban egyszerûen nem érdekli az effajtaérvelés. Érdemes megjegyezni, hogy az amerikai polgárhá-ború idején a protestáns egyházak (a katolikus vezetés min-dent elkövetett, hogy egyházuk távol maradjon a konfliktus-tól) élen jártak mindkét oldal támogatásában; mindvégig õkbiztatták a leghangosabban az egymás ellen küzdõ feleket,és igen valószínû, hogy enélkül hamarabb véget ért volna, snem is lett volna oly igen ádáz a küzdelem. Akárhogy is;tagadhatatlan történelmi tény, hogy a konfliktusban a leg-több érintett egyház megerõsödött. A déli egyház elhatároltamagát északi testvéreitõl, arcéle megváltozott és fejlõdésemilitáns irányt vett – ez még napjainkban is érzékelhetõ. Azúgynevezett Bible Belt, az amerikai protestáns fundamenta-lizmus központjának megszületése sok tekintetben éppena polgárháború következménye volt. Az Egyesült Államoklegvallásosabb intézményei – egyetemek, fõiskolák, jóté-konysági egyesületek, missziós és evangelizációs szerveze-tek – szintén e rettenetes összecsapásnak köszönhetik létre-jöttüket.

Hasonlóképpen történt a huszadik században is. Azekkor megélt borzalmak sem önmaguk ellen, hanem Istenfelé fordították az embereket. A háborút a legtöbben az is-tentelenség, a materializmus és a bûn következményének,kirobbantóit és elõmozdítóit pedig szívükben Isten nélküliembereknek tekintették. Tagadhatatlan, hogy a század két

6

leghatalmasabb intézményes zsarnoksága – a náci birodalomés a Szovjetunió – Isten nélküli konstrukciók voltak: modernpogányság, és nyílt, meghirdetett és kötelezõ materializmusaz egyik illetve a másik oldalon. A koncentrációs táborok ésa Gulag rendszere nem Isten, hanem egy anti-Isten produk-tumai. Hitler születésétol fogva római katolikus neveltetés-ben részesült; az orosz ortodox vallású Sztálin papnak, illetveszerzetesnek készült, ám igen nehéz elképzelni olyan em-bert, akibõl jobban hiányzott volna minden keresztény gon-dolat, s aki náluk vadabbul irtotta, rombolta volna keresztényértékeket.

Mind a hitleri, mind pedig a sztálini rendszer üldözte akeresztényeket; a Szovjetunió következetesebben, de bizo-nyos tekintetben kevésbé gonoszul, mint a náci birodalom.Mindkettõ megkísérelte véglegesen lerombolni, megsemmi-síteni a kereszténységet, de ezt a célt egyiknek sem sikerültelérnie. Az egyházakat csak megedzette és megerõsítette akommunisták és a nácik ellenségessége. A szembeszegülõkeresztények elnyomása, üldözése, kínzása és legyilkolásaeredményeképp mártírok és szentek sokasága támadt, akikszenvedései táplálták és erõsítették egész Európa keresz-tény hitét.

A vallásos hit tehát huszadik században megtörtént ször-nyûségek nyomán csak megerõsödött, s ennek legkiemelke-dõbb példája Lengyelország, amely bizonyos vonatkozá-sokban Európa erkölcsi tekintetben legbizonytalanabb or-szága volt. Üldözte a zsidókat, s ugyanakkor menedéket isadott nekik. Elképzelhetetlen megpróbáltatásokat, hihetet-len anyagi- és emberveszteségeket szenvedett, de különösmódon épp az átélt szörnyûségek következtében maradtfenn és erõsödött meg. Földrajzi helyzeténél fogva a pogányés az istentagadó nagyhatalmak közé ékelõdött, mindkettõmegszállta, végigrabolta és -pusztította, s mindkettõ részérõlkegyetlen vallásüldözést is meg kellett tapasztalnia, mertmindkét megszálló a lengyel katolikus egyházban látta azellenállás legfobb támaszát. A mélységesen istenfélõ Len-gyelország azonban megerõsödve került ki a szörnyûségekpoklából, s ma a lengyel a legerõsebb egyház Európában –talán az egész világon is. Templomaik még hétköznapokonis zsúfoltak. A lengyeleknél ma több a pap, szeminarista,apáca és szerzetes, mint valaha, és minden más népnél világo-sabban látják, hogy Istenbe vetett hitük és Isten parancso-latainak szigorú megtartása volt számukra a legjobb – az ese-tek legnagyobb részében az egyetlen – védelem, amikor anácik és a kommunisták irgalmatlanul el akarták õket pusz-títani. A háború utáni idokben Lengyelország kezdte meg akelet-európai kommunista zsarnokság aláaknázását és ve-zetõ szerepet játszott annak végsõ legyõzésében is. Lengyel-országból érkeztek a papok, misszionáriusok, vallástanítók,teológusok és evangelizátorok ezrei, akik világszerte terjesz-tették és erõsítették a keresztény hitet. Végül pedig: Len-gyelország adta a világnak a huszadik század legnagyszerûbbpápáját, II. János Pált, aki a saját egyházkerületének tekintiaz egész földkerekséget, és az öt kontinens minden sarkábaelvitte a kereszténység üzenetét. Akadhat, aki nem ért egyetmindennel, amit itt vagy ott mondott, ahhoz azonban nemférhet kétség, hogy tisztán és romlatlanul, a legszigorúbb,megalkuvás nélküli formájában közvetíti a római katolikuskereszténység leglényegét, és ennek ellenére – illetve ép-pen ezért – világszerte százmilliók hallgatják és követik. Agonosszal szemben álló ember hajthatatlan kitartása közvetle-

nül ered a lengyelség tapasztalataiból, s így voltaképpengyümölcse, hozadéka a huszadik század megpróbáltatásainak,amelyek nemhogy nem tudták elmosni a vallást, de meg-erõsítették az emberek szívében az istenhitet.

És van egy harmadik ok – az alternatíva teljes éstökéletes hiánya – , ami elõsegítette, hogy Isten „túlélje” ahuszadik századot. A dolog annyira fontos – és egyben meg-lepõ –, hogy megérdemel egy külön fejezetet.

Harmadik fejezetVan alternatíva?

Meglepõ tény, hogy a huszadik század végén az emberektúlnyomó többsége még mindig hisz Istenben – hasonlóarányban vannak a hivõk a „felvilágosult” nyugaton is. Azsem tagadható ugyanakkor, hogy a prométheuszi szellem(azok szemlélete, akik úgy gondolják, hogy boldogulnak Istennélkül is, vagy éppen találnak helyette valami mást) szinténmegerõsödött; talán erõsebb most, mint valaha. Az elmúlt250 esztendõ során drámai mértékben erõsödött ez a promé-theuszi szellem, amely – büszkén az ember által tett elõreha-ladásra és látszólag korlátlan lehetõségeire – vonakodott el-fogadni az Isten fogalma által feltételezett és megköveteltalávetettséget, s elõször ellenszegült, majd magára öltve a

7

modernség hangjának, a racionalizmus hitének, az emberiséghaladásának köntösét, egyszerûen kijelentette, hogy Istennem létezik. Hirdeti az istenhit abszurditását, ostorozza avallásos doktrínák ostobaságát és a tételes, intézményes hitektanításában, gyakorlatában rejtõzõ gonoszt. Lehetséges, hogya mai nyugati világban a magukat képzettnek, mûveltnektartó emberek – vagyis azok számára, akik egyetemre, fõis-kolába jártak, rendszeresen olvasnak és felelõsen gondol-kodnak a közügyek és az élet szellemi kérdései felõl eltérõtudatossággal és lelkesedéssel, de azért nagyjából a promé-theusziak táborába sorolják magukat – az Isten létezésébenvaló kételkedés, vagy annak nyílt tagadása a modern Homosapiens szellemi védjegye lett.

A prométheusziak egyik legfontosabb ismertetõjelemáig is, hogy elõszeretettel gúnyolják a vallásos emberek, slegkivált a keresztények hitét. Ez a jó szokás még Voltaire-tõl származik, de ma is igen népszerû, különösen RichardDawkins, az oxfordi New College biológusprofesszora, Azönzo gén szerzõjének vitairataiban. A professzor a nagy-britanniai prométheusziak elsejének kiáltotta ki magamagát,s manapság õ talán a legismertebb ateista hittérítõ. Az ilyenemberek számára a kereszténység merõ abszurditás, nem-csak azért, mert képtelen módon valamiféle isten létét felté-telezi és nemcsak azért, mert világunkban egy társadalom-ellenes erõt képvisel – például amikor ellenzi a születéssza-bályozást –, hanem elsosõrban és mindenekelõtt azért, mertegy egész sor képtelen, hamis doktrínát tanít. Azt állítja, hogya holtak feltámadnak, beszél az átváltozásról (az átlénye-gülés alig valamivel hihetõbb), csodákban hisz és a pápatévedhetetlenségét hirdeti. A prométheusziak számára avallás jó tréfa lenne, ha nem volna annyira kártékony és rom-boló. És hát tagadhatatlan: nehezen állhatjuk meg a mosoly-gást, ha végiggondoljuk, mi mindenben hittek és mi mindenthirdettek a vallásos emberek a kereszténység évszázadaisorán.

Vitatható, hogy a nyilvánvalóan hihetetlen dolgokbanvaló hit a kereszténység vagy általában az ember, a Homosapiens sajátja-e. A prométheusziak mozgalmában nem akereszténység bírálata, hanem saját életértelmezésének ab-szurditása a legérdekesebb. Azt hiszem, a történész-mester-ségnek sok más között az is az elõnye, hogy az embernekszüntelenül egzakt tényekkel kell operálnia; azzal, hogy pon-tosan mi is történt egy-egy adott idõben és helyen, s hogyarról pontosan mit is mondtak és mondanak az emberek. Aprométheusziak története a saját kijelentéseik alapján ítélvesemmivel sem impozánsabb, mint az általuk annyit kárhoz-tatott, együgyû és obskúrus keresztényeké. Álljon itt néhány,majdhogynem találomra kiválasztott mozzanat. 1764-ben,amikor a tudós világban már komoly erõt képviseltek a pro-métheusziak, vezetõjük, Voltaire így írt: „A teológiai vallás azemberiség ellensége.” Igen: nem az egyik ellensége, hanemaz ellenség. Tartok tõle, hogy az emberiségnek ma igen sokellensége van, jóval több, mint Voltaire idején, de az õ értel-mezése szerinti „teológiai vallást” senki se helyezné az élreközülük. Vagy nézzük Winwood Reade-et, akinek TheMartyrdom of Man címû értekezése számtalan a tizenki-lencedik századi ateista bibliája volt. Ebben olvashatjuk: „Akereszténység elpusztítása a civilizáció alapvetõ érdeke.”Figyeljük meg itt is a szélsõséges gondolkodást – nem kívá-natos, hanem alapvetõ. A mai civilizáció (vagy az, ami acivilizációból mára megmaradt) sokkal ingatagabb, mint ama

boldogabb korban, amelyben Reade élt, de ha most feltá-madna, azt hiszem, egy árva lelket – agnosztikust, ateistátvagy bármilyet – sem találna, aki hittel vallaná, hogy csakisés egyedül a kereszténység elpusztítása árán maradhat fenna civilizáció. Éppen ellenkezõleg. A kereszténységet a túl-nyomó többség ha gyengécskének is, de feltétlenül elõre-mozdító, fenntartó tényezõként értékeli.

Az idõ múlásával éppily nevetségessé vált a promé-theusziak – vagy a tizenkilencedik század végén humanistáknéven ismertté vált csoport – egy másik alapfeltevése is.Ernest Renan, a népszerû francia történész és próféta elégbolond volt, hogy leírja: „A történelem minden kétséget kizá-róan megmutatta, hogy a kereszténység nem természetfe-letti létezõ.” Szegény Renan! Annyira tekintélyes és hitelesvolt a maga idejében, amikor agnosztikus mûve, a Jézus életeaz egész tizenkilencedik század elso számú bestsellerénekszámított, s ma semmivel sem vehetõ komolyabban, mintUsher püspök, aki az Ószövetség tüzetes elemzésével kikö-vetkeztette a Teremtés pontos dátumát. Ma mindketten csakszánakozó félmosolyra érdemesek.

Egyébként: Renan a tizenkilencedik század vallásel-lenes értelmiségijeihez képest meglepõen jól vészelte át amúló évtizedeket. Ma éppen azok látszanak a legabszurdab-baknak, akik a kor tudományának felismeréseit és megál-lapításait próbálták felhasználni arra, hogy megfogalmazzanakegy vallás nélküli világérttelmezést. A francia lexikográfus,Émile Littré a lelket „anatómiailag a nyak- és gerinccsigolyamûködéseinek összességeként, fiziológiai értelemben pedigaz agy érzékelõ- és felfogóképességének funkciójaként”határozta meg. Igazán precíz. Darwin német követõje, ErnstHaeckel ezzel szemben így fogalmazott: „Ma már tudjuk,hogy … a lélek a ganglionsejtekben végbemenõ plazma-áramlások összessége.” Az angol John Tyndall professzor úgyvélte: „Egykor minden élet egy izzó felhõben rejtozködött.”A francia történész-filozófus, Hyppoite Taine azt állította:„Az ember szellemi automata. … A bûn és az erény ugyan-olyan anyagcseretermékek, mint a kénsav vagy a cukor.” Akéso tizenkilencedik századi ateistáknak a gondolkodásfolyamatáról alkotott nézetei igen határozottak voltak, hanémiképp ellentmondásosak is. Karl Vogt kijelentette: „Agondolatok úgy termelõdnek az agyban, mint a májban azepe vagy, a vesékben a vizelet.” Jakob Moleshott még bizto-sabb volt a dolgában: „Phosphorus nélkül semmiféle gon-dolat sem keletkezhet.”

A huszadik századi prométheusziaknak sem sikerülttöbb hitelességet megõrizniük; mára a lejártság ugyane dohoslehellete lengi körül állításaikat és megállapításaikat. A magakorában világhírû H. G. Wells nagyszerû science-fiction szer-zõ volt, de szinte lehetetlen felfedezni írásaiban olyan, tár-sadalmi témájú kijelentést, amely ma is helytálló lenne, vagyakár csak hihetõ. Élete elhagyottságban és nyomorúságbanért véget (1945); utolsó hónapjaiban egy különös, nyugtala-nító képet festett londoni otthona egyik szobájának falára –szarvas ördögök körében az Ember figurája áll, s melletteegy mondat: Ideje elmenni… Bertrand Russell, akit volt sze-rencsém ismerni (Értelmiségiek címû könyvemben kiemelthelyet kapott), a huszadik század Isten-ellenes racionaliz-musának talán a legnagyobb prófétája volt. Nehéz azonbanolyan témakört találni – márpedig Russell majdnem minden-rõl, s köztük a legnagyobb jelentõségû dolgokról is írt – amely-rõl idõvel ne változtatta volna meg a véleményét, nemegy

8

témával kapcsolatban többször is, és minden magyarázatvagy mentegetõzés mellõzésével; tulajdonképpen az volt amódszere, hogy minden pálfordulását egyszerûen letagadta.Hihetetlenül termékeny volt; tekintélyes életmûve, amelyelvileg alternatív, Istent teljességgel nélkülözõ élet- és er-kölcsfilozófiát kínál, végül tökéletes káoszban hagyja cserbena megzavart olvasókat, akik szent szorgalommal átrágják rajtamagukat – manapság már nem lehetnek túl sokan. Az igazságaz, hogy Russellnek nem sikerült kieszelnie Isten egyetlenolyan, prométheuszi alternatíváját sem, amelyiket akár õmaga is néhány esztendonél hosszabb ideig elfogadhatónaktartott volna; világi hite a folyamatos ozmózis állapotábanleledzett, akárcsak August Comte-é, aki a szellemi tekintélyhasonló csúcsain állt a tizenkilencedik század derekán, s mamár csak mosolygunk rajta, ha némi szánalommal is.

Russell legelszántabb és legindulatosabb tanítványa SirAlfred Ayer (A. J. Ayer) volt; igen kellemes és rokonszenvesember, Russellhez hasonlóan elképesztõen egoista és aka-ratán kívül szerfelett komikus – nagyon élveztem a társaságát.Általában a Beefsteak Club-ban találkoztunk, és gyakranszoktam volt ugratni õt. „Freddie, ugye helytálló kijelentéslenne, ha azt mondanám, hogy te vagy Nagy-Britannia legin-telligensebb embere?” – „Ó, nem, nem, nem, barátom; –kezdte szerényen – ne beszélj szamárságokat!” Aztán felül-kerekedett benne az intellektuális kérlelhetetlenség és azigazságszeretet: „Nos, ha komolyan vesszük a kérdést; hajobban megfontoljuk… vagyis ha szigorúan ragaszkodunk avalósághoz… azt hiszem… nem: arra kell következtetnem,hogy igazad van… igen, voltaképpen tökéletesen igazadvan!” Máskor meg azt találtam ki, hogy megfenyegettem:felkeresem a halálos ágyánál, és magammal viszek egy jezsui-tát, aki az utolsó órájában majd a római katolikus hitre térítiõt. Perceken belül észre kellett vennem, hogy valóban ésõszintén megijedt, úgyhogy abba is hagytam a tréfálkozást.Ayer halála egyébként kissé misztikus volt. Átélt egy különösfiziológiai tapasztalatot, amely után meg volt róla gyõzõdve,hogy meghalt és feltámadt; a dologgal kapcsolatos utolsóírásai annyira homályosak, hogy nem tudom megítélni, vajona tagadás, a kételkedés vagy a hit állapotában járult-e végülTeremtõje színe elé. Ayer gondolkodására mindvégig az inga-tagság és zavarodottság volt jellemzõ – akárcsak Russellére.

A harmadik kiemelkedõ prométheuszi, akit jól ismer-tem, Jean-Paul Sartre volt. Õ – azt hiszem – hitetlenül haltmeg, de élete és írásai semmivel sem inkább válnak javukraa vallás világi, humanista alternatíváinak, mint Russell mûvei.Sartre bizonyos tekintetben nem volt rossz fiú. Egyike voltpéldául az általam ismert igen kevés haladó értelmiséginek,aki valóban nagylelkûen tudott bánni a pénzzel. Azt a hõsiesvilági moralitást azonban, amelyet hirdetett, s amely jórésztHeideggerben gyökerezett (egzisztencializmusnak csak amédia keresztelte el), meghazudtolta életének elképesztõalávalósága, önzése, zavarossága, kegyetlensége és nem utol-sósorban gyávasága. Utolsó évei az iszonyattal határos aljas-ságban teltek el. Írásai (ugyanolyan elképesztõen termékenyvolt, mint Russell) ráadásul olyan mértékben következet-lenek, sot ellentmondásosak, hogy az ember a végén márazt se tudja, miben is hitt, ha hitt valamiben egyáltalán, s havolt valamiféle tanácsa az emberiség számára, hát voltakép-pen mi is lehet az. Azt hiszem, Sartre zavarba hozta és meg-rémítette még valaha oly számos intellektuális hívét és köve-tõit is. Ugyan, mit kínálhatott a hétköznapi emberek tömegei-

nek fénykorában – az 1940-es években, amikor a világ elsõszámú filozófusának számított? Mert ha mégis létezik Istenvilági, humanista alternatívája, annak világosan és érthetõenkell szólnia a tömegekhez, pontosan úgy, ahogy a keresz-ténység mindig is beszélt.

A humanizmus korunkban nem volt egyéb, mint rémítõkudarc, s nekem az a benyomásom, hogy mint erkölcsi-böl-cseleti-világszemléleti vonulat, egyértelmûen hanyatlóbanvan. Érdemes megjegyezni, hogy Európában a szervezettateista és humanista társaságok tagságának létszáma az 1980-as években érte el a legmagasabb értéket; éppen akkor,amikor a rendszeres templomlátogatók száma is csúcsérté-keket mutatott. Míg azonban a kereszténység fennmaradt,sok területen pedig megújult vagy felvirágzott, ma már senkisem hiszi, hogy a humanizmus lenne a jövõ szellemi hajtó-

ereje, vagy hogy valaha is több lesz, mint homályos árny egyelenyészõ kisebbség emlékeiben. Még érdekesebb és nehe-zebb kérdés, hogy – és legkivált a huszadik században –miféle és mekkora károkat is okozott. Azt hiszem, hogy pél-dául Sartre politikai nézetei hihetetlenül ártalmasak hatássalvoltak bizonyos harmadik világbeli (dél-kelet ázsia és észak-afrikai) országok Franciaországban tanult vezetoire. A PolPot-rezsim nemzetgyilkos vezérei bizonyos értelembenSartre gyermekeinek nevezhetõk. Általánosságban véveazonban a humanizmus hatása kérészéletû volt és sok tekin-tetben egészen felületes. Milliók olvasták Wellst és néztékmeg George Bernard Shaw darabjait; egy darabig mélysége-sen okosnak és tehetségesnek tartották és tisztelték õket,aztán – ahogy tévedéseik, képtelenségeik és lényegi ko-molytalanságuk lassacskán világosan láthatóvá vált – már csaknevettek rajtuk, és visszatértek régi, egyszerû és együgyûéletük megszokásaihoz. Russellnek és Sartre-nak is mind-végig megmaradt egy-egy maroknyi fanatikus rajongója, deha e két férfiú meg se született volna, a rajongók bizonyosantaláltak, követtek és szolgáltak volna más, hasonlóan hóbor-tos és hátborzongató bálványokat.

A humanista behatásnál sokkal veszedelmesebbek vol-tak azok a (tudatos vagy ösztönös) huszadik századi pró-bálkozások, amelyek nem az intellektusban, hanem az em-beriség mélyebb, erõsebb és sötétebb ösztöneiben próbáltákIsten pótlékát, helyettesítojét kitapintani. A Föld moderntragédiájának kezdete az elsõ világháború volt, amely 1914-ben robbant ki Európában, s három év múlva hadba szállt azEgyesült Államok is. Az emberi magatartás és a nemzetközi

9

moralitás egyenletesen fejlõdõ normáira gyakorolt hatásamélységesen romboló volt, s még ma is szenvedjük követ-kezményeit. Ez a háború nem egyszerûen csak értelmetlenvolt, de lehetséges lett volna az elkerülése is. Hogy mi váltottaki? Meggyõzõdésem szerint mindenekelõtt a pénz és a hata-lom imádata; e kettõ akkorra már igen sokak számára azIsten helyettesítõje lett. Korábban már említettük, hogy arendszeresen templomba járók száma Európában az 1880-as évek végén csökkenésnek indult. A templomlátogatáspersze nem kulcsfontosságú, és bizonyosan nem a legfonto-sabb mércéje a személyes erkölcsiség minõségének. Atörténelem azonban arra tanít, hogy egy magasan szervezettvallás rendszeres gyakorlása mederben tartja a – személyesés kollektív – emberi mohóságot, s ez más módszerekkel,más eszközökkel nemigen valósítható meg.

Az Egyesült Államokban a templomjáró emberek számaaz 1950-es évek végéig egyenletesen növekedett, Az Euró-pában a huszadik század elején bekövetkezett hanyatlássalpárhuzamosan a társadalom minden rétegében a materialistaszemlélet nyert teret. Mi is a materializmus? Az a szemlélet,amely szerint az élet célja: beteljesíteni az ember birtoklásra,felhasználásra, elfogyasztásra és irányításra irányuló ösztöneités késztetéseit. A materializmus terjedése a társadalom min-den szintjén az erkölcsi szenny feláradását eredményezte;ennek következménye a lélek sokféle betegsége, s a tisz-tesség, a becsület és a boldogság elfakulása, eltûnése is. Leg-súlyosabb formájában háborúkhoz vezet, s e háborúkbankorábban soha nem tapasztalt vadság és kegyetlenség érvé-nyesül. Az 1890 és 1914 közötti idõszakban – kivált az Egye-sült Államokban, Oroszországban, Németországban és Japán-ban – igen magas volt a nemzeti össztermelés növekedése;ez elkeseredett versengéshez, és a szorongás, a félelem foko-zódásához vezetett. Az elsõ világháború fõ okainak egyikevolt, hogy Németország vezetõi attól tartottak: Oroszországrendkívüli mértékben felgyorsult ipari fejlodése elkerülhetet-lenül vezet a katonai megerõsödéshez, s úgy ítélték, hogyNémetországnak és gyenge kis szövetségesének Ausztriánakfegyveres konfliktust kell provokálniuk az orosz medvével,amíg még kilátás van arra, hogy legyõzhetik. Közép- és Kelet-Európa uralkodói udvarai névlegesen keresztények voltak,de dúlt bennük az erasztianizmus és a babonaság. Az oroszortodoxia a leggyávább fajta államvallásként mûködött. Aporosz lutheranizmus a széleskörûen militarizált társadalomlelkes és odaadó kiszolgálója volt. Az osztrák katolicizmus

már régóta teljesen elszakadt spirituális gyökereitõl. Fran-ciaországban a Dreyfus-ügy következményeképpen elsöprõgyozelmet aratott a militáns egyházellenesség, és módszere-sen hozzálátott, hogy megtisztítsa a keresztény befolyástólaz államot, a hadsereget és az oktatást. A feltárult spirituálisûrt mind a négy országban a hatalom, s elsõsorban a katonaihatalom csodálata töltötte be. Az oltárokat ágyúk, a templo-mokat kaszárnyák váltották fel. Készen állt a katasztrófa szín-tere és díszletei.

A háborút a világ addigi történetében soha nem látottvadsággal, kegyetlenséggel és a kor legmodernebb techni-kájával vívták meg. A tizenkilencedik században folyamato-san fejlõdõ civilizáltság elhalványult, s beköszöntött egy kor,amelyben szélsõséges, gátlástalan gondolatokból és cseleke-detekbol természetszerûen bontakoztak ki a vallás totalitari-ánus alternatívájának megteremtésére irányuló kísérletek.Az eredmény a minden addigit felülmúló téboly és borzadálykülönbözõ formáinak megszületése volt. Az elsõ, a szovjettípusú kommunizmus, amelyet 1917-tõl külsõ „segítséggel”valósítottak meg Oroszországban, kifejezetten tagadta Istenlétezését, mert ideológiai bálványa, Karl Marx szerint a valláscsupán a kapitalista termelési rendszer világnézeti felépítmé-nye, amely a rendszer átalakításával fokozatosan kivész azemberek gondolkodásából. Nos, a rendszer kétségkívül alap-jaiban megváltozott, ennek ellenére szükségesnek tartottákbezárni a templomokat, a zsinagógákat és a mecseteket,kötelezõ iskolai tantárggyá tenni az ateizmust, és lemészá-rolni a hithû keresztények, zsidók és muszlimok százezreit –ez a gyakorlat egészen az 1980-as évek végéig folytatódott.A keresztény szertartások helyett groteszk és bizarr világialternatívákat dolgoztak ki. A keresztelést és az áldozást aKomszomol nevû ifjúsági mozgalom váltotta fel. A moszkvaiKözponti Házasságköto Teremben részletesen kidolgozott,de színtelen házassági szertartásokat tartottak. Lenin, a szinteistenített vezér testét halála után bebalzsamozták, kiállították,s mauzóleuma kultikus hely, szûnni nem akaró zarándokláscélpontja lett. Utódját, Sztálint már életében istenként imád-ták, s õ emberáldozatok hekatombáit követelte – és kaptameg –, mint az egykori azték istenek.

Az alternatív vallások más ember-istenségeket is felbö-fögtek háborgó gyomrukból; apró, de vérszomjas bálvány-kákat, mint az albán Enver Hodzsa vagy a román Ceausescu,és önjelölt isteneket, mint a kínai Mao Ce Tung, aki megírtaés egész népe számára kötelezõen megtanulandó olvas-mánnyá tette katekizmusát, a Vörös Könyvet. „Csodákat” istett: például hetvenötödik születésnapján húsz mérföldetúszott a Jangce folyóban. Amikor a gyilkolás, hazugság, éscsalás világméretû rendszere az 1980-as évek végén össze-omlott, a józan észen és az eszmén alapuló társadalmak min-den elképzelhetõ erkölcsi romlottsága napvilágra került,akárcsak akkor, amikor a gyõzedelmes kereszténység el-foglalta a pogány Alexandriát, és felfedezte, hogy a csodálatosmódon jóslatokat mennydörgõ, fából faragott bálványokbantitkos kamrák vannak, amelyekben papok rejtõzhettek el, sahonnan most egerek, patkányok és mindenféle férgek raj-zottak elõ.

Isten elsõ, 1917-ben megszületett, totalitariánus alterna-tívája továbbiakat is borjazott. Az eredetileg ortodox marxistaMussolini, akit Lenin igen nagyra értékelt, ám késobb eret-neknek nyilvánított, új, politikai egyházat hozott létre. Átvettea pogány, ókori Róma szimbólumait, ám fasiszta mozgalma

10

soha nem tette egyértelmûvé, hogy tagadja-e Isten létét,vagy csak a vallást akarja bomlasztani, átformálni és felhasz-nálni a saját céljaira – üldözi-e az egyházat, vagy kihasználja.Maga Mussolini az ateista szájhõsködés és az itáliai katoli-cizmus legprimitívebb formája, a gyáva babonaság közöttingadozott, és hogy valójában keresztény volt-e, az még ak-kor sem derült ki, amikor 1945-ben elfogták, néhány percalatt halálra ítélték és kivégezték – meztelenül, fejjel lefeléakasztották fel a szeretõjével együtt a Comoi-tó partján. Hitlernácizmusa, amely szovjet és itáliai példákat egyformán fel-használt, de hordozott dél-németországi és osztrák jellegze-tességeket is, szándékosan támadta és tudatosan fel kívántaváltani a kereszténységet. Többféle értelemben vett tiszta-ságot hirdetett, beleértve a faji vonatkozásokat is. Hitler atömegmészárlások igazolására „a Párt magasabbrendû erköl-csiségérõl” beszélt éppúgy, ahogy Lenin használta minde-nekfeletti érvként a „forradalmi öntudatot”. A nácik kifinomult,kvázi-vallásos szertartásokat dolgoztak ki a megszenteltfáklyákkal való felvonulásoktól egészen a párt tagjai köztizártkörû házasságkötésekig, amelyeken mindkét félnekkötelezõ volt árja származását is igazolnia. A legtöbb ilyenszertartásban felbukkantak az õsi pogány gyakorlat elemei:a megszentelt tûz; só, tömjén és más jelképes anyagok szét-szórása, az eskütétel, a vér és az ezredéves himnuszok. HitlerIsten-alternatívájának megdöbbentõ vonása, hogy noha el-méletben a legfennköltebb emberi ideálokat szólította meg,a gyakorlatban a legaljasabb ösztönökkel – a kegyetlenség-gel, a mohósággal, az erkölcstelenséggel és a gyengék fö-lötti zsarnokoskodás vágyával – operált. Belevegyült ezen-felül még a primitív múltba, a Niebelung-ének pogány, erdõla-kó kultúrájába való visszavágyódás, valamint a hadviselés, akínzás és a tömegmészárlás legmodernebb eszközeinekhihetetlenül gyors kifejlesztése és alkalmazása is. Hitler halálaszinte metaforája e baljós paradoxonnak: testét pogány mód-ra, máglyán hamvasztották el, amelyet – minthogy sürgetettaz idõ – ersatz benzinnel kellett lángra lobbantani.

Az 1960-as években, a gyarmatosító hatalmak Afrikábólés részben Ázsiából való visszavonulását követõen gyorsanterjedtek a vallás e totalitariánus pótlékai. Voltaire kijelentése,mely szerint a vallás az emberiség ellensége, kölönösen hami-san csengett Délkelet-Ázsiában (és Kínában), ahol a franciamisszionáriusok katolicizmusát a Ho Si Minh-féle totális nyo-mor és militarizmus (Ho Si Minh hamarosan létrehozta a né-pesség lélekszámához viszonyított, eddig legnagyobb hadse-reget), és Pol Pot nemzetgyilkos uralma váltotta fel. Afrikábanés Keleten számtalan „bûnnel” vádolták a misszionáriusokat,például azzal, hogy megpróbálták felszámolni az emberál-dozat gyakorlatát, a poligámiát és a kannibalizmust; a benn-szülött asszonyokat arra próbálták rávenni, hogy ne járjanakruhátlanul, férjeiket pedig arra, hogy a hagyományos „misz-szionárius pózban” közösüljenek velük. Mindenki az aranykoreljövetelén örvendezett, amikor Afrika jelentõs része Istenhelyett a kommunizmust választotta, ám ekkor a gyilkos pol-gár- és testvérháborúk korszaka következett, szándékosanelõidézett éhínségekkel tarkítva – mint amilyeneket Sztálin„szervezett” meg Oroszországban, amikor minden mást felál-dozva hozta létre a világ legnagyobb, modern fegyverekkelfelszerelt hadseregét. Etiópia (az ország a negyedik századóta keresztény állam volt, ha kezdetleges és szervezetlenis) mártíromsága különösen megrendítõ volt, amikor istenfélõés nemes alkatú polgárait megtizedelte az éhség, a betegség

és a véget nem érõ polgárháború. Fekete Afrika jelentõsrészén, ahol a misszionáriusok a vallás mellett nyugati maga-tartási normákat is próbáltak meghonosítani, most magukatelnököknek és tábornokoknak nevezõ, önjelölt fõnököcskékrendeztek példátlan arányú tömegmészárlásokat, és nem-egy helyen ismét megjelent a kannibalizmus is. A törzsi va-rázsló és a komisszár kéz a kézben parádézva szemlélte aszinte az egész földrészre kiterjedõ tragédiát.

Nyugaton a mûvelt és értelmes emberek majdnem kivé-tel nélkül belátták, hogy az Isten totalitariánus alternatíváimenthetetlenül ártalmasak és gonoszok. A beléjük vetett hitmár csak az efféle lefutott eszmék tenyészhelyén, az egye-temi campusokon kísért. Ma még akadnak marxista pro-fesszorok, ahogy lennének náci professzorok is, ha Hitlermegnyerte volna a háborút. Az értelmiségi konszenzus azon-ban – ha késlekedve is – csatlakozott a józan ész konszenzu-sához, felismerve, hogy a totalitarianizmus a moralitás tagadá-sa. Ez persze nem jelenti azt, hogy az Isten nélküli megoldáskeresése véget ért. Ellenkezõleg. Még a marxizmus is (amely-rõl ismételten bebizonyosodott, hogy mint gondolkodásirendszer teljességgel értéktelen, s atyja egy intellektuálisszélhámos, aki kényére-kedvére eszelte ki és manipuláltatudományos bizonyítékait) újraéledni látszik, egyfajta kvázi-vallásos formában, amelynek jelenlegi elnevezése: „felszaba-dítási teológia”. Ez egészen egyszerû és primitív, mindenerkölcsi alapot nélkülözõ, keresztényellenes eretnekség, és– amint a latin-amerikai tapasztalatok mutatják – az erõszakés az erkölcsi romlás forrása is.

Még aggasztóbbak azok a nem-marxista Isten-alternatí-vák, amelyeket a következõkben fogunk megvizsgálni, mertközülük nemegy tartalmazza a racionalitás, sot az igazságos-ság bizonyos elemeit, s eképpen vonzerejük nem elhanya-golható. Egy ismerõsöm, akit – azt hiszem – volt marxistánakkell neveznem, a közelmúltban tanúságot tett arról, hogy akommunizmus, mint a jólétet és az emberek közti egyen-lõséget megvalósító társadalmi rendszer intellektuális kudarcaa legkisebb mértékben sem ingatta meg. A marxista közgaz-dasági elmélet és a materializmus termelési vonatkozásairahelyezett hangsúly – érvelt – mindig is hátrányt jelentett.Most – folytatta – a cselekvés sokkal vonzóbb és érdekesebbformáinak: a faji kérdésnek, a nemek problémáinak, a kör-nyezetvédelemnek és az egészségügynek kell következ-niük. Vannak persze más területek, s ezek annak rendje ésmódja szerint sorra is kerülnek majd, ha már elvetettük, át-formáltuk a mostani társadalmi berendezkedést.

Érdeklõdésünk most nem a fennálló társadalmi rendelvetésére vagy védelmére irányul, hanem arra, hogy mitkínál fel nekünk a jelen Isten helyett, ám a két kérdés bizo-nyos mértékig azonos. A radikális program, amelyet ismerõ-söm elém tárt, egyforma vonzerot gyakorol az ember mate-rialisztikus és idealisztikus ösztöneire, kivált pedig a fiatalok-ra, s voltaképpen egyfajta új vallást jelent. A humanizmusmás megjelenési formáihoz hasonlóan ez is tagadja, hogy azember és a társadalom célja Isten imádása és parancsolatai-nak megtartása lenne, s Isten trónjára az embert, valamintannak – legalábbis feltételezett – jólétét helyezi. Éppen eb-ben áll súlyos és alapvetõ hibája is. Karl Rahner, a jezsuitateológus egy alkalommal kifejtette, hogy Isten létének tudo-másul vétele; annak elfogadása, hogy létezik egy rajtunkkívül és felettünk álló hatalom, amelyhez szövetség köt ben-nünket, amelynek útmutatását követnünk kell – ez az, ami

11

az embert a többi teremtménytõl megkülönbözteti. Ha azistenhit valaha egyszer teljességgel kivész az ember gondo-lataiból, akkor nem saját sorsunk prométheuszi uraivá válunk,hanem rendkívül értelmes állatokká alacsonyodunk.

Tizenhatodik fejezetBeszélgetés Istennel, akit nem ismerünk,

s létezését nem tudjuk bizonyítani

Könyvünknek ez lesz a legfontosabb fejezete. Ettõl perszemég nem leszünk képesek Isten megértésére, és hogyhigyjünk Benne, talán még arra sem. Lehet, hogy megzavar-nak bennünket a hit misztériumai, ellentmondásai és való-színûtlenségei, s elménkben semmiképpen sem tudjuk rend-berakni õket. Ám imádkozni egész biztosan mindenki tud.

Ez az a támasz és erõforrás, amelyet soha senki nem vehet eltõlünk, s képtelenné rá egyedül csak elménk teljes megbom-lása tehet. Lehetünk magatehetetlenek vagy koldusszegé-nyek; sínylõdhetünk börtönben, elveszíthetjük kezünket-lábunkat, lehetünk bénák, lehetünk vakok és felpeckelhetika szánkat, de imádkozni akkor is tudunk. Az ima a gyengék,az éhezõk, a nyomorultak és kétségbeesettek legutolsófegyvere.

És a maga módján minden másnál erõsebb fegyver is.Mi is az ima? Számos rendkívüli jelentõségû mozzanat vanabban, amikor Istenhez imádkozunk. Elõször is: egyértelmû-en megnyilvánul annak ténye, hogy Isten, a Világmindenségmindenható Alkotója nem személytelen erõ, gigantikustermészeti elem, vagy legfõbb energiaforrás, hanem lény,aki emberi értelemmel és gondolatokkal megszólítható. Azima egy személyes Isten felé irányul, aki képes rá válaszolniis. Másodszor: az ima rávilágít arra, hogy ehhez a személyes,érzékeny és megértõ Istenhez fûzõdõ viszonyunk maga isszemélyes természetû; nem valamely hierarchia közvetíti,nem szûri meg semmiféle tolmács, intézmény vagy szerve-zet, hanem mindig és minden esetben közvetlen és a lehetõlegbizalmasabb. Lenyõgözõ gondolat, hogy míg a nagyhatal-mú vagy fontos emberek biztonsági rendszerekkel, testõr-séggel, titkárokkal, asszisztensekkel, mindig foglalt telefo-nokkal, titkos telefonszámokkal és protokollszabályokkalbástyázzák körül és zárják el magukat a világtól, az egyetlenhatalmasság, aki mindnyájuk és mindnyájunk fölött uralkodikbármikor, bármilyen ügyben és bárkinek rendelkezésére áll.Csak igen ritkán történik meg, hogy az ember hosszan ostro-molja egy-egy földi hatalmasság védõvonalait és egyszercsak végre biztos lehet benne, hogy az illetõ a saját kezébekapja a hozzá írt levelet, vagy éppen megnyílik a fal, s anagy ember – igen, tessék – maga veszi fel a telefont. Egyszermég egy miniszterelnökkel is volt szerencsém megélni eztaz örömöt. Ám Isten más. Õ mindenkit személyesen fogadbármikor. Sok évvel ezelott a pápa tévedhetetlenségérõlbeszélgettem egy jezsuitával. Azt akarja mondani – kérdez-tem –, hogy õszentségének közvetlen vonala van Istenhez?– Nem. – felelte. – Azt akarom mondani, hogy Istenhez min-den embernek közvetlen vonala van.

Ez bizonyos értelemben feltétlenül igaz, noha legtöbb-ször egyirányú a beszélgetés. Szólhatunk Istenhez, s Õ dönt-het úgy, hogy nem válaszol, vagy adhat rejtélyes, érthetet-len és homályos válaszokat is. Ám hogy hallgat bennünket,abban egészen biztosak lehetünk. Többek közt ezért állítom,hogy egyik legfontosabb erõforrásunk az ima. Ha valaki aztmondja nekem: „Nézd, én nem hiszek Istenben, hogyan tud-nék hát imádkozni?”, azt válaszolom: „Ilyen összefüggés nemlétezik. Lehet, hogy nem hiszel Istenben, de ez nem akadá-lyozza meg Istent abban, hogy higyjen benned. Isten létenem függ attól, hogy te hiszel-e Benne, vagy sem.” Nagyonis helyénvaló tehát, ha a hitetlenek hitért imádkoznak Isten-hez éppúgy, ahogy a hivõk imádkoznak még több hitért.Magam is így teszek. A hitért való könyörgés bizonyos érte-lemben az ima legtisztább formája. „Hiszek Benned, Uram,könyörülj az én hitetlenségemen…” Ezenkívül arra sem ártgondolni, hogy a lehetõ legnagyobb ajándékot kérik Istentõlazok, akik hit nélkül élnek, de imádkoznak a hitért. Az Isten-ben való hit – kivált, ha erõs, egészséges és áradó, – a legdrá-gább kincs, amit birtokolhatunk. A hit által minden lehetséges,nélküle pedig minden értelmetlen. A hitért való imádkozás

12

tehát a legnagyobbra törõ ima; vele voltaképpen a mindenajtót megnyitó kulcsot kérjük Istentol. Így aztán nem értel-metlen dolog, ha legforróbban azok imádkoznak érte, akik-nek a legkevesebb van belõle, az ateisták, az agnosztikusokés a kételkedõk. Nem túl sok eredménnyel, de általábanerre szoktam õket bátorítani, és volt már néhány, aki megfo-gadta a tanácsomat.

Isten tehát hall bennünket, ha nem is válaszol. Ilyenkormegint és megint imádkoznunk kell. A könyörgés lényegeaz imában való állhatatosság. Õseink gyorsan felismerték ezt,s az elsõ civilizációk életének fontos motívuma lett a szünte-

len imádkozás. Az ókori Közel-Keletrõl ismert legkorábbiimák és litániák repetitív jellegûek, s arra vannak „kitalálva”,hogy gyakran mondogassák õket. Azt hiszem, a régiek márigen korán megtanulták: országuk uralkodóját és hatalmas-ságait sokáig kell folyamodványaikkal ostromolniuk, hogyegyszer végre meghallgattatást nyerjenek, így aztán könnyenmegértették, hogy az ima sem néhány perces vagy néhánynapos vállalkozás. Az ókori egyiptomiak a Nílus jobb partjáról,az elevenek városából a bal partra, a sírkamrák és piramisokvárosába vitték át halottaikat, és közvetlenül a folyó melletttemplomokat építettek. Ha az elhunyt fontos ember volt, apapok ezekben a templomokban laktak a szertartások ide-jén. A temetés mindig a hajnali sötétségben történt, és min-den esetben imát mondtak a halottakért. Ez igen sokáig,egyes esetekben évszázadokon át tartott; végeérhetetlenülmondogatták ugyanazokat az imákat, míg csak valamilyen,általában az adott történelmi korszak végét jelentõ ka-tasztrófa, a társadalom teljes káoszba való süllyedése – mintpéldául az egyiptomi történelem úgynevezett átmeneti idõ-szaka – meg nem szakítja a végtelen fonalat; átmenetilegvagy véglegesen. Európában hasonló, keresztény imafonalakhúzódtak hosszú korszakokon át, míg a Reformáció, a hábo-rúk vagy a rablóhadjáratok meg nem akadályozták tevékeny-ségükben a buzgó lelkeket. Megesett, hogy hosszú idõn átélvezték az imádságért nyert javadalmazást, de a kezdemé-nyezõ akarata és maga az imádkozás is feledésbe merült.Oxfordban és Cambridge-ben ateista uraságok tömik a ben-dõjüket a kollégiumok egykori alapítóinak jóvoltából létrejöttvagyonból, de a jótevõk lelkiüdvéért imádságot mondaniesze ágában sincs senkinek. Van persze olyan eset is, amikora gyakorlat túlél minden viszontagságot. VI. Henrik nem voltszerencsés ember, de az Eton College-ban máig is imádkoz-nak az alapító lelkéért – immár több, mint fél évezrede.

Mindannyian tudjuk, hogy az imában való állhatatosságolykor meghozza a várt eredményeket. Kisfiúkoromban, az1930-as években vasárnaponként minden angliai katolikustemplomban – és azt hiszem, hogy mindenütt a világon –imát mondtak „Oroszország megtéréséért”, vagyis azért, hogybukjon meg a kommunista rendszer, és a Szovjetunió népeiismét szabadon gyakorolhassák vallásukat. Múltak az évek ésévtizedek, és szemmel láthatóan nem történt semmi sem. Énmagam soha nem kételkedtem abban, hogy a számtalan imaelõbb-utóbb meghallgatásra talál, ahogy afelõl sem voltakkétségeim, hogy a gonosz és undorító szovjet rendszert egyszer

úgyis lerombolják, vagy maga fogja felemészteni magamagát– és ez az 1980-as évtized végén, vagy háromnegyed év-századnyi, látszólag hiábavaló imádkozás után meg is történt.Lehet, persze, azt gondolni, hogy a Szovjetunió összeomlásamindenképpen bekövetkezett volna, azt azonban senki nemtudhatja, hogy imádkozás nélkül vajon mikor.

Az ókori ember megértette az ima ismétlése és az imád-kozásban való állhatatosság fontosságát. Minden kérésegyfajta ima, ha illendõ és tisztességes formában fogalmaz-zák meg, s az Ószövetségben szereplõ elsõ imában Ábrahámarra kéri Istent, hogy ne pusztítsa el a két bûnös várost, Szodo-mát és Gomorrát. Könyörög, hogy maradhasson fenn a kétváros, ha bennük az Úr elégséges számú igazat talál. Esdek-lése példás kitartással, sokszorosan ismétlõdik; elõször ötvenigaz emberrõl, aztán negyvenrõl, harmincötrõl, harmincról,húszról, végül pedig már csak tízrõl beszél. Ez az elsõ kö-nyörgés nem formális ima; annak a pillanatnak a hatása alattfogalmazódik meg, amikor Isten haragos célzásából Ábrahámmegtudja, hogy a két romlott város sorsa szörnyû pusztuláslesz. Könyörgése azonban magán viseli az ima számos jelleg-zetességét, s ezért látták jónak a Genezis alkotói azon a helyenés úgy szerepeltetni, ahogyan és ahol tették.

Az ókori héberség imái hamarosan állandó formát öltöt-tek, és általános, egyetemes imákká váltak, szemben azokkal,amelyek egyszeriek és sajátságosak, noha továbbra is tartal-mazták az egyedi történetiség elemeit. Az ókori héber zenésköltészet legszebb darabjaiban, a zsoltárokban jelenik meg aparallelizmus néven ismert költõi eszköz. Ezekben a költe-ményekben nincs szigorú értelemben vett versmérték, vagyha van, még nem sikerült felismernünk a szerkezetét. A paral-lelizmus igen könnyen kapcsolódik az imához, mert termé-szete szerint jelen van benne az ismétlés mozzanata. Egyfajtanyelvi protokollról van szó, amely a magas személyiségek

13

megszólításakor alkalmazható. A szinonim parallelizmus elté-rõ árnyalatú szavakkal ismételgeti ugyanazt a gondolatot:„Hallgasd meg, Uram, az igazságot, vedd észre könyörgése-met, figyelmezzél imádságomra…” (Zsolt. 17.1) Az antiteti-kus parallelizmusban az elsõ mozzanat ellentétben áll a máso-dikkal: „A vidám elme jó orvosságul szolgál; a szomorú lélekpedig megszáraztja a csontokat.” (Péld. 17.22) A harmadikváltozat a szintetikus parallelizmus, amelyben az elsõ mozza-nat megerõsítést nyer a másodikban és a következõkben:„A föld királyai felkerekednek és a fejedelmek együtt tanács-koznak az Úr ellen és az õ felkentje ellen…” (Zsolt. 2.2)

Vannak további változatok; a kutatók megkülönböztetnekmég klimaktikus, introvertált, fokozó vagy szimbolikus paral-lelizmust is, de mindegyikben jelen van az imára jellemzõrepetitivitás.

Azért mélyedtem el kissé ezekben a részletekben, merta zsoltárok rendkívül fontosak és szépségesek. Elõször is:tökéletes imák valamennyien. Figyelembe véve, hogy a leg-korábbiak háromezer évnél is régebben keletkeztek, megle-põ, hogy hatásuk ma is milyen erõteljes, és szívünkben mi-lyen messze zengõ visszhangokat keltenek. Még ma is õszinteszívvel és teljes komolysággal mondhatjuk vagy énekelhetjükõket az Úrnak, noha a kor amelyben keletkeztek; a körülmé-nyek, amelyek hatására a gyötrõdõ héberség szívében meg-születtek, rég feledésbe merültek már. Ám ezekben az õsiimádságokban olyan idõtlen reménység, keserûség, bánat,harag, szeretet és boldogság csendül fel, hogy amíg csakember él ezen a Földön, megmaradnak frissen és elevenen.

A zsoltárok száma százötven, és öt csoportra tagolódnak.Az egyes csoportok belsõ összefüggései azt sugallják, hogynagyobb, minden bizonnyal jóval nagyobb számú darabbólválogatták oket össze. Ezek hát a legjobbak, vagy legalábbisakkor ezeket ítélték legméltóbbnak arra, hogy e válogatásbabekerüljenek. Akik az Ószövetség héber mazoréta szövegeitösszeállították, nyilvánvalóan azt gondolták, hogy Dávidkirály írta mindegyiket. Így hitte Szent Ambrus és Szent Ágos-ton is, pedig biztos ítéletû, bölcs emberek és nagy teológusokvoltak, akik nemigen hittek el kegyes sületlenségeket. SzentJeromos mindkettejüknél behatóbban tanulmányozta a Bib-liát, s õ már elutasította ezt az elképzelést, ahogy évszázadok-kal késobb Kálvin is, aki rendkívül fontosnak tartotta a zsol-tárokat, és jószerivel köréjük szervezte az általa felépítettliturgiát. Ma már nyilvánvaló, hogy számos, különbözõ korok-ban élt szerzõ alkotásaival van dolgunk, de az is bizonyos,

hogy némelyikük igen régi; szerzõik feltehetõen Izrael elsõuralkodói, köztük talán valóban maga Dávid király. Õ egyéb-ként minden tekintetben rendkívül figyelemreméltó férfiúvolt; nemcsak nagyszerû harcos és hatalmas uralkodó, debefelé forduló, gazdag képzeletû és árnyalt érzelemvilágúszemélyiség is – bölcsességén és bátorságán kívül voltakérzései is; valódi költõ volt és muzsikus, ahogy az az Ószövet-ségben világosan és precíz megfogalmazással olvasható.Dávid pártolta a nyilvános elõadásokat, maga is részt vettezeken, s mindennél jobban kedvelte a megzenésített vallásiköltészetet.

Némelyik zsoltárban megszólal egy sajátos hang, amelyszintén királyi kéz szerzõségére utal. A zsoltárköltõ hitbuzgal-ma gyakran abban nyer kifejezést, hogy hangoztatja szenve-délyes vágyát: büntetné meg Isten a vétkeseket, akik mindenvalószínûség szerint az államnak is ellenségei. Ezek az úgyne-vezett átokzsoltárok (58., 68., 69., 109., 137. stb.) halványanemlékeztetnek az óegyiptomi átokszövegekre; ritmikus ésrepetitív átok-imákra, amelyek a különbözõ istenségekharagját hívják a fáraó ellenségeinek fejére (a késõbbi, vulgárishasználatban pedig bárki személyes ellenlábasaira), és amegveszekedett pogányságtól szinte izzanak. Az átkozódózsoltárok erõteljesek és szókimondók, s amikor egy széplelkûpüspök a 1920-as években meg akarta újítani az anglikánimádságoskönyvet, ki óhajtotta hagyni belõle oket, mert úgytartotta, hogy a gyûlölet és bosszú hangja, amely megcsendülbennük, a kereszténység szellemével összeférhetetlen. Ezlehetett az egyik oka annak, hogy a dolgokat radikálisabbanszemlélõ Alsóház 1928-ban elutasította javaslatot.

A Zsoltárok Könyve mai formájában nyilvános elõadásraszánt, liturgikus mû. Ezeket az imádságokat arra szánták, hogyaz egész gyülekezet elõtt recitálják vagy énekeljék õkethangszeres kísérettel vagy anélkül, és aligha kétséges, hogyegyüttesen ezek a szövegek szolgáltak a Babilonból valóvisszatérés után épített Második Templom hivatalos himnu-szaként. Olyanok lehettek, mint valami imádságos- vagydaloskönyv, amilyenek kisfiúkoromban az iskolában voltakhasználatosak. A Reformáció idején angolra fordították, meg-zenésítették és a Szent Pál székesegyház elõtt sokezreskórussal adták elõ oket; a hatás nem sokban különbözhetettattól, amit a Krisztus elõtti elsõ évezred második felében ajeruzsálemi templom hívei éltek át.

A zsoltárok legmagasztosabb, földöntúli erénye, hogynemcsak nagy tömegek elõtti elõadásokra, de magányos,

14

néma imádkozásra is alkalmasak. Talán Jézus Krisztus is mon-dogatta, dúdolgatta õket magában, és bizonyos, hogy gondo-latokat is merített belõlük, amirõl például a 118. zsoltárbólvett metafora – „A mely követ az építõk megvetettek, azlett a szegelet fejévé?” (Mát. 21.42; Márk 12.10; Luk. 20.17)– is tanúskodik. Még a kereszten is idézte a ma 22.-ként és31.-ként számon tartott zsoltárokat. Nehéz elképzelni to-vábbá a korai keresztény egyház nagy alakjait, már magátSzent Pált, de, ami azt illeti, a híres, bölcs rabbikat is úgy,hogy beszédeikben és írásaikban nélkülöznék a zsoltárszöve-gek gyakori és kiterjedt használatát. Szent Ágoston hosszúkommentárban fejtette ki, hogy a zsoltárok szinte mind-egyike hordozza a kereszténység üzenetét. Szent Jeromos,Szent Ambrus, és még sok-sok egyházatya és egyháztanítójavasolta a híveknek, hogy ne legyenek restek szüntelenülolvasni, mondani és énekelni a zsoltárokat. A hívek meg isfogadták a jótanácsot. Kiskoromban a római katolikus egyházminden papja, aki breviáriumából tartotta az istentiszteletet,minden héten kötelességtudóan a Zsoltárok Könyvét isvégigvette. (Ez mára megváltozott, de hogy miért, azt nemtudom – talán azért, mert úgy tartják, hogy a papokat túlsá-gosan is elfoglalják más irányú teendõik, például a keresz-tény hitelvek társadalmi vonatkozásaival való foglalatosko-dás.) Az anglikán liturgia havonta ismétli végig a zsoltárokat.Az ezirányú jámbor buzgalom nem veszi figyelembe a val-lási nézeteket és pártoskodást. Ez volt az egyetlen dolog,amiben egyetértettek az egymástól legtávolabbi nézeteketvalló, s homlokegyenest ellentétes temperamentumú sze-mélyiségek is, mint a benedekrendi szerzetesek és a finnyáspuritánok; Luther és Xavéri Szent Ferenc, Newman és Wesley– mindnyájan lelkesen és fáradhatatlanul kántálták a zsoltá-rokat.

Még meglepõbb, hogy a zsoltárok évszázadokon átszolgáltak mindennapos „ima-takarmányul” nemcsak az egy-házi, de a világi férfiaknak és asszonyoknak is. A véreskezûuralkodók holmijuk között általában rejtegettek egy zsoltá-roskönyvecskét, amely szép lassan szamárfülessé lett a had-járatok során. A királyoknak és királynoknek saját zsoltáros-könyveik voltak; egy a nyilvánosság szemének szánt díszesés finom kidolgozású, a legdivatosabb miniatúrafestõkmunkájával ékes, és személyes használatra egy sokkal ki-sebb, noha szintén igen értékes és szép jószág – a gyakorihasználat nyomai jól látszanak a fennmaradt darabokon. Saj-nálatosnak tartom, hogy a magányos zsoltárolvasás vagy -éneklés szokása szinte teljesen kiveszett. A zsoltároknak máig

komoly mondanivalójuk van mindannyiunk számára, s biztosvagyok benne, hogy nagy meglepetés lenne mindenkinek– kortól, nemtõl, vérmérséklettõl, vallástól függetlenül, s mégazoknak is, akik vállalhatatlannak érzik a magányos imádko-zást, és ellenszenvvel viseltetnek minden vallási gyakorlatiránt – ha végigolvasnák ezeket a fontos és gazdag tartalmúverseket. „A zsoltárok Anglia lelkipásztori szívdobbanásai” –fogalmazott egy költõ, de megállapításának érvényességenem torpan meg Anglia határain.

A zsoltárok, akár közösen, akár magányosan mondjákvagy éneklik õket, meghaladják az ima kereteit és határait.Azt hiszem, valaha régen minden ima nyilvános és közöslehetett. A régiek nem szerették, vagy nem igényelték azegyedüllétet; a magányos cselekedetekben éreztek valamilealacsonyítót. Akkor is hangosan imádkoztak, ha egyedülvoltak, és éppígy fennhangon olvastak is. A klasszikus világ-ban ismeretlen és érthetetlen dolog volt a néma olvasás; eza szokás csak a negyedik század második felében kezdettelterjedni. Amikor Szent Ágoston elõször találkozott SzentAmbrussal, mély megdöbbenéssel tapasztalta, hogy Milánónagy püspöke magában olvasott: „Szeme végigfutott a so-rokon, elméje felfogta a szöveg jelentését, de nyelve és ajkanéma maradt.” Ambrus valószínûleg imádkozni is némánimádkozott, ám minden kortársánál világosabban látta a kö-zös, hangos ima jelentoségét. Õ volt az, aki a 386-ban elké-szült, csodálatos milánói bazilikában megalkotta a középkorikatedrálisok istentiszteleti rendszerének sémáját, bevezet-ve a mindennapi misét; a rendszeres reggeli és esti, egyesalkalmakkor pedig más napszakokban is tartott közös imát,valamint az egyes szentek tiszteletére szigorú naptár szerinttartott, különleges szertartásokat. Az ariánusok és más eret-nekek, valamint az ókori múlt mindig fenyegetõ pogányságaelleni harc céljait szem elott tartva, szántszándékkal drámaihatásúvá tette a templomi külsoségeket; a papokat drága éslátványos ruhákba öltöztette, bevezette az antifónás zsoltár-éneklést és az akkor újkeletû metrikus himnuszokat. Hivatá-sos kórust alkalmazott, de az énekek ismeretét a gyülekezet-tõl is megkövetelte. Saját fegyvereikkel harcolt tehát az ariá-nusok ellen, hiszen Arius nagyszerû propaganda-himnuszokszerzõje volt; népszerû monoteista dalocskákat is írt a ke-reskedõcéheknek, szent indulókat a katonáknak, akik köztigen sokan voltak ariánusok, a tengerészeknek pedig áhítatosmatrózdalokat. Ambrus tehát saját himnuszokat írt a trinitáriuskereszténységnek, s ráadásul megvolt hozzá a tehetsége is.Õ volt az elsõ, aki himnikus formába öntötte és könnyen

15

megjegyezhetõ négysoros, soronként nyolcszótagos, jambi-kus versszakokra tagolta a keresztény imádságokat, amelye-ket azután nagyszerûen lehetett énekelni és az egész gyüle-kezetnek megtanítani. Mûvei közül négy máig használatos.

Szent Ambrus alapította tehát meg a keresztény liturgi-kus zene hosszú évszázadokon átívelõ, gyümölcsözõ hagyo-mányát, s nemcsak a zsoltárokkal és himnuszokkal, hanem –s ez még fontosabb – a mise énekes részei ( Kyrie, Confiteor,Gloria, Sequentia, Credo, Sanctus, Benedictus és AgnusDei) megzenésítésével és a hívekkel, a kórussal vagy közö-sen való énekeltetésével. A nyugati zene e történeti vonulatnélkül egyszerûen elképzelhetetlen. A liturgikus szövegekelõször egyszólamú dallammal, késobb polifón formában,majd teljes zenekari hangszereléssel, illetve a teljesen megze-nésített misék arra indították a legnagyobb zeneszerzõket –Byrdtõl, Palestrinától és Purcelltol Bachon, Mozarton, Haydn-on és Beethovenen át egészen Verdiig és Brittenig – hogy újés új mestermûveket alkossanak. Azt lehetne mondani, hogyaz imádság Dávid király korától kezdve zenét teremtett, s azene egészen a világi opera megjelenéséig az imádság egyformája, vagy szolgálóleánya volt. Voltak és ma is vannak,persze, akik ellenzik a használatát. A tizenhatodik századipuritánok azzal érveltek, hogy a kifinomult muzsika, s kiválta többszólamú éneklés hívság, amely eltereli az imáról azemberek figyelmét, s ragaszkodtak ahhoz, hogy az imádságminden szótagjához csak egy és ugyanaz a hang tartozhas-son – ez valóban nem a Szent Ambrus elképzelései szerintimuzsika volt. Õ úgy vélte, hogy a zenei részek hossza, kidol-gozottsága és hangereje a közös imádkozás fontos elemei.Különösen fontosnak tekintette a harmonikus akkordokat;errõl a következõket írta: „A férfiak, asszonyok, szüzek éskisgyermekek éneklésébõl harmonikus hang száll fel; olyan,mint az óceán hullámai.” Úgy gondolta, hogy az erõs, zengõhang elriasztja a Gonoszt, a szépséges melódiában pedigIsten gyönyörködik. Évszázadokon át a legtöbben sokkalinkább vele értettek egyet, mintsem a puritánokkal. A fel-emelõ muzsika és a nagyszerû hangszerelés valóban segítiaz imában való elmélyülést, és olyan belsõ felismeréseketébreszt, amelyek másképp bizonyosan nem támadnánakfel az emberek szívében és gondolataiban. Kit ne ragadottvolna torkon és ne repített volna a magasba Bach B-mollmiséje vagy a gyönyörûséges János-passió? Ki ne érezte vol-na, hogy Mozart vagy Verdi Requiemjét hallgatva sokkal mé-lyebben tudunk halottainkra gondolni, és összehasonlítha-tatlanul jobban átérezzük Istenhez való közelségüket?

Az imádság leglényegesebb mozzanata a felemelkedés.A nagy, tizennyolcadik századi, görögül író teológus Damasz-kuszi Szent János megkülönböztette a nyilvános, énekeltimát – ezt az Istenhez való könyörgés helyénvaló módjánaktartotta –, s a magányosan és némán elmondott imát, amelyeta lélek Istenhez való felemelkedésének ( ascensus intellectusin Deum) nevezett; lélek alatt pedig bizonyosan nem azészt (ratio), hanem a spirituális látomásra való emberi képes-séget értette. Más megfogalmazásban – emeljük föl szívünket– sokkal közismertebb a gondolat. A magában imádkozóember anélkül, hogy száját kinyitná, hogy nyelve akár csakmegmoccanna, kimondatlan szavakat küld Isten felé, a szavakpedig nyilvánvalóan gondolataikhoz kapcsolódnak – eztsötét elkeseredésében Claudius, a Hamlet gonosz királyaigen pontosan fogalmazta meg:

„Fölszárnyal a szó, eszme lenn marad:Szó, eszme nélkül, mennybe sohse hat.”

(Arany János fordítása)

A magányos imádság, Istenhez való bensõ felemelkedésgyakorlata nem olyan õsi, mint a Vele való közös, nyilvánosegyesülés, de azért korántsem újkeletû dolog. Ismert voltmár Jézus Krisztus idején, s neki magának talán Mária tanítot-ta, aki elfogadó, hálaadó imádságot mondott magában, ami-kor Gábriel arkangyal a tudomására hozta, hogy Isten Fiáthordozza a méhében: „Imhol az Úrnak szolgálója; legyennékem a te beszéded szerint.” (Luk. 1.38) Késõbb, amikorErzsébetet meglátogatta, boldogságtól túláradó imádságotmondott, amelyet Magnificat néven ismerünk: „Magasztaljaaz én lelkem az Urat, / És örvendez az én lelkem az én meg-tartó Istenemben.” (Luk. 1.46-47) Egy ifjú szûz szájából talánkülönösen hangzik e spontán örömkitörés, amelyben meg-csendül az alázatos felmagasztaltatása és a hatalmas bukásafölött érzett boldogság – a kereszténység prófétai elõérzete.De kihallik belõle a zsoltárok visszhangja is, ezért fel kelltételeznünk, hogy Mária olyan házban nevelkedett, aholnaponta mondták vagy énekelték ezeket, s szövegük éshangulatuk a mindennapi nyelvhasználat és gondolkodáseleme lett. Mária magának vagy a család egy tagjának címzettfohászai és hálaimái mindenesetre elõképei azoknak azimáknak, amelyeket Jézus mondott különbözõ alkalmakkor,például amikor elvonult a pusztába, vagy legvégül, amikor aGetsemáné kertjében egymagában fohászkodott azért, hogyIsten adjon neki közeles szenvedéséhez elegendõ erõt.

16

Máté Evangéliumának hatodik részében Jézus a vallá-sossággal való hivalkodás kerülésére inti tanítványait: „…nekürtöltess magad elõtt, a hogy a képmutatók tesznek a zsina-gógákban és az utczákon, hogy az emberektõl dícséretetnyerjenek.” (Mát. 6.2); „És mikor imádkozol, ne légy olyan,mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utczákszegeletein fenállva szeretnek imádkozni, hogy lássák õketaz emberek.”. (Mát. 6.5) Dicséretesnek a magányos imádko-zást tartja: „Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belsõszobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a kititkon van;…” (Mát. 6.6). Ezután megismertette õket azzal aszöveggel, amelyet az Úr Imádságának nevezünk, és nyil-vánvaló, hogy ezt már kifejezetten magányos imádságraszánta, noha tökéletesen alkalmas a közös istentiszteletekenvaló használatra is.

A magányos, néma ima Krisztus akaratának megfelelõ-en a keresztény vallásgyakorlat rendkívül fontos eleme lett.Jézus megismertette tanítványaival a tökéletes imádságot, sezt azóta is nap mint nap mondják el a keresztények milli-árdjai, szektariánus irányultságaiktól függetlenül; ez a legfon-tosabb dolog, amelyben a legkülönbözõbb keresztény egyhá-zak és irányzatok – noha olykor vitáik vannak egyes monda-tok pontos megfogalmazásáról – egyetértenek. Ám Jézusnem ragaszkodott ahhoz, hogy a magányos, személyes imád-ságoknak megszabott formákat kellene követniük. Ezek azimák, fohászok és könyörgések bármilyen formát ölthetnek,lehetnek a bánat vagy a boldogság hirtelen kitörései, de bo-nyolult, hosszú és gondosan felépített belsõ monológok –illetve Istennel folytatott néma dialógusok – is. A teljes, töké-letes és egész, napi imának azonban négy elemet minden-képpen tartalmaznia kell; ezekrõl már sokféle leírást hallot-tam és olvastam; magam a következõképpen fogalmazommeg:

Elõször is: Isten dicséretével és hálaadással kell kezdõd-nie. Az ima elsõ része az Isten iránti csodálat kifejezése, az Õjóságának és mindenható voltának elismerése, s vallomás-tétel az odaadó alázatról és a szeretetrõl, amely Õhozzá fûziaz imádkozót. Ez a megalázkodás, az ön-lealacsonyítás gesz-tusa, amelyet teljes szívvel és fenntartások nélkül kell meg-tennünk, mert e gesztus nem a hatalmas személyiség üdvöz-lése, hanem a tökéletes jóság és szeretet megtestesüléseelõtti tiszteletadás. Ebben a tiszteletadásban megfogalmaz-zuk hálánkat és köszönetünket a mindezidáig kapott ajándé-kokért és áldásokért, s ez senkinek nem okozhat nehézséget,mert mindannyiunknak bõségesen akad köszönnivalónk –

sokkal több, mint amivel tisztában vagyunk, s még annál istöbb, mint amennyit sejteni vélünk, míg csak mélyen el nemgondolkodunk, és el nem kezdjük a felsorolást.

Ezután vétkeink megvallása és a bûnbánat következik.Ki kell fejeznünk a felismerést, hogy milyen méltatlanul vi-szonozzuk Isten imént felsorolt ajándékait, s vétkezünk el-lene és felebarátaink ellen is. Mindezt meg kell fogalmaz-nunk, mélyen megbánnunk, és megígérnünk, hogy bûnein-ket jóvátesszük. A bûnvallás, a megbánás és a jóvátétel el-határozásának motívumát minden imádságnak tartalmazniakell. Megítélésem szerint rendkívül fontos, hogy gondolatbana legnagyobb komolysággal és õszinteséggel végighalad-junk gyarlóságainkon. Ez igen nehéz dolog – de eredményes.Tapasztalatom szerint hibáim felismerése komoly segítségetnyújt abban, hogy megjavuljak. Így aztán, amikor módomvan rá – és ez nem mindennapos, még csak nem is túlságosangyakori eset – szigorú lelkiismeretvizsgálatot tartok este, le-fekvés elõtt; egy igazán jó keresztény ember minden éjjelmegteszi. Módszeresen át kell gondolni az elmúlt napot, ésszorongás nélkül rámutatni magunkban minden hibás csele-kedetünkre – ez a keserves és kijózanító élmény némiképphozzájárulhat ahhoz, hogy vétkeinket egyre ritkábban, vagytöbbé egyáltalán ne kövessük el. Sokaknál – nálam is – nagy-szerûen bevált ez a módszer, és szilárdan hiszem, hogy min-denkinek segít, aki valóban õszintén és kitartóan végzi azönvizsgálatot. Ez az egyik legáldásosabb hatású vallásos gya-korlat, amirõl valaha is hallottam. Természetesen nem akaromazt állítani, hogy kivétel nélkül minden imában végig kellvenni ezt a hosszadalmas penzumot, amely kifejezetten azéjszaka csendjének és nyugalmának legszemélyesebb szer-tartása. Az azonban nem vitás, hogy a bûnbánat fényénekminden imán át kell derengenie.

A harmadik mozzanat, hogy átgondoljuk szándékainkat– ez az imádság dinamikus, kreatív vonulata. Az ember vallásiélete nemcsak abból áll, hogy kerüljük a bûnt és erényescselekedeteket hajtunk végre, ha erre lehetõség kínálkozik.Ennél konkrétabb, kontúrosabb alakot kell öltenie; teljesíten-dõ programot kell magunk elé állítanunk. El kell döntenünk,hogy hogyan fogunk viselkedni, s ezzel mindennapi életünk-ben meghatározó vallási dimenziót teremtenünk, amelybenúgy irányítjuk belsõ világunkat, hogy az Isten akaratából adó-dó alkalmak ne egyszerûen csak a semmibõl ugorjanak elõ,hanem módszeresen keressük, teremtsük meg és használjukfel ezeket. Az ima szándékainkat illetõ része egyfajta felaján-lás; elkötelezõ lelki és gyakorlati állásfoglalás az erény oldalán.

17

Részletekbe menoen és egészen konkrétan kell gondolkod-nunk és fogalmaznunk; kitûznünk bizonyos célokat, és elha-tároznunk, hogy miként fogjuk õket megvalósítani.

Végül – és mindebbõl eredõen – következhetnek akérések; önmagunkért és másokért. Kérjük Isten segítségétahhoz, hogy keresztülvihessük elhatározásainkat, kivált pe-dig a bûn elkerüléséhez és önmagunk jobbá tételéhez – ez azsidó-keresztény hagyomány legõsibb eleme. A Királyok ElsoKönyvében olvashatjuk, hogy az éppen trónra lépett Sala-mon Istenhez fordul bölcsességért, hogy megfelelõen végez-hesse feladatát: „Adj azért a te szolgádnak értelmes szívet,hogy tudja ítélni a te népedet, és tudjon választást tenni a jóés gonosz között; mert kicsoda kormányozhatja ezt a te nagynépedet?” (1 Kir. 3.9) A továbbiakból kiderül: „És tetszék ebeszéd az Úrnak, hogy Salamon ilyen dolgot kért.” (1 Kir.3.10), minthogy pedig Salamon nem önmagára gondolt, snem hosszú életet vagy vagyont, hanem mások javára hasz-nálható bölcsességet kért, Isten így válaszolt neki: „Ímé a tebeszéded szerint cselekszem, ímé adok néked bölcs és értel-mes szívet, úgy hogy hozzád hasonló nem volt te elõtted, ésutánad sem támad olyan, mint te.” (1 Kir. 3.12)

Érdekes, hogy az efféle könyörgés a pogányok – méga civilizáltak, például a sztoikusok – között is teljességgelismeretlen fogalom, pedig a mi vallásos hagyományaink utób-biaktól sem egészen idegenek. De natura deorum címûmunkájában Cicero elmondja, hogy jó szerencséért Jupiterhezfohászkodni igen helyénvaló dolog, hisz a sors kedvezõfordulása az istenek kezében van, ám hozzáteszi: „soha senkisem fohászkodott az istenekhez erényekért és tisztességért,hisz ezekre szert tenni az embernek önmagában is hatalmá-ban áll. Valóban így van, csakhogy az ember gyakran kudarcotvall az önnemesítésben, és Istenhez fordulni segítségért na-gyon is természetes és logikus gondolat. A keresztényekmindig is így tartották, amiképpen a régi héberek is; imád-koztak a szentséges életért, mert tudták, hogy annak megva-lósítása Isten segítsége nélkül lehetetlen.

Így hát Isten segítségéért könyörgünk ahhoz, hogy job-bá válhassunk. E segítségre oly igen nagy szükségünk van,hogy napjaink az érte való imádkozás nélkül nem lehetnekteljesek. Ezután a magunknak és másoknak áhított ajándé-kokért való könyörgés következik. Ebbe minden belefér.Nincs oly hatalmas dolog – a világ megváltása –, vagy olykicsinység – kutyánk egészsége vagy kedves futballcsapa-tunk kupagyõzelme –, aminek ne lehetne helye imáinkban.Amikor Ábrahám Szodoma megmeneküléséért könyörgött,

az „alkudozás” harmadik vagy negyedik állomásánál már erõ-sen tartott tõle, hogy fejére idézi Isten haragját. Ám Istensoha nem viszonozza haraggal az imádságot, és nem fáradbele a sürgetõ kérésekbe még azok esetében sem, akik sohaegy szóval sem köszönik meg a kapott ajándékokat. Isten-nek nincsenek efféle emberi érzései, és nem untatják bonyo-lult, sokféle és számtalan kéréseink – ami persze nyilvánvaló-an nem jelenti azt, hogy azokat minden esetben haladékta-lanul teljesíti is. Hogy miért nem? Nos, az ember nem láthatjaát Isten bõkezûségének misztériumait. És egyik kérésünketvajon miért teljesíti, másokat pedig miért nem? Megintcsaknincs válasz. Egyetlenegy dologban azonban bizonyosak le-hetünk: Isten minden cselekedetének, vagy látszólagos tét-lenségének jó oka van. Amit tesz, azt a mi javunkra teszi,még ha az adott pillanatban nem is látjuk át szándékait. Istena szó legszorosabb értelmében „jobban tudja” a dolgokat, sleghelyesebb, ha megelégszünk ezzel a gondolattal – amipersze nem jelenti azt, hogy abba kell hagynunk a könyör-gést és a fohászkodást. A legbanálisabb, legönzõbb, leghét-köznapibb imádság sem hiábavaló. Bizonyos értelemben azönzõ imádságok a legkomolyabbak – Dr. Johnson megállapí-tása szerint: „Kedvteléseiben senki sem képmutató.”

Most érkeztünk el az imádkozás olyan vonatkozásaihoz,amelyeket a nem-katolikusok kiváltképpen ellenszenves-nek találnak; talán még felháborítónak is – õk nyugodtanátlapozhatják a most következõ bekezdéseket, bár ha mégseteszik, lehet, hogy tisztázhatunk bizonyos félreértéseket. Le-het nem egyenesen Istenhez, hanem a Hozzá közel állószemélyekhez; Szûz Máriához és a szentekhez is imádkozni.Fordulhatunk ezekhez a valaha emberi lényekhez, akik mos-tanra örökkön áldottakká és Istenhez közeliekké váltak, mertnekik módjukban áll közbenjárni értünk a Mindenhatónál.Fel lehetne tenni a kérdést: ha Istenhez minden embernek„közvetlen vonala” van, mi szükség lehet közvetítõkre? Vagytalán létezik valamiféle hierarchia, akárcsak egy-egy földihatalmasság udvarában, amilyet például Saint Simon hercegXIV. Lajos környezetérõl írt emlékirataiból ismerhetünk? Enagyszerû beszámolóból képet alkothatunk a grandesentrées és a petit entrées lehetõségeirõl, vagy arról, hogymiként nyerhetett valaki személyes meghallgattatást a Nap-királynál, amikor az például éppen öltözködött.

Nem vagyok biztos benne, hogy ismerem a helyes vála-szokat; talán csak azt az igen fogyatékosat tudom elismételni,hogy igen sok, nálam bölcsebb és jámborabb ember tartottahelyénvalónak az ilyen, közbenjárásért való imádkozást.

18

Fordulhatok közvetlenül a Mindenhatóhoz, és fordulhatokHozzá a szenteken keresztül is, akik közül néhányat külö-nösen nagyra becsül, legmagasabbra pedig a Szûzanyát.Egyes szentek bizonyos tevékenységekhez társíthatók. Akatolikusok millióihoz hasonlóan magam is Szent Antalhozfohászkodom: járjon közbe Istennél, hogy segítsen megta-lálni valamit, amit elvesztettem vagy elhánytam valahol.Szent Kristófhoz fordulok utazás, különösen pedig hosszúvagy veszedelmes utazás elõtt. Szent Györgytõl bátorságotkérek, Aquinói Szent Tamáshoz és Szent Bédához pedig böl-csességért és a nehéz helyzetekben iránymutatásért fohász-kodom. Sok szenthez fordulhatunk gyógyulásért is, de errolnem sokat tudok, mert igen ritkán vagyok beteg – legfeljebba torkom szokott fájni, amin leginkább Szent Balázs segít.

Nem nagyon zavar, ha egy-egy szentet – ahogyan SzentGyörgyöt is – kizárnak a hivatalos kalendáriumból, mert két-ségek merülnek fel történelmi létezése felõl, hiszen Istentúgysem a történelmi tények érdeklik, hanem sokkal inkábba szentség képmása, amely a hívek elméjében születik mega jámbor gyakorlat hosszú évei, évszázadai során. Nem törõ-döm azzal sem, hogy talán soha nem is szerepeltek a szentekhivatalos „névjegyzékében” azok, akikhez imádkozom. Ígypéldául megesik, hogy irodalmi dolgokban Jane Austenhezfohászkodom, minthogy kivételesen erényes és munkás éle-tet élt és gyötrelmes halálát sztoikus bátorsággal viselte el –megérdemli hát, hogy szentnek tekintsük õt. Fohászkodomegy másik kivételes személyiséghez, Dr. Johnsonhoz is, mertnehézségeim nemegyszer igen hasonlóak az övéihez. Egyesolvasóim talán megmosolyognak, de nem bánom. A külsõszemlélõ számára a vallásgyakorlás sok mozzanata tûnik ne-vetségesnek, de a hivõk komolynak és fontosnak tartjákõket, ha pedig így van, biztosak lehetünk abban, hogy örömetelik bennük Istennek is. Dr. Johnson hivatkozik ChristopherSmart esetére, aki megbotránkoztatta az embereket azzal,hogy olykor letérdelt az utcán és imádkozott. Dr. Johnsonezt egészen rendjénvalónak találta, és nemegyszer maga ismelléereszkedett, mondván: „éppoly szívesen imádkozomKit Smarttal, mint bármi mással” Francis Thompson, egy másikremek figura és nagyszerû keresztény író ugyancsak mûveltkülönös dolgokat nyilvánosan, és szintén magára vonta azemberek neheztelését. De nem baj – egészen bizonyos,hogy most odafenn a Mennyországban lakik.

Nem szabad lenéznünk és elvetnünk semmit, ami azimádságban segítségünkre lehet, és úgy érezzük, hogyszükségünk van rá. A katolikusokat gyakran éri bírálat azért,mert templomaikban szentképeket és -szobrokat helyeznekel. Régi érv; a régi izraeliták már a kereszténység létrejötteelõtt kárhoztatták a faragott és festett képeket, és mindig isszemrehányások fognak érni bennünket ezért a gyakorlatért.Ezzel kapcsolatban mindenkire érvényes zsinórmérték nemlétezik. Kevesen vannak, akik annyira tudatlanok, hogy azthigyjék: a katolikusok ténylegesen a templomaikban ésotthonaikban felállított szentképeket és szobrokat imádjákvagy tisztelik. Sokféle lehet azonban az emberek vérmérsék-lete, vallásos érzülete. Vannak, akik úgy találják, hogy azimádkozásban, lelki elmélyülésben segítségükre vannak aszentek ábrázolásai, mások éppen ellenkezõleg: istenkárom-lásnak tartják az effajta bálványozást. Az én dolgozószobám-ban, ahol a könyveimet és tanulmányaimat írom, számtalan„szent” tárgy van mindenfelé. Van például egy kis gyöngy-ház-keresztem, amit a Szent Sírnál vettem, elsõ jeruzsálemi

utamon. Megáldották nekem, s amikor hazaértem, odaadtamanyámnak, aki kimondhatatlanul örült neki. A halálos ágyánadta vissza áldásával együtt, és azóta itt lóg a falamon. Vanaztán egy reprodukció Raffaello Mária és a gyermek Jézuscímû képérõl, amelynek eredetije Firenzében látható – szent-séges derût és egyszerûséget sugároz. Nagyon szeretem; azírógép mellett áll az asztalomon.

Jobbra egy egészen másféle tárgy látható: egy késõtizennyolcadik századi, mívesen faragott és festett feszület,amely valaha egy spanyolországi apácazárda refektóriumá-nak falát díszítette. A spanyol polgárháborúban zsákmányol-ták, és valahogy Angliába került; meglehetõsen olcsón jutot-tam hozzá Londonban, néhány évvel ezelõtt. Hihetetlen rea-lizmussal ábrázolja a szenvedõ Krisztust – némelyek szerintegyenesen hátborzongató. De hát ez a spanyol módi, és azthiszem, nem árt, ha az embert nyersen és keményen emlé-

kezteti valami Krisztus értünk elviselt szenvedéseire. Ígyaztán nagyon örültem, amikor megvettem ezt a feszületet,és elõször londoni otthonom halljában akartam felakasztani,hogy köszöntse katolikus, és megdöbbentse protestáns vagyagnosztikus vendégeimet. Feleségem, Marigold azonbantöbb okból sem engedte; elsõsorban és döntõen azért, „mertaz unokáinkat megijesztené”. Ezért a dolgozószobámbanhelyeztem el az új szerzeményt, és azóta már beláttam, hogyMarigoldnak tökéletesen igaza volt; valóban itt van a legjobbhelye. Minden nap, mielott hozzáfognék a munkához, csókkalilletem a Megváltó vérzõ, átszegezett lábát, leróva hálámatmindazért, amit Neki köszönhetünk, s ezt dolgozószobámmagányában anélkül tehetem, hogy bárkiben megütközéstvagy megbotránkozást keltenék. Ami meg az unokáimat illeti;olykor vetnek rá egy-egy pillantást, és nagyon élvezik a dol-got, ha nem is találják kifejezetten felemelõnek.

Szóval: ne nézzünk le vagy vessünk el semmit, ami azimádságban segítségünkre lehet, legyen akár szobor, fest-mény, rózsafüzér, kicsiny feszület, nyakban hordható medálvagy bármilyen más, ódivatú keresztény csecsebecse. Ésugyanígy: ne bíráljunk senkit azért, mert kötelességtudóanelutasítja mindezeket a mankókat, zord szigorúságra és pu-ritánságra törekedve az Isten dolgaiban. Tudom, hogy sokatlehetne beszélni a kereszténység lecsupaszított formáiról,amelyek semmiféle engedményt nem tesznek az emberigyarlóságnak, és mindenki csupaszon és egyedül áll Istenszíne elé, ahogy imádkozni is támasztalanul és önmagábanimádkozik. Vannak életformák, amelyekrõl úgy tartom, hogyaz imádság legtökéletesebb és legtisztább megnyilvánulásai.

19

Jártam egyszer egy mindentõl távol esõ, kicsiny, nyugat-skóciai településen, amelyet csak a tengeren vagy egy veszé-lyes hegyi útvonalon át lehet megközelíteni, s ahol a presbite-rianizmus egy sajátos, hihetetlenül puritán és rendkívül szigorúformáját gyakorolják. A kálvinizmusnak még ebben a parányiközösségben is több formája él; mindegyik gyülekezetnek különtemploma van, és minden Húsvétkor, amikor a hívek az egészévben egyetlenegyszer veszik magukhoz az Úrvacsorát, a leg-szigorúbb közösség vénei összeülnek, hogy eldöntsék, ki méltóarra, hogy ezt náluk cselekedhesse meg. Aki könnyûnek talál-tatik, az csak a második legpuritánabb templomban járulhat azáldozáshoz, vagy a harmadikban és így tovább. Megkérdeztem,mi történik azzal a bûnössel, aki szép sorjában mindenhol méltat-lannak ítéltetik. Vezetõm megvakarta a fejét, gondolkodott,aztán így válaszolt: Azt hiszem, nem tehet egyebet, mint hogyelmegy római katolikusnak…

Nos, én római katolikus vagyok, és szükségem vanazokra az apróságokra és csecsebecsékre. Szeretem az õsikofeszületeket, amelyeket mindenfelé látni lehet az utakmentén a Brit-szigetek kelta részein, Bretagne-ban és Galí-ciában, meg azokat a fából faragottakat az Alpok és a Pire-neusok vidékein. Szeretem azt a sokféle hitbuzgalmi gya-korlatot és szokást, amelyeket Európa, s kivált Róma oly soktemplomában megfigyelhetünk: a szent lépcsõt, a sanctascalát, amelyen az ember térden állva, fokonként mehet fel– és így tovább. Vonzanak a zarándoklatok és a nagy búcsújáróhelyek, mint Lourdes, Lisieux vagy Fátima, amelyeket valahaa kereszténység handabandázó, sarlatán árnyoldalainak tar-tottam, ám ma már úgy gondolom, hogy szentek és nélkülöz-hetetlenek. Nem értek egyet Erasmussal, aki mélyen megve-tette az ereklyéket – nekem magamnak nincsenek különö-sebb kötõdéseim egyikükhöz sem, de megértem azokat,akik rendkívül fontosaknak tartják õket. Most, öregkorombanmár el tudok fogadni minden vallásos szemléletet, gondolko-dást és gyakorlatot, amely látszólag Istentõl való, vagy elkép-zelhetõ, hogy Neki örömet okoz – illetve nem nyilvánvalócsalás, pogányság vagy babonaság. Türelmesebb és megér-tõbb vagyok, mint régen. Tudom, hogy az emberek megtalál-ják Isten imádatának azt a módját, amely nekik a legmegfele-lõbb, és meglelik az imádsághoz való kellékeket, ha szüksé-gük van ilyesmire. Ugyanakkor türelmetlenebb is vagyokazok iránt, akikben nemcsak hit, de tisztelet és tartózkodássincs, és rádióban, tévében sajtóban becsmérelnek és gú-nyolnak olyan dolgokat, amelyek mások számára mindennéldrágábbak; a Megfeszítés történetét, a Szûzanyát, a szentéletû

apácákat és a jámbor együgyûeket. Egyre harcosabb indula-tot érzek magamban ezek ellen a csúfolkodók és gyalázko-dók ellen, és a legkisebb hajlandóságot sem érzem magam-ban arra, hogy odanyújtsam nekik a másik orcámat is. Perszelehet, hogy rosszul gondolom. Amikor Teréz Anyát, mindenélõ apácák legszentebbikét 1994-ben gyalázatos hazugsá-gokkal mocskolta egy televíziós mûsor, ez a nagyszerûasszony csupán annyit jegyzett meg, hogy imádkozni fog akészítõiért.

Az ima jó, ha nem is mindig tökéletes válasz. A zsidó-keresztény hagyomány létrejötte óta eltelt többezer év alattszámtalan ima keletkezett, s ezeket mind el lehet mondani;vannak imádságok mindenfajta vérmérsékletû ember szá-mára, a legkülönbözõbb alkalmakra és esetekre is. Ebben akönyvben keveset beszéltem a miszticizmusról, minthogynem vagyok misztikus, még csak hajlandóságaim sincsenekebben az irányban, s így nem vagyok eléggé felkészült hozzá.Ám a miszticizmusnak a vallás, s kivált a kereszténység meg-tapasztalásában megkülönböztetett helye van, és KeresztesSzent János, s tanítványa, Szent Teréz óta mindenki megérziegyszer, hogy ki kellene aknáznia kincseit. Az ember nemtudhatja, hogy ott rejtõzik benne a misztikus, míg kísérletetnem tesz rá, hogy felfedezze. De hát az írott imák és szentvallási gyakorlatok száma jószerivel végtelen, úgyhogy felso-rolásukkal meg sem próbálkozom. Penészes, sárgult köny-vekben és misszálékban nap mint nap fedezek fel évszáza-dok óta feledésbe merült imádságokat és jámbor hitbuzgalmigyakorlatok leírásait.

Az embernek nem szabad megfeledkeznie a spontán,magányos imádkozásról, amit a kvékerek oly megindító mó-don gyakorolnak nyilvánosan is. A felindultságból mondott,szívünk hirtelen túlcsordulásából eredõ ima különösen ked-ves Isten elott. A spontán imádkozás gyakorlata igen fontos,és nem is nehéz elsajátítani. Magam idõrol idõre e hirtelenelõbukkanó imádságaim papírra vetésével is megpróbálko-zom – a gondolatra Dr. Johnson mûveinek olvasása vezetett.Õ mindig leírta spontán imádságait, amelyeknek két fõ jel-legzetességük van. Elõször is: szerények és alázatosak. Nyo-ma sincs bennük irodalmi hatásosságra való, hiú és öntetszelgõtörekvésnek – ellenkezõleg: megelégedett azzal, hogy szigo-rúan kövesse a liturgikus formákat. Ezeken belül azonbanmegfogalmazást nyernek aggódó és óvatos gondolatai, fo-gyatékosságai miatti nyugtalansága és szorongása amiatt,hogy nem tud úrrá lenni hibái fölött. Más szavakkal: valódiimádságok ezek, amelyeket közvetlenül Istenhez címzett;könnyes õszinteséggel, igaz bûnbánattal és a javulásra valóhatalmas elszántsággal – és hálával Isten kegyelméért ésajándékaiért. Amióta megismertem ezeket a szövegeket,magam is írtam egypárat különbözõ – közösségi és szemé-lyes – alkalmakra; saját magamnak, illetve mindenkinek. Ezekközül néhány a Függelékben olvasható.

Dr. Johnson imádságainak további figyelemreméltójellegzetességük az állhatatosság – ez általában az imák nagyerénye, és ugyanilyen fontos a rutin is. Korábban már emlí-tettem, hogy nem szabad lebecsülnünk a vallásgyakorlásmechanikus vonatkozásait, s ez az ima esetében különösenigaz. Az embernek rá kell szoktatnia magát, hogy mindennap, s ezen belül is meghatározott idõpontokban imádkozzék.Alapvetõen fontos a reggeli ima, amely megadja a kezdõdõnap hangvételét, s ugyanilyen fontos, hogy mintegy össze-foglalásként, visszatekintésként, este is imádkozzunk. Ezen-

20

felül igen helyénvaló az étkezések elõtt és után; valamelynagyobb feladat megkezdésekor és befejezésekor, a várvavárt örömteli események bûntelenségéért, s megtörténtükután hálaadásként mondott fohász. Szeretek reggelenkénttemplomba menni. Ezt a szokást még édesanyámtól ta-nultam; õ életének minden egyes napját ezzel kezdte, s csakakkor mondott le róla, ha beteg volt, vagy valami halasztha-tatlan kötelessége akadt. Amióta felnõtt lettem, magam isminden nap elmegyek a templomba, s ezzel a szokásommalmég azokban az idõszakokban se hagytam fel, amikor hitemátmenetileg ingadozott, vagy jószerivel egészen elfogyott,életmódom pedig a legkevésbé sem volt helyeselhetõ,ahogy sok tekintetben máig sem az. Az én esetemben semmi-képp sem tekinthetõ érdemnek az, hogy minden nap temp-lomba megyek. Egyszerûen nagyon szeretek ott lenni, s nemmondok le róla, csak a legszorongatóbb kényszer esetén.

Hatalmas örömöt találok a nem túlságosan távoli kated-rálisok felkeresésében is. Katonakoromban többször jártamGibraltár katolikus székesegyházában és sokszor voltam awashingtoniban is, amikor vendégprofesszor voltam az ottaniegyetemen. Egyik épület sem különösebben hatásos, deszámomra mindkettõ szentséges és igen kedves hely lett.Amikor az 1950-es évek elején Párizsban éltem, gyakrangyalog mentem a Szent György utcában lévõ munkahelyem-re, és be-betértem a Notre Dame de Lorette-ba, a Pigalle-nak ebbe a sötét és meglehetõsen lerobbant templomába,amelyet a „prostituáltak templomának” szoktak nevezni, és

amelyben reggelente illõ öltözékben a táncosnok, a sztrip-tíz-lányok, a pincérnok és a kurvák is megjelennek. Késobb aNew Statesman újságírójaként dolgoztam; Lincoln’s Inn Fields-ben laktam, és munka elõtt minden reggel betértem a Kings-way fenséges templomába, ahol különlegesen szép szen-télyrekesztõ látható közvetlenül a fõoltár fölött, az épület han-gulata pedig rendkívül alkalmas az elmélyülésre; a magányos,néma imádkozásra. Manapság a St. Mary and the Angels nevû,Bayswater-i házam közelében lévo templomba járok; ez atizenkilencedik században épült szépséges templom sok évenát a nagy Manning bíboros székhelye volt. Misét csak ritkánhallgatok itt, mert kissé késõi idõpontban tartják, de reggeliimáimat itt mondom el a Miasszonyunk és Szent Anna szobraelõtt térdepelve – közbenjárásukért is gyakran folyamodom.Nagyszerû dolog a templomban kezdeni a napot, kilépni egykicsit a száguldó és zûrzavaros világból az imádkozásra és Istentiszteletére emelt, hûvös épület néma és idõtlen nyugalmá-ba, ahol az értékek tökéletesen mások, mint odakint.

És végül is errõl szól az egész. Ezt jelenti Isten imádataés szeretete: elfordítjuk lelkünket, és – ha tudjuk – testünketis a földi dolgoktól a tökéletesség; a kétségektõl a bizonyos-ság, a földi valóságtól a szellemi lét felé. Ezt az elfordulástkell megtennünk és megélnünk életünk minden napján, ésminden nap annyiszor, ahányszor csak lehet, hogy lassan ezváljon második természetünkké, és végül ne csak odafordul-junk a nagy Szellemhez, akiben lelkünk békéje és egészsorsunk rejtezik, hanem teljességgel egyek legyünk Õvele.

AZ 2002/3SZÁMÁNAK MELLÉKLETE