T a k á t s G y u l a

S o m o g y i p á s z t o r v i l á g

D i g i t á l i s I r o d a l m i A k a d é m i a © P e t ő f i I r o d a l m i M ú z e u m • B u d a p e s t •

2 0 1 1

Somogyi pásztorvilág

1 2

A kötet Takáts Gyula 75. születésnapja alkalmából jelent meg3 4 A könyv elé

Mint gyerek, szülőfalumban láttam először pásztorokat. Tab főutcáján hajtották végig csürhéiket, csordáikat a legelőkre. Kora reggel és este láthattam csak őket, nem úgy mint a falu többi lakóját. Viseletben is különböztek – különösen a kanász –, falunk lakóitól. Később, diákkoromban Gönczi Ferenc, a Somogy Megyei Múzeum igazgatója és tudós néprajzkutatója mutatott nekem néprajzi tárgyakon pásztorábrázolásokat. Ma már úgy is mondhatnám olyan önportrékat, amelyeket a pásztorok, gulyások, juhászok és kanászok készítettek magukról. Karcolt, faragott, spanyolozott ábrázolások ezek botokon, kürtökön, dobozokon, só- és borotvatartókon. Érdeklődésem ezek láttán még jobban fölébredt a pásztorvilág iránt. És ahogyan az évtizedek múlásával szemlátomást szűkült ennek a pásztori életformának a területe és vele a pásztori életvitel stílusa, úgy vonzódtam egyre jobban a somogyi maradék pásztorság kihaló társadalmához és világához. Ahhoz a réteghez, amely még szinte a századfordulóig az erdős, berkes Somogyban a lakosság egy jelentős rétegét alkotta. Mégpedig egy erősen elkülönült társadalmi és szellemi világgal, mert hiszen ezek az emberek az év legnagyobb részét a falvak közösségén kívül a természetben, a legelőkön, az erdők-nádasok világában élték. Napi és évi munkájuk és életük menete is merőben más volt, mint a földműves parasztságé. Röviden, sokkal szabadabbak voltak munkabeosztásban és életformában is. Ezért aztán le is nézték azokat.

A régi pásztorélet és pásztorvilág stílusa az óriás kiterjedésű legelők szűkülésével, fogyásával egyre jobban kopott. A pásztorok szemünk előtt életformát váltottak. Öregjei, számadók és bojtárok mára már csak úgy emlékeznek vissza életükre, mint a voltra. Ugyanígy járt az évek múlásával a pásztorművészet, a pásztorfaragók alkotásai is. Hiszen szellemi életük alkotásainak anyaga a megfaragott fa, az állati szarv, vagy szaru, a csont és a tökhéj igen hamar pusztuló. Ezért ismerünk

csak Somogyban is legfeljebb 150, legritkábban 200 éves pásztorfaragásokat. Pedig a somogyi pásztor mindig faragott…

A szellemi emlékanyag még ennél a tárgyi világnál is esendőbb. És mert a pásztorok leginkább késsel és bizsókkal vallottak magukról és világukról, nem pedig tollal és betűvel, tehát régi vonzódásomat követve esztendőkön át néprajzi gyűjtőnaplómmal jártam közöttük. Tálasi Istvánnal, a kiskunsági pásztorélet tudós kutatójával sokszor és sokat beszélgettünk erről a sürgető feladatról. Így állítottam össze aztán magamnak egy kérdőívet, hogy fölösleges kitérőket kikerülve a somogyi pásztorokról és életükről minél többet rögzít 5hessek a jövőnek. Három-négy emberöltő családi szájhagyományát, megmaradt pásztori gyakorlatát sikerült így rögzíteni.

A legtöbbet a somogyi Nagyberek, a kaposi Vízmente, Belső-Somogy, a Zselic és Kasza vidékéről gyűjtöttem. Úgy is mondhatom, itt közölt gyűjtésem a somogyi nádi és erdei pásztorkodásról vallottakat adja az olvasó kezébe.

Kaposvár, 1986. január hava

Takáts Gyula6 A somogyi kanászok

Ha a magyar pásztorokról és pásztoréletről esik szó, szinte kivétel nélkül mindenki előtt az Alföld világa és az alföldi pásztorok alakja jelenik meg. Elsősorban és nemcsak a romantikától, de a néprajzi szakirodalomtól is indítva a csikós és vele a Hortobágy, Kis- és Nagykunság pásztorvilága gulyásaival és juhászaival. Aránylag kevés szó és írás esik – a híres somogyi pásztorfaragókat és faragásokat kivéve – a dunántúliakról, különösen pedig a kanászokról. Pedig a Bakony és a Somogyság pásztortársadalmában – ha utolsónak is sorolták –, a kanászok voltak a legtöbben és róluk esett a legtöbb szó, például a betyárhistóriákban is. Ők a pásztori életformájukkal, a makkoltatással a Dráva és a Balaton közötti somogyi erdőrengetegeknek az év nagy részében szinte lakói voltak. A legkeményebb életű „pásztornemzetség” volt a kanász. Életvitele sokban különbözött a többi pásztorétól. Ez a pásztornemzetség, ahogy ők mondták „a földtúró parasztságtól és a gürcölő pógároktól” elkülönítette magát. Legfeljebb a zsellérekből, árendásokból nősült, de szójárásuk szerint az „igazi pásztor a pásztorból lett”, és így „minden pásztor a másik pásztornak sógora, komája”. Ez a külön „társadalom” jelentős lélekszámú volt. Például Somogy megyében 1873-ban csak a kaposvári járásban az összeírások szerint 703 pásztor legeltetett. Ez annyit jelent, hogy hozzávetőleg ebben az egy megyében is megközelítően 7–8000 pásztor élt. És ahogy vallották „az életünk boldog és szabad volt”. Ennek az élet- és gazdálkodási formának adatait és színeit, stílusát igyekeztem rögzíteni. Sokszor vallomások rögzítésével, annál is inkább, mert ezek

az adatközlések, szájhagyományok a legőszintébb források. Minden adatomat, leírásomat 1952 és 1958 között a helyszínen vettem fel. Így a családi emlékezésekkel 1830-tól napjainkig, a somogyi „kanászmunka farkáig” sikerült másfélszáz évről, a Dráva és Balaton közti erdei-berki kanászok világából adatokat gyűjtenem.

Kanászélet, viselet, legelő, legeltetés, tanya, bujtárok, főzés

Adatközlő: Kovács János, 79 éves, Somogyjád. Gyűjtés ideje: 1952. április 2–3. Néprajzi gyűjtőnapló, kéziratszám: 23/1952.

Én 12–15 éves koromban, mint szegény gyerek kisegítő bujtárja voltam Körü János kanásznak, aki 1900 táján halt meg 65–70 éves korában. Mikor kisegítő bujtár voltam 1885 táján Körü ruházata ilyen volt: lábán magacsi-7

Somogyi kanász 8

nálta bocskor, melyet régi csizmaszárból csinált. Általános szokás volt, hogy az akkor divatos puhaszárú csizmákból, mikor már fejük elkopott, a csizmaszárból bocskort csináltak. A bocskor szíja marhabőrből volt, amelyet maga hasított. Az ilyen szíjnak való marhabőrt abban az időben a kaposvári tímároktól vettük. A kaposvári bocskorosok is hordtak a vásárra bocskorokat és külön szíjakat is. Körü János a bocskorlukat bicska hegyivel szúrta ki és neki való alkalmas őzaganccsal tágította a lukat. Körü nemcsak magának, de másnak is csinált bocskort. Húsz krajcárért fűztünk meg egy bocskort, ha minden anyagot a pógár adott. Magam a bocskort a lábikráig felfűzve viseltem. Hétköznap vászonból való zsíros, suhogós, tíz-tizenkét szeles gatyát hordott. Innepen pedig nyolc-tíz szeles, szedett (redes) gatyát hordott. A bocskorban kapcaruha volt a lábfejen. Az üng vászonból való hossziujjú volt. Elöl két-három helyen fűzővel, melyet összekötött a mellén. Üngre rávette a pruszlit. Ez fekete volt, és három soros gömbölyű acélgombok voltak rajta. A pruszlikra rávette a levest. A leves fekete vagy szürke kabát volt. A dómánt is viselték, amely béléses, fekete volt. Télen szűrt használt, amely szürke színű volt, galléros, piros posztóval kivarrva. Általában itt ujjatlan szűrt használtak. Fején posztókalap volt. Nagyszélű, gömbölyű tetejű.

Egyéb felszerelése: Tarisznya, széles tenyérnyi szíjjal, hosszi nyelű balta, rövid nyelű szíjjostor vagy karikás és hüvelykujj vastag görbevégű kanászbot, mellyel dobni szokta a disznót. Furugla mindig volt nála a tarisznyában.

Hajviselet: A haja hátul úgy volt elvágva egyenesen, mint a zsúp a házon. Vastag volt a kalap alatt. Láttam olyant is, amelyiknek a haja, mint a lányé, fonyva volt és a homlokán gombra kötötte. Az így gombra kötött haj a kalap alól kint volt. A halántékán pedig jobbról is, balról is kis hajfonás lógott ki, mint a lányoknak. A nyakon a haj beretválva volt. Bajusza mindig ki volt pödörve, villásan felfelé. Horváth József szentbalázsi lakos szerint Kontra nevű kanász, aki a Kegyestanítórend pásztora volt 1935-ben és a dábói kondával járt makkra (urasági konda) olyan bajuszt hordott, melynek egy-egy szára legalább 70 centiméteres volt. Szeles időben hátul a tarkóján kötötte össze a bajuszát.

Körü János Felsőbü körül még makkoltatott 1850–1870 táján Somogyban. Pógárok disznaját makkoltatta, mert akkor még, ahogy Körü mesélte, a disznót főleg makkon hizlalták. Mikor a makk lepotyogott a közbirtokos erdőn, akkor Körű a fókát a makkra hajtotta. Addig a fóka este mindig hazament a disznólegelőről. Ezek voltak a nyári legelők. Ezek a vízhez közel, berkes helyen voltak.

A makkos erdőn volt a tanya, ahová éjjelre a disznót behajtották. A tanya be volt kerítve. Hasogatott tölgyfa cölömpök voltak leállítva és

ezekre voltak a hasított tölgyfák szögezve faszöggel. (I. lap.) A cölömp belül volt, a deszka kívül. Méter magasan volt a tanya elkerítve, hogy a disznó ki ne ugorhasson. Az ilyen erdei tanya karikós (teljesen kerek) volt egy kapuval. A kapu fakerekes volt, mint a régi pajtaszürük kapui. Egy ilyen tanya 500–800 disznóra való volt. A kerítésen belül álltak a tölgyfák, hogy a disznók reszelődhessenek. A kanászgunyhó a kerítés mellett állt a kapu közelében, A gunyhó eleje a tanyakapura nézett. A gunyhó gömbölyű fából készült, úgy hogy az egy darabból való hosszú tetőgerendára faszeggel „szalufák” voltak erősítve és ezekre faszöggel erősített lécezés került. Erre a szerkezetre szóma került és ezt vastagon beterítették földdel. A gunyhó elején faragott tölgyfadeszkából ajtó volt. Az ajtó két oldalán a levert karókba sározott szómát fontak és amikor

száradt, besározták. A füst az ajtón vagy a tetőlikon ment 9

10ki. A tanya olyan helyen kellett hogy legyen, ahol a víz közel v

lt. Erdei lap közelében, ahol a lapon víz volt. Forrás vagy patakocska. agy télben Körü mesélte, hogy balt

Körű számadó kanász volt. Mindig tartott egy vagy két bojtárt, Ketten vagy hárman laktak egy ilyen gunyhóban. A gunyhót és a tanyát a falu erdejében a pógárok maguk állították fel. A tanya állandó volt. Csak a hibát javították rajta. Az ilyen munkákat az öreg bíró intézte el. A disznó és a kanászok kint voltak szeptembertől májusig a közbirtokos erdőn, Sokszor urasági erdőt is béreltek és ilyenkor egy erdőben két tanya is volt. Egy a pógárok, egy pedig az urasági fókának. Az ilyen urasági erdőn a makkoltatásért robotot fizettek.

A gunyhó háromszög alaprajzú volt. A fekhely az egyik felére terített szómán volt. A takaró a szűr volt. A főzéshez a vaslábat használták és arra tették a bográcsot vagy pedig csak tűz mellé tették a fazekat. (Cserépfazék.) A bujtárokat is a kanász kosztérozta. A kanász felesége, aki a falu pásztorházában lakott, hozott ki hetente ételt. Főleg könyeret. A krumplit, lisztet, kukoricalisztet, szalonnát a bíró által rendelt kocsi vitte ki. A vizet cserépkancsóban tartották. A gunyhóban csak a parázs volt a világító. Így mesélte ezeket Körü János.

Makk. A cseres, a cserfaerdő makkja nagyobb és öregebb. Ez a legjobb makkoltatásra. A tanyákat is jobban a cseresekben állították. Amíg csermakkot talál a disznó, addig tőmakkot nem eszik, de ha már igazán válogathatott, akkor a bükkmakkot ette elsősorban. Az erdei legelők alul fües legelőerdők voltak.

Szerződés makkra, A makkos erdőt valamikor az öreg bíró és az esküdtek nézték meg. Ezt makknézésnek nevezik, Ha jó volt, akkor bementek az urasági ispányhoz vagy az urasághoz, és a jegyzőnél megírták a szerződést.

Régen – Körü is így mesélte – a kanászoknak Somogyban kutyájuk nem volt, mert a disznók olyanok voltak, hogyha közéjük kutya keveredett, azt széttépték. Az egész fóka úgy röfögött, hogy majd megsiketült az ember. Ha rákezdtek, a kanász szavát se lehetett hallani. A gazdák kutyái a fóka esti hazaeresztésénél is vigyáztak a házaknál, és csak a kerítésen belül ugattak.

Mivel kutyát nem használtak, a kanásznak gyorslábú embernek kellett lenni. Körü János is ilyen volt. Ha malac visszaugrott, utána iramodott és fölrúgta, és akkor fölvette az ölibe és így vitte vissza a fókába. Akkor a faluban még nem voltak kese disznók, hanem csak kondor fehérszőrű és feketeszőrű mangalicák.

Makkra indítás. Szeptemberben az öreg bíró följegyezte, kinek mennyi disznaja indult a makkra. Ebből a kanász is kapott írást, de ez nem is volt szükség, mert a kanász mindenki disznaját ismerte, szőriről, mozgásáról, természetéről. Somogyban nem billogozták a disznót – Körü János így mesélte. A gazdák a tanyára csak akkor jártak ki kocsival, ha

ölni vittek haza disznót. A disznót a tanyából (kerítésből) disznófogó kapoccsal fogták ki. Ez a kapocs három méter hosszi mogyorófa póznán volt. A kapocs egyik szárán kötél volt. Ezt a fogót rátették a disznó lábára, a kötelet meghúzták és így az állatot kihúzták a fókából. A kapocs a gunyhónál kéznél volt. A kifogást úgy szokták csinálni, hogy azt a disznót, amelyiket ki akartak venni, a tanyakapuhoz hajtották. Ott megfogták a lábát, és mire rétt volna, kirántották a kapun. Akkor már röföghetett a fóka odabenn. Azért kellett a tanyán 11fogni a disznót, mert kinn a makkon megfogni nem lehetett, mert, ha rélt, a többi annak esett, aki bántotta az állatot. A disznó mindjárt harapja az embert. Oly erős a harapása, hogy átharapja a lábszárát. A harapás a göbedisznó tulajdonsága. A kany vágott az agyarával. Leginkább az ember tomporába vágott a nagy kany. Régen, Körü idejében nem a község, hanem a kanász tartott kanyt. Körü János 1885-ben, mikor én kisbujtárja voltam, két kanyt tartott. A községnek azért nem volt kanyja, mert minden nagypénteken a kanász herélt és így nem maradt a községben kany, mivel vesződni sem akartak vele. A herélés ideje nagypéntek, nagyszombat. Jádon 1885-ben két fóka volt, Egy a Felszegnek, másik pedig az Alszegnek. Akkor Kártyás Ferkó volt a Körü násza és az volt az alszegi kanász. A két fókának négy kanja volt. Egy kant négy évig használtak. Akkor azt megvették a cigányok. Amelyik kanász eladta, annak kötelessége volt kiherélni a kimustrált kant.

A kany heréléséhez négy ember kell. Ilyenkor négy cigány jött a pásztorház óljához. A kanyt kötéllel döntötték el. A kötél a hátsó lábára volt kötve. A hanyatt döntött kany nyakára egy rudat fektetnek. A rúdra ráülnek, de csak úgy, hogy meg ne fulladjon az állat. A két hátsó lábát pedig az első láb felé húzza két ember, hogy a monya jól kiálljon. A már kiherélt kany nem ugrik az embernek. Sós vízzel kenik be a kant. A cigányok az ilyen állatot hizlalásra vették. Két évig is hizlalják, mert az öreg kannak a lapickájától az oldaláig olyan pajzsa van, hogy verekedésnél a kany agyara is beletörik. Sokszor tapogattam ilyent, olyan, hogy a kés is alig fogja. Ez a védelme. Ez a pajzs csak két évi hizlalás után puhul fel. Ez alatt a két év alatt az erős, büdös kanszaga is elmegy, és akkora a három mázsás disznót a cigány eladja a hentesnek. Pógár ilyennel nem foglalkozott, csak cigányok.

Két idegen fóka kanját nem egyszer láttam, amikor verekedett. Először egymás fejét ütik. Akkor egymás segge felé fordulnak, egymás mellé állnak és az agyarukkal metélgetik egymást. A tomporukat úgy fölrepegetik, mintha késsel hasogatták volna. A kanász üti-veri őket, főleg az orrát, és akkor is csak nagynehezen állnak el egymástól.

A makkon hízott disznót kocsiborító alatt vitték haza a tanyáról az ölésre. Ezt a kanász leírta a fókából. Márciusig a javát, a kövérit levágták a pógárok.

Makkra szeptemberben csak öreg, két éves, harmadik évébe való göbéket, ártányokat hajtottak. Régen a községnek egyik kanásza otthon

kellett hogy maradjon, mert ez a süldőket és a fiatal disznókat legeltette. Egyik kanász legelőn, a másik makkon volt, Hízónak akkortájt csak a második éveset tartották. Makkon szeptembertől áprilisig voltak. A kanász ilyenkor csak tiszta ruháért ment haza ókor-máskor, de ilyenkor is éccakára visszament.

Főzés. Vízbe főtt kukorica gombócot levesformán készítettek a kanászok. Szokásos volt a kukorica gánica zsírral leöntve. A zsírt a gunyhóban cserépedényben tartották. Készítettek kukoricapempőt. Ezt a tányérban (fatányér) laposra nyomkodták és vöröshagymás zsírral öntözték meg. Az asszony nagy cserépfazékban savanyú répát, savanyú káposztát hozott hazulról. Ezeket a fapadon tartották. Szalonna is általános volt.

A tanyán a göbe nem malacozott, mert ahogy Körü mesélte, a malacozás előtt a göbét hazahajtották. A begörgött disznó csak malacozásig volt a makkon. Kint a malacot a fóka meg is ette volna. Makkon a kany sem volt kinn a fókával. Ilyenkor ezek vagy a pásztor óljában voltak, vagy a másik 12kanásszal jártak ki. A kant nem is szabad fölhizlalni, mert a kövér állat födözésre nem alkalmas. A malacozni készülő göbét, amelyik már mindig helyet keres, a bujtár szokta hazahajtani.

Pásztorfogadás. Pásztorfogadásra dobulás szerint hívták össze a pógárokat a kocsmába. Ott a bíró fölkérdezte, kit akarnak pásztornak. A többség döntött a pásztorról. A bíró csinálta meg a pásztorszerződést. Ezt aláírta a pásztor, a bíró és az esküdtek. Egy példányban csinálták és ez a bírónál maradt. A pásztorfogadások április 24-én, Szentgyörgy napján voltak mindig. Ekkor fogadták a csikóst, csordást, kanászt és a kovácsot, mert a községé volt a műhely. Volt úgy, hogy pásztorságra hat-nyolc pásztor is jelentkezett, de volt úgy is, hogy a pásztor csak visszamaradt.

Kovács János 1902-től 1914-ig volt Jádon kanász 1902-ben a kanász járandósága az alábbi volt: egy öreg disznóról egy fölöntő búza, egy malac után fél fölöntő (malac = éves korig). Egy öreg után két liter borsó vagy lencse. Egy malac után 1 liter borsó vagy lencse. Az erdőn szedhetett száraz fát, száradékot évente annyit, amennyi szükséges volt. Ezt a pógárok vitték haza kocsival. A kanásznak természetbeni lakás is járt.

Pásztorház. Az Alszegen, a faluvégen zsúpos pásztorház állt. Abban négy lakás volt. Egy a csikósé, egy a csordásé és a két kanászé. A pásztorházat a község építette nagyon régen. Az egész ház tömés volt. A házhoz tartozott a kút melletti lapon, a patak mellett minden pásztornak egy-egy kert. A kertek kb. 200 kvadrátosak voltak. Természetben még járt a községtől minden pásztornak egy-egy hold kukoricaföld. Ezt a falu földjéből adták. A fókában minden kanász annyi disznót tartott, amennyit etetni tudott. A kanász könnyen tart, mert itt-ott leszakít egy tököt, a fókából kihívja a disznaját és leszeli neki. A mezőn a szerzett

kukoricából is jóllakott a disznaja. A kanász disznaja úgy járt ki, szólításra a fókából, mint a kutya. Az én disznómnak „dufla” volt a neve. A pásztorházban minden pásztornak egy szobája és két pásztornak egy konyhája volt. Kamura nem volt, csak a pallás volt a négyfele rekesztve és ott tartották a pásztorok a gabonát, lisztet, húst. A konyhák füstös konyhák voltak. A szobákban rakott, zöld mázas kályhák álltak, melyeket a konyha felől fűtöttek. A pásztorháznak pincéje nem volt. A krumplit ki-ki elvermelte. Ami köllött a pásztorházhoz, azt mind a község csináltatta.

Kanászbujtár. A kisbujtárt a pásztor fogadta föl. Nálam pl. elment anyámhoz Körü János és megkérte, hogy adjon oda neki.

Bujtár járandóság. Egy évre kaptam a kanászszámadótól 12 forintot, Szentgyörgy napra, de ezt is anyámnak adta. Volt egy disznó tartás, amelyik a kanászszámadó disznajával evett a pásztorház óljában. Azonkívül a bujtárt a számadó élelmezte naponta háromszor. A fölöstökömöt a pásztor felesége kihajtás előtt a bujtár és a számadó tarisznyájába tette. Ez leginkább szalonna és kenyér volt. Kint a legelőn ettük meg, amikor már a disznó is enni kezdett. Az ebédet nyáron a számadó felesége hozta ki egy fazékban, amelyből két tányérba merte nekünk. Ebéd általában a következő volt: tészta, krumpli, vagy borsóleves. Ezután kifőzött tészta vagy pogácsa volt. A kifőzött tésztára mákot, túrót vagy krumplit tettek. Vacsora a fóka hazaeresztése után a pásztorház szobájában, asztalnál volt. A pásztor rendesebben élt mint a pógár. Mindig pontosan evett.

Pásztor-ajándék. Ünnepekkor, pünkösd, húsvét és karácsony napján, kihajtáskor a pásztor és a bojtár vitt magával egy-egy véka-ruhát és abba 13rakták a kalácsot, kőtt-tésztát és hímeltojást, amit a gazdák feleségétől kaptak. A pásztorház előtt a kanász felesége abroszba öntötte át a tésztát és hazavitte. Ezt ettük sokáig, és amikor száraz lett, puporának öntötték meg. A kanászok csak nyáron jártak bocskorban, télen csizmában jártak.

A községi fókába az árendás éppúgy verhetett disznót, mint a telkesgazda, akinek legelőjoga volt. Kezdetben az árendás zsellérnek legelőbért nem kellett fizetni, de később, úgy 1910 táján legelőbért kellett fizetni, mivel legelőjoguk nem volt. A legelőbért a jószág, azaz disznó vagy marha száma után fizették a község pénztárában. Egy disznóért annyit kellett fizetni, mint egy marháért, mert a disznó egész évben kijár, a marha pedig csak fél évig jár legelőre.

Legelő és legeltetés. 1870 táján a jádi disznólegelő Körü kanászszámadó szerint a Cserháton volt. Ez erdei legelő volt. Inkább gyertyános, amelybe aratásig járt a fóka. Mikor a kepét behordták, akkor a fóka már mehetett a mezőre is legelni. A mező alatt a szántóföldeket kell érteni. A mező legeltetése aratás után, őszig tartott. Az én bojtárságom idején Jádon két fóka járt. Egy-egy fókában 600–600 disznó volt. Ma a községben egy fóka van talán 200 disznóval.

Az alszegi fókát mi a falu végéig kísértük. A felszegi kanász a templomig hajtotta a fókát úgy, hogy előtte ment. Amelyik előre akart futni, visszaverte. Csak a templomnál engedte el. Így is eleget futhatott a disznó a felső faluvégig. Kanászmondás: Annak a disznója a legbolondabb a faluban, akinek egy van, mert az is úgy szalad hazáig, mint akinek 10 van, márpedig az egy elől a moslékot senki sem eszi el.

Kovács János bojtár volt 1885 és 1889 között. Kanász volt 1902-től 1914-ig Somogyjádon.

Kanászszerszámok

1. Kanászbot. A legjobban vékony gyertyánfából csináltuk. A hüvelykujjnyi a jó. Úgy kell kivenni tüestől, hogy furkója is legyen. Tehát arasznyira a föld alatt vágtuk el. A bütyköket levágja róla és azonmód zölden használja a kanász. Ha a disznó nem jól viselkedik, ezzel lapétja oldalba. Például a torkos disznót, amelyik delelőről fölkel és a kukoricára, krumplira megy. A szökős disznót ott veri meg a kanász, ahol eléri. Pl. a kárban. Ha innen kiszalad, akkor a fókában kell megverni. A disznó tudja jól, mér kapja. Veréssel a kanász a disznót leszoktatja a torkosságról és a szökésről is. A kanász a bot végit a furkónál egyenesre vágja bicskával, nehogy a bot a disznó oldalába menjen, mert a kanász a botot dobja is. A kanász úgy dob, hogy a bot mindig lapjára essen a disznó oldalára. A bottal akkor dob, ha ostorral vagy bottal nem tudja megvágni a kárba levő állatot. A jó dobásnak csattanni kell a disznó oldalán, mert így jobban ijed az állat. A bot métertáj hosszi és girbe-görbének kell lenni, mert az igyenes bot gyakrabban megy bökőre dobás közben. Megközbotúni a disznót annyit tesz, hogy a szökős disznót a kanász és a bujtárja közbe veszi, hogy köztük fusson vissza a fókába és akkor egyik innen, a másik onnan dobja oldalba. Engem, mint bujtárt Körü János kanász tanított hat-hét lépésről a disznóra dobni. A botot alulról kell elhajítani. A kanászbotot a bal hóna alatt tartja a kanász, mert jobb kezében az ostor van, pl. kihajtáskor. A bot mindig nála van, ha a fókával jár.14

2. Kanászbalta. Az igazi kanász a baltáját régebben jó falusi kovácsokkal csináltatta. Körü János, az én kanászszámadóm, a büi uradalmi gépészkováccsal csináltatta. Ezeknek a kanászbaltáknak a foka kissé szűkebb volt. A kanászbalta nyele gyertyánfa volt. Nyelét a kanász vagy a bognár csinálta. A nyél méter hosszi volt. A régi kanászok hordtak csak baltát. Amikor én bojtár voltam, akkor már Körü csak ókor vette fel a baltát. 1885 előtt, ahogy Körü mesélte, a kanász balta nélkül sohasem járt. Kihajtáskor a régi kanásznak a bal hóna alatt volt a kanászbot, jobb kezében az ostor, a kanászbalta pedig a tarisznya csatos szíjához volt csatolva. Az igazi kanásztarisznyán volt egy karika és azon a szíj. Ezt a tarisznyán baltatartó szíjnak nevezték. Mikor a fóka kiért a faluból, a kanász az ostort a nyakába kötötte és a baltát kezébe véve,

botozott. Az igazi kanász még a baltával is dobta a disznót, de úgy, hogy az is mindig lapjával érte. Ha meg fába dobta, az mindig élivel állt bele. Verekedésnél lapjával ütött a kanász. Valamikor télen úgy mesélték, hogy farkas is járt, meg makkon voltak hónapokig és ehhez kellett a balta.

3. Kanászostor. A kanászostort vagy kutyabőrből vagy borjúbőrből fonták. Úgy készült, hogy amikor a kanász megfejtette a kutyát, akkor hamu, mész és vízből sűrű májtert csinált. Ezzel bekente a bőr húsos felét, összehajtogatta és egy napig állni hagyta. Akkor aztán késsel és éles fával lekotorta róla a szőrt. Ezután vízzel lemosta a hamus meszet. Egy rész timsó és három rész házi sót összekevert, azzal behintette vastagon és újra összehajtogatta. Így állt a bőr egy hétig. Azután újra lemosta, megszárította, összedörgölte és a szép fehér bőrt bicskával a fonáshoz kihasogatta szíjakká. Általában egy cm széles nyolc szálat vágtunk fonáshoz. A szíjat kétszer olyan hosszúra kellett metszeni, mint amilyen hosszúra szánta a kanász az ostort. Ezt kötélre fontuk. Ehhez jött a csapószíj, amelyik marhabőrből volt. Erre kötöttük a kenderből való sudárt. Az ostor nyele leginkább szilvafa volt. Azt a kanász kedvire csinálta. Cifrára faragta, mintha isztergályozták volna. Az ostort durrogtatásra és a malacra használta a kanász, mert a malacra nem használhat botot. Az ostor sokszor elvitte a gyenge malac farkát. Az ilyent neveztük kurtának. A jádi kanászok kürtöt nem használtak, csak ostort a jelzéshez.

Legelő haszna

1. Etetésben a haszon az, hogy a legelőre járó disznót csak kétszer kell etetni, este és reggel. Nyáron ha taróra jár, akkor csak reggel kell etetni, mert aratás után a taróról csak este tizenegy óra felé hajtottunk haza.

2. A legelőre járó disznóra a gazdának egész nap nincsen gondja.3. A kijárás, a legelő kell a disznónak, mert nélküle az állat lába

megmacskásodik, a körme megnő, úgyhogy majdnem a csánkja éri a földet.

4. Jobban fejlődik a disznó, mert bolyog, jár, mén és turkál.5. A kijáró disznó hamarabb görög, mint az ólban tartott, és hamarabb

lehet a kijáró disznót szaporítani.6. A legelőre járó disznó nyugodtabb, az ólat nem pusztítja el. Jobban

eszik, jobban pihen.Disznótartás. A pógár egyrészt saját hizlalásra, másrészt pedig

szaporításra, eladásra tart disznót. 1885 táján szegényember (zsellér, napszámos) legföllebb két disznót tartott.15

Gazdag paraszt 5–10–15 disznót tartott. Három disznót hizlalt, a többit szaporította, eladta.

Fajta. 1885 táján, bujtár koromban Jádon csak mangalicát tartottak. Az angol disznó 1918 után kezdett szaporodni. A mangalica és az angol keverékét racinak nevezik. A cigánydisznó vagy másképp fekete disznó mindig kevés volt.

Értékesítés, A disznót a kaposi disznópiacon értékesítették a jádiak. A szegény ember lábon hajtotta be a kijárósat. Éjfél után kettő órakor indultak és hét-nyolc órára beértek, mert a disznó lassabban megy, mint az ember (18 km). A gazdagabb pógár kocsin vitte be, kocsiburító alatt. A másik részét Jádon adták el a disznókereskedőknek, akik jártak ide Kaposvárról, Jutóról, Csoknyáról és Hetesről. A községben is volt négy disznókereskedő. Ezek olyan emberek voltak, akik rösteltek dolgozni, mint zsöllérek és csak kereskedtek. A négy közül kettőnek, Kártyás Lajosnak és Kártyás Jancsinak (Szabó volt az igazi nevük) árendás háza volt. Ezek kanászivadékok voltak, mert apjuk kanász volt. Ezek járták maguk is a Jád körüli falvakat és kedden, pénteken hajtották a disznót Kaposvárra. Amit nyertek rajta, azt megették, megitták, elkártyázták. Aratásra azért eljártak, hogy az évi kenyerük meglegyen. Kettő pedig, Pokol Ferkó és Pokol Jóska (Györék a rendes nevük) saját házában lakott. Ezek mindig piac előtti napon vették a disznót. A gazda kötelessége volt kisegíteni hajtani a faluból a disznót, azután már a kereskedővel is elment a piacig.

Adatközlő: Tódor János, 75 éves. Fonó. Gyűjtés ideje: 1952. május 10.

A fonóiak mindig mangalicát tartottak. Körülbelül 1932 táján kísérleteztek az angol fajtákkal, de ezzel teljesen felhagytak.

Régebben pl. minálunk Fonón a fundus végében 9-11 ól állt egymás mellett. Ez általában 50 állatra volt elég. 18 éves legénykoromban volt olyan esztendő, hogy 70 disznót tartottunk. A mangalicákat elsősorban eladásra tartottuk. Általában akkor adtuk el, amikor már erős sűdők voltak. Erős sűdő alatt nálunk az 50-60 kg-os állatot értik. Emlékszem jól rá, hogy a disznókereskedők közül járt ide három „horvát ember”, akik több ezer állatot is összevásároltak. Volt ezeknek négy-öt kanászuk, akik a disznóval voltak. Ezek a kereskedők augusztus hónapban és februárban vásároltak. A vételnél kikötötték, hogy a megyett állatot Gyalánba kell hajtani. Ott volt nekik több disznóakluk. Gyalánban ezek az aklok a falun kívül álltak és úgy mondták, hogy a Festetichektől bérelték. A vásárlást maguk végezték, jól értettek a disznóhoz és nem alkudoztak. Úgy emlékszem rá, hogy Gyalánban négy karámjuk állt egyhosszában. Egymástól kb. 20 m távolságra. A karámok hosszú alakúak voltak, dúcokra font sövényből készültek és a tetejük csak rárakott szalma volt. Egyenes tetejűek voltak. Egy ilyen karámon négy sövényajtó volt. Az ilyen karámokban hizlalták a horvátok a disznót.

Kanászaik csak árpával és kukoricával etettek. Minden karám előtt karó kerítés volt és a kerítésen belül a karámajtókkal merőlegesen állva négy nagy vályú volt elhelyezve. Éjszakára mindig egy kanász maradt ott a több mint ezer állattal. Mikor kihíztak a disznók, akkor azokat vasútra szállították, de hogy hova vitték, nem tudom.

A „horvátok” viselete. Nyáron kék pruszli, télen pedig kék dolmány. A dolmányon kerek csúcsos rézgombok voltak, Elöl kétsoros volt és a zsebeken 16három gomb volt. Magyar huszárszárú csizmát hordtak és kék nadrágot. Nagykarimás, fekete, csúcsos, kanászkalapot viseltek. Rézfokos vagy rézbalta mindig volt náluk. A baltába be volt vésve a nevük. Mind a három magyarul beszélt, mégis azt mondták, hogy horvátországiak. Vásárláskor a fonói kocsmában szálltak meg hosszabb időre. A téli hizlalási időben fölváltva egy-egy volt itt. Az pedig Gyalánban lakott állandóan. Gyermekkoromban minden évben láttam őket, legénykoromban sokszor ittam is velük a fonói vendéglőben. Hogy meddig bérelték a gyaláni karámokat, azt nem tudom.

Adatközlő: Szabó Ferenc, 84 éves gazda. Taszár. Gyűjtés ideje: 1952. június 16–19.

Gyermekkoromban csak fehér mangalicát tartottak a taszáriak. A fekete mangalica is csak később jött. A disznót sohasem hozták a gazdák idegen piacról. A községben tenyésztett disznót vették és nevelték a taszáriak.

A makkon hízott disznónak úgy mondják, hogy a zsírja nem alszik meg. Azt nem lehet kanállal, késsel vágni, mert olyan, mint a leves, sárgás. Ezt öregapámtól tudom, mert annak voltak még makkon hízott disznai. Apám és öregapám idején a tótsári erdő cser és tölgyes makkjára hajtották a disznót.

Kutyapusztítás. Ha valaki régebben a faluból el akarta pusztítani a kutyáját, az kivitte a disznólegelőre, ott a kanász bevitte vagy becsalta a fókába, és ott elengedte. A disznók összeröffentek és a kutyát mindjárt eltépték. Mikor szétszedték, akkor otthagyták.

A legelőről, a fókáról, a disznóról, a gyógyításról, a kanászéletről, jövedelemről, járó-hajtó emberekről, szerzett fókáról, viseletről

Adatközlő: Horváth Pili György 75 éves kanász, Taszár, Dózsa Gy. u. Gyűjtés ideje: 1952. VII. 16–17–25; VIII. 12–13–21–22. Néprajzi gyűjtőnapló. Kéziratszám: 26/1952.

Horváth Pili György 1877-ben született Göllében. Apja Horváth Vendel szintén kanász, aki 1936-ban halt meg 74 éves korában Taszáron. Apja 50 évig, ő pedig 24 évig volt Taszáron kanász. Így 74 évig pásztorkodtak Taszár községben.

– Mióta az eszemet tudom és ahogy apám mesélte, mindig kanászok voltak az elődeim. Mi apámmal makkra, tanyán sosem voltunk, de ilyent láttam és tanyán voltam is az uradalmi kanászoknál. Én a taszári kondánál, apám mellett bujtárkodtam, és amikor apám leroskadt, akkor vettem át tőle a fókát. Magam 52 éves koromban hagytam abba a pásztorkodást. Akkor tanultam meg dolgozni. Amíg a földet tiprom, az élettől vissza nem röttenek.

Pásztorszerződés. Apám idejében is a kanász mindig a közösséggel alkudott meg. Egy évre szerződtek. A bírónál kötötték a szerződést. A konvenció levelet az év elején a kanász megkapta. Ebben a beajánlott bér volt felírva. Így pl. egy öreg szám után fél fölöntő tiszta búza vagy feles (búza + rozs). Egy öreg szám = anyadisznó vagy hízónak való egy éven felüli sertés. Egy fölöntőt kapott négy malac után. Malac alatt éven aluli disznót értünk. Taszáron a pásztorszerződés mindig karácsony másnapján történt. A szerződésnél csak az öreg bíró meg a helyettese és a kanász volt jelen. A szerződést mindig maga a bíró írta meg. A szerződésben az is bent volt, hogy minden 17anyadisznó után egy kenyér is járt a kanásznak, amit úgy nevezték, hogy a szoktatás ára. A szoktatás alatt azt értjük, amikor az anyadisznót a növendékeivel a fókára szoktatjuk. Ez négy-öt napig tart. Négy-öt nap után a malac is elvádujja a fókát. Ez után kapott a kanász egy kenyeret. Szokás szerint a kihajtáskor kérte a kanász. A konvencióhoz tartozott egy hold föld. A pásztorházban ingyen lakás és a pásztorháznál ötszáz négyszögöl kert. Külön volt négyszáz négyszögöl rét és járandóság volt 2 öl fa, amit a parasztok szállítottak be. A földet a község szántatta föl, de a kanász vetette. Ez volt a régi szerződés. 1914 után a szerződés úgy szólt, hogy egy öreg szám után egy fölöntő és két malac megint egy fölöntő. 1930-ig, amíg kanász voltam, ez így volt.

Legelő. Apám idejében erdőt legeltetett. A taszári Tótsár erdő vegyes erdő volt: tölgy, bükk és gyertyános. Akkor csak erdő volt a disznólegelőnek kiszabva. Az én bujtárkoromra már csak emitt-amott volt benne erdő. Ettől kezdve már gyöplegelőre jártunk. Gyöpnek azt nevezzük, amelyet sohasem művelnek. A gyöplegelőben fa csak emitt-amott áll. A gyöpbül lettek a szántóföldek. A taszári gyöplegelő igen nagy területű volt. Az uradalmi határtól egészen a kanálisig szolgált. Ugyanakkor a mezőt is legeltették. Mező alatt a letakarított tarlót értjük. Csak aratás után járhatta a fóka. A rétet csak akkor járhatta a disznó, amikor a rét már lefagyott. Amikor a disznó már nem túrhatta. A rét alatt általában a kaszálót értjük. A legjobb a disznófókának a gyöplegelő. Ez adja a legtöbb táperőt a jószágnak. Ez a gyöplegelő folyton szűkült a mi életünkben. Mindig egy-egy darabot kimértek belőle

a pógároknak. Persze mi a mezőre is ráeresztettük azért a disznót, ha láttuk, hogy gazdag volt a búza és maga a mező lefagyott. Az ilyenre mi engedélyt sohasem kértünk. A kanász belátása szerint dolgozik a szabadban. Apám idejében 700–800 volt a disznó a fókában. Az én időmben 5–600. Ennyi disznó három embert vesz igénybe. Apám volt a kanászszámadó és volt két bojtár. Ma talán 300 disznó ha van a fókában. Apám idejében volt külön malacfóka. Ennek én voltam a kanásza legénykorom óta. 300–400 malac volt benne. Ez teljesen külön volt az öregfókától. Itt egyedül voltam én. A bujtár pedig apám mellett volt az öregfókánál. A malacfóka májusban kezdte meg a különjárást és júliusig járt külön. A malacfókára azért volt szükség, mert ebben jobban fejlődik a malac. Nyugodtan van, nem töri az öregje úgy. Ez a fóka le volt véve az öregtől. Egyéves koráig járt a disznó ebbe. Töri alatt azt értjük, hogy hajtásnál az öreg disznó a sűrű fókában összenyomja az apró malacot. Május–június–július hónapokban külön a malac kierősödött, úgy hogy mire összecsaptuk az öregjével, már nem tudta úgy törni. Reggeli kihajtáskor először az öregfóka ment, utána a malacfóka. Behajtáskor első a malacfóka. Mire az öregje jött, már az ólban megetették a malacot. Már addigra külön be is zárták. A malacfóka külön azért is jó, mert így otthon munkaidőben a pógárnak nem kellett vesződni a malaccal, göbével. Külön-külön mindegyik elmehetett a fókával. A taszári pógároknál nyolc hét a leválasztás ideje.

A kanászvilág addig volt szép, amíg a kisbalta foroghatott. A „foroghatott” annyit jelent, hogy a baltával sok mindent csinálhatott a kanász. A baltát használta húsnak, mert a kanász vele vágta a disznót úgy, hogy egyet sem nyikkant. Ezt akkor csinálta, amikor a kanászbarátok összejöttek az egyiknél. Nem volt ez gyáva világ. Eleven emberek voltak, úgy számoltak el, ahogy akartak. Ilyen összejövetelre kobakban, bucsiban és korsóban 18hozták a bort. Általában a kanászoknak szenvedélyük volt a baltaviselés. Apám fején is olyan vágás volt a homlokán, hogy 12 éves koromban, ha belefektettem az ujjamat, nem látszott ki a repedésibül. Hogyan történt, nem szólt róla soha, mert igen hallgatag ember volt. Tudom, hogy kocsmában a balta mindig bele volt vágva a mestergerendába. Ez szokás volt. Csak az vehette ki, aki belevágta. Én csak a farkát láttam ennek a világnak, ami letűnt, de szép világ volt, jólment a kanászoknak.

Az uradalmi kanászok az erdőn tanyáztak. Csak mi falusiak, akik falun húztuk meg magunkat, nem éccakáztunk kint. Apám és az én időmben tanyáztak az uradalmi kanászok. Így pl. a taszári uradalomból a négy Pekár, aki egy testvér volt. Ezeknél egyszer az összeszámolásnál 100 disznót találtak számon felül, engedély nélkül. Mikor erre rájöttek a papok, kidobták a fókából a 100 disznót és benttartásra többet nem kaptak az uradalmi kanászok engedélyt. Ezeknek a tanyájuk a Somhegyen volt. (Zselicség északi oldala, Szentbalázs felé). Az első világháborúig volt tanya. Mi kanászok tanyának nevezzük a helyet, ahol

a disznóállomány fekszik. A tanyát az uradalmi cselédek készítették. A somhegyi tanya tölgyfaoszlopokra állított zsindelyes épület volt az én időmben. (II. lap.) A fala pedig tüske volt. Gelegonya, kökönye tüske. A tüske karókkal volt rögzítve. A tető oly magas volt, szarvasmarhát is be lehetett volna hajtani, de a tüske csak másfél méter magas volt, hogy a disznó át ne törhessen rajta. A kapuja deszka volt. Ezt az épületet nevezik tanyának. Ebbe a tanyába 250–300 disznót tartottak. Ebbe a tanyába a disznó kint volt állandóan. Télen is a makkon. Ettől a tanyától 200 méterre volt egy erdősház. Ott volt a kanászoknak egy szoba télre. Ezenkívül volt a putri. A putrit a kanászok a tanyán a téli makkoltatásnál használták. Ez a putri a somhegyi tanyánál közvetlen a tanya mellett a kapunál a nyugati oldalon volt. Azért volt a kapunál, mert abban az időben még kotorták a disznót. A putri úgy készült, hogy leásták a földbe egy és fél méter mélyen négyszögletre. Lépcsőn kellett lemenni. Az ajtónál volt kecskelábra szögezett gerenda, arra volt egy gerenda fektetve, és erre a gerendára faszöggel tetőtartó fák voltak szögezve. Ezeket úgy összepasszították, hogy szóma se kellett volna rá, hanem mindjárt rá lehetett volna hányni a földet. De szómát mindig tettek a fára. A putri ajtaja deszka volt. A gerendának a másik vége egy kis ágasra volt fölemelve. A putriban egy hasított fából összerótt ágy volt négy lábra állítva. Ebbe szóma volt téve. A kanász pedig szűrrel és bundával takarózott. Amikor utoljára láttam, egy kis vaskályha is volt benne és annak a kürtje a putri végén ment ki. Télen ez olyan meleg volt, hogy gatyában vagy meztelenül is el lehetett benne a kanász. Az egész egy jó ágyhossza volt, meg valamivel szélesebb. A putrit csak éjszakai vigyázatra használták, semmi másra. Az ételt az erdősház szobájában tartották. A putrit az uradalmi béresek építették a kanászok számára. Egyszóval éccakai őrség volt a putri. A tanyára szeptember dereka táján, a makk hullásával ment ki a Somhegyre az uradalmi falka. Ez a makk fogytáig volt kint. Az élelmezést a kanászok és a falka részben Taszárról kapták. Hetenkint ment le uradalmi kocsi, és az vitt törés után csöves kukoricát és vitt a kanászoknak élelmet is. A kanászok mindig maguk főztek. Télen hóban is mindennap reggel indult a fóka. A disznó jól ismerte a fát, ahol hullott a makk és odament alája. Kitúrta magának a hó alól a makkot. Általában a makkoltató kanász 9 óra tájban indított. Télen a disznó a hóban állandóan jár. Így két óra tájra már a ka-

19

20nász be is hajtotta. A somhegyi tanya a tetőn volt. A kút alatta a

lapon. Télen a fókát kihajtáskor mindjárt itatták és este, amiko jött be a szállásra, akkor is. Behajtáskor a tanyán kapott a disznó csöve kukoricát is. Télen erős időben, 20 fokos hidegb

Az uradalom által makkra vert és makkra hizlalt disznó mind eladásra való volt. Ezt a falkát március végén, április elején Győrbe vitték. A taszári állomáson, illetve régebben a batéin rakták be. A kanászbalta a makkon való őrzéshez volt szükséges. Tehát fegyvere volt a kanásznak. Ugyanakkor vékonyfa repegetésére is használta. Az igazi kanászbalta olyan anyagból volt, hogy azzal apám fogadásból akármelyik kocsikerék singjét levágta a kerékről egy ütésre. A sok verekedéshez is kellett balta. Volt is bajuk a hatósággal. Apám hátát láttam, olyan volt, mint amelyik fának a törzse ki van barkócázva. Az ütés-veréstől volt olyan. Volt apámnak egy kanász barátja, Sótonyi József. Igazi kanásztüke volt (fia Taszáron szolgált). Annak olyan volt a teste, mint a virics. Csupa forradás a pálcától, amit a pandúroktól kapott. A mi határunkból a pandúrok akkor a kanászokat az igali főbíróságra vitték. Itt úgy vallatták őket, hogy föl és alá sétáltatták a gangon, miközben a pandúr rájuk húzott, de olyat, hogy a nadrág és bőr is szakadt. Ez a Sótonyi 18 éves korában olyan volt, hogy amikor a pandúr rávágott, visszafordult és odaköpött a pandúr csizmájára. Mindezt ő mesélte, vagy róla mesélték. Egyszer 20 éves korában vitt egy csapat szerzett (lopott) disznót Baténak. Amikor ráhajtott a bivalyhídra, amely igen hosszú volt és a Kapos limbusán át vitt, akkor elöl is fölkelt, meg hátul is egy pandúr. Akkor újra belekerült a kutyakézbe. Megin csak eldolmányozták kegyetlenül. A disznófóka persze visszaszállt a tulajdonosához. 1880 táján mesélte ezeket. Tehát amikor ezek történtek, 1830 év lehetett, mert volt ő is 78 éves.

Morovics György kanászgyerek az én időmben Taszáron olyan volt, hogy magát már gyerekkorába a vallatásra szoktatta. Úgy csinálta, hogy kint a legelőn a körme alá tüskét szúrt. Gelegonyatüskét, és azt kérdezte fennhangon: – tetted-e ezt? Ő maga válaszolt rá, hogy nem. Addig szúrta beljebb és kérdezgette, amíg végül is csak fölugrott és jajgatva elszaladt. Így gyakorolta magát a vallatásra. Ez is kanásztőke volt, ez 1890 táján történt.

Abban az időben szokás volt az, hogy a fiatal kanászfickók összeszedelőztek és lementek a Drávához. Ott a túlsó parton a rác parasztok, nem kanászok, őrizgették a falkáikat. Amíg beszélgettek, ezek a fickók ladikon átmentek, kiszakítottak egy csoport rácdisznót, nekihajtották a Drávának és utánuk menye a csónakkal, verték át őket Somogyba, Baranyába. Itt az erdőbe vitték és hajtották észak felé. Ezeket a disznókat útközben értékesítették a Balaton felé. Általában a lopott disznó hajtásának iránya a Balaton felé volt. Az ilyen szerzett fóka nappal az erdőben pihent és éjjel ment. A jó disznót a hentes vette meg. Ez aztán mindjárt el is törölte a világ színéről. Az ilyen a bujtárok

jövödelme volt. Nem sok hasznuk volt, mert ezek amit máma kerestek, már tegnap elitták az árát. Ilyen bujtárok ütötték agyon a fajszi Kund uraságot is.

A makkon hízott disznónak a zsírja híg és sárgás színű. Nem alszik meg, szaga nincsen, az étkezéshez éppen olyan jó, mint a kukoricán hízlalt disznónak a zsírja.

A kanász disznótartása. A községi kanász annyi disznót tartott, amennyit élelmezni tudott. Az uradalmi kanász Taszáron két göbét tarthatott növen 21dékeivel együtt a kijárós fókában. A makkoltatásnál, tanyán már nem tarthatott disznót, mivel itt a kukoricapótlást az uradalom adta. A somhegyi tanyán almoztak a disznók alá. Az alomnak való szalmát a taszári uradalomból vitték ki.

A disznó természete. A magyar disznó vagy pedig mangalica igen kemény természetű volt. Szilajnak mondható, amelyik a hideget és a meleget igen jól bírta. Persze csak a régi tiszta fajtáról beszélek. Ez a disznó el volt magában is, de a falkát szerette. A falkában nyugodt volt, nem volt veszekedős természetű. A régi tiszta fajtájú mangalicára jellemző volt a hegyes fül és a hosszú orr. A mai keverékinek bangán, széles siskán áll a füle. A régi gyorslábú volt. Igen jó futó, és az mellett kitartó volt. Egész éjszakai hajtást, járást elbírt, mégpedig úgy, hogy ki se fáradt. Élesszemű volt és nagyon figyelmes. Szóértő volt. Szoktatni lehetett, még az olyat is közülük, amelyiknek a természete nem volt engedelmes. A hallása igen éles volt. A hangokra nagyon ügyelt. Nem volt mohó, rendes, nyugodt evő volt. Persze hamisság nélkül sem volt. Szívesen elszökött a nyájból. Oda ahol többet ehetett, de mihelyt jóllakott, a falkát azonnal fölkereste. El nem maradt volna soha. A kanászát szerette. Amikor a disznó kezdett ágazni, vegyeskedni, akkor jött erre a régi magyar disznóra (mangalica) a dög.

A közlegelőre régen a telkes gazda és a zsellér annyit hajtott ki, amennyit akart. Apám idejében így volt ez Taszáron. De már gyerekkoromra megjött a fűbér. 1900-ban már füzetni kellett. A fűbér nagyságát a telkes gazdák dirigálták meg azért, hogy gyilkolják a szegényt. A fűbért pénzben kellett fizetni a község kasszájába. A fűbér nagysága a közlegelőre hajtott állatok számától függött. Házról házra járt a kanásszal a községgazda és ők állapították meg, hogy hány sörtése jár ki a gazdának, A községgazda volt a harmadik ember a faluban a bíró és a helyettes bíró után. Ezt a sörtésösszeírást konskribálásnak neveztük. Ebből a konskribálásból a hízók száma mindig kimaradt. A többi állat fűbér alá esett. Ezt kihajtás előtt, míg a disznó ólon volt, írták össze. Ez egy reggel megtörtént, mert egyik soron a községgazda, másik soron pedig a bíró ment egy-egy emberrel. Általában vagy aratás előtt, vagy aratás után volt a konskribálás.

Ettől az összeírástól külön volt a kanásznak egy listája, amelyiken föl volt írva kinek-kinek a kijárója. Ezt a kanásznál levő listát a bíró nem látta. Ezután a könyvbe kötött lista után szedte a kanász a konvenciót.

Az is gyakran előfordult, hogy a konskripció alkalmával a kanász kevesebbet mondott be, mint amennyi disznója volt a szegényebb gazdának. Egyszer velem az egyik bíró el is bánt, mert elkérte tőlem a könyvet és amikor látta a különbséget, akkor az én füzetemből kihúzta azt a számot, amelyik nem egyezett a fűbér összeírásaival. Így persze én kevesebb konvenciót kaptam volna a pógároktól. A konvenciót én is és apám is akkor szedtük, amikor fogytán volt a kenyér. Ilyen napon a pásztor zsákkal a hátán ment a házhoz. Magával víve a község fölöntőjét, amelyre rá volt billogozva, hogy hiteles. Zsebében volt a sörtéslista. 1870-től 1944-ig volt ez így. Reggel járta végig a pógárokat. Hajtás előtt szedte. A teli zsákokat egy házhoz hordta. Mikor elég volt, akkor a községtől kapott kocsit, amely elvitte a malomba. A listájából a fizető gazdákat a pásztor kipipálta. A hiteles fertájt újra visszavitte a községházára, ahol ezt őrizték.

Apám kutyát nem tartott a fóka mellett. Csak én kezdtem tartani pásztorkutyát 1906-tól kezdve. A régi pásztorok, így apám is igen jómenő, fürge 22bácsi volt. A makkra vert, tanyán levő pásztoroknak mindig volt egy-két komondoruk a putrinál. Én pumit tartottam a fókánál. Csak azért tartottam, mert más kanászoknál is láttam abban az időben. A kutyának a sertésfókánál nem sok haszna van. Inkább csak szokás volt.

A taszáriaknak a mi kanászkodásunk idején, 75 év alatt csak saját tenyésztette mangalicájuk volt. Általában régen két-három család lakott egy házban. (Két-három apás ház.) Egy ilyen házhoz 30 disznó tartozott malaccal együtt. A taszáriak apám idejében is piacon értékesítették a disznót. Lábon hajtották kedd- és pénteken Kaposba. Apám idejében elsősorban rác és horvát kereskedők vették meg. Ezek Horvátországba vitték vonaton, részben pedig lábon való hajtással. A kaposi hetipiacon összeállított fóka mellé fogadtak egy hajtót. A hajtó leginkább zsellér, szegényember volt. A kanászok ilyenre sohasem vállalkoztak, mert azok a disznóval maguk üzérkedtek. Az ilyen hajtó embernek a kereskedő előre megszabta, melyik községben etessen, hol pihenjen és a pénzt mindehhez előre megadta. A rác az vonaton ment előre. Ezeket a lábon hajtott, vett disznófókákat Vajszló felé hajtották. Azon a tájon mentek át Szlavóniába. 1870 és 1914 között általában így volt. Ezek a rác disznókereskedők ide Taszárra is jártak, de itt főleg urasági disznót vásároltak. A pógár disznót csak a piharcon vették. Aratás után volt a szezonja, kelete a másfél és két éves süldőnek. Ezzel szépen pénzeltek a taszáriak, mert egy jó pógár egy évben tíz süldőt is eladott. A falu szegényebbje egy nyáron két–három süldőt adott el. Ősszel pedig egy hízót. Télen megint volt keletje a süldőnek. Úgy decemberbe vették megint. A süldő értékesítése Szlavónia és Győr felé volt. Akkor egy télen egy jó gazda négy–öt hízót vágott. A hízókat a kaposi hentesek is vásárolták Taszárról.

Kanászokról. A kanász sohasem lopott disznót, hanem szerzett. Horváth Pili György szerint nem az a bűnös, aki megcselekszi, hanem az, aki utat ád. Persze ezek az útadók is kanászok voltak. Utat adni annyit jelent, hogy megmondani az illető kanásznak, hogy hol milyen és mennyi disznó van és merre vigye a szerzett jószágot. Szóval mindent megadott az útra. Az útadó is részesült az eladott jószág árából. Így dolgoztak valamikor a kanászok egymást látogatva a Dráva és a Balaton között.

Magam először bárányt szereztem, Az apámnak volt egy juhász barátja. Apám egyszer megkérdezte tőle, hogy „nem félsz-e a fiamtól”. Ő erre azt válaszolta, csak ólálkodna itt a fiad, meg is rúgnám, hogy otthon esne le. Apám ezt elmondta nekem. Ezért loptam, mivel így gondolkodott rólam a juhász. 12 éves voltam és mikor indultam, apám utánam szólt: – Birka nélkül ne gyere meg. – Beültem a galagonyabokorba, mint az angyal, és amikor rágcsált a birka, a nyakára rántottam a hurkot. Mikor elment a nyáj, apámhoz futottam a birkával. Levágtuk, megfőztük. Mikor eljött a juhász, apám megmutatta a birka füleit. Az öreg csak annyit kérdezett: – Hagytatok-e belőle?

Egyed Sándor somogyjádi gazda szerint az öreg Körü olyan kanász volt, akinek a száján a káromkodás sohasem állt be. Egyszer végre le akarta vezekelni a bűneit és elment Andocsra. Meg is gyónt a barátoknál. Ő mesélte, hogy öt forintra ítélte a barát, hogy adja azt Szt. Ferencnek. Oda is ment, akkor látja, hogy sok ott a pénz és hozzá lehet férni a perselyhez. Betette az öt forintot, s mert hogy a barát nem mondta, ő bizony tízet kivett. Így gyónt meg a jádi kanász Andocson a múlt század végén.

Kovács János 79 éves somogyjádi lakos szerint, aki Körü Jánosnak bojtárja volt, az öreg Körü János olyan betyáros ember volt, aki a disznókat is 23el szokta állítani az ólakból. Úgy csinálta, hogy levágtak egy csibét. Azt megpirította és ezzel a csibével elment az ólhoz. Betartotta az ólba a disznónak, s az máris szaladt utána. Így elvezette a falu végéig. Ott már várták, és így túladott rajtuk. Sokszor öt-hat disznó ment a sült csirke szaga után. Ebben a környékben akkor még Juhász András is betyárkodott. Az öreg Körü összedolgozott vele. Az osztopáni bíró egyszer elvette Juhász Andrástól a disznait. Ők maguk megszöktek és ezután fegyveresen elment a bíróhoz. A strázsákat összeszedték (a házaktól való őrök ezek) és elmentek a bíróhoz. Azt mondta neki: – Gyere te gazember! Most megfizetsz, mert azok a disznók nem a szegényeké voltak. A bíró az ágy alá bújt. Ott is lőtték agyon.

Körü Jánosnak egyszer baja volt a kaposi kanásszal is valami disznó ügy miatt. Izent neki, hogy legyen a jutai csárdában. Sámson Pista jádi pógárral vitette magát oda Körü. Korábban érkezett. Az asztalt megrakatta borral. Mikor megjött a kaposi kanász, azt mondta: – Igyál, ha iszol, azt is megbánod. Jól ivott. Azt kérdezte Körü, hogy elég vót-e? Mikor azt válaszolta, hogy ölég, akkor baltájával elvágta a nyakát. Akkor

aztán Sámson Pista hazahozta. Ez is valami disznó elszámolás miatt lehetett. Vö. Gönczi Ferenc: A Somogyi betyárvilág 327-328. oldalán levő verssel.

Kihajtás. Aratás időn napkeltével a csordás kezdte meg. Utána pedig a kanász pucolta a falut a jászágtól. A csordafóka (marha) után először a rédegfóka (disznó), majd azután pedig a malacfóka hajtott ki. Rédegfókának nevezzük az öreg számú disznót. A malacfóka a nevendék. Rédegfókában volt az éven túli süldő, a hízónak való és az anyadisznó. (A hízónak valók voltak pl. 5-6 évesek, valamint pedig az év után befogott disznók.) Az anyadisznók általában két éven felüliek. Kihajtásnál napkeltével a jelzés ustordurranással történt, mert a valódi régi kanász csak ezzel jelzi a mozgást. Kihajtáskor a számadó és a bojtár is hátul ment. Kihajtásnak nevezzük azt, amikor a falun végigmegy a fóka, (Behajtás.) A legelőn már csak terelés van. A legelőn az irányt úgy adták meg a kanászok, hogy a fóka két oldalára mentek és úgy igyenesítették neki a disznót az útjának. A fóka ezután már az irányt tudta. Akkor a kanászok újra a fóka mögé mentek és a fóka hátulját mezgatták az eleje után. Ahol kár mellett terelnek, ott az egyik kanász a kár oldalán volt, a másik csak a fóka farát igyengette. A legelőn tereléskor a fóka mindig végigjárt. Általában az irányt terelésnél mindig oldalról adják meg. Terelésnél a legtöbbet a botját használta a kanász. Ütött vagy dobott vele. Kanászbotnak legjobb a kőrisfa, gyertyánfa vagy a kökönyefa. Hossza 150 cm. Nyele a kéznél egyenes, dereka girbe-görbe, furkója hajlott. Bennszülött kanász botja mindig a disznó oldalára esett. Én az apámtól tanultam bottal dobni. Ha a nyúl a mezőn dobásra jött, el nem ment. Volt olyan nap, hogy négy nyulat dobtam el. Ütni a bottal a disznó oldalára kell. Ki- és behajtásnál az ostort használja a kanász. Terelésbe a kanászbotot. Ilyenkor már az ostor föl van kötve a kanász nyakába. Az igazi kanászostor kígyóderekas.

Nyáron aratás előtt szintén napkeltével történt a kihajtás és napnyugtával a behajtás. Tarlózás idején fél kettő és két órakor, éjfél után mentünk. Ilyenkor délelőtt 10 óráig legelt a tarlón (tallózott) a disznó. Akkor kiment a vízre a fóka. Ott ivott és fürdött, mikor kifürödte magát, akkor ment a delelőre. A delelő fás rész volt, ahol árnyékban feküdt a fóka délután 3 óráig. Akkor újra itattunk. Az itatások a kútnál történtek. A taszári disznólegelőn két gémeskút is volt. A gémeskutaknál nemcsak itató volt, hanem fürösztőhely is. Az itatás után megint a tarlóra ment és naplemente után eresztett 24haza a kanász. Mielőtt beért volna a faluba, megint itatott a pásztor a falu alatt. Ez volt a harmadik kút. A fürdés kátyókban történt, vagy folyópatakban. A kutaknál voltak a kátyók. Ez olyan hely, amelyet a disznó a szőrivel hordott vagy fürdött ki. Az ilyen kátyó a vályú kifolyóinál kezdődik és végül egész nagy köbölök lesznek. Minden egyes gémeskútnál két vályú volt a legelőn. Apám idejében tölgyvályúk voltak, amelyeket a közönség állíttatott. A marhavályúk lábon álltak. A végükben a kifolyónál a

disznóvályúk teljesen a földön voltak. Ezeket a régi vályúkat meg sem kellett erősíteni, mert ezeket a négy-öt méter hosszú, nehéz tölgyfákat a disznó ki nem tudta mozdítani. A víz a marhavályúból folyt át a disznóvályúba. A disznóvályú oldalán lévő lyukon folyt ki a víz a kátyóba. Tallózáskor az itatás rendje: nyolc órakor, tíz órakor, három órakor (fölindításkor), öt órakor és behajtás előtt nyolc órakor. Tehát nagy melegben ötször ivott a fóka. A pásztorok kötelessége volt a víz húzása. A legtöbb munkát a pásztoroknak a kátyó vízzel való megtöltése okozta.

Télen tíz-tizenegy órakor indult csak a fóka. Kettő, félhárom órakor már hazajött. Télen kint sohasem ivott. A téli legelőn csak terelés volt. A legelőt járta a sertés, mert a jeges legelőn étkezni nem tud. Legföljebb a lefagyott vetéseken.

Tavasszal hét órakor hajtottunk ki. Ilyenkor délben ivott. Március hónapban még nem delelt a fóka. Csak május utójával kezdte meg a déli óráját. Tehát ivás után újra legelt és hidegben korábban, enyhébb tavaszban később jött haza. Tavasszal általában naplemente előtt otthon volt a disznó.

Ősszel ugyanígy ment, mint tavasszal. Október elején szűnt meg az őszi deleltetés.

A pásztor, ahogy karolta a nyáját, úgy vette hasznát. Karolni annyit jelent, mint fölkarolni, gondozni. Jó pásztor csak az lehet, aki szereti a másét, azaz a nyájat, amely nem az övé. Én a nyájnak mindig megadtam azt, amit meg tudtam adni. Még a lucernára is ráhajtottam, ha észrevettem, hogy éhes a falka. A kárt valamivel mindig kimagyaráztam, de én nem hagytam a fókát. A legelőn a pásztor dirigál. Az pedig azér van, hogy karolja a nyájat. Meg is látszik ez a fókán. Enyém volt a felelősség. Én gazdálkodtam tehát a legelőn. Apám is mindig csak a nyájat nézte. Emlékszem, gyerekkoromban, aratás után apám mindig fölültetett a kepe tetejére, hogy ne zavarhassam a disznót. Így aztán evett is kedvére a fóka. Bizony az alsó kévéket is kiszedegették.

Étkezés. Reggelit, mivel a pásztorház a gyöpön volt, otthon ettünk. Ebédet mindig anyánk hozott a delelőre. Vékában hozta a fején. A levest cserépfazékban, a kifőtt tésztát cseréptálban. Kanált, vellát mindhármónknak hozott. Abrosszal volt leterítve a véka. Mindig anyám osztotta az ételt. Mindenki kapott egy cseréptányért és abból evett. Vacsorát otthon az asztalnál ettünk. A bojtár mindig velünk egy koszton volt.

Apám idejében kant csak a kanász tartott a faluban. Ólja a pásztorháznál volt. A kant a pásztor tartotta. A közönség anyadisznónkint egy fölöntő krumplit fizetett kantartás fejében. Ezt a kanász szedte össze. Általában krumpliszedés után került erre a sor. Természetesen, mivel a kanásznak a kanok részére árpára és kukoricára is szüksége volt, ezért az volt a szokás, hogy a jobb pógároktól kisegítőben nem krumplit, hanem abrakot kért a kanász. Az úgynevezett kemény abrakból természetesen kevesebbet kapott, mint a krumpliból.

Kemény abraknak az árpát és a kukoricát értjük. 251880-1890 táján apám, mint községi kanász három kant tartott. Mindegyik valódi mangalica kan volt. Ezeket az apaállatokat a kanász a java anyadisznó alól szerezte. Általában így mi is magunk neveltük a saját anyadisznónk alól. Ha szükség volt rá, pógártól is vette apám.

Kan nevelése. Csöcsön az ilyen nevendék apaállat 8-9 hétig volt nálunk. Utána a fókával anya mellett kijárt. Kihajtás előtt és behajtás után abrakot kapott. Általában reggelire és estére is egy-egy liter szemes kukoricát vagy árpát. Moslékon már a többivel egy koszton voltak. A moslékot mindig abrak után kapták. A moslék az korpa és krumpli keverék. Télen melegvízzel, nyáron pedig hideg vízzel készítve. Moslékba mindig az apró krumplit használtuk. Éves koráig így nevelkedett a kan, mindig jobb kosztra fogva, mint a többi kijáró rédeg disznó.

Éves kora után fogták a kant födözésre. Az ilyen kanász által tartott kanok mindig a rédegfókával voltak egész éven át. A fókában a rendes görgés ideje októberben van. Apám idejében és ahogy én is emlékszem, régebben október előtt a fóka sohasem búgott. Nagy elvétve fordult elő, hogy egy-kettő búgott. Tavasszal, de ez már nem volt jó malac. Ezeket a malacokat a pógár, mihelyt pecsenyének valók lettek, a göbe alól elöldöste. Pecsenyének valónak nevezzük a háromhetes malacot. Október, november hónap a rendes görgés ideje. Erre az időre a kanok dupla abrakot kaptak. Reggel is, este is két-két liter abrakot. Ha kellett neki, kapott moslékot is ilyenkor, de mivel sok a görgő, a kan tüzes és ilyenkor a moslékot nem eszi. Sokszor az is előfordul, hogy még az abrak sem kell neki. A kan lekallódik, levékonyszik. A kan novembertől négy hónapig, amíg a göbe viszi a malacot, nyugodtan van. Abban az időben tavasszal alig volt görgés, így a kan jó ideig pihenőben volt. A jó kanok naponta csak két-hármat födöztek. Volt olyan is, amelyik nyolc – tízet, de a megfigyelésem szerint az ilyen túlfödöző kanok nem voltak jók, mert nem voltak fiasak.

A pásztorháznál a kanoknak külön óljuk nem volt. Együtt voltak a kanász rédeg disznaival, mint kinn a fókán. Mi általában egy éves korától négy – öt éves koráig használtunk egy kant Taszáron. Mikor kimustrúltuk, kiheréltük és a paizsos kant továbbítottuk. Az ilyen kimustrált kant általában kereskedők vagy módosabb gazdák vették meg, akiknek volt befektetésük, hogy nyolc-tizenkét hónapig hizlalhassanak. Mert voltak olyan paizsos kanjaink, amelyeknek baltával is alig lehetett volna bevágni az oldalát. Az ilyen erős paizsos állatnak nyolc-tizenkét hónapi hizlalás után is még mindig kemény volt az oldala, de használni azért lehetett. Egy mangalica kannak, amelyik három éves, a súlya másfél mázsa. Fölhizlalva két és fél-három mázsa lett. Akkora volt egy rendes fókával járó három éves mangalica kan, hogy alatta a fölnőtt süldő, két-három éves állatok csak topogtak.

Ezek a mangalica kanok általában nyugodtak voltak. Természetesen találkozott olyan is, amelyik izgatott volt és a pásztort nem szívelte. Ez a rossz természete általában a görgés idején mutatkozott. Az ilyeneknek a pörge, kiálló agyarát vették ki a kanászok. Általában 4 hónaponkint szokták letördelni. A kannak ugyanis az a természete, hogy az agyarát állandóan köszörüli. Ugyanis az alsó fog puhább, a felső pedig kemény. Alul van a két puha agyara. Felül pedig a két kemény. A felsővel vág a kan és ez is nő nagyobbra. Mikor az agyarát köszörüli, olyankor erősen habzik a szája. Általában egy évben kétszer, de a szívósabb kant háromszor kell lefogazni, mert másképp csúfra teszi a kanászt. Kint a mezőn mást se csinál, mint a fóka egyik 26széléről a másikra kísérgeti a kanászt. Ilyenkor meggörbül és ugrásra készül, mert az a természete, hogy úgy ugrik rá az emberre. Mikor vág az agyarával, olyankor az első két lába a levegőben van. A kant úgy szokták ledönteni, hogy a kanász a jobb kezével hátulról elkapja a kan bal lábát, bal kezéveli a farkát, és akkor hirtelen mozdulattal balra tekeri a kant. Ugyanakkor a másik ember az elejét dönti el. Az állatot az oldalára döntik. Én magam mindig így csináltam szabadkézzel. Akkor egy fát a szájába tettünk, hogy összetenni ne tudja és közönséges harapó fogóval a négy agyarát a húsig letörte a kanász. Ez a rendes fogazás. A kanásznak ebben a munkában a bujtár vagy ügyesebb pógár szokott segíteni. A lefogazott kan meghanyatlik. Az már nem bátorkodik. Vége a verekedésének. A kan megadja magát, nem olyan gyihos. Tavasszal és októberben fogaztuk le azért is, hogy egymásba se tegyenek kárt. Ugyanis búgás idején csapták a nagy verekedéseket. Ha a lefogazás elmaradt, akkor megérte a kanász gyógyítani, kátrányulni a kanokat. A kanok marakodása úgy történik, hogy farral egymásnak fordulnak és így az oldalukat szabdaják föl. A verekedő kanokat elválasztani nemigen lehet. Fiatal kanokat még igen, de az öregebbeket nem. Ezek addig ütik egymást, amíg ki nem fárad és nem enged az egyik. Amelyik enged, az hirtelen elréjja magát és elugrik a másiktól. A másik természetesen hajtja. A kanásznak ilyenkor utána kell menni, hogy segítsen a gyöngébbnek, mert ilyenkor a hátúlról üldöző könnyen kivágja a tökit a fiatalabb kannak. Ilyen nem egyszer történt velem is. Ilyen esetben mindjárt ki kell herélni, rendesen, a kant a mezőben. Ha már elállt a gyöngébb, azt már a kanász, ha résen van, meg tudja menteni. A sérült kant ólban hagyja a kanász, amíg sebe be nem heged. Mikor hazahajtott, az első dolga a kanásznak az, hogy a sebeket kátránnyal bekeni. Abban az időben bótban vettük a sebkátrányt. Üvegben volt. Melléje egy toll volt kötve. Evvel a tollal szoktuk behúzni a sebet. Ez a kátrány a légy beköpése ellen volt jó. Ez az üveg a pásztorháznál a disznóól oldalán szegen lógott. Leginkább a disznóól szárfáján.

Apám idejében senki sem nézte, ellenőrizte a kanokat. A kanász ízlésére volt bízva a disznófajta. Azért született, azért nevelődött a kanász, hogy ehhez értsen. Jött egyszer egy drávai kanunk. Az olyan szép volt, mint a kipingált baba. Ez nem ette meg sem a kenyeret, sem a

kukoricát. Átmehetett a krumplin, még azt sem tudta, hogy hogyan kell kitúrni. Ez a szép kan csak kukaccal meg hallal élt a Drávánál. Ezért a kanért az apám szenvedett egy hónapi fogságot. Ez egy olyan elkezelt disznó volt. Fekete Miskától vette. A szentbalázsi kanásztól. A nyomozáskor hét nap, hét éjjel hajtották üket a csendőrök egyik kanász baráttól a másikhoz. Ez a kan később kínjában szokott rá a kukoricára. Áltatában apámtól is hallottam, hogy a drávai mocsaras legelőkön a disznók maguk fogták a halat és túrták ki a kukacokat. Innen szerezték ezt a kant is. És ahogy a tűz égett utánuk, úgy dugdozták a kant fölfelé. Így jutott el apámhoz is. A Fekete Miska nagyon élt az ilyennel.

Kanász beavatás. Apám mesélte, hogy új, kezdő kanászt az öreg kanászok régebben be szokták avatni. Ez úgy történt, hogy ketten meglátogatták. Aztán ott a mezőben az egyik kezet nyújott neki, de a parolázáskor el nem engedte a kezit, a másik pedig a kanászbottal husángolni és ütni kezdte alaposan. Ilyen volt a törvényük. Így avatták be a céhbe.

Egy fóka a kanász címere volt hajdanában. Az ő ízlése szerint volt. Az ő kanjaiból lett a fóka. Akkor még nem hücski-hücsbe ember volt a kanász a faluban. Az ő szeminek-szájának tetsző kanokat válogatott, mert a pógárok 27kant sohasem tartottak. (Monyast igen, kant sohasem.) Apám idejében is volt a fókához elég legelő. Kanálistól az Orci határig terjedt. A mai kanász, a Jáger élete legelő nélkül nem ér egy gombócot. Régebben a disznótartásban a pógárok tanácsadója a kanász volt egyedül. Ha magnak valót akart választani, anyának valót meghagyni, akkor mindig megkérdezte kihajtáskor a kanász véleményét. Sokszor a mezőre is utánam jöttek a pógárok és ott beszéltük meg a disznó dolgát. A kanász vezette a pógár figyelmét a jó jószágra. Magnak való = anyagöbe. A disznónevelésben ma már nem kérnek tanácsot. Apám idejében a betegségekről és azok kezeléséről is mindig apámat kérdezték meg. Apám idejében állatorvoshoz sohasem mentek, még Kaposba sem, pedig az csak 9 km.

Apám idejében akkora volt a legelő, hogy a fóka a határt egy nap végigjárni nem tudta. Ma már hetvenet is fordul benne. A legelőnek az a haszna, hogy nyári időben fönntartja a jószágot. Kevesebb belső etetéssel jár disznótartás. A gazdát nyugton tartja. Munkától kíméli meg, mert a jószágára nincsen gondja. A disznónak jó, mert szabadon van. Legelő nélkül csak nagy etetéssel lehet szép disznót tartani. A disznó tavasszal először csak gyökerez, azaz túr. Leginkább a pörgye gyökerét szedi kukaccal. Mikor a fű meglódul, akkor csak fűez. Akkor már a sörtés nem túr. Nyári nagy szárazságban a mezőre megy a fóka és a parragra jár. A parragnak azt nevezzük, amely tavasszal nem volt vetve. A mezőn tarrózott. Parragon füvet szedett. Apám idejében minden gazdának volt parragja. Ősszel újra a fűre ment a disznó. Télen az a haszna a legelőnek, hogy egész nap nem ólon van a jószág. Járhat, tehát nyugodtabb lesz. Jobban eszik, jobban pihen és így jobban hízik.

Ebben volt a téli legelő haszna. Apám idejében még makk is volt télen, de az én időmben már csak emitt-amott volt a legelőben tölgyfa. Öregapám, aki szintén kanász volt, úgy mesélte, hogy mindig tölösben legeltetett disznót. A régi disznólegelő csak tölös – bükkös erdő volt. Öregapám gyakran mesélte, hogy olyan bükkfák voltak, hogyha két nap is esett az eső, akkor sem áztak be. De úgy emlékszem, hogy úgy mesélte, hogy a pógárok disznója onnan is hazatért estére.

A tiszta magyar mangalica akkor kezdett keveredni Taszáron, amikor egy Fürdős nevű pógár hozott be magának angol kant. Ez beugratta pénzért (haszonra dolgozott) egy-egy pógár mangolica göbéjét. Ez az 1914-es háború előtt történt. A Fürdős jól pénzelt ebből. Így kezdődött a keveredés. Ettől kezdve lett a fókában a kese, a pöttyös, a csira és a félcsira szőrű disznó. Eddig a mi fókánk csak fehérszőrű volt. A keveredés idején ütött be az első sertésvész.

Betegség és gyógyítás. A sertésvész előtt csak a rög volt az ismeretes betegség. Ez olyan volt, mintha vér futotta volna el a disznót. Pl. a delelőre egészségesen ment föl a disznó, s mikor indultunk volna, négy-öt dög maradt a földön. Az ilyen dögnek a hasaalját fekete pötty verte ki. A régi kanászok ezt nevezték rögnek. Ma orbáncnak mondják. Az ilyen betegség csak két-három hétig tartott. Ezt úgy gyógyították, hogy az öregek egy-egy dögöt a másik határba vittek át, mert az volt a kanászhiedelem, hogy a betegséget elvitték a saját fókából. Természetesen az a fóka, amelyik átment az ilyen dögön, az szintén pusztulni kezdett. Ez a szokás sokáig fönnállt. Mindig csak egyet vittek át. A többit ott a helyszínen eltemették.

Sertésvész egész fiatal koromban lépett fel. A védekezés egyetlen módjának tartottuk, hogy a kanász a gyengélkedő disznó szájpadlásán levő eret bicskával megvágta. Ebből bőven folyt a vér, szinte úgy, hogy csapáson lehetett 28menni. Nem használt, mert az egészséges fölszedte a vért és beleesett a vészbe. Volt úgy, hogy a taszári pógárfókából 600-ból 400 elpusztult. A vész egy héttel korábban mutatta már magát. A legelőn pusztult állatokat mindig a gazdája vitte a dögkertbe, ahol egy árok volt és abba földelték el az állatokat.

Tüzesen a fókának nem szabad a mocsárba menni, mert a disznó bénulást kaphat, amelyen segíteni nem lehet. Kitüzesedett malacnak különösen hamar bénul meg a hátsó része. Apám az olyan malacot, amelyik a terelésbe sok gondot okozott, ilyen nagy melegben be szokta dobni a mocsárba. Az már onnan ki sem jött, ott döglött. Kihevült öreg disznónak is nagy veszély a fürdő. Hirtelen döglik tőle. Fürdőre ezért a fókát úgy szoktuk engedni, hogy először hűs helyre hajtottunk. Ott hevertettünk vagy megállítottuk a fókát, és azután engedtük fürdőre.

Hasmenést malacnál száraz korpával gyógyították. Minden evésre reggel és este is száraz korpát kell addig adni, amíg el nem veszi a hasmenést. Ez a betegség csak választó kora után lép fel a malacnál.

Malac elszedése. Ha a göbe nem tud elmalacozni, akkor a kanász végzi el az elszedést. Ehhez egy kapocs szükséges, mert a göbébe olyan mélyen belenyúlni nem lehet. Az ilyen kapcsot drótból maga a kanász csinálja. Ezt segítő kapocsnak nevezzük. Körülbelül másfél arasz hosszú, az egyik végén kifelé hajló kis horog, kb. 0,5 cm hajlású. A végén pedig visszahajlított, mint az ollónak a vége, hogy fogni lehessen. Fontos, hogy rozsdás ne legyen. Nekem több kapcsom volt. Apámtól is kaptam ilyeneket. Használata úgy történik, hogy a kapocs horgas részére a balkéz mutatóujját ráteszi a kanász, ezzel betolja a kapcsot a méhbe, és amikor érzi, hogy a kapocs a malac szájához ér, akkor a jobb kezével fordít a kapocs szárán és ezzel fordítja bele a malac szájpadlásába a horgot. Mikor belekapcsolta a malacszájba, akkor a jobb kézzel húzza ki a malacot a kapoccsal. Így szedi el az összes malacot a göbétől. A kapocs a malac szájpadlásába, a fogak mögött úgy van akasztva, hogy sokszor meg sem vérzi a malac szájpadlását. Persze az is előfordul, hogy kiszakad, vagy kiakad a száj, akkor újra a mutatóujjal igazítja be a kapcsot. Lényeges az, hogy a kapocson lefelé húzzuk a malacot, és amikor a lapickához ér, akkor kell vigyázni a malac kihúzására. Jobb kézzel húzza, bal kéz mutatóujjával segíti, hogy kicsússzon a lapicka. A kismalacot úgy szedtük ki, hogy sok meg is maradt.

Tőgygyulladás. Szoptatós göbénél fordul elő. Ezt úgy szoktuk gyógyítani, hogy kámfort zsírral összevegyítettünk és a tőgyet és az egész hasaalját bedörzsöltük vele. Napjában kétszer szoktuk csinálni. A kenésből a csöcsgombot kell kihagyni.

Fulladás. Akkor szokott előfordulni, amikor a kisebb krumplit az asszony nem nyomja össze és a mohón ivó állat a moslékkal együtt beszopja, és a torkán megakad. Ha a víznyelőn akad az ilyen krumpli (bárzsingban), akkor elpusztul a disznó. Amelyiknek a torkán akad, azon úgy szoktam javítani, hogy eldöntöttem, a szájába fát tettem, a gazdaasszony által megolvasztott fél liter langyos zsírt a szájába öntöttem, akkor megemeltem és a fejét földhöz vertem, megdöccentettem, hogy a krumpli kiugorjon, vagy pedig lecsússzon.

Kanyherélés. Herélés ideje tavasszal volt mindig az apám idejében is. Kezdőpontja nagypénteken volt. Ilyenkor értesítettük előre a pógárokat, akik kihajtáskor ólban tartották, vagy kerítésben az állatot. Herélés után külön 29ólba tették az ilyen állatot. Abban a napban a mezőre nem jött ki, de másnap már jött. Az eljárás módja az, hogy az állatot eldöntik, hanyatt fektetik. A tulajdonos a fejét a lába közé veszi, két hátsó lábát hátrahúzza. A herélés egy hétig is betartott, mert évente 150-200 darabot is heréltünk egy tavasszal. Természetesen az érdemes tököt összeszedte a kanász és annál a háznál hagyta, ahol herélt. Hajtáskor pedig összeszedte azokat és a pásztorháznál a konyhán leadta. Tök elkészítése. A tököt az asszony forró vízbe dobta, hogy a keményebb bőrt le tudja róla húzni. A belső részét fölvagdalta és zsírba hagymával megpirította. Persze paprikásan készítették el. Nagyszerű étel, olyan,

mintha zúzafélét enne az ember. A herélés kötelessége volt a kanásznak. Ezért semmi sem járt neki. Herélés után apámmal mi sohasem kentük be semmivel a sebet. Az a szokásunk megvolt, hogy Isten segélj meg szóval kezdtünk neki mindennap a herélésnek. Egyőnk az egyik soron, a másik pedig a másik soron dolgozott. Heréléskor a herezacskót átvágtuk, utána a balherét kivettük és addig húzza a kanász, míg az ér olyan vékonyra nem nyúlik, mint a cérna, vagy el nem szakad magától. Ezeknek az ereknek ugyanis ki kell jönni. Lényeges az, hogy úgy kell kihúzni. A rossz helyen szakadt érnek is utánanyúltunk és kihúztuk, és ilyen esetben vágtuk csak el a herélő késsel. A balhere után ugyanúgy végeztünk a jobbherével. A herélés lényege, hogy a tököt kihúzzuk gyökerestől. A vékonyan való kihúzásnak az a lényege, hogy ilyen esetben egyáltalán nem vérzik az állat. Igazán jól sikerült herélésnél még egy csöpp vérnek sem szabad hullani. A herélésnél a kés csak a zsák = zacskó fölvágásához szükséges.

Sérves kany herélése. Mielőtt fölvágtam volna, megfogtam a két hátsó lábát, meglógattam a levegőben és jól leráztam a belet, hogy visszahúzódjon, és azután metszettem ki. A tök kivevése után természetesen ilyen állatnál bevarrtam a zacskót. A varrást egy tűvel végeztük, amolyan közönséges fehér házi cérnával. Heréléskor a kanásznál mindig volt ilyen zsákvarró tű és cérna. Az ilyet papírba csomagoltok és a tarisznyába vittük magunkkal. Se a tűt, se a cérnát semmivel nem kentük. Egy hét alatt az ilyen sérves kany is meggyógyult.

A göbeherélést itt Taszáron egy horvátországi ember végezte az apám és az én időmben is. Az mindig aratás után jött. Ötven krajcárért herélt az én időmben egy göbét. Ez úgy ment, hogy a kanásznak a pógárok előre megmondták, hogy ki akar göbét heréltetni. A göbeherélő egyenesen a kanászhoz ment, mikor a faluba megérkezett, és a kanász vezette az ilyet kihajtás előtt a pógárházakhoz. Ez 1914 előtt mindig így volt.

Törés. A törött csontot háznál, vagy pedig kint a mezőn három darab hasított vékony kéreg közé tettük, miután már a csontokat összeraktuk. Az ilyen kérget közönséges madzaggal kötöttük össze. Az ilyen disznó a legelőre nem járt, három-négy hétig ólon maradt és így összeforrt a csont. A törés meggyógyítása a kanász dolga volt. Érte semmi sem járt. Kéregnek nevezzük a vékonyra hasított deszkát.

Métely vagy súly. Főleg a disznó nyakán nőtt. Sok esetben alma, vagy még almánál is nagyobbra megnőtt. Megvárta a kanász amíg a súly kinőtte magát, és amikor a szőr lement róla és a bőr sima lett, akkor a kanász keresztülvágta bicskával és kinyomkodta. A vágásnak csak olyan mélynek szabadott lenni, hogy a genny meginduljon. Erre mi semmit sem tettünk. A súly helyét még a kukac sem lepte be. Az ilyet hol háznál végeztük behajtás után, vagy pedig kihajtás után a mezőn.30

A mezőn a zöld dongótól kukacot szokott kapni a sebek helyén a disznó. Az ilyen sebek például a harapástól és a tüskekarcolástól vannak. A kukacot úgy pusztította a kanász vagy a gazda, hogy a lyukat kátránnyal kente minden másnap, vagy pedig sóval tömte be két-három naponként.

Esős idő előtt tapasztaltam, hogy egyik-másik disznó hányni kezd. Ebből szoktunk és apám is ebből szokott az időre következtetni.

A kanászok jövedelme. Az igazi kanászok, amíg a fényes balta existált, nem a konvencióból éltek, hanem az eszök szerint. Az ügyes kanász annyi disznót tartott, amennyit akart. Apámnak és nekem átlagban 50-60 saját disznónk volt, pedig mi községi kanászok voltunk (pógárkanászok). A taszári urasági kanászoknak pl. a Pekároknak 100 disznója is volt. Könnyű volt neki. Az urasági magtárban volt elég eleség. A disznó pedig nem tud beszélni, hogy mennyi abrakot kapott. Az olvasás előtt a kanász a fókából kidobta a sajátját. Olvasás után természetesen a disznaját visszahajtva, egész éven át az urasági fókában tartotta. Később magamnak is volt 30-35 disznóm a pógárfókában. Felnőtt disznót értek alatta. A pógárkanásznak nehezebb, mert az bukszából gazdálkodott. Én az ilyen 30-35 darab jószágot az aratás utójáig tartottam, aztán a kaposi, dombóvári vagy a szili vásárra hajtottam és ott eladtam. Hogy újra legyen jövödelem, úgy csináltam, hogy mikor már a kupecek a hizlalásra való disznók szedését megszüntették, akkor én kezdtem szedni, vásálni a disznót. December hónapban. Így aztán olcsón jutottam hozzá, mert csak szinte egyedül vásáltam. Időm úgy futotta, hogy ilyenkor a fókánál az apám maradt, én pedig elindultam a keresett pénzen Szilba, Szakcsra, Tabra, Dombóvárra, vagy Kaposba. Dombóvár kivételével mindenhová gyalog mentem. Ebben a körletben így dolgoztunk vagy tizenketten. Szokás az volt, vásárra hárman-négyen mentünk együtt. Éccakára mindig kocsmában szálltunk meg és ott is ettünk. A kocsmárosok már ismertek bennünket. Ürítettek egy szobát. Szalmazsákot vagy zsuppot tettek be és így aludtunk. Szokásunk az volt, hogy a vásárokon általában páronkint a 100-110 kg-os süldőket vettük meg. Ezeket mind gyalog hajtottuk haza. Pl. Szilból egy nap hajtottam haza. Tabról ha jöttünk, két nap volt az út. Ilyenkor éccakára a disznót a kocsma óljában tartottuk. Természetesen úgy, hogy a disznót megjelöltük. A jelöléshez piros krétát használtunk és mindenkinek megvolt a szokása, hogy a jelet az elejére, fejére, hátára teszi le a disznónak. A hazahajtott állatot a pásztorháznál a régi karós ólban tartottuk és csak kijáró koszton élt, mint rédeg disznó. Ezek a disznók reggel és este három-öt hónapon át csak krumpli és korpa moslékot kaptak. Így is tavaszra jól kinőttek és egy részüket Győr, más részüket pedig a Bácska vitte el. Ezeket a másfél éves állatokat Győrben a nagyhizlalda vette. A Bácskában a rácok vették. Így jövedelmeztek a pógárkanászok 1910 és 1933 között. Természetesen az ilyen állatokon kívül mindannyian tartottunk két

állandó göbét és két hízót. Disznót általában ilyen módon egy évben kétszer vettünk és kétszer értékesítettünk.

Ezen kívül a maguk módján is szereztek a kanászok, mert azok mind betyárgyerekek voltak. Egyszer magam is láttam, amikor az öreg Vörös, a batéi kanász négy darab szép menyéthasú disznót hajtott át az apám fókájába. Megbízta apámat, hogy adja el Kaposba. Az el is adta. Másnap aztán az árát, a taszári kocsmában elitták. Ilyenkor a mezőre ki se jöttek két napig. Ilyenkor Batéban és Taszáron is a bujtárok őriztek. Menyéthasú disznó: 31háta fekete volt, a hasaalja végig: fehér és újra csak a farka lamja (vége) volt fehér.

Igazi pásztorember a pipára sokat áldozott. Nekem is volt több tajték pipám is. Mikor megrepedtek, még Kecskemétre is fölküldtem javíttatni. A kanász azért szereti a pipát, mert ezt időmulasztásra használja. Mikor a nyáj engedi. Mikor csöndes és deleléskor is mindig a szájában van. Apám csak küpipát használt. Vásárokon és a boltokban vették. Én szoktam rá a tajtpipára, amelyet Kecskemétről rendeltünk. Úgy volt a rendelés, mivel látatlanba történt, hogyha nem tetszett a pipa, visszaküldhettem. Egyik a másik kanásztól is vásároltunk, vagy cseréltünk. Általában nagy divat volt a pipa a pásztorok és különösen a kanászok között. Ők ezzel szórákoztak, nem úgy, mint a parasztok. Apám a pipához, meg jó magam is, tűzkövet meg acélt használtunk. Az acélt abban az időben a helyi kováccsal csináltatták hosszúkás levélalakra. A tűzkőhöz a taplót a pásztor az erdőn szedte. Ősszel kell szedni a taplót, mert a fa oldalán csak ősszel érik ki. A tölgyfa tapló a legjobb. Baltával levágtam, a mezőn a taplót kibeleltem, mert annak olyan a bele, mint a töké. Csak a külső szálkás része a jó. Otthon aztán forró hamuslúgba tettem és addig főztem, amíg átfőtt. Úgy, mintha ételt csináltam volna belőle. Aztán napon kiszárogattam. Ebből tépett darabokat és abba a hosszúkás őzbőracskóban tartottam, amelyben volt a kő és az acél. Úgy használták, hogy a taplót a tűzkő éléhez fogta a bal kezével és a jobbal ütötte a szikrát. A parazsas taplót rátette a pipa dohányára. Az acélhoz való tűzkövet a boltokban lehetett venni. A tűzkües acskót és a dohányos acskót apám is, én is a zsebünkbe tartottuk. Más kanászok a tarisznyába tartották a pipával együtt. Ma már tisztességes pipa sincs. A pipacsinálók is meghaltak, mint a kanászok.

A mezőn a pipázáson kívül még az volt a pásztor szórakozása, hogy nyájaikat egymás mellé hajtották és közte sétálva beszélgetett a két kanász úgy, hogy a nyáj össze ne keveredjék. Apám is, én is a batai (Baté) kanásszal szoktunk így beszélgetni. Általában a nyájról és a parasztokról folyt a szó.

Hullott jószágról, pl. a mezőn megdöglöttről a pásztor úgy számolt el, hogy a bojtár bement a faluba és kihívta a pógárt, hogy nézze meg az elhullott dögöt. A dög elásása régebben a dögtemetőben levő árokban, újabban a dögkútban a pógár dolga volt. Természetesen kanász is volt,

akit megkértek, hogy rejtse el. De ez kötelessége nem volt. Csak valami ajándékért szokta megtenni, így pl. általános volt az egy üjeg bor.

Jelölés. A disznót apám és az én időmben is jelölték. (Horváth Pili Gyura 1877-ben született és a kanászkodást 1930-ban fejezte be.) 1930-ig jelölték a disznót. A jel, amelyet a disznó fülébe ütöttek, a tőke után maradt. Például egy pógár az anyadisznaja után ugyanazzal a jellel szokott jelölni, tehát a jel a tőkéről szállt át a malacra. A tőke nem más, mint maga az anyagöbe. A jelölést, ha ügyes volt a pógár, ő maga végezte. Ha nem bízott magában, akkor a kanász jelölte be a malacot. A szokás az volt, hogy a malacot választás után mindjárt bejelölték. Általában a bejelölés kilenchetes koráig, tehát a fókárahajtás előtt történt, hogy a seb addigra elgyógyuljon. A jelölést bicskával, illetve lukasztóval csinálták. A lukasztót úgy használták, hogy a malac fülit fatükére teszik és kalapáccsal ütik ki. Általában a következő jeleket használták:

1. Kilincses. Ezt a jelet félkör alakban a fül gombjából veszik ki. Ezt a jelet nem lehet megmásítani. Semmilyen kanász ki nem veszi soha. Egyik fület jelölték.32

2. Lukas. Ezt a jelet általában a fül közepébe tették. Ebből az ügyes kanász könnyen csinált egy rendes hasított fület. Úgy kivágta a lyukat, hogy rá sem mondhatták, hogy lyukas fül volt.

3. Hasított fül. Általában a karimát hasították be 2-4 cm hosszan. A jelet a fölső karimán vágták. Ha a hasítást a hegyin tették, akkor a fül kettényílik. A fül hegyin hasítást rövid repítéssel csinálták. Ezen úgy lehet változtatni, hogy a másik fület is behasította a kanász. Így lett az egy fülre hasított disznóból két fülre hasított disznó.

4. Csípett fül. Itt bicskával a fül hegyit vágták le. Itt változtatni, megmásítani szintén csak a másik fül elcsípésével lehetett.

Másítani általában tüzes késsel szoktak, pl. a másik fülnek a lecsípését. A tüzes vassal vágott fül nem vérzik semmit. Ezt akkor kellett gyorsan végezni, amikor már jött a hír, vagy maga a tulajdonos jön keresni a fókában a disznóját. A tűznél gyorsan dolgoztak a kanászok a gödörágban. Az ilyen jelölést egyik a másikától tanulta. Általában a kanászok valamikor egy kalap alatt játszottak. Ahogy égett mögöttük a tűz, úgy adták át a szerzett disznót egyik kanásztól a másikhoz. Az ilyen dologról a bojtár sohasem tudott. Ritka bojtár volt, akit beavattak. A bojtár dolga ilyenkor az ereggy ide – ereggy oda volt. Amíg távol volt, addig el volt intézve a disznó helye és dolga. Az volt a szokás, hogy az ilyen szerzett disznót, melyet messziről hajtottak a fókához, a kanász kicsapta a fókától félre. A fáradt disznó nyugodtan pihent. Behajtás után aztán visszament érte és tovább vitte a kanász a szerzett disznót. Reggelre visszaért, mert hűsbe messze lehet hajtani a disznót. Ezért a disznószerzés ideje a kanászok között a tavasz és az őszidő volt. Az ilyen szerzett fóka hajtása volt az igazi kanásztudomány

és politika. Az itatást mindig árkon végezték, sohasem kútnál. Biztos helyre vitte, mert előre megbeszélték, hogy mi lesz. Gyerekkoromban is sokszor zörgettek éjjel apám ablakán, hogy „Vendel gyere ki”. Aztán ennél többet nem is tudtunk meg mi. Ők intézték a dolgukat kint. A régi csárdák is ilyen megbeszélő helyek voltak. Magam is láttam ilyet, amikor két kanász hajtott 50 darab ilyen disznót a vetéseken át. Apámnál megálltak, beszéltek vele, aztán tovább hajtottak. Egy-egy kanásznak volt járó embere. (Ugró embernek is nevezték.) Ez olyan ember volt, aki szerzett disznó hajtásával foglalkozott. Kézre hajtotta a disznókat. Ha elvégezte a dolgát, kapott érte a kanásztól. Azután a csárdában pihent, amíg tartott a pénz. Akkor aztán újra kezdte. Én is ismertem egy ilyet. Szilovics Miska volt a neve. A bátyja kanász volt. Ő maga egy darabig bujtár volt gyerekkorában. Ez járta Somogyot a Balaton és a Dráva között. Ennél rövid puska is volt mindig. Eleget láttam gyerekkoromban. Végül is a Drávánál fogták közre. Akkor aztán a Drávába ölte magát, de meg nem adta. Ezek az emberek a mának dolgoztak. A holnappal nem törődtek, akkor szereztek újra. A kanászokkal összedolgoztak. Azok a kanászok, akik maguk is hajtottak, azok közül némelyik azért dolgozott, hogy valahol lehajthassák a fejüket. Ilyen hajtó akkor több is volt Somogyban. Nagy volt az összetartás a kanászok és a hajtóemberek között. Egy kalap alatt dolgoztak. Egy földön álltak. Nehéz volt az eszükön túljárni, mert híres nemzet volt régen a kanásznemzet. Ezeknek a hajtóembereknek meg volt a maguk csapásuk az erdőkön át. Behajtották a jószágot a Balatonnál és kikukkantak a Drávánál a fókával. A Dráván át, a Dráván alulra Somogyból nem vittek disznót. Inkább az volt a szokás, hogy a Dráván túlról szereztek. Ott volt a nagy disznótőke. Onnan hordták a kanászgyerekek. Az útadók, a kézreadók irányították rá a 33kanászbujtárokat a disznóra. Ezek a kézreadók szintén kaptak jó áldomást vagy pénzt. Az is gyakori eset volt, hogy ingyen adták a haragosuk disznaját kézre. Az így szerzett disznót aztán eladták a járó emberek vagy a hajtók útközben. Leginkább mészárosok, kanászok és az ilyennel foglalkozó orgazdák vették meg.

A régi kanászok, így pl. Horváth Pili György édesapja, Horváth Vendel sohasem kereskedett vagy kereskedtek. Somogyi vásárokra sohasem jártak. Ezek a régi kanászok mindig úgy szerezték a disznót. Az újabb kanászoknál szokás volt a vásárra járás és az adás-vevés, kupeckedés.

A kanászok régebben vagy kanászcsaládból nősültek, vagy pógárlányokat vettek el. Az utóbbi esetben föld sohasem kellett nekik, hanem pénzt kaptak hozományban. Apám pl. kétszer nősült, mind a kétszer pénzt kapott. A földet apámnak unszolták, de nem kellett. Maga jövedelméből sem vett soha földet, sem pedig házat. Csak egy köllött neki, a jó élet. Minden pénzét elmulatta. Ami kanászt én ismertem, öreget, egyik sem kuporgatott, hanem csak jól élt. Apám semmire sem becsülte a pógárokat. Egyszer, amikor nappal mulatott a taszári

kocsmában és érte ment a bíró, tüstént kizavarta a kocsmából. Mindenkivel bátran beszélt. Amit akart, megmondott. A pógárokat meghallgatta, de mindig a maga feje szerint cselekedett. Ha ivott, akkor keveset lehetett neki mondani. Állandó mondása volt, hogy egy göbét nem áldozna föl egy hold földért. A jószágot többre becsülte, mint a földet. A pásztort többre tartotta, mint a pógárt. Apámék idejében a kanásznak nem kellett a vagyon, csak a csárda és a kocsma. Az én társaim közül már akadt olyan, aki vagyonra törekedett. Takarékoskodott és vett magának házat és pár hold földet. Ezek aztán mikor megszerezték a kis vagyont, akkor föladták a kanászságot és kis vagyonos pógárok lettek, meg kupeckedtek. Magam is abbahagytam a pásztorkodást, mihelyt a házam megkészült. Ekkor 52 éves voltam. Azóta a magam lábán éltem, fóka nélkül.

Kanászviselet. A régi Taszár környéki kanászok, akiket ismertem és láttam gyerekkoromban, azok a hajukat hosszan és kerítve viselték. Nyakszirtig lógott, ott egyenesre elvágták ollóval. Apám haja mindig visszakunkorodott a kalap szélire. Ez volt a kanászos hajviselet. Fejükön drótszélű, fekete pásztorkalapot viseltek. Ez a kalap elül és hátul siskán borult és két oldalt pedig pörge volt. Ezt is a kalaposnál vették. A kalaposok már ilyen szabással dolgoztak a pásztorok részére. Kaposban készítették ezeket a kalapokat. A kalaposnál vagy pedig a vásárokon vették. Nekem is volt gyerekkoromban ilyen kalapom. Fekete zsinórja volt és a zsinór címere hátul két makkformájú gomb volt. A zsinórba semmit sem dugtak dísznek. Minden kanásznak két kalapja volt. Egy ünneplős és egy hétköznapi.

Hétköznapi nyári viselet. Fekete bársony, vagy szövetből való mellény és kabát. Rajta hegyes, mogyoró alakú, futtatott ezüst gombok. A nadrág csizmanadrág bársonyból vagy fekete szövetből. A lábon télen-nyáron csizmát viseltek. Alul házivászonból való fehér ing, sima, minden kivarrás nélküli. Vasárnap is ugyanez volt a viselet. Két ilyen öltönye volt apámnak is, meg nekem is. Apámnak volt még és nekem is búzakék szövetből készült hasonló ruhánk. Ezen azonban nem voltak fémgombok, hanem vitézkötéses volt és csontgombbal gomboltuk. Úgy kellett nyakba vetni. Ilyen volt a mellény is, nadrág is. Ehhez is fekete csizmát és fekete kalapot viseltek. Nyáron szokás volt az apámék idejében, hogy a kanászok fehér vászongatyában jártak.34

Kanászábrázolás pásztorfaragáson 35

Hétköznapi téli viselet. Fekete csizmanadrág, fekete csizma és fekete dolmány. A dómány a kabátnál vastagabb és nehezebb szövetből készült. Bélelték vattával és fekete csontgombjai voltak. Fekete nyakkendőt is hordtak. Ez gyapjúból készült és vásáron vettük készen. Úgy viselték, hogy a nyakra fölcsavarták és a mellen az ingre ráfektették. A téli vasárnapi viselet ugyanez volt. A szűrt télen a taszáriak nem viselték. Volt más községből olyan, aki a dolmány fölött hordott szűrt is. Ezek a befenekeltujjú szűrt hordták. A szűr cifra volt, zölddel és pirossal kivarrt. A kanászruhákat mi Kaposba készíttettük az ottani szabókkal pásztorszabásra. Kaposba voltak olyan szabók, akik sok kanásznak dolgoztak és ezek jól ismerték a pásztorszabást.

Adatközlő: Jáger István, 52 éves taszári kanász. 1952. VIII. hó 26. (Taszár.)

1941-ben a pásztorszerződés szerinti járandóságom a következő volt:1 öreg szám után 12 kg feles búza és rozs, 1200 négyszögöl kukorica

föld, 6 m3 hengerfa, 300 négyszögöl rét, minden anyagöbe alja kiszoktatott malac után egy darab 5 kilós kenyér, 1947-től pedig kenyér helyett 10 kg csöves kukorica. Ezen kívül volt a kanászlakás és pásztorház végében levő 300 négyszögöl kert. A kukoricaföld szántását és a betakarítást a község végezte. Ez úgy történt, hogy a községnek mindig volt egy fuvarosa (egy 5 holdas kisparaszt), ez szántotta föl és ősszel pedig a kupac kukoricát ő hozta haza. Ugyancsak tavasszal a 6 m3

hengerfát szinte vele szállíttatták be. Ugyancsak az ő dolga volt a rétről a széna betakarítása is.

A malacszoktatásért járó kenyeret a kiszoktatás kezdő napján, vagy nyolc napon belül volt szokás megfizetni a kanásznak. Az ilyen malacokkal a kanásznak mindig sok dolga van. A malac ugyanis fél a fókától. Igyekszik szökni. A kanász egész nap fut utána. Egy hét alatt a malac beleszokik azután a fókába. Az ilyen malacokért az a szokás Taszáron, hogy egy hétig a tulajdonos köteles eljárni a legelőre a behajtás előtt. Mikor megérkezett, a kanász kiválogatja, összeállítja a malacokat, a tulajdonos pedig hazahajtja a fóka előtt.

A pásztorruha dísze a gurczigomb volt. Ezért gurczigombos ruhának is nevezték a kanászok ruháját. A sallangos tarisznya, mely szép sárgaréz karikákkal volt díszítve, szintén kiment a divatból. Az enyimet 1911-ben a marczali szíjgyártóval csináltattam 15 forintért. Az utolsó kanászruhát 1920-ban csináltattam a böhönyei szabóval 50 000 koronáért. Kanászbaltát már nem használtam, mert tilos volt a viselete.

Apám fiatal korában még baltával őrzött. Később, amint mesélte, a csendőrök tiltották el a balta viseléstől. A baltát azért tiltották, mert emberben sok kár esett. A balta olyan volt akkor, mint mostanában a pisztoly. Sok baleset történt általa a pásztorok között. 1916-ban pl. a böhönyei kocsmában a másik kanászt agyonvagdalta a böhönyei kanász.

36 Adatközlő: Horváth Pili György, 76 éves. Taszár, 1952. IX. 5.

A pásztorok, amikor még nagy volt a legelő, a kis kutaknál (forrás) ittak. A taszári legelőn ment át a határárok, amolyan vízmosás. Annak az aljában kiástak két kiskutat. Az ilyen kútnál hársfakapinya volt elhelyezve. Ezt a kapinyát a kút oldalába vájt gadarba (lyuk) tették. Ezt a hársfakapinyát tavasszal vágták le a hársfakönyékről. Az ilyen kinőtt könyéket butykónak is nevezik. Levágás vagy kikerekítés előtt bottal megveregették a kérget, hogy jobban leváljon. Az így kitisztogatott hársfakapinya nagyon hosszú ideig elég volt. Az ilyen kiskutaknál legeltetés közben ittak.

A pásztorok között is a legélénkebb emberek, a legnagyobb betyárok a kanászok voltak. Vérbeli bácsik, akiknek a virtusuk a verekedésben mutatkozott meg. Általában a kanászok egyik a másikával verekedtek leginkább és ennek oka az volt, hogy régebben egymástól szereztek disznót. Pl. emlékszem rá, hogy apám fókájából, amelynél Nagy Jancsi gyerek volt a bujtár, egy időben mindennap hiányzott egy-egy süldő. Ez őszidőben történt. A tótsári erdőn, ahol legeltettünk. A batai téli erdővel volt szomszédos. A süldőket a batai kanász szerezte el apámtól. Egyszer a Jancsi bojtár eltűnt. Apám szigorú, szótlan ember volt, nem mertem kérdezni, hol van. Mikor hazafelé hajtottunk, az egyik gödörből dugta ki a fejét és füttyentett apámnak. Akkor engem a fóka elé állított, ő pedig oda ment a Jancsihoz. Nem tudom, mit beszéltek, de Jancsi továbbra is ott maradt. Behajtás után apám visszament. Jó pár disznót levágtak még az este ott a gödörben. Másnap kora hajnalban, még a Jancsi feküdt az ágyon, jött a batai öreg kanász. Kérdezősködött a disznók után. Jancsi egy darabig hallgatta. Egyszer csak fölugrott fektiből és mindjárt kapta a baltát és azt kiáltotta: – Aki kinyitotta, annak be is köll tenni az ajtót. – Azzal már ugrott is ki az ajtón a kanász. Többet egy disznónk sem hiányzott a taszári fókából. Ez a Nagy Jancsi szép szál bujtár volt. Mikor bevonult, egy altiszt pofon vágta. Délben agyonlőtte magát. Igazi pásztor, igazi kanász volt, aki nem bírta ki, hogy bosszút az altiszten nem állhatott. Inkább magán állt bosszút. Anyám, mikor kisgyerek voltam és vásárra jöttünk, a kapori temető szélén mutatta nekem a sírját. A bujtárok a gazdával mindig egy szobában aludtak. Egy koszton is éltek. A bujtár a kanásznál igazi családtag volt. Ma már nincsen ilyen. Az a régi pásztorfazék összetörött. Legelővel együtt pusztult a pásztor.

Tőkének nevezzük azt a tenyészdisznó fókát, amelyből származik a nevendék. Tőkevagyon egy ilyen fóka malacával és rédegjével együtt. Ilyen volt a piaristáknak Dábón az anyafókájuk. Itt volt a malacoztatójuk is. Ennek az anyafókának a rédegje a Somhegyen volt makkon tüskefalú akolban. Ez az uradalom a taszári pógároknak soha el nem adott disznót. Még a fedeztetést sem engedte meg. A pógárok és az uradalom csak épp, hogy megvoltak. Csupán az uradalmi és községi kanászok voltak jóban. A taszári uradalmi cseléd fóka Dábón fölöl az erdőben a fonai határig legeltetett. Elég nagy volt, de a taszári pógárlegelő jobb volt, mert több volt a lapja. Szárazságban a lap sokat számít, ott még marad fű.37 Disznófajták; elszámolás; pásztorház; kanászszoba; kupec-bokrok; hangszerek; hiedelmek; kanászok és betyárok

Adatközlő: Horváth Pili György, 76 éves kanász. Gyűjtés ideje: 1952. XI. hó 11–19. és XII. hó 3–16–20–30. Néprajzi gyűjtőnapló. Kéziratszám: 31/1952.

1944-ig Taszáron három disznófóka volt: cselédi fóka, uradalmi fóka és a községi fóka. A községi fóka május-június és július hónapokban meg volt osztva. Egy nevendékfókára és egy anyafókára. Július végével ez a két fóka újra egybe ment. A nevendékfóka mellett én voltam mint bujtár. Apám mint számadó volt az anyafókával.

A cselédi fóka pásztora nem volt vérbeli kanász, mi pásztorok nem is tartottuk számon az ilyet. Az uradalom intézője fogadta el. Ebben a fókában egy fej cseléd két göbét tarthatott a nevendékeivel.

Uradalmi fóka három volt: egy anyafóka, egy kanfóka és egy rédegfóka, vagy másképp südő- vagy nevendékfóka. Az uradalmi fóka egy legelőre járt a cselédfókával. Ezzel az uradalmi legelővel határos volt a községi legelő. Az uradalmi rédegfókánál az volt a szokás, hogy ősz végével, november táján a Kapor-berken át fölment a taszári erdőre. Ez kint is maradt a somhegyi disznószálláson a makk fogytáig. Tavaszi átvételre jött vissza Dábóba. Ez március közben történt. Dábóban volt az uradalomnak egy akla (akoj) és egy pásztorszállása. Az akoj hosszú, téglából épített épület volt. Magassága 2 méter volt. Lepadlásozva nem volt, csak gerendás tetőszéke volt. A régi része zsúpos volt, az újabb már cserepes. Az akojban a disznó helye élire rakott tégla volt. Az akoj maga három fogóra volt elválasztva. A három rész deszkával volt elkerítve egymástól. Mindegyik fogórésznek egy-egy deszkakapuja volt. Az akoj előtt etető kerítés volt. Fogónkint jött az etetőre az disznó. Reggel és este kapott etetést. Dábóban az etetést a három fóka három kanásza végezte. Az akoj mellett volt egy magtár. Ott vették föl a

kanászok a kukoricát. Ők zsákolták és darálták. Éjszakára az akojnál csak a hetes kanász maradt. A másik kettő a szállásra ment. Az uradalmi kanászoknak ott, Dábón volt a pásztorházuk. Mi, mint községi kanászok, komaságot nem tartottunk az uradalmi kanászokkal. Csak találkoztunk fóka mellett velük a határon. Az uradalmi kanászok többre tartották magukat. Mi meg nem voltunk kíváncsiak az ő tudásukra. Többre csak azért tartották magukat, mert ők többet szereztek, mint mink. Többet, mint a konvenciójuk volt. Azoknak mindig játszott az agyuk. Mind nagy disznókereskedők lettek. Házat, fődet vettek 40 éves korukra. Az uradalmi kanász mind aranyba nyúlkált, mert csak két-három hónaponkint volt átolvasás a fókába. Persze nekik is csak két göbe volt engedve 16 malaccal, vagy csak hatosával 12 malaccal, de ezek az uradalmi fókába mindig többet hajtottak bele. Beledugott 20-40 malaccal is többet egy-egy kanász. Ezt a 20-40 malacot az uradalom etette. Elszámolás előtti napon kivette a fókából és elhajtotta a 20-40 db fölöst. Az uradalmi fóka átszámolása ólkapun át történt és gyerekkoromba (1880–1900) a hajdú vagy az írnok számolta át a disznót.

Kidögülés a fókából. Ezzel is sokat lehetett szerezni az uradalmi kanásznak. Régebben a füllel kellett elszámolni. Ezzel úgy csalták, hogy amikor bevitte az írnoknak a dög fülét, az elvette tőle, fölhúzta egy madzagra, de akkor a kanász részire kettőt is levett más abból. Így akkor újra jelenthetett vele 38dögöt. Az irodából lopták a fület. Így szerezhetett az uradalmi kanász magának. Úgy is dolgozott a kanász, hogy a dögre, amelynek a fülét már levette, egy másikat varrt föl. Így már a községi és uradalmi kanász összedolgozott. Így egy fület nyert, tehát egy számfölötti disznaja lett a fókában. Ha fülhiánya volt, akkor elment a szomszéd kanászhoz és kapott ott akár jeleseket is. Az ügyes uradalmi kanász még a tatamért, a kékkel kivert fület is kiigazította. Tatamér = tűvel belevert jel. Ezzel a tűvel régebben a születési évet tüntették föl az állatokon. Az ügyes uradalmi kanásznak annyi disznaja volt, amennyit csak akart.

A községi kanásznak döggel kellett elszámolni. Az elszámolás és a szerzés így könnyebben ment. Nem volt olyan nagy ceremónia. Könnyebben szaladt. Ugyanis a pógár a disznót nem ösmeri meg még élve sem, nemhogy dögölve. Sokszor kipróbáltuk ezt. Az egy dögöt, az egyik nap az egyiknek, a másik nap a másiknak mutattuk be. Volt úgy, hogy ugyanazt mutattuk be másnap ugyanannak. Így minden alkalommal nyert a községi kanász egy disznót. A nyereséget a kanász behajtotta a saját óljába, aztán még éjjel vagy másnap túladott rajta. Minden valamire való kanásznak volt mészárosa. Az eljött az ilyen szerzett disznóért még nappal is. A kanászok éjjel jártak. Általában jó gyaloglók voltak. 1900 előtt minden kanásznak volt hajtó embere is. Ezek állandóan úton voltak. Értekeztek a kanászokkal. Forgolódtak a kanászok között és vitték, hajtották a számfölötti disznót. A számfölötti

disznó a kanász óljában volt. Ezeknek egy része igen messziről jött. A legtöbbje a Dráván alulról került. Ezeket a hajtó ember, vagy a másik kanásztársa feleárért hagyta a kanászoknál. Az ilyen messziről hozott disznókon másítani sem kellett. (Jelzés megváltoztatása.) Ilyen Dráván átvert disznót nem egyszer hagytak nálam 10 vagy 30 darabot is. A többit vitte magával. Én láttam olyan kanászfickót is, aki 50 db felnőtt disznót szerzett egyszerre és terelte is valamennyit. Ezek voltak az éjjeli kanászok. A jó disznót henteseknek adták. Télen 10-15 disznót is levágott egy-egy ilyen hentes. Egy, a Drávától a Balatonig tartó úttal általában somogyi kanászok négy nap alatt végeztek.

Horváth Gyura maga is hajtott disznót a dábói uradalmi kanászok részére. Volt egy, aki dögvész idején a dábói kondából 30 disznót kidögölt. Akkor szólt, hogy hajtsam el Szilba. Három rátában hajtottak el. Malacok voltak. Pógároknak kézből adtam el. A hajtó a malac vagy a disznó árának felét kapta. A csendőrt a kanász ma is zsandárnak hívja. Nem egyszer volt olyan eset, hogy a zsandárokkal együtt mentem, együtt hajtottam a disznót.

A közelben szerzett disznót kellett kivenni a formából. Az ilyenek vagy ólból vagy fókából szerzettek voltak. A formából való kivevés vagy másítás egyik módja volt a csaptatás. Csaptatásnál a kanász egy marék szalmát meggyújtott és végigvitte a disznó hátán és a két oldalán. Ezzel a bodorszőrű disznó simaszőrű lett. A simaszőrű pedig tusakol. Ezzel az eljárással a disznót kivette a hénárból. A disznót csaptatás alatt fogni kellett. Ez a bujtárok dolga volt. Ha nem volt szalma, akkor ezt busfenyővel (borókával) csinálták, mert ennek van mindig száraz vörös ága. Ez csúnyául ég. Ezzel szoktak a kanászok csaptatni.

Ilyen eljárás a bélyegmásítás is. Ezt tüzes késsel csinálják, hogy ne vérezzen utána. Csípett fülnél úgy csinálták, hogy a másik fület is bilyegezték. Így két fülre csípett lett pl. Általában gyakori volt a két fülre való másítás. Mihelyt a sütés a fülön megszáradt, észre se lehetett venni a másítást.39

A régi karós ólakat télre először kukoricaszárral, aztán pedig napraforgószárral támasztják meg a szegényebbek, hogy a szél át ne járja őket, melegebbek legyenek.

Az igazi vérbeli kanász öregségire sohasem gondol, hanem csak élte világát. Ilyen volt az apám is, Horváth Vendel, aki sokszor egy hétig is mulatott a taszári kocsmában. A pásztorok közül a kanásznemzet különb volt, mint a csordás vagy csikós féle. A kanászokban vér volt, meg bátorság.

Apám idejében tallózás idején a fóka este 10-ig is tallózott. Akkor apám delelőre hajtotta, és ott kint feküdt hajnalig a fóka. Apám maga szűrrel takarózva, ott feküdt a fóka mellett. Hajnalban keltek és újra a tarlóra mentek. Az ilyen delelőhelyen gémeskút volt és körülötte ritka bokros. Tallózás idején alig pár órát hált a jószág. Két-három hétig volt

kint a rédegfóka. Mikor a tarlón már nem tudott enni, akkor újra hazahajtott. Az ebédet ilyenkor anyám úgy hozta ki a delelőre.

Az uradalmi kanászok azt mondogatták ránk, hogy csak pógárkanászok vagyunk. Azért voltak rátartóbbak, mert legtöbb uradalmi kanász jobban levehette a tejfölt, mint a falusi kanász. Meg aztán, hogy csak egy urat szolgáltak. Persze nem mindenütt volt így, mert sok pógár kanásznak előbb lett háza, meg harminc-negyven disznója, mint sok uradalmi kanásznak. Az uradalmi és a pógár kanászok, pásztorok vasárnaponként nem jártak össze. Legföljebb csak a határszélben beszélgettek. Apám idejében a taszári uradalmi kanászok szűrt viseltek. A szűrök kivarrt cifrák voltak. Annak volt a legszebb, akinek a fejében a legtöbb volt. A kanásztudomány jól füzetett a szemesnek. Apámnak, Vendelnek és öregapámnak, Istvánnak is kivarrt cifra szűre volt. Volt ujjas és ujjatlan szűrük is. Az ujjatlan vagy befenekült ujjú szűrre volt ez a nóta.

Be van az én szűröm ujja kötve, De nem tudják, hogy mi van benne. Az egyikben pipadohány acskó, A másikban százezeres bankó.

Öregapám mindig, apám sokáig télen-nyáron egyaránt gatyában járt. Apám csikorgó télben is feltűrte a gatyáját és úgy hajtott. A csizma fölött kilátszott a combja, mert a gatya térdig fel volt tűrve. Még magam is gatyában jártam egy darabig. A gatyában öregapámé tizenkét szeles volt, apámé már szűkült. A gatya is úgy volt, mint a magyar embernél a kenyér.

Bujtárgyerek koromban egyik szórakozásom volt a madarászás. A tótsári erdő öreg tölgyfáinak odújából szedtem a verebeket. Ez a tótsári erdő gyertyános, bükkös, tölös meg vadgyümölcsfás volt, sok körte- és almafával. Valamikor nem a konyhaajtóban őriztek, mint a mai taszári kanász. Bujtárgyerek szórakozás volt még, hogy a béka és a kígyó száját bagóval bekentük. Megrészegedett tüle mindegyik. Tizennyolc éves korom óta pipáztam és bagóztam. Apám igen komoly ember volt. Keményen fogott, mint bojtárt. Kanászbottal és ostorral vert el. Ha disznó elmaradt a fókától, a vacsorát a pásztorházban megehettem, de utána ergye volt. A disznót meg kellett keresni, akármilyen este és éccaka is volt. Az elmaradt disznót meg lehet találni, mert az a szokása, hogy odahúzódik éjszakára, ahol tanyázni, delelni szokott. Onnan bekísértem a faluba. Onnan már tudja a helyit a disznó. Éjszaka nem féltem, mert apám megtanított arra, hogy a sötétben semmi sincs, csak a sötétség.40

Az uradalmi fókából mindig a disznó lelke volt megtartva magnak. Az uradalomban külön volt az anyafóka, a kanfóka és a nevendékfóka. Apám idejében az uradalom tiszta mangalicát tartott. A taszári

uradalom a fókából taszári pógárnak disznót soha el nem adott. Az én időmben már a nevendék fókából, ha mustra maradt, azt eladták a pógároknak. Ez a disznó azonban csak ölésre való volt. 1930-ig körülbelül tiszta mangalicával dolgozott az uradalom, de azután már keverni kezdték. A kanfókába angol került, és így 1930 után angol és mangalica keverésű kijáró fóka lett. Az angol edzettebbnek bizonyult, mint a mangalica és ezért a dögvész ellen hozták ezt a keveréket. Ez a keverék szívósabb. Nem döglik olyan hamar, mint a tiszta mangalica.

Apám idejében a taszári pógárfóka is tiszta mangalica, vagy másképp, magyar disznó volt. Az öreg Vargyas János és Fördős Mihály hozták be az angol kanokat a községbe az én fiatal kanászkoromban. Mindegyiküknek egy-egy kanja volt és pénzért ugratták be a taszári pógárok mangalica göbéit. Ettől kezdődött a keverék-disznó szaporodása Taszáron. Az én időmben még volt a községben és a fókában tisztafajtájú mangalica. Én ezután is tiszta mangalica kanyt tartottam. Ez volt a községi kan. Erre kaptam a községi abrakot. Ez a pásztorháznál volt. Később aztán nem én választottam, hanem a község vette a kanyt, és ez a pásztorháztól a községházi ólba került. Ettől kezdve a bikás adta ki a kanásznak az abrakot. Kezdetben még ekkor is mangalica kanok voltak. Ma már csak angol kant tartanak. Emlékszem, apám idejében a fókában bőven akadt a hosszi, hegyes orrú, hegyes fülű, hosszi lábú disznó. Ma már ebből a fajtából alig akad a fókában. Ez az úgynevezett zselici disznó volt. Ennek a fajtának a hasa keskeny volt, szőre fehérsárga, sima és egyenes. A legtöbb ebből nem hízott meg. Futósabb volt, mint a mangalica, hogy egye meg a rosseb ezt az állatot. Vézna volt: se húsa, se zsírja, csak csontja volt. Torkos természetű volt, és ha ott is állt a bujtár, csak beszökött az erdőbe. Nem egyszer elálltam a léniára és a bujtárral nekihajtattam, hogy majd agyondobom, de nem lehetett. Ez a fajta úgy ment, mint a tatár. Hallottam azt is, hogy ezen a tájon a vadkanok nemesítették a magyar disznót. Öregapám mesélte apámnak, hogy volt neki egy bujtárja és azzal történt, hogy görgés idő alatt bekapott egy vadkan a fókára. Ez a magyar kanokat, mangalica kanokat hamarosan mind kiszórta a fókából, és ez a vadkan a bujtárt elkezdte üldözni. Akkor a bujtár azt mondta öregapámnak: Pista bácsi gyüjjön el a fókához, mert én otthagyom. Az öregapám azt mondta: – A máriáját Jancsi, elmegyek. – Az öregapám a baltájával vágta le ezt a kant. A zselici disznó, ilyennek volt a leszármazottja. Ma már ez a disznó kikopott a taszári fókából. Ezt is magyar disznónak mondták, akárcsak a mangalicát. Persze a mangalica az hasas, rövidlábú és bodorszőrű.

Taszáron a kanászon kívül régebben volt csikós és gulyás is. Ezek a pásztoremberek egy házban, egy épület alatt laktak. A ház elejében a csikós lakott, középen a csordás vagy gulyás, a pásztorház végében pedig a kanász. Ez a pásztorház a mai legelőben, négy szederfa mellett állt a mai gémeskút fölött. Tömésföldház volt, fedele zsúpos. Mindkét végén egyenes tűzfala volt és kívülről mindig meszelve volt. Öt ajtaja

volt. Ebből három szobaajtó és kettő pedig konyhaajtó volt. A csikósnak és a csordásnak közös konyhája volt. A kanásznak külön. Kéménye a konyháknak nem volt. Szabad tűzhelyek voltak, füstös konyhák. Mindegyik konyhában külön kemence volt a kenyérsütésre. A szobákban cserépkályhák voltak. Ezeket kívülről, a konyhából fű 41tötték szalmával vagy fával. Ezek a kályhák zöld színes cserepekből voltak rakva. A konyhában agyagpados tűzhely volt. Erre az agyagpadra rá is lehetett ülni. A kemencének és a tűzhelynek a füstje is a konyhaajtón ment ki. Mikor a szobakályhában jó parázs volt, akkor a tévőt a kályhaajtó elejébe tették. A tévőt sárból csinálták. Olyan füle volt, mint a köcsögnek. Ezt megszárították, de ki nem égették. A tévő készítése asszony dolga volt. A tévőt a tűzhelyen szárították ki. Akkor csináltak újat, amikor a régi eltörött vagy már elkopott. A pásztorház két konyháján ablak nem volt, hanem az egyrészes ajtó mindig nyitva volt. A pásztorház ablakán se spaléta, se pedig vasrács nem volt. A pásztorházat a község építtette és az is tartotta karban. Az épületen történt hibát a pásztor mindig a községi bírónak jelentette. A konyhára vizet a gémeskútról hordták, amely gémeskút a pásztorháztól 100 méterre a lapban állt. Horváth Pili Gyura 1924-ben építtette a saját házát, 1926-ban pucoltatta be, így 1926-ban költözött ki a pásztorházból.

Apámnak is, nekem is volt mindig kanászbojtárom. A bojtárok sokgyerekes családból kerültek ki. Vagy száműzött fiúkból. A száműzött fiú olyan, aki kellemetlen otthon, akit elmartak hazulról. Ezek, mint 10-14 éves gyerekek járkáltak, hogy helyet találjanak. Ilyen helyről jöttek ezek a bojtárok. Ugyanabból a községből, amelyikben a kanász volt, ritka eset, hogy bojtárja akadt. Apámnak volt egy Gyarmati József nevű bujtárja. Ez csak úgy Gyarmatból odavetemedett a legelőre, mint 12 éves gyerek és lett 12 évig apám bujtárja. Szerződés nem kellett ezeknek. Örültek, hogy valahol volt otthonuk. Első éveiben a kisbujtárt a kanász csak ruházta. Külső és alsóruhát kapott, télit és nyárit és élelmet. Úgy volt a pásztorházban, mint családtag. Bujtárjaink a szobában laktak velünk. A konyhában soha senki sem lakott, mert hideg konyha volt. A pásztorház szobájában három ágy volt. Egy ágyban apám, anyám hált, a másikban két bojtár. Én meg a Gyarmati Jóska. Amíg föl nem kamaszodik, 18-20 éves koráig, együtt aludtunk mi bujtárok. Később aztán mindegyik külön-külön ágyban hált. Később a kisbujtár évi 20 forintot is kapott, meg egy malacot. Ezt a malacot a fókában tarthatta, és a kanász óljában, a kanász ötetésén egyéves koráig nevelhette. Ennél magasabb bujtárbér nem volt. Ettől kezdve aztán már maga-magát ruházta a bujtár. A bujtár külön jövedelmet csinálhatott magának más fókájából. A számadó fókájából soha. Ahol csinálhatta, azért a számadó sohasem szólt. A számadót a bujtár mindig bácsinak szólította. Az ostort is a bujtár maga szerezte be.

A pásztorok között minden kötés, feltétel szóbeli volt. Szentgyörgynaptól Szentgyörgynapig szólt e szerződés. A bujtár nemcsak a szobában hált, hanem mindig egy asztalnál evett a számadó családjával. Egy fiú 10-12 évet volt nálunk. Ételt mindig maga vett a tálból, mert megdolgozott éppúgy, mint a gazda. Minden étkezésnél külön tányérja volt. Nekem pásztorságom alatt két bojtárom volt.

Régebben a pásztorok igen szerettek puskázni. Majdnem mindnek volt puskája, amelyet kettőbe véve, a két nadrágszárba dugva hordtak a fóka után. Fiatal koromban nekem is volt. Mikor aztán már nem volt mozgás a mezőben, akkor nyulat, fácánt, őzet egyaránt lőttek. Behajtás után éjjel eljártak még a harmadik-negyedik határba is vadászni.

A pásztorházban a kanászszobában volt három ágy. Az ágyban alul szalma volt, arra volt rátéve egy nem keményre tömött szalmazsák. Az ágyak tölgyfaágyak voltak, egyszerű, simák. A harmadik ágy a vendégnek volt szánva. A bútorzathoz tartozott még a láda, amely méter magas volt. Három fió 42kos és négy db 10 cm-es lábon állt. A fiókok alul voltak (három), a felső negyedik fiókra a láda fölhajtós fedele záródott. A mienk feketére festett tölgyfa volt. A mérete körülbelül a következő: 1 m magas, 1,5 m hosszú és 1 méter széles. Egy ilyen ládába került egy egész család fehér ruhája és ünneplőruhája. Apa, feleség, gyerek holmija. Régebben ez volt a szekrény helyett. Egy kászli is volt a szobában, amelyikben a tejhaszna állt köcsögben. A bútorzathoz tartozott még egy négylábú tölgyfaasztal és négy darab gyékénnyel fonott tölgyfaszék. A falon katolikus képek voltak, mert anyám nagy könyves volt. Nagyon szerette olvasni a Szentírást. Szűzmária, Jézus és Szentjózsef képek színes papírból, fekete tölgyfarámában, üveg alatt.

A konyhában voltak a főzőedények: lábasok, fazekak és a sajtár. Ezek padon álltak. A dagasztást a szobában végezték. A liszt a padláson ládában volt. A húst is a padláson tartották. Fadorongon átvetve, azaz két-két db hús lógott egy madzagon. A szabad tűzhelyről fölszálló füst azon helyben füstölte meg a disznóhúst. Az ilyen hús egész éven át kapta a füstöt.

A három ajtóval szemben mind a három pásztornak volt három karós disznóólja. Az ajtó előtt mintegy hét-nyolc méterre álltak. Ezeknek az ólaknak kerítésük nem volt. A karósólak ajtaja deszka volt. Teteje szalma volt, amely az élre állított tetőn feküdt. Az ólaknak padlásuk nem volt. Nekünk egy fedél alatt három disznóólunk volt. Az ólak egymástól leásott karóval voltak elválasztva. Az óltető élit (szelement) három db ágas tartotta. Télen az ól két vége a tető alatt szalmával be volt tömve. Nyáron szabad levegőt kapott. Egy-egy ólban négy-öt db disznó fért meg. A rédegdisznó sohasem malacozott. A rédeg: herélt-, ártány-, miskárolt göbe (mustra). A miskárolást göbeherélésnek nevezték. Egy jó pógárnak évente három-négy göbéjét herélték. Göbeherélő Győrből jött Taszárra. Tavasszal jött általában, március és április hónapban.

Rédegdisznónak azt nevezték, amelyik már szaporításra nem került. A rédegdisznó eladásra szánt, hizlalásra való.

Általában a környékbeli kanászok nem értettek a göbeheréléshez. Egy kanászt tudok, a sántosi Szép Pistát, aki magyar ember volt és kanászember, aki megtanulta a göbeherélést. Ő döglött disznón tanulta, úgy mesélték. Ide morva göbeherélők jártak Somogyba. Ez a Szép Pista csak a bankosok (Eszterházy bérlet) birodalmában herélt. Később számadó kanász lett, uras ember, aki csak átolvasott, osztályozott.

A kanásznak apám idejében volt tehene is. A pásztorháznál azonban istálló nem volt, hanem a disznóóltól keletre hét-nyolc méterre a földbe bevágtak menetelesen egy gödröt, arra pedig egy ágasokon álló sátortetőt illesztettek, szalmával fedték és ajtót is tettek rá. Ez volt a régi fajta istálló. Olyan volt, mint a földbe süllyesztett pajta.

Az uradalomnál mindig a jeles füllel kellett elszámolni a dögöt. A pógároknál pedig döggel kellett elszámolni. Egy döggel egy hét alatt három disznót is lehetett szerezni a bátor kanásznak. Az uradalomnál a bemutatott fülek nem az irodában lógtak, hanem az akolnál a gerendán. A pógárkanász a döglött disznót, hogy a róka ki ne kezdje, fára akasztotta, vagy a bokorra terítette magasan. Az ilyet mutatta be a pógárnak. Amelyik kanász maga dolgozott és az asszony se tudott a dolgáról, annak sohasem történt baja. Csak az a kanász vesztett rajta, amelyik sokat dínom-dánomozott, hangoskodott és eljáratta a kocsmában a száját.

Amikor a passzusok bejöttek, már nehezebb volt a kanászok dolga. Most, hogy segítsenek magukon, a kanászok kupec-bokorba álltak. Pl. öt-hat közeli 43község kanászai, hogy egymáson segíteni tudjanak. Ez úgy történt, hogy egy-egy kanász iratott magának négy-öt disznóról (nem létező disznóról) passzust. Ezt aztán alkalomadtán, amikor egyik társuknak sikerült 15-20 db szerzett disznóra szert tenni, akkor annak átadták a passzusokat. Így úgy nézett ki a dolog, mint hogyha az az egy adná el az öt-hat kanásznak a disznait. A bujtárok őriztek, a kanászok pedig kupeckedtek. Ilyen módon is kevés kanász szerzett, mert legtöbbje eldáridózta a pénzt. De nem egy volt, aki 30 hold földet is vett és szép házat. Az 1930. évi óriási áresés buktatta le a kupeckodó kanászbokrokat. Általában abban az időben egy kanász kupecnek mindig volt háznál 50-60 db disznaja. 1930-ban nekem 45 db disznó maradt a nyakamon. A kanászbokor azért is előnyös volt, mert így a pógárok se nagyon szólhattak, mert hát a kanász kereskedő volt. Passzusa is volt mindig elég.

A régi időben az idősebb kanászt tegezték a pógárok. A pásztorok és a pógárok általában nem tegezték egymást. A kanász karácsony napján nem hajtott ki. Többi más napokon mindig. A kanász volt a legtöbbet a természetben a pásztorok közül. Mondhatni 364-szer. A csordás és a csikós sokat volt otthon.

A pásztorház körül a citora forgott legjobban. Behajtás után játszottak rajta. Bent a szobában, asztalon. Ilyenkor a másik két pásztor is bement, és apám gyakran hosszi furuglával játszott hozzá. Általában betyárnótákat énekeltek és játszottak. Juhász András és Patkó Pista nótáját. Volt olyan bujtár, aki dudált. Így eldévajkodtak, de táncolni nem táncoltak a pásztorháznál. Bor nélkül szórakoztak így. Üdőt töltöttek vele. Gyerekkoromban hallottam sokszor az apámtól, amikor ezt énekelte:

Betyár vagyok, az apám is nem volt más. Ostor fütyög a nyakamban, karikás …

Hiedelmek: Sótonyi József öreg kanász, aki a taszári Dábóban volt valamikor kanász, egyszer azt mondta nekem: – „Hej, ha 40 éves lennék, megcsinálnám, hogy ne fogjon a srét.” – Hát hogy lehet az? – Akkor azt mondta: – „Azt úgy köll csinálni, hogy először egy embert agyon kell ütni. Másodszor, gyónáskor, amikor áldozik az ember, akkor az ostyát ki köll venni a szájból.” Akkor megállt, hiába faggattam, tovább nem folytatta.

Öregapám egyszer két embert rejtegetett két hétig a padlásán. Mikor két hét után elmentek, azon a napon, ahogy apám öregapámmal az erdőbe hajtott, egyszercsak azt mondja apám: – Ez is hiányzik, az is hiányzik. – Akkor öregapám odament a fóka végibe, mert ott szokták a zsákot kimetszeni. Ott jár a nehezebb disznó. Látta ám, hogy eszerezték a javát. Akkor öregapám levágott egy hatalmas husángot. Odament egy öreg tükéhez és elkezdte a husánggal püfölni. Verte, ahogy bírta, csak úgy kongott. Hát izzadva megjelenik ám a két ember. Elkezdtek könyörögni öregapámnak. – Jaj, agyon ne üssön minket. Hagyja abba. – Visszagyünnek a disznók. – A disznók ott is vótak.

A Tócsárba is volt egy öreg fa, amelybe – apám mesélte – nyírfaszeggel be voltak zárva valakik. Ezek időnkint réttek is benne. A nyírfaszeg mozgott a fában. Ki-be járt, de nem akarta kiengedni őket apám, nehogy úgy járjon, mint öregapám, akit háromszor földhöz vágott az ördög.44

A somogyi kanászok nem egyszer elmásították a nevüket. Voltak nekem is ilyen barátaim. Egyik a Csöndes Pista volt. Ez a taszári uradalomban volt bojtár. Később azt mondta, hogy azért változtatta meg a nevét, mert a bátyja agyonütött egy katolikus papot. A bátyja amolyan bújdosó ember volt. Disznóhajtással foglalkozott. Egy másik barátom, a Szekeres Pista volt, aki a Dráva mellett volt községi kanász. Ezt mindenki csak Bóha Pista néven hívta és ismerte. A mi nevünk mellett ott van a Pili név. Pili Horváth György. Errül a névről, hogy Pili, minden kanász ismerte a családot. Melléknevünk volt ez.

Adatközlő: Lucza Ferenc, 64 éves juhász, Mocsolád, Kisbabapuszta.

Gyűjtés ideje: 1952. XII. 3.

Somogyi pásztorok általában a kanászt a legalja pásztornak tartottak. Pedig a kanászok némelyikének igen sok disznója volt. Ismertem a vadéi uradalmi kanászt, Lenti Pált, akinek pl. 70 disznaja volt.

Apám apja Lapapusztán volt kanász, ahonnan Pusztakapolyba szegődött. Uradalmi kanászszámadó volt. Átszegődéskor nem merte két fókában, hanem elaprózva három fókára hajtotta át a disznóit. Könnyű volt, akkor volt makk. Anyám 1830-ban született és 1918-ban halt meg, 88 éves korában. Hallottam sokat és tudom is, hogy a kanászszámadók régebben a régi világbul visszamaradott embereket fogadták fel kanászbujtárnak. A régi világbul visszamaradt emberek a betyárok voltak, akik hogy a börtönökből kikerültek, már nem nősültek idősebb fejjel. Anyám testvérje is kanászbujtár volt. Később betyár lett. Igalba hajtották be a pandúrok, de megszabadult, mert a főbíró azt mondta, ha két serege csikót behajt neki, elengedi. Két szép csikót hajtott neki. El is szabadult. Összejátszottak az urak és a betyárok is olykor.

Vadé táján annyi kukorica kellett a cselédnek, ami a tikoknak elég volt. A disznót makkon tartották. A makkról is ölték mindenkor. Lenti Pál kanászszámadó 1911 táján annyi pénzt adott gamási Kurucoknak, hogy azon vették Ráksipusztát.

Fiatal koromban pásztorember nélkül nem volt kocsma és csárda. Apám is sokat beszélt erről. Mesélte, hogy minden csárdának volt cigánya. A cigányok abban az időben a pásztoroktól arattak. A kanászoknak különösen sok pénzük volt abban az időben. Ezek között sok volt az üdősebb, 40-50 éves, betyárból lett bujtár. Szabadulás után álltak be kanásznak. Apám sokat mesélt egy Sebaj és egy Vanpénz nevű kanászbujtárról. Mindenki így ismerte őket. Onnan eredt a nevük, ahogy a csárdában szoktak beszélgetni. Állandó szavuk járása volt: sebaj – van pénz.

A kanász volt a legbetyárabb pásztor. A juhászok a kanászokat bóhásoknak nevezték, mert a disznóban sok a bolha. A kanászok viszont zsírosaknak nevezték a juhászokat.

A betyárok és a pásztorok egymást körösztkomámnak szólították. A disznóhajtás „elhajtás”, még 1900 táján is divatos volt. Még a csendőrök is nyomoztak nemegyszer nálam is az ilyen disznóhajtó kanászok után. Az én apám először juhász, majd pedig, amikor az urak csökkentették a birkát, kanász lett. Utoljára Nakon szolgált. Itt a pásztorházat körülvette az erdő. Ott állt mellette a Csillagcsárda is. Emlékszem világosan rá, hogy egyszer, amikor vacsoráztunk, beállított egy este egy szőrsubás ember. Azt mondta: – Adjon Isten keresztkomám. Jó helyen járok-e? – Apám azt mondta: – Jó helyen. – 45Mi öcsémmel a földön ettünk fatányérból. Akkor az a szőrsubás kiszólt a sötétbe. Négyen jöttek be. Mindegyiknek ujjatlan szűrsubája volt. Subát amikor levetették, volt

mindegyiknek duflapuskája, széles bőrszíja, amelyen pisztolyok és kések voltak. Akkor anyám lefektetett. Én olyan nyolcéves gyerek voltam és a tulipános ládán háltam. Dómány volt a fejem alja, kis suba a takaróm. Mikor olykor fölnéztem kíváncsian, anyám megfenyegetett az ujjával. Apám átment egy kanna borért a csárdába. Másnap megtudtam, hogy ezek 50 disznót hajtottak Lengyeltótiból a Zichytől. A Drávához – Dunához vitték az ilyen disznót biztos helyre. Máskor is jöttek apámhoz ilyen emberek disznóval. Apám maga szintén a Juhász Andráshoz tartozott. Betyár volt, meg pásztor. Azzal a disznófókával, melyet az osztopáni Vörös bíró elvétetett Juhász Andrástól, 12-en voltak. A Vörös bíró útjukat állta. A falut kapával, kaszával állította eléjük. Először a népbe akartak puskázni, de később úgy határoztak, hogy majd kitudják, ki lármázta ellenük a népet. Juhász be is ment később a faluba, és mikor agyonlőtte a bírót, még a jegyzőnek is bejelentette.

A fiadi és a kéri erdő volt a híres betyártanya.Divatos volt a betyáros szűrsuba. Ennek posztója a magyar ökör fehér

szőriből volt. Szép fehér volt, ujja nem volt. Gallérja tenyérnyi széles volt és piros. Ez a piros végigment a szélin, körbe az egész szűrsubán. A galléron elöl két sallang volt. Ezt elöl összekötötték és az átellenes vállon átcsapták. Ebbe a sallangba piros és zöld volt fonva.

Disznószerzés, hajtás; orgazdák, kaposi kupecok; őrzés; bojtár-szoktatás; méhek szerzése; jelzés; gyógyítás

Adatközlő: Horváth Pili György, 80 éves kanász. (Taszár). Gyűjtés ideje: 1956. I. 28–29. Néprajzi gyűjtőnapló. Kéziratszám: 73/1956.

Horváth Pili György élete.

Én Göllében születtem 1877-ben. Nekem öregapám, apám kanász volt. Öregapám Hetén (Hetény) Inámban volt kanász. Öregapám 12 évig volt katona. Hatszor megszökött. A pandúrok mindig visszavitték. Apámék öten voltak testvérek. Három édes és két féltestvér. Ez az öt egyszálig kanász volt. A legkisebb Németsürüben volt 40 évig. A másik Tolnaszélben volt kanász.

Apám Taszáron volt pógárkanász ötven évig. Fiatalabb korában Hetényben volt cselédkanász. Apám először Taszárról nősült, pógárlányt vett el. Egy leánygyereke született. A második felesége Nakról volt. Az is kispógár lány volt. Az apámnak volt esze, innen is, onnan is kapott a pógároktól pénzt és könnyen mulatott. A második asszonytól kilenc gyermeke született. Mind elhalt rajtam kívül kicsiny korában. Csak én maradtam meg boldogtalan. Apám igen kocsmás volt. Ott hosszú széket csináltak neki. Reggel beült, este jött ki belüle. Mikor leültették a kanyért 1 hónapra, azután hogy megszabadult, beült egy hétre a

kocsmába. Ilyenkor aludni meg enni jött csak haza. A disznókkal az egy bujtárja meg anyám volt. Apám írni, olvasni nem tudott. Durva ember volt. Sokszor kivagdalta a bőrömet az ostorral, amikor a disznó mellé tudott használni. Hat-hét éves koromtól állandóan a disznó mellé vett. Beiratott iskolába. 13 éves koromig hol mentem, hol nem mentem. Ahogy megjöt 46tem az iskolából, köllöt mennem a disznóhoz, Nem volt rózsás ágyam, ma sem, akkor sem. Ostort, botot vettem magamhoz. Szabadságom alatt már reggel mentem a nyájhoz. Olvasni, számolni megtanultam. Dolgozni is. A disznó elején, oldalán szaladgáltam gyerekkoromban. Este eleresztettük a nyájat, otthon anyám körül segítettem. Ha részeg volt apám, iszonyú durva volt. Anyámat üldözte ostorral, bottal. Sokszor megostorozta. Ilyenkor sokat beszélt és káromkodott. Ha józan volt, hallgató ember volt. Sokszor kivert bennünket éjszakára a házon kívül. Egy télen mentünk haza a faluból, akkor egy kutya miatt, hogy megdobtam, úgy kivágta az ostorral a kezem fejét, hogy locsogott a vér belőle. Templomba nem járt. Nem köllött neki a templom. A többi pásztortársával jó viszonyban élt. Azért szerették a pógárok, mert a nyájat, akit elfogadott, jobban megtakarította, mint a magáét. Ötven évet azért tartották Taszáron. A bujtárjához jobb volt, mint a családjához. Velünk aludt, azt soha sem verte ki a pásztorházból. Volt, aki 12 évet töltött nála. Huszonegy éves koromig bujtárkodtam. Akkor vonultam be Nyíregyházára a huszárokhoz. Három évig huszárkodtam. Egyszer hét tirpákot magam vertem ki a kocsmából. Utána a kivonult hét rendőrt. 1901-ben hazajöttem Taszárra és megnősültem. Egy berki szegénysorú lányt vettem el. Apámékkal, anyámékkal, egy bujtárjukkal egy szobában laktunk. Csak egy évig éltem vele. Elzavartam, kirakódtattam a házbul. Háromhetes házas korában már hazudott nekem. A világ kulcsa az enyém volt. Akárhová néztem, semmi sem volt az enyém. Mehettem az egész világba. Ez úgy volt az asszonnyal, hogy elment misére. Megvártam a gyöpön a disznókkal, odajött és azt mondta: – Nézzed Gyuri, milyen szép selyemkendőt küdött az anyám. – Ki hozta? – Berki ember. – Megnevezte, hogy ki hozta. Attól megkérdeztem. Kisült, hogy az nem hozta. Akkor a gyöpön kivertem az ostorral. Úgy megtáncoltattam, mint engem apám egyszer, mikor levett a fáról. Én meg eztán hervadoztam, mert se ember nem voltam, se legény. Négy hónapra másik után mentem. Zimányi volt. Süle Mihály cselédember leánya volt. Özvegyasszony. Taszári pásztorházhoz meghoztam. Ez is csak 10 évvel előbb halt volna meg, nekem jobb lett volna. Akkor ehelyett is hoztam volna másikat. 1914-ig apám mellett bujtárkodtam. 1914-ben a háborúba tilódtam. Oroszországban, Taliánországban és 1917-ben Romániában. Majd hat esztendeig voltam a vérpadon. Két lövést kaptam és három légnyomást, de kórházban egy napig sem voltam, 1918-ban hazajöttem és újra kanászkodtam, bujtárkodtam. Még a háború előtt két lánygyermekem született. Jobb lett volna, ha ágy alá vagdaltam volna őket. Öregségemre egyszer sem jöttek hozzám. Ha

meztelenre vetkőznék nekik, akkor talán eljönnének. Kanászságom alatt először huszonhat-huszonnyolc éves koromban kezdtem bújkálni a disznóval. Kereskedni kezdtem velük. Másodszor 1918 után kezdtem újra, akkor már nem az erdőben, de a piacon ment az üzlet. Szereztem a disznókereskedésből egy kis házat és másfél hold földet. 1923-ban építettem és 1926-ban pucoltattam be. Üres bukszával, semmivel indultam. Akkor lett csak jobb, mikor a 100 forintot semminek néztem. A házat akkor építettem, mikor elbontották a taszári pásztorházat. Apám, anyám még ebben a pásztorházban halt meg. Ebbe a kis házba jöttem lakni a feleségemmel és két lányommal. Közbe 1920-tól én lettem a taszári pógár kanász. 1929-ig, 52 éves koromig voltam kanász. 1930-tól beletörődtem a földmunkába. Sokat néztem a Napot, hogy későn megy le. 80-dik évemben vagyok. Nekem nehéz most egyedül. De ma is a magam kenyerén vagyok. Öregségi járadék után nézek, hogy legyen valami segítség.47

Az életemben a legszebb napok azok voltak, amikor vadászhattam éjjelente. Erdőkre jártam: Cserénfára, fonói erdőbe és a taszári erdőbe. 18 éves koromban kezdtem egy pandúr puskával. Elöl töltős kapszlissal. Háznál rejtegettem. Ezt a pandúr puskát a cserénfai tetőn egy fához vágtam, mert a társamat majdnem agyonlőttem. Éjjelente holdvilágnál sok szarvast lőttem. Ami köllött a családnak, azt zsákban hoztam el. Két mázsa hús is volt egynémelyikben. Aztán megmondtam a pógároknak, a jobb barátoknak. Azok el is hordták a szarvast. Nagyon szerettem azt a ronda puskát. Mindig golyóval vadásztam. A kozákot is úgy lőttem golyóval a lóról. Ezek a napok virágoztak nekem, amikor puskázhattam. Elmondom azt is, hogy egyszer lőttem egy rókát. Hozott egy tyúkot, de úgy, hogy a tyúknak a tojása is a szájában volt, de épen. El se harapta. Apámnak is megmutattam, nem hitte el.

Pásztorajándékok, szokások Taszáron.

Szent György napon a pásztor tojást kapott. Mikor hajtott a kanász, a gazda kivitt neki egy tojást. Kosarat vitt és abba szedte.

Húsvétkor, amikor hajtott, akkor egy-egy likas kalácsot vittek ki a gazdák. A kalácsot botra húzta a pásztor. Összejött 120 darab is. Az asszony eléje jött és ruhába kötve hazavitte.

Karácsony este a fiatal pásztor meg a gyerekek az utcán ostorral szoktak csattogtatni. Mások pedig csengővel. Kisjószágnak való haranggal mentek végig az utcán és végigcsöngették, durrogtatták az utcát.

Fiatal koromban azt mondta nekem a batai (batéi) öreg kanász: – Már látom, te is vérbeli pásztor leszel, mert nem hagyod el az apád mesterségét. Jól jegyezd meg, ha már szerzel, ügyelj arra, hogy a javát szerezzed, mert a hitványáért is épp úgy meg kell szenvedni, mint a javáért. Ezt meg is tartottam. Csak mindennek a javát szereztem. Ma is

mondom, az igazi kanász az, amelyik nemcsak őrizni tud, de szerezni is. (Szerzés alatt azt értjük, hogy a pásztor másnak a jószágát megszerzi magának.)

Disznószerzés, disznóhajtás: Egyszer így ebből a fölső-somogyi részből utazgattam haza. Volt a kezemben szép munka. Öt-hat disznó. Egyenesen az erdőnek vittem. Mert ha a lapon megyek, elkanyarítottak volna. Abból pedig dutyi lett volna. Akkor az egyik Andocs környéki pusztáról jöttem kanászmódra, út nélkül a disznókkal. Andocsról a disznóval öt óra alatt érkeztem le a Zselicbe. Úgy csináltuk, hogy a fáradt, lehajtott disznót az erdőben lefektettük. Az ilyen jószágra nem kell már az erdőn vigyázni, mert megéri a fáradtságot kipihenni. Mindig csak kanászbottal hajtottam harmincéves koromig. Persze a zsebbe ott volt a likas bot. (Rövidcsövű puska.) A jószágot olyan helyre tettük, ahol ember sohase járt. Ilyen helyem volt Kaposhajmásnál egy mély völgy. Egy szakadék, ha oda bevittem, vagy másik kanász társam a disznót, ott már félteni nem kellett. A szerzett disznót nappal nyugodtan otthagytuk, éjjel aztán mentünk az újonnan szerzendő disznó helyire. A kupec a szerzett jószágért alkonyattájra jött és vitte tovább. Ez az idő 1900 táján volt és ez már csak a kanászmunka farka volt.

A szerzett disznó summája uradalmi disznó volt. Minden igaz uradalmi kanásznak volt kéznél harminc darab kinullált disznaja. (Kidögült disznó, ami annyit jelent, hogy a fülét bevíve az uradalmi kasznárhoz, papíron dögnek volt nyilvánítva.) Így tehát a paraszt kanászok az uradalmi kanászokkal dolgoztak össze. Ezek a kidögülések úgy voltak lehetségesek, hogy a kanászok a 48passzusokat összeszedték egymásnak. Pl. nekem a Dráva mellett volt egy kanászom, aki annyi passzust szerzett, amennyire nekem szükségem volt. Így aztán hajtás közben vót a zsebemben passzus is. Ha rám jöttek a zsandárok, a disznórul a passzus beszélt. Csak annyit köllött mondani: – Itt van, ettül vettem. – Horváth Pili Gyura 30 éves koráig járta a Dráva és a Balaton közti vidéket. Őszerinte a Dráva és a Balaton között a somogyi kanászok megértették egymást. Aki nem vágott a kerékvágáshoz, az nem állhatott abba (ti. a kanászok közé).

Horváth Pili György legmesszebbről a Baranya megyei Drávától hozott disznót. Ezeket a disznókat részben pásztortól, részben pedig orgazdától vette át. Az orgazda indította el a tulajdonostól. A pásztor volt az, aki továbbvitte. A legnagyobb az volt, amikor egyszerre 12 darabot hajtott. Nem így volt apám idejében. Apámék még, ahogy apám, Horváth Vendel mesélte, nemegyszer 50 darabot is hajtott. Én magam is láttam, mikor a tótsári völgyben 50 disznó pihent, két sorban, mint a kéve. A hajtó kanászok pedig a rozsban feküdtek. Hajtás közben forgópisztoly mindig volt velem. Apám ahogy mesélte, mindig kisbaltával és puskával járt. Még nekem is megmaradt az ő kétcsövű elöltöltős, kapszlis puskája. Azzal kezdtem én is.

Apámék a szűr alatt vitték a puskát, nyakba vetve. Csővel lefelé lógott az öreg puskája. Kezében pedig a balta. Éjjel hajtáskor a nyakból kivette a puskát. Felakasztotta a bal karjára, vagy pedig a szűr ujjára. Én már aztán csak kanászbottal és forgópisztollyal jártam.

Ha a Drávától éjjel 11 órakor indultam, akkor mindig a vakhelyeket, azaz az erdős részeket kerestem, úgy, mint ahogy a többi kanász tette. Soha sem találkozott a hajtó a faluval. Ha meg a Kapos völgyibe hajtottunk, pl. Dombóvártól egész Kaposvárig, mindig erdőben mehettünk. Délre ha Szigetvártól vagy keletre, vagy nyugatra hajtottunk, biztos volt az erdő. A nagy erdő Szigetvár keletső oldalán volt. Ha hajtani akart, akkor a taszári pásztorháztól a bojtárra bízta a fókát. Reggel elindult, este a helyszínre érkezett. Legtöbbször egy másik pásztorházba ment. Ott a pásztornál éjjel megpihent. Kinézték a helyet és második éjjel indult is vissza a szerzett jószággal. Apám úgy mondta erre: – Nem lesz elég a lábad és a szemed, amíg élsz. – Nem is volt elég. Annyit futott a régi kanász, ha szerezni akart, útjára soha semmi ennivalót nem vitt. Tarisznyát sohasem vitt magával.

Éjjel is csak a szem meg a fül segítette a kanászt. Az igazi kanász sohasem mutogatta magát, csak nyugodott. Senki se látta. Hajtás alkalmával a kanász mindig a szerzett disznó után ment. A disznó azért engedelmeskedett, mert ki volt fáradva az igen erős hajtásban.

Bátyám Németsürüben volt kanász. Negyven év alatt harmincezer forintot szerzett a káptalani papoktól. Szerzés közben sokat pihentem nála.

Azért hajtott a kanász gyorsan, amint mondtam, hogy a jószág engedelmesebb legyen, meg azért is, mert ha elkésett, akkor pirkadattól estig az egyik erdei szakadékba kellett rostokolni. Így aztán sokszor előfordult, mivel nem vitt magával enni, alaposan kikoplalta magát. Akkor ugyanis csárda már nem volt, mint a régieknek. Sokszor alig látott az éhségtől, de annál jobban ment.

Horváth Pili György a kaposi kupecokkal dolgozott össze. A kaposi disznókupecek az ő fiatal korában vagy kiöregedett kanászok, vagy pedig megtollasodott kanászok voltak. 1900 táján 6-7 valódi somogyi kanász húzódott 49be Kaposba és a disznókkal ezek kupeckedtek. A kanász kupecek után jöttek csak a zsidó kupecek Kaposba. A zsidó kupecek döglesztették be a kapusi kanászkupecek jó dolgát.

A disznóvásáros napokon hetente kétszer megbeszélték a vásáron a dolgokat. A Búza téri (Rákóczi tér) kocsmában jöttek össze a kupecek és a zselici és Kapos környéki kanászok.

Horváth Gyura gyerekkorában gyónt utoljára. Gyónás nélkül akar meghalni, – „Miért tudja földönjárt ember az én dolgomat. Isten tudja bűneimet, minek tudja a por fia azokat.”

A kanász a disznószerzést lopásnak nem tartotta. Pipát, pénzt lehet lopni, de disznót, azt nem. A lopás kanásznak nem állt az oldalához,

hanem egyszerűen csak mesterségét folytatta, amikor mástól szerzett disznót.

A mi korunkban a pásztorok közül csak a kanászok tartottak össze. A kanászságnak nem kellett a többi pásztor. Jellemző mondása, amit többször hallottam tőle: – „Vadonban nevelődtem, de katolikus vagyok.”

Ott kint a vadkörtefa levéllel zenéltem csak. Oly szépen, hogy a síp sem szólt különbgyebben. Két-két ujjam közé vettem a körtelevél két végét és szájamra illesztve sipultam bele. Persze csak kint a legelőn. Olvasni is vittem magammal mindennap: Rinaldó, Zsubri, Patkó és Jézus szenvedéseit. Ezeket vásári füzetekben vettük. A Szentírást is sokszor olvasgattam kint.

Rác kupecek 1905–6-ban járták a somogyi kanászokat és 40-50 darab disznót is vettek egy-egy ügyesen szerző kanásztól.

Disznószerzés rác pógároktól. Apám idejében úgy volt, hogy a Dráván túli rácok 50-100 disznót is legeltettek. Abban az időben a rác pógárok vagyona disznóban volt. A rácok összejöttek nappal és beszélgettek a tűznél. A somogyi kanászok csónakon átmentek a Dráván és alkalommal kiszakították belőle a java disznót. Nekihajtották a disznót a folyónak és a csónakkal utánamenve hajtotta át azt a somogyi kanász. A rác akkor már kereshette. A Dráván innen a pásztorok elosztották ezt a disznót. Apámat egy rác kanért 8 napig hajtották a csendőrök. Körbehajtották kanásztól kanászig. Csak addig engedték el a kezit, amíg övött.

Adatközlő: Kaszás János, 60 éves volt kanász. Nagybalogd puszta (Nagybajom).

Adatközlés: 1956. XI. 13–15.

Pásztoréletről. 1910-ben lettem elsőben kanászbujtár. A gazdám egy 180 cm magos, erős, szigorúnézetű ember. Őspásztor volt. Bő gatyában járt, ezüstgombú mellényt viselt. A fokosát mindig vele vitte. A haja kerített volt. A kalapja nagykarimájú, fekete volt. A csizmája mindig fénylett, mert télen-nyáron mindig csizmában járt. Az ostora kutyabőrből font. Nyele szívafa. Nagyon szépen kifaragott. A faragás ólommal volt kiöntve. Az ostor felső részin 8 rézkarika és forgóra volt ráerősítve a nyélre. Az ostor végin a csapó-szijj és a sudár volt. A gazdám sohasem káromkodott. A nézete szigorú és majdnem félelmetes volt. Nagyon szeretett beszélni a régi pásztoréletről és a betyárokkal is járt. Nagyon szépen tudott dalozni és furulyázni. A Bakonyból származott. Az öreg a pásztorságot ott töltötte. 1910-ben volt 78 éves, mikor én a bujtárgya voltam. Nagyon szép, egyenes, pirosképű ember volt, mintha negyven éves lett volna. Most a híres Kund Bélát szolgálta. (Fajszon lakott, de voltak birtokai Botunkán is.) A sertések között sok volt a saját disznója és mindig 50piarcozott velük. Míg távol volt, addig én őriztem a sertéseket. Meg volt egy 18 éves, nagyon szép leánya és

egy nagyon okos pumi kutya. Így hárman őriztük, míg távol járt. A pumi őrzött, mi pedig csak követtük a fókát, mert a kutya jobban ismerte a határt, mint én, vagy a gazdám lánya. A pumi minden darab disznót ismert. Ha egy elszökött, azon pillanatban már előkereste. A határon kívül egy tapot sem eresztette őket. A pumi három embert tudott helettesíteni.

Az őrzés, vagyis a legeltetés így kezdődött. Március, április, májusban a kihajtás 7-8 óra felé történt a legelőre. Ha meleg volt, fél tízkor itatni és füröszteni kellett. Tizenegy óra után hajtottunk a delelőre. Ez ott állt, ahol a legsűrűjebb fasor volt. Ott kerítvel volt egy kerítés. Ez gelegonya és kökénytüskéből volt csinálva. A kerítésben volt egy nagy vályú. Az állandóan tele volt friss vízzel. A delelés idő attól függően történt, ha meleg volt, három órakor indítottuk őket ismét legelni, ha hűsebb, akkor kettőkor. Először közel a kút körül legeltettünk, akkor itattunk és fürösztöttünk, és ezután mentünk távoli legelőre és estefelé ismét megitattuk őket és elindultunk csendben hazafelé. Én mentem a fóka előtt, a gazdám hátul, a pumi két felől a kártól óvta a jószágot.

Aratás után tarlóztattuk. Ez abból állt, hogy amint a gabonát kepébe rakták, a kepesorok közét feletettük a sertésekkel. Ez pedig úgy történt: délután öt óra felé a gazdám kiválasztotta azokat az anyakocákat, amelyeknek otthon volt malaca. Azokat én, a bojtár, hazakísértem szoptatni. Szoptatás után ismét visszahoztam a falkához őket és ezután megkezdtük a tarróztatást. Éjjel 11 és éjfél között elhajtottuk őket a delelőre és bezártuk a kerítésbe. A pumi vigyázott a delelőn, mi pedig lefeküdtünk a fűbe aludni. A fejünket takartuk be. A szunyogok ne csípjék az arcunkat. Két óra után ismét indítottuk a disznókat a tarróra. Reggel 5 órakor ismét hazahajtottam az anyákat szoptatni és mikor visszaértem velük, azután hajtottuk őket igenest a delelőre. Most kezdődött az igazi alvás. Én aludtam, a gazdám közbe friss vizet mert a vályúba. Alvás után pedig zalánboltam az erdő sűrűjében. Délután 4 vagy 5 óráig ez így ment. Egész addig tarróztattunk, amíg csak szemet talált a jószág a tarróban.

A gazdámnak órája nem volt. Az időt a Nap és a jószág jelezte. A gazdám éjjel a csillagokról tudta megmondani az időt és talán még percet sem tévesztett. Én még akkor nagyon keveset tudtam megtanulni.

A kosztot én szoktam hozni este. Mikor hazamentem, akkor a vacsorát és a reggelit hoztam. Ez szalonna vagy kolbász és vöröshagyma volt. Bor és pálinka mindig volt a gazdámnál a kulacsokban. Az ebédet úgy hozták utánunk délben. Az életünk boldog és szabad volt. A gazdám szeretett pipázni és gyönyörű faragásokat csinált, és nagyon szeretett furulyázni és dalozni. Büszke volt a pásztorságra. A jószágot, ha beteg volt, ő maga gyógyította. Soha sem hívott állatorvost. Az orvosságot fűbü és virágokbu készítette. Ha elmúlt a nyár, az őszi legeltetés kezdődött.

A makkoztatás. Ez pedig igen félelmetes volt nekem. Így kezdtük. Először csak az erdő szélin szoktattuk őket a makkra. Mikor már megszokták, akkor nekieresztettük őket az erdőnek. Ment mindegyik arra, amerre akart. Mi pedig a gazdámmal elkezdtünk méheket keresni a fák odújában. Volt úgy, hogy 5-6 helyen is találtunk. A kiszedése pedig így történt. Este, mikor a méhek mind elcsendesedtek, akkor a gazdám elővett a tarisznyából egy darab ájnslágot és én felmentem, meggyújtottam és bedugtam a bejáró lukon. Utána mo 51hával betömtem. Körülbelül 10 perc múlva mind elfulladtak a méhek. Akkor a baltával megkopogtattam, milyen hosszú az odú és a középtáján kivágtam. Ott szedtük ki a mézet. Nagyon sok volt benne, mert Isten tudja mióta voltak bent a méhek. Ez sokszor sírással járt, mert megtörtént, hogy az ájnslag elaludt, amikor bedugtam a lukat és mikor kivágtam az odút, a méhek mind hegyibém rohantak, és mire lejöttem, majdnem megöltek. A gazdám hideg sárral kent be, ahol a méhek megcsíptek. Ez volt a napi foglalkozásunk. Aztán mentünk a fóka után.

Az első nap nagyon meg voltam ijedvel. – Hogyan szedjük össze a disznókat? – mondtam a gazdámnak. Csak azt mondta, majd hazajönnek. Estefelé kijöttünk az erdő szélire és nemsokára kijött 5-6 anya, akinek otthol malaca volt. Ekkor a gazdám az ujját a szájába vette és elkezdett úgy fütyülni, mintha malacok sírtak volna. És alig tudtuk távoltartani tőlünk azokat a göbéket, akik már kint voltak az erdőből, hogy szét ne tépjenek bennünket. És 10 perc múlva az összes disznó mind együtt röfögött. Ha véletlen elmaradt valahol egy, azt a pumi megkereste. Ha mégis elpusztult egy-két malac, azt a gazdám a saját disznóiból térítette meg, mert az is megtörtént, hogy valami gödörbe esett és mire rátaláltunk, akkorra valami állat elpusztította.

Most pedig elindultunk hazafelé. A gazdám tudós ember volt. Füvet, mohát, páprángot és friss madárfészket szedett, és avval gyógyított embert és állatot. Sajnos én azt nem tudtam megtanulni, mert másik gazdát kerestem, mert gulyás akartam lenni.

Engem a gazdám fizetett. Kosztot és ruhát és egy választó malacot kaptam egy évre. Nyáron bocskorba, télen pedig csizmába jártam. Ez akkor nagyon jó fizetés volt. Ez volt az első pásztorságom. Nagyon büszke voltam rá.

A bojtár szoktatása. A gazdám nagyon szigorú volt. Őrzés közben nem szabad volt leülni. Csak délben engedett aludni. Mindig a jószágról beszélt, hogy hogyan kell legeltetni és itatni, hogyan kell a jószágot megfordítani és azután hajtani. Ha elfáradtam, csak azt engedte meg, hogy a botra támaszkodva egyik térdemre 5-6 percig leereszkedhessek. Azt mondta, a pásztor mindig csak a nyájat nézze.

A gazdám az időjárást a jószág viselkedésérül és a madarakrul is meg tudta állapítani. Például, ha reggel korán a fekete rigó a fának a legtetejében énekelt, aznap biztos eső vagy vihar volt, Ha a gém sírva repült, az is biztos esőt hozott, még aznap. Ha jegenye levele kifordult,

az esőt jelentett. A felhő, a szél, ez mindig időt jósult és ezt mind pontosan tudta. Ha vihar közeledett, akkor nem szabad volt az öreg erdőben őrizni. Inkább sűrű, apró csalitokba tereltük őket. A pásztor a legborzasztóbb viharokat és az égi háborúkat épp úgy nézi, mint a Napot és ebből is tanul. Nem fél, mert nem szabad neki félni.

A pásztor egymásnak füttyjellel felel. Ha hívja, kettőt füttyent, hosszút. Ha baj van, nagy veszély, hármat, rövidet, de nagyon éleset. És a jószágot is füttyre szoktatja. A pumit pedig jelzésre, intésre. Így fordít. Az eső ellen egy viaszkos köpenyünk volt. Ha nagyon nagy vihar jött, akkor sűrű bokros helyre hajtottuk a disznókat, mi pedig álltunk előttük.

Vész nemigen volt, pedig sohasem ojtották a jószágot. Ha szomorú volt valamelyik, akkor gazdám behasogatta a fülét, vagy a farkából vágott el egy kis darabot, vagyis megvérezte őket. Azt mondta a gazdám mindig, amíg van a jószágnak nagy legelője, addig sohasem lesz vész. Majd ha az urak fölszántják a legelőt és kivágják az erdőt, akkor jön a jószágra a betegség és a vész. 52Meg akkor, amikor minden ember beszegődhet pásztornak, mert nem mindenki pásztor, aki pásztor nevet visel. Csak az tudja megtakarétani a jószágot, aki már kiskorában pásztorkodik és ismeri a reá bízott jószág minden gondolatját és minden baját. A jó pásztor nem azt mondja, hogy az uraságé a jószág, hanem azt mondja, hogy az enyém ez az egész falka.

A pásztornak nem szabad félni senkitől. Sem az uraktól, sem a csendőröktől, sem a vihartól, sem a sötétségtől. Az igazi pásztor, ha nincs elég legelője, éjjel hajt a tilosba. Jaj annak, aki megtámadja éjjel a jószágért. Megölni is képes azt. Az igazi pásztor addig nem hajtja haza a jószágot, míg jól nem lakik. Így tanított engem az én gazdám. Ilyen volt a régi pásztorélet. Mindenkitől független, senkit sem bántott, de senkitől sem félt.

Gyógyítás. Ha pedig a jószág sebes volt és nyüves, sohasem nyüvezett a gazdám, hanem bölénylevelet szedett és annak levét facsarta a sebbe és ez meggyógyította a sebet és kiölte a nyüveket. Ha pedig sok nyüves volt, akkor úgy olvasta ki a kukacokat. Ezt pedig úgy csinálta: vett egy hosszú lélegzetet és elkezdett kilenctől háromszor visszafelé olvasni és közben háromszor lehajolt a földre és homokot szórt a sebre. Ezután kipotyogtak a nyüvek. Ez kicsit hihetetlennek látszik, pedig ez így volt. Ezt én sok éven keresztül láttam, míg bujtárja voltam. Ez nem is babona. Talán a homok marta ki a nyüveket. Ezt csak én gondolom így.

Az öreg gazdámnak voltak társai. Egy éjjel, amikor a földgunyhóban feküdtem, ahova aludni küldött a gazdám, odajött egy alacsony, középerős pásztor. Azt kérdezte a gazdámtól, alszik-e a gyerek? Azt mondta neki, hogy alszik. Akkor nekiálltak beszélgetni. Kilenc darab disznót hoztak. Afelől beszélgettek, hova tegyék, mert már kergetik őket a zsandárok. A fényes, vastag rézcsákósok, vagyis a pandúrok. Ezeknek kalapjuk volt, mint a csendőröknek. Nem tudom, hová tették őket, mert nem hajtották a fóka közé. Másnapon a gazdám 18 éves, szép lányával

őröztünk. Délfelé odajön három lovas pandúr vagy zsandár. Azt kérdezték, hol van a gazdám? Megijedtem, nem tudtam hol van. Amikor este megjött, sántított. Hogy meglőtték-e nem tudom. Láttam, amikor kötötte. Orvoshoz sohasem fordultak. Maguk gyógyították magukat. A csípöle alatt volt egy seb. Akkor három napig csak én, meg a lánya őriztünk. Ő csak irányított. Pár nap múlva megint megjött a pásztor és mondta: – No, ez igen meleg egy nap volt. – Az öregnek több társai voltak, akikkel együtt jártak disznó ügyben.

Kanász tanyázás; putrik; kutak; lakodalom; erdei pásztorok étkezése; madárszedés; ivás

Adatközlő: Tóth Mihály, 47 éves volt kanász, felsősegesdi juhász (Lászlómajor).

Gyűjtés ideje: 1957. XX. 16., 17., 19., 20„21„ Néprajzi gyűjtőnapló, kéziratszám: 76/1957.

Adatok a Kaszó vidéki erdei pásztorkodásra

Pogányszentpéter, Csurgó, Somogyszob és Iharosberény környékén minden községnek volt erdeje. Tölös erdők voltak a dombokon. A lapon pedig gyertyános erdők. A laposokat ereknek nevezték. Ősi vízfolyások voltak ezek. Az erdőkben voltak víztartó lapok. Ezek mindig a völgyrészen voltak limbusosak és pocsolyásak. A lapokban a disznó csak túrni járt és förödni. Az erekbe53

Tóth Mihály faragópásztor 54

a Nap sohasem sütött be. Sűrű gyertyán és bükk benövése volt. Leginkább, ahol a víz nem állt, ott moha és gomba nőtt. Júniusig az erek szélesen tartották a vizet. Mocsarak voltak, de júniustól kezdve a víz beszivárgott az erek medrébe.

A malacos disznók bejártak ide békázni, kukacozni, azért, mert a malacos disznóknak a bele ég a szoptatás miatt. Az erdei huszárbékát, mert nagyot ugrik, nem fogta meg az anyagöbe, de a kecskebékát a vízben elfogta és csak úgy rastogott, úgy ették. A nevendék südő nem eszi meg a békát.

Téli időszakban, amikor az ereket és a mocsarakat elborította a levél, akkor odabújtak a kígyók is. A malacos disznó ezeket is fölkutatta és ette. Nyáron pedig, ha találtak, a kisnyulakat is megették. Ősszel rozsférgeztek. A rozsféreg kukac, amelyik a vargánya gombába tenyészik. A gomba összeesése után tenyészett benne. Erre az összeesett gombára telepedett rá a leveles és ezt ette a disznó. Még a malacok hitványa is.

Május utoljában, június elejében kezdődik és virul egész nyáron a disznó galambica. Kékhátú. Ezen úgy szalad a disznó, mint a makkon. Ahol sok a galambica, ott nehezen őriz a kanász, mert szétszalad a fóka.

Télen a dombokon a pápráng gyökérrel dolgozik. Azt eszi. A pápráng gyökeret úgy kitúrni, mert mélyen van, 60-70 cm-re a földben. Az erősebb disznó bontja ki. A süldő csak úgy lop tőlük. Kétféle pápráng van: fekete pápráng és a cukor pápráng. A cukor páprángot eszik. Ennek hasonló a gyökere a csicsókáéhoz.

Télen volt a bükkmakk és a gyertyánmakk a legelőben, mert ez maradt csak télire, hiszen ősszel fölette már a tölgymakkot a fóka. A bükkmakkot, ha sokat evett, azt ki is hányja a disznó. Amikor bőviben van a tölgymakk, akkor a bükk- és gyertyánmakkal a disznó röstel vesződni. Azért marad azután őszről télire.

A dombokon, ha szelíd füvet talál nyári időben, akkor a disznó legelni is szokott.

Az én gyerekkoromban is tartottak rédegen disznót. Például a Lajosmajori Fehértói cserben. (Iharosberényhez van legközelebb ez a terület.) Egy kétéves ártányfóka volt ez. A rédeg tartás úgynevezett kanásztanyázás volt. (III. lap.)

Tanyáknak neveztük az olyan helyeket, ahol putri vagy gunyhó és egy állás van. A tanyát széltől védett dombra állították, ahol sok a gelegonya. Kipucoltak egy gelegonya helyet és ebből a kivágott gelegonyákból készítették az akol kerítését. Az urodalmak a tanyát a gyalogbéresekkel csináltatták. A kanászputrik az erdőkben borona épületek voltak. Leginkább berekfából. Ahol nem volt berekfa, ott

tőfából is csinálták. Négy tölgyfa oszlopot ástak le, ezekbe vályú volt és a vályúkba úgy eregették bele a boronát. (Azaz a hasogatott tölgyfa lapokat.) Az így épült borona falat azután marhatrágyás sárral kenték be, hogy a hasadékokat eltömjék. A putrinak a padlása is boronával volt lerakva és trágyás sárral lekenve. A putrik teteje csapott volt, ez eleje nyitott. A kanászok a nyersen vágott furkósbotokat oda rakták szárogatni. A legnagyobb putri sem volt nagyobb 3,5 x 2,5 méternél. Ablak nem volt rajta. Az ajtajuk is borona módra készült. Az ajtószárfa a küszöbbe és a gerendába gömbölyű beeresztéssel fordult és fariglis volt. Belül a boronafal mellett volt négy cölömp a földbe ásva. Arra szögezték a kettéhasított gömbfákat és azon volt a szalma. A putri teteje csaptatóval leszorított szalmázás volt.

55

56 A putriban a tűz télen az ajtón belül égett, mégpedig az ajtóban.

Nyáron pedig az ajtóbejáraton kívül.Minden számadó pásztornak volt ládája, A fiatal bujtároknak nem volt

ládája. A nős bujtárnak már megint csak volt ládája. A tanyázó ládák deszkából voltak és zár nélkül. A tanyázó ládába csak élelmet tartottak a kanászok. A krumpli az ágy alatt volt. Az élelmet a gazdaság küldte ki a számadótól kordélyban. Ezek az erdőben járó kordélyok kétrudas ládakordélyok voltak. Ülésük nem volt. Benne ült a számadó kanász. A krumplit és a húst az uradalom adta a számadónak, aki kihozta a tanyára, minden második szombaton. Ugyanakkor a család küldte a paprikát, hagymát, sót, kenyeret és tésztát. Az asszony külön jött ki. Fejkosárba hozta a főtt ételt. Főleg sült tésztát, pogácsát hozott két hétre valót és cserépfazékban levest. Télen ezekért, a nagy hóban, a kanász járt haza a hosszú éjszakákon.

A régi kanászok, például az öregapámék nem tartottak kutyát az erdőn, mert a csaholás messze hallatszott és a lopót odacsalta. Csöndbe, loppal őriztek az öreg kanászok. Apámról azt tartották, hogy ördögje van, mert a disznó soha sem szökött el előle, pedig az erdőn elkalandozhatott a disznó.

Apám szerint a disznó mellé kell a legokosabb pásztor, mert a disznó a legfurfangosabb állat. A disznó dudog. Megszidja a pásztor anyját, ha rosszul fordítja. A disznó nem szereti, ha csomóba tartják és a legelőjében nem adják meg neki a kellő mozgást. A legeltetésnél nem hajtani kell a disznót, hanem hagyni magára, hogy a maga módja szerint mozogjon a legelőn. A fókát a kanász csak az eleje után mozgatja. Ha jobban megindulna, akkor áll csak eléjük. Az igazi kanász oldalt és mögötte jár, Először mindig a legelő széliben kell legeltetni, mert akkor napközben már nem kívánkozik oda vissza a disznó és a széléről lassan magától is a legelő közepe felé húzódik. Torkos disznó csak a rossz kanász előtt van. Jó kanász előtt torkos disznó nincs. A középen kupacra kényszerített disznó mindig ki akar törni a legelőből. A rossz kanász őrzi így.

Tóth Józseftől, nagybátyámtól láttam (1956-ban, 98 éves korában halt meg), hogy amikor a kígyót Szentgyörgy nap előtt agyonütötte, a nyelvét kivette és azt az ostor végébe fúrt lyukba tette, és a lyukat visszaszögezte szilvaszöggel. Ezt azért csinálta, mert az ilyen ostorral őrzött fóka nem olyan széllyedős és több szerencse volt az ilyen állatokkal. Új szegődéskor is ilyen ostorral durrogtatta végig a kanász a legelőt, hogy a jószág ki ne szökjön belőle.

A vadrózsafa szőrös gubáját pénteken napkelte előtt ha levették és elvitték a másik fókába, és ott bosszúból megetették a kannyal, akkor ott nem űzekedtek be a disznók. Ezt Tóth Józseftől és az apámtól, idős Tóth Mihálytól is hallottam.

Ridegen a mangalica ártányt tartották. Külön fókába tartották a mangalica kocát is. A harmadik éven túl, már ridegen nem tartottak disznót.

A kanásztanyákon a gunyhó földbeásott volt, 50 cm mélyre. (IV. lap.) Egy szelemenfa volt, arra támogatták a repegetett fahasábot. Azon szalma volt és arra föld került. A fekvőhely a gunyhóban a föld volt. A szélén dorongfa és azon belül a szalma.

Az állás és az akol egyben volt. Még pedig úgy, hogy az akol képezte az állásnak az egyik oldalát. Az akol olyan hosszú volt, amilyen széles az állás. Volt olyan akol a kaszói erdőben, amelyik 50-80 m hosszú is volt. Az akol hátul a tetőig volt gelegonya tüskézve. Oldalt pedig a kerítéstüske közé vert 57karózás volt. Az akol ketté volt választva tüskével, egyik oldalán az ártány; a másik oldalán a göbefóka volt. A disznó csak esőben vagy hóban ment az akolba. Az állás kapuja inkább sűrű korlát volt.

Kutak. Leginkább a kút bodonyos és csigás volt. A bodony odvas tölgyfa volt, amelynek a belseje kirohadt. Az ilyet ásták be a földbe. A fa be volt mohásodva. Ebbe járt bele a vödör. Az ilyen bodonyos kútba igen sok béka volt.

Voltak az erdőn kifaragott, fából rakott boronás kutak is, de ezeket csak az agyagos földbe állították. A homok erdő részeken a bodonyos kút járta. Az itatás a tanyán gödörből volt. Télen baltával vágták ki a jeget a gödrökből, hogy a disznó vízhez jusson.

A tanyán a kanászok a hosszú bundával takaróztak. Ez hosszúszőrű birkabőrből készült. Ujja nem volt. Szűcsök csinálták. Vásárokon vették a kanászok. Így például ezen a vidéken a csurgói és iharosberényi vásárokban vették a bundát és a cifra szűrt. Némely tanyán már volt tanyaőrző kutya. A kanászok vagy erős, nagy gulyáspulit, vagy pedig komondort tartottak. Ez mindig a tanyán volt és nem járt a fókával a legelőre. A legeltetésnél nem is volt rájuk szükség, mert a legelőt vetett terület nem szegélyezte, csak rezula. Rezulának nevezzük az ültetett erdőt, ami nem őserdő. Az öreg erdő volt a legelőerdő. Egyszer Csillagpusztán 1890-1900 táján a Középéri kútnál apám gyermekkorában a tanyát meglepte négy farkas télen, de kárt nem tudtak tenni. Ezek a farkasok a Dráván át jártak régebben. A farkas az erdőn csak a südő falkában tud kárt tenni, mert a mangalica disznó nem félt tőle. Összeröffent és utána ment a farkasnak. Ha menekült, alig tudták a kanászok leállítani őket a bottal és az ostorral. Az erdei kanászok a karikás ostort csak dísznek meg jelzésnek használták, hogy a szomszéd kanász meghallja, merre jár és a falkák össze ne keveredjenek.

Apám idejében a somogyszobi községi disznó is rédegen volt, A delelőn háltak, még állásuk sem volt. Csak tákolt, kéregből berakott gunyhója volt a szobi kanászoknak. Ezek csak karácsonykor hajtottak haza három napra. Meg tavaszban, amikor már a makk elfogyott. Apám

is köztük volt. A tanya, a lapodi rezulában volt, ahol a Leveles csárda volt valamikor.

A kanászok voltak a pásztorok között a leggyehennábbak. Ezek egymás közül nősültek is. Parasztot a kanász nem vett feleségül csak pásztor, vagy béresnek a lányát. A kanászlakodalomkor a fő étel a disznóhús volt. Az ilyen lakodalomra összegyűlt az egész vidék kanászsága. Pusztán tartották a lakodalmat. Cigányt nem fogadtak, hanem citoráltak, dudáltak, furugláztak és flótáztak. A táncoló vendég a citorára táncult. Ezért aztán fölváltva citoráltak. Általában úgy csinálták, hogy egy volt a citorás, a többi pedig táncolt. Lakodalomkor az asszony és ember együtt táncolt, de ha a tanyán mulattak, akkor csak a férfiak táncoltak. A flótát bodzafából csinálták. Szép mély hangja volt. A flótával leginkább a kanászok az erdőben magányosan játszottak. A kanászok általában verekedősebbek is voltak. Azok, ha pásztorral kerültek össze, más fajtával, mindjárt baltára mentek. Az is biztos, hogy a leglopósabbak voltak, ezért tellett nekik a csárdára és a kocsmára is. Ez azért is volt, mert a disznót cserélni könnyebb, mint a nagyobb jószágot. A szobi vidékről a lopott disznót Kanizsára vitték a kanászok és ott a kupecek átvették féláron és már levele is volt a disznónak. Az öreg bojtárok hajtottak főleg disznót. A disznószerzéssel nagyban az uradalmi kanászok foglalkoztak, mert azok a tanyán nem voltak szem előtt.

Általában többen is voltak. Így ahol négy vagy 58

59 két kanász volt, az egyik ráért kóborolni. A kupecek előre

értesítése a fiatal bojtárok révén tanyáról tanyára ment. Mire a di znóval megérkezett az öreg b

A kanászbaltákat a községi kovácsok csinálták. Általában 5-10 Ft volt egy szép és jó balta ára. A kanászbalta csúcsos felével ütötték agyon a disznót, úgy, hogy halántékon ütötték. Azért így, mert így nem rétt.

A döggel az elszámolás a füllel történt. Drótra húzták és a tanyán kellett tartani, amíg bevitték az uradalomba. A fülek amúgy is likasak volak. A jószágnak a fülét likasztották vagy csipkézték.

Egyszer az apám apja Tóth János, azaz Patkó Bandi négy társával lement a Dráván túlra disznót szerezni. Báró Raszinyaitól loptak 600 disznót. Hároméves ártányokat. Egész a Dráváig elhozták. Itt lőtték meg és sebesen hozták Pogányszentpéterre, ahol eltemették, mint aki pokolvarrban halt meg. Apám apjának, tehát Patkó Bandinak a sírja a pogányszentpéteri ó temetőben van. A kaputól jobbra, az első sír egy fenyőfával. A társai később Boszniába telepedtek le. Közülük eggyel az én apám találkozott, mint pionir katona. Apámat, idős Tóth Mihályt az öreg volt betyár megismerte apja formájáról és meg is vendégelte. Az mesélte el, hogy Patkó Bandival betyárkodott. Disznóval kereskedett. Most pedig szőleje van Boszniában egy szép hegyoldalban. Mesélte azt is, hogy a többi betyártársa már mind elpusztult. Csak még ő él.

A kanászok vagyont nemigen szereztek a disznóval, mert hiába adtak el sokat, például az öreg Dingó, a somogycsurgói kanász, mert minden hétfőn, amit szereztek, azt el is itták a társakkal.

A pásztorok éjjel jöttek össze megbeszélésre. Ezeket mindig a tanyán végezték, ahol amúgy is sűrűn látogatták egymást. A putrik előtt mindig égett az erdőn a tűz. Télen a hideg miatt, nyáron pedig a szúnyogok miatt. A tüzelőt mindig a hátukon hordták össze a bujtárok. Hosszú kampókkal törték a száraz ágat.

A karácsonyi éjféli misére minden pásztor elment. Azt az ő ünnepüknek tartották. Már nem baltával, hanem bunkósbottal mentek a kanászok, a kampóval a juhászok, mert bot nélkül a pásztorok még a templomba sem mentek be. A padok háta mögött álltak külön-külön. A pásztorok dudáltak szent éneket az éjféli misén apám gyermekkorában. Karácsony szent este a kanász az asztal alá szénára teszi a botját, ostorát, tarisznyáját. Apám a tarisznyáját megrakta kukoricával. Karácsony másnapján, amikor kiértek a legelőre, ebből a tarisznyából a jószágnak szórták a kukoricát. A gulyások ugyanígy cselekedtek. Az asztal alá rakott szénát szórták széjjel a legelőn. Azt tartották, hogy mert kis Jézus szénáját ették, azért a következő esztendőn szerencsés lesz a jószág.

A pásztor a pásztorból lett. A pásztorok nem tűrték a kaszói vidéken az idegen, nem pásztor nemzetségű pásztort. Az ilyent lopták. Mégpedig könnyen. Már az első nap elvitték a fele disznaját. Így aztán, mire az

esztendő letellett az erdőn, a sok elveszett disznó miatt elzavarták a nem vérbeli kanászt a parasztok. Az volt a szokás, hogy új pásztor fogadáskor nem a pógárokat, hanem a másik pásztort kereste fel, aki szegődni akart. Csak ha az akart menni, akkor szegődött a helyére. A pógárság csak akkor kapott kanászt, ha a pásztor akarta.

Sógor volt a kanászok között a megszólítás. Általában akkora volt az összetartás a somogyi kanászok között, hogy még az uradalmak sem vettek föl nem pásztort a jószág mellé, mert ha tették volna, abból csak baj lett volna. Vagy a jószág veszett el, vagy „a pásztor” pusztult el.60

A pásztor úgy nem ment ki a legelőre, hogy a tarisznyájába ne tett volna kenyeret. Azért volt ez, mert jöhetett másik pásztor, akit meg kellett kínálni. Ez a tiszteletadásnak egy szokása volt.

Az állatok és az emberek vérzésének elállítására használták a pöffeteg gomba porát, amelyet nyáron szedtek és zacskóba tartották. Ez mindig kéznél volt a putriban. A vérző sebre öntötték, azután bekötötték. Azt tartották, hogy fertőtlenít és elállítja a vérzést. A jószágnál a véres vizelésnél vagy cserfalevet öntöttek a marha szájába, vagy használták a kökénygyökér főtt levét is, de gyakorta banyaposszogatót tettek a vízbe és azt adták be.

Vendel napkor a pásztorok az erdő vidéken nem misét hallgattak, mint a berekvidékiek, hanem kocsmai mulatozást tartottak.

A csicsói kanász mielőtt kihajtott volna, az erdőn körülfüstölte a határt, aztán kihajtott és visszament a kocsmába. A disznó ki nem ment a határból. A csicsói kanásztól az emberek és az egész falu félt. Nem beszélt senkivel. Vérbeli pásztor volt. Úgy tudom, hogy a füstöléshez használták az útkereszteződésnél álló keresztfából vágott fát és a szépasszonyok szőleje levelét. (Szépasszonyok szőleje egy indás futónövény piros bogyóval. Az erdei fákra fut rá.)

Erdei pásztorok tavaszi étkezése

Vadrécetojás. A domboldali szödörény bokorból kiröpülő réce jelezte, hogy ott fészke van. 12–14 db tojás volt a fészken. Ez a dunai récefajta. Az erdőkben májusig bőven van tó és őrzés közben történt a vadrécetojás szedése, mert a disznó zavarta föl a tüskés szödörényből a kacsát. A disznó, mint a vadászkutya, a réce szagára ment. A pásztorok vadrécetojásozás idején a kanászröhögőbe rakták a tojást. A kanászröhögő akkora tarisznya volt, hogy egy választós malac is belefért. Karikás, füles tarisznya volt, amely disznóbőrből készült. Ezeket a tarisznyákat a kanászok maguk csinálták. Több napi kosztot is bele lehetett tenni. A sallangos tarisznya az ünnepi tarisznya volt. A röhögőt pedig mosatta az esővel. Egy zsebe volt. Alul félkaréjos, szélesszájú és kétkarikás. Egy fél kenyér belefért az aljára és arra pakolt rá.

Tarisznyakészítés. A szőrös bőrt bekenték hamupéppel a nyers oldalon. Azután összevarrták. Két hétig volt a hamupép a bőrön. Akkor fakéssel, mégpedig gyertyánfakéssel lehúzták a szőrt róla. Akkor elvitték egy cserfához, amelyet csapra ütöttek. Ez úgy történt, hogy fúróval megfúrták és igenes bodzafa csapot tettek bele. Úgy, hogy egy araszra kiálljon a kéregből. 16-os csapnak is nevezték, mert 16 mm átmérőjű volt a bodzafa. A csapba beletettek egy keményfa szöget. Leginkább egy kétágas gelegonyafát. Ezt tavasszal a fainduláskor csinálták. A csap alatt a fa tövébe egy gödröt ájtak. Ebbe tették bele a szőrtelenített bőrt. De a bőrt most is vizesen, hamuval meghintve tették a gödörbe. Vékonyan betakarták földdel. Minden második nap elmentek arra és a cserfából a csapon át eresztettek rá levet. Ezt egy hónapig csinálták. Akkor kivitték a patak vizébe. Jól megmosták és őrzés közben állandóan nyújtogatva, dörzsölve, kézben szárították. Utána kiszabta. A hasrészből levágott akkora darabot, amelyből meg lehetett varrni a tarisznyát. Így készült az egyfüles kanászröhögő, amely csúnya volt, ezért is hívták röhögőnek.

Ebbe a tarisznyába szedte a kenyér és a paprikás só fölé a kacsatojást. Amikor aztán a disznó megállt, akkor tüzet raktak és a hamuba beletették a tojást. Rá parazsat raktak és elkészítették a sült tojást. Jobb mint a főtt 61tojás. Ha pedig a tanyán készítették el, ott a füles vas-háromlábon készítették meg zsírban, mint a tükörtojást.

Az első gomba volt a szömörcsök, vagy másképp Szentgyörgygomba. Csepütés sűrűben nőtt, a dombszéli szilfásokban. Kenyérruhába szedték és a tanyán készítették el, mégpedig foghagymás paprikás zsírban. Ha volt füstölt szalonna, akkor azt aprították alája. Kint a putri előtt sütöttek.

Húros rigó fia. Ez a gelegonyabokron költ, erdősűrűben, járhatatlan helyen. Ha a madár fészkét a fóka megközelítette, akkor a fatetőre szállt és csürrögött. Akkor ott keresték a fészket. Általában a madarászás a fiatal bujtárok szórakozása volt. Amikor már pácástollas volt, akkor szedték csak ki. Amint kiszedték, kitekerték a nyakát. Tehát letépték a rigó fejét. Utána szárazon, még melegen megpucolták. Aztán száraz páprángon megpörkölték őket a pihétől, mégpedig úgy, hogy a nyakánál fogva lóbálták a láng fölött. Kibelezték, az érben kimosták és így került a röhögőbe és a tanyán megsütötték. Például nyárson. Gyűrűskebokor nyársára húzták a rigókat. A madarakat bevagdalták és paprikás sóval rakták meg. Így sütötték meg. Máskor pedig pörköltnek csinálták krumplival. A gyűrűskét másként büdös somfának is nevezik.

Seregélyek és csókák. A seregélyek fatetőkön az ágak kisebb odujában költöttek. A magas fákon a fészkek megközelítése a hosszú kampós iszterivel történt. Másképpen ezt madarászó iszterinek is nevezték. (III. lap.) Ezt a kampós, 4 m hosszú ágat leginkább szilfából vagy gyertyánfából vágták. Az oldalágait úgy vágták le, hogy mászás közben, amikor ágról ágra akasztotta a bojtár, alkalmas volt a mezítlen

láb alátámasztására. Az ilyen iszterin mászott föl a bujtárgyerek. Voltak a kűvölgyi völgyben 35 – 40 méter magas bükkfák. Ezekre másztak föl. Az ilyen magas fának fakopács vágta oduiban laktak a seregélyek. A bujtárgyerek vitte magával a kisbaltát a derekán levő szíjjban. Ott fönt ráült az ágra és kivágta az aduk (odu) száját akkorára, hogy a keze beleférjen. (IV. lap.) Előzőleg balta fokával megkocogtatta a törzset, hogy hol rénak a seregélyek, és akkor ott vágta ki. Ha az öbleiben hozta, akkor élve, ha pedig igen magas volt a fa és sok seregély, akkor letépett fejjel dobálta le őket. Lefelé ugyanúgy jött le, mint ahogy fölment. Az iszteri mindig ottmaradt a fánál. Egy-egy fészekben 4-5 seregély is volt.

Csókaszedés. A csóka fészkelni lejár. Adukba és mélyen rak fészket. Ráadásul nem ágba, hanem törzsbe fészkel. Ezeket a csókafiakat cigonnyal szedték ki. (Cigony = horog.) Tehát a csókázáshoz baltát és cigonyt vitt, mert csak a cigonnyal tudta kiemelni az odu aljából a csókát. A csókafészekben 3-5 fióka van. A cigony kb. 1 m hosszú, horogszerűen behajlított drótkampó volt.

Hamvas kánya vagy másképp dolmányos varjú a fészkébe költ. Ezt is szedték.

A vadgalambot a pásztor nem pusztította, mert az erdőn igen szerette a hangját. A vadgalambot az erdőn csak a béresek és parasztok szedték. A somogyi pásztor szereti az erdőn a madárdalt és az énekes madarat. Örvöst és a gerlicét sem pusztította, azért, mert a pásztornak szórakoztatója volt. A fülemüle kezdte éles, csicsergős hangon. Két kilométerre is elhangzik. A feketerigó füttyöget. Napkeltével a gerlice kurrog, aztán a bugybóka mondja hupp, hupp. Aztán az örvös azt mondja: „süss Kata kukkot, megölték szegényt hupp.”62 A pásztorok nyári táplálkozása

Vargányaszedés leginkább a rezulákban történt. A vargányát a pásztorok szedték télire is. Leszelték és a putri előtt ruhán szárogatták. Száradás után vászonacskóba tették és a putri falára akasztották. Ez volt a száraz vargánya.

A fiatal fölpördült szélő vargányákat parázson sütötték. A kalapja közepébe paprikás sót tettek és ezt a levet, amit a gomba eresztett, itták. Azután kenyérrel ették a vargányát. A nyúlgombát szárogatták is, lábasban pedig pörköltnek készítették.

Eprészés. Szilfa vagy a berekfa kérgit párhuzamosan lehasították. Aztán a két hasítás között egy függőleges vágást tettek és az így lehántolt szilfakéregből készítették az úgynevezett eperszedő kabuszt. (III. lap.) A kérget összehajtották, aztán gyűrűcske vagy gyertyán nyárssal átszúrták. Szedéskor a nyárs végét fogták. Mikor már tele volt eperrel, akkor a nyárs közepét, mint a kosár fülét fogták.

Ivás. (III. lap.) Tavasszal a nyírvizet itták a kanászok. Szob környékén sok volt a nyíres. Március elején, amikor a fakad, akkor a kanász kátyót

vág a nyírfába. A kátyót baltával vágja. (Kátyó gyűjtő, kátyu.) Ebbe folyik, gyűl a nyírvíz. Ezt a száraz, lyukas csalánszárral szívja ki. Amerre őrzött, több fát is megvágott. A kátyó olyan negyedliteres volt. Haza is szokták vinni a kisgyereknek a nyírvizet. Ilyenkor úgy csináltak, hogy a kátyó alá helyezték egy üvegpalackot. Abba beletettek egy pálcát. Ezt odatámasztották a kátyó csurgásához és a kéregről a pálcán körösztül a nyírvíz az üvegbe folyt. Üvegbe gyűjtéskor a fa föld felé dűlő oldalára vágták a kátyót mintegy 30 cm magasban a földszint fölé. Ivásnál, hogy ne kelljen nagyot hajolni, magasabban vágták meg a nyírfa kérgét. A nyírvíz inkább csak nyalánkság volt a pásztoroknál.

A cservizet itták a szomjúság ellen. Ezek voltak a csapos cserfák, amelynek a vize olyan volt, mint a szóda vagy a sör, mert habzott is. A cserfa a csapon át 3-4 méter távolságra is elvert a vizével. Ivás után a csapot mindig bedugták erősen, beverték a pásztorok, mert másképp kiszáradt volna a cserfa forrása. Amelyik csapos csert jól kezelték, az jó volt 20 évig. Rejtett helyen tartották a csapos cserfát. A csapos cserfákra azért volt szükség, mert források nemigen voltak az erdőn. Sőt nem is voltak. A kutak pedig olyan messze voltak a kaszói erdőben, hogy a fóka mellett járó kanász csak este juthatott volna vízhez. Tehát kénytelen volt ezeket a fákat használni ivásra. Kezelni kellett az ilyen cserfát. Mindig légmentesen kellett bedugni. Fafakadástól a befagyásig lehetett használni. A fa és a kéreg ránőtt a bodzacsapra.

A cserfán csak ott lehetett csapot ütni, ahol ér volt a cserfa kérgin. A cservíz a fa belsejéből jött egy természetes lyukas éren. A fában ez egy tenyérnyi repedésféle volt, ami valószínű valamikor a nagy téli fagyban repedhetett. A régi fák, amelyek már csapra voltak ütve, ha a csap helyén kibontották, vörös levet engedtek. Ezek rossz ízűek voltak.

A jó cserfavíz volt a pásztor barna söre. Ezeket a fákat titokban tartották, hogy mások el ne tudják bitangolni. A fatörzsek bokros oldalán voltak csapok.

Tapló. A taplót tűzcsinálásnál használták. Kikészítése úgy történt a cserfa tövében, mint a bőré. (Lásd kanászröhögő.) Amikor kivették a cserlével átitatott taplót, akkor megszárogatták, aztán pedig balta fokával meg 63törték, akkora darabokat, amekkorát a taplós bőrzacskóba tudtak tenni. Ebből, amikor acéllal ütötték a tűzkövet, akkor repítettek le és akkorát, amekkorát a tűzkőhöz fogtak. Ebbe belepattant a szikra. A putrinál is volt ilyen tapló tűzrakáshoz. Az ilyen taplónak a pütyetaplót használták. Gyertyán és szilfa tapló volt.

Cserfa bél. Ez a legjobb szikrafogó. Úgy keletkezik, hogy a kopasz galágot (gally ág), amelyik egy elszáradt cserág volt, azt benövi a cserfa. Ezt a kanászok kiszedték. Ezt már nem kellett se főzni, se cserezni, de a legjobb és a leggyúlékonyabb anyag volt. Például az erdőn is az égett fák úgy keletkeztek, hogy ez a cserfa bél a naptól is meggyulladt a fában. Az ilyen cserfabelet taplózacskóban is tartották.

A tűzkövet a kaszói dombokon szedték. Amikor a tavaszi szél elhordta a homokot, akkor kerültek elő ezek a piros és tejszínű kövek.

Erdei kutak Kaszó vidékén

Adatközlő: Andel István 66 éves vadászmester, Kaszópuszta. Gyűjtés ideje: 1953. X. hó 26. Néprajzi gyűjtőnapló. Kéziratszám: 40/1954.

Szenta, Csicsó, Inke, Vese, Szab között még a múlt században is összefüggő őserdők húzódtak délre. Ezekben az őserdőkben a homokdombok völgyeiben ronda ingoványos berkek voltak. Ilyen a Kaszópuszta melletti Baláta tó is. Ezek az ingoványos területek voltak a közlekedés legnagyobb akadályai. Az öreg emberek ilyeneket meséltek: Az öreg erdőkben a török után kis sövényfalú házakból épült falvak voltak. Az erdők gazdái és a kis falvak parasztjai is ezekből az erdőkből éltek. Az állattenyésztés volt az egyetlen megélhetési ág, mert a falvak határai még 1840 és 1860 táján is igen-igen szűkek voltak. Ezt mesélte nekem Tóth nevű erdős is, aki itt Kaszópusztán lakott és 1952-ben, 85 éves korában halt meg Kaszón. Ennek a Tóth nevű erdősnek apja is kaszópusztai lakos volt. Ő mesélte, hogy a múlt század végén is a pásztorok egész éven át az erdőben kint laktak. Az erdőben voltak az ólak, tanyák és az állások. Ezek az állások és ólak még a mi régi gazdasági térképeinken is szerepelnek.

Az erdőn az állat és az ember itatását szolgálták a kutak. (IV. lap.) Ezen a területen alig kell ásni, máris felüt a talajvíz. Az erdőkben régen kétféle kutat találtunk. Az egyik a boronakút. Következőképp készült. Alkalmas helyen kiásták a homokos iszapot. Ebbe a gödörbe aztán beleépítették az égerfarönkökből már előzőleg összeácsolt, egymásra rakható kútkeretet. Mikor ez állt a gödörben, akkor az oldalához köröskörül rőzsét fektettek, és így temették vissza az iszapos földet. A boronafal védte a beomlástól a kutat. A víz magasan felgyűlt benne. A kút mellé ágast állítottak. Az ilyen kút belmérete 1,5 x 1,5 m-es négyszög volt.

A másik kúttípus az úgynevezett bödön-kút. Itt szintén megásták a gödröt és ebbe állították bele a már előzőleg tölgyfából kifaragott félkör alakú, vastag tölgylapokat. Ezek a tölgyfalapok hatalmas tölgyfatörzsekből készültek. Négy darabból egymás mellé állítva szép kerekszájú kutat alkottak. Az így készült bödönkutat is rözsével vették körül és körültemették iszapos földdel. Ez mellé is ágast állítottak. Boronakút még akad, bödönkút nem tudom, hogy van-e az erdőn?64

Voltak még a pásztoroknak úgynevezett kőkútjai is. Még ma is van és én magam is láttam ilyet a Baláta-tótól nyugatra. Ezt következőképpen készítették. Olyan helyen, ahol alacsonyról kaphattak vizet, ott a

pásztorok négy-öt méter széles gödröt ástak. Téglával oldalát, alját is kikövezték. Alig méteres volt az egész. A szélére körbe enyhe ívű dombot raktak, amolyan földhányás jellege volt körben. Az állatot lehajtották a kőkút mellé, azok körbeállták és maguk ittak belőle, mint egy nagy kerek teknőből. Az ilyen kutat egyaránt táplálta a talajvíz és az eső is. Az ilyen kőkutak nem álltak messze az ólaktól és a szállásoktól. Az állat, ha szomjas volt, rája járt. Az ilyen kőkutak mellett ágas és vödör sohasem volt.

Ez az erdővidék herceg Hohenlohe birtok volt. Az erdőgazdaságok erdészházai között küldönccel történt a hírhordás. Egy Pápa nevezetű igen öreg küldönc, aki 1848-ban született, a következőket mesélte. Az ő apja volt a csárdás az Inke községtől délkeletre álló ún. Rinyacsárdában. Édesapja egész kis disznófókát tartott és azokat éven át erdőn makkoltatta. A falvak népe is így csinált. Az édesapja, mikor ő 15 éves lett, akkor az édesapja a kis fókát rábízta. Mindennap eltűnt a fókából egy-egy malac. Az apja nap mint nap megverte érte. Jobban kezdte figyelni az okát. Amikor sírni kezdett a malac, futott oda. Akkor látta, hogy a farkas vitte a tormányi berekbe a malacot. Akkor még 1860 táján állandó lakó volt a farkas a somogyi nagy erdőségekben. A Tóth nevezetű erdős is mesélte, hogy lovaikat nemegyszer ugratta meg egy-egy farkas, amelyeknek az volt a szokása, hogy éjszakánkint az erdőben átvivő utak mellett ólálkodtak.

Makkoltatás. Disznó-tanya: tüskeállás és gunyhóztatás, putri

Adatközlő: Tóth Mihály, Felsősegesd, László-major. 43 éves. Adatgyűjtés:

Adatgyűjtés: 1954. II. 19. Néprajzi gyűjtőnapló. Kéziratszám: 47/1954.

Adatok pásztorok tanyájára, putrira

Tóth Mihály juhászszámadó apja szintén Tóth Mihály volt, aki kanászszámadó volt. Ennek apja Tóth János, aki azonos Patkó Bandival. Végeredményben, mint betyárnév, Patkó Jancsi lett volna a János név után, de Somogyban mint Patkó Bandit ismerték.

Tóth Mihály juhászszámadó szerint Iharosberényben a Burgyai cserben 1925-ben még Inkey Pál makkoltatott. A számadó kanász öregebb Tóth Mihály volt, s a bujtár pedig az adatközlő.

Mikor a férges makk szeptemberben elkezdett potyogni, akkor hajtottunk az erdőre. Emlékszem, hogy 650 db kétéves ártánnyal mentünk ki. Mielőtt makkra mentünk volna, az uradalom a gyalogbéresekkel készíttetett tüskeállást. A tüskeállás úgy készült, hogy karókat vertek le másfél méter távolságra. A karók közé a már korábban levágott galagonya és kökénytüskét verték. A tüske verése hosszú

husángokkal történt úgy, hogy igen tömör legyen a tüskekerítés, hogy a disznó ki nem bújhasson éjjel alatta. Az állás köralakú volt és másfél méter magas. (Karikás.) A mi állásunk körülbelül hatvan méter átmérőjű volt. Rajta egy kapu, amely három méter széles volt. A kapu rekesztése elszedhető, kézzel könnyen megfogható, „gelegonya” tüske volt. Öt-hat db. Ezekkel éjjel beraktuk, nappal pedig kiszedtük a kaput. A kapu előtt 5-6 méterre volt a gunyhó. A tüskeállás és a gunyhó együtt volt a65

Patkó Bandi betyártársait fogadja Tóth Mihály karcolt kürtdíszítése

66

disznó-tanya. (IV. lap.) A tüskeállás javítása már nem a gyalogbéresek, hanem a kanászok dolga volt.

A gunyhó a kapuban állott, a kijárattól félre, nehogy a disznó nekimenjen. A tűz a gunyhó ajtajában, a földön volt, hogy melege a gunyhóba szálljon. Bent a gunyhóban a földre hasábfák voltak lerakva, kétoldalt akkora helyen, hogy megfeküdhessen rajta a kanász. Méterfa vagy gömbölű hasáb. Az volt a kanász ágya. Erre terítettük a sást, arra a subát, mellyel takaróztunk. Egyik aludt, a másik őrködött. Az az ajtóban üldögélt és rakta egész éjjel a tüzet. A kutya mindig kint feküdt. Azért volt szükség őrködésre, mert a tanyákról lopni szoktak. A tolvajok vén kanászok vagy dologkerülő polgárok voltak. A tüskeállás karikájában terebélyes öreg tőfák álltak, melyeknek lombja védte a vihartól az állatot, délben pedig árnyékolta a delelő disznót, mert dellésre nyári legeltetés közben mindig a tüskeállásba hajtottuk a fókát. A tüske-állás mindig sűrű bozótos helyen készült, hogy a sűrű bozót téli havas időben fölfogja a havat és védjen a széltől. Egyszóval tüskés bozótos közepén volt a tüske-állás.

Itatás forrásos erekben történt. A disznótanyán az állat makkon kívül semmi más táplálékot nem kapott. Március 15-ig volt szabad a

rezulákban a makkoltatás, a vadtenyésztés miatt. Utána az erdei legelőn éven át járhatott a disznó.

A Burgyai cserben lévő kanásztanyánk 15 km-re volt a falutól. Egyik kanász minden héten kétszer hazajárt. A kanászszámadónak az Inkeyeknél kétkerekű kordéja volt és azon hetente egyszer hozta ki az elemózsiát.

A téli tanyázó kanászok kaptak külön konvenciót a szokásoson felül, mégpedig 40 kg füstölt szalonnát. Mi az ételt háromlábú vaslábasban, nem pedig bográcsban készítettük. Voltak nyolc literes vaslábosaink is, melyeknek egész magas lábuk volt, hogy elég mennyiségű tűz és parázs kerülhessen alája.

Az erdőn a tüzelőfát öt-nyolc méter hosszú kampókkal rángattuk le a fákról. Ezzel törtük le a vékonyabb száraz ágat és a vastagabb „galág”-ot. Ez a galág széltől letört nagy ág volt. A kampót kinn az erdőn hagytuk a törzs mellett ágon lógatva.

Az olyan területeken, ahol a disznófóka állandóan húzódott, mert nem volt elég makk és állandó tanya sem volt, ott a pásztor rögtönzött szálláson tanyázott. Két ágasfát leütött, az ágasba egy botot tett és arra burogatott rá fakérget a hó ellen. Eléje tüzet rakott és így tanyázott. A szobi bükkös erdőn volt ilyen. Ezt apám mesélte, hogy az öreg Pinecz Gyura híres számadó kanász élt így valamikor.

Madarászás és vadfogás

Adatközlő: Tóth Mihály volt kanász, ma juhász, 49 éves. Felsősegesd, Lászlómajor.

Néprajzi gyűjtőnapló. Kéziratszám: 85/1960.

A madarászásnál használták a cigonyt. (III-IV. lap.) A cigony drótból volt. Vesszővastagságú, a hossza pedig változott. A leghosszabb talán 140 cm lehetett. A madarászó cigonyt általában a delelőn hagyták, egy faágra akasztva. A deleléskor a gazda vigyázott a disznófókára, és ilyenkor a bujtárok elmentek madarászni. Ha nem volt drót cigony, jól kireszelt végű, akkor apám csinált nekem ágból is. Bokorból nőtt gyertyán hajtásból, mert 67az szép sudár és sziós volt. Olyan, amelyik nem törik. Az alsó kihajtást hegyezte ki olyan élesre, hogy ennek a hegye ki tudta szedni a madarat. Tehát tűhegyes volt, amely a csóka vagy seregély fi gyenge bőribe akadt bele. Az ilyen cigonyt nem dobták el, hanem egy-egy bokorra akasztva megőrizték, mert a gyertyán ha száradt, annál keményebb volt a hegye és annál jobban fogott. A cigonyt csak olyan odunál (adunál) használták, amelyiknek vastag volt a fala. Amelyet a bojtár a baltával nem tudott kihókázni. A hókára vágás élre történt, azaz háromszögre. Ha szűk volt az adulyuk, akkor az adu lyukát kivágták úgy, hogy a cigonyt bele tudta a kezével tolni, és így kereste meg a csókákat. Minden madarászás alkalmával a pásztor vitte magával

a baltáját. A madarászáshoz magával vitte az iszterit, a cigonyt, a bicskát és a baltát. A balta hátul a nadrágszíj alá volt tolva. Mielőtt mászott, a gatyát a gatyaráncba fölagatta. Mi pedig, gyerekek, csak szűk nadrágba, az úgynevezett szűk kék gatyába madarásztunk. Ez a kék gatya kék gyolcsból készült. Boltban vették az asszonyok és odahaza a pásztorházban anyám szabta és varrta meg kézzel. Ez a kék gatya csak félszárig ért, Ennek is gatyamadzagja volt, amely pártára húzódott össze. Persze mindig mezítláb másztunk.

A csóka az buta madár, mert jelzi hol lakik. Ha a fa alá érünk, már károgott, nemhogy elbújt volna. A csóka mindig nagy adukba fészkelt. Magába az oduba még ágat is hordott bele. Hogyha az odu a széles nagy fában úgy feküdt, hogy ki lehetett hókázni, akkor a könnyebb dolog az volt, ha kibaltáztuk. A baltázást az odu bejáratánál csak akkor használták, hogyha a bejárat igen szűk volt.

A seregély az ág adukba költött. Leginkább igen nehezen megközelíthető ágakon. Mindig az ág oldalában vagy az ág aljában volt a fészekodú. Tehát ezt csak cigonnyal lehetett kiszedni, az ágon hasalva. Igen ravasz madár. Az ételt is dugva viszi a fiaihoz. Nehéz volt utánamenni. Ha észrevette, hogy ott áll a pásztor, nem szállta meg a fát, hanem inkább másfelé repült. Úgy keresték, hogy baltával megütögették a gyanús fát, amikor az megzendült, a pácás tollasok ríni kezdtek. A röpintyő már nem rítt, mert abban megvolt az anyja szelleme. Etetéskor is ríttak. Tehát ezt hallgatták a pásztorok. Azonkívül a téli harkály forgács is árulkodott az odúk hollétéről. Ha a pásztor kiszedte a madarat és például a seregély már röpintyő volt, akkor fönt a fán kicsavarták a nyakát és úgy dobták le. Ha pácás tollas volt, akkor csak ledobták, mert úgy megütötte magát, hogy úgy is elpusztult. Amelyiket az anyatoll kezdte verni, az volt a röpintyő. Általában a seregély odúk igen keskenyek voltak, mert bepudvásodott ágak voltak, amelyeket a harkályok ástak ki a rovarok miatt. A harkály egész télen azzal foglalkozik, hogy fészekhelyet csinál. A harkály a madarak házcsináló ácsa. A pásztor tehát már télen a havon látta, hogy a harkály mennyi forgácsot szórt le. Tudta, hogy tavaszra ezt a helyet megkeresi a seregély. A frissen vágott odúkba bement a seregély. Szerette mint az ember az új házat. Ezt megjegyezte a kanász, mert csak az volt kint télen. A madarászók az erdőn a kanászok voltak, mert azok téli-nyári lakói voltak az erdőnek. A csordás, a juhász a telelőn volt télen. A hamvaskánya az már fészekben költött. Ez a hosszúra nőtt, sűrű berekfások tetejére fészkel. Ágból rakta a fészkét. Magános volt. Dugta a fészkét. A hamvaskányát kézzel szedték a sudár berekfákon. Viszont a csókák már a tölgyfákon tanyáztak, mert a tölgyfa a legodvasabb fa. Egy nagy fán 5-6 csókaodú is akadt.68

Szedték a fekete küllőt. Ez volt a legkorábban költő a csókával együtt. A küllő nem mély odúba járt. Etetéskor is az odúlik szájáról etette a

fiait. A sárküllő (sárga harkály) ez is korán költött. Ezt a két fajtát kézzel szedték. Legföljebb csak az odúlikat, odúszájat baltázták ki.

A disznófókát kísérte a falutól kezdve már a kánya. A fekete és a szürke kánya. Ezek a disznótrágyából szedték ki a kukoricát. A kányák egész estig együtt vannak a fókával. A téli tanyán is kint vannak. Az erdőn is kísérgetik a fókát. A disznó hátára is ráülnek. A csóka és a hamvaskánya is disznószőrrel béleli az odúját. A kánya fogására a kukoricás hurkos-tőrt használtuk. Ágra szúrva, lószőr farok hurokkal. De használták a vas csapdát is. Ezt a pusztai kováccsal csináltatták. A fóka után rakták ki. A disznócsapásba tették és disznótrágyát tettek bele, vagy arra tették rá, így könnyen fogták a buta csókát. A hamvas kányának a csapdán kívül tették a trágyát és egy darab deszkát tettek a csapda kakas szárára, ezt hóval befedték. Ebbe aztán a ravaszabb hamvas kánya is beleugrott, és így csapta össze a csapó. A csapda részei: nyele vagy rugója, csapója, kakasa, kivetője. Ez veti ki a kakast, addig, amíg el nem csapja a madár, amelyet összeüt a csapó.

A gilicét, örvöst az öreg pásztorok pártolták, nem engdték kiszedni. Amelyik kiszedte, arra azt mondták, hogy az nem is pásztor, hanem béres.

A fácánt sűrű csepütés (giz-gazos, páprángos, gelegonyás, kökényes bozótos) részen fogták. Ahol egy bujó van. Másképp egy fácáncsapa, amolyan alagútszerű. Odaállította a pásztor a bujófát. Főként a kökényfa ágat hajtották meg nyílra, és ezt a bujó fölé a csepőte szélibe szúrták be. (Mint a nyíl íve.) Közepére egy kivetett lófarok hurkot akasztottak. (V. lap.) Legalább 20 lófarok szálból fonták. Úgy, mint az ostorsudarat az ilyen hurkot. Ezt felkötötték a bujófa közepére. Ebbe a nyakát beledugta a fácán. A bögyinél aztán megakadt. Akkor visszarántotta és így a nyakán behurkolódott. A pásztor a fácán fogását akkor kezdte, amikor kifogytak a madárfiak július végire. Addigra a fácánok anyásak voltak már. A bujó fa állandóan ki volt vetve. Amikor a fóka arra legelt, akkor nézte föl őket. Legtöbbször a megijedt, a menekülő fácán szaladt bele. Leginkább a kutya, a karvaly vagy maga a disznófalka rebbentette bele.

A kaszói részben még 1890 táján a vadfogásánál használták a pásztorok az úgynevezett szúró-nyársat is. Ezt 4-5 méter hosszú gyertyán durungból, karvastagságúból, baltával szép hosszú nyársra hegyezték. Ezt beállították az őz csapásba, a rezula szélébe, hegyivel a tisztás felé. A végit egy kicsit beásták, a közepe táján pedig ágasfával föltámasztották és vadkomlóval lekötötték. A tisztáson legelő őzeket kutyával a kanászok fölugratták. Így csinálta pl. a somogyszobi öreg pógárkanász, Pinec György. A Pinecek híres öreg kanászdinasztia volt, akinél még apám, Tóth Mihály is bojtár volt. Az ilyen nyársat nemcsak őzre, hanem szarvasra is állították. Legfeljebb szarvasinál magasabbra állították a hegyit. Szaladó vadat felnyársalta. Ugrásnál hasba kapta. Máskép szügyön. Ezeket a fölnyársalt vadakat baltával ütötték le. A pógár pásztorok először lesózták, aztán fölfüstölték és kéménybe

tartották. A tanyázó pásztorok viszont a putrikban füstölték fel. Mégpedig a putri padláson és a fölfüstölt húsokat odvas fákban tartották fölaggatva. Az odú elejét betámasztották, durungfával, és arra csepőtét tettek. Ez volt a kanászok kamrája. Ilyenben tartották a lopott disznóhúst is. Ezek leginkább tölgyfák voltak. A száraz, füstölt szarvashúst igen szerették. A szúrónyársakat télen és nyáron egyaránt használták.

69

70 Verem. A nyúlnak készítették télen. A tanya körül, vagy pedig

csepőtés csapásába. Ha nagy volt a hó, akkor a hóba ásták meg, ha pedig kicsi, akkor a földbe az ilyen vermet. 130 cm mély is volt és keskeny. Alig 40-50 cm széles. Tetejére vékony, száraz vesszőt tettek, avart, levelet és arra tették rá a krumplihéját vagy a répát. Ha a nyúl beleesett, egy hosszú rúddal úgy lökték agyon, és kampóval vették ki és újra megcsinálták a vermet. Tavasszal a vermeket eltemették, nehogy az állatnak baja legyen. Különben is nyáron tejes vagy hasas volt a nyúl, tehát nemigen fogták.

Adatközlő: Kovács István, 71 éves juhász, Gadány. Gyűjtés ideje: 1958. X. 10. és 1958. XII. 20. Néprajzi gyűjtőnapló. Kéziratszám: 86/1960.

Vadfogás. Az iharosberényi, a genehegyi, a szentpéteri erdőkben veremben fogták a vaddisznót még az én gyermekkoromban is. Úgy történt, hogy a malacos disznófészek körül a pásztorok kiválasztottak egy olyan nagyobb fát, amelyre könnyen fel lehetett mászni. Ennek a tövében egy két méter mély és egy méter szájú szűk vermet ástak. Persze éjjel ásták, mert akkor a disznó kint volt a mezőben. Mikor elkészült, akkor begallyazták. Reggel aztán odament a pásztor. Az anyadisznó természetesen hegyibeszaladt, de akkor a pásztor gyorsan felmászott a fára, és a disznó addig forgott a fa körül, amíg seggel vagy fejjel bele nem esett a verembe. Akkor, hogy ne ríhasson, lebaltázták, vagy ha fejjel esett be, akkor a két hátsó lábát összekötötték, rudat tettek közéje, fölvették és leszúrták. Ezt a pusztázó, tanyázó pásztorok csinálták. A kutyaságot egymástól tanulták meg.

A szarvasnak akkoriban drótkarikát vagy hurkot vetett a pásztor, de úgy, hogy egész fejjel ne tudjon bele menni, hanem csak a szarvára akadhasson. Csapák mellett gyönge rezulában, tó, forrás és folyókhoz vivő csapák mellé vetették ki a hurkot. A drótkarikát eresztett puha drótból csinálták. A lábra való karikát is kivetették, mégpedig úgy, hogy ezt nem faderékra, hanem fatövére kötötték. Ez a karika a fűkörmön alul, a nyigérre, azaz a patán fölül levő hajlásra szorult rá. A csapán végig többet is vetettek ki. A megfogott szarvast baltával ütötték le és fejtőkéssel vagy pedig a faragó bizsókkal eresztették ki a vérét, a torkán keresztül.

Amikor 18-20 éves voltam, akkor a fogás már lassan-lassan megszünt. A csendőrség felállításával szűnt meg a vadfogás. Furkósbottal vagy pásztorbottal és gamóval azután is dobták a nyulat. Az erdős puskával nem fogott annyi nyulat, mint egy jól dobó juhász a gamójával. Az ilyen ügyes pásztor 50-60 lépésről is eldobta a nyulat. A dobó-baltát is használták. (V. lap.)

Gyermekkoromban meglett pásztorok, embernyi emberek is csinálták a nyílpuskát. A pásztorok vadászásra rendszeresen használták. A nyílpuska részei a következők voltak: 1. a nyíl feje, 2. a nyílpuska csöve, 3. a kokas, 4. a tus és 5. a nyíl. A nyilat somfából csinálták, mégpedig vadsomból. Le volt hántva, ki volt szárítva és a végére félcigarettányi ólmot engedtek bele, úgyhogy az kiállt belőle 2-3 centire, amelyt aztán bicskával legömbölyítettek. A nyílpuska csöve, azaz maga a puska rész gyertyánból vagy bikkfából volt. A cső kivésett vályú volt rajta. A nyíl feje (íj) szintén somból volt, méteres darab, átmérője olyan volt, mint egy közepes villának a nyele. Erősen nyersen hajlították meg. A kokast vasszöggel rögzítették a nyílpuska testébe. A nyílfejet közönséges, erős mazzaggal húzták föl, a kokasra. A nyíl, akárcsak az ólomgolyó, belement az őznek a testébe. Az őzet kosárra (tüdő) lőtték. A szarvasnál elsősorban nyakba, de lapickára is lőttek. Szokásos volt vele a fácánnak a lövése is.71 Nádi pásztorkodás, halászás és madarászás a Nagyberekben

A somogyi Nagyberek valamikor a Balaton legnagyobb öble volt. A tó turzása, a „kösköny” választotta le a Balaton nyílt vizéről. Az így kialakult mocsár, azaz somogyiasan a berek – Fonyód kettős sárvulkánjával a közepén –, Boglárlelle és Keresztúr között 22,5 kilométer hosszú és déli ágaival hajdan Somogyvár, majd Lengyeltóti, Buzsák, Táska és Nikla alá nyúlva szélessége mintegy 18 kilométer. Méreteire jellemző, hogy így a Balaton teljes hosszának mintegy harmada, szélessége pedig a Balaton legnagyobb szélességének felel meg. Ennek az óriás mocsár-berek világnak élete, tájrajza a tó vízszintingadozásától, azaz jórészt az időjárás egymást követő évi alakulásától függött. Az biztos, hogy hatalmas, hajdan 50 – 25, majd 20 000 holdas területe századokon át szinte teljesen ismeretlen volt a térképrajzolók előtt. Így aztán területe a József császár korabeli 1783-as „felvétel”-en, az 1793-as Berken János metszeten, az 1802-es Széchenyi Ferenc és az 1810–1830 közötti gr. Hunyady József megrendelésére készült térképen, mind pedig a Vörös László 1830-as „Somogy Megye Rajzképé”-n summásan – a bejárhatatlansága miatt –, hol egyvégtébe nádas-mocsárnak, hol pedig síkvíznek ábrázolt. A régebbi hivatalos, azaz a 19. század végi és az újabb 1:25 000-es lapok is az adott állapotokat megközelítően ábrázolták csak, hiszen a berek területén lévő mocsarak, tavak és szigetek legtöbbje számban, méretében is állandóan változott. Ezt csak fokozta még az 1908-ban megkezdett csatornázás munkája. És ezeket kik ismerhették jobban, mint a nádi, berki pásztorok, halászok, pákászok? Ők azonban nem térképekre, csak emlékezetükbe rögzítették a volt és a van tájait és világát. Ezért aztán írott forrásértékűek ma már az ő adatközléseik. Így például csak a szigetek számában és nevében is. De így vagyunk a berki síkvízű

tavakkal és kisebb-nagyobb berki mikrotájakkal is. Az említett térképek egyse, vagy két-három szigetével szemben a határnevek és az ő segítségükkel több tucatot rögzíthettem. Pl. csak a fontosabbakat: Újkúti, Fényesi, Nagy-Drenevár, Kis-Drenevár, Jai v. Jézs, Borjú, Nyúl, Farkas, Öreg, Rókás, Zardavári, Pintér, Falu és a Bugavári, Tüskési, Kis-Berki, Berényi v. Határi Határtói, Tarhányi, Turfaházi, Üszögi, Hármas, Nyáriakol, Csehi, Berekfás, Bivaly v. Bihal, Zagosica, Márkói, Hosszúlápi, Delezsin, Luka, Dzsama és a Kapitánci szigetek. A tavak közül a térképen említett Kéthelyi-víz, Fehérvíz és Öregtavon kívül említették az Oszlár, Határi, Kis, Hosszúláp, Büdös, Csehi, Békási, Rekesz, Csuhus, Sás, Kissárkány, Kisberki, Márkói, Feketevíz tavakat. A lápok közül a Márkóit emlegették leginkább.72

Adatközlőim ismereteinek rögzítését azzal a szándékkal készítettem térképemmel és rajzaimmal együtt – mindig a helyszínen –, hogy ennek a ma is egyre változó, érdekes és hajdan bizony titokzatos somogyi tájnak a világát utódaink így majd eredeti forrásokból idézhessék. Boszkovics (Beszti) János adatközlőm jeles faragó pásztor volt. Mintegy vallomásainak kiegészítésére szavai mellé közlöm karcolt kobakjainak rajzait is a berki pásztorvilágról, melynek hősei nem a kanászok, de a berki gulyások voltak. Tölgy és makk helyett itt a sás és a gyékény, vízitöklevél és buzogány a kerete. Ezek a visszaemlékezések szájról-szájra szállva az idézett térképekkel egyidősek.

A tájjal bővebben már foglalkoztam a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Földrajzi Intézetében készült és 1934-ben megjelent dolgozatomban, melynek címe „A Somogyi Nagyberek. Adatok a somogyi Nagyberek gazdaság és településföldrajzához.” És mert gyermekkorom óta közel állt ez a táj a szívemhez, és sokat „hajóztam”, barangoltam, horgásztam benne, így irodalmi munkáimban is sokszor szerepel.

Adatközlő: Lukács István (Bélatelep-alsó), született 1894. Volt gulyás. Néprajzi gyűjtőnaplóm; Kézirat szám: 57/1955. Gyűjtés ideje: 1955. V. 23–25. 1955. VIII. 30–IX. 1–2.

A bereki tájról és életről

Lukács István édesapja Lukács Sándor gróf Jankovich Tivadarnál (Szőlősgyörök) volt számadó gulyás. Mint korán árvaságra jutott gyerek, 9 éves korától kezdte a bujtárkodást az öreg Lukács Sándor. Lukács Sándor 1860-ban született. Fia Lukács István 7 éves korában kezdte a bujtárkodást és 1931-ben hagyta abba. Őmaga Csehiben született. Gyermekkoromban Fonyódnál a Réti Fogásnál kezdődött a berek. A berek területén gyermekkoromban egymás mellett sorakoztak a szigetek. Fehér Bézseny felé volt a Tüskési sziget. Ez gyermekkoromban

még teljesen sziget volt. Rajta galagonya, atac, kökény és akácia csepőte volt. Északi oldalán volt egy pásztorgunyhó, amolyan földgunyhó, sással, főddel volt takarva. Keleti oldalán volt egy gulyaállás. Tüskéstől délre volt a Kis-Berki-sziget. (Temetői tábla). Ez a sziget legelő volt. Apró, vékony, csíkos füve volt. Csak a szélin volt dús fű. Egy gémeskút volt a Kis-Berki szigeten. Régi kút volt, bodonyos kút.

Bodonyos kút készítése. Itt a berken a bodonyt úgy csinálták, hogy a kutat négyszögletre ásták. A négy sarokba négy bevésett oszlopot állítottak és abba eresztették bele az akác vagy tölgyfa lapokat, melyek földig, a kút pereméig jöttek. Fönt a peremnél már ácsolt volt a kút. Ezeket a bodonyos kutakat általában a juhászok, vagy az uradalom faragó embere készítette. Mélységük 6-7 méter volt. Mellettük gémeskút.

Berény felé volt a Berényi sziget vagy másképpen a Határi sziget. Tőle délre volt az Imrédi tanya, mely szintén szigeten állt. Az Imrédi tanyán volt akkor egy vályogból készült akol náddal és két sertésellető, szintén vályog és náddal. Ugyancsak volt két régi ól (deszka és nád). Egy cselédház. Ebben mindig pásztorok laktak. A sást úgy taposták a sárban. (Egy sor vert sár, rája egy sor sás.) Az elkészült fal olyan lett, mint a csont, amikor megszáradt. Az így készített falakat nevezték fecskerakásnak. Akkora volt a cselédház, hogy abban mindig két család gulyás, két család kanász lakott. Téli szállás volt.73

Az Imrédi tanyától északra kissé keleti irányban volt a Szardavári sziget. Állítólag csipkelődve egy öreg gulyás gunyhójáról kapta a nevét, amelyet Szarvárinak hívtak.

Orda és Berényi rész között volt a Határtói sziget. Határtótól északra a Csehi berekben volt a Rókás sziget. Rókástól délkeletre a tarhányi tóval együtt a Csehi berekben állt a

Tarhányi sziget. Ugyancsak a Csehi berekben volt a Turfaházi sziget, rajta sertésólak

voltak és két család kanászra való pásztorház. Nevét a rajta álló tőzeg- vagy turfaszárogatást szolgáló turfaházról kapta.

A mai Fonyódliget keleti részétől délre volt az Üszögi sziget. A fonyódi halászteleptől Fonyódligetig húzódó turzás részt

gyerekkoromban az öregek Keszeg-hegynek nevezték. Az ősi fonyódi feles halászok, de a más vidékről járt halászok is ezen a részen mindig sok-sok keszeget fogtak. Igen kedvelte a keszeg ezt a partrészt.

A pásztorok igazi bereknek azt a területet nevezték, amelyben mindig megmaradt a nád és a pintér gyékény. Mindig víz volt benne. Az igazi berkekben álltak a szigetek. A szigetszélek mindig selymes füvesek voltak. A zanócok kisebbszerű emelkedések voltak. amelyeken henterics kóró, böléndek, mácsonya és giz-gaz fű volt, amelyben rengeteg őz tanyázott.

A berkekben voltak tisztavízű árkok. Az ilyen folyt. Akkor lehetett látni, amikor jég volt rajta. Tavasszal szép lassan vándorolt. Ez a tisztavízű árok a mostani nagy árok keleti oldaláról folyt lassan le a Határi tóhoz. Orda alá és ottan megkerülte a Szardavárt és folydogált fölfelé, Boglár felé. Természetes vízút volt. Ebbe vágták bele később a belvíz csatornát. Valamikor híd volt rajta. A berekben lévő tavak a szigetekhez tartoztak. Volt olyan sziget, amelyhez három tó is tartozott. Ezeknek a berki tavaknak a víz-közepe tája télen sem fagyott be.

Ezeket a részeket a tavakon hevesnek nevezték (hévíz). Pl. Tudom, hogy a Hármas tó soha be nem fagyott. A Hármas tó Imrédtől északra volt. A kacsák ezrével ülték körbe telente a hevesek széleit. A pásztorok igen sokat vadásztak. A meglőtt kacsákat úgy kotorták le a vékony jégről. Erre a célra a hasalót használták. (Lásd rajz IV. lap.) Hasonló minden pásztorháznál volt. Úgy készítették, hogy két kéve nádat hegyivel (cirmával) összefordítottak, aztán három 1,20 cm hosszú husángot beleszúrtak a nád közé, mégpedig egyet középen, egyet-egyet pedig a végén, és a kéve nádjait ezekre a husángokra rádrótozták. Az így elkészített nádkéve jól csúszott a jégen. A hasaló körülbelül három méter 80 cm hosszú volt és 1 méter széles. Az így elkészített hasalónak a közepére ráfeküdt, azaz ráhasalt a pásztor, a kezébe pedig két szöges végű botot vett és így hason hajtva magát csúszott a vékony jégen az úgynevezett hevesek felé, amelyek a tóban voltak. A hasalót a pásztorok téli halászathoz és vadászathoz használták. Körülbelül a mérete olyan, hogy amikor közepén fekszik a pásztorember, akkor az orra előtt és lábtul is egy-egy méter volt a nád. Az első részére tette rá a hálót, mégpedig az eresztő hálót, és megközelítve az úgynevezett heves víz területét, beleeresztette abba a hálót. Télen különösen sok csukát fogtak. A partról lelőtt récéket is a hasaló segítségével kotorták le a vékony jégről a pásztorok. Ilyenkor a hasalóra hosszában két-három méter hosszú csóragot fektettek fel és azzal kotorták az elejtett vadat.

Az úgynevezett Kis-Sárkány tó, amelyikről azt mesélték, hogy sárkánykígyó volt valamikor benne, két hold területű is volt, és ez a két

hold télen be 74

75 nem fagyott. Az úgynevezett Kis-Bereki tó 20 hold területén is több

eves volt. A Határi tó szintén heves volt, szinte teljes egészébe . Az ilyen tavak mellett öregapám idejében, ahogyan ő mesélte, hattyúk eleltek. Általában valamikor a pásztorok szerint a be

A pásztorok másik szükséges szerszáma a hajó volt. Még gyerekkoromban is az ilyen hajókat egy tölgyfából faragták. (Rajz IV. lap.) Én is ültem ilyen hajóban. Az utolsót a Csehi berekben láttam. Az egy fából faragott tölgyfa hajónak hossza általában 280 cm volt. Szélessége pedig 1 méter. Oldaluk elég magas volt, orra csuka orrú, kicsit felfelé vágott fenékkel. Hátul külön haltartó ládája volt, de ugyanabból az egy fából, illetve az egy fába vájva. A haltartó részében a fenéken jobbról-balról két-két lyuk volt fúrva, a fenék felé ferdén. Ez a haltartó, azaz az úgynevezett ládarész, ez gyékénnyel vagy pedig szűrrel volt fedve. Fedele fából sohasem volt. Az ilyen ládában a pásztorember az egy-két napra való halat tartotta. Az ilyen hajókat a pásztor póznával, az úgynevezett hajtófával tolta. A pásztor igen sok hasznát vette a hajónak, mert nemcsak ezen állva hajtotta a fókát, hanem egymás szigeteit is ezen látogatta. A hajón és a hajóval halászott és madarászott is. Amikor a nyári lúd vedlett, olyankor madarásztak leginkább a pásztorok, mert ilyenkor a vedlett lúd nem tud felrepülni. A ritka nádban gyorsan forog a rövid pásztorhajó és bőven fogták a vadludat. Természetesen olykor a hajtófával úgy ütötték le. Igyekeztek inkább megfogni, mert a vadludat a pásztorháznál még nyolc kilóra is ki lehetett tömni.

Úszók. Az úgynevezett úszók a berekben úgy keletkeztek, hogy a fóka azaz a jószág, az ösztöne szerint kiválasztotta a berek legtisztább részét és azon átúszva egyik szigetről egyenesen a másik szigetre ment, ahol a parlagot, avagy a parlag legelőt akarta legelni. A szigetről letérve, először taposta az iszapos berket, később a mélyebb víz segítette a marhát az úszással és így nem süllyedhetett el. Így aztán a nád között úszók keletkeztek, sziget és sziget között. Az úszók lassan kimélyültek, mert az állandó fókaúszástól, fókajárástól az iszap kikotródott bennük, és így folyosószerű, hosszú nyíltvízi területek keletkeztek. Az úszók átlag 5 méter szélesek voltak. Mind délről észak felé voltak, a keresztúszók pedig nyugat-kelet irányban. Több uradalomnak a közös úszója sokszor 15-20 méter széles is volt, mert több fóka úszott rajta. Általában 4 marha ment egy sorban, mégpedig úgy, hogy csak az orra és a szarva állt ki. A szigetről ha az úszóra ráindult a marha, akkor már nem legelt, hanem mind a felső szigetekre ment. A Tüskés és a Berényi határ között négy úszó volt.

Láp. A berek területén lápnak nevezik a szép zöld, lágy füves területet. A láp egy helyben van, nem úszik. Olyan, mint egy lapos sziget (ugyanis a berken a szigetek mindig enyhe homokdombocskák). A berek a láp alatt tiszta víz, és maga a fenék pedig fehér sikálós (síkos) anyag. Ugyanis úgy keletkezik a pásztorok szerint a láp, hogy a tőzeg a vízben

elválik a fenéktől, felemeli a víz, és ezen a szigeten hajt ki a lágy, zöld, apró fű. Igen veszélyes területek. 1928-ban masináláskor Tóth György bivalyosnak eltűnt 8 db bivalya a Márkói lápon. Ezen a Márkói területen négy láp volt. A szép fű mindig csalta a jószágot és az embert is. Mikor az ember vagy a fóka ráment, néha megbírta, néha pedig süllyedni kezdett. Ilyenkor, ha idejében nem úszott le róla az állat, elnyilott, és az elsüllyedt jószág fölött olyan volt a láp, mintha sáros ostorral vágtak volna végig rajta. Észre sem lehetett venni, hol nyílott meg a lágy tőzeg.76

A lápokon rengeteg volt a vad, az őz és a madár. Csak vadászni volt rajtuk nehéz, mert úgy hajladozott, mint a gumimatrac. Egyszer tojást szedtem egy lápon és ahogy fölnézek azt vettem észre, hogy tölcsérben vagyok. A lápok a vízzel keletkeznek a berek területén. Nem állandóak, mert az egyik nap még sík víz van, a másikon már ott van a berekben a láp. Általában úgy szoktak védekezni, mint a jégen, mikor már nagyon hajlott, akkor lehasaltunk és úgy csúsztunk ki.

A bozót. Olyan terület, amelyen a berek kevéssé vizes, de mezőgazdaságilag nem használható, mert a víz gyakorta elöntvén, bozótokat növeszt. Általában csak legeltetni szokták. Káka, sás, fűzfa és nyárfa, az úgynevezett kanadai volt a bozótos részeken.

Közlekedés. A pásztorok általában csak rövid hajóval közlekedtek. Nem is csinálhattak mást, mert apám idejében pl. Imréd puszta, ahol a szállás volt, tiszta sziget volt az egész terület. Csak a hajó járta. 1912-ben még hagytunk Imréden egy olyan egyfából való hajót, amelyről az előbb beszéltem. 1912-ben Nagy István gulyásnak a Kis-Berki szigeten is volt egy fából való hajója. Büggős Gyuri bácsinak Nyáriakolról – Szigetnél szintén volt. Az ilyen hajó mindig a vízen maradt, a tanyához legközelebb eső részén. Kikötötték. A hajtófa bele volt téve a hajóba. Télire kihúzták, fölburították és berakták gyékénnyel, náddal.

Az egy fából való hajókat 1915–20 között a deszka hajók váltották fel. (Rajz VI. lap.) Ezek négy deszkából készültek. Két fenékdeszka, egy + egy az oldalak. Ezek is ugyanúgy rövidek voltak, mint a régiek. Kénytelenek voltak rövidre építeni a berki hajókat, mert általában a nád és a sás között hely nem volt.

Az ér. A berken érnek nevezték az olyan kis folyásokat, melyek egyik területről a másikra vitték tóról-tóra a vizet. Ezekben az erekben a víz soha nem apadt el: Bennük növő sás és a növényzet mind keletre hajolt, ami azt bizonyította, hogy az erek vize a berken kelet felé vándorolt. Azt mondták, hogy a halak járják ki, azok csinálták az ereket. Általában keskenyek voltak és elég mélyek. A legtöbbet a berken át lehetett lépni, bár akadt köztük szélesebb is. A mi pusztánk, ahol a téli szállás és a pásztorház volt, Imréd volt, az uradalom központja pedig Pusztaberény (Tószegi-Freund birtok). A pásztorok az imrédi pásztorháztól hajóval jártak az uradalomhoz. A konvenciót is hajón hozták be Imrédre. Gyermekkoromban Pusztaberényen túl Pusztaszentgyörgyig is egy

Balatony volt az egész. Csak 1920 után lettek ezek a területek szántóföldek.

Halászás, tojásszedés. Sok esetben nem hajóval ment, hanem pl. halászás vagy háló fölszedése alkalmával, halak összeszedése alkalmával a pásztor tapogatófát vett a kezébe, és úgy ment. Az ilyen tapogatófa hasonlított a bukálóhoz, de míg a bukáló vége üres, addig a tapogatófának a vége tömör volt. (Rajz lap.) A tapogatófa egyik vége kétágú és mintegy 3 méter hosszú, az alsó vége pedig 10 cm átmérőjű tömör fa volt. Ezt bal kézbe fogta és ahol nem ismerte a helyet, ott maga elé téve sűrűn tapogatta a helyet, hogy léphet-e oda. A halas tarisznya ilyenkor a mellén volt a pásztornak. (Rajz IV. lap.) Ezek a halas tarisznyák háziszőttesből készültek és olyan nagyok voltak, hogy akár egy őzbornyú is belefért volna. 50 x 50 cm nagyságúak, két fülük és háziszőttes madzagból volt a tarisznya akasztója. (3 ágra volt verve, mint az asszony haja.) Egy tarisznyába 10-12 kg hal is belefért. Az ilyen házivászon a vízben jól megkeményedett és jó tartása volt. Általában

magasan kötötték föl egész nyakba, mert a 77

78 víz is magas volt. A tarisznya födelét halszedéskor a foga köz

vette és úgy tartotta nyitva, a bal kezében a tapagotófát tartot a és a jobbjával dolgozott. Mégpedig április és május hónapokban. A jobb kezével szedte a liba, réce, lúd szárcsatojásokat. Vagy pedig r kta le a turbuk-hálót és eresztőt. (Rajz III. lap.) A pásztorok eze et a halászszerszámokat járták föl és szedték ki belőlük a halat. Mi den pásztor halászott, mert a pásztor a halból ivott és evett. Ugyanis a halért a pógár az anyja szentségit is elhordta olna. A gyermekkoromban, de az öregapám korában is kizárólag a pá ztorok halásztak és pákásztak a Bézsenyi, Berényi berekrészbe . Az utóbb elszaporodott orvhalászok sokszor meg is dézsmálták a ásztor szerszámába került halat, de magát a szerszámot nem bántot ák, az szentség volt. Ha r

Pásztorok, pógárok. A pásztorok itt a berek táján a pógárokkal csak adjon Isten beszédben voltak. Több szó nemigen esett köztük. Az is igaz, hogy a pógárok sem dörgölőztek össze a pásztorokkal. Talán ha nem is nézték le, inkább csak tartották magukat, mert a hallgatag, csöndes pásztorokkal úgysem mentek volna sokra. Így a pógárok inkább csak mutatták a gőgöt. Viszont a pásztor nem mutatta, de egyszerűen semmibe se vette a földet túró, törekvő parasztot. Lenézte mint a semmittevő, ősi jogon szabad ember a föld kordéjába szorított jobbágyot. A pásztor gondolkodása nem a jobbágyé. A pásztor gondolkodása a szabad ember gondolkodása. Magatartásában is ez látható.

A berki pásztorok mind katolikusok voltak. Mindegyiknek a tarisznyájában ott volt a rószafüzér. Nem volt olyan zimankó, hogy a reggeli, déli, esti üdvözlégyet ne mondta volna el kint a berken. Vasárnap templomba elmentek. Nem keveredtek a pógárok közé. Külön álltak. Nagyon elmélyedtek bűneikbe és imádságukba mise alatt. Aztán mise után újra mentek egyedül. A pásztor olyan volt vasárnap a pógárok között, hogy még akkor is ki lehetett venni a pógárnép közül, ha pógár, és nem pásztor ruhába volt öltözve. Komoly, tartózkodó, öntudat jellemezte őket.

A Berényi, Csehi-berken a pásztorok Orda-Csehi községi kocsmát látogatták, vagy a fonyódi rézső végiben levő Rosenberg kocsmát. Ha pógár volt a kocsmában, és jött a pásztor, akkor a pógár már ment is, ha nem ment, a pásztor kiverte. A kocsmában négy-öt napig elmulatott egy-két pásztor, ha találkozott. Az ilyen mulatás soha nem volt elegyes. A pógárok még a községi kocsmában is az ivón kívül az udvaron voltak (udvar volt a pógár helye, ha pásztor volt a kocsmában).

A balatonyi oldalon gyermekkoromban még országút nem volt. Parragfüves, homokos terület volt az egész part. Ezen a részen csárda se volt Boglár és Fonyód között. Erre a szigeti részre úszott föl a Berényi és a Bézsenyi szigetekről a jószág: szarvasmarha, bivaly, disznó. Ennek a balatonyi résznek volt a legjobb füve. Megkívánta minden nap a

barom. Aztán meg ott volt a Balaton. Abba belebújt és ott kérődzött, ivott, delelt. Este indult vissza, maga mögött olyan sodrást csapva az úszókon, hogy a pásztor a hajóval közvetlen mögötte nem is mehetett, mert földöntötte volna a rövid hajót. Ahogy végigúszott a fóka, különösen apadáskor, amikor a nagy hal az úszók vizében tanyázott (mert itt volt a mélyebb víz), akkor a fóka után a szédült halak egész csomókban kóvályogtak a fekete iszapos vízben. A pásztor, ha túl nagy volt a hal, ott voltak a gulyás furkó, meg a hajtófa, ezekkel fejbevágta a halat és úgy tette bele a hajóba. A kisebb halat úgy merte ki. Merítőnek a fonott gyékénymerítőt használták, melyet karikába hajtott fűzfaágra

fontak rá, vagy pedig szitakéregre. (Rajz IV. lap.) 79

8 0 A szitakéreg vékony deszkája valamiféle fenyőből való. Ezt megfogv

merték be a halat és tették a szűr alá vagy gyékény alá a hajó végébe levő haltartóba. A merítő méretei: általában 30-40 cm volt a fűzfakarik szája, maga a merítő 16 szál pintér gyékényből készült, úgy mint gyékényszék. Általában meregetőnek is nevezték. Apám a halat mindi egy Nics nevezetű bácsinak adta el. Ez volt a boglári halas zsidó Szegény halasember volt. Sokszor nem is fizetett a halért, hanem hete lévén testvérek, hol az egyiknek, hol a másiknak hozott egy-egy öltöze ruhát. Tegezőbe voltak apámmal. Ingyen élt akkor a berken a pásztor é a marha is. A konvenció csak ráadás volt. Takarmányra nem vol szüksége az állatnak, mégis sárgára, kerekre hízva tért a téli tanyára. mi disznaink is kijártak, aztán ősszel második eresztés süldővel jötte vissza. A berken ellett süldők vadak voltak. Megfogni nem lehetett őket csak ha ólba csalta őket a pásztor

A marha este a szigeteken az állásokba került. A pásztor föltette az állásretesz fáját, aztán a gunyhóba ment, vagy fölnézte a hálókat és azután a dolgára ment. De ha hajnalban elbődült az első marha, akkor ugrott a gulyás, mert az annyit jelentett, hogy indulni akar a jószág. A borjazó tehén esténként nem tért meg soha az álláshoz. Az mindig valamelyik szigeten borjazott. Addig elő sem került, amíg fel nem erősödött a borja. Ha mégis állásba ment, de rájött a borjazás, kitört az állásból, bevette magát a berekbe. Olyan szaporodás volt, hogy lekötéskor csudálták.

Bacsák György (MTA tagja) Bélatelep-alsó, 85, éves, közlése szerint 1900 körül is a Fonyód és a Balatonkeresztúr közötti köskönyön vitt az út, amelyik olyan volt, hogy ezen a homokos legelőn két sor akác húzódott, mégpedig úgy, hogy közötte 50-100 méter széles legelő parlag volt, amelyben homokba süllyedve kacskaringózott a kocsiút. Ahol már mély volt, azaz kijárt és kátyús, ott odébb kanyarodott az út. Ezen ment a kocsi, ezen hajtották, lábon legelészve a csordát egészen le Somogy végire a tenger felé, vagy pedig északkeletre, a fehérvári piacokra.

Tólikak. Tólikaknak azokat a kisebb tavakat nevezték, amelyek pl. a Bézsenyi berek déli részén voltak a szigetek halmai között. Ezeknek a tólikaknak nem mindig voltak összeköttetéseik a berek vizével. Ahogy apadt, ott maradtak a szigetek között. A vizük általában olyan mély volt, mint a berek vízállása. Amikor ment vissza a víz (nyári apadás), akkor ezekben a likakban bennmaradtak a szép halak. Ilyen tólikak voltak pl. a sóslapi tólik, bézsenyszigeti tólik, határszigeti tólik. Ezeket, mivel tiszták voltak, húzóhálóval halászták a pásztorok. Tavasszal 20 rőfös hálót, ősszel pedig mire megnőttek a halak, a 40-50 rőfös húzóhálókat használták. Egy röf hossza az ember ujjhegyétől az ember válláig ért. Ezeknek a húzóhálóknak a zsákjába is elszeletelt, karikós szitakéregfát tettek. A rossz sziták sorsa az lett, hogy a téli tanyákról kihozták őket és a berken palásszerszámokat készítettek belőlük. Így készültek a meregetők is, merítők és a zsáktartók. (Hálók végin.) A zsák farkának szeme akkora volt, hogy épp beleférjen a hüvelykujja az embernek. Ezeket a tólikakat halágyaknak nevezték a pásztorok.

A berekről. Gyermekkoromban Bézseny előtt északról, a kastély előtt berek volt, amely megkerülve Bézsenyt összefüggött a Kopaszhegyi (Fonyód) berekrésszel. Fehérbézsenyt délről is berek vette körül. Csak akkor vált el egymástól a fonyódi és a berényi berek, amikor az inzsellérek a kaposi vonat töltését húzták. A pásztorok többször kiverték, rájuk hajtották a marhákat a 81mérnökökre, mert tudták, hogy a vonattal vége lesz az aranyvilágnak. A berek gyerekkoromban körülvette Imrédet is és 1912-ben még lehúzódott Pusztaszentgyörgyig.

A fonyódi hegy alatt állt még 1920-ban is egy többszáz éves szilfa. Ott állt a bélatelepi állomás mellett. Ehhez a szilfához kötöttek ki a hajósok és a halászok és a gazdák is, akik Kéthely, Újlak, Keresztúr felől jöttek a fonyódi hegybe. A fonyódi hegy másik oldalán a rézsői úttal szemben a Fácángödör táján volt egy másik. Oda kötöttek ki valamikor azok a hajók, amelyek Ordacsehi és Berény felől jöttek, mert abban az időben még nem volt kész, illetve meg a rézsü töltése.

Általában öreg fákhoz tájékoztak a berken, amelyeknek a koronája kilátszott a nádból. Szép magas kanadai nyárfák álltak több helyen. Némelyiknek olyan volt a törzse, hogy 5-8 ember érte át a törzsüket. Magasságuk 18 méter is volt. Ezek majdnem mindig szigeten vagy szigetszélben álltak. A Pusztaberényi szigeti részen 5 fához igazodtak a pásztorok. Mégpedig: a présházi fához, amely a fonyódi hegy oldalában

a régi Basch-féle présháznál állt, a Tüskési fa (Tüskési szigeten), Bézsenyi fa (2 db) és az úgynevezett Szigeti fa.

A halászás. A fogott halat a hajó farában tartották, vagy pedig hogyha hosszabb ideig akarták eltartani, akkor a vejcekhez vitték a hajóval, és ott beleeresztették a vejcbe. Minden pásztornak volt 5-6 darab vejce, az ő berki járásában. (Azon a területen, amelyiken legeltetett.) A vejceket olyan helyeken állították, amelyekben a nádasok miatt se eresztőzni, se turbukálni, se húzni, se varsázni sem lehetett. Ezek a helyek sűrű nádas, kákás gyékényes helyek voltak. A pásztor úgy készítette a vejcet, hogy a nádvágó matukával kivágta a nádat akkora helyen, amekkorára akarta rakni a vejc udvarát. (Rajz V-VI. lap.) Ide aztán magával vitte a dróttal vagy pedig a háziszőttes kendermadzaggal összekötött vejc-falat. Akkor kiszált a hajóból, lerakta a nádból készült vejc-falat a nádszélre, és vágott magának ágasfákat. Azokkal aztán kívülről karikósan állítva a vejc falát, kívülről azt körültűzdelte úgy, hogy jól lerögzítette a falat. A vejc bejárója egy araszos, vagy erős halnak egy sukkos volt. A vejc fölülről nézve olyan volt, mint a csigaház. Az udvar a vejc közepe volt. A hal, mikor eljutott az udvarig, akkor ott ráakadt a fölfelé billenő udvarkapura. Ez a kapu a vejc-falak közé dróttal, vagy pedig háziszőttes, viaszkos mazzaggal volt (a pásztorok faggyús mazzagot használtak) rögzítve úgy, hogy az érkező hal a kaput fölbillentette orrával, aztán becsúszott a vejc udvarába. A kapu úgy volt megcsinálva, hogy az udvarról visszafelé a hal már nem tudott jönni, mert a folyosók felé nem billent föl.

A pásztorok közül azoknak, akiknek több volt a vejce, azok voltak a gazdagabbak, mert több halat fogtak. A berken lerakott hálókból és varsákból is a halat a hajón a vejcekhez szállította a pásztor és azokban tartotta. Apámnak a berken volt 6-7 db állandó vejce. Nekem 3 vejcem volt, 1908-ban. 1920-ban, amikor visszakerültem, a berek megvolt ugyan ezen a bézsenyi részen, de vejcek nem voltak benne. Azt hiszem inkább azért, mert már nemigen értettek az újabb pásztorok a vejcek készítéséhez. Meg aztán megkezdődött a tőzegbányászat és így sokan csatangolták a berket, lopták ki a halat belőle és lemondtak a pásztorok a vejcézésről.

A vejceket a magasabb nádasok közé rakták, mert ilyen helyeken jól el voltak rejtve és a nagy nádban bőven járkált a hal. A vejc fala, általában 160 cm magas nádszálakból készült. A 160 cm magas falat 6-8 borda fogta össze, amit úgy mondunk, hogy a vejcfalak 6-8 bordásak voltak. A

vejcfal alsó ré- 82

83szét belenyomták az iszapba. Az iszap fölött 60-80 cm magas volt a

víz. Ezen a részen a nádszálakat a borda fogta össze. A borda mag rokkán font, faggyúzott háziszőttes kendermazzag volt. Ezt a mazzagot az úgynevezett fűzőfával vitték át, illetve kötötték egymáshoz a nádszálakat. A nádak között bujtatták, a fűzőfán magán olt a rágombolyított mazzag. A készítéskor a tisztáson, ahol a vejc fa át készítették, 10-12 fűzőfa gombolyag volt, hogy így serényen és g orsan menjen a munka. A fűzőfák hossza összesen 6-8 cm hosszú. A két vég kihegyezett. Kőris, agácfa volt, de a legjobb a kecskerágitó fa, mert ez i en síkos és sima. Általában a vejcfalat a berek tiszta partján, a leg lőn készítették el. Egy vejchez a legerősebb nádból kellett hár m kéve. A drótot is szokták használni bordázatban,

A kapu magassága az udvar előtt 50 cm volt. Ez a kapu is iszap fölött 50 cm magasban állt. A vadkacsa csak úgy tudott belejutni, ha víz alá bukott és bizony gyakran megesett, hogy belekerült az udvarba. A vejc udvarából a halat meregetővel szedték ki.

A halat a tyukászoknak, a kofáknak, halas zsidóknak és pógároknak adták el a pásztorok. Mégpedig úgy, hogy a megjelölt napra, vagy pedig amikor megérkeztek, azok leültek a gunyhóhoz az állás mellett, a pásztor pedig elment a vejchez a hajóval és onnan meghozta a halat. Addig a szigeten, a gunyhónál üldögéltek a vásárlók.

A gulyaállások, vagy másképpen a szállások a Csehi berekben, a déli parti szigeteken voltak. A Hunyady berken és Széchenyi berekben a belső szigeteken álltak az úgynevezett nyári szállások. A szállás vagy másképpen az állás a karámból és a kunyhóból állott. Ahol karám és kunyhó volt, vagy másképp gunyhó, az volt a nyári szállás. A téli szállásokon istállók és putrik voltak. A nyári szállásokon a karámoknak teteje nem volt. Ahol az anyafóka járt, csupán ott volt északi oldalról fedett féltető, sással és náddal.

Határok. A Bézsenyi berekben a vizesárkok és az úszók jelölték az egyes uradalmak között a határt. Ezek az úgynevezett határárkok voltak. Ezeknek a nyoma ma már csak a szigeteken van meg. Valamikor, ha útjukba esett egy-egy sziget, akkor a szigeteket is átvágták. Más helyeken keményfából faragott gerendafák voltak állítva a berekben a nádasba. Ezeket nem tudom miért, kompfának nevezték. Rája volt égetve a tulajdonos nevének kezdőbetűje mindkét oldalon. Természetesen, ha vizen járt a jószág a határokat a gulyások nem tudták betartani. Ilyen helyen ugyanis, ha megszéled a jószág, akkor már nem mehetett utána a pásztor, mert a berekben, a vizen össze nehéz volt tartani. Általában azonban egyik gulyás sem etette le a másik legelőjét, ha csak igen nagy szüksége nem volt rája, mert a jó legelőkért a pásztorok egymást meg is ölték volna.

Az öreg Boszkovics közlése szerint a határokat a nagyobb nádban bitófákkal jelölték. Ezek inkább a berek nyugati részében voltak szokásban.

Bitófa alatt a keleti berekben az akasztófát értik. Pl. Lukács István közlése szerint az apjától tudja, hogy bitófa állt az ő gyermekkorában Lengyeltóti határában, ahol a kaposvári út felér a tetőre. Kaposvár felől az út baloldalán. Ma ennek a bitófának a helyén egy kereszt áll. Ezen akasztották fel Kulcsár Treszkát, akinek a testvére kanász volt. Betyárdolog miatt kötötték fel. Egy másik bitófa Vámoson állt. Az Ihászi puszta keleti felén, az út mellett, ott, amelyik részt ma akasztófai táblának neveznek.84

A halért a gulyásoknak a juhászok leginkább bárányt hoztak. A pógárok bort és gyümölcsöt hoztak. A tyukászok pénzért vették, vagy pedig leveles dohányért. A halas zsidók pénzt, pálinkát, dohányt hoztak.

Darutoll szedés. A berken a darutollat mindig szedték a pásztorok, különösen a bojtárok. Ennek nyáron van az ideje. Ilyenkor az úszók vizén csak úgy fehérlett a darutoll, mert ilyenkor volt a darvak tollászkodásának ideje. Összeszedték a szárnytollát, farkatollát, de leginkább a háttollát gyűjtötték. Aratás idejében az elhagyott szigetszéleken és a sikéreken bőven akadt belőlük. A bujtárok az összeszedett tollat összekötötték és a gunyhók tetőfája alá szúrták be. Amikor aztán a kocsmába mentek, magukkal vitték. Mi a Rosenberg kocsmába vittük, amely a Rézsőnél volt. Ő átvette tőlünk, aztán ő adta el a tyukászoknak. A háttoll ára 10 fillér, szárny- és farktoll ára 2-3 fillér volt. Bogláron is adtak el tollat.

Tojásszedés. A tojást vagy saját használatukra szedték a pásztorok vagy pedig eladásra. A legjobb tojásozó helyek a belső szigetek szélein, zsombékokon, nádtorzsákon voltak, mert itt helyezkednek el a fészkek. A legkedvesebb volt a nyári liba tojásának szedése. Tojásszedésre mindig hajóval indultak a szigetekre. Közelibb helyekre gyalogosan, tapogatófával. A pásztorgyerek tojásszedő kosarat, vagy másképp tojásszedő kast vitt magával. (Rajz V. lap.)

A tojásszedő kas magassága kb. 50 cm, száj átmérője szintén 50 cm. Két füle volt, amelyik két fülre rá volt dolgozva, fonva a kosár akasztó szára. Ezt a szárat akasztotta a nyakába a pásztor úgy, hogy a kosár a mellére lógott. A kosár hasonlított a szakasztóhoz, de az egész kosár pintér gyékényből készült. Nem pedig szalmából. A kosár formája olyan volt, hogy a fenekén meg tudott állni. A szájszegése a szakasztóéhoz hasonlított. Az akasztó 12 ágas volt, azaz úgy volt fonva négy szálból, hogy egy-egy szálba három gyékény volt bedolgozva. Így négy szál = 12 gyékény. Az akasztó a kosár fülébe volt befűzve. Egy tojásos kosárba belefért 60 libatojás is. Mikor szedte a tojást, úgy lábalván a szigetek zsombékait a tapogató segítségével, akkor minden sor tojásra egy sor sást rakott vagy füvet, lótuszlevelet. Április, május hónaptól kezdve bőven akadt tojás.

A tojásszedés módja. A tojást amint kivette a fészekből, azonnal vízbe tette. Célja az volt, hogy így megállapítsa, fias-e a tojás vagy nem? Azaz

használható-e vagy nem? Ha a vízben a tojás széles felével fordult fel, akkor az már fias, azaz vérágas volt, a nem fias tojás nem fordul föl, hanem úgy marad, ahogy ráteszi és süllyed a víz alá. A fészekből mindig csak egyet vettek ki próbára és ezt, ha fias volt mindjárt vissza is tették és nyugodtan hagyták a fészket.

Szedték a lúd, réce, szárcsa (sárcsa), vadpulyka, túzok, gém, bujzer, kócsag, sirály tojását is. A fészket általában a régi pásztorok igen megkímélték. Általában korán, napkelte előtt a pásztor megfigyelte, hogy hány magányos madár álldogál a szigetek táján. Így aztán meg tudta állapítani ebből, hogy körülbelül hány fészek van a sziget táján. Érdemes-e tojást szedni? – Mikor ezt tudta, akkor reggel vagy délután, amikor a fészken váltott a tojó, akkor kezdték szedni a tojást. Általában a berki pásztornak abban az időben inkább a kenyérrel köllött spórolni, mint a hozzávalóval. A pipás pásztorok ebből a tojásból dohányoztak is, meg ittak is. Általában a tojásszedéssel a gyerekeket bízták meg.

Libafogás. Augusztus hónapban általános volt a berek területén a pásztorok között a vedlő libáknak a fogása. Úgy szokták csinálni, hogy 5-6 fiatal pász 85tor összeállt, aztán körbevévén egy területet, a vedlett libát hajtóval addig hajszolták a vízen és a nád között, amíg elfogták. Egy-egy ilyen nádast körülfogva szépen sikerült libát fogni. Az öreg pásztorok aztán megosztoztak a libákon. Édesanyám nem egyszer 15-16 vadlibát is tömött.

Vadfogás. Igen sok volt a szigeteken az őz meg nyúl. Az őzet és a nyulat általában csapdával és hurokkal fogták. Az öreg pásztoroknak betanított kutyáik is voltak. Ezek aztán az őzet kutyával fogták. Pl.: apámnak volt két kutyája, ezek ha közrevették az őzet, akkor úgy dolgoztak össze, hogy egyik kutya a másikhoz szorította az őzet. Igen jól hajtottak össze. A vízbeugrott őzet aztán már rögtön megfogta a kutya.

A vadbőröket, mind az őz, mind a nyúlbőrt a pásztorok mindig feldolgozták. Bekecset, ködment, kesztyűt, sapkát csináltak a pásztorok. Ezeket a ruhadarabokat gyerekkoromban egy öreg juhász számadó készítette. Helyes Györgynek hívták, számadó juhász volt. Lengyeltótiban lakott. Ez időnként följárta az állásokat, tanyákat és összeszedte a bőröket és valamiért megcsinálta azokat. Az öreg Helyes György szamaras kordéval jött, mindig bő gatyában, sípujjú ingben, makkos kalapban. Jól emlékszem, rézkampós fokosa volt. (Rajz VIII. lap.) A fokos hosszinyelű, mégpedig magasabb volt mint ő maga, pedig nagy ember volt. A fokos úgy volt megcsinálva, hogy hátsó részén volt a birka kampoló (gamó), az eleje pedig gombos fokos volt, azaz a fokos élének felső és alsó csúcsán gomb volt. Vérpiros tüskefa volt a nyele. A kordé fenekébe ült az öreg és úgy járta végig a berki pásztorokat.

Általában ahogy apám is mesélte, a fonyódiak is használták a kétkerekű kordéba fogott szamarat. Így jártak a fonyódiak malomba is. Általában a fonyódi hegyben vízhordás miatt használták abban az időben a csacsikat.

Pásztor rangsor. A berken a gulyások voltak az első pásztorok, mert elsősorban a gulya díszlett ezen a vidéken. A mulatásoknál is a gulyások és a csikósok illettek össze. Ez a kétfajta pásztor összetartott. Első pásztor hiába volt a gulyás ezen a tájon, azért mégis csak tudta, hogy a csikós őelőtte van. Ha a csikós az első pásztor, az biztos, hogy az utolsó a kanász. A kanásszal nemigen dolgoztak, barátkoztak. A kanász viszont a juhásszal tartott. De a juhász előbbrevaló volt. Talán azért is, mert csipkelődő, lopós fajta volt a kanász mindig. Amit megláttak a kanászok azt a kezük ott nem hagyta. A bitófákat is leginkább a kanászok mérték. Hát ezért nemigen szerették a gulyások, csikósok a berek vidékén a kanászokat. Azon felül az is biztos, hogy a kanászok nem voltak állhatatosak. Betyár gyerekek voltak. Egy gulyás tíz évig elvolt egy helyen, de egy vérbeli kanász egy év alatt tíz gazdát is cserélt. Könnyen volt, mert ha gazdát cserélt, akkor innen-oda hajtotta a csürhéjét, mert a kanászok ugyancsak összecsipkedtek maguknak jócskán disznót. Könnyen tartották, hisz legelő volt elég. Ha meg nem, akkor a kanász túladott rajta.

A pásztorság és kanászság végét az jelentette, hogy erősödött a vas és hosszabbodott a drót. Ráadásul ahová egy pap került, oda négy csendőr. Ezzel aztán vége lett a kanászéletnek, mert ha zsivány is volt a kanász, de gyónni bejárt. A pap pedig feladta a csendőröknek, így aztán kitudták minden lopást. Így írtották ki lassan az utolsó pásztorokat is. Azt sem tudta a szegény bereki pásztor, honnan kapták a csendőrök a szagot, csak egyszerre odamondták, hogy mit lopott. És így vége volt a szép csipkelődő világnak.

Állások. Minden fókának és gulyának külön állása volt. (Szállás.) Az állás általában négyszögletes, három kollátos (korlát) és két riglis, azaz egy kapus. Az állás általában tető nélküli. A gunyhó az állás mellett úgy

volt elhelyezve, 86

87 hogy a gunyhó szája ránézett az állásra. A fekvő gulyás szemmel tarthatta a jószágot. Csak fölpillantott és tudta, mi van.

A gunyhót úgy építette, hogy ahol lehetett, ott két-három ásó mély volt a gunyhó. (Rajz VIII. lap.) Jobbról, balról fekhelynek fődpadka volt hagyva. A fődpadkát sással terítették. Az alacsony szigeteken nem lehetett két-három ásónyomra menni, mert felütött volna a víz, és ilyen helyeken csak épp egy ásónyomnyi ülőhely folyosó volt a gunyhóban. A gunyhóból kikerült föld a tetőre került. Két oldalt gyöptéglával volt kívülről, hogy megtartsa a gyöptégla a tetőn a földet. A pásztor holmija a gunyhó végében volt. Szúnyog ellen úgy védekeztek, hogy este a gunyhó szájában tőzeget gyújtottak úgy, hogy ennek a bűze, meg a pipa segítette a szúnyog ellen. A tőzeget már vágták gyermekkoromban is, hiszen turfaház is, azaz tőzegszárító is állt a róla elnevezett Turfaházi szigeten. A tőzeget az uradalom azért vágatta, mert vele a tőzeges gépet fűtötték. Az állások riglije mindig a berek felé nézett. Egy állás száztól fölfelé való marhára készült.

Kihajtás. Téli szállásról nagypénteken hajtottak ki. Ez volt az utolsó nap. Nagypéntek után jószág már se községben, sem pedig az uradalom téli szállásán nem maradhatott.

Elsőnek a bivaly indult. Amint leapadt a hó és a sás teteje kilátszott, a bivalyfóka kiment. Akkor aztán a nyári szállásról a bivaly már vissza sem jött. Ibolyafakadásban ment az öreg jószág, azaz a negyedik fües. Utánuk az üsző és tinófóka, velük az anyafóka is kint maradt. Csak az első füesek jöttek esténkint vissza a téli szállásra (a borjúfóka). Kihajtás előtt a harangokat rendbe tették, a kezes jószágra bent a téli szálláson felkötötték a harangot. A jószág már ordított és utána kihajtották.

A nagypénteki kihajtás előtt téli szálláson szokás volt az, hogy megfüstölték a jószágot. Aztán, ahogy indult a legelőre, a pásztor kelet felé menye egyszer megkerülte a fókát. Azt tartották, hogy így összetartó marad, egybetartó marad a fóka, és ezután nem ugrik olyan könnyen szét.

Zsombékolás. Tapogatófával támaszkodva zsombékról zsombékra lépni. A pásztornak mindig a zsombék közepibe kellett lépni, mert a zsombék hajladozik a súly alatt és lefordul róla a zsombékoló. Igaz hogy nem veszélyes mer fel lehetett kapaszkodni rá. Olyan, mint a törzs, amely a berekvízből 60 és 150 cm magasan nő fel. Ezért ingadozik.

Bojtárcsíny. 1910-ig az Imrédi tanyától hajóval jártak fel a bojtárgyerekek, hogyha a fonyódi Rosenberg kocsmához akartak menni. Hajóval egészen a fonyódi vasúttöltésig mentek, akkor ott a vasúti híd alatt átbújtak a hajóval, és úgy mentek tovább a berken egészen a Rézső végén levő kocsmáig. Ott a kocsma előtt kikötöttek és a hajók egész sora állt a parton. Általában ide darutollat szoktak vinni eladásra, aztán a kapott pénzzel vagy az ismerős pásztorokhoz, vagy a pincékbe felmentek a fonyódi hegybe. Már lent megbeszélték, hogy egyszerre indulnak vissza. Aztán azért, nehogy valamelyik bojtárgyerek előbb

otthon lehessen a számadójánál, az egyik ravaszabb össze szokta nyalábolni a hajókból a hajtófákat és eldugta azokat. Így aztán hiába jött valamelyik is korábban le a hegyről, meg köllött várni azt, aki eldugta a hajtófákat. Így aztán egyszerre indultak haza a berki szállásokra Rosenberg kocsmától.

Nyaraló gulyák. 1900 táján Csökölyből, Bolhásról és Mikéről, általában Dél-Somogy több helységéből fölhajtották a leromlott jószágot a berekbe nyaralásra, hogy ott a nyári időn felerősödjön az állat. Egyszer az egyik ilyen 88gulya „vérhuggyást” kapott. Jött apámhoz a fiatal gulyás, hogy mit tegyen. Apám mielőtt tanácsot adott volna, engem mint gyereket elküldött, hogy ne halljam. Nem is tudtam meg, hogy miről beszélt, csak annyit tudok, hogy a fóka a betegségből kigyógyult. Később aztán, mint idősebb pásztornak, amikor beteg lett az én gulyám, ugyanezt elmondta az apám nekem is. Gyógyítás. Mégpedig a következőképpen:

„Vegyél le napkeltekor a sudár nyárfa keleti oldaláról három szál idei nyárfahajtást. Akkor rajzoljál egy karikós várat a földre. Két szál nyárfahajtást szúrj a vár közepébe, a harmadikat pedig fektesd a két hajtás keletső oldalára. Akkor térdeljél le és kelet felé fordulva mondjál el a naphasadtától három miatyánkot, három üdvözlégyet, először Jézushoz, másodszor pedig a fájdalmas Szűz Anyához, harmadszor pedig Szent Vendelhez, a barmok pátronusához fohászkodván. (3+3 x 3+3 x 3+3) Hajadonfőtt imádkozzál, akkor vedd föl a nyárfagallyakat és vigyed azokat a beteg fóka legelőjére és dobjad a jószág elé. Ezt én kétszer tettem meg és mind a kétszer meggyőződtem arról, hogy a fóka a vérhuggyásból meggyógyult”.

Általában bevett szokás volt a berki pásztorok között az, hogy déli harangszókor a legnagyobb zimankóban is mindig levett kalappal minden alkalommal kelet felé fordulva mondották el az Úrangyalát.

Kihajtás előtti szokás. A berki kanászoknál szokás volt az, hogy az első fűmalacnál kihajtás előtt, mielőtt még a legelőre indultak volna, akkor a kanász az állásban a kutyájával kétszer-háromszor megfordította a malacfókát maga körül, miközben a kalapját a malac közé dobta több alkalommal. Azért tette ezt, hogy a pásztornak a szagát fölvegyék a malacok. Így aztán összetartóbb lett a malacfóka.

Ehhez hasonlóan járt el a kanász is, akire új fókát bíztak azzal a céllal, hogy azt egy nagyobb távolságra hajtsa. Az ilyen kanász, mielőtt a hosszú útra elindult volna, akkor a kutyájával a fókát egy helyben forogva maga körül többször körülforgatta. Mikor ez megtörtént, akkor odaállt a vérbeli kanász a fóka elé és az ilyen kanász után a fóka még háromnapi járásra is nyugodtan elment.

A kanász fogások közé tartozott az is, hogy miként vegyék ki a süldőt nyikkanás nélkül a fókából. Ezt a következőképpen tették: a kiválasztott süldőnek jól megnézték a bal fülét. A bal fülében lévő eret jól lefogták,

ugyanakkor elkapták a farkát másik kézzel, így aztán a süldő ezzel a fogással nyikkanás nélkül kikerült a fókából.

Jószág megkötése. Apámtól tanultam, hogy a párzó kutya nőstényének hasa alatt háromszor át kell venni a zsebkendőt. Ezzel a zsebkendővel elment a pásztor három esküvőre és úgy tartotta a temlomban a zsebkendőt, hogy esketéskor azt a szenteltvíz érje. Az ilyen zsebkendővel, ha odaállt a pásztor a jószág elé, mégpedig úgy, hogy szelet kapjon róla a fóka, akkor az ilyen fókát abból a helyből el sem lehetett mozdítani. Akár ló, akár marha el nem indult, hajthatták, csaphatták az állatokat. Megcsinálták ezt a berki pásztorok a lovassal is. Mikor az egyik bérlő az öreg Büggös Gyuri bácsit az Üszögi szigeten pofanvágta, akkor az öreg bosszúból odaállt a bérlő lova elé, úgyhogy a szél a lóra vitte a szagot. A bérlő bizony nem tudott elindulni. Addig tartotta helyben, amíg megjött az öreg Büggös Gyurinak a fia. Elmondta mi történt, az aztán kedvire kiverte a bérlőt. Akkor már mehetett, nyargalt is a lóval.89

Az öreg Csapó, a Csehi szigeti gulyás egyszer a szőlősgyöröki vásáron alkudott egy tehénre. Amint fizetni akart, akkor a parasztnak öt forintot ráígért a kopaszhegyi fiatal gulyás. – Ráfüzetsz öcsém erre a tehénre, – csak ennyit mondott az öreg Csapó. Egyik nap aztán a kopaszhegyi szilaj gulya úgy szétfutott, hogy még Keresztúron is találtak belőle. Negyednapra aztán, amikor a gulyát sehogy se lehetett már összeszedni, ez a fiatal gulyás elment az öreg Csapóhoz könyörögni, hogy adja vissza neki a gulyát. Az öreg megígérte. Másnap elment a kopaszhegyi üres álláshoz. Hogy ott mit csinált nem tudom, de az biztos, amint a pásztorok is mesélték, hogy másnapra visszajött az egész gulya. Akkor azt mondta az öreg Csapó: – Öcsém, tanuld meg, hogy bugrissal játszál, ne a fele nyájaddal. – Akkor vissza akarta adni a szőlősgyöröki tehenet, de már nem köllött az öreg Csapónak. Általában gulyaugratáshoz lóköröm, tapló és zsíros kalap-darab keverékét gyújtották meg egy edényben. Amikor ennek a szagát megérezte a gulya, egyszerre mind fölkapta a fejét, és valamennyi az Úristent nézte, aztán elbődült, neki a nádnak, úszóknak, szigeteknek. A régiek ezért az öreg pásztorkalapot soha sem dobták el, hanem fölaprogatták, eltették az ugratáshoz. Fölszeletelve mindig volt öreg kalap az igazi pásztornál.

A szóládi Varga testvérek öreg pásztoremberek voltak, akik a leghíresebb állatgyógyítók hírében álltak a berki vidéken. Valamikor a pandúrok, aztán meg a csendőrök ott kutattak mindig náluk, hogy megtalálják a kuruzsló szereiket, mert a pásztorok, parasztok egyaránt tódultak a Vargáékhoz. Mesélik, hogy egy alkalommal az egyik csendőr azt mondta a Vargának: Vasra veretlek a kuruzsló Istenedet! – A Varga erre csak annyit mondott: Engem? Siess inkább haza, mert megveszett a feleséged! – Ekkor aztán már könyörgésre fogta a csendőr. Az öreg Varga ekkor egy darab kenyeret adott neki, azzal a meghagyással, hogy

vigye magával és etesse meg az asszonnyal. Nézhették, hogyan csinálta. Nem csinált az semmi mást, mint fölvette a kenyeret és leszelt abból egy szeletet. Mindenki tudja, hogy így történt, hogy amint megérkezett a csendőr, már bizony a feleségét veszetten vették le a vonatról. A csendőr a magával hozott kenyérrel megetette. Meg is gyógyúlt az asszony. Azóta se jártak többet a csendőrök a Vargáékhoz.

Időjárás és a fóka. A pásztorok azt tartották, hogyha felhő alatt áldozik a nap, akkor abban a huszonnégy órában, ha egy csepp is, de eső lesz. Ilyenkor a jószág nagyon legel. Nem akarja végit szakítani, sehogy sem akar az állásba menni a berekből. Máskor hajtás nélkül megy az állásba a fóka. A szúnyog, bögöly, bogarak eső előtt az állat szőre alá mennek. Nagyon lepik az állatot.

Ha a fóka elfut, azaz bogárzik, akkor pár óra múlva ott a vihar. Ilyenkor szanaszét fut, nem megy csoportba. Még az olyan állat is, amelyet máskor bottal, ostorral sem lehetett futásra kényszeríteni. Hiába fut, mint a méhraj, úgy követi a jószágot a bogár, és ahol megállapodik, rátelepszik.

Ha jeges, vagy a jószágra veszélyes vihar jön, akkor a jószág a vihar felé fordítja az orrát, szagol és bömböl. Ilyenkor a legjobb, ha lehet a szállásra, azaz az állásra beterelni a fókát. Ordét, vagy másképp rén a marha a viharra, a felhőre. Erősen legel, ez annyit tesz a pásztorok nyelvén, kifejezve: fogja nagyon a legelőt.

A vihar elől menekülő marhát se pásztor, se kutya nem foghatja vissza. Gabonán, kukoricán át, farral a viharnak fordulva megy. Volt rá eset, pl. 901907-ben János napján, a györöki vásár napján, hogy a szilaj gulya, (négy éves tinók) az ordai berekből lefutottak a györöki kastély fenyveséig. Ilyenkor a vérbeli pásztor kutyájával együtt megy a fóka előtt. Vele együtt, mert visszafordítani úgy sem tudja.

Ha a legelőn a fóka fordul, akkor biztos, amerre fordul, abból az irányból pár percen belül megjön a szél. Főleg nagy forróságban figyel erősen a szélre a marha.

Szélcsendben a jószág a napi megszokott járásán legel. Ilyenkor délelőtt, délután megvan a pontos járása.

Ha szélcsendes az idő, a jószág nyugodt, akkor az idő csendes jó marad. Ha erősen csapkod a fejivel, farkával a bogárhoz, és erősebb a gyengébbet döfödi, akkor változik az idő.

Nappal, ha az égen a bárányfelhők között vörös felhő úszik, az is szelet jelent.

Ha messziről, pl. a kéthelyi berekből felhallatszott tisztán a gulya harangja, akkor biztos eső vagy vihar jött egy napon belül, mégpedig nyugati.

Ha a kéthelyi fóka (nyugatról) harangja siketen (azaz halkan) szólt, akkor pár napon belül jött meg az eső.

Ha keletről, a boglári, szemesi, lellei berekből behallatszott a harang (gulya harang), akkor megerősödött az idő. Megerősödött annyit jelent, hogy meghűsűlt.

A déli gulya harangok, azaz pl. Buzsák felől jövő harangszó lágy időt hozott. Meleget. A harang elvert még ötven kilométerre is. Voltak olyan régi pásztorok, akiket azért fogadtak meg, mert jól szóló harangjuk volt. Szépen szóló harang összefogja a berken a jószágot. Sás, nád volt a világ, tehát nem a szeme, hanem a füle után ment a jószág.

Ha erősen bogárzott; akkor a berekbül a fóka 11 órára delelőre kijött a Balatonra és bement a vízbe, ivott és ott kikérődzte magát délután 4 óráig. Ott állt nyakig a vízben. A berki tavakban nem állhatott be a vízbe a bogár elől, mert az iszapban helyben állva süllyed a jószág.

Ha hajnalban a sziget füve száraz volt, akkor biztos volt a pásztor abban, hogy aznap esőt kapott.

Ha hajnalban a sziget füve harmatos volt, akkor aznap jó idő, azaz száraz idő volt.

Ezekből jósolva a szűrt a régi pásztorok ritkán vitték hiába magukkal, vagy ritkán mentek vissza érte a tanyára.

Pásztor vér. Nemcsak a nemesekben volt nemesség, hanem a pásztorságban is. A pásztorság firól fira maradt, vérről vérre. Büszke volt a pásztor a pásztori mivoltjára mint a nemes úr a nemesi mivoltára. Az igazi pásztor úr szeszélye alá nem vetette magát. Ott hagyta, mint eb a sz...t az urat a vérbeli pásztor, mert nem az uraságénak tekintette azt, amit keze alá adtak, hanem az övé volt, vagyis a magáénak. Sajátjának vallotta a keze alá került fókát a pásztor. Szép állatra volt büszke, azt a szája íze szerint nevelte, tilosba is, még ha a kommenciójából vonta is le.

Nem egy ispán kapott ki ezen a tájon a pásztortól, mert nem kapta meg a jószág azt, amit a pásztor kért. Egyszer-kétszer még csak kért, de harmadszor már ment és kedvire kimángorolta az ispánt. Sokszor pl. az alom miatt volt a veszekedés. Ebből is láthatjuk, hogy nem másénak, hanem a magáénak tekintette a jószágot.91

Szájfeszítő ágas. Minden pásztor kunyhójában meg lehetett találni a szájfeszítő ágast. Ezt akkor használták, hogyha a jószág torkában vagy szájában valami daganat támadt. Az ilyen szerszámokat két méretben készítették. Egyik volt a növendék jószág részére. Növendék jószág az, amelyik féléves, legfeljebb egy éves. A másik szájfeszítő ágast, a nagyobbat, a számos jószág részére készítették. Számos jószágnak azt tartották, amelyik éven felüli volt. Ezt a szájfeszítő ágast a pásztor maga készítette hársfából vagy fűzfából. Három ágú volt, a három ág oválisan helyezkedett el, úgyhogy ha a három ágat az állat torkába tolták, akkor a pásztor a három ág között, illetve a három ág alatt a keze fejét be

tudta dugni az állat torkába. Általában 15-20 cm széles, 30 cm hosszúságú volt. Mindig száraz fából készült.

Nyári szállás. Nyári tanya. A nyári szállásra az uradalom vitette ki minden esetben a pásztor holmiját. Az új pásztornak a jószág mutatta a szállásra az utat. Magától ment az már az úszókon és a nád között az állásra, mögöttük ment az uradalmi kocsis, aki a gunyhóhoz a pásztor holmiját vitte. A tanyázó láda volt a kocsin, abba benn a három lábas fazék, a vas lábas, fakanál, mert az öreg pásztor föl nem vette volna a bádog kanalat.

Balta, fejsze, liszt, só, paprika, zsír, krumpli volt az uradalom kocsiján. Az álláshoz érve a nyári szálláson a gunyhóban letanyázott a gulyás. Ettől kezdve aztán egész a télig hetente egyszer jött föl Pusztaberényből az uradalom kocsija, amikor a pásztoroknak a tanyákhoz ruhát és élelmet hozott. Végiglátogatta az uradalmi kocsis a nyári szállásokat és ilyenkor a kocsissal volt a pásztorasszonyok közül egy, aki 5-6 csomagot hozott. Mindegyiket leadta a maga szállására.

Mielőtt a tanyára indult volna a gulyás, 1907-ig szokás volt az, hogy még a téli szálláson a pásztor elkészítette a rovást (rovás pálcát). A rovást kecskerágitóból, hársból vagy fűzfából készítették, a pálca négyszögletes volt, a lapja 2 cm széles, a vastagsága pedig 1 cm. Erre a 2 cm széles lapra bizsókkal metszette bele a jószág darabszámát, mégpedig úgy, hogy bordaszerűen állt ki a darab a lapból. Melléje tüzes ár szúrásával 1-2 stb. pontot égetett, amely azt jelezte, hogy az a darabjószág hány füves, azaz hány esztendős. A kihajtás előtt készen volt a rovás-pálca. Ilyennel adta át egyik gulyás a másiknak a jószágot. Ez aztán a világháború után teljesen kiment a szokásból. A tanyán az állást aljazták. Hetente küldtek ki az uradalomból 3-4 kocsi almot. Ezt az almot kívül helyezték el az álláson. Az állásokban vagy az állások mellett fölhalmozott ganyét télen az uradalom kihordatta a földekre, sok esetben Somogyból átvitték Zalába. A szigetek állásairól hajón tolták ki a trágyát. Erre a célra az uradalomnak külön hajói voltak, amelyek kb. 8 méter hosszúak és 1 1/2 m szélesek voltak. Tolófával hajtották. Két ember egy éjjel a szigeti állásokról 10-12 kocsi trágyát is kitolt az üszögi szigetre. Általában a trágyaszállítás a berken keresztül, még akkor is megvolt amikor a vonat már elkészült. A trágyát hajón szállították. Pusztaberényből a badacsonyi szőlők alá úgy került fel a trágya, hogy a fonyódi berken át tolófás hajóval vitték föl a Balaton-partig, ott azután evezős uszályra tették és így vitték Badacsonyba. A bort ugyanígy hozták át ezen az úton Badacsonyból Pusztaberénybe. A trágyát a szigetekről általában ősszel, tél elejével vagy pedig kora tavasszal szállították el.

Harangok, csengők. Nyári szálláson igen fontosak voltak a harangok és a csengők. Harang után igazodott a jószág és maga a pásztor is. Ezeket a csengő 92ket, az úgynevezett gulya csengőket Körmendről hozatták erre a vidékre. A csengőt csak a gyenge fókában használták.

Hogy mennyire fontosnak tartották a pásztorok, abból is látszik, hogy nem egy pásztor otthagyta az uradalmat, ha nem hozatott kedvére való harangot. Az biztos, hogy a berekben ahol igen magas volt a nád, mindent harang jelzett, időt és mozgást egyaránt. A harangokat a kezes jószágra tették. A kezes jószágnak minden esetben neve volt, ha a pásztor szólította, odajött hozzá és a harang szólván, hozta a fókát is magával. Amikor a pásztor a fóka érdekében a tilosban legeltetett, akkor a harangot a harangosról mindig levette. Pásztornyelven legelőt lopni harang nélkül ment a pásztor.

Csengőt az első fű jószág azaz a gyöneg jószág használt. A harangos abrakot is kapott, minden esetben a korláton kívül. Minden este levették a harangot és a gunyhó szájába tették le.

A nyári szállásra a kocsis vagy pedig a gazda szombatonként zsákba hozta ki a sót. Az állás mellett állt a sózó vályú.

Ezek a sózó vályúk sokkal köskenyebbek voltak, mint az itató vályúk. Ugyanakkor mélyebbek is, hogy a sót szét ne túrja az állat. Sózáshoz piros sót használtak. A pásztorok úgy csinálták, hogy ezt a sót egy kisebb acskóba tették, vízbe meglocsolták, kimosták, azután száradni kitették és ezután már főzéshez is használhatták.

A sózásnál volt szokás az, hogy a szerzett marhát billegezték. Itt volt a legkönnyebb belesütni a billeget, mert a sózó vályúhoz odatörekedett minden marha.

A berken külön legelt az úgynevezett vándorfóka. Az ilyen vándorfókának a helye az állások nélküli szigeteken volt. A vándorfókának volt pásztora, de gazdája nem volt. A vándorfóka szerzett marhából állt. Ezen osztoztak a gulyások. Vándorfóka gulyása maga magát tartotta. Ez volt a tilos pásztor. Mikor bejött az ősz, a vándorfóka elosztódott a gulyások között, vagy pedig tovább vándorolt eladásra. Az ilyen vándorfókából kikerült marhát bélyegezték a sózás alkalmával. Könnyű volt billeget szerezni, mert a pásztorok jóba voltak a kovácsokkal és ugyanaz a kovács, amelyik az uradalomnak csinálta, azt a bélyegzőt megcsinálta a pásztornak is.

Általános szokás volt ezen a területen a régi pásztorok idejében, hogy Szlavóniából hoztak föl sovány szerzett marhát a bojtárok. Az ilyen szerzett marha, ahogy megérkezett a gulyáshoz, akkor az uradalmi fókából kiszakítottak ugyanannyi darab sokszor 10-20-30 marhát, és ezt a hízott jószágot már este hajtották is tovább. A szerzett sovány marha először 3-4 napig csak kerülgette a fókát, mert a kósza marhát nem vette be a fóka. Ahogy közeledett volna, a többi mindjárt bömbölni kezdett. Az ilyen állat aztán éjjelre a nyári szállás állásán kívül hált. Aztán lassan hozzájuk szoktak és apránkint bekerült az állásba. Bevette a fóka. Ezután jött a bélyegzés. Téli lekötésre felhízott ez a lopott, szerzett jószág a gulyás pedig jól élt a hízott marha árán, amelyeket korábban eladott.

Kutyák. Öregapám még azt mesélte, hogy az ő idejében a komondorokat használták őrzésre, azért, mert ezen a vidéken megszokott volt a farkas. Később aztán komondorok helyett őrzésre a pulit használták a gulyások. A pumit, amelyet bagó-pulinak neveztek a juhászok használták. Általában később a pumit kedvelték, mert az úgy szállt a berekben, mint egy kis dongó. Okos kitartó állat volt.93

A téli szállásokon mindig tömésfal és fecskerakás, nádzsup volt az, amivel építették az istállókat. Az istállók előtt álltak az állások. Állások mellett a putri.

A nyári szállásokon csak állások voltak és gunyhó. Fél födél a gyenge első fű jószág fölött volt csak.

Adatközlő: Lukács István 64 éves, Bétatelep-alsó, Somogy megye. Volt gulyás.

Néprajzi gyűjtőnaplóm; Kéziratszám 75/1957. Gyűjtés ideje: 1957. VI. 1–5.

Első kihajtáskor a pógárok reggel, amikor a kapun kiment a jószág, akkor annyi tojást gurítottak a jószág után, ahány darab volt. Azért hogy olyan gömbölyűre hízzon a marha, mint amilyen a tojás. Ez a tojás a csordásé volt, melyet a hozzátartozója szedett kosárba.

A pásztorcsere alkalmával az új pásztor nem a saját ostorával hajtotta ki, hanem olyan ostorral, amelyet a szentelt sonka madzagjából fontak. Mikor kiért a csorda a legelőre, akkor ezt az ostort keletnek fordulva a legelő végiben eltemette. Ezzel úgy mondták, hogy ezután már a régi pásztor hatalma megszűnt a legelő és a nyáj fölött is. Ezt az apámtól is hallottam, meg a többi berki pásztortól is. A berekvidéken ez szokás volt.

Gonoszűző nap pl. Orbán nap. A gonoszűző ostor hét karikás, a sudáron pedig hét gombos. Az ostor nyelén hét díszített karika van. Orbánon kívül még gonoszűző nap volt a pásztoroknál Rókus (aug. 16.), Vendel (okt. 24.), Éva estéje (dec. 24.), Mária fogantatása. Mária fogantatása napján a berki pásztorok egymással nem tárgyaltak. Amikoris a rózsafüzér mindnek a kezében volt, csak vízmerés alkalmával tették le. Még a szomszéd szállások pásztorai sem beszéltek egymással.

A gonoszűző ostort hajtásra a fóka mellet sohasem használták. Ez csak a nyakukba volt, a rózsafüzér pedig a kezében. Az ilyen ostort a pásztor vagy maga csinálta, vagy pedig örökölte. Legtöbb esetben fölszentelt ostor volt ez. Szölősgyörökben, Lengyeltótiban, Bogláron is szenteltettek ostort a pásztorok. Az ostort a rózsafüzérrel együtt szentelték fel. Gyerekkoromban láttam, hogy apám ostorát, meg a Füki nevű kanász ostorát a rózsafüzérrel együtt odatették az oltár sarkára. A pap elnézte az ostort a rózsafüzérek között. A fölszentelt ostort a

pásztorok a szálláson tartották, de csak a gonoszűző napokon hordták magukkal. Az ilyen ostorok nyelén keresztes fenyő forma faragás volt.

Régi szokás volt, hogy a berki pásztorok Vendel és Illés napján misét mondattak. A keleti berek vidékéről Csehiben, de főleg Boglárra gyűltek össze a templomban. Ezek mielőtt misére indultak volna, az Orda-Fonyódi berki pásztorság a nyári akolnál gyülekezett. Ünneplőben voltak, bottal vagy kis fejszével. Szokás volt az is, hogy mise előtt gyóntak és áldoztak. Még aznap kiszéledtek vissza a tanyákra.

A gonoszűző ostort ha nem tudta megszenteltetni, akkor templomból maga hozott szenteltvizet és azzal keresztet vetett az ostorára, és úgy szentelte meg, mint ahogyan a gyereket keresztelik.

Éva estéjén az volt a szokás, hogy mielőtt elment volna a pásztor a misére, faboronán feküdt. Ha borona nem volt a téli szálláson, akkor odavitte akárhonnan is. Bevitte az istállóba a jószág közé, mert úgy tartották, hogy mise előtt megszólamlott a szarvasmarha. Vagy bömböl, vagy elréjja magát a 94karácsonyi éjféli mise előtt. Éva éjjelén éjfél előtt ordít a marha. A borona fogas felén aludt, a fogakon aludt a pásztor, hogy el ne aludja a marha megszólalását.

Szemgyógyítás állatnál. Ha a nád beleszúrt a marha szemébe és könnyezni kezdett, amikor a hályog képződni kezdett, akkor az volt a szokás, hogy a beteg szemmel ellentétes fülbe takarmánysót tettek. Leginkább úgy csinálták, hogy jó vastag nádat kitisztítottak, bele sót tettek és a nádon keresztül belefújták a marha fülibe. Ez gyenge hályog esetén használt. Ha vadhúsos volt a hályog, akkor kórózták. Ez úgy történt, hogy a szarvasmarhát odakötötték a duchoz. Száraz kórót vágtak, olyan hosszú pálcikát, amely a marha szemébe volt helyezhető, mégpedig úgy, hogy hosszában és felfelé is kipeckelték a szemnek a héjját. A keresztben álló, megtisztított kórószárak mögött forgott az állat szemgolyója. Ez a kóró levette a véres, húsos hályogot, és addigra, amikorra a kóró elérte volna magát a szemet, addigra a kóró meggyöngült és kiesett. A kórózást több gulyás együtt csinálta, mert a szilaj marha nagy szarvú volt.

Első kihajtáskor nagypénteken parázson hajtották át a fókát. Faparázson. A faparazsat leginkább a temetőkből elhozott podvás körösztfákból csinálták. (Fejfákból.) Szokás volt az is, hogy némelyek a parazsat megszentelték. A parazsat nem gyufával gyújtották meg, hanem taplóval és acéllal. Különben ez általános szokás volt, mert még 1927 táján is a berki pásztorok szívesen használták a taplót, mert annak tüzét nem vágta el a szél. Azt is láttam, hogy némelyik pásztor egy acskóból valamit dobott az ilyen tűzre, de hogy mit azt már nem tudom.

Ha a pásztoron kitettek, akkor a pásztor a jószág járását bosszúból meg szokta hinteni. Ezt a területet, amit behintett a jószág nemigen járta. Megzendült a jószág, avagy megzúdúlt.

Aklok, szállások, szigetek. Boglártól Marcaliig lehetett vagy 50-80 tanyázó pásztor. Csehi határában volt a Bugaszeg, Agarász, Kécs, Tömör és a Nyári akol. Fonyód határában volt a Kopasz domb, a Külső és Belső szállás, Nyíres. Buzsák határában volt a Berekfás, Jagosica, Borgyu sziget, Bivaly sziget, Csillagtanya, Kundpuszta és a többi.

Téli szállás. A szilaj marhának, rédegnek és a bivalynak téli szállása volt. Még 1945-ben is volt ilyen téli szállás a kéthelyi és marcali részen. A téli szállás féltetős akol volt, mellette putri a pásztor részére. Az akol nádból készült, a putri szintén, csak annak a nádazását sárral becsapták. Az aklok és putrik teteje is nád volt. Az akol előtt volt az állás. Kicsi hóban kijárt a jószág, de amikor mindent ellepett a hó, akkor az uradalom küldött ki szükségtakarmányt. Ez szalmából és csutából állt. Az ilyet a korláton kívül rakták le. Etetéskor ezekből a kazlakból dobták be az állásba a búza és zabszalmát.

A leghíresebb halászó, berekjáró fonyódi pógár Milkovics József volt. A tavasszal ott hagyta a falut és amíg nem fagyott a víz a berken volt. Több halásztanyája is volt. Ma is lehet látni a gunyhók helyét a berken, ahol egykor tanyázott. A külső akoltól délre volt egy akkora vejce, hogy abba 10-15 mázsa hal volt mindig. A berekrészt úgy bérelte a Zichytől, de ki ellenőrizte, hogy melyik részt halássza, pákássza. Ebbe a nagy vejcébe, az árkon körösztül, amelyet most is Milkovics-ároknak neveznek, hordta hajón a halat. Szép vagyont szerzett össze a berkezésből. 95

Somogyi juhász 96

A disznófalka összetartása. Hogy ne legyen szétfutós a disznófalka, a kanászok a berken, vagy akár a makkos területeken, ahol a legelőterület igen sűrű volt, úgy csinálták, hogy egy kölletlen kutyát két keresztbe lábánál fogva összekötöttek és azt bedobták a fóka közé. A kutya sikonyálni kezdett, a konda összefutott, megette a kutyát és attól kezdve összetartott. Ahol egy disznó is röffent, attól kezdve rögtön összeröffent egybefutott a konda.

A disznót Szentgyörgy napkor kihajtották. Attól kezdve aztán mindenszentekig kint maradt, akkor visszahajtották a faluba. A hízónak valót kiválasztották a gazdák vagy az uradalom, a többi pedig újra visszament a szállásra és kint maradt megint tavaszi Szentgyörgy napig. A disznó, még ha a fagytól az ág durrogott is, akkor is kint malacozott a berki hó alatt. Itt a berken a disznófókának nem volt állása, hanem csak úgy a nád között volt. A nád és a sás védte télen is a széltől. A menyéthasú disznókból voltak a fókák. Ez a fajta sudártestű, ordasfajtájú disznó volt. Sokban hasonlított a vaddisznóhoz. Ezen a nádas vidéken a tanyát a disznó maga választotta magának az úgynevezett hevesek, meleg tavak körül. Az ilyen fókának vizet sem kellett húzni, mert a lapos részeken a disznó beleütötte az orrát a sás tövibe és úgy ivott. A fészkét a sásba rakta. Itt a malaca meg nem fagyott soha. A zsombék-malac igen szép volt. A disznó maga választotta tanyája mellett állt a pásztor kunyhója. A kanászkunyhók kerekek voltak, belül sározottak (Rajz VII. lap.) Egy ülő és egy fekvő földpad volt bennük. A füst a kunyhó oldalán lévő lyukon ment ki. A kutyáknak is épp ilyen kis kunyhója volt a pásztorkunyhó mellett. A nádkévék a kunyhók tetején cirmos üstökkel voltak összekötve. A pásztor csak kenyeret és krumplit kapott hazulról, mert hal és hús mindig akadt. Pálinka és bor szintén volt, mert a pásztor kapott a malacért a parasztoktól. Így ment ez még a második háború előtt is.

A juhászokat nem álhatták a kanászok, sem pedig a gulyások.Disznócserélés. A berki kanászok is cserélték a disznót a Dráván

túlról. Ezek a berki kanászok is hajtókkal dolgoztak össze. Mindegyiknek volt embere a Dráva vidékről. Tudom az öregektől, hogy így ment az 1910-ig. Ezeket a fókákat nevezték vendégfókáknak. De persze a vendégfókában nemcsak disznó, marha is akadt. 1909-ben Büggös Gyuri bácsi vendégfókáját, amelyik sármellék vidékéről jött, meg is találták, és ezért bezárták. Vendég marhafókát még én magam is hajtottam őhozzá. Ősszel, amikor jól szólt a harang, ha baj volt az egyik fókánál, ott a vezér, vagy a harangos tinóról levették a harangot. Ez volt a jelzés. A pásztorok tudták a nádban, hogy ahol nem szól a harang, ott baj van. Ilyenkor, ha vendégfóka volt, akkor a szomszéd továbbhajtotta, továbbadta. Ha pedig csak hírt köllött adni, akkor csónakkal, vagy közeli úton megmondta a szót a társának. Ilyen esetekben csak kettesben

beszélgettek a gulyások, más oda nem állhatott közéjük. Így aztán még a csendőrök sem mentek semmire, amíg meg volt a berek, mert az út csak a Balaton partján volt, magába a berekbe a csendőrök sem jöttek be. Így aztán a pásztorok élték a maguk világát. Adogatták tovább a vendégfókákat. Emlékszem hogy 1909-ben 16 db szilaj marhát hajtott el a boglári községi gulyásgyerek a boglári vendéglő pajtájából. A berken át vitte el kézről kézre, pedig akkor volt csendőrőrs Bogláron. Ez a jószág, bár nyomoztak utánna, sohasem került elő, csak 5-6 év múlva kottyantotta ki egy Csököly környéki gulyás. Ez később meg is halt. Agyonütötték feleségestől, de hogy ki, azt senki sem tudta megmondani.

97

98 Gulyás bál. Behajtás után az uradalom fizetett gulyásbált. A gulyásbált

bent a tanyán tartották. Csak gulyások vettek rajta részt. A családtagok is eljöttek, de béres, kocsis sohasem. Ilyenkor több berki tanyáról jöttek össze a gulyások. Citora és duda is volt. Abban az időben minden gulyásnak volt citorája és furulyája. A furulyákat a gulyások nem maguk csinálták, hanem a vásáron vették a furulyástól. Pl. a marcali rokkacsináló árulta a furulyákat a kirakodóvásáron a csutorákkal együtt. Ott a vásáron ki is próbálgatták, mielőtt megvették volna. A cigányok, akiket odarendeltek a gulyásbálra, amolyan fonotthajú, teknővájó cigányok voltak és ezek dudával és furulyával játszottak, nem pedig hegedűvel. Amikor igazán mulatni akartak a gulyások, akkor jöttek munkába cigányok a dudával. Ha vásárra mentek a pásztorok, ha már csak három is összebeszélt, akkor is vitték magukkal ezeket a cigányokat, akiknek a hóna alatt ott volt a duda.

Három népdal: (Lukács István énekelte.)

1.

Nem akart a szilaj fókám legelni. Csengettyűjét szomorúan pengeti. Idegen szagot érez a mezőben. Hátra tekint, hét zsandár jön feléje.

Hét zsandárnak nincsen olyan hatalma, Hogy engemet a nyájamtól elhajtana. Addig meg sem válok én a nyájamtól, míg számadóm a csárdából ki nem jön.

2.

Ma egy hete, vagyis három, Hogy a számadómat láttam. Amoda lenn jön egy pejkó, Talán az lesz a számadó.

Adjon Isten jó bojtárom.Van-e hibám, vagy más károm? Nincsen hiba, de nem is lesz, Míg a nyáj a kezemen lesz.

3.

Zöld füvet eszik tavasszal a bárány,Nincs szebb kislány az én kedves babámnál. Gyöngyözött haj, fekete szem,

Érted halok meg kedvesem.

A dudára gyors verbungot táncoltak a pásztorok. Tanyázáskor a putri előtt mulattak, ilyenkor az ételt is a gulyások csinálták. A család csak kijött az ilyen bálra.99

Az olyan pásztort, amelyik lotyogós volt, azt agyonvágták és elengedték a vízbe. Kisfejsze, fokos és buzogány beszélgetett abban az időben. Pl. apám is mindig buzogányos bottal járt. (Rajz VIII. lap.) A gulyások használták a buzogányos botot. Ezt maguk csinálták. Az alja somfa vagy tüskefa volt. A buzogány fejet agyagba öntötték ólomból, mint a tyúktojás, akkora volt, és ezt a somfa végébe beállították és ólommal beöntötték. Vállig érő volt. A buzogányrész, mint a kukoricaszem úgy volt kidolgozva.

Csárda. Fonyódon volt a Rosenberg csárda. A Nyíresi csárda, a Tüttő féle bolt körül volt Bélatelepen, ez volt a szegény pásztorlegények csárdája.

Kemence. A putrikban voltak kemencék is. (Rajz VIII. lap.) A halat melencébe keverték meg, akkor kipemetezték a kemencét és beledobták a halat. A putrik közül nem egy helyen rejtett pince is volt, mert sokat ittak és sokat mulattak a pásztorok, ezért aztán sok-sok pincét felvertek, de a pógárok is hoztak halért bort.

Karácsony, Húsvét. Csehiben az éjféli misét régebben a juhászok dudálták végig. – Vendel napján böjtöltek napkeltétől napáldozatig a pásztorok. Kenyeret ettek és vizet ittak ilyenkor. Vendel napján a reggeli misére elmentek, ünneplőbe, sötétkékbe vagy feketébe. Valamikor húsvétkor Jézus koporsóját is a berki pásztorok stázsálták Csehiben. Úrfelmutatáskor apám mondta, hogy a kanászok kürtölni szoktak. – Karácsonykor a falun végig kolompoltak, kürtöltek, puskával és ostorral durrogtak. Így vonultak végig a falun a pásztorok. Azt mondják, Jézus születésének emlékére van ez. Minden házkapuban megálltak, ahol állat volt.

Pásztorverekedés. Egyszer apámmal ott álltunk a nyárfa alatt. Látja, hogy jön három ember. Mondta: – menj be a putriba, hozzál pipadohányt. – Nem szólhattam. Mentem. Ott volt füzérben a pakli dohány az ágy alatt. Mire visszajöttem, már ott feküdt előtte a három pásztor. Kinek a feje, kinek a karja volt összetörve. Mikor visszatértem, az kérdezgette tőlük: Aztán mondjátok, ki nevelte volna föl az én 6 árvámat, mi? – Nemsokára jöttek is a csendőrök kocsin, meg a szöllőskislaki korcsmáros. Apámnak mondták, hogy estére jöjjön be a kislaki bíróházhoz. Este bezárta a gulyát a korlát közé, én pedig a putri előtt sírtam reggelig. Közbe pedig az történt, hogy apám a szőllőskislaki kocsmába ment, rendelt egy fél liter bort és akkorra már ott ültek az összetört pásztorok komái, két kanász. Amikor el akart menni, azt mondja az egyik: – Maradjon, mert megbánja. Apám mondta: – Ha én

maradok, azt Te bánod meg. – Akkorra már ki is röpültek a balták, apám meg megforgatta az ólmos kukoricafejű, gerezdes gulyásbotot. (Rajz VIII. lap.) Csak hajnalban érkezett haza. Inge, gatyája csupa vér volt. Hat gyereke volt. Én ott voltam a tanyánál. Amikor levette az ingét, tenyérnyi vágás volt a nyaka és a válla között. Ezt csak kútvízzel mosta ki. Zsebkendőjét levizelte és azzal borogatta csak.

Adatközlő: Boszkovics (Beszti)János, 79 éves. Buzsák. Néprajzi gyűjtőfüzetem; Kéziratszám: 48/1954–55. Gyűjtés ideje: 1954. VI. 17., VIII. 4., IX, 18., 20., 21., 22. X, 14., 15.;

1955. III. 20.

Rövid életrajz: 1876-ban születtem Buzsákon. 8 éves koromtól öregapámmal jártam a berekben. Öregapám gulyás volt. 10 éves koromtól 20 éves koromig apámnál voltam gulyás-bojtár Buzsákon. Apám, öregapám és minden nemzetségem gulyás volt. Apám a buzsáki községnek volt a gulyása. 20 éves koromban nősültem meg és átmentem Fajszra Kund Béla nagyságos úrhoz, ahol 10 100évig voltam pásztor, 30 éves koromban Csisztára mentem és 24 évig szolgáltam Jankovich Bésán Endre grófot. Onnan visszajöttem a Buzsák község gulyásának. 7 évig szolgáltam még a községet és 1930-ban a magam szegénységébe jöttem, ide ebbe a házba. Nem kujtorogtam, a gulyásságban első voltam. Igaz pásztor, aki fókát állított be ősszel és hajtott ki tavasszal, amilyet keveset lát az ember.

A buzsáki legelő

Buzsák község gulya-legelőjének határa a csisztai uradalmi határral egyezett. Tiszta homokos parraglegelő volt. Ennek berke nem volt. A parrag tiszta és száraz, kemény föld. Selyemfű, zsíros fű és vadlóheresek voltak a lapjain. A selymes, zsíros fű a dombján tenyészett. A volt községi pásztorházban laktunk. A legelőben négy kút állott. A középső kútnál volt a delelőhely. A községi csikósok, gulyások és kanászok fókája ide tért delelni. A gulyásban az én időmben volt tehenes és tinós pásztor. Az ágaskutak mind a lapányos helyeken voltak. Az ágaskutakba szegeket vertünk, arra aggattuk a szűröket, tarisznyákat, ostorokat deleléskor. Mikor hajtottunk, onnan leszedtük és úgy tértünk meg a községbe.

Ezt a legelőt a berek vette körül. A községi legelő nyugati részének neve Sugovica. Felső része Lizella, keletső része Misinica. Az alsó része Glozsity, a középső részén, ahol tanyáztunk éjjel május elejétől karácsonyig állásban és putriban, azt a részt Kalinyának nevezték. Kint az állásban csak a tinókkal tanyáztunk. A tehéncsorda a községben mindig hazajárt. Én, aki bujtár voltam, meg apám, aki tinós volt, háltunk kint májustól karácsonyig.

A buzsáki legelőnek alsó része disznójárás volt. A neve Bresztity. Ennek középső része volt a Nagy-Bresztity, ahol a marhalegelő volt. Ennek a legelőnek a legalsó része elérte a táskai határrészt, úgy nevezték, Jalászka. A keleti részét Radanovicának hívták. A tóti alatt levő részt Szprórai legelőnek hívták. A legdélebbi részt Matuszinica.

Buzsák község két részre volt osztva. Nyugatsó Buzsák és keletső Buzsák. Egy patakvíz volt a kettő között. A két községnek külön-külön pásztorai voltak. Mindegyiknek négy-négy pásztora. (Csikós, tehenes, tinós, kanász.) A nyugatsó Buzsákban 40 egész hely volt, a keletsőben 20 egész hely. Egy egész hely négy fertál szekció, azaz 24 hód.

Adatközlő: Boszkovics (Beszti) Jánosné sz. Kalota Tera, 77 éves.

Az én bátyám Kalota István bivalygulyás volt a Jankovichoknál. A bivalygulyás mindene a sárgaszőrű pumi kutyája volt. Ez volt az élete. Amit beszélt, azt értette a kutyája. Ha azt mondta: Fickó, meleg van, fürödj meg a vályúba. – futott és megfürdött a vályúba. Ha azt mondta, vizes vagy, rázd meg magad, megrázta magát. Ha azt mondta: – hömbölögj meg a homokba – meghömbölgött a porban. Jártak csudájára a kutyának. Ha ilyenkor megkérdezte a kutyától, melyik a Sándor, azaz a bivalybika, beszaladt a fókába és megrángatta a farkát. Ha elvesztett valamit, csak azt kérdezte: – Hol az acskóm? Már ment is a Fickó a berekben és addig nem nyugodott, amíg meg nem találta azt. (Dohányzacskót.)

A bivalyfóka közelébe nem nagyon lehetett menni. Ha idegent látott, mindjárt az eget nézte. A szemét pedig forgatta a bivaly. Kint a legelőn bátyámnak egy csöpp földgunyhója volt. (Rajz VII. lap.) Ágasra fektetett rudak, amelyek 101tőzeglapokkal, gyöpös turfalapokkal voltak takarva. Az eső elől volt a menedék. Egy deszkapad volt benne. Bizony kígyóval volt tele. Úgy lógtak le, mint a pipák. Ha eső volt, a kutya is úgy ült a padon kevélyen és pásztorosan, mint a bátyám. Ez a kis kutya úgy terelt, úgy hajtotta a fókát, hogy az úgy robogott, mint a parádéslovak. Mikor hoztam az ebédet, a Fickó elibém jött és ő vezetett a fóka között, mint a zsandár a kunyhóig. A mi nemzetségünk a Kaloták, rettenetes gulyás nemzet volt. Tudták mi a kutya. Ha azt kérdezte a gróf vagy a Páva felügyelő: – Mennyiér adod a kutyát? – mindig azt válaszolta: – Még a Jankovich vagyonáért sem. – Nézegették is. Ki-ki jártak a fókához és a Fickónak terelni kellett, szórakoztatni is üket. Mikor megbetegedett, mindjár szalasztott a gróf az állatorvosért. Aztán, hogy megdöglött Bézsenyben, új zsákba tették és úgy temették el fejjel az istálló felé, hogy őrködjön még halálában is az állatra.

A bivalyfókát lekötésig, decemberig tartották kint a nyári tanyán, amely Fekete-akolnál volt. Télen pedig Kékára ment a fóka. A nyári tanyán csak állás volt. Télen hármas-négyes kollátok (korlát) voltak az

állás körül. Szabadon, ég alatt volt a fóka. Az állás mellett mintegy 10 méterre volt a putri. Tömöttfalú volt, szalmatetős. Ezt csak nyáron használták. A bátyám, a bivalygulyás tanyázott benne. Rakott tűzhely, kemence volt abban, amelyen sütött-főzött nyáron a gulyás. (Rajz VIII. lap.) Ágy is volt benn, asztal is. Három négyszögöl lehetett az egész putri. Télre innen a kékaí akolba került a bivaly, ahol a gulyás szintén mellette telelt. A bivalygulyás kint nyaralt, kint telelt egész esztendőben.

Téli tanyához készülés.

Tanyázó ládába tettem egy kenyeret, egy pohár zsírt, egy acskó lisztet, sót, paprikát, egy lábast, cseréptányért és régi bádogkanalat. Azután az öreg belakatolta. Az uradalom kocsija jött érte. Föltették a láda mellé a vellát, nyírágseprőt, takarónak két pokrócot, a kis fejszét. Hosszúnyelűt hordott a bivalyos, a többi gulyások pedig rövidnyelűt. Az én uram Boszkovics János az Ildai pusztán volt téli tanyán. (Rajz I. lap.)

Adatközlő Boszkovics (Beszti) János:

Általában november 4-én mentünk ki mi gulyások. Ildán rédeg üszőfókával voltam. De Ildán volt még rédeg tinófóka és rédeg bivalyfóka is. Három gulyás volt együtt az ildai puszta istállójában és tanyájában. A három gulyásnak egy putrija volt. (Rajz I. lap.) A putriban csak főztünk és étkeztünk, mer mindegyik gulyás az istállójában feküdt éjjel. A putriban az asztal fal mellett volt, a három oldalán három gulyás ládája állott. Arra ültünk és úgy ettünk az asztalról. Mindegyik gulyás magának főzött, ki hogyan bírta. Egyszerre főztünk, mert egy tűzhely volt. Legtöbbnyire reggelire paprikáskrumplit csináltunk. De ettünk télen reggelire savanyúkáposztát. Csak úgy, hogy tányérba vettük, megpaprikáztuk, sóztuk és reggelire kenyérrel fogyasztottuk. A krumplit sarokban, benn a putriban tartottuk, hogy meg ne fagyjon. Ebédre a hazulról küldött nyers disznóhúst általában levesnek készítették. Borsó és krumplilevesbe főztük. Mivel a putriban tartott az uradalom gyúródeszkát, sodrófát, a gulyások gyúrtak tésztát is. A tésztából mácsikot csináltam, lekvárral, dióval vagy csak tisztán ettük. A ládák a putriban sohasem voltak lelakatolva. A pásztorok egymásban megbíztak. A putriban volt három ágy, deszkából, amelyen szalma volt és egy 102

103 hitvány pokróc. Volt egy asztal, egy tűzhely, amelynek a felső részét pócnak neveztük, ezen álltak az edények. A téli tanya putrija téglából épült, nádtetővel volt fedve és sározott padlása volt.

Adatközlő Boszkovics (Beszti) Jánosné sz. Kalota Teréz, 77 éves.

Kanászok: Perez János kanász mesélte (Perez János született 1876-ban, meghalt 1938-ban), hogy édesapja Perez Vendel, aki szintén kanász volt, sokszor disznóhajcsárkodott. Azaz a betyárokkal dolgoztak össze a fiatal bujtárok. Ezekkel praktikáltak disznóval. Perez Vendel társaival a lopott disznófókákat éjjel hajtották erdőkön át a Drávához. Általában a Dráva mellett adták át a somogyi disznókat a horvátoknak. Volt egy számadójuk, aki irányította őket, de róla nemigen tudták, hol tanyázik. A lopott disznót a bujtárgyerekek úgy adták a hajcsárok kezére. Egyszer az történt, hogy amikor egy szegény gyalogbéres őrzésére bízott disznókat ellopták tőle, nagyon megesett Perez Vedel szíve a béresen és azt mondta fiának, Jánosnak, aki akkor 18 éves lehetett (1894), hogy menjen le a drávai számadóhoz. Jól tudta az öreg, hol gyűjtik a somogyi disznót. Perez János mesélte, hogy el is ment. Mikor rátalált az erdőben, 8 hajcsár volt az asztalánál, köztük horvátok is. A szokás az volt, amit már apja utasítása szerint tett, hogy először a bujtárokkal kezelt, azután a számadóval. Az apja szavára hellyel is megkínálták. Éjjel is ott aludt egy helyen, amelyik félig a földbe épített putriféle volt. Úgy csörgött ott a makk, mint az arany. Ott hizlalták a disznót a föld alatt. Itt pihentették, javították, mielőtt átment volna a Dráván. Azt is elmondta, mi járatban van. A szegény gyalogbéresnek visszaküldték vele a 14 süldőt. De Perez Jánost majdnem agyonlőtte ezért az egyik horvát hajcsár. Ajánlotta azt is a számadó, hogy apja után maradjon náluk. Úgy mesélte, hogy fatálon hozták a húst, fatálban a gulyást is. A hajcsárok életéről úgy mesélte, hogy azok többedmagukkal jártak. Az egyik közülük a bográcsot kezelte, az főzött, a többi pedig hajtott. A hajcsárok általában nem kímélték az állatot. Gyakran vágtak disznót, a maradék részeket sem nagyon hordták magukkal, hanem a vadaknak hagyták.

A Kaloták pásztori neve Dadus volt, pl. Boszkovicsné édesapját Kalota (Dadus) Mihálynak hívták. A pásztorok szerint minden pásztor minden pásztornak sógora, csak egymásat így szólítják: Halli sógor. Ezek a hajcsárok, mivel kanászgyerekek voltak, szűrben jártak. Egyszer is, egy éjjel, amikor körbe a tűz körül egymás oldalára hajtva a fejüket aludtak, akkor Perez Vendel nagy zuhogást hallott. Ahogy fölpislant, odaáll a tűz mellé egy nagy ember, karéjba körbenézte őket és azt mondta: „Ilyet se láttam, pedig ismerem ezt a helyet hétszer erdőnek, hétszer mezőnek. Hét fej és láb egy sincs.” Azzal nagy csattogással eltávozott. Ki volt, nem tudta meg soha, pedig ilyen embert sohase látott.

Adatközlő: Boszkovics (Beszti) János, Buzsák; 79 éves.

Téli tanyán. (Rajz I. lap.)Az ildai pusztán telelt egy rédeg tinófóka, egy bivalyfóka és egy rédeg

üszőfóka. Az üszőfókánál voltam gulyás. A munka így ment. Hajnali négy órakor keltek a gulyások. Az első volt a kiganyézás. A ganyét sráglával hordták le, utána az állat kapott egy etet szénát. Ez két vetésnyi volt. Mikor evvel készen voltak, a gulyás kiment vizet tenni a vályúba. Amíg az itatás tartott, addig egy cseléd bealmozott. Négy csapatban itattunk általában 60-100 üszőt. Itatás után darabonként lekötöttük az állatot. Bekötés után csutát kaptak és 104akkor mentünk reggelizni. Reggeli után vakarás volt. Vakarás után a bivalyossal lementünk a szűrbe. Ott állt egy akkora szénapajta, amelyikbe belefért 100 szekér széna is.

Ez a pajta csak lábonálló, nyeregtetős, nádazott pajta volt. Az üres fiók előtt szekérre rakódtunk. Volt velünk egy szekeres is a cseléden kívül, ennek más dolga nem volt, mint az istállóhoz szénával takarodott. A cseléd minden este hazament a majorba és nem maradt kint a tanyán. Szénahordás után ebédfőzés, pipázás, citorázás, furuglázás volt kettő óráig. Ebéd után, ugyanúgy, mint reggel kiganyézás stb., napnyugtára, 4 órára végeztünk Ez után a putriban vacsoráztunk és beszélgettünk. Aludni a gulyások sohasem aludtak télen a putriban. Hanem kint, az istállóban feküdtünk. Mégpedig úgy, hogy az istálló egyik oldalában egyik, a másikban pedig a másik. Mindegyik gulyásnak volt egy kutyája. Mindegyik kutya az istálló ágya alatt feküdt. A világítás napraforgó olajjal történt az istállóban. Bádogból való pipics mécses volt, amely úgy kormozott, hogy még az embereknek az orra is kormos lett. Előnye az volt, hogy sohasem törött el és nem gyulladt meg, mert ahogyan esett, már el is aludt. Viszont a putriban rendes cilinderes lámpa volt.

Hangszerek és tánc. Este általános volt négy óra után a citorázásra és furuglázásra a bujtárok táncolása. Használtuk a hosszú furuglát és a flótát is. Én a pusztaberényi kanásztól vettem a hosszú furuglámat. Híres hosszi furuglacsináló volt. Rövid furuglát és flótát magam is készítettem. A citorát is mindig magam csináltam. Egy télen Ildán csináltam négy citorát is, amelyeket a csisztai legénykéknek szoktam eladogatni. Ilyenkor értem rá faragni is. Mulatozni a táskai szöllőhegybe jártam Ildáról. Általában az volt a szokás, hogy a gulások közül egy maradt otthon, a többi inni ment.

Az élelmet az uradalom kocsisa hozta minden vasárnap a tanyára. Szombatonként nagy sütés-főzés volt a pásztor asszonyoknál. A gulás asszonyok kosárba kötve elküldték az élelmet. A kocsis mindig a csisztai gazdával együtt jött a tanyákat vasárnaponként látogatni.

Sózás. Télen, szombatonként reggel volt a sózás. Sót zsákba hozták. Minden marha egy tokmánnyal kapott. Egy tokmányban egy marok só fért. Úgy történt, hogy a gulyás és a bujtár felemelte a tinó fejét, a

kocsis öntötte a szájába. Persze a jászolnál történt ez. Nyáron vályúról nyalták a sót. A csisztai gazda egy személyben volt béresgazda, mezőgazda és gulásgazda.

A Jankovich uradalom területén levő tanyák: Fekete-Akol, Ilda, Buzsák, Kéka, Újpuszta. Ezek mindegyike a csisztai majorhoz tartozott. A csisztai majorhoz tartozó állások: – Szarvaci állás, Javosicai állás, Feketeakoli, Újpusztai és a Csisztai állás. Jankovich-birtokon 9 fóka volt.

Nyári tanya. Kihajtás a nyári tanyára május 1-én volt. Előtte volt a fóka összeállítása. Összeállították az anyafókát, a borjú fókát kétfelé vették, úgy mint a tinók a tinóshoz, az üszők pedig hozzám, az üszőfókáshoz jöttek. Így összeverték a fókákat kihajtás előtt. A kimustráltból Kékán göbölyt neveltek. Kihajtás előtt pontosan felírták, hogy melyik gulyás mennyi jószágot kapott kézbe.

Bélyegzés. – A borjúfókát nagypénteken délelőtt bélyegezték Fekete-Akolban. Az akol előtt tüzeltek, abba rakták bele a bélyegvasakat. Mi J. B. (Jankovich-Bésán) bélyeget használtunk. Régebben a bal farára nyomták, későbben pedig pofára, a füle elejibe. Azért tértek át erre a bélyegzésre, mert a bőrgyárak kifogásolták a farra történő bélyegzést. A csisztai gazda bélyegezett. A béresek és gulyások vezették és döntötték el a borjúkat. A borjú eldöntése kötéllel 105történt. A kötelet az első ballábára kötötték. A két lába között áthúzták, s a kötéllel bekerítve a jobb első lábát, a bal láb mellett meghúzták. Így könnyen balra dőlt a borjú. Egy évesek voltak. Az eldöntés után az orrát és a fülit fogták meg, mert így nem tudta a fejit kapkodni. Zsírozás után az állásba engedték be. Azután pedig az akolból a következő borjút vezették ki. A bélyegzés után az uradalom pálinka áldomást adott.

Harangokról. Minden fókában volt egy harangos. Általában a Jankovich gulásai 8-10 literes harangokat használtak. A harangot vagy másképpen kolompot minden gulyás maga vette magának. Nem az uradalom adta. Általában a marcali vásáron a csipkésektől vették a harangokat. A csipkésnél a harangok a földön álltak sorjában, szájukkal a földre. A vásárlást mindig két gulyás végezte. Úgy történt, hogy az egyik azt mondta: – Zörgesd, én meg majd kihallgatom. – Akkor az 10-20 méterrel odébb ment. Így aztán fene nagy harangozás volt a csipkések sátra körül. Sokat adtak arra, kinek van szebben szóló harangja. Elhallgatták a berekben a gulyások, hogy kinek van jól verő harangja. Úgy mondták, hogy fülhegyre veszik; – hogy szól? Lényeges az volt, hogy ne legyen recegős, hanem simán verjen. A rezes harang hangja recegős. De az is biztos, hogy csattogósnak se szabad lenni a harangnak. Az én harangom végül aztán a Balatonba maradt. A visszhangos berekben a tiszta, világos hang volt a szép. Jankovich Gyula megkövetelte pásztoraitól, a gulyásoktól azt, hogy a vásárban megismerje őket. Ezért minden pásztora pásztorviseletben járt.

Gulyások viselete. Búbosvállú, gurci-gombos kabátot kellett viselni. Sötétkéknek kellett lenni, de fekete is lehetett. A kabát zsinóros volt. A

nadrág is kék zsinóros, kétvitézkötéses volt. Hozzá csizma. A mellényünk is gurci-gombos volt. A régi mellény olyan volt, hogy nem zsinórral, hanem gombbal gomboltuk.

A kalap is zsinóros fekete kalap volt. Berekfabogyós kalap. Mindenkinek volt gulyásbotja. Díszbot somfából, pörkölve, héjatlan, fölül a furkóval. Az ilyen ünnepi bot csaknem vállig ért. A tarisznya sárga borjúbőr volt, rézveretes, rézkarikás. Én Lengyeltótiban csináltattam a pásztorruhát. Általában a berki gulyások ott dolgoztattak. Az utolsót az első világháború előtt 1908-ban készíttettem. Ezt a ruhát télen vettük fel: karácsony, húsvét, vásár és február 24-én, a szegődő napon, melyet szökőnapnak csúfoltunk egymás között. A berki gulyások általában a kéthelyi, marcali, szőllősgyöröki, keszthelyi vásárokat látogatták.

Szűrt hordtunk, melyeket a marcali szűrszabóknál készíttettünk. A szép szűrök szűrszabóknál sorba voltak aggatva vásárok alkalmával. A berki gulyások karikós szűrt viseltek. Az ujjas szűr a kocsisoknak való. A szűr fehér volt, piros posztóval, szegett, nagy vállgalléros, amelyik pirossal volt borítva. Cifra, rózsás, tulipános szűrt csak a bivalyos Tóth Gyuri viselt. Ez a kalap tetejét se vágta be. A többiek betűrt kalapot hordtak. A szűr félcsizmaszárig ért, nehogy az esővíz befolyjon a csizmaszárba. A gallér alul jött ki a két zsinór, melynek a végén sallang volt, tarka sallang, összekötve. Az utolsó szűrt 1903-ban vettem Marcaliban.

Gulyások a csisztai majorban.

Anya-gulyás: Erdéli János, Gyurka József, Magyar János.Bivaly-gulyás: Kis János.Tinó-gulyás: Erdéli József,

106 Üsző-gulyás: Boszkovics (Beszti) János. Másképpen pásztor Besztinek

is hívták.Borjú-gulyás: Kis István.Rédeg bivalyos gulyás: Tóth György.Mustra-gulyás: Domokos János.Cseléd-gulyás: Fodor István.A fenti gulyások az 1907-es esztendőben szolgáltak Csisztán.

Kihajtáskor általában 90-110 üszőt hajtottam ki Csisztáról. Egyedül voltam velük. A kutyám volt a bujtár, akit Bogárnak hívtam. Pumi kutya volt. A kihajtáskor a lekötött állatot olvasta föl mindig a számadó, azután egy gyalogbérest adott, amíg a pusztából kiért a gulya. Az üszőfóka legelője Fonyód felé, a vezér-árok mellett volt, egész a

Szarvaci állásig. Ennek az állásnak a környéke volt az üszőfóka járása. Ebbe a Szarvaci állásba volt a tinógulya is, közös állásban.

Szarvaci nyári tanya. (Rajz II. lap.) Gulya-állás kétméterenként cölömpök voltak leverve, ezekre egymás fölött négy korlát volt szegezve, középütt volt a rekesztés az üszőfókának és a tinófókának. Mindegyik rekesztés egykapus volt. A kapukon két korlát volt. A putri az állás sarkán volt, vele összeépülve. Az egész állást három oldalról négy sor ültetett akác vette körül. Az állás előtt mintegy 20 méterre volt a gémeskút. A putri tiszta nád volt. Csaptatófával volt falra állítva. Az üszős meg a tinós csinálta a putrit, mert ha az uradalom a béresekre bízta volna, azok rosszat csináltak volna. A fedele szalmás volt, nyeregtetővel, csaptatófával lecsaptatva. Az ajtó is nád volt. Le volt lakatolva, mert az ágy fölött volt egy deszka, amelyiken én a faragásaimat tartottam. A nádajtó bőrsarkokon forgott. Ezt egyszer az anyagulyás levágta és ellopta a dohányacskómat.

Május 1-től november 3-4-ig volt kint a gulya a nyári legelőn, vagy nyári tanyán. Szabad ég alatt volt mindig, mert a nyári tanyán az állás fölött fedél nem volt. A gulyákat 6-7 óra körül engedtük ki. A tinó-fóka keletre ment a kanális mellé, az üszőfóka pedig Fonyód felé. Vizes, mocsaras, zsombékos legelő volt. A szarvaci állás kis szigeten volt. Csisztától északra körülbelül két kilométerre. Ennek a területnek déli része szántóföld, északra azonban nagy berek volt. A terület déli részén a cselédmarha járt. A belvíz csatornáig jártak a Jankovichék gulyái, azon túl pedig a Zichy fókái jártak. A berekből a Borgyú-sziget kiállt. Nagy sziget volt, kb. 100 holdas. Ezt a szigetet legelte a mi borjúfókánk. A szigetnek volt kőke (kölyke) is, kisebb szigetek, nyugat felé. Erre nyugatra volt a Márkói tó. Ezt a részt az anyabivalyok járták. Legelésző szigetjük a Márkói sziget volt. Ebbe a Márkói szigetbe volt zanótos rész is. A zanót tüskés, csollános, nádas, gyékényes terület. A zanótba nem folynak erek, nincsenek benne vizek. A zanótosok általában kisebb részek voltak. Amolyan berekbe kerülő szárazabb részek. A Márkói tó széle tiszta nádas volt. A tón két buzsáki halász volt. Bérelték a tavat, amelyik 20-25 hold lehetett. Volt 2 db 2 és fél méter hosszú hajójuk. A hajót egy kétágas végű hosszú póznával hajtották a halászok. Akácfát használták, melynek a kérgit levonták. Volt, aki meg is pörkölte és úgy vette le a héját. Ez volt a hajtófa. Hossza 2 és fél méter volt. A Márkó közepe két méter mély volt. A hajtófa karvastagságú volt, mert a nádasba, gyékényesbe is betörtek a kárász és a compó után. A hajtófa végére lehetett ráhúzni a bukálót. (Rajz III. lap.) Ezt csak akkor tette fel a hajtófára a halász, amikor a halat hajtotta a hálóba. Általában turbuk

hálóval halásztak. Ez a háló- 107

108fajta háromrészes. Közepén volt az aprószemes háló, két oldalán a ker

je, vagyis a ritkaszemű háló. Ha beleúszott ebbe a hal, akkor zsák t vert magának. Gyékénypóták tartották a vizen a turbukhálót. Hoss a általában csak 4 méter volt. Mélysége 1

Fekete-Akolnál volt az anyabivalyos berke. Ott volt a Bihal-sziget. Ennek a fölső végén volt a Márkói tó. Az anyabivalyos gulyás mindig halászott a Márkóban. A bivaly az úszóba járt. A Fekete-Akol partján kezdődött ez az úszó. Maga a bivaly vágta a berekben, hogy följuthasson rajta úszva a Bihal-szigetig. Ennek az úszónak egyik vége körülbelül Csisztánál volt, a másik pedig a Bihal-szigeten. A bivaly-gulyás hajóval ment az úszó bihalfóka után. Nem is mehetett volna abba a nagy rondaságba mással utánuk. A hajó orrán ült a kutya, jobbra-balra volt a csúnya, eres berek, amelyikbe, ha beledűlt az állat, beleszakadt. Ki se jött belőle. 1899-ben, mikor a Kund-uraság szilaj fókájánál voltam, ott is úgy úszott föl a bivalyúszón a szilaj marha, egész a Hosszilápi szigetig. Mikor kijöttek a vízből, a szigeten elterültek legelni. Én a hajóval mentem utánuk. Kutyám a csónak orrában ült és amelyik marha nem úszott, azt harapdálta. (Rajz III. lap.) Két-három méteres fával toltam a hajót. A hajó három szál deszkábul volt. Tíz arasz hosszú volt, négy arasz széles. Az orránál el volt választva, ott két lyuk volt, ahol bejött a víz a halakhoz, mert a hajónk orrában mindig volt compó, kárász, csuka, sigér. Táska községben voltak ilyen hajókészítő pógárok. A táskaiak berki bujárok voltak. Azok mindig a berken voltak. Itt a Hossziláp körül olyan volt a berek, hogy amikor nekimentünk az állattal, majd belevesztünk állattal együtt.

A berken érnek nevezzük a méter széles mély, posványos vizet. A berek ere ez. Vízszintjén gyékényhajtásos víz van. Az alja tiszta posvány.

Ebbe a jószág bele nem ment. Kerülte még a szagát is. De ezek az erek igen alkalmasak voltak halászásra. A gulyások halásztak is benne. A turbukot használták. (Rajz III. lap.) Könnyű volt halat fogni benne, mert a hal se erre, se arra nem tudott menni. A turbukot gyékénygyökérbe akasztották az ér egyik partján, aztán zsákszerűen átkanyarították a másik partra, és ott is gyékénygyökérhez akasztották. A bukálóval verték az ér vizét, a hal a zsákba futott, akkor a turbuk két végét összefogták és úgy húzták ki a berekbe. Én mindig magam halásztam az úszókban, az erekben és a tavakban is. A berki halászásnál a csuhik rezgése árulja el, hogy merre járt, vagy hol állt meg a hal. Már pedig az erekben is bőven termett a csuhi, mert nem irtotta senki. Az erek vize mély volt. A jószág csak olyankor ment neki, ha tudta, hogy át tudja ugrani.

Tólikak. Ilyenek is voltak a berekben. Ezek csak akkorák voltak, mint egy jókora kút. Mélyek voltak, azt mondták, nincs fenekük. A berken ezek is ki voltak cégérezve, mert ha azokba jószág esett, elment az a pokolig. A cégér hosszi pózna volt, melyet a tólik mellé tűztek. A cégérezés a gazda dolga volt, aki a régi gulások mondása szerint

gyelölte ezeket. Az ilyen cégérvégre egy porció sást is felkötöttek. Fekete-Akolnál három tólik volt.

Én a szarvaci putriban tartottam a turbukhálót. Az állástól nem messze volt egy gunyhónk. Arra volt, hogy esőben beleültek a gulyások. A gunyhót is egy kis szigetre állítottuk. Sást kaszáltunk és azzal és tőzeggel fedtük a berekfából készült ágast. A kanális mellett volt egy berekfás liget. A gunyhót körülárkoltuk, hogy a marha el ne döntse. (Rajz VII. lap.) Az árok három ásónyom mély volt és a földjét kívülről szórtuk. A gunyhó szája előtt volt egy keskeny bejárat. A gunyhó szájába egy négyszögalakú ásónyom földet kidobtunk, úgy, 109hogy ha ültünk, a lábunkat beletehettük. A turbuk a szarvaci állásba volt, viszont a bukálót a külső árokba tartottuk a hajtófával együtt, hogy ne láthassa senki. A gunyhó melletti parragoson amíg delet a fóka, addig halásztam a kanálisban. Apró sügéreket, kárászokat fogtam. Ezeket a tarisznyába raktam, s amikor a feleségem vagy a lányom hozta az ebédet, a halat nekiadtam és vacsorára megcsinálták. Este Szarvacon lezártuk a putrit, vacsorázni mentünk, aztán vacsora után Csisztáról újra visszajöttünk. A gunyhó mellett állt az ágaskút, amelyet úgy neveztünk, hogy berekfási kút.

A Márkói tavon két buzsáki halásznak halászgunyhója is volt. (Rajz VII. lap.) Kis döngölet sziget volt a tó végiben, csak arasszal magasabb, mint a tó vize, ott volt a halászgunyhó és oda volt kikötve két hajó. A bivalygulyás mindig azt leste, mikor nincsenek ott a buzsákiak. Akkor elővette a turbukot, bele a hajóba és halászott. A bivalygulyás a Bihal-szigetről úgy zsombékolt át a berken a Márkói szigetre. Zsombékol: zsombékról zsombékra lépett.

Szigetek. Szigetek voltak a berken, ahová a pásztor kilépett. A Delezsin sziget jó félholdas volt. Kis döngölet a víz között. Mikor a marha föllegelte a berken, oda fölszokott feküdni. A szigeten zsíros, apró gyöp volt. Széleiben volt szemétbokor, zanótféle. A zsíros, apró füvet legelte a marha. A szigetek neveiket a régi pásztorokról vették. Ott a szigeteken hálottak a régi pásztorok, mert régen nem voltak állások. A szigeten volt a gunyhajuk és ott háltak. A marha a gunyhó mögött, a szigeten feküdt. Akkor a berek a községé volt. A régi pásztorok pógár pásztorok voltak. Csak később lett a berek a grófoké, mert a fiatal pógároknak nem köllött a berek. Így aztán mi már nem a községet szógátuk, hanem a grófokat.

Jézs Jóska bácsiról nevezték el a Jézs szigetet. Gulyás volt, nyugot buzsáki gulás. Körösztapám. 1850-beli volt.

A Delezsin szigeteket tó vette körül. Szélibe a Delezsinnek halászkunyhók voltak. Buzsáki halászok halásztak rajta. Ott volt mellette a Lucka-tó, Buzsák felé eső részt nevezték így. Azon is volt egy negyed hód döngölet sziget. Egy gunyhó volt ezen is. Ott feküdtek kint a halászok. Leginkább szombaton háltak kint. Szombaton a szigetek mind tele voltak kint háló buzsákiakkal. A marcali gróf berkin pedig a

táskaiak voltak. Ez volt a Marcali víz, 22 halásszal. Aztán vasárnap reggel vitték a halat eladásra, meg a családnak. A halat csollánzsákba rakták. Ez volt a halászzsák. Méteres nagyságú zsák, a két alsó sarkába egy-egy szem krumpli, hogy a rákötött kantár le ne csússzon róla. Halíváskor hajlott a halász a zsák alatt, de később már peckesen is járhatott.

Ezek a halászok pógárok voltak, akik a grófi tisztektől bérelték a vizet. A gróf nem is tudott ezekről a vejszekről. Nád vejszek voltak. A Márkót halászról nevezték el.

Dzsama sziget. Ez Csisztán fölül volt. Negyedóra járásra. Akkora volt, hogy épp egy fóka megfért rajta hálásra egy gunyhóval. Úgy hallottam, öregjeimtől, hogy az Andrukity Ferenc Dzsama (melléknév) gulyás volt azon a szigeten. A gulya oda szokott, ott delelt, és ott hálált is. Ez rideg üszőfóka volt. Mikor delelt, akkor az öreg Dzsama ebédre kijött a Borjú-sziget szélére, mert oda hozta ki a felesége az ebédet Csisztáról. Az öreg Dzsama már Jankovich gulyás volt. 1840 táján születhetett, mert mikor én megismertem, már koros ember volt.

A szigetek berki fekete földből voltak. Az aljuk meszes fehér. Általában az egész berek alja meszes fehér volt. Ha ástunk vízivót, akkor két ásónyom után fehéret dobtunk ki, olyan fehéret, mint a fal.110

Pásztorélet a Nagyberekben I. 111

Pásztorélet a Nagyberekben II. 112

Pásztorélet a Nagyberekben III. Kobak-tökre karcolta Boszkovics (Beszti) János gulyás 113

A berken voltak külön kis döngületek. A döngület három-négy méter, kerek szigetecske volt. Meg volt keményedve.

A berken több helyen ástunk kis ivókutakat. Ezek olyan 50 centi szájú, mély gödrök voltak. Hogy hűvös maradjon bennük a víz, betakartuk

merítés után sással, hogy bele ne süssön a nap. Mellette volt a kútszélén egy literes bádogpohár, a sás alá dugva. A vizet kobakba is merték, mert a kobakot hordtuk a tarisznya mellett. A kobak jobb mint az üveg. Nem melegszik benne a víz.

Ezeket a kutakat kis döngületekre ástuk. Sokszor csak akkora volt egy-egy döngület, hogy a gulyás a szűrit rádobta, rádőlt, szundiált, és így nem ázott föl. Sokszor a szűrt is rajtahagytuk, hogy ne kelljen cepelni. Ha rossz idő volt, akkor is odaballagtunk a döngületre. Csak akkora is, hogy három ember ráült szemetelni, akkora döngület is volt.

Bitófák. Határjegyzékek voltak a berken. Egymástól 20-50 méterre voltak a berekbe leásva. A bitófák, mint a sürgönyfák sorakoztak. Némelyikbe vas szegek voltak verve, hogy fölmehessünk rá, megnézni a nádban, merre zörög a marha, merre jár. Határ bitófának hívták őket. Kelet-nyugat irányba húzódtak. Amikor a szűr díszlett, még javába álltak a berken.

Egészen bent a nádas között voltak a lápok. Ezeket a nádtorzsák tartották. Nem tudott a láp leszakadni. Úgy tartotta a torzsa. Kis apró zöldség, berki fű nőtt rajta. A láp körül nem víz, hanem nádas volt. A lápon nem nyütt a nád. A láp sokszor két hódas is vót és kerek, mint a szürü (szérű). Amikor ráment a bivalyfóka, lement alatta a láp. A bivaly ivott a följött vízből, meg megfürdött benne. Mikor lement a lápról a bivaly, akkor vissza följött és a víz lement róla. A gulyás alatt nem is hajolt a láp. Ha rédeg fókám ráment, akkor térdig állt a vízben. Így ivott. Mi rájártunk, mert ott rágyújthattunk, meg a zsombékon ráülhettünk a lápszélra. Mint a harmat, olyan zöld apró füves volt, melyet kaszálni nem lehetett. Mintha úgy lett volna zöld föstékkel bekenve. A láp az régi gyökér, öreg gyökér volt, összenőve csomókba, nem pedig főd. Ha a gulyásbotot beleszúrtuk, a luk megtelt vízzel. Mi akkor vágtunk erős nádat, ujjnyit, másfél métereset. Vékonyabb náddal kifúrtuk benne az ereket. A botlyukba beledugtuk egy méter mélyre és megszívtuk, mert a láp alól hideg vizet kaptunk. Az ilyen nádat ivónádnak neveztük. Mögböcsültük az ivónádat.

A lápon úgy tartottuk, hogy egy száraz nádtorzsot a lápfelszín fölött kéthárom araszra levágtuk, arra ráhúztuk az ivónádat és a torzs mellett levő élőnádhoz egy kis sással odakötöttük, hogy a szél el ne döntse, kukac bele ne menjen. Takarította az ivónádat a gulyás. A lápon nem minden helyen volt jó víz. Sok helyen gázos és büdös volt a víz. Az ivónád a jó víz közelében volt és ujjnyi vastag volt. A lápon legelni a fóka nem tudott. Ott csak feküdt és ivott a barom.

A legjobb legelők sziget-legelők voltak. A berekben a jószág a nádhegyet szedte és a zsombéksás gyöngéjét ette. A vénet kerülte. A berken egész nap nem tiporta a vizet a jószág, csak ha kedve volt, fordult benne. A berekben gyékény, nád, sás és csuhi volt. A berken általában a víz csak aratásig állt, tavasztul kezdve. Aratás után kiszáradt a berek. Akkor már járhatta a jószág. Ilyenkor bokáig érő volt a víz, de a

kupákban, gödrökben térdig is ért. Bocskort a gulyások nem viselhettek, csak csizmát. Általában az oldalvarrott csizmát használtuk. A gulyás dolga fárasztó volt a berken, mert egész nap alig ülhetett le a vizen. A csizmát faggyúval, zsírral, olajjal kentük, hogy ne vegye be a vizet. Legföljebb a magas zsombékokra ültünk, de az meg tele volt hangyállal (hangyával). Sziget volt még: Drenavári sziget, ez három holdas volt. A Hosszi 114láp után következett. A Kapitánci sziget a Hossziláp sziget előtt volt. Két holdas sziget volt.

A Lukatóban költöttek a daruk. Egy táskai vén pógár gunyhaja volt ott a parton. Tíz forintért vette a darukölköket a tóti gróf. A darutollat a tóti öreg zsidók is vásárolták. A pusztákra kijártak a szállásokhoz és a pásztoroktól vásárolták. 20-30 krajcárt adtak egy tollért. A tyukászok is jártak utána, ők is vették. A daruk, amikor költöztek, kurjongattak a berek fölött. A bujtárok szedték a tollat, tarlón, berken, tavon, mert a veszekedő daruk kirántották egymás tollát.

Bottal halászás. Aratás után a zsombékok közötti kupákban, gödrökben a folyásból visszamaradt halakat a pásztorok szedték ki a berekben. Ha a pásztor nem szedte volna ki, akkor kiszedték volna a gémek. Úgy csináltuk, hogy belementünk a vízbe, aztán a gulyásbottal összezavartuk a vizet, a hal megszédült, akkor tenyérrel kidobáltuk a partra a csukát, a kárászt és a véres keszeget. A bottal való halászás ideje vízfogyástul történt augusztusra.

Vasazás. A gulyások használták madárfogáshoz a karikás és a hosszi vasat. Általában a vízszélbe, a homokba rakták le és így fogták a szárcsát, a récét, a ludat (zsibát). A vasat alkonyattal tettük ki és reggel szedtük föl. Sokszor igaz egész nap is kint volt. Ezeket a vasakat a vasáruboltban vettük Lengyeltótiban és Buzsákon. Persze a halászok is vasaztak erősen. Azért raktuk a vízszélre, mert ott szoktak vakarózni a szárnyasok. Féltéglát kötöttünk dróttal a vasra és az egészet homokkal fedtük. A megfogott szárnyasnak nyakát vágtuk, hazaküldtük, és vacsorára készítették el.

Adatközlő: Boszkovics (Beszti) Jánosné Kalota Tera. Született 1877., Buzsák.

Néprajzi gyűjtőfüzetem; kéziratszám 73/1956. Adatközlés: 1956. VI. 7–8.

Garabonciás.

Egyszer Kundi pusztára jött egy jókorabeli ember. Leült. Asszondja, adjon egy kis tejet. A gazdáné azt válaszolta, szívesen adnék, de nincs. Ezt ahogy meghallottam, mondom a lánynak: – Hozz ki, Kata tejet. Hadd egyék ez az öreg. – Mikor megette, aszonta: – Igen köszönöm a szívességet, mert magától nem vártam. Akitől kértem, nem adott, pedig tudom, hogy két fazék teje van. – Akkor a hóna alól elővett egy könyvet.

Balrul melléje tette. A kanászné a háta mögött felvette és belenézett. Gyönyörű fekete bötük vótak benne. Mégsem értette, pedig jó könyves volt. Akkor észrevette az ember. Aszonta: – Jaj menyecske, Krisztus a körösztfán, tegye le azt a könyvet. Nem ért maga abból semmit. – Mér? – Én jó könyves vagyok, szeretek imádkozni. – Abba csak én értek imádkozni. – Letette akkor a menyecske.

Akkor azt mondta: – Jaj, jaj menyecske, az a baj, hogy tegnap Sarlós Boldogasszony napja volt (július 2.) és Táskán száma sincs, annyi kenyeret sütöttek. De majd ízükre adom nekik még ma délután 3 óra táján.

Keszthely felől kis felhő jött ki és dörgött, villámlott. Elborult és olyan felhő gyütt, hogy majd a földön hömbölgött. A fölhő libegett lobogott, majd a földig ért a Vörös akol táján. Akkor az ember fölállt, ment egyenesen a Vörös akolhoz. A kanász utána ment a tóig. Ott kiabált neki, álljon meg, mert elvesz a berek posványában. De az csak ment és intett neki, legyen nyugodt, nem vesz el. Akkor már a kalapja a hóna alatt vót. Kezében a könyv kitárva.115

Mikor a fölhőhöz odaért, az lecsapott és fölrántotta az embert a sárkány hátára és úgy ment Táska felé. Úgy esett a jég, hogy a táskaiak szőlőtükéit is kivágta a földbül. Attól kezdve megtartották Sarlós Boldogasszony napját a táskaiak.

A garabonciások itt a berek vidékén is általában tejet és aludttejet kértek. Amit mondok itt, az meg Borsi Ferenc gulyással történt itt 1944 előtt. Bóbiskolt a könyökén. Jött egy jó korbéli ember. Délután 4-5 óra tájban. Mikor a kutyája meglátta, furcsán vonított. – Adjon Isten jó napot. – Üljön le papa, beszélgessünk. Gyújtsunk rá, osztán pipálunk egyet. – Nem gyújtunk rá, mert tudom, hogy maga sem pipál, de én sem. – Hogyan tudja, hogy nem pipálok? – Ismerem én magát. – Honnan? – Láttam ölöget a berekben, mikor ezeket a bivalyokat őrizte. – Én magát nem láttam. – Azt elhiszem, hogy nem látott, de én magát láttam sokszor a berekben. – Gyönyörűen legelnek. Legeljetek, mert nemsokára legelnétek, ha lehetne. De majd elmentek. – Mogyorófa pálcával mutatott a nyári napnyugtától egy déli napnyugovásig és azt mondta: Erre folyik majd a vérpatak. – Itt akadt meg a front 1945-ben.

Kis Pista gulyás mesélte. Látott a berken egy olyan állatot, amelyiknek négy lába volt és olyan feje, mint a kigyónak, és fényes az egész teste, mint a tükör. Bement a sűrű erdőbe.

Boszkovics (Beszti) János mesélte. Leapadt a víz a vezérárkon. Jártak oda a vének, halászni. Fölmentem a parton, hát egy helyen isteni csoda, mit látok. Az árkon keresztül feküdt egy gerenda. Nem gerenda, kigyó volt, mint a ragyogó nap, olyan. A teste fényes, feje pedig ronda volt. Úgy megijedtem, hogy szaladni kezdtem. Egyre azt kiabáltam, hogy nem jön-e valami utánam, csak a bujtárom nyugtatott meg. Akkor álltam meg. Másnap az erdős azt mondta, hogy azon a helyen olyan nyomot

látott, mintha valaki zsákot húzott volna. Az ürgésző fonyódi cigány is látta a vízből lefetélni.

Adatközlő: Péter Antal, 79 éves. Nikla. Néprajzi gyűjtőfüzetem; kéziratszám 73/1956. Adatközlés: 1956. VII. 9.

Apám idejében a táskai lapon a berek egészen az országútig ért. A keleti része volt berkes, a nyugati fele tölgyfás erdő volt, melyet később kipocsékoltak. A berek itt csúnya lombos volt, tehát legelteni nem tudták. A naplaiak legelője az úgynevezett Tilos volt. Ez homokos terület volt a kölkedi határszélen. A marha és a disznó is odajárt a niklai pógároktul. Apám idejében a lovak és a marhák elegyesen együtt jártak a Tilosban. Ez a terület a táskai szőlőhegy alatt volt. A vegyes jószág a berkes erdőn át ment ide. Az én gyermekkoromban már külön gulyás és külön csikós volt.

Ebben a limbusos berekben gyertyán, nyír, tő és leginkább hársfák voltak. A niklai Berzsenyi u. 1. és 4. számú ház ezekből a hársfákból épültek. Posványos, sűrű erdőség volt.

Legelő bérlés: Niklán sok volt a jószág és a niklaiak úgy bérültek legelőt a táskaiaktul, mert gyermekkoromban 16 kis úr volt a községben, akiknek 100–200 holdjuk volt. Egyes pógárok bérelték ezeket a legelőket a táskai berken. Ott a táskai tótoknak a táskai legelőn voltak állásaik, melyekben a rédeg, a nem fejős marhát tartották. Ezek a marhák csak ősszel jöttek haza. Májustól szeptemberig, Szent Mártonig voltak kint. Úgy volt, hogy a táskai pógár átadta bérletre a niklai pógárnak. Az olyan, akinek több legelőjoga volt. Az 5-6 fertályos legelőjogú fogadott ilyen jószágot. Táskán elég sok volt az ilyen többfer116tályos legelőjogú pógár. Az így odafogadott jószág a táskai pógár jószágával együtt közösen ment a berki pásztor elé. A régi állások nádas féltetősek voltak. Előttük korláttal. A niklaiak közül csak azok vitték Táskára ebérülni a legelőt, akinek 4-5 rédeg állatja volt. Táskán általában 5-10 pógár volt ilyen, aki Nikláról fogadott jószágot. Amit most mondtam, 1850-1860 táján volt, mert apám 1938-ban halt meg, 91 éves korában.

Adatközlő: Palacskó István Darvas. 1880-ban született Táskán. Néprajzi gyűjtőfizetem, kéziratszám: 73/1956. Adatközlés 1956. VIII. 8-11.

21 éves koromban kezdtem halászni. A Ferkó bátyámtól, apám testvérétől tanultam. Félfertályos parasztok voltak a bátyámék. (Egy fertály szekció egyenlő 6 hold.) Bátyámék 3 holdasok voltak. Apám egy

félfertályos paraszt volt. A legnagyobb pógárnak 2 fertálya volt. Körülbelül 10 család volt ilyen. Ezek is jártak halászni. Azok a pógárok tudtak halászni, amelyeknek nagy családuk volt, ahol elkészült a munka, mert ott a többi járt a tóra és hozta az élelmet.

Halászatbérlés: A marcali grófé volt a Fehérvízi-berek. A másik a Hunyady grófé volt. A Kundé volt a keleti, mellette volt a Jankovichék berke. A táskaiaknak volt egy bérlőjük, Balogh József. Ez bérelte a berket a Kundtól. Ő vette ki az uraktól, mi pedig társultunk hozzá és árendát fizettünk a Baloghnak, 12 forintot évente. Hat táskai halász és három buzsáki, ez így volt 1900-ban.

Szerszámok. A vejc. Mindenegy halász épített magának vejcet. Volt, akinek 16 bokor vejce, le egészen 10 vejcig volt. A család létszámától függött. Mi is 22-en ültünk egy asztalnál. Ez három apa gyermeke volt. Egy házban laktunk.

Télen szedték jégen a nádat. A kemény, piros, acélos nád a jó a vejchez. Szigeten szedtük. Kézzel törtük, mert a nád törik a jég színén. Kévébe kötöttük és haza hoztuk, lóval szánon. Toporral vagy fejszével vágtuk el a nádat. Egy kévét egyszerre tuskón a tetején. Kb. 180 cm hosszúra. Akkor különválogattuk a fejnek való kemény nádat. Ez volt az acélnád. A gyöngébbet pedig udvarnak válogattuk. Még ezután elmentünk a berekbe gyékényért. Csak a gyékény szívét húztuk ki a jégből. A gyékénnyel fontuk a vejcet. A nádat párosával fontuk össze gyékénnyel.

Egy fejben 120 pár ujjvastagságú nád került összefonva. A párok a fejben úgy voltak párosítva, hogy egyik nádszál a hegyével, a másik a tövivel lett összefonva. Így alul-fölül a fej egyforma erős volt.

Egy vejc bokor (2 db), ez volt egy pár vejc. (Rajz VI. lap.) A vejc fejében általában 120 pár nád került. Ez 5-6 fonyásos volt.

A lécben 12 pár nád került. Ez is 5-6 fonyásos volt.Az udvarba 110-150 pár nád került. Ez már 3-4 fonyásos volt.A kertbe sok került bele, mert ez általában 10-12 lépés hosszú volt. A

kert fonyása három fonyásos volt, a víz színéig. Ahol széles volt a tó, ott egy sorban 8-10 bokrot is leraktunk.

Télen konyhában és szobában fonyták a vejceknek valót. Télen a jégre kimentek, mikor már készen volt a vejc, és kint a jégen karikára kivágták a jeget a fejnek, akkor koszérral (Rajz VI. lap.) kitisztogatták a nádgyökeret, a víz feladta a gyökeret, és akkor kidobták azt a jégre. A vejc fejit és a többit lerakták. Tavasszal, ha állították a vejcet, akkor azt hajóról állították. A kert helyét sukkos szélességben kivágták. Télen általában a kert mellett mindig felvágták 117a jeget, mert a téli hal ide a szellős, levegős helyre szívesebben járt. Általában a vejc csak egy évet bír ki. Téli új nádból mindig új vejc készült esztendőre.

Télen a vejcek befagytak, de ha a fejbe a halak belementek, akkor addig játszottak a halak a vízben, hogy a fejben a víz nem tudott

befagyni. Ezt úgy neveztük, hogy a hal kinyalta a vejcben a jeget. Általában a vejcek mellett a sok hal olyan vékonyra nyalta a jeget, hogy a vejchez deszkával kellett odamenni, hogy a szákkal ki lehessen a halat szedni. Általában nyeles szákkal merték ki a vejcből a halat.

Szák. A szákot villás fából készítették. A villának a különálló részét csalit tőfavesszővel pótolták. Olyan ággal, ami úgy csapzott fel a tőről. Ezt dróttal hozzákötötték a villa két ágához, és erre erősítették rá a szák hálóját. (Rajz VIII. lap.)

Ahol járása volt a halnak, ott egy pár vejcet. Ahol sok volt a hal, ott 2-4 pár vejcet helyeztek el. Minden halásznak külön vejce volt. Közösen nem halásztak vejccel soha, csak hálóval. Ha befagyott a vejc, akkor a kovácsnál csináltattak jégvágót (Rajz VI. lap.), amelyet 150 cm hosszú nyélre helyeztek rá. A lábukon csizmát és bakancson is jégpatkót használtak a berken.

Halak. A vejcben fogtak 5-8 kilós pontyokat, 5-8 kilós csukákat, kárászban félkilós járta, compóban a másfélkilós volt a legnagyobb, sügér átlag negyedkilós, a lapos hal kicsi volt és annyi tavasszal, hogy alig tudtuk kimerni a vejcbül, mert az csak csapatostul jár. Véres keszeg, koncér bőven volt, de harcsa nemigen volt a berekben, nem is nagyon fogtunk.

Nyáron a vejcet a tisztások mellett levő gyékény és ritka nádas közé, vizilapuk közé rakták, mert ott a vízben maradt meg a hal nyáron. Előzőleg ott koszérral ki kellett tisztítani, vagy hajóról, vagy pedig jégről. Az volt a fontos, hogy a fej tiszta legyen, hogy a halat könnyen ki lehessen belőle szedni.

Hajó. Volt Bulika nevű szentpáli pógár, barkácsoló, aki mindent csinált. Nekünk táskaiaknak az csinálta a legtöbb hajót. (Rajz VI. lap.) Olyan volt, hogy egy lökésre egy dűlő földnyire is elment. Sukkos fenyődeszkával készítette. Általában két és fél méter hosszú volt. A farába szénát tettünk, az orrába volt a haltartó láda, amelyben 25-30 kiló hal is elfért. A fejből kiszedett halat a hajó ládájába raktuk és így eleveztünk a rőtökhöz. (Rajz VI. lap.) A rőtökben tárolták a halat. Aztán pénteken hajnalban kiment érte a pásztor vagy a pógár. A rőtökből tarisznyába került és így vitte a körtésmérleggel együtt eladásra.

Rőtök. A hal tartására szolgált, fűzfa és rekettyevesszőből készült, gyékénnyel összefonva. 4-5 szál vesszőre kezdte, és így szaporította 50-60 cm átmérőjűre. A rőtöknek a hossza 120 cm volt. A vesszőket egymástól 3 ujjnyira gyékénnyel fonta össze. A rőtök szája kerek volt, ide egy passzentos deszkát helyeztek. Ez a rőtök födele, amelyet egy nyárssal rögzítettek be, úgy, hogy a nyársat átszúrták a rőtök vesszői között.

A rőtököt mindenki eldugta a nádlapu alá. Jó hűs helyre. Ide járt a halász a hajóval. Fölállította a hegyire, akár a zsákot, s abból kiszedte a halat. Azután visszahelyezte a fedelet, átnyársalta és a vízbe döntötte

újra. A rőtök kikötve sohasem volt, hanem csak feküdt a víz fenekén. Előfordult az is, hogy kiszedte egyik a másik rőtökjét. Egy ilyenben 40-50 kiló hal is elfért. Két-három évet elszolgált a vízben. Télen lefagyott és tavasszal újra jó volt. A szigonyozás is szokás volt halíváskor a pógároknál. A szigonyt kovács csinálta. (Rajz VIII. lap.)118 Idős Kapoli Antal magáról, a juhászatról és a faragásról

A somogyhárságyi szőlőhegyben kerestem föl régi kedves pásztorismerősömet, a 83 éves id. Kapoli Antalt. Erről a találkozásról vallanak a 10/1950. számú néprajzi gyűjtőnaplómban az 1950. július 13 és 14-én rögzített soraim, amelyek szerint id. Kapoli Antal magáról, a juhászatról és a faragásról ezeket mondta.

Minden nemzetségem juhász volt. Se kanász, se csordás. Magam 51 évet juhászkodtam. A Kapoli nemzetben 15 juhász volt. Eredeti nevünk Varga. Nagyapám Kapoli Pál, Kapolypusztán juhászkodott, melyet saját birkáinak bérelt. Innen ment Balaskópusztára, Nagybajom mellé. Azóta neveztek bennünket Kapolinak, mert így írta be a szolgabíró. – Apám, Kapoli Imre szinte juhász. A Somogyi betyárjáráskor Zimányban volt. Ez erdős terület. Nem szívlelte a zavargást és 1850-ben Zimányból Gyalánba ment, mert ez sík, róna világ volt és itt nem zavarták a betyárok, hogy messen birkát. Zimányban volt sok krumpli-betyár, kanász, aki nappal őrzött, éjjel felöltözött fegyveresen és beállított, hogy – én vagyok a Patkó. – A juhászok ismerték Patkót, és mondták, hogy nem adhatják a birkát. Erősködtek, pedig Patkó nevében nem lehetett kapcabetyárkodni. Ezeket, ha a betyárok megtudták, agyonverték. Sokszor össze is beszéltek a juhásszal és bekerítették őket. Egyet egyszer Patkó hátbalőtt, lehúzták az árokba és betakarták levelessel.

A betyárok, ha birkát akartak, azt bejelentették az uraságnak apámmal. Az megengedte örömest, csak ne lássa őket. Apám ilyenkor metszett nekik.

Egyszer ez történt. Juhász András betyár beállított Zimányba apámhoz: – Kapoli koma messen le birkát. – Apám azt válaszolta: – nem metszhetek, mert új tiszt van és azt mondja a juhász mind csal. – Akkor Juhász András felküldte apámat a tiszthez (kasznárhoz), hogy jelentse be. A tiszt a puskát az ülésbe tette és a kocsisával kiment, hogy ott vannak-e vajon a betyárok? Juhász András azzal fogadta a kasznárt: – No megjöttél te kutya! – Azzal odaállt juhászbaltával a kasznár elé és ráparancsolt: – Fogd meg a vezérürüt és fejtsd meg! – Jegyezd meg a juhász nem csal. – Az csak reszketett és könyörgött. Apám könyörögte ki az életét. Az ő tisztességére hagyták meg neki. Attól kezdve elhitte apámnak, hogy hetente kétszer is jönnek a betyárok. Azt mondta: – Nem bánom, ha mind megeszik is a birkát. – Adott még apámnak egy mérő rozsot és búzát is a kasznár, hogy tudja etetni a betyárokat és nehogy

megöljék. Ezután jött ki apám Zimányból, mert nem szívlelte a zavargást.119

Én Kapoli Antal meg 1884-ben 28 éves koromban jöttem ki Gyalánból Homokszentgyörgyre, a Széchenyiekhez. Addig Gyalánban nevelkedtem. Apám halála után 8 éves koromtól a testvéreimnél tanultam négy pásztoroskolát. 12 éves koromban lezáródtam a birka mellé és 63 éves koromig voltam juhász. Többet tanultam a nyáj mellett írni és olvasni, mint az oskolában.

Juhászság: 12 éves koromban kisbojtár, kospásztor lettem és megkezdtem 28 drb bárány-kossal a pásztorságot. 18 éves koromig voltam kospásztor. 150 drb kosig vittem. A 150 kos mire felnőtt 5-6 éves volt. Akkor általában felhizlalták és eladták. 18 éves koromban Gyalánban 500 anyabirkát vettem át. Anyabirkás voltam. Kapoli János testvérbátyám volt a bárányos. A felelősség az övé volt. A bárányos dolga nehezebb. 28 éves koromban jöttem ki Gyalánból és 63 éves koromig voltam számadójuhász Homokszentgyörgyön, Lapiscserpusztán és Kopaszhegyen, Somogyban. Kötelességemet értettem. A pásztorságot szerettem. Bíztak bennem.

Akol: Az örökös legelő mellett az akol, legtöbb helyen a falu végén, kis területen volt. Itt volt a jószág és itt volt a juhászlakás kézen. Az akol mindig az uradalomé volt. A falutól és az istállóktól mindig külön. Az akol mellett volt a faragószerszám, sráglák, ellető kasok, amelyeket mindig a juhásznak kellett kiállítani. A szerszám a juhászé volt. Az aklok mindig téglából és elsőrendű tőfából (tölgyfa) épültek, mert a birkagőz ette a fát. A teteje fenyő. Az akol padozata főd, mert a rekesztések csinálásához cövekeket kellett ütni. Egy akolban 10 rekesztés is volt az elletéshez. Jók a bolthajtásos aklok. Ezek fölött legtöbbször kétemeletes magtár is volt. Négyszáz birkára volt 7 méter széles és 40 méter hosszú akol. Az akol magassága olyan, hogy a padlást ne érje a takarmányvivő. Télen állandóan akolban volt a birka, 25 birkára volt egy etető. (Két öles etető.) Az etető kecskelábas, mint a fűrészbak. Ehhez egy-egy durung oldal és ez vesszővel befűzve. (Mitha lajtorját fűznének be vesszővel.) E közül szedi ki a birka a reggeli takarmányt. Utána itatás következett. Kolompér vagy répa fél kiló kell darabjára. Bőségesen egy kiló darabjára. Délután takarmányt már csak vékonyan adtunk. Sokszor csak tiszta szalmát. Éjjelre is kaptak búzaszalmát. Éjjelre a juhászok fele az akolban aludt, a másik rész hazament és a strázsának hozott ételt. A kutya mindig kint volt. Csúnya időben az akolkapuban kapott helyet. Január-február elejétől kezdődött az elletés az akolban, ahol 25-30 ketrec volt elhelyezve falhosszában. A ketrec 1 méter hosszú és 1 méter magas és falhosszat van téve. A ketrec saroglával van felülről a falhoz szorítva. Az ellős ketrecbe volt, és amikor a báránya fölszáradt és fölismerte, akkor mindjárt kitettük a csapatba és helyébe friss ellős került. Egy hó alatt 500 birkát is leellettünk az uradalomban.

Nyáj: (fóka) A bárányok tavasz elején 50-enként csapatokba kerültek. Ezeket kiheréltük és bebillegeztük és azután egybement az összes. Először 100–100, azután egybe. János bátyám volt a bárányos juhász. Ez a nehezebb. Ezekhez kell az ostor, megvágni üket, amíg össze nem szoknak. Aztán már ostor nem is kell a juhásznak. Külön járásban ment az anyabirkás és külön a kospásztor.

Legeltetés és legelő: A juhászság nem nehéz, csak meg kell szokni és jó legelő kell hozzá. Gyalánban ezer holdas határon volt kiszakítva a birkajárás árkon és gyeplegelőn. A nyáj tavaszkor május elején ment legelőre. November derekáig és ha jó íz volt, decemberig is kijárt az akolból. Télen csak faggyal járt ki a vetésre. Reggel, amikor a harmat veszett, 8 órakor elindult a nyáj. Harmattal mételyt, szőrférget szed a birka. Ha szeles idő volt, akkor korábban indult. Tízig legelt. Tíztől három-négy óráig a delelőn volt a nyáj. A delelő 120sűrű, fás hely. Itatni a birkát csak reggel és este kell. Nagy égő melegben közben is. Biztos helyen, kútnál kell itatni. Posványos vizet nem szabad itatni vele, mert attól májrohadást, mételyt kap. Ilyen helyen legeltetni sem szabad. Jó a dombos, ritkás erdőn való legelő is, de a sík gyöplegelő ha elég fű van, jobb, mert szabad levegő jár rajta. Jobb ízű füve van, mint az erdős legelőnek. Delelés után négy óra tájban újra elszéledtek a legelőre és legelt a nyáj napnyugtáig. Akkor vissza az akolba. Esős időben kihajtani nem szabad. Kicsi legelőn egy nap sokat fordul a birka. Nagy legelőn megy végig. Ha eső kerekedett, visszahajtottuk mindig a nyájat. Gyalánban sík gyöplegelőn, Szentgyörgyön tő, nyír és égerfás erdőben legeltettünk, ahol az akólkapunál kezdődött az erdő.

Nyáj: Egy nyáj 300-450-500 birkából volt. Nagy fókában 3 vezérürü volt. Kis fókában két vezérürü. A vezérürük nyakában kolomp volt. A kolompot a juhászok hozatták Bajáról, Szabadkáról, mert ott készültek a kolompok. Egy literes kolomp elhangzott 2 kilométerre is, kedvezményes időben. Másfélliteres volt a legnagyobb kolomp. Minden pásztor a maga füléhez válogatta a kolompot. Mint a muzsika olyan legyen: éles, kemény és keményebb. A vezérek egymás mellett jártak. Szép volt hallgatni. 11 éves koráig is vezérkedett egy ürü. Akkor kimustrálták. Télen a vezérürü külön abrakot is kapott, hogy jó erőben legyen. – A csengők az ürük nyakára 1890-ben jöttek be. Pozsonyból hozatták a juhászszámadók. Mint a muzsikaszó voltak összehangolva. Az öreg juhászok csak a kolompot, de a fiatalok a csengőt szerették. A csengő sárgaréz volt. Üveg is volt beleolvasztva. Az üveg adja ki a nagy hangot, mert a réz süket. A hang vezette az összes birkát. A birka egymásra ügyel. El nem marad egyenként. A községeknek nem volt számadójuhászuk. Sohasem ismertem ilyet Somogyban, pedig sok községet bejártam. A parasztoknak, ami birkájuk volt, az szabadon volt. A kanász reggel kihajtotta, este hazavitte, akár a disznót. Azt mondják Gyulajovácon és Döbröközben volt községi birka, számadóval. A számadónak nem volt juha a nyájban.

Bojtár: A számadó kapott az uradalomtól 5-6 bojtárra fizetést. Ebből fogadott magának bojtárt. Egy bojtár kapott évre 20 forintot pénzben. Kapott kosztot, egy vagy két disznótartást, egy csizmát és kapott birkatartást a nyájban.

Juhászok élelme: Mint afajta árva gyerek, velem senki se nagyon törődött. Mint kospásztor ettem kenyeret, meg kukoricát sütöttem. Hidegen főleg könyér és túró, meg szalonna volt az élelmem. Ital, forrás és kútvíz. Mikor delelőben volt a birka, álltam egy fa alatt és úgy ettem. Mindenegy juhásznak volt egy vaslábasa. Ahol sok volt a vargánya, ott paprika, sóval meg zsírral volt vargánya. Mindennap megenném ma is. Akinek családja volt, annak meleg ételt hozott délre a család. Ha nyájjal arra kerültek, otthon asztalnál ettek. A birkahús igen jó. Jó gulásos lének kolompérral és pörköltnek. Igen jó kemencében sütve, fokhagymával. Gulásnak legjobb a birka feje. Igen jó a birkafarok tojással sütve. Birkafarkallás után 15 drb. farkat kell egy fazékba tenni. Ezt mésszel és mosószódával keverték, amíg szép fehér kopasz nem lett. Akkor háromszor hideg vízben ki kell szivatni. A farok sebes végit késsel le kell csípni és így készítették tojással sütve. A hathetes korában farkallt birkafarok csontját is megettük. A birkafarkat az urak konyhájára be kellett vinni, de a juhászoknak is hagytak.

Juhász ruházata: 1890-1900-ig a juhászviselet olyan volt, amilyennek karcoltam. Szedett gatya, csizma, tűzött lajbli, sípujjú ümög, posztóból való dó 121mány, rozmarinnal kivarrva. Kalapok: 1. Vágott tetejű pörgekalap, 2. görbekalap, amelyikbe drót volt. 3. elegyedett kalap. 1890-től ahogy a birkát fogyasztották és jött a gulya, oszódott a juhászság. A juhász amilyen fajta ember volt, erdősnek, csősznek állt.

Juhász felszerelése: A bárány mellett kell a rövidnyelű szíjjostor (karikás ostor). Az ostornyél szép piros szílvafából készül. Rövid legyen a nyél. Egy vagy legfeljebb másfélsukkos. Egy sukk hosza: 2 ököl, kinyitott hüvejkujjal összefordítva. Ostort kutyabőrből vagy borjúbőrből csináltuk. A lenyúzott bőrt 24 óráig meszeztük. Akkor a szőrt levettük és a kutyabőrt kiszegeztük és hideg vízzel, timsóval behintettük. Így négy napig állt. Akkor egyik vitte a bőrt, a másik pedig bicskával metszette szíjjá. Akkor kenderkötélre fontuk rá. Ostort csak egy hónapig hordott a bárányos. Ezzel vágta meg a bárányt, vagy vezért. Azalatt a hónap alatt jól kiszokott a bárány és utánna eljárt a kolomp után. Egy juhásznak egy ostor tíz évig is elég volt. Nyáj mellett kell egy kampósbot, vagy pásztorbot. Ennek hossza különböző. Nekem a hónomaljáig való volt a passzióm. Erre dőltem és úgy faragtam. A pásztorbothoz galagonya tüskefa kell. Somfáért napi járóföldre is elmentem. A kökényfa is jó, minél keményebb a fa, annál szebben lehet faragni.

Tarisznya: Ebbe élelem, bicsak, tűzkő, tapló, kostök, ökörszarvból, vagy fából készült paprikássótartó. Kobaktök odakötve a tarisznyához. Mindenkinek volt vaslábasa és baltája. De a juhász legjobb segítője a kutya. Kutya nélkül a pásztor nem bírna a fókával. A pásztorok

Somogyban a pumi fajtát kedvelték. A pásztorok jó barátok voltak és jófajta kutyáért egyik elment a másikhoz az ötödik majorba is. A hamvaszőrű pumi a legcélszerűbb. Ennek elől egy újnyi a szőre, hátul csömbölékes és a földig ér. A kis kutya legjobban a nagytól tanul. Nevelésbe botra tanítottuk ugatni. Aztán meg a birkára. Szóra tanítottuk pl. – ergye elejbük. – Aztán intésre terelni, visszahajtani, megfordítani a nyájat. Füttyszóra, hogy akkor gyorsabban menjen. Ha tépett a kutya, akkor a két első fogát a kováccsal elcsipettük. Ilyenkor a kutya szájába rongyot húztunk és úgy csinálták. A kutya egyéves korára lett jó. 13 évig jó. A pásztor a jó kutya mellett leülhet. Amikor a birka a kárhoz ér, akkor már előtte sétál. Ha kapkodta a kárt, akkor csak intett és az megcsapta a birkát. Kutyáim nevei: Pici (ez még apámtól való származék volt), Gavallér (12 évig), Pücsök (11 évig), Ringyó, Pacsér. Ezek közül kettő megveszett 6 éves korában.

Elszámolás a nyájról: A számadó felelt és számolt el minden fókáról. Újévkor volt mindig az elszámolás. A számadó noteszkönyvbe írt ceruzával, hogy mi a kimenés a nyájból. A számadó a kimenést, vagy dögöt vasárnap jelentette az uradalmi irodában. Ott gazdasági könyvbe bevezette az iroda.

Billegezés: Az anyabirka bal és jobb fülire az évszám rá volt vágva. Ezt a billegezőfa végin lévő vassal csipkézték. A pásztor bal hóna alatt fogta a bárányt, balkeziben volt a billegzőfa, jobbkeziben levő kis fakalapáccsal ütötte rá a csipkét. Így billegeztünk tavasz elejin.

Fejés: Amikor a bárányt elválasztották, akkor egy hónapig fejték a birkát.

Nyírás: Májusban volt a nyírás. Kevés birkánál május 20-án, sok birkánál 15-én kezdtük. A nyírők mindig fehérnépek voltak. Homokszentgyörgyön 4 500 birkából (9 nagy fóka) naponta 350-et nyírtak. Rekesztésben állt a birka. Onnan vették ki az asszonyok, akik padon nyírták. Mikor megnyírták, akkor eleresztették a nyírtak közé. A gyapjút gyapjús zsákba tették. A gyapjús zsák egyszer egy méteres. Négy hektós. Abba belefért 1 q gyapjú.122

Üzetés: Augusztus 1-e táján volt 5-6 kos közül mindig másik-másik rá volt eresztve a nyájra. Az anyabirka 5 hónapig hordja a bárányt.

Herélés: A herélést a juhászok egyik a másikától tanulták. Mindig juhászok végezték. Úgy történt: a zsák hegyit bicskával lemetszették és foggal húzták ki a monyait.

Farkallás: A hathetes bárány farkát a harmadik ízben vágták le. A herélés és farkallás egyszerre ment.

Betegségek és gyógyítás: 1. Motozás: amikor a birka feje, orra remeg és az állat tángálódik. Gyógyítása: a juhász bicska hegyivel a birka kupájánál lévő ért elvágta és kifolyatta (megvérezte). 10-20 birka közül egy javult így. 2. Tüdőgyulladás: ha zihált, tátogott a birka, a juhász

azonnal megvérezte. 3. Lépdaganat: orvossága nem volt. 4. Fölfúvódás: ha lucernától, lóherétől feszelgett, akkor a juhász levetkőzött, elkapta a birkát, fejét lába közé fogta és mint a takács, mikor sző, hol egyik, hol a másik felől ütötte összefogott ujj heggyel a puffadt oldalát, amíg a mozgó szellőtől buffant. Ilyenkor sietni kell, mert 10-20 birka is rosszul van. 5. Kergeség: ilyenkor hólyag támad a birka fejében, a velők között. Ott a hólyag iránt a csont megpuhul. Ezt operálni kell. Finom késsel a gyapjút bőrig nyírni kereken. A bőrt felvágni, félrehajtani, akkor a csontot is kivágni és félrehajtani, de úgy, hogy ne törjön. A hólyagot gombostű fokával kikeresni (kemény fából is csináltam ilyent) és lassan kihúzni, hogy el ne fakadjon. Ha elfakadt a hólyag, akkor félre kell hajtani a birka fejét, hogy a víz elfolyjon. Utánna a csontot, bőrt visszahajtjuk és szurkos vászonnal le kell ragasztani. Hamar összeforr. Sok gyógyúlt így meg. 6. Ellésnél: a birkába nem lehet belenyúlni, mert a keresztcsont szétvál és soha sem lesz belőle állat. Én a jószágot mindig nagyon sajnáltam, hogy kínlódik. Csináltam fából szerszámot, azzal fordítottam meg a bárányt az anyjában.

Faragás: Ritka volt az a pásztor Somogyban, aki nem tudott faragni. Nagy volt a legelő. Nem kellett annyira vigyázni. Volt ideje a pásztornak. A jó kutya is segítette ebben. Mikor delelőn volt a nyáj, a pásztor-ember akkor nyugton volt. Ráért dolgozni. A gyakorolt az mentiben is tudott dolgozni. Mindig kisebb lett a legelő, így aztán a mai pásztor faragni nem tud. A jószág sokszor fordul, nincs ideje. Én 14-15 éves koromban kezdtem faragni. Nekem nem volt nyugalmam, mikor delelőre ment a fóka. Apámnak voltak kései, azokkal kezdtem. Viráglajtorjákat csináltam. Abban az időben fontak minden háznál. Akkor rokkafákat kezdtem csinálni. Nem volt pénzem. De igen szerettem a hosszú furuglát, okarinát, flótát, meg a klarinétot. Akkor furuglákat néztem és faragtam. Azokat elvitték a gyerekek, a társaim. Csináltam újat. Igen szerettem furuglázni. Hanyatt feküdtem a nyáj mellett és úgy furugláltam. Csak föltekintettem és már láttam, mi szándékkal vannak a birkák. Ráértem furuglálni, meg maragni is. 18 éves koromban zsebtükörfákat készítettem. Azokat is elvitték. Amit csináltam, senkitől se láttam, csak magamtól csináltam. Ezekben, akár tulipános, akár rózsamintás, de kettő egyforma nincs bennük. Mind a régiséget ábrázoltam. Alakoknál, mikor készületben van a betyár, vagy juhász de történetet nem ábrázoltam. Szerszámom a bizsók-kés. Ezek vásott borotvából készültek. Éves agancs tüe a bizsók-nyele. Ezt szerettem. Spanyolozva keveset csináltam, mert egyszer delelőn tüzet raktam, nyárfából tüzeltem, pattogós tűzzel. Épp akkor csináltattam Görösgallban új kabátot. Azt terítettem alám. Ahogy dolgoztam, olvasztottam, egyszer csak szagot, füstöt kaptam. Hát meggyúlladt az új kabátom. Attól fogva nem csináltam többet spanyolozást. Másba mindenbe belemente. Magam passziójára dolgoztam mindig.123

id. Kapoli Antal munkái: faragott széktámla 124

Sótartók 125