Oborni Teréz

ERDÉLY FEJEDELMEI

K I A D Ó

Sorozatszerkesztő SZVÁK GYULA

© Oborni Teréz, 2002 © Pannonica Kiadó, 2002

„Minden író tanúsítja, mi pedig magától a gyakorlat­tól és természetes észjárásunktól tanuljuk, naponta tapasztaljuk, hogy írni valamit, ami akár az emberek közös hasznára, akár fejedelmek, nemzetek, híres férfiak emlékezetének az utókor előtt való hirdetésé­re szolgál, minden időben kedves, dicséretes, szoká­sos, igen-igen hasznos volt... Ha tudniillik az embe­riség hajdani történelme feledésbe merül, kétségte­len, hogy tapasztalatunk is tökéletlenebb lesz, meg a jelenben és a jövőben is kevésbé gyönyörködünk, nem tudván, hogy a világon ez is maradandó, és ke­vesebb ösztönzést kapunk akár a bűnök elkerülésére, akár az erények gyakorlására, ha egyikre sem áll előt­tünk példa..."

Verancsics Antal: Emlékirat Fráter György életéről

(Kulcsár Péter fordítása)

SZAPOLYAI JÁNOS ZSIGMOND

Buda, 1 5 4 0 . július 7. - Gyulafehérvár, 1 5 7 1 . március 14.

Szapolyai János Zsigmond elsőként viselte az Erdély fejedelme címet.

Uralkodása alatt formálódott ki véglegesen a Mohács utáni évtizedek

politikai és katonai összecsapásai nyomán az egykori Magyar Király­

ság keleti területeiből az az államalakulat, amelyet 1570 körül már

„Principatus Transylvaniae", azaz Erdélyi Fejedelemség néven neveztek

a kortársak.

Király a bö lcsőben Erdély első fejedelme, Szapolyai János magyar

király és Jagelló Izabella lengyel hercegnő gyer­

meke 1540. július 7-én Budán született. János király egy évvel koráb­

ban, 1539. január 31-én vette nőül a lengyel Jagelló Zsigmond és a milá­

nói hercegi családból származó Bona Sforza leányát. A Szapolyaiak már

korábban rokonságba kerültek a lengyel királlyal, akinek első felesége

János nővére, Szapolyai Borbála volt.

A házasságkötést követően Izabellát március elején Székesfehérváron

koronázták Magyarország királynéjává, ezután a királyi pár Budán, Má­

tyás király palotájában rendezkedett be. A következő év tavaszán

Balassa Imre és Majláth István erdélyi vajdák fellázadtak János király el­

len, aki Erdélybe vonult, hogy leverje a lázadókat. A szászsebesi katonai

táborban értesült arról, hogy fia született. Úgy megörült, hogy nyomban

lóra pattant, és maga vitte szét az örömhírt katonái között. A már ko-

rábban is gyengélkedő király azonban már másnap rosszul lett, és né­hány napos szenvedés után - valószínűleg szívelégtelenségben - július 21- vagy 22-én meghalt anélkül, hogy akár egyszer is láthatta volna gyer­mekét. Halála előtt azonban még gondoskodott fia jövőjéről, Fráter Györgyre és Petrovics Péterre bízta sorsát. A korabeli híresztelések sze­rint György barátot megeskette, hogy bármi áron a gyermek érdekeit fogja képviselni. Ha ez valóban így történt, akkor arra eskette föl, hogy tekintse semmisnek a két évvel korábban, 1538-ban éppen az ő áldoza­tos munkálkodásának köszönhetően létrehozott váradi békét, amely az I. Ferdinánd és Szapolyai János király közötti ellenségeskedést és az or­szágot megosztó polgárháborút volt hivatott lezárni.

Izabella királyné 21 évesen maradt özvegyen alig kéthetes csecsemőjé­vel, és ebből az időből maradt fönn az első emlék arról, hogy jelmondatá­ul a következő szavakat választotta: SFV - sic fata volunt (a sors akarta így). János király holttestét szeptemberben hozták Erdélyből Budára, majd Székesfehérváron helyezték örök nyugalomra. A gyermeket hama­rosan megkeresztelték, apja után a János, anyai nagyatyja után a Zsig­mond és az első magyar király után az István nevet kapta. Érdekes mó­don a hazai szokással ellentétben az oszmán Portától érkező levelek mindig István királynak nevezték őt. Keresztszülei Athinai Simon deák országbíró és Márkus Péter királyi tanácsos voltak. A keresztelő után nemsokkal Fráter György összehívta a rendeket Rákos mezejére, ahol ki­rállyá választották János Zsigmondot, de sem ekkor, sem a későbbiekben nem koronázták meg, noha a magyar Szent Korona egészen 1551 nyará­ig Izabella királyné birtokában volt. János Zsigmond élete utolsó szakaszáig a választott király (electus rex) címet viselte. Gyámja édesany­ja lett, aki mellé a királyfi nagykorúságáig egy kormányzótanácsot jelöl­tek ki. Ennek tagjai Fráter György, Török Bálint és Petrovics Péter vol­tak.

A várad i béke k ö v e t k e z m é n y e i János Zsigmond már kisgyer­mekként politikai csatározások

és ellenségeskedés kereszttüzébe került. Az 1538-ban egyrészről V. Ká­roly császár és I. Ferdinánd király, másrészről I. János király között lét-

rehozott váradi béke ugyanis kimondta, hogy a János király által uralt országrésznek halála után akkor is I. Ferdinánd királyra kell szállnia, ha az előbbinek fiúgyermeke születne. A szerződés értelmében I. Ferdi­nánd természetesen azonnal át is akarta venni a Szapolyai-országré¬ szek fölötti uralmat, a János-párti magyar urak azonban - élükön az előbb említett személyekkel - elérték, hogy a szultán már 1540 végén kijelentette: Magyarország trónját János király fiának adta, és uralmát kész megvédelmezni. Közben Majláth István vajda sem hagyott föl mesterkedéseivel a Portán annak érdekében, hogy Erdélyt saját uralma alá vonja, vajdatársa, Balassa azonban János Zsigmond pártjára állt. Majláth végül 1541 nyarán az oszmánok fogságába esett, és életét a konstantinápolyi Héttoronyban fejezte be.

I. Ferdinánd király nem nagyon bízott az Izabellával folytatott tár­gyalásokban, ezért fegyverrel igyekezett érvényt szerezni a váradi béke pontjainak. Hadai Roggendorf generális vezetése alatt megtámadták Buda várát. Izabella Lengyelországba, atyjához akart menekülni, a gyá­mok azonban Fráter György vezetésével ezt megakadályozták. Sőt György barát állítólag közölte a királynéval, hogy ő ugyan elmehet, de a gyermeket nem viheti magával. Ugyancsak Fráter György volt az, aki egyes források szerint tudatta a tanácsurakkal: inkább ő is törökké lesz, de Budát nem engedi át a „németnek", azaz I. Ferdinándnak, hiszen erre esküt tett János királynak. Szulejmán szultán eközben félelmetes hadse­rege élén fenyegetően közeledett Buda felé. A királyi palotában össze­gyűlt gyámok és a királyné tanácsot ültek, mitévők legyenek. A döntést a királyné beleegyezésével végül György barát hozta meg: segítségül kell hívni a szultánt, János király szövetségesét, mert kérve vagy kéretlenül, úgyis elfoglalja Budát. Ennél jobb ötlettel senki sem tudott előállni a „né­met király" által megtámadott Szapolyai örökös védelmére.

Amikor 1541. augusztus 29-én, a mohácsi csata tizenötödik évfordu­lóján Szulejmán sátrába kérette a kis királyfit, a gyámok: a Barát, T ö ­rök Bálint, Petrovics Péter és Werbőczi István kísérték el. A szultán kö­zölte az urakkal, hogy János király özvegyét, gyermekét és Budát „meg­védelmezi" Ferdinánd ellenében, ezért a királynénak és gyermekének biztonságosabb lakhelyül Erdélyt adja, Petrovics Péternek pedig a T e ­mesközt, mindkettőt egy-egy szandzsákként. Bizonyos források szerint

a szultán ígéretet tett, hogy amikor a királyfi húszéves lesz, visszaadja neki Budát és a magyar királyságot. A látogatás idején a nyitott várka­pun az oszmán lovas katonák akadály nélkül bejutottak a várba és a vá­rosba, így harc nélkül került az oszmánok kezére az ország fővárosa. 1541. szeptember 2-án először mondták a dzsámivá átalakított budai Nagyboldogasszony-templomban a pénteki imádságot, azaz a hutbét

Szulejmán szultán nevére, ami az iszlám jog szerint azt jelentette, hogy a város mindörökre a szultán birtokába került.

Izabella királyné és fia szeptember 5-én indult el Budáról János király híveinek kíséretében. Magukkal vitték a magyar Szent Koronát is. Szo­morú volt a lovak hiányában ökör vontatta szekereken utazó királyi menet, amely az ősi Szapolyai-birtokok egyike, az Erdély határán fekvő Lippa vára felé tartott. Mintegy kétheti utazás után érték el úti célju­kat, Lippa vára azonban a legkevésbé sem volt alkalmas királynéi rezi­denciának. Vaskos, rideg, szigorú falai között nyoma sem volt az udvar Budán megszokott hangulatának.

Az erdélyi rendek még 1541 nyarán, Majláth vajda elfogatása után hűségesküt tettek János Zsigmondnak. 1541. december végén viszont Fráter György erőteljes nyomására a gyalui szerződésben az özvegy ki­rályné és fia lemondott az Erdély fölötti hatalomról Ferdinánd javára, aki cserébe az egyik legfontosabb Szapolyai-birtoknak, Szepes várának visszaadását és évi 12 ezer forint járadék folyósítását ígérte. A Fráter György közreműködésével létrehozott egyezség gyakorlatilag megfosz­tot ta volna János Zsigmondot a szultán által neki „ajándékozott" terü­let fölötti hatalomtól, viszont az ország elszakított részei egyesültek volna I. Ferdinánd uralma alatt. Az olvasóban itt joggal merül föl a kér­dés: Fráter György talán megfeledkezett János királynak tett esküjéről és a gyermek érdekeiről? Úgy tűnik, hogy a Barát ekkor az ország egé­szének érdekeit részesítette előnyben. Úgy vélte, hogy I. Ferdinánd és bátyja, V. Károly német-római császár elegendő erőt tud felvonultatni az oszmánok ellen, és meg fogja védeni Magyarországot. Az 1542 nya­rán Pest alá érkező német birodalmi hadsereg azonban harc nélkül vo­nult el, remény sem maradt az oszmánok kiverésére, és így a gyalui szerződés megbukott. 1542 decemberében az erdélyi rendek ismételten kijelentették, hogy a királyné és János Zsigmond alattvalóinak tekintik

magukat, egyúttal elfogadták a szultán főségét, és megszavazták a Por­

tára küldendő első 10 ezer forintos adót. Ezzel János Zsigmond hatalma

biztosí tottnak látszott Erdélyben.

F r á t e r G y ö r g y h a t a l m á b a n Az erdélyiek ünnepélyes küldöttséget

menesztettek a királynéhoz Lippára,

és a Giovanni Statileo erdélyi püspök halálával megüresedett gyulafe­

hérvári püspöki palotát ajánlották föl neki lakhelyül. A királyné és fia el

is foglalták az új rezidenciát, amelyet Izabella igyekezett itáliai módra

kárpitokkal, szőnyegekkel, új berendezési tárgyakkal minél kellemeseb­

bé tenni. A szigorú György barát viszont, aki a királyné és fia nevében

kormányzott, nem nézte jó szemmel Izabella növekvő igényeit, egyre

több összetűzésre került sor köztük, főként pénzügyekben. A királyné

már 1543-ban azt panaszolta a rendeknek, hogy György barát meg­

fosztja jogaitól, sőt fiával egyetemben szűkölködnie kell. A rendek erre

meghagyták, hogy a teljhatalom a királyné őfelsége és fia kezébe legyen

letéve. Időközben Felső-Magyarország keleti vármegyéiben is több bir­

tokos állt át János Zsigmond pártjára. A Szapolyai utód uralma alatt

formálódóban lévő ország akkor tett jelentős lépést az önállósulás felé,

amikor az 1544. évi tordai országgyűlésen az Erdélyen kívüli, tiszántúli

vármegyék küldöttei kijelentették, hogy az oszmánok által támogatott

János Zsigmond uralma alá adják magukat, csatlakoznak az erdélyi ren­

dekhez, és ezután már ide akarnak tartozni. Ezen az országgyűlésen ru­

házták föl Fráter Györgyöt meglévő helytartói és kincstartói rangja

mellé a főbírói tisztséggel. így a kormányzásban és az igazságszolgálta­

tásban is az ő kezébe került a főhatalom.

Izabella királyné tartotta a kapcsolatot a lengyel királyi udvarral,

szüleivel és testvérével, Zsigmond Ágost lengyel királlyal is, akitől a

gyermek János Zsigmond egy díszes hintót és lószerszámokat is kapott

ajándékba. 1544-ben érkezett a királyné udvarába Lengyelországból az

itáliai származású orvos, Giorgio Biandrata (Blandrata), aki a Jagelló­

család régi barátja és bizalmasa volt, és akinek majd nagy szerepe lesz

Izabella és János Zsigmond életében. A negyvenes évek derekán a ki­

rályné és a nagy hatalmú helytartó közötti ellenszenv egyre fokozó-

dott. György barát együgyűnek, a hatalom gyakorlására alkalmatlan­nak tartotta Izabellát, és ezt ahol és ahogyan csak lehetett, éreztette is vele. Nem csoda, ha a királyné haragja egyre nőtt. Olyannyira, hogy a régi Szapolyai-hívekkel, élükön Petrovics Péterrel, szövetkezett a Barát megbuktatására. Ez azonban nem vezetett eredményre. Mivel belső erőkkel nem sikerült csorbítania Fráter György hatalmát, 1547-ben be­árulta őt a szultánnál. Szulejmántól érkezett is egy parancslevél, amely­ben a királyné iránti engedelmességre intette a Barátot. Izabella azon­ban már belefáradt a folytonos küzdelembe, és elhatározta, hogy haza­megy a lengyel királyi udvarba. Amikor azonban hírül vette, hogy ez esetben a szultán talán Konstantinápolyba vitetné gyermekét, mégis meggondolta magát.

János Zsigmond neveltetéséről igen ellentmondóan nyilatkoznak a források. A korszak megbecsült történetírója, Forgách Ferenc így ír: „...[Izabella] fiát gyalázatosan nevelte... gyerekek, majd hitvány len­gyel emberek társaságában nevelkedett fel, és élete végéig olyan ma­radt. Ilyen tanítók mellett főleg a könnyelműséget, tudatlanságot, ré¬ szegeskedést szívta magába, annyira, hogy nála borosabb ember aligha akadt... ezt is anyjától örökölte. Így aztán agyát úgy tönkretette, hogy emlékezőtehetsége alig volt, ítélő- és beszédképessége pedig, mint ami­lyen a gyermeké; egyetlen tagja sem volt ép és egészséges. Halála napjá­ig harmincszor vett rajta erőt a kólika és epilepszia; ...arca szomorú; társalogni csak környezete tagjaival szeretett... melankolikus alkat volt, hihetetlenül görcsös... sem testét, sem szellemét nem gyakorolta; egyetlen kedvtelése a vadászat volt, ha a betegség nem akadályozta."

Közben Fráter György tovább folytatta tárgyalásait I. Ferdinánd ki­rállyal a keleti országrész átadásának feltételeiről. Ferdinánd dolgát megnehezítette, hogy 1547-ben a Habsburgok Drinápolyban békét kö­töttek a Portával, s ebben elfogadták, hogy Erdély az oszmán befolyási övezethez tartozik. Mégis a Fráter György akaratából 1549 őszén meg­kötött nyírbátori egyezményben a királyné és fia ismételten lemondott Erdélyről. Cserébe Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségeket, kellő évjá­radékot és kárpótlást kaptak. A szerződés értelmében továbbra is Fráter György maradt Erdély helytartója és kincstartója. Az egyezség betartá­sát nem kisebb személyiség, mint V. Károly német-római császár ga-

rantálta, egyben megígérte, hogy gondoskodni fog János Zsigmondról. Izabella királyné nem tudott a szerződés megkötéséről. Amikor tudat­ták vele annak tartalmát, közölte, hogy nem fogadja el, nem kívánja el­hagyni Erdélyt, és meg akarja tartani a hatalmat fia számára. Fráter Györgyöt ismét beárulta a Portánál, és követelte, hogy a szultán távo­lítsa el a kormányzatból. Válaszul szigorú parancs érkezett Szulej¬ mántól, amelyben arra intette az erdélyieket, hogy legyenek hűek János király fiához, az ország kormányzását pedig Petrovics Péterre bízta.

Fráter György ennek ellenére folytatta a tárgyalásokat I. Ferdinánd­dal, akitől Magyarország korábbi egységének helyreállítását és az osz­mánok erdélyi befolyásának visszaszorítását remélte. Izabella azonban mindinkább felnőtt az uralkodás feladatához, és a fia iránti felelősség­től vezéreltetve sem hagyhatta magát. Miközben védőőrizet alá helyez­tette gyermekét, attól tartva, hogy Fráter György el akarja raboltatni, felhatalmazást kért a szultántól, hogy fiát „Erdély királyává" koronáz­tassa, hiszen a Szent Korona még mindig a birtokában volt. A szultán válasza késett, de nem így Fráter György. Meggyorsította a tárgyaláso­kat, és magával V. Károly császárral lépett kapcsolatba. Izabella és a helytartó között végleg elmérgesedett a helyzet, a királyné semmikép­pen sem akart lemondani a hatalomról. 1551-ben Fráter György kato­náival körülzárta Gyulafehérvárt, hogy a királynét tárgyalásra kénysze­rítse. Amikor azután megérkeztek Erdélybe Ferdinánd zsoldosai Giovanni Batt ista Castaldo itáliai származású császári generális vezeté­sével, Szapolyai özvegyének esélye sem maradt az ellenállásra. A tár­gyalások során azt még sikerült elérnie, hogy Ferdinánd király megígér­je, egyik leányát hajlandó nőül adni a herceghez. Izabella kényszer ha­tására sírva írta alá 1551. július 19-én Szászsebesen azt a nyilatkozatot, amelyben lemond Erdélyről, a magyar koronáról, és elfogadja a beígért kárpótlást és a sziléziai hercegségeket. Addig is, amíg oda nem utazhat­tak, Ferdinánd Kassa városát engedte át számukra.

Három nappal később a királyné Felvincen adta át a Szent Koronát és a koronázási ékszereket Castaldo generálisnak. Bernardo Aldana spa­nyol zsoldosvezér, aki jelen volt a korona átadásánál, így örökítette meg az eseményt: „...és akkor a királyné az említett jelvényekkel a ke­zében a Baráthoz fordult, és elmondta, hogy azért tartotta magánál

őket, hogy midőn nagykorúvá válik gyermeke, velük az ország királyá­vá koronázzák, ám minthogy még gyermek a fiú, ő pedig asszony, egyi­kük sem tudná épségben megőrizni a jelvényeket, az pedig roppant sú­lyos következményekkel járhat nemcsak az országra nézve, hanem az egész keresztény világra is, hiszen közel a török, aki nagyon is feni a fo­gát Erdélyországra; s minthogy nem kíván senkire ekkora bajt zúdítani, a jelvényeket íme átadja a követeknek... merthogy azontúl a királyt il­leti meg az ország - övé lesz a föld minden javadalmával egyetemben, amint védelméről is neki kell gondoskodnia..." - tette még hozzá.

Felvincről Kolozsvárra utaztak, ahol az apátsági templomban ünne­pélyesen eljegyezték az akkor tizenegy éves János Zsigmondot I. Ferdi­nánd Johanna nevű négyesztendős kislányával. A királyné és fia a Meszesi-kapun át indult Kassa felé. Az Aldana visszaemlékezésein ala­puló történeti hagyomány szerint a királyné az ország határán egy tölgyfa alatt megpihenve, annak kérgébe véste a már jól ismert SFV be­tűket és alá egy Y-t, nevének kezdőbetűjét.

Izabella és gyermeke lemondásával az ország elszakított részei egyesül­tek I. Ferdinánd uralma alatt, György barát hosszú évek kitartó munkájá­val elérte célját. A Habsburg-hatalomátvétel lebonyolítására kinevezett ki­rályi biztosok, Nádasdy Tamás országbíró és Losonczy István mellett Er­délybe érkező Castaldo generális 6-7 ezer főnyi seregéről azonban már a kortársak is úgy tartották, hogy ez bizony „hadseregnek kevés, követség­nek sok" volt. Fráter György megtorlástól tartva azzal hitegette a szul­tánt, hogy Erdély továbbra is a Porta alattvalója, és igyekezett jó kapcso­latban maradni az oszmánokkal. Politikája viszont hamar gyanút keltett Ferdinánd udvarában, aki maga jelentette be a Portán az Erdély fölötti uralom átvételét. A gyanakvás szinte rettegéssé fokozódott Bécsben a Ba­rát hatalmára gyűlölettel tekintő erdélyiek, Castaldo, illetve Ferdinánd más biztosai, köztük Nádasdy Tamás jelentései nyomán. Végső lépésként I. Ferdinánd király egyértelmű parancsot adott Castaldónak arra vonatko­zóan, hogy ha a Barát tevékenységét túl veszélyesnek találja, cselekedjen úgy, ahogyan azt a király érdekei megkövetelik. E felhatalmazással élve, 1551. december 17-én hajnalban a generális parancsára Sforza Pallavicini zsoldoskapitány és néhány katona több késszúrással végzett az alvinci kastélyában pihenő Fráter Györggyel.

Lengyelországban A királynét már Kassán érte a gyűlölt Barát halá-

lának híre. Hangosan és nyíltan örvendezett hal-

latán, Istennek adott hálát, de később azért megsiratta a volt helytartót.

Izabella mellett ezekben a hónapokban tanácsosai, Petrovics Péter és

Csáky Mihály gyulafehérvári kanonok tartózkodott, akik Lengyelország­

ba is elkísérték. Egy ideig ugyan reménykedett abban, hogy visszatérhet­

nek Erdélybe, de Ferdinánd szigorúan utasította, hogy mielőbb hagyják

el Kassát. Itt egy kisebb baleset is érte az ifjú János Zsigmondot, leesett a

lóról, és megsérült a fején, csak igen nehezen sikerült meggyógyítani.

1552 januárjában végül útnak indultak Serédy György és kétszáz lovas

katona kíséretében, akiket Ferdinánd király rendelt melléjük. A kortárs

költő, Tinódi Sebestyén jegyezte föl, hogy a királyfi lovon ülve távozott,

mint egy igazi uralkodó. Krakkóba, Zsigmond Ágost lengyel király, Iza­

bella testvérbátyja udvarába február 9-én érkeztek meg. Néhány napos

pihenőt követően a waweli királyi palotában találkoztak a lengyel ki­

rállyal. Zsigmond Ágost kitüntető érdeklődéssel fogadta unokaöccsét.

Annál is inkább, mert neki még nem született gyermeke, s így János

Zsigmond személye is szóba jöhetett mint lehetséges örökös.

Erdélyt és a Tisza mentét időközben a szultán megtorló hadjárata

pusztította. Elesett Temesvár, Szolnok, Lippa, Lugos és Karánsebes,

csak Eger hősei tudták megállítani a győzelmesen előretörő oszmán

hadsereget.

Izabella királyné tiszttartóját, Lobocky Mátyást küldte előre Oppeln¬

be, hogy megtekintse új birtokaikat. Ezek azonban meglehetősen rossz

állapotban voltak. 1552 március-áprilisában a királyné és gyermeke

mégis odautaztak, és látogatást tettek a jegyajándéka kárpótlásaként

kapott Münsterberg és Frankenstein városban is. Mivel Oppeln alkal­

matlannak bizonyult a tartós berendezkedésre, Izabella és János Zsig­

mond Lengyelországban több városban és lakhelyen is megfordult. Lak­

tak Varsóban Bona királynénál, majd Sanokban, Piotrkówban és má­

sutt is. A királyné környezetében megforduló lengyel tanácsadók és

bizalmasok közül Stanislaw Ligeza és Stanislaw Niezowski személye

emelkedik ki. Utóbbi, akit állítólag gyengéd szálak fűztek a királyné­

hoz, 1556-ban követte őket Erdélybe is. A magyarok közül a hűséges

Petrovics és Csáky Mihály élvezte a királyné feltétlen bizalmát a szám-

űzetésben is. Petrovics 1553-ban visszatért Magyarországra, és meg­kezdte politikai manővereit János Zsigmond hazahozatala érdekében. Csáky azonban végig velük maradt a lengyelországi években. Az ifjú Já­nos Zsigmond egyik nevelőjeként igyekezett a jövendő uralkodásra fel­készíteni a herceget, és állítólag ő volt az, aki megtanította magyarul írni. Mellette Zsigmond Ágost utasítására a híres lengyel humanista, orvos és teológus, Albertus Novicampianus (Wojciech Nowopolski) ok­tat ta az ifjú herceget. Még Erdélybe is elkísérte, és 1558-ig ott tartózko­dott. Novicampianus elsősorban a római katolikus hitre tanította, s el­ültette a teológiai elmélkedés iránti érdeklődést az ifjúban. Ennek majd az 1560-as évek hitvitáiban veszi hasznát a leendő fejedelem.

A herceg nevelésének elsődleges célja az volt, hogy tudatosítsák ben­ne, ő egy trónjától megfosztott, elűzött király, akinek vissza kell nyer­nie hatalmát, haza kell térnie Erdélybe. A nyiladozó értelmű királyfi több forrás állítása szerint is olykor anyját vádolta amiatt, hogy oda­hagyták a virágzó Erdélyt, és az itteni szűkös, küzdelmes életre kény­szerültek. Közben Ferdinánd király folyamatosan puhatolózott a Len­gyelországban élő Szapolyaiak szándékai felől, sőt állítólag az ő utasítá­sára Varsóban merényletet kíséreltek meg János Zsigmond ellen. Más források szerint ezt maga Izabella és tanácsadói ötlötték ki. Eközben II. Henrik francia király portai követe útján pénzbeli támogatást ígért János Zsigmondnak a Ferdinánd elleni harchoz, sőt három leánya egyi­kének kezét is kilátásba helyezte, ha visszatér hazájába, és elfoglalja az uralkodói széket. Miközben az ifjú Szapolyai bölényvadászattal vagy udvari mulatságokkal töltötte napjait, Erdélyben egyre nőtt a zűrzavar. Szulejmán szultán többször is utasította a rendeket, hogy térjenek vissza János Zsigmond hűségére, ellenkező esetben újabb megtorlással fenyegette meg őket. 1553-ban a Bihar megyei Kerekiben, Ártándy Ke­lemen birtokán a részországgyűlésre összeült rendek már a Szapolyai¬ restauráció lehetőségével foglakoztak.. Az országos helyzetet a követ­kezőképpen jellemezték: „...őfelségének [Ferdinándnak] serege oly rombolást és rablást vitt véghez, hogy csaknem teljesen elnéptelened­tek a városok, falvak, helységek." Castaldo generális és hadai 1553 tava­szán távoztak Erdélyből, bizonytalanságot és félelmet hagyva maguk után. Ennek ellenére a Ferdinánd által Erdély élére állított vajdák, Dobó

István és Kendy Ferenc még sokáig sikeresen hitették el a rendek egy ré­

szével, hogy a bécsi király megsegíti őket a Porta ellenében, és egy ideig

még meg tudták őrizni a Habsburg-fennhatóság illúzióját.

A Szapolyai-hívek száma azonban egyre gyarapodott Erdélyben. Vé­

gül 1555-ben az országgyűlés döntő elhatározásra jutott . Ferdinánd ki­

rályt arra kérték, hogy ha nem tudja megvédeni, neki tet t esküjük alól

mentse föl őket, és engedje, hogy maguk oltalmazzák meg magukat.

1556-ban fegyveres harc tört ki a maradék Habsburg-hívek és a János

Zsigmondot támogató nemesek között. Utóbbiakat ismét Petrovics Pé­

ter vezette. A tordai országgyűlés már az év elején kimondta az elsza­

kadást Ferdinándtól, majd 1556. március 8-án az erdélyi rendek Szász­

sebesen a következő nyilatkozatot tették: „A mai napon a mi urunk

gyermekét, János király fiát vettük magunkhoz fejedelmül és királyul -

egyenlő akaratból, kinek az ő méltósága szerént minden hívséggel,

mint urunknak, leszünk, vagyunk is."

Ferdinánd király június közepén levelében arról értesítette a szul­

tánt, hogy visszaadta az Erdély fölötti hatalmat Izabella királynénak és

az immár 16 éves János Zsigmondnak.

H a z a t é r é s A hazafelé igyekvő Szapolyai család és kíséretük Lem-

bergen és a Vereckei-szoroson keresztül érkezett Magyar­

országra, ahol az erdélyiek ünnepélyes fogadóbizottsága várta őket. A

küldöttséget egy fiatal főúr, somlyai Báthory István vezette, ő köszön­

tötte a királyi családot az erdélyi három nemzet nevében. Az utat a

moldvai és a havasalföldi vajda hadai biztosították. A szultáni hatalom

jelenlétét mintegy kétszáz főnyi oszmán haderő demonstrálta. A menet

1556. október 22-én fényes pompával vonult be Kolozsvárra. A novem­

beri erdélyi országgyűlés ismételten hűséget esküdött János Zsigmond

választott királynak, és nagykorúságáig a királynéra bízta a kormány­

zást, valamint a pénzügyek irányítását. A rendek meghagyták, hogy a

kiváltság- és adományleveleket mindketten írják alá. 1557 tavaszán

Petrovics és Balassa Menyhárt vezetésével sorra foglalták vissza a még

Habsburg-hívek kezén lévő várakat. Kendy vajda már korábban átállt, de

Dobó Szamosújvárban 1556 őszéig, míg Várad királyi védői 1557 áprili-

sáig tartották magukat. Ebben az évben sorra álltak János Zsigmond

mellé a felső-magyarországi főurak is, jelentős területekkel gyarapítva a

fennhatósága alatti országrészt.

Izabella királyné haláláig, 1559-ig kormányozta Erdélyt. Segítőtársa és

legfőbb tanácsadója a vele hazatérő Csáky Mihály volt. Az ő nevéhez fű­

ződik az erdélyi kancellária megszervezése és ezzel az új állam legfőbb és

egyetlen kormányszervének megteremtése. Izabella hároméves kor­

mányzása alatt igazi királynéi udvartartást alakított ki a gyulafehérvári

püspöki palotában, ahová visszaköltözött fiával. Mivel a pénzügyek irá­

nyítása is az ő kezébe került, nem kellett fukarkodnia a reneszánsz ízlés­

sel kiválogatott velencei tükrök, kárpitok és más berendezési tárgyak

vagy ékszerek beszerzésében. A külországi követeket Izabella királyné

így már fényes külsőségek közepette fogadta. 1557-ben megpróbálta fel­

újítani a János Zsigmond és egy francia királylány házasságát célzó tár­

gyalásokat. Ezek azonban csak akkor vezethettek volna sikerre, ha ennek

feltételeként átadja a hatalmat lassan nagykorúvá váló fiának. 1558-tól

folyamatosan és váltakozó sikerrel zajlottak a határ menti csatározások

az erdélyiek és Ferdinánd csapatai között. 1558-ban az erdélyi urak láza­

dást szerveztek a királyné ellen, amelynek vezetői Kendy Antal és Fe­

renc, Bebek Ferenc voltak. Céljuk az volt, hogy kiragadják a hatalmat a

királyné kezéből, és a körükben nevelkedő János Zsigmondra ruházzák

át. Izabella azonban Kolozsvárra csalta a lázadókat, ahol szeptember

l-jén éjszaka a felbérelt Balassa Menyhárttal megölette őket, majd ha­

marjában utólagos hűtlenségi pert rendeztetett, hogy így igazolja tettét

az erdélyiek előtt. Eletének utolsó évében a királyné késznek mutatko­

zott a Ferdinánddal folytatott tárgyalások felújítására, de megint csak

azt szabta a béke feltételéül, hogy Ferdinánd egyik leányát adja feleségül

a fiához. Terveit nem sikerült véghezvinnie, 1559. szeptember 15-én,

negyvenévesen hunyt el Kolozsváron.

V á l a s z t o t t király János Zsigmond édesanyja halála után azonnal,

minden különösebbb közjogi aktus nélkül vette

át az uralmat Erdély fölött. Uralkodói címe még mindig a születése

után megszerzett „választott király" volt. Udvarában ott maradtak a

királyné bizalmasai, Blandrata doktor és Stanislaw Niezowski. Belső ta­nácsosai között találjuk Csáky Mihályt, somlyai Báthory Istvánt és Kristófot, Varkocs Miklóst. Szalánczy János és Gyulay Mihály portai követként szolgálták János Zsigmondot. Hadseregének vezetői között Némethy Ferencet, Ártándy Kelement, Radák Lászlót, Telegdy Mi­hályt, Hagymássy Kristófot tartjuk számon, mindannyian jelentős sze­repet töltenek majd be a következő évtizedben Erdély történetében. Ek­koriban tűnt föl az ifjú uralkodó mellett és férkőzött bizalmába a ro­mán származású Bekes Gáspár, aki a későbbiekben a külügyekben tehetséges tanácsosnak és diplomatának bizonyult.

A János Zsigmond uralomra jutása utáni két esztendőben Erdély jelen­tős felső-magyarországi területeket veszített el, elsősorban Zay Ferenc kassai főkapitány akciói következtében. Sikerült elpártolásra bírnia a kivá­ló hadvezért, Balassa Menyhártot és más főurakat is, akiknek birtokai ez­után Ferdinánd országrészét gyarapították. A területekért folyó állandó­sult küzdelemben János Zsigmond serege Báthory István vezetése alatt 1562-ben vereséget szenvedett Hadadnál, ezt követően azonban több éven át sikerült egy-egy esztendőre fegyverszünetet kötni I. Ferdinánddal.

1562-ben kellett megküzdenie az ifjú uralkodónak a fellázadt széke­lyekkel is. A lázadás elsősorban a székely társadalomban végbement át­alakulás és annak következményei miatt tört ki. A székely előkelők jog­talan szolgáltatásokra, tizedfizetésre kényszerítették és különféle mó­dokon zsarolták a közszékelyeket, akiknek már az sem volt ínyére, hogy a megelőző másfél évtizedben Fráter György pénzbeli adófizetésre próbálta kötelezni őket, holott évszázadok óta adómentességet élvez­tek. Ezt még inkább megszigorította egy 1557-ben hozott országgyűlési határozat. Ennek értelmében amiben két rendi nemzet megegyezik, az a harmadikra nézve is kötelező. Ez a végzés kifejezetten azzal a céllal született, hogy a székelyeket adófizetésre szoríthassák. A már zúgolódó székelyekkel Balassa Menyhárt vette föl a kapcsolatot, és közöttük Já­nos Zsigmond elleni lázadást szított. Arra is megpróbálta rávenni őket, hogy igyekezzenek az országot I. Ferdinánd oldalára vinni. Vezérük Nagy György, hadnagyai Gyepesi Ambrus és Bán András voltak, de János Zsigmond hadai Pekri Gábor és Radák László vezetésével gyor­san leverték a lázadókat. A megtorlás nem maradt el, János Zsigmond

1562. június 20-ára országgyűlést hirdetett Segesvárra. A lázadók vezé­rét és Gyepesit karóba húzták, többeknek orrát-fülét vágták le. A seges­vári végzések újraszabályozták a székelyek társadalmi rendjét. A főem­berek ezentúl úgy birtokolhatták a szolgálatukba állott közszékelyeket, miként a vármegyei nemesek jobbágyaikat. A székely előkelők és lófők élhettek nemesi jogaikkal, tehát adómentesek voltak, a közszékelyeket viszont adófizetésre kötelezték, és ettőlfogva a fejedelem szabad ren­delkezése alá tartoztak. János Zsigmond ezekkel a végzésekkel a szé­kelység között is életbe léptette azt az uralkodói jogot - ami alól mind­eddig mentesek voltak -, hogy a hűtlenség vétkébe esők birtokát ezen­túl a maga javára elkobozhatja.

Közben tovább folytatódtak az összecsapások a Felvidék északkeleti részén, az I. Miksa király és János Zsigmond fennhatósága alatti terüle­tek bizonytalan határai mentén. Báthory István meglepetésszerű rajta­ütéssel 1564 szeptemberében visszafoglalta Szatmár várát, ahol az el­pártolt Balassa családja is tartózkodott, majd nem sokkal később Nagy­bányát. Ezután az erdélyi országgyűlés általános hadfelkelést hirdetett, és 12 ezer főnyi katonaság élén a Báthory győzelmeitől fellelkesült Já­nos Zsigmond is harcba vonult. Sikeresen visszavette Hadadot, Ecsedet, Szinyért, és egészen Kassáig elfoglalta a Felvidék keleti részét. Kassán Balassa és Zay várakozott, de a rossz időjárás és a derékig érő sártenger visszavonulásra késztette az erdélyi hadsereget.

1565-ben Lazarus von Schwendi, az új király, I. Miksa kassai főkapi­tánya az előző évi sikerekre válaszul erőteljes támadást indított az erdé­lyi uralom alatt lévő várak ellen. Elfoglalta Tokajt, Szatmárt, Nagybá­nyát, Balassa Menyhárt pedig Szerencset. A királyi győzelmek után a felek megelégelték az eredménytelen harcot, tárgyalásokat kezdtek, vé­gül Szatmáron kötöttek békét. Az egyezség értelmében János Zsig­mond lemondana a királyi címről, de megtartaná az uralma alatt álló területeket. A kibékülés zálogául pedig igényt tarthatna Miksa húga, Johanna kezére. Mindebből azonban semmi sem valósult meg. A béke szövegét az Erdélyben egyre nagyobb tekintélynek örvendő somlyai Bá­thory István vitte Bécsbe, ám indulása után egy hónappal János Zsig­mond gyorsfutárt menesztett utána, hogy visszavonassa a megegyezés bizonyos pontjait. Ennek oka az volt, hogy időközben megjött a Portá-

tól követe, Bekes Gáspár, és ígéretet hozott, hogy János Zsigmond ka­

tonai támogatást kap Miksa elleni harcához. Báthoryt a feldühödött ki­

rály fogságba vetette, csak két és fél év múlva szabadult. A kimenekíté­

sére küldött Kendy Sándort szintén elfogták. Ráadásul a szatmári

békekötést Miksa beárulta a Portán, ugyanúgy, ahogyan korábban aty­

ja a váradi békepontokat.

A s z é p r e m é n y ű ifjú János Zsigmond itáliai testőrkapitánya, Gio-

vanandrea Gromo 1564 és 1567 között tar­

tózkodott a gyulafehérvári udvarban. Nem csupán testőrkapitányként

töl tött be itt jelentős funkciót, hanem mint a Vatikán és Velence hír­

szerzője és ágense is. Ilyen minőségében írta meg 1566-ban Erdélyről

szóló jelentését, amelyet a firenzei nagyhercegnek, Cosimo de Medici-

nek ajánlott. Művében nemcsak az országról, hanem János Zsigmond­

ról is jellemzést adott. Külsejére nézve fehér bőrűnek, kék szeműnek,

szőke hajúnak, magas homlokúnak, vékony, nőiesen finom megjelené­

sű nemesúrnak írta le. Kedvenc foglalatosságaiként a vadászatot és a lo­

vaglást jelölte meg, de kedvelte a fejedelem a muzsikát is, amelyet itáli­

ai és lengyel udvari zenészei szolgáltattak. Ő maga is kitűnően játszott

lanton, sőt Szamosközy István történetíró szerint orgonán is. János

Zsigmond ragyogó nyelvtehetségnek bizonyult, hiszen a latin mellett

jól tudott magyarul, olaszul, lengyelül, németül és román nyelven, ki­

csit értett görögül és törökül is. Természetét Gromo inkább vidámnak

mondja, aki kedvelte a borivást, a jó társaságot. Ezenkívül igen jólelkű,

engedékeny, értelmes és megfontolt ember, nem tűri az esztelen ke­

gyetlenkedést, de a harcban hősiesen helytáll, jól ért a lándzsaforgatás­

hoz és a lőfegyverekhez is. Gromo külön kiemeli, hogy a fejedelem nagy

becsben tartotta az olasz nemzetet, és dicséri rendkívül erényes, erköl­

csös természetét, ami olyannyira közismert volt az országban, hogy so­

kan még ekkoriban is szűznek mondták.

Szamosközy emellett megemlíti, hogy János Zsigmond szelíd termé­

szetű ember volt, és ebben atyjához hasonlított. Legtöbbször még az

árulóknak is megkegyelmezett, és bőkezűen osztogatott kiváltságokat,

rangokat.

Hitval lás és t ü r e l e m János Zsigmond életének egyik ugyancsak

kényes kérdése vallási elkötelezettsége.

Gromo e téren meglehetősen elnéző János Zsigmond felekezetváltásai­

val szemben, amelyeket arra vezet vissza, hogy az uralkodó csak szük­

ségből hagyta el a katolikus hitet, mert követni akarta az országában e

téren zajló változásokat. A reformáció forrongó időszaka Erdélyben ép­

pen János Zsigmond uralkodásának bő egy évtizedére esett. Ez idő alatt

Erdély majdnem egész népessége felvette a protestáns vallást. A fejede­

lem 1562-ben hagyta el a katolikus hitet. Előbb a lutheránus, majd a

kálvinista, végül 1569-ben az antitrinitárius, vagyis unitárius egyház

hívévé vált. Ezekben a nagy váltásokban a korszak fejedelmi prédikáto­

rai mellett Dávid Ferenc, a fejedelem udvari papja, majd az igen nagy

befolyásra szert tevő Blandrata doktor, az unitarizmus lelkes híve ját­

szott jelentős szerepet. Ők ketten voltak talán a legnagyobb hatással a

fejedelem lelki fejlődésére.

Gromo testőrkapitány a Vatikánba is küldött jelentéseket az erdélyi

vallási állapotokról. Giovanni Morone bíborost és Carlo Borromeo pá­

pai államtitkárt arra kérte, hogy ha vissza akarják téríteni az ifjú királyt

a katolikus hitre, küldjenek mielőbb egy nunciust vagy képzett teoló­

gust Erdélybe, aki az itt folyó hitvitákba be tudna kapcsolódni, és a

minden szépre és jóra fogékony fejedelmet kimenthetné az eretnekek

karmaiból.

A Novicampianus által a fejedelembe oltott teológiai érdeklődés nyil­

vánult meg abban is, hogy János Zsigmond teret engedett országában a

hitvitáknak, sőt olykor maga is részt vett ezeken, és lelkesen olvasta a

vitákról készült feljegyzéseket. A már említett Dávid Ferenc mellett

föltűntek itt a korszak legjelentősebb reformátorai: Kálmáncsehi Sánta

Márton és Mélius Péter. János Zsigmond 1567-ben „királyi nyomdát" is

alapított, ahol az új vallási irányzat, az unitarizmus számos vitairata

jelent meg, a legtöbb Dávid Ferenc tollából. Szívesen fogadta az Erdély­

be érkező prédikátorokat, de a jezsuiták elől mereven elzárkózott. Mi­

után az erdélyi országgyűlés 1557-ben egyenjogúsította a lutheri irány­

zatot a római katolikus egyházzal, 1564-ben a kálvinizmust és

1568-ban a tordai országgyűlésen az unitárius (antitrinitárius) felekeze­

tet is a bevett vallások közé emelték. Egyúttal kimondták, hogy a prédi-

kátorok saját értelmezésüknek megfelelően hirdethetik az evangéliu­

mot, vallásáért senkit üldözni nem szabad, és mindenki szabadon vá­

laszthat papot magának.

A h a r c fo lytatódik 1565 és 1567 között állandósult az északkeleti várháború. János Zsigmond a Habsburgokkal

folytatott tárgyalásai miatt nehéz helyzetbe került a Portán, ezért sze­mélyesen akarta kiengesztelni a szultánt Konstantinápolyban. Szulej­mán azonban megüzente, hogy inkább ő maga jön Magyarországra, hogy fogadja alattvalója hódolatát, és egyben megsegítse őt ellenségeivel szemben. Minderre valóban sor került az 1566. évi oszmán hadjárat ide­jén, amikor János Zsigmond az erdélyi nemzetek mintegy négyszáz fő­nyi küldöttségével járult Szulejmán elé Nándorfehérvár közelében. A szultán még ebben az évben ahdnámét, azaz kinevező és megerősítő okiratot adott ki, amelyben formálisan elismerte az erdélyiek fejedelem­választó jogát. A maga számára csak a megválasztott fejedelem megerő­sítésének jogát tartotta fenn. Az erdélyi rendek országgyűlése ezt köve­tően, 1567-ben törvénybe iktatta szabad fejedelemválasztási jogát.

A hatvanas években az erdélyi urak és maga János Zsigmond is szor­galmazták, hogy a Habsburg Johanna hercegnővel kilátásba helyezett házasság mielőbb valósuljon meg. Még nagybátyját, a lengyel királyt is megkérte ügye támogatására Bécsben, a frigy azonban nem jött létre. János Zsigmond egészsége már 1567-ben erősen megromlott. Ő maga közölte a gyulafehérvári országgyűlésen 1567 nyarán összegyűlt ren­dekkel, hogy határozzanak a halála utáni szabad fejedelemválasztásról, de „kerüljék a meghasonlást, a szakadást, mely romlásukat vonná maga után". Végrendeletet is készített, amelyre megeskette az erdélyi urakat. T e s t a m e n t u m a végrehajtóiként Csáky Mihály kancellárt, Hagymássy Kristóf váradi kapitányt, Bekes Gáspárt és a nevét időközben már ma­gyarosan író Niezowski Szaniszlót jelölte ki. János Zsigmond egészségi állapota időlegesen javult, és Bekes Gáspár ügyes leveleinek köszönhe­tően a béketárgyalások is újrakezdődtek I. Miksával. Mindkét fél úgy ítélte meg, hogy a határ menti háborúskodásból senkinek sem szárma­zik haszna, az ország egésze viszont nagy károkat szenved. Az ellensé-

geskedés az oszmánok malmára hajtja a vizet, akik a meggyöngült Ma­gyarországot vagy Erdélyt hamarosan teljesen bekebelezik.

Időközben a Porta és I. Miksa 1568-ban Drinápolyban nyolc évre szóló békét kötöt t egymással. János Zsigmondot II. Szelim szultán le­vélben értesítette erről, kijelentve, hogy Erdélyt saját országai közé szá­mítja, és meg akarja oltalmazni az ellenségtől, ezért bevétette a béke szövegébe. A béke egyúttal megtiltotta a határok mentén az összecsa­pásokat és új várak építését mindkét fél számára, és kimondta, hogy a határ tényleges megállapításáról egy deftert (jegyzéket) fognak fölvenni, amelyet Szelim szultán közlése szerint az erdélyieknek is meg fognak küldeni. Végezetül a szultán levele megerősítette az erdélyiek szabad fejedelemválasztó jogát is. János Zsigmond kénytelen volt belenyugod­ni a feje fölött megkötött békébe, de politikai érdeklődése Bekes Gáspár hatására a felső-magyarországi főurak azon csoportja felé fordult, akik Magyarország és Erdély egyesítését tervezgették az ő jogara alatt. A csoport vezetője Dobó István és Balassa János volt. A korábban Habs­burg-párti felvidéki birtokosok közül sokan fordultak Miksa ellen, mert egyes birtokaikat a fegyver jogán visszaszerezve magáénak nyilvánítot­ta, és újból eladományozta, vagy legalábbis nem akarta régi tulajdono­saiknak visszaadni. Ezenkívül országos elégedetlenséget keltett a ma­gyar főurak mellőzése az ország irányításában. Így aztán nemcsak a Felvidéken, de a Dunántúlon is többen kerestek maguknak „jobb urat" János Zsigmond személyében. Ekkor fordult el a Habsburgoktól Forgách Ferenc váradi püspök, történetíró is, aki rövid itáliai utazása után Erdélybe költözött.

János Zsigmond életének utolsó éveiben ismét fölmerült, hogy meg kellene házasodnia. Az országgyűlések is foglalkoztak e kérdéssel, ismét fölvetették, hogy a francia királyi házból kellene menyasszonyt keresni János Zsigmond számára. Ő maga azonban inkább Habsburg meny­asszonyt óhajtott volna, ezért Bekes Gáspárt újabb követségbe küldték Miksa királyhoz. A házasság terve kitudódott a Portán is, és a szultán egy csausz által üzente meg János Zsigmondnak, hogy nem vehet felesé­gül Habsburg-házbeli hercegnőt. Válaszul János Zsigmond így mente­gette magát a szultánhoz írott levelében: „Én azért jámbor alattam va­lóknak intéseket, külső atyánkfiainak, sőt a fényes Portán való fő népek-

nek is ugyanezen dologra való szorgalmaztatásokat megtekintvén, jelesben pedig akarván holtom után is maradékot és örököst hadnok, ki halálom után is Hatalmasságodnak szolgálna... mint az én vén atyám is, János királ az urak szorgalmaztatására ugyanezen okból házasodott meg..."

Bekes Gáspár Speyerben folyó tárgyalásai azonban más irányt vet­tek. Leginkább arra irányultak, hogy rendezzék Erdély és a királyi Ma­gyarország, illetve a két uralkodó közötti viszonyt. A tárgyalásokon Zsigmond Ágost lengyel király képviseletében közvetítőként Adam Konarski poznani püspök is részt vett, és sokat segített az erdélyi érde­kek érvényesítésében.

Erdély és a R é s z e k fejedelme A megállapodás végső szövegében már 1570 augusztusában meg­

egyeztek a tárgyaló felek. A Bekes által hazavitt békepontokkal János Zsigmond nagyon elégedett volt, december elején alá is írta a szerződést. Már csak Miksa aláírása hiányzott az okmányról, ezért valakinek vissza kellett vinnie hozzá a szöveget. Közben János Zsigmond egészségi álla­pota egyre romlott, Bekes nem akart újra útra kelni, mert attól tartott, hogy az uralkodó halála esetén elesik majd a fejedelemségtől. János Zsig­mond azonban ígéretet tett neki, hogy őt jelöli utódjául, ezért mégiscsak elutazott Miksához. A császár a regensburgi birodalmi gyűlésen 1571. március 10-én ratifikálta a szerződést, ami ezzel teljes jogérvényre emel­kedett. Négy nappal később, március 14-én Gyulafehérváron súlyos be­tegségben elhunyt Szapolyai János Zsigmond, anélkül hogy értesült vol­na a szerződés ratifikációjáról. Így mindössze négy napig, élete végén vi­selhette teljes joggal azt a címet, amit a speyeri szerződés biztosított számára: „Erdély és Magyarország hozzákapcsolt Részeinek fejedelme" (Princeps Transsilvaniae et Partium Regni Hungariae eidem annexarum).

A speyeri szerződés mintegy betetőzte azt a folyamatot, amely a mohácsi csatát követő kettős királyválasztással vette kezdetét. Erdély le­vált az anyaországról, és immár minden kétséget kizáróan önálló állam­alakulattá változott. Uralkodója megkötötte első nemzetközi szerződé­sét, amelyben egy másik ország királya elismerte őt. A szerződésnek a fe-

jedelemség önálló államisága szempontjából döntő jelentősége volt, vitás közjogi kérdésekben hozott megoldást, rögzítette az új állam határait, oly módon azonban, hogy elviekben megtartotta Magyarország egysé­gét, és kilátásba helyezte a majdani Habsburg-főség alatti egyesítését is. A szerződés szerint a Magyar Királyságból négy vármegye: Máramaros, Bihar, Kraszna és Közép-Szolnok közjogilag is az Erdélyi Fejedelemség­hez tartozott, ezek alkották a „Részek"-et. Emellett azonban a hódoltság és Erdély közé szorult vármegyetöredékek, a Lugos és Karánsebes köz­pontú kerületek is a fejedelemséghez csatlakoztak.

János Zsigmond végrendeletében a család jelentős vagyonát nagy­bátyjára, a lengyel királyra hagyományozta. Halálát napokig titkolták a testamentumos urak, és temetésére is csak május 23-án került sor, uni­tárius szertartás szerint. Az egybegyűlteknek felolvasták a fejedelem végrendeletét. Márványkoporsóját a gyulafehérvári székesegyházban édesanyjáé mellé helyezték. Bethlen Farkas történetíró szerint a kopor­sóba tet t arany halotti lemezen az alábbi felirat volt olvasható: „Felsé­ges fejedelem II. János úr, Felséges Jánosnak, Magyarország, Dalmácia és Horvátország stb. egykori királyának és Zsigmond lengyel királynak és Bona királynénak leányától, Izabellától született fia, Isten kegyelmé­ből Magyarországnak, Dalmáciának Horvátországnak stb. választott királya, aki Istentől meg volt áldva a nyelvtehetség adományával, tiszta élettel, lélekjelenléttel, a hadakozásokban és hadi tudományban szeren­csével és mindenféle hősi erényekkel ékesítve, a hazát és az igaz kegyes­séget szerette, 31 . éves korában, március 14-én hajnali 3 órakor, min­denkinek fájdalmára, övéinek bánatára kólikás fájdalomban s hossza­san tartó epileptikus betegségtől kínoztatva, fájdalmas halállal kimúlt, akiben a magyar királyok magva, fájdalom, kiveszett, s valóban leesett a fejünk koronája, és a hatalom idegen nemzetiségekre szállott, Krisz­tus születésének 1571. évében."

BÁTHORY ISTVÁN (SOMLYAI)

Szilágysomlyó, 1533. szeptember 27. - Grodno, 1586. december 13.

Báthory István volt Erdélynek az a fejedelme, aki az oszmán-Habsburg

kettős alávetettség felismerésével kialakította a későbbi erdélyi

fejedelmek meghatározó politikai irányvonalát. Nagy műveltségű,

mindkét országát biztos kézzel irányító, megfontolt és helyesen mérle­

gelő ember volt, uralkodása nyugalmat teremtett, és biztosította Erdély

önálló államiságát.

A fejedelem tanácsura A Báthoryak a középkor óta játszottak je­

lentős szerepet a magyar történelemben. A

család 1317-ben egy birtokosztály révén szakadt két ágra, és sokáig az

ecsedi Báthoryak számítottak rangosabbaknak, ők viseltek magasabb

tisztségeket. Mohács után azonban megfordult a szerencse.

A somlyai ág 1351-ben szerzett birtokáról, a Kraszna megyei Szilágy­

somlyóról nyerte elnevezését. Báthory István atyja, ugyancsak István

1529 és 1534 között Szapolyai János király erdélyi vajdája volt. Felesé­

ge, Telegdy Katalin nyolcadik és egyben utolsó gyermekeként szülte

meg Istvánt 1533. szeptember 27-én, ami után az apa hamarosan meg

is halt. 1547-ben Telegdy Kata is elhunyt, és az árvák sorsa szomorúan

alakult volna, ha nem támad az egész családnak védelmezője Nádasdy

T a m á s személyében, aki különösen a legidősebb fiú, András iránt visel­

tetett atyai érzésekkel. A gyermekek nevelése szigorú katolikus légkör-

ben folyt a somlyói várkastélyban. A kis István vallási eltökéltségét to­vább növelte, hogy hamarosan Nagyszombatba, rokonuk, Várday Pál esztergomi érsek udvarába került. Itt olyannyira kitűnt komolyságával, hogy felvették Ferdinánd király bécsi udvari apródjai közé, 1549-ben pedig tagja volt annak a díszkíséretnek, amely Ferdinánd Katalin nevű leányát vitte leendő férje, a mantovai herceg udvarába.

1550-ben már ismét Somlyón tartózkodott, ahonnan Temesvárra ment, hogy Losonczy István kapitánysága alatt szolgáljon. A vár eleste után, 1552-ben sikerült Egerbe menekülnie. Az egri ostromot követően hazatért Somlyóra, és abban az időszakban, amikor Erdély Habs­burg-fennhatóság alatt állt (1552-56) , nem vállalt semmilyen pozíciót, sőt nem is politizált. Mégis, már ebben az időben is igen nagy megbe­csülés és tekintély övezhette Erdélyben, mert amikor 1556 őszén Iza­bella királynét és a gyermek János Zsigmondot visszahívták az erdélyi rendek, Báthory István köszöntötte latin nyelvű beszéddel Kolozsváron a visszatérő királyi családot. A királyné 1559-ben őt nevezte ki a váradi kapitányi tisztségbe.

A váradi kapitányság a korabeli Erdély legmagasabb katonai és köz­jogi méltósága volt. A vár nem ok nélkül érdemelte ki az „Erdély kapu­ja" címet, hiszen őrizte az idevezető utakat, irányította a környékbeli kisebb erődítményeket, és felügyelte a kívülről, akár a hódoltságból, akár a királyi Magyarország felől érkezőket. A váradi kapitány paran­csolt a legnagyobb létszámú várőrségnek, egyúttal az uralkodó kipró­bált híve kellett legyen. Báthory tisztségéből fakadóan is részt vett az 1560-as évek első felében a határ mentén folyó összecsapásokban. Ha­dadnál ugyan vereséget szenvedett 1562-ben, de később jelentős győzel­meket aratott. Ezzel párhuzamosan egyre inkább János Zsigmond bi­zalmasa lett. Már 1563-ban tárgyalt Bécsben, majd a háborúskodást le­zárni hivatott szatmári béke pontjait is ő vitte a királyi udvarba 1565 tavaszán. A béke pontjaiban maga Báthory egyezett meg Lazarus von Schwendi felső-magyarországi főkapitánnyal, aki évek óta az Erdély el­len irányuló katonai akciók vezetője volt.

Időközben I. Miksa lett a magyar király (1564), de Báthory tárgyalá­sai vele sem vezettek eredményre. Hiába próbálkozott több udvari ha­talmasság megkeresésével, nem sikerült érzékeltetnie az oszmán ve-

szély nagyságát. Ekkor, 1565 júniusának elején érte utol Bécsben az er­

délyi futár, aki módosító utasítást hozott János Zsigmondtól arra

vonatkozóan, hogy a már elkészült megegyezésben Báthory változtas­

son követelésein. Tudniillik János Zsigmond ekkor már egészen a Ti­

száig terjedő területek birtokába akart jutni. Amikor ezt Báthory előad­

ta, Miksa kétszínűséggel vádolta az erdélyi uralkodót, és követét június

5-én letartóztatta, majd fogságba vetette. Úgy tűnik, hogy szinte túsz­

ként tartották fogva, hiszen Miksa meg akarta várni a legújabb fejlemé­

nyeket, a szultán és János Zsigmond találkozásának következményeit.

Báthory fogsága megmagyarázhatatlanul sokáig tartott, csak 1567. júli­

us 2-án szabadult. Erdekében közbenjárt a lengyel király, a velencei kö­

vet, sőt maga a budai pasa is. A hosszú, testileg-lelkileg kimerítő fogság­

tól megszabadulva júliusban haza is tért Erdélybe. Ura, János Zsig­

mond azonban nem fogadta szívélyesen, mintha nem is ő idézte volna

elő elfogatását. Nem helyezte vissza a váradi kapitányi székbe, ahol ek­

kor már Hagymássy Kristóf ült, és jelenléte sem volt kívánatos a gyula­

fehérvári udvarban.

Báthoryt mélyen érintette a kedvezőtlen fogadtatás. Hazament

Somlyóra, és minden kapcsolatot megszakított a fejedelemmel, tanács­

úri méltóságát sem tartotta meg. Pedig ő volt az, aki legtöbb informáci­

óval rendelkezett a bécsi helyzetre vonatkozóan, hiszen fogsága alatt is

sikerült néhány fontos emberrel fenntartania a kapcsolatot. A fejede­

lem azonban nem tartott igényt tudására, és valószínűleg politikai irá­

nyultságát tekintve is alapvető ellentétbe került János Zsigmonddal. A

fejedelem inkább a Habsburgok felé orientálódott, amint ez bebizo­

nyosodott a speyeri szerződés tárgyalásai során. Ezzel szemben Bátho­

ry az oszmánok hatalmát érzékelve fölmérte, hogy Erdély sorsa a Porta

kezében van. Politikai visszavonultsága alatt is tudatosan ápolta és épí­

tette kapcsolatait az erdélyi főurak egy részével.

Erdély vajdája János Zsigmond halálát követően az erdélyi rendek

súlyos, szinte megoldhatatlannak tűnő helyzetbe

kerültek. A speyeri pontok értelmében ugyanis át kellett volna adniuk

az Erdély feletti uralmat I. Miksa magyar királynak, de tudták, hogy

ennek kinyilatkoztatása az országon belül nagy ellenállást váltana ki. Ugyanakkor minden bizonnyal maga után vonna egy oszmán megtor­lást, amelynek súlyos következményei lennének, és még az sem kizárt, hogy Erdélyt közönséges vilajetté tennék. A másik, nem kevésbé rossz lehetőség az lett volna, hogy az oszmánok, kihasználva a János Zsig­mond halálával előálló helyzetet, tudniillik, hogy ezzel a Szapolyai csa­lád uralkodásának jogfolytonossága megszakadt, még jobban ránehe­zednek az országra, és ha vilajetet nem is hoznak létre, de a szomszédos román vajdaságokkal megegyező állapotokat kényszerítenek Erdélyre. Ez esetben - legalábbis elméletileg - a magyar király részéről várható a jogai érvényesítését célzó fegyveres beavatkozás. A bármelyik oldalon való határozott elköteleződés, egy oktalan döntés háborús konfliktusba sodorta volna Erdélyt. Bár a Porta a Ciprusért folyó háborúban volt ér­dekelt ez idő tájt, a támadás veszélye így is legfeljebb csak elodázódha¬ tott, de nem múlt el véglegesen. Az erdélyi rendek ragaszkodtak az ál­taluk 1567-ben törvénybe iktatott szabad fejedelemválasztás jogának érvényesítéséhez, de meglehetősen kétséges volt ennek a lehetősége ak­kor, amikor egyszerre két nagyhatalom tartotta fenn a terület iránti igényét. Erdélyben mindenki érezte, hogy válságos helyzet alakult ki, amelyben országuk léte foroghat kockán, de nem mérhették fel a fenye­gető körülményeket a maguk teljességében, mivel magáról a speyeri szerződésről jószerivel csak a testamentumos urak, a Báthoryak és né­hány beavatott tudott. Az országgyűlésen ekkor összejött rendek szá­mára a legnagyobb veszélyt és megoldandó problémát a várható osz­mán beavatkozás, illetve annak mértéke jelentette.

Nagyon is ideillőek a fejedelemválasztó gyűlésről beszámoló Hagy-mássy Kristóf levelének szavai: „...csend leve, mindeneknek szeme az Báthori uramokra veté magát.. ." De ne szaladjunk előre az időben, mert bár a vázolt közjogi válsághelyzetet valóban Báthory István poli­tikai manőverező tehetsége oldotta meg az elkövetkezendő esztendők­ben, ám a megoldást jócskán megnehezítette az egyelőre Erdély élére vajdaként pályázó Bekes Gáspár.

A speyeri megegyezést János Zsigmond nevében létrehozó, Habs­burg-hű Bekes 1571. április 10-én azzal a megbízással érkezett Bécsből Gyulafehérvárra, hogy biztosítsa Erdély Miksa számára történő átadá-

sát, szervezzen pártot a Habsburgokhoz hajló főurakból, és közölje az erdélyiekkel, hogy a régi szokáshoz híven a magyar király vajdát fog ki­nevezni Erdély élére az ő személyében. Április végén megérkezett a por­tai csausz is a szultáni fermánnal, amelyben a szultán Báthory Istvánt jelölte ki Erdély vajdájává. Ebben a levélben minden kétséget kizáróan megfogalmazódtak a szultán igényei: „...miért hogy Erdélyország rég­től fogva én oltalmam alatt volt, és ollyan országom, mint egyéb földe­im, most is mindenben oltalmom alá akarom venni... azon állapotban, rendben akarom megtartanom, mint ez ideig voltanak."

Báthory István még nem ismerhette ezeket a sorokat, de minden bi­zonnyal sejtette a fermán tartalmát akkor, amikor április 29-én írt leve­lében azt javasolta Miksának, járuljon hozzá, hogy válasszanak valakit Erdély élére, aki vajdai minőségben az ő királyi jogait elismeri, és alatt­valójának tekinti magát. Báthory tehát lényegében véve már ebben a le­velében megtalálta vagy legalábbis néhány körülmény felismerésével megtalálni vélte a megoldást: szerencsés módon ugyanis a „vajda" mint tisztség jól hangzik a Portán is, hiszen így nevezik a szomszédos Mold­va és Havasalföld élére az oszmánok által kijelölt uralkodót. Most, hogy János Zsigmond meghalt, teljességgel érthető, hogy a Porta Erdély élére is vajdát akar kinevezni, és ha ezt elfogadják, formailag eleget tesznek a szultán igényeinek. A „vajdával" ugyanakkor Miksa is meg­elégedhetne, hiszen e cím fölvétele egyúttal királyi hatalmának elisme­rését jelentené, és a speyeri szerződés ama pontjának megvalósulását, miszerint Erdély a Magyar Korona része, és elismeri maga fölött álló­nak a magyar királyt. Ha pedig mindez úgy megy végbe, hogy az erdé­lyi rendek maguk is „szabadon" választanak - egyelőre nem tudni, mi­lyen címet viselő - uralkodót maguknak, akkor e gordiuszi csomó meg­oldódik.

Miksa végül is beleegyezett, hogy az ország érdekében - a törökök gyanúját nem fölkeltve, a hozzá, mint magyar királyhoz fűződő kap­csolatot titokban tartva - válasszanak Erdélyben vajdát, és ennek lebo­nyolítását Báthoryra és tanácsosaira bízta. Báthory még a választás előtt tudatta Hans Rueber felső-magyarországi főkapitánnyal és így közvetve a királlyal is, hogy megkapta ugyan a szultán levelét, és az azt hozó csausztól tudja, hogy ez a saját kinevezési okirata, de csakis az or-

szág akaratából és őfelsége felhatalmazásával lesz hajlandó a vajdai tisztséget és az ország kormányzását magára vállalni. A napok óta összegyűlt rendeket május 24-én már nem lehetett megakadályozni a választásban, bár Miksa hívei, a testamentumos urak és akik tudtak a speyeri szerződésről megkísérelték halogatni ennek véghezvitelét. A je­lenlévők többsége Báthory mellett állt, rangja, korábbi politikai szere­péből fakadó tekintélye megkérdőjelezhetetlenné tette személyét. Jelen volt három csausz is, ebből kettő a temesvári és budai pasa képviseleté­ben, és mindenki tudta, hogy a moldvai határszélen ugrásra kész tatár csapatok állnak. A gyűlésen lévő urak zajongva, felforrósodott hangu­latban taglalták a jövő lehetőségeit, fennen hirdették jogukat a szabad választáshoz. A hirtelen beálló csend, amiről az előbbiekben Miksa egyik fő párthíve beszámolt, akkor szakította meg a gyűlés menetét, amikor az urak tekintete a terem egyik végében csendesen ülő Bátho-ryakra tévedt, és mindannyian felismerték: a megoldás kétségtelenül rajtuk áll.

Báthory István - mai kifejezéssel élve - politikai korrektségéhez két­ség sem férhetett. Ezt bizonyította eddigi pályafutásán túlmenően az is, hogy még a választás előtt megegyezett Miksa híveivel, a testamen­tumos urakkal, hogy Miksa főhatalmát elismeri, neki kész az esküt le­tenni, s ebben azok nem is kételkedtek. A közfelkiáltással lezajlott vá­lasztás után pedig Báthory magához hívatta Miksa híveit, és ahogyan Hagymássy már idézett leveléből megtudjuk, a következőképpen nyi­latkozott: „...tüstént írunk római császár urunk ő felségének, legyenek kegyelmetek csendesen, mert mi bizony soha ellenségei nem leszünk római császár ő felségének és az kereszténységnek, az mi történt, annak okai nem vagyunk, látta kegyelmed is, miképp történtek az dolgok; ez mostani veszedelemben és az töröknek közel voltában ez hazánkat vér­be, nyomorúságba nem vethetjük."

Ezzel a szükségmegoldással tulajdonképpen mindenki elégedett lehe­tett volna. Erdély közjogi helyzete nem tisztázódott, de ez a zavaros helyzet a túléléshez és egy fegyveres összecsapás elkerüléséhez, a pilla­natnyi megnyugváshoz elegendő volt. Erdélyből nézve legalábbis. A csá­szári-királyi udvarból nézve azonban nem. Miksa császár és király min­den kétséget kizáróan tisztázni akarta Erdély és a királyság viszonyát.

Az elkövetkezendő esztendők végül megnyugvás helyett újabb zűr­zavart hoztak, és ennek a Miksa gyanakvását ügyesen kihasználó, a vajdai rangot magának megszerezni óhajtó Bekes Gáspár mesterkedése volt az oka. Bekes már a választásnál is versenybe akart szállni Bátho-ryval, de akkor ennek semmi esélye nem volt. Azután azt kérte a király­tól, hogy miként az Kendy Ferenc és Dobó István vajdasága idejében ( 1 5 5 3 - 1 5 5 6 ) is volt, nevezze ki őt Báthory mellé vajdatársnak, egyenlő felhatalmazással. Ezt azonban Miksa nem tette meg. Idő haladtával egyre erősödött, önállósodott, mindinkább „fejedelmivé" vált Báthory István hatalma Erdélyben, és ez nemcsak abban mutatkozott meg, hogy önállóan tárgyalt a Portával és a szomszédos román vajdaságok­kal, és döntött a külügyi kérdésekben, hanem abban is, hogy önállóan hívta össze az országgyűléseket. Miksa ezt igen rossz szemmel nézte.

Az első jelentősebb zavar már 1572 kora tavaszán megmutatkozott, amikor is politikájára, a Portához és a magyar királyhoz fűződő viszo­nyára nézve Báthory magyarázkodásra kényszerült Liszthy János kan­cellárhoz írott levelében. Azzal vádolták őt bizonyos személyek - akik ezelőtt azt terjesztették róla, hogy németté lett, amidőn fogságban volt Bécsben -, hogy az utóbbi időben törökké lett, és nem akar Miksától függeni, mert egyrészt megtiltotta, hogy a császárnak bárki levelet ír­jon, sőt azt is, hogy a császár levelét behozzák az országba, aztán mert ajándékokat küldött a Portára, és ez nagy költséget jelent Erdélynek, de legfőképpen, mert fejedelemnek hívatja magát az országban. Ezen vá­dakra válaszolva Báthory közölte, hogy először is csak azt t i l tották meg az országgyűlés által hozott törvényben, hogy az ország dolgában senki ne praktikáljon, ne tárgyaljon, és ne levelezzen idegen országokkal, mert abból veszedelem támadhat. A Portára meg azért küldött ajándé­kokat, hogy elrendezzen bizonyos, az utóbbi idők határ menti villongá­saiból származó vitás ügyeket, és különben is, az ajándékozás már az elhunyt fejedelem alatt is szokásban volt. Hogy mit ír a fejedelmi cím viseléséről, arról saját szavai a legkifejezőbbek: „...Ezt jól tudja őfelsége, hogy csak kevés az, aki az én őfelségéhez való subiectiomat [alávetett­ségemet] értse, azonkívül az promiscua multitudo [közönséges tömeg] engemet ugyan szabad fejedelemnek vél, és observál [tisztel], hogy penig az legyen, az Török követi és levele által ugyan parancsolja, kik-

nek nem illik ellene szóllanom, mert ha én azt kijelenteném, hogy nem én magam nevében bírom és administrálom [igazgatom] ez országot, mi lehetne nekünk hirtelenb veszedelem." Majd megemlítette, hogy a moldvai vajdára már azért is hadat bocsátottak a Portáról, mert az a lengyelekkel „nyájaskodott", és udvarában tartotta őket, és Erdély már most is gyanúban forog, csakhogy a tengeri vereség (Lepanto) miatt egyelőre nem jött veszedelem. Ezután így folytatja: „...ha én efféle hív dicsőségnek örültem volna, és fejedelmi nevet kévántam volna, ki kényszerétett volna engem, hogy én az őfelsége hívségére kötelezzem magam: én mellettem volt az Terek Császár, én mellettem volt az or­szág: senki sem vitt engem, hanem szabad akaratom szerént mentem. . . magamat őfelségének subiiciáltam [alávetettem]..." Ez a levél tehát a hűségesküt szinte megerősítve ismét azt támasztja alá, hogy Báthory, ha meglehetős önállósággal állt is Erdély élén, hatalmát még mindig a speyeri pontok alapján, a magyar király alattvalójaként gyakorolja, de a nyugalom megőrzése és egy oszmán megtorló hadjárat elkerülése céljá­ból - amire volt már példa - azt látja helyesnek, ha szabad fejedelem­nek tartják őt az erdélyiek. Közben, 1572. március közepén megérke­zett II. Szelim szultán levele is, amelyben kinyilvánította, hogy Erdély­országot Báthorynak teljes birodalmával adta, miként azt János király bírta. Miksának azonban újabb gyanúja támadt 1572 novemberében, amikor is Báthory az erdélyi tanácsurak beleegyezésével a Portára küld­te János Zsigmond ahdnáméjának példányát, hogy azt ugyanúgy az ő nevére állítsák ki. Ez azért volt fontos Erdély számára, hogy ezáltal Bá­thory írásban is megkapja azokat a felhatalmazásokat, amelyekkel ko­rábban János Zsigmond rendelkezett, és amelyek egyúttal Erdély sok­szor hangoztatott „különleges státusát" biztosítják az Oszmán Birodal­mon belül. Miksához ebből az jutott el, hogy a vajda végleg elkötelezte magát a szultán mellett, hogy örökösei számára is biztosítsa az Erdély fölötti uralmat. Báthory ekkor ismét megfogalmazta, hogy Erdélyt nem a szultán megbízása alapján, hanem saját hite alapján kormányozza, és nem fog letérni a kijelölt útról, a kereszténység, a Magyar Korona és a király iránti kötelettségeit megtartja.

Bekes Gáspár szervezkedése az erdélyi vajdai pozíció megszerzéséért az 1573-74. esztendőben folytatódott. Mivel ekkor már úgy érezte, hogy

kizárólag Miksa támogatásával nem sikerülhet Báthoryt kibillenteni po­zíciójából, a Portához fordult. 1574 májusában Konstantinápolyba küld­te Antalfi Imre nevű követét, és általa ajánlotta föl szolgálatait, valamint azt, hogy ha őt helyezik Erdély élére, kétszeres adót is hajlandó fizetni. Bekes akciója azonban nem vezetett sikerre. A Porta csupán arra biztat­ta, hogy saját erejéből üssön be Erdélybe, szervezzen pártot maga mel­lett, és aztán majd meglátják, hogy támogatják-e őt. Bekes meg is kezdte a párthívek toborzását. Erdélyben jelentős támogatókat szerzett, és a magyarországi urak közül is sokan csatlakoztak hozzá, így Prépostváry Bálint kállói kapitány, Perényi György, Csapi Kristóf, Pongrácz Frigyes, Sulyok István, Fodoróczky György. Eközben Báthory sem tétlenkedett, hanem tapasztalt követét, Kendy Sándort küldte a Portára. A Báthory iránti nagy megbecsülést ékesen bizonyította, hogy 1574 végén Kendynek sikerült kieszközölnie vajdai megerősítését. A Báthory meg­buktatására irányuló szervezkedést Miksa titokban támogatta, hiszen hatalma nagyobb biztosítékát jelentette volna Erdélyben egy kifejezet­ten Habsburg-hű vajda, mint a fokozatosan önállósodó, az oszmánokkal is jó viszonyt fenntartó és ezért egyre gyanúsabb Báthory.

A támadás Bekes vezetésével 1575. június végén meg is indult. A Me­szesen át, Dés és Szamosújvár érintésével június 28-ára már Tordára ér­tek a lázadók. Bekesnek a székelyeket is sikerült maga mellé állítania a szabadságjogaik visszaadására vonatkozó ígérettel. Báthory mellett sa­ját hadai, Gyulaffy László és Székely Mózes vezetésével, a kék darabon­tok és egy kisebb létszámú oszmán segédcsapat is készült a harcra. A döntő összecsapás 1575. július elején zajlott le a Maros menti Kerelő-szentpálnál, és Báthory döntő győzelmével végződött.

Leszámolása a Bekes vezette ellenzékkel, és az ügyükben meghozott ítélet a kegyetlenségig kemény uralkodóként mutatja be Erdély vajdá­ját. A csatatéren kivégeztetett hat embert, Bekes elmenekült. Ezt köve­tően 1575. július 25-én ült össze a lázadók fölötti ítélet meghozatalára az erdélyi országgyűlés. Az augusztus 6-án keltezett ítéletlevélben szá­mos bizonyítékát találjuk annak, hogy Erdély közjogi helyzete és Bá­thory hatalmi pozíciója is változóban van, bár az ítélet meghozatalá­ban a birodalmi és a magyarországi törvényekre és szokásjogra hivat­koznak. Bethlen Farkas históriájában megrendítően meséli el, hogy az

eljárások lefolytatásában és a döntés megfogalmazásában tevékeny

részt vállaló idős ítélőmester, Wesselényi Ferenc sírva olvasta fel az or­

szággyűlésen a fej- és jószágvesztésekről szóló ítéletlevelet.

Az ítéleteket augusztus 8-9-én végrehajtották, 9 főurat és 34 szé­

kelyt végeztek ki Kolozsváron, javaikat elkobozták, másik 34 székely­

nek orrát-fülét vágták le Szamosfalván. Báthory állítólag azt mondta,

ezt azért kellett megtenni, hogy a szabadságukat megszerezni kívánó

utódoknak megmutassák, azt nem a fejedelmi felség kisebbítésével kell

hajhászni, hanem a haza iránti kiváló szolgálatokkal kell kiérdemelni.

III. Murádot maga Báthory tudósítja szeptemberi levelében a történ­

tekről, és továbbra is kéri az oltalmát Erdély számára. A fejedelem 1575

szeptemberében Liszthy Jánosnak írt újabb levelében a történtek ko­

moly politikai elemzését adta, többször is utalván arra, hogy Bekes mi­

lyen nehéz helyzetet teremtett Erdélyben, nem tekintette cselekedetei­

nek következményeit és veszélyes voltát. Emlékeztet, hogy Bekes János

Zsigmondnak is azt tanácsolta, az egész országot adja a római császár

hatalmába, holott Báthory bizonyította, hogy ez lehetetlen, „hozván elő

az időt, melyben az első János király Budába, nagy birodalomba, és az

töreknek is nagyobb tekintetibe lévén és mindent megkísértvén, semmit

nem efficiált [végzett] volna". Tovább sorolva Bekes hibáit, így folytatja:

„...az Portára követet bocsáta: ez országot kévánta és énnekem élete­

met, tisztségemet kereste: ez országnak titkait, gazdagságát publikálta,

sőt hamisan magyarázta, az én levelemet, mellyet kezemmel császárnak

írtam, Portára küldte, négyszer százezer forint summát ígért és kétannyi

adót, ha az császár [szultán] ez országot neki adnája: kiből ez

következék, hogy noha császár ez országot neki nem adta, de ez ország

adóját feljebb vitték az ő nagy ígéretéhez képest, és út mutattaték nekik

arra, hogy ez országot is Moldvává és Havaselfeldévé tegyék: sőt az nagy

gazdagságért, kit hamisan ő magyarázott felőlünk ugyan elvégre el fog­

lalja, melyben ha nekem avagy őfelsége császárnak vétett nagyobbat, azt

kegyelmed ítéletire hagyom." Báthory helyzetelemzése és politikai éles­

látása révén kitűnően értékelte Erdély fennmaradásának lehetőségeit, és

képes volt nagyobb összefüggéseiben látni a térség politikai jövőjét. Ez a

képessége még inkább kibontakozik majd lengyel királysága alatt.

Ahogyan maga írta egyszer, Erdély a világ két nagy monarchája kö­

zött, azok sarkpontjában helyeztetett el, s éppen ezért az egyik császár

felé engedelmességgel, a másik felé ajándékokkal és magunk alávetésével

kell kedvezni, hogy minél inkább elkerülve a külső megtámadtatás ve­

szélyét, megmaradhasson az ország épsége. A kettős szorítás kényszer­

helyzetét már Fráter György óta világosan látták az Erdélyben élő politi­

kusok. Báthory Istvánnal olyan nagyformátumú politikus és Erdély sor­

sáért áldozatokat és kemény döntéseket meghozni képes személy került

a trónra, aki tudatosan törekedett a kétirányú egyensúly-politika folyta­

tására, Erdély és természetesen a speyeri szerződés óta már közjogilag is

idekapcsolódó Partium önálló államiságának erősítésére.

Báthory István tehát a hetvenes évek közepére szilárdan megerősí­

tette erdélyi hatalmát, és belenyugvással fogadta, hogy III. Murád szul­

tán 1575. novemberi utasításában 15 ezer forintra emelte föl Erdély

adóját. Ez idő tájt már más, nagyobb szabású tervek foglalkoztatták,

hiszen Lengyelországban két diplomatája, az öreg Blandrata doktor és

Berzeviczy Márton a fejedelem lengyel királyságát készítette elő.

Lengye lország királya A Varsóban összegyűlt lengyel rendek a

köznemesség tömeges támogatásával kísér­

ve 1575. december 14-én választották királyukká Báthory István erdélyi

fejedelmet és mellé királynőül - a házasságot Báthorynak mintegy fel­

tételül szabva - a Jagelló-ház utolsó sarját, Annát. A menyasszony több

mint tíz esztendővel volt idősebb Báthory Istvánnál, és a kortársak sze­

rint meglehetősen csúnya is volt. Kemény János édesapjától hallotta

Báthoryról: „felesége, mivel igen vén s rút volt, kit az királyságért vött

volt el, ahhoz képest nem is szerette..."

A választásról másnap kiadott diplomát 78 lengyel nemesúr függő­

pecsétje erősítette meg. A rendek még az év decemberében a király elé

terjesztették azt a 17 cikkelyből álló feltételrendszert, amelynek betar­

tását kívánták tőle, és amelynek kidolgozásában Blandrata és

Berzeviczy is részt vett.

A lengyel választás eredménye azonban jó ideig nem volt egyértel­

mű, hiszen a litván nemesurak és a lengyel előkelők egy része is, főként

arisztokrata és főpapi körökből, néhány nappal később II. Miksa csá­

szárt választotta meg, kétségbe vonva a korábbi döntés érvényét. III.

Murád szultán azonban üdvözölte Báthoryt új méltóságában, és már

1575. december 28-án kelt levelében felajánlotta magyarországi katona­

sága segítségét arra az esetre, ha Miksával fegyveres konfliktusba bo­

nyolódna. Miksa megpróbált egyezkedni Báthoryval, és a lengyel koro­

náért cserébe elvesztett családi birtokait, Nagybányát és Szatmárt aján­

lotta föl. A fejedelem azonban gyorsan, céltudatosan cselekedett,

hiszen pontosan tudta, az erős és gazdag Lengyelország királysága mek­

kora tekintélyt és hatalmat ad majd a kezébe.

Báthory István akkor került a lengyel trónra, amikor fénykorát élte a

lengyel-litván nemesi köztársaságnak (Rzeczpospolita) nevezett és a

rendi monarchiákon belül egy sajátos hatalmi megosztottságot képviselő

államalakulat. A király mellett a főhatalom gyakorlásába a lengyel-lit­

ván nemesség (slachta) gyűlése is igen erősen beleszólhatott, hiszen min­

den jelentősebb kérdésben az országgyűlés megkérdezésével lehetett

csak dönteni. Emellett a királyi tanácsosok közül a király mellé rendelt

nyolc tanácsosnak is beleszólása volt az országos ügyek intézésébe. A ne­

mességet a királyi hatalommal szemben tovább erősítette gazdasági sú­

lya is, mert ez idő tájt a gabonatemelésből és a kereskedésből jelentős va­

gyonokra tett szert. A lengyel berendezkedés azonban éles ellentétben

állt a Báthory által Erdélyben megszokott és kiépített hatalmi gyakorlat­

tal. Emiatt többször szembekerült a lengyel rendekkel, és idővel egyre

gyarapodott ellenzéke is. 1585-ben leverte a Zborowski fivérek ellene

szervezett lázadását, és a vezetőket kivégeztette. Hatalma belső kon-

szolidása sem ment könnyen, hiszen Danzig/Gdansk - korabeli magyar

nevén Dancka - gazdag városa sokáig nem ismerte el hatalmát. A város

ellen folytatott háború (1576-77) végül békés kiegyezéssel zárult.

Báthory igyekezett minél nagyobb mértékben kivonni magát a len­

gyel országgyűlés korlátozó hatalma alól. Ezt részben azzal sikerült el­

érnie, hogy új fogyasztásiadó-típus bevezetésével a rendektől független

jövedelemforrásra tett szert, s az ebből befolyó pénzeken zsoldoshadse­

reget tartott fönn. E hadakra főként a Moszkvai Nagyfejedelemség elle­

ni háborúban volt szüksége.

A külügyek területén Báthory arra törekedett, hogy Lengyelország kelet-európai jelentőségének megfelelően a környező országok mind­egyikével jó kapcsolatot tartson fenn. A lengyel érdekkörökhöz elsősor­ban az orosz-porosz és baltikumi területek kapcsolódtak, s ezeket külö­nösen sértette IV. Iván orosz cár, aki az utóbbi évtizedekben mind nyu­gatabbra tolta országa határát, és korábban lengyel fennhatóság alatt álló területeket foglalt el. Báthory legnagyobb katonai vállalkozása a IV. (Rettenetes) Iván moszkvai nagyfejedelem ellen 1579 és 1581 kö­zött három ízben vezetett háború volt. E háborúkban jelentős számú, bizonyos források szerint legalább 5 ezer főre tehető erdélyi magyar és székely zsoldossereg is részt vett a lengyel, litván, német katonaság mellett. A magyar hadak vezetői között volt Bekes Gáspár is, akinek időközben a fejedelem megbocsátott, birtokai egy részét visszaadta. Amikor Bekes 1579-ben, a hadjárat kezdetén betegségben meghalt, a pápai nuncius azt írta, hogy a király igen elbúsult kiváló hadvezére ha­lálán, és ígéretet tett, hogy a továbbiakban vállalja gyermekei nevelteté­sét. Ugyancsak harcolt az oroszországi hadjáratban a későbbi tizenöt éves háború kiváló katonái közül Borbély György és Király Albert is.

Az oroszországi hadjáratok célja köztudottan Kurland és Livland, vagyis a Keleti-tenger partvidékének visszaszerzése volt. Ezeket a terü­leteket IV. Iván csatolta a Moszkvai Nagyfejedelemséghez a Báthory uralkodását megelőző húsz évben. Báthory tekintélyét rendkívül meg­erősítette, amikor a lengyel országgyűlésben kijelentette: személyesen vezeti a hadjáratot az oroszok ellen.

1579 júniusában Báthory leszögezte az udvarában lévő Caligari pá­pai nuncius előtt, és utasította, hogy Rómával is közölje: erre a hadjá­ratra nem azért került sor, mert őt mások leigázásának vagy a vérontás-nak a vágya vezetné, hanem kizárólag az, hogy eleget tegyen a „jó ki­rály" kötelezettségének, megvédje népét, s hogy visszavegye mindazt, amit a moszkvaiak elfoglaltak tőle. Talán a tatárok segítségét is igénybe vehetné, lévén, hogy azok az oszmán szultán szövetségesei - és így egy­ben az övéi is -, de most éppen a perzsa határon vannak lekötve.

A Pápaság az 1577-1581 közötti esztendőkben nem volt pontosan tá­jékozott a Lengyelország körüli kérdésekben. Remélték ugyan, hogy egy esetleges oszmánellenes szervezkedésben Báthory Magyarországot is

mozgósítani tudná, de a Rudolf császárral fennálló ellentétek miatt eb­ben nem lehettek biztosak. 1579-ben Caligari nuncius azt írta Rómába, hogy vigyázni kell a liga szervezésével, mert az oszmánok minden kétsé­get kizáróan igénybe vennék a tatárok és a moszkvaiak segítségét is.

Az első hadjárat sikere után Iván cár azt vetette föl Báthoryhoz írott levelében, hogy jobb volna együttesen az oszmánok ellen fordulni, mint­sem egymás ellen harcolni. Ez azonban nyilvánvalóan színlelés volt ré­széről, mert közben hadsereg gyűjtésével volt elfoglalva. Igaz, hogy majd 1584-ben Báthory maga is fölveti ezt a keleti összefogásra vonatkozó gondolatot, de 1581-ben, a háborúzás alatt még nem értett egyet a javas­lattal. 1581. július 5-én ugyanis azt írta Possevino atyának: nem hiszi, hogy a Moszkvai Nagyfejedelemség teljes erejével együtt is bármit lehet­ne tenni az oszmánok ellen, mert egyrészt messze vannak, másrészt kö­zöttük helyezkednek el a tatárok és más olyan népek, akik inkább az oszmánokhoz húznak, az oroszoknak pedig természetes ellenségeik.

Lengyelország helyzetét ebben az időben bonyolította a Báthory és Rudolf császár közötti, gyanakvással teli, ellenséges légkör, amelynek oldódására semmi esély nem mutatkozott . Báthory tárgyalási feltétele­ket szabott, amelyeket szintén a nuncius útján szándékozott közölni a császári udvarral: a császár számolja föl a moszkvai nagyfejedelemmel meglévő baráti viszonyát; adja vissza Báthory magyarországi családi birtokait; engedje meg, hogy német területeken katonaságot toboroz­zon a Moszkva elleni háborúhoz; küldjön biztosokat a Szilézia és Len­gyelország határai körüli nézeteltérés rendezésére.

Caligaritól azt is megtudjuk, hogy a császár miért volt gyanakvó Bá-thoryval szemben. Először is attól tartott, hogy a Moszkvai Nagyfejede­lemség legyőzése után sokkal nehezebb lesz visszaszerezni Erdélyt Ma­gyarországhoz, amit pedig Magyarország részének tart. Sőt úgy gondolta, hogy a lengyel király nem áll meg ennél a győzelemnél, hanem azután Magyarország királya akar lenni, és még az is lehet, hogy ennél nagyobb hatalom megszerzésére törekszik. Miért segítse akkor ő Báthoryt az oro­szok ellen? Egyelőre tehát szinte elképzelhetetlennek tűnt egy nagy euró­pai oszmánellenes összefogás. Báthory egyébként a nuncius igyekezetével szemben folytonos kifogásokat emelt, például kijelentette, hogy Lengyel­ország száz éve őrzi a békét az oszmánokkal, és ezt ő nem akarja megtör-

ni, ezért nem akar harcba bocsátkozni. Máskor azt vetette föl a javaslat ellen, hogy nem lehet lekötni a tatárokat, akiket az oszmánok nagyon jól fizetnek, és minden egyéb módon is igyekeznek magukhoz láncolni.

Bár Lengyelország számára az orosz hadjáratok győzelmet hoztak, de kimerítették az ország erőit, és a lengyel rendek nem szavaztak meg további összegeket a harc folytatására. Amikor a felek között közvetítő Antonio Possevino jezsuita atya a pápa békéltető szándékát is kinyilvá­nította, Báthory készséggel megkötötte a tíz évre szóló fegyverszünetet 1582. január 15-én. Ebben lemondott hódításai egy részéről, a Pszkov és Novgorod körüli várakról, IV. Iván cár pedig visszaadta Livóniát és a korábban Litvániához tartozó területek egy részét. A sikeres háború nemcsak a király hatalmát és tekintélyét növelte meg az országon be­lül, hanem Lengyelországnak még nagyobb befolyási övezetet biztosí­tot t a kelet-európai térségben.

Báthory orosz hadjáratait a történetírás sokszor hozta kapcsolatba az oszmánellenes kelet-európai koalíció tervének kialakításával. Ez utóbbi valóban hosszú idő óta foglalkoztatta, de egy nagy kelet-európai összefogásra vajmi kevés esély mutatkozott . Az oszmán hajóhad fölött aratott lepantói győzelmet (1571. október 7.), bár D o n Juan d'Austria nevét örökre beírta a történelembe, nem követte a meggyengültnek ítélt Oszmán Birodalom elleni összeurópai támadás. A Szent Liga is ha­marosan szétesett. A Szentszék, amely előbb II. Miksa császár lengyel királyságát fogadta el, annak halála után hamar rendezte viszonyát, és szoros kapcsolatot alakított ki Báthoryval. 1577-ben Vincentio Laureo nunciust küldték Krakkóba, akinek megbízatása éppen egy oszmánelle­nes újabb liga megszervezésére szólt, s ennek érdekében Báthory és a Habsburg-ház közötti, még mindig feszült viszonyt is rendezni kellett. Erre a király hajlandónak is mutatkozott . Követváltásra is sor került, de egy oszmánellenes katonai fellépés lehetőségét Báthory egyelőre esély­telennek ítélte. Sőt kifejezetten tartott attól, hogy a Portán kitudódik kapcsolatfelvétele Rudolf császárral. A nuncius előtt nyíltan bevallotta, számára Magyarország és Erdély érdekeinek védelme az elsődleges, ezért nem óhajt konfliktusba bonyolódni a Portával. Emellett természe­tesen az is tény, hogy a Porta elfogadta Báthory lengyel királyságát, sőt a IV. Iván ellen indított háború elején katonai segítségét is felajánlotta.

Erre végül is nem került sor. Nem csodálható, ha Báthory lengyel királyként is sok szállal kötődött a Portához, és látva az Oszmán Biro­dalom még mindig hatalmas erejét, a rá jellemző óvatos megfontolt­ságból újra elutasító választ adott az 1579-ben Krakkóba érkezett Giovanandrea Caligari nunciusnak. Majd csak 1582-ben változtat állás­pontján, de mint azt Bolognetti nunciussal közölte, a csatlakozását egy újabb Szent Ligához akkor tartja időszerűnek, ha a legnagyobb nyugati hatalmak, Spanyolország, Velence és a Szentszék már kidolgozták a fel­tételeket. Erre azonban kevés lehetőség volt, így a lengyel király is más­féle terveket forgatott a fejében.

Báthory kifejezetten a béke megtartására törekedett az oroszokkal, de Iván cár halála után újabb veszély fenyegette Lengyelországot. Bá­thory 1584-ben vetette föl Possevino atyának a Moszkvai Nagyfejede­lemség ellen indítandó újabb háború tervét, amelynek nyomán ke­let-európai összefogással kivitelezhetőnek tartana egy oszmánok elleni komoly támadást. A király ekkor úgy gondolta, hogy az egész orosz bi­rodalmat meg tudná hódítani három év alatt, ha kellő támogatást kap­na. Majd azután az elfoglalt területek népeinek szövetségében és a per­zsák támogatásának megszerzésével az oszmánok ellen lehetne fordul­ni. Ehhez most már ő kérte a Szentszék támogatását. XIII . Gergely válasza nemleges volt, csak az új pápa V. Sixtus ígért valami csekélyke összeget 1586 nyarán, miután a király Rómába küldte unokaöccsét, Bá­thory András bíborost, hogy járjon közben ügyében.

Báthory István tehát azoknak a nemzetközi feltételeknek a kialakí­tásán fáradozott, amelyek majd lehetővé tesznek egy oszmánellenes európai összefogást. Ebben Lengyelország hatalmi pozíciójának erősíté­se - és erre mindenképpen jó volt a cár felett aratott győzelem - Erdély helyzetét is erősítette volna. Élete végén Báthoryban fölmerült az is, hogy a beteges Rudolf császár-király halála esetén a magyarországi ren­dek szabad királyválasztó jogukkal élve őt választhatnák magyar ki­rállyá. A Mágóchy Gáspár máramarosi főispánnak írt levelében így fo­galmazott: „...hogyha Isten könyörülne rajtunk, és ez mostani császártokat, királytokat, kit én igen beteges embernek értek, ez világ­ból ki venné, ottan megszabadulnátok, és minden zenebona nélkül sza­bad választástok lenne... hogyha ez török császártul megkérhetnők,

hogy ez maradék nyomorult földet ne üldözné, sőt oltalma alá venné,

határt mutatna." Külön figyelmet érdemel ez utóbbi gondolat, amely­

ben először vetette föl, hogy Magyarország jövője a „török császár" ol­

talma alatt is elképzelhető lenne.

Erdély fejedelme 1576 januárjában Báthory Nagy M á t é portai kö­

vetnek írt levelét elfogta a császári kémszolgálat,

és az annak tartalmáról készített kivonat szerint Báthory kijelentette:

neki nem volt más ambíciója a lengyel királyi trón megszerzésében,

csak az, hogy Erdélyt megsegítse, amely teljesen elveszne, ha a római

császár lenne lengyel királlyá.

Báthory István 1576. március 15-én távozott Erdélyből, ám előtte

még gondoskodott arról, hogy a fejedelemség élére helytartóként és vaj­

daként bátyját, Báthory Kristófot nevezze ki. A kinevezést az ország­

gyűlés is jóváhagyta. A fejedelem ezután már nem tért vissza Erdélybe,

de Krakkóban élve, lengyel királyként követett politikájában sem tévesz­

tette szem elől a magyarság és Erdély érdekeit. Ebben a helyzetben ter­

mészetesen még papíron sem lehetett többé a magyar király vajdája Er­

délyben, s ettől kezdve az Erdély fejedelme címet viselte. Még ez év júni­

usában megszervezte Krakkóban az ottani erdélyi kancelláriát, amelynek

élére Berzeviczy Mártont, helyetteseiként pedig Kovacsóczy Farkast és

Gyulai Pált nevezte ki. A fejedelem gyakorlatilag a krakkói erdélyi kan­

cellária által irányította az Erdélyi Fejedelemség külügyeit, sőt a nagyobb

horderejű belügyi kérdésekben is az ő döntését várta az erdélyi rendi

gyűlés, a kinevezett vajda és a későbbiekben majd a hármastanács is. A

levelezés és követküldés lassúsága azonban meglehetősen nehézkessé

tette Erdély Krakkóból történő irányítását, ezért is következett be az a

sok kényszerűség hozta változtatás a fejedelemség kormányzatában.

Báthory István Erdély igazgatásának élére Kristóf bátyja halála

(1581) után annak fiát, az ekkor kilencéves Báthory Zsigmondot jelölte

ki. Zsigmond mellett kezdetben a testamentumos urak testülete állott:

Kendy Sándor, Kovacsóczy Farkas, Bocskai István és Csáky Dénes. Mű­

ködésük azonban a távol lévő fejedelem gyors döntéseinek hiányában,

valamint a rendek és a fejedelmi tanács akadékoskodásai miatt szinte

ellehetetlenült. Báthory István a helyzeten javítandó, 1583. március 6-án háromfős kormányzótanácsot nevezett ki Zsigmond mellé, amely­nek tagjai Kendy Sándor, Kovacsóczy Farkas és Sombory László voltak. Ez a testület sem tudta azonban sikeresen irányítani az országot, és újabb változtatásra volt szükség: 1585. május l-jén a sok vitát kiváltó hármastanács helyett a fejedelem Ghiczy János váradi kapitányt nevez­te ki Báthory Zsigmond mellé - annak nagykorúságáig - kormányzóvá. Ghiczy 1589-ig kemény kézzel látta el feladatát.

Báthory István mindkét erdélyi kancelláriájának vezetői, Forgách Fe­renc, Berzeviczy Márton, sőt lengyel kancellárja, Jan Zamoyski is a hu­manista műveltségű ún. „padovások" közül került ki, ama diákok kö­zül, akik mindannyian a híres padovai egyetemen tanultak, és ez bizo­nyos fajta összetartozást, szellemi közösséget jelentett számukra. Maga Báthory is humanista szellemű uralkodó volt, bár arra, hogy ő is egyetemre járt volna Padovában, nincsenek hiteles bizonyítékaink. Annyi bizonyos, hogy kiválóan beszélt és írt latinul, szónoklatai valósá­gos műremekek voltak, ahogy a kortársak és az udvarában járt pápai nunciusok is feljegyezték. Ezenkívül jól beszélt németül, és értett len­gyelül is. A források azt is megörökítették, hogy bécsi fogsága után töb­bé nem volt hajlandó németül megszólalni, még az erdélyi szász köve­tekkel is latinul vagy magyarul beszélt, és lengyel híveivel is latinul tár­salgott. Már uralkodása elején udvarába hívta Giovanni Michéle Bruto velencei történetírót, akit megbízott Magyarország történetének meg­írásával. Bruto Lengyelországban fejezte be művét.

Báthory István személyében katolikus fejedelem került Erdély élére, aki a nagyrészt protestáns országban igyekezett régi megbecsültségére vissza­hozni a római katolikus vallást. Ez azonban nem ragadtatta túlzásokra, már csak azért sem, mert megesküdött a rendek előtt a vallásszabadság tiszteletben tartására. Toleranciáját mutatja, hogy az unitárius Blandrata doktort megtartotta tanácsosai között. Báthory, akit a katolikus hit osz­lopaként tartottak számon, fejedelemként végre cselekedhetett is hite ér­dekében. Behívta a jezsuita rendet Erdélybe. Már 1571-ben levelet írt a rend bécsi jezsuita kollégiumában székelő provinciálisnak, amelyben se­gítségét kérte a betelepítés ügyében. Támogatásra talált Rómában, a rend központjában is, és ekkoriban vált a fejedelem őszinte hívévé Antonio

Possevino atya. 1578-ban XIII. Gergely pápa támogatásával kollégiumot alapított a Kolozsvár melletti kolozsmonostori apátság területén. Rómá­ból hazahívatta Szántó István atyát, aki korábban a bécsi jezsuita kollégi­um filozófiaprofesszora volt, és Leleszi János hírneves jezsuita teológus is Erdélybe jött. De Lengyelországból, a vilnai kollégiumból - ahol unoka­öccse, Báthory András tanult - is küldött haza rendtagokat. Az erdélyi rendekhez írott levele szerint azzal a céllal hozta létre a kollégiumot, hogy az „emberi tudományokban kiképzett ifjak, némelyek az egyházi, mások a világi ügyek intézésére alkalmasabbak legyenek". 1581-re felépült a ko­lozsvári kollégium épülete, és ott folytatódott a tanítás. Ebben az évben adták ki a fejedelem nevében az alapító okiratot, amelyet lengyelországi erdélyi kancellárja, Berzeviczy Márton fogalmazott Báthory útmutatásai alapján. A kollégium működésének rendjét a fejedelem megbízásából Ko­lozsváron járt Possevino atya alakította ki. A jezsuiták mind nagyobb be­folyása igencsak bosszantotta a többségében protestáns erdélyi urakat, de a fejedelem személye védelmet biztosított számukra. Az Erdélyben tevé­kenykedő jezsuita atyák nagy hatással voltak a gyermekként fejedelmi utódul kijelölt Báthory Zsigmondra is.

Báthory István uralkodása végén családi birtokai ügyében megegye­zett Rudolf magyar királlyal. 1585-ben Szatmárt ugyan nem, Nagybá­nyát és a szinyéri uradalom egy részét azonban megkapta Rudolftól, de mint magyar nemes és nem mint erdélyi fejedelem. A teljes megbékélés egyébként nem következett be, ugyanis Rudolf a speyeri szerződésben foglaltak tényleges megvalósítását szerette volna elérni, Báthory pedig lengyel királyként Erdély közjogi helyzetét illetően semmilyen változ­tatásra nem volt hajlandó.

Báthory 1586. december 13-án Grodnóban halt meg, valószínűleg ve­seelégtelenségben, amit súlyosbított egész életén át húzódó cukorbe­tegsége is. A kortársak és az utókor évszázadokig élt azonban a gyanú­perrel, hogy mérgezés okozta a fejedelem halálát.

„Frustra vivit, qui nemini prodest!" - hiábavalóan él, aki senkinek sem használ -, így szólt az az ajánlás, amit István lengyel király és erdélyi fejedelem írt unokaöccsének, Báthory Andrásnak 1579-ben. Ez a mon­dat méltán válhatott saját jelmondatává, hiszen ő egész életét nemze­tének szentelte.

BÁTHORY ZSIGMOND (SOMLYAI)

Várad, 1572. április - Liabahovice, 1613 . március 27 .

Báthory Zsigmond Erdély fejedelmei közül az egyik legvitatottabb sze­

mélyiség. Uralkodását leginkább háborús dúlások, zavaros közállapo­

tok, intrikák kibogozhatatlan szövedékeként jellemezhetnénk. Egy csa­

pongó, szélsőségekre hajlamos, bizonytalan, olykor kedélybeteg rene­

szánsz fejedeleméhez hasonlítható élete és uralkodása érdekes módon

párhuzamba állítható a korszak történéseivel. Ezek az évek ugyanis Er­

dély történetének is egyik legzaklatottabb, véres kegyetlenségekkel és

hányattatásokkal teli korszakát alkotják.

G y e r m e k k o r Zsigmond édesapja Báthory Kristóf volt, akit a len­

gyel trónt elfoglaló Báthory István 1576-ban hagyott

Erdély élén vajdaként. A János Zsigmond fejedelemsége idejében Angli­

át és Franciaországot is megjárt nemesurat csöndes, magába forduló,

szelíd embernek ismerték a kortársak. Somogyi Ambrus történetíró úgy

vélte: „...fiát, Zsigmondot csak nevének, nem pedig erényeinek örökö­

séül hagyta ránk." Felesége, Bocskai Erzsébet, Bocskai István testvére

erős akaratú, kemény asszony hírében állt. Két gyermekük érte meg a

felnőttkort, Grizeldisz, aki a lengyel kancellár, Jan Zamoyski felesége

lett, és Zsigmond, akinek születését édesanyja nem sokkal élte túl.

A Zsigmondról szóló monda szerint születésekor kezeit összefonva

tartotta, benne alvadt vért szorongatott, majd amikor a bába meleg

vízbe tette, hallá változott, és farkával ide-oda csapkodott, majd félóra múlva újra emberi alakot öltött. Az „okosabbak" ezt akkoriban úgy ma­gyarázták, hogy vérengző ember lesz, ha felnő. A hal alak pedig arra muta tot t szerintük, hogy telhetetlen, kóbor és állhatatlan lesz, mint a halak, amelyeknek nincs biztos otthonuk, csak a víz sodorja őket egyik helyről a másikra. A kisfiút szigorúan a katolicizmus szellemében ne­velték az erdélyi jezsuita atyák irányítása alatt. Későbbi jezsuita gyón¬ tatóatyja, a spanyol származású Alfonso Carillo nagy hatást gyakorolt a felnövekvő fejedelemre.

Báthory Zsigmond összetett jellemét máig sem tudta teljesen meg­fejteni a történettudomány. Érzékenysége különös területeken nyilvá­nult meg. Szeszélyes és kiszámíthatatlan volt. Neveltetése a felsőbb­rendűség érzését ültette el benne, így nem tartotta magára érvényesnek az emberi viselkedés általános normáit. Az Erdélyben már hagyomá­nyosan elterjedt itáliai kultúrát és annak képviselőit Báthory Zsigmond is fölöttébb kedvelte. Különleges tehetsége volt a zenéhez és általában a művészetekhez. Maga is ügyesen játszott virginálon és húros hangsze­reken. 1589 után számos észak-itáliai zenészt hívott Erdélybe, többsé­güket Velencéből, mint például Giovanni Battista Mostót, Antonio Romaninit . A korszak kiváló zeneelméleti írója és orgonaművésze, Girolamo Diruta pedig egyenesen Báthory Zsigmondnak ajánlotta 1592-ben Il Transilvano címmel kiadott orgonatankönyvét.

H a t a l o m Báthory Zsigmond 1588-ban kezdte meg uralkodását, amikor az erdélyi országgyűlés nagykorúsította az ekkor

16 éves ifjút. Fejedelemmé már 1581-ben, atyja halála előtt néhány hó­nappal megválasztották. A rendek magas árat követeltek a nagykorúsí­tásért: meg kellett ígérnie, hogy kiűzi a jezsuitákat Erdélyből. Zsig­mond ezt kénytelen-kelletlen ugyan, de meg is tette. Ahogy a mellé állí­tot t kormányzó, Ghiczy János mondogatta, amikor a megegyezésre igyekezett rábeszélni a fejedelmet: a rendek könnyebben találnak ma­guknak új fejedelmet, mint ő magának új országot.

Amikor egy nagy európai oszmánellenes összefogás lehetőségeinek

kitapogatására V. Sixtus pápa 1591-ben Erdélybe küldte a jezsuita

Carillo atyát, hogy a fejedelem gyóntatója legyen, az atya csak rangrejt­ve, kanonoki reverendában jöhetett az országba. A nagy műveltségű, kiváló diplomata sorsa ettől kezdve összefonódott Báthory Zsigmond és Erdély sorsával. A fejedelmet sikerült megnyernie az oszmánellenes terveknek, felvillantva előtte azt a dicsőséget és hírnevet, amely győzel­me esetén övezné nevét egész Európában. Persze a politikai és katonai érvek is megtették hatásukat. Emellett nagybátyja, a tekintélyes Bocs­kai István is a háború megindítását szorgalmazta, mert elérkezettnek látta az időt az oszmánok kiűzésére és a szétdarabolt ország egységé­nek helyreállítására. Bocskai, aki ez idő tájt a váradi kapitányi tisztséget is betöltötte, az erdélyi „háborús párt" vezéralakjaként nagy hatást gya­korolt Zsigmondra, ő volt a fejedelem politikai lépéseinek meghatározó ötletadója és irányítója.

Velük szemben az öreg tanácsurak, a „békepárt" képviselői álltak, akiknek az volt a véleménye, hogy nem érdemes ujjat húzni az oszmá­nokkal, mert a katonailag gyenge császárban nem lehet bízni, nem sza­bad a biztos békét kockáztatni a bizonytalan kimenetelű háborúért. A „békepártot" a fejedelem unokaöccse, Báthory Boldizsár, Kovacsóczy Farkas és mindkettejük apósa, Kendy Sándor vezette. Kendy egy alka­lommal kifejtette, hogy amíg Buda vára az oszmánok kezén van, addig nem tanácsos kikezdeni a szultánnal, mert Drinápoly bizony közelebb van, mint Bécs. Tehát onnan hamarabb ideérnek a támadó hadak, mint az erdélyiek megsegítésére igyekvők Bécsből, különösen, ha az utóbbiak nem is igyekeznek annyira. Mivel ekkor még nem vált sürgetővé a dön­tés és a választás a két párt között, Zsigmond teátrális zokogással kibé­kült unokatestvérével, a törökpárti Boldizsárral, és a „rossz tanácsadó­kat" okolta nézeteltérésükért. Bűnbakként két tanácsurat ki is végezte­tett a két Báthory, de megbékélésük csak ideiglenes volt, hamarosan újra szembekerültek egymással. 1593 tavaszán ugyanis Szinán nagyve¬ zír hadaival Magyarország ellen indult, és a Porta megparancsolta va­zallusának, az erdélyi fejedelemnek, hogy nyújtson segítséget a hadjá­rathoz. Erdély nem harcolhat az oszmánok oldalán magyarok ellen, ez mindenki számára világos volt. A békepárt tekintélyes személyiségei ekkor még nem engedték Zsigmondot felülkerekedni. „Hazánk állapotja üllő és verő között úgy vagyon, mint két ajtósark között, na-

gyon kell vigyázni, nehogy ha lesújt a verő, Erdélyt érje"- mondta Kendy Sándor ebben a nehéz helyzetben. Az erdélyiek húzták az időt, a nagyvezír dühöngött, és bosszúval fenyegetőzött, Zsigmond pedig a megfelelő alkalomra várt, ami 1594 tavaszán jött el.

Az erdélyi országgyűlés a fejedelem által felvonultatott katonaság fe­nyegető nyomására megszavazta ugyan a szembefordulást a Portával, de néhány hét múlva maguk érvénytelenítették ezt a döntést. Ekkor Bátho­ry Zsigmond, érezvén, hogy uralkodóként ellehetetlenítették, lemondott a fejedelemségről, és Kővár várába menekült. Ez volt első lemondása, amit még három hasonló követett, de bizonytalan, a nehéz helyzetektől megriadó és menekülő, önállótlan személyisége már ebben az első eset­ben megmutatkozott. Ekkor vette a kezébe az irányítást - nem először és nem utoljára - a fejedelem nagybátyja, Bocskai István.

Bocskai azonnal Kővárba ment, ahol összegyűltek a fejedelem hívei: Geszti Ferenc dévai kapitány, Kornis Gáspár huszti kapitány, rátóti Gyulaffy László, Jósika István kancellár és keresztúri Deák Kristóf. El­határozták, hogy akár erővel is visszaültetik a fejedelmet a trónra. Zsig­mond Bocskai váradi hadainak és az említett urak katonaságának segít­ségével egy hónapi távollét után bevonult Kolozsvárra, ahol az éppen gyűlésező rendek vissza is fogadták. Az országgyűlés az ismételt erő­szaknak engedve augusztus 27-én kimondta, hogy felbontják a szövet­séget az oszmán Portával, és a római császár mellé állnak. A bölcs Kendy viszont sokak véleményét mondta ki: „...jegyezzétek föl e na­pot, ma vesztettük el az országot, mi magunkat és nemzetünket." A fe­jedelem is tudta, hogy ezzel a döntéssel a tekintélyes főurakból álló „tö­rökpárt" erejét nem törték meg véglegesen. Keményebb megoldásra volt szükség.

A szavazás másnapján istentiszteletre érkeztek a tanácsurak. A ko­lozsvári bíró ekkor - a neki adott parancsnak megfelelően - bezáratta a városkapukat. Kürtjel adta tudtul a Váradról iderendelt katonáknak és a fejedelmi testőrségnek, hogy itt az ideje teljesíteni a fejedelem paran­csát. A katonák elfogták és tömlöcbe hurcolták az ellenzék vezetőit, akiket a fejedelem hatalma elleni lázadással vádoltak. A következő na­pokban a legbefolyásosabb törökpárti urakat: Kendy Sándort, Kendy Gábort, Iffju Jánost, Forró Jánost, Literati Gergelyt tárgyalás és ítélet-

hozatal nélkül fejezték le Kolozsvár főterén. A többieket börtönbe zár­ták, sokakat halálra ítéltek a fejedelem parancsára. Baranyai Decsi János visszaemlékezése szerint a kivégzéseket követően Zsigmond hosszú be­szédben mentegetőzött, hogy mindezeket nem kegyetlenségből csele­kedte, hanem a szükségtől kényszeríttetve, mert az urak arra töreked­tek, hogy őt országától megfosszák, és helyébe mást válasszanak. Bá­thory Zsigmond fejedelmi hatalma és tekintélye teljes fényében tündökölt, és még tovább növekedett, amikor megkezdődtek Rudolf császárral a szövetségi tárgyalások.

Előbb Carillo atya, majd pár hónap múlva Bocskai István utazott Prágába, hogy előkészítse a szövetség megkötését. Báthory csak bizo­nyos feltételekkel ígérte meg az oszmánok elleni hadba szállást. Először is kérte a császártól Erdély független fejedelemségként való elismerését, amit ő és utódai örökös és független fejedelemként birtokolhassanak a jövőben is. Kikötötte továbbá, hogy amit az erdélyi hadak foglalnak vissza az oszmánoktól, az kerüljön az ő hatalma alá, valamint azt is, hogy ha a háború során menekülni kényszerülne országából, kapja meg a sziléziai Oppeln és Ratibor hercegséget. A szövetség megpecsételésére feleségül kért egy Habsburg-házbeli hercegkisasszonyt is. Az egyez­ményt végül 1595 januárjában kötötték meg Prágában.

1595 májusára Báthorynak azt is sikerült elérnie, hogy a két szom­szédos román vajdaság élén álló vajdák szövetséget kössenek vele, sőt elismerjék főségét. Mihály havasalföldi és Stefan Razvan moldvai vajda fölmondta az oszmán alávetettséget, és hűséget esküdött Zsigmond­nak. A fejedelem hatalma a rendekkel szemben fokról fokra erősödött. Még ebben az évben kívánságára visszafogadták az országba az elűzött jezsuitákat, és újra felállították az erdélyi római katolikus püspökséget. Napragyi Demeter költözhetett be a fél évszázada püspököt nem látott gyulafehérvári palotába. Ezzel kezdetét vette Erdély rekatolizálása.

A Prágában kötött szövetségnek megfelelően Báthory azonnal táma­dásokat indított a délnyugati határ mentén. Borbély György lugosi bán visszafoglalta a Maros menti várakat, köztük Lippát és Jenőt. Az első, nagy reményeket keltő győzelmeket egész Magyarország ünnepelte. A fejedelem ragyogott a büszkeségtől, egyre nagyra törőbb terveket dédel­getett, és várta a császári hadsereg ígért csatlakozását. Hatalma kitelje-

sedett, önálló országa élén független uralkodóként parancsolt nemcsak

Erdélynek, de a szomszédos román országoknak is. Elérte, amit akart:

szövetségese volt a pápa, a spanyol király és a német-római császár.

Boldogan várakozott: a nyugati nagyhatalommal kötöt t szövetséget

hamarosan érkező jegyesével kötendő házassága pecsételi majd meg.

H á z a s s á g A Habsburg Károly főherceg leányát, Mária Krisztiernát

feleségül kérő követség 1595 tavaszán érkezett Grazba.

Vezetője Bocskai István volt, és tagjai között találjuk Carillo atyát is,

aki ünnepélyes beszédben kérte meg a hercegnő kezét az erdélyi fejede­

lem számára. A házasság csak Rudolf császár engedélyével jöhetett lét­

re, hiszen mint a dinasztia feje, ő döntött az osztrák Habsburg-család

tagjainak sorsáról is. A házassági szerződés aláírását követően jelképes

házasságkötésre is sor került a grazi nagytemplomban. Az ünnepélyes

ceremónián a leendő férjet Bocskai István személyesítette meg. Talán

innen eredeztethető a hercegnő Bocskaiba vetett bizalma, amelyet ké­

sőbbi erdélyi megpróbáltatásai idején számos alkalommal kimutatott .

Mária Krisztierna 1595. június közepén indult el Erdélybe édesanyjá­

val. Fényes kísérete negyven hintóból, fegyveres lovasokból és két püs­

pökből állott. A menyasszony az utazás alatt végig magas lázzal küsz­

ködött, azért többször hosszú pihenőt kellett tartania Bécsújhelyen és

Pozsonyban, mígnem a Vág völgyén, Lőcsén és Kassán keresztül a kül­

döttség július 25-én Kolozsvárra ért. Itt Alfonso Visconti pápai nuncius

fogadta őket a fejedelem nevében, óriási ünneplés közepette.

A jegyesek első találkozására augusztus elsején került sor. A fejede­

lem az érkező küldöttség elé lovagolt, és egy alkalmas tisztáson, a sza­

badban felállított sátorban ismerkedett meg menyasszonyával. Az üd­

vözlő beszédek elhangzása után díszes hintón vonultak be a fejedelmi

fővárosba, Gyulafehérvárra. A pompás külsőségek közepette rendezett

esküvőt a pápai nuncius celebrálta augusztus 6-án. A lakodalmi ünnep­

ségek több napon át tartottak. A fejedelem azonban hamar magára

hagyta újdonsült hitvesét, mert hírül vette, hogy Szinán nagyvezír

megtámadta Havasalföldet, és bosszúhadjárata Erdélyt fenyegeti.

Háború Miközben gyülekeztek az erdélyi, moldvai és magyarorszá­

gi önkéntesekkel kiegészült császári hadak, Szinán nagyve-

zír ellenállhatatlanul nyomult előre Havasalföldön. Elfoglalta és feléget­

te Bukarestet. Az összegyűlt erdélyi sereg alig 10 ezer főt tet t ki, és a

császár ehhez csak kétszáz főnyi lovast küldött, többet nem is ígért. Er­

délyben vészhelyzet állt elő. Báthory Zsigmondnak hadseregre volt

szüksége, ha szembe akart szállni a fenyegetően Erdély felé nyomuló

oszmán erőkkel. Ebben a helyzetben ő is a középkori magyar királyok

és erdélyi vajdák aranytartalékához, a székelyekhez fordult segítségért.

1595 őszén kibocsátott kiváltságlevelében visszaadta ősi szabadságjoga­

ikat, amelyektől még 1562-ben János Zsigmond fejedelem fosztotta

meg őket. A korabeli források szerint 20 ezer székely fogott fegyvert,

hogy vérével bizonyítsa, méltó a szabadságra. A Barcaságban gyülekező

hadak a Törcsvári-hágón keresztül indultak Havasalföldre Bocskai Ist­

ván fővezérsége alatt. Így kezdődött a híres havasalföldi hadjárat, ame­

lyet a századvégi hosszú háború egyik legdicsőbb fejezeteként tart szá­

m o n az utókor.

A Mihály vajda csapataival egyesült erdélyi sereg visszavette az osz­

mánoktól a fővárost, Tirgovistet, de legnagyobb győzelmét a Duna

menti Gyurgyevónál aratta. A székelyek iszonyú erővel induló rohamát

az oszmánok nem tudták visszaverni, belehátráltak a folyóba, ahol ha­

marosan emberek, tevék és lovak hullái alkottak torlaszokat. Szinán

hazamenekült vert hadaival. Báthory Zsigmond hősiességét és diadalát

visszhangozta Magyarország és Európa, az oszmánok legyőzhetetlensé¬

gének mítosza megrendülni látszott.

A győztes fejedelem hazatérte után fontos katonai-diplomáciai

ügyeire hivatkozva kerülte a feleségével való találkozást. Carillo atyával

1596 elején Prágába utazott Rudolf császárhoz, hogy a hadjárat folyta­

tásának lehetőségeiről tárgyaljanak. A hatalmat Mária Krisztiernára

mint régensre és Bocskaira hagyta. Miközben a fejedelem Prágában tár­

gyalt, a székelyeknél robbanással fenyegetett a feszült elégedetlenség, a

hadjárat idejére visszaadott kiváltságaikat ugyanis a fejedelem újból

megvonta tőlük, és így akik hazatértek a háborúból, ugyanúgy jobbá­

gyok maradtak, mint azelőtt. A közszékelyek csalódottsága nyomán

kitörtő lázadást Bocskai utasítására példátlan kegyetlenséggel fojtották

vérbe. A „véres farsangiként emlegetett megtorlásról Borsos T a m á s marosvásárhelyi polgár így írt feljegyzéseiben: „Sokat bennek az javá­ban felnyársalának, kit akasztanak, kit horogba hányának, kinek orrát, fülét elmetélek, kit piricskolának [véresre vertek]." A szörnyű bosszú kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkekben: ekkortól datálódik a szé­kelyek határtalan Báthory-gyűlölete.

1596. március végén érkezett haza a fejedelem, és rögtön általános hadfölkelést rendelt el. Feleségével alig váltott szót, szinte menekült társaságából. Híre jött, hogy a tatárok betörtek a Körös völgyébe, oda­indult tehát. Rövid, eredménytelen csatározásokat folytatott a folyó mentén és Temesvár alatt, ahonnan egy hamis információ hatására visszavonult, meglehetősen rossz közérzettel, zaklatott idegállapotban.

Eközben Gyulafehérváron és egész Erdélyben terjedt a híre, hogy a fejedelem házasságával valami nincs rendben. Talán nem tetszik neki a sápatag hölgy?- Vagy bájitallal bűvölte meg egykori szerelme, Majláth Margit? Vagy vallási megfontolásból él szűzies életet? Vagy talán in­kább saját neme iránt vonzódik"? Senki sem tudhatta. Carillo atya min­denesetre azt írta, hogy valamiféle természetbeli fogyatkozás {naturae

defectus) lehet az oka annak, hogy a fejedelem kerüli a hitvesi ágyat. Az igazságot vagy legalábbis annak egyik szeletét, Mária Krisztierna anyjá­hoz írott leveleiből ismerhetjük meg:

„Ő ma bejött hozzám és így szólt: mondanivalója volna számomra. Nem tudja, mi történt vele, hogy az Isten bünteti-e, vagy gonosz embe­rek átka fogott rajta. Mert azelőtt ő is olyan volt, mint a többi férfi, de most többé nem. (...) Megkérdeztem tőle, hogy már korábban is észlel­te-e ezt magán, mire azt felelte, hogy nem. Csak a lakodalom előtt há­rom nappal fogott gyanút, de akkor nem gondolta a dolgot komolynak, remélte, hogy elmúlik, többször is bement a templomba és könyörgött, hogy múljék el róla. Ha tudta volna, hogy nem múlik el, nem engedte volna, hogy megeskessenek bennünket" - írta Mária Krisztierna. Később beszámolt arról is anyjának, hogy a fejedelem mindenféle varázslatos gyógymódot kipróbált, de semmi sem használt. Egy alkalommal keser­vesen sírva panaszolta feleségének, hogy belehal, ha nem segítenek rajta hamarosan. A titokba beavatott Bocskai hallgatásra intette a fejedelem­asszonyt, de maga Báthory volt az, aki a súlyos terhet nem bírta tovább.

1596 júliusában Temesvár alól hazatérve bejelentette, hogy válni akar, lemond a trónról, és egyházi rendbe kíván lépni. A főhercegnő nem akart válni, mint ahogyan Erdélyben sem akarta senki a válást, vártak tehát. A fejedelmet azonban a felségével való találkozások felka­varták, dührohamokat váltottak ki belőle. Betegségéről nem lehetett vele beszélni, pedig elképzelhető, hogy találtak volna megfelelő gyógy­módot. Lemondási szándékáról az Erdélybe jó hírekkel visszaérkező Carillo atya sem tudta lebeszélni. A pápa és a spanyol király hadisegélyt küldött, a pápai diplomácia a lengyel királyt is megkereste, hogy segít­ségét kérje az oszmánellenes harc folytatásához. A fejedelem döntése azonban véglegesnek látszott. Carillónak azonnal vissza kellett indul­nia Prágába, hogy megtárgyalja a lemondást és Erdély császári kézre adásának feltételeit.

Báthory Zsigmond feldúlt lelke a harcmezőn keresett vigasztalódást. Magyarországra indult, Eger alá azonban már csak a vár eleste után ér­kezett meg. Csatlakozott Miksa főherceg seregéhez, és vele együtt szállt táborba Mezőkeresztesnél. Itt került sor 1596. október végén arra a háromnapos ütközetre, amely a kezdeti sikerek után súlyos vereséggel végződött. A csatában mintegy 2 ezer erdélyi katona is ottveszett, Zsig­mond keserű szívvel indult haza. Erdélyben az országgyűlés mégis a harc további lehetőségeiről tárgyalt. A fejedelem 1597. január közepén indult Prágába, hogy elindítsa a válási procedúrát, és megegyezzen Ru­dolffal a fejedelmi trónról való lemondása feltételeiben. Elindulása előt­ti éjszakán utoljára felkereste feleségét, s hogy milyen szenvedéseken mehetet t keresztül, arról megint csak Krisztierna anyjához írott levelé­ből értesülünk:

„...éjjel fél 11-kor jött, s úgy 3 óra körül ment el. Ilyen finoman ked­ves még sohasem volt hozzám, bár nem sokat beszélt. Bocskainak jelen­létemben megparancsolta, hogy az én tudtom nélkül semmilyen intéz­kedést az országban ne tegyen. Miután Bocskai elment, arról beszélt, hogy a császár, fenséged és én magam is mennyire megtiszteltük őt, amikor elvállaltam, hogy feleségül megyek hozzá ebbe a messzi és veszé­lyes országba, s amikor őt oly szívből szerettem, amit ő nagyon nagyra értékel. Mivel azonban az Isten őt bünteti, ahogy ezt én is tudom, az irántam való szeretetből és az Ausztriai Ház iránti becsülésből ezt az

ügyet végleg le akarja zárni. (...) Közben mindketten sírtunk. Másnap a nuncius azt mondta, hogy férjem utasította őt, mindent adjanak meg nekem, amit csak kívánok, de ő többé nem akar engem látni."

Prágában a tárgyalások eredménytelenül folytak egy ideig, nem kis részben annak köszönhetően, hogy a fejedelem szinte mindennap vál­toztatot t valamit elképzelésein. Bár a régóta hőn áhított Aranygyap¬ jas-rendet megkapta, de lényegében dolgavégezetlenül tért haza Erdély­be. „Azt mondják, úgy viselkedik, mint aki megzavarodott" - írta Zsig­mondról Krisztierna, aki eközben a rideg fogarasi várban tengette napjait, t i tokban még mindig abban reménykedve, hogy férje magatar­tása megváltozik irányában. Nem sokkal később Kővárba költözött, de itt is magányosan élt, már csak a mielőbbi hazatérést remélve.

Eközben Carillo atya 1597. december 23-án Prágában újabb megálla­podást kötött . Ennek értelmében Báthory Zsigmond lemondott az er­délyi fejedelemségről, és a hatalmat átadta Rudolf császárnak. Cserébe megkapta a sokat emlegetett két sziléziai hercegséget és évi 50 ezer fo­rint járadékot. A császár megígérte, hogy javasolni fogja a Szentszék­nek bíborosi kinevezését. Erdély élére Miksa főherceget állította kor­mányzónak. Báthory Zsigmond április 10-én indult el Kassa felé, felesé­gétől hivatalos levélben köszönt el. Az ország kormányzását Mária Krisztierna vette át addig, amíg a császár által kijelölt főherceg megér­kezik. Erdély rendjei nagy tisztelettel és szeretettel vették körül szeren­csétlen sorsú fejedelemasszonyukat, aki a tőle telhető igyekezettel ve­tette bele magát a közügyek intézésébe. Végül Mária Krisztierna au­gusztus 18-án indult haza, de még Kolozsváron tartózkodott, amikor titokban, kopottas ruhában megérkezett az Oppelnből csalódottan visszatérő fejedelem.

Bocskai és Kornis Boldizsár, a Szászsebesen gyülekező hadsereg főve­zére azonnal melléállt. A hatalom visszavétele újra megtörtént. A feje­delem találkozni kívánt feleségével, és mindenki meglepetésére elhal­mozta szeretete minden jelével. Szebbnél szebb napokat töltöttek együtt, visszavitte Gyulafehérvárra, hogy ott együtt uralkodjanak, és úgy éljenek egymással, mint „testvér a testvérrel". A korabeli feljegyzé­sek szerint igazi boldog pár benyomását keltették ez idő tájt. Augusz­tus 29-én az erdélyi országgyűlés újra hűséget esküdött a fejedelmi pár-

nak, csak Rudolf császár neheztelt, amiért így becsapták. Zsigmond azonban őt okolta a történtekért, mondván, hogy nem teljesítette az oszmánok elleni hadjáratban vállalt kötelezettségeit.

1598 nyarán az oszmánok hosszú ostrommal sem tudták Váradot be­venni, így Erdély egy időre megmenekült, de a fejedelem egyre rosszabb lelkiállapotba került. Kapcsolata feleségével ismét megromlott. Kiábrán­dult és csalódott lett. Titokban hazahívta Lengyelországból unokatest­vérét, Báthory András bíborost, akivel a fejedelmi hatalom átadásáról tárgyalt. Megint el akart válni, és szorgalmazta, hogy András a fejede­lemséggel együtt felesége kezét is megörökölje. Krisztierna azonban szi­lárdan ellenállt, és rövidesen elhagyta Erdélyt. Hazatérve Grazba súlyos, magas lázzal járó betegségbe esett. Végül 1599-ben a pápai kúria igen gyorsan kimondta a válást, ugyanis három belső szobalány is egybe­hangzóan tanúsította, hogy a házasság nem „consummáltatott", azaz nem hálták el. A főhercegnő hátralévő éveit Grazban, majd a stájerorszá­gi Hall városka kolostorában töltötte, 1621-ben hunyt el.

Mária Krisztierna és Báthory Zsigmond házasságának történetét nem ok nélkül tártuk ilyen részletesen az olvasó elé. Házasságukhoz ugyanis sok reményt fűzött mind a Német-római Birodalom császára, mind a Báthoryak családja és az erdélyiek is. Egy erős kelet-európai ál­lamalakulat kialakulásának lehetősége villant föl egy időre, amely Moldvát, Havasalföldet, Erdélyt sőt más területeket is egyesítve, szö­vetségben a császárral, hatékonyan szállhatott volna szembe az oszmá­nokkal. A kortársak mindenesetre efféle jövőt képzeltek el az ifjú feje­delem számára. Magánéletének kudarca azonban nemcsak lelkileg rop­pantotta őt össze, de hisztérikus, kiszámíthatatlan cselekedeteivel, ismétlődő lemondásaival és visszatéréseivel összezavarta országa életét és belső rendjét, szétzilálta szövetségeit. A korszak nagyra becsült tör­ténetírója, Szamosközy István érdekes képet fest Zsigmond udvaráról, az általa oly nagyon szeretett itáliaiak helyéről és szerepéről a fejedelem környezetében:

„Legfőképpen pedig az őt már öt éve körülhemzsegő olasz csürhe rontotta meg lelkét meggondolatlan és aljas csábítóeszközökkel. Ezek Itália utolsó söpredékéből, egyik a másik után özönlött oda az ő el­árasztására, s ő nemcsak barbár nyelvüket tet te állandó családi nyelvé-

vé, hanem szokásaikat is magába szívta... az olaszokat, akiket sem nevelésök, sem valami nemes szolgálatuk nem ajánlott, befogadta s dé­delgette, még hagyján, az orvosokat, költőket, szónokokat, matemati­kusokat, szobrászokat, építészeket, mert ezek tehetségének és szorgal­mának gyümölcsét még látta ő és az ország (...) többnyire csak saját gyönyörűségére, s nem országos haszon céljából gyűjtötte össze palotá­jába és árasztotta el esztelen költekezéssel őket: énekes lantosokat, cite¬ rásokat, fuvolásokat, muzsikusokat, papokat, elsősorban a szent éne­kek éneklésére, s egyéb félszamarakat. Összegyűjtötte a zöldségkerté­szeket, virágkertészeket, szakácsokat, cukrászokat, hurkatöltőket, s akik a sajtot olasz formára sajtolják, hozzájuk járultak a szemfényvesz­tők, színészek, mimusok, udvari bolondok, táncosok, szabók, tréfacsi¬ nálók, gladiátorok, az öklöző párna forgatói, s más istentelen haszonta­lanságoknak mesterei.. ."

Mindezeket, akik hízelgéssel növelték hibáit, és ajándékaiért epeked­tek, mindenféle címmel, ranggal, megbízatással halmozta el, folytatta Szamosközy. Istenként magasztalták Zsigmondot, gyalázták az erdélyi viszonyokat, a magyarok barbár szokásait, e „silány kuckót", amelynek viszonyai nem méltók a fejedelem nagyságának és dicsőségének befoga­dására. Ezek voltak Erdély elhagyásának s a németek uralmába adásá­nak kezdetei, okai és indítói - zárja az 1598. év történéseinek magyará­zatát a történetíró. Véleménye, bár valószínűleg túlzás, mindenképpen érdekes adalékot szolgáltat Zsigmond udvarának életéről.

Báthory András, a kivégzett Boldizsár öccse kora ifjúságától Lengyel­országban élt. Hamar egyházi pályára lépett, és amikor unokatestvére hazahívta Erdélybe, már bíborosi rangot viselt. Hajlandónak mutatko­zott a fejedelmi hatalom átvételére, és kibékült Zsigmonddal, akinek pedig Boldizsár kivégeztetése óta halálos ellensége volt. A császári ud­varban amint megtudták, hogy Erdélyben Báthory András az új fejede­lem, máris a visszacsapást fontolgatták. Ugyanakkor a havasalföldi Mi­hály vajda ellenséges akcióival is számolni kellett. A fejedelemnek Er­délyben sem akadt túl sok támogatója. A székelyek gyűlölték a Báthoryakat, a szászok a császárhoz hajlottak, a protestáns erdélyi nagyurak pedig nem szívelhettek maguk fölött egy katolikus főpapot, aki ráadásul gyakorlatlan volt a mindennapi életben. Különösen a poli-

tikai intrikákban, a hatalom megtartásának művészetében mutatot t te-hetségtelenséget. Bocskai István is gyűjtötte ellene a katonákat, a mu­níciót, és készülődött az összecsapásra.

1600 májusában a Lengyelországban tartózkodó Zsigmondot felke­reste Székely Mózes - akkoriban Mihály vajda fővezére -, és igyekezett visszahívni. Közben ő is rájött, hogy jobb sorsa lenne Erdélyben, ezért szolgáját, Huszár Istvánt elküldte Bocskaihoz, annak bihari birtokára, hogy kitudakolja, van-e még esélye a visszatérésre. Az ügyből nagy bot­rány lett. Bocskai ugyanis átadta a szolgát a váradi vár császárpárti ka­pitányának, Nyáry Pálnak, mert saját jól felfogott érdekében nem akart barátságtalannak mutatkozni Rudolf császárral szemben. Bocskai ön­maga tisztázására föl is utazott Prágába, de közben Erdélyben súlyos­bodott a helyzet. A lakosság kimondhatatlan nyomorban tengődött. Makkból készült kenyeret ettek, a rettegés az erdőkbe, mocsarakba haj­totta az embereket, sőt sokan kimenekültek a hegyeken át Moldvába. A rengeteg szenvedés miatt az erdélyiek mind ellenségesebben tekintet­tek a császári hatalomra, és Báthory Zsigmond korábbi uralma mennyei időszaknak tűnt föl az utána következőhöz képest. Zsigmond úr im­már hajlandó lett volna ősellenségével, az oszmánokkal is lepaktálni, csak hogy visszatérhessen a fejedelmi trónra.

1601. március végén Moldván át hazatért Erdélybe, majd április 3-án a kolozsvári országgyűlés ismételten fejedelemmé választotta. Ám a Habsburg-kormányzat sem tétlenkedett, megtudván a hírt, azonnal ha­dat indított Báthory ellen Basta generális és az udvar kegyeiben álló Mi­hály vajda vezérsége alatt. Az ütközet augusztus 3-án Goroszló mellett zajlott le. Az erdélyi sereget, amely hiába várta a beígért oszmán segít­séget, Székely Mózes vezette. Báthory súlyos vereséget szenvedett, ő Moldvába, fővezére oszmán területre menekült a csatából. Basta és Mi­hály vajda úgy határozott: ezúttal nem ejtenek foglyokat.

A csata után két héttel, minthogy Basta generális gyanúsnak találta Mihály viselkedését, egyszerűen megölette. Szeptember elején azonban Báthory Zsigmond visszatért Moldvából, és be is vonult Brassóba. Egy hónap múlva ahdnáme, azaz kinevező okirat is érkezett számára a Por­tától, így ismét ő lett Erdély fejedelme, igaz, immár nem a császár tá­mogatásával. Ez volt azonban erdélyi szereplésének utolsó felvonása.

Sikerült egy 30 ezer fős hadsereget fölállítania, amelyet az év őszén megindított Basta ellen, de Kolozsvárt nem tudta bevenni. 1601. de­cember 31-én adta ki híres adománylevelét a székelyeknek, amellyel visszadta a közszékelyek szabadságait, így próbálta maga mellé állítani őket. Katonai sikereket mégsem ért el a következő év eleji összecsapá­sokban. Basta az udvar nevében megint csak Oppeln és Ratibor herceg­séget, valamint évjáradékot ajánlott fel neki, ha átadja Erdélyt. Zsig­mond belement az egyezségbe. Az erdélyi országgyűlés ismét átállt Ru­dolf császár hűségére, és miután az utolsó Báthory-párti hadvezér, Székely Mózes is vereséget szenvedett Tövisnél, Zsigmond fejedelem 1602. július 26-án végleg távozott Erdélyből.

Az országban pestisjárvány és éhínség szedte áldozatait. A városok kihalt utcáin temetetlen holtak hevertek, állítólag előfordult, hogy a Székelyföldön emberhúst ettek. Emberéletben és anyagiakban alig el­képzelhető veszteségek érték az országot. Az igavonó állatok szinte tel­jesen elpusztultak, az emberek magukat fogták az igába, ahogyan mondták: a „Basta szekerébe".

1603 elején a hatalom az új császári biztosok, Johann Molart és Nikolaus Burghausen kezébe ment át, akik azonnal fölfüggesztették az erdélyi alkotmányt és az országgyűlést. A falvakat és városokat már senki sem védte meg Basta bosszújától. Csak Besztercén 13 ezer ember halt éhen ezen a télen. Pezzen császári titkos tanácsos azt írta, hogy ek­kora nyomorral, amekkora most Erdélyben van, még a legutolsó bulgá­riai vagy szerbiai török rabszolgánál sem találkozott. Szamosközy így ír erről az időszakról: „A föld népe szorult erdőkebelbe, havasokba, he­gyekbe, rettenetes nagy hidegségben. Nem találának magoknak rejte­ket, erdőben is felkeresték őket, nagy kegyetlenséget rajtok tesznek."

1603 tavaszán a nemesség maradék erejével az oszmán támogatással erdélyi földre visszaérkező Székely Mózes mögé sorakozott föl. Céljuk Basta kiverése volt, és kezdetben sikereket is értek el, visszaszerezték Lugost és Karánsebest. Május elején az erdélyi országgyűlés a Gyulafe­hérvárt is elfoglaló Székely Mózest fejedelemmé kiáltotta ki, akinek már birtokában volt a szultáni ahdnáme. Ezt követően sorra meghódol­tak előtte az erdélyi városok, köztük Kolozsvár is. Basta hátrálni kény­szerült, vissza kellett vonulnia a Partium északi részébe.

Ekkor avatkozott az események menetébe Radu havasalföldi vajda, aki időközben maga mellé állította a székelységet, és rátámadt Székely Mózesre Brassó melletti táborában. A főként erdélyi nemesekből álló hadsereg színe-java elpusztult a csatatéren, maga Székely Mózes is meghalt. Basta azonnal visszatért Erdélybe, vallon zsoldosai minden emberi mértéket meghaladó gyilkolást és pusztítást végeztek.

A biztosok szeptember elejére összehívták az országgyűlést Dévára. Basta kijelentette, hogy mindenért, ami történt, az erdélyiek a felelő­sek, ezért kötelezte a nemességet, hogy büntetésképpen rója le vagyona negyedrészét, akik távol maradtak a gyűlésről, vagy Székely Mózes pártján álltak, azoknak vagyonát hűtlenség címén elkobozta. A városok önkormányzatát eltörölte, a „hűtlen" városokban csak a katolikus val­lás gyakorlását engedélyezte. Az elkeseredés és a nyomor ekkoriban minden korábbit fölülmúlt.

Báthory Zsigmond eközben Csehországban a császár kegyelemke­nyerén élt. Rudolf nem váltotta be azt az ígéretét, hogy papi pályára se­gíti. Erdély vonatkozásában még egyszer, 1605 februárjában merült föl egy Báthory személyével kapcsolatos ötlet. Ekkor felajánlották neki, hogy visszakaphatja a fejedelemséget, ha valahogy eltávolítja onnan Bocskait. Zsigmond azonban erre már nem vállalkozott. 1611-ben fel­ségárulással vádolták meg, és a prágai vár, a Hradzsin börtönébe vetet­ték, ahol 14 hónapig raboskodott. Magányosan, a világtól elvonultan halt meg egy csehországi kisvárosban.

BOCSKAI ISTVÁN (KISMARJAI)

Kolozsvár, 1557. január 1.- Kassa, 1606. december 2 9 .

Bocskai István nem egészen kétesztendős uralkodása alatt Erdélyt sú­

lyos válsághelyzetből mentet te ki, és újjáalakította magát az önálló fe­

jedelemséget. Alakja azonban nem emiatt, hanem a nevével jelzett

Habsburg-ellenes mozgalom révén vált ismertté a történelmi köztudat­

ban. Pedig nem kevésbé jelentős az sem, hogy erdélyi fejedelemmé lett,

mert ezzel a két országrész között megingott egyensúlyt állította hely­

re. Végrendeletében megfogalmazott politikai hitvallása a 17. század

számos őt követő politikai gondolkodójának mutatot t irányt. Sorsa

hosszú évtizedeken át összefonódott unokaöccse, Báthory Zsigmond

életútjával, és így nemcsak az ő személyére, hanem Erdély történetére

is meghatározó befolyást gyakorolt.

A z ifjú Bocskai István édesapja a jómódú Habsburg-hű középne­

mes, Bocskai György volt, aki miután 1557-ben kiszabadult

Izabella királyné erdélyi fogságából, a bécsi magyar kancellária titkára

lett. 1569-ben azonban váratlanul János Zsigmond pártjára állt, aki ta­

nácsosi rangra emelte. A család birtokainak nagy része Bihar vármegyé­

ben terült el, a Berettyó mentén. Nemesi előnevüket, a kismarjait

Nagy- és Kismária nevű falvaikról nyerték. Bocskai György felesége, Su­

lyok Krisztina révén sógora volt Dobó Istvánnak és Balassa Jánosnak,

de a Bocskaiak számos híres korabeli famíliával, így a Törökökkel és a

Czoborokkal is rokonságban álltak.

Bocskai István a házaspár hatodik vagy hetedik gyermekeként szüle­

tett Kolozsváron 1557. január l-jén, midőn szülei éppen Izabella fogsá­

gában voltak. Eletének első évtizedét Bécsben és Prágában töltötte, az

ottani magyar nemesifjak neveltetésében részesült. Megtapasztalta a

birodalmi fővárosok nyüzsgő forgatagát, az udvari élet rejtelmeit. Fé­

nyes ünnepségeken vett részt, és természetes módon itt szívta magába

a Habsburg magyar király iránti állhatatos hűségét meghatározó élmé­

nyeit is. 1576 telén hagyta el Prágát, és Erdélybe, a fejedelmi udvarba

ment. Testvére, Bocskai Erzsébet Báthory Kristóf felesége volt, s így kö­

zeli rokonságba került a fejedelmi családdal. Amikor Báthory István fe­

jedelem 1576 tavaszán Lengyelországba távozott, Erdély élére bátyja,

Kristóf személyében állított vajdát.

A nagybács i Bocskai első kiemelkedő megbízatását Kristóf vajda

halála (1581) után kapta, amikor beválasztották a tes¬

tamentumos urak közé a megválasztott, de még kiskorú fejedelem, Bá­

thory Zsigmond nevelőjeként és tanácsosaként. Ez a pozíció azonban

nem járt nagy feladattal, mert lényegében véve távozása után is Bátho­

ry István irányította Erdélyt krakkói kancelláriája útján. 1583-ban

Bocskai feleségül vette Hagymássy Katát, aki Varkocs T a m á s özvegye

volt, és birtokai szintén Biharban feküdtek. Közben tanácsosként to­

vábbra is a fejedelemség főurai közé számított. Akkor is, amikor 1585-

ben Báthory István kormányzóként Ghiczy Jánost állította az utód­

ként kijelölt kis Zsigmond mellé. Bocskai 1586-ban részt vett Varsóban

a lengyel király és erdélyi fejedelem temetésén.

1588-ban az országgyűlés nagykorúsította Báthory Zsigmondot, s

ezzel megkezdődött a pártoskodás Erdélyben. Bocskai mindvégig uno­

kaöccse mellett állt, azaz politikai és rokoni súlyával is az oszmánelle­

nes keresztény összefogást támogatta, és ennek érdekében a császárral

kötendő szövetséget pártolta. Amikor az 1590-es évek elején Alfonso

Carillo jezsuita atya Erdélybe érkezett, a fejedelem és Bocskai elgondo­

lása tőle újabb megerősítést kapott.

1592 nyarán Báthory Zsigmond váradi kapitánnyá nevezte ki nagy­

bátyját, politikájának legfőbb támogatóját. Várad a fejedelemség leg-

fontosabb végvára volt, a korabeliek nem véletlenül nevezték „Erdély kapujának". I t t vezetett a legfontosabb útvonal az Alföldről Erdély bel­sejébe, de őrizte a Partiumot, és védte a környékbeli falvakat az oszmá­noktól, németektől egyaránt. Várad kapitánya rendelkezett a legna­gyobb, legjobban felfegyverzett haderő fölött, katonaságával fejedel­meket buktathatott meg, vagy segíthetett a hatalomhoz. Báthory Zsigmond nem véletlenül helyezte Bocskait ebbe a székbe. A váradi ka­pitányság megerősítette őt abban a meggyőződésében, hogy elérkezett az idő a gyengülőnek látszó oszmánok kiverésére az országból. Ehhez Magyarország és Erdély ereje ugyan kevésnek tűnt, de úgy vélte, a né­met-római császár támogatásával sikert ígér a kereszténység összefogá­sa. Így nyílhatott meg az út az ország egységének helyreállítására is.

Bocskai hatalma és befolyása először akkor nyilvánulhatott meg, amikor Báthory Zsigmond első alkalommal menekült el a fejedelmi trónról. Röviddel ezután nemcsak a fejedelem hívta őt maga mellé Kő­várba, de Erdély rendjei is hozzá fordultak, mintha tőle várták volna a megoldást a hirtelen ijedelemben, amit a fejedelem távozása okozott. Amikor tehát Kővárból visszatértek a Báthoryt támogató urak, köztük Bocskai István, hogy rávegyék a rendeket az oszmánokkal való szakí­tásra, már egyértelműen ő irányított. Ahogyan Hídvégi Mikó Ferenc székely előkelő fogalmazott emlékiratában: „Bocskai tanácsából farban rúgák az török császárral való szép békességet." Az 1594. évi esemé­nyekről már részletesen szóltunk Báthory Zsigmond életrajzában, itt csak annyit ismétlünk meg, hogy az erdélyiek elszakadtak a Portától, majd Zsigmond fejedelem kivégeztette a törökpárti nagyurakat. Állító­lag a kegyetlen döntés előtt Bocskai hosszasan sétált a fejedelemmel a gyulafehérvári palota kertjében, és t i tkon sugdostak maguk között va­lamit.

A történettudomány mai megítélése szerint kétségtelenül Bocskai befolyása állt a kivégzések elrendelése mögött. Bocskai, ha nem is tuda­tosan, az „államrezon" machiavellista értelemben vett szolgálatába állí­totta mindenféle érzelmi megingástól mentes teljes politikai arzenálját. A cél, hogy Erdély és élén unokaöccse, az erdélyi fejedelem vigye győze­lemre az oszmánellenes harcot, és kiszakadva az oszmán uralom alól, később Erdély Habsburg-fennhatóság alá kerüljön, így az országrészek

egyesüljenek, szentesítette az eszközt. Az ország egészét érintő kérdé­

sekben sem ekkor, sem későbbi döntéseiben nem hagyta, hogy érzel­

mek befolyásolják, az észérvek meghatározta úton tudatosan haladt

előre. Ha bebizonyosodott, hogy hibázott, képes volt fordítani vélemé­

nyén. Egy alkalommal ezt írta magáról a fejedelem: „Az igazmondást

mindenkor szömünk előtt böcsülletesen viseltük, és ifjúságunktul fog­

va minden emberek, míg csak nemesemberek voltunk, igazmondóknak

tartottanak és tapasztaltak bennünket."

A „szürke eminenciás" Bocskai István fokozatosan, de jól érzé­

kelhetően az Erdélyi Fejedelemség szürke

eminenciásává lépett elő. Azaz olyan irányító, ötletadó, a döntések

meghozását befolyásoló és azokat végrehajtó vagy végrehajtató erővé

vált a fejedelem mögött, aki nélkül Báthory Zsigmond egyetlen lépést

sem tett . Lelkiatyja, az őt mindenben támogató és lelkesítő Alfonso

Carillo meghallgatására is csak Bocskai után került sor.

Az 1595 januárjában Prágába induló követséget, amely a császárral

kötendő szövetségről tárgyalt, Bocskai vezette. Ifjúkori udvari ismere­

teit és tájékozódóképességét jól kamatoztathatta küldetése során. Az

Erdély függetlenségét elismerő szerződés meg is született, sőt még

Habsburg-házbeli feleséget is sikerült szereznie a fejedelemnek. Bocskai

győztesként térhetett haza Erdélybe, ahol fejedelmi unokaöccse min­

den eddigit meghaladó magasságokba emelte. Lakodalmán 1595.

augusztus 6-án egyedül ő ülhetett a fejedelmi asztalnál, sőt a jegyespárt

saját kastélyában láthatta vendégül, a kortársak legnagyobb ámulatára.

Visconti, az Erdélyben tartózkodó pápai nuncius egyértelműen kije­

lentette, hogy Bocskai az ország dolgait a maga feje szerint intézi, és

ebbe semmiféle beleszólást nem enged. 1597-ben újból lemondani ké­

szült a fejedelem, és ekkor már Bocskai is támogatta tervét. Az újabb

prágai megállapodás értelmében Erdélybe császári biztosok érkeztek,

hogy lebonyolítsák a hatalomátvételt. Alig három hónap elteltével

azonban kiderült, hogy a császár nem segíti meg az erdélyieket az egyre

fenyegetőbben mozgolódó és be-beütő oszmánok ellen. A kormányzó­

ként kijelölt Miksa főherceg nem érkezett meg, s a császári-királyi

biztosok nevében leginkább visszaélések, garázdálkodások történtek. Bocskait a biztosok, Szuhay István egri püspök, Istvánffy Miklós, a tör­ténetíró és Bartholomeus Pezzen tanácsos megfosztották a váradi kapi­tányságtól, holott neki köszönhette a császár, hogy birtokába jutot t Er­dély. Új főkapitánnyá régi ellenfelét, Kornis Gáspárt nevezték ki. Mind­ebből egyértelművé vált számára, hogy személyének mellőzésére törekednek.

Bocskai István feltételezhetően ekkoriban kezdett el „másként gon­dolkodni". Vagyis ekkor gondolkodhatott el azon, hogy ugyan papíron megvalósult a Mohács óta elszakított országrészek hőn óhajtott egyesü­lése Rudolf magyar király és német-római császár jogara alatt, de mi haszna lett ebből Erdélynek, és mi a magyarság egészének? Döntése ha­mar megszületett, és kézbe is vette a dolgok irányítását: visszahívta a tá­voli Oppelnben csalódottan búsuló unokaöccsét. Eközben maga mellé ál­lította a Szászsebesen táborozó erdélyi katonaságot, és élükön bevonult Gyulafehérvárra és Kolozsvárra. A fegyveres gyalogsággal és a székelyek­kel körülfogott Kolozsváron ülésező rendek Bocskai felszólítására „egy akaratból" régi-új fejedelmük alá adták magukat és országukat.

Báthory Zsigmond visszatérését el kellett fogadtatni Rudolf császár­ral is, és ebben megint csak Bocskaira hárult a főszerep. Levelet írt Prá­gába, amelyet minden tekintélyesebb főúrral aláíratott és lepecsételte­tett, s ebben hosszasan magyarázkodott. Eközben az oszmánok megtá­madták Váradot, és bár az ostrom sikertelen volt, Bocskai számára nyilvánvalóvá vált, hogy ha már megvédeni nem tudják magukat, leg­alább ideiglenesen célszerű lenne kiegyezni a Portával. E gondolat újabb fordulatot hozott eddigi életéhez, politikai elképzeléseihez képest. Hát­terében valószínűleg a „menteni a menthetőt" elve húzódott meg, és az, hogy a maradék Erdélynek ne kelljen elszenvednie még egy oszmán megtorló hadjáratot.

Miközben Bocskai Prágában tárgyalt, Erdélyben változott a helyzet. Zsigmond fejedelem hazahívta Lengyelországból unokatestvérét, Bá­thory András bíborost, és átadta neki a fejedelmi hatalmat. Mindezt Bocskai tudta nélkül. Mivel a bíborost a nagy előd, Báthory István szel­lemében nevelték, Habsburg-ellenességéhez kétség sem férhetett. A prágai udvarban mindenki megzavarodott a hír hallatán. Bocskai

maga akart tájékozódni, mit is várhat Erdélyben, ezért személyesen ta­lálkozott Báthory András bíborossal. Megbeszélésük egyértelműen be­bizonyította, hogy a köztük feszülő ellentét kibékíthetetlen. A bíboros és az erdélyiek Bocskait „németpártinak", a császár kiszolgálójának tar­tották. Báthory András hűségesküt követelt tőle, de ő, hogy időt nyer­jen, visszutazott Prágába, ahol nyilvánvalóan csak rá számíthattak Er­déllyel kapcsolatos terveik megvalósításában.

Hazatérte után fegyverkezni kezdett a bíboros-fejedelem ellen. Hadat szervezett, fegyvereket hordatott össze bihari birtokaira. Az erdélyi ren­dek eközben hazaárulásért az országgyűlés elé idézték, de mielőtt megje­lenhetett volna bírái előtt, Mihály vajda betörése megfordította a világot Erdélyben. A vajda szabadságjogaik visszaállításával kecsegtetve maga mellé állította a székelyeket, a szászokat pedig császárpártiságával áltat­ta. A Nagyszeben melletti Sellenberknél megfutamította Báthory And­rás szedett-vedett, sebtében összegyűjtött seregét. A székelyek a csata után két nappal felismerték a havasokban elveszetten kóborló fejedel­met, és agyonverték. Mihály vajda, megtudván a hírt, győzelmi mámor­ban vonult be Gyulafehérvárra. Időközben Bocskai is értesült a bíboros haláláról, és hajdúseregével ő is Erdélybe indult Biharból. November ele­jén Kolozsvárra érve abban a hiszemben üdvözölte Mihály vajdát, hogy miután az megtette kötelességét, rövidesen visszatér Havasalföldre, hi­szen az Erdély fölötti hatalom a császár kezébe került.

Mihály vajda azonban csalárd szándékkal jöt t be Erdélybe. Névlege­sen ugyan a császár helytartójának címezte magát, de lassan kiderült, hogy saját birodalmaként tekintett Erdélyre, ahol személyes hatalmát igyekszik építgetni. „Hálából" a császár nevében kelt hamis adományle­velet adatott a székelyeknek, lefoglalta a Báthory fejedelmek kincseit, és ékszerek tömegét magára aggatva sétálgatott a gyulafehérvári palo­tában. Semmit sem sajnált elpusztítani, ha kedve támadt hozzá. Elűzte Erdélyből a kancellár Napragyi Demeter püspököt, és saját havasalföldi bojárjait vette maga mellé. Bocskai egy ideig türelemmel várta, hogy a vajda megelégszik a zsákmánnyal, és elvonul Erdélyből, de nem így tör­tént. Amikor a vajda parancslevelet küldött neki, amelyben felszólítot­ta, hogy nyújtson segítséget az erdélyi várak elfoglalásához, betelt a po­hár. Bocskai visszavonult bihari birtokaira. Mihály vajda pedig bosszú-

ból hamarosan katonáival dúlatta föl birtokait, mert semmiképpen sem tudta rávenni uralma támogatására. Ettől kezdve halálos ellenségekké váltak. Bocskai a császári udvarba írott leveleiben gyalázatosnak, garáz-dálkodónak nevezte Mihályt, amit ott nem értettek. Hiszen Mihály „jót tett" : megszabadította a Báthoryaktól Erdélyt, és a császár nevében vette át a hatalmat. Bocskai mit okvetetlenkedik, miért rágalmaz? Ta­lán ő akar a vajda helyébe kerülni?

A prágai udvarban hamar megváltozott a Bocskairól alkotott kép. Jó lesz - üzenték neki -, ha nem vesz részt a „mostani istentelen prakti­kákban, amelyek Erdélyben és Erdélyen kívül őfelsége és Mihály vajda ellen fonatnak"! A David Ungnad vezetésével Erdélybe érkező császári biztosoknak azonban hamarosan be kellett látniuk, hogy Bocskai iga­zat írt. Mihály őket és császárukat is semmibe vette, folytatta katonái­val a kegyetlenkedést, a fosztogatást, a nemesség birtokainak dúlását, és ezt nem lehetett sokáig tűrni. A Csáky István fővezérlete alatt Mi­hály ellen fegyvert fogó nemesség segítséget keresett, és mást nem te­hetvén, behívta az országba a kassai császári-királyi főkapitányt, Giorgio Basta generálist. A döntő ütközetre 1600. szeptember 18-án Miriszló mellett került sor. A vajda súlyos vereséget szenvedett, távoz­nia kellett Gyulafehérvárról.

A bevonuló Basta generális ugyanúgy ellenségnek tartotta Bocskait, mint ahogyan az erdélyi rendek is ellene fordultak. Ugyanezen eszten­dő novemberében az erdélyi országgyűlés határozatba hozta, hogy el­kobozzák Bocskai birtokait, és Báthory-pártisága miatt száműzik a fe­jedelemségből. Erdély ura Basta generális lett a császár nevében. Az ud­varból egyértelmű parancsot kapott: „...ne sokat habozzatok, mutassa­tok elrettentő példát, és támasszatok félelmet magatok körül." Basta engedelmes zsoldoshoz méltón tökéletesen teljesítette feladatát.

Katonái a kegyetlenkedésekben, pusztításokban a havasalföldi hada­kat is felülmúlták. Az országban megszűnt a törvény, csak Basta fő­vezér akarata számított. Eközben Bocskai visszavonultan megbújt szentjobbi birtokán, de hiába próbálta visszaszerezni elvett javait, mert a császári udvarban nagy haragot tápláltak ellene. Az erdélyi urak is gyűlölték a korábbi években elért nagy hatalma, „mindenhatósága" mi­att. A rendek az elmúlt évtized összes szenvedéséért és zavaráért őt

okolták, aki nemcsak hogy háborúba taszította az országot, de a csá­

szár embereit is rájuk hozta, s ím, most mindent nekik kell elszenved­

niük. A Erdélyben lévő biztosok és Basta ugyancsak Bocskait hibáztat­

ták a velük szemben megnyilvánuló gyűlölet miatt, de egyúttal féltek is

tőle. Úgy gondolták, hogy ha kezébe kerülne a hatalom, megszerezhet­

né Erdélyt. Ezért Bocskait mindenképpen Biharban kell tartani - von­

ták le a következtetést.

Amikor Báthory Zsigmond Bocskaihoz küldte egyik szolgáját, hogy

tapogatózzon nála az erdélyi viszonyok felől, és Bocskai átadta Báthory

emberét Nyáry Pálnak, mert ki akart maradni mindenféle gyanús szer­

vezkedésből, akarata ellenére nagy botrány kerekedett. A császári bizto­

sok összeesküvéssel vádolták meg, és vizsgálatot rendeltek el ellene.

1601. január elején megelégelvén a személyét sértő akciókat és rágalma­

kat, önszántából Prágába utazott, hogy tisztázza magát, és megpróbál­

ja elkobzott birtokait visszaszerezni. A császári udvarban azonban sen­

kinek sem állt érdekében, hogy Bocskai szándékait támogassa. Úgy vol­

tak vele, hogy addig sem szít lázadást Erdélyben, amíg itt van, és

ennélfogva megtiltották, hogy elhagyja a várost. Hiába instanciázott a

császári tanácsosoknál, ügyei nem mozdultak előre. Eközben Prágába

érkezett Mihály vajda is, aki magyarázkodni próbált az Erdélyben tör­

téntek miatt, és sikerült megint annyira behízelegnie magát az udvar­

nál, hogy újra kinevezték Erdély kormányzójává. Bocskai félreállítását

úgy oldották meg, hogy ő lett az erdélyi ügyek tanácsadója. Ez azonban

csak arra volt jó ok, hogy továbbra is Prágában tartsák. 1602 telén, majd

kétévi „tisztességes fogság" után engedték szabadon. Ekkor fáradtan, a

fővárosban látottakban és tapasztaltakban csalódva újra hazament

szentjobbi birtokára. Felesége nemsokára meghalt, s ő szomorú vissza-

vonultságában értesült a Székely Mózes-féle ellenállási kísérletről és

Basta zsoldosainak véres „hőstetteiről".

A lázadók v e z é r e 1604 nyarán Rudolf császár és király visszaadat­

ta Bocskai elkobzott erdélyi birtokainak nagy ré­

szét. Bocskai nagyon nehezen tudott érvényt szerezni a császári pa­

rancsnak, az erdélyi biztosok csak megvesztegetésük árán voltak haj-

landók a parancs végrehajtására. Erdélyben csend honolt, a császár hatalma szilárdnak és megdönthetetlennek látszott. A Székely Mózes bukása után az oszmánokhoz menekült bujdosó magyarok eközben szervezkedni kezdtek. Engedélyt kaptak a Portától, hogy ha maguk kö­zül valakit fejedelemnek választanak, és kivetik Erdélyből a németeket, a szultán megerősíti választottjukat a fejedelmi székben. A bujdosók először Nyáry Pált, a váradi vár Habsburg-hű kapitányát keresték meg, de kitudódott az ügy, Nyáryt fogságba vetették.

Szamosközy István és nyomában Bethlen Farkas történetíró mun­káiból tudhatjuk meg, hogy mi sodorta Bocskai Istvánt a lázadásba. A kassai főkapitány, Giacomo Barbiano, Belgiojoso grófja 20 ezer forin­tot kért kölcsön tőle, és miután Bocskai nem adott neki pénzt, erőszak­kal tört bihari birtokaira. Unokaöccsét, Bánffy Dénest elfogatta, és csak váltságdíj ellenében engedte szabadon. Bocskai ezt még tűrte, annak el­lenére, hogy ez idő tájt érkezett meg hozzá a bujdosók nevében Bethlen Gábor által írt levél, amelyben arra kérték, hogy nemzetének utolsó veszedelmét látva, serkenjen föl, kössön kardot. 1604 őszén Bocskai, ugyan nem szívesen, de Erdélybe utazott, hogy megnézze ottani birto­kait. Amit ott tapasztalt, döntő elhatározásra juttatta: Erdély nem ma­radhat a császár hűségén, ha fel akar éledni üszkös romjaiból. Eközben egy császári kapitány, Dampierre grófja rajtaütött a bujdosókon, és egyiküknél magtalálta Bethlen levelének másolatát. Íme, megvolt végre a bizonyíték, amivel az udvarnál az árulást Bocskaira lehet bizonyítani! Mielőtt azonban válasz érkezett volna a császári udvarból a feljelentés­re, Barbiano megkezdte Bocskai birtokainak elkobzását, rájuk küldte Ciprian Concini váradi alkapitányt. Bocskai előtt két út állt: vagy elme­nekül, ahogyan az udvar által 1601-ben perbe fogott Illésházy István tette, vagy ellenáll. A tapasztalt katona, csatákat megjárt vezér és ke­mény férfi nem menekült.

Fölfogadta a Biharban gazdátlanul kóborló hajdúkat, akik pedig ad­dig a császár szolgálatában álltak. Hű embere, Kereki várának kapitá­nya, Örvéndi Pál által győzte meg őket arról, hogy saját nemzetük olda­lán kell harcolniuk. Miközben a császáriak gyanútlanul meneteltek Kereki felé, Bocskai lesből támadó hajdúi szétverték az egyik egységü­ket. A maradék Barbiano vezetésével rémülten elmenekült, pedig lét-

számfölényben voltak. Bocskai győzelmesen vonult be Debrecenbe, mi­közben hajdúhadserege egyre szaporodott, mert mind többen szöktek át a császár szolgálatából az ő oldalára.

Barbiano feladta Váradot, és Kassa felé vonult vissza, de Rakamaznál utolérték Bocskai hajdúi, és megkergették seregét. Mivel Kassa városa, ahová elért a győzelmek híre, nem nyitotta meg kapuit Barbiano előtt, Szepes várába kellett visszavonulnia. A felső-magyarországi várak sorra álltak Bocskai mellé, aki 1604. november 11-én ünnepélyesen bevonult Kassára, és kiáltványban szólította fel a magyarságot, hogy csatlakoz­zanak mozgalmához. A Kassára részgyűlésre összehívott felső-magyar­országi rendek adót szavaztak meg a Habsburg-ellenes harc folytatásá­hoz. Maga Bocskai így fogalmazott: „magunk és az egész magyar nem­zetségnek, életének és az mellett religiójának, szabadságának és javainak megtartása végett" szállt harcba.

November végén érkezett meg hozzá Bethlen Gábor, akivel a Porta az erdélyi fejedelmet kinevező ahdnámét és a fejedelmi jelvényeket küldte. Megválasztására azonban csak 1605. február 21-én a marossze-redai országgyűlésen került sor. Ezzel a választással állt helyre az Erdé­lyi Fejedelemség államisága is, és ismét a régi módon, az oszmánok be­leegyezésével és választással lett fejedelme Erdélynek.

Közben a harcok tovább folytatódtak a Felvidéken. 1604 végén Osgyánnál és Edelénynél Basta katonái ugyan megverték Bocskai haj­dúit, de 1605 februárjától egyértelműen meghátrálásra kényszerültek. Bocskai hatalmába kerítette a Felvidéket, melléálltak a legtekintélye­sebb főurak, köztük Rákóczi Zsigmond, Homonnai Drugeth Bálint, Mágóchy Gáspár. Seregei Némethy Gergely vezetésével Pozsonynál át­keltek a Dunántúlra. A fölkelt magyar rendek országgyűlése 1605. ápri­lis 20-án Szerencsen Magyarország fejedelmévé választotta Bocskai Ist­vánt. A gyűlésen Bocskai magyar nyelvű beszédben tárta ország-világ elé panaszaikat, az elmúlt évek szenvedéseit, a magyar nemesség birto­kaiban, hite gyakorlásában való fogyatkozását, jogainak eltiprását. A je­len lévő nemesség teljes lelkesedéssel állt mellé, de Erdélyben nem ez volt a helyzet. O t t nehezen tudták megérteni a fordulatot, nem akarták elfogadni az állhatatos császárhű, nagy hatalmú Bocskait, annak ellené­re, hogy már megtették fejedelmükké. Mindenki gyanakodott, nem hit-

ték, hogy „nemzetéhez való szeretetiért levetkezé vala a német lelket", és - ahogy Borsos T a m á s írta - „annyi nyavajái után eszére jöt t vala". A szászok is ellenálltak, de miután 1605 nyarán Bocskai Erdélybe jött, és Segesvár is meghódolt, szeptemberben a medgyesi országgyűlésen a három nemzet ismét egyhangúan megválasztotta és most már be is ik­tatta Bocskait a fejedelmi székbe. Rudolf császár és király mindettől megriadva már 1605 nyarán tárgyalásokat kezdeményezett Bocskaival megbízottja, Mátyás főherceg útján.

Novemberben Lala Mehmed nagyvezír a szultántól egy ékkövekkel díszített, süveg formájú koronát hozott, és királynak címezte a fejedel­met. Bocskai azonban kijelentette, hogy az ajándékot csak mint ékszert és nem mint királyi koronát fogadja el. Ezzel kifejezésre juttatta, hogy Magyarországnak van már koronás királya, akit ő még így is tisztelet­ben tart.

Az esztendő végén Korponán gyűltek össze a Bocskai oldalán álló magyar rendek, és megkezdték a békefeltételek kidolgozását Illésházy István irányításával. Illésházy nagy tiszteletnek örvendett a magyar ne­messég körében nemcsak meghurcoltatása, de bölcsessége miatt is. Úgy gondolta, hogy a magyarságnak mindkét ellenséggel ki kell egyeznie, de a két országrész egyesítésének reményét föladni nem szabad. Gyötrő gondolatainak talán egyik legjobb összefoglalója ez a levélrészlet:

„Nincsen-é előttünk, hogy két nagy császár birodalma között va­gyunk. Az török természet szerént mind hitünknek s mind magunknak ellensége, szép szót ád-é most, segít is, bizony megveszi idővel az árát. Az tavalyi segítségnek is megvevé az árát. Oda vagyon Esztergom, sok ezer körösztyén vér és rabok, ártatlan körösztyének. Nem vött ő még ezideig senkinek sem országot, sem várat. Ezután sem veszen, bátor senki ahhoz ne bízzék. Az római császárnak is ha ellenségi leszünk, tél-be-nyárba rajtunk leszen, és bizony meg nem állhatjuk végtére. Nem köllene ezért ez kevés maradékját hazánknak ilyen nyilvánvaló vesze­delmére hozni."

Az előző években Bocskai saját sorsában végigélte korszaka legsúlyo­sabb problémáit: a két ellenség közötti lét kiúttalanságát, az elszakított magyarság hol ide, hol oda csapódását, hízelkedését, amire a másik fél súlyos megtorlással felelt. Az oszmánoktól soha nem várt semmi jót

sem saját, sem nemzete sorsának alakulásában, de természetes szövet­

ségesétől, a magyar királytól igen.

Bár addigi életében szilárd meggyőződése volt, hogy a Mohács óta

szétszakítottan élő magyarságnak Habsburg magyar király alatt kell

egyesülnie, mert így találhat az ország védelmet és oltalmat, ekkor a

közelmúlt tapasztalatai alapján másféle gondolatai támadtak. Egy erős,

független, önálló erdélyi állam képe merült föl benne, mert ez lehet

„legerősebb paizsa a mi nemzetségünk megmaradásának... abból vár­

hatjuk aztán örökös megtartását egész nemzetünknek". A megerősö­

déshez pedig minél nagyobbá kell tenni az Erdélyhez tartozó ország­

részt, és erre kitűnő alkalmat kínáltak a béketárgyalások. Ezzel a véle­

ményével azonban nem mindenki értett egyet. A nyugati magyarság

nem akarta, hogy nagy területeket csatoljanak Erdélyhez, mert akkor

ők érezték volna gyengébbnek magukat. Illésházy sem akarta, hogy „ez

megmaradott darab országot kétfelé szakasszuk, két birodalom alá és

azzal ennél is erőtlenebbé tegyük". A 17. századi történelem menete

azonban Bocskait, a józan reálpolitikust és nem az öreg Illésházyt iga­

zolja majd, aki azt hitte, hogy az elszakított részek csupán belső akara­

tukból és erőikkel egyesülhetnek, majd csatlakozhatnak egyik (vagy

másik) birodalomhoz, és maradhatnak meg benne békében.

Bocskai hajthatatlan volt. Egy alkalommal meg is üzente Mátyás fő­

hercegnek, hogy hozzá ne küldjön valami ékesszólásban remeklő köve­

tet, mert őt ugyan nem érdeklik az efféle mesterkedések: „...az dolgot

őt magát nézzük, csak az mi nemzetünk javát és magunk megmaradá­

sát, azonkívül az szók és rábeszélések minálunk semmit sem fognak".

Igaztalanul vádolták azzal is, hogy saját hasznát keresi. Utódai nem lé­

vén, mit számított már neki a földi dolgok megszerzésének reménye.

Meg aztán nem a végső szakadást készítette ő elő, mert úgy látta, Er­

délynek csak ideiglenes, de annál fontosabb feladata van a nemzet sor­

sának alakításában. Addig, amíg „a magyar Korona ott fenn, nálunknál

erősebb nemzetségnél, a németnél lészen", csak addig kell Erdélyben

egy önálló, erős magyar fejedelmet fenntartani, mert ez a másik ország­

résznek is oltalmazója lesz. Ezt a gondolatot végrendeletéből idéztük,

és később még visszatérünk rá.

A hajdúk jótevője A kóborló, rablásból élő hajdúság a császári

zsoldosok és a török-tatár rablócsapatok mel­

lett már a t izenöt éves háború alatt is sokszor megkeserítette az erdé­

lyiek és a magyarországiak életét. A lovasokból, gyalogosokból és sze­

dett-vedett „szegénylegényekből" álló hajdúcsapatok csak fegyverükből

tudtak megélni. Azaz annak adták el magukat, aki megfizette fegyveres

szolgálatukat. Ha nem volt kitől fizetséget húzni, rátámadtak az éppen

útjukba eső falvakra, nemesi udvarházakra, kisebb-nagyobb városokra.

Erdélyben a háború utolsó szakaszában a hajdúcsapatok garázdálkodá­

sa olykor vetekedett Basta katonáinak kegyetlenkedéseivel. A Bocskai

vezette felkelés idején a legalább 15-20 ezer főnyi hajdúság okozta a leg­

súlyosabb nézeteltérést a mozgalomban részt vevő nemesség és főurak,

valamint Bocskai között. A hajdúk feldúlták a felvidéki városokat és a

várak környékét, nem irgalmaztak senkinek, gabonát, takarmányt, élel­

met, értéktárgyakat raboltak, ahol csak tudtak. Akik ellenálltak, azokat

lemészárolták. Még fővezérük, Homonnai Drugeth Bálint is hitvány­

nak, szófogadatlannak nevezte, szinte gyűlölte istenkáromló, istentől

elrugaszkodott katonáit. Komoly veszélyt jelentett, hogy a felvidéki

vagy a dunántúli vármegyék nemessége fegyvert fog ellenük, és ezzel

megbontja az oly nehezen összehozott egységet. Egy alkalommal

Illésházy így panaszkodott: „Az hajdúknak iszonyatos, utálatos sok go­

noszságok, az szegény népek keserű könnyhullatásuk, szöpögések bi­

zony átalhatották az egeket." Bocskai sokszor arra kényszerült, hogy

saját főkapitányaival fegyelmezze hajdúit, némelyeket ki is kellett vé­

geztetnie. A hajdúk ellen gyűlölködő rendeket pedig azzal nyugtatta,

hogy ne sajnálják szénájukat, szalmájukat, amikor a mostani harcok­

ban a haza sorsa dől el, hiszen a harccal együtt jár a pusztítás is: „Ilyen

változás közönségesen soha kár nélkül nem lehet. Ha oly jó szél talál­

kozott volna valahonnan: az ki hírünk nélkül az német császár erejét

kifútta volna Magyarországból, talán úgy kár nélkül helyére tudtuk

volna hitünknek és nemzetünknek szabadságát állatni."

Bocskai jól látta a gazdátlanul, földönfutók módjára, jobb híján rab­

lásból élő hajdúk sorsának kilátástalanságát. Ám amikor a mindenkitől

gyűlölt hajdúsághoz szép szóval közeledett, megkereste és a magyarság

nemzeti érdekeinek szolgálatába kívánván állítani őket, lelkesedésük

páratlan volt. Nagy gondot oldott meg Bocskai, amikor 1605 végén

megnemesített és saját szabolcsi és bihari birtokain letelepített több

mint 9 ezer hajdút, földet adott, és ezzel megélhetésre és a tisztességes

életre való lehetőséget teremtett számukra. Részben így keletkezett a

mai Hajdúság a Kálló, Dorog, Hadház, Vámospércs, Sima és Vid falvak­

ban létesített hajdútelepekből. A hajdúságot örök hálára kötelezte

Bocskai, s ők ettől kezdve általában az erdélyi fejedelmekhez kötötték

sorsukat. A szolgálatában lévő hajdúkatonákat igyekezett távol tartani

a rablástól, fosztogatástól, bár sokszor kapott hírt arról, hogy mégis el­

követtek valamiféle garázdálkodást. 1606 januárjában a fejedelem így

írt erről: „Nem tagadhatjuk bizon, hogy mind efféle dolgok és szörnyű­

ségek fölötte való bántódásunkra nem volnának, mert az szegénségnek,

kiknek Isten után minden oltalommal tartoznánk, ilyen nagy romlását

is szívünk szerint fájlaljuk, sőt annak előtte törökkel, tatárral is csak

azért hadakoztunk, hogy azokat efféle romlástul oltalmazzuk."

A h a r c o k lecsendesítője Az 1605. évi korponai országgyűlésen

Forgách Ferenc nyitrai főispán vezetésé­

vel királyi küldöttség is megjelent. Voltak ugyan a rendek között olya­

nok, akik semmi áron nem akartak békét kötni, őket támogatták a ka­

tonáskodásból élő hajdúk is, de végül a józan ész győzedelmeskedett,

no meg Bocskai pénze és fenyegetése. A békepártiak kerekedtek felül.

Ezen az országgyűlésen már igen erőteljesen megmutatkozott az or­

szág protestáns többségű lakosságának a szabad vallásgyakorlat iránti

igénye, valamint az a törekvés, hogy a katolikus főpapokat a hatalom­

ból eltávolítsák. A Korponán kidolgozott békepontokat Illésházy veze­

tésével küldöttség vitte Bécsbe, ahol azonban hallani sem akartak ezek­

ről. Rudolf császár és király jó néhány tanácsosával egyetemben maka­

csul ragaszkodott Erdély feletti hatalma megtartásához s ahhoz is,

hogy folytassa az oszmánok elleni háborút. Békekötésről hallani sem

akart. Mindenféle ürüggyel húzták az időt, azt remélvén, hogy az ellen­

táborban majdcsak történik valami, vagy elunják a tárgyalgatást. „De

fölötte igen megcsalatnak efféle gondolatjukban" - írta Bocskai

Illésházynak Bécsbe. Közben az udvar az oszmánokkal taktikázott, és a

diplomácia terén akarta hátba támadni a fejedelmet. Az időhúzásnak az lett az eredménye, hogy a hajdúk föllázadtak, megvádolták Illésházyt, hogy a némettel praktikái. Egyre fogyott a megbékülni aka­rók száma, és mind többen hangoztatták, hogy készek inkább a szultán hatalma alá adni magukat, ha ez így megy tovább.

A helyzetet Mátyás főherceg, Rudolf öccse oldotta meg azzal, hogy józanul gondolkodva és saját jövőjét szem előtt tartva megegyezett a magyarokkal. Sok huzavona után végül 1606. június 23-án fogadták el a béke végleges szövegét. Bocskai augusztusban a kassai országgyűlésen írta alá a békepontokat. Ezek értelmében a jövőben a Magyarországon élő karok és rendek, azaz a mágnások, szabad királyi városok, a korona birtokában lévő mezővárosok, a végvári magyar katonák szabadon gya­korolhatták vallásukat, de csak a római katolikus vallás sérelme nélkül; elrendelték, hogy a távol lévő király helyettesítésére a következő or­szággyűlésen nádort fognak választani, aki a király képviselőjeként telj­hatalommal rendelkezik majd; a pénzügyek irányítására ismét kincstar­tót kellett kinevezni, és a kamarákat el kellett törölni; kimondták, hogy az országos tisztségekre és a végvárak élére ezentúl csak magyarokat je­lölnek ki; a koronát pedig visszaszállítják Pozsonyba. A béke elrendelte, hogy a Bocskai által adott adományokat vizsgálják felül, de a nemesíté­sei maradjanak érvényben. Személyére nézve megkapta Tokaj várát, Tarcal és Keresztúr mezővárost, valamint élete végéig Szatmár, Bereg és Ugocsa vármegyét. Elismerték Bocskai fejedelmi címét, és ezzel az Erdélyi Fejedelemség önállóságát. Rudolf császár és király a béke meg­kötése után, októberben külön oklevélben ígért közbocsánatot a felke­lés résztvevőinek. Azt is kijelentette, hogy Erdély és a Részek önállósá­gát Bocskai halála után is elfogadja.

Bocskai még ugyanebben az évben hozzásegítette a Habsburgokat, hogy békét tudjanak kötni az oszmánokkal. Erre 1606. november 11-én a Zsitva folyó torkolatában felvert sátrak alatt került sor. Ennél a béke­kötésnél az oszmánok kifejezetten ragaszkodtak a fejedelem tárgyalá­sokon való részvételéhez nagy tekintélye és Erdély érdekeinek védelme miatt. Ezt természetesen nem puszta jóakaratból tették, hiszen a feje­delemség államiságának helyreállításával - ami nagyrészt Bocskainak

volt köszönhető - az egyelőre ugyan gyenge, de létező oszmán befolyás is helyreállt Erdély fölött.

Bocskai végrendeletében egy egész évszázadra szóló útmutatást adott az Erdély és Magyarország élén politizálóknak, valamint az ország egé­szének sorsáról gondolkodóknak: „Valameddig pedig a magyar Korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a Ma­gyar Királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik is oltalmokra, javokra lészen. Ha pedig Isten azt adná, hogy a magyar Korona Magyar­országban magyar kézhez kelne, egy koronás királyság alá, úgy az erdé­lyieket is intjük, nemhogy attól elszakadnának, vagy abban ellent tarta­nának, de sőt segéljék tehetségek szerént, és egyenlő értelemből azon Korona alá, a régi mód szerint adják magokat, melly dologról, ha valaha hittel való confederatio lehet közöttök, felette igen javalljuk."

Nem sokkal ezután, 1606. december 29-én Kassán a fejedelem hosszas szenvedés után elhunyt. Környezetéből többen kancellárját, Káthay Mihályt vádolták meg azzal, hogy megmérgezte. A hajdúkato­nák erről értesülvén, azonnal összekaszabolták Káthayt. Péchy Simon így búcsúzott a fejedelemtől: „Ennyi romlásunk után örökös megmara­dásunkra egyetlen egy reménységünk maradt. Immár az szent Úristen közülünk kivevé."

RÁKÓCZI ZSIGMOND

(FELSŐVADÁSZI)

Felsővadász, 1555 körül - Felsővadász, 1608. december 8.

Rákóczi Zsigmond mindössze egy évig volt Erdély fejedelme. Uralkodá­

sának legnagyobb jelentősége, hogy a Bocskai halála utáni zavaros hely­

zetben rövid fejedelemsége továbbvitte az önálló államiság gondolatát,

személyében az erdélyi rendek egyetértése nyilvánult meg. Egyúttal

nyugodt, higgadtan mérlegelő, kitűnő politikai és diplomáciai érzékkel

rendelkező, céljaiért kitartóan küzdő, de visszavonulni is képes szemé­

lyiségével nagy megbecsülést szerzett magának, és megalapozta egy új

fejedelmi dinasztia jövőjét.

A kereskedő k a t o n a Rákóczi Zsigmond édesapja, Rákóczi János

Zemplén megyei köznemesi család sarja

volt, a források Zemplén vármegye alispánjaként emlékeznek meg

róla a 16. század közepén. Édesanyja N é m e t h y Sára. A kis Zsigmond

születésének pontos dátumát nem ismerjük, de életútja alapján az

1550-es évek közepére tehető. Rákóczi Zsigmond gyermekkoráról és

fiatal éveiről konkrét adatok nem maradtak fenn, és bár a későbbi tör­

ténetírók saját feltételezéseik alapján színesen ábrázolták ezt az idő­

szakot, itt most ezek ismertetésétől eltekintünk. A forrásokban 1570

körül bukkan fel először Zsigmond mint szendrői végvári katona.

Szendrő ekkoriban az Eger-Kassa útvonalat biztosító végvár volt, de

nem tar tozot t a legnagyobbak közé. Rákóczi Zsigmond 1586-ban már

mint szendrői főkapitány tűnt föl, miután valószínűleg végigjárta a végvári katonáknál szokásos felemelkedés egyes lépcsőfokait. Ekko­riban alapozta meg jövőjét azzal, hogy szendrői katonaként a környé­ken fekvő kisebb-nagyobb birtokairól származó borral komoly keres­kedői tevékenységet folytatott Lengyelország felé, és ebből meglehe­tős vagyonra te t t szert. 1579-80-ban már jelentős összegeket kölcsön­zöt t Hans Rueber kassai főkapitánynak, sőt a Szepesi Kamarának is. Ezért cserébe a később fontos családi birtokközponttá vált Szerencset kapta meg zálogbirtokul.

Valamikor 1587 előtt vette feleségül Mágóchy András özvegyét, Alaghy Juditot, akivel jelentős Mágóchy-birtokokat is szerzett, köztük Munkács és Torna várát és uradalmát, a lednicei és a regéci uradalmat, ezenfelül a Hegyalján lévő tállyai és mádi birtokrészeket. Az így igazi nagybirtokossá váló Rákóczi 1588-ban nyerte el az egri vár főkapitányi tisztségét, és Rudolf király még ebben az évben fölemelte a „bárók vagy mágnások" sorába, bár ez még nem jelentett számára országos bárói rangot. Egerben az 1552. évi ostrom után Ottavio Baldigara, majd Christoforo Stella itáliai építőmesterek irányításával jelentős építkezé­sek zajlottak 1582-ig, és a vár elvitathatatlanul a legrangosabbá vált a felső-magyarországi védelmi vonalban. Kapitányának lenni tehát ma­gas rangot és megbecsültséget jelentett. Szerteágazó feladatai voltak ez idő tájt a kapitánynak, mert a várhoz hatalmas birtoktestek tartoztak, le egészen Csongrádig, de a hódoltsági peremvidéken amúgy is számta­lan katonai, igazgatási, bíráskodási, adóbehajtási természetű kötele­zettséggel kellett megbirkóznia.

A várkapitány Rákóczi hősies cselekedeteként őrizte meg az emléke­zet a „szikszai harc" történetét. 1588 őszén Szinán budai pasa az adót kelletlenül és hiányosan fizető Szikszó megrendszabályozására küldte ki Kara Ali székesfehérvári szandzsákbéget. A mezővárost már meg­szállták az oszmán hadak, a néhány ott maradt lakos a vártemplomból védekezett, a többiek elmenekültek. Rákóczi vezetésével azonban meg­érkeztek az egri és szendrői felmentő hadak. Bár kezdetben az oszmá­nok magukat elsáncolva, négy tarackjuk birtokában majdnem felülke­rekedtek, de a magyarok egyik kisebb egységének egy oldaltámadással sikerült megszereznie az ágyúkat, és az ellenségre fordítva azokat, vé-

gül győzedelmeskedtek. A harc és a győzelem híre egész Felső-Magyar­országon végigfutott, és dicsőséget hozott Rákóczinak.

1591-ben távozott az egri főkapitányságból, és még ez évben meghalt felesége is. A következő évben vette nőül az erdélyi birtokoscsaládból származó Gerendy Annát, aki három gyermeket szült, köztük a későbbi fejedelmet, Györgyöt. Anna 1596-97 táján halt meg, így Rákóczi másod­szor is özvegy maradt. 1597-ben vette el harmadik feleségét, Telegdy Borbálát, Csapi Kristóf özvegyét, akitől gyermeke nem született.

Rákóczi közben ügyesen gyarapította birtokait a Felvidéken elsősor­ban a borkereskedésből származó jövedelmeiből. Gazdagságát bizonyít­ja, hogy a 16-17. század fordulóján két évtized alatt csak zálogbirto­kokba nagyjából 440 ezer forintot tudott befektetni. 1599-ben zálogbir­tokként szerezte meg Tarcal mezővárost, amely ekkor Sárospatak után a második legnagyobb mezőváros volt a Hegyalján, ezzel Rákóczi újabb bortermő területek birtokába jutott . A 17. század első éveiben szintén nagy zálogbirtokokat szerzett: Ónod, Szádvár, Sáros és a lengyel határ­szélen fekvő Makovica uradalmát.

Valószínűleg 1595-ben lett királyi tanácsos és ezzel országbáró. A ti­zenöt éves háború hadakozásaiban alig tűnt fel, pedig ekkor már is­mert, hadi tapasztalatokkal rendelkező személyiségként tartották szá­mon. Csak a háború végén teljesített kisebb-nagyobb országos megbí­zatásokat az uralkodó vagy az országgyűlés utasítására. Egy ideig a Basta főparancsnoksága alatt álló magyar hadak kapitánya volt. Lojali­tása a Habsburg-házhoz minden kétségen felül állt.

A század első éveiben Magyarországon megkezdődtek a főurak, gaz­dagabb birtokosok ellen indított vagyonelkobzási perek, amelyekből az igencsak meggazdagodott Rákóczi Zsigmond sem maradt ki. Eddigi bé­kés, nyugodt életét megzavarta, hogy ő, illetve unokatestvére, Rákóczi Lajos is belekerült azok körébe, akiknek birtokaira szemet vetett a kincstári igazgatás. Két birtokügyben is megkísérelték mondvacsinált ürüggyel perbe fogni, mivel azonban ezekben nem sikerült megzsarolni az idős urat, csak azt érte el a bécsi kormányzat, hogy Rákóczi még in­kább elfordult a politikától, teljesen visszavonult. Legalábbis köszvé¬ nyére hivatkozva kimentette magát a királyi tanácsban való részvétel alól, szintén súlyos, őt ágyba kényszerítő betegségére hivatkozva az or-

szággyűlésre sem ment el, és semmilyen megbízatást nem vállalt. Ám -

amint majd kiderül a későbbiekben - nemsokára olyan lelkes aktivitás­

sal veti bele magát a közéletbe, hogy az nemhogy egy köszvényes öreg­

embernek, de egy ifjú vitéznek is becsületére válhatott volna.

K o r m á n y z ó Rákóczi Zsigmond valószínűleg 1604 novemberében

találkozott Bocskaival és Csáky Istvánnal, ekkoriban

történhetett meg szövetségkötésük is. Ezt követően utaztak Bocskaival

Erdélybe. Rákóczi tekintélyét mutatja, hogy 1605. szeptember közepén

a medgyesi országgyűlésen az erdélyi rendek Bocskai fejedelmi beikta­

tása mellett kormányzóvá választották. Kormányzóként, Bocskai olda­

lán, újult erővel vetette bele magát az erdélyi közélet irányításába. Ha­

tározott, önálló döntések meghozatalára képes kormányzónak bizo­

nyult, aki a fejedelemmel is kitűnően együtt tudott működni. Számos

alkalommal saját hatáskörében hozott rendelkezéseket, utasításokat,

például harciasan fellépett a császári kézen lévő Déva várának ostroma­

kor, 1605-ben. Időskora ellenére nagyon aktívan tevékenykedett, paran­

csokat osztott, ellenőrizte és szervezte a határvédelmet, a hadak moz­

gósítását, bíráskodott, országgyűlést hívott össze a fejedelem nevében,

és intézkedett birtokügyekben is. Megfigyelhető, hogy a kormányzó és

Bocskai fejedelem jogköre nem határolódott el mereven, olykor átfedte

egymást, de Bocskai kizárólag az erdélyi belügyekben engedte át kor­

mányzójának az intézkedési jogkört, a Magyarországgal vagy más, kül­

ügyekkel kapcsolatos teendőket maga végezte.

Másfél éves kormányzósága alatt a határozott, komoly és megbízha­

tó, másokat tisztelő öreg Rákóczi számos barátot, hívet gyűjtött magá­

nak Erdélyben, köztük Petky Jánost, a székelyek generálisát. Arról

azonban valószínűleg nem tudott, hogy Bocskai végrendeletében

Homonnai Drugeth Bálintot jelölte utódjának, és a Porta beleegyezését

is megszerezte számára.

Bocskai halála után valóságos harc kezdődött Erdélyben a fejedelmi

trón megszerzéséért, amelyben Rákóczi Zsigmondnak nemcsak Ho-

monnaival, de Báthory Gáborral is meg kellett mérkőznie. Homonnai

egyébként Rákóczi Zsigmond leányát, Erzsébetet vette feleségül, aki

azonban 1605-ben meghalt, tehát a volt após és vő került szembe egy­

mással. A leendő fejedelem személyének eldöntése most nem csupán az

oszmánok hatalmától és befolyásától függött. Az erdélyi rendek soha

ezelőtt nem hangoztatták oly fennen a szabad fejedelemválasztáshoz, a

„libera electió"-hoz való jogukat, mint éppen akkoriban. De lényegében

véve eleddig nem is volt még olyan helyzet, hogy erdélyi fejedelem tisz­

tán szabad választással került volna a trónra. A rendek ezt a féltve őr­

zött jogukat jelen esetben leginkább úgy tudták bizonyítani, hogy nem

választották meg a Bocskai által kijelölt utódot, sem pedig a Báthory

dinasztia sarját, mert úgy érezték, az is jogaik csorbulását jelentette

volna. Maradt tehát egyetlen esélyesként a tekintélyes, nagy tisztelet­

ben álló kormányzó.

Homonnai Bálint már 1607 januárjában megszerezte a portai támo­

gatást oly módon, hogy az ez idő tájt Nándorfehérváron tartózkodó

nagyvezírtől kapott ahdnámét. Homonnai azonban végzetes hibát kö­

vetett el, amikor késlekedett az Erdélybe való bevonulással, és még feb­

ruár elején is Kassán időzött, várva Bocskai temetési szertartásának

kezdetét. Eközben ugyanis Erdélyben Rákóczi Zsigmond ügyes szer­

vezkedéssel megelőzte Homonnait és Báthory Gábor gyenge, támoga­

tókat kereső kísérletét is. Januárban országgyűlést hívatott össze, ahol

ismét kormányzóvá választották; új megbízatása a fejedelemválasztá­

sig tartson - határoztak a rendek. Belső ellenzékével egy hónap alatt

ügyes taktikai húzásokkal kiegyezett, egyúttal diplomáciai kapcsolat­

építésbe is kezdett, követeket küldött a Portára és a két román vajda­

ságba.

Fejedelem Az erdélyi rendek kolozsvári gyűlésükön, 1607. február

12-én Rákóczi Zsigmondot fejedelemmé választották.

Az új fejedelem rögtön tájékoztatta Rudolf császárt megválasztásáról,

igaz, kicsit szépítve a körülményeken azt állította, hogy az oszmánok

is őt támogatták. Magabiztosan kérte Rudolf császárt és királyt, hogy

olyan kassai főkapitányt nevezzen ki, akivel ő majd együtt tud működ­

ni a későbbiekben. A nagyvezírtől érkező, Homonnai nevére kiállított

ahdnámét pedig - ma már népmeseinek tűnő fordulattal - útközben

egyszerűen meghamisíttatták: lefizették az írnokot, Homonnai nevét ki­vakartatva beíratták az új erdélyi fejedelem nevét a kinevezési okiratba.

A Rákóczit megválasztó erdélyi rendek azonnal ki is használták ki­alakult helyzeti előnyüket. Ez először is abban mutatkozott meg, hogy a fejedelmi hatalmat a mellé rendelt tanácsosok jogkörének megerősíté­sével korlátok közé szorították, másrészt az országgyűléseken számos olyan törvényt hoztak, amelyek saját rendi jogaik körülbástyázását szolgálták. Már 1607 februárjában megerősíttették harmincadvám alóli mentességüket, és az adóhátralékok elengedésére kényszerítették a feje­delmet. A júniusi országgyűlésen pedig még tovább mentek: a nemesek vagyonjogainak védelmét, birtokjogainak érvényesítését szolgáló tör­vénycikkek olyan sorozatát hozták meg, amelyek egyértelműen a feje­delmi kincstár jogait, tehát közvetve a fejedelmi hatalom érdekérvénye­sítési lehetőségeit szorították háttérbe. Emellett különleges rendi jogo­kat biztosító törvénycikkeket is hoztak, amelyek a városok jogainak visszaszorítását, a székely nemesek jogainak és általában véve a nemes­ség jobbágyok fölötti hatalmának erős biztosítékát eredményezték. Rá­adásul újra kiti ltották Erdélyből a jezsuitákat.

A fejedelem eközben birtokadományozások révén próbálta megtar­tani, sőt tovább építeni híveinek táborát. Jelentős adományokat jutta­tot t az erdélyi Habsburg-párti uraknak, Sennyey Pongrácnak, Kamuthy Farkasnak, a Kornisoknak. Kancellárja, régi híve, Petky János sem ma­radt ki a megadományozottak sorából. Az őt támogató székelység köré­ben igen nagy arányban adományozott lófői rangot, a hajdúsággal pe­dig meglévő falvaik védelmével, új hajdútelepek létesítésével, illetve ki­sebb adományokkal sikerült elfogadtatnia uralmát.

Bár a fejedelemnek belső ellenzéke gyakorlatilag nem volt, megvá­lasztásakor és azt követően a rendek jogainak olyan mértékű megerősö­dése következett be Erdélyben, amire már nem is lesz példa a 17. szá­zadban. Erre azonban nem a fejedelem személye, hanem a történelmi körülmények adtak lehetőséget.

Rákóczi fejedelemnek külső támadásoktól továbbra is tartania kel­lett. H o m o n n a i Bálint ugyanis nem adta föl a harcot, elfoglalta Kővár várát, és nyíltan megüzente Rákóczinak, hogy ő fölesküdött Bocskai végrendeletére, tehát nem mond le fejedelmi igényéről. Amikor azon-

ban Felső-Magyarországon kitudódott, hogy oszmán követek vannak útban Homonnaihoz, akik olyasféle ígéretekkel kecsegtetik, hogy magyar királlyá teszik, az őt támogató urak megrettentek. T h u r z ó György és Forgách Zsigmond is békességre intet ték Homonnai t , és megüzenték neki, hogy mivel Rákóczi már úgyis öreg, beteges ember, haláláig jobb lesz meghagyni tisztében, meg aztán az Erdélybe való betöréssel az oszmán-Habsburg békekötést is kockára tenné, amire most nincs semmi szükség. A Habsburg-kormánykörök eközben gya­nús oszmánpártisága miat t egyértelműen el is fordultak Homonnai-tól, aki végül 1607 májusában személyesen is találkozott volt apósá­val, és meghányták-vetették a dolgokat. Megbeszélésükről részletek nem tudódtak ki, de annyi bizonyos, hogy ezt követően Homonnai többé nem lépett föl trónigénnyel.

Báthory Gábor azonban veszélyesebb ellenfélnek tűnt. Az udvarban fő támogatója az esztergomi érsek és főkancellár Forgách Ferenc volt, akinek megígérte, hogy fejedelemségre kerülése esetén segítséget fog nyújtani az erdélyi katolicizmus újjáélesztéséhez. A magyar tanács is erőteljesen támogatta a prágai császári udvarnál Báthory Gábort, aki mellett oly módon foglaltak állást, hogy a magyar király által kijelölt kormányzóként kell őt Erdély élére állítani. Eközben a töretlenül Habs­burg-párti erdélyi főúr, Sennyey Pongrác is megérkezett Prágába Rákó­czi Zsigmond követeként, és próbálta kieszközölni a császár beleegye­zését ura fejedelemségébe. Hosszan várakoztatták, de egyértelmű vá­laszt nem kapott. Szeptemberi levelében azt írta haza Petky Jánosnak: „Én úgy veszem eszemben, Erdélyt úgy tartják itt, mint sajátjokat, mitül legyen, azt nem tudom."

Eközben Báthory Gábor, akinek már Bocskai kassai udvarában is ko­moly támogatói voltak, Erdélyben is híveket csoportosított maga köré, Kendy Istvánt, Kornis Boldizsárt, Imreffy Jánost. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Habsburg-kormányzat őt támogatná egy esetleges, a feje­delmi trónért kirobbanó konfliktusban.

Rákóczi nehéz helyzetét súlyosbította, hogy a Porta többszöri kö­vetjárás ellenére sem volt hajlandó elfogadni hűségnyilatkozatát, és fe­jedelemségét is visszautasította. Egyértelművé vált, hogy Rákóczi patt­helyzetbe került: a két szomszédos nagyhatalom nem őt támogatja. Ek-

kor szabályosan üzeletet kötött Báthory Gáborral. A lemondásért

cserébe a zálogban lévő Szádvár és Sáros uradalmainak kiváltását kérte,

amit az meg is ígért. Megegyezésük végrehajtását azonban egy kis időre

késleltette az ország keleti részében kitörő hajdúfelkelés, ami által a

hajdúk is beavatkoztak a fejedelem kilétét eldöntő vitába.

Visszavonu ló főúr Az Erdély és Magyarország határán letelepített

hajdúk sorsa Bocskai adománylevelével és ren­

delkezésével valójában nem oldódott meg. A megadományozottakon

kívül ugyanis még legalább 14-15 ezer főnyi hajdúság volt fegyverben,

senkihez sem tartozva, lakatlan falvakban kóborolva, de a letelepítettek

is sorra szenvedték el a jogtalanságokat Bocskai halála óta. Bocskai in­

tézkedéseit ugyanis Magyarországon nem tartották törvényesnek, a

hajdúkat kiűzték birtokaikról, sőt a magyar országgyűlés kiirtásukról

hozott törvényt.

Az elégedetlenkedők nevében Nagy András hajdúgenerális szövetsé­

get kötöt t a budai pasával, megígérve neki, hogy támogatásáért cserébe

új fejedelmet segítenek trónra Erdélyben. Háborgásuk okaként elsősor­

ban azt jelölték meg, hogy az udvar nem teljesítette a bécsi béke pont­

jait, köztük az abban biztosított szabad vallásgyakorlatukat akadályoz­

ta, a német várőrségeket pedig megtartotta. A hajdúk egyúttal

Homonnai Bálint fejedelemjelöltet biztosították támogatásukról.

Mindezeket maga Nagy András így fogalmazta meg: „Támattunk fel az

igaz hit mellett országunkért és az megromlott, elfogyott magyar nem­

zetnek megmaradásáért, kiért mondhasson jót még a maradékunk is

utánunk." A felkelő hajdúk tábora egyre nőtt, számuk 1 6 0 7 - 1 6 0 8 telén

mintegy 14 ezerre emelkedett. A Debrecen felől Felső-Magyarországra

áthömpölygő felkeléssel szemben tehetetlenek voltak a vármegyék ne­

mesi felkelőiből lassanként összesereglett hadak, de nem is igen akarták

fölvenni a harcot a fegyverforgatásban mesterként ismert hajdúkkal.

Báthory Gábor a harcok közben egyezett meg a felkelt hajdúcsapatok

vezéreivel, és megígérte, hogy ha beviszik őt az erdélyi fejedelmi trónra,

szabadságaikat megtartja, telepeiket megvédelmezi.

Ilyen katonai támogatással a háttérben Báthory Gábor most már nyíltan felszólíthatta Rákóczi Zsigmondot, hogy megállapodásuk értel­mében mondjon le a trónról. Rákóczi 1608. március 5-én jelentette be az erdélyi rendeknek lemondását, és két nap múlva családjával együtt távozott rövid életű fejedelemsége színteréről.

A lemondásra kényszerített fejedelem már nem sokáig élt, élete hát­ralévő része viszont kapkodással, zavarodottan telt el. Felső-magyaror­szági főkapitány szeretett volna lenni, a tisztséget azonban már Homonnai Bálint kapta meg. Még néhány levelet váltott régi politikai bajtársaival, majd 1608. december 8-án meghalt a Rákóczi családot ne­vezetessé tévő első fejedelem. Síremléke Szerencsen, a református templomban található, ahol Gerendy Anna mellett nyugszik.

BÁTHORY GÁBOR (SOMLYAI)

Várad, 1 5 8 9 . augusztus 15. - Várad, 1 6 1 3 . október 27.

Fejedelmi beiktatásakor a Báthoryak nevének ragyogása várakozások­

kal töl tötte el az erdélyi rendeket. Jókívánságuk így hangzott: „Érje föl

nagy tettekkel Istvánt, kegyességgel Kristófot, hazaszeretettel Endrét."

A külsőleg megnyerő, daliás Báthory vakmerő, szenvedélyes, lovagias

ifjú volt, aki könnyen megszerettette magát bőkezű adományaival, ele­

gáns viselkedésével. Sokat köszönhetett Bethlen Gábor támogatásának,

aki sokat is várt tőle, és azt remélte, hogy jellemének szélsőségeit, kicsa­

pongása i enyhíteni tudja majd tanácsaival, jó szóval, bölcsességgel.

Ám nem így történt. Báthory Gábor négyesztendős uralma Erdélyt bi­

zonytalanságba taszította, komolytalan, a fejedelemségre méltatlan

személyisége az országon belül is zűrzavart idézett elő, és az ország

külső viszonyaiban alighogy helyreállt egyensúlyt is megbillentette.

A r a g y o g ó kezdet Báthory Gábor apja Báthory István, a hasonne­

vű erdélyi fejedelem unokaöccse, anyja pelsőczi

Bebek Zsuzsanna volt. A kis Gábor Váradon született 1589. augusztus

15-én, amikor édesapja éppen a váradi kapitányi tisztséget viselte. A há­

zaspárnak Gáboron kívül még egy gyermeke, Anna érte meg a felnőtt­

kort. Édesanyjuk valószínűleg már 1595-ben elhunyt, majd 1601-ben

meghalt az apa is, és az árvákat távoli rokonuk, ecsedi Báthory István

országbíró vette magához. Ekkor a somlyói várkastélyból átkerültek

Ecsedre, a katolikus édesapa keze alól a református nagybácsi szigorú felügyelete alá. Az ifjú „Gábris vitéz" - édesapja nevezte így - tanítója Ecseden Czeglédi János humanista műveltségű, külországi egyetemeket járt református prédikátor volt, aki ekkoriban még nem sejtette, hogy nehéz feladat vár majd rá: neki kell halotti búcsúbeszédet mondania tragikusan elhunyt egykori tanítványa sírjánál.

A fiatalember 1604-1605-ben Bocskai István kassai udvarában tűnt fel, ahol a későbbi évtizedek fontos politikai szereplőivel, Bethlennel, Rákóczi Györggyel, a fejedelmi titkárokkal, Péchy Simonnal, Rimay Já­nossal, a prédikátor Alvinczy Péterrel vagy legfőbb pártfogójával, a kan­cellár Káthay Mihállyal ismerkedhetett meg. 1606 nyarán meghalt ecsedi Báthory István, aki jelentős vagyont hagyott Gáborra és húgára, Annára. Báthory Gábor ez idő tájt már kitűnő testi adottságokkal ren­delkező, híresen nagy erejű, szép arcú, megnyerő ifjú volt. Valószínűleg 1607-ben kötött házasságot Horváth Annával, aki felvidéki nagybirtokoscsaládból származott. Házasságuk azonban politikai ér­dekházasság volt, Báthory gyámatyja utasítására egyezett bele, és nem maradt fönn az utókor számára olyan adat, amely szerint szerelem fűz­te volna össze a házastársakat.

Bocskai fejedelem feltehetően nagyrabecsüléssel és nagy várakozások­kal tekintett Báthory Gáborra, annak ellenére, hogy a fejedelmi trónt vé­gül Homonnai Drugeth Bálintra hagyományozta, ám neki is figyelmébe ajánlotta Báthoryt mint a magyarországi főurak egyik kiválóságát. Nem zárható ki az sem, hogy már ekkoriban, Bocskai udvarában kialakulóban volt egy olyan csoportosulás, amelynek tagjai az ifjú Báthoryt látták vol­na szívesen Erdély fejedelmi trónján. Közéjük tartozott Báthory lelkes híve, Bethlen Gábor, Káthay Mihály, Rhédey Ferenc, Imreffy János és más, az udvarban forgolódó főurak, akik egyúttal a korábbi önálló erdé­lyi állam fenntartását támogatták, még ha további oszmán függés is en­nek a feltétele. Velük szemben a nagy tekintélyű Illésházy István képvi­selte az ellenpólust, a Habsburg-hűséget, és elképzelhető, hogy az ő párt­hívei érték el, hogy a nagy becsben tartott ifjú Báthory helyett a haldokló Bocskai Homonnai nevét írja be végrendeletébe.

A Bocskai halála utáni pártoskodásokból egy harmadik személy, a nagy tiszteletnek örvendő kormányzó, Rákóczi Zsigmond került ki

győztesen, ezzel Báthory Gábort egy rövid esztendőre elütötte a feje­

delmi széktől. Bár 1607 őszén még úgy látszott, hogy Báthory trónra

jutási esélyei lassan elenyésznek, azonban hamarosan kirobbant a ma­

gyarországi második hajdúfelkelés, amelynek hullámait meglovagolva

újra reményt keltő lehetőségek bontakoztak ki számára.

Erdé ly t rónján Báthory Gábor az idős Rákóczi Zsigmond lemondá­

sa után igen nagy ambíciókkal ült a fejedelmi szék­

be. Mivel mindenképpen trónra akart kerülni, még az általa korábban

lenézett hajdúsággal is hajlandó volt szövetséget kötni. Báthory, mi­

közben az udvarnál és Erdélyben is folytak a politikai csatározások,

1608. február 5-én Debrecenben megegyezett Nagy András hajdúgene­

rálissal. Egyezségük lényege az volt, hogy a hajdúk beviszik őt a fejedel­

mi trónra, cserébe megígéri, hogy maga Nagy András a fejedelem után a

második ember lesz Erdélyben, „nagyságos" címet kap, és hozzá megfe­

lelő birtokokat. Elek János hajdúgenerális és egyben a váradi kapitány

lesz, ő is váruradalmat kap majd. A leendő fejedelem megígérte, hogy a

Váradtól Ecsedig húzódó részeken letelepíti a hajdúkat, a közhajdúk fi­

zetséget is kapnak, megtarthatják református hitüket, és engedélyezi

számukra a szabad vallásgyakorlatot. Báthory a szövetséglevélben arra

is kötelezte magát, hogy a katolikus és unitárius vallást nem tűri meg

az udvarában, sőt igyekszik eltávolítani az ilyen vallásúakat a környe­

zetéből. Megígértették vele a hajdúk, hogy megszerzi fejedelemségéhez

a Porta beleegyezését, és azt is, hogy Magyarország ellen semmilyen

praktikálásban és pártütésben nem vesz részt, vagy legalábbis nem a

hajdúk vezetőinek tudta nélkül.

Az új fejedelem legrangosabb tanácsadója, Bethlen Gábor utazott

1608-ban Konstantinápolyba, és a Portától ottani összeköttetéseinek

köszönhetően sikerült is megszereznie Báthory Gábor részére a szultáni

ahdnámét. Erdélyben szintén Bethlenre és Imreffy Jánosra számítha­

tott az ifjú fejedelem, akik lelkesen toborozták mellé a híveket. Báthory

trónra kerülését Rudolf császár és király is támogatta, természetesen

nem az önálló fejedelemség közjogi alapelvének elfogadásával, ugyanis

még 1607 őszén Erdély kormányzójává nevezte ki Báthoryt abban a

biztos tudatban, hogy Erdély mint a Magyar Korona része még mindig az ő fennhatósága alá tartozik.

Erdély rendjei 1608. március 7-én fejedelemmé választották az ecsedi birtokáról Erdélybe bejövő Báthory Gábort. Megválasztása után a feje­delem majdnem újabb háborúba sodorta a tizenöt éves háború és Basta generális zsoldosaitól oly sokat szenvedett Erdélyt a román vajdaságok ellen. A támadás ötletét azonban a fejedelmi tanács nem támogatta, de Báthory elérte, hogy Moldva új vajdája, Konstantin és a havasalföldi Radu Serban is hűségesküt tett személyére.

Báthory Gábor ígéretének megfelelően új hajdútelepeket hozott létre saját, Ecsedhez tartozó birtokain. A hajdúknak azonban még mindig jócskán maradt lekötetlen erejük, és sokan voltak olyanok is közöttük, akik továbbra sem földművelésből, hanem saját „foglalkozásukból", a fegyverforgatásból akartak megélni. A Báthory szolgálatába szegődöt-teken kívüli hajdúk katonai erejét a magyar trónra pályázó Mátyás fő­herceg igényelte éppen ez idő tájt. A főherceg, aki bátyja, Rudolf csá­szár és magyar király lemondatásához készülődött, 6 ezer hajdút foga­dott szolgálatába.

1608 tavaszán az Erdély körüli külső körülmények kedvezőtlen ala­kulásával párhuzamosan éleződtek ki a belső politikai ellentétek. Mi­után Rudolf harc nélkül lemondott a magyar koronáról, Mátyás főher­ceg és Báthory Gábor között tárgyalások kezdődtek a két ország viszo­nyáról. A megegyezés 1608 augusztusában Kassán született meg, mely szerint Báthory megígérte, hogy Erdélyt és a hozzá kapcsolt Részeket továbbra is a Magyar Korona részének ismeri el, valamint kötelezte ma­gát a bécsi béke pontjainak betartására. Mindezek mellett idegen orszá­gok ellenében kölcsönös segítségnyújtást ígértek egymásnak a felek, azzal a kitétellel, hogy ez Erdély részéről nem irányulhat az oszmánok ellen. Ezt a megegyezést nem ratifikálták, és amikor meghalt a létreho­zásában közreműködő Illésházy István, az új nádor, Thurzó György sem helyeselte már a megállapodást. A Habsburg-udvari kormányzat és vele a magyar főurak egy része továbbra is azt az álláspontot képviselte, hogy Erdély a Magyar Királyság része, ahogyan mindig is volt, és a feje­delem a magyar király vajdájaként bírja Erdélyt, eszerint tehát köteles adót fizetni és katonai segítséggel is szolgálni a koronát. Báthory nem

fogadta el ezt az álláspontot, ragaszkodott a fejedelemség önállóságá­

hoz, különösképpen, mivel megkapta a Porta kinevező okiratát is. Úgy

látszik tehát, hogy sokan voltak, akik sem Erdélyben, sem Magyaror­

szágon egyelőre nem fogadták meg Bocskainak a fejedelemség fenntar­

tására vonatkozó intelmeit. Erdélyben azok a főurak, akik az előző há­

borúban kialakították a maguk magyarországi kapcsolatait, netán a

prágai udvarban is jártak, széles körű diplomáciai tájékozottsággal ren­

delkeztek, és mindezeken túlmenően még katolikusok is voltak, inkább

közelítettek ahhoz a rendi szövetséghez, amelynek szálai éppen ez idő

tájt szövődtek a Habsburgok országai között. Idetartoztak a Kornisok,

a Kendyek és Sennyey Pongrác. A másik csoport Bethlen és Imreffy Já­

nos vezetésével inkább tartotta volna az országot az oszmánok függése

alatt, és szép csendben, ügyes diplomáciai sakkhúzásokkal előbb a

szomszédos román országok fölötti uralom, majd végső vágyálomként

a lengyel trón megszerzésével akarta Erdélyt megerősíteni.

Ezután kezdődtek a belső bajok, nehézségek. A fejedelem körül meg­

indult a tanácsadók, kegyencek harca: a régebbi és az újonnan feltörek­

vő családok tagjai versengtek kegyeiért. Báthory pedig kénye-kedve sze­

rint osztogatta a birtokokat, javadalmakat, állandó gyanakvást és ellen­

téteket szítva ezzel hívei között.

Szembekerült a szász városokkal is, amikor sorra járva őket, mulato­

zó udvartartása ellátására kényszerítette és a hosszú háború utáni mara­

dék pénzétől is megfosztotta a polgárságot. Brassóban, Szebenben, Ko­

lozsváron gúnyversek keringtek a naplopó, élvhajhász fejedelemről.

1609-ben mondvacsinált ürüggyel ismét Moldva elleni háborút akart ki­

provokálni, ezt azonban Michael Weiss brassói főbíró megakadályozta.

K ü z d e l e m az é letért 1610 tavaszán sikertelen merényletet szőtt

Báthory ellen néhány katolikus erdélyi főne­

mes. Március 20-án éjszaka a Szamosújvár melletti Széken Kendy Ist­

ván és Kornis Zsigmond vezetésével kísérelték meg a gyilkosságot, de a

fejedelem szállására előreküldött lovászlegény, Török János leleplező­

dött, és elárulta az urakat. A tervezett merénylet indítékai részben val­

lási, részben személyes tényezőkből tevődtek össze. Trónra jutásakor

ugyanis Báthory ígéretet tett a katolikus vallás pártolására, az egyházi javak visszaadására, és ezt joggal várhatták tőle, aki katolikus család­ban született, bár később nevelőapja, Báthory István országbíró hatásá­ra reformátussá vált. Az ígéretekből a fejedelem semmit sem teljesített, ezért már 1609-ben szembekerült az őt korábban támogató, most egyre csalódottabb katolikus urakkal. Az összeesküvők közül a vezetők, Sennyey Pongrác, Sarmasághy Zsigmond, Keresztúri György és Szilvási Péter Magyarországra, II. Mátyás oltalma alá menekültek. Az elfogott Kornis Boldizsárt a fejedelem lefejeztette, legfőbb tanácsadójává és kancellárjává Imreffy Jánost, az udvari hadak főkapitányává Bethlen Gábort tet te meg. Bethlen azonban hamarosan háttérbe szorult a gát­lástalan hízelkedő Imreffy mellett, aki Báthoryt egyenesen „Nagy Sán­dor"-nak nevezte. Rajta kívül is hemzsegtek a fejedelem körül a birto­kokra áhítozó udvaroncok.

1610-ben országos felháborodást váltott ki, amikor december elején a fejedelem csellel elfoglalta a szászok fővárosát, Szebent, s elvéve an­nak kulcsait, fejedelmi székvárossá tet te meg. Ahogyan a Báthoryt nem kedvelő Bojt i Veres Gáspár írta, Szeben „eléggé megerősített ah­hoz, hogy megvethesse a lábát a bárhonnan támadó ellenséggel szem­ben és undok dőzsölésben élhessen". Hajdúkkal prédáltatta fel a vá­rost, adóját fölemelte, sőt országgyűlési határozattal kincstári birtok­ká nyi lváníttatta. Innen rohanta le Havasalföldet, és kikiáltatta magát ot t is fejedelemnek. A Porta azonban nem hagyta szó nélkül ezt a kavarodást, mindenekelőtt kiutasította Báthoryt Havasalföldről, és új vajdaként Radu Mihneát iktatta be. Radu Serban elűzött vajda ekkor Béccsel lépett kapcsolatba. Rövidesen visszatért Erdélybe, és megtámadta a fejedelmet Brassó mellett, sőt hamarosan megérkeztek a császári-királyi csapatok is Forgách Zsigmond felső-magyarországi főkapitány vezetésével a vajda támogatására. A fejedelem 1611. július 8-án vereséget szenvedett, és mindenható első tanácsosa, Imreffy Já­nos is halálát lelte a Brassó melletti csatában. Forgách Zsigmond bevo­nult Kolozsvárra, sőt Gyulafehérvárt is elfoglalta, és egész Erdélyt fel­szította, hogy csatlakozzanak a Báthory elleni megmozduláshoz. A fejedelem azonban ismét megszerezte a hajdúk támogatását, segítsé­gére sietett O m e r boszniai pasa és Zülfikár temesvári helytartó is, így

sikerült Forgách hadait kiszorítani Erdélyből Havasalföld irányába.

A magyarországi hadak csak Moldván keresztül tudtak Kassára haza­

menekülni az esztendő novemberében.

A fejedelem ellenzékének központja Brassó városa lett, amelynek fő­

bírája, Michael Weiss már régóta nem állhatta Báthoryt. A Brassó és

Szeben között i hadakozás zűrzavarában Bethlen Gábor cselekedni

kényszerült. Behívta a temesvári pasát, hogy rendet csináljanak. Az így

kibővült hadak azután kiszorították Erdélyből Forgách seregét.

Időközben Báthory Gábor kicsapongó életvitelével mind több ellen­

séget szerzett magának az erdélyi urak között. A féktelen ivászatok,

mulatozások során a fejedelem legközelebbi tanácsosainak feleségeit,

leányait egymás után csábította el, az ellentmondók pedig életükkel

játszottak, hiszen Báthory Gábor nem rettent meg a kegyetlenkedéstől,

gyilkosságoktól sem. Hídvégi Mikó Ferenc visszaemlékezései szerint

Bethlen, miután már újból a Portára menekült, a következőket írta er­

ről: „...fő és alacsony rendű embereknek feleségeiket személyválogatás

nélkül megparáznítá, leányaikot elragadoztatá, azokkal gonoszul éle,

sőt maga testvérhúgának sem kedveze." Az is lehetséges azonban, hogy

Bethlen, aki ekkor már minden eszközt megragadott a fejedelem befe-

ketítésére, némileg túlzott ebben a jellemzésben.

Napirenden voltak a jogtalan birtokelvételek, letartóztatások, a feje­

delem nevében végrehajtott fosztogatások. 1612-ben negyven főembert

és nemest ítéltek fej- és jószágvesztésre. A fejedelem állítólag örömét

lelte a kegyetlenkedésben is, lovászmesterét például saját lovával tapos­

tatta szét, de azt is feljegyezték a történetírók, hogy miután a

Feketehalomnál elfogott német zsoldosokat a toronyból való kiugrásra

ítélte, halálugrásukat végig is nézte.

A Portán 1612-ben Ghiczy András követ önjelölt fejedelemként lép­

tette föl magát, arra hivatkozva, hogy Báthory a Habsburgokhoz köze­

líti Erdélyt. Ez nem volt valótlanság, mert Báthory ebben az évben fel­

vetette az országgyűlésen a Habsburgokhoz való csatlakozás gondola­

tát, sőt követeket küldött II. Mátyás királyhoz. 1612 legvégén titkos

megegyezést kötöt t II. Mátyással, ami lényegében véve kölcsönös vé­

delmi megegyezés volt.

A dicste len vég Bethlen helytelenítette ezt a lépést, és immár so­

kadszorra, összeütközésbe került a fejedelemmel.

Kapcsolatuk ekkoriban romlott meg véglegesen. Bethlen Gábor a rá

váró halál elől menekült el újból az oszmán fennhatóság alatti részekre.

Fejedelméről ez idő tájt a következőket írta Thurzó György nádornak:

„vérszopó, kegyetlen, parázna életű, részeges, országpusztító, nyugha­

tatlan elméjű, újabb-újabb veszedelmekben gyönyörködő, békességben

nem élő". Bethlent távollétében fej- és jószágvesztésre ítélték, sőt a Por­

tára is követet küldött Báthory, hogy kiadatását kérje, de ott már tud­

tak a II. Mátyással kötöt t megállapodásról, és nem voltak erre hajlan­

dók. Ez a megállapodás 1613. április 11-én kelt, és benne II. Mátyás ki­

rály elismerte Báthory erdélyi fejedelemségét és Erdély szabad fejede­

lemválasztó jogát, aki cserébe kötelezte magát, hogy szükség esetén

beengedi a magyar király hadait Erdélybe, sőt megsegíti az oszmánok

ellenében is.

Az időközben Konstantinápolyba érkezett Bethlen azonnal megtette

a megfelelő lépéseket Báthory elbocsátására. I. Ahmed szultán már

1613 májusában úgy döntött, hogy leteszi trónjáról Báthoryt, és helyé­

be Bethlen Gábort nevezi ki. Az esztendő nyarán hatalmas török-tatár

és havasalföldi haderő indult Erdélybe a fejedelemváltás lebonyolításá­

ra. Szkender pasa szerdár utasítására októberben összeült az országgyű­

lés, ahol Bethlen Gábort választották fejedelemmé, Báthoryt pedig el­

bocsátották Erdély éléről. Az idős, nagy tiszteletben álló nemesúr,

Mikola János Bethlent köszöntő beszédében ekképpen jellemezte Bá­

thory Gábor erdélyi regnálását: „...ha kedves és jó akaratjából engedte

volt-é az Úristen köztünk való birodalmát, avagy csak ideig való próbá­

ért, nyughatatlan elméjének jargalásra való mezőt, és bűnének sokasí¬

tásáért, gyalázatosb esetiért emelte volt ez méltóságra... az hajdúsággal

való conjurátiója [összeesküvése], progressusa [fellépése] mindjárt tör­

vénytelenség, kivel sok jószágoknak, váraknak, faluknak igaz possesso-

rit deturbálván [tulajdonosait megfosztván], idegeneknek osztotta, na­

gyobb elémenetelt mód nélkül keresvén magának, avval csak nagy zűr­

zavart szerze sok országokban, negédességével nagy fejedelmeket

gyaláza, értéke felett való maga állítással és arra való tékozlással, min­

dent szüntelen exhauriála [kimerített], az országnak oly része és

szegeleti alig volt, kit mód nélkül való táborozásával el nem pusztí­to t t . . . az dicséretes emlékű Bocskai István fejedelmet teljes életében gyalázá, jó actáit rescindálá [érvénytelenítette], és akkor Isten áldásából szerzett békességet, ki alatt csak máris szegény nyomorult hazánk respirálván [fellélegezvén], kedvesen kezdett vala az sok romlásból épülni és vérszemet venni, ki mihelt Báthory kezében akada, nagy hir­telen maga és országa romlásával fenekével felfordítá." Végül bölcsen a következőket tette hozzá: „Qui amat periculum, in illo feribit." (Aki a ve­szedelmet szereti, abban vész el.)

1613. október 27-én felbérelt hajdúk ölték meg Váradon a Báthoryak utolsó erdélyi fejedelmét, aki nyugalom helyett zavarodott, forrongó bel­ső viszonyokat, ellenségeskedést, rendezetlen külkapcsolatokat hagyott maga után. Holtteste tizenöt évig feküdt temetetlenül Nyírbátorban.

BETHLEN GÁBOR (IKTÁRI)

Marosillye, 1580. november 15. - Gyulafehérvár, 1629. november 15.

Bethlen Gábor neve elválaszthatatlanul összefonódik Erdély „aranykorá­

val". Személyében rendkívül tehetséges, sokoldalú, céltudatos reálpoliti­

kus került a fejedelmi trónra, aki kortársaiban egyaránt keltett csodála­

tot és gyűlöletet. Erőt és nyugalmat sugárzó egyénisége volt, aki békét és

jólétet teremtett országában. Külpolitikai vállalkozásai, ha nem is jártak

nagy nyereséggel, jelentősen emelték Erdély nemzetközi tekintélyét.

Az é letpálya kezdetén Bethlen Gábor Marosillyén, az atyai kúriá­

ban született 1580. november 15-én. Apja

Bethlen Farkas, édesanyja a gyergyószárhegyi Lázár Druzsiána volt.

Édesapja születése után nem sokkal meghalt, majd alig tízévesen édes­

anyját is elveszítette. Ekkor került székely nagybátyjához, Lázár And­

ráshoz öccsével, Istvánnal együtt. Lázár András, a kemény, keveset be­

szélő, szigorú székely ember Csík-Gyergyó-Kászon szék alkirálybírája

volt ebben az időben.

„Mogorva és vad nagybátyjuk, Lázár András főember nevelte őket

fel, a székelyek szigorú fegyelmében, de kevéssé oktatva tudományok­

ra" - írta a fejedelem gyermekkoráról udvari történetírója, Bojti Veres

Gáspár. Testvére, az inkább békés, visszahúzódó természetű István

majd csak akkor lép a nagypolitika színterére, amikor bátyja távozik az

élők sorából. „Gábor viszont kora ifjúságától kezdve magasabbra né-

zett, ékesszóló, merész, magabiztos, semmit lehetetlennek nem tartó

ifjú volt" - írja ugyancsak Bojti Veres. Az ifjú Bethlen teljesen a kato­

náskodásnak szentelte életét, és szolgálatkészségével, szerénységével

igen hamar kitüntette magát Báthory Zsigmond udvarában, ahová 13

éves korában került apródként. Az első katonai próbát a tizenöt éves

háború csatáiban állta ki. O t t volt Gyurgyevónál, Kornis Gáspár és Ki­

rály Albert kiváló katonák mellett, és harcolt Borbély Györggyel a Ma­

ros menti várak visszavételénél. A háború végén Báthory András bíbo­

ros-fejedelem mellé állt, részt vett a goroszlói ütközetben. Ekkoriban

keveredett katonabarátságba Székely Mózessel, akinek hűséges fegy­

vertársa volt, vele távozott emigrációba az Oszmán Birodalomba, majd

vele együtt tért vissza 1603-ban, hogy tiszavirág-életű fejedelemségét

támogassa.

A következő esztendőben már Bocskai környezetében találjuk Beth­

lent. Állítólag ő volt az, aki az oszmánokhoz emigrált erdélyi nemesek

nevében levélben kérte föl Bocskait, hogy álljon a mozgalom élére. Ezt a

levelet fogta el Barbiano kassai főkapitány, és így robbant ki a Bocskai

vezette Habsburg-ellenes mozgalom. E levél meglétére nincs bizonyí­

ték, csak a történetírók emlékezete örökítette meg számunkra ezt az

epizódot. Annyi mindenképpen bizonyos, hogy Bethlen komolyan tá­

mogatta Bocskai fejedelemségét. Az oszmán birodalombeli jó kapcsola­

tait kihasználva ő járta ki a fejedelmi ahdnámét Bocskainak, akitől

hasznos szolgálatai viszonzásaképpen megkapta Vajdahunyad várát.

Bethlen 1605-ben vette feleségül Károlyi Zsuzsannát, a szatmári bir­

tokos Károlyi László leányát. A menyasszony rokona volt Bocskai Ist­

vánnak, akinek állítólag köze is volt a fiatalok megismerkedéséhez. Mi­

közben a felkelés eseményei miatt Erdély forrongott, Bethlen, aki poli­

tikai-katonai ügyekben is érintett volt, nem tudott a kijelölt időpont­

ban esküvőjére menni, ezért csak a másodszorra megbeszélt időben, au­

gusztus végén házasodtak össze Kolozsváron. A menyegzőn Bocskai is

részt vett. Bethlen jelentős partiumi javakat szerzett meg Zsuzsanna

kezével, s így birtokosként is növekedett a tekintélye. A feljegyzések

szerint két gyermekük született, István és Kata, akik azonban nagyon

hamar meghaltak.

Károlyi Zsuzsanna szigorú kálvinista hitelvek szerint nevelkedett és eszerint élő, puritán asszony volt. Fennmaradt leveleik azonban arról ta­núskodnak, hogy Bethlennel kötött házassága szerelmi házasság volt. Bethlen még másfél évtized múltán is „Édes Susá"-nak, „szerelmes szí-vem"-nek szólította. Zsuzsanna gyöngéd, gondoskodó természetű és mindvégig megbízható társa volt a fejedelemnek, aki távollétében a feje­delmi udvar gazdálkodásának szervezését, a kisebb-nagyobb uradalmak ügyeinek intézését, olykor a kincstár elintézendő feladatait is rá tudta bízni. A fejedelemasszony puritán életvitele, egyre merevebb és szoron­gásra, mélabúra hajlamos személyisége azonban nem minden tekintet­ben illett a fejedelemhez, akiről az a hír járta, hogy szerette a muzsikát, a vendégséget, a táncmulatságokat és a jó bort is, de nem élt vele mérték­telenül. Azt is feljegyezték a források, hogy Bethlen nagyon kedvelte az ékszereket, a díszes, sokszínű öltözetet, és előszeretettel viselt ilyen ru­hákat. Kortársai arról is beszéltek, hogy az emigrációban gyengéd szálak fűzték egy nándorfehérvári gazdag, olasz származású özvegyasszony­hoz, sőt a korban varázslatos szépségűnek mondott Báthory Annához is.

Házassága kezdetén rögtön elszólította őt hitvese mellől a kötelesség, ugyanis Bocskai 1606-ban Jeremia Movilá moldvai vajda kérésére 6 ezer főnyi katonával Moldvába küldte az ottani parasztfelkelés lecsillapításá­ra, majd a Vaskapuhoz rendelte az ott betört tatárok visszaverésére.

Bethlen Rákóczi Zsigmond trónra jutásakor ellenfelét, Báthory Gá­bort támogatta, ezért egy rövid időre börtönbe is került. Rákóczi ugyanis elfogta azokkal a titkos levelekkel a birtokában, amelyeket Bá­thory küldött az erdélyi főurak részére. Miután Rákóczi megenyhülve szabadon bocsátotta, 1607-ben egy ideig Ecseden élt Báthory Gábor szolgálatában. Amikor az erdélyi trónra segítette, még nem gondolta, hogy Erdélyt súlyos helyzetbe sodorja a Báthoryak dicső nevét viselő Gábor fejedelem. Báthory mellett ő maga is gyorsan nagy magasságok­ba jutott : tanácsos, az udvari hadak főkapitánya, Hunyad vármegye fő­ispánja, Csík-Gyergyó-Kászon szék főkapitánya lett. Kitűnő oszmán birodalmi kapcsolatai miatt leginkább diplomáciai szolgálataira tartott igényt a fejedelem. Ő volt az, aki a Portán megszerezte Báthory Gábor számára a kinevezési okiratot, és 1609-ben a pozsonyi országgyűlésen is ő képviselte a fejedelmet.

Kettejük viszonya azonban az évek során egyre jobban megromlott. Már 1611-ben ellentétbe kerültek, amikor a fejedelem Bethlen intése el­lenére kiprovokálta Forgách Zsigmond Erdély elleni támadását, vagy amikor Moldva és Havasalföld meghódítását határozta el. A Brassó melletti csata után Bethlen a következő sorokat írta Rhédey Ferenc váradi kapitányhoz: „...ne veszessük el, uram, az hazát, mert ha elve­szítjük, mi mást nehezen, avagy nem is találunk. Törődött és sokat búdosott emberek vagyunk, én Törökországra soha többször nem me­gyek, inkább akarok meghalni hazámban." De reményei nem váltak va­lóra. Bethlennek 1612 szeptemberében ismét az Oszmán Birodalomba kellett menekülnie. Ennek közvetlen előzménye az volt, hogy Báthory II. Mátyással tervezett titkos szerződését, illetve magát a kapcsolatfel­vételt Bethlen megírta a temesvári pasának. A levelet elfogták, s a feje­delemhez vitték. Bethlen élete ezt követően folyamatosan, veszélyben forgott, ugyanis Báthory részegen többször megfenyegette, sőt attól le­hetett tartani, hogy mulatozása alkalmával felindulásában saját kezével végez vele. Bethlen úgy érezte, elég volt a személyét ért sértésekből, mint ahogy abból is, hogy Báthory egész Erdélyt veszélybe sodorja. Bethlen ugyanis a hagyományos „törökpárti" politikát követte, mert belátta, amit Erdély addigi története is példázott, hogy egyedül nem szabadulhatnak meg a szultán fennhatóságától. Lehet ugyan a Portával szembehelyezkedni, de annak általában súlyos következményei van­nak.

1612 novemberében Báthory fejedelem az országgyűlésen hűtlenségi perben fej- és jószágvesztésre ítéltette Bethlent, aki azonban ekkor már messze járt, és nagy terveket forgatott a fejében. Temesvárt, Budát, Drinápolyt útba ejtve Konstantinápolyba ment. Jól ismerte az Oszmán Birodalom működési mechanizmusát, és tudta, hogy egy-egy terület kérdéseiben a helyi hatalmasságok véleménye döntő lehet a Portán, te­hát először a közeli oszmán urakat kell megnyernie. Temesváron Zülfikár pasával tárgyalt, akinek különösen nagy befolyása volt az erdé­lyi ügyekben, Kanizsán pedig megbarátkozott Szkender pasával, aki a későbbiekben sok alkalommal fogja támogatni Bethlent. Majd a budai pasa jóindulatának megnyerését követően Nándorfehérváron is járt, míg végül Drinápoly után a fővárosba érkezett. Itt az őt támogató pa-

sák közbenjárásának köszönhetően az új nagyvezírt is megnyerte ügyé­nek, és hamarosan a szultán elé kerülhetett kihallgatásra. Fennmaradt az a történet is Bethlenről, hogy állítólag amikor a szultán a városban lovagolt, igen bátran elkapta lovának kantárszárát, és így megállítva a menetet, ott helyben előadta kérését. Ez a történet ugyan kevéssé hihe­tő, de mindenesetre hamar elérte, hogy a Porta a régi fejedelem, Bátho­ry Gábor lemondatását rendelje el, és helyébe őt jelölje ki. Báthory Gá­bor későn érkező követe már nem tudott mit tenni ura érdekében, a szultáni döntés végleges volt.

Bethlen portai fellépése, bár talán furcsának tűnhet mai szemmel megítélve, Erdély története szempontjából nagyon is üdvösnek mondha­tó. Ugyanis a folyamatos belső zűrzavar, Báthory Gábor Habsburgokhoz közeledő politikája a kortársak megítélése szerint azzal a veszéllyel fe­nyegetett, hogy válaszul Erdélyt teljes egészében beolvasztják az Osz­mán Birodalomba, így megszűnik az önálló fejedelemség. A Báthory által üldözött szászok között pedig sérelmeik miatt fölmerült az az elképze­lés, hogy Erdélyt nemzetek szerint felosztva, külön-külön vajdaságokat hozzanak létre, és így éljenek tovább. Ez a gondolat is az államiság el­vesztéséhez és a szomszédos román vajdaságokhoz hasonló állapot ki­alakulásához vezethetett volna. Báthory uralkodása tehát sok szem­pontból a szétesés felé ható erőket mozgósította, és Bethlen önjelöltként való fellépése ilyen értelemben a fejedelemséget mint önálló államalaku­latot mentette meg. Bethlen ekkor is határozott és céltudatos volt, mel­lékes szempontok nem zavarták, megvolt az egészséges önbizalma is, és úgy gondolta, jobb fejedelme lesz Erdélynek, mint Báthory Gábor. Ő volt az, aki támogatta a fejedelemség megszerzésében Székely Mózest, Bocskai Istvánt, Báthoryt, most azonban elérkezett az idő, hogy tapasz­talatait Erdély javára hasznosítsa, és ő megragadta a pillanatot.

1613 májusában kapta meg I. Ahmed szultántól a fejedelmi felhatal­mazást és mellé az annak nyomatékot adó oszmán hadakat, hogy tá­mogatásukkal vonuljon be Erdélybe. Bethlen Gábor 1613 őszén tért haza, és vele Szkender pasa szerdár, Sahin Giráj tatár kán és Magyar-oglu Ali szilisztrai pasa irányítása alatt közel 80 ezer főnyi oszmán-ta­tár haderő érkezett, kiegészülve moldvai és havasalföldi csapatokkal. A hadak Torda környékén táboroztak le, és Szkender pasa összehívta a

fejedelemválasztó országgyűlést Kolozsvárra. Csak azt kérte, hogy Bá­thory fejedelmet tegyék le, egyebekben megengedte a rendeknek a sza­bad fejedelemválasztást.

Még mielőtt erre sor került volna, Bethlen nagyvonalú gesztust gya­korolt az összeparancsolt rendek felé: arra kérte őket, hogy oldják föl a fejére 1612-ben kimondott proskripciót, azaz fej- és jószágvesztési íté­letet, majd kivonult a teremből, ezzel is jelezve, hogy tiszteletben tartja a törvényt, és tudja, a feloldozás előtt nincs joga jelen lenni. Miután ezt megkapta, visszatért. A rendek - igaz, nem sok eséllyel - másik jelöltet is állítottak Szilvásy Boldizsár személyében, de október 23-án - ahogy a kortárs Nagy Szabó Ferenc leírásából tudjuk - „féltekben libere eligálták", azaz féltükben szabadon megválasztották az új fejedelmet. Tagadhatatlan, hogy Bethlen megválasztásában nagy szerepet játszot­tak az Erdélyben lévő oszmán hadak, valamint az is, hogy kitartó, cél­tudatos diplomáciai munkával, módszeresen készítette elő fejedelemsé­gét. Egész eddigi politikai és katonai pályafutása, kiérlelt, bölcs szemé­lyisége azonban azt vetítette előre a kortársak nagy részének szemében is, hogy nagyszerű államférfi válik belőle, aki hazájának hasznára cse­lekszik majd. Az oszmán hadakat amilyen gyorsan csak tudta, haza­küldte, támogató jelenlétükért nem mentegetőzött sem ekkor, sem ké­sőbb. Tudta ő is, de Erdélyben már mindenki: az oszmánokkal szembe­fordulni (egyelőre) lehetetlenség, az országot megtartani kötelesség.

A fejedelem m e g t e r e m t i h a t a l m á t Sokan ünnepelték Beth len trónra jutását, és nagyra érté­

kelték, hogy az országot megszabadította Báthory Gábor zsarnoki ha­talmától, sokan viszont tartottak tőle. Erdélyben az évtizedek óta tartó „romlás, pusztulás, kegyetlenség és törvénytelenség után.. . jó napokat és csendes békességet" vártak és reméltek. Ennek ellenére a fejedelem kezdetben nem örvendett egyöntetű népszerűségnek az erdélyiek kö­zött. Ez abban is megmutatkozott, hogy minden eddiginél szigorúbb conditiókkal (feltételekkel) határozták meg fejedelmi hatalmának kere­teit. E conditiók lényegesebb pontjai szerint a fejedelem a fejedelmi ta­nács és a rendek jóváhagyása nélkül nem idegeníthetett el földet az or-

szág területéből, idegen államokkal nem léphetett kapcsolatba, és hoz­zátették, hogy ha nem teljesítene minden feltételt, a rendeknek joguk van ellenállni. A későbbiekben majd látni fogjuk, hogy a szigorú meg­kötéseknek Bethlen nem tett eleget, és lépésről lépésre haladva elérte, hogy uralkodásának végére az államélet minden területén az ő kezében összpontosult a főhatalom. Mindezt olyan tehetséggel, kiváló egyensú-lyozóképességgel és intelligenciával teremtette meg, amellyel csak szü­letni lehet, de azt megtanulni nem.

Uralomra jutásakor a szászok szembenállása volt leginkább kézzel­fogható, akik a fejedelmi hatalomtól eddig elszenvedett méltánytalan­ságok után tőle sem vártak túl sokat. Megtagadták az adófizetést, hi­szen az udvari hadak még mindig elfoglalva tartották fővárosukat, Nagyszebent, és a fejedelmi udvar is itt rendezkedett be téli szállásra. A székelyek gyanakodva várták, mit tesz az új fejedelem, a hajdúk egy része meg egyenesen elpártolt tőle, és a bécsi udvar szolgálatába állt. Ahogy udvari történetírója, Bojti Veres Gáspár írta, Bethlen trónra ke­rülése után úgy gondolta, három dolgot kell feltétlenül megtennie: mindenekelőtt a „...győzhetetlen török császár tetszését köteles hálá­val megnyerni. Azután Mátyás császárnál, a keresztény világ uralkodó­jánál, akinek udvarában maró rágalmakkal halmozták el, tettéről és fe­jedelemségéről számot adni. Végül országa népének lelkét a békére és egyetértésre való törekvésével s a régebbi jogtalanságok teljes elfeledte¬ tésével meggyőzve... megnyerni magának." Valóban így is történt.

Miközben azonnal követeket küldött a Portára régi, jó kapcsolatai ápolására, ugyanúgy Bécsbe és Thurzó György nádorhoz, sőt Forgách Zsigmond kassai főkapitányhoz is, és tudatta velük kérését: az Erdély­hez tartozó Részeket ne háborgassák. Az 1614. évi linzi egyetemes gyű­lésen, tehát a magyar-osztrák-cseh-morva rendek együttes gyűlésén egyértelműen kiderült, hogy a bécsi udvar Bethlen fejedelemségét nem fogadja el, ellene lázít, sőt Melchior Khlesl, II. Mátyás király mindenha­tó bíboros-minisztere egyenesen háború indítását javasolta a fejedelem eltávolítására. Miután azonban a jelenlévők ezt elutasították, kénytele­nek voltak megbékélni Bethlen hatalomra kerülésével. 1615-ben Nagy­szombatban titkos megállapodást kötöttek a fejedelemmel, amelyben elismerték hatalmát, visszaadták Husztot és Kővárt, viszonzásképpen

Bethlen is elismerte, hogy Erdélyt a Habsburgok beleegyezésével birto­kolja, és megfogadta, hogy az oszmánokon kívül minden más külső el­lenséggel szemben támogatni fogja Bécset. Ezt a megegyezést azonban a bécsi udvar egyáltalán nem akarta betartani. Miközben a hajdúkat Bethlen ellen buzdították, egy ellenjelöltet is állítottak Homonnai Drugeth György személyében, akit a Portánál is beajánlottak.

Bethlent azonban nem lehetett ilyen egyszerű csellel kijátszani, hi­szen ő portai kapcsolatai fehasználásával, ha nem is könnyedén, de ru­tinos manőverezőkészséggel számolt le ellenfelével. Amikor Homonnai fegyveresen tört ellene, már a budai pasa segédcsapatai is Bethlen ren­delkezésére álltak a győzelemhez. A Habsburg-udvar azonban tovább intrikák a Portán, beárulták a nagyszombati szerződést, hátha emiatt büntetésből leteszik őt a fejedelemségről. Annyit sikerült elérniük, hogy a Porta a Homonnai által - egyebek mellett - felajánlott két fon­tos határ menti várat, Lippát és Jenőt most Bethlentől is követelni kezdte. Bethlennek ugyan hihetetlenül ügyes lépésekkel egy ideig még sikerült húzni az időt, de végül is az oszmán fenyegetés nyomására 1616. június 12-én szabályos ostrommal kellett saját katonáitól - élü­kön Keresztesi Pál kapitánnyal - megvívni és oszmán fennhatóság alá adni Lippa várát. Lippa átadása nem volt könnyű döntés sem a fejede­lem, sem az országgyűlés részéről, hiszen fontos átkelőhely és stratégiai pont volt, a hozzá tartozó öt kastéllyal és számtalan faluval. A rendek így indokolták határozatukat: „Az egy Lippa odaadásával hazánkat egé­szen utolsó veszedelemből, magunkat, feleségünket, gyermekünket meg kellett váltanunk."

Ha Bethlen most meghal - írta életének nagyszerű ismerője, Péter Katalin - történelmünk legsötétebb alakjai között tartanánk számon. De szerencsére nem így történt, még közel másfél évtized adatott neki az uralkodásra. Ezzel a cselekedetével viszont sok vitára adott alkalmat már saját korában is. A Habsburg-udvarban és Magyarországon áruló­nak, az oszmánok szolgájának bélyegezték, de az erdélyiek között is so­kan csak „mohamedán Gábor"-ként emlegették. Úgy tűnik, Bécsben megfeledkeztek arról, hogy Homonnai személyében az udvar éppen azt a fejedelemjelöltet támogatta, aki Lippán kívül Jenő, Lugos és Karánsebes átadását és sokkal nagyobb éves adóösszeg megfizetését

ígérte a szultánnak. Bethlen a vár átadásával nemcsak saját fejedelem­ségét őrizte meg, hanem egy támadás és egy ebből kirobbanó hosszabb hadakozás veszélyét is elhárította.

Ezt követően határozottan, de nem esztelen kegyetlenséggel számolt le belső ellenfeleivel, és a Habsburg-kormányzatnak hamar be kellett lát­nia, hogy egyre szilárduló hatalmával szemben nem tudnak mit tenni. 1617-ben kényszeredetten felújították a nagyszombati szerződést.

Eközben a fejedelem azonnal megkezdte hatalmának belső konszoli­dálását, a rendekkel való megbékülést. A szigort és a kedvezést olyan kitűnő arányérzékkel kombinálta, az engedményeket olyan kiváló dip­lomáciai érzékkel adta, hogy azok egyúttal hatalmának erősödését is szolgálták. Hosszas tárgyalások után visszaadta Szeben városát a szá­szoknak, kivonult onnan udvarával, de azoknak előbb hűségesküt kel­lett tenniük. Igaz, a fejedelem ezt követően sem volt igazán felhőtlen viszonyban a szászokkal, de mivel alapvető privilégiumaikat nem bán­totta, így ha olykor lázadoztak is, nem jelentettek komoly gondot.

A székelység nehéz helyzetét már hosszú idő óta ismerhette a fejede­lem. Egyrészt édesanyja családja révén maga is félig székely származású volt, másrészt a gyurgyevói csatát követő „véres farsangnak" és a széke­lyek tizenöt éves háborúbeli részvételének, Báthory Zsigmond alatti há­nyattatásaiknak is tanúja volt. Az elmúlt évtizedekben a székelyek kö­zött mindinkább az jött szokásba, hogy a katonáskodás kötelezettsége alól mentesíteni akarván magukat, a szabad közszékelyek közül egyre többen váltak jobbággyá, azaz egy gazdagabb székely nemes vagy vár­megyebeli nemes szolgálatába szegődtek. Ennek oka az volt, hogy külö­nösen a 17. század első felében igen súlyos mértéket öltött a székelység elszegényedése, ezért sokan nem tudták beszerezni a fegyverzetet és fel­szerelést, ami a katonáskodó szabad jogállás alapfeltétele lett volna. A jobbágyszolgálatba szegődöttek viszont sem katonáskodásra nem voltak kötelezve, sem pedig adót nem fizettek az államnak, nem úgy, ahogyan a jobbágyok általában. Mivel egyre csökkent a hadra fogható székely ka­tonanépesség, Bethlennek - ha biztosítani akarta a maga számára a szé­kely haderőt - meg kellett állítania ezt a folyamatot.

Élve fejedelmi jogával, 1614-ben a székelyek között katonai mustrát (szemlét) rendelt el, az itt elkészült lustrum (személyenkénti adatfelvé-

teli lista) 3 8 6 község lakosait sorolja föl. Ez a legrészletesebb adatfelvé­tel, amely a 17. századból megmaradt, ugyanis nemcsak a hadra fogha­tó lakosságot, hanem a székely jobbágyokat is összeírták benne. Mind­ez a fejedelem tájékoztatását szolgálta, hogy tisztán lássa, mennyi katonára számíthat szükség esetén. Ezt követően még 1614-ben megál­lapodást kötöt t a székelységgel, visszaadta régi szabadságjogaik egy ré­szét, egyúttal szigorúan meghagyta, hogy a hadviselésre kötelezett sza­bad székelyek közül senki ne kösse le magát jobbágynak, és azt a ne­mest, aki székely jobbágyot fogad szolgálatába, sújtsák négyszáz forint büntetéssel, birtokait pedig dúlják föl. Mivel ennek ellenére sem szűnt meg a jobbágyosodási folyamat, Bethlen újabb rendelkezésében 1616-ban a székely jobbágyok megadóztatását rendelte el, ugyanúgy, aho­gyan az országbeli többi jobbágy adózott. Ennek a rendelkezésnek sem sikerült maradéktalanul érvényt szerezni, hiszen legtöbbször maguk a székelyföldi nemesek titkolták el jobbágyaikat. A fejedelem uralkodása hátralévő részében is határozottan és kitartóan küzdött a szabad széke­lyek megmaradásáért és azáltal a minél nagyobb székely haderő megőr­zéséért és fegyverben tartásáért.

T e t t e ezt abban az időben, amikor a székelység könnyűlovas harc­modora már elavultnak volt mondható, hiszen Európa hadszínterein a nehézfegyverzetű, lőfegyverekkel is felszerelt zsoldos katonák aratták a győzelmeket. De Bethlen mellett hadjárataiban általában 5 ezer főnyi székely vörös darabont és lófő is szolgált. Haditaktikája és -stratégiája ugyanis mindig úgy használta föl a gyors székely lovasságot, hogy azok állandóan fárasztották, „csipkedték" az ellenséget, utánpótlását vágták el, vagy ügyes és ravasz cseleket alkalmazva segítették a fejedelem hadi vállalkozásait.

Mindezek mellett uralkodása kezdetén Bethlennek komoly gondot okoztak a hajdúk. Dóczy András szatmári hajdúkapitány megkísérelte a trónkövetelő Homonnai pártjára állítani a hajdúkat, vagy valamikép­pen Habsburg-oldalra vinni őket. Bethlennek azonnal cselekednie kel­lett ez ügyben is. Még 1614-ben meghagyta Rhédey Ferenc váradi kapi­tánynak, hogy írassa össze a környékbeli hajdúkat, és hűségükért cseré­be ígérjen meg nekik mindent, de leginkább pénzt és birtokot, valamint tudassa velük, hogy ha a magyar király szolgálatába állnának, akkor

sem szabad vallásgyakorlatuk, sem pedig Bocskaitól kapott szabadsá­guk nem maradhatna meg. 1616-ban a számukra kiadott oklevélben nyugtatta meg őket a fejedelem, hogy „szép szabadságaikat" és lakóhe­lyeiket megtartja. A hajdúk cserébe igaz hűségükről biztosították több alkalommal is az 1620-as években.

Vallási to leranc ia Bethlen Gábor valláspolitikáját az „recepta

religió"-k, azaz a bevett vallásfelekezetek jogai­nak tiszteletben tartása jellemezte. Az 1615. évi országgyűlés megkezd­te a vallási kérdések rendezését is, amennyiben meghagyta, hogy „a hol melyik fél többen vagyon, az olyané legyen az templum". T e h á t ahol a római katolikusok voltak többségben, mint például Szilágysomlyón vagy Udvarhelyen, azoké legyen a temlom, ahol azonban több temp­lom is volt, ott a kisebb létszámú felekezet kapta meg az egyiket. Padovából jezsuita atyákat is hívott Erdélybe, hogy megfelelő irányítás­ban részesüljenek az országában élő katolikusok. Támogat ta a román lakosság református hitre térítését, ennek érdekében a Biblia román nyelvre fordítását, de ebben kényszert nem alkalmazott. Az erdélyi zsi-dózókkal vagy más néven szombatosokkal azonban nem volt elnéző, mivel ezt szektának és nem vallásfelekezetnek tartotta. Az 1618. évi or­szággyűlésen a rendek beti ltották a szombatosságot, bár azok élén a nagy tekintélyű, művelt kancellár, Péchy Simon állt.

A t e h e t s é g e s ura lkodó Bethlen élvezettel és nagy „szakértelem­mel" gyakorolta a fejedelmi hatalmat. Bár

uralkodása elején meghajolt a rendek szigorú feltételei előtt, később meglepő ravaszsággal és ügyes politikával fordította a maga javára az erőviszonyokat. A számára előírt kondíciókat leginkább az országgyű­lésnek állt volna módjában betartatni. Bethlen azonban kis lépésekben, de következetesen tolta félre az országgyűlést, hogy végül szinte telje­sen kiszorítsa a hatalomból. 1622-ben rávette a rendeket, hogy a koráb­bi gyakorlattól eltérően ezentúl csak évi egy alkalommal gyűljenek össze. Az erdélyi országgyűlés működési menete lehetőséget adott a fe-

jedelemnek, hogy ő határozza meg a megtárgyalandó kérdések nagy ré­szét. Bethlen fokról fokra mind jelentéktelenebb ügyeket vitt a rendek elé. Ráadásul maga a fejedelem szabta meg az országgyűlés összetételét és létszámát. Az általa kinevezett fő tisztségviselőkön, a fejedelmi tábla tagjain, valamint a székely, szász és magyar törvényhatóságok képvise­lőin kívül nagy számban vettek részt az országgyűléseken az úgyneve­zett „regalisták", vagyis azok az előkelő nemesurak, akiket a fejedelem személyre szóló meghívólevéllel hívott a gyűlésbe. Ezek után érthető, hogy a fejedelem ellenzéke általában csekély mértékben tudta képvisel­tetni magát. Bethlen egyébként idővel a regalisták számát is jelentősen csökkentette.

A fejedelmi tanács úgyszintén Bethlen hatalmát szolgálta. Nem na­gyon tehetett mást, hiszen a tanácsosi kinevezéseket is a fejedelem ado­mányozta. A régi arisztokraták mellett sok újonnan felemelkedett elő­kelőt találunk környezetében, így Péchy Simon és Kovacsóczy István kancellárt, Rhédey Ferenc váradi főkapitányt, Petneházy István hajdú-generálist vagy a két székely generálist, Kamuthy Farkast és Béldi Kele­ment. A fejedelem hozzájuk fordult, ha tanácsra volt szüksége, míg a régi családok tagjai háttérbe szorultak. A fejedelmi tanácsnak egyébként nem volt sem döntési, sem kormányzati joga. Kizárólag a fejedelem jó­akaratától és igényeitől függött, hogy meghallgatta-e a tanácsosait.

Úgyszintén a fejedelem irányította az ország egyetlen kormány­szervét, a kancelláriát. Tisztségviselői ugyan a rendek közül kerültek ki, munkájuk során azonban kizárólag a fejedelemtől függtek, neki tartoz­tak felelősséggel. A kancellária hatásköre a belügyek minden ágára ki­terjedt: a közigazgatás kisebb-nagyobb kérdéseinek megoldására, a feje­delmi udvar ügyeinek intézésére, a kincstári uradalmak igazgatására, hadszervezeti és hadellátási ügyekre, ezzel kapcsolatosan a végvárak és a hírszerzés ügyeire, a postaszolgálat és a kereskedés felügyeletére, de ugyanígy a bíráskodás területére is. Mindezekben a kormányzati ágak­ban a kancellária elsődleges célja a fejedelmi utasítások és parancsok, a fejedelmi akarat végrehajtása volt. Különösen első kancellárja, Péchy Si­m o n töltött be fontos szerepet a fejedelemség életében. Igaz, hogy ami­kor 1621-ben a Prága melletti csatára készülődve Péchy elárulta a feje­delmet, hazajövetele után Bethlen börtönbe záratta, 1624-ben azonban

megbocsátott neki, és szabadon engedte. A kancellárián kívül az adó­

igazgatásban és a kincstári igazgatásban tevékenykedő tisztségviselők,

valamint az ország generálisai és az udvari kapitányok is fejedelmi em­

berek voltak. A kincstár irányítását a fejedelem szigorúan felügyelte

kincstartója, Kamuthy Balázs és az egyes jövedelmi ágak irányítására

személyesen általa kinevezett tisztségviselők útján.

Az o r s z á g v i rágzásnak indul Bethlen Gábort senki sem tanítot ta

a gazdálkodás tudományára, ural­

kodása alatt mégis egész Erdély virágzott és gazdagodott. Bethlennek,

ahogyan a jó gazdának, ösztönös tehetsége volt azoknak a módszerek­

nek a megtalálásához, amelyekkel megtöltötte a fejedelmi tárházat, és

szilárdan kezében tartotta a gazdaságirányítást. Fáradhatatlanul dolgo­

zott, rendelkezett és utasított. Tudatosan, átgondoltan szervezte meg

az ország gazdaságát oly módon, hogy abból minél nagyobb jövedelmet

húzzon a fejedelmi kincstár. Haszna azonban nemcsak a kincstárnak

volt, mert az egész ország gyarapodásnak indult, megélénkült a pénz­

forgalom, „árus emberek" jöttek-mentek szerte a fejedelemségben.

Az erdélyi fejedelmek hatalmának alapját óriási magánvagyonuk

mellett - amivel Bethlen uralma kezdetén nem rendelkezett - a fejedel­

mi kincstár (fiscus) birtokai adták. Ebbe természetesen beletartoztak a

még 1557-ben szekularizált katolikus egyházi javak is. Mivel azonban a

Bethlen előtti fejedelmek, de különösképpen Báthory Gábor sok kincs­

tári birtokot adományozott el, először azokat kellett visszavenni. Már

az 1615. évi országgyűlésen keresztülvitte a fejedelem, hogy vizsgálják

felül az 1588 óta történt birtokadományozások jogszerűségét, és rendel­

jék el az érdemtelenül jut tatot t birtokok visszavételét. Ugyan hosszú

lesz a lista, de érdemes végigtekinteni, hogy a fejedelem miféle javakat

szerzett vissza és birtokolt Erdélyben mint fiskális birtokokat, köztük a

legnagyobb váruradalmakat: Huszt, Kővár, Szamosújvár, Várad, Gyalu,

Déva, Gyulafehérvár, Kolozsmonostor, Fogaras, Görgény, Karánsebes,

Lugos. A kisebb várak, városok közül megszerezte Ecsedet, Sólyomkőt,

Vécset, Zalatnát, Jenőt, Tasnádot, Debrecent, Munkácsot, Tokajt .

Ezekhez a várakhoz a sok száz falu mellett bányák és harmincadhelyek tartoztak, a kincstári bevételek nagy része is ezekből származott.

Bethlen megszigorította a harmincadvám beszedésének módját, és maga felügyelte a fejedelemségben a pénzverést. Az aranybeváltás joga fejedelmi monopólium volt. Elrendelte, hogy minden kitermelt nemes­fémet Kolozsvárra kell szállítani, ahová Nagyszebenből áthelyezte a pénzverő kamarát. Ezzel kivette a szászok felügyelete alól a jól jövedel­mező pénzverést, amit azok nem is vettek jó néven. Kolozsvár mellett még Gyulafehérváron is pénzverő kamarát áll íttatott fel, amelyet szin­tén maga ellenőrzött.

Bethlen kincstára legnagyobb jövedelemre a kereskedelmi monopóli­umokból tet t szert. Így monopóliumot vetett ki a legjobban eladható erdélyi árucikkekre: a méz, viasz, élő szarvasmarha és ló, marhabőr, ga­bona, higany és egyéb bányakincsek árusítására. A kincstári, valamint a magánföldesúri birtokokról felvásárolt termékeket jó pénzért adatta el a szomszédos román vajdaságokban és az Oszmán Birodalomban. A Portán sikerült vámmentességet kieszközölnie az erdélyi árucikkeknek. A lengyel piacokat akkor tudta leginkább kihasználni, amikor a ni-kolsburgi békében megszerzett hét felső-magyarországi vármegye bor­termését irányította hozzájuk. A dalmát városok és Velence is részesül­hetett az erdélyi árucikkekből. Erdély fontos külkereskedelmi kincse volt a higany, korabeli elnevezéssel kéneső, amit különösen jól el lehe­tett adni a konstantinápolyi piacon. A belső piaci forgalmat áriimitá­ciókkai szabályozta, ezzel megállította az országon belüli pénzromlást.

A fejedelem támogatta és szívesen fogadta az Erdélybe érkező „gö­rög" kereskedőket, aki valójában nemcsak görögök voltak, hanem a Bal­kán sokféle nemzetéből kerültek ki: rácok, bosnyákok, albánok, általá­ban oszmán alattvalók voltak. Bethlen szívesen befogadta az Erdélybe jövő, országát gazdagító vendégeket. Köztük a német földről hívására érkező bányászokat, pénzverő mestereket vagy a morvaországi anabap­tistákat, másként habánokat, akik híresen szép kerámiatárgyaikkal szí­nesítették az erdélyi vásárokat. 1623-ban a fejedelem arra utasította portai követét, Tholdalagi Mihályt, hogy ha Konstantinápolyból zsidó kereskedők akarnának Erdélybe jönni, adjon számukra biztonságukat szavatoló levelet. Egyben nyugtassa meg őket, hogy ha nekik is megfe-

lelnek az erdélyi körülmények, és itt akarnak maradni, a fejedelem maga fog gondoskodni jólétükről, és bízhatnak abban, hogy akár drága áruikat is lesz, aki megveszi. Egy másik alkalommal zsidó orvost híva­tott Erdélybe, akinek útiköltségét is fedezte, és kérte, hogy hozzon ma­gával újabb „medicamentumokat", azaz gyógyszereket a fejedelmi „pa­tikaláda" számára. Akik pedig már bejöttek az országba, azokat nem kötelezte megkülönböztető öltözet viselésére, sőt megengedte nekik, hogy a keresztények ruházatába öltözhessenek, „nehogy sérelmekkel il­lettessenek vagy bármiféle illetlen megjelöléssel". Természetesen itteni tevékenységüket tisztességgel megadóztatta.

Összességében a fejedelmi kincstár becsléseink szerint évente 6 0 0 - 7 2 0 ezer forint közötti bevétellel rendelkezett. Ebből mintegy tíz százalékot tet t ki az erdélyi rendek által felajánlott állami egyenes adó. Ez azt mutatja, hogy a kincstárba befolyó jövedelem túlnyomó része nem a rendektől függött. A fejedelem tehát anyagi értelemben sem vált a rendek kiszolgáltatottjává. Az ország kormányzása mellett Bethlen valóságos gazdasági szakemberré képezte magát, tudatosan ügyelve a nagyobb hasznot hozó módszerek bevezetésére. Felismerte, hogy az or­szág akkor gazdagodik, ha a kereskedelem élénkül, tehát erre törekedve igyekezett növelni a kincstár hasznát.

A fejedelmi kincstárt a mezei hadsereg, az erdélyi udvari hadak és a kormányzati személyzet fenntartásának költségei terhelték meg legin­kább. Bethlen közismert volt pompakedveléséről, uralkodása második felében rengeteg luxuscikket vásároltatott külországi piacokon, elsősorban Konstantinápolyban, Velencében, de Pozsonyban és Nagy­szombatban is. Fennmaradt vásárlási jegyzékei és elszámolásai tanús­kodnak erről. Udvartartása különösen fényűzővé vált Brandenburgi Ka­talin megérkezése után. 1621-ben például a következő árucikkeket sze­rezték be a fejedelem számára ékszerekből: gyémántos násfákat, fülben való gyémántos rózsát, gyémántos bokrétát, gyémántos, rubintos füg-gőcskét, 557 darab gyöngyszemet, gyémántos rakott gyűrűt, gyémán­tos aranyövecskét; továbbá finom textíliákat a legváltozatosabb színek­ben: selymeket, bársonyt, prémeket, flandriai kárpitokat, velencei ara­nyos bőrkárpitot; fűszerekfélékből: borsot, sáfrányt, szegfűszeget, szerecsendió-virágot, gyömbért, fahéjat; különleges gyümölcsöket: cit-

romot, szárított citromot, narancsot, gránátalmát, mazsolaszőlőt, man­

dulát; ételféleségekből: gesztenyét, nádmézet, nádmézes gyümölcsöt,

festett édességeket, olívaolajat, csigát, osztrigát, különleges halféléket,

spanyol bort; végül az illatszerek legkülönfélébb fajtáit: pézsmát, bécsi

szappant és egyéb finomságokat.

A h a d a k o z ó fejedelem „Ez nagyemlékezetű Bethlen Gábor igen

martialis [hadakozást kedvelő] ember va-

la" - írta a fejedelemről híve, Kemény János, majd így folytatta:

„...egyébiránt az hadviselést, abban való minden molestiákkal [nehéz­

ségekkel] örömest felvenné, és soha honnyában is lakni békességben

nem kévánna, hanem hadakozásban töltené egész életét. Nagy gyönyö­

rűsége volt hadainak mustrálásiban, rendelésiben, az jó vitézlő embe­

rekben; sok szép lövőszerszámokat öntetett, erősségeket épít tetett . . . "

Bethlen hadvezetési és politikai-diplomáciai manőverezőképessége

akkor bontakozhatott ki a maga teljességében, amikor a fejedelem be­

kapcsolódott a harmincéves háborúba. Határozott céljai voltak a hada­

kozás kezdetén, azonban kiváló reálpolitikusként a változó körülmé­

nyek, a hadiszerencse forgandósága közepette az adott helyzetnek

megfelelően változtatni tudott elképzelésein. Képes volt a végsőkig har­

colni, de csak az ésszerűség határain belül. Olyan szövetségeket kötöt t

a nyugati protestáns országokkal, amelyekre még két évtized múltával

is számíthattak az erdélyi fejedelmek. Hadjáratai jelentősen emelték Er­

dély rangját és tekintélyét az európai országok között.

Bethlen hadseregének nagyságával kapcsolatban még mindig nincse­

nek minden kétséget kizáróan elfogadható számadataink. Korábbi becs­

lések szerint Bethlen hadserege általában 20 ezer főből állt, ezt a létszá­

mot azonban szükség esetén növelhette. Más adatok szerint csupán 10

ezer főt tudott fegyverben tartani évente néhány hónapon keresztül.

Hadserege részben zsoldosokból, részben a hadba hívható erdélyi had­

erőből állott. 1621-ben a szászoktól hadkötelezettségük megváltása fe­

jében pénzt kért 600 gyalogos fenntartására, és a szállításhoz 60 darab

erős, vasalt szekeret. Az erdélyi szász ipar alaposan kivette a részét

Bethlen háborúinak terheiből. Elsősorban harci eszközök előállítása,

köztük ágyúk öntése, kardok, lándzsák, fejszék készítése volt a felada­tuk, de ruházat- és élelemszolgáltatással is tartoztak. A hadianyag szál­lítását a szász papságnak kellett megoldania, ők fizették az erre alkal­mas szekerek előállítását. A szászok közül kikerülő katonaság elsősor­ban tüzérként szolgált Bethlen háborúiban.

Amikor a magyar rendek - nem kis részben Pázmány Péter érsek és Esterházy Miklós meghatározó szerepének köszönhetően - 1618. má­jus 18-án megválasztották a Habsburg-dinasztiában is szigorú protes-tánsellenességéről nevezetes II. Ferdinándot királyuknak, a nagy rész­ben még mindig protestáns magyar arisztokrácia az 1614. évi közös gyűlésen már jól bevált osztrák-cseh-morva rendi szövetség és egyúttal Erdély irányába kezdett fordulni. Erdélybe 1618 júliusában érkezett a hír a cseh rendek felkeléséről és Khlesl bíboros bukásáról.

A cseh felkelés egy héttel a királyválasztás után tört ki Prágában, és gyökeresen új politikai helyzetet teremtett. Vallási jelszavakba burkol­tan kitört az első összeurópai háború, amely valójában egy bonyolult érdekellentétek okozta válsághelyzetet próbált megoldani, és Európa középső részén minden addigit fölülmúló népességpusztulással és anyagi veszteségekkel járt. A háború kirobbanását egyrészt a Német-ró­mai Birodalom belső krízishelyzete okozta. Fennállt annak a veszélye, hogy a hatalmas államkomplexum darabjaira esik szét egyes tartomá­nyok rendiségének előretörése, valamint a kis fejedelemségek között fe­szülő - főként vallási eredetű - érdekellentétek miatt. A császári hata­lom végleges eljelentéktelenedésének veszélye is gerjesztette a feszült­séget. A Habsburgok osztrák és spanyol ága között azonban teljes volt az elvi egyetértés a hatalom megtartása és a katolicizmus helyzetének megerősítése tekintetében. A német válsághoz adódtak hozzá az euró­pai hegemóniára törekvő Habsburgok és a környező országok, Francia­ország, Spanyolország, a németalföldi és a skandináv államok közötti érdekellentétek. A háborúba Lengyelország is belesodródott a Baltiku­mért folyó lengyel-svéd és lengyel-orosz ellentétek miatt.

Bethlen Gábor nem akart és nem is tudott semleges maradni ebben a konfliktushelyzetben. A Porta engedélyének megszerzése után felvette a kapcsolatot a nyugati országfél magyar arisztokráciájával, amelynek hangulata 1619-ben már érezhetően Habsburg-ellenessé vált. Thurzó

Szaniszló vezetésével egy főúri csoport kapcsolatba lépett a cseh-mor-va-osztrák-sziléziai rendekkel, akiknek vezére Mathias T h u r n gróf volt. Bethlen Gábor végül magyarországi hívei, Thurzó Szaniszló és Imre, Rákóczi György, Széchy György és Illésházy Gáspár hívására in­dult ki Erdélyből 1619 augusztusában. Alvinczi Péter prédikátor által megfogalmazott, Magyarország panasza című kiáltványában tette köz­zé, hogy a hazaszeretet, a protestantizmus védelme, a bécsi béke meg­őrzése miatt avatkozik a konfliktusba, ám szinte mindenki tisztában volt azzal, hogy valójában II. Ferdinánd és a Habsburg-ház hatalma el­len irányul a támadás. Bár a csehek időközben V. Pfalzi Frigyest válasz­tották királyuknak, és Bethlen, akit korábban szintén a királyválasztás­sal hitegettek, így most kissé csalódott volt, megkezdte előrenyomulá­sát a Felvidéken. Szeptember 20-án bevonult Kassára, és az ott összegyűlt magyar rendek „elöljárójuknak és fő gondviselőjüknek" vá­lasztották. Innen két hadoszlopban nyomult nyugat felé, szinte ellenál­lás nélkül. A 20 ezer főnyi sereg északi hadoszlopát maga Bethlen ve­zette, a délit Széchy György és Rhédey Ferenc. Az Alsó-Magyarország felé vezető úton a várak, városok sorra kapituláltak. Közben Bethlen arra kérte Thurzó Imrét, hogy sürgesse a környékbeli vármegyék neme­seinek felkelését és csatlakozását, hiszen lehetséges, hogy Morvaország felé kell fordulnia, és akkor elkel a segítség. Ekkoriban kapja a hírt, hogy a csehek a birodalombeli Protestáns Unió vezérét, Pfalzi Frigyest válasz­tották királyuknak, és hogy II. Ferdinánd is római király lett. Nagy­szombat bevétele után értesült arról is, hogy a morvaországi harctérről Buquoi és Dampierre császári tábornokok Bécs felé vonulnak vissza, hogy csapataikat egyesítsék. Ebből úgy gondolta, hogy Pozsony védel­mére indultak, és Szentmiklósról 1619. október 14-én Thurzó Imrének írott levelében ismét sürgeti a vármegyei felkelést. Először panaszkodik arról, hogy a lakosság nem segíti eléggé lovakkal, igavonó barmokkal, „mintha mi ellenségek volnánk, úgy néznek bennünket, kin bizony ke­sereg a szívem". Túróc és Trencsén vármegyétől a fárasztó hegyek előtt 300 lovat kért, hiszen ha már Erdélyből idáig vontatta a „lövőszerszá­mait", nem akarja itthagyni őket, annál is kevésbé, mert mindenképpen meg akar ütközni Dampierre tábornokkal. Úgy véli, „mert valameddig mezőn való harc által dolgunk el nem válik, heában való dolog várak

alatt való tekergésünk". Pozsonyt végül október 14-én vette be a fejede­lem, ahol Forgách Zsigmond nádor egyúttal átadta neki a magyar kirá­lyi koronát is.

Közben rossz hírek érkeztek Morvaországból. A Bethlennek ígért pénzsegélyt nem tudják megfizetni, sőt saját zsoldosaik ellátására sem képesek, így azok fosztogatásba kezdtek. Bethlen gyorsan elindítja Rhédey parancsnoksága alatt 10 ezer katonáját a cseh területek felé, T h u r n tábornok kisegítésére. A császáriak részéről Buquoi és Dampierre egyesített serege Bécs védelmére sorakozott föl. Bethlen nehéz helyzet­be került: a felvidéki vármegyéktől ígéretük ellenére nem kapott kato­nai segítséget, így erdélyi hadain kívül nem tudott mire támaszkodni. Még új kassai generálisa, Rákóczi György sem küldött segélyhadakat, mert a lengyel földre menekült Homonnai György támadásától tartva, a Bethlen után indított csapatokat is visszarendelte. A fejedelem ennek ellenére jelentős győzelmeket aratott a morva területeken, a mellé csat­lakozott cseh-morva hadakról ezt írja: „...én bizony szebb és erősebb hadat sok esztendeje, hogy nem láttam, mindenestől velek együtt va­gyunk harminckétezren; de itt és ez óráig egy vármegye énmellém nem jö t t . . . " Kéri Rákóczit, hogy a hatalma alá tartozó felső-magyarországi vármegyéktől kétportánként egy lovast és egy gyalogost állíttasson ki, majd így folytatja Rákóczinak írott levelét: „...töröktől hogy félni kell­jen, azt meg sem kell kegyelmeteknek gondolni; moldovai vajda, hogy hadban készülne, azt se higyje kegyelmed, mert énnekem oda vigyázá-som vagyon."

Az erdélyi-cseh-morva szövetségesek Bécs ostromát tervezték, de amikorra a felvonuláshoz szükséges pozsonyi Duna-híd elkészült, Beth­len hírt kapott, hogy északon Homonnai betört lengyel zsoldosaival, és november 21-én megverte Rákóczi György seregét. Bethlen ekkor még nem tudhatta, hogy a felső-magyarországi vármegyék nem tértek vissza II. Ferdinánd pártjára, és nem támogatják Homonnait, ezért az gyorsan ki is fog vonulni az országból, így hadserege egy részét Széchy György vezetésével sietve Kassa felé indította, ő pedig november 30-án kénytelen volt visszavonulni Pozsonyba. Hamarosan a cseh-morva csa­patok is elvonultak Bécs alól, az ostrom elmaradt. A fejedelem Bécs aló­li elvonulása hatalmas vihart kavart Európában, hiszen mindenki tudta,

hogy ha két hétig csak táboroznak a város körül, és kiéheztetik a benn-rekedteket, már azzal is megszerezhették volna a császárvárost. Ráadá­sul Bethlen csehországi szövetségeseit is cserbenhagyta. A döntés okát máig sem tudjuk pontosan, a fejedelem a felső-magyarországi támadás­sal indokolta visszavonulását.

Az mindenesetre tény, hogy Bethlen magyarországi politikai sikerei­nek legmagasabb fokára jutott ezen a télen. Attól ugyan lehetett tarta­ni, hogy megtámadják a császáriak Pozsonyban, ahol már ülésezett a magyar országgyűlés, Győr, Moson és Veszprém vármegye kivételé­vel, de ez nem akadályozta a rendeket abban, hogy 1620. január 8-án Bethlent Magyarország fejedelmévé válasszák. Már ekkor felajánlották neki a királyságot, amit ő nem fogadott el. Döntése mögött komoly megfontolások lehettek: Olyan feltételekkel kívánták őt a magyar kirá­lyi trónra ültetni a rendek, ami egy utópisztikus, elképzelt monarchia képét vetítette előre. A királynak ugyanis a törvények változtatás nél­küli szentesítésén kívül semmi joga nem lett volna, nem hívhatott össze országgyűlést sem, a kül- és belügyeket különböző rendi testüle­tek vagy tisztségviselők irányították volna. Ilyen hitlevelet Bethlen nem írhatott alá.

Bethlen hamarosan örök szövetségre lépett az osztrák-cseh-mor-va-sziléziai-lausitzi rendekkel, majd szeptemberig tartó fegyverszüneti megegyezést kötve II. Ferdinánddal, visszavonult Kassára. Az ország nyugati felében az Érsekújvár székhellyel alsó-magyarországi főkapi­tánnyá kinevezett Thurzó Szaniszlót hagyta.

Időközben a Portával is összekülönbözött a fejedelem, ugyanis az oszmánok Vác átadását követelték, amit Bethlen semmiképpen nem akart teljesíteni. Thurzó Szaniszlót ezért arra utasította, hogy a törö­köknek mint „természet szerént való ellenségnek" minden erejével áll­jon ellent. Amikor azonban kiderült, hogy a csehek nyugati támogatás­ban nem reménykedhetnek a Habsburgok ellenében, Bethlen mégis az oszmán segítségben kezdett gondolkodni. Erre a Porta csak akkor volt hajlandó, ha Magyarország nyíltan elszakad a Habsburgoktól. Az 1620. június 20-i országgyűlést Bethlen és II. Ferdinánd együtt hirdette meg Besztercebányára. Itt botrányos eseményekre került sor, amelyek egy­ben rávilágítanak a Bethlen és magyarországi támogatói közötti elhide-

gülés egyik összetevőjére is. Ez a problematikus kérdés pedig Magyaror­szág, annak leendő királya és az Oszmán Birodalom között i viszony rendezetlensége, illetve alakulása volt.

Az országgyűlésen a meghívottak között jelen voltak, sőt szót is kaptak II. Oszmán követei. Felolvasták a szultán levelét, amelyben arra utasította az összegyűlt magyar rendeket, hogy „ha pedig magatoknak királyt akartok választani, válasszatok olyat, ki tinéktek igazsággal és az mi fényes Portánkhoz jóakarattal legyen, és mi azzal a szent békes­séget megtartjuk, s Magyarországot az ő királyságával együtt erős be­csületben tartjuk". Ez a megnyilatkozás kétséget kizáróan jelezte a részvevőknek, hogy Bethlen királyságával együtt az oszmán fennható­ság valamilyen formája is várható, sőt elkerülhetetlen lesz. Mindehhez járult még Péchy Simon kancellár meggyőzőnek szánt beszéde arról, hogy milyen megbízható és jó „kezekbe" kerül Magyarország a szultán védőszárnyai alatt. Ezután nem csoda, hogy a Habsburg király küldöt­tei azonnal távoztak, az országgyűlés azonban augusztus 25-én így is királlyá választotta Bethlent, aki trónus formájú székén ülve fogadta az őt „Éljen Gábor király!" felkiáltásokkal üdvözlő hódolókat. Ekkor már aláírta a néhány hónappal ezelőtt még visszautasított feltételeket. Bethlen a várakozással ellentétben a háború folytatását nyilatkoztatta ki, és személyes szövetséget kötött a királyi országrész leghatalmasabb uraival: Thurzó Imrével, Széchy Györggyel, Illésházy Gáspárral és Rá-kóczi Györggyel.

A fejedelem ezzel sikerei csúcspontjára jutott, elérte célját, a függet­len, uralma alatt egyesülő Magyarországot. Hatalma azonban nem tel­jesedhetett ki, mert az Erdély és Magyarország viszonyát mintegy ke­retben összetartó Európa politikai szövevényéből és az ezt erőteljes nyomás alatt tartó oszmán hatalmi törekvésekből nem adódhatott meg annak a lehetősége, hogy Bethlen tényleges magyar királyként uralja az egész országot. Bethlen soha nem koronáztatta meg magát, s hogy mi­ért, azt sokáig nem értették meg hívei a saját korában és a későbbi év­századokban sem. Ő így írt erről: „Ha én magamat megkoronáztattam volna, soha énnálam bolondabb, de nyomorultabb fejedelem nem lött volna, mert [a Porta] mindjárt az országnak végházait éntőlem meg­adatni kívánta volna, melyet ha nem cselekedném, azontúl avval fenye-

getne, hogy ellenem támad a német mellé." Ezek a sorok tökéletesen il­leszkednek meggondolt és a magyarság érdekeit szem előtt tartó politi­kai elképzeléseinek és lépéseinek sorába. Csábította ugyan az áhított cél, de időközben belátta, milyen következményekkel járna az országra, ha tényleges, teljes jogú magyar király lenne. Egy olyan újabb összecsa­pást provokálna az oszmánok és Magyarország között, amibe minden bizonnyal a Habsburgok is beavatkoznának, és ennek az ország látná kárát. Sőt Borsos T a m á s követe révén már azt is tudhatta, hogy a Porta követének felszólalása és a szultán levele áltatás volt, mert sohasem en­gednék, hogy ő egyszerre bírja Erdélyt és Magyarországot.

A Porta szigorúan tartotta magát a korábbi megegyezéshez: a fegy­veres segítséget Vác átadásához kötötte. Bethlen ekkor kénytelen volt diplomáciai manőverekbe bonyolódni, Sir T h o m a s Roe angol és Corne-lius Haga holland követ segítségét kérte a portai tárgyalásokban.

Eközben a nyugati hadszíntéren súlyos események történtek. Ti l ly tábornok Miksa bajor herceg segítségével leverte az alsó- és felső-auszt­riai rendek támadását, és behatolt Csehországba. Bethlen ekkor mind­össze 8 ezer emberével kelt át a Dunántúlra, mert 5 ezer lovasát már a csehek segítségére küldte. A Bécset őrző Dampierre tábornok szeptem­ber 30-án Lakompaknál legyőzte az erdélyi seregnek Horváth István ge­nerális - az elhunyt Rhédey utóda - által vezetett szárnyát, majd Po­zsony megszerzésével próbálkozott, amit azonban Horváth sikeresen visszavert. Maga a tábornok is itt vesztette életét. Bethlen hiába várta a beígért oszmán segítséget, mert a budai pasa Vác ellen vonult, és no­vember 4-én bevette a várost. Hamarosan megérkezett a csehek fehér­hegyi vereségének (1620. november 8.) híre, aminek következtében szinte pánik tört ki Magyarországon. A magyar urak megrettenve lát­ták, mi lett a lázadó csehek jutalma: vagyonelkobzások, kivégzések, a protestánsok kivándorlásra kényszerítése, a protestáns vallás betiltása. Gyakorlatilag az egész cseh arisztokráciát lecserélték, vagyonukat elko­bozták, és helyükbe császárhű német urakat helyeztek. A Nagyszom­batba 1621. január elejére összehívott országgyűlésen már érezhetően megcsappant a Bethlent támogató magyar urak száma. Minden szá­mottevő politikai erő a békekötést sürgette, erre próbálták rávenni a fe­jedelmet is.

Miközben a Német-római Császárságban feloszlott a Protestáns Unió, a csehek és királyuk elmenekült országukból, a teljes császári haderő Bethlen ellen fordult, aki azonban még mindig eltökélten tartot­ta magát. Nagyszombatban rendezte be főhadiszállását, fogadta a hoz­zá érkező menekülteket, új terveket dolgozott ki. Ebben a fogyatkozott állapotban Bethlen maga is meglepődött, amikor II. Ferdinánd hajlan­dónak mutatkozot t a béketárgyalások megkezdésére. Már 1621 febru­árjában megindultak a tárgyalások, de a morvaországi Nikolsburgban csak az esztendő utolsó napján készült el a megegyezés szövege. Az időt Bethlen is húzta, miközben portai követeinek, Rimay Jánosnak, majd Tholdalagi Mihálynak azt az utasítást adta, hogy próbálják az oszmánokat rávenni a fegyveres beavatkozásra. Az oszmán segítség ké­sett, de nem úgy a császári támadás. Buquoi generális betört a Felvidék­re, Bethlen feladta Pozsonyt, és Kassára vonult vissza, magával vitte a koronát. A generális 20 ezres serege Érsekújvárt kezdte ostromolni, amelyet Thurzó Szaniszló védett alig 3 ezer emberrel. Minden jel arra mutatot t , hogy súlyos vereség várható. A fejedelmet leghívebb magyar­országi emberei is elhagyták, még Thurzó Imre is ingadozni látszott, csupán Illésházy Gáspár és Batthyány Ferenc tartott ki mellette. Thurzó Szaniszló elpártolását az érsekújvári várban maradt erdélyi őr­ség akadályozta meg. Bethlen erejét és anyagi eszközeit nem kímélve új sereget toborzott Kassa vidékén, és amint tudott, Érsekújvár alá indult. Hat hétig tartó ostrom után a segélyhadak megérkeztével Horváth Ist­ván kapitány végül 1621. július 10-én szétverte Buquoi seregét, maga a tábornok is itt esett el. A fejedelem megkísérelte főseregével visszaven­ni Pozsonyt, majd ennek sikertelensége után Morvaország felé fordult, az ottani felkelés újabb kirobbantásában bízva. A harcok nem vezettek eredményre, és amikor a németországi hadszíntereken kiújultak a protestánsokkal való összecsapások, a bécsi vezetésnek békét kellett kötnie a magyarokkal.

Az 1622. január 6-án a morvaországi Nikolsburgban aláírt békeszer­ződésben Bethlen lemondott a magyar koronáról, ehelyett német biro­dalmi hercegi címet kapott, a szokásos Oppeln és Ratibor hercegségek­kel, lemondott továbbá alsó-magyarországi hódításairól is. Megtartha­tott azonban élete időtartamára hét felső-magyarországi vármegyét

(Abaúj, Bereg, Borsod, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Zemplén) és Mun­kács, Tokaj, Ecsed uradalmait mint magánbirtokait. A békekötés után kiadott királyi diplomák amnesztiát adtak a Bethlen mellett harcolók­nak, továbbra is érvényesítették a bécsi béke pontjait. II. Ferdinánd eb­ben a békében hallgatólagosan ugyan, de elismerte Erdély állami szuve­renitását.

Nem sokkal a békekötés után meghalt Forgách Zsigmond nádor, és az új nádor, a protestáns Thurzó Szaniszló csak úgy nyerhette el a kirá­lyi hozzájárulást, ha végképp megtagadja a fejedelmet. A magyar arisz­tokrácia vezető politikusai, Esterházy Miklós országbíró, alsó-magyaror­szági főkapitány és Pázmány Péter esztergomi érsek leveleikben, politi­kai-publicisztikai írásaikban éles hangú támadásokat intéztek a fejede­lem ellen. Bethlen gyakorlatilag elveszítette minden magyarországi tá­mogatottságát, és amikor 1623 őszén ismét elindult a Felvidékre, már csak nyugati protestáns szövetségeseiben bízhatott. Hadserege ekkor 13 ezer főnyi volt, többségében székelyekből és hajdúkból állt. Nagy­szombatig ellenállás nélkül jutott el, ott csatlakozott hozzá 10 ezer fő­nyi török segélycsapat. Közben Tilly generális már győzelmet aratott Pfalzi Frigyes seregein, így kiderült, hogy Bethlen hiába vonult ide. Ek­kor azonban már nem fordult vissza, továbbment a morvaországi Hodoninig, ahol körülzárta a várat, de összecsapásra nem került sor. Mindkét fél egyre türelmetlenebbül várta az akció végét a pénzhiány, élelemhiány, az egyre hidegebbre forduló időjárás miatt is. Az egykori híve, Thurzó Szaniszló által közvetített béketárgyalások nyomán 1624 májusában született meg a második bécsi béke. Ebben a fejedelem le­mondott Oppeln és Ratibor hercegségről, egyebekben érvényben ma­radtak a nikolsburgi pontok. Bethlen nem tudott könnyen kiszállni a már megkezdett európai játszmából, hiszen protestáns szövetségesei számára az eddigiekből kiderült, hogy szükség esetén milyen jól hasz­nálható a Habsburgok ellenében a keleti hadműveleti területeken.

A harmincéves háború történetében azonban fordulat következett be. A Habsburgok Wallenstein császári hadvezér irányításával sikereket értek el az észak-németországi területeken, és ez azzal fenyegetett, hogy európai hatalmukat növelve érdekeltségeket szereznek a Baltikum térségében, sőt Franciaország bekerítésével a németalföldi és angol flot-

ta uralta tengeri kereskedelem területén is. Richelieu bíboros azonban nem maradt tétlen, francia-angol-holland szövetséget szervezett, amelyhez György Vilmos brandenburgi választó is csatlakozott. Nem véletlen, hogy 1625-ben éppen az ő hugát, Katalint vette feleségül Beth­len. Miközben a nyugati szövetségesek Dániával kiegészülve sem tud­tak jelentős fölénybe kerülni Wallenstein és Tilly ellenében, ismét föl­vették a kapcsolatot Erdéllyel portai követségük útján. Bethlen hajlan­dó volt a segítségre, de nem csupán abban a szerepben, hogy magára vonja Wallenstein figyelmét egy újabb támadással, és ezáltal mentesít­se a birodalmi hadszínteret. Ennél nagyobb tervei voltak, és ezeket kö­zölte is Sir T h o m a s Roe angol és Cornelius Haga holland portai követ­tel. Egy olyan nagyszabású szövetségrendszert képzelt el, amely körbe­véve a Habsburgokat, minden oldalról indítandó, egységes támadással töri meg a Habsburg-ház hatalmát, és teljesen átrendezi Európa térké­pét. Ebben a szövetségben Erdély komoly erőket vonultatott volna föl, de Bethlen kérte a szövetségesektől Mansfeld tábornok seregét és 40 ezer forint támogatást. Egyéves alkudozás és újabb vereségek után, 1626 nyarán kötötték meg végül Westminsterben a szövetséget a pro­testáns hatalmak, amelybe Erdély is bekerült. Bethlen hadat gyűjtött, hogy Sziléziában egyesüljön az észak felől érkező Mansfeld tábornok­kal, akinek seregét Wallenstein üldözte, így nem tudott megállni és Szi­léziában letáborozva bevárni Bethlent, hanem továbbvonult Magyaror­szág felé. A fejedelmet támogató oszmán sereg Murteza budai pasa ve­zetésével csak nagy sokára csatlakozott a Drégelypalánknál megálló erdélyi hadakhoz. Velük szemben a Wallenstein vezette mintegy 30 ez­res császári haderő, köztük az Esterházy Miklós által toborzott magyar katonaság. Bethlen azonban nem vállalta a nyílt ütközetet, mert Mans­feld gyalogsága még nem érkezett meg, és szeptember 30-án az éj leple alatt visszavonult Szécsénybe. Wallenstein másnap ugyanígy cseleke­dett, Érsekújvárba vonult vissza, a csata tehát elmaradt. A császáriak fegyverszüneti ajánlatát Pázmány érsek közvetítette. 1626. december 26-án kötötték meg ennek nyomán a pozsonyi békét, amely megismé­telte a nikolsburgi békében foglaltakat. Ez az utolsó hadjárat az összeu­rópai háború állásában jelentős eredményt hozott azzal, hogy elvonta Wallenstein erejét a nyugati hadszíntérről. A pozsonyi békével azonban

lényegében véve elveszett az esély arra, hogy Magyarország a harminc­

éves háború lehetőségeit kihasználva egyesüljön. Világosan kiderült

ugyanis, hogy a magyar rendiség alkotmányos jogai megvédelmezése

érdekében szembeszáll a Habsburg-abszolutizmussal és egy esetleges

nemzeti király hasonlóan keménykezű uralkodásával is. Bethlen azon­

ban megmutatta, hogy Erdélyből kiindulva, hátában az Oszmán Biro­

dalom fenyegetésével is meg tudta valósítani saját elképzeléseit, termé­

szetesen csak addig a határig, amíg és amennyiben az rajta múlott.

Bethlennek ez volt az utolsó hadjárata a harmincéves háborúban, de

Habsburg-ellenes diplomáciai manőverei tovább folytak a Portán,

egyetértésben Franciaországgal és a protestáns államok ottani követsé­

geivel. Hamarosan azonban egészsége meggyengült, és egyre inkább le­

foglalták az Erdély belügyeivel kapcsolatos kérdések.

Erdély és a P o r t a Bethlen Gábort, ahogyan már említettük, kor­

társai közül sokan nevezték gúnyosan „moha­

medán Gábornak". Ezzel arra utaltak, hogy bizony a Porta támogatásá­

nak köszönhette hatalmát, és cserébe mindvégig a szultán kiszolgálója

volt. Erdély és a Porta viszonyát döntően meghatározta, hogy az osz­

mán politikai vezetés mindvégig sajátjának, vazallusának tekintette az

erdélyi államot, még akkor is, ha sűrűn hangoztatták Erdély „különle­

ges státusát". 1620 januárjában, midőn hírül vették Bethlen esetleges

magyar királlyá választását, a következőképpen nyilatkoztak: „Bethlen

Gábor, ha Isten adja, legyen magyarországi koronás király bátor, de Er­

délyt mi Magyarországhoz soha nem engedjük, hogy bírja, mert Erdély

szultán Szulimán találmánya és sajátja az hatalmas császárnak." Ehhez

az „alapelvhez" a fejedelemség fennállása alatt mindvégig tartották is

magukat az Oszmán Birodalom irányítói.

A magyarországi politikusok közül is sokan látták, hogy Erdély egy­

előre nem tud szabadulni az oszmán befolyás és fennhatóság alól, ezért

elfogadták és értékelték Bethlen fejedelemségét. Legjobban a Bethlennel

egyébként sok vonatkozásban vitában álló Pázmány Péter fogalmazta

meg a királyságbeliek álláspontját. Kemény János így emlékezett vissza

Pázmány szavaira: „Átkozott ember volna, ki titeket arra kísztetne,

hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugoldozzatok, míg Isten az keresz­ténységen másként nem könyörül; mert ti azoknak torkokban laktok: oda annakokáért adjátok meg, az mivel tartoztok; ide tartsatok csak jó correspondentiát, mert itt keresztény fejedelemmel van dolgotok, tud­niillik római császárral, adománytok nem kell; az törököt töltsétek ado­mánytokkal; mert noha. . . nékünk elégséges hitelünk, tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig du-rál [tart] az az német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl mindjárt contemptusban [megvetésbe] jut­ván, gallérink alá pökik az német, akár pap, barát vagy akárki légyen."

Sok nevezetes követ segítette a fejedelem ügyes-bajos dolgainak ren­dezését a Portán. Első követe Gerendy Márton volt, majd Balassi Fe­renc, Hídvégi Mikó Ferenc és Tholdalagi Mihály szolgálta a fejedelmet a szultáni udvarban. Utóbbi kettő írásban is megörökítette portai tevé­kenysége történetét.

Hogy Bethlen mennyire volt az oszmánok „szolgája", vagyis milyen kapcsolatban állt a Portával, arra nézve érdemes kissé hosszabban idéz­nünk Keserűi Dajka Jánosnak, a fejedelem udvari papjának elbeszélésé­ből, mert Bethlen ez irányú politikájának lényegét fogalmazza meg:

„Hogy pedig mi a törökkel a békét keressük, azt nagy és elkerülhetet­len szükség kényszeríti ránk, mióta II. Lajos Mohácsnál a Szulimánnal vívott csatában a legjobbakkal elesett, s Szapolyai János akkori erdélyi vajdát emelték a királyi méltóságba... de Ferdinánd császár néhány át­szökött pártoskodó főúr ösztönzésére háborúval támadt rá, s mikor ve­reséget szenvedett, végső szükségben kénytelen volt török segítségért könyörögni, s életét háborúk tüzében élve le, fia és utódai az alá az iga alá kerültek, ami most ránk vár.

Megkísérelte ugyan néhányszor a mi nemzetünk s főleg Erdély ezt az igát a nyakáról lerázni, bízva a keresztyén világban, leginkább pedig a német birodalomban, de hogy milyen szerencsétlenül, azt ma is nagy sóhajtással érezzük. A német császártól nagyon messze vagyunk, való­ban az oroszlán torkában, s az oroszlán könnyen darabokra téphet és szétmarcangolhat minket, míg ő szent császári felsége tanácskozik fe­lettünk; ha a töröktől oly távol fekvő országok, vidékek, királyok és fe­jedelmek nagy pénzen igyekeznek megszerezni a töröktől a békét, mi

csodálnivaló van abban, ha mi oly sok háborútól összetörve és teljesen

elgyengítve ugyanezt tenni kényszerülünk? Mégis nem vagyunk törö­

kök, akiknek azt kívánjuk, hogy bárcsak mindjárt pusztulnának és tűn­

nének el, akármit is hazudoznak rólunk az emberek, a kegyes és méltó­

ságos uralkodási mód tanúsítja, hogy a mi dicsőséges fejedelmünk igazi

keresztyén."

A m ű v é s z e t e k és a t u d o m á n y barát ja A fejedelem nagyon so­

kat és élvezettel olva­

sott. Bár nem végzett komolyabb tanulmányokat, tudta, hogy iskolák­

ra, a tudomány művelésére minden országnak nagy szüksége van. Er­

délyben soha azelőtt nem volt felső szintű oktatási intézmény, míg

Bethlen meg nem teremtette a gyulafehérvári akadémiát 1622-ben.

Könyvtárat és nyomdát is felállított mellé a nyugat-európai iskolavá­

rosok mintájára. Az iskolaalapítást azzal indokolta, hogy a tudós embe­

rek „igen elfogyatkozának közülünk, ki miatt, ha gondviselés reá nem

lészen, rövid üdön országunk és maradékink is veszedelmesebb állapot­

ra juthatnak, nem lévén támaszok, kik az gondviselésben mindnyá­

junknak succedáljanak [helyébe lépjenek]." Az akadémia székhelyét ha­

marosan áttették Kolozsvárra. Bethlen igyekezett rangos tudósokat

meghívni Erdélybe. Így került ide a híres német költő, Mart in Opitz,

igaz, csupán egy esztendőt tartózkodott Kolozsváron. 1629-ben a feje­

delem udvari történetíróját, Bojti Veres Gáspárt küldte nyugatra, hogy

elsősorban német egyetemekről hívjon professzorokat. Még abban az

évben meg is érkezett Johann Heinrich Alsted Herbornból, Johann

Heinrich Bisterfeld és Ludwig Philip Piscator Heidelbergből. Mellettük

tevékenykedtek a külföldi egyetemekről hazatért diákok, Csulay

György, Geleji Katona István, Keresztúri Bíró Pál és mások. Eletének

utolsó évében Bethlen jelentős adományt tett az akadémia javára, töb­

bek között Nagyenyeden, ahol az iskola 1662-től folytatja majd tovább

életét.

A fejedelem az akadémia mellett a kisebb iskolákra is gondot fordí­

tott . Kifejezetten támogatta az erdélyi diákok peregrinációját, azaz kül­

földi egyetemjárását, sokakat ő finanszírozott. Szalárdi János króniká-

jában így ír erről: „...minden tehetsége szerint nagy szorgalmatossággal

igyekezett az hazában... scholákat építtetni, azokban a deák széptudo­

mányokat taníttatni, az belgiumi, angliai académiákban tudós ifjakat

nagy költséggel szakadatlanul feljártatni és taníttatni, a hazát reformá­

tus tudós keresztyén tanítókkal, tudós professzorokkal ékesíteni fő

gondja volt." Támogatásával készítette el Káldy György 1626-ban az

első teljes katolikus bibliafordítást, adták ki Szenczi Molnár Albert la­

tin-magyar szótárát, de segítette korának legnevesebb tudósait is, köz­

tük a már említetteken kívül Bocatius Jánost, Alvinczi Pétert, Milotai

Nyilas Istvánt, Rimay Jánost, Háportoni Forró Pált. Mindez egy átgon­

dolt, tudatos politika része volt, mert Bethlen már 1614-ben így fogal­

mazott : „Manapság ritkán és kevés számmal találunk olyan fejedelme­

ket, akik a nemes és hasznos tudományok tanulmányozása és azoknak

hirdetői iránt némi szeretettel viseltetnének, mert a legtöbben - amint

látjuk - a tudósokat lenézik, megvetik és olykor gyűlölni szokták... pe­

dig a régiek másképpen cselekedtek... tőlük kértek tanácsot, a legfonto­

sabb ügyekben reájok hallgattak, megbecsülték és tisztelték őket.. . Ha

tehát a hatalmas uralkodók saját életüknek és erkölcsi magatartásuk­

nak tudós irányítóit akkora becsben tartották, mennyivel inkább illik,

hogy mi. . . a régiek példája szerint róluk ne feledkezzünk meg s őket ne

mellőzzük."

A jövőbe tek intő fejedelem Bethlen 1625-ben nyerte el György

Vilmos brandenburgi választó húgá­

nak kezét. Házassága egyértelműen politikai célokat szolgált, a protes­

táns országokkal való szövetségét erősítette. Katalin díszes kísérettel,

255 emberrel és 39 kocsival indult útnak Berlinből. Az esküvőt Kassán

1626. március 2-án tartották, ahol a császár és a szultán mellett képvi­

seltette magát a svéd, a dán, a spanyol és a lengyel király, valamint a

bajor herceg és a szomszédos román vajdák. Az egy hétig tartó ünnep­

ségek alatt Bethlen politikai tárgyalásokat is folytatott a brandenburgi

kíséret tagjaival, majd Erdélybe is meginvitálta őket. Az erdélyi rendek

még ez év nyarán a fejedelem utódává választották Brandenburgi Kata­

lint. Mellé ugyan a fejedelem kormányzóul öccsét, Istvánt rendelte, de

még így sem tudta megakadályozni, hogy halála után a rendek Katalin ellen forduljanak.

A hadakozásairól híres fejedelem életének utolsó három esztendejét békességben élte le. Ismét az építésre koncentrálta erejét. Többek kö­zött az uralkodása elején megkezdett gyulafehérvári építkezéseket kí­vánta folytatni, 1627-ben erre hívta föl a rendeket. A közeli hegyekből vízvezetéket építtetett a városba. Mindezekhez itáliai építő- és fundálómestereket hívatott, de a fejedelmi építkezések sok székelyföldi és szász mesterembernek is munkát adtak Erdély-szerte. Fogarason, Vá­radon és Vajdahunyadon is építtetett, de Radnót, Alvinc és Balázsfalva kastélyait is megszépítette. Bástyákat, tornyokat, védműveket emelte­tett, ahol csak tehette. Példáját követték az erdélyi főurak, akik saját kúriáik, kastélyaik építésében jeleskedtek. Tehet ték is, hiszen Bethlen ugyan háborúzott, de saját országa területét megkímélte a hadakozás­tól, így a békés fejlődés, a gazdasági virágzás nyomán fellendülhetett az építési kedv. A fejedelem uralkodása alatt végig különös gondot fordí­tot t az ország védelme szempontjából rendkívül fontos Várad folyama­tos megerősítésére. Az olasz mesterek mellett jelentős számú jobbágyot is kirendelt a vár körüli munkákra.

1629 elején Bethlen már betegeskedett, fulladásai, rohamai voltak, és vesebajjal küszködött. Hamarosan belátta, hogy gyógyulására nincs re­mény. Kemény János visszaemlékezései szerint már halála előtt fél év­vel azon igyekezett, hogy az országot, egyházát, feleségét, atyjafiait, jámbor szolgáit minél jobb állapotban hagyja hátra, és végrendeletében gondoskodjék róluk. Utódául feleségét, Katalint jelöltette ki, és a portai jóváhagyást is megszerezte számára. Utolsó erejével megpróbálta elér­ni, hogy az 1622-ben megszerzett hét magyarországi vármegyét halála után ne kelljen visszabocsátani a magyar király fennhatósága alá. Ez ügyben Rákóczi György segítségét kérte.

Bethlen Gábor 1629. november 15-én Gyulafehérváron hunyt el. A nagy fejedelem emlékét a gyönyörű magyar nyelven író Kemény Já­nos így örökítette meg:

„Talán tyukmony sültni idő alatt meghala ez nagy fejedelem, kihez hasonló magyar Mátyás királytól fogva és István királyon [Báthory Ist­ván] kívül nem hallatott, nem is reménlhetni; úgymint ki eszes, vitéz,

igen magaviselő, kegyelmes, liberális, oeconómus, munkában fáradha­tatlan, haszontalan dolgokban idejét nem töltő, külsőképpen tekinteti-ben oroszlán, conversátióban [beszélgetésben] nyájas, józan életű, kö-nyörgésében és az isteni szolgálatban nem külsőképpen tettető, de buz­gó, szegényeken és könyörgőkön könyörülő, egyházi rendeket tisztelet­ben tartó, tápláló, ekklésiákat építő, segítő, fundáló, tudós emberek conversátiójokban, disputátiók [viták] hallgatásiban gyönyörködő, minden rendeket promoveáló [támogató], az haza fiaiknak atyjok, az vitézlő rendeknek mind jó tanítójok s mind tükörök, de édesatyjok is; megharagudni tudó, de azt megmértéklő; haragot nem tartó; nem ke­gyetlen és vért szomjúhozó, hamar megengesztelődő; kinn az közönsé­ges helyen magát nagy authoritással [tekintéllyel], benn pedig házában belső szolgái közt nyájas szelídséggel magát viselő; fő lovakban, friss öl­tözetekben, musikákban, építésekben, fejedelmi vendégségekben a néha táncokban is, de nem részegséggel, mértékletesen gyönyörködő: az boritalt feje fájása is nem szenvedhette. Katonaszerszámokban gyö­nyörködő ember vala, és egyéb sok szép virtusokkal felékesített ember vala; noha mindazáltal emberi gyarlóságtól ő is üres nem lehetett, ez vi­lágra elterjedett emlékezetű ember vala; mindkét hatalmas császárokat in aequilibro [egyensúlyban] tartja vala magához és hazájához, egyebek rettegik vala; az magyar nemzetet elhíresítette vala. Ó, vajha reménl-hető volna valaha más! Ó, vajha, avagy ne született, avagy örökké élt volna!"

BRANDENBURGI KATALIN

Brandenburg, 1604. május 2 8 . - Pomeránia, 1649. augusztus 27 .

Brandenburgi Katalin nem egészen egy évig viselte Erdély élén a fejedel­

mi címet. Közel egyesztendős országlása Erdély egyik súlyos politikai

válságát eredményezte. A kortársak Katalint léhának, erkölcstelennek,

gonosznak tartották, aki romlásba vitte volna a ráhagyott országot, ha

nem akadályozzák meg ebben. Bethlen halála után az özvegy valójában

a hatalmukat visszanyerő vagy legalábbis ebben reménykedő erdélyi

rendek érdekellentéteinek, hatalmi harcának kereszttüzébe került. Eb­

ből idegen származása, neveltetése és nem utolsósorban női mivolta

miatt sem tudott másként kikerülni, csak azzal, ha lemondott a fejede­

lemségről.

A brandenburgi hercegnő Katalin édesapja Hohenzollern Zsig­

mond János brandenburgi választófeje­

delem, anyja Anna porosz hercegnő volt. A hercegkisasszony kilencéve­

sen elveszítette édesanyját, és valószínűleg Gusztáv Adolf svéd király

udvarában töltötte gyermekkorának egy részét. Bátyja, György Vilmos

herceg jelentős szerepet játszott a harmincéves háborúban. Két nővére

IV. Keresztély dán, illetve Gusztáv Adolf svéd királyhoz ment nőül.

Bethlen Gábor a háborúzása során létesített diplomáciai kapcsolatot

az északi országokkal, és Katalinnal kötött házassága még jobban meg­

erősítette ezeket a szálakat. Miután Bethlen számára nyilvánvalóvá

vált, hogy Habsburg Cecília Renáta főhercegnő kezét nem fogja elnyer­ni, és egyúttal maga is belátta, hogy nem házasodhat a Habsburg-ház­ból, követei, Kovacsóczy István és Mikó Ferenc útján Berlinben tárgya­lásokat kezdeményezett a brandenburgi hercegnő kezének elnyerésére. A megegyezés 1625 nyarán született meg, és az év végére a portai bele­egyezés is megérkezett. A házasság egyértelműen diplomáciai érdeke­ket szolgált. Kemény János emlékezete szerint a házasságkötésre az vit­te a fejedelmet, hogy szerette volna méltóságát, hírnevét egy uralkodó­házból származó feleséggel emelni, de különösképpen igyekezett a svéd királlyal rokonságba kerülni.

A Katalinért utazó küldöttséget Rákóczi György vezette. A követség tagjai között volt Kemény János is, aki Brandenburgba érkezésükről a következőket írta: „Itt láttunk mi magyarok elsőben olyan asszonyem­beri öltözetet, hogy mellyek mezítelen, kinyitva legyenek, mellyekre it­tas is és egyébiránt is igen venereus [szerelemre áhítozó] ember, az sze­gény Mikó Ferenc sokat ácsorga, de csak száraz korcsomája lőn."

Az esküvőre 1626. március 2-án Kassán került sor, fényes külsőségek közepette. Katalin egy nappal az esküvő előtt találkozott először a fejede­lemmel, aki ekkor 46 éves volt, és a sok háborúskodás, valamint az uralko­dás gondjai már meglátszottak rajta. A 24 éves Katalin hercegnőt szép­nek, csinos külsejűnek írták le kortársai. A díszesen felöltözött 6 ezer lo­vas, ezerötszáz kék egyenruhás hajdúvitéz, ötszáz muskétás között lováról leszálló fejedelem és a hintajából kilépő hercegnő itt először „fogá­nak kezet és adának csókot egymásnak". A lakodalmi ünnepségek egy hé­tig is eltartottak, lovagi tornával, tűzijátékkal, népünnepéllyel egybekötve.

Nagy korkülönbség volt tehát a házasfelek között, ezenfelül kettejük kapcsolatát megnehezíthette, hogy nem beszéltek közös nyelvet. Beth­len csak kevéssé tudott németül, de ez is csupán feltételezés, Katalin pe­dig a németen kívül csak franciául beszélt. Arról sem tudunk, hogy leve­leztek volna egymással, éppen az említettek miatt. Nehéz tehát elkép­zelni, hogy igazán komoly, házastársakhoz illő érzelmi kapcsolat alakult volna ki közöttük, de az valószínűsíthető, hogy tisztelet és megbecsülés mindenképpen. Egyes kutatók feltételezik, hogy az öregedő fejedelem idővel beleszeretett a vidám, játékos kedvű, nevetős hercegnőbe, de sze­relme nem talált viszonzásra. Az a vehemens gyűlölködés, amivel az

erdélyi kortársak viszonyultak Katalinhoz, mindenesetre megdöbbentő.

Ennek nyomát leginkább Kemény János emlékiratában fedezhetjük fel.

Különösen érdekes „rémtörténetet" ad elő Katalinról - megtörténtére

egyébként nincs bizonyíték -, ami Bethlen halála után esett volna meg:

„De, hogy derék dologra térítsem írásomat, láss egy csudás dolgot, még

asszonyi állatban, s még feleségben, s még olyan méltóságos férjének tes­

te felett. Maga hagyásából, mely nap meghala, ottan testét felbonták,

beleit és szívét s egyéb belső szerveit kivevén, melyben az doctorok for­

golódván s az borbély, és mi valahányan, belső szolgák, Catharina, az fe­

jedelemasszony nemcsak nem irtózá nézni, sőt egyiránt fogdosni, tapo­

gatni az felmetélt testnek szívét, felhasított hasát, s egyéb tagjait: de

semmi szomorúságot nem tettete, sőt egy csepp könnyet nem ejte az is­

tentelen, gonosz szívű, elvetemedett asszonyi állat."

D o n Diego de Estrada, a fejedelmi udvarban tartózkodó spanyol lo­

vag Katalint a hazai forrásokkal ellentétben fölöttébb kedves, vidám,

szórakoztató teremtésnek állítja be, aki szerette a mulatságokat, jól

ülte meg a lovat, és élvezte a neki adatott jólétet, de hát mit is lehetett

volna kívánni az ő helyzetében lévő fiatal nőtől, aki ráadásul más szoká­

sokat, életformát, más udvari stílust hozott magával.

Kemény szerint Katalinnak több szeretője is volt a gyulafehérvári ud­

varban, köztük előbb egy Zierotin nevű morva származású nemesúr, aki

főlovászmesterként szolgált. Később lett kegyence Csáky István, aki a

visszaemlékezések szerint kora legszebb férfija volt. Csáky igazi lovagként

sürgölődött a fejedelemasszony körül. Művelt volt, latinul és németül is

jól beszélt. Bizonyos források szerint Katalin még Bethlen életében vi­

szonyt kezdett vele, más források ezt tagadják. Csáky feltehetőleg nem

viszonozta a fejedelemasszony őszinte érzelmeit, inkább azt kihasználva,

minél több pozíciót, pénzt és birtokot akart megszerezni, ezért is támo­

gatta olyan erősen Katalin fejedelemségét Bethlen halála után.

Erdélyi „fejedelem" Bethlen Gábor végrendeletében a trónt felesé­

gére, Katalinra hagyta, hogy biztosítsa jövő­

jét. Halála előtt fél évvel, 1626. május 24-én utódjává választatta az er­

délyi országgyűléssel. Kemény szerint utóbb ezt Bethlen megbánta, de

erre más bizonyítékunk nincs. Trónra juttatásával Erdély további sorsá­ra gondolt a fejedelem, így érezte ugyanis biztosítottnak, hogy országa a protestáns országok szövetségi rendszeréhez kapcsolódva halála után is védelmet élvezzen.

Katalin választási feltételei igen szigorúan írták körül majdani hatal­mát. Kormányzót rendeltek mellé Bethlen István, a fejedelem testvér­öccse személyében, akivel együtt kellett működnie döntéseinek megho­zatalában. Megszabták azt is, hogy csak a fejedelmi tanács beleegyezé­sével hozhat rendelkezéseket. A tanácsba nem nevezhetett ki idegen származású személyeket, és nem állíthatott ilyeneket a várak élére sem. A külügyekben csakis a tanács hozzájárulásával intézkedhetett, és csu­pán addig viselhette a fejedelmi címet, amíg Bethlen nevét is viseli, te­hát amíg nem köt új házasságot. Nem véletlenül hangsúlyozzuk a feje­delmi címet. Ugyanis Katalin az egyetlen olyan erdélyi „principissa", azaz fejedelemasszony, fejedelemné, aki a reá ruházott hatalmat mint „princeps", azaz fejedelem gyakorolta. Ez a sajátos helyzet indokolja, hogy helyett kell kapnia az erdélyi fejedelmek között.

Bethlen halála után hatalmi válság bontakozott ki Erdélyben. Az er­délyi rendek nem állhatták Katalint, a „német asszonyt", akinek élet­módja sokakban megütközést keltett. Táncmulatságokat, álarcosbálo­kat rendezett, vadászott, lovagolt, fényűző holmikkal vette körül ma­gát, s ez nem nagyon egyezett az erdélyiek fejedelemasszonyról alkotott elképzelésével. Különösképpen Bethlen első felesége, a buzgó kálvinista Károlyi Zsuzsanna után. Igyekeztek tehát mindent megten­ni, hogy a végrendelet ellenére eltávolítsák a fejedelmi trónról. Az ellen­zék Bethlen István köré csoportosult, Csáky István körül pedig a Kata­lint támogatók sorakoztak föl, köztük Szunyogh Gáspár kővári kapi­tány, Liszthy Ferenc szamosújvári kapitány és néhány katolikus főúr. Ismeretes, hogy ez idő tájt a magyarországi főurak fejében is megfor­dult: a katolicizmus felé hajló Katalin által irányított Erdélyt nem le­hetne-e így valahogy egyesíteni az ország nyugati felével. Ez azonban az ábrándok világába tartozó elképzelés volt.

A politikai intrikák és harcok közepébe csöppent Katalin egyáltalán nem tudott eligazodni, de hogyan is tudott volna? Politikai-kormány­zati gyakorlata nem lévén, a választási feltételek által korlátozottan,

Csákyhoz fűződő érzelmeinek kiszolgáltatva valójában önálló dönté­

seket nem hozott. Nem volt képes arra, hogy a Bethlen által kijelölt

irányba vezesse tovább az országot.

Bethlen halála után az erdélyi rendek úgy kaptak erőre, ahogy egy

tetszhalott támad föl. A szigorú bethleni fejedelmi hatalom minden

rendelkezését megsemmisíttették, kezdve azzal, hogy Katalin egyesz­

tendős uralma alatt hat alkalommal tartottak országgyűlést. Ezeken a

gyűléseken módszeresen szétverték a fejedelem által kiépített hatalmi

rendszert: eltöröltették a fejedelmi monopóliumokat, és bevezették a

szabad kereskedelmet, törvények sorát hozták, amelyekkel az egyes

rendek, a székelyek, a szászok és a magyar nemesség jogait erősítették

meg. Kimondatták, hogy fiskális birtokokat ezután örökjogon is el le­

het adományozni. Katalin rendelkezéseit csak a tanács beleegyezésével

engedték érvényesülni. A kincstári jövedelmeket és magánjövedelmei

kezelését is a kincstartó kezébe helyezték, ettől is megfosztva a fejede­

lemasszonyt. Gyakorlatilag teljesen gúzsba kötötték. Önálló mozgáste­

re nem volt, ennélfogva a főhatalom szinte teljes egészében a fejedelmi

tanács és a kormányzó kezébe került.

1630 nyarán tovább rosszabbodott a helyzet. A fejedelemasszony és

a kormányzó hívei között majdnem verekedés tört ki a medgyesi or­

szággyűlésen, de végül kompromisszum született. A parázs helyzet

előzménye az volt, hogy Katalin birtokokat akart Csákynak adomá­

nyozni, köztük Tokaj t és Munkácsot, de csak az előbbit sikerült. Az or­

szággyűlés ismételten megerősítette a fejedelmi hatalmat korlátozó

törvénycikkeket, egyúttal biztosította Katalin személyes szabadságát.

A hatalmon lévő fejedelmi tanács azonban hamarosan „Csáky-ellenes"

rendelkezéseket hozott, amelyek immár súlyosan beavatkoztak a feje­

delemasszony magánéletébe, szabadságát is korlátozták: ezután ugyan­

is Katalin csak mások jelenlétében találkozhatott Csákyval, aki Erdély­

be is csak a fejedelmi tanács engedélyével jöhetett be, egymásnak írt le­

veleiket pedig előbb a kormányzó olvasta el. Így aztán nem csodálható,

hogy Katalin hamarosan engesztelhetetlenül meggyűlölte sógorát,

Bethlen Istvánt. Esterházy Miklós nádor megjegyzése szerint Katalin

inkább rabságban volt Erdélyben, mintsem hogy uralkodott volna.

Mindennek ellenére a kapcsolat nem szűnt meg Csáky és a fejede­lemasszony között. Csáky katonákat toborzott, és a helyzet odáig fa­jult, hogy támadásra készült a kormányzó és pártja ellen. Bethlen Ist­ván akkor elhatározta, hogy megkísérli Katalint lemondatni és Rákóczi Györgyöt fejedelemmé választatni. Követeket küldött hozzá, akik -Katalin bátyjához írt levele szerint - megfenyegették, hogy akár erő­szakkal is eltávolítják. Amikor Katalin megkérdezte, ugyan mi rosszat tett ő, amiért az egész ország így meggyűlölte, Mikó Ferenc azt vála­szolta, hogy semmit. Az a baj, hogy asszony, és ezért alkalmatlan a kormányzásra, mert Erdélynek férfira van szüksége, aki képes megóvni a külső veszélytől.

A komolyan megfélemlített fejedelemasszony végül 1630. szeptem­ber 28-án „önként és szabad akaratából" lemondott a fejedelemségről. A rendek több súlyos vádat is fölhoztak ellene, amelyek alól ki kellett mentenie magát. Először is felrótták neki, hogy híveinek mértéktelenül adományozott, valamint azt, hogy Fogaras, Munkács és Tokaj jövedel­meit eltékozolta. Ez ellen azzal védekezett, hogy a kormányzó kény­szerítette arra, hogy a Bethlen-híveknek adományozzon minél több bir­tokot. Ezt látszanak alátámasztani egyébként a források is, amelyek szerint tényleg jelentős adományokat tett a kormányzó és hívei javára az 1630. esztendőben. Azzal is megvádolták, hogy az oszmánoktól való elszakadás érdekében praktikáit, és hogy az országot a Habsburgok ke­zére akarta játszani. Ez nevetséges és egyben lehetetlen vád volt, hiszen amilyen szoros őrizetben tartották őt Erdélyben, nem sok önálló cselek­vésre nyílott lehetősége. Súlyos vád volt az is, miszerint Bethlen halála után megpróbált áttérni a katolikus hitre. Ez a megingása feltehetőleg a környezetében lévő katolikus urak hatására következett be, mivel ő nem volt túlságosan állhatatos vallási kérdésekben. Miután távozott Erdélyből, a római katolikus hitre tért, majd második házassága miatt ismét protestáns lett.

Katalin rendszeresen tájékoztatta bátyját, sőt a svéd királyi udvart is az Erdélyben kialakult helyzetről, és panaszkodott körülményeinek tarthatatlansága miatt . Sokszor kérte, hogy küldjenek mellé egy kor­mányzáshoz értő szakembert, de kérését a brandenburgi választó nem teljesítette.

A személyével kapcsolatos csatározások lemondása után sem szűn­tek meg. Arra kérte a rendeket, hogy adják át neki a Bethlen Gábor által ráhagyott örökségét, 15 ezer tallért, de ennek csak egy részét kapta meg. A Csáky Istvánnak kölcsönadott pénzeit sem tudta visszaszerez­ni, ezért pereskedésre kényszerült. Csáky egyébként az asszony lemon­dása után még egy darabig hitegette Katalint, hogy közös életüket ter­vezgeti, ám ezzel csak még meglévő pénzét és ékszereit csalta ki tőle, valamint egy végrendeletet, amelyben őt tette meg örökösévé. A peres­kedés 1634-ben kezdődött köztük, amikor Katalin rájött a csalásra. Es­terházy nádor, sőt a magyar király is közbelépett, és utasította Csákyt, hogy szolgáltassa vissza a nála lévő ékszereket és értéktárgyakat jogos tulajdonosuknak, de erre csak 1641-ben került sor.

Csáky mellett Katalinnak Rákóczi Györggyel is voltak összetűzései. Rákóczi mint Bethlen István ellenfele hamar jó kapcsolatba került a fe-jedelemasszonnyal, és minden támogatást megkapott tőle, hogy trónra kerüljön. 1630 decemberében az országgyűlésen Katalin elsőként leadott szavazata meghatározó jelentőségű volt, és az is, hogy a Portá­ról érkezett két ahdnáme közül a Rákóczi nevére kiállított okiratot ol­vastatta föl. Utóbb azonban Rákóczi is birtokokat próbált szerezni a befolyásolható asszonytól, és kötelezvényeket íratott alá vele. Majd amikor Katalin megkísérelt kibújni ígéretei alól, Rákóczi ellene fordult, és kizárta Munkács várából. Még saját személyes holmiját sem adta át neki. Vele is kemény küzdelmek árán sikerült egyezségre jutnia és így valamit is visszaszereznie javaiból.

Közben Katalin 1639-ben házasságot kötöt t Ferenc Károly szász-lauenburgi herceggel, akivel a bécsi császári udvarban ismerkedett meg, és később Pomerániába költözött. Mivel a herceg szegény ember volt, és Katalin vagyona sem tartott örökké, életének utolsó évei meglehető­sen szűkös körülmények között teltek.

I. RÁKÓCZI GYÖRGY

(FELSŐVADÁSZI)

Szerencs, 1 5 9 3 . június 8. - Gyulafehérvár, 1648 . november 1 1 .

I. Rákóczi György tekintélyes felső-magyarországi nagybirtokosként az erdélyi rendek hívására foglalta el a fejedelmi trónt. Kortársai egymásnak ellentmondóan vélekedtek személyéről és uralmáról. A királyi országrész meghatározó politikusa, Esterházy Miklós nádor ellenséges érzülettel vi­seltetett iránta. Szerinte Rákóczi csak saját érdekeivel törődő, saját hasz­nát kereső, magának harácsoló ember volt, s ezzel mindenkit megbot­ránkoztatott. Voltak azonban más vélemények is: Szalárdi János, a gyu­lafehérvári fejedelmi levéltár őre Siralmas magyar krónika című művében azt írta, hogy a fejedelem ugyan szigorúan ügyelt a fiscus hasznára, de uralkodása idején gazdagodott, épült-szépült az ország, mert a jövedel­mekből sokat áldozott a művelődésre, építkezésekre, és nem feledkezett meg a fejedelemség megvédelmezéséről sem. Józan, mértékletes életű ember volt, életét szigorú mérce, a kálvinista hitelvek szerint élte, és ezekhez mérte a többi embert is. „Úgy igazgatta vala dolgait, hordozta vala hadait, hogy az ország népét derekas romlástul megoltalmazván, az országot idejében semmi olly nevezetes kár nem találá."

Ifjúkor Rákóczi György 1593-ban született, édesanyja, Gerendy Anna második felesége volt atyjának, Rákóczi Zsigmond­

nak. Az ifjú György valószínűleg Szerencsen, a családi birtokon töl­t ö t t e gyermekéveit, mígnem 1605-ben Bocskai István kassai udvarába

került apródnak. Bocskai halála után, 1607 elején köl tözött Erdélybe, Gyulafehérvárra a család. Akkortájt, amikor az erdélyi rendek atyját, Rákóczi Zsigmondot fejedelmükké választották. Atyja azonban alig egy esztendő elteltével lemondott a trónról, és a család visszaköltö­zött magyarországi birtokára. Rákóczi Zsigmond még 1608-ban meg­halt, gyermekeire ezután a rokonság örökösödési és birtokperek soka­ságát zúdította, hiszen a Rákócziak már ekkor is Felső-Magyarország legnagyobb birtokosai közé tartoztak, és szerteágazó családi kapcsola­tokkal rendelkeztek.

A felnőttkorba lépő fiatalember jó kapcsolatot igyekezett fenntarta­ni az erdélyi és a magyarországi főurakkal egyaránt. 1615-ben megkap­ta Borsod vármegye főispáni címét, majd az ónodi vár kapitányságát. 1616. április 18-án vette feleségül az akkor 14 esztendős Lorántffy Zsu­zsannát, akivel élete végéig együtt élt. Felesége buzgó kálvinista, puri­tán, szigorú, de kedves asszony hírében állott. Esküvőjük után Sárospa­takra költöztek. Mivel Zsuzsannának fiútestvére nem volt, az atyafiak perbe fogták öröklött birtokai miatt. A pereskedés 13 évig tartott, de végül megegyezéssel zárult. Rákóczi megszerezte Csetneket és Led-nicét. Gyakori levélváltásukban a fejedelem sokszor nevezte gazda­asszonynak feleségét, aki valóban gondosan ügyelt nemcsak a fejedelmi udvartartásra, de a kiterjedt fiskális és családi uradalmak gazdálkodásá­ra is. Házasságuk nagy szeretetben telt, Rákóczi egy alkalommal ezt írta munkácsi tiszttartójának: „Az gazdaasszony ha miből parancsol, azt magunkénál is inkább igyekezd teljesíteni, bizony könnyebben szenvedem, ha az mi parancsolatunk múlik el, mintha az övé."

A fejedelemasszony mindenben megbízható társa volt Rákóczinak. Amikor háborúba indult, számíthatott Zsuzsannára. Ha kellett, csapa­tokat szereltetett fel és küldetett utána, lőszerrel látott el várakat, ágyúkat öntetett, lovakat vásárolt, gondoskodott a Portára küldendő ajándékokról, vezette az egész gazdaságot. Szervezte és ellenőrizte az aratás vagy a szüret lebonyolítását, számadásokat nézett át, s közben hallal, vaddal kedveskedett férjének a gyakorta járó postával. A fejedel­mi udvar személyzete neki engedelmeskedett, de bizonyos uradalmakat is ő kormányzott . Sokszor adott férjének tanácsot országos ügyekben is, kérte például, hogy a fejedelem fizesse rendesen a katonákat, nehogy

azok „gyalázatba essenek" ennek elmulasztása miatt. Egymás iránti

szeretetük megmutatkozik leveleikben, amelyekhez gyakran apró aján­

dékok is társultak. Rákóczi György 1636 októberében így írt feleségé­

nek: „...az kis keszkenőt is, édesem, meghozta [a futár] melyet kedve­

sen vöttünk. Ím mi is édesem, egy övet küldünk, kit az Portáról

küldtenek volt az budai vezérnek, de Isten ő felsége másuvá rendelte

volt. Adja az Úr isten egészséggel viselned, édesem: Az te szerelmes

urad." Ezen az őszön Zsuzsanna betegeskedett, a fejedelem gránátal­

mát, citromot, egyéb finomságokat küldött neki: „...az czitromot meg­

hozták, kegyelmednek megszolgálom; én is édes uram oda ki való bort

küldök, adja isten jó egészséggel elkölteni...", írta köszönetképpen.

Még kifejezőbb az alábbi kis levélrészlet, amelyet 1637-ben írt Rákóczi

a feleségének, Segesváron: „Feltóti, édesem, tegnap estve felé adá meg

leveledet, kit bizony elég szívem dobogásával vártam, mert ma volt

szinte tized napja, hogy nem írtál..."

Rákóczi Györgynek már ifjúkorában sikerült jó kapcsolatot kialakí­

tania a tiszántúli és felső-magyarországi részeken élő hajdúkkal, akik a

végvári katonaság mellett a legjelentékenyebb katonai erőt képviselték

a korabeli Magyarországon. Így aztán amikor 1619-ben Rákóczi a Felvi­

déken a Bethlen Gábor mellett kibontakozó felkelés támogatójaként lé­

pett fel, elsősorban a hajdúk erejére támaszkodva sikerült D ó c z y And­

rás felső-magyarországi főkapitány ellenében bevennie Kassa városát.

I t t járultak elé Eperjes, Lőcse, Bártfa és Kisszeben követei, akik csatla­

kozásukról és támogatásukról biztosították a Bethlen által ösztönzött

mozgalmat. Rákóczinak tehát vitathatatlan érdemei voltak abban,

hogy a Felvidéken 1619 szeptemberében végigvonuló Bethlen előtt

nyitva állt az út nyugat felé. Szolgálatai elismeréseképpen a fejedelem

felső-magyarországi főkapitánnyá nevezte ki, 1622-ben viszont már

csak mint fejedelmi tanácsosként és borsodi főispánként említik, tehát

időközben elveszítette a főkapitányi rangot. Rákóczi György mindvé­

gig kitartott Bethlen mellett, mert főként a protestantizmus támogató­

ját látta benne, de nem szállt harcba azért, hogy a nikolsburgi békében

Erdélyhez csatolt vármegyék Bethlen halála után maradjanak a fejede­

lemség részei. 1629 végén mint királyságbeli nagybirtokost II. Ferdi-

nánd királyi tanácsossá nevezte ki, bár ennek a címnek már nem sok je­

lentősége volt ebben az időben.

A Bethlen halálát követő hatalmi válságot csak egy esztendőre odáz­

ta el Brandenburgi Katalin fejedelemsége. Az erdélyi rendek hamar

megelégelték az idegen hercegnő uralmát. Ifjabb Bethlen István, az el­

hunyt fejedelem unokaöccse 1630 szeptemberében indult el Sárospa­

takra atyja megbízásából Zólyomi Dáviddal, a székelyek főkapitányá­

val, hogy Rákóczit meghívják a fejedelmi trónra. Előbb azonban fölvet­

ték a kapcsolatot a határszélen mozgolódó hajdúkkal. Bethlen halála

után ugyanis a hét vármegye visszacsatolása Magyarországhoz ismét

veszélybe sodorta a hajdúkat, akik leginkább az erdélyi fejedelem fenn­

hatósága alatt érezték biztonságban kiváltságaikat, és tartottak a ma­

gyar király uralmától. Márpedig falvaik egy része visszakerült a király­

sághoz. Rákócziról azt gondolták a hajdúk, ahogyan mások is, hogy föl­

lép majd a visszacsatolás ellen, ő azonban kivárt.

Rákóczi György hosszú kéretés után végül elfogadta a meghívást a

fejedelmi trónra, és hajdúcsapatai élén már úton volt Gyulafehérvár

felé, amikor megtudta, hogy idősebbik Bethlen Istvánt az erdélyiek idő­

közben fejedelmükké választották. De mit is tehettek volna mást? Ka­

talin viselt dolgai arra ösztönözték a rendeket, hogy kiadják az útját.

Lemondatása után pedig a kormányzó Bethlen Istvánt választották

meg, akinek jó kapcsolatai voltak a Portával. Rákóczi ekkor már nem

változtatott döntésén, nem fordult vissza. Mintegy 7 ezer főnyi kato­

naságával Váradon táborozott le.

Rákóczi pozícióját erősítette az az általánosan elterjedt vélemény is,

amelyet Szalárdi János így fogalmazott meg krónikájában: „...Erdély­

nek ollyan értékes és magában is tehetős fejedelmének kellene lenni, ki

magában is láttatnék az magyarországi zűrzavart szerző emberek előtt

mintegy tartóztatásokra lenni." Ilyen tekintélyes magyarországi nagy­

birtokos és főúr volt Rákóczi, akinek alkalmasságát valószínűleg maga

Bethlen István is belátta. Október 23-án személyesen is találkoztak, és

megegyeztek abban, hogy elkerülik a fegyveres összecsapást. Legyen in­

kább új választás Erdélyben, és eredményének mindketten alávetik ma­

gukat. Ezután mindkét vezér elbocsátotta hadait.

Erdély t rónján I. Rákóczi Györgyöt 1630. december elsején válasz­

totta meg az erdélyi országgyűlés fejedelemmé. Az

új uralkodó karácsony táján vonult be Gyulafehérvárra. Az erdélyiek

szeretettel fogadták, mert Rákóczi Zsigmond fejedelemségére emlékez­

vén, nem tartották idegennek, hiszen gyermekkorában maga is közöt­

tük élt. Atyja jó emléket hagyott maga után, bölcs, magaviselését és

döntéseit a körülményekhez igazító ember volt, aki országa érdekeiért,

a békéért még a fejedelemségről is képes volt lemondani. Az ifjú Rákó­

czi makacs, keményfejű, döntéseihez némelykor csökönyösen ragasz­

kodó ember hírében állott, és trónra kerülésének története is ezt lát­

szott alátámasztani. Az is kétségtelen, hogy sikerében Bethlen özvegyé­

nek, Brandenburgi Katalinnak is volt némi érdeme, akinek nevében az

országgyűlésen szavazó Kemény János első igenje, illetve, hogy a Portá­

ról küldött két ahdnáme közül a Rákóczi nevére kiállítottat olvastatta

föl, jelentősen hozzájárult győzelméhez. A másik ahdnáme a fejedelem­

asszony által gyűlölt sógorát, idősebb Bethlen Istvánt nevezte meg feje­

delemként.

Amennyire leveleiből tudhatjuk, Rákóczi egész életében erősen ra­

gaszkodott fejedelmi tisztéhez, amelyről úgy vélte, hogy Istentől szár­

mazik, azért ő el nem hagyhatja. 1635-ben így írt erről portai követé­

nek: „Nem kell, Sebesi uram, bizony senkinek arról gondolkodni, hogy

elhagyjuk vagy letegyük az erdélyi fejedelemséget, mert azt bizony, lel­

künkre írjuk Kegyelmednek, soha vér, halál nélkül le nem tesszük, el

nem hagyjuk." Hogy ő maga hogyan vélekedett a fejedelemhez méltó

és az uralkodáshoz szükséges erényekről, az a fia számára 1637-ben írt

intelmeiből derül ki. Ebben legelőbb is az Úristen félelmét, tiszteletét,

dicséretét és az isteni szolgálat gyakorlását jelölte ki követendő útként,

majd a hit védelmezésére, az alattvalókkal szembeni emberséges bánás­

módra, a jó tanácsok megfogadására, a Szent Biblia forgatására, és min­

denben becsületes és tisztességes életvitel folytatására biztatta gyerme­

két, mert csak így válhat a leendő fejedelem Istennek dicséretére, „anya­

szentegyházának épületére, nevelésére, az én édes nemzetemnek s

hazámnak hűséges szolgálatjára, javára".

Rákóczinak trónra lépése után szembe kellett szállnia a fejedelemmé

választását nagy ellenszenvvel fogadó Esterházy Miklós nádorral, aki

azonnal lépéseket tett megbuktatására. A nádor már 1630 szeptembere óta csapatokat gyűjtött, és a Tisza mentén, Rakamaz mellett vonta össze azokat. Rákóczi azonban megelőzte a királyságbeliek akcióját. Zólyomi Dávid és ifjabb Bethlen István vezetésével a székely csapatok­kal megerősített hajdúkat támadásra parancsolta, s katonái fényes győ­zelmet arattak. Rákóczi azonban nem akarta folytatni a harcot, uralma békés megerősítésére törekedett. Így 1631. április 3-án olyan egyez­ményt kötöt t II. Ferdinánddal, amely leginkább egy kölcsönös meg­nemtámadási szerződésnek illett be. A hajdúknak biztosították korábbi szabadságaikat, Rákóczi pedig fejedelemsége elismerésének ellentétele­zéseként beleegyezett, hogy Ónod várába császári őrséget helyezzenek el addig is, amíg egyik gyermeke nem teszi át ide állandó lakhelyét. A Sajó torkolatában fekvő Ónodról az egész Borsodtól Gömörig terjedő felvidéki területet ellenőrizni lehetett, ahol egyébként jelentős Rákóczi­birtokok is elhelyezkedtek.

Az Ónodra befogadott császáriak bizonytalanná tették a környékbe­li lakosság életét. Ez robbantotta ki a Császár Péter vezette elkeseredett parasztlázadást a Felvidéken. A parasztvármegyék képviselői Gönc me­zővárosban gyűltek össze, és előbb Zólyomi Dáviddal, majd magával a fejedelemmel vették fel a kapcsolatot 1632-ben. Rákóczi nehéz helyzet­be került, mert magyarországi földesúri és erdélyi fejedelmi érdekei üt­köztek össze, amikor Gyulafehérváron fogadta a parasztvezért, és bün­tetlenséget ígért a felkelőknek, ha beszüntetik akciójukat. Nyilvánvaló volt pedig, hogy felvidéki családi birtokai is kárt szenvedtek a lázadás miatt. Az érintett vármegyék kassai gyűlése a békés megegyezés mel­lett szállt síkra, és halálbüntetés terhe alatt rendelte el a paraszthadak feloszlatását. Egyben megígérte nekik, hogy felterjesztett sérelmeiket orvosolni fogja. Amikor a lázadók egy része tovább folytatva a harcot Ecsed várát vette célba, Zólyomi Dávid és ifjabb Bethlen István az erdé­lyi hajdúk élén visszaverte támadásukat. Ám a győztes vezérek hiába vártak köszönetet. Bethlen még abban az évben meghalt, Zólyomit pe­dig felségárulás és a császáriakkal való paktálás vádjával fogatta perbe a fejedelem. Akárcsak ifjabb Székely Mózest, aki ez idő tájt a Portán kísé­relte meg a maga számára kijárni a fejedelemséget. Rákóczi kemény kézzel számolt le még csak kialakulóban lévő ellenzékével.

1635 után a fejedelem a szombatosok szektája ellen fordult. A szom­batosok élén legjelesebb képviselőjük, a börtönéből 1624-ben szabadult Péchy Simon, Bethlen Gábor volt kancellárja állt. Mivel támogatták Székely Mózes trónigényét, az erdélyi szombatosok már ezért is ellen­zékinek számítottak a fejedelem szemében. Rákóczi Györgyöt buzgó vallásossága és a szombatosokkal szembeni ellenérzései indították arra, hogy a korábbi szigorító intézkedések után, 1638-tól mindenkit bíróság elé citáltasson, aki nem a négy bevett vallás valamelyikét gyakorolja. Ennek nyomán szombatosok százai kerültek börtönbe, akik hitüket semmiképpen nem akarták elhagyni.

Kemény János úgy vélekedett, hogy Rákóczi György uralkodása alatt mindvégig félelemben tartotta az erdélyi urakat a hűtlenségi, úgyneve­zett nota-perek fenyegetésével. Minthogy pedig az ilyen perekben az ítélet általában fej- és jószágvesztés volt, kiváló alkalmat kínáltak ki­sebb-nagyobb birtoktestek megszerzésére s ezáltal magánbirtokai növe­lésére. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy ezzel az eszközzel más feje­delmek is éltek, ám míg Bethlen Gábor a fiskális kezelésben lévő, azaz kincstári birtokokat növelte ezen a módon, addig Rákóczi a magánva-gyonát duzzasztotta hatalmasra. Félelemmel és nagy ellenszenvvel fi­gyelték hát Erdély nemesurai, özvegyasszonyai a fejedelem kortársai ál­tal féktelennek ítélt birtokszerzési igyekezetét. Az mindenesetre tény, hogy a család birtokai többszörösére nőttek uralkodása alatt. Trónra léptekor tíz nagyobb uradalom volt a birtokában, halálakor már har­minckettővel rendelkezett. Birtokai tekintélyes része a királyi ország­részben helyezkedett el, ahol a legnagyobb birtokosok között tartották számon, de Erdélyben is kiemelkedett a többi birtokos nemes közül: 1648 körül mintegy 56 mezővárost birtokolt, ebből 21 volt Erdélyben; az összesen 27 ezer jobbágyháztartásból 12 ezer tartozott 15 fejedelem-ségbeli uradalomhoz. Rákóczi György fejedelmi hatalmának alapját el­sősorban a kezén lévő hatalmas földbirtok biztosította. Ez valamelyest visszalépést jelentett a bethleni időkhöz képest, amikor a fejedelmi ha­talmi politika anyagi hátterét nagy részben a kereskedelemből szárma­zó pénzjövedelmek adták. A majorsági gazdálkodásban élen járó ma­gyarországi uradalmaiban a fejedelem folytatta a Rákóczi Zsigmond óta jól jövedelmező, Lengyelországba irányuló borkereskedést, amiből

ugyancsak nagy haszonra tett szert. Különösképpen segítette ebben, hogy a lengyel határszélen a makovicai és lednicei uradalom is a birto­kában volt.

Az erdélyi gazdaság megszervezésében Rákóczi kezdetben vissza­nyúlt a bethleni módszerekhez, ismét kereskedelmi monopóliumokat vezetett be a leginkább eladható erdélyi árucikkekre, a mézre, viaszra, szarvasmarhára, higanyra, vasra és sóra. Bécsben, Konstantinápolyban és Velencében külön ágensei voltak, akik a kereskedést intézték.

Jelentős jövedelmet hozott a kincstárnak a helybeni sóeladás is, amit a fejedelem emberei a Maroson lévő portuson, (sókikötőben) bonyolítot­tak, „az hol a portusi perceptor [számtartó] mind csak adton adja vala a Maroson kikelettől fogva egész nyaratszaka szüntelenül jövő menő ha­jókra". Később azonban a birtokain élő lakosság számára egyre több­ször engedélyezte a szabad kereskedelmet. Bár bizonyos vélekedések szerint Rákóczi nem rendelkezett olyan gazdaságirányítási koncepció­val, mint elődje, azt azért el kell ismernünk, hogy a kincstár bevételei stabilak voltak, és fedezték a nagy építkezések költségeit, valamint a fe­jedelmi udvar és katonaság eltartását. Végső soron Rákóczinak is sike­rült függetlenítenie magát az ország pénzügyi irányítása terén a rendi befolyástól, ám ezt részben más eszközökkel érte el, mint Bethlen.

Uralkodása alatt a kisebb mozgolódások ellenére nyugalom és gazda­godás jellemezte Erdélyt. „Az ország népének szép csendessége lévén", a fejedelem maga is igyekezett a Bethlen által megkezdett építkezések, várerődítések folytatására. Szalárdi így emlékezik erről: „Az várak, vég­házak építtetését Velenczéből, s hol más külső országokból hozatván fő fundáló [várépítő] és kőmíves, s egyébféle jó mesterembereket, olly szorgalmatossággal continuáltatja [egybegyűjti], s minden dolgaiban, oeconomiájában, bányák, aknák coláltatásiban [műveltetésében], majorkodtatásban, tárháza jövedelme öregbítésében, lövőszerszámok, szép harangok öntésiben, váraknak mindenféle eszközökkel, porral, ón­nal, golyóbisokkal, salétrommal, tüzes szerszámokkal, mindenféle vas eszközökkel való muniálásában [ellátásában] olly szorgalmatos gondvi­selő vala, kinek mássát akárki is, még közönséges emberek között is alig láthatta, s praefektust vagy udvarbírót is senkinek szorgalmatosabbat kívánni nem lehetne."

„ T á m a d á s a c s á s z á r ellen" Rákóczi György kortársai szerint meg­

fontolt ember volt, tartózkodott az

elhamarkodott politikai, katonai akcióktól. Ez nem is csodálható, ha

belegondolunk abba, hogy végigélte Bethlen hadjáratait, láthatta a sike­

reket, de a visszavonulásokat, a hadakozás nehézségeit, a félsikereket is.

Elméjében nem forgatott nagyravágyó terveket, hiányzott belőle a kez­

deményezőkészség, a kockázatos politikai, diplomáciai lépésekre való

hajlam, inkább óvatosnak mondhatnánk. Amikor azonban a szükség

úgy hozta, határozottan és bátran cselekedett. Háborúba keveredni

nem akart, s hogy mégis rákényszerült, azt a külső körülmények alakí­

tot ták így.

Az első ilyen kihívást egy ellene szervezett puccskísérlet jelentette. A

magyarországi török méltóságok Naszuh pasa nagyvezír fiával, az

1635-ben Budára kinevezett Naszuh Huszein pasával az élen Rákóczi

leváltását és helyette idősebb Bethlen István fejedelmi trónra emelését

akarták elérni. A fejedelem, bár ez nem egyezett eredeti szándékaival,

mégis kénytelen volt harcba bocsátkozni az oszmánokkal. A Porta sza­

bad döntési lehetőséget biztosított a helyi oszmán tisztségviselőknek,

nem adott határozott utasítást ebben az ügyben. Rákóczi azonban

1636-ban ügyes csellel győzelmet aratott az oszmán hadak fölött. Egyik

törökül is jól beszélő emberét, Győri Jakabot beküldte az ellenséges tá­

borba. A kém visszatérte után azt a tanácsot adta az erdélyieknek, hogy

oszoljanak kétfelé, és csapjanak jó nagy zajt, lövöldözzenek, kiáltozza­

nak, mintha hatalmas had jönne az oszmánok ellen. Az ötlet bevált. Az

oszmán sereg a „túlerőtől" megrémülve szerteszét futott.

Rákóczi György uralkodása idején tovább folytatódott a század leg­

pusztítóbb nyugat-európai katonai konfliktusa, a harmincéves háború.

Európa nem felejtette el Bethlen hadjáratait, és a protestáns államok

még számon tartották Erdélyt mint a Habsburgok hátbatámadására ki­

válóan alkalmas szövetségest a kontinens keleti felén. Rákóczi azonban

passzivitásba vonult, és hiába környékezte meg követek sokasága,

hosszú ideig nem volt hajlandó belépni a háborúba. Szalárdi ezt így ma­

gyarázza: „...az haza szép csendességére nézve is nem örömest akarja

vala magát olly bajos nehéz dologban egyvelíteni, mellynek kimenetele

igen bizonytalan és nagy szerencsén forgana, féltvén szép békességes országát, fejedelmi házát és szép gazdagságát kockáztatni."

Ezt az passzivitást azonban óvatosságnak is magyarázhatjuk. Rákóczi várta a megfelelő nemzetközi körülményeket. A protestáns országokkal portai követsége útján tartotta a kapcsolatot, különösen Cornelius Haga holland követ volt aktív az erdélyi vonatkozású ügyekben. 1643-ban azonban, miután úgy tűnt, hogy állama számára megfelelő biztosítékokat kapott, a fejedelem úgy döntött, hogy szövetségben Svédországgal, Fran­ciaországgal és Hollandiával, Magyarországra vonult. Deklarált célja a protestáns vallásszabadság védelme volt, de a nemzeti királyság már ko­rábban dédelgetett eszméje sem volt idegen tőle.

Hadba lépésének okaiként Szalárdi a Bocskai és Bethlen idejében kö­tött békék semmibevételét, a „helvetica és augustana confessiók" azaz a református és evangélikus hitvallások üldöztetését említi: „Majd kétszáz templomok, ha nem többek foglaltattak vala el az evangelicusoktól: az keresztyén predicatorok parochiajokból erőszakkal kihányatnának, azoknak hallgatói erős büntetések, nyomorgatások, záloglások, bírságlások, tömlöczölések alatt szokatlan pápistai ceremóniákra és val­lásra kényszeríttetnének." Mindezek mellett a fejedelem családját is sok támadás érte, főképpen Esterházy nádor és Homonnai János kassai főka­pitány részéről. Az idős fejedelemasszonyról közreadtak egy „mocskos pasquillust", amelyben annak „kegyes életű és istenfélő" személye oly „nagy rútul és mocskosan marczongaltatván" jelent meg, hogy a fejede­lem igyekezett eltitkolni előle.

A protestánsok védelmének jelszava azonban ekkoriban már aligha volt indokolható. Bethlen ideje óta ugyanis a magyar főrendek és a ne­messég jelentős része is rekatolizált. Igaz, a szegényebb nemesek, a me­zővárosokban, falvakban élő jobbágyok és a városok lakossága is még nagy arányban volt protestáns. Az ő vallási sérelmeiket viszont már az újdonsült katolikus főrendek okozták.

Rákóczi 1644. február 2-án indult el Gyulafehérvárról hadaival, és a hónap végén Kállóból intézett kiáltványt a felső-magyarországi rendek­hez. Ebben felsorolta III. Ferdinánd király alkotmányellenes csekkedeit, és egyúttal felszólította őket, hogy csatlakozzanak hozzá, és állítsák vissza a nemzeti királyságot Magyarországon. A Rákóczit támogató

svéd fővezér, Leonard Torstensson azonban nem tudta bevárni Morva­országban a fejedelmi sereget, mert országát dán támadás érte, és vissza kellett vonulnia. Rákóczi márciusban bevonult Kassára, majd szinte el­lenállás nélkül jutot t el egészen a Vág völgyéig. O t t azonban beleütkö­zött a Morvaországban felszabadult császári csapatokba, és április 9-én Galgócnál vereséget szenvedett. Május 7-én a Rákócziak ősi családi fészkét, Szerencset dúlták föl a császáriak. Az egészen Kassáig visszavo­nuló fejedelemnek sikerült támogatást kapnia a környékbeli parasztvár­megyéktől, és így vissza tudta szorítani a császáriakat. Közben ta­vasszal és nyáron több alkalommal folytatott tárgyalást a megegyezés­ről Esterházy Miklóssal, de a megbeszélések eredmény nélkül zárultak. Ezt követően 1644 szeptemberében ellentámadásba lendültek a császá­riak a Felvidék keleti részén Johann Götz marsall vezetésével, de na­gyobb csatára nem került sor. Rákóczi lovasai szüntelen rajtaütésekkel, lassú fárasztással apasztották az ellenséget. A fejedelem nemesi felke­lést hirdetett Erdélyben, és székely hadakat rendelt a Felső-Tisza vidé­kére. Véleményét az ekkori hadakozásról jól megvilágítja egy a hadi tá­borból feleségének írt levele: „Bizony dolog, mi is nyugodalmasabb éle­tet kívánnánk, de írásod szerént édesem, az isten tisztességéért, hazám szabadságáért és valamit el bírok viselni és elégséges vagyok rá, minden­re kész vagyok." Nehezítette helyzetét, hogy időközben megérkezett a Porta parancslevele is, amelyben megtiltották, hogy a Német-római Bi­rodalom területén háborúzzon. Csupán a védekezéshez járultak hozzá. 1644. október végén Nagyszombatban kezdődtek meg a béketárgyalá­sok III. Ferdinánd képviseletében Esterházy Miklós, Rákóczi fejedelem részéről Lónyay Zsigmond között, ám sikertelenül félbeszakadtak, sőt a király hamarosan le is váltotta a Rákóczit személyében is gyűlölő Ester-házyt tárgyalóküldöttsége éléről.

1645 elején, miután X I V . Lajos francia királytól jelentős pénzbeli tá­mogatásra kapott ígéretet, az erdélyi fejedelem újból megindult nyugat felé. Rimaszombatnál azonban ismét utolérte a Portától érkező pa­rancs, amelyben a hadjárat befejezésére utasították. Ennek ellenére ren­dületlenül kitartott célja mellett, és Morvaországban egyesült a Torstensson vezette svéd sereggel. Bécset mégsem vették ostrom alá. Rákóczi ezután már nem sokáig működött együtt szövetségeseivel. T a -

lán megunta, megelégelte a harcot, talán a Portától vagy éppen Puchaim császári generális felvidéki ellentámadásától rettent meg. Min­denesetre céljait megvalósulni látván, augusztus végén hazaindult. A harcok résztvevője, Kemény János szerint „oly halálban sietett hazá­jában, az békességbeli életre a feleségéhez, hogy ha nem is megbékélve, hanem megverve futottunk volna is, soha inkább nem kellett volna si­etni". A béketárgyalások Losoncon folytatódtak 1645 júniusától Török János és Kemény János biztosok vezetésével. Végül a fejedelem képvise­lői december 16-án Linzben cserélték ki a békeokmányokat III. Ferdi­nánddal. A békepontok között a legjelentősebb kétségkívül az volt, amely szabaddá tette a protestáns vallások gyakorlását a parasztság számára is. Rákóczi megkapta ugyanazt a hét felső-magyarországi vár­megyét, amelyet a nikolsburgi béke Bethlennek jut tatott , azzal a több­lettel, hogy Szabolcsot és Szatmárt fiaira is örökíthette. Örökjogon kapták meg a Rákócziak Tokaj várát, Tarcal mezővárost, Ecsedet, Nagybányát, Felsőbányát és a regéci uradalmat.

Kétségtelen tehát, hogy a fejedelem, miközben jelentős érdemeket szerzett a protestantizmus védelmében, ismét óriási birtoktestekkel nö­velte saját vagyonát is. III. Ferdinánd viszont a linzi békével sikeresen tá­volította el Erdélyt a nyugati, Habsburg-ellenes szövetségtől. Rákóczit ezután nem érdekelte a háború menete, bár nagy diplomáciai erőfeszíté­sek árán azt még sikerült elérnie, hogy Erdély bekerüljön a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békét (1648) aláíró országok közé.

Alig zárult le a linzi békével Rákóczi hadjárata, Európa keleti felén egy újabb, oszmánellenes szövetségbe akarták bevonni a fejedelmet. A kitört velencei-oszmán háború jó ürügyet szolgáltatott IV. (Vasa) Ulászló lengyel királynak arra, hogy saját belső hatalmát megerősíten­dő, egy sikeresnek ígérkező háborút robbantson ki az oszmánok ellen. Janusz Radziwill litván herceget családi okra hivatkozva előbb Moldvá­ba küldte apósához, Vasile Lupu vajdához, hogy benne szövetségest ke­ressen. Erdéllyel nem volt nehéz a kapcsolatfelvétel, hiszen Rákóczi György is éppen azt tervezte, hogy Zsigmond fiának a moldvai vajda másik leányát kéreti meg. A herceg ennélfogva Erdélybe is beutazott, és Munkácson találkozott a fejedelemmel, aki örömmel fogadta a szövet­ség gondolatát. Hogy mennyire komolyan gondolta, azt az is bizonyít-

ja, hogy a részletek megbeszélésére Varsóba küldött követének utasítá­sában már szabályosan kidolgozott tervezetet tet t tárgyalópartnere elé, amelyben saját és az erdélyiek tapasztalatait összegezte, és ennek alap­ján próbálta megtervezni a háború lehetséges lépéseit, körülményeit. Szigorú feltételekhez kötötte csatlakozását, jelentős katonai segítséget, sikertelenség esetén Erdély védelmére garanciákat, győzelem esetén a Havasalföld fölötti uralmat kérte. Rákóczi kívánalmai jócskán megha­ladták a teljesíthetőség határát. IV. Ulászló halála és a tervek irrealitása is megakadályozta annak véghezvitelét.

A lengyel kapcsolat azonban a fejedelem érdeklődésének homlokteré­ből ezután sem tűnt el teljesen. Eletének utolsó két esztendejében Rákó­czi Györgyöt is komolyan foglalkoztatta - ahogyan fejedelem elődeit is vissza-visszatérően - a lengyel királyság megszerzésének terve. M á r 1646-ban tárgyalt erről Janusz Radziwill herceggel, aki hazájában a „Rá­kóczi-párt" vezéralakja volt. Lengyelországban IV. Ulászló halálát köve­tően kiújultak a trónharcok, és várható volt, hogy ebbe igen erőteljesen bele fognak szólni a zaporozsjei kozákok, akik éppen ez idő tájt lázadtak föl. Bogdan Hmelnyickij hetman vezetésével régi szabadságaikat akar­ták visszaszerezni. Mivel pedig azokat - a kozákok vélekedése szerint -csakis egy király tudja garantálni, mielőbb választani kellett valakit. A szóba jöhető három jelölt közül kettő, János Kázmér és Károly Ferdi­nánd az elhunyt király féltestvére volt, de rajtuk kívül I. Rákóczi György neve is fölmerült. A fejedelem most határozott volt, érdekeinek képviseletére Bethlen Ferencet és Klobusiczky Andrást küldte Varsóba. Egyúttal titokban követet küldött a kozákokhoz is, hogy kitudakolja, azok készek lennének-e támogatni családi terveit. Az öreg Rákóczi való­színűleg kisebbik fiát, Zsigmondot ajánlotta a kozákok figyelmébe. 1648-ban halála előtt még egyszer kapcsolatba lépett Hmelnyickij het-mannal, aki azonban szinte túszként tartotta magánál az erdélyi köve­teket, és azzal zsarolta a királyválasztó lengyel rendeket, hogy ha nem János Kázmért választják meg, akkor ő viszont Rákóczival szövetkezve rájuk küldi a kozákságot. Rákóczi személye tehát ebben az ügyben ek­kor már csak mint a zsarolás hátterében álló tényező volt fontos. Bár a fejedelem éppen a lengyel királyválasztás időszakában halt meg, valószí­nű, hogy akkor sem lett volna esélye a trónra, ha életben van.

Békés Erdé ly Rákóczi György számára az országa érdekeiért feje­delemként folytatott tevékenység szorosan összekap­

csolódott a kálvinizmus védelmezésével. Olyannyira, hogy viszolyogva utasította el a katolicizmus minden képviselőjét, és bár Pázmány Pétert tisztelte, levelezésben is állott vele, nagy ellenérzésekkel viseltetett a pápisták iránt. Gondterhelten vette tudomásul fia eljegyzését is a kato­likus Báthory Zsófiával. Gondolhatnánk, hogy mindent megtett a frigy megakadályozására, de nem így történt. A házasság végül létrejött, ez­zel kapcsolatos atyai érzéseiről így írt egyik levelében: „...ennek az mi fiúnknak bolond és rendfelett való szeretetit naponként inkább vesszük eszünkben mátkájához." Életvitelében puritán, a világi hívságoktól ma­gát távol tartó, étellel, itallal mértékletesen élő ember volt. Ez persze nem jelentette azt, hogy az egyébként szigorú szabályok szerint élő er­délyi fejedelmi udvar nélkülözte volna a fejedelmi pompához szükséges berendezési és dísztárgyakat vagy a szükséges személyzetet.

Rákóczi kiemelkedő művészetpártoló, mecénási tevékenységében odaadó társa volt Lorántffy Zsuzsanna, aki maga is írt egy teológiai tár­gyú kis könyvecskét Moses és az Propheták címmel, ámbár ezzel nem aratott nagy sikert. A fejedelemasszony nevéhez fűződik egy román nyelvű iskola megalapítása 1657-ben a fogarasi uradalomban „Isten di­csőségére és az oláh nemzetnek épületekre". A fejedelem támogatta 1640-ben a váradi nyomda létrehozását, amelyre Szenczi Kertész Ábra­hám vállalkozott. Emellett pártfogolta Rimay János költőt s általában a művészet és a tudomány Erdélyben alkotó képviselőit. Nevéhez jelen­tős építkezések is fűződnek Gyulafehérváron és Kolozsváron. Külföldi építőmestereket hívott az országba, és régi templomokat, házakat állít­ta tot t helyre Tordán és Désen. Váradon egész városrészt építtetett újjá. A nagy építkezések hatására az erdélyi késő reneszánsz a kastélyok és kúriák mellett megérintette a falusi építőmesterek világát is.

Jelentős könyvtárát külországokba küldött kereskedelmi ügynökei vagy erdélyi ösztöndíjasai vásárolták össze a fejedelem rendelkezései alapján. Rákóczi igyekezett összegyűjteni a legújabb teológiai, politikai tárgyú könyveken kívül más tudományágak, a csillagászat, orvostudo­mány, földrajztudomány irodalmát is, sőt egy ízben azzal a kéréssel fordult a szultánhoz, hogy jut tatná vissza Erdélybe Mátyás király híres

Corvináinak néhány darabját, amelyekből okulhatnának az erdélyi if­jak. Kérése nem talált meghallgatásra. Ő sem tudott ugyan felsőoktatá­si intézményt létrehozni a fejedelemségben, de támogatta a külföldi egyetemeken tanulni vágyó fiatalokat, várta és szívesen fogadta a haza­térőket. Gondot fordított az erdélyi iskoláztatásra is. Szorgalmazta re­formátus szertartási könyvek, énekeskönyvek kiadatását, sőt 1644-ben egyik levelében arra kérte feleségét, jutalmazza meg Stefan Simion lugosi román papot, aki az Újtestamentumot saját nyelvére fordította. 1648-ban pedig a román vladika köszönte meg hálálkodó levélben a fe­jedelemnek, hogy az Újtestamentumot k inyomtatta egyháza számára.

Végezetül öreg Rákóczi György politikai hitvallását és uralkodói ké­pességeit vizsgálva, ismét csak igen bőséges számban ránk maradtlevelei-hez nyúlhatunk vissza. Az bizonyos, hogy miként Erdély korábbi feje­delmeinek, neki is szembe kellett néznie a ténnyel: Erdély önmagában nem képes megszabadulni az oszmán fennhatóságtól. Fel kellett ismer­nie azt is, hogy Erdély és a királyi Magyarország egymásra vannak utalva a fennmaradásért folytatott küzdelemben. Már uralkodásának kezdetén, 1632-ben a nemzet megóvásának fontosságáról szólva ilyen gondolato­kat fogalmazott meg Esterházy Miklós nádor bizalmi emberének, Kéry Jánosnak írott levelében: „Segíthetnénk is ebben egymásnak, mi a hatal­mas császár [szultán] fényes tekinteti előtt, ő kegyelme [Esterházy Mik­lós nádor] az felséges római császár előtt, magunk között egyesek lévén, tökéletesen confidentiát [bizalmat] viselvén egymáshoz", s így a szegény megmaradt maroknyi magyar nemzetnek őrállói lehetnének. Bár Rákó­czi kijelentette, hogy a fényes Portától soha el nem akarna szakadni, hi­szen „észbe vette" azokat a fejedelmeket, akik őelőtte amiatt vesztek el, mert ujjat húztak a törökökkel, de azt biztosan tudja - folytatta előbb említett levelében -, „hogy hazánknak is úgy szolgálhatnánk hasznosab­ban, ha egyikünk az másiknak hátához vethetné hátát".

1648-ban egészségi állapota ugyan már megromlott, köszvénnyel küszködött, de nem mutatot t gyengeséget. „Lovaglott, nyargalódott, gyaloglott s testét eléggé meggyakorlotta vala" - írta krónikájában Szalárdi. Fiával kapcsolatos lengyelországi tervein munkálkodott, ami­kor 1648. november 11-én hosszú gyengélkedés után csendesen távo­zott az élők sorából.

II. RÁKÓCZI GYÖRGY

(FELSŐVADÁSZI)

Sárospatak, 1 6 2 1 . január 30 . - Várad, 1 6 6 0 . június 7.

II. Rákóczi Györgyre mint Erdély elvesztőjére, az „aranykort" lezáró

nagy háború okozójára szokás emlékezni. A kortárs segesvári történet­

író, Georg Kraus vélekedése szerint „Erdély nagy szerencsétlenségére és

romlására" választották meg fejedelemmé. A nagyravágyó és a maga

módján egy dinasztikus monarchia kiépítésére törekvő fejedelmet a sa­

ját, valamint Erdély helyzetének rossz megítélése sodorta egy súlyos

következményekkel járó háborúba.

Fejedelemfi Atyja, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem és édesany­

ja, Lorántffy Zsuzsanna elsőszülött gyermekeként a sá­

rospataki családi rezidencián 1621. január 30-án született meg a kis

György. Gyermekéveit a sárospataki kastélyban töltötte, ahol Prónai

Mátyás volt a nevelője. Édesapja fejedelemmé választásával Erdélybe

költöztek, és Gyulafehérvár lett az otthona Györgynek és nála másfél

évvel fiatalabb öccsének, Zsigmondnak. Öreg Rákóczi György udvari is­

kolát állított föl a városban gyermekei részére, ahol Keresztúri Pál pré­

dikátor gondjaira bízta őket, de feltűnt mellettük tanítóként a már

Bethlen idejében is itt működő Bisterfeld is.

Szüleik mélyen vallásos életvitele a szigorú kálvinista erkölcsök be­

tartására tanította a gyermekeket. Kettőjük közül a fiatalabb, Zsig­

mond volt a csillogóbb tehetség, a kedvesebb és elragadóbb személyi-

ség, aki gyorsan megnyerte magának tanárait és az idegeneket egy­

aránt. A visszaemlékezések és a szülők levelei alapján úgy tűnik,

mintha ő lett volna a család kedvence. Ennek következtében György­

ben kialakulhatott valamiféle dac és bizalmatlanság szüleivel, különö­

sen édesanyjával szemben. Ennek Kemény János visszaemlékezéseiben

is nyomára bukkanhatunk, de később, a már fejedelem Rákóczi és anyja

levelezésében is észrevehetők jelei. Miután kilépett az udvari iskolából,

felnőttsége küszöbén, 1637-ben atyjától egy az uralkodásról szóló intel­

met, parainézist kapott, aki ebben a jövendő államférfit és fejedelmet

látta el az uralkodás helyes és erkölcsös módjára vonatkozó tanácsok­

kal, útmutatással. Külön figyelmébe ajánlotta fiának, hogy ne hirtelen­

ségből cselekedjen, hanem megfontoltan, mások, elsősorban az idősebb

tanácsosok véleményét is figyelembe véve hozzon döntéseket, olvasson

jó könyveket, köztük a Bibliát, tartson tiszteletben másokat, de a neki

mint uralkodónak járó tiszteletet is követelje meg.

1640 nyarán apja váradi kapitánnyá nevezte ki az ifjú Rákóczit, ez­

zel a fejedelemség első katonai méltóságába helyezte. Ekkoriban ismer­

kedett meg Somlyón a Báthory család egyik utolsó sarjával, a 13 éves

Zsófiával. A kibontakozó érzelmi kapcsolat kezdetben a család nagy el­

lenkezésével találkozott, mert a lány katolikus volt, és ugyan előkelő

származású, de mégsem uralkodói családból való, ahogyan az illett vol­

na. Végül, mivel Báthory Zsófia a frigy érdekében ígéretet tet t arra,

hogy áttér a református hitre, az eljegyzés 1641-ben megtörténhetett.

1642-ben a portai beleegyezés megszerzése után, február 19-én az or­

szággyűlés megválasztotta fejedelemmé és apja utódjának jelölte az ifjú

Györgyöt. Annyit azonban kikötöttek, hogy atyja életében nem szól­

hat bele a kormányzásba. Miután az ahdnáme is megérkezett a Portá­

tól, megkezdődhettek a lakodalmi előkészületek. 1643. február 3-án tar­

tot ták a fényes esküvőt, amelyen jelen volt a lengyel király és a román

vajdák követei, a magyar királyt Wesselényi Ferenc képviselte. Az ifjú

feleség áttérése csak ezt követően történt meg, méghozzá igen nehe­

zen, mert a kislány - nyugodtan nevezhetjük így, lévén alig 15 éves ek­

kor - erős katolikus hitben nevelkedett, és most is csak férje családjá­

nak szűnni nem akaró nyomására tette meg ezt a lépést. Úgy tűnik, a

későbbiekben meg is bánta döntését, és egész életében nagyon nehez­

telt a Rákóczi családra.

Amikor az idősebb fejedelem 1644-ben hadba lépett, és elindult Fel­

ső-Magyarországra, Györgyöt helytartóként Gyulafehérváron hagyta,

feladatait és hatáskörét azonban szigorúan körülhatárolta. Zsigmon­

dot, aki ekkoriban a székelyek generálisának tisztségét viselte, magával

vitte a hadjáratra. Közben 1645 februárjában megszületett György és

Zsófia Ferenc nevű kisfia.

Erdély fejedelme 1648 őszén meghalt öreg Rákóczi György, és fia

lépett a trónra. A székfoglalásról Serédi István

követ útján értesítették a Portát, ahol éppen abból támadt némi Er­

dély-ellenes felindulás, hogy már évek óta hiába követelték az öreg feje­

delemtől a linzi békében megszerzett vármegyék után - szerintük -

járó adótöbbletet. Az ifjú fejedelem, mivel nem akarta, hogy ez meggá­

tolja portai elismerését, hajlandó volt a fizetésre. A nem csekély, 30 ezer

forintra rúgó összeget eléggé udvariatlan hangú levélben kérte, sőt kö­

vetelte édesanyjától, arra hivatkozva, hogy elhunyt apja csinálta ezt az

adósságot. Közben a felső-magyarországi vármegyék - Szabolcs és

Szatmár vármegye kivételével - még október folyamán visszatértek a

királysághoz. A két vármegyével együtt olyan jelentős várak és uradal­

mak maradtak a fejedelem kezén, mint például Szatmár, Kálló, Nagy­

bánya, Regéc, Tokaj és a lednicei uradalom.

Hatalomra kerülése után Rákóczi igyekezett biztosítani a rendek jó­

indulatát azzal, hogy jó néhány folyamatban lévő hűtlenségi pert meg­

szüntetett . A későbbiekben is tartózkodott a fiskális perektől, és nem

követte atyja birtokszerző politikájának ezt az útját. Általában véve a

keményfejű öreg fejedelemnél szelídebbnek, engedékenyebbnek, meg-

bocsátóbbnak tartották a kortársak. Ez a vélemény talán helytálló is

mindaddig, amíg a fejedelem be nem kapcsolódott a lengyel koronáért

folyó háborúba, amelynek során eddig nem ismert tulajdonságai törtek

elő. Makacsul, szinte mániákusan ragaszkodott céljaihoz. Ez a eltökélt­

sége és konoksága csak fokozódott, amikor onnan hazatérve a fejedelmi

hatalomért folytatott ádáz küzdelmet.

A fejedelem még 1649-ben összeíratta a fiskális tulajdonban lévő bir­tokokat, de ezt nem visszaperlési szándékból tette, hanem éppen azért, hogy mindenki maradjon meg javainak békés birtoklásában, és egyúttal minden uradalom, kisebb-nagyobb bányahely vagy város tulajdonjoga tisztázódjék. Ez az összeírás még a 18. században is irányadó dokumen­tum volt az egyes birtokok hovatartozása tekintetében.

Az özvegy fejedelemasszony, Lorántffy Zsuzsanna férje halála után Patakon, saját családi birtokán rendezkedett be. 1650 októberében meg­hívására Sárospatakra érkezett Jan Amos Komensky, a morvaországi tu­dós, aki ezen az őszön le is telepedett itt, és a pataki kollégiumban kez­dett el tanítani. Comenius azonban nem maradt sokáig, 1654 nyarán visszaköltözött Morvaországba. Lorántffy Zsuzsanna életének közép­pontjába a teológiai kérdések kerültek, olyannyira, hogy maga is megpró­bálkozott vallási tárgyú elmélkedések írásával. Zsigmond fiával együtt nyomdát alapított Patakon, ahol teológiai tárgyú írások sorát jelentette meg. Édesanyjával együtt ugyanis Rákóczi Zsigmond is Sárospatakra költözött, és hamarosan fölvette a kapcsolatot a magyarországi vezető politikai körökkel, köztük az 1649-ben nádorrá választott Pálffy Pállal. Úgy tűnt, Zsigmond személyében olyan politikai tehetségre akadtak a királyságbeliek, akinek vezetésével akár még az uralkodóházzal való szembefordulást is megfontolásra érdemesnek találták. Pálffy, aki átvette a korábban Esterházy Miklós köré csoportosult politikai kör vezetőjének szerepét, nagy bizalommal viseltetett Zsigmond iránt. Együttműködésü­ket az ifjabbik Rákóczi korai halála akadályozta meg. Az ekkoriban szín­re lépő Zrínyi Miklós természetes módon vitte át a magyar nemzet egy­ségének megteremtőjébe vetett hitet öccséről II. Rákóczi György erdélyi fejedelemre. Előbb csak jelképesen utalt rá írásaiban, hogy Erdélyből vol­na várható a nemzeti sorskérdések megoldása: „Az Isten engedje, hogy erdélyi fejedelem által virradjon fel szegény magyarra." Utóbb már konk­rét terveket szőtt Rákóczi György magyar királyságára vonatkozóan. Ezeket a terveket nemcsak az akadályozta meg, hogy Zrínyinek nem si­került a nádori méltóságot megszereznie az 1655. évi magyar országgyű­lésen, hanem a fejedelem elhibázott lengyelországi akciója is.

A családot az 1650-es évek elején több tragédia is érte. Zsigmond, alig­hogy 1650 júniusában elvette feleségül Pfalzi Henriettát, a volt cseh ki-

rály, Frigyes leányát, Henrietta szeptemberben himlőben meghalt. A sors kiszámíthatatlan akarata folytán 1652. február 4-én a sok ma­gyarországi politikusban szép reményeket keltő Rákóczi Zsigmondot is himlő vitte el. Az 1652. esztendőben II. Rákóczi György és egész családja is megbetegedett himlőben, és a fejedelem állapota olyan súlyosra for­dult, hogy a tanácstagok javaslatára az összegyűlt rendek február végén egyhangúlag megválasztották fiát, a kis Ferencet fejedelmi utódnak. A következő évben meg is érkezett az erre vonatkozó portai jóváhagyás.

A fejedelem és a szászok A szász jogrend gyakorlatilag a közép­kor óta érintetlenül érvényben volt. Az

erdélyi fejedelmek nem törekedtek arra, hogy megfosszák a szászokat privilégiumaiktól, csupán a gazdagságukból igyekeztek minél nagyobb mértékben részesülni. 1651-ben azonban az országgyűlésen súlyos csa­pás érte a szászok jól körülbástyázott jogrendjét, mivel kimondták, hogy ezentúl megidézhetők a fejedelmi táblára. Ezzel a döntéssel a feje­delem közvetlen hatalma nyert megerősítést. Majd amikor 1653-ban az országgyűlés úgy határozott, hogy városaikban bárki idegen is vehet házat, ezzel a szász autonómián és társadalmuk zártságán ütöttek újabb rést. Így aztán nem csodálható, hogy a szászok voltak azok, akik a lengyelországi hadjárat utáni belső hatalmi harcokban minden esz­közt megragadtak, és Rákóczi minden ellenfelét segítették.

1653-ban a fejedelem Approbatae Constitutiones címmel erdélyi tör­

vénygyűjteményt készíttetett, ami gyakorlatilag a fejedelemség akkori

jogrendjének kodifikációja volt. A jelentős kortörténeti dokumentumot

a Váradon már közel másfél évtizede működő Szenczi Kertész Ábra­

hám-féle nyomda nyomtat ta ki.

H a t a l m i törekvések II. Rákóczi György hatalma kiterjesztését a szomszédos román vajdaságok irányában

kezdte meg. 1653-ban Basarab havasalföldi vajdával szövetségben indí­tot ta meg hadait Vasile Lupu moldvai vajda ellen, és őt elűzve saját em­berét, Stefan Gheorghét helyezte a vajdai méltóságba, aki azonnal hű-

ségesküt is tet t neki. 1655-ben pedig a szintén Rákóczi segítségével ura­lomra kerülő új havasalföldi vajda, Konstantin Serban ismerte el magát a fejedelem alattvalójának. Mindkét vajda szövetségére számíthatott tehát Lengyelország elleni akciója során. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a román vajdaságok fölötti befolyása révén a fejedelem az Erdélyt is magában foglaló kelet-európai térség egyik meghatározó szereplőjévé vált. Rákóczi György már 1654-ben megkezdte a diplomáciai tapogató­zást Erdély régi protestáns szövetségeseinél egy esetleges Habsburg-el­lenes összefogás lehetőségeit illetően. Svédországgal, Dániával, Hollan­diával és Angliával követei útján lépett kapcsolatba. Már ekkor érzékel­hető volt azonban, hogy a közeljövőben Lengyelország lesz az északi, északkeleti országok közötti érdekellentétek kitörési pontja.

1655-56-ban II. Rákóczi György előtt fölcsillant a lehetőség, hogy beavatkozzék a lengyel-svéd háború menetébe. A lengyelek már régeb­ben megkeresték, és azzal kecsegtették, hogy fiának, Ferencnek ajánlot­ták föl a lengyel trónt. Bár ehhez azt kívánták, hogy a gyermek költöz­zön Lengyelországba, és közöttük felnőve sajátítsa el a lengyel nyelvet és szokásokat. Ez a feltétel pedig nem nyerte el a fejedelem tetszését.

1655-ben azonban elérkezett a várva várt lehetőség. X. Károly svéd király mintegy 50 ezer főnyi hadseregével indította meg a támadást Lengyelország ellen. A lengyel nemesség egy része úgy fogadta a svéd királyt, mint aki majd megvédelmezi őket az országukat megtámadó oroszoktól és tatároktól. A svédek így szinte ellenállás nélkül haladtak előre, és el is foglalták Nagy-Lengyelországot, Mazóviát, a Porosz Her­cegséget. X. Károly azonban nem tudta királlyá választatni magát, mert a lengyel nemesség János Kázmért támogató része megakadályoz­ta ebben. A lengyelek hamarosan megbizonyosodtak a svéd király hódí­tó szándékairól, és kibontakozott egy népi felkelés a svédek ellen. A ne­messég mind nagyobb része tért vissza királyuk, János Kázmér hűségé­re. A télen is az országban maradt svéd hadakat kisebb rajtaütésekkel, afféle gerillaháborúval gyötörték a lengyelek. Mivel a svéd királynak se­gítségre volt szüksége, követeket menesztett II. Rákóczi Györgyhöz, akinek a támogatás fejében először részben Magyarországból, részben Lengyelországból kihasított területeket ígért. Miután ez nem hatott, a követek a lengyel királyi trónt ajánlották föl a fejedelemnek, akinek ne-

vében Kemény János tárgyalt Kolozsváron. Rákóczi úgy érezte, itt az

idő, hogy az erdélyi fejedelmek Báthory István óta dédelgetett álmát

végre megvalósítsa. A tervet azonban egyeztetni kellett a térségben ér­

dekelt zaporozsjei kozáksággal is, akik IV. Ulászló lengyel király halála

után Oroszország fennhatósága alá adták magukat. Vezetőjük, Bogdan

Hmelnyickij hetman hadsereget, szövetséget ígérve határozottan támo­

gatta és kívánta, hogy Rákóczi bekapcsolódjon a háborúba.

A fejedelem anyja, Lorántffy Zsuzsanna, akinek fiával korábban val­

lási természetű összeütközései és személyes ellentétei is voltak, határo­

zottan ellenezte a háborút, de végül Isten akaratára bízta a döntést.

Közben a fejedelem portai követétől, Harsányi Jakabtól is olyan híreket

kapott, hogy a birodalom meggyengült, nem igazán várható, hogy bele­

szóljanak a messzi északon zajló eseményekbe. Bár a Porta megti l totta

a fejedelemnek, hogy hadba szálljon, ő ekkor már semmiképpen nem

akart visszalépni, hiszen győzelemre és dicsőségre vágyott, és fejedelmi

nagyságát a lengyel trón megszerzésével kívánta tovább növelni. 1657.

január 18-án Viskről indultak ki a fejedelmi hadak a Máramarosi-hava-

sokon keresztül Lengyelország felé. A hadsereg 15 ezer főnyi erdélyi ka­

tonaságból és 6 ezer főnyi moldvai, havasalföldi segédhadból állt.

Petrityvity-Horváth Kozma így emlékezett az indulásra: „...kevés volt

az haza fiai közül, aki jó kedvvel ment volna arra az országra hadakoz­

ni, de kénytelenség elvitte." A leghidegebb télben elinduló fejedelem ha­

dai csak emberfeletti nehézséggel tudtak átkelni a hegyeken Galíciába,

a derékig érő hóban az igavonó marhák elgémberedtek, emberek és álla­

tok mozdulni is alig tudtak.

Rákóczihoz hamarosan csatlakozott a kozákok 20 ezer főnyi hadere­

je, és így a fejedelmi hadak áprilisban gyors sikereket arattak. Bevonul­

tak Krakkóba, ahol egy baljós eset történt: „Bemenvén Rákóczi fejede­

lem Krakkóban, nagy solemnitással excipáltatott [ünnepélyességgel fo­

gadtatott], és midőn a krakkói várban az király házainak piacán le akart

a lováról szállani, az egész krakkói tanács láttára hanyattá esett -

amint hallottam, mert magam akkor ott nem voltam. Süvegében lévő

aranytoll ketté törött. Nagy jel volt a jövendő szerencsétlenségre" - írta

a már idézett Petrityvity.

Ezután elfoglalták Brzest várát, majd a svédekkel egyesülve június­ban bevonultak Varsóba. A tavasz folyamán Rákóczi egyesült serege súlyos károkat okozott Galíciában és Krakkó környékén, katonái ke­gyetlenül kifosztották a lakosságot és a katolikus templomokat, rend­házakat is. I t t érte utol a fejedelmet a magyar király követsége és békítő üzenete, amelyben nem csekély területi nyereséget és János Kázmér ha­lála után fiának a lengyel trónt ajánlotta föl, ha azonnal visszavonul. Rákóczi azonban biztos volt a sikerében, és ennél többet akart.

A Porta a hadjárat megindítását követően szinte azonnal értesült a történtekről a moldvai követtől, és dühödten reagált az eseményekre, hiszen a fejedelem szultáni engedély nélkül indított háborút, ráadásul oszmán érdekkörökbe avatkozott. Követeket küldtek Erdélybe a kor­mányzóként ot t hagyott Barcsay Ákoshoz, és Rákóczi azonnali hazajö­vetelét követelték. Közben utasították Mehmed Giráj tatár kánt, hogy készüljön fel egy Erdély és a román vajdaságok elleni támadásra. Eköz­ben 1657 júniusában Lubomirski marsall vezetésével lengyel katonai el­lentámadás zúdult a Felvidékre a Vereckei-szoroson keresztül. A len­gyelek felégették Munkácsot, Beregszászt, Szatmárt, és feldúlták a kör­nyező vidéket. Barcsay Ákos katonai felkelést hirdetett az országra törő lengyelek ellen, és amint azt Georg Kraus megörökítette, az idős fejede­lemasszony, Lorántffy Zsuzsanna is Erdély és fia segítségére sietett az­zal, hogy Bihar és Kraszna vármegyét fegyverbe szólította. A lengyelek, amint a készülődő ellentámadásról hírt kaptak, óriási zsákmánnyal a birtokukban kivonultak az országból.

A katonai-diplomáciai helyzet azonban hirtelen megváltozott: János Kázmér lengyel király szövetséget kötött III. Ferdinánddal, így Rákóczi a Habsburgokkal is ellenséges viszonyba került. Ennél is nagyobb ve­szélyt jelentett azonban, hogy a fejedelmet svéd szövetségese cserben­hagyta. Svédországot ugyanis támadás érte az új dán király, II. Frigyes részéről, így hadseregük május-június folyamán visszavonult. A feje­delmet kozákjai is elhagyták, mert hetmanjuk meghalt, és ők a további­akban inkább az oroszok pártfogásában bíztak. Rákóczi diplomáciai úton próbálta megkeresni János Kázmér királyt, hogy kiegyezzen vele, de az kijelentette, hogy a magyar király nélkül nem bocsátkozik tárgya­lásokba. A visszavonuló erdélyi hadakat a lengyelek azzal a tudatosan

terjesztett álhírrel állították meg, hogy a tatárok elállták a Moldva felé vezető átkelőhelyeket. Így Rákóczi serege megtorpant, és teljesen ki­szolgáltatottan július 22-én súlyos terhekkel járó békét kényszerült kötni Czarny-Ostrowban. A békében Rákóczi a lengyelellenes szövet­ség azonnali felbontására, 1,2 millió forint hadisarc fizetésére tet t ígére­tet, és megfogadta, hogy a hadserege számára kijelölt útvonalon vonul vissza. Miközben a fejedelem háromszáz főnyi kíséretével már a Máramarosi-havasokban volt, maradék seregét a lengyel biztos a tatá­rok karjaiba vezette. Július 31-én Kamieniecnél a Kemény János vezette sereg csatára kényszerült. A háromnapos súlyos ütközetben Kemény serege hősiesen tartotta magát, és komoly veszteségeket okozott a tatá­roknak. Mehmed Giráj kán ekkor békét ajánlott föl, majd amikor Ke­mény ebbe belement, a tatárok a táborra rontottak, a katonákat elfog­ták, majd hadifogolyként a Krímbe hurcolták.

A segesvári történetíró, Georg Kraus így írta le az eseményeket: „A sereg mit sem tudott a fejedelem távozásáról, mivel Kemény János és a többi előkelő úr jelen volt. Két-három óra sem telt el ezután, a sereg egy jó része pedig, az utolsók, még át sem keltek a szoroson meg a mo­csáron, amikor a tatárok már meg is érkeztek és hozzáfogtak a kato­nák lemészárlásához. Kemény János ezt látván, visszafordíttatott va­lamennyi mezei katonát meg dragonyosokat, akiket a sietségben össze tudott szedni, hogy mindaddig védekezzenek a tatárok ellen, amíg a sereg többi részét kellő csatarendbe nem állítja. De semmire sem men­tek, mert mindannyiukat levágták(...) Azon kevés nemesemberen kí­vül, akik Rákóczival hazajöttek, az egész erdélyi tábor, mintegy 28 000 lélek fogságba esett, és Tatárországba hurcolták őket." Köztük voltak az erdélyi nemesek kiválóságai: Apafi Mihály és öccse, Boldizsár, Béldi Pál, Földvári Ferenc, Huszár Péter, Mikola Zsigmond, Kornis Ferenc. Később Kraus pontosí totta az adatokat, tudomása szerint csak 6 ezer hadra fogható férfi volt már az erdélyi seregben, a többi része csőcse­lékből állott. Legyengült, éhező, elfáradt katonák voltak azok is, fegy­vereik alig voltak, csak négy tarackjuk maradt a 85 magukkal vitt öreg ágyúból.

Az erdélyi nemesség színe-java krími fogságban tengődött, amikor Szamosújváron összegyülekeztek Erdély rendjei, hogy megtárgyalják

a történteket . Az itt lezajlott eseményeket Georg Kraus örökítette meg az utókor számára. Az országgyűlés a következők megtárgyalását tűzte napirendjére. Először: ki okozta a lengyel háborút, és jóváhagy­ta-e ezt legalább a fejedelmi tanács, mert a rendek semmit sem tudtak róla. Másodszor: hogyan lehetne a Portát kiengesztelni? Harmadszor: hogyan lehetne a foglyul e j tett embereket mielőbb kiváltani? Rákóczi ezekre a neki feltett kérdésekre egyszerűen nem volt hajlandó vála­szolni, sőt közölte, hogy az országgyűlésnek nem is áll jogában őt kér­dőre vonni. A rendek egyhangúlag őt okolták a háborúért, és amikor a fejedelem érezte, hogy valamit mindenképpen mondania kell, a követ­kezőket nyi latkozta: apja még 1644-ben Torstensson svéd hadvezér­nek te t t ígéretet, amikor Morvaországból, Brünn alól hazatért, hogy szükség esetén megsegíti a svédeket. Azt is ál l ította még, hogy a feje­delmi tanács tudott a háborúra való előkészületekről, de a tanácsta­gok eskü alatt azt mondták, hogy a hadjárat céljáról és értelméről semmit sem mondot t a fejedelem, csak a már megkezdett hadjáratból írt nekik leveleket, amelyekben csatlakozásra szólította föl őket. Ek­kor az országgyűlés egész haragja Kemény János ellen fordult, akit fiai m e n t e t t e k ki azzal, hogy nincs i t thon, tehát nem tud védekezni, így elítélni sem lehet. Végezetül a gyűlés kimondta, hogy mivel a fejede­lem a pusztulás és a nemesség rabságba kerülésének egyedüli okozója, mert saját szerencséjét és boldogulását kereste, ezért köteles a rabság­ban lévőket kiváltani. Javasolták, hogy ne húzza-halassza a dolgot, mert amíg ez meg nem lesz, az országgyűlés semmiről nem hajlandó tárgyalni. Rákóczi ekkor rettenetes haragra gerjedt, azzal védekezett, hogy a hadjáratok, a mostani és a korábbiak is minden pénzét föl­emésztették, ő nem tud fizetni. A rendek ekkor követelni kezdték raj­ta az ország kincseit és a Bethlen által az országra hagyott 60 ezer fo­rintot. A kérdések, válaszok és viszontválaszok csak az időt húzták, és elodázták a rabok kiváltását. Az mindenesetre tény, hogy Rákóczi sem a saját, sem a fejedelmi kincstár vagyonából nem hozat ta haza a foglyokat, többségüket saját családjuk váltotta ki hosszú hónapok, évek múltán.

Rákóczi fejedelem talán maga sem volt tisztában azzal, mekkora ka­tasztrófát idézett elő. A Portán ugyanis az újonnan hatalomra került

Köprülü Mehmed nagyvezír vazallusa megrendszabályozására készült.

Az 1658 és 1662 között a fejedelemséget elözönlő oszmán hadak, kiegé­

szülve a legpusztítóbb irreguláris alakulatokkal, a tatárokkal, nem csu­

pán hatalmas anyagi és területi veszteségeket okoztak, de Erdély önálló

államisága is veszélybe került. Nem lehetett tudni, vajon mi az oszmán

vezetés szándéka, az új váradi vilajet szervezése után vagy amellett

nem válik-e maga Erdély is különálló vilajetté, és ezzel elveszíti „külön­

leges státusát", viszonylagos függetlenségét.

A rendek érezve a közelgő veszélyt, és látva, hogy a fejedelem „fös­

vénységből és fukarságból nem fog hozzájárulni a rabok kiváltásához",

elhatározták, hogy követet küldenek a Portára, de ezt önként senki sem

vállalta. Végül Sebessi Ferencet azzal az utasítással küldték el, hogy bé­

kítse meg a Portát, ha tudja. A tatárokhoz Balogh M á t é t küldték, hogy

ha lehet, hozzon létre valamiféle megegyezést a rabok kiváltásáról, de

úgy, hogy egyetlen összeggel válthassák ki az összes rabot, egyúttal

kérje, hogy a kán Erdély érdekében járjon közbe a Portánál. A kán ezt

megígérte, de másként cselekedett: a következő évben haddal jö t t az or­

szágra, és nemhogy a rabokat nem adta ki, de még újabbakat szedett, és

emellett városokat, több száz mezővárost és falut fölégetett - így emlé­

kezett a rettenetes két esztendő kezdetére Georg Kraus.

Bosszúhad járat Erdé ly ellen 1657. október végén megérkezett a

portai parancs, amely arra utasította

a fejedelmet, hogy mondjon le. A rendek tanácskoztak, és úgy döntöt­

tek, nem akarnak kardot rántani az oszmánok ellen, amúgy is legyen­

gült az ország, így hát arra kérték a fejedelmet, hogy teljesítse a szultán

parancsát. Ugyanakkor biztosították arról, hogy ha időközben Rákóczi

valahogyan kiegyezik a Portával, akkor a másik, az új fejedelem vissza

fogja adni kezébe a hatalmat. Rákóczi ezzel a feltétellel belement a le­

mondásba. A rendek még azzal is tetézték kedvezésüket, hogy egy hit­

levélben személyes szükségletei kielégítésére birtokokat jut tat tak neki

és családjának. 1657. november 2-án a két szóba jöhető, az oszmánok­

nak is megfelelő jelölt, Rhédey Ferenc és Barcsay Ákos közül - Kraus

krónikája szerint állítólag kockavetéssel - az előbbit választották feje-

delemmé. Rhédey mindössze két és fél hónapig viselhette tisztségét, mert a következő év január 14-én a rendek ismét Rákóczi mellett tettek hitet. Rákóczi ugyan kiment Erdélyből Somlyóra, családi birtokára, de minden eseményről pontosan tudósították erdélyi hívei. Eközben sorra érkeztek a felszólítások, különböző üzenetek a Portától, hogy szabadul­janak meg immár véglegesen Rákóczitól. Ez azonban a folyamatos or­szággyűlési ülések ellenére sem történt meg, pedig már Erdély felé köze­ledett Köprülü Mehmed nagyvezír vezetésével az oszmán hadsereg. Út­közben Havasalföld éléről elzavarták a még Rákóczi által odahelyezett Konstantin Serban vajdát, aki Erdélybe menekült.

Megjöt t Sebessi Ferenc portai követ jelentése is, miszerint a nagy­vezír azt üzente: ha nem választanak más fejedelmet, pusztulni fog egész Erdély. Állítólag azt mondta Sebessinek: ha Rákóczi egy sík me­zőn egy földbe szúrt kopját annyi arannyal borítana be, hogy a kopja hegye sem látszódnék ki, még akkor sem tudná megvásárolni a fejede­lemségét.

A bosszúhadjárat 1658 júniusában indult, szeptember elejére a nagy­vezír már bevette Jenő várát, és szeptember 14-én kinevezte fejedelem­mé Barcsay Ákost. Barcsay menteni akarván a még menthetőt, önként átadta Lugost és Karánsebest, és ígéretet tett 500 ezer tallér hadisarc és a továbbiakban évi 40 ezer arany adó megfizetésére. Közben már au­gusztusban Erdélybe törtek a tatárok és a kozákok a moldvai és havas­alföldi vajda hadainak segítségével, és fölégették, végigrabolták előbb a Barcaságot, majd Háromszéket, Fogarasföldet. Nagyszeben városa vált­ságdíj fizetése árán mentet te meg magát. Aztán a legnagyobb erdélyi városokat, Marosvásárhelyt, Nagyenyedet, Tordát pusztították. Ko­lozsvár úgy menekült meg, hogy 60 ezer tallérnyi értékben pénzt, ruha­neműt, selymeket adott a tatároknak. A gyulafehérvári pusztításról így emlékezik Kraus: „...az egész várost tövéig lerombolták. Felgyújtották a fejedelmi várat, a pompás palotákat, amelyeket Bethlen Gábor nagy költségen építtetett és a gyönyörű templomokat meg tornyokat. Benn­égett sok lakos és 53 diák, akik a templomban kerestek menedéket. A többi lakost levágták, 569-et pedig elfogtak. Az összes fejedelmi és ki­rálysírt feltörték és kirabolták. A csontokat pedig a fejedelmi könyvtár­ral, az egész levéltárral és az összes értékes okmánnyal együtt elégették.

Úgyhogy a kárt, amely ezt a várost érte, sem fölmérni, sem fölbecsülni nem lehet."

Rákóczi György csak 1659. március 30-án mondott le a fejedelem­ségről, de ekkor sem véglegesen, mert az általa szeptemberre meghirde­tett országgyűlésen összesereglett erdélyi rendek szeptember 27-én is­mét őt fogadták el fejedelemként. Helyesebben szólva, a magyar ne­messég és a székelyek döntöttek így, és a szászoknak, akik nem szívelték igazán a fejedelmet, bele kellett egyezniük a döntésbe.

A nagyvezírnek eközben hirtelen haza kellett vonulnia, mert hírt ka­pott arról, hogy Abaza Haszán pasa, az aleppói beglerbég ismét fellá­zadt. Erdély kissé fellélegezhetett, de nem véglegesen.

1659-ben Erdély és főként Rákóczi fejedelem ha ügyesebben alakít­ja sorsát, talán elkerülhette volna az újabb oszmán támadást, és meg­m e n t h e t t e volna magát és országát a további pusztulástól, ám nem így történt . Polgárháború robbant ki a fejedelmi trónért Barcsay és az újból visszatért Rákóczi között, aki körömszakadtáig ragaszkodott hatalmához, és semmilyen áldozattól nem riadt vissza annak megőr­zése érdekében. A konspirációba a szomszédos román vajdaságokat is bevonták. Rákóczi ugyanis szövetséget kötöt t Mihnea havasalföldi vajdával, és Moldvára támadva, egy rövid időre ismét visszahelyezte emberét, Konstant in Serbant, az oszmánok által kinevezett Gheorghe Ghicát pedig elűzte. Aztán sorra folytak a kisebb-nagyobb összecsapá­sok a Barcsay-hívekkel, az ellenálló szász városokkal. Barcsay teljesen elbizonytalanodva a lemondását fontolgatta, miközben segítséget kért a Portától. A megsegítésére érkező Szejdi Ahmed budai pasa az év második felében többször megverte Rákóczi támogatóit . Barcsay azonban még így sem boldogult, nem tudta saját uralmát biztosítani, Nagyszebenbe vonult vissza. A Rákóczi-párt még mindig erős volt.

Rákóczi 1660 első napjaiban Barcsay ellen vonult Nagyszeben alá, azonban amint megtudta, hogy Szejdi Ahmed pasa Bihar vármegyében pusztít, Debrecent és a hajdúvárosokat sarcoltatja, azonnal elindult a pasa megállítására. A döntő csatára 1660. május 22-én került sor Szászfenesnél, ahol Rákóczi vereséget szenvedett Szejdi Ahmed hadai­tól, és ő maga is megsebesült. A fejedelem egyébként elszántan és vité­zül harcolt a csatában. Megsebesülésének történetét Kraus krónikája

így ismerteti: a fejedelem éppen egy Kovács Gergely nevű öreg katonája

megmentésére nyomult mélyen az oszmánok közé, az gondolván, hogy

a személyes őrzésére rendelt ónodi katonák is utánarohannak. Ám azok

egy helyben maradtak, sőt kicsivel később megfutamodtak, és így Rá­

kóczi a nagy vagdalkozásban egyedül maradva négy sebet is kapott,

kettőt a fején, kettőt a testén. Valahogy azért kimenekült, de nagy

szenvedéseket élt át, miközben szolgái Váradra vitték. O t t félholtan is

csak akkor szűnt meg az oszmánok elleni újabb támadást tervezgetni,

amikor megtudta, hogy nincs már katonája, mind odavesztek a fenesi

csatában.

A fejedelem Váradon halt meg a csata után két héttel, június 7-én.

U t ó j á t é k Az Ali pasa szerdár által vezetett újabb oszmán hadjárat

során 1660. augusztus 17-én, közel 45 napos ádáz küzde­

lem után Várad védői, akik mintegy 4 ezren lehettek, Balogh M á t é

alkapitány vezetésével feladták a várat. A várral együtt elveszett szinte

az egész Partium. Szalárdi krónikájában úgy vélekedett, hogy a vár eles­

tének oka a magyar nemzet régtől való „egyenetlenkedése, egymással

való gyűlölködése, s hol a religio, vallás dolga miatt, hol egy, hol más

dolgok miatt való szakadozások". Az oszmánok így aztán könnyen ju­

tottak óriási nyereséghez: „Az mint im csak ez mostani siralmas

ujvonyások alatt Váradhoz, Jenőhöz, Lugoshoz, Karánsebeshez, Desz-

nihez, Zsidóvárhoz, Belényeshez, Papmezőhöz, Telegdhez, Sólyomkő­

höz, Sz. Jóbhoz, Adorjánhoz, Pocsajhoz, Bajonhoz, Sákához, Sarkad­

hoz, Szalontához, Belihez, Petrelyenhez, Halmágyhoz, Károlyhoz, Pa­

lotához Zörin, Zaránd és Bihar vármegyékkel, annyi sok szép

hajduvárasokkal, annyi darab földdel, im melly könnyen jutának, szán­

ja meg az Úristen!"

A nagyvezír azonban szabad elvonulásról adott hitlevelet a védők­

nek, amelynek tartalmáról Szalárdi János tollából értesülhetünk: „...s

valaki közülük menni akarna, passák, bégek rendeltetvén melléjek,

minden javokkal, kár és bántás nélkül elkésértetnének. Az oskolához,

szent egyházhoz tartozó minden dolgok, könyvek, minden eszközök -

mellyeken typographia [a nyomda] s a végződésben lévő bibliai

exemplárok [példányok], ahhoz tartozó sok tallért érő papiros, haran­gok, oskolához tartozó jószág, malom s káptalanbéli minden könyvek s levelek értetenek vala, az első punctumok között azok lévén kívánsá­gok között felvétetve - kezekhez adatván szabadoson bírassanak." Eközben a svéd-lengyel háborúskodást lezáró olivai békét 1660 májusá­ban kötötték meg a felek. A Pápaság, Velence és a Rajnai Szövetség ko­moly segítséget ígért I. Lipót császárnak, ha beavatkozik az erdélyiek oldalán az oszmánok ellen. A császári segédcsapatok azonban Louis de Souches és Montecuccoli tábornagy vezetésével későn érkeztek, és nem bocsátkoztak harcokba. Az erdélyiek belharca azonban folytatódott, de most a krími fogságból hazatért Kemény János lépett föl új fejedelemje­löltként.

KEMÉNY JÁNOS

Magyarbükkös, 1607. december 14. - Nagyszőlős, 1662. január 23 .

Kemény János, mielőtt maga is fejedelem lett volna, három elődje szol­

gálatában, magas tisztségekben élte át a fejedelemség történetének

„aranykorát". Így aztán nem csoda, hogy amikor a körülmények úgy

hozták, minden eszközt megragadott saját uralma megteremtésére.

Kortársai közül sokan úgy vélték, hogy mindenkinél jobban „vadászta"

a fejedelmi címet. Egyúttal azonban javára írandó, hogy cselekedetei­

nek magasabb rendű célja is volt, hiszen hite szerint az önálló

fejedelemséget próbálta megmenteni a megsemmisüléstől azzal, hogy

Erdélyt elfordította a Portától, és I. Lipót császár védelme alá helyezte.

Hogy nem sikerült a fejedelemség kormányrúdját szilárdan kezében

tartania és azt tartósan a magyar király irányába fordítania, az elsősor­

ban az Erdély sorsát mindig is meghatározó két nagyhatalom közötti

viszony alakulásának lett a következménye.

Fejedelmek szo lgá latában Kemény Boldizsár és Tornyi Zsófia

gyermekeként Magyarbükkösön, 1607.

december 14-én született meg Kemény János. A szülői házban előbb

egy székely deáktól, Albisi Mártontól kezdett el tanulni, majd Gyulafe­

hérvárra kerül iskolába, ahol Geleji Katona István is tanította. Miután

abbahagyta az iskolát, Bethlen Gábor fejedelem udvarába szegődött ap­

ródnak, a fejedelem személyes szolgálatában már gyermekkorában sok

mindenről értesülhetett, a belső udvari embereket, viszonyokat, magát a fejedelmet is jól megismerhette. Részt vett Bethlen második magyar­országi hadjáratában is. Kemény János 1624-ben Károlyi Zsuzsanna, Bethlen első felesége temetésén mondott ünnepi beszédével lépett elő­ször a nyilvánosság elé.

1625-ben tagja volt annak a leánykérő követségnek, amely Branden­burgi Katalinért utazott német földre. Ezt követően katonai pályára lé­pett, és a fejedelemség szinte minden hadi vállalkozásában jelen volt. Tehetségét és képzettségét emellett a diplomáciában is kamatoztatta . Bethlen követekén megjárta a magyarországi főurak udvarát, Lengyel­országot és a Portát is.

1629-ben Bethlen haláláról ő vitte meg a hírt Bécsbe II. Ferdinánd­nak. Névlegesen ekkor Katalin szolgálatában állt, de minthogy nagy el­lenszenvvel viseltetett iránta, mégis Bethlen István trónigénye mellett szállt síkra. 1630-ban fogarasi főkapitány és Fehér vármegye ispánja lett, majd 1632-ben házasságot kötött Kállay Zsuzsannával. Egy év múlva megszületett Simon nevű fiuk.

I. Rákóczi György fejedelemsége alatt Kemény főkamarási rangot kapott. Részt vett a Moldva elleni, majd az 1644. évi magyarországi hadjáratban. Ennek során jelentős katonai sikereket ért el, és innentől kezdve hadvezéri karrierje is töretlenül haladt előre.

II. Rákóczi György alatt még magasabb tisztségekbe került, ugyanis a fejedelem egyik legfőbb tanácsosa, az udvari hadak főkapitánya, a mezei hadak generálisa lett. A fejedelem mellett gyakorlatilag minden jelentősebb döntésben szerepe volt, és nem véletlen az sem, hogy ami­kor 1652-ben az erdélyi országgyűlés megválasztotta a gyermek Rákó­czi Ferencet Erdély fejedelmévé, arra az esetre, ha húszéves kora előtt kellene trónra kerülnie, Keményt jelölték ki kormányzóként.

1653-ban ismét ő lett a Lupu moldvai vajda elleni sikeres hadjárat fő­vezére. Személye akkor került a középpontba, amikor 1657 januárjában megindult a Lengyelország elleni hadjárat, amelyben a fejedelem után a fővezéri posztot kapta meg. A hadjárat utolsó, július 31-én lefolyt csa­tája után Kemény tatár fogságba esett, és kétéves fogságában ekkor írta meg Önéletírását Bahcsiszerájban. Műve a 17. századi magyar nyelven fennmaradt emlékiratok egyik legszebbike és egyben Bethlen Gábor,

valamint a két Rákóczi fejedelemségének nagyon fontos történeti forrá­sa. Színesen, élvezetesen elbeszélt történetei, magyarázatai a hétközna­pi élet és a nagypolitika eseményeit is közelebb hozzák a mai olvasó­hoz. Fogságából számos levelet is írt hozzátartozóinak és az erdélyi fő­uraknak. Mivel a hadjárat kimenetelének sikertelenségéért őt is vádolták, ekkor írta meg saját szerepének magyarázatára a Ruina exer-

citus Transsylvaniae (Az erdélyi hadsereg romlása) című röpiratát.

1659 augusztusában családjának sikerült kifizetnie a 116 ezer tallér-nyi váltságdíjat, és így hazatérhetett Erdélybe. Rögtön a Barcsay Ákos által meghirdetett országgyűlésre ment, Keresztesmezőre, és ekkor még Rákóczi oldalán állva, közreműködött abban, hogy az év szeptemberé­ben Rákóczi visszanyerje fejedelemségét. Időközben azonban - talán már a tatár rabságban, de visszatérte után mindenképpen - megfordult a fejében saját fejedelemségének gondolata is. Georg Kraus krónikája szerint t i tokban hadtoborzásba kezdett Magyarországon, bár Rákóczi felé még mindig barátságot mutatott . Rákóczi valahogyan tudomást szerzett Kemény terveiről, aki várható haragja elől kimenekült Erdély­ből. Aranyosmeggyesre ment új menyasszonyához, Lónyay Annához, akit aztán az év októberében feleségül is vett. Rákóczi halálát követően decemberig nem is mert bejönni az országba, és Kraus, aki soha nem állt Rákóczi pártján, a következőket jegyezte meg róla krónikájában: „Ekkor erővel meg pénzzel betört a fejedelemségbe, és véghezvitte ama tervét, amelyet. . . még a tatár rabságban Rákóczi idején szövögetett. Mindennek azonban szomorú vége lett . . . nagyobb szerencsétlenséget okozott, mint Rákóczi bármikor annakelőtte."

Amikor 1660-ban a szászfenesi csata után Rákóczi György meghalt, Kemény életében felgyorsultak az események. Mindama tapasztalatok birtokában, amelyeket az elmúlt három évtizedben szerzett, elérkezett­nek látta az időt, hogy színre lépjen. Rangjából, tisztségeiből fakadóan ugyanis mindent megfigyelhetett, sőt tevékeny résztvevőként átélhe­tett, ami Erdélyben történt. Az év novemberében kiáltványt intézett Erdély rendjeihez, amelyben közölte, hogy ő csak a viszálykodás lecsil­lapítására kapcsolódott a politikai csatározásokba. Barcsay Ákos és ta­nácsosai, Haller Gábor, Bethlen János, Lázár György azonban annyira megrémültek Kemény és hadai megjelenésétől, hogy különböző várak-

ba vették be magukat. Előbb-utóbb azonban elkerülhetetlen volt, hogy

mint a legelőkelőbb tanácsosok találkozzanak Keménnyel, aki arra

kényszerítette őket, hogy írásban garantálják magánbirtokai tulajdon­

jogát az akkori zavarok utáni békésebb időkre is.

1660 decemberének végén Szászrégenben gyűltek össze az erdélyi

rendek. Itt egyelőre csak a székelyek álltak Kemény fejedelemségének

pártján, az ország rendjei pedig meglepve hallgatták, hogy Barcsay föl­

menti őket esküjük alól. Már nem először tapasztalták meg Barcsay fe­

jedelem ingatagságát és döntésképtelenségét, egyúttal látván Kemény

elhatározottságát, és „hogy ne fröcsköljék be egyiküket vagy másikukat

vérrel", végül beleegyeztek Kemény János fejedelemmé választásába. A

választás 1661. január elsején történt meg.

Fejedelem az o s z m á n o k ellen Az új fejedelem nem kis lelkese­

déssel kezdett politikai manőve­

rekbe egy oszmánellenes összefogás és egy újonnan indítandó háború

reményében. Várad eleste után ugyanis az a félelem lett úrrá rajta - és

ezzel nem volt egyedül az erdélyi főurak között -, hogy az oszmánok

nem állnak meg itt, hanem egész Erdélyt be fogják kebelezni. 1660

szeptemberében így írt Bethlen Farkasnak szóló levelében: „...kimonda­

tot t az sententia [ítélet]. . . hogy Várad megvétele után Erdélyben pasá­

kat és bégeket ültessenek és többé fejedelemség benne ne legyen." Ez

azt jelentette volna, hogy Erdély oszmán vilajetté válhat, és megszűnik

az önálló fejedelemség. Kemény úgy érezte, hogy ez ellen minden lehe­

tőséget kihasználva, utolsó csepp véréig küzdenie kell. Az összecsapás

elkerülhetetlenné vált. Terveit kezdetben I. Lipót császár és király is tá­

mogatta, de jó hírek érkeztek Wesselényi Ferenc nádortól is egy alaku­

lóban lévő nemzetközi oszmánellenes szövetségről. 1661 februárjában

Kemény megtudta, hogy az oszmánok újabb hadjáratra készülődnek

Erdély ellen, és ekkor országgyűlést hívott össze Besztercére. Itt több,

súlyos következménnyel járó döntést hoztak a rendek. Először is felha­

talmazták a fejedelmet, hogy Barcsay intrikái ellen úgy járjon el, ahogy

jónak látja, másodszor: „...mivel látják, hogy az ot tomán Portától nem

remélhetnek kegyelmet, az ország egybegyűjtött pénzét használják fel

[a Porta] ellen, és toborozzanak sereget e célra; azután pedig tegyék kockára javaikat és vérüket, mert jobb becsületesen, vitézül meghalni, mint örök romlásban élni... Az országgyűlés teljesen elpártolt tehát a Portától, és a római császárhoz csatlakozott" - foglalta össze a történte­ket Georg Kraus. Erdély rendjei abban a hiszemben mondták fel a Por­tával kötöt t szövetséget, hogy komoly segítség várható Lipót császár és királytól. Nem sokkal ezután Ali pasa követei megérkeztek Kemény­hez, hogy rávegyék, menjen Nándorfehérvárra a fejedelmi megerősítése végett. Kemény azonban ezt nem tehette meg, hiszen ő beszélte rá az országgyűlést az oszmánoktól való elpártolásra, ezért semleges választ adott a követeknek, majd elbocsátotta őket. Az elszakadás hírét Teleki Mihály kővári kapitány és Kászoni Márton vitte meg Bécsbe, de már el­késtek.

Amikor ez év tavaszán Ali pasa a Vaskapun át Erdélybe készült be­törni, és előhadként már be is küldte a budai pasa seregét, Kemény siet­ve kért segítséget I. Lipót királytól. A bécsi udvarban nem nagyon vet­ték komolyan a támadás hírét, hiszen megegyeztek a szultánnal, hogy Erdélyt békén hagyja. De a hírek igaznak bizonyultak, és júniusban Ali pasa benyomult Erdélybe. Kemény súlyos döntést hozott, megölette Barcsay Ákost, a Porta által korábban állított fejedelmet. Ali pasa azon­ban már benn volt Erdélyben, és a vele együtt érkező tatárok az eszten­dő nyarán még egyszer lerombolták Gyulafehérvár városát, vagyis azt, ami még maradt belőle az előző pusztítás után. Kemény János arra kényszerült, hogy Magyarország felé hátráljon. A fejedelem számára bi­zakodásra adott okot, hogy serege augusztus 30-án egyesült az időköz­ben I. Lipót által megsegítésére küldött Raimondo Montecuccoli tábor­nok seregével.

Ali pasa azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy ki parancsol Er­délyben. Szigorú utasítására 1661. szeptember 14-én az erdélyi ország­gyűlés fejedelemmé választotta Apafi Mihályt. A választást követően szeptember közepén Kemény és Montecuccoli hadai Kolozsvárra vo­nultak, és Kemény innen szólította föl Erdély rendjeit, hogy tartsanak ki mellette. Ali, amint megtudta, hogy Kemény és a császáriak Kolozs­vár mellett táboroznak, azonnal hadat bocsátott rájuk. Kraus elbeszé­léséből úgy tudjuk, hogy ekkor már mind Kemény hadai, mind pedig a

császáriak igen rossz állapotban voltak, és az éhezéstől a katonák közül sokan meghaltak, de a fejedelem mégis megkísérelte volna az összecsa­pást. „Időközben azonban Montecuccoli generális is tanácsot tartott tisztjeivel, [úgy határoztak] hogy a császári felség hadserege, amelynek jó helyzetétől csaknem az egész kereszténység jóléte függ, ne kerüljön könnyelmű módon veszedelembe, méghozzá egy ismeretlen, idegen or­szágban, hanem minél hamarabb térjen vissza, Kemény fejedelem pe­dig maradjon ott, ahol akar." Amikor a fejedelem megtudta Monte­cuccoli döntését, állítólag zokogásban tört ki, hogy dühében vagy elke­seredésében, nem tudhatjuk.

A történettudomány mai állása szerint Montecuccoli már kifejezet­ten azzal az utasítással érkezett Erdélybe, hogy ha csak lehet, ne bo­nyolódjon fegyveres összecsapásba az oszmánokkal. Az is közrejátsz­hatot t ebben, hogy a tábornok és valószínűleg még korábban a bécsi kormányzat biztosan tudta, hogy a Porta nem akarja megszállni és vila­jetté alakítani Erdélyt, hanem a fejedelemséget kívánja visszaállítani, azaz minden maradhat a régiben, nem kell háborút folytatni. Mon­tecuccoli ezért ütközet nélkül vonult ki Erdélyből. Ezzel egybevágó Kraus elbeszélése: „Mondják, hogy Montecuccoli generális azért indult útnak Kolozsvárról és azért nem vonult be mélyebben az országba, mert. . . levelet kapott a császártól. Ebben őfelsége azt írta a generális­nak, hogy azért nyújtott Kemény fejedelemnek segítséget, mert az ha­misan úgy tájékoztatta, hogy Ali pasa a Porta parancsára egy pasát akar a fejedelemségbe helyezni, akit maga fog az országba beiktatni; mint­hogy azonban megtudta, hogy keresztény fejedelmet helyeznek a trón­ra, egy ember miatt nem akar rossz viszonyba kerülni a Portával." Montecuccol i tábornok távozása előtt katonáiból kiállított őrséget ha­gyott a fejedelemség jelentősebb váraiban és városaiban, Kőváron, Ko­lozsváron, Szamosújvárban, Betlenben, Görgényben, Déván és Székely-hídon.

Kemény fejedelem, miután ütközetre nem került sor, kimenekült Er­délyből Magyarországra, a tanácsurak közül Bethlen János és Farkas, Haller János, Bánffy Dénes is vele ment. Kemény nem adta föl a küzdel­met, katonákat gyűjtött, és 1662 januárjában támadást intézett Erdély és annak oszmánok által kijelölt fejedelme ellen. Apafi ajánlatát, hogy

mondjon le önként a fejedelemségről, és cserébe megtarthatja erdélyi bir­

tokait, nem fogadta el. Kemény nem tudhatta és még ekkor sem gondol­

ta, hogy félrevezették az oszmánok ellen készülődő támadás tervével

kapcsolatban. Időközben a Porta és I. Lipót ugyanis titkos egyezséget kö­

tött. Eszerint a császár elismeri az oszmánok új hódításait, birtokukban

hagyja Váradot, nem támogatja tovább Kemény fejedelmet, cserébe vi­

szont ők is felhagynak a magyarországi területek támadásával.

A nagysző lős i c s a t a Az Apafi segítségére érkező Kücsük Mehmed

jenői-temesvári pasa, valamint Kemény ha­

dainak megütközésére 1662. január 23-án került sor Nagyszőlős mel­

lett. A harcban - ahogyan Kraus írta - „a nagy dulakodásban Kemény

fejedelem leesett a lováról... és saját emberei taposták össze". Cserei

Mihály nemcsak a fejedelem halálát írta le, de Kemény jelleméről is vé­

leményt mondott a nagyszőlősi csatára emlékezve: „Ezen a harcon

vesze el Kemény János. . . de testét soha fel nem találhatták, hogy elte­

messék, noha maga Apafi Mihály fejedelem eleget kerestette. Vagy

azért, hogy még a harchelyen lovastól elesvén, a seregektől egybenta-

podtatott, vagy pedig a törökök az elesett testeknek fejeket elszedvén,

fő nélkül való teste meg nem ismertetett. És így nem engedte az igaz

ítéletű Isten, hogy koporsóba tétessék teste, mert teljes életében go­

nosz, ambiciózus, kegyetlen, vérszomjuhozó ember volt, és akire in­

kább haragudt, s akit meg akart öletni, simogatva beszéllett neki.

Visszaadá Isten neki Barcsai Ákos fejedelem ártatlan halálát... több sok

istentelen gonoszságival együtt fejére tére a gyalázatos veszedelem, a

sok telhetetlen ambiciójának, fejedelemség keresésinek az lőn jutalma:

mert még eddig Erdélyben valaki a fejedelemséget úgy vadászta magá­

nak, nem sokáig örült neki, hanem maga életével együtt elvesztette

uraságát."

Kraus azt jegyezte még föl, hogy a csata befejeztével az oszmánok az

elesettek fejéről lenyúzták a bőrt, a fejbőröket gyapottal kitömték,

hogy a szultánhoz szállítsák. A Portán az erdélyi követek az egyik fejen

felismerték a fejedelem vonásait. Később szablyáját és egyéb személyes

dolgait is megtalálták egy janicsárnál.

APAFI MIHÁLY

(ALMAKERÉKI ÉS APANAGYFALVI)

Ebesfalva, 1632 . november 3. - Fogaras, 1 6 9 0 . április 15.

Apafi Mihály közel három évtizedes uralkodása az önálló Erdély utolsó

évtizedeire esett. A trónra lépése körüli súlyos válságból valósággal új

életre keltette a fejedelemséget. Apafi tehetségéhez és erejéhez mérten

kitartóan próbálta Erdélyt az európai államok érdekközösségéhez kap­

csolva megőrizni, majd uralkodása végén átmenteni az oszmánok ki­

űzését követő időkre. Bár uralkodói személyisége nem volt elődei nagy­

szerűségéhez fogható, mégsem rajta múlott, hogy igyekezetét nem ko­

ronázta siker.

Fiatal évek Az Apafiak ősi eredetű család Erdélyben. Tagjai közül

többen viselték a 16-17. században Küküllő vármegye

főispáni tisztségét. Mihály apja, Apafi György, aki 1635-ben halt meg,

I. Rákóczi György fejedelem idején tanácsúr volt, sőt egy alkalommal

fejedelemjelöltként is fölmerült a neve. Anyja, Petki Borbála szintén er­

délyi főnemesi családból származott. Apafi Mihály 1632. november

3-án született a család ősi birtokán, Ebesfalván.

Iskoláit 1642-ig Ebesfalván, majd Kolozsváron, Gyulafehérváron, Lő­

csén és Bártfán végezte. Ezt követően 1650-ben II. Rákóczi György ud­

varába került, ahol 1653-ig szolgált. Ebben az esztendőben, június

10-én vette feleségül Bornemissza Annát, aki élete végéig hűséges segí­

tőtársa maradt. Részt vett az ötvenes évek moldvai és havasalföldi had-

járataiban és Rákóczi lengyelországi hadjáratában is. I t t őt is utolérte az erdélyi nemesek végzete: a krími tatárok fogságába került. Közel négy esztendőt raboskodott, mire családja össze tudta szedni váltságdí­ját. A fogságból 1660. november 8-án érkezett haza, és nem csodálhat­juk, hogy birtokaira visszavonulva igyekezett kimaradni a zűrzavaros idők pártoskodásaiból. 1661. szeptember 10-én Ebesfalván érte az Er­délyre támadó Ali pasa szerdár parancslevele, miszerint el kell foglalnia a fejedelmi trónt. Ő maga a következőket jegyezte föl erről naplójában: „Hivattattam Istentül, török császár szultán Mehemet kámtúl és vezér Ali pasátúl ez bajos erdélyi fejedelemségre."

A korábban a történelmi köztudatban Apafiról élő kép elsősorban a kortárs Cserei Mihály történetíró Erdély históriája című művére vezet­hető vissza, aki engesztelhetetlenül gyűlölte Apafit, mert apját egy ide­ig fogságban tartotta. Ennélfogva színes korrajzának Apafiról szóló ré­szeit némi kétkedéssel kell fogadnunk, de ezzel együtt sok érdekességet tudhatunk meg belőle a fejedelemről és az egész sorsdöntő korszakról. Apafi Mihály nem politikusnak született. Jobban kedvelte a visszavo-nultságot, a nyugalmat, amikor kedvenc óraszerkezeteivel és könyvei­vel foglalatoskodhatott. Mégis, amikor a sors úgy hozta, hogy Erdély élére került, igyekezett minden erejével megfelelni a fejedelemmel szembeni elvárásoknak.

A fe jedelemasszony: Egész életében „egészségtelen, száraz asszony B o r n e m i s s z a A n n a vala" - írták róla a források. Valóban, élete

utolsó évtizedében többféle betegségtől szen­vedett. Hagymáz, hideglelés kínozta, de leginkább valamilyen elmebe­tegséghez hasonló lelki baj hatalmasodott el rajta. A házaspárnak leg­alább 10-12 gyermeke született, és még a korszak gyermekhalandósági mutatóit ismerve is meglepő, hogy egy kivételével mind meghalt. A felnőttkort egyetlen fiuk, Mihály érte meg, aki 1676. október 13-án született. Cserei Mihály erőszakosnak, férjén uralkodó, hatalmaskodó asszonynak állította be Bornemissza Annát, aki a fejedelem helyett kormányzott Teleki Mihály segítségével. Az kétségtelen tény, hogy Bornemissza Anna segítette férjét a kormányzás bizonyos ágaiban. Erre

a segítségre nagy szükség is volt, hiszen Apafi uralkodásának évtizedei­

ben Erdély történetének egyik legmozgalmasabb, politikai zűrzavarral

és bizonytalanságokkal teli, háborúkkal tarkított korszakát élte. A feje­

delemnek éppen elég gondot okozott a diplomácia és a politika alakítá­

sa, így a belső igazgatást és a gazdaság felügyeletét feleségére hagyta.

A fejedelemasszony a fennmaradt gazdálkodási naplók tanúsága sze­

rint, amelyek többségét maga vezette, kezében tartotta a gazdaságirá­

nyítást, és ellenőrizte az elszámolásokat. Pontos könyvelést vezetett a

bányákról, a fiskális javakról, uradalmakról, de kimutatásokat készített

a fejedelmi udvartartás legapróbb kiadásairól is. Személyesen intézte az

egyes uradalmak, birtokok udvarbíróinak, gazdatisztjeinek eligazítását,

maga döntött alkalmazásukról vagy elbocsátásukról. Nagyon érdekes

kortörténeti forrás Bornemissza Anna szakácskönyve, amelyből meg­

tudhatjuk, miféle étkek kerültek a fejedelmi asztalra.

Az ország ismét m a g á r a talál Apafi trónra lépésével lezárult Er­

dély második válságidőszaka (1657-

62), amelynek során a fejedelemség túlélése volt a tét. Annyi minden­

képpen világossá vált a kor politikusai számára, hogy Erdély felszabadí­

tása Európa közös érdeke, de az oszmánok elleni harcban a főszerepet a

Habsburg Birodalomnak kell magához ragadnia. Az európai támogatás

legföljebb segíthet, de nem helyettesítheti a Habsburgok elszántságát.

Az európai pozícióit lassanként feladni kényszerülő Oszmán Birodalom

még nem veszítette el teljesen az erejét, a „Köprülü-reneszánsz" újabb

katonai sikereket, újabb hódításokat eredményezett. Az 1661-es, a Porta

és a császár közötti titkos megállapodás, majd a vasvári béke még min­

dig egy olyan egyensúlyi állapotot rögzített, amely nyilvánvalóvá tette,

hogy különböző gazdasági-társadalmi és nem kis részben katonai okok

miatt az Európa közepén több mint száz éve egymással küzdő két nagy­

hatalom között a végső leszámolás ideje még nem jött el. Egyelőre egyik

sem tudott a másik fölébe kerekedni. Megmaradt tehát az az erőegyen­

súly - ha jócskán átalakulva és újabb, bonyolult összefüggésekbe ágyaz­

va is -, amely annak idején az Erdélyi Fejedelemség kialakulásához veze­

tett. Erdély tehát tovább őrizhette önálló állami létét, és sok tekintetben

meg is erősödött a fejedelemség utolsó három évtizede alatt. A politikai viszonyok azonban zűrzavarosan alakultak. Az oszmánok által állított fejedelem a vele szemben támasztott várakozásokat fölülmúlva, mégis képesnek bizonyult politikai, diplomáciai és katonai esélyeit maximáli­san kihasználva küzdeni országa fennmaradásáért.

A fejedelem trónra kerülése után megkezdte a gazdaság helyreállítá­sát. Erre azért is nagy szükség volt, mert az ország adóját évi 40 ezer fo­rintra emelte a Porta, és adóhátralékként, illetve hadisarcként összesen újabb 300 000 tallért kellett kifizetni. Ennek érdekében Apafi megtiltot­ta a nemesfém kivitelét, és szigorúan ellenőriztette a pénzverést, bün­tette a hamis pénzt verőket és forgalmazókat, kiti ltotta az idegen apró­pénzeket Erdélyből. A fejedelemnek ismét az Erdélyben bőségesen fel­lelhető bányakincsekhez, a sóhoz, nemesfémekhez, higanyhoz kellett nyúlnia, hogy feltöltse az államkincstárt. Ezek ugyanis még mindig ke­resett árucikkek voltak a szomszédos országokban és a távolabbi piaco­kon is. Apafi uralomra kerülésétől kezdve támogatta az Erdélyben már működő görög kereskedőtársaságokat, amelyek az 1660-as évek első fe­létől mozgásba hozták az erdélyi gazdaságot és pénzforgalmat, és ame­lyektől Apafi kölcsönökhöz is juthatott . 1663-ban új adófajtát vetett ki a szabad kereskedelemre, az egyénekre és a kereskedőtársaságokra egy­aránt. Az államra háruló megnövekedett fizetési kötelezettségek miatt megadóztatta a kisnemeseket, a kézműveseket, a hivatalnokokat, sőt vészhelyzet esetén a főurakat is. Mindez azt mutatja, hogy a rajta kívül álló erők által trónra emelt fejedelem nagyon határozottan tudta, mi módon indíthatja újra az életet országában. 1671-ben például nem a jobbágyságot, hanem a földesurakat terhelte meg újabb rendkívüli adó­val, és mivel azonnal szüksége volt a pénzre, annak beszedéséig a 25 legtehetősebb főrend adta össze az összeget.

A külpolitikai sakktáblán is éleslátás szükségeltetett a helyes lépések felismeréséhez. A nagyszőlősi csata után Apafi egyedüli fejedelemként maradt - szinte már csodaszámba menően - Erdély politikai porondján. Neki kellett tehát vállalnia azt a nehéz feladatot, hogy rendezi a több­éves küzdelemben szétzilálódott ország külső kapcsolatait is. Az ország jelentősebb váraiban ugyan még ott állomásoztak a császár katonái, de az oszmán hadak beavatkozása után afelől senkinek sem lehetett kétsé-

ge, hogy Erdély a szultáné. A két nagyhatalom között, szűk ösvényen haladva, ellenséges közegben kellett tehát a fejedelemnek konszolidál­nia hatalmát és egyúttal helyreállítania magát az államot. A háborúban jelentős területi veszteségek érték Erdélyt. A Partium majdnem teljes egészében elveszett, ráadásul a rendek nagy része súlyos ellenérzésekkel viseltetett a Porta által rájuk erőltetett fejedelem személyével szemben. A székelyek fegyverben állva várakoztak, a szászok „csak" csendes gyű­lölettel. Kemény János halála nem jelentette egyszersmind a Ke­mény-párt végét. Hívei fiát, Simont próbálták felléptetni Apafival szemben. Olyan jelentős személyiségek tartoztak közéjük, mint Bánffy Dénes, Bethlen Gergely, Kornis Gáspár vagy Teleki Mihály, és t i tkon őket támogatta I. Lipót császár is, aki komoly katonai segítséget ígért.

1662 márciusában az új nagyvezír, Köprülü Ahmed támogatásáról biztosította Apafit, és kilátásba helyezte a császári őrségek fegyveres el­távolítását. Apafi ekkor ügyes akcióba kezdett. Híve, Haller János által levelekben tájékoztatta a magyarországi politikusokat a várható táma­dásról. A magyar rendek hamarosan nyílt levelet intéztek Wesselényi Ferenc nádorhoz, amelyben megfogalmazták, hogy egy újabb oszmán támadás és Erdély főbb várainak oszmán kézre kerülése előbb Erdély, majd Magyarország elvesztéséhez vezet, valamit tehát cselekedni kell. Ebben a helyzetben a királyi Magyarország legkitűnőbb politikai elmé­je, Zrínyi Miklós szintén megnyilatkozott. Súlyos kritikával illette az Erdélyből kivonuló Montecuccoli t és közvetve az egész Habsburg-kor­mányzatot, amely halogató taktikájával semmit sem ért el az oszmá­nok ellen.

Wesselényi nádor intenzív kapcsolatba került Apafival, aki levelezé­süknek köszönhetően megbékült a Kemény-hívekkel. Kővár kapitánya, Teleki Mihály és a szintén tekintélyes főúr, Bánffy Dénes is Apafi mellé állt. A fejedelem tehát megkezdte saját pártja kialakítását, és a politikai levelezés meggyőző erején túlmenően, ehhez olyan hagyományos esz­közöket is felhasznált, mint a különböző jószágok és tisztségek adomá­nyozása.

A Magyarország ellen 1662-ben indított oszmán támadás idején föl­röppent az a híresztelés, hogy a szultán Apafit készül a magyar királyi trónra ültetni, ha sikeres lesz a hadjárat. A nagyvezír felszólította Er-

dély fejedelmét, hogy csapataival csatlakozzon a seregéhez. Apafi azon­

ban húzta az időt, és közben állandó kapcsolatban maradt a magyaror­

szági politikusokkal. Az időközben Érsekújvár alá érkező nagyvezír tü­

relmetlenül követelte a fejedelem megjelenését a táborban, és utasítot­

ta, hogy vegye át a királyi méltóságot. Apafi nem tehetett mást,

mennie kellett. Egy háromtagú helytartói testületet hagyott odahaza

távolléte idejére, tagjai Petki István, Béldi Pál és Fleischer András

voltak. 1663 októberében ért Érsekújvárhoz, ahol nagy ceremóniával fo­

gadták, majd aláírattak vele egy minden bizonnyal már előre megszöve­

gezett manifesztumot, amelyet azután szétküldtek nevében a magyar

vármegyéknek és városoknak. Ebben Apafi szabadságot, családja és va­

gyona biztonságát ígérte mindenkinek, aki az oszmán hatalom alá adja

magát. Válaszul a magyar rendek nevében Wesselényi fogalmazott ki­

áltványt, amelyből kiderült, hogy a fenyegető oszmán győzelem, Érsek­

újvár eleste ellenére sem adják meg magukat, sőt arra szólítják föl a fe­

jedelmet, hogy Erdélyt is szabadítsa meg a hódítóktól.

Erdély új fejedelme megerősítette kapcsolatait a román vajdákkal, és

megkezdte nyugat-európai diplomáciai tapogatózásait is. Fölvette a

kapcsolatot az angol és a francia uralkodóval. Miközben I. Lipót ki­

rállyal is érintkezésben kellett maradnia a készülődőben lévő európai

oszmánellenes összefogás reményében, alázatosságot és hűséget kellett

mutatnia a Porta felé. Erdély fejedelmei közül nem Apafi az első, aki

ilyen „kettős játékra" kényszerült. Meglepő módon a „hozzá nem értő",

„gyengekezű" fejedelem jól állta a próbát. Figyelemmel kísérte a bécsi és

a magyarországi híreket, a Zrínyi vezette mozgalmat, és reménykedve

gondolhatta: aki időt nyer, életet nyer, és ő ekkor erre játszott.

A Dunántúlon 1664 telén meginduló hadjárat fényes sikereit, az eszé­

ki híd felégetését követő országos lelkesedés Erdélyben is érezhető volt.

A fejedelem hadsereget szervezett, és várta a megfelelő alkalmat a táma­

dásra. Lipót császár levele azt sugallta, hogy a pillanat elérkezett. A levél

arról tájékoztatta a fejedelmet, hogy immár megszerveződött egy nem­

zetközi szövetség, amelyben Erdély részvételére is számítanak. Apafi lel­

kesen várakozott, amíg meg nem tudta, hogy mindez félrevezetés volt,

mert a császár titokban már tárgyalásokat folytatott a Portával a meg-

egyezésről, méghozzá úgy, hogy őt teljesen kirekesztették ebből, de a ki­rályságbeli politikusok sem biztos, hogy tudtak az egyezkedésről.

Ebben a helyzetben, amikor úgy tűnhet, hogy Erdély kevéssé lénye­ges szereplő a két nagy birodalom összeütközésében és a tárgyalások menetében, Zrínyi Miklós egyértelművé tette, hogy ennek épp az ellen­kezője igaz. Erdély arkhimédészi pont, birtoklásán és hovatartozásán áll vagy bukik az oszmánellenes harc kimenetele: „...ha Váradot vissza nem vesszük, ha Erdélt elvesztjük, ne is hadakozzunk..." - írta.

Ez persze nem azt jelenti, hogy Erdélytől óriási katonai erőt várhat­tak volna egy támadás esetén a királyságbeli szövetségesek. Inkább arra a támaszra volt szükségük, amit Erdély a puszta létével jelentett a hó­doltság hátában. Ha egyszerűen csak védekezik, és lefogja az oszmánok erejének egy részét, ha hátba támadja őket, ha morális ellenállással és aknamunkával bomlasztja az Oszmán Birodalom önmaga mindenható­ságába vetett hitét, azzal máris irányt mutat, és biztatást nyújt.

A nemzetközi szövetség első támadása 1664. május végén Váradot vette célba, a vár visszaszerzése azonban nem sikerült, sőt a dunántúli harcok is az oszmánok fölényét mutatták. Zrínyit mellőzte az uralko­dó, Montecuccoli generális lett a fővezér. Ugyan a szentgotthárdi csatá­ban a keresztény hadak győztek, a Vasváron kötött béke mégsem reali­zálta ezt a győzelmet. A két nagyhatalom a szerződésben Erdélyről is döntött, méghozzá fejedelmének megkérdezése nélkül. A megállapodás szerint az 1657 óta megszerzett területek és erősségek, köztük Várad, oszmán kézen maradnak, cserébe Lipót megkapja Szabolcs és Szatmár vármegyét. Abban is megegyeztek a felek, hogy Székelyhíd várát lerom­bolják, és hogy az újonnan fellépő esetleges fejedelemjelölteket és egy­más ellenségeit nem támogatják. Erdély érdekei szóba sem kerültek a tárgyalásokon. Mindenesetre a békekötéssel elúszott az európai osz­mánellenes összefogás lehetősége és reménye. Apafi Mihály azonban az első kétségbeesés után megpróbált alkalmazkodni a helyzethez. Ekkor ötlött fel benne először a gondolat, hogy fordíthat egyet Erdély szeke­rén: fölvette a kapcsolatot XIV. Lajos francia királlyal, aki meg is ígérte, hogy portai követe útján megpróbál Erdélynek kedvezően módosíttatni a vasvári békepontokon. Apafi számára egyre világosabbá vált, hogy megfogyatkozott és megcsalatott országának új utakat kell keresnie.

Új k o r s z a k Erdé ly t ö r t é n e t é b e n A várható újabb háborúra, össze­

csapásokra készülve, a fejede­

lem megfelelő, gyorsan mozgósítható hadsereget igyekezett kialakítani.

Tudatosan növelte a katonáskodásra kötelezett, bármikor hadba hívha­

tó szabad paraszti réteget. Olykor egész falvakat nemesített meg, vagy

a román vajdaságokból menekült jobbágyoknak adott szabadságot ka­

tonai szolgálat fejében, és telepítette le őket a kincstári birtokokon. Azt

is célul tűzte ki, hogy visszafordítja a székelyek közti jobbágyosodás fo­

lyamatát. Sokakat lófői vagy nemesi rangra emelt, hogy ismét kiterjed­

jen rájuk a hadkötelezettség. Az egyre gyarapodó katonanépek, a pus­

kások, darabontok és különböző rendű, rangú és feladatú katonáskodó

rétegek, köztük a zsoldosok is, a legváltozatosabb szolgálatokat teljesí­

tették a fejedelmi hatalom és az állam érdekének védelmében. A fejede­

lem tudatos társadalompolitikájának másik bizonyítéka, hogy megbe­

csülte a hivatalnok- és értelmiségi réteget, illetve támogatta rangbéli

emelkedését.

A vasvári béke után a bécsi udvar utasításával érkező Johann Rottal

császári biztos arra akarta rávenni a fejedelmet, hogy fogadja el a béke­

pontokat, ne akadályozza meg végrehajtásukat, ezenfelül fogadjon hű­

séget a Habsburgoknak, és szakítsa meg eddigi kapcsolatait a magyaror­

szági politika meghatározó személyiségeivel. Tárgyalásaikra Szatmáron

került sor. Apafinak nem voltak ínyére az említett feltételek. A gyenge­

kezűnek mondott fejedelem meglehetősen erélyesen fordult szembe a

bécsi udvarral, amikor azt kérte, hogy a vasvári békét csak akkor ratifi­

kálják, ha Erdély számára kedvezőbben fogalmazzák meg. Hajlandó

ugyan Székelyhíd várát leromboltatni, de csak azzal a feltétellel, ha cse­

rébe Erdély határait az ország számára kedvezően igazítják ki, és ezt

utóbb a Habsburgok garantálják. Apafi kitűnő követre talált a művelt

főúr, Bethlen Miklós személyében, aki gyakran képviselte őt Franciaor­

szágban. Ekkor is általa üzente meg a fejedelem elképzeléseit a francia

királynak. Erre azért is kerülhetett sor, mert még 1664-ben X I V . Lajos

részéről Grémonville bécsi francia követ és Bethlen Miklós útján olyan

üzenet érkezett Apafihoz, amely szerint a francia uralkodó támogatna

egy Habsburg-ellenes kelet-európai szövetséget, és ebben komoly szere­

pet szánna Erdélynek. Megegyezés nem született tehát a szatmári tár-

gyaláson, de Apafi a tekintélyes főurat, Bánffy Dénest küldte követként Bécsbe, hogy ot t folytassák az egyezkedést.

Bánffy azonban elkésett, mert mire megérkezett, már ratifikálták a vasvári békét. Erdély érdekeit nemhogy nem vették tekintetbe, de a bé­csi udvar még azt is javasolta a Portának, hogy Apafit tegyék le a feje­delmi trónról, és helyébe a katolikus Rákóczi Ferencet ültessék, akit egyébként is, még apja életében fejedelemmé választottak az erdélyiek. Ez a javaslat súlyosan veszélyeztette a fejedelem helyzetét, annál in­kább, mert addigra bebizonyosodott, hogy nem a Porta bábjaként irá­nyította országát. Továbbra is szövetségesi kapcsolatokat tartott fenn a szomszédos román vajdaságokkal, emellett Zrínyi Miklós halála és a vasvári béke után is tovább ápolta kapcsolatait a királyságbeli főurak­kal, Wesselényivel, Thököly Istvánnal és másokkal, mivel érdekeik kö­zelítettek egymáshoz.

A két országfél vezető politikusai 1666 júliusának végén Murányban titkos tervezetet állítottak össze, amelyben megfogalmazták, hogy mi­vel a két haza érdekei közösek, nemcsak örökös békességben és barát­ságban óhajtanak élni ezután, hanem szövetséget is kötnek, sőt „sza­badságokba álljon, ha egy corpussá [testté] akarnak lenni". De ha mégis a kettéosztottság mellett döntenének, akkor az oszmánok alóli majdani felszabadulás után a Tisza vonala lehetne a határ. Rákóczi Ferenc erdé­lyi trónigényét a szövetkezett nemesek nem támogatták. Mivel a moz­galom a császár és király ellen szerveződött, szükség lett volna a Porta támogatásának megszerzésére is. Apafi Mihály szerepének jelentősége ekkoriban nőtt meg a királyságbeli politikusok szemében, hiszen jól tudták, hogy az oszmánokkal csak az ő közreműködésével tudnak majd tárgyalni. Erdély portai követe útján ajánlottak tehát szövetséget az oszmánoknak, de nem sok sikerrel. A nagyvezír ugyanis nem akarta fel­rúgni a Habsburgokkal kötött békét.

A szultáni udvarban egy Panajoti nevű tolmács árulása folytán I. Li­pót császár követe tudomást szerzett a szervezkedésről, és ez súlyos következményekkel járt. A mozgalom tagjait leleplezték. (Wesselényi nádor 1667-ben időközben elhunyt.) Apafi fejedelemsége is komoly ve­szélybe került, egyrészt a Habsburg-udvar ellentámadása, másrészt a Zrínyi Péter horvát bán támogatásával Rákóczi Ferenc mögött felsora-

kozó dunántúli és felső-magyarországi erők miatt. 1669-ben és 1670-ben Apafi ismét kétirányú politikát kényszerült folytatni az egy­mással egyre szövevényesebb kapcsolatokba bonyolódó két nagyhata­lom között, amelynek egyetlen célja a fejedelemség önállóságának meg­tartása volt. Saját hívei közül kevesen voltak képesek e politika szálait követni.

A Wesselényi-mozgalom leverése után a magyarországi ellenzék meghatározó személyiségeit kivégezték, félreállították vagy üldözték. Az érintettek számára a menekülés egyetlen lehetőségét Erdély kínálta. További országmentő terveik középpontjába is Erdély fejedelmét állí­tották. A köznemesi vezérkar, Szepessy Pál, Petrőczy István, Ispán Fe­renc, Vay Mihály mellett ide menekült a Habsburg-megtorlás elől többezernyi elbocsátott végvári katona, kisnemes, kishivatalnok, prédi­kátor és jobbágy is, akiket összefoglaló néven bujdosóknak neveztek. Apafi diplomáciai manőverezőkészsége újabb sikert hozott számára, még ha ez a siker csupán arra korlátozódott is, hogy Erdély ismét meg­menekült a mindkét irányból fenyegető támadástól. A Portát ajándé­kok özönével árasztotta el, és néhány Jenő várához közeli falut is át­adott a törököknek. A Habsburgok gyanakvását titkos kapcsolatfelvé­tellel és az oszmánokról megtudott kisebb-nagyobb hírek csepegtetésé-vel sikerült elaltatnia.

A fejedelem ingatag alapokon nyugvó egyensúly-politikája egyelőre sikeresnek bizonyult, bár 1672-ben újabb megpróbáltatást jelentett szá­mára, amikor a Porta utasította, hogy a Lengyelország és Moldva elleni hadjárathoz 600 szekérnyi élelmiszerrel járuljon hozzá. Ezzel egy idő­ben az Erdélyben megtelepedett bujdosók Teleki Mihályt, Kővár kapi­tányát választották főgenerálisukká, és megindultak a felső-magyaror­szági császári-királyi hadak ellen. Gyors győzelmüket gyors összeomlás követte. Apafit ekkor látjuk először tétovázónak. Maga sem tudta, mit is tegyen. Támogassa a bujdosók mozgalmát, vagy éppenséggel a bécsi udvart próbálja föltüzelni egy oszmánellenes támadásra?

Az mindenesetre még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy Erdély sorsa és a királyságbeli események elválaszthatatlanok egymástól. Magyaror­szágon ekkor érte el tetőpontját a lázadók elleni megtorlás. A magyar alkotmányt az udvar felfüggesztette, a protestánsüldözés a hivatalos

politika rangjára emelkedett. Mindez nem maradhatott hatás nélkül Er­délyben sem. A fejedelemtől mindenki mást akart: a tanácsosok, a ren­dek, a bujdosók. Az utóbbiak időközben Wesselényi Pált választották vezérükké, és így kapcsolatba kerültek apósával, Béldi Pállal, aki a szé­kelyek generálisa és mint ilyen, tekintélyes, hatalommal bíró személy volt Erdélyben. A nagy zűrzavarban az egyik első tanácsúr, Bánffy Mik­lós életével fizetett a tanácsban támadt nézeteltérés miatt .

Elkerülhetetlenné vált, hogy az erdélyi politika új irányba forduljon. Egyre inkább érzékelhető volt ugyanis, hogy a Habsburg-oszmán egyensúlyra alapított taktika tartalékai kimerültek, ez kibontakozási le­hetőséget többé nem nyújtott. A folytonos árulások és áruitatások ör­dögi körében való vergődés beszűkítette a fejedelem és országa mozgás­terét. A hurok pedig mindkét irányból egyre jobban szorult Erdély kö­rül. Ebből a helyzetből ígért kitörési lehetőséget, amikor a fejedelem újra fölvette a kapcsolatot a francia udvarral és a frissen trónra került Sobieski János lengyel királlyal. Apafi tekintélyét még ebben a helyzet­ben is egyértelműen jelezte, hogy a lengyel király őt kérte fel közvetí­tésre a közte és a Porta között folyó tárgyalásokon.

A két fél követei először Fogarasban tárgyaltak 1675. április 28-án egy lehetséges szövetség esélyeiről. A tárgyalás azonban kitudódott a Portán, és a bécsi kémhálózat is tudomást szerzett róla. Erdélyt tehát mindkét irányból támadás fenyegette. Időközben a bujdosók mind markánsabb és önállóbb politikai tényezőként léptek föl az ekkor 17 éves Thököly Imre vezetésével.

Apafi fejedelem alól kicsúszni látszott a talaj. A politikai zűrzavar hatalmasra nőtt országában. Minden jelentősebb tanácsosa mást akart, mást erőltetett. A francia támogatás késett, a fejedelem úgy érezte, ma­gára maradt, így a külpolitikai nehézségek arénájából egy időre a belpo­litikába menekült. Perekkel foglalkozott, és megkísérelte külön utakon járó tanácsosait ellenőrizni, de nem sok sikerrel. Maga körül pedig ki­alakított egy bizalmi kört, amely elsősorban Bethlen János kancellárból, Székely Lászlóból, Naláczy Istvánból és Nemes Jánosból állt.

A francia kapcsolat azonban továbbra is foglalkoztatta Apafit. T ö b b követet fogadott, mígnem 1677: május 27-én Varsóban az ottani fran­cia követnek, Béthune márkinak köszönhetően létrejött a megállapodás

Lengyelország, Franciaország és az erdélyi fejedelmet képviselő Absolon

Dániel között . Apafi kötelezte magát, hogy támogatja a bujdosók

Habsburg-ellenes harcát, a francia uralkodó pedig ígéretet tett, hogy

megvédi Erdély érdekeit mind a Portával, mind pedig a császári udvarral

szemben, sőt pénzbeli támogatást nyújt a Habsburg-ellenes harchoz.

Apafi pontosan tudta, hogy kockázatos vállalkozásba kezdett, mégis

lelkesítő kiáltványt bocsátott ki, amelyben harcra szólította föl a buj­

dosókat az „odakivaló Magyar nemzetnek és Hazának segítésére és fel­

szabadítására". A bujdosók élére fővezérnek ekkor még Apafi nevezte ki

Thököly Imrét a leváltott Wesselényi Pál helyére, a hadjárat vezetését

pedig Teleki Mihályra bízta. 1677 őszén, bár a Porta nem javasolta a tá­

madást, az időközben megérkezett lengyel és francia segédcsapatok mi­

att nem lehetett tovább várni. Apafinak döntenie kellett, s ő vállalta a

háború megindítását.

Teleki M i h á l y és Apafi 1677-78-ban a fejedelemnek komoly el­

lenzéke támadt Béldi Pál vezetésével.

Béldi maga lépett föl a Portánál fejedelemjelöltként. A körülötte csopor­

tosuló főurak elsősorban a fejedelem vagy még inkább a fejedelem­

asszony kegyencét, az egyre nagyobb hatalommal és befolyással rendel­

kező Teleki Mihályt illették kritikával. Cserei Mihály egyenesen Teleki

„egyeduralmáról" szól históriájában, és leírja, hogy Béldi elfogatása

után Teleki szándéka győzedelmeskedett, mert a fejedelem megnótáz-

tatta, azaz hűtlenségi perben elítéltette az erdélyi arisztokrácia szí­

ne-javát: Haller Jánost, Kapi Györgyöt, Dániel Istvánt, Lázár Istvánt.

Az öreg, nagy tiszteletben álló Bethlen János kancellár is majdnem erre

a sorsra jutott . Csak Kornis Gáspár maradt ki valahogyan a perbe fogás­

ból, pedig nagy ellensége volt Telekinek, ám nem hagyta megfélemlíte­

ni magát. Cserei szerint a fejedelem teljesen Teleki hatalmába került,

aki ellen, mivel felesége rokona volt, nem mert semmit sem tenni: „Te­

leki Mihály pedig, midőn már a nagy erdélyi igaz urakot eltette volna

láb alól, oly kegyetlen tyrannussággal kezde az erdélyi directióhoz,

hogy miolta Erdélyt ember lakja, soha sem a vajdák, sem a fejedelmek

közül senki úgy Erdélyt meg nem hódoltatta, senkitől úgy az emberek

Erdélyben nem féltenek, mint Telekitől. Nem is mer vala senki keze alá szóllani, mert mindjárt a fejedelmet haragította ellene s megfogattat­ta. .. ha kinek mi dolga volt a fejedelem előtt, hiában supplicált, ha első­ben Telekinek meg nem kente tenyerét."

Apafi h a r c b a száll A fejedelem 1678. április 5-én egész Magyaror­szágnak szóló kiáltványt bocsátott ki, amelyben

ismételten a magyar nemzet szabadságának kivívására hirdetett háborút a „Pro Deo et pro Patria" (Istenért és a hazáért) jelmondat jegyében. Egy­ben arra is utalt, hogy az ország további megmaradását a szultán oltal­ma biztosíthatja. Ezt valószínűleg nem gondolta komolyan, inkább csak óvatosságból vette be a szövegbe. A célzásokból, levelei burkolt megfo­galmazásából ugyanis mind világosabban kiderült, hogy amikor a „ma­gyar nemzet testi-lelki szabadságáért" indítandó harcra buzdított, való­jában az oszmánok alóli felszabadulás lebegett a szeme előtt.

A fejedelem nagy ívű céljainak azonban Erdélyben kicsinyes ellenzői támadtak. Köztük Béldi Pál, aki abban reménykedett, hogy a portai en­gedély nélkül hadba vonuló Apafit hamarosan leváltják, és akkor eljön az ő ideje. Béldi tehát felajánlkozott Sztambulban, de ott Apafi pozíció­ja egyelőre szilárdnak bizonyult. Az intrikáló Béldi így hirtelen a Hétto­ronyban találta magát.

1678 júniusában Teleki Mihály fővezérletével megindult a támadás, de a nagyobb sikerek Thököly Imre nevéhez fűződtek. Vezetésével a bujdosókból szervezett hadak elfoglalták a felvidéki bányavárosokat. A sikerek ellenére hamar elapadt a francia háttértámogatás. XIV. Lajos 1679. január 4-én Nijmegenben békét kötött a Habsburgokkal, így már szükségtelennek ítélte a keleti elterelő hadmozdulatokat. A szerződésbe Erdélyt mint Franciaország szövetségesét is belefoglalták, de védelmére semmilyen garanciát nem adtak.

Miközben Apafi fejedelem tovább szőtte a diplomácia szálait, követe­ket küldve a Portára, a császárhoz és új szövetségeseihez, hogy Erdély sorsát egy távolabbi, de már felderengő jövőre, azaz az oszmánok kiűzé­se utánra biztosítsa, egy új üstökös tűnt föl a magyar politikai élet egén. Talmi csillogása egy időre elvakította azokat, akik a közelébe kerültek.

T h ö k ö l y és Apafi Thököly Imre nem csupán mint nagyszerű had­

vezér, hanem mint politikus is látványos sikere­

ket ért el a bujdosók élén, bár céljai meglehetősen zavarosak voltak. Ép­

pen ezért bárki, aki valamiféle hatalommal kecsegtette az ambiciózus

fiatalembert, szövetségesre lelt benne. Az Apafitól kapott hadvezetési

lehetőséget, hátországot és szövetségeseket felhasználva aratta első si­

kereit, amelyek azután számos olyan támogatót szereztek neki a királyi

Magyarországon is, akik benne látták a magyar nemzet megmentőjét.

A lengyel király, Sobieski János is vele akart tárgyalni, ahogyan a ma­

gyarországi főurak vagy éppen a portai hatalmasságok. Thököly pedig

fokozatosan elszakadt Erdély fejedelmétől. Nem viselte többé el, hogy

valaki irányítsa. Saját hatalma és saját országa megteremtésére töreke­

dett. Ezt el is érte 1682-ben, amikor a felső-magyarországi vármegyék­

ből oszmán támogatással létrehozott egy új államot „Orta Macar",

azaz Közép-Magyarország elnevezéssel. Igaz, hogy ezzel még messze

volt azoktól a céloktól, amelyeket az Apafi szövetségeseinek támogatá­

sával és az erdélyi fejedelem felelősségére induló mozgalom tűzött

zászlajára, de a nagy szavaknak nem volt híján Thököly akkor sem,

amikor saját érdekeit kellett védenie. Mindenkit hitegetett, Erdélyt és

Magyarországot, Bécset és Konstantinápolyt egyaránt.

1681-ben a Porta Apafi fejedelemnek küldött újabb ahdnámét, annak

ellenére, hogy abban az évben Thököly volt az, aki saját sikerein fölbuz­

dulva egész Magyarországot és Erdélyt a Porta oltalmába ajánlotta. Apa­

fi fejedelmi megerősítésének áraként azonban az oszmánok azt kíván­

ták, hogy a Habsburgok ellen készülődő támadáshoz Erdély teljes erejé­

vel csatlakozzon. A fejedelem megint óvatosan mérlegelt, és igyekezett

maradék erőit összeszedni. Nyíltan nem mondott ellent, inkább próbálta

országa egységét megerősíteni. Ezt a célt szolgálta többek között az is,

hogy ismételten kimondatta az országgyűléssel a három nemzet unióját,

és fejedelemmé választatta kisfiát, az ekkor ötéves Mihályt.

1681 májusában Thököly és Apafi között nyílt szakításra került sor.

Apafi erős kritikával illette Thököly egyeduralomra irányuló törekvése­

it, valamint azt, hogy nem átallja ennek érdekében kockára tenni Er­

dély és az ország egészének érdekeit. Elítélte praktikáit a váradi pasával,

hódítási vágyát és katonái féktelenségét. Thököly viszont nem volt haj-

landó sem Apafi fejedelemségét, sem fia utódlását elismerni. A nagyve-

zír, Kara Musztafa ebben a konfliktusban Thököly mellé állt, és megpa­

rancsolta Erdély fejedelmének, hogy késlekedés nélkül indítsa el segély­

hadait az oszmán táborba. Apafi nehéz helyzetében súlyos adóterheket

rótt ki az országra, ami óriásira növelte rendi ellenzékét. Olyannyira,

hogy az országgyűlés elszámolásra utasította a fejedelmet, amire még

nem volt példa Erdély történetében.

Míg az erdélyi hadak leginkább csak tétlenkedtek a nagyvezír kato­

nái mellett, Thököly Fülek ostrománál jeleskedett, majd büszkén átvet­

te az ahdnámét, amelyben a szultán Magyarország királyává nevezte

ki. Apafi előtt felrémlett annak az esélye, hogy ha továbbra is ilyen si­

keres lesz az oszmán hadjárat, és elfoglalják Bécset, minden bizonnyal

Thököly lesz Erdély új fejedelme.

Az uto l só évek 1683-ban Apafi fejedelemnek sikerült elérnie - bi­

zonyos portai tisztségviselők megvesztegetése

árán -, hogy szerény erőivel csak ősszel csatlakozzon a Bécs ellen indu­

ló oszmán hadakhoz. Győrnél kellett letáboroznia és a Rába, valamint a

Rábca folyók átkelőit felügyelnie. Ügyesen elkerülte, hogy harcba bo­

nyolódjék, és miután az oszmán hadsereg sikertelenül vonult el Bécs

alól, októberben ő is hazatérhetett Erdélybe elgyötört hadaival. Időköz­

ben Thököly kegyvesztett lett a Portán, ahonnan mégis csak megküld­

ték a kis Apafi Mihályt beiktató ahdnámét.

A fejedelem még mindig azzal próbálkozott, hogy Erdély külső stabi­

litását valahogy megteremtse, és most is a régi módszerrel: mindkét

nagyhatalom udvarába követeket küldött, sőt közvetítőnek ajánlko­

zott konfliktusuk rendezésére. 1684-ben, a Szent Liga megalakulásával

azonban ennek a közvetítő szerepnek többé nem volt realitása, Erdély­

nek nyíltan egyik vagy másik oldalra kellett állnia. Más irányba is nyíl­

hatott azonban kibontakozási lehetőség. A francia-lengyel támogatás

kínált némi reményt arra, hogy az európai Habsburg-túlhatalomtól tar­

tó két ország esetleg garantálhatja az önálló Erdély fennmaradását. So­

bieski János lengyel király, aki nagy tisztelője volt Apafinak, súlyt is

fektetett erre a lehetőségre, s ezzel tisztában voltak a bécsi udvarban is.

Apafi abban is reménykedhetett, hogy a protestáns hatalmak a háború után - a régi kapcsolatokra hivatkozva - segítik majd Magyarország és Erdély egyesülését.

Mindezek következtében Erdély fölértékelődött Bécs számára. Na­gyobb fontosságot tulajdonítottak megszerzésének, mint korábban gondolni lehetett. A császári hadvezetés abban is reménykedett, hogy a régóta békében élő ország elegendő élelmet és szállást nyújthat katonái­nak. Apafi esetleg megvédhette volna Erdélyt, ha ekkor elfogadja T h ö ­köly ajánlatát, aki még mindig jelentős katonai erőnek parancsolt. A fe­jedelem azonban nem paktált le elárulójával. Sőt az erdélyi országgyű­lés fej- és jószágvesztésre ítélte Thökölyt . Ő azonban visszakerült a Porta kegyébe, és oszmán katonasággal megerősítve próbált Erdélyre tá­madni. A fejedelem közben az Erdély felé nyomuló császári hadakat se­hogyan sem tudta feltartóztatni, így kénytelen volt téli szállást adni nekik Kővár vidékén, Máramarosban és Biharban.

Apafi ismét szigorú intézkedések bevezetésére kényszerült. Súlyos adókat vetett ki szinte minden társadalmi rétegre, a főrendeket is bele­értve, és a pénzen igyekezett hadakat toborozni. Közben követét, Haller Jánost Bécsbe küldte, hogy Erdély további sorsáról tárgyaljon. Apafi dip­lomáciája még ekkor is rendületlenül dolgozott. A fejedelem régi, Beth­len ideje óta fennálló kapcsolatokra hivatkozva megkerestette a svéd, a dán és az angol királyt, Hollandiát, valamint a brandenburgi választót, hogy nemzetközi garanciákat próbáljon szerezni Erdélynek azokra a fel­tételekre, amelyeknek teljesítését a Habsburg-kormányzattól kérte.

1686. június 28-án Bécsben írták alá a császár és király és Erdély megegyezését, a létrehozójáról Haller-diplomának nevezett okiratot. Mivel az egyezményből semmi nem valósult meg később, legyen elég annyit kiemelni belőle, hogy I. Lipót elismerte Apafi fejedelemségét és fia utódlását, Erdély szabad fejedelemválasztó jogát, ígéretet tet t a jog­rend és az a lkotmány megtartására, és kijelentette, hogy ő veszi át Er­dély védelmét. A szerződés titkos volt, mert csak Buda visszavívása után akarták nyilvánosságra hozni a fejedelemség csatlakozását a Szent Ligához. Mihelyt azonban a Habsburgok számára kedvezőbben alakul­tak a harctéri erőviszonyok a visszafoglaló háború során, a megállapo­dásról megfeledkeztek, és a későbbi tárgyalások új alapokról indultak.

1 6 8 6 - 8 7 telén vészhelyzet alakult ki Erdélyben. Miközben a fejede­

lem megfeszített erővel tárgyaltatott a lengyel és a francia udvarban, és

próbálta elérni, hogy a nijmegeni szerződés alapján országát lengyel

fennhatóság alá helyezzék, megérkezett I. Lipót parancslevele, amely­

ben arra utasította a fejedelmet, hogy fogadja be téli szállásra a Buda

megvívásából érkező hadseregét. Veterani ezredes már megszállta

Máramarost, és Caraffa generálist csak hatalmas összeg lefizetésével le­

hetett távol tartani Erdélytől. Apafi és felesége 1687 októberében

Fogarasra vonult vissza, és rettegve várták, mi fog történni. Volt is mi­

től félni. Caraffa például korábbi ígéretét gátlástalanul semmibe véve

élelmet és takarmányt követelt hadai ellátására.

1687 őszén Lotharingiai Károly herceg a nagyharsányi győztes csata

után a császári fősereg élén bevonult Erdélybe. Elfoglalta Kolozsvárt,

Nagyszebent, Szamosújvárt. Túlereje ellenére korrekt és tisztességes

megállapodást kötöt t a fejedelemmel, olyat, amely az úgynevezett

Haller-diplomában foglaltakat vette alapul. Ebben a balázsfalvi szerző­

désben Erdély vállalta a császári hadsereg ellátását és 700 ezer rajnai fo­

rint kifizetését. Így óriási anyagi áldozat árán sikerült elérni, hogy Ká­

roly herceg személyesen szavatolta a fejedelemség önállóságának és

kormányzati rendjének megőrzését.

Bécsben azonban a dinasztia érdekeinek bajnokai semmisnek nyilvá­

ní tot ták ezt a szerződést is. Új hadparancsnokként Caraffa generális

vonult be a nagyszebeni főhadiszállásra. Magához rendelte az erdélyi

urakat, és külön-külön tárgyalt velük, illetve félemlítette meg őket.

Egész Erdély ki volt szolgáltatva katonáinak. A rendek ezt követően

1688. május 9-én ellenvetés nélkül írták alá a fogarasi nyilatkozatot,

amelyben kijelentették, hogy Erdély elszakad a Portától, és I. Lipót csá­

szár és király uralma alá helyezi magát.

1688-ra Apafi fejedelem idegzete mind kevésbé bírta a megpróbálta­

tásokat. Tekintet te l az előző évtizedek zűrzavaraira és számtalan két­

ségbeesett kísérletére, hogy Erdély érdekeit szem előtt tartva találjon

kiutat a válságokból, ezen nem is csodálkozhatunk. Feleségével együtt

rettegett Caraffától, mert valahogy az a hír kelt szárnyra, hogy Bécsbe

akarják őket vinni.

1688. augusztus 8-án meghalt a fejedelemasszony, Bornemissza Anna. Ezt követően Apafi végképp összeomlott. Inczédi Pál visszaemlé­kezései szerint hitvese halála miatt, de az ország sorsa miatti aggoda­lomtól is gyötörve, keserves állapotra jutott a fejedelem: „Az országnak állapotja miben fog lenni, elméjében forgatván, ez is az egészségében megbontakozik, magának kedvezni nem tudván, gyakran maga halálá­ra igyekezett, hol rettenetes félelemben volt, már elméjében is megbó­dulván, sem enni, sem innya nem kért, keservesen sóhajtozott és sírt is, szűntelen való hallgatásban töltötte az időt, amikor is szót bocsátott ki, az is értelem nélküli volt, a fogait is vicsorgatta, szintúgy recsegett, a fogaival mindent egyberágott, ottan némelykor komor [volt] és né­melykor nevetett is." Az orvosi kezelésnek köszönhetően lassan-lassan mégis jobban lett. Újra eljárt vadászni, társaságot is megtűrt maga kö­rül, olykor muzsikásokat is. Időnként eszébe jutott, ha meglátott egy szemrevaló menyecskét, hogy újra meg kellene nősülnie - jegyezték föl róla a kortársak. 1690-ben Fogarasban, az országgyűlés kezdetén ki­ment egy vadászatra, ahol meghűlt, ágynak esett, és április 15-én rövid betegség után elhunyt.

Cserei Mihály valószínűleg túlzásokba esett a következő sorok írása­kor, de annyi bizonyos, hogy nem állt egyedül a véleményével: „Így hala meg a jámbor Apaffi Mihály, aki inkább papnak lett volna alkal-matosabb, mint fejedelemnek; nem volt neki semmi gondja az ország dolgaira, ha valami dolgot occurált [cselekedett] is, csak azt mondta: Lássák az urak ő kegyelmek, a mint Teleki uramnak teczik. A vadásza­tot szerette s gyakorlotta ifjúságában, gyönyörködött igen az órákban, melyek sokféle formára csináltatván, renddel állanak vala a házában; mindenkor azok körül pepecselt, egyébkor vagy olvasott, vagy könyve­ket fordított, lovakra, fegyverekre, köntösökre, oeconomiára, mint férfi embernek nem volt semmi inclinatiója [hajlama]. Mind asztalára, ud­varára a míg éle, a felesége visele gondot; ha még sokáig él vala felesége holta után, bizony még az sem marad vala mit egyék, mert ha valaki csak ebédre hítta is, tíz-tizenkét ház jobbágyot kicsalt a kezéből. Az urak valamire akarták rá vették, nem is mene soha egy fejedelem alatt is annyi sok istentelenség véghez Erdélyben, mint az ő idejében, s ám el is veszték az országot az ő lágysága miatt."

A szintén kortárs Wass György azonban másként emlékezett meg a fejedelemről, amikor halálát követően „boldog és nagy, de igen felette jó emlékezetű, örökre megsiratható, kegyes és jó lelkiismeretű fejedel­münk, Apafi Mihály urunk és édes atyánk"-nak nevezte.

Epilógus Apafi Mihály halála után a háború alakulása is sürgetővé tette Erdély közjogi helyzetének rendezését. A rendek

azonnal kérték I. Lipóttól, hogy erősítse meg a fejedelem fiát, II. Apafi Mihályt az erdélyi fejedelemségben. A császári udvarral folytatott tár­gyalások során az erdélyi követek, Bánffy György, Bethlen Miklós és Apor István arra törekedtek, hogy átmentsék a fejedelemség önállósá­gát a háborút követő időszakra, és uralkodóként megtartsák az ifjú Apafit. I. Lipót azonban még 1690-ben kormányzótanácsot rendelt mellé, amelynek elnöke Bánffy György lett.

Ekkor lépett ismét színre Thököly Imre, aki 1690 júniusában kapta meg az ahdnámét II. Szulejmán szultántól az erdélyi fejedelmi trónra. A szultán ezenfelül mellérendelte a tatárokat és a havasalföldi vajda hada­it, hogy segítsék birtokba venni Erdélyt. Thököly 1690 augusztusában Zernyestnél tört be az országba, és megverte az ekkor a Déli-Kárpátokat őrző Heisler generális és a császárhű erdélyieket vezető Teleki Mihály hadait. Utóbbi elesett az ütközetben. A csatát követően az erdélyiek ke­resztényszigeti országgyűlése szeptember 22-én fejedelemmé választotta Thököly Imrét. A császári fősereg azonban Badeni Lajos vezetésével ok­tóber végére kiszorította Erdélyből Thökölyt, majd bevonult Nagysze­benbe - és ezzel Erdély vitán felül Habsburg-fennhatóság alá került. Mi­vel a császári haderő győzelmesen nyomult előre Magyarország és Erdély területén, a bécsi kormányzat a győztes pozíciójából, a „jus armorum"

(fegyverjog) alapján tárgyalt az erdélyiekkel a fejedelemség további sor­sáról, és figyelmen kívül hagyott minden korábbi megállapodást. Így született meg az Erdély közjogi helyzetét egészen 1848-ig szinte alkot­mányként meghatározó okirat, a Diploma Leopoldinum.

A Diploma első változatát 1690. október 16-án adta ki az uralkodó. Ennek értelmében I. Lipót Erdélyt nem Magyarországhoz, hanem a bi­rodalom különálló tartományaként a bécsi kormányzati központhoz

csatolta. Továbbá érvényben tartotta az Erdélyben fennálló jogrendet, törvényeket és a négy bevett vallást. A tartomány élére Gubernium (Kormányzóság) elnevezéssel új központi kormányszervet állított, Nagyszeben székhellyel. A fejedelem személyének kérdésében elnapolta a döntést.

Mivel az erdélyi rendek elégedetlenül fogadták a Diplomát, újabb tárgyalások kezdődtek, amelyek eredményeképpen 1691 decemberében egy másik változatot adtak ki I. Lipót nevében. Ez az előbbinél szigo­rúbb és kedvezőtlenebb feltételeket tartalmazott.

A Gubernium 1691-ben kezdte meg működését. Első, a király által kinevezett tisztségviselői Bánffy György gubernátor, Bethlen Miklós kancellár, Bethlen Gergely főgenerális és Haller János főkincstárnok vol­tak. A Diplomával kapcsolatos viták azonban még nem zárultak le. Al­vinczi Péter ítélőmester vezetésével újabb delegáció érkezett Bécsbe a vallásügyi kérdések rendezésére. A tárgyalások nyomán Bécsben 1693-ban kiadott Alvincziana Resolutio részletesen szabályozta az egyes felekezetek jogait, különösen ügyelve a katolikusok érdekeinek védel­mére.

Az ifjú Apafi Mihály 1696-ban Bánffy nyomására feleségül vette Bethlen Gergely leányát, Katát. I. Lipót császár, mivel nem kérték ki en­gedélyét a házasságkötéshez, ezt az eseményt használta föl arra, hogy Apafit eltávolítsa Erdélyből, és feleségével együtt Bécsbe vitesse. Megél­hetésükre évjáradékot utaltatott ki, majd 1701-ben birodalmi hercegi címet adományozott Apafinak a fejedelmi címről való lemondásért cse­rébe. Ifjabb Apafi Mihály 1713. február l-jén halt meg. Felesége 1725-ben bekövetkezett halála után mindkettőjük földi maradványait hazaszállították Erdélybe, és Almakeréken, az Apafiak ősi birtokán he­lyezték örök nyugalomra.

UTÓSZÓ

A kötetben olvasható hosszabb-rövidebb életrajzok azoknak az erdélyi

fejedelmeknek a sorsát igyekeztek végigkísérni, akiknek életében a feje­

delemség meghatározó, sorsdöntő szerepet játszott, vagy éppen fordít­

va, akiknek élete és cselekedetei meghatározó jelentőségűek voltak a

fejedelemség történetében. A kötet „szereplőinek" kiválogatásakor

ugyanilyen kritériumként vettük számításba azt is, hogy ténylegesen

uralkodó fejedelmekről legyen szó, ne pedig olyan személyekről, akiket

csupán egy közjogilag vagy politikailag zűrzavaros, netán háborús vál­

sághelyzetben valamiféle „ellenfejedelemként" választottak meg, hogy

azután néhány hónapnyi „regnálást" követően eltűnjenek a politikai

porondról. Jó néhányan voltak ilyenek is. Természetesen az ő élettörté­

netük, mint megannyi emberi sors, szintén tanulságokkal teli és érde­

kes, ám e kötet csak az Erdély történetét valóban befolyásoló fejedel­

mek portréját kívánja bemutatni.

Az erdélyi fejedelmi hatalom jellege lényegében Izabella királyné rö­

vid uralkodása (1556-1559) idején kezdett kiformálódni. Mivel ő maga

nem viselt fejedelmi címet, fia, János Zsigmond életében azonban ki­

emelkedő szerepet játszott, ezért személyét nem kellett és nem is lehe­

tett mellőzni. Róla fia életrajzában emlékeztünk meg. Izabella volt az,

aki Lengyelországból visszatérve magához ragadta a kormányzat irá­

nyítását, még a pénzügyeket sem engedte ki a kezéből, ami pedig nagy

szakértelmet kívánt. János Zsigmond minden különösebb közjogi bo-

nyodalom nélkül vette át anyjától a főhatalmat, és amikor már nyil­

vánvalóvá vált, hogy utód nélkül távozik az élők sorából, a rendek meg­

állapodtak, hogy „egyenlő akaratból, nem pártból", azaz nem pártosko-

dásból választanak fejedelmet maguknak. Halála után Erdély mégis

közjogi válságba került, ami részben a speyeri szerződésből, részben a

Szapolyai család kihalása miatt a Portához fűződő viszony bizonyta­

lanságából fakadt. A nehéz helyzeten végül Báthory István fejedelem­

mé választásával sikerült úrrá lenni. Újabb bizonytalanság akkor adó­

dott, amikor Báthory elfoglalta a lengyel trónt, és távozott Erdélyből.

Maga helyett - aki ekkortól kezdte használni a „princeps" címet - vaj­

dát hagyott hátra bátyja, Báthory Kristóf személyében. Bár az erdélyiek

maguk között Kristófot is fejedelemnek tekintették, az Erdély fölötti

tényleges főhatalmat Báthory István mégsem adta ki soha a kezéből.

Meglehetősen zavaros korszak a fejedelmi hatalom történetében Bá­

thory Zsigmond uralkodása. Többszöri távozása során egy alkalommal

unokatestvére, Báthory Boldizsár javára mondott le, akinek azonban

csak néhány hétre adta át a kormányzást, tehát uralkodását nem te­

kinthetjük igazi fejedelemségnek. Ahogyan másik unokatestvére, Bá­

thory András bíboros rövid uralmát sem. Egyik lemondása után ideigle­

nesen Habsburg Mária Krisztierna kormányozta az országot régensi

felhatalmazással. Ezt a tisztet azonban eleve csak átmenetileg bízták

rá, addig, amíg a Rudolf császár által Erdély élére kormányzóként kije­

lölt Miksa főherceg meg nem érkezik. A főherceg ugyan soha nem ju­

tot t el Erdélybe, Báthory Zsigmond viszont rövid időre újra visszatért,

és ekkoriban feleségével együttesen viselte a fejedelmi címet, magukat

„Erdély fejedelmeidnek („Transylvaniae Principes") nevezve. Az azon­

ban még nem tisztázott, hogy a fejedelem felesége ténylegesen mennyi­

ben gyakorolt és gyakorolhatott fejedelmi jogokat. A Báthory Zsig­

mond végleges távozását követő hatalmi harcok során szerezte meg a

fejedelmi címet egy rövid időre az oszmán emigrációból visszatérő buj­

dosók vezéreként Székely Mózes. Őt az erdélyi rendek tábori ország­

gyűlésén kiáltották ki fejedelemmé 1603. május elején, amikor már ke­

zében volt a Portáról korábban megszerzett kinevezési ahdnáme. Ha­

talma azonban csak az 1603. július 17-én Brassó mellett sorra került

csatáig tartott, amelyben Radu havasalföldi vajda a székelyek támoga­

tásával szétverte seregét.

Az erdélyi fejedelmek közül Báthory Gábor volt az, akit még életé­

ben azzal az indoklással távolítottak el a fejedelmi trónról, hogy nem

teljesítette a fejedelmi conditiókat, bár jól tudjuk, hogy az 1613. évi fe-

jedelemváltásnak nem ez volt a valódi oka. Bethlen Gábor halála után

végrendelete értelmében második felesége, Brandenburgi Katalin foglal­

ta el a fejedelmi trónt. Igaz, hogy az ő uralkodói jogait a mellé állított

kormányzó és a fejedelmi tanács jelentősen korlátozta.

II. Rákóczi György uralkodásának végén, a sikertelen lengyelországi

hadjáratot követően alakult ki újabb komoly hatalmi válság Erdélyben.

A hadjárat után a Porta arra utasította az erdélyi rendek gyűlését -

amelyről egyébként a partiumi követek távol maradtak -, hogy tegyék

le Rákóczit, és helyébe Rhédey Ferencet válasszák meg. A választás

1657. november 2-án történt meg, de rövid két hónap elteltével, 1658.

január 14-én a medgyesi országgyűlés újból Rákóczi fejedelemségét is­

merte el. A Porta azonban továbbra is türelmetlenül követelte az erdé­

lyiektől a kegyvesztett Rákóczi végleges eltávolítását. Az országgyűlé­

sek ugyan két alkalommal is tárgyaltak erről 1658-ban, mégsem szüle­

tett döntés. Végül az Erdélybe oszmán-tatár hadak élén benyomuló

Köprülü Mehmed nagyvezír Barcsay Ákost nevezte ki fejedelemmé

1658. szeptember 14-én. Rákóczi azonban továbbra is magát tartotta

fejedelemnek, és kettejük hívei között komoly vira robbant ki az or­

szággyűlésen november elején a törvényes fejedelem kilétét illetően.

1659. március 29-én Rákóczi György ugyan lemondott a fejedelemség­

ről, de folytatta a fegyveres harcot Barcsay ellen. Ráadásul továbbra is

gyakorolta a fejedelmi jogokat azzal, hogy az esztendő szeptemberének

végére újabb országgyűlést hívott össze Marosvásárhelyre. Az össze­

gyűlt rendek szeptember 27-én ismét visszahelyezték őt a fejedelmi

trónra. Az összecsapások folytatódtak a két fejedelem között. Barcsay

segítséget kapott Szejdi Ahmed budai pasától, aki már 1659 novembe­

rében többször is megverte Rákóczi hadait. A végső összecsapásra 1660.

május 22-én Szászfenesnél került sor. Rákóczi György az itt szerzett

sérüléseibe halt bele június 7-én.

Ezt követően Barcsay ténylegesen is gyakorolhatta volna a fejedelmi hatalmat, de Ali pasa, az 1660. évi hadjárat szerdára június végén fog­ságba vetette, Erdély adóhátralékát és hadisarcot követelve tőle. Csak augusztus végén szabadult, ám alig telt el néhány hónap, amikor no­vember végén Kemény János az egykori Rákóczi-párti urakat maga mellé állítva fegyveres támadást indított ellene. Az esztendő végén si­került is az egyébként tehetetlen bábként mozgatott Barcsayt lemon­datnia és 1661. január elsején magát választatnia fejedelemmé.

Mindezt azért kellett részletesebben tárgyalnunk, hogy érzékelhető legyen az a politikai-hatalmi zűrzavar, ami ezekben az években két „el­lenfejedelem", Rhédey és Barcsay rövid és bizonytalan hatalomra kerü­lését eredményezte. A korszakot azonban minden kétséget kizáróan még Rákóczi György személye határozta meg. Kemény János rövid, már a kibontakozás felé mutató fejedelemségét az életrajzok között mutat juk be.

Az önálló Erdélyi Fejedelemség történetének utolsó felvonása Apafi Mihály fejedelem halála után következett be. Ekkor nemcsak a fejede­lem személye, hanem egyáltalán a fejedelemség megmaradása volt a válsághelyzet tétje. Apafi egyetlen fiát II. Apafi Mihály néven válasz­tot ta fejedelemmé az erdélyi országgyűlés még 1681-ben. Amikor azon­ban apja 1690-ben meghalt, az akkor 14 éves fiút I. Lipót császár Bécsbe vitette. Bár az önálló erdélyi állam a Diploma Leopoldinum októberi ki­adásával gyakorlatilag abban az esztendőben megszűnt, az ezt megelő­ző hónapokban Thököly Imre próbálta még végső elkeseredésében megszerezni a fejedelemséget. II. Szulejmán szultántól június 8-án kap­ta meg a kinevező okiratot, majd havasalföldi és oszmán csapatokkal tört be Erdély területére. Szeptember 22-én Keresztényszigeten az erdé­lyi rendek fejedelemmé választották annak ellenére, hogy a nemesség egy része, Teleki Mihállyal az élen, fegyveresen is fölvette ellene a har­cot. Mintegy egy hónapig tartó, kétes értékű fejedelemség után T h ö ­kölyt a császári hadak űzték ki Erdélyből október 25-én.

Az erdélyi fejedelmeket 1567-ben törvénybe iktatott joguknak meg­felelően 1571-től az erdélyi rendek választották. Az erdélyi rendek sza­bad fejedelemválasztó jogukhoz, legalábbis annak formális megőrzésé­hez a fejedelemség fennállása alatt mindvégig szilárdan ragaszkodtak. A fejedelem személyének kijelölésében a Portával előzetes egyeztetés történt, de az is előfordult, hogy kifejezetten portai utasításra oszmán katonai erők hoztak be fejedelmet az erdélyi trónra, mint Bethlen Gá­bor vagy éppen Apafi Mihály esetében. A választás során a rendek a le­endő fejedelem elé tárták a választási conditiókat, azaz feltételeket, amelyeket el kellett fogadnia. A megválasztás után külön ünnepi alka­lommal történt a beiktatás {inauguratio), amelynek részét képezte a fe­jedelemnek a conditiókra tett esküje. A beiktatás általában egyházi szertartás keretében zajlott le.

Az erdélyi rendek választását minden esetben szultáni ahdnáménak kellett megerősítenie. Csak ezzel az okirattal foglalhatta el trónját vég­legesen és törvényesen az új fejedelem. A Porta legtöbbször nem elége­dett meg a puszta megerősítés jogával. Előzetes értesítést követelt a le­endő fejedelem kilétéről. A választás utáni beiktatási szertartás jelké­pei, a ceremónia maga is a szultán Erdély fölötti hatalmát volt hivatva kifejezni. Az ahdnáméval együtt a fejedelem számára érkező felékesí­tett ló, uralkodói pálca, süveg, kard, zászló és kaftán közül az utóbbi kettő a szultánnak fogadott hűséget szimbolizálta.

Az új fejedelem személyére az erdélyi rendeknek hűségesküt (homa-giális esküt) kellett tenniük. A rendek a választás után aláíratták az új fejedelemmel a választási conditiókat, amelyekben a fejedelem hatal­mát korlátozó rendi jogokat fogalmaztak meg, és amelyeket mintegy alaptörvénynek tekintettek. Ezek között szerepelt legelőször is a ren­dek választójogának további megtartása, a négy bevett vallás gyakorlá­sának biztosítása, az ország törvényeinek és a nemesi szabadságoknak a megőrzése, a szabad véleménynyilvánítás elfogadása az országgyűlése­ken. A választási conditiók pontjai fokozatosan bővültek a 17. század folyamán, mind több és több pontban fogalmazták meg a rendek a feje­delmi tanács összetételére és hatáskörére vonatkozó elvárásaikat.

A fejedelmi hatalom alapját elsősorban a fejedelmek hatalmas ma­gánvagyona biztosította. Ezek a nagy birtoktestek a Báthoryak és

Rákócziak esetében Erdélyen kívül, magyarországi és partiumi területe­ken helyezkedtek el. Bethlen Gábor ugyan nem rendelkezett óriási bir­tokokkal, de igen hamar biztosította magának a legnagyobb birtokosi rangot azzal, hogy uralkodása kezdetén (1615) fölülvizsgáltatta a kincs­tártól 1588 óta eladományozott birtokokat, és visszaszerezte azokat az arra érdemtelenektől.

A fejedelem kezében összpontosult a katonai főhatalom is, azaz ő rendelkezett a hadsereg felett, döntött háború és béke kérdésében, kül­ügyi-diplomáciai ügyekben. A nem kevésbé fontos kincstári és pénz­ügyeket szintén a fejedelmi döntések irányították. A fejedelem nevezte ki a kormányzat élén álló, neki felelős tisztségviselőket, és ő képviselte a bíráskodás felső szintjét is.

A fejedelmek kivétel nélkül arra törekedtek, hogy családjukon belül örökítsék tovább az erdélyi fejedelmi rangot, és ezért mindent meg is tettek. Ennek ellenére a történelmi körülmények, vagy egyéni sorsuk alakulása nem tette lehetővé a dinasztiák létrehozását. Legtovább, kö­zel négy évtizedig a Báthoryaknak sikerült a fejedelemséget megtarta­niuk, és bár ez nem kizárólag a családi összetartás eredménye, de tény, hogy a családtagok a cél érdekében az ellentéteket és viszálykodást is gyorsan félre tudták tenni. I. Rákóczi György és Apafi esetében is szin­te már teljesen természetes volt, hogy a fejedelem leszármazottja el­sőbbséget élvez a fejedelmi trón betöltésénél, sőt mindkét atya már éle­tében fejedelemmé választatta fiát, hogy ezzel is biztosítsa a zökkenő­mentes utódlást. Ezt a jogszokást elfogadta a Porta is, hiszen az ahdnámék szövegének folyamatos változásából az vehető ki, hogy egy­re nagyobb súlyt fektettek a családi eredetre, az ősök szerepére, sőt Bethlen után a kormányzásban szerzett gyakorlat fontosságára mint elvárásra is utalnak az okiratok.

A fejedelem és a rendek hatalmi viszonyában voltak rövid, átmeneti időszakok, amikor a rendi érdekeknek sikerült előretörniük. Ez rendsze­rint fejedelemváltáskor következett be. A Bethlen halála vagy a II. Rá­kóczi György uralkodása utáni hatalmi válság idején alkalom nyílott a rendek számára, hogy jogaikat törvényekkel is biztosítsák, és szigorúbb conditiókat fogadtassanak el az új fejedelemmel. Ezek azonban hamar érvényüket vesztették, s a fejedelem hatalmi túlsúlya rövid időn belül

helyreállt. A fejedelmek elviekben ugyan elfogadták és elismerték a ren­dek jogait, a gyakorlatban azonban minden eszközzel saját hatalmukat erősítették.

A 17. században, a tizenöt éves háború lezárultát követően nyilván­valóvá vált - s tegyük hozzá, nem először - az erdélyiek előtt, hogy a Habsburgokhoz való csatlakozás nem jelent számukra megoldást, nem hozza meg az országegyesítést, mert a császár birodalma nem elég erős az oszmánok legyőzéséhez. Erdély tehát mindkét nagyhatalommal ál­landó küzdelemben állt, hogy fennmaradhasson. A folyamatos katonai veszélyeztetettség, illetve békeidőben egyszerűen az állam fenntartásá­ért folytatott küzdelem kényszerű hatalmi és kormányzati centralizá­ciót vont maga után. Sokkal erősebbet, mint ami az ország gazdasági­társadalmi struktúrájának fejlettségéből következett volna. Mindez az erdélyi rendiség sajátos fejlődéséből fakadó jellegzetességekkel együtte­sen hatva hozzájárult ahhoz, hogy az Erdélyi Fejedelemségben a feje­delmi hatalom rendkívüli túlsúlya jöjjön létre.

FÜGGELÉK

Erdély fejedelmei uralkodói, kormányzói és helytartói

1541-1690, 1704-1711

M e g v á l a s z t á s a / Beiktatása

ura lmának kezdete U r a l m á n a k vége

Izabella királyné,

I. (Szapolyai) János király

özvegye

1541. aug. 31. (szultáni kinevezéssel)

1556. nov. 25.

1551. július 19. (lemond)

1559. szept. 15. (meghal)

Fráter György

(Utyeszenovics,

Martinuzzi) helytartó

1542.január 26. 1551. dec. 17. (megölik)

I. (Habsburg) Ferdinánd 1551. július 26. 1556. nov. 25. Az erdélyi országgyűlés visszatér a Szapolyai-család hűségére.

II. (Szapolyai ) J á n o s Z s i g m o n d választott király

fejedelem

1540. szept 13. / 1559. szept. 15.

1571. márc. 10. 1571. márc. 14. (meghal)

* A táblázatban a kötetben szereplő fejedelmeken kívül (akik nevét vastagon ki­emeltük), a teljesség kedvéért szerepelnek azok a személyek is, akik más címen birtokolták a hatalmat Erdélyben, továbbá azok, akiknek fejedelmi rangja kétes volt, vagy csupán egy zaklatott konfliktushelyzetben, átmenetileg kerültek az ország élére. Ha a fejedelmek vagy uralkodók megválasztásának időpontja nem azonos uralmuk kezdetének időpontjával, azt / jellel jelöltük. Rajtuk kívül a fő­hatalmat kormányzói vagy helytartói minőségben gyakorló személyeket is föl­tüntettük. Ha a beiktatás időpontja nincs jelezve, akkor általában a megválasz­tással azonos időben történt. A portai jóváhagyást biztosító ahdnámék megszer­zésének időpontját a táblázatban nem jelöltük. Ezt legtöbbször a megválasztás után, de némelykor már a választás lebonyolítása előtt kapták meg a fejedelmek.

M e g v á l a s z t á s a / ura lmának kezdete

Be ik ta tása U r a l m á n a k vége

B á t h o r y Is tván

vajda

fejedelem

1571. máj. 25.

1576 eleje

1571. aug. 18.

1586. dec. 13. (meghal)

B á t h o r y Z s i g m o n d 1588. dec. 8.

1594. aug. 8.

1598. aug. 22.

1601. ápr. 3.

1588. dec. 23.

1598. aug. 28.

1594. júl. vége (lemond)

1598. márc. 23. (lemond)

1599. márc. 21. (lemond)

1602. jún. 29. (lemond)

Báthory Boldizsár fejedelem

1594. júl. vége 1594. aug. 8. (távozik)

Habsburg Mária Krisztierna Báthory Zsigmond helytartója

1596. jan. vége

1597. jan. vége

1596. márc. 4.

1597. márc. eleje

Habsburg Mária Krisztierna I. (Habsburg) Rudolf helytartója

1598. ápr. 18. 1598. máj. 1.

Habsburg Miksa főherceg kormányzó 1598. máj. 1.

Báthory András fejedelem

1599. márc. 29. 1599. nov. 3. (meghal)

Vitéz Mihály havasalföldi vajda, I. (Habsburg) Rudolf helytartója

1599. nov. 20. 1600. okt. 5. (távozik)

I. Rudolf kormányzó biztosai 1603. jan. 15.

I. Rudolf polgári kormányzótanácsa 1604. jan. 20.

Bocskai I s t v á n 1605. febr. 21. 1605. szept. 14. 1606. dec. 29. (meghal)

R á k ó c z i Z s i g m o n d

kormányzó

fejedelem

1605. szept. 14.

1607. febr. 11.

1607. febr. 22.

1608. márc. 5. (lemond)

B á t h o r y Gábor 1607. márc. 7. 1608. aug. 15. 1613. okt. 22. (lemondatják)

M e g v á l a s z t á s a / ura lmának kezdete

Beiktatása U r a l m á n a k vége

Bethlen Gábor 1613. okt. 23. 1629. nov. 15. (meghal)

Brandenburgi Katal in 1629. nov. 15. 1630. jan. 25. 1630. szept. 21. (lemondatják)

Bethlen István

kormányzó

fejedelem

1630. jan. 25.

1630. szept. 28. 1630. nov. 26. (lemond)

I. Rákócz i G y ö r g y 1630. dec. 1. 1630. dec. 22. 1648. okt. 11. (meghal)

II. R á k ó c z i G y ö r g y 1642. febr. 19. /

1648. okt. 11.

1658. jan. 14.

1659. szept. 24.

1642. márc. 4.

1657. okt. 25. (lemond)

1659. márc. 30. (lemond)

1660. jún. 7. (meghal)

I. Rákóczi Ferenc 1652. febr. 24. nem kerül sor

Rhédey Ferenc

kormányzó

fejedelem

1657. jan. 14.

1657. nov. 2.

1657. aug. eleje

1658. jan. 9. (lemond)

Barcsay Ákos

kormányzó

fejedelem

1657. jan. 14.

1658. okt. 7.

1657. aug. eleje 1660. dec. 31. (lemond)

Serédy István

kormányzó 1657. jan. 14. 1657. aug. eleje

K e m é n y J á n o s 1660. jan. 1. 1662. jan. 22. (meghal)

I. Apafi M i h á l y 1661. szept. 14. 1690. ápr. 15. (meghal)

II. Apafi Mihály 1681. jún. 10. nem kerül sor

Thököly Imre 1690. szept. 22. nem kerül sor 1690. okt. 25. (elmenekül)

II. Rákóczi Ferenc 1704. július 8. 1711. nov. 14. Az erdélyi országgyűlés Habsburg­hűségre tér.

Ajánlott szakirodalom

Elbeszélő források

Bethlen Farkas: Erdély története. I. A mohácsi csatától a váradi békekötésig (1526-1538) I—II. könyv. Ford.: Bodor András. Jegyz. és mutatók: Pálffy

Géza. Szerk. és utószó: Jankovics József. Bp.-Kolozsvár, 2000.

Bethlen János: Erdély története, 1629-1673. Ford.: P. Vásárhelyi Judit. Utószó

és jegyz.: Jankovics József. Bp., 1993.

Bethlen Miklós levelei. Összegyűjtötte, sajtó alá rendezte, bev. és jegyz.: Jankovics József. A latin nyelvű részeket fordította: Kulcsár Péter. Jegyz.:

Nényei Gáborné. Bp., 1987.

Bethlen Miklós önéletírása. Sajtó alá rendezte: V. Windisch Éva. Bp., 1955.

Cserei Mihály: Erdély históriája [1661-1711]. Sajtó alá rendezte, bev. és jegyz.:

Bánkúti Imre. Bp., 1983.

Erdély öröksége. Erdélyi emlékírók Erdélyről. I-VI. köt. Bp., [1942.] Új kiadás: Bp., 1993.

Gyöngyösi István: Porábúl megéledett Főnix avagy Kemény János emlékezete. Bp., 1999.

Kemény János önéletírása és válogatott levelei. Kiadta: V. Windisch Éva Bp., 1986.

Szalárdi János Siralmas magyar krónikája. Sajtó alá rendezte, bev. és jegyz.: Szakák/ Ferenc. Bp., 1980.

Szamosközy István: Erdély története, 1598-1599, 1603. Fordította: Borzsák István. Válogatta, bev. és jegyz.: Sinkovics István. Bp., 1963.

Szerémi György: Magyarország romlásáról. Erdélyi László fordítását átdolgoz­ta: Juhász László. Bev. és jegyz.: Székely György. Bp., 1961

Izabella királyné és János Zsigmond kora

Barta Gábor: Vajon kié az országi Bp., 1988.

Jakab Elek: János Zsigmond választott magyar király és erdélyi fejedelem élete és uralkodása. Keresztény Magvető II. köt. Szerk: Kriza János-Nagy Iván. Kolozsvár-Cluj. 1863.

Szádeczky Lajos: Izabella és János Zsigmond Lengyelországban, 1552-155É Bp., 1888.

Szentmártoni Kálmán: János Zsigmond erdélyi fejedelem élet- és jellemrajza Székelykeresztúr, 1934.

Veress Endre: Izabella királyné, 1519-1559. Magyar Történeti Életrajzok Szerk.: Schönherr Gyula Bp., 1901.

Báthoryak kora

Angyal Dávid: Báthory Gábor uralkodása. Századok XXX. (1896) 23-46. o. Báthory István levelezése. I—II. köt. Kiadta: Veress Endre, Kolozsvár, 1944. Báthory István emlékezete. Szerk.: Nagy László. Bp., 1994. Benda Kálmán: Erdély végzetes asszonya. Báthory Zsigmondné Habsburg Má

ria Krisztierna. Bp., 1986. Besala, Jerzy: Stefan Batory. Warszawa, 1992. Buday Kálmán: Báthory István erdélyi fejedelemsége. Kolozsvári-szegedi érte

kezesek a magyar művelődéstörténelem köréből 20. Szeged, 1933. Demény Lajos: A székelyek és Mihály vajda. Bukarest, 1977. Horn Ildikó: Báthory András. Bp., 2002.

Lukinich Imre: Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király emlékezete Bp., 1933.

Nagy László: Tündérkert fejedelme. Báthory Gábor. Bp., 1988. Olejnik, Karol: Stefan Batory, 1533-1586. Warszawa, 1988. Szilágyi Sándor. Báthory Gábor fejedelem története. Pest, 1867. Vass Miklós: Székely Mózes erdélyi fejedelem élet- és jellemrajza. Kolozsvái

1897.

Veress Endre: A történetíró Báthory István király. Erdélyi Tudományos Füze tek 60. Cluj-Kolozsvár, 1935.

Veress Endre: Báthory István király. Bp., 1937.

Bocskai István

Bocskai István: Levelek. Válogatta: Benda Kálmán. Bp., 1992. Benda Kálmán: Bocskai István. Bp., 1942. Új kiadás: Bp., 1993. Nagy László: A Bocskai-szabadságharc katonai története. Bp., 1961. Nagy László: Bocskai István a hadak élén. Bp., 1981.

Bethlen Gábor

Barcza József: Bethlen Gábor, a református fejedelem. Bp., 1987.

Bethlen Gábor állama és kora. Szerk.: Kovács Kálmán. Bp., 1980.

Bethlen Gábor emlékezete. Szerk. és bev.: Makkai László. Bp., 1980.

Csetri Elek: Bethlen Gábor életútja. Bukarest, 1992.

Demény Lajos: Bethlen Gábor és kora. Bucuresti, 1982.

Kiss István, Rugonfalvi: Iktári Bethlen Gábor erdélyi fejedelem. Bp., 1923.

Kiss István, Rugonfalvi: Az átértékelt Bethlen Gábor. Válaszul Szekfű Gyulá­

nak. Debrecen, [1929.]

Nagy László: Bethlen Gábor a független Magyarországért. Bp., 1969.

Szekfű Gyula: Bethlen Gábor. Bp., 1929.

Tarnóc Márton: Erdély művelődése Bethlen Gábor és a két Rákóczi György ko­rában. Bp., 1978.

Rákócziak kora

Erdélyi Alajos: Barcsay Ákos fejedelemsége. Bp., 1906.

Hangay Zoltán: Erdély választott fejedelme. Rákóczi Zsigmond. Korok és em­

berek. Bp., 1987.

Kósa János: II. Rákóczi György. Bp., 1942.

Lőcsey Mária: Báthory Zsófia, 1628-1680. Életrajzi vázlat. Történeti Értekezé­sek 8. Bp., 1914

Nagy László: A „bibliás őrálló" fejedelem. Bp., 1984.

Szabó Magdolna: II. Rákóczy György erdélyi fejedelemsége (1648-1660). Ko­lozsvári-szegedi értekezések a magyar művelődéstörténelem köréből 30. Szeged, 1935.

Szilágyi Sándor: Felsővadászi Rákóczy Zsigmond, 1622-1652. Bp., 1886.

Szilágyi Sándor: II. Rákóczi György. Magyar Történeti Életrajzok, Szerk.:

Schönherr Gyula. Bp., 1891.

Szilágyi Sándor: I. Rákóczy György, 1593-1648. Magyar Történeti Életrajzok,

Szerk.: Schönherr Gyula. Bp., 1893.

Trócsányi Zsolt: Rákóczi Zsigmond (egy dinasztia születése). A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1978. (1979.)

Apafiak kora

Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre, 1657-1705.I—II. köt. Bp., 1888-1889. I. és II. Apafi Mihály fejedelmek naplója az 1634-1694. évekről. Kiadta: Tóth

Ernő. Kolozsvár, 1900. Halmai István: I. Apafy Mihály fejedelemsége (1661-1690). Kolozsvári-szege­

di értekezések a magyar művelődéstörténelem köréből 24. Szeged, 1934. Jakab Elek: Az utolsó Apafi. Magyar Történelmi Tár 21. Bp., 1875. R. Várkonyi Ágnes: Erdélyi változások. Bp., 1984. Szádeczky Béla: I. Apafi Mihály fejedelem udvartartásából. Kolozsvár, 1913. Tavaszy Sándor: A két Apafi fejedelem. Kolozsvár, 1943.

Sebestyén Mihály: Erdélyi fejedelmek. Marosvásárhely, 1994.

TARTALOM

SZAPOLYAI JÁNOS ZSIGMOND

Király a bölcsőben 7 A váradi béke következményei. . . 8 Fráter György hatalmában . . . . 11 Lengyelországban 15 Hazatérés 17 Választott király 18 A szépreményű ifjú 21 Hitvallás és türelem 22 A harc folytatódik 23 Erdély és a Részek fejedelme . . . 25

BÁTHORY ISTVÁN (SOMLYAI)

A fejedelem tanácsura 27 Erdély vajdája 29 Lengyelország királya 37 Erdély fejedelme 43

BÁTHORY ZSIGMOND (SOMLYAI)

Gyermekkor 46 Hatalom 47 Házasság 51 Háború 52

BOCSKAI ISTVÁN (KISMARJAI)

Az ifjú 61 A nagybácsi 62 A „szürke eminenciás" 64 A lázadók vezére 68 A hajdúk jótevője 73 A harcok lecsendesítője 74

RÁKÓCZI ZSIGMOND (FELSŐVADÁSZI)

A kereskedő katona 77

Kormányzó 80 Fejedelem 81 Visszavonuló főúr 84

BÁTHORY GÁBOR (SOMLYAI)

A ragyogó kezdet 86 Erdély trónján 88 Küzdelem az életért 90 A dicstelen vég 93

BETHLEN GÁBOR (IKTÁRI)

Az életpálya kezdetén 95 A fejedelem megteremti hatalmát 100 Vallási tolerancia 105 A tehetséges uralkodó 105 Az ország virágzásnak indul. . . 107 A hadakozó fejedelem 110 Erdély és a Porta 120 A művészetek és a tudomány barátja 122 A jövőbe tekintő fejedelem . . . 123

BRANDENBURGI KATALIN

A brandenburgi hercegnő . . . . 126 Erdélyi „fejedelem" 128

I. RÁKÓCZI GYÖRGY (FELSŐVADÁSZI)

Ifjúkor 133 Erdély trónján 137 „Támadás a császár ellen" . . . . 141 Békés Erdély 146

II. RÁKÓCZI GYÖRGY (FELSŐVADÁSZI)

Fejedelemfi 148 Erdély fejedelme 150 A fejedelem és a szászok 152 Hatalmi törekvések 152 Bosszúhadjárat Erdély ellen . . . 158 Utójáték 161

KEMÉNY JÁNOS Fejedelmek szolgálatában . . . . 163 Fejedelem az oszmánok ellen . . 166 A nagyszőlősi csata 169

APAFI MIHÁLY (ALMAKERÉKI ÉS APANAGYFALVI)

Fiatal évek 170

A fejedelemasszony: Bornemissza Anna 171 Az ország ismét magára talál . . 172 Új korszak Erdély történetében. 177 Teleki Mihály és Apafi 181 Apafi harcba száll 182 Thököly és Apafi 183 Az utolsó évek 184 Epilógus 188

UTÓSZÓ 190

FÜGGELÉK

Erdély fejedelmei uralkodói, kormányzói és helytartói . . . . 199 Ajánlott szakirodalom 201

A borító Varsányi Erika munkája

Bethlen Gábor borítón látható portréja a beauregard-i kastély (Franciaország) arcképgyűjteményében található. A képet Madame Alain du Pavillon grófnő, a kastély tulajdonosa szíves engedélyével közöljük.

ISBN 963 8469 96 X (összkiadás) ISBN 963 9252 54 9

Felelős kiadó a Pannonica Kiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Hegybíró Éva Tipográfia, tördelés: Scriptor Bt.

Nyomdai kivitelezés: Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető: Vadász József