1

Nemzetközi gazdaságtan esettanulmány, 2015 – 4. cikk

Ismertesse és elemezze az alábbi cikket, illetve a cikkben megadott közgazdasági problémát

(esetlegesen egyéb források igénybevételével). Az ismertetésben, ill. elemzésben válaszoljon a

megadott kérdésekre is.

Terjedelem: min. 1 – max. 2 oldal, Times New Roman, 12pt, 1,5 sorköz.

Maximális pontszám 12.

Beadás: kizárólag nyomtatva, a 2015. április 29-30-i szemináriumon.

A plagizálás (egymásról is) természetesen nulla pontot ér.

Kérdések:

Hogyan és miért különböztette meg Adam Smith a produktív és az improduktív

munkát? (E kérdés megválaszolása némi elmélettörténeti kutatást igényel.)

Milyen érvek hozhatók fel az ipar szolgáltatásokkal szembeni preferálása mellett és

ellen?

Preferálnia kell-e a gazdaságpolitikának a magas technológiájú szektorokat

(félvezetőchipek gyártása) az alacsony technológiájú szektorok (burgonyachips

gyártása) rovására? Milyen érvek hozhatók fel a preferencia mellett és ellen?

2

Tévhitek a feldolgozóipar gazdasági szerepéről

2010. 9. 2. 05:00 | Utolsó módosítás: 2010. 9. 2. 08:35 | Vélemény »

A közgazdászok régen helyére tették Adam Smith tévedését, amikor azt állította, hogy a

feldolgozóiparnak elsőbbséget kell adni az ország gazdaságában.

Jagdish Bhagwati

A Nemzetek gazdagsága című művében a klasszikus szerző improduktívként ítélt el olyan

foglalkozásokat, mint amilyeneket az „egyházi emberek, jogászok, orvosok, mindenféle írók,

színészek, ripacsok, zenészek, operaénekesek, táncosok és más hasonlók” művelnek. Smith (és

Shakespeare) jogászokra vonatkozó kitételével talán egyet is lehetne érteni, de azzal

semmiképpen sem, ha például a Falstaff, Pavarotti vagy Olivier kerül szóba. Az ipar fetisizálása

mégis elmaradhatatlanul visszatér, mint mostanság az Egyesült Államokban, a legutóbbi válság

nyomán. A 60-as évek közepén a világhírű brit közgazdász, Nicholas Kaldor riadót fújt a

„deindusztrializáció” miatt. A Cambridge Egyetem akkori oktatója (egyben a brit Munkáspárt

befolyásos tanácsadója) károsnak tartotta azt, hogy az értékteremtés a feldolgozóiparról

áttevődik a szolgáltatásokra, mert a termelőüzemek a tevékenységükkel előreviszik a

technológiát, míg a szolgáltatások nem. A brit Munkáspárt pénzügyminisztere 1966-ban James

Callaghan volt, akit arra is rábírt, hogy szelektív adó alkalmazásával nagyobb terhet rójanak a

foglalkoztatásra a szolgáltatásokban, mint az iparban. Az intézkedést 1973-ban eltörölték, mert

rájöttek, hogy árt az idegenforgalomnak, amely pedig az akkor különösen fontos devizát hozta.

Kaldor érvelése azon a hibás előfeltevésen nyugodott, hogy a szolgáltatások egy műszakilag

stagnáló tevékenységet képviselnek. Ez a nézet a családi üzletekben és a postahivatalokban

szerzett alkalmi, gyakorlati tapasztalatokon alapult, amelyekre az egyetemi oktatók az

intézményből kilépve szert tehettek. E benyomások azonban távol estek attól a hatalmas

változástól, amelyet hamarosan meghozott például a Fedex, a faxkészülék, a mobiltelefon vagy

az internet. A későbbiekben még messzebb vitték azt a kétes felfogást, hogy a gazdasági

tevékenységek között a vélt innovatív erejük szerint kell szelektálni, és ennek megfelelően

például a félvezetőchip-gyártásnak elsőbbséget kellene adni a burgonyachips előállításával

szemben. Ezt a vélekedést elutasította George H. W. Bush elnök gazdasági főtanácsadója,

Michael Boskin, s emiatt politikai támadások kereszttüzébe került.

Egy riporter azonban a dolog nyomába eredt. Mint akkor kiderült, a félvezető-alkatrészeket

primitív, esztelen munkával ültették az alaplapra, ezzel szemben a burgonyaszirmokat már

annak idején is egy magas szinten automatizált folyamat keretében állították elő. A

3

félvezetőchip és a burgonyachips egymáshoz viszonyított jelentőségéről folytatott vita arra is

rámutatott, hogy a két terület megítélését nagyban befolyásolta, ki milyen területen dolgozik.

Az élelmiszer-ipari termék előállítóit tompa agyúaknak tekintették, míg a félvezetők

gyártásában foglalkoztatottakat korszerű gondolkodásúnak. Szerintem viszont nem az

határozza meg az egyén személyiségét, amit előállít, hanem az, amit elfogyaszt. A

„deindusztrializáció” veszélyeiről a 60-as évek Nagy-Britanniájában folytatott vita híre nem

jutott el a Berkeley két akadémikusához, akik később hasonló polémiába kezdtek az Egyesült

Államokban.

Stephen Cohen és John Zysman 1987-ben jelentette meg a könyvét, ezzel a címmel: A gyáripar

számít. Ebben azt állították, hogy feldolgozóipari üzemek nélkül a szolgáltató szektort nem

lehet fenntartani. Ez azonban megtévesztő: elképzelhető egy-egy ország erős közlekedési

ágazattal, teherautókkal, vasutakkal, amelyeken nagy volumenben lehet mezőgazdasági

terményeket szállítani.

Erre példával szolgálhat már a Perón előtti Argentína is, csakúgy, mint Ausztrália, Új-Zéland

vagy később Chile a maga sikereivel. Cohen és Zysman érvelése szerint a feldolgozóipar

ugyanúgy viszonyult a szolgáltatásokhoz, mint a növényvédőszer-szóró repülőgép a

gyapotföldekhez vagy a ketchupgyártó a paradicsomparcellához. Ezért ha valaki külföldre

helyezi a paradicsom előállítását, akkor ugyanezt kell tennie a ketchupgyárral, vagy be kell

zárni az üzemet. Ezek a korai epizódok a tudósok iparhoz fűződő megszállottságát tükrözik,

amely hamar elmúlt. Mindez azonban nem mondható el az „ipari fetisizmus” legújabb,

Amerikában és Nagy-Britanniában tapasztalt fellángolásairól. A gyártók támogatásának

ötletével folytatott mostani flört lényegében a közelmúlt pénzügyi válságából táplálkozik, ezért

nagyobb esélye van a fennmaradásra. A fétis különösen hatásos az USA-ban, ahol a

kongresszusi demokraták olyan törvényekért szövetkeztek a lobbistákkal, amelyek védelmet és

szubvenciót nyújtanának az iparnak, hogy növelni tudja részesedését a GDP-ben. A válság miatt

– amolyan visszatérésként Adam Smith teóriájához – számos politikus elfogadta azt az érvet,

hogy a pénzügyi szolgáltatások improduktívak, sőt egyenesen kontraproduktívak, ezért azokat

kormányzati beavatkozással vissza kell szorítani. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy az

ipari termelést ki kell terjeszteni. Ez azonban nem helytálló, mert ha bárki korlátozni akarná is

a pénzügyi szolgáltatásokat, akkor még mindig ott maradna az egyéb, hasonló tevékenységek

tömkelege. Az alternatívát nem több dízelmotor vagy szélturbina jelenti, hanem a

szolgáltatások sokasága, beleértve a szakterápiás kezeléseket, a gondozást, az oktatást. A

gyártás előtérbe állítása melletti érvek nem bizonyítottak, mert nem lehet bizonyítani őket.

4

A szerző a Columbia Egyetem professzora, az amerikai Külügyi Tanács vezető munkatársa

Copyright: Project Syndicate, 2010@ www.projectsyndicate.org