1

EÖTVÖS LÓRÁND TUDOMÁNYEGYETEM

TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KAR

SZOCIOLÓGIA DOKTORI PROGRAM

Mund Katalin

HOGYAN LEHET KUTYA-ETOLÓGIÁT MŰVELNI

MAGYARORSZÁGON?

AZ MTA-ELTE ÖSSZEHASONLÍTÓ ETOLÓGIAI KUTATÓCSOPORT

MUNKÁJÁNAK TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIAI ELEMZÉSE

Ph.D. értekezés

Témavezetők: Dr. Wessely Anna

Dr. Kampis György

Budapest, 2009

2

Tartalomjegyzék

Előszó, köszönetnyilvánítás 4 Bevezetés 5 I. Etológia: egy feltörekvő új tudományterület 13 1. A kognitív etológia vázlatos története 13 2. A kutya-etológia története 17 3. Az etológia Magyarországon. Az MTA-ELTE Összehasonlító Etológiai

kutatócsoport története – egy lehetséges történet 22 4. Az etológia politikai kontextusban 30 II. Etológusok itthon és külföldön 35 1. Az etológia csoport „belülről” 35 2. A tanszék és más intézmények 38 3. Harc a fennmaradásért 40

3.1. Az Etológia Tanszék helyzete az egyetemen 40 3.2. Az etológusok szakmai-intézményi megítélése 45 3.3. Pályázatok jelentősége, az etológusok pályázási stratégiája 52 3.4. A lehetőségek kiaknázása 58

4. A kutyacsoport nemzetközi kontextusban. 60 4.1 A hivatkozások hálói 60

4.1.1. Nemzetközi hivatkozások 60 4.1.2. Önhivatkozások 63

4.2 Külföldi kutatók és a csoport 64 III. Etológusok munkában 69 1. A kutyakutatás kiinduló hipotézise 69 2. A kutya-ember kommunikáció vizsgálata 74 3. A kísérleti alanyokhoz való viszony problematikussága 82

3.1 Anekdoták szerepe a kutatásban 82 3.2 Standardizált anekdoták, avagy a kérdőívek szerepe a kutatásban 86 3.3 Antropomorfizmus a kutatásban 92 3.4 A kutyakutatás alapmetaforája 104

4. Hogyan lesz a kutyából adat? 106 4.1 A kísérletek megtervezése 107 4.2 A kísérletek menete 108 4.3 A kísérletek helyszíne, avagy mit jelent itt a labor fogalma 111 4.4 Adatok általánosítása 113 4.5 A statisztika diktatúrája 115

5. A gazdák szerepe a kutya-etológiai kutatásokban 120 6. Erkölcsi imperatívusz a kutatásban 124 IV. A tudományos munka önreprezentációja 128 1. Publikálási stratégiák 128

3

2. Szakcikk és népszerűsítő irodalom 131 3. Szcientokutya versus Popkutya 135 4. Vizuális/képi retorika az etológiai kutatásban. A kutatáshoz használt ábrák,

képek és filmek elemzése. 139 4.1.Képek a műhelybeszámolókon 140 4.2.Képek és tények 146 4.3.Valóság és reprezentáció 152

V. Összegzés 154 Függelék 1 160 Függelék 2 164 Függelék 3 166 Függelék 4 167 Irodalomjegyzék 168 1. Etológiai irodalom 168 2. Szociológiai, tudományfilozófiai, tudományelméleti irodalom 174

4

Előszó és köszönetnyilvánítás Disszertációmban az MTA-ELTE Összehasonlító Etológiai Kutatócsoportban és Tanszéken folyó kutatásokat elemzem a tudományszociológia módszereit felhasználva. Választásomat több tényező is befolyásolta. Elsősorban is olyan kutatócsoportot kívántam találni, amelyik valódi csoportként működik, vagyis nem egy-két kutató folytat magányos tevékenységet. Továbbá olyan vizsgálati terepet kerestem, ahol hosszabb távon többen dolgoznak együtt, a kutatók rendszeresen találkoznak, közös projekteken vesznek részt, számos formális és informális alkalommal vitatják meg egymás között eredményeiket, s ahol feltételezhető, hogy kialakulnak a csoport hagyományai, rítusai, mítoszai. Egy valódi csoport esetében van értelme megvizsgálni az emberek egymáshoz fűződő kapcsolatait, a csoport hierarchiáját, struktúráját. Nem kis vonzerőt jelentett az is, hogy az etológia viszonylag új tudományág, története még alig feldolgozott, etológiai kutatócsoporttal foglalkozó tudományszociológiai elemzéssel is csupán egy-két cikkben találkozunk. (Ld. pl. Crist 2004, Rees 2007, Roth – Bowen 2001.)

Az etológia azért is izgalmas vizsgálati terep, mert a diszciplínával szorosan összefonódnak etikai kérdések (állatvédő mozgalmak, állati jogok, a fájdalom kérdése, stb.), továbbá - főként a humánetológia -, a társadalomtudományok és a biológia régi vitájának (nature vs. nurture) is ütközőpontjában áll. Ráadásul a darwini evolúció elméletére épülő etológia a vallás és tudomány újabban felerősödő ellentétében is kulcsszerepet játszik.

A tudományos megfontolásokon túl azonban személyes motiváció is vezérelt, amikor erre a csoportra esett a választásom. A csoport tagjainak egy részét ugyanis már korábbról ismertem. A Magyar Kognitív Tudományi Alapítvány évente megrendezésre kerülő konferenciáján (MAKOG konferenciák) rendszeresen találkoztam velük. Ilyenkor alkalmam nyílt az előadásaikon keresztül bepillantást nyerni a csoportban folyó munkákba. Láttam, hogy kutatásaik érdekesek, és ami még fontosabb, érthetőek számomra, az etológiai kutatásokban járatlan ember számára is. A konferencia előadások szüneteiben lehetőség nyílt arra is, hogy jó ismerősi, mondhatni baráti kapcsolatokat alakítsunk ki egymással. Erre alapozva azt reméltem, hogy befogadnak majd, ha őket választom vizsgálatom tárgyául.

Még egyetemi éveim alatt egy témavezetőmül kijelölt tanár egy alkalommal azzal szakította meg egészen más témában tartott lelkes beszámolómat, hogy „Miért gondolja, hogy ez a téma magán kívül másnak is érdekes?” Azért, mert én fantáziát látok benne, még ne higgyem, hogy mást is érdekel. Az eset pikantériája, hogy azt a témát nem is én választottam, hanem egy korábbi témavezető jelölte ki számomra, idővel azonban, ahogy egyre jobban elmélyültem a kutatásban, mind több izgalmas kérdésbe botlottam. Az új témavezető hozzáállása azonban tanulságul szolgált: Amikor a kutyakutatásra fókuszáló etológusokat kiválasztottam, azt reméltem, hogy a sok kutyatartót és kutyabarátot, akik rendszerint nagy érdeklődéssel fogadják a kutyákról szóló könyveket, talán érdekelni fogja az is, miként vizsgálják ezeket az állatokat hozzáértő szakemberek.

Köszönetem illeti tehát az etológusokat, akik kezdettől fogva nagyon segítőkészek voltak, és türelemmel fogadták jelenlétemet és kérdéseimet egyaránt. Elsősorban is köszönettel tartozom Miklósi Ádámnak, az ELTE TTK Etológia Tanszéke vezetőjének, mert lehetővé tette számomra, hogy a tanszéken vizsgálódhassak, megengedte, hogy a tanszék hivatalos irataiba betekinthessek, megbeszéléseiken részt vehessek. Köszönöm Dóka Antalnak, Gácsi Mártának, Lakatos Gabriellának, Tóth Lillának, Erdőhegyi Ágnesnek, Molnár Csabának, Újfalussy Dorottyának, Kubinyi Enikőnek, Horváth Zsuzsannának, Vas Juditnak és Virányi Zsófiának, hogy szabadidejükből is áldoztak rám, s apró-cseprő kérdéseimmel is bátran fordulhattam hozzájuk. Külön szeretnék köszönetet mondani Csányi Vilmosnak, aki bár kutatásom idején nem volt már a tanszéken, szívesen fogadott otthonában és adott interjút, s akinek munkássága már korábban figyelmemet az etológia, ill. a kutya-kutatás felé irányította. E helyen külön el szeretném mondani, hogy az Etológia Tanszéken

5

nemcsak egy barátságos társaságot találtam, de a hazai bölcsészetben és társadalomtudományban nem tapasztalt tudományos együttműködést is. A kutatókat valódi tudományos érdeklődés hajtja, következésképpen kíváncsiak egymás munkájára, sőt szívesen segítenek egymásnak egy-egy probléma megoldásában. Ezért aztán szívből remélem, nem okozok nekik csalódást a dolgozatomban esetenként felmerülő kételyeimmel, kritikusabb megfigyeléseimmel, hanem a más szakmából érkező külsős megfigyelései inkább inspirációt jelentenek majd számukra.

Habár a tudomány működésének mikéntje „mindig is” érdekelt, tudományszociológiai irányultságom szempontjából az ELTE TÁTK Szociológia szakán név szerint három ember előadásai gyakoroltak rám nagy hatást: Főként Wessely Anna órái, akitől először hallottam a tudományszociológiai irányzatokról, s aki mindig szívesen kölcsön adta saját könyvtárából a kurrens, ám „megszerezhetetlen” angol nyelvű könyveket, cikkeket, s akit témavezetőmnek választottam. Sokat tanultam továbbá Némedi Dénes és Felkai Gábor óráin, akiket nem csupán nagy szakmai tudásuk miatt tisztelek, hanem a tudományhoz való hozzáállásuk is példaértékű volt a számomra. Köszönetet szeretnék mondani a szociológia szak tanárai közül még Somlai Péternek és Vajda Júliának, akiktől fontos módszertani alapelveket tanultam.

Sokat köszönhetek másik témavezetőmnek, az ELTE TTK Tudományfilozófia és Tudománytörténet Tanszék vezetőjének, Kampis Györgynek is, aki mellett doktoranduszi éveim alatt dolgozhattam. Lényegében e munka során értettem meg jobban, miként is működik az egyetem, illetve milyen is a tudományos élet itthon és külföldön. Az ő anyagi és erkölcsi támogatásának köszönhető az is, hogy eljuthattam több nemzetközi konferenciára.

Disszertációmak 2007 őszén volt a belső védése. Az opponensek és a hallgatóság kritikai megjegyzéseit, azaz a belső védés tanulságait figyelmebe véve átalakítottam az írásomat. Tőlem telhetően, legjobb tudásommal igyekeztem eleget tenni minden felmerült kívánalomnak. Ez azonban sajnos nem minden esetben sikerült, lévén egyes bírálatok egymásnak ellentmondtak. De még ezekben az esetekben is próbáltam megtalálni a kompromisszumos megoldásokat. Ezúton szeretnék köszönetet mondani a belső védésem opponenseinek, Némedi Dénesnek és Szegedi Péternek, valamint a hallgatóság többi tagjának is, akik hozzászólásaikkal jelentősen segítették disszertációm végső formába öntését.

Szeretnék továbbá köszönetet mondani a Liget folyóirat szerkesztőinek, Levendel Júliának, Horgas Bélának és Horgas Juditnak, akik érdeklődéssel olvasták és megjelentették disszertációm egy-egy, esszéisztikus, irodalmibb formában megírt fejezetét.

Végezetül szeretnék köszönetet mondani férjemnek, Farkas Attila Mártonnak. Az ő bíztatására adtam be jelentkezésemet az egyetemre, majd a doktori iskolába, s ő volt az, aki mindig mellettem állt, és minden tőle telhető segítséget megadott disszertációm elkészítésében is. Figyelmes olvasóként többször átnézte a kéziratomat, és számos meglátással is élt. Írásomat neki ajánlom.

Bevezetés 2005 és 2008 között három éven keresztül végeztem résztvevő megfigyelést az ELTE Etológia Tanszékén, ahol a tudomány mindennapos gyakorlatát kívántam megfigyelni. Ezen időszak alatt két ízben vettem részt az etológusok által szervezett nyári „kutyás táborban” is. Megfigyeléseimet összegzem a jelen disszertációban. Munkám az olyan tudományszociológiai esettanulmányok hagyományát kívánja folytatni, melyek legelső példái Bruno Latour és Steve Woolgar Laboratory Life című munkája (1979), valamint Karin Knorr-Cetina könyve: The Manufacture of Knowledge (1981).1

1 A tudományszociológia az 1940-es években jött létre, ám ekkor még arra korlátozta magát, hogy a tudomány intézményes kereteit vizsgálja (Merton 1973). A hatvanas-hetvenes évektől – részint Thomas Kuhn, valamint

6

Gilbert és Mulkay klasszikus kötetükben (1984) több fontos módszertani hibára hívják fel a figyelmet, amelyeket a tudományszociológusok gyakran elkövetnek. Egy, azóta sokak által, sokszor használt metaforával élnek: a tudományt, a tudományos tevékenységet Pandora szelencéjéhez hasonlítják a sok különféle, gyakran egymással ellentétes beszámoló miatt, amelyet egy adott tudományos tevékenység kapcsán a tudósoktól össze lehet gyűjteni. A sokféle beszámolóból általában a szociológus alkot egységes narratívát. A résztvevők, azaz a kutatók ezekben az elemzésekben csupán akkor beszélhetnek szabadon, ill. csak akkor idézik őket, ha mondandójuk a szociológus mondandóját támasztja alá. Az elemzés ily módon féloldalas lesz, hiszen nem az „igazságot” tudhatjuk meg belőle, hanem csupán a szociológus által preferált történetet. A szerzőpáros arra vállalkozik, hogy felbillentse Pandora szelencéjének fedelét, hogy a tudósok sokféle nézete egyaránt megszólalhasson. A hagyományos szociológiai elemzésekben elkövetett fenti módszertani hibát az alábbi módon formalizálták (1984: 5): 1. Állításokat szerezni interjúk vagy a résztvevők megfigyelése révén. 2. Az állítások között hasonlóságokat keresni. 3. Ha vannak gyakorta előforduló hasonlóságok, az ezeket megfogalmazó állításokat

tényként, hiteles beszámolóként kezelni.

Durkheim, Mannheim és Wittgenstein munkásságának hatására – viszont egy újfajta mozgalom jelenik meg a tudományszociológiában. Az egyik első olyan tanszék, amely a tudomány elemzésére helyezi tevékenységének fő súlyát, az edinburghi egyetemen jön létre. Itt teremtik meg a tudományos tudás szociológiáját (Sociology of Scientific Knowledge, SSK).

Az edinburghi iskola néven ismertté vált csoport (benne David Edge, Barry Barnes, David Bloor, Stephen Shapin és Donald MacKenzie) megkísérelte összekapcsolni a korábban eltérő tudományterületekként számon tartott tudományfilozófiát, tudásszociológiát és tudományszociológiát. Ennek a hetvenes-nyolcvanas években kibontakozó új diszciplínának a központi tézise, hogy a tudományos kutatást társadalmi tevékenységként kell vizsgálni. Ennek nyomán előtérbe kerültek a tudományos tudás társadalmi okait és kontingenciáját vizsgáló megközelítések (Bloor 1976), a konstruktivista történeti esettanulmányok (Shapin, Schaffer 1985), a technológia konstruktivista vizsgálatai (Bijker, Hughes, Pinch 1987) és a tudományos viták szociológiai elemzései (Collins, Pinch 1993).

Az irányzat legfontosabb eredményének rendszerint a David Bloor által kidolgozott erős programot1 tartják. A program elnevezésével Bloor a korábbi, szerinte gyenge megközelítések ellen kívánt fellépni, amelyek csupán a hamisnak bizonyult tudományos vélekedéseket magyarázták társadalmi okokkal, míg az igaznak bizonyult elméletekről úgy vélekedtek, hogy azok logikusan következnek a tudomány szigorú, racionális és következetes módszereiből. Az erős program ezzel a kettős mércével kíván szakítani, amikor kimondja, hogy nem csupán a társadalomtudományok, nem csupán az elrontott elméletek, hanem a természettudományok, a matematika megismerési módszereit is befolyásolják a társadalmi viszonyok, s ez a tudás szerkezete és a társadalom szerkezete közötti hasonlóságból következik (Bloor 1999; 2005). Miután az ún. erős programot meghirdették, néhány szociológus úgy érezte, a programot nem lehet csupán makroszociológiai szinten maradva megalapozni, hanem mikroszociológiai vizsgálatokat is kell folytatni egy-egy szűkebb szakterületen. Amikor a tudomány működési mechanizmusait kívánjuk kutatni, a szociológia olyan hagyományos módszerei, mint pl. a kérdőívek, vagy egyáltalán nem, vagy csak korlátozottan alkalmasak empirikus adatgyűjtésre. Ezek a szociológusok úgy vélték, hogy a tudomány mindennapos gyakorlatát a laboratóriumokban kell tanulmányozni. Nem elég csak a produktumokra korlátozni a figyelmet, azt is tanulmányozni kell, ahogyan a kutatás folyik. Ezért aztán a szociológusok beköltöztek a laboratóriumokba, hogy résztvevő megfigyeléseket végezve gyűjtsenek adatokat a tudomány mindennapos gyakorlatáról.

Magyarországon e megközelítések még kevéssé ismertek és elfogadottak. Ez jórészt annak köszönhető, hogy míg létezik ugyan egy szűk tudományfilozófiai szakmai közösség (ELTE Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszék, BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszék), addig mind a tudománytörténet, mint a tudományszociológia intézményes státusza problémás, a néhány egyedi kutató teljesítményének hátterében nem áll semmiféle szervezett szakmai közösség támogatása. Az ELTE TÁTK szociológusainak figyelme is inkább csak az elmúlt évtizedben fordult az a tudományszociológia felé, amit elsősorban munkámmal közel egy időben készülő doktori disszertációk jeleznek (Dupcsik 2001, Szabari 2008). Mindez azt jelenti, hogy nem állnak rendelkezésre megfelelő szakmai keretek a tudomány vizsgálatára szakosodott kutatások műveléséhez, ami némileg megnehezíti a tudomány kommunikációját mind a tevékenységét érintő döntéseket meghozó fórumokkal, mind a szélesebb társadalmi közeggel.

7

4. Egy általános leírást konstruálni a beszámolókból arról, hogy voltaképpen mi történt, és ezt a megkonstruált történetet saját elemzésünk konklúziójaként prezentálni.

Ez az eljárás azért problémás – írják a szerzők -, mert bár a tudósok, kutatók sokféleképpen számolnak be ugyanarról a történésről, a fenti eljárás ezt a sokféleséget figyelmen kívül hagyja. Az sem jó megoldás, ha a helyszínen megfigyelt eljárásokat vetjük össze a beszámolókkal, és annak alapján teszünk igazságot az állítások között. Főként azért nem, mert a „társadalmi cselekvés nem vizsgálható közvetlenül”. Egy kísérlet során megfigyelhető fizikai aktus például nem világít rá arra, hogy a kísérlet vajon egy hipotézis cáfolatául, vagy egy ismert változó új módszerrel történő mérésére szolgál, avagy egy kísérleti apparátus rutin ellenőrzéséről van-e szó - és így tovább. (1984: 8) Csupán a szereplők írásos vagy szóbeli beszámolói alapján tájékozódhatunk. A szerzők ezért a diskurzusanalízishez folyamodnak, minek során nem arra keresnek választ, hogy valójában mi történt, hanem azt nézik meg, hogy a különböző érdekcsoportokhoz, kutatóközösségekhez tartozó kutatók miként interpretálják az eseményeket, miként illesztik azt be saját élettörténetükbe, milyen módon dramatizálják, ill. tolmácsolják azt. Jómagam, bár igyekeztem szem előtt tartani ezeket a szempontokat, úgy véltem, a diskurzuselemzés nem nyújthat teljes képet a laborban folyó munkáról, annál is inkább, mert a kísérletezés számos hallgatólagos tudást feltételez. Olyasféle szokásokat, eljárásokat, amikről a kutatók nem szoktak beszélni, vagy beszámolni, s amik talán nem is tudatosak, ám amik nélkül hiányos maradna a leírás és az elemzés. A diskurzuselemzést ezért a klasszikus antropológiai technikákkal, elsősorban is résztvevő megfigyeléssel egészítettem ki.

Ennek kapcsán érdemesnek tartom kiemelni, hogy disszertációm egyik legfőbb inspirálója Karin Knorr-Cetina könyve (Epistemic cultures 1999) volt, melyben a szerző határozottan kiáll az antropológiai szemléletmód mellett, amikor a különböző tudományterületeket „ismeret-kultúráknak” nevezi. Vagyis immár nem tudományról, tudományos intézményről beszél, hanem a hangsúlyt az eszmetörténeti aspektusokról az egymástól eltérő kollektív gyakorlatokra helyezi át. A megismerés, mint tisztán szellemi gyakorlat helyett (illetve mellett), az eltérő technikák, eszközök, nyelv, szokások, hiedelmek kerülnek előtérbe.

Az antropológusok Franz Boas óta hagyományosan úgy dolgoznak, hogy ellátogatnak egy „kulturálisan távoli” embercsoporthoz (pl. egy törzshöz, vagy egy szubkultúra lokálisan megfogható képviselőihez), és megpróbálnak beilleszkedni közéjük.2 Megtanulják nyelvüket, megfigyelik szokásaikat, részt vesznek rítusaikban, stb., majd hazatérve egy tanulmányban összegzik a terepen lejegyzett látottakat, tapasztaltakat. Én is hasonlóképpen fogtam fel saját feladatomat. Számomra azonban az „idegen törzs” egy hazai tudományos kutatócsoport volt. Az ő munkájukat, életüket, szokásaikat, rítusaikat, elképzeléseiket, mítoszaikat, „kulturális nyelvüket” igyekeztem feltérképezni, megérteni. Nem véletlenül használok e helyütt olyan kifejezéseket, mint „rítus” vagy „mítosz”, ugyanis mint majd látni fogjuk, a tudományos tevékenységet éppúgy átszövik kevésbé a tudományos racionalitáson, mint inkább hiedelmeken, szokásokon és hagyományokon alapuló gyakorlatok és elgondolások, mint a mi hétköznapjainkat, vagy a távoli, egzotikus kultúrák életét.

Ezért teljes mértékben egyetértek Bruno Latourral, aki „Sohasem voltunk modernek” című munkájában (1999) hívja fel a figyelmet arra, hogy miféle illúzió áldozatai is vagyunk, amikor magunkat „modernként” éljük meg, és így állítjuk szembe a „természeti népekkel”, a „vadakkal”, a „primitívekkel”. A moderneket két egymással összefüggő, ám ellentétes gyakorlat jellemzi. Ezek közül az első a „purifikáció”, amely a felvilágosodás öröksége, s amely arra késztet bennünket, hogy elválasszuk egymástól az „eget és a földet”, vagyis az 2 Ti. Boas előtt az antropológus jórészt könyvtárakban kutatott, és mások (pl. utazók) beszámolóiból vette az adatokat, amikre alapozva aztán elméletet alkotott.

8

emberi és nem emberi dolgokat, így többek között a természet- és társadalomtudományokat. Ennek egyik következménye a tudás szétaprózódása, vagyis hogy aldiszciplínák aldiszciplínáinak sokaságát hozzuk létre, amelyek mind jól definiált különálló részterületekre bontják a világot, s e szűkre szabott kereteken belül igyekeznek pontosan kijelölni saját kutatási területüket. Ezzel szemben a gyakorlatok másik halmaza a „transzláció”, aminek segítségével a modernek a purifikációból nyert új típusú létezőkből - a különféle tudományágak tényeiből -, ún. „hibrideket” hoznak létre: a természet és a kultúra sajátos elegyeit teremtik meg. Ugyanakkor a kulturális antropológia megtanított minket arra, hogy az ún. „természeti kultúrákat” - bennszülött törzseket, indiánokat, avagy kínaiakat – úgy tanulmányozzuk, hogy ezeket a dolgokat nem választjuk külön. Őrájuk nem alkalmazzuk azt, amit saját modern kultúránkra, így egyetlen leírásban összegezzük mítoszaikat, politikájukat, technikai tudásukat, gazdasági szisztémájukat, vallási rendszerüket stb. Szétválaszthatatlan egységként értelmezzük kulturális rendszereiket és alrendszereiket, hiszen – Latour szavaival - a „nem modern” népek kultúrájuk összes termékét és adalékát egyetlen kusza hálózatba szövik össze. Hasonlóképpen jómagam is úgy gondolom, a tudósok, jelen esetben az etológusok munkájához sem lehet szigorúan „modern” jelenségként közelíteni. Vizsgálódásaim során ugyanis nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az etológusok sem különítik el kultúrájuk elemeit. Így többek között nem választhatók el a kutatómunka szerves részét képező hipotézisek és kísérleti eljárások attól a társadalmi közegtől, politikai és gazdasági környezettől, amelyben munkájukat végzik.

Az antropológus, amikor egy kultúrát vizsgál a terepen, többnyire olyasféle eseményekkel találkozik, amelyek rendszeresen ismétlődnek, amelyekről mindenki tud, amelyekről a törzsben mindenki, vagy legalábbis sokan be tudnak számolni. Vagyis ha véletlenül az adott esemény pillanatában valamiért akadályoztatva is volt a megfigyelésben, bízhat abban, hogy sok hasonló alkalma lesz még az alapos megfigyelésre. A tudományos tevékenységek megfigyelése egészen más jellegű. A tanszéken folyamatosan „zajlik az élet”, újabb és újabb kutatások indulnak, az egyetem felöl is érkeznek hírek, egyszerre több kisebb megbeszélés folyhat, stb. A megfigyelő ezért állandóan aggódhat, hogy le ne maradjon valami nagyobb eseményről, el ne vesszen valami lényegesebb információ. Márpedig képtelenség mindig és mindenhol egyszerre jelen lenni, így a leírásból óhatatlanul kimaradhatnak akár fontosabb kérdések, adatok. S habár igyekeztem mindent pontosan lejegyzetelni, erre sokszor csak kapkodva jutott időm, hiszen az eseményekből nem akartam kimaradni. A rövidítésekkel, utalásokkal teli szöveget később, otthon tisztáztam le. A megfigyeléseimet interjúkkal egészítettem ki, amiket diktafonon rögzítettem. A felvett hanganyagot aztán otthon szöveghűen legépeltem, majd kielemeztem.

Nehézségeim meglehetősen hasonlítottak az antropológiai terepmunkát végzők „klasszikus nehézségeihez”. Bár a tanszéken dolgozó munkatársak kezdettől fogva barátságosak és segítőkészek voltak, munkám során mégis számos kisebb-nagyobb akadályt kellett leküzdenem. A legnagyobb problémát természetesen a kezdeti valódi beilleszkedés jelentette. Elsőként is az elemi udvariassági szabályokat kellett áthágnom, amikor belehallgattam a folyosón zajló kétszemélyes szakmai beszélgetésekbe. Bár rendszerint megkérdeztem, nem zavarok-e, és soha nem kaptam igenlő választ, mégis, a hangvétel megváltozása, a szavak megválogatása, a beszélgetés elterelődése, esetenkénti komolytalanná válása nem hagyott kétséget afelől, hogy jelenlétem – egy kívülálló jelenléte – óhatatlanul megzavarta a szokásos normális kommunikációt, minek révén azonnal elveszni látszottak a hasznos információk. (Ugyanígy zavaró tényező lehettem, amikor a különféle kísérleti forgatókönyvekbe néztem bele, vagy amikor látszólag „oda nem illő” kérdésekkel zaklattam őket egy-egy esemény kapcsán.) A tanszéken meglehetősen jó hangulat uralkodik, gyakoriak a vicces megjegyzések, sőt morbid tréfák (pl. azon való élcelődések, hogy a kutya majd leharapja a kísérletvezető kezét, stb.). Ilyenkor több ízben előfordult, hogy zavarba jöttek

9

attól, hogy én ezt hallom, és emiatt talán nem fogom őket „komoly tudósoknak” tekinteni. Gyakran előfordult, hogy a kutatók oldott légkörben beszélgettek, ám egyszer csak valamelyikük feleszmélt, hogy ott vagyok, és mindent jegyzetelek. Ilyenkor pár másodpercig mindenki zavarban volt, de aztán a korábbi kerékvágásban folytatódott a társalgás, így rendben folytatódhatott a megfigyelés. Megint más alkalommal megszakították a beszélgetést, rám néztek és megkérdezték: „Ebből te mit fogsz megírni? Ez is benne lesz a dolgozatodban?” Ilyenkor igyekeztem valami semleges, kitérő, vagy kétértelmű választ adni, s nem is annyira a figyelemelterelés végett, hanem mert egy beszélgetés közepén a legtöbb esetben valóban nem láttam előre, hogy lesz-e, s ha igen, mi lesz majd használható információ a számomra.

Kezdetben felmerült bennem, hogy a kutatók hozzám való viszonya nem hasonlít-e a kutyák gazdáival ápolt sajátos kapcsolatra? Ehhez tudni kell, hogy a vizsgálatban részt vevő kutyák rendszerint gazdáikkal együtt jelennek meg a kísérletekben, s őket is tájékoztatni szokták arról, hogy mit fognak vizsgálni, hogy „mire megy ki a játék”. Csakhogy a gazdák egy jóval leegyszerűsítettebb leírást, magyarázatot kapnak a munkáról annál, ami később a publikációban megjelenik, nehogy kellemetlen félreértések történjenek, és elvegyék a gazda kedvét a további együttműködéstől. Az sem ritka, hogy a félreértést és a fölösleges magyarázkodást elkerülendő – azaz a kísérletet megóvandó -, annak voltaképpeni célját elhallgatják, s helyette valami mást mondanak, vagyis lényegében a pszichológiai, ill. szociálpszichológiai tesztekből jól ismert módszert alkalmazzák. S itt felvetődött a kérdés: Vajon engem mennyire vesznek komolyan a kutatók? „Gazda” vagyok-e a szemükben, vagy a csoportjukhoz tartozó személy, aki külsős ugyan, ám mégis „beavatott”, mert szakember? (Esetleg átvernek, mint a szamoai bennszülöttek Margaret Meadet?3) Vagyis miként érhetem el, hogy a megfigyeltek nyíltan beszéljenek előttem a kutatásokról, és egyáltalán: kitárulkozzék a világuk a maga valójában? Hogy ne „díszelőadást” tartsanak nekem, ha valamit kérdezek tőlük, hanem őszintén megosszák velem a munkáik során felbukkanó problémákat, sőt kételyeiket, bizonytalanságaikat. Márpedig ez a bizalom egy mélyebb szintjét tételezi fel, amit egy kívülálló „jegyzetelő” nem biztos, hogy valaha is megszerezhet.

Szerencsére azonban, minél több időt töltöttem el a tanszéken, egyre inkább „etológusként” (azaz kvázi-etológusként) kezeltek, s egyre kevésbé feszélyezte őket a jelenlétem, minek folytán egyre nyíltabban tudtak beszélgetni velem. Ebben nagy szerepet játszottak a nyári „kutyás táborok”, amiket az etológusok laikus kutyatartók számára szerveztek, hogy etológiai kísérleteikhez nagyszámú alanyhoz (ti. kutyához) jussanak. (Itt ugyanis a kutyakiképzés és agility oktatás mellett lehetőség nyílt etológiai tesztek elvégzésre is.) Nos, a tábori hangulat már csak természetéből fakadóan is jóval oldottabb, mint az egyetemi légkör, de ami ennél is fontosabb: a táborban lehetőségem nyílt arra, hogy a kísérletekben részt vegyek. Gyakran kezeltem például a kísérleteket rögzítő videokamerát. Ha pedig a kísérletben több kísérletvezetőre volt szükség, eljátszhattam a másik kísérletvezető szerepét. Azt pedig valódi sikerként könyveltem el, hogy míg az első évben mindig a „jó” kísérletvezető szerepét bízták rám, akinek rendszerint az a dolga, hogy a kutyát kényeztesse, barátkozzon vele, stb., a második évben már a „gonosz”, a „szigorú” is lehettem, ami már nehezebb, inkább „beavatottaknak” való feladat. A kísérletekben való részvétel nem csak abban segített, hogy „etológusnak” tekintsenek, és nyíltan beszélgessenek velem a

3 Margaret Mead amerikai antropológusnő 1925-ben Szamoa szigetén végzett terepmunkát, ahol serdülő lányok szocializációját vizsgálta. A bestsellerré vált könyvből kirajzolódó kép szerint a szamoai lányok boldog, korlátozatlan, szabados nemi életet élnek a házasság előtt. Derek Freeman ausztrál antropológus, aki évekkel később maga is folytatott terepmunkát Szamoán, megtalálta Mead eredeti adatközlőit, az addigra már megöregedett asszonyokat, akik beismerték, hogy valótlanságokat hordtak össze, csak viccelődtek a lelkes antropológusnővel. (Mead 1928, Freeman 1983, Huszár 2003, Szántó 1995)

10

kísérletekről, hanem a kísérleti folyamat alaposabb megfigyelését, megértését is megkönnyítette.

Ha egy tudományszociológusnak sikerül szinte tökéletesen beilleszkednie az általa vizsgált csoportba, azonnal egy újabb módszertani problémával találja szembe magát. Ahhoz, hogy egy jelenséget igazán megértsen, kívánatos, ha minél jobban azonosul a vizsgált csoport szemléletmódjával, másfelől viszont a tudományos objektivitás megköveteli a vizsgált jelenséggel szembeni távolságtartást. A kulturális antropológiában Marvin Harris (1979) különböztette meg az „etikus” és „emikus” megközelítést a kutatásban. Harris szerint az „emikus” jelző (a fonemikus szóból) olyan antropológiai kutatásokat jellemez, amelyek azon a szemléletmódon alapulnak, ahogyan egy kultúrát saját képviselői látnak. Ezzel áll szemben az „etikus” módszer (a fonetikus szóból), ami kivülről történő, s ezért objektívebb, tudományos megközelítést jelent. Harris például egy gazdasági kényszerrel, a tejellátás fontosságával magyarázza a tehenekre vonatkozó indiai tabukat, szemben az indiaiak saját szakrális magyarázatával (szent erőt tulajdonítanak a teheneknek). Harris „etikus” szempontból szemléli a kultúra jelenségeit, vagyis az objektív okokat kutatja, s materialista magyarázatokat keres. A kultúra saját képviselőinek magyarázatát viszont elveti. Az antropológusok többsége azonban általában a kettő kiegyensúlyozott keverékét tekinti követendőnek: az átélő, belső szempontot mindig érdemes ütköztetni a külső magyarázattal is.4

Jogosnak tűnő elvárás az antropológiai tanulmányokkal szemben, hogy a két szint mindig jól elkülönüljön egymástól. Mi az, amit az antropológus gondol a vizsgált jelenségről, és mi az, amit a megfigyelt csoport vall ugyanarról? Terepmunkámat résztvevő megfigyeléssel végeztem, ami azt jelenti, hogy igyekeztem minél jobban beilleszkedni a csoportba, velük együtt végezni tevékenységeiket, s így „belülről” megérteni az eseményeket. Ez a gyakorlat óhatatlanul az emikus megközelítésnek kedvez, noha mindvégig igyekeztem magamban kívülről is reflektálni az eseményekre. Mindazonáltal, igazán csak később, az adatok feldolgozásakor, a tanulmány írásakor vehettem fel egyértelműen a kívülálló szempontját, hogy külső okokat, magyarázatokat keressek.

Írásomban ugyanakkor mégis érintkezik, olykor talán össze is olvad az etológiai és tudományszociológiai megközelítés. Erre több okból is rákényszerültem. Részint azért, mert ahhoz, hogy megértsük a tudományszociológiai szempontból releváns elemzést, ismernünk

4 Mindazonáltal az objektívnek tűnő magyarázatok is valamilyen nézőpontból születnek meg, ami viszont alapvetően befolyásolja őket. Klasszikus példaként Horace Miner (1956) szellemes írását szokás idézni, annak illusztrálására, hogy mennyire elidegenítő lehet egy-egy kulturális antropológiai leírás. Miner így jellemezte az általa bemutatott törzs, az iakimerák egyik testi rítusát: A mindenki által végrehajtott testi rituáléhoz egy száj-rítus is tartozik. Annak ellenére, hogy e nép rendkívül kényes és aprólékos a szájgondozásban, e rítus egy olyan gyakorlatot is tartalmaz, amely a beavatatlan idegen számára visszataszítónak hat. A beszámolók szerint a bennszülöttek varázskenettel borított apró sörtecsomót helyeznek a szájukba, amelyet azután bonyolult, szertartásos gesztusokkal ide-oda mozgatnak. A látszólag elfogulatlan beszámolót Miner szándékosan úgy írta meg, hogy megtévessze vele az olvasót: az iakimera az amerikai betűiből készített szójáték, az említett rítus pedig a fogmosás. A Miner-féle leírás több eszközt is bevet, hogy a leírás egy, az iakimera kultúrán kívül álló szemszögéből mutassa be a szájápolási rítust. Az egyik a nyílt utalás azokra a bizonyos kívülállókra, akik undorítónak találnák azt. A másik a hivatkozás a beszámolókra, amik az elbeszélőt a külső szemlélő elfogulatlanságának látszatával ruházzák fel. A harmadik az, hogy nyilvánvalóan nem honos, hanem európai kifejezésekkel jelöli azokat a tárgyakat, gyakorlatokat és fogalmakat, amellyel a rítust leírja: ilyen a törzs, a bennszülött vagy a varázskenet, melyek sajátos hangulatot árasztanak. Ezeket a kifejezéseket nem szoktuk a szó hagyományos értelmében értett modern társadalmak gyakorlataira alkalmazni – jogos tehát az a következtetés, hogy az iakimera valamiféle természetközeli életmódot élő nép lehet. Legalább ilyen fontos, hogy nem tudjuk meg, az iakimerák hogyan nevezik a rítust, minthogy azt se, miért tulajdonítanak neki olyan nagy jelentőséget, vagy mit gondol akár az elbeszélő, akár egy iakimera arról, hogy miért kell ide-oda mozgatni azt a sörtecsomót a szájban.

11

kell az etológusok munkamódszereit, gondolkodásmódját, bizonyos kutatásaik lefolyását, eredményeit. Ilyenkor gyakran magukhoz az etológus publikációkhoz fordultam segítségért, többször is idéztem belőlük, illetve ismertettem tanulságaikat. Ez esetben tehát, valóban nem sokban különbözik az adott szakasz egy etológiai szakmunkától.

Van azonban egy számunkra fontosabb oka is a két műfaj látszólagos keveredésének. Valójában nem keveredésről van szó, hanem arról, amit magam is meglepődve tapasztaltam: az elméletileg olyannyira eltérő két díszciplina, a természettudományban gyökerező etológia, és a bölcsészethez illetve a társadalomtudományokhoz sorolandó szociológiai munka között számos hasonló módszertani problémára bukkantam. Ezeket az etológusok problémáiként ismertetem, de mindig igyekeszem utalni az átfedésre, illetve a hasonlóságokra.

Fontos kérdés továbbá, hogy a disszertációmban leírtak kizárólag a vizsgált csoportra, azaz az ELTE etológusaira vonatkoznak-e? Más szóval: mennyire általánosíthatók a megfigyeléseim? És persze ennek kapcsán az is felmerül, hogy mennyiben „értékes” egy olyan megfigyelés, ami csak egy szűkebb tudományterület leírására fókuszál? Nos, mindazok, akik disszertációmat olvassák, bizonyára meglepődve fogják tapasztalni a saját tudományterületükön belüli élettel, viszonylatokkal, konfliktusokkal stb. való szembetűnő hasonlatosságot. Egyes fejezetek pedig bármely tudományterület kapcsán relevánsak lehetnek, annak ellenére, hogy ezekben a fejezetekben is mindig törekedtem arra, hogy megtaláljam az egyedi, kizárólag az etológusokra jellemző vonásokat. A korábbi tudományszociológiai esettanulmányokat többnyire fizikai, kémiai vagy biokémiai laborokban végzett megfigyelések alapján készítették. Ezért úgy gondoltam, már önmagában az is értékes lehet, ha valaki pusztán azért vizsgálódik egy egészen más diszciplína berkeiben, hogy felmutassa: ami olyan általános igazságnak tűnt az eddigi tanulmányokban, egy másik szakmában koránt sem biztos, hogy igaz. Karin Knorr-Cetina említett művében (1999) is épp a tudományterületek működési mechanizmusainak különbözőségeire hívja fel a figyelmet, amikor két területet, a nagy energiájú fizikai kutatásokat és a molekuláris biológiai kutatásokat hasonlítja össze számos aspektusból. Azokban a fejezetekben persze, ahol az etológusok munkamódszereiről esik szó, értelemszerűen az egyedi, a speciális dominál. Ilyenkor azonban igyekeztem megfigyeléseimet a hagyományos tudományszociológiai szempontok szerint strukturálni. Így azt mondhatom, hogy lényegében az egyedit és az általánost egyaránt próbáltam megjeleníteni mindegyik fejezetben.

Mint az talán az eddigiekből is kitűnt, munkámra elsősorban Latour és Knorr-Cetina gyakoroltak nagyobb hatást. Ugyanakkor nem szerettem volna elköteleződni egyetlen elméleti irányzat mellett sem, minthogy némileg mesterkéltnek tartom, ha a kutató a vizsgált jelenséget nem a maga komplexitásában, hanem egy adott irányzat speciális szemüvegén keresztül próbálja leírni, ill. interpretálni. Ez esetben a kutatás óhatatlanul néhány szegmensre, ill. egy-két szempontra szűkül, miáltal is egy hamis konstrukciót - mondhatni egy álvalóságot – alkot meg. És ugyanez érvényes az egyetlen irányzathoz ragaszkodás által megkövetelt „szigorú terminológia” használatára is. Ennek kapcsán Immanuel Wallersteint idézem, mivel mélyen egyetértek azon megállapításával, miszerint: „Nem mintha nem tudnánk szavainkat definiálni, ragaszkodva ahhoz, hogy ami nem felel meg e definíciónak, arra az adott kifejezés nem használható. De túlságosan is jól tudjuk, hogy csaknem minden fogalmi kifejezésnek sokféle definíciója van, s a tudományos vitát nem az viszi előre, ha eleve kiküszöböljük a lehetőségét is a saját definíciónkból kiinduló levezetéssel. Többnyire mégis pontosan így teszünk, amiért még meg is dicsérnek, míg kárhoztatnak azért, ha más megoldást választunk. Aki nem ragaszkodik egy szűk definícióhoz, azt gyakran zsurnalizmussal, eklekticizmussal vagy az igazságtól való eltéréssel vádolják.” (Wallerstein 2004: 182) Tehát a valóság túl összetett ahhoz, sem hogy belegyömöszöljük valamely modell, avagy szempont Prokrusztész-ágyába. Ha pedig egy komplexebb valóságot akarunk leírni, annak jobbára két útja-módja

12

lehetséges: vagy az irodalmi szociográfia „sűrű leírása”5, vagy a humaniórákban (főként a vallástudományban) előszeretettel alkalmazott pluralisztikus látásmód, a különféle irányzatok szempontjainak együttes alkalmazása, mely a jelenség több oldalról történő bemutatása által próbál egy koherens képet adni. Minthogy véleményem szerint a tudományszociológiában az irodalmi szociográfia, mint műfaj a kutatás közvetlen célja miatt nem igen művelhető (lévén nem a csoport élete, hanem a tudományos tényképződés folyamata áll a vizsgálódás középpontjában), így a pluralizmus, a többfajta megközelítés eszközével éltem. Ezért a hozzám közel álló konstruktivista megközelítések mellett fontosnak tartottam, hogy elemzésembe egyes helyeken szempontként bevonjam a klasszikus tudományszociológiát, többek között Robert K. Merton és követői kérdésfelvetéseit, a tudomány intézményi struktúráinak figyelembe vételét. S persze, megint másfajta szempontként munkámból kihagyhatatlannak éreztem Pierre Bourdieau nézeteit a tudományos mező működési mechanizmusairól, ill. a tudománypolitika kapcsán fölmerülő társadalomkritikai észrevételeit.

Ami disszertációm konkrét tartalmát, ill. kérdéseit illeti, munkámban elsősorban arra keresek választ, hogy miként művelhető egy adott tudományág hazánkban, azaz milyen egyéni és csoportszintű stratégiákra van szükség ahhoz, hogy egy tudományterület itthon kialakulhasson és fennmaradhasson. Milyen nehézségekkel kell szembenézniük a kutatóknak? Milyen - nem tudományos - tevékenységeket kell végezni ahhoz, hogy egy kutatócsoport működni tudjon? Milyen társadalmi tényezők játszanak szerepet egy csoport sikerében? Elemzésem öt fő fejezetre tagolódik. Az első fejezetben körvonalazom a kognitív etológia történetét, majd az ELTE Etológia Tanszék kialakulásáról írok. Továbbá felvázolom azt a politikai-ideológiai kontextust, ami az etológiát körülveszi. A második fejezetben a csoport szerkezetét mutatom be, továbbá az itthoni és nemzetközi tudományos közeget, amibe az etológia ágyazódik. A harmadik fejezetben arról írok, miként dolgoznak az etológusok, milyen hipotézisekből indulnak ki, miként kísérleteznek, és miként interpretálják a kísérletekből nyert adatokat. A negyedik fejezetben a publikációk sajátosságait tárgyalom, itt érintem a tudomány és a laikus közönség közötti kommunikációt is, majd az etológiai kutatásokban nagy hangsúlyt kapó vizualitás szerepét elemzem. Végül az ötödik fejezetben megfigyeléseimet összegzem.

5 Clifford Geertz (1994) nevéhez fűződő antropológiai irányzat célja, hogy egyszerre ragadja meg a felszínen látható cselekvést és annak jelentését, vagyis a „sűrű leírás” a „ritka leírással” szemben nem a jelenségek „lefényképezése”, hanem leírás és értelmezés kombinációja.

13

I. Etológia: egy feltörekvő új tudományterület

„Nagyon sokszor a tudomány azon múlik, hogy van-e egy ember, aki mint a történelemben egy ügyet, ügyesen tudja a zászlajára tűzni, és rohan vele keresztül-kasul, és nem ütik le.” (Miklósi Ádám)

1. A kognitív etológia vázlatos története

Az általam vizsgált csoport tudományos érdeklődése elsősorban a kognitív etológia kérdésfelvetéseire irányul. Az etológia meglehetősen új díszciplína, melynek sokak által vitatott részterülete a kognitív etológia, ami az állati elme, az állati gondolkodási folyamatok, információ feldolgozás, tanulás, racionalitás valamint a tudat tanulmányozására fókuszáló interdiszciplináris tudományterület. Ebben a fejezetben röviden bemutatom azt a történeti kontextust, amiben ez az új tudományterület létrejött, hogy némi fogalmat alkothassunk azokról a nézetekről, és vitákról, melyek ennek az új diszcíplinának a születését, formálódását mindmáig kísérik. Nem áll szándékomban átfogó történelmi összefoglalót nyújtani (Lásd inkább: Burghardt 1991; Thorpe 1979; Burkhardt 1981, 1983; Boakes 1984; Richards 1987; Dewsbury 1989; Lorenz 1996). E vázlatos leírással csupán azt kívánom hangsúlyozni, hogy az általam vizsgált kutatócsoport, ami a kognitív etológia művelését tűzi ki célul, korántsincs könnyű helyzetben.

Az etológia történetét feldolgozó munkák meglehetősen ritkák. Magyarul csupán Csányi Vilmos tankönyvének bevezető fejezetében (1994) olvashatunk egy huszonöt oldalas összefoglalót, továbbá a Typotex kiadó Gyorsuló Tudomány sorozatában megjelent aprócska könyvben (Miklósi-Topál 2006), valamint a Magyar Tudomány 2003/8-as számában egy-egy rövid cikket (Miklósi 2003a; Topál 2003). De a nemzetközi szakirodalom sem bővelkedik etológiatörténeti munkákban. Ez is jelzi, hogy nagyon fiatal tudományágról van szó.

Az etológia a biológiának az állatok viselkedésével foglalkozó tudományterülete. Az etológia szó a görög ethos (ήθος), szokás szóból származik. Az etológus elsődleges feladata az állat (öröklött és tanult) viselkedési elemeinek összegyűjtése, az ún. „etogram” felvétele. Ez a „viselkedési katalógus” egy olyan gyűjtemény, amely az adott állat minden fontos viselkedési elemét tartalmazza. Az etogram megalkotása nagy körültekintést igényel, mivel ez egy olyan leltár, ami alapján bármely másik etológusnak képesnek kell lennie arra, hogy az adott viselkedési elemet beazonosítsa. Ha például valaki „bow”-nak nevezi el azt a viselkedési elemet, amikor a kutya a mellső lábaira kuporodva játékra hív, akkor egy másik etológusnak pontos fogalmat kell alkotnia arról, hogyan is néz ki ez a mozdulat, nehogy összekeverje egy másik, hasonló mozdulattal, például a nyújtózkodással. Továbbá tisztában kell lenni azzal is, hogy nem minden véletlenszerű mozdulat kategorizálandó viselkedési elem.

Az állatok viselkedéséről évszázadokig csupán a naiv anekdoták képezték ismereteinket, noha már Arisztotelész tíz kötetet szentelt az állatok természetrajzának, amelyek részben saját megfigyeléseken, részben hallomásokon és spekulációkon alapultak. A római Plinius is sok munkát közölt az állatokról.

Habár sokan járultak hozzá az állatok viselkedésének tanulmányozásához, vitathatatlanul a legfontosabb Charles Darwin munkássága (Burkhardt 1983; Boakes 1984; Krushinsky 1990). Nem csupán a főművében (A fajok eredete, 2000) kifejtett evolúciós eszme megjelenése miatt, hanem egy másik könyvére szokás hivatkozni: Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése (1872; magyarul 1963) című munkára, ami már témájában is etológiai jellegűnek tekinthető. Ebben többek között megállapítja, hogy nem csupán a morfológiai, hanem a magatartásjegyekre is érvényes az evolúciós kontinuitás. Rávilágít az olyannyira emberinek tekintett érzelmek, mint a düh, a harag, a szeretet, stb. biológiai, evolúciós gyökereire.

14

Darwin elképzelése a fajok közötti folytonosságról nem aratott osztatlan sikert kortársai körében. A mentális folytonosság különösen nagy vitákat váltott ki, hiszen aláásta azt az évezredes elképzelést, miszerint az ember az egyetlen racionális lény, s ebből fakadóan morális tekintetben is különbözik az állatoktól (Rachels 1990). Olyannyira érzékeny problémáról van itt szó, hogy még Darwin gondolatainak mai népszerüsítői között is megjelenik az emberek és az állatok közötti ilyen megkülönböztetés. Így például Daniel Dennettnél, aki azt írja (1998: 399): „... óriási különbség van elménk és más fajok elméi között, ami éppen elég széles szakadékot képez ahhoz, hogy az erkölcsi különbséget is jelentsen.”

Darwin eljárását gyakorta „anekdotikus kognitívizmusként” aposztrofálják, mert szabadon használta az anekdotákat érvelésében (Jamieson - Bekoff 1993). Nem kontrollált kísérletekere alapozott, hanem egyes esetek megfigyelése nyomán tulajdonított kognitív állapotokat az állatoknak. Az anekdotikus kognitivizmus Darwin követőjénél, George Romanesnél teljesedik méginkább ki (1883).

Mivel az állati viselkedés első megfigyelői elsősorban az anekdotákra6 támaszkodtak, amelyek idővel mindinkább megbízhatatlannak bizonyultak, az állati viselkedés kutatása nagyon hamar a másik végletbe csapott át: a behaviorizmus befolyása alá került.

A behaviorizmus a pszichológia egy olyan irányzata, amely azon az előfeltevésen alapul, miszerint minden, amit az élőlények tesznek – beleértve cselekedeteiket, gondolkodásukat, és érzéseiket – viselkedésnek tekintendő. Ezeket a viselkedéseket pedig anélkül is le lehet írni tudományosan, hogy belső fiziológiai eseményekre vagy olyan hipotetikus konstrukciókra hivatkoznánk, mint amilyen az elme.

A behaviorizmus alapítója J. B. Watson, aki 1913-ban jelentette meg Hogyan látja a behaviorista a pszichológiát című programadó dolgozatát, melynek célja a pszichológia természettudományos meglapozása volt. Watson amellett érvelt, hogy minden viselkedés kondicionálás eredménye, a környezet azáltal alakítja viselkedésünket, hogy bizonyos szokásokat megerősít bennünk. A „feltételes választ” tekintette a vislekedés alapegységének, amiből bonyolultabb viselkedési formák is felépíthetők. Úgy vélte, „hogy a reakciókat meghatározott ingerek váltáják ki. Egy tökéletesen kidolgozott pszichológiai rendszerben a reakció ismeretéből a kiváltó ingerekre következtetni tudunk, és viszont, ha az ingert ismerjük, a válasz megjósolható.” (Watson 1913/1970: 47.)

Mindez olyan pszichológiát eredményezett, amelyben háttérbe szorul a tudat kérdése: „Úgy kell munkálkodnunk a pszichológia tudományán, hogy vizsgálatunk objektív tárgya mindig a viselkedés legyen és ne a tudat. A viselkedés kutatása minden bizonnyal épp elég problémát ad fel nekünk ahhoz, hogy több emberöltőn át mindannyiunkat bőven ellásson munkával, s ne hagyjon időt arra, hogy „an sich” a tudaton gondolkozzunk.” (Watson 1913/1970: 48.) A pszichológiából ki kell iktatni az önmegfigyelés módszerét, s mindazokat a folyamatokat, amelyre az önmegfigyelés irányulhatott. A behaviorizmus szerint az állati viselkedés teljes egészében a környezeti ingerekre adott reakcióként fogható fel. Annak vizsgálatából ki kell zárni az emóciók, a tudat, az állatok gondolkodási mechanizmusainak vizsgálatát, és csakis a megfigyelhető viselkedés vizsgálatára szabad szorítkozni.

Watson behaviorizmusa még elsősorban módszertani indíttatású volt. Ugyanakkor már a korai behavioristák felfogása sem egységes a tudat kérdésében. A módszertani behavioristák úgy gondolkodtak, hogy megbízható tudományos adatokat szerezni csak a viselkedés megfigyelésével lehet. A tudat létezését ily módon zárójelbe tették. Úgy vélték, csak akkor van jogunk belső életet feltételezni, ha meg tudjuk mutatni azokat a viselkedéseket, ahol az adott belső folyamat megnyilvánul. A behaviorizmus szigorúbb (ontológiai) irányzatában viszont már nem csupán arról van szó, hogy a tudat önmagában megismerhetetlen, hanem egyáltalán nincsenek is tudatjelenségek. A szellemi jelenségek is beilleszthetők a fizikai 6 Az anekdoták mai szerepéről lásd III.3. fejezet.

15

jelenségek közé. Képvielőik többsége (pl. Lashley) a fiziológiai redukcióban látják a helyes utat, azaz a „belső” folyamatokat a központi idegrendszer történéseivel azonosítják. A behaviorizmus másik kiemelkedő alakja B. F. Skinner, aki az általa feltárt operáns kondicionálást elemzi, s kísérleteivel az állati viselkedés tanulmányozásának legbevettebb laboratoriumi alapjait teremti meg, a fiziologizálást is tévútnak tartja. Felfogását leíró behaviorizmusnak nevezi, minthogy szerinte a pszichológia egyetlen célja a viselkedés minél pontosabb leírása. De bármely irányzatot is követ egy kutató, összességében elmondható, hogy a behaviorizmus hatására – miként Rollin fogalmaz (1990) - „az állatok eszüket vesztették”. (A behaviorizmus történetéről magyarul lásd Pléh 1983, 1992).

A behaviorizmus további következménye a pszichológia „debiologizálódása”. Az organizmusokat fekete dobozként kezelték, s a pszichológusok feladata az volt, hogy megtalálják a tanulási illetve a környezetre adott viselkedési válaszok minden fajra jellemző, általános szabályait. Az élőlények biológiai jellemzői, evolúciós eredetűk csupán annyiban volt érdekes a kutatók számára, hogy a laboratóriumi állatokat viszonylag egészséges körülmények között tudják tartani a következő kísérletig.

Az állati viselkedés biológiai szemléletének (újbóli) megjelenése a zoológusoknak köszönhető, ebben elsősorban is C. O. Whitman, O. Heinroth, J. Uexküll valamint W. Craig munkássága jelentős.

A modern etológia alapító atyja azonban mégis Konrad Lorenz osztrák tudós. Azt hangsúlyozta, hogy a viselkedési minták olyasféle struktúrák, mint például a gyomor vagy a szív, amelyeket a természetes szelekció alakított. Így a viselkedés nem csupán olyasmi, amit az állat „csinál”, hanem fajspecifikus tulajdonság, amivel az állat „rendelkezik”. Habár a viselkedés nagyon változatos lehet, mégis bizonyos tekintetben elég konzervatív ahhoz, hogy a különböző fajok közötti kapcsolatot tanulmányozni lehessen a segítségével. Szintén Lorenz mutatta ki, hogy az állatokból az általuk észlelt környezetük egy piciny szegmense - az ún. „kulcsinger” - meghatározott cselekvéseket vált ki. A viselkedési válaszok egy érzékelési szűrési folyamat hatására következnek be. Lorenz kutatásai közül azonban a legismertebbek az „imprinting”-gel (azaz a „bevésődéssel”) kapcsolatosak. Megfigyelte, hogy a ludak bárkit követnek, akit először megpillantanak, így például magát Lorenzet is. Az imprintingre vonatkozóan azt hangsúlyozta, hogy ebben a veleszületett és a tanult viselkedési komponensek integrálódnak. Sokat foglalkozott az emberi viselkedéssel is, elsősorban az agresszióval, és azt állította, hogy az emberi agresszió többnyire ugyancsak velünk születik.

Niko Tinbergen, Lorenz tanítványaként számos klasszikus problémán együtt dolgozott Lorenzzel (például a madarak tojásgörgető viselkedése). Arra hívta fel a figyelmet, hogy a viselkedés tanulmányozásakor a viselkedés evolúciójára kell figyelni. Tinbergen (1963) négy kérdésben foglalta össze az etológia céljait: 1. Mechanizmus: „Hogyan” végzi az állat az adott tevékenységet? Milyen mentális, genetikai, neurobiológiai, stb. folyamatok állnak egy viselkedési elem hátterében? 2. Funkció: „Miért” viselkedik úgy az állat, ahogy viselkedik? Miként járul hozzá egy adott viselkedési elem a faj fennmaradásához? Ehhez alaposan meg kell ismerni azt a környezetet, amiben az állat él. 3. Ontogenezis: Hogyan változik az adott viselkedés az állat egyedfejlődése során? Melyek a tanult és melyek az öröklött viselkedési elemek? Miként jelennek meg a genetikai információk egy adott környezetben? 4. Evolúció: Hogyan változott a vizsgált viselkedés az adott állatfaj törzsfejlődése során? Ugyanakkor Tinbergen az állatok érzelmi és mentális állapotainak a tanulmányozását elutasította, mert úgy vélte, soha nem tudhatunk meg igazából semmit ezekről. Lorenz és Tinbergen alapították tehát meg az etológiát, mint a biológia egy elismert alterületét, amelynek saját folyóiratát is létrehozták az Ethology-t (eredeti német nevén: Zeitschrift für Tierpsychologie). A korai etológiai harmadik nagy alakja, Karl von Frisch pedig a méhek tánc-nyelvének megfejtésével vált híressé.

16

Az új tudományág kialakulása Lorenz, Tinbergen és Frisch 1973-as közös Nobel-díjában kulminált. Az, hogy ez a három kutató nyerte el a Nobel-díjat sokakat megdöbbentett, hiszen ezek az emberek nem csinálnak mást, „csupán figyelik az állatokat”. Hogyan lehetséges, hogy olyan komoly tudományokat, mint a biokémia vagy a gyógyszer-biológiai kutatások háttérbe szoríthatták? Miként azt Topál (2003:932) hangsúlyozta: „Közismert, hogy a Nobel-díjat általában valamely világraszólón fontos tudományos felfedezésért, vagy egy-egy kiemelkedő tudós életművét elismerve szokták odaítélni. Éppen harminc éve, 1973-ban azonban a Nobel Bizottság az orvosi-élettani kategóriában némileg rendhagyó döntést hozott. Azzal, hogy az osztrák Karl von Frischt és Konrad Lorenzet valamint a holland Nikolas Tinbergent együttesen jelölték, elsősorban nem egy adott konkrét tudományos felismerést vagy valakinek a személyes életművét díjazták, hanem tulajdonképpen a természettudományok egy új feltörekvő tagját részesítették e kiemelkedő elismerésben.”

Az etológia fejlődésének egy további fázisában az etológia számos szak-etológiai aldiszciplínára bomlott. Így például a fizikai etológia a szervezet hormonális és idegi szabályozórendszereinek hatását vizsgálja, a neuroetológia agyélettani folyamatokra fókuszál, a viselkedésökológia az állatok és a környezet viszonyát vizsgálja, az alkalmazott etológia pedig az ember által tenyésztett állatok viselkedésével foglalkozik, azok tartásához nyújt gyakorlati ismereteket. Számunkra azonban most az összehasonlító kognitív etológia a legfontosabb, mert az általam vizsgált csoport ezt műveli. A kognitív etológiát elsősorban az érdekli, hogy az állat agyában milyen mentális mechanizmusok játszódnak le.

A modern kognitív etológia megjelenését Donald R. Griffin (1976/1981) híres könyvének (The Question of Animal Awareness: Evolutionary Continuity of mental Experience) megjelenéséhez szokás kötni. Az újfajta megközelítés az evolúción, valamint az állati intelligencia evolúciós folytonosságába vetett hiten alapul. Griffin, akinek legfontosabb célja az volt, hogy minél jobban megismerje az állati tudatosságot, kutatásainak kiindulópontját a Thomas Nagel-től7 átvett kérdésfeltevéssel ragadta meg: „Milyen érzés egy bizonyos állatnak lenni?” („What is it like to be a particular animal?”) Griffint elsősorban az állati tudatosság fenomenológiája érdekelte, ám az állati kognició számos más aspektusból is vizsgálható (Jamieson - Bekoff 1992; Bekoff 1995; Allen - Bekoff 1996, 1997.). A mai kutatók (például Allen - Bekoff 1997) a kérdést tovább finomították. Számukra már nem az a legmegfelelőbb kindulópont az állatok tudatosságának tanulmányozásában, hogy milyen érzés denevérnek lenni, hanem hogy valamilyen érzés-e egyáltalán. Vagyis az állat számára megjelenik-e valamilyen egyedi érzetminőség (quália), szubjektív reflektálás a környezetre, illetve saját viselkedésére.

A kognitív etológiai vizsgálatok során amennyire csak lehet, tisztában kell lenni azzal, miként érzékeli a vizsgálni kívánt állat a világot. Nincs értelme olyan kísérleteket végezni, amelyben az állatot olyan feladat elé állítjuk, amelynek megoldására azért képtelen, mert nem érzékeny, vagy nem motivált a kísérleti ingerre. Ezért kell feltenni a Griffin által megfogalmazott kérdést: „Milyen érzés a tanulmányozott állatnak lenni?” Nem valószínű ugyanis – érvelnek az etológusok, hogy bármely állat hozzánk hasonlóan érzékelje a világot. Az állati elme működése iránt érdeklődő etológusok is azokat a kutatásokat részesítik előnyben, amelyek olyan körülmények között végezhetők el, amely körülmények amennyire csak lehetséges, közelítenek a természetes környezethez. Talán ez az egyik legfontosabb különbség, ami elválasztja a kognitív etológiát az állatpszichológiától. Nincs nagy módszertani különbség az állati intelligencia valamint az állati viselkedés egyéb aspektusait vizsgáló kutatások között. A különbség nem abban rejlik, hogy mit csinálnak a kutatók és hogyan, hanem az adatok értelmezésében. Allen és Bekoff (1997) szerint az alapvető

7 Nagelt (1974) az érdekelte, hogy a természettudományok módszereivel megismerhetővé válik-e valaha is egy másik lény szubjektív tudata, ezért fogalmazta meg híressé vált provokatív kérdését: „What is it like to be a bat?” (Milyen érzés denevérnek lenni?)

17

különbség a kognitív etológia és a klasszikus etológia között nem a gyűjtendő adatok típusaiban rejlik, hanem azoknak a fogalmi kereteknek a megértésében, amelyek alkalmasak a kapott adatok megmagyarázására.

A kognitív etológia periférikus helyzetét mutatja, hogy mind a mai napig vitákat generál. Allen és Bekoff több cikkükben (1993, 1995, 1996) és könyvükben (1997) is kitérnek a kortársak kritikáira, expliciten is megfogalmazott céljuk, a kognitív etológia megvédése a támadásokkal szemben. Leggyakrabban az alábbi (elsősorban behaviorista) szempontokból érik kritikák a tudományt: 1. Az állatoknak nincs elméjük. 2. Az állatok nem tudatosak, vagy csak olyan kicsi a tudatos viselkedésük aránya, hogy

időpocsékolás azt tanulmányozni. 3. Az állatok mentális állapotához a kutató nem tud hozzáférni. 4. Az állatoknak nem lehetnek vélekedéseik, mert ahhoz az emberi nyelvre van szükség,

hogy vélekedések megfogalmazódhassanak. 5. Túlságosan emberi szubjektivitással közelítenek az állatok szubjektivitásához. 6. Az adatok gyűjtése nem eléggé szigorú. 7. A nagy adatbázisok hiányoznak, helyette a kutatók inkább az anekdotákra támaszkodnak. 8. A magyarázatok túlságosan antropomorfak, népi-pszichologizálók. 9. Csak a viselkedésre támaszkodnak, kirekesztik a neurológiai és fiziológiai

magyarázatokat. Ehelyütt nem kívánok ezekre a vádpontokra reagálni, részint azért nem, mert nem vagyok etológus, részint pedig az említett szerzőpáros könyvében ezekről részletesen olvashatunk. Itt csupán azt kívántam felmutatni, hogy a kongitív etológia helyzete meglehetősen vitatott még az etológusok berkeiben is.

2. A kutya-etológia története

„Az etológusokat sokféle szempont vezéreli a megfigyelésre, vizsgálatra kiszemelt állatfajok kiválasztásánál. A szempontok általában ellentétpárokban érvényesülnek. Jó, ha az állat könnyen elérhető és megfigyelhető, de az is nagyon jó, ha távoli, egzotikus vidékeken él és/vagy nehezen figyelhető meg. Jó, ha a kiválasztott faj viszonylag egyszerű idegrendszerrel rendelkezik, de az is nagyon alkalmassá teszi tudományos kérdések megválaszolására, ha idegrendszere a legfejlettebbek közé tartozik, különösen jó, ha közeli rokonunk. Nem utolsó szempont az sem, hogy mennyit foglalkoztak már az adott fajjal, jó, ha sokat, mert akkor sok mindent tudunk már, és nem kell a legegyszerűbb dolgok megfigyelésével bíbelődni, persze az is megfelelő, ha alig foglalkoztak vele, mert akkor minden, amit megfigyelünk, új lesz a tudomány számára. Nos az általunk kiválasztott faj, a kutya (Canis familiaris) az adott kritériumok alapján egyszemélyben testesíti meg az ellentétpárokat, vagyis igen kiváló, de teljesen alkalmatlan alanya az etológiai megfigyeléseknek.8 A kutya közöttünk él, természetes környezete az emberi társadalom, vagyis relatíve könnyen elérhető, de igen nehezen figyelhető meg, mert tanulmányozása céljából a családi otthonokba kell behatolni. Emlősállat lévén idegrendszere meglehetősen bonyolult, de komplexitása aligha éri el az emberszabású majmokét. Ugyan folyton velünk van, de még csak nem is távoli rokonunk. Végül pedig életmódjáról, neveléséről, viselkedéséről könyvek százait írták már, noha kifejezetten kutyaetológiai könyv még nem született és az ilyen természetű szakcikkek száma alig egy tucat.” (Csányi - Miklósi 1998: 1043-44.) Az első komolyabb összefoglaló Miklósi könyvének első fejezetében olvasható (Miklósi 2007). A következő néhány oldal megíráshoz ezért részben e könyv kéziratát vettem alapul.9 8 Kiemelés tőlem, MK. 9 Ezúton is köszönöm Miklósi Ádámnak, hogy rendelkezésemre bocsátotta készülő könyvének kéziratát.

18

Nem véletlen, hogy a kutya-kutatás hosszú ideig tabutémának számított az etológiában. Ennek elsősorban tudománytörténeti és tudományelméleti okai voltak, és nem csupán az etológusok tollából származó fent idézett önironikus sorok adják magyarázatát. Még a kognitív etológia megjelenése sem irányította az etológusok figyelmét azonnal a kutyákra, miközben a legkülönfélébb állatok csodás képességeiről számtalan tanulmány született a hangyától a delfinig. A kutyát azonban, mint megbízhatatlan kísérleti alanyt kirekesztették a komoly tudományos kutatásokból. A kutyákkal szembeni óvatosság oka elsősorban is az, hogy már a kezdetek kezdetén az újságokban rendszeresen jelentek meg beszámolók a legkülönfélébb képességű, beszélni és számolni tudó csoda-kutyákról. Ezekről az állatokról azután, ha laboratóriumi körülmények között megvizsgálták a képességeiket, rendszerint kiderült, hogy általában a gazdáik tudattalan testi jelzéseit használják a mutatványuk során. (Vö. Okos Hans hatás, lásd: III.2. fejezet.)

A kutyákkal végzett korabeli kísérletek még akkor is gyakorta félrevezető eredményekre vezettek, ha a kísérletet végző személy kora kiemelkedő képességű természettudósa volt. Így például Darwin egyik barátja, John Lubbock Van nevű kutyáján végzett kísérleteket, melynek során a kutyát „olvasni” tanította. Kártyákra nyomtatott nagybetűvel szavakat írt fel (élelem, tea, csont, víz, ajtó stb.), majd hosszas gyakorlással megtanította a kutyának, hogy ezekkel jelezze szükségleteit. Gondosan megtervezte a kísérleteket és kontroll-kísérleteket is végzett. Ám a kísérletek értelmezésekor (csakúgy, mint tervezésekor) az antropomorfizmus csapdájába esett. Amikor például a kutya tévesen az ajtó (DOOR) kártyát hozta az élelem (FOOD) kártya helyett, akkor Lubock ebből nem azt a következtetést vonta le, hogy a kutya tévedett, hanem azt bizonyította számára az eset, hogy a kutya tud olvasni, mert összekeverte a „D”-t az „F”-fel. (Candland 1993).

Ám leginkább Darwin egyik barátja és követője, George Romanes munkássága pecsételte meg hosszú időre a kutya-etológia kibontakozását. Darwin halála után megjelentetett könyve (Romanes 1882) hírhedt botránykövévé vált a magatartás-kutatásnak. Romanes ugyanis egy anekdota-gyűjteményt adott közre, amelyben a különféle háziállatok csodálatos, az emberhez hasonló mentális képességekről tesznek tanúbizonyságot. Romanes „megbízható forrásokból” gyűjtött anekdotákat, a történetek hitelét magas társadalmi státuszú személyek (például a török nagykövet felesége) szavahihetősége volt hívatva biztosítani.10

Romanes saját megfigyeléseit is közreadta, ám ezekre is a túlzásba vitt antropomorfizmus jellemző. Íme egy példa, miként írja le Romanes saját megfigyeléseit arról, ahogyan egy macska kinyit egy tolózáras ajtót: „Csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a macskának az ilyen esetekben határozott elképzelése van az ajtó mechanikai jellemzőiről... Az egész pszichológiai folyamat … igen összetett. Először az állatnak meg kell figyelnie, hogy az ajtó a kilincs megragadásával és a tolózár elmozdításával nyílik... Ezt követően úgy kell okoskodnia... hogyha egy kéz ezt meg tudja tenni, akkor egy mancs miért ne tudná? Majd a gondolattól hajtva megteszi az első kísérletet. Az ezt követő lépéseket nem figyeltem meg, így nem mondhatjuk bizonyossággal, hogy próbálkozások során tanulta meg, hogy a folyamat lényeges része a nyomóbütyök megnyomása, illetve ami talán még valószínűbb, első megfigyelései szolgáltatták neki azt az ideát, hogy ki kell kattintania a pöcköt” (Romanes 1882: 421-422).

10 Romanes ezzel kissé megkésve egy kétszáz éves hagyományhoz csatlakozott. Steven Shapin és Simon Schaffer Leviathan and the Air-Pump (1985) című könyvükben Robert Boyle tudományos munkáján keresztül mutatják be a 17. századi Anglia tudományos életét. Boyle kulcsszerepet játszott a kísérletezés módszerének kidolgozásában. Boyle és a Londoni Királyi Társaság úgy vélték, hogy a kísérletek tényei a mérvadó közösség tagjainak egyetértése esetén válnak érvényessé. A mérvadó közösség olyan szemtanukból állt, akiknek szava külön-külön is hitelt érdemlő volt, vagyis szabad úriemberekből. Az ő szavuk, mint szemtanúké, azért megbízható, mert ők úriemberek, akiket nem a haszon vagy a másoktól való személyes függés inspirál, mint a rang nélküli vagyontalanokat. (Lásd még Shapin 1988; Barnes – Bloor - Henry 2002.)

19

Romanes célja az evolúciós elmélet bizonyítása volt a mentális képességek folytonosságának alátámasztásával. Animal Intelligence című könyvében (1882) egy ún. „mentális létrát” szerkesztett, amelyben a törzsfejlődés különböző fokán álló állatokhoz egy-egy mentális állapotot vagy funkciót rendelt. Figyelemre méltó, hogy a kutyát a létra csúcsára helyezte.

Fajok Intellektuális fejlettségi szint Emberszabású majmok, kutyák Határozatlan erkölcs („Indefinite Morality”) Majmok, elefánt Eszközhasználat Madarak Képfelismerés, szóértés, álmodás Hártyás szárnyúak. Méhek, darazsak Gondolatok kommunikációja Hüllők Személy felismerés Homárok, Rákok Gondolkodás Halak Képzettársítás hasonlóság alapján Csigák, tintahalak Képzettársítás összefüggés alapján Tengeri csillag, tengeri sün Emlékezés Medúza Tudatosság, öröm, fájdalom

Lollyd Morgan, Romanes egyik kritikusa szintén saját kutyáján, Tonyn végezte megfigyeléseit, ám azokból behaviorista következtetést vont le. Igyekezett bebizonyítani, hogy az, amit első ránézésre intelligens viselkedésnek tartanánk (például azt, ahogyan a kutya kinyitja a kertkaput), valójában próba-szerencse alapú egyszerű tanulási folyamat eredménye. Morgan mindenekelőtt a róla elnevezett szabállyal írta be magát a viselkedéstudományok s így a kognitív etológia történetébe. A Morgan-kánon lényegében az „Occam borotvája” néven ismert módszertani elv átfogalmazása: „Semmikor sem értelmezhetünk úgy egy cselekedetet, mint magasabb rendű pszichikai képességek eredményét, ha az értelmezhető olyan képesség eredményének is, mely alacsonyabban helyezkedik el a pszichológiai skálán.” (1894: 53; Pléh 1983: 210)

Edward Lee Thorndike volt az egyik első kutató, aki kifejlesztett egy módszert, amivel az állatok problémamegoldó képességét vizsgálta. Kiéheztetett macskákat és kutyákat bezárt egy ketrecbe, amelyet egy egyszerű zárszerkezettel zárt be belülről. A ketrec elé táplálékot helyezett, és azt figyelte, hogy mennyi ideig tart az állatoknak kiszabadulniuk, vagyis mennyi idő alatt sajátítják el a zárszerkezet kinyitásának módját. Miután az állatokat többször egymás után visszahelyezte a ketrecbe, azt találta, hogy egyre kevesebb időre van szükségük ahhoz, hogy kijussanak. Morganhoz hasonlóan ő is úgy vélte, hogy az „intelligens” problémamegoldás valójában próba-szerencse tanulás eredménye. Bár Thorndike kutyákon és macskákon is elvégezte a kísérletet, a tankönyvek munkája kapcsán szinte kizárólag a macskákról értekeznek. Miklósi (2007:3) ezt azzal magyarázza, hogy a kísérletek tanúsága szerint a macskák sokkal inkább igyekeztek kiszabadulni a dobozból, mint a kutyák, aminek valószínűleg az lehet a magyarázata, hogy a kutyák másfajta, mélyebb szociális kapcsolatban álltak a rajtuk kísérletező emberekkel. Vagyis mind Morgan, mind Thorndike következtetései élesen szemben álltak Romaneséval, aki, mint fentebb láttuk, amellett érvelt, hogy a macskáknak (és kutyáknak) határozott elképzelésük van a zárak működéséről.

A kutyákon végzett kísérletek története kapcsán, a közismert tudós, Ivan Pavlov nevét fontos még megemlíteni, aki 1904-ben orvosi (fiziológiai) Nobel-díjat is kapott az emésztőrendszer működésének leírásáért. Érdeklődése a nyálelválasztás tanulmányozása során fordult a tanulás felé. Pétervári laboratóriumában, a Kísérleti Orvostudományi Intézetben dolgozta ki munkatársaival azokat a módszereket, melyek segítségével a vegetatív tevékenység (nyáladzás, gyomornedv-elválasztás, vérkeringés) változásait megfigyelve a tanulás legalapvetőbb törvényszerűségeit lehet vizsgálni. Saját kutyái nyálelválasztása és az

20

azt kiváltó ingerek kapcsán fedezte fel a feltételes és nem feltételes reflexet, valamint ezek kapcsolatát is.

Pavlov szintén kutyákon végzett megfigyeléseire alapozva dolgozott ki egy emberre vonatkozó személyiség-tipológiát is. Az elmélet a magasabb idegműködés lényegében öröklött típuskülönbségeire vezeti vissza a klasszikus karakterológiai különbségeket. A rendszer három dimenziója az ingerületi és gátlási folyamatok erőssége, dominanciájuk és mozgékonyságuk. Ezek alapján a gyenge reaktivitású állat és személy melankolikusnak, az erős és izgalmi túlsúlyú kolerikusnak, az erős, kiegyensúlyozott, de nem mozgékony a flegmatikusnak, míg a hasonló típusú, ám mozgékony állat és személy a szangvinikus típusnak felelnek meg. (Pléh 1992: 265-267.)

Pavlov és követői gyakorta igen fájdalmas kísérleteknek vetették alá a kutyát. Seligman és munkatársai (1965) például elektromos árammal rázták meg az állatokat, amikor arra voltak kíváncsiak, milyen hamar tanulja meg a kutya elkerülni a ketrec áram alatt álló veszélyes területit. Miklósi (2007:4) egy nagyon fontos szempontot hangsúlyoz, amikor ezekről a kísérletekről ír: Az etológiai gondolkodásmód hiánya könnyedén félrevezetheti a tudományos kutatást. A fent említett elektromos áramos kísérletben például az a meglepő eredmény született, hogy a kutyák „nem tanultak” a kísérlet során, hanem passzívan elfogadták az áramütéseket. Miklósi immár etológus szemmel gondolva át az eredményeket, az alábbi magyarázatot adja a viselkedésre: Amikor egy domináns fajtárs egy fájdalmas harapással megtámadja a gyengébb kutyát, az állat egyetlen esélye a túlélésre, ha minden módon behódoló magatartást mutat a támadóval szemben. Valószínűleg a Seligman kísérletében résztvevő passzív alanyok a kísérletben valami ilyesféle helyzetre asszociáltak.

A behaviorista kísérletek során ráadásul azt is megfigyelték, hogy a kutyák különféle személyes viszonyokat alakítottak ki a kísérletvezetőkkel, és annak megfelelően viselkedtek a kísérlet során, ami gyakorta meglehetősen zavaros kísérleti eredményekhez vezetett, legalábbis akkor, ha a behaviorizmus keretein belül kívánjuk értelmezni a tapasztaltakat.

A behaviorista kísérletek után hosszú ideig a kutyák csak elvétve jelennek meg egy-egy kísérletben, aminek a fentebb tárgyalt problémákon túl, elsősorban tudományelméleti okai vannak. A kutyát a háziasítás során kialakított speciális helyzete tűntette fel etológiai vizsgálatok számára alkalmatlan alanynak. Az etológiát ugyanis - definíciója szerint – az állatok természetes környezetben történő viselkedésének vizsgálata érdekli. Sokáig tartotta magát az a nézet, miszerint a kutya egyfajta „mesterséges állat”, minthogy csak az ember környezetében él, a természetben egyáltalán nem található meg. A hatvanas és hetvenes években tapasztalható volt némi érdeklődés a kutyák iránt, de inkább csak kontroll-csoportként vették figyelembe őket, a „valódi”, vadon élő kutyafélék (farkasok, sakálok, coyotok) vizsgálatakor (Fox 1971; Bekoff 1977; Frank 1980; Frank - Frank 1982).

A kutyák felé igazából csak a kilencvenes években fordult az etológusok figyelme, ekkor egymástól függetlenül két kutatócsoport is vizsgálni kezdte a kutyát, az ember és állat közötti kommunikáció szempontjából. (Az általam vizsgált kutatócsoport mellett a Tomasello vezette lipcsei csoport, amelyről a későbbiekben még szó esik.) Csányi és Miklósi az alfejezet elején idézett programadó cikkükben hívták fel a figyelmet arra, hogy a kutya épp úgy vizsgálható természetes környezetében, mint a többi állat, a kutyának ugyanis éppen az emberek szociális közege a természetes környezetük.

21

Azóta egy gyors ütemű fellendülés jellemzi a tudományágat. Miklósi és munkatársai egyik szemléjükben (2004: 997) egy grafikont is szerkesztettek a cikkek gyarapodását illusztrálandó:

A fenti két alfejeztben a kognitív- és a kutyaetológia történetének felvázolásával arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy az etológia viszonylag új tudományterület, azon belül a kognitív etológia csupán egy periférikus alterület, s még marginálisabb a kutyaetológia helyzete. Vagyis az általam vizsgált kutatócsoport küzdelme a tudományos reputációért meglehetősen hátrányos helyzetből indult.

De mit is értek marginális helyzeten? Hiszen minden valamirevaló tudós igyekszik egy olyan speciális kutatási területet kiválasztani, ahol kevesen dolgoznak rajta kívül. Ha ugyanis egy területen százszámra dolgoznak a kutatók, akkor nem is érdemes hozzáfogni egy-egy kísérlethez, hiszen mire elvégeznénk, nagy valószínűséggel valamelyik rivális kutatótársunk már le is publikálta az eredményeket. Így tehát minden kutató igyekszik elhatárolódni a többiektől, miközben olyan kutatási területet választ magának, ami mégis érdeklődésre tarthat számot. Meg kell tehát különböztnünk a marginalitást és a specializációt. Specializáció az, amikor egy biológus például egy enzim bizonyos reakcióit vizsgálja, amit esetleg csupán ketten vizsgálnak az egész világon, miközben az enzimek kutatása legitim terület. Vagy hasonlóképpen, ha egy szociológus az alsószentmártoni cigányság helyzetét kutatja, kutatása illeszkedik a kisebbségszociológiai kutatások sorába. Marginalitásról viszont akkor beszélhetünk, amikor valaki valamilyen határterületet kezd el vizsgálni, amit tehát azért kutatnak kevesen, mert még nem teljesen legitim kutatási terület egy adott tudományágon belül.

Az etológia, bár fiatal tudományág nagyon gyorsan megszilárdult, ami azt jelenti, hogy nehéz alapvetően újat mondani. Az etológusok tehát rendszerint kiválasztanak egy-egy állatot, amit alaposabban vizsgálnak. Ezzel elhatárolódnak a más állatokat vizsgáló etológusoktól. Ez még csak specializáció volna, mindazonáltal az ELTE kutatói már itt merész lépésre szánták magukat, amikor egy korábban a tudományos vizsgálatra alkalmatlannak nyilvánított álltra esett választásuk. Csak tovább fokozta marginális helyzetüket, hogy a kutyát a kognitív etológia szempontjai szerint vizsgálják. Az, hogy egy

22

állat hogyan gondolkodik, az állatokat kutatók számára egy jó darabig nem volt érdekes, sőt tabunak számított. Részint azért, mert nem álltak rendelkezésre megfelelő módszerek, részint azért mert egy egészen más paradigmában, ti. az állatpszichológia elképzelései alapján kezdtek kutatni, s úgy vélték az állat elméje „üres lap”, amire a környezeti ingerek és a tanulás révén vésődnek be szokások. Az etológiának köszönhetően ezt az elképzelést ugyan felváltották az evolúciós elképzelések, ám az állatok kognitív képességei felé csak az elmúlt évtizedekben fordult az etológusok figyelme, s csak most kezdenek körvonalazódni új tudományos módszerek, és elképzelések. Ám az újfajta megközelítések és módszerek általános elterjedéséhez rendszerint hosszú időnek kell eltelnie.

3. Az etológia Magyarországon. Az MTA-ELTE Összehasonlító Etológiai kutatócsoport története

– egy lehetséges történet

Az alfejezet címének második részét: „egy lehetséges történet” Gilbert és Mulkay könyvéből (1984) kölcsönöztem, amellyel is arra utalok, hogy itt most nem történelmi hitelességgel alátámasztott, levéltári és könyvtári kutatásokon alapuló leírás következik, hanem a szereplők beszámolóiból összeálló montázs. Hogy valójában miként is zajlottak az események, immár a múlt homályába vész, a szereplők ugyanis újra és újra átírják emlékeiket. Mindig a kontextus dönti el, éppen melyik emlék válik fontossá, megőrzésre méltóvá. Ugyancsak befolyásolja az egyéni narratívákat a mesélő saját élettörténete. Amikor az etológia történetéről kérdezek, az mindig a saját élettörténet szerves részeként jelenítődik meg.11

Az etológia felé Lorenz, Timbergen és Frisch 1973-as Nobel díja irányította az itthoni kutatók érdeklődését is. Az ELTE Etológia Tanszék elődje 1973-ban alakult Magatartásgenetikai Labor néven. Az ELTE frissen megválasztott rektora, Ádám György kihasználva a lehetőséget, hogy az akkori pártpolitika a korábbi évek gyakorlatától eltérően egy kicsivel több pénzt volt hajlandó tudományos kutatásokra áldozni, úgy gondolta: az egyetem „frissítésre szorul”, ezért új professzorokat keresett. Ádám azelőtt a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézetének Igazgatója volt, s már akkor felkeltették érdeklődését az etológiai kutatások, így nem csak hogy ismerte Csányit Vilmost, hanem közös kutatásaik is voltak. Így többek között őt is felkérte, hogy pályázzon. Csányi magatartás-genetikai programmal pályázott.

Csányit 1973-ban nevezték ki egyetemi tanárrá az ELTE-n. Az eredeti elképzelés szerint ő és a szintén akkor kinevezett Vida Gábor kétévente felváltva vezették volna a genetika tanszéket, de végül is a genetika tanszék vezetője kizárólagosan Vida Gábor lett.

Csányit egy másik fiatal kutatóval, Gergely Jánossal együtt az ELTE Gödi telepére, az egyetem biológiai állomására helyezték ki. Akkoriban Göd amolyan „káder-temető” volt, oda száműzték a levitézlett, leváltott, pártszempontból megbízhatatlannak ítélt kádereket. Továbbá Gödön működött az idő tájt már egy növényszövet-fejlődéstani labor is. Az ide kerülők két-két kutatói továbbá egy titkárnői státuszt kaptak, valamint némi pénzt, amiből egy állatgondozót fel tudtak venni. Csányi Vilmosnak korábbi munkahelyén, az Orvosi Vegytani Intézetben már voltak halai, azokat hozta át Gödre, és azokkal kezdte meg az első kutatásokat.

11 A történetileg korrekt leírásra azonban már csak azért sem kerülhet sor, mert interjúalanyaim némelyike nem szívesen beszélt a rendszerváltás előtti viszonyokról. Sőt nagyon gyakran határozottan visszautasították a kérdéseimet, mondván, még nem jött el az ideje, hogy ilyesmikről beszéljenek. Nem nagy titkokra voltam kíváncsi, hanem olyasmikre, hogyan lehetett a nyolcvanas években, még az OTKA-pályázatok születése előtt, kutatási támogatáshoz jutni az egyetemen. Nem a személyes sorsok érdekeltek, hanem az intézményi háttér, hogy miféle bizottságok, szervezetek hoztak döntéseket ilyenkor, és egyáltalában milyen mechanizmusok működtették a rendszert. Mégis, úgy tűnt, azért nem akartak interjúalanyaim válaszolni, nehogy saját személyes politikai szerepük kerüljön szóba.

23

A másik fiatal, Gergely János immunológiai kutatásokba kezdett, és négy év múlva sikerült immunológiai tanszékké avanzsálnia. Az etológia azonban nem volt ilyen szerencsés. A magatartásgenetikában akkoriban állatpszichológiai kísérleteket végeztek, és az eredmények genetikai hátterét vizsgálták. Ezeknek a kutatásoknak a viselkedés megfigyeléséhez még nem sok közük volt. Hiszen az állatokat teljesen mesterséges, laboratóriumi környezetben, mesterséges teszthelyzetekben tanulmányozták. Csányi tehát elhatározta, hogy egy újfajta magatartásgenetikát kezd el művelni, amelyben az etológiai szemlélet alapján definiált magatartásrepertoárt, vagyis a természetes viselkedéselemek genetikai hátterét vizsgálják. A várakozás, miszerint majd sikerül egy-egy gént találni, ami egy-egy magatartáselemért felelős, végül is hiábavalónak bizonyult, mivel kiderült, hogy egy-egy elem megjelenését számos gén összjátéka befolyásolja. Ezért egy idő után az ilyen irányú kutatásokat lezárták.

Csányi még egyetemista korában kezdett díszhalakat tenyészteni, így kézenfekvőnek tűnt, hogy a laborban is először paradicsomhalakkal kezdjenek foglalkozni, mivel erről az állatról már korábban sok tapasztalatot szerzett. A magatartásgenetikához homogén állattörzsekre volt szükség. Egy halfajtából akkor lesz homogén állattörzs, ha minimum húsz generáción keresztül beltenyésztik, tehát testvérpárosítást végeznek. A folyamat során sok vonal kihal és tönkremegy, ám amelyek túlélik ezt a húsz generációt, azok már teljesen egyöntetűek, azokat már lehet keresztezni is. Ez a paradicsomhal esetében húsz év, mert a paradicsomhal valamivel kevesebb, mint egy év alatt lesz ivarérett. Vagyis ahhoz, hogy homogén állattörzshöz jussanak, legalább 10-15 évre lett volna szükség, s csak azután kezdődhetett volna el a komolyabb tudományos munka. Ez viszont túlságosan hosszú időnek tűnt, amire egy kutató nem szívesen vár. Ezért Csányi Vilmos elkezdett olyan módszerek után kutatni, amivel ezt az időt le lehet rövidíteni. Így lelt a húszas években leírt módszerre, a gynogenezisre: Ha egy hal petéjét egy idegen faj spermájával termékenyítik meg, de a spermát előtte röntgennel kezelik, akkor a röntgen a DNS-t teljesen tönkre teszi. Az esetek egy részében azonban mégis elindulhat a petesejt fejlődése, és akkor egy genetikailag homogén utód születik, mely kizárólag anyai DNS-t tartalmaz. Miközben a paradicsomhalakon elkezdték kikísérletezni, hogyan is végezzék a szűznemzést, Csányi összeismerkedett Tölg Istvánnal, a Százhalombattai Temperált vizű Halszaporító Gazdaság fiatal, energikus igazgatójával. Miután a gynogenezist eredetileg pontyon írták le, Csányi meggyőzte Tölgöt arról, hogy érdemes volna ezt kutatni, mert ezzel nagyon gyorsan lehetne beltenyésztett pontytörzseket csinálni. A kutatócsoport összefogott a halszaporító üzemmel. A halgazdaság igazgatója biztosította a halszaporító berendezéseket, és rendelkezésükre bocsátotta a gazdaság tavait, továbbá az Állami Gazdaságok Szövetségének Országos Központjától pénzt kért a halnemesítő programra. Cserébe az etológusok vállalták, hogy a pontyok nemesítését elvégzik. Az így szerzett több millió forintos összegből építették fel és rendezték be Gödön a laboratóriumot. Ebből vásárolták a műszereket, és a kutatók fizetését is részben ez biztosította. Összehasonlításképpen: az egyetemtől első évben összesen csupán 15.000 forintot kaptak. A halgazdasággal 6 évig álltak kapcsolatban.

Időközben a paradicsomhalak gynogenezisét is megcsinálták, majd sikerült néhány magatartáselem genetikai elemzését is elvégezni. Miután a pontynemesítő program sikerrel lezárult, felvetődött a kérdés: hogyan tovább? Lehetőség nyílt arra is, hogy a ponty-kutatást folytassák, ami továbbra is sok pénzzel kecsegtetett. Csányit a Haltenyésztési Intézet igazgatójának is felkérték. A pozíciót azonban nem fogadta el.

Amikor a tudományos reputáció kevésnek bizonyult, és a csoport folyamatos pénzhiánnyal küszködött, a professzor és tanítványai az iparban próbáltak szerencsét. Bourdieui fordulattal élve: tudományos tőkéjüket az iparban kamatoztatták, az itt megszerzett tőkét pedig újból átválthatták tudományos tőkévé: úgy döntöttek, a paradicsomalakon végzett

24

magatartás-genetikai kutatásokat folytatják. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy ehhez lehetetlen itthon elegendő pénzhez jutni. Hónapról hónapra dőlt el, mekkora összegből kell gazdálkodniuk, ami még arra sem volt elegendő, hogy a beltenyésztett törzseket fenntartsák. Ugyanakkor nem kívántak egy újabb ipari vállalkozásba kezdeni. Csányi ekkor döntött úgy, hogy tiszta etológiát fog művelni, mert ahhoz jóval kevesebb pénz is elegendő. A paradicsomhalakat elkezdték tehát viselkedési szempontból vizsgálni, megszületett a paradicsomhal-etológia. Elsősorban is a halak tanulását kutatták. Kimutatták, hogy a tanulás kulcsingerekhez köthető, amit pontosan fel lehet térképezni. Kiderítették, hogy a paradicsomhal hogyan ismeri fel a sokféle hal közül, hogy melyek azok, amelyektől félnie kell. Hogyan tanulja ezt meg? Ezek az eredmények hozták meg az első jelentős nemzetközi sikereket is. Már a kezdetektől fogva több biológus fogékonnyá vált az új tudományágra, az etológiára. Bár, hogy pontosan mi is az etológia és hogyan kell azt művelni, ebben az időszakban még nem volt könyvekkel és cikkekkel pontosan körülhatárolva. Lorenz cikkein kívül, egy Lorenz tanítványnak, Eibesfeldtnek az Ethology, the Biology of Behaviour című vékonyka könyve foglalta össze az etológia akkori állását. Csányi köré gyűlt néhány hallgató és fiatal kutató, akik Csányi vezetésével ebből a pici könyvből kezdték közösen elsajátítani az etológiát. Az etológia újdonságát mi sem példázza jobban, mint hogy a tanulmányi osztály három évig etnológia néven hirdette meg az új tantárgyat, mert etológiáról még soha nem hallottak, így azt hitték, az ’etológia’ szó az ’etnológia’ szó elírása. Később etológiai szemináriumokat szerveztek, ahol a biológia különféle ágazatainak képviselői, akiket szintén érdekelni kezdett az etológia, tartottak előadásokat saját szakterületük egy-egy releváns kérdésről. A találkozók féléves rendszerességgel kerültek megrendezésre, lassacskán egy 40-50 emberből áll kör alakult ki. Az érdeklődő kutatók részben átnevezték etológiának azt, amit addig is csináltak, részben valóban új, etológiai szemléletű kutatásokba kezdtek. Közben elindultak a nemzetközi etológiai folyóiratok is. Az etológia mintegy tíz év leforgása alatt „klasszikus tudománnyá” vált.

Immár több mint huszonöt éves múltra tekint vissza a Magyar Etológiai Konferencia, amely háromévente ad lehetőséget a hazai kutatások bemutatásának. 1997-ben megalakult a Magyar Etológiai Társaság is, amelynek fő célja az etológia, mint tudományos módszer megjelenítése a magyar természettudományban, oktatásban.

A Magatartásgentikai Laboratórium 1990-ben vált Etológia tanszékké. Ekkor indult el a kognitív etológiával foglalkozó Családi Kutya Program is. Ha a tanszék honlapjára látogatunk, akkor a következő bemutatkozó szöveget olvashatjuk (részlet): „1990-ben a Laboratórium Etológia Tanszékké alakult, és kutatásai viselkedésökológia, illetve humánetológia irányába mozdultak el. Jelenleg két csoport dolgozik a Tanszéken. A Viselkedésökológiai Csoport (melynek fő kísérleti állata a házinyúl és az ürge), 1989-ben alakult, míg a humán/kognitív etológiával foglalkozó Családi Kutya Program (mely a kutyát, mint az emberi evolúció modelljét használja), 1990-ben formálódott.”

Az idézetből úgy tűnik, mintha az átállás zökkenőmentesen zajlott volna. Valójában egy meglehetősen összetett folyamatról van szó. Amikor arról érdeklődtem, hogy tulajdonképpen miért váltottak át a paradicsomhalakról a kutyák kutatására, az interjúkból háromféle indoklás rajzolódott ki, melyeket jómagam „személyes”, „intellektuális” és „racionális” indokoknak neveztem el. Az első indok személyes vonatkozású. Gyakori, hogy egy etológus valamelyik állat iránt kitüntetett érdeklődést tanúsít. Nos, Csányi Vilmost mindig is érdekelték a kutyák, így már a kezdet kezdetén rávette akkori tanítványait a kutya-etológia művelésére. A Gödi telepen nagyon hamar összegyűlt harminc kutya, egy részüket vásárolták, más részüket találták. Az első néhány etológiai típusú kísérletből azonban az derült ki, hogy nem tudnak eleget a

25

kutyákról. A kutyák ugyanis mindenkivel más, személyes viszonyt alakítanak ki, és egy kísérlet során attól függ az eredmény, hogy ki van jelen. Egy nagy kísérletsorozatban egyértelművé vált, hogy a kutyák aszerint különböztetik meg a kutató személyzetet, hogy hetekkel, hónapokkal azelőtt velük hogyan, milyen kapcsolatba kerültek. A kísérletben arra voltak kíváncsiak, hogy hányféle tárgyat tud a kutya megjegyezni, és összekapcsolni egy-egy emberrel. Húsz kutató mindegyikéhez egy-egy tárgyat rendeltek. A kutya feladata az volt, hogy egy palánk mögül a megfelelő tárgyat hozza ki a megfelelő embernek. Első nap egy személy kérte a tárgyát, majd a második nap az első személy, és egy második személy is kért egy-egy tárgyat, és így tovább húsz napon keresztül. A kutyák azonban nagyon rendszertelenül viselkedtek. Hol jó tárgyat hoztak, hol rosszat, hol pedig egyáltalán nem hoztak tárgyat. Többnapi töprengés után fejtették meg a kutatók, mi rejtőzhet a kutyák sajátos viselkedése mögött. Azoknak, akik imádták a kutyákat, minden kutya a megfelelő tárgyat hozta ki. Négy kutatónak minden kutya hozott egy tárgyat, de még véletlenül sem a sajátját, hanem mindig egy másikat. Ez a négy kutató arról volt nevezetes, hogy nagyon keményen bántak a kutyákkal, verték, rugdosták, stb. az állatokat. A kutyák ezeket úgy „büntették”, hogy tudták, hogy muszáj valamit odahozni, mert ezek a fiúk kemények, de nem a megfelelő tárgyat hozták, hanem másikat. Továbbá volt egy olyan kutató is, akinél a nagyobb termetű kutyák el sem indultak, s ha kérte a tárgyat, elfordították a fejüket. A kisebb kutyák ugyan elmentek a tárgyért, kiválasztották a megfelelőt, de nem hozták oda neki, hanem elvitték valahova, és eldobták. Kiderült, hogy ez a fiú az első napok egyikén véletlenül rálépett az egyik nagyobb kutya lábára, aki megharapta. Ettől kezdve ez a kutató félt a kutyáktól. Vagyis a harminc kutya mindegyike más és más személyes viszonyban volt minden egyes kutatóval. Csányi leszűrte a következtetést, amit egy interjúban így fogalmazott meg: „Akkor én azt mondtam, hogy én ehhez nem tudok eleget. Ehhez egy pszichológus kell, meg eszméletlenül több tudnivaló. És én most kezdtem. Nem! És ez után a kísérlet után minden kutyát elajándékoztunk, egyet vagy kettőt kivéve. (…) És akkor tíz évvel ezelőtt, amikor a paradicsomhalakat már nagyon untuk, és már elkezdődött egy nyulas csoport is, akik nyulakkal dolgoztak, akkor én úgy gondoltam, hogy na most van még nekem tíz évem. A paradicsomhalakból már elegem van, és tartozom magamnak ezzel a kutya dologgal. Mert hát közben azért én csak megtanultam ezt a szakmát.” Tíz évvel később tehát újra elkezdődtek a kutya-kísérletek, amihez egy újabb személyes indíttatás is járult: Csányi egy sétája során rábukkant Bukfenc nevű kutyájára. A paradicsomhalak vizsgálatát azonban intellektuális okokból sem akarták már tovább folytatni. Egy idő után ugyanis olyannyira kiismerték az állatot, hogy rendszerint már a kísérlet tervezésekor előre meg tudták mondani, milyen eredmények várhatók. A kutatás ily módon unalmassá vált. A harmadik szempontot nevezhetjük racionális vagy tudományos indoknak is. A paradicsomhal kutatása mellett szólt, hogy egyszerű a tartása, gyorsan szaporodik, és jól beltenyészthető, vagyis kézben tartható genetikailag, továbbá a viselkedéskészlete is jól megfigyelhető. A könyvek szerint a paradicsomhal Dél-kelet Ázsiában őshonos. Amikor azonban a kutatók megpróbálták megkeresni az őshazát, vagyis megfigyelni természetes környezetében is a halat, kiderült, hogy az a paradicsomhal, amit ők vizsgálnak már egy háziasított, azaz genetikailag módosult fajta, aminek a tulajdonságai sokban különböznek a vadon élő társától. Miután az etológia mellett egyre inkább felfutott a viselkedésökológia tudománya, azokra az állatokra többé senki nem volt kíváncsi, amelyek természetes környezetben nem találhatók meg. Az olyan laborkísérletek többé senkit nem érdekeltek, amelyeket nem lehet a természetes környezetbe visszahelyezve interpretálni. Vagyis a laborban mutatott viselkedést többé már nem lehetett megfelelőképpen értelmezni. Később a felsorolt három indokhoz egy további járult. A paradicsomhal kutatást sem itthon, sem külföldön nem lehetett „eladni”, mert a halak viselkedése nem érdekelte sem a

26

laikus közönséget, sem a tudományos közeget. Ezzel szemben a kutya az emberek többsége számára érdekes, hisz sokak tartanak kutyát, és mindenkinek fűződik egy-két kedves élménye ezekhez az állatokhoz. Ez különösen fontos szempont, amikor a kutatáshoz szponzorokat kell találni. Kettévált tehát az etológus csoport. (A kettéválás azonban nem érintette a tanszéket, a két csoport továbbra is egy tanszék alá tartozik.) Elkezdődtek a nyulakon végzett viselkedésökológiai kutatások, és elindultak a kutyás vizsgálatok is. Az átállás azonban korántsem volt zökkenőmentes. Az első kutyás kísérleteket 1994-ben vették videóra, és négy évet kellett várni az első cikk megjelenéséig. Vagyis hosszú évekbe tellett, mire sikerült elsajátítani mindazt a tudást és szakértelmet, ami ennek az új kutatási területnek a színvonalas műveléséhez szükségeltetett. Voltaképpen tíz év alatt formálódott ki valamiféle egységes koncepció a kutatás miértjét és hogyanját illetően.

Felvethető a kérdés: Hogyan indul egy új terület kutatása? Milyen erőforrásokkal kell rendelkezni ahhoz, hogy egy csoport egy bejáratott kutatási területről (paradicsomhalak) egy új kutatási terület (kutyák) felé fordulhasson? Milyen tudományos és tudományon kívüli tényezők befolyásolnak egy ilyen döntést?

Az interjúkból úgy tűnik, hogy az egyik legfontosabb tényező a csoport vezetőjének erőteljes személyisége. Mind Csányi Vilmos történetmondásából, mint tanítványainak elbeszéléséből az derült ki, hogy a döntéseket általában egymaga hozta meg, s azok kötelező erejűek voltak a csoport számára. Íme egy példa Csányi beszámolójából: „Behívtam a T.-t, a D.-t és a P.-t, és azt mondtam nekik, hogy választhatnak: A paradicsomhalat abbahagyjuk. Vagy elmennek, átmennek nyulazni, vagy pedig velem kutyáznak. És akkor nagyon savanyú képet vágtak, és némi aggódás után azt mondták, hogy jó, akkor kutyázzunk.”

A csoport egyik akkori tagja így számol be az eseményekről: „Nekem elég jól mentek a halas dolgok is, bár azt éreztem, hogy a halak kifutóban vannak. Nem azért, mert nem mentek jól, hanem mert senkit nem érdekeltek a halak. Főleg az olyan jellegű kutatás. És a Prof meg P, valamiért nem lehettem ott, nyilván Angliában voltam, elkezdtek beszélgetni a kutyáról, mert a P-nek akkor lett egy kutyája, és a Prof. is megtalálta Bukfencet. És egyszer, amikor hazajöttem egy rövidebb angliai útról, a Prof. mesélte, hogy ő ezt felvetette, és a P. is milyen lelkesen támogatta. Na mondom, te jóságos ég, kutyák, az hiányzik nekünk! Eddig azt tanultuk, hogy mindennel lehet kísérletezni, csak kutyával nem. Ez tavasszal volt, én még bőven halaztam, a laborban még úsztak a halak. És folyamatos konfliktus volt ebből, hogy még mindig nem kezdtük el a kutyás teszteket. Végül volt egy időpont kijelölve, Október 31, amikor az utolsó halat is ki kellett dobni a laborból ott Gödön.”

Később így folytatja: „És akkor én megint kimentem Angliába. Szegény P-re szakadt az egész. Pedig volt neki is mindenféle dolga, például a saját kandidátusija. Nekem volt egy lehetőségem, hogy kinn maradok tovább is. És akkor a professzor úr eléggé bekeményített. Azt mondta, hogy vagy hazajövök, vagy kirúg. Egész egyszerűen. Akkor nagyon összevesztünk, és én azt éreztem akkor, és talán ő is mondta utólag, hogy ő azt érezte, hogy ez nem fog menni. Azt éreztette velem, hogy miattam csinált mindent. Mintha nekem nyerték volna a pénzeket, és én szemét módon kint maradtam, és nem jövök haza. Ettől még itt volt három ember, meg ők, akikkel remekül tudott volna kutatni. És akkor végül is úgy döntöttünk a családdal, hogy jó, akkor jöjjünk haza. Talán azért mondta, mert úgy gondolta, én is kellek hozzá. Nem tudom. Mindegy.”

Az önállósodási törekvés csupán egyetlen embernek sikerült a csoporton belül. A nyulas kutatások elindítójának, későbbi vezetőjének. Ám itt is némi rafinériára volt szükség. Erről így számolt be a nyulas csoport vezetője, aki idővel ugyanabban a helyzetben találta magát, mint korábban Csányi: „A paradicsomhalak időszakában azt mondta Csányi, hogy elég erős a tanszék ahhoz, hogy elbírjon egy terepkutatót. És akkor én elmehettem nem csak a

27

hétvégén, hanem hét közben is adatot gyűjteni. És amikor ő elutazott egy hónapra, a paradicsomhal tenyészház végébe egy-két akváriumot lebontottam, és becsempésztem a nyulakat. És aztán mindig, amikor elment, egy sorral tovább jöttem a nyulakkal. Mivel a halkutatás nem volt már olyan izgalmas, bocsánatos bűn volt ez. Szépen lassan próbáltam elfoglalni a helyet. A hely volt a limitáló tényező. Aztán egyszer csak, két évvel később elfogytak a halak. Aztán egy darabig még tenyészháznak hívtuk, most már nyúl-háznak hívjuk. Aztán nekem is lettek hallgatóim. És egyszer, amikor el voltam külföldön, és visszajöttem, látom, hogy hátul, a nyúl helyén vannak ürgék.

Sajnos az van, hogy ahhoz, hogy az ember valamivel foglalkozzon, egy csomó ismeretet össze kell gyűjtsön, tehát ez egy döntés. A nyulat ürgére váltani is nehéz, habár mind a kettő kicsi és szőrös. Úgy néz ki, mint ha egyformák lennének, de hát nem, mert az egyik nappali, a másik éjszakai. Egy csomó olyan alaptudás van, aminek az összegyűjtéséhez akár évekig kell dolgozni. És akkor ez egy döntés, hogy a csoportot úgy összefogni, hogy az ne foglalkozhasson mással, csak ennek különböző vetületével. A témát hagyjuk, hogy kinője magát, pl. üreglakó és akkor nyulat is, ürgét is vizsgálunk, vagy az állatra fókuszállunk. Vagy az adott erdőre koncentráljuk a vizsgálatot. Könnyen lehet, hogy ez a döntés úgy néz ki, mintha azonos lenne, de valójában nem, mert más következményekkel jár. Amit az ember nem lát előre. Mert leég az erdő. Megtörtént. Kipusztul az állat. Megtörtént. És akkor a laborban ugyan vannak nyulak, de a terepen nem. Jobb lenne nem a leégett erdőben nézni a kipusztult nyulakat. Tehát a több lábon állás szerintem nagyon fontos dolog. És akkor egy kicsit le kell nyelni, hogy az a diák, akinek az volna a dolga, hogy a fészkekkel foglalkozzon, nem ugyanazért fog lelkesedni, mint én, akinek az a másik tíz év benne van a fejében. Nem szabad földhözragadtnak lenni. Kell hozzá némi nagyvonalúság.”

Úgy tűnhet a leírásomból és az idézetekből, hogy Csányi Vilmos erős egyénisége, ellentmondást nem tűrő magatartása olykor talán túlságosan is nagy nyomást gyakorolt tanítványaira, munkatársaira, ám nem véletlen, hogy a fiatal kutatók mégis mellette maradtak. Ebben részint a professzor iránti tiszteletük, szakmai tudásának elismerése motiválta őket. De nem kétséges az sem, hogy munkatársainak nagyon is megérte alávetniük magukat a professzor akaratának. Ahhoz hogy ezt megértsük, egy kis kitérőt kell tennünk. Thomas Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című munkája (2002) az egyik első tudományelméleti munka, ami a tudományos újítások megjelenésével is foglalkozik. Kuhn úgy véli, hogy a radikális újítások elsősorban azoktól a kutatóktól erednek, akik újonnan érkeznek egy adott területre, akik tehát még nem kötődnek erősen egy adott tudományos paradigmához. Kuhn elméletét Michael Joseph Mulkay (1972) bontotta ki egy részletesebb szociológiai elméletté. Mulkay abból a mertoni elemzési elvből indult ki, hogy a kutatók versengenek a tudományos elismerésért. Egy olyan területen, ami újonnan formálódik, nagyobb a lehetőség, hogy a kutató elismerést szerezzen. Noha területenként változik, hogy mennyi ideig tart a terület felfutási ideje, általánosságban megfigyelhető, hogy egy kezdeti fellendülő szakasz után, amikor kikristályosodnak a témák, és módszerek, a tudományterület egyre kevesebb lehetőséget biztosít kiugró teljesítményekre, így egyre kevesebb a tudós esélye az elismerésre. Egy tudományterület „telítődésének” két következménye lesz: részint fellazulnak a korábban szigorú elméleti és módszertani keretek. A kutatók igyekeznek újradefiniálni a problémákat, és új módszereket keresnek a megoldásukra. Másrészről elindul a területek közötti migráció, a tudósok érdeklődése más területek felé fordul, ahol könnyebbnek tűnik látványos eredményeket produkálni. Az új területen azonban rendszerint a régi terület bevált technikáit és elméleteit alkalmazzák a kutatók. Mulkay azt is megvizsgálja, hogy a kutatók mely rétege, típusa hajlamos leginkább az újításokra. Megállapítja, hogy a legmagasabb és a legalacsonyabb státuszú személyek válnak legnagyobb valószínűséggel deviánssá a tudományos normák tekintetében. A legmagasabb

28

státuszú kutatók keveset nyerhetnek azzal, ha a normák megszabta keretek között maradnak. Ugyanakkor elég erős hírnévre, elismertségre tettek szert ahhoz, hogy megkockáztathassák a nonkonformizmust. (Vö. Merton „Máté effektus” elmélete 1968.) Az újítással megnövelik annak esélyét, hogy nagyobb elismerést vívjanak ki, anélkül, hogy társadalmi pozíciójukat kockára tennék. Hasonlóképpen sokat nyerhetnek a nonkonformizmussal a fiatal kutatók. Nekik még nincs reputációjuk, amit elveszíthetnének. Ha balul sülne is ki a próbálkozásuk, még mindig számíthatnak az idősebb kollégák szimpátiájára, megértésére. Ha azonban sikerrel járnak, karrierjük megugrik. Vagyis viszonylag keveset kockáztatnak, de sokat nyerhetnek az újítással. Ráadásul a fiatalok még hajlamosak rugalmasabban gondolkodni. Vagyis nagyobb valószínűséggel szúrják ki az adott területen lévő anomáliákat, így nagyobb valószínűséggel kezdik meg azok felszámolását is a terület radikális átformálásával. A magyarországi etológia kialakulását is értelmezhetjük ebben a keretben. Csányi fiatal kutatóként került egy csoport élére. Bizonyos szempontból magas státuszba került, más szempontból alacsony a státusza. Magas abból a szempontból, hogy egy adott szakterületen már némi hírnévre tett szert, emiatt is eshetett rá Ádám György választása. Másfelől azonban, mint láttuk, lényegében semmi lehetőséget nem kapott komoly kutatásra, olyannyira kevés pénzt biztosított számára az ELTE. Nem sokat kockáztatott tehát, amikor érdeklődése az új tudományterület, az etológia felé fordult. A régi tudományterület, a magatartás-genetika kevés eredménnyel és lehetőséggel kecsegtetett. Ráadásul a genetika tanszék vezetését sem őrá bízták, hanem egy riválisára.

Amikor viszont a csoport a paradicsomhalak kutatásáról a kutya-etológiára váltott át, akkor a kutatási terület telítődése volt az egyik indoka a váltásnak, hiszen láttuk, hogy a paradicsomhalakról már lényegében mindent tudtak, kimagasló tudományos eredményekre és elismertségre nemigen lehetett már számítani. Az új területre átállás azonban nagyon kockázatos vállalkozás. Rengeteg energiát és időt emészt fel. Láttuk, hogy a csoportnak is több mint négy évre volt szüksége ahhoz, hogy az új területen megszülethessenek az első publikációk. Miként azt a csoport mostani vezetője mondta: „Az első videó 94-es felvétel, Gödön egy kiürített laborban. És gyakorlatilag az első cikk 1998-ban jelenik meg. Ami azt jelenti, hogy négy év szívás következett. Szóval nem véletlenül fáztunk ettől, hogy ez nem lesz egy diadalmenet. Végül is akkor állóvíz volt. Az ember ráért. Most nem tudom, hogy el tudnánk-e négy évet szórakozni, ha most mondjuk bejönne valaki, hogy a szitakötők nemi életéről akarnak kutatást tervezni, és az négy évig tart, hogy az első cikk megjelenjen.” Az hogy erre mégis vállalkozni mertek, Csányi Vilmos tudományos és társadalmi státuszával függött össze. Néhány évvel a nyugdíjazás előtt, ő már ismert tudósként keveset kockáztatott, amikor belevágott ebbe az új témába, ami pszichológiai szempontból mindenképpen nyereséggel kecsegtetett, hiszen egy régi álom valóra válását jelentette. Ugyanakkor tudományos szempontból is nagy elismerést nyújthat, ha valami olyan terület kutatásába kezd az ember, ami nemzetközi szinten is egyedülálló. És valóban, a csoport a nemzetközi tudományos életben a kutya-kutatás révén érte el azt a hírnevet, amit elért, így jutott világviszonylatban is a kognitív-etológia élvonalába.

A Csányi köré gyűlt fiatal kutatók számára is megérte Csányi mellett maradni, és átváltani az új témára. Mint fiatal kutatóknak semmiféle más lehetőségük nem nyílhatott arra, hogy Magyarországon etológiával foglalkozhassanak. Csányi Vilmos tekintélye védettséget jelentett számukra, ők valóban semmit nem kockáztattak azzal, hogy követték professzorukat. Elég fiatalok voltak ahhoz, hogy néhány évet rászánjanak egy új téma kutatására. Ugyanakkor az új tudomány kialakításában részt venni nem csupán izgalmas intellektuális kihívást jelent, hanem a későbbiekben tudományos reputációt eredményezhet. Ha még sem sikerül semmi jelentőset kihozni a kutyák kutatásból, még mindig elég fiatalok maradnak ahhoz, hogy egy újabb területen mélyedjenek el. Ráadásul a nyugdíjazás előtt álló professzor fokozatosan adta

29

át a tanszék vezetését tanítványainak, tehát bizakodni lehetett abban, hogy akárhogy sül is el a kutya-kutatás, az első néhány tanítvány állandó státuszhoz juthat az egyetemen, ha hűséges marad a csoporthoz.

Knorr-Cetina (1981) is hasonló konklúzióra jut, ám ő gazdasági metaforával ragadja meg a jelenséget. Azt figyeli meg, hogy a tudósok gondolkodására jellemző egyfajta gazdasági logika, mert gyakran használnak a gazdaságból származó terminusokat, amikor költségekről, befektetésről, kockázatról, megtérülésről, termékről, piacról, hitelről, stb. beszélnek a munkájuk kapcsán. Vagy amikor „igazság” helyett „siker”-ről beszélnek. Knorr-Cetina rámutat: a gazdasági metafora szerint maga a tudós az áru. A piaci pozíciók a tudós helyzetére vonatkoznak, nem az általa előállított termékekre. Saját sikereikről és kudarcaikról beszélnek gazdasági metaforákkal, vagyis amikor a tudós gondolkodásmódját a gazdaság határozza meg, akkor az a saját karrierjére vonatkozik. Az etológia tanszéken is hasonló viszonyokat figyelhetünk meg, mint amit Knorr-Cetina esettanulmánya felvázol. Az általa megfigyelt laborba egy fiatal indiai kutató került, aki rengeteget dolgozott a labor vezetőjének, aki viszont kisajátítva a fiatal kolléga kreativitását és szaktudását, látszólag „kizsákmányolta” őt, mivel minden dicsőséget egymaga aratott le. Ugyanakkor a kutató is kihasználta a főnökét, minthogy saját karrierje szempontjából fontos mérföldkő volt, hogy egy ideig egy jó nevű, híres kutatóhelyen dolgozhatott. Ha ilyen esetben az egyensúlyt sikerül megőrizni, mindketten jól járnak. Hasonlóképpen jól jártak az etológia tanszék kutatói is. Professzoruk számára dicsőséget hoztak, ugyanakkor önnön karrierjüket is sikerült a professzor segítségével egyengetniük. Ráadásul az etológia tanszékre jóval kevésbé volt jellemző az a „durva kizsákmányolás”, amiről Knorr-Cetinánál olvashatunk.

Ugyanakkor az egyes etológusok döntéseit természetesen nem csupán, vagy nem elsősorban az ilyesféle általános „gazdasági” megfontolások befolyásolták, hanem gyakorta nagyon is személyes motivációk, indokok. Máshogy fest a tanszék története, ha makroszociológiai megközelítéssel élünk, s egészen más képet kapunk, ha az eseményeket mikroszociológiai szempontból vizsgáljuk, vagyis az egyes egyének beszámolóiból indulunk ki. A sokféle egyéni megfontolások között azután közös nevezőként megjelenik a fenti általános tendencia, de az egyes egyének élettörténetében ez az indok koránt sem a legfontosabb. Az egyik etológus például kéziratom egy korábbi változatának olvasása után a következő megjegyzést tette: „Lehet, hogy kivülről, szociológiai szempontból ez így tűnt, de valójában egészen máshogy történt.” Majd így folytatta: „Mire hazajöttem az a légkör volt, hogy ők kutyáznak, és hogy a V. lesz a tanszékvezető. És ők az A.-val ketten nyulazni fognak. Csányi azt mondta: ez a két lehetőség van: a nyulak vagy a kutyák. És akkor nekem választanom kellett. Számomra egyértelmű volt, hogy nem fogok beállni két ember közé nyulazni, akik férj és feleség. Személyesen még annyi szólt nálam a kutya mellett, hogy engem érdekelt az állatok gondolkodása, és a nyúlnál ezt nem tudtam volna annyira vizsgálni. Eszi-e a répát vagy sem? Abban igazad van, hogy ha nincs a Csányi, akkor a kutyakutatás el sem tudott volna indulni. Csányi volt az, aki ezt a két-három OTKÁ-t megnyerte. Meg nyilván akkor könnyebb is volt. Lehet, hogy volt benne ilyen is, hogy az ember a nagy professzort válassza, de mi nem voltunk ilyen jóba.” Magyarországon Etológia tanszék csak az ELTE-n működik, szintén csak az ELTE-n jelenik meg kötelező tananyagként az etológia a biológusképzésben. De Európában is meglehetősen kevés egyetemen találunk etológiaoktatást. Az etológia itthoni marginális helyzetét jelzi az is, hogy disszertációm írásának idején szüntették meg az MTA Összehasonlító Etológiai kutatócsoportot. Történt ez annak ellenére, hogy a Magyar Tudományos Akadémián jelenleg a biológia a meghatározó tudományág, legalábbis ha az Akadémia vezetőségének szakmáját nézzük. A csoport 1998-óta működött összefonódva a tanszékkel. Az akadémiai csoportok működésüket négyévenként pályázat útján hosszabbíthatják meg. 2006-ban az etológusok pályázata nem nyert. Éppen abban az évben,

30

amikor a csoport alapítója, Csányi Vilmos nyugdíjba ment. Jelen disszertáció keretei nem teszik lehetővé annak felderítését, hogy Csányi nyugdíjazása összefügg-e, mennyiben függ össze a csoport felszámolásával. A két esemény egybecsengése mégis szimbolikus jelentőségűnek tűnik. Természetesen az akadémiai csoport felszámolása semmiképpen nem jelenti a magyar etológia megszűnését, noha kétségtelen, hogy magyarországi reputációja hullámvölgyet él most meg. Paradox módon mindeközben a csoport egyre nagyobb nemzetközi elismertségnek örvend, amit a tanszékre érkező nyugati egyetemisták és PhD hallgatók egyre növekvő száma is jelez.

A csoport vezetője a következőképpen értékelte az Akadémia döntését: „Az ember mindig levon következtetéseket. De azt, hogy az etológia nem fontos, azt nem ebből vonom le. Mert ezt az ember tudja. Ez az alapállás, hogy az etológia nem kell. Soha nem kellett. Ez mindig azon múlt, hogy vannak-e emberek, akik valamilyen ügyes tudománypolitizálással ki tudják harcolni azt, amit ők akarnak. Ez csak így mehet vagy mehetett. Csak az volt most ebben a nem igazán fair, hogy amikor mi elmentünk most tavasszal egy fejtágítóra, hogy mi lesz, és hogy lesz, akkor nem ezt mondták, hogy harmad annyi pénz lesz, hanem, hogy hát egy pici elvonás lesz, amiből mindenki arra gondolhatott, hogy jó, nyilván van egy természetes fluktuáció is, de hogyha az ember nem túl szerencsétlen, akkor belefér. Mi készítettünk egy összesítést, publikációs szám, impaktfaktor, forint/kutató, és ott mi bőven a középmezőny tetején végeztünk. Vagy a felső harmad alján. Tehát mi nem voltunk idegesek. Nem hittük, hogy végül is ebből ez lesz.”

Noha világos volt a csoport tagjai számára, hogy a döntés mögött elsősorban nem tudományos megfontolások, hanem személyes érdekellentétek állnak, mégis óhatatlanul az etológia marginális helyzetére gondolva próbálták a maguk számára megmagyarázni a döntést. Megjelentek a vezető szerepével kapcsolatos érvek is: „Ez mindenütt így van. Nagyon sokszor a tudomány azon múlik, hogy van-e egy ember, aki mint a történelemben egy ügyet, ügyesen tudja a zászlajára tűzni, és rohan vele keresztül-kasul, és nem ütik le. Tehát körülbelül ez történik. És ameddig ő van, addig van, aztán jön a másik. Persze nagy baj, amikor az történik, hogy egy tudomány kihal attól, hogy az iskolaalapítót, vagy vezetőt „elüti a villamos”, és akkor hirtelen vége van, és mindenki eltemeti. De hát aztán vagy egy másik kezdi elölről, vagy húsz év múlva folytatják. Ez nagyon nehéz dolog. Logikus, hogy egy ekkora országban nem lehet ennyi, hogy nincs annyi kutató, hogy a krisztallo-kémiától kezdve a hégeli dialektikáig mindent képviseljen valamilyen kutató csoport vagy tanszék. Ez amúgy is nonszensz. Meg kell találni azt, hogy ha etológia így nem kell, esetleg kellhet másként. Végül is eddig mondjuk 73-tól mostanáig kellett, és most is kell, hiszen van egy tanszék. Nem kell most rögtön ilyen gyászkürtöket fújni, de hát valóban az van, hogy most pillanatnyilag van egy visszaszorulás, amit át kell élni. Vagy sikerül átvergődni magunkat ezen, vagy nem. Majd ki fog derülni. Nem tudom.”

4. Az etológia politikai kontextusban A tudományág marginális helyzete elválaszthatatlan attól a politikai – ezen belül részben ideológiai - kontextustól, amelybe az etológia ágyazódik. Az etológia gyakorta negatív társításokat ébreszt, ti. sokak számára a biológia ezen ága valamiképpen a náci fajelmélethez és az abból következő borzalmakhoz társul. Ezek az előítéletek és félelmek olyan erősek, hogy ki lehet mondani: az etológusok munkáját mind a mai napig olykor közvetlenül befolyásolják. Jellemző példája ennek, amikor az egyik etológiai tesztben azt az eredményt kapták a kutatók, hogy a fajtatiszta kutyák jobban „értik” az emberi mutatást, mint keverék társaik, vagy legalábbis az, hogy a kísérletet végző melyik cserépre mutat, jobban befolyásolja választásaikat, amikor az a feladat, hogy két cserép közül kell kiválasztani, melyikben

31

rejtőzhet jutalomfalat. Nos, a kutatás vezetője kétségbeesve magyarázta, hogy ezt az eredményt nem lehet publikálni. Ez az eredmény ugyanis olyan, mint ha azt mondanánk, hogy a rasszok között különbség van, hogy pl. a négerek butábbak, mint a fehérek. Azután sietve még azt is hozzátette, hogy természetesen nem arról van szó, hogy a keverékek kevésbé volnának okosak, hanem inkább arról, hogy önállóbban döntenek. Vagyis a kutatás vezetője ironikus módon pontosan a fordítottját tette, mint amit egyes társadalomtudósok minduntalan az etológusok szemére hánynak: az emberi társadalomra jellemző előítéletességgel kapcsolatos problémákat rávetítette a kutyákra. Csakhogy ebben az esetben egy sajátos duplacsavarral van dolgunk: az antropomorfizáció éppen az etológiát ért vádak hatására történt!12

Persze a veszély valós. Mindmáig számos szociáldarwinista munkát olvashatunk, amelyekben a szerzők az emberi társadalom majd minden jelenségére biológiai magyarázatokat adnak. Emellett az olyan, nyíltan szociáldarwinistának ugyan nem minősíthető, ám tudományos szempontból meglehetősen szélsőséges felfogást valló kutatók, mint például a szakmában nagy öregnek számító Edward O. Wilson (1975; 2003) amellett érvelnek, hogy a gének határozzák meg az emberek viselkedését, így többek között a háborút, az erőszakot, a nemi előítéleteket, a rasszizmust, az önzést, a bűnözést, az agressziót, az idegengyűlöletet, a hazaszeretetet stb. A viselkedés ennélfogva generációról generációra öröklődik. Így ezek a viselkedési minták az emberi evolúció során kétmillió éve zajló természetes szelekció eredményei, vagyis a viselkedést nem okozhatta a kultúra, vagy a társadalom semmiféle szerveződése, sőt, éppen a társadalmi jelenségek is mind ebben gyökereznek, így egész egyszerűen megkerülni ezeket a tényeket, és más magyarázatok után nézni hiábavaló fáradozás. De még a Wilsonnál jóval mérsékeltebb szerzők is, mint amilyen Csányi Vilmos, gyakorta elemzik a társadalmi jelenségeket biológusi szempontból, vagyis saját tudományuk, világnézetük jellemzőit rávetítik a társadalmi jelenségekre. Fordítva azonban ez soha nem fordult elő. A társadalomtudósokban soha nem merül fel az az ötlet, hogy saját tudományos szempontjaik szerint vizsgálják például a „hangyatársadalmat”, vagy akár az evolúciósan hozzánk közelebb álló fajokat, a főemlősöket vagy esetleg a kutyákat, és ezek társas kapcsolata, viselkedése, kultúrája volna egy szociológiai értekezés témája. A humán tudományok képviselői soha nem vetítik rá az emberről szerzett ismereteiket az állatokra. Egy társadalomtudós soha nem gondolkodna úgy, hogy a fajtatiszta kutya és a keverék között a náci fajelméletre emlékeztető hierarchiát állítson fel. Vagyis itt mintha saját csapdájukba estek volna a kutatók: a biológiai szemléletet a társadalomra vetítik, ám ugyanakkor a társadalmi szempontokat a biológiára, a két tudományág lehető legkárosabb elegyét hozva létre. Noha kétségtelen, hogy a fönti esetben az említett kutató túlzottnak tűnő óvatossága humánus, liberális személyiségéből fakad, illetőleg az etológiát körülölelő félelmekből táplálkozik.

Az etológiát övező félelmek oka elsősorban is a történelemben gyökerezik. A genetikai meghatározottság hirdetése jól rárímelt az eugenika cselekvési programjára. Ráadásul az etológia egyik alapítóatyja, Konrad Lorenz még fiatalon, 1938-ban csatlakozott a Német Nemzetiszocialista Munkáspárthoz (NSADP) és a náci rezsim alatt egyetemi állást vállalt a Königsbergi Egyetemen. Amikor a náci pártba kérte felvételét, a következőket írta:

12 A kísérleti eredmények kommunikálása a laikusok, elsősorban is a gazdák felé egyébként is nagy elővigyázatosságot igényel, s nem csupán az említett ideológiai félelmek miatt. Miként azt az egyik kutató megfogalmazta: „Nekünk úgy kell kommunikálni, hogy a gazdák ezt ne értsék félre. Ez egy dráma ilyen szempontból, ami az emberek fejében zajlik. Vannak klisék, amikben a gazdák hisznek, és ha mi erre csak célzunk is, automatikusan bekattan az emberek fejében. Ezért kell nekünk erre nagyon vigyázni. Ezért kell nekünk nagyon vigyázni, hogy mit mondunk, és hogyan, hogy lehetőleg ne is értsék meg. A tudósok értsék, hogy mi azt mondjuk, hogy OK a keverékkutya ebben a feladatban most rosszabbul teljesít, de a másik fele ne értse azt, és ne következtessen olyasmikre, amiket amúgy is szeretne kihozni az egészből. Ez egy ilyen játék. Ezt játsszuk mi.”

32

„Kijelenthetem, hogy egész tudományos munkámat a Nemzeti Szocializmus eszméinek szentelem.”13 Lorenz múltjának ezt a fejezetét a Nobel-díj átvételekor leplezte le egy holland újságíró. Az ügyből hatalmas botrány kerekedett. Lorenz bocsánatot kért az 1930-as és 40-es évekbeli náci szemléletű publikációiért, és a következőket mondta: „Sok igazán jóravaló tudós jót remélt a nemzeti szocializmustól, miként én is egy rövid ideig, és sokan gyorsan elfordultak tőle ugyanazzal az elborzadással, mint én.”14 Lorenzet egyébként a második világháborúban tábori orvosnak is besorozták, a Wityebszki csatában tűnt el, és került orosz hadifogságba, ahonnan 1947-ben szabadult.

Az európai közvélemény könnyebben túltette magát Lorenz múltjának ezen epizódján, ám a tengeren túl, Amerikában attól kezdve sem az ő nevét nem szabadott nyomtatásban közölni, sem az etológia szót nem illett többé használni. Helyette a szociobiológia kifejezés honosodott meg. Ugyancsak hosszú ideig tabuvá vált Lorenz neve Angliában is, ahová a háborút követően Niko Tinbergen költözött a családjával. Tinbergennek a második világháború alatt egészen más sors jutott osztályrészül, mint Lorenznek. Tinbergen ugyanis két évet koncentrációs táborban töltött. Így már kevésbé lehet csodálkozni azon, hogy miután Lorenz múltjára fény derült, Tinbergen igyekezett őt Angliában ellehetetleníteni. Más kérdés, hogy bizonyára szakmai rivalizálás is munkálkodott a volt Lorenz-tanítványban. A szovjet tudományban is hosszú ideig tabuként kezelték az etológiát és Lorenzet. A szovjet ideológusokat leginkább az zavarta, hogy az etológia az emberrel is foglalkozik, vagyis aláássa azt az elképzelést, miszerint az ember helye és szerepe a világban kitüntetett.

Nálunk sem volt sokkal jobb a helyzet, Csányinak csak hosszas utánajárással sikerült elérnie, hogy a Gondolat Kiadó megjelentessen egy válogatást Lorenz cikkeiből (Lorenz 1977).15 Az enyhülésre a rendszerváltás közeledtével került sor, ám Lorenz agresszióról szóló könyvét még a rendszerváltás után is csak nehezen lehetett megjelentetni (Lorenz 1994). A kritikusok úgy vélték, hogy az emberben egyáltalán nem működhet a biológiai agresszió. Az emberi agresszió tanult dolog, amely neveléssel eltűntethető. Azt sugallni, hogy az emberi agresszió bizonyos mértékig biológiai adottság, nagyon veszélyes, mert sokan azt hiszik majd, hogy ez ellen semmit nem tehetünk.

A probléma a természettudományok és a társadalomtudományok közötti régi ellenségeskedés szélesebb kontextusába illeszkedik, s olykor kilépve a tudományos közegen, közéleti-politikai disputává dagad.16 Ennek egyik látványos kicsúcsosodását a Csányi Vilmost ért támadások jelentették. A bio-háború fő oka a politikai felhasználhatóság, az ideológiává válás veszélyeitől való félelemben keresendők. A humán értelmiség biológiát pontosabban az emberi természet, illetve a társadalom és kultúra biológiai interpretációit illető kritikájába ugyanis minduntalan belevegyülnek politikai, ideológiai indítékok, félelmek, s ez a kritika olykor egészen radikális hangot képes megütni. Így például Tamás Gáspár Miklós (2002) az ÉS hasábjain leősfasisztázta Szabados Tamást (2002), aki a Népszabadságban összefüggésbe hozta az agressziót a genetikával, illetve felvillantotta az utóbbi adta lehetőségeket az előbbi által okozott társadalmi problémák megoldására. György Péter (2002) esztéta pedig cikkében többek között a náci eugenikával példálózik Csányi csoporttársadalommal kapcsolatos nézeteivel kapcsolatban.

A szabadság kontra meghatározottság kérdése mindenkor (már az ókorban is!) együtt járt a természet kontra nevelés kérdésével. A nature avagy a nurture teszi-e az embert azzá, ami? Amikor a biológiában valami új felfedezés jelenik meg, nem véletlen, hogy a társadalom 13 http://en.wikipedia.org/wiki/Konrad_Lorenz : "I'm able to say that my whole scientific work is devoted to the ideas of the National Socialists." 14 http://en.wikipedia.org/wiki/Konrad_Lorenz : „many highly decent scientists hoped, like I did, for a short time for good from National Socialism, and many quickly turned away from it with the same horror as I.” 15 Valójában ez a második magyar nyelven megjelent Lorenz-kötet volt. Az első (Salamon Király Gyűrűje) 1970-ben, még a Nobel díj kapcsán kirobbanó botrány előtt jelent meg Gondolat Kiadónál. 16 A témáról bővebben lásd: Mund 2003.

33

(pontosabban a társadalomról gondolkodók) számára mindig ez a kérdés vetődik fel először – legújabban a humán genom projekt kapcsán. Mindenért a gének lennének felelősek? Vagy a környezet? A válasz persze nem fekete-fehér, hiszen kiderült, hogy nagyon kevés gén van, csupán kb. harmincezer. (Korábban sokmilliót saccoltak.) S ha ez így van, ebből már lehet arra is következtetni, hogy a lényegesebb emberi vonások nem lehetnek öröklöttek (Erlich 2000). Ámde a tudósok zöme szerint inkább arról van szó, hogy a gének jelentősége nem a számukkal arányos. Egy-egy gén nem egy-egy helyi probléma helyi megoldásáért felelős, hanem komplex módon, egymást befolyásolva, egyidejűleg sok helyen hat. Így az emberi gondolkodás, fogalomalkotás, vagy akár maga a kultúra, meghatározott lehet, anélkül hogy minden egyes specifikus viselkedés velünk született lenne.

Egy adott tudományos tételből pozitív17 és negatív gondolatok egyaránt születhetnek. Egyugyanazon premisszából többféle konklúzió is származhat. Így a biologizmus szemantikai magvát képező ember = állat metaforából sem feltétlenül csak a fent említett negatív konklúziók és még negatívabb cselekvési programok következhetnek. Például ha az ember = állat, akkor nem kitüntetett létező. Ha pedig az ember parányi része csupán a világmindenségnek, úgy csak egy a sokmillió élőlény közül. Ezen a címen pedig jóval nagyobb értéket kell tulajdonítanunk az univerzumnak, sokkal inkább meg kell becsülnünk a természetet. Ami által pedig sokkal ökologikusabb látásmódhoz jutunk.

Egy másik, megkapóan szép példát éppen Csányinál találunk a Kentaurok természetrajza című szépirodalmi művében (2000), ami természetesen XVIII. századi irodalmi előzményeihez hasonlóan a jelen problémáira reflektáló társadalmi utópia. A szerző itt azzal a gondolattal játszik el, hogy ha léteznének kentaurok, milyenek lennének. Miféle belső szervekkel rendelkeznének, hogyan szaporodnának, milyen kultúrát alakítanának ki, milyen társadalomban élnének. A kentaurok félig emberi lények, félig lovak, ami mögött persze implicite ott rejtőzik a fent említett ember = állat metafora. Az írásban az ideális társadalom minden jellemzőjével találkozunk. Ezek a kedves lények teljes egyenlőségben és békességben élnek. Nem gyűjtenek vagyont, a tárgyakat eleve nem is szeretik. És ami a lényeg: populációjuk tökéletes harmóniában, mondhatni: teljes szimbiózisban él az ökoszisztémával. Legkedveltebb elfoglaltságuk pedig mi más is lenne, mint a filozofálás, vagy ahogyan Csányi fogalmaz: elmekonstrukciók kitalálása.

Ugyanígy a zsidó-keresztény, majd humanista emberközpontúság, az ember = Ember (Isten) metafora sem csupán nagyszerű ideákat képes létrehozni. És itt nem csak a Bibliára gondolhatunk. A karteziánus felfogás szerint például csak az egyedül ésszel rendelkező, értékes lénynek, az embernek lehetnek jogai, a természetnek, beleértve az állatokat is, nem. A környezet itt nem egyéb, mint egyszerű kontextus, ami a legmagasabbrendű létezőket, az embereket veszi körül. A természet nem más, mint semleges tárgyak tárháza, az emberi felhasználás célját szolgáló energia-raktár. A környezet értékét csupán az ember számára való hasznossága adja. E felfogás bizony szabad utat nyit az állatok gáttalan mészárlása és kínzása felé. De ugyanez a látásmód vezet a környezet mértéktelen kizsákmányolásához, azaz hosszabb távon az ökológiai katasztrófa előidézéséhez is. A biológiai és kulturális meghatározottság kérdése kapcsán még egy szempontot érdemes megfontolni. A humán tudományok képviselői azt vetik a biológusok szemére, hogy mivel ők a biológiára vezetik vissza az emberek és csoportok közötti különbségeket, ezzel voltaképpen legalizálják a világban meglévő, népek, rasszok, kultúrák vagy éppen osztályok közötti egyenlőtlenséget, eleve elrendeltként tételezve fel azt. Tény és való, a darwinizmus születésekor és még utána is, jó néhány évig tartották magukat az ilyesfajta nézetek a biológiában. Ám az elmúlt évtizedekben már éppen a biológusok érvelnek amellett, hogy az emberi faj egységes egész. Az emberi populációk polimorfak haj- és szemszínre, vércsoportokra és sok-sok más jellegre. „Kijelentheti-e valaki, hogy a kékszeműek alkotnak 17 A pozitív szót nem filozófiai, hanem köznapi jelentésében használom.

34

egy rasszt és a barnaszeműek egy másikat? Vagy hogy az egyik rassz tartalmazza azokat, akik 0 vércsoportúak, a másik azokat, akik A vércsoportúak, a harmadik azokat, akik B vércsoportúak. Ez nevetséges lenne: ilyen alapon a szülő és gyermeke vagy a testvérek gyakran különböző rasszokba kerülnének. Ugyanilyen jogon akár a bűnözők rasszáról, az arisztokraták rasszáról vagy a tébécések rasszáról is lehetne beszélni vagy írni. A tévedés ott van, hogy a szóban forgó csoportok nem biológiai populációk (szaporodási közösségek), hanem önkényesen kiválasztott tulajdonságok alapján csoportosított egyedek halmazai.” (Dobzhansky 1985: 96) Más szóval: azonos népességhez tartozó két egyén genetikai felépítése között sokkal nagyobb lehet a különbség, mint két különböző népesség átlagos genetikai felépítése között, magyarán egy afrikai közelebb állhat hozzánk genetikailag, mint a szomszédunk vagy a házastársunk (feltéve természetesen, hogy szomszédunk vagy házastársunk nem éppen afrikai). Jared Diamond (2000) pedig egy egész könyvet szentel annak a kérdésnek a vizsgálatára, hogy miért van az, hogy az emberiség fejlődése ilyen eltérően alakult a különböző kontinenseken? Miért éppen a fehér ember hódította meg Amerikát és nem az indiánok Európát? Miért az afrikaiak lettek a fehérek rabszolgái és nem pedig fordítva? Miért maradtak az új-guineaiak fejletlenek technikailag? És még több hasonló kérdés. Ezekre a választ az alábbi egyszerű mondatban foglalja össze: „A történelem az egyes népek környezetének különbségeiből adódóan alakult eltérő módon, és nem az egyes népek biológiai különbségei miatt.” (Diamond 2000: 22).

A biológusok írásaiban a konklúzió ezek szerint mindig a genetikailag egységes emberi faj. Lehet, hogy az etológus evolúciós gyökerekre vezet vissza bizonyos kulturális jelenségeket, ám ezzel együtt egyenlőre úgy fest a dolog, hogy az egységes emberiség tézisével mégiscsak a természettudomány fogalmaz meg egy igazságosabb világ irányába mutató tudományos tételt. Mi több, akár még az emberi képességek genetikai alapú feltérképezéséből sem feltétlenül az emberi szabadságot teljes mértékben korlátozó társadalom születhet, az egyént a bölcsőtől a koporsóig meghatározó antiutópikus kasztrendszer. Akár még jól is elsülhet a dolog: ahogyan például a genetikai hajlamok ismerete forradalmasít(hat)ja a gyógyítást az egyéni gyógymódok előnyben részesítésével, miért ne lenne alkalmazható ez az elv az egyén képességeinek fejlesztésére is? Vajon a magunk saját egyedi természetének a követése nem visz-e közelebb az önmegvalósításhoz és ezáltal a szabadsághoz? De ami ennél jóval fontosabb: A velünk született tulajdonságok alaposabb megismerése esetleg nem az eleve elrendeltséget (amit egyébként az értelmesebb biologisták soha nem is hangoztatnak), hanem egymás jobb megértését, a (kulturális)baloldal által oly gyakran hangoztatott másság elfogadását hozhatná magával. Vagy még inkább azt, hogy nem kéne mindenkinek üzletembernek, vállalkozónak, menedzsernek, pornósztárnak vagy politikusnak lennie ahhoz, hogy kivívja a közösség megbecsülését. (A női szerepvállalás problémáit ne is említsem.) Vagyis a biologizmusnak egy humanista, nem eltorzult változata egy helyesebb szemléletmódhoz is vezethetne. Olyan szemléletmódhoz, amely nem az adott társadalom által kijelölt, egyedül üdvözítő ideált, sikeres pályát, életcélt kényszerítene az egyénre, ami amúgy is meglehetősen hazug dolog, a mentális károkról nem is beszélve. Vagy másként: amely nem győztesekre és vesztesekre osztja a földkerekséget.

35

II. Etológusok itthon és külföldön

„Én: Engem az érdekel, hogy milyen jövőképed van? PhD-hallgató: Etológus vagyok, tehát semmilyen.” (Részlet egy interjúból)

1. Az etológia csoport „belülről”18

Az ELTE Etológia Tanszék kutyakutatásra specializálódott csoportjának vezetője 2005-ig Csányi Vilmos volt, a „szakma nagy öregje”, akitől a kutatás ötlete is ered. A professzort mind a mai napig nagy tisztelet övezi, véleménye minden döntésben fontos szerepet játszik. Korábban a vezető alatt egy lazább, egyenlőbb struktúrájú közösség helyezkedett el. A csoport új vezetője Csányi egyik volt tanítványa, Miklósi Ádám, de a mellette dolgozó további hat kutató voltaképpen mindenben egyenrangú társa.

Az utóbbi időkig a tanszék létszáma olyan kicsi volt, hogy értelmetlen lenne kapcsolathálókról beszélni e néhány ember között, ugyanis itt mindenki mindenkinek segített, „mindenki mindenhez értett”, így mindenki figyelemmel kísérte a másik munkáját. Eme informális, baráti légkör mellett biztosították a szervezett, intézményesült formákat is, mint amilyen az ún. „tanszéki hétfő”, amikor mindenki bejön a tanszékre, mindenkit meg lehet találni bármilyen ügyben, s ahol viszonylag kötetlenebb módon lehet az adott kutatásról beszélgetni, valamint a csütörtök délutánonként tartott ún. „kutyás megbeszélések”, amelyen minden érintett jelen van, s amelyen mindig valamilyen aktuális tudományos problémát vitatnak meg a tanszék egyéb ügyei mellett. Létezik továbbá egy közösen működtetett számítógépes adattár is, ahová mindenki felrakja az összes publikációját, dolgozatát, témavázlatát, kutatásának részeredményeit stb., s ahol minden bennfentes szabadon böngészhet.

Ez az idilli állapot azonban véget érni látszik. A változások három fő okkal magyarázhatók:

1. Az egyetem rossz anyagi helyzetéből fakadó leépítések sorozata Csányi Vilmost is elérte; minthogy nyugdíjas korú, 2005 májusától nem maradhatott állásban a tanszéken. Bár az iránta érzett tisztelet nem csökkent, a csoport szerkezete átalakult. Hiszen nincs már állandóan jelen „a Prof.” – ahogy egymás közt beszélnek róla, a nevét ugyanis soha nem mondják ki –, nem tudja folyamatosan és állandóan figyelemmel követni a tanszéken folyó munkát. A munka irányítása a kezéből kikerülve a kutatók kezébe került át.

2. Ezzel párhuzamosan az egyetem eltömegesedésének köszönhetően az elmúlt években megnőtt a tanszékhez kapcsolódó hallgatók és kutatók száma is. Immár 6 fő dolgozik kutatóként, s 2005-ben 13 PhD-hallgatójuk, valamint 13 szakdolgozójuk volt, 2006-ban ez a szám 10 doktoranduszhallgatóra és mintegy 24 szakdolgozóra módosult.

3. A kutyára irányuló kutatásokkal eltöltött idő során számos témát és altémát különítettek el a kutatók. Egy-egy résztéma is egyre elmélyültebb szaktudást igényel. Már nem kivitelezhető az, hogy mindenki értsen mindenhez. Méregdrága műszereket használnak (például szívfrekvencia-mérőt), amelynek kezelését csak hónapok vagy évek során lehet igazán elsajátítani.

Következésképpen a 2005. április 11-i kutatói megbeszélésen a csoport vezetőjének javaslatára kutyás-munkacsoportok létrehozását határozták el. A témákat felosztották egymás között. Minden témának van egy kutató felelőse, aki az adott területet átlátja, a területhez kapcsolódó irodalommal igyekszik teljes mértékben tisztában lenni, valamint a kutatás során alkalmazott módszert jól ismeri, s felelősséget vállal azért, hogy a módszer működik. A tanszéken egyre sűrűbben előforduló külföldi érdeklődők előtt is ő képviseli az adott területet.

18 A fejezet egy változata önálló tanulmányként is megjelent: Mund 2006.

36

A kutatók alá egy doktorandusz beosztott kerül, aki a módszert a gyakorlatban tudja alkalmazni. A hierarchikus munkaszervezés azonban nem erőszakos hatalomgyakorláson, hanem hozzáértésen alapul, s a hétköznapi kapcsolatokra csekély hatással van. Barátságok keresztbe metszik a tudományos hierarchiát. A PhD-hallgató feladata továbbá saját utódjának kiképzése is. Ez különösen akkor fontos, amikor egy adott kutatás valamilyen bonyolultabb technikai eszköz működésén alapul, amilyen pl. a szívfrekvencia mérése. A kutató és a doktorandusz alkotják a munkacsoport magját, s ha kell, alájuk szerveződnek, tőlük kapnak konkrét feladatot a szakdolgozók. A megbeszélésen az alábbi kutatócsoportok létrehozását tervezték: 1. Kutyakogníció és –lateralizáció, 2. Akusztikus kommunikáció és virtuális kogníció; 3. Vizuális kommunikáció kutyáknál, 4. Kon- és heterospecifikus agresszió kutyáknál, az agresszió genetikája, 5. Kutya-ember interakció, 6. Szociális tanulás, 7. Kötődés és szociális kapcsolatok.19

A vázlatos felsorolásból is jól látszik, milyen szerteágazó kutatások folynak, amelyek eltérő szakértelmet, ill. nagyon különböző technikai ismereteket igényelnek. Amennyiben e csoportok hosszabb távon is fennmaradnak, feltételezhető, hogy a tanszéken belül megindul egy olyan tagolódási folyamat, amelynek végén a különféle alcsoportok kvázi „diszciplínányi távolságokra” kerülnek egymástól. Ez esetben érdekes lesz majd figyelemmel kísérni, miként hat ki a folyamat a csoporttagok kapcsolathálójára. Akkor érdemes lesz megvizsgálni, ki kivel mennyit beszél, mennyire kötődik az adott csoporthoz, illetve az adott csoport egy másik csoporthoz. Addig pedig éppen e csoportosulások megszilárdulásának figyelemmel követése jelenthet hálás feladatot.

A kutatás mellett számos egyéb feladatot is el kell látni, amelyek nélkül a tanszék élete megbénulna. Az egyetemi leépítések során a tanszéknek meg kellett válnia főállású titkárnőjétől, a feladatot most egy volt hallgató végzi félállásban. De az ő speciális titkárnői feladatain kívül minden egyéb tevékenységet a tanszék köré szerveződő hallgatók látnak el. Így például, van faliújság-felelős, akinek az a dolga, hogy felügyelje, mi kerül a faliújságra, mi kerül le róla és mikor, ti. ezen a faliújságon csak szakmai információk szerepelhetnek, s nem mindenféle diákprogramok, reklámok, hirdetések. Egy másik diák feladata a videó-szobában rendet tartani a kazetták között. Van, aki arra ügyel, hogy a friss cikkek mindig hozzáférhetőek legyenek, lefénymásolva, dossziéba fűzve. Az ad hoc felmerülő problémákat is mindig egy-egy felelősre bízzák. Így például 2005 óta minden évben kutyás gyerektábort szerveznek, részint bevételi forrásként, részint, hogy egyszerre sok kutyát tesztelhessenek. A tábor szervezésének is megvannak a maga felelősei. Így tehát az összes kutató és hallgató számtalan szálon kapcsolódik egymáshoz, alkalmanként sűrűbb ez a szövet, amikor valamilyen konkrét feladatot kell ellátni, máskor lazább, de soha nem laza.

A tanszéken kialakult kellemes és vidám hangulatnak azonban nem csupán az emberek a forrásai, hanem legalább olyan mértékben maguk a kutyák is. Első olvasatra meglehetősen bizarrnak tűnhet, hogy a tanszéki kutyákat az emberi kapcsolatháló szerves részeként említem meg. A tanszéken kutatók kutyái azonban nem egyszerűen kutyaként, hanem egy sajátos, az emberhez közeli státuszban jelennek meg a társas helyzetekben. Szépen példázza ezt az az eset, amelynek a 2002-es MAKOG-konferencián voltam tanúja. A konferencián megjelent tolókocsis gazdájával egy kutya, akiről a konferencia előadásaiban többször is hallhattunk,

19 1. Kutyakogníció és –lateralizáció: A kutya tanításra való adaptáltságának vizsgálata, összehasonlító kogníció stb. 2. Akusztikus kommunikáció és virtuális kogníció: kutyaugatás akusztikus elemzése, kutyaugatás változatossága, rugalmassága, sakál vokalizáció, stb.; 3. Vizuális kommunikáció kutyáknál: gesztikuláris jelek (pl. a mutatás) értelmezése kutyáknál, kommunikáció agyi lokalizációjának vizsgálata fMRI-vel stb.; 4. Kon- és heterospecifikus agresszió kutyáknál, az agresszió genetikája: az agresszív viselkedés jellemzése, rendőrkutyák agresszivitása és a stressz közötti összefüggés vizsgálata stb.; 5. Kutya-ember interakció, kutyatartók személyiségtípusai; 6. Szociális tanulás: dominancia hatása a tanulásra, egyedfejlődési hatások a tanulásra stb.; 7. Kötődés és szociális kapcsolatok: kötődési viselkedés összefüggése más szociokognitív viselkedéssel, kötődési viselkedés genetikája, komplex szociális családi kapcsolatok etológiai jellemzése stb.

37

filmfelvételen láthattuk különféle kísérletekben. Nos, a kutya megjelenése nagy örömet váltott ki a jelenlévő etológusokból, és legalább 4-5 irányból hallottam a felkiáltást, hogy „én ülök a kutya mellé!”, ti. a kutya másik oldalára, hiszen egyiken a kutya gazdája foglalt helyet.

A kutatók csaknem mindegyike rendelkezik egy vagy több kutyával, amelyeket rendszeresen behoznak magukkal az épületbe, ill. a tanszékre. A tanszék ajtaját általában zárva tartják, hogy a kutyák ne tudjanak könnyen kiszökni, ám póráz és szájkosár nélkül, szabadon járhatnak-kelhetnek a termekben, szobákban, függetlenül attól, hogy éppen óra folyik-e, avagy valamilyen hivatalos megbeszélés, vagy egyszerűen mindenki ül egy-egy számítógép előtt, és a munkáját végzi. Sőt gyakori, hogy a kutyák igényeihez igazítják a tanszéki megbeszéléseket. Így például, bár 14 óra a megbeszélés hivatalos kezdete, nem ritka, hogy többen bejelentik: a kutyát még nem vitték le, s emiatt egy megbeszélés akár fél órát is csúszhat. A kutyák a megbeszélés alatt nyugodtan ugathatnak, körbejárhatnak, labdát dobáltathatnak maguknak, mindenkitől kicsikarnak egy kis odafigyelést, simogatást, vakargatást. A komoly munkát gyakran kacagás töri meg, valamelyik kutya biztosan csinál valami „nagyon aranyosat” vagy éppen „nagyon komiszat”. A kialakult helyzet egy nagyszabású etológiai kísérletsorozat következménye. Az egyik kísérletben (amelyben farkas és kutya rokonságát vizsgálták, ill. hogy mennyire szelídíthető egy farkas, ha kutyával hasonló körülmények között nevelik), farkaskölyköket neveltek fel. A kölyköket 4–7 napos korban (vagyis még mielőtt a szemüket kinyitották) választották el az anyjuktól. Egy-egy hallgató nevelgette őket, kézből cumiztatta stb. Kontrollcsoportként hasonlóképpen gondozott kutyákra volt szükség. Így került a tanszékre az első 4-5 kiskutya, akikkel gazdáiknak a nap 24 órájában együtt kellett lenniük. Míg a farkasokat három-négy hónapos korukig nevelgették a pótanyák, majd fokozatos összeszoktatás után egy falkába kerültek Gödöllőn a Horatius Állatkoordinátor Központ telepén, a kézből nevelt kiskutyák azoknál a gazdáknál maradtak, akik a farkas-kísérlet kedvéért vették magukhoz őket. A kísérletsorozat végeztével azonban az etológusok továbbra is egész nap maguknál tartották kedvenceiket. Később a többi etológus is elkezdte az egyetemre behozni magával saját kutyáját. A kutyák nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a tanszék kutatói között jó kapcsolatok alakultak ki, mivel a kutatók egyúttal gazdák is, akiket összehoz a kutyatartás gondja és öröme. Ráadásul többen is rendszeresen részt vesznek agility versenyeken, így nem csupán munkatársi, de versenytársi, sporttársi kapcsolatot is ápolnak egymással.

A tanszéken uralkodó jó hangulatnak azonban nem csupán pozitívumai vannak. Hátránya, hogy a diákok olyannyira jól érzik itt magukat, ti. egyfajta otthonra lelnek a tanszéken, hogy nem keresnek maguknak másik kutatóhelyet, nem gondolkodnak a jövőn. Ezt példázza az alábbi interjúrészlet is:

Én: „Engem az érdekel, hogy milyen jövőképed van? PhD-hallgató: Etológus vagyok, tehát semmilyen. Milyen lehetne? Mindenki úgy gondolja, hogy örökre itt lehet maradni. Itt olyan béke, szeretet van. Ez ilyen jó. Szerintem emiatt nem motiváltak az emberek, hogy elmenjenek innen, és keressenek egy másik helyet maguknak, ahol esetleg jövőre is lesz állásuk. Alapvetően mindenki tisztában van vele, csak halasztják, ameddig lehet. Én: Te például idén végzel. PhD-hallgató: Próbálkozunk pályázatot beadni, de eddig még nem nyertünk. Én: Te is kerestél pályázatot? PhD-hallgató: Én még nem. Persze én is fel lettem szólítva, hogy keressek. De eddig még nem. Most még dolgozom. Van egy pár dolog, amit még meg akarok csinálni. Ha keresnék, valószínűleg arra jönnék rá, hogy nincs lehetőség, úgyhogy jobb így. Az rossz érzés lenne. Én: Angliában, amikor kint voltál, nem próbáltál kapcsolatokat létesíteni?

38

PhD-hallgató: Nagyon rosszul éreztem ott magam. Nem akarok oda visszamenni. Számos szempontból jó volt. Anyagi szempontból is, meg azért is, hogy megtanulhattam jobban angolul, meg Angliában élni alapvetően nem is olyan rossz. De így szakmai szempontból nem volt sikeres. Meg valahogy a légkör sem volt olyan. Tehát újból visszatértünk oda, amit az elején beszéltünk. Miért nem akar innen senki elmenni? Mert itt nagyon jó! Voltál már itt sokszor. Azért nem olyan, mint a többi tanszék! És ott meg nem. Ott olyan, hogy egyrészt ott nem volt elválasztva a többi résztől, hanem egy kommunális folyosón járkálnak az emberek, és emiatt bárki bejöhet. Ezért bezárnak minden ajtót, és az emberek a 3X2-es kis szobájukban ülnek, és nem látnak senki mást. Semmi kommunikáció nincs az emberek között. És amikor az ember beszélni akar valakivel, akkor át kell menni, be kell kopogni, és az rossz. A legtöbb ember ott ül egész nap a számítógép előtt a szobában és semmi. (…) Úgyhogy emiatt nem olyan volt, mint itt, és nem is tetszett. (…) Azt remélem, hogy bejön majd valami pályázati pénz, amiből továbbra is fizetni fognak. Ha lehetőségem lenne itt maradnék, de valószínűleg nem lesz. Sok ember van, aki görcsöl. Engem nem érdekel. Most szorongjak egész évben, hogy mi lesz jövő év Augusztus 31-én? Attól miért lesz jobb? Írok még egy csomó cikket, attól hosszabb lesz a publikációs listám, hátha akkor majd tudok pályázni.”

A kutyák azonban a tanszéken belül konfliktusforrássá is váltak. A tanszéket eredetileg természetesen nem a kutyák igényei szerint alakították ki, így bizonyos szobákba padlószőnyeg került, más szobákba, amiket (hal)labornak, illetve ürgetartásra alkalmas helységnek építettek, linóleum. A kutyák azonban olyannyira központi szerepet töltenek be a tanszék életében, hogy végül a terembeosztást hozzájuk kellett igazítani, ti. az határozta meg, hogy melyik szoba kié legyen, hogy hol van linóleum és hol padlószőnyeg, melyik dolgozónak van kutyája, és hol lehetne kutya-kísérleteket folytatni. A linóleumos helységeket könnyebb kitakarítani, ha a tanszéken lévő kutyák esetleg nem volnának szobatiszták.

A kutyák kitüntetett helyzete az egyetemen is konfliktust indukált. Miután köztudottá vált, hogy az etológusok szabadon behozhatják kutyáikat az épületbe, más tanszékek oktatói is hasonló igényekkel léptek fel. Mind többen hozták be kedvenceiket, amit az egyetem vezetősége megelégelt, hiszen az egyetemi épület nem igazán alkalmas a kutyatartásra. Ezért fényképes kutya igazolványt kellett az etológusoknak készíteniük saját kutyáikról. Csak az igazolvánnyal rendelkező kutyák léphetnek be az épületbe. Ha kísérletre érkezik egy idegen gazda a kutyájával, akkor annak az etológusok állítanak ki külön engedélyt.

2. A tanszék és más intézmények A tanszék az egyetemen kívül más intézményekkel is együttműködik. A tanszéken dolgozó munkatársak hosszú ideig két intézmény valamelyikében voltak státuszban. Az ELTE-hez három kutató tartozik, míg az MTA Összehasonlító Etológiai Kutatócsoportjához kettő tartozott, ami a viszonyokat meglehetősen kuszává tette. A csoport irányítója például az ELTE-től kapja a fizetését, ugyanakkor az akadémiai csoportnak is ő volt a vezetője. Az akadémiai csoport megszüntetése természetesen átstrukturálta a csoport felépítését is. Hiszen két kutató vesztette el állását, továbbá egy PhD-hallgató ösztöndíja szűnt meg.

A csoporttal kapcsolatba kerülő intézmények két típusát különíthetjük el: 1. kutatóhelyek, 2. kutyalelőhelyek. A tanszéken folyó kutatások egy részéhez – ezek elsősorban genetikai és hormonvizsgálatok – komoly felszereléssel rendelkező laboratóriumok szükségesek, valamint speciális képzettség. Mivel e kutatásokat saját erőből nem tudnák végezni, több szálon szövődő kapcsolatot ápolnak a SOTE-val. Legfontosabb együttműködő partnerük az Orvosi Vegytani, Molekuláris Biológiai és Pathobiokémiai Intézet, Dr. Sasvári

39

Mária vezetésével. A tanszéki kutatók kutyák nyálkahártyájából vesznek mintát, és abból vizsgálják a labor segítségével a DNS-t. Az ilyen együttműködések feltétele, hogy legyen egy szakdolgozó vagy doktorandusz, akit rá lehet állítani ezekre a vizsgálatokra. Ő lesz az, aki a mintát elviszi a SOTE-ra, ha lehetséges, kitanulja a vizsgálati eljárást is, s végül az eredményeket összegzi. A dopaminreceptorra irányuló kutatások külön érdekessége, hogy amíg nagyon sok olyan állatfaj van, amiben a számukra érdekes DRD4 szekvencia nincs meg, a kutyában megtalálható, ráadásul nagyon hasonló az emberéhez. Minthogy Sasváriék is többek között erre a receptorra specializálódtak, ám emberi alanyokat jóval nehezebb tesztelni, mint kutyákat (már csak a személyiségjogi problémák miatt is), kapóra jött számukra, hogy a kutyák nagyszámban rendelkezésre állhatnak. Így a vizsgálat eredményeit mindkét fél hasznosítani tudja saját területén, vagyis egy valódi, közös érdekeken nyugvó együttműködés valósult meg. Ezt az együttműködést „gazdasági érdekek” is elősegítik, mert számos pályázatot csak a tanszék tud megpályázni, vagy mindkét fél szükséges hozzá. Más esetekben előfordul, hogy míg a tanszék viszi a vizsgálandó mintát, valamint a vizsgálathoz szükséges vegyületeket, addig a labor a helyet, a technikai eszközöket és az eljáráshoz értő szakembert biztosítja. Egy másik kutatást, ami a kutyák hormonszint változásaira irányul a SOTE Humánmorfológiai és Fejlődésbiológiai Intézetének Dr. Magyar Attila irányítása alatt álló Fejlődésbiológiai Laborjában végeznek. A kutyák agyműködésének fMRI-vel történő vizsgálata pedig a Kaposvári Egyetem Diagnosztikai és Onkoradiológiai Intézetében kapott otthont.

A kutatócsoport legfontosabb kapcsolata a Top Mancs Sportegyesület, mely hétvégenként kutyaiskolát működtet a Poprádi és a Kőérberki út sarkánál. A kutyaiskola egyik alapító tagja a tanszéki kutatások egyik vezetője, aki egyben az MTA Összehasonlító Etológiai Kutatócsoportjának is a tagja volt. A kutyaiskolában alkalmanként 60–70 kutya és gazdája jelenik meg, így hálás terepe a kutyákra vadászó kutatóknak. Az oktatás másfél óráig tart, s ha rövidebb kísérletről van szó, úgy nemritkán az oktatás közben el lehet egy-egy gazdit csábítani. Ha pedig a kísérlet időigényesebb, rendszerint az iskola után végzik azt el. Ez utóbbi esetben azonban alkalmanként legfeljebb 2-3 kutya vizsgálatára nyílik mód, ugyanis a gazdák általában türelmetlenné válnak, más dolguk van, szeretnének haza menni már. Ha a kísérlet rövidebb, alkalmanként 6–8 kutyánál többet akkor sem sikerül megvizsgálni. Sokszor előfordul, hogy a gazda elvileg beleegyezik a kísérletbe, de „éppen akkor” nincs ideje ott maradni, vagy éppen a kutya nem mutat aznap semmi hajlandóságot (kíváncsiságot, játékosságot). Ilyenkor igyekeznek a gazdákkal valamilyen következő alkalomban megállapodni, amikor is a vizsgálat elvégezhető. A kutyaiskola pályájának másik felén agilitytréning folyik. Az agilitys kutyákat szintén igyekeznek megnyerni a kísérletekhez. A tanszék diákjainak egy csoportja részt vesz ezeken a tréningeken is. A Top Mancs iskola nonprofit szervezet, a kutyakiképzők nem kapnak fizetést munkájukért. A lelkesedésen túl az motiválja őket, hogy egymástól is tanulnak, másfelől az alapítvány az eredményes sportolókat támogatja. (Pl. nem kell a képzésért fizetniük, vagy a versenyre kiutazást biztosítják számukra stb.) Bár korábban is feltűnt egy-egy szakdolgozó az iskolában, a diákok nagyobb csoportja három évvel ezelőtt jelent meg, amikor a farkaskísérletekhez kontrollcsoportként kézből nevelt kutyák felnevelését vállalták. A kísérletek java részét a Top Mancs iskola terepén végezték ezekkel a kutyákkal. A gazdák lelkesedését az iskola vezetője úgy kívánta még tovább fokozni, hogy agilityre biztatta őket. Ekkor ingyen vehettek részt a tréningen, amit idővel megkedveltek. Így elérték, hogy a kutyák (és gazdáik) folyamatosan rendelkezésre álljanak a különféle kísérletekben. Mára ezek a kutyák nemigen alkalmasak a tudományos tesztelésre (erről később még szó lesz), ám a diákok, megszeretvén az agilityt, azóta is szorgosan odahordják a kutyáikat. Cserébe viszont különféle munkákat bíznak rájuk: egyentréningruhát szerezni, vagy arra a matricát felvasaltatni stb.

40

A Top Mancs Egyesületet több mint húsz évvel ezelőtt alapították. Később egy orvos barátjukkal a tanszék három kutatója (Csányi Vilmos elnökletével) az együttműködés újabb intézményét is létrehozta, a „Kutyával az emberért” Alapítványt, amely elsősorban segítő és terápiás kutyák képzését, vizsgálatát tűzte ki célul. Az alapítvány és az egyesület ügyeit ugyanaz a könyvelő intézi, ami megkönnyíti az együttműködést a különféle pályázatok során.

A tanszék időről időre ápol hol lazább, hol erősebb kapcsolatokat egyéb intézményekkel is. Így például az ORFK Dunakeszi Kutyavezető Képző Iskolával alakítottak ki hosszabb távú együttműködést. Az iskola képzi ki a rendőrkutyákat, valamint rendszeresen vizsgálja, továbbképzi őket. Így mintegy 600 németjuhász vizsgálatára nyílik lehetőség. Az ilyen együttműködés azonban mindig személyes kapcsolatokon alapul, ti. Csányi Vilmos még Gödről ismeri az egyik rendőr alezredest.

Ugyancsak személyes ismerősökre támaszkodnak, amikor időről időre vadászokkal kell együttműködni. (Például azt tervezik, hogy kölyök-rókákkal is elvégzik azt a kísérletsorozatot, amelyet már farkas- és kutyakölykökkel is végigcsináltak.) Személyes kapcsolatokat (elsősorban vidéki rokonokat) használnak fel akkor is, amikor tyúkra, csibére, lóra vagy egyéb háziállatra van szükség egy-egy kísérlet során.

Időről időre egy-egy kutyaszövetség vagy valamilyen kutyafajtára specializálódott klub segítségét veszik igénybe adott típusú kutyák felkutatásához. Más esetekben menhelyek segítségét kérik.20

3. Harc a fennmaradásért

3.1. Az Etológia Tanszék helyzete az egyetemen A tudományos kutatáshoz erőforrásokra van szükség. Az Etológia Tanszéket nem lehet elszigetelten vizsgálni, mint különálló intézményt, mert a környezete támogatása nélkül képtelen volna a működésre. Az Etológia Tanszék elsődleges környezete az ELTE Természettudományi Kar. A karon belül a Biológia Intézethez (korábban Biológiai Tanszékcsoport) tartozik a tanszék. A Biológia Intézet fogja össze az egyetemen működő biológia tanszékeket, továbbá a Botanikus Kert tartozik hozzá. Az intézethez tartozó biológia tanszékek azonban korántsem egyenlő erőforrásokkal rendelkeznek, amit jól tükröz az oktatók, kutatók és kisegítő személyzet tanszékenként eltérő száma.21 Tanszék neve Központi

költségvetésből fizetett oktatók, kutatók

Tanszéki bevételekből, pályázatokból finanszírozott kutatók

PhD ösztöndíjasok

Egyéb ösztöndíjasok, posztdoktorok

Kisegítő, technikai személyzet

Állatrendszertani és Ökológiai Tanszék

7 10 (Akadémiai Csoport)

8 2 2

Anatómiai, Sejt- és Fejlődésbiológiai Tanszék

13 + 2 részállású nyugdíjas

- 7 - 8

Biokémiai Tanszék 9 2 17 1 3 Embertani Tanszék + Szakmódszertani csoport

6 - 3 - 1

Etológia Tanszék 5 2 8 1 - Élettani és Neurobiológiai

10 + 2 részállású - 3 - 5

20 Kiemelkedő együttműködő partnereik: Kutyatenyésztők, Kutyával az Emberért Alapítvány, Aquincum Kutyaiskola, Népszigeti Kutyaiskola, Budapesti Készenléti Mentőkutyás Csoport, Dunakeszi Kutyaiskola, MEOE Fényes Dezső Mudi Klub, Gödöllői Kutyaiskola, Nagyiccei Kutyaiskola, Rákosmenti Kutyaiskola, Strázsa Kutyaiskola, Szolnoki Mentőkutyás Csoport, Top Mancs Kutyaiskola, ORFK Dunakeszi Kutyavezető Képző Iskola. 21 Az adatokat az egyes tanszékek titkárságán kértem el.

41

Tanszék nyugdíjas Genetikai Tanszék 10 - 12 - 5 Immunológiai Tanszék 6 5 16 3 4 Mikrobiológiai Tanszék 5 oktató, 1 kutató 7 9 - 4 Növényélettani és Molekuláris Növénybiológia Tanszék

14 3 4 1 7

Növényrendszertani és Ökológiai Tanszék

7 8 10 - 2

Növényszervezettani Tanszék

11 + 2 részállású nyugdíjas

- 4 1 6

Jelenleg 12 tanszék működik, az eredetileg különálló Embertani és Szakmódszertani Tanszéket már korábban összevonták. A táblázat adataiból jól látszik, hogy melyek a legjelentősebb tanszékek: az Állatrendszertani, az Anatómiai tanszék (náluk tanszékvezető az Intézet igazgatója), Növényrendszertani, Növényszervezettani, Növényélettani, Genetikai tanszék. Az Etológia a legkisebb tanszék. Ugyanakkor a nagy tanszékeken is az alkalmazottak egy része pályázati alkalmazásban áll. Egyetemi státuszok számát tekintve a nagy tanszékek is legfeljebb 9-10 fősek. Az egyetemi státusz tekintetében kis tanszékek sem mind kicsik. Az immunológiai tanszéken is csupán 7 ember van egyetemi alkalmazásban, a munkatársak másik fele pályázatokból él, ám így a tanszéken dolgozó kutatók és oktatók száma eléri a 12 főt, ráadásul a tanszék finanszírozni tud további 6 asszisztenst is. Az Etológia Tanszék az egyetlen, ahol nem csak hogy segédszemélyzet nincs, de a titkárnői státuszt is eltörölte az egyetem.

A tanszékek között – mint mindenhol - harc folyik a pozíciókért. A küzdelem nem közvetlenül az egyetemtől kapható pénzért folyik, ugyanis az összeg, ami felosztható lenne, nagyon kevés. Az állami költségvetés meghatározott összeget állapít meg az egyetemek számára. A kutatási, oktatási, fejlesztési normatívát a minősített oktatók, kutatók arányában kéne leosztani a tanszékekre. A minisztérium ugyan átutalja az egyetemnek a pénzt, ám az egyetem vezetősége dönti el, hogy ebből az oktatási kutatási normatívából mennyi kerül ténylegesen a tanszékekhez. Miután az egyetem általában alulfinanszírozott, a tanszékeknek többnyire semmi nem jut, vagy olyan nevetséges összegek (2-300 ezer Ft/év), amiért egyáltalán nem érdemes megküzdeni. Ezért még 25 évvel ezelőtt megegyeztek a biológia tanszékcsoporton belül, hogy a pénzt egyenlően elosztják, minden tanszék ugyanannyit kap. A tanszékek közötti pozícióharc így elsősorban az óratartás jogáért folyik, hogy ti. melyik biológiai tanszék hány órát tarthat. Minden tanszék azt állítja magáról, hogy nélküle elképzelhetetlen volna a biológiaoktatás. Ahhoz, hogy az etológusok több tárgyat taníthassanak, valamelyik hagyományosan oktatott tárgyat ki kellene szorítaniuk. Amíg a hagyományos tantárgyakat nem képesek visszaszorítani, nem tudják kötelezővé tenni saját tantárgyaikat.22 Az egyetem rossz anyagi helyzetében nem arról van szó, hogy minél több órát

22 A tantárgyi struktúra történelmi hagyományokat követ. Nem csupán arról van szó, hogy a korábban létrejött tanszékek pozícióelőnyhöz jutottak az óratartás mennyiségét illetően, de az órák tartalma is a régi mintákat követi. Így például az anatómia esetében alig változott a tananyag az XIX. századi tananyaghoz képest. A diákok nagy óraszámban tanulhatnak arról, hogy melyik állat, melyik szerve hol van. Továbbá hasonló a helyzet a szervezettan esetében is, ahol az órákon a számos állat vagy növényfajról meglehetősen általános ismeretekre tehetnek szert a diákok. Így például a kutyafélék családjáról megtudják, hogy hol helyezkedik el a besorolásban, illetve mely fajok tartoznak bele. A tankönyvekből könnyen elsajátítható ismeretek helyére kerülhetnének „modernebb órák”, mint amilyen például a bioinformatika lehetne, vagy akár az etológia bizonyos területei, például a tudatelmélet biológiai aspektusai. Általánosabb probléma, hogy az ELTE „biológusokat” képez. Ez azt jelenti, hogy a diákok az algáktól az emberig mindenről tanulnak. Csakhogy a sokféle ismeret átadására csupán a BSc három éve áll rendelkezésre, ami óhatatlanul maga után vonja a felszínesebb oktatást. A nyugati egyetemeken ezzel szemben a diákok már a

42

tart egy tanszék, annál több kutatót tud felvenni. Státuszbővítésre évek óta nem kerülhetett sor. A küzdelem a már bent lévők megtartásáért folyik. Aki erősebb pozícióban van - vagyis aki több órát tart - attól kisebb valószínűséggel vesznek el státuszt egy újabb leépítés alkalmával. Az ilyen tanszék védekezhet azzal, hogy nagy az oktatási terhelése, nagy az egy főre eső hallgató-oktató arány, ezért nem lehet tőlük elvenni embert. A nagy tanszékek ugyanakkor szintén kényszerhelyzetben vannak. Ha leadnának egy-egy órát az etológia javára, azonnal veszítenének a kvótáikból, vagyis munkatársaik elbocsátására kényszerülnének.

Az egyetemi vezetőség fontolgatja a hat főnél kisebb tanszékek nagyobb tanszékekkel való összevonását, ezzel is pénzmegtakarítást remélve. Így összevonható volna az adminisztráció, ugyanakkor a nagyobb tanszékeken lehetne alkalmazni segédszemélyzetet is, például egy állatgondozót vagy egy informatikust. Az Etológia Tanszéket, ahol jelenleg öt ember van egyetemi státuszban, az a veszély fenyegeti, hogy megszüntetik. Ha ugyanis összeolvasztják egy nagyobb létszámú másik tanszékkel, akkor annak a másik tanszéknek az akarata fog mindenben érvényesülni, egyszerűen azért, mert nagyobb szavazati aránnyal rendelkeznek. Ha újabb leépítésre kerül sor, akkor a nagyobb tanszék valószínűleg az etológusoktól szabadul inkább meg, mint saját embereitől. Hiába, hogy egyedül az ELTE-n létezik etológia tanszék az országban, paradox módon ez nem érv a fennmaradásukra, hanem épp ellenkezőleg: a többi tanszék azzal érvel, hogy az ország más egyetemein, pl. Pécsett és Szegeden is van biológusoktatás, nézzük meg, hogy ott milyen arányban szerepel az etológia a tananyagban - rendszerint egy-két órában - és annak megfelelően redukáljuk le itt is az etológiát. Az etológusok jelenleg több tanszéknél is puhatolóznak, tárgyalnak, igyekeznek helyet találni maguknak. Megerősödhetne a pozíciójuk, ha sikerülne elfogadtatniuk az MSc képzést etológiából. Ahhoz azonban, hogy egy MSc programot elindíthassanak, az etológusok kevesen vannak. Kénytelenek volnának egy-egy tantárgy erejéig más tanszékekkel is összefogni. Az MSc képzés elindítása azonban összetett folyamat: először egy 10-15 oldalas alapítási kérelmet kell benyújtania a Tanszéknek az Egyetem felé. A kérelem a Kari Tanács majd a Szenátus elé kerül. Ha az említett testületek megszavazzák, akkor kerülhet az anyag a MAB-hoz, azaz a Magyar Akreditációs Bizottsághoz. Ha a MAB elfogadja az alapítási kérelmet, akkor ez egy országos hatáskörű döntés, vagyis akkor az országban bárki indíthat ez alapján MSc képzést, de azt a tantervet kell követnie, amit az eredeti kérelem tartalmazott. Miután a MAB pozitív döntése megszületett, az Msc-t indítani kívánó Tanszéknek egy részletesen kidolgozott indítási anyagot kell összeállítania (150-400 oldal). Az indítási anyagot azután újra a Kari Tanács illetve a Szenátus elé kell terjeszteni, ugyanis az Egyetem dönt arról, hogy ténylegesen engedélyezi-e az Msc-képzés elindulását. Az állam azonban előre meghatározza, hogy hány hallgatót finanszíroz, azaz, hogy az intézmények mekkora kvótát kapnak. Az állam által meghatározott kvótát az ELTE egésze kapja, amit azután a Karok között kell szétosztaniuk. Az arányokat pedig az erőviszonyok, az ügyes (tudomány)politizálás, az érdekszövetségek harca fogja meghatározni. Így könnyen előfordulhat, hogy bár a pozitív döntés megszületik a MAB részéről, az egyetem mégsem engedélyez az etológusok számára egyetlen hallgatót sem, így nem tud elindulni a képzés. Ha az MSc programot akkreditálja a MAB, akkor ezzel kinyilvánítja, hogy etológiára szükség van. De csak, ha az egyetem is hozzájárul az etológia MSc indításához, élvezhet az Etológia Tanszék némi védettséget. Ha ugyanis az egyik évben elindul a képzés, nem valószínű, hogy a következő évben felszámolják a tanszéket, hiszen a képzésben résztvevő hallgatók sorsáról is szó van.

BSc képzésben szakosodnak, vagyis azokon az egyetemeken zoológusokat képeznek, idegtudósokat, stb. A korai szakosodás egészen más tantárgyfelosztást eredményez.

43

Hasonlóképpen némileg paradox helyzetet eredményeznek a sikeres pályázatok is. Pályázatokat hivatalosan nem a tanszék, hanem az intézmény nyújthat be, aminek képviselőjeként léphet fel a tanszék. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a pályázat nyer, a pénzzel sem a tanszék rendelkezik, hanem az intézmény, vagyis jelen esetben az ELTE. Az ELTE dönt tehát arról, hogy mi legyen az elnyert pénzzel. Elvileg azt is megtehetné, hogy bár a pályázatot az etológusok írták, másnak osztják ki az elnyert pénzt. Ez azonban nem szokott előfordulni, rendszerint a pályázat íróját bízzák meg a felügyelettel. Miután az ELTE aláír egy Európai Uniós szerződést, amelyben a pályázati feladat végrehajtását elvállalja, és az azon dolgozó kutatók bérezését megígéri, bízni lehet abban, hogy – legalábbis a pályázat időtartama alatt - nem rúgja ki ezeket a kutatókat az egyetemről. Noha, elvileg megtehetné, hogy másik felügyelőt bíz meg a pályázattal, illetve visszaadja a pályázatot, vagyis az etológusokat egy-egy sikeres pályázat végsősoron nem védi meg a felszámolástól. Mindazonáltal kicsi az esélye annak, hogy az egyetem visszaadja a hozzá befolyt pénzt, illetve hozzá nem értőket bízzon meg egy feladattal. Vagyis a sikeres pályázatok voltaképpen fékeket iktatnak a rendszerbe. (A pályázatokról lásd még: II.3.3. alfejezet.) Az egyetem vezetősége rendszeresen begyűjti a statisztikai adatokat a tanszékektől arra vonatkozóan, hogy kinek hány órája volt, valamint hogy hány hallgató vette fel az órát. A statisztikai adatok azonban gyakorta félrevezetők. Az etológusok nem tudnak például kétszáz embernek gyakorlatot tartani, mint az informatikusok vagy a matematikusok, mert itt nagyon fontos a személyes kapcsolat a hallgatókkal, akikkel manuális feladatokat kell elsajátíttatni, begyakoroltatni. Ezért egyszerre legfeljebb húsz diákra tud a gyakorlatvezető odafigyelni.

Az Etológia Tanszéken a szakdolgozatok száma is mást jelent, mint sok más tanszéken. Itt egy oktató nem tud egyszerre nyolc-tíz szakdolgozóval foglalkozni, mert a feladata nem csupán annyi, hogy kiosztja a témaköröket és az irodalmat, aztán begyűjti a szakdolgozatokat, hanem kísérletes munka folyik. Itt egy szakdolgozónak évekig kell a témáján dolgoznia. A legtöbb szakdolgozó ezért másod vagy harmad évesen keresi fel a Tanszéket és kezdi el a munkát. Vagyis az Etológia Tanszéken jóval több idő és energia költséget igényel egy szakdolgozat elkészítése, mint sok más tanszéken. A tanszékek közötti összehasonlítás kézenfekvő alapja lehetne a tudományos munka, a tudományos eredményesség összevetése. A tanszékek dolgozói csupán kényelmesen ülnek a babérjaikon, avagy nemzetközileg is elismert tudományos munkát végeznek? A tudományos eredményesség objektív mérőeszközének tűnhet a publikációk számának összevetése. Nem mindegy azonban, hogy mit tekintünk publikációnak. Fontos, hogy a cikk jó nevű tudományos lapban jelenjék meg, és a későbbiekben sokat hivatkozzanak rá. Ennek, elsősorban a természettudományokban bevett mérőeszköze a cikk impakt faktora.23 Minél magasabb ez a szám, annál jobb. A tudományágak között azonban jelentős eltérésekre bukkanunk e tekintetben is. Az etológiai cikkeknek illetve az etológiai cikkeket leközlő folyóiratoknak általában 2-4 az impaktfaktora, míg például a molekuláris biológiában ez a szám 20-24. Ráadásul ez utóbbi területen egy cikk két-három hónap intenzív munkával elkészíthető. Csak a kutató szorgalmán múlik, hogy halad a kísérletezéssel. A munkát bármikor félbehagyhatja, a kísérleti anyagot ráteszi a szárazjégre24, majd amikor van egy kis ideje, kiolvasztja és folytatja a kísérletet. Ez teljesen más jellegű munka, mint amit az

23 Az impakt faktor (leggyakoribb magyar fordításban hatástényező) a tudományos folyóiratok cikkeinek 2 éven belüli átlagos citáltságát jellemző mérőszám. (Tehát 2 egymás melletti év cikkeinek az ISI Web of Science-en belüli átlagos citáltsága a rákövetkező 3. évben). A szerzők általában törekednek cikkeiket a lehető legmagasabb impaktú lapban publikálni, hiszen ott több hivatkozást remélhetnek. Ezen alapszik, hogy a szerzők egyes cikkeire, illetve teljes munkásságára is szokás összesített impakt-faktor értékeket számolni, noha ez ellenkezik a mérőszám bevezetésének eredeti céljával. A folyóiratok impakt-faktor értékei évről évre lassan nőnek. Az impakt faktor segít megítélni a folyóiratok relatív fontosságát, különösen az ugyanazon szakterületen működő többi folyóirat között. 24 A szárazjég fagyott szén-dioxid. Kb. –80 oC-on anélkül, hogy megolvadna, elpárolog.

44

etológusok végeznek, akiknek gyakran évekig tart egy cikk megírása, noha a kutató ugyanolyan intenzíven és szorgalmasan dolgozik, mint a molekuláris biológiában kutató kollégája. Jelenleg a biológiai kutatásokban a molekuláris biológia a legnépszerűbb, a legtöbb figyelmet és vele a legtöbb anyagi támogatást ezek a kutatások kapják, nem véletlen, hogy a legtöbb biológus ezen a területen dolgozik. Az etológusok ezzel szemben kevesen vannak a pályán, ennek megfelelően kicsi az etológiai cikkek iránti érdeklődés is. Kevesebb az érdeklődő befektetők száma, mert kevés esély látszik arra, hogy a befektetett pénz gyorsan megtérüljön. Az egyetem irányítása erősen hierarchikus. A legalacsonyabb szintet az Intézeti Tanács jelenti, ahová a legtöbb tanszék egy embert delegálhat, némely tanszék kettőt. Az etológusok képviseletét a tanszék vezetője látja el. A következő szinten a Kari Tanács áll. A Kari Tanácson az Intézeti Tanácsok delegáltjai vesznek részt, rendszerint intézetenként két fő. Az egyetem legfelsőbb vezetése a Szenátus (régebbi nevén az Egyetemi Tanács), élén a rektor áll. A szenátust 33 fő alkotja: karonként két-két oktató-kutató (egyikük rendszerint maga a dékán), a Szakszervezeti Bizottság két tagja, a doktori iskolák egy képviselője, valamint a Hallgatói Önkormányzat 11 tagja.25 Az etológusok érdekeiket tehát közvetlenül csak az Intézeti Tanácson képviselhetik, minélfogva a magasabb fórumokon ki vannak szolgáltatva a Biológiai Intézet vezetőjének. Amíg általánosabb kérdésekről van szó, addig ez a szisztéma számukra is elfogadható, de ha újabb leépítésekre, összevonásokra kerülne sor, akkor érdekeik a Biológiai Intézet vezetőjével ellentétessé válnak. Az egyetemen tehát meglehetősen kicsi az etológia mozgástere, s úgy tűnik, erősen kiszolgáltatott helyzetben van. Ilyen esetben az egyetlen lehetőség az egyetemen kívüli kapcsolati tőke felhalmozása. Legalábbis ezzel próbálkozott a korábbi tanszékvezető is, aki némileg jobb érdekérvényesítő pozícióban volt utódánál, ám ez nem tényleges pozíciót jelentett, ugyanis őt sem választották be a Kari ill. Egyetemi Tanácsba. Mindazonáltal erőteljes személyisége, valamint közismerten kiterjedt kapcsolatinak köszönhetően nagyobb tekintéllyel bírt, és sokan tartottak tőle. Azt mesélik, hogy rendszerint az egyetem megkerülésével, kapcsolatai révén tudta érvényesíteni akaratát, képviselni a tanszék érdekeit. De ha ennyire bizonytalan a tanszék helyzete, akkor mégis miért éri meg az ELTE kötelékeiben maradniuk? Mivel járul hozzá az egyetem az etológiai kutatásokhoz? Láttuk, hogy pénzt nemigen biztosít számukra. Az egyetem csak minimálisan támogatja a tanszéket, annyiban, hogy 4-5 oktató fizetését biztosítja, akiknek cserébe tanítási kötelezettségük van. A tanszéki kutatásokat azonban az egyetem semmiféle anyagi hozzájárulással nem támogatja. Amit még az egyetem nyújt, az „infrastruktúra”, ami alatt az egyetemi épület egyik emeletének egyik folyosója értendő néhány teremmel, szobával. A kutatáshoz szükséges eszközöket, számítógépet, nyomtatót, fénymásolót azonban a tanszéknek kellett kigazdálkodnia, és a működési költség is a tanszékre hárul. Az egyetem csupán minimális telefonhasználatot fizet, és nominális értékű dologi költséghez járul hozzá.

Van azonban az egyetemnek az anyagi támogatás mellett egy másik, talán még fontosabb funkciója, hogy legitimációt ad a csoport tevékenységének. A kutatócsoport nem X.Y. csoportjaként működik, hanem az ELTE, Magyarország vezető egyeteme egyik tanszékeként. Az ELTE pecsétjét használják, az ELTE fejléce díszíti hivatalos leveleiket. Ez nagyon fontos „erőforrás”, ami itthon esetenként „megközelíthetetlen” kapukat nyithat (például utat a rendőrséghez, hogy rendőrkutyákat tesztelhessenek), szponzorokat győzhet meg, és gazdákat is arról, hogy ez egy komoly kutatóintézet. Sőt, a külföldi tudós közösségben is legitimációt biztosít. Ha valaki úgy jelentkezik egy konferenciára, hogy egy jó nevű egyetemhez tartozik, sokkal nagyobb esélye lesz rá, hogy elfogadják jelentkezését, és

25 Lásd: Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Szervezeti és működési szabályzata: http://www.elte.hu/file/ELTE_SZMSZ_I.pdf

45

előadását megtarthatja, mintha egy ismeretlen kutatóhelyről jönne, vagy magánemberként kívánná megosztani véleményét a szakmával. Hasonlóképpen a folyóiratok is szívesebben fogadnak el egy cikket, ha a szerző, noha ismeretlen, egy jó hírű egyetem kutatója. Főként egy konferencia esetében a bírálók csupán egy féloldalas-egyoldalas rövid kivonat alapján kell, hogy döntsenek a jelentkező kompetenciájáról, a várható előadás színvonaláról. Márpedig egy féloldalas összefoglaló erre csak ritkán alkalmas. Ha a jelentkező kutató amúgy még nem sokat tett le az asztalra, a bírálók azt fogják megnézni, honnan jön az illető. Ha egy jó nevű egyetemen dolgozik, valószínűleg színvonalas előadással készült, tehát érdemes teret biztosítani a számára. Így az ELTE fontos erőforrássá válik annak ellenére, hogy anyagilag szinte semmivel nem járul hozzá a kutatásokhoz.

3.2 Az etológusok szakmai-intézményi megítélése Az Etológia Tanszéken eltöltött három év során alkalmam volt megismerni, miként is helyezik el magukat az etológusok az egyetemi struktúrán belül. Mindazonáltal úgy éreztem, elemzésem nem volna teljes, ha nem járnék utána annak is, miként látják őket kívülről, szűkebb egyetemi környezetükben: a Biológia Intézetben. Ezért az intézet összes tanszékvezetőjét felkerestem, hogy egy rövid interjú során megtudhassam véleményüket.26 Az interjúkkal az alábbi három kérdéscsoportot kívántam tisztázni: 1. Hol helyezik el az etológiát a biológián belül? Tisztán természettudománynak tartják-e,

vagy úgy gondolják, esetleg vannak társadalomtudományi („bölcsész”) vonatkozásai is? Elhelyezhetők-e a biológia különböző ágazatai egy „hard science” – „soft science” skálán vizsgálati tárgyuk, ill. módszertanuk szempontjából?

2. Van-e valamiféle kapcsolat, netán együttműködés a tanszékek között? 3. Mi a tanszékek létszáma közötti különbségek oka? Vajon az erős hagyomány, a sikeres

politizálás, avagy a gazdasági versenyképesség dominál? Az e-mail-en történt megkeresésre mindössze hét tanszékvezetőtől érkezett válasz. Ezek közül is az egyik a következő szavakkal utasította vissza megkeresésemet: „Nem kívánok ebben a kísérletben részt venni.” Egy másik tanszékvezető külföldi tartózkodására hivatkozva hárította el kérdéseimet. Így a 11 tanszék közül (az etológiát természetesen leszámítva) csupán 6 tanszék vezetőjét tudtam személyesen felkeresni. Annyiban viszont szerencsés voltam, hogy bár maga az intézet vezetője sem reagált levelemre, utóbb mégis tudtam vele személyesen beszélgetni.

Az alábbiakban tehát a következő tanszékek vezetőinek véleményeit összegzem: 1. Állatrendszertani és Ökológiai Tanszék, 2. Anatómiai, Sejt- és Fejlődésbiológiai Tanszék, 3. Biokémiai Tanszék, 4. Genetikai Tanszék, 5. Mikrobiológiai Tanszék, 6. Növényélettani és Molekuláris Növénybiológia Tanszék. A tanszékvezetők mindegyike az etológiai tanszék korábbi vezetője, Csányi Vilmos személyével hozta összefüggésbe az etológiát, így a róla kialakult véleményekkel külön is érdemes foglalkozni. Annál is inkább, mivel úgy tűnt számomra, hogy a róla alkotott vélemények alapvetően meghatározzák, miként vélekednek a tanszékvezetők az etológiáról általában. Bár többnyire a tisztelet hangja dominált, Csányi szerepének, személyiségének megítélése megosztotta interjúalanyaimat: volt, aki ellenszenvvel, s volt, aki egyenesen rajongva beszélt róla.

Először a legelutasítóbb álláspontból idézek röviden: „Azt gyanítom, hogy Magyarországon bizonyos okokból alakult ki az a kép, hogy az etológia már-már

26 Természetesen nem gondolom azt, hogy a tanszékvezetők véleménye mindenben megegyezne a tanszékekhez tartozó oktatók véleményével, de minthogy a tanszékvezetők szakmájuk elismert tudósai, véleményük mindenképpen meghatározó jelentőségű.

46

társadalomtudomány. Ennek legfőbb oka szerintem Csányi Vilmos szereplése mindenfelé, mert ebből azt a következtetést vonják le azok az emberek, aki őt most látják, hogy az etológia az egy ilyen társadalomtudományi hablattyal leöntött valami. Bocsánat, hogy ilyen durván fogalmazok, de én azt gondolom, hogy az etológia tudományának bizonyos tekintetben ez nem teljesen a közepében van már, ami az ő médiaszereplését, meg ilyesmit jelent.” Az interjúalany később így folytatja: „A kutyákat hergelő társaság ráült egy divathullámra, és hihetetlenül tud az áramlással menni. Ez végül is, ha nagyon pimasz akarok lenni, Csányi Vilmostól soha nem állt távol, hogy divatos dolgokat csináljon, hiszen ő egész életében háromszor vagy négyszer fordult teljesen. Az Esterházy Péter nyomán szokták mondani, hogy nagy a forgolódás a damaszkuszi úton. Még úgy is pimasz lehetnék, hogy mindig aktuális Nobel-díjhoz kötődtek ezek a fordulatok. De ezt talán más is mondta. Ezt Csányi maga sem titkolja. Szerintem ő ezt az erényének tudja be, hogy ő mindig aktuális és nagyon fontos témákkal foglalkozott.”

Szintén Csányi személyisége, a hozzá fűződő érzelmi kapcsolat alapozza meg a legkedvezőbb vélekedéseket is: „Én a volt a tanszékvezetőhöz, mint diák kötődtem még az ősidőkben, és mindig nagyon szerettem őt annak ellenére, hogy soha nem dolgoztunk együtt. Nekem nagyon szimpatikus, amit ő csinál mind a mai napig. (…) Ugye azt mondjuk, hogy van soft science meg hard science. Az a hard science, ami a genetika, kémia, biokémia, a matematika. Itt nincs mese, bizonyítani kell, kőkemény törvények vannak. Lehet, hogy az etológia soft science, mert sok leírás van, de nekem a volt tanszékvezető a garancia, meg az ő múltja. Ha ő csinálja, akkor az nem soft science. Ő egy kőkemény molekuláris biológus volt. Akinek a genetikai törvények, a biokémia nem okozott nehézséget. Az, hogy ott mennyire soft, mennyire hard, nem tudok véleményt mondani. Azt viszont tudom, hogy az én gyerekeim a Csányi Vilmos könyvein nőttek föl. Azok úgy lettek nevelve, meg a feleségem, tulajdonképpen valamennyien rajongtunk. És emiatt van nekem kutyám. De hát ezek érzelmi dolgok.” Akár pozitív, akár negatív Csányi Vilmos megítélése, abban meglehetős egyetértés uralkodik a tanszékvezetők körében, hogy az etológia némileg közelebb áll a bölcsészethez, vagy ha úgy tetszik: inkább „soft science”, legalábbis a biológia többi ágával összehasonlítva. Ezt azonban a tanszékvezetők zöme, gyakran explicite is kimondva, egyáltalán nem negatív vonásként értelmezi. Sőt, volt olyan is, aki számára bizonyos szempontból példaértékűnek tekinthető az etológia: „Lehet, hogy vannak olyan részei az etológiának, például a tanulással kapcsolatos dolgok, amik a pszichológiához teszik hasonlatossá, s így egy kicsit a bölcsészethez közelít. De nagyon sok olyan egzakt vizsgálat van, olyan kísérleteket végeznek, amik szerintem inkább a természettudományos vonalra jellemzők, és olyan műszereket használnak, amik szintén ott jellemzők. Számomra inkább ez úgy nyilvánul meg, hogy sokkal kézzelfoghatóbb, sokkal több adat születik. Nálunk, ha megnéz egy cikket, az csak egy néhány soros eredményt tartalmaz, P=ennyi, N=ennyi, a modellben ez és ez van. Semmilyen mellébeszélés. Csupán az elmúlt néhány évben kezdték el hiányolni nálunk is, hogy semmilyen story-telling nincs a cikkekben. És ez savanyúvá, beszűkítetté, és sokszor még biológiailag is értelmezhetetlenné teszi az eredményeket.” Mindazonáltal többen is megemlítettek olyan konkrét módszertani problémákat, amelyek miatt számukra az etológia kevésbé komoly tudomány. Elsősorban is a kísérletek minta-elemszámának kicsiny voltára hivatkoztak, másrészt magukra a kísérleti eljárásokra. Úgy vélték, az etológiai kísérletekben jóval több a bizonytalansági tényező, mint ami egy hagyományosabb természettudományos kísérletben megengedett. A kísérleti elrendezés szerintük „túlságosan egyszerű”, „könnyen átverhető”. A kutyafajták közötti különbségek miatt pedig az eredmények általánosíthatósága is kérdéses.27

27 A kutyafajták közötti különbségek kérdése az etológusok számára is fontos kérdés volt. Ám a kísérletek során, rendszerint az derült ki, hogy ezekben az őket érdeklő alapvető dolgokban (a kutyák memóriája, szociális készsége, az utánzás, az emberhez való kötődése) nem találtak különbségeket.

47

Ugyanakkor több olyan tanszékvezető is volt, aki a „hard” ill. „soft science” dichotómia kapcsán egyáltalán nem az etológiára gondolt, más szóval egészen más alapon osztályozta a biológiát: „Máshogy rendeződik a biológiai tudományok köre. Vannak, amik – ez hihetetlen butaságnak hangzik, de sok helyen hallani – amik közvetlen hasznot hoznak. Például a gyógyszerkutatáshoz kapcsolódó különböző területek, molekuláris biológia, biokémia, immunológia stb. Ezek hihetetlenül fejlődtek, mert pénzhez jutottak az alkalmazhatóság révén. És vannak itt is alapkutatások, de a meglátásom szerint ezek nagyon hardok a vizsgálat tárgyát és módszereit tekintve egyaránt. Ők külön világot alkotnak. Olyan folyóirataik vannak, ahol 40-50 impaktfaktort is el lehet érni, a Nature vagy a Science. És ha ők ott publikálnak, már verik a mellüket, hogy 800 impaktfaktora van valakinek. Ezt el is hiszik magukról, meg sokan is vannak. Meg biztos jó is ez. De nem lehet szerintem egy klasszikus ökológiával összehasonlítani. Ahol pepecselnek, és nem olyan jövedelmező. Tehát abban látom a különbséget, hogy milyen intenzív munkák folynak egy adott területen. Van, ahol nagyon sok pénz van, nagyon sokan dolgoznak, és nagyon intenzív a munka, és a munka nagy része hasznosul. És a másik fajta az ökológia, ahol el sem képzelhető, hogy ilyen jellegű hasznosulás legyen. Legfeljebb a környezetvédelem területén. De ott is inkább csak beszélnek róla, de nem igazán értik a lényegét.”

Egy másik vélekedés ugyanerről a kérdésről: „A biológiában nagyon erős az utóbbi időben, amikor valaki csak ül a komputer előtt és ez a „kísérleti munkája”. Más kérdés, hogy ez nagyon szükséges, és nagyon hasznos. Az adatbányászás, bioinformatika olyan terület, ami nélkül ma már nem működik a biológia. Ezt lehet nevezni olyan soft területnek, hogy ahhoz nem kell olyan nagy műszerezettség, csak egy számítógép, és hozzáférés az Internethez. A többi az már nagyjából az agyán múlik a kutatónak. Inkább ilyen megkülönböztetést tennénk az én szakterületemen, hogy a laborban dolgozók, és az elméleti munkálkodók. De hogy ez tudományos értékelésben soft meg hard, ezt túlzásnak tartom.” Abban is egyetértettek a válaszadók, hogy az etológia az egyik legnépszerűbb terület a hallgatók körében. A felvételiző diákok döntő többsége az etológia miatt választja a biológia szakot, és a szakosodás során is emellett döntenek. A tanszékvezetők szerint ebben több szempont is szerepet játszhat. Elsősorban az, hogy az etológia a biológia egyik legkönnyebben felfogható ágazata. Itt nincs szükség olyan sok speciális fogalom, szakkifejezés elsajátítására, mint a többi ágazat esetében, vagyis az etológia még a laikusok számára is jól érthető. Ráadásul a biológia szakra jelentkező hallgatók zöme nem sokat tud a biológia különböző területeiről, választásukat inkább az határozza meg, hogy szeretik az állatokat. Egy másik ok Csányi Vilmos népszerűsége, ill. jelenléte a médiában. Az egyik tanszékvezető további okként jelölte meg, hogy a középiskolás biológia tankönyvekben az etológiai típusú megközelítések meglehetősen hangsúlyosak, már csak azért is, mert Csányi Vilmos szerzőként, szerkesztőként is közreműködött a tankönyvek létrehozásában. Így Csányi neve, tevékenysége több csatornán is eljut a diákokhoz. Ugyancsak többen hangsúlyozták, hogy az etológia egy divathullámot ül meg a kutyás kutatások révén, s emiatt a tanszéket kívülről szinte mindenki nagyon sikeresnek látta mind a pályázati pénzekhez való hozzájutás, mind a jelentős publikációk száma, azaz a tudományos eredményesség tekintetében.28 Sőt, többen az etológia sikerességeként értelmezték azt is, hogy én éppen az etológusokat vizsgálom, és nem az ő tanszéküket. E vélt sikerek fogadtatása viszont már ambivalenciát mutat. Vannak, akik ennek kívülállóként is örülnek: „Azt tudom, hogy nagyon jó helyeken publikálnak, nagyon jól el lehet adni ezeket a vizsgálatokat, és

28 A kutyaetológia történetét felvázoló fejezetben megpróbáltam érzékeltetni, hogy ez a tudományterület éppen kialakulóban van, csak az elmúlt 10 évben figyekhető meg az érdeklődés felfutása. Nem arról van tehát szó, hogy az etológusok „meglovagolnak egy divathullámot”, hanem többek között éppen az ő munkálkodásuknak köszönhető, hogy a kutya kutatása népszerűvé vált. Nekik kellett - és mindmáig folyamatosan kell - a tabukat ledönteniük, amelyek ennek a területnek a kutatását hosszú ideig meggátolták.

48

viszonylag sok kutatási pénzt is tudnak a sok külföldi kapcsolatuk révén nyerni. Tehát jól megy az a vonal. Hál’Istennek.” Mások viszont ugyanezt egyenesen a hanyatló társadalom jeleként értelmezik: „Abban a társadalomban, amelyben megjelenhet egy olyan, számomra hihetetlenül gusztustalan reklám, amelyben egy patetikus szöveg hangzik el, hogy a macska az a hűség jelképe, az egyetlen megbízható az életemben. A végén kiderül, hogy ez egy macskaeledel, és egy nő-macska kapcsolat. Ebben a társadalomban ezekre a kutyavizsgálatokra, ilyen felületes módon, nagyon nagy szükség van. Nem gyereke van, hanem ebe van. Ez pótcselekvés. Ezt meg kell lovagolni. Tessék csinálni. Kancsalul festett egekbe néz a társadalom nagy része. Azt kiszolgálja a tudomány. Még markánsabban mondhatom, hogy ilyenkor az emberben bizony felötlik az, hogy megélhetési tudós. Hogy a tudománynak vannak olyan részei, amelyek egy ilyen hanyatló társadalmi jelenségeket mutató közegben kiszolgálják ezt a hanyatlást, ez szomorú, de valószínűleg hozzá tartozik az élethez.” Még egy fontos véleményről kell szót ejtenem, ami túlmutatva az etológia megítélésén a tudományos demarkáció problémáját is érinti. A tudomány képviselői mindig igyekeznek elkülöníteni saját tudományos területüket a nem tudományostól, az áltudományostól, illetve igyekeznek elválasztani a tudományt a vallástól (erről lásd még a III.3. fejezetet). Különösen érdekessé válik ez a törekvés, amikor egy tudós saját kollégáját bélyegzi meg. Az egyik tanszék vezetője az alábbi interjúrészletben Csányi Vilmost egyenesen az evolúciót tagadó kreácionistákkal veszi egy kalap alá. Ezáltal az etológust nem csupán a tudományon kívülre helyezi, de tevékenységét a tudományra nézve kifejezetten károsnak tartja: „Van azonban egy másik terület is, ahonnét mélyen kritizálható Csányi tevékenysége. Ő az evolúció kérdésében egy nagyon sarkos, és nem biztos, hogy hasznos álláspontot képvisel. Világszerte folyik a vita a darwinisták és a neokreacionisták között. A neokreacionizmus teljes idiótákból áll. De amikor a darwinizmus hitté válik, az egy másik véglet. Vannak olyan helyzetek, amikor viszonylag nagy nyilvánosság előtt azt kell mondania a tudósnak, enyhén szégyenkezve, hogy kérem, én ezt nem tudom. Keressük a kísérletes bizonyítékokat. Ettől a ponttól kezdve mindegy, hogy ő kreacionista-e vagy darwinista, az hit. És nem természettudomány. Csányi rendszeresen a másik oldalon jár. Tehát természettudósnak eladva magát hittételeket hint. Nagyon kártékony. A biológusokra nagyon kártékony. A társadalmi hatásával most nem foglalkozom, mert ezzel a kreacionistákat erősíti. De nagyon kártékony természettudományos szempontból.”29

A biológia és a vallás viszonya egyébként meglehetősen összetett. Egy korábbi kutatásom során figyeltem fel arra a jelenségre, miszerint azok a biológusok, akik vallásosak, hajlamosak a darwinizmust humán tudománynak tartani.30 Vagyis vallásos nézőpontból nem 29 Korántsem egyedi jelenséggel állunk szemben. A behaviorizmus nagy alakja, B. F. Skinner (1990) egyik utolsó előadásán a kognitív pszichológia művelőit hasonlította a teremtéselmélet híveihez, egy platformra állítva a behaviorizmus és a darwinizmus ellenzőit, mindkettőt erős vallási befolyás alatt állónak tekintve. Ez a kreácionizmus esetében teljesen érthető is és nyilvánvaló. A vallás kognitív pszichológiára gyakorolt hatása már nem ennyire az, de miként azt Frans de Waal hangsúlyozza (2001b:222): „a több száz évnyi kifinomult bölcselkedés álcája rejti, mégis egyértelműen megmutatkozik a kitartóan hangoztatott elme/test és ember/állat kettősségben. E kettősségeknek nincs tényalapjuk, s a pszichológiának is sokkal jobb lenne nélkülük.” 30 2003-ban egy nagy hazai NKFP (Vallás és evolúció a XX. századi és a jelenkori Magyarországon) keretében kutatást végeztem, melynek során vallásos tudósokkal készítettem életút interjúkat. Amikor az egyik interjúalanyomtól, egy apácától, aki előtte kutató biológus volt, megkérdeztem, hogy mi a véleménye az evolúcióról, elkezdett a gimnáziumi humán tárgyakat tartó tanárairól mesélni, akiket nem szeretett. Csupán percekig tartó „félreértések” után tisztázódott, hogy voltaképpen számára az evolúció elmélete, nem a természettudományokhoz tartozik, nem a biológia szerves része, hanem a humaniórákhoz sorolódik, olyasvalami, mint egy filozófiai elmélet, vagy irodalmi alkotás: „Az evolúcióról mit gondolsz?Az evolúcióról? Hát nekem elég sokáig, elég sokáig, ez valami, amit még nem mondtam el, hogy sajnos elég sokáig, még az általános iskolában és a gimnáziumban is úgy jött össze, hogy nekem a humán tárgyakat tartó tanárok, egyáltalán a humán tantárgyakat én sokkal kevésbé szerettem. Tehát emberileg sem szerettem őket. Nem kötöttek le azok a kérdések. Azt hiszem, egyetlen egy olyan humán tanáromra nem tudok visszaemlékezni, akinél azt mondtam volna, hogy szeretek irodalmat tanulni. Egyébként a

49

csupán a biológia egyes ágai, mint például az etológia, sorolódhatnak a bölcsészethez, hanem alapvető elméletei is. Talán nem kell külön hangsúlyoznom, hogy e szerint az értelmezés szerint a természettudomány felsőbbrendű a bölcsészethez és a társadalomtudományhoz képest, hiszen a természettudomány a voltaképpeni „igazi” tudomány, míg az utóbbiak inkább a művészettel rokoníthatók (miként azt a nyugati terminológiák is érzékeltetni szokták).

A tanszékvezetőkkel készített interjúk alapján összességében úgy tűnik, hogy az Etológia Tanszék megítélése tudományos szempontból eléggé egyöntetű. Munkájukat a többi tanszék elfogadja, a biológia szerves részének tekinti, noha abban is egyetértenek, hogy természettudományos módszereit tekintve kevésbé szigorú, mint a biológia többi ága. Hogy ezt mennyire tekintik problémának, vagy éppen előnynek, nagymértékben függ a tanszékvezetők érzelmi beállítódásától, illetve az előző tanszékvezetőhöz fűződő kapcsolataiktól. Az interjúim másik fontos kérdése a tanszékek közötti létszámban megmutatkozó különbségek okaira és következményeire irányult. Az okok között elsősorban mindenki történelmi okokra hivatkozott. A történelmi okokat azonban kétféleképen értelmezték. Részint a tanszékek kialakulási sorrendjét értették alatta, részint a korábbi évek, évtizedek tanszékvezetőinek, egyetemi vezetőinek politizálását: „Sokféle oka lehet. Egyrészt, hogy mely tanszékek régiek, tradicionálisak. Az újonnan alakult tanszékek, mint az etológia vagy az immunológia a legújabbak, mert a tudományáguk a legfrissebben, legújabban alakult ki. (…) Nyilvánvaló, hogy amikor ezek létrejöttek már nem volt olyan pénzbőség, hogy az állásokat csak úgy ontották volna. Az, hogy ezek egyáltalán megalakulhattak, a biológia tanszékek átszervezésével volt ez kapcsolatos. (…) Minthogy új tanszékek, nem lettek nagyok. A botanikát, az állattant mindig művelték amióta biológiaoktatás, biológusképzés van az egyetemeken. Kézenfekvő, hogy ezeken a területeken dolgoznak a legtöbben. Még akkor is sokan maradtak egy tanszéken, ha a botanika is, meg az állattan is részekre szakadt. Mert lett növény-szervezettani tanszék, növényélettani, növényrendszertani és ökológiai tanszék. És ugyanez az állattan területén. De mivel ez egy hagyományos tudomány, ezen a területen sokan dolgoztak. Ez az egyik oka, ami meghatározta, hogy hol, mennyien vannak. És van egy másik oka is, amit csak halkan mondok. Ezt most veszi a magnóra? Ez pedig az, hogy melyik tanszéknek a közelében volt olyan ember, aki jó érdekérvényesítő képességgel rendelkezett. Mi számít itt jó pozíciónak? Ha valaki mondjuk intézet igazgató, korábban tanszékcsoport vezető volt. Vagy valaki dékán helyettes vagy dékán volt.”

A politizáláson a tanszékvezetők azonban nem csupán tudománypolitizálást értettek, hanem nagyon is konkrét pártpolitizálást: „Egyértelműen történelmi okai vannak. Semmilyen más okkal ezt nem lehet magyarázni. Annak idején K. tanár úr volt a párttitkár, akkor ez a tanszék jól fejlődött. Vagy X tanár úr volt a dékán, akkor az a tanszék jól fejlődött.”

filozófia tanárom kimondottan unszimpatikus volt. (…) Meg igazából általános iskolában, hát ugye akkor még azt kellett tanítani, hogy úttörők vagyunk, és éljen a nagy Szovjetunió. És ez nekem nem volt szimpatikus ez az egész, és nyilván hol hallottuk ezeket? A magyarórán meg a történelem órán. Úgyhogy én igazából elég sokáig éltem abban, hogy nem szeretem ezeket az órákat. És utána, amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen ezek mégis értékesek, és mégis kéne velük foglalkozni, az nagyjából az egyetemista koromnak a vége. Na és akkor mi volt a kérdés? Hogy mi a véleményed az evolúcióról? Ja igen, tudom, tudom. Azért mondtam ezt el, hogy azt támasszam alá, hogy nekem általános iskolás és gimnazista koromban, és az egyetemista éveim alatt is ezek nagyon elváltak a hitemtől. Gyakorlatilag két külön világnak éltem meg. Tehát azt, amit most tanulok, meg azt, amit most az életemben meg szeretnék valósítani. Na most ez a humán tárgyakra vonatkozik?Ja, hogy hogy kerültek ide a humán tárgyak? Így, tehát az evolúció egy picit szerintem nem feltétlenül olyan szempontból természettudomány, mint hogy most megnézem, hogy mondjuk 2 mikro-liter xy oldatot hozzáadok a sejtekhez, és akkor megnézem, hogy hogyan változik a..., érted? Tehát ez csak egy elmélet? Hát igen. Tehát ilyen szempontból talán jobban kapcsolódik, tehát kapcsolódik egy picit a humán dolgokhoz. És ezért nekem úgy alapvetően gyanús volt (...)”

50

Minthogy sokan hivatkoztak a tanszékek kialakulásának sorrendjére, ezt az alábbi táblázatban összegeztem: 31

Tanszék neve: Alapítás éve: Állatrendszertani és Ökológiai Tanszék 1934 Anatómiai, Sejt- és Fejlődésbiológiai Tanszék 1945 Biokémiai Tanszék 1968 Embertani Tanszék (+ Szakmódszertani csoport) 1881 Etológia Tanszék (Elődje: Magatartás-genetikai labor 1973)

1990 Élettani és Neurobiológiai Tanszék 1967 Genetikai Tanszék 1973 Immunológiai Tanszék 1973 Mikrobiológiai Tanszék 1953 Növényélettani és Molekuláris Növénybiológia Tanszék

1943

Növényrendszertani és Ökológiai Tanszék 1949 Növényszervezettani Tanszék 1952

Forrás: Priszter 1991. Ha a táblázat adatait összevetjük a tanszékek méreteivel, láthatjuk, hogy a kialakulási sorrend valóban csak részben magyarázhatja a méretkülönbségeket. Hiszen az Embertani Tanszék például az egyik legrégebbi tanszék, méreteit tekintve azonban a legkisebbek közé tartozik. Ezzel szemben a viszonylag későn alapított Biokémiai Tanszék méreteit tekintve a nagyobb tanszékekhez sorolható. A tanszékek közötti viszonyt a méretkülönbségek szempontjából csaknem mindenki a konfliktus, a versengés metaforájával írta le. (Kivételt csupán a Biológia Intézet vezetője jelentett, akinek véleményére még visszatérek.) Íme néhány példa: „Amikor komoly emberek kerülnek egy tanszék élére, azok kiharcolják, hogy nagyobb óraszámban tanítsanak.”; „óriási feszültségek vannak most is”; „Amikor csináltuk a BSc-t, akkor volt egy ilyen összecsapás”. A méretkülönbségeket általában mindenki igazságtalannak érezte: „Manapság már nagyon torzak az arányok. Az oktatók aránya messze nem tükrözi azt az arányt, ahogy a biológián belül a résztudományágak képviseltetik magukat a világ biológia tudományában”.

Különösen figyelemreméltó volt számomra, hogy a legnagyobb tanszékek is inkább közepes méretűnek sorolták be magukat, és csaknem mindenki saját tanszéke rossz helyzetét ecsetelte. Vagyis miközben az etológia sikerességéről beszéltek, saját tanszékük kilátásai tekintetében meglehetősen negatívan nyilatkoztak. Több ízben előkerült a rendszer rugalmatlansága is. „Ez megint egy ilyen tipikus posztkommunista helyzet, hogy valakinek egy központi költségvetési mamutban, mert az ELTE azért egy őshüllő, egy vállalkozási rendszert kell működtetni. Ilyen hihetetlenül lassú ingervezetési környezetben egy vállalkozást működtetni a mai nem túl kellemes világban zsibbasztó.”; „Ahogy ez kialakult, bebetonozódott újra”; „Berögzült az evolúció. Itt nincsen pénz valamit megújítani. Ha van is pénz, akkor a régiek nyilvánvalóan azt mondják, hogy nekem is kell. Ha van pénz, akkor lehet fejleszteni, újat csinálni, stb. Ha nincsen pénz, akkor az erősebb kutya határozza meg a

31 Nagyszombatban, a Magyar Tudományegyetemen csupán hittudományi, bölcsészeti és jogi kar működött, orvosi és - azzal akkor szorosan összefüggő – természettudományi képzés nem folyt. Mindössze a bölcsészeti karon bukkanunk nyomára a természetfilozófiai oktatásnak, ami voltaképpen mezőgazdasági vonatkozású biológiát s azon belül némi botanikát jelentett. 1774-ben alakult általános természettudományi tanszék a Magyar Tudomány Egyetemen. A természettudományi képzést 1784-ben az orvosi egyetemre helyezték át, majd 1850-től visszakerült az akkor már Pesten működő bölcsészeti karra. Csak 1949-ben választották külön a Bölcsészkartól a Természettudományi kart. A biológus szakon a felszabaduláskor összesen öt tanszék volt a Bölcsészettudományi Karon: az Általános Állattani és Összehasonlító Bonctani, az Embertani, a Növényrendszertani, a Növényélettani és az Állatrendszertani Tanszék. Részint ezekből váltak ki a mostani tanszékek, részint újonnan alapították azokat. (Priszter 1991)

51

szaporulatot. És akkor az fog kialakulni, hogy bizonyos fokig berögzül a dolog.” Ugyanakkor többen vélekedtek úgy, hogy a különbségek idővel mégis csökkenni fognak. Részint a kialakuló újfajta BSc és MSc képzési rendszer némileg változtat az egyenlőtlen óraterhelésen. Továbbá egy-egy karakán tanszékvezető megválasztása mindig átrendezheti az erőviszonyokat. A konfliktusok elsimítása emellett a hasonló területeken érdekelt tanszékek közötti együttműködések erősítésével érhető el. Ezt elősegítendő újabban a tanszékek rendszeresen beszámolnak kutatásaikról egymás számára, egy-egy egynapos „mini-konferencia” keretében. A távolabbi tervek szerint ezeket az alkalmakat tovább kívánják bővíteni, hosszabb, tanszékenként több előadást magába foglaló konferenciává. Ezek az alkalmak egyúttal azt a célt is szolgálják, hogy a tanszékek az együttműködés új lehetőségeire találjanak. Habár már most is általános a kisebb-nagyobb együttműködés a tanszékek között, az etológia kilóg a sorból. Ennek elsődleges oka, hogy kutatási területe, módszerei kevés kapcsolódási pontot jelentenek a többi tanszék kutatásaihoz. A végére hagytam, elkülönítve a többi interjútól a Biológia Intézet vezetőjének véleményét, ami sok tekintetben eltér a többi tanszékvezető véleményétől. Az eltérést számomra elsősorban az interjúalany pozíciója magyarázza. Egy intézet vezetője nyilvánvalóan másként nyilatkozik a vezetése alatt álló intézet belső ügyeiről, mint egy egyszerű tag. Hiszen az ő feladata az intézeten belüli tanszékek közötti integráció elősegítése. Ezért nem volt meglepő számomra, amikor az interjúban határozottan visszautasította a tanszékek leírásában a versengés-modellt, és helyébe egy az altruizmuson alapuló modellt javasolt. Szerinte ugyanis az intézetben korántsem a konfliktus dominál. A biológus diploma egy értéket jelenít meg. Ehhez az értékhez minden tanszék hozzájárul a maga módján. A közösen elvégzett munka, azaz az együttműködés biztosítja a biológusi diploma értékét.

Az, hogy az intézet tanszékei milyen órákat hirdetnek meg részben valóban a történelmi hagyományokat követi, részben viszont a (biológiai) tudomány mai állását tükrözi. Az Intézetvezető jelmondata: „Megszüntetve megőrizni. Vagyis nem szabad, hogy régi értékek elvesszenek, de ugyanakkor az újabb irányzatoknak is lehetőséget kell biztosítani.”

Az interjú során az alábbi (ETR-ből kikereshető) adatokra is felhívta a figyelmemet, melyek azt mutatják meg, hogy 2007 őszi félévében miként oszlott meg a tanszékek között a kreditarány, vagyis az, hogy melyik tanszék mennyi és milyen jelentőségű órát oktat:

Anatómiai, sejt- és Fejlődésbiológiai Tanszék 127 kredit Növényszervezettani Tanszék 122 Növényrendszertani Tanszék 103 Állatrendszertani Tanszék 98 Élettani és Neurobiológiai Tanszék 96 Növényélettani és Molekuláris növénybiológia Tanszék

92

Biokémiai Tanszék 84 Genetika Tanszék 84 Embertani Tanszék és Szakmódszertani csoport 64 Mikrobiológiai Tanszék 58 Immunológiai Tanszék 24 Etológia Tanszék 22 (A Biológia Intézet külön 26)

A táblázat adatai első ránézésre megerősítették korábbi megfigyeléseimet, miszerint az Etológia Tanszék a legkisebb, legjelentéktelenebb pozíciót birtokolja az Intézeten belül. (Ugyanakkor, bár a konkrét adatokat nem volt hajlandó elárulni, az Intézet vezetője azt is elmondta, hogy az arányok a bérfelosztásban sokkal kiegyenlítettebbek.) A táblázatot az intézet vezetője a következőképpen kommentálta: az adatsor is csak az altruizmust támasztja alá, minthogy azt mutatja meg, hogy az állandó feladatból, ki, mekkora szeletért felelős. A

52

biológus diploma által megtestesített tudás jelentős részét a klasszikus ismeretek jelentik. Ezek átadásából tevődik össze a nagy kreditszám. Vagyis amelyik tanszék neve mellett nagyobb kreditszám látható, azok nagyobb részt vállalnak magukra a klasszikus ismeretek átadásából. A klasszikus ismertek átadása - mint például az anatómia oktatása -, egyáltalán nem hálás feladat, hiszen a diákok nem szeretik, ráadásul a klasszikus anatómiát ma már senki nem kutatja. Mégis, ez egy olyan ismeret vagy tudásalap, „amitől biológus a biológus”. Azok a tanszékek viszont, ahol kicsi a kreditszám, saját kutatásaikat, „kedvteléseiket” taníthatják. Vagyis az etológusok csupán a diszciplína kicsiny szeletét tanítják, nem kell az alapok átadásával bíbelődniük, mert azt a diákok megkapják másoktól. Cserébe viszont népszerű órákat tarthatnak. Az intézetvezető hangsúlyozta továbbá, hogy a biológia oktatása az állatok viselkedésének kutatása nélkül hiányos volna. Így az etológia persze szerves részét képezi a biológiának. Úgy fogalmazott, hogy „Csányi tevékenysége, hogy az etológiát behozta erre az egyetemre, abszolút nyereségnek tekinthető”. A mostani tanszék munkáját is értékesnek tartja. Ugyanakkor hozzátette, hogy az etológia a biológiának csupán egy kis szelete, noha ő is elismerte, hogy nagy hallgatói érdeklődés jellemzi. Mindazonáltal etológusként nagyon rossz elhelyezkedési esélyekkel rendelkeznek a diplomázók.32 Arra is felhívta figyelmemet, milyen csalóka, ha csupán a méretek alapján alkotunk ítéletet az egyes tanszékek eredményességéről. Példaként a pályázati bevételeket hozta fel. 2006-ban a Biológia Intézet tagjai összesen körülbelül 800millió Ft-ot nyertek pályázatokon. Ennek legnagyobb hányadát, megközelítőleg 500millió Ft-ot három tanszék nyert el: a Növényrendszertan, a Biokémia valamint az Immunológia Tanszék, amely ugyanakkor alakult meg, mint az Etológia Tanszék, szintén a legkisebb tanszékekhez sorolható, mégis az egyik legerősebb pályázó. A fennmaradó 300millió oszlott szét a többi biológiai tanszék között. Minden tanszék fél a leépítésektől, ez nem csupán az etológia problémája. Ráadásul az etológusok a korábbi tanszékvezető időszakában kevesebben voltak, mint most. Habár minden tanszék folyamatosan panaszkodik a jelenlegi helyzet kilátástalansága, bizonytalansága miatt, nyolc évvel ezelőtt, amikor az intézet mostani vezetőjét először megválasztották, a Biológia Tanszékcsoportban 72 oktató dolgozott. Azóta ez szám jelentősen emelkedett: jelenleg 96 oktatójuk és 46 egyéb alkalmazásban álló kutatójuk van.

3.3 Pályázatok jelentősége, az etológusok pályázási stratégiája

A kutatásokhoz mindenekelőtt pénzre van szükség. Ezt két módon próbál szerezni az Etológia Tanszék. Részint szponzorokat keresnek. A szponzor lehet valamilyen magánszemély, vagy jól menő kisvállalkozás, és lehet hatalmas vagyonnal gazdálkodó óriási ipari vállalat. Magyarországon magánszemélyeket találni egyelőre meglehetősen nehéz, elsősorban is azért, mert a jelenlegi korai kapitalista viszonyok között nem terjedt még el a mecénási hagyomány. A nagy iparvállalatok viszont inkább olyan kutatásokat támogatnak, amik valamilyen kézzelfogható haszonnal kecsegtetnek. Márpedig a kutya etológiai kutatása nem tartozik ebbe a kategóriába. Így legfeljebb a kutyatápszer és más kutya tartási kellékeket gyártó, forgalmazó vállalatok győzhetők meg. Ezek azonban rendszerint nem pénzt adnak, hanem vagy tápszercsomagot, vagy valamilyen kutyajátékot, pórázt, stb. Olyasféle apróságokat, amiket legfeljebb arra lehet használni, hogy a gazdákat kárpótolják velük, akik szabadidejükből áldoznak azért, hogy a kutatásban részt vegyenek.

32 Ez azonban számomra nem túl erős érv, hiszen például fizikusként, tudományfilozófusként, vagy egyiptológusként sem lehet elhelyezkedni. A diploma jelentése, értéke napjainkban igencsak átalakulóban van.

53

Az egyetlen reális pénzszerzési csatornát a pályázatok jelentik. Itt egyaránt számításba jöhetnek hazai pályázatok, (mint pl. az OTKA) és nemzetközi, elsősorban európai uniós pályázatok is. Akár hazai, akár nemzetközi pályázatot ad be a csoport, a pályázat lényege, hogy a kiíró szervezetet meg kell győzni arról, hogy a csoportot érdemes támogatni. Nézzük meg egy konkrét pályázat esetében, mifélék lehetnek a meggyőzés eszközei? A példákat az EURODOG címen beadott pályázatból veszem. A pályázatot az Európai Unió írta ki (Marie Curie Initial Training Networks).33 A teljesség igénye nélkül, két szempontot emelnék ki, ami a pályázatírásban elengedhetetlenül fontos. Az első a megfelelő nyelvezet, megfelelő szóhasználat, a második pedig a megfelelő transzlációs stratégia, vagyis a saját érdeklődés átfordítása a pályázatot kiíró érdeklődésévé.

A pályázat nyelvezetére vonatkozó első példám arról szól, hogyan próbálják a pályázók alkalmazni a pályázati felhívás egyik legfontosabb tényezőjét, sőt a végletekig hangsúlyozni. A pályázat nevében is szereplő „Network” kifejezés a kiírásban is külön hangsúlyt kapott. Olyan pályázatokat vártak, amelyekben minél szélesebb körű kutatói hálózat kiépítésére, a különböző országok és diszciplínák közötti együttműködésre kerül sor. Az értékelési szempontok felsorolásánál is külön kiemelték, hogy az inter- illetve multidiszciplináris kutatásokat, sőt ún. szupradiszciplináris területek létrehozását támogatnák. A benyújtott pályázat szövegében ennek megfelelően mindenhol hangsúlyozták a konzorciumi tagok együttműködését, és elkülönült célként fogalmazzák meg, hogy egy „integrált interdiszciplináris tudományos ágazatot hoznak létre”, amit „Anthrocynology”-nak neveztek el, az antropológia (embertan) és a cynology (kutya kutatás) összevonásából. Azáltal, hogy egy kutatási területet elneveznek, az önálló létezőként tűnik fel. Kvázi névmágiához hasonlatosan teremtenek egy valóságot meggyőzendő a pályázat kiíróit arról, hogy itt valóban megvalósul az interdiszciplináris kutatás. Sőt létrejön egy új, szupradiszciplináris tudományterület. Egy új tudományterület viszont akkor létezik, ha létezik a jelenségeknek egy olyan halmaza, ami kimondottan ennek a tudományterületnek a figyelmi fókuszában áll. Vagyis ily módon a kutya és ember közötti kapcsolat kutatása nem csupán legitimációt nyer, hanem önálló tudományterületté válik. Az ember és kutya közötti kapcsolat valami olyan speciális jelentőségre tesz szert, amit nem lehet nem támogatni.

A két tudományterület összeolvasztása a tanszéki kutatások alapmetaforáját is expliciten megjeleníti: a KUTYA=EMBER (erről ld. III. fejezet). Az etológusok pályázatának külön érdekessége, hogy nem valamely természettudományos ágazatban adták be (a pályázatot több tudományágban is meghirdették34), hanem a társadalom és bölcsészettudományban. Ez első ránézésre meglehetősen furcsának tűnhet, hiszen az etológia a biológiához tartozó evolúciós tudományág, amit minden fórumon mindig hangsúlyozni is szoktak. Vagyis ezt az új tudományágat az etológusok a humán tudományok körébe sorolják. Így a KUTYA=EMBER metafora egyre konkrétabb, a kutya valóban emberré válik, hiszen kapcsolatuk vizsgálatára a humán tudományok alkalmasak.

Persze ebben leginkább az játszhatott szerepet, hogy nagyobb az esélyük a pályázati pénz elnyerésére, ha a humán tudományokkal próbálkoznak. Hiszen a biológián belül olyan tudományágakkal kellene versenyre kelniük, mint a molekuláris biológia, a genetika, vagy a biokémia stb., amik ma jóval hangsúlyosabb szerepet játszanak, rendszerint nagyobb esélyekkel pályáznak, és nagyobb pénzeket nyernek el, mint az etológia. Továbbá a pályázat témája a kutya és az ember közötti kapcsolat, így a pszichológia, vagyis a társadalomtudomány éppúgy megindokolható választás. Ha az ember szempontját

33 Lásd: Marie Curie Initial Training Networks, http://cordis.europa.eu/fp7/people/initial-training_en.html 34 „For practical organisational reasons, proposals will be classified under eight major areas of science (known as ‘panels’): Chemistry (CHE); Social and Human Sciences (SOC); Economic Sciences (ECO), Information scien ce and Engineering (ENG); Environmental and Geo –Sciences (ENV); Life Sciences (LIF); Mathematics (MAT), and Physics (PHY).”

54

hangsúlyozzák a pályázat során, az valószínűleg nagyobb érdeklődésre tart számot, mintha csupán a kutyát saját jogán kívánnák vizsgálni. Noha a tanszék munkája épp ez utóbbi irányba mozdult el az elmúlt években.

A pályázat megírásakor nem csupán a pályázati kiírást kell figyelembe venni, hanem lehetőleg minél több, a közbeszédben divatos fogalmat is érdemes a szövegbe illeszteni. Így biztosabb a támogatás elnyerése, mert e fogalmak révén a pályázat aktuálisnak, modernnek hat. Ilyen divatos fogalom napjainkban például a „fenntartható fejlődés”, ami az etológusok pályázatából sem hiányzik. A példát meghökkentő mivolta miatt mutatom be. A fenntartható fejlődés ugyanis eredeti jelentésében arra figyelmeztet, hogy a gazdasági növekedés hajszolása hosszabb távon a földi bioszféra összeomlásához vezet, ezért a gazdaság fejlesztését nem volna szabad az eddigi módon folytatni. A fenntartható fejlődés a jelen szükségleteinek kielégítése anélkül, hogy ezzel rontanánk a következő generációk esélyeit arra, hogy saját szükségleteiket kielégíthessék (Ld. Pl. Turchany et al. 2007; Sachs 2000).35 Az utóbbi időszak politikai közbeszédében azonban a fenntartható fejlődést a folyamatos növekedés szinonimájaként használják, azaz a neoliberális gazdaságpolitika elszabadult piaci szemléletét jelenti, permanens túltermelésre buzdító szlogen. Eredeti jelentése azonban épp ellenkező: mértékletességre int. Hihetetlenül gyorsan sikerült az újságíróknak, üzletembereknek és politikusoknak a fogalom eredeti jelentését eltüntetni. Ugyanakkor a fogalom megőrizte a progresszióra utaló általános jelentéstartalmát (ti. a „fejlődés” révén).

Az etológusok pályázatában e fogalom új jelentésárnyalattal bővült. A célkitűzések között szerepel a „kutya és ember közötti viszony fenntartható fejlődésének” előmozdítása. Vagyis a fenntartható fejlődés etológiai értelmében immár a kutya és az ember egyre tökéletesedő viszonyát jelenti. Némileg zavaró a „fenntartható” jelző, hiszen mi okozná a viszony tökéletesedésének gátját? Itt nem kell olyan nehézségekkel számolni, mint a gazdaságban a bioszféra összeomlása. A pályázók ugyanakkor ígéretet tesznek arra, hogy ajánlásokat fogalmaznak meg az állatok jólléte („animals welfare”) és a kutyatartás veszélyeinek csökkentése terén. Így arra gondolhatunk, hogy a fenntarthatóság voltaképpen a kutya tartás, a kutyával való együttélés fenntarthatóságát jelenti, vagyis nem a fejlődés jelzője. Mindazonáltal az etológusok bizonyára nem nyelvészkedtek, amikor ezt a fogalmat a pályázati szövegükbe felhasználták, hanem a politikai divatnak alávetve voltak kénytelenek a fogalommal élni, megpróbálva kihasználni pozitív konnotációját, szemantikai holdudvarát. A pályázat nyelvezeténél fontosabb, hogyan próbálja meg a csoport saját tevékenységét „eladni”, azaz érdeklődési területét oly módon bemutatni, hogy az a pályázatot kiíró szervezet számára is érdekes legyen? Meglehetősen ritkán fordul elő, hogy egy pályázati kiírásban nem határozzák meg előre a kutatandó témákat, ám itt mégis ez történt. A pályázati kiírásban inkább a már említett kutatói hálózatokra helyeződött a hangsúly a fiatal kutatók karrierlehetőségeinek előmozdítása érdekében. Így a kutatók szabadon leírhatták azokat a kutatási kérdéseket, irányokat, amelyekkel amúgy is foglalkoznak. Ezek ismertetésétől helyszűke miatt most eltekintek. Csupán azokat az egyéb tényezőket sorolom fel, amelyek a pályázatot gazdasági, társadalmi jelentőséggel ruházták fel, amik révén az etológusok munkájukat a szűkebb tudományos érdekek köréből tágabb társadalmi kontextusba helyezték. Amikor az etológusok a project célkitűzéseit sorolták fel, az alábbi – nem természettudományos - érvekkel támasztották alá kutatásuk fontosságát: Átlagosan az emberi családok 20-30%-ában tartanak legalább egy kutyát, ennek a populációnak a gazdasági aktivitása elérheti GNP 0.5%-át. 36 Továbbá a kutya az egyetlen olyan faj, ami az emberért dolgozik, és számos hasznot hajt a társadalom számára, például segítséget, vagy védelmet és biztonságot nyújt (rendőrkutyák), valamint hozzájárul az ember pszichológiai és érzelmi

35 Lásd még a Fenntartható fejlődés honlapon található bibliográfiát: http://www.ff3.hu/bibliografia.html 36 Az Ausztriára jellemző becslések forrása Kotrschal et al. 2004.

55

jóllétéhez. Másfelől a kutyapopulációk bizonyos kockázatokat is jelentenek (kutya harapások, kóbor kutyák). Végezetül az Unión belüli szabad migráció szükségessé teszi, hogy törvényileg szabályozzák, és egységesen biztosítsák a kutyák nemzetközileg elfogadott „jogait”. A pályázók az adatok ipari hasznosíthatóságára is külön kitérnek. Az ipari hasznosíthatóság ugyanis a pályázati kiírásban is hangsúlyozottan szerepel, az értékelési kritériumok egyikeként jelenik meg. A pályázók a következő potenciális eredményeket említik: A kutyatulajdonosok várható élettartama hosszabb, és életminősége is jobb, mint a kutyát nem tartó embertársaiké (Hart, 1995). Ráadásul a kiképzett segítő kutyák a fizikai vagy mentális egészségkárosodottak számára értékes segítséget nyújthatnak (Stanley-Hermanns - Miller 2002). Jelentős nemzeti megtakarításokat eredményezhet, ha sikerül a menhelyi és az agresszív kutyák számát csökkenteni. Így az EURODOG pályázat hozzájárulna ahhoz, hogy a költséghatékonyság növelésével fejlődjön a munkakutya kiképzés, a segítő és terápiás kutyák alkalmazása mindinkább elterjedjen a gyógyászatban, miáltal a nemzeti egészségügyi kiadások csökkennének. Továbbá elősegítené a kutyatartással kapcsolatos ipari ágazatok (élelmiszer gyártás, állatgyógyászati gyógyszeripar) fejlődését is. Így a pályázat teljesítése nem csupán jobb életminőséget biztosítana mind az ember, mind az állat számára, miáltal egyszerre oldhatók meg társadalmi és egészségügyi problémák egyaránt, de hosszú távú pénzügyi, gazdasági hasznot is hajtana az EU számára. A bemutatott példában a pályázat témája nagyjából megfelelt a csoport hagyományos tevékenységének. Gyakori azonban, hogy a meghirdetett pályázatok témája eltér a tényleges kutatástól. Mindazonáltal a csoport, a legtöbb kutatócsoporthoz hasonlóan, nem engedheti meg magának, hogy kizárólag olyasmit pályázzon, ami a legszűkebben vett tevékenységével, éppen aktuális érdeklődési körével harmonizál. Általánosan elterjedt gyakorlat a kutatócsoportokban, hogy minél több pályázatot beadnak, a pályázat követelményét csak éppen annyira teljesítik, amennyit a minimum megkövetel, és a pályázaton elnyert pénzből igyekeznek azokat a kutatásokat is finanszírozni, amik valóban érdekli őket. Még jobb, ha a pályázatban olyan kutatás megvalósítását ígérhetik meg, amit már korábban elvégeztek. Ilyenkor a befolyt pénzösszeg egészét fordíthatják az őket érdeklő új kutatásra.

Az alábbi részlet egy tanszéki megbeszélésen hangzott el. A tanszékvezető pályázásra buzdítja a hallgatókat és kollégákat. Érdemes a tanszékvezető mondandóját az eddigiek fényében elemezni. (Az elemzés kedvéért bontottam a szöveget hosszabb-rövidebb szakaszokra, amit sorszámokkal és új bekezdéssel jelzek):

1. „Dolgozni kell, havi 3-4 cikk, ha fent akarunk maradni, és támogatást kapni. (…) 2. Kutya-kutatás röhejes. Valljuk be. Ezt látni kell. 3. Kétféle képen lehet itt tartani embereket. Egy részük persze csüng az Akadémián, meg csüng az OTKA-n, meg csüng az ELTE-n, de valahol mégiscsak másfelől is kéne pénzeket szerezni. Itt bármikor bárkire sor kerülhet, hogy éppen az ő állása fog megszűnni. 4. Tehát pályázni kell. Ezt próbáljátok megérteni. Mi a S.-val beadunk pályázatokat, és az S. fantasztikusan tud pályázni, de neki is van mellette munkája. És Júniustól egyre kevesebbet lesz itt. Tehát mindenkinek azt kéne nézni, hogy honnan lehet öt-, hat-, hétszázezer forintokat valamilyen formában összeszedni, aztán majd meglátjuk, mit lehet azokkal csinálni. Tehát, amit értek, pályázni kell. Ez vonatkozhat arra, ha valaki saját PhD, vagy post doc., vagy külföldi ösztöndíját csinálja. 5. Vagy ha valaki lát egy lehetőséget, a műlovarda-építéstől kezdve, bármit lehet. Mi is beadtuk például, de nem kaptuk meg, a birka-pályázatot. Ami mozog pályázat, azt be kell adni.

56

6. Ha valaki lát valamit, de nem tudja, hogyan lehet, akkor beszéljük meg. Hogyan lehet kutyát vagy mást eladni erre, mert muszáj pénzeket így gyűjtögetni, mert soha nem tudni, mikor, hol, mire lesz szükség. Nem megy másképpen. 7. Az OTKA-t be tudjuk adni egy-két vagy mi inkább három-négy évente, és az jó. De az nagyon kevés. Itt ahhoz, hogy a kutatócsoport megmaradjon, sokkal komolyabb dolgokat is kell csinálni. 8. Ezért is nyomjuk ezt az alkalmazott részt, a teszteléstől kezdve a genetikáig, fMRI-ig mindent, hogy lehessen pénzeket gyűjteni. 9. És nem csak kutya. Nem csak kutyában kell gondolkozni. Mindig mondom, hogy erre is föl kell lelkileg készülni, hogy elképzelhető, hogy adott esetben mást fogunk csinálni. Már olyan értelemben mást, hogy más lesz az alany nagy részben, mert nem tudom, milyen pénzeket fogunk erre mi kapni. 10. Ehhez kapcsolódik, hogy a társaság egy részét igyekszünk átmozgatni robotokra. Próbálunk pályázatot írni kutya-robot ügyben. Egy európai grantot megpróbálunk megpályázni. És egy japán grantot is. Ezt azért is mondom, mert engem például egyáltalán nem érdekelnek a robotok, nem értek hozzá, de látni kell, hogy van egy olyan trend, hogy a robotokra hajlandó az európai unió fizetni, és nekünk van egy Sony robotunk, az AIBO, ami ilyen kutyaszerű, tehát valahogy ezt össze kell rakni. Ez egy kegyetlen nagy munka, amikor megindokoljuk, hogy a kutya és az ember interakcióból, mi az istennyila robotkutatást lehet csinálni. Bárkinek ajánlom szívesen. Azért mondom, hogy ne arra várjon senki, hogy ha valaki mondjuk most épp azt csinálja, hogy a kutya szőrszálának hosszát méri, hogy majd azt fogják kiírni, hogy kutya-szőrszálhossz mérési pályázat. Ilyen nem lesz. Tuti, hogy egészen másról fog szólni. A kutató agytekervényét kell erőltetni ilyenkor. Főleg azok, akik állásban vannak, de mások is, tessék szíves lenni pályázni.”

1. Az idézet elején a cikkírást hangsúlyozza a tanszékvezető. A cikkek funkciója a

csoport hírnevének fenntartása, hiszen a cikkek tanúsítják, hogy a csoport dolgozik. A cikkek a pályázatokban is kulcsszerepet játszanak, ti. minden pályázathoz csatolni kell publikációs listát. Részint annak alapján ítéli meg a bíráló bizottság, mennyire megbízható a csoport. Végez-e tudományos tevékenységet, vagy csak most a pályázatban ígérget mindenfélét. 2. Egy a kutyakutatás vezetőjének szájából különösen meglepő kijelentés következik: „Kutya-kutatás röhejes. Valljuk be. Ezt látni kell.” A kijelentésnek elsősorban retorikai szerepe van. Nem arról van szó, hogy a csoport vezetője lenézné a témát, amit évek óta kutatnak. De egy pillanatra kívülről tekint a témára. Valóban, összehasonlítva például a korábban említett molekuláris biológiai kutatásokkal, a kutya kutatása a tőkelogikára épülő közfelfogás alapján komolytalannak tűnik. Nem lehet arra számítani, hogy komoly befektetők fantáziát lássanak benne. 3. A következő részben a helyzet komolyságára figyelmeztet. Nem azért kell pályázni, hogy a hobbinkat élvezhessük, hanem mert az egyetemi leépítések bármikor elérhetik a tanszéket, a tanszéki dolgozók bármikor állás nélkül maradhatnak.

4. A hallgatóknak semmi esélyük, hogy álláshoz jussanak, ha nem teremtik elő az ehhez szükséges pénzt. Ha valaki a pályán akar maradni, annak minden lehetőséget meg kell ragadnia.

5. A „műlovarda építés” érzékletes metaforája a helyzetnek. Valóban minden lehetőséget meg kell ragadni, még akkor is, ha annak látszólag semmi köze az eddigi kutatásokhoz. Ha nincs pénz, akkor a komoly kutatásokat úgy sem lehet folytatni. 6. Az oktatók minden segítséget megadnak a pályázáshoz. Itt közösek az érdekek. Egy oktató egymagában nem adhat be túl sok pályázatot, mert nem fogja tudni teljesíteni. Ráadásul egy komolyabb pályázat megírása önmagában is komoly munka. Ha a diák ezt

57

magára vállalja, biztosíthatja magának a pozíciót, hiszen az elnyert pénzből neki biztosan jutni fog, de a csoportot is segíti ezzel, mert a munkát úgy sem fogja tudni egymaga elvégezni, így a téma esetenként több kutatót is eltarthat, a pályázati pénz egy részével pedig a csoport egyéb költségeihez is hozzájárul. 7. A hagyományos pályázati források semmire nem elegendők. 8. Az alapkutatásokra gyakorlatilag egyáltalán nem lehet pénzt szerezni, mert hasznuk nehezen látható előre. Az alkalmazott kutatások valamilyen jól definiált gyakorlati probléma megoldásával, jól kalkulálható haszonnal kecsegtetnek, ezért ezekre jóval könnyebb befektetőket, támogatókat találni. 9. Visszatérő, kulcseleme a beszédnek, hogy a kutya kutatásról rugalmasan kell gondolkodni. Nem szabad minden áron ragaszkodni hozzá. 10. Elemzésünk szempontjából ez a legfontosabb részlet. Itt a beszélő nyíltan kimondja, hogy az egyéni érdeklődést maximálisan háttérbe kell szorítni, ha pályázni akar a csoport. Vagy az egyéni érdeklődést valahogyan eladhatóvá kell tenni, a pályázat célkitűzésének szerves részeként kell megjeleníteni. Időközben az idézetben említett Európai Uniós robot-pályázatot sikerült a tanszéknek elnyernie.37 A pályázat célja olyan robotok építése, amelyek szociálisan érzékeny módon kommunikálnak az emberrel. A tervek szerint az etológusok a kutya-modell segítségével járulnak hozzá a munkához. Az ilyesfajta pályázatok azonban mindig dilemmát jelentenek a tanszéknek:

Tanszékvezető: „Én személy szerint nem szeretem a robotikát, mert biológusként az ember fél ezektől a dolgoktól. De az Etológia Tanszéket egy totálisan másik pályára is át lehetne állítani. A stratégia az lenne persze, hogy valamilyen biológiát csináljunk. Mert az összes többi tanszék akkor vesz minket komolyan. De ha mi robotikát csinálunk, akkor pedig mások vesznek minket komolyan. Miként össze lehet kötni a klasszikus szerves kémiát, és a klasszikus biokémiát, és azt lehet mondani, hogy van egy kémiai intézet, ugyanígy az informatikát össze lehet hozni az etológiával, hiszen a robotika egyre inkább a viselkedésen keresztül közelít. Tehát ez az a tudás, amit mi tudunk adni végre valakinek. (…) És itt bejönne az a tervünk, hogy az emberrel többet foglalkozzunk. Tehát ennek lenne emberi oldala, és lenne egy komoly tudományos oldala, a robotika, ami nyilvánvalóan a jövő század tudományainak egyike.”

Ha elkezdnek robotikával foglalkozni, akkor ez egyúttal azt jelenti, hogy némiképp eltávolodnak a klasszikus biológiától, etológiától, következésképpen az egyetemen belül újabb támadási felületet kínálnak a többi biológiai tanszék számára. Másrészt, ha sikerül pénzt szerezniük, mégis csak pozícióik megerősödését remélhetik. Igaz ugyan, hogy a biológiától eltávolodnak, de újabb szövetségeseket szerezhetnek például az Informatika Karon.

A pályázás olyannyira fontos része a tudománynak, hogy a pályázati kompetencia már-már a tudományos kompetencia szinonimájává válik, ami az alábbi interjúrészletben is jól látható:

Tanszékvezető: „Mindenki aranyos meg kedves, kialakul a kötődés az emberek között. De sajnos az etológus magányos farkas, akinek magának kell a lehetőségeket megtalálni. És én nem tudok mindenkinek pályázatot írni, főleg nem úgy, hogy nekem kell őt rábeszélni, hogy majd ő biztos részt vesz benne. És akkor mondjuk kiderül, hogy még sincs kedve robotokkal foglalkozni. És akkor mit csinálok a robotos pályázattal? (…) Ez van az U-nál is, akit most felvettünk az EU témára, de ő sem töri most magát olyan szempontból. Nagyon rendesen dolgozik, mindent csinál, napra pontosan készen van minden. A B. dettó. És az a baj, hogy ők így nem alkalmasak. És azt tudom nekik mondani, hogy ők nem alkalmasak erre a pályára. Mert ez nem erről szól, hogy ottan elvagyok.”

37 „LIving with Robots and intEractive Companions”, „LIREC”, FP7-ICT-2007-1.

58

A csoport vezetője a kutatók szakmai kompetenciáját vonja kétségbe, vagyis annak alapján jelenti ki, hogy nem alkalmasak etológusnak, hogy nem aktivizálják magukat a pályázatok terén. Mindazonáltal az etológiának, mivel mindmáig periferikus helyet foglal el a tudományos közéletben, jóval kevesebb pályázati lehetősége van, s a pályázatokban jóval kevesebb pénzre számíthat, mint más biológiai kutatások. Az ELTE kutatócsoportja számára ezért életbevágóan fontos, hogy a csoportról, mint egészről mutasson olyan képet, amellyel meggyőzhetők az itthoni és külföldi tudós közösségek arról, hogy ebben a csoportban hasznos és fontos dolgokkal foglalkoznak, méghozzá a legmagasabb szakmai nívón. Emiatt aztán az egyéni tevékenységek, ill. sikerek is háttérbe szorulnak, amikor a csoport léte forog kockán. Mondhatni: a személyes siker a csoport, mint egész sikeréhez járulhat csak hozzá. Ugyanakkor, miközben a csoport fennmaradása létfontosságú, paradox módon ez csak úgy oldható meg, ha mindenki egyéni karrierjét (is) egyengeti. Ha viszont valakinek sikerül előremozdulnia egyéni karrierjét illetően, és például egy másik (külföldi) egyetemen ösztöndíjat szereznie, attól elvárják, hogy a befogadó intézet által beadott pályázatok esetében se csupán önmaga szerepeljen a pályázatban, hanem az etológia tanszéket is húzza magával. Vagyis, ha módjában áll, intézze el, hogy a tanszék is konzorciumi tagként vehessen részt a projektben. Ez időnként természetesen konfliktusokat eredményez. Látszólag nem világos, miért is érné meg a maga karrierjét egyengető fiatal kutatónak az Etológia Tanszék beprotezsálása? Hiszen lényegében semmi esélye nincs arra, hogy a tanszékre visszatérhessen, ott státuszt kapjon. Úgy tűnik, itt inkább valamiféle „becsületbeli ügyről”, erkölcsi elvárásról van szó, ti. a diák olyan sokat kapott a tanszéktől, hogy cserébe elvárható, hogy ő is segítsen. Másfelől miért is ne tehetné meg, hogy az etológia tanszéket segíti, hiszen abból neki kára nem származik, sőt alkalomadtán még kapóra is jöhet, hogy több intézménnyel ápol jó kapcsolatokat. Különösen az Európai Unió által meghirdetett pályázatok esetében, ahol előnyt élveznek a több országot átölelő nagy nemzetközi pályázatok. Minthogy ezek a nemzetközi pályázatok rendszerint személyes kapcsolatok alapján szerveződnek, sokat segíthet egy-egy olyan kutató, aki több ország intézményeivel áll kapcsolatban, hiszen így mintegy összekötő kapocsként szolgál az országok között. Így nem csupán a magyarországi tanszéket segíti, hanem saját presztízsét, tudományos tőkéjét is növelheti, mivel szerepe kulcsfontosságúvá válik.

3.4. A lehetőségek kiaknázása Természetesen a pályázatokon túl is, minden lehetőséget meg kell ragadni ahhoz, hogy a csoport fennmaradhasson. Ha közvetlen módon nem sikerül pénzhez jutni, akkor közvetett módon kell megpróbálni. Ehhez nagyon fontos a csoport körüli állandó hírverés, reklám. A csoport számos rendezvényen vesz részt, majd mindenhova elmennek, ahová hívják őket. Fontos esemény ebből a szempontból az Európai Unió által finanszírozott, évente megrendezésre kerülő ún. Kutatók éjszakája, amelynek explicit célja, hogy a tudomány és a laikus közönség közeledhessen egymáshoz. A rendezvényen csaknem minden felsőoktatási intézmény részt vesz, így az ELTE több tanszéke is színes programokkal várja az érdeklődőket. A biológusokat rendszerint az Etológia Tanszék képviseli.

Emellett az etológusok filmforgatások állandó résztvevői, ha nem is, mint szereplők, hanem mint állatidomárok. Olykor viszont egy-egy forgatócsoport is felkeresi a tanszéket, akik kimondottan a tanszéken folyó munkára kíváncsiak. Készült film a kutyakutatásról Thierry Berrod rendezésében (Oh my Dog!), egy másik filmet a National Geographic forgatott velük. A csoport munkáját feldolgozó filmek közül azonban a legnagyobb hírnévre a farkas kísérletek kapcsán készült magyar természetfilm tett szert, a Farkaslesen, ami 2005-ben a

59

Nemzetközi Tudományos Filmszemlén elnyerte a fődíjat, és amit rendszeresen műsorára tűz a Spektrum TV. De bármennyire is fontos a hírnév, a csoportnak mindig józanul mérlegelnie kell, hogy egy-egy kínálkozó alkalmat megragad-e vagy sem. Nem minden nyilvános esemény jár ugyanis egyértelműen pozitív következményekkel. Így például 2007-ben a csoportot egy az ezoterika iránt vonzódó, önmagát állat-terepautaként definiáló kutyatréner kereste fel azzal az ötlettel, hogy egy országos vetélkedő sorozatot szervezne, ahol mindenféle rendkívüli képességekkel rendelkező kutya versengene egymással. Az „okos kutyák” felkutatása a tanszéknek is régi vágya, sőt egy országos vetélkedő ötlete is már több ízben felmerült, de mivel egy ilyen esemény rendkívül sok szervezési munkával jár, a korábbi tervekből nem lett semmi. Kapóra jöhetett volna tehát, hogy valaki önként vállalkozik a szervezésre, és a tanszéktől csupán annyit vár, amit az etológusok nyújtani tudnak: a szakértelmet. Mégis a kutatók hosszasan vitatkoztak arról, belevágjanak-e a közös munkába:

„N: Ki ismeri a S. S.-t? Lehet-e vele jól dolgozni? D: Mi lenne, ha elhívnánk egyszer magunkhoz beszélgetni? Á: Neki PR kell. Ahhoz, hogy neki jó PR-ja legyen, nem vághat át minket. P: Az a kérdés, hogy az, hogy ő ránk hivatkozik, nekünk jó vagy nem jó? D: A külvilág szempontjából külön kell választani az ő magánéletét és ezt a versenyt. Á: Nem lehet szétválasztani. Az ő neve alatt fog ez az egész futni.”

Az etológusokat az bizonytalanította el, hogy a kutya-terapeuta a honlapján olyasféle szolgáltatásokat hirdet, mint homeopátia vagy Bach-virágterápia a pszichés problémákkal küszködő kutyák számára. És bizony, ha az etológusok egy ilyen, korántsem tudományos elveket valló emberrel szövetkeznek, vajon nem bélyegzik-e meg majd őket a tudományos berkekben? Mert hírnév ide, hírnév oda, mégis csak az etológia, mint komoly diszciplína image-ét kell fenntartaniuk és erősíteniük. Annál is inkább, mert – miként már többször említettem – egy fiatal tudományágról van szó, aminek így is szinte naponta kell megküzdenie a legitimációért. Egészen más típusú hírnevet jelent a csoport számára, amikor abban segítenek, hogy mind többen megismerhessék a kutyában rejlő terápiás lehetőségeket. A tanszék kutatói másokkal szövetkezve létrehozták a Kutyával az Emberért Alapítványt, aminek célja, hogy mozgássérült vagy pszichés problémákkal küszködő emberek számára nyújtson segítséget. Az alapítvány vállalja segítő kutyák kiképzését, és közvetítését a rászorulók számára. Részt vesznek a gyermekeket fejlesztő munkákban, szakmai fórumok rendszeres szereplői. Az alapítvány így olyan területeken is jó hírét kelti az etológiának, ahol egyébként nem érdeklődnének a kutya-etológia iránt. A munkatársak munkájukért közvetlenül nem kapnak pénzt, csupán a munkájuk során jelentkező költségeiket téríti meg az Alapítvány. Mégis a kutatók számára az Alapítvány egyfajta „menekülő útvonalat” is jelent. Ha a tudományos állás megszűnik, vagy az ösztöndíj lejár, és a tudományos fizetésre nem lehet számítani, akkor még mindig lehet reménykedni abban, hogy a segítő munkára sikerül pénzt szerezni.

Végezetül a leírtak fényében az én szerepem is más színben tűnik fel. A csoport mindig nagyon segítőkész volt irányomban, ami mindenképpen a csoport nyitottságára vall. Van azonban egy nagyon is gyakorlati oldala segítőkészségüknek. Miért is jó nekik, hogy „belekotnyeleskedek” a munkájukba? Nyilván azért, mert az én tevékenységem is reklámot jelent. A csoportról írt cikkeim, később esetleg majd a könyvem elviszik a csoport hírét a nagyvilágba. Írásaimon keresztül olyan emberek is megismerkedhetnek a tanszékkel, akikhez egyébként nem jutnának el. Szociológusok, tudományfilozófusok, a társadalom olyan körei, akik nem szoktak etológiai szakcikkeket olvasni, így a csoport tevékenységéről, létezéséről mit sem tudnának. Potenciális szponzorokat és gazdákat találhatnak általam. (Ami remélem, így is lesz.)

60

4. A kutyacsoport nemzetközi kontextusban

4.1. Hivatkozások hálói 4.1.1. Nemzetközi hivatkozások

1997 és 2005 között 42 angol nyelvű cikket publikáltak a tanszék kutatói. Ezek időbeli megoszlása:

1997: 1db 1998: 3 db 1999: 2 db. 2000: 2 db. 2001: 6 db. 2002: 5 db. 2003: 7 db. 2004: 6 db. 2005: 10 db.

Az évente megjelenő cikkek száma emelkedő tendenciát mutat. Ebben több tényező is szerepet játszik. Részint bizonyos időnek kell eltelnie, míg egy kutatás eredményre jut. Habár a csoport 1994-től foglalkozik kutyákkal, az első cikk megjelentetéséig négy év telt el. Négy év folyamatos munkával, próbálkozásokkal, mire megszülettek az első olyan eredmények, amelyeket érdemes volt papírra vetni, publikálni. A cikkek számának emelkedése másfelől azzal is magyarázható, hogy a tanszéken dolgozók száma is folyamatosan emelkedik. Egyre több a szakdolgozó és a doktorandusz, akik saját kutatásaikon dolgoznak, amelyekből idővel, szerencsés esetben publikálásra érdemes eredmények születnek. A cikkek három típusba sorolhatók:

• Hagyományos, vagy klasszikus publikációk: ezek azok a cikkek, amelyek egy-egy új eredményről számolnak be. A cikkek meghatározott struktúrájúak, a tartalmi összefoglaló, majd az előzmények rövid ismertetése után a szerzők megfogalmazzák saját hipotéziseiket. Ezt követően részletesen leírják azokat a módszereket, amelyekkel elvégezték a kísérletet. Ezt követi a kísérletek eredményeinek ismertetése, majd az eredmények részletesebb tárgyalása, kifejtése. A cikket végül egy rövid konklúzió zárja. A cikkek átlagos terjedelme 5-8 oldal. A cikkek végén átlagosan 20-50 hivatkozás szerepel.

• Szemlék: Hosszú, összegző írások, amelyek egy adott (rész)terület kutatási eredményeit összegzik. Nagyobb hangsúly helyeződik az (alap)fogalmak tisztázásra, valamint az elméleti, módszertani megközelítések elemzésére. A cikkek terjedelme a 30 oldalt is elérheti. A cikkek végén átlagosan 100-120 hivatkozás található, vagyis az adott terület minden fontosabb szerzőjére, eredményére hivatkoznak.

• Hozzászólások, kritikák: Rövid, egy-két oldalas írások, amelyek valamely másik kutatócsoport cikkére reflektálnak többnyire bíráló, kritizáló szándékkal. Ezeknek a cikkeknek a végén csupán a legszükségesebb 5-6 hivatkozás szerepel.

A hivatkozásokkal leginkább a klasszikus publikációk esetében lehet taktikázni. Egy ilyen cikknél ugyanis képtelenség volna az összes releváns és kevésbé releváns szerzőt felsorolni, hiszen akkor az irodalomjegyzék jóval hosszabb volna, mint maga a cikk.38 A szerzők

38 Habár a tudománytörténetben gyakran hoznak fel példaként egy-egy fizika cikket, ahol éppen ez a helyzet, hogy ti. hosszabb a szerzők listája, mint maga a főszöveg, az etológiában ez nem fordul elő. Lásd erről: Knorr-Cetina (1999): a nagy energiájú fizikai kísérleteken több százan dolgoznak együtt, míg a biológus többé-kevésbé magányos kutató.

61

óhatatlanul szelekcióra kényszerülnek. Ezeknél a cikkeknél válik különösen érdekessé, hogy mi alapján választják meg, hogy kikre, mely publikációkra hivatkozzanak. A szerzők szándékát ugyanakkor gyakorta keresztülhúzza a cikket a folyóirat számára értékelő opponens véleménye. A folyóiratok ugyanis a hozzájuk beérkezett kéziratokat többszörös rostán szűrik meg. A szerkesztők által érdekesnek tűnő írásokat két bírálónak adják ki, akik névtelenül megírják véleményüket. A névtelenség biztosítása azonban aszimmetrikus, a bírálók pontosan tudják, hogy kinek a cikkét bírálják, a szerzők viszont nem tudhatják meg, hogy kitől kapták a bírálatot. Minthogy egy-egy szakterületen viszonylag kevés a szakértő, nem ritka, hogy az etológus csoport cikkeit olyan etológusnak küldik ki bírálatra, aki valamely rivális csoport tagja. Vagy másik fajjal foglalkozik. Gyakori, hogy ilyenkor a bíráló hiányolja a kéziratból, hogy az általa képviselt szakterület fontos publikációi kimaradnak. Az sem ritka, hogy a bíráló saját cikkeit szeretné viszontlátni az irodalomjegyzékben. A bírálók értékelését levélben továbbítják a csoportnak. Ha a bírálat pozitív, vagyis olyasféle mondatokkal záródik, miszerint, ha a javasolt módosításokat a szerzők megcsinálják, akkor publikálásra érdemes a cikk, az etológusok általában meghajlanak a bíráló akarata előtt. Legyen, ahogy kívánja, beletesznek még néhány szerzőt a cikkbe, esetleg másokat kihúznak. Olykor – ez ritkán fordul elő – vitára kerül a sor, a válaszlevélben a kutatók megpróbálják megindokolni, miért ezekre és nem másokra hivatkoztak. Áttekintettem az 1998 és 2005 között született cikkeket abból a szempontból, hogy kikre hivatkoznak leggyakrabban az ELTE kutatói. Úgy gondoltam ez az adat jól mutatja majd, hogy kiket tekintenek a legfontosabb riválisaiknak az etológusok, illetve kik azok, akiket a legfontosabb szaktekintélyeknek tartanak tudományukban. Az eredményeket az alábbi táblázatban foglaltam össze (az etológusok önhivatkozásait itt nem vettem figyelembe): A huszonöt legtöbbet hivatkozott szerző az összes hivatkozás számát tekintve:

A huszonöt legtöbbet hivatkozott szerző a cikkek számát tekintve, amelyekben hivatkoznak rá:

A legtöbb hivatkozott cikkben első szerző:

1. Tomasello, M. (96) 1. Tomasello, M. (25) 1. Tomasello, M (36) 2. Call, J. (53) 2. Call, J. (19) 2. Hare, B. (32) 3. Hare, B. (46) 3. Hare, B. (19) 3. Povinelli, D.J. (32) 4. Povinelli, D.J. (35) 4. Fox, M.W. (17) 4. Whiten, A. (27) 5. Whiten, A. (34) 5. Scott, J.P. (15) 5. Heyes, C.M. (23) 6. Scott, J.P. (32) 6. Amorim, I.R. (14) 6. Scott, J.P. (23) 7. Heyes, C.M. (27) 7. Lundeberg, J. (14) 7. Frank, H. (22) 8. Fox, M.W. (26) 8. Maldonado, J.E. (14) 8. Fox, M.W. (20) 9. Frank, H. (23) 9. Rice, J.E. (14) 9. Byrne, R.W. (15) 10. Byrne, R.W. (22) 10. Vilá, C. (14) 10. Vilá, C. (14) 11. Bard, K.A. (21) 11. Whiten, A. (14) 11. Bekoff, M. (13) 12. Gomez, J.C. (18) 12. Bard, K.A. (13) 12. Call, J. (13) 13. Russon, A.E. (18) 13. Crandall, K.A. (13) 13. Galef, B.G. (13) 14. Savolainen, P. (18) 14. Povinelli, D.J. (13) 14. Gomez, J.C. (13) 15. Bradshaw, J.W.S. (16) 15. Byrne, R.W. (12) 15. Russon, A.E. (12) 16. Lundeberg, J. (16) 16. Frank, H. (12) 16. Itakura, S. (11) 17. Agnetta, B. (15) 17. Fuller, J.L. (12) 17. Mech, L.D. (11) 18. Meltzoff, A.N. (15) 18. Gomez, J.C. (12) 18. Meltzoff, A.N. (11) 19. Amorim, I.R. (14) 19. Wayne, R.K. (12) 19. Boesch, C. (10) 20. Frank, M.G. (14) 20. Agnetta, B. (11) 20. Bowlby, J. (10) 21. Galef, B.G. (14) 21. Heyes, C.M. (11) 21. Bradshaw, J.W.S. (10) 22. Itakura, S. (14) 22. Coppinger, R.J. (10) 22. Coppinger, R.J. (10) 23. Maldonado, J.E. (14) 23. McKinley, J. (10) 23. Gagnon, S. (10) 24. Rice, J.E. (14) 24. Mech, L.D. (10) 24. McKinley, J. (10) 25. Vilá, C. (14) 25. Sambrook, T.D. (10) Továbbá 3 db 6-os

62

A 919 szerzőből összesen 36 szerző szerepel valamilyen szempontból a legjobb 25-ben. Összesített pontok alapján mindhárom szempontból a legtöbbet hivatkozott szerzők: 1. Tomasello, 2. Hare, 3. Call, 4. Scott, 5. Fox, 6. Whiten, 7. Povinelli, 8. Frank, 9. Heyes, 10. Byrne, 11. Gomez, 12. Vilá. A legtöbbet hivatkozott 12 szerző 8 kutató csoportba csoportosul: 1. Michael Tomasello, Brian Hare, Josep Call: Max Planck Institute for Evolutionary

Anthropology, Department of Developmental and Comparative Psycology, Lipcse, Németország. Ez a kutatóintézet az etológus tanszék legfontosabb „vetélytársa”, elsősorban azért, mert a tanszékkel nagyjából egy időben kezdték ők is az ember és a kutya kommunikációjára vonatkozó kutatásaikat.

2. John Paul Scott (meghalt 2000-ben): Bowling Green State University. Leghíresebb munkája, amit John Fuller-rel együtt írt: „Genetics and the Social Behavior of the Dog.” (1965) A kutyakutatása alapműve.

3. Michael Wilson Fox: Eredeti végzettségét tekintve állatorvos. Különféle állatvédő mozgalmak tagja, pl. British and American Veterinary Medical Associations Chief Consultant/Veterinarian, India Project for Animals and Nature. Már a hatvanas években számos tudományos cikket írt a kutya viselkedéséről.

4. Andrew Whiten, Richard W. Byrne, Huan Carlos Gomez: The School of Psychology, University of St. Andrews; Scottish primate researche group. Fontos főemlőskutató intézet, ahol az etológus tanszék mostani vezetője is évekig dolgozott.

5. Daniel J. Povinelli: Cognitive Evolution Group, Universitiy of Louisiana at Lafayette. Főemlős kutató, elsősorban csimpánz kísérleteiről híres.

6. Harry Frank: A nyolcvanas évek legjelentősebb farkas kutatója, immár nyugdíjasként visszavonult a tudománytól. Ő volt az egyik első kutató, aki a farkasok viselkedését kognitív szempontból vizsgálta. Ráadásul farkasokat és kutyákat is összehasonlított egy kísérletsorozatban, amelyben a tanulási képességeiket vizsgálta. Ily módon voltaképpen a tanszéki kutatások előfutárának is tekinthető.

7. Cecilia M. Heyes: University College, London. Az imitációról és a kogníció evolúciójáról írt cikkeket.

8. Carles Vilá: Department of evolutionary biology, Uppsala University. Egyetlen cikkét idézik rendszeresen, amit többedmagával írt a kutya evolúciójáról. Tulajdonképpen ebben fogalmazódik meg először a tanszék kvázi kiinduló hipotézise, miszerint az ember és a kutya közös története sokkal régebbre tehető, mint azt korábban hitték.

A listákból alapvetően 3 csoport rajzolódik ki: 1. Kutyakutatók, 2. Főemlőskutatók, 3. Kognitív etológusok. Minthogy az ELTE etológusai a kutya kutatására fókuszálnak, nem meglepő, hogy a legtöbbet hivatkozott szerzők cikkei szintén a kutyával foglalkoznak. A kutyáról szóló cikkek és könyvek is három csoportba sorolhatók: 1. A klasszikus munkák, melyek évtizedekkel korábban jelentek meg, és amelyek sokáig az egyetlen és meghatározó irodalmat jelentették a területen. 2. A rivális csoport munkái. (Erre még visszatérünk.) 3. Az etológia tanszék kiinduló hipotézisét alátámasztó cikk. Ez utóbbi azért érdekes, mert az egyik legtöbbet idézett írásról van szó. A szerzők azért szerepelnek ilyen előkelő helyen a hivatkozási listán, mert publikációjuk majd minden az ELTE etológusainak tollából születő cikkben szerepel, rendszerint rögtön a bevezető bekezdésben. Ugyanakkor a szerzők más cikkeit – egy-két kivételtől eltekintve – nem idézik a magyar kutatók. Minthogy az etológusok gyakran olyan képességeket, tulajdonságokat vizsgálnak a kutyánál, amit korábban csak a főemlősök esetében volt szokás vizsgálni, s kísérleteik egy részét is a főemlős kutatásból vették át, gyakori, hogy a cikkek bevezetőjében ezekre hivatkoznak. A kutatások zömében sikerül is kimutatni a hasonlóságokat a kutya és a

63

főemlősök viselkedése között, sőt nem ritka az sem, hogy bizonyos feladatok esetében a kutya bizonyul „ügyesebbnek”. A harmadik csoportba a kognitív etológiai publikációk tartoznak, amelyek mintegy hátteréül szolgálnak az ELTE kutatóinak szintén elsősorban kognitív etológia tárgyú cikkeihez. A rivális kutatócsoport esetében azt is megvizsgáltam, vajon a hivatkozás kölcsönös-e, vagyis hivatkoznak-e egyáltalán a magyar csoportra, és ha igen, akkor milyen arányban és hogyan. Nos, a Web of science Internetes adatbázis tanúsága szerint a két csoport közötti hivatkozás kölcsönös. Habár a magyar csoportra történő hivatkozások aránya hajszálnyival kisebb, mint amilyen arányban a magyar csoport hivatkozik rájuk, a magyar csoport tudományos eredményeit elismerik. A hivatkozások aránya közötti különbséget pedig részben az okozza, hogy a lipcsei csoport érdeklődése korábban fordult más állatok (elsősorban főemlősök) kutatása felé, vagyis témájában eltér a kutyakutatástól.

4.1.2. Önhivatkozások

Egészen a legutóbbi időkig, általánosan elterjedt felfogás volt, hogy minél több saját publikációra kell hivatkozni. Az önhivatkozások száma bár cikkről cikkre ingadozik, összességében mégis emelkedő tendenciát mutat.39

Cikkek száma Összes hivatkozás száma Önhivatkozás száma 1997: 1 45 0 1998: 3 123 1 1999: 2 150 2 2000: 2 66 8 2001: 6 184 22 2002: 5 94 20 2003: 7 187 51 2004: 6 271 49 2005: 10 359 95

A 42 cikkben összesen 1554 cikkre hivatkoznak a szerzők. Az 1554 hivatkozásból 171 esetben (~11%) a csoport saját cikkeire hivatkozik.

A korábbi tanszékvezető elképzelése szerint a csoportnak azért van szüksége az önhivatkozásra, hogy a cikket olvasó kutatók „lássák, hogy kiknek a munkájáról olvasnak”. Véleményem szerint sajátosan kelet-európai gondolkodásmód jelenik itt meg, hiszen korábban, a rendszerváltás előtt a magyar kutatóknak jóval neghezebb volt neves nyugati szaklapokban publikálni, be kellett érniük a magyar nyelvű publikációkkal, valamint a többi kelet-európai ország egy-egy folyóiratával. Így tevékenységükről a (nyugati) tudományos közösség nem sokat tudhatott. A rendszerváltást követőn megnyílt a lehetőség, hogy eredményeiket a szélesebb tudományos közösség elé tárják, de minthogy addig nemigen találkozhattak a csoport nevével, eredményeivel, szükségesnek tűnt egy olyan stratégiát kialakítani, amivel meggyőzhetők a nyugati kutatók arról, hogy itt nem valamiféle „harmadik világbeli” csoportosulásról van szó, hanem komoly múlttal bíró tudományos munkáról. 40

Az önhivatkozások elsődleges funkciója tehát a csoport népszerűsítése. Minél többször kerül elő a csoport neve, annál erősebb lesz a tudományos mezőben betöltött szerepe, annál több lesz a felhalmozott tudományos tőkéje. Úgy is fogalmazhatunk, hogy itt egyfajta „indukált Máté effektus”-ról van szó. A „Máté effektus” fogalmát R. K. Merton (1968) 39 Részletesebb táblázat: Függelék 2. 40 Ennek a felfogásnak a meggyökeresedése (nem csupán az etológusoknál, hanem általában a tudományos életben) a tudomány kelet-európai helyzetéből adódik. Itt is megmutatkozik a sok évszázados félperifériás lét, amit a szovjet jelenlét, a csatlós mivolt tudatosított, sőt megszilárdított. Csányi a hivatkozási stratégiát erre a konkrét történelmi szituációra vezeti vissza, és kényszerről beszél.

64

vezette be a tudományszociológiába. A bibliai eredetű metaforát (Lukács 8.18), miszerint „akinek van, annak adatik; és a kinek nincs, még a mijét gondolja is hogy van, elvétetik tőle” olyan jelenségek leírására alkalmazzák, amikor az előnyös helyzetű csoportok vagy kutatók további előnyökhöz jutnak, míg a hátrányban lévők hátrányai tovább nőnek. Merton megfigyelte, hogy azok a tudósok, akik több tudományos tőkét halmoztak fel, azaz akik nagyobb hírnévre tettek szert, több lehetőséghez jutnak a továbbiakban is, sikeresebben pályázhatnak, több támogatást nyernek el, jobban odafigyel cikkeikre a szakma stb. Amikor egy ismeretlen szerző cikkét veszi kezébe a kutató, mielőtt elolvasná a cikk végére fog lapozni, hogy lássa, kikre hivatkozott a szerző. Ha a hivatkozások meggyőzőek, a cikknek is nagyobb hitelt tulajdonít. Ha az irodalomjegyzékbe a csoport önhivatkozásokat épít, ez első pillanatra nem növeli az adott publikáció hitelességét, ám feltételezhetjük, hogy tudattalanul megmaradhat az olvasókban a név. Ha sokszor találkoznak ugyanazokkal a nevekkel, a nevek egy idő után ismerőssé válnak, így hozzájárulhatnak a csoport tudományos tőkéjének növeléséhez. Másrészt az Internet hálózatos szerveződését is kihasználja ez a stratégia. Minél többször fordul elő egy név, annál valószínűbb, hogy az Interneten szörfölők rálelnek.41

A tudományban azonban nem szokás nagyszámú önhivatkozást biggyeszteni a publikációk végére. Amióta a csoportot több ízben is kritika érte az önhivatkozások nagy száma miatt, a csoport vezetője „igyekszik irtani, ahol csak tudja” az ilyesmit. „Hivatkozni ma már nem érdemes.”- érvelt az egyik interjúban. „Nem kilóra megy. Ma már nem vagyunk rászorulva, hogy magunkra hivatkozzunk. Attól soha nem lesz jobb. Az a teória, amit a Csányi mondott a paradicsomhalaknál sem jött be. Mert minden cikk önmagában él. Azt a cikket bírálom el, ami a kezemben van. A Csányi elmélete az volt, hogy lássák, hogy mi kik vagyunk. A baj csak az, hogy hiába látták, egyáltalán nem érdekelte őket, mert a paradicsomhalas téma senkit nem érdekelt akkoriban. Az önhivatkozás sehova nem számít bele. Az Interneten fenn van a tanszék, tehát ha valaki beüti, megtalálja. Az, hogy a saját cikkünkben ott vagyunk…Ha már a cikkünk a kezében van, akkor mindegy. Érdemes megnézni a Tomaselloékat, vagy más nagyobb embert, hogy mennyit hivatkozik magára. Minimálist.”

Másrészt egy (tudomány)etikai kérdést is felvetnek a hivatkozások. Ha egy szerző sok hivatkozást épít a publikációjába, ezzel egyúttal jelzi, hogy a téma jó ismerője. Ugyanakkor, egy másik kutató a cikket olvasva a hivatkozások nyomába eredhet. Ha a hivatkozott cikkekről kiderül, hogy valójában teljesen másról szólnak, s legfeljebb sokszoros áttételen keresztül kapcsolódnak a cikk témájához, felesleges munkát, utánajárást és bosszúságot okoznak a lelkiismeretes olvasónak. Következésképpen az ad hoc módon hivatkozó kutató szándékaival épp az ellenkező célt éri el, ahelyett hogy tudományos reputációját növelné, elveszítheti hitelét.

4.2. Külföldi kutatók és a csoport

A tudományról általában feltételezzük, hogy nemzetközi jellegű, hogy tehát nincs értelme „magyar tudományról” beszélni. Egy tudományos teljesítmény, egy kutatócsoport működése vagy bekerül a nemzetközi tudományos köztudatba, vagy gyakorlatilag nem létezik, mint tudomány. Az alábbiakban azt vizsgálom meg, hogy a magyar etológia mennyiben tudott beilleszkedni a nemzetközi tudományos vérkeringésbe.

Collins a The Golem című könyvben (1993) a gravitációs hullámok detektálására irányuló próbálkozások kapcsán azt járja körül, hogy milyen nem tudományos indokok

41 Az Internet hálózatos szerveződése és az Internet következtében átalakuló tudás témája az utóbbi időben divatos szemponttá vált a társadalomtudományban is. Lásd pl. Castells 2000, Nyíri 2002, Farkas 2002, Z. Karvalics 2002, Dessewffy 2004, Ropolyi 2006.

65

játszanak közre abban, hogy egy tudóst miként ítél meg a szakmai közeg. 11 tényezőt sorol fel a szerző (1993:101): 1. Korábbi együttműködésen alapuló hit a tudós kísérletező képességében és őszinteségében. 2. A kísérletező személyisége és intelligenciája. 3. A tudós reputációja abból a szempontból, hogy mekkora labort vezet. 4. Az iparban vagy a kutatásban dolgozik-e a tudós. 5. A tudós korábbi sikereinek, illetve kudarcainak története. 6. „Belső információk”. 7. A tudományos stílus, az eredmények bemutatása. 8. A tudós pszichológiai hozzáállása a kísérlethez. 9. Annak az egyetemnek a mérete és presztízse, ahol a tudós eredetileg tanult. 10. Mennyire integrálódott a tudós a különféle tudományos hálózatokba? 11. A tudós nemzetisége. Számunkra most a legutolsó, a 11. tényező a legfontosabb, hogy ti. mennyit számít a nemzetközi tudományos megítélésben az, hogy egy magyar kutatócsoportról van szó? A korábbi fejezetekben bemutattam, hogy a csoport folyamatosan publikál nemzetközi szakfolyóiratokban, cikkeik száma évről évre egyre nagyobb arányban növekedik. Két ízben is elnyerték azt a díjat, amelyet az amerikai pszichológiai társaság a folyóiratában megjelent legjobb cikkeknek ítél oda. Látszólag tehát a magyar csoport kitűnően beilleszkedett a nemzetközi tudományos közéletbe. Mindazonáltal a helyzet még sem ilyen egyszerű. A magyar kutatóknak ugyanis nap mint nap meg kell küzdeniük azért, hogy a folyóiratok ne utasítsák vissza nyelvi és nemzetiségi okokra hivatkozva a cikkeiket. Említettem már, hogy a folyóiratok a hozzájuk beérkező kéziratokat opponenseknek adják ki, akik szakvéleményt írnak a róluk. Egy cikk csak akkor jelenhet meg, ha az opponensek szakmai szempontból elfogadhatónak tartják. Nos, az etológusok a szakmai érvek mellett rendszeresen kapnak nyelvi vonatkozású kritikákat is. A jóindulatú opponensek javaslatokat is tesznek a nyelvi javításokra, hogy ti. miként kéne átfogalmazni egy-egy mondatot, a kevésbé jóindulatú opponensek sommásan megjegyzik, hogy a szöveget egy nyelvi lektornak át kell néznie, mert így élvezhetetlen. Kézenfekvő gondolat ilyenkor a kutatónak önmagát hibáztatnia gyenge nyelvtudásáért, de hogy itt nem csak vagy nem elsősorban a tényleges nyelvtudásról van szó, ékesen bizonyítják az olyan opponensi vélemények, melyeket például az a kutató kapott, akinek amerikai felesége a cikkeket mindig figyelmesen átolvasta, s ha szükséges, ki is javította. Az opponensek azonban ilyenkor is hajlamosak arra hivatkozni, hogy a magyarok nem tudnak jól angolul, amiből mélyen gyökerező, a félperifériák, jelesül a „provinciális és elmaradott kelet-európaiak” irányába táplált előítéletet olvashatunk ki. De nem csupán a nyelvtudás kapcsán merül fel az előítélet kérdése. Gyakori, hogy a magyar kutatókat az opponensek amiatt marasztalják el, mert a cikkben nem használtak fel bizonyos szakirodalmakat. Ilyenkor is visszatérő motívum, hogy valószínűleg azért nem hivatkoztak a magyar etológusok az opponens szerint fontos cikkekre, mert Magyarország elmaradott ország, ahol a szegény kutatók nem juthatnak hozzá a megfelelő információhoz. Egy-egy különösen jóindulatú recenzens ilyenkor még azt is felajánlja, hogy szívesen átküldi e-mailen vagy postán a cikkeket, ezzel is segítve a kutatók munkáját. Az igazság azonban az, hogy az ilyen esetek döntő többségénél nem arról van szó, hogy a magyar szerzők nem ismerték az adott cikket, hanem arról, hogy nagyon is jól ismerték, és szándékosan nem hivatkoztak rá, mert nem értettek egyet vele. Figyelemre méltó, hogy az opponens, aki esetenként nyilvánvalóan a tudományos ellentábor tagja, nem tudományos érveléssel áll elő, amikor a cikket elutasítja, hanem előítéleteken alapuló kerülőutat választ. A magyar kutatók gondolkodásmódjában is megjelennek hasonló sztereotípiák, nevezetesen, hogy a nyugati kutatóknak sokkal könnyebb a dolguk, mert ott mindenre sokkal

66

több pénz jut, amit szépen példáz az alábbi interjúrészlet: „Mert itt nem úgy megy, mint Nyugaton, hogy benyúl a szekrénybe és előveszi. Mármint az a kolléga, akivel én versenyzek abban, hogy most valami eredményt elérjek. És akkor ott kell, magyar módon kitalálnunk, hogyan lehet kávédarálóból csinálni valamit. Végül is ezt mondják, hogy milyen találékonyak vagyunk, ez egy külön nagy előnye a magyaroknak. Akárhova megy, ha biokémikus, akkor is. (…) De amihez egy kis találékonyság kell, abban a magyarok jók szoktak lenni. Mert egész életünkben arra vagyunk kényszerítve.” A nyugati egyetemeken, illetve laborokban végzett tudományszociológiai esettanulmányokból azonban pontosan lehet tudni, hogy a kutatók még Nyugaton sem dúskálnak a pénzben, s a találékonyságra, az ad hoc megoldásokra, bizony ott is nagy szükség van. Ezért nevezik sokan - Knorr-Cetina nyomán -„barkácsolásnak” a laboratóriumi munka bizonyos aspektusát. Úgy tűnik azonban, hogy létezik valamiféle kulturális különbség a nyugati és a magyar kutató csoportok között. Ha ugyanis a magyar kutatók nehézségekkel találják szemben magukat, rendszerint megjelenik a „bezzeg Nyugaton sokkal jobb” gondolata. Noha kétségtelen, hogy itthon kutatásra jóval kevesebb pénz áll rendelkezésre, mint egynémely vezető nyugati egyetemen, mégis véleményem szerint a jelenség mögött egy másik tényező is rejlik, jelesül a „panaszkultúraként” emlegetett attitűd, viselkedési minta is felsejlik, ez esetben azonban a tudomány berkein belül.42 A „panasz kultúrájának” történelmi gyökerei vannak: a több évszázados elnyomás és provincialitás, ami természetszerűleg együtt jár a félperifériás kultúrákra általában jellemző centrum iránti felemás viszonyulással, ami esetünkben is előtűnik. (Eddigi tapasztalataim szerint ez az attitűd más „sikeresebb” hazai területeken is megfigyelhető, nem csak a sérülékeny, legitimációjáért és fennmaradásáért küzdő etológiában.)

A következő interjúrészletben a magyarokra jellemző kisebbrendűségi érzésnek további két megnyilvánulási formája jelenik meg: 1. A nyugati kutató sokkal könnyebben tud publikálni, mint mi magyarok; 2. A nyugati kutató nem ismeri el a mi munkánkat.

Kutató: „Annyi nem fair van a dologban, hogy a vizsgálat nem jó. Ha tőlünk megpróbálja valaki ezt a vizsgálatot elvégezni, akkor egy szakdolgozatot nem vitt volna el a hátán, és valószínűleg nem fogadták volna el újságokban, ha ezt tőlünk akarja valaki megjelentetni. Tőle meg megjelenik, és aztán még lesz belőle tíz cikk, ami tényleg felháborító. Hát ez sajnos benne van, hogy az ő neve elvisz dolgokat a hátán. De az alapvetően jó egy tudományban, ha több helyen foglalkoznak vele, és vannak ilyen megkérdőjelezések. Én: Ő tud rólatok? Hivatkozik rátok? Kutató: Tud. De hát ez meg a másik, ez csak az én emberi véleményem. De ha valaki leközöl a kutya domesztikációjáról egy Science cikket, akkor tiszteletből idézném a mi csoportunk és a lipcsei csoport munkáját is, mert ez a két legnagyobb csoport, akik kutyával foglalkoznak, és igenis egy csomó információt adott a két csoport erről a témáról. És egyiket sem tette meg. Ez nem is ránk irányul csak. Brian úgy gondolja, hogy ő egyedül meg tud oldani mindent. Valószínűleg ez a tisztelet hiányzik belőle.”

A tudomány működésének pikantériája, hogy az ELTE kutatói hiába írtak kritikát a rivális kutató által elkövetett módszertani hibákról, a kritikát a Science már nem közölte le, csupán egy másik, kevésbé jelentős folyóirat. Így hiába derültek ki a problémák, amiket egyébként utólag a szerző is elismert, a tényen nem változtat, miszerint neki lett egy Science publikációja, amivel jelentősen növelte tudományos tőkéjét, az ELTE Etológusai viszont nem tudtak a Science-ben publikálni, sőt kritikájukkal sem igazán tudták a másik presztízsét gyengíteni.

42 Sok közvélemény-kutatás bizonyította már, hogy a magyarok az egyik legpesszimistább nemzet. Lásd pl. a Standard Eurobarometer 67 eredményeit: http://ec.europa.eu/public_opinion/archives/eb/eb67/eb67_en.htm

67

A nemzetközi tudományos közéletbe azonban nem csupán a cikkeik révén kerülnek be a kutatók, hanem igyekeznek külföldi kutatókkal is együttműködni. Az együttműködésnek több formája is van. Részint egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a külföldiekkel, elsősorban Európai Uniós tagállamokkal való közös pályázatokra. Minthogy az Unió előnyben részesíti a nemzetközi konzorciumokon alapuló pályázatokat, mindenkinek közös érdeke, minél több uniós tagállamot egy-egy pályázatban összefogni. A magyarokat ebben segíti, hogy az Uniónál előnyt élveznek azok a pályázatok, amelyek valamelyik új tagállamot is beveszik a munkába. Minthogy Magyarország 2004-ben csatlakozott az Unióhoz, új tagállamnak számít. Az új tagállamok azonban rendszerint nem maguk kezdeményezik az együttműködést, és ritkán fordul elő, hogy egy konzorciumnak ők legyen a vezetői. A domináns szerepet általában valamelyik jó nevű nyugati egyetem vállalja magára, ily módon is megnövelve a pályázat elnyerésének esélyét. Mivel a pályázatokat az Unió által felkért, rendszerint nyugati egyetemeken dolgozó kutatók bírálják el, döntéseiket nagyban befolyásolhatja, hogy a pályázat kinek a nevén fut. A Collins által számba vett, fent említett 11 tényező jut itt szerephez. Ha a pályázathoz egy jó nevű egyetem híres kutatója adja a nevét, akkor mind a 11 Collins-i kategóriában pozitív megítélésre számíthatnak. Az új tagállamok ezekben a pályázati elbírálásokban rendszerint csupán annyi szerepet játszanak, hogy a konzorcium megkapja utánuk a kiírásban szereplő plusz pontokat.

Az ELTE Etológia tanszék azonban ebből a szempontból kivételesnek tekinthető. Gyakori, hogy ők maguk kezdeményezik egy-egy pályázat beadását (mint például a korábban elemzett EURODOG pályázat esetében). Vagy maguk vállalják egy-egy nemzetközi workshop megszervezését. Habár jelenleg a fent említett okok miatt – úgy tűnik - kisebb az esélyük a pályázatok elnyerésére, hosszabb távon biztosan nekik lesz igazuk. Részint azért, mert az „új tagállam” jelző nagyon hamar más tagállamokat jelöl majd, részint pedig azért, mert az „öngyarmatosítás” veszélyei43 csak úgy kerülhetők el, ha a kutatók nem hajlandók alárendelt helyzetükbe beletörődni.

Az alárendelt helyzet egyébként is változni látszik. Egyre több külföldi diák jön a tanszékre tanulni, dolgozni nyugati egyetemekről. Megkérdeztem ezeket a diákokat, miként vélekednek az ELTE Etológia Tanszékről, és csupa pozitívumot mondtak. Elsősorban is azt a sok tudományos cikket említették meg, amit az Interneten találtak a csoporttól. Az egyikük azt mondta, hogy számára az jelentett igazán garanciát arra nézve, hogy itt színvonalas tudományt művelnek, hogy 2005-ben itt rendezték meg, méghozzá nagyon profi módon, az etológus világkonferenciát. Amikor pedig konkrétan rákérdeztem, hogy tehát nincs különbség aközött, hogy Budapestre jönnek-e tanulni, vagy Párizsba a Sorbonra, vagy valamelyik angliai egyetemre, még akkor is a fejüket rázták. Nem is értették, mire irányul a kérdésem. Tovább feszegetve a témát világossá vált, hogy számukra az, hogy Magyarország vagy Közép-Kelet Európa semmit nem jelent, mint ahogy az sem, hogy volt kommunista országról van szó. Igaz, az ide látogató egyetemisták 20 év körüliek, tehát az itthoni rendszerváltás idején legfeljebb 3-4 évesek lehettek.

43 Hazánkra is, miként a többi kelet-európai országra, a „félperifériális modernizáció” jellemző: Miként korábban a Szovjetunió, most a Nyugat szolgalelkű másolása, az idegen kulturális elemek, szokások, divatok, intézmények, stb. újdonságként, ill. a fejlettség ismérveiként történő propagálása, illetve azok egy az egybeni átvétele. Ezt nevezi Alexander Kjosszev (2000) öngyarmatosító gondolkodásnak, ami főként azért csapda, mert míg a Birodalom, illetőleg a csodált Idegen magát az egyetemes emberi fejlődés letéteményeseként állítja be, addig az önkolonizáló kultúra elfogadja, sőt magára nézve kötelezőnek tekinti azon ideológiát, mely őt marginálissá és fejletlenné minősíti. Így legföljebb az anyagi kultúra területén fejlődik, ám ez óriási károkat okozhat, mert az idegen minták átvételével saját alsóbbrendűségének gondolatát, koncepcióját is magáévá teszi, ami azt jelenti, hogy az univerzális értékek sohasem lesznek az ő értékei. Ráadásul az ily módon „modernizált” ország éppen az autonómia föladása miatt marad mindenkor csupán provincia.

68

Az együttműködés másik formája egy sajátos kollaboráció lehetne nyugati egyetemekkel. Minthogy az etológusok kísérleti alanya a kutya, amit nem kell (sőt nem is lehet) laborban nevelni, s ami a világ minden táján nagy számban él, ideális alanya a kutatásnak, egyetemi demonstrációknak, hiszen olcsó és könnyen elvégezhető kísérleteket lehet végezni vele. Ez óriási vonzerőt jelent főként az olyan egyetemek számára, ahol nincs külön etológus szak, de a biológia oktatás részeként szerepel egy-két félévnyi etológia kurzus. Ilyenkor nagyon jól jön, hogy a hallgatók a gyakorlatban is kipróbálhatják a tanórán hallottakat, legalábbis egy-egy egyszerű kísérlet erejéig. Erre alapozva lehetne kapcsolatot kiépíteni olyan híres amerikai egyetemekkel, mint amilyen az Indiana University Bloomingtonban, amivel már folynak az együttműködésre vonatkozó tárgyalások. Mindazonáltal egy ilyen együttműködés értelme az volna, hogy minél több magyar kutató tölthessen hosszabb-rövidebb időt egy-egy neves egyetemen. A magyar etológusok azonban erre nem szívesen vállalkoznak, következésképpen az ilyesféle kollaboráció előmozdítására nem motiváltak. A tanszékvezető az alábbi módon panaszolta ezt egy interjú során: „Az a baj, hogy a mi hallgatóink nem hajlandóak külföldre elmenni. Ami egy katasztrófa. Ennek részben az az oka, hogy van ez a dögük, és azzal nem tudnak közlekedni, de hát a tudomány enélkül nem működik. Megfigyeltem, hogy akik jól elvannak ebben az egyetemi rendszerben, sose mennek sehová. A T., a P., a V., biztosan zseniális emberek. De ez azért nagyon meglátszik a munkastíluson, az egész menedzselési képességeiken, és ez katasztrofális. Ha ebbe belegondolok, nagyon kétségbe vagyok esve. Egyszerűen ez egy nonszensz. Az M., a J., egyik se volt egy hónapnál hosszabb ideig külföldön. Én nyilvánvalóan nem tehetem kötelezővé, hogy kimenjen külföldre. Ha meg valaki nem akar menni külföldre, akkor minek szervezzek hatalmas kollaborációt, aminek pont az volna a lényege, hogy valaki előbb-utóbb kimenjen hat hónapra, vagy akárhány hónapra, és akkor ott kéne dolgoznia, idehoznia dolgokat, mozgatni a rendszert. Az, hogy valaki be van száradva egy szobába, és kutyákat tenyészt, ez katasztrófa.”

Minthogy sem a hallgatók, sem a kutatók nem kívánnak hosszabb időt külföldön tölteni, az együttműködés egyetlen formáját jelenleg a közös pályázatok jelentik. A legfontosabb pályázati partnerek viszont nem Amerikában, hanem Európában találhatók, elsősorban is az Uniós pályázatok miatt. Az európai kapcsolatok erősítése mellett szól ráadásul az is, hogy földrajzi értelemben közel vannak. Míg Amerikába kiutazni valóban nagy elhatározás és sok pénz kérdése, a szomszédos országokba könnyebb eljutni, és jóval olcsóbb is. Így hosszú távon inkább az európai kapcsolatok erősödése várható.

69

III. Etológusok munkában

„Az ember teremtette jókedvében, a maga hasonlatosságára.” Csányi Vilmos

1. A kutyakutatás kiinduló hipotézise44

Általános felismerés, hogy minden tudományos megfigyelés, kísérlet, mérés bizonyos előzetes elméleti koncepció alapján működik, ami a kutatás keretéül szolgál. Az elméleti keret segíti a kutatót abban, hogy figyelmét a sokszínű világ valamely szeletére irányíthassa. Habár sokan úgy képzelik, hogy az etológus csupán megfigyeli a természetet, adatokat gyűjt egy állat viselkedéséről, a valóságban a modern etológiai kutatások is valamilyen hipotézis tesztelését tűzik ki célul.

A hipotézis meglehetősen homályos terminus a tudományban, számos, gyakorta egymásnak ellentmondó meghatározást olvashatunk státuszukra, alkalmazásukra vonatkozóan. Mindazonáltal a hipotézist általánosságban úgy tekintik, mint javaslatot arra nézve, hogy valamit igaznak fogadjunk el. A hipotézis lehet valamely jelenség magyarázata, vagy többféle jelenség közötti korreláció feltételezése. A hipotézist rendszerint a kísérlet fogalmával összhangban határozzák meg: eszerint olyan kijelentés, amelynek érvénye vagy igazolása pontosan megadható módon kapcsolódik egy bizonyos kísérleti eljáráshoz.45 A tudományos hipotézisek ezért nem hétköznapi nyelven fogalmazódnak meg, ellenőrzésüknek megfigyelési nyelve olyan terminusokat foglal magában, amelyek jelentése és referenciája valamilyen tudományos elméleti kereten belül pontosan meghatározott. Az ELTE Etológia tanszék kutya-kutatásaiban alapvetően két hipotézis-típust különböztethetünk meg. A tanszéki kutatások egy olyan átfogó elméleti keretbe illeszkednek, ami voltaképpen egy általános történeti leírás az ember és a kutya közös evolúciójáról. Ez az általános elképzelés így kísérletileg nem tesztelhető, ám minden kutatómunka alfája és omegája. A konkrét kísérleteket egy „kisebb hatókörű” hipotézis alapján végzik, valamely konkrét kérdés tisztázása végett. Ezek az alhipotézisek azonban csak a nagy átfogó elméleti keretben nyerik el értelmüket. E nagyobb elméleti kerettől is elvárjuk azonban, hogy olyan tudományos terminusokkal ragadja meg a valóságot, mely terminusok az etológiai tudományban pontos jelentéssel bírnak, hiszen csak így töltheti be a hipotézis tudományos funkcióját, így nyújthat inspirációt tesztelhető kérdések megfogalmazásához. A bevett nézet szerint éppen a terminusok pontossága különbözteti meg a tudományos hipotézist a köznapi megfigyeléseinktől. Mindazonáltal a tanszéken végzett megfigyeléseim úgy tűnik, megcáfolják a tudományelmélet e nézeteit. A kiinduló hipotézis, amit a témában először a csoport két vezetőjének cikke összegez: „a kutya az első domesztikált háziállat. A mai kutyafajtákkal nagyjából azonosítható csontmaradványok 14 000 évesek (…), de a legújabb, a mitokondrium DNS-analízisére alapozott vizsgálatok szerint a bizonyosan farkas és csak farkas eredetű kutya faji elkülönülése kb. 130 000 évvel ezelőtt kezdődött. (…) Miután a kutyának nem domesztikált változata nincsen, nem túlságosan merész az a feltevés, hogy a modern Homo sapiens, amely éppen száz – százötven – kétszázezer évvel ezelőtt alakult ki Afrikában, a kutyával együtt

44 Az alábbi fejezet egy változata önálló esszéként is megjelent: Mund 2007b. 45 Pontosabban, Karl Popper (1997) óta tudjuk, hogy egy tudományos elméletet, mivel univerzális állításokból áll, véges pozitív megfigyelés konfirmálhat, de nem bizonyíthat. Ugyanakkor a hagyományos elgondolás szerint egyetlen ellentmondó megfigyelés cáfolhat egy elméletet. Egy tudományos elméletet egy áltudományos elgondolástól az különböztet meg, hogy az előbbi előre meghatározott módon cáfolható (meg lehet mondani azon eseményeket, amelyek ha bekövetkeznek, akkor elvetjük az elméletet). Később ezt az állítást Lakatos Imre (1998) kritikájára finomította.

70

jelent meg az evolúció színpadán. Különös egybeesés, amelynek magyarázatára éppen hipotézisünk lesz alkalmas. A csontmaradványok alapján végzett kormeghatározás eltérő eredményét az idézett szerzők azzal magyarázzák, hogy amíg a farkastól morfológiailag is különböző kutyafajták tenyésztése kezdődött tizennégyezer évvel ezelőtt, addig a viselkedésükben már régen domesztikált kutyák farkasformájúak voltak és a Homo leletek mellett talált csontjaikat farkasként azonosították. Ez az új evolúciós adat remekül kiegészíti, és egyben alátámasztja néhány évvel korábbi hipotézisünket, amelynek lényege az, hogy a már nyelvet beszélő modern Homo sapiens környezetében a domesztikálódó kutya nagyjából olyan szelekciós nyomásnak volt kitéve, mint korábban a saját magát domesztikáló, csoportkultúrákban élő ember, ezért a kutya és az ember között fontos viselkedési analógiákat lehet keresni és siker esetén ezek az analógiák segíthetnek egyes, az emberi viselkedésevolúcióval kapcsolatos problémák megoldásában.” (Csányi-Miklósi 1998: 1044) Ugyanez fogalmazódik meg akkor is, ha interjúkban kérdezek rá:

Én: Mi a kiinduló kérdésetek vagy hipotézisetek? Kutató: Ez tipikusan az a kérdés, amit az összes szakdolgozatban megtalálsz, főleg a korábbiakban. És tipikusan ilyen elhasznált mondatok jönnek vissza mindenkinél. Legfeljebb az igényesebbek kicserélnek néhány szót. Proftól, ahogy az egész elindult, az humánetológia. Tehát arra volnánk kíváncsiak, hogy a kutyában milyen olyan tulajdonságok jelentek meg, amelyek emberspecifikus tulajdonságok analógiájának tekinthetők. S amelyek nagy valószínűséggel azért jelentek meg, mert a kutya ugyanahhoz a környezethez adaptálódott, mint az ember. Meg mert emberek között kell tudni élni, velük kell tudni kommunikálni és együttműködni. És ezeket a tulajdonságokat keressük igazából. Tehát evolúciós értelemben analógiái az emberspecifikus tulajdonságoknak. Mint ahogy az emberszabású vizsgálatok a homológiákat keresik. Tehát hogy ugyanonnan indultak el az ember és a csimpánz, és ami a közös ősben megvolt, az várhatóan megtalálható mind a kettőben. A kutyánál pedig, pont azért, mert nagyon távoli a közös ős, ami ott megvan és az embernél is, az várható, hogy analógia, tehát hasonló funkcionális igényekre válaszként alakult ki, esetleg teljesen különböző dolgokból. Ezeket szeretnénk megtalálni, és ez azért lenne érdekes, mert akkor a mechanizmusokról lehetne megtudni valamit. Hogy az emberben sem azért van meg valami, mert a közös ősökben is megvolt, és fennmaradt, hanem mert szükség volt rá az emberekkel való együttélés során. És ezért jelent meg a kutyában is. Tehát valami ilyesmi lenne az alapkérdés.

Nos, e hipotézis alapján indultak meg a különféle, kutyával kapcsolatos vizsgálatok, elsősorban is a kutya és ember közötti vizuális kommunikáció (Pl. Soponi 2001, 2002; Lakatos 2007), akusztikus kommunikáció (Pl. Pongrácz 2005, 2006), a kötődés (Pl. Topál 1998, 2005; Gácsi 2006) stb. tanulmányozása.46

De vajon mennyire biztos az, ami biztosnak tűnik? A következő oldalakon azt kívánom bemutatni, hogy az unalmasságig ismételt kiinduló hipotézis korántsem minden kétséget kizáróan megalapozott. Sőt még az alapfogalmakban is bizonytalankodás van. A problémák egy szemle megírása kapcsán kerültek felszínre. A csoport vezető kutatói egy cikkben összegezték a kutyakutatás addigi eredményeit. Az ilyen nagyobb összefoglaló cikkek esetében gyakori, hogy a csoport megvitatja a cikkben foglaltakat. Nos, a vitán derült ki, hogy még azokkal a legalapvetőbb fogalmakkal is bajok vannak, amelyek pedig

46 Olyasféle kérdésekre keresik a választ, mint például, hogy érti-e a kutya az ember gesztikuláris jelzéseit, sikerül-e kiválasztania két edény közül azt, amelyikben a jutalomfalat rejtőzik, ha a kísérletvezető szó nélkül rámutat az edényre? Értik-e az emberek a kutya ugatását, azaz felismerik-e, hogy milyen helyzetben rögzítették az etológusok a hangot? Mennyiben hasonlít az, ahogy a kutya a gazdájához kötődik, a kisgyermek anyjához való kötődéséhez?

71

megkérdőjelezhetetlenek az etológiai irodalomban, gondolkodásban, s amelyeket a publikációikban egyébként magától értetődően használnak.47 A vitán többek között a domesztikáció, az adaptáció, a preadaptáció fogalma kérdőjeleződött meg, pontosabban az értelmezésük. Nem világos ugyanis, hogy a kutyában már eleve megvoltak–e bizonyos tulajdonságok, amelyek különösen alkalmassá tették arra, hogy az ember társává váljon, avagy egy hosszabb alkalmazkodási folyamat eredményeként került ilyen szoros együttélési is együttműködési kapcsolatba az emberrel. Miként értelmezhető a szelekció fogalma? Vajon az ember mennyire volt aktív a folyamatban? Miért éppen a kutyát domesztikálta, és nem valamelyik másik állatfajt vagy egy másik kutyafélét? Egy néhány hónappal későbbi vitában, amelynek során Miklósi készülő könyvének fejezeteit vitatták meg, újra felvetődtek ugyanazok a kérdések, sőt már úgy tűnt, nemcsak azt nem érteni, hogyan is került ez a két faj ilyen szoros kapcsolatba egymással, de azt sem tudjuk jól definiálni, mit a „farkas” és mi a „kutya” jelentése. (Lásd Függelék 1. és 2.)

A hipotézisben szereplő fogalmak problematikusságának azonban nem csupán tudományelméleti jelentőssége van, hanem szociológiai relevanciája is, ugyanis rávilágít a kutatócsoport működési módjára.

Bruno Latour egy a kibernetikából kölcsönzött metaforával élve (1987; 1999) a tudományos tényt fekete dobozhoz hasonlítja, amelynek a belsejébe nem látunk bele, megbonthatatlan egységként áll előttünk. Egy állításból tényt csinálni annyi, mint fekete dobozzá változtatni. A fent említett „adaptációs” vitákban a tények elveszítették ténystátuszukat, a fekete doboz hirtelen felnyílt. Minthogy a csoport tevékenysége egy ténynek tekintett vélekedésre támaszkodott, hipotéziseik ebből indultak ki, és kísérleteik sem cáfolták, sőt az alátámasztására alkalmas eredményeket produkáltak, felvethető a kérdés: Miért veszített tényszerűségéből az alaphipotézis? És miért éppen most?

A szemlében leírandók megvitatásán túl volt egy közvetlen kiváltó oka is annak, hogy a csoport elkezdte saját legalapvetőbb elképzeléseit megkérdőjelezni. Egy rivális labor egyik kutatója olyan eredményeket publikált, amelyek bizonyos szempontból megkérdőjelezik az övékéit (Hare et al. 2005). Szelídített rókákat vizsgált, és azt találta, hogy az elrejtett táplálékot sikeresebben találják meg az emberi mutatás alapján, mint e speciális szelekcióból kimaradt társaik. Az eredmény azt sugallja, hogy talán a kutya domesztikációja során is elegendő volt egyetlen szelekciós szempont – nevezetesen az embertől való félelem leküzdése

47 A kiinduló hipotézissel karöltve a sorra megjelenő cikkekben magától értetődő módon jelenik meg néhány evolúciós alapfogalom, mint például az adaptáció, preadaptálódás, domesztikáció stb. Íme néhány példa: “It is certain that the dog was the earliest species reared as companion for humans. We can assume that the persistent and close relationship with people, and the adaptational demand of parallel accommodation to the intra- and interspecific (human) social systems led to special selection pressures in comparison to other Canids. (…) The dog’s ancestor was to a great extent, pre-adapted to be adopted by man.” (Topál et al. 1997: 214) “Dogs may have lived in human communities for tens of thousands of years. It is widely believed that the success of dogs in becoming “man’s best friend” was due to their ability to adapt to several aspects of human behaviour and social organization.” (Miklósi et al. 1998: 114) “A more likely alternative explanation is that dogs have been selected specifically for enhanced communicative abilities in the course of their domestication. (…) So it might have been the case that dogs that were better at exchanging information with humans gained a selective advantage.” (Miklósi et al. 2000: 165-166) “Domestic dogs, Canis familiaris, have coexisted with modern humans for the last 100 000 years (…) and form a strong attachment with their owner (…). Context-specific signals (…) and metacommunication (…) play a significant role in the communication of both wolves and dogs. Dogs can rely on visual signs of humans (…) and make use of human visual or acoustic (…) signs in cooperative actions with humans. Furthermore, the dog– owner relationship (the extent of social dependency of the dog on its owner) seems to influence their success in problem-solving tasks (…). These features have made the dog a useful companion of humans in many respects (…), but have also contributed to its adaptation to human social groups.” (Pongrácz et al. 2001) “We have seen that, compared with wolves, dogs show a clear preference for following a human gaze (…), so they could be ‘preadapted’ to learn about the significance of gazing in humans.” (Miklósi et al. 2004)

72

– ahhoz, hogy a kutya számos kognitív képessége megnyilvánulhasson az ember jelenlétében, akit immár fajtársként kezelt. Az eredmények felkavarták a kedélyeket a tanszéken.

„Ez ott van mindennek alján, mögött, de amikor tudományos elméletek szintjéről van szó, tehát nekem most kellett rájönnöm, idén nyáron, hogy ez a Brian a rókás vizsgálatával, ami tényleg nem volt egy igénye, és szép tudományos vizsgálat, de olyan kérdéseket vetett fel, hogy esetleg a kutyában is minden, amit tud, tehát ez a kommunikációs képessége is az emberrel, ez nem egy speciális, erre irányuló szelekció eredménye. Hanem egyszerűen szelídíthetőségre szelektáltuk. És ha már jól szelídíthető, akkor ennek a mellékhatása az, hogy például érti ezeket a mindenféle kommunikációs kulcsokat. Ez kevéssé valószínű, hogy így van, de ennek kapcsán el kellett gondolkodnom, hogy mi az, amit mi állítunk, miként képzeli el a mi csoportunk ezt a domesztikációs, szelekciós folyamatot. Megrázó volt, hogy a doktorim megszerzése után gondolkozom el igazából.”

A közvetlen kiváltó okokon túl a kételyek, kérdések felbukkanása egy tágabb kontextusba is illeszthető: a csoport karriertörténetébe. A kiinduló hipotézis a csoport alapítójától, első vezetőjétől származott, egy nagyon erős személyiségű kutatótól, aki képes volt az alatta felcseperedő kutatókat rávenni arra, hogy humánetológiai kutatássorozatukban egy új téma (a kutyák) kutatásába kezdjenek. Elképzelésére jól rímeltek az akkoriban megjelenő új eredmények, elsősorban a kutya 130.000 éves emberrel közös múltjáról (Vilá et al. 1997). Nem véletlen, hogy Vilá és szerzőtársai cikke az egyik legtöbbet hivatkozott cikk a csoport publikációiban (az 1998 és 2005 között angol nyelven megjelent 43 cikkben 14-szer).

A kialakulóban lévő csoport számára létfontosságú volt valamilyen jól megragadható témát találni ahhoz, hogy a nemzetközi tudományos életben megalapozhassák hírnevüket. Ti. könnyebben azonosítható a csoport, ha mindenki számára világos, hogy ők azok, akik így gondolkodnak a kutyáról. Ezzel párhuzamosan egy időben minél több önhivatkozást igyekeztek belecsempészni a cikkekbe, ami egyfajta „önreklámként” szolgált a csoport nemzetközi hírnevét erősítendő. (Erről lásd II. fejezet.)

Az utóbbi időben azonban megváltozott a csoport stratégiája. Ez részben az első tanszékvezető nyugdíjazásával is összefügg. Mivel többé már nincs aktívan jelen a tanszéken, a kutatók könnyebben fordulnak más kutatási irányok felé. Immár a humánetológia mellett a kutya önmagában is egyre érdekesebbé vált: „És ez tényleg nagyon érdekes, hogyan alakul állandóan [az alapkérdés], mert amikor én elkezdtem itt a munkát, ez még egy nagyon központi valami volt. Az én szakdolgozatomban még viszonylag hosszan szó van erről. Mostani szakdolgozatokban már egyre kevesebb. A kutya egyre inkább már saját okán vagy érdemén lesz érdekes. Vagyis nem feltétlenül csak az emberről akarunk valamit megtudni. Hanem tényleg a kutyáról minél többet. Kutya-etológiát kezdünk csinálni a humánetológia helyett.”

Idővel az is kiderült, hogy a külföldi tudományos folyóiratokat nem érdekli az az elképzelés, miszerint a kutya az ember modellje. S nem is lehet pénzt szerezni az emberi evolúció modellezésére. Az új tanszékvezető ezért újfajta stratégiát képvisel: „Én meg azt mondtam, illetve az én stratégiám meg az volt, hogy csináljunk húsz cikket. Azután lehet ugra-bugrálni. Az egyedüli módszer az, ha a kutyát saját jogán adjuk el, mint egy biológiai modellt. És akkor bele kell menni olyanokba, mint a kortizol szint mérése, ami a Csányi szempontjából unalmas, és senkit nem érdekel.”

Mindemellett a csoport elképzelései is változnak, fejlődnek, ami egész egyszerűen annak a következménye, hogy egyre többet tudnak az adott területről, állatról. Az egyes kísérletek újabb és újabb kérdéseket vetnek fel. Eltolódik tehát az érdeklődési terület, ami maga után vonhatja a hipotézisek, elképzelések változását is. Ennek azonban szükséges előfeltétele, hogy a csoport tudományos státusza megerősödjön.

73

Amíg a csoport nem erősödött meg, a kutatók nagyon határozottan képviseltek egy feltevést. A kutatások kiindulásakor értelemszerűen ez csupán egy hipotézis volt, de ahogy gyarapodtak a cikkek egyre inkább megalapozottnak tűnt. Ebben a kísérletek megválasztása is szerepet játszott, hiszen a kutatók igyekeztek olyasféle kísérleteket tervezni, amelyek valamilyen szempontból ezt a hipotézist támasztották alá, vagy gondolták tovább. Amikor azonban már bizonyos hírnévre tettek szert, önbizalmuk megnőtt, kérdéseket is felvethettek – igaz, egyelőre csak önmaguk számára.

Egy-egy új gondolatot elfogadtatni a tudományos közegben rengeteg időt és energiát emészt fel. A bevett, elfogadott nézetek sokszorosan bizonyítottak már a korábbi kutatásokban. Ahhoz, hogy egy csoport a bevett nézeteket meg merje kérdőjelezni, annak két egymással ellentétes előfeltétele lehet: Vagy kezdő kutatókról van szó, akik újonnan érkeznek egy adott területre. (Ezt már tárgyaltuk az első fejezetben.) Vagy egy erős csoportra van szükség, amely annyi tudományos tőkét halmozott már fel, hogy keveset kockáztat, és sokat nyerhet, ha felnyitogatja „Pandora szelencéjét”.

A kétely megjelenésével azonban egy lavinaszerű folyamat indult be. Úgy tűnt, tisztázni kell végre, hogy mi a tudomány állása, mit lehet biztosan tudni, és mi az, ami kérdéses a kutya domesztikációja kapcsán. Amikor a csoport vezetője a kutyakutatás eredményeit összefoglaló könyv megírására vállalkozott, kiderült, hogy nem csupán saját hipotéziseik állnak bizonytalan lábakon, de sorra nyitogatva a tények fekete dobozait, jóformán alig lehet biztos kiindulópontot találni. (Lásd Függelék 2.) Kiderült, hogy a farkasokról kialakított tudásunk csupán néhány farkas-csoport megfigyeléséből származik, amelyek többségét ráadásul fogságban tartják. Továbbá számos farkas faj létezik szétszóródva a Földön, amelyek alapvetően eltérnek egymástól méretben, szokásokban, táplálkozásban, stb. Változó, hogy hány egyed él együtt, közösen vadásznak-e vagy sem. Ez utóbbi azért érdekes, mert sokáig tartotta magát az a nézet, miszerint a farkasok közös vadászata alapozta meg a később az emberrel kialakított kooperatív viszonyt, tette őket különösen alkalmassá a domesztikációra. Ha a farkasok még sem együtt vadásznak, akkor ez a hipotézis megdől.

Ráadásul az is kiderült, hogy a farkasok rendszertani besorolása sem pontos. Előfordul, hogy kétféle farkast is ugyanazzal a névvel illetnek (Arctic wolf-nak nevezik például mind az orosz, mind az amerikai területen élő állatokat). Sőt az is állandóan változik, hány farkas alfaj létezik (a meghatározások két szélső értéke: 3, illetve 25 alcsoport). De nem csupán a farkasokkal van baj. Igazából az sem világos, mi a kutya. Miben is különböznek pontosan a kutyák a farkasoktól? Mikortól kutya, meddig farkas egy állat? A fajbesorolás azért is problematikus, mert a tenyésztők időről időre visszafedeztetnek kutyákat farkasokkal, vagyis a génkészletet újra és újra átkeverik. Sőt bizonyos vidékeken kutyák és farkasok maguktól is szívesen keverednek, például az etióp pásztorkutyák és farkasok.

Nem lehet a hivatalos kutya-standardok leírásából sem kiindulni. Bizonytalan, hogy egyes kutyafajták milyen kereszteződések révén jönnek létre. A hivatalos besorolások zöme mítosz. Így például a Fáraó kutyának semmi köze az ókori Egyiptomban élő jószághoz, egy új keverék, amit úgy hoztak létre, hogy lehetőleg hasonlítson a korabeli rajzokhoz. A történeti megbízhatatlanság egy másik szép példája a fehér németjuhász standard esete.48 A fehér németjuhász kutyát ma svájci havasi kutyának hívják. A kutya leírásában semmiféle utalás nincs a németjuhász fajtára, ehelyett a svájci havasokban keletkezett csodálatos kutya történetét olvashatjuk. Miközben lehet tudni, hogy most is születnek teljesen véletlenül fehér németjuhász kutyák, melyeket általában azon nyomban megölnek, mert nem felelnek meg a standardnak. A fehér kölykök közül néhány kikerült Kanadába ötven-hatvan évvel ezelőtt, ahol nagyon népszerűek lettek. Kanada nem FCI-ország49, tehát ott nem kellett betartani a németjuhászra vonatkozó szabályokat, s így szépen felszaporodhattak. Időközben Európában 48 Külön köszönöm Pongrácz Péternek ezt a történetet. 49 FCI: Federation Cynologique Internationale; nemzetközi kutya szervezet.

74

is felfigyeltek a kanadai kutyára. Sokaknak megtetszett. Felmerült, hogy FCI-fajtát kellene csinálni belőle. Ehhez szükséges egy fajtagondozó ország. Nem lehet azt mondani, hogy kanadai fajta, ugyanis Kanada nem FCI-tag. Egy másik, FCI-országnak kellett felkarolnia a fajtát, ami történetesen Svájc lett. Az utolsó lépésben, amikor a fajta leírása elkészült, és benyújtották az új standardot, abból ki kellett iktatni minden németjuhászra utaló nyomot, hogy meg ne sértődjenek a németjuhászosok.

Itt él körülöttünk többszázezer kutya. A könyvesboltok roskadoznak a népszerűsítő, ismeretterjesztő kutyakönyvektől. A közmondásaink sokasága beszél a kutyákról. Egy akusztikai kísérlet során (Pongrácz 2005) arra voltak kíváncsiak a kutatók, hogy az emberek mennyire értik a különféle kutyaugatásokat, vagyis mennyire jól találják el, milyen körülmények között vették magnóra a hangot. A kísérletben három csoportra osztották az embereket, az első csoport tagjainak és családjának soha nem volt kutyája, a második csoportba tartozók azzal a fajtával (Mudi) rendelkeztek, amelyiknek a hangját magnóra vették a különféle szituációkban, míg a harmadik csoportba tartozóknak másfajta kutyájuk volt. Érdekes módon nem találtak különbséget a három csoport között, mindhárom viszonylag jól értette a kutyaugatást. A kísérletet azért hoztam fel példának, mert a legnehezebb része olyan emberek felkutatása volt, akiknek soha, semmi közük kutyához nem volt, eltekintve attól, hogy az utcán láttak már kutyát. Mégis, mindezek ellenére a kutatók a teljes bizonytalanságig is eljutnak. A már említett vita kapcsán fakadt ki az egyikük: „Létezik-e a kutya mint olyan, egyáltalán? Lehet, hogy a könyv olyasmiről szól, ami nem is létezik.”

Az alaphipotézis úgy tudta éveken keresztül meghatározni a kutatások mikéntjét, irányát, hogy jóformán minden fogalma bizonytalan volt. Így felmerül a kérdés: mennyiben tartható az a tudományelméleti követelmény, miszerint a tudományos hipotézisek olyan terminusokban fogalmazódnak meg, melyek pontosan definiált jelentéssel és referenciával rendelkeznek az adott tudományban? Az etológusok kiinduló hipotézise nem inkább a mítoszokhoz hasonlatos? Az isteneket nem kellett pontosan definiálni, mégis meghatározták a hétköznapi rutin tevékenységeink mikéntjét. Hasonlóképpen úgy tűnik, a rutinszerű kísérletezéshez nincs szükség pontos fogalmi háttérhez, csupán egy eredetmítoszra, egy hagyományra, amire mindig hivatkozni lehet, ami minden kérdésre végső magyarázatként ott áll.

2. A kutya-ember kommunikáció vizsgálata Az állatok közötti kommunikáció vizsgálata bevett gyakorlat az etológiában. Azonban a tanszék kutatásai zömükben a kutya és az ember közötti kommunikáció vizsgálatára irányulnak. Ennek kapcsán jól megmutatkozik a szakmán belüli módszertani hagyományokhoz való viszony, s némiképp az elmélet és a gyakorlat közötti eltérés is. Ez szükségessé teszi, hogy röviden felvázoljam a hagyományos etológia kommunikációs elméletének főbb elemeit Csányi Vilmos tankönyvének A kommunikáció című fejezete alapján (Csányi 1994: 472-495). Az alábbi néhány példa jól illusztrálja, miként értelmezik a kommunikáció fogalmát.

Az állati kommunikáció legelterjedtebb meghatározása P.J. Slater angol etológustól származik: ”A kommunikáció az állat olyan viselkedési aktusa, ami megváltoztatja egy másik állat magatartásának valószínűségi mintázatát olyan módon, hogy az a kommunikáló állat számára, nagyobb számú eset átlagában, adaptív értékű.” (idézi Csányi 1994: 472.) A kommunikáció mindig legalább két résztvevő közreműködését feltételezi: az adóét és a vevőét. Az aktus egy jelből, vagy jelek sorozatából áll. Az állati kommunikációban a jelek sokfélék lehetnek, lényegében minden olyan fizikai hatás jellé válhat, amit a fajtársak érzékelni tudnak, például valamilyen magatartási mintázat, pozitúra, hang, illatanyag, elektromos aktivitás, speciális vegyületek stb. A kommunikációs elmélet negyedik

75

kulcsfogalma: az üzenet „itt az a funkció, amit az adott kommunikációs jel a leadó agyi modelljében betölt”. (1994: 475) Ugyanaz a jel különféle kontextusokban, más-más vevők számára egészen más értelmezést nyerhet. Egy hím cinege éneke például egy saját fajtársú nőstény számára vonzó, az udvarlási aktus bevezetése lehet, egy fajtárs hím számára taszító, mert a terület védelmével és agresszióval kapcsolatos, egy ragadozó számára prédát jelez, míg egy közömbös faj számára az ének csupán háttérzaj, semmiféle információs értéke nincs. Az állati kommunikáció jelei lehetnek fokozatosak (analógok) vagy diszkrétek (digitálisak). Az előbbi esetben a jelek intenzitása is információt hordoz. Kampis György (1991; Csányi-Kampis 1988) információelmélete alapján Csányi a jelet abból a szempontból is megvizsgálja, hogy az adó és vevő agyában ugyanazt a funkciót tölti-e be. Ha a két agyi modell megegyezik, akkor 100%-os korrespondenciáról beszélhetünk, ha egészen más funkciót tölt be, akkor 0%-os a megfelelés. A két véglet között mindenféle átmenet lehetséges. A tökéletes korrespondenciára a hangyákat hozza fel példának, amik kellemetlen helyzetben egy veszélyt jelző feromont bocsátanak ki. Ez a feromon-koncentráció függvényében belső állapotukat a meneküléssel és támadással kapcsolatos magatartási akcióra hangolja, de ugyanez a feromon hatása a fajtársakra is, ti. azokban is a menekülés vagy a támadás akcióit idézi elő. A korrespondencia tehát a két hangya idegrendszeri modelljében teljes. Ellenpéldaként Csányi a kutyákat hozza fel, amiket megtaníthatunk arra, hogy az „ülj” vezényszónak engedelmeskedjenek. Az ember számára a vezényszó eredeti értelmében csak nagyon távoli kapcsolatban áll a kutyával. A kutya számára pedig egy értelmetlen hang, amelyet a tréningezés során megtanul összekötni a gazda elvárásaival. Vagyis a kiképzés előtt korrespondenciáról egyáltalán nem beszélhetünk, csupán a tréning hatására alakul ki valamelyest, ám pontos mértéke bizonytalan. A kommunikáció vizsgálatának mikéntjét Csányi egy rákokon végzett kísérleten (Roth 1974) mutatja be (Csányi 1994: 483-484). Ha két rákot közös akváriumba teszünk, aránylag gyorsan kialakul közöttük a dominanciarend. „Legelőször is meg kell vizsgálnunk, hogy melyek azok a többé-kevésbé állandó mozgásmintázatok, amelyeket egymás jelenlétében bemutatnak. Roth öt ilyen mintázatot ír le, amelyek a következők: hátrálás (gyors hátrafelé úszás), ollómutogatás (a nagyobbik ollót először a talaj felé, majd kinyitva az ellenfél felé nyújtja), előrehaladás (az opponens irányában) és harc (az opponens megütése és csipkedése az ollóval). Vajon befolyásolja-e az egyik rák viselkedésmintázata a másikét, van-e kommunikáció? Ezt akképpen dönthetjük el, ha megvizsgáljuk, hogy a feltételezett jeladó egyes viselkedésformái után a feltételezett vevő milyen magatartási egységeket produkál. Ezután a kapott adatokat statisztikai elemzésnek vetjük alá. Ha a jeladó viselkedési egységeit teljes mértékben véletlenszerűen követik a vevő magatartáselemei, akkor az a következtetésünk, hogy a jeladónak nincs hatása a vevő viselkedésmintázatára, tehát nincs közöttük kommunikáció. (…) A statisztikai elemzés szerint néhány esetben a jeladó és a vevő egymást követő magatartáselemeinek egymás utáni előfordulása szignifikánsan eltér a véletlentől, tehát valóban kommunikációt figyeltünk meg (ennek adaptív értékére abból lehet következtetni, hogy a dominanciarend kialakulásával az összeütközések száma rendkívül lecsökkent).” Azt feltételezhetnénk, hogy a kutya és ember közötti kommunikáció etológiai szempontú vizsgálatakor is valamiképpen a fenti tankönyvbeli módszerre bukkanunk. Hiszen ugyanaz a szerző írta a tankönyvet, aki a kommunikációs vizsgálatokat is elindította az ELTE kutatócsoportjában. Mégis, egészen más típusú kísérletekre, viselkedés leírásokra találunk, ha a kutatás fókuszában a kutyával való kommunikáció kerül. Amiből azt a következtetést vontam le, miszerint létezik egy hagyomány az etológiában, amit a tankönyvben is leírnak arról, hogy mit is jelent a kommunikáció, és hogyan kell vizsgálni. Ám mint majd látni fogjuk, amikor a kutyával való kommunikációról van szó, a csoport nem ezt a hagyományt követi, hanem egy saját, újfajta megközelítést vezet be. Mondhatni, egy saját hagyományt

76

kezd kialakítani, megalapozni, ami teljesen más, mint a tankönyv által reprezentált. Habár a főemlős kutatásban is találkozunk az őáltaluk alkalmazotthoz hasonló megközelítési móddal, nem magától értetődő, miért sorolják a kutyákat a főemlősökkel egy kategóriába.

A kutyával többféleképpen lehet kísérletezni. Egyrészt olyan laboratóriumi körülmények között, mint egykor Pavlov: a kutya kikötözve, szájából egy csövön vezetik ki a nyálát, és figyelik az ingerek hatását. Az ilyen kísérleti helyzetben a kutyát éppolyan kísérleti állatként, vagy pontosabban: tárgyként kezelik, mint a békákat, egereket, patkányokat. A kísérletek másik típusában viszont, ahol a kutya intelligenciájára, gondolkodásmódjára, kommunikációs képességeire kíváncsiak, a kutya az ember partnereként szerepel. Persze a pavlovi típusú kísérletben is feltételezhető valamiféle kölcsönhatás a kísérletvezető és a kutya között, ám ez nem sokban különbözik attól az együttműködéstől, amely például Pasteurt kapcsolta össze a baktériumaival. Azonban egészen más a helyzet akkor, ha a kutyát már-már „emberszámba” veszik, mint például az ELTE Etológia tanszékének dolgozói. Amikor a tanszéken a kutya és az ember közötti kommunikációt vizsgálják, valójában az ember és ember közötti kommunikációból indulnak ki. Már csak azért is, mert mint mondják, őket elsősorban a humánetológia érdekli, vagyis arra kíváncsiak, hogy beszélni még nem tudó őseink miként kommunikáltak egymással. Ennek felderítésre vizsgálják a kutyát, mint modell-állatot. Miként a csoport egykori vezetője megfogalmazta az egyik interjúban: „Úgy gondoltam, hogy a kutya olyan körülmények között él ma, ahogyan az emberek éltek a nyelv megjelenése előtt. Nem beszélnek, de egy megszervezett, szociálisan az ember által létrehozott környezetben élnek. Sokféle dologra használják a kutyát, de igazából beszélni még nem tud. Az ember világából csak a vele kapcsolatos dolgokat látja. Ez olyan, mint egy kis homo csoport, ami még nem beszél, próbálja megértetni magát. Tehát nézzük meg, nincsenek-e a kutyában olyan tulajdonságok, amelyek analógak az emberrel. Mert akkor ennek a szerkezete tükrözné azt, ahogyan az emberi evolúcióban ezek a változások bekövetkeztek.”

A kutatók először is olyan emberi kommunikációs gesztusokat kerestek, amelyek már a beszéd megjelenése előtt jelen lehettek az emberi közösségekben, s ennélfogva minden kultúrában megtalálhatók. Ilyen kommunikációs jelzés például a mutatás. Ez az egyszerű gesztus: a kinyújtott kéz, előre álló mutatóujjal az egyik legalapvetőbb emberi kommunikációs forma, ami nagyon korán megjelenik a kisgyermekeknél is. Vajon alkalmas próbája lehet-e a kutya és ember közötti kommunikáció mérésének?

A fajok közötti kommunikáció során gyakori, hogy a felek közös viselkedési repertoárjuk bizonyos elemeit felhasználják, például a mély morgó hang a legtöbb ragadozó emlős számára egyértelmű, fenyegető üzenetet közvetít. Az ember és a kutya azonban jelentősen eltér egymástól anatómiai felépítésüket tekintve, így különösnek tűnik azt feltételezni, hogy a kutya a számára teljesen idegen, az emberi kommunikációban szerepet játszó viselkedésformák, például a gesztikuláris jelzések megértésében jeleskedni fog.50

Az egyik legelső alapkísérletben (Miklósi et al. 1998) a kutatók azt vizsgálták meg, hogy a kutya képes-e értelmezni az emberi mutatást, azaz felfogni, hogy az ember kinyújtott keze és mutatóujja a környezetről árul el valami fontos információt. A kísérlet lényege, hogy a kutyának a kísérletvezető megfelelő cserépre történő rámutatása alapján kell kiválasztania a jutalomfalatot rejtőt. A kutyák a tesztet sikeresen teljesítették, sikeresebben, mint például a csimpánzok. Vajon kommunikáció zajlott-e le? A helyes választás csupán operáns kondicionálás eredménye, avagy kialakult a kutyában a jeladó szándékainak reprezentációja? Tudja-e az állat, hogy a mozdulatnak jelző funkciója van, ami neki szólt? Ez azért is fontos

50 Ha következetesek akarunk maradni a kiinduló hipotézishez, felvethető a kérdés: miért nem a kutyák egymás közötti kommunikációját vizsgálják a kutatók? Hiszen a kutya nem abban a helyzetben van, mint a korai ember, aki saját fajtársaival igyekezett kommunikálni anélkül, hogy egy fejlettebb lénytől elsajátíthatta volna kommunikáció bármiféle csíráját, miként a kutya az embertől. De tekintsünk el most ettől a látszólagos ellentmondástól, és vizsgáljuk meg, miként is igyekeznek a jelenséget megragadni a kutatók.

77

kérdés, mert nem mindegy, hogy egy adott kísérletet hányszor ismételnek meg az állattal. Gyakorta előfordul – elsősorban főemlős-kísérleteknél – hogy akár százszor egymás után is elvégzik a kísérletet, ám mindössze három majmon. Vajon mennyiben mutatja a kísérlet a majom ügyességét, és mennyiben azt, hogy az állat nagy nehezen megtanulta, amit elvártak tőle?

Nos, az említett cikkben a szerzők amellett érvelnek, hogy a mutatás a kutya számára kommunikációs szituáció volt. Érvelésük menete a következő: Az eredmények valószínűleg nem tanulási folyamat következményei, mert összehasonlítva a csimpánzok és más majomfélék teljesítményével hasonló kísérleti szituációban, a kutyák a távolabbi mutatást is megértették, míg a majmok csak akkor tudták a feladatot teljesíteni, ha a kísérletvezető mutatóujja legfeljebb 15-20 cm-re volt az edénytől, amelyre irányult. A kutyák ezzel szemben akkor is jól teljesítettek, ha 60 cm vagy akár nagyobb távolság választotta is el a kezet az edénytől. Ráadásul, míg a korábbi kísérletekben az állatok csak akkor voltak képesek helyesen választani, ha a mutatás a választás végéig fennmaradt, a kutyáknál a mutatást követően a kutató a kezét visszahúzta a kiinduló állapotba. Vagyis amint a kutyán volt a sor, hogy az edények között válasszon, már semmiféle gesztikuláris kulcs nem segítette. A mutatás előtt a kísérletvezető addig várt, amíg biztosra nem vehette, hogy a kutya figyel rá, vagyis amíg az arcába nem nézett, vagy fel nem vették a szemkontaktust egymással. Majmok elkerülik az ember arcába nézést, számukra az egész test helyzete mutat irányt. Hasonlóképpen a farkasok sem néznek az ember arcába, mert az arcbanézés fenyegető jelzés a számukra. Továbbá a majmok, ha választhatnak, nem az emberre figyelnek, hanem fajtatársaikra, ellenben a kutyák szívesen kooperálnak az emberrel. Az ilyen témájú cikkek végkövetkeztetése: A kutyák a domesztikáció során specifikus, a kommunikációs képességeiket érintő szelekción mentek keresztül.

A cikkben nem a kutya mozgási elemeinek statisztikai számítását végezték el, miként azt a tankönyv előírja, hanem csupán a helyes és helytelen választásai arányát vizsgálták. Nem elemezték mindkét kommunikációs partner (ti. a kísérletvezető és a kutya) viselkedési repertoárját, csak a kutyára fókuszáltak. Természetesen a kísérletvezető mozdulatai standardizáltak, hiszen éppen akkor tekinthető kísérletnek egy kísérlet, ha minél kevesebb változóra kell odafigyelni, miközben minden egyéb körülményt a lehetőségekhez képest kontrollálni kell. De bármilyen szigorúan tartsák is be a kísérleti protokollt, az interjúkból és tanszéki pletykákból mégis az derült ki, hogy korántsem mindegy, ki végzi a kísérletet.

Nem szerencsés például, ha a kutya gazdája és a kísérletet végző kutató ugyanaz a személy. A gazda és kutyája között esetenként olyan metakommunikációs jelzések, rítusok épülnek ki, amelyeknek a gazda többnyire nincs is tudatában, ám alapvetően befolyásolhatják a kísérleti eredményeket. Tanulságos esetei ennek azokkal - a már korábban említett (II.1.fej.) - kézből nevelt kutyakölykökkel végzett kísérletek, akiket a farkasok szelídíthetősége kapcsán végzett kísérletekhez kontrollcsoportként alkalmaztak. Gazdáik beszámolója szerint ezek a kutyák jóval érzékenyebbekké váltak hagyományosan nevelt társaiknál. Sokkal inkább megértik az emberi kommunikációt, könnyebben átveszik, felismerik gazdáik hangulatváltozásait. (Ez gyakran nehézséget is jelent a gazdák számára.) Azt is megfigyelték, hogy rendszerint ezek a kutyák viselkednek úgy az adott kísérletben, ahogyan azt a kísérlet eltervezésénél, illetve a hipotézis megfogalmazásakor a kutatók feltételezték. A többi kutya viszont általában rosszabbul teljesít, mert több időre van szüksége ahhoz, hogy megértse, mit is várnak el tőle. Ráadásul a kutyák minden kutatóval személyes kapcsolatba kerültek, hiszen többségük az egész napját rendszerint az egyetemen tölti gazdája mellett.

A kutatók véleménye szerint az ember nem csupán segítheti a kutyát egy feladat elvégzésében, de gátolhatja is. A fentebb említett „mutatós” kísérletet évek óta végzik az etológia tanszéken. Sokáig az egyik hallgató volt megbízva ezzel a feladattal, aki egy idő után azt tapasztalta, hogy az újabb kísérleti alanyok sokkal rosszabbul teljesítenek, mint a

78

korábbiak. Amikor ezt elmesélte a témavezetőjének, az oktató első gondolata az volt, hogy biztosan a diákban van a hiba, aki már nyilvánvalóan nagyon unja a feladatot, és ez hat ki valamiképpen a kutyákra. Új szakdolgozókat bíztak meg a feladattal, és úgy tűnik, a kutyák eredményei javulni kezdtek. Máskor viszont az új szakdolgozó inkább ront az eredményeken, hiszen nincs annyi tapasztalata, mint a régebb óta kutatónak.51

Gyakori hiba, hogy úgy képzeljük, az emberi elme nem része a kísérleti folyamatnak, ezért nem szoktuk vizsgálni, miként változnak meg érzelmei, észlelése és gondolatai a kísérleti folyamat során. A kísérletvezetőt érzelemmentes gépként látjuk, aki a protokoll merev, gépies betartásával hajtja végre feladatát. A kommunikációs szituációban azonban egy ilyen magatartás már csak azért is lehetetlen, mert a kommunikáció minimum két felet feltételez. Nem könnyű olyan kísérletet tervezni, amelyben a kísérletvezető egyszerre kommunikál is az állattal, ám ugyanakkor kívül is marad a történéseken, mintegy „harmadik személyként” figyelve a folyamatot, amelynek maga is része. E probléma kiküszöbölésében fontos szerepe van a videofelvételeknek, melyek lehetővé teszik, hogy a kutató a kísérlet során „benne lehet” a folyamatban, ám később visszanézve a történteket, azokat „kívülről” is elemezheti. (Ez utóbbiról ld. IV. fejezet.)

Másrészt épp a kutya és az ember közötti kommunikáció a buktatója egyes kísérleteknek. Így például a kötődést vizsgáló kísérlet során merült fel az a probléma, hogy még az amúgy tapasztalt kutatók számára is nehézséget jelent a kísérleti protokoll pontos betartása. Kiinduló hipotézisük szerint a családban élő kutyák és gazdájuk kapcsolata több szempontból is analóg a gyermek anyjához fűződő kötődésével, így azt egy gyermekpszichológiai teszttel vizsgálják (Topál 1998, Gácsi 2006). Ez az ún. „idegen helyzet teszt” (Ainsworth et. al. 1978), amelynek során a kutya hét rövid ideig tartó szituáció során többször találkozik idegen személlyel, elválasztják a gazdájától, majd egyedül találja magát az idegen helyen, aztán újra találkozik a gazdájával ill. az idegennel. A videóra rögzített kísérletek feldolgozásánál derült ki, hogy a kísérletvezetők, akik a tesztben a barátságos idegent alakítják, olyannyira ráhangolódnak arra, hogy a kutya figyelmét le kell kötniük, illetve hogy kapcsolatot kell kialakítaniuk vele, hogy hiába írja elő a protokoll, miszerint a kísérletvezetőnek a kísérlet adott pontján öt másodpercig mozdulatlanul kell állnia és csak utána kezdhet interakcióba a kutyával (feltéve, hogy a kutya nem kezdeményezi az interakciót már korábban), gyakran nem sikerül ezt az öt másodpercet kivárni. Az elemzés során ezért lehetetlenné válik annak eldöntése, mit tett volna a kutya az eredeti protokoll szerint, pl. mennyi ideig „bánkódott” volna a gazdája után, amikor az elhagyta a szobát. Nem csupán a fegyelem lazulásával kapcsolatos problémáról van itt szó. Főként azért nem sikerül a forgatókönyv betartása, mert a kísérlet kommunikációs viszonyt követel meg, és a kutya nem teljesen egyértelmű jelzéseit a kísérletvezetőnek az adott pillanatban azonnal interpretálnia kell. Mivel azonban arra hangolódik rá, hogy ha csak lehet, felvegye a kapcsolatot a kutyával, nincs türelme kivárni, miként is reagál pontosan a kutya.

Külön tanulságos, hogy bár e problémákkal jobbára tisztában vannak a kutatók, azok olyasvalamik, melyekről a cikkekben hallgatni szokás, már csak azért is, mert – főként kutatásaik kezdetén - gyakorta érte őket az „Okos Hans hatás” vádja. Okos Hans egy ló volt, Berlin egyik nevezetessége a húszadik század elején. Úgy tűnt, hogy remekül tud számolni, és más egyszerű kérdésekre is képes válaszolni. Hans természetesen nem tudott beszélni, ehelyett patájával dobbantott, s a válasz a dobbantások száma volt. Bár több vizsgálatot is elvégeztek a lóval, kezdetben senki nem értette, még a ló gazdája sem, hogyan képes az állat ilyen csodálatos teljesítményre. Végül Oscar Pfungst fejtette meg az ügyet. Kiderült, hogy a

51 Ha az új szakdolgozó más eredményeket kap, mint a régi, akkor szinte lehetetlen eldönteni, ki csinálta jól a kísérletet, s ki rosszul. Ilyenkor rendszerint presztízsharc kezdődik a két kutató között. Tovább bonyolítja a problémát, ha a régi szakdolgozó eredményei már publikálásra is kerültek.

79

ló elsősorban a gazdája reakcióit nézte, ám később képessé vált arra is, hogy ezt idegen emberekkel is megtegye. A kérdéseket egy táblára írták fel, majd ezt követően a ló óvatosan elkezdett dobolni a patájával, s amikor ahhoz a számhoz érkezett, amely a helyes megoldás volt, az emberek testtartása alig észrevehetően megváltozott: felemelték a fejüket, várakozóan a lóra néztek stb. Ezeket az apró jelzéseket észlelte a ló, s hagyta abba a dobolást. Ha a szemét eltakarták, képtelen volt a feladatok megoldására. Okos Hansnak azt a kulcsot kellett megtanulnia, ami annyit jelzett, hogy most kell abbahagyni a dobolást. A ló tehát valóban rendkívül „okos” volt, de nem abban az értelemben, hogy remekül számolt, hanem hogy remekül érzékelte az emberek tudattalan testtartásait, jelzéseit. Az esetre az etológusok gyakran hivatkoznak az állat és az ember közötti kommunikáció vizsgálatakor.

Az ELTE kutatóit rendszerint kétféle támadás éri, ennek megfelelően két szempontot igyekeznek szem előtt tartani kísérleteik során: 1. Elkerülni az „Okos Hans hibát”; 2. Elkerülni a pavlovi hibát. Vagyis tisztában kell lenni azzal, hogy mely eredményeket értek el klasszikus vagy operáns kondícionálással, és mi tudható be valóban a kutya önálló kommunikációs tevékenységének. Amikor egy kísérletező kitalál egy feladatot, pontosan tudnia kell, hogy mit fog az állat összekapcsolni mivel. Hiába akarom, hogy az állat egy bizonyos viselkedésre asszociáljon egy adott jelzés láttán, korántsem biztos, hogy az állat számára ez az asszociáció jön létre. Lehetséges, hogy az állat inkább a tekintetre, a beszédre vagy a gesztikulációra figyel. Minden állat összekapcsol jelenségeket, viselkedéseket, de nem biztos, hogy éppen úgy, ahogyan azt a kísérletező eredetileg elképzelte.

Jacob von Uexküll (1934) ültette át a filozófiai fenomenológia tanulságait az etológiába, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy minden élőlénynek saját világa van, vagyis például a pillangó, a giliszta vagy az egér egészen máshogy érzékeli környezetét még ugyanabban a kertben is. Bizonyos dolgok jelentősek számára, azokra figyel, más dolgok, amelyeket mi tartunk fontosnak vagy szépnek, számukra semmi jelentőséggel nem bírnak, észrevehetetlenek maradnak. Számunkra összetartozónak vélt dolgok különválnak, más dolgok között sajátos kapcsolatok mutatkoznak. Ennek egy jellemző példája: Kedvelt kutyasport az agility, amelynek során a gazda a kutyát egy akadálypályán vezeti végig, a kutyának hol egy hintán kell áthaladnia, hol egy alagútban kúsznia, hol akadályokat átugrania, mindezt időre. Az Etológia Tanszék munkatársai a Top Mancs Kutyaiskolával ápolnak szorosabb kapcsolatot, ahol az agility pályán az eszközök vörös és sárga színűek. A kutatók elbeszélése szerint az egyik kutya évek óta kitűnően teljesített a pályán, így benevezték egy másik helyszínen tartott versenyre. A versenypálya akadályait azonban szürkére és kékre festették. A kutyának szemmel láthatóan fogalma sem volt arról, mit kezdjen az akadályokkal. Vagyis egy olyan, számunkra semmiféle jelentőséggel nem bíró dolog, mint az akadályok színe, képes volt a kutyát teljesen összezavarni, noha az akadályok formája szabvány szerint pontosan megegyezett azokkal, amelyekkel a Top Mancs iskolában remekül megbirkózott. Amikor a kutya nem ismerte fel a szürke-kék akadályokat, mert vörös-sárga akadályokhoz szokott, akkor biztosan nem olyan volt az akadály-koncepciója, ahogyan azt mi képzelnénk. Amikor Okos Hansnak feltették a kérdést: „mennyi 7+3?”, a ló tizet dobbantott. Milyen jelentést közvetített az ember a lónak? Talán semmilyet. A ló minden bizonnyal érzékelt valamiféle hangokat idegi impulzusok formájában, ám az már igencsak kérdéses, miféle jelentést hordoztak ezek a hangok. A ló helyesen válaszolt, amikor tizet dobbantott, ám ezt anélkül is megtehette, hogy bármiféle jelentést kapcsolt volna a kérdéshez vagy a válaszhoz. Mozdulatai az emberek számára jeleket, számokat, szavakat reprezentáltak, a dobbantásokhoz az ember jelentést kapcsolt. Amikor egy állat az emberhez nagyon hasonló módon használ gesztusokat, vajon tudja-e, és szándékában áll-e valóban azt üzenni velük, amit üzent?

A vizuális kommunikációs vizsgálatoknál az etológusok természetesnek veszik, hogy az ember érti, mit akar a kutya jelezni a számára. Nem kérdőjelezik meg, hogy az emberben

80

hogyan jön létre a megértés. Holott a kiinduló hipotézisük értelmében arra kíváncsiak, milyen volt az ember hajdanán, s ezt olykor explicit módon is megfogalmazzák: „a kutya-ember kommunikáció vizsgálata kivételes lehetőséget teremt nemcsak a kutya, hanem az ember egyes szociokognitív képességeinek jobb megértéséhez is.” (Miklósi – Topál 2006: 119) Mégis, még az olyan tesztek esetében is, amikor nem az a kérdés, érti-e a kutya az ember különféle gesztikuláris jelzéseit, hanem hogy a kutya miféle jelzésekkel próbálja megértetni magát az emberrel, kizárólag a kutya viselkedésének elemeit elemzik részletesen.

A kutya számos testrészét használja jelzésre (fülét, farkát, pofáját), miközben esetenként hangokat is kibocsát. Kérdéses azonban, hogy minden egyes mozdulatnak elkülönült kommunikációs jelentése van-e, avagy vannak közöttük „szinonimák”? Egy további kérdés, hogy egy adott jelzés csupán az állat belső állapotának kifejeződése, avagy a környezet egy eseményére utal? Gyakran lehetetlen elválasztani egymástól e kettőt, mert lehet, hogy éppen egy külső esemény (például egy ragadozó felbukkanása) vált ki belső állapotváltozást (félelmet).

Nem könnyű tehát eldönteni, mennyiben tekinthető kommunikációs jelzésnek egy adott viselkedési elem. Kísérletenként más-más interpretációkkal találkozhatunk. A látszólag legegyszerűbb mozdulatok értelmezése is „problémás” lehet, például az, hogy a kutya az emberre néz. Egy kísérletben kutyákat és szocializált farkasokat állítottak egy megoldhatatlan feladat elé. Miután az állatoknak megtanították, hogy egy ketrecből miként lehet egy kilógó madzag segítségével kihúzni a madzag végére kötött táplálékot, a kutatók a madzagot a ketrechez kötötték, ami megakadályozta a kihúzást (Miklósi et al. 2003). A farkasok egy ideig kitartóan próbálkoztak, aztán feladták a dolgot. A kutyák ezzel szemben nagyon hamar abbahagyták a próbálkozást, és a gazdájuk arcára néztek, majd tekintetüket váltogatták a ketrec és a gazda között. Kézenfekvő volna arra gondolni, hogy a kisgyerekhez hasonlóan a kutya tisztában van azzal, hogy a felnőtt - vagyis a gazdája - többet tud nála, ezért fordul segítségért hozzá. De a mozdulat elégséges magyarázata lehet az is, hogy az állat ugyan nem képes felfogni az ember tudatállapotát, de megtanulta, ha az emberre néz, segítséget kap. Mivel a farkasokból hiányzott az indíttatás, hogy az emberre nézzenek, esélyük sem lehetett arra, hogy megtanulják, milyen fontos szerepe lehet a tekintetnek. Egy ilyen egyszerű viselkedésbeli különbség magyarázhatja a két állat között megfigyelt kognitív különbségeket. A kutatók cikkükben azt a feltételezést fogalmazzák meg, miszerint a domesztikáció során azokra a kutyákra történt szelekció, amelyek hajlamosak voltak bizonytalan helyzetekben az emberre nézni. Maga az emberre nézés mozdulata itt még nem kommunikációs jelzés, csupán annak előzménye, alapja, ami lehetővé tette, hogy a kutya idővel képessé váljék arra, hogy egy másik fajjal kommunikáljon. Egy másik kísérletben az emberre nézés, illetve a tekintetváltás egészen más megvilágításba kerül (Miklósi et al. 2000). Ebben a tesztben a kutya szeme láttára jutalmat helyeztek el egy a kutya számára elérhetetlen magasságban lévő három doboz valamelyikében. Arra voltak kíváncsiak, vajon képesek-e a kutyák informálni később bejövő gazdájukat az elrejtett táplálék hollétéről. A kutya sűrűn váltogatta tekintetét a táplálék helye és a gazda arca között. Ebből arra következtettek a kutatók, hogy valódi kommunikációról van szó. A kutya felhívta magára a figyelmet azzal, hogy a gazdára nézett, majd a táplálék felé fordult, amivel irányt mutatott. A cikk szerzői négy bizonyítékot hoznak fel annak alátámasztására, hogy az edényre nézés a gazdának szóló szándékos kommunikációs jelzés volt, nem pedig egyszerű reakció, amit a táplálék váltott ki: 1. A kutyák gyakrabban néztek a táplálék irányába, ha a gazda is a szobában volt, mint amikor egyedül tartózkodtak a szobában. 2. A táplálékra nézést mindig megelőzte, vagy követte a gazdára nézés. 3. Korábbi kísérletek bizonyítják, hogy a kutyák gyorsan megtanulják, amikor az ember tekintetváltással (vagyis nem kézmozdulattal) jelez nekik a táplálék hollétét illetően. 4. A vokalizáló kutyák a hangadást - ami figyelemfelhívó jel -, mindig összekötötték a tekintetváltással. E négy érven

81

túl kitérnek a mutatás adaptív értékére is. A kooperatív vadászat során a mutatás hasznos lehet, amikor a farkasoknak el kell dönteniük, melyik irányba induljanak, illetve, hogy a vadászat során merre mozoghat a zsákmány. A konklúzió azonban itt is a domesztikációra fut ki: „Valószínűbb alternatív magyarázat, hogy a kutyákat fokozott kommunikációs képességre szelektálták a domesztikáció során. (…) Lehetséges, hogy azok a kutyák, amelyek jobbak voltak az információcserében, szelekciós előnyhöz jutottak.” (Miklósi et al. 2000: 165-166.) Vagyis ebben a tesztben a tekintetváltást már nem csupán a kommunikáció előfutárának tartják, hanem alapvető kommunikációs jelzésnek. De ugyanerről a kísérletről egy néhány évvel később megjelent népszerűsítő könyvben megint óvatosabban írnak. Az óvatosságot a feltételes móddal hangsúlyozzák: „A gyakori tekintetváltások és vokalizációk, melyek mindig a gazdára nézéssel párosultak, arra engednek következtetni, hogy ún. funkcionálisan referenciális kommunikációról van szó, tehát a kutya úgy viselkedik, mintha valamilyen külső dologról (vagyis az elrejtett táplálék helyéről) közölne információt.” (Miklósi – Topál 2006: 129-130.) Az akusztikus kommunikációs vizsgálatoknál viszont megfordul a kérdés. Ott attól tekintenek el, mennyiben tudatos a kutya vokalizációja, tudja-e, miért ugat. Ezekben a kísérletekben (Pongrácz et. al. 2005.) az ember válik a vizsgálat alanyává, és az a kérdés, érti-e az ember a kutyaugatást. A tesztekben hatféle tipikus szituációban rögzített kutyaugatást hallgattattak meg emberekkel: 1. idegent ugat a kutya a kerítésnél, 2. őrző-védő helyzet, 3. egyedül hagyott kutya utcán kikötve, 4. orra elé tartott labdát kérő kutya, 5. séta előtt izgatottan ugató kutya, 6. gazdával játszó kutya. A kísérleti alanyok függetlenül attól, hogy volt-e valaha kutyájuk, vagy ismerik-e az adott fajtát, mind a véletlen szint felett találták el, hogy milyen szituációból származtak az ugatások. Sőt az ugatások hangulatáról is megkérdezték őket, és ez esetben is igen egyöntetű válaszok születtek. Az idegent ugató és őrző-védő kutyákat agresszívnek tartották, a kikötött állat hangjából félelmet és kétségbeesést hallottak kicsengeni, a játszó, illetve labdát kérő kutyák ugatását pedig vidámnak találták. Számomra a kísérleteknek különösen ez a fele érdekes, ugyanis itt már egyértelműen emberi állapotjelzőket tulajdonítottak a kutyának. Még ha az eltérő szituációk eltérő ugatástípust váltanak is ki a kutyából - amit az ember megtanul valahogyan azonosítani, azaz egyes szituációknak megfeleltetni -, kérdéses, hogy mennyiben lehet ettől a ponttól továbbmenni, azaz milyen szinten merjünk jelentést tulajdonítani az ugatásnak. A kutatók óvatosak a következtetések levonásában. Úgy vélik, a kutya ugatása elsősorban érzelemvezérelt, ami valószínűtlenné teszi a referencialitást. Ugyanakkor azt is feltételezik, hogy az ember a számára kifejezően ugató egyedekre szelektált. Ebből viszont számomra az a paradoxon következik, hogy függetlenül attól, hogy a kutya számára szándékos kommunikációs jelzés-e az ugatás, az ember számára mindenképpen értelemmel, jelentéssel bír.

A már említett agility-sport is alkalmat ad a kutatóknak, hogy a kondicionálás és a valódi kommunikáció kapcsolatán eltöprengjenek. Annál is inkább, mert a tanszéken dolgozók egy része gazdaként állandó résztvevője a Top Mancs iskola agility edzéseinek. Amikor a kutyát először viszik a pályára, látszólag semmi örömét nem leli abban, hogy a szereken gyakoroljon, sőt gyakran még fél is tőlük. Ilyenkor mindenféle trükkökkel csalogatják végig a kutyát a pályán, elsősorban is számtalan jutalomfalatot dugdosva a szájába vagy az orra elé. Ez azonban még csak egyszerű operáns kondicionálás, ezzel a technikával egy tyúkot is sikerült már egy ilyen (természetesen hozzá illő, megfelelő méretű) pályán végigvezetni. Idővel azonban a kutya megkedveli a pályát, és nagyon finom együttműködés alakul ki közte és a gazdája között, s a gazda apró rezdüléseit figyelve ugrál a helyes sorrendben az akadályokon. Nehezen eldönthető kérdés, hogy mikortól is válik partnerré a kutya. „Az agilityben az az élmény, hogy a kutya velünk együtt gondolkodik. Figyelünk egymásra. Oda-vissza megy a kommunikáció. Amikor ezt látjuk egy pároson, akkor mondjuk, hogy ez a kutya-ember kapcsolat” – fogalmazta meg az egyik etológus.

82

A kommunikáció kérdése is szépen példázza, ami újra és újra előkerül, hogy ti. az etológia egy mindmáig formálódó új tudomány, ahol a látszat ellenére sem szilárdult meg egy biztos módszertan. Ennek számos hátránya, illetve buktatója mellett van némi előnye is. Elsősorban is, hogy az újításokat a szakmai közösség még könnyen elfogadja. Ebben a viszonylag képlékeny közegben az ELTE kutatóit lényegében nem sok gátolja abban, hogy saját hagyományt teremtsenek, és semmi nem kényszeríti arra sem, hogy a régi hagyományt elfogadják. Ha sikerülne új hagyományt teremteni, az óriási tudományos tőkét jelentene a csoport számára.

3. A kísérleti alanyokhoz való viszony problematikussága 3.1 Anekdoták szerepe a kutatásban

A tudományfilozófia történetében a tudomány és nem tudomány kérdése mindig is központi szerepet játszott. Számos megoldási javaslat született arra vonatkozóan, hogyan különböztethető meg a tudomány a kultúra más területeitől, például az áltudománytól vagy a vallástól (ld. többek között Popper 1997; Lakatos 1997, Feyerabend 2002, Laudan 1983, Kutrovátz és mtsi. 2008). A különféle elméleti megközelítések mindazonáltal rendre tarthatatlannak bizonyultak, mivel kiderült, hogy nem lehet olyan egyértelmű sajátosságokat felmutatni, melyek alapján a tudomány elhatárolható volna a nem-tudományoktól. Az ún. „demarkáció problémája” azonban nem pusztán elméleti jelentőséggel bír, hanem, miként arra a szociológusok rámutattak (pl. Gieryn 1999, 2006; Collins – Pinch 1993; Taylor 1996; Mellor 2003) nagyon is konkrét gyakorlati következményekkel jár: meghatározza, hogy kik férhetnek hozzá a társadalmi támogatáshoz, az anyagi és intézményes erőforrásokhoz, amelyek nélkülözhetetlenek a tudományos kutatásokhoz. Vagyis nem csupán a tudományfilozófusokat és tudományszociológusokat, de magukat a tudósokat is közvetlenül érintő kérdés ez, mivel alkalmasint számos konkrét, gyakorlati problémát képes okozni, hogy miként is definiálják saját tudományuk határait.

A tudományok művelői rendszerint komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a tudomány határait kijelöljék. Melyek lesznek azok a kérdések és megközelítési módok, amelyek az adott diszciplínához tartoznak, s mely módszereket és elképzeléseket kell kirekeszteni? Noha mindig erősek ezek a törekvések (különösen egy új tudomány kialakulásakor), egy-egy tudomány soha nem tudja örökre, végérvényesen kijelölni saját határait, illetve a megrajzolt határvonalak soha nem lesznek minden szempontból sziklaszilárdak. Ráadásul egészen más képet kapunk a tudomány határairól, ha a tudósok elméleti kiindulópontját vizsgáljuk, a módszertani fejtegetéseket, amelyekkel saját területük helyes és kívánatos művelésére reflektálnak, és egészen más a kép, amikor ugyanezek a tudósok konkrét, gyakorlati eljárásait vesszük górcső alá.

Szépen példázza ezt az etológia is, ahol az anekdoták, valamint az antropomorfizmus szerepe újra és újra viták középpontjába kerülve, át meg átrajzolja a határokat. Az etológia történetét bemutató fejezetekben már részletesen írtam arról, hogy a formálódó tudományban az első dolog, amivel szemben elhatárolták magukat a kutatók, az anekdoták felhasználása az érvelésben. Ugyanakkor mindmáig fontos szerepet játszanak az anekdoták. Hol helyezkednek tehát el az anekdoták, a tudomány határain belül vagy kívül?

Tudománytörténetek ritkán kezdődnek az alapítóatyák és legfontosabb előfutárok kritikájával, ám az etológiában mégis ez történik. Miközben a darwini evolúciós elmélet az új tudományág alfája és ómegája, hiszen éppen az evolúciós szemléletmód különbözteti meg az etológiát az állatpszichológiától, Darwint azért éri kritika, mert szabadon használt anekdotákat érvelése alátámasztásához, amikor úgy gondolta, hogy a tudósok alábecsülik az állatok

83

mentális képességeit. Darwin azon az alapon tulajdonított kognitív állapotokat sok állatnak, hogy egyes eseteket megfigyelt, s nem pedig kísérleteket végzett.

Szintén említettem, hogy a korabeli etológusok körében különösen Darwin közeli barátja és követője, George Romanes munkái okoztak nagy felháborodást, aki tézisei bizonyítására szintén sok anekdotát használt, ráadásul jórészt másoktól hallott anekdotákat. (Pedig abban az időben a kísérleti pszichológia már jelentős előrehaladást ért el, és az egyszeri megfigyeléseket nem sokra értékelték.) A képet tovább árnyalja, hogy a Romanest kritizáló tudósok egy-egy állat privát megfigyeléseiből vontak le általános következtetéseket. Ezt láthatjuk például a kor jeles angol pszichológusa, Lloyd Morgan esetében is, aki saját kutyáján, Tonyn végezte megfigyeléseit. Tudományos módszerként ő a közvetlen megfigyelés fontosságát hangsúlyozta, ezzel határolván el magát Romanestől. Pedig az ilyen egyedi megfigyeléseket tudományos szempontból nem sok választja el a hallomásokból levont következtetéseknél, minthogy mindkettő lényege az egyedi eset. (Más kérdés, hogy a hallomás még tényszerűségében is megbízhatatlan lehet.) Köztudott, hogy még Lorenz is szabadon használta az anekdotákat, vagyis elsősorban leírásokra törekedett, s nem kísérletekre.

Sokféleképpen lehet leírni, miként viselkednek az állatok. Az anekdotákat sokan azért vetik el, mert szubjektívek, nem szolgáltatnak „kemény adatokat”. Mindazonáltal az anekdoták szerepe jóval meghatározóbb az etológiában, mint más tudományágakban. Bekoff szerint: „Az anekdota többes száma adat.” (Bekoff 2002: 47) Ha sok anekdota gyűlik össze, egyfajta adatbázisként szolgálhat a kutatások tervezéséhez.

Az anekdotákkal szemben engedékenyebb etológusok viszont általában azzal érvelnek, hogy a képzett kutatók egyedi megfigyelései is elfogadhatók tudományos bizonyítékként, ha a megfigyelések alapján alkotott elméletek illeszkednek már meglévő tudásunkhoz. Az anekdoták további kutatásra inspirálnak, ám az egyedi megfigyeléseket tudományos megfigyelésekkel, kísérletekkel kell igazolni. Az észlelt viselkedést viszonylag kötetlenül el lehet mesélni, de aztán bizonyítani is kell a belőle levont következtetésekre alapuló feltevéseket. Az anekdoták némely etológus-csoport számára majdhogynem szerves részét képezik a tudománynak. Így például a főemlősök kutatására specializálódott labor két munkatársa a skóciai St. Andrews egyetemen egy katalógust is kiadott, amelyben a két főemlőskutató több száz olyan anekdotát gyűjtött össze majmokkal foglalkozó kollégáitól, amelyek elég meggyőzően igazolják, hogy ezek az állatok képesek társaik megtévesztésére (Withen - Byrne 1986). Egy kérdőívet küldtek szét 115 főemlőskutatónak, akiket arra kértek, hogy részletes beszámolóban írják le, mit láttak. Kérésüket a következőképpen indokolták: A megtévesztés kulcseleme a társas interakcióknak, mégis kevés beszámoló jelenik meg a szakirodalomban. Valószínű, hogy egyetlen csoporton belül ritka a megtévesztés52, ezért a kutatók félnek publikálni ezeket a ritka, anekdotikus megfigyeléseiket. Ezért határozták el a katalógus összeállítói, hogy egybegyűjtik az elszórt történeteket, ily módon segítve elő a téma kutatását.53

52 Ha a hazugságokat túl gyakran alkalmazzák, elvész a hatásosságuk. Éppen ezért a megtévesztés legfeltünőbb példái ritkák, ezért az e területet kutatók valószínűleg mindig is kénytelenek lesznek anekdótákkal beérni. Miként Menzel (1988: 258) fogalmaz: „van itt valakinek kísérletes bizonyítéka arra vonatkozóan, hogy az emberi elnökök, királyok vagy diktátorok megtévesztettek volna másokat? Én ugyanis eddig még csak anekdotákat hallottam.” 53 „There is a great deal of current interest in primates as „experts” in social interaction and manipulation. A potentially key feature of such expertise in playing social games would be the option of deception: yet it must be suspected that this is under-reported in the literature. (…) We suggest that there are good reasons why deception is likely to be rare in any one group, the data on it thus anecdotal and the researchers therefore coy of publishing it. (…) This request is an endeavour to make progress on this topic by attempting to collate any data provided by a wide range of current primate studies.” (1986:47)

84

Hasonlóan gondolkodik Csányi Vilmos is, aki Bukfenc és Jeromos című könyvében ezernyi anekdotát mesél el a kutyáiról, s ezek kapcsán mutatja be, hogyan is dolgoznak az etológusok a tanszéken. „Tudom, hogy egy kutya, egy történet nem bizonyít semmit, de egy kutya többször előforduló vagy különös története, ha pontosan van rögzítve, mindenképpen alkalmas arra, hogy segítsen a kísérletek és az elméletek megtervezésében.” (Csányi 2005: 135) Az első kiadásban (2000) a könyv végén egy felhívást is közzétett a szerző

54, arra kérte olvasóit, küldjenek anekdotákat kedvenceik viselkedéséről. Egy ideig azt is tervezték a kutatók, hogy a beérkező anekdotákat elemezni fogják, mert valószínű, hogy a kutyák legkülönfélébbnek tűnő csodás történetei néhány jól megragadható viselkedéstípusba sorolhatók. Az így kirajzolódó típusokra azután könnyebben lehet megfelelő tudományos kísérleteket tervezni. Sajnos azonban bár a könyv ezres példányszámban kelt el, meglehetősen kevés, csupán egy bő tucatnyi anekdota érkezett, noha a kutyatulajdonosok rendszerint vég nélkül, nagy lelkesedéssel mesélnek kutyáik szokásairól. A tervezett anekdota-elemzés végül elmaradt.

Az anekdotákat azért sem elemezték, mert azok gyakorta olyan eseményeket írtak le, amiket az „élet produkált”, vagyis amiket nem lehet kísérletben megismételni. Egy anekdotában például, amit Csányinak küldtek, egy németjuhász a főszereplő, akinek egy nagyon idős ember volt a gazdája. A kutya meglehetősen vad volt, meg kellett kötni, ha jött valaki, mert ugatott és megtámadta a látogatókat. A gazda meghalt. Kihívták a halottszállítókat, akik éjjel háromkor érkeztek meg. A család annyira meg volt rendülve, hogy a kutyáról el is feledkeztek. A halottszállítók bejöttek, elvitték a halottat, és eközben a kutya egyetlen hangot nem adott ki.55 Csányi ehhez a következőket fűzte egy interjúban: „Na most ez is olyan, hogy ha valaki megír egy ilyen történetet, ez teljesen hihető történet, és mégis teljesen érthetetlen, ha az ember állatban gondolkodik. Honnan tudja a kutya, hogy ebben a helyzetben így kell viselkedni? Miért? Rengeteg „miért” kérdés van, amire az ember nem tud őszintén válaszolni. Nem tud egy tudományosan elfogadható választ adni, hanem azt gondolja, hogy sok ilyen miért-történet kicövekeli azokat a határokat, amikben gondolkodni lehet. Nem írnak arról, hogy beszél a kutya, vagy operaáriákat énekel. Elég jól körül lehet határolni, hogy mi az, ami a realitáson belül van, és mi az, ami nem. Olyanokat írnak, amit tudományosan én nem tudok megmagyarázni, de látom rá a lehetőséget. Senki nem írt olyat, amire azt mondanám, hogy na ez vagy nem igaz, vagy nem tudnám megmagyarázni, ha nekiállnék kutatni. De ezek olyan történetek, amit így nem lehet kísérletileg megcsinálni, mert nem lehet megismételni. Aki etológiával foglalkozik, mindig tapasztal olyat, hogy valami csak egyszer fordul elő, soha többet nem. De az egyszeri előfordulás nem egy véletlenszerű valami.”

Miklósi és Topál (2006: 22-23) így foglalja össze az anekdoták szerepét: „Mindennél fontosabb azonban, hogy bármely elmélet szerint folynak is a vizsgálatok, be kell tartaniuk a természettudományokat meghatározó kutatási szabályokat. Lényegében tehát bármilyen antropomorf kérdés feltehető, amennyiben a kérdés nem foglalja magában a választ is. A viselkedéstudományban is meg kell adni a kutatóknak a tévedés lehetőségét (és annak belátását), nem pedig „eltiltani” őket bizonyos típusú kérdések felvetésétől és azok vizsgálatától. A kiindulási hipotézisek sokszor egyedi megfigyelésekből jönnek létre. Ezek az anekdoták fontosak lehetnek, ha a kutató ezek alapján, kísérleti úton bizonyítandó kérdést tesz fel. Az anekdotázást általában abban az esetben tekintik hibának, ha valaki a történetet bizonyítandó érvként használja elméletének igazolásához. Ebben az esetben ugyanis az anekdota nem ötletgeneráló szerepet tölt be, ahogyan az elvárható lenne, hanem mintegy maga lenne kísérlet, melynek objektivitása erőteljesen megkérdőjelezhető a szerző érintettsége miatt.” A valóságban a helyzet azonban jóval összetettebb: az anekdoták és a 54 A könyv újabb kiadásából (2005) ez a felhívás már hiányzik. 55 Az anekdota Csányi könyvében is szerepel (2005: 84.)

85

tudományos megfigyelések többször is váltakozhatnak a kutatásban. Anekdotákból indulnak ki egy kísérlet tervezésekor, majd a hiányzó tényeket újabb anekdoták helyettesítik, melyeket aztán újabb kísérletekkel erősítenek meg.

Lássunk egy rövid esettanulmányt arról, hogyan is keveredik össze az anekdota és a kutatás, pontosabban hogyan számol be erről Csányi Vilmos (2005: 114-122): Amikor az etológus csoport elkezdett kutyákkal foglalkozni, egyik első dolguk az volt, hogy felkeresték a Csepelen működő vakvezető-kutyakiképző iskolát, hogy megfigyelhessék a kutya és ember közötti együttműködést. A kiképzést videóra vették, a filmeket elemezték. Ezen felül interjúkat készítettek vakokkal, akik számos történettel szolgáltak. Tehát a saját megfigyelések mellett legalább akkora súllyal estek latba a kutatás kezdetétől fogva a vakok anekdotái. Így például több személy is elmesélt egy az alábbihoz hasonló történetet (2005: 117-118): „Egy jól ismert parkban a vak elengedi a kutyáját szaladgálni, ő pedig lassan mendegél az ismert úton. Egyszer csak érzi, hogy a kutyája visszajött, hozzásimul, és valamerre terelgeti. Nem egészen érti a dolgot, simogatja a kutyát, és arra bíztatja, hogy végezze a dolgát. Mennek így együtt egy darabig, azután a kutya megint elszalad. Jön valaki és megszólítja a vakot: - Milyen okos kutyája van. - Igen, nagyon, de miért mondja ezt? - Mert ha az előbb nem szalad vissza magához, akkor maga belelép abba a gödörbe, amit a

gázosok ástak itt reggel. Már éppen kiáltani akartam, amikor a kutya elterelte onnan.” A történet arra hívta fel a kutatók figyelmét, hogy a kutya valamiképp tudja, mikor mi a

dolga, tisztában van azzal, mi a feladatának az értelme. Ezt a hipotézist egy kísérlettel tesztelték, amelyben három csoportot hasonlítottak össze: 1. gyakorlott vakvezető kutyák és gazdáik, 2. családi kutyák és gazdáik, 3. rendőrkutyák és gazdáik mentek végig egy akadálypályán úgy, hogy a látó gazdák szeme is be volt kötve, így mindenki csak a kutya irányítására támaszkodhatott. Kiderült, hogy a legsikeresebb párosok azok voltak, ahol a kutya a legerősebben kötődött gazdájához. Ezt követően arra voltak kíváncsiak a kutatók, hogy miként, mikor veszi át a kutya a kezdeményezést, majd mikor, hogyan adja át a kezdeményezést a gazdának. Vagyis hogyan alakul ki az együttműködés, amelynek során a vakok oly biztosan közlekednek kutyájuk segítségével? Újból a videofelvételeket elemezték, ezúttal azt figyelve, hogy melyik fél kezdeményez egy-egy döntési helyzetben (elindulás, megállás, befordulás stb.). Az eredményekről Csányi a következőket írta: „Amikor ezt az elemzést és a statisztikai számításokat elvégeztük, nagyon meglepődtünk. Kiderült, hogy a döntések több mint felét a kutyák, másik részét pedig a vakok hozzák, és a döntés „joga”, lehetősége gyakran cserélődik. Néha egymás után többször is a kutya dönt arról, mit tegyenek, azután a gazda visszaveszi a kezdeményezést, mert, mondjuk, meg akar állni, vagy be akar fordulni a sarkon. (…) Az is kiderült, hogy az egyes párok között igen nagy a különbség. Van olyan páros, amelyben az esetek 80 százalékában a kutya dönt, és van olyan, amelyben a kutya csak 20 százalékban részesül a döntésekből. (…) Nagyon érdekes ez az eredmény, mert azt bizonyítja, hogy a kutyák is képesek arra, amit eddig csak az embernél figyeltek meg, hogy a közös feladat elvégzése érdekében gyakran és kölcsönösen váltják a dominanciát. (…) Sok-sok történetet hallgattunk meg a vakvezető kutyákról, s ezekből tudjuk, hogy kritikus helyzetekben a kutyák soha nem hajlandók átadni a döntést. Ez rendszerint a gyalogátkelőknél fordul elő, mondjuk olyan helyzetben, amikor a vak gazda úgy hallja, hogy a járművek megálltak. (…) Ezek a történetek is alátámasztják az előbbi feltevést, hogy a vakvezető kutyának van valamiféle elképzelése, átlátása a közös feladatról. A döntési dominanciát nem csupán azért adja át, mert azt a gazda kéri, hanem azért is, mert úgy érzi, nincs olyan helyzet, amelyben fontosabb az engedelmesség megtagadása, de ha úgy látja szükségesnek, a saját belátása alapján azt is megteszi.” (2005: 121)

86

Érdemes egy pillanatra megállni, hogy megvizsgáljuk az idézet retorikáját. Néhány fontos részletet dőlt betűvel kiemeltem. Miután a pontos statisztikai elemzés eredményével megismerkedtünk, Csányi kijelenti, hogy az eredmény azért érdekes, mert azt bizonyítja, hogy a kutyák képesek a dominanciaváltásra. Miután a kísérlet bizonyította a jelenséget, Csányi visszatér az anekdotákhoz. „Sok-sok történetet hallgattunk meg a vakvezető kutyákról, s ezekből tudjuk, hogy kritikus helyzetekben a kutyák soha nem hajlandók átadni a döntést.” Felmerül a kérdés: valóban a kísérlet bizonyította az eredményeket, avagy a történetekre is szükség van ahhoz, hogy a kísérleti eredmények bizonyítottá változzanak? Nem késik a válasz: „Ezek a történetek is alátámasztják az előbbi feltevést, hogy a vakvezető kutyának van valamiféle elképzelése, átlátása a közös feladatról.” A Bukfenc és Jeromos című könyv a nagyközönségnek íródott, népszerűsítő formában értekezik a kutatásokról. A kísérleteket azonban a kutatók két tudományos publikációban is közölték (Naderi et al. 2001; 2002). Érdemesnek tűnt megvizsgálni, megjelennek-e az anekdoták a tudományos cikkekben. Nos a válasz egyértelmű: az anekdotákat egyetlen szóval sem említik. Csupán valamiféle halvány utalás bukkan fel az első cikkben arra, hogy vannak laikus megfigyelések (2001: 61): „Mind a kutyatulajdonosok, mind a laikusok biztosak abban, hogy az ember és a kutya között kooperatív interakció van, és sokan azt is gondolják, hogy a kutyát eredetileg azért domesztikálták az őseink, hogy segítségükre legyen vakmerő vadászataikban.”56

Eddig csupán nyomtatásban megjelent szövegeket mutattam be, ám ezekben a tényleges történéseket elfedik a retorikai eszközök. Az anekdoták azonban a hétköznapokban is jelen vannak, sőt a mindennapi laboréletben látszik csak igazán, hogyan töltik be funkciójukat, miként is járulnak hozzá a kutatásokhoz, a kísérletek tervezéséhez, illetve az eredmények értelmezéséhez. Így például egy kísérlet tervezésekor hosszasan vitáztak a kutatók arról, hogy ha egy képernyőn megjelenő sárga kört kell a kutyának figyelnie, jobban figyel-e majd, ha a kör mellett a képernyőn egy ember is megjelenik, aki a kör mozgását kíséri. Vagyis hogy a képernyőn megjelenő pici emberi alakot emberi alakként azonosítja-e majd a kutya, azaz szociális helyzet lesz-e ez a kutya számára? Más szóval, van-e különbség abban, ha például egy villogó vörös csillag, vagy egy beszélő emberfej jelez a kutyának a képernyőről? Az egyik kutató a következőképpen szólt hozzá a vitához: „Erre van egy jó megoldás. Az, hogy a kutya jelzi-e, hogy ez egy szociális helyzet. A kutyám egyszer a másik szobában morgott. Mit gondoltok, volt-e valaki abban a szobában? Valami volt, mert ő arra úgy reagált, például a farkát csóválta. Egy nagy légy volt a falon, és ő azzal vette fel a szociális kapcsolatot! Tehát hogyha ad jelet a kutya, csóválja a farkát, vagy morog, akkor az jelzi, hogy ez egy szociális helyzet a számára.” Az idézetben is megfigyelhető, hogy miként vonják be az anekdotákat a kutatás tervezésébe.

3.2. Standardizált anekdoták, avagy a kérdőívek szerepe a kutatásban

Az etológusok munkájuk során az anekdoták egy speciális fajtáját is felhasználják: a kérdőíves adatfelvételt. A kérdőíves kutatás előnye, hogy gyorsan, sok embertől lekérdezhető. De mi köze lehet egy kérdőívnek az anekdotákhoz? Mint azt fentebb is láthattuk, az anekdotákról sokan vélik úgy, hogy többes számban adattá válnak. Habár a kérdőívben előre megadott kérdésekre kell válaszolni, előre megadott válaszok alapján, azért rokonítom mégis

56 „Co-operative interaction between humans and their dogs have been taken for granted among both dog owners and the Layman, and many still believe that dogs were originally domesticated to assist our ancestors in their hunting ventures.”

87

az anekdotákhoz, mert nem saját megfigyeléseikre támaszkodnak az etológusok, hanem a gazdáktól várják az adatokat. A gazda viszont teljesen szubjektív módon a saját élményeire támaszkodik. A kérdőíves felmérésekben az etológiai megfigyelés pontosságát a nagyszámú megkérdezett gazda statisztikai átlaga helyettesíti. A kérdőívek használatának a kutya-etológiában hagyománya van. (Az etológia más területein nem használnak kérdőívet.) Vannak olyan kutatócsoportok is - például Angliában -, ahol kutyával szinte egyáltalán nem kísérleteznek, kizárólag a gazdák véleményeire támaszkodva elemzik a kutya viselkedését. Az etológia tanszék kutatói a kérdőíveket csak kiegészítő adatforrásként használják. Ennek több oka is van. A legfontosabb, hogy etológusként nem akarnak eltávolodni „eredeti szakmájuktól”, nevezetesen az állat megfigyelésétől. Másrészt viszont követni akarják a kutya és macska-etológiában egyre inkább divatos kérdőíves adatgyűjtést. Már csak azért is, mert jóval gyorsabb, egyszerűbb és olcsóbb gazdákat megkérdezni, mint bonyolult kísérleteket tervezni, és kutyákat vizsgálni. A gazdákat is könnyebb rávenni arra, hogy kitöltsenek egy kérdőívet, mint hogy behozzák a tanszékre a kutyájukat, és hosszasan teszteljék. Ugyanakkor a kérdőívek számos módszertani problémát vetnek fel.

Miklósi könyvében (2007: 44-45) az alábbiakat sorolja fel: 1. Mintavétel. A legtöbb kérdőíves adatfelvétel önkitöltős kérdőívekkel zajlik, azok a gazdák, akik elégedettebbek a kutyájukkal, nagyobb valószínűséggel válaszolnak, és pozitívabb képet festenek kedvencükről, illetve a kutya negatív tulajdonságairól inkább hallgatnak, mint azok a gazdák, akik kevésbé törődnek a kutyáikkal. 2. Az okság problémái. A korrelációk mögötti esetleges oksági kapcsolatok feltérképezése könnyen félrevezetheti a kutatót. Ha például valaki úgy találja, hogy a kutya simogatása negatív összefüggést mutat az agresszióval, ez jelentheti azt, hogy az agresszív kutyákat kevésbé kényeztetik, de azt is jelentheti, hogy azok a kutyák, akiket nem kényeztetnek, nagyobb valószínűséggel válnak agresszívvé. 3. A gazdák által okozott torzítások. A különböző kutyafajtákat más-más típusú gazdák választják maguknak. A kutyák között kimutatott különbségek a gazdák közötti különbségeket is tükrözhetik. Továbbá a kutyafajtákat övező hiedelmek is befolyásolják a gazdákat, miként neveljék kedvencüket. Ha egy fajtát okosabbnak tartanak, többet foglalkoznak vele a gazdák, mint a hagyományosan kevésbé okosnak tartott kutyafajtákkal. Így a tesztben mutatkozó eltérések esetenként a gazda attitűdjével magyarázhatók. Miklósi ezért arra a következtetésre jut, hogy a kérdőívek csupán inspirálhatnak vagy kiegészíthetnek komolyabb etológiai kutatásokat, de semmiképpen nem helyettesíthetik azokat.

A felsoroltakon túl az etológusok jóval alapvetőbb problémákkal is szembesülnek, amelyek zöme számukra új, nehezen leküzdhető. Hiszen egy másik, az etológiától távoli tudományterület tudásanyagát kell felhasználniuk, amihez szociológia vagy a pszichológia módszertani alapjait kellene elsajátítaniuk. Már a kérdőívszerkesztés sok buktatót rejt magában, íme egy példa arra, milyen fontos a szavak megválogatása:

„Á: A cikkírásnál jöttem rá: Valaki lefordítaná nekem angolra: Átlagosan naponta mennyi időt foglalkozik a kutyával? Ez a kérdés. A „foglalkozik a kutyával” már nyelvi szinten is komoly problémákat okozott szégyenszemre. Különös tekintettel arra, hogy a játékos viselkedéssel kapcsolatos eredményekkel kellett korreláltatnom. És „foglalkozik a kutyával” az is, hogy három órán keresztül elviszi sétálni, és én erre nézek, a kutya meg arra, az erdőben szaglászik, és három óra múlva hazamegyünk, vagy én főzök, a kutya benn van a nappaliban, és közben beszélgetünk, mert a kutya kunyerál, én elzavarom, mondom, hogy majd később. Ez micsoda? Tehát ez a kérdés, ami egy nagyon stabil alapkérdésnek tűnik, tökéletesen értelmezhetetlen bármilyen szempontból nekem. D: Mert te túlgondolkodod magad! Mert az emberek egyáltalán nem így töltenek ki kérdőívet, az R. is mondta. Megjelenik előttük, a kutya, és a szó, hogy foglalkozik,

88

tehát valami kutya és én egy nap, és csinál egy ilyen gyors kalkulációt, hogy van az biztos tíz perc, hogy látjuk egymást, és abban benne van három perc játék, egy másodperc etetés, három oldalba rúgás, stb. P: Nem az a baj, hogy nem tud válaszolni a kérdésre, hanem, hogy nem tudjuk, mit gondol, mit jelent számára az, hogy „foglalkozni a kutyával”. Ebben óriási különbségek lesznek. Lehet, hogy itt kiderül, hogy naponta kevesebb, mint egy órát foglalkozik a kutyával, a következő kérdésből meg kiderül, hogy egyébként éjjel-nappal vele van. Más pedig a foglalkozás alatt azt a három órát érti, amíg vele van. Vagyis az egyik gazda azt gondolja, hogy attól, hogy 24 órát vele van a kutya, ő csak azt a tíz percet foglalkozza vele, amit konkrétan. A másik meg mást gondol. Á: És ettől kezdve nekem nem fog korrelálni. D: Mivel? Á: Hát azzal, amivel kéne. Ettől kezdve ez nem egy „hard data”. Talán azt kéne kérdezni, hogy mennyit játszik? D: Figyelj, én tudok a Scotival úgy játszani, hogy ott sem vagyok. Idehozza nekem a labdát. Ott ülök a számítógépnél, jobb kezemmel ütöm a klaviatúrát, a bal kezemmel meg játszok. Ez nem az a típusú játék, amibe én beleinvolválódom… Jó tehát mi a tanulság: át kell írni a szót játékra? P: Fel kell dolgozni a kérdőíveket, és az olyan kérdéseket, amik semmivel nem korrelálnak, ki kell dobni.”

Habár a tanszéken sokféle kérdőívet használnak a legkülönfélébb tesztek kiegészítéseként, a kérdőívek eredményei rendszerint nem kerülnek be a publikációba. Elsősorban is az „eredmények zavarossága” miatt, amit részben a gazdák megbízhatatlansága okoz. Egy agressziót mérő tesztben például a kutató előre hajolva, lassan közelít a kutya felé, miközben mélyen a szemébe néz. Ez a legtöbb kutyában valami elkerülési reakciót vált ki, ami nagyon gyakran agresszióval is társul. A kutya ilyenkor vagy kitámad a kutatóra, vagy elmenekül, de közben ugat, vagy morog. A kutatást itt is kiegészítették kérdőíves adatokkal. A kérdőív egyik kérdése pontosan erre a szituációra kérdezett rá. Ti. hogy mennyire bizalmatlan a kutya, illetve mennyire agresszív az idegenekkel szemben. A gazdák körülbelül 90%-a azt válaszolta, hogy a kutyája soha nem agresszív, és nem is bizalmatlan idegenekkel. Ugyanakkor a tesztben a kutyák 60%-a bizonyult agresszívnek. A gazdák egy része feldicsérte a saját kutyáját, nem vallotta be, hogy agresszív. Egy másik részük pedig kifejezetten pozitívan értékelte, ha a kutya agresszív az idegenekkel szemben. (Emellett a statisztikai feldolgozás problematikussága miatt sem említik a publikációkban a kérdőívek eredményeit, de erről a III.4.4. alfejezetben még bővebben lesz szó.)

Az eredmények azért is bizonytalanok, mert túlságosan kevés a kitöltött kérdőív, s így nem lehet megfelelőképpen elemezni az adatokat. Amíg egy-egy kísérletet 20-30 kutyán végeznek el, és azok teljesítményét vetik statisztikai próbák alá, a kísérlettel párhuzamosan kitöltött 20-30 kérdőív nem alkalmas komolyabb statisztikai elemzésre. Így legfeljebb arra tudják használni, hogy segítségével a kutyákat alcsoportokra osztják. Időről-időre megfigyelhető valamiféle fellendülés a kérdőívek használatát illetően, de nem sokkal később már csalódottság lesz úrrá a csoporton:

„D: Az a baj, hogy mi nem hiszünk a kérdőívben eléggé, hogy odaadjuk a gazdáknak. Á: Mert eddig mindig rosszul sült el. Amit eddig próbáltunk, persze mindig volt 20 vagy 25 darabunk, abból még soha semmi értelmes nem jött ki. Ettől az embernek elmegy a kedve. Nézd meg az O. szakdolgozatát! Tele van kudarcélménnyel. D: Akkor mi volna, ha ezt az egész kupacot egy máglyává összeraknánk, és valaki véletlenül rászórna egy kis hamut, és az egész elégne. Azután fognánk a Serper kérdőívét, lefordítjuk, és az alapján fogunk dolgozni?

89

Á: A Serpernek is ami kijön, az több száz vagy ezer kérdőívből jött ki. Nekünk pedig nincsen ennyi. Az, hogy 20 vagy 25 kutya után nem jön ki, sokszor már a viselkedés alapján látjuk, hogy nem jön ki, pedig tudjuk, hogy kéne lennie kapcsolatnak.”

A tanszéken a kérdőívek alapvetően két funkciót töltenek be. Részint független változókat prezentálnak, vagyis elkülönítik a kutyákat fajta, nem vagy életkor szerint. A viselkedési tesztek eredményeit azután az így létrehozott csoportok közötti különbségek alapján értelmezik. Másfelől a kérdőívek eredményeit korrelációk számítására szeretnék felhasználni. Abból indulnak ki, hogy a hagyományos etológiai tesztek során csupán egy „pillanatfelvétel” készül a kutya viselkedéséről, és csak remélni lehet, hogy a tesztben mutatott viselkedés utal arra, ahogy általában a kutya viselkedik. Feltételezik ugyanakkor, hogy a gazda, aki sokféle helyzetben látja a kutyáját naponta sok órán keresztül, megbízhatóan meg tudja ítélni, milyen is a kutyája. Abban bíznak, hogy e kétféle módszer egymást erősíti, vagyis összefüggést lehet kimutatni a kutya tesztbeli teljesítménye, valamint a gazda értékelése között. Egyes újabb kutatásokban a kérdőíves adatgyűjtést és a tesztet genetikai vizsgálattal is kiegészítik, remélve, hogy a genetika eredményei is harmonizálni fognak a másik kettővel. Többnyire azonban nem lelik ezt az összhangot. Lássunk egy konkrét példát:

Egy kutatás során figyelemhiányos, illetőleg hiperaktív kutyákat kívántak vizsgálni (Vas et al. 2007). Ehhez egy gyermekpszichológiából átvett kérdőívet (DuPaul 1998) használtak fel, amit rendszerint a szülő és/vagy a tanár tölt ki a kisiskolásról. A kérdőív kérdéseit átírták, hogy kutyára is alkalmazható legyen.

Eredeti kérdések Kutyára átírt kérdések 1. Nem figyel megfelelően a részletekre, vagy

figyelmetlenségből hibákat vét az iskolai munkájában.

Kutyája nehezen tanul, mert figyelmetlen illetve könnyen elvonják a figyelmét más dolgok.

2. Izeg-mozog, kezével matat, lábát váltogatja, fészkelődik a széken.

Állandóan izeg-mozog, folyton menne, olyan, mintha felhúzták volna.

3. Nehezen tud koncentrálni a feladatra, vagy a játékra.

Nehezen tud koncentrálni a feladatra, vagy a játékra.

4. Elhagyja helyét az osztályban, vagy más helyzetekben, amikor ülve kéne maradnia.

Elhagyja a helyét, amikor maradnia kéne.

5. Úgy tűnik, nem figyel, akkor sem, amikor közvetlenül hozzá beszélnek.

Úgy tűnik, nem figyel akkor sem, ha tudja, hogy hozzá beszélnek.

6. Rohangál, ugrál vagy mászik olyan helyzetekben, amikor az nem való.

Folyton csak játszana, rohangálna.

7. Nem követi az utasításokat és a feladatokat nem fejezi be.

Könnyű a figyelmét felkelteni, de hamar elveszti az érdeklődését.

8. Nem tud csendben játszani, vagy más szabadidős tevékenységben csendben részt venni.

Nem tud csendben maradni, nem lehet könnyen elhallgattatni.

9. Nehézségei vannak a feladatok és a tevékenységek megszervezésében.

-

10. Állandóan „menne”, olyan, mint akit „felhúztak”. - 11. Elkerüli azokat a feladatokat (pl. iskolában vagy

otthon), amelyek tartós szellemi erőfeszítést igényelnének.

Egyszerű feladatokat könnyen megold, de a bonyolultabbakkal rendszeresen nehézségei vannak, akkor is, ha ismeri és sokat gyakorolta őket.

12. Szertelenül beszél. Szertelen, nehezen fegyelmezhető, ha egyszer beindul, nem lehet leállítani.

13. Elveszti a feladatokhoz, vagy elfoglaltságokhoz szükséges dolgokat.

-

14. Rávágja a választ, mielőtt a kérdést befejezték volna.

Hajlamos elkapkodni a dolgokat, ezért hibázik a feladatokban.

15. Figyelme könnyen elvonható. Figyelme könnyen elvonható. 16. Nem tud várni a sorára. Nem tud várni a sorára. 17. Feledékeny a mindennapi tevékenységei során. -

90

18. Félbeszakít vagy zavar másokat. -

Válaszolni egy négyfokozatú skála megjelölésével lehetett (Mennyire jellemző a kutyára? Soha, Néha, Gyakran, Nagyon gyakran.) Hat kérdéssel (1, 3, 5, 7, 11, 15) a figyelemhiányt, hét kérdéssel (2, 4, 6, 8, 12, 14, 16) az aktivitást és impulzivitást mérték. A kérdőívet a gazda töltötte ki. Ezt követően a kutyát számos feladat elé állították. Az egyik helyzetben például egy percen keresztül egy virslit lógatnak az állat elé úgy, hogy a kutya éppen ne tudja elérni. Ha figyelemhiányos, akkor nem fogja kitartóan nézni a húst, hanem hamar elveszíti érdeklődését. Ha impulzív az állat, akkor nem marad nyugodtan ülve, miközben a húst nézi, hanem kapkod a hús felé, nyüszít, fojtogatja magát a pórázon stb. A kutyák viselkedésének analizálásakor jól elkülöníthető viselkedéstípusok rajzolódtak ki. Csakhogy nem azok a kutyák ugráltak a hús irányába, akiket a gazdáik impulzívnak tartottak a kérdőívben. Vagyis a tesztben mutatott viselkedés és a gazda véleménye nem állt összhangban. Ugyanakkor a genetikai vizsgálat eredményei nem a tesztben mutatott viselkedéssel korreláltak, hanem azzal, ahogyan a gazda jellemezte a kutyát. A vizsgálatot végző kutató a következőképpen értelmezte az eredményeket: „Gondolkodóba estünk, hogy ez miért lehet, és végül is arra jutottunk, hogy talán a hús az egy olyan dolog, ami nem minden kutyában okoz ugyanolyan motivációt. A gyereknél megvan, hogy ha iskola, akkor ott figyelni kell, és az egy feladatszituáció. Itt nem biztos, hogy mindegyik kutyának ugyanazt jelenti. Valamelyik feladatként fogja fel, van, amelyik, nem. A nagyon jól tanított kutyáknál gyakran fordult elő, hogy leültek, és kérték, hogy mi a feladat, amit teljesíteniük kell a hús megszerzésért. És akkor valószínűleg ezért nem jött ki. Csak amikor mi a kísérletet terveztük, akkor úgy gondoltuk, hogy megpróbálunk olyan spontán körülményeket teremteni, hogy mindegyik kutya azt gondolja, hogy most az a feladat, hogy gyorsan megszerezze a virslit. De valószínűleg nem ez zajlik a kutyák fejében. Így nem mutatott összefüggést a kérdőív és a viselkedés a tesztben. (…) Azt gondolom, hogy ha már az összes etológiai kutatásunk arra épül, hogy az adott szituban mit csinál a kutya, ott helyben, és az nem mutat egyezést azzal, amit a gazda gondol, akkor meg kell tudnunk, hogy ez miért van. Meg azon túl, hogy a gazdának is lehet szubjektivitása, amit nem tudunk kiküszöbölni, lehet, hogy a kísérleti szituáción is kell alakítani. Lehet, hogy rossz a paradigma, ami alapján kitaláljuk. Lehet, hogy nem hússal kell, hanem labdával. Vagy nem idegen helyen, hanem otthon. Vagy kiszedni a gazdát az egész kísérleti szituból.”

A tanszéken folyó genetikai vizsgálatok során ún. „asszociációs analízist” végeznek. Azt nézik meg, hogy egy adott allél (a kromoszóma egy adott lókuszán elhelyezkedő gén variációja) hogyan függ össze a viselkedéssel. Ez egy olyan összefüggés, aminél nem derül fény az ok-okozati viszonyokra, mert lehet, hogy a vizsgálat során másra fókuszálnak, mint ami ténylegesen hat. Tehát lehet, hogy megnéznek egy adott allélt, de igazából a mellette lévő, vele csatoltan elhelyezkedőnek van hatása. Előfordulhat, hogy ugyanaz az allél az egyik populációban összefügg valamilyen viselkedéssel, a másik populációban pedig nem. Amit néznek, az csak egy ún. „kandidáns gén”, amiről azt gyanítják, hogy van szerepe, de lehet, hogy egy másiknak van, ami emellett helyezkedik el. Az eltérő populációkban ráadásul sokszor mások a hatások, akár ellentétesek is lehetnek. Az egyik populációban a rövidebb allél függ össze, például az újdonságkereséssel, a másikban pedig a hosszabbik, vagy nincsen hatás. „Mi egy ilyen látszat dologgal foglalkozunk, igazából ez egy látszatösszefüggés a viselkedés és az allél közt, de nem tudjuk, hogy ez valóban megvan-e. Az, hogy statisztikailag kimutatjuk, arra utal, hogy azon a génszakaszon, amit mi nézünk körülbelül valami összefügg a viselkedéssel. De hogy pont ez vagy valami más, azt nem tudjuk.”

A különféle kutyafajták tenyésztése néhány száz évvel ezelőtt különvált. A kutya populációk genetikailag izoláltak lettek, így teljesen más gének, allélok szaporodtak fel a különböző fajtákban. Ezért a különféle kutyafajtákban az allél-arányok eltérőek. Például az a polimorfizmus, amit a tanszéken vizsgálnak, mind a belga juhászban, mind pedig a német

91

juhászban kétféle változatban fordul elő. Ez az ún. kettes és hármas hosszúságú allél, kicsit eltérő arányokkal. Ugyanakkor a huskykban például kettes alig van, míg hármas és ötös hosszúságú sok. Ezért nem vethetők össze a fajták.

Ráadásul a fajtán belül is van valamiféle változatosság, bár kisebb, mint a fajták közötti. Éppen ezért szokták a genetikai vizsgálatokat beltenyésztett egértörzseken folytatni, mert azok teljesen homogének. Az etológusok viszont lehetőség szerint természetes populáción szeretnének dolgozni. A kutya persze valamennyire „mesterséges állat”, mert a fajtaszelekció meghatározza, hogy egy kutyát mivel párosítanak, de még sincs annyira beszabályozva, mint egy beltenyésztett egértörzs.

A genetikusok szerint, ha egy gén hatását akarjuk vizsgálni, akkor egy minél homogénebb mintát kell keresni. A homogenitást csupán bizonyos tulajdonságokban kell elérni. Az egértörzseket is többnyire bizonyos tulajdonságra szelektálják, s ezekre teljesen homogének is lesznek genetikai szempontból, de más tulajdonságaikban eltérhetnek egymástól. Ha például arra szelektálnak egértörzseket, hogy minél gyorsabban menjen végig egy Y alakú labirintuson, akkor a változatosságot mutató alappopulációból kiszedik a két végletet: csak azokat az egereket tenyésztik tovább, amelyek nagyon lassan találják meg a kijáratot, és azokat, amelyek nagyon gyorsan. Az egércsoportok előbb-utóbb ebből a szempontból homogén lesznek. A kisegér, amikor megszületik, tanulás nélkül is vagy nagyon gyorsan, vagy nagyon lassan találja majd meg a helyes utat. Ugyanakkor abból a szempontból, hogy például a vízből milyen gyorsan tud kijutni az egér, heterogén lesz a minta. A homogén egércsoportokat hasonlítják tehát össze, jelesül megnézik, hogy a gyors és lassú egerek miben térnek el egymástól genetikailag.

Az etológia tanszék vizsgálataiban viszont nem ennyire homogén a populáció, még ha azonos fajtákat vizsgálnak is. Ráadásul a tesztfeladatok esetenként jóval összetettebbek, mint egy Y labirintuson való végigfutás. Így érvelnek: „Mi ezzel egy természetesebb modellt szeretnénk. Mondjuk, az embernél is ilyesmit néznek. A gyerekeket sem tudod laborkörülmények között felnevelni, és ezért használunk mi is kutyákat, hogy ez is utaljon erre a sokszínűségre. Nyilván ezzel csökkennek az esélyeink, hogy kimutassunk valamiféle genetikai különbséget, mert a környezet rányomja elmosó bélyegét, de mégis csak megmarad az a változatosság, amire mi kíváncsiak vagyunk.”

Adva van tehát három bizonytalan módszertanú vizsgálat: a gazda szubjektív ítélete, ami a kérdőívszerkesztés problémái esetenként tovább torzíthatnak; a teszt, aminek bizonytalan az érvényessége és megbízhatósága; valamint a genetika, ami ugyan megbízható adatokat produkál, ám az adatok értelmezése kérdéses. Ami érdekes számunkra: milyen következtetéseket vonnak le a kutatók, amikor a három vizsgálattípus eredményei nem állnak összhangban egymással? Az alábbi interjúrészletben egy másik kutatót kérdeztem ugyanerről a problémáról:

„Kutató: Nyilván tévedhet a gazda, mert lehet szubjektív, de az is lehet, hogy a teszt nem hozza ki a kutya valós viselkedését, mert nem jól van összerakva. Ezek plusz információt adnak. Ezen kívül vannak olyan tesztek, mint a genetikával összefüggő aktivitásbecslő, figyelmi képességeket néző tesztünk, ahol a teszt eredménnyel korrelál a genetikai eredmény, és a viselkedési nem. Ami megint azt jelzi, hogy esetleg a tesztet nem jól csináljuk, tehát nem jó protokollokat írunk, vagy esetleg nem jól kódoljuk, tehát nem megfelelő módon dolgozzuk fel azt, amit látunk. Tehát nem tudjuk kinyerni az ott létező dolgokat. Én: Ha korrelál, akkor mit lehet mondani? Az emberek jól értik, és ti is jól méritek? Ezek egymást verifikálják? Kutató: Nem feltétlenül. (…) azt nagyon fontos tudni, hogy adott esetben egy ilyen kérdőíves rendszer, és a valós, mért viselkedés milyen összefüggésben van. Ez attól is nagyon függ, hogy melyik konkrét esetről van szó. Mert lehet, hogy azt mondja, hogy

92

nem jól mérünk, lehet, hogy azt mondja, hogy a gazda nem jól látja, lehet, hogy rávilágít arra, hogy itt valami olyan jelenség van, amivel nem foglalkozunk, tehát még mi sem tudjuk teljesen. Igazából mi nem pártoljuk azokat a vizsgálatokat, amik kizárólag kérdőíven alapulnak, viszont azt gondoljuk, hogy nagyon sok kiegészítő adatot, ötletet, illetve árnyalást tudnak vinni a rendszerbe a kérdőívek, hogyha megfelelően feldolgozzuk őket. Én: De ez nem egy ördögi kör? Nem tudhatjátok, hogy jól méritek-e, csak ha feltételezzük, hogy a gazdák jól töltötték ki? Kutató: Értem, amit mondasz. De nincs jó meg rossz. Tehát az a helyzet, hogy a kutya az valamilyen. Ha a teszt működik, vannak tesztek, amik nagyon stabilan működnek, ott nincs jó meg rossz eredmény. Ha a tesztben van egy szép normál eloszlása a viselkedésnek, akkor az egy jó teszt, akkor az mond valamit a kutyáról. Ha a gazda ezt másképp látja, akkor ezt meg kell tudni magyarázni. Ennyi. Nem azt mondom, hogy a teszt látja jól, vagy a gazda, hanem ez is egy adat, az is egy adat. Másról szól a két adatsor. Köztük lehet valamilyen kapcsolat, vagy rájövünk, hogy mi, vagy nem. Az egy másik eset, ami itt az aktivitásbecslő kérdőívnél van, amikor a genetika, mint adat korrelál a gazdával, ami ettől kezdve, mert a genetika azért stabil, ettől kezdve valamilyen szinten úgy gondoljuk, hogy validálja a gazda véleményét, és ha a mi viselkedési adatainkkal nem korrelál, akkor valószínűleg mi nem csinálunk valamit jól. Én: Tehát a viselkedés a genetikával sem korrelált? Kutató: Azzal nem! Azt, hogy a gazdával nem korrelál, az nem érdekelt volna minket!”

Úgy tűnik, ha az eredmények között nincs összhang, akkor ezért inkább a gazdát okolják szubjektív véleménye miatt. Ha azonban az eredmények összhangot mutatnak, akkor a gazda szubjektivitása nem merül fel problémaként. Csak, amikor a gazda véleménye megegyezik a genetikai eredményekkel, gondolkodnak el a tesztek érvényességén.

3.3. Antropomorfizmus a kutatásban Az anekdotákkal összefüggésben, sőt gyakran azoktól elválaszthatatlanul jelenik meg az antropomorfizmus a kutatásokban, pontosabban annak vádja. Az antropomorfizmus az a jelenség, amikor az állatokat emberi tulajdonságokkal ruházzák fel, például emberi érzelmeket tulajdonítanak nekik. Az antropomorfizmus az ember természetes hajlama, így többek között gyakorta antropomorfizáljuk a körülöttünk lévő tárgyakat is. Knorr-Cetina (1999) például a genfi a részecskegyorsítóban végzett terepmunkája során figyelt fel arra, hogy az ott dolgozó tudósok a bonyolult gépi berendezéseknek, például a detektornak is kvázi „lelket tulajdonítottak”, minthogy emberi tulajdonságokkal ruházták fel (szeszélyesnek, barátságosnak, betegnek, stb. titulálták) a gépet.

Az etológiában mindazonáltal az antropomorfizmus ugyanúgy határkijelölő szerepet tölt be, mint a fentebb tárgyalt anekdoták. Éppen azért, mert olyannyira hajlamosak vagyunk emberi vonásokat vetíteni a környezetünkre, s ezen belül is még inkább az állatokba, különös körültekintést igényel az állatok viselkedését vizsgáló tudományban, hogy ne vigye félre a kutatást egy ilyesféle látásmód.

A legszélsőségesebb álláspontot a kérdésben a behaviorista pszichológiai irányzat képviselte. Eszerint egy állat viselkedésének leírásában nem szabad olyan kifejezéseket használni, mint akarta, gondolta, érezte, kívánta, képzelte, mert úgy gondolták, hogy ezek a szavak kizárólag az ember leírására alkalmasak. Az ortodox behavioristák szerint azonban még az emberi viselkedés leírásában sem szabad ilyen szavakat használni, mert ezek nem közvetlenül megfigyelhető dolgokra utalnak.

93

Az etológusok véleménye e kérdésről sokféle. Bekoff (2002) például úgy véli, hogy az antropomorfizmus elkerülhetetlen, ugyanis emberként csak saját magunkból kiindulva, saját emberi látószögünkből tudjuk az állatok viselkedését megérteni, értelmezni, elemezni. Ráadásul az állatok viselkedésének leírásakor is kénytelenek vagyunk nyelvünkre támaszkodni, arra a nyelvre, amelyen általában beszélni szoktunk. Az antropomorfizmus segítségével tudunk írni az állatok érzéseiről, érzelmeiről. Ez persze nem jelenti azt, hogy a vizsgált állatok abban az értelemben volnának boldogok vagy szomorúak, mint mi, emberek. Ugyanakkor, ha csupán neuronok tüzeléséről57 és különféle izomaktivitásokról értekezünk, valami lényegi információt vesztünk el (2002: 48.). Azt javasolja, hogy „biocentrikus antropomorfizmussal” közelítsünk az állatokhoz, s ennek segítségével műveljünk szigorú tudományt.58 Sokan viszont elvetik, sőt elítélik az antropomorfizmus minden fajtáját. Frans de Waal (2001a) például az „anthropodenial” fogalmát vezeti be az antropomorfizmus teljes megtagadására. Úgy gondolja, hogy a kutatóknak elsősorban az emberek és állatok közötti különbségekre kell fókuszálniuk, nem pedig az evolúciós folytonosságot és hasonlóságokat kiemelniük.59 Megint mások egyetértenek abban, hogy az antropomorfizmus, miként az anekdoták, hasznosak lehetnek a kutatásban, ám óvatosságra intenek. Így például Gordon Burghardt (1991) „kritikai antropomorfizmust” javasol. Eszerint a számos információs forrás (anekdoták, szubjektív érzések, megérzések, az állati viselkedés pontos leírása, és a különféle modellek) egyaránt hasznosak és inspirálóak lehetnek a jövőbeni kutatások számára, ha kellő körültekintéssel használjuk fel azokat. A már említett de Waal egy érdekes megfigyelést is tesz az antropomorfizálás kapcsán (2001b). A tudományos szakirodalomban könnyedén elfogadják az antropomorfizálást, ha az állat negatív tulajdonságairól értekezik a szerző, míg ha az állat valamilyen pozitív viselkedéséről van szó, a viselkedés megnevezését idézőjelbe teszik, vagy negatív szinonimával helyettesítik. „A csimpánzok viselkedésével foglalkozó kutató lévén magam is megtapasztaltam már azt az ellenállást, amit egyesek a korábbi ellenfelek baráti egymásra találására alkalmazott „kibékülés” szóval szemben tanúsítanak. (…) Nem egyszer kérdezték tőlem, nem túlzottan antropomorf-e a „kibékülés” szó. Míg az olyan szavak, mint agresszió, erőszak vagy versengés soha nem szúrnak szemet senkinek, a jelek szerint azonnal „embertelenített” kifejezésekre kellett volna átváltanom, amint az összecsapást követő békés események leírására került sor. A csókkal megpecsételt kibékülésből így lett „konfliktust követő kapcsolatfelvétel száj-száj érintkezésével.” (de Waal 2001b: 27.) Vagyis úgy tűnik, még etológus berkekben is megjelenik, sőt általánosan elterjedt az ember felsőbbrendűségének gondolata, ti. az embert jó tulajdonságai emelik ki az állatvilágból, míg rossz tulajdonságainkat állati eredetünknek köszönhetjük.

57 A neuronok nagyjából állandó amplitúdójú elektromos impulzusok (akciós potenciálok) sorozatával ("tüzeléssel") kommunikálnak egymással. 58 ”I believe that we can be biocentrically anthropomorphic and do rigorous science.” 59 Ironikus módon azonban még az olyan eltökélt antropomorfizmus-ellenes kutatók, mint Frans de Waal, is olykor antropomorfizálnak. Az állatokban meglévő erkölcs alapjait bemutató könyvében (2001b:22) olvashatók a következő sorok: „Amikor például a környező erdőkben vágott friss ágakkal és levelekkel látjuk el a csoportot, gyakran Georgia az első, aki felkap egy jókora köteget, s ő az egyik utolsó, aki hajlandó azon bárki mással megosztozni. Még lányának, Kate-nek és a húgának, Ritának is komoly gondot okoz a táplálékhoz jutás. Ők néha vadul visítozva hemperegnek a földön, szánni valóan hisztiznek – de hiába.” Persze az antropomorfizálás megítélése kontextus-függően más és más. Egy népszerűsítő könyvben könnyebben engedi meg magának az etológus, mint egy komolyabb szakcikkben. Vékony, de igen fontos határvonal húzódik az antropomorfizmus kommunikációs, heurisztikus célokra történő alkalmazása és az indokolatlan antropomorfizmus között, amely utóbbi indokolatlanul, kritikátlanul vetít emberi érzelmeket és szándékokat az állatokra. Az antropomorfizmus jogos vagy jogtalan használatával kapcsolatban lásd még pl. Kennedy (1992), Marshall Thomas (1993), Masson és McCarthy (1995).

94

Érdemes továbbá különbséget tenni az empátia és az antropomorfizmus között is, noha kétségtelenül nehéz meghúzni a határvonalat, hol ér véget az egyik, hol kezdődik a másik. Gyakorta előfordul, hogy egy kutatót antropomorfizmussal vádolnak, ami az egyik legsúlyosabb módszertani vád az etológiában. A védekezés rendszerint arra való hivatkozással történik, hogy itt csupán empátiáról van szó, ami viszont az egyik legalapvetőbb módszertani követelményre hajaz. Egy kísérletet úgy kell megtervezni, hogy szem előtt tartjuk a kérdést: „Milyen érzés a megfigyelt állatnak lenni?” A már idézett Bekoff (2002:xxii) például az empátiát már-már metafizikává magasztosítja: „Az „intim kölcsönhatás” fogalma nagyon fontos a számomra. Vágyom arra az időre, amikor az élet egy varrás nélküli szövetbe szövődik, a megbecsülés, az együttérzés és a szeretet puha és meleg takarójába. Miként azt korábban írtam, amikor prérifarkasokat tanulmányozok, prérifarkas vagyok, amikor pingvineket tanulmányozok, pingvin vagyok. Amennyire csak képes vagyok, teljes transzformáción megyek keresztül, érzem az örömeiket, fájdalmaikat, szenvedéseiket. Számomra ez az empatikus kapcsolat lényeges, elsődleges és rákényszerít arra, hogy szembenézzek olyan kérdésekkel, hogy ki vagyok, és mit csinálok rövid földi életem során.”60

Van olyan kutató, aki annyira retteg attól, hogy az antropomorfizmus csapdájába esik, hogy ez már a tudományos munkája kárára válik. A híres csimpánzkutató, Povinelli például amikor az egyik magyar etológus megkérdezte tőle, hogy szereti-e a csimpánzokat, azt felelte, hogy van olyan majom a laborban, akit nagyon szeret, de azt nem is teszteli. Attól tart, hogy eltorzulna a helyes ítélőképessége az eredmények interpretálásakor. Az etológus ezt számomra a következőképpen kommentálta: „Povinellit arról kell ismerni, hogy az ő csimpánzai semmit nem tudnak. Az ő kísérleteiből mindig az derül ki, hogy se számolni, se gondolkodni nem tudnak. Főleg szociális téren teljesítenek rosszul. Nem tudják, hogy a másik láthatta-e vagy sem a rejtést, tudatelméleti szinten abszolút mindig úgy jöttek ki az eredmények. Azért, mert az állatot teljesen steril laboratóriumi körülmények között olyan emberek tesztelik, akiket nem is ismernek, nehogy véletlenül rosszul lássák. Az ő majmai jól vannak tartva a laborban, de olyan teszthelyzetbe teszik őket, ahol képtelenség szociális intelligencia szerint jól teljesíteni. Ha bejön egy vadidegen és egy vödröt húz a fejére, attól az állat megijed. Utána már nem lehet tőle elvárni, hogy felfogja, hogy az ember vödörrel a fején lát-e vagy sem. Szerintük ez így teljesen korrekt.” A kognitív etológiában különösen nehéz meghúzni a határvonalat, ahol az antropomorfizmus kezdődik, mert az etológiának ez az ága az állatok gondolkodási folyamataival, tudatállapotaival, érzelmeivel foglalkozik. Vagyis csupa olyan emberi jellemvonással, aminek a létezését az állatokban a klasszikus etológusok egy része eleve tagadja.61 Az egyik etológus lány kilenc hónapot töltött ösztöndíjasként a Konrad Lorenz Kutatóállomáson az ausztriai Grünauban, ahol különféle madarakat tanulmányoznak. Ő a csókák kognitív képességeit vizsgálta, de az intézet legfontosabb tevékenysége a Lorenz által alapított liba-állomány megfigyelése. Az intézetben folyó munkáról kérdeztem:

„Én: Libákkal is csinálnak kísérleteket? Kutató: Libákkal kognitív kísérleteket nem csinálnak, mert lenézik őket, ami szerintem nem szép dolog. Mert a maguk helyében ők is nagyon okosak. Például fejben tudják tartani a másik 175 állatot arcról, ami szerintem elég ahhoz, hogy feltételezzünk róluk némi szociális kogníciót. De velük energiaháztartással kapcsolatos vizsgálatokat végeznek. Van húsz darab, amibe bele van ültetve egy kis transzmitter, ami a

60 ”The notion of „intimate interrelationship” is very important to me. I long for the time when all life is woven into a seamless tapestry – a soft and warm blanket – of respect, compassion, and love. As I write below, when I study coyotes I am coyote; when I study penguins, I am penguin. I undergo the transformation in as complete a manner as I can, feeling their joys and pains and suffering. For me this empathic connection is essentiel and primal and forces me to confront issues about who I am and what I do during my short time on Earth” 61 Sőt, a tudat vagy tudatosság kérdése még az emberekkel foglalkozó kognitív tudományban is sokáig tabunak számított, csak az utóbbi néhány évben figyelhető meg valamiféle fellendülés a kutatásokban.

95

szívfrekvenciáját, a testhőmérsékletét, és a mozgását méri és küldi el egy adóvevőre, és ezeknek az állatoknak a viselkedését próbálják most a szívfrekvenciával és energiaháztartásukkal összekötni. Én: A csókákat okosabbnak tartják a libáknál? Az, hogy ezeknek a kognitív képességeit nézted, az nem ütközött ott ellenállásba? Kutató: Nem. Például a hollók is azért vannak ott, hogy a kognitív képességeiket vizsgálják. Én: Ez expliciten megfogalmazódott, hogy vannak madarak, amik alkalmasak a kognitív vizsgálatokra, és vannak, amik nem? Kutató: Igen. A Kurt Kotrschal, aki intézetvezető ott, és nagyon régóta libákkal foglalkozik, ő valahányszor leültünk az én témámat megtárgyalni, vagy a corvidákat, ő mindig enyhe mosollyal mondta: te számolni tanítod őket, te izé. Szóval ő ezt még mindig egy kicsit másképp látja. De ugyanakkor látja, hogy sok publikáció készül belőle, és ez neki is érdeke, ezért ő is támogatja, de még mindig másképp áll hozzá. Neki a viselkedésökológus oldala nagyon erős. Én: Ha benned felmerült volna, hogy kontroll csoportként a libákat is meg akarod nézni, ha már ott vannak a libák, ő ezt megengedte volna? Kutató: Nem. Azt hiszem, az abszolút ellenállásba ütközött volna. Ilyen vicc szintre alacsonyodott le, amikor…mert ugye csirkék is vannak. Csirkékkel senki nem foglalkozik, de mindenki nagyon szereti a csirkéket. Valaki bevallottan, valaki nem. Ők is szabadon mászkálnak ott. Én nem tudtam, hogy a csirkék is ennyire sokfélék tudnak lenni! És akkor volt arról szó, hogy kellene választásos kísérletet végezni csirkével is. De ez teljesen viccbe fulladt, amikor felvetettem. Pedig hát a Zs. megcsinálta itthon csirkékkel.”

Az interjúrészletből jól látszik, hogy a kognitív etológia ambivalens megítélés alá esik. Az intézet vezetője inkább csak megtűri az ilyen típusú kutatásokat. Ha már ki nem is tilthatja, mert azért mégis csak egy bevett ágazatról van szó, és a publikált eredmények az ő tudományos tőkéjét is növelik, ellenérzését a madarak közötti megkülönböztetésbe transzformálta át. Eszerint kognitív etológiát csak egy-egy madárfaj esetében lehet végezni, legfeljebb rövidtávon egy ösztöndíj keretében. (A csókák vizsgálata másik két kutatóval összefogva interjúalanyom intézetbe érkezésével kezdődött.) A libák, melyek a Lorenz-i etológia szimbólumai is egyben, ilyesféle „kétes” kutatásokra nem foghatók. Velük csak „komoly etológiát” szabad művelni. Vagyis az eset jó példája annak, miként képes a hagyomány adott esetben felülírni a tudományt. Az etológiában megjelenő antropomorfizmusnak fokozatai vannak. Legenyhébb megjelenési formája – mondhatni határesete -, amikor az állatokat elnevezik, nevükön szólítják. Általánosan elterjedt nézet szerint az objektív tudomány tényeket gyűjtő értékmentes tevékenység. Következésképpen az objektív tudományban az állatok nem alanyok, hanem tárgyak, amelyeket nem kell, nem illik elnevezni, s nem illik velük szoros kötődést kialakítani. Elterjedt gyakorlat a tudósok körében, hogy a távolságot megnövelik maguk és a vizsgált állatok között oly módon, hogy az állatok sorszámot kapnak. Mindazonáltal azok a kutatók, akik főemlősökkel vagy cetfélékkel (delfinekkel, bálnákkal) dolgoznak, általában elnevezik a tanulmányozott állatot. Kanzi, Austin, Sherman, Koko, híres majmok, Phoenix, Akeakamai delfinek, sőt az etológia irodalom még híres papagájt is számon tart: Alexet, Irene Pepperberg madarát. A szerzőkről gyakran látni fényképeket, amelyeken kedvenc kísérleti alanyuk társaságában büszkén mosolyognak. Sőt, Bekoff egyenesen azt írja, hogy számára az általa tanulmányozott állatok elnevezése az irántuk érzett megbecsülést fejezi ki. (Bekoff 2002: 45.) Ez esetben viszont felmerülhet a kritika, miszerint azáltal, hogy a kutató elnevezi az általa vizsgált állatokat, máshogy fog velük bánni, mint a többi állattal, amelyek legfeljebb csak számokat viselnek, vagyis kevésbé objektíven fogja kezelni az

96

elnevezettektől nyert adatokat. Ugyanakkor nincs bizonyíték arra, hogy pusztán az állatok elnevezése kevésbé megbízható tudományhoz vezetne.

Az állatok elnevezése sok helyen bevett eljárás, s részben tudományos segédeszközként szolgál. Még ott is találkozunk ezzel a gyakorlattal, ahol egyébként az antropomorfizmust élesen bírálják. Például a már említett Konrad Lorenz Kutatóállomáson a liba-állomány minden egyes tagjának külön neve van, méghozzá emberi nevek. Az első populáció óta részletes családfákat vezetnek a madarakról, amit jóval könnyebb átlátni, ha a madarakat elnevezik, mintha csupán kódokkal jelölik. Még a csóka populáció tagjait is elnevezték, mert a munkához hozzátartozott a szociális viszonyok leírása, napi kétszer fél óra megfigyelés. Részletes naplót vezettek arról, hogy melyik állat kivel, mit csinált, és ilyenkor is nevükön nevezték az állatokat. (Például: „Pityu nem engedte fürdeni Rozit”.)

Mitől függ, hogy egy etológiai kutatásban kapnak-e nevet az állatok, avagy csak kódszámmal jelölik őket? Ez részben a vizsgálat típusától függ. Ha több a személyes kontaktus az állattal, és viszonylag kevesebb állattal kell egyszerre foglalkozni, úgy valószínűbb, hogy nevet is kap az állat. Másrészt az adott laborban kialakult hagyományok is befolyásolják a névadási gyakorlatot.

Említettem már, hogy a tanszék alá két kutatócsoport tartozik. Az egyik az általam megfigyelt kutyás csoport, a másik az apró rágcsálók, elsősorban is ürgék és nyulak megfigyelésére szakosodott viselkedésökológiai csoport. Minthogy mindkét csoport ugyanabban az intézményben ugyanazoktól a tanároktól sajátította el az etológia művelésének mikéntjét, ráadásul a PhD-beszámolók is közösek - vagyis figyelemmel követik egymás munkáját -, továbbá egyéb tanszéki rendezvények (pl. karácsonyi buli) is összekovácsolják őket valamelyest, úgy gondoltam, érdemes összehasonlításokat tenni. Miként kezelik a kísérleti állatokat a viselkedésökológusok? Hogyan utalnak a vizsgálati egyedekre? Ott is kialakul névadás? Megjelenik az antropomorfizmus? A viselkedésökológus vagy a terepen figyeli az ürgepopuláció viselkedési jellemzőit, vagy hagyományos laboratóriumi vizsgálatokat végez. (Például azt vizsgálja, hogy bizonyos biokémiai vegyületek miként hatnak az ürgék szaporodására.) Egyik helyzet sem kedvez az állattal való személyes kapcsolat kialakulásának. Ráadásul némelyik kezelés fájdalmat is okoz az állatnak. Ilyen esetekben már csak az állat szempontjából sem mindegy, hogy távolságot tart-e a kutató vele. Az állat számára az okoz kisebb szenvedést, ha a kutató nagyobb távolságot tart, határozott mozdulattal fogja meg az állatot, és ha szükséges, határozott mozdulattal szúrja bele az injekciós tűt. Ha túl nagy stresszt okoznak egy állatnak, az elrontja a mérési eredményeket is. „Nyilván nem állhatok neki adott esetben, egy időben is limitált kísérlet közben, hogy üntyüm-prüntyüm, jaj de aranyos. Ott nyilvánvalóan az van, hogy most meg kell mérni. A kísérletünkben is az van, hogy nem tarthatom sokáig a kezembe, mert az műterméket okozna. Egyébként nem is látom közben az ürgét, mert egy ürgezsákban van benne, hogy ne ficánkoljon, és úgy teszem rá a mérlegre. Az ürgéből én csak egy tömegértéket látok így, amit a gép kiír. Amikor bemegyek a laborba, egyetlen állatot sem látok, csak a dobozaikat. Ráadásul a dobozokon sem az van, hogy Mancika, Julika, hanem az van, hogy ID 14-es. A grafikonokat nézem, látom, hogy ID 14-es csinált egy arusalt, tehát hőmérséklet adat, súly adat lesz belőle, stb. És az biztos, hogy kísérlet közben, ha akarnék sem tudnék hozzá annyira személyesen viszonyulni, mint mondjuk egy kutyás a kutyájához. Pusztán azért is, mert egyszerre kezelek húsz állatot. A kutyások egy kísérletben egyszerre egy kutyával vannak elfoglalva…” Egy érdekes jelenségre is fény derült. Határozott különbséget találtam a fiúk és a lányok között abból a szempontból, hogy mennyire hajlamosak érzelmi alapon viszonyulni az állatokhoz. Ha valaki hónapokig dolgozik egy terepen, és ugyanazt a populációt figyeli, egy idő után már messziről felismeri az állatokat a mozgásuk, a viselkedésük alapján. Pontosan tudja melyik, melyik, anélkül, hogy az azonosító jelzésüket megvizsgálná. Nos, a fiúk mindig

97

az azonosító kódjuk alapján utalnak az állatokra, míg a lányok hajlamosak elnevezni őket valamilyen jellegzetességük alapján. (Például az egyik ürgét Hudininak nevezték, mert rendszeresen elszökött.) Szintén a lányoknál lehet megfigyelni, hogy amikor megérkeznek a gödi telepre, azonnal benéznek a laborba, hogy ellenőrizzék: minden rendben van-e az ott tartott állatokkal. A fiúk ezzel szemben általában csak akkor mennek be a laborba, ha konkrét dolguk akad, tehát csak a kísérlet idején. „Ez ilyen személyes, hogy én amikor bejövök, mindig az az első dolgom, hogy megyek le az állatokhoz, és megnézem, hogy minden rendben van-e velük. A fiúk azok úgy dél, kettő körül mennek le. Én azt látom, hogy nekik csupán kísérleti alanyok az ürgék. Nekem viszont élőlények. Tehát én lemegyek és megnézem, hogy mi van velük. Ettek-e, jól vannak-e, minden rendben van-e. Én eleve úgy vagyok az állatokkal, hogy ha egy élőlényért felelősséget vállalunk, tehát behozzuk őket a természetből, és berakjuk egy dobozba, akkor nézzük meg minden nap, hogy mi van velük. Van-e kajájuk, minden rendben van-e. Ez a vizsgálat ráadásul nem is az enyém, hanem a fiúké. Én terepen dolgozom, de ettől függetlenül mindig bemegyek megnézni, hogy mi van a laborban. ”- meséli az egyik lány.

A nemek között tapasztalható ilyesféle különbség kevésbé markánsan jelenik meg a kutyás csoportban. Talán csak abban nyilvánul meg, hogy a lányok hordják be inkább kutyáikat a tanszékre, így napközben is állandó fizikai kontaktusban vannak velük. Ha a kutya kisebb testű, gyakorta egész nap gazdája ölében ül és kényezteti magát, miközben a gazda megbeszéléseken vesz részt, vagy a számítógépén dolgozik. A kísérletek során azonban ez a különbség is elhalványul, bármilyen nemű is a kísérletvezető, dicsérni és kényeztetni fogja a kutyát és játszik vele, hacsak a protokollban valami tiltás nem szerepel erre vonatkozóan. Az ürgékkel ellentétben ugyanis a kutyák számára épp az okozna fölösleges stresszt, és ezáltal a kísérletben műterméket, ha nem vennék „emberszámba” őket, azaz ha nem segítenének nekik abban, hogy a kísérlet előtt feloldódjanak, a számukra ismeretlen emberekkel is szociális kapcsolatba kerüljenek.

Még egy alapvető különbséget kell megemlíteni a tanszék két csoportja között: Bármilyen szeretettel is beszéljenek az állatokról a viselkedésökológusok, a karácsonyi összejövetel alkalmából bevett szokás szerint nagy adag nyúlpörköltet főztek a kísérleti alanyaikból.

Az etológia tanszéken zajló kísérletekben részt vevő kutyák rendszerint „családi kutyák”, vagyis egy gazda mellett élnek kvázi „gyerekként”. A házi kedvencek, amennyiben fajtatiszták, többnyire rendelkeznek egy hivatalos névvel is, ami a törzskönyvben szerepel, de valódi nevüket a gazdától kapják. Ez a név lesz az, amire hallgatnak, amire felfigyelnek. A kísérletek során is ezen a néven szólongatják őket. Ami számunkra érdekes, hogy nem ritkán a publikációba is ezen a néven kerülnek be a kutyák. Bár a következtetések levonásakor általánosságban beszélnek a kutyáról, a módszertani bevezetőben gyakorta név szerint sorolják fel a kutyákat, s ugyancsak név szerint jelennek meg a grafikonokban, táblázatokban is. (A főemlős kutatásban találkozunk csak hasonló jelenséggel.) Így a házi kedvenctől a tudományos tényig egyetlen publikáción belül problémamentesen eljuthatunk. (Erről részletesebben a III.4. fejezetben lesz szó.) Íme két példa:

98

Részlet az egyik cikkből (Soproni 2002: 28): A bevezetőben megadják a kutya nevét, fajtáját, nemét, életkorát és azt, hogy a cikkben szereplő három kísérlet melyikében vett részt az állat.

A kísérletek tárgyalásakor is (2002: 31) nevük szerint szerepelnek a kutyák. Ezt láthatjuk az alábbi táblázatban is, ami azt mutatja, hogy a kísérletvezető különféle mutató gesztusait mennyire „értették meg” a kutyák, vagyis a mutatás alapján mennyire sikeresen találták meg az elrejtett jutalomfalatot: Egy másik publikációban arra vonatkozó kutatási eredményekről olvashatunk, hogy a kutya miként teszi magáévá az ember szokásait. Arra kérték fel a gazdákat, mielőtt belépnének a séta után a lakásuk ajtaján, tegyenek egy rövid kitérőt anélkül, hogy a kutyának bármit mondanának. A 180 alkalommal megismételt kitérő után a kutyák viselkedése megváltozott. Az alábbi diagram az első és utolsó 30 próba eredményeit foglalja össze, vagyis azt látjuk, hogy az egyes kutyák követik-e a gazdát, átveszik-e az irányítást és maguktól is végigjárják a kerülő utat, avagy megállnak az ajtó előtt és kivárják, amíg a gazda az értelmetlen kerülőt megteszi (Kubinyi et. al. 2003: 60) Mint láthatjuk, a kutyák az oszlop diagramok alatt is név szerint szerepelnek:

99

Gyakori, hogy a kutató elnevezi azt az állatot, amelyet otthonában tart, és megkülönbözteti az ugyanolyan fajú kísérleti állatoktól, amelyeket a laborban vizsgál. Mary T. Phillips (1994) megfigyelte, hogy sok tudós két elkülönült kategóriát hoz létre, „a labor állatot” mindenféle szempontból megkülönbözteti az elnevezett házi kedvenctől. A laboratóriumi macskát vagy kutyát ontológiailag másként észlelik a kutatók, mint az otthoni macskát vagy kutyát. Bernard Rollin (1989) hasonlóképpen arra mutatott rá, hogy néhány kutató teljes természetességgel tulajdonít emberi érzéseket azoknak az állatoknak, amelyekkel megosztják otthonukat. Ez abban is megmutatkozik, hogy szinte kifogyhatatlanok az olyan történetekből, hogy milyen boldog is a kutyájuk, amikor hazaérkeznek és milyen szomorúak, amikor a gazda távozik hazulról, ill. hogy milyen okos és ügyes az állat, stb. Ám amikor ugyanezek a tudósok belépnek a laborjaikba a kutyák (és más állatok) hirtelen vizsgálati tárggyá változnak. Érzelmi életükről vagy intelligenciájukról beszélni lényegében tabu.

Több ízben említettem, hogy az általam vizsgált etológusok többsége rendelkezik saját kutyával, akiket rendszeresen behordanak a tanszékre. Felmerül a kérdés: Tesznek-e különbséget az etológusok a saját kutyájuk és a többi kutya között? Miként változik a kutyához való viszonyuk, ha belépnek a laborba? A válasz egyértelmű: nem tesznek különbséget. Persze ez így túlzás, hiszen nyilvánvalóan van különbség, a saját kutyáját mindenki jobban szereti a többi kutyánál, de azt az éles különbséget, ami alapján markánsan elkülönülne egymástól a kísérleti állat a saját kutyától, nem leljük. Már csak azért sem, mert a saját kutyáikat is rendszerint lemérik a tesztekben, jóllehet, a III.2. fejezetben említett okok miatt inkább csak az előzetes, próbakísérletekben, az ún. „pilóta-kísérletekben” használják őket, vagyis a későbbi tényleges kísérlet kidolgozása során, amikor is még csak annyit kell eldönteni, hogy alapvetően működni fog-e a kísérlet. Ha ugyanis már a saját kutyát sem sikerül rávenni egy feladat végrehajtására, avagy ha a saját kutya is „ügyetlenkedik”, akkor érdemes átgondolni az egészet még egyszer. (Persze ha ebben a bevezető szakaszban a saját kutyával működni látszik egy kísérlet, még akkor nem biztos, hogy a többi kutyával is működni fog. Viszont ez esetben legalább értelme van tovább folytatni a pilóta-kísérleteket más kutyákkal is.) Mint arról korábban már esett szó, a kutatók nagyon erős érzelmi kötődést alakítottak ki a kutyáikkal, ami alapvetően meghatározza a tanszéki hangulatot, sőt a kísérleteket is. Kíváncsi voltam, mi történik akkor, ha ugyanezek az etológusok más állatokkal kezdenek kísérletezni? Mennyiben változik meg az attitűdjük a vizsgált állattal szemben? Más szóval

100

mennyiben tulajdoníthatók viselkedésük sajátosságai a kutyának? Az egész jelenség megmagyarázható lenne pusztán a kiinduló hipotézissel és a tanszék általános felfogásával, miszerint a kutya bizonyos értelemben már majdnem embernek (vagyis gyereknek) tekinthető? Ennek kapcsán a madarak vizsgálatára átváltó etológust kérdeztem, van-e különbség a kutyák és a madarak vizsgálatában számára ebből a szempontból: „Én úgy mentem csókázni, hogy nem volt semmiféle madaras tapasztalatom, csak a farkasok voltak, akiket meg lehet fogni, meg lehet ölelgetni. Egy humán számára jól ki lehet azt mutatni, hogy szeretjük egymást. És köztünk van egy kapcsolat. Volt egy fenntartásom, hogyan lesz ez, mert a madarakat nem ismertem. Attól féltem, hogy nem lesz meg ez a bensőséges kapcsolat, mert ők például nagyon utálják, ha őket fogdossák. Nem lehet őket megszorongatni. De a csókák nagyon rácáfoltak erre, mert nagyon kedves madarak. Ugyan azt nem szeretik, ha őket megfogdossák, viszont odabújnak az ember vállára, odateszik a csőrüket, lehet őket vakargatni, szóval sok minden van, amit ők is egymás között csinálnak, hogy erősítsék a kapcsolataikat, és azt kiterjesztették ugyanúgy rám is. Szóval nem volt semmi ilyen különbség a kutyák meg a csókák között.”

Pontosan hogyan befolyásolja az antropomorfizmus a kutya-kutatásokat? Ahhoz, hogy ezt megértsük, egy, az antropomorfizmussal ellentétes fogalmat is érdemes megemlíteni, a „lupomorfizmust”. A kutyakutatók ugyanis két szélsőséges modell által kijelölt spektrumban szoktak gondolkodni: az egyik modell szerint a kutya voltaképpen farkas. A domesztikáció csak az állat megjelenését változtatta meg, ám a lényeges viselkedési jegyekre csak kis befolyást gyakorolt. Az ebben a modellben gondolkodó gazdák meg vannak győződve arról, hogy a kutyatartás legfontosabb eleme a megfelelő hierarchia kialakítása. A gazdának meg kell küzdenie a kutyával, és kvázi falkavezérré kell válnia. A másik modell szerint viszont a kutya belső tulajdonságai is megváltoztak az erős szocializáció hatására, s a kutya sok szempontból az egy-két éves gyermekhez hasonló, akinek szerető szülőre van szüksége a gazda személyében. Nos, az általam vizsgált etológusok inkább ez utóbbi modellben gondolkodnak, amit két példán keresztül fogok illusztrálni.

A kísérletek jelentős hányadában a kutya = kisgyermek metafora abban az értelemben explicite is megjelenik, hogy konkrét gyermekpszichológiai teszteket ültetnek át a kutyakutatásba. A III.2. fejezetben már más szempontból elemzett „idegen helyzet tesztben” (Ainsworth et. al. 1978) vizsgálták a kutya gazdához fűződő kötödését (Topál 1998, Gácsi 2006). Az eredeti teszt során 12-18 hónapos csecsemőket vizsgálnak hét, egyenként három perces jelenet során, miként reagálnak egy barátságos idegen megjelenésére, valamint az anyától való többszöri szeparációra és újratalálkozásra. Az eredmények alapján a gyerekeket 3 kötődési típusba osztották: A-elkerülő: A gyerek nem mutat aggodalmat vagy stresszt, amikor a szülő elhagyja a helységet, és nem törődik azzal sem, amikor a szülő visszatér. B-biztonságos: A gyerek kimutatja, hogy hiányzik neki a távozó szülő, és aktívan üdvözli a szülőt, amikor az visszatér, majd megnyugszik, és játszani kezd. C-ambivalens/rezisztens: az előzőhöz hasonló, azzal a különbséggel, hogy a szülő visszatérése nem nyugtatja meg a gyereket. Mivel a teszt a viselkedési jegyek vizsgálatára fókuszál, alkalmas eszköznek tűnt etológiai vizsgálatok számára is, így hamarosan főemlős kutatásokban is felhasználták.

A kutya-ember közötti kötődés vizsgálatára elsőként az etológia tanszék használta fel a tesztet. Érdemes szemügyre venni az első ilyen témájú cikket (Topál 1998). Már a bevezetőben nyíltan megfogalmazódik az analógia: „A cikk célja felnőtt kutyák ember iránt mutatott kötődési viselkedésének demonstrálása, az ember-kutya kapcsolat leírása az anya-gyermek kötődést értékelő etológiai módszer alapján, továbbá a gazda-kutya viszony és az anya-gyermek interakció közötti hasonlóság tanulmányozása.” (1998: 220). A kísérleti elrendezés kapcsán is hangsúlyozzák: „A kísérleti elrendezés és a protokoll amennyire csak lehetséges, hasonló az Ainsworth et al. (1978) kísérlethez.” Az üres szobában csupán két szék volt található, egy a gazda, egy az idegen számára, továbbá néhány játék (!). A kutya is hét

101

rövid ideig tartó szituációba került, melyek során többször találkozott idegen személlyel. Elszeparálták a gazdájától, majd egyedül találta magát az ismeretlen helyen, aztán újra találkozott a gazdájával ill. az idegennel. A viselkedési elemekből nyert adatokat faktoranalízis segítségével elemezték, ez alapján három hipotetikus változó született. Faktor 1, Aggodalom: az ismeretlen környezet többé-kevésbé feszültséget okozott a kutyának. Faktor 2, Elfogadás: a kutya reakciója az idegen felé. Faktor 3, Kötődés: a kutya reakciója a gazdától való elválásra. A kutyákat azonban nem sikerült a gyermekeknél megállapított három csoportba osztani, ehelyett 5 csoportot különítettek el, amelyek legalább egy faktor mentén eltértek egymástól: az első csoportot alacsony aggodalomszint jellemzi, de ezen túlmenően az 1a alcsoportba tartozó kutyák alacsony kötődési szintet mutattak a gazdájuk felé, és az idegent közepes szinten fogadták el. Az 1b alcsoportba tartozó kutyák erősebb szintű kötődést mutattak a gazdájuk felé, mint az idegen irányába, vagyis inkább a gazdáiktól várták, hogy a stresszt okozó helyzetben biztonságot nyújtsanak. A második csoportba tartozó kutyák erősen aggódtak, és erős kötődést mutattak mind a gazda, mind az idegen felé. A harmadik csoportba tartozó kutyákra közepes szintű aggódás és közepes szintű elfogadás volt jellemző, ám míg a 3a alcsoport kutyái alacsony szintű kötődést mutattak a gazda irányába, a 3b alcsoportba tartozó kutyákat erős kötődés fűzte gazdájukhoz. Az eredményeket, noha nem pontosan egyeznek meg a gyermekpszichológiai eredményekkel, a diszkusszióban mégis úgy értelmezték az etológusok, hogy hasonlóak az eredeti kísérletével, következésképpen a kutya-ember kapcsolat valóban analógnak tekinthető az anya-gyermek viszonnyal. A jelenség magyarázata megint csak a domesztikációs hipotézisen alapul. Eszerint a kutyát úgy szelektálták ki elődeink, hogy szociális helyzetben az emberhez, elsősorban is a gyerekhez hasonló módon viselkedjen. A folyamat eredményeként a domesztikált kutya sokféle gyermekekre jellemző viselkedési mintát mutat.

A másik példámban látszólag a kutya = farkas metaforát fedezhetjük fel. A különféle „agressziós tesztekben” a kutatók részint arra kíváncsiak, miként reagál a kutya arra, ha ugyanaz a személy hol barátságosan, hol fenyegetően közelít (Vas et al. 2005), miközben genetikai vizsgálatnak is alávetik. Vagy: miként reagál arra, ha egy idegen fenyegetően megközelíti. A kérdés, hogy vajon a gazdához fordul segítségért, avagy támadásba kezd? A kísérletben a kísérletvezető fenyegetően előrehajolva, a kutya szemébe nézve lassan közelít az állathoz, amire a kutyák egy része agresszióval válaszol, például kitámad a közeledő emberre, más részük pedig ijedten a gazda mögé bújik. És persze van olyan kutya is, amelyik nem igazán törődik az eseményekkel, továbbra is barátságos marad. Az első két esetben azonban a kísérletvezetők fontosnak tartják, hogy a kísérlet végeztével „kibéküljenek” az állattal. Ilyenkor barátságosan leguggolnak, széttárják karjukat, kedvesen szólongatják, játszani hívják az ebet. Próbálják simogatni, kényeztetni kicsit. Ezek a mozdulatok arról árulkodnak, hogy a látszat ellenére ez esetben is kvázi gyereknek tekintik a kutyát.

Miklósi Ádám (2007: 34-35) egy külön alfejezetet is szentel (2.3.3.) a könyvében annak a kérdésnek, hogy miért jobb a másfél-két éves gyerekeket kutyával összehasonlítani, mint majmokkal: Szerinte a kutyák ugyanabban a környezetben élnek, és feltételezhetően ugyanazon a szocializációs szinten állnak (!), mint a gyerekek.62

Az antropomorfizálás olykor a kísérleteken is túlmutató következményekkel társul. A III.3.2. alfejezetben említett kísérlet, mely során a kutyák hiperaktivitását mérték (Vas et al 2007) bizonyos etikai kérdéseket vetett fel:

„Kutató: Van néhány génünk, amik polimorfak, tehát több változat fordul elő az emberben és a kutyában is az adott génből. És ezek mind az ún. dopamin rendszerrel függenek össze. Ami elég sok mindent szabályoz. Szinte mindennel összehozták már: a kognitív teljesítménnyel, a hiperaktivitással, ahogy a gyerek kötődik az anyjához, stb.

62 ”apart of manual differences one can assume similar levels of socialisation and experience of the environment, as well as using the same observational conditions and experimental apparatus.”

102

Úgy tűnik, hogy embereknél a különböző génváltozatok összefüggnek a viselkedéssel, tehát az egyik típusú változatú emberek nagyobb arányban hiperaktívak. Az lenne a jó, ha a kutyában is találnánk ilyen összefüggést, mert a hiperaktivitás pont egy olyan téma, ami nagyon sok embert érint. A mai világban ráadásul az egyik fontos téma, hogy a kutyát is ahhoz a gazdához tudjuk passzítani, akihez illik. Mert hogy valószínűleg ebből is adódhatna, hogy kevesebb lenne a menhelyre küldés, vagy akár az agresszió is. Én: Tehát kölyökkorában kell megnézni a genetikáját, és ha látszik, hogy a kutya hiperaktív, akkor egy olyan gazdának javasolni, aki maga is tevékenyebb. Kutató: Igen. Pontosan! Meg esetleg más tréning feladatok kellenek az állatnak. Ahogy a hiperaktív gyereket nem lehet büntetni, mert az csak még rosszabb, ha ott egyáltalán működik valami, az csak a pozitív megerősítés. A kutyás tréningek meg a hideg-meleg elv alapján tanítanak: ha jó, akkor megerősítjük, ha rossz, akkor valahogy megbüntetjük, ha nem is súlyosan, de jelezzük, hogy ez nem volt jó. És ha az derülne ki, hogy bizonyos kutyáknál tök fölösleges büntetni, akkor nem idegesítené magát a gazda rajta, hanem inkább olyan szitukat csináltatna, ahol fokozatosan mindig meg tudja erősíteni.”

Általánosan elmondható, hogy a kutatók a cikkekben az antropomorfikus szemlélet elkerülésére törekednek, amit elsősorban a megfelelő szóhasználat megválogatásával érnek el. Ugyanakkor a hétköznapi, kötetlen beszélgetésekben óhatatlanul felbukkannak még a radikálisabban antropomorf megfogalmazások is. Így például az alábbi interjúrészletben a kutya elajándékozására az örökbefogadás szót használja a kutató: „Az volt a fura, hogy a kan kutyát nagyon jól lehetett kontrollálni, a szukát nem annyira, és minden helyzetben ő volt az első, aki megcsinálta. A másikat is gyötörtem volna, de akkor a kis kan kutya elunta, nekiugrott, megtépte, aztán megcsinálta, megmutatta, hogy úgy kell, és azután elvonult. És akkor úgy döntöttünk, hogy szétválasztjuk őket, és örökbe adtuk a kis szukát, és akkor aztán jobb is lett.” Egy másik interjúban a kutató saját gyerekeit nevezi kutyáknak: „még egy olyan ember nem volt, aki hajlandó lett volna három hónapon át 24 órában, és én sem tudtam már tovább csinálni, mert megnősültem, és saját kiskutyáim lettek.” A kutyák meglepő viselkedése kapcsán pedig, ha nagyon okosan vagy érzékenyen reagál az állat egy helyzetre, olykor elhangzik a felkiáltás: „Ilyet állat nem csinál!”.

Az antropomorfikus szemlélet persze nem csak az említett nyilvánvaló módon jelenhet meg, hogy ti. a kutyának emberi érzéseket, képességeket, gondolatokat tulajdonítunk, hanem jóval árnyaltabban is becsempésződhet a kutatásba, ezért gyakorta nehéz kiküszöbölni - amint ahogy azt az alábbi kísérlettervezési megbeszélés is szépen példázza. A kísérlet lényege, hogy a kutyának egy érintésre érzékeny képernyőt kell az orrával megböknie, ha a képernyőn egy sárga kör jelenik meg. A kutatók itt arról vitatkoznak, hogy miként jelezzék a kutyának, hogy jól vagy rosszul teljesít:

G: 10 kutyával kezdtük el, ebből kettő tart ott, hogy a monitort orral meg kell érinteni. (…) Felmerült ennek kapcsán, hogy ami nem sárga kör, azt büntetni kéne. Amit úgy képzeltünk el, hogy van egy hang a feladat kezdetén, ami azt jelzi, hogy figyelj, jön a feladat. Megjelenik a sárga kör, a gazda jelzi a kutyának, hogy induljon. A kutya megböki vagy a sárga kört, vagy máshol a képernyőt. Ha a sárga kört böki, akkor jön az, hogy jó volt, jön egy kellemes klikk hang és kaja, ha rosszat bök, akkor úgy gondoltuk el, hogy jön egy berregő hang, hogy ez rossz volt, és az volt a kérdés, hogy emellett csak elsötétüljön a képernyő, vagy jöjjön egy piros szín, ami jelzi, hogy rossz. Á: Honnan tudod, hogy a pirosan villogó képernyő számára büntetés? G: Ezen gondolkodom, hogy jelent-e neki ez bármit. Én megnéztem az irodalmat, ami elérhető volt. A majmok esetében nem volt szünet, egyből jött a következő ábra, a galamboknál volt. De nem derült ki, hogy mennyi ideig.

103

Á: De ezt nem is írhatják meg, mert minden fajnál más, hogy mennyi idő alatt áll át, mennyi idő alatt fogja fel a dolgokat. Mennyi az, ami alatt felfogja, hogy ez most nem jött össze. Nyilván ehhez a sebességhez kellene a time-out-okat is igazítani. Én ezt a piros villogást nem tenném bele több okból sem. Egyrészt az érzékeny lelkek még bele is köthetnek. Én azt gondolom, hogy egy csomó teszt működhet úgy is, hogy nincs költség, és tudjuk, hogy nincs költség. Lehet, hogy ha több költséget berakunk, javulna a teljesítmény, de az is lehet, hogy akkor több állat adná föl. A berregő hang, az egy jó averzív hang, amit, ha ilyen morgás kategóriára állítunk be, akkor az egy nagyon jó, biológiailag értelmezhető hang. A „jajdeügyesnagyonjó !”, az egy kellemes hang, a ráförmedés, hogy „Mit csináltál?!” az meg egy ilyen berregés. S: Bécsben nagyon sokat lendített egy kísérleten, amikor bedobták a piros képernyőt egy timeout-tal. Á: De a piros az annyira humán szín. Engem az zavarna, hogy annyira humán ez a negatív dolog, a tiltás a pirossal. A kutyának ez egyáltalán nem így jelenik meg. S: Azt elég hamar megtanulják, hogy a feketén fog felbukkanni a karika, tehát van egy ilyen pozitív várakozás, nem semleges a fekete. Erről a pirosról, vagy másik színről pedig tudhatják, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Á: Tehát a berregő hang mellett, nem csak egy akusztikus, hanem egy vizuális inger is legyen. Akkor legyen egy fehér, ami egyrészt ellentétes a feketével, másrészt van egy kontrasztja, ami megcsapja a szemét. A pirosnak semmi kontrasztja nincs. Ó: Arról van valami adat, hogy milyen színeket látnak a kutyák? Á: A pirosat és a sárgát a kutyák ugyanúgy látják.

A píros szín az emberi tudatban ugyebár a tilos, a hibás fogalmával automatikusan összetársult. Noha ennek nem csupán, vagy nem elsősorban evolúciós, mint inkább kulturális okai vannak: az ember számára a piros szín az egyik legfeltünőbb, emiatt válhatott könnyedén a tiltás, a veszély szimbolikus színévé. Ezért aztán nehéz azonnal átlátni, ill. tényként kezelni, hogy ez csupán számunkra kapcsolódik egybe, az állatok viszont részint nem is ugyanúgy látják a színeket, ahogyan mi, (ha egyáltalán látják azokat), részint pedig egészen más jelentést társíthatnak hozzájuk. Így tehát, ha a kutató jó kísérletet akar tervezni, fel kell vennie az állat szempontját. Ebben viszont az a paradoxon, hogy a kutatások során nagyon gyakran éppen valami emberre jellemző tulajdonságot kívánnak kutatni. Főleg ebben a csoportban, ahol a kutatások kiindulópontja amúgy is az a hipotézis, miszerint a kutya az embert modelláló lény. Tehát a kiinduló kérdés maga is antropocentrikus, ám az antropocentrikus kérdést úgy kell egy kísérleti elrendezésben tesztelni, hogy az az adott állat számára éppen hogy a saját szempontjait jelenítse meg, valamiféle olyan helyzetben, ami saját hétköznapi tapasztalati világához áll közel. Az antropomorfizmus hátterében lényegében az a fogalmi metafora rejtőzik, miszerint a Kutya = Ember. A metafora azonban bizonyos esetekben visszájára fordul. A kiinduló hipotézis értelmében a kutya az ember modellje. Olykor azonban, ha a kutatók egy kísérletben olyan eredményeket kapnak, amelyek nehezen értelmezhetők, néhány emberrel is elvégzik a kísérletet. Az embert ugyanis meg lehet kérdezni arról, hogy mit miért csinált. Így az ember stratégiáját visszavetítik a kutyára. Amikor pedig az eredmények publikálására kerül sor, olykor éppen ez a stratégia adja a dolog buktatóját. Egy kísérletben például a szabálytanulás képességét kívánták tesztelni, kutyákat, gyerekeket és egyetemi hallgatókat hasonlítva össze. Egy teremben félkörben felállítottak három paravánt, amelyek mögé egy-egy vödröt helyeztek. A kísérleti alanyt leültették a paravánokkal szemben, majd kísérletvezető sorra elsétált a paravánok mögött, és az egyik mögé elrejtett egy labdát, majd felmutatta üres kezét és a „keresd” vezényszóval a labda keresésére buzdított. Az alanyok könnyedén megoldották a feladatot. A kísérlet második felében a kísérletvezető jól látható mozdulattal a zsebébe dugta a labdát, majd elindult a paravánok mögé és elvégezte a szokásos sétát, miközben a rejtést

104

mímelte. A kísérleti alanyok egy része nem indult a labda keresésére, hanem a kísérletvezető zsebére mutatott, jelezve, hogy tudja, ott a labda. Ám az alanyok másik fele elindult, és úgy tett, mintha a labdát keresné. Az egyetemisták fele, a kutyák csaknem háromnegyede tett így. Csányi Vilmos könyvében (2005:101-102) a következőképpen summázta az eredményeket: „A hallgatókat és gyerekeket meg lehetett kérdezni, miért indultak el, és mindenki azt válaszolta, úgy gondolta, ez egy keresőjáték, és függetlenül attól, hogy hol van a labda, a szabály szerint nekik keresniük kell. Nincs okunk, hogy kételkedjünk abban, hogy a kutyák is hasonlóan gondolták.63 Bizonyítja ezt az is, hogy amikor a műveletről készült videofelvételeket átnéztük, kiderült, hogy ha a kísérleti alanyok (…) látták a kísérletvezető zsebében a labdát, sokkal gyorsabban végeztek az egyes paravánok mögötti nézelődéssel, mint akkor, amikor úgy tudták, hogy el van rejtve. (…) amikor a labda nem volt a paravánok mögött, úgy tűnt, mintha csak imitálnák a keresést. Nagy kereső mozdulatokat tettek, még a mennyezet sarkait is végignézték, hogy jól látszódjon, hogy keresnek, pedig, mint ezt az előző megfigyelési adatokból tudjuk, mindannyian tisztában voltak a helyzettel.” Az idézetből is kiderül, hogy az emberek stratégiáját automatikusan a kutyákra vetítették. A tudományos közéletet tekintve külön tanulságos, hogy ezeket az eredményeket nem tudták publikálni64, ugyanis a szerkesztők és opponensek nem azt nem akarták elhinni, hogy ilyen okos a kutya, hanem azt, hogy az egyetemisták ilyen buták! „Megcsináltuk, megírtuk, elküldtük egy folyóiratba, és visszaírtak, hogy ez nagyon érdekes, semmi konkrét dolgot nem tudnak ellene vetni, csak azt, hogy nem hiszik el. Mert normális emberek ilyet nem csinálnak, mint a mi egyetemi hallgatóink.”- mesélte Csányi egy interjú során.

3.4 A kutyakutatás alapmetaforája A III. fejezet eddigi alfejezeteiben szó volt a kutatás kiinduló hipotéziséről, miszerint a kutya és az ember jóval hosszabb közös evolúciós múlttal rendelkezik, mint azt korábban sejtették. Éppen ezért az etológusok számára a kutya az emberi viselkedés bizonyos aspektusainak alkalmas modellje lehet. Elsősorban is a beszélni még nem tudó korai ember kommunikációjának megismerésére alkalmasak a kutyán végzett kísérletek, illetve az (emberi) kognitív képességek jobb megértéséhez is hozzájárulnak. A kutya kutatása tulajdonképpen a csoport humánetológiai érdeklődéséből nőtt ki. Az antropomorfizmus kapcsán azt is megmutattam, hogy a kísérletekben a kutyát már-már az emberhez hasonló személyiségként kezelik, hiszen nevén nevezik, tiszteletben tartják kötődését a gazdájához, valamint a kísérlet vezetőjével kialakuló kapcsolatát. Az ELTE etológusainak munkája tehát voltaképpen a következő metafora köré szerveződik: a kutya = ember. Metaforák alkalmazása a tudományban meglehetősen elterjedt. Szinte minden tudományos eszme visszavezethető egy vagy néhány elemi állításra, (többnyire bár nem feltétlenül) ontológiai tartalmú kijelentésre, melyek igen gyakran egy-egy metaforában ragadhatók meg.65 A metafora egyszerre hipotézis és felismerés. (Ami részben közhely, a metaforák „komolyanvevésével” sokan foglalkoztak már.) Az ember = állat metafora a humánetológia alapmetaforája, amit nem csupán az ELTE kutatóinál találunk meg, hanem sok más szerzőnél is. Így például Niko Tinbergen ösztönről írt könyvének az emberről szóló fejezetének első mondata is ez: Az ember állat (1976: 227). Desmond Morris (1997) pedig egy egész könyvnek választotta ezt a provokatív címet: Az Emberállat (The Human Animal). Másoknál a metafora inkább implicite van jelen, a leírás nyelvezete, a szavak kiválasztása jelzi a metafora jelenlétét.

63 Kiemelés tőlem, M.K. 64 Az eredményeknek csupán egy töredékét publikálták végül pszichológusokkal közösen egy nem túl jelentős folyóiratban. (Watson et. al 2001.) 65 A metaforák és a tudomány kapcsolatáról másutt hosszabban írtam, lásd Mund 2003.

105

A metaforában az egymással azonosított két tag között mindenkor megtalálható a rejtett közös elem, a tertium comparationis. Ez adja a metafora „objektivitását”, s a metaforával voltaképpen ezt a közös elemet fedezzük fel, hozzuk felszínre. Mondhatnók, ez a metafora tulajdonképpeni lényege. Példánknál maradva: önálló létezőként megragadni azt a halmazt, ami az emberben és az állatban közös. A metafora egy kulcsot ad a kutató kezébe, amellyel a világ több jelensége is megfejthető, így a metafora megsokszorozza önmagát. Ez voltaképpen egy kódolási avagy leképezési folyamat a ‘ha-akkor’ elemi logikai művelet segítségével: Ha az ember állat, akkor elméje állati elme, akkor viselkedése állati viselkedés stb. Vagyis a megfejtendő jelenségeket a metafora által kijelölt másik jelenségtípusra képezzük le. A leképezés két síkon zajlik: egyrészt egy felszíni, tudatos szinten, ahol látható analógiák mentén állítunk fel durva almetaforákat (pl. emberi elme = állati elme). Másrészt pedig, mikroszinten egy tudattalan folyamatban a metafora két tagjához tartozó fogalmi, asszociációs háló nyelvi-logikai összegabalyodása során. Minél több jelenséget sikerül beazonosítanunk, leképeznünk, annál inkább valósnak hisszük új világképünket. Desmond Morris könyvében (1997: 135) olvasható egy humoros történet, ami szépen példázza, miként válik valóságossá a metafora: „Konrad Lorenz egy alkalommal meglepve tapasztalta, hogy egyik kedvenc lúdja hűtlen lett régi párjához. Megkérte az asszisztensnőjét, hogy vizsgálja meg a többi lúdra vonatkozó feljegyzéseket is. Kiderült, hogy a hűtlenség meglehetősen hétköznapi jelenségnek számít a ludak körében. Konrad Lorenz annyira elképedve hallgatta ezt a beszámolót, hogy az asszisztensnője kibökte: – Ne izgassa fel magát, professzor úr... a ludak is csak emberek!” Persze itt nem az asszisztensnő által képzett viccesen naiv képen, ill. metaforán van a hangsúly, hanem azon az antropomorf szemléleten, ahogyan maga Lorenz is hozzáállt állataihoz. (A „hűtlenség” fogalom használata, stb.) A meglelt metafora segítségével a kutatók részint negligálják azon tényeket, tapasztalatokat, amelyek nem felelnek meg a metafora által gerjesztett képnek, ám ezzel összhangban elkezdik azon tapasztalatok, adatok gyűjtögetését is, amelyek a felismerést (azaz a metaforát) bizonyítani látszanak. A belátás, miszerint a tudományban mindenképpen használni kell valamilyen metaforát, felszabadíthatja a gondolkodást. Hiszen mennyivel volna jobb az, ha a kutya viselkedésének megértéséhez a telefonközpont metaforát használnák? Ismeretelméletileg, ontológiailag semmivel nem jobb. Nincs okunk az egyik metaforát a másiknál jobban szeretni. Mindegyik metaforának vannak előnyei, hátrányai és használatuk révén bízhatunk abban, hogy előbb-utóbb tisztul a kép, előbb-utóbb rájövünk, hogy a kutyának mi a legjobb metaforája. De addig a kutya hol számítógép, hol ember, hol telefonközpont. Ám nincs ezzel semmi baj, hiszen a metaforák megtermékenyítik a gondolkodást, nélkülük a tudomány működésképtelenné válna. Miként azt Michael Ruse összegzi az evolúció történetéről írt könyvében (Ruse 1999: 241): „Nézetem szerint (…) lehet, hogy a metaforák kihagyhatóak az elméletből, de nincs az az érzékeny tudós, aki bármikor komolyan gondolt volna erre. Elsősorban azért, mert az ember azon nyomban elveszítené a tudományos hitelesség egyik legfontosabb értékét, a jósló termékenységet. A metaforák, ahogy mondani szokták, teljes mértékben létfontosságúak „pozitív heurisztikájuk” miatt, ahogy a gondolkodás új területei és formái felé irányítanak. Metaforák nélkül – melyek arra való eszközök, hogy hasonlóságokat lássunk amúgy különböző dolgok között – egy olyannyira lényeges érték veszne el, hogy annak hiányában a tudomány gépezete egyszerűen csikorogva leállna. Az ember még a legjobb esetben is csak az egyszer már hallott dolgok variálásával játszadozhatna.”66 66 „The point I would make (…) is that even if metaphor could in theory be eliminated, no sensible scientist would ever think seriously of making such a move. Most crucially, one would at once lose one of the most important of the epistemic values, namely, predictive fertility. Metaphors, as it is sometimes said, are absolutely vital for their “positive heuristic” as they push one into new fields and new forms of thinking. Without metaphors – which are vehicles for seeing similarities in otherwise dissimilar things – one would lose a value so essential that in its absence science would simply grind to a halt. At best, one could play varations on themes already heard.”(Ruse 1999:241.)

106

4. Hogyan lesz a kutyából adat?

Az etológus általában valamilyen terepen, azaz a megfigyelni kívánt állat eredeti élőhelyén végzi munkáját. A tankönyvek szerint (pl. Csányi 1994: 82) mintegy 2000 órányi megfigyelés szükséges ahhoz, hogy egy állatfaj viselkedéséről többé-kevésbé átfogó képet kaphasson. A viselkedést azután apró részletekre bontva írja le. A sok kicsi részletből áll össze az állat „etogramja”, azaz viselkedési jellemzőinek összessége. Ugyanakkor a kutyaetológia sajátossága – a tanszék munkatársai szerint –, hogy a kutyák természetes környezete az ember világa. Ezért a kutatók nem vonulnak ki egy „eredeti” élőhelyre, hanem a tanszék termeiben, a kutyaiskolában, vagy épp abban a lakásban, kertben vizsgálják a kutya viselkedését, ahol él. A klasszikus etológia - különösen kialakulásának korai szakaszában -, a szabad természetben végzett megfigyelésekre helyezte a hangsúlyt, merthogy ez a módszer jár a legkevesebb emberi beavatkozással. A modern magatartás-kutatásban azonban a megfigyeléseket szigorú laboratóriumi kísérletekkel egészítik ki, ötvözve az állatpszichológia és a klasszikus etológia módszereit. Így az ELTE etológusai sem (csupán) spontán megfigyeléseket végeznek, hanem gondosan megtervezett kísérletek során vizsgálják a kutyát.

Közkeletű az a nézet, hogy a tudományos kísérletek és általában a tudományos munka során ideális esetben kiküszöbölik a megfigyelőt, mint változó tényezőt. Jelenlétére csupán annyiban van szükség, hogy értelmezze a kísérleti eredményeket. Az ideális megfigyelő tehát olyan standard tényező, akinek jelenléte konstansnak tekinthető, így nem kell figyelembe venni szubjektivitását a kísérlet lefolyásának és eredményének értékelésekor, mert jelenléte nem módosítja azokat. Többek között ennek kellene biztosítania, hogy a kísérlet reprodukálható legyen, a megfigyelők között egyetértés jöhessen létre. Ezek a normatív elvárások azonban csak ritkán teljesülnek, a kutya-etológiai kutatásban pedig lényegében soha sem. A szubjektivitást a modern (fizikai) kísérletekben gyakran oly módon redukálják, hogy standard mérőműszereket alkalmaznak, és a mérőműszerek monitorain, eredménykijelzőin megjelenő (szám)adatokat olvassák le. Természetesen a szubjektivitás akkor is megmarad, hiszen a kísérletező maga választja ki a mérőműszereket, tervezi meg a kísérletet, és maga interpretálja az adatokat, de legalább a mérés viszonylag objektívnek tekinthető. Az Etológia Tanszék kísérletei azonban sokkal inkább a régi, klasszikus kísérletekre hajaznak: nincsenek bonyolult mérőműszerek, ill. gépek, a kísérletező maga végez mindent. Egy személyben a kísérlet résztvevője és külső megfigyelője. Nem szimpla „háttér” tehát, minthogy a kísérlet az ő aktív közreműködése révén jön létre. Az etológiai kísérletek többsége nem más, mint a kutya és a kísérletvezető interakciója. Minthogy a tanszéken abból indulnak ki, hogy a kutya bizonyos szempontból az emberhez hasonló lény, amely az emberrel fejlett szociális és érzelmi kapcsolatot alakít ki, ezért lehetetlen még akár úgy is kezelni, mint egy egeret vagy patkányt szokás a hagyományos etológiai tesztekben. Így a kutya-kutatás olyan speciális területté válik, ami az Etológia Tanszék munkáját nem csupán a hagyományos természettudományos kutatásoktól különbözteti meg, hanem az etológiai kutatások zömétől is. A kísérletek inkább a pszichológiai kísérletekhez hasonlatosak, méghozzá nem csupán azokban az esetekben, amikor ténylegesen valamilyen pszichológiai kísérletet ültetnek át a kutya-kutatásba. Ugyanis miként a pszichológusnak is ügyelnie kell arra, hogy ne involválódjon túlságosan a páciens lelkivilágába, hanem bizonyos távolságtartással kezelje őt - miközben kettejük személyes kapcsolata kihat a kísérlet eredményeire -, hasonló helyzetben van a kutyát vizsgáló etológus is.

107

4.1. A kísérletek megtervezése A kísérleteket aprólékosan kidolgozott forgatókönyvek (protokoll) alapján hajtják végre. A protokollban pontosan rögzítik, hány kísérletezőre lesz szükség, melyiknek mi a feladata, hogy néz ki a kísérlet helyszíne, milyen eszközök szükségesek a kísérlethez, melyik jelenet hány másodpercig tart, melyik mozdulatot hányszor és hogyan kell pontosan végrehajtani. Gyakran még az olyan apró részleteket is kidolgozzák, hogy merre irányítja tekintetét a kísérletvezető. Továbbá az esetleges veszélyeket, illetve az elkerülésükhöz szükséges óvintézkedéseket is számba veszik. Egy ilyen részletes terv kidolgozása hetekig is eltarthat, és hosszú viták során nyeri el végső formáját. A vitákban nem csupán az érintett kutatók, hanem a tanszék összes munkatársa részt vesz.

A legfontosabb, állandóan visszatérő kérdés a kísérletek tervezésekor, hogy mit lát majd a kutya? Mit fog ez a helyzet a kutyának jelenteni? Az alábbi részlet egy kísérleti forgatókönyv megbeszéléséről származik. Arról a kísérletről van szó, amit fentebb már példának hoztam egy alkalommal: a kísérlet során a kutyának egy érintésre érzékeny képernyőn egy mozgó sárga kört kell az orrával megböknie.

Á: Amíg statikus dolgok vannak, addig jó ez a protokoll, de ha már mozgásos, akkor nekem picit gyanús ez. Nem tudom, egy nagyobb képernyő nem segít-e. Vagy a távolság nagyon fontos, mert egy ilyen miniatűr mozgást figyelni, még az is lehet, hogy perceptuális problémát vet fel a kutyánál. A lónál van ilyen, de tudjuk, hogy a kutyánál is… Hogy hova tud fókuszálni, az probléma lehet adott esetben. G: A monitor méretén nem tudunk változtatni. A távolságon tudunk, tehát, hogy hol álljon a kutya. Á: A kutya lót-fut. Nagyobb mozgásokra van ráállva. Még ha van is neki ilyen fizikai elképzelése a dolgokról, nem tudom, hogy az ilyen tíz centit megy erre, öt centit arra, hogy ezeket a pici precíziós dolgokat képes-e… P: Ez ki fog derülni. Á: Ez egy egyszerű szabály mentén értelmezhető. Nyomd meg a kört. Hogy az mozgott, nem mozgott, teljesen mindegy. Ettől még nem biztos, hogy azt a pici mozgást processzálta. Van egy kör, megnyomom. Amíg egyszerű szabály mentén lehet működni, nem kell nekem a bonyodalom. Semmi más nincs a kis agyamban, csak kör, orr nyom, kör, orr nyom. Működött az érintő képernyő más kísérletekben, de ott nem ilyen precíziós dolog volt. G: Nincs nagyobb touch-screen panel, amit a TV-re lehetne rakni. Á: Akkor meg tényleg jó volna a távolságot úgy beállítani. Van D.-nél egy cikk erről, hogy rövidlátó, távollátó kutyák. G: Igen, már nálam van, majd át fogom olvasni. N: A cserebogárból kell kiindulni. A kutya egész jól eljátszik a cserebogárral. Kikaparja, pofozza… Á: A hangyával is az enyém. Csak tudod, milyen közelről? A Dínó egész fiatalkorát hangyákkal töltötte. Na de nyolc centiről csinálta! Azt gondolom, hogy én nem látnám olyan közelről a hangyát, de ő látta. De hogy egy méterről látná-e azt a kis mozgást, ezt nem tudom megmondani.

Amikor minden szempontot átbeszéltek és minden kényes kérdést letisztáztak, legépelik a protokollt, és elkezdik a kísérleteket. Rendszerint csak ilyenkor derül fény igazán a hiányosságokra. Az elméletileg oly tökéletesnek hitt terveket nem ritkán teljesen újra kell gondolni. Vagy számos ponton módosítani kell.

Egy kísérlettel például azt kívánták tesztelni a kutatók, hogy „tudnak-e számolni” a kutyák. Ehhez egy nagyon egyszerű kísérletet terveztek. A kutya elé két tálcát tettek le, az egyikre egy karika virslit, a másikra két karika virsli helyeztek. Ezt követően a kutya

108

választhatott a tálcák között. Az volt a kérdés, inkább a többet választja-e, vagy mindegy számára a mennyiség, csak ennivaló legyen. A kísérlet előnye, hogy bárhol elvégezhető. Bárhol? Nos, éppen ez jelentette az első problémát. A kis testű kutyák ugyanis rosszabbul teljesítettek, mint a nagyobb testűek. Kiderült, hogy az ideális helyszínnek tűnő réten a nagy fűben a kis testű kutyák nem látták a tálcákat, nem látták, mi van a tálcákon. Helyszínt kellett változtatni, a rétről egy sivár betonútra húzódni. Az eredeti elképzelés szerint csak akkor ehették volna meg a virslit a kutyák, ha helyesen választanak, vagyis, ha a többet választják. A kutyák azonban jóval gyorsabbak voltak, mint a kísérletvezető, azonnal bekapták a virsliket, még mielőtt a kutató rossz választás esetén elkaphatta volna az orruk elől. Újból változott a protokoll, a virsliket nem csupaszon helyezték a tálcákra, hanem egy átlátszó plexi kockával fedték le. Így a kutya láthatja, hogy melyik tálcán van a több, de nem jut hozzá csak akkor, ha a kutató felemeli a fedőket.

Bizonyos elméleti problémákat is felvetett a kísérlet. A teszt beetetéssel kezdődött. A kutyának meg kell tanítani, hogy érdemes a tálcákra figyelni, mert ennivalót lehet találni rajtuk. A beetetés során az egyik tálcára egy falat virslit, a másikra semmit nem helyeztek. A kutya választhatott, és ha jót választott, akkor megehette a jutalomfalatot. A beetető helyzet szándékosan eltér a valódi teszthelyzettől, hogy ne ekkor tanulja meg az állat, ami később a kísérletben a feladata lesz. Kérdéses azonban, hogy a beetetésnél mit tanul meg, vagy mit ért meg a kutya? A tesztben aközött választhatott, hogy az egy vagy a két falatot tartalmazó tálcához megy. A beetetésnél akkor lett övé a falat, ha azt választotta, amelyiken egy darab volt (a semmivel szemben). A kísérletben miért nem jó választás a szintén egy falat (a kettővel szemben)? Azt akarták mérni, tud-e a kutya számolni. De a kutya nem tudja, mit akartak mérni. Érvényes-e a mérés? Valóban azt mérjük, amit akarunk?

A protokollok megbeszélésekor más-más háttérrel rendelkeznek a kutatók. Van köztük olyan, aki nagyon jól ismeri a szakirodalmat, de a kutyákról mégis keveset tud, mert nem szereti igazán a kutyákat, és csupán elméleti problémák érdeklik. Az ilyen kutatók tudása nélkül nem születhetnének meg a szakcikkek bevezetői és diszkussziói, amelyekben a kutatás előzményeiről, hátteréről, általános jelentőségéről értekeznek. A kísérletek tervezésekor azonban másra van szükség. A tanszéken van olyan kutató is, akik él-hal a kutyáért, szabadidejében kutyaiskolát működtet, és jóformán mindent tud az állatokról, ami a hétköznapi életben tudható róluk. A protokollok megbeszélésekor úgy tűnik, az ő tudása sokkal hasznosabb, mint a többieké. Ő az, aki azonnal átlátja a protokollok hiányosságait, és azonnal azonosulni tud a kutya szempontjaival67 is. A kísérleti forgatókönyvek születése kapcsán azt a hermeneutikai körhöz hasonló paradoxont fogalmazhatjuk meg, miszerint ahhoz, hogy a kutyával tudományosan foglalkozni lehessen, nem elegendő a szakirodalom alapos ismerete, a hús-vér kutyáról kell már mindent tudni. Ezt a gyakorta nem is tudatos, mondhatni zsigerivé vált tudást kell a kísérleti forgatókönyvben oly módon tematizálni, hogy az egy egyszerű kísérletben ellenőrizhetővé váljon.

4.2. A kísérletek menete A kísérletekben az a legfontosabb szempont, hogy a kutya jól érezze magát. Több okból is. Részint azért, hogy jól tudjon teljesíteni. Ha fél, vagy stresszt okoz számára az ismeretlen környezet, nem fog a tesztfeladattal foglalkozni. Másrészt így egyúttal a gazda is 67 A kutya szempontjával történő azonosulásról írva szándékosan nem használok idézőjelet, mert az állatok szempontjaival történő azonosulás az etológiában egyre kevésbé értendő metaforikusan. Az állatok szempontjaival való azonosulás az alkalmazott etológiában is központi kérdéssé vált. A terület egyik leghíresebb kutatója, az autista Temple Grandin, aki Európa és Amerika számos vágóhídján járta végig négykézláb azt az utat, amit az állatoknak is meg kell tenniük, így próbálva meg azonosulni a kivégzésre szánt állatokkal, hogy a lehető leghumánusabb vágóhídi technikákra hívja fel több cikkében is a figyelmet. Lásd: http://www.grandin.com/

109

megnyugszik, hogy az ő kis kedvencének semmi bántódása nem esik, és kedvet kaphat ahhoz, hogy máskor is behozza a kutyát az egyetemre további kísérletek kedvéért.

A kísérletvezetők mindig nagyon kedvesen beszélnek a kutyához. A kísérletek nem ritkán játékkal kezdődnek. Ezek egyik célja, hogy kiderüljön, mennyire motiválható a kutya például labdával, avagy inkább jutalomfalatra van-e szükség, másik céljuk azonban az oldott légkör teremtése, a kutya (és gazdája) megnyugtatása. A kísérletek többsége mind a kutya, mind a gazdája számára nagy játékként, buliként van „eladva”, ahol mindenki vidám. A kísérletvezetők rendszerint együtt nevetnek a gazdákkal a kutya valamilyen bohókás viselkedésén. Az ügyesen teljesítő kutya gyakran kap jutalomfalatot, de a kevésbé ügyes is a kísérlet végén számíthat a jutalomfalatra, és némi kényeztetésre.

A kísérletvezetők többsége nem számításból kedves a kutyákkal, hanem valóban szereti az állatot, örömét leli abban, hogy a kutyával játszhat, és őszintén jól mulat a kutya némely mókás mozdulatán. A teszt során egyfajta „cinkos összekacsintás” figyelhető meg közte és a gazda között, együtt nevetnek, és együtt szurkolnak a kutyának.

Egy tesztben például azt vizsgálták, hogy a kutya mikor utánozza az embert. Egy dobozt helyeztek a földre, amit kétféleképen lehetett kinyitni. Az állat vagy a tetejét felbillentve, vagy egy fiókot kihúzva juthatott a jutalomhoz. A kutyák számára a tető felbillentése tűnik célszerű viselkedésnek, amit az orrukkal könnyedén megvalósíthatnak. Az egyik teszthelyzetben azonban a tető felbillentését vagy fizikai, vagy szociális akadály gátolta. Az előbbi esetben valamilyen nehezék került a doboz tetejére, például egy hátizsák, az utóbbi esetben pedig a kísérletvezető segítője tiltotta meg a tető használatát a kutyának. A kísérlet során a kísérletvezető többször egymás után bemutatta, hogyan kell a fiókot kihúzni, hogyan lehet a jutalomfalathoz hozzájutni. Majd a kutyát elengedték, immár mindenféle gátló tényező nélkül, hogy lássák, melyik megoldást választja, utánozza-e a kísérletvezetőt és kihúzza a fiókot, avagy a hagyományos tetőfelbillentéshez folyamodik. A kutyák többsége izgatottan szimatolt a doboz körül és próbálta kinyitni azt. Némelyikük egy idő után a gazdától várta a segítséget. Ilyenkor mind a gazda, mind a kísérletvezető lelkesen bíztatni kezdte a kutyát: „Gyerünk!”, „Próbálkozz!”, „Ott van!”, „Csináld!” Ha a kutya valami jó mozdulatot tett, rögtön dicsérték: „Jól van!”, „Okos vagy!”. A bíztatás hangulata némiképpen arra a gyermekjátékra emlékeztetett, amikor valamilyen eldugott tárgyat kell megtalálni, úgy, hogy azok, akik tudják a rejtekhelyet a „hideg”, „langyos”, „meleg”, „forró” szavakkal segítenek a keresésben, s minél közelebb járunk a tárgyhoz, annál izgatottabban, hangosabban kiabálják e jelzőket. Hasonlóképpen egyre izgatottabban kiabált gazda és kísérletvezető is az említett kísérletben, így bíztatva a kutyát. A kísérletvezetőt a kutyakiképzésben szerzett jártassága is segítheti abban, hogy rávegye a kutyát a feladat végrehajtására. Ez a jártasság azonban olykor épp a kísérlet kárára válik. Ha valamire meg akarjuk tanítani a kutyát, igyekeznünk kell mindig dicsérni, ha valamit jól csinált. A legjobb, ha azonnal dicséretet kap, még a mozdulat közben, hogy számára is világossá váljon, hogy pontosan mi az, amiért dicsérjük. Ebben segít egy újabban egyre népszerűbbé váló kiképzési módszer, a klikker-tréning, melynek során egy apró dobozt (klikkert) tart a kiképző a kezében, amely, ha a rajta lévő gombot megnyomják, kattanó hangot ad. A klikker azért jó találmány, mert sokkal könnyebb vele azonnal reagálni a kutya viselkedésére. A kutya könnyen megtanulja, hogy a klikker hangja után jutalom jön majd, a kiképzőnek van ideje a jutalomfalatot előkészíteni, a kutyát dicsérni, stb. A kutya a klikker hangját köti majd a saját viselkedési eleméhez. Így a kutya saját felkínált viselkedési elemeiből építkezve egészen sokféle mozdulatsorra könnyedén rávezethetővé válik. A fent említett tesztben a kísérletvezető a kutyáknak a klikker-tréningben használatos „próbálkozz!” vezényszóval szurkolt, amit némelyik kutya azonnal a klikker-tréninghez is asszociált, és ahelyett, hogy a doboz nyitásával foglalkozott volna, mindenféle egyéb viselkedési elemet kezdett felkínálni, például bukfencezett, forgott, a lábát emelgette stb. Ami egy „kezdő” kutya

110

számára pozitív megerősítésként hatott a kísérlet folytatásához, egy jól képzett kutyát épp ellenkezőleg befolyásolt. A kísérletek megismételhetetlenségére Harry Collins (1985) hívta fel a figyelmet a tudományszociológiai irodalomban. A sikeres kísérletek sokféle folyamaton és kompetencián alapulnak. Minden egyes lépés támadható, megkérdőjelezhető. Mivel a tudományos tevékenységet nem lehet olyan instrukciók egyszerű algoritmusává redukálni, amelyek azután könnyen követhetők, mert a kísérlet mindig hallgatólagos tudást is tartalmaz. Az egyetlen kritériuma annak, hogy megtudjuk: egy adott kísérletet tökéletesen hajtottak-e végre, az az, hogy „jó eredmények” mutatkoztak meg általa. Ám ha az eredmények ellentmondásosak, akkor a kísérletező kompetenciáját az eredményeket illető vélekedések határozzák meg. Azok, akik egy ellentétes jelenségben hisznek, a kísérleteket bírálni fogják, azt állítván, hogy azokat rosszul hajtották végre. Akik viszont nem hisznek egy adott jelenségben, azok azt a csoportot fogják inkompetenciával vádolni, akik azt állítják, hogy a jelenséget kimutatták. A hallgatólagos tudás68 fontosságára a fenti példa is rávilágít. A protokollban sehol nem szerepel, hogy a kutyát milyen módon kell bíztatni. De ha még a bíztatás szavait szó szerint előre meg is adnák, akkor se lehetne előre szabályozni, hogy a kísérletek az érzelmi túlfűtöttség mely fokára jussanak el, hiszen nagyon sok múlik a kutyán, a gazdán, és számos egyéb tényezőn - például azon, hogy hány fok van. Ha túl nagy a meleg, a kutyák kevésbé lelkesek, hamarabb kifáradnak. Ahogyan az is fajtafüggő, mit jelent a „túl nagy” meleg. Az ELTE etológusainak munkáját egy nagyon sajátos hallgatólagos tudás is befolyásolja. Többször említettem, hogy a tanszék kutatóinak egy része a Top Mancs kutyaiskolában is dolgozik kutyakiképzőként. A klikker-tréning mellett egy sokkal alapvetőbb szokást is átvettek innen. Az iskolában egy jellegzetes hanghordozás honosodott meg. Ha például azt szeretnék, hogy egy kutya odasiessen hozzájuk, magas, vidám, hadaró hangon hívják: „Gyere, gyere, gyere, gyere!” Miközben tenyerükkel is szaporán tapsolnak. (Valószínűleg a kutya annak is engedelmeskedne, ha férfiasan, határozottan parancsolnának neki egyetlen szót erőteljesen kimondva: „Gyere!”.) De általában is jellemző a magas hanghordozás. Bár szoktak tudományos adatokra hivatkozni, miszerint a kutyák érzékenyebbek ezekre a hangokra, mint a megfontoltabb, mélyebb hangokra, számunkra, most nem a stílus mögött meghúzódó tudományos indokok az érdekesek, hanem e stílus létezése, ami általánosan elterjedt, és megadja a kísérletek alaphangulatát. Mégis, valami olyasmi ez, ami soha nem derül ki a publikációk módszertani részéből, de még a belső használatra szánt kísérleti forgatókönyvekből sem. Még a legegyszerűbb kísérletek esetében sem lehet a protokollt tökéletesen megírni. A már többször említett mutatásos kísérletben a protokoll pontosan leírja a mutatási mozdulat mikéntjét, hogy honnan indul a kéz, milyen szögben áll, mennyi ideig marad kitartva, és hova kell visszahúzni. Egy parancsoló természetű kísérletvezető ettől függetlenül egészen máshogy fog mutatni, mint egy szerény, félénk típus, noha mindketten minden szempontból megfelelnek az előírásoknak. Ezért kijelenthető, hogy lehetetlen tökéletes protokollt írni, csupán törekedni lehet a tökéletességre, és bízni abban, hogy elég robosztus a rendszer ahhoz, hogy az esetlegességek ellenére megragadhatóvá válik egy jelenség. Mindazonáltal a rivális kutatócsoport eltérő eredményeit az etológusok is a legnagyobb módszertani szigorral szemlélik, és elsősorban módszertani alapon bírálják. Az ELTE etológusai szerint a kutyát speciális szociokognitív képességei alapján választotta társul az ember, és az emberi kommunikációra való érzékenységét fejlesztették tovább a

68 Polányi Mihály (1992; 1994) tudományfilozófiájának egyik központi fogalma a „hallgatólagos tudás”, melynek lényege, hogy a teljesen tudatos és verbalizálható tudás mellett minden tevékenységi formában szert teszünk olyan ismeretekre is, melyek a tudatosság perifériáján vagy azon túl jutnak el hozzánk, és mint ilyenek nem fogalmazhatóak meg és így nem adhatóak át közvetlenül. Lásd még: Szívós 2005.

111

domesztikáció során. A rivális csoporthoz tartozó kutatók, Brian Hare és munkatársai (2002) egy tesztsorozatban szocializált farkasokat és kutyákat hasonlítottak össze abból a szempontból, hogy mennyire értik az ember különféle mutató gesztusait. A farkasok nem követték a jeleket, a kutyák viszont jól elboldogultak mindegyik választásos helyzetben. A farkasok továbbá harminc, a helyes választást táplálékkal jutalmazó próba alatt sem voltak képesek megtanulni, hogy az edény megérintése összefügg a táplálék helyével. Hare-ék ebből azt a következtetést vonták le, miszerint a kutya vadon élő ősében, a farkasban nincsenek meg azok a különleges képességek, amikre az ELTE etológusai hivatkoznak. Az ELTE-s csoport szerint azonban a Hare által tesztelt farkasok egyáltalán nem voltak jól szocializálva. Azokat a kölyköket ugyan tíz napos kortól emberek nevelték, de bármikor találkozhattak alomtársaikkal, és csupán öt hétig tartott az emberekhez szoktatás. Az Etológia Tanszék munkatársai viszont egy sokkal alaposabb szocializációnak vetették alá a farkaskölyköket. Minden kölyökről külön személy gondoskodott, napi 24 órán át négy napos kortól három hónapon keresztül. Ezek a farkasok sokkal jobban teljesítettek a különböző tesztekben, mint Hare farkasai. Nem csupán a közeli mutatást értették meg, de képesek voltak a távoli mutatás megtanulására is. „Sajnos egy nem régiben végzett összehasonlító vizsgálatban, ami a kutya és a farkas között különbséget mutatott, nem kontrollálták az emberi szocializáció eltérő szintjeinek hatását, ezért potenciálisan félrevezető eredményekre jutottak.” (Miklósi et al. 2003: 763)69. Más szóval Hare negatív eredményei módszertani okokkal magyarázhatók. Hare és csoportja egy másik kísérlettel is előrukkolt, melynek során szelídített rókákat is leteszteltek. Kiderült, hogy a rókák ugyanolyan jól értik az emberi mutatást, mint a kutyák. Ebből Hare azt a következtetést vonta le, hogy a kutyák jó kommunikációs képességei csupán a szelídítés melléktermékei. Az etológia tanszék megint módszertani kritikát fogalmazott meg: a rókákat annak alapján választották mindig ki az eredeti populációból, hogy a gondozó a kezét a ketrechez tette. Amelyik róka nem félt, és megközelítette a kezet, azt tovább szaporították. Így 40 év alatt sikerült egy nagyon szelíd róka populációt kitenyészteni. Ezeket mérte le Hare. Mivel a rókákat arra szelektálták, hogy az emberi kezet megközelítsék, nem meglepő, ha ez az emberi kéz egy edényt fog, azt a rókák meg fogják közelíteni. Ez nem feltétlenül a rókák kommunikációs képességeit teszteli (Miklósi – Topál 2005).

4.3. A kísérletek helyszíne, avagy mit jelent itt a labor fogalma

Az etológus számára hagyományosan két fő vizsgálati lehetőséget kínál tudománya. Az első az állat viselkedésének természetes környezetben történő megfigyelése. A kutya kutatását hosszú időn keresztül mellőzték az etológiában, mert a kutyát „mesterséges” élőlénynek tartották. A tanszék kutatói azonban arra a felismerésre jutottak, hogy a kutya számára az emberi környezet jelenti a természetes környezetet. A kutyának nem csupán akkor szoros a kapcsolata az emberekkel, amikor családi kedvencként a lakásban tartják, hanem akkor is, ha munkakutya vagy csak egyszerű házőrző. Ezért az etológusok úgy gondolják, hogy a kutya viselkedését csak a vele kapcsolatban álló emberek viselkedésével együtt lehet értékelni, így a gazdákat is bevonják a kísérletbe.

A másik lehetőség a laboratóriumi környezetben történő vizsgálat. Laboratóriumnak a tudományszociológiai irodalom általában azt a helyet nevezi, ahol a tudományos tényeket konstruálják, előállítják, érvényességüket ellenőrzik. Eszerint a laboratórium nem a természet része, nem a természetből kihasított „pici” természet, hanem teljességgel mesterséges környezet. „Mi végső soron a laboratórium? Eszközök, készülékek felhalmozódása egy munkahelyen, amelyet székek és asztalok alkotnak. Fiókok teli kisebb szerszámokkal, polcok vegyi anyagokkal és üvegekkel megpakolva. Hűtőszekrények és fagyasztók körültekintően 69 ”Unfortunately, a recent comparative investigation showing dog-wolf differences did not control for the different level of socialisation to humans and thus resulted in potentially misleading interpretations.”

112

megcímkézett mintákkal és nyersanyagokkal” (Knorr-Cetina 1981: 3). Ember hozza létre a vegytiszta anyagokat, ember állítja elő a mérőeszközöket és a papírokat is. Vagyis a természetet semmilyen szinten nem lelhetjük meg a laboratóriumban.

Ha elfogadjuk a laboratórium fenti meghatározását, úgy azt kell mondanunk, hogy az etológia tanszék „laboratóriuma” semmiben nem hasonlít egy hagyományos laboratóriumhoz. Itt nem találhatunk lombikokkal teli polcokat, precízen előállított vegyületekkel teli hűtőt, sem csipeszeket és mikroszkópokat. Az egyetem egyik kiürített szobáját nevezik itt laboratóriumnak. Egy üres helyiség, amiben csupán egy-egy kísérlethez szükséges kelléket, egy-egy széket, cserepet vagy paravánt helyeznek el, és természetesen egy kamerát, ami az eseményeket rögzíti. A labor tehát igyekszik minden módon nem mesterséges környezetként működni, sőt explicite megfogalmazódik, hogy a kutya természetes környezetét kívánja megjeleníteni, ti. az ember szobáját. Olyannyira nincs semmiféle kitüntetett laboratóriumi jellemzője a helyiségnek, hogy ugyanazt a kísérletet hol itt végzik el, hol a kutyaiskola hasonlóképpen üres szobájában, vagy akár nyílt terepen. (Más lapra tartoznak a genetikai és hormonvizsgálatok, amelyeket a SOTE jól felszerelt hagyományos laborjaiban végeznek.) Ha a kísérleteket bárhol el lehet végezni, vagyis bármi lehet laboratórium, akkor az egész világ, vagy legalábbis az emberi környezet egésze laboratórium. Valójában nincs is különbség az etológiai vizsgálat előbb említett két típusa között. A laboratóriumi kísérletek, hacsak lehet, a természetes környezetet modellálják, a természetes környezet pedig a kísérlet idején laborrá alakul. Miklósi Ádám, az etológus csoport vezetője egy érzékletes metaforával ragadta meg, miként is gondolkodik a laboratóriumról. Javaslata szerint tekintsük a laboratóriumot színháznak. A színpadon csupán egy-két fontos díszletelem látható, ám a színpad hátuljában ott a zsinórpadlás, és millió egyéb eszköz, amiket a színpadon nem látunk, de hozzájárulnak az előadás sikeréhez. Mindaz a háttértudás, ami egy kísérlethez kell, a hosszas próbafolyamatnak, a kísérlet forgatókönyve pedig az előadás szövegkönyvének feleltethető meg. Nem az számít, hol van a színpad, vagy mi van a színpadon, hanem hogy milyen a színdarab. A metafora számomra azért is találó, mert a színdarabot mindig közönségnek játsszák. A nézőtéren ülnek a kritikusok (a többi tudós), valamint az egyszerű közönség (a társadalom), akiket meg kell győzni arról, hogy az előadás jó, a színészi munka hiteles. A kísérletek során igyekeznek a minimálisra csökkenteni a kellékeket, és inkább a kellékek funkciójára koncentrálnak. Ennek megfelelően, ha a protokoll szerint a helységben két széknek kell lennie, mindegy, hogy azok a székek esetenként más és más darabok, minthogy a szék funkciója számít, ti. ráül a kísérletvezető. Amikor nyaranta kutyás tábort szervez a tanszék, csak a legnélkülözhetetlenebb kellékeket viszik le a táborba, és a helyszínen fellelhető dolgokból próbálják összeállítani a funkcionálisan megfelelőnek tartott eszközöket. Arról van itt szó, amit Knorr-Cetina (1981) nyomán „barkácsolásnak” neveznek a tudományszociológiai irodalomban. A kísérletvezető az adott lehetőségekből igyekszik kihozni valamit, ehhez a keze ügyébe kerülő ad hoc eszközöket használja. Vannak persze bonyolultabb eszközöket igénylő kísérletek. Ezeket az eszközöket (speciális ketrecek, ládák, billenő szerkezetek, stb.) rendszerint valamelyik ügyes kezű tanszéki dolgozó készíti el, nagyon egyszerű és legfőképpen minél olcsóbb alapanyagokból. Az ad hoc megoldások kapcsán azonban megint érdemes elgondolkodni azon, hogy a kutya számára is magától értetődik-e, hogy két teljesen eltérő tárgyat a hasonló funkció alapján azonosítson. Hiszen, ha az agility-pálya színei nagyban képesek befolyásolni a teljesítményt, úgy elképzelhető, hogy az egyedi tárgyak közti különbségek is hasonlóképp hatnak. A III.4.2. alfejezetben említett tesztben, amikor a kutya eldönthette, hogy egy láda tetejét billenti-e fel, avagy egy madzag segítségével a láda fiókját húzza ki, hogy a jutalomfalathoz hozzájusson, csak azokat a kutyákat tesztelték le, akikről azt feltételezték, hogy esetenként nem idegen tőlük a fiók kihúzása. Ezt úgy ellenőrizték, hogy egy autó alá

113

becsúsztattak egy tálkát, amire ráerősítettek egy madzagot. Csak a madzag vége lógott ki az autó alól. Ha a kutya meghúzta a madzagot, a tálka kibújt a kocsi alól, és a kutya megehette a tálkában elhelyezett jutalomfalatot. Amelyik kutya erre képtelen volt, mert nem értette meg, mit várnak tőle, annak a gazdáját arra bíztatták, hogy gyakoroljon az állattal. Funkcionális szempontból hasonlónak tűnik a feladat: egy madzagot kell meghúzni ahhoz, hogy a jutalomfalat előbukkanjon. A különbség annyi, hogy egy autó alól szabad téren, egy műanyag kistálkát, vagy zárt térben egy fa doboz fiókját.70 Számos kutyát láttam, akinek miután elsajátította a kocsi alóli tálka kihúzást, szemmel láthatóan fogalma sem volt, mit kezdjen egy ugyanolyan zsinórral, ami immár egy ládáról lóg le.

4.4. Adatok általánosítása Visszatérő kérdés, hogy hány kutyával végezzék el a kísérletet, valamint, hogy hányféle fajtát vizsgáljanak? Miklósi könyvében (2007:33) amellett érvel, hogy lehetőség szerint vagy sokféle kutyát használjanak, vagy keverékeket. A kutyafajták ugyanis mesterséges kategóriák, amelyek nem egy evolúciós folyamatban alakultak ki, hanem zömükben az utóbbi kétszáz év termékei. Másfelől a kutyákat bizonyos funkciók ellátására tenyésztették ki, így például egy juhászkutya és egy vadászkutya egészen másként lesz motiválható egy-egy feladat elvégzésére, ugyanaz a környezet mást fog jelenteni a számukra, és más-más kognitív képességekben fognak jeleskedni. Felmerül tehát a kérdés, mennyiben vethetők össze a különféle fajtájú kutyák? Avagy vannak-e tipikus kutyafajták? Ezekkel a problémákkal párhuzamosan felvetődik a kérdés: hány darab kutyával kell egy kísérletet elvégezni, ahhoz, hogy a kísérlet érvényes legyen? A főemlős kutatásban és a delfineknél bevett gyakorlat, hogy csupán egy-két állatot vizsgálnak arra való hivatkozással, hogy ritka fajokról van szó.71 Vajon az egyetlen kutya vizsgálatával nyert információ mennyiben reprezentálja az egész fajt? Miklósi szerint egyetlen egyed szisztematikus vizsgálata akkor elegendő, ha csupán annyi a célunk, hogy egy biológiai jelenség létezését kívánjuk bizonyítani. Ilyenkor, ha egyetlen állatot találunk, ami képes egy adott feladat végrehajtására, akkor levonhatjuk a következtetést, hogy ez a tulajdonság valamilyen szinten benne van a faj kognitív képességeinek készletében. Mindazonáltal egyetlen eset eredményeit csupán arra lehet felhasználni, hogy további munkahipotéziseket fogalmazunk meg, amelyeket azután egy nagyobb mintán kell ellenőrizni. Hogy néz ez ki a gyakorlatban? A publikációk tanúsága szerint a kísérleteket az etológusok átlagosan 33 kutyán végzik. Van, amelyik kísérletet 5 kutyán, és van, amelyiket 180 állaton, vagyis elég nagy a szórás. A kísérletek zömében az alanyok többféle fajtából verbuválódnak. Ebben elsősorban is a véletlen játszik szerepet, vagyis az, hogy éppen milyen 70 Szándékosan nem fiókhúzogatást gyakoroltatnak az állattal, nehogy a gyakorlás során megtanulja, azt, amit később mérni szeretnének. 71 Nem csupán az etológiában vetődik fel az egyedszám problémája. Miként Czigler István fogalmazott egy beszélgetésben: „A neuropszichológia elmúlt húsz évben tett felfedezései alapvetően egyetlen paciensről szólnak, akinek valami különös agyi elváltozása van.” Ám ettől még ezek a felfedezések érvényesek. Hasonló a helyzet az ún. tükör neuronok kapcsán is. (A tükör neuron egy olyan neuron, ami akkor is tüzel, amikor az állat cselekszik, és akkor is, ha valamelyik fajtatársa végzi ugyanazt a cselekvést.) Giacomo Rizzolatti és munkatársai az elmúlt évtizedben többtucatnyi publikációt készítettek, amelyek mindösszesen három darab makákó majom vizsgálatára alapultak. Noha a tudományos szakma pontosan tudja, hogy mit jelent a kevés egyedszámon végzett kísérlet, az, hogy tükör neuronok léteznek, ténykérdés. Az, hogy hogyan fedeznek fel egy jelenséget, módszertani kérdés. A módszertanilag megkérdőjelezhető kísérletek is számos érdekes eredményt, vagy ötletet szolgáltathatnak a tudományos közösség számára.

114

gazdákat sikerül rávenni arra, hogy kedvenceiket a kísérletnek alávessék. (Erről ld. még III.5. fejezet.) Kivételt képeznek a németjuhász rendőrkutyákon végzett megfigyelések, valamint egy viszonylag nagy belga juhász populáció. Az egységes fajtákon próbálnak genetikai vizsgálatokat is végezni. De még az egységes fajták esetében is felmerül a probléma: mennyi információt kell előzetesen begyűjteni az állatokról? Vajon a vizsgált belga juhászok mennyire fedik le az egész belga juhász populációt? A belőlük nyert adatokat mennyiben lehet, ha nem is a kutyák egészére, de legalább a belga juhász fajtára általánosítani? Egy tanszéki vitán hangzottak el a következők: „Arra gondoltam, hogy meg lehetne nézni azt, hogy az általunk vizsgált belga juhász populáció kérdőívek alapján milyen eloszlást produkál évre, korra, nemre, gazdára, tartásra. Akkor kiderülne, hogy ha mi kimegyünk így Budapesten dolgozni, akkor mi az a kutyapopuláció, amivel találkozunk. Ez nem a valós belga juhász populáció, mert nincsenek benne a fiatalok, mert azokat kidobáljuk, és valószínűleg a nagyon öregek sincsenek benne. De érdekes lenne megnézni, hogy néz ez ki, különböző szempontok szerint. (…) ha egy kutyát fogsz, akkor milyen függő változók lehetnének rajta még pluszban? A neme, hogy kasztrálva mikor volt, volt-e, kora, milyen környezetből szedtük elő, kertből vagy lakásból, a gazda férfi-e vagy nő? Milyen családból szedtük elő? Van-e gyerek? Van-e másik kutya ott? És mi a te nemed, aki teszteled őt? (…) És amikor én azt mondom, hogy van tíz kutya, az eléggé nem megfogható valami, ha nem közlünk semmi más információt. Mert az embernél azért nem erről van szó. Ha azt mondom: „budapesti emberek”, akkor nagyjából sokkal jobb a leírás, meg beírjuk, hogy egyetemista, meg megmondjuk a korát, akkor nagyjából mindenki tudja, hogy nem valami erdei kunyhóból esett ide be. Nyilván előtte megfürdött, stb. Az, hogy egyetemista, az egy elég jó szociális státusz. A kutyánál az, hogy hány éves, milyen nemű ez nem jelent semmit tulajdonképpen.” Az idézet külön bája, hogy az etológusok a szociológusok munkáját sokkal könnyebbnek tekintik, mivel az általunk vizsgált populációkról nyerhető adatokat sokkal konkrétabbnak, informatívabbnak tartják, mint amit ők a kutyáról megtudhatnak. Újból a III.1. fejezetben ismertetett problémához jutunk: mit jelent az, hogy „kutya”? A publikációkban azonban ezek a problémák nem merülnek fel. A cikkek meglehetősen egyöntetűek abból a szempontból, hogy milyen adatokat közölnek a vizsgálat alanyairól: a kutya fajtáját, nemét, korát, ha pedig kevés számú kutyáról van szó, akkor a nevüket is. Olykor, ha a kísérlet szempontjából releváns, akkor még azt is megtudjuk, hogy kerti vagy családi kutya-e. A gazdákról vagy egyáltalán nincs adat, vagy legfeljebb a nemük és életkoruk tudható meg. A kísérletvezetőről semmilyen adatot nem közölnek. Az, hogy egy adott kísérletet hány kutyán végeznek el, a kísérlet bonyolultságától is függ. Vannak gyorsan és könnyen elvégezhető kísérletek, mint amilyen a már többször is említett mutatásos kísérlet, amit ráadásul évek óta folyamatosan csinálnak, így viszonylag nagy számú egyed eredményeit gyűjtötték már össze. Vannak azonban olyan kísérletek is, amelyeket hosszú előkészületek előznek meg, melynek során a kutyákat vagy hozzá kell szoktatni a vizsgálati berendezéshez, és csak utána lehet őket lemérni, vagy hosszas gyakorlással kell nekik betanítani valamilyen feladatot, és csak azután lehet a kísérleti szituációban a feladat egy módosult változatában tesztelni. Az első esetre példa a kutyák fMRI vizsgálata, amikor az állatnak egy csőszerű gépben mozdulatlanul kell feküdnie, anélkül, hogy éberségét elveszítené. (Erről lásd még IV. fejezet.) Már a kutya fejének néhány milliméteres elmozdulása is elrontja a mérést. A kísérletben részt vevő kutyák és gazdáik számára tehát először is egy tréning-programot kellett kidolgozni, amit a kutyával hetekig kell gyakoroltatni. A másik esetre jó példa a már többször említett képernyőn megjelenő sárga kör orral való megérintése, amellyel a kutyák fizikai intelligenciáját kívánják tesztelni. A majdani feladatban arra lesznek kíváncsiak, miként észleli a kutya, ha egy sárga kör eltűnik egy négyzet mögött, és egy másik négyzet mögül bukkan elő. Mennyiben lepi ez majd meg az

115

állatot. Ehhez azonban először meg kell neki tanítani, hogy figyeljen a képernyőre, a képernyőn pedig figyeljen a sárga körre. Azután próbálja meg orrával becélozni az objektumot. A tanítási folyamat itt is hetekig tart. Az ilyesféle kísérletekhez különösen nehéz olyan lelkes gazdákat találni, akik nem sajnálják az időt és türelmet a hosszas gyakorlásra. Ezért ezeket a kísérleteket csak kis számú kutyán végzik el. Úgy tűnik tehát, hogy korántsem elméleti megfontolások alapján dől el, hogy egy adott kísérletet hány darab, milyen fajtájú kutyán végeznek el, az sokkal inkább a véletlenen és a kísérlet nehézségi fokán múlik. Ám bármilyen kevés kutyán végezzenek is el egy kísérletet, a publikáció diszkussziójában, vagyis az eredmények általános értékelésénél mindig a kutyáról, mint olyanról esik szó. A név szerint szereplő házi kedvencek eredményeit bemutató táblázat alatt egy bekezdéssel lejjebb már általánosságban olvashatunk a fajról. Az induktív általánosítás bevett gyakorlata elfedi mindazokat a bizonytalanságokat és vitákat, amik a kutatást végigkísérték.

4.5. A statisztika diktatúrája Időről időre felmerül a vád, miszerint az etológiai módszerek nem elég tudományosak. Jó szándékú statisztikusok jelennek meg a színen, akik új statisztikai módszereket ajánlanak, amelyekkel tudományosabbá lehet változtatni az etológiát. Ezek egy ideig divatosak, aztán a szakma elveti őket. Mindig bebizonyosodik ugyanis, hogy matematikai alapon gondolkodva egészen más tűnik helyesnek, mint ami az etológus számára fontos vagy helyes. A divathullámok lecsengése után viszont meglehetősen kaotikus a helyzet. A kutatócsoportok eltérő statisztikai elemzéssekkel dolgozzák fel adataikat. Az alábbiak jó példáját mutatják annak, hogy miként ütközik össze két világkép, azaz miként lehet a statisztikailag korrekt egyúttal etológia szempontból elfogadhatatlan.72

Az etológus munkája hagyományosan az állat viselkedési elemeinek minél pontosabb leírása, az etogram elkészítése. Bármilyen helyzetben is figyelik az állatot, a jó etológus figyelmét a legapróbb mozdulatok sem kerülhetik el. Ezeket összegezve állapítja meg, mi jellemző az állatra, amikor azt mondjuk rá, hogy agresszív, vagy amikor játszik vagy udvarol. Pontosan milyen viselkedési jegyekben különbözik az állat magatartása az eltérő szituációkban? Amikor egy etológus kísérleteket tervez, az állatpszichológiai hagyományoktól eltérően nem egyetlen változót próbál figyelni. (Például nem azt nézi, hogy áramütés hatására hányszor emeli a lábát egy egér, hanem hogy a komplex szituációkban milyen viselkedési elemek jelennek meg.) Lehetőleg az összes mozgáselemet számba kívánja venni. Az etológiai tesztek lényege azonban ugyanaz, mint az egyszerű teszteké: arra kíváncsiak, kimutatható-e valami különbség a kezelt és a kontroll csoport között, illetve a különféle alapon csoportosított csoportok között. Az eredményeket ők is statisztikai próbáknak vetik alá, és itt kezdődnek a problémák.

A statisztikusok szerint ugyanis azokat a statisztikai módszereket, amelyekkel azt próbálják meg kimutatni, hogy a csoportok között van-e különbség, befolyásolja, hogy hány statisztikai tesztet, vagyis hány összehasonlítást végeznek. Más szóval, hány darab valószínűségi (p) értékük lett, amivel dolgozni fognak. Azt mondják, hogy minél több p értéket kapunk az elvégzett tesztek eredményeképpen, annál nagyobb az első fajú hiba valószínűsége. Az első fajú hibát akkor követjük el, ha a nullhipotézis (H0) igaz, mégis elvetjük. 73 (A nullhipotézis rendszerint azt állítja, hogy nincs különbség a csoportok között.)

72 Az alábbi példát Gácsi Márta egyik az etológusok számára tartott előadása alapján mutatom be. 73 A statisztikai szignifikanciapróbák alapelve a következő: ha bármilyen ellentmondást látunk a változóknak az alapsokaságban feltételezett függetlensége, valamint a mintaelemek megfigyelt eloszlása között, azt kétféle képen értelmezhetjük: 1. a minta nem reprezentatív, vagy 2. a változók nem függetlenek. A statisztikai teszt

116

Tehát az első fajú hiba az, amikor nincs különbség a csoportok között, a kezelés eredménytelen volt, de az etológusok mégis kimutatják. Minél több összehasonlítást végeznek - főként, ha ezek nem független összehasonlítások -, annál nagyobb a valószínűsége, hogy előbb-utóbb találnak valamit. Nézzünk egy nagyon egyszerű példát: Agarakat és terriereket akarunk összehasonlítani valamilyen szempontból. Kis létszámú csoporttal dolgozunk, és az egyik kutyának fáj a hasa. Ez a kutya nyilván a fülét is kevesebbet mozagtja, és a farkát is ritkábban csóválja, mintha semmi baja nem lenne. Vagyis egy sor változójában okoz problémát az, hogy véletlenül történt valami vele. Ez független attól, hogy a kutya éppen agár-e, avagy terrier. Tehát, ha van valamilyen véletlen hatás, akkor minél többször használjuk fel ugyanazt az egyedet az összehasonlításokban, annál többször okoz problémát ez a véletlen hatás. A statisztikusok időről időre más-más korrekciós eljárást ajánlanak a hiba kiküszöbölésére. Sokáig Bonferroni, majd Holm módszere, újabban pedig Benjamini eljárása javasolt (Benjamini et al. 2001; Nakagawa 2004).74 „A statisztika egy nehéz ügy, mert a statisztikát lehet így forgatni, meg úgy forgatni. Attól függően, hogy melyik statisztikust

kiinduló hipotézise rendszerint az, hogy a két csoport nem különbözik egymástól. A p érték azt mutatja, hogy milyen valószínűséggel különbözik a hipotetikustól a kapott eloszlás. Az első fajú hiba elkövetésének valószínűségét szignifikancia szintnek nevezik. (Ha pl. a szignifikancia szint p=0.05, ebben az esetben, ha száz mintát vennénk és kiszámolnánk rá a próbastatisztikát, akkor hiába igaz H0 mind a százszor, öt esetben olyan érétket kapnánk, ami alapján H0–t elvetnénk.) Minél kisebb a p érték, annál nagyobb az eltérés a hipotetikus eloszlástól. Ha a p érték a szignifikancia szint alatt van, akkor ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az összehasonlított két csoport közötti különbség szignifikáns. 74 Ha kettőnél több csoporton végzett mérések adatait kell egymással összehasonlítani, úgy figyelembe kell venni az összes elvégezhető összehasonlítást, valamint azt, hogy a szignifikancia tesztek halmozásával hogyan változik a kísérletenkénti elsőfajú hiba. Ezen kérdéskört nevezik a többszörös összehasonlitás problémájának. Ilyenkor valamilyen korrekciós eljárásra van szükség.

A bonferroni korrekció (az olasz matematikus, Carlo Emilio Bonferroni után) szerint, ha egy kisérletező n számú egymástól függő, avagy független hipotézist tesztel egy adathalmazon, akkor a statisztikai szignifikancia-szintet, amit minden egyes hipotézisre külön kellene alkalmazni, 1/n-nel meg kell szorozni. A statisztikailag szignifikáns egyszerűen annyit jelent, hogy az adott eredményt nem valószínű, hogy a véletlen okozta. Így például, ha két független hipotézisünk van ugyanarra az adathalmazra vonatkozóan 0.05-ös szignifikancia szinten, akkor ahelyett, hogy egy p-értéket használnánk 0.05-ös küszöbbel, egy szigorúbb küszöbértéket kellene használnunk, a 0.025-ös szintet. Ez a korrekció azonban sok változó vagy csoport esetén megnöveli a másodfajú hiba esélyét, azaz akkor sem mutatunk ki hatást, amikor pedig valójában az jelentős. Ez a probléma kevésbé jelenik meg a Holm féle korrekciónál, és még inkább kiküszöbölődik a benjamini módszernél.

A Sture Holm nevéhez fűződő korrekciós módszer a bonferroni korrekció módosított változata. Tételezzük fel, hogy k darab hipotézist szeretnénk tesztelni, s az első fajú hiba valószínűsége α. Sorbarendezzük a p-értékeket, és a legkisebbet összevetjük α/k-val. Amennyiben ez a p-érték kisebb, mint α/k, akkor a hipotézist elvetjük, és újra kezdjük a vizsgálódást a következő k – 1-es hipotézissel. Ekkor a legkisebb p-értéket összevetjük α/(k - 1) - vel. Egészen addig folytatjuk az eljárást, amíg a legkisebb p értékhez tartozó hipotézist nem kell elvetni. Ekkor megállunk, és elfogadhatjuk az összes többi hipotézist, ami korábban nem került elvetésre. Íme egy példa: 4 hipotézist tesztelünk α = 0.05-ös szignifikancia szinten. A négy nem korrigált p-értékünk a következő: 0.01, 0.03, 0.04, és 0.005. A legkisebb ezek közül a 0.005. Minthogy ez kisebb, mint 0.05/4, a negyedik hipotézist elvetjük. A következő legkisebb p-érték 0.01, ami kisebb, mint 0.05/3. Így ezt a hipotézist is elvetjük. A következő legkisebb p-érték 0.03. Ez nem kisebb, mint 0.05/2. Következésképpen az egyes és a négyes hipotézist elvetettük, míg a kettes és a hármas hipotézisünket elfogadjuk. Vagyis ha a p-érték kisebb, mint a korrigált α, akkor a hatás valóban szignifikáns.

A benjamini korrekció (Yoav Benjamini után) során a p-értékeket csökkenő sorba rendezzük. A legnagyobb p-értéket változatlanul hagyjuk. A változók számát elosztjuk a sorszámmal, ezzel megszorozzuk a második legnagyobb p értéket. Ha az eredmény kisebb, mint 0.05, akkor a hatás szignifikáns. Korrigált p-érték = p-érték*(n/n-1) < 0.05, esetében a hatás szignifikáns. A harmadik p-érték esetében: Korrigált p-érték = p-érték*(n/n-2) < 0.05, esetében a hatás szignifikáns. És így tovább. Íme egy példa: Legyen n=1000, szignifikancia szint=0.05

Változó neve p-értékek Rank Korrekció Szignifikáns-e az eredmény a korrekció után? A 0.1 1000 Nincs korrekció 0.1 > 0.05 => Nem B 0.06 999 1000/999*0.06 = 0.06006 0.06006 > 0.05 => Nem C 0.04 998… 1000/998*0.04 = 0.04008 0.04008 < 0.05 => Igen

117

kérdezi valaki, a statisztikusok olyanok, mint az állatorvosok, nem mondanak kétszer ugyanazt. Vannak tiszta egyszerű esetek, amire egyértelműen vonatkozik a statisztika, amikre azt jól lehet használni. Na a mi kísérleteink garantáltan a másik csoportba tartoznak. Nekünk egyetlen olyan kísérletünk sincs, amiben biztosak lehetünk, hogy na ide ez vagy az kell.”- mondja erre az egyik etológus.

Amíg egyetlen változót kíván valaki vizsgálni (pl. áramütés hatása az egér lábemelgetésére), könnyebben kiválasztható a megfelelő statisztikai módszer. Ha viszont még egy változót vizsgálni kíván (a lábemelgetés mellett mondjuk a fül mozgását is), már korrekcióval kellene számolni. Az etológiában azonban lehetetlen - vagy még inkább értelmetlen - egyetlen változót kiragadni a sok viselkedési elemből. Nem lehet például egyetlen változó alapján kijelenteni, hogy az állat agresszívan viselkedett. Az agresszió ugyanis egy összevont változó, ami számos viselkedési elem együttes megjelenéséből áll össze. A sok elemből hogyan lehet kiválasztani egyet, ami az agresszióra utal? Nem várható el, hogy az etológus előre válasszon. Nyilvánvalóan nézni fogja, hogy borzolja-e a szőrét az állat, vicsorít-e, hogyan tartja a fülét és a farkát, milyen az egész testtartása, stb. De minél több változót vesz fel, a statisztikus szerint annál nagyobb bajban van.

Tegyük föl, hogy 15 változót mérnek, és ezekből a változókból fajták közötti összehasonlítást akarnak végezni. Már maga a 15 változó is 15 teszt, ami nem független egymástól, mert ugyanazokra a kutyákra nézik mind a 15 változót. De ha ráadásul a belga juhász kutyákat összehasonlítják a huskyval és a retrieverrel is, abban a pillanatban ez már 45 darab, nem független összehasonlítás. Lehet, hogy nem korrekt a számolás, ha nem használnak semmiféle korrekciót, de ha bármelyik korrekciós módszert mégis használják, akkor „katasztrofális eredmények” születnek, mivel gyakorlatilag nem marad szignifikáns különbség. A statisztikusok erre azt javasolják, hogy a vizsgálatból hagyják ki a ritka viselkedési elemeket. Azt mondják, hogy nagyon sokszor fölösleges változókat mérnek a viselkedéskutatók. De honnan lehet azt tudni, hogy egy változó később fölösleges lesz-e vagy nem? Ráadásul a ritka viselkedési elemek is érdekesek lehetnek etológiai szempontból. Mennyire korrekt utólag kidobni viselkedési elemeket? Ha kihagyjuk azokat a viselkedési elemeket, amik kevésbé fontosak, érdekesek, csökken a változó szám, javul az esély arra, hogy szignifikáns eredményeket kapjunk.

Továbbá mi legyen a korreláló viselkedési elemekkel? Például a morgással rendszerint együtt jár a szőrborzolás is. Ha mindkettőt figyelembe veszik, romlik az esélye, hogy statisztikailag szignifikáns eredményt kapjanak. Ha az egyiket eldobják, miután úgyis „ugyanazt” méri, javul az esély a szignifikáns eredményre, mert csökkent a tesztek száma. Na de mi alapján lehet a változók között választani? Másrészt mikor? Már a vizsgálat előtt tudni kellene, mely változók fognak együtt járni, és azokból csak egyet vizsgálni, avagy utólag selejtezzünk ki változókat? A statisztikusok azt ajánlják, hogy - a példánál maradva - ilyenkor két belga csoportot mérjenek le, az egyiket a huskykkal, a másikat pedig a retrieverekkel hasonlítsák össze. Ez a megoldás akkor volna elfogadható az etológusok számára, ha töménytelen mennyiségben állnának rendelkezésre tesztelhető kutyák. Amíg azonban a gazdákat egyesével kell meggyőzni arról, hogy idejüket nem kímélve fáradjanak be a tanszékre, s így fél-, vagy akár egy évig is eltarthat, mire húsz kutyát össze lehet szedni egy-egy teszthez, az ilyesféle javaslatokkal nem lehet mit kezdeni.

Újabb problémát vet fel, ha tudjuk, hogy a változók nem függetlenek egymástól, ám az etológus számára éppen ez a fontos. A már többször említett „idegen helyzet tesztben” a kutya négy dolgot tehetett a szobában: felfedezhette a környezetét, viselkedhetett passzívan, állhatott az ajtóban a gazdáját várva, vagy játszhatott. A változók egyáltalán nem függetlenek egymástól, hiszen ha három viselkedési elem megvan, akkor a negyedik matematikailag kiszámolható, 2 perc egy jelenet, ha ebből másfelet töltött háromféle viselkedéssel, akkor nyilvánvalóan egy felet a negyedikkel. A változók itt egymást kizárhatták. Ebben a tesztben

118

kifejezetten fontos a komplex viselkedési rendszert dinamikájában elemezni. Mit jelent, ha a kutya az egyik helyzetben a gazdájával játszik, ám a másik helyzetben, amikor nincs jelen a gazdája, az idegennel nem játszik, hanem az ajtónál áll? Ha az etológus itt korrekciót alkalmaz, akkor elveszítheti az egyik szignifikáns értékét. Ez esetben legfeljebb annyit állapíthat meg, hogy a kutya az idegennel kevesebbet játszott. Viszont elvész a lényeg, miszerint a kutya a játék helyett állt az ajtónál, pedig nyilvánvaló, hogy a két eredmény nem független. Pontosabban, nem két egymástól független szignifikanciát találunk, hanem két összefüggőt, s éppen az a lényeges a vizsgálatban, hogy ezek összefüggenek! Tehát bizonyos helyzetekben igen is fontos, hogy nem független változók egymás rovására változnak, és meg kell tartani mind a két p értéket. A statisztikusok szerint az ilyen helyzetekben a kutatónak bele kell írnia a cikkbe és meg kell indokolnia, miért nem használt korrekciót. A példa jól érzékelteti a problémát. Az etológus számára ez nem egy kitüntetett, ritka eset, mivel ő úgy gondolkodik, hogy a viselkedések általában is komplex rendszerben nyilvánulnak meg, vagyis ezen az alapon szinte bármelyik cikkbe beírhatná, hogy a korrekciót szándékosan nem alkalmazta.

A kérdőívek is problémákat vetnek fel. Ha a teszteredményeket a kérdőív kérdéseivel is korreláltatni akarják, vagy csoportosító változóként használják ezeket a kérdéseket (pl. kertben vagy lakásban tartja-e a kutyáját, hány órát foglalkozik vele naponta, stb.) akkor az ennyi darab statisztikai tesztet jelent, amire elvileg korrekciót kellene végezni. Az etológusok ezért inkább kénytelen-kelletlen kiválasztanak két-három releváns kérdést, és a többiről hallgatnak. Nem vallhatják be a publikációban, hogy kérdőívet töltettek ki a gazdával, mert akkor megkérdezhetik, hogy mi van a másik negyven kérdéssel? Nem tudnak elszámolni a többi kérdéssel, mert nem tudnak statisztikailag mit kezdeni velük. Inkább csak annyit mondanak: a gazdától megkérdeztük, hogy hány órát tölt a kutyával, valamint, hogy lakásban vagy kertben tartja-e az állatot.

Ráadásul, ha következetesek akarnának maradni ezekhez a statisztikai elvárásokhoz, akkor nem csupán egy cikkben kellene arra figyelniük, hogy ugyanazokat az alanyokat csak egyszer vegyék számításba, hanem cikkeken keresztül is alkalmazni kellene a korrekciókat. Egy tesztsorozathoz nyolc kisfarkast neveltek fel. A munka 24 órás elfoglaltságot jelentett a „pótanyáknak” három hónapon keresztül. Az etológiai tanszéken ez volt az elmúlt időszak egyik legkomolyabb vállalkozása, ami rengeteg előkészületet és energiaráfordítást igényelt. A farkasokat eközben több tesztben is vizsgálták. Ha ugyanarról a nyolc kézből nevelt kisfarkasról megjelenik egy cikk, hogy hogyan értik a mutatást, és utána egy másik publikáció arról, hogy milyen a kötődésük, majd pedig ezt követően egy további cikk arról, hogy mit csinálnak a problémamegoldó tesztben, aztán, hogy miként állnak a neofóbiához, akkor - lévén ugyanazok az alanyok -, ezek nem tekinthetők független összehasonlításoknak. A statisztika logikája szerint nem illene egy csoportról több cikket is publikálni. Ugyanakkor képtelenség volna minden egyes cikkhez újabb és újabb nyolc kisfarkast felnevelni. Az etológiában gyakori, hogy egy kutató egyetlen alanyról, egy papagájról, csimpánzról, vagy delfinről publikál évtizedeken keresztül. A ritka alanyok esetében még kevésbé várható el, hogy a kutató betartsa a statisztikai előírásokat.

A 3. függelékben egy táblázat látható, melyben az egyik teszt eredményeit foglalták össze a kutatók. Az első oszlopban a változó nevek szerepelnek. (Számunkra most nem fontos, miről szólt a teszt, inkább azt kívánom megmutatni, mit jelent a korrekciók alkalmazása a gyakorlatban.) Ha nem használnának korrekciót, akkor a 46 változóból 31 mutatkozna szignifikánsnak. Ha az ún. Bonferroni korrekciót alkalmazzák (utolsó oszlop), akkor csupán az első tíz változó marad szignifikáns. Ha egy újabb módszert, az ún. Benjamini korrekciót, (Rbl-lel jelölt oszlop), akkor újabb hat változó lesz szignifikáns, de még így is elvész 15 változó. Ám minél több nem szignifikáns változót dobálnak ki a változósor végéről, annál több válik szignifikánssá az elején.

119

Ezenfelül a kutatónak kell sorba rendeznie a szignifikáns adatokat. A táblázatban látható, hogy van hat darab 0,002-es szignifikanciájú változó. Kijöhet egy olyan eredmény is, amikor ezekből az egyforma változókból a rendszer egy részüket jónak, másik részüket rossznak mutatja. De mi alapján rakja sorba a kutató, mi alapján döntsön közöttük, ha a tét ilyen nagy?

A statisztikus szerint illik előre eldönteni, hogy mit csináljunk. Az ember ugyanis hajlamos megszeretni az eredményeket. Ha már megvannak a kedvenc p értékek, akkor az ember addig nézi a táblázatot, amíg rá nem jön, hogy ha innen kidobná ezt a két változót („miért is kellett fültartást nézni, ez már akkor sem volt jó ötlet”), megnyerne egy harmadikat („a faroktartás pompás kis változó, ezt semmiképpen nem bukhatjuk meg”). A statisztikus szerint azonban nem illik utólag változtatgatni az eredményeket.

A statisztikusok határozottan állítják, hogy ezekre a korrekciókra szükség van, a viselkedéskutatók egy része azonban igyekszik homokba dugni a fejét. Tételezzük fel, hogy van tíz változó, amiből kettő szignifikáns. Ha letagadja a másik hetet, és hármat bevall, amiből egy nem szignifikáns, kettő igen, majd átírja a hipotézisét csak erre a három változóra, akkor le fogják közölni az eredményeit. Ha korrekciót végez, úgy tízből egyetlenegy sem lesz szignifikáns, mert ha nyolc változó nem volt szignifikáns, akkor az a nyolc lerontja a maradék kettőt is, ha csak azok nem 0,000 értékűek. A tiszta 0,000 hatást a korrekciók sem tudják lerontani, ám a hatások általában néhány ezrelékben eltérnek ettől. Ha a korrekció elrontja a szignifikáns hatást, akkor az újságokban nem lehet leközölni az eredményt. A tudományos korrektség azt diktálná, hogy ha már valamit lemértek, kódoltak, kiszámoltak, azt utána ne hallgassák el, ne tüntessék el, azt akkor már nem illik nem létezőnek nyilvánítani. Ha azonban egy etológus úgy látja, hogy sikerült kimutatnia hatásokat, nem szívesen fog korrekciókat alkalmazni, amik eltüntetik ezeket a hatásokat. Az újságok is csak a szignifikáns eredményeket közlik le. Ki akarná leközölni, hogy az ő eredménye nem szignifikáns a korrekciók miatt, vagyis csak azért, mert még nyolc olyan változót nézett, amit nem kellett volna? Tehát inkább letagadják ezeket a változókat. Miként erről az egyik kutató beszámolt: „A statisztika az egy tudomány, ugyanolyan, mint az etológia. Ők megmondják, hogyan kell csinálni, és tényleg úgy kell csinálni. Csak a gyakorlatban egyszerűen olyan mértékű problémákat okoz, hogy az ember egyszerűen áthágja inkább a szabályokat, és ettől egy „dinamikus-statisztikus” felfogás lesz. A statisztikus erre meghal, azt mondja őrült vagy, mert az összes matematikai szabályt áthágod. Te meg azt mondod, hogy na jó, de ha az eredményeinkkel a biológiai modelleket bővítjük, és nem sértjük meg vele, akkor ezeket én inkább elhiszem, minthogy azt csináljam, amit ők mondanak. Méregessek, aztán válasszam ki azt az egy változót, amit vizsgálni akarok, és aztán csináljam meg az egész kísérletet még egyszer. Mert erre az ember már ideges lesz. És ezért mondtam azt, hogy örülök, ha nem jön ki semmi. Mert igazából, ha azt kapom, hogy van egy hatásom, és nem tudom megmondani, hogy délben vagy csak este, akkor onnantól kezdve egész életemben izgulhatok, hogy most az a hatás tényleg létezik-e. Vagy pedig egyszer előállt. Ők megmondják, mit-hogyan kell csinálni, és tényleg úgy is kell. Mi meg megpróbálunk kibújni alóla. Mert egyszerűen nem kapsz annyi pénzt, hogy minden kísérletet hatszor ismételjél meg, mert úgy kell szabályosan csinálni. És akkor az ember kénytelen taktikázni. Akkor úgy publikál, hogy minden cikkben egy viselkedést néz. Soha nem fog kiderülni, hogy a másik nyolcat is megnézted. Ez egy játék, amivel az ember kockáztat. Mert ha kimutatja, hogy ez az allél a skizofréniára hatással van, majd egy gyógyszergyár erre kifejleszt egy gyógyszert, és tíz év múlva kiderül, hogy igazából ez egy nagy bukás volt, akkor a biológusok egy nagyot szívnak ezzel. A statisztikusok erre mondják, hogy mondtuk, hogy nem így kell csinálni.”

Úgy tűnik, hogy a viselkedéskutatók nagyjából egyharmada használ valamilyen korrekciót. A többség megnézi, hogy kijön-e az eredmény a korrekciókkal, s ha nem, akkor megpróbálják a cikket enélkül megjelentetni. Ha az egyik folyóirat visszadobja, akkor egy

120

másiknak küldik el, remélve, hogy előbb-utóbb sikerül egy olyan opponenst kifogni, aki nem akarja a korrekcióval agyoncsapni az eredményeket. „A refereek szintjén ez úgy megy, hogy ha illeszkedik a biológiai modellhez, és érdekes, akkor nem szívóznak vele, ha nem illeszkedik az eredmény, akkor bekeményítenek, és jobban számon kérik a statisztikát. Most a Z.-val írtunk egy cikket, amiben egy alapvető statisztikai hiba volt. Senki nem vette észre. Háromszor szóltam a Z.-nak, hogy javítsa ki, de benne hagyta. A refereek sem veszik mindig észre, mert nagyon kedvesek voltak, és tetszett nekik az eredmény, érdekesnek találták, had menjen. Tehát ezek nagyon zűrös dolgok.”

A statisztikai megoldások és elvárások ráadásul folyamatosan változnak. Míg néhány évvel korábban szinte senki nem használt korrekciókat, az utóbbi időben egyre több lapban várják el ezek használatát. Az is változó, melyik lapban, melyik opponens mit kér számon. Ha ma egy kutató megismételne egy régebben publikált vizsgálatot, ahol nem használtak korrekciót, nem biztos, hogy publikálhatná az eredményeit. Ha viszont korrekciót használ, biztosan más eredményekre jut. Így paradox módon a régebbi eredményeket (melyek lehet, hogy csupán 5 évesek) sem megcáfolni, sem bizonyítani nem lehet.75 Vagyis a statisztika divatdiktatúrája lényegében magát a tudomány művelését teszi lehetetlenné.

5. A gazdák szerepe a kutya-etológiai kutatásokban Egy hagyományos kutató intézmény általában kétféle módon jut vizsgálata tárgyához. Vagy saját laboratóriumában állítja elő a kívánt molekulát, vegyületet, illetve tenyészti, szaporítja a kísérleti élőlényeket, vagy valamilyen kiszolgáló laborból szerzi be azokat. A kutyakutatás azonban egészen másfajta hozzáállást követel. A kutyákat ugyanis nem lehet valamiféle állatházban vagy ketrecben bezárva, vagy akár összezárva tartani, mint pl. a tengerimalacokat, nem lehet őket a laboratóriumban gondozni. Szóba sem jöhet, hogy az így elhanyagolt kutyákat egy-egy kísérlethez kiemeljék, majd visszahelyezzék. Az izolált kutya ugyanis rövid időn belül pszichésen sérültté, s egyben teljesen alkalmatlanná válik bármiféle vizsgálatra. Az együtt tartott kutyák pedig féltékenyen figyelik a történéseket, ezáltal akadályozzák az objektív vizsgálatokat. Az egyetlen és bevált megoldás az, ha a kutya a gazdájával együtt jön a kísérletre (Csányi–Miklósi 1998: 1046–47).

A gazdákat azonban el is kell érni, sőt rá kell őket venni, hogy részt vegyenek a kísérletben. Ez esetenként azért sem olyan egyszerű, mert például a szívfrekvenciát mérő műszer használatához három 6 cm átmérőjű körben le kell borotválni a kutya szőrét, ugyanis a műszert csak közvetlenül a bőrre lehet felhelyezni. A rövid szőrű kutyák esetében ez különösen nagy ellenállásba ütközik a gazdák részéről. Annál is inkább, mert az egyik gombás fertőzés következtében, hasonló – bár kisebb – körökben hullik ki az eb szőre. Vagyis a kísérlethez leborotvált jószágot és gazdáját szörnyülködve nézik ki maguk közül, szólják meg a környékbeli kutyások.

De milyen legyen a gazdákhoz fűződő viszony? Kezdetben az „erős kötések” domináltak. Ezen részint azt értem, hogy az etológusok – a legkézenfekvőbb megoldást választva – saját kutyáikon, vagy egymás kutyáin kísérleteztek,76 ám – amint erről a III.2.

75 A statisztika és a tudomány ilyen szembekerülése nem csupán az etológiára jellemző egyedi eset. Nemrégiben például az egyik legnevesebb pszichológiai szaklapban, a Psychological Science-ben jelent meg a következő utasítás a szerzőknek: „Statistics: Effect sizes should accompany major results. In addition, authors are encouraged to use prep rather than p values (see the article by Killeen in the May 2005 issue of Psychological Science, Vol. 16, pp. 345-353).” Mint írják, az egész kísérleti pszichológia mindezidáig egy módszertani, logikai hibára épül. Eszerint tehát a szignifikancia szintet nem p-ben, hanem p(rep)-ben kell megadni, ami azt mutatja, hogy mennyi eséllyel kapnánk ugyanazt az eredményt, ha megismételnénk a kísérletet. Tehát a 2005 előtt publikált cikkek mind hibásak, s emiatt az újabb eredményekkel sem összevethetők. 76 Egy átlagos kísérletet 18-20 kutyán végeznek el, viszont a kutyakísérletek kezdetekor ennek az állománynak harmadát-felét a kutatók kutyái alkották.

121

fejezetben már szó volt - ezek az állatok nagyon hamar megbarátkoztak a laboratóriummal, s mivel megszokták az ott folyó kísérleteket (mondhatni „edzésbe jöttek”), teljesítményük esetenként vagy látványosan jobb lett, vagy sokkal rosszabb,77 mint azoké az állatoké, akik idegen gazdákkal először vettek részt a kísérleteken. Hasonlóképpen érvénytelen eredményhez – azaz műtermékhez - vezetett, amikor csupán néhány, a szűkebb ismeretségi körbe tartozó gazda (haverok, rokonok stb.) kutyáit tesztelték. Ezek a kutyák ugyanis éppoly hamar megszokták a kísérleteket (az etológusi szlengben: „rongyosra lettek tesztelve”), mint az etológusok saját kutyái. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem szerencsés az erős kötésekre támaszkodni, és mindenképpen külsős gazdikat kell keresni.

Amint megjelenik egy kívülről jött gazdi, aki hajlandó idejét ilyesmire pazarolni, ill. kutyáját a kísérletnek alávetni, a tanszék kutatóinak majd mindegyike – vagy legalábbis minél többen – megpróbálják saját kísérleteikre is átcsábítani. A tanszék dolgozói között ez teljesen természetes, sőt ebben segítik is egymást. Ha új gazdára sikerül „szert tenni”, annak kutyájáról a tanszék levelezőlistáján közzéteszik a legfontosabb tudnivalókat: a kutya fajtáját, nevét, életkorát, részesült-e kiképzésben, járt-e kutyaiskolába, ill. hogy mivel motiválható inkább, labdával vagy ennivalóval. Ezek alapján döntik el a kutatók, hogy érdekes-e számukra az adott kutya, vagy sem. Sokszor ezek a hirdetések még azzal az információval is kiegészülnek, hogy mikorra rendeli be a tanszékre a gazdát a kutató, s ilyenkor a többi kutató is megjelenhet, és meggyőzheti a gazdát, hogy vegyen részt a saját kísérletén. Persze minden kísérletet nem lehet egy napon elvégezni, s idővel újabb és újabb kísérleteket terveznek. Ezért a tanszékkel kapcsolatba került gazdák, illetve kutyáik adatait egy Excel-táblázatban jegyzik fel. Így időről időre visszatérhetnek ugyanahhoz a gazdához, aki, ha már egyszer hajlandó volt segíteni, talán könnyen meggyőzhető újból. Ily módon a gazdákkal „gyenge kötéseket” alakítanak ki, ám vigyázniuk kell, hogy legalábbis a kísérletek szempontjából ezek a kötések ne változzanak erőssé, hiszen akkor ugyanaz a helyzet áll elő, mint a tanszék kutatói által nevelt kutyák esetében. De túl lazává sem válhat a kötelék, hiszen akkor félő, hogy elveszítik az egyszer már érdeklődő gazdát. Ráadásul figyelniük kell arra is, hogy él-e még egy-egy kutya, nehogy egy elpusztult kutya miatt keressenek fel egy gazdát, amivel esetleg fájdalmat okozhatnának. A kutyalistát ezért évről évre frissíteni kell.

Gazdákat többféle módon találnak, elsősorban is a már említett Top Mancs Egyesület kutyaiskolájában. Az edzés idejére a tanszék kutatói is kivonulnak a terepre kísérleti felszereléseikkel, és igyekeznek minél több gazdát meggyőzni saját munkájuk fontosságáról. Ez korántsem könnyű feladat, és gyakran fullad kudarcba a próbálkozás. Érdekes módon, amikor a kutatók egymást tudományosan bírálják, rendszerint ez is szempont, habár nem a legfontosabb, hogy ti. tud-e az illető kutyákat szerezni az iskolából. Megszólják, ha túl erőszakos, de akkor is, ha túl félénk. Másfelől érzékeltetnek egy hierarchiát is: azok, akik rendszeresen kijárnak az iskolába, esetleg oktatókként a képzésen is részt vesznek, avagy az agilitynél segédkeznek, óhatatlanul jó kapcsolatot alakítanak ki a gazdákkal. Más az, ha az iskola vezető oktatója beszél egy gazdával, hogy „a kutya fejlődése szempontjából nagyon hasznos volna, ha a kísérletet elvégeznék”, mint amikor egy vadidegen diák próbálkozik gazdát, illetve kutyát szerezni. A „bennfentesek” gyakorta felajánlják segítségüket a nehezen boldogulóknak, ám megfigyelésem szerint ez egyfajta presztízskérdés a próbálkozó diák számára.

A gazdaszerzés másik módját a média jelenti. A különféle magazinokban és folyóiratokban időről időre megjelennek cikkek a tanszéken folyó munkáról (A Kutya, Nemzetközi Kutyamagazin, Új Kutyaszövetség stb.). Így például az Új Kutyaszövetség című újság 2005. áprilisi számában jelent meg a kutatásokról egy háromoldalas cikk „Múltunk titkának őrzője” címmel Balaskó Norbert tollából. A cikkek rendszerint a következő 77 A kutyák ti. a megfigyelések szerint úgy „működnek”, hogy ha már egyszer egy viselkedési megoldás bevált, hajlamosak egy egész más feladatban is ugyanahhoz a sémához ragaszkodni.

122

felhívással zárulnak: „Akit érdekel az etológia és szívesen részt venne kutyájával a cikkben említett kutatássorozatban, az alábbi elérhetőségeken jelentkezhet…” Az ilyesféle felhívásokra rendszerint mindig akad néhány jelentkező. Persze nem mindet lehet meggyőzni, hogy fáradjon be a tanszékre vagy menjen ki a kutyaiskolába. Számtalanszor előfordul az is, hogy az egyeztetett időpontban nem jelenik meg a gazda, s még csak nem is jelzi, hogy meggondolta magát. Vagyis hiába vállalja a kutató, hogy maximálisan alkalmazkodik a gazdához, akár a hétvégéjét rászánja, vagy korán reggel kel fel és megy be a tanszékre, nincs garancia, hogy aznap sikerül a munkát elvégeznie. A médiajelenlét másik formája Csányi Vilmos tevékenysége, aki könyvekben és interjúkban népszerűsíti a kutyaetológiát. Az ő munkássága is nagyban segíti a gazdaszerzést. Már csak azért is, mert könyveiből sem marad ki a gazdákhoz intézett felhívás.

2005 óta minden nyáron kutyás gyerektábor szervezését is magára vállalta a tanszék a Top Mancs Egyesülettel karöltve. A tábor célja, hogy amennyi kutyát csak lehet, egybegyűjtsenek és lemérhessenek a különféle tesztekben. Ez jelentősen fellendítette a gazdahiány miatt csak lassan haladó kutatásokat.

2006 januárjában és februárjában egy bő hónapon keresztül az Index.hu internetes fórumon is lehetőséget kaptak hirdetésre; egy kérdőív kitöltetésével buzdították a gazdákat arra, hogy önként jelentkezzenek a tanszék valamely kísérletvezetőjénél.

A leghatásosabb hírverést azonban a tanszék és kutatócsoport köré szerveződő, elkötelezett kutyagazdákból és kutyáikból álló közösség működteti – főként pletykák formájában. Ennek a hírláncnak a hatásosságát javarészt az adja, hogy a tanszéki közösségben részt vevő gazdák számos egyéb kutyás közösségben is aktívan jelen vannak (pl. kutyaiskolák, kutyás egyesületek, internetes kutyás fórumok és levelezőlisták, kutyás versenyek és kiállítások stb.). Az így szerveződő kommunikáció másik kulcseleme az a tény, hogy az említett gazdák életében, szabadidejük eltöltésében, preferencia rangsorukban központi elem a kutya és minden olyan esemény, lehetőség, amely újabb és újabb egyedi és különleges élménnyel gazdagíthatja, továbbá büszkeséggel töltheti el őket kedvencük kapcsán.

A gazdákat két csoportba lehet osztani. Az egyiket az érdekli, mi volna jó a kutyájának. Az ilyen gazda így gondolkodik: a kutyám ezt élvezi, tehát nekem kötelességem őt bejuttatni a kísérletekbe. Ez a gazda éjjel-nappal jönne kísérletekre, folyamatosan érdeklődik, nincs-e valami új, amiben részt vehetne. A másik típusú gazda viszont úgy érzi, hogy szívességet tesz, feláldozza a szabadidejét, amikor a tanszékre behurcolja a kutyáját. Őket valamivel kárpótolni kell. Pl. kutyatápszeres ajándékcsomagot kapnak. (Ez utóbbihoz viszont szponzorokat kell találni.) Érdekes módon olyan gazda nincs, vagy legalábbis nagyon ritka, aki azért jönne, hogy a tudományt segítse. Habár rendszerint érdeklődnek aziránt, hogy mi a kísérlet értelme, lényege, eredménye, ez az érdeklődés inkább arra irányul, hogy a saját kutyájára nézve mit mond bármilyen kísérlet. Ezért a tanszék dolgozói valamiféle jutalmazási rendszer kidolgozásán fáradoznak, így felmerült olyan jelképes „fizetség” lehetősége, mint pl. oklevél adományozása, amivel a gazdáknak visszajelzést adnak: lám, a kutya „ezt is teljesítette”, itt is nagyon ügyes volt, stb.

Az ilyen „elterelő hadműveletre” azért is szükség van, mert a kísérlet valódi célját a kutatók mindaddig nem akarják elárulni, amíg abból publikáció nem születik. Részint azért, hogy a kutatás ötlete ne szivárogjon ki – bár Magyarországon ők az egyetlen ilyen típusú kutatásokat végző csoport, tehát szakmai konkurenciától nemigen kell tartaniuk. Sokkal inkább arról van szó, hogy a gazdák egy viszonylag zárt információs hálózatot alkotnak, ami azért okoz nehézséget, mert minden információ, ami a kísérletekről kiszivárog, pillanatok alatt körbeér.

Látható, hogy a gazda-kutya kapcsolat mennyire emlékeztet a szülő-gyerek viszonyra. Ahogyan a szülő szeretné csemetéjét a legügyesebbnek, a legszebbnek, a legokosabbnak látni,

123

úgy a gazdák is szeretnék, ha kutyájuk az adott kísérletben „jól” teljesítene. Minthogy a tanszék munkájának szempontjából rendkívül fontos, hogy legyenek kísérletező kedvű gazdák és kutyák, egy külön nyelvezetet dolgoztak ki, amelynek segítségével, bárhogy is teljesített a kutya a kísérletben, mindenképpen dicsérni tudják őt a gazdának. Így például, ha a kutya nem igazán motivált a kísérlet elvégzésére (pl. passzívan a gazda mellett ücsörög), olyasmiket mondanak, hogy „a kutya ragaszkodik a gazdához”; ha fittyet hány arra, ami a feladata volna, és egészen mást csinál: „önállóan dönt”; ha viszont magától semmit nem hajlandó csinálni, mindig csak a gazdától várja a segítséget: „alkalmazkodó, együttműködő” és így tovább. Az ilyen típusú jellemzések nem tekinthetők hazugságnak, a kutya valóban jellemezhető ezekkel a tulajdonságokkal. Segítségükkel pedig a gazdákat sikerül megnyugtatni, úgy érezhetik, hogy érdemes volt részt venni a kísérletben, mert sokat megtudtak a kutyáikról. Vagy azt gondolhatják, hogy a kutyáik „szeretik” őket, mert az ő jelzéseikre figyelnek.

Olykor az is előfordul, hogy a gazdák úgy jelentkeznek a kísérletre, hogy már betanították a kutyát az adott feladatra. Egyszerű kondicionálással ugyanis nagyon sok mindent meg lehet tanítani. Csak éppen így a kísérlet lényege veszik el, jelesül annak kiderítése, mennyire tudnak a kutyák „gondolkodni”. Az ilyen kutyák azután kimaradnak az értékelésből, de a kísérletvezetőnek akár egész napja is elmegy egy-egy ilyen utólag használhatatlannak értékelt kísérlettel. Ráadásul nem lehet leteremteni, elmarasztalni a kutya gazdáját, mert nagyon fontos, hogy a gazda mit ad majd tovább a kísérletről a többi gazdának.

A gazdák nélkülözhetetlen elemei a kutya kutatásnak, de egyúttal sokszor éppen ők nehezítik meg a kutatást. Részint azért, mert „fegyelmezetlenek”. Habár a protokollban részletesen leírják, mi a gazda feladata egy adott kísérletben, gyakran csak nehezen sikerül a gazdát rávenni, hogy valóban a protokollnak megfelelően viselkedjék. Például ne „súgjon” a kutyának. Ez olykor már csak azért is nehéz, mert lehet, hogy a gazda nem is veszi észre, hogy öntudatlan jelzéseivel befolyásolja az állatot. (Lásd „okos Hans hatás”, III.2. fejezet.) Máskor szimpla fegyelmi problémáról van szó. Hiába kérik meg a gazdát, hogy lassan távolodjon, ne nézzen a kutyára, ne szóljon hozzá, stb. A gazdák egy része nem bírja megállni, hátrafordul, beszél a kutyához, és más módokon is elrontja a protokollt. Egy kísérletben ezt úgy próbálták kivédeni, hogy a kutya jelenléte nélkül videóra vették a gazda viselkedését. A kísérletben a kutya úgy szerepel együtt a gazdájával, hogy a gazda csak a videofelvételen keresztül „kommunikál” a kutyával. Így biztosan kontrollálható a gazda viselkedése. A kérdés csupán az, hogy a kutya számára gazdaként jelenik-e meg a képernyőn látszó gazda.

Egy másik kísérletben a kutatók azt kívánták elemezni, miként viselkedik a kutya egy konfliktust követően. A kísérlet során a kutya egy szabadon hagyott ennivalót megeszik, majd ezt követően a gazda leszidja, amiért megette a falatot. Az egyik vezető kutatóban felmerült a kérdés, amikor a kísérletről először hallott egy megbeszélésen:

V:„Nem értem, miért kell egyáltalán kaja a kísérletbe? Miért nem szidja csak simán le a kutyát a gazda? K: Mert nem lehetett rávenni a gazdákat, hogy ok nélkül leszidják a kutyát. A gazdáknak van igazságérzetük!”

A viselkedésökológus csoport vezetője viszont a protokoll egységesítését kérte számon, és arra volt kíváncsi, ugyanazokkal a szavakkal szidják-e le kutyáikat a gazdák. Azt javasolta, hogy a kutatók előre írják fel egy papírra, mit kell a gazdának mondani. Ez a megjegyzés egy eddigiekkel ellentétes problémára világított rá. A gazdának nem írhatják elő, milyen szavakkal, hogyan szidja le a kutyát, mert a leszidás csak akkor lesz életszerű, ha a gazda a saját szavaival, a saját módján szid. Csak ekkor fogja a kutya is „leszidásként értelmezni” a helyzetet. Vagyis a gazdák szerepe a kutatásban paradoxonná válik: miközben a gazdáktól a protokoll pontos betartását várják el, egyúttal meg kell őrizniük természetes viselkedésüket, hogy a kutya számára ne vesszen el a természetes helyzet illúziója.

124

Habár a gazda kulcsfontosságú a kísérletek elvégzésében, a gazda milyenségéről már a kísérleti jegyzőkönyvbe sem kerül feljegyzés, a publikációkban pedig a gazdák egyáltalán nem szerepelnek. Ez azért is tanulságos, mert a kutatócsoport kiinduló hipotézise éppen arra vonatkozik, hogy a kutya természetes környezete az ember, az emberrel együtt alakult ki, gazdája nélkül nem tesztelhető, viselkedése csak az emberrel való viszonyában értelmezhető.

6. Erkölcsi imperatívusz a kutatásban A gazdákról kialakított vélemények egy sajátos etika alapjait képezik. A kutatóknak határozott elképzelésük van arról, milyen is egy „megfelelő” gazda: olyan, aki viszonylag sokat foglalkozik a kutyájával, akinek a kutyája jól nevelt, érdeklődő, játékos, és lehetőség szerint nem támadja meg a kísérletvezetőt. (Kivételt képeznek ez alól természetesen az újabban induló agressziót vizsgáló kísérletek.) Némely kutyát ugyanis, bár gazdája hajlandó behozni a tanszékre, és a kísérletnek alávetni, nem tesztelnek le, többek között azért, mert túl agresszívnak ítélik. Sőt, a beszélgetésekből kiderült, hogy még az országok között is érdemes összehasonlítást tenni, ugyanis a németországi kutyákat például sokkal könnyebb tesztelni, mint a japán kutyákat, minthogy gazdáik eltérő módon nevelik őket.

De nem is akárhogyan kell sokat foglalkozni a kutyával. A jó gazda minél több dologra akarja megtanítani a kutyáját, minél mélyebb kommunikációs kapcsolatot igyekszik kialakítani vele. Ebből a szempontból az agilitys gazdák jó gazdák. Azok a gazdák viszont, akik csak a kutya külsejével törődnek, és kiállításokra hordják állataikat, nem tekinthetők jó gazdának. A kutatások hátterében egyfajta „erkölcsi imperatívusz” áll: Felelősséggel tartozunk a kutyáért, mert megszelídítettük, ezért kötelességünk kihozni a kutyából, amit csak lehet. Csányi könyvében (2005: 280-281) explicit módon is kifejezésre jut ez az elvárás: „Sok nemzetközi szervezet harcol azért, hogy az intelligens állatok, az emberszabású majmok, a delfinek, a bálnák, az elefántok a természet kötelező védelmén felül is különleges bánásmódban, védelemben részesüljenek, éppen különlegesen fejlett értelmi képességeik jogán. Én is úgy gondolom, hogy az ember saját fajtársaival alkotott közössége mellett léteznek más közösségek, például az értelmes lények közössége. (…) A kutyák viselkedésének vizsgálata, bár még a kezdet kezdetén tart, tudományosan is alátámasztja, hogy ezt az állatot mi hoztuk létre sok évtízezredes együttélésünk során. Mi teremtettük a magunk képére és hasonlatosságára. A kutyák valóban az ember legodaadóbb szolgái, társai barátai. Ebben a hosszú-hosszú folyamatban a kutya farkas őseinek sok képességét elvesztette, és helyettük a szeretet képességét, fejlett szociális intelligenciát, az együttműködés emberi eszközeit és az emberi viselkedés bizonyos mértékű megértésének képességét is elnyerte. Ez a lassú, de mégis igen eredményes azonosulási folyamat kötelezettségeket is ró az emberre.” Csányi még azzal a gondolattal is eljátszik, hogy „Csináljunk ’beszélő’ kutyát!” (2005: 279) Arra buzdítja a lelkes gazdákat, hogy „szorgalmasan foglalkozzanak a kutyáikkal, és minden lehetséges módon igyekezzenek kifejleszteni a beszédmegértő képességüket, problémamegoldó technikájukat, együttműködő viselkedésüket…”. A tanszék munkatársai egymástól is elvárják, hogy jó gazdák legyenek. Említettem már, hogy a kutyák fMRI vizsgálatát megelőzően a kutyákkal hetekig kell foglalkozni, hogy képesek legyenek nyugodtan feküdni a mérés idején. Az egyik kutató is vállalkozott arra, hogy kutyájával begyakorolja a feladatot. Ez a kutató azonban addig nem sokat foglalkozott a jószággal, aki lényegében családi kutyaként élte kényelmes mindennapjait. Korábban próbálták már más tesztekben lemérni a kutyát, például a mutatásos tesztben, de meglehetősen rosszul teljesített ezekben a feladatokban. Ám miután a gazda elkezdte gyakoroltatni vele az

125

fMRI-hez szükséges nyugodt fekvést, a kutya teljesítménye látványosan megjavult a többi tesztben is. Ezt az esetet gyakorta hallani példaként, hogy „lám, elég egy picit foglalkozni egy kutyával és máris egy egész kognitív univerzum nyílik meg”. Az erkölcsi imperatívusz némely publikációkban is fölbukkan, igaz jóval visszafogottabb formában. Az egyik tesztsorozatban egy V alakú kerítéssel szemben ültették le a kutyákat, majd a kerítés csücskébe táplálékot helyeztek. A kutyák többsége számára megoldhatatlan feladatnak tűnt, hogy a táplálékhoz hozzájussanak, mert ahhoz előbb meg kellett kerülni a kerítést, vagyis pár méterre el kellett távolodni az ennivalótól, hogy aztán a kerítés másik oldalán vissza lehessen térni hozzá. Ha azonban egy ember megmutatta a kutyáknak, hogy miként kell a feladatot megoldani, a kutyák gyorsan megértették, és onnantól kezdve problémamentesen megszerezték az ételt. A tesztet három típusú kutyafajta kölykeivel is elvégezték: terelő, munka és vadászkutya kölyköket hasonlítottak össze. Azt feltételezték, hogy a különféle funkciókra kitenyésztett kutyákra más-más fokú kooperációs készség jellemző, másként figyelnek az emberre. Az eredmények azonban nem mutattak szignifikáns különbséget. Ebből azt a következtetést vonták le a kutatók, miszerint „a szocializáció, és a kutyával végzett közös tevékenység legyőzheti a fajták közötti különbséget” (Pongrácz et al. 2005: 309). Vagyis bármilyen adottságai legyenek is a kutyának, ha kölyök korában sokat foglalkoznak vele, fajtától függetlenül számos problémamegoldó és szociális tanulási helyzetben jeleskedni fog. Az etikai megfontolások az állatvédelmi szempontokra is kiterjednek. A publikációkban is időről időre olvasható egy arra vonatkozó mondat, miszerint a kísérlet megfelel az állatvédelmi törvényeknek. A Magyar Tudományban jelentek meg a következő sorok egy cikksorozat előszavában (Miklósi 2006/2: 130): „Sohasem szabad elfelejteni, hogy a kutya is ember („a kutya a legjobb barátunk”). Mindez azt jelenti, hogy a kutya esetében is csak olyan kutatási módszerek alkalmazása megengedett, amelyeket az ember esetében is használunk. Bár ez sok esetben korlátokat is jelent a világot részleteiben is megismerő kutató számára, egy új kihívás is, hogy olyan módszerek kifejlesztésén dolgozzunk, amelyek nem veszélyeztetik a kutatás alanyának testi és pszichikai egészségét. Az ilyen alternatív kutatási módszerek kifejlesztése egyre fontosabb szempont, és az EU is támogatja, és izgalmas kihívást jelent a kutatók számára. (...) Végül az sem elhanyagolható, hogy véleményünk szerint a kutyával kapcsolatos kutatások nemcsak hozzájárulnak a természet működésének megértéséhez, hanem elmélyíthetnek egy barátságot a két faj között, amely már eddig is oly sok jót hozott mind az ember, mind a kutya számára.”

Az etológusok nem csak egymás között értekeznek arról, milyen is egy jó gazda, hanem a gazdákat is folyamatosan „nevelik”. Elsősorban is a kutyaiskolában és a kutyás táborban fektetnek nagy hangsúlyt erre. De maguk a gazdák is elvárják a jó tanácsokat, sőt nagyon gyakori, hogy felkeresik az etológusokat, hogy valamilyen kutyanevelési kérdésben kikérjék a véleményüket. Példaként egy részlet az egyik levélből:

„Tisztelt Etológiai Kutatócsoport! Tisztelt Csányi Vilmos! N… Z…. vagyok, és remélem, hogy jó helyre írok, az e-mail címet az interneten találtam. Bízom benne, hogy kérdésemre, ill. problémámra kaphatok egy kis segítséget. Van egy angol cocker spániel kutyám (Jonny), aki áprilisban lesz két éves. Családi kutya, panelházban lakunk, a gazdája én vagyok (én nevelem, szinte mindig én sétálok vele, annyit foglalkozok vele, amennyit csak tudok, alapdolgokat természetesen már megtanult, de máig is, és ezután is az újabb dolgok megismerése, tanulása folytatódik), de természetesen a család a többi tagját is nagyon szereti. (…) De sajnos valamivel több, mint fél éve az idegenekkel való kapcsolata teljesen megváltozott. Az okát nem tudom, talán hirtelen megijedhetett valamitől, aminek én nem tulajdonítottam nagy jelentőséget (ez csak találgatás), de minden idegentől, furcsa

126

dologtól fél, ha felé közelít egy idegen ember az utcán, rögtön ugatni, morogni kezd. Néha van, hogy ő megy oda valakihez, még a farkát is csóválja, de aztán mikor lehajolnak hozzá és "gügyögnek" neki, akkor morog. (…) Tehát ez lenne a problémánk. Különböző könyvekből már próbáltam megtudni, hogy mitől lehet, és, hogy mi lehet rá a megoldás, de igazán nem sikerült. Sokan azt mondják, hogy ez nem nagy baj, sőt, hogy még természetes is, de én mégis inkább Önhöz, Önökhöz fordulok, az állati viselkedéssel is mélyen foglalkozó emberekhez78, mert szeretném, ha ez a probléma megoldódna. Ezúton szeretnék kérni egy kis segítséget, tanácsot, hogy mit tehetnék "az ügy" érdekében. Ez nagyon fontos lenne nekem és a kutyusomnak. Remélem megkapják az e-mailemet, és nagyon kérem, ha lehet, mindenképpen válaszoljanak. Előre is nagyon köszönöm.”

A kísérletekben részt vevő gazdák is jobbára arra kíváncsiak, miként hasznosíthatnák kutyájuk nevelésében a kísérlet tanulságait. Sőt az is előfordul, hogy magát a kísérletet játékként értelmezik, amit később otthon is lehet majd a kutyával játszani, és ez által fejleszteni a kutya valamely képességét. A már többször említett érintőképernyős vizsgálat kapcsán néhány gazdának olyannyira megtetszett a szerkezet, hogy az iránt érdeklődtek, hol vásárolhatnának ilyet. A szerkezet lényege, hogy egy számítógép vezéreli, hogy a képernyőn hol villanjon fel egy sárga kör. A gép egy adagoló etetővel van összekapcsolva. Ha a kutyának sikerül az orrával a megfelelő helyen megérinteni a képernyőt, akkor egy szem kutyatáp pottyan ki a gépből jutalomként. Nos, néhány gazda úgy gondolta, egy ilyen játék remekül lekötné otthon is a kutyáját. Így felmerült, hogy a tanszék egyik doktorandusza által összebütykölt kísérleti apparátust esetleg piacra lehetne dobni, ill. tömegesen is érdemes lenne gyártani. A gazdák kihasználva, hogy egy szakemberrel beszélhetnek, a kísérlet alkalmával gyakorta számtalan, a kísérlethez egyáltalán nem kapcsolódó kérdést is feltesznek a kutya nevelésére vonatkozóan. Úgy gondolják, az etológus mindenféle kutya-pszichológiai és állatorvosi kérdésben jártas. Az etológusok persze a fentebb említett okok miatt igyekeznek ezt a képet fenntartani, s általában a gazdákat megnyugtatják, tanácsokkal látják el. Ehhez az is hozzájárul, hogy a kutatók egy része kutyakiképzőként is dolgozik, és a kutyaiskolának valóban az a feladata, hogy a gazdákat megtanítsa, miként kezeljék a kutyáikat. Ott a gazdák ezért a szolgáltatásért fizetnek. Mivel személyi átfedések is vannak a tanszék kutatói és a kiképzők között, a gazdák fejében könnyedén összemosódnak az elvárások. Amit csak tovább erősít, hogy a kísérletek egy részét a kutyaiskolában hajtják végre. Az etológusokat nem az állati viselkedést kutató szakembernek látják, aki történetesen most éppen a kutyát vizsgálja, hanem a kutya szakértőjének, akit ebben etológus végzettsége is segít. Mindezek kapcsán az etikai kérdések egy egészen más vetületét is érdemes megemlíteni. Az elsősorban Bruno Latour és Michel Callon nevével fémjelzett ún. „transzlációs” megközelítés alapján az alábbi kérdés merült fel bennem: Miként járulnak hozzá az etológia tanszék sikeréhez az etikai kérdések? Ahhoz, hogy egy labor működhessen, és tényeket állíthassanak benne elő, többek között az szükséges Latour szerint, hogy az állításaink felkeltsék más emberek érdeklődését munkánk iránt. Vagyis az embereket érdekeltté kell tenni abban, hogy munkánkat segítsék, elfogadják. Itt válik kulcsfogalommá a transzláció, azaz a fordítás vagy átvitel. A tudósnak saját témáját egy másik „kulturális nyelvre” kell lefordítania, méghozzá oly módon, hogy azzal mások érdekeit szolgálja, annak érdekében, hogy saját céljait elérhesse. Minél több ember érdekelt egy kutatásban, annál nagyobb erőforrás halmozódik fel a laborban. A transzláció másik aspektusa térbeli vonatkozású. A laboratóriumot olyan központi hellyé kell változtatni, ami megkerülhetetlenné válik egy adott probléma megoldásában. A probléma bekerül a laborba, átalakul mérhető, kezelhető egységekké, mennyiségekké válik, majd kikerülve a laborból immár egyetemes 78 Kiemelés tőlem, MK

127

megoldásként kell feltűnnie. A latouri esettanulmányok (1983, 1988) visszatérő hősének, Pasteurnek sikerült legyőznie a paraszt gazdaságokat súlytó lépfene járványt. Pasteur az összetett külső világot bevitte a laboratóriumba, ahol képes volt kicsiben modellezi a járványt, oly módon, hogy a világ egyetlen apró szegmensét sikerült felnagyítania: kitenyésztette a járványt okozó bacilusokat. Pasteur Párizsi laborjában immár többet tudott a fertőzésről, mint az egész életüket az állattartásnak szentelő parasztok. A parasztok érdekeit átformálva képletesen azt mondhatta volna: „Ha meg akarjátok oldani a lépfene okozta problémáitokat, először is át kell haladnotok a laboratóriumomon.” A parasztok, a tudományos közösség valamint a francia kormány érdekei mind Pasteur laboratóriumában koncentrálódtak, miáltal is hatalmas erőforrások álltak Pasteur rendelkezésére. A vakcinának azonban hatékonynak kell lennie a külvilágban is, különben az emberek érdeklődése elvész, és a tudományos kutatásoknak befellegzik. Pasteur tehát egy újabb fordítással egész Franciaországra kiterjesztette laboratóriuma határait. A vakcina csak akkor működik, ha szigorúan betartják a laboratóriumi előírásokat. Latour szerint ezért nincs is értelme a mikro-makro vagy külső-belső megkülönböztetéseknek, mert a viszonyok egymásba átfordulnak, a belső külsővé, a külső belsővé válik. Ahhoz, hogy a kutyákat tesztelni lehessen, gazdákra van szükség, akiket érdekel a kutatás, vagy érdekeltté válnak a kutatásban. De milyen szempontból érdekli őket? Miként azt az előző fejezetben is írtam, nem a tudomány fejlődése motiválja őket, hanem hogy saját kutyájukat jobban megértsék, ill. harmonikus kapcsolatot alakítsanak ki vele. Ebben várnak segítséget az etológusoktól. Az etológusoknak oly módon kell átfordítaniuk saját kutatási céljaikat, hogy az a gazdák számára is fontos céllá váljék. Vagyis a kutya képességei nem önmagukban érdekesek, hanem a gazdákkal való kapcsolatuk függvényében. Megkönnyíti a helyzetet, hogy a kutatók egyúttal maguk is gazdák, így a maguk számára ők is átfordítják a kutatási eredményeiket a gyakorlatba. Az etika a transzláció egyik eszköze, az etikai kérdések révén az etológia tanszék transzlációs középponttá válik. Pasteurhöz hasonlóan az etológusok azt mondhatják: „Ha jó gazda akarsz lenni, akkor hozzánk, szakemberekhez kell fordulnod. Csak mi tudjuk megmondani, mi kell egy kutyának, hogyan kell bánni egy kutyával. Mi vagyunk a szakemberek, akikre szükség van.” Vagyis az etika révén az etológusok immár nem csupán a tudományos mezőben, hanem a társadalom más szféráiban is fontos tényezőkké igyekeznek válni. Habár Magyarországon pontos adatok nem állnak rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy hány kutya él az országban, becslések szerint minden második-harmadik háztartásban van kutya. A kutyatartás mikéntje, elsősorban a városokban, számos gyakorlati problémát vet fel. Ha az etológusoknak sikerül a problémák fontosságát elhitetni a közvéleménnyel - vagy még inkább a városok vezetőivel -, valamint azt, hogy a problémák megoldásában is elsősorban rájuk van szükség, hatalmas erőforrásokra tehetnek szert, amit azután könnyedén visszaforgathatnak a tudományos munkába.

128

IV. A tudományos munka önreprezentációja

„Nem kell terhelni a bírálókat fölösleges információkkal. Csak azokat az adatokat kell megmutatni, amik alátámasztják azt a jelenséget, amiben mi hiszünk” (Egy etológus kutató tanácsa)

1. Publikálási stratégiák

A kutatócsoportok tevékenységének egyik legfontosabb célja minél több publikáció létrehozása. A publikációkon keresztül kommunikálnak egymással a tudományos közösség tagjai, ezek adnak visszajelzést arról, hogy a laborban miféle munka folyik. Éppen ezért a cikkek felépítését, jellemzőit sokan elemezték már (Lásd pl. Woolgar 1980, Latour-Woolgar 1979, Latour 1987, Knorr-Cetina 1981, Gilbert és Mulkay 1984, Holmes 1988, Bazerman 1988, Myers 1990b, Sinding 1996 stb.) Az elemzők általában egyetértenek abban, hogy a szakcikkek formai jellemzői (struktúrája, nyelvezete) tartalmukra is kihatnak. Általában a következő jellemzőket említik:

A tudományos cikk laboratóriumi konstrukció. Ugyanakkor sajátos érvelési technikája eltér a laboratórium hétköznapi érvelési módjától. Ugyanis amíg a laborban a tudományos gondolkodás a maga nyers egyszerűségében jelenik meg, a cikkekben a gondolkodás az adott terület „szent irataihoz” hű, nem pedig saját eredetéhez.

A tudományos cikk szerkezete kötött. Egy rövid összefoglalóval kezdődik, majd a probléma hátterének rövid ismertetésével indul, amiből logikusan következnek a kutatók által felvetett kérdések, amelyekre a cikkben adják meg a választ. Sőt, ez a bevezető rész egy olyan világot és időt konstruál, amiben a felvetett kérdések égető problémaként jelentkeznek, amire a szerzők találták meg a legjobb megoldást. Ezt nevezi Knorr-Cetina a „Relevancia menedzselésének”. (1981: 110.) Ezt követi egy módszertani rész, az elvégzett vizsgálatok mikéntjének leírása. A módszertani részben látszólagos kimerítő leírást kapunk, valójában azonban az eljárás oly sok hallgatólagos tudáselemet tartalmaz, hogy az, aki nem aktív résztvevője a kutatásnak, aligha tudja a módszertani részt követve tökéletesen leutánozni a kísérletet. A következő szakaszban a kísérlet eredményeit ismertetik táblázatokba tömörítve, grafikonokban összefoglalva, majd az eredmények általános értékelése következik, végezetül az irodalomjegyzék zárja az írást.

A tudományos publikáció tehát többet rejt el, mint amennyit elárul. Nagyrészt elfedi, hogy mi is történt valójában a laborban, habár kifejezett célja, hogy arról adjon beszámolót. Emellett nem lehet mindazt felsorolni, ami a kutatás során ötletként és érvként felmerült. Nem arról van szó, hogy a tudósok szándékosan félrevezetnének minket, vagy direkt elferdítenék a valóságot. Az események átrendezése a szöveg „irodalmi stratégiájából” következik.

Minthogy nem lehet a valósághoz hűen visszaadni a laborban lezajlott eseményeket, a cikkeket többször is átírják és átszerkesztik, mielőtt publikálásra kerülnének. (Knorr-Cetina (1981) például egy cikk 16 változatát számlálta meg első esettanulmányában.) Három alapvető változtatási stratégia figyelhető meg az egymást követő szövegekben: 1. Késleltetnek bizonyos állításokat az eredeti történésekhez képest; 2. Változtatják a szöveg modalitásait – visszavesznek az erősebb állításokból; 3. „Összekeverik” az állításokat. Már nem az általánostól haladnak a speciális felé, hanem „spirálisan”. E jellemvonások általános érvényűek, ez alól az etológusok szakcikkei sem képeznek kivételt. Disszertációmban ezért most eltekintek az etológusok szakcikkeinek ilyen irányú részletes elemzésétől, inkább csak néhány sajátosságra mutatnék rá.

Az etológiai kísérletekben rendszerint meglehetősen összetett problémát vizsgálnak, számos változót figyelnek meg, és rendszerint nagyon sokféle kutyafajtán végzik el a kísérletet. Mindezek azt eredményezik, hogy sokféle „érdekes” eredmény születik egy-egy

129

kísérletsorozatban. Pontosabban az eredmények sokféle csoportosításra, interpretálásra adnak lehetőséget. E sokféle eredményből kell kiválasztaniuk a cikk íróinak azt a néhány tényezőt, ami feltételezhetően a szélesebb szakmai közönség számára is érdekesnek tűnik majd, tehát amit minél nagyobb valószínűséggel sikerül egy jó hírű folyóiratban publikálni. Valójában kétféle stratégiát kell összehangolniuk: Részint az a céljuk, hogy minél jobb lapban jelentessék meg az írást, ehhez „ütős” eredményekre van szükség. Másrészt viszont minél több cikket akarnak publikálni, kihasználva, hogy a kutatás során többféle eredmény született. Ezért az eredményeket úgy kell elosztani, hogy épp annyi szerepeljen egy cikkben, hogy azt a kollégák érdekesnek találják, de ne süssenek el egyszerre túl sok információt „feleslegesen”, hanem a megmaradókat egy következő cikkbe írják bele.

Rendszeresen előfordul, hogy az egyetlen kutatás során nyert eredményeket több cikkben közlik le, és az egyik cikkben a másik cikkre hivatkoznak, mint a kutatás előzményére. Ez a technika megint csak ahhoz járul hozzá, hogy eltorzuljon a kutatás eredeti kronológiája, a cikkek másfajta kronológiát mutatnak, mint ahogy a valóságban a kutatások lezajlottak.

A tudományos életben gyakori jelenség, hogy egy-egy különösen aktuális problémán több kutató csoport dolgozik egyszerre, és többen is majdnem egyszerre fedezik fel ugyanazokat a jelenségeket, vagy oldják meg ugyanazokat a problémákat. Éppen ezért minden kutató(csoport) igyekszik eredményeit a lehető leghamarabb nyilvánosságra hozni, hiszen aki először publikálja az eredményt, az aratja le a dicsőséget, még akkor is, ha a riválisa egy időben, tőlük függetlenül mutatja ki ugyanazt. A publikálás azonban korántsem megy olyan gyorsan és olajozottan, mint ahogy azt ebben a kiélezett versenyhelyzetben várnánk. A tudományos folyóiratok rendszerint csak több hónapos késéssel jelentetnek meg egy-egy cikket. Éppen ezért azt, hogy a kutatók melyik tudományos folyóiratban publikáljanak a folyóirat hírnevén, impakt faktorán kívül az is befolyásolja, hogy a szerkesztők milyen gyorsan reagálnak a beküldött cikkekre. Van olyan folyóirat, ami három héten belül kiadja opponenseknek a cikket, de van, amelyiknél hónapokat kell erre várni. Az opponensek kritikájára, amennyiben az nem egyértelműen elutasító, a szerzőknek írásban kell reagálniuk. Így elindul egy egyeztetési folyamat, amelynek a végén a cikket újból átírják, míg végül a folyóiratban megjelenik. De még ekkor sem azonnal. A szerzők már tudják, hogy elfogadott cikkük van valamelyik folyóiratnál, mégis előfordulhat, hogy a tényleges megjelenésig két évet is várniuk kell. Nincs biztosíték arra, hogy eközben egy rivális kutatócsoport valamelyik másik folyóiratnál nem jár nagyobb szerencsével, és hasonló eredményeit hamarabb napvilágra hozza.

Ráadásul, ha egy folyóirat hosszasan magánál tart egy kéziratot, az a kutatócsoport egészének munkáját visszavetheti, legalábbis annyiban, hogy addig nem szokás egy cikkre hivatkozni, míg annak megjelenése bizonytalan. Könnyen előfordulhat, hogy az új cikk, amiben egy megjelenés alatt állóra hivatkoznak, jóval hamarabb megjelenik, mint az a cikk, amire hivatkozás történik. Ami tovább nehezíti a történeti rekonstrukciót. Az, hogy az etológusok melyik folyóiratban publikálnak, egy jóval általánosabb problémára is rávilágít, nevezetesen saját tudományos önbesorolásukra. A munka, amit végeznek, a kísérleteik, a gyakorlataik és hipotéziseik alapján úgy tűnhetett, hogy az etológia voltaképpen a társadalomtudományokhoz áll (viszonylag) közel. Hiszen, mint láthattuk, a pszichológiából átvett személyiségteszteket és gyermekteszteket alkalmazzák a kutyára, és a szociológiából átvett kérdőívek segítségével igyekeznek a gazdákról és a kutyákról pontosabb képet kapni. Ugyancsak a szociológiához sorolhatjuk őket abból a szempontból is, hogy milyen pontos megfigyeléseik vannak a kutyákat tartó gazdákról és mindazokról a társadalmi körülményekről, ami a kutyatartásnak kedvez. Mindazonáltal, amikor publikálásra kerül sor, az etológusok stratégiája megváltozik. Hirtelen a legszigorúbb értelemben vett természettudósként jelennek meg. A természettudományos cikkeknek pedig kialakultak a

130

fentebb ismertetett szigorú strukturális és irodalmi (ezen belül stiláris) szabályai. Vagyis, amikor az etológusok dolgoznak, akkor egy másfajta hagyomány keretein belül gondolkodnak, mint amikor publikálnak. A kétféle hagyomány részint inspirálóan hathat egymásra, hiszen kitágítja a gondolkodási kereteket, másrészt – épp a publikálás esetében – gátló tényezővé válhat. A természettudományos publikációs hagyománnyal kellene szembeszegülnie a tanszék kutatóinak, ha őszintén akarnának mindarról beszélni, amit valójában tettek és gondoltak a kutatómunka során. Ezzel viszont a cikk megjelenését tennék kockára. Nem csak arról van szó tehát, hogy a természettudományos cikkek irodalmi stratégiája megköveteli, hogy a kutatók másként tárják olvasóik elé az eseményeket, mint ahogyan az a valóságban történt, hanem a két kultúra közötti eltéréseket kell elkendőzniük, illetve a társadalomtudományi gondolkodási keretet háttérbe szorítva a természettudományos érveket, gondolkodásmódot kell előtérbe állítaniuk, sőt minden módon hangsúlyozniuk.

Ebből a szempontból újra nézzük meg a fentebb már említett „idegen helyzet tesztet” - ami ugyebár eredetileg a kisgyermek anyjához való kötődését volt hívatott vizsgálni a fejlődéslélektan szempontjából, s amit az etológusok a kutya és gazdája közötti kötődés vizsgálatára dolgoztak át (ld. III.2.). Az eredeti gyermekpszichológiai kísérlet közvetlen célja a kötődés-típusok megállapítása volt, illetve tágabb kontextusban a gyermek fejlődési rendellenességeinek kiszűrése, gyógyítása. Az etológusok az eredmények publikálásakor egy egészen más értelmezési keretbe illesztették kísérletüket: Miután megállapították, hogy a kutya gazdához való kötődése hasonlóképp osztályozható, mint a kisgyermeké, a jelenség evolúciós okait, kialakulásának hogyanját és miértjét kezdték boncolgatni. Vagyis a cikk alapján úgy tűnik, hogy számukra nem a kutya mentális fejlődése az érdekes, mint a pszichológusok esetében a gyermeké, hanem hogy miért alakulhatott ki ez a jelenség, és egyáltalán miért maradhatott fenn. Következésképpen az első cikk diszkussziójában miután leszögezik, hogy megtalálták a jelenséget, kijelentik, miszerint „a felnőtt kutyák kötődési viselkedése feltételezhetően a tízezer éves domesztikáció eredménye. Ezalatt az idő alatt a kutya függőségét mesterséges szelekcióval növelték (…)”79 Másik lehetséges magyarázatként említik, hogy az emberek azokat a kutyákat válogatták ki, amelyek szociális helyzetekben az emberhez, elsősorban is a gyermekekhez hasonlóan viselkedtek. (Topál et al. 1998: 225-226.) Még beszédesebbek a később született cikkek: „A családi és menhelyi kutyákon, valamint farkasokon végzett vizsgálatok eredményének összevetése alapján a kutya-gazda kötődési viselkedés hátterében olyan specifikus genetikai változásokat feltételezhetünk, amelyek a függőségre és az ember iránti kötődésre irányuló szelekció hatására a kutya evolúciója során a faj szociális viselkedésének, sőt egyes elképzelések szerint a viselkedésszerveződési rendszerének átalakulását eredményezték. Eredményeink világos különbséget tettek a kutyáknál evolúciós léptékű genetikai változások hatásaként megjelenő kötődési viselkedés és a farkasok esetében megvalósuló szocializációs folyamat, a szelídítés viselkedési megnyilvánulása között.” (Gácsi 2006: 150.) Nos, az etológiai értelmezési keret, vagyis az evolúciós okokra alapozó magyarázat azonban csak a cikk megírásakor került előtérbe. A laboratóriumi munka során az egyes etológusokat (főleg, mint gazdákat) valójában sokkal jobban érdekelték a pszichológiai jellemzők és következmények, mint az evolúciós okok. Sőt, a hipotézis megfogalmazásakor, valamint a protokoll kidolgozásakor szóba sem kerültek a klasszikus etológiai kérdésfelvetések. A kísérletezés során a gazdákról is igyekeztek minél többet megtudni, akikkel emiatt kérdőíveket is kitöltettek. Úgy gondolkodtak ugyanis, hogy a gazda és kutyája egyetlen szerves egységet alkot, ahol a kötődés típusának kialakulásában mindkettő egyformán fontos szerepet játszik. A cikk megírásakor azonban már kizárólag a kutyára fókuszáltak, a gazdákról semmiféle információt nem közöltek. A pszichológiának

79 „The observed attachment behavior of adult dogs toward owners is presumably the result of 10.000 years of domestication. During this time, dogs1 dependency was increased by artificial selection…” (Topál et al. 1998: 225.)

131

nyoma sem maradt, viszont a cikkekben szokatlanul nagy teret kapott az etológiai módszerek részletezése. Ebből megtudhatjuk, hogy habár a teszthelyzeteket nagyjából átvették, a kapott eredményeket nem azzal a módszerrel dolgozták fel, amivel a gyermektesztben a pszichológusok dolgoztak, hanem a hagyományos etológiai eszközök segítségével. A kamerával rögzített jeleneteket utólag elemezték ki a kutya viselkedési jellemzőinek kódolásával. Habár az etológia lényege az állatok viselkedési jegyeinek összegyűjtése és magyarázása, az Etológia Tanszék publikációiban ritkán fordítanak ekkora figyelmet a módszertani leírásban arra, hogy konkrétan milyen viselkedési elemeket figyeltek a kísérletek során, illetve ritka, hogy a vizsgált viselkedési elemeket pontosan definiálnák.80 Az idegen helyzet teszt esetében azonban kínosan ügyeltek arra, hogy etológia-módszertani szempontból kifogástalan cikkek szülessenek, amiben a bevezető sorokon kívül – amikor megemlítik, a kutatás pszichológiai előzményeit - semmi nem utal arra a másik tudományos hagyományra, amiből az ötletet merítették. Az eljárásban nem az az érdekes, hogy egy tudomány művelői átvesznek egy másik diszciplínától egy módszert, vagy módszertani elemet, és azt alkalmazzák, ill. adaptálják a sajátjukéhoz, hiszen ez gyakori jelenség a tudományban. Szempontunkból inkább érdekes, hogy a kutatások során nyert számos tudásról voltak kénytelenek lemondani azért, hogy a publikációban az etológia határain belül maradhassanak. Más szóval, a természettudományos publikáció készítésének műhelyszabályai – ill. tágabb értelemben a szakma által megszabott határok - miatt a megszerzett ismeretek jelentős része elveszett, pontosabban: olyan hallgatólagos tudássá81 vált, ami legfeljebb újabb kísérletek kigondolására inspirálja őket.

2. Szakcikk és népszerűsítő irodalom Bruno Latour és Steve Woolgar „irodalmi műfajuk” alapján különböztetik meg a publikációkat (1979: 72-73), amelyek voltaképpen megértési szinteket reprezentálnak. Az általuk vizsgált laborban a cikkek öt százaléka például a laikus közönségnek szólt, olyanoknak, akik a Scientific American-t és más tudománynépszerűsítő folyóiratokat olvasnak. Ezek a cikkek hosszú távon közalapítványokat nyerhetnek meg a kutatás számára. A publikációk második típusa (27%) olyan tudósok számára íródott, akik nem a szűken vett szakterületen munkálkodnak. Ezek a cikkek számolnak be az adott tudomány állásáról, foglalják össze az elért eredményeket, s ezekből tanulnak a diákok is. E szakcikkeket a laikus közönség nem érti, az adott terület tudósai számára viszont érdektelenek. A harmadik típusba tartozik a cikkek többsége, az ún. „hagyományos” szakcikkek, melyek csak a szakterület legszűkebben vett kutatóihoz szólnak, mindenki más számára érthetetlenek. Ezeket a cikkeket sok szerző jegyzi és neves szaklapokban jelennek meg. Csupán ezek tartalmaznak újdonságokat a szakma számára.82 80 A pontos viselkedési kategóriák megadására lásd például: “Exploration (in the presence of the owner and stranger): any activity directed towards non-movable aspects of the environment, including sniffing, distal visual inspection (staring or scanning), close visual inspection or oral examination.” (Topál et al. 2005: 1369.) 81 A „hallgatólagos tudás” kifejezést kvázi terminusként, miként az a főszövegből egyértelműen kiderül, itt most a Polányi Mihálytól ismert fogalomnál tágabb értelemben használom, jobb híján. 82 Egyik témavezetőm, Kampis György ellentétes véleményének adott hangot. Úgy véli, hogy bizonyos értelemben pontosabban fogalmaz a szerző a laikusoknak írt cikkekben, mint a szakcikkekben, mert mint mondta, nagyobb az ismeretterjesztő cikkek tétje. Igaz ugyan, hogy a laikusok számára írt cikkben a szerzők „ékesszólóvá” válnak, ugyanakkor óvatosabbak is lesznek, mert ezek az írások azáltal, hogy összefoglalják egy adott terület ismereteit, egyúttal egy kutatási irányzatot is kijelölnek. Éppen ezért ő rendszeresen elolvassa az adott kutatási területről megjelenő népszerűsítő cikkeket, mert azokat általában neves szerzők írják, és a hangsúlyokból következtetni lehet arra, hogy a szerző mit tud, mit nem tud, mit tart fontosnak. Vagyis Kampis szerint bizonyos értelemben egy szűk szakmabeli többet tanul az ismeretterjesztő cikkekből, mint egy szakcikkből, mert az előbbi státuszában némileg a folyosói beszélgetésekhez hasonlatos: olyasmibe enged

132

Az etológusok publikációi között ilyen éles különbségeket nem tudunk felfedezni. Bár létre lehetne hozni hasonló statisztikai adatokat az alapján, hogy egy adott cikket hol publikáltak a szerzők - minélfogva besorolhatnánk azokat a fenti három kategóriába -, ám ezek a kategóriák sokkal kevésbé feleltethetők meg a Latour-Woolgar által felvázolt megértési szinteknek. Az etológusok szakcikkeinek zöme ugyanis olyan írás, amit a laikusok is könnyedén megérthetnek. A tanszék dolgozói ráadásul nem csupán tudományos folyóiratokban publikálnak, hanem a Nemzetközi Kutya Magazinba is. A Magazin főszerkesztője, továbbá a szerkesztőbizottság tagjainak többsége is a tanszéken dolgozó kutató. A doktoranduszok és kutatók időről-időre egy-egy cikkben összegzik a nagyközönség számára kutatásuk mikéntjét és addigi eredményeit. A cikkek nem csupán „kis színesként” funkcionálnak a magazinban, hanem reklámot is jelentenek a tanszéknek, valamint - hol nyíltan, hol burkoltan - gazdáknak szóló felhívások is egyben, a következő kísérletekhez szükséges újabb alanyok begyűjtése végett.

Kétségtelenül vannak azonban stiláris különbségek az etológusok népszerűsítő cikkei – amit magazincikknek is nevezhetünk - és szakpublikációi között. Gilbert és Mulkay (1984) elemzi részletesen, miféle stiláris elemek jellemeznek egy tudományos szöveget, miben tér el egy tudományos cikk a köznapi beszélgetésektől. Elemzésükből kiindulva – sőt, azt jócskán kibővítve - hasonlítottam össze, miben különböznek az etológusok tudományos publikációi a népszerűsítő cikkeiktől. • Mindkét cikktípusra jellemző az általános alany, a személytelen hangvétel. Ugyanakkor

egy tudományos publikációt rendszerint számos szerző jegyez, míg a magazin cikkeinek egy-egy írója van, még ha az író hivatkozik is a tanszékre, mint háttérintézményre, a magazin cikk inkább azt a tudományos mítoszt támasztja alá, mintha a tudomány, magányos, elszigetelt kutatók tevékenysége volna.

• Bár mindkét iromány címe igyekszik a figyelmet felkelteni, a tudományos publikáció inkább az értelemre, a magazincikk címe viszont inkább az érzelmekre kíván hatni. Míg a tudományos publikáció címe minél pontosabban próbálja megragadni a cikk tartalmi lényegét, a magazinban megjelenő cikk címe inkább csak valamilyen (kedves, érzelmes) hangulatot közvetít. (Lásd pl. „Gazda segíts!” (Lakatos 2003a) vagy „Itt a piros, hol a piros” (Lakatos 2003b) versus „A comparative analysis of animals understanding the human pointing gestures” (Miklósi-Soproni 2004).)

• A tudományos publikációban hemzsegnek a hivatkozások, külön irodalom jegyzék is szerepel a cikk végén, a népszerűsítő cikkekben ellenben általában nem szokás hivatkozni senkire, nincs bibliográfia. Ez viszont azt a tudományos mítoszt támasztja alá, miszerint a kutató magányos zseni, akinek a fejéből hirtelen kipattannak az ötletek. Elfedi, hogy valójában a kutató egy nemzetközi tudományos közösségbe tartozik, s munkáját igen erősen befolyásolják mások korábbi munkái.

• Míg a tudományos cikkben rendszerint szerepel az „ellenfél” is, noha eljelentéktelenítve, a magazincikkben a kutatócsoport munkája egyedülálló, ellenfélről, rivális laborokról rendszerint nem esik szó.

• A tudományos publikációban a kutató személyes elköteleződése kevésbé látható, a magazinban viszont a lelkesedésnek, elköteleződésnek jóval nagyobb szerep jut.

• A tudományos publikációban jóval óvatosabban fogalmaznak a kutatók, mint a népszerűsítő írásokban. A népszerűsítő cikkekben a megfogalmazás határozottabb, a kutató tudatosabbnak tűnik. A cikkek hangvétele általában személyesebb, olykor humoros. A népszerűsítő irodalomban nagyobb hangsúlyt lehet fektetni a szabatos megfogalmazásra, mint a tudományos publikációban, ahol például korántsem mindegy,

belepillantani, amibe a szakcikkek nem. Úgy gondolom, a későbbiekben érdemes volna egy nagyobb kutatás keretében körüljárni a témát: mit olvasnak, honnan tájékozódnak a kutatók.

133

hogy az egyébként a köznyelvben szinonimaként kezelhető szavak melyikét választja a szerző.

• A tudományos publikációban grafikonok, táblázatok szerepelnek, amelyekről leolvasható az eredmény, a magazincikkben nincsenek „tudományos ábrák”, az eredményeket csak szabatos mondatokban ismertetik.

• A tudományos cikkben igyekeznek minél pontosabban leírni a kísérletben használt módszereket egy külön alfejezetben („Methods”), míg a magazinban a módszertani leírás jóval felszínesebb, ugyanakkor színes fényképeken mutatják be a kísérleti elrendezést. A tudományos publikációkban rendszerint nem szerepelnek fényképek.

Latour és Woolgar abból a szempontból is megvizsgálták a publikációkat, hogy azok mennyiben szólnak tényekről. Megállapították, hogy a laborban születő tudás alapegységei különféle modalitású kijelentések. A modalitások módosítják egy kijelentés erősségét, s az a funkciójuk, hogy az olvasót meggyőzzék egy állítás tényszerűségéről. A tény akkor tény, ha senki sem kételkedik tényszerűségében. Az állítások öt típusát különböztették meg aszerint, hogy mennyire bizonyos a tényszerűségük. Az ötös típusban találhatók a leginkább tényszerű állítások, az egyesben a leginkább spekulatív elképzelések. Az ötödik típusú állítások olyasmit jelentenek ki, amit „mindenki tud”, ezért erről nem is nagyon beszélnek a laborban. Hasonlóképpen biztos a negyedik típus státusza is: a tankönyvekben megjelenő mondatokat sem kérdőjelezi meg senki. Az állítások harmadik és a második típusához viszont valamilyen modalitás kapcsolódik (pl. X úgy gondolja, hogy…; Y laborban azt az eredményt kapták, hogy…; stb.). Az első típusba tartozó állítások voltaképpen csak sejtéseket fogalmaznak meg – rendszerint a cikkek végén. A modalitás változtatásával az állítások tényszerűsége manipulálható. A tudományos tevékenység során egy adott állítás mindkét irányban változhat: referense idővel egyre inkább ténnyé válik, vagy idővel egyre inkább elveszíti tényjellegét, és művi termékké válik. (1979: 75-88)

A népszerűsítő írások kapcsán továbbgondolhatjuk Latourék elképzelését. Azt mondhatjuk, hogy a tények tényszerűsége attól is függ, hogy kiknek akarják prezentálni azokat. A magazin cikkeire jóval határozottabb hangnem, megfogalmazás, sokkal nagyobb magabiztosság jellemző, mint a tudományos publikációkra. Mégis a szakmai közönség – természetszerűleg - soha nem egy magazinból fog tájékozódni a tudomány állásáról, a kísérletek eredményeiről, hanem a szakcikkekből. Latour-i értelemben jóval bizonytalanabb egy tény státusza egy magas színvonalú tudományos folyóiratban megírt cikkben, mint egy a kutyatartó gazdák számára írt népszerűsítő kiadványban. Ugyanakkor paradox módon, a modalitásokkal tűzdelt cikk, amely egy magas impact faktorú újságban jelenik meg a tudományos közeg számára sokkal inkább tényeket prezentál, mint a népszerűsítő cikk tankönyv-ízű mondatai. Noha kétségtelen, hogy ez utóbbira is nagy szükség van, főként, ha a gazdák azok, akiket meggyőzni szeretnének.

Minthogy a kutya-kutatás olyan tényeket produkál, amit a szélesebb nagyközönség is könnyedén meg tud érteni, sőt, amiről a kutyatartók gyakran ugyancsak sokat tudnak, hiszen saját kutyájukon alkalomadtán megfigyelhették a kísérletben vizsgált jelenséget, felmerülhet a kérdés: Előnyt jelent-e az etológusok számára a kutyával foglalkozni, amihez mindenki érteni vél, vagy inkább hátrányt?

A válasz egy részét érintettem már a gazdákról írott fejezetben, továbbá amikor az etológia és az etika kapcsolatáról írtam. Most azonban egy másik szempontra hívnám fel a figyelmet, nevezetesen arra, hogy a gazdáknak szóló népszerűsítő írások a tanszék hasznára vagy kárára válnak-e?

A kérdés egy esettanulmány kapcsán merült fel bennem, amit Collins és Pinch jegyzett le (1993: 1-25) James McConell memória-kutatásiról. A kutató laposférgeket stimulált különféle ingerekkel, például enyhe áramütést adott, miközben fényt is felvillantott. A férgek egy idő után „megtanulták”, hogy a fény és az áram együtt jár, így pusztán a fény felvillanása

134

is kiváltotta belőlük az összerándulást. Később a tréningezett laposférgeket megetette nem tanult társaikkal, és azt tapasztalta, hogy a tréningezett állatot evő férgek másfélszer érzékenyebbekké váltak az ingerre naiv társaiknál. Az, hogy a memóriát ily módon át lehetne vinni egyik lényből a másikba, hatalmas vitát robbantott ki a tudóstársadalomban. A vitát elemző esttanulmányban felsorakozó érvek közül jelen kontextusban kettő különösen érdekes lehet. McConell nem volt szokványos tudós, némiképp cinikusan tekintett a tudományra. 1959-ben megalapította a The Worm Runner’s Digest című folyóiratot, ami nem csupán tudományos eredményeket közölt, hanem karikatúrákat és tudomány-paródiákat is. Ráadásul középiskolásokat is arra buzdított, hogy hasonló kísérleteket végezzenek férgekkel, akiknek eredményeit is leközölte a lap. Nos, Pinch kiemeli, hogy nem volt szerencsés középiskolásokkal megismételtetni a kísérleteket, mert ettől azok súlytalanná váltak. Ráadásul nehezen lehetett elkülöníteni a lapban megjelenő tudományosan megalapozott kísérleteket az inkompetens diákok által végzettektől. Vagyis ha valaki azt akarja, hogy komolyan vegyék – vonta le a következtetést az esettanulmány írója - nem szerencsés az eredményeket egy vicces hírlevélben publikálni. 1967-ben aztán a folyóirat kettévált. Az egyik felét átnevezték a jóval komolyabb hangzású The Journal of Biological Psychology-ra, ám a vele egybekötött másik rész megőrizte eredeti címét, és ezt a felet visszafelé kellett olvasni. Vagyis a lapnak két címoldala volt, mintha két külön lapot egymás háta mögött összefűztek volna. És habár a lap első fele éppúgy referált cikkeket jelentetett meg, mint más, „rendes” tudományos folyóiratok, mégis, az itt megjelenő cikkeket a tudományos közösség továbbra sem vette komolyan. A tudományos tények elfogadtatásánál ugyanis nagyon fontos, hogy az illető miként prezentálja eredményeit. (Persze a memória átviteli kísérletek egyéb, „tudományosabb” okok miatt zárultak le, ugyanis részint nem sikerült maradéktalanul megismételni a kísérleteket, részint pedig nem sikerült megtalálni azt a kémiai vegyületet, ami a memória átvitelért volna felelős az agyban.) Láttuk már, hogy mennyire fontos a tanszék számára, hogy a kísérleteiket minél népszerűbbé tegyék, és a gazdákat is minél inkább bevonják a kutatásba. Miként a The Worm Runner’s Digest-ban, a Kutya Magazinban is megjelent a felhívás, miszerint a kísérletek otthon is elvégezhetők (ld. többek között Miklósi 2000: 30: „Ha valaki maga szeretne a dolog végére járni (bár nem ígérhetem, hogy teljesen megnyugtató választ kap majd), akkor végezze el kedvencén a következő teljesen ártalmatlan kísérletet.”) Az Etológia Tanszék dolgozói azonban (egyelőre) nem esnek McConell hibájába. Többek között talán azért sem, mert megóvja őket magyar mivoltuk. Az etológusok ugyanis – a hazai tudósok többségéhez hasonlóan – a kisnéphez tartozás miatt, ill. a provinciális viszonyok következtében rákényszerülnek egyfajta „kettős karrier” építésére. Ahhoz, hogy a fennmaradáshoz szükséges erkölcsi tőkéhez és anyagi erőforrásokhoz jussanak, itteni ismertségre és népszerűségre kell szert tenniük. Ahhoz pedig, hogy „valódi tudósokként” legyenek számon tartva, nemzetközi reputációra van szükség. E kettő azonban nemhogy nem segíti, inkább gátolja egymást. Már a kutatási téma kiválasztását is befolyásolja ez a feszültség, miként azt az alábbi interjúrészlet is szépen példázza: „Illetve arra jöttem még rá, hogy nem lehet kutyából eladni semmiféle Csányi féle módszert külföldön, mert nem adnak rá pénzt. Nem adnak pénzt arra, hogy valaki az emberi evolúciót akarja modellezni. Az egyedüli módszer az, ha a kutyát saját jogán adjuk el, mint egy biológiai modellt. És akkor bele kell menni olyanokba, mint a kortizol szint mérése, ami a Csányi szempontjából unalmas, és senkit nem érdekel. Kifejtette nekem, hogy így a magyar tudományos életből ki fognak golyózni. Vagy nem fognak befogadni, mert én kutyás leszek. Bezzeg, ha humán evolúcióval foglalkoznék, és mellette éhen halnék, akkor befogadnának. Erre nem mondtam neki, hogy a magyar tudományos élet annyira nem hiányzik nekem. Minthogy úgysem kapok egy fillért belőle.”

Ahhoz, hogy az etológusok idehaza elismertek legyenek, alapvető fontosságú, hogy a magyar tudományos közéletben, ill. a tudománypolitikai térben minél nagyobb kapcsolati

135

tőkére tegyenek szert. Ehhez azonban az önmenedzselés különféle formái segítik őket hozzá, melynek szerves része a magazinok, és tévé-rádióműsorok nyújtotta népszerűség. Ez azonban nemhogy semmit nem jelent a nemzetközi megítélés szempontjából, de még energiát is elvon a komolyabb tudományos munka elől. Ráadásul, mint azt McConell esete is jól példázza, nem biztos, hogy a külhoni kollégák pozitívan értékelnék az ilyen, „komoly tudóshoz méltatlan” tevékenységet. A „kétnyelvűség” azonban segít elválasztani a tudományos szférát a nem tudományostól: Az etológusok szakcikkeiket angol nyelven publikálják, míg népszerűsítő írásaikat magyarul. Az előbbiek olyan nemzetközi folyóiratokban jelennek meg, amelyek magyar közkönyvtárakban nem hozzáférhetők, így igen kicsi az esélye annak, hogy e cikkek a hazai közönséghez eljussanak. Ám ami ennél fontosabb: az ismeretterjesztő írásokat garantáltan nem fogja elolvasni egyetlen nyugati tudós sem, sőt, még csak tudomást sem szerez róluk – minthogy azok magyarul íródtak. Talán némi iróniával elmondhatjuk, hogy a nyelvi-nemzeti korlátok minden hátrányuk mellett egyfajta védelmező funkcióval is bírnak.

3. Szcientokutya versus popkutya Bruno Latour írt egy ironikus tanmesét (1993 ill. 1997), amelyben egy képzeletbeli tudományszociológus azt igyekszik kideríteni, hogy a dinoszauruszokról származó tudásunk pontosan honnan is ered. A valódi, egykor élt, hús-vér dinoszauruszt Reálszaurusznak, a tudósok által róluk alkotott képet Scientoszaurusznak, a népszerűsítő könyvekben, képregényekben és filmekben szereplő lényt pedig Popszaurusznak nevezte. A kérdés tehát: vajon tényleg a Reálszauruszból származik a Szcientoszaurusz, és belőlük a Popszaurusz, ahogyan azt logikusnak véljük? A mesebeli szociológus ennek épp az ellenkezőjére jut kutatásai során: „Minden úgy alakult, mintha valójában Reálszaurusz származnék Popszaurusztól, és senki sem tudott egyetlen olyan vonást sem felfedezni az elsőben, amely ne a másodiktól származott volna. Ez nemcsak az analfabétákra volt érvényes, hanem a paleontológusokra is. A Crystal Palace-ban az iguanodon termét 1853-ban nyitották meg: az iguanodonok valamilyen mértékben emlékeztettek a „tudományos” iguanodonokra, de a valóságos iguanodonok nagymértékben a róluk kialakult népszerű képzetekhez igazodtak.”(1997:190)83

Latour nyomán felvethető a kérdés: vajon az etológusok kutyaképét mennyiben befolyásolják azok a közkeletű nézetek, amelyek a kutyáról mindannyiunkban élnek? Megkülönböztethetjük-e egymástól a Reálkutyát, a Szcientokutyát és a Popkutyát? Látszólag könnyebb a helyzetünk, mint a paleontológusoknak és a mesebeli szociológusnak, mert míg arról, hogy milyenek is voltak valójában a dinoszauruszok, csak a töredékes csontmaradványok alapján alkothatunk fogalmat, a hús-vér kutyákkal nap mit nap találkozunk. Mégis, úgy tűnik, koránt sincs könnyű dolgunk, ha a Reálkutya nyomába eredünk. Habár mindannyian ismerni véljük a kutyákat, a kutyáról alkotott fogalmunkat ugyancsak nagyban befolyásolja a Popkutya képe. A Popkutya okos, intelligens, kedves, az ember legjobb barátja, szemben áll a vadállattal. Olyan filmek és könyvek főhőse, mint a Lessie hazatér, az Éneklő kutya, Kutyám, Jerry Lee, Fekete fülű fehér Bim vagy Kántor. Nyilvánvalóan egészen más ez a kutyakép, mint ami például Pavlov fejében élhetett, amit akár a Szcientokutya ideáltípusának is tekinthetünk. De létezik-e, megismerhető-e a Reálkutya? S vajon az etológusok melyik kutyát kutatják? Elválasztható-e egymástól a tudományos kutyakép a népszerű kutyaképtől?

Mivel az etológusok többsége maga is gazda, aki saját kutyájára többnyire gazda-szempontból tekint, tudományos munkájában is óhatatlanul mindig belevegyül saját előzetes 83 Lásd a meghökkentő példákat Martin J. S. Rudwick: Scenes from Deep Time. Early Pictorial Representations of the Prehistoric World, The University of Chicago Press, Chicago, 1992.

136

tudása a kutyákról. Ráadásul a tanszéken megjelenő, ott szakdolgozni kívánó hallgatók többsége imádja a kutyákat. Nem is annyira az etológia iránt érdeklődnek, mint inkább a kutyák iránt. Az ő fejükben a kutya-kép egy értelmes és barátságos állat, akit szeretgetni lehet, sőt voltaképpen azért is választják szívesen ezt a szakdolgozati terepet, mert a tudományos munka itt kellemes időtöltésnek tűnik, ahol mást sem kell csinálni, mint ezeket a kedves jószágokat kényeztetni. Természetesen az ilyen indíttatású szakdolgozókat ki kell ábrándítani, hiszen egy szakdolgozat megírása komoly tudományos munkát igényel. Mégis, a kedves és barátságos kutyáról élő kép olyannyira meghatározza a tanszék munkáját, hogy évekig nem is vizsgáltak agresszív kutyákat. Voltak ugyan tesztek, melyekben az agresszióról kívántak ismereteket szerezni, ám ezek hosszú ideig azért nem voltak különösebben sikeresek, mert csupa szelíd jószágon próbálták az agresszív viselkedési jegyeket megfigyelni. Fajták egész sora maradt így ki a vizsgálódásból. A valóban agresszív kutyákat messzire elkerülték, s ha véletlenül egy agresszív kutya gazdája jelentkezett a tanszéken, hogy szívesen részt venne valamilyen tesztben, rendszerint eltanácsolták. Persze praktikus megfontolás is húzódott e gyakorlat mögött, hiszen a kísérletvezető nem akarta magát felesleges kockázatnak kitenni. Viszont legalább ennyire fontos tényező volt az a kutya-kép, amibe az agresszív kutya nem fért bele. Úgy tűnt a számomra, mintha az agresszív kutyát nem is igazán tekintenék kísérletezésre érdemes, „igazi” kutyának, a gazdáikat pedig felelős (azaz „valódi”) gazdának.

Az etológusok fontos feladatuknak érzik, hogy különválasszák a kutyáról kialakult évszázados népi hiedelmeket a tudományos tényektől. Így például épp az agresszív kutyák kutatása kapcsán jegyzi meg Miklósi (2007:59), hogy sokan próbálták már fajtára, méretre, korra és nemre tekintettel meghatározni, melyek is a harapós kutyák, a kutatások azonban ellentmondásos eredményekre jutottak. Habár a tanulmányok többsége például egyetért abban, hogy inkább a nagyobb kutyák harapósak, az eredményt eltorzíthatja az a népi hagyomány, ami a pici kutyák harapásait nem veszi olyan komolyan.

A kérdőívek kapcsán említettem már azt a módszertani problémát, miszerint a válaszokat gyakran eltorzítják a gazdák hiedelmei egy-egy kutya fajtát illetően. Vannak olyan kutyafajták, amelyeket a hagyomány jól képezhetőnek tart, másokat viszont kevésbé. Valószínű azonban, hogy a jól képezhetőnek tartott kutya gazdája már eleve nagyobb erőfeszítéseket fog tenni a kutya kiképzése terén, minthogy talán éppen azért választotta az adott fajtát, mert azt tudja róla, hogy jól képezhető. A hagyomány szerint kevésbé jól képezhető kutyával viszont ugyanígy előítéletek - illetve az ebből eredő esetleges választás révén – már eleve kevesebbet fog a gazdája foglalkozni. Vagyis két vagy több kutya teljesítménye közötti különbség nem feltétlenül a fajták sajátosságaiból adódik, hanem a gazdák eltérő hozzáállásának az eredménye.

Ugyancsak megtévesztheti a kutatót a néphagyomány, ha a kutya intelligenciájára kíváncsi. Erről ugyanis igencsak megoszlanak a vélemények. Sokan például az engedelmes kutyát tartják intelligensnek, mások viszont az önálló kutyákat. Sokan pedig különféle képességeket hangsúlyoznak, így például intelligensnek a jól apportírozó kutyát tartják. Belátható tehát, hogy az egy-egy partikuláris tulajdonságot kiragadó meghatározás milyen eltérő intelligencia-sorrendet fog eredményezni. Konkrétan: egy husky soha nem fog olyan jól teljesíteni az agility pályán, mint egy border collie, másrészt a border collie-t soha nem lehetne olyan jól szánhúzásra használni, mint egy huskyt, és így tovább.

Persze ettől függetlenül még jó ötletnek, ill. kézenfekvőnek tűnhet a népi bölcsességek mélyén rejlő igazságok, igazságelemek tudományos kutatása, ám ezek a bölcsességek gyakorta egymásnak szögesen ellentmondó téziseket állítanak. Jó példája ennek, amikor a tanszék egyik munkatársa összegyűjtötte a mudi fajtára vonatkozó hiedelmeket az ország különböző tájegységeiből.84 Annak kapcsán például, hogy a terelőkutyának levágják-e a farkát vagy nem, autentikus pásztoroktól, akik generációkon keresztül pásztorkodnak, négy-öt 84 Pongrácz Péter gyűjtése, ami azonban ezidáig nem került publikálásra.

137

teljesen eltérő eljárást, és azokhoz fűzött, egymást kizáró magyarázatot ismert meg. Volt, aki pusztán szokásból vágta le a kutya farkát, mondván, hogy mindenki így tesz. Volt, aki azért vágta le, mert attól „fogósabb lesz a kutya”. Volt, aki megtartotta a farkat, mert „attól jobban tud kanyarodni a kutya”. Volt, aki megint eltávolította a farkat, mert „csak úgy tud jól fordulni a kutya, úgy lesz izmosabb”, és volt, aki funkcionális magyarázatot adott: le kell vágni a farkát, mert különben tele megy bogánccsal, amit aztán nem lehet kiszedni. Ráadásul egyik pásztor sem fogadta el a másik magyarázatát. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a farok levágása kizárólag olyan fajtáknál vált gyakorlattá, ahol előfordul, hogy egy-egy egyed farok nélkül születik. Szépen példázzák ezt a magyar terelőkutyák, melyeknek három fajtája ismert: a puli, a mudi, és a pumi. Csak a mudinál születik öröklötten farkatlan kutya időnként, és csak ennél a fajtánál jelenik meg a csonkolás. Ahol farkatlanul születik egy-egy kutya, ott kialakulhat olyanfajta hiedelem, hogy ez jó. („A nagyapámnak volt egy farkatlan kutyája, és no, az aztán igazán tudott terelni!”) Másodlagosan rátelepedhetnek egyéb hiedelmek az ilyen elképzelésekre, mint például a bogáncsos magyarázat esetében, ahol a területen valószínűleg valóban sok a bogáncs.

Olykor kifejezetten nagy nehézségekbe ütközik a tudományos és a hagyományos kutyakép különválasztása. Leglátványosabban a fajtabesorolások esetében. A hagyomány ugyanis nem következetes, amikor a kutyákat valamely fajtába sorolja, a különböző nemzetközi fajtabesorolások között eltérések szerepelnek. Amikor az etológusok az egyik tesztben genetikai különbségek után kutattak, újra végig kellett gondolniuk, mi alapján csoportosítsák a kutyákat:

Á: „Három csoportot hasonlítottam össze. (…) Tehát volnának keverékek, volnának kooperatív munkakutyák, amiket én nem gondolok semmilyen kutyás szervezet fajtacsoportjának, hanem az eredeti tenyésztési céllal fogom megindokolni, hogy miért gondolom, hogy ilyenek. Ide tartoznak a gun dogok és a juhászkutyák. (…) Ide tartoznak azok a kutyák, amik nem önállóan mennek a vad után, és nem kerülnek ki a gazda kontrolja alól. És vannak nem kooperatív, vagy független munkakutyák, ilyenek a terrierek. Ide nem azokat vettem be, amiknek az a neve, hogy terrier, hanem csak olyan kutyákat, amelyek, úgy tűnik, hogy valóban vadász terrierek, méghozzá a föld alatt dolgozókat. Tehát olyan terrierek, amik nem tudnak kommunikálni az emberrel, mert konkrétan nem látják. Tehát nincs benne az orosz fekete terrier, meg a yorkshire terrier sincs benne, semmi olyan terrier nincs benne, amiről nem lehet pontosan tudni, hogy mennyire terrier az a terrier. Ezek természetesen - ezt hozzáteszem – nagyon szubjektív dolgok attól, hogy én azt gondolom, hogy így van, meg sokan azt gondolják, mert ezzel bárki bármikor el tud kezdeni vitatkozni. Ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Próbáltam inkább szélsőségesen leszűkíteni ezeket a kategóriákat. Minél kevesebb támadási felületet adni. Persze meg lehetne kérdezni, hogy miért nincs benne akármi. De ha én olyat nem mértem, akkor nem mértem. Ez ellen senki nem tiltakozhat. N: Miért nincsenek benne a társasági kutyák? Á: Azért nem, mert én azt nem tudom, hogy pontosan mit jelent. A társasági kutyában nagyon sok minden van. A társasági kutya az megint egy olyan kategória, ami az FCI fajtacsoportban ott van, de én nem tudom értelmezni. A Westie az egy rókavadász kutya. Az egy rövid lábú terrier. Az nem társasági kutya. Tudod mi egy társasági kutya? A pincsi, a papillon. D: A dalmata? Á: A dalmatát az FCI az előző tíz évben három különböző dobozba rakta, és mindig megfogják, és arrébb hajítják, mert gőze nincs senkinek, hogy mi az. Ugye úgy néz ki, mint egy vizsla, de ugyanakkor nem vizslaszerű sem a viselkedése, sem a munkája. De ugyanakkor tűzoltóautókat kísérgetett. Ezt tudjuk róla legbiztosabban, ami meg egy elég nehezen behatárolható dolog. Nem veszek be olyan fajtákat, amiknél én magam is

138

bele tudok kötni. Tehát a yorki az egy kifejezetten kemény patkányvadász kutyája volt az angol bányászoknak. A bajom a yorkival egyedül az, és az a westienél is bejön, egy westiem van, és örömmel kidobom a mintából, hogy már az utolsó ötven évben - de lehet, hogy csak harmincban - valóban társasági kutyák, de ezt nem tudom megmondani. (…) P: Honnan tudod, hogy az a munkakutya, amit te lemértél, az elmúlt húsz évben nem ölebként funkcionált? Á: Ne haragudj P., mondod te, aki a nevedet adtad ahhoz a cikkhez, amiben a retrievert és a belga juhászt összehasonlítottuk, és azt mondtuk, hogy a juhászkutya bizalmatlanabb az idegenekkel, mint egy dán dog. Mindenki ezt teszi. Én abban biztos vagyok, hogy egy ostoba klasszifikáció, mert ha megnézed az angol, az amerikai csoportbeosztásokat és az FCI-t, akkor ahányan, annyiféle képen értelmeznek, amiből egyetlen biztos dolog következik, hogy nincs adat vagy biztos tény mögötte. Ettől kezdve ez engem annyira nem érdekel, hogy éppen melyik őrült ott Brüsszelben hova dugná a fajtát. Akkor lenne igazad, ha ott volna a mintámban az orosz fekete terrier, és utólag úgy döntenék, hogy még sem veszem be, mert azt mondanám, hogy az nem is jó terrier. De én nem ezt tettem. Nekem nem esett a kezem ügyébe az orosz fekete terrier. Nem kellett eldöntenem. Nem veszem be.”

Miután hosszas viták során megállapodnak egymással egy viszonylag logikus rendszerben, újabb problémát jelent ennek a rendszernek az elfogadtatása a folyóiratok bírálóival. A bírálók ugyanis a legritkább esetben kutya-etológusok, így a kutyákról legfeljebb annyi tudásuk van, mint egy átlagos gazdának. Őket tehát nagymértékben befolyásolja az a hagyományos kép, ami a kutyáról a köztudatban él. Az idézetben jól látszik, miként igyekszik a kutató elkerülni az esetleges buktatókat. Inkább nem tesztel bizonyos kutyafajtákat, csak a bírálók ne köthessenek bele az általa alkotott rendszerbe. Nem fűz majd indoklást a cikkben ahhoz, hogy miért hagyott ki kutyafajtákat, egyszerűen a véletlen művének tünteti fel azt, ami nagyon is tudatos döntés eredménye.

Munkájuk során az etológusok rendszerint óvatosabban járnak el, ugyanis valamilyen hagyományos kutyaképből indulnak ki, amit minden gazda elfogad, és magáénak vall, és ennek tudományos megalapozására törekednek a kísérletekkel. Például minden gazda „tudja”, hogy a kutyája kötődik hozzá, vagy hogy a kutyával könnyű kommunikálni. Ha az etológusok kísérletek során ezeket az ismert jelenségeket támasztják alá tudományos módszerekkel, kevésbé kell attól tartaniuk, hogy már pusztán témája miatt elutasítanák a folyóiratok az eredményeket bemutató cikkeket. A publikációkban mindazonáltal explicit formában nem jelenik meg, hogy a leírtak valamilyen közismert népi tudásra alapoznak, de a témák – mondhatni - „önmagukért beszélnek”.

Annak, hogy a kutya-etológiával meglehetősen kevesen foglalkoznak - hiszen még az etológián belül is új területnek számít -, jó oldalai is vannak a tudomány fejlődése szempontjából. Amíg nem alakul ki egy viszonylag nagyobb és stabilabb szakmai közeg, addig feltételezhetően a kutya-etológia rugalmassága, új megközelítésekre való nyitottsága is fennmarad. Hogy pontosan mire gondolok, azt egy ellenpéldával szeretném megvilágítani, amelyet egy egészen távoli területről hozok, jelesül az egyiptológia fejlődéstörténetének bizonyos lényegi vonásaival. Nos, az egyiptológia kialakulásához nagyban hozzájárult az a felfokozott érdeklődés, ami már évszázadok óta – pontosan az antik világ óta - jelen van a nyugati kultúrában. Az ókori Egyiptom iránti rajongást mindvégig átszőtték a különféle ezoterikus elképzelések az ősi egyiptomiak titkos tudásáról, bölcsességéről, a piramisok építésének titkairól, stb. Ez az ún. mindmáig virágzó „egyiptománia”, melyre az ókori Egyiptom örökségét kutató-feldolgozó újkori diszciplína, az egyiptológia úgy reagált, hogy önmagát minden módon - olykor mániákus görcsösséggel - igyekezett elhatárolni minden olyan „gyanús”, áltudományos, vagy annak tűnő elképzeléstől, ami az egyiptomániára

139

emlékeztetett vagy utalt. Ez viszont azzal járt, hogy a szakma mind módszertanát, de még inkább szemléletmódját tekintve önmagát egyfajta Prokrusztész ágyba kényszerítette, azaz a megismerés elé saját maga gördített korlátokat. Ennek részeként számos téma vált tabuvá. „Komoly” egyiptológusnak hosszú ideig nem illett – sőt, a mainstream kutatásra ez mindmáig érvényes - olyan témákkal foglalkoznia, ami más hasonló területek (sinológia, indológia, tibetisztika, stb.) esetében magától értetődő. Így például nem illett/illik az egyiptomi bölcselet kérdését feszegetni, hiszen ez az egyiptománia egyik jól ismert, régi toposzára, az „az egyiptomiak ősi bölcsességére”, illetőleg az egyiptomiak „titkos filozófiára” asszociáltat. Ahogyan nem illik olyan obskúrusnak minősített, ám nyomokban kimutatható vallási elképzelésekkel sem foglalkozni, mint a lélekvándorlás képzete, mivel ez mindmáig ugyancsak egyike az egyiptománia kedvelt témáinak. Ezekhez hasonlóan természetesen a piramis-építészet hátterével sem igen szokás foglalkozni, legalábbis nem szakpublikációkban. Ha egy kutató mégis érintené ezeket a kérdéseket, jobban teszi, ha eltekint az ősi szövegek ilyesfajta (vagy akár saját egyéni) interpretálástól, és óvatosan elkerüli a magyarázatokat, csupán a régi, jól bevált, jobbára tagadásokon és elkenéseken alapuló értelmezési klisékhez folyamodik.85 Az egyiptológia így sok szempontból meglehetősen „érdektelen” tudománnyá vált, méghozzá nem csupán az egyiptománia emlőin nevelődött érdeklődő laikus közönség számára, de a legszigorúbb értelemben vett tudomány szemszögéből is. Az egyiptológia lényegében egy régimódi értelmiségi elit „hobbija”, amit jól mutat az a meglehetősen paradoxnak tűnő, ám egyiptológus körökben gyakorta hangoztatott öndefiníció is, miszerint az „egyiptológia konzervatív tudomány”. Vagyis nem tudomány, hiszen a „konzervatív tudomány” egy önellentmondó szókapcsolat, hanem hagyomány, méghozzá egy európai szellemi elit hagyománya. Nos, a kutya-etológiának egyelőre sikerült elkerülnie ezt a csapdát, s úgy tűnik, jól lavíroz a népszerű hiedelmek Szküllája, és a megcsontosodás Kharübdisze között. Kérdéses azonban, hogy tudományos elfogadottságának növekedése milyen irányba tereli majd tovább.

4. A vizuális/képi retorika az etológiai kutatásban86 (A kutatáshoz használt ábrák, képek és filmek elemzése)

A tudományos szövegekhez tartozó képek viszonylag későn keltették fel a tudományszociológusok érdeklődését. Ám miután megjelent Martin Rudwick úttörő munkája (1976) a 19. századi geológia vizuális nyelvezetének kialakulásáról, számos kutató kezdte elemezni a képek szerepét a természettudományokban (Latour 1990; Lynch 1985, 1990; Bastide 1990; Myers 1990a; Gilbert–Mulkay 1984). A jelen fejezetben a képiség, a vizualitás tudományban betöltött retorikai funkciójára fókuszálok. Retorikai funkción mindazokat a kommunikációs eszközöket értem, amelyek a gondolatok, az információ átadásában, de legfőképpen egymás meggyőzésében játszanak szerepet. Az alábbiakban tehát azt kívánom megvizsgálni, miként jelennek meg a képek az etológiai kutatómunkában, hogyan segítik a tudományos érvelést, a tudósok közötti kommunikációt, továbbá azt, hogy a tudomány miként használhatja a képeket a laikus közönség meggyőzésére.

Miként arra Nemes László rámutatott (2004b) a képek jelentős szerepet játszottak az etológia kialakulásában. Lorenz maga is kiterjedten használt fotókat műveiben – ennek legjobb példáját utolsó (halálát követően megjelent) nagy műve, az Én itt vagyok, te hol vagy? című könyve (1999) kínálja. Lorenznek a természetfilmekhez való vonzódását pedig jól tükrözi a német természetfilmes Kurt Mündllel való beszélgetéseiket rögzítő kötet (Lorenz 1991). 85 A témáról magyar nyelven, az egyiptológiai hivatkozásokkal lásd: Farkas 2003. 86 A következő fejezet egy változata önálló tanulmányként is megjelent (Mund 2007a).

140

Ami az etológia más kulcsfiguráit illeti, Niko Tinbergen klasszikus természettudósi attitűdjét a fotózással kapcsolatos szenvedélyéből merítette (Shaffer 1991). A hatvanas évektől Jane Goodall, a szabadtéri főemlőskutatás legendás úttörője azzal vívta ki tudós társai ellenérzését, hogy tudománytalannak ítélt anekdotákra és a National Geographic támogatására, valamint (első férje), a nagyszerű természetfilmes Hugo van Lawick megfigyeléseiről készült felvételeire alapozta tudományos karrierét (megindítva egyszersmind a természetfilmek napjainkban tapasztalható dömpingjét). A természetfotók és természetfilmek új utakat nyitottak a tudományban. A neves holland etológus Adriaan Kortlandt azt vallotta, hogy az etológia felemelkedéséhez az olcsó távcsövek megjelenése, s ezáltal a bird watching széleskörű elterjedése jelentette a kiindulópontot, az etológia tudományának tényleges éretté válását a fotó- és filmtechnika elterjedése biztosította (Allen 2004). A kép-centrikus klasszikus etológia tudományos státuszát a hetvenes években sokan megkérdőjelezték. „Ma azt mondhatjuk, hogy egyre több etológus tér vissza a klasszikus etológia azon tradíciójához (pl. Frans de Waal, Marc Bekoff, Bernd Heinrich), ami a kvantifikáción alapuló elhamarkodott (racionális) hipotézisalkotás helyett az állati viselkedés hosszú ideig tartó, lehetőleg a releváns ökológiai környezetben vagy féltermészetes körülmények között folytatott, a 'teljes állat' összetett viselkedési repertoárját (etogram), illetve szociális és fizikai környezetével való komplex interakcióit szem előtt tartó kitartó megfigyelésén alapul (a laboratóriumi vizsgálatokkal szemben), amiben a raciomorf gondolkodáshoz jobban idomuló (és az időközben egyre fejlettebbé váló technikai eszközök által terjedő) képiség kulcsszerepet játszik.” (Nemes 2004b.)

Habár az ELTE etológusainak tudományos publikációiban a képek háttérbe szorulnak, csupán grafikonokra redukálódnak, a kutatómunka folyamatában mégis meghatározó jelentőségűek. Írásomban így nem a megjelent publikációk képanyagára fókuszálok, hanem azt vizsgálom meg, hogy miként jelennek meg a vizuális eszközök, filmfelvételek, képek, ábrák a tudományos kutatásban, továbbá miként hatnak a kutatási folyamatra.

Az etológia tanszéken végzett munka során a képek alábbi típusait használják: 1. Diagramok, grafikonok 2. A kísérletek forgatókönyvének illusztrációi 3. Fényképek 4. Videofelvételek

E különféle képtípusok más-más funkciót látnak el. Némelyikük inkább retorikai, mások inkább kutatási segédeszközként használatosak. De vannak olyanok is, amelyek a szituációtól függően játszanak retorikai szerepet vagy segítik elő a tudományos megértést.

4.1 Képek a műhelybeszámolókon

Az etológus hagyományosan egyedül dolgozik vagy legfeljebb néhány fős kiscsoportban. Következésképpen a tanszéken is egyszerre legalább 10–15 kutatás zajlik. Épp e széttöredezettség miatt nagy hangsúlyt helyeznek azokra a tevékenységekre, amelyek a csoport összetartozását erősíthetik. Rendkívül fontosak azok az alkalmak, amikor a kutatók megismerkedhetnek egymás munkájával. A lényegében heti rendszerességgel megtartott munkabeszámolókon alkalmanként 3-4 szakdolgozó vagy doktorandusz számol be az előző félévi tevékenységéről. Ilyenkor az egész csoport összegyűlik, figyelmesen meghallgatják egymást, kérdéseket intéznek az előadóhoz, s ellátják a további munkájához szükséges tanácsokkal. A képek ilyenkor az egymás közötti kommunikáció elősegítésében, illetve egymás meggyőzésében játszanak döntő szerepet.

A kísérletek ismertetésekor általában nem csupán elmesélik, hogyan épül fel a protokoll, hanem PowerPointos illusztrációk is készülnek. A kísérleti elrendezést egy nagyon egyszerű, körökből, oválisokból, vonalakból, síkidomokból álló ábra szemlélteti. Az ábrában

141

– amennyiben ennek jelentősége van – méretarányosságra törekednek. Bár az ábrákat mindenki maga szerkeszti meg (a Word szövegszerkesztő grafikai eszközkészletével), a csoport működése során ezek az ábrázolások valamiféle egyezményes jelekké álltak össze. Nincs szabályként rögzítve, miként kell egy kutyát megjeleníteni, a prezentációkban mégis meglehetősen nagy a hasonlóság.

1. ábra. Részlet az egyik ppt-prezentációból:

Az erősen stilizált ábrán felülnézetből látjuk a kísérleti elrendezést.

Az egyszerű oválisok embereket jelölnek, a színes körből és oválisból álló rajz középen a kutyát.

A stilizált ábrák leggyakrabban felülnézetből mutatják meg a kísérleti elrendezést, vagyis a kísérleti eszközöket, a kutyát és a kísérletben részt vevő embereket, valamint azt, hogy ezek az eszközök, emberek és állatok miként helyezkednek el a térben. A képnek számos jó tulajdonsága van a szöveghez képest. Segítségével a többi kutató jóval könnyebben átlátja, miként fog lezajlani a kísérlet, mintha csupán a protokoll szövegét hallgatná meg.

A beszámolók során gyakorta hosszan időznek a képeknél; megvitatják, pontosan hogyan is játszódik majd le a kísérlet. Érdekes, hogy bár a képek rendszerint a kísérlet kiindulópontját ábrázolják, mindenki számára világos, mi fog történni. Mondhatni, a kimerevített kezdőpillanat a fejekben az egész jelenet „animációs filmjévé” változik. Ez azért is érdekes, mert a képek rendszerint felülnézetből ábrázolják a jelenetet, ahhoz tehát, hogy az elmében lejátszódjon a film, arra is szükség van, hogy a hallgatóság gondolatban perspektívát váltson. Ráadásul miközben a kutatók az ábrát nézik, rendszerint nem a kísérletvezetővel azonosulnak, hanem a kísérleti alannyal, a kutyával, ti. ezalatt azt gondolják végig, hogy mit fog a kutya látni, érzékelni az adott szituációban. Egy kisméretű kutya szemmagassága például egészen máshol van, mint egy nagy testűé, vagyis ha például az a kutya feladata, hogy az emberi mutogatást megértve találja meg, hogy két cserép közül melyikben van a jutalomfalat, nem mindegy, hogy mekkora cserépre mutogat az ember, azok milyen közel vannak hozzá, állva vagy guggolva mutogat-e stb. Vagy egy másik kísérletben: milyen perspektívából fogja látni a labdát, milyen késztetéseket vált majd ki belőle, nem kellene-e a labdát valamilyen semleges tárgyra cserélni stb.

142

Ezekben a műhelybeszámolókban jelennek meg a fényképek is. Négyféle funkciót töltenek be:

1. Szemléltetés. 2. Hitelesítés. 3. Annak igazolása, hogy nincs szó állatkínzásról. 4. Meggyőzés.

A fényképek elsősorban a kísérleti elrendezést illusztrálják. Míg a kísérletek tervezésekor rajzos ábrák illusztrálták a majdani kísérleti elrendezést, az eredmények ismertetésekor fénykép is (vagy már csak fénykép) szerepel. A fénykép tanúsítja, hogy a kísérlet valóban lezajlott, így lényegében hitelesíti az előadást.

A fényképek harmadik funkciója állatvédelmi szempontokhoz igazodik: látszódnia kell rajtuk, hogy a kutya jól érzi magát a kísérletben, nincs kitéve semmiféle fájdalmas, kellemetlen helyzetnek. Különösen fontossá váltak a fényképek, amikor a csoport egy része a kutyák fMRI vizsgálatával kezdett foglalkozni (Tóth 2007). A funkcionális mágneses rezonancia alapú képalkotás (fMRI) célja az éber idegrendszerben stimuláció hatására létrejövő agyaktiváció vizsgálata. Így lehet következtetni arra, hogy az adott inger feldolgozásáért mely agyterület(ek) felelős(ek). Egy fMRI-vizsgálat általánosan két szakaszra osztható: az aktív szakaszban az alany meghatározott feladato(ka)t hajt végre (például mozgatja az ujjait, fejben számol, hangokat hallgat, vizuális ingereket észlel), a nyugalmi fázisban viszont nyugalomban van, nem érik közvetlen ingerek. Ez a két szakasz többször ismétlődik, miközben képek készülnek a vizsgálati alany agyáról. A képeket azután statisztikailag elemzik számítógéppel. Nagyon fontos, hogy a vizsgálat során az állat mozdulatlanul feküdjön egy csőszerű gépben, máskülönben a fényképek homályosak, értelmezhetetlenek lesznek, már a néhány milliméteres elmozdulás is elrontja a mérést. A mozdulatlanságot a többi faj esetében legtöbbször vagy altatással, kábítással érték el, vagy egy szerkezetet szereltek az állat fejére, ami meggátolta a mozgásban. Értelemszerűen az állat elkábítása csökkenti a mérés hitelességét, hiszen a cél éppen a különféle ingerek által kiváltott agyi aktivitás mérése. A rögzítés viszont fájdalmat és fölösleges stresszt okoz az állatnak, ami amellett, hogy szintén befolyásolja a mérés eredményét, állatvédelmi szempontokból is megkérdőjelezhető. Ráadásul a kutya lényegében családtagként (kvázigyerekként) éli életét a gazdáknál, ezért gondolni kell arra is, hogy a gazda nem lesz hajlandó a kutyáját fájdalmas beavatkozásnak alávetni. Ezért egy sajátos tréninget dolgoztak ki, amely a kutyát hetek vagy hónapok türelmes munkájával arra szoktatja, hogy képes legyen mozdulatlanul feküdni úgy, hogy közben éberségét se veszítse el. További probléma, hogy a gép nagyon zajos, ezért hosszú hetekig vitatkoztak a kutatók azon, hogy szükséges-e fülhallgatót tenni a kutyára, károsítja-e a gép a kutya hallását. Jelenleg vattát dugnak a kutya fülébe. A tréninggel tehát igyekeznek kiküszöbölni a korábbi kísérletek módszertani hátrányait, de ahhoz, hogy a kísérletekhez alanyt találhassanak, fontossá válnak a fényképek, melyek elsődleges funkciója meggyőzni a kutatótársakat – és legfőképpen a gazdákat –, hogy a kísérlet nem kellemetlen, nem fájdalmas az állat számára, sőt éppen ellenkezőleg.

143

2. ábra. Részlet az egyik ppt-prezentációból:

Az fMRI során a kutyának mozdulatlanul kell feküdnie egy csőszerű szerkezetben. A mérést hosszú

tréningfolyamat előzi meg, melynek során a kutyát hozzászoktatják a gép által okozott kényelmetlenségek elviseléséhez, mint amilyen a nagy hangerő vagy a mozdulatlanság. A mosolygó kísérletvezetők fényképe azt

sugallja, hogy a kutyák számára a helyzet egyáltalán nem kellemetlen, sőt nem is lehetne ennél jobb mókát kitalálni.

A 2. ábrán jól látható, hogy a fényképeken mindenki mosolyog. Vagyis onnan is leszűrhető, hogy a kutya jól érzi magát, ha a gazda és a kísérletvezető mosolyog! Különösen a jobb oldali kép érdekes, ott ugyanis a kutyából csak annyit látunk, hogy fekszik a gépben. Nem látjuk a pofáját, akár altatva is lehetne. A kísérletvezetők azonban vidáman nevetgélnek. Hacsak nem feltételezzük, hogy a kutatók a kutyák kínlódásában lelik örömüket, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy itt valami jó dolog történik, amitől mindenki boldog. Nyilván nem mosolyognának ilyen kedvesen, ha a kutya számára a helyzet elviselhetetlen volna.

Gyakori, hogy egy-egy kutya fényképe zárja a prezentációt, vagy akár már az előadás közben is megjelenik a diaképeken. Látszólag semmi egyéb funkciója nincs, mint hogy a hallgatókat jókedvre hangolja, hiszen automatikusan mosolyt szokott csalni a hallgatóság arcára. Másodlagos funkciója így az, hogy általa az előadó is szimpatikusnak tűnjön. Így ezek a képek is a meggyőzés (tudattalan) eszközeivé válnak.

A harmadik fázisban készülnek el a grafikonok, diagramok. Mint említettem, a kutatási beszámolókon részeredményeket is ismertetni szoktak, s már ilyenkor is grafikonokat, százalékokat stb. prezentálnak, holott lehet, hogy a kísérletet csupán 2-3 kutyán végezték el. A beszámolókon viszont már minden úgy néz ki, mintha eredmény volna – mintegy megelőlegezve a későbbi „valódi” grafikonokat. Ilyenkor a grafikonoknak is főként az a funkciójuk, hogy meggyőzzék a csoport többi tagját a kísérletek helyességéről, értelméről, illetőleg a szakmai hitelesség demonstrálásával bizalmat keltsenek a kutató iránt a csoporton belül (is).

Gyakori, hogy a megbeszéléseken arról folyik a vita: mennyire jól értelmezhető egy-egy adott grafikon, illetve, hogy helyes ábrázolási módot választott-e az előadó. A grafikonok ugyanis, bár jóval könnyebben értelmezhetők egy rövid tanulmányozás után, mint egy szöveg, mégis jóval nehezebben értelmezhetőnek tűnnek a képeknél. Még a hozzáértők számára sem minden esetben egyértelmű, hogy pontosan milyen eredményeket ábrázolt az előadó, hogy az oszlopok miféle csoportokat jelölnek stb. Ezt a dilemmát aztán olykor igen frappánsan oldja meg a bemutató készítője.

144

3. ábra. Részlet egy publikácóból (Lakatos 2007):

A kísérletben arra voltak kíváncsiak a kutatók, hogy pontosan mire is figyel a kutya, amikor az emberi

rámutatást követi, ezért a kísérletvezető különbözőképpen öltözködve hol jobban, hol kevésbé hangsúlyozta mutató karját, illetve kezét. Amikor a sokféle mutatástípusból született eredményeket oszlopdiagramon kívánta

ábrázolni, nehézkes volt értelmezni, mit is ábrázolnak az oszlopok. A kutató ahelyett, hogy hosszas leírást sűrített volna az oszlopok alá, úgy próbálta könnyen befogadhatóvá változtatni az ábrát, hogy saját fényképét

(amint éppen a kísérletet végzi) illesztette a megfelelő oszlopokba, mondhatni: illusztrálta az illusztrációt. Másfelől a grafikonok segítségével az eredmények „látványosságát” is könnyedén befolyásolni lehet. Nem mindegy például, hogy egy adott jelenséget csoportszinten, avagy az egyes kutya szintjén értékel és ábrázol a kísérlet elemzője. Egy kísérletben például arra voltak kíváncsiak a kutatók, hogy miféle fizikai kognícióval rendelkezik a kutya, vagyis miféle elvárásokkal él egy élettelen tárgy mozgását látva. A kísérletben labdákat húztak végig egy útvonalon, amely három paraván mögött vezetett el. A bevezető próbák során egyetlen labdát használtak, ami egyenletesen haladva előbb az első, majd a második paraván mögé került, és onnan továbbhaladva elérte a harmadikat. Az egyik kísérleti helyzetben viszont a kutya azt látta, hogy a labda elindul, majd eltűnik az első paraván mögött. Aztán a második paraván mögül elindul egy labda a harmadik paraván felé. Vagyis az első két paraván közötti útszakaszon nem haladt át labda. A kutatók azt feltételezték, hogy attól függően, hogy a kutya ezután melyik paraván mögé megy labdát keresni, következtetést vonhatnak le arra nézve: a kutya tudja-e, hogy két labdának kell lennie, mert a fizikai világban nem fordulhat elő, hogy az egyik paraván mögött eltűnő labda láthatatlan módon hirtelen a másik paraván mögé kerül, és onnan bukkan elő. Ha pedig tudja, hogy két labda van, akkor nagyjából egyforma valószínűséggel fog az első és az utolsó paraván valamelyikéhez menni, hiszen mindkettő mögött labdára lelhet. Ha viszont nincs tisztában az élettelen testek mozgásának jellemzőivel, úgy valószínűleg az esetek nagy többségében a harmadik paravánhoz megy labdáért, mert nem törődik azzal, hogy az első és második paraván közötti útvonalon nem látott labdát. A kísérlet többféle próbatípust foglalt magában, én most csupán egyetlen példát kívánok bemutatni. Itt a bevezető próbában és az adott próbatípusban a labda útvonala ellentétes irányú volt. Minden kutya többször is elvégezte a tesztet. Ha csoportszinten vizsgálták az eredményeket, azt tapasztalták, hogy a kutyák valóban csaknem fele-fele arányban választottak a paravánok között. Ha viszont egy-egy kutya viselkedéssorozatát nézték, az derült ki, hogy az egyes kutyák mindig ugyanazt a paravánt választották, vagyis vagy mindig

145

az elsőhöz, vagy mindig a harmadikhoz mentek. (És néhányan a középsőhöz.) Vagyis bár a csoportszintű eredményekből csábítónak tűnik levonni azt a következtetést, hogy a kutyák tisztában vannak az elemi fizikával, az egyedi szintű elemzés összezavarja a képet.

4. ábra. Részlet egy ppt-prezentációból:

Az ábrán az oszlopdiagram csoportszintű teljesítményt mutat. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a kutyák képesek felismerni, hogy a teszthelyzetben két labda volt jelen, hiszen a választások felében a kutyák az egyik

rejtekhelyen keresték a labdát, a választások harmadában pedig a másik rejtekhelyen. Ha azonban a kutyák egyedi teljesítményét vizsgáljuk, kiderül, hogy az egyes kutyák mindig ugyanúgy reagáltak, vagyis az egyes

kutyák valójában nem ismerték fel, hogy két labda volt, hanem úgy viselkedtek, mintha csupán egyetlen labda lett volna, amit mindig ugyanott kerestek: négy kutya mindig az utolsó paravánhoz ment, három kutya az első

paravánhoz és további három a középsőhöz. A kutatók ebből arra következtettek, hogy itt jóval egyszerűbb szabályok irányítják a kutyákat, mint például: „Válaszd azt a paravánt, ami mögött utoljára tűnt el labda!” Vagy „Válaszd azt a paravánt, ahol a bevezető próbák során mindig labdát találtál!” stb. Végül is ezt a kísérletsorozatot az interpretálási nehézségek miatt el kellett vetni.

Számunkra az eset arra világít rá, hogy a kutató könnyen megelégedhetett volna a csoportszintű eredményekkel, mint amelyek alátámasztják kiinduló hipotézisét, hiszen azt sugallják, hogy a kutya az emberhez hasonló fizikai intelligenciával rendelkezik, így a publikációjában igen hatásos diagramokkal támaszthatta volna alá következtetéseit. A matematikai adatok ábrázolása könnyen keltheti az objektivitás látszatát. Az egyéni teljesítmények megjelenítése ugyanakkor egészen másféle diagramokat követel, és egészen más következtetések levonására ösztönöz. E fenti példa esetében voltaképpen épp az ellenkező konklúzióra juthatunk: ha az állatot csak egyszerű alszabályok irányítják, akkor éppen hogy nem úgy gondolkodik, mint egy ember, hanem mint egy állat. Minthogy minden kutató mihamarább minél látványosabb eredményeket szeretne felmutatni, könnyű ilyen baklövéseket véteni.

A csoport oly módon igyekszik elkerülni az efféle hibákat, hogy mindig többféleképpen ellenőrzik a kapott eredményeket, többféle statisztikai tesztet is elvégeznek. Azután annál a tesztnél maradnak, amelyik a leginkább látványos, vagyis szignifikáns eredményt mutatja ki. Ugyanakkor saját eredményeit mindenki a lehető legelőnyösebb formában igyekszik a többiek elé tárni. S mivel a különféle statisztikai eljárások érzékenységi területe más és más, a statisztikai próba megválasztása döntő jelentőségű lehet az eredmények hatásos megjelenítésében. A zártkörű műhelybeszámolókban gyakran elhangzik, hogy az

146

illető kutató hányféle teszttel, s konkrétan melyekkel vizsgálta meg az adatokat, de a publikációba már csupán a „leglátványosabbak” fognak belekerülni.

4.2 Képek és tények

Eddigi példáimban tehát elsősorban retorikai funkcióval bírtak a különféle képtípusok. Feladatuk volt a szűkebb csoporton belül a kutatótársak meggyőzése, majd a laborból kilépve a többi kutató(csoport) meggyőzése arról, hogy az itt folyó kutatás jelentős eredményekkel kecsegtet és módszertani szempontból is elfogadható. Van azonban a képeknek egy másik fontos szerepe is, miként arra többek között Latour (1990) is rámutatott87, ami nem csupán arra teszi alkalmassá őket, hogy segítségükkel a tudósok meggyőzzék egymást, hanem arra is, hogy a kutatások eredményei tényként mutatkozzanak meg. Véleményem szerint az etológiai kutatómunka során a képiség döntő szerepet játszik abban a folyamatban, melynek során az állatok viselkedése tudományos ténnyé változik. Az állatok viselkedését ugyanis nem közvetlenül elemzik, hanem a kísérletek során videóra rögzítik az eseményeket, s a videofilm lesz a későbbi elemzés valódi tárgya.

Amikor a filmeket megnézik, eldöntik, hogy az adott kísérlet szabályosan zajlott-e le: nem rontott-e valahol a kísérletvezető, nem „súgott-e” a gazda a kutyának. Ezt követi a látottak feldolgozása, a „kódolás”. A kódolás során – gyakorta lelassítva – újra és újra megnézik a felvételeket, és egy „kódlapon” rögzítik a látottakat. A kódlap az állat viselkedéseinek bizonyos elemeit listázza: azokat az elemeket, amelyeket az adott kísérlet szempontjából fontosnak tekintenek. A kódlapon lévő viselkedési elemek voltaképpen változók, amelyekhez a kutatók számértékeket rendelnek. Ezekkel a számértékekkel számolnak majd a statisztikai modellben. A változók lehetnek nominális, ordinális vagy intervallummérési szintűek. Nominális változó például, hogy a kutya egy adott viselkedéselemet végrehajtott-e vagy sem, pl. megfigyelhető-e agresszív viselkedés a teszt időtartama alatt. Ordinális mérési szintű változókhoz legtöbbször úgy jutnak el a kutatók, hogy különböző viselkedési elemeket egy skálává vonnak össze. Minden egyes viselkedési elemhez valamekkora számértéket rendelnek, s a kutya egy összesített pontszámot kap attól függően, hogy az előre felsorolt viselkedési elemekből mennyit hajtott végre.

Magas mérési szintű változóhoz jutnak, amikor – és ez a leggyakoribb – valamely viselkedési elem időtartamát mérik meg. Például hogy mennyi ideig tart a kutya szemkontaktust a gazdájával, mennyi ideig játszik stb. Más kísérleteknél a kutya „stratégiáját”, azaz valamely viselkedési sorozatát rögzítik, például több paraván közül kell kiválasztania, melyik mögé rejthette a kísérletvezető a labdát. Ilyenkor nem csupán azt nézik, hogy megtalálta-e a labdát, hanem az is érdekes, milyen stratégiát követett a kutya, vagyis milyen sorrendben vizsgálta meg a paravánokat, mindegyikhez odament-e stb.

A képeket elemző tudományszociológiai irodalomban rendszerint olyan ábrák körül kibontakozó vitát, beszélgetést vizsgálnak a szerzők, amelyek valamilyen oknál fogva már eleve nem egyértelműek, vagy pedig azért, mert olyasmit mutatnak, ami szabad szemmel nem is látható, csak műszerek segítségével mérhető vagy valamilyen elmosódott jelenség létéről,

87 A képek előnyeit 9 pontban összegzi (Latour 1990: 45–46): 1. A feliratok mobilak, könnyebben mozgathatók, mint például a mikrobák, a növények stb. 2. Állandóak még akkor is, amikor mozgatjuk őket. 3. Laposak. Egysíkúak. Nem kétértelműek. 4. A skála, azaz a nézet tetszés szerint változtatható. Az eredeti méret kezelhetővé, befogadhatóvá tehető. A galaxisok ábrái és a mikrobák ábrái hasonló méretűekké tehetők. Optikai konzisztenciával rendelkeznek. 5. Könnyedén reprodukálhatók. 6. Könnyedén kombinálhatók, összerakhatók más ábrákkal egy képpé. 7. Lehetséges számos tökéletesen különböző eredetű és méretű kép egységes ábrává illesztése. 8. Könnyen tehetők az írott szöveg részévé. 9. Legnagyobb előnyük azonban, hogy kétdimenziósak, vagyis geometriává olvaszthatók. Az optikai konzisztencia miatt bárhonnan származzék is az ábra, diagramokká, grafikonokká és számokká, táblázatokká változtatható.

147

ill. nem létéről kell a képek alapján dönteni. Így például Amman és Knorr-Cetina megfigyelik (1990), hogyan, milyen mechanizmusokon és folyamatokon keresztül szilárdul meg egy „tény” egy molekuláris genetikai laborban. Megkülönböztetik az adatot (’data’), amit a laborban felismernek, és a bizonyítékot (’evidence’), amit a tudományos cikkben közölnek. Bemutatják, hogy a laborban miféle nehézségeket jelent az autoradiogram fényképek elemzése (radioaktív kezelést kapott DNS- és RNS-fragmentumok röntgenfelvételeken). Vagyis a látvány, az érzékszervi adat a laborban éppen hogy nem bizonyíték, hanem az elemzések, a tudományos viták kiindulópontja. A tudományos közösségben a viták során alakul ki egységes vélekedés arról, hogy mit is látni a filmen. A közösen elfogadott „látvány”, azaz az egyezményes interpretáció jelenik majd meg a tudományos publikációban. Az etológusok munkája nagyon is jól látható, látszólag könnyen elemezhető jelenségre fókuszál, hiszen a kutyákat mindannyian jól ismerjük. Mégis, látni fogjuk, hogy a kutyák viselkedésének elemzése ugyanúgy nehézséget jelent, mint a DNS-é vagy az antigravitációs hullámoké. A videóra vett kísérletek elemzéséhez, azaz a kódoláshoz szükség van egy részletes kódutasításra, amely az aktuálisan érdekes viselkedési jegyeket sorolja fel, valamint a hozzájuk rendelt pontszámokat vagy azok kiszámítási módját. A kódlap kiinduláskor egy üres táblázat, amelybe a kutya neve mellé már csak számok fognak kerülni.

A kódoló nagyon figyelmesen, többször is végignézi a videóra rögzített jeleneteket, azaz az egyes kísérleteket, és annak alapján tölti ki a táblázat üres celláit. Az egyes viselkedések időtartamának megállapítása olykor stopperórával történik, de gyakoribb, hogy a kódoló magában számolja a másodperceket, s ez alapján becsüli meg az eltelt időt. Az újabb számítógépes kódolási programokban már beépített óra is van, ez azonban csak látszólag könnyíti meg a kódoló dolgát. A kódolásban ugyanis éppen annak eldöntése a nehéz, hogy mikor is kezdődik egy adott viselkedési elem, továbbá mikor ér véget, s mikor kezdődik el a következő. A kutyák viselkedése ugyanis sokféleképpen interpretálható, s egyes bonyolultabb kísérletek esetében csupán a faj nagyon alapos ismerője tud eligazodni a viselkedések között.

A kódoló rendszerint egymaga ül a számítógép képernyője előtt és tölti ki a kódlapot a látottak alapján. Az objektivitás érdekében a kódolást olykor egy másik, a kutatásban nem részt vevő kutató is megismétli, ez az ún. „kontrollkódolás”. Ha a két eredmény megegyezik, akkor mindenki megnyugszik, és kezdődhet a cikkírás. Ha a kontrollkódolás más eredményeket hoz, mint az első, úgy a két kutató újra megnézi a kérdéses jeleneteket és megvitatja a látottakat. A kódoló a kódolás során gyakran bizonytalan abban, hogy pontosan mit is lát. Erre a bizonytalanságra leginkább akkor derül fény, amikor egy kezdő kutatónak (szakdolgozónak) tanítja idősebb társa (témavezetője) az eljárást.

Egy viselkedési elem sokféleképpen megnyilvánulhat. Például a gazda üdvözlése történhet heves mozgással, a kutya ráugrik a gazdára, összenyalja stb., de az is lehet, hogy erről már lenevelték, s ezért sokkal visszafogottabban „örül”. Nagyon sokat számít továbbá a kutya mérete is. Egészen másként viselkedik egy kisméretű eb, mint egy 40–50 kilós jószág. A sokféle üdvözléstípust azután mégis egységes viselkedési elemként, ti. üdvözlésként kódolják.

Az alább idézett szövegek egy ilyen oktatási folyamat során hangzottak el. A szakdolgozó és témavezetője a videóra felvett kísérleteket nézték, és eközben az oktató a következőképpen magyarázott:

Témavezető: „– Esetleg kimegy a gazda az ajtón, és a kutya utána megy, majd elkezd körözni. Lehet, hogy te ajtónállást kódolsz az epizód elején, pedig az még a követés vége, és lehet, hogy nem is lett volna ajtónállás. Ezek azért számítanak.” (…) „Na, itt a kérdés! Ebben az esetben leginkább onnan tudod, hogy vége az epizódnak, hogy nyílik az ajtó. (…) A legtöbb kutyával az volt a baj, hogy megkapta az egy pontot a

148

megközelítésre, mert a nyíló ajtóra rástartolt. Aztán hiába ijedt meg, amikor meglátta, hogy ki van benne. Az már legfeljebb kapott az elkerülésre valamit. De attól már lett egy pontja. Ami szerintem azért nem jó, mert nem az emberre vonatkozik. Itt meg nagyon erősen arról beszélünk, hogy van-e különbségtétel az idegen és az ismerős között.” (…) „Mi az elkerülés definíciója? Az néha nehéz dolgokat tud produkálni az emberrel. »Bejövő emberrel ellentétes irányba mozog a kutya a bejövetelkor.« Hivatalosan, ha ez egy patkánykísérlet volna, ez ugyan nincs a protokollban, de ezt mindig megbeszéljük a kódolásnál. Elindul felé, és aztán elugrik a másik irányba. Erre figyelj, amikor kódolsz, neked nincs jogod, nem szabad az enyhítő körülményeket értékelni. Neked a kóddefinícióra kell figyelni. Hiába tudod, hogy ez a kutya most nem azért morgott, mert haragszik, hanem mert így fejezi ki, hogy magányos, akkor azt mondod, hogy a rohadt életbe. Remélem elég robusztus a rendszer, és ezt a hibát kibírja. És behúzod azt a nyomorult strigulát, pedig nem akarnád. Mert különben hiába érzed te jól, akkor én így érzem, te úgy érzed, és mindenki beleviszi az összes lelki, szubjektív bánatát, és akkor már nem tudomány. Így néha bukunk, de tényleg abban kell hinni, hogy összességében van annyira jó a rendszer, hogy kibírja ezeket a zajokat. Egyetlenegy dolog, amit bevettünk ebbe a kódrendszerbe, az a labda. Ugyanis ezeknél a kutyáknál a labda rendkívül erős inger. Például N. csinálta azt meg, hogy bejött, ott állt a labda a küszöbön, a kutya szintén ott állt. Bejött, még be sem csukta az ajtót, és elrúgta a labdát. A kutya meg, mint állat, utánatépett. Na most olyan tökéletes elkerülést kellett volna kódolni, pedig az a kutya még életében nem került el Homo sapienst. Nem lett volna baj, mert beütöm az elkerülést, na de visszamérés volt, hogyan reagál a kutya egy évvel később. Na most, a kutya ugyanúgy viselkedett, csak egy évvel ezelőtt, amikor bejött az ember, nem rúgta el a labdáját. Mert ez a kis hülye mindenkinek odaviszi a labdáját, hogy játsszon vele, tökmindegy neki, hogy gazda vagy idegen.” (…) „Vagy például, amikor a kutya azért mozdul el, mert rálépne a bejövő ember, mert egészen bent áll az ajtónyílásban. Ilyenkor nem kódolunk elkerülést. (…) És van olyan is, erre kell figyelni, hogy bejön az ember, és a kutyának hirtelen eszébe jut: Hah! a labdám, és hozza a labdáját az embernek. De olyan hirtelen ugrik el a labdájáért, mint aki tényleg le akar falcolni. Na, ha ilyen nagyon intenzív mozdulattal ráveti magát a labdájára és visszahozza azt az embernek, az nem elkerülés.”

Nagyon gyakori, hogy képtelenség jól definiálni, pontosan milyen alapon sorolnak be egy adott viselkedést valamelyik kategóriába. A kódolást tanulónak inkább valamelyest rá kell hangolódnia oktatója elképzeléseire, internalizálnia kell azokat, vagyis át kell vennie oktatója kódolási gyakorlatát, anélkül, hogy expliciten meg tudná mondani, miért is interpretált egy adott viselkedési elemet pl. a gazda felé orientálódásként.

Témavezető: „– Mondd, hogy éppen mit látsz, mit csinál a kutya. Diák: Passzív. Témavezető: Nem, szerintem explore volt. Felnézett a gazdára, nem? Nem csak úgy kifelé bambult. Diák: Az előbb csak úgy bámult maga elé. Témavezető: Ha van kitüntetett célja a bambulásnak, és itt azért elég egyértelműen a gazda, látod, nézeget körbe a kutya, egyelőre… Nem, ez végig explore. Amikor a kutya így csinál [mutatja hogyan, eljátssza, mintha kutya volna], ez vagy simogatás közben van, vagy árnyékban döglik, akkor passzív. De szerintem ez mind explore lesz.”

Később a témavezető így folytatja: „– Ilyenkor olyat is szoktam csinálni, ami teljesen szabálytalan tulajdonképpen. Az a baj, ha egy-egy eltérés van a protokolltól, akkor az ember halálszigorúan be kell, hogy

149

tartsa a kódolást. Ha az a szabály, hogy eltérnek, és nem a kivétel az, hogy eltérnek, akkor azért valahogy életben kell maradni. Úgyhogy ilyenkor azt szoktam csinálni, ha ennyire nem eldönthető, hogy ha a kutya utána eljön vele, akkor beadom a megközelítést. Ha ott marad, akkor nem. Mert ez eléggé egyértelmű. Közel van, elugorhatott volna a kutya azért. De… simán eljön vele, tudod. Nem tudok mit csinálni. (…) Itt mindig az a baj, hogy hajszálon múlik, hogy mit döntesz, és ez plusz/mínusz egy pont, úgyhogy nem egy kis tétel. Na jó, ilyenekkel lesz problémád alapvetően.”

Sokszor azt figyelik, hova néz a kutya. Ám mivel a videó csupán egyetlen szögből tudja venni az eseményeket, így ha éppen hátat fordít a kutya a kamerának, máris bizonytalanná válik a helyzet, s inkább csak a fejtartásából lehet következtetéseket levonni. Máskor a kutya kimegy a képmezőből, majd visszajön:

Témavezető: „– Most még mindig labda van a szájában, az, hogy ilyenkor mi történik, azt az ember onnan tudja, hogy megnézi, üres-e a szája, vagy sem. Ha üres, akkor explore, ha nem, akkor játszik.”

A felsorolt példák szélsőséges esetei a kódolás során felmerülő problémáknak. A kódolás a legtöbb esetben a bemutatottnál jóval kevésbé problematikus: ha nagyon egyszerű kísérletekről van szó, például, hogy a jobb vagy a bal oldalra indul-e el a kutya, vagy amikor azt nézik, milyen stratégiát követ a labdakeresésben. Ám még a legegyszerűbb esetekben is általában hosszas vita előzi meg a kódolást, amikor is megpróbálják minél pontosabb definíciókkal rögzíteni, milyen változókat fognak vizsgálni. Ideális esetben, ha a változók jól definiáltak, a kódolás viszonylag problémamentes lehet. Ám bármilyen jól definiált is egy változó, mindig felmerülnek kérdéses esetek, megjelennek a fent bemutatott bizonytalanság enyhébb vagy erősebb formái. A kódolást ugyanis a klasszikus etológia egyszerű patkány-, egér- stb. kísérleteire dolgozták ki, amikor is olyasmiket mérnek vele, hogy megnyomja-e az állat a pedált, hányszor nyomja meg stb. Egészen más a helyzet a kutyák esetében, részint azért, mert nincs megfelelő szakirodalom, tehát a kutatóknak mindent maguknak kell kidolgozniuk, részint pedig azért, mert nagyon összetett pszichológiai kísérleteket próbálnak velük elvégezni. Ami egyértelműnek tűnik egy embergyerek esetében, az korántsem biztos, hogy az állatra is alkalmazható. Ha a klasszikus etológián belül kívánunk maradni, még az olyan fogalmak sem használhatók, mint amilyen az agresszió. Csak és kizárólag a látott/hallott viselkedési elemek megfigyelése a feladat, például, hogy morog-e a kutya, mennyi ideig morog, hogyan tartja közben a fülét vagy a farkát. Az így megfigyelt viselkedési elemeket lehet azután például az agresszió fogalmába integrálni. A pszichológiából átemelt személyiségtesztek esetében viszont az agresszió mint kész tény, objektív valóság jelenik meg, aminek akár fokozatai is lehetnek (kicsit – nagyon). Az ilyen rosszul definiálható integrált változók esetében jelennek meg leginkább a fent említett bizonytalanságok.

Másfelől még a legegyszerűbbnek tűnő esetekben is torzulhat az eredmény. Például látszólag egyszerű feladat annak kódolása, hogy két cserép közül melyiket választja a kutya. Amelyikhez előbb odamegy. De némely kutya ide-oda kóricál a térben akár egy percig is, mire eldönti, melyikhez menjen. Vajon az ilyen kutyák döntéseit mennyiben befolyásolta az emberi mutatás. Vagy vannak olyan kutyák, amelyek jól láthatóan először arra a cserépre néznek, amire az ember mutatott, de aztán mégis a másikhoz mennek. Ha itt azt kódolják le, hogy ténylegesen melyik cserepet választotta, elveszik egy adat, ti. valamit jelentett számára az emberi mutatás, hiszen oda nézett, ahova mutattak neki. Mennyiben szerencsés kihagyni az ilyen kutyát a pozitív esetekből?

A képeket elemző tudományszociológiai szakirodalom másik kedvelt témája a különféle képtípusok összevetése abból a szempontból, hogy melyik mennyire jól adja vissza a valóságot. Michael Lynch (1990) módszeresen összehasonlított ugyanarról a (tudományos)

150

jelenségről készült fényképeket és rajzokat. Mindkét ábra hasonló perspektívából ábrázolja látszólag ugyanazt: pl. riboszómamezőket (1990: 158) vagy egy egér mitokondriumát (uo. 159). Lynch kimutatta, hogy a fénykép és a rajz „egymás alárendeltjei”. E paradoxonként hangzó kijelentés értelme a következő: Az ábra azt mutatja, amit a fénykép, és habár az ábrát tekinthetjük a fénykép sematizált változatának, fordítva ez már nem igaz. A fényképet nem tekinthetjük az ábra sematizációjának. Mintha a fénykép volna az „eredeti”, míg a diagram csupán annak egyfajta fordítása, tolmácsolása. A fénykép „eredetibbnek”, „valóságosabbnak” tűnik, míg a diagram idealizáltabbnak, művibbnek látszik. Mindazonáltal a fotográfiát is gondos munkálatok előzték meg, melyek az anyagot megfelelő módon készítették elő a fényképezéshez. Így a fénykép kevésbé nyilvánvalóan viseli magán a műviség, az emberi kéz beavatkozásának a jelét (uo. 160). Ugyanakkor a diagram eidetikus kép, nem pusztán egyszerűsített. A fénykép egyedi, szituacionálisan meghatározott, perspektivikus pillanatnyiságot ragad meg. A diagram ezzel szemben a tárgy lényegi, állandó, egyetemes aspektusát jeleníti meg. A kétféle ábrát részletesen elemezve az alábbi különbségeket, „transzformációkat” sorolja fel: 1. Szűrés (Filtering). A fénykép teljes részletességgel ábrázolja az adott tárgyat, míg a

diagram csak a lényeges vonásokra koncentrál. 2. Uniformizálás (Uniforming). A diagramon sokkal egyöntetűbben jelennek meg az

alkotóelemek, pl. a riboszómák azonos méretűek. 3. Feljavítás (Upgrading). A rajzon a határvonalak tisztán kivehetők, az összetevők jól

elkülönülnek a háttértől, míg a fényképen minden elmosódottabb. 4. Meghatározás, értelmezés (Defining). A rajz sokkal jobban szolgálja az írott szöveget,

segíti annak megértését, mint a fénykép, mert az előbbi kiemeli a szövegben is hangsúlyos részleteket.

Lynch végül a következő, első hallásra talán némiképp meglepő konklúzióra jut: „Azt is mondhatjuk, hogy a fénykép tökéletlen reprezentációja a riboszómák tényleges elrendeződésének, míg a diagram hitelesebben reprezentálja a tényleges elrendezést” (uo. 162). Hasonló konklúziók találhatók Lynch későbbi, Law-val közösen írt munkájában (1990) is, melyben a két szerző három madárfigyelő könyvet hasonlít össze.88 A három könyv háromféle stratégiát választott a madarak bemutatására fényképek, stilizált és élethű rajzok felhasználásával. A cikk szerzői az ábrák típusait elemzik, és megállapítják azok előnyeit és hátrányait. Számunkra most inkább a hátrányok érdekesek. A sematikus ábrával, amely csak egy-két fontosabb vonásra fókuszál, az a probléma, hogy a madár még azelőtt tovarepül, hogy jól szemügyre lehetett volna venni. Vagy túl gyorsan mozog, vagy túl messze van.

Az egyik madárfigyelő könyv szerkesztője, Udvardy szerint: „A szép modern fényképek közelebb állnak ahhoz, ahogy az emberi szem általában látja a madarakat” (1977: 289). A szerzők szerint ez az állítás erősen megkérdőjelezhető. Míg Peterson sematikus ábrái megtanították a kezdő madárfigyelőt arra, hogy mely vonásokra érdemes odafigyelni, a fénykép túlságosan sok információt hordoz. A fénykép továbbá igenis máshogy láttat dolgokat, mint ahogyan a valóságban vannak, például az éjszakai madarak vadászatát csak vakuval lehet fényképezni. A kivilágított terepet azonban természetes körülmények között soha nem látnánk így. Végül a fénykép kimerevíti a madár életének egy adott pillanatát, ami távolságot teremt a megfigyelő által észlelt jelenség és a fénykép között, hiszen a madarat többnyire valamilyen tevékenység közben figyelhetjük meg. A fénykép által megragadott mozdulat nem feltétlenül az állatra legjellemzőbb aktus. A fajra jellemző megfigyelhető tulajdonságok rendszerint mozgások vagy mozgássorozatok. Az etológusok munkája során a képiség legfontosabb eszköze a film. A fénykép csak illusztráció lehet a kutyakísérletek esetében, mivel csak egyetlen mozzanatot örökít meg a 88 Peterson (1934, 1939, 1947, 1980); Udvardy (1977); National Geographic Society (1983).

151

mozgássorozatból, amely pedig nem biztos, hogy a kísérlet szempontjából a leginkább releváns, vagy legalábbis az egész kísérletet ismerni kell ahhoz, hogy abban az adott képet el lehessen helyezni. Ezért veszik inkább filmre az állat viselkedését a kísérletek során, ami az egész mozgássorozatot megörökíti, tehát a filmek ugyanolyan fontos bizonyítékok, mint a kísérleti jegyzőkönyvek. Minden szakdolgozónak, PhD-zőnek és kutatónak kötelessége filmre venni az összes kísérletet, és a filmeket a tanszék egy erre kijelölt helyiségében elhelyezni, hogy később azokhoz bárki hozzáférhessen. Kézenfekvő lenne azt gondolni, hogy a film a legalkalmasabb arra, hogy megragadja a „valóságot”. Mindazonáltal a filmfelvevő csupán egyetlen szögből veszi az eseményeket, de meghatározott a látószög szélessége is, ami mintegy a kép keretéül szolgál. Ráadásul a film csak egy adott távolság esetén éles, a kép többi része jóval homályosabb. Vagyis a filmfelvevő is kimetsz egy szeletet a valóságból. A filmezés fenti jellemzői alapvetően meghatározzák, hogyan használható a kutatás során a masina, s ez számos egyéb problémát is felvet. Már a kísérletek tervezésekor sokféle dologra oda kell figyelni. Így például arra, hogy lehetőség szerint egyetlen kamera elég legyen a felvételek készítéséhez. Nagy ritkán az eseményeket két kamerával rögzítik, de ez csak különleges kísérleteknél fordul elő. Részint azért, mert az egyetemen többnyire kevés a kamera, azaz több kísérlet zajlik, mint ahány kamera rendelkezésre áll, ezért a kutatóknak be kell osztaniuk, hogy a csoport mely tagjai mikor használhatják a gépeket. Másrészt az sem mindegy, hogy hány emberre van szükség a kísérlet elvégzéséhez. Értelemszerűen minél kevesebbre, annál jobb – például annál könnyebb időpontot egyeztetni a gazdákkal. Ezért legtöbbször úgy próbálják a kísérletet megtervezni (protokoll), hogy lehetőség szerint egyetlen állványra rögzített kamera vehesse fel a történéseket. Általában még ilyenkor is szokott egy-egy kutató (vagy még inkább szakdolgozó) segédkezni a kamera kezelésében, míg a kísérletvezető a kísérletben vesz részt. De ha nem érne rá senki, hogy segítsen, a kísérlet egyedül is elvégezhető. Persze ha van, aki a kamerát kezelje, némiképp könnyebb a helyzet, hiszen az illető megpróbálhatja mindig a legmegfelelőbb szögben, a legfontosabb eseményre fókuszálva rögzíteni az eseményeket. Ha állványról, előre beállított kamerával dolgoznak, úgy különleges odafigyelést igényel, hogy a kutyákat mindig ugyanúgy, ugyanonnan indítsák, s általában is az egész kísérleti elrendezés a kamera számára jól látható legyen. De bármennyire nagy körültekintéssel dolgozzanak is a kutatók, a kutya viselkedése gyakran kiszámíthatatlan. Odébb ugrik, elszalad, játszik stb., de még véletlenül sem akar a protokollban előírtaknak tökéletesen megfelelni. Ilyenkor születnek az olyan filmfelvételek, amelyeken a kutya kimegy a képből, esetleg éppen nem a tekintete, a fejtartása, vagy ami éppen fontos lenne, hanem valami egészen más látszik belőle. Ilyenkor azután a kódolás is nagyon bizonytalanná válhat, s vannak olyan esetek is, amikor a felvételeket ki kell dobni, mert használhatatlanok. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az adott kutya teljesítménye, még ha a jegyzőkönyvben szerepel is, kikerül az elemzésből. A filmek feldolgozásakor, azaz a kódolás során a filmet többször is megnézi a kutató, miközben nemritkán lassítva tekeri a videót. A valóságban soha nem fordul elő, hogy az állat lassítva cselekszik. Ahogyan az sem, hogy akár többször egymás után is szemtanúi lehessünk ugyanannak a jelenetnek. A videó tehát nagyon is erőteljesen átalakítja a valóságot a kutatómunka számára. De bármennyire jó képet nyújtana is a film a valóságban történtekről, a publikációkban, prezentációkban a filmfelvételekkel nem lehet semmit kezdeni. Pontosabban: ha valami igazán meghökkentő eredmény születik a kísérletek során, a publikációban feltétlenül szerepelni fog az a mondat, miszerint a kísérleteket videóra rögzítették. Így a videofelvételek anélkül válnak a bizonyítás eszközévé, hogy ténylegesen bárki valaha is ellenőrizné őket. A videofelvételek megléte így inkább retorikai funkcióval bír, nem pedig a valódi bizonyíték funkciójával. Vagyis itt a képek nem mint képek vagy filmfelvételek bírnak retorikai funkcióval, hanem oly módon szublimálódnak pusztán retorikai eszközzé, hogy

152

hivatkoznak a létezésükre. A cikkben az olvasók meggyőzéséhez a filmet matematikai-statisztikai adatokká kell változtatni.

Ráadásul a filmfelvételeket többször is felhasználják, hasonlóképpen, mint amikor a szociológusok másodelemzést végeznek az adatokon. Egy újabb kísérlethez fontossá válhat egy olyan változó, amely korábban jelentéktelennek tűnt. Ilyenkor a már korábban lekódolt filmeket újra átnézik, de immár egy új kódlapon rögzítik az új kutatás szempontjából releváns változókat. Vagyis az etológiai munka során az, hogy mely tényeket ragadjuk meg a film segítségével, interpretáció kérdése. Latour (1990) szerint nincs különbség a természet- és társadalomtudományok között abban, hogy ameddig a tudós a gazdaságot, a csillagokat vagy az élőlényeket nézi, semmit sem lát meg. Akkor kezd látni valamit, ha már nem a természetet, ezt a nagyon bonyolult, összetett, zavaros valamit, hanem a belőle leszűrt, leegyszerűsített kétdimenziós ábrákat, grafikonokat vizsgálja. Éppen ezért a vizsgálat tárgyai gyakorta nincsenek is jelen a laborban. „A vérző és sikoltozó patkányokat gyorsan elintézik. Amit belőlük kinyernek, számok aprócska halmaza. Csupán ez az extraktum (…) az, ami számít. Semmit nem lehet mondani a patkányokról, de rengeteg dolog mondható a számokról” (1990: 39). A „kinti” valóságból képek lesznek, azokból egyszerűbb ábrák, azokból még egyszerűbb ábrák stb. A dolgok papírrá változnak, a papírok pedig egyre kevesebb papírrá. Latour gondolatmenetét követve azt mondhatjuk, hogy az etológiai kutatómunka során a képiség-írásbeliség váltakozása sajátos ívet ír le. A kutatás kiindulópontjában a protokoll szövegét egy képpel szemléltetik. A kép a kísérlet során mintegy „életre kel”: valódi kutya, valódi gazda és valódi kísérletvezető cselekszik. A videó ennek látványát rögzíti képként, viszonylag jól visszaadva a történéseket. A fénykép újra megmerevíti a képet. A tudományos publikációban pedig már csak a számadatokká redukált eredmények ábrái: a grafikonok és a diagramok jelennek meg. A meggyőzés egyéb képi eszközei ott már nemigen játszanak szerepet. A grafikonok még félúton helyezkednek el a kép és a szöveg között, végül a tanulmányban a grafikonok értékelésekor a kép végleg eltűnik, feloldódik, csak a szöveg marad.

4.3 Valóság és reprezentáció A valóság és a róla szóló tudományos adatok, tények viszonyát sokan vizsgálták már a tudományfilozófiában. Számomra az egyik legérdekesebb szerző e kérdésben ismét Bruno Latour, aki Pandora’s Hope c. könyvében (1999) azt kívánja bebizonyítani, hogy szükségtelen ontológiai szakadékot feltételezni a világ és a róla szóló nyelvünk, a valóság és a tapasztalata között. Hogy bebizonyítsa, nem létezik ilyen szakadék, a könyv első esszéjében egy tudományantropológiai terepmunka során tett megfigyeléseit tárja elénk. Elkísért egy kis kutatócsoportot a brazíliai esőerdőbe, Boa Vistába. A botanikusból, biológusból, geográfusból és földtani szakemberekből álló csoport arra a kérdésre keresett választ a szavanna és az erdő határsávjában, hogy melyik irányban mozog ez a határsáv. Vajon az erdő terjed a szavanna rovására, vagy a szavanna szorítja mind hátrébb az erdőt? A kutatás két szélső pontja: a brazil esőerdő egyfelől és a kutatási beszámoló papírkötege egy európai laborban vagy múzeumban másfelől. Vagyis a világ (az esőerdő) és a szavak (a cikkek) kapcsolata meglehetősen távolinak tűnik, a szakadék több ezer kilométerre tágul. Latour azonban azt igyekszik megmutatni, hogy ez egy végtelenül leegyszerűsített gondolat, amely a valóság és a nyelv kapcsolatáról meglehetősen torz képet ad. A két végpontot ugyanis számos apró lépés, fordítások sora köti össze egymással. Ontológiai szempontból mindegyik lépés problémamentes.

A fordításokhoz egyszerű eszközöket használnak a kutatók. Ezek a kutatási eszközök „ontológiai hibridek”, ugyanis tárgyként a világhoz tartoznak, ám ugyanakkor a szavakhoz, azaz a nyelvhez is, minthogy valamilyen fogalmat, elképzelést, absztraktumot reprezentálnak,

153

azaz jelként is értelmezendők. Ilyen eszköz például a „pedocomparator”, ami nem más, mint egy fából készült dobozféleség, amelynek belseje számos apró rekeszre oszlik. A doboz lezárható, s egy fogantyúval is rendelkezik, amitől egy fabőröndre hasonlít, amelynek belsejében nem keveredhetnek össze a dolgok. A kutatók a doboz kis rekeszeit különböző helyekről szedett földmintákkal töltik meg. A pedocomparator hibrid entitás, mert bár látszatra egyszerű fadoboz, benne absztraktummá finomodó földminták vannak, melyek mindegyike egy-egy sorszámot visel, azaz immáron egy sorozat eleme, egy információdarabka jele. Így ez az eszköz voltaképpen az egész erdő talaját reprezentálja, miközben absztrakt elemzést tesz lehetővé. Absztrakt főként abban az értelemben, hogy nem a burjánzó erdő egészét kell a kutatónak figyelembe vennie, hanem lecsupaszított adatokat. Ezáltal válik áttekinthetővé, hogy miként is változik az erdő és a szavanna közti területen a talaj összetétele. A darabkák egymás mellé rendezhetők, sorba állíthatók. Egyszerre vizsgálhatók anélkül, hogy a kutatónak újra és újra hatalmas területeket kellene bejárnia az erdőben. Ily módon a számtalan apró fordítási lépéssel az esőerdő komplex valósága átváltozik leegyszerűsített tudományos nyelven kifejezett jelentéssé. A fordítások egy mindkét irányban végtelen lánccá fűzhetők össze, minden egyes láncszem összekötő kapocs az egyedi, partikuláris, lokális, materiális valóság és a standardizált, általános, egyetemes szöveg között. Latour szerint a filozófiai hagyomány téved, amikor a jelenségeket a „magánvaló dolgok” és az emberi megértés találkozási pontjában képzeli el. A jelenségek valójában a fordítási láncokon haladnak végig, minden egyes lépésben elveszítenek tulajdonságokat, de cserébe újakkal gazdagodnak. Tehát az ontológiai szakadék áthidalhatónak tűnik, a világ problémamentesen lefordítható szavakká még egy ilyen egyszerű eszköz segítségével is, mint a pedocomparator. Csupán arra kell ügyelni, hogy az egyes fordítási fázisokban mindig könnyedén visszafordítható legyen a szavak világából a tárgyak világa. Az etológiai kutatómunkát is megkísérelhetjük ennek alapján leírni. A fordításokban a képiségnek, a képfeldolgozó eszközöknek jut kitüntetett szerep. Már fentebb több ízben is említettem, hogy a kísérleteket videóra rögzítik. A videó, mely látszólag a valóságot ragadja meg, valójában az első fordítási lépés. A valóságból kimetszünk egy darabot, amit megörökítünk, így, bár mozgóképről van szó, mégis azt mondhatjuk, hogy a valóság egy szeletét kimerevítjük. Hiszen egy kutya életének összes akciójából csupán egy apró töredéket rögzítünk, amit újra és újra meg lehet nézni, mintegy az időt megállítva, sajátos hurokká görbítve, ahol végtelenszer ugyanaz játszódik le. A kísérletek során a kísérletvezető papíron rögzíti a kutya legfontosabb adatait (legalább a kísérlet nevét, a kutya nevét, korát és a kísérlet időpontját). Ezt a papírt azután becsúsztatja a videokazetta tokjába a filmfelvétel mellé, ami így kerül be a videoraktárba, hogy később a kódolás során mindenki számára világos legyen, mit is lát a filmen. A kísérletben részt vevő állatok így óhatatlanul egy-egy sorszámot is kapnak, attól függően, hogy hányadikként végezték el velük a kísérletet. Ez a lista jelenti a következő láncszemet a fordítások sorában. A harmadik fordítási szakasz a fentebb már részletesebben elemzett kódolás. Voltaképpen ekkor változik a statisztikai elemzés számára fontos számadatokká a kutya viselkedése. Ezekből a számadatokból állnak össze aztán a táblázatok és grafikonok, s ezekre az adatokra épül majdan a tudományos publikáció is. Latour stílusában tehát azt mondhatjuk, hogy látszólag végtelen a távolság a házi kedvencek: Dió, Kefir, Maugli stb. és a cikkben megjelenő oszlopdiagramok között, ám e távolság könnyedén áthidalható, ha az egymást követő lépéseken sorban végighaladunk. A szakadék áthidalása mindazonáltal a kiépített hídon haladva visszafelé jóval problémamentesebb, mint maga a hídverés. A sorozatban minden egyes új láncszemet bizonytalanságok, szelekciók, viták és döntések aktusai hoznak létre. A kutatás számos ponton elágazhatna és a valóság egészen más reprezentációját hozhatná létre, ahonnan megint problémamentesnek tűnne a visszaút. Így a tudományfilozófia

154

alapkérdéseiig is eljutunk: ti. az így kapott reprezentációk vajon ugyanarra a valóságra vonatkoznak-e? S ha nem, akkor áthidalható-e a szakadék a különböző valóságok között?

V. Összegzés

„Nem érdemes körbeutazni a világot azért, hogy megszámoljuk, hány macska él Zanzibáron.”

(Clifford Geertz)

Az etológia a biológián belül sokáig „mostohagyermeknek” számított - sőt sokak szemében mindmáig az -, noha önálló tudományágként létjogosultságát az alapító atyák: Lorenz, Tinbergen és Frisch 1973-as közös Nobel-díja visszaigazolni látszott. Az etológia mindmáig periférikus helyet foglal el a kutatástámogatási/tudományszervezési igazgatási rendszerben, ami többek között abban is megnyilvánul, hogy jóval kevesebb pályázati lehetőség áll rendelkezésére, s a pályázatokban jóval kevesebb pénzre számíthat, mint más biológiai kutatások. Ennek részben gazdasági okai vannak. Az etológia eredményeit nem lehet olyan nyilvánvaló módon gazdasági tőkévé konvertálni, mint például a biokémia vagy a gyógyszerkutatások eredményeit. Másrészt az etológia sajnálatos módon sokak szemében összefonódott a szociáldarwinizmussal, sőt a fajelméletekkel, ami ellehetetlenítette a tudományt Amerikában és más nyugati országokban. De a humánetológia eredményeit a szocialista országok sem szívesen ismerték el.

Az állati elme működésének tanulmányozása, azaz a kognitív etológia azonban még az etológián belül is marginális helyzetben van, mert témaválasztása sokak szemében tabukat sért. Elsősorban is megkérdőjelezi az emberek felsőbbrendűségét az állatokhoz képest, amikor az állatokat is olyasféle kognitív tulajdonságokkal ruházza fel, mint az érzések vagy a gondolkodás képessége. A kognitív etológia terminus olyannyira ellentmondásos az etológiában, hogy újabban olyan vélekedések is napvilágot láttak, miszerint magát a nevet kellene megváltoztatni, így lépve túl a módszertani és fogalmi kérdéseket érintő terméketlen vitákon. (Lásd, pl. Bekoff 1993, 2006, 2007, Balcombe 2006, Nemes 2004a, 2007.)

Magyarországon kognitív etológiával foglalkozó tanszék csak az ELTE-n működik, de klasszikus etológia is csak itt található (a viselkedésökológus csoport), s alkalmazott etológia is csupán egy-két egyetemen. Az általam vizsgált csoport, az MTA-ELTE Összehasonlító Etológiai Kutatócsoport pedig még a kognitív etológián belül is a legkevésbé elfogadott útra lépett, amikor a „Családi Kutya Program” keretében a kutyák kognitív képességeit vizsgálja.

Disszertációmban elsősorban arra kerestem választ, hogy miként művelhető egy kialakulóban lévő tudományág hazánkban. Egy kutatócsoport vizsgálata mindenképpen felveti a kérdést, hogy milyen egyéni és csoportszintű stratégiákra van szükség ahhoz, hogy egy ilyen tudományos közösség itthon megszerveződjék és fennmaradhasson. De különösen érdekessé válik ez a kérdés egy olyan speciális helyzetben lévő feltörekvő tudományterület esetében, mint amilyen az etológia. Itt ugyanis a tudomány legitimációjáért való küzdelem szorosan összefonódik a csoport létezéséért való küzdelemmel. Miként segítheti egymást a kétféle cél, és miként gátolhatja? Az, hogy ez a két cél egymással szembekerülhet, számomra kutatásom egyik legmeglepőbb tanulsága.

A csoportot vizsgálva úgy tűnt, nagy hangsúly helyeződik mindazokra a szokásokra, amik a csoportot összekovácsolják, egységben tartják. A heti rendszerességgel megtartott tanszéki megbeszélések, a szakdolgozók és doktoranduszok beszámolói, amikor a kutatók munkáikat bemutatják egymásnak, a kísérleti forgatókönyvek közös kitalálása stb., biztosítják a csoport tagjai közötti állandó formális és informális kapcsolatok kiépülését, megszilárdulását. Szintén a csoportkohéziót növeli a nyári kutyás tábor, az agility versenyek és kutyás kiképzések, amelyeken a kutatók java rendszeresen részt vesz, valamint az

155

alapítványi munka. Egymás munkájának folyamatos figyelemmel kísérése, segítése következtében a hipotézisek koherens rendszerré álltak össze, a kísérletek egymásra épülnek, összehangolódnak. Így kialakultak a kísérleti eljárás közös rítusai, szokásai, mintaképei is.

A kísérleti eljárás számos hallgatólagos tudást feltételez, amit a kutató csak a közös munka során tud elsajátítani, átvenni, lévén ezek explicite a kísérleti forgatókönyvekben és a cikkek módszertani összefoglalójában nem fogalmazódnak meg. Minthogy azonban az ELTE etológusai körében általánosan elterjedt gyakorlatokról, gondolkodásmódról van szó, azt mondhatjuk, hogy a hallgatólagos tudás is - jóllehet implicit módon - csoport-összekovácsoló erő. Mindezek következtében a csoport nem csupán részeinek összessége, hanem más minőségű entitássá válik.

A csoport mindemellett tudatosan is törekszik arra, hogy egy sajátos képet alakítson ki magáról, amit a külvilág felé prezentál. Ez az önmegjelenítés azonban a szűkebb környezet: az egyetem és a kutyatartók, és a tágabb környezet: a nemzetközi tudományos közeg felé némiképp eltérő. Ez utóbbi felé jóval szakmaibb, tudományosabb, mint a hazai nagyközönség felé. Az egyetem az e kettő közti speciális „köztes helyet” foglalja el. Részint az etológiának itt kell igazán legitimációt szereznie, hiszen a többi biológiai tudománnyal itt kell megküzdenie, ráadásul egyenlőtlen erőviszonyok között. Be kell bizonyítaniuk, hogy igenis komoly tudományt művelnek, minthogy a biológia többi ágának képviselői előszeretettel nézik le őket, mondván: az etológia nem is tudomány, inkább bölcsészet (!). Ugyanakkor az egyetemet paradox módon még sem elsősorban tudományos teljesítményükkel tudják meggyőzni, inkább a körülöttük kialakuló hírnévvel. Ha kvázi médiasztárokká válnak, illetőleg ha jó kapcsolati tőkét szereznek maguknak a tudománypolitika képviselőinek körében, úgy nagyobb biztonságban érezhetik magukat az egyetemen is. Az egyetemmel való viszony tehát nem csupán (vagy nem elsősorban) a tudományos teljesítményről szól.

Az egyetemen kicsi az etológia mozgástere, a tanszék erősen kiszolgáltatott helyzetben van. Az egyetem „infrastruktúrát” ad ugyan, ám a működési költség jó része a tanszékre hárul. Az egyetem legfontosabb funkciója a csoport számára így nem az anyagi támogatás, hanem a legitimáció, ami egyben fontos „erőforrás” a kutatások anyagi és kapcsolati tőkéjének fölhalmozásához.

Tisztább és egyszerűbb a csoport helyzete, amikor a nemzetközi tudományos közvéleményt kell meggyőzniük, hiszen ott inkább a tudományos teljesítmény a mérvadó. Némi politizálásra, kapcsolatépítésre persze itt is szükség van, de a hangsúly sokkal inkább az eredményekre esik. A hazai berkekben azonban ennek épp a fordítottját láthatjuk, minthogy nem létezik szélesebb szakmai közeg, ahol munkájuk iránt érdeklődnének, vagy ami munkájukat értékelné. Háromévente rendezi meg a Magyar Etológiai Társaság konferenciáit, ám ezeken a konferenciákon az ELTE Etológusai képviselik az előadók döntő többségét. Talán a kognitív tudományi konferencia (MAKOG) az egyetlen olyan - részben szakmai - fórum, ahol évről évre beszámolhatnak eredményeikről. Minthogy azonban ezen a konferencián az etológiát egyedül ők képviselik, nem kell komoly kritikáktól tartaniuk. Jellemző módon itthon azzal kell hírnévre szert tenniük - és ezzel tevékenységüket legitimálniuk -, ami a tudományos munkán kívül esik.

A kutatásokhoz szükséges pénzforrást alapvetően két módon próbálja megszerezni a tanszék. Szponzorokat is keres, de a reálisabb pénzszerzési csatornát a pályázatok jelentik. A pályázatot kiíró szervezet meggyőzésének két legfontosabb eszköze a megfelelő nyelvezet, szóhasználat és a megfelelő transzlációs stratégia, vagyis a saját érdeklődés átfordítása a pályázatot kiíró érdeklődésévé.

A hazai etológiában a pályázati kompetencia már-már a tudományos kompetencia szinonimájaként jelenik meg. Ha egy kutató nem aktív a pályázatok felkutatásában és megírásában, szakmai értékelése negatív lesz.

156

Az etológusoknak marginális helyzetükben igyekezniük kell minden egyéb lehetőséget is megragadniuk, amivel pénzt tudnak szerezni a kutatásaikhoz, vagy ami reklámot jelent számukra. Következésképpen rendszeresen felmerül a kérdés: Mi a fontosabb: a kutyakutatás vagy az etológia? Vagy más szóval: Nem baj, ha nem etológia, csak a kutyáról szóljon, avagy nem baj, ha nem kutya, csak etológia maradjon? Kezdjenek-e valamilyen alkalmazott etológiai kutatásba (pl. háziállatok tartási körülményeinek vizsgálata) vagy valamely modern kutatási területen kamatoztassák a kutyáról szerzett etológiai ismereteiket (pl. a robotkutatásban)? Avagy inkább a kutyakiképzés, a kutyatartási szaktanácsadásra helyezzenek nagyobb hangsúlyt? (Bár ez utóbbi munkák eltávolodást jelentenének az etológiától.)

A dolgot tovább bonyolítja, hogy a fenti kérdésekre egyéni vagy csoportszinten adnak-e választ. Ebből a szempontból a csoport megoszlik. Vannak, akik számára specifikusan a kutya kutatása a fontos, és vannak, akik számára az etológia művelése - ők könnyebben váltanának állatot. Ezzel összefüggésben egy másik, rendszeresen felmerülő dichotóm kérdéshez jutunk: Mi a fontosabb: a csoport vagy az etológia? Vagy más szóval: Nem baj, ha nem a csoportban dolgozom, csak etológiát művelhessek, avagy nem baj, ha nem etológiával foglalkozom, csak a csoportban maradhassak.

A fiatal kutatók számára azért fontosak ezek a kérdések, mert a három éves PhD-ösztöndíj lejárta után meglehetősen kilátástalan helyzetben találják magukat. Arra szinte semmi esélyük, hogy az egyetemen álláshoz jussanak. Ha nem akarnak elfordulni szakmájuktól (legtöbbjük kénytelen valami egészen máshoz fogni) két lehetőség áll előttük: vagy megpróbálnak egy nyugati egyetemen ösztöndíjhoz jutni és ott megtelepedni, vagy itthon próbálnak valamilyen post-doc ösztöndíjat elnyerni, ami viszont csak újabb három-négy évre jelent megoldást. Minthogy kutya-etológia csak két-három helyen létezik a világban, ha külföldre mennek, bár etológiát művelhetnek, valószínűleg más állatokat kell majd vizsgálniuk, s így a kutyáról szerzett ismereteiknek kevés hasznát veszik. Ha itthon maradnak, bizonytalan, hogy etológiát művelhetnek-e, ahogyan bizonytalan az is, hogy a továbbiakban kutyával foglalkozhatnak-e. Mindezek dacára nagy vonzerőt jelent a tanszék közelében maradni, ennek oka azonban jobbára az ott uralkodó jó hangulat. (Több fiatal kutató döntött már úgy, hogy külföldön próbál szerencsét, ám az ösztöndíj lejártakor mégis hazatértek, mivel az idegen környezetben nem találták meg az itthon megszokott-megkedvelt közeget.) Az állással rendelkező idősebb kutatók is inkább hajlamosak a csoport létéért küzdeni, de őket erre – a fiatalokkal ellentétben - nem a sajátos tanszéki életforma motiválja, hanem a státusz, a munkahely megtartása, ami a csoport lététől függ. Ráadásul ők korábban más állatok vizsgálatával kezdték etológiai pályafutásukat, tehát számukra a kutyáról átváltani nem jelent olyan problémát, mint azok számára, akik kimondottan a kutyakutatás kedvéért jöttek a tanszékre.

Ugyanakkor ezeket a kérdéseket nem lehet véglegesen megválaszolni. Nem csupán azért, mert végső soron lehetetlen döntések meghozatalára kényszerítik a kutatókat, hanem azért sem, mert ezek a kérdések a hónapról-hónapra változó körülmények következtében újra és újra felvetődnek. Hogy ezekkel a csoportnak rendszeresen szembesülnie kell, arra mutatnak, hogy a csoport legitimációja szembekerülhet az etológia legitimációjával.

Az etológia elfogadtatása elválaszthatatlanul összefonódik a csoport tevékenységével, amit a demarkációs törekvések szépen példáznak. A tudomány határainak kijelölésében három szempont különíthető el: 1. Az etológusok először is igyekeznek elkülöníteni az etológiát a nem tudományos

megközelítésektől. Az etológia- történet két sarkalatos pontja ebből a szempontból az anekdoták és az antropomorfizmus kérdése. Az etológusok, miközben elméletileg elhatárolják magukat az anekdoták használatától, a gyakorlati munka során mégis sokat merítenek belőlük. Hasonlóképpen kiküszöbölhetetlen tűnik az antropomorfizmus is, s

157

ugyancsak problémát jelent a kutatás során elkülöníteni a kutyára vonatkozó népi hiedelmeket a tudományos tényektől. Vagyis egészen más képet kapunk a demarkációról, ha a kutatók elméleti fejtegetéseiből indulunk ki, és más képet kapunk, ha a bevett gyakorlatokat vizsgáljuk. Egy másik megközelítésben, azt is mondhatjuk, hogy a gyakorlat és a publikációkban megjelenített stratégia válik szét, hiszen az anekdotákról, a népi tudásról (melyek a kutatást befolyásolták) a cikkekben hallgatni szokás.

2. Ugyancsak kulcsfontosságúvá válik a publikációs stratégia a demarkáció második típusában, amikor is az etológia és a többi tudomány (pszichológia, szociológia, statisztika) viszonya kerül előtérbe. A pszichológiától elsősorban konkrét kísérleteket vesznek át, a szociológiától módszertani és elméleti inspirációt nyernek (lásd, pl. kérdőíves adatfelvétel, valamint a gazda-társadalomról kialakított elméletek és megfigyelések). Egészen más a helyzet a statisztika esetében, ahol két ellentétes világkép ütközik össze: a statisztikailag korrekt megközelítés voltaképpen az etológia lényegét hagyja figyelmen kívül. Lehet, hogy matematikai szempontból kifogástalan számításaik lesznek, a számok értelme azonban odavész. Mégis, míg a statisztika a tudományos publikáció velejét alkotja, a szociológia és a pszichológia befolyásáról a cikkekben hallgatni kell. Bármennyi ötletet merítettek is a társadalomtudományokból, amikor publikálásra kerül a sor, az etológusok a lehető legszigorúbb értelemben vett természettudósokká válnak. Mondhatni: egy egészen másféle hagyomány keretein belül dolgoznak, mint amit a publikálás során követnek. Vagyis bár a demarkációs probléma főként az eredmények publikálásakor jelenik meg, s látszólag csak kevéssé befolyásolja a kutatás mikéntjét, a cikkírás során betartandó kétféle kényszer (ti. a statisztikai szabályok alkalmazása, és a társadalomtudományos ismeretek elhallgatása) következtében a kutatás során szerzett ismeretek jelentős része elvész.

3. A demarkáció harmadik fokozatában a kutatók elkülönítik a kutya-etológiát az etológia többi ágától. (Például, amikor nem az etológia bevett módszerei alapján közelítik meg a kutya és az ember közötti kommunikációt, hanem egyfajta saját módszertant teremtenek.) Az ilyesfajta eljárások azonban kétes értékűek. Miközben a csoport tudományos tőkéjét az etológus-társadalomban nagyban növelheti, ha sikerül sajátos módszertanukat elfogadtatniuk, paradox módon ez az etológia „gyengülését” hozhatja magával, hiszen a külső szemlélő számára nem lesz jól definiálható módszertana a tudományágnak, ami a tudományág egységét - végső soron létezését - kérdőjelezi meg.

A demarkációs törekvések a vizsgálat tárgyát is árnyaltabb megvilágításba helyezik. A tudományos munka ugyanis meglehetősen heterogén tudástípusok összehangolását teszi szükségessé. A kutya kutatása szépen példázza, miként alakítják tudásunkat a laikusok (gazdák), a kutatók, a kultúra, és a tudomány számos területe. A kutya úgy tűnik, egyfajta „határtárgyá” (boundary object) vált (Star és Griesemer, 1999, az eredeti: Star és Griesemer, 1989), vagyis a különféle tudástípusok metszéspontjában helyezkedik el.89 Az etológusok feladata, hogy e sokszínű tudástípust összehangolják, a belőlük összeálló képet a tudomány számára értelmezhető formába öntsék, és az adatokból megbízható következtetéseket vonjanak le. Ez azért sem könnyű feladat, mert a kutyáról kialakított összkép ellentmondásokban bővelkedik, ráadásul, minthogy az etológusok többnyire maguk is gazdák, akik saját kutyájukra inkább a laikus gazda szempontjából tekintenek, az egyes etológus fejekben is könnyen öszzekeverednek, összemosódnak a tudományosan megalapozott 89 Susan Leigh Star és James R. Griesemer klasszikus tanulmányukban (1999) - amelyben a kaliforniai egyetem állattani múzeumának (Berkley Museum of Vertebrate Zoology) megalapítását elemzik, és azt vizsgálják, hogy a korai időszakban miként dolgoztak együtt a különféle laikusok és szakértők - vezették be az ún. „határtárgy” (boundary object) fogalmát. A határtárgy olyan entitás, melyről a különféle közösségek eltérő információval rendelkeznek. Mindegyik közösség sajátosan a maga szempontjai szerint értelmezi az információkat, amelyek azonban mégis rendelkeznek valamiféle állandó és közös értelemmaggal ahhoz, hogy a tárgy integritását fenntartsák.

158

ismeretek a laikus vélekedésekkel. Vagyis nem csupán arról van szó, hogy különböző közösségek léteznek, melyek mindegyike kialakította a maga képét arról, mi is a kutya, s ezek a vélekedések történetesen egy állatfajban valamiképpen összeérnek, hanem egyugyanazon etológus tagja különböző közösségeknek. Így a kutatók maguk hozzák létre azt a sajátos fogalmi egyveleget, amit azután kutyaként definiálnak. Ugyanakkor e sokféle tudástípus egyidejű jelenléte inkább segíti a kutatókat, amikor a kérdésfeltevéséről, a kísérletek kitatlálásáról van szó. A konklúziók levonásakor, a szakcikk elkészítésekor viszont már háttérbe kell szorítani a tudományos tudáson kívül eső ismereteket.

A tanszéken a kutatók között nagy eltéréseket találunk abból a szempontból, hogy mennyire ismerik az elméletet, a kutyákra vonatkozó szakirodalmat, és mennyiben jártasak a kutya gondozásában, azaz mennyire ismerik gyakorlati szempontból a kutyákat. Van olyan kutató, aki szabadidejében kutyaiskolát működtet, és jóformán mindent tud az állatokról, ami a hétköznapi életben tudható róluk. Ő az, aki azonnal átlátja a kísérleti forgatókönyvek hiányosságait, és azonnal azonosulni tud a kutya szempontjaival is. A kísérletek tervezésekor az ő tudása hasznosabb, mint azon kollégáié, akik, bár jól ismerik a szakirodalmat, a kutyákról mégis keveset tudnak, mivel inkább elméleti kérdésekben jártasak. Mondhatni, a kutya tudományos szempontból történő vizsgálatának egyik elengedhetetlen feltétele a „hús-vér kutya” alapos ismerete, ami egy paradoxonhoz, egyfajta hermeneutikai körhöz vezet: mindent kell tudni a kutyáról ahhoz, hogy a kutyát vizsgálni lehessen.

A határmunkálatok az etológiában tehát nagyon sajátos módon is megjelennek, hiszen az etológusoknak nem csupán a külvilággal szemben kell definiálniuk tudományuk határait, hanem elsősorban saját elméjükben kell különválasztaniuk a tudományos és a nem tudományos ismereteket, kérdésfeltevéseket. Ráadásul mindezt olymódon, hogy a nem tudományosan megalapozott érdeklődésüket és ismereteiket tudományos munkájuk szolgálatába állíthassák.

A kutyák nem pusztán kísérleti objektumok a szó hagyományos értelmében, hanem a tanszék „teljes jogú” munkatársai, akikhez alkalmazkodni kell, s akik a tanszéki jó hangulatot alapvetően meghatározzák. Az etológiai kutatómunka elemzését nem lehet csak az emberek közötti kapcsolati hálókra leszűkítve elemezni. A hálózatok embereket és állatokat is összekötnek. Így az etológia határai elmosódni látszanak. A kutyákat vizsgáló etológus kénytelen (naiv) szociológussá is válni a munka során. Részint azért, mert a gazdák szubkultúrájának alapos ismerete nélkül nem tudna kísérleti alanyokhoz jutni. Másrészt azért, mert a kutya – legalábbis az ELTE kutatócsoportjának kiinduló hipotézise szerint – olyan fejlett szociális érzékenységű lény, akinek viselkedése csak az emberi kapcsolatokkal, elsősorban is a gazdához fűződő kapcsolatával együtt értelmezhető. A kutyákat nem lehet laboratóriumi körülmények között tenyészteni, ketrecekben elzárva tartani, mert pszichésen sérültté válnak. A kutatásokban vizsgált kutyák gazdáikkal együtt jönnek a kísérletekre. A gazdák szerepe ambivalens: nélkülük egyáltalán nem létezne kutya-etológia, ti. nem lehetne kísérleti alanyokhoz jutni, ám gyakorta éppen a gazdák azok, akik a kutatót a legnagyobb nehézségek elé állítják a következő szempontokból: 1. A gazdák sajátos közösséget alkotnak, ahol gyorsan terjednek a pletykák. Így nehéz

titokban tartani egy-egy kísérlet célját, lefolyását, s nehéz megakadályozni, hogy a gazdák ne tanítsák előre be a kutyát a feladatra.

2. A gazdák „fegyelmezetlenek”. Habár a kísérleti forgatókönyvben részletesen leírják, mi a gazda feladata egy adott kísérletben, gyakran csak nehezen sikerül a gazdát rávenni, hogy valóban a protokollnak megfelelően viselkedjék. Például ne „súgjon” a kutyának. Ez olykor már csak azért is nehéz, mert lehet, hogy a gazda nem is veszi észre, hogy öntudatlan jelzéseivel befolyásolja az állatot.

3. A gazdák szerepe a kutatásban is paradoxonná válik: miközben a gazdáktól a protokoll pontos betartását várják el, egyúttal meg kell őrizniük természetes viselkedésüket, hogy a

159

kutya számára ne vesszen el a természetes helyzet illúziója. Így tehát nem lehet a kísérleti forgatókönyvben minden részletre kiterjedően rögzíteni a kísérletben részt vevő gazda viselkedését, következésképpen minden egyes kísérlet más és más lesz.

A tanszéki munkában kiemelt jelentőségre tesznek szert az etikai kérdések, melyek az állatvédelmen kívül további két másik sajátos szempontból is befolyásolják a kutatásokat. Egyrészt a kutatások hátterében egyfajta „erkölcsi imperatívusz” áll: Felelősséggel tartozunk a kutyáért, mert megszelídítettük, ezért kötelességünk kihozni a kutyából, amit csak lehet. Az etológusok nem csak egymás között értekeznek arról, milyen is egy jó gazda, hanem a gazdákat is folyamatosan „nevelik”, amit a gazdák többnyire el is várnak. A kutatók egy része kutyakiképzőként is dolgozik, és a kutyaiskolának valóban az a feladata, hogy a gazdákat megtanítsa, miként kezeljék a kutyáikat. Mivel személyi átfedések is vannak a tanszék kutatói és a kiképzők között, a gazdák fejében könnyedén összemosódnak az elvárások. Amit csak tovább erősít, hogy a kísérletek egy részét a kutyaiskolában hajtják végre. Az etológusokat nem az állati viselkedést kutató szakembernek látják, aki történetesen most éppen a kutyát vizsgálja, hanem a kutya szakértőjének, akit ebben etológus végzettsége is segít. Az etológusok pedig igyekeznek magukról ezt a képet fenntartani.

Másrészt az elsősorban Bruno Latour és Michel Callon nevével fémjelzett ún. „transzlációs” megközelítés szerint a tudósnak saját témáját egy másik „kulturális nyelvre” kell lefordítania, méghozzá oly módon, hogy azzal mások érdekeit szolgálja, annak érdekében, hogy saját céljait elérhesse. Minél több ember érdekelt egy kutatásban, annál nagyobb erőforrás halmozódik fel a laborban. A transzláció másik aspektusa térbeli vonatkozású. A laboratóriumot olyan központi hellyé kell változtatni, ami megkerülhetetlenné válik egy adott probléma megoldásában. A probléma bekerül a laborba, átalakul mérhető, kezelhető egységekké, mennyiségekké válik, majd kikerülve a laborból immár egyetemes megoldásként kell feltűnnie. Ahhoz, hogy a kutyákat tesztelni lehessen, gazdákra van szükség, akiket érdekel a kutatás, vagy érdekeltté válnak a kutatásban. Az etológiai kutatásban az etika a transzláció egyik eszköze, a morális kérdések révén az etológia tanszék transzlációs középponttá válik.

160

Függelék 1. Adaptációs vita (részlet)

Egy tudomány fejlődése során gyakori, hogy a kutatók az adott tudomány alapvető fogalmainak újraértelmezésére kényszerülnek. Ezt példázza az alábbi vita is, amely az etológiában használatos olyan alapvető fogalmak értelmezése körül zajlik, amelyek meghatározása minden etológia könyvben megtalálható. Van tehát a tudományban egy bevett értelmezés, ám a gyakorlatban kiderült, hogy a közkedvelt fogalmak használhatatlanok, vagy nehezen értelmezhetőek. Ezt illusztrálandó először idemásolom a fogalmak hagyományos meghatározásait, ahogyan azt maguk az ELTE etológusai könyvükben is ismertették (Miklósi – Topál 2006: 191-192.), majd részleteket mutatok meg a fogalmak értelmezése körüli vitáikból. „Adaptáció (adaptation) A szó szerinti jelentése: hozzáidomulás. Biológiai értelemben akkor nevezünk adaptívnak egy tulajdonságot (amely lehet anatómiai, viselkedés-, illetve elmebeli is), amikor ennek révén az állat sikeresebb, mint akkor, ha valamely más, az adott helyzetben szintén szóba jöhető megoldást alkalmazna. Az adaptáció az a folyamat, amikor egy egyed, egy populáció, vagy egy faj tanulás révén sikeresen alkalmazkodik egy környezeti kényszerhez az egyed életében, illetve az evolúció során. (…) Domesztikáció (domestication) A háziasítás folyamata. Ennek során jöttek létre a háziasított változatai a vadon élő fajoknak, melyek megváltozott külső és belső tulajdonságaik, és/vagy viselkedésük révén egyrészt hasznot hajtanak az embernek, másrészt kezelhetőek az ember számára. A háziasítás viselkedésben megmutatkozó hatásai közül a legjelentősebb az embertől való félelem csökkenése, illetve az ember közelségének elfogadására való hajlam. (…) Exaptáció (exaption) Egy már meglévő képesség, tualjdonság (adaptív) alkalmazása új helyzetben.” Részletek a vitákból: M: az adaptációs fogalommal van gond. A fogalom szerencsétlen. Mert azt mondjuk, hogy az organizmus adaptál valamilyen környezetre. Ha azt mondjuk, hogy preadaptált, ahogy sokan mondják, ő nem arra adaptált, hogy pre-, mert a farkas nem tudhatta, hogy jön majd egy ember, aki őt domesztikálni fogja. Ő adaptált valamilyen környezethez, a probléma az, hogy lesz most ő adaptált a másikhoz. Ha ugyanazt az adaptációt viszi magával, nem változtatja meg, hanem felhasználja egy másik környezetben, akkor ahhoz ő nem adaptálódott hozzá, mert ő azt az előzőhöz használta fel. De ha a korábbi adaptációt megváltoztatva az új környezethez tényleg adaptálódik, akkor meg ez egy exaptált tulajdonság, ami most ténylegesen újra adaptív. T: A kérdés valóban az az adaptív fogalommal, hogy akkor nevezed a dolgot adaptívnak, ha adaptív alatt érted azt, hogy abban a környezetben úgy alakult ki, hogy adott hatásfokú választ adjon. Tehát maga a kialakulás folyamata is benne van az adaptív jelzőben. Vagy pedig csak a jelenséget értelmezed adaptívan. És azt mondod: akkor adaptív valami, ha ott megfelelő válaszreakciót ad. Ilyen értelemben ez adaptív reakció. Én adaptálódhattam a Marsi élethez is, tök véletlenül, mert olyan füleid vannak, hogy tudsz vele ott repülni. Egyébként pedig nem volt szerepe ennek a dolognak. Akkor ez egy adaptív tulajdonság a Marson való repüléshez? Nem tudom. Erre kétféle... nyilván azt is lehetne mondani, hogy nem adaptív. Á: Akkor a lényeg, hogy az exaptáció eredménye is egy adaptív… T: Az egy funkció váltás. A másik esetben csak preadaptív. M: az a kérdés, hogy a kutyánál akarunk-e valami olyat mondani, és ez a Hare kapcsán merül fel, hogy a kutya – és ezt mondjuk – adaptálódott az emberi környezethez. Erre nincs bizonyítékunk igazából. Mert az történik, hogy a farkas az összes adaptív tulajdonságát itt egy picit megtrükközve nagyon sikeresen tudja alkalmazni. Avagy valóban olyan szelekció történt, ami ténylegesen adaptált kutyákra szelektált ki? B: a farkasnak vannak olyan tulajdonságai, amik maladaptívak, tehát ebből kéne kiindulni. Ezekből kénytelen-kelletlen adaptív tulajdonságoknak kellett kialakulnia. M: Mire gondolsz? Nem eszi meg a gyereket például. Á: Igen. T: De azzal nem történt semmi. Á: Most akkor van új a nap alatt, vagy minden bent volt a farkasban? M: Ez a probléma. Az, hogy mi azt írjuk, hogy azok éltek túl, akik… Itt pongyolaság van, amikor azt írjuk, hogy a kutya adaptálódott az emberhez. Olyan értelemben van pongyolaság, hogy nem tudjuk, hogy ezek milyen mértékben lettek olyan változások, amelyek igazából nem adaptáció, csak egy picit megváltozott a funkció. Tehát ténylegesen kevésbé agresszív. Ezt nem mondhatod persze adaptációnak, ez nem egy új alkalmazkodás. Á: Ugyanarra gondolunk, de az az érzésem, hogy részben fogalmazásbeli problémáink vannak. Részben meg nem tudjuk. Ezek lehetőségek, hol ez hangzik jobban, hol az.

161

M: Jó csak ebben az a probléma, hogy hogyan tudod azt bizonyítani, hogy a kutyában tényleg vannak olyan új tulajdonságok, amik korábban nincsenek meg a farkasban? Most az agressziós alkalmazkodással az a probléma, hogy egy csomó farkasban nagyon is megvannak ezek a képességek, csak az N. azt mondja, hogy ezek nem jönnek ki. Mert az a farkas, aki nem küzd, ha ott kaja van, az pillanatokon belül maga is kajává válik. Ettől még ez nem egy adaptáció. P: De akkor adaptációról csak akkor beszélhetünk, ha mutáció van. T: Egy genetikai változás. P: Mert különben minden benne van az előzetes készletben, csak ki kell belőle szelektálni. Á: Arról nem is szólva, hogy ami ilyen durva, az kiszelektálódik. Tehát ott kéne azért maradjon. Meg kell tudnunk tartani. (…) T: Ilyen értelemben félrevezető csak a mutációs rátát nézni. Azt mondani, hogy csak a mutáció. A mutációs ráta 10.000 év/ nem tudom hány bázispár, és ez alapján neked minimális esélyed van, hogy a kutya 30.000 génjéből pont abban az egyben valami történjék ilyen rövid idő alatt. Tehát ez megtévesztő lehet, mert alulbecsüljük annak az erejét, hogy egy genetikai változásoknak kedvező környezet, ami megtartja ezeket, az milyen mérhetetlen pusztítást, vagy változtatást tud végbevinni a gének által szabályozott fenotipusban. A szabályozási rendszer megváltozása miatt, szerintem. Ilyen értelemben bőven lehetnek adaptációs jellegek a kutyában. Az a nehéz, hogy nagyon nehéz ennek a mértékét megbecsülni. Ha csak mutációból akarnánk, akkor erősen alulbecsülnénk. N: Ha létrejön egy ilyen változás, hogy a csontrendszer fejlődésében valamiféle szabályozás elromlik, és ettől rövid orrú lesz az állat, akkor fenotipusosan ez egy csomó olyan tulajdonságot von magával, ami nincs benne a genonban, tehát másképp kell fogni, másképp kell ráharapni, másként tudja tartani, másként ás vele. Tehát mindent másképp fog csinálni, tehát akkora fenotipusos változás jön be, ami nem abból a genetikai változásból következik így direktbe, hanem ugyanúgy ezek mögött a megváltozott viselkedéskészlet mögött ugyanaz a genetikai szett van meg idézőjelbe véve, csak amiatt, hogy rövid orrú lett, ez a szabályozás teljesen eltolódott és az adott környezethez illeszkedik. És akkor itt megint az van, hogy a fenotipusos változást követően egy csomó helyen lehetőség van a konkrét a kiindulónál jelenlévő ősi genetikai szabályozásnak a leesésére, átalakulására, tehát ott megint lehetőség van eddig rejtve maradt, fenotipusosan meg nem jelenő mutációknak a megjelenésére, megerősödésére. Más viselkedési szinten, farkcsóválási szinten, vagy bármilyen más, ami eddig le volt szabályozva, mert egy adott morfológia tartozott hozzá, ez most ez alól felszabadult, és nyugodtan előjöhetett ott egy csomó marhaság, mert belefér, másképp van leszabályozva a rendszer. Kérdés, mi az, ami belefér. Az, hogy az adaptáció hogy történik, mint történik, az egy nagyon hosszú sztori, és az Isten a megmondhatója, hogy a kiindulási génkészletben milyen változások jöttek azzal az elég gyorsan megjelenő nagy viselkedési és egyéb más változásokkal együtt. Amik amiatt, hogy összeszervezett rendszerként működik a dolog, amiatt jelentek meg, és nem azért, mert őbennük következett be változás. És ezt a kutyánál szétszedni, hogy ez hogy történt…? T: Lényeg az, hogy genetikailag jóval kevesebb változás szükséges. P: Nekem az egészet nagyon jól modellezni a százszor idézett kis rókás kísérlet, ahol ugye ő egy elsődleges szelekciót hajtott végre arra, hogy a róka szelíd legyen, tehát azok a rókák váltak sikeressé, amelyek szelídek voltak, mert azokat tenyésztette tovább. Amikor megjelentek foltos rókák, akkor az egy olyan fajta véletlen volt, hogy amikor ő szelíd rókára szelektált, akkor azt a nagyon ritka, a róka populációban jelen levő foltos színre utaló allélt pont elkapta, amivel ő ezt a beltenyésztést a szelíd rókákra elvégezte, és ez a ritka szőr, mint tulajdonság egyszer csak előbukkant. Namost, ha ezt a foltos szőrű rókát mi preadaptáltnak tekintjük, mert ne adj isten tíz év múlva ez lesz a sikk, ilyen állatot tartani, és szétterjed az egész a világon, akkor azt mondom, hogy a foltos színű róka egy marha sikeres változat. Ez egy preadaptáció, mert még nem tudjuk, hogy mire lesz jó. M: A preadaptáció ott jön elő a mi esetünkben, amikor azt mondod, hogy miért nem a hiénát domesztikálta az ember, vagy a sakált, vagy a farkast? És akkor erre azt mondják, hogy azért, mert a farkas preadaptálódva van az emberre. Mondjatok nekem olyat, amitől a farkas preadaptálódva van! Mennyivel jobb a farkas, mint egy sakál, vagy coyote? Mert, ha sikerül a rókát preadaptáció nélkül domesztikálni, akkor már kész is van. És ez a probléma a Daimond féle mezőgazdasági teóriával is. B: Nem olvastam a Daimondot, de abból, amit itt leírsz, úgy tűnik, hogy ezek szükséges, de nem elégséges feltételei a domesztikációnak, és akkor persze hogy van egy csomó állat, aminél ez megvan, de nem lesz domesztikálva. Te meg úgy írsz, mintha ezeket elégséges feltételeknek tekintenéd… M: Azt írják a régebbi könyvek, hogy azért a farkast, és nem is lehetett volna mást, mert a farkas preadaptált. Vagy olvassátok el a Serpell-cikket, abban az áll, hogy a farkas többet is tud nálunk. Nekünk még barlangunk sem volt, azt is a farkastól tanultuk. Ezek jó sztorik, meg is élnek visszafelé, de szerintem nem sokat mondanak. Nem építő jellegű. Nem igazán hipotézisek. P: A rókát azért nem lehetett háziasítani, mert az ember mellett lévő farkas megette például… M: Ha ennek oka van, ha ez azért van, mert az ember a kutyával találkozott először, akkor az egész preadaptációs sztorit dobjuk el. Nem azért szelídítette meg a kutyát, mert a farkas kooperatívan vadászik, hanem mert egy farkast látott meg először, és abban a pillanatban szerelembe is estek. Etiópiában is együtt élt az ember

162

az etióp farkassal több százezer évig, az etióp farkas még kicsi is, nem is olyan zűrös, ennek ellenére nem jutott eszébe semelyik homo sapiensnek megdomesztikálni. T: De ennek több feltétele is van. Ott a homo sapiensnek nem volt esélye rá. Az ember ott nem tudta felajánlani a farkasnak ezt a lehetőséget. Nem volt annyi kaja, más stílusban védték a területüket. E: Azért sem tudjuk megmondani, hogy a farkas miért igen, a hiéna miért nem, mert nem tudjuk megmondani, milyen volt a farkas több százezer évvel ezelőtt. T: Ilyen értelemben „Just so” sztorit akármennyit össze tudnánk hordani, egy vaskos könyvet tudnánk írni belőle, és egyik sem lenne rosszabb, mint a másik. Egyetlen értelmes dolog lehet csak. Ha az ember leír mechanizmusokat, folyamatokat, amik nagy valószínűséggel valamikor, valamilyen formában közrejátszottak ebben, de hogy pontosan melyik mikor, milyen mértékben játszott közre, azt soha a büdös életben senki nem fogja megtudni. Azt nem hiszem el, ha valaki azt mondja, hogy ő ezt az egészet felgöngyölítette és leírja szépen. Mert bármikor lehet másikat is írni. (…) M: Exaptáció az nagyon fontos, hogy megértsük. Nem az exaptációtól, hanem igazából az adaptációtól kéne megszabadulni. És a preadaptációtól. Attól megszabadulok. E: Én értem, hogy a preadaptáció és az exaptáció miért ugyanaz, de miért olyan fájdalmas ez? M: Minek két szó, ha az egyik nem olyan jó, mint a másik? Ezt nekem is mindig újra meg kell értenem. Mindig megértem, amikor olvasom…Az a baj, hogy nem vagyok populációbiológus. Az a lényeg, hogyan számolod ki a fitnesst és mit mondasz róla. A preadaptáció az egy rossz fogalom, mert a populációetológusok a fitnesst definiálják az adaptációval, és ettől kezdve nem lehet a preadaptációt használni fitness definícióként. Mert vagy adaptálódva vagy valamire és akkor működsz, vagy nem működsz. Előre nem tudsz felkészülni, mert nem tudhatod, hanem akkor már benne vagy. Az exaptációnak meg az a lényege, hogy neked van egy tulajdonságod, aminek semmi köze ahhoz, ami jön. T: de akkor viszont előre kialakulhat ilyen. M: De nem alakulhat ki ilyen. P: Az exaptáció, úgy gondolom egy statikus dolog, tehát attól a ponttól, mostantól kezdődik. B: Az adaptáció egy végeredmény vagy egy folyamat? Az exaptációt mintha úgy definiálnád, mintha végeredmény volna. T: Az adaptáció akkor válik exaptációvá, ha megváltozik a hely. És akkor kiderül, hogy ezt erre lehet használni. De onnantól kezdve exaptációként fog működni. E: A preadaptáció ebben a kontextusban a farkasra vonatkozik, az exaptáció pedig a kutyára. A kutyának vannak exaptív tulajdonságai, és a farkasnak meg preadaptált. M: De nincsenek preadaptált tulajdonságok. D: Ez önellentmondó kifejezés. Mert az adaptáció válasz valamire a környezetben. A preadaptáció szerint előre vannak olyan tulajdonságai, amik majd adaptívak lesznek. E: De hát vannak olyan tulajdonságaid, amik a következő helyzetben már nem lesznek adaptívak, mások meg igen, és ezt a kettőt szeretnéd megkülönböztetni. M: De nincs következő helyzet. Nem tudod, hogy előre mi fog történni. E: De most tudom. Ez egy történeti rekonstrukció. Tudom, hogy a farkasból hogyan lesz kutya. M: Azt lehet tudni, hogy egy környezetben az alkalmazkodás hogyan következett be. Mi szelektált az alkalmazkodásban az új környezetben. Ehhez neked vannak olyan tulajdonságaid, amik nem jók. És ezeket használod fel az alkalmazkodásban. Ezek eredetileg nem voltak adaptívak, de egy másik környezetben azzá válnak, ez az exaptáció. T: A preadaptációnak szerintem is van értelme. Mert van egy csomó sajátosság, ami egy adaptációs folyamatban kialakul. És amikor a farkas új helyzetbe kerül és elindul a kutyává válás útján, akkor ezek az adaptált tulajdonságok, mint preadaptációk egy új adaptációs folyamatnak alávethetődnek. Például, hogy négy lába van. Az exaptáció is egy adaptációs folyamat eredménye, csak funkcióváltás van. Csak esetleg addig nem is volt funkciója. M: Az a baj, amikor az emberek összekeverik az evolúciós érvelést az adaptáció koncepciójával. Meg szeretnénk különböztetni azokat a tulajdonságokat, amiket az őstől örökölt az illető, azoktól, amik azért keletkeztek, mert a nicheben változásokra volt szükség. Amit öröklünk, az adaptív, illetve amire adaptáltunk, azokat hozzuk magunkkal. Pofozunk rajta. És vannak azok, amik eddig pocsékak voltak, vagy nem voltak érdekesek, most ebben az új nicheben át kellett ezeket változtatni, ezekkel kellett alkalmazkodni. E: Az ugatás az melyik? M: Én arról azt gondolom, hogy egy exaptált tulajdonság. Talán. Mert hogy ugye az ugatásnak van egy nagyon behatárolt kis funkciója, és azt a kutya teljesen átalakítja az új helyzetben való alkalmazkodásban. És lényeges változásokon megy keresztül. Tehát azt nem örökli a farkastól. E: Miért mondod, hogy az ugatás nem adaptív? T: Az ugatás adaptív!

163

M: nem, nem! Adaptív volt a farkasoknál, mert ott figyelmeztet, és tiltakozik vele. Utána a másik környezetben nem erre használja. T: Úgy van. M: Az emberrel lelki konfliktusokat old fel. Funkciót váltunk. Megváltoztatjuk a spektrumot. Magasan ugatunk, mélyen ugatunk, gyorsan, lassan. Az emberrel kommunikálunk. Sőt láthatólag, még az is kiderült, hogy csak akkor jelenik meg, ha az ember aktivizálja. B: És a kötődés? M: Ezek mind problémák. Nem tudom. Meg kéne tudni, hogy a farkasnál van-e kötődés vagy nincsen. Sőt először szívesen kideríteném, hogy mi az, hogy kötődés, aztán visszatérhetnénk erre a problémára négy PhD után. Lehet, hogy a farkas tényleg nem kötődik. Bizonyos értelemben. Lehet, hogy ez egy teljesen új dolog a kutyánál. T: Lehet ez egy exaptációs dolog, ami valahogy megvan a farkasban és aztán új funkciót nyer. Van szociális vonzódás. Van valamiféle szociális viselkedés. Nyilván más értelemben van kötődés a kölyök meg a szülők között. Ezek a szociális mechanizmusok egy új funkcióval, mint exaptált sajátosság egy alkalmazkodási folyamatban kialakul a kötődés. Ez lehetséges. Lehetséges az ellenkezője is, hogy a farkasban is van. Igazából ez egy preadaptáció, abban az értelemben, hogy a farkasnál ez megvan már és az emberrel… M: De nem lehet preadaptálni valamit! T: A preadaptáció szó nem azt jelenti, hogy előre adaptálódik, volt egy eredeti adaptációs folyamat, ami az új környezetben is meg van, megtartja a funkcióját. Mert véletlenül pontosan ugyanabban a funkcióban fog kelleni majd most is. A pre szócska nem azt jelenti, hogy előre adaptálódik, hanem azt jelenti, hogy egy korábbi adaptációs folyamat kialakítja majd azt a funkciót, ami neked is kell. D: A már meglévő repertoárból fog hasznossá válni valami, ami esetleg semleges volt. M: A kérdés az, hogy például a kötődés tekinthető-e adaptációnak az emberi niche-ben? T: Abszolút adaptációnak tekinthető. M: Ha preadaptálva van, akkor mi benne az adaptáció? Bocsánat! T: Az adaptációs folyamat nem jelent funkcióváltást. Ugye? Az adaptációs folyamat az kvantitatív változást jelenthet. Mennyi ideig, milyen hosszan, milyen formában kötődsz? Mit preferálsz? És ehhez szépen csiszolod ezt a képességet. Míg ha funkciót váltasz, az nem adaptáció, ahhoz kell egy exaptációs sajátosság, amit azután az új funkcióban elkezdesz gyömöszölni, hogy jó legyen. M: Nekem sokat segített a parlellizmus elmélete. Beszélünk konvergenciáról, meg homológiáról. Egyről nem beszélünk: paralellizmusról. A paralellizmus lényege, hogy van ez a jó kis farkas genomod. Tudjuk azt, hogy a Canis genom ki tud magából mindenféle dolgokat keverni. Azok a változatok, amik bárhol, itt-ott előfordulhatnak azt nem nevezhetjük alkalmazkodásnak, persze az, de nem új jelenség, hanem ennek az evolúciós iránynak a különböző megnyilvánulásai. Akkor ezek igazából nem adaptációk. Itt most nincs belekeverve ez a fogalom. Főleg az őslénytanászok azok, akik ezen rágódnak, mert ők nem látják az állatot csak a csontokat. Ha most te kicsi vagy, akkor összement a farkas, mert kevesebb volt a kaja, és ez akkor egy déli típus. Vagy pedig ez egy baromi nagy felfedezés a farkasban, ami még sose volt. Mert ugyanakkor azt is tudod, hogy a coyot is, a rókák is tudnak kicsik és nagyok lenni, ez nem egy nagy durranás. A nagy durranás az lenne, ha a farkas fején ott lenne egy gyönyörű szép orrszarv, mondjuk. Hű ez aztán tényleg adaptáció. Biztos kellett neki, valami madarak ott ültek a csúcsán. Ezeket szeretnék ők megtalálni. És ebben a folyamatban, mondják ők, lehet, hogy igazából semmi nem történik. Mi mindig azt mondjuk, hogy a kutya így adaptált, meg úgy adaptált. Lehet, hogy semmi nem történik, csak a csúszkákat picit ide-oda tologatják. Amit hát jó nevezhetjük adaptációnak, de ettől nem sírjuk el magunkat. De az is lehet, hogy itten tényleg nagy durva dolgok történnek, amiket exaptált úton lehet könnyen észrevenni. A kutya belecsusszan az emberi környezetbe, és ebből mi mindig csinálunk egy ilyen fantasztikus sztorit, és szerintem nincs hozzá igazán jó bizonyíték. Lehetne azt mondani, hogy hát kicsit itt meghúzták, ott kicserélték, de ez tulajdonképpen egy farkas. Lássuk be. Csak most pechére ilyen kétlábúak közé került. Ha holnap jönnének Marslakók, mi meg kihalunk, akkor nem történik semmi. Értem ezt az ellenállást, ami egyébként bennem is megvan. Azért jó ez a megközelítés, mert kicsit visszavesz abból, ahogy általában erről beszélni szoktunk. Az ember ezt a kutyává válást igazából kicsit misztifikálja. T: Teljesen jó. Voltaképpen nem történik más, mint egy egydimenziós térben a potméterek tologatása. Maga ez a domesztikáció. Valamit feltolsz mennyiségileg. Többet fogja csinálni, korábban csinálja, későbben csinálja. Csak kvantitatív változások mentén eljutsz ide. És akkor ezt nem nevezzük preadaptációnak, nem nevezzük adaptációs folyamatnak. M: Azért sem jó a preadaptáció, mert ha elolvasod például főleg a régebbi cikkeket, akkor mindig az van, hogy a farkast azért domesztikálta az ember mert falkában vadászik, meg olyan szervezeti struktúrában él, mint az ember, stb. De ilyen erővel bárkit domesztikálhattunk volna, akit canis-nak neveznek ma. Ezért is bosszantó. Mert a preadaptációt elkezdik használni adaptív sztoriként. Ó hát ő már régen tudta, több millió évvel ezelőtt, hogy jön majd az ember. Már előre falkában élt, stb. Ez így egyszerűen nem igaz! Meg hogy tud kooperálni. A farkas kutatók nem hisznek abban, hogy a farkas kooperál. Én meg mindegy, hogy mit hiszek, mert nem láttam még vadászó farkast.

164

T: Ilyen értelemben ezt megoldják a Mech-i hipotézisek, aki azt mondja, hogy rendes farkasból te ne indulj ki, mert tökmindegy, hogy a mai farkas tud-e kooperálni vagy sem. Ezek az elméletek nem nagyon támadhatók a mai farkasok képességei alapján. Miklósi: A lényeg, hogy ezt ne felejtsük el! Amikor mi nagyon lelkesen elkezdünk kutya adaptációról beszélni, ne felejtsük el, hogy voltaképpen ez csak potméter tologatás. Ha például a kutya megszólalna, beszélne az exaptáció lenne. El lehet képzelni, hogy a kötődés egy specifikus adaptáció. Olyan értelemben, hogy csak ez a szociális niche az, ahol ez kell. Az összes többiben a világon, amit mi ismerünk nincs kötődés, tehát nem kell. Ha a kutya kötődik, akkor ez valóban egy exaptált tulajdonság, mert összerakta az ő kis korábbi tulajdonságaiból. Adaptálta erre a nichere. Mégis csak ez a valószínű hipotézis. Hogy a kutyává válás útján úgy tudott elindulni a faj, hogy exaptált tulajdonságokkal rendelkezett. Mert ez különbözteti meg a többi fajtól, amiknek szintén lehetne a potmétereit tologatni. Lehetett volna a sakál, vagy a többi szociális ragadozó, akikkel az ember mind találkozott. Ehhez exaptált sajátosságok kellettek. De akkor miért nincs domesztikált akármi más? D: Ha a nichbe egy állat fér, az kitaszítja a többit. M: Ha valakinek már van kutyája, annak nem érdemes másikat csinálni. Ezért mondom, hogy meg kéne csinálni a kontroll kísérletet, és domesztikálni valami mást. A rókát is lehetett volna. Kicsit büdösebb lenne.

Függelék 2.

Farkas-vita (részlet)

Z: A farkasokról elég határozott állításokat teszel, holott kevés az adat. M: Például azt nem lehet tudni, hogy a farkasok mikor jönnek ki az oduból. A Scotték ugye arra hivatkoznak, hogy milyen jó, hogy háromhetesen ér véget valamelyik periódusa a kutyának, mert a farkaskölyök akkor jön ki az odúból. De ha az ember megnézi, hogy ki a franctól származik ez a dolog, akkor nem lehet megtalálni. Egyszer a Morey, aki egy kanadai farkas-kutató volt, látta, hogy pont a 21. napon jöttek ki. Bár nem tudom, honnan tudta, hogy mikor van az első nap. De a Packard is ezt írja, hivatkozás nélkül, hogy ekkor jönnek ki, a harmadik héten. Nem tudok, mit csinálni. A farkasokra hivatkozni tudok, és szerintem ez benne van egy csomó helyen, ezt lehet erősíteni, hogy ezek az adatok nagyon különbözőek. Egy izraeli farkas ugye ekkor jön ki, a kanadai farkas meg amakkor jön ki. (…) Mert ugye a „farkas” az egy elég laza megfogalmazás, mert például koala az van, mert az tényleg ott él, és minden koala nagyjából elég hasonló, gondolnám én. De a farkas, ami az egyenlítőtől az északi sarkig mindenhol megtalálható…tökmindegy, hogy mit ír valaki. A lényeg az, hogy a Scottékban, és általában a kutyásokban nagyon gyakori ez az adaptív sztorizós dolog. Persze, hogy ez így van, mert a farkas ezt így csinálja. És a farkas-történetek adódnak át, sokkal rosszabbul persze, mint a Scott féle optimalizálós hipotézis, mert valaki egyszer leírta, és a többiek meg szépen átveszik. Itt az a baj, hogy mégis kell egy keretet adni. Nem írhatom le, hogy a farkasról nem tudunk semmit, mert nem hiszem el… T: A farkason belül sokféle dolgot értünk. De az, hogy nem tudjuk, mi az, hogy kutya, ez már kicsit általánosabb dolog. Mi van akkor, ha én egy fajtára teszek megállapításokat? Mit nevezek, milyen körből veszem a mintát, hogy az reprezentatív legyen? Milyen az átlagos kutya? P: A változatok a fajták között valójában csak egy pici részletét érintik a kutyának. Nagy részt átfednek a fajták, most függetlenül attól, hogy az egyik egy nagy belga szőrős, a másik pedig kis sima szőrű. Tehát egyfelől azt mondjuk, hogy a fajták nem is térnek el annyira egymástól, mint gondolnánk. Ugyanakkor viszont, amikor azt mondjuk, hogy milyen butaság az, hogy a fajtáknak az intelligenciáját mondjuk a képezhetőségen próbáljuk lemérni, mert ha például labda dobálós feladatot adunk neki, és akkor megint jön az, amit mindenki tud, hogy a szánhúzásra szelektált az nem lesz egy apportírozós kutya, de mondjuk a retrivereknek még a nevében is az van, az majd mindent visszahoz. A másik fele pedig, hogy van egy olyanféle figyelmeztetés is, amikor fajták kerülnek…tehát lehet fajtahatás amiatt, hogy a kutyákat erre vagy arra a feladatra szelektálták. Ez egy olyan aspektusa a kutyafajtáknak, mint kísérleti alanynak, populációs bázisnak, ami nem csupán a fajták használatának a negatívuma, hanem azért látszik, hogy van bennük valami, és ez főleg a viselkedésük miatt érdekes most a számunkra, nem a küllem miatt, ami egy nagyon jó bepillantást enged abba, hogy milyen markáns viselkedésbeli különbségeket lehet találni irányított szelekció révén. És nem csak ilyen buta dolgokban, hogy mondjuk a labdavisszahozás, hanem a nyájőrző meg a terelő kutyákról szólt az a cikk, hogy az egyik az majdnem végigviszi a vadászszekvenciát, a terelő kutyák, míg ezek a nagy, vérszomjasnak tartott őrzőkutyák meg tiszta debilek, mert le vannak állítva a kölyökkori birkózásnál. Tehát szerintem itt van perspektíva is a fajták vizsgálatában. M: A fajták a munkavégzésben különböznek, hogy labdát visz-e vagy a szagló ösvényt tudja követni, és ez az ahol a tanulást meghatározza. Amikor a Serpell csinál egy kérdőívet, amiben az az utolsó kérdés, hogy visszahozza-e a labdát, akkor persze, hogy szegény Baset Hund hülye lesz, mert rögtön egy pont levonást kap a nyolcból. Senki nem látott még egy Huskyt labdázni. Kérdezhetett volna ügyesebben is, és akkor is lehet, hogy hasonló jön ki, de ha konkrétan rákérdezel egy képességre… Az egyik kutya rohan, a másik nem. Ez egy konkrét különbség, ami jól látszik. A Husky az egy rohanós lény. De nyilván lehetne kutyát csinálni belőle, ha ez ember úgy foglalkozik vele. Csak nehéz. Miután rohan, és ha nem kezdik őt gyepálni, akkor elviszi a rohanás. És az

165

emberek nem veszik ezt észre. Aki ilyen kölyköket nevelnek, kicsúsznak ebből az időből, és aztán elég nehéz ezt behozni. Ha van egy egyéves kutya, akkor már csak lebegni lehet mögötte, mint egy zászló. T: A koncepció az, hogy létezik-e a kutya mint olyan, egyáltalán? Lehet, hogy a könyv olyasmiről szól, ami nem is létezik. M: Szóval, ha ezeket az adatokat összegyűjtenénk, látnánk, hogy ez mennyire torz vagy nem torz populáció, amit vizsgálunk. Mert ezt nem lehet tudni, hogy amikor mi kimegyünk, vagy más kimegy, igazából milyen populációkkal találkozik. És azt tudni kell, hogy a dolgok arra érvényesek, amiből a mintákat szedjük. Ez nem baj, csak ezt tudni kell, oda kell erre figyelni. Valaki, valahol kimérte valamilyen kutyán. És aztán amikor egy szinttel feljebb kerül, akkor jelennek meg ilyen sommás mondatok, hogy a ’kutya’ a ’farkashoz’ képest. Amikor az eredmények már elszakadnak a protokolltól, és amikor már a diszkusszió van, akkor méginkább, ott már csak ’kutya’ van és kész. És már csak ’farkas’ van. (…) M: A kutya nem egyre kevésbé farkas, hanem inkább egy mozaikos valami. A farkas nem feltétlenül úgy jelenik meg a fajtákban, mint egy ilyen levágás, hanem mindenféle kombináció van. Ami legelőször is történik, hogy szétdarabolódik a viselkedés. Mind a percepciós része, abban az értelemben, hogy eltűnnek a specifikus elvárások, mind pedig a motoros viselkedés, abban az értelemben, hogy nem lesznek ilyen szép fekvenciák, hanem csak elemek. Amik aztán genetikailag felerősítődnek. A husky például egy előre szelektált kutyának tűnik. A huskyk a legkorábban talpra állnak az összes kutyafajta közül, a farkast is megelőzve. Ők már a hetedik napon állnak és mennek. A Federsen azt mondja, hogy persze, mert ezek futó kutyák, arra lettek szelektálva, hogy menni kell. És a kis huskyban ez a program már a hetedik napon készen áll. A farkasok meg legalább 3-4 napig még, ami nem tűnik persze soknak, elheverésznek. És az uszkárok még hetekig vergődnek. Tehát valóban az látszik, hogy itt egy mozaikosság megy, nem egy ilyen egyenes vonalú, irányú fejlődés. (…) P: Mindig, amikor a farkast a kutyával összehasonlítjuk, ezt egy evidenciaként kezeljük, hogy a farkas a kutyának a legközelebbi rokona. Ugye sokan azt mondják, hogy a farkas a kutyának az őse. És ez már megadja az alaphangulatát az összehasonlításnak, és a farkasszerű elemeket keressük a kutyában, ill. megpróbáljuk elhelyezni a kutya etogramjában. Én ezt inkább úgy szoktam nézni, hogy a farkas egyáltalán nem hasonlít a kutyára, a kutya a farkaséra. Míg a vad kecskének és a házinak, vagy a vaddisznónak és a házi sertésnek a viselkedése teljesen ugyanolyan, azzal a különbséggel, hogy az egyik köré oda lehet egy ketrecet rakni, és elviseli nagyjából, ha megjelenik a gondozó, a másik pedig nem. Az hogy egy farkasnak a viselkedését elmagyarázzuk, hogy hogyan működik ez az állat, hogyan él és szaporodik, ez számomra körülbelül annyira hasonlít a kutya viselkedésére, mintha egy másik hasonló kategóriájú ragadozó viselkedését szemlélnénk. Vannak benne hasonló részek, és ezek éppenúgy lehetnének, mint ahogyan nem azok, én tudom, de ugyanúgy lehetnének analógiák is. Számomra a farkas magatartása egyáltalán nem magyarázza a kutyáét. E: De mit nevezünk kutyának? Megint itt tartunk. M: Miért pont a farkast hasonlítjuk össze a kutyával? Azért, mert azt gondoljuk, hogy ott a genetikai rokonság. És ez valóban látszik is. Igen ám, de a kezembe kerültek olyan szakirodalmak, amiket nem is hivatkozik senki, akik egy canidának próbálják a pár millió évvel ezelőtti életét vizsgálni. Az embernek az a benyomása, hogy az evolúció kitalált valamit, egy ilyen kutyafélét, ami aztán nagyon jól bevált. És ezt aztán különböző helyzetekben előrángatja a legkülönfélébb formában. És ezért ezt nevezhetnék párhuzamos evolúciónak is. Van egy valamilyen kutyaszerű viselkedés, amit aszerint tudok változtatni például, hogy mekkorára növeltem ezt a kutyát. Vannak ezek a hatalmas farkasok Amerikában, amik ugye arányosan nőnek, és óriási legelésző állatokra vadásznak. Ha azok kihalnak, akkor ez az állat sem jut táplálékhoz. Akkor az evolúció legyártja megint ezt a kicsit. Van, amikor rohadt meleg van, akkor gyárt egy sakál típust, meg gyártja ezeket a déli farkasokat is. Amikor a Lorenz azt írja, hogy a kutyák egy része sakálszerű, akkor nem arra gondol, hogy a sakálból le lehet vezetni a mai kutyát, vagy legalábbis számunkra ez nem azt jelenti, hanem hogy olyan viselkedési elemek vannak benne, amit viszont lehet látni egy sakálban ma a sivatagban.

Ezért nagy probléma, hogy mi most a farkasban hiszünk, a farkast szelídítjük meg, azért mert abban a génpoolban most egy kicsit kisebb a különbség. De, ezt nem írtam le, nehogy észre vegyék mások, hogy nekünk meg kell szelídíteni a sakált is, meg kell szelídíteni mást is. Mert például pont a Simon mondta a coyottal kapcsolatban, hogy amikor egy coyotot szelídített, azok sokkal jobban megszelídülnek, mint egy farkas. Holott igazából mitől szelídülne meg jobban egy coyot? Mert hiszen távolabb van a kutyától. És ugye az az elmélet, hogy a farkasok falkában vadásznak már rég meghalt. Persze a farkas genetikailag az a konkrét faj, amiből a kutyát domesztikáltuk, vagy valahogy ez történt. De ez tök mindegy, mert látható, hogy ez a gén-készlet elég sokféle variációt enged. Ha például megnézitek hogyan változik az állkapocs méret a régi canidákban, akkor láthatjátok, hogy pontosan arányosan változik a prédákkal, kivéve néhány faj esetében, akik valószínűleg ezért lettek szociálisak. Ha nagyobb a préda északon, akkor ott összerakom a falkát, ha kisebb, mint délen, akkor nem kell falkában vadászni. Tehát egy nagyon plasztikus rendszer. Nem ilyen determinisztikus, hogy mi akkor most erre elindulunk, és itt már csak farkasok lesznek, ott meg csak sakálok. Persze az elnevezés valamennyire mégis csak egy kategorizáció, de a valóságban itt egy nagyon jó génkészlet dolgozik, ami nagyon dinamikusan tud alakulni. Ennek kéne igazából kiderülnie.

166

P: Az, hogy a kutya a farkas vonaltól származik, lehet, hogy egy olyanféle véletlennek köszönhető, hogy az a találkozás, ami az ember meg a kutya őse között történt az pont akkor és pont ott történt, ahol a farkas állt rendelkezésre. Ha azt mondjuk, hogy szociabilitását nézzük a canidáknak, akkor lehetséges, hogy egy indiai vörös kutyából, vagy egy afrikai hiéna kutyából egy sokkal szuperebb kutya lett volna, ami a falka tevékenységét tekintve sokkal szociálisabb, csak pont akkor ott nem voltak emberek, vagy az embereknek nem voltak olyan igényei, hogy ezeket magához édesgesse. Vagy lehet, hogy azokból a fajokból pont az hiányzott, ami a kutya őséből. Ebben a farkasszerű ősben megvolt, hogy odamenjen az emberhez. Lehet, hogy a hiéna kutyát oda kellett volna ragasztószalagozni az emberhez először, amire tudott volna egy kicsit alakulni, hogy elviselje az embert. Aztán kibontakozhasson mellette, mint egy ilyen hiperszociális állat. M: A viselkedés sincs jól leírva. Mindenki rizsázik. Az, hogy egy farkas az állatkertben mit csinál, még a Federsen is, akinek lett volna lehetősége, ő is ellopta az egészet. Koler-Mancznik szerint a kínai éneklő kutyának van 15-20 olyan viselkedése, amit senki nem csinál, sem a kutya, sem a farkas. Például szubmisszióként előremeresztik a fülüket, peckesen járnak, ha játszani akarnak. Valaki ezt leírta, de kvantifikálva nincs. Nem is cikkben írta le, hanem egy könyvfejezet. Nem merek rá hivatkozni, bár elég érdekes. És van egy teóriája is, hogy a kutya nem a farkasokból van, hanem közte van egy hiányzó láncszem. A közvetlen elődök kihaltak, de persze azok meg a farkasoktól származnak. Tudom, hogy ír egy könyvet. Gondoltam legalább meghivatkozom szegényt. De nem értem. Hát jó, lehetett egy kutyapopuláció, ami olyan lehetett, mint egy dingó. Ott élt szegény valahol Ázsiában és abból lett a kutya. Eltűnt az az ős, és ami megmaradt, az a farkas. Ez a hiányzó láncszem problémája. De ki, melyiket tartja hiányzónak. T: Úgy transzformálja a problémát, hogy azt mondja, hogy a farkas elindult a kutyává válás útján az ember nélkül, elkezdett kutyává lenni. Így lett egy ilyen pro-kutya, és aztán az találkozott az emberrel. De a többi hipotézis is azt mondja, hogy a farkas az ember jelenlétében, annak hatására indult el a kutyává válás útján. Csak ennyiben ódázza el a problémát. Illetve az a különbség, hogy kulcs momentum-e az ember megjelenése a nicheben? Enikő: Az afrikai emberek semmilyen állatot nem háziasítottak. Topál: Nem voltak jók a körülmények.

Függelék 3. Önhivatkozások számának alakulása

Cikk sorszáma Összes hivatkozás száma Önhivatkozás száma 1997:

1. 45 0 1998:

2. 49 0 3. 26 0 4. 48 1

1999: 6. hozzászólás 8 0

7. szemle 142 2 2000:

8. 24 6 9. 42 2

2001: 10. 26 5 11. 22 5 12. 31 3 13. 14 0 14. 50 5 15. 41 4

2002: 16. 14 2

17. hozzászólás 12 4 18. 26 0 19. 29 9

20. hozzászólás 13 5 2003:

21. 20 4 22. 50 10 23. 22 10

167

24. 24 7 25. 27 7 26. 28 6 27. 16 7

2004: 28. 25 4

29. szemle 94 16 30. 35 14 31. 25 4 32. 43 11

34. Miklósi külföldi szerzőkkel írta együtt, vagyis nem a csoporté a cikk.

49 0

2005: 35. 27 13 36. 40 10 37. 43 14 38. 33 11 39. 30 7

40. szemle 75 8 41. 25 7

42. hozzászólás 10 5 43. 47 12 44. 29 8

A cikkek sorszáma megegyezik az etológusok honlapján a cikkek sorszámával. Kettőt hagytam ki: Az 5. nem angol nyelvű, a 33. nem létező cikk, mindkettő tévesen került a tanszék honlapjának listájára.

Függelék 4.

Korrekciós eljárások összevetése

Stat. obs obs P FDRbh FDRbl Bonfer Stat. obs obs P FDRbh FDRbl Bonfer

lorik 1 46 0,000 0,0011 0,0011 0,0011 Kkoo 24 23 0,020 0,0261 0,0043 0,0022

rorig 2 45 0,000 0,0022 0,0011 0,0011 glfel 25 22 0,026 0,0272 0,0048 0,0023

krkoo 3 44 0,000 0,0033 0,0012 0,0012 krfel 26 21 0,027 0,0283 0,0052 0,0024

grkoo 4 43 0,000 0,0043 0,0012 0,0012 klkoo 27 20 0,029 0,0293 0,0058 0,0026

krpos 5 42 0,000 0,0054 0,0013 0,0012 krfel 28 19 0,031 0,0304 0,0064 0,0027

krkoo 6 41 0,000 0,0065 0,0014 0,0013 gorik 29 18 0,041 0,0315 0,0071 0,0028

krorig 7 40 0,000 0,0076 0,0014 0,0013 gorig 30 17 0,044 0,0326 0,0080 0,0030

lorig 8 39 0,001 0,0087 0,0015 0,0013 krkoo 31 16 0,046 0,0337 0,0090 0,0032

loriki 9 38 0,001 0,0098 0,0016 0,0013 rfél 32 15 0,058 0,0348 0,0102 0,0034

grpos 10 37 0,001 0,0109 0,0017 0,0014 korij 33 14 0,074 0,0359 0,0117 0,0037

lkoo 11 36 0,002 0,0120 0,0018 0,0014 lorij 34 13 0,083 0,0370 0,0136 0,0039

rkoo 12 35 0,002 0,0130 0,0019 0,0015 gkoo 35 12 0,100 0,0380 0,0160 0,0043

klpos 13 34 0,002 0,0141 0,0020 0,0015 korik 36 11 0,113 0,0391 0,0190 0,0047

grfel 14 33 0,002 0,0152 0,0021 0,0016 gorij 37 10 0,118 0,0402 0,0230 0,0051

krpos 15 32 0,002 0,0163 0,0022 0,0016 korig 38 9 0,159 0,0413 0,0284 0,0057

grpos 16 31 0,002 0,0174 0,0024 0,0017 kpos 39 8 0,183 0,0424 0,0359 0,0064

rorik 17 30 0,003 0,0185 0,0026 0,0017 kfel 40 7 0,206 0,0435 0,0469 0,0073

klpos 18 29 0,003 0,0196 0,0027 0,0018 rorij 41 6 0,291 0,0446 0,0500 0,0085

krorig 19 28 0,004 0,0207 0,0029 0,0018 gpos 42 5 0,322 0,0457 0,0500 0,0102

glkoo 20 27 0,004 0,0217 0,0032 0,0019 rpos 43 4 0,394 0,0467 0,0500 0,0127

krorig 21 26 0,009 0,0228 0,0034 0,0020 gfel 44 3 0,48 0,0478 0,0500 0,0170

grkoo 22 25 0,013 0,0239 0,0037 0,0020 lpos 45 2 0,988 0,0489 0,0500 0,0253

Glpos 23 24 0,016 0,0250 0,0040 0,0021 lfél 46 1 1,000 0,0500 0,0500 0,0500

168

Irodalomjegyzék

1. Etológiai irodalom Ainsworth, M. D. S. – Blehar, M. C. – Waters, E. – Wall, S. 1978: Patterns of Attachment: A Psychological Study of the Strange Situation. Erlbaum, Hillsdale, N. J. Allen, C., Bekoff, M. 1997: Species of Mind: The Philosophy and Biology of Cognitive Ethology. Cambridge, Massachusetts: MIT Press. Allen, C. 2004: Is Anyone a Cognitive Ethologist? Biology & Philosophy 19. 589-607. Balcombe J. P. 2006: Pleasurable Kingdom: Animals and the Nature of Feeling Good . London : Macmillan. Bekoff, M. 1977: Social communication in canids: evidence for the evolution of stereotyped mammalian display. Science, 197, 1097-1099. Bekoff, M. 1993: Review on Griffin’s Animal Minds. Ethology (95), 166-176. Bekoff, M. 1995: Cognitive Ethology: The Comparative Study of Animal Minds. In: William Bechtel and George Graham eds.: Blackwell Companion to Cognitive Science. Oxford: Blackwell Publishers. Bekoff, M., Allen, C. 1996: Cognitive ethology: Slayers, skeptics, and proponents, In: R. W. Mitchell, N. Thompson, and L. Miles eds.: Anthropomorphism, Anecdote, and Animals: The Emperor's New Clothes? Albany, New York: SUNY Press Bekoff, M. 2002: Minding Animals. Awarness, Emotions and Heart. Oxford: University Press. Bekoff, M. 2006: Animal passions and beastly virtues: Cognitive ethology as the inifying science for understanding the subjective, emotional, emphatic, and moral lives of animals. Zygon 41, 71-104. Bekoff, M. 2007: The Emotional Lives of Animals. New World Library. Benjamini, Y. - Drai, D. - Elmer, G. - Kafkafi, N. – Golani, I. 2001: Controlling the false discovery rate in behavior genetics research, Behavioural Brain Research 125 (2001) 279–284 Boakes, R. A. 1984: From Darwin to behaviourism: psychology and the minds of animals. New York: Cambridge University Press, New York. Burghardt, G. M. 1991: Cognitive Ethology and critical anthropomorphism: A snake with two heads and hognose snakes that play dead. In Cognitive ethology: The minds of other animals – Essays in honor of Donald R. Griffin, Ristau, C. A. (ed.). Hillsdale, N.J.: Lawrence Erlbaum. Burkhardt, R. W., JR. 1981. On the Emergence of ethology as a scientific discipline. Conspectus of history 1: 62-81. Burkhardt, R. W., Jr. 1983 The development of an evolutionary ethology. In D S Bendall (ed) Evolution from molecules to men. Cambridge University Press, New York. pp. 429-444 Byrne, R.W., Barnard, P.J., Davidson, I., Janik, V.M., McGrew, M.C., Miklósi, Á., Wiessner, P. 2004: Understanding culture across species. Trends in Cognitive Sciences, 8. 341-346. Csányi V. – Kampis Gy. 1988: Can we communicate with Aliens? In Marx G. ed: Bioastronomy – The Next Steps. Kluwer Academic Publishers, 267-272. Csányi V. 1994: Etológia. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. Csányi V. – Miklósi Á. 1998: A kutya mint a korai emberi evolúció modellje. In Magyar Tudomány, 9: 1043–1054.

169

Csányi V. 2000: The 'human behaviour complex' and the compulsion of communication: Key factors in human evolution. Semiotica, 128. 45-60. Csányi V. - Makovecz B. 2000: A kentaur természetrajza. Anatómiája, élettana, viselkedése és kultúrökológiája. Budapest: Helikon Csányi V. 2002: Az agresszióról. Népszabadság, 2002. április 20. Csányi V. 2002, 2005: Bukfenc és Jeromos. Hogyan gondolkodnak a kutyák? Budapest: Vince Kiadó. Csányi V. 2005: Gyönyörű képességünk a … verseny! Népszabadság 2005 június 25. Darwin, Ch. 1961: Az ember származása és az ivari kiválasztás. Budapest: Gondolat Kiadó. Darwin, Ch. 1963: Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése. Budapest: Gondolat Kiadó. Darwin, Ch. 2000: A fajok eredete természetes kiválasztás útján. Budapest: Typotex Kiadó. DuPaul, G.J. 1998: ADHD Rating Scale-IV: Checklist, Norms abd Clinical Interpretations. Guilford Press, New York. de Waal, F. 2001a: The ape and the sushi master. New York: Basic Books. de Waal, F. 2001b: Jótermészetűek. A jó és a rossz eredete az emberben és más állatokban. (Sóskuthy György ford.) Budapest: Műszaki Kiadó. Dewsbury, D. A. 1989 A brief history of the study of animal behavior in North America. Pers. Ethol. 8: 85-122 Eibl-Eibesfeldt, I. 1970: Ethology, the Biology of Behavior. New York: Holt, Reinhart and Winston. Frank, H. 1980: Evolution of canine information processing under conditions of natural and artificial selection. Zeitschrift für Tierpsychologie, 59, 389-399. Frank, H. – Frank, M.G. 1982: Comparison of problem solving performance in six-week-old wolves and dogs. Animal Behaviour, 30, 95-98. Fox, M. W. 1971: Behaviour of Wolves, Dogs and Related Canids. London: Jonathan Cape. Gácsi, M., Topál, J., Miklósi, A., Dóka, A., Csányi, V. 2001: Attachment behaviour of adult dogs (Canis familiaris) living at rescue centres: Forming new bonds. Journal of Comparative Psychology, 115, 423-431. Gácsi, M., Miklósi, Á., Varga, O., Topál, J., Csányi, V. 2004: Are readers of our face readers of our minds? Dogs (Canis familiaris) show situation-dependent recognition of human's attention. Animal Cognition 7, 144-153. Gácsi M., Győri B., Miklósi Á., Virányi, Zs., Kubinyi E., Topál J., Csányi V. 2005: Species-specific differences and similarities in the behavior of hand raised dog and wolf puppies in social situations with humans. Dev. Psychobiol. 47(2) 111-122 Gácsi M. 2006: A kutya mint az emberi kötődési viselkedés modellje? Egy sajátos interspecifikus kapcsolat: kötődés a gazdához. In Magyar Tudomány, 2006(2): 141–150. Griffin, D. R. 1976, 1981: The Question of Animal Awareness: Evolutionary Continuity of Mental Experience. New York: The Rockefeller University Press Hare, B., Brown, M., Williamson, C., Tomasello, M. 2002: The domestication of cognition in dogs. Science 298, 1634-1636

170

Hare, B. - Plysusnina, I. - Ignacio, N. - Schepina, O. - Stepika, A. - Wrangham, R. - Trut, L. 2005: Social Cognitive Evolution in Captive Foxes Is a Correlated By-Product of Experimental Domestication. Current Biology. 15, 226-230. Hart, L. 1995: Dogs as human companions: A review of the relationship. In J. Serpell (Ed.), The domestic dog: Its evolution, behaviour, and interactions with people. Cambridge: Cambridge University Press. 161-178 Jamieson, D. - Bekoff, M. 1992: On aims and methods of cognitive ethology. Philosophy of Science Association, 2 (1992): 110-124. Kampis, G. 1991: Self-Modifying Systems: A New Framework for Dynamics, Information, and Complexity. Oxford, New York: Pergamon. Kaplan, F. and Oudeyer, P-Y. and Kubinyi, E. & Miklósi, Á. 2002: Robotic clicker training. Journal of Robotics and Autonomous Systems, Kaplan, F., Oudeyer, P.-Y., Kubinyi, E., Miklósi, A. 2002: Robotic clicker training. Robotics and Autonomous Systems, 38, 197-206. Kennedy, J.S. 1992: The New Anthropomorphism. Cambridge: Cambridge University Press. Kerepesi, A., Jonsson, G.K, Miklósi Á., Topál, J., Csányi V. 2005: Detection of long-term temporal patterns in dog-human interaction. Behavioural Processes, 70, 69-79. Kotrschal, K., Bromundt, V. & Föger. B. 2004. Faktor Hund. Bécs: Czernin Verlag. Krushinsky L. V. 1990: Experimental studies of elementary reasoning: Evolutionary, physiological and genetic aspects of behavior. Bethesda, Maryland: National Library of Medicine. Kubinyi, E., Miklósi, Á., Topál, J., Csányi, V. 2003: Social anticipation in dogs: a new form of social influence. Animal Cognition, 6, 57-64. Kubinyi, E., Topal, J. Miklosi, A. and Csanyi, V. 2003: Dogs (Canis familiaris) learn from their owners via observation in a manipulation task. J.Compar. Psych. 117(2), 156-165 Kubinyi, E., Miklósi, A., Kaplan, F., Gácsi, M., Topál, J., Csányi, V. 2004: Social behaviour of dogs encountering AIBO, an animal-like robot in a neutral and in a feeding situation. Behavioural Processes, 65, 231-239. Lakatos G. 2003a: Gazdi segíts! Kérnek-e segítséget a kutyák és a macskák egy számukra önállóan megoldhatatlan helyzetben? In Nemzetközi Kutyamagazin VIII. Évfolyam 5. szám, 30-31. Lakatos G. 2003b: Itt a piros, hol a piros? Értik-e gesztusainkat házi kedvenceink? In Nemzetközi Kutyamagazin VIII. Évfolyam 7. szám, 30-31. Lorenz, K. 1970: Salamon király gyűrűje. Budapest: Gondolat Kiadó. Lorenz, K. 1977: Válogatott tanulmányok. Budapest: Gondolat Kiadó. Lorenz, K. 1991: Mentsétek meg a reményt: Beszélgetések Kurt Mündllel. Budapest: Európa Kiadó. Lorenz, K. 1994: Az agresszió. Budapest: Katalizátor Innovációs Iroda. Lorenz, K. Z. 1996. The natural science of the human species. An introduction to comparative behavioral research - The "Russian Manuscript" (1944-1948). MIT Press, Cambridge, Massachusetts. Lorenz, K. 1999: Én itt vagyok – te hol vagy: A nyári lúd etológiája, Budapest: Totem Kiadó. Marshall T., E. 1993: The Hidden Life of Dogs. Boston: Houghton Mifflin.

171

Masson, J.M. – McCarthy, S. 1995: When Elephants Weep: The emotional lives of animals. New York: Delacorte. Menzel, E. W. 1988: Mindless behaviorism, bodiless cognitivism, or priomatology? Behavioral and Brain Sciences 11, 258-259. Miklósi, Á. 1998: In the search for the homoloque of human imitation: Take play seriously! Behav. Brain Sci. 21, 699-700. Miklósi, Á., Polgárdi, R., Topál, J., Csányi, V. 1998: Use of experimenter-given cues in dogs. Animal Cognition, 1, 113-121. Miklósi, A. 1999: From grasping to speech: imitation might provide a missing link. Trends in Neurosci., 22, 151-152. Miklósi, Á. 1999: The ethological analysis of imitation. Biological Review, 74, 347-374. Miklósi, Á., Andrew, R.J. 1999: Right eye use associated with the decision to bite. Behavioral Brain Research 105, 199-205. Miklósi, Á. 2000. Vajon van-e az én kutyámnak tudata. Nemzetközi Kutyamagazin, 5/7, 30-31. Miklósi, Á., Polgárdi, R., Topál, J. and Csányi, V. 2000: Intentional behaviour in dog-human communication: An experimental analysis of 'showing' behaviour in the dog. Animal Cognition, 3, 159-166. Miklósi, Ádám, Andrew, R.J., Gasparini, S. 2001: Role of right hemifield in visual control of approach to target in zebrafish. Behavioral Brain Research, 122, 57-65. Miklósi, Á. 2002: On the usefulness and limits of functional analogies. Animal Cognition, 5, 17-18. Miklósi, Á. 2002: Can dancing replace scientific approach: Lost (again) in chimpocentrism. Behavior and Brain Sciences 25, 633-634 Miklósi, Á., Gonda, Zs., Osorio, D. & Farzin, A. 2002: The effects of the visual environment on responses to colour by domestic chicks. Journal of Comparative Physiology A, 188, 135-140. Miklósi Á. 2003a: Segítség, etológusok!!! In Magyar Tudomány 2003/8: 936. Miklósi, A, Kubinyi E, Topál, J, Gácsi, M., Virányi, Csányi, V. 2003: A simple reason for a big difference: wolves do not look back at humans but dogs do. Current Biology, 13, 763-766. Miklósi, Á., Topál, J., Csányi, V. 2004: Comparative social cognition: What can dogs teach us? Animal Behaviour 67, 995-1004. Miklósi, Á., Pongrácz, P., Lakatos G., Topál, J., Csányi, V. 2005: A comparative study of the use of visual communicative signals in interactions between dogs (Canis familiaris) and humans and cats (Felis catus) and humans. Journal of Comparative Psychology 119:179-186. Miklósi, Á., Soproni, K. 2006: A comparative analysis of animals' understanding of the human pointing gesture. Animal Cognition 2006. 9/2: 81-93. Miklósi, Á., Topál, J. 2005: Is there a simple recipe for how to make friends? Commentary. Trends in Cognitive Sciences 9:463-464. Miklósi Á. 2006: A kutya mint az emberi viselkedés modellje: múlt, jelen, jövő. In Magyar Tudomány 2006/2: 130. Miklósi Á., Topál J. szerk. 2006: Kutyagondolatok nyomában. Csányi Vilmos előszavával. Budapest: Typotex

172

Miklósi Á. 2007: Dog Behaviour, Evolution and Cognition. Oxford University Press. Morgan, L. C. 1894: An introduction to comparative psychology. London: W. Scott. Morris, D. 1997: Az emberállat. (Káldos Zsolt ford.) Budapest: Magyar Könyvklub. Naderi Sz., Miklósi Á., Dóka A., Csányi V. 2001: Cooperative interactions between blind persons and their dog. Applied Animal Bahavior Sciences, 74: 59-80. Naderi Sz., Miklósi Á., Dóka A., Csányi V. 2002: Does Dog-Human Attachment Affect Their Interspecific Cooperation? Acta Biologica Hungarica, 53: 537-550. Nagel, T. 1974: What is it like to be a bat? Philosophical Review 83, 435-50. Nakagawa, S. 2004: A farewell to Bonferroni: the problems of low statistical power and publication bias. Behavioral Ecology Vol. 15 No. 6: 1044–1045 National Geographic Society 1983: A Filed Guide to the Birds of North America. Washington, DC: National Geographic Society. Peterson, R.T. 1934, 1939, 1947, 1980: A Field Guide tothe Birds of the Eastern United States. Boston: Houghton Miffin. Pongrácz, P., Fenes, D. & Altbäcker, V. 2001: Human handling might interfere with conspecific recognition in the European rabbit (Oryctolagus cuniculus). Developmental Psychobiology, 39, 53-62. Pongrácz, P., Miklósi, A., Csányi, V. 2001: Owners' beliefs on the ability of their pet dogs to understand human verbal communication. A case of social understanding. Current Cognitive Psychology, 20, 87-107. Pongrácz, P., Miklósi, Á., Kubinyi, E., Gurobi, K., Topál, J., Csányi, V. 2001: Social learning in dogs I. The effect of a human demonstrator on the performance of dogs (Canis familiaris) in a detour task. Animal Behaviour, 62, 1109-1117. Pongrácz, P., Miklósi, A., Dóka, A., Csányi, V. 2003: Successful application of video-projected human images for signaling to dogs. Ethology, 109, 809-821. Pongrácz, P., Miklósi, Á., Kubinyi, E., Topál, J., Csányi, V. 2003: Interaction between individual experience and social learning in dogs. Animal Behaviour, 65, 595-603. Pongrácz, P., Miklósi, Á., Timár-Geng, K., Csányi, V. 2003: Preference for copying unambiguous demonstrations in dogs. Journal of Comparative Psychology 117, 337-343 Pongrácz, P., Miklósi, Á.,Timár-Geng K., Csányi V. 2004: Verbal attention getting as a key factors in social learning between dog (Canis familiaris) and human. Journal of Comparative Psychology, 118, 375-383.31. Pongrácz, P. Miklósi, Á., Vida, V. Csányi, V. 2005: The pet dogs ability for learning from a human demonstrator in a detour task is independent from the breed and age. Applied Animal Behaviour Science 90:309-323 Pongrácz, P., Miklósi, Á., Molnár, Cs., Csányi, V. 2005: Human listeners are able to classify dog (Canis familiaris) barks recorded in different situations. Journal of Comparative Psychology 119:136-144. Rachels, J. 1990: Created from animals: The moral implications of Darwinism. New York: Oxford University Press. Richards, R. J. 1987: Darwin and the Emergence of Evolutionary Theories of Mind and Behavior. University of Chicago Press. Rollin, B. E. 1989: The unheeded cry: Animal consciousness, animal pain, and science. New York: Oxford University Press.

173

Rollin, B. E. 1990: How the animals lost their minds: Animal mentation and scientific ideology. In M. Bekoff and D. Jamieson, eds. Interpretation and Explanation in the Study of Animal Behavior: Vol. I, Interpretation, Intentionality, and Communication. Boulder, Colorado: Westview Press. Romanes, G. J. 1882: Animal Intelligence. London: Kegan Paul. Romanes, G. J. 1883: Mental evolution in animals. London: Kegan Paul, Trench and Co. Rose, M. R. 1998: Darwin's Spectre. Evolutionary Biology in the Modern World. Princeton University Press. Roth, de, S. 1974: Communication in the crayfish (Orconectes rusticus). Master’s thesis, Bowling Green State University. Scott, J. P., Fuller, J. L. 1965: Genetics and Social Behavior of Dog. University of Chicago Press. Seligman, M. E. P. – Cambell, B.A. 1965: Effcet on intensity and duration of punishment on extinction of an avoidance response. Journal of Comparative and Physiological Psychology 59, 295-297. Skinner, B.F. 1990: Can psychology be a science of mind? American Psychologist 45, 1206-10. Soproni, K., Miklósi, Á., Topál, J., Csányi, V. 2001: Comprehension of human communicative signs in pet dogs. Journal of Comparative Psychology, 115, 122-126. Soproni, K., Miklósi, Á., Topál, J., Csányi, V. 2002: Dogs' responsiveness to human pointing gestures. Journal of Comparative Psychology, 116, 27-34. Stanley-Hermanns M., Miller J. 2002: Animal assisted therapy. Am J Nursing. 2002/102: 69-76. Szetei, V., Miklósi, Á., Topál, J., Csányi V. 2003: When dogs seem to loose their nose: an investigation on the use of visual and olfactory cues in communicative context between dog and owner. Applied Animal Behavior Science, 83, 141-152. Tinbergen, N. 1963: On Aims and Methods in Ethology. Zeitschrift für Tierpsychologie, 20: 410-433. Tinbergen, N. 1976: Az ösztönről. (Gervai Judit ford.) Budapest: Gondolat Kiadó. Thorpe, W. H. 1979. The Origins and Rise of Ethology. New York, NY: Praeger. Topál, J., Miklósi, Á, Csányi, V. 1997: Dog-human relationship affects problem solving ability in the dog. Anthrozoös 10. 214-224. Topál J., Miklósi Á., Dóka A., Csányi V. 1998: Attachment Behavior in Dogs (Canis Familiaris): A New Application of Ainsworth’s (1969) Strange Situation Test. In Journal of Comparative Psychology, 112: 219–229. Topál J. 2003: Az etológia születése: gondolatok egy évforduló kapcsán. In Magyar Tudomány 2003/8: 932-935 Topál, J., Gácsi, M., Miklósi, Á., Virányi, Zs., Kubinyi, E., Csányi, V. 2005: The effect of domestication and socialization on attachment to human: a comparative study on hand reared wolves and differently socialized dog puppies. Animal Behaviour 70, 1367-1375. Topál, J., Kubinyi, E., Gácsi, M., Miklósi, Á. 2005. Obeying social rules: A comparative study on dogs and humans. Journal of Cultural and Evolutionary Psychology, 3:213-237. Udvardy, M. D. F. 1977: Audubon Society Field Guide to the North American Birds, Western Region. New York: Knopf. von Uexküll, J. 1934: Streifuze durch die Umwelten von Tieren und Menschen. Berlin: Springer.

174

Vas, J., Topál, J., Gácsi, M., Miklósi, Á., Csányi, V. 2005. A friend or an enemy? Dogs' reaction to an unfamiliar person showing behavioural cues of threat and friendliness at different times. Applied Animal Behaviour Science 94: 99-115. Vas, J., Topál, J., Péch, É., Miklósi, Á. 2007: Measuring attention deficit and activity in dogs: A new application and validitation of a human ADHD questionnaire. Applied Animal Behaviour Science 103: 105-117. Vilá, C., Savolainen P., Maldonado J.E., Amorim, I.R., Rice, J.E., Honneycutt R.L., Crandall, K.A., Lundeberg, J. Wayne R.K. 1997: Multiple and ancient origins of domestic dog. Science 276: 1687-1689. Virányi, Zs. Topál, J. Gácsi, M. Miklósi, Á. & Csányi, V. 2004. Dogs respond appropriately to cues of humans' attentional focus. Behavioural Processes, 66, 161-172. Watson, J.S., Gergely, G., Topál, J., Gácsi, M., Sárközi, Zs., Csányi, V. 2001: Distinguishing logic versus association in the solution of an invisiable displacement task by children and dogs: Using negation of disjunction. Journal of Comparative Psychology, 115, 219-226. Wilson, E. O. 1975: Sociobiology. The New Synthesis. Harvard University Press. Wilson, E. O. 2003: Minden egybecseng. Budapest: Typotex Kiadó. Withen, A. – Byrne, R.W. 1986: The St. Andrews cataloge of tactical deception in primates. St. Andrews Psychological Reports, No. 10.

2. Szociológiai, tudományfilozófiai, tudományelméleti irodalom Adams, E. R. – Burnett, G.W. 1991: Scientific vocabulary divergence among female primatologists working in East Africa. Social Studies of Science. 21: 547-560. Amann, K., Knorr Cetina, K. 1990: The fixation of (visual) evidence. In Lynch, Michael – Woolgar, Steve ed.: Representation in Scientific Practice. Cambridge, Massachusetts, London: MTI Press. 85-121. Barnes, B., Bloor, D., Henry, J. 2002: A tudományos tudás szociológiai elemzése. (Faragó Péter, Tanács János) Budapest: Osiris. Bastide, F. 1990: The iconography of scientific texts: principles of analysis. In Lynch, Michael – Woolgar, Steve ed.: Representation in Scientific Practice. Cambridge, Massachusetts, London: MTI Press. 187-229. Bazerman, C. 1988: Shaping Written Knowledge: Essays in the Growth, Form, Function and Implication of the Scientific Paper. Madison, WI: The University of Wisconson Press. Bijker, W.E., Th.P. Hughes, and T. Pinch 1987: The Social Construction of Technological Systems: New Directions in the Sociology and History of Technology. Cambridge: MIT Press. Bloor, D. 1999: A tudásszociológia erős programja. In Tudományfilozófia. Szöveggyűjtemény. Forrai Gábor–Szegedi Péter (szerk.). Budapest: Áron Kiadó. Bloor, D. (2005): Durkheim és Mauss újraolvasása: az osztályozás és a tudásszociológia. In Tudományszociológiai szöveggyűjtemény. Fehér Márta–Békés Vera (szerk.). Budapest: Typotex. Bloor, D. 1976: Knowledge and Social Imagery. London: Routledge and Kegan Paul. Bourdieu, P. 2005: A tudomány tudománya és a reflexivitás. Budapest: Gondolat. Candland, D. K. 1993: Feral children and Clever Animals. Reflections on Human Nature. New York, Oxford: Oxford University Press. Castells, M. 2000: The Rise of the Network Society. (The Information Age: Economy, Society and Culture. Volume 1.) Oxford and malden, Mass.: Blackwell.

175

Crist, E. 2004: Can an insect speak? The case of the Honeybee Dance Language. Social Studies of Science, Vol. 34, No. 1, 7-43 Collins, H. 1985: Changing Order: Replication and Induction in Scientific Prectice. London: Sage Collins, H., Pinch, T. 1993: The Golem: What Everyone Should Know about Science. Cambridge: Cambridge University Press. Daimond, J. 2000: Háborúk, járványok, technikák. A társadalmak fátumai. (Födő Sándor ford.) Budapest: Typotex Dennett, D. C. 1998: Darwin veszélyes ideája. (Kampis György, Kavetzky Péter ford.) Budapest: Typotex Dessewffy T. 2004: Bevezetés a jelenbe. Az Információs Kor szociológiája. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. Dobzhansky, T. 1985: Örökletes változatosság és emberi egyenlőség. (Szabó Attila ford.) Budapest: Kriterion Kiadó. Dupcsik Cs. 2001: A reflexivitás a tudományos ismeretek szociológiájában. Budapest: Osiris Kiadó. Ehrlich, P. R. 2000: Human Natures. Genes, Cultures, and the Human Prospect. New York, Island Press. Farkas A. M. 2003: Filozófia előtti filozófia. Szimbolikus gondolkodás az ókori Egyiptomban. Budapest: Typotex Kiadó. Farkas J. 2002: Információs- vagy Tudástársadalom? Budapest: Infonia: Aula Kiadó. Feyerabend, P. 2002: A módszer ellen. (Mesterházi Miklós, Miklós Tamás, Tarnóczy Gabriella ford.) Budapest: Atlantisz Kiadó. Freeman, D. 1983: Margaret Mead and Samoa: The Making and Unmaking of an Anthropological Myth. Harvard University Press Geertz, C. 1994: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest: Századvég Kiadó. Gieryn, T. F. 1999: The cultural Boundaries of Science: Credibility on the Line. Chicago: University of Chicago Press. Gieryn, T. F. 2006: Határmunkálatok és a tudomány elhatárolása a nemtudománytól: feszültségek és érdekek a tudósok szakmai ideológiáiban. In: Replika 54-56 (2006. Október): 173-194. Gilbert, N. H., Mulkay, M. J. 1984: Opening Pandora’s Box. A Sociological analysis of scientiss’ discourse. Cambridge: Cambridge University Press. György P. 2002: Ami sohasem volt... Népszabadság, 2002. január 23. Harris, M. 1979: Cultural Materialism. Random House, Inc. Holmes, F. L. 1988: Scientific Writing and Scientific Discovery. Isis, Vol. 78: 220-35. Huszár Á. 2003: Margaret Mead megvetése. BUKSZ 2003.3: 277-279. Jasanoff, S. 1994: The Fifth Branch. Harvard University Press. Killeen, P. S. 2005: An Alternative of Null-hypotesis Significance Tests. Psychological Science, Vol. 16, pp. 345-353 Kjosszev, A. 2000: Megjegyzések az önkolonizáló kultúrákról. (Karádi Éva ford.) Magyar Lettre Internationale, 2000/37. 7–10.

176

Knorr-Cetina, Karin 1981: The Manufacture of Knowledge. An essay on the contructivist and contextual Nature of Science. Oxford: Pergamon Press Knorr-Cetina, K. 1999: Epistemic Cultures. How the Sciences Make Knowledge. Cambridge, MA: Harvard University Press. Kuhn, T. S. 2002: A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Osiris Kiadó. Lakatos I. 1997: A kritika és a tudományos kutatási programok metodológiája. In Miklós Tamás szerk.: Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai. Budapest: Atlantisz, 19-63. Lakatos I. 1998: Bizonyítások és cáfolatok. Budapest, Typotex Kiadó. Latour, B. 1983: Give me a Laboratory and I will Raise the World. In: Karin Knorr-Cetina, Michael Mulkay (ed.). Science Observed: Perspectives on the Social Study of Science. London: SAGE Publications, 141-170. Latour, B. 1987: Science in Action: How to Follow Scientists and Engineers through Society. Camebridge: Harvard University Press. Latour, B. 1988: The Pasteurization of France. Cambridge, London: Harvard University Press. Latour, B. 1990: Drawing things together. In: Lynch, Michael – Woolgar, Steve ed.: Representation in Scientific Practice. Cambridge, Massachusetts, London: MTI Press Latour, B. 1993: Trois petits dinosaures ou le cauchemar d’un sociologue. In: Bruno Latour: Petites leçons de sociologie des sciences, Paris: Éditions La Découverte, 1993, 130–141. (Magyarul: A három kis dinoszaurusz avagy a szociológus rémálma. SZOFI, 1997, (1-2) 185-190. Némedi Dénes ford. http://www.c3.hu/~szf/Szofi97/Sz97-05/Sz97-05-Fr.htm) Latour, B. 1999: Pandora’s Hope. Essays on the reality of science studies. Cambridge, Massachusetts, London, England: Harvard University Press. Latour, B. 1999: Sohasem voltunk modernek. (Gecser Ottó ford.) Budapest: Osiris Kiadó. Latour, B., Woolgar, S. 1979: Laboratory Life: The Social Construction of Scientific Facts. Beverly Hills: Sage. Laudan, L. 1983: The Demise of Demarcation Problem. In R. Cohen – L. Laudan ed.: Physics, Philosophy and Psychoanalysis. Dordrecht: Reidel, 111-128. Law, J., Linch, M. 1990: Lists, fieldguides, and the descriptive organization of seeing: Birdwatching as an exemplary observational activity. In Lynch, Michael – Woolgar, Steve ed.: Representation in Scientific Practice. Cambridge, Massachusetts, London: MTI Press. 267-299. Linde, A. 1994: The Self-Reproducing Inflationary Universe. In Scientific American 1994 November: 32-39. Lynch, M. 1985: Art and artifact in laboratory science: A study of shop work and shop talk in a research laboratory. London: Routledge and Kegan Paul. Lynch, M.l 1990: The externalized retina: Selection and mathematization in the visual documentation of objects in the life sciences. In Lynch, Michael – Woolgar, Steve ed.: Representation in Scientific Practice. Cambridge, Massachusetts, London: MTI Press. 153-186. Lynch, M., Woolgar, S. ed. 1990: Representation in Scientific Practice. Cambridge, Massachusetts, London: MTI Press. Mead, M. 1928: Coming of Age in Samoa. New York: William Morrow & Company, Inc. Mellor, F. 2003: Between Fact and Fiction: Demarcating Science form Non-Science. In: Social Studies of Science 33 (4): 509-538.

177

Merton, R. K. 1968: The Matthew Effect in Science. Science, CLIX (1968 Január 5.) 56-63. Merton, R. K. 1973: The Sociology of Science. Theoretical and Empirical Investigations. Chicago: Chicago University Press. Miner, H. 1956: Body Ritual among the Nacirema. American Anthropologist 58, (3): 503-507. Mulkay, M. J. 1972: The Social Process of Innovation. A study in the sociology of science. London: Macmillan Press. Mund K. 2003: Biofóbia a szociológiában. In Magyar Lettre 2003. 3: 70-76. Mund K. 2006: Hálózatok szerepe és szereplői az ELTE Etológia Tanszék kutyakutatásaiban. In Kötő-jelek 2005. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kar Szociológia Doktori Iskolájának Évkönyve. 27-45. Mund K. 2007a: Vizuális/képi retorika az etológiai kutatásban. In: Kötő-jelek 2006. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kar Szociológia Doktori Iskolájának Évkönyve. 89-110. Mund K. 2007b: A mítosz szerepe a tudományban. Liget 2007/8. 57-67. Myers, G. 1990a: Every picture tells a story: Illustrations in E.O. Wilson’s Sociobiology. In Lynch, Michael – Woolgar, Steve ed.: Representation in Scientific Practice. Cambridge, Massachusetts, London: MTI Press. 231-265. Myers, G. 1990b: Writing Biology: Texts in the Social Construction of Scientific Knowledge. Madison, WI: University of Wisconson Press. Nemes, L. 2004a: Ember, állat, gép: A kognitív tudomány evolúciója. In Pléh Cs., Kampis Gy., Csányi V. szerk.: Az észleléstől a nyelvig. Budapest: Gondolat Kiadó, 306-323. Nemes L. 2004b: A képiség a 20. és 21. század tudományában: A klasszikus etológia paradigmatikus esete. In: Boros J. és András F. (szerk.): Képszemantika, hagyomány, mobilkommunikáció. Brambauer, Pécs, 99-108. Nemes, L. 2007: Affective ethology. Kézirat. Nyíri K. (szerk.) 2002: Mobilközösségek – mobilmegismerés. Tanulmányok. Budapest: MTA Filozófiai Kutatóintézete. Phillips, M. T. 1994: Proper names and the social construction of biography: The negative case of laboratory animals. Qualitative Sociology 17: 119-142. Pléh Cs. szerk. 1983: Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény. Budapest: Akadémiai Kiadó. Pléh Cs. 1992: Pszichológiatörténet. A modern pszichológia kialakulása. Budapest: Gondolat Kiadó. Polányi Mihály 1992: Filozófiai írásai. I-II. Budapest: Atlantisz.

Polányi Mihály 1994: Személyes tudás. I-II. Budapest: Atlantisz. Popper, K. 1997: A tudományos kutatás logikája. (Petri György, Szegedi Péter ford.) Budapest: Európa. Priszter Sz. 1991: Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karának Története 1635-1985. Budapest: ELTE Nemzetközi Kapcsolatok és Tudományszervezési Osztály Rees A. 2007: Reflections on the Field: Primatology, Popular Science and the Politics of Personhood. Social Studies of Science, Dec 2007; vol. 37: pp. 881 - 907. Ropolyi L. 2006: Az Internet természete. Internetfilozófiai értekezés. Budapest: Typotex.

178

Roth, W.-M., Bowen, G. M. 2001: Creative Solutions' and `Fibbing Results': Enculturation in Field Ecology. Social Studies of Science, Aug 2001; vol. 31: pp. 533 - 556. Rudwick, M. 1976: The emergence of a visual language for geological science, 1760-1840. In History of Science 14:149-195. Rudwick M. J. S.1992: Scenes from Deep Time. Early Pictorial Representations of the Prehistoric World, The University of Chicago Press, Chicago. Ruse, M. 1999: Mystery of Mysteries. Is evolution a Social Construction? Cambridge, Massachusetts; London: Harvard University Press. Sachs, W. 2000: A fenntartható fejlődés alapelvei. (Kállai Tibor ford.) In: Lányi András szerk.: Természet és Szabadság. Budapest: Osiris: 235-240. Shaffer, L. 1991: The Tinbergen Legacy in Photography and Film. In: M. S. Dawkins, T. R. Halliday & R. Dawkins (eds.), The Tinbergen Legacy, Chapman & Hall. 129-138. Shapin, S., Schaffer, S. 1985: Leviathan and the Air-Pump. Princeton: Princeton University Press. Shapin, S. 1988: The house of experiment in seventeenth-century England. Isis, 79. 373-404. Sinding, Ch. 1996: Literary Genres and the Construction of Knowledge in Biology: Semantic Shifts and Scientific Change. In Social Studies of Science, Vol. 26, No. 1: 43-70. Star, S. L., Griesemer, J. R. 1989: Institutional Ecology,"Translations", and Boundary Objects - Amateurs and Professionals in Berkeley's Museum of Vertebrate Zoology, 1907-39. Social Studies of Science 19:387-420. Star, S. L., Griesemer, J. R. 1999: Institutional Ecology,"Translations", and Boundary Objects - Amateurs and Professionals in Berkeley's Museum of Vertebrate Zoology, 1907-39. In: The Science Studies Reader, szerk. Biagioli, M. New York: Routledge. Szabados T. 2002: Talán a géneket... Népszabadság, 2002. január 23. Szabari V. 2008: Megjegyzések a tudománykutatás és szociológia kapcsolatáról. PhD-disszertáció, ELTE Társadalomtudományi Kar Szociológia Doktori Iskola Szántó R. T. 1995: Margaret Mead, Derek Freeman, Szamos és az igazság. Magyar Tudomány 40. 1995.10. 1245-1251 Szívós Mihály 2005: A személyes és a hallgatólagos tudás elmélete. Nemzeti tankönyvkiadó. Tamás G. M. 2002: A hangnem (!!!) Élet és irodalom, 2002. március 1. Taylor, Ch. A. 1996: Defining Svience – a Rhetoric of Demarcation. Madison, London: The University of Wisconson Press. Turchany, G., Füleky Gy., Turcsányi K., Vörös M. 2007: A fenntartható fejlődés problematikája, előzményei és kilátásai. Liget 2007 Június: 63-68. Wallerstein, I. 2004: Antropológia, szociológia és egyéb kétes diszciplínák. (Mund Katalin ford.) BUKSZ 2004.2: 177-183. Watson, J. B. (1913/1970): Hogyan látja a behaviorista a pszichológiát? In: Kardos Lajos (szerk): Behaviorizmus. Budapest: Gondolat, 39-58. Weber, M. 1998: Tanulmányok. Budapest: Osiris Kiadó.

179

Woolgar, S. 1980: Discovery: Logic and sequence in a Scientific Text. In Karin Knorr, Roger Krohn, Richard D. Withley eds. The Social Process of Scientific Investigation, Sociology of Science Year Book, No. 4. Dordrecht and Boston, MA: Reidel, 239-68. Z. Karvalics L. 2002: Az információs társadalom keresése. Budapest: Infonia: Aula Kiadó.