mezey, barna - tankonyvtar.hu...az írott tananyagok igazi próbája mindig az oktatási gyakorlat;...

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Magyar alkotmánytörténet

Mezey, Barna

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Magyar alkotmánytörténet Mezey, Barna

Publication date 2003-03-31 Szerzői jog © 2003-03-31 Barna, Mezey (szerkesztő); Szerzők

Kivonat

A kötet a magyar joghistória történetének jellemző alkotmányos jogfolytonosságára helyezve a hangsúlyt a

közjogi intézmények feldolgozásával rajzolja meg a magyar alkotmánytörténet tablóját.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

ELŐSZÓ ............................................................................................................................................ vi 1. I. rész – A MAGYARSÁG TÖRZSI SZERVEZŐDÉSE ÉS A NOMÁD ÁLLAMMODELL –Mezey

Barna .................................................................................................................................................. 1 1. 1. A NEMZETSÉGI SZERVEZET KORA .......................................................................... 1

1.1. A TÁRSADALMI SZERVEZŐDÉS KEZDETEI ................................................... 1 1.2. A TÁRSADALOM ALAPEGYSÉGEI .................................................................... 1

2. 2. A FEGYVERES DEMOKRÁCIA KORA (TÖRZSI ÉS TÖRZSSZÖVETSÉGI KORSZAK)

4 2.1. A TÖRZSI DEMOKRÁCIA .................................................................................... 4 2.2. A FEJEDELEMSÉG ................................................................................................ 6 2.3. A HONFOGLALÁS ................................................................................................. 9 2.4. A MEGTELEPEDÉS ............................................................................................. 10 2.5. AZ URUSZÁG ....................................................................................................... 10 2.6. Irodalom ................................................................................................................. 11

2. II. rész – FEUDÁLIS ÁLLAMMODELLEK MAGYARORSZÁGON – Mezey Barna ............. 14 1. 1. CSATLAKOZÁS EURÓPÁHOZ ................................................................................... 14

1.1. A „SZÉLSŐ NEMZETTÉ” VÁLÁS OKAI ........................................................... 14 1.2. A SZÉLSŐ NEMZETI LÉT JELLEMZŐI ............................................................. 15

2. 2. A PATRIMONIÁLIS MONARCHIA ............................................................................ 17 2.1. A PATRIMONIÁLIS MONARCHIA FOGALMA ............................................... 18 2.2. A MAGYAR PATRIMONIÁLIS ÁLLAM ............................................................ 19 2.3. A PATRIMONIÁLIS ÁLLAM MŰKÖDÉSE ....................................................... 20

3. 3. A RENDI-KÉPVISELETI MONARCHIA ..................................................................... 22 3.1. A PATRIMONIÁLIS MONARCHIA FELBOMLÁSA ........................................ 22 3.2. A RENDEK ÉS A RENDISÉG .............................................................................. 23 3.3. A RENDI-KÉPVISELETI MONARCHIA SZERVEZETE ................................... 25

4. 4. A HABSBURGOK ABSZOLÚT MONARCHIÁJA ...................................................... 28 4.1. AZ ABSZOLÚT MONARCHIA KIALAKULÁSA ÉS LÉNYEGE ..................... 29 4.2. A HABSBURG-ABSZOLUTIZMUS ESÉLYEI ................................................... 31 4.3. AZ ABSZOLUTIZMUS ÁLLAMÁNAK MŰKÖDÉSE ....................................... 32

5. 5. SPECIÁLIS ÁLLAMMODELLEK A FEUDÁLIS KORSZAK FEJLŐDÉSÉBEN ...... 33 5.1. AZ ERDÉLYI FEJEDELEMSÉG .......................................................................... 34 5.2. A HABSBURG-ELLENES ELLENÁLLÁS ÁLLAMAI ...................................... 35 5.3. HORVÁT-SZLAVÓNORSZÁG ÁLLAMISÁGA ................................................ 39 5.4. Irodalom ................................................................................................................. 41

3. III. rész – A FEUDÁLIS ÁLLAM SZERVEI – Bódiné Beliznai Kinga Horváth Attila – Mezey Barna –

Stipta István ...................................................................................................................................... 43 1. 1. AZ ÁLLAMFŐ ............................................................................................................... 43

1.1. A KIRÁLY ............................................................................................................. 44 1.2. A HATALOM LEGITIMÁCIÓJA; A SZENTKORONA-ESZME ....................... 46 1.3. A HATALOM MEGSZERZÉSE: TRÓNBETÖLTÉS ........................................... 47 1.4. A KORONÁZÁS .................................................................................................... 47 1.5. A KORONÁZÁSI JELVÉNYEK ........................................................................... 48 1.6. A KIRÁLY HELYETTESÍTÉSE. KORMÁNYZÓ, HELYTARTÓ ..................... 49 1.7. AZ ERDÉLYI FEJEDELEM ................................................................................. 50 1.8. A VEZÉRLŐ FEJEDELEM ................................................................................... 51

2. 2. AZ ORSZÁGGYŰLÉS ................................................................................................... 52 2.1. AZ ORSZÁGGYŰLÉS AZ ÁLLAMGÉPEZETBEN ............................................ 52 2.2. A MAGYAR ORSZÁGGYŰLÉS ELŐZMÉNYEI ............................................... 53 2.3. AZ ORSZÁGGYŰLÉSI KÉPVISELET ................................................................ 54 2.4. AZ ORSZÁGGYŰLÉS SZERVEZETE ................................................................ 55 2.5. AZ ORSZÁGGYŰLÉSEK TANÁCSKOZÁSAI ................................................... 56 2.6. ORSZÁGGYŰLÉSEK A FEJEDELMI ERDÉLYBEN ......................................... 59

3. 3. A KÖZPONTI KÖZIGAZGATÁS SZERVEI ................................................................ 60 3.1. A KIRÁLYI TANÁCS ........................................................................................... 60 3.2. ORSZÁGOS ÉS UDVARI MÉLTÓSÁGOK ......................................................... 65


iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3.3. A SZAKKORMÁNYZAT SZERVEI, DIKASZTÉRIUMOK ............................... 69 4. 4. A VARMEGYEK ES A KIVÁLTSÁGOS KERÜLETEK ............................................. 74

4.1. A KIRÁLYI VÁRMEGYEK ................................................................................. 75 4.2. A NEMESI VÁRMEGYEK ................................................................................... 76 4.3. A KIVÁLTSÁGOS KERÜLETEK ........................................................................ 81 4.4. SZÉKEK, KIVÁLTSÁGOLT ÉS NEMES KÖZSÉGEK ...................................... 82 4.5. KATONAI HATÁRŐRVIDÉKEK ........................................................................ 83

5. 5. SZABAD KIRÁLYI VÁROSOK ÉS A BÁNYAVÁROSOK ....................................... 85 5.1. A KÖZÉPKORI VÁROSOK ................................................................................. 85 5.2. A SZABAD KIRÁLYI VÁROSOK ....................................................................... 86 5.3. A BÁNYAVÁROSOK ........................................................................................... 90

6. 6. MEZŐVÁROSOK, URADALMAK, FALVAK ............................................................ 90 6.1. MEZŐVÁROSOK .................................................................................................. 90 6.2. URADALMAK, FÖLDESÚRI HATALOM .......................................................... 91 6.3. FALVAK, KÖZSÉGEK ......................................................................................... 93 6.4. A PARASZTVÁRMEGYÉK ................................................................................. 94

7. 7. ERDÉLY KÖZIGAZGATÁSA ...................................................................................... 94 8. 8. A HÓDOLTSÁGI IGAZGATÁS ................................................................................... 95 9. 9. A TÖRVÉNYKEZÉS SZERVEI .................................................................................... 96

9.1. BÍRÓSÁGOK ......................................................................................................... 96 9.2. ÜGYVÉDEK ........................................................................................................ 107 9.3. AZ ÜGYÉSZI INTÉZMÉNY ............................................................................... 110 9.4. FÖLDKÖNYV ..................................................................................................... 112

10. 10. AZ EGYHÁZ ............................................................................................................ 112 10.1. AZ EGYHÁZJOG FOGALMA .......................................................................... 112 10.2. EGYHÁZSZERVEZET ..................................................................................... 114 10.3. AZ ÁLLAM ÉS AZ EGYHÁZ VISZONYA ..................................................... 116 10.4. AZ ÁLLAM ÉS A RÓMAI KATOLIKUS EGYHÁZON KÍVÜLI VALLÁSOS

MOZGALMAK ÉS EGYHÁZAK .............................................................................. 120 10.5. Irodalom ............................................................................................................. 123

4. IV. POLGÁRI ÁLLAMMODELLEK A MAGYAR ALKOTMÁNYTÖRTÉNETBEN – Föglein

Gizella – Máthé Gábor – Mezey Barna –Révész T. Mihály – Stipta István – Völgyesi Levent ..... 128 1. 1. A POLGÁRI ÁTALAKULÁS MAGYARORSZÁGON .............................................. 128

1.1. AZ ÁTMENET KORA ........................................................................................ 128 1.2. AZ ALKOTMÁNYOS FORRADALOM ............................................................ 133

2. 2. AZ ALKOTMÁNYOS MONARCHIA (1848 ALKOTMÁNYA) ............................... 133 2.1. AZ ALKOTMÁNYREFORM .............................................................................. 134 2.2. AZ ÁPRILISI ALKOTMÁNY ............................................................................. 134 2.3. A POLGÁRI SZABADSÁGJOGOK ALAPVETÉSE ......................................... 135 2.4. A SZABADSÁGHARC KORMÁNYFORMA-KÍSÉRLETEI ............................ 139

3. 3. FELEMÁS POLGÁROSODÁS – A NEOABSZOLUTIZMUS ÉVEI ......................... 139 3.1. AZ ELVESZÍTETT SZUVERENITÁS ............................................................... 139 3.2. AZ „ALKOTMÁNYFEJLŐDÉS” JELLEMZŐI ................................................. 140 3.3. A TÖRVÉNYHOZÓ ÉS VÉGREHAJTÓ HATALOM A NEOABSZOLUTIZMUS

ÁLLAMÁBAN ............................................................................................................ 142 4. 4. A PARLAMENTÁRIS MONARCHIA ........................................................................ 143

4.1. A DUALISTA ÁLLAM ALKOTMÁNYA .......................................................... 143 4.2. A JOGFOLYTONOSSÁG KONSTRUKCIÓJA: A TRIANONI MAGYARORSZÁG

ALKOTMÁNYA ........................................................................................................ 157 5. 5. A POLGÁRI DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG ................................................... 166

5.1. AZ ELSŐ POLGÁRI DEMOKRATIKUS KÍSÉRLET (1918 KÖZTÁRSASÁGA) 166 5.2. A MÁSODIK POLGÁRI DEMOKRATIKUS KÍSÉRLET (1944-1949) ............ 169 5.3. Irodalom ............................................................................................................... 173

5. V. A MAGYAR POLGÁRI ÁLLAM SZERVEI –Bódiné Beliznai Kinga – Föglein Gizella – Horváth

Attila –Máthé Gábor – Mezey Barna – Révész T. Mihály –Stipta István ...................................... 178 1. 1. AZ ORSZÁGGYŰLÉS ................................................................................................. 178

1.1. PARLAMENTÁRIS VÁLTOZÁSOK ................................................................. 178 1.2. A NÉPKÉPVISELETI VÁLASZTÓJOG ............................................................. 180 1.3. A KÉPVISELŐ JOGÁLLÁSA ............................................................................. 190 1.4. A PARLAMENT HATÁSKÖRE ......................................................................... 195


v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1.5. A TÖRVÉNYHOZÁS SZERVEZETE ÉS MŰKÖDÉSE .................................... 197 1.6. AZ ÁLLAMI ELLENŐRZÉS SZERVEZETE .................................................... 204

2. 2. AZ ÁLLAMFŐ ............................................................................................................. 205 2.1. A KIRÁLY ........................................................................................................... 205 2.2. A KORMÁNYZÓ ................................................................................................ 208 2.3. A KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK ............................................................................. 212

3. 3. A KÖZIGAZGATÁS .................................................................................................... 220 3.1. A KÖZIGAZGATÁS FOGALMA ....................................................................... 220 3.2. A KÖZIGAZGATÁS FEJLŐDÉSÉNEK TENDENCIÁI .................................... 224

4. 4. A KÖZIGAZGATÁS SZERVEI .................................................................................. 227 4.1. A MAGYAR POLGÁRI KÖZIGAZGATÁS KORSZAKAI ............................... 228 4.2. A KORMÁNY ÉS A KORMÁNYZATI SZERVEK ........................................... 232 4.3. A TESTÜLETI ÖNKORMÁNYZATOK ............................................................ 245 4.4. NÉPTANÁCSOK, KATONATANÁCSOK, NEMZETI TANÁCSOK ............... 246 4.5. NEMZETI BIZOTTSÁGOK ÉS VÁRMEGYÉK ................................................ 246 4.6. A KÖZIGAZGATÁSI BÍRÁSKODÁS ................................................................ 247

5. 5. A TÖRVÉNYKEZÉS SZERVEI .................................................................................. 248 5.1. BÍRÓSÁGOK ....................................................................................................... 248 5.2. ÜGYÉSZI SZERVEZET ...................................................................................... 251 5.3. ÜGYVÉDSÉG ...................................................................................................... 252 5.4. KÖZJEGYZŐSÉG ............................................................................................... 254 5.5. Irodalom ............................................................................................................... 256

6. VI. DIKTATÓRIKUS BERENDEZKEDÉSEK A 20. SZÁZADI MAGYAR

ALKOTMÁNYTÖRTÉNETBEN – Horváth Attila –Révész T. Mihály ........................................ 261 1. 1. A SZOVJET TIPUSU DIKTATÚRA ELSŐ KÍSÉRLETE: A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG

(1919) .................................................................................................................................... 261 1.1. AZ ALKOTMÁNYFEJLŐDÉS JELLEGZETESSÉGEI A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG

IDŐSZAKÁBAN ........................................................................................................ 261 1.2. A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG IDEIGLENES ALKOTMÁNYA ........................ 262 1.3. A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG VÉGLEGES ALKOTMÁNYA .......................... 262 1.4. A DIKTATÚRA KÖZPONTI SZERVEI ............................................................. 264 1.5. A TANÁCSKÖZTÁRSAÁG HELYI SZERVEI: A TANÁCSOK ...................... 266

2. 2. A NYILAS DIKTATÚRA (1944) ................................................................................ 267 2.1. MAGYARORSZÁG NÉMET MEGSZÁLLÁSA ................................................ 267 2.2. A HUNGARISTA HATALOMÁTVÉTEL .......................................................... 267 2.3. A HUNGARISTA MUNKAÁLLAM SZERVEZETE ......................................... 268

3. 3. A SZOVJET TÍPUSU ÁLLAMBERENDEZKEDÉS MAGYARORSZÁGON (1949-1956)

271 3.1. A SZOVJET TÍPUSU ÁLLAMBERENDEZKEDÉS MAGYARORSZÁGON .. 271 3.2. AZ ALKOTMÁNY ÉS ALKOTMÁNYOSSÁG MAGYARORSZÁGON ......... 274 3.3. A PÁRT ................................................................................................................ 278 3.4. A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG SZERVEI .................................................. 279 3.5. Irodalom ............................................................................................................... 284

vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ELŐSZÓ

A tankönyveknek sem az új tudományos eredmények nyilvánosságra hozatala, sem a szakmai értékek és

általánosan elfogadott tételek igazságába vetett hit megingatása nem feladatuk. Rendeltetésük ellenben a

tudományos eredmények összegzése, a stúdium megelőző tankönyveiben foglalt hasznos és értékes szempontok

integrálása, a szakmai tevékenység monografikus és részeredményeinek szintézisbe foglalása; feladatuk továbbá

a tudományos konklúziók tanulhatóvá formálása.

Egy tankönyv tehát a legritkább esetben fémjelezhető egyetlen névvel. A tankönyv szerzői mögött ott áll az

egész szakma, ott a segédtudományok és a határterületek tudományossága. A jó tankönyv nem születhet meg a

tudományág legjobbjainak passzív közreműködése nélkül. A magyar alkotmánytörténet jelen összegzése sem

csupán a nevesített szerzők munkája. E könyv nemcsak a budapesti jogtörténészek munkálkodásának terméke,

lapjain felbukkannak a többi felsőoktatási és tudományos műhely kutatásának eredményei is. E helyütt

köszönetet mondunk tehát mindazoknak a jogtörténész kollégáknak, akik tanulmányaikkal, monográfiáikkal

segítették munkánk elkészítését. E lapokra kívánkozik Kajtár Istvánnak a magyar városi önkormányzatok,

Ruszoly Józsefnek a rendiség és népképviselet, a választási bíráskodás körében írott monográfiáinak az

említése; Máthé Gábor közigazgatás-történeti, Szita János alkotmány- és közigazgatás-történeti, Sík Ferenc

önkormányzat-történeti munkásságának felidézése. Számos adalékkal szolgáltak tananyagunk elkészítésében

Rácz Lajosnak a hatalmi szimbolika és hatalomátruházás körében végzett kutatásai, Zlinszky János a

jogállamiság modelljéről, Tóth Árpád a kivételes hatalomról, Pecze Ferenc a parlamentijogokról, Zinner Tibor

és Kahler Frigyes a legújabb alkotmánytörténeti fejlődésünkről írott tanulmányai; Nagyné Szegvári Katalin,

Horváth Pál és Kállay István magyar jogtörténeti vonatkozású munkái.

Megemlékezésünkbe kell foglalnunk a nagy elődök neveit is: Bónis György, Degré Alajos, Eckhart Ferenc,

Hajnik Imre, Illés József, Timon Ákos, Wenzel Gusztávmunkái alapvető jelentőségűek egy alkotmánytörténeti

munka elkészítésekor. S idézzük fel a közelmúltban elhunyt kollégák jelentős munkásságát: Balás Gábor, Both

Ödön, Csizmadia Andor, Hajdú Lajos, Ijjas József, Kovács Kálmán, Tárkány-Szűcs Ernő könyveit és

értekezéseit. S minthogy a jogtörténet-tudomány számára az alapkutatásokat jó néhány területen a történész

kutatókvégezték s végzik (s amint az irodalomjegyzékek is tanúsítják: nagymértékben támaszkodtunk

eredményeikre), nem lenne teljes a fölsorolás a történettudósok munkásságának megemlítése nélkül.

A tankönyvek különbözőségét a tartalom mellett a szerkezet, a stílus, az oktatási szempontokat figyelembe véve

kialakított modell adja. Az ún. szocialista érát lezáró fordulat után megnövekedett az egyes tudományos

műhelyek aktivitása és mozgástere is új írott tananyagok elkészítésében. Az 1972-es, Csizmadia Andor, Kovács

Kálmán és Asztalos László jegyezte (s később több változatlan és átszerkesztett kiadást megért) állam- és

jogtörténeti szintézist követően néhány esztendeje SzitaJános, aJanus Pannonius Tudományegyetem nagy

tapasztalatokkal rendelkező docense jelentkezett elsőként kitűnő alkotmánytörténeti vázlatával. Jelen

tananyagunk a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Jogtörténeti Tanszékén, a Miskolci

Egyetem és a Széchenyi Egyetem Jogtörténeti Tanszékein felhalmozódott oktatási tapasztalatok hasznosításával

született meg. Az írás sokszor megvitatott tudományos és módszertani problémák és eredmények összegzése,

melyben az oktatástechnikai szempontok is jelentős szerepet játszanak.

Korábbi magyar alkotmány- és jogtörténeti tankönyveinkhez képest e tananyag módosított szerkezettel kívánja

szolgálni az egyetemi oktatást. A tradicionális feldolgozásokkal szemben a kötetben a kronologikus szempont

másodlagossá vált a magyar állam történeti modelljeinek analízise mellett. Ezt a felfogást kívánja szolgálni az

állammodellek általános elemzésének és az államfejlődés legáltalánosabb tendenciáinak kiemelt ismertetése, az

állami szervek (törvényhozó, közigazgatási és törvénykezési szervek) működési és szerkezeti sajátosságainak

különválasztott kezelése. Meggyőződésünk szerint így a hallgatók részletesebb és összefüggőbb képet

kaphatnak az egyes állami intézmények alakulásáról, az állami szervtípusok karakteres elkülönüléséről egyfelől,

a politika és az alkotmányosság kapcsolatáról, az alattvalói, nemesi, az állampolgári és emberi jogok

fejlődéséről, tartalmuk megváltozásáról másfelől. Minthogy feltételezzük hallgatóink általános történelmi

műveltségét, nem gondolhatjuk, hogy megzavarhatja történeti szemléletmódjukat a diktatórikus modellek

különválasztott tárgyalása, ellenben lehetőséget kapnak a totalitárius minták hasonlóságainak értelmezésére. S

ugyanezen okból e könyv nem kíván történelemkönyv lenni. Funkciója ajogi oktatás közjogi vonulatának

előkészítése, figyelemmel a felsőbb stúdiumok és az államtudományi képzés igényeire.

Az egyes fejezetekhez részletes irodalomjegyzékeket csatoltunk, melyeket a stúdiumban elmélyülni kívánóknak

segítségül kínálunk kutatásaik kezdetéhez. A lajstrom korántsem teljes és kimerítő, döntően a hallgatói

érdeklődés kielégítésére szolgál. A jobb eligazodás végett a könyv végére mutatót illesztettünk.

ELŐSZÓ

vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Rövidítéseinknél, az intézménynevek helyesírásánál a jogtörténeti irodalomban legáltalánosabban elfogadott

megoldásokat követtük, kétely esetén a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének

műhelyeiben készült tízkötetes vállalkozás, a Magyarország története megoldásaihoz igazodtunk. A törvények

és az egyéb jogszabályok írásmódját a lehetőségekhez képest igyekeztünk egységesíteni, jóllehet a

rendeleteknek még a hivatalos kiadványokban is többféle egyidejű jelölési megoldását alkalmazták, a

hivatkozások sokszínűségéről nem is szólva. A törvényeket az utóbbi évtizedekben bevett gyakorlat szerint arab

számmal írtuk. Az 1945-ös korszakhatárt átlépve azonban (tekintettel a hatályos szabályozásra és a még

hatályban lévő jogszabályokra), áttértünk a ma szokásos írásmódra, azaz a római számos megjelölésre.

A korábbi magyar állam- és jogtörténeti tankönyvek szerkezetének ismeretében esetlegesen megfogalmazódó

hiányérzetet megelőzendő megjegyezzük, hogy néhány olyan fejezet, mely e kötetben is elhelyezhető lett volna

(például jogforrások, alkotmány- és jogtörténet-tudomány, jogi oktatás) e tankönyv „párjában”, a

Magyarjogtörténet anyagában kapott helyet.

AMagyar alkotmánytörténet megjelenése óta eltelt esztendőkben több ezren forgatták tankönyvünket, tanultak

és vizsgáztak belőle négy jogi fakultáson. Az írott tananyagok igazi próbája mindig az oktatási gyakorlat; valódi

minősítései pedig a kollokviumok és szigorlatok során szerzett benyomások, a hallgatók visszajelzései s

természetesen a növekvő eladott példányszám. A Magyar alkotmánytörténet szerzői munkaközössége a

tankönyv megjelenését követően szervezett tankönyvviták, a hallgatók véleményének összegzése, a tananyagot

oktatásban használók tapasztalatainak elemzése alapján döntött ajelenlegi, szám szerint ötödik, átdolgozott

kiadás mellett. A szokásostól eltérően azonban ez a kiadás nem a hiányok pótlását (tehát az írott matéria

bővítését), hanem a didaktikusság, a tanulhatóság igényeinek kielégítését célozza. Ajelen kiadás változtatásait

nagy többségükben a könyvet elsajátítani törekvő hallgatóság és az oktató kollégák észrevételeinek

figyelembevételével hajtottuk végre. A hibák kijavítása, a stíluscsiszolás, némi szövegszerű egyszerűsítés és

rövidítés mellett főként a tanulhatóság és taníthatóság szempontjai játszottak főszerepet a módosításban. Ezért

döntöttünk úgy, hogy a korábbi, sokféle címmel differenciált szöveget marginálisokkal ellátva, más szerkesztési

technikával tesszük közzé, ami reményeink szerint a hallgatók helyeslésével találkozik majd.

Budapest 2003. július 23.

A szerkesztő

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - I. rész – A MAGYARSÁG TÖRZSI SZERVEZŐDÉSE ÉS A NOMÁD ÁLLAMMODELL –Mezey Barna

1. 1. A NEMZETSÉGI SZERVEZET KORA

1.1. A TÁRSADALMI SZERVEZŐDÉS KEZDETEI

Nem sokkal az eurázsiai sztyeppek népei között meghatározóvá vált nomadizmus elfogadása után – Kr. e. 1000

táján – befejeződött az ugor egység felbomlása, s megkezdődött a magyarság önálló népi élete. Ha tekintetbe

vesszük az általánosan elfogadott időpontot -aKr.e. 8. századot –, amikor a magyarság népneve kialakult,

szembeötlő az a széles intervallum, amelyről az állam és jog történetének tárgyalása során jószerével szó sem

esik. Pedig a magyarság eddigi történelmének mintegy kétszeresét élte le a keresztény államszervezést

megelőző időkben, ám e periódusról a tankönyvek csak néhány oldalon emlékeznek meg, önálló előadásokat e

korszak hosszú időn át nem kapott. Ennek oka egyfelől nyilván azon történelemszemléletben keresendő, amely

az államot vagy szigorúan a kizsákmányolás megjelenéséhez, vagy a keresztény monarchia kialakulásához

kötötte. S ezen szempontoknak valóban csak a 10. századtól kezdődő fejlődés felelt meg. Másfelől az is

kétségtelen, hogy a keresztény állam létrehozásától visszafelé haladva egyre ritkulnak a hiteles tudósítások a

magyarokról; még a honfoglalást körülölelő eseményekről is ádáz polémia dúl történészeink, régészeink és

nyelvészeink között. E vitában a jogtörténész nyilván nem tud érdemben állást foglalni. Ismereteink szerint

azonban vannak olyan általánosan elismert források, továbbá az etnográfiának, a nyelvtudománynak és az

archeológiának olyan következtetései, amelyek alapján megrajzolható a magyar társadalom belső igazgatási

szervezete, s Levédiához közeledve, egyre jobban kibontakozó politikai irányító apparátusa. Bár számos szerző

definíciója szerint nem állam a politikai irányítás vérségiből kibontakozó szervezete, és nem jog a nemzetségek

életét szabályozó normák sokasága, mi nem kerülhetjük meg e viszonyok – a tudomány mai állása szerinti –

vázlatos ábrázolását. Amikor a lovas nomád népek birodalmairól szólunk, persze félre kell tennünk az állam

modern fogalmát, mert hiszen egészen más elvek alapján születtek meg ezek az alakulatok – a földművelő vagy

városlakó népek államalakulásának fogalmaival nem jellemezhető.

Meggyőződésünk, hogy a 10-11. században kialakuló keresztény államiságjelentős elemeiben merít e forrásból.

Az ekkor már kétezer éves magyar nép közösségei értelemszerűen nem nélkülözhették az élelemszerzés és -

termelés szervezőapparátusát, a közös vállalkozások, a fegyveres akciók, vándorlások, szállásváltások

koordinálását, a közösségek vagy a közösségek tagjai közötti konfliktusok rendezésének mechanizmusát, az

igazságtevést. E funkciók eredetileg kizárólag a vérségi-rokonsági szervezetre támaszkodtak, később

fokozatosan kialakultak a politikai jellegű kötelékek, amelyek az idő előrehaladtával mind jobban

függetlenedtek a nemzetségi-családi kapcsolatoktól. (E folyamat hű tanúságtevői a magyar nyelv bolgár-török és

kazár jövevényszavai, melyek a politikai berendezkedés kiépülését tanúsítják: törvény, tanú, bilincs, bakó, orv,

vár, vám, ezer stb.) Erre a fejlődésre alapozva osztotta Bartha Antal a magyar nép őstörténetét három szakaszra:

a nemzetségi, a törzsi és a törzsszövetségi periódusra. „Időrendi szétválasztásukra alig vannak támpontok.

Megközelítően az i. e. 3. évezredtől az 1. évezred közepe tájáig a nemzetségi, majd az i. sz. 5-6. századig a

törzsi, s végül a honfoglalás utáni időre átnyúló törzsszövetségi korszak következett.” Az első, tehát a Bartha

által nemzetségi társadalomnak nevezett szakaszról alig tudunk valamit; a régészet eredményei mellett döntően

a nyelvtudományi kutatások és az analógia nyújtanak támpontokat. Ami erősen valószínűsíthető magyar

őstörténet egészére az apasági leszármazású nemzetség a jellemző. A politikai fennhatóság, a hatalom

ugyancsak a férfiak jussa volt, habár a honfoglalás korát megelőző periódusokban ez nem feltétlenül jelentette,

hogy a nők alávetett helyzetben lettek volna. Közösségen belüli fontosságuk (mint például a nemzetség

tagjainak utánpótlása, nevelő-ápoló funkciójuk, hagyományőrző tevékenységük és gazdasági szerepük)

biztosította akaratuk érvényesülését a nemzetségi demokráciában.

1.2. A TÁRSADALOM ALAPEGYSÉGEI

I. rész – A MAGYARSÁG TÖRZSI

SZERVEZŐDÉSE ÉS A NOMÁD

ÁLLAMMODELL –Mezey Barna


A vérségi szerveződés egységei (melyek megérték a honfoglalás korát is) a kiscsalád, a nagycsalád és a

nemzetség voltak.

Kiscsalád

A kiscsalád nem más, mint egy nő-gyermek csoport, anya és gyermekei, akik között rendkívül erős a kapcsolat.

A férfi e közösségben úgy jelenik meg, mint „az asszony védelmezője, a gyermekek barátja” és tanítója, de

lényegében külső személy. Végeredményben ő inkább tagja a munkamegosztásból fakadóan külön életet élő

„férfiszövetségnek”, a fegyveresférfiak közösségének (Bónis György). A vérségi alapsejt, a nő-gyermek

csoport, jellegéből adódóan, nem alkalmas az igazi közösségi cselekvések szervezésére, sokkal inkább a

teremtés-ápolás-nevelés hármas feladatának teljesítésére. A társadalmi lét csomópontja a nagycsalád volt. A

magyar nagycsalád „nemcsak vagyon-, vér- és munkaközösség volt, hanem megbonthatatlan mágikus egység is.

A mágikus egységet a szétbomlás után is megtartotta a közös ős tisztelete” (László Gyula). A nagycsalád

rokonoknak azon csoportja, amely egy helyen együtt lakott, egy fő vezetése alatt (Bónis György).

Különbözősége a kiscsaládtól, hogy több generációt egyesített, a házas gyerekeket is, hozzátartozóikkal

egyetemben. Sajátos ismertetőjele volt továbbá gazdasági funkciója. A vérségi közösség létfenntartó

tevékenységét döntően a nagycsalád keretében szervezte; így az a termelésigazgatás és a közös vagyon feletti

rendelkezés csomópontjává vált. A nagycsaládban képződtek az együttélés szabályai, a tekintély és a kegyelet

tradíciói, itt fejlődött ki az idősek autoritása, és ez a szint gyakorolta a szakrális funkciókat is. A nagycsalád –

lévén vérségi közösség – elsősorban születéssel és házasodással gyarapodott, nagy ritkán adoptációval. A

legnagyobb létszámcsökkenést a halálozásokjelentették, ezt egészítették ki a kiházasítások (jobban mondva: a

nők „eladása”, akik így másik családhoz kerültek), továbbá a szabályok súlyos megszegőinek vagy a ragályos

betegeknek a kiközösítése.

Nagycsalád

A nagycsalád vér- és vagyonközösségéhez csatlakozó szegényebb rokonok, nagy ritkán idegen jövevények

helye a nagycsalád hierarchikus rendjében ugyanúgy megszabott volt, mint a munkamegosztásban kijelölt

pozíciójuk.

Családfő

A nagycsalád élén a csaknem korlátlan hatalommal rendelkező családfő állt, aki általában a család férfiai közül

a legidősebb vagy a legértelmesebb volt. Az öröklési rend nem volt egyértelmű. Bár általában uralkodó az

idősebb családtagjoga, nem ritkák a kivételek sem, akár a fiúé, aki atyját követi, akár a legrátermettebb férfié.

(Gondoljunk csak az Árpádok kialakulatlan utódlási rendjére, mely annyi trónvillongásnak vált forrásává. Az

idősebb rokon öröklési elve vetélkedett az elsőszülöttségével, de nem volt példa nélküli a kijelölt utód

trónbetöltése sem.) A honfoglalás kori nagycsaládban a családfő akár a családtagok életével is rendelkezhetett, ő

volt a család papja, a termelés irányítója, a közös akciók vezetője, az igazság szolgáltatója. Alatta a nagycsalád

szigorú rendbe szerveződött. A rangban feljebb lévők egyben parancsolói is voltak az alattuk lévőknek. A rangot

a nem, a kor és a közösséghez kötődés foka határozta meg. A rangsort pontosan betartották mind a munkában,

mind a különféle szertartásoknál, étkezéseknél, közös tevékenységeknél. A férfiak mindig megelőzték a nőket.

Családanya

A családanya a nők között ugyanolyan szerepet töltött be, mint a családatya az egész nagycsalád

vonatkozásában. Ekkor már a nők egyértelműen alárendelt szerepet játszottak a közösségben, ami érzékletesen

fejeződik ki például olyan szabályokban, mint az étkezés „szertartása”, amikor is a nő nem ülhetett a férfival egy

asztalhoz. Ahogy László Gyula a nőkről megállapította: „a nő a család tulajdona volt, s így éppen úgy

öröklődött, mint minden más vagyontárgy.” (A levirátus intézménye értelmében a férj halála után a feleség a

család legidősebb férfitagjának nőjévé vált.) „E különös szokásnak, mely az összes nomád népeknél

megtalálható, nyilvánvalóan az a rendeltetése, hogy az özvegyek ne váljanak ki a család vagyonközösségéből s

elhunyt férjük javait ne vigyék magukkal új házasságukba, mely így az idegen nemzetséget gazdagítaná” (Deér

József). Az asszonnyal adott hozomány bizonyos ideig (általában hét évig) az asszony személyes tulajdona

maradt, utána azonban beolvadt a befogadó nagycsalád vagyonába. A nők a hozományon kívül semmiféle

részesedést nem kaptak a családi vagyonból.

Vérközösség, vagyonközösség

A fentebbiekben állítottuk, hogy a nagycsalád, amellett hogy vérközösség, vagyonközösség is volt. A

nagycsalád az élelemszerzés területét és eszközeit közösen birtokolta. A családból a felnőtt családtagok sem





léptek ki, munkájukat s szerzeményüket is a közösség rendelkezésére bocsátották, így a családi vagyon (elvileg)

mindenkit egyformán illetett; a vagyon kezelőjét (a családfőt) pedig a közösség közvéleménye ellenőrizte. A

vagyon szoros együtt tartását fejezte ki a nagycsalád egyik – későbbi, közkeletű – elnevezése, a házközösség.

Ezzel szemléletesen fogalmazták meg, hogy a nagycsaládhoz tartozók egy tűzhelynél laktak, egy háztartás

részeiként munkálkodtak. A közösség szaporodásával azután a kényszer új házak építését tette szükségessé,

ezek azonban a kapcsolat hangsúlyozása érdekében a szülői ház közelében, a nagycsalád földjén épültek. (Az

így kialakult, szinte áttekinthetetlen épületgombolyagok nyomai még napjainkban is láthatók az Őrség

településszerkezetében [szerek].)

Földközösség

A vagyonközösség másik, még a feudális jogban sokáig élő bizonyítéka: a földközösség léte. Igaz, e „föld”-nek

még hosszú ideig nem a szántóföld töltötte ki tartalmát, hanem a földön dolgozók száma és a földön megtermelt

javak fölötti tulajdon és rendelkezés. Érdemes feleleveníteni azt a tényt, hogy a 11-12. századi alapítólevelek

vagy adományozóiratok sem földterületekről szóltak, hanem legtöbbször névvel is fölsorolt szolgák lajstromával

határozták meg az adomány mértékét. Nem a földet adták tehát a szolgákkal, hanem a szolgákat a földdel. Maga

a vagyon oszthatatlan tulajdonként szállt nemzedékről nemzedékre. „A család férfitagjai bizonyos osztály

(nyilak) szerint csupán használói életük tartamára a javaknak.” Ez a tény már nemcsak a férfiági öröklést

bizonyítja, hanem azt is, hogy ez a vérközösség a nagycsalád formájában érvényesült. „Krónikáink is mindenütt

csak az apát tartják számon” (László Gyula). Persze a szó mai jogi értelmében a vagyon nem öröklődött, hanem

csak „volt”. Magától értetődő rendben szállt tovább, s még a 13. század elején is csak királyi engedéllyel lehetett

végrendelkezni.

A nagycsalád kifelé zárt egység volt, egyformán részesedett javakban és büntetésekben, s jelen volt a magyar

vérségi életben – mint László Gyula bizonyítja – a vérbosszú is.

Ágak

A nagycsaládok szerte a világon mindenütt nemzetségekbe („ágakba”) szerveződtek. E nemzetségek a rokonok

azon csoportjai voltak, amelyek már nem tartották fönn a közös lakóhelyet, az együttes gazdálkodást és vezetést,

de a vérségi összetartozást tudatosan vallották, sőt a gazdaság és a jogvédelem területén érvényesítették is.

Gazdasági téren a nemzetség sajátos várományosi közösség volt, amely az egykor egy házközösségbe

tartozóknak és utódaiknak csoportjából állt, akik a vagyon elidegenítésébe, a leányok eladásába egyaránt

beleszólhattak. Szellemi téren a közös ős tisztelete, az egymás közötti házasságkötési tilalom, kifelé pedig a

szolidaritás fűzte össze tagjait (Bónis György). A nemzetség nem fogható fel egyszerűen szétszakadt egykori

házközösségként, mert több ízben előfordult a nemzetségnekegyszerre férfi- és női ágon történő nyilvántartása

is. Bónis György hívta föl a figyelmet a nemzetség modellértékűségére a törzsalakulásban. Tudniillik: mivel a

nemzetség esetében a vérségi kötelék nyilvántartása szükségképp felületesebb (hiszen jóval nehezebb), mint a

nagycsaládban, a nemzetségek könnyebben nyíltak meg kívülállók előtt. Ilyenkor azonban nem volt mellőzhető

a vérszerződési ceremónia; aki a nemzetségbe lépett, annak a vérségi kapcsolatra utaló rítusok szerint kellett

csatlakoznia, ezzel fiktív vérrokonná válnia. Bónis szerint ez adta az ötletet a későbbi törzsi szerveződéshez,

amelyben a vérségi kapcsolatoknak alárendelt szerepük volt. Előbb-utóbb a nemzetségek is „mesterséges

»politikai« intézménnyé váltak a legjelentősebb állatvagyonnal bíró, a legnagyobb földterületet kisajátító

nemzetségfő keze alatt” (Bán Péter).

Nemzetségfő

A nemzetségfő politikai tekintélye a téli szállásokon zsúfoltságból adódó, s ezért gyakran előforduló

konfliktusos helyzetek, viszályok megoldásában történő fellépése, bírókénti szereplése nyomán bontakozott ki.

E tevékenysége során kialakuló személyes tekintélyére támaszkodva tett szert lassan állandó befolyásra a

közösségek életében, irányításában. A nemzetségfő, a bő körül kíséret szerveződött, rendelkezett a nemzetség

közrendű tagjaival (ínekkel) és a foglyokkal; szállásokat birtokolt. A nagycsaládi szállás mellett megjelent a

nemzetségfők elkülönült szállása is. (Aszállás az állatállomány gondozására, a közösség elszállásolására

elfoglalt földterület.) A „bőség” kialakulása sejteni engedi a nagyobb vagyoni különbségek létrejöttét, a

társadalmi differenciálódás kezdeteit. A nemzetségek létszáma ezer és kétezer fő között mozgott. Figyelembe

véve a nemzetségek feltételezett számát, mely Konsztantinosz szerint 108-at tett ki, a magyarság lélekszámát

Pauler Gyula legkevesebb 80 ezerre tette, Timon Ákos 120 ezerre, Herczegh Mihály 216 ezerre. Engel Pál is

arra hívja fel a figyelmet, hogy „a magyarság képes volt viszonylag sűrűn benépesíteni a Kárpát-medence

lakható tájait, és rövid idő alatt beolvasztotta a térség minden más etnikumát. Ez azt mutatja, hogyjelentős

lélekszámúnak kellett lennie.” (Más számítások 50 körülire teszik a nemzetségek számát.)





Tízes rendszer

Honfoglalás kori adataink azt mutatják, hogy a magyar nagycsaládok tízes csoportokba szerveződtek. Ez a tízes

rend még hosszú ideig fennmaradt a hagyományban. Gondoljunk akár a székelyek igazgatási beosztására, akár a

bűnösségpróbákra, vagy, miként azt László Gyula feltételezi, István király templomépíttetési rendelkezésére,

mely tízfalvanként („tízcsaládonként”) rendelt templomot emeltetni. (Jól tudjuk, a korabeli települések

nagycsaládi szerkezetre támaszkodtak.) A tudomány mai állása szerint azonban nem világos, hogy ez a tízes

rendszer még a keleti hazából jött-e a magyar szervezetbe, vagy a honfoglalás környékén, esetleg az azt

megelőző harcok termékeként jelent-e meg a társadalomszerveződésben. A fentiekben vázolt vérségi társadalom

képéhez az adatok jelentős részét a 9-11. századi magyar társadalom elemzése szolgáltatta. Mégis, hihetőnek

tűnik az állítás, hogy a vérségi szervezet felépítése nem sokat változhatott az idők folyamán. Mint László Gyula

írta: „A nagycsalád tökéletes rendje ezer éven keresztül szinte változatlanul megtartotta szerkezetét, nem volt ok

változtatásra, mert a munkafelosztás természeti alapokon nyugodott, s így a mindenkori termelési rendnek

rugalmasan megfelelt.” A nagycsalád és a nemzetség nemcsak megérte, de túlélte az államalapítást, s részben

változatlan formában, részben némi módosuláson átmenve beépült a keresztény társadalomba. Így a nagycsalád

rendje tovább élt a „vér és jog közösségében”, az „osztatlan család” jogi kategóriájában, a nyílra (osztályra)

igényt tartó osztályos atyafiak jogainak biztosításában, s lényegében az ősiség intézményében. A nemzetség

ugyancsak erős gyökerekkel kapaszkodott a társadalomba: Bónis György fejtegetése szerint a nemzetség régi

elnevezése: a „nem” alapjául szolgált a későbbi „nemmel rendelkező”, tehát „nem-es”, nemes kifejezés

kialakulásához is.

2. 2. A FEGYVERES DEMOKRÁCIA KORA (TÖRZSI ÉS TÖRZSSZÖVETSÉGI KORSZAK)

2.1. A TÖRZSI DEMOKRÁCIA

A törzsi demokrácia kialakulása

Mint említettük, az államszervezést megelőző időkben a magyarságnál a nemzetségi-vérségi kötelékeken túl

döntően politikai jelentőségű és funkciójú szervezetek is kialakultak: a törzs és törzsszövetség. „Apolitikai

szervezés első csírái szinte észrevétlenül nőttek ki a családi, gazdasági és társadalmi alapokból, s ezt a

bensőséges kapcsolatot sokáig meg is őrzik...”, ha a nemzetségfő például „.. .tekintélyt és vagyont tud

biztosítani népének, akkor más nemzetségek és ezek együtt telelő egységei is csatlakoznak hozzá, alávetik

magukat akaratának, vagy ha nem, egyszerűen kényszeríti őket erre a vagyoni fölény, a túlerő” (Deér József). A

politikai szerveződés a magyaroknál – csakúgy, mint a nomád népek nagy részénél – a törzsi demokrácia

kialakulásával egy időben jelent meg. A családi keretekből kiinduló szervezés mindinkább politikai és katonai

egyeduralom képét vette föl: az együtt telelő nemzetségi közösségek törzzsé, a törzsek hasonló alakulatok

szövetségévé duzzadtak, míg végül megszületett „a régi Eurázsia jellegzetes politikai alakulata, a négy

világtájat” átfogó birodalom. „A hatalom racionalizálódik, a birodalom immár idegenek, rabszolgák vállán

emelkedik a magasba” (Deér József).

Fegyveres demokrácia

A fegyveres demokrácia kialakulása döntően életmódbeli változásokkal függ össze. Ez pedig a vérségi

társadalom életében felerősödő katonai jelleggel magyarázható.

Törzsszövetség

Amikor egy nép megindult a hadak országútján, s új szállást keresett, értelemszerűen fegyveres vállalkozásra

készült. Akárcsak azok a közösségek, amelyek meg akarták állítani a támadást, vagy létüket mentve

továbbvonultak, immáron támadóvá válva. Ebben a környezetben létkérdéssé vált a harci erő mértéke. (Ez,

tekintve a kor egyszerű haditechnikáját, legfőképpen a kiállított harcosok számától és fegyverforgatási

gyakorlatától függött.) Leegyszerűsítve a képletet: a népek életmódváltozásának lényege abban állott, hogy a

népélet szabályszerű funkciója lett a háború és a háborúra készülődés. Ezért minden férfi (termelő) egyben

harcos is volt. Aha- dakozás háttérbe szorította a termelést, de amúgy is új felismerés született: a más népek

(elsősorban megtelepedettek) által termelt javak fegyverrel megszerezhetők. Az életmódváltozás a politikai

életben isfordulatothozott. A közösségi élet módosulásának elemei: a politikai szervek és szervezetek

kialakulása, a sajátos hadi demokrácia kibontakozása és a személyes hatalom kiterjesztése.

Törzs





A politikai szervezetek kialakulása szoros összefüggésben állott a katonai potenciál minden lehetséges módon

történő fokozásának igényével. A nemzetségek keresni kezdték egymást, erősítették kapcsolataikat, együttesen

léptek fel katonai kérdésekben. Ez a közeledés életre hívta a törzset, mely bár vérségi rokonságok tételezésén

alapult, erősebb vonása volt a fiktív vérrokonság léte. A törzs Bónis György szavaival élve „laza politikai

közösség”, Hajnal István szerint politikai „érdekközösség”, mely mesterségesen jött létre. „Az összetartozás

hitét ezután a közös politikai sors táplálja, s a közös szokások, a közös politikai cselekvésre (védelem, támadó

hadjáratok) való megmozdulás tartják fenn.” A közös vállalkozások sikere érdekében a vérségi közösségek

bizonyos döntési jogosultságokat „átadtak” a törzsnek, s a törzs szintjén új (immáronpolitikai) igazgatás

szerveződött. Ez azonban hosszabb ideig a sajátos hadi demokrácia képében jelent meg. Nem volt néptől

elkülönült közhatalom, „hivatásos” hadsereg és irányító szervezet, s a legitimáció igen fontos eleme a

szolidaritásra, együtt cselekvésre épülő katonai vállalkozásoknak. Ez a demokrácia már nem a nemzetségi

társadalom demokráciája, amelynek ekkor lassú átalakulása zajlott. A döntések egyre inkább a katonai akciókra

vonatkoztak, tehát korlátozódott a demokratikus véleménynyilvánítás lehetősége. A nemzetségek saját ügyeik

intézésére létrehozott (demokratikus) szerveiből egyre inkább a szomszédok kifosztására szolgáló „elnyomó”

gépezet alakult ki. Mindezek koordinálásakor rendkívüli jelentőségre tett szert a személyes hatalmat nyerő

törzsfő, aki mindent alárendelt a katonai akciók sikerének. Egyre szélesedő hatalmának jele, hogy a nemzetségi

társadalom rátermettségi követelménye helyébe belépett a stabilitásra hivatkozó örökletesség. A törzs

irányításának stabilizálására kialakult az eredményes harcok zálogaként a katonai stáb, egyfajta törzskar, mely a

nemzetségek előkelőin kívül már érdemeket szerzett, kiváló katonákat is tagjává fogadott. „Az egykori vérségi

közösségek helyébe lépő területi szervezet kiépítését a rétegekre bomlott, és sokban ellentétes érdekű

társadalomban csak határozott, tetterős emberek vihették véghez. Vakmerő fegyveresekkel körülvett, sok

szolgálónéppel rendelkező, kemény férfiakat adó családok szakadtak ki régi közösségükből, akik képesek voltak

vazallusaik között rendet tartani, számukra a gazdálkodás virágzását, lakóhelyeik védelmét, hadjáratok

zsákmányát biztosítani. Egy-egy biztos vezetés alatt álló terület csábító erővel vonzotta magához a kívülállókat

is” (Dienes István). A törzsi előkelők és a törzsi főnököt közvetlenül szolgálók e köre már differenciálódott,

társadalommá és állammá alakul, s előrevetítette a fejedelmi (királyi) kíséretet.

Katonai-politikai adminisztráció

A társadalmi kötelékek változásának leglényegesebb vonása, hogy a törzs egyre fokozódó aktivitása egyszerűen

elnyelte a nemzetségi funkciókat. A vérségi igazgatás helyébe (igaz, nagyon vontatottan) katonai-politikai

adminisztráció lépett; a nemzetségeknél fontosabbakká váltak a katonai és szomszédsági szervezetek. Tehát

egyre lényegesebb lett a funkcionális szervezet, a katonai egység, a települési szomszédság.

A katonai erő fokozásának szükséglete erősödött, majd olyannyira dominálóvá vált, hogy a vérségi

szempontokat alárendelte a katonai létszámnövelésnek. Már nem idegenkedtek más népek asszimilálásától, sőt

társulásától sem. Törzsek közeledtek egymáshoz, törzsszövetségek alakultak, megkezdődött a legyőzöttek

beolvasztása. A törzsszövetségek („népek”) már idegen nemzetségeket, törzseket is befogadtak segédnépként, a

hadi potenciál növelése érdekében. A népek ezen saját nemzetségek és törzsek-legyőzöttek-csatlakozottak

keveredéséből alakultak ki.

Végül jelentős változások történtek a javak birtoklásában, a zsákmány elosztásában is. A fegyveres demokrácia

kialakulásával megbomlott a nemzetségi érdekazonosság alapján működő elosztási egyenlőség, amely átkerült

törzsi szintre, ahol sajátos katonai érdekeltségű egyenlőséggé vált. Ennek az elosztásnak fő vonása a hadjáratban

való érdekeltség: az részesült a zsákmányból, aki a hadjáratban részt vett. A háborúk állandósulása, a hadvezetés

fontosságának növekedése lassan kibontakoztatta a differenciált elosztást: előbb a vezérek, azután a kíséret,

majd a törzs tagjai a hadi beosztásnak megfelelően lefelé „választottak” a zsákmányból. A differenciált elosztást

szükségszerűen követte a vagyoni egyenlőtlenségek kialakulása a családok, nemzetségek, törzsek között. Odáig

azonban nem juthatott el a különbségek kiépülése, hogy a társadalom széles rétegeit, a szegény szabadokat

jogfosztott állapotba kényszerítse és kizsákmányolja, hiszen az egész rendszernek alapja a teljes (férfi-)

társadalom katonáskodása volt. A törzsi vezetés nem foszthatta meg magát haderejének javától. Így

konzerválódhatott a nagycsaládi szervezet is a társadalom méhében. A rétegződés kevésbé érintette belülről a

nagycsaládot (más kérdés, hogy a családok között természetesen kialakultak differenciák).

A fegyveres demokrácia tehát „a törzsi alapon felépült társadalom terméke, méghozzá azon időszaké, amikor

gyakoriak a törzsek szövetségei, melyek erőik egyesítésével sikerrel tudnak katonai akciókat lebonyolítani”

(Kristó Gyula). A társadalmi élet centrumába a nemzetség helyett a törzseket helyezte, a vérségi szerveződés

domináló elvét fölváltotta a politikai, a nemzetségi-vérségi kötelékek fölé emelkedett jelentőségében a

szomszédsági, a demokráciát nemzetségi-egyenlőségiből katonai jellegűvé alakította, kibontakoztatta a jövendő

állam csíráit, megbontotta az egyenlőségen alapuló elosztási rendszert, s ezzel vagyoni differenciálódást idézett





elő, ami pedig a társadalom addig egységes képét is módosította. Mindent alárendelt a katonai

megfontolásoknak.

Egy ideig azonban még a nemzetségi kötelékek ereje és a hadi vállalkozásokhoz feltétlenül szükséges közszabad

haderő iránti igény megakadályozta a társadalmi rétegek egymás ellen fordulását, jóllehet azok kialakulása

nyilvánvaló volt.

A magyar katonai demokrácia kezdő dátumait nem ismerjük. Az azonban bizonyos, hogy a 830-as években

megszülető törzsszövetség magán viselte a katonai demokráciajeleit, s ezek a vonások már jóval korábban

állandójellemzői voltak a magyar népéletnek. (Dienes István szerint „a magyarság körében már az

időszámításunk előtti évezredben lejátszódott a nemzetségi arisztokrácia kiemelkedése, és ezzel párhuzamosan

végbement az alsóbb néprétegek szolgaságra kényszerítése”.) Bartha Antal ezt megerősíti: az időszámításunk

előtti első évezred ananyinói és pjanobori régészeti kultúrái már bizonyítékkal szolgálnak arra, hogy a

társadalom határozottan megkülönböztette a tehetőseket és a szegényeket.

2.2. A FEJEDELEMSÉG

A magyarságról szóló írott források mind abban a korszakban keletkeztek, amikor a magyarok már törzsekben

éltek. A 800-as években a törzsek már régi alakulatok voltak, amit bizonyítani látszik az is, hogy a csatlakozó

kabarokat nem osztották be nyolcadik törzsnek a korábbiak mellé, hanem mindvégig külön tömbben maradtak.

Ez a döntés hetes rendszer erős tradíciójára utal. (Már az i. e. 8-6. században „.az egyes településeken élő

közösségek nagy területre kiterjedő szövetségeket alapítottak. A szövetségek élén álló vezérek rendelkezésére

fegyveres kíséret állt. Az utóbbi rangos férfiakból alakult, akik számára a fegyveres szolgálat állandó hivatást

jelentett.

A vezérek és fegyveres kíséretük tagjai nem közösségük temetőjében kerültek örök nyugalomra. A szövetséges

közösségek vezérei számára közös nyugvóhelyet létesítettek, ahol közösen elfogadott szabályok és hiedelmek

szellemében temették el a vezéreket és fegyvereseiket” (Bartha Antal).

Nomád birodalmak

A nomád birodalmak a fegyveres demokrácia állapotából nőttek ki. A mindennapos harcokban alulmaradtak a

társadalmi (és politikai) „ranglétra” legalsó fokára kerültek: betagozódtak ugyan a győztes népbe, ám

természetesen legalulra. A folyamatosan szervezett hadi vállalkozások azonban rövidesen újabb veszteseket

hoztak a konstrukcióba, így egy sajátos „fölülrétegződési” rendszer (Deér József) született meg, mely lehetővé

tette a nomád államok lavinaszerű növekedését. Az amúgy is katonai jellegű társadalomban egyre nagyobb

hatalomra tett szert a vezér, akinek igazgatási tevékenysége lassan egyeduralommá vált. A birodalom már

idegenek segítségével terjeszkedett, természetes jelenség a legyőzöttek betagolása, alávetése, harcban edzett

idegen népek csatlakozása is.

A nomád állam fogalma

Anomád államot olyan nemzetségek vagy törzsek hozták létre, melyek vélt vagy valós rokonsági elv alapján

szövetkeztek. A hatalom, a vezetői pozíció örökítése már az alkalmassági elv mellett a dinasztikus vérségi elvre

is támaszkodott. A nomád állam, mely a legkülönfélébb népelemeket foglalta magában, nem tartott igényt a

társadalom egynemusítésére sem etnikai, sem társadalmi szervezeti vonatkozásokban. A nomád állam

nélkülözte az uralmat legitimáló, az állam egységét erősítendő ideológiát. A társadalmi tagozódás törésvonala,

melyet az államszerkezet garantált, nem az államot alkotó törzs vagy törzsek etnikumán belül, hanem az

alávetett, meghódított népelemek és a nomád államot alkotók között húzódott; az adókat részben ettől az

„alárétegzett” társadalmi csoporttól, részben pedig az államon kívüli idegen népektől hajtották be. A törzsi

demokrácia logikájának megfelelően az államalkotó etnikum tagjai csupán fegyveres szolgálatra voltak

kötelezve. A nomád állam gerincét a nomád hadsereg alkotta, annak természetes közege a háború, amely

folytonos terjeszkedéssel párosult. A birodalomképző elemek között nem szerepel a magántulajdon, mely a

későbbi államalakulatok szinte mindegyikének jellemzője. (A katonai szerveződés, a személyi kötődések

jelentősége, a továbbélő, bár súlyát és befolyását folyamatosan vesztő vérségi kötelék ekkor még előnyben volt

a területtel, a tulajdonnal szemben.) Bár területi értelmezésről szórványosan értesülhetünk (szállásterület,

gyepük), a nomád állam felépítésében éppen katonai mozgékonysága miatt a területi szempontok (s főként a

szilárd határok) alárendelt szerepet játszottak (Kristó Gyula).

A magyar nomád állam





830-ban még „sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak köztük,

akik közül az első vajda volt az előbb említett Levedi”. Itt nyilván a törzsekről és a köztük protokolláris szerepet

játszó, képviseleti funkciót gyakorló, kapcsolattartó törzsfőről esett szó. A magyarok „el”-hez (magas szintű

hatalmi szervezethez, államhoz, birodalomhoz) a 850-es években jutottak; kazár hatásra ekkor született meg

ugyanis a magyar fejedelemség. A korábbi (a 830-as években alakult) laza törzsszövetségi kapcsolatok ekkor

alakultak át nomád állami szervezetté. Erre az időre tehető, hogy a magyar fennhatóság alá került egy idegen

törzsszövetség (a kabarok), mely ezáltal formálisan is megfeleltette a magyar politikai szervezetet a nomád

állam kritériumainak. A 870-es évektől a 10. század elejéig éli a magyar nomád állam virágkorát. „Sajátos, hogy

a magyarok éppen akkor jutottak el nomád államuk csúcspontjára, amikor 895-ben a honfoglalással kiszakadtak

nomád környezetükből, ez azonban egyelőre még nem éreztette hatását a magyarok politikai berendezkedésén.”

Fejedelemség

A magyarság a 800-as években tért tehát át a „sok fő alatti létből” (a laza törzsszövetségi keretekből, a törzsfők

közös vezetéséből) az „egy fő alatti létre” (a fejedelemségre). Bölcs Leó császár egyértelműenjegyzi le: „Ez a

nép tehát, mely egy fő alatt áll, feljebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket áll ki elkövetett vétkeiért.” Kristó

Gyula úgy vélekedik, hogy a Levedi által megszervezett laza törzsszövetség a kazárok politikai fennhatósága alá

kerülve „leképezte” az ottani kettős királyságot, a szakrális és a tényleges uralkodó kettősét. A két „király” a

kende vagy a kündü és a gyulavolt. A kende lenne a szakrális uralkodó: a nagyfejedelem, a gyula pedig, aki a

tényleges hatalmat (s főként a hadak vezetésének funkcióját) tartotta kezében, mintegy a nagyfejedelem

helyettese.

„Mindkét szó török eredetű. a kündü, kende szó a török »kün« = »nap«-ból származik, s jelentése maga a nap

vagy a nap fia. A gyula a »jyla«, »jula« »fáklya« szóból ered. A magyarázatot az egykorú arab írók adják meg.:

»midőna (kazár) sereg megindul, [...] akik a hadsereg előtt járnak, viaszból készült fáklyát visznek a király (ti. a

második király) előtt« (Gardizi): »amikor a (fő)király valamely irányban elindul, előtte egy naphoz hasonló

tárgyat hordoznak [.] a hátul utánajáró sereg figyelmesen nézi a napot ábrázoló tárgy fényét« (Ibn Roszteh). Azt

is megtudjuk, hogy a két király találkozásakor: »Amikor a helytartó (ez a második király) a főkirály elé járul

mezítláb, egy nyaláb fát (tehát fáklyát) tart kezében, s midőn üdvözli, a nyalábot előtte meggyújtja, aminek

megtörténte után a királyi székbe, tőle jobb kézre ül.« (Ibn Fádhlau). A mezítláb való megjelenés a feltétlen

alávetést jelenti.” A szakrális (fő) fejedelem feláldozása éppúgy történhetett elemi csapás, katonai vereség

esetén, mint bizonyos időtartam, például 40 esztendő lejártakor, vagy a király megöregedésekor. A „garancia” a

második király, az, ki a törzsfők, előkelők kérésére teljesítette az áldozás funkcióját (László Gyula).

Dienes István is a kazár kaganátushoz köti a kettős fejedelemség eredetét. O úgy véli, a künde nem más, mint a

türk-kazár uralkodó bizalmi embere, a gyula pedig az ügyek tényleges kormányzója volt. Hóman Bálint szerint:

„a gyula (dsula) bírói tisztének kialakulása arra mutat, hogy e tisztre alkalmatlannak tartották a kazár hatalom

által kirendelt fővezért, s helyette az egész nép bizalmát bíró, mágikus képességekkel rendelkező nemzetség

fejéhez fordultak”. Ezzel szemben Bartha Antal tagadja, hogy a magyar kettős fejedelemségnek bármi köze

lenne a kazár szakrális fejedelemséghez, szerinte ez puszta analógia, az állítás nem bizonyítható.

A szakirodalomban egyelőre vita folyik arról, hogy melyik törzs viselte a fejedelmi funkciókat. Ami bizonyos,

hogy a honfoglalás korára ezek a tisztségek törzseken belül már öröklődtek. A hagyományos felfogás szerint

(összefüggésben a honfoglalással mint hadi vállalkozással) a gyula tisztségét az Árpádok viselték, míg Kurszán

lett volna a szakrális fejedelem, akinek halála után Árpád bekebelezte ezt a pozíciót (Györffy György). Mások

úgy vélik, hogy Álmos (szakrális halála is erre utal) és Árpád voltak a főfejedelmi tiszt hordozói, Kurszán pedig

a gyula (mint ahogyan őt egyes források helyettesként is emlegetik). O, szemben Árpáddal, a szakrális

fejedelemmel (akinek a tradíciók szerint tilalmas volt a hadakozás), számos kalandozó hadjáratot vezetett

(Kristó Gyula). Árpádnak a honfoglalásban játszott szerepe amúgy nem volt problematikus, hiszen egész népe

áttelepült. Logikus tehát, hogy a honfoglaló seregek élén ő haladt az élen mint nagyfejedelem. Dümmerth Dezső

és László Gyula is e nézet mellett voksolt.

A kíséret

A magyar fejedelem körül több törzs tagjaiból álló kíséret szerveződött, mely ily módon alkalmassá vált arra,

hogy bármelyik ellen, ha szükséges, bevessék. Sőt a magyarság sztyeppi vándorlásai idején onogur-bolgár,

illetve türk népelemekből is „toborozták” a kísérettagokat. Ez a kíséret lehetett a haderő elit alakulata.

Minősége, összetétele, funkciója a törzsszövetségnek is magasabb helyet biztosított a politikai szintek

rangsorában.

A had





A magyar törzs, „mint tudjuk, nem vérségi, hanem ethnikai, tehát nem a közös leszármazáson, hanem ennek

hitén, hatalmon és belátáson alapuló kötelék. A törzsfő neve náluk hadnagy vagy (mint Konsztantinosz mondja)

vajda. Amikor a vérrokonság hite a törzsbe tartozó nemzetségekben megerősödik, a hadnagyság is örökletessé

válik a vezető nemben” (Timon Ákos). A törzsfő hatalma korlátozott hatalom, a törzsfő maga nem szuverén,

nem uralkodó. Hatalmát ugyanis a törzsgyűléstől nyeri, s a közért, a köz érdekében tartozik azt gyakorolni. E

főnöki hatalom a törzs haderejének vezetésén nyugodott. Herczegh Mihály egyenesen addig megy el, hogy a

„nemzetgyűlésről” megállapítja: a nemzeti akarat kiindulópontja, a nemzetszuverenitás elvének hordozója, a

főhatalmi jogok hordozója és gyakorlója volt, s „.ezért az ős magyar állam nem volt monarchia, hanem

foederativ alapokon nyugvó democratia”. Ám még ha fel is tételeznénk a törzsi gyűlés ilyen széles hatáskörét

(amely a fejlődés valamely korábbi fokán talán elképzelhető), nehezen lenne összhangba hozható azzal a nagy

hatalommal és széles jogkörrel, mellyel a honfoglalást követő uruszágok, törzsi államok törzsfői rendelkeztek.

Közvetlen információink e gyűlésekről nincsenek, módszerünk csupán az analógia és a magyar krónikák néhány

utalásának elemzése lehet. Az eddigi feltételezések javarészt Anonymus – ma már tudjuk, nagyban irodalmi

fantázián nyugvó – gesztáján alapultak (vö. például a honfoglalás befejeztével tartott „pusztaszeri

nemzetgyűlésről” írottakat, melyen a „vérszerződés alapján az új haza belviszonyait rendezték”).

Tisztségek

Konsztantinosz szerint a gyula, éppúgy, mint a sorban harmadik tisztség, a karcha, horka (melynek eredetét a

tudomány még nem fejtette meg), bírói funkciót jelzett. A törzsnevek elemzői feltételezik, hogy a fejedelem

környezetében egyes törzsi vezetők, előkelő urak magas méltóságot viseltek. Tarján, azaz tarkán egyben a

főparancsnoki méltóság címe; ajenő értelme „bizalmas tanácsadó” (Dienes István).

Valamennyi törzs külön bíróval bírt a karthasz vagy kádár, azaz törzsbíró személyében (Király János). A

vezetők szállásterületein kisebb-nagyobb tisztségviselők éltek, akiknek a hatalmát szolgálatuk mértéke szabta

meg. „Maga a törzs megörökli a nemzetségi szervezetből a had elnevezést” (Bónis György). (Ahad az egyik

legősibb szavunk, s félreérthetetlenül katonai jelentéssel bír. Ez megengedi a következtetést, hogy a nemzetségi

keretek között élő magyarság jellegzetes lovas nép, katonai vállalkozásokra a nemzetségeknél magasabb

szerveződést hozott létre, s egybevetve íj, nyíl, tegez, ideg szavainkkal, feltételezhető a lóhátról történőharc

elterjedtsége is.) A törzsek a törzsszövetség keretein belül nagyfokú autonómiát élveztek, egymástól

elkülönülten éltek. A törzsszövetség élén a törzsfők, a hadnagyok tanácsa állott, mely kezdetben egy-egy hadi

vállalkozásra választott csak vezért magának. Magáról a vérszerződésről Anonymustól értesülünk, de miután ma

már világos, hogy Anonymusnak nem lehettek pontos információi a korról (Engel Pál), annak megtörténte

csupán erősen valószínűsíthető. Afejedelmi hatalom állandósulásával a tanács koordináló és korlátozó

funkciókat teljesített. Afejedelem „hatalmának a törzsi autonómia s a hadnagyok minden fontosabb alkalommal

meghallgatott tanácsa szabott korlátokat” (Hóman Bálint).

Hadszervezet

Az állandósuló háborúk hatására mind nagyobb jelentőségre emelkedett a hadszervezet, a tizedek, századok,

ezredek, tömények rendszere. Emellett azonban természetesen tovább éltek a vérségi közösségek. Bölcs Leó

szerint a magyarok „nemek és ágak szerint szétszéledve művelik földjeiket”. Ahonfoglalás korának

leghangsúlyosabb szerve kérdésében jelenleg is vita van. László Gyula a nagycsaládra helyezi a hangsúlyt,

Györffy György a nemzetségre, többen (Dienes István, Fodor István, Erdélyi István) a kiscsaládot tekintik a

társadalom alapsejtjének. Mesterházy Károly, a katonai csapattestekbe szerveződő nemzetségekről ír.

Nemek és ágak

A kalandozások néven ismert eseménysorozatot történetírásunk hagyományosan a Kárpát-medencében való

megtelepedésünket követő hadi vállalkozásokként tartja számon. Mi magunk Kristó Gyulával értünk egyet

abban, hogy a kalandozások nem „a bomló ősközösségi társadalom válságának” következményei, hanem a

fegyveres demokrácia természetes velejárói. Ugyanezt állítják a Magyarország hadtörténete szerzői is, amikor

leszögezik: a kalandozások „a társadalmi fejlődés bizonyos pontján szükségszernek. Ilyen módon adóztatják a

nomádok a szomszédos népeket [...], a kíséret eltartásának egyik formáját jelentik, a lovas nomád élet velejárói”.

A kalandozások már a honfoglalást megelőző korszaknak is jellemzői, akár a különféle szövetségekben a

Kárpát-medence irányába vezetett hadjáratokra, akár az önálló magyar vállalkozásokra gondoljunk is (miként

836-838-ban Bizánc, 862-ben a frankok ellenében). Ez a harci életmód értelemszerűen csak folytatódott az új

szállások elfoglalása után. A katonai akciók zöme törzsi vállalkozás volt, a törzsszövetségi katonai

megmozdulásokra (miként a honfoglalás néven a magyar történelemben döntő szerepet játszó szálláscsere

esetén) ritkán került sor. A megtelepedést követően „a törzsek laza összeköttetésben voltak egymással, a

közérdek tudata béke idejében csak lassan fejlődött, inkább csak a harcz és az ahhoz szükséges egységes





vezérlet és a háború fegyelme tartotta a különböző törzseket össze egymással” (KirályJános). Ez persze az egyes

törzsek önállóságát deklarálta és erősítette, tehát a központi hatalmi pozíciók gyengülésével járt együtt (mint a

fejedelmi törzs hatalmának elhalványodása Árpád halála után). Igazolja ezt az is, hogy a végzetesnek tekintett

955-ös vereség után a nem nyugatra indított törzsi kalandozások zavartalanul folytatódtak, például 959-ben és

961-ben Bizánc ellen, 967-ben a Balkánra, egy évre rá újfent Bizánc ellen indultak a magyar hadak, hogy 970-

ben megint egy balkáni vállalkozás következzen.

A kalandozások jelentősége abban rejlik, hogy a hadi akciókban szerzett zsákmány nagymértékben hozzájárult a

társadalmi differenciálódáshoz, az előkelő nemek kiemelkedéséhez, s a közmagyarság általános

elszegényedéséhez. A vérségi társadalmak bomlásának tehát nem következményei (mint Molnár Erik, Maday

Pál véli), hanem éppen előidézői voltak. Más kérdés, hogy létezésükkel a Kárpát-medencében fokozódó

bomlástünetek egy részének kezeléséhez is hozzájárultak. (A hadban tartott fegyveresek foglalkoztatása, a

zsákmányszerző hadjáratokban érdekelt szabad magyarok lekötése, a feszültségek kalandozó hadjáratban

történő levezetése, a lovas-fegyveres életmód fenntartásának meghosszabbítása átmeneti gyógyírt jelentett a

vérségi társadalomtól s a lovas vándorló élettől fájdalmas kínokkal búcsúzó magyarságnak.)

2.3. A HONFOGLALÁS

A szállásváltás

A honfoglalás a kor magyarjai számára feltehetően nem volt olyan nagy jelentőségű esemény, mint azt ma, a

történelem tükrében mi értékeljük. A nomád (félnomád) népek szállásváltásának volt egyike, mely ráadásul

hosszabb ideig jelentősebb életmódváltást sem idézett elő. Korabeli forrásokból tudjuk, hogy a magyarságnak

Levédiában majd Etelközben kiterjedt szántóföldjei voltak, nagy része foglalkozott mezőgazdálkodással, így a

részleges megtelepedést követelő életmód a Kárpát-medencében nem különbözött lényegesen a korábbiaktól. A

fegyverben állást, a katonai vállalkozásokat sem kellett elhagyni. Láttuk, folytatódtak a kalandozások. Ibn

Ruszta és Gardizi feljegyzései nyomán tudjuk, hogy a magyarok „országa” korábban mintegy 360 000 km2 volt,

s ezt váltották föl a kisebbnek nem tekinthető Kárpát-medencei szállásokkal. Ráadásul a besenyők elleni

harcokban felmorzsolódott két törzs emberveszteségével is csökkent a népesség létszáma.

A katonai akciók

Maga a honfoglalás három ütemben zajlott le. Első lépésnek tekinthető a 894-es „gyökérverő” akció, amikor is a

magyarok Szvatopluk morva fejedelem megsegítésére vezettek hadat a frank-bolgár szövetség ellen. Nagy

bizonyossággal állítható, hogy a magyarok nem vonultak ki teljesen a medencéből, egy részük a Felső-Tisza-

vidéken megtelepedett. Egy évre rá ereszkedett le Árpád a Kárpátokból, de ekkor még a besenyőkkel vívott

harcokban megtépázott magyar törzsek csak ideiglenes szállást vertek Erdélyben. (Mint arra Györffy György

figyelmeztet: hét törzs hét várat épített, és hét sóaknát nyitott.) Végül következett a Kárpát-medence teljes

megszállása. Ellentétben a hagyományos feltevéssel, Vereckénél – igaz, Árpád vezetésével – a székelyek,

kabarok és a velük tartó keleti szlávok érkeztek, míg a magyar törzsek a Radnai-, Borgói- és Tatár-hágón, a

Békés-, Ojtozi- és Bodza-szoroson, valamint Dél-Erdélyen át, az Al-Duna mentén érték el hazánk későbbi

területét.

Már többen felhívták a figyelmet arra, hogy a honfoglalás korának törzsei bomlófélben voltak. Mesterházy

Károly szerint a katonai vállalkozás áldozata volt a Kürt és a Gyarmat törzs is. Valószínűnek látszik, hogy a

szigorúan a hetes számra építő magyar hadrend (derékhad és 3-3 törzsből álló jobb- és balszárny, vö. Györffy

György) érdekében az utóvédharcokban felmorzsolódó törzsek („hadak”) helyébe új sereget állítottak, immáron

a legkülönfélébb nemzetségekből. Ez magyarázná azt is, miért oly nehéz akár a törzsi megtelepedés, akár a

nemzetségi szállások egyértelmű képét nyerni a honfoglalás kori magyar térképekről. A megtelepedés ezután e

„hadak” szerint (tehát hol hagyományosan vett törzsek, hol pedig vegyesen, nemzetségek szerint) történhetett.

Az ún. kettős honfoglalás

Nézetünk szerint nem mellőzhető e helyütt a honfoglalás korának talán leghevesebben vitatott és támogatott

elmélete, a kettős honfoglalás teóriájának érintése sem. László Gyula, az elmélet szárnyra bocsátója szerint

megalapozottnak látszik az a hipotézis, hogy a magyarság nem a történettudomány által eddig kizárólagosnak

elismert időpontban érkezett csak a Kárpát-medencébe, hanem azt már évszázadokkal megelőzően; a 600-as

évek közepe táján is történt egy korábbi „honfoglalás”. Eszerint a Kárpát-medencében kései avarokként ismert

nép azonos lenne az orosz őskrónika által emlegetett fehér magyarokkal, akik Hérakleiosz császár idejében (610

és 641 között) elhaladtak volna a Kárpátok irányába. Régészeti leletekre, külhoni forrásokra, később született,

de a hagyományt feltehetően jól őrző magyar krónikákra támaszkodó elmélete még a professzor szerint is





további bizonyításra szorul. Az azonban kétségtelen, ha az állítás végső érvénnyel bebizonyosodik, a magyar

államalakulás gyökereinek értékelésében változásokat kell hoznia. Hiszen nem közömbös egy viszonylag

gyorsan végrehajtott államszervező folyamat sikerességét illetően, hogy azt lényegében helyismerettel alig

rendelkező keleti nomád népesség, vagy egy már több évszázada e helyütt lakó, megtelepedett, a medence erő-

és diplomáciai viszonyaival tisztában lévő, a helyi körülményekben jártas népfél, és egy másik, dinamikus, nagy

hadi tapasztalattal és katonai potenciával rendelkező lakossághányad egymásra épüléséből kialakuló társadalom

hajtja-e végre.

2.4. A MEGTELEPEDÉS

Szállásfoglalás

Abban a kérdésben, hogy a magyarság milyen szerkezetben telepedett meg, még mindig nem jutott

nyugvópontra a tudományos polémia. A hagyományosan elfogadott álláspont szerint a szállásfoglalás törzsek

szerint történt. Ha ez bizonyos mértékig cáfolható is a nemzetségek elhelyezkedését illetően, nagy vonalakban

mégis kijelölhető több törzs megtelepülési körzete. Atörzsek általában az Alföld széleire, a síkvidékre, a

folyóvölgyekbe telepedtek. Tény, hogy a korábbi szállásszokásnak megfelelően a centrumban, az ország

központjában az Árpádok törzse lelt hazát. Az Árpád-törzs a Duna két partját vette birtokba. Hagyomány szerint

a nyugati végeket a horka törzse szállta meg, a keletieket a gyula, vagy legalábbis az a törzs, melynek, egyes

kutatók szerint, Árpád Kurszán halála után átengedte a tiszt birtokát. Székely György szerint az ország

központja eredetileg a kündü, a nagyfejedelem törzséé volt, s az Árpádok csupán Kurszán meggyilkolása után

nyomultak helyükbe, miközben, mint Borosy András írja, „Kurszán nemzetsége a határvéd népelemek közé

szorult”. Nem vitatott kérdés, hogy a felvidékre a kabarok három törzse költözött be.

Törzsi központok

A törzsek és nemzetségek szállásokat és központokat választottak maguknak. A törzsi és nemzetségi

centrumokjól védhető helyeken, mocsaraktól óvott részeken, szigeteken, egykori, elhagyott vagy elfoglalt,

esetleg már a honfoglalók által épített várakban voltak (lásd Csongrád, Komárom, Marosvár, Szabolcs, Zalavár,

Zemplén, Veszprém várát). Atörzsek szállásait (akárcsak a magyar törzsszövetség egész területét) gyepűk és

gyepűelvék keretezték. Agyepü természetes akadály volt, mocsaras, erdős vidék. Agyepuelve a gyepűk előtt

húzódó övezet, lakatlan vagy ritkán lakott terület. A gyepűt őrök, lövők védelmezték a fegyveres betörések

ellen.

2.5. AZ URUSZÁG

Akár nemzetségenként, akár törzsenként telepedett is meg a magyarság, nehezen vitatható, hogy a megszállt

területeken nem sokkal a szállások elfoglalása után törzsfői centrumok alakultak. Ezek körül kíséretek

szerveződtek (pontosabban a meglévő kíséretek rátelepültek s kiegészítődtek), s e törzsfői központok a

hadviselés, a diplomácia, a bíráskodás és a társadalomigazgatás szerveivé váltak. (Ezeket a hatalmi

csomópontokat Kristó Gyula törzsi államoknak nevezi.) E törzsfői központokban jelen voltak az állammá

alakulás csírái, a törzsfői kíséretek. Számos jel mutat arra, hogy az állami funkciók és keretek nagy többsége

már élt e központokban. Nem tagadható az ínek, a közrendű, szolgáltatásra szorítottak bizonyosfajta

alávetettsége sem. A törzsfők 9-10. századi elnevezéséből, az úrból származott hatalmi körzetük, fennhatósági

területük neve is, az uruszág – uraság – ország szó. Az uruszágok, a „törzsi államok” kialakulása azzal a

korábban is megtapasztalt gyakorlattal állt összefüggésben, hogy a nagyobb katonai akciók, a szállásváltások

után megtelepedett magyarság kohéziója mindig meggyengült. A törzsek általában elkülönülten folytatták

életüket, saját kalandozó akciókat szerveztek, külön gazdálkodtak. A betelepülés után is egy hasonló folyamat

zajlott le. A letelepedés fellazította a törzskapcsolatokat, valamennyi törzsi központ megkezdte amegtelepült

élettel (s természetesen az elkövetkező kalandozásokkal) kapcsolatos teendői szervezését. A törzsfő hatalma

bizonyos fokú területi értelmet is nyert: immáron nemcsak a törzshöz tartozó „fők” felett, hanem az általuk

lakott területen is gyakorolta igazságosztó-közigazgató jogosítványait. (Alig hihető, hogy ez Levédiában vagy

Etelközben másként történt volna. Akárcsak az állandó szállás folytán a vérségivel szemben felerősödő

szomszédsági kapcsolatok szerepe esetében.)

Törzsi külpolitika

Az uruszágok előbb-utóbb megjelölték helyüket a Kárpát-medencében, viszonyukat a szomszédokhoz és a többi

törzshöz, s értelemszerűen megkezdték saját (döntően katonai) „külpolitikájukat”. Kimutatható, hogy a

letelepülésnek megfelelően az egyes törzsi központok más-más érdekszférában tevékenykedtek. Kalandozásaik





törzsi vállalkozások voltak, minek nyomán kibontakoztak diplomáciai kapcsolataik is. Ezzel sajátos

hatásmechanizmus kezdett érvényesülni a törzsi államokban. Körülöttük ugyanis már egy, a korábbiakhoz

képest más világ bontakozott ki. Bizánc megerősödött, Nyugat feudális államai megkezdték kilábalásukat az

anarchiából. A magyar törzsi előkelők keresztény államokkal és rétegekre szakadt, alávetettségre, hatalmi alá-,

fölérendeltségre épülő társadalmakkal találkoztak. S egy másik vallással, a kereszténységgel.

Törzsi kíséretek

Az évszázada tartó, lassú vagyoni differenciálódás is eljutott a szakítás szintjére: kialakultak a jövő nagy

társadalmi csoportjainak körvonalai, az előkelők s a közrendűek, a szegénynép határai. A hadi és diplomáciai

vállalkozások kikristályosították egy majdani királyi udvar alapvonalait – valamennyi törzsi központban. A

kíséretek (az elkülönülő közhatalom csírái)ott munkálkodtak a törzsi szervezetben. A vérségi kapcsolatok

bomlása és eljelentéktelenedése egyre nyilvánvalóbb s erőteljesebb lett a szomszédsági viszonyrendszer javára.

A kalandozások átmenetileg még megakadályozták a teljes bomlást, a hadviselő köznép lesüllyesztését egy

teljesen alávetett státusba, mivel még szükség volt fegyveres erejére.

Törzsfői hatalom

A törzsfők a maguk szállásterületén – feltehetően a vérségi nagycsalád családfőjének mintájára – korlátlan

úrként viselkedtek, függetlenedtek a központtól, a fejedelmi törzstől vagy inkább a fejedelemtől. Mindannyian

fejedelemként irányították saját uruszágukat. E magatartás azonban nemcsak a fejedelmi törzs

eljelentéktelenítésére volt alkalmas, hanem a törzsszövetségen belüli egyensúly fenntartására is. Amíg jó néhány

ilyen, körülbelül azonos erőt képviselő központ létezett a magyar társadalomban, az egyfajta garanciát jelentett

bármelyik túlsúlyra jutása (s a többinek ezzel járó legyűrése) ellenében.

S hogy ez mégis sikerült egy (viszonylag gyenge) törzsnek, az Árpádokénak? Ez természetesen nem kizárólag a

fejedelmi törzs tradicionális tekintélyével és vezetőinek karizmatikus egyéniségével, kvalitásaival

magyarázható. Mint Kristó Gyula rámutatott: a horka törzs nagy vérvesztesége Augsburgnál kiszolgáltatottá

tette azt az Árpádok intervenciójával szemben. Az így egyesített Dunántúl vált azután a fejedelmi törzs

államszervező expanziójának alapjává.

Az uruszág, a törzsi állam volt a magyar társadalom fejlődésének az a szerves hajtása, amelyből – ha a

külpolitikai helyzet nem befolyásolja a történteket – nyilván kibontakozhatott volna egy sajátos magyar

államalakulat. Erre azonban Bizánc és a Német-római Birodalom nem adtak esélyt: terjeszkedésük a

beilleszkedés útját mint a megmenekülés alternatíva nélküli lehetőségét jelölte ki a magyarság számára. E

beilleszkedés számos idegen intézménnyel terhelte meg a magyar fejlődést. S bár a keresztény államszervezés

kétségtelenül az Árpádok uruszágából indult ki, annak eredeti vonásait a Nyugathoz idomulás politikája, a

nyugati modell adaptálása elhalványította.

2.6. Irodalom

ÁLTALÁNOS IRODALOM: Az általános irodalom jegyzékébe fölvett kötetek részben a magyar

alkotmánytörténet egészét felölelő munkák, részben pedig általános mondanivalójuk következtében sok ponton

a közjogtörténettel érintkező művek. Alkalmanként az alkotmányos intézmények politikai hátterére világítanak

rá, illetőleg a társadalmi környezettel való összefüggéseket tárják fel. Ennek okáért a tananyag valamennyi, de

legalábbis több részét érinthetik. Az egyszerűség kedvéért ezeknek a műveknek feltüntetését az egyes

fejezeteknél mellőzzük.

AZ ALKOTMÁNYTÖRTÉNETHEZ: Bocsor I.: Magyarország történelme, különös tekintettel ajogfejlésre, I-

IV., Pápa, 1863-69; Bónis Gy.: Magyar alkotmány- és jogtörténet, Kolozsvár, 1941; Csizmadia A. – Kovács K.

-Maday P.: Magyar állam- és jogtörténet I., Budapest, 1968; Csizmadia A.- Maday P.-Buzás J.: Magyar állam-

és jogtörténet II., Budapest, 1967; Csizmadia A. – Kovács K. – Asztalos L.: Magyar állam- és jogtörténet,

Budapest, 1986; Degré A.: Magyar jogtörténet, Pécs, 1950; Degré A.: Magyar alkotmány- és jogtörténet, Pécs,

1951; Degré A.: A magyar jogtörténetírás keletkezése és fejlődése a dualizmus korában, Budapest, 1968;

Eckhart F.: Magyar alkotmánytörténeti előadások, Budapest, é. n.; Eckhart F.: Magyar alkotmány- és

jogtörténet, Budapest, 1946; Eckhart F. – Bónis Gy.: Magyar alkotmány- és jogtörténet, Budapest, 1956; Fésüs

Gy.: Magyar alkotmány- és jogtörténelem, Pozsony, 1874; HajnikI.: Magyar alkotmány és jog az Árpádok alatt,

Pest, 1872; Herczegh M.: Magyar jogtörténet kapcsolatosan az európai jogtörténettel, Budapest, 1902; HolubJ.:

A magyar alkotmánytörténelem vázlata, Pécs, 1944; Illés J.: Bevezetés a magyar jog történetébe, Budapest,

1910; KirályJ.: Magyar alkotmány- és jogtörténet, különös tekintettel a nyugat-európaijogfejlődésre, Budapest,

1908; Ladányi G.: A magyar királyság alkotmánytörténete a szatmári békekötésig, Debreczen, 1871; Székely





Gy. – Csizmadia A. – Sarlós M.: Magyar állam- és jogtörténet, Budapest, 1961; Szita J.: A magyar alkotmány

történetének vázlata I—II., Pécs, 1992; Timon Á.: Magyar alkotmány- és jogtörténet, különös tekintettel a

nyugati államok jogfejlődésére, Budapest, 1910; Wenzel G.: Magyarország jogtörténetének rövid vázlata, Pest,

1872.

A KÖZJOGI KÉRDÉSEKHEZ: Balogh A.: A magyar államjog alaptanai, Budapest, 1901; Beér J. – Kovács I. –

Szamel L.: Magyar államjog, Budapest, 1972; Beöthy Zs.: Elemi magyar közjog, Pest, 1846; Bihari O.:

Államjog, Budapest, 1984; BonczF.: Magyar államjog, Budapest, 1877; Egyed I.: A mi alkotmányunk,

Budapest, 1943; Ferdinandy G.: Magyarország közjoga (Alkotmányjog), Budapest, 1902;Hampel A.: Magyar

közjog, Budapest, 1904; Hegedüs L.: A magyar közjog alapvonalai, Pest, 1861; Horváth J.: A magyar királyság

közjoga, Budapest, 1894; KissI.: Magyar közjog, Eger, 1880; Kmety K.: A magyar közjog kézikönyve,

Budapest, 1900; Korbuly I.: Magyarország közjoga, Budapest, 1874; Kukorelli I. (szerk.): Alkotmánytan,

Budapest, 1996; Máriássy D.: Magyarország közjoga, Győr, 1893; Miskolczy K.: Magyarország közjoga, Eger,

1846; Molnár K.: Magyar közjog, Budapest, 1929; Nagy E.: Magyarország közjoga,

Budapest, 1900; Pokol B.: A magyar parlamentarizmus, Budapest, 1994; Récsi E.: Magyarország közjoga, Pest,

1861; Schmidt P. (szerk.): Magyar alkotmányjog, Budapest, 1976; Takács I. – Pokol B.: Összehasonlító

alkotmányjog, Budapest, 1990; Tomcsányi M.: Magyar közjog, Budapest, 1943.

A TÖRTÉNETI HÁTTÉRHEZ: Bán P. (szerk.): Magyar történelmifogalomtár 1-2., Budapest, 1989; BendaK.

(szerk.): Magyarország történeti kronológiája 1-4., Budapest, 1982; Borovszky S. (szerk.): Magyarország

vármegyéi és városai (Magyarország monográfiája), A Magyar Korona országai történetének földrajzi,

képzőművészeti, néprajzi, hadügyi és természeti viszonyainak közművelődési és közgazdasági állapotának

enciklopédiája, Budapest, 1911—é. n.; Domanovszky S. (szerk.): Magyar művelődéstörténet I-V., Budapest, é.

n.; Eckhart F.: Magyarország története, Budapest, 1933; Horváth M.: Magyarország történelme 1-8., Budapest,

1871; Hóman B. – Szekfű Gy.: Magyar történet 1-5., Budapest, 1935-1936; Köpeczi B. (szerk.): Erdély

története három kötetben, Budapest, 1987; Magyarország hadtörténete két kötetben (főszerk. Liptai E.),

Budapest, 1985; Magyarország története tíz kötetben (főszerk. Pach Zs. P.), Budapest, 1976-1989; Marczali H.:

Világtörténelem – magyar történelem (vál., sajtó alá rend., bevez. tanulmány és bibliogr. Gunst P.), Budapest,

1982; Marczali H. (szerk.): Nagy képes világtörténet I—II., Budapest, 1898-1905; Molnár E.-PamlényiE. –

Székely Gy. (szerk.): Magyarország története 1-2., Budapest, 1967; Szabolcsi M. (szerk.): A magyar sajtó

története I., IL1-2., Budapest, 1979-1985; Szalay L.: Magyarország története 1-5., Pest, 1861-1866; Szilágyi S.

(szerk.): A magyar nemzet története 1-10., Budapest, 1895-1898.

AZ ALKOTMÁNYTÖRTÉNET FORRÁSAIHOZ: Allgemeines Reichs- und Regierungsblatt für das

Kaisertum, Wien 1849-1852; Landesregierungsblatt für das Königreich Ungarn, Wien, 1853-1859; An- jou-kori

okmánytár (Codex Diplomaticus Hungaricus Andegavensis) (szerk. Nagy I. – Tasnádi Nagy Gy.), 1-7.,

Budapest; 1884-1891; ArticuliJuris Tavernicalis, Pozsony, é. n.; Beér J. – Csizmadia A.: Történelmünk a

jogalkotás tükrében, Sarkalatos honi törvényeinkből 1001-1949-ig, Budapest, 1966; Budapesti Közlöny, Pest

(Budapest) 1867-1945: Fejér G.: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis, Buda, 1829-1841, 1-

10; Erdélyi országgyűlési emlékek (Monumenta Comitialia Regni Transsylvaniae) I-XXI., Budapest, 1875-

1898; Hazai okmánytár (Codex Diplomaticus Patrius) (szerk. Nagy I. – Ráth K. – Véghely D.) 1-8., Győr-

Budapest, 1865-1891; Magyar országgyűlési emlékek (Monumenta Comitialia Regni Hungariae) (szerk.

Fraknói V. – Károlyi Á.) 1-12., Budapest, 1874-1917; A magyar törvényhatóságok jogszabályainak

gyűjteménye (Corpus Statutorum HungariaeMunicipalium. Statuta et articuli municipiorumHungariae), (szerk.,

ford. Kolosvári S. – Óvári K.) 1-5., Budapest, 1885-1904; Magyar Törvénytár (Corpus Juris Hungarici) (szerk.,

ford. Nagy Gy. – Kolosvári S. – Óvári K.), Budapest, 1899-1946; Magyarországi Rendeletek Tára, Pest

(Budapest), 1867-1946; Országgyűlési Naplók, Irományok, Jegyzőkönyvek, Pozsony, Pest, Budapest, 1790-;

Országos Törvénytár (CorpusJuris), Budapest, 1867-1949; II. Rákóczi Ferencfejedelem leveleskönyvei,

levéltárának egykorú lajstromaival (Archivum Rakoczianum) első osztály: had- és belügy 1-12., Pest, Budapest,

1873-1935; Szemelvények a magyar állam- és jogtörténetforrásaiból (szerk. Kovács K.) Budapest, 1968;

Szentpétery I. (szerk.): Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke (Regesta Regum Stirpis

Arpadianae Critico- Diplomatica) I—II., Budapest, 1923; Székely oklevéltár I., (összeáll. Szabó K. – Szádeczky

L.) I-VII., Kolozsvár, 1872-1898; Székely oklevéltár II., (közzéteszi: Deményi L. – Pataki J.) I—II., Bukarest,

1983-1985; Új törvénytár I-XIII., Pest 1853-1857; Werbőczi I.: Tripartitum (Opus Tripartitum juris

consuetudinarii inclyti Regni Hungariae – A dicsőséges Magyar Királyság szokásjogának Hármaskönyve (ford.,

bev. jegyz. Csiky K.), Budapest, 1990; Zsigmond kori oklevéltár (összeáll. Májusz E.), 1-2., Budapest, 1951.

IRODALOM A KERESZTÉNY ÁLLAMALAPÍTÁST MEGELŐZŐ KORSZAKHOZ: Bartha A.: A magyar

nép őstörténete, Budapest, 1988; Bartha A. – Czeglédy K. – Róna-Tas A. (szerk.): Magyar őstörténeti

tanulmányok, Budapest, 1977; Bónis Gy.: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban, Kolozsvár, é. n.;





Dienes I.: A honfoglaló magyarok, Budapest, 1973; Deér J.: Pogány magyarság, keresztény magyarság,

Budapest, 1993; Domanovszky S. (szerk.): Magyar művelődéstörténet I. Budapest, 1938; Draskóczy I.: A

magyar nép története 1526-ig, Budapest, 1990; Dümmerth D.: Az Árpádok nyomában,Budapest, 1977;

Dümmerth D.: Álmos, az áldozat, Budapest, 1986; Engel P.: Beilleszkedés Európába. A kezdetektől 1440-ig

(MagyarokEurópában I.) Budapest, 1990, 87-110; Fodor I.: Verecke híres útján... Budapest, 1975; Györffy Gy.:

Krónikáink és a magyar őstörténet, Budapest, 1948; Györffy Gy. (szerk.): A magyarok elődeiről és a

honfoglalásról, Budapest, 1958; GyörffyGy.: Tanulmányok a magyar állam eredetéről, Budapest, 1959; Hóman

B. – Szekfű Gy.: Magyar történet I.,Budapest, 1934; HómanB.: Amagya- rok eredete és vándorlásai. Magyar

középkor, Budapest, 1938; Kristó Gy.: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig, Budapest, 1980; Kristó

Gy.: Magyar honfoglalás, honfoglaló magyarok, Budapest, 1996; László Gy.: Hunor és Magyar nyomában,

Budapest, 1967; László Gy.: Régészeti tanulmányok, Budapest, 1977; László Gy.: A kettős honfoglalás,

Budapest, 1978; László Gy.: A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, 1988; László Gy.: Őseinkről, Budapest,

1990; Mesterházy K.: Nemzetségi szervezet és az osztályviszonyok kialakulása a honfoglaló magyaroknál,

Budapest, 1980; Moravcsik Gy.: Az Árpád-kori magyar történet bizánciforrásai, Budapest, 1988; Petrovics I.:

Szent István államszervezése, In Az államalapító (szerk. Kristó Gy.), Budapest, 1988; Szombathy V. (szerk.):

Az őshazától a Kárpátokig, Budapest, 1985; Vékony G.: Késő népvándorláskori rovásfeliratok a Kárpát-

medencében, Szombathely, 1987.


2. fejezet - II. rész – FEUDÁLIS ÁLLAMMODELLEK MAGYARORSZÁGON – Mezey Barna

1. 1. CSATLAKOZÁS EURÓPÁHOZ

A magyar törzsek megtelepedése után, az államélet stabilizálását követően, a kalandozások esélyeinek

romlásával, majd lehetőségének lezárultával nem volt kétséges: a magyar politikai vezetésnek számolnia kellett

a hosszabb távú berendezkedéssel a Kárpát-medencében. A Kelet-Közép- Európában megállapodott magyarság

jövője attól függött, hogyan képes kapcsolatait rendezni a környező hatalmakkal, mindenekelőtt a keresztény

világot felénk leginkább képviselő német birodalommal és az újult erőre kapó bizánci császársággal.

A nyílt expanziót meghirdető Bizánc és a kontinentális pozíciót elismertető Német-római Birodalom között

aligha lehetett kétséges, hogy a magyar politikai elitnek döntenie kell a beolvasztás és az integráció víziója

között, s az utóbbi esetben is szövetségest kellett választania. Magyarország Európa mellett döntött. Ezzel

csatlakozott a keresztény államok európai szövetségéhez, s megkezdte „szélső nemzeti” történelmét Európa

peremén. Ez a nagy horderejű elhatározás egyszer s mindenkorra kijelölte helyét a civilizációk között, az

európai gazdaság, kultúra, művelődés, jog és politika vonzáskörében, peremén Keletnek és Nyugatnak.

1.1. A „SZÉLSŐ NEMZETTÉ” VÁLÁS OKAI

Időbeli megkésettség

A Hajnal István által „szélső nemzeti” létként definiált magyar társadalomfejlődés kronológiájában talán

legszembetűnőbb tényező az a „fél évezredes időbeli megkésettség”, amely a magyar és a mintaként tekintett

nyugat-európai államalakulatok létrejövetele között mutatkozik.

A wormsi székhelyű burgund államot 413-ban, az aquitaniai nyugati gót királyságot 418-ban hívták életre. De

tekinthetjük Chlodvig frank államát is, melynek születési dátuma 486-ra, a Soisson melletti csata esztendejére

tehető. A magyar történelemben a legjobb indulattal is csak 972, Géza trónfoglalása szerepelhet kezdő

időpontként, vagy még inkább István fejedelemmé tétele vagy királlyá koronázása. Az államalakítás időbeli

különbségének, az öt évszázadnak köszönhetően a magyarsággal találkozó feudalizmus már fél évezredes állami

múltra tekinthetett vissza az Árpádok államszervezési kísérleteinek idején. Ez az ötszáz esztendő természetesen

a feudális állam mögött egy kifejlődött feudális társadalmat érlelt meg. Ha csupán e néhány száz évet

tekintenénk is, az elmaradás minden különösebb kommentárt mellőzve is szembetűnő.

Szervetlen társadalomfejlődés

Tetézi a különbségeket a tőlünk nyugatra fekvő államok szerves fejlődése is. Ott a társadalom szerkezeti elemei

„egy többfázisú, időben is mélyen tagolt fejlődésképletben, mintegy fél évezred folyamán épültek organikusan

egymásra” (Szűcs Jenő). Nyugat társadalmai „minta nélkül” (legfeljebb gyökerekkel és előzményekkel)

fejlődtek; csak „saját útjukon” haladhattak, a társadalom definiálható intézményei arányosan, a társadalom

minden szférájában, erőltetés, erőlködés nélkül születtek meg. Ezért nem vált jellemzővé a helyettesítő eszközök

(például a politika, ajog) igénybevétele sem a társadalom irányultságának alakításában. Aközép-európai

történelem azonban (melyen a továbbiakban az Elbától keletre eső államokat értjük, egészen a Kárpátok keleti,

külső vonulatáig), és azon belül a magyar fejlődés, mivel perifériaként csatlakozott a „nyugati modellhez”,

annak értékeit másolta vagy adaptálta. Ez a szerves evolúciótól messzire vitt.

Természetesen nem imitációról, nem szolgai másolásról van szó, hiszen miként azt Györffy György és Kristó

Gyula egyaránt bizonyították: a magyar államalakulás tartalmi feltételei (a vérségi közösségek bomlása, a

kíséretek alakulása, a társadalmi differenciálódás) ekkor már megteremtődtek vagy alakulófélben voltak, s nem

állt túl nagy akadály az államszervező tevékenység útjában. De hogy ez az államszervezés milyen konkrét

formát öltött, milyen ideológia és politika szellemében, milyen államokkal szövetségben teremtődött meg a

hatalmi apparátus, annak meghatározásában nem játszott szerepet az uruszág, a törzsi „állam”.

Külpolitikai meghatározottság

II. rész – FEUDÁLIS

ÁLLAMMODELLEK

MAGYARORSZÁGON – Mezey

Barna


Az, hogy a gyors modellkeresést kellett választani, a nyugodt, természetes belső fejlődés bevárása helyett,

döntően külpolitikai tényezőkön múlott. Nyugat-Európa államainak vázolt öt-hatszáz éves kiépülése

viszonylagos békességben zajlott. Legalábbis abban az értelemben, hogy a tőlük keletebbre megtelepedett népek

hullámtörőként vetették vissza a megmegújuló népvándorlási hullámokat, továbbá hogy Európában a kezdeti

feudális államokat és társadalmakat befolyásoló külső erőhatalmak nem voltak, úgy is mondhatnánk: a

feudalizmus kiépítése „belügy” volt. Nem úgy a magyarok esetében. A magyar államalapítás idejére a helyzet

ugyancsak megváltozott. Nem kevéssé a nyugat-európai magyar kalandozások provokációjára is válaszul 967-

ben létrejött a Német-római Szent Birodalom, amely nem titkolt expanziós politikával fordult kelet felé. Déli

határainkon erőre kapott Bizánc, s 971-ben, nem kevésbé riasztó előjelként, provinciává tette a bolgár államot.

A magyar fejedelmi dinasztia tehát egy kényszeres útra terelt magyar társadalomfejlődés karmestere lett.

„Akérdés lényegében úgy vetődött fel, hogy vagy sikeresen integrálódunk ebbe a készen talált keretbe, a Nyugat

társadalomszerveződési modelljébe,vagy... Nos, ez a vagy annyit jelentett volna, hogy ma az a fogalom, hogy

magyarság, legfeljebb a régészek számára volna értelmezhető információ” (Lengyel László).

A gyors mintaátvétel kényszere

Ez a hihetetlenülgyorsan lebonyolított beilleszkedési akció alig néhány évtizedig tartott. Ha Merseburg vagy

Augsburg az az időpont, amikor a magyar törzsi vezetők rádöbbentek a hasonulás szükségességére, legfeljebb

hét évtized a szóban forgó intervallum; de ha Gézától számítjuk a keresztény államszervezést (mint azt

hagyományosan a történeti irodalom teszi), szűk három évtizedre zsugorodik össze a rendelkezésre álló

időtartam. Ugyanis a keresztény államok közösségébe történő befogadásnak előfeltételei voltak. Többek között

a felkent királyi méltóság elismertetése a világban (ez feltételezte a társadalom és politika átalakítását), valamint

a teljes egyházszervezet megléte (amely természetesen együtt járt a római egyház befolyásának feltétlen

kiépítésével [Püspöki Nagy Péter]). Látható, számos olyan követelményt támasztottak Gézával és Istvánnal

szemben, mely nem jövőbeli, hanem azonnali cselekedeteket kívánt. Olyan intézmények létrehozását, melyet a

nyugati államok közössége nyugati mintára várt el, továbbá ezzel együtt jó néhány olyanét, amelyhez nem

kellett volna kötelezőn igénybe venni a nyugati mintát, csakhogy más az ilyen tempójú átalakításnál nem állt

rendelkezésre.

Antik előzmények hiánya

Meg kell említenünk az előzmények, a gyökerek tényezőjét, amely a magyar országterületen teljes mértékben

hiányzott. A nyugati organikus fejlődésnek nem jelentéktelen elemei a bomló Római Birodalom gazdaságában

és társadalmában kibontakozó folyamatok, melyek a majdani európai feudalizmus jó néhány intézményét, még

annak kialakulása előtt megteremtették. Így a latifundiumok, az azokon megerősödő magánhatalmi szervezetek,

a közhatalom helyettesítése, a colonusok, a patronatus alá húzódók, a kereszténység államegyházzá tételének

gondolata. Mindezek ott bújtak meg a feudális nagybirtokrendszer, a tartományúri hatalom, a jobbágyság, a

hűbéri kötődések, a keresztény ideológia intézményeiben. A híd a bevándorlók és az itt élők, az új feudális

államalakulatok és a megroppant római hatalmi struktúra között a magát átmenteni igyekvő arisztokrata réteg

volt, akik szolgálataik, államszervező gyakorlatuk és ismereteik fejében „átörökítették” a feudalizmusba a málló

Római Birodalomjó néhány termékét. A feudális fejlődés nem a barbár törzsek honfoglalásával kezdődött,

hanem a Római Birodalom méhében. Ilyen vagy ehhez hasonló társadalmi-gazdasági gyökérzete a magyar

társadalomnak nem volt. Lehetett volna – ha az idő engedi – a magyar társadalmi válságból kinövekedő törzsi

államok intézménye, ezeket azonban István államalapítása, mint politikailag rivális hatalmi centrumokat –

szétrombolta. Amit Nyugat konzerválni tudott az antik kultúrából, politikából, gazdaságból, azt hazánk

megrostálva, a nyugati feudalizmus szája íze szerint átformálva, Róma és a Német-római Birodalom kedvétől

függő mértékben kapta meg.

1.2. A SZÉLSŐ NEMZETI LÉT JELLEMZŐI

A föntebb röviden vázlatszerűen említett néhány tényezőből fakadó helyzet e helyütt csak még vázlatosabban

elemezhető, hiszen a válaszba lényegében napjainkig tartó fejlődésünk minden pozitív és negatív

megnyilvánulása és tendenciája beletartozik.

Bibó István a kelet-európai társadalomfejlődés zsákutcájának nevezte azt a tendenciát, amely e történelmi

régióban a középkor végétől kialakult. Azt a világot, „amely a kasztszerűen zárt földesúri nemességből, ridegen

uniformizált, a földesúri önkénynek egyoldalúan kiszolgáltatott kelet-európai jobbágyságból, ezzel

párhuzamosan szűk körre szorított, politikai öntudatra nem ébredő polgárságból és a hatalommal merőben

szolgáló beállítottságú értelmiségből áll”. Bibó úgy látta, hogy bár „egyszerűbb szövedékben, vidékies

jelleggel”, de mégis a nyugati fejlődés útjátjárta a magyar társadalom egészen a 16. századig. Egyet kell


ÁLLAMMODELLEK


Barna


értenünk Bogár Lászlóval, amikor ezt az „egyszerűbb szövedéket és vidékies jelleget” az alábbi módon

értékelte: „.. .sebtében összetákolt, szervesülni képtelen, alacsony teherbírású társadalomszerkezeti

konstrukciókban öltött testet, amelyben megbúvó aránytalanságok, egyensúlytalanságok, lappangó hiányok

tették borulékonnyá, könnyen sebezhetővé és megtörhetővé a felzárkózás sikeres ívét.” A nyugati fejlődés hazai

adaptációjának látványos elemei sem mások, mint a megkésettséget legyőzni kívánó magyar társadalom

erőltetett és megerőltető kísérletei az igazodásra; egy „szélső nemzet” próbálkozásai a centrumhoz történő

hasonulásra, s mindez a megkésettség történelmi jelenségének eredményeképpen.

Integráció és felzárkózási kényszer

A kényszerhelyzetben nem volt alternatíva. Az egyetlen lehetséges cselekvési mód afelzárkózás és integrálódás

irányába fordulás lehetett. A korabeli politikának importálnia kellett majd a teljes politikai-ideológiai

szerkezetet (a hadszervezetet, az állami szervek rendjét vagy legalábbis működési szisztémáját, a politikai

ideológiát, a római kereszténységet, ezzel együtt az általuk közvetített módon a műveltséget, írásbeliséget, jogot

stb.), a nyugati mintájú külpolitikát, valamint a nyugatiról mintázott, bár számos vonásában a másság ismérveit

fölmutató társadalmi tagozódást. (Így például, miként Bónis György kimutatta, a hűbériség vonásai kezdetben

nem alakultak ki. Ám az idő teltével Magyarországon is létrejött az adományrendszer, s a hűbériség sajátos

változata is, de ekkor már ölelkezve a rendiséggel. Így ahelyett, hogy bizonyos „váltás” történt volna közöttük,

egybefonódva, egymást hol gyengítve, hol erősítve szinte 1848-ig élt együtt mindkét intézmény.)

A gazdálkodásban is értelemszerű a modellátvétel. Nem annyira a mezőgazdaság technikájának

meghonosítására szorult a magyar társadalom (hiszen, mint tudjuk, már Levédiában kiterjedt földműveléssel

foglalkoztak őseink), hanem a gazdálkodás szervezete tért el: a naturális nagybirtok kialakítása, s az ebbe

beilleszkedő jobbágyként dolgozó szabad ma-

gyarok letaszítása ajogfosztottak szintjére. Habár nem tagadható, a mezőgazdasági technikában is volt

átvennivalójuk.

Kényszerpozíció

Azzal, hogy a nyugati integrációt választotta a magyar politika, természetesen a keresztény államok

közösségének politikai-gazdasági rendszerébe illesztette az országot, ami hazánkat egy kényszerpozícióhoz

juttatta a munkamegosztásban. A11. században már a munkamegosztás, kézművesség különválásának útját járó

Nyugattal szemben a Kárpát-medencében a földművelő rétegbe szorító jogfosztás korát, a kényszerrel rendezett

társadalom vajúdását élték. Amikor a 13. században a korai tőkés formák, manufaktúrák, rendi szerveződés

jellemző a nyugati társadalmakra, hazánkban a feudális termelési rendszer megszilárdításának, a földművelés

feudális formái elterjedésének örülhettek a társadalom urai. Nyugat-Európa iparával a 14. században elsősorban

mezőgazdasági termékeket és nyersanyagokat, ásványkincseket, főként arany- és ezüstbányáink hozamát tudtuk

szembeállítani. Míg ott a pénzgazdálkodás, polgárosodás előrehaladtával jól működő belső piac jött létre,

ösztönözve a továbblépésre, itt agrárexportra épülő, ipari termékeket szűk céhes keretben termelő gazdaság

létezett. S bár Magyarországon is megkezdődött a szabad paraszti árutermelés irányába tartó felszabadító

folyamat, ez hamarosan félbe is szakadt. A különféle politikai események (mint a török előretörése, az ország

három részre szakadása, a Habsburg-érdekeknek történt alárendelődés, vagy éppen a földrajzi felfedezések és

gyarmatosítás okán a Közép-Európának hátat fordító Nyugat piacainak elvesztése vagy beszűkülése)

visszarendeződést idéztek elő. Miként Szekfű Gyula megjegyezte: a jobbágyság röghöz kötése a Dózsa-féle

parasztháború nélkül is bekövetkezett volna. A parasztok megmozdulása csupán ürügyet szolgáltatott a második

jobbágyság rendszerét szentesítő dekrétumok elfogadásához. A földesúri réteg csak ily módon tudta konzerválni

a korábban szedett járadékok mennyiségét.

Konzervatív rendiség – fejletlen polgárság

A gazdaság ilyetén fordulata idézte elő a bibói zsákutcába kanyarodó társadalom vissza- (át-) alakulását, a

fejlődés megtorpanását. A rendi politikai-jogi törekvések fölerősödtek a társadalom más rétegeivel és a királyi

hatalommal szemben. A mereven konzervatív rendiséggel együtt járt a jobbágyság feletti jogi uralom

újrakiterjesztése, amely elvágta az utat a paraszti árutermelés előtt. Nem alakulhatott ki valós belső piac, csupán

korlátozott helyi piacok, hiányzott az iparűzők utánpótlása, a jobbágymunka fejlődése stagnált. A polgárságot

kettős értelemben is fojtogatta az újra erősödő rendiség. Egyfelől meggátolta a lassan bontakozó polgári

társadalom továbbfejlődését, sőt a már megszerzett privilégiumokon is sorra rést ütött a rendi törvényhozás.

Másfelől elzárva az utánpótlástól, a jobbágyi beáramlástól, számbelileg is alig gyarapodhatott. A reformkorba


ÁLLAMMODELLEK


Barna


érkező magyar polgárság – Spira György szerint – nemhogy nem rendelkezett polgári értékrenddel és öntudattal,

de számára az igazi társadalmi karrier a nemessé válásban fogalmazódott meg.

A központosítás vakvágányai

A társadalom rétegeinek ilyen torzulása igen sok politikai-állampoliti-kai következménnyel járt. Ezek közül

talán a leglényegesebbnek tekinthető, hogy a magyar társadalom a 16. századra olyan belső feszültségektől

terhelt helyzetbejutott, hogy képtelen volt komoly ellenállást kifejteni a határainkon expanzív igényekkel

jelentkező nagyhatalmakkal szemben. A fent vázolt fejlődés következtében Közép-Európában következetes,

stabil centralizációt végrehajtani nem lehetett. A központosítás mindig csupán ideiglenes volt (Anjouk, Hunyadi

Mátyás), s a Habsburgok kísérletei is rendre megtörtek az ellenálláson. Az országos politizálásban a rendi

provincializmus tört előre, az országgyűlési tárgyalásokon, a politizálás különböző szintjein szinte kizárólagos

szemponttá vált a rendi előjogok védelme-megerősítése.

Diszfunkcionális jelenségek

Tekintettel a fejlődés féloldalasságára, a társadalmi szférák aránytalan fejlődésére, a társadalomban mindegyre

diszfunkcionálisjelek mutatkoztak, kisebb-nagyobb válságok rázták meg a gazdaságot és a politikai szférát.

(Szűcs Jenő: „a formák hol némileg szervezetlenül csonkák vagy nyersek, hol viszont tagolatlanul elnagyoltak

és hibridek, hol váltig átütöttek rajtuk archaikus vonások, vagy egymáshoz való nagyságrendi arányaikban

ütöttek el egymástól.”) Tagadhatatlan, hogy a magyar (és a közép-európai) fejlődésben a „másság”; a

mechanikus adaptáció, mint láttuk, nem is vezethetett volna meggyökeredzésre. A modellmódosítások azonban

a modellek eltorzulásával, az eredetitől eltérő működéssel jártak, ami állandó politikai beavatkozást igényelt a

kormányzattól. Ez pedig akadályozta a következetességet a politikában, az alkotmányértelmezésben, a

jogalkotásban és alkalmazásban. A zavarok együtt jártak a „helyettesítő eszközök” fokozott igénybevételével. A

politika szívesen használt a tudatra, a magatartásra ható állami kényszereszközöket (például jogi szabályozást) a

problémák valóságos orvoslását elősegítő megoldások helyett. Mindezeket tekintve, a társadalom minden

jelensége erősen átitatódott politikával, legyen az gazdaság vagy akár irodalom. Az ideológia túlsúlyos lett, a

politikai elem túlságosan is áthatotta a tudat világát. A társadalom „fentről lefelé” építkezett. „A mintakövetés

ideológiájával dúsan felvértezett és bizonyos messianisztikus küldetéstudattól sem mentes reformer elit állama

épít maga alá társadalmat” (Bogár László).

Természetesen sorolható lenne sajátos fejlődési pályánkmég számos – markánsan körvonalazható –

következménye, úgy véljük azonban, e legfontosabbak említése elegendő azon állammodellek tárgyalásához,

amelyek kialakításában Magyarországon nagy szerepe volt a modernizációnak.

Modernizációs törekvések

Általánosan elfogadott tény, hogy a fejlettség és elmaradottság egyazon jelenség két oldalát nevesítik.

Önmagában egyik sem értékelhető. Ez a magyar társadalom esetében azt jelenti, hogy a nyugati fejlődés

számunkra mintaként és értékként jelent meg, nem tagadva sajátos értékeink és érdekeink védelmét sem

(Kulcsár Kálmán). Mint általában a centrum és periféria viszonyában, itt is elemi erővel fogalmazódott meg a

felzárkózás

igénye. S a modernizáció jegyében politizáló, „messianisztikus küldetéstudat” hitében égő reformer politikusok

által megszakítatlan, ámde időről időre fellobbanó hévvel vezényelt „üldözés” megannyi eshetőségét munkálták

ki. Az „utolérés kényszere” (Hankiss Elemér) napjainkig társadalomformáló erővel hajtotta és hajtja a

modernizáció mechanizmusát. Ennek köszönhető a magyar állam és politika, műveltség és jog mindegyre

bekövetkező megújulása, mely sikeres és látványos felzárkózás illúziójával kecsegtetett. Úgy véljük, ilyennek

tekinthető maga az államszervezés, az Anjouk „precentralizációja”, Hunyadi rendi központosítása, a

felvilágosult abszolutizmus magyarországi kísérlete is.

2. 2. A PATRIMONIÁLIS MONARCHIA

István – a Koppány, Ajtony és Gyula fölött aratott győzelme révén – a Kárpát-medence tényleges urává vált. A

hatalomszilárdító harcok idején szétzúzta a rivális törzsi államok kiépült gépezetét, s lerombolta a vérségi

szerveződés eszméjét, helyébe állítva a tisztán területi szerveződést. Államszervezése során hadi

vállalkozásokkal megszerezte az ország területének nagyobbik részét, s elismertette királyságát az ország

előkelőivel. Ezzel megtette a döntő lépést a korai feudális állammodell, a patrimoniális monarchia kiépítése felé.


ÁLLAMMODELLEK


Barna


2.1. A PATRIMONIÁLIS MONARCHIA FOGALMA

A patrimoniális állam fogalmának megteremtője, von Haller német történész szabatosan definiálta a korai

feudális állam mibenlétét. A patrimoniális állam lényege az afejedelmi hatalom, mely „magánjogi természetű és

az államföldje felett való tulajdonon alapszik”. Ilyen értelemben honosodott meg a magyar

alkotmánytörténetben is a fogalom.

Patrimonium és regnum

Mint Eckhart Ferenc írta: „Rajta nálunk is Istvánnak, és utánajó két évszázadon át utódainak, az

államszervezetét értjük, mely a királyi földbirtokszerkezeten, a királyi magángazdaságon lévő vármegyén épül

fel.” Bónis György ugyan szívesebben látta a „személyes királyság” megjelölést (mivel szerinte a Max Weber-i

tipizáció jegyében a magyar királyi uralom nem csupán patrimoniális, hanem bizonyos patriarchális és

karizmatikus uralmi jegyeket is fölvett), magunk részéről mégis megmaradunkaz eckharti (s a korábbi magyar

állam- és jogtörténeti tankönyv szerzői szerint ugyancsak elfogadott) terminológiánál. Hasonlóképpen

vélekedünk Mályusz Elemér Max Weber nyomán javasolt „karizmatikus királyság” elnevezéséről, melyet Bónis

György sem tudott magáévá tenni. Ugyanis alkotmánytörténeti szempontból a patrimonium és regnum, a

földbirtok és királyság, a magánjogi képletek és közjogi szerkezet szerves összefüggését a javasolt

megnevezések közül leginkább a patrimoniális monarchia fejezi ki.

Patrimoniális hatalom

A fenti meghatározás két elemet is hangsúlyoz a királyi hatalom megszervezésében: a földbirtokra települő

királyi hatalmat és a földbirtokból felépülő egyszerű államüzemet. A patrimoniális államban a királyi hatalom

alapja a király által birtokolt magángazdaság és földbirtokmennyiség: az uralkodó ezáltal rendelkezik elegendő

mások fölött hatalmat biztosító fegyveres kézzel és gazdasági erővel. A dolog logikájából fakadóan a

társadalom, a hatalmi elit számára a földbirtoknagyság fokozása egyben az uralkodói hatalommal való

szembeszállás esélyeinek növekedését is jelenti: a naturális gazdálkodást folytató nagybirtok mint gazdasági

háttér, a birtokon élők mint kiállítható fegyveresek a királyi hatalom meggyengülésének lehetőségét jelentették.

A király közjogi hatalmának materiális alapja „patrimoniuma, azaz örökölt magángazdasága: földbirtoka és a

földesúri hatósága alá tartozó népek összessége. Az állammal e korban egyértelmű királyság – a regnum –

fogalmában a király közhatalmán kívül a patrimoniumban gyökerező földesúri magánhatalom is bennfoglaltatik.

A felségjogok és a király földesúri jogai, az államháztartás és a királyi magángazdaság, az állami hadsereg és a

király magánhadserege szinte elválaszthatatlanul egybeforrva jelentkeznek. Az egykorúak szemében a

közhatalom erejének fokmérője a királyi magánhatalom terjedelme volt” (Hóman Bálint).

Primitív államüzem

A királyi földbirtokokon nyugvó állami hatalom primitív államüzemként (Bónis György) működött, amely az

uralkodó magánbirtokaként szerveződött. A király úgy viselkedik az államban, mint saját birtokainak földesura.

Saját magánbirtokainak méretei jogosították föl s adtak lehetőséget arra, hogy az ország egész népével

földesúrként bánjon. A király a hatalmat vagy személyesen gyakorolta, vagy személyes hívei – a magánhatalmát

realizáló magángazdaság apparátusának – közreműködésével. Miután a királyi család az országot saját

birtokának tekintette, még a kezdeti (birtokfelosztáson alapuló) hatalommegosztási formák, mint a királyi

hercegség vagy az ifjabb királyság is a patrimoniális eszméből következtek. A király patrimoniumára

hivatkozva az egyedüli törvényhozó, a legfőbb bíró és kormányzó, ennélfogva a patrimoniális elv alapján

ruházza át hatáskörét és bízza meg törvénykezéssel, kormányzati teendők ellátásával magánjogilag alárendelt

híveit. Az ország közigazgatási beosztása is igazodott a király magángazdaságának kiterjedtségéhez. A királyi

vármegyerendszer és az udvarrendszer világosan tükrözi a berendezkedés magánjogi alapjait. Miután a

királynak nem állnak rendelkezésre megfelelő állami intézmények feladatai megvalósításához, kénytelen a

közfeladatokat magánbirtokára támaszkodva, magánjogi eszközökkel, magángazdasága jövedelméből, hozzá

magánjogi kapcsolatokkal kötődő személyek segítségével megoldani.

Teokratikus állameszme

A keresztény magyar állam megalapításakor az egyház rendkívüli szerepet vállalt az európai államok politikai

közösségének kialakításában. Politikai aktivitása az új államok építőivé avatta az írástudó, jogban,

diplomáciában jártas klerikusokat. Annak fejében, hogy a papság állami funkciókat is ellátott, a világi hatalom

is igényt tartott az egyház ügyeinek meghatározására. A világi uralkodó egyben az egyház fejének is tartotta

magát. „Ebben a rendszerben – amelyet teokráciának, teokratikus királyságnak neveztek – az uralkodó szakrális


ÁLLAMMODELLEK


Barna


személyiség, a klérus tagja, »quasi sacerdos«, mintegy pap. A kora középkori uralkodókat – a püspökökhöz és

az ószövetségi királyokhoz hasonlóan – megszentelt olajjal kenték fel, s ezt a szertartást az egyház a 12.

századig a szentségek közé sorolta. Az uralkodó a hatalmát Istentől kapta, az ő kegyelméből – Deigratia –

kormányozta a rábízott népet. Ilyen teokratikus uralkodóként járt el első királyunk, Szent István is, midőn

megszervezte a magyarországi egyházat, püspökségeket és monostorokat alapított, püspököket és apátokat

nevezett ki” (Katus László). Ez a felfogás Szent Istvánnak és utódainak különleges helyet biztosított a

társadalom szerkezetében, melyhez nem volt szükség sem a pápa, sem a császár valamiféle különleges

engedélyére vagy meghatalmazására. „Az invesztitúraharcig ugyanis – regnum et sacerdotium (királyság és

papság) szoros összefonódásának idején, amikor a királyt még quasi sacerdosnak és vicarius Deinek tekintették

– a közfelfogás szerint maga a királyi méltóságjogosította fel az uralkodót a térítésre és az egyházszervezésre. A

király mint az egyházi hatalom társtulajdonosa a püspökökkel egyetértően szervezi és kormányozza az egyházat.

Egyházi jellegű intézkedéseihez a pápai jóváhagyást még nem tartották szükséges jogi követelménynek,

legfeljebb dísznek. A király tehát a koronával együtt szerezte meg a jogot, hogy egyházmegyéket, apátságokat

alapítson, főpapokat nevezzen ki, egyházi törvényeket hozzon és kiváltságokat osztogasson” (Hermann Egyed).

2.2. A MAGYAR PATRIMONIÁLIS ÁLLAM

A királyi birtokrendszer

Már a történeti kereteiről szólva utaltunk arra, hogy a magyar társadalomépítésben a helyi körülményekés a

szerkezeti hiányosságokat is eredményező sietség sok esetben „mássághoz” vezetett, mely az állami fejlődés

során számtalanszor tetten érhető. A Szent István-i keresztény államszervezés egyik döntő különbsége a nyugat-

európai modellhez képest a kizárólagosságra törekvés. Magyarországon az összes egyéb világi birtok

egybefüggő teljes területe is kisebb volt, mint az uralkodóé egyedül. (Az egyházi földek urainak

szembeszegülésétől nem kellett tartania.) Szent István az államépítő harcokban figyelemmel volt a birtoktömeg

valódi megszerzésére is. Ha csupán Gyula elleni hadjáratát tekintjük (aki nagybátyja is volt, deklarálta is

lojalitását, a háborúk idején tanúbizonyságot tett semlegességéről és be nem avatkozásáról), első pillantásra

nehezen érthető István támadása. Amennyiben viszont a magyar földterület megszerzésének koncepciójába

helyezzük Gyula birtokainak elfoglalását, logikus tettnek

tűnik. Nem kizárható az sem, hogy ez a tette a nyugati tanácsadók ösztönzésére volt visszavezethető. Ezzel a

birtok-összpontosítással ugyanis évszázadokra szilárd alapot teremtett utódainak a kormányzáshoz. Szent István

ezáltal nem egyszerűen a leghatalmasabb és relatíve legerősebb lett, hanem mindenkit legyőzni képes hatalom

birtokosa.

Tisztség és hűség

Ez a vonás rokonságot mutat egy másik törekvéssel is. Keresztény államalapítónk idején a nyugati hűbéri

szisztémát nem vették át teljes egészében. Így például a magyar államban – miként arra Fügedi Erik fölhívta a

figyelmet – a tisztségek nem jártak javadalmazással; az kizárólag az ispáni pozíciónak volt eleme, amely viszont

nem volt örökölhető. Továbbá a hűség nem az adománybirtokhoz, hanem a királyi kísérethez, az abban való

részvételhez kötődött. Az uralkodó réteg tagjai (legalábbis István és közvetlen utódai idején) nem ugrásra kész

ellenfelek, hanem az uralkodó által felemelt, általa létrehozott, kiváltságolt csoport tagjai, akiket személyes

hűség fűz az államfőhöz. Bónis György azt húzta alá, hogy milyen hiányos a magyar hűbériség modellje. Sőt

egyszerűen nem lelte ismérveit. A magyar hűbériségből hiányzott, nézete szerint, a szerződéses meghatározás, a

szolgáltatások egyensúlya, a kölcsönös hűség mozzanata, a szolgálatban állók különleges szabadsága és

megbecsültsége. Ami fölfedezhető, az a személyesség, a király és a famíliatagok, továbbá ezek familiárisainak

viszonyában.

A hűbériség hiánya

Ez – állítja Bónis György – nem hűbériség. Ezzel összefüggésben tagadja, hogy akár hűbéri jogviszony, akár

hűbéri hatalom, akár hűbéri alkotmány lett volna Magyarországon a királyság első évszázadában. Bizonyítékát

látta ebben annak, hogy – miként fogalmazta – egy társadalmi intézményt, jelen esetben a hűbériséget nem lehet

oly módon bevezetni egyik napról a másikra, miként az egyszerű technikai újdonságokat. Ebben kiváló

joghistorikusunknak tökéletesen igaza van. Éppen ez a jelenség adja a „másság” jellemzőit. Ugyanakkor viszont

tagadhatatlan, hogy ha a hűbériséget a maga teljességében nem is honosíthatták meg, annak kondícióit már igen.

Így, amikor a társadalmi feltételek már kellőképpen érettek voltak: a kapu nyitva állt. (Eckhart Ferenc a

patrimoniális monarchia bomlásának egyik okát éppen a francia hűbéri szemlélet hazai elterjedésében látta.)


ÁLLAMMODELLEK


Barna


2.3. A PATRIMONIÁLIS ÁLLAM MŰKÖDÉSE

Archeológusok, történészekés alkotmánytörténészek között hosszú ideje polémia zajlik a Szent István-i állam

mechanizmusának eredetét illetően. Akadnak, akik a nyugati minta kizárólagosságát hangsúlyozzák, mások csak

magyar előzményeket tartanak számon. Hosszú ideig élt a nézet, hogy a szláv népek hatása döntő volt, megint

mások egyesítő teóriákat fogalmaznak meg. Ha most az államszervezésben alkalmazott direkt nyugati politikai

és szervezeti megoldásokat nem idézzük fel, akkor kézenfekvőnek látszik László Gyula válasza. Szerinte az

Árpádok állama nem más, mint egy állammá tágult családrend, az egész kormányzat a család patriarchális

szisztémájának államirányítássá bővült változata. Úgy vélte, el sem képzelhető más, amíg a társadalomban élt a

nagycsalád kategóriája. Kristó Gyula, összefüggésben a törzsi állam elméletével, az Árpádok törzsi államának

kiterjeszkedésével számolt. Nála a magyar államiság az Árpád-házi törzsi hatalomból bontakozott ki. Bónis

György szerint is a fejedelmi dinasztia szélesedett állammá, miközben értelemszerűen számolta fel a törzseket

és magát a törzsszövetséget is.

Királyi udvartartás

Mindenesetre Szent István államára már igaz BartoniekEmma megállapítása: az nem más, mint az ő királyi

palotája (másoknál királyi udvar, udvartartás, kíséret, királyi família, amelybe mindenki értendő, aki a királyi

udvarban tisztségviselőként működik). Ok mintegy a király famíliájába kerültek. Fügedi Erik a királyi kíséret

kifejezést ajánlotta, mondván: a királyi udvar késő középkori fogalma már egy szervezett üzemet jelentett; az

istváni udvar azonban tisztségviselők, kísérők laza halmaza volt csupán. Györffy György – kompromisszumként

– az udvartartás használatát javasolta.

A királyi kíséret tagjai a király személyesen kiválasztott hű emberei, tanácsadói, részben tisztségviselők

(comesek, országos méltóságok), részben alkalmi feladatteljesítők. A kíséret feladata volt az uralkodó ellátása, a

kormányzati tevékenység segítés, sőt – az államélet fejletlensége következtében – az államirányítás,

közigazgatás központi funkcióit is teljesítette a természetes igazságszolgáltatási tevékenység mellett.

Királyi tanács

A királyi tanács történészek és jogtörténészek egybehangzó véleménye szerint ekkor még nem érdemi szerv,

feladata csupán a tanácsadás. A királyi tanácsban tartott tanácskozások a királyt nem kötelezték semmire.

Fügedi Erik úgy látta, hogy a tanácstagság egyetlen kritériuma az uralkodó megítélése, nem pedig az illető

politikai súlya. Itt a királynak bizalmasokra és egyedi ügyekben eljáró végrehajtókra volt szüksége. A tanács

tehát még nem hatalmi tényező.

Tisztségviselők

A királyi kíséretben feladatot ellátó tisztségviselők részben országosak voltak (királyt helyettesítőjoggal), mint a

nádorispán, az országbíró, a vajda vagy a horvát bán, bár ez utóbbi kettő meglehetősen keveset tartózkodott a

király környezetében, lévén feladatuk Erdélyben és Horvátországban a király képében jelen lenni. Az udvari

tisztségviselők ellátó-szolgáltató jellegű feladatokat láttak el: főlovász, asztalnokmester, pohárnokmester,

hírnökök ispánja, ajtónállómester és a többiek. Fügedi Erik érdekes megállapítása, hogy e tisztségviselők

azonosak voltak az ispánokkal. (Ez nyilván összefügg azzal a már említett ténnyel, hogy javadalmuk csak

ispánoknak volt.)


ÁLLAMMODELLEK


Barna


A magyar államszervezet a 11. században

Ispánok

A király kísérete tehát az állam egyetlen és kizárólagos központja, maga a központi államgépezet. Székvárosa

(főváros értelemben) nem volt, a királyi udvartartás az év folyamán beutazta az ország egy részét, ahol

egymástól egynapi járóföldre található „depóknál”, udvarhelyeken látták el a kíséret tagjait. Az udvarhely az

udvarok, vagyis az udvarispán alá tartozó szolgálónépek gazdálkodási területének centruma. (Kialakulásuk

Györffy György szerint viszszanyúlik az államalapítás előtti időkre, ahol egyes törzsfőknél, mint például

Ajtonynál följegyezték, hogy számos gazdag udvarházat birtokolt. A téli és nyári szállás között közlekedő

törzsfői kíséretek hagyománya is ebbe az irányba mutatott.)

Királyi törvénykezés

A királyi kíséret vándorlásai közben tett eleget a legfőbb igénynek, az igazságszolgáltatásnak. A kor szemében a

bíráskodás az a funkció, amelyben az államhatalom személyes karaktere a legvilágosabban megjelent az

alattvaló szeme előtt. A király a törvénykezés fejévé lett, az országos méltóságok is az ő nevében bíráskodtak.

Nem véletlen, hogy a majdani országos gyűlések kezdeményei is az ítélkezésre telepedtek rá (törvénylátó

napok).

Várak

A patrimoniális királyság helyi szerveiként az ispánok működtek. A kutatások mai állása szerint egyértelmű,

hogy a vár- és az ispáni hálózat a megyerendszer kialakulása előtt jött létre (feltehetően elsősorban katonai-

biztonsági megfontolások miatt, majd ezt követően kiegészülő feladatkörrel: adóztatás, közigazgatás,

igazságszolgáltatás). Tudniillik-miként Kristó Gyula megállapítja – „már 1009-ben léteztek megyék, melyek

egyúttal várszerkezetként is funkcionáltak, míg ugyanakkor már fennállt olyan várszerkezet is, amely nem

számított önmagába visszatérő határral körülhatárolt területnek, közigazgatási egységnek, megyének”. Kettévált

tehát a katonai funkciót teljesítő várispánság és az egyéb feladatokat is ellátó megyésispánság. Maga a megye

azonban ebben a korszakban még nem növelte a comes tekintélyét. Az ispánok (a személyes kapcsolat és hűség

okán) még jobban kötődtek a királyi famíliához, mint vármegyéjükhöz. Egyes méltóságlajstromokban például

az ispánok neve mellett fel sem tüntették megyéjüket. Vagyis nem a föld volt a kötődés fő eleme, hanem a

személyesség (Váczy Péter). A nehezen bomló vérségi nagycsaládi szerveződés hatásai mellett nyilván ezzel is

összefüggésben volt az a – már említett – gyakorlat, hogy a 13. század közepéig az adománylevelek nem a

birtok leírását adták, hanem azon szolganépét, akikhez a birtok tartozott (László Gyula, Bónis György).

Egyház


ÁLLAMMODELLEK


Barna


Az egyház értelemszerűen döntő szerepet vitt az államélet alakításában s az államszervezésben. A politikusok,

az írástudók, a jogismerők az egyháziak köréből kerültek ki. A klerikusok az egész kezdetleges

hivatalszervezeten rajta tartották kezüket, s majd csak századok múltán, a világi írás- és jogtudó réteg

kialakulásával volt képes függetlenedni az államhatalom. Az egyház sajátos szerepét jelzi egyfelől, hogy nem

kiharcolta jogait, hanem az országot egyszerűen saját ügyének tekintette. Természetesnek vette, hogy Szent

István dekrétumaiban szinte az egyházi rend definíciója foglaltatik benne, ami nyilván a Nyugaton már elért

pozíció meghonosítása volt. Másfelől a király mindvégig hangsúlyozta főkegyúri jogát, sőt a főpapokat néha

még saját familiárisainak is titulálja.

3. 3. A RENDI-KÉPVISELETI MONARCHIA

A rendi-képviseleti monarchia hazánkban hosszan elnyúló folyamatban alakult ki. Olyasfajta kezdetmegjelölést

adni, mint Anglia 1265. évi „mintaparlamentje” vagy a franciák 1302-es általános rendi gyűlése,

Magyarországon nem lehet. Ebben minden bizonnyal jelentős szerepet játszik a hűbériség kései, a rendek

körvonalainak (magyar viszonylatban) korai megjelenése is. A rendi-képviseleti állam a patrimoniális

monarchia maradványain épült fel. Szükségesnek látszik azonban leszögezni, hogy nem a korai állam

összeomlásáról s egy, a helyébe emelt új állammodellről van szó, hanem egy folyamatban elbomló

patrimoniális, és ugyanebben a folyamatban kibontakozó rendi hatalom ölelkezéséről. Egyre több rendi elem

jelenik meg a társadalomban, melyek beszivárognak a hatalom gépezetébe, s átalakítják azt. A katartikus

jelenségek hiánya talán arra is visszavezethető, hogy Magyarországon a társadalom feudális anarchiája soha

nem volt olyan mély és válságos, a monarchia hatalma soha nem volt olyan elgyöngült, mint Nyugat-

Európában. Tartományuraságokés kiskirályok itt, a Kárpát-medencében is születtek, de ezek lehetőségei meg

sem közelítették nyugati társaikét.

3.1. A PATRIMONIÁLIS MONARCHIA FELBOMLÁSA

Trónharcok és hűbéri szemlélet

A patrimoniális állam felbomlásának oka a patrimoniális szemléletnek, a hatalom földbirtoknagyságra alapozott

fölfogásának elenyészése. A föld megszerzése a magyar társadalomban is céllá vált, még akkor is, ha a

tartományúri törekvéseket erősen korlátozta az Árpádok kiterjedt tradicionális tekintélye s pozícióik

megrendíthetetlensége. A tisztázatlan öröklési rend következtében állandósuló trónharcok azonban a

hűségkínálók malmára hajtották a vizet; a várományosok megkezdték a királyi birtokok eladományozását.

Eckhart Ferenc 1931-es tanulmányában a patrimoniális berendezkedés felbomlásánál a francia kapcsolatra, mint

már említettük, a francia hűbéri szemlélet elterjedésére helyezte a hangsúlyt, egyetemi tankönyvében pedig már

a honvédelmi megfontolások jelentőségét emelte ki,melyek a szolgálatok fokozott igénybevételére szorították a

királyi kormányzatot. A király a korai feudális államhatalom egyedüli megtestesítője, a kormányzás egyedüli

gyakorlója. Mivel kormányzatának nem akadtak állandóságot biztosító eszközei, kétségtelenül nagy szerep

jutott az uralkodói kvalitásoknak, a karizmatikus vonásoknak, melyek a késői Árpádokat kevésbé jellemezték.

A bomlás már Kálmán idején addigjutott, hogy a könyves király kénytelen volt felülvizsgálni a „felesleges

adományokat”, sőt kemény összeütközése támadt a birtokvisszavételek kapcsán az egyházzal is. A korai magyar

állampolitika felbomlásának tünetei, ahogy az alábbiakból kitűnik, egyben egy újfajta felfogás térnyerésének

tanúbizonyságai.

A királyi birtokszervezet felbomlása

Az államhatalom alapját képező királyi birtokszervezet felbomlása a patrimoniális uralom alól húzta ki a talajt.

A király egyre kevésbé viselkedhetett földesúr módjára, egyre több kompromisszumra kényszerült, egyre

nagyobb szüksége volt támogatókra és szövetségesekre. Mindjobban rászorult egyfajta állampénztár

kialakítására, mely már nem azonos saját kongó magánkincstárával.

A királyi vármegyék eladományozása

Az adományozások folyamata nem állt meg a királyi magánbirtokok határain: a szükséghelyzetben

megkezdődött a királyi vármegyék eladományozása is. A bárók törekvései a serviensek fölötti hatalom

megszerzéséért éles harcba torkollottak. Az első ilyen nagy csata végeredményében, az Aranybullában az

eljövendő köznemesi rend körvonalai rajzolódtak ki: a személyes szabadság, az adómentesség, az öröklési

szabadság, a királyi bíróság alá tartozás fogalmaival. A vármegyék eladományozása ugyanakkor egy új helyi


ÁLLAMMODELLEK


Barna


szervezet kialakítását feltételezte, amely – mint látni fogjuk – már nemcsak (sőt nem is elsősorban) a központi

akarat végrehajtó modelljeként érvényesült.

A királyi tekintély romlása

Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a magántulajdon biztosította királyi hatalom csökkenése, a királyi tekintély

elenyészése érhető tetten már a 13. században. II. András nem állhatott bosszút felesége gyilkosán, IV. Béla

kiszolgáltatott helyzetben volt a tatárok elleni harcban s később a társadalomszervezésben, a „második

honalapításban”, III. András már a rendivé váló társadalom elemeinek részvételével tartott országgyűléseken

hozta dekrétumait, az ország előkelőinek ellenőrzése mellett, a bárók és főpapok hozzájárulásával.

Tartományúri hatalom

Az előző három tényezővel fordított arányban növekedett a főurak hatalma. Egyre nagyobb mértékben

avatkozott be a bárói rend a politikai-kormányzati döntésekbe, a királyi tanács jellege is megváltozott. A király

belső tanácsadóinak szervéből az ország nagyurainak hatalmi centrumává nőtt. A király a tanács megkérdezése

nélkül, vagy akarata ellenére, csak azzal a kockázattal hozhatott döntéseket, hogy a korábban királyi kegytől

függő, megbízhatóságon alapuló országos és udvari tisztségek örökletessé váltak. A királyi udvaron kívül kisebb

hatalmi centrumok épültek ki. Ezek a tartományúri központok mindinkább ellensúlyozták a királyi hatalmat.

Adományrendszer

Megváltozott természetesen a királyi kísérethez, a királyhoz fűződő személyes hűségi viszony is. A hűség

fogalma egyre inkább a feudumhoz és egyre kevésbé a királyi udvarhoz kötődött. Kibontakozott az

adományrendszer, s ezzel párhuzamosan természetesen a hazai hűbériség állásai is kiépültek.

Új pénzügyi politika

A király lehetőségeinek csökkentésével mindjobban beszűkültek az uralkodói bevételi források. Ez éppen akkor

történt, amikor a trónharcok, a gyakori külföldi hadjáratok, az európaiságot kifejező és hangsúlyozó udvari

pompa leginkább megkövetelte volna. A királyi pénzügyi szervezet természetesen új forrásokat keresett:

állandósult a pénzrontás, a rendkívüli adók kirovása, a regálejövedelmek bérbeadása. Ahogy várható volt, ez a

gyakorlat a leginkább érintettek (végül is az Aranybulla-mozgalomba torkolló) elégedetlenségét és tiltakozását

korbácsolta föl, s ugyanakkor egy új gazdaságpolitika előzményeit is felvillantotta.

A gregoriánus állameszme

A patrimoniális államigazgatás háttérbe szorulása mögött ott állott a VII. Gergely reformjai által fémjelzett új

államfelfogás is, melynek központi tétele volt az uralkodói hatalom szekularizációja. Ebben a folyamatban a

világi hatalom elveszítette szakrális vonásait, racionálisabbá és megragadhatóbbá vált. Magyarországon ez

nagyban hozzájárult az Árpádok egyház által is szentesített, misztikus dinasztikus tradícióját felváltó választó

királyság elfogadásához.

Ezen az úton közelítette meg Magyarország az államilag szervezett rendiség modelljét.

3.2. A RENDEK ÉS A RENDISÉG

A rendi állam kategóriájához szorosan tapadó fogalmak a rend és a rendiség – annak mintegy előzményei és

természetesen feltételei. Rend, rendiség és rendi-képviseleti állam nem feltétlenül egy időben jelentkezik. A

rendek kialakulása jócskán megelőzi a rendi állam megalapítását, rendiségről pedig csak a rendek fejlődésének

bizonyos pontján beszélhetünk.

A rend fogalma

A rend a feudális társadalom lényeges vonásokban azonos jogállású, örökletesen kiváltságolt elemeit tömöríti

(tekintet nélkül egyes kiváltságaik esetleges eltéréseire, illetőleg ezek írásos rögzítésének módjára és

mikéntjére), melyek érdekeiknek politikai síkon is hangot adnak (Elekes Lajos). A rendek politikai hatalmukat

sajátos rendi intézményeiken (rendi képviseleti szervek és testületek, autonómiák és állami hivatalok) keresztül

érvényesítik. A rendek tehát tagjaikjogállása alapján körvonalazhatók. A teljesség igénye nélkül: ezek a jogok

lehetnek gazdasági jogok (például adómentesség, nemesi birtok bírhatása), politikai jogok (például hatalomban


ÁLLAMMODELLEK


Barna


való részvétel személyesen vagy követek útján, bizonyos tisztségek elnyerésére való képesség), jogi jellegű

privilégiumok (például a bíráskodás joga, magas esküérték a perben, letartóztatásmentesség).

Praelati

Ilyen értelemben már Szent István korában teljes épségben és egészében előttünk áll az ország első rendje, a

papság. Azok a jogosítványok, melyeket az államszervezésben és térítésbenjátszott szerepe fejében hazánkban

az egyház „kiérdemelt”, már kialakult rendi formát mutatnak. A jogi-politikai-ideológiai szolgáltatásokért

nyújtott uralkodói privilégiumok nem lehettek vita tárgyai: azokat a Nyugaton már kialakult helyzet határozta

meg. Ha mármost a főpapok rendjének istváni kiváltságait tekintjük: már ekkor megszerezte az immunitást,

vagyis a királyi beavatkozástól való mentességet valamennyi egyházi birtokra. A manus mortua (a holtkéz)

pillanatig sem kétséges, hogy a kezdetek kezdetétől fennálló jog, minek értelmében az egyház tulajdonába

juttatott világi földek többé vissza nem szerezhetők. A papok rendje bírta aprivilegiumforit, az ítélkezési

kiváltságot. Eszerint: klerikus fölött csak szentszék ítélhetett, továbbá az egyházi birtokokon élők joghatósága is

az egyházi bíróság volt. A főpapok perekben élvezett kiváltságai ugyancsak a 11. század folyamán erősödtek

meg. Mondhatjuk tehát, hogy a 11. században az első rend már létezett, még ha nem is kényszerült arra, hogy a

társadalomban szerveződő egyéb rendekkel szemben érvényesítse rendi érdekeit. A papok országos politikában

játszott szerepe a politikai érdekérvényesítés csatornájaként is működött. (István dekrétumaiban a papi rend

megnevezése is felbukkant már, úgy is, mint: „sacri ordinis viri”, és úgy is, mint: „omnes ordines”. E formai

jegyből azonban nem vonhatnánk le érdemi következtetést a papi rend létezésére. Csupán a tartalmi

jogosultságokkal egybekapcsolva sokatmondó a törvényhely.)

Az a felfogás, amely a papi rend kialakulását az ún. papi aranybullához köti, a rendfogalom egy korábbi

definíciójával dolgozik, mely a rendi jogok kartális megjelenését igényli. Magunk részéről úgy véljük, nincs

értelme az ilyen formális ismérvek alkalmazásának. Tartalmilag a papi rend a 13. században nem kialakulóban

volt, hanem már egyenesen „a korai rendiség lelke” – miként azt Gerics József megfogalmazta.

Barones

A főurak, a bárók rendjének bázisa szintén már István idején kialakult, de a patrimoniális monarchia Szent

István-i hűségkapcsolata, a javadalom nélküli tisztségek rendszere, a nem öröklődő ispáni pozíciók a király

akaratától tették függővé a jogok és privilégiumok adományozását. Ez a gyakorlat a tartományúri hatalom

erősödtével-kiépültével, a királyi hatalom hanyatlásával, a tisztségek örökössé válásával változott meg. A bárók

természetes igénnyel léptek fel: egyre terjeszkedő uradalmaik fölött ők is immunitást, bíráskodási jogot akartak

szerezni, sőt a vérhatalom jogát is maguknak vindikálták. Küzdöttek a politikai pozíciókért, a királyi apparátus

hatalmi csomópontjainak ellenőrzéséért.

Rendjük kialakulása a 12-13. századra tehető, agresszivitásuk és hatalmukmár az Aranybullából kiolvasható. A

bárók rendje a sajátos jogállást a királyi hatalom elleni harcban, nem általános privilégiumként (mint a papok

vagy a hospesek), hanem egyedi kiváltságkövetelések teljesítésével éskikényszerítésével szerezték. (Maga a

barones megnevezés is a 13. század szóhasználatában bukkant föl először. Addig sok egyéb egyedi elnevezés

mellett a „nobiles” volt a világi előkelők általános megjelölése. Példának okáért az Aranybullában még ez a

„nobiles” réteg jutott hozzá az ellenállás jogához).

Nobiles

Az Aranybulla-mozgalomtól szerveződő serviensek kemény küzdelem árán, a királyi hatalommal és a főurakkal

egyaránt folytatott harcbanjutottak el renddé szerveződésükig. Jogállásukat általános rendelkezések

kiküzdésének sorozatával alakították ki, melyek a renddé válásnak egymástól távolabb eső lépései voltak.

Vázlatosan: az Aranybullában (1222) megfogalmazódott egységes jogállásuk néhány alapvető ismérve, mint

például a személyes szabadság és adómentesség. A kehidai oklevél (1232) a bíráskodás jogának megszerzését

igazolta, mely azután alapjává válik a 14. századra megizmosodó nemesi vármegyének. Így Béla már

„nemesként” hívta országgyűlésre követeiket (1267), Nagy Lajos törvénye jogi egyenrangúságukat deklarálta,

az ősiséggel és a kilenceddel pedig gazdasági érdekeiket biztosította (1351). A Hunyadiak országgyűléseitől

akaratformáló erőként megjelenő köznemesi tömegek Werbőczit már nádorrá választották. A Tripartitumban

hatalmi ideológiájukat összegezte a jeles jogtudós (1514), s a mohácsi csata után győzelemre vitték saját

királyjelöltjüket is (1526). (A várjobbágyok és a serviensek mozgalmainak hatására lett már a 13. század utolsó

harmadában a nobiles e rétegek megjelölésében általánossá.)

Civites


ÁLLAMMODELLEK


Barna


A városi polgárokjelentősége uralkodóink minden központi törekvése ellenére kicsiny maradt. Az ipari munkát

alig igénylő magyar piac nem fogadta be a fentről érkező politikai akaratot. Kiváltságoltak ugyan a magyar

királyok egy sor hospesközösséget, ezek jelentős része azonban eljelentéktelenedett. Ugyanígy jártak a politikai

megfontolásból kiemelt városok. Országrendiséget a polgárok csak a 15. századra szereztek, azt is a királyi

hatalom szövetségkereső erőfeszítéseinek következtében. (A városi polgárok kiváltságainak java része kollektív

privilégium, személyes rendi jogaik, némi kivétellel, pedig csak a városon belül érvényesültek.) Ilymódon a

központosítás bázisává a polgárság, amint az Nyugaton történt, itt nem válhatott. Ismét modelltorzulással

találkozunk: az uralkodó jobb híján a köznemességre támaszkodva alakította ki tartósnak egyáltalán nem

mondható túlsúlyát a hatalomban.

Rendiség

A rendiség a feudális társadalom azon állapota, amikor a társadalom felső csoportjai már rendekbe

szerveződtek, a társadalom építkezésének fő alapelveit a rendi megfontolásokjellemezték, a rendek egymás és a

királyi hatalom ellen már megpróbálták érvényesíteni közös érdekeiket, megszervezni hatalmukat. Ám ez az

érdekérvényesítő törekvés a kezdetekkor még nem feltétlenül olvadt bele az állami szervezetbe, még nem öltött

feltétlenül állampolitikai kereteket, még nem alakulnak ki a rendi monarchia ismérvei és állami

intézményrendszere. Ez az állapot a patrimoniálismonarchia bomlásának periódusára jellemző. Mint azt Bónis

György és vele egyetértve Gerics Józsefmegállapította: Magyarországon a rendiség a 13. századtól, a rendi

állam pedig a 15. századtól számítható. (A rendiségnek ez az időszaka, amikor még nem talál rá az állami

keretekre, korai rendiségnek nevezhető.) Karácsonyi Béla meghatározása, mely szerint a rendiség „a hűbéri –

más szóval feudális – társadalom és állam fejlődésének utolsó nagy átfogó korszaka”, melynek jellemzője, hogy

„a politikai hatalom a rendi tényezők (a király, az államapparátus képviselői és a rendek) kezében van, amelyek

az erőviszonyok és érdekszövetségek pillanatnyi alakulásának megfelelően, időnként változó arányban

osztoznak a hatalmon, s éppen ezen alapulnak a rendi állam fejlődésének különböző szakaszai” már átvezet a

rendi állam fogalmához.

3.3. A RENDI-KÉPVISELETI MONARCHIA SZERVEZETE

Rendinek tekinthető a feudális állam azon formája, melynek irányításában már a király mellett a rendek is

szerephez jutottak, s ezzel egy időben háttérbe szorult a patrimoniális monarchia bomlása során megnövekedett

hatalmú főúri tanács. EgyetértünkElekes Lajossal abban, hogy nincs nagy jelentősége az állam minősége

meghatározásában annak, hogy a rendek irányító szerepüket milyen konkrét szerveken keresztül, s alkalmanként

milyen mértékben gyakorolják.

Centralizáció

A rendi-képviseleti monarchia kialakulásának döntő eleme az átalakulás, a patrimoniális állam

bomlásperiódusát követő hatalmi centralizáció. A központosítás feladata a társadalmi anarchia felszámolása, a

rendek pontos definiálása, a társadalmi képlet tisztázása. Hazánkban a Mátyás idejére bekövetkezett

központosítást egy precentralizáció előzte meg. E kezdeti központosításnak, melyet az Anjouk hajtottak végre,

még nem lehetett feladata a rendi-képviseleti állam kiépítése. A centralizáció a királyi hatalom bizonyos fokú

erősítését, új alapokra helyezését (gazdasági átszervezés, hadszervezet-változás, rendi kapcsolatok építése)

szolgálta. Ezzel egy időben (s ennek feltételeként) az Árpád-ház kihalta utáni anarchikus állapotokat volt

hivatva felszámolni. Károly Róbert sikeres harcainak eredményeként egyszer s mindenkorra megszüntette a

magyar hatalmi palettán a tartományuraságok befolyását.

Az Anjouk központosításának legnagyobb érdeme, hogy uralmuk végeztével már nem lehetett visszaállítani a

tartományúri rendszert, a hatalom befolyásolásáért harcba induló nagybirtokosok ligákba voltak kénytelenek

tömörülni. E tény adott esélyt a mátyási centralizációnak. Így a Hunyadi-központosításban lelte értelmét az

Anjou-kori mulandó centralizáció.

Mátyás központosításának sikerében több tényező is közrejátszott. Így a Hunyadi család nagy tekintélye, a

köznemesség renddé szerveződésének országos politikai kifejeződése, a külpolitikai tényezők, az általánossá

váló társadalmi elégedetlenség a ligaharcok miatt, s persze az uralkodói kvalitások. Trócsányi Zsolt

megfogalmazásában a centralizáció az az államszervező folyamat, amelyben „az uralkodó a rendek hatalmának

megtűrésével kialakítja saját hatalmi túlsúlyát, de lényegében érintetlenül hagyja azokat a rendi jogköröket,

amelyek a központi hatalom stabilizálásában nem tűnnek primer érdekkel bírónak”. Eszerint: míg a

precentralizáció a feudális anarchia felszámolása, kapunyitás a rendiségnek, addig a „fejlett centralizáció”

(Trócsányi) a már létező és definiált rendek fölött egyfajta uralkodói hatalmi súly (túlsúly) kialakítása.


ÁLLAMMODELLEK


Barna


Rendi dualizmus

A működő rendi-képviseleti állam alapja a rendi dualizmus, amely a centralizáció sajátos eredményeként alakult

ki. Lényege a rendek és a központi hatalom között kialakuló relatív egyensúly. Ebben a helyzetben a rendek

tudomásul vették a központi hatalom ténykedését, a királyi hatalom pedig garantálta a rendi intézményeket. Rex

és regnum álltak egymással szemben, s folyamatos hatalmi küzdelmük adta meg a rendi monarchia kereteit. „A

rendi dualizmus időszakában az uralkodói hatalom és a rendiség között váltakozó sikerrel folyó küzdelemben a

rendek legerősebb fegyvere Európában mindenütt az országgyűlés volt, elsősorban azáltal, hogy az uralkodó

számára a hadiadót az országgyűlésen állapították meg” (Ember Győző). A törvényalkotás immár a diétán

zajlik, a törvény pedig már nem az uralkodó egyoldalú akaratkijelentése avagy a bárók szűk körű tanácsának

döntése, hanem az elismert rendek által képviselt értékeket tekintetbe vevő kompromisszumos egyezmény. A

konszenzus kialakítása váltakozó koalíciós együttműködések eredményeként alakult; a pillanatnyi politikai-

gazdasági érdek függvényében álltak szemben a rendek egységesen a királyi hatalommal, vagy oszlottak meg s

támogatták különböző megfontolásokból időről időre a királyt. (Mint fentebb említettük, a király legbiztosabb

szövetségese hazánkban a köznemesség volt, ám ez az együttműködési készség nem volt feltétlen.)

Mivel alább részletesen szó lesz majd a rendek legfontosabb képviseleti szervének, az országgyűlésnek a

sajátosságairól, e helyütt erre nem térünk ki. Megjegyzendő azonban, hogy az országgyűlések a 16-17. századig

általában tömeges országgyűlések voltak, s meglehetős szervezetlenséggel zajlottak. Az országgyűlés idején

ülésező királyi tanács már körvonalazta a 17. századtól állandósuló felsőtáblát, s a követek körére zsugorodó

képviselet jelentette a későbbiekben a köznemesség és a szabad királyi városok polgárságának érdekkifejező

szerveként az alsótáblát. (Hajdú Lajos a tömeges, személyes megjelenésre épített gyűlést rendi országgyűlésnek

nevezi, megkülönböztetendő a főrangúak személyes és a többi rend követek általi képviseletét biztosító rendi-

képviseleti országgyűléstől.)

A rendi dualizmus garanciái

Viszont érdemes néhány szót szólni a rendeknek az országgyűlésen keresztül gyakorolt olyan jogosítványairól,

amelyek egyszerre a rendi dualizmus működésének jelei, a központi hatalom korlátai és a nemesi rendi

törekvések sikerességének garanciái. Eckhart Ferenc nyomán a leglényegesebbek lajstroma a következő.

A magyar államszervezet a 15. században


ÁLLAMMODELLEK


Barna


Hitlevél

A hitlevél az egyik legfontosabb garanciális dokumentum. A király, megválasztása fejében, „szerződéses

formában” ígérte meg a rendeknek követeléseik teljesítését. Ezek hol általánosan megfogalmazott ígéretek, hol

részletesen fölsorolt konkrét követelésekre adott igenlő válaszok voltak.

Contractusok

A király és a rendek azonban nem csak a hitlevélben s nem csak a királyválasztáskor egyezkedtek. Sor került

több ízben is contractusok kölcsönös aláírására, mint például Mátyás és a lázadó főurak megegyezése esetében.

Törvényalkotás

Mivel a rendi erők és a királyi hatalom harcának leglátványosabb összeütközései, „menetei” a diétán zajlottak,

érthetően nagy figyelmet fordítottak a törvények keletkezésére, az érvényességi feltételekre: kihirdetésre, a

kiállítás módjára és formájára. Megesett, hogy mindkét fél külön-külön másoltatta és pecsételte le a törvények

egy-egy példányát. (A Corpus Jurisba például az 1474. évi törvényeknek a rendek által kiállított példánya került

be.) 1439-ben a rendek és a király „quasi contractust” kötöttek egymással a törvények betartására, s a külön

lejegyzett és aláírt törvények betartására és betartatására mindkét fél ünnepélyes ígéretet tett.

Öröklési szerződések

Nádorválasztás

Az Árpád-ház kihalta és a Habsburgok örökös királyságának kimondása között eltelt időben nagy jelentősége

volt az öröklési szerződéseknek, melyek csak rendi hozzájárulással voltak érvényesek. Idegen dinasztiákkal

kötött öröklési és házassági szerződéseket az érvényesség feltételeként azt a rendeknek el kellett fogadniuk,

pecsétjükkel megerősíteniük, s betartatását fogadniuk.

Kölcsönös mandátumok

A rendi dualizmus valódi létének kifejeződése a diplomáciai követküldés 15-16. századi gyakorlata is. A

külföldre deputált diplomatákat a király is, a rendek is mint külön jogalanyok hatalmazták föl a tárgyalásokra.

Megbízatásuk egyik vagy másik mandátum nélkül érvénytelen volt.

Adómegajánlás

Az Ember Győző által fentebb említett adómegajánlási jog volt a döntő érv a rendek kezében. De mindenesetre

az országgyűlésen külön pénzügyi keretet, „költségvetést” jelöltek meg a király s udvartartása és az „ország

költségeire”. Az 1511. évi országgyűlésen például portánként 100 dénárt szavaztak meg országos, és 20-at

királyi szükségletekre.

A rendi dualizmus konfliktusai

A fentiekkel összefüggésben foglalhatók össze a rendi dualizmus legtipikusabb konfliktusai. Az összeütközések

természetesen mindig a rendi értékek mind hathatósabb érvényre juttatásával kapcsolatosak.

Trónbetöltés

Az 1547:5. tc.-ig, amikor is a rendek elfogadták a Habsburg-ház örökös uralmát (értve ezen Ferdinánd

leszármazottai közötti korlátozott választás lehetőségét), majd az elsőszülöttségi rendet elismertető 1687:2. tc.-

ig a trónbetöltés a legszikrázóbb összeütközések egyike volt, amin keresztül a leghathatósabban lehetett elérni

az eljövendő uralkodó engedékenységét. Később, a Habsburg-uralom alatt ez az aktus mind formálisabbá vált,

így vele együtt szorult háttérbe a hitlevél tartalmának rögzítése. Ugyanakkor felerősödött az országgyűlésen

előadott sérelmek orvoslásának követelése. A válasz szinte minden esetben megelőzte (akár csak

általánosságban megfogalmazott ígéret formájában) a királyi propozíciók tárgyalását. (A gravamenek a rendi

előjogok sérelmét foglalták össze.)

Kormányzati jogok

Szintén nagy erőpróba volt időről időre a rendi kormányzati jogok tágításáértfolytatott küzdelem. A rendek

igyekeztek az országgyűlés jelentőségének és rendszerességének növelésével mind nagyobb befolyásra szert


ÁLLAMMODELLEK


Barna


tenni. A nádorválasztás a központi hatalommal folyó viták kardinális pontjait képezte, s a 16. századtól az

államegyházi szerep felerősödése és a reformáció frontáttörése folytán központi vitatémává vált a

vallásgyakorlás mikéntiszabályozása és engedélyezése is. A rendekkel szemben a király a központosítás során

szervezett vagy annak eredményeként létrejött királyihivatalszervezetre támaszkodhatott. Egyfelől megadatott

neki az esély, hogy az országgyűlés kialakulásával párhuzamosan döntően végrehajtói pozícióba kerülő királyi

tanácsot saját szakmai szerveként, mintegy kormányként használja föl. Hunyadi Mátyás például „fokozatosan

próbálta kiépíteni a királyi tanács korszerűbb, állandóbb, hivatalszerűbb működését” (Kovács Kálmán). Ennek

során a főúri túlsúly megszüntetésével mind több köznemesi származású szakértőt vont a munkába. Másfelől

fölértékelődött a kancellária szerepe (ami már Zsigmond idején is érzékelhető), s az uralkodó az ügyek

előkészítését a kancellárián végeztette, saját szakképzett embereivel.

Jogtudó értelmiség

A rendi-képviseleti monarchiák egyik ismérve az egyre nagyobb számban megjelenő jogtudó, világi értelmiség,

mely éppen úgy tevékenykedik a központi hivatalokban, mint a bíróságokon. Ezen egyetemeken tanult, avagy

bírák, tisztségviselők mellett, helyi vagy központi igazgatási szerveknél gyakorlatot szerzett szakemberek

jelentős mértékben hozzájárultak a királyi kormányzat önállóságának kialakításához, az egyháztól való

közvetlen függőség enyhítéséhez..

Nemesi vármegyék

A helyi közigazgatás a nemesi vármegyéken nyugodott, melyek – mint ismeretes – a serviensek (később

köznemesek) érdekvédelmi harcaiból bontakoztak ki, s melyek az autonómia megteremtésének viszonzásaként

ellátták az állam helyi közigazgatási-igazságszolgáltatási teendőit is. Tekintettel arra, hogy a magyar uralkodók

a középnemességet igyekeztek a centralizációban szövetségesnek megnyerni, a központi és a helyi közigazgatás

találkozása a megyében viszonylag zavarmentesen zajlott le.

Rex és regnum

Röviden összefoglalva tehát: a rendi-képviseleti monarchia sajátossága a rendi dualizmust kifejező, a rex és a

regnum szemben- és egymás mellett állását tükröző államszervezeti kettősség: a rendi képviselet feladatait ellátó

országgyűlés, és a központi hatalmat alátámasztó hivatalszervezet, a szakképzett írástudók megjelenése. A két

pólus közötti feszültségeket főként a diétán kötött alkuk voltak hivatva levezetni. Mindamellett nem szabad

szem elől téveszteni a tényt, hogy a királyi hatalom a mindennapi csatározásokban a rendekkel szemben állt.

Végső célja azonban az állam szilárdságának fenntartása és erejének fokozása volt, melyhez segítségül hívta a

rendeket is: a rendekkel – a rendekért kormányzott. Az abszolút állammodellt meghonosítani kívánó

Habsburgok esetében a szembenállás az alkotmányos problémákon túl a magyar nemzeti önállósággal

kapcsolatos kérdéseket is fölvetett.

4. 4. A HABSBURGOK ABSZOLÚT MONARCHIÁJA

A harmadik feudális állammodellnek, az abszolút monarchiának a magyar államtörténetre gyakorolt hatására

vonatkozóan csaknem általános álláspont az alkotmánytörténészek között, hogy ugyan a király részéről állandó

törekvést látunk a rendi-képviseleti monarchia abszolút monarchiává változtatására, „a rendeknek sikerült

(legalább formálisan) mindvégig fenntartani a rendi-képviseleti monarchiát” (Csizmadia Andor). Sarkosabban

fogalmazva: Magyarország állam- és kormányformája mindvégig rendi-képviseleti monarchia maradt, amely

azonban tartalmi oldalon bizonyos fokú sérelmet szenvedett a Habsburgok abszolutisztikus kísérleteinek

eredményeképpen. Az abszolút monarchiát hazánkban meghonosítani soha nem tudták, a bécsi kormányzatnak

csupán próbálkozásai voltak erre (1670-1681, 1686-1705, 1765-1790, 1812-1825). Ezek azonban nem tudtak

gyökeret verni, Bécsnek részeredményekkel kellett beérnie, intézkedései nagyobbik része visszavonatott, vagy

hasonult a magyar gyakorlathoz, a rendi igényekhez. Nem tagadhatjuk viszont a kísérletek során

akklimatizálódott számos modern (felvilágosodott) intézmény módosult formában történő meghonosodását, s a

rendi erők fokozatos gyöngülését sem. Az 1723. évi reformok például nagy hatással voltak a magyar központi

közigazgatásra és az igazságszolgáltatásra. A magyar kormányforma úgy értelmezhető, mint egy olyan rendi-

képviseleti állam, amelyik egy nála jóval nagyobb, bizonyos értelemben modernebb birodalom (örökös

tartományaiban az abszolutizmust sikerre vivő) dinasztiájának hatalmi szférájához tartozott, s így nem is lehetett

mentes a központ kormányzati törekvéseitől. Ennek ellenére az uralkodói hatalom jóval nehezebben, sokkal

későbben, és akkor is csupán átmenetileg tudott a rendek fölé kerekedni. A rendiség ereje a feudalizmus végéig

töretlen maradt, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetet is a rendek harcolták ki, a polgári forradalmat

nem a magyarországi polgárság, hanem a köznemesség robbantotta ki...” (Ember Győző) .


ÁLLAMMODELLEK


Barna


4.1. AZ ABSZOLÚT MONARCHIA KIALAKULÁSA ÉS LÉNYEGE

Az abszolút monarchia bölcsője Nyugat-Európa volt, s a maga teljességében csak itt bontakozott ki. Háttere

egyfelől a jobbágyviszonyokban az árutermelés kifejlődésével kapcsolatos pénzjáradéki formák elterjedése,

másfelől a középkori városokat majorizáló kereskedő polgárság, valamint a gazdaságilag mindjobban

megerősödő iparos polgárság fellépése volt, melyek lehetőséget biztosítottak az abszolút monarchiák hatalmi

ambícióinak kibontakozására.

Az abszolutizmus feltételei

A feudális járadékait mindinkább pénzre váltó parasztság politikai és gazdasági függése földesuraitól jelentősen

csökkent, ezzel gazdasági és politikai hivatkozási alapjától fosztva meg a rendi társadalom vezető hatalmi

tényezőit. Az eltűnőfélben lévő jobbágyság, a politizáló rétegek megrendült helyzete teremtette meg többek

között az igényt egy magasabb fokon összegzett, központosított „nemzeti” hatalmi centrum kialakítására és a

politikai-jogi kényszer szintjének megemelésére. Ez az újraerősödött központi királyi hatalom biztosította a

feudális tulajdon és gazdasági struktúra átmeneti megszilárdítását. Az abszolutizmus tehát keretet adott a

születőfélben lévő modern nemzet kifejlődésének.

Hadsereg

Az abszolutizmus feltételeinek sorában rangos helyet foglalt el a hadakozás és hadseregépítés gyökeres

átalakulása. A hivatásos katonák birtokba vették a hadsereget: a háborúskodás egyre inkább szakképzettséget,

mint bátorságot igényelt, a katonai szolgálat egyre inkább hivatásként jelent meg. Ez a folyamat a nemesség

lába alól kihúzta a talajt: a nemesi katonáskodás háttérbe szorulásával, a zsoldosok általános alkalmazásával a

társadalmi munkamegosztásban a nemesi fegyverforgatásra alapozott kiváltságolás alapja dőlt meg.

Válságok

Szűcs Jenő szerint az abszolút monarchiák legfontosabb előzménye volt az európai válságok (és az ezzel

összefüggő válságkezelés) sorozata. A kontinenst megrázó válság területei: az agrárválság, a pénzkrízis, a

politikai anarchia, a városgazdaságok hanyatlása, a falupusztulás, a népességcsökkenés voltak. A válaszok a

terjeszkedésben megfogalmazott politikai és gazdasági célok voltak. Az expanzió kétirányú volt: a keleti, mely

Közép-Európát a Nyugat gazdaságának infrastrukturális kiegészítőjévé tette, s a nyugati, mely a földrajzi

felfedezésekkel a gyarmatosítás megindulását indukálta.

Expanzió

Az expanzió a hagyományos rendi erőkkel nem volt végrehajtható: a hatalmas erőfeszítéseket igénylő feladatok

csak koncentrált állami szervezéssel voltak véghezvihetők. Az óriási feladat, a költséges teendők, a sokirányú

tevékenység összehangolása egyre erőteljesebb központi igazgatást igényelt. Így lett a válságkezelés állami

feladattá. Ennek sikeres ellátásához kellett igénybe venni az abszolutisztikus kormányzati eszközöket, melyek

képesnek tűntek és képesek is voltak az európai állam történetében első ízben a társadalom és gazdaság átfogó

igazgatását megoldani. (Igazgatáson a társadalom és gazdaság mozgósítása értendő az állam működéséhez

szükséges feladatok ellátására, amely alapjává vált az állami és a nemzeti egység megteremtésének.)

Az abszolút állam fogalma

Az abszolút állam a monarchiák sajátos formája, amelyben a legtöbbször öröklés útján trónra jutott,

élethossziglan trónján maradó és elmozdíthatatlan uralkodó abszolút módon (legibus absolutus, a törvényektől

függetlenül) kormányzott. Az abszolút királyságban az uralkodó nem egyszerűen államfő, hanem kizárólagos

hordozója és birtokosa volt a teljes állami szuverenitásnak; hatalmának gyakorlásában sem alkotmány, sem

pedig más, jogilag meghatározott állami szervek vagy egyéb, politikai előjogokkal rendelkező társadalmi

csoportok nem korlátozták. Az uralkodó nem első az egyenlők között, hanem szinte isteni jogok birtokosa. E

tulajdonságával az államhatalmat minden más hatalom fölé emelte.

Az abszolutizmus a modern állam első megjelenési formája, mely szervezetileg, működési elveiben a polgári

állam egy sor jellemzőjét teremtette meg, átmeneti eszközként felhasználva az abszolút hatalmat. E modellból a

hatalomgyakorlás abszolút elemei a későbbi fejlődés során eltűntek. Ezért lényeges látni: az abszolút monarchia

a szerves nyugati államfejlődés terméke, mely csupán egy állomás (s egyben a következő lépcső bázisa) a

modern állam fejlődésében.


ÁLLAMMODELLEK


Barna


Az abszolút monarchia a centralizáció újabb lépcsője, a rendi központosításra épül, „örökli annak vívmányait,

emellett fokról fokra megjelennek benne újabb elemek” (Trócsányi Zsolt).

Az abszolút monarchia jellemzői

Az abszolút monarchia legjellemzőbb vonásai: az adóalanyok védelme a földesúri önkénnyel szemben, az

államegyház kialakítása, fokozott beavatkozás a gazdaságba (a pénzforgalom szabályozásán, árlimitációkon,

mértékek megszabásán és ellenőrzésén, kereskedelmi monopóliumokon keresztül), állandó állami hadsereg

fenntartása, a kormányzati ügyvitel és szervezet módosítása. A második, későbbi szakaszban az államhatalom

beavatkozott aföldesúr-jobbágy viszonyba (úrbérrendezés, költözködési lehetőségek, fellebbezésijog), korlátozta

az egyházat (lehetőleg a lelki gondozás területére való visszaszorítás, türelmi politika, egyházi funkciók

átvétele, például cenzúra államosítása), szociális intézkedéseket hozott, fejlesztette az oktatást és egészségügyet,

ösztönözte a manufaktúraipart, s kiépített egy, a rendektől független szakképzett hivatalnokréteget és

bürokrataapparátust.

A központi hatalom az egész országot átfogó közigazgatási és bíráskodási szervezetet teremtett, s ahol tehette, a

rendi erőket teljesen kikapcsolta a hatalomból. Fölszámolta a hűbériség maradványait, a földesúri

magánhadseregeket, nem hívott össze rendi gyűlést (vagy ahol megtette, mint Angliában, engedelmes partnerre

számíthatott). A kormányzás teljes súllyal nehezedett az uralkodó hivatalnokgépezetére.

A nyugati abszolút modell és az abszolút monarchiának csak felszíni formáit alkalmazó keleti (orosz, török)

despotizmus két szélső értéke között próbálták államaikat építeni a felvilágosodott uralkodók, akik a

modernizáció segítségével véltek esélyt szerezni a felzárkózásra, az európai nagyhatalmi politikában való

jelenlétre és elismertségre. Ebben a modernizációs kísérletben nagy szerepe volt az ideológiának; az állam

magára vállalt olyan feladatokat is, melyeket Nyugaton a szerves fejlődés logikájából eredő, egymással

arányosan alakuló társadalmi szférák láttak el és oldottak meg. A nyugati társadalom szellemi eredményeit a

felvilágosult monarchia állami eszközökkel kívánta elterjeszteni. Ahogyan Takács Péter fogalmazott: „a

szellemi-ideológiai életben Nyugaton a társadalom világosította föl« önmagát és az uralkodókat; míg Keleten az

állam kívánta felvilágosítani az alattvalóit”.

A királyi Magyarság államszervezete a 17. században

A felvilágosult abszolutizmus


ÁLLAMMODELLEK


Barna


Ha az abszolutizmus megvalósulásának legkiteljesedettebb formáját keressük a Habsburg Birodalomban, úgy az

kétségtelenül a felvilágosult államhatalom tevékenységéhez, leginkább II. József országlásához köthető. A

felvilágosult abszolutizmus az osztrák birodalom újabb nagy kísérlete a felzárkózásra. Az uralmi rendszer

ellentmondásos tartalmú fogalma a fiziokratáktól ered, s olyan közép- és kelet-európai államberendezkedéseket

jelöl, amelyekben a felvilágosodás államilag bevezetett gondolatköre egyfajta pótszerként szolgált a nyugati

szerves fejlődés nyomán kialakult, Közép-Európában hiányzó társadalmi intézmények helyett. „A

felvilágosodásban így azt keresték, amire Nyugat-Európában nem volt szükség: tőkés polgárság híján eszméket

és híveket, aminek bázisára támaszkodva reformokkal meg lehetett újítani, sőt teljesebbé lehetett tenni az

abszolutizmust. Így a polgári filozófiából feudális államrezon lett, amelyben a felvilágosult elvek és a polgári

fejlődés irányába mutató reformok az adott ország fejlettségi szintjétől s az uralkodó egyéniségétől függő

mértékben (II. Katalinnál jobban, mint II. Józsefnél) változóan, de mindig feudális irányú torzulásokat

mutatnak.”

A felvilágosult abszolutizmus felemássága ellenére jó néhány maradandó és a társadalmi fejlődés szempontjából

semmiképpen sem közömbös pozitív lépést könyvelhet el magának: az adófizető és katonáskodó jobbágyság

védelmét a földesúri elnyomatással szemben (urbárium, jobbágyrendeletek), az egyházi privilégiumok

megszorítását (türelmi rendelet, cenzúrával kapcsolatos intézkedések, szerzetesrendek feloszlatása), a nemesi

kiváltságok megtámadása (főként az adóztatásra tett kísérletek), szociális, egészségügyi és oktatási reformok

(egészségügyi rendelet, orvosképzés, Ratio Educationis), a közigazgatás megújítására és modernizálására való

törekvések, a merkantilista gazdaságpolitika támogatása (habár ez a Lajtán túli területeknek nagyobb segítségére

volt, mint a passzívum oldalát képviselő Magyarországnak).

4.2. A HABSBURG-ABSZOLUTIZMUS ESÉLYEI

E helyütt, anélkül hogy hosszabban indokolt fejtegetésekbe bocsátkoznánk, terjedelmi okokból, csupán jelezzük

azokat a tényezőket, amelyek ellene hatottak Bécs abszolutizmust szervező törekvéseinek.

Peremvidék

Mindenekelőtt nyilvánvaló, hogy a Habsburgok által megszerzett területekjavarészt a másodikjobbágyság

zónájába tartozó peremvidékek, melyek messze elmaradtak a gazdaságilag fejlett Nyugattól. A meginduló tőkés

termelésből hosszú ideig, a földrajzi felfedezésekből, a tengeri kereskedelemből pedig teljesen kimaradtak.

Külpolitika

A Habsburg Birodalom óriási kiterjedésének biztosítása annyira domináns helyzetbe hozta a külpolitikát, hogy

hosszú ideig nemigen gondoltak-gondolhattak belső reformokra. A külpolitika főként háborúkat jelentett, s

rengeteg pénzt emésztett föl. Később is megmaradt a külpolitika nagy szerepe, mivel a Habsburgok dinasztikus

megfontolásai lényegeskérdéssé tették az európai nagyhatalmi státus minden áron való fenntartását. A

Habsburgok abszolutizmusát is a periféria egyik modernizációs kísérleteként kell számon tartani, mely nélkül az

európai nagyhatalmi politikából Bécs kihullott volna. E modernizáció éppen olyan féloldalas lett, mint számos

más próbálkozás Közép-Európában. Hol volt az osztrák birodalomban erős polgárság, mely támasza lehetett

volna az abszolút hatalomnak? Hol volt a piac, a kapitalista termelés olyan szintje, mely biztosíthatta volna a

törekvés anyagi hátterét? Hol volt az egyensúly a föltörekvő, gazdag polgárság és a földesúri osztály között?

Gazdaság

A Habsburg-abszolutizmus mögül hiányzó lényegi elemet a külpolitika és a nagyhatalmi törekvések húzóereje

helyettesítette. Amennyiben Bécs nem korszerűsítette volna állampolitikáját a nyugati modell alapján, le kellett

volna mondania arról, hogy mint hatalmi tényező lépést tudjon tartani Angliával vagy Franciaországgal. Éppen

emiatt a bécsi abszolutizmusban túlnyomó a formai jegyek jelenléte. Nem tagadható persze a ma-

gyarországináljóval előrébb tartó polgárosodás és gazdasági fejlettség (ám ez az összehasonlítás inkább hazai

viszonyaink szomorú állapotát jellemzi, semmint az osztrák tartományok fejlettségét). Tagadhatatlan az

abszolutista tendenciák érvényesülése is. Kiépült a központosított adminisztráció, megteremtődött az állandó és

nagy létszámú hadsereg, lépéseket tettek a lakosság gazdasági tevékenységének ösztönzésére, a művelődés

homogenizálására. Erősödött az állami jobbágyvédelem, s céltudatos vám- és kereskedelempolitika vezette Bécs

döntéshozóit. A merkantilista gazdaságpolitika, az erőforrások állami kisajátítása, a nemesi kiváltságokat

korlátozó intézkedések, az egységes pénzrendszer 1659-től, „mind azt bizonyítja, hogy már mindenütt jelen

vannak és visszafordíthatatlanok az abszolutista tendenciák” (R. Várkonyi Ágnes). S az sem kétséges, hogy ezen

intézkedések révén a gazdaság bizonyos szférái is igazodni próbáltak az abszolutizmus igényeihez. Csak hát ez


ÁLLAMMODELLEK


Barna


nem szerves úton létrejött fejlődés. Nemagazdasági és társadalmi folyamatok teremtették meg az abszolút

monarchia iránti igényt, hanem fordítva: a dinasztia politikai elgondolásai és nagyhatalmi törekvései hívták

életre az abszolút berendezkedést, mely utóbb próbálta önmaga gazdasági és társadalmi alapjait egy alapvetően

elmaradott, második jobbágyságra épülő polgárság nélküli Közép-Európában megteremteni. A közép-európai

abszolút állam „felülről, nyers erővel” honosította meg az új modellt, a társadalomra kényszerített erőszak

fokozásával teremtette elő működésének feltételeit, fogadtatta el az új politikát. A Habsburgok esetében az

anyagi feltételek biztosítása komoly nehézségekbe ütközött. A tartományoktól, rendektől független pénzügyi

politika tehát elképzelhetetlennek tűnt.

Etnikumok

Nem kedvezett a Habsburgok abszolutizmusának a birodalom összetétele sem. Hiányzott az egység mind az

etnikumok tekintetében, mind a tradicionális értékekben, a földrajzi fölszabdaltságról és a fejlettségbeli

széttagoltságról nem is beszélve. A monarchiát egymáshoz lazán kapcsolódó, belsőügyeikben több-kevesebb

önállósággal, s ezt az önállóságot a magyarokéhoz hasonló féltékenységgel őrző és vigyázó rendi gyűlésekkel

rendelkező tartományok laza hálója alkotta, melyek között jobbára semmiféle szerves kapcsolat nem volt.

Hivatkozni szoktak még a Habsburgok családi birtokmegosztó tradíciójára is, mely semmiképpen sem hathatott

a gazdasági-adminisztrációs egységesítés irányába.

Rendi jogoltalmazás

Ha ehhez a vázlatos fölsoroláshoz hozzávesszük a magyar viszonyok néhány fontosabb jellemzőjét, látható: az

esélyek csak romlottak. Anélkül, hogy a „Habsburg-abszolutizmus kontra magyar rendiség” képletbe sűrítenénk

a magyar-osztrák viszonyt, le kell szögezni: a 16. századra végső formáját elnyerő köznemesi rend a

vármegyékre támaszkodva hihetetlen erővel volt képes védelmezni a sokszor modern és haladó elképzelésekkel

szemben is rendi jogait. Ezt a harcias jogoltalmazást a három részre szakadtság áldatlan állapotai, s az az idő tájt

meglehetősen durva osztrák beavatkozás körülményei csak erősítették. Az ellenállás nemcsak a centralizáló

központ ellen feszülő rendi érdekként jelent meg, hanem az idegen, az ország határain túlról származó

beavatkozás elleni védekezésként, „magyarságunk oltalmazásaként” is. A rendi esélyeket egészen Erdély

„felszabadításáig” igencsakjavította az ország keleti felén megszerveződő másik magyar állam. Az erdélyi

fejedelmek számos alkalommal avatkoztak be Béccsel szemben a rendiség védelmében a nyugati országrész

ügyeibe. De az újabb lipóti kísérlet is kudarcba fulladt: Magyarország feudális kori történetének legnagyobb

függetlenségi háborújába torkollott. A magyar nemesség nem hagyta magát. Mint ahogyan (jóllehet nem

kizárólag a magyar ellenállás okán, de) a jozefinizmus próbálkozásai is megtörtek az 1790/91-i országgyűlés

nemesi nemzeti ellenállásán; miként Ferenc volt később kénytelen behódolni a liberális reformerek előtt.

Többszintű államszerkezet

A nemzeti szerveződést, a nemzetté válás esélyeit éppen a Habsburgpolitika hagyta meg, ahogyan Rácz Lajos

kimutatta: a bécsi körök mindenütt megelégedtek azzal, hogy a helyi gépezet fölé kiépítették központi

adminisztrációjukat. Ennek következtében azután hihetetlenül tarka képet mutatott az államapparátus a

birodalomban, ami egyfelől konzerválta a nemzeti törekvéseket, másfelől elsikkasztotta már a kezdet kezdetén

az egységes birodalom kiépítésének koncepcióját. Benda Kálmán jegyzi meg: ahhoz, hogy a Monarchiában

valami egységesen elfogadott törvénnyé válhasson, 12 rendi gyűlésnek kellett megszavaznia. Mindezek között

természetesen a legfontosabb tényező a pénz, mely feltétele a bürokráciának, feltétele a hadseregnek, a központi

hatalom tekintélyének. 1664-ben készült el egy itáliai pénzügyi szakember gazdasági szakvéleménye az udvari

kamara tervezetéről, mely a Nyugathoz való felzárkózást tűzte célul. „Ilyen vagy olyan célra valamilyen

pénzalapot létesíteni, amiből szükség esetén a költségeket fedezni lehet, s az ehhez szükséges pénzforrásokat

megnyitni, Franciaországban megvalósítható dolog, melynek képére dolgozták ki ezt a tervezetet, vagy másutt,

ahol az uralmat abszolútmódon gyakorolják, s ahol a tengeri hajózásból és sok más úton lehet felhalmozni. De

hogy felséged országaiban, ahol a rendek szabad elhatározásától függ, mihez járulnak hozzá, s ahol a tapasztalat

azt mutatja, hogy ha valamihez hozzá is járulnak, úgysem lehet azt megvalósítani, lehetséges-e valami hasonlót

véghezvinni, nagyon is kérdéses...”

4.3. AZ ABSZOLUTIZMUS ÁLLAMÁNAK MŰKÖDÉSE

Az osztrák abszolutizmusnak Ember Győző által lajstromba vett legfontosabb eszközei a központi és országos

vagy tartományi kormányzat hatóságai és hivatalai, az uralkodói kincstár, azaz az államháztartás, továbbá a

rendiség által megajánlott adókból fenntartott, de az uralkodó rendelkezése alatt álló állandó hadsereg voltak. A

kormányzatban azonban az abszolutizmus érvényesülése nem volt, nem lehetett töretlen. Ebben a hatalmi


ÁLLAMMODELLEK


Barna


struktúrában „az abszolutista kormányzatnak a dinasztikus és rendi kompromisszumra épülő formája” testesült

meg (R. Várkonyi Ágnes). Az uralkodói és rendi kettősség sokáig az udvarban is éreztette hatását, ami gyakran

vezetett konfliktusokhoz. Az uralkodók apparátusukat a rendi nemesi elemektől teljesen megtisztítani sohasem

tudták, sőt a közép-európai fejlődés sajátosságaként még a nem nemes elemek is hamarosan nemessé váltak. Az

egész társadalom a nemesi cím megszerzését tekintette (joggal) a felemelkedés útjának.

Központi kormányszékek

Bécsben az udvari szerveknek több típusa is működött (az ún. központi szervek). Részben ún. tanácsadó

szervek, melyeknek közvetlen kormányzati feladataik nem voltak, részben pedig az e testületek mellett működő

kormányszervek, a dikasztériumok.

A központi kormányszékek jellegzetessége, hogy a születési szempont háttérbe szorult, s a munka javát a

szakemberekre, azok hivatalaira bízták. A feladatok, ügyek tematikája szerint munkamegosztás alakul ki a

szervek s hivatalaik között, az ügyek kezelői szakosodtak s speciális szakképzettségre tettek szert. A

munkamegosztás alapján különült el a dikasztériumok általános hatáskörű típusa a szakigazgatási udvari

kormányszervek csoportjától, melyek a birodalmi munkamegosztásban egy-egy „ágazat” igazgatói voltak, mint

például az államkancellária, az udvari haditanács, az udvari kamara.

Uralkodói dikasztériumok

Magyarországon a már említett kormányszervezési szempontoknak megfelelően tehetünk különbséget uralkodói

és rendi közigazgatási szervek között. Uralkodói volt a magyar királyi udvari kancellária, többször a helytartó,

illetőleg ennek tanácsa, 1723-tól a helytartótanács (bár ez utóbbi elnökének, a nádornak révén nem volt mentes

rendi befolyástól sem). A helytartótanácsnak alárendelten működtek országos bizottságok. A pénzügyek

kezelését a magyar kamarára bízták. (Az egyes szervek működéséről, hatásköréről, alakulásáról a központi

közigazgatásról szóló fejezetben részletesebben szólunk.)

Országgyűlés

Mivel a rendek képviseletére hivatott országgyűlés jelentőségét az uralkodók folyamatosan csökkenteni

igyekeztek, sőt egyes időszakokban kifejezetten visszaszorították (1765 és 1790 között össze sem hívták),

szükségképpen felértékelődött az egyéb rendi szervek szerepe. Bár a királyi tanácsot (magyar tanács) mint

tanácsadó szervet ugyancsak másodlagossá tette a Habsburg-politika, az országnagyok udvari tevékenysége sok

esetben segítséget nyújtott a rendi érdekek érvényesítésében. Emellett a rendiség „védőbástyái”, a vármegyék

ugyancsak sokat tettek a központi abszolutisztikus tendenciák meggátlására, érvényesülésük korlátozására.

Jozefinizmus

Ajozefinizmus új lendületet hozott az állami reformok terén. „Mindenekelőtt – a történeti fejlődést negligálva –

racionális igazgatási kereteket épített ki: a lélekszám és a terület nagysága, valamint a feladatok gyakorisága (az

ügyek száma) alapulvételével nagyjából azonos nagyságú kerületeket alakítottak ki és az igazgatási apparátus

létszámát is azonos nagyságban határozta meg. De nem állt meg a kerületek »regulázásánál«, egyes kisebb

tartományokat is összevont, közös igazgatás alá rendelt” (Hajdú Lajos).

Reformjai kiterjedtek a tisztviselők kiválasztásának rendszerére, a tisztségek hivatalokká változtatására, a

hivatásszerűségre, a minősítési rendszer bevezetésére, egyszóval a modern közigazgatás kialakítására.

Tevékenysége azonban, ahogyan mondani szokták, megelőzte korát. Hajdú Lajos szavaival élve: „tiszavirág-

életűek voltak az osztrák államszervezetben is: állandósításuknak, tartósságuknak sem objektív, sem szubjektív

feltételei nem alakultak még ki a 18. században.”

5. 5. SPECIÁLIS ÁLLAMMODELLEK A FEUDÁLIS KORSZAK FEJLŐDÉSÉBEN

A magyar alkotmányfejlődés tárgyalásakor nem mellőzhetjük néhány különleges államalakulat rövid

ismertetését sem, melyek vagy a magyar állam területi igazgatásának történeti modelljéből eredtek (Erdély,

Dalmácia, Horvát-Szlavónország), vagy pedig a Habsburg-ellenes küzdelmek termékeként a királyi

Magyarország kisebb-nagyobb részén, általában igen rövid ideig állottak fenn (Thököly és Rákóczi Ferenc

államszervezési kísérletei).


ÁLLAMMODELLEK


Barna


5.1. AZ ERDÉLYI FEJEDELEMSÉG

Magyarország keleti felén a török hódítás egyik sajátos eredményeként született meg az Erdélyi Fejedelemség,

mely a magyar állam kettészakadását eredményezte. A keleti országrész különválása eredetileg Szapolyai János

királlyá választása következményeként történhetett meg. János király, nem tudván magát tartani Ferdinánd

hadaival szemben, visszaszorult egy, az erdélyi vajdaságnál valamivel nagyobb területre, ahol magyar királyi

címét és hatalmát érvényesíteni tudta. Halála után különféle politikai akciók és próbálkozások eredményeképpen

a török porta jóváhagyásával és Bécs hallgatólagos tudomásulvételével állandósult egy sajátos államalakulat, az

Erdélyi Fejedelemség. Sajátos volt ez az állam, mert egyfelől szinte mindvégig tisztázatlan volt viszonya a

másik magyar államhoz, a Magyar Királyság Habsburg-jogar alatt maradt részéhez, másfelől pedig fejedelmei

számos kérdésben teljesen szuverén módon jártak el, inkább különállásukat, mintsem együvé tartozásukat

hangsúlyozva.

Az erdélyi magyar állam

Az erdélyi állam Bethlen Gábort megelőző irányítói Transsylvaniát még következetesen a magyar királyság

részének tekintették, uralmi ideológiájukat a szentkorona-tanhoz kapcsolták, ellentmondást hordozva ezzel a

Habsburgok magyar uralkodókénti elismerése és saját Bécs-ellenes politikájuk között. János Zsigmond az 1570-

es speyeri egyezményben elismerte I. Miksát Magyarország törvényes urának, s lemondott a királyi cím

használatáról. Báthory Zsigmond hosszabb ideig csak az erdélyi vajdacímet viselte. Az Erdélyi Fejedelemség

független, a bécsi közigazgatás apparátusához nem kapcsolódó állam volt – fejedelmei általában mégis

igyekeztek választásukat jóváhagyatni Bécs uraival. De a fejedelmi ideológia mégsem ismerte el a

Habsburgokat Erdély hűbérurainak, az országot a középkori magyar állam örökösének és letéteményesének

tekintette.

Ennek a felfogásnak évszázados meghatározója volt Bocskai István politikai végrendelete, aki egyfelől ugyan

elismerte a szent korona joghatóságát Erdélyre nézve, másfelől úgy vélekedett, hogy „valameddig pedig a

magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a

németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik is

oltalmokra s javokra lészen”. Ezzel az állásponttal még Pázmány Péter is egyetértett, aki szerint „Mert noha [.]

nékünk elégséges hitelünk, tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig

durál az német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl mindjárt

contemptusban jutván, gállérink alá pökik az német”. Ez az ideológia határozta meg az erdélyi államiságot.

Az Erdélyi Fejedelemség tehát magyar állam volt közjogi értelemben is, mint a magyar szent korona közjogi

hatóságát elismerő alakulat, s a gyakorlatban is, mely kifejeződött a Magyar Királysággal kapcsolatos, a magyar

rendeket védelmező erdélyi politikában. A magyar reneszánsz királyi udvar Erdélybe menekítésében, s a vajdai

államgépezettel történő egybeolvadásában, a magyar államnyelvben, a magyar családokból választott

fejedelmekben, a magyar politikai és tudományos irodalom és szaknyelv kifejlesztésében.

Az erdélyi állam szuverenitása

Az Erdélyi Fejedelemség státusát tekintve egy szuverenitásában némiképp korlátozott állam volt, melynek

mozgásterét a török birodalom igényei szabták meg. A porta hűbéresének tekinteni azonban semmiképpen sem

szabad, lévén hogy bizonyos jelképes adó és az erdélyi országgyűlés fejedelemválasztásának megerősítésén túl

Sztambul csupán külpolitikai lojalitást várt el. Bethlen Gábor külpolitizálásán mérhető ennek a feltételnek a

rugalmassága. Európai politikájának bizonyos lépéseit nem közölte a portával, csupán utólag hozta tudomására,

s ezért semmiféle rosszallást nem fejezett ki a török hatalom. Erdély földjét ritkán taposta török had, mert

fejedelmei „a diplomatiai csomók háborús szétvágását mindig az ország határain kívül intézték el” (Szekfű

Gyula).

Belpolitikájában az erdélyi állam teljesen szabad volt, egyetlen külhatalom sem avatkozott belső életébe,

leszámítva azon eseteket, amikor a szultán aggodalmát fejezte ki valamely, gyaníthatóan törökellenes politikára

készülő fejedelemjelölttel kapcsolatban.

Erdélyi rendiség

Az Erdélyi Fejedelemség sajátossága volt még a különleges rendiség. Erdély rendjei ugyanis nem a vagyoni

rétegződés mentén alakultak ki, hanem a tartomány történelmi privilégiumai által befolyásoltan. Így Erdélyben

nem a főpapi-főúri-köznemesi-polgári tagozódás volt a jellemző, ha nem a korábban már többször összefogó


ÁLLAMMODELLEK


Barna


„három nemzet uniója”. A három „natio” alkotta az erdélyi állam alapjait, vagyis a szász, a székely és a magyar

nemzet képezett egy-egy rendet, s ezek követei alkották az erdélyi országgyűlést is. Az Erdélybe Havasalföldről

és Moldvából folyamatosan beáramló románok nem alkottak külön rendet, s mivel speciális privilégiumban nem

részesültek, előkelőik magyar nemesként vehettek részt a politikában.

Vallási türelem

Ez a többnemzetűség, ez a kezdettől fogva tartó együttélés, a másik másságának, privilégiumának

tudomásulvétele és elismerése az erdélyi társadalmi és állami életben kialakította az e tájra igen jellemző vonást,

a toleranciát. Ezzel állt összefüggésben a vallási kérdésekben tanúsított türelem is. Akatolikus mellett a

lutheránus és kálvinista, 1671 óta pedig az unitárius vallás is államilag elismert lett. A túlnyomóan protestáns

fejedelemség a többi felekezettel szemben sem tanúsított türelmetlenséget (kivéve talán az ellenreformációt

erőszakos eszközökkel is terjesztő jezsuitákat), Bethlen Gábor egyik kancellárja például szombatos volt.

Erdélyi fejedelmi hatalom

Az Erdélyi Fejedelemség államkonstrukciója is hordozott különleges elemeket. Formailag a keleti magyar állam

is rendi-képviseleti monarchia volt, ezen belül azonbanjelentős eltérések mutatkoznak a Magyar Királyságtól.

Erdély fejedelmei összehasonlíthatatlanul szilárdabb központi kormányzatot teremthettek, mivel a fejedelemnek

mint legnagyobb földbirtokosnak nem volt jelentős belső ellenfele. Nem alakultak ki a magyarországihoz

hasonló mamutföldbirtokok, ennélfogva hiányzott a magyarországi mintájú, a központi hatalom megingatására

képes nagybirtokos arisztokrácia. Nem voltak olyan főurak, mint Magyarországon II. Rákóczi Ferenc, aki millió

katasztrális holdnál is nagyobb birtokaira támaszkodva eséllyel kezdhetett háborút Bécs ellen. Nem akadt

autoritásának vetélytársa azért sem, mert gyakorlatilag mindvégig sikerült megőrizni sértetlenül az ország

területének mintegy 15-20 százalékát kitevő fejedelmi nagybirtokhálózatot, mely a mindenkori hatalom

gazdasági és személyi bázisát biztosította. Erre támaszkodva a fejedelem elvileg saját tetszése szerint nevezhette

ki az erdélyi tisztségek viselőit, korlátlanul intézhette a belügyeket, s az adott külső kondíciók által behatároltan

a külügyeket is. Nehezen szólhatott bele valaki is a kincstári bevételek felhasználásába, az adományozásokba, a

nemesi rangra emelésbe.

Afejedelmi hatalom természetszerűleg addig terjeszkedhetett csak, amíg annak viselője részben a konkrét

körülmények, részben pedig személyi kvalitásai alapján képes volt kiterjeszteni. Vele szemben ott állott a három

nemzet országgyűlése, mellyel egyetlen fejedelemnek sem sikerült elismertetnie az utódmeghatározás jogát,

valamiféle örökösödési rendet. A diéta szigorúan ragaszkodott a fejedelemválasztáshoz, a választási feltételek

meghatározásához, a fejedelmi eskühöz. A rendeknek tehát létezett politikai fegyverük, s ennek segítségével

körbe is bástyáztákjogaikat, a fejedelem mozgásterét. Ezzel szemben néhány igen tehetséges fejedelemnek, mint

például Bethlen Gábornak sikerült majorizálnia a gyűlést, többséget szereznie a szavazásnál, így a diéta

ellenkezését kikapcsolnia.

Mint ismeretes, Erdély „felszabadítását” követően a Habsburg-politika – okkal tartva Magyarország

megerősödésétől – nem csatolta vissza Erdélyt anyaállamához, hanem a Diploma Leopoldinum értelmében mint

önálló Erdélyi Fejedelemség illeszkedett a Habsburg Birodalomba.

5.2. A HABSBURG-ELLENES ELLENÁLLÁS ÁLLAMAI

A cím alatt a Habsburg-ellenes kuruc mozgalmak két államalakulatát tárgyaljuk. Tudjuk, hogy II. Rákóczi

Ferenc következetesen kerülte a „kuruc” elnevezést, megpróbálván ezzel deklarálni államszervezésének

másságát Thököly Imre Felvidéki Fejedelemségétől és különösképpen a korai kuruc mozgalmaktól. Az

egyszerűség kedvéért használjuk mégis e közös elnevezést, hiszen a kortársak is, az utókor is kurucoknak hívta

Rákóczi vitézeit. Emellett a Rákóczi-szabadságharc is egy – igaz, a legnagyobb – volt a Habsburg-ellenes kuruc

függetlenségi mozgalmak között.

A korai kuruc mozgalmak

Az ún. kuruc mozgalmak a vasvári békét követő események termékei. A Frangepán Ferenc, Zrínyi Péter és I.

Rákóczi Ferenc kezdeményezte tétova, sikertelen felkelést kemény megtorlás követte. A kormányzat feltett

szándéka volt a mozgalom ürügyén Magyarországot is „cseh lábra” állítani. Frangepán és Zrínyi kivégzését

követően tömegesen menekült a köznemesség és a vitézlő rend is a hódoltsági területekre vagy Erdélybe. A

csupán fegyverforgatáshoz értő, retorzió elől menekvő vagy a megbízhatatlanság okán a várakból elbocsátott

katonák, a fegyverforgató kis- és középnemesek csapatokat szerveztek, s megkezdődött a „kuruc” harcok


ÁLLAMMODELLEK


Barna


időszaka. A kuruc seregek vezérkara a megbüntetett, hatalomból kiszorított, sértett és bosszúra vágyó főurakból,

a menekült köznemesek vezetőiből és a vitézlő rend képviselőiből állott. Vagyis azokból, akik a

legkeményebben érezték és viselték a bécsi abszolutizmus megtorlását és súlyát, a nemesi előjogok személyes

(felségsértési perek, birtokelkobzások) és csoportos (adóztatás, kamarai visszaélések, politikai hatalomból

kiszorítottság) megsértését. Kik a nyomor, kik az üldöztetések elől menekülve kényszerültek Magyarország

keleti fertályára vándorolni.

Abszolutizmusellenesség

A Béccsel szembeni ilyen fokú elkötelezettség a kuruc mozgalom politikai felfogását is meghatározta. A kuruc

ideológia talpkövei a leghatározottabb abszolutizmusellenesség, a megsértett előjogok feltétlen helyreállítása, és

a rendi alkotmány garantálása, tehát a tradicionális „nemzeti érdekek” képviselete voltak.

A magukat kurucoknak nevező fegyveresek, a vitézlő rend, részt vettek Thököly Imre török támogatta

hadjáratában (1678-1685), aFelvidéki Fejedelemségkialakításában, a hegyaljai felkelésben (1697). A17-18.

századfordulójára a mozgalom egyszerű ellenállásból önálló politikai hitvallással rendelkező szervezett erővé

vált.

Ekkor Európa-szerte a széthúzó, centrifugális rendi törekvések és a központi hatalmat erősítő centralizáló

tendenciák párharca folyt. A haladás, a jövő nyilván a központosítás oldalán állott. A korai kuruc elgondolások

Habsburg-erőszakosságra adott természetes válasza az antiabszolutizmus volt, ugyanakkor ez a kuruc felfogást

végletes centralizációellenességbe, a rendi anarchia képviseletébe hajszolta. A szabadságjogok vágyott és

tervezett korlátlan érvényesítése eleve a partikularizmus irányába hatott, s a lengyel „nemesi respublica”

rokonállamát lett volna hivatva megteremteni. (A gondolat korábban sem volt ismeretlen, a Wesselényi-

mozgalom is hasonló modellt tervezett megvalósítani.)

A Felvidéki Fejedelemség

Thököly Imre Felvidéki Fejedelemségének előzménye a 21 éves hadvezér sikersorozata volt az 1678-as súlyos

vereség mintegy ellenpontozásaként. Jelentős eredményei közrejátszottak abban, hogy 1680-ban a kurucok

hajdúszoboszlói gyűlése őt választotta meg fővezérré. Thököly két év múlva már Kassát, Felső-Magyarország

kulcsát is bevette. A szultán athnáméjával Ibrahim pasa Thökölyt Magyarország királyává nevezte ki, ám ő csak

a „fejedelem” és „a magyarországi részek ura” címeket használta. Ez időtől datálható az ún. Felvidéki

Fejedelemség.

A fejedelem dilemmája nem lebecsülendő: nem vállalhatta az abszolutizmust, mely a korszak legmodernebb

államideálja volt (hiszen ez ellen indított harcot), de már mint fejedelem látni kényszerült: el kell utasítania a

rendi anarchiát is, mely lehetetlenné teszi az államműködést, a katonai funkciók teljesítését, s illuzórikussá a

győzelmet Bécs ellenében. Thököly válasza az állammodellben: a rendi centralizáció. Rendi monarchiaként

szervezte meg az államot, de akaratából nem engedett. Államánakjellemzője, hogy nem doktrínákból indult ki,

hanem a realitásokból, a politika mindennapi követelményeiből. Az ennek során megfogalmazott válasza valódi

alternatíva volt: az abszolutizmussal szemben ugyancsak a centralizáció mellett tette le a voksát, de engedett a

kuruc mozgalom rendi követeléseinek is.

Országgyűlés Fejedelmi tanács

Többször hívott össze országgyűlést, de ezeken napirenden voltak a súrlódások, csatározások a rendi

szabadságok és a centralizáció határvonalának mikénti meghúzása miatt. A fejedelmi tanácsot, mely a

konszenzus értelmében a vármegyék deputátusaiból állott, egyszerűen mellőzte, s helyébe saját katonatisztjeit

állította, a lényeges kérdésekben velük együtt döntött. A kuruc mozgalmon is sebet ütött és sérelmeket okozott,

mert a régi, „anarchiapárti” vezetőket lecserélte a frissen karriert befutottakra, saját embereire. A gazdasági

igazgatáson vajmi keveset változtatott (átvette a szepesi kamarát, s adókulcsát is a lipóti százalékhoz kötötte).

Módszerei egy katona módszerei voltak, szükség esetén meglehetősen erőszakossá vált. Politizálását behatárolta

a múlt és a jelen. Egyfelől a kuruc mozgalom múltja, mely a nemesi szabadságok feltétel nélküli tiszteletben

tartására szavazott, másfelől a kor magyar társadalma, mely az abszolutizmus újítókedvével szemben a

konzervatív utat választotta, s ezzel az újat ellenző régi törvényeket és szokásokat idézte a politikában.

Thököly fejedelemsége nem a modell hibája, nem államszervezési tévedések miatt bukott el; annak sorsa

hasonló volt Erdély szuverenitásához. Fennállása a török hatalom függvénye volt. Thököly hadvezérként

(kortársai szerint sokkaljobb katona volt, mint politikus, ezért elsősorban hadi vállalkozásai foglalkoztatták)

végletesen elkötelezte magát a török mellett. (A felismerés reálpolitikát takart: a török birodalom számára a


ÁLLAMMODELLEK


Barna


Felvidék, Erdélyhez hasonlóan, peremvidék, nem érdeke a beolvasztás, a megszállás; sokkal kedvezőbb számára

egyfajta „semleges” zóna léte. Jó esély mutatkozott tehát a fennmaradásra, aminek feltétele volt azonban a két

hatalom közötti megállapodás, a status quo.) Ahadi események, a katonai vereségek a kuruc seregek

demoralizálódását hozták, az anarchia felülkerekedését, mely egyben a centralizáció s a néhány éves

államszervezési kísérlet végét is jelentette.

A Rákóczi szabadságharc

A Rákóczi-szabadságharc is a Habsburg-ellenes függetlenségi küzdelmek egyik mozzanata, kirobbanását

ugyancsak az abszolutizmus tombolása előzte meg. A féktelen megtorlás, a hihetetlen adóteher, a hadsereg

visszaélései, a rendi intézmények ismételt mellőzése, az 1687. évi országgyűlési terror, a neoaquistica

commissio működése, a fegyverváltság, a kamarai perek, egyáltalán: a megismételt lipóti abszolút kísérlet.

II. Rákóczi Ferenc háborúját a közel 1 900 000 katasztrális holdnyi Rákóczi-birtokokra és felkelő jobbágyaira

támaszkodva kezdte meg. Az északkeleti országrészben mozgalma viharos gyorsasággal terjedt, s hamarosan

komoly államszervezési problémákkal kellett szembenéznie. A szabadságharc katonai célja érdekében meg

kellett szervezni a gazdasági igazgatást, a mozgósítás rendszerét, az utánpótlás csatornáit. De emellett Rákóczi

lényegesen különbözött Thökölytől abban, hogy ő elsősorban nem hadvezér volt. Elgondolásai messzebbre

tekintők voltak, nagy jelentőséget tulajdonított a diplomáciának és a nemesség megnyerésének. Elgondolásai

között szerepelt a nemzeti királyság megteremtése is, a kiszakadás a Habsburg Birodalomból. A Habsburgokkal

szembeni határtalan bizalmatlansága eleve kizárta az együttműködés (sőt az érdemi tárgyalások) lehetőségét.

Diplomácia

A politikai-stratégiai környezet gyökeresen megváltozott Thököly óta. Erdély, „felszabadítása” után, elveszítette

függetlenségét, a Diploma Leopoldinum értelmében a Habsburg Birodalom Magyarországtól különálló része. A

török hatalom külpolitikai tekintélye nagyot hanyatlott, politikája kiszorult a Habsburg-érdekszférából. Ezzel

szemben kedvező lehetőségként mutatkozott az európai események között a spanyol örökösödési háború,

melyben „mellékfrontként” szerepet játszhatott a magyar függetlenségi küzdelem.

II. Rákóczi Ferenc politikáját ezekhez a tényezőkhöz igazította. Erdélynem játszott fontos szerepet

elképzeléseiben, s fejedelemmé is csak akkor választatta meg magát, amikor kiderült, hogy Nyugat abszolút

monarchiái vele mint rebellis főúrral nem vehetik fel a diplomáciai kapcsolatot, de mint legitim erdélyi

fejedelemmel igen. A törökbarátságnak, a törökösségnek a látszatát is igyekezett kerülni, ezért nem nézte jó

szemmel a török birodalomba emigráltak visszatérését, elhatárolta magát a korábbi kuruc mozgalmaktól. (Ezzel

van összefüggésben, hogy elkerülte a kuruc szó használatát, s megpróbált megszabadulni az egykori

thökölyánus vezetőktől.) A francia kapcsolatra igen nagy (talán túl nagy) súlyt fektetett, reménységeit a francia

győzelemhez kötötte. Afrancia segítség azonban némi anyagi juttatásban, kiképzőtisztek küldésében nyilvánult

csupán meg.

Rendi centralizáció

Belpolitikai dilemmái bizonyos értelemben hasonlóak voltak Thökölyéhez, hiszen háborúját ő is az

abszolutizmus ellen hirdette meg, a nemesség támogatását is a rendi alkotmányosság helyreállításának ígéretével

szerezte meg. Az antiabszolutista cél mellett tehát Rákóczi táborában is napirendre került a rendi anarchia

gondolata, ami ellen ő az első pillanattól kezdve föllépett, s ideális mintaként a francia államépítést tekintve

(ismerve persze hibáit, kritikáit is), a centralizációt erősítette. Ennek igazi periódusa az 1703 és 1705 közötti

időszak volt, amikor is consilium aulicumában saját tanácsosai, megbízható köznemes hívei ültek, s amikor még

hatalma a személyesen letett eskükön és hűségnyilatkozatokon, valamint a nemességet megrémítő paraszthadak

fenyegető jelenlétén nyugodott, amikor a vármegyei tisztújításokon személyes kiküldöttei a szabadságharcpárti

vezetőket segítették hivatalba.

Rendi konföderáció

1705-től, az első (szécsényi) országgyűléstől azonban a rendi-képviseleti monarchia tiszta modellje valósult

meg, a fejedelmi hatalom erős korlátozásával. Hívei szerették volna szakításra vinni a dolgot: kimondatni a

trónfosztást, s Rákóczi jelöltségével királyválasztást tartani, létrehozni a nemzeti királyságot. Ezzel szemben a

főúri csoport érvelésére csupán a konföderációt kiáltották ki, Rákóczit csupán vezérlő fejedelemnek tették meg,

s működésének korlátozására (a törvénycikkben természetesen segítségére) szenátorokat választottak. A

szabadságharcban egyébként elvétve fölbukkanó főurak arányukat messze meghaladó súlyú képviselethez

jutottak a szenátusban.


ÁLLAMMODELLEK


Barna


Országgyűlés

Maga a konföderáció egy nehezen definiálható fogalom volt, mivel még a kortársak sem tisztázták pontosan

mibenlétét. Használták egyszerű szövetkezés értelemben (hasonlatosan a Habsburg örökös tartományok és a

lengyel szervezkedők konföderációjához a központi hatalom ellenében), alkalmazták az állam szinonimájaként,

sőt magára az országgyűlésre is vonatkoztatták. Jelentésétől függetlenül azonban a kifejezés mögött egy új állam

körvonalai voltak, melyek a tradicionális magyar rendi értékek mentén épültek ki, s melyek ellenpontját

képezték a bécsi abszolutizmusnak. Az országgyűlések a köznemesség mozgósításának fórumai voltak, ezért a

fejedelem elgondolásai szerint visszatértek a személyes megjelenéshez. Fontos helyet foglalt el ugyanennek a

célnak megvalósításában a magyar nyelv fokozott alkalmazása a hivatalos rendeletekben, dokumentumokban. A

nemzeti jelleg hangsúlyozása mellett ezzel a köznemesség legalsó rétegeinek és a vitézlő rendnek is kedvezett,

mely körökben a latin ismerete kevésbé volt természetes.

Reguláris haderő

II. Rákóczi Ferenc problémáit nagymértékben szaporította, hogy hadseregének bázisát jobbágy katonák

képezték. Látta ugyanis, hogy paraszthadakra nem lehet magyar királyságot építeni, de azt is tudomásul kellett

vennie, hogy pusztán a nemesi felkelésre nem támaszkodhat az osztrák seregek ellen. Kísérletezett reguláris

haderő felállításával, de anyagi források szűkében az ilyen csapatok csak korlátozott létszámban állottak

rendelkezésére. A katonai helyzet tehát arra kényszerítette, hogy politikájának fontos elemévé tegye ajobbágy

katonák ügyét, mely komoly gondot okozott a céloknak megfelelő lépések meghatározásában.

Jobbágykérdés

A rendi előjogok legfontosabbika a jobbágyok fölötti uralom; ígéretének megfelelően biztosítania kellett tehát a

nemességnek a jobbágykezet. Másfelől: a fegyverforgató jobbágyokjogosan várták el maguk s családjuk

kivonását a földesúri joghatóság alól. Egyfajta érdekegyeztetést próbált tehát megvalósítani. Eszerint, némiképp

ellentétben kezdeti ígéreteivel, csak a háborús győzelemig szolgáló jobbágy katonáknak ígért hajdúszabadságot,

az otthon maradottakat azonban keményen, állami karhatalommal kényszerítette a jobbágyi szolgáltatások

teljesítésére.

Türelmi politika

A konfliktusok elsimítását szorgalmazta a relígiók közötti villongásokban is. Türelmi politikáját katolikus főurai

(különösen Bercsényi) ellenzése mellett is megvalósította, mely további támogatókat szerzett neki, elsősorban a

felvidéki városokban.

Szatmári béke

Rákóczi Ferenc állama és szabadságharca nagy részben külpolitikai eseményeknek következtében omlott össze.

A vereség azonban a nemesség szempontjából nem jelentette a szabadságharc követeléseinek bukását. Pálffy

János tábornok és Károlyi Sándor szatmári paktumának jóvoltából ugyanis nemcsak generális amnesztiát

hirdettek (személyi és vagyoni értelemben egyaránt), hanem a régi rendi előjogok visszaállítása, a nemesi

alkotmány megerősítése is bekövetkezett. Rákóczi szabadságharca tehát jó eredménnyel zárult, nem volt

hiábavaló a nyolcesztendős kísérlet. A fejedelem a kor kihívásaira próbált választ adni, s ez a válasz

megfelelőnek tűnt, sőt – a magyar viszonyok ismeretében – reálisabbnak a bécsi abszolutista politikánál. Nem

az abszolutizmus ellenpontját, a lengyeleknél is az állam széthullását eredményező nemesi köztársaságot, a

rendi anarchiát választotta, hanem a magyar állapotokhoz közelebb álló rendi centralizációt.

Pártok

Miként Európában bárhol, évszázadok folyamán hazánkban is létrejötteka központi hatalom körül csoportosuló

„pártok”. Amagyar történelem 16. századi nagy fordulata azonban hosszú ideig meggátolta a dietális

csoportosulások „párttá” alakulását, nem is beszélve az ország széttöredezettségéből adódó új ellentétek

kialakulásáról. A török ittlét százötven esztendeje alatt számos dimenzióban osztotta meg az országot a magyar

államiság nyitva maradt kérdése. Belső erőből történő felszabadítással vagy a külső segítséggel rendezni az

ügyet? Törököt hívjunk-e, vagy Habsburgot, pogányt fogadjunk védnökül, vagy keresztényt? Nyugatról

induljon-e az egyesítés, vagy keletről? Nemzeti királyságot vagy európai tekintélyű dinasztiát a magyar trónra?

Katolizáció vagy protestantizmus? Abszolutizmus vagy rendiség? Modernizáció vagy tradicionális szerkezet?

Az ország politizáló része e kérdések mentén választott megoldást magának – s hullt szét számtalan „pártra”.


ÁLLAMMODELLEK


Barna


A török elleni felszabadító háború eredményeképpen az ország három részre szakítottsága megszűnt, s az a

sokszínű pártoskodás is, mely a legkülönfélébb nemzetegyesítő változatokat jelezte. Immáron nem alternatíva

többé a törökösség, az erdélyi politikai pólus elerőtlenedett, a protestáns irányzatok a hivatalossá váló

(Habsburg-) katolicizmussal szemben háttérbe szorultak. A politizáló csoportokat megosztó alapvető ellentétté a

bécsi centralizáló politika és a rendi-nemesi alkotmányvédő magatartás közötti konfliktushelyzet vált. A helyzet

alkotmányjogi következményeinek és a politikai élet meghatározó szempontjainak értékelésénél két

lényegesnek látszó elemmel kell számolnunk.

Vármegyék

Az egyik: a magyar államfejlődés sajátosságaképpen alkotmányos csomóponttá fejlődő vármegyék hatalmas

szerepe a magyar alkotmányosság védelmezésében. A valódi rendi politizálás a Habsburg-kormányzat által

majorizált diétából a vármegyei közgyűlésbe helyeződött át. A másik: a magyar arisztokrácia és nemesség

„pártosodása” a Habsburg-politikához fűződő viszonyuk alapján. A klérus, a mágnások java része, de a nyugat-

magyarországi nemesség egy hányada is a bécsi udvar árnyékában képzelte el jövőjét, míg a tiszai

mamutbirtokos bárók, az osztrák tartományok, a császárváros nyújtotta előnyöktől távolabb élők, a dicsőséges

Bocskai és Bethlen vezette harcokra emlékezők a magyar függetlenség jelszavát tűzték zászlajukra, és

szembefordultak a bécsi kormánypolitikával és az azt képviselő magyar csoportokkal is.

Kuruc és labanc párt

A Habsburgok pártján állókat a kurucok az osztrák katonák parókaviseletére utaló laboncos, labancos gúnynév

kiterjesztésével illették; így született meg a labanc elnevezés a bécsi politikát előnyben részesítő magyar főurak,

nemesek, katonák, és a klérus körülhatárolására. A kuruc-labanc ellentétpár bármennyi változáson ment is

keresztül az idők folyamán, mindenkor kifejezte azt a markáns szembenállást, mely a bécsi politikát követő és a

magyar függetlenségi gondolat képviselői között kialakult, s amely hosszú ideig az elnyomó államhatalom és a

jogaiért küzdő alattvaló harcának jelképévé lett. Egyidejűleg a magyar közgondolkodásban meghonosította a

hatalommal szemben álló kuruc virtus becsületét; kialakította azt a sok vonatkozásában mindmáig ható

vélekedést, hogy az államhatalommal szembeszegülő és annak rendelkezéseit megtagadóvagy azt megkerülő

magatartás dicséretes és elismerendő. Előrevetítette a magyar pártok szerveződésének lényegi momentumát: a

később meghatározó jelentőségűvé erősödő ún. közjogi kérdést.

5.3. HORVÁT-SZLAVÓNORSZÁG ÁLLAMISÁGA

Ország és állam

Az alkotmányjog tudománya különbséget tett ország és állam között. Országterületen értette mindazon

területeket, melyekre a magyar főhatóság kiterjedt, tehát amely államok és területek a magyar szent korona

főhatósága alatt álltak. A magyar állam, vagyis a szűk értelemben vett ország (regnum), az anyaország, a

magyar honfoglalás során létrejött Kárpátmedencei területeket ölelte föl (Ferdinandy Gejza). Ebből következően

az országterületet hagyományosan három részre tagolták. Amagyar állam történeti területe eszerint állott: a

szűken vett Magyarországból (a honfoglaláskor megszállt és elfoglalt területekből), az ehhez a területhez a

honfoglalást követően kapcsolt vagy alávetett részekből, s végül a magyar korona főhatóságát elismerő hűbéres

országokból, az ezek fölötti főhatalom biztosítására szolgáló végvári bánságokkal. A megkülönböztetés alapja

az önállóság foka volt. Míg az anyaországhoz tartozó területeken kisebb-nagyobb partikuláris eltérésekkel a

magyar jog volt érvényben (Magyarország, Erdély, Partium, az ún. Dráván túli részek [a mai Szlavónia, vagyis

Szerém, Verőcze, Pozsega és Valkó megyék], valamint Szlavónia [a későbbi Horvátország, Zágráb, Kőrös és

Varasd vármegyék területe]).

Kapcsolt részek

A kapcsolt részeken a magyar királynak történő alávetésen túl megőrizték saját jogukat, sokszor közigazgatási

különállásukat is, saját szuverén államhatalommal azonban nem rendelkeztek (Horvátország, Dalmácia).

Hűbéres országok

A hűbéres országok pedig állami különállásukat is megtartották, csupán függésbe kerültek a magyar koronától.

(A II. Béla által meghódoltatott Ráma [Bosznia] a török hódításig [1436], Bulgária [V. István, I. Lajos és

Hunyadi János idején], 1228-tól az ún. Cumania vagy Kunország, melynek területén később a román

fejedelemségek alakultak; Halics [Galícia] és Ladoméria az Árpád-korban több ízben elismerte a magyar korona


ÁLLAMMODELLEK


Barna


főségét, I. Lajos Magyarországhoz csatolta azokat, Zsigmond alatt azonban Lengyelországhoz kerültek, hogy

végül Mária Terézia foglalja el a Habsburg Birodalom számára a magyar korona jogán.)

Perszonálunió

A sajátos jogállású csatlakozott államok közül tartósan Horvátország és Dalmácia tartozott a magyar koronához,

kezdetben leginkább a perszonálunió fogalmával leírható kapcsolat formájában, vagyis e területek állami és

jogrendje érintetlenül maradván, a közös király személye fűzte őket hazánkhoz.

Dalmatia

Ez legszemléletesebben Dalmácia helyzetén látható. A Dalmácia (Dalmatia) nevet viselő terület a horvát

tengerpart egy részébe illeszkedő, még az egykori római jogra támaszkodó városok közössége. Spalato,

Sebenico,

Trau, Zara, Ragusa történelmi önkormányzati jogaik szerint éltek, melyek a szabad királyi városok

privilégiumait messze meghaladták, s az olasz városköztársaságokéhoz hasonló jogi státust biztosítottak

számukra. A gazdag kereskedővárosokra sokan szemet vetettek, így a horvát királyság, Bizánc, majd Velence is.

A magyar korona számára Kálmán hódoltatta meg Dalmáciát 1105-ben, jóllehet az egyes városok a történelem

során különféle hatalmi befolyás alatt állottak. Tekintettel a magyar kapcsolat kedvező vonásaira,

önkormányzatuk, kereskedelmi kiváltságaik sértetlen fennmaradására, adómentességükre (csak a kereskedelmi

vámok kétharmada illette meg a királyt), a dalmát városok a magyar király főségét szorgalmazták. Dalmáciát a

magyar korona 1420-ban veszítette el. A török uralom után a Habsburg-fennhatóság alá jutó rész az osztrák

dinasztia tartományává lett.

Croatia

A Horvát Királyság (Croatia) önálló állami élete a 9. századtól 1090-ig terjedt, amikor is a Tripimirovics-

dinasztia kihalását követően a nőági rokonság alapján I. László lett a legesélyesebb trónjelölt, aki jogosultságát

érvényre is juttatta. Ettől fogva a középkori Horvátország a magyar koronajoghatósága alá tartozott. Különleges

jogállását az adta meg, hogy a magyar királyok meghagyták a horvátok régi kormányzatát, nem alkalmazták a

vármegyerendszert, hanem fennmaradhatott a zsupánságok hálózata, nem avatkoztak bele a horvát nemesség

ügyeibe, nem építettek ki külön horvát udvartartást, kincstárat. Személyének képviseletére a magyar király

horvát bánt nevezett ki, aki a magyar méltóságlajstromban a nádor és az erdélyi vajda társaságában előkelő

helyet foglalt el. A horvát rendeknek külön rendi gyűlésük volt (sabor).

Horvátországnak a török hódítástól mentes területein a Habsburghadvezetés a 16. század közepétől katonai

határőrvidéket szervezett. A török uralom lerázása után csatolták hozzá Szerém, Pozsega, Verőcze korábbi

magyar vármegyéket, lévén hogy azokban a magyar lakosság úgyszólván teljesen kipusztult. A magyar

nemesség és országgyűlés hangos tiltakozásának dacára a császári hadi igazgatás továbbra is külön kezelte, sőt

bővítette a katonai zónát kelet felé, egészen Péterváradig. A közigazgatás hagyományos rendjét (a báni

közigazgatást) visszaállították, ez azonban osztrák irányba erősödő kötődést eredményezett.

Scalvonia

Szlavónia (Sclavonia, Slavonija, a középkori magyarban Tótország) a 11. században a Magyar Királyság

fennhatósága alá került. A zágrábi püspökség megalakítását szokták a kapcsolat kezdetének venni, tekintettel

Lászlónak Szlavóniát első ízben egyetlen egységgé organizáló egyházszervező tevékenységére. Szlavónia,

Horvátországtól eltérően, királyi magánbirtok lett. Ugyan a nemzetségi szervezet fennmaradhatott, de a

zsupánok helyére ispánokat állítottak. A várispánságokból a nemesi vármegyék alakulásának idején kialakult

Verőcze, Kőrös, Varasd, Zágráb és Dubica vármegye.

Szlavónia relatív különállását, de alkotmányos egységét jelzi Magyarországhoz való viszonyában a magyar

trónöröklési gyakorlattal kapcsolatban álló ifjabb királyság, illetve hercegség intézményesítése e területen. 1220

és 1226 között (a későbbi IV.) Béla ifjabb királyként regnált e tartományban, ezt követően Kálmán (1226-1241),

István (1246) és Béla (1261-1269) hercegként állt az ország élén.

Horvát-szlavón bán

Szlavónia bánjának pozíciója később (Zsigmond országlása idején) egyesült a horvát bánéval (horvát-szlavón

bán). A kapcsolat tartósnak bizonyult, mind szorosabb szálak fűzték Szlavóniát Horvátországhoz, amit az


ÁLLAMMODELLEK


Barna


állandósuló Horvát-Szlavónország kifejezés is tükrözött. Ezzel egy időben gyöngült a kapcsolat az

anyaországhoz, aminek eredményeképpen a két terület eggyéolvadt. E folyamatban jelentősen közrehatott a

horvát nemességnek a török megszállás elől a régi szlavón területekre menekülése és megtelepedése. A

Horvátországból áttelepedett nemesség új lakóhelyén is gyakorolta korábbi jogait és szabadságait; azokat

egyszerűen átszármaztatta e területekre. Így történt, hogy a 17. században a régi Szlavóniát egyre inkább

Horvátországként emlegették, s a Dalmáciából a magyar korona főhatósága alatt maradt részek is ez államba

tagolódtak. A volt három területet immáron egységesen Dalmát-Horvát-Szlavónországoknak nevezték, s

egységes tartományként kezelték. Ennek közjogi következménye volt, hogy mint „kapcsolt részek” jelentek meg

a magyar államéletben is. A szent korona részeként értelmezett kapcsolt részek nemességét magyar

nemességnek tekintették: főrendjei személyes meghívottai lettek a magyar felsőtáblának. A közgyűlésben

választott három követ pedig a köznemességet és a szabad királyi városokat képviselte az országgyűlésben.

Dalmát-Horvát-Szlavónországjogéletére ugyan kiterjeszkedtek a magyar törvények, e kereten belül azonban

saját jogalkotásuk volt. Ám a szabály továbbra is élt, hogy a rendi gyűlés által alkotott jogszabályok, melyeket a

király erősített meg, a magyar törvényekkel nem lehettek ellentétben. Dalmát-Horvát-Szlavónország rendjei

közgyűléseket hívhattak egybe, statútumokat alkottak. Igazságszolgáltatásuk autonóm volt, a dalmát, horvát,

szlavón lakosok tartományuk határain túl megidézhetők nem voltak, felsőbíróságuk a báni tábla volt (ahonnan

1723-tól vezetett tovább az út a királyi curiához).

5.4. Irodalom

A MEGKESETTSÉGHEZ: Bibó I.: Az európai egyensúlyról és békéről (Válogatott tanulmányok I.) Budapest,

1986; Bibó I.: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (Válogatott tanulmányok II.), Budapest, 1986; Bibó I.:

Az európai társadalomfejlődés értelme (Válogatott tanulmányok III.), Budapest, 1986; Bónis Gy.: Hűbériség és

rendiség a középkori magyarjogban, Kolozsvár, é. n.; Bónis Gy.: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti

Magyarországon, Budapest, 1971; Bónis Gy.: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában,

Budapest, 1972; Hajnal I.: Kis népek történetkutató munkaközösségéről, Budapest, 1942, Hankiss E.:

Kényszerpályán?Medvetánc, 1982/4.; Kulcsár K.: Szociológia, Budapest, 1981; Kulcsár K.: A modernizáció és

a jog, Budapest, 1989; Szekfű Gy.: Serviensek, familiárisok, Budapest, 1912; Szűcs J.: Vázlat Európa három

történeti régiójáról, Budapest, 1983.

A PATRIMONIÁLIS ÉS RENDI MONARCHIÁHOZ: Benczédi L.: Rendiség, abszolutizmus és centralizáció a

XVII. század végi Magyarországon, Budapest, 1980; Bogár L.: Kitörési kísérleteink, Budapest, 1989; BollaI.:

Ajogilag egységes jobbágyság kialakulása Magyarországon, Budapest, 1983; Bónis Gy.: Hűbériség és rendiség

a középkori magyar jogban, Kolozsvár, é. n.; Bónis Gy.: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon,

Budapest, 1971; Bónis Gy.: Ajogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Euró- pában, Budapest, 1972;

Degre A.: Az ellenállási jog története Magyarországon.Jogtudományi Közlöny, 1980; Domanovszky S.:

Gazdaság és társadalom a középkorban, Budapest, 1979; Eckhart F.: Magyar alkotmányfejlődés, Budapest,

1931; Elekes L.: A középkori magyar állam története megalapításától mohácsi bukásáig, Budapest, 1964;

Elekes L.: Rendi ellentétekés kutatási problémákaXV. századi Magyarországon, Történelmi Szemle, 1964;

Elekes L.: Rendiség és központosítás a feudális államokban, Budapest, 1962; Ferdinandy G.: Rendi elemek a

magyar alkotmányban, Budapest, 1907; Fügedi E.: Ispánok, bárók, kiskirályok (A középkori magyar

arisztokrácia fejlődése), Budapest, 1986; GericsJ.: A korai rendiség Európábanés Magyarországon, Budapest,

1987; GericsJ.: Egyház, állam és gondolkodás Magyarországon a középkorban, Budapest, 1995; Györffy Gy.:

Tanulmányoka magyar állam eredetéről, Budapest, 1959; Györffy Gy.: István király és műve, Budapest, 1977;

HolubJ.: Zala megye története a középkorban, Pécs, 1929; Karácsonyi B.: A magyarországi rendiség

történetéhez. In Fejezetek a régebbi magyar történelemből (szerk. MakkF.), Budapest, 1994; Knoll I.:

Társadalmi és rendi tagozódás az Anjou-korban, Budapest, 1914; Kristó Gy.: A XI. századi hercegség története

Magyarországon, Budapest, 1974; Kristó Gy.: Afeudális széttagolódás Magyarországon, Budapest, 1979;

Kristó Gy.: Tanulmányok azArpád-korról, Budapest, 1983; Kristó Gy.: A vármegyék kialakulása

Magyarországon, Budapest, 1988; Kristó Gy. (szerk.): Korai magyar történeti lexikon, Budapest, 1994; Kristó

Gy.: Amagyar állam megszületése, Szeged, 1995; MakkF. (szerk.): Fejezetek a régebbi magyar történelemből,

Budapest, 1994; Marczali H.: Világtörténelem – magyar történelem, Budapest, 1982; Mályusz E.: A

patrimoniális királyság, Budapest, 1933; Mályusz E.: A karizmatikus királyság, Budapest, 1934; Mályusz E.: A

magyar társadalom a Hunyadiak korában. A hűbériség és rendiség problémája. In Mátyás király, Emlékkönyv

születésének ötszáz éves fordulójára. I. (szerk. LukinichI.), Budapest, 1940; Mályusz E.: A magyar rendi állam

Hunyadi korában, Századok, 1957; Pauler Gy.: A magyar nemzet története azArpád házi királyok alatt I—II.

Budapest, 1899; Szakály F.: Virágkor és hanyatlás (Magyarok Európában II.), Budapest, 1990; Szekfű Gy.: A

magyar állam életrajza, Budapest, 1917; Váczy P.: A királyság központi szervezete Szent István korában, Szent

István Emlékkönyv, Budapest, 1938 (1988).


ÁLLAMMODELLEK


Barna


AZ ABSZOLÚT MONARCHIÁRA ÉS AZ ABSZOLUTIZMUS MAGYARORSZÁGI KÍSÉRLETEIHEZ: P.

Anderson: Az abszolút állam, Budapest, 1989; H. Balázs É.: Az abszolutizmus történeti kérdései, Századok,

1962; Benczédi L.: A Habsburg-abszolutizmus indítékai és megvalósulása az 1670-es években Magyarországon,

Történelmi Szemle, 1978; Benczédi L.: Rendiség, abszolutizmus és centralizáció a XVII. század végi

Magyarországon, Budapest, 1980; BendaK.: A Habsburg-abszolutizmus és rendi ellenállás a XVI-XVII.

században, Budapest, 1975; Csizmadia A.: Bürokrácia és közigazgatási reformok Magyarhonban, Budapest,

1979; Csizmadia A.: A magyar közigazgatás fejlődése aXVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig, Budapest,

1976; Gonda I. – Niederhauser E.: A Habsburgok, Budapest, 1987; Hajdú L.: II. József igazgatási reformjai

Magyarországon, Budapest, 1982; KósaL. (szerk.): A magyarságtudomány kézikönyve, Budapest, 1991; Kosáry

D.: Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosult rendiség. Történelmi Szemle, 1976; Kosáry D.: Újjáépítés és

polgárosodás 1711-1867 (Magyarok Európában III.), Budapest, 1990; MakkF. (szerk.): Fejezetek a régebbi

magyar történelemből, Budapest, 1994; Makkai L.: Az abszolutizmus társadalmi bázisának kialakulása az

osztrák Habsburgok országaiban, Történelmi Szemle, 1960; Makkai L.: A Habsburgok és a magyar rendiség a

Bocskai-felkelés előestéjén, Történelmi Szemle, 1974; Marczali H.: Magyarország története II. József korában,

Budapest, 1881-1888; Marczali H.: Maria Terezia, Budapest, 1891.; R. VárkonyiÁ.: A Habsburg-abszolutizmus

aXVII. század második felében és Magyarország, Történelmi Szemle, 1965; R. Várkonyi Á.: Magyarország

keresztútján, Budapest, 1978; Trócsányi Zs.: Erdély központi kormányzata 1540-1690, Budapest, 1980;

Trócsányi Zs.: Habsburg-politika és Habsburg-kormányzat Erdélyben 1690-1740, Budapest, 1988.

AZ ERDÉLYI ÁLLAMFEJLŐDÉSHEZ: Balás G. – Domokos A.: Erdély rövid jogtörténete 1947-ig, Budapest,

1991; Barta G.: Az erdélyi fejedelemség születése, Budapest, 1979; Bíró V.: Az erdélyi fejedelmi hatalom

fejlődése 1542-1690, Kolozsvár, 1917; DósaE.: Erdélyhonijogtudomány I—III., Kolozsvár, 1861; Endes M.:

Erdély három nemzete és négy vallása autonómiájának története, Budapest, 1935; Kispál L.: Erdély fejedelmi

korszaka, Budapest, én;KöpecziB. (szerk.): Erdély története I-III., Budapest, 1986; Makkai L.: Erdély története,

Budapest, 1944; Marczali H.: Erdély története, Budapest, 1905; Mályusz E.: Az erdélyi magyar társadalom a

középkorban, Budapest, 1988; Rácz L.: Főhatalom és kormányzás az Erdélyi fejedelemségben, Budapest, 1992;

Szalay L.: Erdély és a Porta, Pest, 1862; Szamosközy I.: Erdély története, Budapest, 1963; Szilágyi S.: Az

erdélyi alkotmány megalakulása a szeparáció kezdetén, Századok, 1876; Szilárd K.: Az erdélyifejedelem

jogköre 1556-1571; Budapest, 1910; Trócsányi Zs.: Az erdélyi fejedelemség korának országgyűlései, Budapest,

1976; Trócsányi Zs.: Erdély központi kormányzata 1540-1690, Budapest, 1980; Trócsányi Zs.: Habsburg-

politika és Habsburg-kormányzat Erdélyben 1690-1740, Budapest, 1988.

A KURUC ÁLLAMALAKULATOKHOZ: Angyal D.: Késmárki Thököly Imre I-II., Budapest, 1888-1889;

Asztalos M.: II. Rákóczi Ferenc és kora, Budapest, 1934; Balla A.: II. Rákóczi Ferenc, Budapest, 1943;

Benczédi L.: A Thököly-felkelés társadalmi és politikai alapjai, Valóság, 1979; Benda K. (szerk.): Európa és a

Rákóczi-szabadságharc, Budapest, 1980; Köpeczi B.: „Magyarország a kereszténység ellensége” – A Thököly-

felkelés az európai közvéleményben, Budapest, 1976; Köpeczi B. (szerk.): A Rákóczi-szabadságharc és Európa,

Budapest, 1970; Köpeczi B. – R. Várkonyi Á.: II. Rákóczi Ferenc, Budapest, 1976; Márki S.: II. Rákóczi Ferenc

I-III., Budapest, 1907-1910; Mezey B.: A Rákóczi-szabadságharc országgyűlései, Budapest, 1981; Nagy L.:

„Megintfölszánt magyar világ van” (Társadalom és hadsereg a XVII. század első felének Habsburg-ellenes

küzdelmeiben), Budapest, 1985; Polner Ö.: Rákóczi közjogi szempontjai. In Rákóczi Emlékkönyv I. (Szerk.

LukinichI.), Budapest, 1935; R. Várkonyi Á.: Rákóczi állama és Nógrád vármegye. In Nógrád megyei

Múzeumok Évkönyve, Szécsény, 1976; R. Várkonyi A: Rendhagyó országgyűlés Szécsényben, Szécsény, 1978;

Rákóczi-tanulmányok, Budapest, 1980.

DALMÁCIA, HORVÁTORSZÁG ÉS SZLAVÓNIA TÖRTÉNETÉHEZ: Gosztonyi M.: Horvát- Szlavón és

Dalmátországok autonom alkotmánya, Budapest, 1892; Jászi V.: Tanulmányok a magyar-horvát közjogi viszony

köréből, Budapest, 1897; Palugyai I.: A kapcsolt részek történelmi és jogviszonya Magyarországhoz, Pozsony,

1863; Pesthy F.: Száz levél Horvátországról, Budapest, 1885.


3. fejezet - III. rész – A FEUDÁLIS ÁLLAM SZERVEI – Bódiné Beliznai Kinga Horváth Attila – Mezey Barna – Stipta István

1. 1. AZ ÁLLAMFŐ

Az államfő nem más, mint a legfelsőbb politikai hatalom birtokosa vagy reprezentánsa egy adott államban. A

pozíció elnyerése, formája, a tisztség viselésének időtartama nagymértékben függ az illető állam formájától. (Az

államforma az alkotmányban, sarkalatos törvényekben vagy tradicionálisan meghatározott, államilag gyakorolt

hatalom rendje; a hatalomgyakorlásnak és szervezésnek az államra jellemző módja.) Az uralom stílusa, az

államfő kinevezése/választása, hivatalának, uralkodásának ideje, a hatalomban a nép részvételének minősége

alapján megkülönböztethetünk autokratikus, demokratikus és arisztokratikus berendezkedéseket. Az

autokráciának történelmileg kialakult korai modellje a monarchia, a demokrácia megfelelője a köztársaság.

Monarchia

A monarchia államfője, a monarcha (agörögmonos = egyedül, archein = uralkodni szavakból) általában

örökösödés útján, hagyománytól meghatározott, szigorú öröklési rend szerint, életre szólóan nyeri el pozícióját.

Ez az ún. „örökös monarchia”, szemben a választási monarchiákkal, melyek az államfejlődés kezdeteire,

illetőleg a „nemesi köztársaságokra” voltak leginkább jellemzők. A monarcha személyében szimbolizálja az

államot. Fő vonása a hatalom elnyerésének és gyakorlásának jogszerűségére vonatkozó feltevés, mely

tradíciókra és/vagy isteni megnyilatkozás útján történő kiválasztásra épül. Különösen jellemző az „isteni

kegyelemre” (Dei gratia) való hivatkozás, melynek birtoklása fejeződik ki, bármerre tekintünk is a történelem

során, a felkenési, koronázási ceremóniákban, a korona és a koronázási jelvények fontosságában, ugyanis ezek

hitelesítik az uralkodó hatalmát, ebben fejeződik ki az isteni kiválasztás, az az állítás, hogy ők Isten földi

helytartói (vicarius Dei), az isteni akarat végrehajtói. A koronázott királyok (császárok, cárok, sahok stb.)

monarchiái mellett ugyanezen modellre épülő fejedelemségek, hercegségek is léteznek; sajátosságuk, hogy nem

koronás uralkodóval rendelkeznek, államfőjük legitimációja – s szükségképpen hatalma is -jóval kisebb, mint a

királyoké. Ezzel összefüggésben esetükben a választási monarchia jellemző rájuk. (Vö. Erdély

fejedelemségével.)

Noha külső leírások már Szent István elődeit is nevezték királyoknak, a magyar források csupán a keresztény

királyság megalapításától, a koronázástól szólnak királyról. Magyarországon 1849. április 14-ig, majd augusztus

14-től egészen 1918. november 16-ig; s a Tanácsköztársaságot követően 1919. augusztus 1-jétől 1946. február

1-jéig az államforma monarchia volt. Rövidebb interregnumoktól eltekintve a magyar trónt mindig betöltötték.

A két világháború között közjogilag sajátos, „király nélküli királyság” formájában szerveződött újjá a

monarchia. A királyság fenntartása mellett, a Habsburg-dinasztia trónfosztását elfogadva és deklarálva, a

királyhelyettesítés történeti intézményét felhasználva, Magyarország államfője nem király, hanem kormányzó

volt.

Fejedelem

Hazánk történetében az államfői pozíció betöltésében a király mellett jelentős szerepet játszottak afejedelmek is.

Kezdetben, a törzsszövetség fejeként, Árpádnak és utódainak (Falitzinak, Taksonynak, Gézának s királyságáig

Vajknak) címe, a törzsszövetségben elfoglalt vezető helyük megjelölésére szolgáló elnevezés. Kialakulását

Kristó Gyula a kündével hozta összefüggésbe, Györffy György a Kurszán halálát követő hatalomcentralizáció

termékének tekintette, Marczali Henrik a vérszerződéshez és Árpád megválasztásához kötötte a tiszt

megjelenését. Géza államszervező tevékenysége István keresztény államépítésében teljesedett ki, amikor is a

magyar fejedelmi méltóság helyébe a keresztény királyi hatalom lépett. A középkori európai alkotmánytörténet

fejedelme olyan uralkodó volt, aki a királyságnál, császárságnál kisebb területen, kevesebb

szuverenitáselemmel, bizonyos, a királyi hatalomra jellemző külsőségek (például koronázás), státus (például

sérthetetlenség) és jogok nélkül gyakorolt hatalmat (esetleg egy nagyobb uralkodóval függő vagy hűbéres

viszonyban is állott).

III. rész – A FEUDÁLIS ÁLLAM

SZERVEI – Bódiné Beliznai Kinga

Horváth Attila – Mezey Barna –

Stipta István


Újabb fölbukkanása a magyar alkotmánytörténetben a sajátos erdélyi történeti fejlődéssel kapcsolatos. A

fejedelem pozíciójának megformálódása nem volt hirtelen esemény. Az önálló fejedelmi hatalom előzményei

már az ország három részre szakadását megelőző erdélyi közigazgatásban fellelhetők. Az Árpád-házi királyok

korában az erdélyi vajda volt a király teljhatalmú helyettese, feltéve hogy nem királyi herceg igazgatta a

területet, vagy nem az ifjabb királyság intézményéhez kapcsolódvajelent meg a tartomány adminisztrációja. A

katonai ügyek szervezése és az általános közigazgatás irányítása mellett a vajda jogköre kiterjedt a bíráskodásra

is. Az erdélyi vajda széles hatásköre és a távoli tartományban kiépített önálló hatalma már a három részre

szakadást megelőzően, a magyar királyság fénykorában is fölvetette a különválás gondolatát: Károly Róbertnek

fegyverrel kellett térdre kényszerítenie azt a László vajdát, aki személyében összpontosította a szász és a székely

ispánságot is. Nem tudván ellenállni a csábító lehetőségnek, teljes önállóságra törekedett, magát fejedelemnek

szólíttatta, és megkísérelte leválasztani Erdélyt az anyaországról. A történelmi feltételek azonban csak a 16.

századra tették lehetővé a fejedelmi hatalom kibontakozását. Akkor, amikor a magyar királyság keleti fele

önálló állami léthez jutott.

Ezt követően a Habsburg-ellenes szabadságküzdelmek államalakulatai elevenítették föl (nem kevéssé az erdélyi

fejedelemséggel fennálló kapcsolataik hatására) a fejedelemi pozíciót: Thököly Imre felvidéki fejedelemsége és

II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának rendi konföderációja ápolta a fejedelmi hagyományt.

1.1. A KIRÁLY

A király (magyarban Nagy Károly nevéből, szláv közvetítéssel, a „král”-ból) alkotmányos helyzetének

alakulását évszázadok során számos tényező befolyásolta, az uralkodó személyes kvalitásaitól a bel- és

külpolitikai viszonyok alakulásáig, a dinasztia tekintélyétől és tradicionális helyzetétől a király, a királyi család,

a kincstár anyagi helyzetéig, a trónutódlás tisztázottságától a szuverenitásra vonatkozó teóriák érvényesüléséig.

E tényezők változása, arányainak felborulása gyökeresen módosíthatta a király állását.

Patrimoniális hatalom

Lényeges befolyással voltak a király helyzetére a feudális állam modellváltásai. A patrimoniális monarchiában a

király elvileg valamennyi földnek és az ország minden lakójának ura, hatalma elméletileg korlátlan.

Mindenesetre Szent István államépítésének eredményeképpen utódainak szilárd hatalmat adott át: a föld jelentős

része a király vagy szövetségesei kezén volt, az ispánok az uralkodó bizalmi emberei voltak, törvényhozói,

igazságszolgáltató tevékenységét intézményesen senki sem korlátozhatta. A tanácsadók bevonása bölcs

önmérsékletre vallott.

Ez a korlátlannak tűnő hatalom alig két évszázad alatt semmivé lett. A megszilárduló feudális berendezkedés

létrehozta a rendeket; az egyház, főurak érdekei vetettek akadályt az uralkodóknak; tartományurak növekedtek

föl, a trónharcok haszonélvezői hatalmas birtokokat gyűjtöttek. A serviensek a bárók ellen védekezve

létrehozták érdekvédelmi szervezeteiket, aktivizálódott a nemesi vármegye, megszületett a nemesi rend. A

széthullott királyi vármegye hiányában helyi szervezet nélkül maradt központi hatalom szövetségesül választotta

ugyan a nemességet, de nagy árat fizetett érte: a rend elismerése és a rendi képviselet szerveinek megteremtése

volt az ellentétel. Az erőre kapott rendek korlátokat emeltek: a rendiség intézményes kifejeződésének terepén,

az országgyűlésben és a vármegyében csökkent a király befolyása, korlátozódtak jogosítványai. A döntések már

a rendi dualizmus jegyében születtek – alkuként. A rendek betörtek a hagyományos kormányzati területekre is,

fölbukkantak a hivatalokban, befolyást gyakoroltak a hadseregre, az adóztatásra.

Választó királyság

Az Arpád-ház magvaszakadtéval megszűnt a királyok Szent Istvánra visszavezetett, megkérdőjelezhetetlen

tradicionális tekintélye, megszakadt a vérségi elvre alapozott trónutódlás, a rendek harcot indítottak a

királyválasztás megszerzéséért, királyválasztó joguk elismertetéséért, amiegyütt járt a gyenge uralkodók

keresésével, az önkorlátozó hitlevél, ősi jogokra tett koronázási eskü meghonosításával.

Habsburg-uralom

A három részre tördelt Magyarország nyugati, északnyugati karéja Bécs befolyása alá jutott, ezzel a magyar

királyi hatalom feloldódott az osztrák császári hatalomban. A katonailag ugyan fontos, de harcok dúlta, ezért

költséges, a birodalom szemszögéből gazdaságilag nem túl jelentős, végvidékként számon tartott országrész

vajmi kevés súllyal jelenhetett meg a birodalmi akaratképzés és érdekérvényesítés folyamatában. Az ország

centruma a királyi hatalommal együtt külföldre került, a király sohasem tartózkodott belföldön, a magyar érdek




Stipta István


felolvadt a birodalmi érdekben. A magyar király egy idegen dinasztia tagja volt; az ország számára az uralkodói

törekvések sokszor külsőlegesként, a rendi tradíciók, a magyar önállás ellenében állóként jelentek meg. Nem

kevéssé köszönhető ennek, hogy a nyugat-európai modell megújító mintáját, az abszolutizmust modernizációs

folyamatokban bevezetni kívánó osztrák uralkodóház nem tudta igényeit tartósan érvényesíteni. Az abszolút

uralom legfeljebb kísérletnek tekinthető, akkor is egy elnyomó, idegen állam képviseletében tűnt föl, ami ellen a

hagyományos rendi modellt hangsúlyozták a magyarok. Igaz ugyan, hogy az 1547:5. tc. értelmében az ország

képviselői lemondtak a királyválasztásról, s elfogadták a Habsburg-ház fiágának örökösödési jogát, s az is igaz,

hogy 1687-ben az országgyűlés tudomásul vette az elsőszülöttségi öröklési rendet is (1687:2. tc.), sőt 1723-ban

a nőágra is kiterjesztette az örökösödés jogát, mégsem tudott túljutni a királyi hatalom a rendi monarchia

határain.

A király jogköre, Személyes felségjogok

A király jogköre kiteljesedett formájában az ún. királyt illető személyes felségjogokból és az ún. uralmi

felségjogokból állt.

E körbe tartozott például a majestas (a felség, a legmagasabb emberi méltóság és tisztesség), az ebből eredő

sérthetetlenség (amit büntetőjogi alakzattal védelmeztek) és a felelőtlenség (a király semmilyen körülmények

között sem vonható felelősségre), az apostoli jelző és a magyar király címeinek viselése (18. századi

megfogalmazásban: Isten kegyelméből Magyar, Dalmát, Horvát, Tót, Halics, Ladomér, Ráma, Szerb, Kun és

Bolgárországok apostoli királya, Erdély nagyfejedelme és a székely székek grófja), Magyarország címerének

beépítése saját címerébe. A magyar uralkodó jogosult volt az udvartartásra, testőrségre, királyi udvarnokok

alkalmazására, speciális tisztesség illette meg (országos ünnep születéskor, házasságkor, gyász halálkor, udvari

szertartások stb.).

Uralmi felségjogok, Jogalkotás

Mivel általános elv szerint a király jogköre kiterjedt a teljes legfelsőbb hatalomra, így maga hozta a legfelsőbb

szabályokat (korábban a dekrétumokat, később a rendeleteket), privilégiumokat adhatott, majd később, a rendi

monarchia idején döntő módon részt vett megalkotásukban (prepozíciók, szentesítés, kihirdetés,

törvényértelmezés és -magyarázás). Az országgyűlés intézményének kialakulását követően megillették a diéta

szervezése körüli jogok: összehívás, berekesztés, elnapolás, feloszlatás,megnyitás, elnöklés vagy elnök

kinevezése, tárgyak kitűzése, s egyéb törvényalkotással kapcsolatos jogosítványok.

Törvénykezés

Gyakorolta a bírói hatalmat, minek értelmében mindenféle törvénykezőjogkör a király felhatalmazásán alapult.

A Hármaskönyv szerint a teljes igazságszolgáltató hatalom végeredményben őt illeti, amelyet a koronával

szerez meg. A18. századra, bár a Curia ítéleteit az ő nevében bocsátja ki, a király személyes bíráskodása

elenyészett, s az 1790/91:12. tc. értelmében már ítéleteket sem változtathatott meg. Továbbra is adhatott ki

azonban eljáráskezdeményező bírói parancsokat, biztosíthatott asylumot, salvus conductust írhatott alá,

kegyelmezhetett.

Kormányzat és közigazgatás

A fentiekkel összhangban teljes körű intézkedési lehetősége volt a kormányzatban, a közigazgatásban, a

kormányzati szerveken keresztül gondoskodott a törvények betartatásáról (főfelügyeleti jog); kinevezte és

elbocsátotta az országos főtisztségviselőket (kinevezési jog); messzemenő pénzügyi jogosítványokkal

rendelkezett, a ius regium alapján megillette az elhagyott, uratlan jószágok birtokbavétele, hűtlenség esetén a

vagyonelkobzás. O volt a legfőbb hadúr, hadat üzent, békét kötött, hadba szállást rendelt el, feloszlatta a sereget.

Beavatkozhatott a társadalom szerkezetébe: birtokot adományozhatott és megnemesíthetett, rangokat és címeket

adhatott. Tételesen felsorolhatatlan a királyt megillető jogok összessége, hatásköre leginkább a korlátok

oldaláról, a behatárolás nézőpontjából ragadható meg. A királyi hatalom korlátai voltak: a hitlevélben és a

koronázási esküben foglaltak, a törvények rendelkezései, az ország régi szokásai s a rendi közigazgatás, amely

egyben garanciát is jelentett a fentebbiek közvetett betartatására.

Egyházzal kapcsolatos jogok

Széles volt az egyházzal kapcsolatos jogköre: az egyházszervezet megállapításától, a javadalmak betöltésén

keresztül, a gondoskodási kötelezettséget szavatoló jogosítványokig. (Részletesebben lásd alább, az egyházról

írottaknál.)




Stipta István


1.2. A HATALOM LEGITIMÁCIÓJA; A SZENTKORONA-ESZME

Szent István koronázásának évében már Európa-szerte egyházi szertartássá vált a királlyá tétel aktusa. Minthogy

a királlyá avatást a püspökké szentelés mintájára alakították ki, az is mintegy szentséggé vált. A középkor

századaiban „császárok, királyok, pápák, püspökök, sőt mindennemű egyházi és világi hivatalnak, hatalomnak

birtokosai, így a bírák és tisztviselők is hatalmukat mind Istentől nyerték. Mert a középkori ember nem lát

különbséget örökléssel, választással vagy kinevezéssel nyert hivatal, sőt jogosan vagy jogtalanul szerzett

hatalom között sem, és Isten akaratát érzi meg az igaz úton szerzett és igazul, a köz hasznára uralkodók áldásos

országlásában csakúgy, mint a zsarnok vagy uzurpátor jogtalan uralmában” (Bartoniek Emma). A középkor

hatalomfelfogásának tengelyében tehátaz Istentől származó uralkodói hatalom átruházása áll. A hatalom

szertartásos átruházása a hatalom gyakorlásának feltétele. A koronázás így vált elengedhetetlen elemévé a

legitim királyi uralkodásnak, jóllehet egyéb más feltételek is szükségeltettek az avatás mellé, mint például

személyes adottságok („uralomra termettség elve”), bizonyos tárgyi körülmények, az öröklés joga vagy a nép

választása, az előd jelölése stb.

Koronaeszme

A királyi hatalom politikai alátámasztására kézenfekvően ez a koronaeszme szolgált, melynek lényege a királyi

méltóságnak, a királyi jogok összességének és a koronának az azonosítása. A királyavatásban alkalmazott,

megszentelt korona „az egyház helyeslésével kísért uralomnak, a keresztény királyságnak már a 9-10. században

külső látható jele, s az egyetemes egyház közvetítése és kívánsága folytán általánosan elismert jelképe” (Eckhart

Ferenc). E jelkép teszi lehetővé az uralkodó és az egyház, a megkoronázott monarcha és Isten bensőséges

kapcsolatát: a hatalom teljessége, Isten kegyelmének elnyerése, a koronázás során száll át a királyra, aki ezáltal

lesz Krisztus kormányzásra rendelt helytartója e földön.

Organikus állameszme

A középkor másik államelmélete, a szintúgy egyházi forrásokból táplálkozó (bár eredendően az antik

gondolkodók teóriájából származó) organikus állameszme az érett középkorban megerősödő gondolat. Az antik

bölcselők államfelfogását (mely a társadalmat, az államot sajátos organizmusként, az élő emberi szervezet

mintájára képzelte el) a keresztény teológia az egyházra alkalmazta. Az egyház nem más, mint corpus mysticum

Christi, Krisztus misztikus teste. Az egyház az emberi test mintájára tagokra oszlik, melyeknek feje a római

udvar. Ezt sok esetben képi formába öntötték, az uralkodókat az „egyház tagjának”, az „egyház szellemi

karjának”, a „hívők testéhez tartozónak” titulálták. A szoros egybekapcsolódás folytán az egyházi szervezetre

vonatkoztatott organikus szemlélet természetesen terjedt át az államfelfogásra is. „Az összes emberek, akik egy

közülethez tartoznak, testnek tekintetnek és az egész közület embernek” (Aquinói Szent Tamás). Ezután már

csak az a kérdés: ki tekintendő a közülethez tartozónak, ki a populus része, s ki nem? S minthogy az organikus

állameszme is jó eszköznek mutatkozott a hatalom megszilárdításában, az uralkodók, a politikusok is szívesen

hivatkoztak rá. Az organikus felfogás egyfelől szolgálta ugyanis az állam egységét, a hatalom megszilárdítását.

Hiszen a fejként „megjelölt” király irányítása mellett kellett megteremteni az államhatalom összhangját, mely

nem más, mint az organizmus erőinek együttműködése, a tagok igazodása egymáshoz és a fejhez. Másfelől az

organikus eszme a szerveződő rendeknek is támasza lehetett: a nép, mely politikai testté szerveződött emberek

gyülekezete (vagyis megegyezés jött létre az érdekközösség alapján), irányítót állított az ország (a test) élére, aki

a fej szerepét látta el. Ezen érvelés utat nyitott a szerződéses elemek beépítése, sőt akár a visszahívás

intézményének kialakulása előtt is.

Rex és corona

Magyarországon a 13. századig a koronaeszme jegyében a király és korona értelmezése nem vált külön. A

korona nem jelent még meg önállószerepben, nem jelentett mást, mint az adott király hatalmát. A patrimoniális

felfogás oldódásával lazult a rex és a corona kapcsolata. IV. Béla uralkodása idején már bizonyos eltávolodás

észlelhető: ő már a koronajogára hivatkozott bizonyos földbirtokok visszavételekor. A korona igazi nagy

korszaka azonban akkor jött el, amikor a vegyesházakból származó királyok korában az uralkodók arra

kényszerültek, hogy regnálásuk jogosságát politikai-ideológiai argumentumokkal is alátámasszák. E helyzetben

a korona egyre inkább a királyságot kezdte jellemezni. A magánjogi uralomból közjogiba forduló királyi pozíció

lehetővé tette a korona állami főhatalmat szimbolizáló szerepének felerősödését. E folyamat ösztönzői és

szervezői lettek a rendek, amelyek a korona királytól történő elválasztásában fegyverre leltek. A korona –

immáron szembeállítva a királlyal – a rendek hatalmát alátámasztó, s az uralkodót korlátozó intézménnyé vált. E

folyamat szemléletes mozzanata Zsigmond fogsága, melynek ideje alatt az ország bárói a főhatalmat – a korona

birtoklására hivatkozva – magukénak vallották. Gyakorlatbajött a koronára történő hivatkozás: már a korona




Stipta István


jogáról, a korona pecsétjéről, a korona kancellárjáról stb. beszéltek. Röviden fogalmazva, elfogadott elvvé vált:

azé a hatalom, akié a korona, legyen az akár király, akár országtanács. A korona már nem pusztán az isteni

kegyelemben részesedés jelképe, immáron az országot, az állami főhatalmat jelentette. Ezért törekedtek oly

nagyon uralkodóink a szent koronával történő koronázásra (Károly Róbert kétszeri királlyá avatás után nem

mulasztotta magát harmadszor is megkoronáztatni, amikor hozzájutott István koronájához, Mátyás pedig hat

esztendővel megválasztását és érdemi uralkodásának megkezdését követően szükségesnek látta, hogy a

visszaszerzett koronával megkoronáztassa magát).

A szentkorona-eszme

A magyar fejlődés sajátosságait tükrözi vissza az ún. szentkorona-eszme, melyet Werbőczi István

Tripartitumában fejtett ki. E mű, mely a rendi-nemesi ideológia alapvetése volt, s mely a köznemesség

„bibliájaként” élt a magyar történelemben még évszázadokig, a középkor két nagy államelméletét, a

koronaeszmét és az organikus állameszmét egyesítette, egyben sajátos magyar vonást kölcsönözve a teóriának.

Werbőczi magyarázatában a király és a nemesek összessége egyaránt a főhatalom részese, kölcsönös függésben

birtokolják a hatalom teljességét. Miután a királyi hatalom forrása a nemesek összessége (egyeteme), a jogokat a

nemes közösség ruházza át a koronázás útján. Az eredeti ősi egyenlőség úgy szűnt meg, hogy a nemzet egy

része vétkezett a nemzet egésze ellen, így elveszítette jogát a politikai hatalom gyakorlására. A nemzet másik

része pedig a maga akaratából az ország szent koronájának joghatóságára (következésképpen koronázáskor a

királyra) ruházta az állami főhatalmat. A koronában testesült meg e nemesek által birtokolt s átadott közhatalom.

Werbőczi a szent koronának több tartalmát adja: a koronát egyik helyen azonosítja a királlyal, máshol mint

párhuzamos intézményt említi a koronát és a királyt, megint másutt a területi felségjog alanya a szent korona,

ismét arrébb a szent korona jogának tulajdonít egy sor felségjogot, mint például a háramlási jogot, a királyi

öröklési jogot. Mindenesetre mint Eckhart Ferenc megállapította: „.az az állítás sohasem fordul elő Werbőczi

előtt, hogy minden nemes a szent korona tagja.”, de „.a szent korona organikus szemléletét csak az egyenlő

nemesi szabadság tételének bizonyítására alkalmazta, egyébként a régi történeti fejlődésben kialakult

koronaeszme és a krónikákból átvett népfelség elve alapján állott”.

Az ország három részre szakadása és a korona idegen dinasztiához kerülése után a szentkorona-tan vesztett

jelentőségéből, de rendszeres hivatkozási alappá vált a pártharcokban, trónküzdelmekben, a Habsburgok

igényeinek érvényesítésében, az országegyesítésben, Erdély államiságának értelmezésében. A zavaros politikai

és alkotmányos viszonyok tovább erősítették a korona közjogi önállóságát. A feldaraboltság idején nagy

jelentőségre tett szert a „szent korona országainak” területi definíciója. A Habsburg-ellenes küzdelmekben a

magyar önállóság jelképévé vált a szent korona: „A koronának 1790 elején Bécsből Budára történő

hazaszállítása a rendi függetlenségi gondolat diadalmenete volt” (Kardos József).

A szentkorona-tan a polgári korszakban, főként Hajnik Imrének köszönhetően, új magyarázattal, új

megközelítéssel kibővítve ismét jelentős szerepet játszott a közjogi gondolkodásban.

1.3. A HATALOM MEGSZERZÉSE: TRÓNBETÖLTÉS

Vérségi elv

Mint már említettük, a királyi trón megszerzéséhez, a koronázás szertartásán túl, szükséges volt valamiféle

jogcím az uralkodásra. Az Árpádok korában ennek egyértelmű szabálya a vérségi elv, melyen belül azonban

nem egyértelműen tisztázottak a kiválasztás előírásai. Azt, hogy Árpád leszármazottai közül lehet csak a király,

senki meg nem kérdőjelezte. Az ősi magyar utódlási rendből öröklött gyakorlat volt a senioratus, vagyis az

uralkodó nemzetség legidősebb (természetesen uralkodásra alkalmas) tagjának elsősége a fiatalabbakkal

szemben. E 12. századig döntő elvet meg-megtörte a szintén ősi utódkijelölés elve. A12. században változás

történt, s diadalra jutott a primogenitúra, vagyis az elsőszülöttségi elv.

Választási elv

Az Árpád-ház magvaszakadtával előtérbe került a választás elve, a bárók és főpapok, majd a nemességet is

magában foglaló országgyűlés magának vindikálta az eljövendő uralkodó megválasztásának jogát. A rendi

dualizmust visszatükröző ezen törekvések általában sikeresnek mondhatók, egészen 1547-ig, a Habsburg-

házfiági örökösödésének elfogadásáig. 1687- ben pedig I. Lipót elfogadtatta a diétával az elsőszülöttségi rendet.

1723-tól a fiági örökösödés elvét kiterjesztették leányágra is. E rendszerben 1848-ig változás nem esett.

1.4. A KORONÁZÁS




Stipta István


A koronázással jutott hozzá az uralkodó a legtöbb hatalmi jogosítványhoz, s különösképpen az egyház feletti

kinevezési és rendelkezési jogához. Kivétel e megállapítás alól a kormányzati jogok csoportja, melyeket a

trónutódlás tényével már gyakorolhat. A koronázás a királlyá avatásnak különböző szimbólumok sorozatából

álló egyházi és közjogi jellegű szertartása, melyet Európában már a nyolcadik századtól meghatározott

ceremoniális rend szerint bonyolítottak. A koronázási szertartásnak írásba foglalt előírásai, pontosan

meghatározott szabályai voltak a koronázási ordók. E formulák meghatározták a koronázási aktusok rendjét, a

szertartáshoz tartozó egyházi és világi beszédek rögzített szövegeit.

Világi akaratnyilvánítás, Egyházi szertartás

A koronázás mindenekelőtt az akaratnyilvánítás eszköze volt: kifejezte, hogy a koronázásban részt vevők

elismerik királyuknak a jelöltet. Alkotóelemeit tekintve a koronázási szertartás világi és egyházi részekből épült

föl. Egyfelől tartalmazta a király világi támogatottságának publikálását: a ceremónia ünnepélyes külsőségeiben

részt vállaltak az ország nagyurai (például a felvezetésnél, az ünnepi menetben haladtak a főpapokkal együtt),

majd a nép megkérdezésekor („akarjátok-e királyotokul?”) a jelen lévő, egybesereglett országlakosok

nyilváníthattak véleményt, végül az egyházi szertartást követően világi esküt is tett az új uralkodó: az

országjogai, törvényei, ezek megtartása és megtartatása mellett tett hitet. Másfelől a püspökszentelés mintájára

celebrált egyházi szertartás soránjutott az isteni kegyelem birtokába az új király. Az eredetileg pogány eredetű

világi aktust, a hatalmi jelvények átadását, a királyi hatalomnak a klérus részéről történő támogatása mindinkább

az egyházi szertartás részévé tette. A koronázás a koronázótemplomban, az oltár előtti emelvényen történt. A

koronázási aktusnak része volt az egyházi intelem (melyben felhívták a jövendő uralkodó figyelmét a keresztény

monarcha kötelességeire), az egyházi eskü (melyben az új király a keresztény monarchia eszményének jegyében

az igazságosságra, a béke megtartására, a gonoszság elleni harcra, a gyengék védelmezésére esküdött),

afölkenés (az egyházi szertartásnak megfelelően jobb karján és hátán), a hatalmi jelvények (palást, kard, jogar,

országalma) átadása, a koronának a király fejére helyezése, ünnepélyes Te Deum és végezetül a koronázási

mise.

1.5. A KORONÁZÁSI JELVÉNYEK

Korona

A koronázási jelvények eredete az antik időkre vezethető vissza. A korona ősét, a perzsa uralkodók hajpántjából

származó diadémát Nagy Sándor megkülönböztető jelvényként viselte, melyet annak hangsúlyozására vett föl,

hogy ő, a világ ura, minden alattvalójától különbözik. Ez a gondolat a későbbiekben is fölbukkant, s a korona a

római időkben a császár hatalmának állandó jelképévé vált. A jogar az augurok jóslási tevékenységét szolgáló

pálcából (sceptrum) lett Augustus korában hatalmi jelvény. A görög bölcsek tanítása nyomán a gömbölyű Földet

jelképező világalma a Föld kerekségét és a fölötte gyakorolt hatalmat illusztrálta. Más indoklás szerint a gömb,

mint a legtökéletesebb forma, a világmindenség abszolút rendjére, valamint a hatalom tökéletességére és

teljességére utalt. Apalást a szimbólumok sorában mindig a védelmező hatalmat, a menedéket jelentette: akit a

köpenyével betakart valaki, az védelem alatt állott. A római birodalom e hatalmi szimbólumai: a korona, a jogar,

a világalma és a bíborpalást a keresztény királyok uralmi jelképeivé is váltak, s az európai gyakorlatot átvéve

természetesen a magyar uralkodók is használták azokat.

Jogar, Országalma, Palást, Kard

A magyar koronát Szent István feltehetően II. Szilveszter pápától kapta, s az eredetileg nyílt korona volt. Ma

ismert formáját vagy az eredeti diadéma lefedésével tették zárt koronává, vagy pedig, mint több kutató állítja, a

13. századbankét másik fejdíszből állították egybe. Mindenesetre a szent koronát 1250, azaz V. István

koronázása óta folyamatosan használták a magyar uralkodók. A magyar jogar egyike a legrégibb, máig

fennmaradt európai sceptrumoknak, feltételezések szerint még Szent István koránál is régebbi emlék. Az

országalma már első uralkodónk pénzein felbukkant, így tehát azt is legősibb jelvények között tarthatjuk

számon. A koronázásipalást vitathatatlanul eredeti, ezzel kapcsolatban semmiféle kétely nem merült föl.

Kereszt

A magyar koronázási szertartásokban nagy szerepe volt már a perzsa tradíciókban is a hatalom szimbólumaként

megjelenő pallostól származó királyi kardnak. A koronázási szertartás során kétszer is kivonták a kardot:

egyszer a templomban, az oltár előtt, amikor a királlyá avatást vezető főpap átadta a megkoronázandó királynak

a kardot (a herceg lovaggá ütésé- nekjelképezésére). Majd az egyházi szertartás végeztével, a világi koronázási

eskü letételekor, a világi erőhatalom megfogalmazásaként az új király suhintott egyet a kardjával az




Stipta István


országlakosok gyülekezete előtt. (S gyakran azonnal „használta is” a király a kardot: lovaggá ütött és lovagokat

avatott.) A magyar királyi hatalmi jelvények között volt még a kereszt (a 12. századi ábrázolások szerint nyélre

erősített kereszt, majd a 13. századtól kezdve, nyilván III. Béla bizánci neveltetésének, kapcsolatainak

eredményeként, a kettős kereszt).

1.6. A KIRÁLY HELYETTESÍTÉSE. KORMÁNYZÓ, HELYTARTÓ

A király jogkörének súlya, személyének rendkívüli fontossága, az államfő összpontosított hatásköre a

középkorban és a kora újkorban fontos kérdéssé tette a helyettesítést. A király akadályoztatása esetén

valamiképpen gondoskodni kellett a halaszthatatlan ügyek intézéséről, az uralkodó személyes rendelkezéseinek

pótlásáról. A megoldást nehezítette a király koronázásának, felkenésének külön ceremóniája, mely őt kiemelte

az egyszerű állami tisztségviselők köréből, s megakadályozta az automatikus helyettesállítást.

A legkézenfekvőbb megoldás volt a királyi család tagjainak közreműködése, aminek esélyt adott az a

patriarchális szemlélet, amely az ország fölötti uralmat a királyi család magántulajdonának részeként tekintette.

A királyi család tagjainak helyettesítő funkciója lehetett teljes és részleges.

Anyakirálynő

Ha a király kiskorú volt, az Arpád-házigyakorlatnak megfelelően anyja helyettesítette a kormányzásban. Ha

külhonba távozott, hadat viselt, esetenként jelölt maga helyett valakit: feleségét vagy anyját. A magyar gyakorlat

szerint a király felesége ilyen joggal automatikusan és deklaratíve nem bírt.

Amennyiben a magyar trónon nő ült, munkájának segítésére meghatározatlan hatáskörrel férjét maga mellé

vehette a kormányzásban (corregens, kormánytárs). Így tett Mária királynő, aki – uralkodásának első éveiben –

férjét, Luxemburgi Zsigmond brandenburgi őrgrófot maga mellé emelte, de ugyanígy járt el Mária Terézia, aki

1741-ben Ferenc lotharingiai herceget ismertette el corregensnek (1741:4. tc.). A kormánytárs működése

azonban nem érintette az örökösödési rendet, a korona országainak oszthatatlanságát, a megbízatás a királynő

halála után nem élhetett tovább (de persze, tetszésétől függően, még életében megszüntethette azt). A corregens

részt vehetett ugyan a kormányzásban, de felségjogokat nem gyakorolhatott, kiváltságokat nem

adományozhatott. Az ország rendjeinek jogaira fel kellett esküdnie, s végül a nádori hatáskört működése nem

befolyásolhatta.

Dux

Részleges helyettesítésnek tekinthetjük a királyi hatalom territoriális megosztását. A politikai viszályok

kezelésének, családi konfliktusok oldásának útja volt a ducatus, a hercegség intézménye. 1048-ban a

Lengyelországból hazatérő Béla herceg I. Andrástól megkapta az országnak mintegy harmadát kitevő terület

fölötti hercegséget. A Magyar Királyságnak e hányadában Béla királyi jogokat gyakorolhatott, a fennhatósága

alatt álló területen mintegy királyként léphetett fel. A hatalommegosztásnak e formája megismétlődött András

fia, Salamon király és Béla fiai, Géza és László herceg között. A hercegség területét Erdély, valamint Szlavónia

és a tiszai részek alkották.

Rex junior

Hasonlít a ducatus formájában történő hatalmi osztozkodáshoz a rex junior, azaz ifjabb király intézménye.

Ekkor azonban az ország egy hányadát kormányzásra megszerző fiatalabb uralkodót még a király életében

megkoronázták, miként II. András regnálása alatt Bélát, IV. Béla uralkodása idején Istvánt. Az ifjabb király

uralkodóként viselkedett, a maga területén gyakorolta a királyi jogokat, saját udvartartást vitt, háborúzott,

szerződéseket kötött, törvénykezett, kiépített saját központi kormányzata volt. Dacára a hatalommegosztásnak

ezek a megoldások ideiglenesek voltak, és az ország megosztott területein nem alakult ki a dinasztia új ága. „Az

ifjabb királyság idejében is az öregebb király a »nagyobb«, megőrzi elsőségét a »kisebbel« szemben, mint azt az

Aranybulla is kifejezésre juttatja. Az ifjabb király hatalmát atyja engedményéből származtatja. Béla, mint ifjabb

király, pecsétjén ezt a köriratot olvassuk: »Béla, Isten kegyelméből és atyja akaratából Magyarország királya«.

Ez a körülmény megakadályozta, hogy a királyi hatalom megosztása következtében az ország az Árpádok

idejében több részre szakadjon, amint az Lengyelországban a Piastok idejében megtörtént.”

Reginatus




Stipta István


Hasonlóképpen fogható föl a reginatus is, minthogy a királynéi javakkal a király felesége szabadon

rendelkezhetett. Királyi címét azonban nem sajátjogán bírta, csupán férje méltóságában osztozott. Ot is

megkoronázták ugyan, de ez aktushoz közjogi funkciók nem kapcsolódtak, így például esküt sem kellett tennie.

Bár felségnek címezték, férjének ő maga is alattvalója volt.

Megbízottak

Amennyiben a király akadályoztatva volt hazai ügyeinek intézésében, nemcsak családtagjait, anyját vagy

feleségét, hanem valamely világi vagy egyházi méltóságot is felkérhetett az ügyek vitelére. (Így kapott

megbízást János esztergomi érsek 1217-ben a Szentföldre távozó II. Andrástól, Albert osztrák herceg 1402-ben

Zsigmondtól.)

Helytartó

A helytartó (locumtenens regius) nem teljes értékű helyettese a királynak, hiszen az uralkodók általában

külföldön is gyakorolták uralkodói jogaikat; a kirendelt helyettesek inkább a király akaratának hazai végrehajtói

voltak. Jól szemlélteti ezt a Habsburg-korszak locumtenenseinek működése, akik, minthogy megbízatásukat az

uralkodótól nyerték, a király utasításai szerint igazgatták az országot, foganatosították a királyi parancsokat. A

helytartó általában akkor tevékenykedett, amikor az uralkodó külföldön volt, s minthogy a Habsburgok tartósan

távol maradtak az országtól, folyamatosan kellett locumtenensről gondoskodni. (Vö. Báthory István nádor

[1519-1530], Szalaházi Tamás kancellár [1525], Thurzó Elek országbíró [1532-1543], Várady Pál főkancellár

[1542-1549], továbbá Oláh Miklós [1554-1562], Bornemissza Pál [1568-1572], Verancsics Antal [1572-1573]

stb. működését.) A 17. századra a helytartó feladatköre beolvadt a nádori tiszt általános helyettesítő funkciójába,

jóllehet a locumtenentia, a helytartóság mint kormányszerv állandósulásával különváltak bizonyos feladatok a

nádorságtól. A nádori és helytartói poszt egybeolvadása Mátyás rendelkezésére vezethető vissza, mely szerint

„ha a királyi fenség akár haddal, akár különben az országon kívül lenne, a nádor hivatalánál fogva az országban

helytartó legyen, és mindazt tehesse és gyakorolhassa, ami különben a királyt illetné, kivévén csak a

kegyelemadást és a koronára háramlott jószágok adományozását és más olyanokat, melyek régi rendelkezések

következtében mindig a királyi méltósághoz tartoztak” (1485:10. tc.). Ferdinandy Gejza szerint e passzus

ilyenformán sohasem érvényesült a történelem folyamán, minthogy az uralkodók mindig egyedi aktussal

neveztek kormányzót, ezzel hangsúlyozva, hogy a nádor nem automatikus helyettesítőjük (II. Ulászló 1503,

1509-ben, II. Lajos 1522-ben stb.). 1723-tól, a helytartótanács felállításától fogva a nádor, mint a helytartótanács

elnöke, természetesen átvette a helytartói funkciót.

Míg a helytartót a király nevezte ki maga helyett külföldi tartózkodása idejére vagy akadályoztatása miatt, addig

a gubernátort (a kormányzót vagy gyámkormányzót) a magyar alkotmánytörténet azon esetekben ismerte, ha a

király gyengeelméjűnek minősíttetett volna, illetőleg ha a király kiskorúsága okán nem tudta az ország ügyeit

intézni. A gyámkormányzót vagy az uralkodó rendelte (mint V. István Kun László gyámjául a királynét,

Erzsébetet jelölte, Albert pedig Frigyes német királyt kérte gyámul [V.] László mellé), vagy pedig ha az

uralkodó nem gondoskodott gyámról, az ország, a diéta tette meg ezt helyette. Így került V. László mellé

Hunyadi János, Mátyás mellé Szilágyi Mihály. Előfordult az is, hogy tanács intézte az ország dolgait (II. Lajos

esetében). A gubernátornak az 1446. évi országgyűlés meghatározta hatásköre a király jogkörével volt azonos,

amely némi megszorítást szenvedett. Az igazságszolgáltatásban 12 tagú tanáccsal járt el, hűtlenségi ügyekben

nem bíráskodhatott, kegyelmet nem adhatott, a kinevezési jog gyakorlásában négytagú tanáccsal járhatott el, a

birtokadományozás felső határa 32 telek volt. Nem ismert korlátokat viszont a határozat pénzügyekben,

nemesítésben, címadományozásban, privilégiumokban és fiúsításban.

A magyar történelemben a kormányzó intézménye a későbbiekben még kétszer bukkant föl: 1849-ben és a két

világháború között, a „király nélküli királyság” alkotmányos modelljében. Kossuth törekvései a függetlenségi

nyilatkozat elfogadtatása után egy prezidenciális elnöki forma irányába mutatnak. A kormányzó elnök

elnevezésben hangsúlyosabb az elnök, mint a kormányzó: az elnök valójában köztársasági elnök, s nem

királyhelyettesítő, kinevezett megbízott. Horthy Miklós kormányzói posztja az őszirózsás forradalmat és a

Tanácsköztársaság minden korábbi polgári előzményt tagadó konstrukciójával szemben hangsúlyozott

jogfolytonosságot volt hivatva jelképezni. A változatlan monarchikus államforma és a szentkorona-eszme

aktualizálása mellett, a Habsburgok detronizálása után kézenfekvőnek mutatkozott a korábbi magyar tradíciókba

belesimuló kormányzói poszt felújítása és állandósítása, így egy sajátos „király nélküli királyság” közjogi

megoldásának megteremtése.

1.7. AZ ERDÉLYI FEJEDELEM




Stipta István


Érdemben az erdélyi fejedelmi címet első ízben Szapolyai János átmenetileg a királyi címre is igényt tartó

örököse: János Zsigmond viselte. Az 1556. évi tordai országgyűlés deklarálta a rendek szabad

fejedelemválasztási jogát. Mint már említettük, a drinápolyi békét követő speyeri egyezmény 1570-ben a trónra

formált igényről történt lemondás fejében biztosította számára a fejedelmi (princeps) titulust. Az erdélyi

fejedelem ekkor még bizonytalan jogi helyzete, a szent koronához fűződő tisztázatlan viszonya fejeződött ki

abban, hogy az 1571-ben megválasztott Báthori István a lengyel trón megszerzéséig csupán a magyar király

erdélyi vajdájának szólíttatta magát. 1575-től azonban állandósult méltóságának fejedelmi megnevezése.

Választási monarchia

Ettől fogva Erdély urainak hivatalos megnevezése: fejedelem, mely címet az 1686 után Erdélyt megszerző

Habsburgok is tovább használták. A címmel párhuzamosan a fejedelmi hatalom Erdély önállóságának de facto

elismerésével szilárdult meg, a porta és Bécs hallgatólagos hozzájárulásával Erdély fejedelmeit az erdélyi három

nemzetből álló országgyűlés választotta, mindenkor a jelölt elé szabott választási feltételek elfogadása esetén.

Jóllehet, ezzel az országgyűlésnek a fejedelemmel kapcsolatos korlátozó szerepe jórészt ki is merült, a választási

monarchia modelljének fenntartása mégis jó pozíciókat biztosított a rendeknek az ellenőrzés fenntartására. A

másik póluson a fejedelmi hatalom szilárdsága az erdélyi politika állandó jellemzőjévé vált. Nem dacolhatott

hatalmával a magyarországinál fejletlenebb és attól szerkezetében is jelentősen eltérő rendiség sem. Az ország

területét kitevő mintegy 15-20%-nyi fejedelmi földbirtokhálózat biztos bázisa volt a fejedelmi törekvéseknek. A

fejedelmi hatalom kereteit egyfelől Erdély sajátos politikai helyzete, a török portához fűződő különleges

viszonya, a magyar politikában játszott jelentős szerepe, másfelől az erdélyi alkotmányban foglalt, fejedelmi

jogkörre vonatkozó, szabályok határozták meg.

Athname, Külpolitika

Erdély fejedelmét a három nemzet uniója alkotta erdélyi országgyűlés választotta. A választásokhoz persze

választási feltételeket is szabtak. A török porta igényt tartott a fejedelem megerősítésére (athname) s a hűbéres

viszonyt kifejező aktusra: a méltóságjelvényeinek (ló, kard, zászló, címeres süveg és fejedelmi pálca, kaftán)

megküldésére.

A török államhoz fűződő kapcsolatok alatta maradtak a hűbéres viszonynak: Erdély „szabad hűsége” elegendő

volt a porta számára. A felsőbbség jelképes kifejezésén túl az erdélyi fejedelem relatíve szabad külpolitikai

tevékenységet folytathatott, néhány politikai tabu (mint például az ország egyesítése Habsburg-jogar alatt) és a

török érdekek tiszteletben tartásával. A külpolitika rendkívüli jelentősége miatt a gyakorlatban a fejedelmek

lettek a diplomácia, a hadüzenet, a békekötés intézésének korlátlan birtokosai. A hangsúlyozottan magyar

erdélyi államiság, továbbá a fejedelmeknek a magyar politikában játszott jelentős szerepe különlegesen fontos

helyet biztosított Erdély uralkodóinak a magyar történelemben.

Fejedelmi jogkörök

Az erdélyi alkotmányos szabályok szerint a fejedelmeket megillették az országgyűléssel kapcsolatos jogok

(összehívás, berekesztés, propozíciók, sőt a résztvevők egy nagyobb részének [regalisták] kiválasztása is); a

végrehajtó hatalom gyakorlásával kapcsolatban gyakorlatilag korlátozás nélkül intézhették a belügyeket,

nevezhettek ki közhivatalokra, erősíthettek meg, válthattak le tisztségviselőket; kezükben futottak össze a

gazdaságpolitika szálai, rendelkeztek a kincstári jövedelmekkel. Ennek keretében külön nevesítve voltak

pénzverés körüli jogaik, a postajog, az útlevélügy ellenőrzése. Mint monarchia államfőjét, természetesen

megillette a legfőbb bírói hatalom, melyet személyesen ritkán, inkább a fejedelmi táblán keresztül gyakorolt;

fenntartva magának a kegyelmezés jogát. Az erdélyi történelemben nagy szerepet játszó hadsereggel

kapcsolatos jogai korlátlan lehetőséget biztosítottak számára a hadvezetésben, a hadsereggel, várakkal

kapcsolatos intézkedésekben. Az erdélyi fejedelem kiváltságokat adott, nemesi rangra emelt és birtokokat

adományozott. Egyház körüli jogai különösjelentőségre tettek szert a protestantizmus hivatalossá tételével. Az

erdélyi fejedelemség fennállásának külső feltételei azonban magukban hordozták a beavatkozás veszélyét. A

belső kondíciók egyfelől lehetővé tették a fejedelmi központosítást, másfelől azonban könnyen el is

sekélyesíthették azt. Egyes uralkodók, mint Báthory István, Bocskai István, Bethlen Gábor, Rákóczi György, a

reális lehetőségeket szem előtt tartva, éltek azokkal, s európai tekintélyre jutottak. Mások koncepciótlan hatalmi

harcokban, belső csatározásokban gyengítették a fejedelmi hatalmat és élték fel az ország erejét.

1.8. A VEZÉRLŐ FEJEDELEM

Fejedelemválasztás, A vezérlő fejedelem jogköre




Stipta István


II. Rákóczi Ferenc hívei aszécsényi országgyűlésen (1705) a trónfosztás kikiáltására készültek. Az elhúzódó

háború szükségessé tette, hogy a szabadságharc vezetői meghatározzák közjogi viszonyukat a Habsburg-

trónhoz; továbbá hogy a küzdelmek szervezésére állandó igazgatási apparátust állítsanak fel. A Szécsénybe

egybehívott diéta résztvevői konföderáció megalakításáról döntöttek, mely egyfajta alternatív államszervezet

kialakítását jelentette. A „confoederált rendek” 1705. évi gyűlése magát a törvényhozó hatalom

letéteményesének nyilvánította. Az államfői kérdés megoldásában az óvatosabb irány kerekedett felül, s a

detronizáció és királyválasztás helyett afejedelemválasztás mellett döntöttek. „Hogy ezen ügy dolgában

közönséges akarattal továbbra is rend tétethessék... szükségesnek láttuk, hogy mindenekelőtt egy

olyfejetválasszunk magunknak, az ki velünk edgyütt confoederálván. nemcsak az hadi dolgokban, hanem az

Törvényes, Egyházi, Politicai és Oeconomicai állapotokban is igazgassa, kormányozza és velünk edgyütt

oltalmazza” – szólt az 1705. évi szécsényi gyűlés 1. articulusa. Ezzel tehát mintegy teljhatalmat adtak Rákóczi

kezébe, melyről 1705 végén tapasztalatai alapján állapította meg, hogy az „szuverén hatalom”. Ez a teljhatalom

kétirányú megszorítást szenvedett. Egyik oldalról a szenátus felállítása jelentett korlátot, másik oldalról pedig a

„confoederált rendek” felügyelete.

A szenátus inkább a fejedelem ellenőrzésére, esetleges hatalma kiterjesztésének korlátozására szolgált, mintsem

a korábbi operatív udvari tanács szerepkörét próbálta volna betölteni. Hatásköre gyakorlatilag ugyanolyan tágan

volt megvonva, mint a fejedelemé, amire támaszkodva lényegében minden ügybe beavatkozhatott. A tanácsban

a klérus és a bárókvol- tak többségben, s egy idő után az országos politika irányítását is magához vonta.

A4. törvénycikkben leszögezték a rendek, hogymind a szenátus, mind pedig a fejedelem köteles döntéseit a

rendek gyűlésével jóváhagyatni, amennyiben azok a „Békességnek Tractá-ját” érintik, annyiban a konföderáció

ellenőrzése érvényesül.

Esze Tamás értékelése szerint II. Rákóczi Ferenc mindvégig kezében tartotta az ország államapparátusának

irányítását. Valójában azonban biztos irányító szerepköre csak a szabadságharc táborán belüli ellentétek

kiéleződéséig tartott; azt követően érzékeny egyensúlyi helyzetben volt kénytelen politizálni: valamiféle

mérleghelyzetben katolikusok és protestánsok, főurak és köznemesek, jobbágyok és nemesek között. Ebben a

helyzetben rászorult a szenátus támogatására, amely folyamatosan nyomult előre hatásköre gyarapításában. Ez

pedig egyértelművé tette a fejedelmi hatalom jellegét: egy rendi alkotmányos keretek közé szorított, erősen

korlátozott államfői státus volt, melyet II. Rákóczi Ferenc csak hű köznemesi tanácsadói és párthívei, valamint

jobbágy katonái támogatásával tudott némileg tágítani a központosító elgondolások jegyében a rendi

centralizáció irányában.

A vezérlő fejedelem státusát csak belső vonatkozásokban tudta elfogadtatni: sem a Habsburgok, sem más

európai állam (még a szövetségesnek tekintett francia uralkodó sem) nem ismerte el egyenrangú partnernek.

Nem véletlen tehát az erdélyi kapcsolat hangsúlyozása a szabadságharc politikai vezetésének diplomáciájában.

Az 1704. évi gyulafehérvári fejedelemválasztás, mely Rákóczit emelte az erdélyi trónra, adta meg a lehetőséget

a külpolitikai kapcsolatok normalizálásához.

2. 2. AZ ORSZÁGGYŰLÉS

2.1. AZ ORSZÁGGYŰLÉS AZ ÁLLAMGÉPEZETBEN

A társadalom kedvezményezett rétegeinek természetes törekvése valamennyi államban a hatalom lehető

legnagyobb mértékű kisajátítása, a hatalom gyakorlásában való mind közvetlenebb részvétel elnyerése. Az,

hogy csoportjaik milyen módon képesek megközelíteni a hatalmi szférát, elfoglalni az államgépezetet vagy

annak egyes zónáit, milyen esélyei vannak expanziójuknak, nagymértékben függ természetesen a társadalom

történeti periódusától, az állam formájától, a kormányzati apparátus kiépítettségétől, a politikai képviselet már

kiépült formális kereteitől, a konkrét politikai viszonyoktól, s végül a csoport társadalmi hierarchiájában

elfoglalt szerepétől. A csoportok képviselői lehetnek személyes és belső tanácsadók, valamiféle tanács (például

királyi tanács), szakmai szerv (például kancellária), vagy éppen társadalmi rétegek gyülekezetei (például

serviensek congregatiója, zsinatok). A képviselet legszélesebb szervezeti formája a mindenkori

kedvezményezett rétegeket („nemzetet”, „népet”) magában foglaló általános gyűlés: a nemzetgyűlés, az

országgyűlés, a parlament stb. A feudális magyar állam országgyűlésének kialakulását a szakirodalom a 15.

század első felére teszi. Az időpont-meghatározás alapjául az az országgyűlés-fogalom szolgál, amely azon

conventust tekinti kifejlett országgyűlésnek, melyen a feudális államhatalom gyakorlásában érdekelt valamennyi

réteg (vagyis a rendek) részt vesznek, s ott törvényeket vagy legalábbis országos érvényű határozatokat hoznak,

szervezetét tekintve pedig bizonyos állandóság tapasztalható. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a rendi gyűlés




Stipta István


csíráinak megjelenését megelőzően nem léteztek olyan gyülekezetek, ahol egyik vagy másik csoport ne juttatta

volna érvényre törekvéseit.

2.2. A MAGYAR ORSZÁGGYŰLÉS ELŐZMÉNYEI

A régebbi szakirodalom szól a keresztény államalapítást megelőző kor „nemzetgyűlésének”, vagyis a

törzsekközös gyülekezetének továbbéléséről. „Biztos történeti nyomok igazolják, hogy az Árpádok korában a

nemzetgyűlés intézménye fennmaradt, és a magyar nemzetgyűlés sokkal szélesebb, demokratikusabb alapon

nyugodott, mint akár Anglia, akár más nyugati állam országgyűlése, mert nemcsak a koronahűbéreseket, hanem

a nemzet összes szabad tagjait magába foglalta” (Timon Ákos). Ezzel szemben a későbbi szerzők nyomát sem

találják e „nemzetgyűlésnek”. Eckhart Ferenc szerint: „A germán gyűlések mintájára régebben nálunk is

feltételezték már a honfoglalás korában a nemzetgyűlést, aminek azonban semmi bizonyítéka. A pusztaszeri

gyűlés Anonymus kitalálása.”

Egyházi zsinatok

Az azonban tény, hogy a katolikus egyház zsinatai, főként I. (Szent) László és Könyves Kálmán uralkodása alatt

mintegy valóságos országos gyülekezetként tűntek föl, ahol megjelentek a király és tanácsadói, az egyházi és

világi méltóságok, s ahol döntéseket hoztak, szabályokat állapítottak meg. Az 1092. május hó 20-án, Szabolcs

városában tartott zsinatról például így emlékezett meg László ún. I. törvénykönyvének preambuluma: „.szent

zsinat tartatott, a magyarok legkeresztényibb királya, László elnökletével országa összes püspökeivel és

apátjaival, valamint az összes előkelőkkel, az egész papság és a nép tanúskodása mellett. Ezen a zsinaton a

kánonoknak megfelelően és dicséretre méltó módon a következő határozatokat alkották meg.” A

törvényalkotásban való részvétele bármely szervezetnek a király mellett, a magyar állam első századaiban még

nem formai, hanem tartalmi elemeken nyugodott. Az állami főhatalom birtokosa és gyakorlója az uralkodó, ő

ajog forrása, ő bocsátja ki a törvényt. A király saját jogán, saját királyi hatalmára támaszkodva adta ki

dekrétumait. Az azonban, hogy ezt melyik gyülekezetben lefolytatott, milyen tanácskozást követően bocsátotta

ki, nem volt kelléke az érvényességnek. Legfeljebb az előkelők támogatásának elnyerése miatt feltétele az

érvényesülésnek.

Törvénylátó napok

A jogtörténet-tudomány legáltalánosabbnak tekinthető álláspontja szerint a magyar törvényhozó országgyűlés

legfontosabb előzménye a székesfehérvári törvénynap intézménye volt. A koronázóvárosban alkalmanként (az

1222. évi Aranybulla tanúsága szerint már évenként) megtartott ítélkező gyűlés eredeti funkciója szerint nem

törvényhozó, hanem törvénykező szerv volt. Mint azt az Aranybulla első kiadása mondta: „évenként a szent

király ünnepén, hacsak nem akadályoz bennünket nehéz ügy vagy betegség, Fehérváron tartozunk ünnepelni. És

ha mi jelen lenni nem tudnánk, a nádor kétségtelenül ott lesz helyettünk, hogy a mi nevünkben az ügyeket

meghallgassa. És az összes serviensek, akik akarnak, oda szabadon eljöhetnek.” Ez a frank állami gyakorlatban

sem ismeretlen forma döntően arra szolgált, hogy (az 1231-es megerősítés szavaival élve) „ott az elnyomottak

panaszaikat félelem nélkül előadhassák”, és ügyükben ítéletet mondjanak. A király legfőbb joga és

kötelezettsége: az igazságszolgáltatás gyakorlása, a korai államfejlődésben különös hangsúlyt kapott.

Akirályijogszolgáltatás, ajurisdictio jóval szélesebb fogalom a mai igazságszolgáltatásnál, nemritkán

kormányzati döntések megfogalmazására is kiterjedt (például ítélet formájában születtek meg közigazgatási

elhatározások). Az ítélkezésen, vagyis a megsértett jogrend helyreállításán túl, célja még az érvényes jog

megállapítása is. Ilyen értelemben bizonyos mértékig alapjául szolgálhatott a törvényalkotásnak is, jóllehet a

bevallottan új törvények alkotása és a régiek deklaratív eltörlése majd csak a 13. századvége felé lesz

általánossá. Addig a régiek értelmezése, a szokások megállapítása folyik (Gerics József). Már 1151-ből van adat

arról, hogy Szent István napján ítélkezésre váró udvarnokok gyűltek össze Székesfehérvárott. Az 1267. évi

törvény 8. fejezete elrendelte, hogy minden megyéből két vagy három nemes tartozik megjelenni, „hogy

azoknak jelenlétében minden kártevésről és jogtalanságról, bárki okozta és követte el azokat, minden

panaszosnak elégtételt szolgáltassunk”. Ezzel (vagyis a nemesi vármegye közönsége képviseletének állandóvá

és kötelezővé válásával) indulhatott meg a törvénynapnak országgyűléssé alakulása.

Serviensek congregatiói

Az országgyűlések előzményei kereshetők még a serviensek gyűléseiben is (communis congregatiók), amilyen

volt az 1267. évi esztergomi gyülekezet is, melyre az egyik nemes birtokügyének rendezése adott alkalmat. E

congregatiókon kizárólag a serviensek vettek részt, nem egyesültek a bárókkal és főpapokkal. Gerics József

értelmezésében ezek a gyűlések-in statu nascendi – az országgyűlések előestéjét jelentették. Eckhart Ferenc,




Stipta István


tekintve a dekrétum bevezető sorait („Magyarország összes nemesei, akiket királyi servienseknek mondanak,

hozzánk járulván, tőlünk alázatosan és hódolattal azt kérték, hogy szabadságokkal ajándékozzuk meg őket.

Mivel úgy találtuk, hogy kéréseikjogosak és törvényesek, tanácsot tartván báróinkkal, s az ő hozzájárulásukkal

azokat teljesítendőnek véltük”), egyenesen első országgyűlésünknek tartja az 1267. évi gyülekezetet.

Királyi tanácsok

Nem mellőzhető a királyi tanács megemlítése sem az előzmények között. Ugyanis amíg szervezett formában

funkcionáló országgyűlés nem alakult ki, az uralkodó az ország képviseletében az előkelőkkel, főpapokkal és

bárókkal tanácskozott. E szervvel azonban részletesebben a maga helyén foglalkozunk majd.

Törvényhozó gyűlések

A13. századvégén tapasztalható a különböző formák összeolvadása, minek eredményeképpen az 1290. és 1298.

évi parlamentum publicum (parlamentum generale) már törvényhozó országos gyűlésként funkcionált. E

gyülekezetben megjelentek immár a rendek (praelati, barones, nobiles), s közreműködésükkel és

hozzájárulásukkal születtek meg a kibocsátott dekrétumok. Dacára a 13. századi körvonalaknak, a rendi

országgyűlés intézménye csak a 15. századra állandósult, ettől kezdve beszélhetünk viszonylagos

rendszerességgel összehívott és teljessé váló rendi országgyűlésről. Az Anjouk korában nem volt szokásban az

országos gyűlések összehívása. Ezt a főrendek meglehetősen sérelmezték is. A főpapság egyházi átok kilátásba

helyezésével kényszerítette Károly Róbertet az összes nemesek összehívására Rákos mezejére. (Érdemi

törvényalkotás azonban e congregatión nem folyhatott, ennek semmi nyoma a forrásokban.

Csakúgy, mint az 1320. évi székesfehérvári vagy az 1323-i temesvári gyűlés határozatainak.) A

precentralizációs folyamatok, a rendek szerveződésének relatíve alacsonyabb foka, a királyi hatalom stabilitása

nem szükségeltette a rendek támogatásának ilyen szervezeti deklarációját.

Zsigmond ugyan meghívta tanácskozni a városok, mezővárosok és szabad falvak követeit is (a szakirodalomban

amúgy erősen vitatják az 1405. évi gyülekezet országgyűlés mivoltát), a városi követek jelenléte azonban csak

1445-től állandósult. (A dolognak aktuálpolitikai jelentősége is volt: V. László koronázása alkalmából, az őt

erősen támogató városok képviselőit hívták be a gyűlésbe.) „Maguk a városok nem nagy súlyt helyeztek a

megjelenési jogukra, hiszen már csak idegen nyelvük, de a nemesség melletti csekély tekintélyük miatt sem

játszhattak ott jelentős szerepet” (Eckhart Ferenc). AJagellók regnálása idején gyakran tartottak

országgyűléseket, amelyekre a gyenge királyi hatalom legalább úgy igényt tartott, mint a bárói ligák ellen küzdő

köznemesi párt – támaszra lelvén benne.

Rendi országgyűlések

A Hunyadiak korában végleges formát öltő rendi-képviseleti monarchia nem nélkülözhette immár a rendi gyűlés

intézményét. Ez így volt akkor is, ha tudjuk: Mátyás országgyűlései akaratának és reformterveinek engedelmes

támogatói voltak. A 15. századra megerősödő rendi dualizmus legfontosabb eszköze és működési terepe lett a

rendi gyűlés. Az ország három részre szakadását követően a szuverenitás megosztottságának eredményeképpen

a törvényhozás is meghasadt: az Erdélyi Fejedelemség önállásának tanúbizonyságaként függetlenedett

törvényalkotása is. Ez a különállás 1848-ig fennmaradt, sőt az 1863-as és 1866-os gyűlés is külön tárgyalt,

egészen a kiegyezésig. A Habsburg-kézre került országrész rendi gyűlése a magyar rendi előjogok védelmező

bástyájává vált Bécs centralizáló törekvéseivel szemben, mely természetesen váltotta ki az osztrák kormányzat

ellenérzését és minduntalan megújuló próbálkozásait a diéta eljelentéktelenítésére,

tevékenységénekvisszaszorítására. Önmagában már összehívásáért is küzdeni kellett. A nehézségek ellenére a

magyar rendi országgyűlés mindvégig tényezője maradt a magyar államéletnek, méltó ellenfele az abszolutizáló

udvarnak, oltalmazója nemcsak a nemesi jogoknak, de a magyar függetlenségnek is. S végül: a vértelen polgári

átalakulás vezénylője, és – törvényes keretek között – a magyar történelmi alkotmánynak megfelelő

rendszerváltoztatás megvalósítója lett.

2.3. AZ ORSZÁGGYŰLÉSI KÉPVISELET

Fejenkénti megjelenés

Mint arról szó esett, a főpapok és bárók mellett a köznemesség, majd a 15. századtól a szabad királyi városok

polgársága jelent meg, illetve képviseltette magát a tanácskozásokon. A prelátusok és mágnások személyes

megjelenése természetszerűen következett az országos gyűlés kialakulásának folyamatából, az előzményekből,




Stipta István


hiszen sem a királyi tanácsban, sem pedig az országos vagy tartományi gyűléseken, zsinatokon, a királyi udvar

tanácskozásain sohasem kérdőjelezte meg senki megjelenésük jogosságát. Így a tárgyalásokon helyet foglaltak

az érsekek és megyéspüspökök, a bárók, mágnások, a körükből kikerülő főispánok, tisztségükjogán, 1687-től a

királyi tanács felsőtáblai tagságot nyert tagjai, 1792-től a görög nem egyesült főpapok. A serviensek, a

vármegyei nemesség személyes jelenléte nem volt ennyire egyértelmű, hiszen IV. Béla is csak a vármegyék

követeit hívta 1267-ben a gyűlésbe (electus nobilis, nuntius). A renddé válás küzdelmében azonban igen erős

volt a szándék a nehéz politikai harcokban edződő köznemesség részéről a személyes jelenlétre. Ezzel is a

döntéshozatalra való befolyást igyekezett növelni, politikai jelentősége hangsúlyozására törekedett. 1290-ben

tehát törvény szólt a nemesség fejenkénti megjelenéséről, s ezt követően a magyar uralkodók „főpapjaink,

báróink és nemeseink egyeteméről” szóltak. Zsigmond a tárgyalások hatékonyabbá tétele érdekében ismét

megpróbálta feleleveníteni a választott követek intézményét (akik, elképzelései szerint, a vármegyei

közgyűlésekben egybesereglett nemesek törvényjavaslatokról alkotott véleményének szószólói és tolmácsolói

lettekvolna), de avármegyei nemesség ellenállása folytán, e megoldás csupán kisegítő intézményként maradt

szokásban. Történt ez akkortájt, amikor a gyűléseken való megjelenés egyre nagyobb terhet rakott a szegényebb

nemesek vállára. A megjelenés joga ugyanis egyben kötelezettség is volt, s törvények sora kötelezte a

nemességet a jelenlétre, sőt büntetéssel (400 aranyforint bírsággal) fenyegette a távol maradókat (1495:26. tc.,

1498:1. tc., 1500:1. tc.).

Követek

Változást a mohácsi vészt követő zavaros korszak, majd az ország három részre szakadása hozott. Ferdinánd

országgyűlési meghívóleveleiben már nem az egész nemességet szólítja meg, csak azt kéri a vármegyétől, hogy

követeket küldjön a nemesek személyes megjelenése helyett. Ez a követ (ablegatus) már nem egyszerűen

helyettesíti a távol lévő nemeseket, mint az electus nobilis, hanem képviseli azokat. Méghozzá teljeskörűen,

hiszen ő, a vármegyei közösség követe vált az országgyűlés törvényalkotójoggal rendelkező tagjává. A változás

persze nem egy csapásra történt meg. Követek részvételével és személyes megjelenéssel egybehívott diéták

egyaránt akadtak. Miksa 1572-ben még bírság terhe mellett kötelezte személyes megjelenésre a nemeseket.

1608-tól azonban, a magyar rendi országgyűlés végleges szervezeti és működési rendjének megállapításától

kezdve, kizárólagossá vált a követek általi képviselet. Ezzel egyfelől újabb jelentős különbség alakult ki a

főrendek és a köznemesség között (több szerző szerint ez a kettéválás jelentette a két rend végleges

elhatárolódását), másfelől a rendelkezés a vármegye hatáskörbővülésével és szerepnövekedésével járt együtt.

A szabad királyi városok kezdettől fogva csupán követek által képviseltethették magukat a gyűléseken, 1405-ig

alkalmanként, azt követően rendszeresen. A városi követek az ún. országrendiség jogán vettek részt a

tanácskozásokon: nem személyükben voltak nemesek, hanem a szent korona tagjaként, összességükben illette

csak meg őket a rendi állás és ezen keresztül az országgyűlésben való részvétel joga. A városi követeket nem a

város közönsége, hanem a magistratus küldte a diétára. Követekkel képviseltette magát továbbá több egyházi

testület (káptalanok és konventek), jelen voltak a kiváltságos apátok és prépostok, a birtokkal rendelkező

kolostori elöljárók, a pálos rend főnöke (1608 k. u.:1. tc.); orátorok útján Szlavónia, Horvátország tartományi

gyűlései, s a Tengermellék is két követtel. Az erdélyi országgyűlés függetlenedéséig az erdélyi főpapok és

főurak is személyesen jelentek meg a magyar országgyűlésben, a székelyek és szászok pedig követeik útján. Az

1608-as törvénycikk szerint az alsótábla tagjai lettek, tisztségük okán, a királyi tanács nem főrangú tanácsosai, a

királyi tábla bírái és ítélőmesterei. 1790-től az alsótáblán szavazati jogot kaptak ajászkun- és hajdúkerület

követei is. Az alsótáblára jutottak be a felsőtábláról távol maradó mágnások és özvegyeik követei (absentium

ablegatus).

2.4. AZ ORSZÁGGYŰLÉS SZERVEZETE

Az országgyűlés szervezete és tanácskozási módja évszázadok alatt formálódott véglegesre. A fejenkénti

megjelenés mellett tartott országgyűlések külsőségeinek is alkalmazkodniuk kellett a tömeges jelenléthez.

Addig tehát, amíg nem jött gyakorlatba a vármegyei ablegatusok általi képviselet, a megjelentek nagy számának

megfelelő sík területen, leggyakrabban Rákos mezején, bonyolították a tanácskozásokat. Gyakran a szabad ég

alatt, alkalmanként óriási sátrakban, a 15. században pedig már kőépületekben.

Felsőtábla

A tárgyalásokat még a tömeges országgyűlések idejében is jellemezte bizonyos elkülönülés: a királyi tanács

ugyanis általában a gyűléssel egy időben ülésezett, egyfajta előkészítő szerepet vállalva magára, mely a 15.

századra az egyre határozottabb különválás alapjait vetette meg. 1495-ben törvény rendelte, „hogy jövőre,

midőn ő felsége valamely országgyűlést találna hirdetni vagy más tanácskozásokat találna tartani, ő felsége




Stipta István


miután előbb a főpap és báró urakat meg többi tanácsosait egybehítta. mindenek előtt azokat az ügyeket s

körülményeket s az ő meg az ország ama szükségleteit terjessze e főpap és báró urak s ő felsége tanácsosai

elébe, a melyek végett az országgyűlés megtartását elrendelte”. Az ország nagyurai pedig „csendesen,

mérséklettel és komolysággal” tanácskozzanak ezen ügyek fölött (1495:25. tc.). E tanácskozásokon, melyet a

jogtörténet-tudomány egyértelműen a későbbi felsőtábla előzményének tekint, a főajtónálló mester elnökölt, és

vette ki a szavazatokat. A döntés az egyenként szedett szavazatok, valamint a „józanabb rész” véleménye

alapján született meg. Az imigyen tárgyaló tágabb királyi tanács nyomán jött létre az 1608-ban végső formát

nyertfelsőtábla, mely tanácskozásait már a nádor elnökletével tartotta.

Alsótábla

Az alsótábla a vármegyei nemesség követei által történő képviseleti rendszer kialakultával született meg. Az

alsótáblára delegált követek a királyi személynök elnökletével tartották üléseiket (országos ülés, sessio

regnicolaris). A két tábla között a kapcsolatokat üzenetváltás útján tartották, ha a szükség úgy hozta, közös

tanácskozásokat (sessiones mixta) is hirdettek. Az így kialakult kétkamarás országgyűlés a polgári parlamentnek

is modelljévé vált, s kisebb megszakításoktól eltekintve, a huszadik század közepéig a magyar parlamentáris élet

jellemzője volt.

Kerületi ülések

A18. században vált szokássá, de nagyjelentőségű csak a reformkorban lett a kerületi ülés (sessio districtualis)

intézménye. A négy districtus (a két tiszai és a két dunai kerület) szerinti üléseken a vármegyei követek maguk

választotta elnökök és jegyzők irányítása mellett egyeztették álláspontjukat és vetették össze instructióikat, hogy

felkészültebben kezdhessék meg tárgyalásaikat a personalis (tehát a király bizalmi emberének) elnökletével

bonyolított alsótáblai üléseken. Ezeken az előkészítő tanácskozásokon született többségi javaslatok általában az

alsótábla plénuma által is elfogadtattak. Ezen a sajátos intézményen keresztül sikerült némileg korlátozni a

kormányzati befolyást a törvényhozásra, ami természetesen az udvar érezhető ellenállását váltotta ki. A kerületi

ülések azonban állták a támadásokat, és egészen 1848-ig, a polgári parlament felállásáig, hasznos kiegészítői

maradtak a rendi országgyűlésnek.

Deputatiók

A rendek üléseikből alkalmanként választmányokat küldtek ki. Ezek lehettek ügyrendi deputatiók (például a

király meghívására vagy üdvözlésére siető bizottságok, a regisztrálással megbízott választmány), de érdemi

előkészítő, szövegező munkát is oszthattak bizottságra, mint amilyenek például a sérelmeket vagy a végleges

törvényszövegeket feliratba fogalmazók, a kodifikációs feladatokra rendelt országos bizottságok (regnicolaris

deputatio) is voltak.

2.5. AZ ORSZÁGGYŰLÉSEK TANÁCSKOZÁSAI

Meghívás

Az országgyűlések tanácskozásai megszabott rend szerint zajlottak, jóllehet a diéta ülésezéseire vonatkozó

házszabályokat az 1848-as népképviseleti országgyűlést megelőzően (bár erre kísérletek voltak, miként

Esterházy Miklós 1638-i plánuma) nem fogadtak el. A gyűlést a király hívta össze az ún. királyi meghívólevéllel

(litterae regales). Rendkívüli esetekben a király helyett a nádor, az országbíró vagy a tárnokmester is

egybehívhatta a gyülekezetet. A királyválasztó országgyűlést általában a nádor hívására tartották, ezt a nádori

cikkelyek kibocsátásakor törvényben is rögzítették. Akirályi meghívólevél tartalmazta a megtartandó diéta

időpontját, helyét, alkalmanként a legfontosabb tárgyakat is, melyeket az uralkodó proponálta gyűlésnek. Károly

Róbert az országgyűlésekre a határnap előtt három hónappal, Zsigmond négy héttel korábban küldte ki a

regálisokat. Az 1453:3. tc. 40 nappal korábban rendeli kézbesíteni azokat. A 15. században (1495:25. tc.) már

általános gyakorlat, hogy a király a főrendeket az országgyűlés megkezdésére megjelölt időpont előtt egy

hónappal személyes, névre szóló meghívóval értesíti a tervezett gyülekezetről. A vármegyék és a királyi városok

mint testületek kaptak meghívókat. Az összehívás gyakorisága változó volt, valamiféle határozott

kötelezettségről csak a 15. századtól szólhatunk. Törvények sora rendelte hol évente, hol kétvagy háromévente

egybehívni az országgyűlést, míg végül, a 16. század második felében ez három évben rögzült. A

meghívókibocsátás igen fontos érvényességi kelléke az országgyűlésnek, mert a gyűlés jogilag csak akkor vált

teljessé, ha mindazok, akik meghívandók voltak, valóban meg is hívattak.

Megnyitás




Stipta István


Az országgyűlések megnyitásának időpontja 15. századi rendelkezések szerint pünkösd és Szent György-napja

volt, a diéták időtartama azonban változó. Az 1492:108. tc. szerint a megjelölt időpontot követő negyedik napon

meg kellett nyitni a gyűlést, és a tanácskozásokat 15 napon belül be kellett fejezni. A diéta időtartamának

kurtításában nagy szerepet játszottak a személyes megjelenésnek a szegényebb nemesek számára elviselhetetlen

költségei, úgyhogy több törvény engedményeket tett: elfogadta a 20 jobbágytelekkel nem bíró nemes

távolmaradását, az osztatlan vagyont birtokló testvérek csupán egyikének megjelenését, a betegek, külföldön

tartózkodók, mágnások szolgálatában álló tisztek, az „igen szegények” távollétét. (Később a tanácskozási

időtartam két hónapra növekedett.) Ez a probléma értelemszerűen egy csapásra megszűnt az ablegatusrendszer

térhódításával. A16. századot követően az egybehívás időpontjára általános előírás nem volt, az uralkodó kedve

szerinti hónapra, napra tehette a gyűléseket.

A gyűlések helye

Az országgyűlések helyére kialakult gyakorlat szerint a mohácsi vészt megelőzően leginkább Rákoson tartottak

üléseket, de említenek a források Bácsra, Budára, Esztergomba, Hatvanba, Szabolcsba, Szegedre, Szekszárdra,

Temesvárra, Tolnába, Vencsellőre hirdetett gyűlést is. Rákos mezejének állandóságát látszik bizonyítani az a

jogtörténészek által ismételten megidézett példa, hogy a külföldi tudósítók gyakran a magyar országgyűlést is

Rákosnak, Rákuschnak, Rákusdnak nevezik. Habsburg-Magyarország országgyűléseit leggyakrabban

Pozsonyba hívták egybe, de nem voltak ritkák a soproni gyülekezetek sem. Az 1635:79. tc. és a 1681:58. tc.

Pozsonyt jelölik meg országgyűlési városként. Buda az 1764/65:2. tc.-ben bukkan föl először, de tudjuk, hogy

mindössze kettőt, az 1792. és az 1807. évi diétákat tartották ott.

Követek

Az országgyűlésre szóló meghívó kézhezvétele után a vármegyei vezetés, a városi magistratus intézkedett a

követek megválasztásáról. A vármegyei ablegatusokat a közgyűlés alispáni jelölés nélkül választotta meg, a

városokban általában a magistratus döntött az ügyben. A meghívólevél által (a 18. századi gyakorlat szerint már)

megjelölt tárgy ismeretében a megyei és városi vezetők kialakíthatták véleményüket. Sérelmeiket és

kívánságaikat (gravamina et postulata) ugyancsak összefoglalták a diétán való szóvá tétel végett. A 18. századra

szokássá vált a követeket igen részletes követutasításokkal (instructiones) ellátni. Ez a rendszer a vármegyei

követek képviseleti tevékenységét erősen behatárolta: a küldők a lehető legmerevebben megkövetelték az

utasítás szinte szó szerinti betartását. Így alakult ki a pótutasítás intézménye: a tanácskozások közben előkerülő,

előre nem látott tárgyak fölbukkanása, nem sejtett ügyekben szükséges állásfoglalások kialakítása arra késztette

a követet, hogy vármegyéjétől az ún. anyautasításhoz pótlólagos instructiót kérjen.

Az országgyűlési tanácskozások menetéről a mohácsi vészt megelőző korban alig rendelkezünk ismeretekkel. A

főurak és a követek a gyűlésbe megérkezve bejelentkeztek regisztrálásra. A felsőtábla tagjai a nádornál, illetőleg

a hercegprímásnál tették tiszteletüket, a követek a personalisnál mutatták be megbízólevelüket (credentiales). Az

1843/44-i országgyűléstől fogva igazolóválasztmány is ellenőrizte a megbízásokat. Miután a távolmaradást vagy

ok nélküli távozást szigorúan büntették (1662-től a felsőtábla tagjait 1600, a vármegyei, városi követeket 800

forintra), ajelenlétet a bejelentkezési lista alapján ellenőrizték.

Propozíciók

Az országgyűlés megnyitása a királyi előterjesztések (propositiones regiae) átvételével történt. Ezt megelőzően

azonban több előkészítő protokolláris ülést tartottak. Meghatározott rendben, ülésen üdvözölte egymást az

alsótábla elnöke és az összegyülekezett rendek, ezt követően az alsótábla deputatiója üdvözölte a felsőtáblán

megjelenteket, amelyik válaszul ugyanezt tette az alsótáblai tanácskozások résztvevőivel. Az országgyűlés

ünnepélyes megnyitásának programját királyi leirat (ún. directorium) határozta meg. Minthogy a királlyal való

találkozás mozzanatainak nemritkán szimbolikus jelentősége volt, már ekkor heves polémiák bontakoztak ki.

(Például ki van jelen az uralkodó fogadásánál a határon, ki hol áll, ki hogyan járulhat kézcsókra.) A nádor által

ismertetett leirat megtárgyalása után ünnepélyes szentmise következett, s egy, a királyt formálisan meghívó, egy

másik pedig az uralkodónak az országhatáron történő fogadására rendelt választmány kiküldése. A király

megérkeztét követően a rendek a királyi palotába sereglettek a propositiók átvételére.

Országgyűlési tárgyak

Jóllehet katalógusszerűen sohasem fogalmazták meg a diéták hatáskörét, az ún. országgyűlési tárgyakat, a

szokások, az évszázados gyakorlat jól körvonalazhatóvá tette azon ügyek körét, melyben a döntést a gyűlés

magának vindikálta. A 16-19. századi praktikum alapján a legfontosabbak voltak a királyválasztás, a koronázás,




Stipta István


a királyhelyettesítés, a nádor és koronaőrök választása, a hitlevél tartalmának megállapítása, a bírói hatalom

gyakorlása a hűtlenségi esetekben, a határok kiigazítása, az országvédelmi kérdések, a hadügy és az

újoncmegajánlás, az általános nemesi felkelés szervezésének elrendelése, az adómegajánlás, a porták

kiigazítása, a szabad királyi városi rangra emelés, az ünnepélyes honfiúsítás, a sérelmek és kívánalmak

egybeállítása és felterjesztése, s általában mindazon ügyek, melyeket az ország régebbi s újabb törvényei az

országgyűlés elé és a rendek tárgyalásaira utaltak.

Gravamina et postulata

Az adott országgyűlésben szóba kerülő tárgyak körét elsősorban a királyi propozíciókban foglaltak és a

vármegyei instructiók alapján egybeszerkesztett sérelmek és kívánalmak (gravamina et postulata Regni,

postulata regnicolarum) határozták meg. Ezek mellett, a tárgyalások során is fölvetődhettek egyéb kérdések,

melyeket, amennyiben idő volt rá, ugyancsak napirendre tűzték.

Tárgysorrend

A tanácskozások tárgysorrendje általában a propozíciókhoz kötött volt, a dinasztiával megromlott viszony

azonban a rendeket arra késztette, hogy sérelmeik előzetes tárgyalását s azok orvoslását követeljék, mielőtt a

királyi javaslatok fölötti disputába fognának. A18. századi gyakorlat szerint a leglényegesebbeket közülük

egyenként intézték, a többit sommásan kezelték. Atárgyalások, mint föntebb említettük, táblánként zajlottak, az

alsótábla által megszavazott tervezet került át üzenetként (nuncium) a másik táblára, ahol ismét efölött nyitottak

vitát. A főrendek által megküldött válaszüzenet (renuncium), esetleg többszöri üzenetváltás eredményeképpen,

vagy a vegyes ülésben megérlelődő konszenzusos szöveget feliratba (repraesentatio) foglalták, s megküldték az

uralkodónak. A király elhatározásában (resolutio) reagált a döntésre, mely vagy elfogadó volt, vagy újabb

tárgyalásokra inspirálta a rendeket. Utóbbi esetben minden kezdődött elölről. Ha az uralkodói válasz kedvező

volt, következhetett a concentratio, a szöveg végső megállapítása, articulusokra bontása egy egyeztetőbizottság

(korábban a protonotariusok) és a kancellária képviselőinek részvételével.

Szavazás

Aszavazatok eredetileg az alsótáblán is fejenként oszlottak el. A szabad királyi városok számának gyarapodtával

azonban a köznemesség keresztülvitte annak deklarálását, hogy a városi követek összesen csak egy szavazattal

bírjanak (votum curiale). Korábban sem volt túl nagy jelentősége persze a városi voksoknak, hiszen „vota non

numerantur sed poderantur”, vagyis a szavazatokat nem számlálták, hanem mérlegelték. Ami a „pars potior et

sanior”, tehát a tehetősebb s józanabb rész vótumának döntő voltát jelentette. A követeket egyébként

jelentkezésük (felállásuk) sorrendjében illette meg a szó. A rendek kínosan ügyeltek arra, hogy a szólás

szabadságát semmi se sérthesse meg, s e kérdésben az udvarral szemben is mindig egységes álláspontot

foglaltak el.

A tanácskozások nyelve

A tárgyalások nyelve, tekintettel a tömeges megjelenésre, és az alsóbb nemesi rétegekre nem kifejezetten

jellemző latin nyelv ismeretére, a 16. századot megelőzően, feltehető, hogy túlnyomóan magyar volt. A17-18.

század nagy változása az országgyűlés életében, a követek általi képviselet mellett, a latin nyelv diadala.

Nemcsak mert e századok a latin nyelv fénykorát is jelentik, hanem mert a Habsburg Birodalom speciális

országkormányzati megfontolásai is egyfajta „nemzetközi” politikai-jogi műnyelv általánossá tételét

támasztották alá. Ezt a törekvést a magyarországi diétákon siker koronázta, jóllehet a magyar államnyelv kutatói

erősen hangsúlyozzák, hogy a magyart sohasem sikerült teljesen kiiktatni a tárgyalások során. Többször

előfordult, hogy a táblák üdvözlőbeszédei, néha a király köszöntése is, magyarul hangzottak el. A királyok

szokásos gesztusai közé tartozott a rendeket magyarul üdvözölni. A diétán kirobbant vitákban több feljegyzés

szerint még a főurak is magyarul polemizáltak. Tény, hogy az 1825. évben megnyitott országgyűlés alsótábláján

a latin beszéd már csak elvétve bukkant föl, szemben a felsőtáblával, ahol a főrendek ekkor még szinte kizárólag

latinul adták elő mondandójukat. 1830-tól azonban már általánossá vált a magyar tárgyalási nyelv.

Országgyűlési irományok

A tárgyalásokról nem hivatalos és hivatalos feljegyzések születtek. Országgyűlési napló (diarium) már

évszázados gyakorlat volt, a főrendiházi ülésekről azonban csak az 1839/40-i ülésektől vezettek jegyzőkönyvet.

A naplók 1790-ig latin nyelven készültek, ettől kezdve párhuzamosan közölt latin és magyar szöveggel adták

közre őket. Az 1832/36-i országgyűléstől pedig a naplók szövege kizárólagosan magyar volt.




Stipta István


Szentesítés és kihirdetés

Az országgyűlési határozat a király szentesítésével vált csak törvénnyé, teljes érvényét azonban csak a

kihirdetést követően nyerhette el. A szentesítés meghatározott előírások szerint történt. A királyi aláírás mellett,

a törvények szövegét tartalmazó dokumentumot el kellett látni a nagyobb királyi pecséttel is, valamint az

országgyűlés megnyitásánál szokásos szertartások keretében a rendeknek átadatni. A törvények kihirdetésének

kezdetben az articulusok gyűlésbeli felolvasása számított, később ez kiegészült a vármegyéknek s a királyi

városoknak történő megküldés szokásával. A törvények nyelve az 1832/36-i diétától fogva (1836:3. tc.) magyar

és latin nyelvű, s vita esetén a magyar nyelvű változat az irányadó.

2.6. ORSZÁGGYŰLÉSEK A FEJEDELMI ERDÉLYBEN

Követek és regalisták

A fejedelmi Erdély országgyűlése egykamarás volt, amelyben részt vettek a szász, a székely és a magyar

törvényhatóságok (a „három nemzet”), bizonyos városok követei, a Partium követei, valamint a fejedelem által

személy szerint meghívottak (regalisták). A törvényhatóságok és a városok által küldött követek száma

rendszerint a soron következő országgyűlés fontosságától, illetve az adott törvényhatóság vagy város gazdasági

és politikaijelentőségétől függött. A regalisták között rendszerint jelen voltak a fejedelmi tanács, illetve a

fejedelmi tábla tagjai, fejedelmi és törvényhatósági főtisztviselők, továbbá az erdélyi egyházak vezetői.

A törvényhatóságok és városok követei feltehetőleg kezdettől fogva utasításokkal ellátva jelentek meg az

országgyűléseken. A követek számára az utasításoknál jóval szorosabb megkötést jelentettek a

törvényhatóságok főtisztjeitől kapott ún. intések.

Az országgyűlés összehívása

Az országgyűlés összehívása a fejedelem joga volt. Távollétében vagy halála után az őt helyettesítő kormányzó

vagy helytartó hívta össze az országgyűlést. Az országgyűlésre szóló meghívók elkészítése a fejedelmi

kancellária feladata volt. A meghívólevélben feltüntették az országgyűlés helyét, idejét és bizonyos esetekben az

összehívás okát is. Erdélyben az országgyűlésnek nem volt állandó helye, legfeljebb csak bizonyos

időszakokban. 1580-tól állandósult az évi két, majd évi egy országgyűlés tartásának kötelezettsége. Az

országgyűlés összehívására állandó okot nyújtott a gyűlés tartásának kötelezettsége, illetve az adómegszavazás

ügye.

Az országgyűlés típusai

A klasszikus értelemben vett országgyűlés mellett Erdélyben sokszor csak részgyűléseket hívtak össze. E

kétfajta gyűlés jellegében nem igazán, pusztán jogkörét illetően különbözött egymástól. 1560-tól kezdődően a

közjogi vonatkozású, valamint a kormányzatot illető nagyobb horderejű döntések meghozatalát igyekeztek

átadni az országgyűlésnek. Hadjárat vagy inkább annak előkészületei közben került sor tábori gyűlések

megtartására a fejedelem táborában, ahol rendszerint adó-, illetve hadfelkelési ügyeket tárgyaltak meg.

1542-ben Tordán territoriális részgyűlést tartottak, amelynek határozatai pusztán partikuláris, helyi hatállyal

bírtak.

Az országgyűlési tárgyalások

Országgyűlés tartása idején a fejedelemnek a gyűlés székhelyén kellett tartózkodnia, ám személyesen általában

nem vett részt, hanem tanácsosai útján állt azzal kapcsolatban. A fejedelmet távollétében képviselhette a) leendő

utódja, ha már megválasztották, és nagykorú volt, vagy b) a fejedelem helyettesítésére választott vagy kijelölt

gubernátor, illetve helytartó. A fejedelmi előterjesztések összeállításajórészt a fejedelmi tanácsban történt. Az

előterjesztések leggyakrabban a fejedelmi tisztséggel kapcsolatos, a rendek jogállására vonatkozó vagy a

kormányzati ügyekre vonatkozó megvitatásra váró kérdéseket tartalmaztak.

Az országgyűlések helye

Az országgyűlés általában évente (alkalmanként kétszer is) ülésezett. Helye nem volt állandó, de leggyakrabban

Kolozsvárott és Gyulafehérvárott tanácskozott. A tárgyalás nyelve a magyar volt. Az országgyűlés tárgyalásait

vezető elnököt a fejedelem nevezte ki. A szavazás először nationként, fejenként történt, majd az országos




Stipta István


végeredményt a nemzetenként leadott 1-1 szavazat alakította ki. Minden határozat megerősítésére igényt tartott

a fejedelem, az országgyűlés végén is ő adott engedélyt a távozásra.

Az országgyűlés jogköre

Az országgyűlés jogkörébe tartozott a törvények megalkotása, amelyek elsősorban a fejedelmijogkör

szabályozására, az egyes nemzetekjogállására, vallásügyekre, kormányzati kérdésekre, adóügyekre, további

kincstári ügyekre terjedtekki. Törvénykezdeményezési joga volt afejedelemnek és magának az országgyűlésnek.

A gyűlésen megtárgyalt törvényjavaslatok a fejedelem által történt megerősítés, záradékkal való ellátás és

aláírás után emelkedtek törvényerőre. Az országgyűlés fejedelemválasztási jogkört is gyakorolt, a külügyek

intézése közül hozzá tartozott a külpolitikai levelezés, a követküldés, illetve az államközi egyezmények

becikkelyezése, nota- vagy felségsértési perekben pedig bírói jogkört is betöltött.

Az országgyűlés jogkörét átruházhatta a) a fejedelemre, b) a fejedelemre és vele együtt a fejedelmi tanácsra, c) a

fejedelmi tanácsra, illetőleg d) a külön erre a célra felállított küldöttségre.

3. 3. A KÖZPONTI KÖZIGAZGATÁS SZERVEI

A patrimoniális állam igazgatását, az államszervező munkálkodást még nem specializált szervek végezték. A

közigazgatás a király jogköréhez kapcsolódó tevékenység volt, amit az uralkodó belső tanácsadói, családjának

tagjai, főpapjai és előkelői támogatásával és segítségévelvégzett. (A belőlük álló, alkalmi jelleggel összegyűlő

királyi tanács volt a kormányzat fő szerve.) Az állami ügyek sokasodtával, a központi hatalom erősödtével

mindinkább szükséges lett a munka megosztása. Előbb a királyi udvar méltóságai, majd a melléjük rendelt

szervek (hivatalok) között is erősödő szakosodás tapasztalható, mígnem sajátos szervcsoportként kialakult az

állami adminisztráció, a közigazgatás önálló gépezete.

Centralizáció

A15-16. századig hazánkban a közigazgatást állami és hűbéri elemekkel vegyesen átszőtt intézményrendszer

jellemezte. A rendi monarchia kiépülése a központosítással együtt az állami dominancia erősödését, a hűbéri

vonatkozások gyengülését is jelentette. Hunyadi Mátyás rendi állama az államkormányzat mélyreható változását

hozta magával, amikor államszervezeti reformjai keretében az addig monopolhelyzetet élvező királyi tanácstól

elvonta a belügyi és diplomáciai kormányzatot illető legfontosabb ügyeket, s átirányította azokat a kancelláriára.

A pénzügyek központi igazgatója, a kincstartó, szervezetileg ugyan a királyi tanács tagja maradt, de mellette

már körvonalazódott egy, a kancellária mintájára kiépített, a jövedelmek központi igazgatását ellátó hivatal is. A

kancellárián meghonosított ügykezelés és szakemberképzés egy új típusú hivatalnokréteg kialakulásának jele

volt.

Habsburg-adminisztráció

A három részre szakadt Magyarországon a nemzeti központosítás tendenciája elakadt, ugyanakkor a nyugat-

európai abszolút kormányzatok elveivel és gyakorlatával lépést tartani igyekvő bécsi adminisztráció tovább

vezette a folyamatot. Folytatódott a közigazgatás főbb ágazatainak szétválasztása, az ezek intézésére hivatott

központi és állandó jellegű hivatalgépezet kiépítése, a bürokrácia és a hivatalnokarisztokrácia megjelenése. A

Habsburg uralkodók természetesen szívesebben bízták a közigazgatást saját központi kormányszékeikre, így a

magyar hivatalok csupán a bécsi hatóságok fiókszerveiként működhettek. Az egyetlen magyar kamarán kívül,

mely a törökellenes harcokhoz szükséges pénzügyi háttér megteremtésének feladatával fejlődhetett csak

korszerű szervezettel bíró állandó hatósággá, nem működött hatékony központi hivatal az országban. Az a

tarthatatlan állapot, mely ebből a helyzetből következett, tudniillik hogy a központi pénzügyi igazgatás hivatala

egyéb alkalmas szerv híján hatáskörébe vonta a teljes közigazgatást, sőt az igazságszolgáltatás egy részét is, a

magyar függetlenségi küzdelmek egyik fő hivatkozási alapjaként jelent meg. A török háborúk végén nemcsak

szakmailag, de már politikailag sem volt indokolható a magyar kamara kizárólagossága és ilyetén túlterhelése.

Az áldatlan állapotot kívánta orvosolni az 1723. évi döntés alapján felállított magyar királyi helytartótanács

beillesztése a kormányzati szervezetbe. A helytartótanács 1848-ig, a magyar független felelős minisztérium

hivatalba lépéséig az ország legfontosabb központi kormányszerve volt.

3.1. A KIRÁLYI TANÁCS




Stipta István


Az uralkodó melletti tanács a keresztény államalapítástól a polgári átalakulásig állandó szerve a magyar

államéletnek. Változó jelentőséggel és hatáskörrel bár, de minden korszakban ott találjuk az ország központi

szervei között.

Consilium regium

Magyarországon a királyi tanács (consilium regium) intézménye az Árpád-házi királyok korától kezdve segítette

az uralkodót. A királyi tanács tagjai a királyi családtagok, az udvari méltóságok és az udvaron kívüli előkelők

voltak. A tanácsban azonban csupán alkalmilag vettek részt az éppen a királyi udvarban tartózkodó előkelők.

Behívásuk a tanácskozásba nem volt kötelező, az a király szándékától és belátásától függött. A consilium

regium abból a tanácsadási kötelezettségből alakult ki, mely a hűbéri kötődések jellemző vonása, a hűség

egyfajta kifejeződése volt szerte Európában. Emellett persze az ország nagyjaival való tanácskozás, a király

híveinek hozzájárulása a királyi elhatározásokhoz egyrészt biztosította az egyes intézkedések betartását,

másrészt elősegítette a különböző rendelkezések végrehajtását. A királynak nem volt kötelessége minden

döntéshozatalkor összehívnia a tanácsot, hanem csak akkor kérte ki annak véleményét, ha azt jónak látta,

különösen amikor az addigi szokásoktól eltérő intézkedés elfogadtatására törekedett, illetve amikor azt kívánta

megtudni, hogy bizonyos kérdésekben a gyakorlat hogyan működik.

Szent István az Intelmekben hívta fel Imre herceg figyelmét a tanács fontosságára, és egyben körvonalazta

annak hatáskörét. A tanács – szól István-jogosult arra, hogy a) királyokat állítson; b) döntsön az ország sorsát

meghatározó kérdésekben; c) szükség esetén védelmet nyújtson az országnak; d) lecsendesítse a csatákat; e)

győzelmeket arasson és kikergesse a támadó hadakat az ország területéről; f) behívja a barátokat; g) városokat

alapítson és h) lerombolja az ellenséges várakat. Vélekedése szerint a tanács tagjainak tekintélyesebb és jobb

embereknek, a bölcsebb és legmegbecsültebb véneknek kellett lenniük, hiszen koruknál és bölcsességüknél

fogva ők lehettek alkalmasak arra, hogy e nagy horderejű kérdésekben a király segítségére legyenek. E

határozott összefoglalás dacára a tanács hatásköre legalább olyan bizonytalan volt a valóságban, mint

összetétele. Annyit bizonyosan tudunk, hogy a törvényalkotás folyamatában esetenként komoly szerepük volt.

Szent István törvényeiben több helyen találunk utalást arra, hogy dekrétumait a tanács kérésére vagy annak

elhatározásához igazodva bocsátotta ki. Szent László és Könyves Kálmán idejében a királyi tanács a

törvényhozás mellett az uralkodó más tevékenységében is aktív szerepet vállalt, és voltaképpen az egész ország

beleegyezésével ért fel, ha valamely – különösen külpolitikai és hadi vonatkozású ügyekre vonatkozó – királyi

döntéshez hozzájárult. Kálmán, amikor a velencei dogéval Dalmáciáról tárgyalt, a doge sürgetése ellenére csak

az egész ország, azaz a királyi tanács meghallgatása és beleegyezése után adott választ. Nagyobb adományoknál

is csaknem mindig szerepelt a királyi tanács jóváhagyása, mintegy a királyi rendelkezés szentesítéseként.

Az Aranybulla 11. cikkelye a bárók érdekeinek védelmezőjeként lépett fel, amikor kimondta, hogy idegenek

csak a királyi tanács beleegyezésével tölthetnek be méltóságokat Magyarországon. III. András uralkodása alatt

is a királyi tanács útján próbálták a bárók a legfőbb udvari hivatalok betöltését befolyásolni, miközben arra

törekedtek, hogy a király minden fontosabb ügyben a mellé állított választott tanácsosok állásfoglalásainak szem

előtt tartásával hozza meg döntéseit. Az 1290:9. tc.-ben a király kifejezésre juttatta, hogy az ország által

„kiküldött” tanácsosokkal együtt kormányoz. E törvény néhány intézkedése segítségével közelebbről

megismerhetjük a királyi tanács jogkörét. A tanácsosok véleménye döntő volt ajogos adományok megtartása,

illetve a jogtalan adományok visszavétele kérdésében. A bárók és a nemesek ügyeiben az évente rendszeresen

összehívott fehérvári törvénylátó gyűlés törvénykezett. A király és tanácsosai ítéltek a magánjogi ügyekben,

vizsgálódtak bűnügyekben, jutalmaztak vagy büntettek. A törvény bizonyos esetekben lehetőséget adott arra,

hogy a királyi tanácsot választott tanácsosokkal egészítsék ki, így nevezetesen akkor, ha a király jogszolgáltató

tevékenységében vettek részt, valamint ha a főtisztségviselők hivatali működésének felülvizsgálatáról volt szó.

Szokás szerint a nádor, a tárnokmester, az alkancellár és az országbíró kinevezéséhez is szükséges volt a királyi

tanács tagjainak beleegyezése.

Az országgyűlés és a királyi tanács viszonya

Az országgyűlés és a királyi tanács, illetve az uralkodó között III. András idején meglehetősen sajátságos

viszony alakult ki, ő ugyanis több ízben kötelező erejű döntésnek tekintette az országgyűlés és a királyi tanács

határozatait. Az 1298:23. tc. a királyi tanácsot a korábbinál jóval szélesebbés általánosabb jogkörrel ruházta fel.

A törvényből kitűnik, hogy a főpapság és a nemesség tanácskozásai révén tulajdonképpen a törvény

szerkesztője, míg a király és bárói a törvény megerősítésére voltak hivatottak. Eszerint .urunk, a király három-

három hónapig tartson maga mellett két-két püspököt, a rend kívánalma szerint egyiket az esztergomi, másikat a

kalocsai érsekség püspökei közül, és ugyanennyi, általunk most választott nemest az ország minden nemese




Stipta István


képében, a királyi jószágból az eltartásukhoz szükséges javadalmazással. Ha a király elmulasztaná ezt megtenni,

semmiben ne legyen érvényes, bármit cselekednék is az előbb mondott, maga mellé veendő személyek tanácsa

nélkül, akár nagy fontosságú adományokban, akár méltóságok adományozásában vagy más nagy jelentőségű

dologban.”

A kormányzati funkció megerősödése

Az Anjouk országlásának éveiben, összefüggésben Károly Róbert centralizációs politikájával, a királyi tanács,

korábbi alkotmányos jelentőségét elveszítve, a királyi hatalom kormányzati szervévé vált. Tagjait a király

szabadon választotta ki, előterjesztéseit pedig vagy elfogadta, vagy nem. A 14-15. században a királyi tanács

munkájában változatlanul a királyi család felnőtt férfi tagjai, valamint a királyné, az udvartartás tagjai, az

országos méltóságok viselői, továbbá az udvarban éppen megjelenő nagybirtokosok és bárók vettek részt. A

királyi tanácsnak lényegében a kormányzás valamennyi ágába beleszólási joga volt. Ennek alapján a

hatáskörébe tartozott a) törvényhozás és királyi rendeletek kiadása; b) méltóságok, hivatalok betöltése; c)

külügy: követi megbízások, külföldi követek fogadása, külföldi államokkal történő szerződéskötés; d) hadügy:

várak eladományozása, várépítési engedély, hadfelkelés; e) pénzügy: adó, pénzverési regále és más királyi

jövedelmek bérbeadása;^) a király és a főbírák bírótársai ítélkezése;g) gazdaság: kiviteli tilalmak, vámügy,

vásárügy, árumegállítási jog; h) kegyúri jog gyakorlása; i) belügy: kiváltságos területek megállapítása, városi

kiváltságok adományozása; j) birtokadományozással kapcsolatos ügyletek; k) közvetítés a nagyurak, illetve a

nagyurak és a király között.

Országos tanács

Interregnum esetén a királyi tanács átvette az ország kormányzását, és a király helyett hozott intézkedéseket

(országos tanács [consilium regni]). 1386-ban Mária fogsága idején a tanács országgyűlést hívott össze, és

deklarálta, hogy a királynak a nemesekkel kibővített tanáccsal együtt kell döntenie új intézmények, illetve

teljesen új szabályozás bevezetése esetén. A királyi tanácsból ki kellett zárni azt a tanácsost, aki esküjét

megszegve nem szolgálta az ország javát. Zsigmond 1401. évi fogsága alatt a szent korona felhatalmazása

alapján, mint a rendek képviselői, a királyi tanács tagjai adták ki az okleveleket.

A királyi tanács a 15. században a kormányzati feladatokon kívül a bíráskodásban is részt vett. A nyolcados

törvényszakok (octavák) létrehozásával a királyi kúriában a király vagy valamely nagybíró – nádor, országbíró,

kancellár – elnökletével tartott ítélőszékek váltak általánossá. A királyi ítélőszéken a magasabb rangú

bírótársakon, a főpapokon és a bárókon, valamint a királyi főtiszteken kívül a nemesek sorából kikerült ülnökök,

továbbá a kormányzatban való részvételük alapján a királyi tanács tagjai is jelen voltak.

A rendi kormányzat királyi tanácsa

A 15. század első évtizedeiben folytatódott a tanács átalakulása végrehajtó apparátussá. Zsigmond tapasztalt

kormányzati szakemberekből és elsősorban a köznemesség tagjaiból álló ún. kistanácsot hozott létre. A

szervezeti változásra ugyan nem került sor azonnal, ám a királyi tanács működését illetően kettévált: a nagyobb

létszámú tanács feladata lett az ország általános igazgatása, amelynek elveit a közvetlenül a király mellett

tevékenykedő kistanács dolgozta ki. A korabeli európai államokban az ilyen jellegű átalakulás a központosítás

jele volt, amelynek folytán az ország ügyeinek tényleges vitele az uralkodó közvetlen tanácsadóiból álló,

szakértelemmel rendelkező tanácsra hárult. Magyarországon azonban e tendencia Zsigmond halálával

megtorpant.

A tanács hatáskörének terjedelmét döntően befolyásolta, hogy milyen volt az uralkodó és a rendek között

fennálló pillanatnyi hatalmi helyzet. A királyi tanács jelentősége 1439 után némiképp módosult. Bár a tanács

jogosult volt még dekrétumok kibocsátására, az ország sorsát érintő nagyobb horderejű kérdések megvitatása,

illetve az azokról való döntés már inkább az országgyűlésen zajlott.

Hunyadi János kormányzósága idején a királyi tanács önállóan működött. V. László trónra kerüléséig a

kormányzó rendelkezett a királyi hatalommal, azzal a megkötéssel, hogy döntéseihez meg kellett szereznie a

tanács jóváhagyását. Ugyanakkor jogkörét még tovább korlátozták azzal is, hogy a birtokadományozással, a

bíráskodással és a királyi jövedelmek felhasználásával kapcsolatosan felmerülő vitás kérdésekben csak a királyi

tanáccsal együtt határozhatott. Az 1446:7. tc. kifejezetten szólt arról, hogy Hunyadi mellé a nyolcados

törvényszékek alkalmával a nádoron és az országbírón kívül még két főpapot, két bárót és hat nemest

rendeljenek ki, akik közül egy főpapnak, egy bárónak és két nemesnek folyamatosan a kormányzó mellett kellett

maradnia.




Stipta István


A rendek háttérbe szorulásával a királyi tanács jelentősége is csökkent Mátyás uralkodásának éveiben. Politikai

fontosságának hanyatlásával egy időben azonban szervezete és ügyintézése korszerűsödött. A tanács élén a

király állt, akadályoztatása esetén pedig a főkancellár látta el az elnöki pozíciót. A királyi tanács mozgatórugója

gyakorlatilag a főkancellár volt, akinek feladatai közé tartozott a benyújtott kérvények beterjesztése a királyhoz,

a tanács határozatainak eljuttatása az illetékes hatóságokhoz, valamint ő gondoskodott az oklevelek kiállításáról.

A királyi tanács kancelláriai vonatkozású ügyeit, a hivatalszervezetben bekövetkező változások nyomán, a

későbbiekben a kancelláriai titkárok látták el. A megvitatandó ügyeket a referensek terjesztették elő a királyi

tanács ülésein. Voltak olyan referensek – például valamely megye főispánja –, akik a területüket érintő

valamennyi ügyben eljártak, illetve voltak olyan referensek is – például a kincstartó vagy a tárnokmester –, akik

hivataluknál fogva csak meghatározott ügyekben tevékenykedhettek. Mátyás több törvénye foglalkozott egy-egy

rövidebb lélegzetű szabály erejéig a királyi tanáccsal. Az 1478:10. tc. kimondta, hogy az ország főpapjai, bárói,

előkelői és nemesei csak a tanács véleményének meghallgatása után foghatókel. Az 1486:60. tc. alapján a

főispánok kinevezésére csak a tanács beleegyezésével kerülhetett sor. A királyi tanácsban működő bíróságról, a

királyi ítélőtábláról (tabula regia iudiciaria) az 1486:20. tc. rendelkezett.

A királyi tanács összetételének törvényi szabályozása

A királyi tanács befolyása és szerepe a 15. század végén ismét felerősödött. Az országgyűléseken tömegesen

megjelenő és akaratát érvényre juttatni kívánó köznemesség a kormányzásban is egyre erőteljesebben követelt

magának helyet. Ennek eléréséhez a királyi tanács intézménye bizonyult a legalkalmasabb eszköznek. A király

bírói tanácsának összetételét rendezte az 1495:8. tc., amelynek értelmében a 3 főpap és 3 főúr mellett 14

köznemes is ülnökké vált. A király által választott jogtudó nemesekjelenléte azonban jobbára csak formális

maradt a nyolcados és a rövid törvényszékeken.

Részletesen szabályozta a királyi tanács felépítését az 1500:10. tc. Akirály 4 főpapot és 4 bárót nevezett ki,

valamint az országgyűlés hozzájárulásával 16 nemest választott meg 3-3 évre, akik megbízatásuk letelte után

újraválaszthatók voltak. A tanács 12 tagjának, félévenként váltakozva, folyamatosan Budán kellett lennie a

király mellett. A jogos ok nélkül távol maradó nemesi ülnököt hivatal- és jószágvesztéssel sújtották. Büntetéssel

fenyegették azt az ülnököt is, aki az ország törvényeit megszegve járt el.

II. Lajos kiskorúsága a királyi tanácsot gyámtanáccsá változtatta, amely az 1518:39. tc. alapján a király helyett

és nevében kormányozta az országot. Az 1525. évi rákosi országgyűlésen hozott 1. törvénycikk arról

rendelkezett, hogy a királynak a főpapok és a bárók közül néhányat maga mellé kell vennie, akik az uralkodóval

együttesen teljes jogkörrel döntenek az ország ügyeiben.

Consilium Hungaricum

1526-ot követően a királyi tanács alkotmányjogi helyzete megváltozott, mozgástere egyre inkább beszűkült, és

elveszítette rendi jelentőségét. Miután rendi státusához mereven ragaszkodott, a központosító Habsburg-

kormányzat nem tudott mit kezdeni vele. Ennek ellenére nem szűnt meg, hanem magyar királyi tanácsként

formális feladatokkal működött tovább.

Az első magyar tanácsot a nádor elnökletével 1528-ban Budán szervezte meg I. Ferdinánd. Az 1542:30. tc.

rendelte el először, hogy a király távollétében a helytartó nem egyedül, hanem a király által választott 4 főpappal

és 4 főnemessel együtt intézze az ország ügyeinek vitelét. A tanács székhelyéül a törvény ugyan Pozsonyt jelölte

meg, de összehívására jobbára Bécsben került sor. I. Ferdinánd általában az országgyűlés idején és elsősorban

az adómegszavazás ügyében hívta össze a magyar tanácsot. A gyakorlatban nem valósult meg az az 1569:38.

tc.-ben foglalt kívánalom sem, miszerint a Bécsben székelő királyi kancellária mellett mindig kellett volna

lennie két magyar tanácsosnak. Az az 1588-ban hozott törvény sem került végrehajtásra, amellyel az

országgyűlés arra törekedett, hogy a magyar tanács hatásköre minden magyar vonatkozású ügyet felöleljen.

Német tanácsosok közbenjárását abban az esetben találták fontosnak, ha az adott kérdésnek külhoni kihatásai is

voltak. Bocskaiék és a protestáns rendek szorgalmazására 1608-ban visszaállították a magyar tanács széles

joghatóságát (1608:10. és 18. tc.). A17. század második felére a tanács reprezentatív szervvé vált, amelynek

tagjait már csak ünnepélyes alkalmakkor vagy a magyar ügyeket tárgyaló miniszteri konferenciákra hívták meg.

1687-ben a tanácsosok felsőtáblai tagságot kaptak, és így a magyar tanács lényegében beleolvadt a felsőtáblába.

A bőven osztogatott magyar tanácsosi cím azonban fönnmaradt, sőt különleges ünnepélyes alkalmakkor össze is

hívták a „tanácsot”. Kormányzati jogköre ekkor azonban már egyáltalán nem volt.

Locumtenens




Stipta István


1528-ban Ferdinánd, távollétének idejére, Báthori István nádor és helytartó (locumtenens) mellé tanácsot

rendelt. A helytartó tanácsa és a dikaszteriális működést kifejtő helytartói hivatal a 16. század középső

harmadában tevékenykedett, azt követően lassan elsorvadt. A helytartó (előbb Báthory István nádor, majd

Thurzó Elek országbíró, Várady Pál esztergomi érsek és főkancellár, Újlaky Ferenc esztergomi érsek, Nádasdy

Tamás nádor stb.) mellé rendelt tanács gyökere közös volt a magyar tanácséval. Ferdinánd a tanács öt tagját a

magyar tanácsosok közül nevezte ki, s az 1535. évi országgyűlés is hetet a magyar tanács tagjai közül rendelt a

helytartó mellé. Ebben a korai, alkotmányjogilag bizonytalanabb időben még nem mutatott határozott

körvonalat a Habsburgok abszolutizáló politikája Magyarországon; még nem jelentett elfogadhatatlan megoldást

a rendi tanácsra telepített közigazgatás. A Helytartóságnak (Locumtenentiának) szinte teljhatalma volt a század

közepe táján: hatásköre az egész belügyi igazgatásra kiterjedt. A pénzügyekben irányította a magyar kamarát,

kezében tartotta a hadügyeket, szervezte az általános közigazgatást és az igazságszolgáltatási tevékenységben is

részt vett.

A század közepére állandósuló politikai határok és közjogi viszonyok között megváltozott Bécs kormányzati

felfogása. A magyar rendi szervek visszaszorítására és a központi apparátus kiépítésére tettek lépéseket a

birodalom urai. 1548-ban a magyar kamarát, s ezzel a pénzügyi befolyást vonták el a tanácstól; 1556-ban a

haditanács vette át a teljes hadügy irányítását; a közigazgatási ügyek intézése pedig lassan átcsúszott a kamara

kezébe. Nádasdy Tamás nádorsága idején a helytartóság lassan felbomlott, s utóbb már csak a Locumtenentia

hivatali része funkcionált. A későbbi nádorok vajmi keveset tettek a helytartóság feltámasztására – ők inkább a

palatinusi jogkör helyreállításán és realizálásán munkálkodtak; a bécsi kormányzat pedig a rendi ízű tanács

működésének megszűntén csak örvendeni tudott.

Az osztrák hivatali apparátus terjeszkedésének egyik jele volt a kormányzóság (Gubernium) 1673. évi

felállítása. A Gubernium működési alapelveit, szervezeti modelljét, aprólékosan meghatározott hatásköri leírását

I. Lipót a magyar tanácsosok megkerülésével, bécsi szakértőivel dolgoztatta ki, „.ez már nem a rendi

alkotmányos formákból kinőtt, hanem épp az alkotmány felfüggesztése, a bécsi abszolutizmus erősödése

következtében létrejött kormányzótestület volt” (Szűcs Jenő). A hivatali szervezetet, mely a legmodernebb

bürokratikus megfontolások alapján szerveződött, szinte teljes egészében idegen alkalmazottakkal (titkárok,

irattárosok) töltötték föl. A hivatali szervezet (kiadóhivatal, iroda) fölött nyolctagú tanács állott (tagjai az

esztergomi érsek, az országbíró, a személynök, továbbá német tanácsosok). A kormányzóság vezetője

kormányzóként Anspringen János Gáspár, a német lovagrend nagymestere volt.

A kormányzóság hatáskörébe ugyan döntően a közigazgatási ügyek tartoztak, de létrejötte nem volt mentes

politikai meggondolásoktól. Nem véletlen tehát, hogy feladatai közé kerültek a hadseregnek a polgári

lakossággal kapcsolatos ügyei, az ellenreformáció támogatása, egyes politikai biztonsági feladatok ellátása.

Ezzel összefüggésben jutott politikai ügyekben törvénykező jogkörhöz. Bármennyire precízen kidolgozott

munkatervvel rendelkezett is a kormányzóság, bármilyen szakképzett külhoni bürokraták ültek is hivatalaiban,

bármennyire támogatta is a miniszteri konferencia, a magyar társadalom ellenállásán megtört a lendület, s

néhány évi működés után (1677-ben) föloszlatták.

Gubernium Transsylvanicum

Az erdélyi kormányzatban Bécsnek nem kellett megküzdenie azzal az ellenállással, amit a magyar rendek

részéről tapasztalt. Így azután az ország megszerzését követően már többé-kevésbé állandó elvek mentén

szervezhették meg a központi államszervezetet, az erdélyi közigazgatást. Az erdélyi központi közigazgatást már

a birodalomban általánosan elfogadott dikaszteriális modell alapján építették föl.

Az erdélyi központi kormányzat szerve 1691-től a Gubernium Transsylvanicum, az erdélyi kormányzótanács

vagy főkormányszék. Az 1691. évi Diploma Leopoldinum és az 1693. évi Instructio szerint a Gubernium az

ország legfőbb és központi kormányszéke, melynek hatásköre a közigazgatásra, a bíráskodásra és a pénzügyi

igazgatásra terjedt ki; részleges jogokat szerzett a katonai igazgatás területén is. A12 fős tanács élén a

gubernátor állott. Hivatalos székhelye Gyulafehérvárott volt, alkalmanként más városokban is ülésezett.

Kancellária

A századfordulón megkezdődött az erdélyi központi kormányzati apparátus differenciálódása. A Guberniumból

kivált a kancellária. (Bécs előbb csak a rezidensnek adott otthont, majd a hatósággá növekedett Residentiának,

végül szokássá lett, hogy az erdélyi kancellárok egyike [a kancellár vagy az alkancellár] állandóan a

császárvárosban tartózkodott. Ezzel az uralkodó és a Főkormányszék közé közvetítő ékelődött.) A

differenciálódás másikjeleként önállósult a kincstári igazgatás. Előbb a kincstartó (thesaurarius) került az Udvari




Stipta István


Kamara közvetlen alárendeltségébe, majd az egész erdélyi kincstári apparátus átszervezésekor a Cameratica

Commissio direkciója alá helyezték a pénzügyeket, még a kincstartó sem intézkedhetett a Commissio

jóváhagyása nélkül.

Bizottságok

A Gubernium bizottságokat hozott létre munkája szakszerűségének növelésére; ilyenek voltak: az egyházi

bizottság (commisso ecclesiaestica), az iskolaügyi (commissio litteraria), alapítványügyi (commissio in negotio

piarum Fundationum Saecularium), adóügyi (commissio contributionalis), gazdasági (commissio commercialis)

stb. 1786-tól külön bíráskodási tanácsot állítottak fel, a Gubernium Transsylvanicum Judicialét. A Gubernium

közvetlen irányítása alá tartozó szervek voltak: az országos főbiztosság (Supremus Commissariatus

Provincialis), az országos főszámvevőség (Supremus Exactoratus Provincialis) és az építésügyi hatóság

(Directio Aedilis).

Magyar királyi helytartótanács

Az állandó királyi helytartótanács (Consilium regium locumtenentiale Hungaricum) felállítását nem kevéssé a

függetlenségi harcok követeléseinek köszönhetően III. Károly 1723:97. tc.-e állapította meg. A helytartótanácsot

a legmodernebb dikaszteriális elvek alapján szervezték meg. Elnöke a nádor, illetve akadályoztatása és távolléte

esetén az országbíró volt.

A 22 tanácsost a király nevezte ki a főpapok, a mágnások és a köznemesek közül. Jogos ok nélkül a tanács

üléseiről távol maradni nem lehetett. A tanács határozatképességéhez az elnök és legalább 12 tanácsos

részvételére volt szükség. Az 1790/91:14. tc.-ben foglaltaknak megfelelően a tanács hatáskörébe tartozott a

törvények foganatosítása, valamint az esetleges törvénysértés elleni fellépés. A helytartótanács minden más

kormányszéktől függetlenül, közvetlenül az uralkodónak alárendelve működött. A helytartótanács mellé

kancelláriát és számvevő hivatalt állítottak fel, valamint ennek alá-, illetve mellérendelve végezte munkáját az

országos közpénztár, az országos biztosi hivatal, a posta, az országos levéltár, az építészeti, az egyházi és a

tanulmányi bizottság, továbbá az adó- és katonaügyekben eljáró, 1723-ban életre hívott, tartományi bizottság.

Állandó bizottságok

Az 1723. évi részletes szabályozást követően a helytartótanács szervezetét és ügyrendjét különböző királyi

utasítások rendezték. A 18. század közepén ügykörük szerint 10 állandó bizottság működött (számvevő

gazdasági, kegyes alapítványi, vámügyi, egészségügyi, zsidó türelmi, adóügyi, nemességvizsgáló, egyházi és

lelkészpénztári). 1769-ben kiszélesítették a helytartótanács jogkörét, amelynek keretében a törvényhatóságok

ellenőrzésére is felhatalmazást kapott. Ez utóbbi ellátására a tanács tagjainak vagy más megyék főispánjainak

köréből választott királyi biztosokat küldtek ki. Az úrbéri ügyek vitelére külön bizottságot szerveztek. II. József

idejében a bizottságokat ügyosztályok váltották fel.

A helytartótanács legfőbb funkciója a királyi rendeletek végrehajtása volt, és emellett többször tett javaslatot új

rendeletek kibocsátására. A helytartótanács 1848-ig tevékenykedett, amikor is a független felelős minisztérium

felállításával megszűnt, és bár 1861-ben felújították, a kiegyezést követően végképp befejezte működését.

A kormányzás Magyarországon (minthogy a dolgok az országon kívül és az országon kívüli érdekek nyomása

alatt dőltek el) puszta végrehajtásra, lényegében közigazgatásra redukálódott. Erre kiválóan alkalmasnak

mutatkozott a végrehajtó funkcióval rendelkező helytartó is.

Még ez az első modern magyar kormányzati szerv is nyilvánvalóan osztrák modell után született meg.

3.2. ORSZÁGOS ÉS UDVARI MÉLTÓSÁGOK

Amint arról az előző fejezetben már szó esett, a patrimoniális monarchia kormányzatának kereteit a királyi

udvartartás adta meg. Az udvarhoz tartoztak az ispánok, a nádorispán, a király személyes tanácsadói,

kiválasztott hű emberei, a tanácsosok és a királyi család tagjai. A konkrét feladatokat az udvarban tartózkodó

előkelők, tanácsadók látták el,s-a királyi tanácson, a kormányzati és törvényhozói döntések legfontosabb

centrumán kívül – ők jelentették az ország központi közigazgatási apparátusát.

A méltóságok megjelölése komoly gondot okoz a kor kutatóinak. A hiányos okleveles anyag csak szórványosan

utal a tisztségviselőkre, megnevezésüknek az írott dokumentumokban való megjelenéséből nem lehet




Stipta István


következtetni tisztük fölbukkanásának időpontjára. Ennek következtében alább nem is erre tekintettel, hanem a

16-17. században állandósult méltóságrendnek megfelelően tárgyaljuk a tisztségek viselőit.

Országos és udvari méltóságok

A tisztségviselőket hagyományosan országos (kormányzati) és udvari méltóságokra osztották. Az országos

méltóságok meghatározott hatáskörrel rendelkező tisztségviselők voltak, akiknek legfőbb ismertetőjegyük az

volt, hogy az országos kormányzatban a király oldalánjelentős helyettesítő jogkörrel vettek részt. Az udvari

méltóságokra inkább a tanácsadói, belső bizalmasi szerepkör volt jellemző. Udvari tevékenységük

meghatározott feladatokhoz kötődött, melyeket a király környezetében teljesítettek, s kifejezetten a curia

működőképességével voltak összefüggésben. Az udvari tisztségek nem váltak rendi méltósággá, erre

alkalmatlanná tette azokat mélyen személyes mivoltuk a királyhoz fűződő kapcsolatban. A Habsburg-

kormányzat idején teljesen elveszítettékjelentőségüket; minthogy nem volt magyar királyi udvartartás, nem

alakulhatott ki nyugati mintára a feladataik köré kiépülő hivatalszervezet sem.

Az országkormányzat legjelentősebb méltóságai voltak a nádor, a horvát-szlavón bán, az erdélyi vajda, az

országbíró, a tárnokmester és a kancellárok.

A nádor

Az országos méltóságok legfőbbike évszázadok alatt a nádor (nádorispán, comes palatii, comes palatinus,

magyar elnevezése feltehetően a szláv na dvorj zsupán = udvarispánból) lett, aki László korában még a királyi

udvar legfőbb irányítója, az udvartartás feje, az udvarban a király helyettese. Teendőinek java gazdasági

tevékenység, ezen keresztül terjedt ki igazságszolgáltató hatásköre az udvarnokokra. O volt a katonáskodó

elemek parancsnoka (s egyben bírája) is. A meglehetősen terhes gazdasági és udvarigazgató tevékenységtől a

12. században szabadult meg e tisztségviselője, s ez egybeesett országos törvénykezési gyakorlatának

kiépülésével.

A nádori cikkek

A 13. század közepén a nádor már a király valamennyi alattvalójának bírája, a királyt az ítélkezésben teljes

jogkörrel helyettesítő nagybíra, az ország legelőkelőbbjeinek egyike. Ebben a korszakban, ítélkező

helyettesítésével párhuzamosan alakult ki általános királyhelyettesítő jogköre is. A 13. század újabb tisztségeket

hozott számára: a kunok főbírája és Pest vármegye örökös főispánja lett. A nádori méltóság jelentőségének

növekedését jelezte az az országgyűlési végzés 1291-ben, amely a nádor kinevezéséhez az ország előkelőinek

véleményezését írta elő. 1447-ben a nádor már országgyűlésben, választással nyerte el tisztségét. Az ország

legnagyobb családjai körében egyre kedveltebb tisztség jogkörének pontos szabályozását Hunyadi Mátyás

végezte el. A 1485-ben szentesített, ún. nádori cikkek tartalmazták a palatinus legfontosabb jogosítványait. A

nádor hívta ezek után össze a királyválasztó országgyűlést, ő lett a kiskorú király gyámja, az uralkodó

távollétében az ország helytartója, a király után az ország legfőbb bírája. Lényegében „a kegyelmi jogkörön és a

koronára háramlott jogok adományozásán kívül mindent tehet és végezhet, amit a király tehetne vagy köteles

volna tenni” (Kovács Kálmán). (A nádor is adományozhatott, ám csak korlátok között: 32 jobbágytelken nem

terjedhetett túl a donatio palatinalis. Nádori adományt csak nemes kaphatott.) E rendelkezésekkel a nádor

immáron nemcsak politikai, de jogi értelemben is a király első helyettesévé vált.

A nádori cikkek szerint a király és a rendek közötti viszályok elsimítása is a nádor hivatása volt. Ebben a

szerepkörében a nádor egyre inkább a rendi érdekek képviselőjévé vált, aminek jelentőségét az ország sorsának

16. századi tragikus fejleményei jelentős mértékben felerősítették. A saját központi szerveiket preferáló

Habsburgok igyekeztek a nádori tisztet eljelentékteleníteni, a rendek azonban a bécsi kormányzattal szembeni

erőfeszítéseik jelentős részét a nádori méltóság reorganizálására fordították. A küzdelem váltakozó sikerrel

folyt. Az 1608. évi törvényalkotás során, melynek egyik tétje a magyar rendi országgyűlés szervezése volt, a

nádorválasztást sikerült ismételten dekrétumba foglaltatni, a nádort pedig a diéta elnökévé deklaráltatni, ezzel a

nádori méltóság tekintélyét és rendi karakterét megerősíteni. Ugyanakkor Bécs urai állították a jelölteket a

választásokon; a gyakorlatban többször egyszerűen mellőzték a nádori poszt betöltését, s 1790-től a Habsburg

főhercegek kizárólagos jogát is sikerült biztosítani a méltóság viselésére. Utoljára 1848-ban volt nádora

Magyarországnak, a méltóság maradványait 1867-ben számolták fel. Az országos méltóságok között a nádort

követő két tisztség, Erdély kormányzója (1111: herceg, 1199: vajda) és a horvát-szlavón bán, lényegében

különböznek a többi országos méltóságtól. Ok ugyanis – miként a kialakult nádori hatáskör értelmében a

palatinus a teljes ország vonatkozásában – a gondjaikra bízott területek fölött a királytól származó átadott

hatáskörben teljhatalommal képviselték és helyettesítették a királyt. Jogkörük teljesnek tekinthető az




Stipta István


igazságszolgáltatás, a közigazgatás és a hadügyek területén. A király által kinevezett, mindig magyarországi

illetőségű erdélyi vajda közvetlen fennhatósága alá tartozott a hét erdélyi magyar vármegye, de kiváltságaik

értelmében a szász tartomány és a székely székek nem. A14. század elején a szászok és a székelyek ispánjának

tisztje, tehát a privilegizált tartományok vezetőinek személye, Kán László központosító tevékenységének

eredményeképpen, egy személyben összpontosult, s bár a szász ispán ismét önállósulni tudott, a 15. századra

bevett gyakorlat, hogy a vajda vagy embere lett a székelyek ispánja. A vajda nevezte ki helyettesét, az alvajdát,

a megyék főispánjait, a székelyek ispánját, az ő igazgatása alatt állott a hét vármegye közös gyűlése (a

congregatio generalis), ő vezette az erdélyi hadakat, Erdély főbírája volt, saját kancelláriát, vajdai udvart épített

ki, s nem kevéssé ennek volt köszönhető az erdélyi fejedelmi hatalom kialakulása is.

A horvát bán

A horvát bán (banus Croatiae, Dalmatiae et Sclavoniae) a Délvidéken a középkorban szokásban volt bánok

közül az egyetlen fennmaradt tisztség volt. Kálmán illesztette az országos méltóságok közé, amikor a horvát

területek zsupánságai fölé állította. A horvát hadak és közigazgatás vezetőjeként a magyar zászlósurak

legelőkelőbbjévé vált. Különös jelentősége volt annak, hogy az egyetlen olyan országos méltóság volt, melyre

nem magyarországi főurakat neveztek ki: a cím viselői a horvát főnemesség köréből kerültek ki. Ennek

köszönhetően a horvát bán a horvát rendiség és rendi nemzet közjogi méltóságává lett. A báni

igazságszolgáltató hatáskör fórumából, a törvénykező gyűlésből fejlődött ki a horvát törvényalkotó gyűlés, a

sabor.

A török hódítás évszázadaiban a bán a maradék horvát, szlavón és dalmát területek összevont területének urává

vált, de jelentősége a bécsi kormányzati törekvések folytán jelentősen csökkent. A katonai határőrvidék

koncepciójából kifolyólag szerepe egyre inkább katonai parancsnoki szerepkörre szorult vissza. A magyar

polgári átalakulás eredményeképpen, a horvát-magyar kiegyezés a bánt Horvátország fő polgári kormányzati

tényezőjévé tette, megtisztítva a méltóságot katonai vonatkozásaitól.

Az országbíró

Az udvarispán (comes curialis, udvarbíró, iudex curialis) az udvari népek bírájaként (s ezzel együtt

igazgatójaként) szerepelt, első (1131. évi) említésétől kezdődően. Minthogy hatásköre átfedte a nádorét, az

udvarbíró feltehetően a palatinusnak az udvari igazgatásból (és az ezzel egyet jelentő igazságszolgáltatásból)

való kihátrálásával egy időben kapott jelentőséget. Ahogy ő lépett a nádor helyébe a curia regis gazdasági

igazgatásában, úgy vette át tőle e feladatot a 13. században a tárnokmester. Ettől fogva az udvarbíró országos

nagybíróvá vált (országbíró, judex curiae regiae). A15. századra az országbíró a nádor után közvetlenül az

ország második nagybírája. A17. században a nádorválasztó országgyűlések egybehívója, a Hétszemélyes Tábla

tagja, 1723-tól a helytartótanács másodelnöke, ezzel egy időben ugyanezt a tisztet látta el az országgyűlés

felsőtábláján is. (A polgári korszakban átmenetileg bírói karriert futott be: 1881-ig a Kúria Semmítő

Osztályának, azt követően az egész Kúriának az elnöke. 1884- ben megszűnt az országbíró bírói hatásköre, ettől

fogva jogkör nélküli zászlósúrként a főrendiház [felsőház] tagja volt 1944-ig.)

A tárnokmester

Az állampénzügyekmegszaporodtával erősödött mega királyijövedelmek központi kezelőjének jogköre, s

szerzett országos tekintélyt. Az István korában is működőfőtárnokot vagy kincstárnokot 1148-ban „a kamara

elnökeként” emlegették az oklevelek, 1198-ban a kamarások mestereként tartották nyilván, hogy 1214-re

hatásköre a tárnokmester pozíciójában állandósuló tisztség viselőjeként véglegesüljön. A tárnokmester (magister

tavernicorum, tavernicorum regalium magister, tavernicus) feladata volt a királyi tárnokok, vagyis a gazdasági

ágazatok igazgatása, egyben ő volt a révészek, a vámosok és sószállítók elöljárója, a kincstár kezelője, a

pénzügyi igazgatás feje. Mint az államháztartás kézben tartója, egyben a bevételek egy részét szolgáltató szabad

királyi városoknak is főhatósága. Ez a tevékenység adott alkalmat a Curiából történő kivonulására is: a 14.

században a kincstári jövedelmek kezelését folyamatosan átadta helyettesének, a kincstartónak. A nádor és az

országbíró után a tárnokmester is elhagyta a szűk értelemben vett királyi udvart, és országos nagybíróvá vált. A

15. századra saját curiájában ítélkezett; a Budán székelő tárnoki széken (sedes tavernicalis) a szabad királyi

városok fellebbviteli bírájaként hirdetett ítéletet. Ez a tevékenysége 1848-ig fennmaradt, illetőleg az 1723. évi

reformok következtében kiegészült a helytartótanácsi tagsággal. A rendi diétán a felsőtábla tagja volt, a rangban

előtte állók (nádor, országbíró) akadályoztatása esetén a tárgyalásokon elnökölt. A tárnokmesteri cím

főrendiházi tagsággal párosulva a polgári korszakban is fönnmaradt.

Főkincstartó




Stipta István


A tárnokmester helyetteseként mind nagyobb szerepet játszó főkincstartó (summus thesaurarius) a 14. századtól

az államháztartás központi szereplőjévé vált.

Kancellárok

A kancellárok (cancellarii regii) a középkori királyi udvarok nélkülözhetetlen tisztségviselői. A kancellár a

király jórészt klerikus, írástudó alkalmazottja, aki királyoklevél-kiadás, egyéb udvari írásbeliség, pecsétőrzés és

hitelesítés szerve. Persze ugyanebben a feladatkörében a kancellár egyúttal a király bizalmasa is,

intézkedéseinek legjobb ismerője. Így lett a kancellárból bizalmas tanácsadó, s így vált szét a funkció a magyar

történelemben is fő- és alkancellári méltóságra. A főkancellár a tekintélyt és hatalmat örökölte meg a középkori

pozícióból (viselője a mindenkori esztergomi érsek), az alkancellár pedig a tényleges feladatokat (IV. Béla óta a

királyi székhelyen működő székesfehérvári prépost). I. Lajos már országos törvénykezési feladatokat testált a

kancellárra: a királyi különös jelenlét bíróságának vezetése a méltóság hatáskörébe került. A16. században a

kancellári méltóság birtokosa nagy gyakorisággal a megyéspüspökök valamelyike. A kancellárok munkáját

prépostok és a török jelenlét miatt megyéjüket veszített püspökök köréből kinevezett alkancellárok segítették.

Szent István udvarában még nem működött kancellár, a főkáplán (archicapellanus) tisztét az esztergomi érsek

töltötte be; a notarius munkájának ellenőrzését is az érsek vállalta magára. István írnokai a német birodalom

menesztett kancellárjainak (Heribertnekés Egilbertnek) notáriusai közül kerültek ki. (A királyi kápolna [capella]

az udvari papokat [capellani] tömörítő szervezet volt, mely hosszabb ideigaz uralkodó segítségére volt az

írásbeli feladatok teljesítésében.) Az írásbeliség általános elterjedésével és a hivatali írásbeli tevékenység

megsokasodtával szükségessé vált a magyar királyi udvar jegyzőinek hivatali jellegű összefogása. III. Béla a 12.

század végén kezdeményezett reformja eredményeként alakult ki állandó oklevél-kiállító iroda, a kancellária

(cancellaria). Adorján budai prépost személyében tiszteljük első kancellárunkat (1185-1186). A kancellári

tisztség további osztódását jelzi a 14. században fölbukkanó új funkció: a titkos kancellár.

Udvari méltóságok

Az udvari méltóságok közül jelentősebbek a következők voltak: a lovászmester vagy főlovász (agasonum

regalium magister, agaso), a ménesek és a lovászok elöljárója, az utazó curia regis útjának szervezője, a szállítás

intézője, lovak és szállítóeszközök biztosítója, a katonai lóellátás felelőse; az ajtónálló vagy főajtónálló mester

(janitorum regalium magister [az európai udvarokban az udvarmester, curiae regiae magister]), a ceremóniák

koordinálója és szervezője; az asztalnokmester (főétekfogó mester, főtálnok, asztalnok [dapiferorum regalium

magister, dapifer, infertor]) a királyi udvar élelemszolgáltatóinak vezetője, a halászok, pásztorok, méhészek,

szakácsok, húshordók, gerencsérek, szetergárok elöljárója; apohárnokmester vagy főbocsár (pincernarum

regalium magister, pincerna), a szőlősök és bortárolók igazgatója; valamint a hírnökök ispánja, aki egy

személyben volt felelős a fullajtárszolgálat működtetéséért és a királyi palotában biztonsági feladatot ellátó

őrökért.

Fügedi Erik szerint a tisztségviselőkés az ispánok köre között bizonyos átfedések tapasztalhatók, aminek az

lehet az oka, hogy a tisztségek ellátásával, ellentétben a nyugati mintával, az Árpádok udvarában nem járt külön

javadalmazás. Saját jövedelme, mint azt a Szent István-i törvények is tartalmazzák, csak az ispánnak volt.

A Mohács utáni Magyarországon az udvari tisztségek jellege megváltozott. Amagyar királyi udvar hiányában

funkcióját veszítette a valódi feladatokat ellátó udvari méltóság – fontossá vált ellenben e tisztségek

látszatfunkciója: a hagyományos magyar méltóságok formális fenntartása egyfajta szimbóluma lett a magyar

állam Habsburg-méltánylásának. A címként osztogatott méltóságok a hűség elismeréseként jutottak a király

környezetében élő aulikus főurak birtokába.

Személynök

A modern állam intézményeinek felbukkanása életre hívott több olyan tisztséget is, melyek viselői ugyan nagy

tekintélynek örvendtek, mégsem számítottak országos (rendi) vagy udvari méltóságnak. Ilyenek voltak a

kinevezéssel elnyert, illetőleg a szakmai jellegű tisztségek. A személynök (personalis, a királyi személyes

jelenlét helytartója, personalis presentiae regiae in judiciis locumtenens) tisztét Hunyadi Mátyás hívta életre

1464. évi bírósági reformja kapcsán. A királyi személyes jelenlét bíróságának élére állította a személynököt,

egyben hozzárendelve a kisebb kancelláriát is. A személynök méltóságának fő jegye a bíráskodás maradt. O volt

a királyi ítélőtábla (tabula regiajudiciaria) elnöke, mely később Királyi Tábla néven állandósult, s az 1723. évi

törvénykezési reform során beépült a Curia szervezetébe. Ellátta a tárnokmesterhez nem tartozó ún. személynöki

városok felsőbíráskodási teendőit is a személynöki széken (sedes personalitia). Hivatalos megbecsültségét jelzi,

hogy az 1608. évi törvényhozás a diéta alsótáblájának elnöki pozíciójába helyezte. Ennek ellenére rendi




Stipta István


főméltósággá nem lett, mivelhogy korszakunkban mindvégig megmaradt kinevezett tisztségnek; a personalis

mindig a király megbízható emberének számított. A fő tisztségek közül a személynökét hamar elhódították a

klérustól a világi jogtudók, sőt a köznemesek számára egyértelműen a főnemesi ranghoz vezető egyik útnak

számított.

Kamaraelnök

A kamaraelnök (camerae regiae praeses) pozíciójának elértéktelenedése is a Habsburg-kormányzati politika

következménye. A tárnokmester eredeti funkcióját megöröklő kamarafőnök a királyi kincstárral kapcsolatos

feladatokat teljesítette. A középkorban rangosnak számító tisztség a Habsburg-korban devalválódott. A klérustól

elszerzett tisztet egyre inkább világiak töltötték be (utolsó egyházi vezetője Kollonich Lipót püspökvolt 1671-

1684 között), s a 18-19. századra köznemeseket vagy köznemesi születésű új főnemeseket találunk a kamara

élén. Ebben részben nyilván szerepet játszott a mind szükségesebbnek látszó gazdasági szakismeret, részben

pedig a Habsburg-államapparátus árnyékában ténykedő magyar kamara eljelentéktelenedése.

Nemes testőrség kapitánya

Az újonnan megjelenő nemes testőrség kapitánya (capitaneus nobilis turmae praetorianae) a Habsburgok

legitimációs politikájának terméke volt. 1760-ban Mária Terézia felállította a magyar királyi nemesi testőrséget,

amely nem katonai jellegű, hanem pusztán reprezentációs testület volt. (A testőrség létrehozása a magyar

köznemesség megnyerését, s nem kevésbé az uralkodónő által favorizált politikai eszmék terjesztését célozta.

Kimondott célja volt a nemesség majdani vezetőinek nevelése, műveltségi színvonalának emelése is. Az öt

esztendeig tartó „kiképzés”-re a vármegyék deputálták a kiválasztottakat. 1848-as szerepvállalása miatt 1850-

ben feloszlatták.) Minthogy középkori előzménye nem volt, e méltóság helyét az uralkodók által kijelölt hely

határozta meg. Ennek biztosítására szolgált a kiválasztás is: a kapitány tisztségébe mindig főnemesi család tagját

nevezték ki.

Koronaőrök

Az 1464:2. tc. az uralkodó kötelezettségévé tette, hogy a főpapok és bárók, valamint az ország nemességének

egyetértésével olyan személyekről gondoskodjon, akik alkalmasak és képesek az ország szent koronájának

őrzésére. E rendelkezés nyomán született meg a koronaőri intézmény a magyar alkotmánytörténetben. A

koronaőrök (Sacrae Coronae Regiae custodes, conservatores coronae) kezdetben főpapok és főurak közül

kerültek ki (1492:3. tc.), ezt azonban az 1500:23. tc. a világi bárókra korlátozta. A törvények Visegrádot jelölték

meg az őrzés helyéül, amit az 1608:4. tc. Pozsonyba tett át, az 1790/91:6. tc. pedig Budára rendelte szállíttatni a

szent koronát. 1551-től 1608-ig a Habsburgok Bécsben, illetve Prágában őrizték, II. József pedig a kincstárban

helyeztette el. 1530 után nyolc évtizedig nem választottak koronaőröket, az intézményt a nevezetes 1608. évi

országgyűlés keltette életre. A koronaőrök feladata volt, hogy legalább egyikük a korona mellett tartózkodjék,

senkit ne engedjenek a király és az ország engedélye nélkül az uralkodói ékszer közelébe. A koronát minden

áron az ország határain belül kellett tartaniok, s végül bevezették az 1608:16. tc. által felállított fegyveres

testületet is, a két századból (egy magyarból s egy németből) álló koronaőrséget. A koronaőrök pozíciója, bár

tekintélyes méltóságnak számított, lassan formálissá vált.

Koronaügyészek

A hivatalnoki kar legfelső rétegéhez tartoztak a koronaügyészek (Sacrae Coronae Regiae fiscales), a kincstárt

képviselő jogászok. A jogtudókkal feltöltött tisztség a köznemességnek adott lehetőséget a felemelkedésre. A

jogvégzett (magister) és jogismerő szakemberek az évszázadok során a jog őreivé léptek elő, majd pozíciójuk

közvádlóvá alakult. A királyi ügyek igazgatója előbb csak a hűtlenségi, felségsértési perekben képviselte a

koronát, majd általános vádpozícióhoz jutott.

3.3. A SZAKKORMÁNYZAT SZERVEI, DIKASZTÉRIUMOK

Országos méltóságok adminisztrációja

Mint fentebb láttuk, már a középkori Magyarországon is alakult ki néhány olyan szerv, amelyek a szakigazgatás

központi ügyintéző apparátusai lettek, a hivatali elvek alkalmazásáról tanúskodnak. Az országos méltóságok

mellett az ügyek intézésére saját adminisztráció alakult ki, nádori, vajdai, báni, országbírói kancelláriák

működtek. E hivatalszervezetnek azonban mindvégig jellemzője maradt a magánjelleg, a familiáris vonás. Az

országos méltóságok adminisztrációja magánhivatal, alkalmazottaik, bizalmasaik magánhivatalnokok, egészen a




Stipta István


18. századig. Jelentőségük a „hivatalnokképzésben” mégis jelentős: a bárók kancelláriáiról sok kiválóan képzett

hivatalnok került királyi szolgálatba, az állami adminisztráció hivatalaiba.

Bürokratikus hivatalgépezet

A modern értelemben vett, bürokratikus hivatalgépezet kialakítása így a királyi (állami) apparátusra maradt, arra

a korra, amikor a magyar királyi udvar a határokon túlra került, s azoknak az uralkodóknak lett feladatává, akik

nem tekintették érdekükben állónak a magyar nemzeti szervek és szervezetek kifejlesztését. Így sajátosan

külsőlegessé vált a magyar társadalom számára a modern államapparátus kialakulása, a szakmai értékek, a

hivatali képzettség sokak számára egyet jelentett az agresszív bécsi abszolutizmussal.

Ajellegzetes történelmi-politikai helyzet a három részre szakadt Magyarországon az államgépezet meghasadását

idézte elő. A reneszánsz magyar királyi udvar és államapparátus egy része Szapolyai udvartartásával együtt a

keleti országfélbe került, s ott a vajdai gépezettel eggyéolvadva alapjátjelentette az Erdélyi Fejedelemség

szerkezetének. A másik hányada a szerveknek Habsburg-kézre került, ahol is kissé fanyalogva fogadták a

jelentkezést. Bécsben jobban szerették volna a magyar szervek felszámolását, s a birodalmi apparátus

kiterjesztését az új „tartományra”; ennek kockázatát azonban, tekintettel a csatlakozott magyar klérusra és bárói

rendre, a királyi Magyarország vármegyéire, nem vállalhatták. Kényszerűen tudomásul véve tehát jelenlétüket,

de jelentőségre jutni nem engedvén azokat, meghagyták eredeti formájában a Magyar Királyság egyes szerveit

(mint az országgyűlést), mások helyett újat állítottak (például a kincstartóság helyébe kamarát), megint másokat

eljelentéktelenítettek (királyi tanács, kancellária). Összességében megállapítható, hogy a magyar szerveknek az

államkormányzatban vajmi kevés szerep jutott. A hangsúly a Habsburgok császári tanácskozmányaira és a

dikasztériumokra helyeződött át.

Dikasztériumok

A dikasztériumok fejlődési előzménye ugyancsak nem magyar. A Habsburgok modernizációs kísérletei a

nyugat-európai bürokratikus mintát igyekeztek birodalmukban meghonosítani. Azt, amely szerint „olyan

szervezetet kellett kiépíteni, amelyben a hierarchikus rend pontosan szabályozva volt, s amely lehetőleg

precízen, gyorsan és egyértelműen dolgozott. Mindehhez állandó, szakképzett képviselői karra, hierachikusan

felépített hivatali szervezetre és bürokratikus munkamódszerekre volt szükség” (Csizmadia Andor). A nyugati

modern államfejlődés hatására a Habsburg Birodalomban kialakult hivatali gépezet rátelepedett a magyar

kormányzatra, jelképessé degradálva azt. A rendi gépezet persze védekezni kezdett, ahogyan tudott, a rendi erők

a hagyományos (sok esetben meghaladott) rendi intézményeket erősítették és védték a korszerűvel, de idegennel

szemben.

A dikasztérium (kormányszék) olyan nem rendi, feudális jellegű kormányzati szerv, mely közvetlenül az

uralkodó alárendeltségébe tartozott, neki volt felelős tevékenységéért. A dikasztérium az újkori centralizáció

fontos tényezője, a modern állam kialakulásának egyik mérföldköve, a modern szellemű, bürokratikus

hivatalszervezet modellje.

A dikasztériumok, mint intézmények, legfontosabb jellemzői egy, a rendektől függetlenedett közigazgatásra

engednek következtetni. A kormányzat rájuk bízott ágát az uralkodó megbízása alapján vezették, s csak neki

tartoztak felelősséggel tevékenységükért. Feltétel nélkül szolgálták a királyi hatalmat: segítségükkel lehetett

kiemelni a közigazgatást egy-egy főúr „magánvállalkozásának” köréből. Ennek alapján a közigazgatás

függetlenebbé vált a főméltóságokban bekövetkezett személyi változásoktól (sőt bizonyos értelemben az

uralkodó cserélődésétől is), tehát a kormányzatban az állandóságot kezdte képviselni.

Adikasztériumokat mint szervezeteket leginkább a szakértelemmel és az állandósággal lehetett jellemezni. A

kormányszékek egyenlő rangú tanácsosokból állottak, akik között a polgári származásúak, szakértelmük révén,

éppúgy érvényesülhettek, mint a nemesek.

A dikasztériumok állandó, rendszeres és hivatalszerű működésük folytán szilárdabb kereteket képeztek a

korábbi szervezeteknél. Kollégiumként működtek, együttes tanácskozásokban alakították ki véleményüket, s

formálták ki az ügyet eldöntő javaslatot. A dikasztérium önálló döntési jogkörrel csak csekély mértékben

rendelkezett, intézkedéseinek tervezetét az uralkodó elé kellett terjeszteni. A dikasztérium mellett idővel

kialakult az officium, az ügyintéző hivatal, élén a titkárral.

Kollégium




Stipta István


A kormányszék legfontosabb szerve, a kollegiális ügyintézésének megfelelően, a tanács (kollégium) volt, tagjai,

a tanácsosok az ügyeket előkészítő előadók, titkárok vagy ad hoc bizottságok által előterjesztett ügyekben

alkottak véleményt, s tettekjavaslatot a döntésre. Részben a szakszerűség elmélyítésére, részben az ügyek alapos

előkészítésére az alkalmi bizottságok mellett állandó deputatiók is működtek. A felvilágosult abszolutizmus

hozta gyakorlatba a departamentális rendszert. A megfelelő szakmai kezelés előfeltétele volt az ügyek alapos és

körültekintő előkészítése. Ehhez megfelelő segédszemélyzetre volt szükség. A századok folyamán kiala-

kultakaz ezt szolgáló irodai szervek, az elkülönülő irattárak, majd levéltárak. (A magyar kamaránál a külön

pénztár és számvevőhivatal is.)

Hivatásos közszolgálat

A kormányszékek működése és a közigazgatás modernizálása az államapparátus fejlődésében a 18. századra

döntő változást idézett elő. Megjelent a bürokratikus szerveződés velejárója, a hivatásos közszolgálat. A rendi

választott tisztségviseléssel szemben elterjedt a kinevezett, bármikor elmozdítható tisztviselő modellje, akinek

állása élethivatás. A tisztviselő munkájáért tisztes díjazásban részesült, amely lehetővé tette, hogy a foglalkozás

kiegészítő tevékenységből fő hivatássá váljon. Aki nyugdíjigénnyel élhetett, mely kiszámíthatóvá tette

életpályájának végső periódusát. Ez az officium viszont szakértelmet követelt, amely fölvetette a szakképzés

gondolatát. (II. József 1787-ben kelt rendelete szerint a központi közigazgatási és megyei főbb szerveknél már

csak jogképzett személyeket alkalmazhattak.) A képzéssel szoros kapcsolatban állott a minősítési rendszer

megteremtése is.

Negotia mixta

A magyar rendek 1569-ben kénytelenekvoltak elismerni, hogy vannak olyan közös ügyei (negotia mixta) a

birodalomnak, melyeket a király környezetében működő kormányszékeknek kell intézniük. (1569:38. tc: a

pénzügyek és a hadügyek.) Erre az esetre azonban fenntartották magyar tanácsosok közreműködését: ezekből a

király környezetében két magyar tanácsos (egy klerikus és egy báró) állandó jelenlétét írták elő. Egyfelől ez

kétségtelenül biztosította, az akkor lehetséges formában, a magyar érdekek képviseletét, másfelől azonban a

központi kormányszékek magyar ügyekre vonatkozó illetékességének elfogadását is jelentette. (A tanácsosi

intézmény természetesen rövid időn belül elsorvadt.) Az 1569. évi articulusok után a rendek hiába próbálták

meg döntésüket megváltoztatni (1582:1. tc.; 1588:3. tc.), az átment a gyakorlatba, s a Habsburg-korszakban

kisebb-nagyobb intenzitással fenn is maradt.

Kancellária

A kancellária (melynek megalakítása a 12. század végére tehető) volt a legelső középkori kormányzati hivatal,

mely mint országos királyi oklevél-kiállító iroda működni kezdett. A kancellár (majd alkancellár) vezetése alatt

jegyzők (notarii) és írnokok (scriptores) végezték az írásbeliséggel összefüggő munkát. Ajegyzők elöljárója

aprotonotarius (főjegyző) volt. A protonotariusok nagy szerepet játszottak az ítélkezésben, ők lettek a kúriai

bíróságok írásbeliségének irányítói is, s így közülük kerültek ki a legtekintélyesebb szakképzett jogtudók is. A

protonotarius magyar megnevezése (ítélőmester) jelzi azt a szakmai területet is, ahol eljárt: a három részre

szakadt Magyarország királyi hányadán a törvénykezési szünet miatt megszakadt kúriai bíráskodás

helyettesítésére is alkalmasakká lettek.

Az Anjouk korában számos egyetemet végzett vagy egyetemet járt klerikust és világi írástudót alkalmaztak a

kancellárián. Ez egyfelől a kancellária feladatkörének bővítését, másfelől szervezeti átalakítását tette lehetővé.

Az írástudás, a jogismeret alkalmassá formálta a kancellária apparátusát arra, hogy a szoros értelemben vett

oklevél-kiállításon és hitelesítési tevékenységen túl bekapcsolódjon a belügyi igazgatásba, a diplomáciai

aktusok előkészítésébe, sőt a törvénykezésbe is. I. Lajos kancelláriai reformja Nagykancellária kettéválasztotta a

szervezetet. A nagykancellária (cancellaria maior, vezetője a főkancellár, supremus cancellarius) a

hagyományos ügyvitel szerint működött, kezelte a király nagypecsétjét, s végezte a tradicionális teendőket.

Mátyás országlásának idején már teljesen világos a nagykancellária hatásköre: adománylevelek,

privilégiumlevelek, egyéb jogszabályok kibocsátása, valamint általában a belügyek intézése. A mellette Titkos

kancellária körvonalazódó titkos kancellária (cancellaria secreta, vezetője a titkos kancellár, secretarius

cancellarius) feladata a bizalmas tanácsadás, a diplomáciai munkálkodás volt. A titkos kancellária, a király

titkos pecsétjé- nekőre mindig elkísérte az uralkodót, akár külföldre is. Zsigmond ural- Kisebb kancellária

kodása alatt tovább differenciálódott a szervezet: a kisebb kancellária (cancellaria minor) a kuriális ítélkező

fórumok írásbeli ügyeit intézte. Mátyás központosítása egyszerűsített a szervezeten, s emelt tekintélyén. A

kisebb kancelláriát a personalis direkciója alá rendelte, a fő- és a titkoskancellári tisztséget pedig összevonta




Stipta István


(1464). Ugyanakkor a kancelláriában egy, a központi kormányzatot kiszolgáló, ügyeket megfelelő képpen

döntésre előkészítő szervezetet látott, melynek fontos szerepet szánt az országirányításban.

Magyar kancellária

A Habsburg Birodalomban az önálló magyar kancellária szerepe megszűnt, ezzel a kollegiális szervvé alakulás

folyamata megszakadt. Helyette egy, a bécsi udvari kancellária fiókszerveként egzisztáló magyar kancelláriát

működtettek, melynek legfontosabb jogköre a közvetítés volt. Amagyar szervektől és személyektől beérkező

iratokat a Bécsben székelő magyar udvari kancellária továbbította az udvari kancelláriához. Magyar alattvalók

ügyeiben levelezett a többi kancelláriával, képviselte őket és Magyarországot az örökös tartományok irányában.

A király döntéseit ugyan a magyar kancellárián keresztül adta ki, azonban a döntés-előkészítésbe, s magába a

döntésbe vajmi kevés beleszólása volt. Néhány vonatkozásban fönntartották a kancellária Mohács előtti

jogkörét, úgymint a hiteles helyi működésben, a kegyelmezési ügyekben, az egyházi javadalmak, méltóságok

betöltése körüli intézkedésben, nemesség- és címadományozásokban, királyi engedélyek kiadásában,

consensusok gyakorlásában (fiúsítás, örökbefogadás, honfiúsítás stb.). A kancellárián vezették a nyilvántartó

könyveket (libri regii) is.

Kincstartóság

A Magyar Királyság pénzügyeinek intézését a 14. században, mint arról föntebb már szóltunk, a tárnokmestertől

a kincstartó vette át. A kincstartó köré apparátus szerveződött, melyet Mátyás szervezett hivatallá. A

kincstartóság (thesaurariatus) hagyományos hűbéri vonásokat magán viselő intézmény volt: a kincstartók

familiárisaikkal hajtatták be az adókat és a regálékat, a királyi jogon szedett jövedelmeket. A kincstartóság

modernizálása a Habsburg-uralom kezdetéig váratott magára. Habsburg Ferdinánd 1528-ban állította föl Budán

az általa ellenőrzött országterület gazdasági ügyeinek intézésére a magyar kamarát (camera Hungarica, camera

regia Hungarica), mely az 1531. évi átszervezést követően Pozsonyban folytatta munkáját. (Az Erdélybe

átkerült magyar királyi szervek között a kincstartóság is beépült a fejedelmi államapparátusba, így a független

Erdélyi Fejedelemség pénzügyeit mindvégig ez a középkori modellre épülő hivatal intézte. A Habsburgok

birodalmához kerülő Erdélyben Bécs urai ugyanúgy megszervezték a modern dikaszteriális igazgatást, mint

Magyarországon.) Ellentétben a magyar kancelláriával, a magyar kamara nem volt jogilag alárendelt helyzetben

az udvari kamarához képest. Helyzetét a formális alárendeltség, területi illetékességének korlátozása és

hatáskörének szűkítése körvonalazta.

Jóllehet formálisan a magyar kamara nem állott az udvari kamara (Hofkammer) irányítása alatt, a

kinevezéseknél, az ellenőrzéseknél, a számadások felülvizsgálatánál, a felterjesztések megítélésében, az

utalványozásnál, a Hofkammer álláspontja volt a mérvadó.

Illetékesség

Illetékességi területének folyamatos változásában egyetlen dolog volt állandó: sohasem tartozott hozzá a teljes

Magyarország. Erdély, független állami létét elveszítve, a birodalom önálló egységévé vált, elválasztva az

anyaországtól. Bizonyos időszakokban Felső-Magyarország külön igazgatás alatt állott: közvetlenül szervezték

meg a Hofkammerhoz tartozó kassai kamarai adminisztrációt, mely 1567-ben már önálló szepesi kamara

(camera Scepusiensis) néven szerepelt. A szepesi kamara csak ritka időszakokban került a magyar kamara

directiója alá. A töröktől visszafoglalt területeket az 1686-ban életre hívott budai kamarai felügyelőség (majd

1691-től igazgatóság) kezelte; e zóna fokozatos visszaszármaztatása csak 1709-től indult meg, de teljessé

sohasem lett. Szlavónia (szlavón kamarai igazgatóság, eszéki kamarai felügyelőség), a Maros-Tisza mente egyes

részei (aradi és szegedi kamarai felügyelőségek) és Bácska (bácskai kamarai adminisztráció) a 18. század

közepéig a Hofkammer igazgatása alá tartozott.

Hatáskör

A magyar kamara tevékenységét nemcsak területileg korlátozták, hanem hatáskörét is erősen szűkítették. A

hadiadó kirovásának és beszedésének elvonása a 17. század végén megtörtént. A nemesérc-

monopóliumotkövetkeze- tesen központi ellenőrzés alá vonták, s az még legjelentősebb korszakában sem

tartozott a magyar kamara hatáskörébe (nemesércbányászat és -kereskedelem, a pénzverés központosítása, a

postaügy centralizálása). A sóbányászat és sókereskedelem csak 1741-et követően került a magyar kamarához.

Dacára annak, hogy a szűkebb Magyarországnak hosszú ideig az egyetlen központi kormányszerve volt, ezek a

korlátozások jelzik a magyar kamara státusát a birodalom kormányszékei között. A magyar kamara főként a

rendektől független királyi jövedelmeket szedte. Intézte a regálék egy részének ügyeit, igazgatta a királyi




Stipta István


birtokokat, amíg el nem vonták tőle, kezelte a hadiadót, szervezte a végvárakjavítását, a katonák élelmezését és

ellátását. Minthogy a magyar kamara érvényesítette a királyi főtulajdonjogot: számtalan birtok- és hűtlenségiper

fűződött nevéhez, mely gyűlöletessé tette az országlakosok szemében. A rendi függetlenségi mozgalmak

reformköveteléseinek egyik célpontja lett. 1724-et követően jelentős átfedések voltak a Helytartótanács és a

magyar kamara tevékenységében, ezért nem voltak ritkák a súrlódások. Ezt látva olvasztotta be átmenetileg II.

Jó- zsefa magyar kamarát a helytartótanácsba (1782-1790). 1848-ban szerepét a felelős minisztérium pénzügyi

osztálya vette át.

A magyar kamara alá tartoztak a kamarai adminisztrációk, a só- és harmincadhivatalok országos hálózata, s

egyes tisztségek, mint például a kincstári jogügyigazgató (a jus regium érvényesítője) és a pénzvizsgáló

mesterek.

Magyarországi főhadparancsnokság

Csak nagy megengedéssel nevezhető magyar szervnek a Hofkriegsrat közvetlen alárendeltségében 1740-től

tevékenykedő magyarországi főhad- parancsnokság (suprema armorum praefectura, General Commando für

Ungarn). A Pozsonyban székelő hivatal a tábori hadi irodát, a hadbiztosságot és a katonai bíróságot foglalta

magában. A General Commando irányította az országban tevékenykedő hadbiztosi szervezetet: a

Besztercebányán, Budán, Debrecenben, Kassán, Pécsett Sopronban működő hadbiztosságokat; a katonai

bíróságokat: a budai, győri, kassai és pozsonyi auditorátusokat, valamint a hadi pénztárakat és katonai

fizetőhivatalokat.

A Habsburg Birodalom központi szervei

A Habsburg Birodalom központi szervei, mint föntebb esett már róla szó, meghatározó szerepet játszottak a

magyar kormányzatban is. Ember Győző tipológiáját átvéve, ezek tanácsadó testületekre, területi

kormányszékekre és szakhatóságokra oszthatók.

Tanácsadó testületek

A tanácsadó testületi szervek „közvetlenül a kormányzat egyik ágában sem vettek részt, szerepük csupán az

volt, hogy az uralkodónak az eléje terjesztett különböző kormányzati kérdések eldöntéséhez tanáccsal,

véleménnyel, javaslattal szolgáljanak. Bár egyetlen hatóság vagy hivatal sem volt alájuk rendelve, semmilyen

ügyben sem rendelkeztek, befolyásuk a birodalom kormányzatában minden más kormányszervnél nagyobb volt.

A birodalom országainak és tartományainak reális unióját az uralkodónak ezek az egyes időszakokban más-más

néven szereplő tanácsai biztosították.” Ilyennek tekinthető a befolyását a magyar ügyekre a 17. század folyamán

teljesen elveszítő udvari tanács; az ugyanezen időben eljelentéktele- nedő titkos tanács, valamint a helyükre lépő

és nevüket váltogató, tartalmukat tartó különféle konferenciák (I. Lipót idején az ún. titkos konferencia

[Geheime Konferenz], I. József állandó konferenciája [Standige Konferenz vagy Hofkonferenz], amely mellett

működött az ún. városi konferencia [Stadtkonferenz]) is. III. Károly hívta életre 1716-ban az ún. pénzügyi

konferenciát (Finanzkonferenz), a kamarai vonatkozású feladatokkal kapcsolatos tanácsadásra. A

Finanzkonferenz abban a lényeges vonásban különbözött a többi konferenciától, hogy formai értelemben is

fölöttese lett az Udvari Kamarának és a Bancalitasnak, megtörve ezzel az elvet, hogy a konferenciák csupán

tanácsadó szervként működjenek. I. Li- pót kísérletezett az ún. deputatióval is. E speciális forma feladata a

status- politico-oeconomico-militaris ügyekben való tanácsadás volt. Mária Terézia nem kedvelte e bizottságot,

működését évi egy ülésre szorította le, s 1748-ban fel is oszlatta. Az 1748-as reformot az ún. fődeputáció (Ha-

uptdeputation) volt hivatva levezényelni. A fődeputáció után a belügyi konferenciával próbálkozott a császárnő

(Conferentia in internis). Minthogy a belügyi konferencia hatásfoka a vártnál alacsonyabb volt, 1761- ben

megszületett az államtanács (Staatsrat). Ferenc az államtanács fölé konferenciatanácsot (Konferenzrat)

szervezett, amit halála után fölváltott az állami konferencia (Staatskonferenz). V. Ferdinánd korában a hatalom

az ún. kamarillában összpontosult.

Területi kormányszékek

„Az általános vagy területi igazgatási udvari kormányszervek valamely ország vagy tartomány mindenfajta

igazgatási ügyével foglalkoztak, kivéve azokat az ügyeket, amelyek más szakigazgatási udvari kormányszerv

hatáskörébe tartoztak” (Ember Győző). Ilyen dikasztériumok voltak az egyes tartományok, országok

kancelláriái, köztük a magyar udvari kancellária is.

E szervek valamely szakterület ügyeivel foglalkoztak, a birodalom egész területére kiterjedő illetékességgel. „A

tanácsadó testületek mellett ezek a kormányszervek voltak a birodalomhoz tartozó országok és tartományok




Stipta István


közötti reális unió alapvető fontosságú megteremtői és biztosítói” (Ember Győző). Jellemzőjük, hogy a

tanácsadás és döntés-előkészítés mellett övékvolt a végrehajtás feladata is. (A tanácsadó szervek kiépültével a

végrehajtó vonás erősödött meg, hogy azután 1761-ben, az államtanács felállításával, melynek hatásköre a teljes

belügyi kormányzatra kiterjedt, kizárólagossá váljon.) A dikaszteriális jelleg ezekben a szervekben érvényesült

leginkább: a hivatalosság, az állandóság, a rendszeresség és a szakosodás. Ilyenek voltak a kancellária, az udvari

haditanács, az udvari kamara.

Államkancellária

A Habsburgok kancelláriája kezdetben egy volt a birodalmi kancelláriával (Reichskanzlei). 1620-ig csak mint

expeditio működött szervezeten belül az osztrák ügyintézés. Ekkor, a politika súlypontjának az örökös

tartományokra történt áthelyeződésével egy időben ez a fiókszerv osztrák kancelláriává alakult. Mária Terézia

államkormányzati reformjai életre hívták és az osztrák kancelláriától leválasztották az államkancelláriát

(Staatskanzlei; később Haus-, Hof- und Staatskanzlei). Ennek a szervezetnek keretében vált teljessé a külügyi

kormányzat egysége. (Az általános diplomáciai szervezés mellett intézte az orosz kapcsolatokat, a Haditanácstól

átvette a török ügyeket, a német és olasz tanácsok hatásköre is rászállt azok feloszlatása után.) Az osztrák

örökös tartományok belügyeinek (közigazgatás és igazságszolgáltatás) kezelése – akárcsak a magyar ügyek a

magyar kancelláriára – az osztrák kancelláriára maradt.

Udvari kamara

Az udvari kamara (Hofkammer) volt a Habsburgok legnagyobb múlttal rendelkező kormányszerve. Feladata és

– ehhez kapcsolódóan – hatásköre rendkívül széles volt: meg kellett teremtenie a fényűző udvartartás, a

költséges háborúk, az eladósodott udvar hiteltörlesztésének anyagi fedezetét. Minthogy a birodalom

folyamatosan deficites államháztartása, a bevételek rendszeres elmaradása a kiadásoktól, az összeomlás rémét

hozták a birodalom fölé, a kamara heroikus küzdelemmel és hitelmanőverek sorozatával próbálta elkerülni az

államgazdaságot veszélyeztető csődöt. Ehhez pedig minden lehetséges eszközt igénybe vett, központosította a

legfőbb bevételi forrásokat, kivéve a tartományi (köztük a magyar) kamara kezéből a vám-, bányaügyet, s a

pénzverést.

Udvari haditanács

Az udvari haditanács (Hofkriegsrat) a kamarától vette át 1556-ot követően a katonai ügyek kezelését.

Koordinálta és irányította a birodalom életében meglehetősen nagy szerepet játszó háborús politikát, szervezte a

török elleni védelmet, a magyarországi hadműveleteket. Haditerveket dolgozott ki, ellenőrizte az újoncozást, a

hadianyag-beszerzést, a végvárak karbantartását. Kezdetben öt, majd hét tábornoki rangú tanácsosa kollegiális

formában tanácskozott és hozta döntéseit. A haditanács intézte a török és az

orosz diplomáciai levelezést, s a konstantinápolyi és az orosz követ is tőle kapta utasításait. Fegyverszüneti és

béketárgyalásokat is a Hofkriegsrat folytatott.

Szakigazgatás szervei

A18. század (a felvilágosult abszolutizmus) jellemzője volt az államhatalom mind fokozottabb beavatkozása a

társadalom életébe. A kormányzat területén ez az aprólékosabb apparátus kiépítését, a szakigazgatás további

tagolódását, újabb és újabb szervek felállítását eredményezte. (Például az osztrák kancellária törvénykezési

jogkörét átvevő Revisorium, majd a helyébe lépő Oberste Justizstelle, a kereskedelem- és közlekedésügyre

szakosodott kereskedelemügyi igazgatóság [Universalcommer- ziendirectorium]; a pénzügyi ellenőrzés

szervezeteként kiépült miniszteriális bankbizottság [Ministerial-bancodeputation], később abancalitas

[Universal-Bancalitet], az Ellenőrző Hivatal [Generalkontrollierung], a Bankkormányzóság [Bancalgubernium],

a kamarán belüli tagozódás, mint a pénzverési s bányaügyekre szakosodott deputatio, majd az ebből önállósult

és kivált kollégium [Münz- und Bergwerksdirektions-kolle-gium].)

4. 4. A VARMEGYEK ES A KIVÁLTSÁGOS KERÜLETEK

A vármegye a legrégibb állami intézményünk. Ez bizonyult a legtartósabbnak is, hiszen határai – eltekintve a

kényszerű területi változásoktól – ma is csaknem azonosak azzal, amit első királyunk meghatározott.




Stipta István


A vármegyéknek történelmünk során három történeti típusa alakult ki. Időben első a királyi vármegye, amely I.

István tudatos államalkotó tevékenységének eredménye. Ezt követte a nemesi vármegye, amely a 13. század

középétől 1848-ig állt fenn, és a rendi időszak legfontosabb területi szerve volt. A magyar nemesi vármegye a

rendi korszak alapintézményeként évszázadokig képviselte a vidéki nobilitás érdekeit, ellátta a területi

adminisztrációt, jogot szolgáltatott és jelentős szerepet játszott a politikai-alkotmányos életben. Közvetítette az

uralkodói és állami érdekeket, de gyakran szembeszállt az idegen királyok abszolutisztikus törekvéseivel;

látványosan, zajosan megtagadta a koronázást, vagy – a közigazgatás ősi fegyverével élve – csendesen

szabotálta a „nem tetsző” rendelkezések végrehajtását. Hazánk történetének egyes szakaszaiban valódi „védbás-

tya” volt, elkülönült, zárt világ, amely a kiváltságos nemesek előjogai mellett őrizte nemzetiségünket, gyakran

egyedüli fórumként védte önállóságunkat.

A harmadik periódus a polgári vármegyék időszaka, amely 1848-tól a szovjet típusú tanácsrendszer

bevezetéséig, 1950-ig tartott. Ebben az időszakban alakult ki a területi önkormányzat, amely ugyan korlátozott

volt, mégis fontos szerepet játszott az állami hatalom ellenőrzésében és a helyi öntevékenység fejlesztésében.

4.1. A KIRÁLYI VÁRMEGYEK

A királyi vármegye fogalma

A királyi vármegye (comitatus, provincia, parochia) a patrimoniális királyság időszakában a középfokú területi

igazgatás legfontosabb hazai szerve, az uralkodói hatalom lokalizálásának legfontosabb eszköze volt.

Kialakulása Magyarország történetének arra a periódusára esett, amikor az ország területének túlnyomó

többsége királyi tulajdonban volt. A királyi vármegye az államalapítástól a 13. század közepéig állt fenn. Az

uralkodónak tekinthető történeti álláspont (Györffy György, Kristó Gyula) szerint a királyi vármegye általános

hatáskörű közigazgatási, katonai, pénzügy-igazgatási és bíráskodási egység volt, amely pontosan megállapított

határokkal rendelkezett. A királyi birtok igazgatása mellett fokozatosan átvette a határain belül élő szabad

nemzetségtagok közösségi ügyeinek irányítását és hatáskörébe vonta a kezdetben tőle független udvarbirtok

állami felügyeletét.

Kristó Gyula arra hívta fel a figyelmet, hogy a – szintén az államalapítás időszakában létrehozott – várispánsági

szervezet és a vármegye nem volt teljesen azonos, egy királyi vármegyén belül gyakran több várispánság

helyezkedett el.

A királyi vármegye eredete

A tudományos nézetek egyik csoportja szerint a vármegye idegen eredetű, mert a magyarok a keresztény

államalapítás időszakában még nem érték el azt a társadalmi fejlettséget, amely a területhez kötött és katonailag

védhető igazgatási egységek kialakításához szükséges volt. Az idegen eredetet vallók egyik csoportja szerint a

vármegyéket a szláv népektől, a honfoglaláskor itt talált szláv előzményekből vezethetjük le. Egy másik csoport

a vármegyék előzményeiként a frank grófságokat jelöli meg.

A tudósok másik csoportja a vármegyék kialakulását társadalmunk belső fejlődéséből, helyi előzményekből

vezeti le. Ide tartozik Györffy György, aki úgy vélte, hogy a magyar társadalom I. István korában rendelkezett

mindazon feltételekkel, amelyek lehetővé tették az uralkodó számára a vármegyék létrehozását, a központi

hatalom helyi kiépítését. Eszerint a korabeli magyarok rendelkeztek várépítési technikával, így viszonylag rövid

idő alatt védhető megyeközpontokat hoztak létre. Volt vonalszerű határtudatuk, tehát letelepedett életmódjuk

lehetővé tette a lakosság határokhoz kötött politikai betagolását. Ezen túl – a kalandozások megszűntével –

államszervező uralkodónknak elegendő számú katonaelem állt rendelkezésére a helyi hatalom biztosítására.

Györffy szerint a vármegyék – tudatos és hatékony szervezés révén – a nemzetségi szállásterületekből alakultak

ki. Az uralkodó a – késő római kori gyakorlatnak megfelelően – harmadolta a nemzetségi szállásterületeket, a

terület kétharmad része az uralkodó nemzetségé lett, egyharmad rész maradt a nemzetségfő birtokában. Abban

az esetben, ha a nemzetségfő szembeszállt az államépítő akarattal, az adott területet (magánbirtokként) a

várispán kapta.

Van olyan tudományos álláspont, amely szerint a királyi vármegyék a királyi magánbirtok szervezeti egységei

voltak, alapját a királyi birtokok képezték (Pauler Gyula, Hóman Bálint). A 19. század második felétől azonban

az a nézet vált uralkodóvá, hogy a királyi vármegye olyan általános igazgatási egységnek tekinthető, amelynek

vonalszerűen meghatározott területe volt, amibe beletartoztak a nem királyi birtokok is, és joghatósága kiterjedt

mindenkire, aki határain belül élt (Váczy Péter, Györffy György, Kristó Gyula).




Stipta István


A királyi vármegyéket I. István király szervezte meg területi és igazgatási egységekként. A vármegye fontos

eleme a székhely, a vár, amely az irányító ispán igazgatási központja volt. A megye kifejezés a szláv eredetű

media, mezsgye szóból ered és eredetileg a várhoz tartozó területet, annak határát jelentette. A történeti kutatás

I. István korában 45 vármegyét igazol, újabb feltevések szerint (Kristó Gyula) a comitatusok száma elérte a

hetvenet. Felmerült az a nézet, hogy a forrásokban gyakran előforduló comitatus kifejezés nem a vármegyékre,

hanem a várispánságokra vonatkozik. Ehhez kapcsolódik Kristó Gyula álláspontja, amely szerint a

vármegyéknek saját külön, a várispánsági szerkezettől eltérő tisztikara nem volt, és a vármegye és a várispánság

vezetője, az ispán, valamint központjuk, az ispáni vár is azonos volt. A vármegye és a várispánság I. István

idején még igen közel állt egymáshoz, de közöttük a különbségek fokozatosan nőttek. Idővel egyre több megyei

földterület került ki a király kezéből és egyre többen szereztek immunitást, mentességet az ispán joghatósága

alól. A vár is elveszítette katonai funkcióját, az ispán a király képviselőjéből egyre inkább – gyakran vele

konkuráló – előkelővé vált.

A királyi vármegye szervezete

Elén a király által megbízott comes (ispán) állt. O képviselte a központi hatalmat az adott területen, felelt a

királyt megillető jövedelmek beszedéséért, bíráskodott a várhoz tartozó nép ügyeiben, közreműködött a királyi

és egyházi bírák ítéleteinek végrehajtásában. Az ispán volt a helyi katonai erő főparancsnoka. Familiárisai közül

jelentős szerepet kapott az ítélkező udvarispán (comes curialis), hadügyi téren a hadnagy (maior exercitus) és a

vár gondnoka (várnagy, castellanus). A királyi vármegyén belüli katonai, bírói, adózási egységek a század és

tizedkerületek voltak. Az ország határszélein I. István határvármegyéket is szervezett. Ezek élére határvárispánt

(mar- chio, comes confiniorum) nevezett ki, aki a comeseknél szélesebb körű katonai hatalmat gyakorolt.

A várbirtokok eladományozása révén a királyi vármegye elvesztette katonai funkcióját, a megadományozott

birtokosok és az ispán hatalmának növekedése, a földesúri immunitás kialakulása folytán az uralkodó és a

királyi vármegye közötti közjogi kapcsolat megszakadt. A királyi vármegyék helyére a nemesi vármegyék

léptek.

4.2. A NEMESI VÁRMEGYEK

A nemesi vármegye

A nemesi vármegye a királyi vármegyéből alakult ki a 13. század második felében. A királyi birtokok

eladományozásával a királyi vármegyerendszer létalapját veszítette el. A nemesi vármegye keletkezésére utaló

első ismert dokumentum az 1232. évi kehidai oklevél, amely a Zala megyei királyi servienseknek saját vitás

ügyeikben ítélkezési jogot biztosított. A század végére már általános lehetett a megyei ítélkezés, mert az

1298:32. tc. szerint, ha a nádor elmulasztja a megyei igazságszolgáltatást, helyette a megyei bírák dönthetnek.

Az 1267. évi dekrétum a fehérvári törvénynapokra megyénként „két vagy három nemes” megjelenését írta elő,

tehát kollektív képviseletet tett lehetővé. A nemesi vármegye az adott területen lakó birtokos nemesek

önkormányzati szervezete volt, azonban továbbra is közreműködött a királyi hatalom gyakorlásában. A királyi

hatalmat a nemesi vármegyében az úgynevezett megyésispán képviselte, akinek helyettese az alispán volt. Az

ítélkezési és igazgatási funkciót az alispán és a szolgabírák látták el, akik többnyire a kéthetenkénti

törvényszékeken végezték törvénykezési feladataikat.

A nemesi vármegye hatásköre

A nemesi vármegye hatásköre a 16. századra formálódott ki. A hatáskört közjogi tartalmát tekintve négy –

törvényhozásbeli, végrehajtási, igazságszolgáltatási és politikai – csoportra oszthatjuk.

Törvényhozásbeli jogkör

Legmarkánsabb kiváltságuk a törvényhozó jogkör volt. A nemesi vármegyék közgyűlései főispáni kijelölés

nélkül választották az országgyűlési követeket. A közgyűlés döntött az anyagi választójogról, kizárólag ez a

testület szabhatta meg, hogy milyen életkori és egyéb feltételek szükségesek a szavazati és választhatósági

joghoz. Az 1625:62. tc. csupán annyi korlátozással élt, hogy a képviselő megyebeli nemes és birtokos legyen. A

szavazás módját és eljárási rendjét a vármegyék maguk állapították meg. Ebből közvetlenül folyó jogosultság

volt a követi verifikáció hatásköre, annak eldöntése, hogy a megyék követeiket szabályosan választották-e meg.

A törvényhozási hatáskörhöz tartozott a követek utasításának joga. A vármegyei közgyűlésen körülírták azokat

a lokális érdekeket, melyeket a választott követeknek képviselni kellett; kötelesek voltak ennek megfelelően

felszólalni és szavazni. Ha az országgyűlési tárgyaláson olyan kérdés merült fel, amelyre utasítás nem született,




Stipta István


a követ pótutasítást volt köteles kérni. A követutasítás általában két részből állt. Egyrészt tartalmazta a küldő

törvényhatóság legfontosabb „sérelmeit és kívánságait” („gravamina et postulata”), másrészt összefoglalta a

törvényhozási előterjesztésekkel kapcsolatos instrukciókat. A kötött követi mandátumot, vele együtt a

követutasítás rendszerét az 1847/48-i utolsó rendi országgyűlés szüntette meg. Az utasítási jog a megyei

közgyűlést illette, ennek hatáskörébe tartozott az utasítás szövegének értelmezése is. A követek visszahívása a

nemesi vármegyék sérthetetlen, diszkrecionális jogosultsága volt. A visszahívási jogot indokolás nélkül

gyakorolhatták, és bármikor beszámoltathatták követeiket. A szentesített törvények kihirdetése 1848-ig a

vármegyék közgyűlésein történt. A törvények kezdeményezésének lehetősége nem volt ugyan formálisan a

megyék számára biztosítva, de gyakran elérték, hogy az országgyűlés megnyitása előtt összeállított javaslataik,

sérelmi felirataik a törvényhozás elé kerüljenek.

Statútumalkotási jog

A törvényhozási szerepkörhöz kapcsolódott a statútumalkotás joga. Ezt lényegében „helyi törvényhozásnak”

tekinthetjük, hiszen a vármegyék kötelező érvényű helyi normákat alkothattak a törvények által nem

szabályozott ügyekben. Ezek a rendeletek – mint EötvösJózsef írta – királyi jóváhagyás nélkül is törvényerővel

bírtak.

Végrehajtási jogkör

A nemesi vármegyék lényeges végrehajtói szerepkört láttak el. A középkori magyar alkotmányos közfelfogás

szerint a vármegyék területükön a törvények végrehajtásának egyedüli alkotmányos szervei voltak. Ezen túl az

uralkodó, az udvari és magyar központi kormányszékek rendeleteit is foganatosították. Ezzel kapcsolatban

alakult ki a vis inertiae joga, amelyet a nemesi közvélemény az 1545:33. tc.-ből vezetett le. Eszerint a vármegye

közgyűlése a törvénybe ütköző vagy az alkotmányunk szellemével ellentétes uralkodói vagy dikaszteriális

(központi kormányszéki) normák végrehajtását megtagadhatta. Gyakran előfordult, hogyavárme- gyék a

célszerűtlennek tartott, a helyi körülmények között kivihetetlen központi akaratot megtestesítő szabályokat sem

hajtották végre. A korabeli hazai jogfelfogás szerint az 1687:4. tc. csupán az Aranybullában rögzített fegyveres

ellenállási jogot szüntette meg, az úgynevezett passzív ellenállás (vis inertiae) a vármegyéknek fenntartott

jogként történeti alkotmányunk része maradt. AII. József ellen kibontakozó és az 1800-as évek elején

megerősödő megyei ellenállás főleg az országgyűlési döntés nélkül kivetett adók beszedése és az újoncok

kiállítása ügyében vált gyakorlati jelentőségűvé. A vármegyék önállóságának egyik fontos biztosítéka az

adóügyi jogkör gyakorlása volt. Eszerint a megyei költségek megállapításának joga, az adónemek

meghatározása és az adók kivetése hatáskörükbe tartozott. Eötvös József szerint 1846-ban az országos egyenes

adó felét a megyék állapították meg.

A végrehajtási autonómia szerves tartozékának tekinthetjük a tisztviselők választásának, fizetésük

megállapításának, ellenőrzésének, visszahívásá- nakjogosultságát. Az 1662:9. tc. törvényben megerősítette ezt

ajogot, ideértve a helyi katonai parancsnokok kiválasztásának lehetőségét is. A vármegye katonai igazgatásban

is fontos szerepet töltött be: beszedte a hadiadót, közreműködött az újoncok kiállításában, gondoskodott a

katonai egységek elszállásolásáról. A vármegyék központi befolyás nélkül szabták meg belső közigazgatási

egységeik határait, osztották be területüket járásokra, a járásokat kerületekre (1649:86. tc.). Székhelyükről is

maguk döntöttek. Jelentős közigazgatási befolyásuk volt a községek felett. Az 1765:21. tc. kimondta, hogy a

megyékbe bekebelezett községek is viseljék a vármegyei terheket. A városok egy része felett is felügyeletet

gyakoroltak (1647:93. tc.;1649:20. tc.). A vármegyének saját területén rendészeti hatásköre volt; felügyelte a

rendet, közegészségügyi, út-, tűz-, mezőrendészeti feladatokat látott el. Jobbágyigazgatási feladatkörben

közreműködött a községi választásokban, ellátta az úriszéki felügyeletet, közreműködött az urbáriumok

végrehajtásában. A területifőgyámi jogkört birtokolva intézte a megyei nemes árvák és nemes özvegyek

személyi és vagyoni ügyeit.

A vármegye az igazságszolgáltatás rendi korszakbeli tevékenységének is fontos tényezője volt. A megyei bírák

megválasztása és elbocsátása kizárólagosjogkörükbe tartozott. Első- és másodfokú hatáskört gyakoroltak a

büntető- és magánjogi jellegű jogvitákban.

A nemesi vármegyéket az 1723:73. tc. 2. §-a alapján megillette a vérhatalom joga. Ha rendkívüli körülmények

indokolták, az 1723:2. tc. óta nádori engedéllyel statáriális bíráskodást vezethetett be. Az úriszék fellebbviteli

bírósága, egyben felügyeleti szerve ugyancsak a vármegye közgyűlése volt. A 17. századtól általános

közhitelességi funkciót látott el, ítéleteit saját börtönében hajtotta végre.

Politikai jogok




Stipta István


Az 1848 előtti vármegye politikai jogai között fontos volt az országos, sőt nemzetközi kérdések napirendre

vételének és megtárgyalásának lehetősége. A közgyűlés ezen túl a királyhoz, a központi kormányzathoz, az

országgyűléshez álláspontját, kérelmét, tiltakozását tartalmazó feliratot intézhetett és nézeteit társhatóságaival is

közölhette (levelezési jog).

A korabeli felfogás szerint a megyék szabadon „szövetkezhettek”, politikai jellegű fellépéseiket szervezetileg is

összehangolhatták. Ezen alkotmányos szokásjogon nyugvó lehetőség a reformkori kerületi táblák

létrehozatalában nyilvánult meg. A vármegye fontos politikai szerepe az alkotmány, a nemzeti függetlenség, a

nemesség politikai szabadságjogainak védelme volt. Ilyen értelemben tekintették a reformkor municipalistái a

megyei szerveket az alkotmány védbástyáinak.

A nemesi vármegye szerkezete

A vármegye szervezete is módosult. A nemesi vármegyét már nem az ispán egyedül, hanem az ispán, illetve a

helyettese és a szolgabírák együttesen képviselték. Gyakorlattá lett, hogy az ispán maga mellé helyettest vett,

ami megkettőzte az ispáni pozíciót.

A vármegyék élén a király személyét képviselő ispán (comes) állt, akit a korabeli oklevelek a 16. század elejétől

már főispánnak (supremus comes) neveznek. A főispán a királytól kapta megbízatását, legfontosabb feladata a

központi akarat képviselete a vármegye területén. A főispán biztosította a királyi rendelkezések végrehajtását,

védelmezte a megyei nemesek érdekeit és kiváltságait, elnökölt a megyei közgyűlésen és képviselte a megyét a

királyi tanácsban. A főispán kötelessége volt a vármegye nemességénekjogait megvédeni, a király

rendelkezéseit végrehajtani, a vármegyéből befolyó jövedelmet kezelni és hadba hívás esetén a megyei

nemességet vezetni.

Előfordult, hogy az uralkodó egy megye élére több főispánt állított, illetve több megye kormányzásával egy

személyt bízott meg. A köznemesek érdekében született 1498:44. tc. szerint minden vármegye élére önálló

főispánt kell kinevezni, mégpedig az illető vármegyéből való jómódú nemesek közül. Ismert volt az ún. örökös

és az örökletes főispáni tisztség is. Az előző esetben egyes országos méltóságok hivatalból látták el egy adott

megye főispáni tisztségét (például a nádor mindig Pest megye örökös főispánja volt), a második esetben egyes

bárói családok tagjai örökölték a megyei tisztséget (például Abaúj vármegye örökletes főispánjai a Perényiek

voltak). A 18. században a nádoron kívül kilenc főpapi tisztséggel járt az örökös főispánság és már 16 főúri

család rendelkezett örökletes főispán- sággal. A főispánok számára Mária Terézia adott ki első ízben olyan

utasítást, amelyben körvonalazta hatáskörüket, feladataikat. A megyei közgyűlések igyekeztek korlátozni a

főispán befolyását, a kinevezés érvényességét megyei beiktatáshoz kötötték, és elvárták, hogy a főispán a

megyei közgyűlésben esküt tegyen.

A főispánok helyettesítéséből alakult ki az adminisztrátori rendszer. Az uralkodók gyakran neveztek ki főispáni

helytartókat, akik főispáni jogkört gyakoroltak, helyettesítették a távol lévő vagy kiskorú örökletes főispánt. A

reformkor idején már a megyék többségében a hivatalban lévő főispánok mellett is szerepet kaptak, gyakran

megakadályozva az ellenzéki vármegyék reformtevékenységét, szabad véleménynyilvánítását. Eltávolításuk az

utolsó rendi országgyűlés egyik követelése volt.

Alispán

Az alispán (vicecomes) kezdetben a főispán familiárisa volt. Előfordult, hogy a főispán több személyt bízott

meg a helyettesítésével, anélkül, hogy feladataikat elhatárolta volna. Az alispánnak is lehettek familiárisai. Ezek

közül ő választotta ki helyettesét, a másodalispánt (subvicecomes), akit rendszerint a népszerűtlen és veszélyes

feladatok (például adók, bírságok behajtása) ellátásával bízott meg. A nemesi közgyűlés egyik törekvése volt,

hogy befolyást szerezzen az alispán személyének kiválasztására. Egyes vármegyékben már Mohács előtt sikerült

elérni, hogy az alispánokat a megyei közgyűlés válassza. A török elleni harcok idején a tisztség megerősödött,

az alispán a vármegyei önkormányzat első tisztviselője lett. Az 1548:70. tc. szerint a főispán csak a megye

beleegyezésével bízhatta meg az alispánt, az 1723:56. tc. pedig úgy rendelkezett, hogy a főispán négy jelöltje

közül a megyei közgyűlés válasszon alispánt. Az alispáni tisztség gyakorlati jelentőségét igazolja, hogy 1723-tól

másodalispánt is kellett alkalmazni.

Szolgabíró

A nemesi vármegyék további fontos tisztviselői a szolgabírák (judex nobilium, összevonva: judlium) voltak.

Eredetileg a királyi serviensek bírái voltak, a később a nemesi vármegyék választott tisztviselői lettek. Az

1290:16. tc. szerint megyénként négy szolgabírót kellett egy évre választani. Feladatuk a megyei




Stipta István


igazságszolgáltatásban való közreműködés, az adóztatásban és a katonai feladatok ellátásában való részvétel

volt. A tisztség ellátásáért nem fizettek, a megbízás elfogadása kötelező volt. Ezzel függhet össze, hogy a 16.

századtól a szolgabírákat már ajómódú nemesek közül kellett választani. A Mohács utáni források gyakran

említik az al- szolgabírói tisztséget, ami arra utal, hogy a feladatok növekedésével a tisztségek szaporítására is

sor került.

Egyéb tisztségviselők

Az esküdtek (electi jurati nobiles, választott esküdt nemesek) főleg a vármegyei igazságszolgáltatásban

működtek közre. Segítették a szolgabírákat az úriszékek ellenőrzésében, a tanúkihallgatások során és – mivel

esküt tettek – ülnökként közreműködhettek a megyei törvényszékeken. Számuk fokozatosan növekedett, a 17.

századra elérte a tízet.

A nemesi vármegyék növekvő igazgatási és bíráskodási feladatai megkívánták a szakmai feladatok

elkülönítését. Ennek első jele a megyei jegyző(notarius) tisztségének megjelenése, aki a hivatali adminisztráció

irányítója volt. O látta el az írásbeli teendőket, gondoskodott a jegyzőkönyvek vezetéséről, az ítéletek írásba

foglalásáról. A16. századtól választott tisztviselő lett, aki önálló fizetéssel rendelkezett. A 18. századra

márfőjegyzői titulust kapott, a hivatali írásbeliség irányítása mellett ellátta a levéltár és a pertár felügyeletét is.

Irányítása alatt dolgozott a megyei aljegyző és az írnoki kar. Az adószedők (perceptores) szervezték az adók

kivetését és gondoskodtak az adók beszedéséről. A tiszti ügyész (fiscalis) a megye jogi képviselője volt és ő

látta el a megye területén a vád képviseletét.

Testületi szervek

A nemesi vármegye testületi szervei között a megyei közgyűlés, a congregatio generalis volt a legfontosabb.

Ezen minden megyebeli nemes megjelenhetett és szavazati joggal rendelkezett. Elnöke kezdetben a főispán,

később az alispán volt. A közgyűlés gyakorolta a vármegye hatáskörét, idekerült minden nyilvánosságot igénylő

ügy. A Mohács utáni időszakban itt döntöttek minden elvi jellegű kérdésben, itt választották a megyei

követeket, ez a testület adta ki a követutasításokat. A megyei közgyűlés alkotta a statútumokat, a

törvényekvégrehajtására vagy a szabályozatlan helyi viszonyok rendezésére szolgáló jogi normákat. A

közgyűlés választotta a vármegye tisztségviselőit és gyakorolta fölöttük az ellenőrzés jogát. A megyék gyakran

tartottak részgyűlést egy-egy megyebeli térség speciális problémáinak megtárgyalására és alakítottak

bizottságokat a speciális kérdések előkészítésére vagy végrehajtására. A vármegyei igazságszolgáltatást a sedria

látta el.

Reformkori viták a vármegyék jövőjéről

A vármegyék politikai szerepét illető, 1830-as évek közepén kialakult ellenzéki álláspontot jól tükrözi Deák

Ferenc 1835. június 16-i alsótáblai beszéde. Szerinte a magyar megye olyan kincs, amellyel Európa

legszabadabb nemzetei sem dicsekedhetnek. Ezen municípiumok „álltak őrt dönthetetlen morális erővel

alkotmányunkért, innen forrásoznak a nemzet jogai”. Hazánkban megyei keretek között alakult ki az „egyesülési

és sajtószabadság”, az alkotmány sáncaiba bevett tömegek keretei között gyakorolhatnak közvetlen befolyást a

törvényhozásra. A vármegye – hangzott az összegzés – feladhatatlan nemzeti institúció.

Municipalisták

A reformkori közjogi viták meghatározó személyisége, Kossuth Lajos is a vármegyék nemzeti karakterének

megvédéséért szállt síkra. A köréje csoportosuló municipalisták minden formájú központi hatalomtól tartottak.

Gyakran idézték a francia példát annak bizonyítására, hogy a felelős miniszteri rendszer önmagában nem zárja

ki az országos kormányzat centralisztikus törekvéseit. Az általuk elképzelt állam a népképviselet és a

végrehajtás parlamenti ellenőrzésén túl feltételezte az önkormányzatok minisztériumi túlhatalmat korlátozó

lokális ellensúlyát. Elismerték, hogy a megyei szervezet akkori állapotában tarthatatlan és rendi jellege

anakronisztikus, de azt vallották, hogy politikai jogaikat, törvényhozásbeli és végrehajtási autonómiájukat

garanciális okból védeni kell. Programjuk szerint ugyanakkor a rendi vármegye nem maradhat régi állapotában.

A reformot azonban történeti alapokon, az önkormányzatok hagyományos jogainak kíméletével képzelték el. Az

alkotmányos életünk átalakítása során nem kívántak külföldi mintákat követni. Kossuth elhíresült sorai szerint a

„megyei institutio, ha képviseleti rendszerre alapítva a népszabadsággal összhangzásba hozatik s hivatásainak

gyakorlatában a kor igényeihez idomíttatik, a kor individualis jogélvezetének leghatályosabb orgánuma, úgy

nemzetünknek semmi európai intézményéért, semmi szabatos papírgondolatáért cserébe nem adható, becses

drága kincse lehet”.




Stipta István


A municipalisták a vármegyék évszázados nemzetmentő küzdelmeire hivatkoztak, gyakran túlbecsülve azok

ellenállási jogát, alkotmányos véd- bástya szerepét. A jó szándékú megyepártiak abban is reménykedtek, hogy a

vármegyei szervezet megújulásra képes, sőt a fontos társadalmi reformok kezdeményező, végrehajtó eszköze

lehet. Kossuth példaként Pest vármegye esetét említette, amely a reformkor elején saját hatáskörében

elválasztotta a közigazgatást a bíráskodástól, elismerte a bírói függetlenséget és biztosította a nyilvánosságot az

igazságszolgáltatás terén.

Centralisták

Az alkotmányos reform másik reformkori felfogását a centralisták képviselték. Valamennyien európai

kitekintésű, pályájuk elején álló ifjú tudósok voltak, akik egy eljövendő jogi forradalomról alkottak terveket. Azt

hirdették, hogy hazánk fejlődése elválaszthatatlan Európáétól, átalakulásunk csak az általános

törvényszerűségek rendjében történhet. Küzdöttek a „magyar genius” hamis illúziója ellen, szenvedélyesen és

bátran hangoztatták: „ó institucióink” alkalmatlanok a továbbélésre. Hűvösen, tárgyszerűen vizsgálták

történelmünket, nemzeti fejlődésünk eredményeit a fejlett nyugat-európai országokhoz és nem önmagához

mérték. A rendi képviselettel szemben a népképviselet elvét hangsúlyozták, a politikai élet centrumába a

törvényhozó testületet kívánták állítani. Önálló hatáskörű, de a parlament által felelősségre vonható kormányt,

garantált személyi szabadságjogokat, kodifikált jogrendszert akartak.

Az új szellemű gondolkodók közül Eötvös József korszakos jelentőségű Reform című művében a vármegyei

rendszer kíméletlen bírálatát adta. Nem a reformerek döntő többsége által elismert működésbeli hiányosságokat

rótta fel, hanem az intézmény alkotmányos helyzetét, példátlan hatáskörét tartotta haladásellenesnek. A megyék

törvényhozásbeli közreműködése egyedül a nemesi rendet reprezentálja, a követek pedig csupán a

törvényhatóságot képviselik. A követküldés fennálló rendszere a követi táblán a legkisebb vármegyék akaratát

érvényesíti. A követutasítás mellett – írta Eötvös – „az országgyűlésünk sokkal többet foglalkozik egyes megyék

sérelmei, s kívánataival, mint az ország egészét érdeklő ügyekkel”. A kötött követi mandátum kiszolgáltatja az

országgyűlést a megyék kicsinyes érdekeinek, kioltja a képviselői ambíciókat, „szavazógéppé teszi” a követeket.

A vármegyék végrehajtási autonómiája, közigazgatási szerepköre sem felelt meg a korszerű állam

követelményeinek. A végrehajtás nem képzelhető el országos egység nélkül, nálunk pedig „a törvények mikénti

végrehajtása 52 szabadon tanácskozó testülettől függ”. A közigazgatás megyei irányításának további

hiányossága, hogy a közgyűlés politikával is foglalkozik, amely árt a végrehajtásnak. A megyerendszer

reformkori időszakában okszerűen nem érvényesíthető a felelősség követelménye. Eötvös kifogásolta a vis

inertiae jogát is, amely alkotmányos kormány esetén megakadályozza a közösség érdekeit szolgáló törvények

pontos végrehajtását.

Az igazságszolgáltatás megyei szintű gyakorlása miatt a bíráskodás és a közigazgatás elválasztására így nincs

lehetőség, sőt ezáltal a „pártérdekektől befolyásolt egyének hozzák az ítéletet” (Eötvös). A bírák választása

kizárja a bírói függetlenséget, s az igazságszolgáltatás kívánatos országos egysége sem alakítható ki a

partikuláris szervezetű és eltérő eljárást érvényesítő vármegyei törvényszékek esetén.

A centralisták egyetlen képviselője sem gondolt azonban arra, hogy a reformok utáni államszervezet

nélkülözhetné magát a vármegyét. Kivétel nélkül hangsúlyozták, hogy a központi hatalom mellett szükség van

olyan szűkebb hatáskörű területi szervekre is, amelyek a középszintű végrehajtási feladatokat ellátják. Nem

gyakorolhatnának azonban irányító jogkört községek felett, ezek saját területükön szintén végrehajtási

autonómiát nyernének. A megyék ezen közigazgatási alapegységek felett felügyeleti joggal rendelkeznének, és

csupán azt vizsgálhatnák, hogy a „szabad községek” nem lépték-e túl jogkörüket. Az egyének jogait sem a

vármegye, hanem a népképviseleti rendszer, a minisztérium felelőssége és a szabad sajtó garantálná.

Az 1791-es alkotmány elvei szerint és az 1795-ös, 1814-es és 1830-as francia alkotmányok részletszabályait

követve korlátozott önkormányzati rendszert követeltek. Az ily módon értelmezett önkormányzat vertikális

elosztására törekedtek, a községek számára is biztosítani kívánták a felelős kormány hatáskörével megférő

önállóságot. Ez merőben új gondolat volt, hiszen Magyarországon az igazgatás alapegységei kezdetektől fogva

vármegyei alárendeltségben működtek.

Elvi ókonzervatívok

A megyekérdés korabeli „megoldásának” harmadik útját az elvi ókonzervatív pártcsoportosulás képviselte.

Különböző indokokkal lényegében a helyhatósági rendszerünk régi állapotát igyekeztek megtartani.

Vezéregyéniségük Dessewfy Aurél legfeljebb annyi változást tartott elképzelhetőnek, hogy a megyei

visszaélések visszaszorítására a központi hatalom ellenőrzését fokozni kell.




Stipta István


A vármegyék átalakításáról folytatott reformkori publicisztikai vita 1848-ban a törvényhozás szintjére

emelkedett. A magyar alkotmány radikális átalakítása során a centralista irányultságú képviselők keresztülvitték

a független felelős minisztériumról szóló 1848:3. tc.-et, a municipalisták elérték, hogy a vármegyei rendszer

átmenetileg érintetlen maradt. A kompromisszum eredménye az 1848:16. tc. lett.

4.3. A KIVÁLTSÁGOS KERÜLETEK

A districtus privilegiati státusa annyiban hasonlított a szabad királyi városokéhoz, hogy a kiváltságos kerületek

is ki voltak véve a megyei és a magánhatóság alól, s közvetlenül az uralkodó, illetőleg annak központi

kormányszervei alá tartoztak. Közigazgatási és törvénykezési ügyekben a fel- sőbbség ellenőrzése mellett

maguk rendelkeztek. Önkormányzati jogaik, autonómiájuk emlékeztet a többi törvényhatóságéra, azonban

részben e kerületek szerkezete, részben pedig a jogok terjedelme eltérő lehetett.

Jászkun terület

Ajászkun kerület a 13. században letelepített kunok igazgatási egysége. A kunok földje mindvégig koronabirtok

volt, lakói pedig királyi népek. Főhatóságuk közvetlenül a király, 1279-ben szerzett kiváltságuk értelmében a

jászkunok főispánja és bírája a nádor lett. Az 1514:23. tc. értelmében a Dózsa György vezette parasztháborúban

való részvételükért büntetésül elveszítették adómentességüket. (Egykori kiváltságaikat tizennégy évtized múltán

állították csak vissza [1655:44. tc.]). Amikor a Habsburgok nem töltötték be a nádori posztot, a szepesi kamara

gyakorolta az uralkodóijogokat ajászkun kerület fölött, melynek élén a nádor vagy az uralkodó által kinevezett

főkapitány állott. A helyi kormányzatban még a jászkun universitas (egyetem) játszott meghatározó szerepet. A

kerületet három egység alkotta: a jász, a nagykun és a kiskun. Történelmének legzaklatot- tabb periódusa a 17-

18. század, amikor a kincstár pusztán financiális megfontolásokból elzálogosította a kerületet a német

lovagrendnek. Az 1702. évi contractus értelmében I. Lipót 500 000 forint „örökáron” adta át a lovagrendnek,

ami a jászkunokjobbágysorba süllyesztését eredményezte. (Az 1715:34. tc., a szatmári béke egyik követelésének

articuláris becikkelyezéseként megszüntette ezt az állapotot.) Ajászkun kerület 1791-től küldhette követeit a

diétára.

Hajdúkerület

A hajdúkerület lakóit Bocskai István, majd fejedelmi utódai telepítették le és látták el kollektív kiváltsággal.

Önállásukat a Habsburg-igazgatás alatti országrész diétája is elismerte (1622:2. tc. 22. §). Akatonai igazgatásra

épülő önkormányzat évszázadok alatt nyerte el végső formáját. Amikor a 17. században a Habsburgok léptek a

fejedelmek helyébe, a hajdútelepülések egy része folyamatosan elveszítette nemesi jellegű kiváltságait: a kisebb

községek beolvadtak a vármegyei közigazgatásba. A hajdúvárosok (Böszörmény, Dorog, Hadház, Nánás,

Szoboszló, Vámospércs) ezzel szemben megőrizték privilegizált helyzetüket, s továbbra is egységes autonóm

önkormányzati egységet alkottak (1699-től deklaráltan is függetlenedve a vármegyei joghatóságtól: ekkor

választottak először főkapitányt maguknak). A hajdú universitas már egy városihoz hasonló, katonai jellegétől

megtisztított polgári önkormányzati szervezet legfőbb egysége volt. A hajdúkerület élén is főkapitány állott,

akinek irányítása mellett intézték a hajdúkerület lakói választott tisztviselőik útján a belügyeket: közigazgatási,

jogalkotási és törvénykezési teendőket egyaránt. 1791-től országgyűlési képviselethez jutottak (1790/91:29. tc.).

Szepesi szász városok

A szepesi szász városok közössége már a Mohács előtti Magyarországon is külön kormányzati egységet

alkotott. (A hospites saxonici még Szent István korában telepedtek meg Magyarország északi vidékén. Az I.

Istvántól nyert kiváltságaikat 1271-ben V. István megerősítette.) A 24 városból, mint ismeretes, Zsigmond

1412-ben 13-at elzálogosított Lengyelországnak. A magyar oldalon maradt városok ezután elveszítették

önállóságukat, és vármegyei ellenőrzés alá kerültek. Az elzálogosított városok 1772-ben történt visszakerülése

új életre keltette az önkormányzati önállóságot. Az elzálogosított tizenhárom kiegészült Gnézda, Lubló és

Podolin kamarai városokkal. Ez a 16 város alkotta az ismételten megszervezett szepesi városok kerületét, mely

nem kevéssé köszönhető annak, hogy az elzálogosított 13 városnak sikerült lengyel főhatóság alatt megőriznie

önkormányzatát. A szepesi városok maguk választotta gróf irányítása alatt állottak, de gazdasági

vonatkozásokban a kamarai adminisztráció lett főhatóságuk. A szepesi városok országgyűlési képviselettel nem

bírtak.

Tengermellék




Stipta István


Az ún. Tengermellék, a magyar tengerpart, két kerületből állott: a fiumei és a buccarii kerületekből. Fiume

1776-ban Mária Terézia jóvoltából került a magyar koronához. Három esztendeig a rövid életű horvát

helytartótanácson keresztül kötődött az anyaországhoz, 1779-ben azonban „önálló testként” csatlakozott a

magyar királysághoz, amit a magyar országgyűlés articuláris formában is rögzített (1807:4. tc.).

Önkormányzatától a fellebbvitel közigazgatási ügyekben a magyar helytartótanács, törvénykezési dolgokban

pedig a Curia volt. A Buccari, Porto-Re és Buccaricát magában foglaló kerület a fiumei mellett terült el,

eredetileg Dalmáciához tartozott. A török terjeszkedés nyomán egyre kisebb területre korlátozódó tengerparti

részt előbb Horvátországhoz (Zágráb megyéhez), majd a határőrvidékhez csatolták. Mária Terézia ismételten

Horvátországhoz rendelte, de a fiumei főkormányzó igazgatása mellett. Ezzel a buccarii kerület sajátos kettős

kötődést nyert, amit híven kifejez kettős követküldési gyakorlata is: 1807-től kezdődően mind a magyar

országgyűlésbe, mind a horvát tartománygyűlésbe delegálta követeit.

4.4. SZÉKEK, KIVÁLTSÁGOLT ÉS NEMES KÖZSÉGEK

A vármegyék, kiváltságos kerületek, szabad királyi városok és a jobbágyfalvak, uradalmak között átmeneti

helyzetet foglaltak el a különféle speciális önállósággal bíró községek, székek. A szék (sedes) eredetileg ítélkező

fórumra utaló megjelölés, melyből a középkori Magyarországon kialakult a speciális, a vármegye joghatósága

alól kivont, annak szervezetéből kimaradó területi közigazgatási egység fogalma.

Székely székek

A székely székek (sedes Sicolorum), mint erdélyi közigazgatási alap egységek, kialakulása a 14. századra

tehető. Kezdetben hét szék volt: Udvarhelyszék, Marosszék, Sepsiszék, Kézdiszék, Orbaiszék, Csíkszék és

Aranyosszék. A hét székből a 16. században egyesült ugyan Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék (Háromszék),

ugyanakkor a székek egy részéből ún. fiúszékek váltak le (például Csíkszék fiúszéke lett Gergyó- és Kászon-

szék).

A székely székek szervezete és hatásköre hasonlított a vármegyére, de megkülönböztette attól egyfelől a

székelyek katonai funkciója (élén a hadnagy vagy a kapitány állt), illetőleg a széken belüli, ősi szervezeti

felépítés (6 nemzetségben és 24 ágban szerveződtek a székelyek a középkorban). A fejedelmi korszakban az

uralkodók minden támogatást megadtak a (Bethlen Gáborig) kinevezett, majd választott tisztségviselőiknek, a

ki- rálybíráknak (judex regius), a székely székek „bevételéhez”. Az akció sikerrel járt: a 16. századra a

királybírák a székek első embereivé váltak.

A székely székek testületi szervei a széki közgyűlés és a törvényszék. A közgyűlés alkotta a statútumokat,

döntött a széket érintő legfontosabb kérdésekben, és alkalomadtán ítélkezett is. A törvénykezés fő vonulata

azonban a törvényszék bíráskodása volt.

Szász székek

A szász székeket (sedes Saxonum) Károly Róbert hozta létre a korábbi szebeni ispánság helyén. A király által

kinevezett királybíró (Königsrichter) feladatául ugyan elsősorban az igazságszolgáltatást szabták, a szász székek

azonban hamarosan önkormányzati-közigazgatási egységekké váltak. A szebeni tartomány helyén szerveződött

nyolc szék (Nagyszeben, Szászváros, Szászsebes, Szerdahely, Újegyház, Nagysink, Segesvár, Kőhalom)

hamarosan kiegészült Medgyes- és Nagyselykszékkel, illetőleg a besztercei és brassói kerülettel (districtussal).

A szász székek eltérően fejlődtek a székely székektől, hasonlatosságuk nem a vármegyével, hanem a szabad

királyi városi autonómiával mutatható ki. A polgármesterek egyenrangúak- ká váltak a királybírákkal, a széki

tanácsokat beolvasztották a szenátusok. A városi szervezet fejlettebb hivatali működést is eredményezett: már a

16. században alkalmaztak kapitányt a rendészeti feladatokra, pénztárnokot, városgazdát, a költségvetés rendben

tartására, sőt kancelláriát is tartottak fönn. A szász székeket és vidékeket a szász egyetem (Universitas Saxonum

Transsylvaniae) fűzte egybe.

Szepesi tízlándzsás szék

A szepesi tízlándzsás szék történetét a 13. századra vezette vissza, amikor is annak fejében kapott kormányzati

önállóságot, hogy a király mellé tíz lándzsást volt köteles kiállítani. A tucatnyi, nem összefüggő területen

található helységet éppen a vármegyei hatóság alóli mentes önkormányzatuk miatt nevezték „kisvármegyének”

is. (Vö. 1596:10. tc.) A szepesi tíz- lándzsás szék nem küldhetett követet a magyar országgyűlésbe. 1802-ben a

lakóit illető nemesi kiváltságokat megerősítve, a szék önállóságát az országgyűlés megszüntette, és betagolta

Szepes vármegyébe.




Stipta István


Praediális székek

A praediális székek az egyházi nemesek önkormányzati testületei voltak. Az egyházi nemesek a főpapok által

juttatott birtokokon élveztek csak nemesi státust, az országos nemességet nem érték el. Így nemesi birtokot nem

szerezhettek, s jobbágyaik sem lehettek. Kiváltságolt helyzetük egyfelől adómentességükben, másfelől a

praediális székben élvezett önkormányzati jogosultságokban mérhető.

Apraediális székek (az egyházi nemesi székek) területileg a vármegye részét képezték, autonómiájuk azonban

oly széles volt, hogy gyakorlatilag teljesen önálló életet éltek igazgatási, igazságszolgáltatási és politikai

értelemben egyaránt. Tisztségviselőiket maguk választották, ügyes-bajos dolgaikban saját hatóságaikhoz

fordultak. Statútumokat alkottak.

Ki voltak ugyan emelve a vármegye és a kormányszékek politikai hatósága alól, közjogilag mégsem váltak

önállóvá: az országos és megyei politizálásban sem személyesen, sem követeik útján, intézményes formában

nem vettek részt; felsőségük az egyház (főispán főpapjuk) volt. A kormányszékekkel közvetlenül nem

érintkeztek, nem leveleztek, csak a vármegye útján. A vármegyék és a praediális székek kapcsolata nem volt

felhőtlennek mondható. A vármegye mint önkormányzati intézmény nehezen viselte el, hogy területén egy

önálló, független igazgatási és jogszolgáltatási szerv működjön. Napirenden voltak a beavatkozási kísérletek, a

megyei joghatóság lehető kiterjesztése az egyházi nemesi székekre. A praediális székek pedig (együtt az egyházi

felsőbbséggel) végsőkig védelmezték a kiváltságokban biztosított és többször megerősített előjogaikat; sok

esetben jelentős hatáskörtúllépéssel tetézve a megyei hatóságokat irritáló helyzetet.

„A praediális szék a vármegye területén államot jelentett az államban. Egy olyan önkormányzati apparátust,

mely saját területtel ugyan nem rendelkezett, de igazgatási és törvénykezési munkájában szinte teljesen a

vármegyékhez hasonló működést fejtett ki” (Lengyel Alfréd). A praediális széknek ugyanolyan szervei voltak,

mint a megyének, s azonos elvek szerint működött is. A tisztikart vezető főispán valamely egyházi elöljáró volt

(püspök, prépost, apát), érdemi igazgatója az alispán, akinek munkáját főjegyző, szolgabírák, esküdtek, jegyző,

főügyész, számvevő, főbiztos, perceptor, földmérő, főorvos segítette. Az egyházi nemesi széken is elvált

egymástól a közgyűlés és a praediális törvényszék, amelynek fellebbviteli fóruma a főispáni vagy oktaviális

szék volt. Innen további jogorvoslati út már nem nyílott.

Nemes községek

A nemes községek lakói kisbirtokos nemesek voltak, akiknek közösségét egyfajta korlátozott önkormányzat

jellemezte a vármegye keretein belül. A nemes község tagjai mindenfajta földesúri hatalomtól mentesen,

közvetlenül a vármegyéhez kapcsolódtak; vezetőiket: a főhadnagyot, hadnagyot, öregbírót, igazgatót maguk

választották. Szabadságaikhoz tartozott, hogy mind a háziadó (domestica), mind pedig a hadiadó (tributio,

subsidium) alól mentesek voltak.

Túrmezei kerület

A túrmezei (turpolyai) kerület (Campus Turopoliensis) kiváltságát lakóinak, a Zágráb várához tartozó

várjobbágyoknak a tatárdúlás alkalmával tanúsított vitézségéért nyerte el IV. Bélától (1255). Ezt a privilégiumot

később több alkalommal megerősítették (1278-ban Kun László, majd az 1598:33., 1723:92., 1741:60. tc.-ek).

Atúrmezei nemesekgrófjukat (comes terrestris) és tisztviselőiket saját közgyűlésükön választották, s a

közigazgatási és igazságszolgáltatási ügyekben (kivéve néhány, Zágráb vármegye hatáskörébe rendelt jogkört)

1848-ig önállóak voltak.

Kisebb kiváltságos kerületek

Egyes kisebb kiváltságos kerületek szabadsága a határőri szerepkörből növekedett ki. Így a Torontál vármegyei

nagykikindai terület, a Bács megyei tiszai koronai kerület vagy a titeli sajkás kerület. E szabadságolt kerületek

státusa nem a nemesi kiváltságolás hagyományos megoldásaihoz kapcsolódott: nem kollektív és nem egyéni

nemességet élveztek, csupán a végvári szolgálat ellentételezéseként némi önkormányzati jogot tudtak szerezni

és megőrizni. E területek önállósága nem terjedt ki annyira, hogy kikerüljenek a vármegyei hatóság alól.

4.5. KATONAI HATÁRŐRVIDÉKEK

A katonai határőrvidékek a török háborúk eredményezte katonai igazgatási területi egységek voltak, a bécsi

kormányszervek közvetlen alárendeltségében. Az új szervezeti modell előzményei II. Lajos uralkodására




Stipta István


mennek vissza, aki a török veszély elhárítása, illetőleg a védelemre való berendezkedés jegyében több horvát

várat és erősséget átadott Ferdi- nándnak, aki ezeket német katonasággal látta el, s katonai parancsnokság alá

helyezte. A mohácsi vészt követő időkben a Habsburg uralkodóknak be kellett rendezkedniük a tartós

háborúkra, s ezért megkezdték a katonai végvidékek szervezését, amelyek teljes kiépítettségükben az Adriától

egészen Erdélyig összefüggő védelmi rendszert alkottak, melyek Magyarország teljes déli peremvidékét

magukban foglalták. Paradox módon végső formájában a török kiszorítása után körvonalazódott és épült ki

leginkább e katonai zóna. A magyar rendek és Bécs között állandó csatározások tárgya volt a Délvidék

elszakítottsága, a diéta végzések sorával tiltakozott ez ellen, illetőleg rendelte el az egykori magyar vármegyék

visszacsatolását. Ez azonban csak a 19. századra történt meg.

A határőrvidékek sajátos katonai feladatokat teljesítő, militarizált, félpolgári szerveződések voltak. A

határőrként megtelepített szerb és vlach lakosság megtarthatta ősi szervezetét, szokásait, s a közterhek alól

mentesítették őket. A határőrvidékek megalakulásuk sorrendjében a következők voltak: a horvát-szlavón-vend, a

Maros-Tisza vidéki (a Temes vidéki) és a Bánság.

Horvát-szlavón határőrvidék

A horvát-szlavón határőrvidék, a föntebb már érintett Horvát-Szla- vón-Dalmát (ún. háromegy) királyság

megmaradt területei kényszerűségből váltak határőrizeti zónává. A már a 16. században megszervezett, 1699-

1702-ben tovább bővített terület négygeneralatusságra oszlott. Az elsők, a Ferdinánd teremtette károlyvárosi

(horvát) és varasdi (vend), a 17. században kiegészültek az ún. báni és a szlavón-szerémségivel. Az igazgatás

alapja részben a szerb és horvát határőrök törzsi szervezete (nagycsaládok, házközösségek, zadrugák), részben

pedig a határőrség katonai szervezete volt (század, zászlóalj, ezredparancsnokságok). A határőrvidék nagyobb

települései katonai közösségek (communitasok) voltak, melyek élén tisztikar állott (ilyenek voltak Carlopago,

Zengg, Károlyváros, Belova, Ivánics, Petrinja, Kosztajnica, Bród, Karlovic, Pétervárad, Zimony). A szabad

katonavárosok és katonai igazgatási egységek élén álló elöljáróság a katonai directión kívül természetesen

mindenféle közigazgatási és törvénykezési jogkört is gyakorolt a lakosok fölött.

Maros-tiszai határőrvidék

A maros-tiszai határőrvidék a horvát-szlavón-vend határőrvidéktől jelentősen eltért abban, hogy egy sok gondot

okozó párhuzamos közigazgatási szervezettel működött. Egymás mellett létezett a polgári és a katonai

közigazgatás, amely még területileg sem különült el egymástól, s mely folyamatos feszültségekbe, sőt

parasztfelkelésbe is torkollt. Nem véletlen, hogy a pozsareváci béke után feloszlatták, igaz, helyébe állították a

titeli sajkások kerületét és az egykori Temes, Torontál, Krassó-Szörény vármegyék területét magában foglaló

temesi határőrvidéket (temesi kerület, districtus Tömösiensis, osztrák szóhasználatban: temesi bánság).

A bánság kormányzata és a bánáti határőrvidék

A Bánságot, felszabadítása után, nem csatolták vissza az anyaországhoz, hanem az 1718. évi pozsareváci

békekötést követően külön kormányzatot szerveztek rajta. Ez az első évtizedekben kettős volt: kamarai és

katonai. Kormányzója, Claudius-Florimond Mercy gróf, egyik legfontosabb feladatának a terület benépesítését

tartotta. Tizenöt esztendő leforgása alatt félszáznál több német ajkú települést szervezett a Bánságban.

Területileg 11 bánáti és 5 szerb kerületre tagolták. A terület falvait kenézek, a falucsoportokat főkenézek

vezetése alá rendelték. A kerületeket intézők igazgatták. 1753 és 1764 között átmenetileg megszűnt ugyan a

katonai igazgatás, de egy évtized múltán ismét napirendre került a katonai szerveződés. A bánáti határőrséget

1764 és 1768 között hozták létre horvát-szlavón mintára. A térségbe csak határőröket telepítettek, s ők katonai

szervezetben éltek (román, illír vagy szerb és német ezredek keretein belül). A Temesváron székelő

parancsnokság közvetlenül a bécsi Haditanács, illetőleg az Udvari Kamara irányítása alatt állott.

Székely határőrség és román határőrezredek

A 18. század hatvanas évei beteljesítették a nagyszabású határvédelmi szervezet kialakulására vonatkozó

elképzeléseket. Ezek tovább vezették a birodalmat védelmező déli határőrtérséget Erdélyig, majd annak déli

határain tovább, egészen Székelyföldig. A román határőrezredek (1761) és a székely határőrség (1764) az

egykori Maros-Tisza menti közigazgatási megoldáshoz hasonlatosan álltak föl. Együtt éltek a polgári

lakossággal, katonai szolgálat fejében adómentességhez és zsoldhoz jutottak. Míg a román jobbágyok számára

ez jelentős változást, felemelkedést hozott, a székelyek közül sokan inkább kivándoroltak Erdélyből, mintsem

hogy az idegen tisztek alatti egységekbe besorozzák őket. A két gyalogos román határőrezred (12-12 század) az

Erdély déli és északi fertályán fekvő falvakban lakott (az első ezred a brassói és fogarasi kerületek, a szebeni és




Stipta István


szászvárosi székek, valamint Hunyad vármegye területén, a második a besztercei kerületben, Torda, Kolozs és

Doboka vármegyékben). A székely ezredek (szám szerint két gyalogos és egy lovas ezred) Gergyó-, Csík- és

Kászon-, valamint Sepsi-, Kézdi-, Orbaiszék, továbbá Miklósvár és Bardócszék székelyeiből verbuválódtak.

5. 5. SZABAD KIRÁLYI VÁROSOK ÉS A BÁNYAVÁROSOK

5.1. A KÖZÉPKORI VÁROSOK

A középkor fejlődési folyamatainak egyik (ha nem legfőbb) katalizálója Nyugat-Európában a városok

újjászületése volt. Ez a folyamat a 11. század végétől datálható, aminek végeredményeképpen már két évszázad

múltán a városok az európai államélet szerves részévé, meghatározó tényezőjévé válhattak. Nem kevéssé a

városi gazdaság (az árutermelés, a kereskedés és iparosság) gyarapodása idézte elő a nagy jelentőségű

társadalmi mozgalmak kibontakozását.

Az európai város a középkorban

Egykori római városok helyén, várak alján, kereskedelmi központokban, utak találkozásánál, révnél,

kikötőhelyeken, püspöki székhelyeken és világi udvarok környékén szerveződő kis közösségek részben saját

erejükből (kommunamozgalmak), részben a világi hatalom támogatását elnyerve szegültek szembe a feudális

rend nyomásával, s alakították ki sajátos autonómiájukat (universitas, communitas).

A város mindenféle tekintetben a legélesebb ellentéte a feudális világnak, idegen test a hűbéri viszonyokra,

mezőgazdasági termelésre épülő „külső” világban. A városon túli világ kívüllevőségét a magas városfalak, öles

bástyák és egyéb védművek tették láthatóvá, jóllehet a különbség oly látványos volt, hogy e nyilvánvaló

vonalhúzásra pusztán a megkülönböztetés okán nem lett volna szükség. A város és feudalizmus közötti elvi

ellentét feloldhatatlannak látszott, habár a polgárság sem lehetett mentes a falon túli hatásoktól. (Vö. a

patríciusréteg, a „városi nemesség” kialakulását s elszigetelődését az átlagpolgártól.) Eltérő gazdálkodás, eltérő

életfelfogás, eltérő célok, eltérő település- és lakásforma, eltérő szimbólumrendszer és ruházkodás, különböző

társadalmi rétegződés, más felfogás a szolidaritásról, másfajta közigazgatási viszonyokjellemezték a várost.

Tévedés lenne persze azt állítani, hogy a város és a feudális társadalom között ne lett volna kontaktus, sőt élénk

párbeszéd. A város gazdasága a vidék piacára támaszkodott, ipara, kereskedelme értelmetlen lett volna anélkül.

A város/elsőbbsége a feudális rendszerbe épülő valamilyen hatalmasság volt. (Eszerint szokták tipizálni is az

európai várost: a császártól függő birodalmi városok, a királyok privilegizálta szabad királyi városok, netán az

egyházi vagy világi földesúrral kötött szerződés alapján kifejlődött földesúri [szerződéses] városok

[mezővárosok].) Ritka kivételként az európai palettán megjelentek a független városállamok is. A városok

kategorizálásának alapja, az egyes városjogok forrása az uralkodótól vagy más hatalmasságtól nyert

privilégiumlevél lett.

Magyarország megkésett fejlődése, az (antik) városi előzmények hiánya, a polgárság kései megjelenése, a

gazdaság polgári típusú fejlődésének elmaradása, illetve gyengesége, következtében a városok nem tudtak olyan

meghatározó szerephez jutni, mint a tőlünk nyugatabbra fekvő államokban. Hazánkban az első városok inkább

mint igazgatási központok, püspöki székhelyek voltak jelentősek, s csak a 13-14. századot követően bukkantak

föl a kereskedelmi és ipari centrumok. A középkori magyar várost a feudális központok nagyobb fogyasztási

igénye, valamint az ott jelen lévő hatalom védelmező (s egyben szabadságadó) ereje tette esélyessé a városi

fejlődésre. Ez a várostípus természetesen tovább terjeszkedhetett és erősödhetett a kereskedelmi útvonalak,

piaclehetőségek kihasználásával. A másik, „területileg széttagolt, városias településtípus feudális központ nélkül

is létrejött a vásárhelyeknél. Itt a vásárokat tartó helyek közelében kézműves szolgálónépek, valamint

kereskedelemmel foglalkozó etnikumok (például kálizok, zsidók) falvai találhatók. A piac tehát mindkét

típusnál megtalálható, de az elsőnél a feudális központ, a másodiknál a nem elsősorban őstermelő lakosság

falvai jelentették a lényeget” (Kubi- nyi András).

A nyugati mintájú városias településmód elterjesztése és meghonosítása Magyarországon a latin, majd német

hospesek megjelenéséhez és honfoglalásához köthető. Uralkodóink a hospesjog adományozásával (mely

korlátozott autonómiát s saját jog szerinti életet garantált) igyekeztek biztosítani a befogadott népek gazdasági

tevékenységét. A hospesjogból kiemelkedő szabad királyi városi jogállás (libera regia civitas) tovább növelte a

városok önállóságát. A városi bíró jogköre messze meghaladta a hospestelepülés bírájáét: a város feje a város




Stipta István


minden ügyében eljárhatott; fellebbezési fóruma a szabad királyi városnak a király lett, míg a hospes csak a

király megbízottjához, esetleg földesurához fordulhatott jogorvoslatért.

A város lényege tehát kereskedelmi és gazdasági esélyeit biztosító szabadsága. A szabadság feltétele a

privilégium. A város a feudalizmus rendszerében, a kor közjogi megoldásának megfelelően privilégiummal bíró

szabad közösség, melynek helyzete a társadalomban elsősorban a kiváltságlevél biztosította jogosítványokból, a

városi szabadság terjedelméből körvonalazható.

A magyarországi városfejlődés kezdetei

Az első magyarországi városprivilégium Székesfehérvár latinjainak szabadságlevele volt. Keletkezését nem

ismerjük, IV. Béla 1237-ben kelt megerősítése Szent Istvánra hivatkozik ugyan, ez azonban nehezen

feltételezhető. 1217-ben a garamszentbenedeki (hamisított) kiváltság már hivatkozott a fehérvári hospesek

szabadságaira. A privilégium feltehetően III. István országlása idejében kelt, s elsősége meghatározó helyet

biztosí tott számára a 13-14. századi városalapításokban és szabadságadományozásokban, a magyar városijog

kialakulásában. A szabad királyi városi rangra emelő privilégiumok a 13. században szaporodtak meg (Karakó,

Igen, Rams, 1206; Németi, 1230; Pest, 1231; Nagyszombat, 1237; Bars 1240; Zágráb 1241), majd a tatárjárás

után megsokasodtak (Nyitra, 1248; Győr, 1271; Szatmár, 1271; Sopron, 1277 stb.).

Magyarországon a városok kialakulásának korszaka a 13. század második fele. Jogi státusuk kifejlődése némileg

különbözött a nyugat-európaitól. Ott jellemző módon a gazdasági jelentőségre jutott, megerősödött települések

szerezték meg császáruk, királyuk, fejedelmük támogatását és kiváltságlevelét. Magyarországon az uralkodók

igyekeztek privilégiumok segítségével az ígéretes településeket a városi fejlődés irányába késztetni. A

privilégium persze lehetőséget adott a fejlődéshez, de nem biztosíthatta azt. A kezdeti kiváltságolások nem

igazolták vissza sok esetben a bizalmat: a korai városi kiváltságban részesült települések egy része elsüllyedt a

jelentéktelenségben, miközben gazdaságilag megerősödött helységek jelentkeztek elismerésre várva. (A kör

erősen változó volt. Mint ismeretes, hazánkban a városiasodásban sokkal nagyobb szerepet játszott a

kereskedelem, mint a kézművesség, így a városi életre is nagy hatással voltak a kereskedelmet serkentő vagy

bénító politikai változások, hadjáratok, tartós háborúk. A mezőgazdasági termelés és a kézművesség elválása is

csak nagyon lassan következett be. Sokszor hivatkozott példával élve: Pozsonyban még a 15. században is az

őstermelés volt túlsúlyban.) Avárosiasodásnak tehát hazánkban inkább jele volt a királyi privilégium, mint a

valódi városi (polgári) életmód.

Különleges helyzete volt két városunknak: Esztergomnak és Székesfehérvárnak. Mint arra Ladányi Erzsébet

fölhívta a figyelmet: e városok kiváltságlevél nélkül érték el rangjukat. „Esztergom és Fehérvár – mindig

előkelő helyet foglalt el hazai városaink sorában. Mindkettőre jellemző, hogy kiemelt jelentőségét korábbi

királyi székhely mivoltának köszönheti, s nyilván ennek tudható be az is, hogy külön kiváltságlevél nélkül érték

el eme rangjukat. Nem egyedülálló jelenség ez. Párizs sem rendelkezett semmilyen kiváltságlevéllel, mégis

főváros volt. London »szabadságát« is csak egy egészen kezdetleges oklevél rögzítette...”

Városjogok, jogcsaládok

Az uralkodóktól kapott városprivilégiumok kezdetben saját (a hospesek által magukkal hozott) joguk

megerősítésében testesült meg, később egy-egyjellegzetes, ún. anyaváros jogát kapták meg (hazánkban például a

budai, nagyszebeni, nagy-szöllősi, selmeci, székesfehérvári, zágrábi városjogot, a külföldiek közül a

magdeburgi vagy az iglaui jogot). Az első kiváltságlevelek – kiegészítve a privilegizálás alapján hozott egyéb

határozatokkal -jogkönyvekbe foglaltattak, s később már csak erre való utalással készültek a városalapító királyi

oklevelek. Ez a gyakorlat azután egész városi jogcsaládokat hozott létre. Az anyajoggal rendelkezőre „felfűzte”

az újonnan privilegizáltat, amelyik azután sok szállal kötődött anyavárosához (például gyakran fellebbezési

joggal lehetett élni saját szenátusuk által hozott ítéletek ellen az anyavároshoz). Ennek nyomán alakultak ki a

városjogok.

5.2. A SZABAD KIRÁLYI VÁROSOK

A szabad királyi városi szabadság lényege a városnak mint közösségnek teljes köz- és magánjogi autonómiája

(kollektívjogok), továbbá a polgárnak -mint városlakónak- a feudális függésből való felszabadulása és a hűbéri

szolgáltatások alóli mentessége (egyénijogok). (Jóllehet a középkor zavaros közjogi viszonyai nem tették

lehetővé, hogy egységes chartába foglalják a városi jogokat, a különböző privilégiumlevelek vizsgálata alapján

összeállítható a városi jogok általánosnak tekinthető katalógusa.)




Stipta István


A területi autonómia

A területi autonómia a civitas szabadságának részét képezte, aminek értelmében a városhoz tartozó valamennyi

területnek kizárólag a város közössége volt a tulajdonosa, s ez gyakorolta e területeken a hatósági

jogosítványokat is. A magyar város a 14-15. századig gazdaságát a mezőgazdálkodásra építette. „A városok

városias jellege felől – bármekkora is a fejlődés az Árpád-korhoz képest –, a 14. század első felét illetően,

nemigen lehetnek illúzióink. A városi földek, szántók, legelők, szőlők a városgazdaság legfőbb alapjai. A

városhatár – a földközösségekben művelt földeken túl – többnyire néhány ősi polgárcsalád birtoka. Ez a

városvezető patríciusréteg – mely örökletesen kézben tartja a bíróságot, címében a comes megjelölést viseli –

nagy kiterjedésű birtokokat, falvakat mond magáénak a város körül, életformájában átmenetet képez a nemesség

és polgárság közt” (Szűcs Jenő). A város és annak urai a hozzá tartozó területek és annak lakosai fölött korlátlan

hatalommal rendelkezhettek. Ez a szabadság alapozta meg az önkormányzati és a gazdasági autonómiát is.

A/öldesúri jogokgyakorlása (malomtartás, hús- és italmérés, járadékok, vámszedés stb.) logikusan következett

abból, hogy a város tulajdonosa volt a város környéki földeknek, így az azokon dolgozó jobbágyok a

városoknak tartoztak mindazon szolgáltatásokkal, járadékokkal, ajándékokkal, amivel földesuruknak adóztak

volna. A magyarországi városok esetében különös jelentősége volt a városterületnek a kiváltságok gyakorlása

szempontjából is. A városi polgárság rendisége ugyanis kollektív volt, ún. országrendiség, mely az egyes polgárt

csak városa területén jogosította szabadságos helyzetének élvezetére, a városfalakon túl (például esküérték vagy

bírói joghatóság érvényesítése vonatkozásában) közrendűnek tekintették.

Önkormányzati autonómia

Az önkormányzati autonómiában jelent meg a leglátványosabban a városok önállósága: vagyis a

közigazgatásban, jogszolgáltatásban, jogalkotásban elnyert legteljesebb önállóságban. Az önkormányzat joga a

városigazgatásban a teljes belső városi élet rendezésének és szabályozásának szabadságát jelentette, a városi

szervezet kialakításától kezdve egészen a polgá rokra kötelező magatartási normák megállapításáig

(statútumalkotás, ius statuendi). Az önkormányzat joga kiterjedt az igazságszolgáltatásra is: a bíró- és

esküdtválasztásra, a bíróság megalakítására és működtetésére, a pallosjog gyakorlására. Nemcsak világi

tisztségviselőit választhatta meg a város közössége, de megtehette ezt plébánosával kapcsolatban is. Az

uralkodó által birtokolt kegyúri jogokat (az egyház fölötti felügyeleti, beiktatási, gondoskodási és védelmi

jogkört) is átruházták a városi magisztrátusra.

Természetesen polgárjogot csak a városi elöljáróság adományozhatott, tőle függött tehát, kik kaphatják meg e

kiváltságos státust.

A városok közjogi elismerését igazolja, hogy rendként való számbavételük eredményeként a 15. századtól

követeket küldhettek a rendi gyűlésbe.

Ahol persze jobbára csak képviseltették magukat, számottevő szavazati joguk a nemességgel, bárókkal és a

klérussal szemben nem volt. Jóllehet a városok nem is nagyon törekedtek az országos politikából részt kérni. A

három részre szakadást követően inkább a Habsburg uralkodók erőltették a szavazati támasznak szánt városi

helyek gyarapítását a diétán. Nem véletlen a rendek hangos tiltakozása, az 1608 (ke.) 6. tc. tilalma a szabad

királyi városi rangra emeléssel kapcsolatban, majd a megismételt előírás 1687-ben. A Habsburg-várospolitika a

rendeket a városok ellen fordította, ami egészen az 1848. évi eseményekig feloldhatatlan ellentéteket

eredményezett a nemesi politizálás és a városi országgyűlési képviselet között.

A városi szervezet élén leggyakrabban a választott bíró (judex, judex cives), ritkábban polgármester

(Bürgermeister), és az esküdtek (jurati cives, maiores) vagy tanácsosok (senatores) álltak. A bíró és az esküdtek

alkották a városi tanácsot (senatus, magistratus). Ez a testület igazgatta a várost, ítélkezett magánjogi és

bűnügyekben, szervezte a város gazdaságát. A városbíró (polgármester) és a tanács segítségére volt a

közigazgatásban a városkapitány, valamint a városi jegyző.

A korai időkben a kiváltságokat nem a városok, hanem a polgárok egyetemlegesen kapták meg, aminek

nyilvánvaló következménye volt, hogy a polgárok gyűlése választotta meg e tisztségeket. Később a városi

társadalom differenciálódásával a polgárok gyülekezetei is tagolódtak. A közgyűlés volt a polgárok gyűlése,

mely a 13. században már csak a polgárjoggal rendelkezőket foglalta magában, a többi városlakót (kézműves

jobbágyot, zsellért, cselédet, alkalmazottat és kontárt) kizárták, s ezzel megszűnt a közügyekben való

részvételük lehetősége is. A közgyűlés – amíg működni engedték a városok patríciusai – választotta meg az ún.

külső tanácsot, a választott községet (electa communitas), amely saját tagjai közül választotta meg azután a bírót

és a magisztrátus többi tagjait.




Stipta István


Gazdasági autonómia

A városi autonómia megalapozásának legfontosabb eleme a gazdasági önállóság, mely a városi szabadságok

középponti kérdése volt, s mely az egész városi privilegizáltság okát és értelmét adta. A városok gazdasági

autonómiáját mentességek és jogosítványok körvonalazták. A városlakók alapvető gazdasági célkitűzésével

függött össze az első országosanjellemző szabadság, a vámmentesség, mely mind országon belüli, mind

határvámokra vonatkozhatott. A városok szabadságainak fontos részét képezte a beszállás (descensus) alóli

mentesség, a királynak egy összegben megállapított és fizetendő terragium és taxa fejében az egyéb adók alóli

mentesség.

Minthogy a városi gazdasági fejlődés centruma a piac volt, valamennyi város rendelkezett vásártartási joggal

(ius mundinarum). A hetipiac mellett a 14. századra ismertté vált és gyakorlott joggá lett a kéthetes országos

vásár tartásának lehetősége. Európa ismert városi gazdasági szabadságintézményei, az árumegállító jog (ius

stapulae) és az ezzel összekapcsolódó út- kényszer a sajátos magyar viszonyok miatt kevéssé érvényesülhetett.

(Kiváltsága révén Esztergom és Buda élt vele.)

A gazdasági autonómia egyik sajátos megtestesülése volt a kollektív tulajdon (a városi kincstár, a közösség

közös ingatlanai, a város pecsétje és a városi harang).

A város kötelezettségei

A szabadságok a várost a (zömében uralkodótól nyert) privilégium szabályai szerint illették meg, ennek

viszonzásaként a városnak bizonyítania kellett hűségét, s a maga területén a helyi államhatalmi, közigazgatási

feladatokat ellátni, adófizetést, katonaállítást teljesíteni, a király igényeinek eleget tenni. A város kollektív terhei

voltak az évi egy összegben a királynak befizetett terragium, cenzus, a királynak címzett ajándékok megküldése,

a saját egyháznak teljesített papi tized (amelynek behajtását a város általában bérbe vette az egyháztól). A

királyi hadseregnek fegyvert, lőszert szállítottak, kötelesek voltak a rendkívüli hadiadók megfizetésére, s mint

említettük, alkalmanként személyes fegyverfogásra vagy csapatok kiállítására.

A városi polgárjogai

A városi polgár jogai a nemesi jogok mintájára alakultak. Csakhogy amíg a nemest előjogai az egész állam

területén megillették, a városlakó polgárnak mindez teljes érvénnyel a város területére korlátozódott. Így

személyes szabadsággal bírt a város területén, joga volt saját bírájához. Vérdíja általában azonos volt a

nemesekével (ezt még a feudális bírói fórumok is akceptálták), igaz esküértéke a városfalon túl csak a

jobbágyéval volt azonos. Perében csak azonos szabadsággal rendelkező tanú vallomását lehetett figyelembe

venni, a rá nézve sérelmesnek tartott szentenciák ellen pedig a királyi curiához (később az erre a célra életre

hívott országos törvényszékhez) fordulhatott. A személyes szabadság köréhez tartozott, hogy mentes volt

mindenféle jobbágyi szolgáltatás, a közmunkák és a beszállásolás alól is. A gazdasági tevékenység körében

igényt tarthatott a vám- és révmentességre, az iparűzés és kereskedés jogára, az ingatlanszerzési képességre, a

tulajdonhoz való jogra, az öröklési szabadságra. A politikai életben való részvétele részben választójoga

(tisztségviselőkre és követekre egyaránt vonatkozott), részben pedig hivatalviselési képessége révén

realizálódott. A polgár alá volt vetve a városi jognak, részt kellett vállalnia a központilag befizetett adókból, a

katonaállítás költségeiből, fizette a tizedet. Emellett hozzá kellett járulnia a városfalak erődítési munkáihoz,

háború esetén részt kellett vállalnia a városfalvédelemben, továbbá viselte a városi önkormányzat terheit, a

város követeinek költségeit a rendi gyűlésben.

A városi polgárság rétegződése

A városi privilégiumok, a szabadság haszonélvezői a városi polgárok voltak, akik korántsem voltak azonosak a

városi lakossággal. A városi gazdaság felvirágzása a városok gazdagságát hozta magával, a gazdagság pedig

nagy vonzerőt jelentett a szegények, a munkanélküliek, a földesúri kötelék vagy a nyomor elől menekülők

számára: a város valamiféle menhellyé növekedett volna, ha nem védekezik a beáramlás ellen. A koldusok és

csavargók kitiltására, a jobbágyok polgárrá válásának korlátozására rendszabályok születtek. Polgárjogot

elnyerni csak meghatározott feltételek esetén lehetett. Városlakó volt még, a polgár mellett, a széles

plebejusréteghez tartozó cseléd, koldus, kontár iparos, napszámos, zsellér; de nem kaphatott polgárjogot a zsidó

sem.

A polgárság maga is tagozódott. Nyugat-Európában az első évszázadok „nemes”polgársága, az első

városalapítók utódai a nemességbe olvadva átadták helyüket az „új patríciusoknak”, a kereskedelemből,

bankéletből, manufaktúratulajdonosságból meggazdagodott városvezető csoportnak. Ez az igen gazdag és igen




Stipta István


vékony társadalmi réteg kiegészült a városi középréteggel, főként a céhes kézművesekkel. Hazánkban ez a

hatalomváltó folyamat egy újabb polgárbeáramlással volt összefüggésben. A 14-15. század fordulóján nagy

számban költöztek be városainkba német kereskedők és kereskedőcsaládok, kölni és nürnbergi kereskedőházak

tagjai és képviselői például, akik fokozatosan kiszorították a hatalomból a korábbi vezető csoportokat. Az

amúgy is német többségű városok vezetése is szinte teljesen a német patríciusok kezébe ment át. A német

többségű városokban (például Pozsonyban, Sopronban) a magyar polgárság is fokozatosan asszimilálódott.

Céhek

A céhek voltak a kora középkori városi társadalom forradalmasítói. A korai középkor városainak arculatát

megszabó lovagok és klerikusok, a patríciusok és a „polgári nemesség” helyébe lépő céhek és korporációk tagjai

a városi társadalom hangadóivá lettek. A céh kiterjeszkedését Európában a 13-14. század nagy gazdasági

fellendülése alapozta meg. Aterme- lés racionalizálása, a termelékenység növekedése, a megszilárduló

munkamegosztás további árnyalása, a javak forgalmának megszerveződése igényelte a termelők összefogását és

munkájuk egyeztetését.

Magyarországon a céhek kialakulása az uralkodók gazdasági tevékenységéhez köthető. A13. századi alapítók

kedvezményezettjei a királynak valamiféle szolgáltatásokat teljesítők testületei (példának okáért a budai

halászok) vagy a minőség-ellenőrzésre uralkodói ösztönzésre létrehozott szervezetek (például az esztergomi

mészárosok) voltak. A nyugat-európai értelemben vett céhek Erdélyben, a szász városokban, a 14. században

születtek meg. (Az első hitelesnek tekinthető céhlevél ugyan csak 1376-ból származik [/I./ Nagy Lajos Szeben,

Segesvár, Szászsebes és Szászváros céhei számára részletes szabályzatot bocsátott ki], de működő céhekről már

korábbról is tudomásunk van.) Céheket a hasonló mesterséget űzők társulása teremtett: mészárosok, pékek,

tímárok, csizmadiák, vargák, szíjgyártók, nyergesek egyesültek, vagyis a „tömegtermelésben” leginkább

érdekeltek és veszélyeztetettek. Kezdetben csupán valamiféle erkölcsi kapcsolatba kerültek egymással, morális

kérdés volt egymással szemben a jó minőségű áru szállítása, egymás segítése a piacra találásban,

megbetegedésükkor vagy munkaképtelen állapotba kerülésükkor a segélyezés, élelmezés és gondozás

megszervezése. Az összetartozást számos szimbólummal, rituáléval is kifejezték, tudatát rendszeres közös

összejövetelekkel fokozták, állandó találkozóhelyekkel, több helyütt egymás szomszédságába költözéssel

(„pékekutcája”, „vargákutcája” stb.) testületi ünnepekkel és felvonulásokkal, köszöntési formákkal és

ivószokásokkal erősítették. Nem volt ritka a vallási jellegű szerveződés, a „communitas etfraternitas”. Az

alapvetően is egymás segítésére életre hívott szervezet az árutermelés megizmosodtával sajátos piaci érdek-

képviseleti formává vált. Célja a kezdeti vásárlási vagy eladási előjog biztosításából kifejlődő piacvédelem lett.

A városban, illetőleg annak vonzáskörzetébe tartozó településeken az iparűzés és kereskedelem szabályozásával

igyekeztek lehetetlenné tenni a konkurenst: a kereskedőt vagy nem céhes iparost a lakosság áruellátásából

kizárni. E törekvés, melynek lényege a céhhez tartozók biztos piacának és megélhetésének garantálása volt,

végül egy monopo- lisztikus, piacterrorizáló szerveződéssé vált.

A céhek mint autonómiák

A céhek a városi iparűzők gazdasági, jogi, vallási, katonai és igazgatási szervezetei voltak, vagyis tagjaik életét

átfogóan irányító autonómiák. Pontosjogkörüket a céhlevelekben vonták meg, ebben fektették le szervezetük

alapvonalait is. Ami közös volt a céhekben, hogy a céhmesterek testülete, a céhgyűlés által meghatározott időre

választott céhmester irányította a céh ügyeit. A céhgyűlés a legfontosabb gazdasági kérdésekben döntött, és

statútumokat alkotott. Minthogy a céh tagjai fölött törvénykezési joggal is bírt, saját céhbírósága működött,

amely fenyítőjoggal is rendelkezett. A céhgyűlés választotta a mívlátó mestert, vagyis a minőségellenőrt és az

atyamestert, a legények felügyelőjét.

A céh saját vagyonnal rendelkezett, pénzzel, házakkal, földdel. Ez fedezte egyrészt a céhszervezet működését, a

céhtagok segélyezését, a jótékonykodást, másfelől a tagjaiért felelősséggel rendelkező céh esetleges

büntetéseinek megfizetésére is szolgált. A város rendészeti és katonai feladatainak oroszlánrészét magukra

vállalták a céhek. Részt vettek erődítési munkálatokban, támadás esetén katonaként védelmezték a város

meghatározott pontját („molnárok bástyája”, „csizmadiatorony” stb.), ha szükséges volt, katonát állítottak a

király, császár, fejedelem seregébe, részt vettek a rendfenntartásban, hozzájárultak a közterhekhez, bonyolították

a hivatalos pénz- és igazgatási ügyek rájuk eső hányadát.

Kiváltságaik közé tartozott, hogy – rendszerinti felhatalmazás alapján – saját szervezetüket, működésüket,

életviszonyaikat statútumokban (céh szabályokban) rögzíthették. A céhlevelet a városi hatóság vagy a földesúr

hagyta jóvá. A céh életére vonatkozó leglényegesebb elhatározások a céhlevélbe kerültek, amit kiegészített a

folyamatos szabályalkotás. A céhgyűlés által alkotott normák a céhek tagjainak, a segédeknek és inasoknak




Stipta István


teljes életét felölelő jogszabályok voltak. Ezzel a céh a város életébe illeszkedve a „szabadság kis köreinek”

egyikévé lett, mely autonóm módon tevékenykedett a középkori társadalom keretein belül.

A céhszabályozás a céh jellegének megfelelően merevedett meg, s vált egyre kellemetlenebbé, egyre kínosabb

és egyre korlátozóbb teherré a céhtagok fölött. Egyfelől ugyanis a céhnek kezében volt a lehetőség a

felemelkedés és a kiemelkedés meggátlására. Mind több korlát állta útját a nem a mesterek családjához tartozók

bekerülésének, egyre teljesíthetet- lenebb feltételei lettek a céhbe jutásnak. S hasonló éberséggel vigyázták a

meggazdagodók törekvéseit, gátolták a módosabbak munkáltatóvá válását. A korai céhes segélyező/ormát a tiltó

modell váltotta/el: tilalmazott lett a többlettermelés, a megengedettnél több legény felvétele, nagyobb üzlet

létesítése, a nem utcáról nyíló műhely igénybevétele, az előre történő munkavállalás, a külön

nyersanyagvásárlás – s mindez a relatív egyenlőség fenntartása, a nivellálás érdekében. Másfelől a

céhszabályozás ma már elképzelhetetlenül aprólékos előírásokkal vette körül a céhmestereket, legényeket és

inasokat. Kínos precizitással írták elő a köszöntési formulákat, a koccintás mikéntjét, a szórakozás formáit és

időkereteit, az eljátszható pénz mennyiségét, az öltözködés iránti igényeket. Ezek a normák páncélként feszültek

a céhesek életére, perspektívátlanságra és egymástól elzárt munkálkodásra ítélve őket.

5.3. A BÁNYAVÁROSOK

A bányavárosok (civitas montanae) speciális gazdasági érdekből telepített, zömében külhoni mesterembereket

befogadó privilegizált helységek voltak. Különlegességüket szinte kizárólag idegen ajkú lakosságuk, külföldről

származó joguk, egyszerre kibocsátott privilégiumuk, s végül a gazdasági okokból speciális irányításuk adta

meg. (A Habsburg-érában a szepesi kamara, illetőleg az udvari kamara fősége alatt állottak.) Státusukat tekintve

különböztek egymástól a szabad királyi bányavárosok (Körmöcbánya, Selmecbánya, Besztercebánya,

Bakabánya, Libetbánya, Újbánya, Bélabánya, Nagybánya) és a királyi bányavárosok (Gölnicbánya, Szomolnok,

Igló, Felsőbánya, az öt ún. máramarosi koronaváros). Ez utóbbiak nem küldhettek az országgyűlésbe követeket.

6. 6. MEZŐVÁROSOK, URADALMAK, FALVAK

6.1. MEZŐVÁROSOK

Világi és egyházi mezővárosok

A középkorban a különbségtétel város és város, falu és falu között nem annyira fejlettsége, lélekszáma,

gazdasági jelentősége, vagyoni súlya alapján, hanem szabadsága szerint történt. A középkori értékmérő a

szabadság volt, a szabadság pedig a kiváltságtól függött. A privilégiumlevél meghatározta az egyén vagy a

közösség helyét és súlyát a középkori társadalomban. A városokkal is így volt ez. Hogy a városi kategóriák

közül melyikbe tartoztak a települések, azt nem méretük, fejlettségük határozta meg, hanem kiváltságlevelükben

foglalt szabadságuk. A mezőváros, az oppidum a 15. századtól karakteresen elkülöníthető a szabad királyi

várostól (vagy ahogyan Petrovics István nevezi a „valódi” várostól). A mezőváros világi (Cegléd, Kecskemét,

Nagykőrös, Nyíregyháza, Pápa) és egyházi (Nyitra, Vác, Várad, Veszprém, Zirc stb.) földesurakjóvoltából

kifejlődő gazdasági centrum, amelyből a nem titkoltan hasznot húzni szándékozó felsőbbség a szabad királyi

városok jogállására emlékeztető contractusok segítségével próbált meg várost faragni. Persze nem engedve túl

hosszú pórázra azokat. Bíró- és esküdtválasztást esetenként engedtek az urak – de bemutatási kötelezettséghez

kötötten. Engedélyezett bírói hatásköre is igen szűkre volt szabva. Ítélkezési jogkörük az úriszék és a földesúr

hatáskörének függvénye; a bírságpénzek nagyobbik része sem a bírót illette. Vásártartási jogot ugyan általában

szereztek, sőt korlátozott vámmentességet is élvezhettek, de ilyetén autonómiájuk soha meg sem közelítette a

szabad királyi városokét. A mezővárosok lakói magánjogi és kereskedelmi ügyeikben használhatták a városi

jogi intézményeket, ők maguk azonban mindenkor jobbágyok maradtak. Alkalmanként még fellebezhettek is

polgári ügyeikben valamely szabad királyi városhoz.

Kincstári mezőváros

Az oppidum intézményét is a gazdasági racionalitás hívta életre: a földesúri hatalom azt a gazdasági

jelentőséget, melyre a mezőváros a fejletlen civitashálózat miatt juthatott, saját érdekében igyekezett

kihasználni, és kisebb engedményekkel (szerződésben foglalt szabadságok) lehetőleg nagy hasznot (a

kézműiparból, kereskedelemből folyó bevételek megadóztatásával) próbált szerezni.

Ismeretes a mezővárosoknak egy speciális kategóriája is: a királyi vagykincstári igazgatás alatt álló, a szabad

királyi városi rangot el nem nyerő, de az uralkodó által privilegizált város. E csoporthoz tartoztak a török




Stipta István


hódoltság felszámolása után kamarai igazgatás alá jutott városok (például Diósgyőr, Eger, Mezőkövesd,

Miskolc, Pécs). E városokat, mint privilegizált mezővárosokat, meg szokták különböztetni a világi, illetőleg

egyházi contractuális oppidumoktól.

6.2. URADALMAK, FÖLDESÚRI HATALOM

A földesúri hatalom a feudális társadalom jellegzetes velejárója. Alapja a földbirtokadomány, érintettjei pedig az

alattvalók: a populus és a nemzet köréhez, a szent korona testéhez nem tartozók: a jobbágyok és egyéb

nemtelenek, politikaijogokban nem részesítettek, aplebs. Aközépkorifl- desúri hatalom egy földbirtokon

kifejlődő, az azon élő személyek fölött is érvényesített magánjogi és közjogi hatalom. E személyek a

földesúrnak alávetett, a földön dolgozó, járadékokat teljesítő alattvalók voltak.

Bár sok a hasonlóság a hűbéri és a földesúri hatalom között (például az állam közjogi tevékenységét magára

vállaló funkciókban), mégis több vonatkozásban különböztek. Mindenekelőtt abban, hogy míg a vazallus

elsősorban szolgálattal tartozott seniorának, a földesúr alattvalója főként gazdasági jellegű járadékokkal

(termény- és pénzjáradék, robot). Különbség továbbá, hogy a vazallus rendszerint nemesember volt, a földesúr

birtokán ezzel szemben közrendűek szolgáltak (parasztok, kézművesek, vendéglősök stb.). A hűbérbe kapott

objektum általában jelentős értékű ingatlan volt (például egy egész földbirtokrendszer parasztgazdaságokkal), a

földesúri juttatás legfeljebb házhely és kert, szántó, parasztgazdaság, kézművesüzem, vendéglő. A vazallus

seniorrá válhatott, ami a földesúri birtokon nem volt lehetséges: ott a továbblépés kizárt volt.

Földesúr-jobbágy viszony

Aföldbirtokokon (dominium) szokásos általános gyakorlat szerint a birtok lakóinak egy része közvetlenül a

földesúrnak dolgozott (szolgák, cselédek, zsellérek, béresek egy csoportja) az úr közvetlen kezelésében tartott

földeken (terra indominicata), más része viszont a földesúrtól kapott parasztgazdaságát élethossziglan vagy

örökösen saját kezelésébe vette, azt önállóan birtokolta és művelte (jobbágytelek), s ennek fejében járadékokkal

(naturáliákkal, szolgáltatással) tartozott. Az általában százalékosan, hányadban meghatározott járadékokon felül

megtermelt javak őt illették, azokkal szabadon rendelkezett, felhasználhatta, piacra vihette. Ajobbágy- telek

tartalmazta a paraszt házát, kertjét s szántóját. Emellett számos közös területet is igénybe vehetett, erdőket,

legelőket, nádasokat, vizeket. A földművelés mellett külön járadék fejében juthatott a paraszt a földesúr által

saját magának fenntartott ún. haszonvételekhez, amelyek speciális extrajövedelmet biztosítottak. Ilyenek voltak

a vásározás, malomtartás, kocsmáltatás, vadászat, halászat, tenyészállatok tartása. A földesúr-jobbágy

viszonynak ez az ún. dologi oldala azon a tényen alapult, hogy a föld az eladományozással (infeudatio) a

földesúr rendelkezése alá jutott, s azt művelésre csak járadék fejében adta át. A jobbágyoknak kiadott földek

vagy közvetlenül a termelőhöz kerültek, vagy a régi, letelepedett nemzetségek helyén képződött

faluközösségeken keresztül jutottak a földművesekhez. (Ez utóbbi ellenőrizte például a nyomáskényszer

betartását, gondoskodott a járadékok begyűjtéséről, s eljuttatásáról a földesúrhoz.)

Ez a dologi viszony egészítette ki a földesúr fent már említett hatalmát, mely számára a birtokon élők fölött

közjogi be/olyást biztosított. Hűbéres és paraszt, félszabad és szolga fölött egyaránt, mely igazgatási és

törvénykezési vonatkozásokban volt tetten érhető. „Ajobbágy nem közvetlen állami alattvaló, nem áll

közvetlenül közhatalom alatt, hanem a szent korona valamelyik tagjának, az ő földesurának alattvalója, embere,

a nemes nemcsak tulajdonosa az ő földjének, hanem annak ura is oly értelemben, hogy az azon tartózkodók az ő

magánhatalma alatt állanak; ő gyakorolja felettük a közvetlen törvénykezési hatalmat és az azzal kapcsolatos

rendészetet” (TimonÁkos).

Praedium és udvarház

A falu mellett ismeretes volt a korai időkben egy sajátos kisméretű településtípus is: a praedium, mely „a világi

földesúr saját kezelésében lévő, majorságszerű gazdasági központja, szolga jogállású lakossággal” (Takács

Miklós). A földesúr „gazdasági üzemének” központja, a földesúri épületcsoportjelentette egyben a/öldesúri

nagybirtok (uradalom) centrumát is. Az udvarház (curtis, curia) azután is a birtok központja maradt, hogy a 14.

század felé a praedium elenyészett mögüle, szolgaelemei jobbágyokká váltak, a házigazdaság elsorvadt.

Az udvarház birtokkormányzati /unkcióján túl hatalmi jelleggel is bírt. A földesúr ítélkezésének színhelye, a

birtokadminisztráció központja volt. Degré Alajos egyenesen államnak nevezte az államban, Kállay István pedig

azt fejtegette, hogy „nemcsak a városok és a kiváltságolt kerületek éltek kiváltságaik alapján saját külön

jogukkal, hanem a nagybirtokosok óriási uradalmaiban is aligha lehet a törvények, az országos jog

érvényesüléséről beszélni”. A középkorban liber comesi rangra jutott nagybirtokosok a vármegye kizárásával




Stipta István


közvetlenül a király alá tartoztak. Később ugyan ez a lehetőség elenyészett, a bárók minden lehetséges módon

igyekeztek kivonni magukat a vármegyei ellenőrzés alól, s a lehető legtöbb területen önálló rendelkezési jogot

érvényesíteni.

A birtokkormányzat feladatai

A mohácsi korforduló idejére többé-kevésbé kialakult a nagybirtok modellezhető igazgatása, szisztémája és

szervezete. A birtokkormányzati /eladat háromirányú volt: agazdaság igazgatása, a nagybirtokra eső

közigazgatási funkciók teljesítése és ajogszolgáltatás. A gazdasági szervezés elemzése nem tartozik témánkhoz,

a jogszolgáltatásról pedig alább, a törvénykezési szerveknél szólunk majd. A birtokkormányzat talán

legnagyobb területe a közigazgatási/eladatok teljesítése. A földesúri hatalom fentebbi értelmezéséből

következett, hogy a feudális nagybirtok a rajta élő nem nemes lakosság fölött (sőt sok esetben a magukat alávető

kisnemesek fölött is) széles körű joghatósággal rendelkezett. Ez a jogosítottság persze nemcsak előnyökkel,

hanem a közigazgatás teljesítésében megnyilvánuló kötelezettségekkel is járt. Ezért a nagybirtokkormányzat

terjedelmes és hatáskörileg, valamint illetékességi szempontból is tagolt szervezetet hívott életre a számtalan

teendő ellátására. Ennek érdekében szoros (de informális) kapcsolatot tartottak fenn a megyei közigazgatással

(sőt az is előfordult, hogy az országgyűlésbe is küldtek tudósítókat). Közigazgatási hatáskörében a nagybirtok

adminisztrációjának kellett intézkednie az állami adók kirovásáról és behajtásáról, az országgyűlési költségek

(taksa) beszedéséről, a hadisegély (subsidium) begyűjtéséről. A kormányzati szervek részt vettek a

katonafogásban, újoncozásban; maguk is katonatartással és beszállásolással tartoztak, melyet ugyancsak meg

kellett szervezni. Az uradalmak gondoskodtak az utak, hidak fenntartásáról, ellenőrizték a falusi

önkormányzatokat (a község elsőfokú felettes hatósága a földesúr volt), szervezték a 18. században különösen

nagy jelentőségre jutó telepítési mozgalmakat, építésügyi hatóságként engedélyezték a házak, kunyhók,

kerítések építési engedélyeit, a céhügy területén céhek alakulását szorgalmazták a birtokhoz tartozó

településeken, működésüket, gazdálkodásukat ellenőrizték. A gazdasági jelentőségre tekintettel kézben tartotta a

birtokkormányzat a vásárok és piacok engedélyezését és ellenőrzését, a tartós kirakodási kérelmek elbírálását is.

Fontos feladata volt a tűzvédelem, a megelőző intézkedések meghozatala és végrehajtásának felügyelete, a

veszélyelhárítás és a tűzoltás megszervezése. Végül a birtokadminisztráció hatáskörébe tartozott az egészségügy

(járványok elleni fellépés, kordon fenntartása, orvosi hivatal létesítése és fenntartása, kórházfenntartás), az

állategészségügy, a szegény- és jótékonysági ügyek (alamizsnagyűjtés és -elosztás, segélyezés, szegényházak

fenntartása, gondoskodás öregekről és árvákról). A földesúr, mint a kegyúri jogok gyakorlója, köteles volt

intézkedni a birtokon felállított egyházak fenntartásáról (épületek állagmegóvása, újak építtetése, papok,

egyházi személyek fizetése, földdel ellátása, az egyházüggyel együtt járó iskolalétesítési és -finanszírozási

tevékenység).

A birtokigazgatás szervei

A birtokigazgatási és az uradalomra eső közigazgatási teendőket a földesúr familiárisai köréből kikerülő

tisztségviselők látták el. A magyar alkotmányfejlődés első századaiban a birtokigazgatás szintjén végezték az

alsófokú adminisztrációt; a falvak fölötti igazgatási és törvénykezési jogosítványok a földesúré voltak. Az

ésszerűség azonban hamarosan a falu szintjén is kialakította a rendkívül korlátozott és a földesúri hatáskör

átengedésére alapított önkormányzatot.

A birtokkormányzat középkor végi szerkezetének centrumában a vár állott. A várnagy felügyelte a katonákat és

az azokat vezető tisztet, másfelől irányította a gazdasági tevékenység koordináló szerveit (az udvarbírót, a

számvevőt, a sáfár(oka)t, ajegyzőt, aprocuratort, az írnokot, a deákot és a kulcsárt). Az udvarbíró igazgatása alá

tartoztak a bírák, a vámos, a majoros, az erdőőrök, a gulyások, csikósok, molnárok, korcsmárosok stb. Máshol a

vezető posztot provisor látta el. Már a középkori birtokkormányzat tiszti és alkalmazotti köre is több száz

személyre rúghatott.

Családülés, családigazgató

A17. századra állandósult az a kormányzati apparátus, amely a polgári átalakulást jelző 1848. évi

törvényhozásig, sőt bizonyos vonatkozásban tovább is jellemezte a nagybirtokot. Testületi szervei voltak a

családülés (congregatio familiae), mely a nemesi család valamennyi birtoktestére vonatkozó minden lényeges

kérdésben döntött (ingatlanvagyon és jövedelmek, ún. közös javak fölötti rendelkezés, számadások,

jövedelemmegosztás, igazgatási ügyek, elzálogosítás és visszaváltás, regálék és azok megváltása, bérletek;

úrbéri ügyek, mint dézsma, taxák, legeltetés és erdőügyek; egyházzal kapcsolatos ügyek, egyházi épületek

állagfenntartása, építése, fizetések; igazgatási kérdések; költségek; perek; úriszéki ügyek; levéltár stb.).

Halaszthatatlan ügyekben a szűkebb körű kisgyűlés (particularis concursus familiae) összehívása mellett




Stipta István


dönthettek. A családgyűlésen az „idősb atyafi”, asenior, a 18. századtól helyenként a családigazgató (director

familiae) elnökölt. A családgyűlések, melyeknek a famíliához tartozó valamennyi felnőtt férfi a tagja volt, ott

megjelenhetett, tárgyalási és szavazati joggal bírt, különféle családi tisztségviselőket választottak. Így a családi

jogügyigazgatót (familiae causarum seu jurium director), a közös javak kormányzóját, a családgazdát

(oeconomus familiae). A birtokkormányzati teendők elősegítésére állandó és ad hoc bizottságokat hívtak életre.

Állandó bizottságként például számvizsgáló, osztályos, gazdasági, úrbéri depu- tatiókat.

Tisztiszék

A birtokkormányzati tevékenység súlypontja a tisztiszékre (sedes officialis, sedes praefectualis, sessio

dominalis) esett. A tisztiszék az uradalmi tisztek testülete volt. Attól függően, mekkora és milyen belső

tagozódású birtokról esett szó, megkülönböztettek szintenként (uradalomban, kerületben, központban)

szerveződő tisztiszékeket. A tisztiszék jelentette a birtokkormányzatban a szakszerűséget, nem véletlen, hogy a

földesúr, a családgyűlés döntéseinek legfőbb végrehajtója, az uradalmakban a legfontosabb irányító szerv lett. A

birtokigazgatás szakmai szervei változatosak voltak, s országrészenként, birtokonként változtak. Lehetett

régensi (titok- noki) hivatal, prae/ectura, igazgatóság, kormányzóság, ügyészség, kancellária, számvevőség,

pénztár, levéltár, felügyelőség, tiszttartóság, kasznárság, erdő-, pincemesteri, építészeti hivatal stb.

Tisztviselők

A birtokkormányzatban dolgozó személyi állományban megkülönböztettek tiszti, alkalmazotti és szolgastátust.

A tisztviselők (officiales), akik évtizedes gyakorlatban sajátították el a „szakmai ismereteket”, s szigorú

szamárlétrán érhették el pozíciójukat, ajánlás vagy pályázat útján nyerték el tisztjüket. A tisztviselők rangját

adta meg, hogy pénz- és terménybeli fizetésük a középbirtokos nemesség felső rétegének jövedelmével azonos

volt. A nagybirtokkormányzat fontosabb tisztviselői voltak: a jószágkormányzó (jószágigazgató, praefectus,

gubernator), a földesúr első és teljesjogú helyettese, a segédkormányzó (adjunctus administrationis), az

uradalmakhoz összeköttetést képező és azok számadásait ellenőrző felügyelő (inspector), a pénztárosok és

számtartók számadásait ellenőrző számvevő (exactor), a tiszttartó (provisor), az uradalom első embere, a

konkrét gazdálkodás szervezője; a számtartó (rationista), az uradalmi számadások vezetője; a szemes termény

átvevője, őrzője és nyilvántartója, akasznár (frumentarius); az élelmezési és ellátási feladatokat szervező sáfár

(safferius), a borjövedelmet gondozó kulcsár (claviger), továbbá a szakigazgatási feladatokat ellátó ügyész,

ügyvéd, földmérő, telekkönyvvezető, levéltáros és ágens., Alkalmazottak

Az alkalmazottakat (oeconomici) határozottan megkülönböztették a tisztviselőktől. Míg a tisztviselők munkáját

döntően az irányítás jellemezte, az alkalmazottak feladata a végrehajtás volt. Ok voltak az ispán, majorgazda,

pajtamester, erdész, lovászmester, pincemester, vámszedő, taksabehajtó, dézsmás stb., de idesorolták a

plébánost és a káplánt, valamint az iskolamestert is. A szolgák (servitores) a legalsóbb szintű végrehajtás

teljesítői voltak, akiknek, funkciójuk szerint, több csoportja különíthető el. Így szólhatunk általános feladatokat

ellátó (béresgazda, béres, vincellér, szolgáló, csatlós, fullajtár stb.); állattenyésztéssel foglalkozó (gulyás,

csordás, juhász, csikós stb.); rendészeti tevékenységet végző (porkoláb, hajdú, huszár, darabont, kapus, bakter,

csősz stb.); iparos (kádár, kovács, sörfőző, kőműves stb.); és az udvartartás körül szorgoskodó (gondnok,

vadász, solymász, komornyik, szakács, pék stb.) szolgáról.

6.3. FALVAK, KÖZSÉGEK

A falut (villa) mint rögzített határokkal rendelkező települési egységet a Szent István-i államszervezéstől kezdve

említik okleveleink. A falu ekkor még nem volt közigazgatási egység, önkormányzattal nem rendelkezett. Élén a

falunagy (főnagy, villicus) állott, aki egyben a földesúri hatalom képviselője volt a közösség felé. A 13.

századra már falubírónak (villicus seu judex) nevezték, ami egyben a falu önkormányzatának kibővülését is

jelezte. Kis jelentőségű ügyekben bíráskodott, részt vett az adóbehajtásban, jogszabályokat hirdetett ki. A bíró

mellett ekkor már a falu vénei is részt vettek az ítélkezésben. A 15-16. században megjelentek az esküdtek

(jurati), és a 18. század környékén gyakorlatba jött ajegyző (notarius) alkalmazása is. Erre a néhány fős

apparátusra bízták a helyi közigazgatás intézését. A birtokadminisztrációra csak a felügyelet jutott, s a

hatáskörében tartott kihágási bíráskodás. A falusi elöljáróság ítélkezett a földesúr által átengedett kisebb

magánjogi perekben is.

A magyar feudalizmus első századaiban „a falvak sokszor kevert jogállású, különböző terhek alatt nyögő lakosai

közösséget alkottak, amelyek elsősorban a falu jogi egységét, érdekeinek védelmét volt hivatva képviselni”

(Kristó Gyula). A közösség, község (communitas) az egy településen élők (főként jobbágyok) érdekvédelmi-

önkormányzati testülete volt. Hatáskörét a földesúr által átengedett jogkör szabta meg (adóztatás, kilenced és




Stipta István


tized beszedése, rendfenntatás, közreműködés a törvénykezésben [nyomozás, letartóztatás, bekísérés], robot

szervezése, a közösségi vagyon kezelése, iskolaügy, templomfenntartás stb.). A község helyzetének javulását,

önkormányzata kiszélesítését és állandósítását szolgálták az urbáriumok, a földesúrral kötött szerződések és

a/alutörvények (melyeket általában a földesúr bocsátott ki vagy hagyott jóvá). A községek szabályozását átfogó

módon első ízben a Mária Terézia kibocsátotta úrbéri pátens (1767) rendezte. Eszerint a község tisztségviselői: a

bíró, az esküdtek és a jegyző. A bírót a rendelet IX. fejezete értelmében a földesúr három jelöltje közül

választotta a község. A község hatóságát képező esküdtek és a jegyző választásába a földesúr nem szólhatott

bele, ahogy a szükség esetén alkalmazott egyéb tisztviselő megbízásába sem. A község fontosabb ügyeiben a

bíró /alugyűlést hirdetett.

A község függetlenedésének egyik első lépcsője volt annak elrendelése, hogy a község közvetlenül a

vármegyéhez volt köteles az adót befizetni; a földesúr felügyelete e téren megszűnt, ellenben kötelezték arra,

hogy a községi gazdálkodásról a vármegyének bemutatandó számadásokat készíttessen.

A községek tipizálását végezte el az 1836:20. tc., amely a községek három fajtáját különböztette meg: a

tulajdonképpenijobbágyközséget, (vagyis a rendezett tanácsot nem tartó községet, amelynek lakói peres

ügyeikben az úriszék [sedes dominalis] hatóságának voltak alávetve), a rendezett ítélő tanácsot tartó községet

(melyek főként a mezővárosok csoportját takarták), s a nemes községet (mely nemes közbirtokokból alakult,

széles önkormányzattal, maga választotta tisztségviselőkkel működött).

6.4. A PARASZTVÁRMEGYÉK

A parasztvármegyék a hódoltsági másfél évszázad tipikus intézményei voltak. Létrejöttüket az a sajátos helyzet

inspirálta, ami a török hadak elől elmenekülő nemesi vármegye tisztikarának távozta és a török közigazgatási-

igazságszolgáltatási felfogás következtében a hadi útvonalak mentén, a hódoltsági területeken és a

peremvidékeken kialakult. A rendészeti és közbiztonsági ügyekben egyfajta hatósági vákuum alakult ki: a

nemesi vármegyék szervei nem vagy csak hézagosan működtek (akkor is inkább koncentrálva az adóbeszedésre,

mint a bűnözés elleni harcra), a török katonai közigazgatás pedig nem tekintette magát illetékesnek a fellépésre.

A parasztvármegyék így elsősorban a jobbágyközösségek megvédésére szerveződött fegyveres vállalkozások

voltak, amelyek alkalmi jelleggel egyéb közigazgatási teendőket is magukra vállaltak.

A parasztvármegyék nem minden előzmény nélküli szervezetek: „egyes elemeik még abba a korba nyúlnak

vissza, amikor a jobbágyságba szorított egykori szabadokat még nem zárták ki teljesen a nemesi megyéből;

ennek megfelelően a parasztvármegye felélesztett olyan szervezeti elemeket, melyek a nemesi községekben

egészen 1848-ig fennálltak” (Csizmadia Andor). A parasztvármegyék a szomszédos települések (ako- rábban

általában azonos járásba tartozó községek) segítségnyújtására épült. Központi szerve a gyűlés, a concursus volt,

melyen a községek lakói határoztak az aktuális teendőkről, ítélkeztek, s ahol megválasztották a parasztvármegye

fegyvereseinek fejét és tisztjeit (főkapitányt vagy hadnagyot, tizedeseket). A parasztvármegyék sajátos helyzetét

jelzi, hogy mind a nádortól, mind a pasáktól oltalomleveleket szereztek, melynek birtokában immáron legálisan

folytathatták a bűnüldözést.

A nemesi vármegyék már a 17. század első felében felismerték a felfegyverzett jobbágyközösségek veszélyét és

a helyi igazgatásban megnyilvánuló jelentőségét, s megkísérelték a parasztvármegyéket még a török időkben

irányításuk alá vonni. Igyekeztek a paraszthadnagyokat az alispán alá rendelni, s a vármegye tisztségviselőivé

tenni. (A hadnagyokat például már a gyűlés által ajánlott négy jelöltből az alispán választotta ki, és bízta meg

teendői ellátásával.) A nemesi vármegye e törekvése a felszabadítás után teljesedett ki, amikor is már megyei

alkalmazottként léptek fel a hadnagyok és tizedesek, a parasztvármegye pedig a vármegye egyfajta önkéntes

rendőrségeként funkcionált. Az elfogott bűnelkövetőket a sedria elé kísérték, az vonta őket felelősségre. A19.

század első felében a pandúrok (csendbiztosok) vették át a parasztvármegye feladatait.

7. 7. ERDÉLY KÖZIGAZGATÁSA

Erdély (Transsylvania, Siebenbürgen) közigazgatása a honfoglalástól kezdve bizonyos korlátozott különállást

mutatott az anyaországtól. Fekvése, kiváltságolt népei, speciális védelmi feladatai, természeti adottságai

logikussá tették önálló közigazgatási egységgé szervezését a magyar államon belül. Az erdélyi közigazgatás és

törvénykezés feje, mint arról fentebb szóltunk, az erdélyi vajda volt, aki fennhatósága alól kezdetben a szász és

székely privilegizált vidékek ki voltak véve, s csupán a magyarok lakta vármegyék fölötti directiót birtokolta.

Ebben a funkciójában viszont a király teljhatalmú helyettesét tisztelték benne. (Az Árpád-ház országlása idején

alkalmanként az i/jabb király vagy a herceg kapta meg az erdőntúli területeket). A vajda/amiliárisaival




Stipta István


kormányzott, mely tevékenység mögé a 15-16. századra kialakult a vajdai udvartartás és az erdélyi

kormányhivatalok csoportja (kancellária, kincstartóság).

A fejedelemség létrejöttével a hangsúlyok megváltoztak. (Vö. az erdélyi fejedelem státusával és hatáskörével.)

Különösen vonatkozik ez a Habsburg-korszakra, amikor is Erdély mint fejedelemség, később nagyfejedelemség

közvetlenül Bécs alá rendeltetett. Ekkor állították fel az erdélyi kormányzóságot (gubernium), mely lényegében

a korábbi fejedelmi tanács helyébe lépett, s – mint általános hatáskörű szerv – intézte a közigazgatást, sőt

ítélkező hatásköre is volt. A pénzügyek e korban a kincstári hivatalhoz tartoztak.

A székely székek élére a király nevezte ki a székelyek ispánját (comes Siculorum) erdélyi vagy magyarországi

(de sohasem székely) előkelők közül. Hunyadi Mátyás korától a székely ispán posztját hatáskörébe olvasztotta

az erdélyi vajda, aki immáron a legközvetlenebbül vált az erdélyi vármegyék és székely székek főhatóságává,

irányítójává.

A szász települések a Diploma Andreanum (1224) szellemében egységes kormányzati kerületet képeztek

(szebeni szász provincia), melynek élén a szebeni ispán (comes Cibiniensis) állott. A szászok csak ispánjuknak

és a magyar királyjoghatóságának voltak alávetve. A szász városok autonómiát kaptak, a majdani székek pedig a

szebeni ispán helyetteseinek illetékességi kerületei körül körvonalazódtak. A Károly Róbert-féle reformtól a

szász tartományból kialakított székek élén kinevezett királybírák (judex regius) állottak, közöttük az első, s

egyben az egész szász közösségnek feje, továbbra is a szebeni királybíró. A szászok Mátyásnak köszönhették a

szász egyetem (universitas Saxonum) kialakítását, a szász területekjogi egységesítését, az önkormányzat

kiteljesítését. Ettől fogva vált lehetségessé a szebeni gróf választása is.

A vármegyéket a vajda által kinevezett főispánok igazgatták. A helyi közigazgatás a székely és szász székeken,

valamint a magyar vármegyéken nyugodott. A székekről már beszámoltunk, a vármegyék pedig teljes

egészükben az anyaországi modell szerint szerveződtek. A fejedelemség korában Erdélyhez tartozott még az ún.

Partium (Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd vármegyék és Kővár vidéke), mely ugyancsak vármegyei

szerkezetben szerveződött. Szabad királyi város, Gyulafehérváron és Kolozsváron kívül, csak a szabad királyi

városok körébe a 18. század végén fölvett Szamosújvár volt.

8. 8. A HÓDOLTSÁGI IGAZGATÁS

A török berendezkedés Magyarországon tekintettel volt arra a különleges státusra, melyet a megszállt

magyarországi területeknek dívánban, a török védelmi politikában kijelöltek. A katonai vezetés a hódoltsági

részeket lényegében „felvonulási területnek” tekintette, így természetes az is, hogy katonai közigazgatást

honosítottak meg. A katonai körzetek élén parancsnokok álltak, akik a magyar lakosság civil ügyeivel alig

foglalkoztak. (A vilajet [helytartóság], a szandzsák [kerület], a nahije [járás] élén állottak a helytartók [a

rendszerint pasa rangot viselő beglerbég], a bégek és az agák.)

Az országban öt vilajetet (elajetet, bejlerbejiliket, pasalikot) szerveztek: a budait, az egrit, kanizsait, temesvárit

és a váradit. A budai pasa vezírként 1623-tól a magyarországi ügyek legfőbb hatósága lett. A bég (bej,

törökjelentése: úr) vezetése alatt a szandzsák (törökjelentése: zászló) ahódoltatás után röviddel kialakított kisebb

közigazgatási egység, melynek jelentőségét az adta meg, hogy az adóösszeírásokat és az adóztatást is

szandzsákok szerint szervezték. Belső tagolódása: nahije és kaza (ez utóbbi a kádik bírói körzeteit jelentette).

A török katonai közigazgatás sajátja volt, hogy kevéssé avatkozott be a magyar lakosság ügyeibe. A községek,

városok, kevés kivételtől eltekintve, megtarthatták szervezetüket, önkormányzatukat, szokásaikat, saját

ügyeikben korlátozás nélkül eljárhattak, ítélkezhettek, bírót választhattak (akár az ún. fogott bírák formájában).

Akádi, a török gépezet bírája csupán választható fórum volt a magyarok számára, ők, feltéve hogy mohamedán

nem volt érintve az ügyben vagy nem súlyos büntetőügyről volt szó, magyar bírót kereshettek maguknak. A

török hatalom tudomásul vette, hogy a jobbágyközösségek elmenekült megyei hatóságaikhoz, földesuraikhoz

fordultak igazságszolgáltatásért; elnézte, hogy a királyi Magyarországra távozott vármegyei apparátus,

ajobbágyok korábbi urai „átjártak” adóztatni volt jobbágyaikat (kettős adóztatás); nem erőszakolta vallásának

terjesztését, megtűrte a magyarok keresztény felekezeteit, az erdélyi papképzést.

Amitviszont nagyon komolyan vettek a török hatóságok, az az adóztatás volt. A de/terdár felügyelete mellett

évről évre keményen behajtották az adókat. A defterdár kezelte az egyéb pénzügyeket is (vámok,

birtokjövedelmek stb.), készítette és vezette az adólajstromot, a deftert. Különösen nagy terhet jelentett a

magyar lakosságra a katonai (szpáhi) hűbérbirtok- (a beglerbég vagy a porta által adományozott kisebb

tímárbirtok, illetőleg a jelentős jövedelmet hozó nagybirtok, a ziámet) rendszer, mely bizonytalan birtoklása




Stipta István


miatt alkalmat adott a fokozott adóztatásra. Kedvezőbb helyzetben voltak a khászbirtokok (törökjelentése: saját

tulajdonú birtok) lakói, akik az összes adót közvetlenül a kincstárba fizették be. (E körhöz tartozott kivétel

nélkül valamennyi város. E rendszernek köszönhette önkormányzatának kiszélesítését és gazdasági prosperitását

Cegléd, Gyöngyös, Nagykőrös, Kecskemét is.)

A hódoltsági területen szerveződő magyar önvédelmi szervezetről, a parasztvármegyéről föntebb már esett szó.

9. 9. A TÖRVÉNYKEZÉS SZERVEI

9.1. BÍRÓSÁGOK

A bíráskodás az egyik legősibb hatalmi tevékenység. Abban a korban, amikor még a hatalmi ágak

elválasztásáról szó sem lehetett, amikor a hatalom egyszerre jelentett igazságszolgáltatást és közigazgatást, a

bírói jogkör minősége és mennyisége kölcsönzött kellő tekintélyt a hatalom gyakorlójának. Az országos

méltóságok súlya és befolyása, az államszervezetben elfoglalt helyük, az önkormányzatok autonómiájának

terjedelme egyaránt a bírói jogkörre épült, abból bontakozott ki. Akinek mások fölött igazságszolgáltatási

jogosítványa volt, ennek keretébe illeszthette közigazgató funkcióját; a bírói hatalom segített az egyéb

tevékenységek realizálásában. A bíró így a magyar joghistóriában igazságszolgáltatási és közigazgatási,

önkormányzati feladatokat egyaránt ellátó személy volt. Az ismeretlen eredetű, de a honfoglalás korában már

használatos és az egyik legrégebbi jogi szakkifejezésként számon tartott „bír” („hatalma van”) igéből képzett

műszó eredeti jelentése: „erővel, gazdagsággal, hatalommal rendelkező”. A közigazgatási és a törvénykezési

tevékenység elválasz- tatlanságát jelzi a középkori „ítélőbíró”, „büntetőbíró” szavunk is, mely ily módon kísérel

meg különbséget tenni a peres ügyben ítélő és az igazgató bírói minőség között. A hatalom teljességét jelképező

bírói funkció csak a polgári átalakulás korában, az igazságszolgáltatás függetlenítésére irányuló

reformtörekvések hatására szakadt szét különféle feladatokat ellátó pozíciókra, s vált el a közigazgatási

értelemben vett bíró (például hegybíró) funkciója a perekben döntő ítélőbírótól. A teljes szétválasztás a polgári

magyar állam felépítéséig azonban csak részlegesen következhetett be (1869:4. tc.).

Bíró

A középkorban bíró (judex) volt, aki igazságszolgáltatási jogkörrel rendelkezett, tekintet nélkül arra, hogyan

jutott hozzá, milyen forrásból származott a joga. A középkor közjogi indoklása szerint jogosultsága lehetett

közvetlen (vagyis egyenesen a királytól eredő) és származékos, amikor a király által biztosított valamilyen

immunitásra, kiváltságra alapozva jogosították. Ez utóbbi történhetett valamely törvénykező joggal rendelkező

közösség választási aktusával (például szolgabírák, városi esküdtek választása), valamint alapulhatott dologi

jogon (például a földbirtok tulajdonlásán). Gyakorlat szerint az igazságszolgáltatási hatalom azt illette meg,

akinél a hatalom egyébként is volt.

A bírák között különbséget tettek aszerint, hogy rendes hatalmánál fogva tartotta-e a törvényszéket (judex

ordinarius, rendes bíró), vagy pedig speciális megbízás alapján (judex delegatus, kiküldött bíró).

A bíróval szemben szoros értelemben vett szakmai igényeket nemigen támasztottak, elegendő volt némi

általános jogismeret, a városi, községi bíráskodásban a helyi szokásjog ismerete. A bíráskodási kellékek nem a

szakmai jártasságra, hanem egyfelől az illetékességre, másfelől a tisztességre vonatkoztak.

A törvénykezésben rendkívül fontos volt a bíró illetékessége. Az illetékesség részben területi volt (ebben a felek

lakhelye döntött), részben pedig rendi (személyi), minthogy a társadalom legkülönfélébb kiváltságú társadalmi

rétegei éltek egymás mellett. Az illetékességek összeütközését elmés és egyszerű fogással oldották meg: a

különféle rendi állású peres felek illetékes bírái (például ispán és püspök), vagy az azonos jogállású, de eltérő

helyi illetékességű peres felek urai vagy azok tisztjei együtt ítélkeztek.

A tisztességes ítélkezést a kor társadalma elvárta a bírától, különféle jogszabályokban nevesítették is az

igazságosságot, a méltányosságot, az elfogulatlanságot, az összeférhetetlenségi előírást (érdektelenséget a

perben), a perelhúzás tilalmát. Az igazságtalanul eljáró bírót Szent László nevezetes dekrétuma óta (László III.

25-26.) törvények rendelték büntetni (vö. például Kálmán 1.23.). 1435 óta kötelező volt a bírói eskü letétele is,

melyben a bírák részrehajlásmentes, igazságos törvénykezést fogadtak (1435:1., 1486:73., 1492:33. tc.).

Az ország rendes bírái (judices Curiae regiae ordinarii, judices regni ordinarii) azok voltak, akik a curiában

rendes bírói hatalmat gyakoroltak (nádor, országbíró, titkos kancellár, személynök). A rendes bírákjogosultak

voltak bármely ügyben eljárni és ítélni; egyedül nekik állt jogukban a királyi curia törvénykezésében hívás




Stipta István


nélkül megjelenni és másokat is meghívni oda, ítélkezés céljából. Ezzel szemben például a tárnokmester, az

erdélyi vajda, a bánok, a királyi udvarmester csak meghívásra jelenhetett meg e fórumokon.

Bírótársak

A bíráskodás Magyarországon a kezdetektől társas/ormában zajlott. Valamennyi törvénykezésre jogosított bíró

bírótársak (cojudices) körében, az ő ismereteiket, vélekedésüket is felhasználva ítélkezett, tekintet nélkül arra,

hogy úriszéken vagy a király curiájában ültek-e. A bíró és társai alkották a bírói széket (sedes), melynek

összetétele lehetett ötletszerű, alkalmi és állandó. Általános volt példának okáért a királyi törvénykezési

praxisban, hogy az uralkodó az éppen környezetében tartozkodókat hívta ítélkező tanácsába. A szolgabírák, akik

az alispánnal a megyei ítélkező széket alkották, hivatalból vettek részt a bíráskodásban; a kiváltságolt kerületek

törvénytevőiket delegálták a felsőbb hatóságukhoz; a városokban és a községekben választották a bírótársakat.

A meghatározott tartamra választott bírótársakat legfeljebb egy-egy esztendőre bízták meg a teendők ellátásával.

A15. században bukkant fel azután az állandóbb bíráskodás, s ezzel együtt a huzamos időre megbízott,

kinevezett vagy megválasztott bírótársak kategóriája (assesores, ülnökök vagyjurati assessores, esküdt ülnökök,

esküdtek).

A bírótársak behívásának oka részben a jogalkalmazás teljesebbé tétele, részben pedig a törvényszék

tekintélyének megnövelése volt. A korabeli felfogás szerint az ítélet megalapozottsága, stabilitása

nagymértékben függött attól, mennyire felelt meg a szokásjognak. A bírák nem szívesen kockáztatták a

consuetudóval szembenálló, s így vitatható, megkérdőjelezhető és megdönthető, tekintélyromboló szentenciák

meghozatalát. A jogszerű törvénykezés garanciáját pedig ajogismerők bevonása jelenthette csak. A középkor

jogtudója – különösen Magyarországon – még nem az egyetemet végzett tanult jogász (bár nagy ritkán ez is

előfordult), hanem a jogot a gyakorlaton keresztül alaposan értő személy. Ilyenek pedig – mint a bírósági

gyakorlat mutatja – főként az idősebbek (seniores), illetve a hivatali praxis által szokásjogismerővé vált írnokok,

jegyzők, kancelláriai munkatársak voltak. Ebből a körből emelkedtek ki a sokszor közrendű ítélőmesterek

(protonotáriusok). A protonotáriusok kezdetben (a fellelhető nyomok szerint a 13. századtól) a nagybírák által

kinevezett, az ő pecsétjüket kezelő, az ítéleteket szerkesztő és kiadmányozó hivatalnokok, a jegyzők főnökei

voltak. A folyamatos ítélkezéssel kapcsolatos adminisztráció elmélyítette az ítélőmesterekjogtudását, s a 14.

század közepe táján már bírótársként is felbukkantak a nagybírák oldalán, sőt előfordult helyettesítő

tevékenységük is. A15. századra már hozzájuk szóltak a királyi parancsok, rájuk vonatkoztak az ítélkezésre

kötelező rendelkezések (1471:14. tc.). A protonotáriusok ilyetén térnyerése a törvénykezésben azt a rendelkezést

váltotta ki, mely tiltotta parasztszármazásúak ítélőmesteri kinevezését (1486:68. tc.).

Curia

A rendi szempont a bírótársak kiválasztásában domináns szerepet játszott. Ugyanis a rendi szellemnek

megfelelően a megidézettet csak ha- sonrendű bírótársak széke elé lehetett állítani. Ehhez járult a magasabb

rendű társak reputációemelő hatása. Mindig nagyobb súlya volt annak az ítéletnek, amit rangosabb résztvevők

közreműködése mellett hoztak. Sokszor előfordult tehát, hogy az országos nagybírát arra kérték a felek, várja be

azt az időt szentenciájának meghozatalával, amikor tekintélyesebb mágnások, főpapok is jelen lesznek

curiájában.

(Acuria a középkor nyelvén „hatósági színhely”, illetőleg az ott gyakorolt hatósági jogkör, melynek

értelemszerű része a jogszolgáltatás. A 14. századig a curia általánosan használt kifejezés, azt követően

folyamatosan szűkült értelme, hogy végül már csak a királyi udvart jelentse. A 17-18. század további

értelemmódosulása következtében pedig már az ország legfőbb központi bíróságának elnevezése lett.)

Minthogy a hatalomnak velejárója, mintegy jelképe volt a bírói jog gyakorlása, a király, a királyi tanács, majd

később az országgyűlés mellett a középkor szinte valamennyi méltósága rendelkezett a törvénykezés jogával is.

Így az ország első zászlósurai (a nádor, az országbíró, a tárnokmester, a kancellár); az egyházi és világi birtokok

urai, a szabad királyi városok magistratusai, a mezővárosok és falvak bírái, valamint a székek és kiváltságolt

kerületek vezetői. Az ítélkezésben részt vevő esküdtek, bírótársak ugyancsak az előkelőbb családok tagjai közül

kerültek ki.

A középkori bíráskodásban éppen ezért igen nehéz bármiféle rendezőelvet találni. Magunk részéről Hajnik Imre

csoportosítási szempontjait követjük, aki megkülönböztetést tett központi és vidéki törvénykezési/órumok

között. Hajnik központinak tekintette azokat, amelyek a királyi curiában, a király bírói joghatóságának

keretében osztottak igazságot (továbbá néhány esetben a curián kívül ugyan, de országos jelleggel), vidékinek

pedig az összes többit.




Stipta István


A bírósági szervezet fejlődésének tendenciái

A központi törvénykezés szervezetének kialakulása a király ítélkező tevékenységével összefüggésben történt. A

fórumrendszer kibontakozását meghatározta az a tény, hogy „a vallás és ajog a király személyét az igazság és a

béke védelmezőjének nimbuszával vette körül; későbbi adatok szerint, de valószínűleg már kezdettől fogva

esküt tett ennek a feladatnak ellátására” (Bónis György). Ez a nagyjelentőségű, de meglehetősen terhes feladat a

királyt egyfelől személyes bíráskodásának megszervezésére, másfelől az elé kerülő ügyek kezelésének

racionalizálására szorította. Az előkelők és a nemesség célja: mindvégig a királyi udvar törvénykezésének

elérése: a szentencia súlya és tekintélye a király bíráskodásából volt a legnagyobb. Ennek dacára az Árpád-

korban a bíráskodás súlypontja még vidéken volt. A nemesek, serviensek gyakran éltek a magánvégrehajtás és

önsegély eszközeivel, pereiket közeli fórumok elé vitték. A döntő változás az Anjouk új igazságszolgáltatási

politikájával következett be. A patrimo- niális szemlélet felbomlása, a királyi hatalom újszerű közjogi

megalapozása változtatott a hangsúlyokon. A szent koronára alapozott hatalmi felfogás a nemesi birtokot is a

legközvetlenebb kapcsolatba hozta a királyi jogszolgáltatással, ami a magánjogi pereket is a curiához kapcsolta.

Károly Róbert, „hogy az elsüllyedt királyi hatalmat ismét felemelje, mindenekelőtt a nemességet bírói

hatalmának az eddiginél nagyobb mértékben alávetni vélte szükségesnek... nemcsak a sértettnek, hanem a

rendbontásért a királynak is jószág-, esetleg fejvesztésig terjedő elégtételt követelve. Ezzel meghonosodott

jogunkban a hatalmaskodás (potentia) vétsége, melynek nevével az Árpád-korszaknak egészen a végén már

szórványosan ugyan találkozunk, de mely csak az Anjouk alatt lett a magyar jogélet egyik neves intézménye. És

Károly király, midőn a hatalmaskodásokat országos bírói kezelés alá vette, ennek érdekében átültette jogunkba a

normann jognak vallató vagy kutató bizonyítási eljárását (inquisitio)” (Hajnik Imre). Az Anjouk ilyen törekvése

ugyan kétségtelenül a királyi hatalom kiterjesztésével járt, ugyanakkor tovább növelte a jogszolgáltatásterheit.

Az uralkodó persze a terjeszkedő jogélet követelte fokozódó törvénykezési igények előtt kénytelen volt

meghátrálni: egyre több helyettesítő törvényszéket állítottak fel. A jogszolgáltatási követelmények másik

eredménye az állandósuló ítélkezés a curiában; a 15. századra a királyi tábla a központi bíráskodás állandó

fórumává vált. Ekkorrajól látható a kétpólusú, a központi és a vidéki bíráskodásra épülő fórumrendszer

kiépülése, melynek fejlődése a magyar alkotmánytörténet első öt évszázadában zökkenőmentesen, szinte

szervesen zajlott.

A mohácsi vész, illetőleg a Habsburgok magyar trónra kerülése törést okozott ebben a tendenciában, s

mélyreható változásokat idézett elő a fórumrendszer működésében. A hódoltság és az Erdélyhez került területek

fejlődése függetlenedett a Királyság megoldásaitól. A király személyes bíráskodása egyszer s mindenkorra

megszűnt. „A külső és belső háborúkkal terhes XVI-XVII. században a központi, curiális bíráskodás jelentősége

lehanyatlott, hatásköre összeszűkült, a külföldön élő uralkodó a közrend védelmével az e korban szokásos

mértékig sem törődött, a jogszolgáltatás így nagyrészt – ajobbágyokra nézve teljesen – a helyi, rendi hatóságok

kezébe került, s ezek felett a központi hatalom még ellenőrzést sem gyakorolt” (Varga Endre). A politikai

bizonytalanságból, a folyamatos háborús állapotokból, a rendi és népi forrongásokból, felkelésekből,

szabadságharcokból eredően hihetetlen zűrzavar jellemezte az igazságszolgáltatást. Törvénykezési szünetek

miatt jóformán alig működött a központi bírói szervezet (teljes hatáskörű törvényszéket, ún. nagy octavát háború

idején ugyanis nem lehetett hirdetni), ami értelemszerűen bontakoztatta ki az alkotmányba nehezen illeszthető

kisegítő megoldások divatját. Ilyen volt az ítélőmesterek országot járó törvénykezése (az ún. protonotariális

bíráskodás) vagy a compromissionális törvénykezés; de az igazságszolgáltatási vákuumot igyekeztek

kihasználni a bécsi hatóságok is, amikor az abszolút intézkedések érdekében a dikasztériumokra származtattak

igazságszolgáltató hatalmat, amikor a legkülönfélébb kincstári szervekre ruháztak törvénykezésijogosítványokat

(kamarai bíráskodás, delegált büntetőbíráskodás stb.). ARá- kóczi-szabadságharc egyik fő okává lett a

törvénytelen igazságszolgáltatás elburjánzása. „A közigazgatás és igazságszolgáltatás fennakadt, s ehelyett a

közzavarban a csalárdság, megvesztegetés, hatalmaskodás és erőszakoskodás divatozott, a személy- és

vagyonbiztonság teljesen felforgattatott, a magánjogok kíméletlenül megsértettek” (Lehoczky Tivadar). A

bíráskodásban siralmas állapotok uralkodtak, a korrupció, a részrehajlás, a perek hú- zása-halasztása, a

hatalmasok „igazságának” kiszolgálása lett jellemzővé.

Ezen a helyzeten változtatott a magyar igazságszolgáltatás megújítását célul kitűző reform, mely az 1722-23. évi

országgyűlésen cikkelyeztetett be, s mely a modern szellemű törvénykezést honosította meg Magyarországon. A

részben működésre, részben szervezeti átalakításra vonatkozó újítások 1848-ig, sőt bizonyos vonatkozásokban

azt meghaladóan is meghatározták a magyar felsőbíráskodást.

Kezdetben a központi bíráskodás nem jelentett egyebet, mint a király törvényosztását udvarában. Mint tudjuk, a

királyi curia ún. vándorló udvar volt, így állandó központja sem volt az ítélkezésnek.

A király személyes törvénykezése




Stipta István


A király vagy személyesen, saját nevében, alkalmanként maga mellé emelt méltóságokkal szolgáltatott

igazságot (propria in persona), vagy pedig a királyi tanácsban mondott ítéletet. A12. század utolsó harmadára

kibontakozott egy országos jogszolgáltató fórum is, a székes/ehérvári törvénylátó napok (congregatio regis

generalis, melyről III. Béla korából származó bizonyítékunk van). A király esetleges helyettesítései (nádor,

országbíró, kancellár, tárnokmester stb. által) nem érintették személyes bíráskodását; az ügy fontossága vagy a

felek előkelősége a mohácsi vészt megelőző időben mindenkor kikényszerítette perszonális törvénykezését.

Bármennyire is visszahúzódott a közvetlen ítélkezéstől, akárhány helyettest állított is, aki „személyében és

nevében” járt el, a legjelentékenyebb méltóságok mindig megtalálták a lehetőséget arra, hogy a király elé

vihessék ügyüket.

A király helyettesítése az ítélkezésben

A király helyettesítése a bíráskodásban már a korszak kezdetén napirendre került. A királyi jogszolgáltatás nagy

tekintélye a rendezetlen törvénykezési gyakorlatban már a 11. században azt eredményezte, hogy aki tehette,

közvetlenül a királlyal igyekezett ügyét megítéltetni. A perek jelentős felszaporodása a curiában a

munkamegosztás gondolatát vetette fel. Kézenfekvőnek látszott, hogy a legnagyobb országos és udvari

méltóságokat ruházzák fel törvénykezési hatáskörrel. Minthogy a nádorispán kezelte a király ítélőpecsétjét, az is

előfordult, hogy helyette törvényszéket ült. A palatinusnak ily módon párhuzamosan alakult jogköre: egyrészt a

király nevében ítélkezett, másrészt ő, mint a királyi udvar feje és az udvarnokok ispánja, saját hatalmából

törvénykezett felettük. A nemesek fölött bírói hatásköre ugyan nem volt, ám a 12. századra elfogadottá vált,

hogy választott bíróként ítéljen a hozzá forduló nemesek ügyeiben is. Erre a gyakorlatra építve a nádor

ítélkezésének súlypontját áthelyezte a vidéki bíráskodásra, s a 15. századig gyakorlatilag kivonult a kuriális

ítélkezésből. Helyét az udvari igazgatásban vezető szerepre jutott udvarbíró (udvarispán, comes curialis) vette

át, akit a 13. század harmadára már országbírónak (judex curiae regiae) neveztek. A curiában bárki fölött ítéletet

mondhatott, azon kívül azonban nem. Az országbíró a királyt tulajdonképpeni bíráskodásában (királyijelenlét,

praesentia regia) helyettesítette, a 13. század végére már nem csupán udvari, de országos jellegű hatáskörrel. A

király személyes ítélkezését ekkor különös jelenlétnek (specialis praesentia regia) nevezték. Azonban nem sok

idő telt el, s az uralkodó innen is visszavonult, a bíráskodást pedig átengedte a kiadmányokat és az ítéleteket

amúgy is előkészítő kancellárnak. Az ügyek megállíthatatlan gyarapodása a fórumrendszer további

differenciálódását eredményezte. Az uralkodó kivételesen továbbra is ítélt személyesen is (personalis praesentia

regia, személyes jelenlét).Ezt a fórumot sem birtokolta tartósan a király: átadta a jogkört a titkos kancellárnak,

akit 1464-től már a királyi személyes jelenléthelytartójának (personalis praesentiae regiae in judiciis

locumtenens- nek), rövidenszemélynöknek, azaz personalisnak neveztek. (Aszemélynö- ki pozíció hatalmas

karriert futott be mind a bíráskodás terén, mind az egyéb közjogi állások tekintetében. Jelentőségét az alapozta

meg, hogy 1464-ben Mátyás a különös jelenlét bíróságát a személyes jelenlét fórumába olvasztotta bele, s ezzel

a személynököt [akinek posztján 1514-től világi jogtudók álltak] a curia egyik legfontosabb bírájává tette.

Később a személynök bírálta el saját székén az ún. személynöki városok fellebbviteli ügyeit is.) A nádort a 14-

15. század fordulóján a királyi hatalom visszairányította a curiába (praesentia palatinalis in curia regia), aki ezen

a székén már a curia teljes tekintélyével járt el.

Királyi tábla

A királyi udvarban egyre nagyobb igény mutatkozott az állandó bíráskodásra. A15. század dekrétumai egymás

után írták elő az állandóan a királyi udvarban ítélkezni köteles fórum tagjainak megválasztását, ítélkezési

szabályait (1446:7. tc., 1462:1., 1464:21., 1478:12. stb.). Az országgyűlések dekretális előírásai mögött az a

követelés húzódott meg, hogy a királyi udvar állandóan ítélkező törvényszékének tagjait az országos képviseleti

szerv választhassa meg. Nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy az ország rendes bírái által tartott

székeken inkább nemes bírótársakkal jártak el; a felek azonban szerették volna az ország előkelőinek bevonását

ügyük megítélésébe. Az idézett dekrétumok a főpapok és főurak kötelező részvételét írták elő. Ezt a fórumot

már a 15. század második felében királyi táblaként emlegették (sedes judiciaria regiae majestatis, később tabula

regia judiciaria). A századfordulós rendelkezés szerint a tábla ülnökeit az országgyűlés választotta meg,

méghozzá három esztendőre (1500:10. tc.), akik munkájukért díjazásban részesültek (1507:3. tc.). A

törvénykezés ún. oktavákon (nyolcadokon, octavae) zajlott, melyek között különbséget tettek jelentőségük

szerint. Az ún. nagyobb vagy rendes oktavákon (octava integra, octava magna) valamennyi ülnök köteles volt

megjelenni, a kisebbeken (brevia judicia, octava brevia) csak felük (felváltva 12 ülnök).

Lovagi becsületbíróság

Eredetileg a királyi udvarban lovagi szolgálatot teljesítő elemek bírósága volt a lovagi becsületbíróság (curia

militaris). Az Anjou-korban megerősödött intézmény alapja a középkori nyugat-európai lovagi szemlélet




Stipta István


beáramlása, mely szükségessé tette a lovagi viselkedés szabályainak előírását, betartásának ellenőrzését. A curia

militaris országos jelentőségű bíráskodási fórummá növekedését az alapozta meg, hogy udvarképességük

védelmében a királyi curián kívülálló nemesek és előkelők is kérhették ügyük megítélését, a curia militaris

eljárási szokásai szerint, becsületbeli ügyekben. Ajudex curiae méltóságának részét képező udvarispáni (comes

curiae) poszt jogosította föl az országbírót, hogy ezt az országos törvényszéket vezesse. A 16. században egyre

gyakoribb, hogy az udvarmestert (magister curiae) találjuk az eljáró szék élén.

Zsinati törvénykezés

Átmeneti jelenség volt a magyar jogéletben a zsinati bíráskodás, melyet Kálmán szervezett, s mely az uralkodói

elképzelés szerint az udvari jog szolgáltatást pótolta volna. Ez az egyházmegyénként, a megyéspüspökök és az

ispánok részvételével tartott törvényszéki intézmény hamarosan elsorvadt: a 13. századra a nemességnek

sikerült kivonnia magát az ispáni felelősség alól, a nádor pedig, vidéki bíráskodását kiépítve, évszázadokig

alkalmasnak bizonyult a jogszolgáltatás ellátására.

Országgyűlési ítélkezés

Az országgyűlés bíráskodása nyilván abból a régi gyakorlatból származott, amikor a király országos jellegű

gyülekezetek alkalmával (ilyen volt a székesfehérvári ünnepélyes igazságszolgáltatás is) konkrét bíráskodási

ügyekben is eljárt. A15. századra megizmosodó rendi képviselet felelevenítette ezt a szokást, jóllehet immáron

magának vindikált bizonyos ügyeket, például a hűtlenségi pereket (1495:3. tc.). Az országgyűlési bíráskodásra

törekvésnek nem titkolt oka volt az a tény is, hogy a vármegye joghatóságának kiterjesztése a nagybirtokos

főnemességre, illúzió maradt; mert bár a nemesség egyeteme e kört is felölelte, a sedria fensőbbségének

érvényesítése lehetetlen volt a bárói oligarcha fölött.

Városok felsőbíróságai

Központinak és országosnak, de nem kuriálisnak számító törvénykezést folytatott a tárnokmester (magister

tavernicorum), aki, megszabadulván gazdasági igazgatói feladataitól, a szabad királyi városok felsőbírósági

fórumává vált. (A szabad királyi városok privilegizálásának kezdetétől tapasztalható törekvésük arra, hogy saját

külön fellebbviteli fórumuk működjön. Az első olyan személy, akit az intézményes városi felsőbíróság

megteremtésének igényével bízott meg a király, Szepesi Jakab volt 1375 és 1378 között, aki országbírói tiszte

mellett, mint Lajos valamennyi városának bírája, tevékenykedett.) 1379-től azután megállapodott a funkció a

tárnokmester személyében. A14. század végére már elismert joga a városoknak, hogy fellebbviteli ügyeikben a

királyi curiától független bíróság, a tárnoki szék (sedes tavernicalis) járt el. A tárnokmester lett ezzel a

leggazdagabb és legnagyobb szabad királyi városok fellebbviteli fóruma, amelyek ezt követően az ún. tárnoki

városok körét alkották (kezdetben Buda, Bártfa, Eperjes, Kassa, Nagyszombat, Pozsony, Sopron, Pest). E

városok magánjogi pereinek fellebbviteli bíróságaként funkcionált a 15. századtól a tárnoki szék, majd

túlterheltsége miatt kibontakozott a személynök hasonló jogszolgáltatási gyakorlata (személynöki szék, sedes

personalitia) az ún. személynöki városok részére (mint Esztergom, Lőcse, Ó-Buda, Szakolca, Szeben,

Székesfehérvár).

A tárnokmester törvénykező fórumán a 15. században már csak városi polgárokkal, a legnagyobb városok

delegált jogtudóival tanácskozott, ítéleteit velük együtt hozta meg. A speciális, a Magyarországon érvényes

városjogokból és a fórum bíráskodási gyakorlatából felépülő, itt kialakított ún. tárnoki jogot később egységes

formában összefoglalták. (A sedes tavernicalis statútumait és gyakorlatára vonatkozó legfőbb elveket

egybefoglaló munkát Mátyás tárnokmestere, Laki Thuz János állította össze, az 1479. évi állapotot véve

figyelembe.) 1602-ben a királyi megerősítést is elnyerve Articuli juris tavernicalis, tárnokjogi cikkek címen a

szék alkalmazott joganyaga a Corpus Jurisnak is részévé vált.

A személynöki széken nem városi polgárok, hanem a királyi tábla bírái hoztak ítéleteket öttagú tanácsban. 1405-

től 1744-ig a tárnoki széktől további jogorvoslatért fordulhattak a panaszosok még a személynöki székhez is.

1526 után a politikai viszonyoknak megfelelően a bírósági szervezet is megváltozott, s leginkább a hatásköri és

illetékességi zűrzavarral, illetve a nagyszámú bírói fórumok áttekinthetetlenségével jellemezhető.

Hétszemélyes tábla és királyi tábla

A Habsburgok trónra kerülése, a magyar és a birodalmi államgépezet „egyeztetését” nemcsak a közigazgatási

szervek sínylették meg, hanem a törvénykezési fórumok is. A curiában működő bíróságok közül a személyes

jelenlétnek a királyi táblával egybeolvadt bírósága, illetve a nádor törvénykezése maradt meg az átalakulás után.




Stipta István


Mint már fentebb említettük, a király személyes bíráskodása teljesen megszűnt, a többi, ehhez kötődő ítélkezési

fórummal egyetemben. A két megmaradt törvényszék között is helycsere történt. A korábban a király személyes

bíráskodását jelképező személynöki törvénykezés veszített jelentőségéből, miközben a rendi elgondolásokat

képviselő nádor személye felértékelődött. Ez a tendencia a nádori széket (sedes palatinalis, praesentia palatini,

suprema locumtenen- talis, suprema appelationum sedes) – a 17. századtól hétszemélyes táblának (excelsa

tabula septemviralis) nevezett fórumot – az ország legmagasabb fokú jogszolgáltató szervévé avatta, míg a

királyi tábla (tabula regia judiciaria) hozzá képest alárendelt helyzetbe került. Ez az elrendeződés biztosította a

hétszemélyes tábla felsőfokú ítélkezését; az ügyek jelentős részének megszűrése a vegyes fokú királyi

ítélőtáblára várt.

A hétszemélyes tábla hosszabb fejlődés után alakult végső formájára. A külön fórum körvonalazódása már

akkor tapasztalható volt, amikor az udvar mellőzte a nádor megválasztását. Az országgyűlés nem volt hajlandó

tudomásul venni a nádor helyére kinevezett helytartó bírói joghatóságát olyan ügyekben, melyek amúgy a nádor

speciális hatáskörébe tartoztak (például a megyei törvényszékekről a nádori curiába áttett ügyek megítélése).

Ilyen esetekben a rendek kiharcolták egy nádori helytartó kinevezését (szavazataik alapján), aki a nádor bírói

jogkörét gyakorolta (1542:28. tc.). Ez pedig egy állandósuló bírói testület létét feltételezte. 1554-ben Nádasdy

Tamás nádor mellett hat bírótárs (két főpap, két mágnás, két nemes) ítélkezett. A rendkívül népszerű fórum

túlterheltségét kettéosztással próbálták megoldani (külön törvénykezés Felső-Magyarország, s külön Alsó-

Magyarország részére). 1609-re a tanács már kizárólag fellebbviteli ügyeket tárgyalt.

A személynök bíráskodása azáltal nyert különös jelentőséget, hogy valamennyi olyan ügyet elé utaltak, mely

kifejezetten más bírói fórum elé rendelve nem volt. 1723-ra a személynök bírósága országos elsőfokú

törvénykezési fórummá vált.

Minthogy a curia e két központi bírósága a törvényszünetek miatt alig működött (1650 és 1700 között például

egyetlen alkalommal sem ítélkeztek), a gyakorlatban különféle helyettesítő megoldások bukkantak fel. E

pótlólagos törvénykezési megoldások egy részének súlypontja a vidéki bíráskodás körébe esett, ott is említjük

őket.

Helyettesítő megoldások, Compromissionális, törvénykezés, Delegált bíráskodás

A compromissionális törvénykezés a felek megegyezésére alapított speciális jogszolgáltatási forma volt, mely

választott bíróságként járt el. Tagjait a felek a curiából választották, vagy más módon kérték fel ítélkezésre

(„fogott bírák”); döntése ellen fellebbezésnek helye nem volt. Nevét a feleknek a bíróságra vonatkozó

megegyezésére való utalásból nyerte.

Kamarai ítélkezés

A király tradicionális bíróküldési jogára alapítva terjedt el a magyarok számára oly gyűlölt delegált

büntetőbíráskodás (processus comissionalis), melynek hatáskörébe a felségsértés címén indított, s jogorvoslat

nélkül hagyott pereket utalták (ami ellen a rendek folyamatosan és hangosan tiltakoztak). Az uralkodó ezt a

rendkívüli lehetőséget nem mulasztotta el kihasználni: saját híveiből, idegenekből egybeállított bíróságokat

küldött ki, melyek a felségsértés politikai elemét kihasználva kincstár-gyarapítási céllal is működtek. A

nemességet „elkeserítették a fiskális szempontból a kamara részéről egyes birtokosok ellen indított hűtlenségi

perek, melyek célja a birtok elkobzása volt; közülük a leghírhedtebb az egyik leggazdagabb protestáns úré volt,

amely elől az Lengyelországba volt kénytelen menekülni” (Eckhart Ferenc). A Wesselényi-féle összeesküvést

elbíráló törvényszék, az eperjesi vértanúk ügyében ítéletet mondó vértörvényszék is kiváltója volt a rendi

ellenállásnak, különösképpen a Rákóczi-sza- badságharcnak, melynek győzelmét jelzi az az 1715:17. tc., mely

megbélyegezte és eltiltotta a delegált bíráskodást; a még végre nem hajtott ügyekben pedig megakadályozta az

executiót. A delegált bíróságokjelle- géhez közel állott az 1673-ban életre hívott rövid életű kormányzóság

büntető ítélkezése is. A kamarai ítélkezés erősen kötődött az udvar gazdasági érdekeinek érvényesítéséhez. Az

eredetileg csupán a kamarai alkalmazottak ügyeire, s a vámüggyel kapcsolatos törvénykezésre kiterjedő

hatáskör, a fiscus érdekeire való hivatkozással, magánjogi vonatkozásokban is kiszélesedett, sőt a visszafoglalt

hódoltsági területek kamarai adminisztrációja a büntető törvénykezést is magának vindikálta. A Neoaquistica

Commissio (1688) a tulajdonjogok vizsgálatában, felülbírálatában és igazolásában kapott – a magyar jog szerint

törvénytelen – hatáskört.

A nádor kapcsán már említést tettünk a helytartó törvénykezéséről, mely a Habsburgok támogatását élvezte, s

funkciója lett volna a nádori jogkör bekebelezése. Minthogy a magyar rendek erre a veszélyre még idején




Stipta István


fölfigyeltek, s a nádori helytartó beiktatásával gátat vetettek a központi törekvéseknek, a helytartó jogszolgáltató

tevékenysége nem tudott kiteljesedni, s csupán korlátozott, speciális jogkörben járhatott el.

Az 1723. évi bírósági reform

Jelentősebb módosulás a bírósági szervezetben az 1723. évi reform nyomán következett be, amikor is a királyi

curiát kéttagozatú, állandóan működő felsőbírósággá szervezték. Az ítélőmesterek vándorbíráskodása helyébe

négy kerületi táblát állítottak. Az 1723. évi szervezeti reform logikus folytatása volt a Rákóczi-szabadságharcot

lezáró szatmári punctumok és az ahhoz kapcsolódó 1715. évi articulusok végrehajtásának. A török idők okozta

zűrzavar hatásköri problémái, a magyar alkotmánnyal össsze- egyeztethetetlen eljárások, a közigazgatási

hatóságok, udvari hivatalok törvénysértő joggyakorlata, a vidéki és központi bíráskodás felborult egyensúlya, az

általános jogbizonytalanság akkor is a rendezés igényét vetette volna föl, ha nem lett volna kellő indíték a közel

évtizedig tartó szabadságharcot kiváltó elemi erejű társadalmi felháborodás. Az 1723. évi reform feladata volt

tehát megtisztítani a magyar jogéletet a korrupciótól, a rabulista szokásoktól, a visszaélésektől. Feladata volt

továbbá a központi közigazgatási szervek megfosztása a törvénykezési jogkörtől, s legalább felső és

középszinten függetleníteni az ítélkezést az állami adminisztrációtól. Feladata volt végül a hatáskörök és

illetékességi szabályok egyértelműsítése, a fellebbviteli utak és lehetőségek kijelölése, nem kevésbé a modern

értelemben vett állandó bíráskodás megszervezése.

Királyi curia

A reform két pillére a királyi curia (át-) megszervezése (1723:24-26. tc.) és a kerületi táblák felállítása (1723:30-

31. tc.) volt. A királyi curia a rendelkezések értelmében elveszítette octaviális jellegét, rendszeresen ülésező,

rögzített hatáskörű felsőbírósággá lett, melynek székhelye is rögzült (Pest). A királyi curia két tagozatból, a

hétszemélyes táblából és a királyi táblából állott. A hétszemélyes tábla korábbi gyakorlatának megfelelően

felsőbíróság volt, a királyi tábla vegyes fokú törvényszékként működött (elsőfokon itt indultak a hűtlenségi és a

felségsértési perek).

Novus Ordo Judiciarius

II. József Novus Ordo Judiciariusa (1785) ugyan alapvető szervezeti változásokat hozott 1787-től egy szoros

egységbe font, közigazgatástól elválasztott bíráskodás jegyében, a tiszavirág-életű reform azonban az uralkodó

sok más rendeletével eltűnt a magyar jogéletből. A Justitia Josephina néven is ismert rendelkezéscsomag

megszüntette a feudális bírósági struktúrát, s helyébe egy modern, s teljesen új fórumrendszert szervezett.

Felszámolta a pallosjogot, eltörölte a vármegyei törvénykezést, kizárta a szentszékek bíráskodását világi

ügyekben. Az alsófokú bíróságok az ún. judicium subalternumok voltak, melyek részben a szűkített hatáskörű

városi, mezővárosi és úriszéki ítéletek fellebbviteli fórumaiként szerepeltek, részben (a korábbi vármegyei,

kiváltságos kerületi törvényszékekre tartozó ügyek fórumaként) elsőfokú bíróságként, ahonnan a királyi táblára

vezetett tovább az út. „.aJustitia Josephina jogszolgáltatási rendszere, természetesen, feudális jellegű maradt,

ahogy a felvilágosult abszolutizmus maga is feudális jellegű államforma. A korábbi bonyolult, zavaros

viszonyokhoz, a területi és rendi kiváltságok még sokkal erősebb érvényesüléséhez képest azonban a Novus

Ordo nagy lépést jelentett a polgári korszak egységes, centralizált és államosított jogszolgáltatási szervezetének

kialakítása felé” (Varga Endre). Nem lehetett azonban kétséges, hogy a rendi törvénykezési hatáskörétől

megfosztott nemesség első lépése volt a császár halála után a Novus Ordo eltörlése és a rendi fórumok

visszaállítása.

Váltófeltörvényszék, Vidéki törvénykezés

A polgárosodás egyik következménye volt az 1840:15. tc. (a váltótörvény), melynek életbe léptetésével

szükségessé vált váltótörvényszékek, a curia váltófeltörvényszékének (harmadik tagozatának) és a hétszemélyes

tábla váltóosztályának megszervezése.

Mint láttuk, a központi törvénykezésben a társadalmi állások szerint megtöbbszöröződött fórumok általánosak

voltak a középkori államban. A törvényszékek ilyen elkülönülése talán még jellemzőbben érzékelhető a vidéki

bíráskodásban. A társadalmi rétegek és csoportok külön bírósági fórumok körül csoportosultak. A nemesség

többnyire a vármegyei (és az ezt kiegészítő nádori), a hospesek, majd polgárok a városi, a jobbágyok a földesúri

és falusi bíráskodásban, a kiváltságos kerületek a privilégiumaik szerinti fórumokon, a szászok és székelyek

székeiken keresték igazukat.

Ispánok ítélkezése




Stipta István


A vidéki igazságszolgáltatás kialakulása és szervezeti megszilárdulása a helyi hatalmi csomópontok véglegessé

válásával volt összefüggésben. Kezdetben a király, a közigazgatási és katonai hatalommal együtt, a

megyésispánra és az udvarispánra ruházta a bírói hatalom gyakorlásának jogát, így világi ügyekben az első

évszázadok általános fóruma a királyi vármegye ispáni ítélkező fóruma volt. A12-13. századra azonban

megerősödött a nagybirtok szervezete, és a nagybirtokosok, lett légyenek egyháziak vagy világiak, harcba

szálltak az immunitás, majd a pallosjog megszerzéséért. Ezzel együtt bomlott fel a királyi vármegye nagy

befolyása, s helyébe lépett a serviensek harca nyomán kiépült nemesi bíráskodás, amely, a nemesi vármegye

szerves részeként, 1848-ig jellemzője maradt a magyar igazságszolgáltatásnak. A hospesközségek, mint fentebb

láttuk, a 13. századtól kialakították saját bíróságaikat, az uralkodói privilégiumlevél birtokában saját

törvénykezési gyakorlatot folytattak. Hasonló lehetőséghez jutottak a kiváltságos kerületek. E fórumok kezdeti

szétszórtságát a mátyási centralizáció enyhítette, a központi bíráskodás keretében legalább elsőfokon

összefogva.

Királybírák

A helyi bírói hatalmat Szent István a királyi vármegyék és az uradalmak ispánjaira telepítette. Mellettük a

magyar állam első századaiban királybí- rák működtek (iudex regius), akiket a nyakukban viselt, s tisztük

igazolására is szolgáló, idézőpecsétről billogosoknak is neveztek. Könyves Kálmán idejére a királybírák az

ispánok alárendeltségébe kerültek, tisztjük színteledni kezdett. Hovatovább alig voltak többek, mint a comes

bírótársai. A13. század közepére hatáskörük beszűkült, már csak lopási és rab- lási ügyekben járhattak el

(Aranybulla, 5.). Ezt követően lassan eltűntek a jogéletből. (Ez alól erdélyi jelenlétük a kivétel, ahol beépültek a

széki törvénykezési szervezetbe.)

Nádori közgyűlés

A 13. század második felére megnövekvő igazságszolgáltatási igények kielégítésére jelent meg átmeneti

formaként a nádori közgyűlés (congregatio palatini generalis), mely a 14. században már olykor öt-hét megyére

szóló törvénykezési fórum volt, ahol a nádor az érintett megyék szolgabí- ráival, esküdt ülnökeivel ítélkezett, s

ahol a főispánok és alispánok is kötelesek voltak megjelenni (vö. 1291:14. tc.). A nádori közgyűlések a 15.

században megszűntek (1486:1. tc.).

Átmeneti formák

A nádor fentebbi bírói tevékenységének kiegészítésére hirdették meg királyi megbízás alapján, de a főispán saját

hatalmánál fogva a főispán által tartott törvénykező közgyűlést (congregatio comitis generalis). A15. század első

felénekjellegzetes igazságszolgáltatási intézménye volt a kikiáltott közgyűlés (congregatio generalis

proclamata), melyet a király rendelete alapján a megye hatósága hívott össze, s melynek célja a hatalmasko-

dási ügyekben foganatosított tudományvételek lefolytatása volt.

A megyei közgyűlés bíráskodása

A megyékben tartott ítélkező gyűlésekből bontakozott ki a nemesi vármegye önkormányzati szerve, a

vármegyei közgyűlés (congregatio comitatus generalis), mely ugyan törvénykező hatáskörét átengedte az

önállósuló vármegyei törvényszéknek, ám alkalmanként maga is döntött igazságszolgáltatási kérdésekben.

A rendiség kialakulása, a nemesség vármegyékbe szerveződése korában nagyobb változások történtek. A

szolgabírák ítélkezéséből kinövekedett a vármegyei jogszolgáltatás alapvető szerve, a vármegyei törvényszék

(sedesjudiciaria, sedria). A központi hatalom expanziójával szemben, autonómiáját védendően a vármegye

törvénykezési szervezete egyre erősödött. Nagy jelentőségű volt a vármegyei törvénykezés önállóságának és

jelentőségének szempontjából Mátyás azon rendelkezése, mely csak kivételes alkalmakkor engedte a nádori

törvényszék tartását (1471:5. és 1478:7. tc.). Minthogy már korábban is rendelkezett a vármegye testülete a

felhatalmazással, hogy eljárhasson a korábbi proclamata congregatio hatáskörében, ha az nem ül össze, ez a

rendelkezés a nemesi közösség bírói autonómiája kiteljesedéséhez vezetett. A 14. században még a megyei

közgyűlés keretében folyt az ítélkezés. A15. századra azonban állandósult a megye igazságszolgáltatási

szervezete. Külön időpontban, s mindig a megyeszékhelyen végezték a megye tisztjei a jogszolgáltatást.

(1536:37. tc.: csak az érvényes a tisztviselők ítélkezéséből, amit ez alkalomból végeztek.)

Vármegyei törvényszékek

A vármegyei törvényszék, az ügyek differenciálódásával, kettévált polgári és büntető sedriára, kifejlődött a

kevésbé fontos ügyekben eljáró szolgabírói és alispáni szék.




Stipta István


A polgári sedria az alispán vezetésével, a megyei esküdtek, táblabírák és szolgabírók részvételével törvénykezett

a szolgabírói és alispáni szék hatáskörébe eső ügyeken túli magánjogi perekben első fokon, a 18. században az

úriszéktől, az alsóbb megyei fórumoktól fellebbezett ügyekben másodfokon.

A büntető sedria (sedes judiciaria criminalis) a másodalispán (substitutus vicecomes) elnöklete mellett

szolgabírákkal, esküdtekkel és táblabírákkal ítélkezett elsőfokon a pallosjoggal (ius gladii) nem rendelkező

birtokok jobbágyai valamennyi büntetőperében, a nemesek elleni büntetőeljárásokban.

Az alispáni széken (sedes vicecomiti) az alispán egy szolgabíróval s egy esküdttel törvénykezett magánjogi

perekben, kisebb hatalmaskodási és becsületsértési ügyekben, adóssági, birtok- és zálogperekben, osztály és

örökösödés kérdésében. Az értékhatár 12 000 forint volt. Az alispáni széknek büntető jogköre nem volt.

A szolgabírói szék (forumjudlium) volt a legalsóbb fokú megyei ítélkező fórum, melyen a szolgabíró mondott

ítéletet a vele eljáró jurasorral (juratus assessor, esküdt). Hatásköre volt elsősorban a kihágási ügyekben,

rendészeti ügyekben, s a felsőbb székeket tehermentesítendő, a kisebb értékű magánjogi perekben eljárni.

Büntetőügyekben nem ítélkezhetett. (A legmagasabb perérték 3000 forint volt.) A szolgabírói széktől a

sedriához lehetett fellebbezni.

Úriszék

Az immunitás birtokában a földbirtokok urai uradalmi fórumokon, úriszéken ítéltek a birtokok lakói fölött

(sedes dominalis, magistratus dominii, forum dominale, potestas dominica). A 14. századra az ország rendes

szabadságának részét képezte a földbirtokosok joga jobbágyaik és birtoktalan familiárisaik felett ítélni, de az

sem volt ritka, hogy birtokon élő kisebb nemesek alávetették magukat az úriszék joghatóságának. Ugyanakkor

kisbirtokosok gyakran nem ültek széket, hanem jobbágyaikat is a vármegye jurisdictiója alá helyezték. (A 17-

18. században gyakran előfordult, hogy a kisnemesek a környékbeli jelentősebb úriszékhez fordultak birtokaik

vitás jogi ügyeinek intézéséért. Az immunitás az úriszéknek nem adta meg a közbűncselekmények fölötti

ítélkezés jogát, ahhoz a pallosjogot (ius gladii) is meg kellett szerezni. (Ehhez királyi privilégiumlevél vagy

„hosszas usus” alapján lehetett hozzájutni.) A vérhatalom jogával kiteljesedett a földesúri hatalom: „a földesúr a

területén tartózkodók életének és halálának ura lett” (Bónis György). Ajurisdictio dominalis a földesúr azon

hatalma, „hogy az illetékességébe tartozó, jobbágyai közti vagy másoknak az ő jobbágyai elleni pereiben a

törvények szerint ítélkezzen vagy a bűnös jobbágyokat megbüntesse” (Carolus Pfahler, Kállay István). Ajog

azonban kötelezettség is volt: a földesúr nem tehette meg, hogy alattvalójának ne szolgáltasson igazságot (HK.

III. 26.); a károsultnak is felelőséggel tartozott az elfogott gonosztevő szabadulásáért.

Falubíró

A földbirtok egyre szélesedő igazságszolgáltatásában hamarosan ugyancsak a munkamegosztás jegyei

mutatkoztak. A joghatóság egy részét az immunitást birtokló földesúr átruházhatta testületekre és személyekre

egyaránt. A földesúr a jelentéktelenebb ügyeket a községi igazgatás direkciója alá adta. A/alubíró (villicus) és a

községi vének, esküdtek ítélkezése („/alu /üstje”) hatáskörét az első századokban nem értékben határozták meg,

ajoghatóság átadása kivételekkel történt: a földesúri kiváltságlevelek azokat az ügyeket határozták meg,

amelyek nem kerültek a villicushoz.

A falusi bíróság hatásköre a község lakóinak egymás közötti ügyeire vonatkozott, ritkábban idegenekkel

kapcsolatos eljárásban is ítéletet mondtak. A földesúr egyre gyakrabban ruházta át ítélkezési jogát valamelyik

tisztviselőjére (officialis), aki az ő képében ítélt. A 16-17. századi fejlődésben az sem ritka, hogy magát az

úriszéket sem ő tartotta, így az úriszéken született ítéletek kegyelmi fórumaként járhatott el. A soltészek

(sculteti) vagy fojtok ítélkezése is átruházott hatáskörben történt. A községalapító soltészek kisebb magánjogi

perekre bíráskodási jogot nyertek a földesuraktól; bűntényekben azonban a földesúr tisztjével vagy magával a

földesúrral járhattak el.

1848/49-ben, minthogy az úriszék elsősorban a földesúri hatalom alá került jobbágyok számára fenntartott

jogszolgáltató fórum volt, a jobbágyság és az úrbéri terhek eltörlésével egy időben a forradalmi vívmányok

egyikének tekintették az úriszék eltörlését.

Városi bíráskodás

A városi autonómia garanciája volt a szabad és önálló törvénykezés. Ebből fakadóan a városok jogszolgáltatási

értelemben is ki voltak véve a megyésispánok, majd a vármegyék joghatósága alól. Jogvitáikat saját választott

bíráik és esküdtjeik döntötték el, fellebbviteli igény esetén anyavárosukhoz vagy a király által állított bíróhoz




Stipta István


fordulhattak. Zsigmond intézkedései óta lett a városi (felső)bíráskodás az országos törvénykezés egyik ága

(1405).

A városi bíráskodást bírótársai körében a városbíró végezte, akit általános gyakorlat szerint (német minta után

többnyire Szent György-napon) egy esztendőre választottak meg. A városbíróval szemben támasztott

követelmény leginkább csak a polgárjog birtoklása, ingatlan tulajdonlása a város területén, esetleg többévi

tanácstagság; a német ajkú városokban a német nemzetiség. A bírótársak a magisztrátust is alkották egyben,

funkciójuk tehát az ítélkezés mellett a teljes közigazgatás (jóllehet ez összehasonlíthatatlanul kevesebb időt

rabolt el életükből, mint a jogszolgáltatás). A városbíró és tanácsosainak hatásköre az igazságszolgáltatás teljes

terjedelmét felölelte (beleértve a büntetőügyeket is) a szentszékre tartozó tárgyak kivételével. A városi bíróság

joghatósága valamennyi polgárra kiterjedt. A városban lakó nemeseket ki kellett szolgáltatniok illetékes

törvényszéküknek; városi polgárt csak akkor idézhettek külső bírói fórum elé, ha a sértett nemes volt.

A bíráskodási tevékenység a városokban is differenciálódott egy idő múltán. Ígyjelent meg az adós sági

ügyekben eljáró pénzbíró (judex pecu- narium, Geltrichter), a városi zsidó lakosság külön bírája, a zsidóbíró (ju-

dexJudeorum), a főként rendészeti ügyekben fellépő vásárbíró (judex fori).

A szabad királyi városoktól némiképpen elkülönülő szervezettel, Körmöcbánya vezetése alatt működtek az alsó-

magyarországi bányavárosok – Körmöcbánya, Selmecbánya, Újbánya, Bélabánya, Besztercebánya és

Libetbánya –, melyek Zsigmond 1405. évi rendelkezése óta alkottak külön igazságszolgáltatási egységet. A

felső-magyarországi bányavárosok (Göllniczbánya, Szomolnokbánya, Rudabánya, Jázsó, Telkibánya, Rozs-

nyóbánya és Igló, Göllniczbánya vezetése mellett) 1487-ben nyertek önálló szervezetet. E városok felsőbírósága

a király személyes fóruma volt. Minthogy e városok fejlesztése országos ügynek számított, minthogy az

uralkodók gazdaságpolitikai törekvései között volt a városok felvirágoztatása, privilegizálásuk természetes

folyamat volt. Ebben az időben alakult ki a bányavárosok joga s a bányaperekben alkalmazott bányajog. Mohács

után a bécsi kormányzat, hogy ellenőrzését fokozottabban érvényesíthesse a gazdaságilag oly fontos

bányavárosok fölött, ugyancsak különválasztotta a bányabíróságok szervezetét. Ez azonban nem az autonómia

irányában hatott, hanem a bányavárosok önállóságának elsorvasztását eredményezte. A korábban szuverén

törvénykezéssel rendelkező bányavárosokat a központi bányahatóságok alá erőltették. Ezek felső szinten a bécsi

leg/őbb bányahatóság, a négy középfokú /őbányahatóság (selmec- bányai főkamaragrófság, a szomolnoki és a

nagybányai bánya-/ő/elügyelő- ség, az oravicai bányaigazgatóság) jelentették a főbányabíróságokat. Elsőfokú

bányabíróságokként a bánya- és erdőhivatalok funkcionáltak. Ebbe az alsófokú törvénykezésbe kapcsolódhattak

be assessor képviselőik útján a bányavárosok magisztrátusai. Ezután a bányavárosok felsőbíráskodására már

csak a II. József nevéhez fűződő reform változtatásai voltak némi hatással.

Kiváltságos kerületek bíráskodása,

A kiváltságos kerületek, minthogy privilegizált helyzetük alapvető eleme volt az önálló jog szerint eljáró saját

törvényszék működése, úgyszintén rendelkeztek saját bírói fórumokkal. Ajászkun kerület bíróságai voltak

például ajászkun mezővárosok tanácsai (elsőfok), a kerületi kapitány (vegyes fok), a/őkapitányi szék

(úgyszintén elsőfokú és fellebbviteli bíróságként). A hajdúkerületben a városi tanácstól a kerületi székhez, majd

a királyi táblához lehetett fellebbezni.

Erdélyi ítélkező fórumok

Erdély lakosainak ítélkező fórumai igazodtak a történeti territoriális felosztáshoz. A vármegyékben a magyar

modell érvényesült: a legfontosabb bírói szék a sedria volt. A székelyek és a szászok törvénykező szervei a

székek szerint szerveződtek. A székelyeknél a kezdeti törzsi ítélkezési formákat (hadnagy, székbíró) a derékszék

(kb. a megyei sedria hatáskörével, a székek bírósága) és az alszék (vagy fiúszék) váltotta föl a királybírák és

alki- rálybírák vezetésével. A szászok eredeti bírósági fórumai (székgyűlés és széki ítélkezés) csak részben

maradtak fenn a fejedelmi korszakban: a megerősödő városok tanácsai fokozatosan elvonták és bekebelezték

hatáskörüket. A szász jogszolgáltatás felső fóruma a szász egyetem volt.

A fejedelmi korszakban a székektől és a megyéktől a/ejedelmi táblához (tabula principalis) lehetett az ügyekben

fellebbezni.

A „területi” (értsd: megyeközi, de nem központi) ítélkezést kezdetben a nádor vidéki törvénykezése, a mohácsi

vészt követően a protonotariális vándorbíráskodás, az 1723. évi reformot követően a kerületi táblák működése

szolgálta.




Stipta István


A nádor, miként azt a központi bíráskodásnál már említettük, a királyi udvaron kívül saját kúriájában is

ítélkezett. E bíráskodás gyakran kettévált, minthogy alnádorai (az első évszázadokban ketten működtek

igazságszolgáltató hatáskörrel) közül az egyik rendszeresen Budán, a másik a nádor valamely birtokán

szolgáltatott igazságot. Ez a királyi curián kívüli jogszolgáltató tevékenység alapozta meg a nádor egy speciális,

egészen a 15. századig tartó törvénykezési gyakorlatát: a nádor a 14. századtól rendszeresen tartott több

(kivételesen egy) megye számára ún. nádori közgyűlést (proclamata congregatio, generalia judicia). A nádori

közgyűlés kezdetben egyike volt csak a királyi megbízásból vidéken tartott nagybírói ítélkezési fórumoknak, a

nádor tekintélye s az évszázadokon keresztül tartó curián kívüli bíráskodása azonban a legjelentősebbé avatta.

Ezeken a törvényszékeken mindazon megyék nemeseinek, melyek számára meghirdették, megjelenni, bírság

terhe alatt, kötelező volt. A bírótársakat a nádor a résztvevők közül választotta és eskette fel. A nádori

közgyűlések feladata volt „az orvok s latrok és egyéb gonosztevők” üldözése, a közbíráskodás (birtokjogok

tisztázása, hatalmaskodások megítélése), a királyi jogok feltárása és érvényesítése, hiteles tevékenység

folytatása (tudományvételek, oklevélátírások).

Nádor vidéki bíráskodása, Vándorbíráskodás

Az ítélőmesteri pozíció, mint arról az általános tendenciák és a központi bíráskodás vázolásánál már esett szó, a

kancelláriai vezető jegyzőből kinövekedő szakértő jogász intézménye lett a 16. századra. A nagybírák mellett az

ítéletet szerkesztő s a szentenciákat tolmácsoló szakemberek a 15. században az ország nagybíráját, a titkos

kancellárt helyettesítő hatáskörre tettek már szert. S bár a rendi erők az ítélőmesterek előretörését rossz szemmel

nézték, s a protonotáriusok önálló ítélkezését akadályozták (1486:20. tc.), a vidéki törvénykezésben bírói

paranccsal (mandata judiciaria) mind gyakrabban jártak el, különösen sürgős ügyek elintézésében. A mohácsi

vészt követő zavaros törvényszünetes idők kedvelt bírá- jává vált a protonotárius. A hovatovább mandátum

nélkül is eljáró, önállósuló ítélőmesterek lóháton járták az országot (innen a másik elnevezés:

vándorbíráskodás), magánjogi ügyekben szívesen álltak a perlekedő felek rendelkezésére. Bírói tanácsaikat

alkalmilag, a jelenlévőkből, jogismerőkből, a felek embereiből állították össze. A központi törvénykezés

hiányában a felek rászorultsága kincsesbánya volt a protonotáriusok számára. Gyakorivá lett az ítéletvásárlás; a

visszaélések, a korrupció, az etetésitatás jellemzőjévé vált a protonotáriusok törvénykezésének. 1723-ban tehát

nem véletlenül számolták föl tevékenységüket.

Kerületi táblák

A kerületi táblákat 1723-ban, a bírósági reform keretében állították fel. A négy kerületi tábla (Nagyszombat,

Kőszeg, Eperjes, Nagyvárad, majd Debrecen székhellyel) a protonotáriusok vándorbíráskodásának helyébe

lépett, de annál jóval többet jelentett. Képviselték a közigazgatástól elválasztott igazságszolgáltatást a 18.

századi magyar jogéletben, a rendszeres bíráskodást, s működésük megkezdésétől (1724) fogva állandó kihívást

jelentettek a rendi fórumok számára. Megindult a lassú hatáskörelvonás is a rendi fórumokkal történő

rivalizálásban. Az elnökből, négy bírából és a segédszemélyzetből álló táblák elsőfokú bíróságok voltak.

Hatáskörük magánjogi ügyekben jelentős: elsősorban olyan perek indultak előttük, melyekben a birtokok több

megye területén feküdtek: elősorban gyám- vagy gondnokolási ügyek (osztályos, örökségi és egyéb birtokügyek

stb.).

Egyházi törvényszékek

Az egyházi birtokok lakosai fölött az egyházi elöljárók már Szent István korában törvénykezési jogot szereztek.

Az ún. szentszékek (sacra sedes, forum spirituale) hatásköre a vallással és erkölccsel kapcsolatos ügyekben

kiterjedt a világiakra is. Az egyház és az állam közötti hatásköri viszonyok rögzültével kialakultak azok az

ügykörök, melyekben a szentszékek eljárhattak: tized, hitbér, jegyajándék, leánynegyed (melyek a mohácsi

vészt követő időben nagyrészt visszakerültek a világi bíráskodáshoz), végrendeletek, kegyes célú végrendeletek,

házassági köteléki perek (ez utóbbiak voltak a legtovább szentszéki jogkörben).

A 16. század változásai, a reformáció elterjedésével, megérlelték az egyéb felekezetek, elsősorban házassági

ügyekkel kapcsolatos, fórumrendszerének kialakítását is. Az evangélikus egyház a lelkészek döntései ellen

fellebbezést engedett világi törvényszékekhez, a református egyházban a zsinati bíráskodás képviselte a második

fokot. A Carolina Resolutio (1731) értelmében azonban a protestáns egyházak ilyen ügyeit is a katolikus

szentszékeknek kellett elbírálniuk. A görögkeleti egyházban az egyházmegyei konzisztórium elsőfokú ítélete

ellen a karlócai patriárka metropolitai tanácsához lehetett jogorvoslatért fordulni. II. József rövid (1786-1790)

kísérletét leszámítva, amely megszüntette világi ügyekben a szentszéki ítélkezést, 1894-ig fennmaradt az

egyházi bíróságok hatásköre. (Megszüntetéséről az 1894:31. tc. rendelkezett.)




Stipta István


Katonai bíráskodás

A katonai bíráskodás mindig különálló szervezetet jelentett. Az első időkben még természetes, hogy a katonai

igazgatást is kézben tartó ispán, földbirtokos a maga székén ítélhette meg katonái tetteit; az önállósuló hadsereg

azonban megkövetelte a maga igazságszolgáltatási szervezetrendszerének kialakítását. Az ország három részre

szakadásával együtt járó állandósuló harcok, háborús viszonyok aktuálissá tették a katonai bírósági

fórumrendszer kialakítását is. A végvári katonaság ítélőszéke a seregszék volt, mely a seregbíró (judex bellicus)

elnökletével, tisztekből, altisztekből és közlegényekből állt; fellebbviteli fóruma a kerületi/őkapitány hadiszéke

volt. A korszak Habsburg zsoldoshadseregében az ezredtörzs mellett hadbíró (auditor) működött, aki az ügyek

előkészítését végezte az ezredtörvényszékre. Jogorvoslat csak a tisztek ügyében volt lehetséges; fellebbviteli

fórumként a Haditanácshoz (Hofkriegsrat) fordulhattak, melynek kebelén belül a 16. század végén a

jogszolgáltatás intézésére vezérhadbírói hivatalt állítottak föl. A Rákóczi-szabadságharcot követő idők

legnagyobb változtatása a Magyarországon állomásozó csapatok számára, hogy a Haditanács és az

ezredtörvényszék közé fellebbviteli fórumot illesztettek: a magyarországi főhadparancsnokság (General-

Commando) mellett szervezett főtörvényszéket (Militar-Ober-Gericht), illetőleg a Gene- ral-Commando

parancsnoksága alatt működő katonai delegált bíróság (judicium delegatum militare), mely illetékes volt eljárni

hadsereget érintő polgári személyek dolgában is. 1803-tól általános fellebbezési fórum működött az egész

császári hadsereg számára (Allgemeines- Militar-Appelations-Gericht).

9.2. ÜGYVÉDEK

A feleket segítő, mellettük a jogvitákban kiálló, jogismerő alakja nem ismeretlen a régi magyar jogban sem. Ok

voltak a mai ügyvédek ősei.

Az ügyvéd megjelenése a magyar feudális jogéletben

Az Árpád-házi királyok uralkodásának első századaiban a perjogi gyakorlat értelmében a feleknek személyesen

kellett a bíró elé lépniök. A13. században azokban a perekben, amelyekben a félnek nem kellett személyesen

megjelennie a bíróság előtt, szokássá vált a prókátor (procurator) útján való képviselet. A prókátort a nemesek

és a polgárok barátaik, rokonaik vagy alárendeltjeik közül választották. A prókátor szerepét kezdetben a jegyzők

(notáriusok) töltötték be, de gyakran az írni-olvasni tudó egyházi személyeket is igénybe vették. A német jog

hatására a városokban jelentek meg a szószólók (conlocutor vagy prolocutor), akik a peres féllel együtt jelentek

meg a bíróság előtt, és ott a fél helyett, de a fél jelenlétében emelkedtek szólásra, érveltek és vitatkoztak.

Az ügyvédvallás szabályai

Évszázadokon át ügyvéd lehetett mindenki, aki cselekvőképességgel bírt, egyházi vagy világi állással

rendelkezett, és rokonsági kapcsolatai nem akadályozták abban, hogy a procuratori megbízást elfogadja.

Ügyvédet vallhatott (bízhatott meg) minden perbeli jogképességgel bíró természetes és jogi személy. Az

ügyvédvallás érvényességi kelléke volt a hiteles pecsét. A hiteles pecsét jogával felruházott városok, káptalanok

és püspökök saját pecsétjük alatt vallhattak ügyvédet. Más személyek esetében az ügyvédvallás csak akkor volt

érvényes, ha azt hiteles helyen, egyházi ügyekben közjegyző előtt tették meg. A meghatalmazás kiállításának e

hosszadalmas és nehézkes módja csak lassan és fokozatosan szűnt meg.

Ügyvédi megbízás

Az ügyvédi megbízás tartamát annak tartalma határozta meg, külön rendelkezés nélkül pedig a per végleges

elintézéséig tartott. II. Ulászló szabályozása szerint (1504:14. tc.) a tanulás, utazás vagy szolgálat miatt

külföldön tartózkodók által adott ügyvédi megbízások általában egy évre szóltak. Az 1578:17. tc. az

ügyvédvalló levelek érvényességét, mind az egyházi, mind a világi bíróságok előtt egy évben állapította meg.

Az 1723:35. tc. alapján az általánosságban adott ügyvédi meghatalmazás egy évig, míg meghatározott ügyben

annak befejeztéig tartott.

Nem vállalkozhatunk arra, hogy a feudális Magyarország valamennyi apró, az ügyvédi munka ellátásával

foglalkozó szabályozásával megismer-ótessük az olvasót. Említésre méltó azonban Mátyás király 1486:69. tc.-e,

amely a következőket mondta ki: „Miután az ügyvédek nyerészkedési vágyból igen sok személy peres ügyeit

magukra vállalják, s azokat vagy elhanyagolják, vagy a kellő védelemre nem fordítanak elegendő figyelmet, s

így magával a perrel mit sem gondolnak, sem arra nem ügyelnek, hogy megbízóik meg ne bírságoltassanak,

cselekedvén mindezt abból az okból, mert:




Stipta István


1. ezek a bírságok régi szokás szerint a közönséges nagygyűléseken szoktak közöltetni s behajtatni, jelenleg

pedig ily közönséges gyűlések már nem tartatnak, sem jövőben tartatni nem fognak; miért is

2. rendeltetik, hogy ezentúl az ügyvédek több mint tizennégy személynek peres ügyét felvállalni s előmozdítani

ne merészkedjenek.

3. A midőn pedig bírságokban elmarasztaltatnak, a bírságok az ő, vagy megbízóik javaiból, a perek

bevégeztével s ítéletmondás után azonnal megvétessenek” (Ügymaximálás).

Mátyás 1471:14. tc. szabályozta az összeférhetetlenséget is, amikor az ítélőmestereket és ülnökeiket eltiltotta az

ügyvédi teendők ellátásától. II. Ulászló 1492:51. tc.-e az ügyvédek visszahívását rendezte.

Az Árpád-házi királyok idején a procurator világi bíróságok előtt nem Ügyvédi eskü tett esküt. Az 1567:27. tc.

bevezette az ún. rágalmazási vagypatvarkodási esküt, amelyben a procuratornak köteleznie kellett magát, hogy

igazságtalan ügy képviseletében nem jár el, azt az ország jogaival szemben nem védelmezi, valamint hogy

peregyezség esetén nem játszik össze az ellenféllel. A patvarkodási eskü intézménye a per szándékos elhúzását,

az összejátszás és mindennemű cselfogás megakadályozását is célozta. Aki az esküben foglaltaknak nem tett

eleget, azt hitszegés miatt vonták büntetőjogi felelősségre.

A közvélemény szerint az esküre kötelezésnek a gyakorlatban nem igazán volt haszna, hiszen a furfangos

procuratorok minden korban és minden körülmények között megtalálták az utat a törvény megkerülésére. Így az

1574:34. tc. felmentette az ügyvédeket az eskü alól. Az ügyvédi eskü intézménye azonban csak átmenetileg tűnt

el a magyar jogéletből. 1695. január 24-én kelt az a királyi rendelet, amely a királyi tábla előtt letett esküre

kötelezte az ügyvédeket. A szabályszerű esküt le nem tett személyek nem ügyködhettek, illetve ha ennek

ellenére mégis eljártak valakinek az ügyében, akkor ténykedésüket semmisnek nyilvánították. A protestáns

vallású ügyvédektől is a katolikus vallás szerint követelték meg az esküt. Az eskü szövegébe később bekerült az

a záradék, amelyben az ügyvédi munkát ellátók a király iránti hűségükre is hitet tettek.

Az 1723-ban kiadott ügyvédi rendtartás megerősítette az ügyvédi pályára lépők eskütételi kötelezettségét,

amelyre az ügyvédi vizsga letételével egy időben került sor. Az ügyvédek perbeszédeinek jogi alapját a

törvények és a törvényes okok alkották. Ez idő tájt az ügyvédi intézmény még nem volt önálló és független,

amelyet mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy az ügyvédek tapasztalatuknak és a jogtudományban való

jártasságuknak megfelelően, továbbá az adott ügyben végzett munkájuk mennyiségét figyelembe véve

munkadíjat kaptak, amelynek pontos összegét általában az ügyben eljáró bíró állapította meg. A munkadíjat

egyezség útján is meg lehetett határozni. Ha valaki az országon kívül akart meghatalmazottat vagy ügyvédet

nevezni, azt saját kezűleg írt és pecséttel megerősített levéllel tehette meg.

Az 1769. évi szabályozás (az ügyvédi vizsga)

Magyarországon egészen 1769-ig az ügyvédi teendőket ellátó személyeknek nem kellett speciális képesítéssel

rendelkezniük. Természetesen aki ügyvédként kívánt tevékenykedni, azért igyekezett jogi ismeretekre szert

tenni, de megszerzett tudományáról, az ügy viteléhez szükséges szakmai ismeretek birtoklásáról semmiféle

fórumon nem kellett számot adnia.

A Mária Terézia által 1769-ben kiadott ügyvédi rendtartásban foglaltaknak köszönhetően az ügyvédi eskü

letételére és az ügyvédi munka folytatására csak szigorú vizsga után kerülhetett sor, amelynek keretében a jelölt

bizonyságot tett arról, hogy rendelkezik az ügyek ellátásánál elengedhetetlenül fontos jogi ismeretekkel.

Tanáraiktól, valamint az őket a mindennapi élet joggyakorlatával megismertető szakemberektől erkölcsi és

tanulmányi bizonyítványt kellett szerezniük azoknak, akik a jogi mesterség elméletét tanulták. Jogban való

jártasságukat és erkölcseik feddhetetlenségét tanúsító okiratot kellett szerezniük azoknak, akik kizárólag a

gyakorlati ismeretek és fortélyok elsajátítására törekedtek. Külön szabály vonatkozott azokra a jelöltekre, akik a

királyi vagy a báni tábla mellett kívántak ügyvédkedni. Ebben az esetben a királyi vagy a báni tábla ülésén az

elnök és a tábla testületéből a tábla által kijelölt négy tag előtt kellett nyilvános vizsgát tennie a jelöltnek.

Speciális rendelkezés érvényesült akkor is, ha valaki a megyékben, a szabad királyi városokban, valamint a

kerületi és Dalmát-, Horvát- és Szlavónország tábláin pályázott ügyvédi helyre. Ebben az esetben a jelöltnek a

megfelelő szintű tábla ülésén nyilvánosan kellett számot adnia jogi ismereteiről.

Az ügyvédi vizsga alól mentességet élveztek azok, akik már korábban tettek ügyvédi esküt, és folyamatosan

ügyvédként dolgoztak, ha a) életkoruknál vagy hivatásuk hosszabb gyakorlásánál fogva köztudomású volt, hogy

munkájuk gyakorlására alkalmasak, vagy ha b) bár rövidebb idő óta ügyvédkedtek, de bizonyságot adtak

szakmai ismereteikről és az ügyek vitelében való jártasságukról. Az ügyvédi vizsga alóli mentesség nem illette




Stipta István


meg azokat, akik csak három éve gyakorolták az ügyvédséget, és azokat sem, akiknek jogi ismereteik annak

ellenére, hogy hosszabb ideje ügy- védkednek, hiányosak voltak. Ügyvédi hivatalukból elmozdították és

alkalmatlanná nyilvánították mindazokat, akik nem akartak vizsgát tenni.

A sikeres vizsgázók bizonyságlevelet kaptak, amelynek birtokában valamennyi törvény által szabályozott

hatóság előtt (közbírák, ítélőmesterek, megyék, káptalanok és konventek) esküt tehettek. Az eskü letételét

igazoló bizonyságlevél alapján az ügyvédeket törzskönyvbe vették, és ennek tényét ki is hirdették.

A hallgatás vagy becstelenség vétkébe eső ügyvédet az őt elmarasztaló bíróság azonnali hatállyal törölte a

törzskönyvből, és visszavonták az eskü letételéről szóló bizonyságlevelet is.

Az 1769. évi szabályozás szólt arról is, hogy a peres ügyek vitele során az eljáró ügyvédnek az adott ügyet a

körülményektől függően minél rövi- debb idő alatt be kellett fejeznie. A per tartama alatt a tény feltárásánál a

legfontosabb tényezőkre kellett szorítkoznia a felet képviselő ügyvédnek, és tartózkodnia kellett a törvények

szükségtelen idézésétől is. A vállalható ügyek számára nézve Mária Terézia úgy rendelkezett, hogy az ügyvédek

csak annyi ügyben járhatnak el egy időben, amennyit valóban tisztességesen és teljes odaadással el tudnak látni.

A királyi curián és a királyi táblán működő ügyvédek nem mindenben értettek egyet a Mária Terézia-féle

szabályozással. Az uralkodóhoz intézett feliratukban hangsúlyozták, hogy az ügyvédi vizsga sikere, hasonlóan

minden más vizsgához, elsősorban az emlékezettől függ, míg az ügyvédi munka voltaképpen nem elméleti,

hanem gyakorlati tevékenység, amelynek végzése során valamennyi ügy vállalásával, illetve annak vitelével

minden alkalommal kemény vizsgát áll ki az ügyvéd.

II. József ügyvédekre vonatkozó rendelkezései

II. József 1780-1782-ben kiadott perrendtartása az ügyvédi pálya betöltését csak annak a jelöltnek engedte meg,

aki sikerrel és erkölcsileg fedd- hetetlenül végezte el egyetemi, illetve akadémiai éveit. A magántanulóknak az

erre joghatósággal rendelkező tanintézet tanárai előtt kellett számot adniuk a jogtudomány valamennyi ágát

felölelő tudásukról. A vizsga letételét követően ez az intézet állított ki hiteles bizonyítványt a jelölt

képzettségéről. Az általános jogi tanulmányok befejezése után, a frissen végzett személynek egy évig valamely

bírósági tisztviselő (alispán vagy megyei jegyző), vagy valamely híres gyakorló ügyvéd mellett kellett

joggyakornokként (patvarista) tevékenykednie. Ezután egy évig a királyi vagy a báni tábla mellett hites

jegyzőként (juratus) kellett dolgoznia a jelöltnek. A két év gyakorlat letelte után a királyi tábla kiküldött

bizottsága előtt szóbeli és írásbeli vizsgára bocsátották a jelölteket.

Az 1804. évi Instructio pro advocatis

Az 1804. évi Instructio pro advocatis alapján ügyvédi tevékenység folytatására csak az volt jogosult, aki az

egyetemeken, illetve jogakadémiákon oktatott törvény- és államtudományokat elsajátította. Az elméleti

tanulmányokat két év gyakorlat követte, amelyet a korábbi szabályozáshoz hasonlóan a királyi tábla bizottsága

előtti írásbeli és szóbeli vizsga zárt le. Gyakorló ügyvéd az lehetett, aki ügyvédi oklevelét bemutatta a

bíróságnak kihirdetésre. Az ügyvéd a „törvényfolyamok” kezdetén köteles volt az eljáró bíróságtól

tapasztaltságáról, ügyessége és ügyködése kifogástalanságáról hiteles bizonyítványt szerezni, és azt felmutatni.

Az ügyvédi tevékenység megszüntetésével egyidejűleg az illető személynek töröltetnie kellett magát a gyakorló

ügyvédek sorából. Bitorló zugirászként vonták büntetőjogi felelősségre azt, aki ügyvédi jogosultságától

megfosztva – esetleg ügyvédkollégája neve alatt – végzett ilyen jellegű munkát.

Revocatio procuratoris

Az ügyvéd az általa képviselt személy meghatalmazásánál fogva annak teljhatalmú képviselője volt. Az ügyvéd

és a képviselt személy viszonyából adódó esetleges visszaélések kiküszöbölésére hívták életre az ügyvédszó

visszavonásának (revocatio procuratoris) intézményét. E jogorvoslatot Árpád-házi királyaink idején még nem

alkalmazták, de az Anjouk korából származó egyes oklevelek utalnak ezen intézményre, amikor a procurator

perbeli előterjesztésének megváltásáért három márka bírság megfizetéséről rendelkeztek. II. Ulászló 1492:51.

tc.-e az ügyvédszó visszavonását, mint régi szokást említette, amellyel azonban csak a per tartama alatt lehetett

élni.

Az 1723:38. tc. az ügyvédi önkény visszaszorítására és arra törekedett, hogy az igaz ügy ne kerüljön veszélybe

az ügyvéd hibája vagy szándékos rosszindulata miatt. Bizonyos díj megfizetésének ellenében a peres fél

visszavonhatta a képviseletében eljáró ügyvéd által a bíróságon vagy más hiteles helyen az ő tudta és

beleegyezése nélkül mondottakat. Az ügyvéd hibás perbeszédének visszavonására csak kisebb – rendszerint 6

forintig terjedő – vagy nagyobb – 200 forint – bírság lerovásával kerülhetett sor.




Stipta István


9.3. AZ ÜGYÉSZI INTÉZMÉNY

Magyarországon az állami ügyészi intézmény kialakulása a neoabszolutizmus idejére tehető. 1526 előtt

büntetőügyekben a vád képviseletét a sértett, illetve halála esetén örököse, bizonyos esetekben valamely

közigazgatási hatóság tagja – ispán, szolgabíró, várnagy – látta el. A16. század második felében a királyi

jogügyek igazgatójának feladata lett, hogy bizonyos bűncselekmények- felségsértés, hűtlenség, uzsora –

kapcsán képviselje a vádat a királyi tábla előtt. A kor logikájából fakadóan a királyi ügyek igazgatója egyben a

tábla tagja is volt. A16-17. században már megjelentek az önkormányzati hatóságoknál (megyei és városi

bíróságoknál) a tiszti ügyészi tisztségek. A tiszti főügyész a megye jogtanácsosa volt, aki emellett

vádképviseleti és bizonyos nyomozati funkciót is betöltött. Védői, ügyvédi szerepben is eljárhatott, ha helyettese

a tiszti ügyész látta el a vád képviseletét. Az uradalmak tiszti ügyészei hasonló tevékenységet végeztek a

földbirtokkormányzat és a földesúri igazságszolgáltatás kapcsán. A bíróságtól elkülönített vádhatóságként

működő ügyészi szervezet az 1850. évi igazságügy-miniszteri rendelet intézkedéseképpen született csak meg.

A közhitelességi szervezet tevékenységének jelentősége abban állt, hogy jogilag releváns eseményt vagy

percselekményt hivatalból vagy valamely magánszemély kívánságára hitelesen igazolt.

Közhitelességi tevékenység

Első királyaink idején elsősorban az egyházi testületek, így a káptalanok (kanonokok testületei) és a konventek

(szerzetesházak) folytattak közhitelességi tevékenységet, amely a különböző jogügyletekről felvett okiratok

kiállításában és később pecséttel való megerősítésében állt. A 12. században ilyen okiratok kiállítására valamely

joggal rendelkező személy kérésére került sor, majd az okiratot tanúk jelenlétében átadták annak, akinek a

javára a rendelkezés történt. Bár eleinte az okiratok érvényességéhez nem volt szükség pecsétre, később a

rendelkező felek nagyobb tekintélyt tulajdonítottak az olyan okiratnak, amelyet a királyi jegyző készített, és a

király pecsétjével elláttak. Mivel a királyi udvar ilyen jellegű szolgáltatásait nem mindenkinek volt lehetősége

igénybe venni, lassanként a gyakorlatilag jobban elérhető és rendes pecsétet birtokló főpapokhoz és egyházi

testületekhez fordultak a magánszemélyek. A közhitelességi tevékenység sokrétűségét az egyes hiteles helyek

működésének részletes taglalása során mutatjuk be.

Pristaldusok

A poroszló (pristaldus) évszázadokon keresztül a bíró legfontosabb segédje volt. A feudalizmus idején a peres

eljárásban érvényesülő szóbeliség miatt, valamint annak következtében, hogy egyes percselekmények (például

idézés, de a bizonyítás számos fajtája is) általában nem közvetlenül a bíróság előtt zajlottak, elengedhetetlen volt

egy olyan hiteles közeg, amely e percselekmények megtörténtét igazolta, és a bíróság által hozott határozatok

végrehajtásában is közreműködött. E szerepet töltötte be az adott ügyben eljáró bíró által kiküldött poroszló,

akinek tevékenységi körébe tartozott a részvétel a felperes beidézésénél; a peres félnek az eskü vagy valamely

próba letételének helyére kísérése; a káptalannál ítélet bevallása; a káptalannál a peres felek között létrejött

esetleges peregyezség bejelentése; eljárás becslésnél, határjárásnál és az osztályoknál; a bíróság által hozott

ítéletekvégrehajtása, illetve eljárás birtok-visszaváltási ügyekben. Valamennyi perbeli cselekményről a

pristaldusnak kellett jelentést készítenie és bizonyságot tennie, nevét az ítéletlevelekben is feltüntették.

Működéséért díjazást kapott.

A poroszlót eljárásában már Könyves Kálmán törvényei védelmezték a bántalmazások ellen és bárminemű

akadályoztatása esetén. Az általa okozott károkért és mulasztásaiért az őt kiküldő bírót terhelte felelősség. Ha a

pristaldust hamissággal vádolták, akkor eskütársak felsorakoztatása mellett, eskü útján kellett tisztáznia magát.

Az 1231:21. tc. a poroszlók hamis eljárását kívánta kiküszöbölni azzal a rendelkezéssel, amely szerint a

poroszló által végzett idézést és bizonyságot nagyobb horderejű ügyekben a megyéspüspöknek vagy a

káptalannak, kisebb ügyekben pedig a szomszédos konventnek vagy kolostornak kellett igazolnia. A hiteles

helyek ilyen módon történő bevonásával az igazságszolgáltatásba a pristaldus intézménye fokozatosan

megszűnt.

Királyi ember

A király és az ország nagybírái mellett működő bíróságokon a bírói jegyzők, illetve a hiteles bizonyságul

szolgáló királyi, nádori, országbírói stb. emberek vették át a poroszló jogkörét. A királyi emberek (homo regius)

megbízatásukat parancslevél formájában a bírótól kapták, amelynek, bírság terhe mellett, eleget kellett tenniük.

Kivételes esetekben a királyi parancs engedélyt adott arra, hogy a királyi embert akadályoztatása esetén (például

betegség, távollét) más helyettesítse. Kezdetben királyi ember csak nemes lehetett. Zsigmond 1409-ből




Stipta István


származó egyik oklevele arról tanúskodik, hogy a kalocsai egyház nemes praedialistáit külön kiváltság illette

meg, amely alapján ők is elláthatták e tisztet. Mátyás törvényei csak az előkelőbb nemeseknek biztosították a

királyi emberként való ténykedés jogosultságát.

Az 1231:21. tc. kibocsátását követően a királyi ember – hasonlóan a poroszlóhoz – eljárása hiteles

bizonyságának tanúsítására a megyében illetékes káptalanhoz vagy konventhez kellett fordulnia.

A királyi embernek a káptalannak adott jelentéssel egy időben esküt kellett tennie arra, hogy az adott ügyben a

törvényekhez igazodva jár. Amennyiben esküjét megszegte, fej- és jószágvesztéssel bűnhődött.

Az 1495:9. tc. 72 aranyforintot kitevő bírsággal sújtotta azokat a személyeket, akik a királyi embert munkájában

gátolták. Fej- és jószágvesztést róttak ki, ha valaki megtámadta vagy bántalmazta a királyi embert, és

hűtlenségben marasztalták el azt a tettest, aki megölte a homo regiust.

Káptalanok és konventek

A 13. század második felében a káptalanok és a konventek már nemcsak egyszerűen a poroszló, illetve a királyi

ember percselekményeknél való eljárását voltak hivatva tanúsítani, hanem önálló hiteles tevékenységet is

folytattak. Az írásbeliség elterjedése és a pecsét használatának egyre gyakoribb igénybevétele, valamint az

oklevéllel történő bizonyítás meghonosodásával a hiteles pecséttel rendelkező egyházi testületek mind nagyobb

szerepet játszottak a magánszemélyekjogügyleteinél is. Az előttük foganatosított ügyleteket, az ún. bevallásokat

(fassiones) közhitelű oklevélbe foglalták, valamint a felek kérésére hiteles másolatot is készítettek.

A hiteles helyek (loca credibilia) kiküldötteinek jelenlétét írták elő törvényeink az előzetes tanúbizonyítás

lebonyolításánál, a perdöntő eskünél és az istenítéletek végrehajtásánál is. A13. századtól kezdődően a király, a

nádor vagy az országbíró által kibocsátott parancslevél nyomán a megyében illetékességgel bíró káptalannak

vagy konventnek kellett valakit küldenie az eljárás hitelességének garantálására. A kiküldöttek napidíjat kaptak,

valamint minden általuk kiállított okiratért díjat szedtek. Az országban bárhol eljárhatott a székesfehérvári, az

óbudai, 1498-tól a boszniai káptalan, illetőleg a török hódoltság idején a pozsonyi káptalan, valamint a

székesfehérvári keresztesek konventje. A király engedélyezte a hiteleshelyek számára a pecsét használatát,

ugyanakkor visszaélések esetén vissza is vonhatta annak jogát.

A 13-18. században hozott törvényeink kisebb-nagyobb szabályokat tartalmaztak a hiteles helyek működésére

nézve. Hivatalos eljárásuk érvényességéhez legalább egy öttagú testület jelenlétére volt szükség, a tagoknak

kellő tárgy- és nyelvismerettel kellett rendelkezniük. A hiteles helyek kiküldötteinek esküt kellett tenniük, hogy

igazságosan fognak munkálkodni. Aki esküjét megszegte, és hamisan járt el, azt javadalma elvesztése mellett

örökös fogsággal büntették.

Az 1495:9. tc. a királyi embert akadályozókhoz és bántalmazókhoz hasonlóan büntette a káptalanok és

konventek munkáját meggátló személyeket.

A középkori közjegyzőség kezdetei

Az egyházi bíráskodás térhódításával és a római jog befogadásával szinte valamennyi, a római jogot recipiáló

középkori európai államban megjelent a közjegyzőség intézménye. Ennek kiteljesedése Magyarországon

azonban még váratott magára. Nyugat-Európában az olasz hagyományokon (az antik tabelliók tevékenységeinek

utódaként) épült föl a közjegy- zőség (tabellionatus), amelyik döntően egyházi befolyás alatt állott. A középkori

közjegyzők olyanjogtudók voltak, akik saját maguk által fogalmazott és formulázott okiratokat hitelesítettek,

ezért a kancelláriai nótáriusoknál sokkal hatékonyabb munkát végezhettek. A közjegyzők (tabellio, notarius

publicus) a pápa, illetőleg a császár, esetleg mindkettő felhatalmazása alapján végezte hiteles tevékenységét.

Magyarországon a 13. század folyamán jelentek meg az első közjegyzők, akiknek kinevezését rendszerint a

szentszéki küldöttek intézték. Magyarországon azonban a közjegyzőség elterjedését nagymértékben

akadályozta, hogy az államalapítástól kezdve a világi igazságszolgáltatással összefonódó egyházi intézmények

(káptalanok, konventek) intenzív közhitelességi tevékenységet végeztek; okirataikat a világi bíróságok

bizonyítékként fogadták el, a magánszemélyek szemében ezek az oklevelek nagy megbecsültségnek és

tekintélynek örvendtek. A 16. századtól részben a reformáció terjedése (amely Erdélyből a közjegyzőségnek

még a csíráit is kitakarította), részben pedig a különféle törvényhatóságok (városok, vármegyék) közhitelű

tevékenysége és pecséthasználata esélytelenné tette az egyházi indíttatású közjegyzőség szervezeti és

funkcionális kibontakoztatását.

Hiteles pecséttel bíró egyéb helyek




Stipta István


Az udvari papság élén álló kápolnaispán (comes capellae) részt vett az oklevelek kiadásában, és 1320-tól hiteles

helyként működött, amely a király pecsétje alatt, de saját nevében járt el bevallások felvételénél. Elsősorban a

kuriális bíróságok előtti peres felek ügyeiben készített közhitelű okiratokat. Szent László király uralkodása

idején már született olyan oklevél, amelyet a királyi jegyző (notárius) állított ki, és a királyi kápolnaispán látott

el hites pecséttel. A13. század eleje óta egyházi perekben eljártak külföldi pápai és császári jegyzők. IV. Béla

idején a királyi jegyzők feladata volt, a peres ügyek írásban történő benyújtása után, a tárgyalási jegyzőkönyv

vezetése.

A 15. században a nemesi vármegyében az írásbeli teendőket, jegyzőkönyvek vezetését, ítéletek, határozatok,

statútumok írásba foglalását és oklevelek kiállítását eseti jelleggel a vármegyei jegyző végezte. A 16. századtól a

jegyző választott megyei tisztviselő lett, aki a törvényben foglaltaknak megfelelően a megyei pecsét őrzője is

lett egyben.

Általában a felsőbb bíróságok is jegyzőket alkalmaztak a parancsok, rendeletek és nemegyszer az ítéletek

szerkesztésére és kiadására egyaránt. Részletes szabályokat a jegyzők működésével kapcsolatban ez idő tájt

jórészt a városi jogkönyvek tartalmaztak. Pozsony város középkori jogkönyvéből kiderül, hogy ajegyzőt eleinte

a városlakók, majd a városi képviselő-testület választotta. Ajegyző a) készített jegyzőkönyvet a városi tanács

üléseiről, amelyet utólag jóváhagyott a városi bíró; b) bevezette a bírói határozatokat a városi könyvekbe, és c)

eljárt a magánszemélyek egyes jogügyleteinél. Tevékenységét a városi bíró és esetenként egy vagy két esküdt

felülvizsgálta. Ajegyző hivatala gyakorlásának kezdetén letett esküjében kötelezte magát arra, hogy a város

ügyeit és annak lakóit, azok javát szem előtt tartva, híven szolgálja.

Hiteles helyi tevékenységet végzett még országos illetékességgel a kancellária, valamint saját területükön 1526

után a szabad királyi városok és 1550-től a vármegyék, továbbá birtokügyekben a nagyobb mezővárosok.

9.4. FÖLDKÖNYV

A nagybirtok kormányzata már jóval a polgári szellemű telekkönyvezés előtt megteremtette a maga

nyilvántartási rendszerét. A földek felmérése rendkívüli jelentőségű volt a birtokadminisztráció számára,

egyfelől birtokjogi vonatkozásokban, másfelől gazdálkodási szempontból, hiszen a házakhoz tartozó föld, rét,

szántó kijelölése nagymértékben függött tőle. A nagybirtokokon már a 17-18. század fordulóján működtek

földmérők és mérnökök. A telkekről készült felmérések és összeírások – miként azt Kállay István írta – egyes

uradalmakban elérték a telekkönyv (földkönyv) szintjét. A fennmaradt nyilvántartások alapján e könyvekbe

bevezették a telek adatait, a telket terhelő úrbéri szolgáltatások mértékét, az első tulajdonos nevét, majd az

ezután következő változásokat a tulajdonváltozás jogcímével (öröklés, vásárlás). A nyilvántartásokat

telekkönyvvezető kezelte; magát a telekkönyvezést általában bizottság végezte, melyben a telekkönyvvezetőn

kívül részt vett a felügyelő, a számvevő, egy esküdt és az illetékes szolgabíró. Akapitalistaviszonyokterjedtével

az ingatlanoknyil- vántartásának egyre nagyobb jelentősége lett. A telek- és birtokösszeírások nem csupán a

fennálló tulajdonviszonyokat tanúsították, hanem a betáblázásra (intabulatio) is lehetőséget adtak. A „pénzbeli

követelést különös hatással biztosítani lehet azáltal, hogy az illető törvényhatóságnál nyilvános könyvekben

feljegyeztetik, amit röviden betáblázásnak neveznek” (Frank Ignác). A betáblázási könyvet bárki

megtekinthette, kivonatot kérhetett róla, s ajövendő adós anyagi helyzetéről így szerezhetett biztos információt.

A nyilvántartás, a földkönyv vagy később telekkönyv vezetése 1840 óta lett kötelező (1840:21. tc.). A

betáblázási könyv a törvénycikk értelmében a földkönyv részévé vált. A telekkönyv vezetése komoly és precíz

apparátust követelt. Egyfelől hitelességét kellett biztosítani, másfelől a nyilvántartás megbízhatóságát garantálni.

Előbbit kívánta szolgálni a rendelkezés, mely szerint a nemesi és jobbágyi javak betáblázását a megyei

közgyűlésben, kiváltságos kerületit, illetve városit a városi tanács ülésén lehetett érvényesen lefolytatni. Az

intabulatióról végzésben rendelkeztek, melynek tartalmát az ülésjegyzőkönyvben rögzítették, kérésre az érintett

által bemutatott okiraton hiteles pecséttel megörökítették, de hiteles bizonylatot is kibocsátottak róla. A

betáblázás tényét az ún. betáb- lázási jegyzőkönyvbe, a névsor szerinti lajstromba is bevezették, s a betáb- lázás

alapjául szolgáló eredeti okirat másolatát a levéltárban elhelyezték. A földkönyv és a betáblázási könyv vezetője

és nyilvántartója a levéltárnok, aki mindenkinek köteles volt betekintést engedni a nyilvántartásokba, s azokról

díj fizetése ellenében hiteles másolatot kiadni.

10. 10. AZ EGYHÁZ

10.1. AZ EGYHÁZJOG FOGALMA

Ius eccelsiasticum




Stipta István


A keresztény egyház a feudális társadalomigazgatás szerves részét képezte. Számos közhatalmi funkciót viselt,

törvényhozó hatalommal rendelkezett, jogot alkotott. Az egyház lehetőségeit az egyházjog határolta be. Az

egyházjog (ius ecclesiasticum) azoknak a jogszabályoknak az összessége, amelyek az egyházra mint szervezetre

vonatkozóan, annak működését, illetve az egyháznak az államhoz, az egyik egyháznak a másik egyházhoz, az

egyháznak az egyes személyekhez (az egyház tagjaihoz és a kívülállókhoz), valamint az egyház tagjainak

egymáshoz való viszonyát szabályozzák. Az egyházjog tágabb értelemben a keresztény egyházak joga, szűkebb

értelmezés szerint a katolikus egyház joga.

Az egyházjog tartalmát tekintve felosztható külső és belső egyházjogra. A külső vagy állami egyházjog (ius

ecclesiasticum externum) azokat ajogsza- bályokat tartalmazza, amelyek az egyház és a közhatalom viszonyát

szabályozzák. Ezek jórészt az állam által kibocsátott jogszabályok (törvények, rendeletek) és nemzetközi

szerződések. Ezek a jogszabályok teszik lehetővé, hogy az egyház feladatait ellássa, valamint hogy az egyházi

vagyont megfelelően kezelje. Tárgyköre napjainkban is folyamatosan bővül. Meglehetősen nehezen határolható

el a többi jogágtól, hiszen a mindennapi életnek szinte valamennyi területét érinti: a vallásügyi igazgatást,

oktatásügyet, egészségügyet, belügyet, hadügyet, tábori lelkészséget, pénzügyet, igazságügyet, külügyet. Ezek

állami kényszerrel érvényesíthető jogszabályok. Külön kiemelendők közülük a vallásszabadságra vonatkozó

törvények (például az 1848:20. tc.). Az állami egyházjog alapján az egyház olyan jogi személyiséggel

rendelkező szervezet, amely meghatározott közjogi és magánjogi jogosítványokkal bír, és bizonyos mértékig

büntetőjogi védelemben is részesül.

A belső egyházjog (ius ecclesiasticum internum) szabályait az egyház illetékes szervei alkotják, illetve

érvényesítik. E szabályok forrásai egyrészt az isteni kinyilatkoztatáson nyugvó ius divinum, másrészt az egyház

jogalkotó tevékenysége révén keletkezett ius humanum. Ezek a jogszabályok határozzák meg az egyház

szervezetét, működését és az egyház tagjainak az egyház sajátos céljaival kapcsolatos tevékenységét. A többféle

létező egyháznak megfelelően többféle belső egyházjog alakult ki (katolikus, evangélikus, református, unitárius,

görögkeleti), államonként eltérő szabályozással.

Ius canonicum

Az egyházjog nem azonos a kánonjoggal (ius canonicum). A kánonjog az egyház, illetve a zsinatok vagy pápák

által hozott jogtételeket, kánonokat öleli fel, amelyek között egyaránt fellelhetők egyházi és világi viszonyokat

rendező szabályok (például uzsora, végrendelet szabályozása). Így az egyház világi ügyekben is ellátott

bíráskodási funkciót. Míg az egyházjog részben az egyház, részben pedig az állam által alkotott jogszabályokból

áll, de csak az egyházzal kapcsolatos jogviszonyokat szabályozza, addig a kánonjog csak az egyház által alkotott

szabályok összessége, de nemcsak egyházi, hanem világi ügyeket is szabályozása alá von (például családi jog,

házassági jog, dologi jog egyes elemei). A ius ecclesiasticum csakegy- házi ügyekre vonatkozó egyházi és világi

szabályokat magában foglaló joganyag. Az ortodox felfogás elfogadja e tekintetben az állami jogalkotást, a

strikt római katolikus elgondolás ezt elutasítja, és nem sorolja a szigorúan vett egyházjog körébe.

A kánonjog a középkori Európában a római jog mellett anyajog (utrumque ius) is volt. Rendkívül nagy befolyást

gyakorolt a kor magánjogára, közjogára, perjogára és büntetőjogára egyaránt. A magasabb rendű általános jogi

elvek és a kiegyenlítő igazságosság, a kereszténység szellemével átitatott jog meghatározta a mindennapi

életmódot is. A kánonjogi szabályokat a 12. századtól kezdve a Corpus Juris Canoniciben gyűjtötték össze, e

folyamat azonban a 16. századtól egészen 1918-ig megszakadt. A kánonjog a 20. századra az állam és az egyház

elválasztását követően elvesztette az állami kényszerhatalom támogatását (Magyarországon vö. 1894:31. tc.).

A19. század második felének pozitivista jogtudósai kétségbe is vonták a kánonjog valódi jogi mivoltát.

A kánonoknak korai törvényeink és a zsinati határozatok tág teret adtak. Az egyházi gondolkodás szerint a

kánonokat a világi jognak nem kellett befogadnia, hiszen enélkül is kötelezték a keresztény hívő embert, az

államnak pedig kötelessége volt e rendelkezések érvényre juttatása. István törvényei ezért mondták ki, hogy a

népnek templomba kell járnia, böjtölnie és gyónnia kell, valamint tizedet kell fizetnie. A királyt ezzel egy

időben az egyháziak a legteljesebb mértékben támogatták. A kánonjog szabályait alapul véve, a püspök büntette

meg az egyházi rendelkezések megszegőit. Az első két alkalommal a püspök, az esetleges újabb szabálysértés

esetén pedig a király bírósága járt el. A világi bírák elé került az a boszorkány is, akin nem fogott sem a papság

tanítása, sem a böjt, sem a tüzes megbélyegzés. Mivel az egyház rendelkezéseit végső soron az állam

kényszerítette ki, a hitvesgyilkolás, emberölés vagy éppen hitszegés világi büntetése mellett, a kánonjogi

szabályok szerint rendelt szankciókkal is sújtották a bűncselekmény elkövetőjét.

A különböző egyházak eltérő nézeteket vallanak az egyházi és az államijog kapcsolatáról. A katolikus egyház

szerint a világi hatalom nem alkothat kötelező erővel jogot az egyház belügyeire nézve, ami nem zárja ki, hogy




Stipta István


az egyház a világi jogot adott esetben el ne ismerje. Az evangélikus egyház teológusainak egy része viszont a

világi hatalomnak bizonyos tekintélyt enged az egyházzal szemben. A református egyházjog felfogása szerint

minden jog Istentől ered (ius sacra), tehát a világi hatalom vezetőinek, tisztségviselőinek, mint az egyház

tagjainak, a hivatalukat a Szentírás szerint kell gyakorolniuk. A görögkeleti egyház álláspontja alapján pedig a

világi hatalomnak Istentől rendelt hivatása az igaz hit épségben tartása érdekében közreműködni.

10.2. EGYHÁZSZERVEZET

A magyarság a kereszténységgel már a vándorlása során találkozott, de nincs bizonyíték arra, hogy a

magyarokjelentősebb számban kereszténnyé váltak volna. A keleti kereszténység térítői már az istváni

keresztény államalapítás előtt megjelentek az országban; a keleti tartományokban egyházmegyét hoztak létre,

monostorokat alapítottak, terjesztették a keleti hitet. A nyugatról érkező térítő papokat, szerzeteseket először

Géza fejedelem hívta az országba. A szervezett térítés és ezzel párhuzamosan a római katolikus egyházszervezet

kiépítése I. (Szent) István uralkodása idejében történt. Az európai modellt követő állam alapítása és a keresztény

hit felvétele egyedülálló módon történt. Míg regionális környezetünkben a népek a szomszédos térítő egyház

vagy expanzív igényekkel fellépő nagyhatalom nyomására váltak kereszténnyé, Magyarországon a politikai

vezetés önkéntes döntéséből, egyetemes jelleggel folyt a térítés. Ezért szemben például a skandináv államokkal

vagy Csehországgal, független magyar egyház jöhetett létre.

Teokratikus állameszme

I. (Szent) István a kor felfogásának megfelelően a szükséges legitimációt azzal szerezte meg magának, hogy a

pápától (III. Ottó császár tudtával és beleegyezésével) kapott koronát, lándzsát és áldást. Szent István koronája

azt jelképezte, hogy viselője Isten választottja, helytartója (vicarius Dei), akire Isten a hatalmat ruházta, és ezért

szuverén uralkodó. Ily módon István a pápa támogatásával, de saját királyi jogán alapította meg a magyar

keresztény egyházat. I. (Szent) István hatalma a kor meggyőződése szerint Isten kegyelméből eredt. A

teokratikus államban az uralkodó nemcsak világi hatalommal rendelkezett, hanem az egyház feje is volt egy

személyben. A keresztény uralkodók egyházszervezői és kinevezési jogköre tehát nem a világi hatalom

megnyilvánulása volt, hiszen a király, mint a kereszténység védője (defensor christianitatis), a hitelvek kérdését

leszámítva sui generis hatáskörrel rendelkezett. A keresztény uralkodó saját belátása szerint jelölhette ki az

egyházmegyék határait, érvényesíthette akaratát a püspöki székek betöltésénél, elnökölt az egyházi zsinatokon,

ésatyai szóval dorgálta meg a kötelességeit nem megfelelően teljesítő püspököket. Az egyház viszont a világi

bűncselekményeket is egyházi szankciókkal bűntette, és részt vett az állam kormányzásában.

Keresztelő egyház

I. (Szent) István nem az elsősorban a Német-római Császárság területén kialakult, dologi jogosultságon alapuló,

a templomot a hűbéri birtok tartozékának tekintő magánegyházi rendszert (Eigenkirchentum) próbálta meg

Magyarországon meghonosítani, hanem az itáliai minta alapján a közjogi jellegű keresztelő egyházat adaptálta.

I. (Szent) István a kor kánonjogi igényének megfelelően 10 egyházmegyét (dioecesis) alapított (a kor

felfogásának megfelelően az önálló ország feltételének tekintették legalább 10 egyházmegye létrehozását). A két

érseki egyházmegye, az esztergomi és a kalocsai mellett nyolc püspökség (a váci, a győri, a veszprémi, a pécsi,

az egri, a csanádi, a bihari és az erdélyi) szerveződött. László és Kálmán uralkodása alatt ezekhez járultak a

zágrábi és nyitrai, továbbá a 13. század elején a szerémi és a milkói, valamint a boszniai, a zengi és a korbáviai

püspökségek. Az egyházmegyéket az uralkodó jelentős birtokadományokkal látta el, de a legnagyobb

jövedelmük mégis a törvény által rendelt tized volt.

Az egyházmegyék határait római kori hagyományoknak megfelelően többnyire valamely folyónál vagy

hegygerincnél húzták meg, de tekintettel voltak a honfoglaló törzsek szállásainak elhelyezkedésére is. Szemben

a királyi vármegyékkel, amelyeknél a nomád szokásnak megfelelően sok esetben a folyó volt a centrum, az

érseki, püspöki székhelyek kiválasztásánál a legfontosabb szempont a védhetőség és a fejleszthetőség volt.

Figyelemmel voltak arra is, hogy az illető hely mennyiben lehetett kiindulópontja a további térítésnek. I. (Szent)

István egyházszervezői munkájának jelentőségét igazolja, hogy az általa kialakított területi egységek nyolc

évszázadon át szinte változatlanul fennmaradtak. Az egyházmegyék ezen túl alapot szolgáltattak a politikai

szerveződéshez is, hiszen a kor keresztény államait, s így a magyar királyságot is, azzal a területtel

azonosították, amelyre az egyház befolyása kiterjedt.

Az egyházmegyéknek a világi közigazgatással való szoros kapcsolatát mutatja, hogy a királyi vármegyéket is az

egyházi közigazgatás területi egységeinek figyelembevételével alakították ki. Az esztergomi érsekség hat, a




Stipta István


többi egyházmegye három-négy vármegyére terjedt ki. Az ispáni várakba telepítették központjaikat az

archiprespiterek, a későbbi főesperesek is.

Érsekségek

A magyarországi egyházi hierarchia élén az esztergomi érsek (archie- piscopus) állt. Ez a megoldás szüntette

meg azt a veszélyt, hogy a magyar egyház német érsekség fennhatósága alá kerüljön. Az érsek az alárendelt

püspökségek felett metropolitai joggal bírt, és tartományi zsinatot hívhatott össze. I. (Szent) István a két

érsekség közül kiemelte az esztergomit: a (13. századtól használt, a latin primus: első szóból képzett

elnevezéssel) prímásérsekjoghatósága az egész magyar egyházra kiterjedt. Az esztergomi prímásérsek

különleges egyházkormányzati méltóság volt. 1394-től megillette a „prímás és az Apostoli Szék követe” cím,

amely alapján 1452-től a pápai nuncius közvetítésének igénybevétele nélkül, közvetlenül intézhette ügyeit

Rómával, és szabadon vizitálhatta valamenyi egyházmegyéjét és – a pannonhalmi kivételével – kolostorát. A

prímási jog alapján nemzeti zsinatot hívhatott össze, amelyen ő elnökölt. A prímási főszentszék a római

Szentszéktől független bíróságként működött, és az egész ország területéről ide lehetett fellebbezni másod- és

harmadfokon.

Az esztergomi érsek legősibb közjogi jogosultsága volt a magyar király megkoronázása és felszentelése. (A

királynét a veszprémi püspök koronázta.) Kápolnaispánként a királyi család plébánosa volt, majd 1384-től

Esztergom vármegye örökös főispánja. 1714-ben elnyerte a Német-római Szent Birodalom hercege címet is

(hercegprímás), melyet a magyar törvényeknek megfelelően 1947-ig viselt. Az esztergomi érsek a magyar király

első tanácsosa, a királyi tanács tagja, ülnöke a helytartótanácsnak, az ország első főbírája, főkancellárja, a királyi

pecsét őre volt. Közvetítőnek tekintették a rendek és a király között, zászlósúrnak, aki a familiáris rendszerben

meghatározott számú katonaságot köteles kiállítani és harcba vezetni. Joga volt az egész ország területén a vert

pénz minőségét ellenőrizni, s ennek fejében illette meg a pénzverési jövedelem tizede, az ún. pisetum.

Püspökségek

Az egyházmegyék tehát kétfélék lehettek. A jelentősebbek az érsekek irányította főegyházmegyék, a többi a

megyéspüspökök vezette püspökségek. A püspökségek valamelyik érseki tartományba tartoztak. Ahogyan a

pápát Szent Péter utódának és Krisztus földi helytartójának tekintették, úgy a püspökök az apostolok utódainak

számítottak. A magyar közjogi életben a püspökök is tekintélyes szerepet töltöttek be, közreműködtek a magyar

állam ügyeinek intézésében, országos méltóságokként részt vettek a politika irányításában. (Például az erdélyi

püspök volt az erdélyi királyi főkormányszék tanácsosa, a veszprémi püspök a királynők mindenkori

kancellárja.) Nevüket felsorolták a királyi privilégiumlevelek, tagjai voltak a királyi tanácsnak és a

felsőtáblának. Egyházi nemeseket neveztek ki, és részükre földbirtokokat adományozhattak. Háború esetén saját

katonai alakulataik élén csatlakozniuk kellett a királyhoz, és ugyanúgy részt kellett venniük a harcban, mint

bármelyik világi nagyúrnak. (A mohácsi csatában példának okáért két magyar érsek és öt püspök vesztette

életét.)

Káptalanok

A püspökök tanácsadó testületea székeskáptalan, azaz a püspöki székhelyen élő kanonokok (canonici) testülete

volt. A püspöki székhelyeken kívül élő kanonokok testületét társaskáptalannak (capitulum) nevezték. A

káptalanok élén a prépost állt. A kanonokok munkatársai, tanácsadói voltak a püspöknek, mindamellett világi

papokként közösségben éltek. A káptalanok a 12. századtól fogva egyre növekvő önkormányzati jogokkal

rendelkező, jogi személyiséggel bíró testületté váltak. Önmaguk alkotta és a püspökök által jóváhagyott

statútumok szerint működtek. Hozzájutottaka püspökválasztás jogához is (kánoni választás). Üresedés esetén

kormányozták az egyházmegyét, majd a kinevezett püspököt segítették a kormányzásban. A káptalani iskolában

tanítottak, a káptalanok 1874-ig hiteleshelyi tevékenységet láttak el, regestrumokat, könyveket, okleveleket

őriztek.

Esperességek és plébániák

Az egyházmegyék belső igazgatása az egy-egy királyi vármegyét felölelő főesperességekre tagozódott, amelyek

élén a kanonokok közül kikerülő főesperesek álltak. A főesperességek esperességekre tagozódtak. Az egyházi

igazgatás legkisebb egységei a plébániák voltak. A főesperesség élén álló főesperest (archidiakonus) a

megyéspüspök nevezte ki. Ajoghatósága alá tartozó területeket rendszeresen ellenőrizte, egyházi büntetéseket

szabhatott ki. Házassági ügyekben bíráskodott, ezért a jogban is járatosnak kellett lennie. A főesperesek közül

többen Bologna és Padua egyetemein tanultak.




Stipta István


Az esperesi kerületet vezető esperes (decanus) vagy alesperes egyben az adott terület egyikjelentős

plébániájának plébánosa is. Az esperes közvetlenül ellenőrizte a lelkipásztori tevékenységet ellátó papságot, és

biztosította a főpásztor rendeleteinek a végrehajtását. Az egyházkormányzat alsó szintje a plébánia,

meghatározott területtel és templommal. I. (Szent) István második törvényében írta elő, hogy minden tíz falu

(család) építsen egy templomot. A plébánia vezetője a plébános, akit a megyéspüspök nevezett ki. Közvetlen

hatósága alá tartoztak a segédlelkészek vagy káplánok, a hitoktatók és a katolikus iskolák tanítói.

Szerzetesség

Első királyunk nevéhez fűződik több szerzetes monostor alapítása is, mint például a pannonhalmi és a

pécsváradi bencés monostoroké. A szerzetesek nem tartoztak az egyházi hierarchiába, bár a rendekkel

kapcsolatos kérdésekben az illetékes püspök rendelkezett általános joghatósággal.

A katolikus klérus jellegét tekintve két nagy csoportra volt osztható: világi papságra és szerzetesekre. A

szerzetesek a pápa által jóváhagyott szabályzat szerint tevékenykedtek, és a legtöbb rendet a római központból

irányították. A szerzetesek zártabb közösségben éltek, mint a világi papság, szigorú rendben gyakorolták

hivatásukat az evangéliumi tanításoknak (tisztaság, szegénység, alázatosság) megfelelően. Az egyes

szerzetesrendek működését, kormányzását és a tagok életét az ún. regula szabályozta.

A szerzetesrendek az egyházi joghatóság szerint kettős függelem alatt álltak: részben a rendi hierarchiának,

részben pedig a területileg illetékes püspöknek alárendelten működtek. Kivétel volt ez alól a pannonhalmi

bencés apátság, melyet közvetlenül a pápának rendeltek alá. A szerzetesrendek vezetői a monasztikus rendeknél

az apát (abbas), koldulórendeknél pedig a tartományfőnök (provincialis), akit meghatározott időre választottak.

A rendházak vezetője a guardián vagy házfőnök.

A magyarországi szerzetesekjelentős szerepet vállaltaka művelődés, az oktatás, a beteg- és szegénygondozás,

illetve a földművelés fejlesztésében. Hazánkban szinte valamennyi jelentős férfi szerzetesrend megtalálható

volt. A női rendek (apácák) közül inkább csak a régebbi alapításúak működtek. A monasztikus rendek tagjai

kolostorokban éltek, és a szigorú regulák betartásán túl lelkipásztorkodással és aktív karitatív tevékenységgel

foglalkoztak. Köztük a Szent Benedek reguláit követő bencés rend a legősibb. Első magyarországi monostorukat

I. (Szent) István alapította Pannonhalmán. A tanító rendekhez sorolható még a ciszterci, a premontreirend is. A

remeterendek csoportjába tartoztak a karthausiak („néma barátok”) és az egyetlen magyar alapítású pálos rend.

Míg a monasztikus és szerzetesrendek erdőkben és hegyekben telepedtek le, addig a koldulórendek az egyház

megújítása érdekében a városokban és a sűrűn lakott vidékeken működtek. Idesorolhatók a dominikánusok

(közülük való volt a magyar őshazát kereső Julianus barát), a ferencesek, az ágostonrendiek, a karmeliták és a

ka- pucinusok. A lovagrendek (Krisztus lovagjai) védelmezték a Szentföldet, óvták a zarándokokat és ápolták a

betegeket (templomosok, ispotályosok, johanniták). A német lovagrendet, mely a betegápolás mellett a

hitetlenek megtérítését is célul tűzte ki, II. András előbb a Barcaságban telepítette le, majd mikor önálló

államalakítási törekvésekkel jelentkeztek, megvonta tőlük támogatását. Az újkor rendje volt a reformáció

ellensúlyozásaként létrehozott jezsuita rend (Jézus társasága), mely a katolikus megújulás szolgálatát vállalta.

(Az egyetemünket alapító Pázmány Péter is a jezsuita rendhez tartozott.)

Az egyházszervezés lezárása

I. (Szent) István csupán a térítés és az egyházszervezés időtálló alapjait fektette le, melyekben még a

pogánylázadások sem okoztak jelentősebb károkat. A nagy kiterjedésű egyházmegyék esperességekre való

felosztása azonban csak I. (Szent) László idején, a térítés befejeződése pedig Könyves Kálmán uralkodása alatt

konstatálható. III. Béla regnálása alatt Dalmáciában még két érsekségjött létre: a zárai és a spalatói 11

püspökséggel. A15. század második felében az esztergomi s a kalocsai érsekség alá már 14 püspökség tartozott.

10.3. AZ ÁLLAM ÉS AZ EGYHÁZ VISZONYA

Magyarországon az egyházjog helyzetét erőteljesen meghatározta az, hogy a katolikus egyház az államalapítás

során a jogalkotás, a diplomácia és a politizálás terén egyaránt jelentős szerepet játszott. A10-12. században a

korabeli műveltséget hordozó és írástudó egyházi embereket, a papokat, jogászokat és politikusokat, mind a

király és főrangú hívei oldalán találjuk. Így az egyházi és az állami hatalom gyakorlatilag összefonódott, és a

kialakulóban lévő papi rend megkérdőjelezhetetlen kiváltságokra tett szert. E kiváltságok közé tartozott, hogy

ügyeikben külön joghatóság, az egyházi törvényszék járt el. Kálmán törvénykezési kiváltságot (privile- gium

fori) biztosított az egyházi személyeknek, amelynek megfelelően világi bírósági fórum nem járhatott el vitás




Stipta István


ügyeikben. E kiváltságot megerősítette II. András papi bullája. A papság ezen túlmenően nem fizetett adót a

királyi kincstárnak, és teljes adómentességet élvezett.

Államvallás

I. (Szent) István törvényalkotása révén a római katolikus egyház állami védelem alá került, és a római katolikus

vallás a magyar királyság államvallásává lett. Az egyház vallási parancsait (a szentmise tartása, a böjtölés

szabályai, a gyónás, a tizedfizetés stb.) a király világi dekrétumai is kikényszerítették. A kereszténység az ország

egész életére kiterjedő gondolatrendszer lett, amely magával hozta a keresztény Európa jogát és állampolitikáját;

új jogrendet, társadalmi berendezkedést kényszerített ki. Az egyház a keresztény királyság számára ideológiai és

anyagi erőt, a társadalomnak pedig új hitet, keresztény erkölcsöt, művelődést és európai kitekintést adott. A

hatalom gyakorlását erkölcsi normáknak vetette alá: ha az uralkodó nem tartotta be az isteni törvényeket, akkor

az egyház vezetői bűnbánatra, vezeklésre kényszeríthették, kiközösíthették, sőt meg is foszthatták trónjától.

Magyarország avallási kultúrák keresztútján fekszik. Keletre már nincs olyan állam, ahol a lakosság többsége

római katolikus lenne, tőlünk nyugatra pedig elenyésző számú az ortodox vallásúak száma. Hazánk a

legészakibb ország, ahová az iszlám még eljutott, s egyben a reformáció déli végvárának is számít. I. (Szent)

István államalapításakor az országon végighúzódott ugyan a római és a bizánci rítusú kereszténység közötti

törésvonal, azonban ekkor még nem került sor nyílt szakításra. A különbözőségek azonban már akkor

szembetűnők lehettek. Agörögkeleti (más néven ortodox [igazhitű], szláv területen pravoszláv) egyházat a

bizánci császárok állami intézménnyé tették (cesaropapizmus). Maguknak vallási funkciót igényeltek, és

nemcsak egyházszervezeti kinevezési, hanem vallási dogmák kérdésében is dönthettek. A keleti egyház papjai

és szervezetei a rómaihoz hasonlóan térítettek Magyarországon. A föntebb már megismert politikai döntés

jegyében azonban I. (Szent) István tudatosan választotta a nyugati kereszténységet. A magyar politikai vezetés

az egyházszakadás, a nagy skizma (1054) után is toleráns maradt a keleti egyházzal kapcsolatban. A mohácsi

vész előtti korszakban nem találhatunk olyan adatot, mely szerint az államhatalom beavatkozott volna a keleti

egyház belső életébe.

Gregoriánus reform

A VII. Gergely (1073-1085) pápa nevével fémjelzett gregoriánus reform megfosztotta a világi uralkodót addig

elismert szakrális hatalmától, kizárta őt a klérus rendjéből, ezzel elenyészett a teokratikus királyság eszméje, és

szekularizálódott az államhatalom. VII. Gergely az egyházi szervek hatáskörébe utalta az egyházszervezés és a

főpapi kinevezések jogát (investitura). Az érseki székek betöltésének jogosultságát a pápára, a püspökök

megválasztásának jogát pedig a káptalanokra ruházta. Ez utóbbi az ún. kánoni választás (electio canonica) az

egyházi hivatalok betöltésének a kánonjog által meghatározott formája. A világi uralkodóknak, főuraknak le

kellett mondaniuk az egyházi javadalomba iktatás addig szokásos hűbéri formáiról, egyedül a hozzájárulási

jogot tarthatták csak meg. VII. Gergely pápa szigorú büntetéssel sújtotta az egyházi méltóságok árusítását

(simonia), és megtiltotta a papoknősülését (cölibátus). Areformrendele- tek végrehajtása érdekében

továbbfejlesztette a pápai legátus intézményét. A legátusnak joga volt zsinatot tartani és a pápa rendelkezéseit

be nem tartókat szankcionálni.

Magyarországon azok a problémák, melyek Európában a gregoriánus reformot kiváltották, nem jelentkeztek

meghatározó mértékben, hiszen nem alakult ki a hűbéri rendszer, s ezzel összefüggésben nem terjedt el a főpapi

simonia sem. A püspökségek dotációja, a tized mellett, az örökadományba adott birtokokból állt, így nem

jelentett különösebb lekötelezettséget. Könyves Kálmán uralkodása idején születtek olyan törvények, amelyek

már a gregoriánus reform hatását mutatják. A magyar király 1106-ban lemondott az invesztitúra addig gyakorolt

módjáról, ami nem jelentette azt, hogy a továbbiakban feladták volna speciális helyzetükből adódó

jogosultságaikat. Kálmán megbízta Hartvik püspököt Szent István ún. harmadik legendájának elkészítésével,

amely bizonyítani volt hivatott, hogy a magyar király különleges pápai felhatalmazás alapján gyakorolja

egyházszervezői hatalmát. Könyves királyunk utódai közül III. István 1169-ben mégis teljesen lemondott a

főpapok kinevezésének, áthelyezésének jogáról, és ígéretet tett, hogy a világiaknak nem fog egyházi javakat

juttatni. Így a 14. századig Magyarországon is, Nyugat-Európa más országaihoz hasonlóan, általában a kánoni

választás érvényesült. A királynak csak a választáshoz való hozzájárulás joga (consensus regius) maradt meg.

Néha azért az uralkodó el tudta fogadtatni jelöltjét a káptalanokkal. Az egyház önálló rendként közjogi

tényezőként lépett fel a király mellett. A főpapok Magyarországon a 12-13. század során többször is felléptek az

uralkodók vélt vagy valós önkényeskedéseivel szemben.

Placetum regium




Stipta István


Az Árpád-ház kihalása az egyház és az állam viszonyának újfajta elrendezését előlegezte meg. Az uralkodók

szekularizált hatalmuk ellenőrzése alá igyekeztek vonni az egyházat. Az interregnumot követően Károly Róbert

a pápa támogatásával került a trónra, aki így a főpapi székek betöltésénél nagy befolyást gyakorolt hatalma

megerősítése érdekében. Nem akadályozta még a pápának ebben az időben kialakult ún. rezervációs jogköre

sem (melynek értelmében a római Szentszék egyes főpapi tisztségek kinevezési jogát magának tartotta fenn). I.

(Nagy) Lajos uralkodása idején átmenetileg a pápa tekintélye még a kánoni választásokkal szemben is

érvényesült. A magyar király azonban a főurak nyomására szembefordult ezzel a törekvéssel, és a saját jogkörét

igyekezett érvényesíteni. Az igazi fordulat Luxemburgi Zsigmond uralkodásakor következett be. 1404-ben

elrendelte, hogy a pápa által kinevezett főpapok (a „bullások” azaz: akik pápai bullával kaptak kinevezést főpapi

tisztségre) a király hozzájárulása nélkül Magyarországon javadalmat nem kaphatnak és nem is tarthatnak meg.

Így Zsigmond megszüntette azt a korábbi gyakorlatot – a pápai rezervációs jogot –, amely a főpapi székek

betöltésének jogát tulajdonképpen a pápának tartotta fenn. Ez a rendelet honosította meg a királyi tetsz-

vényjogot, aplacetum regiumot, amely szerint külön királyi engedély nélkül a pápától, a bíbornokoktól, a pápai

bíróságtól származó és magyarországi javadalmakra, illetve peres ügyekre vonatkozó iratokat, bullákat,

ítéletleveleket, idézéseket elfogadni, kihirdetni vagy éppen végrehajtani tilos. E tilalom megszegői fej- és

jószágvesztéssel bűnhődtek.

Királyi főkegyúri jog

Az 1404. évi rendelet fogalmazta meg először határozottan a magyar király által igényelt főkegyúri jogot az

ország összes egyházi javadalmai felett. Zsigmond Szent István egyházalapítói érdemeire hivatkozva hívta életre

a főkegyúri jognak nevezett intézményt. A konstanzi zsinat alkalmával, ahol Zsigmond mint római király

elnökölt, sikerült is elfogadtatni a jelen lévő bíborosokkal olyan írásbeli ígéretet, amely szerint a

megválasztandó pápa és utódai mindenkor a magyar király jelöltjeit fogják az érsekségek és püspökségek,

valamint a monostorok élére megválasztani, illetve amely szerint a pápa nem avatkozik bele a magyarországi

egyházi javadalmak adományozásába. Az ígéret ugyan megvolt, ám a pápák nemigen tartották azt be, így

további villongások jellemezték a magyar uralkodók és a pápák viszonyát. A magyar trón birtokosai mindent

elkövettek a királyi főkegyúri jog kiszélesítéséért és teljes érvényesüléséért. A római kúria álláspontja szerint

viszont a magyar uralkodót csak az ajánlás, a bemutatásjoga illette volna meg, a főpapi szék betöltése a pápa

joga. Mátyás a királyi kegyúri jogra hivatkozva a főpapi székeket a maga hű embereivel töltötte be, a pápától

csak formális megerősítést kért. Amikor a pápa egyik jelöltjét nem akarta megerősíteni, Mátyás azzal

fenyegetőzött, hogy egész népével áttér inkább a görögkeleti vallásra, de az ország szabadságát nem engedi

csorbítani.

Mátyás utódai is ragaszkodtak a főkegyúri jog gyakorlásához. A pápa azonban újra megkísérelte a rezerváció

érvényesítését. Nem véletlen, hogy az 1495. évi országgyűlésen hozott törvényben a rendek elrendelik, hogy

azokat a külföldieket, akik a királyon kívül mástól egyházi javadalmakat szereznek, „ha rajtakaphatók, mint az

ország szabadságának nyilvános háborítóit együtt és egyenként vízbe kell fullasztani”.

A királyi főkegyúri jog az államfőt megillető jogból az ország szabadságának része lett. Tartalmát írásban

először Werbőczi Hármaskönyve fogalmazta meg: „.. .a pápa e mi országunkban a megüresedett egyházi

javadalmak adományozása tekintetében semmi joghatóságot nem gyakorol, a megerősítés hatalmán kívül”, és az

egyházi javadalmak adományozása, az azokhoz tartozó birtokokkal és javakkal, a királyt illeti. Werbőczi szerint

a pápa a megüresedő javadalmakra vonatkozóan azért csak a kinevezések megerősítésének jogát gyakorolhatja,

mert a magyar királyok a főkegyúri jogot az egyházalapítással, a kereszténység felvételével szerezték meg.

Érvelését erősítendő hivatkozott arra is, hogy a magyar főkegyúri jogot erősítette a pápai jog elévülése is, hiszen

a magyar uralkodók már ötszáz esztendeje gyakorolták ezt a jogosítványt.

Mohács után – főkegyúri jogánál fogva – a király gyakorolta a kinevezést a megüresedett főpapi székekre. A

kettős királyság idején a főkegyúri jogba foglalt jogosítványokat mind János király, mind I. Ferdinánd

gyakorolta. Ferdinánd e jogosítványokat kiterjesztette, és világiakat állított a kolostorok élére is, s aggály nélkül

adományozott világiaknak egyházi javadalmakat. Az országgyűlés az 1550:14. tc. kibocsátásával kifejezetten

kérte a pápai megerősítés érvényesítését. A Habsburg-uralkodók már nemcsak a főpapok személyének

kiválasztásánál jártak el önkényesen, hanem a javadalmak betöltésénél az időhúzás taktikáját is alkalmazták,

ugyanis a kinevezésig a főpapi jövedelmek a kincstárt illették meg. A három részre szakadt Magyarországon

nem volt egyedülálló eset, hogy évtizedekig betöltetlenül maradtak egyes főpapi székek, többek között az

esztergomi prímásérseki szék is. A 16-17. században előfordult, hogy a híveknek csaknem a fele főpásztor

nélkül maradt. Így némiképp megbomlott az összhang a magyar urak és a király között. A főurak egyre inkább

sürgették az egyházi javadalmak visszabocsátását (1542:4., 1543:1., 1548:8. tc.), és a pápához nyújtottak be

kérvényt a főkegyúri jog korlátozása érdekében. Ezzel szemben VIII. Orbán pápa 1637-ben elismerte, hogy „az




Stipta István


egész világon nincs kegyuraság, mely szilárdabb jogalapon áll, mint a [magyar] királyé, mert olyan egyházakra

vonatkozik, amit egy szent király az ő saját javaiból alapított”.

Mária Terézia két irányban terjesztette ki a főkegyúri jogot. Egyrészt az erdélyi katolikus státus püspökjelölési

jogának megszüntetésével az erdélyi püspök kinevezésének jogát teljesen magához vonta, másrészt az 1525:21.

tc.-ben foglaltak ellenére az egyszerű kanonoki kinevezési jog felett is rendelkezett. Mária Terézia az egyházak

ügyeibe való beavatkozást uralkodói kötelességének tekintette, amelyet a pápa is megerősített azzal, hogy 1758-

ban engedélyezte az „apostoli” királyi cím viselését.

Jozefinizmus

Az államegyházi törekvések II. József idején érték el a tetőpontjukat. Az utókor által jozefinizmusnak nevezett

berendezkedés és kormányzati rendszer egyházpolitikája a katolikus egyházat teljesen ki akarta vonni a pápa

fősége alól, és az állam felügyelete és irányítása alá kívánta sorolni.

I. József 1785-ben egyházi bizottságot (Geistliche Commission) állított fel az egyházi javadalmak betöltésére

jelölt személyek kiválasztásához, amely a magyar főpapi kinevezéseknél többnyire figyelembe vette a magyar

kancellária javaslatait is. Az uralkodó az egyházat az államigazgatás egyik ágának tekintette, s a pápa hatalmát

csupán a dogmatikai kérdések körében hagyta volna meg. A beavatkozás mértékére és türelmetlen voltára

jellemző, hogy néhány év alatt 6206 egyházra vonatkozó rendelet látott napvilágot, sürgős, sokszor néhány hetes

végrehajtási határidőkkel. A kalapos király szinte korlátlan hatalmat kívánt magának az egyházpolitika, a

szervezeti és fegyelmi ügyek, de az egyház felső életét érintő olyan ügyekben is, mint a papképzés vagy liturgia.

A pápai bullákat csak uralkodói engedéllyel lehetett kihirdetni. A szerzetesrendeknek megtiltotta a

kapcsolattartást a római elöljáróikkal, az általa elmélkedőnek tartott szerzetesrendeket feloszlatta. A

szerzetesrendek vagyonát a vallásalapba utaltatta át. A püspököknek a császár iránti hűségre kellett esküt

tenniük. A papképzést állami irányítás alá vonta. Ellenőrizte az egyházi életet, a prédikációkat, szentmiséket,

körmeneteket. II. József halála előtt rendeletei jó részét visszavonta, de utóda, II. Lipót már hiába próbálta meg

helyreállítani a korábbi állapotokat, az sok esetben már nem volt keresztülvihető.

Az 1848-as áprilisi törvények alapján Magyarországon polgári alkotmányos rendszer alakult ki. A főpapi

kinevezésekről szóló 1848:3. tc. a király személyes döntési jogkörét fenntartotta, ugyanakkor azonban

rendelkezett, hogy az addig dikaszteriális úton intézett különféle egyházi ügyekben a király a végrehajtó

hatalmat ezentúl kizárólag a magyar minisztérium által gyakorolhatja.

Királyi. egyházkormányzati jogok, Egyházszervezési jogkör, Egyház anyagi kérdéseinek rendezése

Mint föntebb láttuk, a középkorban a király az egyház legfőbb világi támogatója. Az állam és egyház közötti

jogi kapcsolatok tartalmát leginkább a királyi egyházkormányzatijogok (az egyházszervezés, az anyagi

gondoskodás, a javadalmak betöltése és az egyházi törvényalkotás) töltötték ki.

I. (Szent) István a nyugati egyházszervezet mintáját alapul véve alakította ki a magyar egyházszervezetet. Tíz

egyházmegyét alapított, amelyek belső igazgatásával az egyházszervezet taglalásánál már foglalkoztunk.

I. (Szent) István már az Intelmekben utalt az egyház támogatására, majd a püspökségek alapítóleveleiben ellátta

azokat birtokokkal és egyéb hasznot hajtó jogosítványokkal. Jelentős bevételi forrást biztosított a terménytized.

Ez általában az egyháznak járt, elsősorban a püspök jövedelme volt. A12. század elején már a plébániai

egyházak is részesedtek a tizedből, ez volt az ún. tizednegyed (quarta). A13. században a káptalanok

elkülönültek a püspöki birtokoktól, és a bevételeket megosztották. A püspökök a káptalanokat legtöbbször a

plébániai tizedekből elégítették ki. Így a plébániai quarta nyolcadra (octava) vagy tizenhatodra (sedecima)

csökkent. Saját birtokaikon a káptalanok rendszerint élvezték az egész tized- szedés jogát, amiből csak a

plébánosi járandóságot kellett kiadni.

Egyházi javadalmak betöltése

Első uralkodóinkjogkörének szerves részét képezte az egyházijavadalmak betöltése. I. (Szent) István és

közvetlen utódai királyi hatalmuk teljességéből töltötték be a főpapi székeket, illetve a század második felében

már előfordult kánoni választás alapján történő javadalombetöltés is. A 12. század elejétől általánossá vált a

kánoni választás (electio canonica) az érseki, püspöki, valamint az apáti és préposti székek betöltésénél az

egyházjog általános szabályai szerint. A választás megtartásához szükség volt a király engedélyére, és a

megválasztásra sem kerülhetett sor a király hozzájárulása nélkül. A megválasztott érseket a pápa, püspököt a

metropolita, királyi prépostot és az apátot pedig az esztergomi érsek erősítette meg. A kisebb javadalmak




Stipta István


betöltésénél a 12. századtól kezdve egyre inkább a kegyúri jog érvényesült. A főkegyúri jogért folytatott

küzdelemről és végkimeneteléről föntebb már szóltunk. I. (Szent) István király uralkodása idején elsősorban

maga a király, ezenkívül nemzeti vagy egyháztartományi zsinatok hoztak egyházi törvényeket. A zsinati

határozatok általános egyházi reformokat teremtettek, valamint az egyházi javak és bevételek biztosítását, egyes

bűncselekmények megtorlását, illetve a nem keresztények jogviszonyait szabályozták.

10.4. AZ ÁLLAM ÉS A RÓMAI KATOLIKUS EGYHÁZON KÍVÜLI VALLÁSOS MOZGALMAK ÉS EGYHÁZAK

Eretnekek

Magyarországon már a reformáció kezdete előtt is léteztek az államvallástól eltérő vallási, világnézeti

csoportok, egyházi szervezetek. A kereszténység terjedésével párhuzamosan több független vallási mozgalom is

kialakult. Ezeket az egyház eretnekeknek (haeresis), az egyház tanait tagadóknak nevezte, akik szembefordultak

az egyház hivatalos tanításával, és az egyház által megbélyegzett tévtanokat hirdettek. Az eretnekséget

megkülönböztették az egyház szakadással egymással szembekerült hitvallásoktól, mert az nem elsősorban a

hittételekben, hanem az egyházi vezetés szerkezetében megnyilvánuló nézetkülönbségek, elsősorban a pápával

szembeni engedelmességről vallott felfogás miatt következett be.

Magyarországon a flagellánsok, bogumilok, valdensek eretnekmozgalmai jelentek meg kisebb számban.

Egyedül a huszita tanok hatása volt jelentősebb, különösen a Felvidéken. Ezért kezdetben sem az egyház, sem a

politika nem tulajdonított nagy jelentőséget e mozgalmaknak, hosszabb ideig elegendőnek vélték a

koldulórendek fellépését velük szemben. Mátyás 1462. évi 2. törvénycikkel minősítette hűtlenségnek a

nyilvános eretnekséget, és ezt a Hármaskönyv (I. rész 14. cikk. 14. §) meg is erősítette.

Hitújító felekezetek

Az 1517. október 31-én, a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögezett 95 tétel Magyarország vallásos

viszonyaira is nagy hatást gyakorolt. A protestáns felekezetek azonban nem csupán hitbéli kérdést jelentettek a

magyar társadalomban, hanem az országlakosok számára a katolikus egyházjelenlétével egyet jelentő Habsburg-

uralom elleni tiltakozás formájává is váltak. Három jellegzetes irányzata terjedt el az országban: a lutheránus, a

kálvinista és az unitárius.

Lutheránus felekezet

Az evangélikus (lutheránus, vagy más néven Augsburg latin nevéből [Augusta] származó ágostai hitvallású)

vallás Németországból került Magyarországra, ezért elsősorban az ország németlakta területein terjedt el.

Egykori hazájukkal a szellemi kapcsolatokat továbbra is fenntartó, különösen a nagy nemzeti öntudattal

rendelkező szászföldi lakosság képviselte vallás és egyház nem tett nagy befolyásra szert, viszont a német ajkú

polgárság okán városaink nagy részének meghatározó felekezetévé vált.

A reformáció másik jelentős hitelvi ágazata a helvét, református vagy Jean Kalvin után kálvinistának is nevezett

irányzat Magyarországon rendkívül gyorsan terjedt el. Miközben a török hódítás miatt a meggyengült központi

hatalom támogatás híján az egyházi közigazgatás gyakorlatilag összeomlott, a dinamikus önszerveződő

reformata religio egyre több hívet szerzett magának.

Kálvinista egyház

A Dávid Ferenc alapította unitárius vallás a reformáció radikális ágaként alakult ki Erdélyben. János Zsigmond

pártfogásával önálló egyház lett. Elnevezése az unitas = egység szóból ered, minthogy tagadva a

szentháromságot, csupán Atya istenségét ismerte el.

A protestáns egyházmegyék élén az esperes (esetleg főesperes) állott, akihez több gyülekezet lelkésze tartozott.

Az evangélikusoknál esperes- ségnek, az erdélyi szászoknál káptalannak, míg az unitáriusoknál egyházkörnek

nevezték az egyházmegyei szevezetet. Több egyházmegye alkotta az egyházkerületet (superintendentia),

amelynek élén a választott lelkész, a püspök (superintendens) állt. A protestáns egyházkerületek a 16. század

végére alakultak ki. A hívek számát és az érintett területet illetően legjelentősebbnek a debreceni református

gyülekezet számított, amely (a későbbi debreceni egyházmegyére támaszkodó) debrecen-nagyváradi (később

tiszántúli) egyházkerülethez tartozott. Ugyanebben az időben a Tisza jobb partján élő reformátusok még csak




Stipta István


laza szövetséget alkottak. A Duna mentén is kialakult két superintendentia (előbb az evangélikus, majd a

református). Ezekből szerveződött a dunamelléki, majd a század végétől a dunántúli egyházkerület.

A protestáns egyházszervezet „lelke” és legkisebb közössége a gyülekezet, amely a lelkészek irányításával

működött. Az ő feladatuk volt a rend fenntartása, a fegyelmezés, a gazdasági ügyek intézése és az iskolák

működtetése. A lelkészek kiválasztásában a helyi gyülekezet is közreműködhetett, bár e téren az egyházi és

világi hatóságoknak, valamint a földesuraknak volt meghatározó szerepük.

Recepta religio Erdélyben

Erdély a 16. században a katolikus Habsburgok függéséből, a belső ügyeit illetően kevésbé agresszív török

birodalom befolyása alájutott. Ezzel megszűnt a katolicizmus államvallás jellege. A rendek először az ágostai

evangélikus (1557), majd a református (1569), végül az unitárius vallást (1568) is befogadták. Így Erdélyben a

16. század utolsó harmadában megvalósult a négy „bevett vallás” (recepta religio) rendszere. (Nem került

viszont a bevett vallások közé Erdélyben, a jelentős számú elsősorban román és szláv hívővel rendelkező

görögkeleti egyház, amely tűrt egyháznak számított 1848-ig.) Az 1568-ban Tordán tartott országgyűlésen 1568-

ban az erdélyi rendek három alapelvet fogalmaztak meg és foglaltak törvénybe a vallásgyakorlásra vonatkozóan.

Eszerint: „Amikor a prédikátorok az evangéliumot hirdetik, ki-ki az ő értelme szerint tegye azt. Minden

gyülekezet olyan prédikátort tarthasson, akinek a tanítása őnékie tetszik. Sem a superintendensek, sem mások

nem bántalmazhatják, nem fenyegethetik a prédikátorokat a religióért, mert a hit Isten ajándéka.” A bevett

vallásokra vonatkozó erdélyi vallásszabadság a gyakorlatban annak az egyháznak a túlsúlyát jelentette,

amelyikhez a fejedelem tartozott. Ezért általában a református vallás vált uralkodó vallássá. Különösen jellemző

ez I. Rákóczi György, a „bibliás őrálló” fejedelem idején. A négy bevett religio közül nyilvánvalóan a katolikus

egyház jutott a legrosszabb helyzetbe. Az addig kizárólagos helyzetben levő, jelentős vagyonokat felhalmozó

egyháznak osztoznia kellett a többi felekezettel, javai egy részét lefoglalták, kolostorokat szüntettek meg. A

leplezetlenül reformációellenes Jézus társaságának be kellett szüntetnie tevékenységét Erdély földjén. A

protestáns „államvallás” ugyanúgy védte magát, mint a katolikus: jogszabályok tilalmazták, hogy a négy

„recepta” religión kívül újítást vagy „szakadományt” hűtlenség büntetésének terhe mellett bárkik is

létrehozzanak.

A Diploma Leopoldium (1690) kibocsátása után az erdélyi vallási törvények változatlanul fennmaradtak. A

katolikusokra nézve sérelmes állapotokat 1743-ban orvosolta ugyan az erdélyi országgyűlés, de a

Magyarországra érvényes, az ellenreformáció szellemében fogant vallásügyi törvényeket továbbra sem vezették

be.

Protestáns felekezetek és ellenreformáció

Az állam és egyház viszonyában a 16-18. században a hitújító felekezetek megjelenésével figyelemreméltó

változást hozott az ellenreformáció kora, amelyet elsősorban a katolikus és a protestáns egyház állandó

összeütközései jellemeztek.

A főleg a német ajkú lakosság körében elterjedt protestáns vallás ellen a magyar nemesség kezdetben erélyesen

fellépett. Az 1523:54. tc. kibocsátásával felkérték a királyt, hogy „méltóztassék minden lutheránust mint

nyilvános eretneket halállal és összes javainak elvételével” büntetni. Két évvel később az 1525. évi rákosi

országgyűlés kimondta, hogy minden lutheránust ki kell űzni az országból, továbbá hogy egyházi és világi

személyek egyaránt szabadon elfoghatják és megégetéssel büntethetik őket. E szigorú törvények végrehajtása

azonban elmaradt, és a protestáns vallás gyorsan terjedt Magyarországon. A16. század második felétől már

inkább csak korlátozni igyekeztek a protestánsok szabad vallásgyakorlatát. A cselekvők pedig egyre kevésbé a

magyar rendek, sokkal jellemzőbben a bécsi udvar. Rudolf 1604:22. tc.-e megerősítette a katolikus egyház addig

élvezett előjogait, és egyben szigorúan megtiltotta, hogy erről a későbbiekben bárki is vitázni merészeljen az

országgyűlésen, illetve hogy e kérdést az országgyűlés egyáltalán napirendre tűzze.

Bécsi béke

A reformáció továbbterjedésének megakadályozása és a rekatolizáció érdekében a Habsburg-ház minden

eszközzel támogatta az ellenreformációt. Ezért a protestánsok a szinte egyedülálló módon Magyarországon

sorozatos szabadságharcok révén vívták ki, illetve kísérelték meg stabilizálni szabadságjogaikat. A gazdasági,

politikai sérelmek mellett a vallásszabadság érdekében felkelt Bocskai István kényszerítette ki a bécsibékét,

amelynek értelmében a jövőben a magyarországi főurakat, nemeseket, szabad királyi városokat, a véghelyen

szolgáló katonákat vallásukban, hitükben senki háborítani nem fogja. A béke elvben biztosította ugyan a




Stipta István


protestáns rendek és végvárak szabad vallásgyakorlatát, ám házassági ügyeikben meghagyták a katolikus

szentszékek bíráskodási jogát.

Az 1608. k. e. 1. tc. mindezt megerősítette azzal a kiegészítéssel, hogy a szabad vallásgyakorlást a mezővárosok

és falvak részére is biztosítja és a vallásfelekezeteknek elöljárói vagy superintendensei lehetnek. Ezzel

legalábbis átmenetileg garantálták a protestáns egyházak önkormányzatát. A protestáns felekezetek közjogi

elismerését a király azáltal fejezte ki, hogy a nádori tisztségre a két katolikus főúr mellett két protestánst is

meghívott.

Államvallás helyett uralkodó vallás, Rekatolizáció

A katolikus vallás ezzel szűnt meg államvallás lenni, jóllehet státusa nem kevésbé jelentős: uralkodó vallás lett.

A protestáns vallások pedig a béke kedvéért megtűrt felekezetek lettek.

Az 1606. és 1608. évi törvényeket, miként az várható volt, nem hajtották végre. A 17. század első felében a

magyarországi főurak nagy része visszatért a katolikus vallásra, amelynek nyomán a birtokaikon lévő

templomok sorsáról külön kellett gondoskodni. A katolikus földesurak a cuius regio, eius religio elvére

hivatkozva a templomokat visszaadták a katolikus egyháznak. A protestánsok az erdélyi fejedelmeknél találtak

támogatást. Bethlen Gábor győzedelmes hadjáratát követő nikolsburgi béke (1622), majd az 1625:22., az

1630:33. és az 1635:29. tc. újból megerősítette a szabadságjogokat. E törvények végrehajtása is csak részben

valósult meg. I. Rákóczi Györgynek ismét a vallásszabadság védelmére kellett kelnie. Az általa kikényszerített

linzi békét (1645) törvénybe iktatták (1647:1. tc.). Ez a törvény újfent kimondta, hogy a jövőben megszűnnek a

templomfoglalások, és a lelkészeket, hitszónokokat nem lehet többé elmozdítani. 1647-ben a protestánsok az

általuk követelt templomok közül kilencvenet visszakaptak. Ahol pedig az igényelt templomot nem kapták

vissza, ott templomépítés céljára telket biztosítottak számukra. A rendezés megint csak viszonylagos volt. A

következő országgyűléseknek ettől fogva számtalanszor meg kellett erősíteniük e rendelkezéseket (1649:10.,

1655:18. tc.).

Articularis helyek és ellenreformáció

Az 1681. évi országgyűlésen egyrészt a protestánsok szabad vallásgyakorlatáról, másrészt a templomok

hovatartozásáról rendelkeztek (1681:25. és 26. tc.). A protestánsok templomaikat zavartalanul használhatták,

szertartásaikat szabadon megtarthatták. Megyénként két-két helységben templom vagy paplak építésére telket

kaptak. E helységeket nevezték ún. articularis helyeknek. Tíz esztendőre rá, az 1691-ben kiadott Explanatio

Leopoldina azonban már csak az articularis helyeken tette lehetővé a protestánsok számára a nyilvános

vallásgyakorlatot. (A törököktől visszafoglalt területen királyi rendelettel [1701] visszaadták a katolikus egyház

javait, de ott csak a katolikus vallás szabad gyakorlását engedélyezték.) Protestáns lelkészek kizárólag az

articularis helyeken működhettek. A nem articularis helyeken lakók felkereshették a lelkészeket, és ott

úrvacsorát vehettek, házasságot köthettek, vagy megkereszteltethették gyermeküket. A katolikus plébánosnak

azonban előzetesen ún. stóladíjat kellett fizetniük e „szolgáltatásokért”. (A harang használatára csak a katolikus

plébános engedélyével kerülhetett sor.) Az Explanatio Leopoldina ezzel egyidejűleg megalkotta a magán-

vallásgyakorlat fogalmát, amely szűk családi körben történő közös imádságot, bibliaolvasást és -magyarázatot

jelentett, ahol valóban csak a családhoz tartozók vehettek részt. AIII. Károly által 1731-ben kibocsátott Carolina

Resolutio az 1691. évi szabályozás szellemében megtartotta a protestánsok nyilvános és magán-vallásgyakorlata

közti elkülönítést. Fontosabb rendelkezései között kell megemlítenünk, hogy a katolikus esperesekjoghatósága

alá helyezte a protestáns lelkészeket. A protestánsok házasságot saját felekezeti joguk szerint, saját lelkészük

előtt köthettek, de házassággal kapcsolatos pereikben a bíráskodás joga továbbra is a katolikus szentszékeket

illette. A közhivatalt ellátni kívánó protestánsoknak ún. dekretális eskü kellett tenniük, amelynek szövegébe

beleszőtték Máriát és a szenteket. Ilyen esküt pedig hithű protestáns nem tett le. Ebben az időszakban

szervezetten folyt a katolikus vallásra való áttérítés.

Türelmi politika

II. József az egyházi ügyeket teljes mértékben államosította. 1781-ben kiadott „türelmi rendelete” politikai téren

a vallások teljes egyenlőségét hirdette. Saját hitelveiknek megfelelő eskü letétele után protestánsok is

betölthettek közhivatalokat. A nem katolikusok mindenhol tarthattak magán-istentiszteletet. Az a település, ahol

legalább száz azonos felekezetű család élt, építhetett templomot és alakíthatott gyülekezetet. Királyi biztos és

egy katolikus személy jelenlétében tarthattak zsinatot. II. József halálát követően jelentős visszalépést

tapasztalható az állami tolerancia terén. Az 1790/91:26. és az 1790/91:27. tc. visszaállította a felekezeti




Stipta István


bíráskodást, a protestánsok felett elismerték saját egyházi székeik hatáskörét, valamint a vegyes házasságok

megítélésénél a kánonjog alkalmazását írták elő.

Zsidók

A zsidók Magyarországon is zárt vallásos közösségekben, saját belső törvényeik szerint éltek. A törvényhozás

viszonylag hamar reagált jelenlétükre. I. (Szent) László (1092-ben) már megtiltotta, hogy zsidók keresztény

rabszolgát tartsanak, és hogy a keresztény ünnepeken dolgozzanak. A zsidókkal kapcsolatos toleráns

törvényhozás eredményeképpen a más országokban történt zsidóüldözések idején a magyarországi zsidó

lakosság száma megnövekedett (nagyobb számban a 18. század második felében és a 19. században). IV. Béla

1251. évi kiváltságlevele a mohácsi vészig szabályozta a zsidók jogállását. Ennek értelmében a király közvetlen

fennhatósága alá tartoztak, peres ügyeiket a király által kinevezett ún. zsidóbíró (judex judeorum) hatáskörébe

vonták.

A zsidóság emancipációjának folyamata II. József rendeleteivel indult meg. A kalapos király a felvilágosult

abszolutizmus eszmerendszerének megfelelően a zsidóságot asszimilálni szerette volna. Az ország nyelvének

használatára, a helyi szokásokhoz történő alkalmazkodásra, saját iskolák alapítására ösztönzött. Lehetővé tette a

szabad költözködést, tanulást és földbirtokok bérlését is. Amagyar rendek az 1791:38. tc.-kel megerősítették II.

József rendelkezését. Az első olyan törvényjavaslatot, amely a zsidóság emancipációját a Habsburg Birodalom

országaiban deklarálta volna, a magyar alsótábla fogadta el 1840-ben, de az udvar ellenállása miatt nem

válhatott törvénnyé. Ezt követően az 1848-as törvényekjelentettek változást a zsidóság helyzetében.

A görögkeleti egyház történetének első periódusa mintegy másfél ezer Görögkeleti egyházak éve szorosan

összeforrott a bizánci birodalommal. A konstantinápolyi pátriarka tiszteletbeli elsőbbséget élvezett a keleti

részegyházak felett, de maga sok tekintetben a császártól függött. Ez a hagyomány leginkább az orosz

egyházban folytatódott. Konstantinápoly eleste (1453) után a görögkeleti részegyházak önállósultak, saját

egyházi vezetőkkel rendelkező ún. autokefal egyházakká szerveződtek, de tanaik és szertartásaik azonosak

maradtak.

Görögkeleti vallásúak már a középkorban is jelentős számban laktak Magyarországon. Ezt a vallást leginkább az

országban lakó román, szerb és rutén nemzetiségiek követték. A mohácsi vész után a török elől menekülve nagy

létszámban települtek Magyarországra szerbek, románok.

A görögkeleti vallásúak közül a legnagyobb szabadságot a szerbek élvezték. I. Lipóttól nyert privilégiumok

értelmében a szerb egyházi és világi státus maga választotta meg vezetőjét, az érseket. Az érsek eskette fel a

püspököket, építtetett templomokat, és irányította az egész szerb vallási közösséget. A királyi kiváltság

biztosította számukra a tized – hadiadó – és a beszállásolás alóli mentességet. Ezzel megalapította a Karlócai

Metro- politát, amely 1920-ig autokefál egyház volt.

A politikai hatalom a románokat és a ruténeket viszont az unió elfogadására igyekezett rábírni. Így alakult ki az

ún. görög szertartású római katolikus egyház, mely elismerte a pápa főségét, de megtartotta egykori

egyházmegyéit, istentiszteleti rendjét. A ruténok 1692-ben, a románok 1693-ban kapták kiváltságaikat. Az

unióra nem lépett románokat a szerb görögkeleti hierarchiának rendelték alá.

A görögkeleti egyház vallásszabadságát az 1791:27. tc. deklarálta és tette bevett vallássá. Biztosította a

görögkeletiek számára a szabad vallásgyakorlatot. Püspökeik hivatalból tagjai lettek a felsőtáblának, de

továbbra is fennmaradt a király felügyeleti joga a papság, az egyházszervezet, az alapítványok és a tanulmányi

rendszer felett.

10.5. Irodalom

AZ ORSZÁGGYŰLÉSEKHEZ: Benda K. – Péter K: Az országgyűlések a kora újkori magyar történelemben,

Budapest, 1987; Fraknói V: A magyar országgyűlések története (1526-1587) 1-7., Budapest, 1974; Gerics J.: A

korai rendiség Európában és Magyarországon, Budapest, 1987; Hajnik I.: A nemességnek azor-

szággyűlésekenfejenkéntvaló megjelenésének megszűnése, Budapest, 1873; KérészyZ.: A magyar

országgyűlések eredete és szervezetük fejlődése a rendi országgyűlések kezdetéig, Budapest, 1898; Kérészy Z.:

Rendi országgyűléseink tanácskozási módja, Kassa, 1906; KérészyZ.: A magyar rendi országgyűlés két

táblájának kialakulása, Budapest, 1925; S. Kiss E.: A királyi generális kongregáció kialakulásának történetéhez.

Acta Univ. Szegediensis de Attila József Nom. Act. Hist. tom. XXXI., Szeged, 1971; Marczali H.: Az 1790-91-

iki országgyűlés, I—II., Budapest, 1907; Márki S.: A magyar mint államnyelv, Arad, 1879; Mezey B.: A




Stipta István


Rákóczi-szabadságharc országgyűlései, Budapest, 1981; Salamon F.: Kisebb történelmi dolgozatai, Budapest,

1875; Trócsányi Zs.: Az erdélyi fejedelemség korának országgyűlései, Budapest, 1976; Vaszary K.: Adatok az

1825. évi országgyűlés történetéhez, Győr, 1883.

AZ ÁLLAMFŐHÖZ: Balás G. – Domokos A.: Erdély rövid jogtörténete 1947-ig, Budapest, 1991; Bartoniek E.:

A magyar királyválasztáshoz, In Századok, 1923; BartoniekE.: Az Árpádok trónöröklési joga, Századok, 1925;

BartoniekE.: Corona és regnum, Századok, 1934; BartoniekE.: A magyar királyválasztási jog a középkorban,

Budapest, 1936; BartoniekE.: A magyar királykoronázások története, Budapest, 1939;BendaK.-FügediE.: A

magyar korona regénye, Budapest, 1979; Beöthy Ö.: A magyar államiságfejlődése, küzdelmei, Budapest, 1901;

BíróV.: Az erdélyi fejedelmi hatalom fejlődése 1542-1690, Kolozsvár, 1917; Bónis Gy.: István király, Budapest,

1956; Dósa E.: Erdélyhonijogtudomány I—III., Kolozsvár, 1861; Eckhart F.: A szentkorona-eszme története,

Budapest, 1941; Endes M.: Erdély három nemzet és négy vallása autonómiájának története, Budapest, 1935;

Ferdinandy G.: A szent korona, Budapesti Szemle, 1917; Fügedi E.: A magyar király koronázásának rendje a

középkorban. In Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorból (szerk. Székely Gy.) Budapest, 1984;

Fraknói V.: A magyar királyi kegyúri jog Szent Istvántól Mária Teréziáig, Budapest, 1895; Fraknói V.: A

magyar királyválasztások története, Budapest, 1921; Györffy Gy.: István király és műve, Budapest, 1977; Holub

J.: A nádor szerepe a koronázáson, Századok, 1916; KardosJ.: A szentkorona-eszme története, 1919-1944,

Budapest, 1985; Komjáthy M.: A középkori államfogalom, Századok, 1945; Kristó Gy.: A XI. századi

hercegség története Magyarországon, Budapest, 1974; Kristó Gy.: Levedi törzsszövetségétől Szent István

államáig, Budapest, 1980; Makkai L.: Erdély története, Budapest, 1944; Mályusz E.: A karizmatikus királyság,

Társadalomtudomány, 1936; Mályusz E.: A magyar rendi állam Hunyady korában, Századok, 1957; Mályusz

E.: Zsigmond király uralma Magyarországon, Budapest, 1984;RáczL.: Főhatalom és kormányzás az Erdélyi

fejedelemségben, Budapest, 1992; SerédiJ. (szerk.): Emlékkönyv Szent István halálának kilencszázadik

évfordulóján, Budapest, 1938; Szabó K.: A vezérek kora. Árpádtól Szent Istvánig, Pest, 1869; Szilárd K.: Az

erdélyi fejedelem jogköre 1556-1571, Budapest, 1910; TimonÁ.: A szent korona és a koronázás közjogi

jelentősége, Budapest, 1907

A KÖZPONTI KÖZIGAZGATÁS SZERVEIHEZ: I. Beidtel: Geschichte der österreichischen Staatsverwaltung

1740-1848. I – II., Innsbruck, 1896, 1898; Boreczky E.: Akirályi tárnokmester hivatala 1405-ig, Budapest, 1904,

Csizmadia A.: A bürokrácia kezdetei Magyarországon, Állam és Igazgatás, 1967; Eckhart F.: Akirályi adózás

története Magyarországon 1323-ig, Arad, 1908; Eckhart F.: Abécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon

1780-1915, Budapest, 1958; Ember Gy.: A magyar királyi helytartótanácsügyintézésének története 1723-1848,

Budapest, 1940; Ember Gy.: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig, Budapest,

1946; Ember Gy.: A Habsburg Birodalom központi kormányszervei 1711-1765, Történelmi Szemle, 1972;

Ember Gy.: Magyarország közigazgatása 1711-1765, Levéltári Közlemények, 1983; Felhő I. – Vörös A.: A

helytartótanácsi levéltár, Budapest, 1961; Fellenbüchl Z.: Magyarországfőméltóságai, Budapest, 1988; T.

Fellner- H. Kretschmayr (red.): Die österreichische Zentralverwaltung, Bd. 1-3. Wien 1907; GericsJ.: A magyar

királyi kuriai bíráskodás és központi igazgatás Anjou-kori történetéhez. InJogtörténeti Tanulmányok 1.

Budapest, 1966; Jakó Zs.: Az erdélyi vajda kancelláriájának szervezete a XVI. század elején, Kolozsvár, 1947;

Kérészy Z.: A magyar kamaraipénzügyigazgatás történetéhez, Budapest, 1916; Komjáthy M.: Hunyadi

kormányzói kancelláriájáról, Levéltári Közlemények, 1956; Kubinyi András: A kincstári személyzet a XV.

század második felében. Tanulmányok Budapest múltjából 12., Budapest, 1957; Marczali H.: Magyarország II.

József korában I-III., Budapest, 1882-1889; Nagy I.: Az 1773. évi ügyviteli reform és az ügyosztályi

rendszerbevezetése a magyar kamaránál, Levéltári Közlemények, 1965;NagyI.: A magyar kamara 1686-1848,

Budapest, 1971; Paulinyi O.: A bizottsági ügyvitel rendszeresítése a magyar udvari kamaránál 1749-1772,

Levéltári Közlemények, 1963; Paulinyi O.: A Magyar Kamara városi bizottsága 1733-1772, Levéltári

Közlemények, 1963; Rakovszky I.: A magyar királynék koronázásáról, Jogtudományi Közlöny, 1967; Sashegyi

O.: A helytartótanácsi levéltár, Budapest, 1973; Szentpétery I.: Az országos tanács 1401-ben, Századok, 1904;

Szilágyi L.: A magyar királyi kancellária szerepe az államkormányzatban, Turul, 1930; Szilágyi L.: A magyar

királyi tanács első százada, Levéltári Közlemények, 1940/41; Szilágyi L.: A modern kormányzattörténet

kialakulása, Szeged, 1933; Trócsányi Zs.: Erdélyi kormányhatósági levéltárak, Budapest, 1973; VáczyP.: A

magyar királyság központi igazgatása aXI-XII. században. In Emlékkönyv Domanovszky Sándor születésének

hatvanadikfordulójának ünnepére, Budapest, 1937;WellmannI.: Rendi állás és hivatali rang a XVIII. század eleji

kormányhatóságokban, Levéltári Közlemények, 1940/41.

A VÁRMEGYÉKHEZ ÉS A KIVÁLTSÁGOS KERÜLETEKHEZ: Balássy F.: A megye és a várispánság,

vagyis e két intézmény közti különbség, Budapest, 1893; Botka T.: Jogtörténeti tanulmányok a magyar

vármegyék életéből, Budapest, 1865; Botka T.: A vármegyék első alakulásáról és őskori szervezetéről,

Századok, 1870-72; Botka T.: Történeti tanulmányok a magyar vármegyék szervezetéről, Budapesti Szemle,

1886; CsászárE.: Ahajdúságkialakulásaésfejlődése, Debrecen, 1932; Csizmadia A.: A szekszárdi praediálisokés




Stipta István


utódaik a feudális korban. In Tanulmányok Tolna megye történetéből, Szekszárd, 1972; Csizmadia A.: Az

adminisztrátori rendszer Magyarországon. In Fejér megyei történeti évkönyv, Székesfehérvár, 1974; Csutorás

L.: A magyar vármegyerendszer kifejlődése és politikai jelentősége, Magyar Igazságügy 1888-1889; Degré A.:

Megyei közgyűlések a XVI-XVII. századi török háborúk korában. In Tanulmányok a helyi önkormányzat

múltjából, Budapest, 1971; Degré A.: Nagy-kanizsa város tanácsa és választott polgársága a XVIII-XIX.

században. In A Thúry György Múzeum emlékkönyve, Nagykanizsa, 1970; Degré A.: Szavazási rend a

megyegyűléseken 1848 előtt. In Fejér megyei évkönyv 4., Székesfehérvár, 1973; Degré A. – Ereky I.: A magyar

helyhatósági önkormányzat, Budapest-Keszthely, 1908; Ereky I.: Tanulmányok a vármegyei önkormányzat

köréből, Budapest, 1908; Fodor F.: A Jászság életrajza, Budapest, 1942; Gábor Gy.: A megyei intézmény

alakulása és működése Nagy Lajos alatt, Budapest, 1908; Györffy Gy.: A magyar nemzetségtől a vármegyéig, a

törzstől az országig, Századok, 1958; Györffy Gy.: István király és műve, Budapest, 1983; Györffy Gy.: Az

Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, Budapest, 1966; HajnikI.: Az örökösfőispánsága magyar

jogtörténelemben, Budapest 1888; HolubJ.: Zala megye története a középkorban I. A megyei és egyházi

közigazgatás története, Pécs, 1929; HolubJ.: A királyi vármegyék eredete, Budapest, 1938; HolubJ.: Az egyházi

nemesekjogállása a középkorban, Budapest, 1847; HolubJ.: Zala megye története a középkorban I. Pécs, 1929;

Hóman B.: A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában, Budapest, 1921;

Hunyady B.: A hajdúvárosok régi közigazgatási és igazságszolgáltatási szervezete, Hajdúszoboszló, 1934; Illés

J.: Ajogtörténeti kutatás módszertani követelései és a vármegyék eredete. In Ünnepi dolgozatok Concha Győző

egyetemi tanársága negyvenéves emlékezetére, Budapest, 1912; Illyési J.: Ajászkun kerületek visszaváltása

1745-ben, Századok, 1900; Iványi B.: A városi polgárság keletkezése és fejlődése, figyelemmel Buda és Pest

városokra, Budapest, é. n.; Iványi B.: Eger törekvései a szabad királyi városi rang elnyeréséért, Városi Szemle,

1930; Iványi B.: Göncz szabadalmas mezőváros története, Karcag, 1926; KeleJ.: AJászkunság megváltása,

Budapest, 1903; KérészyZ.: A vármegyék szereplése a magyar politikai élet terén, Debrecen, 1896; Komoróczy

Gy.: Az önkormányzati igazgatás 1606-1948 között. In Hajdúhadház múltja és jelene, Gyula, 1972; Kristó Gy.:

A vármegyék kialakulása Magyarországon, Budapest, 1988; Lengyel A.: Az autonóm nemesi Győr megye

kialakulása és működése 1526-ig, Arrabona, 1965; Lengyel A.: Az egyházi nemesi község önkormányzata és

igazgatása a feudális kor alkonyán. In Tanulmányok a magyar helyi önkormányzat múltjából, Budapest, 1971;

Molnár J.: A királyi vármegye katonai szervezete a tatárjárás korában, Hadtörténeti Közlemények, 1959; Osváth

Gy.: A vármegyei autonómia kifejlődése és a vármegyei tisztviselők jogállása 1848-ig, Rimaszombat, 1912;

Osváth Gy.: Vármegyei önkormányzatunk 1848 előtt,Jogállam, XI.; Palugyai I.: A megyerendszer hajdan és

most, Pest, 1865; Pesthy F.: Az eltűnt régi vármegyék I—II, Budapest, 1880; Pesthy F.: Amagyar- országi

várispánságok története különösen a XIII. században, Budapest, 1882; PoórJ.: A hajdúvárosok gazdasági és

társadalmi helyzete (1607-1720), Debrecen, 1967; Rábel L.: A vármegyék múltja és jövő hivatása, Sopron,

1911; Somogyi J.: Magyarországfőispánjainak története, Budapest, 1902; Stipta I.: Törekvések a vármegyék

polgári átalakítására, Budapest, 1995; Székely O.: Az egyházi nemesség. In A GrófKlebelsberg Kunó Magyar

Történetkutató Intézet évkönyve, V. Budapest, 1935; Tagányi K.: Megyei önkormányzatunk keletkezése,

Budapest, 1899; Tatai Molnár M.: Ajászok és kunok története, Szeged, 1937; TörökP.: A nemesi vármegye

megalakulása, Kolozsvár, 1907; Zsoldos I.: A szolgabírói hivatal, Pápa, 1842.

A KATONAI HATÁRŐRVIDÉKEKHEZ: Bőhm L.: Dél-Magyarország vagy az úgynevezett Bánság külön

történelme I-II, Budapest, 1867; Ember Gy.: Magyarország közigazgatása 1711-1765, Történelmi Szemle, 1983;

Endes M.: Az egykori székely határőrvidék intézménye, Magyar Katonai Szemle, 1941; Iványi I.: A tiszai

határőrvidék 1686-1750, Hazánk, 1884-1885; Palugyai I.: A kapcsolt Részek történelmi és jogviszonya

Magyarországhoz, Pozsony, 1863; Szádeczky L.: A székely határőrség szervezése 1762-1764-ben, Budapest,

1908; Szent-kláray J.: Száz év Dél-Magyarország történetéből, Temesvár, 1879; SzentklárayJ.: Újabb

részletekDél-MagyarországXVIII. századi történetéhez, Akadémiai Értesítő, 1909.

A VÁROSOKHOZ: Bácskai V.: Magyarországi mezővárosok aXV. században, Budapest, 1965; Binder P. -

Kovách G.: A céhes élet Erdélyben, Bukarest, 1981; Bruckner Gy.: A késmárki céhek jog- és

művelődéstörténetijelentősége, Miskolc, 1941; Csizmadia A.: Győr városjoga az Árpádok alatt, Győri Szemle,

1940; Csizmadia A.: A magyar városi jog, Kolozsvár, 1941; Csizmadia A.: Győr küzdelme a szabad királyi

városi rangért, Győr, 1943; Csizmadia A.: Az egyházi mezővárosok jogi helyzete és küzdelmük a

felszabadulásért a XVIII. században, Budapest, 1962; Demkó K.: Afelső-magyarországi városok életéről aXV-

XVII. században, Budapest, 1890; Demkó K.: Lózs története, Lőcse, 1897; Demkó K.: A szepesijog, Budapest,

1891; Domanovszky S.: A szepesi városok árumegállító joga, Budapest, 1922; Eperjessy G.: Mezővárosi és

falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon, Budapest, 1967; Felhő I.: A szabad királyi városok és a magyar

kamara a XVII. században, Levéltári Közlemények, 1946; FügediE.: Középkori magyar városprivilégiumok,

Budapest múltjából 14., Budapest, 1961; Fügedi E.: Mezővárosaink kialakulása a 14. században, Történelmi

Szemle, 1972; Fügedi E.: Koldulórendek és városfejlődés Magyarországon, Századok, 1972; Granasztói Gy.: A

középkori magyar város, Budapest, 1980; Hajnóczy I.: A céhek életéből, XV. és XVII. századi céhszabályok,




Stipta István


Budapest, 1928;HómanB.: Amagyar városok az Árpádokkorában, Budapest, 1908; Horváth M.: Az ipar és a

kereskedelem története Magyarországon aXVI. század elején, Pest, 1842; Ipolyi A.: Amagyar iparélet történeti

fejlődése, Századok, 1877; Iványi B.: VázlatokEperjes sz. kir. város középkori jogéletéből, Századok, 1909;

Iványi B.: A városi polgárjog keletkezése és fejlődése, Statisztikai

Közlemények, 1936;JakabE.: Oklevéltár Kolozsvár történetéhez, Buda, 1870-1888; KirályJ.: Pozsony város

joga a középkorban, Budapest, 1894; Kováts F.: Városi adózás a középkorban, Pozsony, 1900; Komoróczy Gy.:

A városi hatalom néhány kérdése a XVI. századi Debrecenben, Levéltári Híradó, 1963; Kubinyi A.: A városi

rend kialakulásának gazdasági feltételei és a főváros kereskedelme aXV. század végén. In Tanulmányok

Budapest múltjából 15, Budapest, 1963; Kubinyi A.: A magyarországi városhálózat XIV-XV. századi

fejlődésének néhány kérdése. In Tanulmányok Budapest múltjából, Budapest, 1972; Ladányi E.: A

városfogalom kutatásának módszertani kérdései, Történelmi Szemle, 1992; Ladányi E.: Az önkormányzat

intézményei és elméleti alapvetése az európai és hazai városfejlődés korai szakaszában, Budapest, 1993.;

Ladányi E.: III. András király egy ítéletlevelének értelmezéséhez: az esztergomi kommuna. Levéltári Szemle,

1985; Ladányi E.: Az oppidum-fogalom a középkori Magyarországon. Levéltári Szemle, 1992.; Ladányi E.:

Esztergom, a kiváltságlevél nélküli város. In Strigonium antiquum 2. Budapest, 1993.; Major J.: A magyar

városok és városhálózat kialakulásának kezdetei, Településtudományi Közlemények, 1966; Makkai L.:

Társadalom és nemzetiség a középkori Kolozsváron, Kolozsvár, 1943; Mályusz E.: A mezővárosi fejlődés. In

Tanulmányok a parasztság történetéből Magyarországon a XIV. században, Budapest, 1953; Nagy I.: A választó

polgárság testülete Budán aXVIII. században: Tanulmányok Budapest múltjából 13, Budapest, 1959; Ortvay T.:

Pozsony város története I-IV. 1892-1903; Oszteczky D.: Ahazai polgárság társadalmi problémái a

rendiségfelbomlásakor, Budapest, 1935; Pleidell A.: A tárnoki ítélőszék kialakulása, Századok, 1934; Salamon

F.: Buda-Pest története I-III., Budapest, 1878-1885; Szádeczky L.: Aczéhek történetéről Magyarországon,

Budapest, 1889; Szádeczky L.: Iparfejlődés és a czéhek története Magyarországon, Budapest, 1913; Szende P.:

A magyar városok a középkor végén, Budapest, 1913; Szűcs J.: Városok és kézművesség aXV. századi

Magyarországon, Budapest, 1955; Timon Á.: A városi kegyuraság, Budapest, 1889;WenzelG.: Magyarország

városai és városjogai, Budapest, 1877.

AZ URADALMAKHOZ ÉS A NAGYBIRTOK KORMÁNYZATÁHOZ: Ágoston P.: A magyar világi

nagybirtok története, Budapest, 1913; Bán P.: A nyugat-dunántúli Batthyány-uradalmakbirtokigazgatási

rendszere aXVII. század első felében, Agrártörténeti Szemle, 1977; Fabriczius E.: A magyar gazdatiszt,

Budapest, 1931; HolubJ.: Egy dunántúli nagybirtok élete a középkor végén, Pécs, 1943; Ila B.:

Magánkancelláriai ügyintézés és magánlevéltári rendszer a XVII. század első felében, Levéltári Közlemények,

1955; Kállay I.: A családülés, Levéltári Közlemények, 1972; Kállay I.: Nagybirtok és közigazgatás, Történelmi

Szemle, 1977; Kállay I.: Az uradalmi gazdasági bizottság, Levéltári Közlemények, 1976; Kállay I.: A

magyarországi nagybirtok kormányzata 1711-1848, Budapest, 1980; Kollányi F.: A magánkegyúri jog

hazánkban a középkorban, Budapest, 1906, Pókay D.: Nagybirtok igazgatása, Mezőgazdasági Szemle, 1887;

SinkovicsI.: A magyar nagybirtok élete aXV. század elején, Budapest, 1933, SzalayJ.: Magyarország

nagybirtokainak igazgatása, Mezőgazdasági Szemle, 1890; Szekfű Gy.: A magyar nagybirtok történeti

szerepéről, Magyar Szemle, 1928.

AFALVAKHOZ ÉS KÖZSÉGEKHEZ: Alsó L.: A községjegyző jogállása, Budapest, 1925; Alsó L.: A nemesi

községhatósága és szervezete, Budapest, 1928; Barta L.: A községjegyzői intézmény története Magyarországon,

Budapest, 1882; Degré A.: A magyar nemesi curiális községek szervezete és gazdálkodása 1848 előtt. In Vas

Megyei Levéltári évkönyv 1. Szombathely, 1976; Eperjessy K.: A magyar falu története, Budapest, 1966;

Horváth Z.: A községi önkormányzat és a parasztság. In A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában,

1848-1914, Budapest, 1965; Imreh I.: A rendtartó székely falu, Bukarest, 1973; Kérészy Z.: Községi

közigazgatásunk alaptörvényének (1871:XVIII. tc.) előzményei. In Emlékkönyv dr. Viski Illés Józsefny. r.

egyetemi tanár tanári működésének negyvenedik évfordulójára. Szerk. Eckhart F. – Degré A., Budapest, 1942;

Szabó D.: A magyarországi úrbérrendezés története Mária Terézia korában, Budapest, 1933; Szabó I.:

Tanulmányok a magyar parasztság történetéből, Budapest, 1948; Szabó I.: Afalu- rendszer kialakulása

Magyarországon, Budapest, 1967; Szabó I.: A középkori magyar falu, Budapest, 1969; Szakály F.:

Parasztvármegyék aXVII. ésXVIII. században, Budapest, 1969; Szendrei Ö.: A közigazgatás népi szervei. In

Népünk és nyelvünk, Szeged, 1929; Szoika K.: A földesúri bíráskodás az Árpád-kori Magyarországon,

Budapest, 1944.

AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS SZERVEIHEZ: Bertényi I.: A nádori és országbírói ítélőmester bírósági

működése aXIV. században, Levéltári Közlemények, 1964; Béli G.: Magyarjogtörténet. Az államalapítástól

1848-ig, Pécs, 1995.;Bónis Gy.: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1686-1708, Budapest,

1962; Bónis Gy. – Degré A. – Varga E.: A magyar bírósági szervezet és perjog története, Budapest, 1961; Bónis




Stipta István


Gy.: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után (1686-1708), Budapest, 1962; Bónis Gy.: A jogtudó

értelmiség a Mohács előtti Magyarországon, Budapest, 1971; Bónis Gy.: Középkorijogunk elemei, Budapest,

1972; Eckhart F.: Hiteles helyeink eredete és jelentősége, Századok, 1913; Eckhart F.: Az úriszéki

büntetőbíráskodás a XVI-XVII. században, Jogtudományi Közlöny, 1951; Eckhart F.: A falu füstje (jogtörténeti

adalékoka büntetőeljáráshoz),Jogtudományi Közlöny, 1952, Eckhart F.: Az úriszéki büntetőbíráskodás a XVI-

XVII. században, Budapest, 1954; Érdújhelyi M.: Aközjegyzőség és a hiteles helyek története Magyarországon,

Budapest, 1978; Gerics J.: A királyi bíróijelenlét a 13-14. század fordulóján, Jogtudományi Közlöny, 1962;

Gerics J.: A magyar királyi kúriai bíráskodás és központi igazgatás Anjou-kori történetéhez.Jogtörténeti

Tanulmányok 1. Budapest, 1966; KirályJ.: Pozsony város joga a középkorban, Budapest, 1894; KrálikL.: A

magyar ügyvédség múltjából, Budapest, 1906; Kun L.: A magyar ügyvédség története, Budapest, 1895; Papp L.:

A hiteles helyek története és működése az új korban, Budapest, 1936; TordayL.: A megyei polgári peres eljárás

aXVI-XIX. században, Budapest, 1933; TordayL.: A megyei büntető igazságszolgáltatás aXVI-XIX. században,

Budapest, 1933; Úriszék, XVI-XVIII. századi perszövegek (szerk. Varga E.), Budapest, 1958; Varga E.: A

magyar jogszolgáltatás átszervezése II. József korában, Századok, 1960; Varga E.: A Királyi Curia (1780-1850),

Budapest, 1974; Varga E. – Veres M.: Bírósági levéltárak 1526-1869, Budapest, 1989. Veres M.: A tárnoki

hatóság és a tárnoki szék 1526-1849, Budapest, 1968; VinklerJ.: A magyarjogszolgáltatási szervezet és peres

eljárás I—II., Pécs, 1927; Wenzel G.: Visszapillantás az előbbi magyar királyi curiának 1724-1769-iki

működésére, Budapest, 1875; ZlinszkyJ.: Az ügyvédség kialakulása Magyarországon és története Fejér

megyében, Székesfehérvár, 1876.

AZ EGYHÁZHOZ: Adriányi G.: Az egyháztörténet kézikönyve, München, 1975;ÁdámA.: Azegyházak

alkotmányjogi helyzetéről, Pécs, 1989; Balics L.: A római katholikus egyház története Magyarországban I—II.,

Budapest, 1885-1890; Balogh F.: Keresztyén egyháztörténelem, Debrecen, 1890; BánJ.: Egyházijog. Az egyházi

alkotmányjog alapjai, Budapest, 1958;BánJ.: Kánonijog I-II., Budapest, 1960-1963; BucsayM.: A

protestantizmus története Magyarországon 1521-1945, Budapest, 1985; CherrierM.: A magyar egyház története,

Pest, 1865; Csizmadia A.: A konstanzi „bulla” hatása a főkegyúri jogfejlődésére, Budapest, 1959; Csizmadia

A.: Állam és egyház I. Istvántól II. Józsefig. Amagyar királyok és az egyház vitája a főkegyúrijogról,

Világosság, 1964; DeákJ.: Az állami felügyelet a protestáns felsőbb oktatásban 1711-1791, Eperjes, 1909; Erdő

P.: Egyházjog, Budapest, é. n.; Félegyházy J.: Az egyházak a korai középkorban, Budapest, 1967; Fülöp T.:

Magyar egyházjogi bibliográfia, Budapest, 1964-1983; Hermann E.: A katolikus egyház története

Magyarországon 1914-ig, München, 1973; KarácsonyiJ.: Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970-

től 1900-ig, Nagyvárad, 1915; KérészyZ.: Katholikus egyházi jog a CodexJuris Canonici alapján, Pécs, 1927;

Lányi K.-KnausF.: Amagyar egyház történelme I-II., Esztergom, 1867-1869; Mályusz E.: A türelmi rendelet,

Budapest, 1939; Mályusz E.: A konstanzi zsinat és a magyar főkegyúri jog, Budapest, 1958; Miklós Ö.: A

magyar protestánsegyházalkotmány kialakulása a reformáció századában, Pápa, 1942; Rácz L. (szerk.):

Felekezeti egyházjog Magyarországon, Budapest, 1994; Salacz G.: Egyház és állam Magyarországon a

dualizmus korában 1867-1918, München, 1974; SzeredyJ.: Egyházjog, különös tekintettel a Magyar

Szentkorona területének egyházi viszonyaira, valamint a keleti és protestáns egyházakra I-II., Pécs, 1883;

Wiczián D.: A Magyarországi Evangélikus Egyház történetének jellegzetes vonásai, Sopron, 1937; Zsilinszky

M.: A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai a reformációtól kezdve 1711-ig, I-IV., Budapest, 1880-

1897; Zsilinszky M.: A linzi békekötés és az 1647-iki vallásügyi törvénycikkek, Budapest, 1890.


4. fejezet - IV. POLGÁRI ÁLLAMMODELLEK A MAGYAR ALKOTMÁNYTÖRTÉNETBEN – Föglein Gizella – Máthé Gábor – Mezey Barna –Révész T. Mihály – Stipta István – Völgyesi Levent

1. 1. A POLGÁRI ÁTALAKULÁS MAGYARORSZÁGON

1.1. AZ ÁTMENET KORA

A 19. század első fele, de főképpen a reformkorszak évei, nem az állami mechanizmus bármiféle módosulása

okán figyelemre méltóak, hanem a társadalomban lezajló azon folyamatok miatt, melyek megteremtették egy új

állammodell kialakítását. Politológusok alaptétele, hogy a megújulásra képtelen hatalom, a reformképtelen

kormány bukásra van ítélve. Az a hatalom, amely nem tud a társadalmi változások elébe sietni, előbb vagy

utóbb szembe találja magát a társadalmi feszültségek kiéleződésével, az ellenállás, esetleg forradalom tényével.

A magyar reformkor történetét tekintve az abszolút kormányzat sommásan nem marasztalható el ez ügyben.

Igaz, hogy a nemesi mozgalmak hatására, de több kérdésben alkotmányos keretek között jutott el a problémák

radikális rendezéséig. (Gondoljunk az iparral kapcsolatos szabályozásra, a váltótörvényre, kereskedelmi

törvényre, gyárak jogviszonyainak rendezésére, a csődtörvényre s így tovább.) Egy ponton azonban a

reformeszmék ellenállásba ütköztek. E megtorpanás egyrészt a hatalom rugalmatlanságának, másrészt a

társadalomfejlődés magyarországi sajátosságainak volt köszönhető.

Nem feledhető, hogy a bécsi kormányzat végül is egy abszolút hatalmi rendszer része volt, mely ösztönösen

nyúlt az erőszak eszközéhez, ha nehézséggel találta szembe magát. Az 1823-as mozgalmak idején természetes

módszerként rendelte ki karhatalmi támogatással a királyi biztosokat a vármegyegyűlésre, s még 1845-ben is a

főispán helytartók intézményével operált. Lassan jutottak csak el a hatalom bécsi képviselői és magyar

támogatói annak felismeréséhez, hogy nagyobb hasznot hajt, mintsem árt az óvatos reformpolitika. Emellett a

kormányzati politika nemcsak mint abszolút politika, hanem mint dinasztikus érdekek kifejezője is működött, s

mint ilyen, egyfajta külső bilincset rakott a magyar fejlődésre. Bár a Habsburgok magyar alkotmányos előírások

szerint megkoronázott, éppen uralkodó tagja (1835-ig I. Ferenc, azt követően pedig V. Ferdinánd), a Pragmatica

Sanctio szellemében, reálunióba kapcsolta az országot, valójában a magyar kibontakozást gátolta, mert úgy

viselkedett, mintha külső erő lenne. A dinasztikus megfontolások egyszerűen nem engedhették meg, hogy

afüggetlenség szóba kerüljön, ami pedig a követelésekjó részének radikalizmusát béklyózta meg (akár csak a

kereskedelmet, vám- és adópolitikát, hadügyet idézzük is föl). Maga a polgárosodás, mint gazdasági

kibontakozás, nem állt feltétlenül ellentétben a Habsburg érdekekkel.

Fejletlen gazdaság – fejletlen polgárság

A magyar társadalom oldalán a reformeszmék támogató bázisának időnkénti elapadása nagymértékben függött a

magyar társadalomfejlődés sajátosságaitól, melynek főbb vonásait fentebb már érintettük. Alább csupán a

leglényegesebb, a reformkorban különösen nagy jelentőségre emelkedő tényezőről szólunk. A reformkori

helyzet értékelésében fő helyre kívánkozik a magyar gazdaság és ezzel összefüggésben a magyarországi

polgárság rendkívüli fejletlensége. A polgárság létszáma a gazdasági fejletlenséghez igazodott. 1848-ban a

lakosság 6%-a lakott szabad királyi városban. Valójában iparral ezen lélekszámnak legfeljebb a fele

foglalkozott, de azon belül is néhány ezreléket képviselt csupán a valódi gyáros, a zöm céhes keretek között

munkálkodott.

A polgárság szavazata az országos politikában alacsony: összesen 1 vok- sot bírt a 49 szabad királyi város. Ami

ebből következett: a polgárság, helyzeténél s a feudális viszonyokban való érdekeltségénél fogva, nem tölthe-

tett be a polgári átalakulásban vezető szerepet. Ez a polgárság, státusának és súlyának mérlegelése nyomán

IV. POLGÁRI

ÁLLAMMODELLEK A MAGYAR

ALKOTMÁNYTÖRTÉNETBEN –

Föglein Gizella – Máthé Gábor –

Mezey Barna –Révész T. Mihály –

Stipta István – Völgyesi Levent


kialakult mentalitásából kifolyólag, nem a társadalom elpolgárosítását szándékozott megszervezni, hanem

önmaga nemessé válására, az armális megszerzésére törekedett.

A reformok környezete

Ahogyan Angliában, hazánkban is a rendi gyűlésből növekedett ki a hazai parlamentarizmus. Természetesen a

parlamentarizmus tiszta polgári eszméjének megvalósulásáról még szó sem lehetett. A rendi előjogok és a

nemesi alkotmányosság keretében a nemesség mindvégig arra törekedett, hogy az országgyűlés legyen –

különösen a Habsburgokkal szemben – a nemesi szuverenitás kifejeződése. Küzdött a nádorválasztásért, az

újonc- és adómegajánlás jogának megerősítéséért és gyakorlásáért. Az országgyűlési követek megválasztásánál

megkülönböztetés nélkül, egyenlő szavazati joggal bírt valamennyi magyar nemes (ami átlagos becslés szerint a

társadalom kb. 2,5-5%-át jelentette; az 1839-es összeírás szerint 135 000 nemes család, kb. 680 000 nemes állt

emögött). Werbőczi „populusa” számára tehát, ha úgy tetszik, „demokratikus” volt ez a keret. Az első

parlamentáris ujjgyakorlatokat az ellenzék ebben a feudális országgyűlésben végezte.

A politizálók köre

A reformkorban a nemességből lényegében mindenki politizált, valójában azonban az érdemi politizálók köre, a

valódi eszmei csatározások résztvevőinek csoportja jóval kisebb volt ennél. A kormánnyal szemben politizáló,

kezdetben kis létszámú, ámde egyre erősödő ellenzéki csoport bázisa a nemesség árutermeléssel foglalkozó

benepossessionatus rétege, mely felfigyelt arra, hogy a feudális jogrend bizonyos alapintézményei elzárják őt a

továbblépés, a kibontakozás elől. Hajlandónak mutatkozott tehát nyitni a reformok felé, ezért vált alkalmassá a

polgári átalakulás vezényletére. Ez a csoport azonban nagyon isJanus-arcú: bizonyos határokat semmi szín alatt

nem óhajtott átlépni. Példának okáért az ősiség eltörlését, az önkéntes örökváltság bevezetését alig néhány

megye kérdőjelezte meg, de amikor 1843-ban a nagy reformországgyűlés idején az adó kivetésére terelődik a

vita, még az ún. rebellis vármegyékben is verekedések törnek ki, s gondolkodás nélkül szavazzák le az ellenzéki

plánumot. Másik eset a szabad királyi városok szavazati jogának kiterjesztése volt. A polgárság voksokat

követelt magának, városonként egy szavazatot. Ez, ismerve a vármegyénkénti 2-2 szavazat rendszerét,

egyáltalán nem rendítette volna meg a nemesség hadállásait az országgyűlés alsótábláján, ám a polgári

átalakulásért és reformokért küzdő nemesség legfeljebb 16-ot lett volna hajlandó felajánlani 49 elvi

szövetségesének. A politizálók számát növelte az a kör (nem voltak túl sokan), akik a nyugati liberális

eszmékkel és politikai fejlődéssel megismerkedve, azokért lelkesedve szálltak síkra megvalósításukért,

Magyarország felzárkóztatásáért. Függetlenül itthoni helyzetüktől, Széchenyitől Pulszkyig, Eötvöstől Szalayig

grófok, bárók és köznemesek egyaránt akadtak közöttük. Ők, az európai liberalizmus hírhozói, képviselték az

ösztönös politizálással szemben az elvi politikát. Csatlakoztak a reformerek csoportjához az alkotmány sáncain

kívül rekesztett honoráciorok, a nem nemes értelmiségiek is, akik a társadalmi politizálás eszközeivel, például

újságírással járulhattak hozzá a reformok ügyéhez.

A politizálás terepe

Magyarországon, az évszázados hagyományokból táplálkozva (s 1825-ig a bécsi kormányzat diétaellenes

politikájának következtében is), a politizálás döntően a vármegyékben zajlott. A húszas években a politikai

ellenzéki véleménynyilvánítások helye, a politizálás terepe a vármegyei közgyűlés. A politizálás ekkor

többnyire persze csak tiltakozás a kényszerű újoncozás ellen, a felemelt hadiadóval szembeni ellenérzés

kinyilatkoztatása, az abszolút intézkedések elítélése és elutasítása. Eredményét jól jelzi az 1823-as vármegyei

mozgalmak végkimenetele: általában erőszakos beavatkozással értek véget a megyegyűlések, karhatalommal

oszlatták fel a „rebellis gyülekezetet”, vagy lefogták a megye tisztikarát, s ezzel vége is volt a „nemzeti

ellenállásnak”. Az 1825-ös év diétáját követően kiszélesedett a politizálás tere. A vármegyékben a

követválasztások és az instructi- ók új értelmet adtak a véleménykifejezésnek, az országgyűlés pedig lehetőséget

a reformok törvényes keretek közötti megvitatására, illetőleg azok esetleges becikkelyezésére.

Civil társadalom

A hatalom megenyhülése nyomán az országgyűlési küzdelmekkel párhuzamosan megindult a polgári élet

szerveződése is. Ma úgy mondanánk: megkezdődött a „civil társadalom” kiépülése. Egyletekés egyesületek

sokasága adott lehetőséget a honpolgári aktivitásra. Ezek persze nem elsősorban politikai szervezetek, de

politikai tartalommal működtek: a honfiúi elkötelezettségre, a nemzeti öntudatra és büszkeségre alapított

programjaikkal és tevékenységi formáikkal. A politikai körök és pártok majd csak azután jelentek meg a

IV. POLGÁRI







reformkor politikai palettáján, amikor az első neki- veselkedés után az országgyűlés törvényalkotó ereje

kimerült. (Értsd: az ellenzéki indíttatású kezdeményezések kormány által elfogadható hányada becikkelyeztetett,

s a bécsi politika, tűrőképessége határán mozogva, egyre keményebb ellenállást fejtett ki a javaslatokkal

szemben. Ennek megtörésére pedig már kevésnek bizonyult az ellenzéki muníció.) Nem véletlen, hogy Kossuth

színre lépésének időszakában a politika már nem csak a megyegyűlések és a diéta dolga. A radikálisok „az

utcára vitték”, a hétköznapok részévé tették a politikát, polgári körökben és hírlapokban, politikai pamfletek és

könyvek hasábjain folyt tovább a vita, s a „feltöltő- dés” az újabb parlamenti harcokra.

A harmincas évekre jelentősen megváltozott az a politikai közeg, melyben a liberálisok reformjaikat győzelemre

vinni törekedtek. Mindenekelőtt jellemzővé vált a civil aktivitás. Ahogyan Horváth Mihály, a kortárs

történettudós megfogalmazta: „Egyesüljünk! E szó korunkjelszava, mióta azt a nemes lelkű gróf Széchenyi

István kimondta. S e szócska, mely a hon állapotának javulására varázserővel hat, az egyenlőség

gyarapodásának is egyik leghatalmasabb eszköze. [...] Egy évtized óta mindennemű tudományos, művészeti,

emberiségi és anyagi célok elérésére számos, naponként szaporodó társaságok és egyesületek alakulnak

közöttünk, melyek minden osztályúakat egyesítenek kebelükben; e társulatok kizárólag egyenlőségi elven

alapulnak.”

Politizáló egyletek

E szervezetek között már fel-felbukkant néhány kifejezetten politizáló csoport is, mint a pozsonyi liberális

országgyűlési ifjak 1834. július 14-én alakult köre, a Társalkodási Egylet (itt mondott beszédéért zárták tíz

esztendőre börtönbe Lovassy Lászlót). 1841-benjött létre a pesti liberálisok gyülekezete, Fáy András

vezetésével, Nemzeti Kör néven, hogy 1845-ben kiszakadjon belőle a mérsékelt Pesti Kör, élén Ráday

Gedeonnal. A Nemzeti és a Pesti Kör válaszként a konzervatív párt létrehozására (1846. november 12.)

újraegyesült, s az Ellenzéki Kör elnevezést kezdte használni. Az egy évvel később alakított Tízek Társaságában

Petőfi radikális gondolkozású barátait tömörítette.

Nyilvánosság

A különféle politizáló csoportokat kiegészítette a magyar közélet egy jellegzetesen reformkori jelensége: a

nyilvánosság robbanásszerű kiszélesedése. Évente, havonta újabb és újabb tudományos, irodalmi,

ismeretterjesztő és politikai lapok indultak, s a politikai irányzatok ezeket használták fel szócsőként. A klubok,

kaszinók, a társasági élet kiszélesedése, az országgyűlések részleges nyilvánossága ugyancsak ebbe az irányba

hatott.

Az ellenzéki program

Mindezzel összefüggésben a társadalomban a reformpolitika alakítását illetően az alulról építkezés vált

jellemzővé. Ennek korábban is voltak hagyományai, hiszen a vármegyei közgyűlések is próbálkoztak az

országgyűléseken érvényesíteni politikai koncepciókat, ezek azonban jobbára a rendi kiváltságok féltésében és

védelmezésében merültek ki. Most a több száz éves csatornák új tartalommal teltek meg. Nagyon szemléletesen

mutatkozik ez meg például az ellenzék 1847-re formát öltő programjának kialakulásában. Számba véve a

fontosabbakat: a kereskedelemügy fejlesztését, a vámok eltörlését a vármegyei közgyűlések már régen

napirendjükön tartották; az ősiség intézménye Széchenyi Hitele óta az állandó támadások kereszttüzében állott.

II. József korától újra és újra előfordultak a megyei követelésekben a birtokképesség kiszélesítését tartalmazó

elgondolások. A közadózás kiterjesztésének elvét már 1826-ban elfogadták a megyék. Szatmár vármegye 1841-

ben megfogalmazott 12 pontjában (!) már követelték az ősiség eltörlését, a kötelező örökváltságot, a céhek

megszüntetését, az általános birtokképességet, az általános hivatalviselési jogot, a közadózást, a népképviseletet,

a sajtószabadságot. A Kossuth szorgalmazta Védegylet megalakítását megelőzően már szerte az országban

működtek megyei védegyletek; Zala vármegye közgyűlése már 1845-ben szavazati jogot akart adni a nem

nemesi értelmiségnek. Tehát az ellenzék liberális programja, az országos politikai koncepció is „alulról fölfelé”

épült ki.

Liberalizmus

Mint már említettük, igen nagy szerepe volt a nyugati liberális eszmekörnek, mely a modellkeresés korszakában

az ellenzéki vezetők kézenfekvő és vonzó vezérlő ideológiájává vált. Nyugat-Európából érkezett a liberalizmus

mint eszme s a liberalizmus mint gyakorlat; onnan származott a legtöbb közvetlen tapasztalat. Amerikából pedig

IV. POLGÁRI







a demokrácia modellje. Nem akadt, aki komolyan politizált Magyarországon, hogy Tocqueville-t ne olvasta

volna. Kimutathatóan az amerikai demokráciáról írott könyvére alapozta államszervezeti elgondolásait a két

legerőteljesebb ellenzéki irányzat: a centralisták és a municipalisták politikusköre is. A liberalizmus

természetesen nem jelentette és nem jelenthette ugyanazt hazánkban, mint Nyugat-Európában. Nálunk, nem

véletlenül, a nagyobb hangsúly a liberalizmus alkotmányos berendezkedésén, a garanciák kiépítésén volt. Ez is

tükrözi a periferiális társadalmak fejlődésének sajátosságát, a társadalom minden szférájának átpolitizáltságát.

Az egész társadalmat a politika túlsúlya jellemezte. E tájon nem lehetett semmit sem csinálni politika, politikai

következmények nélkül. (Ez a jelleg rendkívüli jelentőséget kölcsönzött a politikusoknak és a politikai

programoknak, ugyanakkor természetesen megnövelte felelősségüket is.) Amiként az abszolút kormányzat

előbb politikai, majd jogi eszközökkel igyekezett úrrá lenni a gazdasági, társadalmi nehézségeken, ugyanúgy

politikai tett volt a Nemzeti Múzeum, a Tudós Társaság megalapítása, a Lánchíd építése, kaszinók szervezése,

gyárgründolás vagy egyletlétesítés – akárcsak a hírlapírás.

Pártok, körök

Az egyesületek politikai jelentőségének megnövekedését jól példázza a helytartótanács ezzel kapcsolatos

fokozódó aktivitása. 1844. november 19-től, királyi rendeletre, valamennyi engedély nélküli egyesületet be

kellett tiltania. 1845. január 7-én bekérette mindegyik törvényhatóságtól a területén működő valamennyi

egyesület alapszabályát, március 26-án királyi rendelet tette kötelezővé az egyletalapításnál a helytartótanács

jóváhagyását. Igaz, ezek a szabályok nem vonatkoztak a direkt politikai körökre, lévén azok ad hoc jellegű

politikai társulások. A helytartótanács szerepének a hazafias egyesületek ellenőrzésében volt igen nagy

jelentősége.

De amíg ezeket „tetten lehetett érni”, a kifejezett politikai csoportosulások szemmel tartása sokkal nehezebb

volt.

A Lovassy és Tormássy elleni 10 és másfél év, a Wesselényire és Kossuthra kiszabott 3-3 esztendő az

államhatalom ideges reagálását jelzi, nem tudván mit kezdeni ezekkel az eddig ismeretlen civil alakulatokkal.

Útját állni azonban a politikai szerveződéseknek nem tudták, így jutottak arra az udvarhű politikusok, hogy

maguk is hasonló eszközzel lépnek föl.

A Konzervatív és az Ellenzéki Párt

1846. november 12-én létrejött a Konzervatív Párt, mely az erőszak politikája helyett a mérsékelt reformot

tartotta követendő taktikának. Célként fogalmazta meg a vármegyei választások „bevételét” s a kormánytöbbség

elérését a követek tábláján. Az óvatos reformok megfogalmazása azonban már lépéshátrányt fejezett ki. A párttá

szerveződés deklarálása ráadásul kiváltotta az ellenzék izgatott szervezkedését. Egymást követték az ellenzéki

nagygyűlések, s korábban szétvált ellenzéki csoportok ismét egymásra leltek. A „vészhelyzet” program

kidolgozására serkentette a liberális politikusokat, s 1847. június 7-én megszületett az Ellenzéki Nyilatkozat. A

Konzervatív és az Ellenzéki Párt természetesen nem mai értelemben vett párt volt. Kezdetben a francia klubok

mintájára szerveződő körök, melyekben megvitatták a programokat, mozgósították a politikai csoportok

követőit. A politikai vezetők itt szereztek maguknak népszerűséget, itt tettek szert politikai jártasságra, itt

sajátították el a politikai és parlamenti tárgyalások fortélyait. Ezek a pártok nem tartós alakulatok, nincs vagy

alig van szervezetük. Ezekből a formációkból bontakoztak ki az országgyűlési (parlamenti) pártok. A

megválasztott követeknek egyre több kérdésben kellett állást foglalniuk, különféle kiéleződő politikai

csatározásokban csatlakozni valakihez (valamely irányzathoz). Ezeknek a pártoknak a lelke néhány népszerű

politikus volt, akik mágnesként gyűjtötték maguk köré a nézeteikkel szimpatizálókat. Így jöttek létre a követek

csoportját jelentő pártok, habár ez a reformkorban még elég tág kategória. Ezek a csoportosulások a szervezeti

értelemben vett párttá válást majd a dualizmus második-harmadik évtizedében élik meg. A reformkorban csak

két párt alakult: a reformpárt, és a tradicionális osztrák-magyar kapcsolatok érdekeit védő párt. A különféle

irányzatok ezeken belül különültek el (például a liberálisok municipalista, centralista és mérsékelt irányzatai). E

mellett a két nagy irányzat mellett lényegében valamennyi aktív politikus elkötelezte magát. (Kevés olyan

magányos gondolkodó maradt, mint Széchenyi István.)

A pártképződés közjogi alapja

Ebben a két irányzatban már megfogalmazódott az a polgári korszakunkat is meghatározó, s a 17-18. századi

gondolkodásban is döntő szerepet játszó politikai szemlélet, amely apártképződés alapkövévé a Bécshez fűződő

IV. POLGÁRI







viszonyt tette. A liberálisok nem egyszerűen szabadelvűek voltak, hanem a Bécstől való függetlenedés

különböző fokozatait képviselő elgondolások hívei. A konzervatívok pedig a szorosabb birodalmi kapcsolatok

modelljét kívánó politikusok. (Ez a kezdeti megközelítés végigvonul a 19. század politikai pártalakulásán, az

alkupárt-radikál párt, a határozati-felirati párt, a Deák-párt-48-as párt, szabadelvű párt-ellenzékpárosain.)

Politikai és szabadságjogok

Az 1848-as alkotmányos átalakulást megelőző magyar társadalomban az állampolgár szónak vajmi kevés

értelme volt. A társadalom ugyanis elsősorban nem aszerint tagozódott, hogy valaki alattvalónak vagy

idegennek minősült-e (vagyis a politikai és szabadságjogokat nem az állampolgári kötelékhez kötötték, hanem a

nemzet [populus] fogalmához, mely a középkori jogértelmezés szerint a rendeket ölelte fel). Aplebs, a nem

nemes közrenduek tömege nemcsak a politikai jogoktól, de a polgári s magánjogi jogosítványok jelentős

részétől is el volt zárva (például nemesjószágok megszerzése, törvénykezési önállóság, hivatalképesség, a

személyes szabadság számos eleme, adómentesség).

Nemesi jogok

I. (Nagy) Lajos 1351. évi decretumának 11. cikkelye tartalmazta azt a törvényi passzust, amelyre utóbb

Werbőczi István is felépítette a nemesi jogok konstrukcióját. „Az országunk határai között élő valódi nemesek,

még az országunk határai közt fekvő hercegi tartományokban levők is, megannyian ugyanazon egy

szabadsággal éljenek.” Anjou Lajos törvényét konkretizálta utóbb a Hármaskönyv: „Magyarországnak minden

főpap, zászlós-, s többi országnagy urai és nemesei ugyanazon egy szabadsági, kivételi s mentességi előjogokkal

élnek, s nincs is valamely úrnak nagyobb vagy valamelyik nemesnek kisebb szabadsága.” Erre a tételre épült rá

a nemesi szabadságok katalógusa, a híres Primae Nonusba (primae par- tis nonus titulus: a Tripartitum I. rész 9.

címe után) foglalt jogosítványok.

Nemest törvényes elmarasztalás nélkül letartóztatni nem lehetett (kivéve ez alól azon bűncselekmények

elkövetőjét, aki a tett becstelen mivolta miatt nemességét is veszti, s így tettenérés esetén „parasztkézzel is

szabad letartóztatni”: úgymint szándékos gyilkosság, gyújtogatás, tolvajság, rablás, haramiaság, erőszakos nemi

közösülés eseteiben). (HK. 1-2., Aranybulla 2. fejezete, 1435. [II.] 18. tc., 1439:27. tc.; 1462:2. tc., 1492:11-13.

tc.; utóbb 1608. k. e. 16. tc, 1613:34. tc., 1618:14. tc., 1625:13. tc., 1655:38. tc., 1659:16. tc., 1687:14. tc. stb.)

A nemesség kizárólag a törvényesen megkoronázott király hatalma alatt állott, de még az uralkodó maga is csak

törvényes úton vonhatott felelősségre közülük bárkit is (HK. 4., továbbá Aranybulla 17. fej.).

A nemesek mentesek voltakajobbágyiszolgáltatások, adakozás, rovás és egyéb adók, vámok és harmincadok

fizetése alól; vagyonukkal, birtokjövedelmeikkel mindenkor szabadon rendelkezhettek (HK. 5., továbbá

Aranybulla 3. és 7. fejezete, 1492:28, 50. tc., 1498:35. tc., később: 1548:32., 1557:16., 1563:70. tc, 1574:37. tc.,

1595: 27. tc., 1602:9. tc., 1613:4. tc., 1618:59. tc., 1715:8. tc., 1723:6., 14. tc., 1741:58. tc.).

Werbőczi negyedikként említette az Aranybulla ellenállási záradékát, hogy ti. „örök időkre szabadságukban áll

annak ellene szegülni és ellene mondani a nélkül, hogy a hűtlenség vétkébe esnének” (HK. 6.). A Primae

Nonusba foglalt szabadságjogoknak ezen negyedik eleme mindig is viszonylagos jelentőségű volt a magyar

alkotmányos élet szempontjából; 1687-ben azután a diadalmas osztrák abszolutizmus hatályon kívül helyeztette

a Habsburg-ellenes rendi mozgalmakban közjogi érvként használt nevezetes passzust (1687:4. tc.).

Ezt kiegészítve jogai voltak a nemességnek: a hivatalviselési képesség (minden méltóságra és közhivatalra),

joghatóság birtokaik jobbágyai és cselédei fölött (úri hatóság); nemesi javak birtokába csak nemesek juthattak;

vérdíjuk magasabb volt, mint a közemberé. A politikai életben teljes terjedelemben részt vehettek: a

törvényhozásban a közgyűlések által választott s instructionált követek útján vagy személyesen; az

önkormányzatokban a választás és választhatóság jogát bírták.

Nemesség szerzésmódjai

Ezeknek a jogosítványoknak birtokába jutni tehát oly módon lehetett, ha valaki nemessé lett. E szempontból

különös jelentősége volt a nemesség szerzésmódjainak. Ezek az alábbiak voltak: királyi birtokadomány

(donatio), címeres nemes levél (litterae regales), fiúsítás (praefectio),fiúváfogadás (adop- tio filialis), és

ünnepélyes honfiúsítás (indigenatus) és törvényesítés (ezek az ún. eredeti szerzésmódok), és nemes lett a nemes

atyától törvényes házasságból származó gyermek is (származékos szerzésmód).

IV. POLGÁRI







Közteherviselés

A nem nemes és a nemes közötti jogállásbeli különbségek felszámolását csupán a reformkorban kezdték meg

országgyűléseink. 1836-ban áttörték a nemesi adómentesség gátját, s a diéta megszavazta a jobbágytelken élő,

illetve azt használó nemesek adóztatásáról szóló cikkelyt (1836:11. tc.); a nem nemesek perképességét

kitágították (1836:13. tc.), büntetőpereikben afel- lebbezési lehetőséget generalizálták (1836:17. tc.), a

következő diétán megsemmisítették a jobbágyok örökösödésének addigi megszorításait (1840:8. tc.). Az 1844:4.

tc. a nemesi birtokképesség általános feloldásáról szólt, az 1844:5. tc. eltörölte a hivatalviselési képesség

korlátozásait. Az áprilisi törvényhozás deklarálta a közteherviselést, s ezzel megszüntette a nemesség vagyoni

kiváltságait. (1848:8. tc.) Ajobbágyok terheit megszüntető végzések a közteherviselés másik pólusán jelentettek

előrelépést (1848:9-13. tc.). A politikai jogok között a választójogosultság az 1848:5. tc. értelmében

kiszélesedett: az eddig csak nemesi választók immáron kiegészültek a társadalom további csoportjaival. (A

változás e téren nem volt túl jelentős: 4-5%-ról 10% körülire emelkedett a szavazók száma. A szám a többi

változás teljes körűségéhez képest soványka eredménynek tűnik – a kor európai tendenciáinak azonban nem

mond ellent.)

1.2. AZ ALKOTMÁNYOS FORRADALOM

A reformkor pártjai és vezető politikusai elfogadták a fennálló alkotmányos rendet, reformjaikért nem

rebellióval, törvényen túli szervezkedésekkel, hanem jog szerinti úton kívántak harcolni, s alkotmányos keretek

között is vívták ki azokat. 1848 polgárosodást jelentő articulusai nem 1848 szülöttei, azok egy huszonöt

esztendős folyamat eredményei, az 1823-as mozgalmaktól az áprilisi törvényekig ívelő liberális

reformmozgalom küzdelmeinek termékei.

Úgy véljük, nem tagadható meg az utolsó rendi országgyűléstől az elismerés. „.. .mai közszabadságainkat a

magyar nemesség küzdötte ki, senkitől sem szorítva [.] nincs még egy ilyen jelenet a világtörténelemben, mely

csak vért és jogokért lázadást ismer, de osztályok lemondását jogaikról alig jegyzi fel” (Károlyi Árpád). 1848

törvényei a rendi alkotmányosság évszázados szabályai szerint, a magyar rendi országgyűlés szokott rendjében

születtek, a formaságokhoz való legteljesebb ragaszkodás keretében. Megszavazták azokat a kerületi ülésekben,

az alsótáblán, s még a főrendek is, a leghagyományosabb formában feliratban megküldték az uralkodónak, aki

azt szentesítette. A törvényalkotásba külső erő, különösképpen zavart okozó erőszakkal nem avatkozott bele. A

márciusi utca eseményei és a diéta tárgyalásai párhuzamos utakon futottak. A március 3-án megszavazott felirati

javaslatot a felsőtábla 14-én elfogadta, s a feliratot 15-én deputáció vitte Bécsbe. Ott az uralkodó elfogadta a

feliratban indítványozott javaslatokat, István nádort teljhatalommal ruházta föl az ügyek kezelésében,

hozzájárult a magyar minisztérium felállításához, s ennek alapján 17-én (amikor még a pesti eseményeknek híre

sem volt Bécsben) már kinevezte Batthyány Lajost miniszterelnöknek.

Az alkotmányos szabályok betartása szoros összefüggésben van azzal, hogy a nemesség volt a polgári átalakulás

vezénylője, ily módon „saját térfélen” vívta ki eredményeit. Ha a társadalom valamely, a politikai sáncokon

kívül álló, rétege támadta volna a feudális konstrukciót, nyilván nem lett volna ilyen természetes a bejárt állami

utak használata. De hát a reformkor ellenzéke nem a társadalom legalsóbb régióiból érkezett. Legtöbben

funkciókat töltöttek be (ha nem is kormányzati szinten) a nemesi előjogokat védelmező vármegyékben, s

valamennyien privilegizáltak voltak. Az átalakulásban Bécs is ellenfél volt, de talán a nemesség legnagyobb

küzdőfele önmaga volt. Abban a kemény küzdelemben, amelyet polgári átalakulásnak mondunk, a társadalom

egyik privilegizált rétege mindenekelőtt önmagát győzte le, önmaga fölött aratott diadalt. Ez 1848 nagy

győzelme: a vértelen átalakulás, a revolúció felidézte zavargások, fegyveres összeütközések, testvérharc

elkerülése. (Ezt tette semmivé később Bécs támadása. Az azonban már egy másik fejezet: nem a polgári

átalakulás, hanem a függetlenségért vívott szabadságharc kérdése.) A valósághoz tartozik azonban az is persze,

amit Nyáry Pál az összeülő első népképviseleti országgyűlés láttán megjegyzett: „Magyarország ugyan

eszmékben átalakult, de valósággal még nem, köztünk csak ismeretes nevekre találhatni.” Ez is a nemesség

vezérelte polgári átalakulás velejárója: az első polgári országgyűlésünk képviselőinek 74%-a megyei birtokos, s

24%-a csak a városi polgár.

2. 2. AZ ALKOTMÁNYOS MONARCHIA (1848 ALKOTMÁNYA)

IV. POLGÁRI







2.1. AZ ALKOTMÁNYREFORM

Az európai forradalmi hullám nyomán – Magyarországon 1848 márciusáprilisában – az utolsó rendi

országgyűlés követei szorgos munkálkodásának köszönhetően valósult meg az „alkotmányos reform”, a korábbi

magyar közjogi rendszer radikális átalakítása.

A rendi alkotmány fejlesztése

Az „áprilisi törvények”-nek nevezett jogalkotási programmal alapvetően változott meg az állam

berendezkedésének jellege, s a rendi-feudális hatalomgyakorlási szisztémával szakítva a politikai struktúra a

polgári alkotmányosság kritériumai szerint alakult át. S történt mindez akként, hogy a törvényhozás nem

egységes „kartába”, alkotmánylevélbe foglalta a hatalmi viszonyok leglényegesebb szabályait, hanem egy sor –

jó néhány esetben praktikusnak szánt – törvényben rögzítették a „rendszerváltozás” Európában már éppen tető

alá hozott reformjait. A rendi alkotmány fokozatos továbbfejlesztésére került tehát sor, melyet alátámasztott a

társadalmi átalakulás természetes környezete és az új politikai elit politikai filozófiája is, s amellyel a rendi-

képviseleti monarchiát 1848 októberéig a polgári karakterű alkotmányos királyság váltotta fel.

Alkotmányos koncepciók

Az őszi napoktól, az udvari reakció ellentámadásának köszönhetően, a nemzet defenzívába szorult, s megtenni

kényszerült minden tőle telhetőt az ország kivívott különállásának biztosítására, s az alapjaiban rögzített

alkotmányos berendezkedés csomópontjainak konzerválására. Az alkotmányos struktúra márciusban még

elképzelt s remélt továbbépítésére ekkor már gondolni sem volt idő. A pesti politika kapkodóvá vált, s a

vészterhes napokban az országgyűlés hatalmát, a cselekvés lehetőségét-köte- lezettségét jelentős mértékben

átruházta az eminens szerepet vállaló testületre, a Honvédelmi Bizottmányra.

A téli-tavaszi hónapok a hadi események zajától váltak hangossá, melyek messze űzték az alkotmány

fejlesztésének átgondolt, kiérlelt koncepciókra alapozott lehetőségét. Mi több, radikális lépések történtek, a

szabadságharc állama az Ausztriával való szakításra kényszerült. A függetlenség elnyerése után gyökeresen

alakult át az állami szervek kapcsolatrendszere, s a parlamentáris köztársaság formájában készült a nemzet a

bécsi haderő tervezte invázió kivédésére. A forradalom és szabadságharc heteinek-hónapjainak sodró politikai

eseményei – a fenti vázlatos kép tanúsága szerint is – közvetlenül hatottak a magyar alkotmányos berendezkedés

formaváltozásaira. A nyugtalan, s gyakorta drámai napok állandó mozgásban tartották negyvennyolc-

negyvenkilenc alkotmányát, amelyet a közjogi irodalom számos markáns karakterisztikummal is jellemzett.

2.2. AZ ÁPRILISI ALKOTMÁNY

Szakítás a rendi struktúrákkal

Az államélet fundamentumául szolgáló törvényeket nem csupán a spontaneitás s a sokszor vállaltan is

átmenetinek szánt szabályozás jellemezte. Az áprilisban szentesített jogforrások ugyanis véglegesen és

kategorikusan szakítottak a rendi struktúrákkal és szemlélettel. Állításunk bizonyításául elégséges utalni a

választójogról, a közteherviselésről vagy akár az úriszéki bíráskodás megszüntetéséről intézkedő törvényekre,

illetve arra a – bizonyára nem csupán formai – tényre, hogy a forradalmi törvényhozás gondosan s szembetűnő

sikerrel tudta elkerülni a rendi kifejezésnek még pusztán a megemlítését is. Az állampolgári egyenlőség

követelését s ezzel párhuzamosan a rendi korlátok eltörlésének óhaját csupán néhány radikális gondolkodó tűzte

zászlajára. Ám mindazok, akik a reformfolyamatokat hangsúlyosan és hatásosan előkészítették, a szerzett jogok

tiszteletben tartásának talaján állva, a jogkiterjesztés elvét figyelembe véve, a folyamatos jobbítás rögösebb, de

kevesebb kockázattal járó útját választották. Az átalakulás biztosabb sikerét remélve bizonnyal ezért kerülték a

nemesi érzékenységet esetleg jobban sértő törvényi megfogalmazásokat, az egyenjogúsítás útját eltorlaszoló

rendi korlátoknak címzett expressis verbis hadüzeneteket.

Az önmagát túlélt, hanyatló, feudális társadalmat megosztó státuskülönbségek felszámolását, az évszázadok

alatt emelt falak lebontását a reformkor legnagyobb gondolkodói tiszteletreméltó elméleti munkássággal

alapozták meg. S tették ezt a Werbőczi által rendszerbe foglalt szentkorona-tan korszerűsítésének szándékával,

azzal, hogy „Hunnia minden lakosának polgári létet” követeltek (Széchenyi), vagy pedig azáltal, hogy törvény

által kinyilatkoztatni tervezték: „a magyar parasztot személyében és vagyonában szintén senki sem

háborgathatja, hogy ő is birtoki joggal bír, hogy ő is tagja a nemzetnek, a Szent Koronának.” (Kossuth).

IV. POLGÁRI







A polgári államépítkezés kritériumainak megfelelni óhajtó országgyűlés csupán a társadalmi átalakulás

legfontosabb lépéseinek megtételére szánta el magát. A jobbágyfelszabadítással széles tulajdonosi réteget

teremtett, de ugyanakkor „mindazon törvényeknek alkotását, melyek az ország belbé- kéjének és a nemzeti

szabadságnak rögtöni intézkedést” nem kívántak, későbbre halasztották. Így maradt el – hogy csupán kettőt

említsünk ezek közül – számos szabadságjog tartalmi megfogalmazása, illetve a helyi önkormányzatok és a

központi kormányzat oly kényes viszonyának körülírása.

A modern magyar államépület belső válaszfalainak többé-kevésbé gondosan kimódolt megépítése mellett

viszonylag kevés jogalkotói figyelem irányult Magyarországnak a Habsburg Birodalom rendszeréhez fűződő

kapcsolatára. S jóllehet: a hazai progresszió legjobbjait, a korszerűsített állam álmának beteljesítésén túl, az

abszolutisztikusan politizáló Burgtól való mind nagyobb távolság megteremtésének vágya mozgatta, paradox

módon e téren „törvényekben is rögzíthető koncepcióval nem rendelkeztek”.

Magyarország és a birodalom

Aperszonálunió gondolati konstrukcióját kísérő udvari ellenszenv okán annak elfogadtatására vajmi kevés

remény mutatkozott. Mégis kimond- va-kimondatlanul az áprilisi törvények szellemiségét a birodalomhoz

fűződő szálak mind teljesebb meglazításának s az egységes Magyarország felépítésének szándéka magyarázta.

Az alkotmányos monarchia

Az utolsó rendi országgyűlés korszakos alkotmányozásának köszönhetően a hatalom gyakorlásának korábban

kialakított rendjében is radikális változás intézményesült. A tartalmilag polgárivá formált állam ugyanis

alkotmányos monarchiává formálódott át, amelyben ugyan nem történt meg az államhatalmi ágak

különválasztása, ám arra, hogy a politikai erőtér egyes központjai befolyásukat egymás rovására ne növelhessék,

mégis különös hangsúlyt helyeztek. Korlátozták a korábban abszolút módon gyakorolt uralkodói jogokat a

törvényhozás terén s a végrehajtásban.

A korábban testületi ellenőrzés nélküli végrehajtó hatalom bizonyos mértékig a király felügyelete alatt maradt,

ám munkájára igazi befolyással a népképviseletivé átváltozott országgyűlés bírt. A márciusi törvények

módosulásokat eredményeztek a bírói hatalmi ágazat működésében és korábbi függőségi viszonyrendszerében

is. A bírósági szervezetrendszer tagjai többirányú függésrendszerben helyezkedtek el azzal, hogy kinevezésüket

az uralkodó és a kormány együttes aktusával nyerték el. A politika a bírói függetlenség megteremtésének csupán

az első lépéseit tette meg.

2.3. A POLGÁRI SZABADSÁGJOGOK ALAPVETÉSE

Az áprilisban szentesített törvények, majd később a valóban forradalmi jogalkotás intézkedéseivel az ember és

ember közötti különbségek felszámolásáért négy-ötszáz nap alatt több történt, mit korábban évszázadok hosszú

során.

A jogegyenlőség megvalósítása

A polgári átalakulást célként kitűző törvények átformálták a társadalmi hierarchia eddig fennálló rendjét, s

felszámolták a jogegyenlőtlenségek főbb intézményeit.

A nemesi kiváltságok egyik sarkallatos eleme, az adómentesség a közös teherviselést kimondó törvény (1848:8.

tc.) értelmében hatályát vesztette. Az egyenlősítéséért tett legfontosabb intézkedés, hogy Az úrbér és azt pótló

szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézsma és pénzbeli fizetések megszüntetéséről

szóló 1848:9. tc. a jobbágyok birtokában lévő földek fölötti földesúri tulajdont törölte el, s ezzel nem kevesebbet

rendelt el, mint a jobbágytelkeknek a volt jobbágyok szabad tulajdonba adását. A földesurak kártalanítását a

nemzet vállalta magára. A földesúri joghatóság intézménye, az úriszék, az 1848:11. tc. rendelkezései értelmében

került felszámolásra, helyét mind polgári, mind büntetőügyekben a vármegyei ítélkező szervezet volt hivatott

betölteni. A papi tized megszüntetése (1848:13. tc.) szintén foganatosítva lett, mivel „az egyházi rend a papi

tizedről minden kárpótlás nélkül” lemondott. A kortárs jogtudós – Szabó Béla – e változások jelentőségét

felismerve okkal írta egy helyütt: „Az úrbéri birtok megszüntetése lehetővé teszi, hogy minden nem nemes

földbirtokos magyar nemzet tagjává törvényesítethetik mert megszereztetvén nekie a »magyar nemzetiesség«

IV. POLGÁRI







eredeti alapja, a szabad földbirtok, amelly a nemzettag qualificationális kelléke – birtokviszonyánál fogva

függetleníttetik, s minden úri hatalomtól mentessé tétetik.”

A szent korona joghatóságán belül születettek vagy honosítottak szabadságfokának növeléséért a politikai jogok

terén is lépni kellett. A kor legjobbjai előtt tökéletesen világos volt, hogy a korább idézett törvényekkel

felemelteket az addigi „nemzettagok”, vagyis a nemesek politikai jogaiban kell részeltetni, s hasonlóképpen kell

cselekedni az „ész-erkölcsi- vagyonosok” (orvosok, jogtudorok, gyárosok, mesterek, kézműiparosok) esetében

is. E felismerésnek volt azután eredménye azoknak a politikai jellegű szabadságjogoknak törvényi-rendeleti

tételezése, amelyekkel az állam új irányítói nem kisebb cél megvalósítását tűzték maguk elé, mint a döntések

társadalmasítását, leszögezvén: „a politika legyen a köz ügye”.

A nemzetiségi egyenjogúság rendezése

A századok során Magyarországra betelepült különböző népek és népcsoportok természetesen a fejlettség és

műveltség eltérő szintjeit képviselték. A különbözőségek ellenére nemzeti mozgalmaik közös vonása volt, hogy

önazonosságuk legfontosabb kritériumának a nyelvet tartva, vezetőik és elitjük – a korábbi e téren született

magyar sikereken felbuzdulva – a nyelvhasználat jogaiért léptek először fel. Az itt élő etnikumok miatt is

sokszínű Magyarország nemzetiségi politikusai nem érték be a jogegyenlőségre alapozott egységes politikai

nemzet programjával, hanem mint önálló nemzetiség maguk is részeltetni óhajtották népüket a nemzeti haladást

elősegítő jogi feltételrendszerben. S tették ezt olyan politikai-közéleti atmoszférában, amelyben a magyar

liberális nemesség részleges, de kitapintható sikereket ért el a magyarosítás folyamatában.

Bár a nemzetiségi ellentétektől és sérelmektől befolyásolt Magyarországon a „jogkiterjesztés” jótéteményeiben

a nemzetiségek is részesültek, a nemzetiségi-kisebbségi helyzet negatív következményeinek orvoslására, a

történeti Magyarország területén élő, nem magyar anyanyelvű polgárok korábbi hátrányos helyzetének

kiküszöbölésére nem készültek tervezetek, nem születtek kormány- vagy más hatósági intézkedések. A francia

fogantatású „egy nép, egy terület, egy kormány” konstrukció hazai parafrázisát kimunkáló kormányzat még a

mind sűrűbben s határozottabb hangot kapó nemzeti követelések hallatán sem gondolt a kisebbségekjog-

védelmének kodifikálására.

A horvátországi nacionalista mozgalomnak az alkotmányos követelései, a karlócai szerb nemzeti gyűlés

határozatai, a liptószentmiklósi szlovák petíció pontjai, a románok balázsfalvi gyűlésének határozatai nem

nyertek kielégítést, vagy egyenesen válasz nélkül maradtak. Így a nem magyar népek vezetőinek Bécs iránt

táplált illúziói erősödtek, amit pedig a birodalomcentrikus Habsburg politika sietett is kihasználni. A pesti

kormány és a nemzetiségi mozgalmak közötti viszály az ellenforradalom erejét, lehetőségeit és esélyét növelte.

Ezek láttán a magyar szabadságharc államának vezetői 1849 nyarán – igaz már a végveszély idején-végül is

elszánták magukat a nemzetiségi kérdés törvényi rendezésére. A képviselőház július 28-i döntése jó egy

esztendei késéssel általános elvként rögzítette, hogy „a magyar birodalom területén lakó minden népiségek

nemzeti szabad kifejlődése biztosíttatik”. A zavartalan fejlődés lehetőségének körét azután úgy rajzolták meg,

hogy azon belül a „községi tanácskozásokban mindenki anyanyelvén szólhat.”, ahogy az elsőfokú bírói fórumok

bevezetésre váró tárgyalásain is. Jelentős koncesszióként értékelhető a határozatnak az oktatás és

anyakönyvezés mikéntjére vonatkozó tételei is: „Az elemi tanodákban tanítási nyelvül mindig a községi vagy

illetőleg az egyházi nyelv fog használtatni. Az egyházközségeknek anyakönyvei és egyházi ügyei az egyházbeli

község anyanyelvén fognak vezettetni.” Atörvényho- zás az állampolgári egyenjogúság teljessé tételének

kívánalmát szem előtt tartva deklarálta, hogy a „hivatalra és tisztségekre alkalmazás nyelv és vallás

figyelembevétele nélkül általában az érdem és képesség szerint fog történni”.

A szabadságharc nemzetiségi politikájának fordulata azonban már csupán elvi jelentőséggel bírt. A békejobb

megkésett, s a bécsi politikai reakció győzelme nemcsak a magyar reményeket oszlatta el, de sújtotta a korábban

ígéretekkel kecsegtetett magyarországi nemzetiségeket is.

A vallásszabadság szabályozása és a felekezetek egyenjogúsága

A polgári útra lépő Magyarország törvényhozása negyvennyolc márci- usában-áprilisában a vallás

gyakorlatának szabadságát szem előtt tartva megtette azt az első, ám döntő lépést, amelyre korábban évszázados

küzdelmek során nem volt képes a hazai politika. „E hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetre

különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapíttatik meg” – rögzítette álláspontját a

vallásszabadság kérdésének szabályozásakor az országgyűlés az 1848:20. tc. elfogadásával.

IV. POLGÁRI







A bevett vallások koordinációs rendszerére alapozott vallásszabadság tehát a bevettnek minősített felekezetek

híveit részeltette e fontos jog államilag nem korlátozott gyakorlatában, ezek közé ekkor a törvényhozás az

unitárius vallást is besorolta. A lelkiismereti és vallásszabadság kiszélesítésének útján jelentős mérföldkőként

aposztrofált törvény a hit szabad megválasztásában és különösképpen annak államilag nem befolyásolt,

korlátoktól mentes, de mégis támogató gyakorlatában egyenlő jogi helyzetet teremtett valamennyi bevett

religióra nézve.

A törvény határozottan szólt a kedvezményezett egyházak állami támogatásának kérdéséről is: „Minden bevett

vallásfelekezet egyházi és iskolaiszükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek.” Intézkedés született

továbbá a katonai szolgálatot töltők számára a „saját vallású” tábori lelké- szi intézmény felállítására.

Megjegyezzük, hogy az erdélyi országgyűlés a bevett vallások egyenlőségéről a pesti jogalkotáshoz rokonítható

intézkedést hozott a görögkeleti vallás egyidejű elismerése mellett (erdélyi 9. tc.).

A sajtószabadság

A liberális nemesség által végrehajtott magyar polgári átalakulás a politika színpadán bizonnyal a sajtó

felszabadításával és a cenzúra eltörlésével aratta tán egyik legátütőbb sikerét. A nyomtatott szó szabadságát

megteremtő 1848:18. tc. hazánkban első ízben deklarálta, hogy „gondolatait sajtó útján mindenki szabadon

közölheti és szabadon terjesztheti”, valamint: „Ki az országgyűlés, a törvényhatóságok, mindenféle

törvényszékek, és a törvény által alkotott egyéb testületek iratait, és azok nyilvános üléseit hív szellemben és

igazán közli, ellene a közlöttek tartalma miatt kereset nem indíttathatik.”

E nagyon is rugalmas és liberális keretet azonban nem csupán szabadságelvű rendelkezésekkel töltötték meg a

törvény megalkotói. E törvény igen részletesen és korszerű intézkedéssekkel szabályozza a különböző jogágak

által igényelt sajtójogi kérdéseket. Egy sajtótermék, lap megalapítása meghatározott eljáráshoz kapcsolódik. Az

illetékes hatóság felé bejelentési kötelezettség áll fenn, amelynek értelmében a lap tulajdonosa, a felelős kiadó

vagy a felelős szerkesztő személyét, valamint a nyomdát kell megjelölni. Megjelenik a kaució intézménye is,

napilapnak több, ritkábban megjelenő lapnak kisebb pénzösszeget, amelyre, ha készpénzben tették le, évi 5

százalékos kamat jár a letevőnek, illetve erre a célra betáblázott földbirtokra vonatkozó kötelezvényt kell

biztosítékul letétbe helyezni. Ebből az összegből elégítik ki az esetleges pénzbüntetésekből vagy bírságokból,

peres eljárás költségeiből eredő követeléseket. Olyan lap, amely nem politikai tárgyú és/vagy nem jelenik meg

havonként kétszer, a fenti eljárás nem vonatkozik.

Sajtóvétségek

Az ún. sajtóvétségek igen részletes szabályozást nyernek. Indokoltan, hiszen egyre növekszik az írni-olvasni

tudó emberek száma az írott sajtó útján a legközvetlenebb módon lehet az ország ügyeiről tájékozódni, tehát a

sajtó felelőssége óriási, de a belé vetett közbizalom is, amely a hitelességre, pontosságra, a mindenre kiterjedő

tájékoztatás igényére vonatkozik, így az ezzel kapcsolatos esetleges visszaéléseket sem lehet az állam részéről

büntetlenül, szabályozás nélkül hagyni. A törvény több alakzatot is megjelöl. „Ki valamelly bűn, avagy vétség

elkövetésére, egyenes és határozott felhívást tesz sajtó útján, és a bűn, avagy vétség valósággal el is kö- vettetik”

a felhívó mint bűnrészes kerül a büntetőhatóság elé. Aki az előbbi cselekedetet végrehajtja, de eredménytelenül,

az mint bűnkísérlő marasztalható el. Szabadságvesztéssel és pénzbüntetéssel sújtható továbbá az a személy is,

aki a „köz- és vallásos erkölcsiségből, s a tisztességes erkölcsökből csúfot űz”, aki állam, az uralkodó vagy az

uralkodóház tagjai ellen, az alkotmányos berendezkedés, a csend és közbéke ellen izgat vagy lázít, illetve

hatóságokat, testületeket, hivatalos vagy magánszemélyeket rágalmaz meg. Intézkedésként a jogsértést

megvalósító lapok zár alá vehetőek. A sajtórendészeti eljárás megsértői is büntethetőek, de általában csupán

pénzbírsággal, vagy lapjuk betiltása által. Polgári jogi intézménynek tekinthető a törvényben fellelhető

helyreigazítási igény megjelentetésének kötelezettsége, amelynek értelmében az elmarasztaló ítéletet a lap

legközelebbi számában teljes terjedelmében közzé kell tenni.

Fokozatos felelősség

Az 1848:18. tc. szabályozta a „bűnös sajtótermékek” elleni büntetőjogi személyes felelősség és az eljárás

kérdését is. A büntetőjogban széles körben elfogadott általános felelősség szabályaival szemben a fokozatos

felelősség intézményét vezette be. A fokozatosság elvének alkalmazásával a büntetőjogi tényállást megvalósító

újság cikkéért először a szerzőt, ha pedig azt felelősségre vonni nem lehetett, a sorban a szerkesztő, majd a

kiadó, végezetül a nyomda tulajdonosa következett.

IV. POLGÁRI







Sajtó esküdtszék

A teljesebb kép kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a sajtóvétségek ügyében a büntetőjogi felelősséget

esküdtszékek segítségével szándékozták megállapítani. Az eljárás csupán a közvádló hivatalos kívánatára, a

sértett hatóság vagy testület határozata alapján, illetve a sértett személy magánindítványa alapján indítható.

Érdemes még röviden kitérni a sajtóhoz kapcsolódó szomszédos jogokra is. Aki nyomdát alapít, ugyanazok a

szabályok vonatkoznak rá, mint a rendes kereskedőkre az 1840:16. tc. szerint. Amennyiben az idézett törvény

rendelkezéseinek a nyomdatulajdonos megfelelt, még az alábbi kötelezettségeknek kellett eleget tennie. Mint az

a sajtótermékeknél is szokásos, szintén kauciót kell letenni, de itt készpénzben. Az összeg nagyságát a nyomda

fővárosi vagy vidéki illetősége határozza meg. A nyomdatulajdonos a törvényhatósági bejelentkezés mellett

egy, a hatóság elnöke által hitelesített nyilvántartó könyvet is köteles vezetni, amelyben fel kell tüntetnie a

nyomtatott sajtótermékek lényegesebb azonosító adatait. A nyomtatott példányokon kötelező jelleggel

szerepelnie kell a nyomdatulajdonos nevének és lakóhelyének. A törvény ismeri a köteles példány fogalmát is:

egy példány a hatóságé, egy példány pedig a Nemzeti Múzeumé. A könyvárusok különös szabályozás alá nem

esnek, kereskedőképességgel kell rendelkezniük, tiltott műveket nem árulhatnak.

Színházak

A színházak önálló törvényben (1848:31. tc.) találtak szabályozásra. A színielőadásoknak talán még nagyobb

volt a közönségre gyakorolt hatása, mint a sajtónak, nem beszélve arról, hogy az olvasni tudás kevesebbeknek

adatott akkor még meg, mint a színházba járás. Ennek értelmében a színháznyitás is törvényhatósági

engedélyhez köttetett. Természetes, hogy – amint a sajtó, úgy – a színdarabok cenzúrázását is eltörölték. Az

előadásokat ennek ellenére csak a helybeli hatóságok tudtával és beleegyezésével lehetett tartani. Azt a

színházat, amely nem tartotta be az előbbi előírásokat, bezárással és pénzbírsággal lehetett szankcionálni.

Tanszabadság

A tanulás és a tanítás szabadságát negyvennyolcas törvényhozásunk mindössze egyetlen törvény lakonikusan

megfogalmazott rendelkezéseivel méltatta figyelemre. Az 1848:19. tc. a felsőoktatás működésének egyes

szabályait rögzítvén szögezte le: „az oktatás és tanulás szabadságának azon elve, hogy egy részről a tanuló arra

nézve, mely tant és melyik tanártól kívánja hallgatni, szabad választást tehessen, másrészről a rendes tanárokon

kívül más jeles egyének is oktathassanak, törvényesen kimondatik.”

Gyülekezési jog

A márciusi törvények a polgároknak azon jogáról, hogy nyilvánosan vagy zárt helyen egymással nagyobb

számban szabadon érintkezhessenek s értekezhessenek, feltételeket nem támasztottak. Magyarán: a polgári

átalakulás törvényei a gyülekezési jogról nem szóltak, a gyülekezetek, gyűlések tartásának szabadságát nem

említették. E téren azonban később a napi események a különböző városok lakosságának megmozdulásai

követelték ki a jogszabályi intézkedést. A polgárok összejöveteleit először a főváros területére vonatkoztatottan

szabályozta a minisztérium.

A kormány rendelete, amely a „Pest Hírlap” 1848. április 21-i számában jelent meg, kimondta: „Népgyűlést

senki össze nem hívhat, ha csak annak idejét s világosan kifejezett czélját a városi törvényhatóság elnökének 24

órával előbb be nem jelenti.” A végrehajtó hatalom intézkedését magyarázva fűzte hozzá: „midőn az ország

szabadsága, a törvényes rend által megszilárdításra vár, a rendháborítás a törvényes szabadságnak legnagyobb

ellensége. Nem a népnek érdekében cselekszik az ki czéltalan csoportosulásokat eszközöl s ámító biztatásokkal

gyüjti össze a lakosokat.”

A belügyminisztérium később még két további városban tapasztalt „gyűlési kicsapongás”-t követően élt a

rendeletalkotás jogával. Az Arad és Kassa törvényhatóságaihoz eljuttatott miniszteri leirat megismételte a

kormány e téren korábban kialakított álláspontját, ám szükségesnek ítélte, hogy hozzáfűzze: „Ha a gyűlés

törvényszeres, az elnök az engedélyt megadni, ellenben, ha törvényszegést vagy a közrend erőszakos

megháborítását foglalja magában, tilalmazni köteles.”

A gyülekezési szabadság ilyen keretek közé rendezése alapvetően nem sértette a szabadságjogokat, hiszen akár

a korabeli, akár a hatályos rendelkezéseket nézzük mind Magyarhonban, mind a külföldi jogalkotásban, liberális

és emellett racionális jellege nem vonható kétségbe.

IV. POLGÁRI







2.4. A SZABADSÁGHARC KORMÁNYFORMA-KÍSÉRLETEI

1848 őszén az újult erőre kapó udvari reakció, ellentámadásba lendülvén, elhagyta azt az alkotmányos terepet,

amelynek kialakításában néhány hónappal korábban, ha kényszeredetten is, de részt vett.

A nádor távozása, új kormány jogellenes kinevezése, a törvényhozásban való részvétel nyilvánvaló szabotálása,

az országgyűlés törvényellenes feloszlatása, s nem utolsósorban a Jellasics nevével fémjelzett katonai akció az

uralkodó és köre pálfordulását dokumentálta.

A kollegiális képviseleti kormányforma

E drámai események alapvetően hatottak az önvédelmet választó Magyarország alkotmányos berendezkedésére,

a hatalom gyakorlásának formáira és alanyaira is.

A feloszlatásnak ellenálló törvényhozás 1848. október 8-án a korábban létrehozott Honvédelmi Bizottmányt

teljhatalommal ruházta fel, ám az – mint a források is bizonyítják – nem csupán kormányzati és közigazgatási

feladatokat látott el, de – kollegiális jelleggel – államfői teendőket is teljesített. Mindezek alapján a Habsburg-

világgal történő szakításig Magyarországon a kollegiális képviseleti kormányforma kialakulását regisztrálhatjuk.

Parlamentáris köztársaság

A bécsi udvarral történő tárgyalások kilátástalansága, az 1849. március 4-i olmützi alkotmány üzenete a

fegyveres ellenállás híveinek pozícióit erősítette meg a hazai politikai színpadon. Az ország önállóságáért küzdő

erők végül is az állam szuverenitását az 1849. április 14-én elfogadott Függetlenségi Nyilatkozatban rögzítették.

A sok száz esztendős magyar függetlenségi törekvések e kiemelkedő dokumentuma azonban nem foglalt nyíltan

állást az állam- és kormányforma kérdésében – jóllehet az új kormány elnöke az új berendezkedést respublicai

irányúnak mondotta.

Ám minden elvi homály és provizórikus államjogi megoldás ellenére az állami ügyek intézéséből, a döntési

hierarchia rendszeréből a parlamentáris köztársasági kormányzati forma kontúrjai rajzolódtak ki. Erre

következtethetünk az országgyűlés korlátlan hatalmából, az államfői jogkör terjedelméből, valamint a

végrehajtó hatalom jogosítványaiból.

3. 3. FELEMÁS POLGÁROSODÁS – A NEOABSZOLUTIZMUS ÉVEI

A szabadságharc katonai vereségét követően 1849 őszén Magyarországon véres megtorlás söpört végig. A

birodalmi tényezők rémuralma az emberi tragédiák hosszú során túl alkotmányjogilag is értékelhető

konzekvenciákkal párosult.

3.1. AZ ELVESZÍTETT SZUVERENITÁS

Az ország elvesztette szuverenitását, az 1849. március 4-i oktrojált ol- mützi alkotmány életbe lépésével a

Kárpát-medencében kilenc évszázados alkotmányjogi fejlődés szakadt meg, a magyar királyság, önállóságának

megszűnésével, beolvadt az osztrák birodalomba, korábbi területi egységét felszámolva az új császári birodalmi

szervezetbe integrálták.

A múltba forduló bécsi hivatalos politika alig felmérhető károkat okozott a magyar társadalomnak, a

függetlenebb piacokra vágyó gazdaságnak, a politikai közéletnek, kultúrának és közgondolkodásnak, ám az

abszolutizmust alkalmazó osztrák udvar ugyanakkor nem tudta megállítani, a birodalomban kiváltképp, s így

Magyarországon magában sem, a kapitalista gazdaság erősödését, a negyvennyolcban megkezdett polgári

átalakulás folytatását. A birodalom nyugati felében alkalmazott jogintézmények éreztették áldásos hatásukat –

ha módosult mechanizmussal és ütemben – a magyar hon területén is.

A rendszer stabilizálása belső reformokat sürgetett, hogy „Ausztria belső jólétét és külső hatalmát a bőséges

szellemi és anyagi javainak célszerű fejlesztése, valamint a törvényhozás és a közigazgatás időszerű fejlesztése

révén tartósan megalapozzák” – szögezte le a császár 1859. július 15-i nyilatkozatában. A bécsi udvar azonban a

IV. POLGÁRI







beígért alkotmányos változtatásokra igencsak nehezen szánta el magát. Csupán az erősödő magyarországi

ellenállás s a nem csökkenő nemzetközi nyomás késztette végül Ferenc Józsefet arra, hogy „állandó és vissza

nem vonható állami alaptörvényt”, az Októberi Diploma néven ismertté vált alkotmányreformot adjon ki,

elsősorban a magyarok lecsillapítására.

A bécsi engedmények azonban távolról sem elégítették ki a hangadó magyar politikai köröket. Az újból

megpezsdült hazai politikai élet megnyilvánulásai, a megyei közgyűlések izzó hangulatú tárgyalásai a

negyvennyolcas alaphoz való kitartó ragaszkodásról árulkodtak.

Az októberi alkotmányozási kísérlet magyarországi fogadtatása a császárt visszalépésre ösztökélte. A magyar

remények számára már Anton Schmerling államminiszteri kinevezése is rossz előjel volt 1860 decemberében. A

néhány héttel később napvilágot látott Februári Pátens végképp eloszlatta a bécsi udvar engedékenységéhez

fűzött reményeket. „A birodalmi képviseletet illető alaptörvény” úgy értelmezte és alkalmazta az Októberi

Diploma felkínálta lehetőségeket, hogy általa erősödhetett a birodalom politikai színpadán az osztrák-német

liberális polgári érdek érvényesítésének esélye, ugyanakkor az uralkodói abszolutizmus korlátok közé szorítását

a monarchia tartományainak hátrasorolásával, s különösen Magyarország történeti jogainak ignorálásával

kísérten valósította meg.

Az 1861. évi országgyűlés az országlakosok nagy többségének politikai támogatása mellett a 48-as

vívmányokhoz való ragaszkodását fejezte ki, visszautasította a bécsi centralizmus ellentámadását. Az udvar

válasza nem késett sokáig: az országgyűlést az uralkodó feloszlatta, a szerveződő megyei ellenállást

önkormányzatuk felfüggesztésével letörték. Az épphogy csak beköszöntött „alkotmányos éra” hirtelen

megszakadt, s kezdetét vette a kor egyik főszereplőjéről, Schmerling lovagról elnevezett provizórium.

3.2. AZ „ALKOTMÁNYFEJLŐDÉS” JELLEMZŐI

A magyar függetlenségi harc kudarcát követő majd két évtizedes uralom, a neoabszolutizmus korszakaként

megjelölt periódus kormányzata a birodalmi államszervezet felépítése, működtetése és az államélet zavarainak

leküzdése okán négy alkalommal nyúlt a közhatalmi szervezet csúcsainak és fundamentumának alkotmányos

szabályozásához.

Olmützi alkotmány

A birodalmi konstitúciók sorát az 1849. március 4-én a császári pátenssel kihirdetett olmützi alkotmány nyitotta

meg. A miniszteriális abszolutizmus ideájából építkező dokumentum a centralizált Gesamtstaat (egységállam)

ideálját valósította meg – s amint azt már láttuk –, nem ismerte el a korábbi magyar központi és helyi szerveket,

az országot pedig öt területi egységre osztotta, s azokat az összbirodalom egy-egy tartományaként kezelte. A

forradalmak és népmozgalmak árnyékában megfogant oktrojált alkotmány meglehetősen felemás alkotás volt,

még – bizonnyal a negyvennyolcas követelések reflexhatásaként, s jobbára csupán szóban – honorált egynémely

progresszív intézményt az Ausztriában egyszerűen „Frühkonstitutionalismus”-nak tulajdonított követelmények

sorából.

Sylvesterpatent

A Gesamtstaat megteremtésének sürgető feladatára vállalkozó bécsi politika azonban sokallta az „olmützi

látszatalkotmányosság” kényelmetlen engedményeit, s 1851 fordulóján a „Sylvesterpatent” néven ismertté vált

rendelettel új, a leplezetlen abszolutizmus alkalmazásától sem visszariadó, alaptörvényt hirdetett ki.

A legfelsőbb császári kézirat a márciusi oktrojált alkotmányt egyértelműen hatályon kívül helyezte, illetőleg

mindössze a törvény előtti egyenlőségről és a jobbágyság eltörléséről szóló intézkedését hagyta meg

érvényében.

Magyarország apátiába menekült közvéleménye azonban az új alkotmányt kevés érdeklődéssel fogadta. Az

abszolutizmusra történt leplezetlen és eltökélt irányváltás itt nem hordozott semmilyen nóvumot magában,

hacsak azt az üzenetet nem, hogy Bécs a magyar államiság felszámolását tartós, ha ugyan nem végleges,

állapotnak tekintette.

IV. POLGÁRI







A centralizált, abszolutisztikus kormányzat láthatóan hosszú időre rendezkedett be, s nem számolt azzal, hogy

akár csak egy évtized után az uralkodó „teljhatalmának erejével” olyan alkotmánymódosításra kényszerül,

amely a jogfosztásnak kisebb fokát s az autoritatív kormányzás csökkentett intenzitását intézményesíti.

Októberi Diploma

Az 1860. október 20-án kibocsátott Októberi Diploma – korszakunk harmadik összefoglaló jellegű

alkotmányozási terméke –, ha bizonytalankodva és tétován is, de a centralizmus lazításával, az abszolutisztikus

tendenciák oldásával s nem utolsósorban a Magyarországgal történő kiegyezés kísérletével éppen ezeket

eredményezte.

Sajátságos, a kor s a közép-európai régió jellegzetes alkotmányozási terméke volt a diploma, amely a

föderalisztikus elemeket centralisztikus megoldásokkal, az abszolutisztikus eszköztár részleges érvényben

hagyását az alkotmányos intézmények beépítésével hozta szintézisbe.

Magyar szempontból számos jel utalt arra, hogy az udvar kész volt eltekinteni a Verwirkungstheorie unos-

untalan felemlegetésétől, vagyis annak a hírhedt tételnek a felhánytorgatásától, hogy Magyarország a 48-as

„felfordulással”, az azt követő jogellenes zendüléssel, különösen pedig a Függetlenségi Nyilatkozattal eljátszotta

szerzett jogát az önrendelkezésre s az önálló alkotmányra.

Ellenkezőleg, a kinyilatkoztatott császári kegy a birodalmi és a tartományi ügyek megkülönböztetésével a

birodalom részeinek, így Magyarországnak is bizonyos fokú autonómiáját ismerte el. Igaz, ez mindössze a

beligazgatás, a bíráskodás, a vallás és a közoktatás magyar üggyé nyilvánítását jelentette, de ez a koncesszió

együtt járt a magyar országgyűlés és a megyei szervek visszaállításával, az 1847-ben működött dikasztériumok

újbóli felállításával, a magyar nyelv korábban élvezett közéleti rangjának visszaadásával, a jogrendszerben

bekövetkezett visszafordíthatatlan változások s a hajdanvolt magyar jog lehetséges harmonizálásával.

Az alkotmánylevél azonban – amint arra utaltunk az imént – jó néhány centralisztikus elemet s abszolutisztikus

jellegű uralkodói jogot is tartalmazott. A pénz- és hitelügy, az adó- politika, a vám és a kereskedelem, a posta és

a közlekedés, az állami költségvetéssel, zárszámadással és a kato- náskodási kötelezettséggel kapcsolatos

törvényhozási teendők a Reichsrat hatáskörében maradtak, ám a diploma némi enyhítésként hozzátette, hogy e

birodalminak tekintett ügyekben „törvényes intézkedések ezentúl a birodalmi tanácsban és ennek közbejöttével

fognak tárgyaltatni”.

Az uralkodó alkotmányos adománya felemás bécsi és zömében elutasító magyarországi fogadtatása, „a

nyilvános élet első túlcsapongásai” után az udvar, a neoabszolutizmus éveiben utoljára, a politikai élet

konszolidálására határozta el magát 1861 februárjában. Az alapjában liberális s pragmatikus szemléletű

Schmerling tanácsára Ferenc József a Februári Pátensként ismert alkotmánylevélben alkotmányosságot

konstituált, s egyúttal növelte a centralizmus erőterét, abszolutisztikus elemeket konzervált, s tolerált bizonyos

szabadságjogokat. Alkotmányfejlődésünk e negyedik dokumentumában tehát az alkotmányos eszközökkel

irányítani szándékolt Ausztriával szemben egy csaknem abszolutista módon uralni tervezett Magyarországot

állítottak szembe. E berendezkedés abszurditását csupán az azt követő schmerlingi provizórium groteszk jellege

múlta fölül.

Az októberi és februári konstrukció leváltását megvalósító új rendszer ugyanis megtartotta az alkotmány áldásait

Ausztriában, midőn Pesten még a rendiségből megismert intézmények és jogok jó részét is megsemmisítették.

Az európai forradalmi hullám elcsitulását, a birodalmi és az európai reakció sikeres ellentámadását követően

Bécsben, a Habsburg-politika elkötelezettjei, elérkezettnek látták az időt arra, hogy a kontinens meghatározó

nagyhatalmaként – saját szájuk íze s érdekei szerint – rendezzék a kontinens, s a szűkebb régió vitás, függő

kérdéseit. E körök ekkor nem kevesebbet tűztek maguk elé, mint a német egység osztrák vezetéssel történő

megteremtését, s ezt megelőzően annak elengedhetetlen feltételeként, egységes, történelmileg elkülönült

alkotmányos tartományokat, királyságokat nem ismerő abszolutizmus kiépítését.

Az abszolutizmus eszméjét megrajzoló birodalmi alaptörvény, majd az 1852-től hatályos alkotmány, csakúgy,

mint a későbbi alkotmányozási kísérletek s intézkedések, természetesen kiemelkedő szerepet szántak és juttattak

a közép-európai soknemzetiségű állam fejének, a birodalom császárának. Az egyedül osztrák császárként

megkoronázott „szent, sérthetetlen és nem felelős” államfő, a meglehetősen bonyolultan, bár a sematikus

vonásoktól sem mentesen felépített államrendszer csúcsán, kiemelkedő jogokhoz jutott. Az uralkodó ugyanis a

IV. POLGÁRI







törvényhozás során domináns szerepre tett szert, a kormányzati funkcióban meghatározó befolyást gyakorolt, a

végrehajtás folyamatát pedig döntően meghatározta.

A császár államfői jogosítványainak legvitálisabb pontjai a későbbiekben sem változtak számottevően. Még az

uralkodó által egyébként fájdalmas engedményként megélt Októberi Diploma is a birodalom első emberének

semmitől sem korlátozott, abszolút jogaként szabályozta a külügyi, valamint a hadügyi felségjogok körében

szabályozott jogosítványokat, s természetesen továbbra is a császár kezében hagyta a törvényhozó és a

végrehajtó hatalom legfontosabb részjogosítványait.

3.3. A TÖRVÉNYHOZÓ ÉS VÉGREHAJTÓ HATALOM A NEOABSZOLUTIZMUS ÁLLAMÁBAN

A centralizált abszolutisztikus monarchia állam- és kormányzati formája a polgári államépítés alapelveit,

intézményeit, valamint a polgárok tömeges részvételét a közügyek intézésében távolról sem ismerte el. Amint

arról már más összefüggésben említést is tettünk, a neoabszolutizmus rendszere az önkényuralmi eszközök és

módszerek reneszánszát jelentette, amelyek aligha férhettek meg a képviselettel, különösképpen nem a

népképviselettel.

A korszak egyes alkotmányaiban s alkotmánymódosító kísérleteiben csupán néhány bátortalan gesztusra tellett

arra nézvést, hogy a törvényhozási feladatok teljesítését az államfő és a birodalom képviseleti szerve közös

kötelességeként fogalmazzák meg.

A Birodalmi Tanács mint tanácsadó szerv

Ez történt az olmützi alkotmány esetében is, midőn az alaptörvény birodalmi és tartományi szinten egyaránt

szabályozta a törvényhozó testület jogkörét. A törvényhozás jogalkotó funkciójára utalást azonban eléggé

papirosízű intézkedésnek szánhatták, hiszen az államfő egyúttal felhatalmazást nyert arra, hogy a birodalmi

vagy a tartományi gyűlések szünetelése idején – vagyis midőn e testületek összehívása nem történt meg –,

kormánya felelőssége mellett, provizórikus jelleggel szükségrendeletek útján intézkedhessék olyan tárgyakban,

amelyek egyébként törvény általi rendezést igényeltek. Elmondható, hogy a képviseleti szervek a

neoabszolutizmus jó részében valóban vajmi keveset tehettek a szélesebb alapra helyezett kollektív bölcsesség

törvényhozási érvényesítéséért. A császár ugyanis 1861-ig sem a birodalmi gyűlést, sem a tartományi

törvényhozó testületeket nem hívta össze, így azután a törvényhozó hatalom letéteményese maga a birodalom

feje lett. A jogalkotási monopólium autoriter módon történt kisajátításán alig enyhített az, hogy 1851 tavaszától

az uralkodót és kormányát – az államfő által a birodalom különböző tájairól kinevezett-tanácsadó szerv, a

Birodalmi Tanács (Reichsrat) támogatta munkájában, egyebek között a császári szükségrendeletek

megfogalmazásában. E tanács szerepét a jogalkotás munkájában azonban indokolatlan volna túlértékelni, hiszen

az alkotmány számára hosszú ideig nem érdemi, ügydöntő, hanem véleményadó, tanácsadó funkciót szánt

csupán.

A Birodalmi Tanács jelképes szerepe csak 1860 tavaszán változott, amikor, Ausztria szalonképessé tétele

érdekében, a császár azt élethossziglan kinevezett tagokkal és harmincnyolc – szintén általa delegált –

rendkívüli tanácsossal „erősítette meg”. A létszámnövekedést hatáskörbővülés is kísérte azzal, hogy a testület

feladata lett a költségvetés és a zárszámadás elfogadása, az államkölcsönök felvételének jóváhagyása s a

kormány jelentősebb intézkedéseinek megtárgyalása. S noha a tanácsnak önálló kezdeményezési joga nem volt,

s üléseit csak a császár hívhatta össze, az uralkodó kijelentette, hogy az alkotmányosság kereteinek további

bővítésére nem hajlandó, további engedmények tőle nem csikarhatóak ki. „A Birodalmi Tanács nem ruházható

föl képviseleti attribútumokkal, miáltal egy kifejlődő tömör többség a korlátlan hatalmat magához ragadhatná,

mellyel szemben még a császári vétó sem érvényesülhetne mindig.”

A Birodalmi Tanács tanácsadó funkciójának bővítése

Az arisztokratákkal megtűzdelt s a császár bizalmát élvező testület, amelynek hivatását a pénzügyi ellenőrzés

teljesítésében kellett volna feltalálnia, primer politikai színtérre helyezte át működését, támadást intézett a jó egy

évtizedes centralizáció ellen, s a monarchia újjászervezésére tett javaslatot. A nehéz helyzetbe került uralkodó

az Októberi Diploma kibocsátására kényszerült, megtéve azt, amire néhány hónappal korábban legkevésbé sem

mutatkozott késznek: további koncessziók árán a birodalom határain belül helyreállítani a képviseleti

IV. POLGÁRI







intézményeket, így a választásokkal kialakítandó Birodalmi Tanácsot a monarchia egészét érintő ügyekre

nézvést, Magyarországon az országgyűlést, a Lajtán túl pedig a rendi gyűléseket.

„A kormányhatalom szigorúbb összpontosításának” búcsút intő alkotmányreform azonban gondoskodott arról,

hogy a képviseleti szervek hatásköre – amennyire csak lehet – formális maradjon. S tette ezt oly módon, hogy

kimondta: a Birodalmi Tanács az általa megtárgyalandó ügyek többségében „közreműködési”, vagyis pusztán

tanácskozási joggal rendelkezik.

Az Októberi Diploma magyarországi fogadtatása, a negyvennyolcas alapra való visszatérés ismételt követelése,

a dualisztikus megoldástól ekkor még idegenkedő bécsi udvari köröket s magát a császárt is meggondolásra

késztették. A kiutat a birodalom polikai válságából egyfelől annak a felismerésnek akceptálása jelenthette, hogy

a monarchia erejének, súlyának, európai befolyásának záloga a „magyar kérdés” megnyugtató megoldása, a

márciusi törvényekhez történő csaknem maradéktalan visszatérés, az akkor kiszabott alkotmányos mente

korlátozott mértékű „újragom- bolása”.

Ám másfelől kínálkozott egy másik lehetőség is, s ez a Birodalmi Tanács azon, már 1860 derekán hangoztatott,

álláspontja, konzekvenciáinak alkotmányjogi honorálása lehetett, amely leszögezte: a monarchia „nem

egységállam a szó modern értelmében, amely azonos néptörzseket és azonos elemeket foglal magában, hanem

olyan állam, amely [...] különféle országokból és nemzetekből van összetéve”.

Az e tételből következő alkotmányos reform – a korona tekintélyének megóvása mellett – a föderális elem

erősítését s a képviseleti jelleg fokozását is eredményezhette.

A Birodalmi Tanács képviseleti funkciói

Az 1861. február 26-án kibocsátott, Februári Pátensként ismertté vált császári nyílt parancs a képviseleti elvnek

jelentős térhódítását hozta. A Birodalmi Tanács nem kapott ugyan széles körű jogokat, de ha korlátozott

hatáskörrel is, korábbi tanácsadó funkcióját törvényhozási funkcióval cserélhette fel. Mert jóllehet, a hadügy és

a külügy irányítása továbbra is korlátlan államfői jog maradt, s nem született meg a törvényhozásnak felelős

kormány sem, a Birodalmi Tanács nem állapíthatta meg, csupán vizsgálhatta a monarchia költségvetését, s az

uralkodó kezében maradt a Birodalmi Tanács ügyrendjének megállapítása, üléseinek elnapolása, a testület

feloszlatása, elnökének kinevezése, ám mégis munkálkodott egy parlament, amely törvényeket hozhatott, amely

ellenőrizte az államkölcsönök felvételét, s ami legalább ilyen fontos volt: közreműködhetett az adók

kivetésében. Igaz mindez a magyar törvényhozás összbirodalmi parlament alá rendelésével, s ez utóbbiban az

osztrák-német túlsúly érvényre juttatásával valósult meg.

A hivatalos megfogalmazás szerint, amely a Februári Pátenst az Októberi Diploma kiegészítő irataként

értelmezte, e dokumentum fő hivatása a Birodalmi Tanács összetételének megállapítása volt. A kétkamarásra

tervezett törvényhozó testület felsőházát a pátens által meghatározott arisztokrata családok reprezentánsai, a

nagybirtokos réteg erre jogosított személyiségei, a katolikus egyházfők, illetve az államfő által kinevezett tagok

alkothatták volna, míg a 343 tagú képviselőházban 85 képviselő Magyarországot, 26 Erdélyt és 9 Horvát-

Szlavónországot képviselhette volna.

A fentiekből látható, az októberi mű liberális revízióját megtestesítő, a korlátlan abszolutizmus rendszerét áttörő

februári alkotmány nem szolgálhatta a Magyarországgal való megbékélés ügyét. A császár által 1861. április

elejére Budára összehívott – egyébként a Birodalmi Tanács alá rendelt – országgyűlés tárgyalásai csattanós

válasszal feleltek is a bécsi elképzelésekre.

A negyvennyolcas választójog gyakorlati érvényesülése mellett megválasztott törvényhozás képviselőháza, lett

légyen a forma határozati vagy felirati, nagy többséggel utasította vissza a monarchia schmerlingi reformját. A

császár az országgyűlést feloszlatta, az országban „átmeneti kormányzat” vette át az irányítást.

4. 4. A PARLAMENTÁRIS MONARCHIA

4.1. A DUALISTA ÁLLAM ALKOTMÁNYA

Az osztrák és magyar uralkodó körök, az ország társadalmi és politikai fejlődésére számottevő befolyást

gyakorló hazai csoportok és a bécsi politika alakítóinak kiegyezésével a negyvennyolcban megkezdett

IV. POLGÁRI







átalakulási folyamat végére pont került. A márciusi napok szélesebb demokratizmusára támaszkodó reformok

felülről történő lezárásával a „közös ügyi alku” kimunkálói nem csupán a magyar és az osztrák gazdaság

fejlődése előtt álló akadályokat takarították el, hanem egyúttal megoldást találtak a birodalom két vezető állama

közötti közjogi viszony rendezésére is.

A „kiegyenlítés” kompromisszuma

A kiegyezés – vagy ahogyan a kortársak mondták: kiegyenlítés – egy sajátos államkonstrukciót teremtett, mely

az alkotmányjog tudománya által használt kategóriák egyikébe sem helyettesíthető be egyértelműen. Ez a

dualistának nevezett állam leginkább a monarchikus államkapcsolatok reáluniójaként számon tartott típusba

lenne sorolható. A lényegi államügyek a közös uralkodó kezében – illetőleg az általa létrehozott szerveknél –

összpontosultak. Ez egészült ki az önállóság garanciájaként megjelenő s az alkotó államokra érvényes

parlamentarizmus jelenségével. Magyarország – szemben a közép- és kelet-európai régió legtöbb államával –

nem törekedett alkotmányos szabályozásra, mégis a térségben talán a legmesszebbre jutott a korszerű nyugat-

európai államideák meghonosításában.

A kiegyezéssel életre hívott Osztrák-Magyar Monarchia közismerten a magyar és az osztrák politikai elit

kompromisszumaként született meg, annak a mély válságnak megoldásaképpen, melyet egyfelől az 1848- 1849-

es szabadságharc leverése után bevezetett diktatúra, másfelől a nyugat-európai adottságtól jelentősen eltérő

körülményeket teremtő soknemzetiségű lét, a nemzetiségi területek keveredése és a nemzetállami eszmének

megfelelő szétválaszthatatlansága idézett elő.

A „kiegyenlítés”, a közép-európai nagyhatalom két államalkotó nemzete közötti kompromisszum, nem volt

tökéletes alkotás, s mint általában a kölcsönös engedményekkel terhelt megegyezések, keserű ízt hagytak még a

két Duna-parti főváros meghatározó köreiben is. A nemzet és a korona megbékélése ugyanis nem rendelkezett

varázserővel, amellyel e kelet-közép-európai régió megkésett fejlődését feledtetni lehetett volna. A kiegyezéssel

mindazonáltal létrejött egy polgári államrendszer, s ezzel a Monarchia Lajtán inneni felében, Magyarországon,

csaknem változtatás nélkül visszaállította azokat a liberális politikai intézményeket, melyekről még a forradalmi

napok törvényhozása intézkedett. A birodalom modernizálását megvalósító két törvény 1867 tavaszán és

decemberében kiépítette a Monarchia mindkét felében a parlamentáris állam népképviseleti törvényhozását, a

parlamenteknek felelős kormányzati szerveket, megteremtette a polgári jogrendszert és pénzügy-igazgatási

apparátust. A liberális eszményektől még el nem távolódó politikai elit döntött az alapvető polgári

szabadságjogok bevezetéséről, lépéseket tett az állampolgári egyenjogúság biztosítása érdekében, beleértve a

nemzetiségi jogok bizonyos mérvű elismerését is. Túlzás nélkül állítható, hogy a kiegyezési aktussal a

Monarchia keleti határa jelentette a modern európai értékek érvényesülési terepét.

A korszerű intézmények hazai adaptálása azonban sajátságos módon a sok száz éves magyar alkotmányos

rendszer, tradíciók és gondolatiság értékeinek hangsúlyozásával, s mindezeknek a lehetséges mértékig történő

megőrzése mellett valósult meg. Korabeli államtudományi munkák, a kései utókor politikai közírói és

publicisztikája előszeretettel hangsúlyozta a dualizmus alkotmányának történeti jellegét, a sok évszázados

folytonos fejlődés jelentőségét s a szentkorona-eszméhez tapadó nemzeti karakterét.

A magyarországi alkotmányozás formája a kontinentális alkotmányok sorában a polgári korszak első

világháborúig tartó szakaszában is megőrizte különállását. Az európai írott, kartális alaptörvényektől eltérően a

magyar állami struktúrát ekkor sem foglalták egy egységes kódexbe, alkotmányba. Mindez azt jelentette, hogy a

közjog megőrizte majd ezeréves fokozatos fejlődésének számos intézményét s alapelvét. A magyar alkotmány

individuális kiépülésének, történeti formájának és egyedülálló szellemiségének a magyar jogtudomány nagyjai

könyvtárra rúgó kötetben dicshimnuszokkal adóztak. Csekey István, Bölöny József és Egyed István egyaránt a

nemzeti lélekből, szellemből és erkölcsökből táplálkozó alkotmány jelentőségét hangsúlyozta, s ez utóbbi a

történeti alkotmányt egyenesen olyan instrumentumnakjellemezte, amely „mindenben megfelel a nemzet

egyéniségének, lelki világának”. Ez az alkotmány „nemzetünk különleges gondolkodásmódjával, jellemével a

legszorosabban összeforrott, és benne él a nemzet lelkében. Az ilyen alkotmány nagy hagyományok hordozója

és egyúttal a jövő fejlődés útja.”

A dualizmus korszaka és politikai elitje, amidőn tehát az állami élet működésének s mindennapos

működtetésének alkotmányos feltételeit újólag megteremtette, vállalta a sok évszázados fejlődés törvényi és

szokásjogi intézményeit, azt a kétségkívül hajlékonyabb történelmi alkotmányt, melynek változtatása,

módosítása – ellentétben a kontinens írott alaptörvényeiben megkívánt minősített módokkal – egyszerű

IV. POLGÁRI







törvényhozási döntéssel is megtörténhetett. Mindez a felületes szemlélődő számára kétségkívül a folyamatosság

és a folytonos alkotmányfejlődés érzetét és képzetét kölcsönözte, amelyet a tudomány emberei nem győztek

elégszer a kortársi közvélemény tudtára hozni. Ezt tette – többek között – Kmety Károly, az 1902-ben

megjelent, A magyar közjog tankönyve című művében, hangsúlyozván, hogy noha a magyar alkotmány nincs

alkotmánylevélbe foglalva, mégis egységes rendszer, s fejlődésén vezérfonalként vonul végig a jogfolytonosság

elve.

Jogfolytonosság

A dualista Magyarország közjogi irodalma, midőn az ezeréves hazai alkotmányfejlődés folyamatosságát, annak

forradalmi, radikális változásoktól való mentességét húzta alá, valójában a kiegyezés apologetikáját adta. Az

egy ezredév során folytonosan és folyamatosan és főként megszakítatlanul megvolt történeti valóság, és egyúttal

jogi igazság, a „Hungaria est semper libera” elv 1867 előtti tételezésével és a közösügyi megállapodás általi

helyreállításával, a rendszer politikai legitimációjának elmélyítésére történt kísérlet.

A jogfolytonosságnak – mint alkotmányos alaptételnek – a 19. század előtti kiemelése, a magyar állami

szuverenitás ezeréves sértetlensége bizonnyal a történeti tényektől való elrugaszkodással volt magyarázható.

Am volt e tételnek egy nyilvánvaló aktuálpolitikai üzenete: az 1867-ben kialkudott állami berendezkedés

védelmének alkotmányjogi körülbástyázása. A modern alkotmányosságból levezetett jogfolytonosság ugyanis

olyan közjogi alapelvként tűnt fel, amelynek követése és betartása biztosíthatta az államhatalom alkotmányos

gyakorlását, egyúttal rendelkezéseinek törvényességét. A magyar politika alakítói ezért a jogfolytonosság

alkotmányos fogalmához való kitartó ragaszkodásukkal a hatvanhetes konstrukció védelméhez találtak történeti,

alkotmánytörténeti muníciót, aláhúzván: „A jogfolytonosság fogalma azt jelenti, hogy az alkotmányon minden

változtatás. kizárólag magában az alkotmányban erre feljogosított tényezők által, és ugyancsak az alkotmányban

meghatározott módon történhetik. Minden alkotmányváltoztatásnak elengedhetetlen feltétele tehát, hogy

korszerű természetes fejlődést tükrözzön vissza, de legalább ennyire elengedhetetlen kelléke az is, hogy ez a

változtatás az állam akaratának kifejezésére, az alkotmány szerint feljogosított szervek által, alkotmányos

alakban történjék.”

A szent korona tana

A dualista államrendszer alkotmányjogi-közjogi gondolkodásának tablóját áttekintve, a kép teljesebbé tételének

szándékával végezetül szólnunk kell arról a gondolatrendszerről – a szent korona tanáról –, amely mintegy

abroncsként fogta össze az alkotmányos eszmekörről szóló elmélkedéseket, arról a tanról, amely mind

gyakrabban tűnt elő az alkotmányfejlesztés dolgában megnyilatkozó politikusok, tudósok és politikai közírók

munkásságában.

A Monarchia öt évtizedének közjogi irodalma a negyvennyolcas forradalom előtt újra felfedezett s a

bekövetkezett alkotmányreformokhoz idomított alkotmányjogi „alapeszme” gondolatát tovább mélyítette, s a

befolyásos politikai publicisztika segítségével a közgondolkodás részévé tette. E téren a kiinduló pontot Hajnik

Imrének Magyarország azArpád-ki- rályoktól az ősiségnek megállapításáig és a hűbéri Európa című, 1867-ben

megjelent könyve jelentette, melyben a szerző az ország közjogi szimbólumának tekintett szent koronát már az

első századoktól a hűbéri korszakon át a nemzet szabad tagjaival, a szabad királyi városok követeivel és a

koronás királlyal azonosította. Ugyanő pedig huszonkét évvel később már egyenesen arról írt, hogy „a szent

korona a király és a nemzet között megosztott közhatalomnak, vagyis az alkotmányos közhatalomnak vált

jelképévé, és minden nevezetesebb közjogi viszony alakulására befolyást vevő közjogi fogalom lett”.

IV. POLGÁRI







Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchiában

A közjogi és politológiai irodalom e Hajnik által papírra vetett s a rendi alkotmány magyar jellemét bizonyító

elmélet történeti konstrukcióját aktualizálta és adaptálta a dualista korszak második felének viszonyaira, egészen

odáig menve, hogy a szent korona egységét a modern parlamentáris alkotmánnyal látta kiteljesedni.

A század elejére kijegecesedett tanítások leszögezték, hogy a szent korona a nemzetté szervezett magyar népet

jeleníti meg, s az államélet valamennyi tényezője általa nyert értelmet és igazolást. Állításaik értelmében a

szuverenitás a szent koronát illette, s a felségjogok a szent korona jogai voltak. A főhatalom tehát nem a királyé

és nem is a népé, ha nem a közé, a szent koronában egyesült állampolgárok közösségéé, az összességé.

A szent korona tana kétségkívül mutatós és vonzó elméleti építménynek tűnt. Apologetikával szolgált a

kiegyezéshez, ugyanakkor a nemzeti függetlenség illúzióját keltette, s az állampolgárok egyenlő

koronatagságával az idilli alkotmányosság és a társadalmi béke tablóját festette meg. E tétel egyúttal ideológiai

alapja lett a magyarság Kárpát-medencei küldetésének, s bizonyítéka az e régióban egyedüli államalkotó

képességének.

Dualista konstrukció

Az 1867-es év eseményei sejteni engedik a kiegyezés során létrejött modell súlypontjait. FerencJózsef

uralkodását a magyar országgyűlés a június 8-i koronázással törvényesítette. A hosszan tartó tárgyalások

eredményeképpen megfogalmazott s a magyar országgyűlés kamarái által május 29-én jóváhagyott kiegyezési

törvényt az uralkodó július 28-án szentesítette (1867:12. tc.). A közösügyi törvényjavaslatot Ferenc József csak

novemberben terjesztette az osztrák Birodalmi Tanács elé, melynek képviselőháza november 21-én hagyta jóvá

az alkut, s csupán öt hónappal a magyar becikkelyezést követően született meg a konstrukciót osztrák részről is

törvénybe foglaló új alkotmány. Az osztrák nemzeti történetírás ezt a tényt mindmáig nehezményezi, s érvként

használja ahhoz a megállapításhoz, miszerint a dualizmus a magyar érdekek kiszolgálója lett volna.

Hárompólusú kompromisszum

Akiegyezéses államalakulat valójában három érdekközpontot kapcsolt egybe: a polgári államberendezkedést

építő Ausztria és Magyarország, valamint az európai hatalmi szerepre vágyó dinasztia politikáját. Akiépítendő

államszerkezetben e három centrum egymással gyakran ellentétes követelményének kellett eleget tenni. A

tárgyaló felek zsenialitását dicséri az eredmény: az az alkotmányos épület – amely egyensúlyozva az eltérő

érdekek között – képes volt az igényeket összeegyeztetni.

A legnehezebb probléma talán a parlamentarizmus és a nemzetek feletti dinasztikus kormányzat összehangolása

volt. A parlamentarizmus e korban diadalútját járó eszméje a következő fogalmi ismérvekkel bírt, melyek

egyúttal követelményként jelentek meg az alkotmány kialakításakor: népképviseletre alapozott parlament

működése; demokratikus, a lakosság mind nagyobb hányadára kiterjedő választójog; a valódi parlamentarizmust

biztosító demokratikus politikai körülmények; a parlament többségi pártjából vagy irányzatából felálló kabinet;

és a végrehajtó hatalom felelőssége a népképviseleti szervnek. A dinasztia feltétele a két állam, Ausztria és

IV. POLGÁRI







Magyarország mindenáron való egybentartása volt az európai nagyhatalmi pozíciók megőrzése érdekében,

valamint a nagyhatalmi szerepkör gyakorlásához elengedhetetlen ügyek (legalább a külügy és a hadügy)

koncentrálása az uralkodó kezében. A kompromisszum a Pragmatica Sanctio közös védelemre vonatkozó

tételére alapozva született meg.

Közös ügyek

A hadügy, a külügy és az ezekre vonatkozó pénzügyek, az ún. közös ügyek az uralkodó hatáskörébe tartoztak.

Ezek adminisztrálására közös szerveket: közös minisztertanácsot, közös hadügyminisztériumot, közös

külügyminisztériumot és közös pénzügyminisztériumot hoztak létre. A végrehajtó hatalomnak ez az ága tehát a

dinasztia kezébe került. Az összes többi államügy Ausztria és Magyarország belügyének minősült, s azokban az

uralkodó osztrák császárként, illetőleg magyar királyként járt el. Az alkotmányos problémát a két hatáskör

közötti kapcsolat jelentette. A parlamentarizmus vagy egyáltalán csak a polgári államelgondolás megköveteli a

végrehajtó hatalom ellenőrzését. Ennek kézenfekvő megoldása lett volna egy Monarchia-szinten megválasztott

parlament. E megoldás a magyar fél számára természetesen elfogadhatatlan volt, hiszen egyet jelentett volna a

nemzeti szuverenitás felszámolásával – legalábbis jelentős korlátozásával –, s a magyar országgyűlést

tartománygyűléssé degradálta volna. A nemzeti parlamentek külön-külön szintén nem ellenőrizhették volna a

közös ügyek intézését. Végül a parlamentekből kibocsátott képviselők alkotta delegációk létrehozása egy

felemás, de az adott helyzetben kielégítő, kompromisszumos megoldást kínált.

A delegáció mint a közös szervcsoportba épülő képviseleti orgánum birodalmi szinten „parlament is volt, meg

nem is”. Elvileg legalábbis elláthatta a végrehajtó hatalom ellenőrzésének feladatát, s így teljessé tehette az

uralkodó – képviseleti szerv – kormány háromszöget. Korlátozott formában eleget tett tehát az intézményes

parlamentáris felelősség elvárásainak. Ugyanakkor nem veszélyeztette a nemzeti parlamentek szuverenitását,

hiszen azoknak csupán „meghosszabbított kezét” jelentette, tagjai a nemzeti parlamentek képviselői közül

kerültek ki. Az elméleti szerkezet alkalmas volt a közös államélet megkezdésére, az aggályosko- dók

megnyugtatására. Más kérdés, hogy a térségben lezajlott folyamatokhoz hasonlóan a dinasztia befolyása a

Monarchiában is erősödött (legalábbis nem gyengült), a delegációk pedig hosszabb távon eljelentéktele- nedtek,

a parlamentáris ellenőrzés formálissá vált, illetőleg annak informális csatornái alakultak ki.

Közös érdekű ügyek

A közös állami létből eredtek olyan ügyek is, melyek szintén közös kezelést igényeltek, de nem voltak

levezethetők a Pragmatica Sanctióból, s a kiegyezéses tárgyalások során a felek ellenállása folytán nem sikerült

beilleszteni azokat a közös ügyek közé. Ezeket nevezték közös érdekű ügyeknek. Ebbe a kategóriába tartozott a

régi osztrák államadósságok ügye, a kereskedelmi és vámügyek, a bankügy, majd Bosznia-Hercegovina okku-

pációja és közös igazgatása. A közös érdekű ügyek intézésére nem hoztak létre közös szerveket, hanem a két

parlament és a két kormányzat egyeztetést követően külön aktusokkal döntötte el azokat. A közös érdekű

ügyekre szóló megállapodások meghatározott időre – általában 10 évre – szóltak, s végső soron

megszüntethetők voltak (mint 1899-ben a vám- és kereskedelmi unió felszámolása).

Belügyek

Az összes többi ügy belügynek számított, melyeket Magyarország – visszatérve az 1848-as áprilisi törvények

alapvetéséhez – maga bonyolított (vö. népképviseleti választójog, népképviseleti országgyűlés, felelős

minisztérium). Szabály szerint a közös hadügyet, külügyet és pénzügyet leszámítva az ország szuverenitása

teljes volt, s néhány esetet kivéve az uralkodó sem avatkozott a belső ügyekbe. A magyar történeti alkotmány

szellemében Ferenc József rendelkezett mindazokkal a jogokkal (felségjogok), melyekkel – az 1848-as

korlátozásokat tekintetbe véve – a magyar király mindig is rendelkezett (a törvényalkotásban való részvétel,

kormányzati jogok, kegyelmezési jog, különféle reprezentatív, valamint tiszteleti jogosítványok). A

Monarchiában azonban nem vált jellemzővé Ferenc József direkt beavatkozása. Igaz, a törvényalkotásban

biztosították számára az előszentesítési joggyakorlatot (amely a törvények beterjesztés előtti előzetes

láttamoztatását jelentette, megelőzendő a látványos és nyilvános konfliktusokat), s széles hatáskörének

birtokában a kormányalakításba is beavatkozhatott. Ez főként akkor történt meg, amikor a dinasztia számára

létfontosságú monarchikus egységet fenyegette a kormányváltás, vagy amikor a konstrukció

revíziójánakjelszavával került a miniszterelnöki bársonyszék közelébe valamely politikus. Ilyen krízis volt a

Deák Párt felbomlása után Tisza Kálmán miniszterelnöki ambíciója, aki csak ellenzéki programja (az ún. bihari

pontok) „szögre akasztásával” alakíthatta meg kormányát. Ennél jóval nagyobb belpolitikai vihart kavart az

IV. POLGÁRI







1905. évi választásokon győzelemre jutott ellenzéki koalíció megtörése. Az uralkodó nem tétovázott az ún.

darabontkormányt kinevezni, a renitens, „ellenálló” megyék államsegélyeit megvonatni, a nemzeti ellenállást

minden lehetséges eszközzel letöretni, akár egy esztendeig fenntartva a törvényellenes állapotot, hogy

meggyőzze a koalíciót irányító politikusokat: a Monarchia keretén belül csak olyan magyar kormány juthat

szóhoz, amely érdemben nem veszélyezteti a dinasztia európai érdekeit alátámasztó államkonstrukciót. Végül az

ellenzék 1906. április 4-i meghátrálása után Wekerle Sándor kormánya már április 8-án hivatalba léphetett.

A magyar-horvát kiegyezés

Az osztrák-magyar kiegyezés után került sor a horvátokkal való meg- egyezésre, az ún. magyar-horvát

kiegyezésre (1868:30. tc.). Horvátország és a hozzácsatolt új Szlavónia társországi státusa keretében tág

autonómiát kapott. Közös és egységes maradt az államhatalom és a király személye, a koronák és a hitlevél, a

koronázási eskü, az államhatár és az állampolgárság. A társországok amagyar képviselőházba 40, a

főrendiházba 3 tagot küldhet- tek; s a horvát főrendek is tagjai maradtak a magyar törvényhozásnak.

Egységes, közös ügynek számított a magyar királyi udvartartás, a külügy, hadügy, pénzügy, vám- és

kereskedelemügy, a vasút, a posta, a távíró és a hajózás ügye. Az egységes végrehajtó hatalmat a magyar király

a központi kormány útján gyakorolta, amelynek egyik tagja volt a horvát-szlavón- dalmát tárca nélküli

miniszter. A horvát autonómia a belügyekre, a vallás- és közoktatásügyre, valamint az igazságügyre terjedt ki.

Az autonóm kormányzat élén a bán állt, akit a magyar király nevezett ki a magyar miniszterelnök előterjesztése

és ellenjegyzése mellett.

Fiume város, kikötő és kerület a magyar koronához csatolt külön testet (separatum sacrae regni coronae

adnexum corpus) képezett (1868:30. tc. 66. §). Élén a fiumei és magyar-horvát tengerparti királyi kormányzó

állt, akit a király a magyar miniszterelnök ellenjegyzése mellett nevezett ki. Közigazgatási szempontból a

magyar törvényhatóságok közé tartozott, de különleges municipiális jogállással is rendelkezett. Hivatalos nyelve

az olasz volt.

De jure Magyarországhoz, közelebbről Horvát-Szlavónországhoz tartozott Dalmácia is. Ezt fejezte ki az ország

neve és a magyar királyi cím is, de a campoformiói békekötés (1797) után visszacsatolása de facto nem történt

meg.

A magyar parlamentária monarchia jellegzetességei

A kiegyezéssel alkotmányossá formált Magyarország állam- és kormányformája a parlamentáris monarchia lett.

Ez azt jelentette, hogy az ország belső ügyeit tekintve az országgyűlés visszanyerte befolyását, újólag

érvényesült a miniszteri felelősség. Az államrendszer feje, az államfő Bécsben uralkodott, míg a

törvényhozásnak felelősséggel tartozó végrehajtó hatalom Pest- Budán teljesítette a kormányzás feladatait. Az

államfőt az alkotmányos reform korlátozta korábbi abszolutisztikus jogaiban, s 1867-től az alkotmányos

szabályok és parlamentáris alapelvek megtartása mellett vett részt a hivatalos politika alakításában.

Hatalmi ágak

Az uralkodó és az országgyűlés a törvényalkotásban szorosan együttműködött, a végrehajtás a király által

általában a parlament többségét maga mögött tudó pártok, csoportok vezetőiből kinevezett – s a

törvényhozásnak is felelős – kormány közbejöttével teljesült. A közigazgatás intézésében a helyi

önkormányzatokra is jelentős feladat hárult. A bíráskodást pedig a közigazgatástól elválasztottan, a király által

kinevezett bíróságok gyakorolták.

Mindazonáltal az államfő, a továbbra is rendelkezésére álló abszolutisztikus eszközök mellé, a politika

befolyásolására további lehetőségeket kapott. Így a hitbizományok és hitelintézetek alapításának engedélyezésén

túl, több lényeges kormányzati ügyben hozták az államfőt döntési helyzetbe.

Túlsúlyos politika

A hatalomgyakorlás konkrét formáit vallatóra fogván, nyilvánvalóvá vált, hogy a dualista monarchia nagy

nehézségek árán megkonstruált politikai stabilitását, Bécs és Budapest patikamérlegen ellenőrzött egyensúlyát,

az Európa nyugatán bevált parlamentarizmus eszköztárával hosszú időre lehetetlenség biztosítani. Ezért

eltéréseket kellett beiktatni az állami mechanizmus bonyolult gépezetébe. Állítható, e korrekciók nem az

IV. POLGÁRI







alkotmányosság jogi modelljében és alapvető intézményeiben hoztak változtatásokat, hanem sokkal inkább a

hatalomgyakorlás hétköznapi tényei mutatták meg a kelet-közép-európai nagyhatalom politikai életének

specifikus vonásait. Hiszen a Monarchiában is léteztek a helyi – a Lajtán túl a tartományi – és az országos

képviseleti szervek, a tartománygyűlések és parlamentek, ismertek voltak a különböző szabadságjogok, s

mindezeken túl nem csupán kiépült a bíróságok független szervezetrendszere, de annak működésében sem volt

tetten érhető a másik két hatalmi ág érzékelhető befolyása. A törvényhozó és a helyi önkormányzati testületek

bágyadtabb működése, jogalkotó és ellenőrző tevékenységük halványabb kontúrjai, és ezzel párhuzamosan a

végrehajtó hatalom túlsúlyos volta, jelezte a politikai hatalomgyakorlás eltérő magyar-osztrák vonásait.

Hétköznapi nyelvre lefordítva: a közigazgatási szervek a helyi önkormányzati testületekkel szemben, a

kormányok a parlamentekkel szemben jutottak kitüntetett szerephez, s az államfő a teljes alkotmányos

szervezetrendszerrel szemben vívott ki túlsúlyos pozíciót magának. A közös ügyi alku révén a parlamentáris

alkotmányosság erős államfői kontroll mellett valósult meg, lévén hogy a dualizmus és a Monarchia

nagyhatalmi állásának fenntartását közös érdekként kezelték. Ezt felismerve mondott le az uralkodó

kormányzása korábbi abszolutisztikus eszközeinek jó részéről, míg ha nyilvánosan talán nem is, de a pesti

hatalom rúdjánál ülők elismerték a király „előszentesítési jogát”, s ezzel a kormányzásban való aktív

részvételének lehetőségét.

A magyar államszervezet a 19. század második felében

Úgy véljük, hogy a soknemzetiségű birodalom létrejöttével intézményesült kormányformáról korábban

kialakított történettudományi álláspont napjainkra sem vált meghaladottá: az Osztrák-Magyar Monarchia

megalkotásával Európa közepén egy sok etnikumból építkező államalakulat jött létre „dualista

államszervezettel, dualista közjogi felépítés, centralizált, abszolutisztikusan vezetett hadsereggel, külüggyel,

abszolutisztikusan irányított »közös« külügy és hadügy a két ország belkormány- zatában való részvétel

nélkül, parlamentarizmus felfelé az abszolutizmus restaurációja, elhatalmasodása ellen, jogkorlátozás és

diszkrecionális joggyakorlat lefelé: olyan ellentmondások, amelyek labilissá és nehézkessé tették a dualista

államszervezet működését”.

Jogállam

A múlt század közepe óta a különböző irányzatokat képviselő politikusok, jogászok törekvése főként arra

irányult, hogy szilárd fundamentumot biztosítsanak a polgári jogviszonyoknak, hogy védelmezzék azokat a

szélsőséges támadásokkal szemben. Ennek eredményeként jött létre a jogállam vagy másként az „állam mint a

törvényesség őre” konstrukció. Ajog- állam az érdekek összhangját a hatalom klasszikus három ágának

elkülönítésében vélte felfedezni. Így a törvényhozás és a végrehajtás viszonyát az adócenzusos választójogon

nyugvó képviselet, a törvények primátusa, illetve a parlamentnek felelős kormányzati rendszer jellemezte. Az

igazgatás ebben a rendszerben a törvények adta keretek közötti, s csak kivételesen felhatalmazáson nyugvó

IV. POLGÁRI







végrehajtó tevékenység. Az igazgatás sokrétűbbé válásával az általános (belügyi) igazgatásból folyamatosan

kivált a szakigazgatás.

A közigazgatás és az igazságszolgáltatás kettéválasztását – a „harmadik hatalom önállósulását” – az 1869:4. tc.

deklarálta, s e törvény mintegy zárófejezete az 1791:12. tc.-ben foglaltaknak, a közigazgatástól elkülönítendő

bíráskodás kívánalmának.

A jogállam tehát egyfelől a polgárok jogainak védelmét volt hivatott biztosítani, másrészt a jogrendszernek

szánt döntő szerepet a hatalmi ágak szervezetrendszerének kialakításában. Az államhatalom „igazságos

megosztása” politikai programjának megoldása azonban több nehézségbe ütközött. A problémát a kormány és a

törvényhatóságok egymáshoz való viszonya, a hatáskörök elhatárolása jelentette, ezenkívül rendezni kellett a

megyék területi és egyedi szervi kialakítására vonatkozó szabályokat. (E kérdésekről alább, az állami szervezet

alakulásánál részletesebben szólunk.)

Szabadságjogok

Az 1848-as polgári átalakulás alkotmánya a szent korona tana modernizált értelmezésével a szabadságjogok

terén valódi jogkiterjesztést eredményezett. A törvény előtti jogegyenlőség megteremtésével, a közteherviselés

konstituálásával és néhány szabadságjog törvényes tételezésével e téren valóban új helyzet teremtődött. A

társadalom korábbi rendi tagozódásának megszűntével, a rendeken kívül rekedtek számára intézményesített

törvénykezési szervezet, az úriszék felszámolásával, a főbb feudális jogi intézmények megsemmisítésével az

állam addigi alattvalói valóságos polgárokká léptek elő.

Magyarhonban az emberi és politikai jogok a neoabszolutizmus kudarca után kerültek ismét előtérbe. A

kiegyezés létrehozói – a liberalizmus eszmeiségét határozottan képviselő Deák Ferenc, Eötvös József és Horvát

Boldizsár igazságügy-miniszter – a szabadságjogok biztosítását vették tervbe. A kormányzati elképzelések

részben meg is valósultak, s a jogállam közjogi pozitivizmusának megfelelően jó néhány törvényben

fogalmazták meg a polgárok emberi és politikai jogainak kereteit. A kor- szakközjogtudománya a

szabadságjogokat az ún. íratlan alkotmány sarkalatos intézményeinek tekintette, így jó néhányuk törvényi szintű

szabályozásával az egész időszak törvényhozása adós maradt.

A politikai szabadságjogok hazai rendszere hullámzó pályaívet írt le. A szabadságjogok kiteljesítését társadalmi

mozgalmak éppen a részben kodifikált intézmények nyújtotta lehetőségek igénybevételével sürgették. Európa

keleti perifériáján elhelyezkedő Magyarországon a polgári állam kritériumait is megtestesítő intézmények

megkésetten jelentek meg. A szabadságjogok terén ez a szabályozás fáziskésését hozta magával, ám az első

nagy háborúig terjedő időben e lemaradást többé-kevésbé sikerült pótolni. Mindazonáltal a szabadságjogok

törvényi tételezésének színvonala s az egyes jogok rendeleti szinten történő megfogalmazása helyenként

diszharmonikus helyzetet teremtett. A szabadságjogok ugyanis egymással intenzív korrelációban hatottak.

Közülük az egyik hiánya vagy nem kielégítő megfogalmazása a másikjog hatását és intézményesülését is

lerontotta. Különösen érvényes e megállapítás a szabadságjogok politikai nyilvánosságot biztosító és

megteremtő kötegére. E jogok – szoros depen- denciájuk okán – egymás érvényesülési esélyeit jelentősen

javíthatták vagy éppen ronthatták.

A szabadságjogok hazai érvényesülésének tablójára tekintve világos, hogy a hatályosult állampolgári

jogosultságok – amint arra utalni is fogunk –, elsősorban a közhatalmi szervezet oldalán, kötelezettségekkel is

jártak.

Személyes szabadság

A polgári kor tudománya e jogot tág értelemben az ember szabad akaratelhatározásának bármely irányú

korlátlan érvényesülésével azonosította, amelynek határok közé szorítására csak közérdekből s törvényes

rendelkezés alapján kerülhetett sor. A személyes szabadság jogának köszönhetően már a dualizmus évtizedeiben

is érvényesült az elv, miszerint illetékes bírójának ítélete nélkül letartóztatni, szabadságától megfosztani senkit

nem lehetett, azon esetek kivételével, midőn ajogerős ítélet előtt az őrizetbe vételnek, előzetes letartóztatásnak s

a vizsgálati fogságba helyezésnek a bűnvádi perrendtartásban (1896:33. tc.) meghatározott feltételei

fennforogtak. Mindehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy szabadságelvonást eredményező jogerős ítélet is

csupán olyan cselekmény elkövetéséért volt kimondható, amelyet törvény – annak elkövetése előtt –

bűncselekménynek nyilvánított, s emiatt szabadságvesztés-büntetés kiszabását lehetővé tette (nullum crimen

IV. POLGÁRI







sine lege). A személyes szabadság fontosságát, a korabeli értékhierarchiában elfoglalt kitüntetett helyét mutatta

az is, hogy a hazai büntetőjog kódexe büntetéssel fenyegette azokat a közhivatalnokokat vagy magánosokat,

akik mások szabadságát jogtalanul elvonták, vagy akár csak korlátozták. A büntetéssel fenyegetettség más

szóval bírói védelmet jelentett, amely egyébként kiterjedt az élet, a testi épség, a becsület elleni jogellenes

támadásokra, s a jog ugyancsak védelemben részesítette a magántitokhoz fűződő érdeket és a házbéke jogát is.

Ugyancsak büntetőjogi védelemben részesítették a levél- és távírdatitok sérthetetlenségét, hozzáfűzvén, hogy e

jogokat csak törvényben meghatározott esetekben s az arra illetékes hatóság vagy bíróság határozatával lehet

korlátozni. A már hivatkozott bűnvádi perrendtartás írta le a büntetőeljárás alá vont személyekkel szemben

alkalmazható motozás, házkutatás feltételeit is.

A korabeli irodalom a személyes szabadság részeként tárgyalta a szent korona joghatósága alá tartozó

területeken a hon polgárainak jogát a szabad tartózkodásra, a lakhatásra és a letelepedésre. E kérdésekben a

dualizmus idején a községi és a letelepedési törvény rendelkezései voltak irányadók.

E törvények adták meg a honpolgároknak a jogot arra, hogy bármely községben tartózkodhassanak, lakjanak,

illetve letelepedjenek. A letelepedés engedélyezését csupán az 1886:22. tc.-ben meghatározott esetekben lehetett

megtagadni, nevezetesen akkor, ha a letelepedni szándékozót bűncselekmény vagy nyereségvágyból eredő

vétség miatt vád alá helyezték, illetve e cselekmények miatt jogerős ítélet hatálya alatt állt, továbbá ha saját

eltartását községi segély nélkül biztosítani nem tudta, vagy legutolsó tartózkodási helyéről megfelelő erkölcsi

bizonyítvánnyal nem rendelkezett. A tartózkodás és lakhelyváltoztatás szabadsága magában foglalta a

kivándorlás, az országból történő kiköltözködés szabadságát, miről is külön törvények rendelkeztek. Az

állampolgárok számára biztosított garanciális jogként kell értékelnünk azt a tételt is, mely szerint magyar

állampolgár az ország területéről kiutasítható nem volt, vagyis a feudális századokban oly előszeretettel

alkalmazott száműzetést jogunk e korszakban már nem ismerte.

A törvényekben biztosított személyes szabadság intézményei azonban a gyakorlatban nem érvényesültek

automatikusan, s még kevésbé nem maradéktalanul. S e helyütt nem csupán az időnként és helyenként

tapasztalható hatósági önkényre gondolunk, hanem arra a jelenségre, mely a jogrendszer bizonyos

inkonzisztenciájáról árulkodott. Különböző egyéb jogszabályok ugyanis – elsősorban a munkavállalókkal

szemben – olyan jogokat adtak a munkaadók kezébe, amelyek például a mezőgazdasági munkások vagy ipari

tanulók személyes szabadságát jelentősen korlátozták.

A tulajdonhoz való jog

A szabadságjogok hazai rangsorában előkelő helyet foglalt a tulajdon szabadsága, annak sérthetetlensége s a

jogszerűen megszerzett tulajdon védelme. E jog jelentette egyébként a tulajdonszerzés korábbi korlátainak

felszámolását s a tulajdonnal való rendelkezés szabadságát, vagyis az egyszer megszerzett tulajdon élők közötti

és halál esetére szóló átruházásá- nakjogát.

A kapitalizmus magyarországi jogrendszerében a magántulajdon centrális helyet foglalt el. E kitüntetett hely

azonban nem jelentette e jogintézmény korlátlan tiszteletét. Igazolhatjuk fenti állításunkat a műemlékek

védelméről szóló 1881:39. tc. rendelkezéseivel, melyek az ilyen épülettel rendelkező tulajdonost egyenesen

eltiltották a saját dolga feletti rendelkezéstől, elpusztítástól, megsemmisítéstől, sőt annak átalakítását is külön

engedélyhez kötötték. A tulajdonjog leggyakoribb és legjelentősebb korlátját a kisajátítás intézménye adta azzal,

hogy – a törvényben megállapított közérdekű okok megléte esetén – lehetővé tette a tulajdon korlátozását, vagy

éppen a tulajdonjog megszüntetését. Történt mindez a törvényben meghatározott esetek szigorú

figyelembevételével s teljes kártalanítás ellenében (1881:41. tc. és 1913:29. tc.). A kisajátítást ingó és ingatlan

tulajdonra egyaránt alkalmazták, jóllehet gyakoribb tárgya éppen ez utóbbi volt.

A tulajdon védelmét a magánjog szabályai mellett a büntetőjog is határozott védelemben részesítette.

A tanítás és tanulás szabadsága

A polgárok szellemi gazdagodásához fűződő társadalmi érdekre is figyelemmel, a dualizmus jogalkotása

valóban hamar felismerte az oktatási feltételek biztosításának fontosságát. A magyar politika irányítói azonban

távolról sem gondoltak az oktatásügy államosítására, vagyis arra, hogy a tanítást egyedül az állam jogává

tegyék. Ehelyett törvények születtek az alsó és középiskolák létesítésének és fenntartásának szabadságáról. Az

1868:38. tc. egyrészt kimondta, hogy „nyilvános néptanodákat létesíthetnek az állam, községek, felekezetek,

IV. POLGÁRI







társulatok és egyesek is”, másrészt leszögezte, hogy „a szülőknek vagy gyámoknak szabadságában áll

gyermekeiket bármely iskolafenntartónak nyilvános vagy magántanodájában neveltetni, vagy képzett tanító által

háznál taníttatni”.

Az alapképzésről rendelkező törvényt követően másfél évtized múltán ugyancsak a törvényhozás intézkedett

immáron a középfokú oktatás rendszeréről. Az 1883:30. tc. a „nyilvános középiskola” létesítésénekjo- gát az

állam, a törvényhatóságok, a községek, a felekezetek, a testületek és a magánosok kezébe tette le, megengedvén

egyúttal a középfokú tanulmányok magánúton történő folytatását is.

A tanítás és tanulás szabadságának liberális indíttatású rendezése azonban távolról sem jelentette azt, hogy a

dualista állam lemondott volna az oktatás intézményeinek ellenőrzéséről. A kultuszkormányzat különösen azon

iskolák fölött gyakorolta állam- és erkölcsrendészeti szempontból felügyeletét, amelyek államilag elismert

bizonyítványok kiállítására kaptak jogosítványt, s ahol a tanítandó ismeretek minimumát az állam állapította

meg.

A magyar alkotmányjog – amint azt már korábban is tapasztalhattuk – eltérően a francia forradalom emberi és

polgári jogokról szóló nyilatkozatától, sem a polgári átalakulás hónapjaiban, sem később, a „boldog békeidők”

esztendeiben, nem rögzítette alapelvként a szólásszabadságjogát.

A jogrendszer szellemiségéből, kétségtelenül érvényesülő liberalizmusából fakadóan azonban levonható a

következtetés, hogy a dualizmus politikai viszonyainak hazai meghatározó körei távolról sem korlátozták a

polgárokat véleményük vagy politikai nézeteik szóban történő nyilvánosságra hozatalában. A pozitív jog

azonban csupán ott szolgált szövegszerű megoldással, ahol a veszélyes gondolatokkal szemben a társadalom

büntetőjogi védelemben részesült, vagy ahol nyomós indok szólt e szabadság gyakorlásának fokozott

biztosítására. Ez történt az ügyvédi rendtartás tárgyában, midőn leszögezte: „Az ügyvéd teljes

szólásszabadsággal bír megbízójának védelmében” (1874:34. tc. 52. §).

A gondolat- és véleménynyilvánítás szabadsága

A sajtó útján történő gondolatnyilvánítás szabadságának szabályozása azonban már sokkal nagyobb

figyelemben részesült 1848-ban és a későbbi évtizedekben is. Rögtön a kiegyezés évében történt meg az 1848-

as sajtótörvény újbóli hatálybaléptetése, amely nem csupán kézenfekvő megoldásnak tűnt, de „politikailag is a

legtetszetősebb volt”. A negyvennyolcas forradalom sajtótörvényének progresszív tartalma, szabadságelvű

tételei majd öt évtizeden keresztül biztosították Magyarországon a nyomtatott szó korlátoktól mentes közlését és

terjesztését. S noha a felszabadított hírlapok tág határokon belüli szabad mozgása sok kényelmetlenséggel járt

még a hatalom csúcsait elfoglalók számára is, a sajtó irányában kilátásba hozott külön rendszabályokjavaslata

hosszú ideig nem került be a képviselőház termébe. A naptár 1913-at mutatott, midőn a progresszívnek aligha

tekinthető kormány A sajtóról szóló javaslatát a parlamentnek benyújtotta, amelyet a törvényhozás a következő

esztendőben el is fogadott. A törvénytárba 1914:14. tc.-ként bevonuló jogszabály első szakasza – nyilvánvalóan

a 48-as hagyományok tiszteletét hangsúlyozva – megismételte az első sajtótörvény liberális rendelkezését. A

patinás előd rendészeti szabályait pontosító rendelkezéseken túl bizonyos megszorításokat alkalmaztak a

terjesztés feltételeinek újrafogalmazásakor, leszögezvén, hogy a belföldi országos lapok utcai terjesztésére az

engedélyt a belügyminiszter, míg a helyijellegű lapok árusítására a zöld utat a törvényhatóság első embere

adhatta meg.

A törvény meghatározta a terjesztés feltételeit is, midőn aláhúzta: „Olyan sajtótermék utcai terjesztését, amely a

közrendet vagy a közerköl- csiséget sérti vagy veszélyezteti, különösen amely valamely nemzetiség, osztály

vagy hitfelekezet ellen gyűlölet ébresztésére alkalmas vagy a családi élet belső ügyeit tárgyalja anélkül, hogy ezt

a közérdek kívánná, engedélyezni nem szabad.”

A hazai jogfejlődés második sajtótörvényének beható szövegelemzése – a kortársi és a kései kritikák ellenére -sa

korábbi sajtópolitikai gyakorlat vizsgálata alapján állítható, hogy az új jogszabály nem szűkítette számottevően

a nyomtatott gondolat addig szabadon áramló csatornáit. Ellenkezőleg, inkább azt lehet aláhúzni, hogy a törvény

számos olyan jogintézmény meghonosításáról gondoskodott, amely a korábbi rendezés során nem történt meg,

hogy csupán a helyreigazítás jogát, illetve a hírlapírók magánjogi védelmét megfogalmazó intézkedéseket

említsük.

Vallásszabadság és felekezeti egyenjogúság

IV. POLGÁRI







Szerte a világban, amikor napirendre kerültek a polgári társadalom berendezésének tennivalói, mindenütt

kikerülhetetlen tennivalóként jelentkezett az állam és egyházak szétválasztásának igénye s a polgárok szabad

vallásgyakorlásának biztosítása. E téren a magyar forradalom törvényben intézkedett elsőként, de azt távolról

sem állíthatjuk, hogy e jogalkotási termék minden igényt kielégített volna.

Így azután érthető, hogy a kiegyezés megkötése után berendezkedő politika hosszú évtizedeken át tartotta

napirenden az egyházakkal, működésükkel és egymáshoz való viszonyukkal összefüggő kérdéseket.

A „közös ügyi alku” tető alá hozatala után azonnal két törvényt fogadott el az országgyűlés afelekezetek

viszonosságáról (1868:53. tc.) és az izraeliták egyenjogúságáról a „polgári és politikai jogok tekintetében”

(1867:17. tc.).

E kezdeti lépések az igazán szabadelvű igényeket és az azokat képviselő politikai tényezőket nem elégítette ki.

Eötvös József kultuszminiszterként törvénytervezetet készített 1870-ben, amelyben mindenki számára szabad

vallásgyakorlatot tett volna lehetővé „az ország törvényeinek korlátai között”, s biztosítani szándékozott a

felekezetek egyenjogúságát egymás irányába és az állammal szemben. A tervezetből azonban nem lett törvény.

A vallásszabadság korszerű szabályozása érdekében maga Deák is fellépett, s utolsó nagy parlamenti

megszólalásában a fokozatosságot hangsúlyozva szögezte le az állam és egyház szétválasztásának s a polgári

házasságkötés törvényi biztosításának szükségességét.

A konzervatív erők előtérbe kerülésének köszönhetően a vallásszabadság ügye azonban csupán a századvég

egyházpolitikai harcaiban került ismét terítékre. Ekkor azután a törvénytervezeteknek egész csokra került az

országgyűlés asztalára, s később a Corpus Jurisba történő becikkelyezésre. Elébb a kötelező polgári házasság

intézményét törvényesítették (1894:31. tc.), majd a gyermekek vallásáról szólván, az arról való döntés jogát a

szülők kezébe adták (1894:32. tc.).

Az Eötvös megálmodta liberális vallásszabadságot az 1895:43. tc. valósította meg, kimondván, hogy „mindenki

szabadon vallhat és követhet bármely hitet, vagy vallást és azt az ország törvényeinek, valamint a közerköl-

csiség kívánalmainak korlátai között külsőképp kifejezheti és gyakorolhatja”. A szabályok szerint senkit sem

volt szabad a törvénybe vagy közerköl- csiségbe ütköző esetet kivéve vallási szertartás gyakorlásában

akadályozni, hitével ellentétes vallási cselekményekre kényszeríteni. A törvény biztosította a jogot a

vallásfelekezetekből történő kilépésre, átlépésre, sőt 18 esztendős koron túl a felekezetenkívüliségre is.

A törvény a vallásfelekezetek egymáshoz való viszonyáról intézkedve két nagy kategóriát állított fel: a bevett és

az elismert vallásfelekezetet. Az előbbiek nagyobb védelemben és autonómiában részesültek, s kapcsola tuk az

állammal jóval szorosabb és szívélyesebb is volt, noha az elismert felekezetek közérdekű voltát sem

kérdőjelezték meg. A bevett vallások koordinációs rendszerét honoráló jogi megoldással az ilyennek minősített

felekezetek – a (latin, görög és örmény szertartású) római katolikus, a református, az evangélikus, az unitárius,

és, az 1895:42. tc. minősítésével, az izraelita – összeköttetésbe kerültek az állami mechanizmussal. Számukra

önkormányzati jogot biztosítottak, állami eszközökkel gondoskodtak az egyházi adók beszedéséről, fegyelmi

határozataik végrehajtásához állami segédletben részesültek, állami és községi segélyeket folyósítottak

számukra, iskoláikat anyagilag támogatták, végezetül hitoktatóik javadalmazása is állami keretből történt.

A bevett vallások rendszerén kívül került elismert vallások, így a baptista és a mohamedán (1916:17. tc.),

számos ponton erőteljes állami ellenőrzés alatt állt. Feltételeket állapítottak meg e vallások lelkészeivel és világi

vezetőivel szemben, az új egyházközségeik megalakítását bejelentési kötelezettséghez kötötték, egyházi

közgyűléseik nyilvánosságát írták elő, s ami tán a leginkább húsba vágó lehetett, iskoláik a magántársulati

iskolák mintájára községi segélyben nem részesültek.

A teljesség igénye nélkül szólnunk kell az el nem ismert felekezetek jogállásáról is, amelyet a dualizmus joga

igencsak szűken vont meg. Az e kategóriába tartozó felekezetek (Jehova tanúi, nazarénusok, metodisták,

adventisták stb.) ugyanis rendőri ellenőrzés és szabályok alatt állottak, kötelesek voltak vallási rendezvényeiket

bejelenteni, s azokon 18 évnél fiatalabbak nem vehettek részt.

Nemzetiségi egyenjogúság

A nemzetiségi kérdés, a magyarországi nemzetiségek egyenjogúságának megoldása a soknemzetiségű

monarchia és azon belül Magyarország egyik sorskérdése, mondhatni „a magyar demokrácia és állami

IV. POLGÁRI







függetlenség archimedesi pontja” volt. Egy olyan államalakulaton s egy olyan összefüggő földrajzi egység

határain belül kellett megtalálni az évszázadok óta együtt élő etnikumok zavartalan fejlődésének, teljes

megbékélésének törvényi kereteit, ahol egyik nemzet, nép vagy népcsoport sem volt számbeli túlsúlyban, s ahol

a nemzetiségek sok területen egymással, illetve a többségi nemzettel is keverten éltek. Bő évszázaddal „a boldog

békeidők” után, tárgyilagosan hozzátehetjük, hogy nem segítette a viszonyok „belterjes” elrendezését a

szomszéd államok egyikének-másikának politikája sem, amelyek ritkán moderálták a Magyarországon élő

„vértestvérek” radikális – területi autonómiára is kiterjedő – követeléseit.

A kiegyezés után látni való volt, hogy a hazai politika kormányrúdjánál ülők a nemzetiségek politikai és

életviszonyainak rendezésére nem a monarchia keleti felének föderalizálását, a nemzeti önkormányzat

biztosítását vagy a kollektív nemzetiségi jogok kodifikálását vették tervbe, hanem számukra ehelyett a

nemzetiségi kérdés megoldására az egyéni szabadságjogokon belül biztosított szabad nyelvhasználat s

művelődési jog törvénybe iktatása volt a varázsszer.

Ezt mutatta a hosszas vita után 1868-ban elfogadott nemzetiségi törvény szövege is, amely kitartott az egységes

„magyarpolitikai nemzet” elve mellett. „Magyarország összes honpolgárai... politikai tekintetben egy nemzetet

képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez

tartozzék is egyenjogú tagja” – szögezte le az 1868:44. tc. bevezető mondata.

Egységes politikai nemzet

A Kárpát-medencében élő nemzetiségek vezetőit a fenti, liberalizmus szellemiségétől áthatott, elvi deklaráció

nem elégítette ki, hiszen számukra a törvény a kollektív jogokat, a területi önkormányzatot nem biztosította. A

kilátásba helyezett kulturális egyenjogúság és az egyén szabad nyelvhasználati jogának biztosítása, „az

országban divatozó többféle nyelvek hivatalos” használatának lehetősége a nemzetiségi politikusokból

tartózkodást váltott ki, s hosszú időre „elhagyták a magyar közéletet”.

Nyelvhasználat

A nemzetiségi törvény a magyarnak, mint hivatalos nyelvnek, valóban eminens szerepet juttatott, ám a

nyelvhasználat körét ezen túl szélesen húzta meg. A törvények magyarul történő megalkotását hangsúlyozva

például lehetővé tette azok hiteles fordításokban történő megjelentetését. A politika helyi terrénumain,

elsősorban a területi önkormányzatok körében az Eötvös nevével fémjelzett törvény ennél jóval tovább ment.

Eszerint a megyei jegyzőkönyvek nemzetiségi nyelven történő rögzítésére is mód nyílhatott – a magyar mellett

–, ha ezt a közgyűlés tagságának legalább egyötöde óhajtotta. A törvényhatósági bizottság ülésein ki-ki saját

nemzetiségi anyanyelvén szólhatott, s mód nyílt arra is, hogy a megyék és törvényhatósági jogú városok

kormányhoz intézett felirataikat hasábo- san, tehát két nyelven szerkesszék, egymás közötti hivatalos

érintkezéseikben pedig a magyar helyett más, de a jegyzőkönyvezés során használható nyelvet alkalmazzanak.

Ajogszabály részletesen szólt a bíróságok előtti nyelvhasználat előírásairól, lehetővé téve az anyanyelv

használatát. Az egyházi igazságszolgáltatásban és igazgatásban az ügyintézés nyelvének meghatározását pedig

egyenesen az illető egyházi fórumokra hagyta.

Közoktatás, közművelődés

A törvény teremtette új helyzetben a nemzetiségek számára – miként korábban is – megvolt a lehetőség, hogy

jelentékeny hatású iskolahálózatot teremtsenek, hiszen magánosok, községek, egyházak és egyházközségek

szabadon létesíthettek „alsó, közép és felső tanodákat”. A közoktatás sikere, a közművelődés és a „közjólét”

szempontjából teendőként rögzítette a jogalkotó azt, hogy az állam köteles „az állami tanintézetekben a

lehetőségig gondoskodni arról, hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együtt élő polgárai az

általok lakott vidékek közelében anyanyelvükön képezhessék magukat egészen addig, hol a magasabb

akadémiai képzés kezdődik”.

Az Eötvös és Deák nevével gyakorta összekapcsolt jogalkotás megannyi liberális rendelkezését e helyütt most a

továbbiakban nem is részletezve, s nem elhallgatva azt, hogy az sok ponton maradt adós a még korszerűbb

progresszió megvalósításával vagy a nemzetiségekjogosnak tűnő követeléseinek teljesítésével, látni való, hogy a

papírra vetett rendezés a kortársi Európa előtt kevés okot adhatott a szégyenkezésre. Am az is igaz, hogy a

nemzetiségi jogok a hétköznapok praxisában a dualizmus öt évtizede alatt nem érvényesültek azonos mértékben.

IV. POLGÁRI







A nem ritka hatósági túlkapások, amelyek a századforduló táján – és különösen azt követően – nemegyszer

durva atrocitásokig fajultak, időnként központi kormányzati megerősítésre is találtak.

Lex Apponyi

Ez utóbbira eklatáns példa a század első évtizedében törvényben rögzített nemzetiségi iskolai törvény, a Lex

Apponyi (1907:27. tc.), mely a magyar államcél szolgálatában az államsegélyt – elsősorban – a magyar nyelv

oktatásától tette függővé. A kormánypolitikaJanus-arcát azonban mi sem mutatta jobban, mint az, hogy a nyelvi

magyarosítást célzó s Európában oly széles körben kárhoztatott törvény elfogadásának esztendejében a

belügyminiszter a megyei és járási hivatalnokok számára ajánlotta a helyi lakosság anyanyelvének használatát.

A dualista Magyarország nemzetiségeinek életét és jogait meghatározó joganyag és a hétköznapi történések ez

ideig csak felületes ismeretében is elmondható, hogy a korabeli Európa más államainak nemzetiségi

politikájával összehasonlításban a hazai helyzet kiállhatta a tárgyilagos kritikát. A nemzetiségek csonka

társadalmai mindjobban kiteljesedtek, itt is erőteljes polgárosodás következett be, megteremtődtek az önálló

gazdasági fejlődés feltételei, kiépültek a pénz- és hitelélet szervezetei.

A nem magyar etnikumhoz tartozó népek és népcsoportok gazdasági felemelkedése önbizalmuk mind

erőteljesebb fokozódását hozta meg. Részben ez volt az oka annak, hogy a köztük és a velük szemben mind

határozottabb eszközöket alkalmazó kormányok között az atmoszféra a századforduló után számottevően

megromlott. Egyre kevésbé volt realitás az a deáki álom, hogy a magyarok és a nemzetiségiek a monarchiában

„együtt és egymás mellett mennél jobb egyetértésben” éljenek. Tény, hogy a világháború közeledtével a

nemzetiségi politikusok többsége népük sorsának jobbra fordulását már nem a monarchiai együttéléstől remélte.

Gyülekezési szabadság

Az Osztrák-Magyar Monarchia fél évszázada alatt a budapesti politika s annak törvényhozása – mint láttuk – jó

néhány szabadságjog törvényi szabályozásával maradt adós. Így nem született világos és egyértelmű – s

különösen átfogó – parlamenti döntés a polgárok gyülekezési jogáról. Törvény mindössze a választási gyűlések

tartásával kapcsolatban tartalmazott egy kurta rendelkezést, kimondván, hogy az ilyen jellegű összejövetelek

jogszerűen tarthatók meg akkor is, ha azokat csupán az előző naponjelen- tették be.

A gyűlések tartásának szabadságát, a nagyobb összejövetelek feltételeit, rendészeti szabályait a kormány

belügyekért felelős minisztere a kiegyezést követő esztendőben szabályozta, s lényegében akként, hogy

megismételte a Batthyány-kormány e tárgyban 1848 áprilisában született – általunk már ismertetett – lakonikus

rendeletét, amely azután egy negyedszázadon át szolgálta a hazai politikai közéletet.

A századforduló körül és közvetlenül a háború kitörése előtt e tárgyban újabb rendeletek láttak napvilágot

(766/1898., illetve a 7430/1913. BM rendelet). E rendeletek a gyűlések megtartásának feltételéül hatósági

engedélyt, 1913-tól a nyilvános gyűlések bejelentésének tudomásulvételét, a szabad ég alatt tartott gyűlések és

felvonulások rendőrhatósági engedélyezését kívánták meg. A gyűléseket a rendezőknek előbb 24, utóbb már 48

órával korábban be kellett jelenteniük, megjelölve annak helyét, célját és pontos idejét.

A gyülekezési szabadságot óvatosan kezelő, egymást követő kormányok egy sor rendészeti jellegű

óvintézkedéssel védték a politikai stabilitást és a társadalom köznyugalmát. 1868-tól a népgyűlések lefolyását az

illetékes rendőrhatóságok ellenőrizték, rendelkezvén az összejövetel feloszlatásának – akár karhatalom

igénybevételével történő – jogával is. A hatóság az indulatok esetleges elszabadulását megakadályozandó,

elzárhatott egyeseket a felszólalás jogától. Tudni való, hogy az engedély nélkül lefolytatott vagy betiltott,

illetőleg feloszlatott gyűlés résztvevőit megbüntethették, magatartásukért utólag is felelősségre vonhatták. Ezek

a rendszabályok már erőteljes rokon vonásokat mutatnak mai hatályos jogszabályi rendelkezéseinkkel, tehát

korszerűségük még mai szemmel sem igazán vitatható el.

A háborús előkészületek szaporodtával, a veszély fokozódásával az országgyűlés felhatalmazta a kabinetet,

hogy szükség esetén a politikai jellegű gyűléseket betiltsa (1912:63. tc.). Az ország hadba lépése után a kormány

élt is ezzel a felhatalmazással.

A dualizmus idején – a fenti jogszabályi határokon belül – a gyülekezési szabadság gyakorlására lehetőség

kínálkozott, noha a hatóságok számára biztosított mozgástér lehetőséget adott a részrehajlásra, s intézkedéseiket

nemegyszer pártpolitikai célok is befolyásolták. Mindazonáltal a politikai jogokban nem bőkezűen részeltetett

IV. POLGÁRI







rétegek is élhettek gyülekezési szabadságukkal. Erre példát bőven találhat a kései utókor a különböző

nemzetiségi mozgalmak történetében is. Nagy hatású gyűléseket avagy szűk körű összejöveteleket a románok,

szlovákok, németek, szerbek és mások is gyakorta szerveztek. Ám ugyanezt tették a társadalom dolgozó

rétegeinek, osztályainak kisebb-nagyobb csoportjai, midőn politikai céljaik megvalósítására a gyülekezési jogot

használták fel.

Egyesülési szabadság

Az egyesületek a polgári társadalmakban több természetes, illetve jogi személy által létrehozott állandó

szervezetek, alakulatok, amelyeket alapszabályban meghatározott célok, közös eszközök s mindenekelőtt a jogi

személyiségjellemzett. Ajog – már a modern hazai jogrendszer kialakulása előtt is – különbséget tett az

egyesületekre vonatkozó magánjogi és közjogi szabályok között. A magánjog szellemében egyesület már a

megalakítás elhatározásával s az alapszabály elfogadásával létrejött, míg a közjogi jogalanyiság elnyerését csak

az egyesület felügyeletére illetékes miniszter jóváhagyó aktusa biztosíthatta.

Az egyesületi szabadságot – számos szabadságjoghoz hasonlóan – a dualizmus idején egységes törvényben nem

szabályozták. Ez a megoldás jogpozitivista szemléletmód esetén erősen támadható és kifogásolható, a magyar

„történeti alkotmány” keretében azonban a szokásjog legitimálta. Al- talánosságban elmondhatjuk, hogy az

idevágó egyes, elszórtan fellelhető törvényi utalásokat különböző rendeletek konkretizálták. A rendeleti

jogalkotás azonban többször és igen nagy részletességgel foglalkozott az egyesületek létrehozására vonatkozó

szabályokkal, a felügyelet kérdéseivel s e szervezetek osztályozásával. Ez utóbbiak körében a joganyag alapján

politikai, „humanisztikus”, „nyerészkedési”, közművelődési, gazdá- szati, valamint a különösen neuralgikus

közegben működő nemzetiségi és munkásegyesületekről szólhatunk.

A monarchia fennállásának öt évtizede alatt az egyesületi jogot két alkalommal szabályozták részletesebben.

Előbb az 1394/1873. BM rendelet szögezte le, hogy a belügyminiszter feladata az egyesületek alapszabályszerű

működésénekfelügyelete, majd két év múltán az 1508/1875. BM rendelet átfogóan kodifikálta az egyesületek

alapításával, működésével és hatósági felügyeletével kapcsolatos kérdéseket. Az egyesületi jog alapforrásaként

jegyzett rendelet kimondta, hogy bármely egyesület csak a belügyminiszter, illetőleg a belügyminiszterrel

egyetértőleg más illetékes szakminiszter által láttamozott alapszabály alapján működhet, s hogy véglegesen

megalakultnak csupán ezen kormányhatósági aktus megtörténte után tekinthető. Ez a szabályozás sem idegen

más ország jogi szabályozásától, sőt még hatályos jogunktól sem, ahol csupán annyi a különbség, hogy

korszakunkban már az egyesületek regisztrálása nem a kormányzat, hanem a bíróságok feladata.

A jogszabály rögzítette, hogy nemzetiségi egylet csak közművelődési és irodalmi célokra alakítható, s a

munkásegyletek fiókalapítási jogát is megszorította. Munkásegylet tagja csak magyar állampolgársággal

rendelkező személy lehetett, más foglalkozásúakat tagjai sorába fel nem vehetett, s később még azt is

megtiltották, hogy a tagdíjon felül a tag további anyagi kötelezettséget vállaljon.

A századforduló után az egyesületi szabadság korlátozására számos belügyminiszteri rendelet látott napvilágot,

s ez a tendencia a világháború kitörése után, az egyesületi jog gyakorlásának erőteljes megszorításával csak

erősödött.

A kérelem, a panasz és ajogsegélyjoga

A szabadságjogok érvényesülésének és érvényesítésének a polgári fejlődés útjára lépett magyar jogrendszer

számos garanciáját építette ki. Ezek sorában tehetünk említést a különböző bírói fórumokról, a politikai

nyilvánosság teljes intézményrendszeréről és nem utolsósorban a kérelmezés és panasz jogáról, valamint a

hatósági jogsegély jogáról.

A kérelmezésijog általános lehetőséget biztosított a polgár számára, hogy ha a hatóságok előtt bármely ügyben

előterjesztést, kérést fogalmazzon meg, míg panasszal akkor élhetett, ha egyénként vagy közösség tagjaként – e

minőségében – szabadság-, illetve alanyi jogaiban jogsérelem érte, s a törvény által biztosított jogorvoslatok

bármely oknál fogva nem állottak az állampolgár rendelkezésére. A kor jogi szabályozása több alkalommal is

körülírta a panaszok kivizsgálásának körülményeit, módját. A 125 000/1902. BM rendelet – többek között – a

járási főszolgabíró kötelességévé tette, hogy havonként legalább egy alkalommal, előre megállapított napokon a

nagyobb községekben megjelenjen, s itt a kérelmeket és panaszokat meghallgassa. A kérelmek és panaszok

elintézési idejéről csupán a 126 000/1902. BM rendelet tartalmazott előírást, kimondván, hogy a községi

IV. POLGÁRI







ügyekben, ha a fennálló szabályok vagy felsőbb hatóságok más határidőt nem tűztek ki, az ügyet legkésőbb a

beérkezéstől számított nyolc napon belül el kellett intézni.

Az állampolgári és politikai szabadságjogok érvényesülésének további fontos garanciája ajogsegélyhez tapadó

jog volt, melynek alapján a hatáskörrel és illetékességgel bíró hatóság köteles volt bármely kérelemmel vagy

panasszal érdemben foglalkozni, s mi több, abban döntést is hozni.

Említést érdemel, hogy kérelemmel az államfőhöz is fordulhatott a kor polgára, amit ajog akkori szóhasználata

szerint felségfolyamodványnak neveztek. Ezek átvételére az általános kihallgatások során került sor, ám

elintézésük – a különböző jelentésű uralkodói megjegyzések nyomán – az illetékes miniszterek feladatkörébe

tartozott.

Az országgyűlés képviselőháza kérelemmel két módon is találkozott a dualizmus évtizedeiben. Magánszemély

képviselője útján, míg a törvényhatóságok közvetlenül fordultak a törvényhozáshoz, ahol mindkét esetben a ház

kérvényi bizottsága adott azokról „véleményes jelentést” a plénum számára.

4.2. A JOGFOLYTONOSSÁG KONSTRUKCIÓJA: A TRIANONI MAGYARORSZÁG ALKOTMÁNYA

A hatalomkoncentrációval kísérletező egypárti diktatúra államának, a Tanácsköztársaságnak a látványos

kudarcát a forradalmak előtti hatalmi struktúra gyors restaurációja követte. A hétköznapok sokszor drámai

történéseit a jogon kívüli eszközökkel megvalósuló megtorlás s a katonai hatalomátvétel tényei fémjelezték.

1919 augusztusától az egymást sűrűn váltó kormányok politikájában a jogfolytonosság elvi tételéhez való

ragaszkodás volt a közös érintkezési pont. Az e kabinetek mögé felsorakozó politikai elitek, gazdasági

erőközpontok ugyanis politikai hitvallásukat, a háború előtti alkotmányos rendszer maradéktalan vagy a

bekövetkezett változásokat csupán a legszükségesebb mértékben adaptáló visszaállításában vélték feltalálni.

A jogfolytonosság teóriájának teljes gyakorlati alkalmazása azonban jelentős akadályba ütközött: az antant a

monarchia idején választott országgyűlést nem fogadta el a nemzeti akarat megtestesítése orgánumának. Így a

régi-új rendszer alkotmányos-közjogi alapjainak letétele s politikai berendezkedésének megformázása új

testületre, egy ideiglenes, e célra választott nemzetgyűlésre várt.

Jogfolytonosság

Az 1920 februárjában – viszonylag demokratikus választójogi alapról, de közel sem nyugalmas állapotok

közepette – létrejött egykamarás törvényhozói testület elvégezte az alkotmányosság helyreállításával összefüggő

feladatok teljesítését. A módosított alapokon megteremtett államrendszer stabilizálóan hatott az addig igencsak

túlfűtött politikai légkörre, így az 1921-ben kormányra jutott Bethlen István hozzáláthatott az ország gazdasági

bajainak orvoslásához, a korábbi alkotmányos rendszer egyes elemeinek restaurálásához, s az ország

külpolitikai elszigeteltségének oldásához.

A „bethleni konszolidáció”-ként aposztrofált tízesztendős periódus ugyan változatlanul adós maradt egy kartális

alkotmány becikkelyezésével, ám jó néhány alaptörvényi rendezést igénylő tárgyban sikeres törvényalkotással

büszkélkedhetett. E periódus törvényhozásai ugyanis az évtized derekán törvényben szabályozták – többi között

– a választójog gyakorlásával összefüggő kérdéseket, a provizórikusnak szánt nemzetgyűlést kétkamarás

országgyűléssel cserélték fel, kimerítő részletességgel rendezték a helyi önkormányzatok és közigazgatási

egységek szervezetét, hatáskörét.

Konszolidáció és stabilitás

A konszolidáció és a politikai stabilitás mégsem párosult a gazdaság és a társadalom modernizációjával. A

rendszer különösen ez utóbbi terrénumon maradt adós új értékek felkutatásával és érvényre juttatásával. S bár

jóllehet a dualizmus – már akkor is sokszor konzervativizmusba hajló – liberális ideáljaiból nem egyet tovább

éltetett, a rendszer alapjában véve „konzervatív-nacionalista” jelzőkkel volt jellemezhető, amelyekhez Stephen

B. Vardy, az Amerikában publikáló történész, nem minden alap nélkül tette hozzá, hogy, jó néhány társadalmi

és kulturális manifesztációnak köszönhetően, a két világháború közötti Magyarország karakterizálása- kor a

„neobarokk” mint állandó jelző is alkalmazható.

IV. POLGÁRI







Mindazonáltal a rendszer – különösen 1920 végétől majd egy dekádon át – nem csupán a szabadságjogok

bizonyos fokú érvényesülésének adott teret, s építette be döntéshozatali mechanizmusába a képviseleti elvet

valamelyest honoráló parlamenti, önkormányzati struktúrát, hanem jogrendjének mindennapos

érvényesülésével, különösen polgári perekben, a jogállamiság korlátozott megvalósulása elől sem zárta el az

utat. A „válságos évtizedek” Európájához hasonlatosan a húszas évek végén a magyar kormányzati rendszer is

szembe találta magát a gazdaság súlyos működési zavaraival, a társadalmi modernizációs folyamat évtizedes –

ha ugyan nem évszázados – adósságaival, „utat tévesztő” vargabetűivel.

A magyar válasz, a konzervatív-nacionalista rendszer reakciója azonban nem volt rokonítható a régió nagy- és

kishatalmai által fellelt reflexhatásokkal. Magyarország ugyanis Bethlen utódainak fokozódó tekintélyelvi

affinitása dacára sem tért át a totalitárius kormányzásra. Gömbös Gyula Nemzeti Munkaterve jobbára csak terv

maradt, a korporatív állam struktúrája kiépítésének útján csupán az első lépés megtételére került sor, s a háború

kitörése előtti esztendőig nem korlátozták számottevően az állampolgári egyenjogúság követelményét. AII.

világháború kitörése, a súlyosbodó hadi helyzet – csakúgy, mint a hadviselő államok mindegyikében – a korábbi

alkotmányos alapelvek további sérelmét hozta. E körben – a teljesség igénye nélkül – említhető a zsidókérdés

jogállami elveket felrugó törvényi kezelése, a cenzúra bevezetése, a parlamentarizmus korlátozása, az

intenzívebbé váló rendőri felügyelet s a rendeleti kormányzás kiáltó túlsúlya.

Konzervativizmus, nacionalizmus

A trianoni Magyarország kül- és belpolitikáját meghatározóan befolyásoló tényező volt az ország területének és

népességének megosztása és jelentős részének a szomszéd országokhoz csatolása. Az I. világháborút lezáró

trianoni béke (1921:33. tc.) Magyarország 325 411 km2 területéből 93 073 km2-t hagyott meg. (20 886 477

lakosból 7 987 204-et.) Magyarország valamennyi szomszédja részesedett a területátcsatolásokból, még

Ausztria is nyert a felosztással.

A két világháború közötti kormányzat következetes revanspolitikája és német orientációjajutalmaként, több

lépésben, ismét kiegészült a magyar államterület a zömében magyar lakta vidékekkel. Így az első bécsi döntés

következményeként (1938. november 2.) Csehszlovákiától visszacsatolták a felvidéki területek egy részét (11

927 km2-t). 1939. március 15-18-án, amikor a csehszlovák állam megszűnt, a magyar királyi honvédség

megszállta Kárpátalját (ami újabb 12 141 km2-rel gyarapította az ország területét).

A második bécsi döntés 1940. augusztus 30-án a kelet- és észak-erdélyi területek visszacsatolásáról rendelkezett

(43 591 km2). Jugoszlávia német megszállásakor a magyar honvédség visszafoglalta a Mura-melléket, a

Muraközt, a baranyai háromszöget és a Bácskát (1941. április 11-16.), együtt 11 417 km2-t.

Az alkotmányfejlődés jellemzői

A forradalmakat múló betegségnek tekintő s a Tanácsköztársaságot határozottan tagadó hivatalos kortársi

szemlélet, közjogi irodalom és az uralkodó politikai irányzat egyaránt a jogfolytonos történeti alkotmány

járszalagjához való visszatérésben látta az alkotmányos krízis megoldását. Jogfolytonosságról szóltak a

kormányzati erők vezéralakjai, a tömegbefolyáshoz jutott sajtó cikkei, s nem hallgatták el, hogy a kontinuitás

fonalának felvételével a politikai rendszer legitimációját szolgálják. Annak az újjáépítendő struktúrának az

elméleti alátámasztását kísérelték meg, amelyet egyaránt jellemeztek keresztényinek és nemzetinek, s amelyben

a hatalomgyakorlás teoretikus sarokpontját újólag a szentkorona-tanban fedezték fel.

Az alkotmányos élet eklektikusan megtervezett szerkezetében így azután igencsak ellentétes

hatásmechanizmusok érvényesültek. Az állampolgári egyenjogúság meglétét tételező szentkorona-tan ugyanis

jól megfért a végrehajtó hatalom túlsúlyának fokozódásával, az államfői jogkör tekintélyelvet követő

kiszélesítésével, a parlamentarizmus visszafogott alkalmazása a választójog kismérvű, meglehetősen bonyolult

módon realizált kiterjesztésével, az önkormányzatok – területiek és testületiek – racionalitást is követő

újraszabályozása pedig a szabadságjogok egyre szigorodó törvényi-rendeleti szabályozásával és gyakorlatával.

A demokratikus átalakulás hónapjait, a bolsevik megoldási kísérlet viharait túlélő, majd erőre kapó politikai

erők, az államhatalmat újrateremtő s parancsnoki pozícióit birtokba vevő csoportok – korábbi és későbbi

jelentősebb nézeteltéréseik ellenére – álláspontjaik teljes azonosságát regisztrálhatták aforradalmaknak mint

alkotmányfejlesztő módszernekkate- gorikus elutasításában, kárhoztatásában, s ebből is fakadóan a történeti

alapon fejlődő, jogfolytonosságra alapozó magyar alkotmányosság újrateremtésének szükségességében.

IV. POLGÁRI







Ajogfolytonosság egyöntetű igenlése azonban távolról sem jelentette e fogalom sematikus, azonos tartalommal

megtöltő értelmezését.

Legitimisták

A legitimista alapra helyezkedő csoportok reprezentánsai, vagyis azok, akik IV. Károly ominózus

nyilatkozatától eltekintve továbbra is a Habs- burg-ház e tagját tisztelték Magyarország királyaként, az alaki

jogfolytonosság definíciójával s annak érvényre juttatásával próbálkoztak. Tételezésük szerint a királyságban

megtestesülő nemzeti akaratképzés változatlansága a megkoronázott király és az 1918 novemberéig működő

kétkamarás országgyűlés újbóli együtt létezését, együtt munkálkodását követelte. „A jogszabályok alkotása,

változtatása és eltörlése csupán az alkotmány értelmében erre hivatott tényezők által eszközölhető” – szögezte le

a közjogi irodalom egyikjeles művelője, Molnár Kálmán. A fenti, lakonikusan idézett, álláspont „az ország

további sorsáról” történő döntés jogát tehát a király és a hajdanvolt törvényhozás két házának jogkörébe utalta.

Szabad királyválasztók

A belpolitikai változások fő irányát meghatározó politikai körök, a szabad királyválasztás elvének harcos hívei

azonban a jogfolytonosságnak merőben más fogalmát adták. Az általuk s a támogatásukra siető közjogtudósi

gárda által képviselt tan szerint ugyanis megszűnvén Magyarországon a nemzeti főhatalom szerveinek

működése, az alkotmányos alapkérdésekről a nemzet maga vált jogosítottá dönteni. „Ajogfolytonosság az az

állapot, amely állapotban csakis a törvényben gyökerező erők és hatalmi tényezők vannak hivatva, és képesek

arra, hogy valóban törvényt alkossanak, az az állapot, melyben csakis alkotmányunkban körülírt tényezők

hoznak törvényt, és nem ezen kívül álló tényezők” – fejtette ki az anyagi jogfolytonosság teóriáját a korszak

meghatározó politikusa, Bethlen István.

Az európai nagypolitika történései és a hazai erőviszonyok egyaránt a szabad királyválasztók állásait erősítették,

s a számukra kedvező atmoszférát ki is használták „az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom

ideiglenes rendezéséről” szóló 1920:1. tc.-ben.

A szentkorona-eszme reneszánsza

Bármilyen markáns különbségek jelentkeztek is a forradalmak után újraépítkező politikai elit egyes, élesen

elkülönülő csoportjai között az alkotmányos „hogyan tovább” alapkérdéseiben, a politikai megosztottság

mégsem okozott drámai fordulatokat. Számos alapkérdésben ugyanis sikerült közös nevezőre jutniuk. Azonosan

ítélték meg ugyanis a forradalmak okozta károkat s később a trianoni békediktátumot, s teljes volt a

nézetazonosság a monarchikus államforma igenlésében is. A királyság intézményét azonban nem csupán a

tradíció erejével magyarázták s védelmezték, de a Werbőcziig visszavezetett szentkorona-eszmében találták fel

az újra építkező rendszer régi-új formájának ideológiai megalapozását. „A legnagyobb nemzeti

szerencsétlenségre spekuláló hazardőrök” korona elleni koncentrált rohamát kárhoztatva a húszmilliós magyar

állam egységének megtestesítőjét a szent koronában lelték fel. S a szent korona tana a királyság, a monarchikus

államforma restaurációját hozta magával. S történt ez annak ellenére, hogy az 1919 utáni magyar törvényhozás

majoritásának véleménye szerint a királyi hatalom gyakorlása megszűnt, s a pragmatica sanctio majd két

évszázados uralmának végére is pont került, ám a „nemzet főhatalmának perszonifikációját” változatlanul a

szent koronához kötötték.

A szentkorona-eszme tézisének továbbfejlesztése s közmeggyőződéssé tétele, az alkotmányjogi célok követésén

túl, konkrét és nagyon is kézzelfogható politikai eredményekre vezetett.

Területi revízió

A területi revízióra irányuló törekvésekjobb s hatásosabb elméleti megalapozását várni sem lehetett egyéb más

teóriától. A történelmi országterületre való igény összekapcsolódott a szent koronával, a szent korona területi

kisugárzó erejének misztikus hatásában való hittel. Amagyar államiság e szimbólumában megszemélyesített

főhatalom a nemzeti királyság eljövetelét s a területi integritás helyreállítását prognosztizálta a hatalom számára.

A nemzet főhatalmának perszonifikációjához való ragaszkodás, a szent korona szinte szakrális hangsúlyozása a

területi revízió tudományos-publicisztikai előkészítésén túl hathatós védelmet nyújtott az alkotmányfejlődés

totalitárius mintáinak olykor erőteljesen csábító vagy éppen ajánlott hazai alkalmazásával szemben is. A

rendszer e vonzó, bár kétségtelenül a múltba visszatekintő legitimációs rekvizítuma hasznos szolgálatokat tett, s

IV. POLGÁRI







vitális nemzeti érdeket védett, midőn Gömbösék „öncélú magyar államának” új ezredéve helyett a korábbi

ezredévhez való ragaszkodást jelölte meg követendő magatartásként. S mindez az ősi alkotmány, a

jogfolytonosság, a hagyományos – s a parlamentarizmus adott rendszerével is számoló – szentkorona-tan

fenntartását jelentette. Az idegen jelszavak elutasítása, az ősi alkotmányhoz ragaszkodás posztulátuma mondatta

Egyed Istvánnal, a kor kiemelkedő konzervatív közjogászával:

„Bennünket egész nemzeti múltunk az abszolutizmus elleni küzdelemre kötelez.”

Demokratikus tradíciók

Végezetül a szentkorona-tan alkalmazási köréről szólván, említést kell tennünk e teória belpolitikai használatra

szánt üzenetéről is. Az osztályok, rétegekés csoportok békés együtt- és egymás mellett élésének társadalmi

gyakorlatára törekvő rendszer a hétköznapok sokszor riasztó s gyakorta kirívó ellenpéldái mellett is

szükségesnek tartotta, hogy a szentkorona-tanban a magyarság demokratikus tradícióinak jellegére mutasson rá.

A szent korona uralta és megjelenítette országban olyan idilli képet láttattak, amelyben „a kis alkalmazott

egyenlővé válik a bankárral, az állam nem ismer osztályokat, a szentkorona-tagságban egyetlen testté olvad a

nemzet, minden polgár egyenlő tag, feladatuk a szerves együttműködés”.

A végrehajtó hatalom túlsúlya

A világháború utáni politikai struktúra külső képe számos ponton jelentős eltéréseket mutatott a dualizmus

évtizedeiben rögzült alkotmányos berendezkedéssel szemben. Elég itt utalnunk az államfő jogállására, a

törvényhozás eltérő rendszerére s a végrehajtó hatalom jelentős mérvű térnyerésére. A két világháború közötti

esztendőkben ugyanis az államszervezetben a végrehajtó hatalom s országos szervrendszere centrális helyet

követelt ki magának. A húszas években a kormány még csupán hallgatólagosan, a hétköznapok gyakorlatában

erősítette pozícióit, ám a következő évtizedben ez már törvényi megalapozást is kapott. A kormány

hatáskörének tendenciaszerű kiterebélyesedése, az állami beavatkozás fokozódása a hivatalos politika eminens

érdekévé vált.

Mindezekérzékeltetésére álljon itt-hacsupán csakjelzésszerűen is -a kormány rendeletalkotási gyakorlatának

alakulása, e tevékenység kiszélesedésének láttatása.

Kivételes hatalom

A forradalmak után kormányrúdhoz állók a végrehajtó hatalom jogalkotási lehetőségeit még az I. világháborút

megelőző évektől örökölték. Akkor ugyanis elsősorban az 1912:63. tc. intézményesítette a kivételes hatalmat,

vagyis háború esetére vagy a küszöbönálló háborús veszélyre figyelemmel a kormánynak adandó

rendeletalkotási jogot. E törvény azonban egyfelől taxatíve felsorolta a kivételes hatalom körét, másfelől annak

időbeli hatályát a háború befejeztéhez kötötte.

A háborút követően azonban az egymást ekkor gyorsan követő kormányok nem vették figyelembe a törvény

szavát. Ellenkezőleg, előbb a nemzetgyűléssel az 1912:63. tc. nyomán keletkezett rendeletek hatályát egy újabb,

a törvénytárba 1920:6. tc. alatt becikkelyezett törvénnyel 1923. január 1-jéig meghosszabbították, majd később,

egy újabb törvénnyel, a kormány számára további lehetőség nyílt e rendeletek alkalmazására.

A következő évtizedben azután tovább szélesedett a végrehajtó hatalomjogalkotói szerepvállalása. A gazdasági

és hitelélet rendjének, továbbá az államháztartás egyensúlyának fenntartása érdekében hozott 1931:26. tc.

évenkénti megerősítést igénylő felhatalmazást adott a kormánynak a törvényhozás körébe tartozó intézkedések

megtételére. Közvetlenül a II. világháború előtt pedig az ún. honvédelmi törvény (1939:2. tc.) a végrehajtó

hatalom rendeletalkotási lehetőségei előtt még szélesebbre tárta a kaput.

Szabadságjogok

Az egypárti, diktatórikus hatalomkoncentráció kísérletének kudarca után berendezkedő új államrendszer első

hetei-hónapjai nem teremtették meg a szükséges feltételeket a dualizmus idején már ismert, s a hétköznapok

gyakorlatában tiszteletben is tartott, szabadságjogok maradéktalan érvényesüléséhez. Előbb, a tradicionális

politikai erők legitim hatalommá szerveződéséig, a politikai befolyásra törekvő különböző csoportosulások

hétköznapi atrocitásai rontották le a legelemibb emberi jogok gyakorlati hatályosulásának esélyeit, majd később,

a megszerzett hatalmi pozíciók birtokában, a hivatalos politika önérdekű törvényhozási és kormányzati praxisa

IV. POLGÁRI







csökkentette az Európa nyugatán maradéktalanabbul intézményesített emberi és politikai jussok hazai

megvalósulásának reményeit.

A szabadságjogok akciórádiuszának csökkentése a jogalkotás folyamatában is tetten érhető jelenség volt. A

háború idejére adott felhatalmazási törvény, az 1912:63. tc. hatályának 1919 utánifenntartása és visszatérő

meghosszabbítása, a numerus clausus törvény állampolgári egyenjogúságot sértő intézkedése, majd a II.

világháború előtti és alatti esztendők zsidóellenes törvényhozása igazolhatják – a többi között – fenti tételünket.

Mindenesetre annyit összefoglaló módon megállapíthatunk e korszakról, hogy a különböző szabadságjogok

érvényesülése erősen függött a kül- és belpolitikai események determinánsaitól. A korszak első éveiben az első

világégés, a forradalmak és a magyar népet sújtó békediktátum által okozott károk, bénultság, anarchia felett

kellett uralomra jutni, amely a jogalkotás terén is kemény kezet igényelt, minimálisra csökkentve a társadalom

önszabályozó erőinek szerepét, majd a megszilárdult, erős központi hatalom és kiépített közigazgatás után

kerülhetett sor arra a konszolidációra, amely megszülte a normális polgári lét alapjait. Magyarországra a húszas

évek második felére ismét a boldog békeévek áldásai köszöntöttek, és ez a szabadságjogok kiteljesedésén is

megmutatkozott.

Újabb felhők a magyar polgári élet szabad égboltjára közvetlenül a II. világháború hajnalán úsztak, amikor a

hadi készültség, a tengelyhatalmak irányába mutató külpolitika kényes volta szintén nem engedhette a

szabadságjogok korlátlan kiteljesedését, főleg az ország védelme, biztonsága, féltett szuverenitása és területi

revízió iránti erőteljes vágya beteljesülésének érdekében. az 1944. évi német megszállást követően pedig

korlátlan és befolyásoktól mentes magyar szuverenitásról beszélni még kevésbé lehet, az ebben az időszakban

született, szabadságjogokat korlátozó jogalkotást a magyar ezeréves alkotmányozó folyamaton számon kérni

pedig még igazságtalanabb lenne.

A személyes szabadság dualizmus idején kialakított feltételrendszere már az akkori történelmi korszak második

felében megszorítást szenvedett a világpolitika negatív előjelű változása, az első világháború fenyegető

közeledte miatt. Az 1914:50. tc. 10. §-a ugyanis felhatalmazást adott a végrehajtó hatalomnak arra, hogy

rendeleti úton intézkedhessék – az állam biztonsága érdekében – polgárai mozgásszabadságáról. A

Tanácsköztársaság bukását követő első hónapokban, években a kormány sűrűn élt e törvény adta lehetőséggel, s

állapított meg szabályokat az állam biztonsága, vagy a társadalmi rendre és békére, illetve a közbiztonságra,

valamint a gazdasági szempontból veszélyes és gyanús személyek rendőri felügyelet alá helyezése, őrizetbe

vétele és internálása érdekében.

Személyi szabadságjogok

A személyes szabadság korlátozásának formáiról megjelent összefoglaló jellegű kormányrendelet 1920. március

20-án 4352. szám alatt, elejét óhajtván venni a sok helyütt tapasztalt túlkapásoknak, taxatíve sorolta fel az

internálás, a rendőri felügyelet, az őrizetbe vétel s a lakóhelyről való kitiltás alapjául szolgáló okokat,

ugyanakkor kitért az azok okán alkalmazható intézkedések körére. Így szólt arról, hogy a felügyelet alá került

személy számára tartózkodási hely kijelölésére kerülhetett sor, amelyekhez az adott terület elhagyásának tilalma

társulhatott, a határozat jelentkezési kötelezettséget írhatott elő, megállapítást nyerhetett a lakásváltoztatás

hatósági bejelentésének kötelme, megszoríthatták a másokkal való érintkezésjogát, illetve a nyilvános helyek

látogatásának lehetőségét. A rendelet biztosította széles hatósági diszkrecionális jogot mindössze egy ponton

korlátozta a fenti jogszabály: a korlátozásokat úgy kell megállapítani, hogy azok a felügyelet alá helyezett

polgárt „a szükségen túl ne akadályozzák rendes foglalkozásában és keresetében”.

A személyes szabadság korlátozásának lehetősége a külpolitika ismételt baljós előjelű változása következtében

közvetlenül a háború előtt tovább szélesedett a már egyszer más összefüggésben említett 1939:2. tc. adta

felhatalmazást felhasználva. E jogforrás – köznapi nevén a honvédelmi törvény – a katonai közigazgatás

hatókörének a polgári életviszonyok s a gazdasági élet körére való kiterjesztésével ajogállami elvek

korrodálódá- sának esélyeit növelte. A magyar joghistória e második általános felhatalmazási törvénye által

biztosított kivételes hatalom ugyanis szélesebb körre terjedt ki, mint az első társa révén történt, s mondhatni,

csaknem szabad kezet adott a kormánynak. S a végrehajtó hatalom élt is e nagy mozgástérrel, hiszen két

rendeletében is részletesen intézkedett a kitiltás, a rendőrhatósági felügyelet és az őrizet alá vétel kazuisztikus

igényességgel megfogalmazott szabályairól.

IV. POLGÁRI







A honvédelmi törvény által a kormánynak és a hadseregnek juttatott rendeletalkotási jog emberi jogokra s ezen

belül a személyes szabadságra gyakorolt hatása valójában már a háború első napjaitól éreztette hatását, s a

jogkorlátozás tendenciája a baljós hadi eseményektől is vezéreltetve mind erőteljesebben jelentkezett. Előbb a

levél- és távírdatitkok sérthe- tetlenségénekjoga sérült meg végletesen, majd ugyanerre a sorsrajutott a házjog

intézménye is. A személyes szabadság megsértésének egészen kirívó példáit azonban a korszak zsidóügyi

törvényhozása, majd 1944 rendeleti szintű jogalkotása szolgáltotta. E joganyag, mint ismeretes, ugyanis egyre

több lehetőséget biztosított a közigazgatás részére az izraelita vallá- sú magyar állampolgárok emberi jogainak,

de mindenekelőtt személyes szabadságának megszorítására, sőt később életük elvételére is, bár ekkorra már a

magyar jogalkotás szuverenitásáról és autonómiájáról a német jelenlét és befolyás okán nemigen beszélhetünk.

Sajtószabadság

A sajtószabadságot – túllépve az 1914-es mérsékelt tartalmú sajtótörvényen – az I. világháború esztendeiben

jelentősen korlátozták. Ekkor ugyanis a kivételes hatalomra támaszkodó rendeletek felhatalmazták a

belügyminisztert egyes belföldi lapok megjelenésének és terjesztésének betiltására, s ugyancsak módot adtak a

külföldről érkező sajtótermékek ellenőrzésére.

Ahírlapirodalom fölött 1919-ben megvalósult-saz 1912:63. tc. 11. §-á- ra alapozott – teljes cenzúrán olvastán

aligha lehetett csodálkozni. Az intézkedést egyébként az 5499/1919. ME rendelet bontottaki, kiterjesztvén a

sajtórendészeti ellenőrzést az országban megjelenő valamennyi időszaki lapra.

A rendelet az időszaki lapok és más sajtótermékek terjesztés előtti kötelező ügyészi megvizsgálásáról szólt, s

arról, hogy a kötelespéldány bemutatását követő negyedik órában vált a prezentált lap terjesztése jogilag

legálissá. A kormányzat, a kendőzetlen előzetes cenzúra eszközén túl, a terjesztés lehetőségeit is behatárolta, az

újságárusító engedélyek kibocsátását szigorúbb feltételekhez kötötte. 1920-ban egy újabb jogforrás, a

6357/1920. ME rendelet a végrehajtó hatalom sajtófelügyeleti eszköztárát további nehézfegyverrel látta el,

midőn felhatalmazta a belügyi tárca vezetőjét az ország belső rendjét és közbiztonságát, valamint

külpolitikájának érdekeit veszélyeztető hazai sajtóorgánumok megjelenésének és terjesztésének „eltiltására”.

Konszolidáció és liberalizálás

A sajtószabadság két világháború közötti érvényesülése azonban a korszak teljes tartamában nem ütközött

tartósan ilyen végletesen emelt akadályokba. A bethleni konszolidáció a korlátok számát jelentősen

csökkentette. Előbb a kivételes sajtóellenőrzés eszköztárát iktatták ki, érintetlenül hagyva ekkor még az egyes

belföldi és külföldről beérkező sajtótermékek megrendszabályozását elősegítő jogokat, köztük a hivatalos

politika kisebb dicsőségére az előzetes cenzúra instrumentumát. 1922- ben azután tovább könnyítettek a

nyomtatott betű, az írott sajtó helyzetén, 1922. június 26-án ugyanis megszűnt a felhatalmazási törvényben

biztosított kormányzati kivételes hatalom.

A húszas évek közepe tájától a jogi feltételrendszer bizonyos mértékű liberalizálódását a végrehajtó hatalom

variábilis sajtópolitikai preferenciáinak érvényesítése övezte.

Sajtóalap és jobboldali szubvenció

A konszolidáció éveinek végeztével, a kormányzati koalíció politikai hangsúlyainak új tónusai a politikai

vonalvezetésben változásokat hoztak a sajtópolitikában s a sajtószabadság érvényesülésének feltételeiben is.

A hírlapirodalom befolyásolására, a sajtó protekcionista befolyásolására előbb a sajtóalap központosítását

rendelte el, később, 1932. november 24- én, a minisztertanács döntése nyomán a vidéki sajtó irányítására a

főispánok kaptak megbízást. A kabinet fenti határozatát értelmező, a sajtószubvencióban részesítés kritériumait

magyarázó belügyminiszteri körlevél megállapította, hogy támogatásban csak azok a lapok részesülhettek,

amelyek „a sajtóosztály részéről tett megállapítás szerint nem foglalnak ellentétes álláspontot a kormányzat által

képviselt nemzeti törekvésekkel és világszemlélettel” szemben.

Az évtized végén, a háború kitörése előtti esztendőben a hatalom a nyomtatott sajtó szabadságát ismételten

korlátozni kényszerült. Ennek megvalósulását az 1938:18. tc. segítette elő, szabályozván „az állam megóvása

végett” szükséges sajtórendészeti intézkedéseket. A szépítő megfogalmazás valójában a sajtó német példa

szerinti gleichshaltolásának, uniformizálásának nagyon is hazai változatát takarta.

IV. POLGÁRI







A politikai rendszer iránt lojális hírlapirodalom megteremtése kormányintézkedések sorát igényelte. Ezek

egyrészt törvényben foglalt rendelkezéseken nyugodtak, másrészt a kabinet jogalkotási működéséből

következtek.

A már hivatkozott sajtórendészeti törvény nyújtotta a leghatásosabb Sajtókamara eszközt a végrehajtó hatalom

számára azzal, hogy új időszaki lap alapítását 1938-at követően engedélyhez köthette, s lehetőséget adott a

cenzúra jövőbeni bevezetésére is. Az 1938:15. tc. intézkedett a sajtókamara felállításáról, amelyen keresztül a

végrehajtó hatalom az újságírói „hivatásrend” személyi összetételének befolyásolására kapott eszközöket.

E kamara – német és olasz mintára történt – felállításának nyilvánvaló célja a sajtó még intenzívebb

ellenőrzésének megvalósítása volt. S e célt a törvény azzal szándékolta elérni, hogy a lapok kiadóinak,

szerkesztőinek és állandó munkatársainak legfontosabb kvalifikációjaként sajtókamarai tagságot írt elő. A

hírlapírók, a sajtó munkásai kormányzsoldosokká történő átformálására a kamarai tagsági jogviszony megadása

vagy megtagadása hatásos eszközül szolgált.

Az iménti törvények végrehajtására azután gyors egymásutánban hozattak meg a szükséges kormányrendeletek.

Az első volt a sorban a 4950/1938. ME rendelet, amely a miniszterelnök jogkörébe utalta a később

megalapítandó időszaki lapok alapításának engedélyezését. Kiadók és szerkesztők kényszerültek ezt követően

kérvénnyel fordulni a miniszterelnök sajtóhivatalához az újságalapítási engedély elnyerése érdekében, s az a

tény, hogy a döntés diszkrecionális jelleggel bírt, a kormányzat befolyásának növekedését

kétségbevonhatatlanul bizonyította, különösen azért, mert ajog kimondta, hogy kormányfői engedély nélkül

időszaki lapot vagy hírlaptudósító újságot megindítani, vagy engedély nélkül megindított lapnak, újságnak az

előállításában és terjesztésében közreműködni tilos.

A sajtórendészeti intézkedéseket sorjázó törvény és végrehajtási rendelete a miniszterelnököt felhatalmazta

továbbá arra is, hogy a már korábban alapított lapok, folyóiratok kiadásának jogát felülvizsgálja, azzal, hogy a

megjelenésre méltatlan orgánumokat 1938. december 31-i hatállyal működésük felfüggesztésére kötelezte. A

sajtójogalkotás nyomán 136 újság, a lapok tíz százaléka esett áldozatul a miniszterelnök vizsgálódásának, mert

németbarátságukhoz kétségek fértek, vagy a baloldalhoz-liberáli- sokhoz nem titkolt szálak fűzték

szerkesztőiket, munkatársaikat, illetve tulajdonosuk, kiadójuk nem állta ki ajog előírta kvalifikáció próbáját.

Cenzúra

A sajtószabadság érvényesülésének II. világháború előtti tablóját teljessé téve végezetül szólnunk kell a cenzúra,

a sajtó tartalmi ellenőrzésének ismételt bevezetéséről.

Tény, hogy miután a kormányzat a sajtókamara intézményével s az orgánumok engedélyezési jogának

megszerzésével a hazai lapokat ellenőrzése alá vonta, továbblépett, s a hírlapirodalom fölötti cenzúra

bevezetéséről döntött. S tette ezt előbb a kormány 1939-ben az ideiglenesség jelszava, majd 1940-ben az

5555/1940. ME rendelet iránymutatása mellett. Nem hallgatható el, hogy a sajtópolitika háborús esztendők alatti

mérlegét eddig megvonó történeti irodalom legvégletesebb ecsetvonásokkal megfestett rosszallását az előzetes

cenzúra – addig sohasem tapasztalt rendszerezettségű – újbóli bevezetése váltotta ki.

Magunk e téren, ezen az intézményen – a világháború idején sok helyütt, nálunknál fejlettebb demokráciájú

országokban tapasztalt hasonló intézkedések láttán – kevésbé csodálkozunk.


Az első világégést lezáró békerendszer, a maga nyilvánvaló igazságtalanságaival, sajátos helyzetet teremtett

Köztes-Európában. A nemzetállamok kialakításán munkálkodó diplomácia jobbára többnemzetiségű

utódállamokat kreált a monarchia romjain, míg a Párizs környéki célok steril formában egyedül Magyarország

esetében valósultak meg. Igaz, ez az ország területének majd hetvenszázalékos megkisebbedésével járt, no meg

azzal, hogy mintegy hárommillió magyar került az új határokon kívülre. Az új helyzetet tovább színezte az a

sajátosság is, hogy a térség nemzetiségi politikája valójában a nemzetközi politika és jog hatókörébe került. A

szomszédos országok kisebbségi jogát különböző nemzetközi szerződések rögzítették, Magyarországot pedig a

trianoni békeszerződés szorította a nemzeti kisebbségek egyenjogúságának, anyanyelvi, művelődési jogainak

tiszteletben tartására. A nemzetközi jog benyomulása azonban nem sokat segített a nemzetiségi egyenetlenségek

kiküszöbölésében. Ellenkezőleg, mint azt széles körben tapasztalták, a nemzetközi politikai elem bekapcsolása

IV. POLGÁRI







bizonyos vonatkozásokban – elsősorban Magyarország s az őt körülvevő államok viszonyában – az

ellenségeskedés forrása lett.

A két világháború közötti Magyarország első kormányai kezdetben mindenesetre nem akarták a szomszédokhoz

fűződő viszony elmérgesítését. Sőt az első hónapokban, években a rendszer a világ előtt kisebbségi politikájával

a legjobb arcát igyekezett megmutatni. 1919. augusztus 21-én kormányrendelet látott napvilágot, mely „a

nemzeti kisebbségek egyenjogúságáról” szólt, s-a dualizmus nemzetiségi törvényén túllépve – a hivatalos nyelv

megválasztását a törvényhatóságokra, községekre bízta. Lehetővé tette az országgyűlésen a más – de

nemzetiségi – nyelven való szólást, s a bíróságok eljárásában is szabadabbá vált a kisebbségek nyelvhasználata.

1919 őszén létrejött a Nemzetiségi Minisztérium azzal a reménnyel, hogy a toleráns magyar politika szándéka

már e csúcsszerv puszta felállításával bizonyítást nyerhet. Mégis, a párizsi tárgyalásokon a pesti hírek és érvek

vajmi keveset nyomtak a latba. Am a megfogalmazott és aláírt trianoni békeszerződés paragrafusai nem csupán

a határokról döntöttek a magyar fél kívánsága ellenére, de lényeges intézkedéseket rögzítettek a kisebbségek

védelmére is. A trianoni szerződés 54. §-a kötelezte Magyarországot arra,

„hogyabékeszerződésnekakisebbségekvédelmére szóló címében foglalt rendelkezéseket alaptörvényként ismeri

el”, s hogy azokkal szemben semminemű törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés nem lesz hatályos.

A húszas esztendők hivatalos Magyarországa, mivel egy pillanatra sem mondott le „a szent korona” teljes

területe visszaszerzésének tervéről, egész nemzetiségi politikáját alárendelte e nagy cél megvalósításának. Ezért

azután a kisebbségek védelmére vállalt kötelezettségek végrehajtásáról 1923-ban megszületett 4800/1923. ME

rendelet, illetve a nemzetiségi iskolatípusokat liberálisabban formulázó 110 478/VIII. vallás- és közoktatási

miniszteri rendelet, valamint a közhivatalokban a kisebbségi nyelvek ismeretének biztosításáról intézkedő

1924:2. tc. betűje papíron valóban a rendszer igazi szándékait szolgálta. A hétköznapok gyakorlata azonban

mégis egészen más volt. A kormány toleráns nemzetiségi politikája már ekkor sem érvényesülhetett teljességgel,

hiszen csaknem minden lépése „súlyos csorbát szenvedett a megyei, járási, községi hatóságok szabotázsa, sőt

ellentétes akciói folytán”. E központilag, kormányzatilag távolról sem támogatott gyakorlatot azonban a kortársi

közvélemény könnyedén legitimálta a környező, úgynevezett utódállamok kisebbségi politikájával, amelyet

szerintük minden nemzetiséggel szemben – így a magyarral szemben is – az asszimiláció erőszakos praxisa, a

leplezetlen diszkrimináció fémjelzett.

A szomszédos kormányok kárhoztatható s a nemzetközi jog által szankcionálatlanul maradt nemzetiségi

politikája nem szolgálta sem a térség nyugalmát, sem az itt élő népek oly indokolt megbékélésének kívánalmát,

s nem erősítette ezt a tendenciát egyébként a gazdasági világválság Kelet-Közép-Európát elérő hulláma sem,

amely elsősorban a régió kisebbségei számára jelentett újabb megpróbáltatásokat. A hazai nemzetiségi

jogalkotásra azonban inkább a külpolitika, semmint a hazai közvélemény volt hatással. A kormány a német

orientáció járszalagján további nemzetiségi engedményekre kényszerült, s különösen a hazai németek

kezelésében tett újabb gesztusokat. A művelődési lehetőségek bizonyos mérvű kiszélesítése s az egységes típusú

kisebbségi népiskolai rendszer megteremtése mellett a nemzetiségi kultúregyesületek számára is nagyobb

mozgástér nyílt.

A bécsi döntések után Magyarország nemzetiségi összetétele, így nemzetiségi politikája is, jelentősen

megváltozott, hiszen az ország területe majdnem megduplázódott, lakossága 58%-kal nőtt, s újra

többnemzetiségű állammá lett. A háborús viszonyok, a kormányzati politika labilitása, s még inkább a távoli és

a közelmúlt kísértő nemzetiségi viszályai ebben az új helyzetben a kisebbségek kiegyensúlyozott együttélésének

útjában álltak – a nemzetiségi viszonyok eldurvultak.

Gyülekezési szabadság

A politikai joggyakorlás lehetőségeinek, kereteinek és mozgásterének egyik legmegbízhatóbb hőmérője a

gyülekezési jog tartalmi elemeinek mikénti szabályozása. A minél magasabb szintű jogforrási rendezés megléte,

a gyülekezések megtartásával kapcsolatos normakörnyezet stabilitása, a hatósági felügyelet szűken megvont

eszköztára, mind megannyi mutató, amelyekkel a tárgyilagos szemlélő biztos ítéletet mondhat a vizsgált

politikai környezet demokratizmusáról, az állam és polgárai viszonyának harmóniájáról.

Aligha állíthatjuk, hogy a forradalmak utáni jó két évtized e téren, a gyülekezési jog rendezésével, nem a

rendszerrel szembeni elégedetlenséget táplálta. A hatalom adóssága több összetevőből is eredt. Formális kérdés

ugyan, de a két világháború közötti rendszer törvényhozása a gyülekezési szabadság legmagasabb szintű

szabályozását, az itt számba vehető jogok és kötelességek törvénybe foglalását mindvégig elmulasztotta

IV. POLGÁRI







teljesíteni. A polgárok gyűléseivel összefüggő normarendszer stabilitása, a tartós szabályozás ez idő tájt

ugyancsak hiányzott. Elég itt utalnunk arra a szembetűnő tényre, hogy a bolsevik hatalom halálát követően

negyedszáz alkalommal született jogszabály (miniszterelnöki vagy belügyminiszteri közreműködéssel) a

gyülekezésekkel kapcsolatos rendészeti kérdésekről. Az aggályok azonban csak tovább fokozhatók e tekintélyes

mennyiségű normaszöveg tartalmi, bár e helyütt csak vázlatosan ismertethető problémái miatt.

A gyülekezési jog forradalmak utáni első jelentősebb forrása a Friedrich-kormány működéséhez kötődött. 1919.

szeptember 30-án egy rendelet fogalmazódott meg, amely a Károlyi-kormányzás e téren is gyakorolt liberális

intézkedéseivel szakítván a gyülekezésekjogát tárgyaló háború előtti állapothoz – vagyis a gyűlések tartásának

tilalmához – való visszatérésről tanúskodott. A népgyűlések, politikai nyilvános összejövetelek tilalma azután

bő két esztendeig biztosította „a közélet nyugalmát”. 1921. december 23-án azonban – immáron Bethlen

Istvánhoz s paktu- mos politikájához kötötten – a minisztérium feloldotta a gyülekezések tilalmát. A gyűlések

megtartására rendőrhatósági engedély birtokában kerülhetett sor, az ez iránti kérvényhez pedig csatolni kellett a

gyűlés tárgyát, megtartásának körülményeit, a rendezők nevét stb. Az ellenőrzés intenzitását a rendőrhatóság

személyes jelenlétével s a rendelkezésére álló kényszerítő eszközök alkalmazási lehetőségével biztosították.

A gyülekezési szabadság későbbi története, a harmincas évek szabályozása e szabadságjog hányatottabb

helyzetét mutatta. A nagy gazdasági válság harmadik évében ugyanis a magyar kormány újra a tiltás

fegyveréhez nyúlt. „Politikai jellegű népgyűlések, felvonulások, körmenetek stb. tartása 1931. évi szeptember

hó 20-ától kezdődőleg további intézkedésig tilos” – rendelkezett a minisztérium Károlyi Gyula aláírásával. Ezt

követően tárgyunkban még kilenc intézkedés született, s váltakozó szigorral hol a teljes jogmegvonás, hol pedig

a korlátozott tilalom eszközét alkalmazták, mígnem 1939-ben a honvédelmi törvény nyomán a végrehajtó

hatalom a politikai gyűlések általános tilalmát rendelte el.

Egyesületi jog

Az új politika, a forradalmak után hatalomra jutott legfelső államvezetés szabadságjogokkal szembeni

idegenkedése a legérzékletesebben az egyesületek terén megvalósított gyakorlatban mutatkozott meg. Az

egyesületek jelentős hányada a változásokat nem élte túl, helyiségeiket kisajátítás várta, iratanyaguk elveszett.

Az újabb egyesületek alakítása egyre nagyobb akadályokba ütközött, sok esetben az alapszabályok láttamozását

a hatóság megtagadta. Különösen a munkásegyesületek és munkásszervezetek működését, illetve újjáalakítását

gátolták erőteljesen. Am ugyanilyen ellenséges hatósági magatartás kísérte a liberális színezetű értelmiségi

csoportok, körök, s közöttük elsősorban a szabadkőműves-páholyok tevékenységét is.

A sokat emlegetett bethleni olvadás s szociáldemokratákkal létrejött egyezség után némileg módosult a

kormányzat munkásegyesületek iránti ellenséges magatartása. A hatalom ezután már maga is a

munkásmozgalom legális formáinak zavartalanabb működésében volt érdekelt, igaz, változott álláspontját

szigorú kritériumrendszerhez – a kormány iránti lojalitáshoz, az alapszabály és ügyrend megfelelő

alkalmazásához s a vezetők kiszámítható magatartásához – kötötte.

1922-ben az egyesülési jog átfogó rendezésére belügyminiszteri intézkedés született 77 000/1922. szám alatt,

később további tárcaszintű rendeletek sorával szabályozták az egyesületek életét, működését és kiváltképp

állami felügyeletét.

A korszak vége táján, az 1938:17. tc. parlamenti elfogadásával, került sor az egyesületi jog második törvényi

szintű szabályozására, ám annak tartalma inkább arról árulkodott, hogy – hasonlatosan a sajtó terén alkalmazott

megoldáshoz – az egyesületi szabadság kiterjesztése helyett e jogintézmény megszorítása került napirendre. Erre

mutatott már a törvény címe is, amely egyenesen az egyesületi szabadsággal megvalósított visszaélések

megtorlásáról intézkedett. E jogszabály újításként megalkotta a „tilos egyesület” kategóriáját, s ezeknek, mint az

államhatalomra veszélyes egyesületeknek, a működését betiltotta.

E körbe vonta a törvény azokat az egyesületeket, amelyek kormányhatóság által láttamozott alapszabály nélkül

vagy éppen titkosan folytatták tevékenységüket, továbbá ide soroltattak azok a szervezetek is, amelyek hatósági

feloszlatásuk, illetve felfüggesztésük dacára tovább működtek. A tilos szervezeteket a belügyminiszter

feloszlathatta, javaikat elkobozhatta, s közcélokra fordíthatta, s a tagok „cselekményük súlyossága”

figyelembevételével bűnhődtek.

IV. POLGÁRI







A háború kirobbanásának esztendejében az egyesületek létezésére a honvédelmi törvény rendelkezései már jó

előre komoly árnyékot vetettek. A kormány ugyanis a kivételes hatalom gyakorlása során felhatalmazást kapott

arra, hogy új egyesületek létrejöttét megakadályozza, a már létező szervezetek tevékenységét korlátozza vagy

éppen felfüggessze stb. S minderre 1939. szeptember 2-ától sor is került.

Vallás- és lekiismereti szabadság

A19. század utolsó nagy hazai politikus generációja, a liberális gondol kodású politikai és szellemi elit az

egyházügyi törvényhozás körében alkotott igazán maradandót. Azok a törvények – mint láttuk – a modern

Magyarország megteremtését tűzték maguk elé, s törekedtek arra, hogy e hon polgárainak szabadságfoka még

inkább kiteljesedjék. E téren a vallás szabad gyakorlásáról szóló -saz 1848-ban megkonstruált bevett vallások

koordinációs rendszerét tovább erősítő -1895:43. tc. járt elöl, de kijárhatott az elismerés a Corpus Jurisban e

törvény előtt felvett 42. tc.-nek is, amely pedig az izraelita vallást a bevett religiók kedvezményezett családjába

felvette.

Az állam és az egyházak viszonyát a kor színvonalán és kívánalmainak lehetséges figyelembevétele mellett

rendezték tehát, s távolról sem célozták meg az egyházak szerepének háttérbe szorítását, a vallások áldásos

társadalmi jelenléte a hivatalos körök gondolkodásában kívánatos és támogatandó ügy volt.

A két világháború közötti politikai rendszer hosszú ideig a kilencvenes évek megteremtette helyzetre alapozott.

A hivatalos politika pedig – lévén harcosan vállalt keresztény politika – a rendelkezésére álló eszközök nem

csekély tárházával támogatta a nagy hazai egyházak sokirányú s jobbára társadalmilag is hasznos működését. A

nagy egyházak jelenléte a kisebb és nagyobb közösségek körében mindennapibbá vált, elég ha utalunk itt a

vallásos nevelés erősödésére, az egyházak oktatási funkcióinak megerősödésére s karitatív jellegű

tevékenységük intenzívebbé válására.

A vallásszabadság nagy elvi kérdéseinek újragondolása, törvényhozási rendezése a húszas-harmincas évek

Magyarországán nem került szóba. A kormányzat hosszú ideig nem látta szükségét, hogy a majd egy évszázados

konstrukcióhoz, a bevett vallások rendszeréhez hozzányúljon.

Végül is a háborús fenyegetettség s az azzal párosuló, egyre erőteljesebb, német befolyás kellett ahhoz, hogy a

magyar törvényhozás a zsidókkal szemben alkalmazott diszkriminatív intézkedéseinek konzekvenciáit a

vallásszabadság körében is levonja. Az 1942:8. tc. az izraelita vallást a bevett vallások sorából kiemelte, az e

státussal járó jogoktól az izraelita egyházat megfosztotta, s az elismert vallások kevéssé kedvezményezett

csoportjába szorította le.

5. 5. A POLGÁRI DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG

5.1. AZ ELSŐ POLGÁRI DEMOKRATIKUS KÍSÉRLET (1918 KÖZTÁRSASÁGA)

A Monarchia széthullása

A világháborús katonai vereség, a birodalom nemzeteinek függetlenségi törekvései, a háború okozta

tömegelégedetlenség végül is elvezettek az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásához. A dualista

államrendszeren túllépve Kelet-Közép-Európában új, független államok deklarálták szuverenitásukat.

Ausztria és Magyarország meghatározó vagy akár csak számottevő befolyásra szert tevő, politikai körei a

háború utolsó éveiben számos elképzelést, tervet dolgoztak ki a birodalom belső válságának leküzdésére.

A befolyását vesztő Tisza István kabinetjét követő kormányok szociális törvényeket,

„demokratikusföldbirtokpolitikát” s a politikai rendszer reformját helyezték kilátásba. Károlyi Mihály és köre a

birodalom szerkezetének lazítását, a szabadságjogok szavatolását, nemzeti birtokpolitikát, továbbá az ország

területi integritását tiszteletben tartó békét jelölték meg prioritásaik között.

IV. POLGÁRI







Az erősödő munkásmozgalom s fő ereje: a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1918. októberi kiáltványában

új kormánytól és alkotmányozó nemzetgyűléstől várta a béke, a demokratikus társadalompolitikai célok, a föld-

és tulajdonreform, illetve a társadalmi igazságosság elérését, érvényesülését.

Adinasztikus elképzeléseket IV. Károly 1918. október 16-i manifesztu- ma villantotta fel. A birodalom első

embere, a monarchia egyben tartásának célját szem előtt tartva, Habsburg-jogar alatti szövetséges

államrendszert deklarált, amelyben minden nép – „letelepülési területén” – külön autonóm államot alkothatna, s

aföderatívstruktúrában az egyes nemzeteket a birodalmi gyűlésben nemzeti tanácsaik képviselték volna.

Az uralkodói nyilatkozat azonban egyfelől nem találkozott a csehek, lengyelek, szlovének, ukránok és a többiek

önállósulási törekvéseivel, másfelől nem tartalmazott megoldást a magyarországi válság orvoslására azon túl,

hogy leszögezte: az Osztrák-Magyar Monarchia átalakítása „a magyar szent korona országainak” integritását

nem érinti.

A szociális válság leküzdésének, a feszítő etnikai ellentmondások feloldásának, a politikai rendszer

demokratizálásának feladataival tehát egyedül a hazai politikai köröknek kellett szembenézniük. Erre először

Wekerle Sándor és kormánya tett kísérletet azzal, hogy alkotmányreform-tervezetében Magyarországnak

perszonáluniót, a nemzetiségeknek pedig „egyéni jogokat” helyezett kilátásba.

Az alapvetően közjogi térre szorítkozó program fölött azonban ekkorra már elszállt az idő. Az események

egymásba kapcsolódó láncolata radikális változásokat követelt, s a válság kezelésére a politika forradalmi útra

lépett.

1918. október 23-án lemondott a régi rendszer utolsó kormánya, két nap múltán a szociáldemokraták, a polgári

radikálisok és a Károlyi-hívek megalakították a Nemzeti Tanácsot, általa vállalták a magyar nemzet képviseletét

s a polgári demokratikus reformok teljesítését.

A forradalmi események hatására, az utca erősődő befolyására Károlyi miniszterelnöki megbízást kapott, s az

esküt már utóbb a Nemzeti Tanács elnöke előtt tette le. Magyarországon 1918 őszén polgári demokratikus

forradalom tört ki, „a nép vette kezébe a hatalmat és adta át a Nemzeti Tanácsnak”. A hatalom csúcsait elfoglaló

politikai tényezők nem léptek túl a 18-19. századi polgári forradalmak ideáljain, mivel nem a polgári

társadalomnak akartak búcsút inteni, hanem a még bőven fellelhető feudális struktúrák eltüntetésével a modern,

polgári Magyarország megteremtésének jelszavát tűzték zászlóikra.

Ideiglenesség az alkotmányos szabályozásban

A polgári demokratikus kísérlet néhány hónapja – az idő kurta volta, s az egymásra torlódó politikai válságok

feszítése miatt – nem volt elég az alkotmány körébe tartozó kérdések átfogó, kiérlelt koncepciókra alapozott

rendezésére.

Ez utóbbit egyébiránt a forradalmi hetek alkotmányozási felelőseitől csupán a korszak történeti folyamataiban

járatlanok várhatták el. Bizonyos, hogy a forradalom útját el nem torlaszoló vagy az arra éppen egyenesen

rálépő vezető réteg maga sem számolt a hétköznapi események alkotmányjogi konzekvenciáival, a sokat

hangoztatott jogfolytonos magyar alkotmányfejlődés megszakításával.

Az ezeréves magyar alkotmány elmélete és gyakorlata, szelleme és betűje pedig bizonnyal nem is szolgálhatott

támpontul és tanácsadóként a közjogi kiút megtalálásához.

A későbbi évek közjogtudománya, s hivatalos politikája, midőn a forradalmi hónapok alkotmányfejlődésének

termését tagadták, egyaránt hi- báztattákaz 1910-ben megválasztott, illetve összeült törvényhozás jogellenes

önfeloszlató határozatait, s az alkotmányos vákuumba belépő nemzeti tanácsokat s népkormányokat. S a kései

alkotmánytörténeti vizsgálódás sem helyezkedhet más álláspontra: 1918. november 16-án a magyar állam

valóban az alkotmányozás új, forradalmi útjára lépett, s elhagyta az ezeréves közjogi fejlődés ösvényét.

Az őszirózsás forradalom államjogi építkezését azonban nem csupán a hagyományokkal való szakítás, hanem a

szabályozás ideiglenessége, intenzív átpolitizáltsága s spontaneitása is jellemezte.

IV. POLGÁRI







Az ideiglenesség olvasható ki a korszak első meghatározó jelentőségű dokumentumából, a Nagy Nemzeti

Tanács által kiadott „Néphatározat” cikkelyeiből is, midőn e valóban nagy létszámú s emiatt alkotmányozásra

sem alkalmas testület az új alkotmány megfogalmazását a sürgősen összehívandó nemzetgyűlésre bízta.

A politikai események nyomását, feszítő hatását érzékelve azonban a Tanács provizórikus hatásköröket s

azonnali teendőket is sorjázott határozatában. S tette ezt azzal, hogy az alkotmányozó gyűlés döntéséig az állami

főhatalmat a Károlyi Mihály vezetése alatt álló kormányra ruházta, egyúttal utasította a végrehajtó hatalmat,

hogy az általa meghatározott tárgyakban „sürgősen alkosson néptörvényeket”.

Az alkotmányozási folyamat spontán jellege, vagyis az a vonása, hogy a közjogi intézmények nem tervszerű

építkezéssel emelkedtek a társadalom fölé, magában hordozta a rendszer funkcionális zavarainak elmélyülését.

Az azután már igazán természetes, hogy a társadalmi, gazdasági és különösképpen a külpolitikai krízishelyzeten

a későbbi közjogi korrekciók mit sem enyhíthettek.

Népköztársaság

Az alkotmányos és politikai válság október végi napjaiban az államforma és a konkrét hatalmi struktúrák

viszonyrendszerének definiálására nem tettek határozott kísérletet. A homályos helyzetet demonstrálta az utóbb

Hock János kezébe esküjét letevő kormány állásfoglalása, mely szerint a végrehajtó hatalom az államforma

tekintetében a döntést a legfeljebb hat héten belül összehívandó alkotmányozó gyűlésre bízza. Később a

tisztánlátást e téren némiképp segítette az uralkodó 1918. november 13-i, Eckartsauban aláírt nyilatkozata,

amelyben lemondott az államügyek vitelében való részvételről.

Ekkor az alkotmány betűjéből és szelleméből kiolvashatóan a legfőbb állami hatalom másik faktorára, az

országgyűlésre várt a feladat, hogy gondoskodjék a királyi hatalomban foglalt jogok és kötelezettségek

teljesítéséről, helyettes állításáról. Az alkotmányos kereteken túllépő politikai események hatására azonban a

törvényhozás s annak mindkét háza – mint arról már szóltunk – önmaga feloszlatásáról, illetve tanácskozásainak

berekesztéséről döntött.

Ezzel a társadalom különböző rétegeinek és csoportjainak reprezentánsai november 16-i találkozójukon,

magukat Nagy Nemzeti Tanácsként aposztrofálva, mint az ország „forradalmi törvényes szerve” határo- zatilag

és ünnepélyesen foglalhatott állást a függetlenség és az államforma kérdésében.

A „Néphatározat”-ként megjelölt s alkotmánylevélnek is tekinthető dokumentum a Habsburg-ház négy

évszázados uralmának végére pontot téve, magát a királyság intézményét is felszámolta. Magyarország minden

más államtól független és önálló népköztársaság – formulázott a forradalmi testület.

A két világháború közötti hivatalos Magyarország s annak történetírása könyvtárra rúgó irodalomban

kárhoztatta az őszirózsás forradalmat követő államforma-változást, a királyi lemondást s a függetlenség

deklarálását. S történt mindez főként azért, mert e változások szerencsétlenül estek egybe a történelmi

Magyarország területének fájdalmas megcsonku- lásával.

A szabadságjogok kiszélesítése

A polgári forradalom kormánya, a liberális demokrácia államépítési posztulátumaiból kiindulva, s nem kevésbé

a Néphatározat pozitív parancsának engedelmeskedve, a politikai rendszer mind teljesebb demokratizálására

törekedett. Ezzel a magyar polgári alkotmányfejlődés ívében olyan „törést” idézett elő, mely nem volt

beilleszthető a Tanácsköztársaságot követő kurzus politikájába. A két világháború közötti politikai garnitúra

megtagadta Károlyitól a folytonosság elismerését, az októberi forradalom demokratikus vívmányaitól a

legalizálást.

Választójog

A választójog kiterjesztésén túl, a legmarkánsabb változások az állampolgárok politikai nyilvánosságban

korábban élvezett jogainak, lehetőségeinek kiszélesítésében jelentkeztek.

A sajtószabadság korábbi korlátainak lebontása a forradalmi változások egyik fontos hozadéka volt. Ennek

során nem csupán a lapalapításhoz korábban megkövetelt biztosítékfizetési kötelezettséget törölték el, de a

sajtóvétségek fölötti ítélkezést is újólag esküdtszéki útra terelték.

IV. POLGÁRI







Egyesülés és gyülekezés szabadsága

Az egyesülés és gyülekezés szabadságáról intézkedő néptörvény liberalizmusa azonban még a sajtónak

biztosított szabad mozgás hatókörén is túltett. A politikai nyilvánosság és szervezkedés számára oly fontos két

intézményt – ilyen magas szinten először – megfogalmazó jogforrás, az 1919. évi 3. néptörvény, ugyanis

lakonikus egyszerűséggel rögzítette: „Az egyesülés és gyülekezés joga mindenkit megillet.” A szabályozás az

addigi rendeleteket s azok rendészeti előírásait messze meghaladva az egyesületek megalakításához s a gyűlések

megtartásához semmilyen hatósági aktus kötelezettségét nem fűzte. Egyedül az egyesületek jogalanyiságához

kívánta meg azok bírósági jegyzékbe történő felvételét. Am a törvény szólt arról is, hogy „a bíróság az

egyesületet, ha alapszabályszerű célja büntetőtörvénybe nem ütközik, az egyesületek jegyzékébe bejegyezni

köteles”.


A polgári demokratikus reform szabadságjogokat konstituáló és tartalommal megtelítő próbálkozásai sorában a

legfigyelemreméltóbb vállalkozás a nemzetiségi egyenjogúság törvényi rendezésének kísérlete volt. E téren a

pesti kormánypolitika kettős szorításban és szűk térben mozgott. A hazai konzervatív politika területi

integritáshoz ragaszkodó és az egyéni jogokon túl nem látó, kategorikus imperativusát nagy távolság választotta

el a nemzetiségek elszakadási szándékait erősítő önrendelkezési jogtól. A népkormány e két véglet közötti

konfliktust az ország föderatív köztársasággá szervezésével s a nemzetiségi önrendelkezésre irányuló

törekvéseket is honoráló autonóm területek létesítésével vélte feloldani.

A Károlyi-korszak rövid néhány hónapja természetesen nem hagyott időt a nemzetiségi jogok átfogó s egységes

kodifikálására. Mindössze három nagyobb nemzetiség – a ruszinok, a németek és a szlovákok – jogainak

csokorba szedésére került sor. Az e nemzetek autonómiáját megteremtő néptörvények a belügyi igazgatás, az

igazságszolgáltatás, a közoktatási, közművelődési és vallási ügyekben, valamint a nyelvhasználat kérdéseiben

kollektív önrendelkezési jogokról intézkedtek. E sietve tető alá hozott törvények azonban későn születtek meg, a

nemzetiségek vezető politikusait már ki nem elégíthették, a többségi nemzet részéről pedig kevés támogatásra

számíthattak. A területi integritás politikájához fűzött remények szertefoszlottak. Bebizonyosodott, hogy e

kérdésben olyan meghatározó érdekek és politikai erők fókuszába esik Magyarország, melyek nem engednek a

„helyi” kezdeményezéseknek.

5.2. A MÁSODIK POLGÁRI DEMOKRATIKUS KÍSÉRLET (1944-1949)

Demokratikus berendezkedés a II. világháború után

AII. világháború magyarországi hadműveleteinek végeztével megkezdődött az ország gazdasági és politikai

helyreállítása, a hadiállapot és a hungarista állam következményeinek megszüntetése; a nemzetközi politikai

viszonyok pedig egy valóban demokratikus magyar állam felépítésének lehetőségével kecsegtettek.

AII. világháború után újjáalakuló magyar államiság megteremtéséhez a belső és a nemzetközileg elismert

legitimitást a Debrecenben, 1944. december 21-én összeült egykamarás Ideiglenes Nemzetgyűlés volt hivatott

biztosítani. A Magyar Kommunista Párt és szövetségeseinek túlsúlyát (64,78%) alapvetően a Vörös Hadsereg

jelenléte motiválta; ennek ellenére az Ideiglenes Nemzetgyűlés legitimitását nemcsak a szövetséges

nagyhatalmak (Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió), hanem az ország lakosságának döntő

többsége is elismerte.

Ideiglenesség – nemzetgyűlés

Az Ideiglenes Nemzetgyűlést még két ízben kiegészítették: Budapestről és a Dunántúlról összesen 268 fővel. Az

új delegáltak némiképpen változtattak az Ideiglenes Nemzetgyűlés pártarányain.

Meglehetősen rövid együttléte alatt ugyan csak két alkalommal ülésezett, döntései azonban annál jelentősebbek

voltak. A parlament elnevezésében az „ideiglenes” jelző az átmenetiségre, a provizórikus jellegre utalt, illetve

arra, hogy ez a parlament alkotmányozó feladatokat még nem lát el. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés funkciója az új

magyar államiság megteremtése volt.

IV. POLGÁRI







Első ülésén – miután megválasztotta elnökét, a párton kívüli Zsedényi Bélát – magát a nemzeti akarat

kifejezésére egyedül hivatottnak és a magyar állami szuverenitás kizárólagos képviselőjének nyilvánította „A

Nemzetgyűlés Szózatá”-ban. Ez az első, jogszabálynak is tekinthető dokumentum egyik központi gondolatként

kifejezésre juttatta, hogy „a magyar nép, a magyar nemzet, a magyar állam nevében” cselekszik; egyúttal

ünnepélyesen kijelentette, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés „a nemzeti akarat letéteményese, az állami

főhatalom jogszerű birtokosa és gyakorlója”. A „Szózat” az államhatalom központi törvényhozó testülete

mellett a végrehajtó hatalomról is szólt, amikor így fogalmazott: „Ideiglenes Nemzeti Kormányt teremtünk,

hogy legyen újra felelős központi végrehajtó hatalom.”

Kormány

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944. december 22-én döntött az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulásáról. A

koalíciós Ideiglenes Nemzeti Kormány összetételét lényegében Moszkvában határozták meg. A kormányban –

éppen szovjet nyomásra – érvényesült a kontinuitás igénye; sokkal inkább, mint az Ideiglenes Nemzetgyűlés

esetében. Így, jóllehet a kulcspozíciók a kommunsita párt ellenőrzése alá jutottak, jelentős arányban kerültek be

Horthy hadseregének magas rangú tisztjei is; köztük Miklós Béla (párton kívüli) vezérezredes, aki

miniszterelnök lett.

Ami az Ideiglenes Nemzeti Kormány összetételét illeti, benne a polgári erők nagyobb arányban voltak

képviselve, mint az Ideiglenes Nemzetgyűlésben. Sőt a formális párthovatartozáson túlmenően, tulajdonképpen

polgári többségű volt.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány programja, a „Nyilatkozat”, az államhatalmi, államjogi kérdésekkel

kapcsolatban szűkszavú volt, mindössze annyit mondott, hogy „Az Ideiglenes Nemzetgyűlés, a magyar nép

egyetlen törvényes képviseleti szerve, megalakította Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormányát”.

Allamfő, Politikai Bizottság

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés debreceni, első ülésszakán azonban nemcsak a központi törvényhozó hatalom és a

kormány született meg, de további államhatalmi intézmények is létrejöttek, és egyúttal meg is kezdték

működésüket. Az új államhatalom ekkor és a későbbiekben is több határozott lépést tett a régi államformával, „a

király nélküli királyság”-gal való szakításra, és kísérletet tett például az államfőt megilletőjogok kodifikálására

is.

Az eredetileg az Ideiglenes Kormány megalakításának céljával életre hívott Politikai Bizottság az Ideiglenes

Nemzetgyűlés legfontosabb tényezőjévé vált. A Politikai Bizottság önmaga jellegét és hatáskörét a követke-

zőkbenlátta: „nemmás, mintegy kis nemzetgyűlés”, „a nemzetnek felelős nemzetgyűlés kicsinyített mása”, „a

nemzetgyűlés jogát gyakorolja”, „szuverén nemzetgyűlést helyettesítő szerv”. (A Politikai Bizottság kibővített

hatáskörének eredete visszanyúlik az 1931:26. tc.-kel létrehozott 33 tagú, majd az 1941:11. tc.-kel 42 tagúra

bővített országos bizottsághoz.)

Atmeneti megoldások

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1945. szeptemberi budapesti „teljes” ülésén a Politikai Bizottság is „teljessé” vált.

Ez nem egyszerűen csak létszámemelkedést jelentett, a korábbi 23 helyett 31 főre, de a tagságjelentős részének

lecserélését is, azaz tulajdonképpen őrségváltást. A Politikai Bizottságban a kommunista pártnak és

szövetségeseinek aránya lényegesen megnövedekett, és befolyásuk jelentősebb lett a korábbiakhoz képest.Szinte

valamennyi párt és politikai irányzat e bizottságban vonultatta fel vezető politikai személyiségeit, illetve „erős”

embereit.

Az ideiglenesség állapota, a kialakult erőviszonyok azonban egyetlen politikai erőt sem elégítettek ki igazán. A

választások kiírását a nemzetközi körülmények is igényelték: a szövetséges nagyhatalmak potsdami értekezletén

(1945. július 17-augusztus 2.) kinyilvánították, hogy a hitleri Németországgal korábban szövetséges államokban

kívánatos az ideiglenesség megszüntetése, a demokratikus választások kiírása a békekötés érdekében.

Magyarországon 1945. november 4-én demokratikus választásokat tartottak. Ezt alapvetően bel- és külpolitikai

tényezők tették lehetővé: még egyetlen politikai erő sem volt képes kiépíteni az államhatalomban olyan

pozíciókat, melyek lehetőséget adtak volna a demokrácia megsértésére; a szövetséges nagyhatalmak

együttműködése még tartott.

IV. POLGÁRI







A nemzetgyűlési választások lényegében tisztázták – a parlamentáris demokrácia szabályai szerint – a politikai

erőviszonyokat Magyarországon. A polgári tábor szinte egyöntetű támogatását élvező kisgazdapárt szerezte meg

a szavazatok abszolút többségét, míg a Magyar Kommunista Párt – Szociáldemokrata Párt – Nemzeti

Parasztpárt együttes szavazati aránya 41,2% volt.

Ideiglenes alkotmányozás

A választások után megalakult nemzetgyűlés és kormány összetétele eltért egymástól, csak éppen ellenkező

előjellel, mint az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány esetében volt. A 421 tagú

nemzetgyűlés – a választási eredmények alapján – abszolút kisgazdapárti többségű lett. ATildy Zoltán

(kisgazdapárt) miniszterelnökségével fémjelzett kormányban – a tárcák formális megfelezésén túl – a

kommunista párt és szövetségesei bizonyultak erősebbnek, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság közbelépésének

és támogatásának következtében.

A kormányváltozással – a maga ellentmondásosságában – megnyilvánult az államfői jogkör rendezetlensége és

megosztottsága is. Miklós Bélát kormányfői tisztségéből a Nemzeti Főtanács mentette fel (melynek maga a

miniszterelnök is tagja volt!). Tildy Zoltánt a miniszterelnöki teendők ellátásával és a kormányalakítással

viszont az Ideiglenes Nemzetgyűlés Elnöksége bízta meg. (Az új kormány tagjait pedig ugyancsak a Nemzeti

Főtanács nevezte ki.)

Tildy Zoltán miniszterelnöki kinevezésével az Ideiglenes Nemzetgyűlés Elnöksége befejezte működését. A

másik államfői testület, a Nemzeti Főtanács azonban tovább funkcionált – egészen a köztársasági államforma,

illetve a köztársasági elnöki intézmény bevezetéséig-, bár jogköre és személyi-politikai összetétele többször

módosult.

A választások után a „kis nemzetgyűlés”, a Politikai Bizottság továbbra is funkcionált, sőt létszáma 36-ra

emelkedett. A Politikai Bizottságban kényes egyensúly alakult ki a pártok között, sőt még az egyes pártokon

belül is. A kommunista párt és szövetségeseinek aránya viszont a Politikai Bizottságban, a „kis”

nemzetgyűlésben még így is kedvezőbb volt, mint a „nemzetgyűlésben”! A Politikai Bizottságban meglévő

kényes egyensúlyt azonban a hatalmi küzdelmekben egyre inkább elsődlegessé váló pártközi megállapodások

időről időre fenntartották, s ha kellett, „korrigálták”.

A Politikai Bizottság – eredeti szerepkörét meghosszabbítva és létszámát megnövelve – a parlament

„ideiglenességének” megszűnte után is létezett. Mindez azt látszik bizonyítani, hogy a parlamentet, mint az

államhatalom legfontosabb szervét, a „kis nemzetgyűlés” útján továbbra is meg lehetett kerülni, ami a

parlamentáris demokrácia szűkítését-csorbítását jelentette.

1. december 16-án lépett életbe az 1945:XI. tc. az államhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről. A

törvény három fejezetből – A Nemzetgyűlés; A Nemzeti Főtanács; A magyar felelős minisztérium – állt,

melyek tartalmazták a három államhatalmi szerv felépítését és rendezték egymáshoz való viszonyát.

Az a tény, hogy az államhatalom „ideiglenes” gyakorlásának törvény útján való rendezése ekkor létrejött,

legalábbis arra utalt, hogy a kormány az államforma és az államfői jogok kérdésében még nem szánta el magát a

„végleges” lépésre. A kérdés rendezésében a döntő lökést kül- és belpolitikai tényezők együttesen adták 1945

végén-1946 elején.

A második köztársaság kikiáltása

A Külügyminiszterek Tanácsának 1945 decemberi, moszkvai határozatát (ti. hogy a volt hitleri szövetséges

államokkal megkötendő békeszerződés-tervezeteket mielőbb ki kell dolgozni) egyes magyarországi pártvezetők

és politikusok úgy értelmezték, hogy a várható béke érdekében mielőbb erélyes kézzel kell hozzányúlni a

„király nélküli királyság”, illetve a kormányzó nélküli királyság felszámolásához; tovább kell lépni az

államszervezetben még kétségtelenül meglévő ideiglenesség és az államfői jogok körüli tisztázatlanság,

rendezetlenség megszüntetése terén. A külpolitikai háttér találkozott az egyes pártok kezdeményezéseivel,

valamint a már korábban is meglevő alkotmányjogi elképzelésekkel és szándékokkal is.

A II. világháború utáni Magyarországon a köztársasági államforma megteremtésére irányuló kezdeményezés –

történelmi-politikai okok és előzmények folytán – a Szociáldemokrata Párté volt. A Magyar Kommunista Párt

nagy-budapesti pártértekezletén, 1946. január elején Révai József – mintegy kisajátítva a kezdeményezés jogát –

IV. POLGÁRI







bejelentette, hogy a párt az államforma kérdését a nemzetgyűlés januári ülésszakán mindenképpen dűlőre viszi.

A köztársasági államforma gondolata egyébként a Nemzeti Parasztpárt, a Magyar Radikális Párt és a Polgári

Demokrata Párt körében egyaránt kedvező visszhangra talált; utóbbiak esetében még jóval a kommunista párt

fentebbi megnyilatkozása előtt. A kisgazdapárton belül kezdetben nem volt egységes vélemény az államforma

ügyével kapcsolatban. Egyes kisgazdapárti politikusok, továbbá az ellenzéki politikusok többsége és a

legitimizmus képviselői az államforma feletti döntés elhalasztását javasolták. Azaz a békeszerződés életbe

lépése, vagyis Magyarország fegyverszüneti jogi státusának a megszűnése utánra kívánták időzíteni; és akkor is

népszavazás, referendum útján szándékoztak a kérdést rendezni. A kisgazdapárt vezetői – hacsak nem akartak a

„reakci- ósság” gyanújába keveredni – nem térhettek ki a köztársasági kihívás elől; ugyanakkor mégsem

asszisztálhattak a kommunista párt és szövetségeseinek esetleges sikeréhez. A párt vezetőinek a közelgő

békekötéskor éppen az államforma-változtatás révén megszerezhető kedvezőbb pozíció volt a fő érvük a

köztársaság mellett. Ugyanis az 1945. őszi választási győzelem után azzal a biztos kilátással, hogy az első

köztársasági elnököt ez a párt fogja adni, meg kellett kísérelni számára minél szélesebb hatáskört „kihasítani”. A

„mérleg” a kisgazdapártban csak hosszas viták után mozdult el a köztársasági államforma felé, miután a párt

centruma és képviselőcsoportja (élén Nagy Ferenccel) a köztársaság bevezetése mellett foglalt állást. E

döntéssel a köztársaság bevezetése lényegében „zöld utat” kapott.

1946 elején a koalíció három legnagyobb pártjának jogi szakértői a pártvezetők megbízására

törvénytervezeteket dolgoztak ki az államforma és az államfői jogok szabályozásáról.

Az elsőként elkészült kommunista tervezet csak néhány alapelv leszö- gezésére s az államfői jogkör nem

túlságosan precíz körülírására szorítkozott. A tervezet az ún. parlamentáris kormányzati formán belül,

radikálisan korlátozott jogkörű elnöki tisztséget tartott kívánatosnak. E szándékot Rákosi Mátyás úgy fejezte ki,

hogy a kommunista párt olyan köztársasági elnököt akar, aki „nem uralkodik, de nem is kormányoz”. Ennek

egyik oka egyértelműen a kisgazdapárt szerepének, illetve a leendő kisgazdapárti elnök jogkörének a szűkítése

volt. A kisgazdapárt tervezete a hatalommegosztás „klasszikus”, alapvetően polgári követelményeit fogalmazta

meg. A kisgazdapárt – lévén saját soraiból kikerülő elnökről volt szó – a parlamentáris kormányzati formának

megfelelő, teljes jogkörű elnöki tisztség létrehozását szorgalmazta. A tervezet világosan elkülönítette egymástól

az egyes államhatalmi ágakat, s az elnöki jogkört nemcsak önmagában, hanem a parlamenttel és a kormánnyal

való kapcsolatában is igyekezett megvilágítani. A tervezetek sorában mintegy közbülső helyet foglalt el a

Szociáldemokrata Párté. A Szociáldemokrata Párt a kisgazdapártnál jóval szűkebb jogkört kívánt adni a

köztársasági elnöknek – ezzel mintegy meghiúsítani szándékozott az államfő hatalmi súlyának a növekedését –,

ugyanakkor a hatalommegosztás „klasszikus” polgári elvét vallotta. A három tervezet törvényjavaslattá

formálódásával, majd a törvényjavaslatnak a közjogi és alkotmányjogi bizottsági, illetve nemzetgyűlési vitájával

kompromisszumos módon megszületett az 1946. évi I. törvény.

A köztársasági államforma

A köztársaság megteremtésével – 1946. február 1-jével – államjogi és politikai szempontból egyaránt alapvető

változások történtek Magyarországon. Az államforma „de jure” megszűnt királyság lenni, ugyanakkor megszűnt

az államfői jogok gyakorlására lényegében ideiglenesen életre hívott testület, a Nemzeti Főtanács. Az

államforma köztársaság lett, és létre jött a köztársasági elnöki intézmény. A köztársaság megteremtése azonban

elsősorban nem közjogi, hanem politikai kérdés volt. Kül- és belpolitikailag egyértelműen demonstrálta, hogy a

háború utáni Magyarország mindenféle jogfolytonosságot megszakított a Horthy-rendszerrel. Belpolitikai téren

a köztársaság bevezetése ugyanakkor nyilvánvalóvá tette, hogy egyrészt a legitimizmus hívei súlyos politikai

vereséget szenvedtek, másrészt a köztársasági államformát leghatározottabban követelő kommunista párt és

szövetségesei politikailag egyértelműen nyertek. A kisgazdapárt esetében korántsem volt ilyen tiszta a képlet,

annak ellenére sem, hogy a múlttal való végleges szakítást szükségesnek tartották, a köztársaság bevezetését ők

is szorgalmazták, sőt a köztársasági elnököt is ők adták Tildy Zoltán személyében. Ebben a kérdésben számukra

a „vízválasztó” nem annyira az állam „formájának” az ügye, hanem annakvalódi tartalmaként, az állami

főhatalom, illetve az államfői jogkör szabályozása és tényleges gyakorlása volt.

Az államfői tisztséget – a nemzetgyűlésben közfelkiáltással történt megválasztása után – Tildy Zoltán 1948.

július 30-ig töltötte be. Ekkor Tildyt a veje ellen indított hűtlenségi per ürügyén „lemondatták”. Utóda a

köztársaság fennállásáig, 1949. augusztus 20-áig Szakasits Árpád, a Magyar Dolgozók Pártja elnöke, a

Szociáldemokrata Párt korábbi főtitkára lett. A köztársasági elnökifunkció 1949. évi megszüntetésével viszont

Szakasits Árpád „automatikusan” a kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács elnöke lett (1950 áprilisában

IV. POLGÁRI







azonban letartóztatták, majd elítélték). Bár az 1946:I. tc. az államfő mandátumát 4 évben szabta meg, ezt a

ciklust egyik elnök sem töltötte ki. Sőt a köztársasági államforma sem élte meg a négyesztendős fennállását.

A köztársaság bevezetése után a nemzetgyűlés Politikai Bizottsága változatlanul fennmaradt, és tulajdonképpen

pozíciója csak megerősödött azáltal, hogy már nemcsak a parlament szerepét szűkítette, hanem egyúttal a

köztársasági elnök jogkörét is korlátozta. Sőt a Politikai Bizottság nem csupán a Nemzetgyűlés ideje alatt

működött, de az 1947. augusztus 31-i, továbbá az 1949. május 15-i országgyűlési választások után is, vagyis a

többpártrendszer felszámolása, illetve a kialakuló egypártrendszer feltételei között egészen az alkotmány életbe

lépéséig.

Kollektív államfő a szovjet mintájú alkotmányban

A parlament és a köztársasági elnök hatáskörét egyaránt korlátozó Politikai Bizottságot az 1949:XX. törvény

„megszüntette”. Ez az aktus azonban úgy ment végbe, hogy a köztársasági elnöki intézményt és az országgyűlés

Politikai Bizottságát „összeházasította”. Kollektív államfői testületként 1949. augusztus 23-án létrejött az Elnöki

Tanács, élén az Elnöki Tanács elnökével. A hatalom eldőlte után létrejött új, 21 tagú, kollektív államfői testület

a Politikai Bizottságok korábbi, fontos politikai döntés-előkészítő szerepéből már veszített, és „csupán” sajátos

törvényalkotói jogkörrel rendelkezett, azaz törvényerejű rendeleteket hozott. Ez viszont az ekkorra már amúgy

is alapvetően átalakult parlament törvényalkotó funkciójának a folyamatos és hatékony korlátozását szavatolta a

továbbiakban.

Az 1949:XX törvény életbe lépésével Magyarország megszűnt köztársaság lenni; az Elnöki Tanács, illetve az

Elnöki Tanács elnökségének felállítása pedig felszámolta a köztársasági elnök intézményét.

Az 1946:I. tc., a köztársasági törvény preambuluma a magyar történelemben, illetve jogtörténetben törvényi

szinten első ízben kodifikálta az állampolgárok „természetes és elidegeníthetetlen” jogait. Ezek a jogok a

következők voltak: „a személyes szabadság, jog az elnyomástól, félelemtől és nélkülözéstől mentes emberi

élethez, a gondolat és vélemény szabad nyilvánítása, a vallás szabad gyakorlása, az egyesülési és gyülekezési

jog, a tulajdonhoz, a személyi biztonsághoz, a munkához és méltó emberi megélhetéshez, a szabad

művelődéshez való jog s a részvétel joga az állam és önkormányzatok életének irányításában.”

A köztársasági törvény életbe lépését követően, a Magyar Közigazgatási Bíróság elnöke 1946. február 27-én

feliratban hívta fel a nemzetgyűlési képviselők figyelmét az „állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen

jogai”-t illetően a törvény alapvető mulasztásaira. Rendkívül fontosnak tartotta azt, hogy a törvényben felsorolt

jogok érvényesítése feltétlenül garanciát is kapjon, vagyis a jogokat a független bíróság jogvédelme alá

helyezzék. „Bírói jogvédelem nélkül ugyanis – mutatott rá Csorba János (kisgazdapárt) – ezeknek a

gyakorlatban való érvényesülése nincs biztosítva. Lehetőséget kell tehát adni az állampolgároknak arra,

hogyjogsére- lem esetén jogaik megóvása céljából független bírósághoz fordulhassanak.” A Magyar

Közigazgatási Bíróság feliratához csatolt rövid feljegyzés azonban egyértelműen rávilágított e jogi

hiányosságok valódi, politikai okaira: „A fentiek a törvényjavaslat pártközi megvilágítása során fölmerültek és

tudatosan maradtak ki a szövegből.”

„Az emberi alapjogok hatályosabb védelméről” szóló törvényjavaslatot 1946. május 9-én tárgyalta a

nemzetgyűlés. Az e tárgyban megszületett 1946:X. tc. kimondta, hogy a köztársasági törvénybe foglalt

demokratikus szabadságjogok megsértését szigorúan bünteti: „Bűntettet követ el és – amennyiben súlyosabb

büntető rendelkezés alá nem esik – öt évig terjedő börtönnel büntetendő az a közhivatalnok, aki hivatali

eljárásában vagy intézkedésével másnak az 1946. évi I. törvénycikk bevezetésében foglalt valamely természetes

és elidegeníthetetlen jogát megsérti.” E jogoknak az intézményes védelmét, azaz a független

bíróságokjogvédelme alá történő helyezését azonban már nem rendelte el. Ebből a „joghézagból” is adódott

azután az a gyakorlat, hogy az állampolgároknak bármilyen rendű és rangú jogsérelmük esetén valójában nem

volt hova fordulniuk jogorvoslatért.

5.3. Irodalom

AZ ALKOTMÁNYOS MONARCHIÁHOZ ÉS 1848/49 MODET-TJEIHEZ: Andics E. (összegyűjt., szerk.): A

nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848-49-ben, Budapest, 1952; Ballagi G.: Az 1948: XX. tc. a

történelem világáról, Budapest, 1900; Balla K.: A magyar függetlenségi nyilatkozat története, Budapest, 1905;

Beérj. (szerk.): Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés, Budapest, 1954; Csizmadia A.: A magyar

IV. POLGÁRI







választási rendszer 1848- 49-ben, Budapest, 1950; Deák Ferenc beszédei (szerk. Kónyi M.), Budapest, 1903,

Degré A.: Visszaemlékezéseim, Budapest, 1983; Diószegi I.: A magyar forradalom nemzetközi helyzete. In A

negyvennyolcas forradalom kérdései, Budapest, 1976; Hajnal I.: ABat- thyány-kormány külpolitikája, Budapest,

1957; Hanák P: Deák és a Pragamtica Sanctio. In Zalai Gyűjtemény 5., Tanulmányok Deák Ferencről (szerk.

Degré A.), Zalaegerszeg, 1976; Gergely A.: Az 1848-as magyar polgári államszervezet. In Magyar polgári

államrendszerek (szerk. Pölöskei F., Ránki Gy.), Budapest, 1981; Horváth M.: Polgárosodás, liberalizmus,

függetlenségi harc, Budapest, 1986; Károlyi Á.: Németújvári grófBatthyány Lajos.. .főbenjáró pöre, Budapest,

1902; Károlyi Á.: Az 1848-diki pozsonyi törvénycikkek az udvar előtt, Budapest, 1936; F. KissE.: Az 1848-as

magyar minisztériumok, Budapest, 1987; Kossuth Lajos Összes Munkái (sajtó alá rend. Barta I.), Budapest,

1951; Kosáry D.: Újjáépítés és polgárosodás, Budapest, 1990; Ladányi G.: Modern alkotmányos monarchiai

intézmények, Budapest, 1873; Meszlényi A.: A miniszteri országos ideiglenes bizottság működése 1848-ban.

Századok, 1920; Pap D.: A magyar nemzetgyűlés Pesten, 1848-ban, Pest, 1804;PapD.: A parlament

Debrecenben, Lipcse, 1870; Sarlós B.: Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc büntetőjoga, Budapest,

1959; Sarlós B.: Deák és Vukovics, két igazságügy-miniszter, Budapest, 1969; Schwarz Gy.: Adalékok a

magyar állampolgári társadalom egységes természetének elméletéhez, Budapest, 1888; Sinkovics, I.: Kossuth

Lajos az első magyarfelelős minisztériumban, Budapest, 1957; SpiraGy.: A magyar forradalom 1848-49-ben,

Budapest, 1959; SpiraGy.: A negyvennyolcas nemzedék nyomában, Budapest, 1973; Spira Gy.:Jottányit se a

negyvennyolcból! Budapest, 1989; Szabad Gy.: Forradalom és kiegyezés válaszútján, Budapest, 1967; Szabad

Gy.: A polgári átalakulás megalapozása 1848-49-ben. In A negyvennyolcas forradalom kérdései, Budapest,

1976; Szabad, Gy.: Batthyány és Magyarország alkotmányos önkormányzatának kérdése 1848 tavaszán.

Századok, 1982; Szilágyi L.: A miniszteri ellenjegyzés történetéről. In Emlékkönyv Károlyi Árpád születése

nyolcvanadik évfordulójának ünnepére, Budapest, 1933; Szőcs S.: A kormánybiztosi intézmény kialakulása

1848-ban, Budapest, 1972; Urbán A.: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán, Budapest, 1973;

Varga J.: A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban, Budapest, 1972; Varga Z.: Az államforma és a

kormányforma kérdése a debreceni trónfosztás után. Századok, 1949.

AZ OSZTRÁKOKABSZOLUTISZTIKUS BERENDEZKEDÉSÉHEZ: BerzeviczyA.: Az abszolutizmus kora

Magyarországon 1849-1865, I-IV., Budapest, 1922-1937; Brauneder, W.: Osztrák alkotmánytörténet

napjainkig, Pécs, 1994; Diószegi I.: Ausztria-Magyarország és afrancia-porosz háború, Budapest, 1967; Fejtő

F.: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria-Magyarország szétrombolása, Budapest, 1990; Halász I.:

Egy letűnt nemzedék, Budapest, 1911; Helbling, E. C.: Österreichische Verfassungs- und

Verwaltungsgeschichte, Wien, 1956; Miskolczy, J.: Ungarn in derHabsburgerMonarchie, Wien, 1959; Németh

G. B.: Forradalom után – kiegyezés előtt. A magyar polgárosodás az abszolutizmus korában, Budapest, 1988;

Párdányi M.: Az abszolutizmuskori jogszolgáltatási szervezetről. In Levéltári Híradó, 1954; Ráth Gy.: Az

Országbírói Értekezlet a törvénykezés tárgyában, Pest, 1861; Redlich, J.: Die österreichische Staats- und

Rechtsproblem I-II., Leipzig, 1926; Révész I.: A Bach-korszak egyházpolitikájából, Budapest, 1957; Sashegyi

O.: Az abszolutizmuskori levéltár, Budapest, 1965; Sashegyi O.: Magyarország beolvasztása az ausztriai

császárságba. In Levéltári Közlemények, 1968; Sashegyi O.: A neoabszolutizmus rendszere 1849-1867. In

Magyar polgári államrendszerek (szerk. Pölöskei F., Ránki Gy.), Budapest, 1981; SomogyiÉ.: Abirodalmi

centralizációtól a dualizmusig, Budapest, 1976; SomogyiÉ.: Abszolutizmus és kiegyezés, Budapest, 1981;

Szabad Gy.: Forradalom és kiegyezés válaszútján, Budapest, 1965; Szabad Gy.: A társadalmi átalakulás

folyamatának előrehaladása Magyarországon 1849-1867, Valóság, 1976; Szabad Gy.: Az abszolutizmus kora. In

Magyarország története 1849-1918 (szerk. HanákP.), Budapest, 1975; Tóth Gy.: Küzdelem, bukás, megtorlás

(Emlékiratok, naplók az 1848-49-esforradalom és szabadságharcvégnapjairól) I-II., Budapest, 1976; Tóth Gy.

(szerk.): Aföld megőszült (Emlékiratok, naplók az abszolutizmus [Bach] korából) I-II., Budapest, 1985; Walter,

F.: Die österreichische ZentralverwaltungAbt. III. Von der Marzrevolution 1848 bis zur Dezemberverfassung

1867, I-IV; Wandruszka, A. – Urbanitsch, P.: DieHabsburgmonarchie 1848-1918, II.

VerwaltungundRechtswesen, Wien, 1975; Wildner Ö.: Pest-Buda közigazgatásának története az 1849-1865. évi

abszolutizmus és provizórium alatt, Statiszitikai Közlemények, 1937-1939; Zöllner, E.: Geschichte Österreichs,

München, 1961.

A PARLAMENTÁRIS MONARCHIÁHOZ: Andrássy Gy. gr.: Az 1867-iki kiegyezésről, Budapest, 1896;

Balogh A.: Az 1867:XII. tc. felfogásának kérdése, Atheneum, 1913; Buza L.: Az 1867:XII. tc. jogi természete.

Magyar Figyelő, 1917; Diószegi I.: Az Osztrák-Magyar Monarchia közös minisztertanácsa 1883-1895,

Jogtörténeti Szemle, 1922; Eckhart F.: A magyar közgazdaság száz éve 1841-1941, Budapest, 1941; Ferdinandy

G.: Magyarország közjogi viszonya Ausztriához és annak történelmi fejlődése. Budapest, 1892; Ferdinandy G.:

A magyar alakotmány történeti fejlődése, 1892; Ferdinandy G.: Rendi elemek a magyar alkotmányban,

IV. POLGÁRI







Budapest, 1901; GalántaiJ.: A dualizmus kialakításának egyes kérdései. In Magyarpolgári államrendszerek

(szerk. Pölöskei F. – Ránki Gy.), Budapest, 1981; GalántaiJ.: Magyarország az első világháborúban, Budapest,

1974; GalántaiJ.: A Habsburg Monarchia alkonya, Budapest, 1985; GratzG.: A dualizmus kora 1867-1918, I-II.

Budapest, 1934; HanákP.: Magyarország a Monarchiában, Budapest, 1975; Halász I.: Egy letűnt nemzedék,

Budapest, 1911; Horváth Z.: Magyar századforduló. A második reformnemzedék története, Budapest, 1961;

Jászi O.: A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok, Budapest, 1918;Jászi O.: Mi a

radikalizmus? Budapest, 1918;Jászi O.: AHabs- burg Monarchia felbomlása, Budapest, 1982; JekelfalussyJ.: Az

ezredéves magyar állam és népe, Budapest, 1896; Kardos J.: A szentkorona-tan története (1919-1944),

Budapest, 1985; Komjáthy M.: Az Osztrák-Magyar Monarchia közös minisztertanácsa, Budapest, 1966;

Komjáthy M.: A delegációkról, Jogtörténeti Szemle, 1992; Kovács E.: Ausztria útja az 1867-es kiegyezéshez,

Budapest, 1968; Kovács K. (szerk.): A jogalkotás és jogalkalmazás egyes kérdései Magyarországon a 18-19.

században. Jogtörténeti Értekezések 15., Budapest, 1986; Lakatos E.: A magyar politikai vezetőréteg (1848-

1918), Budapest, 1928; Merényi L.: Boldog békeidők... Magyarország 1900-1914, Budapest, 1978; Mérei Gy.:

Polgári radikalizmus Magyarországon, Budapest, 1947; Mérei Gy.: A magyar polgári pártok programjai 1867-

1918, Budapest, 1971; Móricz P.: A magyar országgyűlési pártok, Budapest, 1892; Pethő S.: Világostól

Trianonig, Budapest, 1925; Polner Ö.: Apragmatica sanctio és a házi törvények, Budapest, 1902; Pölöskei F.: A

koalíció felbomlása és a Nemzeti Munkapárt megalakulása, Budapest, 1963,1975; Reden, A. S. v.: Az Osztrák-

Magyar Monarchia, Budapest/Salzburg, 1989; Somogyi É.: A birodalmi centarlizációtól a dualizmusig,

Budapest, 1976; SomogyiÉ.: A delegáció. Századok, 1994; SomogyiÉ: Kormányzati rendszer a dualista

Habsburg Monarchiában. Budapest, 1996;

A KIRÁLY NÉLKÜLI KIRÁLYSÁGHOZ: Andrássy Gy.: A királykérdés jogi szempontból, Budapest, 1920;

Beér J.: A Horthy-korszak államtörténetéhez (A Teleki-féle alkotmányjavaslat) Jogtudományi Közlöny, 1959;

BerendT. I.: Válságos évtizedek. Közép- és Kelet-Európa a két világháború között, Budapest, 1982; Csekey I.:

A kormányzó és jogköre, Magyar Jogi Szemle, 1920; Ferdinándy G.: A királyválasztás joga, Budapest 1920;

Gergely J.: Magyarország története 1919 őszétől a II. világháború végéig, Budapest, 1991; Gergely J. – Glatz F.

– Pölöskei F.: Magyarországi pártprogramok 1919-1944. Budapest, 1991; GosztonyiP.: Magyarország a II.

világháborúban, 1-3., München 1984-1986; GosztonyiP.: A kormányzó Horthy Miklós, Budapest, 1990; Horthy

Miklós titkos iratai (sajtó alá rend., jegyz. Szinay M. – Szűcs L.), Budapest, 1962; Horthy Miklós emlékiratai

(jegyz. Sipos P.) Budapest, 1990;Jászi O.: Magyarkálvária, magyar föltámadás, Budapest, 1989; Kardos J.: A

király nélküli királyság a szent koronajegyében. In Magyar polgári államrendszerek (szerk. Pölöskei F. -Ránki

Gy.), Budapest, 1981; KarsaiE.: A budai vártól a gyepűig, Budapest, 1965; Kirschner Gy.: A „szakszervezeti

kormány” hat napja, Budapest, 1968; Kmety K.: A királyválasztás joga, Magyar Jogi Szemle, 1920; Kmety K.:

Véleményem a királykérdésben, MagyarJogi Szemle, 1921; Kovács K. (szerk.): Az állami ésjogi intézmények

változásai aXX. század első felében Magyarországon.Jogtörténeti Értekezések 13., Budapest, 1983; Kónya S.:

Gömbös kísérlete a totálisfasiszta diktatúra megteremtésére, Budapest, 1968; Kónya S.: Változások a magyar

államrendszerben a harmincas években. In Magyar polgári államrendszerek (szerk. Pölöskei F. – Ránki Gy.)

Budapest, 1981; Márkus L.: A Károlyi Gyula-kormány bel- és külpolitikája, Budapest, 1968; Mészáros K.:

Horthy és Teleki, Budapest, 1992; Molnár K.: Összegyűjtött kisebb tanulmányai és cikkei, Budapest, 1932;

NagyZs.: Magyarország története 1919-1945, Debrecen, 1991; Nemes D. (szerk.): Iratok az ellenforradalom

történetéhez, I-III. Budapest, 1953-1959; Nemes D.: Az ellenforradalom története Magyarországon, 1919-1921,

Budapest, 1962; PilckJ.: Horthy M., Budapest, 1928; Polner Ö.: Az új idők közjogi követelménye és régi

alkotmányunk. In MagyarJogi Szemle 1920; Pölöskei F.: Az államforma és az „alkotmányosság” kérdései 1919-

1920 fordulóján, Történelmi Szemle, 1976; Pölöskei F.: Az ellenforradalom államrendszerének kialakítása. In

Magyar polgári államrendszerek (szerk. Pölöskei F. – Ránki Gy.) Budapest, 1981; Puky E.: A szent korona tana

és a közigazgatási bíráskodás, Budapest, 1941; Ránki Gy.: Emlékiratok és valóság Magyarország második

világháborús szerepléséről, Budapest, 1964; Ránki Gy.: A Clerk-misszió történetéhez, Történelmi Szemle,

1967; ReinerJ.: A magyar királykérdés, Budapest, 1921; Romsics I.: Ellenforradalom és konszolidáció,

Budapest, 1982; Ruszoly J.: A törvényhozás intézményi alapjai az ellenforradalmi korszakban 1919-1944/45. In

Magyar polgári államrendszerek (szerk. Pölöskei F. – Ránki Gy.), Budapest, 1981; Sánta T.: Horthy ellen a

királyért, Budapest, 1989; Sánta I. (szerk.): Egy letűnt korszakról, Budapest, 1987;SíkF.: A megtorlás és az

államvédelem munkajogi eszközei az ellenforradalom hatalomrajutása idején, Budapest, 1965; SíkF.:

Büntetőjogijogegységi tevékenység Magyarországon 1919- 1921, Budapest, 1967; Sipos P.: Az Imrédy-

kormány, Budapest, 1970; Szontágh V.: A szent korona tana és a kormányzói jogkör. Tanulmányok a Horthy-

korszak államáról és jogáról, Budapest, 1958; Timon Á.: A szent korona és a koronázás jelentősége, Budapest,

1907; Timon Á.: A szentkorona elmélete és a koronázás, Budapest, 1920; Vargyai Gy.: A legitimisták és a

szabad királyválasztók közjogi vitájáról az ellenforradalmi államban, Budapest, 1964; Vargyai Gy.: A katonai

IV. POLGÁRI







közigazgatás és az ellenforradalmi állam keletkezése, Pécs, 1967; Vargyai Gy.: Katonai közigazgatás és

kormányzói jogkör, Budapest, 1971.

A NÉPKÖZTÁRSASÁGHOZ: Berend T. Iván: Válságos évtizedek. Közép- és Kelet-Európa a két világháború

között, Budapest, 1982; Borsányi Gy.: Októbertől márciusig. Polgári demokrácia Magyarországon, 1918,

Budapest, 1988; Bőhm V.: Két forradalom tüzében, Bécs, 1923; Buzás J.: Székesfehérvár és Fejér vármegye

közigazgatása az 1918-1919. évi polgári demokratikus forradalom idején. Jogtörténeti Értekezések 2., Budapest,

1972; BuzásJ.: Veszprém vármegye közigazgatása az 1918-1919. évi polgári demokratikus forradalom elsőkét

hónapjában.Jogtörténeti Értekezések 5.1974; Csizmadia A.: A „Magyar Népköztársaság” belső mechanizmusa

1918-19-ben, Jogtudományi Közlöny, 1968; Csizmadia A.: A magyarországi polgári demokratikus forradalom

államszervezete. In Magyar polgári államrendszerek (szerk. Pölöskei F. – Ránki Gy.), Budapest, 1981; Erényi

T.: Magyar Köztársaság 1918-ban. In A köztársasági eszme és mozgalom Magyarországon (szerk. Pölöskei F.),

Budapest, 1991; GalántaiJ.: A Habsburg

Monarchia alkonya, Budapest, 1985; Gergely J.: A magyarországi forradalmak (1918-1919), Budapest 1991;

Hajdu T.: Tanácsok Magyarországon 1918-19-ben, Budapest, 1958; Hajdu T.: Az őszirózsás forradalom,

Budapest, 1963; Hajdu T.: Az 1918-as magyarországi demokratikus forradalom, Budapest, 1968; Hajdu T.:

Károlyi Mihály. Politikai életrajz, Budapest, 1978, Jászi O.: A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a

Dunai Egyesült Államok, Budapest, 1918;Jászi O.: Magyar kálvária, magyar föltámadás, Budapest, 1989;

Juhász Nagy S.: A magyar októberi forradalom története, Budapest, 1945; Károlyi M.: Egy egész világ ellen,

Budapest, 1965; Károlyi M.: Az új Magyarországért, Budapest, 1968; Károlyi M.: Hit, illúziók nélkül,

Budapest, 1978; Károlyi M.-né: Együtt a forradalomban, Budapest, 1967; Kende J.: Forradalomról

forradalomra, Budapest, 1979; Kende J. – Sipos P.: Politikai programok Magyarországon az 1918-as polgári

demokratikus forradalom előestéjén, Párttörténeti Közlemények, 1978; Kovács K.: Államjogi változások a

„Magyar Népköztársaság” idején, Jogtudományi Közlöny, 1969; Merényi L.: Az őszirózsás forradalom,

Budapest, 1983; Mérei Gy.: A magyar októberi forradalom és a polgári pártok, Budapest, 1969; Mód A.:

Válaszutak, Budapest, 1970; SchönwaldP.: A magyarországi 1918-1919-espolgári demokratikus forradalom

állam- és jogtörténeti kérdései, Budapest, 1969; Siklós A.: Magyarország története 1917-1919, Budapest, 1962;

Siklós A.: Az 1918-1919-es forradalmak, Budapest, 1964; Siklós A.: A Habsburg-birodalom felbomlása,

Budapest, 1987; Sztanykovszky T.: A katonatanácsokról. In Nagy idők tanúi emlékeznek, Budapest, 1958.

AZ 1944-1948 KÖZÖTTI PARLAMENTÁRIS KÖZTÁRSASÁGHOZ: Balogh S.: Választások

Magyarországon 1945, Budapest, 1984; BeérJ.: A felszabadulástól az alkotmányig, Állam és Igazgatás, 1959;

BeérJ.: A helyi tanácsok kialakulása és fejlődése Magyarországon (1945- 1960), Budapest, 1962; Berend Gy.: A

népbíráskodás, Szeged, 1948; A Budapesti Nemzeti Bizottság jegyzőkönyvei 1945-1946, Budapest, 1975;

Csizmadia A.: Az 1946. évi I. törvény alkotmányjogi jelentősége, Állam és Igazgatás, 1976; Csizmadia A.: A

nemzeti bizottságok állami tevékenysége 1944-1949. Budapest, 1968; Csizmadia A.: Alkotmányfejlődés a

felszabadulást követő években (1944-1949), Jogtörténeti Tanulmányok III., Budapest 1974; Csizmadia A.:

Közigazgatási reformtervezetek a felszabadulás után,Állam és Igazgatás, 1975; Föglein G.: Az állami főhatalom

Magyarországon a második világháború után 1944-1949, Levéltári Szemle, 1991; Föglein G.: Az államfői

jogkör ideiglenes szabályozása és gyakorlása Magyarországon 1944-1946,Jogtörténeti Szemle, 1992; Föglein

G.: Viták az állami főhatalomról -1946, Múltunk, 1992; Föglein G.: Államforma és államfői jogkör

Magyarországon 1944-1949, Budapest, 1993; Föglein G.: Az államfő intézménye Magyarországon a második

világháború után, Budapest, 1994; A magyar állam szervei 1944-1950 I-II., Budapest 1985; Földes Gy. – Hubai

L. (szerk.): Parlamenti képviselő-választások 1920-1990, Budapest, 1994; Gergely E.: Az Ideiglenes

Nemzetgyűlés Politikai Bizottsága. Jogtörténeti Tanulmányok III., Budapest, 1974; Gyarmati Gy.: Adalékok

egy elmaradt közigazgatási reform történetéhez (1946), Századok, 1979; Gyarmati Gy.: A közigazgatási reform

és a pártküzdelmek, Valóság, 1984; Gyarmati Gy.: Demokratizált vagy demokratikus közigazgatás? In

Tanulmányok a magyar népi demokrácia negyven évéről, Budapest, 1985; Horváth B.: Forradalom és

alkotmány, Budapest, 1993; Hubai L.-TomborL. (szerk.): A magyar parlament 1944-1949, Budapest, 1991;

Korom M.: Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya és a fegyverszünet (1944-1945), Budapest, 1981;

Korom M.: A népi bizottságok és a közigazgatás Magyarországon, 1944-1945, Budapest, 1984; Kovács K.: Az

Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívásának közjogi alapjairól,Jogtudományi Közlöny, 1975; Kovács K.: Amagyar

állam és jogfejlődése, Budapest, 1981; Kovács K.: A népi demokratikus állam alapjainak lerakása,Állam és

Igazgatás, 1985; Kovács K. (szerk.): A jogalkotás és jogalkalmazás egyes kérdései Magyarországon. 19-20.

század.Jogtörténeti Értekezések 15., Budapest, 1986; Kovács K.: Ajogalkotás kezdetei afelszabadult

Magyarországon (1944-1946), Budapest, 1987; L. Gál É.: A köztársaság megteremtése Magyarországon (1946),

Századok, 1956; Lukács T.: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok (1945-1950), Budapest, 1979; Máthé

IV. POLGÁRI







G.: A magyar jogfejlődés jellemző vonásai (1944-1949), Jogtörténeti Szemle, 1986; Pölöskei F. (szerk.): A

köztársasági eszme és mozgalom Magyarországon, Budapest, 1990; Pölöskei F.: A köztársasági eszme

Magyarországon, Budapest, 1994; Rákosi S. – Szabó B.: A pártok állásfoglalása a nemzeti bizottságok

kérdésében, Párttörténeti Közlemények, 1967; Ruszoly J.: Magyarország – köztársaság. Az államfői jogok

1944-45-ben és az 1946:I. tc. létrejötte, Állam- és Igazgatás, 1986; RuszolyJ.: Az alkotmányozás

történetisége,Állam és Igazgatás, 1986; RuszolyJ.: Magyarország államformájáról szóló 1946. I. tc. előzményei

és létrejötte,Jogtörténeti Szemle, 1992; SchmidtP.: Magyarország-köztársaság, Állam és Igazgatás, 1966; Szekfű

Gy.: Forradalom után, Budapest, 1947; Szeredi P.: A választójog, a választás és a parlament néhány kérdése

Magyarországon a felszabadulás után (1944-1948). In A Budapesti Műszaki Egyetem Marxizmus-Leninizmus

Intézet Közleményei, 1985; Vastagh P.: Harmincéves a köztársasági törvény,Jogtudományi Közlöny, 1976;

Vida I.: A köztársaság védelméről szóló törvényjavaslat születése, Történelmi Szemle, 1966; Vida I.:

Törvénytervezetek az államforma 1946. évi rendezéséről, Jogtudományi Közlöny, 1982; Vida I. (főszerk.): Az

Ideiglenes Nemzetgyűlés almanachja 1944-1945, Budapest, 1994.

AZ ÁLLAMPOLGÁRI JOGOKHOZ: Antall J.: 100 esztendős a népiskolai törvény, Magyar Pedagógia, 1968;

AratóE.: A nemzetiségi kérdés története Magyarországon 1790-1840, Budapest, 1960; AratóE.: A feudális

nemzetiségtől a polgári nemzetig, Budapest, 1975; Balogh A.: Az állam tudománya, Budapest, 1901; Bianchi

L.: A polgári szabadságjogok a dualizmus korában. In: Jogtörténeti Tanulmányok, II. Budapest, 1968; Bianchi

L. -Pecze F.: Agyülekezési és egyesülésijog szabályozása a dualizmus korában, különös tekintettel a munkás- és

nemzetiségi mozgalmakra; Both Ö.: Az 1848. évi sajtótörvény létrejötte, Szeged, 1956; Csizmadia A.: A vallás-

és lelkiismereti szabadság és a felekezetek egyenjogúságának kérdései a dualizmus korában,Jogtudományi

Közlöny, 1963; Csizmadia A.: A magyar állam és egyházakjogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a

Horthy-korszakban, Budapest, 1966; Csizmadia A.: Eötvös Józsefkultusz- kormányzati ésjogalkotó

tevékenysége, Gazdaság ésJogtudomány, 1971; Csizmadia A.: Törekvésekaz emberi és polgári jogok

biztosítására és büntetőjogi védelmükre a reformkori Magyarországon, Jogtudományi Közlöny, 1975;

Csizmadia A.: A szociális gondoskodás változásai Magyarországon, Budapest, 1977; Dóka K.: A

munkásszervezkedés kezdeti korszaka Magyarországon, Budapest, 1972; Felkai L.: A szabad oktatás pécsi

kongresszusa, Pedagógiai Szemle, 1954; G. Fazekas E.: Az 1849-es és 1868-as nemzetiségi törvény

összehasonlítása a történelem haladó erőinek szempontjából, Századok, 1948; Galántai J.: Egyház és politika

1890-1918, Budapest, 1966; GalántaiJ.: A háborús állam. A „kivételes hatalom kodifikálása és alkalmazása. In

Magyar polgári államrendszerek (szerk. Pölöskei F. – Ránki Gy.), Budapest, 1981; Hanák P.: Polgárosodás és

asszimiláció Magyarországon a XIX. században, Történelmi Szemle, 1974; Jászai S.: A magyar szakszervezetek

története, Budapest, 1925; Jászi O.: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés, Budapest, 1912;

Katonáné Soltész M. (szerk.): Emberijogok hazánkban, Budapest, 1988; Kautz Gy.: Az egyetemek hivatása,

Budapest, 1873; Kemény G.: A magyar nemzetiségi kérdés története, Budapest, 1946; Kovács I. – Szabó I.

(szerk., összeáll.): Az emberi jogok dokumentumokban, Budapest, 1976; Köte J.: Közoktatás és pedagógia az

abszolutizmus és dualizmus korában, Budapest, 1975; Kulcsár P.: Az emberi jogok és a nemzetközi

kapcsolatok, Budapest, 1978; Lukács M.: Néhány eszme az egyesületi jog körül, Ellenőr, 1847; Maly, K.:

Megjegyzések a sajtószabadság érvényesüléséről a dualizmus korában. InJogtörténeti Tanulmányok II.,

Budapest, 1968; Máthé G.: Ajogegyenlőségés törvény előtti egyenlőség kérdései a reformkorban, Budapest,

1968; Melichar, E.: Az 1867. évi decemberi alkotmányban biztosított szabadságjogok és a bírósági gyakorlat

Ausztriában. In Jogtörténeti Tanulmányok II. Budapest, 1968; Mocsáry L.: A közművelődési egyletek és a

nemzetiségi kérdés, Budapest, 1886; Nagyné Szegvári K.: Az 1868. évi XXXVIII. tc. jelentősége a nőképzés

szempontjából. InJogtörténeti Tanulmányok I. Budapest, 1966; Pecze F.: A politikai szabadságjogok

kodifikálása és érvényesülése 1848-1918. In Magyar polgári államrendszerek (szerk. Pölöskei F. – Ránki Gy.),

Budapest, 1981; Péteri Z.: Az úgynevezett „jóléti állam”-ról, Állam- és Igazgatás, 1961; Rédey M.: A magyar

gyülekezeti jog gyakorlati kézikönyve, Budapest, 1903; RényiJ.: Agyülekezeti jog, Budapest, 1900; Révész

T.M.: A sajtópolitika egyes kérdései Magyarországon a kiegyezés után. In Jogtörténeti Értekezések 9. Budapest,

1977; Révész T. M.: Adalékok a gyülekezési jog magyarországi fejlődéshez, Levéltári Szemle, 1977; Révész T.

M.: A sajtószabadság érvényesülése Magyarországon 1867-1875., Budapest, 1986; Sarlós B.: Asajtósza-

badságés eljárási biztosítékainak fő vonásai. InJogtörténeti Tanulmányok II. Budapest, 1968; Sápi V.: A

mezőgazdasági cselédség magánjogi helyzete a dualizmus korában. InJogtörténeti Tanulmányok II. Budapest,

1968; Schwarz Gy.: Adalékok a magyar állampolgári társadalom egységes természetének elméletéhez,

Budapest, 1888; SupkaG.: Agondolatszabadság mártíriuma Magyarországon, Budapest, é. n.; Tóth Á.: Az 1906.

évi osztrák kivételes intézkedések magyarországi bevezetésének problémái a koalíciós kormány idején. In

Jogtörténeti Tanulmányok I. Budapest, 1966; Vita E.: Egyesületi jog, Budapest, 1906.


5. fejezet - V. A MAGYAR POLGÁRI ÁLLAM SZERVEI –Bódiné Beliznai Kinga – Föglein Gizella – Horváth Attila –Máthé Gábor – Mezey Barna – Révész T. Mihály –Stipta István

1. 1. AZ ORSZÁGGYŰLÉS

1.1. PARLAMENTÁRIS VÁLTOZÁSOK

A magyarországi polgári átalakulás egyik legalapvetőbb hozadéka a hazai politikai arénában a hatalomgyakorlás

szélesebb társadalmi alapokra történő helyezése, mai közkeletű szóval, demokratizálása volt. A változások

motorjaként cselekvő liberális nemesség valóban törekedett arra, hogy a politika a köz ügyévé váljék, s le is

vonta ennek evidenciaszerű konzekvenciáját a törvényhozás népképviseleti alapra helyezésével.

A dualizmus parlamentarizmusa

A parlament hatáskörét, működését, létrejöttét-vagyis a parlamentijog körébe tartozó jogintézményeket –

negyvennyolcban több törvény is szabályozta, érintette. Elsőként az 1848:4. tc. említhető, amely a korábban

évszázadokig Pozsonyban ülésező országgyűlést Pestre helyezte át, kötelezve egyúttal az uralkodót arra is, hogy

a törvényhozás üléseit évente – a lehetőségek figyelembevételével – a téli hónapokra hívja össze.

Az 1867-es kiegyezés révén újólag „helyzetbe hozott” hazai hatalmi tényezők a politika hétköznapi színterévé a

törvényhozást tették. A márciusi forradalom egykor tisztán érvényesülő liberalizmusa az ország e fontos hatalmi

orgánumának dualizmus idejénjátszott szerepére is kihatott. S ez aligha csodálható egy olyan kormányzati forma

megvalósulása esetén, amelyben a végrehajtó hatalomnak a legvitálisabb kormányzati cselekményekhez a

népképviselet hozzájárulását kellett elnyernie. „Ama közjogok összességét, melyekben az állam felsége: legfőbb

hatalma és méltósága nyilvánul: egy fizikai személy, a király felséges címével díszesített fejedelem bírja, de

felségjogait csak az alkotmány korlátai és szabályai szerint, a népképviseleti rendszer elvei alapján szervezett

parlament részvételével gyakorolhatja” – formulázott a kortársi irodalom. Ám Ausztria és Magyarország

strukturális ellentmondásai s az a tény, hogy a „deáki epizód”, vagyis a kiegyezés a társadalmi átalakulás

kudarcos forradalmi útját felülről fejezte be, a parlamentarizmus hazai érvényesülésének lehetőségeire már a

kezdetektől árnyékot vetett. S történt mindez erős polgárság s fejlett kapitalizmus híján a liberális birtokos

rétegek vezérletével, amelyek a várható gazdasági előnyök s a remélt magyar szupremácia fejében a birodalom

másik fele, valamint a dinasztia javára lemondtak a szuverenitás teljességéről.

A dinasztikus érdekek érvényesítése – az államfői hatalom hatókörének tág megrajzolása mellett – a

parlamentarizmus kiteljesítésének egyikgátjává vált. Ezért is működött a képviselőház mellé rendelten a

dualizmus egész ideje alatt afőrendiház, amely – ha a nyolcvanas esztendők derekától némileg „demokratizált”

formában is – azt a szerepet vállalta, hogy konzervatív korrekciójával fékezi a liberális népképviselet esetleges

„kinövéseit”. A „felsőtáblára”, mint biztonsági szelepre, azonban ritkán várt jelentős feladat. A korlátozott

választójog alapján létrehozott képviselőházak politikájukkal, törvényhozási munkásságukkal hosszú ideig alig

veszélyeztették a „kiegyezési művet”, a dualista monarchia kényes egyensúlyát.

A nagy nemzeti tanács 1918-ban

Az 1918-as magyarországi ősz politikai változásai a fél évszázados dualista rendszer átalakítását vetítették elő.

A válság megoldásán munkálkodók nem az emberek, hanem az intézmények cseréjét, az egész fennálló rendszer

reformját sürgették. A hazai égbolton sokasodó viharfelhők valóban sötét árnyékot vetettek a teljes korábbi

politikai struktúrára, a monarchiára, a kétközpontú birodalom kormányaira s törvényhozásaira.

A tömegmozgalmak nyomán és a sodró utcai események hatására 1918. október utolsó napjaiban az ország

fővárosában a hatalom igazi birtokosává a Nemzeti Tanács lett. E testület a forradalom csúcsszerveként vette ki

V. A MAGYAR POLGÁRI

ÁLLAM SZERVEI –Bódiné

Beliznai Kinga – Föglein Gizella –

Horváth Attila –Máthé Gábor –

Mezey Barna – Révész T. Mihály –

Stipta István


a kormány esküjét, illetve vállalkozott a végrehajtó hatalom tevékenységének ellenőrzésére is. Ez utóbbi

jogköréből következően a Nemzeti Tanács a politikai hatalom operatív gyakorlását a népkormányra

hagyományozta, magának csupán a felügyeleti funkciót tartotta meg. S a Tanács, november közepéig naponta

ülésezve, meg is felelt vállalt feladatának, beszámoltatva a kormány tagjait, bizonyos lépések megtételére

felhatalmazást adott a kabinetnek stb.

A Nemzeti Tanácsot egyébként munkájában saját szervei és szaktanácsai támogatták, míg az adminisztrációért a

Nemzeti Tanács Irodája viselte a felelősséget.

Az állami főhatalom gyakorlásában 1918. november 16-án Magyarország Nemzeti Tanácsa, az ún. Nagy

Nemzeti Tanács vette át a főszerepet. E napon küldöttek és képviselők a politikai pártok, a vidéki nemzeti

tanácsok, munkásszervezetek, gazdasági és társadalmi egyesületek, érdekképviseletek, a Rendőr-, a

Katonatanács, a szabadkőművesek Magyarországi Szimbolikus Nagypáholya, a Magyarországi Németek

Nemzeti Tanácsa képviseletében, illetve megbízásából vettek részt az ország „forradalmi törvényes szerve”

ülésén. A társadalom nagy csoportjainak, rétegeinek érdekeit s politikai véleményét a forradalom legfőbb

hatalmi szervében delegálás útján megjelenítő mintegy 1000-1200 képviselő a „Néphatározat” elfogadásával

teljesítette is hivatását. Irányt mutatott s taktikai jellegű döntést hozott a politikai krízis okozta feszültség

feloldására. E körben a kormány teljhatalommal ruháztatott fel, s rászállt a törvényalkotás joga is. A

demokratikus átalakulás törvényhozása a következő hetekben-hóna- pokban nem is ült többé össze. Az

alkotmányozás bonyolult feladatainakteljesítéséhez a kül- és belpolitika viharai igencsak bizonytalan háttérként

szolgáltak. A későbbi konszolidáció reményében, az államélet keretei megteremtésének célját szolgálva, a

forradalom kormánya mindössze a választójog újraszabályozását s a választások megtartásáról szóló döntést

tudta meghozni.

Provizórikus megoldás: a nemzetgyűlés

Midőn „a tényleges hatalmat kezükben tartó tényezők által létrehívott nemzetgyűlés” 1920 februárjában

munkáját megkezdte, saját működését egyfelől hangsúlyozottan ideiglenesnek minősítette, másfelől sietett

magát „az állami szuverenitás törvényes képviseletének” nyilvánítani. Az 5985/1919. ME rendelet alapján

létrejött törvényhozó testület legsürgősebb feladataként az alkotmányos tényezők provizórikus helyettesítésével,

a törvényhozás alkotmányos útjához való visszatérést jelölték meg, annak hangsúlyozásával, hogy működése

során a lehető legkisebb mértékben térhet csupán el az alkotmányos rendtől, illetve az alkotmány saroktételeitől.

A nemzetgyűlés igyekezett is megfelelni a vele szemben megfogalmazott igényeknek. Mint előbb láttuk az

alkotmányosság helyreállításáról s a kormányzói intézmény felállításáról döntött, majd határozott Horthy

Miklós ideiglenes államfővé választásáról. Jó egy esztendővel később a törvényhozás arra kényszerült, hogy a

királykérdésben foglaljon állást, az 1921:47. tc. által a trón megüresedését deklarálván. A fenti sikerlistán túl

azonban az utókor jó néhány ponton a nemzetgyűlés késlekedését konstatálhatja. A választójogi reform tető alá

hozatalának elhúzódása, illetve a főrendiházi reform tárgyában hozott megkésett döntés jelezte, milyen

nehézségekkel kellett szembenéznie a kor törvényhozó testületének. A két világháború közötti autokratikus

magyar politikai rendszerben a parlament fontos helyet foglalt el, s maga is részt vállalt a konzervatív

nacionalista berendezkedés megszilárdításában s túlélési esélyeinek növelésében.

Államszervezeti stabilizáció

A nemzetgyűlés s később a kétkamarássá formált országgyűlés tehát az 1919 őszétől kormányzó hatalmi elitek

politikai gyakorlatának fontos elemévé lett, nem csupán epizódszerep jutott a törvényhozás testületének a

korszak közéleti színpadán, hanem különösen a húszas évek derekáig-vé- géig maga is kulcsfontosságú – bár

nem meghatározó – funkciót látott el a társadalom életének alakításában, létfeltételeinek stratégiai jellegű

formálásában.

A kurzus irányítói számára azonban világos volt, hogy a rendszer különböző intézményei és csoportjai között

időről időre fellépő feszültség kioltására, a politikai struktúra konszolidálásának feladatára megtervezett

törvényhozás csak akkor tud e hivatásának kellőképpen megfelelni, ha erre mind belső felépítésében, mind

összetételében maga is garanciát nyújt. A nemzetgyűlés működése jogi alapjait megteremtő, majd afelső- ház

létrehozásáról már bemutatott törvények s a választójog fejlődését fémjelző lentebb vázlatosan ismertetendő

jogalkotások valamennyien ezt a célt szolgálták.






Stipta István


A parlamentre vonatkozó jogszabályi rendezés mellett a politika ajog további lehetőségeivel és jogon kívül

eszközök seregével érte el, hogy a két világháború közötti időszak magyar parlamentarizmusára az egypárti

hegemónia nyomja rá karakteres bélyegét. Mindazonáltal a törvényhozás falai között érvényesülő túlsúlyos

kormánypárti jelenlét nem mindig és nem törvényszerűen tükrözte a valóságos belpolitikai erőviszonyokat. Így

történt ez 1922-ben, amidőn – tudatos kormányzati gesztusként – a rendszer baloldali és fajvédelemre hajló

jobboldali oppozíciójajutott erejéhez mérten tisztes képviselethez, vagy mint látni fogjuk, 1938-ban, midőn a

szélsőjobboldal jutott négy tucatnál is több mandátumhoz.

A parlamenti pártstruktúra

Az országgyűlési pártstruktúra monoton színösszetétele azonban a hazai parlamenti rendszernek csupán az

egyik hiányosságát jelentette. A harmincas évektől a politikai folyamatok tárgyilagos megfigyelője – a

végrehajtó hatalom rendeleti jogalkotó tevékenysége elharapózása mellett – a törvényhozás rutinszerű, egyre

formálisabb működésére figyelhetett fel. Holott a rendeletek útján végzett kormányzás éppen a parlament

szerepének fajsúlyossá válását indukálhatta volna. Árnyalhatta volna az országgyűlés feladatkörét, elősegíthette

volna a törvényszint tekintélyének növelését, a végrehajtás elemeinek leválasztását a törvényalkotásról. Ehelyett

– különösen a harmincas évek közepe tájától – az országgyűlés különböző, később nem igazolható indokokra

tekintettel fogadta el a legfontosabb javaslatokat, s tette ezt úgy, hogyjószerivel még a legkisebb módosításokat

sem végezte el rajtuk, igaz, nemegyszer erre még a leghalványabb esély sem adatott meg. Az egyik esetben az

előterjesztők sürgős intézkedés szükségével presszionálták a Házat javaslatuk elfogadására, hogy azután annak

végrehajtási utasítása egy évig íróasztal fiókjában bújjon meg, másszor, amikor pedig egy fontos alkotmányjogi

kérdés volt szőnyegen, apropozíció „ünnepélyességével” sürgették a változtatás nélküli gyors döntést, megint

másszor a honvédelem érdeke miatt nem kerülhetett sor az alapos megtárgyalásra.

Mindezekből következtethetően a háború előtti magyar törvényhozás bajait nem annak munkaképtelenségével

vagy vontatott ügymenetével magyarázhatjuk, hanem inkább azzal, hogy hatáskörének elkerülhetetlen időleges

kurtításán túl az ország szempontjából vitális kérdések tárgyalásakor indokolatlan mértékben mondott le „arról a

jogáról, hogy a beterjesztett javaslatot alapos megfontolás tárgyává téve, érvényesítse saját elgondolásait és

szempontjait”.

A törvényhozás munkájánakformálissá válása, a sebtében letárgyalt törvények sora végül egy olyan közfelfogás

kialakulásához vezetett, amely kárhoztatott minden nagyobb összefüggésbe helyezett parlamenti diszkussziót, s

fölösleges szószaporításnak tekintette azt.

Aligha vitatható, hogy a parlamentarizmus – imént csak vázlatosan bemutatott – betegségeiért nem

kizárólagosan a törvényhozás tagjait terhelte politikai felelősség, osztoztak abban a mindenkori kormányok

meghatározó tényezőin túl, bár jóval csekélyebb mértékben, a közjogtudomány jelesei is.

1.2. A NÉPKÉPVISELETI VÁLASZTÓJOG

Népképviselet

A liberális államépítési modell egyik posztulátuma a szélesebb alapra helyezett néprészvétel volt a köz ügyeinek

meghatározásában. A feladatot így a feudális rendi országgyűlés népképviseleti alapon megszervezett

parlamentté történő változtatása jelentette. Az első lépés e téren a választójogi törvény megalkotása volt. Az e

tárgyban megszületett s a törvénytárba 1848:5. tc. alatt becikkelyezett törvény a népképviseleti alapon létrejövő

országgyűlésről valóban radikális, mondhatni forradalmi változást hozott a hazai politikai életben. Bizonyára

nem lehetett véletlennek tekinteni, hogy a változások mértékével gyakorta elégedetlen ellenzéki „Márczius

Tizenötödike” című lap is, 1848. április 2-i számában, elismerően nyilatkozott az akkor még csupán javaslat

formájában ismert elképzelés tartalmáról, amely szerinte „szabadelvűségénél fogva minden más országbeli

törvényeket jóval túlhalad”-t. S valóban megbízható forrásokon alapuló számítások szerint, a törvény hatására, a

teljes népességhez viszonyítottan a választásra jogosultak aránya 3-4%-ról majd 10%-ra emelkedett. Ajogki-

terjesztés – a népképviseletről szóló jogalkotás kortársi értékelőinek szóhasználatával élve – egy másik

összefüggésben a felnőtt férfilakosság egynegyedét hozta döntési helyzetbe. Az állami élet modernizálásában, a

politikai hatalom legitimációjának kiszélesítésében fordulópontot jelentő törvény azonban nem valósította meg a

polgári választójog később evidenciaként elfogadott alapelveit. Ám az általánosságra, egyenlőségre,

közvetlenségre és titkosságra alapozott voksolás ez idő tájt még sehol Európában nem volt „divatban”, így e






Stipta István


princípiumok maradéktalan érvényesítését számon kérni a magyar forradalmi jogon nem volna méltányos

eljárás.

A választójogosultág általános feltételei

A magyar országgyűlés alsótáblájának kialakításáról szóló törvény éppúgy nem részeltette – a képviselő-

választások feltételeiről rendelkezvén – szavazati jogban a nőket, amint azt a nálunknál szervesebb, békésebb

társadalom- és politikafejlődést maguk mögött tudó nemzetek választójoga sem tette. A népképviseletről szóló

törvény ugyanis a voksolás jogát annak a férfinak adta meg, aki a) Magyarországon született vagy honosították,

b) huszadik életévét betöltötte, c) nem állt atyai, gyámi vagy gazdai hatalom alatt, d) hűtlenség, csempészés,

rablás, gyilkosság és gyújtogatás miatt nem állt eljárás, illetve fenyíték alatt, e) valamely törvényesen bevett

valláshoz tartozott.

A liberális nemesi befolyás alá került utolsó rendi országgyűlés „a közszabadság áldásainak” kiterjesztésében

indokolt óvatosságot mutatott.

Megmutatkozott ez a választójog feltételéül szabott vagyoni feltételek megállapításában is, amely egyébiránt jól

mutatta a politikai elit által vállalhatónakvélt társadalmi bázis rádiuszát is. Eszerint a legalább negyed telekkel

rendelkező tegnapi jobbágyok kaptak választójogot, míg a városi polgároknak a népképviseleti alapra helyezett

képviselőtábla megválasztásakor immár háromszáz forint értékű városi ház tulajdonát vagy százforintnyi éves

jövedelmet kellett igazolniok.

Cenzusok

Fontosnak tartjuk aláhúzni azonban, hogy a vagyoni cenzusokat megállapító rendelkezések egyrészt a korabeli

európai rendezéshez viszonyítottan – az 1830. évi francia, az 1831. évi belga és az 1832-ben rögzített angol

cenzusnál is – enyhébb szabályokat állapítottak meg, másrészt általános alkalmazásához sem ragaszkodtak. Így

azután a „vagyonosság” mértékétől függetlenül jutottak választójoghoz a hazai értelmiség – a tudósok, sebészek,

ügyvédek, mérnökök, akadémiai művészek, tanárok, a Magyar Tudós Társaság tagjai, gyógyszerészekés

lelkészek, segédlelkészek, községi jegyzők és tanítók – széles körei, valamint azok az iparosok és kereskedők,

akik legalább egy segédet foglalkoztattak.

A hazai politika a törvényhozás népképviseleti alapra való helyezésével „bizonyos fokig a sötétségbe lépett”. A

törvény ezért a választójogi reform esetleges veszélyeinek enyhítésére meghagyta – a politikai jogegyenlőség

elvének kétségtelen sérelmére – az addigi kiváltságosok korábban gyakorolt voksolási jogát.

Az 1848 nyarán – a nyílt szavazás mellett – megtartott népképviseleti választások a politikai rendszer fokozatos

és folyamatos átalakulását szolgálták. Ajogosultak mintegy 30%-ának részvételével lezajlott választás – a

passzivitást talán leginkább a mezei munkák szorítása magyarázta – a kormány mögött álló liberális nemesség

térnyerését hozta, a régi konzervatívok csoportja összezsugorodott, de a radikális politika hívei is „törpe

minoritást” jelentettek az új képviselőtáblában.

A dualizmus reformjai

A kiegyezés állama, politikai rendszere a negyvennyolcas alkotmány alapintézményeihez – különösen az első

esztendőkben – csupán óvatos kézzel s csak végszükség esetén nyúlt. A márciusi törvények népképviseleti

rendszere s választójoga így lényegében változtatás nélkül nyert az 1869-es parlamenti megmérettetésnél

alkalmazást. Mindössze az 1867:17. tc. jelentett e téren némi változást, azzal, hogy a választóijogosultságot

kiterjesztette a honos izraelita férfiakra is.

A politikai instabilitás Magyarországon s az ideiglenes jelleggel megfogalmazott első választójogi törvény

hiányai azonban, kevéssel a kiegyezés tető alá hozatala után, felvetették a reform gondolatát. Különösen a

kormány csökkenő támogatottsága gondolkodtatta el a hatalom embereit, a Deák-párti adminisztrációt. Az első

választások ugyanis hatvan képviselői hellyel rövidítették meg a „közös ügyi alku” hazai kitervelőinek és

megvalósítóinak pártját.

A hatalom megőrzésének célzata, a kormányzati pozíciók megerősítésének igénye 1872-re megérlelte a

választójog módosításának szándékát, s az erre vonatkozó tervezet a képviselőház asztalára is került.






Stipta István


Ajavaslat két „csomagja” konzervatív karakterű visszalépést tartalmazott: egyrészt az országgyűlési ciklus

háromról öt évre történő felemelésével ritkítani akarta a parlamenti rendszer megrázkódtatásait, másrészt a

választási feltételek szigorításával a politikailag megbízhatóbb és kiszámíthatóbb rétegeket részesítette

előnyben.

Az ellenzék pártjai – a mérsékelt balközép és a negyvennyolcasok – azonban keményen szembeszálltak a

kormány elképzeléseivel, s a parlamenti harc később oly sokszor alkalmazott eszközét, az obstrukciót vetették

be. Az agyonbeszélt és kifárasztott képviselőház kapitulált, s a választójogi törvényjavaslat látványosan bekerült

– ha rövid időre is – a törvényhozás süllyesztőjébe.

Két esztendő múltán azonban a balközép pártjában, a kiegyezést már korántsem oly éles kritikával fogadó

megyei politikai tényezőkben, értelmiségiekben s a középpolgárság hangadó köreiben egyre erősödött a

kompromisszumkészség. Így ez a párt, amely 1872-ben még – ha nem is olyan határozottan, mint a

negyvennyolcasok – ellenezte a választójog megcsonkítását, 1874-ben hangos szóval és ékes parlamenti

szónoklatokkal támogatta a még mindig csak provizórikusnak szánt kormánypárti propozíciót.

A törvényjavaslat ideiglenes jellegére világosan utalt Szeniczey Ödön a képviselőház plénuma előtt tartott

beszédében is: „Be kell ismernem azt, hogy ha az előttünk fekvő törvényjavaslat... aligha fog minden igényeket

kielégíteni, aligha fog minden várakozásnak megfelelni.” A választójog reformelképzelését s a mögötte álló

erőket azonban az ellenzék nem átmeneti karaktere miatt, hanem alapjaiban támadta, s követelte az általános és

titkos választójog bevezetését.

Ugyanakkor – amint arra már utaltunk – az ellenzéki szerepre mind kevésbé vállalkozó „balközép” lényegében

egyetértett ajavaslat koncepcionális magjával. Tisza Kálmán a parlamentben maga is kifejtette: „.ki kell

jelentenem, hogy én a választási jogosultságot általános, mindenkivel veleszületett emberi vagy természeti

jognak nem tartom.” Pulszky Ágost még egyértelműbben világította meg a törvényjavaslat központi „üzenetét”:

„Az ország törvényhozása kifejezést ad annak, hogyjövőre a jogokat nem kívánja olyanoknak tekinteni, melyek

minden viszontszolgálat nélkül adatnak az állam polgárainak.”

Az 1874:33. tc. Adócenzus

A később 1874:33. tc.-ként elfogadott választójogi novella éppen a fenti viszontszolgálat nevesítésével, részletes

kibontásával szabályozta újra a választói jogosultságot. A negyvennyolcas törvény bonyolultabb vagyoni

cenzusai helyett az új jogalkotás az adócenzust vezette be.

Az addig volt egynegyed jobbágytelek tulajdona helyett az ilyen birtoknagyság után fizetendő adó vált a

választói jogosultság alapjává, míg a városokban az kaphatott az országos politika alakításában ily módon

részt,aki 16 forint jövedelemadó befizetését tudta igazolni. Az új törvény előírásai azonban nem tették e

jogterületet átláthatóbbá. A voksolási jog új feltételeinek hosszú sorát olvasván a kortárs joggal tehette fel a

kérdést: „Mi szüksége van az államnak arra, hogy a választási törvényből csináljon fináncot, adóvégrehajtót?”

Az általános feltételek bővítése

Erre a szónoki kérdésre a legkézenfekvőbb választ azonban maguk a választási statisztikák adták meg. Ezekből

egyértelműen kitűnt, hogy az 1874-es szabályozás a választók számát jelentősen csökkentette, s így az ország

népességének mindössze 5,9%-a rendelkezett választójogosultsággal. S történt a választópolgárok számának e

jelentős „megritkítása” azáltal, hogy három – addig nem diszkriminált – réteget is kedvezőtlen helyzetbe hozott

a parlament. A választójogi novella ugyanis kizárta a szavazati jogból az egyenruhás testületek legénységét, az

adóhátralékosokat s a nem közhivatalnokként alkalmazott lelkészeket, tanárokat, tanítókat. E megszorító

intézkedések a szabadelvű kormánypolitika konzervatív irányváltását jelezték, s – ahogy a választásokkal

kapcsolatos későbbi lépéseket is – nyilvánvalóan hatalompolitikai érdekek motiválták.

Választási földrajz

1877-ben a választókerületek meghatározásával, a választási geometria kifinomult alkalmazásával, majd a

korrupcióval-kényszerrel kicsikart kormánypárti parlamenti helyekkel sikerült a kiegyezéssel elégedetlen

ellenzéket, illetve a hivatalos nemzetiségi politikával szembehelyezkedő kisebbségeket a kormányrúdtól távol

tartani. Megjegyzendő azonban, hogy a leleményesen kimódolt választási földrajz alkalmazása során az

uralkodó körök távolról sem nemzetiségi szempontokat követtek, hanem minden eszközzel a két központú






Stipta István


monarchia közötti status quója megőrzésének célját tartották szem előtt. Így azután igencsak általános volt a

gyakorlat, hogy a biztos kormánypárti vidékeken néhány száz választó juttathatta mandátumhoz képviselőjét,

míg a hagyományosan ellenzéki kerületekben 30 000 szavazó állt egy-egy képviselő parlamenti helye mögött.

Mondani sem kell talán, hogy a választójogosultságot szűkmarkúan adagoló hazai politika, midőn a

negyvennyolcas – akkor még valóban progresszív – szabályozás fokozatos továbbfejlesztése helyett a szavazati

jog megszorítását valósította meg, a polgári társadalom intézményeinek megerősítésére, a feudális struktúrák

felszámolására kisebb esélyt adott, a politikai rendszert pedig egyenesen belterjessé változtatta. A magyar

választójog antidemokratikus intézkedései ugyanis a képviselőház működését többszörösen is – és jobbára

károsan – determinálta. Ezeknek köszönhetően az évtizedig a Sándor utcai épületben működő „alsótábla”

személyi összetétele, pártstruktúrája a társadalom sajátságos, de mindenképpen eltorzított arcát tükrözte vissza.

Hiszen hosszú évtizedeken át a négyszáznyi honatya jó harmada az ezerholdas földbirtokosok rétegét

reprezentálta, míg a középbirtokosokat és az értelmiségieket a korszak egymást váltó parlamentjeiben

megközelítően százan-százan képviselték. A pártalakulások pesti rendezőelve ugyanis korántsem a nyugat-

európai liberális vagy konzervatív eszmeiség befogadásában, követésében, hanem a rendszert végigkísérő

közjogi ellentétekben, a birodalom egységének változatlan fenntartásában vagy a teljesebb állami szuverenitás

elérésében jelentkezett. Az előbbi cél mindenáron való elérésének szándéka vezetett el azután ahhoz a

„korrupciós” parlamenti rendszerhez, amelyet csaknem mindvégig egypárti túlsúly jellemzett. A praktikusan

egypólusú törvényhozás, amely legfontosabb küldetését a dinasztia feltételezett abszolutisztikus törekvéseinek

ellensúlyozásában látta, s ellenállt minden olyan politikai kísérletnek- így a szavazati jog kitágításának-, mely

pozícióit, presztízsét a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztethette volna. Ez magyarázta azt a példa nélkül

álló tényt, hogy Európában csaknem kivételként, Magyarhon maradt az az ország, amelyben „egész ötven

esztendőn keresztül a választói jog kitágítása, új rétegeknek az alkotmány sánczaibavaló felvétele tekintetében

egyetlen komoly lépés sem történt”, s még a 20. század elején is hárommilliónál több férfit zártak ki az országos

politika alakításának lehetőségéből.

Tervezetek a századfordulón

A választójogi szabályozás anakronizmusa – akkor, midőn Ausztria már 1896-ban megismerkedett az általános

szavazati joggal, s a titkos voksolást is bevezette 1907-ben – a Monarchia utolsó évtizedében már egyre kevésbé

volt tartható. S valóban, a század első évtizedében egymást értéka választójog kiszélesítését sürgető parlamenti

felszólalások, szakmai ankétok és hivatalos törvénytervezetek. Ez utóbbiak sorában előbb a „darabont kormány”

belügyminiszterének plánuma érdemelte ki a közfigyelmet azzal, hogy a titkosan gyakorolható választójogot –

csaknem korlátozás nélkül – megadni tervezte, minden – a betűvetés művészetében jártas – 24. évet betöltött

férfinak, majd a következő kormány „belügyére”, ifj. gróf Andrássy Gyula fogalmazta meg, később elhíresült,

plurális alapra helyezett javaslatát, mely még az előzőnél is nagyobb számú polgárnak biztosított volna

beleszólást az ország ügyeibe. Elképzelései szerint a középiskolai végzettséggel vagy 100 korona egyenesadó

befizetésének kötelezettségével rendelkezők szavazatának értéke három; a négy középiskolát végzetteké (vagy

20 korona egyenesadót fizetőké) kettő; az írni-olvasni tudóké egy. Az analfabéták elektoros szavazás útján,

tizenketten juthattak volna egy szavazathoz.

Az 1913:14. tc.

E javaslatokat azonban, melyek „a régi választókat az új választók gyenge kisebbségévé tette volna” nem kísérte

siker, s parlamenti elfogadásukra – bizonyára radikálisabb jogkiterjesztő tartalmuk miatt – nem került sor.

Helyettük 1913-ban végül is egy sokkalta szelídebb, mérsékeltebb választójogi törvényt cikkelyezett be a

törvényhozás – az 1913:14. tc.-et –, a szavazatijoggal rendelkezők számát alig-alig növelve. E választójogi

reformot valóban a „fontolva haladás” magatartása jellemezte, hiszen a titkosság bevezetésével próbálkozott a

törvényhatósági jogú városokban,jelentősen mérsékelte az adócenzust, de ugyanakkor a hat elemi elvégzéséhez

kötötte a választójogosultságot, s e rétegek is csupán harmincadik életévük betöltése után járulhattak volna az

urnákhoz. A törvény fenti szigorán csak alig enyhített az a rendelkezés, mely szerint a középiskolai

végzettséggel rendelkezők már huszonnégy évesen is választhattak volna.

E háború előtt elfogadott jogalkotás azonban a magyar választójogi fejlődés halva született szabálya lett. E

törvény alapján a háborús esztendőkben már nem tartottak parlamenti választásokat. Ugyanez történt a korszak

utolsó választójogi törvényével is, amelyet Vázsonyi Vilmos neve fémjelzett.

A Népköztársaság választójogi törvénye






Stipta István


1918-ban a Nagy Nemzeti Tanács „Néphatározat”-ának negyedik cikkelye egyértelműen sorolta fel azokat

ajogalkotási tárgyakat, amelyekben a kormánytól sürgős s tartalmi rendezést igényelt. Ezek sorában igen előkelő

helyet foglalt el az általános, titkos, egyenlő, közvetlen és nőkre is kiterjedő nemzetgyűlési, törvényhatósági és

községi választójogról megalkotandó néptörvény.

A fenti demokratikus elveknek megfelelő jogszabály megfogalmazására azonban az új hatalmat aligha kellett

különösebben ösztökélni. A népkormány maga is megértette, hogy a választójog feltételeinek bőkezű

megfogalmazása a modernizációra szoruló társadalom elemi érdeke, az új politikai elitnek pedig nyilvánvaló

önérdeke.

Így azután az 1918. november 23-án napvilágot is látott az 1. néptörvény, amely nemzetgyűlési választójogban

részesítette a 21. életévüket betöltött férfiakat, feltételül szabva meg a magyar állampolgárságot. A női

választójog korhatárát ugyan 24 évben állapították meg, s az állampolgárság mellett bármely élő hazai nyelven

az írni-olvasni tudást is megkövetelték a gyengébb nemhez tartozóktól, mégis külön kiemelést érdemel, hogy e

jogszabály volt az első választójogi törvényhozásunk hosszú históriájában, amely a nőket nem zárta ki e fontos

politikai jog gyakorlásából.

A Károlyi-kabinet megfogalmazta jogforrás egyúttal eltörölt minden addigi műveltségi, vagyoni stb. cenzust, s a

választójogból csupán azokat zárta ki, akiket politikai jogaiktól megfosztottak, vagy közsegélyből éltek, csőd

alatt álltak, kiskorúságukat meghosszabbították, vagy akik erkölcsrendészeti felügyelet alatt állottak.

A nemzetgyűlési választójog feltételeiről határozó néptörvény demokratizmusát, progresszív tartalmát mutatja,

hogy általa a választójogosultak száma a következő választásokon megháromszorozódhatott volna. Ilyen

választások megtartására azonban a viszontagságos politikai viszonyok nem nyújtottak esélyt. A rendszer

konszolidációja helyett annak gyors bukása következett be.

Az 1918-1919-es forradalmak kudarca után a kormány rúdjához került különböző hatalmi csoportok, majd a

politikai érdekeit mind határozottabban érvényesítő régi-új politikai elit érdekérvényesítésben legtapasztaltabb

tagjai arra törekedtek, hogy hatalomgyakorlásuk legitimációjának külföldi és hazai megítélése a lehető

legkedvezőbb legyen.A háború előtti alkotmányos rendszer helyreállításának itthoni szándéka s a módozatra

vonatkozó antantelképzelések egyik közös konzekvenciája volt az 1919 őszén megalkotott, úgynevezett

Friedrich-féle választásijogszabály, az 5985/1919. ME rendelet. A nemzetgyűlés megalakítását célzó választási

rendelet magán hordozta a kor bélyegét, s ezért maga is az átmenetiség betegségével küzdött. Valójában

átmenetet képezett a forradalmak általános, titkos és egyenlő választójogából a korlátozottabb és kevésbé

demokratikus hazai polgári képviselő-választási lehetőségek világába.

A jogkorlátozás azonban ezen a téren – legalábbis papíron – mégsem volt igazán számottevő. S vélhetően a

választójog feltételeinek újraszabályozásában ekkor tapasztalt, fontolva megtett, visszalépés nem csupán a

korábbi, elvileg nyilvánvalóan progresszívebb, szabályozás közeli emlékképeivel volt magyarázható, hanem az

antant budapesti missziójának s a győztes hatalmak kormányainak és befolyásos köreinek e tárgyban gyakorolt

nyomása is éreztette hatását. Ezért azután az 5985/1919. ME rendelet nem is szakított az általánosság és a

titkosság elveivel. Ehelyett inkább a korhatár óvatos emelésével probálkozott, s a választójogosultság alsó

határát a huszonnegyedik életév betöltéséhez kötötte, s további feltételekként a magyar államhoz fűződő hat

évnél hosszabb polgári viszonyt, fél évi helyben lakást, valamint a nőktől az írni és olvasni tudást is

megkövetelte. A szavazás módjául a rendelet a titkosságot jelölte meg azzal, hogy a voksolást quasi

állampolgári kötelességként definiálta. A Friedrich-féle választójogi szabályozás tehát óvatos visszalépést

hozott. A kormány azonban még a szavazatok számának bátortalan megnyirbálása mellett sem érezte magát

teljes biztonságban. A választások közeledtével ugyanis mind gyakoribbak lettek a hatósági beavatkozások, s a

katonai szervek fokozódó jelenléte sem kedvezett az ilyenkor megkívánható nyugodt légkör megteremtésének.

Ha azonban kerülni óhajtjuk az eufemisztikus fejtegetéseket, akkor lakonikusan annak rögzítésére

szorítkozhatunk, hogy a Friedrich-féle rendelet alapján tartott választáson több helyütt a hadsereg és a

közigazgatás helyi vezetőinek a „szelíd ráhatástól a nyílt terrorig terjedő” magatartása igencsak megkérdőjelezte

a választások tisztaságát. A kialakult politikai légkörben a szociáldemokraták visszavonták jelöltjeiket, s az

ellenfél nélküli terepen a voksolás a keresztény-nemzeti, azaz a rendszer stabilizálására törekvő pártok

győzelmével végződött.

A választások eredménye azonban sajátságos módon nem a szélesebb választójog híveinek pozícióit erősítette.

Ellenkezőleg: a kampány felizzott hangulata, majd a választások után összeülő nemzetgyűlés működésének






Stipta István


tapasztalatai inkább a választójog feltételeinek szigorítását követelők befolyását növelték. A választójog anyagi

normáinak újbóli megfogalmazására 1922-ben, a külső-belső politikai vis maior állapotával ezúttal már nem

magyarázható rendhagyó módon, sor is került. A kormány ugyanis a nemzetgyűlés előre megtervezett hivatali

idejének utolsó pillanataiban terjesztette csupán elő javaslatát, amelynek törvényhozási megvitatására így nem

jutott elégséges idő. A kormány maga „kényszerült” a kérdés megoldására – s bár a korábbi alkotmányos elvek

szigorú követése mellett ezt nem tehette volna –, s megint rendeleti úton intézkedett a politikai néprészvétel e

fontos formájának sarkalatos tételeiről. A végrehajtó hatalom azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy –

törvényes intézkedés hiányában akár szükségrendelet útján is – a korábbinál biztosabb alapra kell helyezni a

választási jogosultság és a szavazások lebonyolításának kérdéseit. S ez el is végeztetett a 2200/1922. ME

rendelet révén, amely az elődjénél antidemokratikusabb jogalkotás volt.

Lex Bethlen

Az ellenzéki körök e választójogi reformot kommentálva, szkeptikusan jegyezték meg: „Naivitás volt azt hinni,

hogy a régi uralom hívei, ha alkalmuk és lehetőségük kínálkozik arra, hogy az ellenkezőjét tegyék,

demokráciával ajándékozzák meg a népet.” Nos, annyi bizonyos, hogy a rendelet a néprészvétel kiszélesítését

valóban nem szolgálta, annál inkább a rendszer további konszolidációját, még stabilabb politikai alapra

helyezését. E mögöttes célt egyébként nem tagadta Klebelsberg Kunó sem, aki a 2200/1922. ME rendelet, a

köznapi nyelvben egyszerűen csak Lex Bethlenként nevezett jogforrás ideológiáját a nemzetgyűlés 1922.

február 15-i ülésén – midőn az még csupán propozíció volt – megvilágítva, kifejtette: „Mi ennek a javaslatnak a

megtervezésénél arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy igenis, a férfinépességnek azok a csoportjai, amelyek

még a legelemibb ismeretekkel sem rendelkeznek és amelyek gyors egymásutánban ide-oda vándorolnak,

amelyek gyökeret az ország földjébe nem vertek, azok választójogot gyakorolni nem fognak.”

A Lex Bethlen 1. §-a az iménti fejtegetést szövegszerűen érvényesítve leszögezte: „Nemzetgyűlési választójoga

van minden férfinak, aki életének 24. életévét betöltötte, 10 év óta magyar állampolgár, két év óta ugyanabban a

községben lakik, vagy van lakása és az elemi iskola negyedik osztályát sikeresen elvégezte.” A rendelet azonban

a nők választójogosultságának meghatározásakor sem tanúskodott különösebb nagylelkűségről azzal, hogy

esetükben a választásokon való részvétel korhatárát 30 évben állapították meg, megkívánván tőlük az elemi

iskola hatodik osztályának sikeres abszolválását is.

A 2200/1922. ME rendelet a választások lebonyolításának legfontosabb rendelkezéseként – a jó fél évszázada

hangoztatott, ismerős argumentummal élvén, hogy az felel meg a magyar nép jellemének – a vidéki

választókörzetekben visszahozta a nyílt szavazásos metódust.

Az 1919 után második választójogi szabályozás tehát távolabb került a demokratikus néprészvétel

megvalósításától. Sőt az előbbi rendelethez képest a választók számát csaknem egymillióval csökkentette. Így

azután aligha csodálható, hogy a Lex Bethlen nagy hullámokat vert a magyar politikai életben a húszas évek

elején. Baloldalról nyíltan és határozottan támadták, de erős kritikával illették a polgári ellenzék képviselői is,

elutasítván a választójog problémájának rendeleti úton történt – általuk alkotmányellenesnek ítélt –

szabályozását.

A közvélemény egyre erősődő nyomásának engedve, a kormány 1925-ben a választójog rendezésére javaslatot

nyújtott be a Házhoz, amely a két világháború közötti Magyarország elsőválasztójogi törvényének, az 1925:26.

tc.-nek szolgált alapjául. Az 1925:26. tc.

E törvény sommás értékelésekor – annak pozitív vonásával kezdve – kiemelést érdemel, hogy e jogforrás

először adta összefoglalóan az országgyűlési képviselő-választásokra vonatkozó teljes joganyagot, egy csokorba

foglalva a korábbi választójogosultságra, választási eljárásra, választási bíráskodásra, a választójog büntetőjogi

védelmére megfogalmazott szabályokat.

Az alkotmányos élet e fontos törvényének kevésbé dicséretes eleme volt már az, hogy anyagi jogi normái, a

választásra való jogosultság feltételrendszere a három évvel korábbi rendezéshez képest lényegében mit sem

változott. Az országgyűlési voksolás joga 1922-es kritériumainak megismétlése helyett ezért inkább az 1925:26.

tc.-ben rögzített választási módszerek vizsgálatát végezzük el.

A választójog átfogó kódexe a választások lebonyolításában többféle szavazási módszer alkalmazása mellett

döntött. A választókerületek egyik kategóriájában – az 1922-es rendeletre emlékeztetően – a pártok az általuk






Stipta István


meghatározott lajstrommal indultak a választási harcba, s a voksolás titkos, ugyanakkor kötelező volt. E

csoportba tartoztak a fővároson kívül a törvényhatóságijogú városok, amelyekben egyébként arányos képviseleti

rendszer érvényesült.

E rendszer kétségtelen előnye abban állt, hogy az egyes politikai pártok szavazatokban megnyilvánult politikai

támogatottságát kifejezésre juttatta az elnyert képviselői mandátumok száma. Ebben pedig a választási kvó-

ciens nyújtott segítséget. A választási körzetben érvényesen állított valamennyi lajstromra leadott szavazatot

ugyanis elosztották az elnyerhető mandátumokkal. Az így nyert hányados határozta meg az egyes lajstromokon

megszerezhető parlamenti helyeket. Megjegyezzük, hogy az arányos képviseleti rendszer alapján a

választópolgárok összesen 46 mandátum sorsáról dönthettek.

A nagyvárosok titkos voksolásával szemben a községekben és a rendezett tanáccsal bíró városokban egyéni

kerületekben, nyílt szavazások mellett rendeltek el választásokat. Az országosan 199-re rúgó egyéni kerület

polgárai a közigazgatási hatóságok nem palástolt segédletével „a magyar ember jellemével” összeférő módon

nyíltan választották meg képviselőiket.

A parlamenti választásokat a választójog új rendszerében ajánlások előzték meg, amelyek érvényességéhez a

választók tíz százalékának támogatását, a nagyobb kerületekben pedig legalább ezer választó aláírását írták elő.

A választójog 1925-ös törvényi rendezése után tartott első választások – csakúgy, mint a későbbiek – igazolták a

jogalkotói elképzeléseket: a kormánypárti befolyás erősödött. Az 1926 decemberében megtartott országgyűlési

választások az Egységes Pártnak 170, az azzal szövetséges Keresztény Gazdasági és Szociális Pártnak 35

mandátumot juttattak, míg a szociáldemokraták csupán 14 képviselői helyet nyertek el. A parlamenti politikai

erőviszonyokban a következő választásokon sem történt számottevő változás. S noha a szűkre vont választójogi

feltételek a kormányerők több mint kényelmes többségét biztosították, a nyílt választásokat kísérő országos

botrányok visszhangja megérlelte a választási törvény módosításának gondolatát, a nyílt szavazásos rendszer

megszüntetését.

Az 1938:19. tc. A háború előtti esztendők egyik legfontosabb alkotmányjogi átalakításaként a magyar

törvényhozás megalkotta a korszak utolsó választójogi törvényét, a titkos választást végül is intézményesítő

1938:19. tc.-et. Am, hogy e honban – törvény alapján először – megtartandó titkos országgyűlési voksolás

„sötétbe ugrást” ne jelentsen, az új választójogi törvény a titkosság élét egy sor óvatossági rendszabállyal

tompította.

A biztonsági megoldások létjogosultságáról szólva a kormánykörök széles körben hangoztatták: „Igenis

jogunkban van a közérdek szempontjából bizonyos szabályozásokat eszközölni, s megszabni azokat a kereteket,

amelyekben az egyes állampolgárokat megillető ezen nyilvános kötelességeket (a választójogot) érvényesülni

engedjük.”

Az 1938:19. tc. a titkos választójog általánossá tétele mellett éppen a fent emlegetett kereteket határozta meg. S

tette ezt nagy precizitással, a kazuisztikus szabályozás nyújtotta minden eszközzel. A körülményes szövegezés

ellenére is nyilvánvaló volt azonban az, hogy az új törvény valójában a plurális választójog rendszerét teremtette

meg azzal, hogy a konzervatívabbnak ítélt vidéki lakosságot kétszeres választójogosultsággal ruházta fel, hiszen

ott, ahol a képviselők megválasztására a lajstromos és az egyéni rendszer egyaránt lehetőséget nyújtott (a

kerületek fedték egymást), az arra jogosítottak mindkét formában kinyilváníthatták politikai akaratukat.

A törvény legelébb is megnövelte a mandátumok számát, az addigi 245 törvényhozó helyett az új

képviselőházban a választások után 260 képviselő foglalhatott helyet, akik közül 135-öt egyéni kerületből

juttattak mandátumhoz, míg a fennmaradó 125-öt a lajstromos kerületek küldték a Házba.

Az egyéni kerületek területi kijelölését a törvény a belügyminiszter hatáskörébe utalta, míg a lajstromos

kerületek a vármegyék és városi törvényhatóságok területét fedték le, ahol is egyéni kerületeket nem állítottak

fel. Megemlítjük, hogy a vármegyei lajstromokon megszerezhető mandátumok arányos elosztása sem

következett be, így a dunántúli választók hátrányosabb helyzetbe kerültek az egyes tiszántúli megyék

szavazóival szemben, hiszen innen aránytalanul több képviselő kerülhetett a törvényhozásba.

Az egyéni kerületekben a képviselő megválasztásához – a korábbi abszolút többség elvét felcserélve – csak a

viszonylagos többség megszerzésére volt szükség, ám feltétel volt, hogy a leadott szavazatok 40%-át az első

helyre került jelölt magáénak mondhassa.






Stipta István


A törvény által intézményesített két választási rendszernek megfelelően az azokban gyakorolható

választójogosultságot is különbözőképpen szabályozták. A lajstromos választókerületben választójogot

biztosítottak annak aférfinak, aki legalább 26. életévét betöltötte, legalább tíz esztendeje magyar

állampolgársággal bírt, hat év óta egy helyben lakott, és legalább hat elemit eredményesen elvégzett. A női

választójogot lajstromos választásnál a harmincéves korhatárhoz kötötték, s egyúttal önfenntartói képességet

írtak elő, vagy annak igazolását, hogy választójogosult férfi felesége vagy özvegye. Aki az előírt iskolai

végzettséget igazolni nem tudta, ám a betűvetés ismeretével bírt, szintén lehetett választó, ha megfelelt bizonyos

feltételeknek, így ha férfiként családfenntartói szerepet vitt, a törvényben meghatározott háborús kitüntetések

birtokában volt, vagy önálló gazdaként, iparosként, kereskedőként, haszonbérlőként, négy éve egy munkaadónál

szolgáló gazdasági cselédként dolgozott. A nők esetében kedvezményezett elbírálást jelentett a

választójogosultság szempontjából, ha három vagy több törvényes gyermek anyja volt. Végezetül

megjegyezzük, hogy a főiskolai végzettség nőnek és férfinak korra való tekintet nélkül, a középiskolai

végzettség pedig nőnek 26 éves korában biztosított választójogot, ha egyébként a tízéves állampolgárság és a

hatévi egy helyben lakás feltételei megvoltak.

A törvény megfogalmazásában az egyéni kerületek választójogát még szigorúbb feltételekhez kötötték. Ezekben

a kerületekbenff és nő egyformán a 30. életév betöltése után gyakorolhatta választójogát. A politikai

akaratnyilvánítás e formájának lehetőségéhez megkívánták továbbá a tízévi magyar állampolgárság meglétét,

állandó foglalkozás igazolását, illetve a családfenntartói státus bizonyítását.

A titkos választójogot megkonstruáló jogszabály rigorózus előírásai nem hagyták érintetlenül a passzív

választójog, vagyis a képviselővé választhatóság feltételeit sem. Itt az aktív választójogosultság kritériumán túli

követelmények nyilvánvalóan a kormányzat számára kedvezőbb személyi összetételű törvényhozás kialakítását

célozták. Mert mi mással volt magyarázható az, hogy a passzív választójog képességéhez a 30. év betöltésén túl

élethivatásszerű állandó foglalkozást vártakel ajelölttől, vagy azt, hogy a választást megelőző tíz esztendőben

országgyűlési képviselőnek, törvényhatósági bizottsági, illetve községi képviselő-testületi tagnak választott

legyen. A törvény a fentieken túl felsorolta a képviselővé választhatóság akadályait is. Eszerint nem volt

megválasztható – a többi között az –, aki nagyobb adóhátralékban volt, bűntett elkövetése miatt ítélet alatt állt,

akit hazafiatlan magatartás miatt hivatalvesztésre ítéltek, aki a kommunizmus alatt népbiztos,

népbiztoshelyettes, politikai megbízott vagy vádbiztos volt stb.

A titkos választójog biztonsági védsánca, mint láttuk, alaposan megterveztetett. A választójog aktív és passzív

feltételeinek gondos megkonstruálásához még egy lényeges óvintézkedés párosult, az újraszabályozott s további

megszorításokat tartalmazó ajánlási rendszer.

A törvény ugyanis az eddig megkívánt írásos ajánláson túl meghatározott pénzösszeg kaucióként történő

lefizetését is megkövetelte a jelöltállításhoz. Eszerint az egyéni választókerületekben 2000 pengő, a két

képviselőt választó lajstromos kerületben 3000 pengő, s minden egyes további megválasztható képviselő után

további 500 pengő lefizetéséről kellett gondoskodni. Mindezekhez járultak az írásban teljesített ajánlások. Az

egyéni kerületekben az érvényes jelöléshez a törvény intenciói értelmében 500, a lajstromos kerületekben 1500

választó ajánlást igazoló aláírását írták elő. Igaz, a régi pártok e téren is kedvezményezett pozícióra tettek szert,

hiszen képviselőjelöltjeiknek csupán 150 ajánlást kellett beszerezniük.

Az 1938-as választójogi reform, amelyet a kormányzó körök, annak a választások titkosságát megteremtő

újítása miatt, óvatossági rendszabályok sorával – a kormányzói jogkör további kiterjesztésével, a felsőház

hatalmának fokozásával, a többes választójog alkalmazásával, az ajánlási rendszer szigorításával – szerelt fel,

beváltotta megalkotói hozzá fűzött reményeit. Az 1938:19. tc. alapján megtartott első és egyetlen választások

ugyanis igazolták, hogy a rendszer politikai stabilitását nem csupán a közigazgatási apparátus és a csendőrség

asszisztenciájával kísért nyílt szavazá- sos választások biztosíthatják. A kormánypárt majd két évtizedes hatalmi

monopóliuma a titkos választások minden kellemetlensége ellenére is fennmaradt. Ok ugyanis az eredmények

összeszámlálása után 187 képviselői helyet mondhatott magukénak, az 1937-es esztendőben járványsze- rűen

terjedő szélsőjobboldali gondolatot propagáló nyilas párt 49 mandátumot szerzett, míg a rendszer baloldali

ellenzéke, a kisgazdák 14, a szociáldemokraták pedig mindössze 5 parlamenti padot foglalhattak el.

A mögöttünk hagyott évtizedek történetírása a háború előtti utolsó képviselő-választás eredményeinek

értékelésekor egyszer sem mulasztotta el, hogy a baloldal vereségét ne a választójogi törvény antidemokratikus

intézkedéseivel magyarázza. Igazolást erre a választási statisztikák sűrű számoszlopai szolgáltattak, s bennük az






Stipta István


a tény, hogy a háború előtti utolsó választások választói névjegyzékében a korábbinál bő hatszázezerrel

kevesebb jogosultat regisztrálhattak.

A statisztika számszerű adatait meg nem kérdőjelezve, úgy véljük, hogy a titkos választójog törvényének

egyoldalú bírálata korrekcióra szorul. Nem lehet ugyanis nem szólni arról, hogy a világégésbe rohanó Európa

középső fertályán, Magyarhonban akkor hozták tető alá a választójog új épületét, amidőn másutt nálunknál

nagyobb parlamenti tradíciókkal rendelkező politikai rendszerekben már a törvényhozás intézményeinek teljes

vagy éppen részleges lebontására tettek nem is sikertelen kísérletet.

A hazai megoldás persze nem a demokrácia nagyobb dicsőségét szolgálta, megszorító intézkedései valóban

ritkították a korábbi szabályozás szerint választásra jogosítottak táborát, ám védelmi funkciói – ha tetszik, a

választójogi törvény antidemokratikus intézményei – ekkor már a kurzus szélsőjobboldali ellenfeleit, ellenségeit

tartották kordában. A választások eredményeként kialakult-kialakított párterőviszonyok azt bizonyították, hogy

nem is sikertelenül. A helyzet Magyarországon alig változott: maradt a parlamenti váltógazdaság hiánya, amin a

rendszer kétoldali, de szélre tolt ellenzéke mit sem változtatott. Az 1939-es parlamenti erőpróba pedig igazolta,

hogy az uralkodó elitek törvényhozásban is megvalósított hatalmi monopóliuma nem csupán az addigi maradi

választójog és választási gyakorlat hozadéka volt. A titkos választások ugyanilyen eredményre vezettek, hiszen

a hatalom fundamentuma s további in- tézményei érintetlenek maradtak, és sugallták azt a vélekedést, hogy a

húsz éve kialakított keretek nem változtathatók. „A magyar választó nem kockáztatott. A nyugalmat választotta

a változási esélyek beváltása helyett, mivel nem bízott e lehetőségek realitásában” (Szabó Miklós).

Ideiglenes választások 1944-ben

A II. világháború vége felé közeledve, 1944 decemberére Magyarország területének – és lakosságának –

mintegy 55-60%-a már a frontvonal mögé került. Mivel Horthy Miklós kormányzó kiválási kísérlete a hitleri

szövetségből (1944. október 15.) sikertelenül végződött, a szövetséges nagyhatalmakjóváhagyása után, 1944.

december 2-án Szegeden a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Független Kisgazdapárt, a

Nemzeti Parasztpárt, a Polgári Demokrata Párt és a szakszervezetek részvételével megalakult a Magyar Nemzeti

Függetlenségi Front. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programja – amely a kommunista párt

akcióprogramját fogadta el – kimondta többek között, hogy: „Hatályon kívül kell helyezni mindazon

törvényeket és rendeleteket, melyeknek célja a reakciós rendszer védelme a néppel szemben, s amelynek

szelleme és rendelkezései ellentéteseka demokráciával.” Hangsúlyozta továbbá, hogy: „Meg kell valósítani az

általános, titkos, egyenlő, községenkénti, arányos, nőkre is kiterjedő választójogot a parlamenti és

önkormányzati választásoknál.”

Miután a Szovjetunió hozzájárulását adta az új magyar törvényhozó és végrehajtó hatalom megalakításához, a

demokratikus erők érdeke az volt, hogy mielőbb létrehozzák azokat, és hozzáfogjanak az új államhatalom

megteremtéséhez.

Alkotmányos értelemben választásokról s így választójogról sem beszélhetünk ebben az esetben. Az 1938:19.

tc. alapján gyakorlati kivihetetlensége miatt képtelenség lett volna megtartani a demokratikus választásokat;

ugyanakkor új választójogról csak törvényhozó testület dönthetett volna, amely a frontvonal mögött nem

létezett.

Ezt az ellentmondást oldotta fel, hogy 1944. december 14-én Debrecenben megalakult a 17 tagú Ideiglenes

Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottsága (összetétele koalíciós volt, elnöke a kisgazdapárti Vásáry István lett). Az

előkészítő bizottság kiáltvánnyal fordult a nemzethez, majd 1944. december 15-20. között – a nemzeti

bizottságok aktív közreműködésével – lebonyolította az ideiglenes nemzetgyűlési „választásokat”.

A tervezett 38 településsel szemben végül is közel 50 helységben (a megyeszékhelyeken és zömmel

városokban) rendeztek választási gyűlést. A gyűlések résztvevői az „ősgyűlések” példáját követve, általában

közvetlenül és nyílt szavazással választották meg a képviselőket; összesen 230 főt. A helyi nemzeti

bizottságoknak szintén főszerepük volt az 1945. április 2-án tartott Budapest és környéki választásokon; a

Dunántúlon azonban (1945. június 24.) már nem a helyi nemzeti bizottságok, hanem a központi szerv, a Magyar

Nemzeti Függetlenségi Front szervezte a választásokat.

Az egész országot képviselő 498 fős törvényhozó testület arra volt hivatva, hogy az új Magyarország

legfontosabb alapelveit, köztük az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójogot törvényben rögzítse.






Stipta István


Az 1945. november 4-i választásokat szabályozó 1945:VIII. tc. jelentős lépés volt a kívánt demokrácia felé

vezető úton, hiszen deklarálta az általános, egyenlő, közvetlen és titkos, valamint községenkénti választójogot és

választást.

Az 1945:VIII. tc. A természetes kizáró okokkal bírókon (elmebetegek, elítélt bűnözők stb.) kívül senkit sem

zártak ki a választójogból; vagyis nem alkalmaztak semmiféle cenzust. Mindössze az állampolgársági feltételt

hagyta meg a törvény, illetve (1945. szeptember 1. után) az ország területén belül lakáshoz kötötte a

választójogot (domicilium). Ajogszabály biztosította minden választópolgár egyenlő értékű szavazatát

(deklarálva a privilegizált rétegek megszüntetését). Sértette azonban az általánosság elvét, hogy a hazai

németséget gyakorlatilag kizárták a választójogból (nemzetiségi cenzus). Csak részben csökkenti a jogalkotók

felelősségét, hogy a németek kitelepítése (kollektív bűnösnek nyilvánítása) a Szövetséges Ellenőrző Bizottság

határozott utasítására történt. A közvetlenség elve kizárta a közvetítő lépcsőfokokat, vagyis a polgár magára a

jelöltre (listára) szavazott. Kizárások 1945-ben is voltak. Diszkvalifikálták 25 betiltott szervezet vezetőit [59. §

(9) bek.], ami néhány hónappal a háború után érthető volt.

Az állampolgárok az induló pártok által állított önálló listákra szavazhattak; a listákon az egyes pártok vezetői,

ismert alakjai szerepeltek. A választásokon csak olyan pártok vehettek részt, melyek részvételi jogát az

Országos Nemzeti Bizottság megállapította és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság engedélyezte. Egyéni kerület

nem volt, tehát egészében az arányos képviselet elvét követték. Az országot 16 választókerületre osztották; egy

mandátumhoz 12 ezer szavazat kellett; az országos listán behívható képviselők száma 50 volt. A korhatárt 20

évben szabták meg. (Így 5 167 180-an szavazhattak, a lakosság 60%-a. Ez az arány a századfordulón 6% volt; a

két világháború között 26-39% között mozgott.)

Az 1947: xxii. tc.

A választójog módosításáról szóló 1947:XXII. tc. – amely az előre hozott, 1947. augusztus 31-i választásokat

szabályozta-több, a demokratikus választójog alapelveit csorbító passzust tartalmazott.

Ajánlási rendszer

Az ajánlási rendszer korlátozott bevezetése azt jelentette, hogy azoknak a pártoknak, melyek 1945-ben nem

kaptak indulási engedélyt az Országos

Nemzeti Bizottságtól, minden választókerületben ötvenszer annyi választópolgár írásbeli ajánlását kellett

felmutatni, mint amennyi a körzetben jelölhető személyek száma. Aprémiumos rendszer meghonosítása

következtében, amennyiben a választási szövetségre lépett pártok elérték a szavazatok 60%-át, úgy az országos

listán megválasztható képviselői helyek 80%-ára; ha elérték a szavazatok 75%-át, úgy az országos lista

mandátumainak 100%-ára tarthattak igényt. (Választási szövetségre azonban csak az 1945-ben indult pártok

léphettek.)

Kollektív felelősség

Ez évben bővítették a kizárások körét. Az 1945:VIII. tc.-ben felsorolt 25 szervezetnek nemcsak vezetőit, de

választmányi tagjait és országgyűlési képviselőit is kizárták a választójogból. Megvonták a választójogot újabb

27 egyesület, szervezetvezetőitől (6. §), továbbá azoktól is, akikNyugatra (Németországba) menekültek, és

1945. október 31-ig nem tértek vissza Magyarországra. A kollektív felelősség alapján megítélt németek mellett

kizárták a választójogból az áttelepült csehszlovákiai magyarokat is, illetve mindazokat, akik 1947. május 1-je

előtt Magyarország területén kívül laktak.

A törvény az egy mandátumhoz szükséges szavazatok számát 12 000-ről 14 000-re növelte, s az országos listán

behívható képviselők számát 50-ről 60-ra emelte. 1945-tel ellentétben – az arányosság feltétlen tiszteletben

tartása jegyében – a kerületi töredékszavazatokat is összeadták.

Új elem volt a névjegyzékkivonatokkal (a színükről elnevezett ún. „kék cédulákkal”) való szavazás

lehetőségének a megadása. E rendelkezés szerint azok, akik választójogosultságukat a körzetük választási

bizottsága által kiadott névjegyzékkivonattal igazolták, a körzetükön kívül bárhol szavazhattak.

Az 1947:XXII. tc. az általánosság elvét a kizárásokkal, az egyenlőség elvét a prémiumos rendszerrel, a titkosság

elvét az ajánlásokkal sértette. Emellett több olyan passzusa volt, amely visszaélésekre adott lehetőséget. Így az






Stipta István


ajánlások hitelességének megkérdőjelezése lehetővé tette a választások eredményeinek utólagos felülbírálatát. A

legnagyobb visszhangot kiváltó visszaélést a „kék cédulákkal” követték el. Mindezek a többpártrendszer

felszámolását célzó pártpolitikai érdekeket szolgálták.

1.3. A KÉPVISELŐ JOGÁLLÁSA

Az országgyűlés tagjainak jogállása a népképviseleti választójognak megfelelően lényegesen átalakult, bár

számos tradicionális eleme megmaradt. Megváltoztak ugyanakkor a képviseleti mechanizmusok, megváltozott a

képviselet tartalma, továbbá intézményesültek a képviselői függetlenséget garantáló és a képviselői

tevékenységet biztosító, az országgyűlés gyakorlatában érvényesülő parlamentáris jogosítványok.

Szabad mandátum

A képviselet tartalmi változásainak legjelentősebbike a mandátum in- tézményének megjelenése volt a

képviseleti praxisban. A korábbi, a követek általi rendi képviseletre jellemző imperatív mandátummal szemben

a szabad mandátum vált a képviselet legfontosabb elemévé. Mint fentebb, a rendi országgyűlések taglalásánál

már láttuk, a követekjogállását döntően az határozta meg, hogy a rendi országgyűlések alsó tábláján az

akaratformálás forrása a törvényhatóság, a vármegye, a kiváltságos kerület, a szabad királyi város és a vallási

testület volt (hatósági képviselet elve). A vármegyei közgyűlésben, városi tanácsülésen megfogalmazott

többségi véleményt a követek csupán tolmácsolhatták a tábla ülésein, önálló (saját) véleményt nem

képviselhettek. Csak a kiküldő hatóság álláspontjának megfelelően szavazhattak a tárgyalások során. A követ és

a küldő hatóság közötti ily szoros kapcsolat kifejezője volt tehát az instructio, a követutasítás, melynek be nem

tartása egyet jelentett a visszahívással, a megbízatás elveszítésével. Erdélyben egyenesen megeskették a

követeket az instructio betartására, így esküszegés bűncselekményénekjogkövetkezmé- nyeivel számolhatott a

renitens követ. (A hatósági képviselet, a követutasítás és a követek visszahívása tehát szorosan összetartozó

intézmények.) A népképviseleti választójogi szabályozás a követi struktúra helyébe a képviselőit állította, a

vármegyei közgyűlések követválasztási jogát a választókerületek választójogosultjaira ruházta át. Az

önkormányzatok és a képviselők kapcsolata meggyengült, teljesen új megoldásokat kellett keresni az

érdekérvényesítés rendi tradícióinak helyébe. A polgári képviselet tartalma lényegében különbözött a renditől: a

választókhoz kötöttség jelképessé vált, a választói érdekképviselet értelmezése kitágult, a felelősség szerkezete

módosult. A képviselő mandátumát választókerületben szerezte. Megbízatása a függetlenség szellemében

kötetlen volt, vagyis sem instructiót nem adhattak neki választói, és vissza sem hívhatták (szabad mandátum). A

polgári parlamentarizmus mandátumfelfogásának elvi alapja az a feltételezés, hogy a képviselők nem egyéni

vagy csoportérdeket, hanem a nemzet összességének érdekeit képviselik. A szabad mandátum logikus

következménye, hogy a törvényhozás függetlenségének megóvása érdekében a mandátumhoz jutott képviselőt

ki kell vonni minden olyan befolyás alól, mely akadályozhatja őt a szabad véleményalkotásban, a nemzeti érdek

kötetlen képviseletében. Ez a megbízatás nem ismeri az utasítást, beszámoltatást, s még kevésbé a visszahívást.

A választási programok, a kampány és az előzetes megmérettetés jutott nagyobb jelentőséghez, hiszen a

képviselő a voksokat választói nagygyűléseken tartott beszédekkel, korteskörutakkal, esetleg nyilvánosság elé

tárt programjával, nemritkán hivatala segítségével szerezte. A választópolgárok legfeljebb feltételezhették, hogy

választási ígéreteit meg fogja valósítani, vagy hogy választókerülete érdekét megfelelőképpen képviselni fogja.

Ha ígéreteihez nem tartotta magát, a következő választások során leszavazhatták korábbi, kiábrándult hívei. A

képviselői mandátum ilyen változásának 1848-ban még nem adott valós tartalmat a később meghatározóvá vált

párthovatartozás. A kezdeti tapasztalatok azt mutatták, hogy a választójogosultak leginkább már parlamenti

gyakorlattal bíró, a reformkori küzdelmekben maguknak nevet szerzett nemeseknek ajándékozták szavazataikat,

illetőleg, ami az első népképviseleti választásnál különös vonás: igen nagy számban, 20 százalék fölött

ügyvédeknek és orvosoknak. (A feltűnően magas arány nyilván a képviselőjelöltek ismertségében rejlett.) A

dualista országgyűlés sajátos parlamentarizmusának viszonyai között nem véletlen tehát, hogy a pártok

igyekeztek megnyerni maguknak a közvélemény által jól ismert, neves személyiségeket, közöttük írókat,

jogászokat, orvosokat. Hosszú ideig sokkal nagyobb jelentősége volt az ismertségnek a választások során, mint

a pártpolitikának, ideológiának.

Mentelmi jog

A mentelmi jog (immunitas) megfogalmazása a hatalmi ágak világos elhatárolását szolgálta, hiszen annak

legfőbb célja a képviselő jogainak biztosítása a végrehajtó vagy bírói hatalom (esetleges) zaklatása, önkénye,

nyomásgyakorlása ellenében. Az immunitás önállósodásának alapvető feltétele volt az értelmezési alap

megváltoztatása: a mentelmi jog lényege nem az egyes tagok személyes szabadságában (mint a rendi diétán),






Stipta István


hanem a parlament függetlenségében rejlik. Ez a felfogásváltozás vezetett el a mentelmi jog

differenciálódásához.

Sérthetetlenség

A képviselői függetlenséget garantáló és a képviselői tevékenységet biztosító speciális jogosítványok

leglényegesebbike a sérthetetlenség (inviolabilitas) kialakulásának és jogszabályi megfogalmazásának ekkor

lehetünk tanúi. A törvényhozó testület tagjainak védelme már a rendi országgyűlés idején foglalkoztatta a

jogalkotót. A polgári parlamentek képviselőinek büntetőjogi védelme pedig intézményesen épült be a képviselői

jogállásba. A képviselők különös büntetőjogi oltalmazása a fogalmak pontosítása során lényegében levált a

rendi diéták sérthetetlensége körében, a mentelmi joggal együtt értelmezett intézményéről, s a büntetőjog

terrénumába került. Ennek egyik fő oka a védelem céljának megváltozásában kereshető. A sérthetetlenség

jogintézménye ugyanis a követek és képviselők függetlenségének, integritásának védelmét volt hivatva

szolgálni. Az országgyűlés tagjai védelmének súlypontja az 1848 előtti Magyarországon nem a kormányzati, a

királyi hatalom irányában fogalmazódott meg – az ellen viszonylag hatékonyan védett a nemesi személyes

szabadság –, hanem a magánosok támadásaival, a hatalmaskodókkal szemben kellett oltalmaznia a jognak a

követeket. A polgári képviselet megjelenése más tartalmat adott a fogalomnak. Igaz, a nemzet képviselőjét, a

legfőbb államhatalmi szerv tagját továbbra is jogi védelemben kellett részesíteni a magánosok részéről ért

támadásokkal szemben, de már egy újabb dimenzióban a képviselő szembekerült a végrehajtó hatalommal is.

Az inviolabilitas elsősorban tehát védelmező intézmény volt, mely a képviselőt mint a törvényhozás tagját

oltalmazta a végrehajtó hatalom visszaéléseivel, zaklatásaival szemben. Egyfajta általános mentességet jelentett,

mely lehetőséget adott a fenyegetett képviselő számára, hogy a Ház védelmét kérje.

A salvus conductusból levezetett személyes szabadság maradványaként a mentelmi jog fogalmába beépült

természetesen a képviselőnek magánszemélyként elkövetett cselekménye is, melyekért felelősséggel tartozott –

státusa mégis nyújtott számára annyi kedvezményt, hogy csak a törvényhozó szerv hozzájárulásával volt ellene

büntetőeljárás lefolytatható, a ház beleegyezésével volt letartóztatható vagy bíró elé idézhető.

Felelőtlenség

A mentelmi jog másik (jelentősebb) elemét a képviselő felelőtlensége jelentette, melynek következtében az

országgyűlés tagjaként, tehát képviselőként tartott beszéde vagy tette miatt semmiféle parlamenten kívüli

hatóság őt felelősségre nem vonhatta, csak az a háza a gyűlésnek, melyhez tartozott. Korábban a nemesi

prerogatívák a személyes szabadság értelmezésével, a sérelmek előterjesztésének jogával meggátolták egy

esetleges mentelmi jog kialakulását. A mentelmi jog polgári szellemű megközelítése a reformkor polémiáiban

bukkant föl, amikor is veszéllyé váltak a törvényhozói beszédek miatti hűtlenségi perek. A reformkori

harcokban bontakozott ki modern értelmében a felelőtlenség intézménye, mely a polgári parlamentarizmus

keretei között teljesedhetett ki. E jog garantálta a népképviseleti alapon választott képviselők számára a

függetlenséget, mint ahogyan az egész országgyűlésnek mint a törvényhozó hatalom szervének függetlenségét a

kormányzattal, királlyal, bírói hatalommal szemben. 1848/49-ben a mentelmi jog törvényi definiálására ugyan

nem került sor, áttételesen azonban értesülünk alkalmaztatásáról. „Önként értetik, hogy a törvényhozó test tagjai

sem vizsgálat alá, sem pörbe nem foghatók, ha csak a ház minden előforduló esetre különös felhatalmazást nem

ád” – szólt a vésztörvény. A debreceni tárgyalások során hozott s a katonai szolgálatot teljesítő képviselők

felelősségre vonásáról szóló határozatba foglalt rendelkezés szerint az ilyenek „a hadi törvények szigora alá

esnek és a törvényhozás tagjait külön megillető előjogokkal nem bírnak”. A képviselők különleges büntetőjogi

védelméről ugyan kifejezetten szó nem esett, ám nincs okunk feltételezni, hogy a rendi országgyűlések

gyakorlata szerint értelmezett sérthetetlenség e vonatkozásban ne élt volna tovább, hiszen az 1848-as törvények

nem tagadták meg a jogfolytonosságot a korábbi jogi konstrukciókkal. A felelőtlenség terjedelmét a gyakorlat

határozta meg, mint általában a mentelmi jogét is. A parlamenti szólásszabadság (s ezzel együtt az annak alapját

képező felelőtlenség) érvényesülésének területét a képviselőház határozatokban rögzítette. Így vonatkozott az

országgyűlés, az osztályok és bizottságok tárgyalásaira, a Házban folytatott bármely beszélgetésre, a pártközi

értekezletekre is, de már a választók előtt tartott beszédekre nem.

Összeférhetetlenség

A mentelmi jog a képviselő függetlenségének az aktív politikai befolyásolással szembeni biztosítéka. Az

összeférhetetlenség (incompatibilitas) intézménye passzív módon óvja a képviselőt olyan helyzetektől,

melyekalkalmat adhatnának a kívülálló erőknek a befolyásolásra, megkísértésre. Az összeférhetetlenség lényege






Stipta István


tehát, hogy a képviselő ne kerülhessen olyan helyzetbe (állásba, tisztségbe, függőségbe, érdekeltségi viszonyba),

mely veszélyeztetheti önálló döntését, mely alkalmat adhat akaratkifejezésének befolyásolására. 1848 előtt a

magyar rendi országgyűlésben, minthogy a követválasztás az önkormányzatok dolga volt, természetesnek tűnt,

hogy ajogosított közösség saját soraiból bárkit a diétára küldhet, ha őt megfelelő követnek találja. Idevágó

szabályozás tehát nem nagyon akadt. Elvétve mégis találkozunk az összeférhetetlenség egyes eseteivel, vagyis

olyan helyzetek meghatározásával és tilalmazásával, amikor valaki foglalkozása okán nem volt alkalmas a

követi státus elfoglalására, mert azáltal a személyes vagy általánosabb befolyásolás lehetőségét vélték

felfedezni. Az 1649:44. tc. kizárta az országgyűlésről az ügyvédeket (kik, mint azt a megerősítő 1655:61. tc.

megfogalmazta, követi teendőiket peres feleik érdekében elhanyagolják), továbbá a harmincadtiszteket és

vámszedőket. Ugyancsak tilalmazták a törvények a diéta tagjai számára ajándékok elfogadását. 1790-ben

fogadalmat tettek a követek és a főrendek is, hogy az országgyűlés időtartama alatt sem ajándékokat, sem

tisztségeket, sem pedig kitüntetéseket el nem fogadnak.

Követi összeférhetetlenség

Sajátos válfaja volt a rendi korszak összeférhetetlenségének a követi incompatibilitas, melyet az 1832/36-i

országgyűlés deklarált. A kettős mandátum elleni fellépés keretében megtiltották, hogy egy személy két

vármegye követeként lépjen fel az országgyűlésben. (A szabad királyi városok esetében ilyen megkötöttség nem

volt, persze ott a szavazatszám miatt ennek nem is volt jelentősége.)

Az első népképviseleti országgyűlés e körben csupán két fontosabb kérdésről tárgyalt. Az ún. távolléti

összeférhetetlenség aktuális problémából eredt: részben a katonai események, részben pedig a politikai

megosztottság miatt a képviselők nagy része – a házszabály kötelezésével ellentétben, mely az ülésszakon való

jelenlétet írta elő – távol marad a tárgyalásoktól. Ennek megszüntetésére döntött úgy a Ház Madarász József

1849. január 22-i előterjesztése nyomán, hogy a március 1-jéig Debrecenben igazolatlanul meg nem jelentek

mandátumaikat elveszítik. Az incompatibilitas e válfaja távoli rokonságot mutatott csak a hivatali

összeférhetetlenséggel, kizárólagos célja a gyűlés működőképességének fenntartása, a politikai színvallás

kikényszerítése volt.

A hivatali (vagy függőségi) összeférhetetlenség

A reformkorban gyakorlattá lett több vármegyénél, hogy megeskették követeiket: megbízatásuk idejére

semmiféle hivatalt elfogadni nem fognak. E rendelkezések már arra mutatnak, hogy a végrehajtó hatalommal

szemben (ami persze itt az abszolút bécsi kormányzatot jelentette még a magyar rendi érdekeket képviselő

országgyűlés ellenében) a törvényhozás védelmezni próbálta tagjai függetlenségét, akadályozni a hivatalokon át

függőségi viszonyba kerülésből folyó kiszolgáltatottság kialakulását. A hivatali összeférhetetlenségről a

1848/49-es országgyűlés törvényi szinten nem rendelkezett. Végül is nem a képviselők háza próbálta meg

tisztázni a helyzetet, hanem az a végrehajtó hatalom, amelynek befolyása ellen védeni volt hivatott az intézmény

a képviselőket. Miután ugyanis a debreceni ülések idejére már szinte minden képviselő egyben állami

tisztviselővé is vált, a kormány maga bocsátott ki rendeletet az összeférhetetlenségről. E rendelettel megszűnt a

mandátuma mindazon képviselőknek, akik hivatalra alkalmaztattak, s azok választókerületében új választásokat

kellett kiírni. A kormányindoklás szerint ezáltal voltaképpen a végrehajtó hatalmat védelmezték, hiszen

egyébként azzal vádolhatnák a kormányt, hogy tőle függő képviselőkkel akarja irányítani a parlamentet. Az

összeférhetetlenség pontosítása azután a dualista állam parlamentjében központi kérdéssé vált, szabályozása is a

kiegyezést követő évtizedek terméke. (Több részszabály mellett az 1875:1. tc., 1901:24. tc. foglalkozott a

kérdéssel.) E szabályok a hivatali összeférhetetlenségről szólva a képviselőt többek között az államon belüli

alárendeltségi viszonytól, az ebből eredő nyomásgyakorlástól kívánta megóvni (e körbe esett néhány kivétellel

mindazon hivatal, melyet a király vagy a kormány, továbbá egyéb közigazgatási szervek kinevezésével lehetett

elnyerni).

Gazdasági (vagy érdekeltségi) összeférhetetlenség

A gazdasági összeférhetetlenség a képviselőt olyan helyzettől védte, minek következményeként anyagi

érdekeinek kedvező vagy kedvezőtlen alakításával országgyűlési magatartása a végrehajtó hatalom közegei által

befolyásolhatóvá válhatott, továbbá melyben esetlegesen feltételezhető volt, hogy a képviselői befolyását saját

anyagi érdekeinek érvényesítésére használhatta föl. (Ha például a képviselő az állammal közvetlen vagy

közvetett üzleti viszonyban állt, példának okáért a kormány vállalkozója, szállítója, kormányügyletek

közvetítője, állami kezelésben álló alapítványi javak kezelője, bérlője, haszonbérlője volt stb.)






Stipta István


A büntetőjogi összeférhetetlenség

A büntetőjogi összeférhetetlenség értelemszerűen együtt járt a képviselői mandátum elvesztésével: súlyosabb

(diffamáló: gyilkosság, rablás, lopás, orgazdaság, gyújtogatás, okirathamisítás stb.) bűncselekményért kiszabott

jogerős elmarasztaló ítélet esetén; a politikai jogok gyakorlásának felfüggesztéséről szóló ítélet jogerőre

emelkedése esetén, továbbá ha a képviselő bármilyen természetű anyagi ellenszolgáltatás fejében bárkinek

érdekében bármilyen ügyben közbenjárásra vállalkozott.

Az anyagi összeférhetetlenség a képviselőt személyes anyagi biztonságának, vagyoni függetlenségének

elvesztése esetén érintette. Ha ellene jogerős határozattal csőd nyittatott, vagy ha gondnokság alá helyezték,

okkal volt feltehető, hogy anyagi helyzete megrendült, veszélyeztetettsége a befolyásolásra fokozódott.

A közjogi szakirodalomban számon tartott e sajátos incompatibilitas- válfaj ugyan nem járt a képviselői

mandátum megvonásával, de tilalmazott volt. E körbe esett különösen a kormánynál történő, a kapcsolatokkal,

helyzettel visszaélő „kijárás”. Így közbenjárás címek, kitüntetések, rendjelek adományozására, vasutak,

csatornák, közlekedési vállalatok engedélyezésére, állami vagy középítkezések megszerzésére, jövedelmező

jogok adományozására vagy átadására stb.

Hűségiösszeférhetetlenség

Az 1938:19. tc. határozta meg az összeférhetetlenség egy sajátos esetét, mely azokra vonatkozott, akik a magyar

hazához, a magyar nemzethez tartozó hűség ellen vétettek; nem törvényes úton törekedtek az ország

törvényeinek megváltoztatására, továbbá akik országgyűlési képviselői működésükben a képviselőházon kívül

állóktól utasítást fogadtak el.

A főrendiház, illetve felsőház tagjaira nézve kevésbé direkt formában alkalmazták az összeférhetetlenség

kategóriáit. Néhány nyilvánvaló esetet (a rendes bíróságok által fegyházra, súlyos börtönre szóló ítéleteket, a

nyereségvágyból eredő bűntett vagy vétség miatt kiszabott ítéleteket) leszámítva a felső kamara tagja nem

veszítette el jogosultságát, csupán szünetelt tagsága. Minthogy a főrendiházi, felsőházi tagságot túlnyomóan

születés alapján vagy életre szólóan szerezték meg birtokosaik, a politikai felfogás szerint méltánytalan lett

volna az összeférhetetlenségi helyzet kialakulta miatt végleg elveszíteni. Szünetelt tehát tagsági joga annak, aki

politikaijogai felfüggesztésére ítéltetett, az időtartam lejártáig; a csőd alatt állóknak a csőd időtartama alatt; a

gondnokság alá helyezetteknek a gondnokság időtartama alatt; vagyoni képességüket elveszítetteknek addig,

míg azt vissza nem nyerik; a képviselővé választottaknak, arra az időtartamra, míg mandátumuk szólt.

Főrendházi és felsőházi tagok esetében sem a hadseregben betöltött tisztség, sem az állami vagy egyházi hivatal

betöltése nem jelentett összeférhetetlenségi okot. 1927-ben a felsőház igazoló bírósága még a bírói tisztséget

sem tekintette összeférhetetlennek a felsőházi tagsággal. Az 1870:18. tc. szerint az Állami Számvevőszék

elnöke, alelnöke és tisztségviselői nem lehettek az országgyűlés tagjai, ez vonatkozott értelemszerűen a főrendi-

és felsőházi tagokra is.

Az összeférhetetlenség következményei

Minthogy az összeférhetetlenség a képviselők döntési függetlenségének garantálása érdekében olyan kérdésekre

terjedt ki, melyek a képviselő szabad véleményalkotását kedvezőtlenül befolyásolhatták, vagy a befolyásolására

alkalmat adhattak, a szabályozás e helyzetek kerülését vagy a már kialakult incompatibilis helyzet felszámolását

várta el a képviselőtől. Ez történhetett a képviselői mandátumáról történő lemondással, vagy az

összeférhetetlenséget előidéző külső ok megszüntetésével. Ha maga a képviselő önként nem oldotta föl a

konfliktust, az ügyben az országgyűlés összeférhetetlenségi állandó bizottsága és összeférhetetlenségi

ítélőbizottsága járt el, végső soron döntve a mandátum megvonásáról.

A tárgyalással kapcsolatos jogok

A képviselői mandátum lényege, hogy a képviselő választóitól nyert megbízatása alapján az általa ígért politika

érvényesítése érdekében részt vehet a törvényhozás munkájában, alakítólag közreműködhet a

törvényalkotásban.

Az 1848 előtti rendi országgyűlésekben a követek tevékenységének garanciája volt a salvus conductus

kiterjesztő magyarázataként értelmezett szabad tárgyalási jog, melyet általánosságban megfogalmazott ugyan

az1790:13. tc., amikor azt mondta: „az országgyűlési ügyeket törvényes szabadsággal tárgyalják”, bővebb






Stipta István


kifejtésére azonban nem került sor. A diéták résztvevői kínosan ügyeltek a szólás szabadságának

sérthetetlenségére, s e kérdésben az udvarral szemben is mindig következetesen egységes álláspontot foglaltak

el. Mindenki szót kapott, s jelentkezése (felállása) sorrendjében beszélhetett. A szabad tárgyalás mellett a

követet megillette a szavazás joga. Szavazatának értéke azonban, mint azt a rendi országgyűlések tárgyalásakor

láttuk, több tényezőtől függött. A követeknek emellett természetesen joguk volt részt venni az ügyrendi, alkalmi

deputatiók vagy az érdemi előkészítő, szövegező munkát végző, a sérelmeket vagy a végleges

törvényszövegeket feliratba fogalmazó bizottságok tevékenységében is.

Képviseleti jogok a népképviseleti országgyűlésben

A fentiek természetes folytatásaként, de a polgári parlamentarizmus elemeként is megillették a képviselőket

mindazon jogok, melyek egy testületi szerv működéséhez, annak munkájában való részvételhez szervesen

kötődtek. Így a plenáris ülésen, az osztályüléseken, a bizottsági üléseken való részvétel, felszólalás,

kezdeményezés és javaslattétel; a döntésben való közreműködés (szavazás), e testületek tagjává vagy

tisztségviselőjévé történő választhatóság joga. Tisztségviselőként igényt tarthattak díjazásra. Munkájuk alapos

végzéséhez szükséges információk megszerzésére különféle módozatok álltak rendelkezésükre, ilyen volt a

kérdezés joga, az információkérés joga, a betekintés joga s végül az interpellációs jog.

A szabad és kötetlen szólás eszméje hamarosan korlátok közé szorult, de alapvető elvként mindvégig jelen volt

a polgári parlamentarizmus korában. A jogok aggályos biztosítása jegyében a házszabályok rendkívüli

precizitással írták körül a tárgyalási rendet. Szabályozták például azt, hogy az indítvány ellen és a mellette

szólók csak felváltva kaphattak lehetőséget véleményük kifejtésére, hogy beszédet olvasni tilos, hogy a szólót

beszéde befejezésében megzavarni, akadályozni tilos, hogy a szavazás felállással és ülve maradással történik,

hogy a szólásra előre jelentkezni kell, s ajegy- ző felhívására kezdheti meg mindenki véleménye kifejtését, hogy

a tárgy alapelvéhez és lényegéhez szólni csak egy alkalommal lehetséges, hogy ez alól csak a napirendi

javaslatok, a személyes megtámadtatásra adott válaszok és a házirendre utaló hivatkozások jelenthetnek kivételt.

A tárgyalások alapelvként nyilvánosak voltak, s ez fontos tényező volt az ellenzéki képviselők szempontjából,

kik sokszor ezzel az egyetlen fegyverrel fordulhattak szembe a kormánypárti többséggel.

Obstrukció

Az obstrukció a 19-20. század fordulójánakjellegzetes parlamentáris intézményévé vált. Az angol

parlamentarizmus praxisából a kontinensre átszármazott s általánosan elterjedt intézmény a kormányakaratnak

ellenálló ellenzéki képviselők oppozíciójából, bojkottízű, tervszerű ellenállásából fakadó eszköz volt. Nem

jellegzetesen magyar intézményről volt tehát szó, jóllehet a magyar politikai életben annak sajátos konstrukciója

miatt a századfordulón igen nagy szerepet játszott. Az obstrukció a parlamentarizmus fejlődésének egyik

vakvágánya volt, mely részben a még csak kialakulófélben lévő és alig szabályozott tárgyalási gyakorlat,

részben pedig a csupán kontúrjaiban körvonalazódó parlamenti kisebbségi jogok rögzítetlenségének terméke.

Technikai obstrukció

A szakirodalom különbséget tett egyszerű, technikai és erőszakos obst- rukció között. Az obstrukció

legkézenfekvőbb formája volt a képviselői szólásszabadságból egyszerűen következő lehetőség: az obstruálók

számára nemkívánatos tárgyak agyonbeszélése, a kormányjavaslat gyors le- tárgyalását ellehetetlenítő többórás

szónoklatok és felolvasások gyakorlata. A szervezett kisebbségi fellépés lehetővé tette, hogy a házszabályok

értelmezésének boncolgatásával vagy a rendelkezések vitatásával kimerítsék a tárgyalásra rendelkezésre álló

időt. Ez a technikai obstrukció túlmutatott az egyszerű időhúzáson: a házszabályok művészi kihasználásával, az

ellenzéknek biztosított lehetőségekjogszerű alkalmazásával ellehetetleníthették a parlamentet,

megakadályozhatták eredeti funkcióinak teljesítésében.

Erőszakos obstrukció

Az ellenzék durvább eszköze volt az erőszakos obstrukció, amikor is kiabálással, üvöltözéssel, verekedéssel,

zajongással, tárgyak, gyümölcsök dobálásával, tojáshajigálással, esetleg mint 1904. december 13-án történt a

magyar országházban: a bútorok és a berendezés összetörésével tették lehetetlenné a törvényhozás munkáját. Az

erőszakos obstrukció nyilván a kisebbség kilátástalan parlamenti küzdelmeinek tükröződése: a tehetetlenség

kirobbanása a kormánypárt túlnyomó fölénye és lekezelő, ellenzéket semmibevevő politizálása miatt.

Klotűr






Stipta István


Az obstrukció letörésére a legelterjedtebb technikai módszer a klotűr (cloture), vagyis a beszédidő korlátozása,

illetőleg megvonása, esetleg a tárgyalás lezárásának elhatározása volt egyszerű szavazással. Lehetséges és

gyakori megoldás volt a parlament elnökének jogkörét érintő kiterjesztés, az elnök diszkrecionális jogának

bővítése, a napirend tárgyának elintézésére záros határidő kitűzése, a huzavona alapjául szolgáló vitatott

házszabályhelyek módosítása. Persze ezen eszközök csak a jogszerű (tehát az egyszerű és a technikai)

obstrukció ellen nyújthatnak védelmet. Az erőszakos obstrukció csak erőszakkal volt letörhető. Tisza egy percig

sem habozott példának okáért a rendőrséget is az ülésterembe rendelni, s onnan az ellenálló ellenzéki

képviselőket kivezettetni. (A történeti irodalom az első obstrukciós esetet a magyar országgyűlésben 1872.

március 5-én jegyzi a választójog szűkítésének tárgyában folyó polémia keretében. Az 1894/95-ös obstrukció az

egyházpolitikai törvények kapcsán zajlott, melyben méltatlanul elmérgesedett a stílus és a hangnem. Ugyanez

történt az 1898. évi Bánffy Dezső elleni fellépésnél és 1903-ban, a katonai kérdések körül forgó vitában. Végül

az utolsó obstrukció alkalmával, 1912. június 4-én, rendőrökkel távolíttatta el Tisza a hangoskodókat, gátat

szabva további ellenzéki akcióknak.)

Az interpellációs jog a polgári szellemű népképviselet alapvető intézménye. Az 1848 előtti országgyűlésen a

tárgyalások szabadsága elvének megfelelően s az 1790:13. tc.-re hivatkozva a követek (elvileg) szabadon

fejthették ki instructióba foglalt álláspontjukat. Ebben a lehetőségben benne foglaltatott a szabad

kérdésfeltevések lehetősége is. A valódi lehetőség azonban nem ez volt, hanem a gravamenek megfogalmazása,

mely az ismert szankcióval (a tárgyalás meg nem kezdésével) igazi fegyvert adott a diéta kezébe: a végrehajtó

hatalmat válaszra kényszerítette. A sérelmek tárgyalása és az azokra adott feleletek, esetleg az azonnali orvoslás

az interpellációs jog kezdeti körvonalait rajzolja meg.

A kialakuló interpellációs jog nem más, mint a kormány ellenőrzésének eszköze, melyet a parlament az egyes

képviselők kezdeményezésére vesz igénybe. Az interpellációs jog lényege, hogy a képviselő a kormány

egészéhez vagy annak egyik miniszteréhez bármikor kérdéseket intézhetett, melyekre az válaszolni volt köteles.

Amennyiben a ház a választ nem fogadta el, a kérdés tárgyalását napirendre tűzhette, oda a minisztert

berendelhette, információk adására kényszeríthette, végső soron a bizalmat tőle megvonhatta, mely a gyakorlat

szerint bársonyszékének feladásával járt. (Ez különbözteti meg az interpellációt az egyszerű kérdéstől vagy

információkéréstől, melyek úgyszintén a képviselők jogai közé tartoztak.) Ugyan sem az 1848-as

szabályozásban, sem később az interpelláció ilyen súlyos következménye nem fogalmazódott meg, s nem lett

állandó gyakorlattá, maga az intézmény bekerült a képviseleti praxisba. Az országgyűlésnek nem kielégítő

válasz esetén módja volt folyamatosan beavatkozni a végrehajtó hatalom gyakorlásába, folyamatosan zaklatni az

illető minisztert. Minthogy az interpelláció az obstrukció egyik leglátványosabb terepe, rendkívül nehezen talált

utat a parlamentáris életben.

1.4. A PARLAMENT HATÁSKÖRE

Az 1848. márciusi alkotmányos fordulat a törvényhozást a politikai élet centrális terébe emelte be. Sommásan

leszögezhető, hogy a társadalmat, a magyarországi honosok közösségét érintő kardinális ügyekben az

országgyűlés vált a legfontosabb határozathozatali fórummá, a törvények alkotásának döntő súlyú tényezőjévé.

A törvényhozás szerve nélkül a kormányzati politika teljesítése, a törvényalkotás sikere elképzelhetetlen volt. A

parlamentnek a végrehajtás ellenőrzésében gyakorolt eminens szerepe egyfelől a költségvetés megállapításában

megjelölt kizárólagos hatáskör révén valósulhatott meg, másfelől a parlamenti többség támogatása volt a

kormány létrejöttének sine qua nonja.

Az Osztrák-Magyar Monarchia kétközpontú berendezkedése a közös és a közös érdekű ügyek eldöntésében a

magyar törvényhozásnak korlátozott befolyást biztosított. A tisztán belső kérdések dolgában azonban a magyar

parlament az uralkodóval együttműködésben abszolút jogokat élvezett, más szóval: „minden állami ügyre,

állami életviszonyra kiterjeszkedő befolyást gyakorolt.”

A fenti megállapításból azonban a korabeli országgyűlés omnipoten- ciájának mindennapos érvényesülésére

mégsem következtethetünk.

Fenti tételünk mindössze annyit sugall, hogy a dualizmus magyar parlamentje, mint a szuverén törvényhozás

faktora, működésében korlátlan és felelőtlen, s tevékenysége során senkinek alávetve nem volt. A kép teljessé

tétele érdekében, az országgyűlés jogi hatalmának egyetlen korlátját érzékeltetendő, ismételten hozzá kell

fűznünk: a magyar parlament törvényhozatalához a királyi hozzájárulás is megkívántatott.






Stipta István


A Monarchia magyar országgyűlésének tehát a hazai alkotmányjog betűje és szelleme kitüntetett helyet

biztosított: részt vett a jogalkotási folyamatban, szerepet vállalt a végrehajtó hatalom konkrét befolyásolásában,

többek között ellenőrző funkciót töltött be valamennyi magyar hatósági szerv fölött, és elláthatott bíráskodási

jellegű feladatkört is.

A pesti törvényhozás a társadalom életének szabályozásában, ajogrend kialakításában – a boldog békeidők

jogállami ideáljaira is tekintettel – törvények hosszú sorának megalkotásával vette ki a részét. Az öt évtizedet

átívelő parlamenti működést majd kétezer törvény s tizenkétezer oldalra rúgó jogszabályi termés fémjelezte. E

tekintélyes mennyiségű joganyag színvonaláról pedig elmondható, hogy a kor igényes európai mércéjét

alkalmazva is kevés szégyenkezésre adhatott alkalmat. Törvények tucatjai szolgálták ugyanis a polgári magyar

állam alapintézményeinek lerakását, a nemzet hétköznapi élete feltételrendszerének szabályozását, köztük a

gazdaság és kereskedelem szabadságának biztosítását, a társadalom együttélését szabályozó normákjogilag

szankcionált betartatását, a nemzetiségi jogok liberális igényű megteremtését, a helyi közigazgatás és autonómia

mérsékelt, lehetséges mértékű modernizálását, a népoktatás ügyének rendezését stb.

A parlamenti működés hatásfokának és intenzitásának érzékeltetésére jelezzük, hogy 1877 és 1886 között a

magyar országgyűlés 464 törvényt fogadott el, s a képviselőház plénuma évente 130-140 napot töltött a

törvényhozás tárgyalótermében.

A parlamenti kormányrendszert megvalósító magyar politikai mechanizmusban az országgyűlés nem csupán az

anyagi értelemben vett törvényalkotás révén vált az államélet centrális szervévé. A törvényhozás központi

szerepét a költségvetésijoggyakorlása is biztosította. A parlament az államháztartást meghatározó hatáskörével

befolyást nyert a társadalom életének mindennapjaira, s jelentősen behatárolhatta a végrehajtó hatalom

mozgásterét. Tudni való, hogy az állami költségvetés – s az állami gazdálkodás ellenőrzését megjelenítő

zárszámadás – formailag törvényi formában vált parlamenti döntéssé. S így jóllehet érvényességéhez az

uralkodó szentesítésére is szükség volt, ám ez az országgyűlés jogi lehetőségeiből mit sem vont le. Az éves

költségvetés megszavazásával ugyanis aparlament két háza meghatározhatta, hogy az állam milyen jövedelmi

forrásokra támaszkodjék gazdasági szükségleteinek kielégítésében, milyen mértékben vegyen részt közvetlenül

a gazdasági életben, mennyiben vegye igénybe polgárai anyagi hozzájárulását, s végül milyen hiteleket vegyen

fel.

Ellenőrzés

Az országgyűlés két házának ellenőrzési joga a magyar közjog álláspontja szerint egyetemes jellegű s egyúttal

korlátlan is volt. Így az kiterjedhetett az állami élet valamennyi momentumára, ideértve akár a birodalom másik

felével közös ügyek intézésével megbízott állami intézményeket, az önkormányzatokat s a horvát autónom

igazgatás szerveinek működését is.

A parlament ellenőrző funkciójának ellátására intézményesítette a miniszterek interpellálásának lehetőségét, míg

különösen indokolt és fajsúlyos esetekben a parlamenti vizsgálat elrendelésére is sor kerülhetett. A szóbeli

ellenőrzésre az interpelláció szolgált. A képviselőház tagjai a kormány hatáskörébe tartozó ügyekben

felvilágosítást kérhettek, amire a miniszter azonnal vagy legfeljebb 30 napon belül köteles volt válaszolni. A

miniszter politikai felelősségét ugyan a jogszabály konkrétan nem határozta meg, a tárcák vezetőinek mégis az

országgyűlés többsége által helyesnek tartott politikai irányelveket kellett érvényre juttatniuk.

Az országgyűlés vizsgálóbizottság kiküldésével, helyszíni vizsgálatokkal, valamint az egyes igazgatási

ágazatoktól bekért jelentésekkel gyakorolhatta ellenőrzési funkcióját.

Törvénykezés

A bíróságifunkció teljesítése, az igazságszolgáltatási tevékenység – mint a polgári államokban mindenütt –

Magyarországon is a független bírói szervezet feladatkörébe került. A törvényhozás egyfelől sokirányú s az

államélet vitális területeire kiterjedő hatásköre, másfelől nagy létszáma miatt bíráskodással csak elvétve,

kivételszerűen foglalkozott. A korabeli közjog terminusa szerint az országgyűlés „bíráskodási hatalma”

elsősorban a saját szervezetét és működését érintő ügyekben nyilvánult meg. Így a képviselőház – míg törvény

másként nem rendelkezett – ítélkezett választási ügyekben, a főrendiház ítélkezhetett saját tagjai tagsági

státusvitáiban, mindkét kamara dönthetett a tagjainak mentelmi jogával kapcsolatos ügyekben stb.






Stipta István


1.5. A TÖRVÉNYHOZÁS SZERVEZETE ÉS MŰKÖDÉSE

Az áprilisi törvények a parlament korábbi kétkamarás rendszerén nem változtattak, a különböző törvényi

intézkedések az alsótábla – vagy amint azt a kor jogforrásai több helyütt említi – a képviselőház viszonyait

szabályozták.

Képviselőház

Az országgyűlés képviselőháza összetételében, szervezetében, hatáskörében jelentősen különbözött a

főrendiháztól. A törvényhozás e testületében a tagság a népképviselet elvében gyökerezett, s összetételét a

választójogdemokratizmusa nagyban befolyásolta. Törvénynél fogva a képviselőtábla 453 képviselőt foglalt

magában (ebből 40-et a társországok delegáltak).

A törvényhozás két kamarájának korábban csaknem teljes egyenlőségre alapozott, szokásjogi úton kialakult

viszonyában a Monarchia idején csak néhány hangsúlybeli módosulás következett be. A folyamatosság

hangsúlyozása s a mérsékelt változtatások politikája iránti elkötelezettség munkálhatott akkor is, midőn a

főrendiházról alkotott jogforrásban e kamara korábbi státusát, súlyát törvényileg is megerősítették. Az 1885:7.

tc. ugyanis expressis verbis szögezte le, hogy bármely törvényhozási tárgyban benyújtott javaslatot, törvény

kezdeményezést, illetve nem törvényi formában eldöntött ügyet előbb a képviselőházban kell megtárgyalni s

elfogadni. A főrendiház csak a népképviseleti kamara placetjének ismeretében foglalhatott állást. Mindez

azonban a dolog érdemén, vagyis azon, hogy az országgyűlési hatáskörnek a két kamara elvileg egyenlő

mértékben volt részese, mit sem változtatott.

A képviselőház munkáját tisztségviselői – az országgyűlési teljes ciklus idejére választott elnök, illetve az

esztendőnként titkos szavazással kijelölt két alelnök és hat jegyző – szervezték. A törvényhozás plénumának

tárgyalásait az elnök, illetve az őt helyettesítő egyik alelnök vezethette. A törvényjavaslatok és egyéb

indítványok az országgyűlés különböző bizottságai és osztályai, végső soron pedig központi bizottmányának

véleménye után kerültek a képviselőház tárgyalótermébe.

Felsőtábla

Afelsőtábla összetételében lényeges változás ekkor nem következett be, ám a változott viszonyokhoz történő

igazodásként e grémium maga készítette el saját reformjavaslatát. Említést érdemel azonban, hogy a forradalom

és szabadságharc hónapjaiban a felsőtábla végül is nem idomult a polgári állam filozófiája és szervezeti

felépítése által kimondott igényekhez.

Az alkotmányos szabályok a két tábla viszonyát az egyenjogúság elvi alapjára építették, mindazonáltal a

hétköznapok sodrásában a súlypont a képviselőházra tevődött át. Ezt egyfelől az alsótábla nagyobb politikai

legitimációjával magyarázhatjuk, másrészt azzal, hogy a főrendek a kedvezőtlenül alakuló politikai helyzet

nyomán mind kisebb politikai aktivitást mutattak. A felsőtábla inerciája végül is odavezetett, hogy a

törvényhozás debreceni működése során annak tevékenységébe csakjelentős késedelemmel tudtak

bekapcsolódni, s ezt követően üléseit össze sem hívta. A dualista állam alkotmányfejlődése, a mérsékelt közjogi

reform, a törvényhozás kétkamarás struktúráját – mint említettük – nem érintette. A valóban feudális kötődésű

főrendiház ugyan hosszú időn át állt váltakozó intenzitású kritikák kereszttüzében, ám a korszellemhez jobban

idomuló átszervezésére csupán a nyolcvanas évtized közepén, 1885-ben került sor.

Főrendiház

Afőrendiház reformját megvalósító 1885:7. tc. elsősorban e kamara összetételében hozott változást. S történt

mindez az egyházi képviselet bizonyos mértékű háttérbe szorításával, módosításával. A katolikus egyház

ugyanis- elvesztvén egykori államvallás szerepét – némiképp csökkentett számban küldhette el képviselőit,

hiszen a címzetes püspökök tagsága ekkor szűnt meg, ugyanakkor az egyházmegyével rendelkező katolikus

főpapok mellett valamennyi bevett egyház képviselethez jutott.

A főrendiház felduzzadt létszámát afőispánok s a törvényben megállapított vagyoni képességgel nem rendelkező

örökös jogú főrendek tagsági státusának megszüntetésével sikerült némileg csökkenteni. A reformnak

köszönhetően a második kamara munkájában teljes jogon vehetett részt a kúria elnöke, a budapesti ítélőtábla

elnöke s megalakulásától kezdve a Közigazgatási Bíróság elnöke és másodelnöke. A főrendiház összetételét,






Stipta István


nemegyszer aktuálpolitikai érdekektől is vezérelve, jelentősen módosíthatta az uralkodónak engedményezett

kinevezési jog. Eszerint ugyanis a király – minisztertanácsánakjavas- latára – 50 főrendiházi tagot élethosszig

tartó időre delegálhatott a felsőtáblába.

Az országgyűlés tanácskozásai

Az országgyűlési ügyek egymás utáni tárgyalásának módja, a törvényhozás két háza harmonikus működésének

indokolt igénye folyamatos érintkezést involvált. Ennek közvetett formája írásbeli üzenetváltás révén, közvetlen

módja pedig az együttes (közös, vegyes, elegyes) ülések tartásával valósult meg. Az üzenetváltások a teljes

megegyezés eléréséig bonyolódtak, s azok számát – egy adott törvényhozási tárgy fölötti határozathozatalban –

a hazai közjog nem limitálta.

A parlamenti jog az együttes ülések tartásának lehetőségét általában ünnepélyes alkotmányos aktusok ritkább

alkalmaira tartogatta. Így a két ház tagjainak jelenlétében került sor az országgyűlés megnyitására, föloszla-

tására, koronaőrök megválasztására stb.

A parlament két háza munkájának kereteit, formáit és eszközeit maga határozhatta meg. A két kamara belső

szervezetét és tanácskozásának rendjét az első ízben 1848 nyarán elfogadott házszabályok rögzítették.

A törvényhozás mindkét házában a tárgyalások általában nyilvánosan, hallgatóság előtt zajlottak. Zárt üléseket

meghatározott feltételek mellett lehetett elrendelni, ám ezeken jegyzőkönyvet nem vezettek, s határozatokat sem

hoztak.

Az országgyűlés két házának működését e testületek autonómiája jellemezte. A törvények a törvényhozás

függetlenségét – amint azt az imént jeleztük is – csak elvétve korlátozták. A szervezeti és munkamódszerbeli

kérdések szabályozását pedig kiváltképpen a képviselőház, illetve a főrendiház házszabályai végezték el.

A képviselőház működését osztályok és bizottságok segítségével végezte. E két szervezeti formában zajlott a

népképviseleti kamara tanácskozásainak előkészítése, míg az egyes törvényjavaslatok vagy egyéb indítványok

és javaslatok végérvényes eldöntése a ház plénumára tartozott.

A főrendiház autonómiáját bizonyos fokig az uralkodó jogosítványai csökkentették. E testület elnökét és két

alelnökét ugyanis a ház tagjai közül a miniszterelnök javaslatának figyelembevételével a király nevezte ki,s

csupán a háznagyuk és jegyzőik kiválasztásában kaptak a főrendek szabad kezet. Egyébiránt e tábla üléseinek

előkészítését kizárólag bizottságok teljesítették.

A törvényhozás ülései nyilvánosságát a dualizmus évtizedei alatt sohasem kérdőjelezték meg, azt „az igazi

alkotmányosság lényeges követelményének” tekintették. Mindazonáltal a parlamenti jog továbbra is ismerte a

zárt tárgyalások intézményét.

A magyar országgyűlés képviselőháza 1918. november 16-án határozatot hozott önmaga feloszlatásáról. A

főrendek „tudomásul vették” a döntést, és berekesztették tanácskozásaikat. Ebből kifolyólag megszűnt az

országgyűlés is. A kormány már október 23-án lemondott. Parlament és minisztertanács híján, a hatalmi vákuum

az október 23-áról 24-ére virradó éjszakán megalakult Magyar Nemzeti Tanácsnak kedvezett. A Függetlenségi

vagy Károlyi-párt, a Jászi Oszkár vezette Polgári Radikális Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt

képviselői által alkotott „ellenzéki kerekasztal” hirtelen az események középpontjába került. Más hiteles

politikai erő híján, mint már említettük, a demokratizálási programmal fellépő Nemzeti Tanács elnyerte az

elégedetlen lakosság szimpátiáját. (Október 28-án már nagy tömeg követelte a Nemzeti Tanács kormányának

megalakulását.) Október 31-én József főherceg kinevezte kormányfővé gróf Károlyi Mihályt, a Nemzeti

Tanácsot alkotó pártok politikusaiból összeállított kabinet pedig felesküdött a királyra.

Ideiglenes megoldás 1918-ban (a Nemzeti Tanács)

A politikai fejlemények hatására a kormány és elnöke már másnap kérte a királytól esküje alóli felmentését,

hogy a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, HockJános előtt tegyenek esküt „Magyarországra és a magyar népre”.

Néhány napra rá a Nemzeti Tanács, a Katonatanács és a Budapesti Munkástanács is nyilatkozatban ismerte el

Károlyi Mihály kormányának teljhatalmát.






Stipta István


Érdekes alkotmányjogi szituáció: nincs parlament, helyét egy pártkoalíció konzultatív szerve foglalta el, mely

aktivitása révén került néhány nap alatt a figyelem homlokterébe. Az uralkodó még nem mondott le, trónjától

meg nem fosztották, a kormány mégis egy közjogilag illegitim pártközi tanácskozó szerv elnökének esküdött

fel. Ez a tanács magát a népszuverenitás letéteményesének nyilvánítva, a „Néphatározat” címet viselő

dokumentumában teljhatalmat ruházott Károlyi kabinetjére. „Addig, amíg az alkotmányozó nemzetgyűlés

másként nem határoz, az állami főhatalmat a Károlyi Mihály elnöklete alatt álló népkormány gyakorolja a

Magyar Nemzeti Tanács Intéző Bizottságának támogatásával.” Ez a határozat három nappal az uralkodó

visszavonulását követően született, s egyben tartalmazta a köztársasági deklarációt is. Magyarország tehát

megszűnt monarchia lenni, parlamentje és elnöke nem volt, minden hatalom a „népkormány” kezébe ment át,

mely megint csak nem hagyományos közjogi szabályok szerint jutott uralomra. Tekintettel a helyzetre, magába

olvasztotta az államfői pozíciót, s bizonyos értelemben helyettesítetteaz országgyűlést is (például

„néptörvényeket” alkotott). A Magyar Nemzeti Tanács a „Néphatározat” kibocsátását követően visszavonul a

politikától, formailag tehát nem váltotta fel a parlamentet.

Nemzetgyűlés

A bukott 1919-es diktatórikus államhatalmi kísérlet után az 1920 februárjára összehívott nemzetgyűlés

ideiglenes megbízatását két esztendő múltán úgy fejezte be, hogy az utódtestület létrehozásához szükséges

választójogról, valamint a törvényhozás szervezetéről, az 1921. július 20-án szőnyegre került főrendiházi

reformjavaslatról sem tudott dönteni. Az ismételten átmenetinek szánt választójogi rendelet, a Lex Bethlen

alapján 1922-ben megválasztott törvényhozás így változatlanul nemzetgyűlés néven fogott dolgához. A

nemzetgyűléssel különleges parlamentáris megoldás került a magyar alkotmánytörténetbe.

Az 1919. évi Tanácsköztársaság bukását követően, tekintettel a rendkívüli történelmi helyzetre, a kül- és

belpolitikai akadályokra, a követendő politikai irányvonal és alkotmányos konstrukció tisztázatlanságára, nem

került sor az 1918-ban önmagát feloszlatott képviselőház, illetve üléseit berekesztő főrendiház helyreállítására,

hanem helyette ideiglenes jelleggel nemzetgyűlési választásokat tartottak. Az 1919. február 16-án összeülő

nemzetgyűlés a korábbi magyar alkotmánytörténetben ismeretlen, ideiglenes szerv volt, mely magát a magyar

állami szuverenitás törvényes képviseletének, a szuverenitás egyedüli letéteményesének nyilvánította. A

nemzetgyűlés egykamarás törvényhozó szerv volt, mely feladatának tekintette az államforma körüli vitás

kérdések ideiglenes megoldását (vö. a kormányzói jogkör szabályozása, kormányzóválasztás), az országgyűlési

képviselő-választásról, a főrendiház reformjáról szóló törvények megalkotását. A nemzetgyűlés mindvégig

hangsúlyozta ideiglenes jellegét, amit kifejezett azzal is, hogy az 1926. december 14-15-i országgyűlési

képviselő-választások után átadta helyét az újjáformált kétkamarás országgyűlésnek.

A korszak másodízben létrehozott nemzetgyűlésének túlnyomó része számára nyilvánvaló volt, hogy a történeti

alkotmányhoz való visszatérés útján az első határkőnek a korábbi kétkamarás országgyűlés restaurációja

ígérkezik. Az evidenciaként tekintett feladat megoldása azonban váratott magára, s a nemzetgyűlés csupán

berekesztése előtt, 1926 októberében került abba a helyzetbe, hogy a felsőház felállításának propozíciójával

érdemben foglalkozzék.

Felsőház

A törvényhozás második kamarájának életre keltését hosszabb, nyolcévi tetszhalál után javaslatba hozók

argumentációs bázisukat több rétegből építették fel. Utaltak ajogfolytonosságra, amelyből egyenesen

következett, hogy a „törvényhozásnak ezeréves fejlődés alapján kialakult rendszerét” épségben kellett tartani.

Az érvelés második rétege szakmai szempontokat hangsúlyozott, vagyis azt, hogy a második kamara nemcsak

megkettőzött szűrő létesítését jelenti a törvényjavaslatok megvizsgálásában, megvitatásában, de a népképviseleti

elvtől eltérő módon szervezett felsőház egyúttal a fokozott szakértelem forrása is lehet. A hatásosabb

meggyőzés érdekében aláhúzták: „a felső kamara hivatása, hogy az egyes társadalmi osztályokat és rétegeket a

törvényhozásnak önálló tényezőjévé tegye és ezáltal az első kamarában érvényesülő politikai pártszempontok

mellett hivatásos képviseletet adjon a szakszerűségnek és az egyes társadalmi osztályok érdekeinek.”

A felsőház újrateremtésének parlamenti bajnokai végül az új választójogi törvény megalkotását is olyan

tényezőként értékelték, amely az értelmiség, a középosztály törvényhozásba való hathatósabb bekapcsolását

sürgette: „a választójog kiterjesztésével kapcsolatban az intelligenciának döntő szerepe az alsókamara

tanácskozásaiban nincs többé feltétlenül biztosítva: gondoskodni kell arról, hogy ez az értelmiség mégis

érvényesülhessen és részt vegyen a törvényhozásban, erre leginkább nyílik tér a törvényhozás másik házában.”






Stipta István


Ajól megalapozott s a törvényhozásban öt esztendeje érlelt javaslatot végül a nemzetgyűlés elfogadta, és az az

1926:22. tc.-ként kihirdetésre került. A második kamarával kiegészített törvényhozás így nyerte vissza, ha

némileg változtatott alakban és összetételben is, korábbi elnevezését. Ettől kezdve a parlamentet hivatalosan

ismét országgyűlésnek nevezték.

A konzervatív értékeket és a tradíciók ápolását kiváltképp prioritásai között számon tartó politikai elit, midőn a

felsőház visszaállítását szorgalmazta, a második kamara restaurációjakor nem folytathatta, még a

jogfolytonosság elvének unos-untalan emlegetése mellett sem, e tábla történetét ott, ahol az megszakadt 1918

novemberében. A felsőház visszaállítását szorgalmazók a fokozatos fejlődés elvét szem előtt tartva nem

kívántak a főrendiház korábbi szervezetével teljesen szakítani, hanem „a demokratikus fejlődés

követelményeinek figyelembevétele mellett az eddigi értékes elemek megtartása és új értékes tényezők felvétele

által” óhajtották e kamarát működtetni. A törvény ennek megfelelően a születési és a vagyonijogcím megfelelő

korlátozásával olyan új elemeket vett fel a felsőházba, akiknek a törvényhozásba való bevonása hivatva volt „a

főrendiház tekintélyét és természetes súlyát fokozni és a törvényhozás színvonalát emelni”.

Felsőházi tagok

Ígyaz 1926:22. tc. értelmében afelsőházi tagok örökösjogon, méltóság, hivatal, választás vagy kinevezés alapján

lehettek részesei a törvényhozásnak. A Habsburg-Lotharingiai ház állandóan Magyarország területén lakó, 24

esztendőnél idősebb férfitagjai örökös jogon váltak a felsőház tagjaivá.

A hivatal és a méltóság alapján kiérdemelt tagság ugyanakkor az egyes magas állami tisztségviselők és egyházi

vezetők privilégiuma lett. Így a második kamara munkájában részt vehettek – többek között – a koronaőrök, a

legfőbb bíróságokvezetői, a koronaügyész, a honvédség vezérkari főnöke és rangidős tábornoka stb. A katolikus

egyházi hierarchiát a testületben a 3 érseken kívül 15 püspök és 10 további főpap képviselte, a reformátusokat 5-

5 főpap, illetve világi vezető reprezentálta, míg a többi kisebb egyházat jóval szerényebb számú „főrendiházi”

hellyel jutalmazta a törvény. Megjegyezzük, hogy 1940-ig még az izraelita hitfelekezet két főrabbija is tagja volt

a felsőháznak.

A felsőház demokratizálásának – a második kamara létrehozóinak alá- húzottan megfogalmazott – szándéka a

választás útján megszerezhető tagsági viszonyban valósult meg. Ily módon lettek ugyanis részesei a

törvényhozásnak a legalább 2000 pengő földadót fizető főnemesi családok 24. évnél idősebb – érdemes –

férfitagjai, a területi és testületi önkormányzatok, az Országos Vitézi Szék, a Magyar Tudományos Akadémia,

az egyetemekés főiskolák, a Magyar Nemzeti Múzeum, valamint a Budapesti Áru- és Értéktőzsde kiválasztott

reprezentánsai.

A felsőház munkájában végezetül előbb 40, majd az ország területi növekedésével együtt – ám azzal nem

egyenes arányban – 87, kormányzó által élethossziglan kinevezett felsőházi tag is kivette részét.

A felsőház újbóli intézményesítéséről határozó nemzetgyűlési döntés a kétkamarássá tett törvényhozást az

állami szuverenitás gyakorlásának hatalmával felruházván, a képviselőház és a felsőház közötti egyenjogúságot

tételezte. A két testület egyensúlyos viszonyát azonban az 1926:22. tc. csupán korrekcióval teremtette meg. A

törvény 31. §-a ugyanis kimondta, hogy képviselőház által megszavazott törvényjavaslat főrendiházi negá- ciói

után végső soron a választott népképviseleti testület javaslata a felsőház támogató határozata nélkül is a

kormányzó elé terjeszthető.

A második kamara jogköre

Az országgyűlés második kamarájának jogkörét a hazai parlamenti jog még egy lényeges ponton szűkítette: a

költségvetés részleteinek megállapításában nem volt kompetenciája, egyes rovatainak, tételeinek módosításáról

nem dönthetett. A kormányzati munka viteléhez szükséges pénzügyi feltételek konkrét kereteinek

meghatározása tehát kívül esett a testület döntéshozatali körén, a költségvetést így azután egészében fogadhatta

vagy vethette el csupán.

A háború előtti esztendőkben, a titkos választójogra történő áttérés gondolatát mérlegelő kormányzat több

intézkedést is tett. Ezek sorában a felsőház pozícióinak megerősítésével a politikai struktúra további

zökkenőmentes, biztonságos működését óhajtotta biztosítani. A felsőház így jutott a törvénykezdeményezési

joghoz, valamint a képviselőház működése hathatósabb befolyásolási lehetőségéhez. Az 1937:27. tc. ugyanis






Stipta István


akként rendelkezett, hogy a két kamara ellentétes törvényalkotói akarata esetén a javaslat fölötti döntést a

felsőház és a képviselőház együttes ülésén kell meghozni.

A felsőház legújabb kori története, működésének mérlege meglehetősen vegyes képet mutatott. A kortársi

közvélemény e testület megformá- zásakor – mint láttuk- a tradíciók egyik hordozó orgánumaként bizonyosan a

múltba tekintés és vágyódás szimbólumaként is tekinthetett rá. A feltámasztását kísérő archaikus ihletettségű

argumentációk sora, a feudális eredetű tagsági jog részleges megőrzése, a választási elv korlátok közé szorítása

a testületről a korabeli európai szenátusoktól igencsak eltérő képet adott. Egy évtized múltán azonban a hazai

politikai közeg a felsőház jelentőségét már távolról sem e nem csupán felszíni momentumokban ragadhatta meg.

A testületet oly kiválóan jellemző „úri konzervativizmus” ugyanis ekkor már másodlagos jelentőségű lett.

Ehelyett a testület fontossága a „nyugati mintavétel”, a totalitárius alkotmányozási formák és intézmények

átvétele elleni küzdelem folyamatában jelentkezett.

A nemzetgyűlés kétkamarás törvényhozássá alakulása, metamorfózisa – mint arról már szóltunk is – nem

csupán szervezeti változást hozott, de változott az állami szuverenitás letéteményes szervének elnevezése is.

1927 után a korabeli közjog, ha törvényhozást említett, országgyűlést értett alatta, amelynek népképviseleti

választójog alapján összeült alsó kamaráját képviselőháznak nevezték.

A felsőház szervezete

A második kamara restaurációja azonban a nemzetgyűlés örökébe lépő képviselőház szervezetét nem érintette.

Az változatlanul az elnök, alelnökök, háznagy és jegyzők irányítása alatt működött, s tevékenységét bizottságok

mozdították elő, amelyek hosszú időn át az ügyek előkészítését végezték.

A képviselőház tizenegy szakbizottságot választott, s a házszabályokban megállapított feladatok teljesítésére hét

további bizottságot hozott létre, míg az egyes konkrét kérdések megvizsgálására ad hoc testületek kialakítására

is sor kerülhetett.

Bizottságok

A törvényhozás a törvény erejénél fogva két jelentős bizottságot is felállított, amelyek mindkét ház

képviseletében tevékenykedtek. Az egyiket a gazdasági és hitelélet rendjének, valamint az államháztartás

egyensúlyának biztosításáról szóló 1931:26. tc. hívta életre, s a törvényben a 33-as bizottság elnevezését kapta,

mígamásikaz 1939:2. tc.-nekköszönhette létét, s a36-os bizottság elnevezését viselte. E testületek valójában az

országgyűlés ellenőrző funkcióját látták el a végrehajtó hatalom felett, s azt vizsgálták, hogy a kormány miként

él a törvényhozás által kapott felhatalmazással s az abból folyó rendeletalkotási jogával.

Az országgyűlés működésének rendjét s formáit a két világháború között sokáig a régebbről örökölt

házszabályok határozták meg.

A második világháború kitörésének esztendejében a képviselőház házszabály-módosítást fogadott el, amely

nagymértékben változtatott az addigi tárgyalási gyakorlaton. Ezután ugyanis a törvényjavaslatoknak nem csupán

az előkészítése, de részletes vitája is a bizottságokban zajlott le. Ez alól mindössze az appropriáció fölötti

döntéskor tettek kivételt, amidőn is a költségvetés végrehajtására a kormánynak adandó felhatalmazásról

továbbra is – általánosságban és részleteiben egyaránt – a ház teljes ülése közvetlenül tárgyalhatott minden

bizottsági előkészítés nélkül.

Nemzetgyűlés 1944-1947-ben

A II. világháborút követően, 1944. december 21-én, Debrecenben összeült Ideiglenes Nemzetgyűlés a magyar

szuverenitás kizárólagos képviselőjévé nyilvánította magát, s ezzel deklaratíve lemondott a háború előtti

országgyűlés helyreállításáról. A 230 fős, egykamarás Ideiglenes

Nemzetgyűlés tagjait többségében a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjai delegálták (Magyar

Kommunista Párt 90, Független Kisgazdapárt 56, Szociáldemokrata Párt 43, Nemzeti Parasztpárt 16, Polgári

Demokrata Párt 12, pártonkívüliek 13 fő).

A még „csonka” Ideiglenes Nemzetgyűlést kétszer kiegészítették, 1945. április 2-án Budapesten 108, június 24-

én pedig a Dunántúlon 160 fővel, miáltal az ország egészét képviselő, „teljes”, 498 fős Ideiglenes






Stipta István


Nemzetgyűlésben az arányok némiképpen módosultak, alapjaiban azonban a kommunista párt és szövetségesei

voltak túlsúlyban. (Magyar Kommunista Párt 130, Független Kisgazdapárt 122, Szociáldemokrata Párt 97,

Nemzeti Parasztpárt 40, Polgári Demokrata Párt 21, pártonkívüliek 27, szakszervezet 61 fő.)

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés mindössze két alkalommal ülésezett: 1944. december 21-22-én Debrecenben és

1945 szeptemberében Budapesten.

A debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés határozatokat hozott (például a magyar állami szuverenitás gyakorlásáról,

az államfőt megillető kinevezési jogkör gyakorlásáról). A Nemzetgyűlés példás önmérsékletet tanúsítva nem

alkotott törvényeket, csak határozatokat, arra való hivatkozással, hogy a háborús körülményekből adódóan a

dunántúli és a budapesti képviselők híján még nem képviselheti a teljes országot, így a törvényalkotás jogának

birtokába sem juthatott.

A törvényhozó funkciót csak az 1945 őszi, immár „teljes” ülésszak és az utána következők gyakorolták. A

„teljes” Ideiglenes Nemzetgyűlés törvényerőre emelte az 1944 végén hozott határozatait (1945:I. és 1945:II. tc.-

et), a felhatalmazás alapján 1945 folyamán megszületett kormányrendeleteket (például 1945:III., 1945:IV.,

1945:V., 1945:VI. tc.-et), valamint törvényt alkotott a nemzetgyűlési választásokról (1945:VIII. tc.).

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944. december 21-én képviselőinek soraiból megválasztotta 3 tagú Elnökségét,

melynek elnöke Zsedényi Béla párton kívüli ügyvéd, miskolci jogakadémiai tanár, alelnökei pedig Juhász Nagy

Sándor párton kívüli debreceni egyetemi tanár és Sántha Kálmán párton kívüli debreceni egyetemi idegorvos,

tanár volt.

Politikai Bizottság

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés ülései közötti hónapokban az Ideiglenes Nemzetgyűlés Politikai Bizottsága

működött. A 23 tagú Politikai Bizottságot az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944. december 22-i ülése a képviselők

közül – előzetes pártközi megállapodás alapján – „az Ideiglenes Kormány megalakítása céljából” választotta. A

koalíciós összetételű Politikai Bizottság létszáma éppen egytizede volt a „csonka” Ideiglenes Nemzetgyűlés

létszámának, összetétele azonban nem az Ideiglenes Nemzetgyűlés összetételéhez, hanem az Ideiglenes Nemzeti

Kormányéhoz állt közelebb, polgári többségű volt (5 kisgazdapárti, 4-4 kommunista és szociáldemokrata párti,

3 nemzeti parasztpárti, 2 polgári demokrata párti és 5 párton kívüli taggal). A Politikai Bizottság azonban

hamarosan kibővítette eredetileg megállapított hatáskörét, és – az Ideiglenes Nemzetgyűlésújbóli, 1945.

szeptemberi, budapesti összehívásáig – lényegében a hiányzó parlament feladatát látta el.

Bizottságok

Sajátos módon az Ideiglenes Nemzetgyűlés egyes bizottságait (például az Alkotmányjogi, a Földbirtok-politikai,

a Gazdasági, a Mentelmi, a Véderő Bizottságot) a Politikai Bizottság alakította és választotta meg. E parlamenti

bizottságok létrehozására az Ideiglenes Nemzetgyűlés rövid debreceni ülésszaka idején már nem kerülhetett sor,

ugyanakkor a Politikai Bizottság rendkívül széles hatáskörébe ez mintegy „beletartozott”.

Elnökség

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés – a Politikai Bizottság egyhangú állásfoglalása alapján – az államfőt megillető

kinevezési jogkörrel ruházta fel az Ideiglenes Nemzetgyűlés Elnökségét, valamint a miniszterelnököt és a

szakminisztereket. Az Elnökséget illette – minisztertanácsi előterjesztésre – a politikai államtitkároknak,

továbbá a Magyar Királyi Kúria, a Közigazgatási Bíróság és a Legfőbb Állami Számvevőszék elnökeinek a

kinevezése. Ugyancsak az Elnökség voltjogosult-az Ideiglenes Nemzetgyűlés Politikai Bizottságának egyhangú

előterjesztése alapján – egy esetleges új miniszterelnök megbízására (ha viszont az egyhangú előterjesztés

hiányzott, a megbízás adására csak maga az Ideiglenes Nemzetgyűlés volt hivatott). Szintén az Elnökség

nevezhette ki a honvédség tábornokait a miniszterelnök, a honvéd vezérkar főnöke, a honvédelmi miniszter és a

Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára együttes előterjesztésére. Az államfőt megillető kinevezési

jogkört az V. fizetési osztálytól kezdődően – az illetékes szakminiszter előterjesztésére – a miniszterelnök

gyakorolta, a VI. fizetési osztályig bezárólag pedig az egyes szakminiszterek. E döntéssel az Elnökség, valamint

a miniszterelnök és a szakminiszterek is megkaptak bizonyos államfői jogokat; noha az államfői jogok

nagyobbik része 1944 végén még rendezetlen volt.






Stipta István


E joghézagot kívánta kiküszöbölni az újabb ideiglenes államfői testület, az ugyancsak 3 tagú Nemzeti Főtanács

életre hívása 1945 elején. A Nemzeti Főtanács jogkörébe tartoztak mindazon államfői jogok, amelyek az

Ideiglenes Nemzetgyűlés Elnökségét nem illették meg.

Az államfői jogok ilyen mértékű megosztását tulajdonképpen semmi sem indokolta. Azaz minden bizonnyal

„csupán” hatalmi-politikai okokra, illetve célokra vezethető vissza. A koalíción belül a kommunista párt az

államhatalmi szervekben minél nagyobb befolyásra kívánt szert tenni, illetve a polgári erők minél nagyobb

arányú megosztását akarta elérni.

Az államfői jogkör megosztottsága, illetve az államfői jogok szabályozásának a „félmegoldásai” azt mutatják,

hogy az államhatalmi, államjogi kérdések a politikai küzdelmek egyik lényeges problémájává váltak a

koalícióban.

1945. évi választások

Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokon 4 730 409 érvényes szavazatot adtak le. A szavazatok

aránya és a képviselői mandátumok száma a következőképpen oszlott meg: Független Kisgazdapárt 57,03% =

245; Szociáldemokrata Párt 17,41% = 69; Magyar Kommunista Párt16,95% = 70; Nemzeti Parasztpárt 6,87% =

23; Polgári Demokrata Párt 1,62% = 2; Magyar Radikális Párt 0,12% = 0 fő. A 409 fős nemzetgyűlés első ülése

az ország közéleti és szellemi vezető személyiségei közül 12 képviselőt választott tagjai sorába; így a

nemzetgyűlés tagjainak száma összesen 421 fő lett.

A parlament elnevezése nemzetgyűlés lett (amint a választások is nemzetgyűlési választások voltak). Az

elnevezés utalt az ideiglenesség megszűntére, s a tényre, hogy az egykamarás parlament alkotmányozó

feladatokat is el fog látni.

A nemzetgyűlési választásokat követően a kisgazdapárt – a képviselői mandátumok abszolút többsége

birtokában – mindenekelőtt a parlament útján akarta érvényre juttatni politikai céljait. A kommunista párt és

szövetségesei viszont – lényegében ugyanezen oknál fogva, és azért is, mert ők viszont a kormányban lettek

„erősebbek” – elsősorban parlamenten kívüli eszközöket vettek igénybe politikai céljaik érdekében. Mindkét fél

a demokrácia jegyében, arra való hivatkozással lépett fel.

A nemzetgyűlés első, 1945. november 29-i ülésén megválasztotta elnökét, Nagy Ferencet (kisgazdapárt). Nagy

Ferenc később a Tildy Zoltán köztársasági elnökségével megüresedő miniszterelnöki posztot töltötte be, így

helyére a házelnöki tisztségre Varga Béla (kisgazdapárt) került.

A köztársaság megteremtésével párhuzamosan gondoskodtak annak védelméről is. Az 1946:VII. tc.-nek, az ún.

„államvédelmi törvénynek” kulcsszerepe lett a polgári irányú politikai erők felszámolásában. Mivel a végrehajtó

hatalomban, a bíróságokon és a rendőrség politikai osztályán a kommunista pártnak és szövetségeseinek

befolyása maradéktalanul érvényesült; a törvényt a rivális pártok, mindenekelőtt a kisgazdapárt szétzilálására, az

ún. „szalámitaktika” alkalmazására használták fel. Az 1946:I. tc. egyértelműen leszögezte, hogy a nép, mely az

államhatalom kizárólagos forrása, törvényhozó hatalmát az általános, egyenlő, titkos és közvetlen választások

alapján létrehozott nemzetgyűlés útján gyakorolja. (A politikai viszonyok átalakulása, a szovjet modell irányába

való elmozdulás mégis ideiglenessé tette. Az 1947:XXII. tc. a nemzetgyűlés helyett egykamarás országgyűlést

hívott életre, melyre a teljes jogkörét áttelepítette.) Az 1946 tavaszától 1947 tavaszáig tartó sorsdöntő esztendő –

koalíciós válságok sorozatán keresztül és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság beavatkozásai nyomán – a politikai

és parlamenti erőviszonyok alapvető módosulásait eredményezte, a kisgazdapárt elveszítette az abszolút

többségét.

Országgyűlés

Az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választásokat szabályozó 1947:XXII. tc. kimondta, hogy a nemzetgyűlés

megbízásának megszűnésével a nemzetgyűlés jogköre az egykamarás országgyűlésre száll át.

Az országgyűlési választásokon 5 031 025 szavazó 4 998 338 érvényes szavazatot adott le. A szavazatok aránya

és a képviselői mandátumok száma a következőképpen oszlott meg: Magyar Kommunista Párt 22,3% = 100;

Demokrata Néppárt 16,4% = 60; Független Kisgazdapárt 15,4% =68; Szociáldemokrata Párt 14,9% = 67;

Magyar Függetlenségi Párt 13,4% = 49; Nemzeti Parasztpárt 8,3% = 36; Független Magyar Demokrata Párt






Stipta István


5,2% = 18; Magyar Radikális Párt 1,7% = 6; Keresztény Női Tábor 1,4% = 4; Polgári Demokrata Párt 1,0% = 3

fő. Az országgyűlés létszáma 411 fő lett.

A kisgazdapárt elveszített szavazatait az újonnan fellépő ellenzéki pártok kapták; így a polgári-paraszti pártok

továbbra is a szavazatok abszolút többségét (54,5%) birtokolták. A Választási Bíróság (amelyben a kommunista

párt és szövetségesei abszolút többségben voltak) a Magyar Függetlenségi Párt mandátumait – hamis

ajánlásokra hivatkozva, pótlás nélkül – megsemmisítette. Ezzel a kommunista párt és szövetségesei abszolút

többségbe kerültek a parlamentben. Az országgyűlés elnöke Nagy Imre (kommunista párt) lett.

A kizárólagos hatalmat megvalósítani szándékozó kommunista párt politikája következtében az elkövetkező

esztendőkben – politikai és adminisztratív eszközökkel – végbement a többpártrendszer és a többpárti

parlamentarizmus felszámolása.

1.6. AZ ÁLLAMI ELLENŐRZÉS SZERVEZETE

Országos számvizsgáló bizottmány

1849 márciusában a képviselőház országos számvizsgáló bizottmányt küldött ki, melynek hatáskörét rendkívül

szélesen vonták meg, s az kiterjedt az állampénzügyek általános ellenőrzésére is. A parlamentnek igen jelentős

joga a költségvetés meghatározása, melynek értelemszerű garanciája az ellenőrzés; igazi jogként ugyanis csak

akkor funkcionál, ha a betartatás felügyelhető és kikényszeríthető. A költségvetés végrehajtásának ellenőrzése

így a polgári parlamentarizmus egyik csomóponti eleme lett. 1848-1849-ben a törvényhozás a kormány

kötelezettségeként fogalmazta meg a költségvetés végrehajtásának bemutatását (1848:3. tc.). Ez a garanciális

passzus kimondta, hogy az országgyűlés ülését addig nem lehet berekeszteni, amíg a képviselők meg nem

tárgyalták az elmúlt évi zárszámadást és a következő évi költségvetést. A költségvetés végrehajtásának ez az

ellenőrzési joga kiegészítette a parlament politikai, alkotmányos, jogi értelemben vett felügyeletét a kormány

tevékenysége fölött, s kiterjesztette e hatáskört a gazdasági források felhasználására. Ez utóbbit egyfelől a

költségvetés betartása és pontos végrehajtása, másfelől a költségvetésre vonatkozó előírások, eljárási szabályok

betartása és betartatása alkotta. Az országgyűlés észlelte, hogy e gazdasági folyamatok ellenőrzésére külön

szakértőcsoportot, netán szakapparátust kell fenntartani.

Állam-főkönyvelési osztály

1867-ben a kormányzat eltöröltette a költségvetésre vonatkozó 48-as passzust, s ezzel némiképp lazított az

ellenőrzés szorosságán. Ez időben a költségvetést a magyar királyi pénzügyminisztérium állam-főkönyvelési

osztálya állította össze, amiből logikusan következik, hogy a költségvetésszakmai vonatkozásai a kormánynak

alárendelten alakultak. A költségvetés végrehajtásának ellenőrzését elvileg a Ház pénzügyi bizottsága látta volna

el, ám az maga is beismerte, hogy egyszerűen nem képes áttekinteni a zárszámadás tételeit, számolási

technikáját és mellékleteit. „A bizottság azon véleménye lévén, hogy az állami számadások megvizsgálása egy

legfelsőbb államszámszék által vétethetik sikerrel folyamatba, nem pedig egy parlamenti bizottság által, mely

utóbbinak hivatását csak a legfőbb számszék által elkészített számadásnak, valamint az ez által előterjesztett

szakbeli jelentésnek felülvizsgálata és megbírálása képezheti.”

Állami Számvevőszék

Nem kevéssé köszönhető a pénzügyi bizottság ilyetén vélekedésének, hogy 1870-ben az országgyűlés elfogadta

az Állami Számvevőszék felállításáról szóló törvényt (1870:18. tc.). A törvény szerint az Állami Számvevőszék

feladata a költségvetés végrehajtásának figyelemmel kísérése s a parlament számára a zárszámadás előkészítése

– a költségvetés rovatainak megfelelő bontásban. A meglehetősen széleskörűen megvont hatáskör így nemcsak

a költségvetési tételek betartásának vizsgálatát tette lehetővé, hanem a pénzügyi jogszabályok, törvények és

előírások ellenőrzését is.

1914-ben a törvényhozás a Magyar Királyi Legfőbb Számvevőszék feladatává tette az államvagyon, az

államadósságok, az állami számvitel ellenőrzését (1914:4. tc.).

A polgári állam Állami Számvevőszékének az 1870:18. tc. értelmében miniszteri rangú elnöke – a képviselőház

elnökének előterjesztése alapján, a képviselőház által jelölt három személy közül – a király kezéből vette át






Stipta István


kinevezési okmányát. Belső szervezetét illetően elnökség, ügyosztályok, tanácsülés keretében folyt a munka, de

az elnök személyes felelősséggel döntött, beosztottjainak szakmai véleménye alapján.

Az Állami Számvevőszék létrehozatala körüli liberális hangulat hamarosan borúsra váltott. Már működésének

első éveiben komoly nézeteltérései akadtak a pénzügyi tárcával, s a pénzügyminiszter következetesen ellene

szegült a szakmai javaslatoknak. 1870-ben még láthatóan komolyan vette feladatát a számszék; például

érdemben bírálta a nézete szerint nemzetgazdaságra káros mulasztásokat, így a vízépítési és vasútgazdászati

fejlesztésekre megszavazott hitelek fel nem használását. A kormány felháborodottan tiltakozott, és

visszautasította a kritikát, mondván hogy a számvevőszék csupán azon elvi javaslatok taglalásába bocsátkozhat

és csak azok fölött fejtheti ki nézeteit, melyek a kormány gazdasági tevékenységének általános vonatkozásait

érintik. Ennek okán érdemi véleménynyilvánítás konkrét ügyben nem tartozhat feladatai közé. De még ha az

ilyen nyílt konfrontációt nem is tekintjük, nyilvánvalóan megmu- tatkozika számvevőszékjelentőségének és

súlyának hanyatlása a zárszámadási viták tükrében. Aszámvevőszékjelentései többnyire az adatok számszerű

egyeztetésére, nem érdemi intézkedésekkel kapcsolatosan tett észrevételeire vonatkoztak, működését formális és

bürokratikus eljárás jellemezte. Sommásan fogalmazva: működése gyakorlatilag hatástalan maradt. (Persze a

parlamenti többség nyilvánvalóan nem akarhatta saját kormánya kezét szoros ellenőrzéssel megkötni, így az

Állami Számvevőszék közjogi állását sem törekedtek elismertetni. Az 1914:4. tc. indoklása elismerte, hogy „az

Állami Számvevőszék közjogi állását és hivatását igaz mivolta szerint belevonni a köztudatba mindeddig nem

sikerült. De még a hivatalos körök jó része sincs tisztában az Állami Számvevőszéknek több mint 42 évi

fennállása után sem e hatóság rendeltetésével.”) Ennek folytán a két világháború közötti időben teljesen

formálissá vált az állami ellenőrzés működése, a zárszámadás közönséges matematikai adategyeztetéssé

silányult. A zárszámadások megkésettsége is jellemzi ezt a helyzetet (például az 1914-1915. évi költségvetés

zárszámadásánakjóváhagyása csupán csak 1928 decemberében következett be; az 1923-as költségvetésről szóló

beszámolót is csak 1932 végén vették tudomásul a képviselők).

Igaz ugyan, hogy az Állami Számvevőszék története a magyar parlamentarizmus féloldalasságának fogságában

alakult, de mindenesetre a parlamentáris kormányzati rendszerekben általánosan elterjedt úzus, a parlamentnek

az állami gazdálkodásra vonatkozó ellenőrzési jogosultságát gyakorló szakmai szerv felállítása is jelezte a

magyar parlamentáris élet nyugati vágányokra kanyarodását. Az 1949:XVII. törvény az Állami Számvevőszék

megszüntetésével is deklarálta a diktatúra korlátozhatat- lanságát.

2. 2. AZ ÁLLAMFŐ

Az államfő szerepe az államélet irányításában a polgári forradalmak hatására jelentékenyen csökkent. A

parlamenti, illetőleg népszuverenitás princípiumának előtérbe helyezésével Európa államai mind elméletben,

mind gyakorlatban végrehajtották az államfői jogkör korlátozását. Az abszolút monarchiák elleni küzdelemben

fogant teóriák, illetve politikai praktikum részben a hatáskörök elvonásával, részben az államfői hatalmat

korlátozó garanciák kiépítésével a törvényhozás súlypontját a parlamentekre, a végrehajtó hatalomét a

parlamenteknek felelős kormányokra helyezték. Ígyjött létre az alkotmányos, később a parlamentáris monarchia.

Az autokratikus berendezkedéssel végleg szakító s államformájuknak a köztársaságot választó társadalmak, az

egzotikus megoldásokat eredményező kisebb kitérők után, a köztársasági elnöki megoldásnál kötöttek ki

(prezidenciális és parlamentáris köztársaságok). Az eltérő politikai szituációk, történelmi tradíciókés gazdasági,

történelmi helyzetek persze országonként jelentős különbségeket idéztek elő befolyásban, jogkörben és a

hatáskörök megosztásában. Függetlenül azonban az „erősebb” vagy „gyengébb” pozícióktól, valamennyi

államforma állandó eleme lett a népképviseleti alapokon szerveződő parlament, (Európában) az ennek felelős

kormányzat, s az abszolút monarchiához képest jelentős mértékben meggyengített uralkodói vagy elnöki

hatáskör. Magyarország polgári történelmében a monarchikus államformához való következetes ragaszkodás

nyomán a király, illetve a kormányzó játszott lényeges szerepet. A köztársasági államfő fölbukkanása az 1989.

évi változásokig epizódszerű volt.

2.1. A KIRÁLY

Az államrendszert és a magyar alkotmányt 1848-1849-ben megreformáló forradalmi törvényhozás az uralkodó

hosszú ideje gyakorolt -csaknem korlátlan – hatáskörét, hatalmát számottevően csökkentette.

1848-ig a királyt a végrehajtó hatalom gyakorlásában csupán a törvények korlátozták, az új helyzetben az e téren

hozott intézkedéseinek érvényességéhez a minisztérium egyik – a magyar fővárosban székelő – tagjának






Stipta István


ellenjegyzése is megkívántatott. A kormány megalakításakor is változott az uralkodói szerepvállalás kerete, a

miniszterelnök kinevezésén túl az egyes miniszterek hivatalba lépéséhez csupán azok megerősítésével

járulhatott hozzá (1848:3. tc.).

Az államfő, a törvényhozásban hosszú évszázadok alatt kialakult, funkcióinak, jogosítványainak körét a

forradalmi jogalkotás nem érintette jelentős mértékben. A márciusban-áprilisban kialkudott törvények

értelmében továbbra is megillette a törvénykezdeményezés, a szentesítés és az elfogadott törvények

kihirdetésének a joga. Az országgyűlést összehívhatta, üléseit elnapolhatta, tárgyalásait berekeszthette, s

végezetül azt fel is oszlathatta. Ez utóbbi két döntési aktusra azonban csak akkor kerülhetett sor, ha a honatyák

az előző évi zárszámadást, illetve a következő esztendőre szóló költségvetést megtárgyalták és elfogadták.

Az 1848:4. tc. az államfői jogkör szűkítésével még azt is kikötötte, hogy a törvényhozó testületet a feloszlatástól

számított három hónapon belül össze kell hívni.

Megemlítjük, hogy az uralkodó egyéb jogosítványait a negyvennyolcas alkotmány lényegében érintetlenül

hagyta. Kezében maradt az államfői ke- gyelmezésijog, s a főkegyúri jog gyakorlásának jogi kereteit illetően

sem történt módosulás, a főpapi kinevezések továbbra is királyi döntés tárgyát képezték.

A király helyettesítése

A király jogkörének tárgyalásakor szót kell ejtenünk az ország határain kívül tartózkodó uralkodó

helyettesítésének ekkor meghatározott új szabályairól is. Az új rendelkezések értelmében ugyanis a távol levő

vagy jogainak gyakorlásában akadályoztatott uralkodót helyettesítő nádort helytartóként további jogok illették

meg. Az országgyűlés által választott nádort az 1848:3. tc. felhatalmazta arra, hogy a király távollétében a

végrehajtó hatalmat a korona egységének és a birodalom kapcsolatainak épségben tartása mellett teljes jogkörrel

gyakorolja. A Habsburg-Lotharingiai családból származó István nádor később – 1848 nyarán – államfői egyedi

döntés révén hozzájutott az országgyűléssel és a végrehajtó hatalommal összefüggő valamennyi királyi joghoz

is. Igaz, e határozatot néhány héttel később visszavonták.

Államfő a parlamentáris monarchiában

Az Osztrák-Magyar Monarchia öt évtizedes fennállása idején e kelet- közép-európai államalakulat külső,

szimbolikus megjelenítője, egyúttal a magyar állam feje – s mint a szent korona birtokosa – az államélet legfőbb

irányítója a király volt. Akiegyezés felszámolta a korábbi, majd két évtizedesjogellenes helyzetet, V. Ferdinánd

király lemondását törvény szentesítette, ugyancsak a magyar törvényhozás vette tudomásul Ferenc Károly

főherceg visszalépését is, hogy annak fia, az 1848. december 2-án trónra lépett, Ferenc József immáron

törvényes uralkodónak tekintethessék.

Az államfőnek a dualistává alakított európai hatalom élén valóban eminens szerep jutott. A hazai politika

színpadán tapasztalható kivételezetthelyzetét azonban nem csupán a Monarchia nagyhatalmi állásának, hanem a

dualizmus idejére uralkodóvá váló közjogi szemléletnek, a szent korona tanának is köszönhette. „A szent korona

tudvalevőleg a magyar nemzet egész testét (totum corpus), az állam területét és minden polgárát, a nemzeti

jogok és hatalmak összességét foglalja magában s melynek első tagja (fő) a király” – formulázott csaknem

egyöntetűen a kortársi közjogi irodalom. A nemzet díszének és méltósága megtestesítőjének titulált államfő

személyét felségesnek, szentnek és felelőtlennek tekintette a hazai alkotmányjog.

Nemcsak a fenti archaikus fogalmak idézték a régmúlt századok atmoszféráját, hanem az uralkodónak, a magyar

állam fejének a feudális időkből megörökölt jogai is nagy részben érintetlenül maradtak. Igaz, a negyvennyolcas

törvények s később „a közös ügyi alku” becikkelyezett articulusai számos korrekciót hoztak a királyi jogállás

terén.

Az uralkodójogkörét az európai liberális államépítési elveket nagyban követő alkotmányos reform után is széles

rádiusszal vonták meg, s az kiterjedt a törvényalkotásban, a kormányzásban, a közigazgatásban és az

igazságszolgáltatásban való közreműködésre. A király jogai a törvényhozás terén az országgyűlés

tevékenységének befolyásolásában, valamint a jogalkotás aktív alakításában jelentkeztek.

Jogok a törvényhozásban






Stipta István


Az előbbi körben az uralkodó rendelkezett az országgyűlés összehívásának, elnapolásának és feloszlatásának

jogával. Az országgyűlés megnyitását általában maga teljesítette, s tette ezt az ún. „trónbeszéd” felolvasásával,

midőn egyértelmű iránymutatást adott a törvényhozás előtt álló feladatokról, a megvalósítandó kormányzati

teendőkről. Az elnapolás, a parlamenti tárgyalások felfüggesztése történhetett bizonytalan időre, vagy akként,

hogy az azt elrendelő királyi leirat meghatározta a következő ülés napját. Az országgyűlés feloszlatása terén

1848-ban kialakított államfői jogkör 1867 után módosul. Az 1867:10. tc. ugyanis lehetővé tette a parlament

feloszlatását abban az esetben is, ha a költségvetést és az előző évről szóló zárszámadást nem fogadták el. Igaz,

a törvény hozzátette, hogy ilyenkor az országgyűlést három hónapon belül még úgy kell összehívni, hogy az

államélet vitelében meghatározó jelentőségű döntések megszülethessenek.

A törvényhozás folyamatában az uralkodó megőrizte korábbi jogát a törvények kezdeményezésére. Sőt ez, a

király előszentesítési jogának kihangsúlyozásával, tovább erősödött. Mert jóllehet a törvényjavaslatok a

kiegyezés után a felelős minisztérium közbejöttével kerültek a T. Ház asztalára, ám ezekhez a királyi

hozzájárulás előzetes megszerzése a parlamenti megvitatás előfeltétele volt.

Az uralkodó a törvényhozási tevékenység végső fázisaiban is jelentős jogosítványokkal, a törvények

szentesítésének és kihirdetésének jogával rendelkezett. A szentesítés jogával – mai szóhasználattal államfői

vétójognak hívhatnók – a király az országgyűléssel a törvényhozásban azonos lehetőségeket kapott.

A magyar állam fejét a végrehajtó hatalom gyakorlásában mindenekelőtt a kormányzati jogkör illette meg. E

jogkör megtestesült a törvények által megállapított közfeladatok feltételeinek biztosításában, valamint a fenti

feladatok megvalósítását szolgáló munkálkodás irányításában. Az uralkodó a kormányzati munkában, másként

fogalmazva, kormányzati felségjogának gyakorlásakor igénybe vette kormányai, így a magyar ügyekben

természetszerűen a budapesti kabinet közreműködését. (A saját személyében gyakorolt felségjogok voltak az ún.

fenntartott, a királyi szervek hatáskörébe utaltak az ún. átengedett felségjogok.)

A kormányzati felségjogok kimerültek a rendeletalkotási jogkör, a szervezésijogkör, a főfelügyeleti jogkör, a

főkegyúri jog, a hadügyi felségjog és a külügyi felségjog gyakorlásában.

A király rendeletalkotási joga és gyakorlata a kiegyezés törvényesülése után szűk térre szorult vissza, s

érvényességét a közjog miniszteri ellenjegyzéshez kötötte. Az államfő szervezési jogkörét hivatalok

felállításával s kinevezési jogának gyakorlásával teljesítette. Az előbbi csupán a törvények keretei között

valósulhatott meg, míg az utóbbi a kormány kinevezésével és felmentésével teljesült elsősorban. Természetesen

az uralkodót – az állami mechanizmus csúcsán elfoglalt helye okán – más magasabb állami tisztviselők, így

bírák és katonatisztek, kinevezési, valamint meghatározott címek, méltóságok és rendek adományozási joga is

megillette. Az uralkodó, alkotmányos felhatalmazásából fakadóan, valamennyi állami és önkormányzati szerv

fölött, illetve magántársulattal, testülettel, alappal és alapítvánnyal kapcsolatosan felügyeletet láthatott el. E

máskülönben és másutt főfelügyeleti jogkörként aposztrofált tevékenységekor a király bármilyen ügyben

felvilágosításra tarthatott igényt, bizonyos esetekben királyi biztost rendelhetett ki. Az államfői főfelügyeleti jog

egyébiránt kiterjedt az állam területén működő valamennyi egyházra.

A hazai közjog az egyházak fölötti felügyeleti jogtól, a iura circa sacrától élesen megkülönböztette a magyar

királyokat hosszú évszázadok során át megillető s a katolikus egyházzal kapcsolatban fennálló főkegyúri jogot.

A főkegyúri jog a magyar királyt, még a 20. század elején is, mint – a magyarországi egyházalapításban

elévülhetetlen érdemeket szerzett – első uralkodóink örökösét illette meg, s magában foglalta – többek között –

az egyházszervezési, a kinevezési és az egyetemes kegyúri jogot.

Ezek gyakorlatával a király valóban a nagy morális, politikai és gazdasági súllyal bíró katolikus egyház napi

életének és működésének részesévé vált. Igaz, az egyházszervezés terén a kiegyezés után gyakorlattá vált az

újabb püspökségek alapítását a törvényhozással is elfogadtatni, törvénybe iktatni, ám az új főpapok

kinevezésekor a jog még ennyire sem kötötte meg a király kezét. Az érseki, püspöki javadalmak betöltésének

korlátlan jogát azonban a gyakorlat jelentős mértékben szelídítette, így a dualizmus főpapjai előzetes pápai

beleegyezés híján nem foglalták el székeiket.

A Monarchia évtizedeiben – az uralkodó sohasem titkolt affinitása miatt is – a királyi jogok hierarchiájában

előkelő helyet foglalt el a hadügyi kérdésekkel összefüggő államfői jogosítványok csokra. Ez azon jogok

összessége, melyek a királyt feltétlenül, mint legfőbb hadurat, a parlament és a kormány befolyásától teljesen

függetlenül és korlátlanul illetett meg. Mindezek keretében a király magáénak mondhatta a hadsereg






Stipta István


vezérletének, vezényletének és belszervezetére vonatkozó rendelkezésénekjogát. A vezérlet a hadsereg

háborúban való közvetlen irányítását jelentette, a vezénylet ezzel szemben a hadi igazgatás terén érvényesülő

parancsolási jogot és a fegyelmi-fenyítő hatalmat testesítette meg, míg a belszervezetre vonatkozó rendelkezés

joga a hadsereg belső struktúrájának meghatározásában öltött alakot, magában foglalva kinevezések jogát, a

fegyvernemek, csapatok és különböző katonai hatóságok létesítésével, felállításával s megállapításával

összefüggő kérdések eldöntését. A magyar király hadügyi felségjogainakvázlatos érintésekor nem maradhat

említés nélkül annak rögzítése, hogy e ponton a magyar államfő különösen széles s alig korlátozott jogokkal

bírt. Nem volt hát véletlen, hogy a hatvanhetes közjogi alku kereteinek tágítására tett pesti kísérletek sokszor

éppen a hadügyi felségjogok szűkítésére tettek – nemritkán erőtlen – kísérletet.

A magyar király kormányzati felségjogainak sorában végezetül szólnunk kell a külügyek terén jelentkező

államfői hatáskörről is, amelynek keretében az uralkodó nem csupán a birodalom külkapcsolatainak

mindennapjaiban vállalt szerepet, de a szimbolikus jellegű cselekmények teljesítésén túl – követek küldése,

fogadása – a külpolitika irányainak meghatározásában is túlsúlyos funkciót töltött be.

2.2. A KORMÁNYZÓ

A baloldali kormányzati kísérlet kudarca az azt követő politikai kormányzat határozott konzervativizmusát

idézte föl, s egyben ajogfolytonosságra építő állammodell kialakítását is okozta. A monarchikus

berendezkedéshez ragaszkodó politikusok magyar tradícióhoz nyúlva oldották fel az alkotmányos válságot: az

államfői teendők ellátására kormányzót választottak.

A király nélküli királyság

A jogfolytonosság tudományos tételére és a szentkorona-tan eszmeiségére támaszkodó politikai kurzus számára

az új államrendszer kialakítása során a monarchikus formához való visszatérésnek nem volt alternatívája.

A korszak hangadó politikai tényezői, a közjogászok egész serege csaknem egyhangúan fordultak el a

köztársasági formától, s a királyságra mint a biztonságosabb jövő zálogára tekintettek. Az időközönként

ismétlődő elnökválasztás – érveltek néhányan – a belpolitikai egyenetlenségek és pártviszályok lehetséges

táptalaja. Mások a köztársasági elnök napi politikai szerepe miatt kárhoztatták a „respublikai irányt”.

A politikai elit monarchia melletti egységes fellépése azonban nem azt jelentette, hogy az állami élet fonalát ott

lehetett újólag felvenni, ahol azt a háború után elejtették. A változó külvilág történéseinek hazai

hatásmechanizmusát e téren is figyelembe kellett venni. Mint ahogy a honi folyamatok is regisztráltattak

némiképp a háború győztes államai által. Bizonyította ezt az antant 1920. februári állásfoglalása, amely

Magyarország számára az államforma megválasztásához vezető utat szabaddá tette, s a győzők csupán a

Habsburg-restaurációt helytelenítették.

A monarchikus államforma helyreállítása, a királyság restaurációja tehát nem ütközött számottevő ellenállásba.

A gyakorlati megvalósítás azonban mégis dilemmák sorát vetette fel. IV. Károly sokat emlegetett 1918.

november 13-i eckartsaui nyilatkozata óta interregnum van-e? A szabad királyválasztás törvényi deklarációja

után vajon mi a soron lévő lépés? Az államforma elvi éllel történt meghatározása nem ad-e szabad teret átmeneti

megoldások kimódolására?

A sűrűn és sok helyütt felhangzó kérdésekre a választ a magyar nemzetgyűlés 1920 február-márciusában adta

meg a korszak sarkalatos törvényében, az 1920:1. tc.-ben, amely – mint arról másutt már szóltunk – az

alkotmányosság helyreállítását és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezését vállalta magára.

Mindazonáltal ez a két világháború közötti Magyarország politikai viszonyaira oly meghatározó jelentőségű

jogforrás, miközben számos kérdésre kategorikus felelettel szolgált, éppen az államforma ügyében nem mondta

ki a végleges szentenciát. Szólt viszont arról, hogy a királyi hatalom gyakorlását törvény erejénél fogva

megszűntnek kell tekinteni, s a pragmatica sanctio sem része többé a magyar alkotmányos rendszernek. A

királyság államformájára expressis verbis utalás nem történt, ám a kortársi közönség a monarchia

visszaállítására mégis e törvény betűjéből következtethetett: egyrészt az államfői hatalom, a kormányzói jogkör

terjedelmét a királyi hatalom egykor volt totalitásához viszonyítottan definiálta, másfelől deklarálta, hogy addig,

míg a királyi szék betöltésének kérdése megoldást nem nyer, az államfői teendők ellátása kormányzóra bízatik.






Stipta István


Megjegyezzük, hogy a monarchikus államforma magas szintű elvi kinyilatkoztatása a rendszer huszonöt éve

alatt váratott magára, s furcsálható bizonyára, de törvényi deklaráció helyett egy alacsonyabb szintű jogszabály,

az 2394/1920. ME rendeletre hárult annak megfogalmazása, hogy az állami címereken a szent korona

alkalmazandó, s hogy az állami hivatalok, hatóságok és intézmények elnevezésében a királyi jelzőt bele kell

foglalni.

Államfői hatalom

A kommunista kormányzat összeomlásának napjai Magyarországot alkotmányjogi szempontból nehezen

értelmezhető helyzetben találták. Arról aligha folyhatott vita, hogy a sok évtizeden át tapasztalt és magasztalt

jogfolytonos alkotmányfejlődés fonala ország-világ szeme láttára szakadt el, s arról pedig gyakorlati

következményeket is hordozó diszkusszió mégkevésbé volt elképzelhető, hogy az 1918 novembere előtti

államgépezet miként volna maradéktalanul helyreállítható.

A politika meghatározó tényezői, a közjogászok serege abban csaknem egyöntetűen egyetértett, hogy az

alkotmány legfőbb faktorainak folyamatos működése az állami főhatalom szerveinekés hatókörénekújrarajzolá-

sa nélkül nem képzelhető el. Az 1918. november 13-ától beállott közjogi vákuumra utalva állapították meg:

„Különösen egy monarchikus államban és monarchikus alkotmány mellett a királyi hatalomnak nem gyakorlása

és szünetelése maga után vonja azt, hogy az alkotmány többi faktorai sem működhetnek az alkotmány formai

keretei között.”

A fenti – részleteiben kötetekre rúgó – alkotmányjogi diagnózis implicite magában foglalta az ajánlott

gyógymódot is. Előbb intézkedni kell a nemzeti akarat a szent korona hatalmának erejéből fakadó

megnyilvánulása iránt, s az így megteremtett ideiglenes törvényhozói testület munkáját az állami főhatalom

rendezésére kell összpontosítani.

Az alkotmányos helyzet tisztázása 1919 első hónapjaiban meg is hozta a várt és kívánt eredményt. A magát a

nemzeti akarat letéteményesének deklaráló nemzetgyűlés valóban át- és – amennyire az lehetséges volt –

visszavezette a rendszert és annak állami struktúráját „az alkotmányos létbe, az alkotmányos talajra”.

A „szent korona tagjai összességének képviseletére” magát jogosítottnak nyilvánító nemzetgyűlés első és

kétségtelenül legfontosabb dolga „a hatalmának gyakorlásában gátolt király ideiglenes helyettesítése” iránti

intézkedés volt.

Az 1920:1. tc. az államfői helyettesítésről, annak formájáról a kormányzói hatalomról rendelkezett elsősorban.

„A nemzetgyűlés addig, amíg az államfői hatalom gyakorlásának mikéntjét véglegesen rendezi és ennek alapján

az államfő tisztét tényleg átveszi, az államfői teendők ideiglenes ellátására a magyar állampolgárok közül titkos

szavazással kormányzót választ” – szögezte le a törvény.

Az államfői hatalomról azonban a törvény nem csupán mint ideiglenes intézményről szólt, de korlátozta – a

korábbi államfői jogok teljességét tekintve – annak hatókörét is. Valójában egyet lehet érteni azzal a

véleménnyel, hogy az új rendszer első hónapjaiban a király nélküli királyság provizórikus fejének jogosítványai,

azok terjedelme inkább hasonlított egy prezidenciális köztársaság első emberének jogállásához, semmint a

magyar király néhány esztendeje még megvolt erős hatalmi-jogi arzenáljához.

A két világháború közötti állam életét markánsan s jó előre meghatározó hosszú című törvény ugyanis az

államfő mozgásterét meglehetősen szűkre vonta. S tette ezt akkor is, ha egyébként a hajdani királyi jog

gyakorlásának jó részét a kormányzó kezében hagyta. A korlátozások azonban számosak voltak, s át- meg

átszőtték a jogalkotással, a végrehajtó hatalommal és a napi politika vitelével összefüggő kérdések egész hálóját.

A nemzetgyűlés működésének első esztendejében az államfői hatalom kérdésével két markáns törvény

keretében foglalkozott (1920:1., 1920:17. tc.).

Az első alkalommal a jogok és kötelezettségek rendszerében a határok óvatos megvonása, a kormányzó

politikaformáló lehetőségeinek relativi- zálása érvényesült inkább.

Jogok a törvényhozásban






Stipta István


Megmutatkozott ez mindenekelőtt az államfő törvényalkotásban megrajzolt, haloványabbra sikeredett

jogosítványaiban is. A kormányzót ugyan továbbra is megillette a törvénykezdeményezés korábbi királyi joga, s

ugyancsak gyakorolta a kormányjavaslatainak előzetes megvizsgálásának, jóváhagyásának jogát, a

nemzetgyűlés nagyobb autonómiája mégis erőteljesebben érvényesült. Az ideiglenes törvényhozás által alkotott

törvények 1920-tól nem igényelték a kormányzó „placetjét” – megjegyezzük, hogy a többségi kortársi

vélemények szerint az egykori királyi szentesítés teljesítését a kálvinista államfőre bízni meglehetősen bizarr

megoldásnak számított volna.

Így azután, szentesítés helyett, az új alaptörvény az államfő törvényeket kihirdető záradékáról és aláírásáról tett

említést, annak a lehetőségnek fenntartásával, hogy a kihirdetés előtt a kormányzó – indokainak közlése mellett

– az elfogadott törvényjavaslatot ismételt megfontolásra egy ízben a nemzetgyűléshez visszaküldhette. A

törvényhozás fenntartott álláspontjának kézhezvételét követő tizenöt napon belül a kormányzó kötelességévé

tétetett a törvény kihirdetése. A fenti, egy ízben gyakorolható s igen- csakgyenge vétót – a törvényjavaslatok

visszaküldésénekjogát – a kormányzó az államformának és az államfő személyének tárgyában alkotott

törvényekre nézvést egyáltalán nem alkalmazhatta. Az 1920-as esztendő első hónapjaiban a törvényhozás

túlsúlyosabb pozícióját mutatta az is, hogy az államfő nem kapta meg a nemzetgyűlés üléseinek elnapolására

vonatkozó jogot, mint ahogy a törvényhozás feloszlatásának jogával is csupán akkor élhetett, ha az tartósan

munkaképtelenné vált, és a munkaképességet a nemzetgyűlés elnöke a házszabályokban biztosított jogaival

helyreállítani nem volt képes. A „parlament” munkájának potenciálisan bekövetkezhető, de semmiképpen sem

kívánt esetére adott feloszlatási jogot azonban még egy korlát övezte: az államfőnek választásokat kellett kiírni,

s úgy, hogy az új testület három hónapon belül újból összeülhessen.

A kormányzó belpolitikai szerepvállalásának kezdeti határozott megszorítása, alkotmányos lehetőségeinek

korlátozása azonban nem akadályozta meg a rendszer újjáépítőit abban, hogy az államfőknek járó – más

alkotmányokban is ismert –, nemegyszer szimbolikus jellegű jogkörökben való részeltetéséről ne döntsenek

pozitívan. Így azután az alkotmányosság helyreállítása jegyében a kormányzó képviselhette Magyarországot az

ország nemzetközi kapcsolataiban, követek küldésében és fogadásában döntő szerepe volt, a magyar állam

nevében a kormány közbejöttével szövetségeket és szerződéseket köthetett, ám ez utóbbiak esetében, ha azok a

törvényhozás tárgyait érintették, a nemzetgyűlés hozzájárulását ki kellett kérnie.

A nemzetgyűlés előzetes jóváhagyására, támogató határozatára – a törvény rendelkezésénél fogva – a

kormányzó különösen rászorult mindazon aktusainál, amelyekben a hadseregnek az ország határán kívüli

alkalmazásáról vagy a békekötés dolgáról döntött.

Az államfői hatalom jogosítványainak körét meghatározó törvény kimondta, hogy a kormányzó a végrehajtó

hatalmat kizárólag a nemzetgyűlésnek felelős minisztérium útján gyakorolhatja. E rendelkezés értelmében

azután az államfő minden rendelkezése, intézkedése érvényességéhez az illetékes felelős miniszter

ellenjegyzésére volt szükség. Az államfőnek a végrehajtó hatalomra gyakorolt mérsékelt befolyása azonban nem

érintette legfőbb hadúri jogait, amelyek őt a nemzeti hadsereg vezérletére, vezényletére és belszervezetére

vonatkozólag megillették.

Az államfői hatalom határait meghúzó első törvény – az eddigiekből is láthatóan – a kormányzói jogkör

rádiuszának megállapításával túlzott nagyvonalúságról nem tanúskodott. Nem tette ezt különösen akkor, midőn

arról rendelkezett, hogy a kormányzó nemességet nem adományozhatott, a főkegyúri jogot nem gyakorolhatta,

és az általános kegyelem elrendelését is a nemzetgyűlés hatáskörébe utalta.

S bár az államfő személyének sérthetetlenségéről, titulusáról, büntetőjogi védelméről szóló törvényi kitételek, s

nemkülönben az a gesztus, mely a kormányzói tisztet nem kötötte meghatározott időhöz, kétségkívül Horthy

Miklós kedvét keresték. Ám hogy ezzel a kor egyébként megosztott politikai elitje célba nem ért, azt

bizonyították a későbbi hónapok történései is.

A kormányzói jogkör kiteljesedése

Pár hónappal ugyanis a kormányzó hivatalba lépését követően – annak nyilvánvaló követelésére – a

nemzetgyűlés arra kényszerült, hogy korrigálva a korábbi szűkkeblű szabályozást, bővítse az államfő

alkotmányos mozgásterét.






Stipta István


Az 1920. augusztus 7-én elfogadott 1920:17. tc. előbb a kormányzó nemzetgyűléssel kapcsolatos jogait

erősítette, s a törvényhozás feloszlatására vonatkozóan valójában a korábbi, csaknem korlátlan királyi jogokban

részeltette. A nemzetgyűlés üléseinek elnapolásáról rendelkezvén, az új törvény harminc napi időtartam erejéig

azt a kormányzó döntésére bízta.

Az államfői jogkör augusztusi kiterjesztésének másik fontos terrénuma a kormányzó hadúri joga. A hadsereg

külföldi alkalmazásának jogi lehetőségeit tágító törvényi intézkedés világosan leszögezte: „Közvetlen fenyegető

veszély esetében a kormányzó a magyar összminisztérium felelőssége és a nemzetgyűlés késedelem nélkül

kikérendő utólagos hozzájárulása mellett a hadseregnek az ország határán kívül alkalmazását elrendelheti.”

Az államfői hatalom kiterjesztésének e korai szakasza még egy ponton hozott változást, amely az államfő és az

igazságszolgáltatás korábban nemrészletezett viszonyát színezte, alakította. Az 1920:17. tc. 3. §-a lakonikus

egyszerűséggel állapította ugyanis meg a kormányzó általános kegyelme- zési jogát.

Amint azt a korábbiakban bemutattuk, a két világháború közötti – majd negyedszázadot átívelő – időszak

magyar államának első embere, a politikai rendszerrel nevében is csaknem összeforrott Horthy Miklós az állami

struktúrában már hazai közéleti szerepvállalásának elején centrális pozíciót vívott ki magának. A kormányzó

valódi súlya, a hatalompolitikában vitt szerepe azonban nem csupán közjogi lehetőségeiből vagy a reálpolitikai

folyamatokból számára kedvező konstellációból következett. A kormányzó valóságos hatalmát a hazai

demokratikus tradíciók hiánya, a politikai érdek tagoltság – egyébként csaknem az egész régióra jellemző –

viszonylagos erőtlensége tovább fokozta. Aligha vitatható, hogy a kormányzó üstökösszerű politikai

felemelkedését az előbbieknek, a nemzeti hadsereg támogatásának, s az antant egyes meghatározó körei

leplezetlen szimpátiájának is köszönhette.

Kétségtelen, hogy a kormányzó az évek során bebizonyította reálpolitikai érzékét. Látványosan távolodott el a

szélsőjobb köreitől, s taktikusan egyensúlyozott a politikai elit meghatározó csoportjai között. A

személyiségével kapcsolatos, gyakran diametrálisan ellentétes vélemények közül, magunk Stephen B. Vardy

meggyőzően kifejtett álláspontjával tudunk egyetérteni, aki azt hangsúlyozta, hogy a kormányzó alapvetően

konzervatív meggyőződésű, a tradíciók iránt elkötelezett politikus volt, aki a jól bevált politikai értékek

védelmezőjeként lépett fel, s a bármely irányból jelentkező szélsőségek elleni küzdelmet vállalta. „Noha Horthy

meggyő- ződéses konzervatív volt, sem diktátor, sem önkényúr nem volt. Valójában ő általában aggályos módon

tiszteletben tartotta Magyarország kétségtelenül túlhaladott alkotmányos rendszerének intézményeit” – húzta alá

a kormányzó politikai kvalitásait, s irányultságát jellemezvén a korszak angol nyelven publikáló magyar

származású kutatója.

A fentiekhez bízvást hozzátehető, hogy Horthy Miklós, aki a régi rendszer, a dualizmus társadalmi-politikai

értékeit vallotta magáénak, politikai stílusában is e letűnt világ politizálásának stílusához tért vissza. Így azután,

amikor már megtehette – 1922—1923-tól mindenképpen –, a napi közéleti történések epicentrumától távolabb

helyezte magát. E nyilvánvalóan tudatosan is sugallt látszat ellenére azonban elmondható, hogy „semmiféle

lényeges kormányzati tevékenység vagy külpolitikai akció nem történhetett tudta és beleegyezése nélkül”. Az

erőteljesen kiépített államfői jogkör ideálját, a korlátozott parlamentarizmus szükségességét s a miniszterelnök

kijelölésének kizárólagos jogát pedig példaképétől, Ferenc Józseftől kölcsönözte.

Az 1926:22. tc.

A rendszer konszolidációja, politikai legitimációjának erősödése mindenesetre az évek folyamán együtt járt a

kormányzói jogkör további szélesedésével. Az államfői jogkör kiterjesztéséről intézkedő újabb jogalkotások

sorát a felsőház felállításáról intézkedő 1926:22. tc. nyitotta meg azzal, hogy az e téren korábban megvolt királyi

joghoz hasonlatosan a kormányzó is szerepet kapott a törvényhozás e második kamarája személyi összetételének

befolyásolására.

Az 1933:23. tc.

A harmincas évek elején azonban kiszélesítették az államfő jogkörét. Az e tárgyban intézkedő 1933:23. tc.

tovább tágította a kormányzó törvényhozással szemben gyakorolható jogait, olyannyira, hogy az már semmiben

sem különbözött az e téren megállapított királyi jogosítványoktól. Az új szabályozás szerint ugyanis a

kormányzót az országgyűlés üléseinek elnapolására, illetve feloszlatására korlátlan jog illette meg, mindössze

azt a régről ismert kötelmet ismételte meg a törvény, hogy a feloszlatott törvényhozás utódtestületének újbóli






Stipta István


összehívásáról akként kell gondoskodni, hogy az az éves költségvetést még időben letárgyalhassa és

megszavazhassa.

A törvény most citált intézkedése egyértelműen a parlamentarizmus központi szerve folytonos működésének

elve és gyakorlata alá helyezett el aknákat. Az intézkedés mögöttes politikai szándékát nem is igen titkolták. Az

„ősi alkotmány” szellemét sérti, ha a kormányzó törvényhozással kapcsolatos jogait a királyénál szűkebben

állapítjákmeg, ugyanakkor nem is célszerű, vallották a változtatás hívei, s hozzátették: rendkívüli viszonyok

között, a gazdaság válságos esztendeiben politikailag bölcsebb, ha a kormányzat erőfeszítéseit a sürgős

gazdasági tárgyú intézkedések meghozatalára irányítja, mint ha az országgyűlés tárgyalásai által hagyja

figyelmét elvonni.

Az államfői hatalom törvényhozással szembeni túlsúlyossá válása a háború előtti esztendők alkotmányjogi

fejlődésében nem csupán az 1933:23. tc.-nek köszönhetően vált egyre nyilvánvalóbbá. A választójogi reform

munkálatainak kellős közepén ugyanis a törvényhozás, mintegy a titkos választások veszélyeinek kivédésére,

ellensúlyozására is, törvényt fogadott el a kormányzó hatalmának újabb megerősítésére, fokozására. Ez

alkalommal az országgyűlés által megtárgyalt és elfogadott törvénye államfői kontrolljának hathatósabb

megalapozása volt napirenden. Mint láttuk, 1920-ban a nemzetgyűlés jogforrásaival szemben még csupán

egyszeri, rövid határideig alkalmazható relatív vétójog szerepelt a kormányzó jogi arzenáljában a parlamenti

döntések esetleges káros hatásainak időleges elhárítására. 1937-ben a politika hazai irányítói már nem elégedtek

meg ennyivel, s az 1937:19. tc.-ben a relatív vétó intézményén messze túlléptek. E törvény szerint ugyanis a

kormányzó az államfői „nemmel” már sokkal kategorikusabban s bizonnyal eredményesebben is élhetett. S

tehette ezt azzal, hogy előbb a törvényt hat hónapig visszatarthatta, aláírását és kihirdetését megtagadhatta, majd

megfontolás végett az országgyűlésnek vissza is küldhette. Az ily módon egyszer már megbírált törvény

tárgyában természetesen a törvényhozás álláspontját fenntarthatta, ám a törvény az előbbi hathónapos

intervallumot a kormányzó számára az újólag elfogadott jogszabály kihirdetésére vagy ki nem hirdetésére

ismételten biztosította.

Az államfői hatalom szisztematikus bővítése mellett a korszak nem maradt adós a kormányzót megillető

megbecsülés és jogi védelem törvényi kifejezésével sem. Akorábban már sérthetetlennek nyilvánított és

büntetőjogi védelemben is részesített államfőt 1937-től, az országgyűlés döntése nyomán felelősség – a király

feleletre nem vonhatásához hasonlatosan – sem terhelte.

A rendszer vezető politikai tényezői azonban Horthy Miklós irányában egészen másféle gesztusokat is tettek. E

körben nem lehet nem említést tenni a kormányzó részére biztosított utódajánlási jogról. Ennek szabályai

meglehetősen bakafántosan fogalmazódtak meg, csakúgy, mint azok az anyagi és eljárási normák, amelyeknek

alkalmazására a kormányzói tiszt megüresedése és az új kormányzó megválasztása esetén kerülhetett sor.

A kormányzói székben azonban megüresedés nem állott be, s a kormányzó utódajánlási joga – mint a

dinasztiaalapítási szándék feltételezett bizonyítéka – szintén nem nyert gyakorlati értelmet. Nem így a

kormányzóhelyettesi intézmény megkonstruálása, amelyet azután az országgyűlés az 1942:2. tc.-kel iktatott

törvénybe. E jogforrás – amelyből egyébként a Horthy család trónigényére s dinasztikus aspirációira széles

körben, de csekély jóindulattal következtettek – az államfői teendők ellátását egy később megválasztandó

kormányzóhelyettesre bízta arra az esetre, ha a kormányzót tisztének személyes ellátásában távollét, betegség

vagy más ok akadályozza. Ismert, hogy az államfő idős kora ellenére a helyettesítés e formájára nem került sor

abban a rövid intervallumban, amíg a kormányzóhelyettesi tisztséget az e stallumra megválasztott Horthy István

betöltötte.

2.3. A KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK

Az államelnök, a köztársasági elnök a köztársasági államformát választó polgári rendszerek államfője. Az

elnököt meghatározott időre választják. Posztját közvetlenül a néptől, a parlamenttől vagy valamely, speciálisan

e célra létrehozott választási szervtől nyerheti. (Közvetlenül a választásra jogosultak választottak elnököt

például a weimari köztársaságban, napjaink Ausztriájában és Franciaországában; elektorok voksolnak

Finnországban, az Egyesült Államokban s Latin-Amerika legtöbb államában, tartományi küldöttekkel kibővített

parlamenti választásokat tartanak Németországban és Itáliában, végül a parlament választott 1946-ban

Magyarországon, választanak ma is Görögországban, Törökországban-s a legutolsó alkotmányos szabályozás

szerint a Magyar Köztársaságban). A nemzetközi gyakorlat szerint az államelnök hivatali ideje négytől hét évig

terjed. Apar- lamentáris köztársaságokban az elnök szerepe a történelmi tapasztalatok szerint alig terjedt túl a






Stipta István


reprezentatív tevékenységen, míg a prezidenciális köztársaságokban az elnök szerepe meghatározóvá vált.

Olyannyira, hogy például az Egyesült Államok elnöke egyben kormányfő is, a francia köztársasági elnök pedig

elnököl a minisztertanács ülésein, s ezáltal meghatározza a kormányzati tevékenység kereteit is. A kollegiális-

képviseleti rendszerekben (például Svájc) az elnök nem több, mint a szövetségi tanácsban elnöklő személy.

Polgári jellegű elnöki tevékenység Magyarországon első ízben 1848- ban jelent meg. Bármily különösnek

hangzik is, ez még a meg nem kérdőjelezett monarchikus államforma idejére esett, arra a sajátos periódusra,

amely október első napjait követően alakult ki a király és az országgyűlés szakítását követően. A képviselőház

1848. szeptember 22-én megválasztotta az ún. Honvédelmi Bizottmányt, melynek feladata ekkor még a katonai

ügyek felőli tájékozódás és a hadi kérdésekkel kapcsolatos ügyek nyilvánosságmentes megtárgyalása volt. A

hattagú bizottság (Kossuth Lajos, Nyáry Pál, Zsembery Imre, Madarász László, Pálffy János, Patay József) 25-

én kiegészült további három, főrendek által delegált taggal. A Perényi Zsigmonddal, Pázmándy Dénessel és

Esterházy Mihállyal kilenc főre növekedett Bizottmány már 27-én felhatalmazást kapott az országgyűléstől a

miniszterelnök távollétében kormányzati feladatok ellátásához, melyet másnap általánossá bővítettek: „minden

olyan intézkedésnek sikeres megtételére, melyeket jelenleg az ország állapota megkíván.” Október 8-án a

képviselőház újabb határozatot hozott az ügyben. „A képviselőház az ország kormányzatát mind a két ház

részéről kiküldött Honvédelmi Bizottmány kezébe mindazon hatalommal, mellyel egy ország teljhatalmú

kormányának bírnia kell, letevén a Honvédelmi Bizottmányt mindaddig, míg az ország normális állapotba

jövén, törvényesen elismert kormánya nem lesz, az ország teljhatalmú kormányának, Kossuth Lajos honpolgárt

és képviselőt pedig egyetemes felállássali kijelentéssel e kormány elnökének nyilvánítja, kire egyszersmind

azon hatóságot is ruházza, hogy az ország kormányzatára megalkotott Honvédelmi Bizottmányt önbelátása

szerint rendezze s egyes tagjainak teendőit jelölje ki.” Ezzel – igaz, ideiglenesjelleggel – a Honvédelmi

Bizottmány az ország legfőbb kormányzati tényezőjévé vált. A tág megfogalmazás meglehetősen széles

hatáskört biztosított a bizottságnak, melyet az események tanúsága szerint nem hagyott kihasználatlanul.

Kollegiális képviselet

A bizottság kollegiális testületként működött, ülésein a tagokon kívül (kikhez később még Jósika Miklós és

Szemere Bertalan csatlakozott) részt vettek a minisztériumok államtitkárai, Mészáros Lázár hadügyminiszter és

Kossuth távollétében ifjabb Pázmándy Dénes, a képviselőház elnöke is. Miután az uralkodó államfőijogait nem

volt hajlandó gyakorolni, s ezáltal szándékozott megbénítani az államéletet, az Országos Honvédelmi

Bizottmány kénytelen volt bizonyos államfői feladatok ellátásának terhét is magára venni. Különösen érvényes

lett ez 1848. december 2-át követően, amikor is V. Ferdinánd Olmützben lemondott a trónról unokaöccse javára.

Az állami tisztviselőket felmentette neki tett esküjük alól, s ezzel egy törvényes államfő nélküli állapotot idézett

elő. Miután a magyar törvények szerint Ferenc József-jóllehet kormányzati felségjogait koronázás nélkül is

gyakorolhatta – nem volt magyar uralkodónak tekinthető választás és koronázás hiányában, intézkedni kellett az

államfői jogkörről is. Ennek kapcsán leszögezte az országgyűlés: „az ország törvényes függetlenségéhez,

alkotmányához s a magyar nemzet sarkalatos jogaihoz szorosan ragaszkodva az ország s a hozzá kapcsolt részek

minden egyházi, polgári s katonai hatóságainak, tisztviselőinek, hadseregeinek s minden lakosainak a nemzet

nevében meghagyja és parancsolja, hogy az alkotmány iránti kötelessége szerint senkinek, kik erre jogosítottnak

a törvény, alkotmány és országgyűlés el nem ismerék, bármelly hatóságát el nem ismerve, és senki ilyennek

nem engedelmeskedve, az ország dolgaiba gyakorolni szándéklandott bármelly avatkozást jogtalan bitorlásnak

tekintsék.” Ezután több kinevezési okmányból Kossuth utasítására elhagyták a „király és haza nevében”

formulát – mely „felért egy függetlenségi nyilatkozattal” (F. Kiss Erzsébet). Ismert körülmény azonban, hogy a

magyar országgyűlés az áprilisi döntésig nem akarta szakításra vinni a dolgot a dinasztiával, így a fentebbinél

egyértelműbb határozatot sem fogadtak el. Az alkotmányos válságot tehát felemás módon oldották meg.

Formailag megmaradt a monarchia, érvényesnek ismerték el a trónöröklési rendre vonatkozó törvényeket, a

detronizáció kérdését egyelőre megkerülték. A legszükségesebb ügyekben azonban intézkedni kellett.

Az 1848. évi márciusi törvények értelmében a király nevezte ki a miniszterelnököt, s a miniszterelnök

javaslatára megerősítette a minisztereket. A törvényhozással kapcsolatos jogai fennmaradtak: a

törvénykezdeményezés és szentesítés, az összehívás, elnapolás, berekesztés, feloszlatás joga továbbra is

megillette, jóllehet bizonyos korlátozásokkal. A negyvennyolcas törvényhozás alapjaiban nem érintette a király

jogait, bizonyos biztosítékokat építettek csak a szabályokba. Így a miniszteri ellenjegyzés intézményét, a

feloszlatás feltételekhez kötését (zárszámadás és költségvetés megtárgyalása), a kegyelmezési jog bizonyos

szűkítését. Ettől függetlenül az uralkodó széles jogkörének „befagyasztása” (vagyis a király általi nem

gyakorlása) szükségessé tette a helyettesítés megszervezését.






Stipta István


Államfői jogok

Az Országos Honvédelmi Bizottmány, illetve annak elnökeként Kossuth Lajos nevezte ki a katonai vezetőket,

bízta meg az állami tisztviselőket, az országos biztosokat, Kossuth Lajos folytatott kormányalakítási

tárgyalásokat, megbeszéléseket tartott a reménybeli miniszterelnökökkel, minisztereket nevezett ki, népfelkelést

rendelt el. A kormányzati feladatok között tehát kifejezetten államfői jogokat gyakorolt. „Több burzsoá

forradalom során olyan kollegiális képviseleti kormányforma alakult, amilyen a svájci köztársaságban ma is

létezik. E kormányformában az államfői jogkört választott testületi szerv látja el... A Honvédelmi Bizottmányt

az országgyűlés választotta, és ugyanennek volt felelős. Lényegében kollegiális államfőnek volt tekinthető.”

Természetesen nem gyakorolta – nem gyakorolhatta – a királyt illető személyes felségjogokat. Elkerülte továbbá

az országgyűlés az összeütközést Béccsel a törvényszentesítéssel kapcsolatban is azzal, hogy életre hívták az

országos határozat intézményét. A bizottmány főként a kormányzati felségjogok terén vette át a királyi jogkört:

a főfelügyeleti jog (a törvények és jogszabályok betartatása a kormányzati apparátuson keresztül), a kinevezési

jog, a katonai főhatalom joga, pénzügyekkel kapcsolatos jogok terén.

Röviden összefoglalva tehát: az Országos Honvédelmi Bizottmány nem deklaráltan, ideiglenesen, az

országgyűlésnek felelősen, a dinasztiával történő nyílt szakítás látszatát kerülve, a kialakult helyzet

kényszerének szorításában a halaszthatatlan és szükséges teendők ellátása érdekében az államfői jogok egy

részét gyakorolta, s így államfőként (kollegiális képviseleti államfőként) funkcionált.

Kormányzó elnök

Az udvar és a pesti kormány közötti konfliktus forradalmi módon történt megoldása előbb a királyi jogkör

gyakorlásának de facto felfüggesztéséhez vezetett akkor, midőn az államfői teendők ellátását – legalábbis

jelképesen – az országgyűlés teljes bizalmát élvező Honvédelmi Bizottmány vette át, majd e helyzetet

radikálisan a Függetlenségi Nyilatkozat oldotta meg a Habsburg-házzal történő szakítás kimondásával és a

kormányzó elnöki állás ideiglenes felállításával. A politikai rendszer s az állami mechanizmus sarokköveit

lerakó alkotmányjogi dokumentum azonban az államfői jogkör elemeinek részletes megrajzolásával adós

maradt.

Az 1849. április 14-én elfogadott Függetlenségi Nyilatkozat 4. pontja szerint „az ország jövendő

kormányrendszerét minden részleteiben a nemzetgyűlés fogja megállapítani”. Addig pedig az országot

„...kinevezett kormányzó elnök, Kossuth Lajos fogja a maga mellé veendő miniszterekkel úgy saját magának,

mint az általa nevezendő minisztereknek személyes felelősségük s számadási kötelezettségük mellett

kormányozni.” Jó néhány kézikönyvben és fogalomtárban a köztársasági elnökök nevei között Kossuth Lajost

mint köztársasági elnököt meg sem említik. Ennek okai között szerepel az államforma körüli bizonytalankodás.

A Függetlenségi Nyilatkozat ugyanis csak a Habsburg-dinasztiától történő elszakadást deklarálta, az államforma

megváltoztatásáról nem intézkedett. Erre utal az államfő elnevezése is. A kormányzó elnök titulus legalább

annyira utal a magyar királyok helyettesítési tradíciói között oly nagy szerepet játszó kormányzóra, mint a

polgári köztársaságok elnökére. Éppen ezért szükséges leszögeznünk, hogy noha az országgyűlés köztársaság

kikiáltását nem deklarálta, az államformáról törvényben nem nyilatkozott, a kormányzat felelős tényezőinek

nyilatkozatai egyértelműen ezt igazolják. A Szemere-program alaptézise volt, „miszerint a kormány respublicai

irányú”. Vukovics Sebő igazságügy-miniszter bemutatkozó beszédében ugyancsak a köztársaság mellett

kötelezte el magát. Korabeli visszaemlékezés tanúskodik arról, hogy „nincs még alkotmányba iktatva, de a

kormányférfiak ennek a mostani nemzetgyűlésnek viharos tetszésnyilvánításai közt vallották magukévá a

köztársasági kormányzatot”. Maga a kormányzó elnöki pozíció is erre utal: sokkal inkább hasonlít ez egy

korlátozott polgári államfő posztjára, mintsem egy, a királyt szinte teljes hatáskörében helyettesíteni hivatott

gubernátoréra. A kormányzó elnöki státus kialakítására, jogkörének megvonására jelentős hatást gyakoroltak

létrejöttének körülményei. Mint az ismeretes, a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásának hátterében Kossuth

Lajosnak a háború folytatására, a Habsburgokkal való következetes szembenállás kikényszerítésére, a

„Békepárt” színvallására késztető törekvései álltak.

Függetlenségi Nyilatkozat

Miután a katonai helyzet hatására a polgári átalakulást vezénylő nemesség körében felerősödött a kiegyezési

hajlandóság, Kossuth és a (főleg államgépezeten kívüli) radikálisok olyan helyzetet akartak előidézni, melyben a

szakítás visszavonhatatlanná válik, s amely a Békepártot a háború támogatására ösztönzi. (Az országgyűlésben






Stipta István


megszerveződött Békepárt a képviselőknek körülbelül kétharmadát tömörítette, s legfőbb céljaként a háború

mielőbbi befejezését definiálta.) Annak ellenére, hogy a trónfosztás kimondásáról a Honvédelmi Bizottmány

április 12-i ülése nemlegesen nyilatkozott, s az országgyűlés másnapi zárt ülése is leszavazta a javaslatot,

Kossuth 14-én ismét elővette indítványát, immáron megfelelő közegben. A debreceni népet mozgósítva, a nagy

tömegre hivatkozva, és annakjelenlétében, a képviselők tanácskozását áttétette a Nagytemplomba, amely a

kortárs visszaemlékezése szerint „nem országos ülés, hanem népgyűlés volt, hol lehetetlen vala bárminő

ellentmondás”. Visszaemlékezései szerint Kossuth Lajos arra számított, hogy az udvarral való végleges szakítás

rákényszeríti majd a tétovázókat a megegyezési politika feladására. Célja tehát kifejezetten egy politikai ügy

rendezése volt, amelynek mintegy melléktermékeként vetődött föl az állam- és kormányforma problémája. Az

államforma kérdését – mint láttuk – alkotmányjogilag felemás módon oldották meg, tartalmáról azonban

egyértelműen nyilatkozott az országgyűlés csakúgy, mint a felelős politikusok, a kormány tagjai.

Az ország központi szerveinek hatáskörét az országgyűlés a fentebbi események hatása alatt vonta meg. Nem

úgy azonban, amiként Kossuth és hívei elgondolták. Ellenkezőleg. A Békepárt a döntés következtében

aktivizálódott. Vezetői és tagjai egyaránt tartottak attól, hogy – mint mondták – „Kossuth Magyarország

kormányzósága alatt a dictátorságot akarná”. Madarász József, a republikánus is attól tartott, hogy „ha

megkínálják” Kossuthot a királysággal, annak nem lesz elég ereje az elutasításhoz. Fő céljukká vált tehát

Kossuth elszigetelése – ami meghatározta a kormányzó elnöki jogkör határait is. Kossuth Lajos ugyanis

kormányzóelnökként az országgyűlés feloszlatását tervezte, új nemzetgyűlési választások kiírását, melyek során

átalakíthatónak vélte a pártösszetételt, a Békepárt visszaszorítását, a néphangulat s ezzel együtt a képviselők

radi- kalizálását. Visszaemlékezései szerint, de az általa előterjesztett Függetlenségi Nyilatkozat szövegezése

alapján is egyfajta prezidenciális jogkörre törekedett. Mint ismeretes, a liberális ellenzék, köztük Kossuth Lajos

is, igen nagyra tartotta az amerikai berendezkedést, az Egyesült Államok demokratikus modelljét. Tocqueville

Amerikáról írott könyve volt az egyik legforgatottabb forrásmunka a reformkori gondolkodók könyvtárában.

Emellett a Honvédelmi Bizottmányban általa ellátott funkciók is erre sarkallták, hiszen – mint fentebb láttuk –

Kossuth quasi államfőként intézkedett. De erre utal a Nyilatkozat azon fordulata is, hogy a kormányzó elnök

fogja a maga mellé vett miniszterekkel az országot kormányozni. Az elképzelés az erős elnöki kormányzatról

hamar megtört Szemere és az országgyűlés ellenállásán.

A kormányzó elnök

Az országgyűlésnek első dolga volt megvonni Kossuth Lajostól afeloszlatási jogot. A kormányzó elnök „a

nemzetgyűlés iránt és felett” nem rendelkezhet, az a gyűlés joga. A kormányzó elnök az országgyűlésnek

felelős, pozíciója egy jövendő tartós rendezés reményében ideiglenes. Pártállását természetesen felszámolja,

„mint kormányzó elnök az alkotmányos fogalmak szerint a parlamenti tanácskozásokon részt nem vehetvén,

búcsút vesz a Háztól”. Az állam sorsát alapvetően érintő kérdésekben, mint hadüzenet, békekötés, szövetség

létrehozása, csak az országgyűlés hozzájárulásával hozhatott döntést.

Szemere Bertalan, a kormányalakításra kijelölt politikus, csak abban az esetben vállalta a megbízatást, ha saját

és kormányának hatáskörét pontosan meghatározzák. Az általa előterjesztett s Kossuth által első ízben még

visszautasított javaslatait a kormányzó elnök végül is elfogadta. Nyilván mérlegelnie kellett azt a tényt, hogy az

országgyűlésben a képviselők egy- harmadát sem kitevő Radicál Párt támogatásán túl nem igen számíthat

további voksokra. Az egyezkedés eredményeképpen – a képviselők között meglehetős visszatetszést keltve –

önmaga jelölte ki saját maga hatáskörét, illetve a minisztériumhoz fűződő viszonyát. Miként a kortársak látták:

„mintha ő lett volna a porosz király, tudtára adta az országnak, a minisztérium ez alkalommal vele micsoda

viszonyban álland.” Bármennyire megrovó is az észrevétel, Kossuth ekkor már rákényszerült erre a lépésre. A

helyzetet ő maga alakította ki a Nyilatkozat elfogadtatásával. Rajta és a miniszterelnökön kívül nemigen akadt

politikus, akinek átfogó elgondolásai lettek volna a kormányformával kapcsolatban. Egyszerűen nem volt olyan

fórum, amely ezt akkor és ott helyette elvégezhette volna. S ráadásul valójában nem saját elképzeléseit, hanem a

Szemere-féle ultimátumban meghatározottakat terjesztette a Ház elé. A kormányzó elnöki átirat legfőbb

vonásaiban Szemere elgondolásait tartalmazta. Végső soron pedig az átiratot határozatban tudomásul vevő Ház

döntése magasabb alkotmányos szintre emelte a kossuthi levelet. Eszerint a kormányzó elnök nevezi ki a

kormányt, de csak miniszterei útján intézkedhet. Rendeletei csak miniszteri ellenjegyzéssel érvényesek, a

kormányzati politikát a kabinettel közösen kell meghatároznia. A kormányzati politika keretein belül a

miniszterek önállólag cselekedhetnek. A kormányzó elnök gyakorolja a kinevezést a magasabb polgári és

katonai tisztségekbe. A kegyelmezési jog nem őt, hanem a kegyelmi széket illeti (a kormányzóelnök mint

államfő aláírja ennek ítéleteit).






Stipta István


Annak ellenére tehát, hogy elnöki működésének első két hetében Kossuth törekvései a prezidenciális formát

célozták (hívei kinevezésével, illetve a majorsági földekről hozott döntéseivel, a tömegek megnyerését célzó

intézkedésével egyaránt), a gyakorlatban – jogkörét illetően, de a mindennapi politizálásban is – elszigetelődött.

Alárendelték az országgyűlésnek, kormányozni csak Szemere miniszterein keresztül tudott. A kormány az

országgyűléssel egyetértésben még a Honvédelmi Bizottmány elnökeként hozott rendelkezéseit is

megsemmisítette. Jogköre egy parlamentáris rendszer köztársasági elnökének állásához hasonlatos.

A Népköztársaság elnöke

AWekerle-kormány lemondása, a forradalmi események politikai hatása, a Nemzeti Tanács megalakulása, a

Károlyi-kormány megbízatása s első bizonytalan intézkedései, tartalmi és szimbolikus jelentőségű gesztusai

jelezték a magyar alkotmányos rendszer látványos válságát, majd kézzelfogható szétesését.

Az államfői hatalom körüli bizonytalanság érzékeltette tán a leginkább az alkotmányos krízis mélységét.

Október utolsó napjai, majd november első hetei az államfői feladatkör ellátói között látták a kormányt s a

Nemzeti Tanácsot. A korábban királyi hatáskörbe tartozó kinevezések kormányfői teljesítésével, a kegyelmi

jogkör gyakorlásával, a követküldések és -fogadások minisztertanácsi eszközlésével kapcsolatban keletkezett

dokumentumok igazolhatják fenti állításunkat.

Az államfő jogkörével, a tisztség betöltésével kapcsolatban tapasztalható kezdeti bizonytalanság érzékelhetően

állandósult. Magyarország Nemzeti Tanácsa – amely, mint láttuk, november 16-án egyértelmű döntések sorát

hozta meg – adós maradt az államfői tisztség betöltésével, de nem rendezte a törvényhozás szervének

hatáskörével és működésével összefüggő legfontosabb kérdéseket sem. Az államélet központi

szervrendszerének működési zavarai s az azokat kísérő hatásköri bizonytalanságok azonban csupán színezték a

mind mélyebben kibontakozó s mind összetettebben jelentkező válságot. Nemzetiségi viszályok külpolitikai

elszigetelődéssel, a gazdasági csődhelyzet pedig egyre szélesedő társadalmi elégedetlenséggel párosult, s

mindezt körülvette, át- meg átszőtte a politika, a koalícióra épült kormányválsága. E súlyos krízisre a politikai

vezető szerepre vállalkozók köre természetszerűen csak tüneti kezelést ajánlhatott a politikai válság felületi,

alkotmányjogi orvoslásával.

A polgári demokratikus erők, a koalíció pártjai utolsó probálkozásáraaz 1919. január 11-én a Nemzeti Tanács

Végrehajtó Bizottságának ülésén került sor, midőn határozatot hoztak Károlyi Mihály ideiglenes köztársasági

elnöki megválasztásáról.

A köztársasági elnöki funkció megkonstruálása egy időre enyhítette a politika s a kormányválságát. Új koalíciós

kabinet jött létre, amely két hónapig állta a történelmi viharokat.

A testület hetven évvel a kossuthi kísérlet után, 1919. január 11-én megállapította, hogy a Néphatározat

értelmében „Károlyi Mihály, mint a köztársaság ideiglenes elnöke, oldja meg a mai s a netán felmerülő politikai

válságot, mindazon tényezők bevonásával, akiknek részvételét szükségesnek tartja”. Ezzel a határozatával egy

alkotmányos válságot oldott fel: 1918. november 13-a óta ugyanis nem volt államfője az országnak. (IV. Károly

ezen a napon jelentette be, hogy lemond az államügyek vitelében való részvételéről, s hogy elismeri a

Magyarország jövőbeli államformájáról meghozandó majdani döntést.)

A sajátos államjogi helyzet a forradalmi eseményekből adódott. Minthogy az országgyűlés nem funkcionált

(képviselő-választásra nem került sor), helyébe más szerv nem lépett, a Néphatározat a „teljhatalmat”, vagyis a

törvényhozó, a végrehajtó (a kormány- és államfői) jogokat mind Károlyira, illetve a népkormányra ruházta, s

ezáltal alkotmányjogilag abszurd szituációt teremtett.

A helyzet felemássága a decemberi kormányválság idején vált világossá. Amikor megingott a pártkoalíció, s

amikor olyan közjogi problémákkal találta magát szemben Károlyi, hogy kinek mondjon le, s ha le is mond, ki

gondoskodik új kormányalakítási megbízatásról. A megoldás közjogi szempontból még különlegesebb volt. A

nem funkcionáló Magyar Nemzeti Tanácsnak erre az alkalomra egybehívott Végrehajtó Bizottsága

visszamenőlegesen értelmezte a Néphatározatot. Eszerint Károlyi Mihály a kormányára ruházott teljhatalomnál

fogva egyben államfőnek is tekintendő. Ezért felhívta Károlyi Mihályt a köztársasági elnöki teendők ideiglenes

jelleggel történő ellátására. Ily módon Károlyit határozatértelmezéssel köztársasági elnöknek nyilvánította.

Kossuth Lajoshoz hasonló módon tehát ő sem választással került tisztségébe, s pártállásának felszámolásában is

az 1849-es kormányzóelnökhöz hasonlóképpen járt el; beiktatási beszédében leszögezte: „Én pártok keretében






Stipta István


többé nem maradhatok. Természetesen le fogok mondani a pártvezetőségről, mert pártok felett kell állnom és az

ügyeket intéznem. Meglehetnek győződve, hogy a szükséges pártatlanság minden irányban meg fog valósulni.”

Elnöki jogkörök

A „népköztársaság” elnöki jogkörének meghatározása a Néphatározatban megfogalmazott teljhatalom tételéből

következett. Egyfelől a Néphatározatban megjelölt széles jogkör, másfelől a Végrehajtó Bizottság határozatában

nevesített néhány további jogosítvány határozta meg a pozíciót. Eszerint az ideiglenes köztársasági elnök

elfogadja a kormány lemondását, kormányalakítási tárgyalásokat folytat, megbízza a kormányt, részt vehet a

minisztertanács ülésein, ott elnökölhet. A külpolitika irányítása az ő joga, a kormány néptörvényei a Végrehajtó

Bizottság Néphatározatot értelmező döntését követően csak az ő aláírásával érvényesek. Ennél több

„jogszabályi” nyoma a hatáskör-szabályozásnak nincsen.

Ha azt tekintjük, hogy a Néphatározat a teljes főhatalmat a kormányra ruházta, s e teljesség most az államfőre

szállt, mondhatnók, a forradalmi helyzetben kialakult modell a prezidenciális formához állott közelebb. Más

kérdés, hogy e következtetést elsősorban a szabályozatlanság, illetve a keretszabályozás teszi lehetővé. S

Károlyi Mihály ajogkör-realizálás során aligjutott túl a reprezentatív működésen: az ellenőrzése alól kikerült

politikai folyamatok – írja – átcsaptak a feje fölött. A KMP és az MSZDP megegyezése pedig pozíciója

felszámolásához vezetett. 1919. március 21-én Károlyi Mihály nevében és tudta nélkül közzétették lemondó

nyilatkozatát, a Budapesti Munkástanács hatalomátvételről szóló határozatát s a Forradalmi Kormányzótanács

megalakulásáról szóló deklarációt.

Ideiglenes megoldások 1944-1945-ben

AII. világháború után újjászerveződő magyar államhatalom egyik dilemmája volt az államfői jogkör

gyakorlásának rendezése. 1944 decemberétől az első nemzetgyűlési választásokig az ideiglenesség jegyében

születtek a megoldások, különös tekintettel természetesen a napi politikai helyzetre, a pártok törekvéseire. E

korszakra s rendezési törekvéseire talán a legjellemzőbb, hogy a kérdés nem közjogi problémaként jelentkezett.

(Ha valaki, mint például BölönyJózsef,közjogászként közelítette a problémát, könnyen sütötték rá a „jogászi

szőrszálhasogatás” bélyegét.) Először a mindennapok realitásai kényszerítették a politikusokat arra, hogy

foglalkozzanak az államfői jogkörrel (a kinevezési hatáskörök elosztása, a kegyelmezési jogkör gyakorlása, a

kormány, a kormányfő kinevezése stb.), később apolitikai megfontolások, a hatalmi harcok. A hitleri hadsereg

megszállása alól lassan kiszabaduló területeken szerveződő Ideiglenes Nemzetgyűlés és annak Politikai

Bizottsága, továbbá az Ideiglenes Nemzeti Kormány átmenetileg az államfői jogkör szétdarabolása mellett

döntött. Az egykori államfői hatáskört az Ideiglenes Nemzetgyűlés Elnöksége, a miniszterelnök, a miniszterek,

majd a később felállított Nemzeti Főtanács között osztották el.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés Elnöksége

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944. december 22-én tartott ülésében a kinevezési jogosítványokat megosztották a

Nemzetgyűlés Elnöksége és a miniszterelnök között. A taxatív felsorolás szerint az Elnökség volt jogosult a

Politikai Bizottság egyhangú előterjesztése esetében a miniszterelnök, a politikai államtitkárok, a Magyar

Királyi Kúria, a Közigazgatási Bíróság, a Legfőbb Állami Számvevőszék elnökeinek, a honvédség

tábornokainak kinevezésére.

Nemzeti Tanács

A népbíróságok felállításakor vált szükségessé a kegyelmezési jog telepítésének megoldása. Az 59/1945. elnöki

sz. rendeletével az Ideiglenes Nemzeti Kormány felállította a Nemzeti Főtanácsot. (Megint csak sajátos

alkotmányjogi szituáció: az államfőt és a Nemzetgyűlés hatáskörét is érintő kérdésben, minthogy az Ideiglenes

Nemzetgyűlés a részleges képviseletre hivatkozva törvényalkotási jogával nem kívánt élni, jóllehet a Politikai

Bizottság egyetértésével, de mégiscsak kormányrendelettel intézkedett.) A Nemzeti Főtanács tipikus „átmeneti

szerv” volt, az alkotmányjogi tényezők tagjaiból, az Ideiglenes Nemzetgyűlés és Nemzeti Kormány elnökéből

(vagy helyetteseiből) s a Politikai Bizottság delegáltjából állott (Zsedényi Béla [párton kívüli], Miklós Béla

[párton kívüli], Gerő Ernő [kommunista párti]). A rendelet értelmében a 3 tagú Nemzeti Főtanács hatáskörébe

tartoztak a közhivatali és más tisztségekre vonatkozó azon kinevezések, amelyek „a kormány vagy a

miniszterelnök kinevezési jogát meghaladják, és a nemzetgyűlés elnökségének jogkörébe utalva nincsenek”,

ezenkívül a miniszterek kinevezése a Politikai Bizottságnak a miniszterelnökjavaslatára hozott határozata






Stipta István


alapján. A Nemzeti Főtanács joga volt még a kormány tagjainak felmentése, a honvédség állományába

tartozóknak az állampolgársági kötelékből való elbocsátása s a házassági akadályok alóli felmentés megadása. A

különféle kegyelmi ügyek szintén a Nemzeti Főtanács hatáskörébe tartoztak, de általános kegyelmet (amnesztia)

csak az Ideiglenes Nemzetgyűlés adhatott.

A Nemzeti Főtanács hatásköre

ANemzeti Főtanács hatásköre 1945 nyarán kiegészült a házasságon kívül született gyermekek kegyelmi úton

való törvényesítésével, valamint a nyugellátás kegyelmi úton történő engedélyezésével (1814/1945. M. E. sz.

rend.). 1945 őszén a Nemzeti Főtanács megkapta a címek adományozása, valamint a rendjelek és kitüntetések

alapítása és adományozása, továbbá a külhatalmakkal szembeni képviselet és a nemzetközi szerződések

ratifikálásának jogát (1945:III. tc.).

Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások után a Nemzeti Főtanács – immár egyetlen államfői testület –

jogköre úgy módosult, hogy egyidejűleg bővült és szűkült. Hozzákerültek ugyanis az Ideiglenes Nemzetgyűlés

Elnökségét korábban megillető kinevezési jogok – ahogy arról a polgári állammodellekről szóló fejezetben

részletesen szóltunk –, ugyanakkor jogait nagymértékben csökkentette a miniszterelnöki ellenjegyzés

bevezetése. Ami pedig a személyi összetételét illeti, tagja lett Nagy Ferenc (kisgazdapárt) a nemzetgyűlés

elnöke, Tildy Zoltán (kisgazdapárt) miniszterelnök, valamint Rákosi Mátyás (kommunista párt) képviselő, a

Politikai Bizottság tagja. Az ideiglenes államfői testületnek tehát párton kívüli tagja ekkor már nem volt.

1945 végén a Nemzeti Főtanács szervezetileg újjáalakult (1945:XI. tc.). A miniszterelnök a továbbiakban már

nem lehetett tagja; így személyi összetétele a következő lett: Nagy Ferenc (kisgazdapárt) házelnök, Rajk László

(kommunista párt) és Varga Béla (kisgazdapárt) nemzetgyűlési képviselők. Varga Béla azonban rövid időn belül

lemondott, helyére a szociáldemokrata Szeder Ferencet hívták be. A Nemzeti Főtanácsban ekkor valójában

őrségváltás ment végbe, ugyanis a kommunista párt és a szociáldemokrata párt az immár egyetlen államfői

testületben abszolút többségre (66%) tett szert.

A Nemzeti Főtanács 1946. február 1-jéig, a köztársasági államforma bevezetéséig, illetve a köztársasági elnöki

intézmény létrejöttéig létezett Magyarországon. Működésének közel egy esztendeje alatt 24 alkalommal

ülésezett. Története azokat az erőfeszítéseket dokumentálja, amelyek politikai és közéletünket a jogszerűség

alapján próbálták folytatni és megújítani.

Nyilvánvaló volt, hogy az államfői jogkör, az államforma végleges rendezéséig a politikai pártok nem kívánnak

érdemi jogkörök megosztásába belevágni; az államfői kérdést csupán ideiglenes jelleggel kívánták szabályozni.

Ezért az 1946:I. tc.-ig fennmaradt az államfői jogok részleges elosztása, valamint a jogkör széttöredezettsége.

Ebben közjogi szempontok is szerepet játszottak, hiszen Horthy kormányzó hollétéről hosszabb ideig nem

állottak rendelkezésre információk, az államforma deklaratíve még mindig monarchikus volt. De nem zárható ki

teljesen egyes politikai erők munkálkodása sem, amelyek törekvéseihez a rendezetlenség és bizonytalanság, az

elnöki hatalom széttördeltsége megfelelő hátteret biztosított.

A második köztársaság elnöke, 1946-1949

A magyar alkotmánytörténet első nem ideiglenes (s legtovább hivatalban maradó) köztársasági elnöke Tildy

Zoltán volt. 1946 február 1-jén több száz képviselő által benyújtott ajánlás alapján a nemzetgyűlésben

közfelkiáltással (tehát szavazás nélkül) „megválasztották” köztársasági elnöknek a kisgazdapárt elnökjelöltjét.

A köztársasági törvény két héten belül készült el. Igazán nem is a törvény szabályozása körül alakultak ki viták,

hanem az volt a kérdés: ki legyen a köztársasági elnök. Az államfő kiválasztásának ügye pártkérdéssé vált. A

legesélyesebbek kétségkívül Károlyi Mihály, Nagy Ferenc és Tildy Zoltán voltak. A Független Kisgazdapárt

többségére, továbbá a köztársaság kérdésében tett engedményre hivatkozva ragaszkodott ahhoz, hogy a

köztársasági elnököt ő adja. Így végezetül Tildy személyében egyeztek meg a tárgyaló partnerek, s ehhez a

baloldali pártok is hozzájárultak. Tildy elnöki pozícióját tehát itt (hasonlatosan elődeihez) nem választással,

hanem a paravánok mögött folyó, pártpolitikai egyeztető tárgyalásokon, konszenzus eredményeként nyerte el.

A köztársasági elnök jogköre

Miután a pártok megállapodtak a köztársasági elnök személyében, megkezdődtek az érdemi küzdelmek az

elnöki hatáskör kijelölése körül. A kisgazdapárt rögtön harcot indított a hatáskör széles megvonásáért.






Stipta István


Modellnek az Egyesült Államok prezidenciális rendszerét tekintették, s egy, az amerikai elnökéhez hasonló

pozíciót képzeltek el pártjuk számára. Mint föntebb láttuk, a Magyar Kommunista Párt nyomban ellenvetéssel

élt: a kormányt – és a végrehajtó hatalmat általában – ki akarták vonni a köztársasági elnök befolyása és

ellenőrzése alól. Indítványuk szerint ne a mindenkori többségi párt jelölje az államfőt, s ennek az államfőnek

jogköre is legyen reprezentatív, követelték.

Végül is a jogkör erősen leszűkült a kezdeti kisgazdareményekhez képest. Már az előterjesztés indoklásában is

megfogalmazódott, hogy – miként Sulyok Dezső, a törvényjavaslat előadója hangoztatta is – „jogállása megfelel

a parlamentáris és demokratikus köztársaságok elnökét megillető jogoknak”. Vagyis „a végrehajtó hatalom

körében nem intézkedhetik közvetlenül és személyesen”, „nem állhat a törvények felett”, „a törvényhozás körül

csekélyebb jelentőségű jogok illetik”.

Az 1946:I. tc. értelmében a köztársasági elnök volt hivatott a magyar állam képviseletére. O gyakorolta – igen-

igen erős megkötöttségekkel – a végrehajtó hatalmat a nemzetgyűlésnek felelős minisztérium útján. A

kormányzásban közvetlenül nem vehetett részt; a kormány elnökét csak a nemzetgyűlés Politikai Bizottságának

a „meghallgatása” után, a parlamenti többségi elv tiszteletben tartásával nevezhette ki és menthette fel, a

kormány tagjait pedig csak a miniszterelnök előterjesztése alapján.

A köztársasági elnök képviselte Magyarországot nemzetközi téren; követeket küldött és fogadott, konzulokat

nevezett ki, és megadta az idegen konzulok részére a működési engedélyt. A minisztérium útján a külhatal-

makkal szerződéseket köthetett, ha azonban a szerződés tárgya a törvényhozás hatáskörébe tartozott, akkor

annak megkötéséhez a nemzetgyűlés hozzájárulására volt szükség (hadüzenet, békekötés). A köztársasági

elnököt megillette az államfő kegyelmezésijoga, valamint háború vagy mozgósítás esetén a honpolgári

kötelékből történő elbocsátás joga. Ezenkívül adományozhatta a nemzetgyűlés által alapított érdemrendeket és

hivatali állások címeit. Ezek a jogok azonban hatalmi-politikai szempontból nem jöhettek számításba.

A köztársasági elnök és a törvényhozás

A köztársasági elnök nem lett a nemzetgyűléssel egyenlő jogú és rangú államhatalmi tényező. A törvényhozás

körül csupán a csekélyebb jelentőségűjogok illették meg. Nem élhetett sem a törvényszentesítés, sem az

abszolút vétó jogával; a kihirdetés előtt csak egy ízben állt jogában a törvényt visszaküldeni a nemzetgyűléshez

újabb megfontolás végett. (A másodízben hozzá került törvényt viszont 15 napon belül köteles volt kihirdetni.)

A nemzetgyűlés feloszlatásához csak a kormány előterjesztése, illetve a nemzetgyűlési képviselők 40%-ának a

felterjesztése alapján volt joga. Ezzel egyrészt a kormány, másrészt pedig a nemzetgyűlés kisebbsége is

törvényes alapot kapott ahhoz, hogy a parlament feloszlatását kérje, ha elégedetlen volt annak munkájával. (Ez

utóbbival a kommunista párt azt akarta biztosítani, hogy képviselői adott körülmények között a

Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt képviselőivel együtt elérhessék a kisgazdapárti többségű

nemzetgyűlés feloszlatását.)

A köztársasági elnök a nemzetgyűlést egy ülésszakban egyszer elnapolhatta 30 napnál nem hosszabb időre. A

nemzetgyűlés elnapolás utáni összehívásának a joga viszont nem a köztársasági elnököt, hanem a nemzetgyűlés

elnökét illette meg. A nemzetgyűlés feloszlatás utáni összehívásának és megnyitásának, továbbá a nemzetgyűlés

berekesztésének a joga sem illette meg a köztársasági elnököt, sőt e jog teljességgel hiányzott atörvényből, és

még csak utalás sem volt benne, hogy mely államhatalmi tényező lenne jogosult ezen intézkedések

megtételéhez. Ezt a csorbát az országgyűlési választásokról szóló 1947:XXII. tc. 2. §-ának (2) bekezdése

köszörülte ki: „Az országgyűlés összehívására és berekesztésére a köztársasági elnök jogosult.” A köztársasági

elnök minden rendelkezéséhez és intézkedéséhez a miniszterelnök vagy az illetékes felelős miniszter

ellenjegyzése volt szükséges.

A köztársasági elnök választása és felelősségre vonása

A köztársasági elnök választásáról a törvény úgy rendelkezik, hogy a jelölés legkevesebb 50 képviselő joga, a

választást a nemzetgyűlésnek kell megejtenie. Ismeretes, hogy ez így sohasem realizálódott. Az elnök

személyének kiválasztása pártegyezkedés tárgya lett, a Tildyt követő Sza- kasits pedig mint pártelnök nyerte el a

pozíciót. A „választás” Tildy esetében „közfelkiáltás”, Szakasitsnál „egyhangú szavazás” volt. A törvény az

elnökfelelősségre vonását 150 képviselő kérésére tette lehetővé. Ezzel szemben egyik államfő megválasztása,

illetve felmentése sem a törvény előírásai szerint ment végbe; a köztársasági elnök törvény szerinti büntetőjogi

védelme csupán írott deklaráció maradt.






Stipta István


A köztársasági törvény politikai harcok pillanatnyi eredménye volt, s az erővonalak változását követve csonkult

az elnök lehetőségeinek köre. A reprezentatív jogállás kialakítása a kommunista párt sikeres fellépésének

következménye volt, melyet a kisgazdapárt kezébe került elnöki poszt eljelentéktelenítéséért folytatott.

Messzemenően igazolja ezt Szakasits Árpádnak, a Magyar Dolgozók Pártja elnökének tevékenysége, aki még

annyi közéleti aktivitást sem fejtett ki, mint Tildy Zoltán. Az ő elnöksége csupán átmenetet jelentett az 1949-es

alkotmány kollektív államfői státusához, melynek rövid ideig elnöke lett.

A köztársasági elnöki pozíció tehát a magyar jogtörténetben nem játszott túl fontos szerepet, akár időtartamát,

akár a poszt viselőinek politikai-közjogi tevékenységét tekintjük. A kifejezett törekvések ellenére az elnök

valódi hatásköre jobbára reprezentatív maradt, amely nyilvánvalóan azzal függött össze, hogy az elnöki pozíció

mindig alkudozások végeredménye volt.

Az 1946:I. tc. a köztársasági elnöki intézmény „klasszikus” polgári jogfelfogás szerinti funkcióját, hogy

tudniillik a végrehajtó hatalmat a kormány útján gyakorolja, a parlamenti egyensúlyt megteremtse és a

pártellenőrzést megvalósítsa, a körülményekből adódóan nem vagy csak részben biztosította. A köztársaság

fennállása alatt az 1946:I. tc. számos paragrafusa nem érvényesült maradéktalanul, sőt bizonyos esetekben

sohasem realizálódott.

3. 3. A KÖZIGAZGATÁS

A polgári állam kialakulása teremtette meg a feltételeket a közigazgatás nagykorúvá válásához. A közigazgatás

önállósodásának (s ezzel együtt a rá vonatkozó jogszabályok elkülönülésének, tehát jogággá válásának)

alapfeltétele egyfelől az állami tevékenységek differenciálódása, másfelől az elméleti igényű elhatárolás

kidolgozása volt. Amíg az abszolút állam minden tevékenység egy kézbe összpontosítását teszi természetessé,

dacára a közigazgatásra jellemző új intézmények kialakulásának (a közszolgálat, a hivatali szakszerűség, a

bürokrácia meggyökeresedésének), igen nehéz kimutatni éppen az állam valamennyi területére kiható

közigazgatás valaminő önállóságát.

3.1. A KÖZIGAZGATÁS FOGALMA

A18. századra az európai tudományosság és gyakorlat többé-kevésbé már ugyanazt értette közigazgatáson,

államigazgatáson: az állam tevékenységét, az e célra létesített szervekkel, hivatalokkal vagy hatóságokkal

egyetemben. Lorenz von Stein szavaival élve: a közigazgatás nem más, mint tevékennyé váló alkotmány. A

közigazgatás kifejezésének a legtöbb nyelvben elterjedt megfelelője, az „administratio” további tanulságot is

hordoz: a „mini” szótag (akárcsak a miniszter esetében) a „szolgáló” helyzetet és munkát jelzi. A közigazgatás

tehát sem a törvényhozással, sem a törvénykezéssel mint főbb állami funkcióval nem egyenrangú, a végrehajtó

hatalom keretein belül, a kormánynak, mint az állam vezető-irányító szervének, az egész államra kiterjedő, az

állami célkitűzéseket és kormányzati elgondolásokat valóra váltó apparátusa és tevékenysége. Éppen ilyen

lényeges feladatából eredően a közigazgatás nem egyszerűen a jogszabályok és rendelkezések végrehajtása,

hanem saját felelősséggel járó, önálló rendelkező tevékenység is, melynek kereteit a törvényeknek (s persze

saját felsőbb szerveinek) való alárendeltség szabja meg. A közigazgatási jog pedig értelemszerűen e részben

végrehajtó, részben rendelkező tevékenység megvalósítása során keletkező jogviszonyokat rendező jogág. A

közigazgatásijog a végrehajtás általános, a társadalom széles területeire kiterjedő feladatösszessége okán,

valamint a közigazgatásnak az állami szervekkel való speciális összefonódása miatt sajátos módszerekkel és

jellemzőkkel bír. (Mint például a közigazgatási jogviszonyok rendszerint egyoldalú keletkezése, a jogalanyok

alá-fölérendeltségi kapcsolatai, a speciális közigazgatási felelősség, a parancsoló és kategorikus normák

túlnyomó jelenléte, a közigazgatási jellegű szankció és a közigazgatási szerv kényszerítő jogköre.) E különleges

vonások a rendészeti tevékenység keretében jelennek meg a leghangsúlyosabban.

Rendészet

A korábban használatban volt rendészet (politia, police, polizey, polizei stb.) mint sajátos közigazgatási

tevékenység a 14-15. század óta az európai államélet alkateleme volt. Ezt követően szerte Európában a

rendészet fogalma folyamatos értelemmódosuláson ment át. Első értelmezésben, a 14-15. századi felfogás

szerint a politia azonos volt a „rend és a közügyek jó állapotával”, vagyis átfogta a teljes állami tevékenységet,

mely legáltalánosabban az államüzem, a társadalom, az alattvalók jó helyzetét biztosíthatja. Lényegében a teljes






Stipta István


(és lehető legszélesebb értelemben vett) államigazgatást jelentette ekkor, itt még az állami tevékenységek belső

tagolása nélkül. Magába zárva az akkor még a közigazgatással szerves egységben megjelenő törvénykezést is.

A közigazgatás belső tagozódása s egyes különös figyelemmel kezelt szakágak leválása csupaszított

valamennyit a rendészet fogalmán. A pénzügyek, a hadügyek 16-17. századi önállósodása után az igazságügy is

autonóm helyet követelt magának az uralkodói jogok körében. S ha a közigazgatás és igazságszolgáltatás

kezelése nem is vált el egymástól még hosszú időn át, s a törvénykező és végrehajtó szervek még sokáig

ugyanazok, az igazságügy mégis némi függetlenséget tudott elérni a fenti rendészetfogalommal szemben. Ezzel

egy időben zajlott egy ellentétes folyamat is. Az abszolút uralkodók természetes módon és eredménnyel

vindikálták maguknak az államügyek feletti korlátlan rendelkezést. A rendészet, mint a végrehajtás praktikus

eszköze, minden különösebb korlátozás nélkül szolgálta az uralkodói elképzeléseket. Az abszolút állam a

társadalom tagjainak jólétét hitte javítani a lehető legszélesebb beavatkozással az alattvalók mindennapi életébe.

Amíg tehát egyfelől a közigazgatás korábbi szakágai önállósulásukkal csökkentették a politika terrénumát, addig

másfelől az abszolút hatalom kiterjeszkedésével mind nagyobb területeket fedtek le a rendeleti vagy törvényi

szabályozással a társadalom fentről igazgatott mindennapjaiból. Az új eszme a „jólétről”, a társadalom tagjainak

„boldogulásáról” való gondoskodás. Ahogyan teoretikusan meg is fogalmazták; a rendészet belső lényege az

állami gondoskodás tömegeket átfogó mivolta, az alattvalók keresztény hívő életéről, hitbuzgalmáról, testi és

lelki egészségéről, megfelelő élelmezéséről s nem utolsósorban a gazdagságról történő intézkedés. A külsőleges

lényege a rendészetnek pedig az alattvalók és a dolgok jó rendjének fenntartása. (Justus Christoph Dithmar,

1731.)

A „jó uralkodónak” alattvalói jólétéért való patriarchális felelősségevezetett el a (nem túl találóan

rendőrállamnak fordított) „Polizeistaat” kialakulásáig. Kissé igaztalan, hogy ez elmarasztalónak használt

elnevezés a német „törpeabszolutizmusok” és tartományi rendtartásokjellemzője lett a szakirodalomban, hiszen

például a francia abszolutizmus teljesen hasonló szabályozási megoldásokkal operált, rendeleti működése

semmivel sem nyúlt bele kevésbé az alattvalók hétköznapi életébe, mint a német fejedelmeké. Ami

általánosságban megfogalmazható: nem volt lényegi különbség abszolút és abszolút állam felfogása között a

rendészetről. Ajóte- vő, népét boldogító államfő modelljének elméleti s a korlátlan végrehajtó hatalom

gyakorlásának praktikus vonásai egyesültek valamennyi abszolút monarchia berendezkedésében.

A közigazgatás a hatalommegosztás rendszerében

A polgári átalakulás, mely gátat vetett az abszolút uralomnak, s mely a hatalommegosztás elvére alapozta az

államéletet, lehetővé (s szükségessé) tette a közigazgatás helyének pontos kijelölését az államgépezetben. A

törvényhozó és végrehajtó hatalom közötti demarkációs vonal megrajzolása segített a fogalmi elhatárolásban.

Így alakult ki az a megközelítés, mely az állami életet két nagy funkció teljesítésében ragadta meg. Egyfelől az

absztrakt rendelkezések, az általános törvényi meghatározások az államélet fő tendenciáinak megjelölésére,

másfelől ezen elvont szabályok gyakorlati lebontása, az „aprópénzre váltott” teoretikus szintű törvényhozói

szándék végrehajtásának megszervezése. „Az állami akaratnak a jogszabályokba foglalását, az objectiv

jogalkotást, jogrend meghatározását nevezzük törvényhozásnak (lényegi, nem alaki értelemben), a jogrend

valósítására, fenntartására és az összes állami célokra irányzott minden egyéb működést, pedig, mely a

jogalkotásnak elvont, önmagában külső akadályt nem szülő minőségével szemben, a valóságos állami cselekvés

jellegét bírja – közigazgatásnak (tágabb értelemben). Törvényhozás vagy jogalkotás és közigazgatás az állam

egész életét betöltő két kategória; minden, ami az államtól ered, államilag történik, e kettőben helyet talál, e

kettőhöz tartozik” (Kmety Károly). A közigazgatási szakemberek egy részének érvelése szerint funkcionálisan

az igazságszolgáltatás is a közigazgatás részének tekinthető, attól nem a jogszabály konkretizálásának

folyamatában tér el, hanem leginkább szervezésében; a bírói hatalom jellegéből következik az

igazságszolgáltatási hatóságok külön szervezeti megjelenése. („Mellesleg megjegyezve azonban ezen szervezeti

elválasztása az összes jogszolgáltatásnak teljes következetességgel s ajog minden ágában még a legelőreha-

ladottabb jogállamokban sincs keresztülvive.”)

A közigazgatási jog egyike a viszonylag fiatal jogágaknak. A közigazgatás jogszerűségének kérdése viszont

majdnem kétezer éves múltra tekinthet vissza. Bár az ókorban is ismeretes volt az a gondolat, hogy az állam

célja a közjó, de ez a hatalomgyakorlás lényegén nem változtatott. A döntő fordulatot e tekintetben is a

kereszténység megjelenése jelentette. Szent Ágoston fogalmazta meg tömören és határozottan: „Az

igazságosság megszűnésével tehát mivé válnak az országok, ha nem hatalmas rablóbandákká? Mert egy

rablóbanda is mi egyéb, mint parányi birodalom?” Aquinói Szent Tamás még konkrétabbá tette a hatalom

erkölcsi kötöttségét azzal, hogy kifejtette: a földi törvény méltóságát csak az adhatja meg, ha ez isteni törvény






Stipta István


konkretizálását és megvalósítását jelenti. Ekkor vált a középkori állameszme részévé az a gondolat, hogy az

államhatalom működésének célja nem pusztán a hatalomgyakorlás, hanem valamely erkölcsi cél, az

igazságosság és a közjó érvényesítése. Innen már csak egy lépésre volt annak kijelentése, hogy az igazságtalan,

zsarnok uralkodóval szem- benjogos az ellenállás. A földi hatalomgyakorlást így egy magasabb erkölcsi

fórumnak rendelték alá. Mindehhez Locke már az új kor szellemében tette hozzá, hogy az embernek a törvények

uralma alatt kell állnia, amelyet a parlament alkot. Ezt egészítette ki Montesquieu a hatalommegosztás

elméletével, mely garanciát nyújt az önkény ellen, a jogalkalmazást pedig a független bíróságok hatáskörébe

utalta.

A további fejlődésre az is hatást gyakorolt, hogy a 17. századtól kezdődően a társadalmi gazdasági fejlődés

következtében a közigazgatásnak egyre több új feladatot kellett ellátnia. Mint fentebb láttuk, az abszolutisztikus

államok a hivatásos bürokrácia kiépítésével, az állandó hadsereg felállításával, a gazdasági igazgatás

bevezetésével, az oktatás állami kézbe vételével mind nagyobb körben kezdtek beavatkozni az állampolgárok

mindennapi életébe. Olyan centralizált közigazgatást szerveztek, amely a magán- és társadalmi életet szinte

teljesen behálózta. Mindezt teljesen kötetlenül, jogszabályi korlátozás nélkül tehette kezdetben az állam. Az

állampolgári szabadság és a magántulajdon védelmében először az 1791. évi szeptember 3-i francia alkotmány

lépett fel, deklarálva, hogy a törvényeket a parlament alkotja és a közigazgatás hajtja végre. A nemzet akarata

tehát a közigazgatás terén is érvényesül. Innen eredt a demokratikus polgári közigazgatás alapvető

követelménye a törvényhez kötöttség, az emberi jogoknak a közigazgatás által való tiszteletben tartásának

parancsa. Ez a francia hatásra Európában elterjedt felfogás Magyarországra az 183l. évi belga alkotmányon

keresztül fejtette ki hatását.

A jogállam

A közigazgatási jog elméletének kialakulására egy másik jelentős mozgalom is hatott, amely elsősorban a német

rendőrállamok (Polizeistaat) önkénye és erőszakos hatósági működése ellenében fejlődött ki. Megszületett

ajogállam fogalma, amelynek középpontjában a megerősödött közjo-gi felfogás és a független bíróság

követelménye állott. (Ajogállam megjelölést elvi éllel először Robert Mohl használta Die Polizeiwissenschaft

nach dem Grundsdtzen des Rechtsstaat című, 1832-ben megjelent munkájában.)

Ajogállam legfontosabb követelményei a közigazgatással kapcsolatban mindenekelőtt, hogy az a törvény uralma

alatt álljon, jogot, különösképpen állampolgári jogot ne sértsen, továbbá hogy az emberek közigazgatási alanyi

jogait független bíróság (közigazgatási bíróság) biztosítsa, valamint a közigazgatás és az igazságszolgáltatás

közti hatásköri összeütközések elbírálására hatásköri bíróságokat állítsanak fel.

A rendi korszak közjogászai azt a sokoldalú tevékenységet, amelyet az állam a külügy, hadügy, pénzügy,

igazságügy, rendészet stb. területén fejtett ki, még nem tudták egyetlen összefoglaló, egységes jogi műszóval

megjelölni. A francia administration, a német Verwaltung és nálunk a közigazgatás elnevezés még nem volt

ismeretes. A 19. századbeli francia és német közigazgatással és közigazgatási joggal foglalkozó tudósok

dolgozták ki először e tevékenységi terület fogalmait. Eszerint a közigazgatásra (adminisztrációra) úgy

tekintettek, mint aminek révén az állam olyan ügyeit intézi, amelyeket közérdekűeknek minősítenek és ezért

hatósági feladattá tesznek. A törvényhozó hatalom határozza meg az állam akaratát, az államcélokat, és

törvényekben állapítja meg azokat az általános szabályokat, amelyek keretében mindezt megvalósítva szeretné

látni. A végrehajtó hatalom, amely közvetlenül gyakorolja az állam hatalmát, hivatott a törvény realizálására, az

állam akaratának a konkrét esetekben való megvalósítására. A végrehajtó hatalom eszköze a közigazgatási

szervezet. Az állam szervezetét és működését a jog szabályozza, mert jogi keretek és szabályok nélkül az állam

hatalma önkényessé válna.

A közigazgatási jog

A közigazgatási jog tehát a jognak az az ága, amelynek a közjogon belül feladata, hogy elhelyezze a törvények

keretein belül a közigazgatás szervezetét és szerveinek hatáskörét. Meghatározza azokat a szabályokat, amelyek

szerint a közigazgatás működik. Ezen belül feladata továbbá kialakítani a közigazgatás szervezetét, és kijelölni

azokat, akik a szervezetet irányítják és feladatait elvégzik; megállapítani a közigazgatási szervek hatáskörét és

jogait, amelyekkel a közszolgálatot ellátják, körvonalazni az emberek viszonyát a közhatalomhoz; szabályozni

azt az eljárást, amely révén a közigazgatási szervek határozatot hoznak és azokat végrehajtják, illetve az ezekből

származó esetleges jogviták elintézést nyernek.






Stipta István


A közigazgatási jogot művelői hagyományosan két részre osztják. Az általános részre, amelybe azok a

jogszabályok tartoznak, melyek az ún. általános (tehát a közigazgatás legkülönbözőbb természetű feladatainak a

megoldásában tevékenykedő) közigazgatási szervezetek (például minisztérium, törvényhatóság, község)

tevékenységét általánosságban szabályozzák, valamint a közszolgálatra és a közigazgatási eljárás általános

rendjére vonatkoznak. A különös rész az általános résszel szemben elkülönítetten ismerteti az egyes

közigazgatási feladatokat, és az e feladatok megoldására szolgáló különleges eljárásokat. A közigazgatási jog

különös része annyi fejezetre (szakközigazgatási ágra) tagozódik, ahány feladata a közigazgatásnak van (például

katonai, pénzügyi, földművelésügyi, ipari stb.).

A közigazgatási jog forrásai

A közigazgatási jogforrásai közül a törvény játssza a legfontosabb szerepet. Ajogállamiság követelményeként a

többi jogforrás a törvényhez képest csakkisegítőjellegű lehetett, hiszen az alanyijogokat kizárólag törvények

korlátozhatták. Az életviszonyok gyors változása miatt azonban a polgárosodó társadalomban egyre nehezebbé

vált a sokrétű állami tevékenység törvényben történő szabályozása. Ezért a törvény inkább csak az általános

jogelveket állapíthatta meg (ún. kerettörvények), a részletesebb szabályokat a rendeletek, valamint a

szabályrendeletek tartalmazták. Rendeletnek a végrehajtó hatalom szerve által hozott általános érvényű

jogszabályt tekintették, melynek célja volt a törvényi elgondolások megvalósítása. A közigazgatási jog

túlnyomórészt rendeletekből állt, innen eredt a korabeli szállóige, hogy a közigazgatási jog a „rendeletek

hazája”.

Kibocsátójuk szerint a rendelet lehetett királyi, illetve kormányzói (természetesen miniszteri ellenjegyzés

mellett); a miniszterelnök által kibocsátott (a minisztertanácsi határozat alapján kiadott összminiszteri) és az

egyes miniszterek által jegyzett rendeletek. A rendeletek e fajtái között hierarchikus viszony állt fenn. Az

összminiszteri rendelet nem ütközhetett a királyi (kormányzói) rendeletekbe, a miniszteri rendelet pedig nem

lehetett ellentétes sem akirályi (kormányzói), sem az összminiszteri rendeletekkel.

Tartalmuk szerint (vagyis a legfőbb jogforráshoz, a törvényhez való viszonyuk szerint) a jog különbséget tett

végrehajtási, törvénypótló és szükségrendelet között. A végrehajtási rendeletek a törvények megfelelő

végrehajtásáról gondoskodtak, és a törvény alkalmazásának közelebbi feltételeit állapították meg. A

törvénypótló (törvényhelyettesítő) és törvénykiegészítő rendeletek, amelyek a hiányzó törvényeket pótolták,

vagy a meglevők hézagjait egészítették ki. A szükségrendeletek, az állam létérdekét közvetlenül fenyegető,

sürgős veszély elhárítása végett, törvényt módosíthattak, felfüggeszthettek, vagy törvény hiányában olyan

ügyekben is rendelkezhettek, melyeket az alkotmány szerint csak törvény szabályozhatott. Ilyen jogszabályokat

a kivételes hatalomról szóló törvények jogosí- tottságának birtokában vagy bemutatás mellett az országgyűlés

utólagos felhatalmazására támaszkodva adhatott ki a kormány.

A közigazgatási szervek rendeleteivel szemben a bíróságoknak törvény adta joguk volt, hogy az eléjük kerülő

konkrét ügyben megvizsgálják a rendelet törvényességét, és ítélkezésükben azt, amit törvényellenesnek

minősítenek, ne vegyék figyelembe [1869:4. tc. 19. §, 1896:26. tc. 6. §, 134. § (2) bek., 1879:40. tc. 10. §]. A

törvényhatóságokat a célszerűtlennek tartott rendelettel szemben pedig közigazgatási bírósági panaszjog illette

meg [1886:21. tc. 19. §, 1930:18. tc. 98. § (4) bek., illetve 1907:60. tc. 1. § (3) bek., 7. §, 1930:18. tc. 98. § (7)

bek.]. Ugyanakkor a rendezett tanácsú városok, a nagy- és kisközségek a rendeletek célszerűségét vagy cél-

szerűtlenségét nem vizsgálhatták meg, hanem mérlegelés nélkül kötele- sekvoltak azokat végrehajtani (1886:22.

tc. 30. §). Ugyanez vonatkozott a köztisztviselőkre is, akik még a törvényellenesnek vélt rendelet végrehajtását

sem tagadhatták meg.

A helyhatósági szabályrendelet-alkotási jog az erre jogosított önkormányzati testületek (törvényhatóságok és

községek) egyik leglényegesebb jogosítványa volt, melynek értelmében (a törvény korlátai között) saját bel-

ügyeikben maguk állapíthatták meg jogi rendjüket. Eredetükre nézve ezért a szabályrendeletek kétfélék lehettek:

egyfelől törvényhatósági rendeletek, amelyet a törvényhatósági bizottságok alkottak, másfelől községi

szabályrendeletek, amelyek meghozatalára a képviselő-testületek voltak jogosultak. (A szabályrendeletek

érvényességéhez formai kellékként szükséges volt, hogy a felettes hatóság jóváhagyási záradékkal lássa el. [A

kis- és nagyközségeknél, rendezett tanácsú városoknál a jóváhagyó ható- ságaz illetékes vármegye

törvényhatósági bizottsága, a törvényhatóságoknál pedig az illetékes miniszter volt.])

A kormányfelügyeleti jogkör a törvényhatósági szabályrendeletekkel szemben eltért aszerint, hogy a

törvényhatóságok saját autonóm belügye- ikre vonatkozóan önként vagy a törvény kötelező parancsára






Stipta István


szabályoztak egyes kérdéseket. Az előbbi csoportra nézve szűkebb volt a felügyeleti jogkör, hiszen a

célszerűségi szempontok vizsgálatára nem terjedhetett ki, és a törvényhatóságok önállósága a közigazgatási

bíróság védelme alatt állt.

A magyar jogban nagy jelentőségre szert tett szokásjog részben a jogalkotásra jogosult állami szerveknek,

részben a jogalkalmazó szerveknek és az állampolgároknak ajogi meggyőződésén alapuló és hasonló, ismétlődő

esetekben következetes egyöntetűséggel megnyilvánuló gyakorlatából állt. A közigazgatási jogban – a bírói

gyakorlatot kivéve – csekély súlya volt, hiszen a közigazgatási ügyek megkívánták a tudatos, pontos és előzetes

szabályozást. Ezért a szokásjog bizonytalan és egyenetlen volta, ráadásul hosszadalmas folyamata alkalmatlanná

tette a közigazgatási ügyek kezelésére, s ráadásul nagy sérelmet eredményezett volna a jogegyenlőség és az

egyenlő közteherviselés területén.

3.2. A KÖZIGAZGATÁS FEJLŐDÉSÉNEK TENDENCIÁI

A vármegyei közigazgatás helyreállítása

1867-ben a kiegyezés egyik igen lényeges belső következménye volt az 1848-as állapotok visszahozatala az

önkormányzati közigazgatásba. Ez lényegében egyet jelentett a polgári átalakulást megelőző vármegyei

közigazgatás helyreállításával, minthogy az áprilisi törvények érthető okokból a polgárosodást vezénylő

nemesség védőbástyájához, a vármegyéhez nem nyúltak, a vármegyei önkormányzatot korlátozó szabályok nem

illették.(Leszámítva azt a nem lényegtelen módosítást, hogy a népképviseleti választójog életre hívása

megcsonkította a vármegye jogosítványait az országos politikai életben való részvétel körül, ami azonban nem a

közigazgatásra vonatkozott.) A 48-as vármegyei alkotmányhoz történő visszaka- nyarodás a modern polgári

állam kialakításán fáradozó politikusok számára azt jelentette, hogy ismét vissza kellett térni a reformkori

harcok szelleméhez. Akkor Magyarországért, a magyar polgári átalakulásért kellett megküzdeni egy feudális

szellemű bécsi központi kormányzattal, most a magyar polgárosodás teljes körű valóra váltásáért az ugyancsak

mélyen feudális szellemű vármegyével.

Polgári önkormányzat

Csupán a teljesség kedvéért kívánkozik ide annak megemlítése is, hogy a vármegyei hatáskör visszaszorításának

tisztán politikai okai is voltak. A kiegyezést leginkább ellenző politikai körök (melyek a végeredmény

alakulásába nemigen tudtak beleszólni), a vármegye helyreállításával szóhoz és politikai befolyáshoz jutottak.

Módjuk nyílott kiegyezésellenes álláspontjuknak ha nem is érvényesítésére, de nyomatékos hangoztatására. A

dualista konstrukció politikai megingathatatlanságának felismerése a kormányokat arra késztette, hogy

megpróbálják kirántani a talajt e hirtelen támadt ellenzék lába alól.

A központi alkotmányossági és kormányzati elvek valóra váltásának alapfeltétele volt az államakaratot

végrehajtó közigazgatási apparátus. Ily módon a polgári önkormányzat lényege alapvetően ellentétben állott a

feudális vármegye esszenciájával. A nemesi vármegye annak idején a központi kormányzattal szembenálló

érdekek érvényesítésére építette ki jogkörét. A polgári önkormányzat azonban döntően végrehajtó jellegű, s

autonómiája nem a szembenállás érdekét, hanem a helyi feladatok hatékony megoldását volt hivatva szolgálni.

Ezt a váltást nem hajtotta végre a forradalmi tavasz törvényalkotása, ez várt most a liberális kormányokra.

Centralizáció és dekoncentráció

Az átalakítás részben törvényhozási (vö. 1870:42., 1886:21., 1929:30. tc.), részben kormányzati úton zajlott.

Hagyományosan kialakult szervezési módszerei a centralizáció és a dekoncentráció voltak. Centralizációs

intézkedésekre olyankor került sor, amikor a kormányzat rendelkezni kívánt az egész közigazgatási szervezettel,

amikor is korábbi vagy újonnan létrehozott központi közigazgatási szerv alárendeltségébe vonta az alsó és

középszintű szerveket. Dekoncentráció (a decentralizáció egyik technikai megoldása) esetén a központi

igazgatás nem vállalt közvetlen feladatokat az államélet alsó szintű igazgatásában, de e tendőket nem hagyta az

önkormányzatoknál (vagy nem adta azok kezébe). Technikailag ez vagy az újonnan megjelenő feladatok

számára új, központi alárendeltségben működő végrehajtó szervezet kialakításával zajlott, vagy pedig a

vármegyék hatáskörének határozott megnyirbálásával és központi hatáskörbe rendelésével. Néhány példa a

fentiekre:






Stipta István


A vármegyéktől függetlenül szervezett közigazgatási feladatok közül nagyjelentőségű volt a népoktatásügyi

igazgatás (1876:28. tc.), az adóügyiapparátus [pénzügy-igazgatóságok (1889:28. tc.)] kiépítése, ami az 1902:3.

tc.-kel a megyék vagyonkezelési önállóságának megszüntetésében tetőzött. Megkezdődött a vármegyei

tisztviselők „államosítása”, elvonása az önkormányzati szervek hatóköréből (1891:33., 1913:52., 1914:49.,

1916:30. stb. tc.).

A vármegyék hatáskörének megnyirbálását szolgálta elsősorban is a rendkívül széles főispáni hatáskör, a

főispán „kormányszolgálatba” vonása (a belügyminiszter előterjesztésére a király nevezte ki és mozdította el).

Konkrét hatáskörelvonásokra is igen hamar sor került. Így az árvaszék önállósítása (1877:20. tc.), a

költségvetési autonómia csökkentése (1883:15. tc.), a törvénykezés kivonása a vármegye jogköréből (1869:4.

tc), avárme- gyei mérnöki állás áttétele az államépítészeti hivatalokhoz (1877:24. tc.), 1893-ban a kerületi

iparfelügyelőségek szervezése, 1900-ban az állatorvosi szolgálat államosítása, s még az első intézkedések

egyikeként a vármegye a közbiztonság fenntartására vonatkozó jogkörét is elveszítette (1881:3. tc.).

De még így is fönntartotta túlnyomó jelentőségét a vármegye a községi igazgatásban. A községi törvény által

kisközségi, nagyközségi és rendezett tanácsú városi kategóriákba osztott községi intézmény közös vonása volt a

vármegyei fennhatóság fenntartása. Ez alól csak az ún. törvényhatósági jogú városok kerülhettek ki, amelyek –

mint nevük is tartalmazta – egyenlő jogállásra jutottak a vármegyével. A vármegye hatósága a községek fölött a

szolgabíró volt, a vármegyét autentikusan képviselő személyként.

A vármegyének ez a középszintű tevékenysége folyamatosan súrlódások forrása lett. Egyfelől ugyanis a

vármegye konfliktusos pontja volt a területi és a központi szintű akaratok találkozásának (s ez igen vegyes

formákban csapódott le az önkormányzatoknál); másfelől ami ellen felfelé tiltakozott (már tudniillik a

központosító tendenciák ellen), azt a közte és az önkormányzatok közötti viszonyra igyekezett alkalmazni. E

kettős hatás különleges problémája volt az 1886:21. tc.-re alapozott főispáni jog, melynek értelmében a főispán

nevezte ki a vármegyéknek alárendelt rendezett tanácsú városok rendőrkapitányait, akik azon nyomban az

önkormányzati szervek ellenőrzése alá kerültek.

A közigazgatás racionalizálása

A két világháború közötti magyarországi kormányzat megörökölte elődjétől a közigazgatás hatékonyságáért

folytatott sziszifuszi küzdelmet. Reformtervezet reformtervezetet követett, de végül is a modernizálás kimerült a

szokás szerinti centralizálásban. A közigazgatás fejlesztésének tendenciája: az egyre jobban kiépülő, a központi,

közvetlenül a centrumtól függő igazgatás egyfelől, s mindinkább csökkenő jogkörű helyi önkormányzatok

másfelől (1919: a rendőrség, 1921: a gazdasági felügyelőségek, 1935: az erdészeti szervek államosítása, 1936: a

közegészségügy centralizálása, 1938: a városi számvevőségek, majd 1941-ben a szociális szakszolgálat, az

államépítészeti hivatalok, az anyakönyvvezetés államosítása). Emellett egyre nőtt a kormány beavatkozási joga,

például az 1942:22. tc. értelmében már kormánykinevezéssel töltötték be az önkormányzati tisztségeket. Az

adminisztratív tutela (közigazgatási gyámkodás) egyet jelentett a helyi szervek döntéseinek kormány általi

előzetes felülvizsgálatával, s ha az illetékes szerv nem járult hozzá, a határozat nem volt végrehajtható.

Kivételes hatalom

A polgári állam közigazgatásában jellegzetes intézményként bukkant fel az ún. kivételes hatalom. A polgári

forradalmak és átalakulások politikusai, közvetlen azután, hogy garantálták az emberi jogok katalógusát,

létrehozták a jogegyenlőséget, törvényes garanciákat adtak a politikai jogok érvényesüléséhez, kardinális

alkotmányos tézisként kezelték mindezek érvényesítését (ami lényegében a kormányzat, a végrehajtó hatalom

kezének megkötését jelentette), kénytelenek voltak nyomban számolni a deklarált elvek megsértésével is. A

kivételes állapot fogalma e gondolatkörrel kapcsolatban született meg: egyfelől garanciák jelentek meg a

jogrendszerben, másfelől a kormányzatok és törvényhozások e garanciák áttörésére is rákényszerültek. A

lehetőséghez képest persze ezt is „alkotmányosan” igyekeztek megoldani.

A kivételes állapot intézményének lényege a rendkívüli helyzetben (háborúk, forradalmak, természeti csapások

idején, tehát a társadalom rendjét és az állam működését súlyosan veszélyeztető helyzetben) a végrehajtó

hatalomnak a működőképesség fenntartását, az erő-összpontosítást biztosító rendkívüli intézkedések

meghozatalára történő feljogosítása. E kényszerű (de alkotmányosan jogosult szerv által hozott) intézkedések

során a szabadság biztosítékait átmenetileg félretették, a közrend elleni támadás biztosabb visszatartása okán

határozottan léptek föl a központi erőfeszítések realizálása érdekében. Az említett intézkedések az egyszerű






Stipta István


korlátozástól a legteljesebb jogmegvonásig terjedhettek. Ezek vagy a végrehajtó hatalom szerveinek hatáskörét

bővítették, vagy a bíróságok hatalmát fokozták, vagy együttesen alkalmazták mindkét intézkedéscsomagot. A

korlátozások számbavételéhez hívjuk segítségül az 1912:63. tc.-et. Eszerint e körbe tartozik a rendkívüli

jogalkotói jogkör elnyerése: a végrehajtó hatalom az egyébként szokásosan törvényalkotási körbe tartozó

terepen is intézkedhetett. A jogfelfüggesztőjogkör megszerzése: a kormány vagy minisztere az intézkedések

területére eső jogszabályokat, helyi rendeleteket hatálytalaníthatta, megsemmisíthette. A szervezeti

centralizáció: a kivételes állapot alkalmából kinevezett központi tisztségviselőket (például kormánybiztosokat)

felruházta azzal a joggal, hogy beleavatkozhassanak a helyi közigazgatásba, mind tartalmi-végrehajtási

kérdésekben, mind személyzeti ügyekben (például tisztviselők felfüggesztése, elmozdítása). Az

idegenrendészeti megszorítások, személyellenőrzés (kiterjesztve akár saját lakosokra is): útlevél-engedélyezés,

utazási és szállítási engedélyek kibocsátása, ellenőrzése. A lakosság mozgásszabadságának korlátozása:

kitoloncolás, helyhez kötés, kilakoltatás. Az áruforgalom korlátozása (tilalmak és engedélyek, bejelentési és

beszolgáltatási kötelezettség stb.), ármaximálás. A postai, távír- dai, távbeszélő-forgalom ellenőrzése

(magántitok sérelmének tilalmát is feloldotta). Egyesületek megalakítását megtilthatta, működő egyesületet

korlátozhatott és felfüggeszthetett, ellenőrizhetett. Gyűléseket, felvonulásokat, körmeneteket engedélyhez

köthetett, betilthatott, nem engedélyezett. Cenzúrázás, lapkorlátozás, forgalmazás betiltása, hírzárlat elrendelése

és érvényesítése. A törvényes (garanciális) bíráskodás kereteinek áttörése – ügyek elvonása civil bíróságtól és

áttétele katonaihoz, esküdtbíráskodás felfüggesztése, bűncselekmények elvonása, bíróságtól meghatározott

törvényszék elé utalása, gyorsított bíráskodás elrendelése, statáriális bíráskodás bevezetése.

A magyar szabályozás

A magyar parlamentben 1912 utolsó hónapjaiban folytatták le a vitát a kivételes hatalomról. A tárgyalások során

azonban lényegében hiányzott a polémia. Darvas Fülöp előadó érvelése szerint: „amíg magyarul és magyarán

értő hazafiúi lelkek vannak az országban... meg lehet bízni minden kormányban, hogy ott, ahol igaz, nagy,

országos érdekről van szó, a nemzeti akarat, nemzeti törvény, szabadság, az ellene semmit sem fog cselekedni

ezen nagy intézkedések törvénybe iktatása után sem.” A magyar törvény 1912-ben még Tóth Árpádnak, a

kivételes hatalom magyar kritikusának véleménye szerint is meglepően késői (hiszen Bosznia- Hercegovina

okkupációja és annektálása is adott volna alkalmat a becikkelyezésre, az állandó osztrák sürgetés pedig

inspirációt, mégsem lett akkor még törvény a magyar fél ellenállása miatt). Amikor pedig a magyar

törvényhozás rászánta magát a kivételes hatalom törvényi szabályozására, egy erősen korlátozott, garanciákkal

körbebástyázott, a visszaélésekre kevés alkalmat adó törvénycikket illesztett a Magyar Törvénytárba. A

kivételes hatalom jogi lényege az alkotmány, a garantált emberi jogok korlátozása alkotmányos módon,

garanciákkal. Arra ad választ, hogyan oldhatók meg mindezek a korlátozások viszonylag rendezett keretek

között és a polgári jogrend elveit szem előtt tartva. Ebből következik, hogy az alkotmányjogászok számára a

kivételes hatalom jogállami kezelésének központi eleme a garanciák kérdése. Minthogy a rendészeti

tevékenységnek legerősebb, legdiszkrecionálisabb joga és felhatalmazottsága a kivételes hatalom, ajog számára

az intézmény körülírása a legfontosabb. Tehát a definiálás, a kivételes hatalom kezdetének-végének pontos

meghatározása, tartalmának pontosítása, terjedelmének korlátozása. A definiálás során pontosan meg kell és

meg lehet határozni a kivételes állapot eljárásait, terjedelmét, amit a végrehajtó hatalom semmilyen

körülmények között sem léphet át. (Nem engedhető meg például, hogy a rendészet saját belátása szerint döntsön

az állapot meglétéről.) A kivételes hatalom legfőbb korlátja, hogy törvényhozói felhatalmazás alapján működik,

törvényhozói ellenőrzés mellett szervezi a kivételes hatalmat felidéző okok visszaszorítását, megszüntetését

(például általában él az intézkedések bemutatási kötelezettsége), s végül a kivételes hatalommal kapcsolatban

hozott döntéseiért felelős a törvényhozásnak.

Legalább ilyen lényeges a kivételes hatalom kezdetének és végének lehető pontos meghatározása. Rögzíteni

kell, hogy milyen helyzetben lehet megállapítani, a bejelentésre milyen szabályok érvényesek, befejezésre mikor

és hogyan köteles a jogosított végrehajtó hatalom. Így például Magyarországon: háború, háború fenyegető

veszélye esetére szorították a kormány ilyen irányú tevékenységét. Ha ez megszűnt – megszűnt az állapot

jogosultsága is. Igen lényeges garanciális elem a kivételes állapot tartalmi elemeinek tüzetes körülírása. Vagyis

annak leírása, hogy a kivételes hatalom alkotmányos konstatálása esetén mit lehet korlátozni, milyen eljárásban

kell ezt megtenni, meddig lehet elmenni az alkotmányos keretek fellazításában, a polgári jogok korlátozásában,

milyen felelősség terheli az intézkedésért a kormányt, melyet utólag a parlament realizál. Például a magyar

megoldás nem intézményesítette a cenzúrát, s csak az előzetes lapellenőrzést tette lehetővé. Ez pedig kizárólag a

háborús hírek problematikus pontjaira vonatkozóan adott lehetőséget az ügyészségnek a lapszám betiltására, a

forgalmazás leállítására.






Stipta István


Végül igen fontos garancia a kivételes hatalom terjedelmének előzetes törvényi korlátozása. Így példának okáért

a magyar szabályozás szerint nem terjeszkedhetett ki ajogrendnekvalamennyi területére, nem érinthette az

országgyűlés összehívását, működését, nem változtathatta meg önmaga eljárásainak a jog által szabályozott

részét.

A törvény szentesítését követően kézzelfogható lett a változás a jogalkotásban. Csak 1916-ban csupán a

kormány 509 rendeletet adott ki, ebből alig tucatnyi a nem kifejezetten a kivételes hatalommal kapcsolatos

rendelkezés. (A kivételes hatalom körében alkotott jogszabályok formájára jellemző volt a rendelet bevezető

passzusa: „a magyar királyi ministerium a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott törvényes

rendelkezések alapján a következőket rendeli: […]”)

A két világháború közötti Magyarország politikusai fenntartották az 1912. évi szabályozást. A korszak

hangulata, a revíziós gondolat karakteres jelenléte a politikában és a közvéleményben, a visszacsatolások

katonai feladatai, utóbb az újabb háborúba történő belépés egyfelől, a konszolidációs törekvések követelte

erőkoncentráció és a kormányzati hatékonyság növelése másfelől, kérdőjelek helyett felkiáltójeleket illesztett a

kivételes hatalom hatályának meghosszabbítása mellé. Ennek egyik első jele volt az 1914:50. tc. 10. §-ában

foglalt felhatalmazás meghosszabbítása, melyet a garanciális aggályokat félretéve rendeleti úton tett meg a

kormányzat. E felhatalmazásra alapozva azután belügyminiszteri rendeletekben az állam biztonsága, a

társadalmi rend védelme érdekében a közbiztonságra nézve veszélyes vagy gyanús egyének ellenében lehetővé

tette a rendőri felügyelet, illetőleg a rendőrhatósági őrizet (internálás) alkalmazását (4352/1920., 30 035/1920.,

3000/1922. BM rendeletek).

Militarizálódás (1939:2. tc.)

A militarizálódás és a fenyegetettség, az elszigetelődés bizonyítékának volt tekinthető az 1930. évi

büntetőjogalkotás. Az új katonai büntető törvénykönyv (1930:2. tc.) és a kémtevékenységről, a hűtlenség

tényállási körének kiszélesítéséről szóló 1930:3. tc. vitathatatlanná tette ezt a folyamatot. Az 1939:2. tc., a

honvédelmi törvény pedig, VI. részében, aprólékosan szabályozta a kormányt háború vagy fenyegető háborús

veszély esetén megillető kivételes hatalmat. Dacára a közigazgatás majd minden részére érvényes hatáskör-

kiterjesztésnek, e szabályozásában is fellelhetők a kivételes hatalom korlátai. Eszerint a kormány a

felhatalmazás alapján nem intézkedhetett az állami főhatalom szervezetét és működését illetően, nem

bocsáthatott ki az önkormányzatok rendszerét módosító vagy önkormányzati szerveket megszüntető

rendeleteket, nem alkothatott a fennálló anyagi büntető jogszabályokat módosító normákat. A felhatalmazáson

alapuló rendeleteket be kellett mutatnia továbbá a törvény által életre hívott országos bizottságnak.

4. 4. A KÖZIGAZGATÁS SZERVEI

A közigazgatási apparátus részének tekinthető minden olyan szerv, testület vagy egyén, ami, illetve aki a

közigazgatási teendők ellátására jogosítva van; jogszabály által meghatározott hatásköre, kompetenciája van

(közigazgatásiszerv). Lényegtelen, mi módon, az állam mely szervétől származik a jogosító aktus. A

közigazgatás a társadalom legkomplexebb tevékenysége. A modern polgári társadalom kibontakozásával egyre

szaporodtak az állami feladatok is, ezzel együtt nőtt az ezt teljesítő állami szervek száma, az apparátus

tagozódása is. A különféle ügyek különféle szervezettségű, szintű, minőségű szerveket kívántak. A területi és

ügyek szerinti munkamegosztás, a központosítás, a dekoncentrálás az önkormányzatiság bonyolult szövevényét

és kényes egyensúlyát alakította ki. Ezt tekintve leggyakrabban a szakirodalom az ún. hivatalnoki és

önkormányzati (laikus) szervtípus; kormányzó és ügyintéző, hatóság és hatósági jogkör nélküli, általános

hatáskörű és különös szervek, központi, területi és alsó szintű közigazgatási szervek stb. között tesz

különbséget.

Tárgyalásunk egyik fő szempontja az állami (kormány-) és az önkormányzati szervek megkülönböztetése.

Ebben a vonatkozásban állami szerveknek nevezzük, a kor terminológiája szerint, azokat, amelyek a királyt

megillető végrehajtó hatalom realizálását segítik elő, abban működnek közre. Az állami szervek alkalmazásának

előnye a magas szintű szakszerűség és rutin, az egyéni felelősség megállapíthatósága és a relatíve gyors

döntések lehetősége. Hátrányai közé sorolható az elbürokratizálódás veszélye, a helyismeret hiánya s ezzel

összefüggésben a központi koncepciók túlerőltetése. Nem kis szerepe van az állami közigazgatási szervek helyi

jellegű működésének abban, hogy a lakosság a közügyek iránt passzívvá vált, a közigazgatásban nem partnert,

hanem a hatalom apparátusát látta. A közigazgatási szervek e köréhez tartoznak a minisztériumok és a kormány






Stipta István


alá rendelt szakigazgatási hatóságok. A kormányzat a központi célok hatékony megvalósításában fokozott

módon támaszkodott a dekoncentrált, a központi közigazgatásnak alárendelt szervekre. A kezdeti liberális

elgondolásokhoz képest az állampolitikai gyakorlat ezért a fokozott centralizáció irányába fordult, s a

hatáskörök és szervezetrendszerek államosítása(értsd: a közigazgatási ügyeknek az önkormányzatiból az állami

szervek hatáskörébe átcsoportosítása) az egész polgári kor tendenciája lett.

Önkormányzat

Önkormányzati szerveken értette a közigazgatás gyakorlata és szakirodalma azokat a szerveket, melyek törvényi

felhatalmazás alapján saját jogukon vettek részt a végrehajtó hatalom gyakorlásában, és ezt a közfunkciót a

kormányhatóságokkal szemben bizonyos önállósággal végezték. Feladataikat önálló jogi személyiséggel

rendelkező testületekben látták el, amelyek vagy az állandó településeken (község, város, vármegye), vagy a

foglalkozási érdekek azonosságán (kamarák, érdekképviseletek, testületek) alapultak. Ezért is különböztették

meg az önkormányzatok két fajtáját, a területi és testületi önkormányzatokat. Az önkormányzati szervek

jellemző előnyei: a jogállamiság fokozott garantálása a viszonylag demokratikus környezet miatt, a fokozott

helyismeret, a lakosság önigazgatási részvételén keresztül kibontakozó fokozott érdekeltsége és érdeklődése a

közügyek intézésében. Hátránya, hogy a testületi ügyintézés miatt gyakran lelassult, nehézkessé vált az

ügyintézés, megoszlott és szinte telepíthetet- lenné vált a felelősség.

A közigazgatás szervezetrendszere

A közigazgatás szervezetrendszerének kialakulása követte a politikai változásokat. 1848 forradalmi és 1849

szabadságharcos mozgalmaiban elsősorban a központi apparátus átépítésére törekedtek politikusaink, s jóval

kevesebb figyelmet fordítottak a helyi szervek újjáformálására. (S ha a mu- nicipalisták erős hadállásait

tekintjük, nem is tűnik érthetlennek, miért maradtak a vármegyék a legérintetlenebbek a polgári átalakítás nagy

folyamatában.) A neoabszolutizmus diktatúrája a magyar szuverenitással a közigazgatást is félretette, s helyébe

az osztrák elgondolásoknak és a birodalmi közigazgatási gépezetnek jobban megfelelő szervezetbe illesztette. A

kiegyezés azután valóban új s majdnem végleges szerkezetet hozott. Az első évtizedekben megalapított

központi-helyi, állami-önkormányzati szervtípusok és az ország közigazgatási beosztása a polgári korban

jellegében változatlan maradt. Csak a hangsúlyok változtak a centralizáció-decentralizáció harcában, illetőleg a

trianoni döntések hatása alatti kényszerű megfogyatkozásban.

4.1. A MAGYAR POLGÁRI KÖZIGAZGATÁS KORSZAKAI

Az 1848-as törvények a rendi különbségek megszüntetésével egy népképviseleti alapokon álló közigazgatási

szervezet alapját tették le. Az idő rövidsége miatt az alapelveken túl csak néhány kerettörvényt tudtak

megalkotni. Minőségi változás történt a király jogkörében: a végrehajtó hatalmat kizárólag a parlamentnek

felelős minisztérium útján gyakorolhatta (1848:3. tc. 6. §.). A király távollétében a nádor a végrehajtó hatalmat

teljes jogkörrel gyakorolta. Az 1848:3. tc. elrendelte a független felelős magyar minisztérium felállítását,

egyúttal elrendelte a kormányszékek (kancellária,helytartótanács, kamara) megszüntetését. A törvény szerint

hatásköre kiterjedt a végrehajtó hatalom gyakorlásának minden ágára, amelyet korábban a dikasztériumok láttak

el. A királyi rendeletek, parancsok, határozatok csak akkor hajthatók végre, ha azokat valamelyik Budapesten

székelő miniszter ellenjegyezte.

Vármegyék

A vármegyék vonatkozásában az volt a legfőbb feladat, hogy azokat demokratikus módon átszervezzék, és

összeegyeztessék hatásköreit a független felelős magyar minisztériummal. Mivel a centralista és a municipa-

lista álláspontot nem tudták egymással kibékíteni, s a rendkívüli állapotok nem is voltak alkalmasak az érdekek

éles ütköztetésére, ezért kompromisszumos megoldásként az 1848:16. tc. csak „a megyei hatóság ideiglenes

gyakorlásáról” rendelkezett. Meg akarták tartani a vármegyékben szerveződő köznemesség tevékeny

támogatását, ezért a végleges törvény kidolgozását a következő országgyűlésre halasztották.

Az 1848:16. tc. szerint a vármegye népképviseleti alapon szerveződött újjá, amivel megszűnt annak korábbi

„ősgyűlési” szervezete, és vele rendi jellege. A megyéknek ezután nem tagjai vannak, hanem lakossága van,

amibe mindenki beletartozik, aki az adott területen lakik. Mivel megszűntek a kiváltságok, ezért minden

ingatlanra és minden személyre kiterjedt a joghatóságuk. Megfosztották a megyéket a követválasztás és

ennélfogva a követutasítás jogától is. Ezzel a képviselőház már nem a vármegye (város), hanem a nemzet






Stipta István


képviselője lett. A passzív ellenállás jogát, melyet Deák Ferenc szerint nem a jogszabály, hanem a gyakorlat

alakított ki, a törvény nem szüntette meg. Leváltották az adminisztrátorokat és a főispánokat. (A régiek közül

csak kilencet neveztek ki újra.) A főispánok kötelességévé tették, hogy 1848. május elejéig megyei közgyűlést

hívjanak össze, ahol már megjelenhettekajobbágyközségek képviselői is. Itt ki kellett hirdetniük az 1848-as

törvényeket és megválasztani az állandó bizottmányt, amely a főispán (távollétében az alispán) elnöklete alatt a

korábbi megyei közgyűlés jogait vette át. Általános tisztújítást azonban nem tartottak, a megüresedett helyekre a

főispán az állandó választmány egyetértése mellett nevezett ki tisztviselőket (1848:17. tc.).

Városok

A szabad királyi városokat az 1848:23. tc. helyezte népképviseleti alapokra és lényegében egyenjogúsította a

vármegyével, de nem vonta egységes szabályozás alá, mivel felismerte a városok eltérő hivatását. Függetlenek

lettek tehát a vármegyéktől, kerületektől, székektől. Saját területükön a községek és a vármegyék hatáskörét

gyakorolhatták. Egyéb vonatkozásban a törvény – ugyanúgy, mint a vármegyéknél – csak kereteket kívánt adni.

A 48-as szabályok háromféle szabad királyi várost különböztettek meg: a kisvárost (12 000-nél kevesebb

lakossal), a középvárost (12 000-30 000 közötti lakossal) és a nagyvárost (30 000-nél több lakossal). A törvény

a városokban teljes mértékben lehetővé tette a tisztújítást. Népképviseleti alapon szabályozták az aktív és a

passzív választójogot, mely nagyjából azországgyűlési választójogot követte, de városkategóriánként

differenciálódott. Közvetlen és titkos választással választhatták meg a képviselőket és a tisztikart. A

választásokra és képviselő-testületre vonatkozó szabályok a rendezett tanácsú mezővárosokra is kiterjedtek.

Községek

A községek vonatkozásában is történtek változások. A volt jobbágyközségek felszabadultak a földesúri hatóság

alól, és közvetlenül a vármegyék joghatósága alá kerültek, mint a volt nemesi községek. A volt jobbágyi

községeknek tehát megszűnt a földesúr kiváltságain vagy pedig a velük kötött szerződésen alapuló magánjogi

jellegű önkormányzata, és közjogi önkormányzattá alakult át. Egyidejűleg a községi hatóságok kiterjesztették

joghatóságukat a község területén lévő nemesi ingatlanokra is.

Szakközigazgatás

A szakközigazgatás vonatkozásában figyelemre méltóak a pénzügyi és hadügyi igazgatás területén észlelhető

változások. Az 1848-as törvényekkel megvalósult Magyarország pénzügyi önállósága is, így a független magyar

pénzügyminisztérium az egész magyar pénzügyi igazgatás vezetője lett. Megalkothatták az önálló költségvetést,

és bevezethették az új adórendszert, megvalósítva az egyenlő és arányos közteherviselést. Mindez, a bankjegy-

és papírpénz-kibocsátással, a teljes pénzügyi függetlenséget jelentette. A teljesen új alapokra fektetett pénzügyi

igazgatás elveit Kossuth pénzügyminisztériumának a képviselőház elé terjesztett javaslatai tartalmazták (1848.

július 29.), melyben a kormány letette a Ház asztalára addigi működésének számadását, valamint az 1848-1849.

évi költségvetést is. Emellett az egyik legsürgősebb feladat a magyar honvédség megszervezése volt, minthogy

a korábbi hadügyi gyakorlatból eredően az országnak önálló hadserege nem volt. Bár az áprilisi törvények óta a

magyar ezredek felett elvileg a honvédelmi miniszter rendelkezett, a direkció névlegesnek volt mondható. Az itt

állomásozó csapatokjó része külföldi volt, míg a magyar katonák az örökös tartományokban teljesítettek

szolgálatot. (A magyar alkotmányra sok idegen tiszt letette az esküt, akik közül jó néhányan a végsőkig

kitartottak a szabadságharc mellett.) Mészáros Lázár honvédelmi miniszter készítette el az ország védelméhez

szükséges katonai erő kiállításáról szóló törvényt. Az ország rendes katonaságának számát 200 000-re tervezték

felemelni. A hadseregnél a törzstiszteket, a hadügyminiszter ellenjegyzése mellett, az uralkodó, az alacsonyabb

rangú tiszteket a hadügyminiszter nevezte ki. A toborzást megszüntették, és 19 éves kortól bevezették az

általános hadkötelezettséget. (Kivételt csak a lelkészek, tanítók, családfenntartók és alkalmatlanok képezhettek.)

A rendes katonaság mellett a nemzetőrség is a hadügyminiszter irányítása alatt állt (1848:22. tc.), de a

belügyminisztert bízták meg a szervezésével. A nemzetőrség fő feladata ugyanis a személy- és vagyonbiztonság,

a közrend megőrzése volt.

Az osztrák közigazgatás

Aszabadságharc leverése után a magyar szent korona országainak különállását megszüntették. Az államhatalom

egysége váltotta fel az addigi parti- kularizmust. A magyar szent korona országait, most már mint az

osztrákcsászárság részét, az örökös tartományokhoz hasonlóan osztották fel. Ezzel vélték elősegíteni a






Stipta István


betagolását a birodalomba, ugyanakkor a magyarsággal szemben a különböző nemzetiségek státusát is

megerősítették. Ezt követően Magyarország öt „koronatartományra” oszlott: Horvát-Szlavónia a Muraközzel, a

horvát tengerparttal, Fiume városával és a hozzá tartozó területtel; Erdély és a Partium; az ország délkeleti

részéből kialakított Szerb Vajdaság és Temesi Bánság; a katonai határőrvidék; s végül Magyarországnak a

fentiek kiszakítása után megmaradt területe.

Koronatartományok

Az öt koronatartomány közül hármat, Erdélyt, a Vajdaságot és Magyarországot, II. József elgondolását felújítva,

még további 5 részre osztották fel. (E kerületek kialakításánál is szempont volt a magyar és az egyéb nemzetek

számarányának figyelembevétele.)

Kerületek

Az öt magyarországi kerület központja Budán a helytartóság lett, élén egy „bürokrata alkirállyal”, aki a

koronatartomány katonai és polgári kormányzója, ún. helytartója. A helytartótanács a kerületeknek megfelelően

5 osztályban működött: Budán, Pozsonyban, Sopronban, Kassán és Nagyváradon. Élükön egy-egy alelnök, más

néven kerületifőispán állt, aki az alá- ja rendelt területen általános hatáskörrel rendelkezett, a helytartó irányítása

és felügyelete mellett. Az ilyen módon szervezett kerületek mindegyike 6-11 megyéből állt. (Összesen 45, az

egyesítések után 42 megye.) Minden megye élére egy megyefőnököt neveztek ki, aki a vezetésére bízott

hatósággal az adóügyi, az igazságügyi és a belügyi igazgatást látta el. A 42 megyei hatóság területét 244 járásra

osztották fel. (Így a területi beosztás középső szintje ugyanaz maradt, mint ami 1848 előtt volt.) Az egyes

járásokat császári és királyi szolgabírák vezették. A járások székhelyeit ekkor állandósították, mivel itt helyezték

el a járásbíróságokat, adóhivatalokat és a fegyveres testületeket.

Városok

A városok élére is kinevezett polgármester került, de még a községek önkormányzatát sem hagyták meg. A

községi autonómiát sértette az az intézkedés is, amelyik a földesúri pusztákat kivonta a községekjoghatósága

alól.

Hivatalos nyelvvé a németet tették. Németül kellett megfogalmazni a hivatalos iratokat, a katonasággal és a

rendőrséggel, a magyar kormányhatóságon belül a főispán szintjétől kezdődően az érintkezés minden

közigazgatási hatósággal, a koronatartományon kívül pedig minden polgári hatósággal csak német nyelven volt

lehetséges.

Centralizáció

A neoabszolutizmus közigazgatásának legfontosabb jellemzői voltak, hogy megszüntették a megyei, városi, sőt

a községi autonómiát is, bevezették az egyformaság elvét, vagyis: az egyes koronatartományok ugyanazokon az

elveken épültek fel. Sok esetben a napóleoni közigazgatást tekintették mintának. Szigorú központosítást

vezettek be, hierarchikus alá-fö- lé rendeltségi viszonnyal. Az uralkodótól lefelé a legalacsonyabb rangú

hivatalnokig kötelező utasítási rendszer, felelős végrehajtás jellemezte a szisztémát. Mindenütt a kinevezési

rendszert léptették életbe, megszűnt a patriarchálisügyintézés. A tisztviselőnek hivatali helyén kellett laknia,

állandóan ott tartózkodnia és meghatározott munkaidőben dolgoznia. Minden szervezet egyszemélyes vezetés

alatt állott, az irányítás egyéni felelősség mellett történt. A tisztviselő felvethette ugyan az utasításokkal

szembeni aggályait, ám ez nem mentesíthette a végrehajtási kötelezettség alól. A tisztviselőket viszonylag jól

megfizették, és igyekeztek hivatali presztízst biztosítani nekik. (A jórészt idegenekből álló tisztviselői karnak

Albrecht főherceg előírta, hogy egyenruhában járjanak és szakállt viseljenek. Ezért is hívták őket gúnyosan

„Bach-huszároknak”.) A közigazgatás feladata jelentősen kibővült. Ezzel együtt az életnek egyre több területét

kezdték kötelező szabályoknak alávetni. A közigazgatási eljárást túlbürokratizálták. A sok külhoni hivatalnok

idegenül mozgott a magyar környezetben. Nem sokat javult a közigazgatás, de jelentősen megdrágult, miközben

a lakosság bizalmát nem sikerült megszereznie az osztrák adminisztrációnak. (A magyar közigazgatás 1845-ben

4,5 milliós, 1857-1858-ban 23,8 milliós költségvetéssel dolgozott.)

Bürokrácia

A magyarországi lakosság most ismerhette meg igazán a bürokrácia negatív megnyilvánulásait: „A bürokrácia a

legnagyobb ellenálló erő, mely megakadályoz, hátráltat, elodáz, gátol, lenyűgöz és betűbe foglal minden






Stipta István


törvényt, amely vele szembekerül. A bürokrácia formákat néz a lényeg helyett. Álhagyományokat és

tehetségteleneket protezsál a tehetség helyett. A betű igazságát szolgálja ajog, az erkölcs és a szociális igazság

helyett. Öncélt lát a hivatal munkájában, nem a szervezet szolgálatát” (Hóman Bálint).

A belső rend fenntartását az 1849-ben szervezett gyalog- és lovas csendőrség, az ún. zsandárság biztosította.

1850-ben hívták életre az államrendőrséget a városokban, melyek keretein belül kém- és besúgóhálózatot is

kiépítettek.

Az Októberi Diploma (1860. október 20.) kompromisszumként némi föderalista engedményeket tett

Magyarország vonatkozásában. A törvényhozó és végrehajtó hatalmat a császár továbbra is a kezében tartotta,

de a törvények megalkotásában már a tartománygyűlések és a birodalmi gyűlés is közreműködhetett. A

végrehajtó hatalom legfőbb központi szerve a birodalmi kormány maradt, melyet kiegészítettek egy tárca nélküli

„a magyar koronaországok ügyeivel foglalkozó” miniszterrel.

A császár visszacsatolta a Temesi Bánságot, az ún. Vajdaságot és a Partiumot, egyúttal visszaállította

Magyarországon az 1848 előtti közigazgatási szerveket: a magyar udvari kancelláriát, a helytartótanácsot, a régi

vármegyéket. Az „új” hivatalok élére magyar tisztviselőket neveztek ki. A császári kézirat azt is kilátásba

helyezte, hogy a vármegyék végleges szervezését az országgyűlés állapíthatja meg. Addig, amíg ez

megtörténhet, a közigazgatási ügyek intézésére afőispánok a megye lakosaiból bizottmányt és megyei tisztikart

alakíthattak. Schmerling Antal államminiszter kormányzatáról elnevezett korszakban („Schmerling-

provizórium” [1861-1865])megújult rendőruralom alatt a megyékbe királyi biztosokat küldtek. Schmerling

provizóriuma 1865-ben megbukott, és visszaállították az Októberi Diplomában foglalt adminisztrációs

rendszert. Lehetővé tették az erdélyi törvényhozás útján az unió újbóli kimondását és a megyei bizottságok

újjászervezését.

A kiegyezést követő helyzet

A kiegyezéssel lehetővé vált a magyar felelős minisztérium felállítása és az új követelményeknek megfelelő

közigazgatás kiépítése. A legfőbb követelménynek a korábbi abszolutizmussal szemben a liberális

szabadságeszme biztosítása volt. Érvényt kellett szerezni annak az elgondolásnak, mely szerint az állami

beavatkozás a polgárok életébe, a végrehajtó hatalom gyakorlása, csak a törvények útján legyen lehetséges. Az

1869:4. tc.-kelszétválasztották egymástól a bíráskodást és a közigazgatást, hiszen a polgári alkotmány

követelményeivel ellentétes volt a két hatalmi ág összefonódása. Mindez a lakosságnak a közigazgatással

szemben a törvényesség, a kiszámíthatóság, a stabilitás és a biztonság érzetét adta, amit még fokozott a

közigazgatási bíróság megszervezése. A néprészvételnek a közigazgatásban való érvényesülését azonban az

önkormányzati választójog kiterjesztésének túlzottan lassú üteme és a virilizmus intézménye erősen mérsékelte.

A kiegyezés szellemében állapították meg az ország területét, határait. Visszakerült Magyarországhoz Erdély az

1848:7. tc., 1848:1. erdélyi tc., és az 1868:43. tc. rendelkezései alapján, az 1873:27. és 30. tc., valamint az

1881:15. tc. értelmében pedig a határőrvidék. Az 1868:30. tc. rendezte Horvát-Szlavón-Dalmátország

társországi helyzetét. (Dalmáciát azonban továbbra is Ausztria egyik tartományaként kezelték.) Fiumét az

1868:30. tc. 66. §-a a magyar koronához csatolta, de külön testnek nyilvánította.

Modernizáció

Az új liberális kormányzat egyben modernizálta Magyarország közigazgatását. Megszüntette Magyarországnak

a feudális korra jellemző sokszínű területi beosztását. 1867-ben 49 magyar és 8 erdélyi vármegyéből, 5 székely

székből, 1 magyar és 2 székely vidékből, 5 magyar kerületből és a királyi földből állt, mely utóbbi 9 szász

székre és 7 vidékre oszlott.

A 19. században a közigazgatás Európa-szerte hirtelen sok új feladatot vállalt. A közlekedés fejlesztésétől az

iskolák igazgatásáig, a múzeumok, színházak építésétől az ember- és állategészségügy ellátásáig, a gyógyító- és

preventív intézkedések foganatosításától az ipar fejlesztéséig és a közlekedésügytől az egyre sokoldalúbbá és

terhesebbé váló szociális feladatok ellátásáig.

1867 után a magyar közigazgatás kiépítése is rohamléptekkel zajlott. A közigazgatás olyan fejlődésen ment át,

amelyhez egyetlen korábbi korszak sem hasonlítható. Példázza ezt az állami tisztviselők számának növekedése

is (1840-ben 4300, 1870-ben 23 000, 1918-ban 228 000).






Stipta István


A trianoni döntés után az ország elveszítette területének kétharmadát, de az állami alkalmazottak száma így is

120 000 volt. 1942-ben viszontmár 200 511, s 1938-ban egyedül Budapestnek több közigazgatási alkalmazottja

lett, mint amennyi Magyarországnak 1872-ben volt. A közigazgatás tehát gyorsabban fejlődött, mint ahogy a

népesség növekedett, akárcsak Európa és Amerika más államaiban is.

Közigazgatás a két világháború között

A 20. század a közigazgatás rendkívül sokrétű, mélyreható változásának kora. A rendfenntartás és a

veszélyelhárítás negatív feladatai mellett a köz érdeke már pozitív beavatkozást követelt meg. A gazdaság

irányítása, a munkanélküliség leküzdése, a munkaviszonyok javítása, a közegészségügy, a lakásügy, a

közművelődés stb. feladatainak ellátása során már nem csupán végrehajtják a jogszabályokat, hanem pozitív

eredményként is felelőssé teszik a közigazgatást. A közigazgatás az állam nevében finanszírozott

vállalkozásokat a gazdasági életben, vagyis a vállalkozó szerepét is betöltötte. A liberális állam közigazgatása

még megtehette, hogy óvatosságból, ha jogszabályi sérelem veszélyét érzékelte, nem intézkedett. A 20. századi

cselekvő közigazgatás azonban kénytelen a pozitív működésre. Az emberi élet minősége, különösen a

nagyvárosokban, a közigazgatás teljesítményétől is függővé vált (ivóvíz-, közüzemek, áramellátás, csatornázás,

munkahely, egészségügyi ellátás, betegségi, öregségi gondozás). A lakosság egzisztenciája, az ország

gazdaságának fejlődése egyaránt függött az infrastruktúra fejlődésétől: az utak, hidak, vasutak építésétől.

A közigazgatás klasszikus szerepe is átalakult. Már nemcsak a jogrend őrzése (rendészet), hanem ajog alakítása

is a feladata lett a jogszabályok, a jogi aktusok útján. Kialakultak a közigazgatás társadalomirányító funkciói.

Ennek során a közigazgatási intézményrendszer karakteresen differenciálódott, létrejöttek az ún. állami

szakismereti szervek, különösen a gazdaság területén. Mindezek szabályozását az ún. közigazgatási szakjogok

látták el: gazdasági jog, munkajog, iparjog, oktatási jog stb. Egyben jellemzővé vált ajogiszabályozás

túlburjánzása is. Ajogi szabályozás kiterjedt a társadalmi tevékenység szinte minden területére. A jogszabályok

nemcsak sokasodtak, hanem gyorsan is változtak. A reformok állandósultak.

A közigazgatásban kezdett visszaszorulni az önkormányzatiság, erősödött a centralizáció. Az ingyenesen ellátott

hivatalok a múlté lettek, a fizetés ellenében dolgozó közalkalmazottak élethivatásszerűen végezték ezt a

tevékenységet.

4.2. A KORMÁNY ÉS A KORMÁNYZATI SZERVEK

A közigazgatás belső funkcionális felépítése szerint különbséget tehetünk a kormányzat és a szűkebb értelemben

vett közigazgatás között. A kormányzat a közigazgatásnak felső, irányító zónája, amely a közigazgatás

alacsonyabb szintű, ám nélkülözhetetlen terrénumát, a konkrét közigazgatási ügyek intézésében kimerülő

tevékenységet igazgatja.

A kormányzati tevékenység egy jól körülhatárolható területe a monarchikus államformákban az uralkodás (az

államfőt illető, a legfőbb reprezentációra, az államélet legfelsőbb szintű irányítására vonatkozó jogosítványok és

tevékenység köre).

A kormányzati tevékenység meghatározó tényezői tehát az államfő és a kormány. Az államfőről fentebb már

szóltunk. A polgári kormány Magyarországon az 1848-as alkotmányreform keretében jelent meg első ízben. A

királyi hatalom alkotmányos korlátozásának velejárója volt annak deklarálása, hogy az uralkodó a végrehajtó

hatalmat csak a parlamentnek felelős kormányon keresztül gyakorolhatja. A népképviseleti alapon szerveződött

országgyűlés számára ez a rendelkezés teremtette meg a lehetőséget arra, hogy a felelőtlen (felelősségre nem

vonható) uralkodót kormányzati tevékenységében kontroll alá vonja. A politikai és jogi felelősséggel tartozó,

cselekedeteiért az országgyűlés előtt elszámoltatható minisztert az ún. miniszteri ellenjegyzés (az uralkodó

rendelkezéseinek, intézkedéseinek felelősségét „átvállaló” miniszteri aláírás) intézményén keresztül, ellenőrző

szerepre kárhoztatta a parlamentarizmus szokásos gyakorlata.

A felelős kormány a magyar királyi miniszterek együttese volt. (Testületi Felelős kormány szervük a

minisztertanács.) A korabeli hétköznapi szóhasználat eltért a hivatalostól. Az áprilisi törvények a kormányt

magát nevezték „ministe- riumnak”, s belső egységeit osztályokként tartották számon. A gyakorlatban azonban

a tárcákat (osztályokat) kezdettől minisztériumként címezték.






Stipta István


Az osztályok nem maradtak meg a miniszterelnöknek mint az egész minisztérium vezetőjének szigorú

főhatósága alatt, hanem fokozatosan építve önállóságukat, kiszakadtak onnan, s autonóm szervezetté

növekedtek. „Minthogy [...] a minisztériumi osztályok önállósultak, kü- lön-külön szakminisztériumokká váltak,

ezért a miniszterelnöknek elsősorban politikai befolyása maradt rájuk. Jogállását elsősorban a minisztertanács

munkájában érvényesíthette, minthogy ő az első az egyenlők között (primus inter pares)” (Csizmadia Andor).

A tárca nélküli miniszterek intézménye 1917-ig a horvát-szlavón-dalmát ügyek intézésére szolgált a magyar

kormányban, s majd csak 1917-től jelent meg újabb feladattal: Batthyány Tivadar népjóléti és munkaügyi

kérdésekért felelős miniszter, Földes Béla átmenetgazdászati, Vázsonyi Vilmos választójogügyi, Hadik János

közélelmezés-ügyi miniszterek személyében.

A huszadik század első évtizedeiben állandósult az államtitkári poszt (mely eredetileg a miniszterelnökség

hivatali vezetésében jött létre), s 1917-ben már politikai, két esztendőre rá címzetes és helyettes államtitkárokkal

is találkozunk.

A kormány elnökét az uralkodó előterjesztés nélkül nevezte ki, de ez a döntése is megkívánta az ellenjegyzést,

amelyet vagy a korábbi, vagy az új miniszterelnök, esetleg egy miniszter tehetett meg. A minisztereket a

kormányfő 1848-1849-ben maga nevezte ki, s csak megerősítés végett terjesztette fel az uralkodóhoz (1848:3.

tc.); a kiegyezési törvények azonban megerősítették a király jogát a kinevezésben: a miniszterelnök csak

előterjesztette javaslatait, s ellenjegyezte a királyi elhatározást.

Miniszterelnökség

A miniszterelnökség feladata volt a kormány adminisztrációjának intézése, a tárcák közötti koordináció, a

minisztériumok összehangolt irányítása, a közvetlenül alárendelt szervek irányítása és a hatáskörébe utalt vagy

vont ügyek kezelése.

Értelemszerűen ezek körébe tartoztak a miniszterelnök feladataként nyilvántartott ügyek. Többek között az

uralkodói aktusok közzététele, a végrehajtásukkal, az országgyűlés működésével kapcsolatos teendők

(összehívás, feloszlatás, elnapolás, választások intézése, parlament mun- karendjénekelőkészítése, törvény-

előkészítés stb.). A miniszterelnök hatáskörébe tartozott a kiegyezési törvényben foglaltaknak megfelelően a

közös ügyi és közös érdekű kérdések tisztázása és intézése a közös minisztériumokkal; konzuli ügyek,

határrendezés; a minisztertanácsi adminisztráció, levelezés, előterjesztések, jegyzőkönyvek, kivonatok

elkészíttetése, megküldése, körözése; a személyzeti ügyek, alkalmaztatási, kinevezési, fegyelmi eljárások (ún.

kebelbeli ügyek) stb.

Az ún. kiemelt ügyek részint jelentőségüknél, részint több tárcát érintő mivoltuknál fogva a miniszterelnök

jogkörébe utaltattak: nemzetiségi és kisebbségi ügyek, sajtóügyek, miniszteriális szintű iratok fordítási ügyei,

államrendészeti ügyek, szociálpolitikai ügyek, propagandaügyek.

Természetesen a miniszterelnök gondozta a miniszterelnökségnek közvetlenül alárendelt hivatalok és

intézmények ügyeit, ezek elvi, személyi és költségvetési vonatkozásait (például fiumei magyar-horvát

tengerparti kormányzóság, fővárosi közmunkák tanácsa, közigazgatási bíróság, városépítési bizottság stb.).

E differenciált hatáskör ellátására specializált szervezeti egységek jöttek létre. Néhány évtized alatt kialakultak

az állandó osztályok, mint az elnöki, a sajtó- és a nemzetiségi osztály; a minisztertanács jegyzői hivatalából

kinövekedő miniszterelnöki államtitkárság. „Más egységek hosszabb-rö- videbb ideig a változó kormányok

politikájának érdekeit szolgálva szerveződtek. Így például a közjogi osztály a Monarchia igényeként alakult, a

tájékoztatási-propaganda ügyek kiemelését a háborús helyzet diktálta, míg a társadalom-szociálpolitikai osztály

a munkásmozgalom ellen jött létre” (Máthé Gábor).

A miniszterelnökség mindenkori szervezetét kiegészítette a működést szolgáló segédhivatal és a számvevőség.

Minisztertanács

A minisztertanács, mely a miniszterek tanácskozmánya volt, a kormány politikai irányvonalának meghatározója,

a több tárcát érintő ügyek, a hatásköri nézeteltérések eldöntésének fóruma volt, a szakminiszterek által a tanács

elé vitt ügyeket megvitatta, és határozatot hozott. Ezt a tevékenységét egyfelől mint a miniszterek összessége (az

államéletre kiható kérdések meghatározása), másfelől mint testületi hatóság (az egyedi ügyek) végezte. A






Stipta István


minisztertanács hatáskörének folyamatos bővülése jellemző tendenciája lett a polgári közigazgatásnak. (Három

lényeges csomópont az ügyek gyarapodásában, az 1897-esjogkörbővítés [területátcsatolási ügyek, minisztériumi

költségvetési problémák, a kormány programját érintő kijelentések stb.], az 1912. évi felhatalmazás, amikor is –

ahogy már ismertettük – a kivételes hatalommal kapcsolatos törvényi rendelkezés jelentős mértékben

kiszélesítette a minisztertanács lehetőségeit, illetve a világháború utáni közjogi helyzetből folyó tennivalók

[például a vitézi telkek adományozása, vámtarifa-módosítások, légiközlekedési engedélyek stb.].)

A tanácskozást a miniszterelnök kezdetben szükséghez képest hívta össze, később a hetenkénti ülésezés lett

általánossá. A minisztertanácson elvileg az uralkodó vagy (amíg az intézmény fönnállt) a nádor-helytartó

elnökölt, gyakorlatilag azonban távollétében a miniszterelnök vezette a tárgyalásokat. Az ügyeket előkészítették

és referálták (kezdetben személyesen a miniszterek, később helyetteseik vagy szakelőadók; ez azután kiegészült

az írásbeli előterjesztéssel). Az ülésekről jegyzőkönyv készült, melynek eredeti példányát hiteles német fordítás

mellékletével jóváhagyás végett az uralkodónak felterjesztették.

A kormány hatásköre

A kormány hatáskörét a független felelős minisztériumot megalapító 1848:3. tc. pontosan nem írta körül, de

áttételes értelmezéssel ez azt jelentette, hogy kiterjedt a végrehajtó hatalom valamennyi ágára, tehát minden

polgári, egyházi, kincstári és honvédelmi-katonai ügyre. A király magának 1848-1849-ben csak korlátozott

jogkört tartott fenn, mint az egyházi és zászlósúri kinevezéseket, a kegyelmezési jog gyakorlását, nemesi címek

és rendjelek adományozását (de természetesen ezt is valamennyi aktusához hasonlóan, ellenjegyzéshez kötötten

gyakorolhatta).

Az 1848. évi rendelkezéseket kiegészítette az 1867. évi ügyrendi szabályzat, mely taxatíve fölsorolta a királyi

döntést illető ügyeket, valamint a minisztertanácsi eljárás körüli szabályokat. Ennek keretében fogalmazódott

meg az ún. előszentesítési jog, mely a törvényjavaslatoknak, fontosabb rendeleteknek országgyűlési tárgyalásuk,

illetve a kibocsátásuk előtti előzetes királyi jóváhagyást intézményesítette. A következő rendezés 1897. július

14-én történt Bánffy Dezső miniszterelnök előterjesztésének megvitatása és jóváhagyása után. A dualista

konstrukció konzervatív szemléletének megfelelően azonban e szabályzat sem tartalmazott a korábbiakhoz

képest lényegi változást. A hatáskör érdemi módosulása majd csak a két világháború között, a király nélküli

királyság szerkezetében következett be.

A Monarchia felbomlásával és a kormányzói szűkített jogkör megállapításával kapcsolatosan értelemszerűen

kiszélesedett a kormány hatásköre.

A kormány hatáskörét korlátozta a Monarchia konstrukcióját felépítő törvény, mely a külügyeket, a hadügyeket

és az erre vonatkozó pénzügyek intézését a közös minisztertanács kezébe adta. A külügyek területén rend-

kívül csekély mozgástérrel rendelkezett a kabinet, jóllehet akadtak példák önálló fellépésre. A katonai

vonatkozású ügyek kérdésében a közös hadügy fogalmába nem tartozó honvédség és népfelkelés került a

magyar kormány kompetenciájába.

A parlamentarizmust elfogadó s legalább formában hozzá igazodni kívánó magyar politikai gyakorlat követte az

eredeti angol mintát: a kormányok néhány kivételtől eltekintve (például a Fejérváry- vagy a Fried- rich-

kormány) a mindenkori parlamenti többségből kerültek ki. Arról a polgári állammodellekről szóló részben már

szóltunk, hogy a polgári állam többpártrendszere hogyan alakult (ami némiképp más megvilágításba helyezi a

parlamentarizmus érvényesüléséről mondottakat).

A Honvédelmi Tanács

A két világháború közötti militarizálódás jeleként értékelhető a Honvédelmi Tanács létrejötte (1939:2. tc.). A

Honvédelmi Tanács tagjai a miniszterek, valamint a honvédség főparancsnoka és a honvéd vezérkar főnöke,

elnöke a miniszterelnök volt. A Honvédelmi Tanács nem egyszerűen kibővített kormány volt; abban a prímet a

honvédelmi miniszter vitte a honvédelmi érdekek „minél hatásosabb kielégítésének” céljából.

Ideiglenes Nemzeti Kormány

A háború után egybehívott Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944. december 22-i ülésén megválasztotta az Ideiglenes

Nemzeti Kormányt, melynek tagjai a miniszterelnök (Miklós Béla, párton kívüli), valamint a belügy-, a






Stipta István


pénzügy-, a külügy-, avallás- és közoktatásügyi, a honvédelmi, a földművelésügyi, a kereskedelem- és

közlekedésügyi, az igazságügyi, az iparügyi, a közellátásügyi és a népjóléti miniszter voltak. A

miniszterelnökön kívül jelentős arányban kerültek be a kormányba Horthy hadseregének a nácizmussal

szembeforduló, magas rangú tisztjei is (például Faraghó Gábor, Vörös János).

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány – az Ideiglenes Nemzetgyűléstől kapott felhatalmazás alapján – 1944.

december 28-án hadat üzent a hitleri Németországnak, 1945. január 20-án pedig aláírta a fegyverszüneti

szerződést a szövetséges nagyhatalmakkal. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány működése alatt számos intézkedést

hozott. Például hatályon kívül helyezte Magyarország 1938-1941 közötti területgyarapodásait (526/1945. ME

rendelet), elrendelte a közigazgatás újjászervezését (1030/1945. ME rendelet), a közalkalmazottak igazolását

(1080/1945. ME rendelet), a népbíróságok felállítását (81/1945. ME rendelet), elrendelte a fasiszta politikai és

katonai jellegű szervezetek feloszlatását (529/1945. ME rendelet), rendeletet hozott továbbá a földosztásról

(600/1945. ME rendelet), valamint a törvényhatósági bizottsági tagok választásáról Nagy-Budapesten

(7460/1945. ME rendelet).

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés a miniszterelnököt felhatalmazta az államfőt megillető kinevezési jogkör

gyakorlására, az illetékes miniszter előterjesztése alapján, illetve – a honvédelmi miniszter előterjesztése alapján

– a honvédség tisztikarának tagjaira vonatkozóan.

A kommunista párt kezdeményezésére azonban 1945 nyarán sor került az Ideiglenes Nemzeti Kormány

átalakítására. Ez nemcsak a kabinet kibővítését jelentette (újjáépítési tárca), hanem azt is, hogy a végrehajtott

személyi változtatások következtében a kormányban abszolút többségre tett szert a kommunista párt és

szövetségesei. E folyamatok hátterében az állott, hogy a fegyverszüneti szerződés alapján Magyarországon

működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság a politikai küzdelmekben egyértelműen a kommunista pártot

támogatta. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság nemcsak az ország szuverenitását korlátozta, hanem az Ideiglenes

Nemzeti Kormány – és az azt követő kormányok – politikáját is erőteljesen befolyásolta.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. november 15-ig működött, amikor is a Nemzeti Főtanács felmentette az

Ideiglenes Nemzeti Kormányt, illetve annak miniszterelnökét, tekintettel a november 4-én megtartott

nemzetgyűlési választásokra.

Koalíciós kormány

Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások után, november 15-én alakult meg a Tildy Zoltán

(kisgazdapárt) vezette koalíciós kormány. A14 tárcát a kis- gazdapárt, illetve a kommunista párt és

szövetségesei formálisan „megfelezték”, bár a választások alapján a kisgazdapárt elméletileg egyedül is

alakíthatott volna kormányt. A kommunista párt részvételét a kormányban, illetve kulcspozícióikat (például

belügyminiszteri tárca) mindenekelőtt a Szovjetunió támogatása, a Vörös Hadsereg jelenléte, nem utolsósorban

a pártnak a háború befejezése óta kiépített hatalmi pozíciói tették lehetővé.

Tildy Zoltánt – köztársasági elnökké történt megválasztását követően – Nagy Ferenc (kisgazdapárt) követte a

miniszterelnöki székben (1946. február 4.). A kisgazdapárt centrumának felbomlasztása és Nagy Ferenc

eltávolítása után a kommunista párt által támogatott Dinnyés Lajos (kisgazdapárt) került a miniszterelnöki

posztra (1947. május 31.), aki az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választások után is miniszterelnök maradt.

Utóda a kommunista párthoz közel álló Dobi István (kisgazdapárt) lett (1948. december 10.).

A kormányokban időről időre jelentős személyi változások zajlottak le, de ez nem változtatott azon a tényen,

hogy az egyes kormányokban a kommunista párt és szövetségesei kulcspozíciókat kaptak, illetve abszolút

többségben voltak.

Felhatalmazás a kormányzásra

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés határozattal, majd a nemzetgyűlés, később pedig az országgyűlés törvények

sorozatával adott az általa megválasztott kormányoknak igen széles körű felhatalmazást az ország ügyeinek

vitelére, azaz olyan kérdések rendelettel történő szabályozására, amelyek egyébként törvényhozási útra tartoztak

volna. A felhatalmazás alapján megszületett kormányrendeleteket „utólagos jóváhagyás céljából” a parlament

legközelebbi ülésén kellett bemutatni, ahol is sürgősséggel – azaz előzetes bizottsági tárgyalás nélkül –

törvényerőre emelkedtek. (1945 ősze és 1947 nyara között a parlamentben 52 törvényt tárgyaltak, ebből14-et

sürgősséggel. Eredetileg a kormány felhatalmazás alapján rendelkezett például a Nemzeti Főtanácsról [1945:III.






Stipta István


tc.], a fegyverszüneti szerződésről [1945:V. tc.], a földosztásról [1945:VI. tc.], a szénbányászat államosításáról

[1946:XIII. tc.] stb.) Ez a jelenség egészen az alkotmány meghozataláig volt érvényben, utána pedig – ugyan

más alkotmányjogi konstrukció alapján – gyakorlatilag az Elnöki Tanács funkcionált így, törvényerejű

rendeleteket alkotva. 1949-ig tehát tulajdonképpen két, párhuzamos vágányon futott a legmagasabb szintű

jogalkotás: az egyik a parlamenti úton megszületett törvény, a másik pedig a felhatalmazás alapján kibocsátott

kormányrendelet, amely utólag emelkedett törvényerőre.

Minisztériumok

A kormány összetétele a tárcák szervezésének-megszüntetésének függvényében alakult: tagjai a miniszterek

voltak. Az áprilisi törvények szerint a független felelős minisztérium az elnökön kívül (aki emellett még tárcát is

birtokolhatott, mint az 1849-es kormányban Szemere Bertalan) további nyolc osztályból állt. (Ezek: a belügy,

országos pénzügy, közmunka, közlekedési eszközök és hajózás, földművelés, ipar és kereskedés, vallás- és

közoktatás, igazságszolgáltatás és kegyelem, honvédelem osztályai). A kormány s egyúttal ezeknek az

osztályoknak székhelye Pest lett. A nyolcadik miniszterről úgy rendelkezett az országgyűlés, hogy az „folyvást

őfelségének személye körül lesz azon viszonyokban, melyek a hazát az örökös tartományokkal közösen

érdeklik, befolyván azokban, az országot felelősség mellett képviseli” (a király személye körüli miniszter). E

tárcából bontakozott ki a rövid életű külügyminiszteri poszt.

A kiegyezés után kiegészítették a tárcákat a horvát-szlavón ügyekével (1868:30. tc.), mellyel aztán

megállapodott, hosszú időre teljessé vált a minisztériumok köre. Ha nem számítjuk az 1889. évi átszervezést

(mely az ipar- és kereskedelemügyi, a közmunka- és közlekedésügyi minisztériumot földművelésügyi, valamint

kereskedelemügyi minisztériummá formálta át [1889:18. tc.]), 1917-ig rögzült a miniszterek száma. 1917- ben

hozták létre a közélelmezés-ügyi, valamint a választójog előkészítésével megbízott, a népjóléti és a békére való

átmenetet szervező, tárca nélküli miniszteri állásokat (1917:11. tc.).

Újabb változásokat a Monarchia felbomlása hozott, mely értelemszerűen fölöslegessé tette a horvát-szlavón és a

király személye körüli minisztereket (megszüntetésükről majd csak az 1920:1. tc. intézkedett), ugyanakkor a

Károlyi-kabinet forradalmi elgondolásainak realizálására új minisztériumokat állított föl. Ennek eredményeként

kezdte meg működését a munkaügyi és népjóléti minisztérium (1918:4. ntv.), a külügyminisztérium (1918:5.

ntv.), a ruszka-krajnai ügyekkel foglalkozó minisztérium (1918:10. ntv.), anémetminisztérium (1919:6. ntv.),

különoktatásügyi és vallásügyi minisztérium (1919:5. ntv.), népgazdasági ügyeket kezelő minisztérium

(1919:10. ntv.) s a szlovák minisztérium (1919:30. ntv.). Még 1918 őszén hívták életre a nemzetek

önrendelkezési jogának törvénybe foglalását előkészítő tárca nélküli miniszteri állást.

A Tanácsköztársaság miniszteriális kormányzattól eltérő megoldása után, 1920-ban a magyar alkotmányosság

talaján állva, a törvényhozás visszaállította az 1918. október 31-ét megelőző állapotot, azzal a kiegészítéssel,

hogy a kormány külügyminisztériummal és népjóléti minisztériummal bővült. A két világháború közötti

periódus állandó átszervezések és kísérletezések jegyében, számos kérészéletű miniszteri állás létrehozásával és

megszüntetésével telt el (például a kisgazdák tárca nélküli minisztere [1920-1921], nemzeti kisebbségek tárca

nélküli minisztere [1920-1921], közélelmezés-ügyi tárca nélküli miniszter [1920-1924], közgazdasági tárca

nélküli miniszter [1928-1931], kisgazdaügyi tárca nélküli miniszter [1931], felvidéki ügyek tárca nélküli

minisztere [1938— 1940], hadiügyek [1942-1944] és a nemzetvédelmi propaganda tárca nélküli minisztere

[1942-1944], a mozgósítás és harcba állítás minisztere [1944]). Komolyabb szervezőmunkát igényelt a népjóléti

és munkaügyi minisztérium megszüntetése (1934), a korábbi kereskedelemügyi minisztérium átszervezése

kereskedelem- és közlekedésügyi minisztériummá (1938), s a közellátási minisztérium felállítása (1944).

Szakigazgatás

A kiegyezés után a modern közigazgatás sokirányú feladatai az életviszonyok egyre több ágában igényelték a

szabályozást. Az új gazdasági, pénzügyi, rendészeti, kulturális, szociális, egészségügyi feladatokat részben a

vármegyei és városi szervekre ruházták, részben új szerveket állítottak fel közvetlenül a kormány irányítása

alatt. Az is előfordult, hogy egy-egy feladatot a kormány elvett a megyéktől (államosítás), és az egységes

szakirányítás érdekében a saját felügyelete alá helyezte. Így alakult ki a különféle szervezési alapokra épült

szakigazgatási szervezet, a vármegyei, városi önkormányzatok mellett. A vármegyék, községek továbbra is

megmaradtak általános hatáskörű szerveknek, amelyek minden olyan ügyet, amely nem tartozott más szerv

hatáskörébe kötelesek voltak ellátni. A szakigazgatási szervek hatáskörébe azonban csak olyan ügyek






Stipta István


kerülhettek, amelyet a jogszabály taxatíve felsorolt. Mindegyik szakigazgatási szerv szervezetileg önállóan

működött, és csak a saját szakminisztériumának volt alárendelve.

Rendvédelem

A szakigazgatási szervek egyik jelentős csoportjai voltak a fegyveres erők szervei. A külön honvédelmi szervek

a nem közös intézésű hadügyet irányították. A honvédség a közös haderő kiegészítő része volt, a honvédséget az

állam határain kívül csak az országgyűlés beleegyezésével lehetett bevetni. A két világháború között a hadügyi

igazgatásnak alapvetően megváltozott a funkciója. A Monarchia felbomlása esélyt adott a magyar önálló hadügy

kiépítésére, ugyanakkor a trianoni békeokmány a magyar honvédség létszámát jelentősen korlátozta, amivel a

magyar kormányzatnak tartósan számolnia kellett. A honvédelmi igazgatás ennek következtében összefonódott

a rendvédelmi szervek igazgatásával; a csendőrség kiképzése együtt történt a katonaival. Rendőrség

Magyarországon a fővárosban, a törvényhatósági jogú és a rendezett tanácsú (később megyei) városokban

működött (1872:36. tc., 1881:21. tc.). Az önkormányzati rendőrség államosítására csak a két világháború közötti

Magyarországon kerülhetett sor. Az önkormányzati rendőrséggel ellátott városokon kívül a katonailag

szervezett magyar királyi csendőrség tevékenykedett. A csendőrök sajátos helyzetét fejezte ki, hogy fegyelmi és

kiképzési ügyekben a honvédelmi, a rendvédelmi szolgálat tekintetében pedig a belügyminiszternek voltak

alárendelve (1881:3. tc.).

Közegészségügy

A Monarchia a közegészségügyi szakigazgatást a kor legmodernebb megoldásainak felhasználásával alakította

ki (1876:14. tc.). A belügyminiszter irányította, elsőfokú hatósága a község volt, a szegényügyi teendők pedig a

szolgabíróra hárultak. A másodfokú szakigazgatási hatóság funkcióját a tisztiorvos töltötte be. A gyámügyi

igazgatást elsőfokon a község jegyzője és a községi gyám intézte. Elsőfokú gyámhatóságként a törvény a

törvényhatóságokat és a rendezett tanácsú városokat nevezte meg (1877:20. tc.).

Pénzügy igazgatás

A kiegyezés után a pénzügyi igazgatás működését a neoabszolutizmus pénzügyi apparátusának átszervezésével

kezdte meg. Az egyenes adók körüli teendőket a közigazgatási bizottság ellenőrzése mellett a megyénként

szervezett királyi adófelügyelőségek végezték. 1889-ben, a főváros kivételével, valamennyi felügyelőséget

felszámolták, és hatáskörüket a királyi pénzügy-igazgatóságokra ruházták át. A pénzüggyel kapcsolatos

karhatalmi feladatokat a magyar királyi pénzügyőrség teljesítette.

Kereskedelem- és iparügy

Földművelésügy

A kereskedelmi és iparügyi igazgatás a kereskedők és iparosok szakmai szervezetei útján valósult meg. Az

ipartársulatok (1872:8. tc.) és az ipartestületek (1884:17. tc.), a kereskedelmi és iparkamarák (1868:6. tc.) ake-

reskedelmi miniszter felügyelete mellett részben az érdekképviselet, részben az önigazgatás szervei voltak.

A földművelésügyi minisztérium által felügyelt, a földbirtokosok által szervezett gazdasági érdek-képviseleti

szerv, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) szervezte aföldművelésügyi igazgatás kapcsán adódó

növénytermesztési és állattenyésztési feladatokat. Különböző hivatalokat hoztak létre az erdők, a vizek

védelmének szervezésére, az állategészségügy állami igazgatásának realizálására.

Az igazságügyi minisztérium több szervet is irányított, melyek az igazságügyi igazgatás részét képezték. Az

Igazságügyi Orvosi Tanács (1890:11. tc.) az orvosszakértői véleményeket szolgáltatta az igazságügyi eljáráshoz,

az Országos Bírósági Vegyészeti Intézetet (15.933/1872. IM rendelet) a vegyelemzésben, az Igazságügyi

Országos Megfigyelő- és Elmegyógyintézetet a gyanúsítottak és az elítéltek elmeállapotának vizsgálatában

vették igénybe. A minisztérium irányította a büntetés-végrehajtási intézeteket, a királyi ügyészségeket és a

kincstári jogügyi igazgatóságokat is. Az igazságügyi közigazgatásban hatósági feladatkört kaptak a közjegyzők

és az ügyvédek testületei is.

A polgári közigazgatás egyik oszlopa az önkormányzat volt. Az ősi kiváltságolt autonómiából kinövekedő

polgári önkormányzat feladata volt „a közigazgatásnak a közszabadság elve szerint való szervezése, az

államlakosoknak, a nemzetnek részesítése a végrehajtó-közigazgatási hatalom és teendők gyakorlásában; a






Stipta István


szoros hivatalnoki viszonyban nem levő, hanem szabad társadalmi (laikus) népelemeknek akár egyenkint,

akártestü- letileg közigazgatási competentia betöltésére való alkalmazása, esetleg kötelezése” (Kmety Károly).

Törvényhatóságok

A törvényhatóság elnevezés speciális kifejezés, amely szűkebb fogalom a szó grammatikai értelménél. Eredete

az 1848 előtti gyakorlatra vezethető vissza, amikor is a vármegyék és a szabad királyi városok rendelkeztek

hatósági jogkörrel bíró közigazgatási szervekkel. (Hatóságnak tekinti a közigazgatás azokat a szerveket, melyek

a hatáskörükbe utalt ügyekben minden természetes és jogi személyre, szervezetre nézve jogokat és

kötelezettségeket állapíthatnak meg, s ezeket a rendelkezésükre álló törvényes eszközökkel biztosíthatják, illetve

kikényszeríthetik.) Az 1871:18. tc. szerint elsőfokú szervekként kisebb joghatósági körben a vármegyéhez

tartozó községek is hatósági fórumként jártak el. Így a szó nyelvtani értelmezése szerint nekik is lett

„törvényhatóságuk”.

A törvényhatóságok típusai

Minthogy azonban a törvényhatóság ebben a korban speciális, tételes jogi fogalom és kifejezés volt, amit csak a

középfokú és általános hatáskörű közhatóságokra vonatkoztattak, Magyarországon törvényhatóságok a

vármegyék és a törvényhatósági jogú városok voltak (1886:21. tc. 1. §). Még a rendi felfogás maradványaként a

törvény együtt szabályozta ezeket, jóllehet lényegében eltérő volt szervezetük, feladatkörük, s ami tán a

legfontosabb: különböztek gazdasági tevékenységük tekintetében. A vármegye összetett egység, amely a

határain belül fekvő községek területeiből tevődött össze, és az ezeken lakó állampolgárokkal nem közvetlenül

érintkezett, hanem a községeken mint alsó fokú, ún. helyhatóságokon keresztül. A törvényhatósági jogú város

ezzel szemben olyan alakulat, amely maga képez egyetlen községet, tehát benne a törvényhatósági és a községi

(helyhatósági) jelleg és hatáskör együtt létezett és funkcionált. Az ilyen város éppen azzal emelkedett ki a többi

város és község közül, hogy önálló középfokú törvényhatósággal rendelkezett, és nem volt alárendelve a

vármegyének. A törvényhatósági jogú városok között is különleges helyzetet biztosítottak a szervezetében is

eltérő Budapest székesfővárosnak.

Főispán

Mindkét fajta törvényhatóság élén a főispán állt, akit a belügyminiszter előterjesztésére és ellenjegyzésével az

államfő nevezett ki és mentett fel. Nem a törvényhatóság, hanem a kormány tisztviselője, de tevékenysége

mégis a vármegyéhez, illetve a törvényhatósági jogú városhoz kapcsolódott. A főispán részben az 1870:42. tc.

és 1886:21. tc. reformjai, részint a szokás folytán már nem a király megbízásából, élethossziglan

működött,hanem a meglehetősen gyakran változó kormányoknak a kabinettel együtt érkező és a kormánnyal

együtt távozó bizalmi emberévé vált. Állásánál fogva valóságos főrendi minősége is megszűnt.

A főispánnak nem volt széles körű közigazgatási intézményi hatásköre. Sokkal jelentősebb volt viszont a

felügyeleti jogköre, amely a (bíróságok kivételével) minden állami és önkormányzati hatóságra kiterjedt,

mégpedig oly módon, hogy a törvényhatóságban a közigazgatást csak az ő beleegyezésével lehetett intézni. A

felügyeleti jogot a főispán a törvényhatóság törvényhatósági bizottsága, kisgyűlése és közigazgatási bizottsága

felett, azok ülésein gyakorolta, ott mint a végrehajtó hatalom képviselője elnökölt, így döntő szóval befolyásolni

tudta határozataikat.

Törvénymagyarázói jog

Ellenőrizte a közigazgatás működését, a tisztviselők eljárását is. Ennek során, ha bármelyik határozatot

törvénybe vagy miniszteri rendeletbe ütközőnek találta, vagy az állam érdekeire nézve sérelmesnek vélte,

elrendelhette a határozatnak a végrehajtás előtti felülvizsgálat végett történőfelterjesztését. Ilyenkor a

határozatot addig nem hajthatták végre, amíg az illetékes miniszter jóvá nem hagyta. (Ilyen jóváhagyás pedig

főispáni felterjesztés után ritkán történt.)

A hanyag és vétkes tisztviselők ellen, ha az a közigazgatási bizottságnak tagja volt, fegyelmi vizsgálatot

rendelhetett el, és felfüggeszthette hivatalából.

A passzív ellenállással szemben a főispánt kivételes hatalommal ruházhatták fel, ha a törvényhatóság vagy első

tisztségviselője megszegné vagy nem pontosan teljesítené törvényes kötelezettségeit. Ilyenkor a minisztérium

felhatalmazhatta a főispánt, hogy a végrehajtást biztosítsa, és a vármegyének mindegyik olyan tisztviselőjével,






Stipta István


akire szüksége van, rendelkezzék. Nekik a főispán vonatkozó rendeleteit azonnal és feltétel nélkül teljesíteni

kellett (1886:21. tc. 64-66. §). A kivételes hatalom, a rendelet végrehajtásával azonnal véget is ért. A

törvényhatóság pedig esetleges jogsérelme miatt jogorvoslatot kérhetett a kormánytól. 1907-től pedig a

törvényhatóságok megkapták azt a jogot is, hogy a törvénytelen rendeletek ellen panasszal fordulhattak a

közigazgatási bírósághoz. Ez volt az ún.garanciálispanasz (1907:60. tc.).

Vármegye

A magyar területi önkormányzat legrégibb és egyben legfontosabb, az egész ország területét behálózó,

középszintű, általános hatáskörű közigazgatási szerve maradt a polgári államban is a vármegye.

Az 1848-i törvényhozás felemás módon, ellentmondásosan rendelkezett a régi vármegyékről. Az 1848:16. tc.

alapos átszervezésüket rendelte el, előirányozta polgárosításukat, de hatáskörüket alig érintve, szervezetüket

egyelőre régi állapotában tartotta meg. A legfőbb helyi kormányzó testület népképviseleti alapra helyezésén túl

lényeges változást a megyékről szóló törvény nem hozott.

A vármegyék legmarkánsabb jogosítványa, a törvényhozási befolyás a választási rendszer átalakításával 1848-

ban megszűnt. Miután nem a közgyűlés választotta a képviselőket, értelemszerűen elenyészett azok

visszahívásának testületi joga is. Az utasításadás rendi kori gyakorlata – önmagától értetődő módon – szintén

idegen a polgári államrendszertől.

A törvényhozói szereppel kapcsolatos a megyék által századokon át gyakorolt „törvénymagyarázói” joga is,

amely a törvénytelennek tartott rendeletek félretételét, végrehajtásuk megtagadását jelentette. Ezt a jogkört is a

szokás alakította ki, legális alapja nem volt. A „vis inertiae” gyakorlata a reformkor idején a megyei ellenállás

egyik fontos fegyvere volt, amelyet a megyék nemcsak a törvénytelen, hanem gyakran a „nem tetsző”

kormányzati rendelkezések ellen is igénybe vettek. A decentralizált nemzeti ellenállásnak 1848-ban nem volt

értelme; a megyék döntő többsége támogatta a nemzet kormányát.

Közigazgatási autonómia

A megyék közigazgatási autonómiáját, végrehajtói szerepkörét érintő törvényi rendelkezések szintén

ellentmondásosak. Az 1848:3. tc. 26. §-a elvi éllel rögzítette: az ország minden törvényhatóságának „eddigi

törvényes hatósága ezen túl is teljes épségben fenntartandó”. Az idézett szakasszal viszont szöges ellentétben

állt ugyanezen törvény 32. §-a, amely a végrehajtás elmulasztásában vétkes miniszter felelősségre vonásáról

szólt. Az 1848:17. tc. felfüggesztette a régi megyei tisztújítási jogot. A bizottmány hatásköre azonban

növekedett a megüresedett tiszti állások betöltésében: míg korábban ilyen kérdésben egyedül a főispán döntött,

1848-ban a megyei testület egyetértését kellett kérnie.

A megyei bizottmányok társadalmi összetétele megváltozott, népképviseleti jellegű átalakulásuk 1848 nyarán

kezdődött meg. A megyei középbirtokosok megerősítették befolyásukat, a régi közgyűlések által választott

tisztviselők is átmentették hatalmukat. Történelmünk tragikus fordulata miatt a néhány hónapra választott

bizottmányok egészen 1870- ig működtek, a tagok zöménél a tagság éppen úgy életfogytig tartott, mint az

egykori nemesi vármegyékben.

A megyék közigazgatási feladatai 1848-ban jelentősen megszaporodtak. A tömegével érkező minisztériumi

normák végrehajtása mellett számos új törvény is önálló közigazgatási feladatokat rótt a helyi szervekre. A régi

nemesi insurrectio helyébe a nemzetőrség megszervezésének roppant nehéz kötelezettsége került (1848:22. tc.),

a választások előkészítése, lebonyolítása is tetemes gonddal járt. A földesúri joghatóság megszüntetése szintén a

megyék teendőit szaporította. Az erdőkre vonatkozó felügyelet is a megyék dolga lett (1848:10. tc. 6. §).

Igazságszolgáltatási autonómia

A vármegye régi igazságszolgáltatási autonómiája sértetlen maradt, sőt hatásköre jelentősen nőtt. Az úriszék

azonnali hatályú megszüntetésével a sommás polgári perek a szolgabírák, a büntető- és egyéb polgári ügyek a

megyei törvényszék elé kerültek (1848:9. tc. 4. §). A földesúri felügyelet alatt álló hatósági épületeket

(tömlöcöket) az 1848:9. tc. 4. §-a alapján a megyéknek kellett átadni. Az összesítési és elkülönítési pereket a 10.

tc. az alispáni bíróság elé utalta, amelynek hatáskörébe került a tárgyban korábban hozott felsőbírósági ítélet

végrehajtása is. A földesúri hatóságok elé tartozó árvaügyek is a megyékhez kerültek át. Az igazságszolgáltatás






Stipta István


megyei szervezetében 1848-ban nem történt döntő változás. A közigazgatás és bíráskodás elválasztására

irányuló korszerű törekvés egyedül Pest megye forradalmi választmányának ülésén kapott határozati formát.

A megyék megtartották és gyakorolták a régifelirati jogosultságukat, és éltek a társtörvényhatóságokkal való

kapcsolat fenntartását biztosító levelezési jogukkal is. Az első polgári szellemű municipális törvény csupán az

alapokat teremtette meg. Nem írta körül pontosan a megyék hatáskörét, nem rögzítette az állami struktúrában

elfoglalt helyüket. Adós maradt a községekkel való viszonyuk meghatározásával, és nyitva hagyta a központi

végrehajtó hatalommal szembeni lehetőségekés kötelezettségek kérdését. Megalkotásának idején fel sem merült

az unifikáció, tehát a különböző típusú középfokú közigazgatási egységek (székek, vidékek, kerületek)

egységesítésének gondolata. Elmaradt a megyék közötti területi aránytalanságok felszámolása, a megyei

székhelyek törvényi rögzítése, a járáshatárok új viszonyoknak megfelelő átszabása. Nem született törvényi

rendelkezés az önkormányzat anyagi alapjáról, a közigazgatási költségek felosztásáról, fedezéséről. Régi módon

zajlott az ügyintézési rend, partikulárisan megszabott maradt a tisztviselői kvalifikáció.

Ha a történelmi körülmények kedvezőbben alakulnak, az első népképviseleti országgyűlés minden bizonnyal

változtatott volna ezen az átmeneti helyzeten. Az 1848-ban frissen szerveződő vármegyék azonban pár hónapos

alkotmányos működés után a szabadságharc katonai kiszolgáló szervévé, majd – közel húsz évre – az

önkényuralom áldozatává váltak.

Vármegye a kiegyezés után

A dualista korszak elvi jelentőségű alaptörvénye a korszerű középfokú közigazgatás megteremtését célzó

1870:42. tc. volt. Hatálya a vármegyékre, szabad királyi városokra, szabad kerületekre, az erdélyi megyékre és

székely székekre terjedt ki, nem rendelkezett a Királyföld és a főváros viszonyairól. Hazánk történetében ez volt

az első, átfogó jellegű, kódexszerű közigazgatási jogszabály, amely a törvényhatóságok, benne a várme-

gyékjogkörét, szervezetét, testületei választásának módját, a kormányfelügyelet és befolyásolás eszközeit

egyaránt rögzítette.

A szakirodalmi kritika nyomán megállapíthatjuk, hogy – bár lényegesen csökkentette a vármegyei hatáskört –, a

törvény nem alakított ki korszerű viszonyt a vármegyék és a községek között. A liberális követelésekkel

ellentétben csupán korlátozott autonómiát biztosított a helyi igazgatási egységeknek, szellemét és

részletszabályait enyhe centralizmus lengte át. A helyi választójog kiterjesztése sem történt meg. A

nemzetiségiek megbékítésére kínálkozó lehetőség is kihasználatlanul maradt: a virilizmus és a testületi tagság

feltételeként előírt műveltségi cenzus hátrányosan érintette az ország nem magyar nemzetiségű lakosait.

A vármegye hatásköre

A vármegyék hármas hatáskörrel rendelkeztek. A törvény biztosította az önkormányzat jogát. Ennélfogva a

vármegyei törvényhatóság saját belügyeiben önállóan intézkedett, határozott, szabályrendeletet alkotott, ezeket

saját közegei által hajtotta végre, tisztségviselőit maga választotta, gyakorolta a költségvetési jogot, a

kormánnyal közvetlenül érintkezett. A törvény 3. §-ában található megszorító rendelkezés azonban az ügyek egy

körére az érvényes helyhatósági rendelkezéshez miniszteri jóváhagyást írt elő. Ezek lényegében megfeleltek

azon tárgyaknak, amelyekre az uralkodót országosan előszentesítési jog illette meg. Sarlós Béla megállapítása

szerint az országgyűlés és a kormány nem ruházhatta fel szélesebb önkormányzati jogosultsággal a

törvényhatóságokat, mint amilyennel országunk Ausztriával szemben rendelkezett.

Az önkormányzatok valóságos súlyát csökkentette, hogy az öntevékenység anyagi alapjairól nem sikerült

gondoskodni. Vármegyéink a dualizmus alatt végig államsegélyből működtek.

A második fontos helyhatósági hatáskör az állami közigazgatás közvetítése volt. A vármegyei törvényhatóságok

szervezete az országos államstruktúrát képezte le. Afőispáni jogállás a királyira, a törvényhatósági bizottság

hatásköre az országgyűlésre emlékeztetett. Az alispán helyi miniszterelnöknek tekinthető, a törvényhatósági

„kormány” tagjai pedig a főjegyző, a tiszti ügyész, a jegyző, a pénztárosok és afőszámvevő voltak.

A törvények és rendeletek végrehajtása törvényhatósági feladat volt. Ha valamilyen rendeletet a helyi testület

törvénybe ütközőnek vagy a helyi viszonyok között célszerűtlennek tartott, a végrehajtás előtt felírhatott ellene.

Ha a miniszter ragaszkodott a végrehajtáshoz, azt azonnal és feltétel nélkül teljesíteni kellett. A vis inertiae

lehetősége megszűnt.






Stipta István


A törvényhatóságok politikai jogokat is gyakoroltak: közérdekű, sőt országos ügyekkel is foglalkozhattak,

azokat megvitathatták, erre vonatkozó megállapításaikat egymással és a kormánnyal közölhették, az alsóházhoz

kérvényt nyújthattak be.

Törvényhatósági bizottság

A vármegyék legfontosabb szerve a törvényhatósági bizottság volt. Ezek létszáma 120-600 lehetett. A testület

fele része virilista, legtöbb adót fizető volt, akiket az adófizetési listáról a befizetett adó nagysága alapján

válogatás nélkül delegáltak a bizottságba. A bizottság másik felét választották. A törvényhatósági választójog

szigorúbb volt az országos választójognál: helyben lakást és írni-olvasni tudást feltételezett.

A testület legfontosabb hatásköre a szabályrendeletek alkotása, a közigazgatási és választókerületek alakítása, a

törvényhatóság közlekedési vonalai, építkezései feletti intézkedés, a kölcsönvételek, a tisztviselők választása,

ellenőrzése, felfüggesztése, fizetésük megállapítása, a községi ügyek másodfokú kezelése volt.

Közigazgatási bizottság

A vármegyei közigazgatásban fontos feladatot látott el az 1876:6. tc. által alakított közigazgatási bizottság. A

testület legfontosabb feladata az önkormányzati és állami közigazgatási szervek közötti összhang megteremtése

volt. Élén a főispán állt, tagjai a vármegye vezető tisztségviselői, az állami szakigazgatási szervek helyi vezetői

(tanfelügyelő, királyi ügyészség vezetője, pénzügyigazgató stb.) és a törvényhatósági bizottság által választott

tagok voltak. A közigazgatási bizottság testülete havonta ülésezett. Hatáskörébe tartozott egyes közigazgatási

határozatok elleni fellebbezések, panaszok elbírálása. Ebben a minőségében közigazgatási jogvédelmet látott el.

Főispán

A helyi kormányzó szerepét ellátó főispánt a király nevezte ki. Az örökös főispáni tisztet a törvény

megszüntette. A végrehajtó hatalom gyakorlása során a főispán ellenőrizte a vármegyei önkormányzatot,

számon- kérő széket alakított, vizsgálatot rendelhetett el a hanyag és vétkes tisztviselők ellen, ezeket a

hivatalnokokat állásukból felfüggesztethette. Kivételes hatalom illette meg a törvényes rendeletek végrehajtása

érdekében, a tisztújító székeken jelölési joga volt a fontosabb állásokra, kinevezte a törvényhatóság

közrendjének és közbiztonságának fontos szereplőit, a csendbiztosokat és a tisztviselői kar utánpótlását képező

tiszteletbeli tisztviselőket.

A vármegye közigazgatási tisztségviselői

Az alispán jogkörét történelmünkben először korszerű szabatossággal szabályozta az 1870:42. tc. O volt a

vármegye első tisztviselője, a vármegyei igazgatás vezetője, a tisztviselői kar főnöke. Ahelyi ügyekvégrehajtá-

sa terén minden fontos intézkedés tőle indult ki, a hatáskörében utasításokat adhatott, de egyetlen tisztviselőt

sem függeszthetett fel és a – segédszemélyzetet kivéve – egyetlen fegyelmi eljárást sem kezdeményezhetett.

A tiszti ügyész a törvényhatóság jogtanácsosa volt. Véleményét határozathozatal előtt ki kellett kérni minden

olyan ügyben, amelyben a jogi szempont döntő volt. Feladatai közé tartozott a törvényesség feletti őrködés és a

képviselet ellátása a törvényhatóság magánjogi ügyeiben. Fegyelmi ügyekben közvádlóként járt el. A vármegye

külső tisztviselői a járásban működő tisztviselők, afőszolgabírák és szolgabírák voltak. A főszolgabíró a

községek legfontosabb felügyelő hatósága, lényegében a főispán helyi megbízottja volt. O elnökölt a községek

tisztújító székein, 1886 óta a községi tisztviselők választásakor kijelölési joga volt. Irányította a járási

karhatalmat, kihágási ügyekben első fokon ítélkezett és bírói feladatokat látott el a gazda és cseléd között

felmerült munkajogi vitákban.

A vármegyei törvényhatósági bizottság tagjai és tisztségviselői a szándékos és gondatlan cselekményeikért,

továbbá mulasztásaikért anyagi és fegyelmi felelősséggel tartoztak.

A közigazgatás rendezése 1929-ben

A Horthy-korszakban a közigazgatás rendezéséről szóló 1929:30. tc. átalakította az önkormányzati testületeket.

Radikálisan csökkent a törvényhatósági bizottságok létszáma mind a vármegyék, mind a törvényhatósági jogú

városok esetében. A testület létszámának megállapítását – ellentétben a korábbi szabályozással – a törvény nem

bízta a törvényhatóságokra, maga döntött az egyes testületek nagyságáról. A 1929:30. tc. változtatta meg a






Stipta István


virilizmus korábbi rendszerét is. Az új szisztémában a törvényhatósági bizottság kétötödét kitevő virilistákat

maguk a legtöbb adót fizetők választották. A törvényhatósági bizottság további kétötödének választása ezután is

a választójoggal rendelkező lakosok joga maradt. A törvény biztosítani kívánta a szakszerűség képviseletét.

Ezen az alapon lett tagja a testületnek a rendőrkapitány, a pénzügyigazgató és a tankerületi vezető. Az 1929:30.

tc. szervezett képviseletet biztosított a vallásfelekezetek képviselőinek. Az egyes vallási irányzatok híveik

számaránya szerint kaptak szerepet az ügydöntő helyi testületben. Rajtuk kívül az ügyvédi, közjegyzői, mérnöki

és orvosi kamarák is képviseltették magukat a törvényhatósági bizottságban. Megmaradt az örökös tagok

választásának lehetősége, és ezután a hivatalbóli tagság is szavazati joggal párosult. Ennek megfelelően az

alispán, a főjegyző, a tiszti ügyész, az árvaszéki elnök is teljes jogú szavazóképes tagja volt a törvényhatósági

bizottságnak. A törvény bevezette a kisgyűlés intézményét, amely átvette a közgyűlés hatáskörének egy részét.

A törvény hatásköri és eljárási szabályokról is rendelkezett. A szabályozás – indokolásban megfogalmazott –

célja a középszintű közigazgatás egyszerűsítése, gyorsabbá tétele volt. Először fogalmazódott meg, hogy az

ügyek többségét lehetőleg ott döntsék el, ahol azok keletkeztek. Ezzel párhuzamosan korlátozták a fellebbezés

és a felülvizsgálat lehetőségét. A törvény abból indult ki, hogy a konkrét ügyeket ne testületek, hanem egyedi

szervek intézzék. Ettől a szakszerűség biztosítását és a felelősség hatékonyabb érvényesítését várták. A törvény

egyfokú jogorvoslatot vezetett be; biztosította ugyan az intézkedés elleni panasz lehetőségét, azonban az

alaptalan kérelmek benyújtóit komoly pénzbírsággal sújtották. A reform érintette a középfokú közigazgatás

tisztviselőinek szolgálati viszonyát is. Fontosnak tartotta az elméleti képzést, így – történelmünkben először-

jogi, államtudományi vagy közgazdasági végzettséghez kötötte a fogalmazói állás elnyerését. Bevezette a

gyakorlati közigazgatási vizsgát. A törvényhatósági tisztviselők megbízatását – az alispán és a polgármester

kivételével – határozatlan idejűvé tette. A közigazgatási gyakornokokat ezután nem a főispán, hanem a

belügyminiszter nevezte ki. A törvény a közigazgatási tisztviselők fegyelmi felelősségre vonásának rendjét és a

fegyelmi felelősségre vonásra okot adó körülményeket is szabályozta.

Változások 1945-ben

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány, amikor a 14/1945. ME sz. (MK1945. I. 4.1. sz.) és az 1030/1945. ME sz.

(MK1945. IV. 26.17. sz.) rendeletekér- telmében megindította a területi közigazgatás működését, ennek egyik

első lépéseként a vármegyék testületi szerveinek átalakítását rendelte el. Ugyanez a rendelet intézkedett a

megyékben az alispáni, egy jegyzői, egy ügyészi, egy árvaszéki, egy pénztárnoki, egy ellenőri és egy

számvevőségi állás, valamint járásonként ajárási főjegyzői tisztség sürgős, az alispáni és a járási főjegyzői

állások esetén újraválasztással történő betöltéséről.

Tanácsrendszer

A 4343/1949. MT sz. rend. (MK 1949. XII. 14. 259. sz.) már a tanácsrendszer bevezetésének előkészítéseként

rendelkezett a vármegyék nevének, székhelyének és területének megállapításáról és az államigazgatás

zavartalansága érdekében szükséges átmeneti szervezeti és eljárási intézkedések meghozatalával a

belügyminisztert bízta meg. A vármegyét minttörvényhatóságot az 1949. évi alkotmány, illetve a helyi

tanácsokról szóló 1950. évi I. törvény szüntette meg.

Törvényhatósági jogú város

A város szónak önmagában jogi tartalma és jelentése nincsen. Városnak a hétköznapi szóhasználat általában az

olyan községeket tartotta, amelyek a többi község közül fejlettségük és jelentőségük révén kiemelkedtek. Az

emberek nagyobb csoportja élt itt egymás mellett, közvetlen szomszédságban. A lakosság nagyobb,

meghatározó része nem mezőgazdasági, hanem ipari, kereskedelmi és szellemi munkát végzett. A város

ennekrévén gazdasági és kulturális téren hatást gyakorolt környezetére is. Ezért minden kormányzat arra

törekedett, hogy városait fejlessze, a váro- siasságot magasabb szintre emelje (1912:58. tc., 1937:6. tc.).

Magyarországon a feudális kötöttségek alól való felszabadulás tette lehetővé, hogy a falusi népfölösleg nagyobb

számban a városokba áramoljon, ahol a fejlődő iparnak nagy szüksége volt rájuk. A városok gyors ütemben

fejlődtek. Ekkor kezdődött a mai értelemben vett nagyvárosok kialakulása is. Az 1940-es évekre a magyar

lakosság egyharmada már városokban élt.

A magyar közigazgatási jog a legjelentősebb városokat nem rendelte alá a vármegyéknek (szám szerint 26-ot),

hanem szintén törvényhatósági jogokkal ruházta fel őket (1870:42. tc.). Feladata, hatásköre és szervei ezért






Stipta István


nagymértékben hasonlítottak a vármegyéére (a város első tisztviselőjét azonban utóbb polgármesternek hívták),

de a törvényhatósági jogú város a községi feladatokat is ellátta, hiszen nem voltak kisebb területi egységei (mint

például a járás). Így, míg a vármegye rendszerint másodfokon látta el a közigazgatási ügyek intézését, a

községektől és ajárási főszolgabírótól első fokon intézett és hozzá fellebbezett ügyekben, addig a

törvényhatósági jogú város első- és másodfokon is eljárt a hatáskörébe és illetékességébe tartozó ügyekben.

Amíg a vármegye elsősorban közigazgatási egységként működött, addig a város a közigazgatási feladatokon

túlmenően gazdasági tevékenységet is folytatott.

Budapest székesfőváros

Magyarországon, mivel a török hódoltság miatt az országnak sokáig nélkülöznie kellett fővárosát, és a politikai

konstrukció okán 1686-ot követően sem vált állandó királyi székhellyé, kiemelt jelentőséget tulajdonítottak a

reformerek a modern főváros megteremtésének. Ezért javasolta Széchenyi István (Világ című művében) a

központosítást és a Budapest nevet is. A Szemere-kormány már 1849. június 24-én kelt rendeletében elvégezte

Pest, Buda és Óbuda egyesítését. A neoabszolutizmus közel két évtizede alatt a bécsi kormány nem volt

tekintettel erre a döntésre. Ezért csak 1873-ban realizálta a magyar törvényhozás az egyesítési akaratot, s hozta

létre fővárosunkat az 1872:36. tc. alapján Buda, és Pest szabad királyi városokból, a Pest megyéből ide csatolt

Óbuda kamarai mezővárosból és a Margit-szigetből. Az egyesített főváros közigazgatásáról külön törvények

intézkedtek, amelyek sok tekintetben hasonlítottak a törvényhatósági jogú városokra vonatkozó

rendelkezésekhez, de emellett figyelembe vették azt is, hogy Budapest egyrészt nagyváros, később hazánk

egyetlen világvárosa, amelynek kulturális és gazdasági szerepe nemcsak a magyar állam területére, hanem a

határokon túl is érvényesül, másrészt pedig – mint az ország fővárosa – a nemzet életének központja, irányítója,

az országgyűlés, az államfő, a kormány, a központi hatóságok székhelye.

Budapest lett az állam utáni legnagyobb közigazgatási egység. Költségvetése pedig meghaladta az összes többi

törvényhatóságét és megyei városét együttvéve. Lakosainak száma az egyesítéskor kb. 240 000, hamarosan

azonban egymillió fölé nőtt. 1935-ben Európa 10., a világ 26. legnagyobb városa lett.

A legfontosabb eltérések a törvényhatósági várostól, hogy itt kezdettől fogva a finomított virilizmus érvényesült,

de ezt is eltörölték 1920-ban (1920:9. tc.). A főváros élén afőpolgármester állt, akinek a megválasztása

különleges módon történt. Az államfő által ajánlott három személy közül a törvényhatósági bizottság

közgyűlése választotta meg. A főpolgármester tehát kevésbé függött a kormánytól, mint a főispán, hiszen

elmozdítási joggal a kormány egészen 1934-ig nem rendelkezett. Ekkor a főpolgármesterjelölési eljárása

azonossá vált a főispánéval (1934:12. tc.).

A főváros kerületekre való további tagozódását nagy területe, az átlagos megyei lakosságszámot többszörösen is

meghaladó népessége mellett, az eltérő városrészek, illetve a több város, község egyesítéséből adódó

különbségek is indokolták. A világ többi nagyvárosaiban is hasonló módon oldották meg a közigazgatási

munkamegosztást, a különbség csupán abban állott, hogy mekkora önkormányzati jogot élveztek a kerületek.

Bécs, Berlin, Párizs erősen centralizáltan működött, New York és London önkormányzatai erősnek bizonyultak.

A budapesti kerületek közigazgatási jogai inkább az előbbiekhez állottak közelebb. A kerületi választmányok

csak javaslattételi joggal rendelkeztek, a döntést, a határozatot a törvényhatósági bizottság hozta meg.

A közigazgatás kerületi szervei a kerületi elöljáróságok és 1893-tól a kerületi választmányok voltak.

Hatáskörükben a járási főjegyző és a községi elöljáróság jogköre egyesült.

Község

A község mint a közigazgatás legalsóbb fokú szerve, e területen az államcélok és ezen belül a közösségi célok

megvalósítása érdekében hatósági jogkört gyakorolt. Saját lakosságával szemben tehát az államhatalmat

jelenítette meg helyi szinten, az állammal szemben azonban viszonylagos önállóságot élvező egységet képezett.

A községek a területükön élő emberekkel közvetlen kapcsolatban álltak, vagyis helyhatóságot képeztek. A

közigazgatás felső és középső szervei csak rajtuk keresztül tudtak az állampolgárokkal érintkezni.

A község kialakításához, a korabeli közigazgatási szempontoknak megfelelően, három nélkülözhetetlen feltétel

volt szükséges: a viszonylag nagyobb népesség; a sűrű és egymásra ható együttélés, valamint a kellő gazdasági

erő.






Stipta István


Az olyan kisebb települések, mint például a tanyák, puszták nem alkothattak községet. A községhez szükséges

volt tehát, hogy az emberek jelentősebb számú csoportjai együtt, egymás közeli szomszédságában éljenek, és a

település nagyobb kiterjedésű lakatlan területtel legyen körülvéve.

A községek vonatkozásában 1848 előtt a gazdasági szempont volt a meghatározó. Az első községi törvény

(1871:18. tc.) alapján a hatósági jogkör is előtérbe került. A községek jelentőségét még azzal is növelték, hogy a

törvénnyel minden területet valamelyik községhez soroltak. Ezután nem maradt olyan terület az országban,

amelyik ne tartozott volna valamelyik községhez. A választókerületek, törvényhatóságok, közigazgatási,

törvénykezési, pénzügyi és szakigazgatási szervek illetékességi területét is a községek alapján határozhatták

meg.

A község hatásköre

A község hatásköre jelentőségének és súlyának megfelelően alakult. A törvény korlátai között önállóan

intézhette saját belügyeit, vagyis önkormányzatijogkört gyakorolhatott. Saját belügyeiben normatív módon

határozhatott, szabályrendeletet alkothatott, vagyona felett rendelkezhetett (önálló jogi személy), községi adót

szedhetett és vethetett ki, gondoskodott a község infrastruktúrájáról, oktatási, kulturális intézményeiről.

Gondoskodott a községi lakosság hatósági támogatásáról. Nem terjedtek ki a községekre viszont a

törvényhatóságok ún. politikai jogai.

A községek típusai

A község gyűjtőfogalom alá a nagy- és kisközségek, valamint a rendezett tanácsú városok (megyei városok)

tartoztak. A kisközségek a törvénnyel rájuk ruházott teendőket, korlátozott anyagi erejük miatt, saját erejükből

teljesíteni nem voltak képesek, ezért más községekkel szövetkeztek. Összefogva állítottak fel körjegyzőségeket,

de önálló képviselő-testü- letük volt. A nagyközség a törvény által ráruházott teendőket egyedül is képes volt

ellátni. A kis- és nagyközségek, melyek helyhatóságot gyakoroltak, egyaránt valamely járás hatáskörébe

tartoztak, ésfelügyeleti hatóságuk a járási főszolgabíró volt. A főszolgabíró volt a községi közigazgatási

ügyekben az elsőfokú közigazgatási hatóság és a kihágási bíró is. A rendezett tanácsú város a járással volt

egyenrangú, ezért részben megegyezett vele a hatásköre, és közvetlenül rendelték alá a vármegyének. A régi

mezővárosoknak, illetve azoknak a szabad királyi városoknak lett a jogutódja, amelyeknek a gazdasági ereje

nem volt elegendő arra, hogy önálló törvényhatóságot alkossanak. E városok ezért arra törekedtek, hogy

valamikor elérjék ezt a szintet (1912:58. tc.). A trianoni békeszerződés előtt Magyarországon 126 megyei város

volt, azt követően 45. Lakosságuk száma átlagosan 16 és 50 ezer között mozgott.

A rendezett tanácsú város elöljárósága a kibővített városi tanácsból állt. A városi tanácsot polgármester, a

jegyző, a főügyész és a városi orvos alkotta.

Az 1929:30. tc. megszüntette a tanács intézményét, és annak feladatait a polgármester hatáskörébe utalta. Ezzel

a nevét is meg kellett változtatni.

Mivel közvetlenül a megyének voltak alárendelve, ezért megyei városok lettek.

Magyarországon a tanyasi települési típus a török hódoltság korának Tanyák pusztításai nyomán alakult ki, de

csak a múlt század közepétől, a jobbágyfelszabadítás után vált állandó települési formává. A Dunántúlon a

községi (zárt), az Alföld közepén a tanyai (szétszórt) települések lettek a jellemzőek; az 1935. évi népszámlálás

szerint még tanyasi jellegű településeken élt a lakosság egyhetede.

A tanya gazdasági épületekkel ellátott földbirtokot jelentett, amely valamely község határához tartozott.

(Átlagosan a falu vagy város középpontjától legalább 4 km-re vagy egy óra járásnyira feküdt.) A tanyás gazda

rendszerint a községben lakott, de nyáron kiköltözött a birtokára, és onnan kezelte azt. Ez ugyan a föld

hatékonyabb megművelését tette lehetővé, de nehézséget okozott a tanyasi lakosság oktatási, művelődési,

vallási, egészségügyi és közlekedési igényeinek kielégítése szempontjából. A nagy távolságok, rossz utak miatt

a tanyasi lakosság szinte teljesen elszigetelődött a közösségi élettől, az önkormányzati hatóságoktól.

A tanyák közigazgatási helyzetének javítása érdekében 1927-ben a belügyminiszter tanácskozásra hívta össze a

tanyakérdés legjobb szakértőit, majd az ő véleményük meghallgatása után kiadta „a magyar tanyavilág

közigazgatásának megjavítására szolgáló intézkedésekről” szóló 33 307/1927. III. BM sz. körrendeletet.

Feladatává tette minden törvényhatóságnak, városnak és községnek, hogy a helyi viszonyok ismeretében hozzák






Stipta István


közelebb a közigazgatást a tanyai lakossághoz. Ez szerinte szervezeti változással történhet, aminek módozatai:

önálló községgé alakítása az olyan tanyáknak, tanyacsoportoknak, amelyek rendelkeznek az ehhez szükséges

számú lakossággal, vagyoni erővel. Olyan tanyákon, amelyek önálló községgé fejlesztésre még nem értek meg,

de sűrűbb és nagyobb számú lakosságuk indokolttá teszi a közigazgatási szükségletek állandóan helyben lakó

hivatásos, szakképzett tisztviselő általi kiegészítését, a feladat megoldását tisztviselői kirendeltség szervezésével

kell elérni. Az említett két kategóriába nem sorolható tanyák csekélyebb jelentőségű közigazgatási tennivalói

helyi elvégzésére nem hivatásos tisztviselőt, hanem „tanyai esküdt”, „pusztabíró” elnevezéssel olyan helyben

lakó, megbízható egyént kell alkalmazni, akinek a tennivalója összeírásokra, bejelentések felvételére,

kézbesítésre és általában kisebb ügyek helyi intézésére szorítkozik. A felsorolt szervezeti újításokon kívül, vagy

velük párhuzamosan, a közigazgatásnak a tanyai lakossághoz való közelebb vitelét az igazgatási beosztás

területi megváltoztatásával lehet elérni. Azon tanyákat, melyeknek lakossága a távolság vagy rossz utak miatt

nehezen tud eljutni a közigazgatási hatóságokhoz, át kell csatolni a hozzájuk közelebb eső vagy jobb úton

megközelíthető közigazgatási központhoz. A belügyminiszter intézkedett ezen túl a tanyai építkezések

szabályozásáról, különös tekintettel az egészségügyi követelményekre. Szükségesnek tartotta a tanyai

telefonközpontok, tűzoltóállomások stb. létesítését, valamint gazdaköröknek minél nagyobb számban való

szervezését. Javasolta a belügyminiszter, hogy a törvényhatóságok a tanyákat érintő rendelkezések

előkészítésére tanyabizottságokat alakítsanak.

A körrendeletnek sajnos nem volt sok gyakorlati eredménye. 17 évvel később már törvényi szabályozással

kísérelték meg a tanyakérdés megoldását (1944:2. tc.). A törvény kötelességévé tette a községeknek

(városoknak), hogy a külterületükön lévő népesebb lakott helyeken a közigazgatási tennivalók ellátását oly

módon biztosítsák, hogy a lakosság érintkezése a hatóságokkal könnyebbé váljon. E célból a sűrűbb tanyai

településeken állandó kirendeltségeket kellett létesíteni. Az érdekelt községek a tanyai közigazgatásról kötelesek

voltak a belügyminiszter jóváhagyásával szabályrendeletet alkotni. E szabályrendelet a kirendeltség vezetőjét

egyes ügyekben önálló intézkedési jogkörrel ruházhatta fel, s ennek határozatát jogorvoslat szempontjából a

községi elöljáróság határozatával egy tekintet alá sorolták. A törvény a tanyaközpontok létesítését azzal is elő

kívánta mozdítani, hogy a középületek (hivatal, templom, iskola) és közalkalmazotti lakások céljaira kisajátítási

jogot is biztosított, és a tanyaközponton kívül való építkezés szabályrendeleti eltiltását megengedte.

4.3. A TESTÜLETI ÖNKORMÁNYZATOK

Amíg a törvényhatóságok és a községek a területi önkormányzat szervei és az államterület egy meghatározott

részén élő állampolgárokat foglalták magukba, addig a testületi önkormányzatok a lakosságot személyi alapon:

nemzetiségük, vallásuk, foglalkozásuk, érdekeltségük stb. szerint csoportosították és foglalták különböző

szervezetekbe, bárhol is laktak az ország területén. A testületi önkormányzatoknak éppen úgy önálló jogi

személyiségük volt, mint a területi önkormányzatoknak. Szervezetüket a tagok általában szabadon alakították ki,

és önkormányzattal rendelkezhettek. Az állam megbízásából bizonyos közérdekű funkciókat is elláttak.

Közérdeket szolgáló tevékenységük miatt jutottak bizonyos közjogi jogosítványokhoz, de pontosan ezért az

állam nem bízta működésüket és szervezetüket teljesen a tetszésükre.

A testületi önkormányzatok típusai

A testületi önkormányzat típusai voltak: a szabad hivatási önkormányzatok, amelyeket tagjaik teljesen önként

hoztak létre, de az állam köztestületijogaikat elismerte (például Gyáriparosok Országos Szövetsége). Képviseleti

jellegű hivatási önkormányzatok, amelyeknek megalkotása kötelező, de nem köteleztek minden érdekeltet a

közvetlen részvételre, hanem csak az általuk választott képviselőknek, például ipartestületek (1884:17. tc.) és a

mezőgazdasági kamarák (1920:18. tc.). „Rendi”jellegű hivatási önkormányzatok, amelyek megalakítása

kötelező, és amelynek tagsága nélkül az illető foglalkozást űzni nem szabad. Különösen a szellemi

foglalkozásokra jellemző forma ez: például ügyvédi kamarák (1874:34. tc.), közjegyzői kamarák (1874:35. tc.),

mérnöki kamarák (1923:17. tc.), orvosi kamarák (1936:1. tc.), sajtókamarák (1938:15. tc.) és a művészeti

kamarák (1940:19. tc.). A testületi önkormányzatok közül speciális céljuk szerint kiemelkedtek a közművelődési

köztestületek. Keletkezésük leginkább egyházak vagy magánosok alapítására vezethető vissza. Közérdekű

voltukat az állam felismerte, és önkormányzatuk csorbítatlansága és tiszteletben tartása mellett meghatározta

működésük jogi kereteit. Közülük is a legjelentősebbek voltak az egyetemek. A Pázmány Péter

Tudományegyetem jogi személyiségét a hágai nemzetközi bíróság is elismerte, a csehszlovák állammal

szembeni pere kapcsán. Ezt erősítette meg ismét az egyetemalapítás 300. évfordulója alkalmából hozott 1935:5.

tc. is. Köztestületként működött a Magyar Nemzeti Múzeum, melyet egykor Széchényi Ferenc alapított, és






Stipta István


létesítését az 1808:8. tc. határozta el. Tudományos életünk meghatározó köztestülete volt a Széchenyi István

alapította Magyar Tudományos Akadémia. (1827:11. tc.) Az állam az Akadémiát tudományos

munkájánakjelentősé- gére tekintettel köztestületnek fogadta el (1923:1. tc.). (A testületi önkormányzatok

sajátos fajtájával, a hitfelekezetekkel e helyütt nem foglalkozunk.)

A testületi önkormányzatok jelentőségét növelte az állami szervezetbe történő beépülésük lehetősége. A két

világháború közötti Magyarországon lehetővé vált képviseletük az országgyűlésben (1926:22. tc.), illetőleg a

törvényhatósági bizottságokban (1930: 18. tc.). (Mindkét szervezetben meghaladta részvételük a 10%-ot.) A

foglalkozási ágakat tömörítő kamarák ezzel egy időben ugyanakkor a legalkalmasabbnak mutatkoztak arra,

hogy a zsidótörvények korlátozó rendelkezéseit érvényesítsék.

4.4. NÉPTANÁCSOK, KATONATANÁCSOK, NEMZETI TANÁCSOK

A Magyar Népköztársaság a helyi közigazgatás szervezetét alapvetően nem változtatta meg. Jóllehet 1918 őszén

már készült az önkormányzati testületek átalakítására, a tervből csupán a következő esztendő első hónapjaira lett

valóság.

Néptanácsok

A népkormány előbb a fővárosban és a városokban számolta fel a törvényhatósági bizottságot és a képviselő-

testületet mint az előző rendszert leginkább képviselő önkormányzati egységeket, és helyükbe a városi

néptanácsokat állította. Afővárosi és városi néptanácsok a törvényhatósági bizottság és a képviselő-testület

korábbi hatáskörét gyakorolták, tagjai a városok vezető tisztviselői, a főispán-kormánybiztos és az általa

delegált tagok. A néptanácsok – minthogy a választójogi törvény, illetőleg az annak alapján tartandó választások

késtek – nem választások útján alakultak, hanem „felülről történő delegálás” segítségével kaptak

mandátumot(1919:7-8. ntv.). Nem sokkal később a kormányzat a néptanácsi intézményt kiterjesztette

valamennyi területi önkormányzati szervre (tehát a megyére, valamint a nagy- és kisközségre is). A szabályozás

szerint a néptanácsokat választások alapján kellett volna felállítani.

A Magyar Népköztársaság politikája nem állt szemben mindenáron a dualista korszak államszervezeti

megoldásaival. Így nem számolta fel a fő- ispáni pozíciót sem, csupán a számára megbízhatatlan személyeket

cserélte le megbízhatókra. A „szakítás” annyiban érhető tetten, hogy a főispánokat kormánybiztosnak kezdték

nevezni.

A „második hatalom” szervei

Az1918 októberében létrejött politikai szisztéma egyik sajátossága volt a Csizmadia Andor által „második

hatalomnak” nevezett autonóm szerveződések rendkívül nagy hatása és aktív tevékenysége. Az őszirózsás

forradalom diadalát, Károlyi Mihály uralomra kerülését, a köztársaság híveinek elsöprő győzelmét a Budapesti

Munkástanácsnak és a Katonatanácsnak köszönhették. Az öt hónapot alig megélő népköztársaság helyi

politikájának alakításában aktívan vettek részt a különféle tanácsok. Így a munkástanácsok, a katonatanácsok, a

vidéken szerveződő falusi (paraszt-) tanácsok.

Nemzeti tanácsok

A Nemzeti Tanács is felhívást tett közzé helyi nemzeti tanácsok életre hívására. A Tanács nyilvánvaló célja a

forradalmi eredmények védelme volt a vidéki nemzeti tanácsok hálózatának megteremtésével. Az eredmény

meglehetősen kétértelmű volt. Minthogy a nemzeti tanácsok működésére, megalakulására, hatáskörére

vonatkozóan semmiféle hatályos szabályozás nem volt, a gyakorlat a helyi szervek számára a legváltozatosabb

megoldásokat kínálta. A nemzeti tanácsok nem voltak közigazgatási szervek, az állam nem is szándékozott

beemelni őket az önkormányzati szervezetek közé, mégis végeztek hatósági feladatokat, sőt helyenként a

közigazgatási hatóságok helyett, azok jogkörében jártak el.

A tanácsoknak ez a sokszínűsége tette többek között lehetővé a Kommunisták Magyarországi Pártja számára,

hogy a hatalomátvétel előkészületeként a bolsevik típusú állammodell alapját képező tanácsok ezen előfutárait

célja érdekében felhasználja.

4.5. NEMZETI BIZOTTSÁGOK ÉS VÁRMEGYÉK






Stipta István


1944. december 2-án, Szegeden alakult meg a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front a Magyar Kommunista

Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Független Kisgazdapárt, a Polgári Demokrata Párt és a

szakszervezetek részvételével. Programja – amely a kommunista párt akcióprogramján alapult – célul tűzte ki a

nemzeti bizottságoknak, mint a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front helyi szerveinek, a létrehozását a

demokratikus, hazafias erők egyesítésére.

A megalakuló nemzeti bizottságok átvették a helyi politika irányítását,mozgósítottak az újjáépítésre, a

demokratikus átalakulásra. Míg az ország területén folytak a háborús katonai műveletek, a helyi önkormányzat

testületi szervei helyett a közigazgatás irányítását is a nemzeti bizottságok látták el, tehát helyi hatalmi és

közigazgatási szervekként működtek.

A 14/1945. ME rendelet intézkedett hivatalosan a nemzeti bizottságok felállításáról, a közigazgatás

újjászervezéséről. A nemzeti bizottságok feladata volt a közigazgatás szerveinek helyreállítása, illetve

megújítása, az ideiglenes községi, városi képviselő-testületek, törvényhatósági bizottságok megalakítása oly

módon, hogy a nemzeti bizottságok a demokratikus pártok helyi szövetségei, politikai szervek legyenek, tehát

maguk ne illeszkedjenek be a közigazgatás szervezetébe. A nemzeti bizottságokon keresztül kellett újjáalakítani

az önkormányzati testületeket oly módon, hogy abban minden demokratikus párt, illetve a társadalom minden

rétege választás nélkül is arányosan képviselve legyen.

Az 1030/1945. ME rendelet kimondta, hogy a nemzeti bizottságok állapítják meg az egyes pártok, illetve

szakszervezetek képviseleti arányát a törvényhatósági bizottság, illetve a képviselő-testület megalakítása

alkalmával. Azt is kimondta a rendelet, hogy a törvényhatósági bizottságok, illetve képviselő-testületek

megalakulásával a nemzeti bizottságok közigazgatási hatásköre megszűnik.

Az államhatalom megszilárdításával, a koalíciós ellentétek erősödésével párhuzamosan, 1945 nyarától a nemzeti

bizottságok szerepe fokozatosan csökkent, 1949-ben pedig véglegesen beszüntették működésüket.

Megszűnésükről az 1100/1949. Korm. sz. rendelet intézkedett.

4.6. A KÖZIGAZGATÁSI BÍRÁSKODÁS

A közigazgatás és az igazságszolgáltatás kettéválasztását rendező 1869:4. tc.-et követően a közigazgatás

terrénumában csak alkalmi jelleggel bukkant fel a törvénykezési funkció. Mégis kialakult a bíráskodásnak két

olyan nagyobb területe, mely szorosan kötődött a közigazgatáshoz. A szakirodalom mindkettőt a közigazgatási

bíráskodás fogalma alá sorolta.

Bíráskodás közigazgatási hatóságok jogsértése esetén

A közigazgatási hatóságok természetesen kötelesek voltak a jogszabályokat betartani és betartatni, mégis

biztosítani kellett az állampolgároknak a jogaikra nézve sérelmesnek talált közigazgatási határozattal szemben a

jogorvoslatot. A közigazgatás szakemberei igen fontosnak tartják a közigazgatási bíróijellegű hatósági szervek

működését, mert mint mondják: „A mindennapi tapasztalat bizonyította, hogy azon hatóságok, melyek a

közigazgatás különböző feladataiban működnek, sikerre törő munkájukban gyakorta átlépik a jog szabályait,

mely reájuk korlátot képez és sem ők maguk, sem pedig felelősségeik, melyek vezetése, irányítása, utasítása

szerint eljárnak, nem képesek a jogaiban sértett magánosnak panaszát részrehajlatlansággal elintézni, a sértett

jogot megvédelmezni. E veszélyt a parlamentáris pártkormányzat meghatványozta, mert a pártérdeket ezen úton

és módon kész a törvény végrehajtásánál ajogok rovására is szolgálni” (Kmety Károly). A közigazgatási

bíráskodásnak ez a köre a közigazgatási hatóságok által okozott jogsérelmek független bíróság által való

orvoslása.

Magyarországon 1884-ig egyes esetekben rendes bírósághoz vagy a miniszterekhez mint a közigazgatási ügyek

legfelsőbb hatóságához fordulhattak vélt vagy valós sérelmeikkel az állampolgárok. Speciális jogorvoslati

fórumként először a Pénzügyi Közigazgatási Bíróságot állították fel (1883:43. tc.), majd kiterjesztették a

hatáskörét, és létrehozták a Közigazgatási Bíróságot (1896:26. tc.). Amagyar törvényhozás afranciaés anémet

példát követte, az osztrák mintát pedig elvetette, amikor hatáskörét nem terjesztette ki minden jogvitás ügyre. A

törvény taxatíve sorolta fel a Közigazgatási Bíróság hatáskörébe tartozó ügyeket, összesen kétszázat. További

ügykörökre a Közigazgatási Bíróság még analógia elve alapján sem terjeszthette ki hatáskörét. Az ítélet a

megtámadott határozatnak nemcsak a megsemmisítésére (kasszációs jogkör), hanem rendszerint az ügy

érdemében új döntő (meritórius jogkör) határozat hozatalára is kiterjedt, ami a határozat megváltoztatását is






Stipta István


jelenthette (reformatórius jogkör). AKözigaz- gatási Bíróság határozata jogerős, ellene jogorvoslat nem vehető

igénybe.

Úgyszintén a közigazgatási hatóságok eljárásában, bár kétségtelenül nem a polgárok rovására elkövetett

jogsértések ügyében járt el az ún. Hatásköri Bíróság, amely a rendes bíróságok és a Közigazgatási Bíróság

között, továbbá ezek valamelyike és a közigazgatási hatóságok közötti problematikus hatásköri kérdésekben

határozott. A hatásköri összeütközést (legyen az akár negatív vagy pozitív) valószínűsítette az a közigazgatási

berkekben is csillapíthatatlanul lángoló vita, mely a polgári korszakban akörül folyt, vajon szükséges-e külön

bírósági szervezetet felállítani a közigazgatási jogsértésekre, vagy pedig a törvény előtti egyenlőség és egységes

elbírálás elvének szellemében az amúgy is fennálló rendes (magán- és büntetőjogi) bíróságok előtt lehessen

indítani keresetet a közigazgatási hatóság ellen.

A közigazgatási hatóságok bíráskodása

A független bírói szervezet kiépítése és a közigazgatásról leválasztott igazságszolgáltatás polgári szellemű

megszervezése után is maradtak olyan igazságszolgáltatási jellegű ügyek, melyeket a közigazgatási hatóságok

bíráltak el. „A következetes leválasztást az ügyek meghatározott csoportjában nem lehet véghezvinni.

Fennmaradtak ugyanis olyan bagatell cselekmények, a kriminalitás határán mozgó magatartások, ahol a

közigazgatás bíráskodási funkcióját nem sikerült kiküszöbölni. Az elvi deklarációt, majd a közigazgatási

struktúra kialakítását követően a törvényhozás ismételt revízióval élt. A közigazgatási bíráskodás kiterjesztése

két etapban valósult meg. Az első szakaszt a cseléd és gazda közötti viszonyról szóló 1876. évi 13. tc.

(szolgabírói fórum), továbbá a kisebb polgári ügyekre vonatkozó 1877-es szabályozás testesítette meg. Míg a

másodikállomást a büntető törvénykönyvet kiegészítő kihágási törvénykönyv képviselte” (Máthé Gábor).

Gazda-cseléd ügyekben „a gazda és a cseléd, valamint mezei munkások vagy napszámosok között támadható

viták elintézésére” (1876:13. tc.) a megyékben elsőfokú hatóságkéntjárt el a szolgabíró, a városokban pedig a

rendőrkapitány. Később a kis- és nagyközségekben a főszolgabíró lett az elsőfokú döntési fórum (1907:45. tc.).

Másodfokon megyékben az alispán, törvényhatósági jogú városokban és a fővárosban pedig a tanács vizsgálta

meg a vitatott határozatokat; harmadfokú fórumként a földművelésügyi miniszter járt el.

Az 1871:31. tc. szabályozta a községi bíróság szervezetét és hatáskörét, melynek értelmében a községekben az

elöljáróság néhány tagját maga mellé vevő bíró, városokban pedig az e feladatra kijelölt tisztviselő járt el,

kisebb jelentőségű polgári peres ügyekben, cselédügyekben (1907:45. tc.), valamint mezőrendőri kihágási

ügyekben (1894:12. tc.).

Az 1878:5. tc., a magyar büntető törvénykönyv kiegészítő kódexeként jelent meg az ún. Kbtk., a kihágási

büntető törvénykönyv (1879:40. tc.), melyben foglalt tényállásokkal szemben közigazgatási hatóságok voltak

illetékesek eljárni. Elsőfokon városokban a rendőrkapitány, illetve más városi szervek, községekben a

főszolgabíró, megyékben másodfokon az alispán, a törvényhatósági jogú városokban a tanács járt el. A

belügyminiszter ebben az esetben a harmadfokot képviselte a jogorvoslat útján. Azt, hogy a kihágás járásbíróság

vagy közigazgatási hatóság hatáskörébe tartozik-e, a kihágást megállapító jogszabály (törvény, miniszteri

rendelet, helyhatósági szabályrendelet) határozta meg.

5. 5. A TÖRVÉNYKEZÉS SZERVEI

5.1. BÍRÓSÁGOK

Bírósági szervezet 1848 után

A polgári alkotmány egyik legjellemzőbb vonása a hatalommegosztás elvének valamilyen szintű keresztülvitele.

Ha a végrehajtó és törvényhozó hatalom közötti határhúzás nem is tökéletes, az igazságszolgáltatás és a

közigazgatás elválasztását (az ún. közigazgatási bíráskodást nem számítva) meglehetősen következetesen

megoldották a liberális államok. A magyar államépítésben a neoabszolutizmus okozta „kiesés” miatt a tervet

csupán a kiegyezést követően lehetett végrehajtani. Dacára a diktatórikus felfogásnak, az akkori állam

építményében is érvényesültek bizonyos polgári elvek.

Az igazságszolgáltatási szervezet a szabadságharcot követően a bécsi székhelyű igazságügy-miniszter

felügyelete alá tartozott. A bírósági szervezeti hierarchia legmagasabb fokán az ugyancsak Bécsben székelő






Stipta István


legfőbb ítélőszék, az Oberster Gerichthof állt, amelynek hatásköre valamennyi koronaországra kiterjedt. A

legfőbb ítélőszék gyakorlatilag a hétszemélyes táblát váltotta fel. Magyarországon mint koronaországban az öt

kerülethez igazodva működő főtörvényszékek (Districtual Obergericht), majd 1854-től országos

főtörvényszékek (Oberlandesgericht) alkották a legmagasabb szintű rendes bírói fórumot. Ezenkívül egy-egy

törvényszéket kapott Erdély, Horvátország és a Szerb Vajdaság.

A főtörvényszékek alatt helyezkedtek el a megyénként szervezett megyei törvényszékek (Landesgericht),

amelyek a megyei és privilegizált kerületi sedriák és a szabad királyi városok törvényszékeinek korábbi

funkcióját vették át. A törvényszékek az illetékességük alá tartozó területen valamennyi ügyben hatáskörrel

bírtak.

A bírósági struktúra legalsóbb szintjén ajárásbíróságok foglaltak helyet, amelyek száma az adott megye

nagysága szerint változott. A magyar gyakorlatban ajárásbíróságok tulajdonképpen az alispáni és szolgabírói

székek, valamint a korábbi városi bíróságok örökébe léptek. Ajárásbíróságo- kat ügykörük szerint két nagy

csoportba tagolták: 1. azon bíróságok (Bezirksgericht), amelyek csak jogszabályban rögzített polgári ügyekben

és kisebb súlyú kihágásokban, illetve 2. azon bíróságok (Bezirks-Collegial-Gericht), amelyek törvényszék előtti

eljárást nem igénylő, de a többi járásbíróság hatáskörét meghaladó büntető ügyekben jártak el.

Elsőfokú bírósági szerv volt a járásbíróság és részben a törvényszék. A törvényszék a járásbírósághoz képest

fellebbviteli fórumként is funkcionált. A főtörvényszékek és a bécsi székhelyű legfőbb ítélőszék pedig csak

fellebbviteli fórumok voltak.

Az eddig vázolt rendes bíróságok mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül a különös bíróságok létét sem. Ezek

közül a legszélesebb hatáskörrel a haditörvényszékek rendelkeztek, amelyek a szorosan vett katonai ügyeken

kívül felségsértést, lázadást elkövető polgári személyek pereiben is szerepet játszottak.

Itt kell említést tennünk az úrbéri bíróságokról, amelyekjogköre az úrbéri jellegű perek eldöntését ölelte fel. Az

úrbéri bíróságok közül első fokon az 1856-1858 között, megyénként szervezett úrbéri törvényszékek jártak el.

Az úrbéri törvényszékek döntöttek többek között az erdő- és legelőelkülönítések kérdésében s a birtokrendezési

vitákban. Fellebbvi- teli fórum volt az úrbéri főtörvényszék, ahonnan a legfőbb úrbéri főtörvényszékekhez

lehetett fordulni.

A kereskedelmi ügyletekkel kapcsolatos teendőkben az ország egész területére kiterjedően önálló kereskedelmi

törvényszék (Handelsgericht) működött.

Bírói függetlenség

A bírói függetlenséget kimondó 1869:4. tc. alapgondolatában a belga alkotmányt tekintette példának. A törvény

jelentősége elsősorban a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztásában rejlik. A bírói függetlenség

garanciájaként rögzítették a törvényalkotók azt, hogy a bíró kizárólag a törvények, rendeletekés törvényerejű

szokás szerint tartozik eljárni, valamint azt, hogy a törvényi rendelkezések folytán felállított bíróságokat

megszüntetni vagy új bírói fórumokat létrehozni csak törvény útján lehet.

A bírói függetlenség megvalósulásának fontos mozzanata a bírói állások betöltésének mikéntje. A magyar

jogban az életfogytiglani kinevezés honosodott meg. Az 1869. évi szabályozás szerint bíró csak az a 26. életévét

betöltött magyar állampolgárságú, feddhetetlen előéletű férfi lehetett, aki nem állt csőd vagy gondnokság alatt,

beszélte a magyar nyelvet, jogi diplomájának elnyerése után a gyakorlatban is kellő jártasságot szerzett, és

letette a bírói vizsgát.

A bíró jogállásának függetlenségét biztosította továbbá, hogy akarata ellenére, büntető- vagy fegyelmi eljárás

nélkül, állásából sem elmozdítására, sem áthelyezésére nem nyílt lehetőség. Az elmozdíthatatlansággal szoros

összefüggésben áll a nyugdíjazás kérdése. A bírákat 40 évi kötelező szolgálati idejük letöltése előtt, a bírói

szolgálat ellátását illető képtelenség külön megállapítása nélkül akaratuk ellenére csak akkor lehetett

nyugdíjazni, ha a – kúriai bírók és velük azonos rangban lévő bírók esetében – 70., illetve – a többi bíró

esetében – 65. életévüket betöltötték.

A bírói függetlenségtől nem választható el az összeférhetetlenség kérdése. Az 1869:4. tc. kimerítően szabályozta

a politikai, a társadalmi és az anyagi összeférhetetlenség eseteit. A politikai összeférhetetlenség alapján a bíró

nem lehetett egyidejűleg országgyűlési képviselő, politikai vagy munkásegylet, illetve gyülekezet tagja,






Stipta István


valamely folyóirat tulajdonosa, kiadója vagy szerkesztője, továbbá törvényhatósági vagy községi képviselő-

testületi tagként nem fogadhatott el megbízást. A társadalmi összeférhetetlenségből fakadóan a bíró nem

járhatott el egyidejűleg gyakorló ügyvédként, nem folytathatott kereskedést vagy iparüzletet. Az anyagi

összeférhetetlenség alapja az volt, hogy a bíró fizetését az állampénztárból kapta, és a törvényben meghatározott

illetékeken és díjakon kívül ingyen köteles igazságot szolgáltatni a feleknek. A kinevezett bíró fizetését nem

lehetett leszállítani. A bíró semmiféle adományt vagy javadalmazást nem fogadhatott el az ügy vitele érdekében.

Összeférhetetlenség

A bírói összeférhetetlenség kiküszöbölését célozta az 1896:33. tc., amely szerint a Kúria a koronaügyész

indítványára, ha a közbiztonság és a közbéke érdekében elengedhetetlennek tartja, más bíróságot küldhetett ki.

Az 1914:41. tc. megtiltotta a bírói eljárás személyes jellegű, törvénytelen támadással való bírálatát, valamint azt,

hogy az adott ügy elintézésének érdekében a bíráktól „lovagias elégtételt” lehessen venni.

A törvény részletesen felsorolta az ügy-összeférhetetlenség eseteit, amikor a bíró a törvény erejénél fogva, vagy

saját kérelmére, illetve a fél kifogása alapján, nem járhatott el az adott ügyben.

Bírói felelősség

Abírókfegyelmifelelősségét szabályozta az 1871:8. tc. Eszerint „abíró hivatali kötelességének minden szándékos

vagy vétkes gondatlanságból eredő megszegéséért és minden ily módon okozott kárért felelősséggel tartozik”.

Az 1871. évi törvény alapján fegyelmi vétséget az a bíró követett el, aki hivatali kötelességét vétkesen

megszegte, de nem saját magának vagy másnak történő illetéktelen haszonszerzés céljából, és nem állt

szándékában másnakjogtalan kárt okozni. A bíró vagyoni felelőssége az esetleges károkért járó kártérítési

kötelezettséget jelentette. A bíró bűnvádi felelősségét az 1871:8. tc. és az 1878:5. tc. rendezte a

megvesztegetésről és egyéb hivatali bűncselekményeket tartalmazó tényállásaiban.

Rendes bíróságok

Rendes bíróságok mindazok, amelyek az igazságszolgáltatási funkciót az ügyek jellegétől függetlenül,

jogszabályból fakadóan általános hatáskörrel gyakorolják.

Az 1869:4. tc. a bírósági szervezet addigi felépítésében is változásokat hozott. A legmagasabb szintű bírói

fórum a polgári és büntetőügyekben egyaránt hatáskörrel rendelkező Kúria volt, ezt követték az ítélőtáblák, a

törvényszékek, és legalsóbb szinten ajárásbíróságok. A Kúria egységes szervezetét alakította ki az 1881:59. tc.,

amely ennek két osztályát, a sem- mítőszéket és a legfőbb ítélőszéket egyesítette.

Az ítélőtáblák számát és addigi felépítését, az egyes táblák decentralizációjával az 1890:25. tc. rendezte. A

törvényszék az 1871:31. és 32. tc.-eknyo- mán elsőfokú, általános hatáskörrel bíró szerv volt, amelynek élén

elnökállt, és mellette alelnökök. Büntető- és polgári ügyekben egyaránt háromtagú tanácsban járt el.

Ajárásbíróságok a kisebb értékű vagyoni perekben és a kisebb súlyú bűnügyekben ítélkeztek. Az 1871. évi

szabályozás szerint e bíróságok élén a járásbíró állt, aki mellett az ügyek száma szerinti számban aljárásbírók is

szolgáltak. Ajárásbíróság mindig egyesbíróságként járt el, felügyeletét pedig az illetékes törvényszék elnöke

látta el.

Valamennyi bíróság felett az igazságügy-miniszter gyakorolt általános felügyeletet.

Az 1897:33. tc. szólt a törvényszékek mellett szervezett esküdtszékek bíráskodására vonatkozó szabályozásról.

Az esküdtszék nem állandó bíróság volt, hanem az ügyek számától függően, esetenként évente több alkalommal

tartott ülésszakot. A büntető perrendtartásban foglaltak szerint hatáskörébe tartozott a halállal vagy legalább 5

évi fegyházzal büntetendő politikai és köztörvényi bűntettek elbírálása, így többek között a felségsértés, a

gyújtogatás, a megvesztegetés, a gyilkosság, a hűtlenség eseteiben való eljárás.

Az esküdtszék vegyes bíróság volt, háromtagú bírói tanácsból és 12 esküdtből tevődött össze. A tények

megállapítása, valamint a bűnösség és a minősítés kérdésében az esküdtek, míg a büntetés kiszabása kérdésében

a bírói tanács döntött.

Esküdtbíráskodás






Stipta István


Az 1897. évi törvény meghatározta az esküdtképesség feltételeit. Esküdt csak a 26. életévét betöltött, magyarul

írni és olvasni tudó férfi lehetett, aki legalább évi 20 korona adót fizetett, vagy középiskolai, illetve felsőbb

szakiskolai végzettséggel rendelkezett. Esküdtképességgel nem rendelkeztek egyes hivatalokat betöltők mellett

a napszámosok és a szolgák. A törvényszék elnökéből, egy bíróból és a törvényhatósági bizottság néhány

tagjából álló bizottság az esküdtképes személyekből egy alaplajstromot állított össze, amelynek alapján

elkészítették az esküdtek évi lajstromát. Az alaplajstromból sorshúzással választották ki és hívtákmegaz

ülésszakokra a megfelelő számú esküdtet és a póttagokat.

Az 1913:34. tc. jelentősen visszaszorította az esküdtszékek hatáskörét a politikai bűncselekmények tekintetében,

így például kikerült jogkörükből a királyság elleni bűncselekmények esetén való eljárás. A 6899/1919. ME

rendelettel működését felfüggesztették, s többé már nem is állították vissza.

Különös bíróságok

Különös bíróságok mindazon bíróságok, amelyek csak bizonyos személyi körben vagy meghatározott tárgyú

ügyekben látnak el igazságszolgáltatási funkciót.

Az 1896:26. tc. nyomán felállított Közigazgatási Bíróság két osztályban, általános közigazgatási és pénzügyi

osztályban fejtette ki tevékenységét. A pénzügyi osztály az adó- és illetékügyekben felmerült panaszok esetén

járt el, míg az általános közigazgatási osztályhoz tartozott a törvényi taxációban foglalt valamennyi községi,

törvényhatósági, miniszteri határozat elleni panasz elbírálása. A Közigazgatási Bíróság öttagú tanácsban és

írásbeli eljárás útján hozta határozatait. A tanács tagjai részben bírók, részben pedig közigazgatási és pénzügyi

tisztviselők voltak. (A két világháború között jelentősen kiszélesítették hatáskörét [1925:26. tc.].)

A Tőzsdebíróság az 1864-ben alakult Budapesti Áru- és Értéktőzsde részét képezte, amelynek eljárását és

hatáskörét az 1881:59. tc. és az 1912:54. tc. rendezte.

A Szabadalmi Bíróság felállítására 1895-ben került sor. Hatásköre elsősorban különféle találmányi szabadalmak

elismerését és nyilvántartásba vételét ölelte fel.

Az 1907:60. tc. rendelkezései folytán jött létre a Hatásköri Bíróság, amelynek jogkörébe tartozott minden olyan

hatásköri vita kiküszöbölése, ahol valamely ügyet mind a bíróság, mind valamely közigazgatási hatóság a saját

hatáskörébe tartozónak nyilvánított, vagy épp ellenkezőleg, mindkét fórum megtagadta az ügyben való eljárást.

A Hatásköri Bíróság héttagú tanácsban ítélkezett, a tanács tagjai részben a Kúria, részben a Közigazgatási

Bíróság bírói közül kerültek ki. Az 1928:43. tc. kiterjesztette hatáskörét.

A királyi család és a királyi udvar polgári peres és peren kívüli ügyeiben eljárni hivatott Főudvarnagyi Bíróság

az 1909:16. tc. terméke.

A katonák által elkövetett bűncselekmények felett az 1854-től működő hadbíróságok ítélkeztek. A honvédség

számára az 1912:33. tc. külön hadosztálybíróságokat hívott életre. A két világháború között hozták létre a

vezérkari főnök különbíróságát.

5.2. ÜGYÉSZI SZERVEZET

Az ügyészség intézménye a polgári átalakulást követően alapvető változáson ment át. Az alkalmi,

önkormányzati és hivatali tisztségből államilag szervezett, a királyi hatalmat hivatalosan képviselő apparátussá

lett.

Ügyészi szervezet 1848 után

Az osztrák abszolutizmus idején jelentősen átalakult a magyar ügyészi szervezet. A korábban a

büntetőügyekben vádat képviselő királyi ügyigazgatóság, illetve a tiszti ügyészek intézménye megszűnt. Az

1850. évi igazságügy-miniszteri rendelet alapján a vádhatóság szerepét a helyükbe lépő állami ügyészi szervezet

vette át.

Az ügyészségi struktúra közvetlen irányítását a Bécsben székelő igazságügy-miniszter látta el. A

főtörvényszékek mellett a főügyész – Ge- neral-Procurator, majd Oberstaatsanwalt –, a törvényszékek mellett az






Stipta István


ügyész – Staatsanwalt – folytatta a vádképviseleti tevékenységet. A legalsóbb szinten, a járásbíróságoknál pedig

ügyészhelyettesek – Staatsanwalt- Substitut – működtek.

Az 1848:33. tc. Az 1871. évi szabályozás is, szakítva a korábbi szervezeti felépítéssel, a bírósági szervezettől

függetlenül működő vádhatóságokat állított fel, ahol az ügyészi szervezeti hierarchia a bírósági szervezethez

igazodva épült fel. A

Kúria mellett a koronaügyész és annak helyettesei, az ítélőtáblák mellett a főügyészek és főügyészhelyettesek, a

törvényszékek mellett pedig ügyészek és alügyészek működtek. Az ügyészi szervezet tagjait a király nevezte ki,

fizetésüket a kincstártól kapták.

Az 1871. évi törvény ugyanakkor megtartotta az addigi megyei és városi tiszti ügyészi intézményt és a kincstári

jogügy-igazgatóságot is, de ezek már kizárólagos csak vagyonperekben képviselték az adott törvényhatóságot,

illetve a királyi kincstárt. A középkori eljárásokban részt vállaló vádhatóságok így gyakorlatilag ügyvédi

tevékenységként folytatták korábbi ténykedésüket.

Koronaügyész

A koronaügyészi állást csak 1896 után, a büntető perrendtartás hatálybalépése után töltötték be. A koronaügyész

felügyeleti és utasítási joggal nem rendelkezett, működése kizárólag a Kúria előtti vádképviseletet és a

jogegységi perorvoslatok esetén való eljárást foglalta magában.

Ügyészi megbízott

Az 1896:33. tc. és az 1897:34. tc. az ügyészségi szervezetet kiegészítette ajárásbíróságok mellett tevékenykedő,

esetenként eljáró ügyészi megbízott intézményével. Az ügyészi megbízott az ügyész, illetve a főügyész

javaslatára az igazságügy-minisztertől kapta ugyan megbízatását, de nem volt tagja az ügyészi szervezetnek. Az

ügyészi megbízott a helybeli ügyvédek, közigazgatási tisztviselők vagy a bírói segédszemélyzet tagjai közül

került ki.

Az ügyészségek feletti felügyelet

Az ügyészségek felett az igazságügy-miniszter gyakorolt általános felügyeletet. Az 1891:17. tc. alapján a

főügyész felügyeletet gyakorolt a területileg illetékességébe tartozó ügyészségek felett, amelynek keretén belül

az ügyészi funkciókkal kapcsolatos utasításokat is adhatott.

Az ügyészség hatásköre

Az ügyészség hatáskörét rendezte az 1871:33. tc. és az 1896. évi büntető perrendtartás, valamint erre nézve

utalások találhatók más törvényekben is. Az ügyészek így szerepet kaptak bizonyos fegyelmi eljárásokban,

felügyeletet gyakoroltak a törvényszéki fogház felett, az 1894:31. tc. alapján jogosultak voltak házassági

semmisségi per megindítására, a kivételes hatalomról szóló 1912:63. tc.-nek megfelelően pedig háború esetén

sajtócenzúrát is gyakorolhattak, majd a vád alá helyezési eljárás korlátozásával fokozottabb jelentőséghez

jutottak a büntető, elsődlegesen a statáriális perekben.

Az ügyészség ezenkívül rendelkezett bizonyos, közhatósági jellegéből fakadó jogkörrel (például nyomozással

kapcsolatos teendők; terhelt kihallgatása; szükség esetén az ügy áttétele az elkövetés helye szerinti illetékes

bírósághoz), valamint a bűnvádi eljárásban ellátta a közvád képviseletét.

Az 1920. évi szabályozás

Az 1920:20. tc. a bírókat és az ügyészeket egységes rangsorba sorolta. A törvény hat fizetési osztályt állapított

meg. Az egyes fizetési csoportokon belül több fokozatot alakítottak ki, amelyekbe három év várakozási idő után

automatikusan feljebb lehetett kerülni. A bírói függetlenség csorbítását jelentette, hogy a várakozási időt az

igazságügy-miniszter lerövidíthette.

5.3. ÜGYVÉDSÉG






Stipta István


Az ügyvédség státusa a polgári államban sem változott meg alapvetően; feladata továbbra is a felek, a megbízók

független képviselete. Az állami szabályozás leginkább a képesítési feltételeket, illetőleg a fegyelmi felelősség

kérdéseit vette célba.


Az ügyvédség szervezetében jelentős változást hozott az 1852. július 24-én kelt császári pátens, amely minden

korábbi előírást hatályon kívül helyezett. Az új rendelkezések értelmében nem kerülhetett a gyakorló ügyvédek

sorába az, aki ugyan megszerezte az ügyvédi oklevelet, de az új szabályozást megelőző utolsó öt évben nem

végzett ügyvédi munkát a gyakorlatban. Az igazságügy-miniszter kivételt engedélyezhetett e rendelkezés alól

olyan személy esetében, aki igazolta addigifeddhetetlen erkölcsi állapotát és foglalkozását, valamint külön

vizsgát tett. Mindazok, akik a pátens hatálybalépését megelőző öt évben folyamatosan ügyvédkedtek, ügyvédi

munkájukat csak akkor folytathatták, ha az új polgári és büntető törvénykönyvből valamely országos

főtörvényszék előtt, a pátens hatálybalépésétől számított két éven belül vizsgát tettek. E vizsga alól csak azok a

táblai ügyvédek kaptak felmentést, akik kijelentették, hogy az elkövetkezendő időben csak adományozási és

ősiségi perekben fognak eljárni.

Az 1852. évi szabályozás meghatározta az ügyvédi képesség feltételeit: a) osztrák állampolgárság; b)

nagykorúság; c) feddhetetlen előélet; d) jogtudományban jártasság; e) joggyakorlat és f) ügyvédi vizsga. Az

ügyvédeket – az illető bíróság állásfoglalása szerinti számban – az igazságügy-miniszter nevezte ki

meghatározott bírósági székhelyre. Az ügyvédet álügyletek közvetítése, kifogásolható életmód és magaviselet

esetén, illetve ha tanácsot adott vagy közreműködött „másokjogait károsító fondorlatokéban, felfüggesztették

hivatása gyakorlása alól, vagy súlyosabb esetben elmozdították állásából.

A bécsi kormány ilyen jellegű intézkedései nyomán a korábbi 6000 főnyi magyar ügyvédségből alig 2000

maradt.

Ideiglenes rendelkezések

1861-ben az Országbírói Értekezlet ideiglenesen szabályozta az ügyvédi munkát is. Ennek értelmében ismét

ügyvédkedhettek azok, akik 1849 előtt ügyvédi oklevelet nyertek. Szabadon működhettek azok az ügyvédek is,

akik 1849 után kaptak oklevelet és kezdték meg működésüket a gyakorlatban, feltéve hogy a hazai törvényekből

pótvizsgát tettek. Az ügyvédi oklevél megszerzését jogi végzettséghez, az azt követő elméleti vizsga

abszolválásához, kétévi gyakorlathoz és az ügyvédi vizsga letételéhez kötötték.

Az 1874:34. tc.

A magyar ügyvédség históriájában új korszak kezdetét jelezte az 1874:34. tc. az ügyvédi rendtartásról. E

törvény már az alapelvek megfogalmazása során hangsúlyozta, hogy az ügyvédség a kormánytól, a bíróságoktól

és a közigazgatási szervektől független, önálló és szabad hivatás. Az ügyvédet hivatása gyakorlásában még

helyileg sem lehetett korlátozni, hiszen az általa képviselt személy ügyében az ország bármely hatósága vagy

bírósága előtt eljárhatott. A törvény másik reformját a kamarai rendszer bevezetése jelentette. A kamarai

intézmény meghonosítását célozták a törvény egyes rendelkezései, amikor kimondták, hogy a kamarák

hivatottak a jogszolgáltatással és az ügyvédséggel kapcsolatos hiányok orvoslására, valamint az ügyvédek által

elkövetett fegyelmi vétségek esetén fegyelmi hatósági jogkörrel elsőfokon az ügyvédi kamara választmánya járt

el. Kisebb szabálysértés esetében a kamara választmánya eljárás megindítása nélkül meginthette és

rendreutasíthatta a vétkes ügyvédet.

Ügyvéd lehetett minden magyar állampolgár, aki megszerezte az ügyvédi oklevelet, és felvetette magát

valamely ügyvédi kamarába. Az ügyvéd szabadon dönthetett arról, hogy elfogadja-e az adott személy ügyében a

képviseletet, illetve hogy ad-e a félnek tanácsot. Ez alól pusztán a szegények védelme és a bíróság általi

kirendelés esetei képeztek kivételt.

Az ügyvédi hivatás magában foglalta ajogi tanácsadást és védelmet, valamint a felek képviseletét.

Zugírászatért vonták büntetőjogi felelősségre azt, aki jogosulatlanul bíróságok vagy más hatóságok előtti

képviseletet üzletszerűen folytatott.

Az ügyvédek testületi szervezetei






Stipta István


Az ügyvédek egyesületté való tömörülésének gondolata először 1865-ben merült fel. Thanhoffer Pál, pesti

főbíró elsősorban a törvénykezés hiányainak orvoslása miatt fordult tanácsért az ügyvédi karhoz. Az alakítandó

ügyvédegylet alapszabályának elkészítésével egy 40 tagú bizottságot bíztak meg. A cél egy országos

jogtudományi egylet életre hívása volt. Az egylet létrejöttét ellenzőkés pártolók közötti nézetek, valamint az

alapszabály-tervezet megvitatására egy 10 tagú bizottságot kértek fel. E munka eredményeként megszületett a

Budapesti Ügyvédi Egylet, amelynek céljai között szerepelt a tudományos képzettség előmozdítása, ajogi és ál-

lamtani ismeretek fejlesztése, a törvénykezés területén felmerülő kérdések megvitatása, illetve a törvénykezési

hiányok orvoslása, továbbá az ügyvédi testületet megillető erkölcsi hitel és tekintély fenntartása. A Budapesti

Ügyvédi Egylet helyébe lépett később a ma is működő Magyar Jogászegylet.

Az 1874:34. tc. szabályozásának megfelelően az ügyvédi kamara tagja lett, akit az ügyvédi lajstromba

bevezettek. A kamara „a bizonyos helyeken lakó ügyvédek egyesülése, kik a hivatást gyakorolják, magukat az

ügyvédi kötelességeknek alávetik” (Králik Lajos). A Budapesti Ügyvédi Kamara 1875. március 1-jén kezdte

meg tevékenységét. Az ügyvédi kamara tulajdonképpen az ügyvédség testületi szervezete, amely a hatáskörébe

utalt közigazgatási feladatokat önkormányzati joggal látta el, és egyben a hatáskörébe tartozó ügyvédek felett

elsősorban fegyelmi jogot gyakorolt.

Az ügyvédi bíróságok felállítása

1877-ben elég erős ügyvédellenes hangulat jellemezte a magyar közéletet. Nem véletlen, hogy 1880-ban az

ügyvédi rendtartással foglalkozó új törvényjavaslat kidolgozásán fáradoztak honatyáink. E javaslat tárgyalása

során az igazságügy-miniszter kiemelte, hogy elengedhetetlen az ügyvédikar megbecsülésének és tekintélyének

emelése, valamint megerősítette azt, hogy az ügyvédség önállóan és függetlenül működő intézmény. Már az

1880. évi javaslatban felbukkant az ügyvédi bíróságok felállításának gondolata, amelyek a fegyelmi vétségek

kizárólagos elbírálói lettek volna. A reformindítványok azonban nem találtak meghallgatásra.

Az ügyvédi bíróságok felállítására 1889-ben került sor. A törvény ugyan megszületett, de bizonyos esetekben

továbbra is a rendes bírósá- gokjogkörébe tartozott az ügyvédi visszaélések esetében való eljárás. Így a rendes

bíróságok tárgyalták valamely szabályt sértő ügyvéd ügyét, a) ha az ügyben eljáró ügyvéd nem adta át az általa

átvett iratok másolatait, vagy b) ha az előlegként kapott pénzösszeggel vagy más értékkel visszaélt.

Az 1893-as törvényjavaslat

A kormány 1893-ban törvényjavaslatot terjesztett be az egyszerűsített jogi minősítésről. Az ebben foglaltak

szerint nem volt szükséges a doktori oklevél megszerzése, és az ügyvédi tevékenység folytatására egyetlen

államvizsga letétele után lehetőség nyílt.

Az ügyvéddé válás feltételeinek újabb rendezésére, immár egységesítve a bírói képesítéssel, 1913-ban került

sor. Az önálló ügyvédi tevékenység megkezdését megelőző gyakorlati idő tartamát négy évben állapították meg.

A Magyarországot érintő és a Magyarországon zajló politikai és társadalmi változások következményeként

1937-ben újabb jogi szabályozás született. Az 1937:4. tc. rendelkezései között szerepelt – hogy csak a

legfontosabbakat említsük meg – az ügyvédi kamarák autonómiájának korlátozása, az egyes kamarákba

felvehető ügyvédek számának meghatározása (numerus clausus), valamint a kamarába történő felvétel

óvadékhoz kötése. Az újonnan létrehívott Ügyvédi Kamarák Országos Bizottságának elsődleges hivatása az

ügyvédi kamarák korábbi jogkörének leszűkítése volt.

5.4. KÖZJEGYZŐSÉG

A középkori közjegyzőséghez képest a polgári állam közjegyzői szervezete lényeges módosulásokat mutat.

Aközjegyzőség közhitelességét immáron az állam garantálja; szabályozásában a szervezet és az eljárás

tisztaságát tartja szem előtt.

A közjegyzői állás betöltése

A hiteles helyek megszűnésével a közhitelességű okiratok kiállítását és a magánokiratok hitelesítését az

1874:35. tc. alapján a királyi közjegyző végezte Magyarországon.






Stipta István


A közjegyzői állás betöltése pályázat útján történt, amelynek kedvező elbírálását követően az igazságügy-

miniszter nevezte ki a közjegyzőt. Közjegyző csak teljeskorú (felnőtt), feddhetetlen előéletű magyar állampolgár

lehetett, aki bírta a magyar nyelvet, és nem állt csőd vagy gondnokság alatt. A jelöltnek jogi képesítést kellett

szereznie, majd ezt követőenügyvédi vagy bírói vizsgát kellett tennie, és ezután bocsátották két év közjegyzői

gyakorlatra. A közjegyzőt hivatalából elmozdítani, áthelyezni csak büntetőítélettel vagy fegyelmi eljárás útján

lehetett. A közjegyzőséggel összeférhetetlen hivatalt vagy szolgálatot a közjegyző nem vállalhatott. Az

összeférhetetlenségi szabályok kidolgozásánál a bírói összeférhetetlenséget rendező passzusok szolgáltak alapul

némi enyhítéssel és azon kiegészítéssel, hogy a közjegyző nem folytathat kereskedési jellegű

mellékfoglalkozást. A bírói összeférhetetlenségtől eltérően a közjegyző ugyan országgyűlési képviselő nem

lehetett, de politikai egyletnek tagja igen, s vállalhatta politikai lap tulajdonosi vagy szerkesztői posztját is.

A közjegyző jogköre

A királyi jegyző legfontosabb hivatása a közhitelű tanúsítás volt, amelynek keretében az 1886:7. tc. (közjegyzői

novella) szabályozásának megfelelően közokiratok, illetve végrendelkezések felvételére, valamint különféle

tanúsítványok kiállítására került sor előtte. A közjegyző általában a felek valamennyi jogcselekményeinek

tanúsítására illetékes volt, kivéve ha a törvény más hatóságok vagy hites személyek hatáskörét állapította meg

(például házasságkötésnél).

Bizonyos esetekben a közjegyző szerepet kapott a jogi képviselet területén is. Az 1874:35. tc. az

összeférhetetlenséggel kapcsolatban kimondta, hogy a közjegyző nem lehet egyúttal gyakorló ügyvéd is. E

törvény feljogosította a közjegyzőt, hogy beadványokat terjesszen a hatóságok elé általában, a bíróságok elé

pedig peres ügyekben. Ez utóbbi rendelkezésen pontosított az 1896:33. tc., amely szerint bűnvádi eljárás során a

közjegyző nem képviselhette a terheltet, a magánvádlót pedig csak akkor, ha az jogi személy, amelynek

valamennyi ügyében általános meghatalmazás birtokában jár el. Az 1895:37. tc. bizonyos szabadalmi perekben

korlátozta a közjegyző eljárási jogosultságát.

A közjegyző feladatkörébe tartozott egyes okiratok és értékek őrzése.

Az 1894:16. tc. értelmében a közjegyző működési területe kiterjedt a hagyatéki ügyekben felmerülő bizonyos

teendőkre, valamint, az 1886:7. tc.-ben foglaltaknak megfelelően, egyes bírói és gyámhatósági megbízásoknak

is eleget tett.

Közjegyzői kamarák

A kamara szervezeti felépítése gyakorlatilag megegyezett az ügyvédi kamarák struktúrájával. Az 1871. évi

törvény csak ott rendelte el felállításukat, ahol legalább 15 közjegyző működött. Kamarákat csaktörvényszé- ki

székhelyeken lehetett létrehozni.

A közjegyzői kamarák igazgatási hatáskörébe tartozott a közjegyzői állások betöltésére irányuló pályázati

hirdetmény közzététele, valamint a pályázati kérelmek begyűjtése, azok véleményezése. A kamara döntött a

közjegyzői biztosíték elfogadásának kérdésében, határozott a közjegyzőjelöltek minősítéséről, illetve ajelöltek

esküjüket a közjegyzői kamara előtt tették le.

A közjegyzői kamarák felügyeleti jogkörükben ügyeltek a közjegyzői tevékenység folytonosságára, az egyes

közjegyzők ügyvezetésére, továbbá ajelöltek munkájára.

Mint arról a III. részben már szó esett, a telekkönyvi szervezet vonatkozásában az első jelentősebb lépést az

1840:21. tc. jelentette, amely „az adóssági követelések elsőbbség végetti betáblázások” rendszerét szabályozta.

E törvény alapján a szabad királyi városokban már vezetni kellett volna egy, a telkeket tartalmazó földkönyvet.

Így a betáblázásokat össze kellett kötni aföldkönyvvel.

A betáblázás (intabulatio) a kölcsönügyletek ösztönzésére szolgáló intézmény volt, amelyet az adós javai szerint

illetékes megyei közgyűlésen vagy városi tanácsülésen végeztek, ahol erről jegyzőkönyvet vettek fel, amelyet

bevezettek a betáblázási könyvbe. Az adósság kiegyenlítése után hasonló eljárás keretében valósult meg a

kitáblázás. Az általános ingatlan-nyilvántartás bevezetése azonban a neoabszolutizmus rendeleti jogalkotásáig

váratott magára.







Stipta István


A telekkönyvi hálózat intézményes kialakítása 1848 után indult meg. Az 1849. december 28-án kelt osztrák

igazságügy-miniszteri rendelet 1850. március 1-jétől kezdődő hatállyal telekkönyvi bejegyzéshez kötötte az

ingatlanforgalmat, az ezzel kapcsolatos eljárást pedig ajárásbíróságok hatáskörébe utalta. A telekkönyvi

rendszer teljes körű kiépítésének alapja az ország egész területének telekkönyvi felvétele volt. E feladat

elvégzése a főtörvényszékek székhelyén lévő telekkönyvi igazgatóságokra hárult, amelyek élén a telekkönyvi

igazgató állt. Az igazgatóságokat 1853-ban szervezetileg a főtörvényszéki elnök alá rendelték, önálló

működésük azonban továbbra is megmaradt. A telekkönyvi munkálatok előrehaladása 1855-ben lehetővé tette a

telekkönyvek közzétételét és a telekkönyvi eljárás alapszabályainak kidolgozását.

1855. december 15-én került kibocsátásra a telekkönyvi rendtartás, amely bevezette az általános telekkönyvet. A

magyar szabályozás a német-osztrák rendszert követte, így bizonyos kivételektől eltekintve (közutak, csatornák,

vasutak, bányatelkek), minden ingatlant bejegyeztek a telekkönyvbe, és az ingatlanra vonatkozó mindennemű

változás csak telekkönyvi bejegyzés útján történhetett.

A telekkönyvet bárki megtekinthette, és az ott bejegyzettekről másolatot kaphatott. A telekkönyv közhiteles,

amely azt jelentette, hogy az ott bejegyzett jogok, tények és körülmények fennállását a telekkönyv hitelesen

tanúsítja. E bejegyzéseket így ajóhiszemű és ellenérték fejében szerző fél javára valónak kellett tekinteni.

Telekkönyvi szervezet

A törvény telekkönyvi tanácsok és mellettük telekkönyvi hivatalok felállításáról rendelkezett. Mindkét szerv

felett a telekkönyvi igazgatóság gyakorolt felügyeletet. A tanácsok szoros kapcsolatban álltak a bírósági

szervezettel, általában törvényszékek és járásbíróságok mellett fejtették ki tevékenységüket. Tulajdonképpen e

tanácsok látták el elsőfokon a telekkönyvi vonatkozású bírói teendőket. A telekkönyvi hivatalok elé tartozott a

telekkönyvekkel összefüggő valamennyi adminisztrációs tevékenység.

5.5. Irodalom

AZ ORSZÁGGYŰLÉSHEZ: Balla A. (szerk.): A magyar országgyűlés története, Budapest, 1931; Barabás A.:

A képviselőház fasizálódásának egyes jogi jelenségei a Horthy-korszakban. In Tanulmányok a Horthy-korszak

államáról és jogáról, Budapest, 1958; Barabási Kun J.: A nemzetgyűlés és az alkotmány, Magyar Jogi Szemle,

1925; Beérj. – Csizmadia A. (szerk.): Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés, Budapest, 1954; Benedek

S.: A felsőház,Jogállam, 1927; BölönyJ.: Alkotmányjogi értekezlet és oktrojált választójog, Budapest, 1935;

BölönyJ.: A magyar közjog időszerű kérdései, Budapest, 1941; Deák F. (szerk.): Dr. Deák-féle magyar

országgyűlési almanach 1927/1932, Budapest, 1927/1932; Dolmányos I.: A magyar parlamenti ellenzék

történetéből (1901-1904), Budapest, 1963; Egyed I.: A nemzetgyűlés hatásköre, Magyar Jogi Szemle, Budapest,

1922; Egyed I.: A felsőház felállítása, Magyar Kultúra, 1925; Ferdinándy L.: Az országgyűlés reformja és az

ideiglenes alkotmány, Magyar Kultúra, 1925; Főrendi házunk reformja, Pest, 1873; GalántaiJ.: Egyház és

politika. Budapest, 1960; Gergely E.: Az Ideiglenes Nemzetgyűlés Politikai Bizottsága. In Jogtörténeti

Tanulmányok II., Budapest, 1974; Greguss Á. (szerk.): A magyar országgyűlés képviselőháza által a közös

viszonyok tárgyában kiküldött hatvanhetes bizottság tárgyalásai, Budapest, 1867;HalászS. (szerk.):

Országgyűlési almanach, Budapest, 1888; Hegymegi Kiss R: A demokratikus magyar felsőházról, Budapest,

1926; Hencz A.: Fontosabb tanyarendezési elképzelések Magyarországon a dualizmus korában. In Jogtörténeti

Tanulmányok V, Budapest, 1983; Kecskeméty A.: Parlamenti alkotmány és vármegyei reactio, Pest, 1867;

Képviselőház Házszabályai, Budapest; Magyar Országgyűlés képben és írásban, Budapest, 1897; Kovách P -

Kovách S.: A Magyar-honi törvényhozás történeti vázlata, Szeged, 1861; Kovács K.: Az Ideiglenes

Nemzetgyűlés összehívásának közjogi alapjairól,Jogtudományi Közlöny, 1975; KristóffyJ.: Törvényjavaslat-

tervezet az országgyűlési képviselőválasztásijogról, Budapest, 1905; Magyar Országgyűlési zsebkönyv,

Budapest, 1865; Mezey B.: Törvény-előkészítés a dualista Magyarországon. InJogtörténeti Tanulmányok V.,

Budapest, 1983; Mikszáth K.: A tisztelt házból, Budapest, 1958; Móricz P: A magyar országgyűlési pártok

küzdelmei a koronázástól a Deák- és balközéppárt egyebolvadásáig I—II.; Budapest, 1892; Mósa J.: A

parlament reformja, Budapest, 1926; Pap D.: A parlament Debrecenben, Lipcse, 1870; A parlamentarizmus

Magyarországon és a jelen cabinetválság, Budapest, 1879; PeregrinyJ. (szerk.): Törvény az országgyűlési

választásokfellebbi bíráskodásáról, Budapest, 1899; Pecze F.: Az interpellációs jog kialakulása és

érvényesülése. InJogtörténeti Tanulmányok V., Budapest, 1983; Pölöskei F.: Kormányzati politika és parlamenti

ellenzék 1910-1914, Budapest, 1972; Révész T. M.: A központi állami ellenőrzés szervezetének kialakulása

Magyarországon 1867 után,Jogtörténeti Értekezések 1. Budapest, 1971; RuszolyJ.: Alkotmányjogi

reformtörekvések az első nemzetgyűlés idején, Szeged, 1974; RuszolyJ.: Rendiségés népképviselet,






Stipta István


Alkotmánytörténeti tanulmányok, 1. Szeged, 1991; SzerencsJ. (szerk.): Afőrendi ház szervezete. Megvilágítva

afennálló törvények, szabályok és rendeletek által, Budapest, 1893; Szikossy F.: A Nemzeti Szövetség és az

országgyűlés két házának tevékenysége Sopronban 1944. november-1945. március. In ALegújabbkori Történeti

Múzeum évkönyve V-VI., Budapest, 1966; Szolgálati szabályzat a Képviselőház hivatalai részére és azzal

kapcsolatos ügyrendek, Budapest, 1909; Szűcs L.: Országgyűlési levéltár – Államfői hivatalok levéltára –

Király személye körüli minisztérium, Budapest, 1961; Takács I.: A Horthy-rendszer felsőháza. In Tanulmányok

a Hor- thy-korszak államáról és jogáról, Budapest, 1958.; Térfy Gy.: Az országgyűlés felsőháza, Budapest,

1926; Tunyogi Szűcs K.: Afelsőház-javaslat, Magyar Jogi Szemle, 1921; Turi B.: Mai közjogi

berendezkedésünk története, Budapest, 1928; Válságban van-e a magyar parlamentarizmus? Az

Interparlamentáris Unió magyar csoportjának ankétja, Budapest, 1930.

A VÁLASZTÓJOGHOZ, VÁLASZTÁSOKHOZ: Ádám A.: A választási rendszer fejlődése a felszabadulás

után. In Dolgozatok az állam- és jogtudományok körébőlXVI., Pécs, 1985; Berecz S.: A tökéletes választójog,

Budapest, 1932; Bihari M.: Az állami képviselet szerepe a szocialista társadalom politikai rendszerében. In A

Magyar Politikatudományi Társaság évkönyve, Budapest, 1985; Csizmadia A.: A magyarválasztási rendszer

1848-1849-ben (Az első népképviseleti választások), Budapest, 1963; Dezső M.: Jelölés és vissszahívás a

szocialista országok választási rendszereiben,Jogtudományi Közlöny, 1981; Dezső M.: A szocialista országok

választási rendszerei, Budapest, 1983; DoleneczJ.: Az országgyűlési képviselő-választási jog és gyakorlata,

Budapest, 1899; Földes Gy. – Hubai L. (szerk.): Parlamenti képviselőválasztások 1920-1990, Budapest, 1994;

GalántaiJ.: A választójog a képviselőházban az első világháború idején. In Az állami és

jogintézményekváltozásai aXX. század első felében Magyarországon,Jogtörténeti Értekezések 13., Budapest,

1983; Horváth R.: A magyarországi választások a statisztika tükrében, Állam és Igazgatás, 1953; Konkoly

Thege Gy.: Az 1926. évi országgyűlési képviselőválasztások eredményei, Magyar Statisztikai Szemle, 1927;

Kovács A.: A magyar választójogi reformok számszerű hatása, Budapest, 1925; Kristóffy J.: Törvényjavaslat-

tervezet az országgyűlési képviselőválasztási jogról, Budapest, 1905; Kukorelli I.: A választójogi rendszer

alkotmányos keretei. In A Magyar Politikatudományi Társaság évkönyve 1985; Mezey B.: Választások

Magyarországon. In Alkotmányjogi előadások (szerk. Papp Marianna), Budapest, 1979; Pecze F.: A parlamenti

választójog és az 1861. évi választási szabályzat. In Jogtörténeti Tanulmányok IV., Budapest, 1980; Ruszkai M.:

Az 1945 előtti magyarválasztásokstatiszti- kája, Történeti Statisztikai Közlemények, 1959; PeregrinyJ. (szerk.):

Törvény az országgyűlési választások fellebbi bíráskodásáról, Budapest, 1899; Polner Ö.: A választói jog

mivolta, Budapest, 1901; RuszolyJ.: Az első nemzetgyűlési választások előzményeihez. In Jogtörténeti

Tanulmányok I., Budapest, 1966; RuszolyJ.: A választási bíráskodás Magyarországon a két nemzetgyűlés

időszakában (1920-1926), Szeged, 1968; RuszolyJ.: Első népi demokratikus választási törvényünk (1945:VIII.

tc.) létrejötte. InJogtörténeti Tanulmányok III., Budapest, 1974; RuszolyJ.: A választási bíráskodás

szabályozásának története hazánkban a reformkortól az 1945. évi VIII. tc. megalkotásáig, Szeged, 1979;

RuszolyJ.: Választási bíráskodás Magyarországon 1848-1948, Budapest, 1980; RuszolyJ.: A választási

bűncselekmények kodifikálása Magyarországon aXIX. században. InJogtörténeti Tanulmányok IV., Budapest,

1980; RuszolyJ.: Avá- lasztási bíráskodás: közjogi bíráskodás. Alkotmánytörténeti Tanulmányok 2. Szeged,

1992; Törvényjavaslat az országgyűlési képviselők választásáról, Budapest, 1913; Schmidt P.: A magyar

képviseleti rendszerfejlődési irányai, Budapest, 1982; SulyokD.: A magyar tragédia, Budapest, 1954; Szeredi P.:

A választójog, a választás és a parlament néhány kérdése Magyarországon a felszabadulás után (1944-1948), A

Budapesti Műszaki Egyetem Marxizmus-Leninizmus Intézet Közleményei, 1985; Szerencsés K.: Választójog

Magyarországon 1918-1983, Budapest, 1988; Szerencsés K.: Akékcédulás hadművelet (Választások

Magyarországon 1947), Budapest, 1992; Vázsonyi V.: Miért kell és milyen lesz a választójog reformja?

Budapest, 1918.

AZ ÁLLAMFŐHÖZ: Antalffy Gy.: Állam, politikai rendszer, társadalom, Budapest, 1979, Ádám A.: A

Népköztársaság Elnöki Tanácsa, Budapest, 1959, Ádám A.: A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsá-

nakjogai és feladatai a módosított alkotmány alapján,Állam és Igazgatás 1981; Balogh S. (vál., bev.): Földet,

köztársaságot, állami iskolát! Viták a magyar parlamentben 1944-1948, Budapest, 1980; Balogh S. (szerk.,

bev.): Nehéz esztendők krónikája, 1949-1953, Budapest, 1986; BeérJ. (szerk.): Az 1848/49 évi népképviseleti

országgyűlés, Budapest, 1954; Bölöny J.: Királyi hatalom és kormányzói jogkör, Budapest, 1933; BölönyJ.: A

magyar közjog időszerű kérdései, Budapest, 1933; Csizmadia A.: A „Magyar Népköztársaság” belső

mechanizmusa 1918-1919-ben, Jogtudományi Közlöny, 1968; Csizmadia A.: Az 1946.évi I. törvény

alkotmányjogi j elentősége, Állam és Igazgatás, 1976; Dezső M. – Bragyova A.: A köztársasági elnök a

parlamentáris rendszerekben, Budapest, 1989; Ember Gy.: A Honvédelmi Bizottmány, Századok, 1948;

Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára (szerk. Tóth Z.) I—II., Budapest, 1952; F. Kiss E.:

Az 1848-1849-es magyar minisztériumok, Budapest, 1987; Forradalom és szabadságharc 1848-1849, Budapest,






Stipta István


1948; Föglein G.: Államforma és államfői jogkör Magyarországon 1944-1949, Budapest, 1993; Hajdu T.: Az

1918-as polgári demokratikus forradalom, Budapest, 1968; Jászi O.: Magyarkálvária – magyar föltámadás,

Budapest, 1989; Juhász Nagy S.: A magyar októberi forradalom története, Budapest, 1945; Károlyi M.: Egy

egész világ ellen, Budapest, 1965; Károlyi M.: Az új Magyarországért, Budapest, 1968; Károlyi M.: Hit,

illúziók nélkül, Budapest, 1977; Károlyi Mihály levelezése I. (szerk. Litván Gy.), Budapest, 1978; Kossuth

Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén I-II. (szerk. Barta I.), Budapest, 1952-1953; Kossuth Lajos

kormányzóelnöki iratai (szerk. Barta I.), Budapest, 1955; Kovács I.: Negyedszázad a népi demokratikus

államfejlődés útján (1949-1974), Állam- és Jogtudomány, 1974; Kovács I.: A szocialista alkotmányfejlődés új

elemei, Budapest, 1962; Kovács K.: A magyar állam ésjogfejlődé- se (Válogatott tanulmányok), Budapest,

1981; A köztársasági eszme és mozgalom Magyarországon (szerk. Pölöskei F.) Budapest, 1990; Kukorelli I.

(szerk.): Alkotmányjog, Budapest, 1990; Mezey B.: Törvény-előkészítés a dualista Magyarországon. In

Jogtörténeti Tanulmányok V., Budapest, 1983; Mezey B.: A köztársasági elnök, Budapest, 1992; A

negyvennyolcas forradalom kérdései, Budapest, 1976; Polonyi D.: A magyar királykérdés, Budapest, 1928;

Reiner J.: A király- és dinasztiahűség a magyar történelemben, Budapest, 1926; Reiner J.: A királyválasztás és

az ún. trónfosztó nemzetgyűlési törvény, Budapest, 1926; Schönwald P.: A magyarországi 1918-1919-es polgári

demokratikus forradalom állam- és jogtörténeti kérdései, Budapest, 1970; SpiraGy.: Magyar forradalom 1848-

49-ben, Budapest, 1959; Szabad Gy.: Kossuth politikai pályája, Budapest, 1977; Vida I.: Törvénytervezetek az

államforma 1946. évi rendezésére,Jogtudományi Közlöny, 1982; Szűcs L.: Országgyűlési levéltár-Államfői

hivatalok levéltára – Király személye körüli minisztérium, Budapest, 1961; Takács I. – Pokol B.: Összehasonlító

alkotmányjog, Budapest, 1990; Timon Á.: A szentkorona elmélete és a koronázás, Budapest, 1920; Tisza K.:

Parlamenti felelős kormány és megyei rendszer, Pest, 1865; Turi B.: Külpolitika és királykérdés, Budapest,

1935; Vargyai Gy.: Katonai közigazgatás és kormányzói jogkör, Budapest, 1971; Zay I.: Van-e királykérdés?

Budapest, 1928.

A KÖZIGAZGATÁS TÖRTÉNETÉHEZ ÁLTALÁBAN: Ágoston P.: A bürokratizmus, Huszadik Század,

1911; Balogh A.: Politika, Budapest, 1910; Concha Gy: Politika I-II., Budapest, 1895-1905; Csizmadia A.: A

magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig, Budapest, 1976; Csizmadia A.:

Bürokrácia és közigazgatási reformok Magyar-honban, Budapest, 1979; Csizmadia A. – Máthé G. – Nagy E.:

Magyar közigazgatás-történet, Budapest, 1982; Egyed Á.: Falu, város, civilizáció, Bukarest, 1981; Erdei F.: A

közigazgatási reform problémái. In Településpolitika, közigazgatás, urbanizáció, Budapest, 1976; GalántaiJ.: A

háborús állam. A kivételes hatalom kodifikálása és alkalmazása. In Magyar polgári államrendszerek (szerk.

Pölöskei F. – Ránki Gy.), Budapest, 1981; Harrer F.: Az állami szervezet alapjai, különös tekintettel a

végrehajtó hatalomra, Budapest, 1909; Hencz A.: Területrendezési törekvések Magyarországon, Budapest,

1973; Hernády L. M. -Kovács K. -Máthé G.: A magyar közigazgatási irodalom válogatott bibliográfiája 1827-

1944, Budapest, 1983, Jászi V.: A magyar közigazgatási jog alapvonalai, Budapest; Kmety K.: Magyar

közigazgatási és pénzügyi jog kézi-könyve, Budapest, 1911; Ladik G.: Közigazgatásunk fejlődése 1867 óta,

Budapest, 1932; Kormányzati rendszer Magyarországon, Arad, 1904; MagyaryZ.: A közigazgatási vezérkar,

Budapest, 1938; MagyaryZ.: Államéletünk válsága, Budapest, 1939; MagyaryZ.: A közigazgatás és az emberek,

Budapest, 1939; MagyaryZ.: Magyar közigazgatás, 1942; Mártonffy K.: A magyar közigazgatás megújulása,

Budapest, 1939; Mártonffy K.: A közszolgálat utánpótlása, Budapest, 1935; Sarlós B.: A közigazgatás polgári

jellegéről. In Magyar polgári államrendszerek (szerk. Pölöskei F. -Ránki Gy.), Budapest, 1981; Szamel L.: A

magyar közigazgatás-tudomány, Budapest, 1977; SzaniszlóJ.: A közigazgatás-tudomány oktatásának és

tanszékeinek története az ELTEJog- és Államtudományi Karon 1777-1977 között, Budapest, 1977.

AKÖZIGAZGATÁS KÖZPONTI SZERVEIHEZ: BeérJ.: Ademokratikus magyar államigazgatás születésének

20. évfordulójára, Állam és Igazgatás, 1965; Beránné Nemes É. – Hollós E.: Megfigyelés alatt. Dokumentumok

a horthysta titkos rendőrség működéséről 1920-1924, Budapest, 1977; Berényi S.: A magyar népi demokratikus

állam közigazgatása 1944-1945, Budapest, 1987; BölönyJ.: Magyarország kormányai, Budapest, 1971;

Csizmadia A.: A magyar közigazgatásfejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig, Budapest, 1976;

Csizmadia A. – Máthé G. – Nagy E.: Magyar közigazgatás-történet, Budapest, 1982; HarrerF.: Az állami

szervezet alapjai, különös tekintettel a végrehajtó hatalomra, Budapest, 1909; Hencz A.: Területrendezési

törekvések Magyarországon, Budapest, 1973; Hollós E.: Rendőrség, csendőrség, VKF 2., Budapest, 1971;

Iványi E. (szerk.): Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek az első világháború korából (1914-1918), Budapest,

1960; Kaas A.: A minisztertanácsjogköre, Budapest, 1936; KecskemétyA.: Parlamenti alkotmány és vármegyei

reactio, Pest, 1867; Kmety K.: Magyar közigazgatási és pénzügyi jog kézikönyve, Budapest, 1911; Ladik G.:

Közigazgatásunk fejlődése 1867 után, Budapest, 1932; A magyar állam szervei I-II. (1944- 1945), Budapest,

1985; III. (1950-1970), Budapest 1993; A magyar népalkotmány vázlatafelelős minisztériummal és megyei

önkormányzattal, közjogi szempontból tekintve, Pest, 1868; Magyary Z.: A miniszterelnök szerepe a






Stipta István


közigazgatásban, Budapest, 1932; Magyary Z.: A közigazgatási vezérkar, Budapest, 1935; MagyaryZ.: A

magyar közigazgatás legfőbb vezetése szervezeti szempontból, Budapest, 1936; Mártonffy K.: A magyar

közigazgatás megújulása, Budapest, 1939; Mártonffy K.: Alegújabb idők egyszerűsítési (racionalizálási)

törekvései a magyar közigazgatásban, Budapest, 1938; Máthé G. (szerk.): A közigazgatási büntetőbíráskodás

fejlődése az utolsó 100 évben, Budapest, 1984; Polner Ö.: A végrehajtó hatalom a magyar közjogban, Budapest,

1894, RécsiE.: A közigazgatási törvénytudomány kézikönyve, Pest, 1854; Sarlós B.: Közigazgatás és

hatalompolitika a dualizmus rendszerében, Budapest, 1976; Schwarz Gy.: A miniszteri felelősség eredete az

európai alkotmánytörténetben, Budapest, 1882; Schwarz Gy.: A király tanácsosainak felelőssége Aragóniában

és Magyarországon III. András óta, Budapest, 1888; Szilágyi L.: A miniszteri ellenjegyzés történetéről. In

Emlékkönyv Károlyi Árpád születése nyolcvanadik évfordulójának ünnepére, Budapest, 1933; SzitaJ.: A magyar

közigazgatás területi rendezése a Bach-korszakban és az 1849. március 4-i osztrák alkotmány. InJogtörténeti

Tanulmányok V., Budapest, 1983; Szűcs L.: A miniszterelnökség levéltára (1867-1944), Budapest, 1958; Tisza

K.: Parlamentifelelős kormány és megyei rendszer, Pest, 1865; TordaiL.: A magyar közigazgatás szervei (1867-

1907), Budapest, 1937; Vasvári F.: A magyar közigazgatás központi szervei, Budapest, 1902.

A KÖZIGAZGATÁS HELYI ÉS TERÜLETI SZERVEIHEZ (vármegyei törvényhatóságok): Ágoston P.: A

vármegye, Budapest, 1912; B. J. L.: Megyei rendszerünk politikai jelentőségéről és adminisztratív

képzettségéről, Kolozsvár, 1882; Balogh A.: Törvényhatósági önkormányzatunk hatásköre, Budapest, 1902;

Bónis Gy. – Degré A. (szerk): Tanulmányok a magyar helyi önkormányzat múltjából, Budapest, 1971; Concha

Gy.: A municipális rendszer jelen állása Európában. In Hatvan év tudományos mozgalmai között I., Budapest,

1928; Csizmadia A.: A nemzeti bizottságok állami tevékenysége (1944-1949), Budapest, 1968; Csizmadia A.: A

magyarközigazgatásfejlődéseaXVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig, Budapest, 1976; Egyed I.:

Tanulmányok a vármegyei önkormányzat köréből, Budapest, 1908; Egyed I.: Vármegyei önkormányzat,

Budapest, 1929; Ereky I.: A magyar helyhatósági önkormányzat, Budapest, 1908; Ereky I.: Közigazgatás és

önkormányzat, Budapest, 1939; Hencz A.: Területrendezési törekvések Magyarországon, Budapest, 1973;

Hantos Gy.: A magyar közigazgatás területi alapjai, Budapest, 1931; Holló L.: A közigazgatás rendezése a

megyékben, Budapest, 1891; Budapest, 1965; KecskemétyA.: Parlamenti alkotmány és vármegyei reactio, Pest,

1867; Korom M.: A népi bizottságok és a közigazgatás Magyarországon 1944-1945, Budapest, 1984; Kovács

P.: Törvényhatósági és községi önkormányzat, Kolozsvár, 1886; A magyar állam szervei I-II. (1944-1945),

Budapest, 1985; III. (1950-1970), Budapest, 1993; RuszolyJ.: Önkormányzat és hagyomány.

Alkotmánytörténeti Tanulmányok, 3. Szeged, 1993; SíkF.: Avármegyei önkormányzat szerepe a dualizmus

idején. In Jogtörténeti Tanulmányok I. k., Budapest, 1968; Sík F.: Fejér vármegye közigazgatásának főbb

kérdései 1900-1912, Budapest, 1971; Stipta I.: Megyei elképzelések a törvényhatóságok rendezéséről. In

Jogtörténeti Tanulmányok V., Budapest, 1983; Stipta I.:

Provizóriumkori reformtervek és viták a vármegyék átalakításáról. InJogtörténeti Tanulmányok V., Budapest,

1986; Szamel K.: A megyerendszerfejlődésének története Magyarországon, Budapest, 1981; Thirring L.:

Vármegyéink területe, népességének fejlődése, népessége és közigazgatási felosztása, Budapest, 1942;

Tomcsányi M.: Önkormányzat és decentralizáció, Budapest, 1911; Vörös K.: A polgári kori magyar

törvényhatósági közigazgatás, Budapest, 1956.

A KÖZIGAZGATÁS HELYI ÉS TERÜLETI SZERVEIHEZ (városok): Csizmadia A.: A magyar közigazgatás

fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig, Budapest, 1976; Csizmadia A.: A magyar városi jog,

Kolozsvár, 1944; Egen Gy.: A városok I-II., Budapest, 1903; Egen Gy.: A modern város, Szombathely, 1887;

Földes B.: Városaink és a városi lakosság, Budapest, 1887; Gárdonyi A.: A főváros egyesítésére vonatkozó

okmányokgyűjteménye, Budapest, 1913; Gárdonyi A.: Akétszázéves Budapest, Budapest, 1944; HarrerF.: A

városi törvény, Budapest, 1912; Kajtár I.: Pécs szabad királyi város Tanácsának működése 1848-1849, Pécs,

1975; Kajtár I.: Magyar városi önkormányzatok, Budapest, 1992; Kiss Gy.: Budapestivárospolitika 1873-1944,

Budapest, 1954; NagyF.: Az új városi törvény, Budapest, 1907;NagyF.: A magyar városi jog, Budapest, 1917;

Németh K.: A magyar városok múltja és jövője, Budapest, 1930; Wildner Ö.: Afőváros közigazgatásának

története a kiegyezéstől a Millenniumig, Budapest, 1904.

A KÖZIGAZGATÁS HELYI ÉS TERÜLETI SZERVEIHEZ (községek, tanyák): Alsó L.: A községi

jegyzőjogállása, Budapest, 1925;Alsó L.: A községszervezés alapelvei, Budapest, 1935; Bónis Gy.-Degré A.

(szerk.): Tanulmányok a magyar helyi önkormányzat múltjából, Budapest, 1971; Czettler J.: A tanya-kérdés,

Magyar Gazdák Szemléje, 1921; Csizmadia A.: A magyar közigazgatásfejlődése aXVIII. századtól a

tanácsrendszer létrejöttéig, Budapest, 1976; Depler T.: A tanya-kérdés, Társadalomtudomány, 1921; Erdei F.:

Magyar tanyák, Budapest, 1942; Geszthelyi Nagy L.: A magyar tanyakérdés kialakulása, Kecskemét, 1926;






Stipta István


Horváth Z.: Községi önkormányzat és parasztság. In A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában

(szerk. Szabó I.); Kérészy Z.: Községi közigazgatásunk alaptörvényének (1871: XVIII. tc.) előzményei. In

IllésJózsef Emlékkönyv, Budapest, 1942; Kiss I.: A magyar tanyai közigazgatás, Budapest, 1932; Kovács P.:

Törvényhatósági és községi önkormányzat, Kolozsvár, 1886; A magyar állam szervei I-II. (1944-1945),

Budapest, 1985; III. (1950-1970), Budapest, 1993; Thirring L.: A tanyák, puszták és egyéb külterületi lakott

helyek népessége 1930-ban, Magyar Statisztikai Szemle, 1932; Thirring L.: Községeink terület, lélekszám,

népsűrűség és külterületi lakossághányad szerint, Magyar Statisztikai Szemle, 1935.

A TÖRVÉNYKEZÉSI SZERVEZETHEZ: Bónis Gy. – Degré A. – Varga E.: A magyar bírósági szervezet és

perjog története, Budapest, 1961; Both Ö.: Küzdelem az esküdtbíróság bevezetéséért Magyarországon a

reformkorban és az 1848. április 29-i esküdtszéki rendelet, Szeged, 1960; Csemegi K.: Abírósági szervezet,

Jogtudományi Szemle, 1869; Csillag Gy.: A közigazgatási bíróságok hatásköre, Budapest, 1891; Csizmadia A.:

Az esküdtbíróság Magyarországon a dualizmus korában. InJogtörténeti Tanulmányok I., Budapest, 1966;

Érdújhelyi: Aközjegyzőség és hiteles helyek története Magyarországon, Budapest, 1898; Földváry B.: A magyar

ügyvédség és a magyar közélet, Budapest, 1920; Hajnik I.: A magyar bírósági szervezet és perjog a Árpád- és

vegyesházi királyok alatt, Budapest, 1899; Hegedűs: Ajegyzői rendtartás, Budapest, 1858; Kaill S.:

Ügyvédreform, Budapest, 1848; Kajtár I.: Az államügyészség kiépítése Magyarországon a neoabszolutizmus

idejében. InJogtörténeti Tanulmányok VI., Budapest, 1986; Kun L.: A magyar ügyvédség története, Budapest,

1895; Martonyi J.: A közigazgatási bíróság legújabbkorifejlődése, Budapest, 1932; Martonyi J.: A közigazgatási

bíróság bevezetése, szervezete és hatósága Magyarországon (1867-1949), Szeged, 1973; Máthé G.: Aburzsoá

törvénykezési reform változó javaslatai. In Jogtörténeti Tanulmányok IV., Budapest, 1980; Máthé G.: A magyar

burzsoá igazságszolgáltatási szervezet kialakulása 1867-1875, Budapest, 1982; Máthé G. (szerk.): A

közigazgatási büntetőbíráskodás fejlődése az utolsó 100 évben, Budapest, 1984; Meznerics I.: A megyei büntető-

igazságszolgáltatás a 16-19. században, Budapest, 1933; Németh K.: A közigazgatási bíróságról szóló törvény

magyarázata, Budapest, 1897; Névai L.: A burzsoá magyar bírósági és ügyészségi szervezet fejlődésének fő

vonásai, Budapest, 1958; Névai L.: Magyar törvénykezési szervezeti jog, Budapest, 1961; Párdányi M.: Az

abszolutizmuskori jogszolgáltatási szervezetről, Levéltári Híradó, 1954; Reinerl.: A magyar ügyvédség,

Budapest, 1888; Réső Ensel S.: Az esküdtszék Magyarországon, Pest, 1867; Szokolay: Az új közjegyzői törvény,

Budapest, 1886; Uttó Gy.: A közigazgatási bíróság kialakulásáról, Állam és Igazgatás, 1988; Varga E.: A

hivatásos ügyvédi osztály kialakulása. A kötelező ügyvédi vizsga bevezetése 1769-ben, Budapest, 1937; VargaE.:

Akirályi Curia 1780-1850, Budapest, 1974; VargaF.: A királyi ügyészjogköre a nyomozás folyamán, Budapest,

1896; Vinkler J.: Amagyar igazságszolgáltatási szervezet és polgári peres eljárás a mohácsi vésztől 1848-ig,

Pécs, 1927.


6. fejezet - VI. DIKTATÓRIKUS BERENDEZKEDÉSEK A 20. SZÁZADI MAGYAR ALKOTMÁNYTÖRTÉNETBEN – Horváth Attila –Révész T. Mihály

1. 1. A SZOVJET TIPUSU DIKTATÚRA ELSŐ KÍSÉRLETE: A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG (1919)

A népköztársaság kikiáltása után a kormányrúdhoz szegődök szinte az első napoktól megoldhatatlan feladattal

szembesültek. Válságok rengették meg a koalíciós Károlyi-kormányt s magát az új polgári demokratikus

berendezkedést is. A mind súlyosabbá váló gazdasági és politikai krízis március közepe táján már teljes

összeomlással fenyegetett.

Az erősödő s egyre szaporodó tömegmozgalmak megingatták a központi hatalmat, az 1919. március 20-án

kézhez vett Vyx-jegyzékkel pedig beteljesedett a polgári demokratikus kísérlet végzete. A koalíciós kormány

ellehetetlenült, a kialakuló hatalmi vákuumba új politikai erő, a szociáldemokrata és kommunista egyesülés

révén létrejött Magyarországi Szocialista Párt lépett. A hatalom átvétele után az új párt vezetői Forradalmi

Kormányzótanács néven létrehozták az átvett államhatalom központi, országos szervét.

A Budapesten történt fordulat 1919. március 21-én a Kormányzótanács deklarációjával, a „Mindenkihez!” című

kiáltvánnyal tetőzött. Apo- litikai agitáció és az államépítés kezdeti lépéseinek megtételére is szánt dokumentum

bejelentette a magyarországi Tanácsköztársaság létrejöttét, a Forradalmi Kormányzótanácsot a „nagy alkotások”

sorozatának megtételére szólította fel.

1.1. AZ ALKOTMÁNYFEJLŐDÉS JELLEGZETESSÉGEI A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG IDŐSZAKÁBAN

Kartális alkotmány

A korábbi ezeréves magyar alkotmányfejlődés szellemiségével, hagyományaival, intézményeivel gyökeresen

szakító, a hazai társadalmi viszonyoknak legkevésbé sem megfelelő, a marxizmus egyes tantételeire, valamint

az oroszországi fejlődés mintáira annál inkább reflektáló alkotmányfejlődés bő négy hónapját számos új

jellegzetesség fémjelezte. A „Tanácsköztársaság” elsőként e század magyar fejlődésében az alkotmányozás

folyamatában a történeti alkotmányfejlődés tagadásaként az írott, kartális alaptörvényi formára tért át.

A proletariátus nevében fellépő s hatalmát a tömegektől származtató politika az államépítés munkálataiban a

polgári államelmélet elvi alapjainak tagadásából indult ki. A korábbi berendezkedést elmarasztaló tételek, a

hatalommegosztás Magyarországon következetesen soha meg nem valósuló struktúráitól elfordulva, a hatalom

egységének elvét hangsúlyozták. A törvényhozói, a végrehajtói és a bíráskodási hatalom együttes gyakorlása

ezekben a hónapokban mindig egyetlen szervet illetett.

A hatalom egységének elve

A polgári demokráciák csupán „látszategyenlőséget” hozó állapotával szemben az új alkotmányozási folyamat a

hatalom gyakorlásának eszközéül a diktatórikusformát jelölte meg. E körben leszögezték, hogy a „prole- társág

minden szabadságot, jogot és hatalmat kezébe vett”, így a diktatúra a hatalomgyakorlás során csupán időleges,

alárendelt és felváltandó instrumentumként jelöltetett meg.

A proletariátus diktatúrája

VI. DIKTATÓRIKUS

BERENDEZKEDÉSEK A 20.

SZÁZADI MAGYAR


Horváth Attila –Révész T. Mihály


A diktatórikus hatalmi rendszer ellensúlyozására – elméletben megtervezetten – az alkotmány rendszerén belül

számos garancia megfogalmazására került sor. A proletárdiktatúrával szemben a proletariátus aktivitásának

posztulátumát szegezték szembe, a hatalom ellenőrzésének szándékával megkonstruálták a képviseleti szervek

tagjaival szembeni visszahívásijogot.

A képviselők visszahívhatósága

A „Tanácsköztársaság” alkotmányos struktúrájában az egységesen gyakorolt hatalmipolitikai tevékenységben a

végrehajtás túlsúlyos volta mindvégig jelen lévő sajátosság volt. E vonás annak ellenére érvényesült, hogy a

„proletárdemokrácia” visszatérő hangsúlyokat kapott, ennek letéteményeseként a választott szélesebb és

szűkebb testületi szerveket meg is jelölték, verbaliter pedig egyenesen harcot hirdettek meg a bürokrácia ellen.

Túlsúlyos végrehajtás

Az új típusúnak meghirdetett állam – az egymást követő alaptörvényi rendezések ellenére, vagy éppen azoknak

is köszönhetően – bizonyos esetekben a napi politikai eseményekből is fakadó elvi és gyakorlati

tisztázatlanságokat viselt magán. Ezek közül e helyütt csupán arra a tényre mutatunk rá, amely az államfői és a

végrehajtói hatalom összemosódását példázta. S megvalósult mindez azzal, hogy „Tanácsköztársaság” első

embere a Szövetséges Tanácsok Országos Gyűlésének, a Szövetséges Központi Intéző Bizottság, valamint a

Kormányzótanács vezetésére egyaránt megbízást kapott.

1.2. A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG IDEIGLENES ALKOTMÁNYA

Az új hatalom új típusúnak deklarált állama s annak központi szerve, a Forradalmi Kormányzótanács április 3-

án jelentette meg a közhatalmi tevékenység alapelveire, a közigazgatás szervrendszerére vonatkozó

rendelkezéseit. A „tanácskormány” XXVI. számot viselő, alaptörvényt pótló rendelkezése a szocialista termelési

és társadalmi rendszer megteremtéséről beszélt, s e célt elérendő intézkedett az állami szervrendszer

felállításáról. Az ideiglenes alkotmány szabályozta a különböző tanácsok és inté- zobizottságaik viszonyát,

létrejöttük feltételeit, meghatározta a választójog új kritériumait, megfogalmazta a választási eljárás folyamatát.

Az ideiglenes alaptörvény elvi jellegű megnyilatkozásai sorában szólt a nemzeti önrendelkezés jogáról, s

kiemelte a proletárállam föderalisztikus vonását.

Az alkotmány jellegű sarkalatos intézkedések sorában említést kell tennünk a Kormányzótanács XXVII. számú

rendeletéről, amely nem csupán a helyi tanácsok hatáskörét rendezte, de a forradalmi helyzetre hivatkozva

egyúttal kinyilatkoztatta, hogy az ország proletariátusa a diktatúrát, „addig is, amíg a tanácsok országos

kongresszusa megalakul, a Forradalmi Kormányzótanács útján gyakorolja”.

1.3. A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG VÉGLEGES ALKOTMÁNYA

Az ország általános válságára, külpolitikai elszigeteltségének oldására válaszokat kereső totalitárius kísérlet

államának alkotmányjogilag értékelhető termése az 1919. június 23-án tető alá hozott végleges alaptörvény volt,

amely „A Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság Alkotmánya” címet viselte.

Hatalomkoncentráció

Az alaptörvény előkészítése hosszú heteket vett igénybe, nem szólva arról, hogy jó néhány – később a végleges

konstitúcióba beépülő – államjogi intézkedés, illetve ezeknek gyakorlati intézményesülése ugyancsak az

alkotmányozás folyamatát jelezték. Az alkotmány – amely a hatalomkoncentráció koncepciójára épült – az új

típusú államra és annakjo- gára vonatkozó elvi tételeket összegezve hét fejezetre s 89 §-ra tagolódott.

Internacionalista karakter

Mielőtt azonban vázlatosan ismertetnénk az alaptörvény főbb rendelkezéseit, a hazai alkotmányfejlődés

általános vonalától történő radikális eltéréseit, szólnunk kell arról, hogy e jogszabály már pusztán elnevezésével

is az állam internacionalista karakterét kívánta aláhúzni, s érzékeltetni óhajtotta egyúttal azt a szándékot is,

miszerint a későbbiekben a kontinensen bárhol létesülő tanácshatalommal kész szövetségi viszonyt kialakítani.

A politikai hatalom birtokosait ez idő tájt ugyanis az a feltételezés ejtette rabul, hogy az európai forradalmi

hullám szocialista államok sorát hozza létre, amelyekből kiformálódik a tanácsköztársaságok nemzetközi

szövetsége. A fenti álom Kárpát-medencei forgatókönyve mondatta ki azután az alkotmány megalkotóival az

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




ismert tételt, miszerint a Magyar Tanácsköztársaság nem állja útját, hogy a fölszabaduló területek nemzetei

maguk is saját – de a magyarországi Tanácsköztársasággal szövetséges – tanácsköztársaságaik kovácsai

legyenek.

Az alkotmány szerkezete

Az alkotmány, az államépítés tartalmi kérdéseit rendezve, első részében az alapelveket, a másodikban a

dolgozók jogait és kötelességeit, a harmadikban a tanácshatalom központi szervezetét, a negyedikben a helyi

tanácsokszervezetét, az ötödikben a választójogot, a hatodikban a költségvetési jogot s a hetedik részben pedig a

nemzetek jogait szabályozta.

A dolgozók jogai és kötelességei

Tekintettel arra, hogy a központi hatalmi szervezetrendszert, valamint a helyi tanácsok hálóját alább

részletesebben is bemutatjuk, így e helyütt csupán az állampolgári jogok és kötelességek, a nemzetiségi jogok,

valamint a választójog főbb rendelkezéseinek felvillantására vállalkozunk. Az új típusú hatalom véglegesnek

szánt alaptörvénye nem maradt adós az állampolgári jogok formai deklarálásával. S tette ezt akként, hogy e

körben nem csupán a jogok biztosításának igényét vetette papírra, de egyúttal a gazdasági, szociális és kulturális

intézményesítését is célul tűzte ki. A polgári államok szabadságjogainak katalógusa talált itt valójában

visszhangra, azzal a markáns korrekcióval, hogy azok korábbi elméleti alapjait tagadva, a jogok a dolgozó, a

társadalmilag hasznos tevékenységet folytató embert illethetik meg, s így a gondolat-, szólás- és sajtószabadság,

a gyülekezési, egyesülési, valamint a szervezkedési szabadság, a művelődési jog, illetve a lelkiismereti- és

vallásszabadság „jótéteményeiben” a Magyarországon dolgozó külföldi munkás is részesülhet.

Föderalizmus

Apolitikai és szociális jogok nem állampolgári alapon történő rendezését egyébként a mindenütt jelen lévő

ideológia színezte, s így e jogok gyakorlását mindig és mindenhol a proletárállam érdekeinek alárendelten

tételezte. Álláspontunk szerint az alkotmány e fejezetét nem a cinizmus és hipokrí- zis – később és másutt

tökélyre vitt – attitűdje határozta meg, ám e rövid intervallum zaklatott történéseibe beleágyazódott diktatúra és

forradalmi terror az emberi méltóság és szabadság gyakorlati megvalósításának szerfölött rossz esélyeit

kínálhatta csupán.

Kisebbségi autonómia

A nemzetiségi kérdés megoldására a pesti „proletárpolitika” már a végleges alaptörvény formába öntése előtt is

számos intézkedést hozott. Afö- deralizmus elvének deklarálását a Kormányzótanács rendelete követte, amely a

hatóságok előtti szabad nyelvhasználat lehetőségét teremtette meg, majd különböző – sokszor propagandaízű –

jogforrások a magyarországi népek egyenjogúságáról, a nemzetiségi elnyomás megszűntéről mint eltökélt

hatalmi szándékról tudósítottak.

Az alkotmány az előbbi intenciók szintéziseként a „Tanácsköztársaság” területén élő nemzetek szabad

nyelvhasználati és kulturális jogainak tételezése mellett a kisebbségi autonómia intézményesítésére országos

tanácsok alakítását tette lehetővé. E testületek – amelyek az adott nemzetiség műveltségének fejlesztésére voltak

hivatva – a nem összefüggő területen élő kisebbségek autonómiatörekvéseinek megjelenítésére szolgálhattak. A

német és a ruszin nemzeti kisebbség egyébként önálló népbiztosságot is kapott, élükön az országos tanács

megválasztotta népbiztossal. Az alaptörvény szólt a nagyobb területet, akár több járást is magában foglaló

nemzetiségi övezetek külön jogairól, önálló kerületté szervezésének lehetőségeiről is, továbbá arról, hogy több

ilyen, területileg érintkező kerület nemzeti kerületben egyesülhet, ahol az önrendelkezés a belügyek,

azigazságszolgáltatás, az oktatásügy önálló vitelét jelentette már. Az alkotmány végezetül a nyelvhasználat

korábban már biztosított lehetőségének megismétlésén túl a helyi szervek vezetését e területileg többségi

nemzeti kisebbség képviselőire bízta.

Választójog

A választójog feltételeinek megfogalmazása az új hatalom első tennivalói között szerepelt. A Forradalmi

Kormányzótanács e tárgyban már április 3-án kiadott XXVI. sz. rendelete, az úgynevezett „kisalkotmány”

leszögezte: választójoga csak a dolgozó népnek van, így választókká és választhatókká váltak – nemre való

tekintet nélkül – mindazok, akik 18. életévüket betöltötték, és a társadalom szempontjából is hasznos munkából

éltek. A munkások, az alkalmazottak és a Vörös Hadsereg katonái lettek tehát választók abban az országban,

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




ahol a korábbi évtizedekben a választójog a nyugat-európai fejlődési folyamattól évtizedekkel elmaradt. A

választójog kiterjesztése azonban ellentétes tendenciákat is hordozott, midőn kirekesztette a voksolás

lehetőségéből s így a politika formálásában való részvételből azokat, akik nyereségszerzés céljából

bérmunkásokat alkalmaztak (tehát a kis- és nagytőkéseket), a munka nélkül jövedelmet húzókat – s hogy a

felsorolás teljes legyen, sokat elárulva egyúttal a jogalkotók mentalitásáról is – a kereskedőket, a lelkészeket,

szerzeteseket. A „proletárválasztójog” egyébként titkos, ám közvetett voksolásról rendelkezett.

1.4. A DIKTATÚRA KÖZPONTI SZERVEI

A magyarországi Tanácsköztársaság központi és helyi szervei egy egészen új modellt jelentettek a magyar

alkotmányos életben. Gyökértelen konstrukciót, előzmények nélküli eljárási szabályokat hozott a bolsevik

mintájú államépítés.

A Szövetséges Tanácsok Országos Gyűlése

Az új típusú állam kialakítására törekvő politikai körök az állami élet központi szervét a Szövetséges Tanácsok

Országos Gyűlésében (SZTOGY) rajzolták meg. Az ideiglenes alaptörvény e testület felállítását közvetlen

választásokra bízta. A tagokat minden ötvenezer lakos képviseletében a megyei (kerületi) és városi tanácsok

választották, akiknek visszahívására a jogszabály lehetőséget adott. A delegáltak körét a budapesti

intézőbizottság 80 s a Népgazdasági Tanács választmányának 40 tagja egészítette ki.

Az Országos Gyűlés hatásköréről szólván a végleges alkotmány „minden nagy fontosságú állami ügy”, taxatív

felsorolásban tizennyolc kérdés, elhatározásánakjogát e testületre ruházta. Az alkotmány elfogadása, illetve

módosítása, a hadüzenet és a békekötés dolgában való döntés, valamint az ország határainak megállapítása

azonban kizárólagosan a gyűlés hatáskörébe tartozott. E tárgyköröknek megvitatása és a döntés kialakítása

semmilyen más szerv által, így az egyébként helyettesítő jog- és feladatkörben működő Központi

Intézőbizottság által sem volt átvállalható.

A nagy létszámú, törvényhozási feladatok ellátására hivatott testületetegyébként az állandó és folyamatos

működés amúgy nem jellemezte volna. Az alaptörvény ugyanis évente két ülésszakot tervezett meg csupán, s

ennél többszöri tanácskozásra abban az esetben kerülhetett csak sor, ha az ülés összehívását olyan kerületek és

városok tanácsai kérték, amelyek az ország népessége egyharmadának képviseletében működtek.

Az Országos Gyűlés üléseit a nyilvánosság előtt tartotta meg, s a tárgyalás a népbiztosokjelenlétében

bonyolódhatott. A tanácskongresszus (a köznapi nyelv a testületet e néven is megnevezte) tagjait megillette a

törvénykezdeményezés, az indítványozás, a vitákban való részvétel, a szavazás és a „képviselői” mentelemjoga.

Az alaptörvény s a rövid törvényhozási gyakorlat egyaránt elismerte az interpelláció intézményét.

Az ülések napirendjét egyébként az Országos Gyűlés fogadta el. A teljes plénum előtti tárgyalást bizottsági

megvitatás előzte meg. A szavazás általában nyíltan zajlott, de az érvényességhez a Gyűlésben legalább 100 tag,

a bizottsági döntések esetében pedig a tagok többségének jelenlétét írták elő.

A Szövetséges Központi Intézőbizottság

A tanácskongresszus ülésszakainak szünetében a politika mindennapi vitelére az alkotmány a Szövetséges

Tanácsok Országos Gyűlése által megválasztott Szövetséges Központi Intézőbizottságot (SZKIB) hatalmazta

fel. Az ország ügyeinek legfőbb operatív jellegű irányítása magában foglalta törvényhozói, végrehajtói és bírói

hatalom gyakorlását is, s e testület kezét az alkotmány mindössze a tanácskongresszus kizárólagos hatáskörébe

utalt tárgyak terén kötötte meg.

Az Intézőbizottság súlyponti helyét azonban nem csupán a fenti széles körű helyettesítő jogköre érzékeltette. Az

alkotmány számára önálló döntési jogot is biztosított, amelynek gyakorlása minden feltételtől mentesen

állapíttatott meg. Eszerint e testület rendeleteket alkothatott, megválasztotta a Kormányzótanács elnökét (s

személyében egyúttal saját elnökét is) s tagjait, illetve ugyancsak dönthetett a Központi Ellenőrző Bizottság

összetételéről. Az Intézőbizottság felhatalmazást kapott továbbá az alárendelt szervek, köztük a

Kormányzótanács rendeleteinek és aktusainak felülvizsgálatára és módosítására is.

Az operatív irányítás feladatkörében a testület a munkások, katonák és földművesek tanácsaira, illetve a

tanácsrendszer valamennyi szervére vonatkozóan nyert utasítási jogot. A Szövetséges Központi Intézőbizottság

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




hatáskörére vonatkozó sarkalatos rendelkezések érzékletesen mutatták, hogy a proletárok nevében fellépő

politika az államhatalmi és közigazgatási szervek között vajmi kevés különbséget tett. Figyelemre méltó

továbbá az a tény is, hogy az Intézőbizottság a fentiekben ismertetett jogkörét egyedi-kollektív szervek és

bizottságok egész hálója révén látta el.

A Szövetséges Központi Intézőbizottság alkotmányból folyó túlsúlyos szerepe ellenére működését nem

felelősségmentesen végezte. Működéséről, valamint az ország általános politikai-gazdasági helyzetéről,

illetveegyes más, de fontos tárgyakról az Országos Gyűlésnek beszámolással s ebből következően felelősséggel

is tartozott.

Az Intézőbizottság működésére egyébiránt az események kevés időt adtak. A legfeljebb 150 tagot számláló

testület, amelyben az országot lakó nemzeti kisebbségek számarányuknak megfelelő képviselethez jutottak,

néhány hetes tevékenysége során csupán két rendelet megalkotását végezte el. Elnöke – az alkotmány már

említett intézkedése nyomán – egyúttal a Kormányzótanács vezetését is ellátta.

A Forradalmi Kormányzótanács

A forradalom központi szerve, híven alapítói akaratához, tevékenységének első három hónapjában száznál jóval

több rendeletet kibocsátván, az életviszonyok széles körét rendezte. Intézkedéseinek egyik bevallott iránya a

régi struktúrák lebontására, a polgári állami mechanizmus felszámolására irányult. Gyors egymásutánban döntés

született a csendőrség, a rendőrség feloszlatására, a korábbi helyi szervek vezetőinek helyettesítésére.

Ugyanakkor lépések történtek a gazdaság átalakítására, a tulajdonviszonyok radikális átformálására, az

erőszakszervezet kiépítésére s az ítélkezés megszervezésére. Noha az intézkedések vélhető célzata az ún.

szocialista törvényesség biztosítását szolgálta, ez igencsak kis hatásfokkal valósult meg.

A Forradalmi Kormányzótanács – amely egyébként mandátumát a főváros munkástanácsától kapta – szervezetét

és személyi összetételét az első napoktól kezdve nagy és gyakori változások jellemezték. A testület élén elnök

állt, tagjaiként pedig az egyes szakigazgatási ágazatokat irányító népbiztosok funkcionáltak.

Kezdetben a Kormányzótanács kebelében belügyi, külügyi, igazságügyi, hadügyi, földművelésügyi,

közélelmezési, kereskedelemügyi, szo- cializálási, munkaügyi, pénzügyi, közoktatásügyi, valamint a német és

ruszin népbiztosságokat állítottak fel, ám már április első napjaiban is több népbiztosság átszervezésére,

megszüntetésére s újak szervezésére sor került.

A tanácskongresszus működése s az alkotmány elfogadása nyomán a Forradalmi Kormányzótanács nemcsak

nevében, de funkciójában s hatáskörében is jelentős változáson ment keresztül, és amint láttuk, a

Tanácsköztársaság első heteiben-hónapjaiban központi hatalmi és igazgatási szervként tevékenykedett. A

„proletárhatalom” számára hosszú időre szánt alaptörvény azután véglegesítette a Kormányzótanács szervezetét

s a népbiztosságok rendszerét. Az alkotmány szövege kilenc népbiztosságot intézményesített: a Népgazdasági

Tanács mellett a belügyi, külügyi, hadügyi, igazságügyi, közoktatásügyi, népjóléti és közegészségügyi, a német

és a ruszin népbiztosság alkotmányos rögzítése történt meg.

Az újabb alkotmányjogi rendezés következtében a Kormányzótanács (immáron a forradalmi jelző nélkül)

valójában, mint az új hatalmi struktúra kormánya, a SZTOGY és a SZKIB utasításainak, irányításának

megfelelően tevékenykedhetett. Ez utóbbi testület befolyását azzal is érvényesíthette, hogy a Kormányzótanács

tagjainak megválasztása csupán általa történhetett meg, jóllehet az egyes népbiztosságok vezetésével, valamint a

Népgazdasági Tanács főosztályainak irányításával a Kormányzótanács tagjait maga bízta meg.

A kormánynak tekintett s akként is tevékenykedő Tanács számára a hatalom s annak írásba foglalt jogi

alapdokumentuma túl nagy mozgásteret nem biztosított. A népbiztosok ugyanis az Országos Gyűlés és az

Intézőbizottság szoros ellenőrzése alatt álltak, e szervek utasítását kötelesek voltak teljesíteni, s fontosabb

államügyekben csupán rendkívüli esetekben intézkedhettek a felettes hatóságok tudta nélkül. Az állandónak

szánt kontroll azonban nem érintette a Kormányzótanács és tagjai önálló jogalkotási hatáskörét. A végleges

alkotmány továbbra is fenntartotta a Kormányzótanács rendeletalkotási jogát, igaz, ezek ekkor már nem bírtak

törvényi erővel, míg a népbiztosi rendeletek a mai miniszteri rendeletekkel rokoníthatók.

A Népgazdasági Tanács

A központi irányítás legszembetűnőbb átalakítása május havában következett be, midőn a Népgazdasági Tanács

létrehozásával a gazdasági élet egységes parancsnoklására tettek kísérletet. E szervezetbe integrálták a korábban

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




önálló pénzügyi, közellátási, szociális, termelési és a földművelésügyi népbiztosságot. A tanács kifejezetten az

operatív irányítás szerveként működött, s elvi jellegű rendeleteket csupán a Forradalmi Kormányzótanács

egyetértésével adhatott ki.

Az alkotmány a gazdasági élet irányítására és szervezésére 1919 májusában életre hívott szerv – a Népgazdasági

Tanács – szervezetét s működési körét sem hagyta érintetlenül. Az alapdokumentum, bizonyosan e testület

nagyobb tekintélyét is megalapozandó, a népbiztosságok felsorolását a Népgazdasági Tanáccsal kezdte. A

véglegesnek szánt állapot szerint a Tanács kilenc főosztályt működtetett, s ide tagozódtak be mindazok a

korábbi önálló népbiztosságok, amelyeknek a termelés és a javak elosztása egységes irányításában kitüntetett

szerep jutott.

A Népgazdasági Tanács egyébiránt elnöksége és választmánya, vagyis testületi szervei működésétől

támogatottan fejtette ki munkásságát. Az elnökséget a főosztályokat irányító népbiztosok, továbbá ruszin és

német népbiztos kollégáik alkották, s e szerv valósította meg a Tanács rendelkező hatalmát. ANépgazdasági

Tanács elnökét és helyettesét a Kormányzótanács nevezte ki, s ugyancsak az úgynevezett tanácskormány döntött

az egyes főosztályok vezetésével megbízott népbiztosok személyéről is. A választmány az alkotmány szerint 80

főből álló testületként működött, jórészt szakszervezeti képviselőket találunk soraikban, s e testületnek az

alaptörvény alapvetően véleményezési jogkört biztosított.

A Népgazdasági Tanács feladatának sikeres teljesítését szem előtt tartva az országot gazdasági kerületekre

tagolta, s ezekben kerületi népgazdasági tanácsok támogatásával látta el munkáját.

1.5. A TANÁCSKÖZTÁRSAÁG HELYI SZERVEI: A TANÁCSOK

Közvetett választások

A Tanácsköztársaság megszüntette a hagyományos polgári önkormányzatokat, és a szovjet gyakorlatnak

megfelelően az államigazgatás feladatait az ún. tanácsokra bízta. A tanácsok választással jöttek létre, de csak az

alsó szintű tanácsokat, a községit, a városi és a budapesti kerületi tanácsok tagjait választották meg közvetlenül.

Az ennél magasabb szintű tanácsok tagjait az alsóbb szintű tanácsok delegálták saját tagjaik köréből: Budapest

500 tagból álló központi tanácsába a területi tanácsok lakosságuk számaránya szerint küldhettek tagokat (500

tag után 1 tanácstagot).

Ajárási tanácsot a falusi és a városi tanácsok tagjaiból állították össze. A falvak és a járással határos városok

tanácsai minden 1000 lakos után egy-egy tagot delegálhattak. Azok a városok, amelyek ugyanazon megye több

járásának területével határosak, mindegyik járás tanácsába küldhet- tek tagot.

A megyei tanácsok tagjait a megye területén lévő városok, járások és törvényhatósági jogú városok tanácsai

választották (5000 lakos után 1 tanácstagot).

A tanácsok választása – értelemszerűen – fokozatosan történt. Elsőként a falusi és városi tanácsokat választották

meg közvetlenül, ezután ajárási, majd a megyei tanácsok, végül a Szövetséges Tanácsok Országos Gyűlésének

tagjai kerültek sorra. Ezzel a komplikált és közvetett választási rendszerrel vélték kiküszöbölhetőnek a

„meglepetéseket”. Amúgy a választójogból kizárták az ún. kizsákmányolókat: akik bérmunkásokat alkalmaztak,

munka nélküli jövedelemből éltek, kereskedéssel foglalkoztak, továbbá a lelkészeket, szerzeteseket és az

elmebetegeket. Így a lakosság 50%-a, azaz 4,5 millió állampolgár kapott csak választójogot, akiknek

hozzávetőlegesen a fele vett részt a választásokon. Budapesten egyes kerületekben nagyobb volt a részvétel, de

a falvakban csak 20% körüli. A szavazás csak a városokban volt titkos, a falvakban nyíltan szavaztak. Kizárólag

a központilag előírt kötött listára lehetett szavazni. Végül a Kormányzótanács csak azokat a tanácsokat és

intézőbizottságokat ismerte el, amelyeket a „forradalmi proletariátus” választott meg. Ott, ahol nem ez történt

meg, utólag adminisztratív úton „korrigálták” az eredményeket (például Budapesten a VIII. kerületben és több

dunántúli településen).

Visszahívás

A választók ugyanazon a módon, ahogy a tanácstagokat választották, új szavazással elvileg visszahívhatták

volna tanácstagjaikat, akiknek mandátuma egyébként is csak 6 hónapra szólt.

Intézőbizottságok

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




A tanácsok saját tagjaik sorából intézőbizottságot (direktórium) választottak, amely mint általános hatáskörű

szerv látta el a tényleges államigazgatási feladatokat. Ezért minden olyan feladat a hatáskörébe tartozott, amit

külön jogszabály nem rendelt valamilyen más szerv kizárólagos jogkörébe. Az intézőbizottságok határozatait a

tanácsok hatályon kívül helyezhették. A direktóriumok ezzel hármas, a tanácsok kettős alárendelt ségben

működtek. E hierarchikus rendszer az ún. demokratikus centralizmus elve szerint működött, amely lehetővé

tette, hogy a felettes szerv korlátlan jogkörrel hivatalból semmisítse és változtassa meg az alsóbb szintű szerv

határozatait (reformatórius jogkör). A magasabb szintű tanácsok és intézőbizottságok rendeletei pedig

kötelezőek voltak az alsó szintűekre.

A központi hatalom és a helyi tanácsok közti ellentmondásokat politikai biztosok kiküldésével próbálták

feloldani. A megyei tanácsokat és az intézőbizottságokat a belügyi politikai biztosok útján ellenőrizték.

A tanácsok, amelyek laikus elemekből álltak, ritkán üléseztek, az ügyeket ténylegesen az intézőbizottságok

vitték.

2. 2. A NYILAS DIKTATÚRA (1944)

Szálasi Ferenc, a kassai származású honvédtiszt az I. világháborút és a magyar forradalmakat követően

alakította ki hungarista ideológiáját, s szervezte meg Magyarországon a nemzetiszocializmus

eszmerendszeréhez igazodó magyar mozgalmat, illetőleg szervezeteket. 1935-ben alapította meg a Nemzeti

Akarat Pártját, majd a Nemzetiszocialista Magyar Párt – Hungarista Mozgalom utódpártjaként 1939-ben a

Nyilaskeresztes Pártot. A német politika Szálasit a Horthy képviselte rendszer alternatívájaként tartotta számon,

s amikor a német hírszerzés tudomást szerzett Kállay Miklós angolszász béketapogatózásairól, Szálasi terveinek

megvalósítása reális közelségébe került.

2.1. MAGYARORSZÁG NÉMET MEGSZÁLLÁSA

Kormányváltozások

Magyarország katonai megszállása (1944. március 19.) után a kormányzó kénytelen volt elfogadni Kállay

Miklós miniszterelnök lemondását. A német követelésre kinevezett Sztójay Döme és szélsőjobboldali kormánya

közvetlenül Edmund Veesenmayerrel, a Budapesten székelő birodalmi megbízottal tartotta a kapcsolatot,

ellentmondás nélkül teljesítve a német kéréseket. Feloszlatták a baloldali pártokat, lehetetlenné tették a polgári

ellenzéki pártokat, a Gestapo Magyarországon is működni kezdett, s több ezer politikust tartóztattak le. A

németbarát és a szélsőjobboldali újságokat leszámítva valamennyi újságot betiltottak, a zsidóság ellen minden

korábbi elképzelést felülmúló intézkedéseket hoztak. Munkába lépett a Judenkommando Adolf Eichmann

vezetésével, megkezdték a zsidóság deportálását Auschwitzba.

Német katonai közigazgatás Magyarországon

A német csapatok Magyarország megszállását követően birtokukba vették a stratégiai fontosságú helyeket:

repülőtereket, hidakat, közlekedési csomópontokat, rádiót, rendőrkapitányságokat. A német irányítás élére Adolf

Hitler kancellár Edmund Veesenmayert nevezte ki Magyarországra mint követet és birodalmi megbízottat, aki

„felelős a magyar politika minden fejleményéért”. Utasításában ez állt: „A birodalom teljhatalmú megbízottja

gondoskodjék arról, hogy az ország teljes közigazgatását – még a német csapatok ott-tartózkodásának idején is –

az o irányítása alatt álló kormány intézze azzal a céllal, hogy az ország minden erőforrását, elsősorban annak

gazdasági lehetőségeit, a közös hadviselés érdekében maximálisan kihasználja.” Ezért minden magyarországi

polgári szervet a birodalmi megbízottnak rendeltek alá.

Amagyar hadsereg élére is német főtisztet neveztek ki, német összekötő tisztek kerültek minden magyar katonai

egységhez, akik a közvetlen ellenőrzést biztosították. Magyarország elveszítette szuverenitását. Hitlerrel kötött

megállapodása értelmében a továbbra is hivatalban maradó Horthy Miklós kormányzó, a német igényeknek

megfelelő kormányt nevezett ki, hogy az együttműködés zökkenőmentes legyen. Lecserélték viszont a

főispánok, polgármesterek jó részét. A Nemzeti Bank, a Rádió, a kormánylapok, a fontos intézmények élére a

németekkel együttműködő vezetőket neveztek ki.

2.2. A HUNGARISTA HATALOMÁTVÉTEL

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




Nyilaskeresztes Párt

Veesenmayer már augusztusban jelezte Szálasinak az esetleges hatalomátvétel lehetőségét. Szálasi és a

Nyilaskeresztes Párt volt az utolsó ero, amely hajlandó volt a német háborús politika feltétel nélküli

támogatására s a hitleri vezetéssel való együttműködésre. Szálasi Ferenc pártja és hungarista mozgalma a

tisztikar fiatalabb generációja körében bizonyos fokú népszerűséget élvezett, szociális propagandája a

munkásság és kispolgárság rétegeit célozta meg, ideológiája igazodott a nemzetiszocializmus antiszemita

kampányához. A Nyilaskeresztes Párt rendelkezett a a hivatásos tisztek által kiképzett karhatalommal is

(Fegyveres Pártszolgálat), sot vezetésre többé-kevésbé alkalmas káderei is voltak, akik átvehették az ország

diktatórikus irányítását. Veesenmayer információinak megfelelően Szálasi Ferenc már szeptember 13-án

megbízott egy törzset a hatalomátvétel előkészítésével. Kidolgoztatta a honvédség, a rendőrség és a csendőrség

átállításának programját, kinevezte felelőseit, és „Országépítési program”-ot dolgoztatott ki. A német vezetés

már szeptember végén úgy döntött, hogy egy esetleges kiugrási kísérlet esetén Szálasi Ferenc kerüljön Horthy

Miklós helyébe. Nyomban ezután megkezdődtek a hungarista mozgalom vezetőjével a konkrét hatalomátvételi

tárgyalások.

A fegyverszüneti proklamációk

Az október 15-i fegyverszüneti proklamáció alkalmat adott a terv reali- zálására. Horthy a sikertelen kiugrási

kísérlet után német őrizet alá került, s 1944. október 16-án német ösztönzésre Szálasi Ferencet, a

Nyilaskeresztes Párt vezetőjét nevezte ki kormányfővé. Egyúttal lemondott kormányzói tisztéről.

A magyar alkotmányjog szerint (1937:19. tc.) a kormányzói tiszt megüresedése esetén össze kell hívni az

Országtanácsot, melynek tagjai a miniszterelnök, a törvényhozás két házának elnöke, az ország hercegprímása, a

Királyi Kúria és a Közigazgatási Bíróság elnökei, valamint a hadsereg főparancsnoka. Szálasi e grémium előtt

tette le a miniszterelnöki esküt. Az államfői tiszt rendezésével kapcsolatban ideiglenes megoldást fogadtatott el

a tanáccsal: Kormányzótanács néven ideiglenes államfői testületet alakítottak.

Nemzetvezető

A hatalomátvétel két héttel később a miniszterelnöki megbízással teljesedett ki. Az Országtanács Szálasi

indítványára október 27-én egyesítette az államfői és miniszterelnöki funkciót. Az 1944. november 3-ára

összehívott országgyűlés, ahol a képviselőház 372 tagja közül megjelent 55 szélsőjobboldali képviselő

megszavazta a közjogi változtatást. Szálasi a csonka parlament előtt is letette az esküt. Mindez ünnepélyes

formában történt, még a szent koronát is igénybe vette a megváltozott pozíció nyomatékosítására. A 3668/1944.

ME rendelet alapján formai ellenőrzést gyakorló (két miniszter és egy képviselőből álló) kormánytanács

„felügyelete” mellett a miniszterelnöki megbízatás mellé megszerezte a „nemzetvezető” státusát is. Ezzel a

német vezérelvhez hasonló módon magára ruházta a kormányzó jogkörét, a hadsereg főparancsnoki tisztével

együtt. Diktátori hatalmát a „felelősség” ígéretével vette át.

2.3. A HUNGARISTA MUNKAÁLLAM SZERVEZETE

Szálasi Ferenc koncentrált uralma szakítást jelentett a magyar alkotmányfejlődéssel és közjogi tradíciókkal. A

hungarista vezető a magyar polgári államfejlődéstől távol álló, a magyar megoldásoktól idegen, zavaros ter-

minológiájú hatalmi berendezkedést hívott életre. A Hungarista Munkaállam elnevezést viselő új berendezkedés

az olasz fasizmust és a német nemzetiszocializmust leképező magyar hungarista ideológia szervezeti

megjelenítője lett.

Hungarizmus

A Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom eszmerendszerének középpontjában a totális nemzet

megvalósítására törekvés állt. A totális nemzet a nacionalizmus és szocializmus összhangján nyugszik, s

megvalósítója a Kárpát-Duna Nagyhaza vezető népe, a magyar, mely a Kárpát-medence népeit a Pax Hungarica

védőernyője alá vonva vezetné. A vezetésre hivatott magyar nép irányítaná a csatlakozott nemzetiségek

részvételével alkotott államot. A Nagyhaza alapítói a talajgyökeres és honképes emberek, kik erejüket a

munkaállamban egyesítik. A hungarizmus ideája a nacionalista keresztény modell volt, amelyik mindenféle

ateizmust tagadott és támadott. Az antiszemitizmust „továbbfejlesztve” aszemitizmust hirdetett, vagyis a

teljesen „zsidómentes” társadalmat tűzte célul.

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




Munkaállam

A hungarizmus célja az osztályharcot kiküszöbölő, a munkások és vezetők ellentéteit föloldó korporatív

szerkezetű államberendezkedés, mely a nemzetgazdálkodás érdekében integrálja a dolgozókat. November 8-án

Szálasi Ferenc közzétette a „Dolgozó Nemzet Hivatás Rendje” nevű programját, amely az olasz fasizmus

korporációs elméletéhez hasonló elképzeléseket tükrözött. Minden olyan egyesületet, amely korábban

érdekvédelemmel foglalkozott, betiltottak, és helyettük 14 rend felállítását rendelték el (például munkások,

parasztok, kereskedők, katonaság, egészségvédők, anyák rendje). A nemzetvezető magát a „szövőmunkásnak”

nyilvánította, és a munkások rendjének vezetésével bízta meg. Ígérte a magántulajdonú termelőeszközök

igénybevételét, a szociális gondoskodást, a gyárakba üzemi tanácsot, a földművesek gép- és hitelellátását is.

Az állam formáját illetően a nyilaskeresztes vezetés nem tervezett változtatásokat. A szentkorona-eszme és az

ezeréves magyar államiságra épített jogfolytonossági felfogás képezte a legitimáló ideológiát a magyar

alkotmánytörténettől teljesen idegen modell meghonosításához.

A nemzetvezető jogköre

A képviselőház november 2-ra hirdetett ülésén a képviselők hatodának jelenlétében jóváhagyta az Országtanács

döntésén nyugvó törvényjavaslatot, melyet a felsőház másnap ellenszavazat és módosítás nélkül elfogadott, s

ezzel törvényerőre emelte a nemzetvezető jogosítványairól szóló tervezetet (1944:10. tc.). Ajogszabály a

nemzetvezető jogkörébe utalta a kormányzó jogosítványokat, s arra az esetre, ha nem nevez ki miniszterelnököt,

a kormányfői hatáskört is. Ily módon megvalósult a hatalomkoncentráció az államhatalom csúcsán: a

miniszterelnöki és az államfői jogkört Szálasi sikerrel egyesítette. Ezzel a Nyilaskeresztes Párt vezére sikerre

vezette a pártdiktatúrára vonatkozó elképzeléseket megvalósítani szándékozó hungarista mozgalmat.

A Nemzeti Összefogás

Horthy Miklós kormányzótól nyert megbízás alapján alakult meg 1944. október 16-án a Nemzeti Összefogás

Kormánya. Szálasi Ferenc kormányában hét tárcát a Nyilaskeresztes Párt, hármat a Magyar Élet Párt

szélsőjobboldali tagjai és egy-egy minisztériumot a Nemzeti Szocialista Párt és a Magyar Megújulás Pártja

kapott. Két miniszter párton kívüli tábornok volt.

Nemzetvezetői munkatörzs

A kormány mellett a totalitárius pártdiktatúrának megfelelően „ár nyékkormány” működött, jóllehet a

végrehajtó hatalom mindenestül a párt befolyása alá került. Az ún. nemzetvezetői munkatörzs a párt vezető

apparátusából alakult. A nemzetvezetői munkatörzset a nemzetvezető helyettese, a munkarendvezető irányította.

A munkatörzs keretében nemzetpolitikai irodák alakultak, melyek átvették a minisztériumok jogkörének

jelentős részét (Államjogi Iroda, Dolgozó Nemzet Irodája, Fegyveres Nemzet Irodája, Kultúriroda,

Nemzetbiztonsági Iroda, Nemzetgazdasági Iroda, Nemzetvédelmi Iroda, Népközösségi Iroda, Országépítési

Iroda, Parasztiroda, Pártiroda, Számonkérő Iroda, Személyügyi Iroda, Világnézeti Iroda). Az irodák

leghírhedtebbike az Országos Számonkérő Iroda (más néven Számonkérő Iroda, Nemzeti Számonkérő Szék)

nyilas bírói és vizsgáló szervezet a közalkalmazottak, hatósági személyek, közintézmények ellenőrzésére

szolgált. A totalitárius berendezkedésnek megfelelően a hungarista mozgalom pártja meghatározó szerepet

töltött be az államügyek vitelében. Amagyar államgépezet a lényegesebb pontjain megkétszereződött: az állami

szervek mellett és nekik megfelelően megszülettek a valódi döntéseket hozó pártszervek; másutt pedig a párt

beszivárgott az állami mechanizmusba. A Nyilaskeresztes Pártnak különleges pozíciót biztosítottak: a

pártmegbízottak, pártszervezetek átvették az állami szervek politikai irányítását és ellenőrzését. Konfliktusok

esetére Szálasi Ferenc megelőlegezte döntését: „Én mindig a pártnak fogok igazat adni.” A Nyilaskeresztes Párt

kettős értelemben is az államszervezet meghatározójává vált. Azt a tételt, hogy a „párt az államhatalom

ellenőrző szerve”, biztosította a párt szervezeti jelenléte az államéletben. Egyfelől a kormánygépezet és a

közigazgatás szerveire rátelepülve, abba beépülve folyamatos politikai ellenőrzést gyakorolt az állam működése

fölött (ún.pártmegbízottak, akika minisztériumokban például az elnöki osztályok vezetői lettek, a helyi

közigazgatás egyikfő felelőse a párt helyi megbízottja, titkára, vezetője). Másfelől a párt egy sor államfunkciót

egyszerűen átvett a közigazgatástól. Így példának okáért lényegében kisajátította az állambiztonsági

tevékenységet: azt nagy részben a Nyilaskeresztes Párt szervei látták el. A nyilaskeresztes pártszolgálat, a

fegyveres nemzetszolgálat, a Nemzeti Számkérő Szék, a nemzeti számonkérő különítmény, a tábori biztonsági

szolgálat a hagyományos állambiztonsági szerveket perifériára szorította, s tetszése szerint intézte a

nyomozásokat, kihallgatásokat, toloncolásokat és internálásokat, felelősségre vonást és büntetést (közöttük

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




olyan eszközökkel, mint a „fel- koncolási jog” a „tizedelés”, a családok és rokonok kollektív felelősségének

bevezetése). A párt kizárólagosságát garantálta továbbá az a belügyminiszteri rendelet, mely még a szövetséges

szélsőjobboldali politikai pártok működését sem engedélyezte, s így meghonosította az egypárti diktatúrát. A

párt kebelében jöttek létre a hungarista állam legfelsőbb irányító-koordináló szervei is a végrehajtó hatalom

körében: az államvezérkar, a nemzetvezérkar és a szakvezérkarok.

Az állam megkétszereződése

Az egybehívott országgyűlésben mindössze néhány tucat szélsőjobboldali képviselő jelent meg, a felsőházat

pedig a működőképesség érdekében ki kellett egészíteni új tagokkal. A hungarizmus hatalomgyakorlására ez a

jelképes törvényhozó szervezet aligha lehetett veszélyes. Miután 1944. november 2-án a képviselőház, 3-án

pedig a felsőház jóváhagyta a miniszterelnök, a nemzetvezető és a vezető személyének összevonását, a „csonka”

országgyűlés szerepe formálissá vált. Minden fontosabb kérdést rendeletekkel szabályozott a kormány. Az

országgyűlés csonkán ugyan, de működött. Hovatovább persze csak a legodaadóbb szélsőjobboldali képviselők

maradtak hű tagjai a törvényhozásnak; lényegében arra szolgáltak csupán, hogy Szálasi Ferenc „alkotmányos”

helyét tradicionális állami szervként szentesítsék.

Csonka országgyűlés

A csonka országgyűlés mellett azonban (miként a kormány mellett anemzetvezetői munkatörzs), mintegy

garanciaként megszervezték a Törvényhozók Nemzeti Szövetségét, melybe a Magyar Élet Pártja, az Erdélyi

Párt, a Magyar Megújulás Pártja, a Nyilaskeresztes Párt, a Magyar Nemzeti Szocialista Párt, a Nemzeti

Szocialista Front és a Volksbund szélsőjobboldali képviselői kerültek be. A felsőház szinonimájaként

megalakult a Felsőházi Tagok Nemzeti Szövetsége is.

Törvényhozók Nemzeti Szövetsége

A polgári közigazgatást alárendelték a katonainak. A főispánokjelentős részét leváltották, és újakat neveztek ki.

Ugyanez történt minden fontos intézmény élén. A közalkalmazottak esküt tettek Szálasira Ferencre. Szálasi

idegen hatalmat kiszolgáló diktatúrájának fő feladata volt, hogy az ország utolsó tartalékait is mozgósítsa a

német katonai céloknak megfelelően. Ennek alapján a nyilas vezetés, ahogy csökkent az ország területe, úgy tett

a lakosságot egyre megterhelőbb és egyre kapkodóbb intézkedéseket. A kormány (10-70 éves korig) teljes

mozgósítást rendelt el, és az egész országot hadműveleti területté nyilvánította (4800/1944. HM rendelet).

Felemelték a hadi hozzájárulás mértékét, csökkentették az élelmiszer-fejadagokat. Ötvenezer munkaszolgálatost

indítottak útnak nyugat felé. Az egyre anarchikusabb állapotok felett a nemzetvezető mind több miniszter és

kormánybiztos, új irodai főnök kinevezésével próbált úrrá lenni. Karrieristák és a pártjába tömegesen tóduló

szerencsevadászok lepték el az állam különféle pozícióit. A háborús körülmények ellenére a pártvezér-államfő

igyekezett megvalósítani nemzetiszocialista programját, amiből idő híján leginkább deklarációkra futotta. A

4060/1944. ME rendelettel megszüntette a feudális eredetű címek használatát (például „főméltóságú,

nagyméltóságú, méltóságos, nagyságos, tekintetes”). Betiltotta az „úr” megszólítást is.

A Nemzeti Számonkérés Szervezete

A Nemzeti Számonkérés Szervezete elnevezésű nyilas különítmény a Nyilaskeresztes Párt katonai-politikai

szervezete volt, melynek feladata volt a hungarista mozgalom, a Hungarista Munkaállam elleni cselekmények,

szervezkedések, magatartások leleplezése és megtorlása. A formailag a Belügyminisztérium szervezetébe

beépülő és D-alosztályként nyilvántartott pártalakulat számos békepárti csoportosulást és baloldali

szervezkedést felszámolt.

Országépítési Bizottság

Az Országépítési Bizottság elkészítette az ország átalakításának tervét, melyben központi szerepet a

kormányszékek játszottak volna. Eszerint az ország megyeszékekre, falu-, illetve községszékekre oszlott volna,

melyek élén a nemzetvezető által kinevezett kormányszéktartók tevékenykedtek volna. A program azonban

megmaradt a terv szintjén: 1944 decemberében, a szovjet ostromgyűrű budapesti bezáródása előtt a

nemzetvezető és a nyilas kormányzat a Dunántúlra költözött, majd a gyors ütemben előrenyomuló orosz Vörös

Hadsereg elől menekülve március 29-én elhagyta az országot.

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




3. 3. A SZOVJET TÍPUSU ÁLLAMBERENDEZKEDÉS MAGYARORSZÁGON (1949-1956)

3.1. A SZOVJET TÍPUSU ÁLLAMBERENDEZKEDÉS MAGYARORSZÁGON

Az európai alkotmánytörténet megrázó hatású eseménye volt a szovjet terjeszkedést kísérő, kikényszerített

államszervezeti változtatások sora. Kelet-Közép-Európában egy jellegzetesen keleti, az európai fejlődési

modelltől idegen tradíciókra építkező s erősen ideologikus államalakulat jelent meg. Első formájában

megvalósítói nem voltak tekintettel a történelmi különbségekre, a kulturális eltérésekre, s a szovjet mintát

adaptációs erőfeszítések nélkül, a maga perifériálisan keleties darabosságában telepítették rá a régió népeire. A

szovjet diktatúra fogalmának egyértelmű elméleti meghatározása – szemben a 20. századi totális diktatúrával –

még mindig tudományos viták tárgya. Az utóbbi évtizedekben a megélénkülő politológiai polémiák

eredményeként több vélemény is megfogalmazódott az ún. szovjet típusú állam meghatározására, ami módot ad

e 20. századi modell vázlatos ismertetésére.

Ideológiai alap

A szovjet modellt „építő” ún. szocialista államok a 19. század legnagyobb hatású szocialista tanítását, a

gyakorlati politika szerint Lenin által alapvető pontokon átdolgozott marxi elméletet igyekeztek megvalósítani.

A marxizmus egy történelmi léptékkel mérve viszonylag rövid korszak, a szabadversenyes, individuálliberális

kapitalizmus tagadására épült. Elvetette a liberálkapitalizmus alapját alkotó magántulajdont és az önszabályozó

piacot, helyette a magántulajdon megszüntetését és a központi elosztást tűzte ki célul. Az államilag szervezett

társadalom helyett hosszabb távon állam nélküli formációt; jogrendszer, jogállamiság helyett a jog elhalását

jósolta.

Marx és Engels a történelmet a társadalmi osztályok között a tulajdonlás és a termelés ellenőrzéséért folyó

harctörténetekként fogta fel. A marxizmus tanai szerint az osztályellentétek ott éleződnek ki leginkább, ahol a

termelőerők a legfejlettebbek, vagyis a legerősebb kapitalista társadalmakban. A szocialista államberendezkedés

azonban az elmaradott agrárállamokban és nem az erős proletariátussal rendelkező ipari társadalmakban jött

létre.

A marxi ideológia – szemben a legtöbb modern ideológiával, amely racionális reformokkal, alkotmányos

eszközökkel kívánt változtatásokat elérni a társadalmi szerkezetben – kezdettől fogva hirdette, hogy az új

társadalmi rendszer csak forradalom útján valósulhat meg. Vulgárváltozata a szegényeknek a gazdagokkal

szemben érzett idegenkedését igyekezett célba venni. Bibó István megállapítása szerint: „A marxizmus magát

tudományként megjelenítő és a történelmet mozgató cinikus osztályérdekeket leleplező okfejtése mögött igazán

lényeges egy mélyen indulati magatartás.”

Így bár elméleti előzményként Marxra hivatkoztak, a szovjet típusú diktatúrák valójában nem a lényegi marxi

tételek gyakorlati megvalósítására törekedtek. Milovan Gyilasz jegyezte meg gúnyosan, hogy Nyugaton sokkal

több szocialista elem valósult meg, mint a magukat szocialistának valló társadalmakban, Keleten a hatalom

birtokosai elsősorban a marxi ideológia hatásos és mozgósító jellegű elemeit használták fel politikájuk

népszerűsítésére.

A szovjet diktatúra alapjai

A szovjet típusú diktatúra valójában a múltból örökölt orosz hatalomszervezési minták alapján épült föl. Nem az

eszmékben élő szocializmus öltött testet az 1917 októberében kirobbant szovjet államcsíny során, hanem a

világtörténelem eddig ismert legtotálisabb diktatúrája. A nyugati eszmerendszer az orosz körülmények között

csak külsődlegesen volt fellelhető.

Az orosz történelmi hagyományok alapján éppen az ezzel ellentétes fejlődés lett volna meglepő. Az európai

fejlődéstől elkülönülő, előbb Bizánc perifériájaként, később az aranyhorda részeként létező orosz államiságot a

történelem elzárta a nyugatias fejlődéstől, az általános európai tendenciák érvényesülésétől. E hatalmas

birodalom történetében mindvégig meghatározó volt a bizánci gyökérzetű despotizmus, nem alakult ki civil

társadalom, hiányzott a demokrácia intézményrendszere.

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




A cár egyeduralma évszázadokon keresztül megkérdőjelezhetetlen volt, nemcsak uralkodott országán, de annak

területét és lakóit sajátjaként kezelte. Az állami alkalmazottak nem köztisztviselők voltak, hanem az uralkodó

személyes szolgái, kiknek feladatuk teljesítésében a mérték a sikerességvolt, tekintet nélkül a lakosságot érintő

intézkedések súlyosságára. A cár egyben az egyház feje volt, a „harmadik Róma” küldetésének beteljesítőjeként

lépett föl. Ajog azonossá vált a politikai hatalommal, az állami akarattal. A társadalom körében a római jogi

hagyományokon képződött magántulajdon fogalma ismeretlen volt, mint ahogyan a jogképességgel sem

foglalkoztak. Hiányoztak a civil társadalom és az egyén szabadságának jogi alapjai. Mindez egyre erősödő

küldetéstudattal és nagyfokú nyugatellenességgel párosult. Az első világháború szörnyű élménye sok orosz

szemében diszkreditálta a Nyugatot, különösen a nyugati humanizmust és idealizmust.

A szovjet állam modellje

A szovjet típusú diktatúra modelljének kidolgozója és első gyakorlati megvalósítója Vlagyimir Iljics Lenin volt,

aki átépítette a cári állam centralizált apparátusát és bürokráciáját. Szigorú alá- és fölérendeltségű, szinte

feudális jellegű szervezet jött létre, melyet a klientúrarendszer, a személyi függés és a politikai szimbólumok

erőteljes használata jellemzett. A társadalom irányítását részben az erőszakra és megfélemlítésre, részben a jóléti

juttatások, illetve szankciók bonyolult, hierarchikus felépítésére alapozták. A szovjet uralmi rendszer a jóléti

juttatásokkal való ösztönzés és a megrovások széles skáláját hozta létre annak érdekében, hogy alattvalóit

engedelmességre késztesse.

Az a szűk hatalmi elit, amely szabad választásokon feltehetően nem tudta volna tartósan megtartani a hatalmat,

nem köthetett kompromisszumokat. Ahatalmon maradás biztosítása és a politikai meglepetések elkerülése

érdekében megkezdődött az élet valamennyi területének ellenőrzése. A mindenütt és mindenkor való ellenőrzés

óriási megfigyelő és végrehajtó apparátus működtetését igényelte. Törvények által nem korlátozott irányítás alá

kellett vonni azokat az intézményeket, amelyek korábban a magánélet szférájába tartoztak.

A hatalom egységének elve

A szovjet típusú diktatúra államformáját állandó ideiglenesség jellemezte, hiszen lényegében véve megszületése

óta permanens válságban volt. Többek között éppen ezért legfontosabb tézise a hatalom egységének elve. A

hatalommegosztás tételét elvetve, a törvényhozó, a végrehajtó, valamint a bírói hatalmat összpontosítva, azt egy

hierarchikusan és oligar- chikusan felépülő államszervezet csúcsszerveihez telepítette. A párt legfelsőbb szintjén

csakúgy, mint alsóbb szerveinél minden működést és minden döntést ellenőrzött és irányított. Az állami és

pártfunkciók összefonódtak. Megoldhatóvá lett, hogy minden közügyet illető kérdésben – legyen az

gazdaságpolitika, a társadalom vagy a kultúra területére eső probléma – a vezetők szűk köre döntött. A

társadalom feletti totális ellenőrzés végső biztosítéka a titkosrendőrség volt, amely az általános félelem

megteremtése érdekében a tényleges ellenségeken túl potenciális és önkényesen kiválasztott, vélt vagy valódi

ellenfelekkel is leszámolt.

A politikai pártok kialakulása jellegzetesen modern jelenség. A19. században a parlamentarizmus elterjedésével

és a választójog kiteljesedésével vált általánossá a kontinensen az érdekeket transzformáló politikai szervezetek

ezen sajátos formája. A kialakuló pártstruktúra pártjai kü- lön-külön csak a lehetséges politikai tényezők egyikét

vagy egy részét testesítették meg (a párt szót a latin pars, azaz rész szóból eredeztethetjük, az egy nagyobb egész

részére utal). A polgári modellben a társadalomnak kellett döntenie arról, hogy melyik pártnak (pártoknak)

szavaz bizalmat. A pártok tehát külön-külön csak a lehetséges politikai irányzatok és tényezők egyikét

testesítették meg.

Állampárt Bolsevik párt

A bolsevik típusú párt nem tekinthető pártnak a szó politikai értelmében. Nem választások révén, nem

meggyőzéssel, politikai alternatívaként, hanem forradalmi úton, erőszakos eszközökkel törekedett a hatalom

kizárólagos megszerzésére és birtoklására. Nem az egyik lehetséges programot ajánlotta, hanem az egyetlen

valódi igazság hirdetőjeként minden más nézetet negligálni igyekezett. Hatalomra kerülése után hamarosan

minden más pártot betiltatott, vagy működésüket egyszerűen lehetetlenné tette. Az egypártrendszer és

többpártrendszer közötti különbség nem mennyiségi, hanem minőségi. Az ún. állampárt a diktatórikus

berendezkedés szimbóluma lett: a politikai küzdőtér megszüntetésével megszűnt az egyetlen pártnak a polgári

demokráciákat jellemző pártjellege is. A párt funkciói ezután a hatalomkoncentráció eszközeként jelentek meg;

legfőbb jellemzői a formális legitimáció, a törvénytől és állami kötöttségektől függetlenül irányított

államszervezet és a „kézi vezérlés”.

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




Tömegpárt

Az eredetileg élcsapatnak tekintett pártok a hatalom megszerzése után legitimációs megfontolásokból is

hatalmas tömegpárttá duzzadtak. A párton belül ezután elkülönült az élcsapat élcsapata, a gondosan kiválasztott

káderek csoportja, amely hivatásos pártfunkcionáriusokból állt. A párt az állami szervekkel párhuzamosan

kiépült szervezeti hierarchiája révén ellenőrző funkciót is ellátott. Az „egypárt” lehetőségei az államéletben

szinte korlátlanok voltak. Az irányítási és döntési folyamatok nem váltak nyilvánossá, átláthatóvá.

Magyarország a szovjet érdekszférában

A cári birodalom hajdani nagyhatalmi politikája éledt föl a Szovjetunió terjeszkedési vágyában. AII.

világháború után a szovjet érdekszféra már nagyjából ugyanarra a területre terjedt ki, amelyek megszerzésére az

Orosz Birodalom első világháborús tervei irányultak. Program szerint a kelet-közép-európai országok is a

moszkvai vezetés közvetlen irányítása alá kerültek. AII. világháború után Magyarország, Bulgáriával,

Csehszlovákiával, Kelet-Németországgal és Lengyelországgal együtt, kénytelen volt tudomásul venni a szovjet

jelenlétet. Így Magyarországon is a szovjet típusú modellt honosították meg, ami kezdeti formájában totális

uralomként, a politikai rendszer minden területén nyers, kendőzetlen és kontrollálhatatlan hatalomgyakorlásként

jelent meg.

Magyarország a szovjet érdekzónába kerülve kiesett a 20. századi világgazdaság fő gazdasági, műszaki,

technológiai, tőke-, tudományos és műszaki, transzferáramából. A szovjet típusú diktatúra egy keleti (kelet-

európai) történeti, társadalmi és politikai sajátosságokra épült, sajátosan nemzeti képződmény, melyet a kelet-

közép-európai országok kénytelenek voltak saját társadalmaikban megvalósítani.

Modellkövetés

A szovjet típusú állami és társadalmi berendezkedés magyarországi meghonosítása, nem önkéntes

modellkövetésként, hanem az országra erőszakolt, oktrojált adaptációként értelmezhető. Hiba lenne persze

tagadni egyes politikai erok (főként a kommunista és egyes szociáldemokrata vezetők által képviselt irányzatok)

szimpátiáját az 1917 óta megtett nagyszabású társadalomátalakítás, az elmaradott cári Oroszország

szerkezetéből kiemelt, világhatalommá vált, expanzív és dinamikusnak látszó szovjet modell iránt. A

rokonszenv azonban hamarosan megfogyatkozott, a meglehetősen erőszakos szovjet gyarmatosító igények, a

kommunista párt vezetése által diktált erőltetett tempó a szovjet modellt rövid időn belül ellenszenvessé tette,

ami persze nem változtatott a tényen, hogy néhány esztendő leforgása alatt Magyarországon is teljes átalakulás

zajlott le az állami szférában.

Jóllehet a történelem bebizonyította, hogy a kelet-közép-európai országok számára nem jelentett a szovjet típusú

diktatúra modernizációs stratégiát, azonban kétségtelenül voltak látványos intézkedések és rendeletek, amelyek

fejlesztették a nehézipart, emelni igyekeztek a műveltség átlagos színvonalát. A szovjet típusú berendezkedés

európai változata erőteljesen támaszkodott a több száz éves nyugati humanista értékekből kialakított, még a

szovjet ideológiai befolyástól mentesen kialakult szociáldemokrata-kommunista elvekre. Sohasem hagyott fel a

társadalom elesett rétegeinek felemelésével, a – bár erősen formális és megkérdőjelezhető hatású –

szociálpolitikájával (aminek persze mellékesen eredménye lett az elitizmus elutasítása és a középszer

piadesztálra emelése). A szovjet típusú diktatúra erősen centralizált és a politikai akaratnak alávetett rendszere

képes volt arra, hogy elmaradott gazdasági és társadalmi körülmények között gyors iparosítást és látványos

mennyiségi növekedést produkáljon. Ez az erőltetett fejlődés azonban a rendelkezésre álló erőforrások

elpocsékolásávaljárt. Ráadásul bizonyos fejlettségi szint fölött különlegesen nagy áldozatok nélkül nem volt

lehetséges az eredményes iparosítás.

A magyar pártvezetés szovjet instrukció alapján pártközpontú, erősen centralizált politikai hatalmi rendszert

hívott életre, melyben a közhatalmat szigorúan alárendelte a kommunista pártnak. A hatalommegosztás elvét

elvetve a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat egy kézben összpontosították. Minden közügyet érintő

kérdést (a gazdaság, politika, társadalom vagy kultúra vonatkozásában) a központi politikai hatalom döntött el.

Ez pedig azonos volt a pártnak a Szovjetunióban kijelölt vagy jóváhagyott legfelső vezetésével.

A kizárólagosságra való törekvés szükségképpen a civil társadalom autonóm mozgásának kiiktatásával,

szabadságjogainak megvonásával történt. Ezzel egyidejűleg a párt nemcsak megszervezni igyekezett a

társadalmat, hanem megpróbálta saját képére és hasonlatosságára formálni, s ellenőrzése alá vonta a termelést és

az elosztást. A szükségletek kielégítését központilag irányította. A szovjet minta azonban – dacára a magyar

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




pártvezetők elszántságának és következetes erőszakos adaptációs kísérleteinek – nem tudta teljes mértékben

megsemmisíteni a tradíciókat, és nem tudta a demokratikus gondolkodást felszámolni. A formalizált

lehetőségeket megszüntette, az informálisat azonban nem tudta kiiktatni. „Bár a szisztéma azt célozta, hogy

felülről lehessen irányítani a társadalmat, gazdaságot, művészetet, sőt a szórakozást is a rendkívül centralizált

rendszer és transzmissziós szervei útján, a valóságban sohasem működött így. Az abszolutista központ sohasem

tudott mindent ellenőrizni, s a hierarchiában sosem alakult ki az a »felülről-lefelé« egyirányú forgalom,amely

áthatotta volna az egész társadalmat, s elért volna minden állam- pogárt. A centralizált apparátus és a

bürokratikus hierarchia az ellenkező irányban is működött valamelyest; közvetítette a lakosság szükségleteit és

kívánságait, elégedetlenségét és ellenállását” (Berend T. Iván). Amagyar társadalom ellenállása csupán néhány

évig biztosította a valóban totalitárius berendezkedést, az 1953-ban megindult politikai erjedés, majd az 1956-os

forradalom és szabadságharc után a modell módosult. A hatvanas években formálódó arculatú Kádár-

kormányzat megszüntette az irracionális terrort és a totális ellenőrzés rendszerének egy fejlettebb, kifinomultabb

változatát vezette be. A politikai célok reálisabbak, a felhasznált eszközök pedig differenciáltabbak lettek. A

vezető elit a kevésbé fontos ügyekben önmérsékletet tanúsított. Alapvonásokban ekkor is a szovjet politika

számított zsinórmértéknek, azonban a szovjet modellnek egy sajátos arculatú magyar változata jött létre.

3.2. AZ ALKOTMÁNY ÉS ALKOTMÁNYOSSÁG MAGYARORSZÁGON

Amagyar alkotmányfejlődés sajátosan szomorú vonása, hogy éppen amikor írott alkotmánya megszületett, akkor

veszítette el alkotmányosságát.

Az 1949. évi alkotmány

Magyarország történelmének első tartós hatást kifejtő „írott”, kartális alkotmánya 1949-ben készült el

(1949:XX. tv.). Az ún. sztálini alkotmány egyszerre vágta el a kötődéseket a magyar alkotmányfejlődéshez és az

európai alkotmányos értékekhez. Szembefordult a polgári demokrácia legfontosabb alapelveivel, a

jogállamisággal és a több ezer éves európai jogi kultúra vívmányaival.

A polgári államok a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmi ágak elválasztása és egyensúlyának elve a

szocialista alkotmányban a képviseleti, közigazgatási, bírói és ügyészi szervek felosztásává alakult át. A szovjet

jogtudomány az államhatalom egységének elvét vallotta, ahol a törvényhozás elsődlegességét deklarálta, és a

többi állami szerv között csak a munkamegosztás miatt alakult ki egyfajta tagozódás, szervezeti elhatárolódás.

Ennek ellenére a népszuverenitás letéteményese, az országgyűlés évente kétszer, esetleg háromszor ülésezett,

ekkor is csak néhány napig. Különösebb vita nélkül elfogadott néhány törvényt, miközben fontos rendelkezések

törvényerejű rendeletekben, alacsonyabb szintű jogszabályokban jelentek meg, amelyek mind párthatározatokon

alapultak. Megszűnt a költségvetés országgyűlési ellenőrzése és az Állami Számvevőszék is.

Az állampolgári jogokat ünnepélyesen deklarálták, elméletben még ki is szélesítették az ún. gazdasági, szociális

és kulturális jogokkal, de ezek valódi biztosítékok, jogi háttér, a megvalósítás komoly szándéka nélkül nem

érvényesülhettek. Persze megbízták a Minisztertanácsot ezeknek a törvényeknek az előkészítésével és az

Országgyűlés elé terjesztésével, de azegyesülési, gyülekezési jogról, a népszavazásról szóló törvények csak

nagyon vontatottan készültek el, vagy egyáltalán meg sem születtek. Mindez nem egyszerűen joghézag volt,

hanem a politikai gyakorlatot korlátozó törvényi szabályozás elkerülése. Ezzel az alkotmányosság eszméjét

alaposan meggyengítették. Elvileg hatályban maradt „Az emberi alapjogok hatályosabb védelméről” szóló

1946:X. tc., amely öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntette volna azokat a közhivatalnokokat, akik hivatali

eljárásuk vagy intézkedésük során megsértették volna az 1946:I. tc.-ben deklarált természetes és

elidegeníthetetlen emberi jogokat (személyes szabadság, jog az elnyomatástól, félelemtől és nélkülözéstől

mentes emberi élethez, a gondolat és vélemény szabadsága, a vallás szabad gyakorlása, az egyesülési és

gyülekezési jog, a tulajdonjog, a személyes biztonság joga, a munkához és méltó emberi megélhetéshez, a

szabad művelődéshez való jog, a részvétel joga az állam és az önkormányzatok életének irányításában). Nincs

azonban tudomásunk arról, hogy valakit is elítéltek volna ezen alapvető emberi jogok megsértése miatt.

Az alkotmány tartalmazott emellett olyan intézményeket is, amelyek ekkor még nem léteztek, mint például a

tanácsrendszer. Több meghatározása deklaratív funkciót töltött be, valóságos normatív tartalma nem volt.

Egyfajta jövőkép felvázolásával próbálta legitimálni a konstrukciót. „A Magyar Népköztársaságban minden

hatalom a dolgozó népé” [2. § (2) bek.], „megvalósul a munkásság és a dolgozó parasztság szoros szövetsége a

munkásosztály vezetésével” (3. §). „A dolgozó nép fokozatosan kiszorítja a tőkés elemeket és következetesen

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




építi a gazdaság szocialista rendjét” [4. § (2) bek.]. „A Magyar Népköztársaság megvalósítani törekszik a

szocializmus elvét: Mindenki képessége szerint, mindenkinek munkája szerint” [9. § (4) bek.]. „A dolgozók

munkájukkal, a munkaversenyben való részvételükkel, a munkafegyelem fokozásával és a munkamódszerek

tökéletesítésével a szocialista építés ügyét szolgálják” [9. § (3) bek.]. Ezt az 1949:XX. törvénybe foglalt

politikai programot csak fiktív vagy „nem realizált” alkotmánynak nevezhetjük.

Az államformára nézve a „népköztársaság” kifejezést találták megfelelőnek. „A Magyar Népköztársaság a

munkások és a dolgozó parasztok állama” (2. § [1] bek.). A „nép” fogalmából tehát-legalábbis deklaratív szinten

– kirekesztették azokat, akik nem voltak munkások vagy dolgozó parasztok.

Az alkotmány kidolgozása

Az 1949-es alkotmány rövid idő alatt készült el. A Minisztertanács Rákosi Mátyás elnökletével kiküldött

alkotmány-előkészítő bizottsága helyett a valóságban ketten: Beér János és Szabó Imre írták meg az

alkotmánytervezetet. Ez, mint a többi szocialista ország akkor készült alkotmánya, jórészt az 1936-os szovjet

alkotmány mintája alapján készült. Ezért is lett a magyar szöveg jó része egyszerű fordítás, amit így indokoltak:

„A Sztálini Alkotmányból merítettük azokat a marxista-leninista tudományos elveket, amelyek érvényesítése

nélkül szocialista alkotmányról nem lehet beszélni.” A tervezetet augusztus 5-én nyilvánosságra hozták. Ezután

az ország dolgozói négy napon át megvitathatták, majd 10-én már az Országgyűlés elé terjesztették, ahol 15

perces bizottsági ülés után, augusztus 17-én már Rákosi Mátyás előadói beszédével, megkezdték a plénum előtti

tárgyalását. Másnap a képviselők egyhangú lelkesedéssel fogadták el az előterjesztett alkotmányjavaslatot.

Hivatalos lapban 1949. augusztus 20-án hirdették ki, és a 75. § alapján ugyanezen napon hatályba is léptették.

Az 1949-es alkotmányt utóbb számtalan esetben módosították. Az 1950:IV. törvény az 1950:I. törvénnyel

létrehozott tanácsrendszerrel hozta összhangba az igazságügyi szervezetet (36. és 39. §-ok). Az 1953:VI.

törvény a Minisztertanács összetételét egészítette ki, létrehozta a Minisztertanács első elnökhelyetteseinek,

elnökhelyetteseinek intézményét, és kibővítette a Minisztertanácsot az Országos Tervhivatal elnökével (23. §).

Az 1954:VIII. törvény a tanácstörvényt előzte meg (1954:X. törvény 20., 25., 31., 33., 34. §). Az alkotmány

[akárcsak a szovjet alkotmány 145. cikke is] kimondta, hogy az alaptörvény módosításához kétharmados

többség [minősített többség] kell.

A Népköztársaság címere

1949-ben nemcsak új alkotmányt kapott az ország, hanem új címert is. Rákosi és köre egy olyan

címermegoldást választott, ami leginkább a szovjet tagköztársaságok címereire hasonlított. A pártvezető

utasítására szovjet mintára a címer leírása is bekerült az alkotmányba. Ez az ún. Rá- kosi-címer jellegében és

idegen szimbólumaival tagadta a nemzeti folytonosságot az internacionalizmus javára, nem hangsúlyozta a

történelmi hagyományokat, és vétett a heraldika szabályai ellen. Mivel címerpajzsot nem tartalmazott, ezért csak

funkciója révén volt címernek nevezhető. („A Magyar Népköztársaság címere: kétoldalt búzakoszorúval

egybefogott, kerek, világoskék mezőben kalapács és búzakalász; a mező felső részén a mezőre sugarakat

bocsátó ötágú vörös csillag, alján redőzött piros-fehér-zöld színű szalag.”) Az 1956-os forradalom

szimbólumává lett a nemzeti színű zászló, melynek közepéből a Rákosi-rendszer jelképének tekintett 1949-es

címert kivágták. (A forradalom intézkedései között szerepelt a Kossuth-címer visszaállítása. A Kádár János

nevével fémjelzett rendszer már nem tért vissza a forradalom előtti címerhasználathoz; az 1957:II. törvény egy

újabb, a nemzeti jelleget jobban hangsúlyozó címert illesztett az alkotmányba.)

Alkotmányjog vagy államjog

A szocialista jogelmélet a hatalmi ágak megoszlásának elvén túl tagadta a közjog és a magánjog szembeállítását,

nem ismerte el a civil társadalom önszerveződéséhez való jogát. A jogágak eredetét a társadalmi-gazdasági

viszonyokra vezették vissza. A polgári demokráciákban a magánjog az anyajogág, a szocialista államokban az

államjog vált a jogrendszer központijogává. Ajog középpontjába tehát az állam került. Jognak csak az számított,

amit az állami szervek kifejezetten annak tételeztek. Az államjognak alárendelve vezették le a többi jogágat: a

büntetőjog, polgári jog, munkajog, termelőszövetkezeti jog, családjog, pénzügyi jog stb.

Minthogy a szovjetjognak-mint deklaráltan magasabb rendű jognak- a terminológiáját kezdték használni az

ötvenes évektől kezdve, az államjog elnevezés vált uralkodóvá, az alkotmányjog kifejezés pedig háttérbe

szorult.

Emberi jogok vagy állampolgári jogok

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




A totális diktatúra keretei között fogalmilag kizárt az emberi jogok érvényesülése. A diktatúra

összeegyeztethetetlen az el nem idegeníthető és pozitív jogszabályokkal nem korlátozható emberi jogokkal. A

szovjet típusú diktatúrák hivatalos álláspontja szerint az emberi jogok kérdéseit a szocializmus viszonyai között

már megoldották, ezért sem részletes jogi szabályozásra, sem pedig széles körű garanciarendszerre nincs

szükség. Minthogy pedig az emberi jogok a legtökéletesebben a szocialista országokban érvényesülnek, hiszen

itt valósították meg a valódi néphatalmat, az emberi jogok szabályozása rendkívül szűkszavúvá és formálissá

vált, az alkotmány egyik fejezetére korlátozódott.

Az új jogi terminológia sokat elárult a valódi tartalomról is. Az 1949. évi alkotmány ugyanis „államosította” az

emberi jogokat. Átkeresztelte azokat állampolgári jogokká, és körüket egyben korlátozta azokra ajogok- ra,

amelyeket az állam kifejezetten ennek ismert el. Az állampolgári jogok definíciója is leegyszerűsített és formai

lett: állampolgári jog az, amit az állam ilyennek deklarál. A vezető elit annyira sem tartotta fontosnak az emberi

jogokat, hogy egyes fontosabb intézmények tartalmát törvényi szinten szabályozzák, részletesebben kifejtsék.

Formai szempontból tovább korlátozta az állampolgári jogok érvényesülését az alkotmánynak az a rendelkezése,

amely csak a „dolgozók” részére deklarálta ezeket a jogokat. Azt nem határozta meg, hogy kik vonhatók e

fogalom alá. Végül nem találhatunk sem az alkotmányban, sem a szocialista államjogi szabályozásban

rendelkezést arról, hogy miként lehet jogorvoslatot kérni a garantált jogok megsértőivel szemben. Az ENSZ

1948. évi Közgyűlésén ellenszavazat nélkül fogadták el az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, melynek 8.

cikke előírta: „Minden személynekjoga van az alkotmányban vagy a törvényben biztosított alapvető jogokat

sértő eljárások ellen a hazai bíróságokhoz tényleges jogorvoslatért folyamodni.” (Magyarországon ekkoriban,

miután az 1949:II. törvény megszüntette a Közigazgatási Bíróságot és a Hatásköri Bíróságot, még egy

minisztertanácsi rendelet is elegendő volt ahhoz, hogy bizonyos jogvitákat a bíróságtól elvonjanak, és egy

államigazgatási szerv hatáskörébe utaljanak.)

Az alkotmány nem deklarálta a magántulajdonhoz való jogot, ami a szabadságjogok gazdasági alapját is jelenti

egyben. A tulajdonjogi védelemhez szükséges volt a tulajdon erejének vizsgálata, hiszen csak a „munkával

szerzett tulajdont” ismerték el.

Gazdasági, szociális és kulturális jogok

A gazdasági, szociális és kulturális jogok meghirdetését a szocialista országok politikai propagandájuk

szolgálatába állították, és a nyugati országokkal folytatott irracionális versengésük közepette a

legfontosabbaknak minősítették. Tették mindezt annak ellenére, hogy ezeknek a jogoknak alegtöbbjét a

szegénység és az alacsony életszínvonal miatt nem tudták ténylegesen biztosítani.

A munkához való jog deklarálásával elvileg garantálta a rendszer a teljes foglalkoztatottságot. Ami jog volt, az

egyben kötelezettség is lett, hiszen általános munkakötelezettséget írtak elő. (Aki nem dolgozott, azt mint

„közveszélyes munkakerülőt” elítélhették.) Az állampolgári jogok jó része is a munkaviszonyhoz kötődött. Az

államosítások révén mindenki az állam alkalmazottjává lett, amivel korlátozottá vált a munkahely szabad

megválasztásának joga. A munkavállalónak munkaerejét az állam által előírt feltételek és bérek mellett kellett

áruba bocsátania.

Az egészségvédelemhez való jog szintén csak a „dolgozókat” illette meg, azonban a valóságban ez sem volt

minden szinten mindenki számára egyenlően hozzáférhető.

Művelődéshez és oktatáshoz való jog az állami oktatásban való kötelező részvételt jelentette, hiszen megszűntek

az alternatív (főképp egyházi) oktatási intézmények. Az oktatást „ingyenessé” tették, de sokszor felsőbb

elhatározás alapján dőlt el, hogy kik tanulhatnak tovább, szerezhetnek diplomát, szakmát maguknak.

Akiválasztás során a származás szerinti elbírálás és az állami és pártvezetés privilégiumai is érvényesültek. Az

egész oktatást alárendelték a rendszert szolgáló propagandának.

Állampolgári egyenjogúság

Már az alkotmány sem állt egyértelműen a törvény előtti egyenlőség elvén: „A Magyar Népköztársaság a

munkások és a dolgozó parasztok állama.” Nem említette tehát a lakosságjelentős részét kitevő egyéb

foglalkozásúakat, „a dolgozó nép ellenségeit” pedig megfosztottákválasztó- joguktól. Az „egyenlősítés”

érdekében látványos intézkedéseket tettek (vagyonelkobzások, kitelepítések). A hatalom hierarchikus felépítése

azonban elkerülhetetlenné tette a jogszabályokban is jelentkező különbségtételt. Elvileg az elosztás Lenin által

előírt szabály szerint történt: „Mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint”, de a hatalmi elit

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




szabta meg, hogy mi a munka értéke. A központi elosztás valójában nem eszköz, hanem cél, hiszen így minden

ember jövedelmét normatív alapon meg lehetett határozni. Nyílt jogegyenlőtlenség jelentkezett az egyre

terebélyesedő privilégiumok terén. Az állami és pártvezetést különjogok illették meg az ellátás, a lakáselosztás,

az üdülés, a gyógykezelés, a továbbtanulás területén. A másként gondolkodók viszont mindezeken a területeken

az átlaghoz képest is hátrányos helyzetbe kerültek.

Szabadságjogok

A szabadságjogok érvényesültek legkevésbé a szovjet típusú diktatúrában. A személyi szabadság és

sérthetetlenség területén nem valósulhatott meg az a polgári alapelv, hogy nem lehet korlátozni személyes

szabadságában olyan személyt, akinek cselekményét jogszabály az elkövetés előtt nem minősítette

bűncselekménynek. Szabadságvesztés-büntetést nem csak bíróság szabhatott ki. Bárkit bírói ítélet nélkül lehetett

internálni, börtönbe zárni. A büntetőeljárás során a terhelt jogait korlátozták. Az előzetes letartóztatás ideje

elvileg korlátlan volt, nem érvényesültek sem a kontradiktatórikus eljárás alapelvei, sem a védelemhez való jog.

A rendőrhatósági kényszerintézkedéseket alacsony szintű jogszabályok alapján foganatosították. A bírói út sok

esetben kizárttá vagy rendkívül korlátozottá vált. A személyi motozás, házkutatás, levelek, táviratok hatóság

általi ellenőrzése szinte mindig törvénytelenül történt. Az ÁVO (ÁVH) alkalmazottjai tudományos alapossággal

kidolgozott kínzási módszerekkel csikarták ki a beismerő vallomásokat, hamis tanúvallomásokat.

Az ellenőrzés szigorú rendszerében nem volt biztosított az utazás és letelepedés szabadsága sem az országon

belül, sem az ország határain kívül.

Lelkiismereti és vallásszabadság

Lelkiismereti és vallásszabadság komoly akadályokba ütközött. A magyarországi egyházak gondolkodásmódja,

szervezete és tagsága nem volt integrálható a diktatúrába. Így váltak azok 1948 után a politikai ellenzék

egyedüli intézményévé, de egyben felszámolandó „részjelenséggé”. Ehhez igyekeztek megfosztani az egyházat

támogatóitól, az ifjúságot kizárólag ateista szellemben nevelték.

Az egyházakat és híveiket koncepciós perekkel, adminisztratív intézkedésekkel zaklatták. A legélesebb támadás

a katolikus egyházat érte. Börtönbüntetést, internálást szenvedett 14 püspök (a magyar püspöki kar kétharmada)

és minden negyedik szerzetes, apáca és pap (2800 szerzetes és apáca, 1800 pap). 59 szerzetesrendet betiltottak,

csak négyet hagytak meg, az egyházi iskolák jelentős részét államosították. Négyezer katolikus egyletet

betiltottak, az újságok, könyvkiadók zömét szintúgy.

Az egyházak működését korlátozták, vagyonát államosították, kiszorították az állami, a politikai, a társadalmi és

a kulturális életből, egyáltalán a nyilvánosságból. Az egyházkormányzat állami felügyelet alá került. Az 1951:I.

törvény létrehozta az Állami Egyházügyi Hivatalt, amely mint országos hatáskörű szerv a Szovjetunió

Vallásügyi Tanácsának mintájára irányította az egyházat. Az 1951:XX. törvény pedig felújította a feudalizmus

korszakának egyikjogintézményét, a főkegyúri jogot. Ettől kezdve a legfontosabb egyházi tisztségek (érsek,

püspök, apát, tartományfőnök) csak az Elnöki Tanács hozzájárulásával voltak betölthetők. Emellett miniszteri

biztost neveztek ki mindegyik egyházmegyei hatósághoz.

Szólás és sajtószabadság

A szólás- és sajtószabadságot „a dolgozók érdekeinek megfelelően” biztosította a magyar alkotmány. Ennek

ellenére a sajtóról szóló törvényi szintű szabályozás csak 1986-ban készült el. A totális diktatúra ezen a téren is

teljesen új eszközöket alkalmazott. Nem volt szüksége utólagos cenzúrára, hanem az államosított lapok, könyv-

és hírlapkiadók, nyomdák élére megbízható propagandistákat neveztek ki, akik nemcsak azt határozták meg,

hogy miről nem szabad írni, hanem azt is, hogy mit és hogyan kell „tálalni” a lakosságnak. A magán könyv- és

lapkiadás lehetetlenné vált. Nem volt biztosítva tehát a lapalapítás joga. Az eseményeket nem a hírértékük,

hanem propagandacéljuk szerint mérlegelték. Az állampolgárok nagy részét elzárták a tényleges információktól.

A valódi tényeket, adatokat csak a legfelsőbb szintű vezetés mint „szigorúan bizalmas” anyagot kapta meg.

Gyülekezési jogot szintén csak az alkotmány deklarálta, de a gyakorlatban nem érvényesülhetett. A totális

diktatúra felszámolt minden nem az állam által alapított egyesületet, társadalmi szervezetet. Az államhatalom

így atomjaira bomlasztotta a társadalmat, nem kellett számolnia többé a civil társadalom szervezeteivel. Az

egyesülési szabadság jogi korlátait jelzi, hogy a „dolgozók” érdekében létrejövő egyesületekről az alkotmányon

kívül az 1955:18. tvr. rendelkezett, amely szerint az egyesületek alapításához állami engedély volt szükséges, s a

„népi demokrácia célkitűzéseit” kellett szolgálniuk. Mindezeknek a betartását szigorúan ellenőrizték. A tvr. 16.

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




§-a kivette a rendelkezései hatálya alól az ún. tömegszervezeteket, a pártot, a szakszervezetet, a Magyar Nők

Demokratikus Szövetségét és a Dolgozók Ifjúsági Szövetségét. Felettük elvileg az állam nem gyakorolt

felügyeletet, sőt törvényi szabályozás sem született róluk. Mindegyikük a maga területén szervezkedési

monopóliummal rendelkezett, vezetőik a nómenklatúra tagjai voltak. Fő feladatuk a párt határozatainak a

végrehajtása a saját területükön.

Gyülekezési és egyesülési jog

A két munkáspárt egyesülése majd a többi párt felszámolása, illetve elsorvasztása után került sor az 1949-es

„választásokra”. Az 1947-ben megválasztott képviselők már nem tölthették le négyéves mandátumukat. A

választásokon egyetlen listára lehetett szavazni, a Magyar Függetlenségi Népfront jelöltjeire, akik javarészt

(71%) a Magyar Dolgozók Pártjának tagjai voltak. A listán változtatni, új neveket jelölni nem lehetett (kötött

lista). Ekkor már nem volt jelentősége a névjegyzéknek sem. A lényeg immáron az, hogy minél többen részt

vegyenek ezen az új ünnepen, politikai demonstráción, és tüntessenek a szocializmus mellett.

Választójog

A választójog alapelveit az 1949-es alkotmány is rögzítette. Deklarálta, hogy a választójog általános, egyenlő és

közvetlen. A szavazás titkosan történt.

A további bekezdések már szovjet hatást tükröztek. Az általános kizáró okok megfogalmazása politikai

megfontolásokat takart: „A dolgozó nép ellenségeit és az elmebetegeket a törvény a választójogból kirekeszti”

[63. § (2) bek.]. A képviselők kötelesek voltak választóiknak működésükről beszámolni, és a választópolgárok a

megválasztott országgyűlési képviselőket visszahívhatták. Az alkotmány arra a kérdésre nem adott választ, hogy

ez lajstromos választás esetében technikailag hogyan lehetséges.

Az első tanácsi választásra 1950-ben került sor az 1950:31. tvr. alapján. Itt is lajstromos kerületekben

választották a tanácstagokat. A népfrontbizottság egy lajstromra annyi nevet vett fel, ahány tanácstagot meg

kellett választani.

A következő években több olyan kísérletet regisztrálhatunk, melyek a totális politikai rendszert szolgáló

lajstromos rendszerrel szemben, legalább a lokális érdekeket megjelenítő egyéni választókörzeti szisztémát

juttatják érvényre. Először a tanácstagok vonatkozásában tértek át az egyéni kerületi rendszerre (1954:IX

törvény). Minden választókerületben egyetlen mandátumot lehetett megszerezni. Az országot annyi kerületre

osztottákfel tehát, ahány képviselőre szükség volt. (Az országgyűlési képviselők választására vonatkozóan is

tervezték ezt a megoldást. Az 1956-os forradalom és szabadságharcig azonban erre már nem került sor.)

3.3. A PÁRT

A szocialista országok jó részében az alkotmány leszögezte, hogy az ország vezető ereje a kommunista párt, de

nem részletezte, hogy ez a vezető szerep a gyakorlatban miként valósul meg. Mindenütt a legfőbb elv volt, hogy

a pártvezetés döntései kétségbevonhatatlanul kötelezőek akkor is, ha nem öltöttek jogszabályi formát. Így volt

ez Magyarországon is, bár először csak szerényen utalt erre az 1949. évi alkotmány 55. § (2) bekezdésének

utolsó mondata.

Tömegpárt

A párt legitimációs megfontolásokból hatalmas tömegpárttá duzzadt. A párton belül elkülönült az élcsapat

élcsapata, a gondosan kiválasztott káderek csoportja, akik hivatásos pártfunkcionáriusokból álltak. A

kommunista pártok többsége, így a Magyar Dolgozók Pártja is, a szovjet bolsevik pártnak volt alárendelve,

annak „fiókszervezeteként” működött. Ez sok esetben közvetlen utasítások formájában jelentkezett. A

kommunista párt működésének legfőbb elve a „demokratikus centralizmus”, vagyis a felsőbb szervnek való

feltétlen alárendeltséget követő pártfegyelem és az alapszervezetek közötti horizontális kapcsolatok tilalma. Az

apparátuson belüli szigorú hierarchikus és személyi függőség láncolata épült ki, mely az önálló vélemény

hangoztatását is lehetetlenné tette.

A párt szervei

A párt legfőbb szerve a kongresszus volt, amely meghatározta a párt politikai irányvonalát, elfogadta

programját, és megválasztotta vezető szerveit. A két kongresszus közti időszakban a kongresszus által választott

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




Központi Vezetőség a párt legfelsőbb szerve. A Központi Vezetőség ülései közötti időszakokban viszont a

Politikai Bizottság volt a párt legfelsőbb vezető testülete. A Titkárság hetenként ülésezett. Feladatát abban

szabták meg, hogy a „folyó ügyeket és a szigorúan konspiratívjellegű kérdéseket” tárgyalja. A gyakorlatban a

Politikai Bizottság és a Titkárság feladata és hatásköre összemosódott. Afőtitkár vagy első titkár, formálisan

csak végrehajtója volt a Központi Vezetőség és a Politikai Bizottság határozatainak, valójában ő volt az igazi,

teljhatalmú vezetője a pártnak.

Nómenklatúra

A nómenklatúra kifejezést a nyugati politológiai-szociológiai irodalomból vette át a magyar értelmiség a

hetvenes években. A nómenklatúra a valamilyen szinten vezető vagy bizalmi állást betöltő személyeket jelölte.

A nómenklatúra tagjai a pártutasítást adók, a pártfunkcionáriusok, a végrehajtók. A magyar nómenklatúra tagjait

Bihari Mihály 20 000-30 000 emberre becsülte, akiknek befolyása, meghatározó szava volt az országos, a

megyei és a helyi politikai, gazdasági és társadalmi életben. Hozzájuk mégmintegy félmillióan kötődtek, akik

szintén részesedtek valamelyest a kiváltságokból. Ez volt az „új osztály” (Gyilasz), a pártkáderek osztálya,

ahova csak bizonyos kiválasztási mód révén lehetett bekerülni. Ez az új elit nem a magántulajdonra, hanem az

állami bürokráciára, a párthierarchiára épült. Kedvezményeik mennyisége és minősége betöltött pozíciójuktól

függött.

Káderhatásköri lista

A nómenklatúrához tartozás alapja az ún. káderhatásköri lista volt, amely a legtitkosabb pártdokumentumok

közé tartozott. Az állami, gazdasági, kulturális, igazságszolgáltatási és egyéb területeken egészen a

legalacsonyabb döntési szintekig, a brigádvezetőkig, rendőr körzeti megbízottig, a párt döntése, vagy az ezzel

gyakorlatilag azonos jóváhagyása, volt szükséges a pozíciók betöltéséhez. Ilyen esetekben a munkahelyi

alapszervezetek vezetősége készített el egy véleményt, ami alapján a döntés megszületett. Ez hozzávetőlegesen

450 000 embert érintett az ötvenes években.

3.4. A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG SZERVEI

A proletárdiktatúra diadala a polgári demokrácia fölött egyben az államszervezet szovjet mintájú átalakítását is

magával hozta. Az ország központi szervei inkább stílusukban, hatáskörükben és autonómiájukban alakultak át,

a helyi szervek hagyományos magyar vármegyei, városi, községi apparátusa helyébe azonban a tanácsrendszer

került.

Országgyűlés

1949-től megváltozott az Országgyűlés funkciója és működése. Ettől kezdve a képviselőket évente két vagy

három alkalommal hívták csupán össze. Az ülésszakok hossza is csökkent, évente átlagosan 8,5 nap lett.

A képviselet tartalma

A képviselők kiválasztása formális és politikai szempontokat figyelembe vevő módon történt. A legfőbb párt és

állami vezetők mellett a politikai igények szerint a lakosság foglalkozási és származási összetételét kellett

reprezentálniuk. Ezek az „amatőr” képviselők mellékállásban látták el hivatalukat. Nem volt tanácsadó

testületük, irodájuk, a Parlament épületében lényegében csak vendégeskedtek. Minden ülésnek szokásos tárgya

volt az eddigi eredmények értékelése és néhány törvény megalkotása. Érdemi felszólalások és vita helyett a

képviselők előre megírt s előzetesen több politikai és állami fórummal is egyeztetett beszédeket olvastak fel. A

szavazások egyhangúak voltak, az ellenszavazat ritka jelenség a kor országgyűlésein. Az Országgyűlés

működésének célja ugyanis a pártirányítás legitimálása. (A sajtó minden ülésszak után megírta, hogy az ország

népe „egy emberként” állt a párt mögé.)

Hatáskör

Az Országgyűlés kizárólagos hatáskörébe tartozott az alkotmány megállapítása és módosítása, a törvényalkotás,

a kormányprogram megvitatása és jóváhagyása, a népgazdasági törvény és a költségvetési törvény megalkotása

(megszűnt viszont a költségvetés parlamenti ellenőrzése, a Legfelső Számvevőszék), a NET megválasztása, az

Országgyűlés házszabályának megalkotása. Az alkotmány szerint az Országgyűlés mint legfőbb népképviseleti

szerv a szuverenitás letéteményesének a jogköre korlátlan szabályozó hatáskörébe vonhatott bármilyen kérdést.

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




Az Országgyűlés gyakorlatilag elvesztette jogalkotó funkcióját. Míg 1900 és 1949 között évente átlagosan 50

törvényt alkottak, 1950 után évi 4-5-öt. (Mindmáig az 1982-es év „vitte a pálmát”: ebben az esztendőben csak

két törvény született, az egyik a zárszámadásról, a másik a költségvetésről.) Elenyészővé vált a módosító

indítványok száma, és a legritkább esetben fordult elő képviselői törvénykezdeményezés. A törvény-előkészítést

titkosan kezelték. Az Országgyűlés a törvények mellett határozatokat is alkotott.

Helyettesítő jogkör

A törvényhozás jelentőségét és a törvény tekintélyét csökkentette, hogy a szocialista jogrendszerben a

jogállamiság követelményével szemben az ún. többszintű szabályozás vált uralkodóvá. Állampolgárokra

vonatkozójogszabályokat alkothattak az ún. „származékos jogalkotó hatáskörrel rendelkező szervek” is (például

a tanács végrehajtó bizottsága, kormánybizottságok, a rendőrhatóság, de még a Szakszervezetek Országos

Tanácsa is). Ajog utasításos rendészeti technikává vált. Az alacsony szintű jogszabályok tekintetében a jogi

túlszabályozás vált általánossá. Sok jogszabály született, a meglévők is igen gyorsan változtak. A teljes hazai

joganyag átlagos cserélődési ideje elérte a hét évet. A változtatások száma évente átlagosan 600, vagyis minden

munkanapra több mint kettő jutott.

Házszabályok

A parlament funkcióváltozása a házszabályok változásán is lemérhető. Az 1946-os ügyrend még 111 szakaszt

tartalmazott, míg az 1950-eshez már elegendő volt 28 szakasz. Ezt a néhány szakaszt sem hozták

nyilvánosságra. A „titkosság elve” egyébként is uralkodóvá vált, hiszen míg korábban zárt ülésen legfeljebb

csak tanácskozni lehetett, addig a szocialista ügyrendek gyakorlatilag korlátozás nélkül lehetővé tették a

nyilvánosság kizárását. Zárt ülést kellett tartani az Elnöki Tanács és a Minisztertanács indítványára, de kérhették

a képviselők, és javasolhatta az elnök is.

Interpelláció

Az interpelláció intézményét a szocialista országok jogrendszerei teljesen elhanyagolták. Legfeljebb eljárásjogi

kérdésként foglalkoztatta az alkotmányjogászokat. Az interpelláció intézményét nem lehetett elhelyezni a

szovjet népképviseleti szisztémában. 1945 és 1949 között 600 interpelláció hangzott el, 1949 és 1956 között

egyetlenegy sem.

Tisztviselők

Az Országgyűlés tisztviselői voltak: az Országgyűlés elnöke, két alelnöke és hatjegyzője. Az Országgyűlés

állandó bizottságokat, ideiglenes bizottságokat, továbbá a mentelmi és összeférhetetlenségi bizottságot hozott

létre megalakulása után. Az Országgyűlés nem túl bokros adminisztrációs teendőit az Országgyűlés irodája

intézte.

A Népköztársaság Elnöki Tanácsa

Az 1949. évi alkotmány megszüntette a köztársasági elnöki tisztséget és az Országgyűlés Politikai

Bizottságának intézményét. Szovjet mintára deklarálta egyfajta kollektív államfőként a Népköztársaság Elnöki

Tanácsának intézményét, amelynek addig Magyarországon közjogi hagyománya nem volt. Rákosi 1949. május

28-i beszédében szokatlanul nyíltan fogalmazott: „a Szovjetunió alkotmányához hasonlóan létrehoztunk egy

Elnöki Tanácsot, amely lehetővé teszi a feladatok megoldásának gyorsítását. [...] A történelmi tapasztalatok azt

mutatják, hogy a legfelsőbb szervek ilyen felépítése a legdemokratikusabb, mert biztosítékot nyújt az országnak

a nemkívánatos véletlenek ellen.”

Helyettesítő jogkör

A NET hatáskörének megállapításakor önálló jogkört alig kapott (ez főként államfői státusából eredt),

ugyanakkor szinte korlátlan lett az Országgyűlést helyettesítő jogköre. Mivel az Országgyűlés alig ülésezett, a

NET helyettesítő jogköre lett a főszabály. Az Elnöki Tanács, ha az Országgyűlés nem ülésezett, az alkotmány

módosításának kivételével minden kérdésben jogszabályt alkothatott. Alkalmas volt tehát a parlament

tevékenységének háttérbe szorítására. Az Elnöki Tanács működése sem volt nyilvános, de tevékenységéről

elvileg köteles volt a parlamentnek beszámolni.

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




A NET a hatalom koncentrációját segítette elő. A pártvezetés politikai döntéseit gyorsan, minden különösebb

formalitás nélkül legalizálta a törvényerejű rendeletek formájában. A NET alkotmányjogilag szinte kizárólagos

jogot gyakorolt a kormány összetételének meghatározása vonatkozásában. A miniszterek felmentése mindig a

NET ülésein történt. A helyettesítés címén az Elnöki Tanács az egész kormány felmentését és az új kormány

megválasztását is magára vállalta.

Törvényerejű rendelet

A törvényerejű rendeletek a szovjet minta nyomán kerültek a magyar jogforrási hierarchiába. A törvényerejű

rendelet leegyszerűsítette a legfelsőbb jogalkotást. Nem kellett bevárni az Országgyűlés ülésszakát, nem volt

szükség nyilvános vitákra. Miután az Elnöki Tanács az Országgyűlést helyettesíthette, a törvényerejű

rendeletek- az alkotmányt kivéve – a törvényeket is módosíthatták. A törvények száma lassan csökkenni kezdett

a törvényerejű rendeletekéhez képest. (1950-ben 5 törvénnyel szemben 48 törvényerejű rendeletet alkottak,

1952-ben az arány 6 tv.: 26 tvr., 1957-ben 8 tv.: 66 tvr.) A törvényerejű rendeleteket akár helyettesítő, akár saját

jogkörében alkotta meg a NET, az Országgyűlés legközelebbi ülésén be kellett mutatni.

Saját hatáskör

A NET saját hatásköre: az Országgyűlés napjának kitűzése, az Országgyűlés összehívása,

törvénykezdeményezés (ritkán fordult elő), a törvény hitelesítése és kihirdetése, népszavazás elrendelése (ennek

jogi kereteit azonban nem dolgozták ki), követek küldése, fogadása (a NET gyakorolta tehát az aktív és a

passzív követségi jogot), kegyelmezési jogkör. (Közkegyelmet csak az Országgyűlés, egyéni kegyelmet a NET

gyakorolhatott az alkotmány szerint. Valójában „helyettesítő jogkörében” a NET adott közkegyelmet is, először

az 1950:9. tvr.-rel. Az egyéni kegyelmi ügyek a NET 1949:4. határozata értelmében a NET elnökségének a

hatáskörébe kerültek.)

A magyar államszervezet a 20. század második felében (a szovjet modell)

Kinevezési hatáskörében a NET nevezte ki az államtitkárokat, fontosabb állami alkalmazottakat és a fegyveres

erők magasabb rangú tisztjeit. Kitüntetéseket, címeket alapíthatott és adományozhatott. Ellátta a tanácsok

alkotmányos felügyeletét. Hozzájárulását adta az egyházi kinevezésekhez, a római katolikus, református,

evangélikus egyházak és az izraelita hitfelekezet legmagasabb egyházi tisztségeinek vonatkozásában. A NET

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




egyéb jogkörei közé tartozott például a diszpenzációs jog. A hivatásos bíróvá történő kinevezésnél a NET a

szükséges képesítési előírás alól felmentést adhatott.

A NET ügyrendjét a Magyar Dolgozók Pártjának Titkársága tárgyalta Ügyrend meg és állította össze a

tennivalókkal együtt. Ezt példázza az 1949. augusztus 24-én kelt átirat: „A kormány a jövő héten formálisan

lemond, az

Elnöki Tanács a kormányt megválasztja, a kormány esküt tesz.” A NET eszközölje „Nagy Imre elvtársnak, a

Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa elnökének a felmentését, mert nem látta el megfelelően a

minisztertanács elnökének tisztét. Tisztelettel Rákosi Mátyás, az MDP KV titkára.” A későbbiek során a stílus

és a csiszoltság javult, a lényeg azonban nem változott.

A NET eleinte havonta egy-két ülést tartott, melyek időtartama sokszor nem érte el az öt percet sem. Vita

nélkül, „sürgősséggel döntöttek”. 1952-1953-ban állandósult a havi 3-4 ülés, 2-3 napirendi ponttal. A

tisztségviselők szinte mindig megjelentek, a tagok ellenben sűrűn hiányoztak. Jó néhányszor az alábbiakat

olvashatjuk a jegyzőkönyvben: „ülés nem volt, elfogadva körözéssel.” Alkalmanként körtelefonnal is fogadtak

el törvényerejű rendeleteket.

Az Elnöki Tanácsot az Országgyűlés alakuló ülésén választották a képviselők maguk közül, és egy elnökből, két

helyettes elnökből, titkárból és 17 tagból állt.

Minisztertanács

Az 1949-es alkotmány életbelépésével a Minisztertanács – bár az alkotmány a hatalom egységének elvéből

indult ki – mint az „államigazgatás legfelsőbb szerve” a Magyar Népköztársaság végrehajtó-rendelkező

tevékenységének közigazgatási csúcsszerve lett. A politikai stratégia kidolgozása az államszervezeten kívülre

került. A párt vezetői azonban több esetben is ellátták néhány évig a miniszterelnöki funkciót is (Rákosi Mátyás,

később Kádár János és Grósz Károly is).

A kormány személyi összetételére vonatkozó ajánlás beterjesztése nem konkrét jogszabályon, hanem

szokásjogon alapult. Sem az alkotmány, sem más jogszabály nem határozta meg, hogy az Országgyűlés mikor

és mennyi időre választja meg az Minisztertanácsot. Egyébként minden személyi változásnál a NET „döntött”.

Az Országgyűlés számára a kormány tevékenysége ellenőrizhetetlen és áttekinthetetlen volt. Erre amúgy sem

volt sem ideje, sem megfelelő apparátusa. A parlament részéről nem merülhetett fel a miniszter felelősségének

érvényesítése. A kormány csak a pártvezetésnek tartozott számadással, amelyik miniszter nem felelt meg a

követelményeknek, azt „érdemei elismerése mellett” egyéb fontos állásba helyezték át.

Miniszteri felelősség

A miniszteri felelősségről az 1949-es alkotmány ugyan előírta, hogy külön törvényben kell azt szabályozni, erre

azonban 1956 előtt nem került sor.

A Minisztertanács az elnökből, az elnökhelyettesekből, államminiszterekből és a minisztériumokat vezető

miniszterekből állott. Az alkotmány szerint a Magyar Népköztársaság 15 minisztériummal rendelkezett

(külügyminisztérium, belügyminisztérium, honvédelmi minisztérium, pénzügyminisztérium, igazságügyi

minisztérium, nehézipari minisztérium, könnyűipari minisztérium, földművelésügyi minisztérium,

külkereskedelmi minisztérium, belkereskedelmi minisztérium, építésügyi minisztérium, közlekedés- és

postaügyi minisztérium, népművelésügyi minisztérium, vallás- és közoktatásügyi minisztérium, népjóléti

minisztérium [az alkotmány 24. §-ának idézett felsorolása egyben a politika, a törvényhozás értékítéletét is

kifejezi a minisztériumok sorrendjének meghatározásával]). A Minisztertanács rendeleteket és határozatokat

alkotott.

Tanácsok

A szovjet típusú államigazgatás és tanácsrendszer nem ismerte el az önrendelkezés és az önkormányzat

intézményeit, hanem minden kérdés eldöntését, irányítását saját, erősen centralizált szervezetének a hatáskörébe

vonta. Az államélet egyetlen központ irányítása alá került. Feladata a központ informálása, valamint a központi

akarat helybeni érvényesítése lett. A helyi adminisztráció csupán a központ kihelyezett részlege volt. A

bürokrácia tagjai semmiféle tartalmi felelősséggel nem tartoztak a lakosság felé, kizárólag feletteseiktől függtek,

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




nekik voltak alárendelve. Nemcsak a jogszabályok szerint működtek, hiszen a közigazgatási hatóságra kötelező

volt a pártszervezet utasítása is. Az állam szervezete minden államigazgatási szinten és szerkezetrendszerben

megkettőződött. A pártszervek elsősorban politikai, az államigazgatási szervek pedig elsősorban adminisztratív

funkciókat láttak el. (Minden fontosabb állami feladatért egy erre kijelölt pártfunkcionárius vagy

funkcionáriuscsoport volt a felelős. A párt központi apparátusában külön osztályok intézték a belügyi, a katonai,

az ipari, a mezőgazdasági, az oktatási, a kulturális, a külpolitikai ügyeket. A pártszervek az alsóbb szinteken

területi elv szerint tagozódtak, de a területi apparátusokon belül is érvényesült a feladatkörök szerinti

differenciálódás.)

Az adminisztratív-bürokratikus államigazgatás az apparátus felduzzasztását eredményezte. Az 1950-es években

háromszor annyian dolgoztak e körben, mint a harmincas években.

Az 1950:I. törvény alapján a polgári önkormányzatok helyett szovjeteket, vagyis tanácsokat szerveztek. A helyi

tanácsok kevés önálló jogkört kaptak. Megszűnt a községi tulajdon, a tanácsi költségvetés beépült az állami

költségvetés rendszerébe, így nem rendelkeztek saját anyagi eszközökkel. Helyi kezdeményezéseket nem

támogathattak.

A tanácstörvény szerint az államhatalom helyi szervei a Budapest fővárosi, megyei, megyei jogú városi, járási,

járási jogú városi, városi (fővárosi) kerületi és községi tanácsok voltak. Az 1949. évi alkotmány szellemében e

tanácsok egymásnak is, a legfelsőbb államhatalmi szervnek is alárendeltjei voltak. Az államigazgatás általános

hatáskörű helyi szervei a saját tanácsaiknak, a felettes végrehajtó bizottságoknak (legfelsőbb fokon a

Minisztertanácsnak) kettős alárendeltségben működő végrehajtó bizottságok voltak. A szakigazgatás helyi

szervei a tanácsok keretén belül tevékenykedtek, úgyszintén kettős alárendeltségben saját végrehajtó

bizottságukhoz és a felsőbb szakigazgatási szervhez (végső fokon a minisztériumhoz) képest. E szakigazgatási

szervek közül néhány ún. centrális alárendeltségben tevékenykedett a minisztérium vagy valamely országos

hatáskörű szerv irányítása mellett. A lakosság helyi jelentőségű ügyeiben a tanács rendeletet alkothatott.

A fordulat éve után a bírósági szervezet a végrehajtó hatalomtól való szervezeti különállását megőrizhette. Az

Igazságügyminisztérium csak a „külső” igazgatást látta el a bíróságokvonatkozásában. Az 1948:XXII. törvény

megszüntette a bírói függetlenség régi személyi biztosítékait. Feloldotta a bírák áthelyezésének és

elmozdíthatatlanságának tilalmát. (1956 szeptemberéig 1100 bíró vesztette el állását.) Az 1949:II. törvény

megszüntette a Közigazgatási Bíróságot.

Népi ülnökök

A népnek a büntető igazságszolgáltatásban való részvételéről és a fellebbvitel egyszerűsítéséről szóló 1949:XI.

törvény megszüntette a népbíróságokat és egységesen, szovjet mintára, az ülnökbíráskodást vezette be elsőfokon

a büntetőbíráskodás egész területén. A laikus ülnökök egyenlő és teljes jogú bírókként vehettek részt nemcsak

tényállási, de jogkérdések eldöntésében is.

Az 1949. évi alkotmány szerint a bírákat az államhatalom szervei választják és visszahívhatják [39. § (1) bek.].

A Legfelsőbb Bíróság elnökét és bíráit, valamint a megyei bíróságok elnökeit az Országgyűlés választotta [39.

§(3) bek.].

Az Igazságügyi Minisztérium a bíróságokkal kapcsolatosan az anyagi és személyi feltételeket biztosító

igazgatási tevékenység mellett irányította az ítélkezés elvi irányítását is.

A bíróságok ítélkezési gyakorlatába a minisztérium mellett még az ÁVO (ÁVH) is beavatkozott, az ítélkezés

politikai irányelveit a párt központi szervei határozták meg. A bírák megbízhatóságának biztosítéka volt, hogy

meghatározó részük a párttagok soraiból kerültek ki. Így a pártutasításokat ítélkezésük során végre kellett

hajtaniuk.

A bírák képzése

Annak érdekében, hogy minél gyorsabban leválthassák a még 1945 előtt végzett bírákat, a 4181/1949. MT

rendelet létrehozta a büntetőbírói és államügyészi akadémiát, mely két év alatt képezte ki az új igazságügyi

kádereket. Eltörölték az egyetemek doktoricím-adományozási jogát, így az akadémiát végzettek még formailag

se különböztek az egyetemet végzett jogászoktól. A jogvégzettek új minősítése az „okleveles jogász” lett.

(1972-igjogi doktorátus nélkül is lehetett bíráskodni.)

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




A bírói szervek legfőbbike a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága, melynek országos hatásköre volt. A

helyi ítélkezést megyei, fővárosi, járási és a városi (kerületi) bíróságok végezték, melyeknek tagjait a

megegyező szintű tanácsok választották.

Ügyészségek

Az ügyészség Magyarországon – mint általában a polgári demokráciákban – az igazságügy-miniszternek

alárendelt szervezet volt. Fő feladataként a vád képviseletét látta el. Az 1949-es alkotmány az 1922-ben kiadott

lenini állásfoglalások alapján szervezte át az ügyészséget. Ígyfő funkciója a törvényességi felügyelet gyakorlása

lett az államigazgatás, a nyomozás, az igazságszolgáltatás és a büntetés-végrehajtás területén. A pártvezetés az

ötvenes években a politikai irányítás egyik eszközeként kezelte az ügyészi szervezetet. Az alkotmány

rendelkezéseit az 1953:13. tvr. hajtotta végre, ami már a Nagy Imre-féle kormányprogram részeként készült el, s

mely életre hívta az önálló ügyészi szervezetet. A miniszterelnöki expozé felhívta a figyelmet arra is, a

törvénytelenségeket az is elősegítette, hogy az alkotmány előírásai ellenére nem építették ki az ügyészi

szervezetet, a törvényesség alkotmányos körét.

A magyar ügyészség nem vette át teljes mértékben a szovjet ügyészségre vonatkozó előírásokat. Az ügyészek

nem kaptak katonai rangot, egyenruhát, függetlenségük is nagyobb mérvű volt.

A népköztársaság legfőbb ügyészét az Országgyűlés választotta, az alárendelt ügyészi szervek vezetőit és

beosztottjait az ügyészség hierarchikus alárendeltségi szisztémájának megfelelően a legfőbb ügyész nevezte ki.

(Az alárendelt ügyészi szervek a megyei [fővárosi] főügyészségek és ajárási [városi, városi kerületi]

ügyészségek.)

Az 1950-es évekig Magyarországon is magánügyvédek látták el a jogi Ügyvédség képviseletet. A

proletárdiktatúra politikai érdekei azonban összeütközésbe kerültek az autonóm, az emberi jogokért, a vádlott

igazságáért küzdő, független értelmiségi ügyvéd intézményével. Az ügyvédség szervezetét is fokozatosan

átalakították. A fordulat éve után a jogtanácsosokról szóló jogszabállyal kettéválasztották a korábban egységes

ügyvédséget. Egyre erősebb nyomás nehezedett az ügyvédekre, hogy ügyvédi munkaközösségeket hozzanak

létre, s tevékenységüket annak keretében fejtsék ki. Az ügyvédi munkaközösségek lehetőséget biztosítottak az

ügyvédek feletti ellenőrzés kiterjesztésére, kamarába tömörítésükre, politikai megbízhatóságuk kontrollálására.

A kötelező ügyvédi esküt a névjegyzékbe kerülés feltételeként fogalmazták meg [13 400/1950. (II. 25.) IM

rendelet].

3.5. Irodalom

A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG ALKOTMÁNYÁHOZ: Alkotmány és államszervezet a Magyar

Tanácsköztársaságban. In Jogtörténeti Tanulmányok III., Budapest, 1974; Bánlaky J.: A magyarországi

1918/1919. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története 1-2., Budapest, 1925; Bihari O.: Alkotmány

és államszervezet a Magyar Tanácsköztársaságban, Jogtudományi Közlöny, 1969; Bihari O.: Alkotmányok a

Magyar Tanácsköztársaságban, Állam és Igazgatás, 1979; Bőhm V: Kétforradalom tüzében, Budapest, 1990;

Buzás J.: A proletárforradalom időszakának állama. In Magyar állam- és jogtörténet IV, Budapest, 1963; Buzás

J.: A nemzeti kérdés jogi szabályozása a Magyar Tanácsköztársaságban, Acta Fac. Pol. etJur. Univ. Sci.

Budapestinensis, 1959; Buzás J.: A magyarországi Tanácsköztársaság alkotmányának néhány kérdése. In

Jogtörténeti Tanulmányok VI., Budapest, 1986; Gábor S.-né – Mucsi S. (szerk.): A Magyar Tanácsköztársaság

50. évfordulója, Budapest, 1970; Gerencsér M. (szerk.): Vörös Könyv 1919, Budapest, 1993; Gergely J.: A

magyarországi forradalmak (1918-1919), Budapest, 1991; Gratz G.: Aforradalmak kora, Budapest, 1935; Gratz

G. (szerk.): A bolsevizmusMagyarországon, Budapest, 1921; Hajdu T.: A Magyarországi Tanácsköztársaság,

Budapest, 1969; Halász P (szerk.): Tanulmányok a Magyar Tanácsköztársaság államáról és jogáról, Budapest,

1955; Halász P – Kovács I. – Peschka V: A Magyar Tanácsköztársaság. Jogalkotás, Budapest, 1959; Huszár K.

(szerk.): A proletárdiktatúra Magyarországon, Budapest, 1920; Jászi O.: Magyar kálvária – magyar föltámadás,

Budapest, 1989; Kende J.: Forradalomról forradalomra, Budapest, 1979; Kun B.: A Magyar

Tanácsköztársaságról, Budapest, 1958; Kovács K. (szerk.): A Tanácshatalom jogpolitikája 1919-ben. In

Jogtörténeti Értekezések 10., Budapest, 1979; Liptai E.: A Magyar Tanácsköztársaság, Budapest, 1965;

Mészáros K.: Társadalom és nemzet a Magyar Tanácsköztársaságban, Budapest, 1970; Novák J.: A Magyar

Tanácsköztársaság művelődéspolitikája, Budapest, 1989; Pecze F.: A Szövetségek Országos Gyűlésének

megválasztása. InJogtörténeti Tanulmányok III.; Budapest, 1974; Rákos F.: Állam és alkotmány a Magyar

Tanácsköztársaságban, Budapest, 1953; RékasyI.: Az őszirózsás forradalom és a Magyar Tanácsköztársaság,

VI. DIKTATÓRIKUS


SZÁZADI MAGYAR




Szolnok, 1985;RétiL. (szerk., bev.): A Tanácsköztársaság harmincadik évfordulója, Budapest, 1949; Sarlós B.:

A Tanácsköztársaságforradalmi törvényszékei, Budapest, 1961; Sarlós B.: A Tanácsköztársaságjogrendszerének

kialakulása, Budapest, 1969; Sarlós M. (szerk.): A Magyar Tanácsköztársaság állama és joga, Budapest, 1959;

Sápi V: A Tanácsköztársaság direktóriumai, Állam- és Jogtudomány, 1969; Schönwald E: A magyarországi

1918-1919-es polgári demokratikus forradalom állam- és jogtörténeti kérdései, Budapest, 1970; Szabó I.: A

Magyar Tanácsköztársaság állama és joga, Magyar Filozófiai Szemle, 1959; Szabó L.: A bolsevizmus

Magyarországon, Budapest, 1919; Tanácsköztársasági törvénytár (szerk. PongráczJ.) I-IV, Budapest, é. n.;

Tolnai Gy.: A Tanácsköztársaság Budapestje, Budapest, 1969; Vári A.: A vörös uralom áldozatai, Budapest

1935.

A HUNGARISTAÁLLAMHOZ: Ábrahám F. – Kusinszky E.: Ítél a történelem. A Bárdossy-per, Budapest,

1945; Ábrahám F. – Kusinszky E.: Ítél a történelem. Az Imrédy-per, Budapest, 1945, Ábrahám F. – Kusinszky

E.: Ítél a történelem. A Szálasi-per, Budapest, 1946; Glatz F. (szerk.): Az 1944. év históriája, Budapest, 1984;

Karsai E.: „Szálasi naplója” A nyilasmozgalom a II. világháború idején, Budapest, 1978; Korom M.: Horthy

kísérlete a háborúból való kiválásra és a szövetséges nagyhatalmak politikája, Századok, 1974; Laczkó M.:

Nyilasok, nemzetiszocialisták, Budapest, 1966; Laczkó M.: Vázlat a szélsőjobboldali mozgalmak társadalmi

hátteréről Magyarországon, Történelmi Szemle, 1962; Lévai J.: Horogkereszt, kaszáskereszt, nyilaskereszt,

Budapest, 1945; Márkus L.: A Horthy-rendszer uralkodó elitjének jellegéről, Történelmi Szemle, 1965; Ormos

M.: A fasiszta állam. In Magyar polgári államrendszerek (szerk. Pölöskei F., Ránki Gy.), Budapest, 1981; Ránki

Gy.: 1944. március 19. (Magyarország német megszállása), Budapest, 1978; Ránki Gy.: A második világháború

története, Budapest, 1973; RozsnyóiÁ.: A Szálasi-puccs, Budapest, 1963; Rozsnyói Á.: A vég. Szálasi

országlása, Múltunk, 1994; Sipos P.: Imrédy Béla és a Magyar Megújulás Pártja, Budapest, 1970;Szakács K.:

Kaszáskeresztesek, Budapest, 1963; A Szálasi-per, Budapest, 1988; Teleki É.: Nyilas uralom Magyarországon,

Budapest, 1974; Teleki É.: A nyilas diktatúra álamszervezete. In Magyar polgári államrendszerek (szerk.

Pölöskei F. – Ránki Gy.), Budapest, 1981; Vargyai Gy. – Almási J.: Magyarország 1944, Német megszállás,

Budapest, 1992.

A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁGHOZ (1949-1956): Ádám A.: A Népköztársaság Elnöki Tanácsa,

Budapest, 1959; Ádám A.: A Minisztertanács jogállása és főbb feladatai a módosított alkotmány alapján,

Jogtudományi Közlöny, 1972; Ágh A.: Marx és Engels elmélete a pártról, Információs Szemle, 1989; Beér J.: A

helyi tanácsok kialakulása és fejlődése Magyarországon, 1945-1960, Budapest, 1962; Berki M.: Az

Államvédelmi Hatóság, Budapest, 1994; BesnyőK.: A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának negyed

évszázada, Jogtudományi Közlöny, 1974; Béllei F.: A szocialista bürokráciáról, Szociológia, 1989; Bihari M.:

Út a szabadsághoz, Budapest, 1990; Bihari M.: Magyar politika (1944-1990), Budapest, 1993; Bihari O.: A

szocialista államszervezet alkotmányos modelljei, Budapest, 1983; Csonka E.: Aforradalom oknyomozó

története, München, 1981; Dunay P.: A kormány felelősségének alkotmányjogi és politikai alapjai az európai

szocialista alkotmányokban, Budapest, 1988; Fehér F.-HellerÁ.: Egy forradalom üzenete, Budapest, 1989; Fehér

F. – HellerÁ.:Jalta után, Budapest, 1990; Fehér F. – HellerÁ.-Márkus Gy.: Diktatúra a szükségletek felett,

Budapest, 1991; Gati, Ch.: Magyarország a Kreml árnyékában, Budapest, 1990; Gazsó F.: A káderbürokrácia és

az értelmiség, Társadalmi Szemle, 1990; Gosztonyi P.: Föltámadott a tenger... 1956, Budapest, é. n.; Halmai G.:

Az országgyűlés szervezetének alakulása az ügyrendek tükrében, Medvetánc, 1987;HankissE.: Kelet-európai

alternatívák, Budapest, 1989; Horváth Cs.: Magyarország 1944-től napjainkig, Pécs, 1991; Izsák L.: A polgári

pártok és az egypártrendszer kialakulása Magyarországon, Történelmi Szemle, 1992; M. Kiss I.: Vázlat az

ÁVH-ról, Hitel, 1989; Kovács I.: A Minisztertanács működési területei és helye az állami szervek rendszerében,

Állam és Igazgatás, 1956; Kovács I.: A szocialista alkotmányfejlődés új elemei, Budapest, 1962; Kovács I.:

Ajogalkotás mennyisége, történeti tendenciái, Jogtudományi Közlöny, 1981; Kovács I. (szerk): A szocialista

alkotmányok fejlődése, Budapest, 1966; Szabó I.: Az emberijogok, Budapest, 1948; Szabó I.: Akulturálisjogok,

Budapest, 1981; Váradi V.: A Magyar Népköztársaság Elnöki tanácsának működése 1949 és 1958 között. In A

Magyar Politikatudományi Társaság évkönyve, Budapest, 1986.

mezey, barna - tankonyvtar.hu...az írott tananyagok igazi próbája mindig az oktatási gyakorlat;...

Documents