Valamikor nagyon régen, a Kárpátok gyűrűjének ter­mészetes határai között létezett egy ország, amely maga volt a Paradicsom. Vizei tiszták és halban gazdagok, rétjei, szántói dúsak, zöldelők és termékenyek, hegyei vadban bővelkedő, sűrű erdőket hordtak a hátukon. Az ország népe a földdel, éggel és önmagával töké­letes harmóniában élt. Bölcsek, nagy tudásúak és hatal­masok voltak, de nem elbizakodottak. Nem építettek égigérő városokat, nem igáztak le más népeket, nem tartottak rabszolgákat, fiaik és lányaik szabadok és bol dogok voltak. Gőgös hatalom és földi gazdagság gyarapítása helyett a Teremtés művét szolgálták, a való­di szellemi, lelki tudást keresték földön és égen. Ismerték a Nap járását, a csillagok titkait, a minden­ség ritmusát. Tudták, hogy a Nap nem isten, de Isten akaratából élteti földjüket, ezért szent és áldott. Tudták, hogy égi útján körbejár a csillagképek között, meg­szentelve azokat. Tudták, hogy ez az örökké ismétlődő folyamat a Szent Időt jelzi, amelyben élniük és szolgál­niuk kell Teremtőjük művét. Ám nemcsak az Idő volt szent, hanem a Tér is. Országuk közepén, a Nagy Folyó hullámzó ölelésében volt egy szent hegység, ahova csak a legöregebb böl csek, és a legfelkészültebb tanítók tehették a lábukat, hiszen itt Isten ereje lakott. Ez az erő szentelte meg az országot, mert a hegység – mint dobogó szív az éltető vért – úgy küldte tovább minden fába, földbe, és folyóba az Ég áldó erőit. Itt állandó imádság, hálaadás és elmélkedés folyt. A bölcsek tudták, hogy amint a Mennyben, úgy kell lennie a Földön is. Ezért elhatározták, hogy a szent hegy­ségnek az eget kell visszatükröznie. Hatalmas munkába kezdtek hát, és a hegyvidéket óriási, földbe írt ábrákkal vették körül, amelyek a napjárta mennyei szimbólumo­kat, a Zodiákus csillagképeit mutatták. A jelképek örök üzenetével adták tudtul az Égnek, hogy alávetik magu­kat Isten akaratának és terveinek. Megszületett a Szent Térben a Szent Idő jelképe, a Naptárkör.

Művüket nemcsak saját koruknak, hanem az eljövendő időknek is szánták. Saját idejükben a tavasszal felkelő Nap az Ikrek csillagképben tündökölt, ezért korukat az Ikrek korának hívták. Ikrek is voltak, elválaszt hatatlan, egymásért élő testvérek. Tudták, hogy a következő kor más lesz mint az övék. A Bika kor a nyers erő, a földi anyag tobzódásának kora lesz, ahol hatal­mas birodalmak emelkednek, csapnak össze és buknak el. Isten imádásánál néha fontosabb lesz a földi hatalom megőrzése. Mivel előre látták, hogy ennek a korszaknak messzire nyúló hatása lesz az emberiség történelmében, úgy alkották meg a Naptárkört, hogy a Bika korának négy sarkalatos állatövi ábrája kiemelt helyet kapjon. Ezek néztek észak, dél, kelet, nyugat felé, hirdetve az új kor gyermekeinek: mindig gondoljatok arra, hogy Isten hatalma minden égtáj felé kiterjed, és nincs földi erő, ami megtörhetné. Ebben az időben történt még egy fontos esemény. Egy teliholdas éjszakán fényes csillag hullott le az égből, és úgy tűnt, valahová a Szent Hegység területére esett. A bölcsek elindultak, hogy megkeressék. Rövid kutatás után meg is lelték a hegység déli fertályában, és meglepetten látták, hogy ott ahol azelőtt szelíd erdei völgy húzódott, most egy hatalmas árok széles sziklafa­lai meredeznek, és úgy verték vissza a holdvilág fényét, hogy szinte nappali világosság támadt. El is nevezték az újonnan született helyet a Holdvilág Árkának, és tudták, létrejöttéért a mennykő a felelős, mert becsapódásának rengései beomlasztották a hajdani völgy alatt húzódó barlangokat. Az árok egy pontján a leomlott sziklák közt egy óriási, idegennek tűnő kődarab füstölgött. Rögtön lát­ták, ez a mennyei jövevény, mert anyaga és színe más volt mint a hegyé. Bátran megközelítették és észrevet­ték, hogy a fekete kőből itt ott sárgán csillogó, félig megolvadt rögök kandikálnak ki. Tudták, hogy ez arany, ígyhát igazi égi ajándéknak tekintették. Semmi kétsé­

mese a holdvilág–árokrólés egy különleges koronáról

w w w. k o r o n a e s p i l i s . u w. h u

gük nem volt afelől, hogy a felső hatalmak különleges céllal küldték. Isteni sugallatra a legkiválóbb mestereik elkészítet­ték belőle az ország koronáját. Egyszerű, dísztelen, de fenséges fejék volt. Alapját egy abroncs képezte, amely­re két, egymást keresztező pánt volt szegecselve. Cif­raságok és drágakövek akkor még nem voltak rajta, de felületére 19 szent jelet róttak. Abroncsa a Földet, a keresztpántok boltozata az Eget jelképezte. Az elkövetkező korszakban, Isten királyokat támasz­tott a Szent Ország fiaiból, akik igazságosan vezették a népet. Az égből jött koronát csak egyetlenegyszer, a ko­ronázáskor tehette fejére minden uralkodó, amúgy gon­dosan őrizték egy templomban, amelyet a földet éréstől nem messze, a Bak földábrájának terü letén építettek. Itt tartották a koronázásokat is. Múltak az idők, a királyok erős kézzel, és bölcsen uralkodtak. A korona valamely titokzatos módon köz­vetítette a Menny erejét, és védelmezte az országot. Úgy tűnt immár, teljesen összeforrt hazájukkal. A nép sokasodot, gyarapodott, a tér egyre szűkebb lett. Így hát sok törzs felkerekedett, hogy új hazát keressenek maguknak, és tudásukkal más népeket is felemeljenek. Mentek északra, délre, nyugatra, de a legkedveltebb útirány kelet volt, mert itt tágas pusztákat, termékeny lakatlan földeket találtak. Évszázados vándorlásuk köz­ben eljutottak a legkeletebb keletre, ahol már végtelen óceán állta útjukat. Itt hajókat építettek és bejárták a kö­zeli és távoli vizeket, míg új földrészre nem bukkantak. Bárhová is vezérelte a vándorokat a sors, egy részük le­telepedett, mások továbbálltak, mégis tudták az Őshaza visszavárja őket. Századokkal, ezredévekkel később sokan vissza is tér tek, hogy egy bizonyos ideig uralkodjanak a Kárpá­tok országában. Bár mind testvérek voltak, akkor már számos néven ismerték őket. Sumerek, szkíták, danunák, pelesetek, sekelesek, etruszkok, pártusok, szarmaták, hu­nok, avarok, magyarok és még sok­sok egyéb név jelzi, hány ága lett az Őshaza hajdani népének. Így hát testvérnépek jöttek­mentek, de a Korona és az ország maradt. A múló évezredek során, ahogy a népek változtak, fejlődtek, gyarapodtak, úgy válto­zott idővel a Korona is. Abroncsára gyöngysorok, és drágakövek kerültek, a boltozat tetején egy kiterjesztett szárnyú madár ült, amit ők turulnak neveztek. Aztán újabb korszak köszöntött be, mégpedig az emberiség történetében páratlan módon. Isten fia véd­telen emberi testet magára öltve leszállt a földre, hogy

tanítson, és feláldozza magát minden hajdani és majdani bűnösért. Jövetelét az ősi testvérnépek egyike, a pár­tusok hosszú ideje várták, születését a csillagok adták hírül. Útra keltek, megkeresték, és leborulva imádták őt, az akkor még csecsemő testben rejtező Fiút. Isten fia rövid időt töltött a Földön, de tanítása min­den másnál erősebb hatással lett a világra. Haláláldo­zata, feltámadása és mennybemenetele után tanítványai hírét vitték minden földrészre, és hirdették szavait. Néhány évszázad alatt országok teljes lakossága követte őt. Eljött a kereszténység kora, amit az égi szimbólumok rendjében a Halak csillagjegy képviselt. Ekkoriban a magyarok már tudták, hogy ők a soron következők a Kárpátok országában való uralkodásra, ezért felkerekedtek, és elindultak messze keletről, hogy sorsukat beteljesítsék. Hosszú és céltudatos vándorlásuk közben a Őshazájukban nagy baj történt. Egy nyugati király a teremtés művét szüntelenül meggyalázni akaró gonosz erők sugallatára betört az országba, és sok kincs­csel együtt erővel elrabolta a Koronát. Balga módon úgy gondolta, maga a Korona elég ahhoz, hogy mindenki­nél hatalmasabb uralkodó lehessen. Nem tudta, hogy ez nem egyszerű királyi fejdísz, hanem az ország elválaszt­hatatlan része, a Szent Hegységben Ég és Föld közötti kapocs, az isteni erők közvetítője. Csak oda szánták, és csak ott fejtheti ki áldásos hatását, máshol bajt és bal­szerencsét okoz. Az avar nép, kik ekkor a hunokat követve az Őshazában uralkodtak, nagy bánatba estek, és midőn a magyarok megérkeztek, már elvesztették erőik nagy részét. A két testvérnép találkozása éppen ezért nagy öröm volt. A magyarok értesülve a szörnyű eseményről, megesküdtek, hogy minden kincset, de főleg a Koronát életük árán is visszaszerzik. Felkerekedtek és hadba indultak a Nyugat ellen. Csatáról csatára, küzdelemről küzdelemre járták a nagy utat, és áldozatok árán ugyan, de küldetésük sikerrel járt. A Korona ismét ott tündökölt, ahová az égi hatalom rendelte, és a Megváltó születése utáni ezredik évben újra királyt koronáztak vele. A rablók kezéből visszaszerzett ősi ereklyét még nagyobb becsben tartották mint előtte. Mivel Jézus tanításainak elhintett magvai időközben az avarok és magyarok lelkében is gyökeret vertek, ez a koronázás ugyanannak az Istennek nevében, de már keresztény szellemben és szertartás szerint zajlott. Ezért a Ko­ronán újabb változások történtek. A boltozat tetejére az Atyaisten képe, arra egy kereszt került. A keresztpánto­kat két­két apostol, az abroncsot Jézus, Szűz Mária, és

w w w. k o r o n a e s p i l i s . u w. h u

szentek finom művű képével egészítették ki. A felső rész képeit és díszítéseit az avar nép mesterei, az abroncsét keleten tanult magyar testvéreik készítették. A korona változásai a Naptárkört is érintették, mert ők elválaszthatatlan egységet alkottak. Tudni kell, hogy az évezredek folyamán a Naptárkör nevezetesebb pont­jain épületek, települések jelentek meg, ahol olyan böl­csek laktak, akik életük napjait szüntelen elmélkedéssel, imádsággal, tanulással töltötték. Most, hogy ismét avatottak birtokolták a Szent Hegy­séget, a Koronára került apostolok naptári ünnepnapjait

a gigantikus naptárkörön templomokkal, királyi köz­pontokkal jelölték meg. Itt a réges­régi hagyomá nyokat folytatva állandó imádság folyt, csak most már a Min­denható Istenen kívűl olyan keresztény szentek közben­járását és oltalmát is kérték, akik a Korona égi hatalmát erősítették. A Naptárkör azon pontján álló temp lomot, ahol ezredévek óta a Koronát őrizték, átépítették, és Szűz Máriának szentelték. Így vált kereszténnyé az Őshaza, a Naptárkör és a Korona.

Scheffer Miklós

w w w. k o r o n a e s p i l i s . u w. h u