2.

FOLYTON BELESZÓLNAK!

Űrpilóták űrdefektje

NEHOGY AZT HIGGYÉK kedves olvasók, hogy ezt a könyvet én írtam. Én legfeljebb szerettem volna írni. De nem lehetett, mert folyton be1eszóltak. Hogy kik? Hát mindenki... Már úgy értem, mindenki, aki ebben a könyvben szerepel.

Elsősorban persze Anyu. Ö mindig igyekszik jótékony hatást gyakorolni rám. Szelídít, békít, csöndesít, a jó útba igazít.

Hogy kicsoda Anyu? Anyu, az anyu. A legeslegjobb feleség, a legeslegjobb anya, a legeslegnagyszerűbb asszony.

Ha valaki ezt kétségbe vonná, velünk találná magát szemközt. Mármint: velem, akit barátai röviden Nagyfőnöknek szoktak nevezni, meg anyu két magzatával, egy tizenötödik esztendejében járó álmatag leányzóval, Krisztinkával, továbbá Öcsivel, a bősz Öcsivel.

A másik, aki folyton beleszólt, az persze Pindur néni volt. Őróla Vilmos atya így szokott nyilatkozni:

- Az én Pindurom az évszázad legnagyszerűbb asszonya. Hát nem nagyszerű, hogy éppen nekem jutott a legnagyszerűbb asszony?

Gyermekei, a tizenhárom éves Bogárka meg a nyolcéves korára meglepően elvetemült fiacskája, a vad kis Vilike, ilyenkor persze lelkesen helyeselnek. Mi, mármint én, a Nagyfőnök meg Kriszti és Öcsi azonban tudjuk, hogy tévednek. Az évszázad legnagyszerűbb asszonya igenis Anyu. Ezt a vak is láthatja.

Szóval ez a társaság szólt bele állandóan a könyvbe. Pedig be szépen elterveztem. Írok egy három kötetes, háromezer oldalas nagy művet. Azt reméltem, hogy sikerül összehozni egy olyan munkát, amelyről egyhangúan megállapítják majd, hogy ez századunk legunalmasabb könyve. Szerzőjét még ötszáz év múlva is emlegetni fogják. Ha egy kis szerencséje van, még egy bronzszobrocskát is kaphat valamelyik félreeső park félreeső sarkában.

Nem is tagadom, egész életemben erre vágytam. Egy bronzszoborra, repkedő bronzfürtökkel és merész sasorral. Ugyanis egész életemben szerettem volna, hogy merész sasorrom legyen, olyan mint egy csendes óceáni kalóznak. Sajnos a sors krumpli orral vert meg; s így legalább azzal szeretnék vigasztalódni, hogy a szobrom majd sasorral néz szembe az évszázadokkal.

Tehát egy ilyen bronzszoborhoz illő háromkötetes munkára készültem. Meg is írtam volna, de folyton közbeszóltak, s csak a legeslegvégén hagytak magamra, amikor oda kellett írni a könyv fedelére. hogy "ÍRTA". Most aztán vállaljam én az egészet. Ők sózták el a levest, de. én kanalazzam ki.

Pedig úgy terveztem, hogy ebben a könyvben feldolgozom Öcsi fiamnak és hűséges kenyeres pajtásának, a vad kis Vilikének összes rémtetteit. Ez el is fért volna háromezer oldalon, persze ha csak kurta háromhetes nyaralásunk alatt elkövetett rémtetteiket vettem volna számba. Dehát Anyu meg Pindur néni a kezdet kezdetén beleszólt.

Úgy álltak elém, mint két·kőoroszlán; méghozzá eleven, lángot fúvó kőoroszlán. Soha, mióta élek, két asszony között ilyen tökéletes egyetértést nem tapasztaltam, mint most, amikor fiacskáikat kellett megvédelmezniük.

Először is kijelentettek, hogy a lehető legnagyobb elvetemültség azt írni fiacskáikról, hogy elvetemültek. Sőt! Éppen az ellenkezője igaz. Itt-ott csintalanok, de alapjában véve mind a bősz Öcsi, mind a kis Vilike tulajdonképpen jóravaló, derék gyerek.

- Ezalatt azt értitek, hogy nem ők követték el azokat a rémtetteket, amik miatt riadóztatni kellett a tűzoltókat és a mentőket?

Nem, az ő fiaik nem követtek el semmi olyasmit - felelték az anyaoroszlánok. - Azok az ügyek a tűzoltókkal meg a mentőkkel pusztán félreértésből következtek be, és elég nem szép a részemről, hogy pellengérre állítom az ártatlanokat.

- Nem gondolsz arra, hogy milyen károkat okozol a zsenge gyermeklélekben?

3.

- Meg van a véleményem a zsenge gyermeklélekről, rólatok is, de legfőképpen Vilmos atyáról, aki itt ül a karosszékben, rágja a pipája szárát, és úgy tesz mintha tökéletesen megsüketült volna.

Mert ilyen ember ez a Vilmos atya. Szembeszáll ő, akár az ördöggel is, azt hiszem egy vérengző tigristől sem riadna vissza, de ha rápillant aprócska feleségére, Pindur nénire, akkor menten inába száll a bátorsága. De hagyjuk, az nem tartozik ide.

Térjünk vissza oda, hogy éppen a zsenge gyermeklélekről vitáztunk, amikor iszonyatos bömbölés hallatszott valahonnan alulról, a mélyből, a pokol fenekéről vagy tán még annál is mélyebbről.

A hang kísérteties volt, de egy pillanatig sem lehetett vitás, hogy Öcsitől meg a gaz kis Vilikétől származik.

- Jesszus! Hol vannak? Mi történt? - A pincében! - kiáltja Vilmos atya. Valóban, most már ki lehetett venni, hogy a félelmes üvöltés a pincéből tör fel. Egyszerre ugrottunk fel, és rémülten egyszerre csörtettünk le a lépcsőn. Felnyitottuk a pince

rozsdás vasajtaját. Az üvöltés most már megsokszorozódva visszhangzott a terméskő boltívek alatt. - Öcsi! Vilike! Az üvöltés - ha ez egyáltalán lehetséges - még fokozódik. Az anyaoroszlánok vergődő szívű anyagalambokká változnak. Most már turbékolnak: - Öcsikém … Vilikém ... merre vagytok? Szóljatok ... kincsem. - Itt. Erre újabb általános jesszus következik, mert a két angyalkát egy káposztás hordóban találtuk

meg ugyanis. Magukra húzták a hordó fedelét, és az beszorult. - Azt értem, hogy a káposztáshordó fedele beszorul, csak azt nem értem, hogy kerültetek ti a

káposztáshordóba? - indítom meg a vizsgálatot, miután az édesanyák a kosznak legalább a felét lecsókolták fiacskáikról.

- Ez technikai rejtély - csatlakozik hozzám Vilmos atya, és körüljárja a hordót. - Ó, apu... - csodálkozik reám Öcsi, aki a szabadságával együtt visszanyerte szokott nyugodt

szemtelenségét is. - Hát még ezt sem érted? Űrhajósdit játszottunk. Ez a hordó volt az űrhajó. Belemásztunk Vilikével, aztán légmentesen magunkra zártuk az ajtót, nehogy behatoljon a kabinba a világűr hidege.

- …szóval magatokra húztátok a hordó fedelét. - Igen, és aztán azt játszottuk, hogy körülrepüljük a Marsot. Minden irtó remekül ment, csak

akkor lett baj, amikor földre akartunk szállni a Holdon. Azaz, hogy a Holdra akartunk szállni. Akkor kiderült, a defekt.

Kiderült, hogy egy ideig hősiesen küzdöttek a hordóval - mit ki nem áll egy viharvert űrpilóta? - de az idő telt, a hordóban egyre nagyobb lett a meleg és egyre kevesebb a levegő.

Végül is leadták a vészjelet - azaz vészbömbölést. -, és megérkezett a mentőexpedíció, vagyis mi.

Valahogy mégiscsak tisztára súroltuk a két derék harcost, és visszatérhettünk a szobába. Visszatértünk és anyuék folytatták ott, ahol abbahagyták. Azaz: mindent elkövettek annak

érdekében, hogy bebizonyítsák: Vilike és Öcsi jó kisfiúk. Csakhogy én jellem vagyok! Igenis én jellem vagyok, de sajnos gyenge jellem, s végül is megtörten beismertem, hogy Öcsi

meg Vilike angyali jóságú kisdedek. Be1eegyeztem abba is, hogy könyvemben a ,,JÁMBOR ÖCSI" és a "JÓ KIS VILIKE" néven szerepeltessem őket. Elfogadtam azt is, hogy könyvemben ne legyen a jámbor Öcsi és a jó kis Vilike rémtetteinek gyűjteménye, hanem igenis legyen tanulságos példatár engedelmes kisfiúk és kisleányok számára arról, miképpen kell a családi nyaralás alkalmával viselkedni. Mert - azt hiszem - ezt elfelejtettem megmondani, ez a könyv a mi tavalyi nyaralásunkról szól.

- Te ne törődj semmivel, te csak írd a könyved - biztatott Anyu. - Mi majd diktáljuk, hogy mit írj.

4.

Egyedül Vilmos atyát illetőleg kaptam szabad kezet. - Őróla annyi rosszat írhatsz, amennyit akarsz: Még az is csak fele lesz az igazságnak.

Rettenetes ember! Ránéztem a rettenetes emberre, aki pipája és szemüvege mögül esdeklő pillantást vetett reám,

és elhatároztam, hogy csak azért is - olyan hőst faragok belőle, mint annak a rendje.

Békák vagy kisértetek?

Így áll a helyzet. Ők diktálják, én írom.Hej, pedig még most is elszorul a szívem a keserűségtől, ha arra gondolok, mi mindent

temettem el örökre, ahelyett hogy a serdülő ifjúság okulása céljából nyilvánosságra hoztam volna.Így például, az asszonyok a leghatározottabban megtiltották, hogy megírjam a békaesetet.- Nem, arról szó sem lehet, hogy csúffá tedd a fiainkat. Így tehát kénytelen vagyok lemondani róla, pedig még most is bizsereg a tollam, ha arra

gondolok, milyen szívesen megírnám, hogyan lopakodott a két kislány, azaz Bogárka és Kriszti ablaka alá a két mintakép, a jámbor Öcsi, meg a jó kis Vilike, hátukon egy zsák békával.

Hogyan került a hátukra egy zsák béka? Nagyon egyszerűen. Egész délután békára vadásztak, odalenn a völgyben, a nádasban. Néhányszor hasra estek a tocsogókban, tízezer szúnyog döfködte, őket, piócák szívták magukat kövérre a lábszárukon, dehát mindez hozzátartozik a szórakozáshoz és Öcsi meg Vilike vérbeli vadászok lévén nem is törődtek a megpróbáltatásokkal, s végül is kivadászták a nyaraló mögötti völgyben lévő nádasból az összes békákat. Legyünk egészen pontosak: harmincegy békát. Ez a harmincegy béka most a zsákban hemzsegett, és mit sem sejtett viharos jövőjéről. A két gézengúz elrejtette a zsák békát egy veremben, a villa mögött. Aztán megjelentek a társaságban. Persze, sejthettük volna, hogy itt valami készül. Valahányszor ugyanis Öcsi meg Vilike feltűnően illedelmesek, akkor vagy betegek, vagy pedig merényletre készülnek az emberiség ellen.

- Igenis, édesapám ... - Köszönöm, édesanyám ... - Tessék parancsolni! Valahányszor elhangzanak ezek a szólamok, és két kiválóan jó modorú, fiatalember

sürgölődik körülöttünk, akkor az édesanyák mindig elérzékenyednek, engem viszont elfog a rémület.

Az egész napi fürdés és mászkálás után elnyúltunk az ágyainkon, s ha nem is aludtuk valamennyien az igazak álmát, de a nagyon fáradtak álmát azt biztosan aludtuk. Ezt várta csak a jámbor Öcsi meg a jó kis Vilike. Úgy ahogy voltak egy szál pizsamában, odalopakodtak békagyűjteményükhöz, felkapták a zsákot, és végigsettenkedtek az éjszakai álomban szundikáló kerten. A virágok holdfénytől ittasan illatoztak, de Öcsinek meg Vilikének csepp érzéke sincs az ilyen költői csodák iránt. Ők a legszebb virágcsokornál is szebbnek tartanak egy tábla csokoládét, s a holdfény tündérvarázslatánál egy futball-labdát.

Odalopakodtak a lányok ablaka alá, keresztül az éjszakai kerten, a harmatos fűben. Akár az indiánok ... no persze, pizsamás indiánok. Elő a parittyát, ráültettek egy-egy békát, meghúzták a gumiszalagot, s a rakétává előléptetett béka szétterpesztett lábakkal, rémültében holtnak tettetve magát, berepült az ablakon.

Egy ... kettő … tizenkettő ... húsz… Gyorsan, ügyesen dolgoztak a fiúk. Azt hiszem öt perc sem sok s máris beparittyázták a

lányok ablakán mind a harmincegy békát. - Kész! - suttogta elragadtatottan a jámbor Öcsi, míg a jó kis Vilike elbrekegte magát.

Odabentről a szobából válaszként panaszos kuruttyolás hallatszott. Elébb csak egy, aztán kettő, nemsokára mind a harmincegy béka egyszerre vartyogott.

A két derék parittyás odakünn az ablak alatt elégedetten összevigyorodott. Máris elképzelték, hogyan fog mindjárt felvisítani Krisztina, miképpen sivalkodik segítségért Bogárka.

5.

Ez volt a Nagy Terv. 'Emiatt gázoltak térdig a posványban, ezért szurkáltatták össze magukat nádtorzsával és szúnyogokkal.

Egyelőre azonban semmi sikoltozás. Pedig a békák igazán megtették a magukét. Úgy brekegtek, hogy az ember azt hihette volna, hogy menten, felrobbannak. De a békák hiába brekegtek, a lányok szobájában senki sem mozdult. Nem gyújtottak lámpát, nem sikoltoztak segítség után. Egyáltalán semmi sem történt. Illetve mégis. A jó kis Vilike egy óriási nagyot tüsszentett, a jámbor Öcsinek meg egyre hangosabban vacogott a foga. Nem is csoda. A havason estére lehűl a levegő és bőségesen terem a harmat. S ők legalább tíz perce leselkedtek már itt egy szál pizsamában, mezítláb.

- Hapci!Most meg Öcsi tüsszentette el magát, viszont Vilike vacogott úrikutya módjára.Odabent a békák is abbahagyták a hangversenyezést. Nyilván megsértődtek, hogy senki sem

törődik velük.- Te Öcsi ... - suttogja Vilike. - Ezek nincsenek itthon.- Hát persze ... - dünnyögi Öcsi, mert már csavarja az orrát a kezdődő nátha. - Biztosan a

holdat nézik, és verseket szavalnak.- Menjünk be - szipogja Vilike. - Nem baj, annál nagyobb lesz a hecc. Irtó jól fog sikerülni.Így bizakodott az ártatlan gyermeki lélek, és nem is sejtette, milyen jól fog sikerülni a tréfája.

Sokkal, sokkal jobban annál, ahogy azt ő képzelte. Ugyanis …De ... amint azt tanult regényíróknál szokás mondani... ne vágjunk elébe az eseményeknek. A

két mezítlábas, pizsamában didergő mintagyerek lábujjhegyen besettenkedett a házba: Kinyitották az ajtót és nehogy bárki őket gyanúsíthassa a merénylettel, lámpát sem gyújtottak, csak úgy, usgyi, bele az ágyba.

Nyakig magukra rántották a takarót, aztán felüvöltöttek és a következő pillanatban a jámbor Öcsi meg a jó kis Vilike a szoba közepén ugrált és kapkodta a lábát.

- Segítség! Jaj, hamar, segítség!!! Ha megengedik, megint a tanult regényíróhoz fordulok segítségért: mikor beléptünk, azaz

dehogy beléptünk, inkább egymás hegyén-hátán berontottunk, nos, akkor szörnyű látvány tárult a szemünk elé.

Béka ... béka mindenfelé. Béka az ágyakon, az asztalon, a lavórban, a hátizsákban, a széken, a padlón, még a szandálokban is békák hasaltak, gyöngyfekete szemük belemeredt a fénybe. Nyomasztó álom tehetetlen szereplőinek éreztük magunkat. Mert - ugyebár - béka a mocsárban, az rendben van. Béka a kocsonyában - hallottunk már ilyenről is. De béka a szobában ...

De hogy került háromszáz béka a szobába? Mert nem csoda, ha az ember a harmincat háromszáznak látja; Meg kell őrülni!

Az olvasó bizonyára sejti már: a két imposztor zseniális haditervébe egyetlen pici hiba csúszott - megesett ez már nagyobb hadvezérekkel is - mégpedig az, hogy tévedésből nem a lányok, hanem a saját szobájuk ablakán parittyázták be a békákat. Sötét volt, izgatottak voltak, a két ablak egymás mellett nyílt. Illetve - a lányok időközben becsukták a magukét. Pindur néni viszont bement a fiúk szobájába és ablakot nyitott egy kis szel1őztetésre.

Így történt.Maga a békák összeszedése érdekes játéknak bizonyult. Rengeteget kellett hajladozni meg

ugrálni. Majdnem olyan volt, mint a pingpong, csak békával persze érdekesebb. Nem is tudom, nem kellene-e bevezetni a békafogási versenyt az olimpiákon. Mi mindenesetre szenvedélyes hévvel versenyeztünk, hogy kifog több békát. Sajnos. azonban a nőkben, nincsen versenyszellem. Pindur nénit ugyanis rajtakaptam, amint egy békát csempészett oda Vilikének, hogy ő legyen a verseny győztese. Végül foglyul esett az utolsó békula is. Ünnepélyesen kivonultunk a szobából, és behajigáltuk őket a tocsogóba. Aztán visszatértünk a szobába a békák.·hálakórusától kisérve:

- Köszönjük... óh, köszönjük a szabadságot. Sose csípjen el benneteket a gólya. Valami ilyesmit brekeghettek, a gólyamentes világ lévén a legjobb kívánság a békák között. Visszatértünk tehát a szobába békaáldástól kísérve, aztán leültünk az asztal köré, kivéve

persze a két ártatlanságot, mármint Öcsit és Vilikét, mert ők rögtön bebújtak békátlanított ágyukba.

6.

- Nagyfőnök - nézett reám Vilmos atya -, mit gondolsz, hogy kerültek ide a békák? A gyermekek felé fordult, de a Két Fiú nem volt sehol. Másnap reggel, vörösre dagadt,

náthától csepegő orral jelentek meg, s az elkövetkező három napon prüszkölve, zúgó fejjel bámulhatták, hogyan fürdünk mi a patakban.

Ez az a bizonyos "Békahistória", amitől sajnos eltiltottak az asszonyok.- Nem, nem - mondta szelíd határozottsággal Anyu. - Ezt aztán semmiképpen sem szabad

megírnod. Tedd meg a családod kedvéért. Ha megírod a béka ügyet, ez rossz fényt vet reád is, aki képtelen voltál, őt megnevelni.

- Ééén? De hiszen te nevelted. Vagyis, hogy te nem nevelted. - Na látod - zárta le a vitát a feleségem. - Szóval beismered, hogy hibás vagy.Kitátottam a szájamat, de aztán megint összecsuktam, mert Anyu olyan szelíden, kérően

nézett reám, hogy azonnal elpárolgott minden haragom. Sóhajtottam egyet, aztán fogtam a vastag vörös ceruzámat és kihúztam a könyvből ezt az egész békahistóriát. Rosszul tettem, mert Anyu vérszemet kapott.

- A lányok ... - duruzsolta. - Tudod, hogy az ilyen serdülőkorú lányok milyen érzékenyek. Galambpihével is megsértheted őket.

- Jól van. Mit írjak róluk, diktáljátok. - Legelőször is azt, hogy szépek. - Rendben van - szépek. - Csinosak. Jól neveltek. Tisztelik a szüleiket ... - Biztos? - Te csak írd, amit mondunk - sötétült el a feleségem tekintete. Az olvasó tehát készüljön fel, hogy e könyv lapjain két jámbor, jólnevelt fiúgyermek mellett

két egészen kivételes leányzóval is meg fog ismerkedni. Ha aztán majd olvasás közben túlságosan utálni fogja ezt a két Tökéletes Példányt, akkor nyugodjék meg, valóságban távolról sem ilyen tökéletesek, hanem józaneszű, kicsit nyakas, kicsit lusta, kicsit nyelves, icipicit szemtelen, vidám és ábrándos leánykák.

Ilyen körülmények között fogtam hozzá, hogy megírjam nyaralásunkat a fenyőillatú havasok, ezüstös kövek közt vágtató szilaj hegyipatakok és mohos sziklák világában. Mindezt természetesen nem én mondom ilyen költőien - én ilyen szépen nem is tudok beszélni -, hanem a leányom Zirzabella.

Nem kell megijedni, a lányomat nem hívják Zirzabellának. Egyáltalán elképzelhető olyan elvetemült szülő, aki efféle névszörnyeteget akaszt védtelen gyermeke nyakába? A lányom becsületes neve Krisztinka. De az úgy volt, hogy amikor nekiültem ennek a históriának, odasündörgött hozzám és meleg kicsi tenyerével dörzsölgetni kezdte az államat.

- Halljuk, mi kell? - Apu ... - mondta Krisztinka lágyan és beleült az ölembe. - Szeretném ha valami szép nevet

adnál nekem a könyvedben. Tudod, valami regényeset ...Nem mondta, hanem belesúgta a fülembe:- Zirzabella. Sajnos Anyu letiltotta a Zirzabellát. - Nem vagy műlovarnő, sem oroszlánszelídítő. Azoknak lehet ilyen neve. És nem vagy

középkori várkisasszony sem, hanem igenis középiskolai tanuló. Szóval még a Zirzabella is tilos nekem. Mi marad még ezek után a könyvemből, mivel

töltsem tele a papírost? Mi a mentsége ennek a könyvnek? Egyetlenegy: az, hogy roppantul tanulságos. Aki nyaralni megy, haszonnal forgathatja, s

ebből a könyvecskéből megtanulja, milyen vészek és veszedelmek, milyen örömök és ürömök várnak reá. Én a magam meg expedíciónk tagjai részéről csak azt kívánhatom, hogy a nyaralásuk legalább olyan kellemesre, vidámra sikerüljön, mint a mienk.

Egy és más az indulásról

7.

- Pontosan éjfél előtt egy perccel indulunk, átszállás nincs, reggelre éppen odaérkezünk. Egyszerű az egész, mint egy pofon.

Azért olyan egyszerű mégsem volt, mint ahogy azt Vilmos atya elgondolta. Mert amíg elérkezett az éjfél előtti egy perc és mi felszállhattunk; és elindulhattunk az északkelet felé igyekvő személyvonatra, addig, nos addig történt velünk egy és más.

Ezt az "egy és mást" próbálom most röviden összefoglalni. Az előzményekről, a csomagolásról, az útravaló elemózsia bevásárlásáról nem is érdemes

beszélni, hiszen az ilyesmi körülbelül egyformán zajlik le minden családnál, amikor háromhetes havasi nyaralásra készülnek.

Két nappal az indulás előtt teljes felfordulás uralkodik minden családnál, már úgy értem, minden rendes családnál. Cipők, sorakoznak a pamlagon, ingekből és egyéb fehérneműkből emelnek bástyát az asztalon és a legkülönfélébb, soha használatba nem kerülő felszerelésekből, viharlámpáktól, petróleummelegítőktől, sátorcövekektől és kézibaltáktól már közlekedni sem lehet a szobában. Mindez persze a világért sem jelenti azt, hogy azt ajánlom az olvasónak: hagyja odahaza ezeket a felszerelési tárgyakat. Nem, feltétlenül cipeljen magával mindent. Ez az egyetlen helyes tanács. Elég egyetlen darabot odahaza hagyni, hogy kiderüljön: éppen arra az egyre feltétlenül szükség lett volna. Megtörtént egyszer egy ismerősömmel, hogy kidobta a hátizsákból a felfújható mentőövet.

- Nem tengerre megyünk, édes barátaim, hanem magashegyi túrára. Odafenn a magas, hegyen aztán kiderült, hogy tévedett. Igenis egy tenger kellős közepébe került. Nem is tudom már pontosan hogyan, de völgycsuszamlás, vagy miféle katasztrófa következett be, s őt egyszerre csak mindenfelől víz vette körül. Az illető ismerősöm máig is határozottan állítja, hogy a földcsuszamlás pusztán csak amiatt következett be, mert ő odahaza hagyta a felfújható gumimentőövet. Azóta szvettert és hósapkát visz a tengerpartra augusztusban, és a lelke mélyén úgy érzi, a nap azért süt akkora dühvel, a hőség azért olyan rekkenő, mert az időjárás amúgy is tudja, hogy egy ilyen mindenre felkészült turistával semmilyen körülmények között sem lehet kitolni, így tehát meg sem próbálkozik vele.

Ámbár ez sem egészen igaz. Egy másik turista éppen a nagy felkészültség miatt járta meg a tengeren. Vitt magával mindent, többek között egy nagy doboz napolajat is. Ez azonban nem közönséges napolaj volt, amit minden gyógyszertárban vásárolhatunk, hanem különleges, külföldi méregdrágán vásárolt napkenőcs. A doboz oldalán az állt, hogy aki ezt a kenőcsöt használja, az akár reggeltől estig süttetheti magát a nappal, nem ég vörösre, hanem egyenletesen bronzbarnára sül. Az illető ehhez tartotta magát. Kora reggel megjelent a tengerparton, vastagon bekente magát a külföldi csodaolajjal és elkezdett bronzulni.

A jó tanácsokra és figyelmeztetésekre csak fölényesen mosolygott. Mindez érvényes lehetett azokra, akik idehaza gyártott kenőcsöt használnak, de nem őreá. Reggeltől estig feküdt a forró vad fekete-tengeri napon. Délután már félrebeszélt, és alkonyatkor mentőautó szállította be a konstancai kórházba, súlyos égési sebekkel.

Szóval a felszerelés sem minden, de azért mégis csak maradjunk meg amellett, hogy inkább cipeljen az ember, mintsem pórul járjon. Legalábbis nekem ez a jelszavam, mert én gyanakvó természet vagyok, s különösen attól rettegek, hogy egyszer éhen találok halni, tehát mindig alaposan megpakolom magam.

Ezzel szemben Vilmos atya az ellenkező végletet képviseli. ,,Ó, majd csak lesz valahogy!" felkiáltással zsebre dugja a pipáját, némi dohányt, egy doboz gyufát meg - azt hiszem egy pár nylonharisnyát, s nekivág a Himalája csúcsának. A legbosszantóbb persze az, amikor végül kiderül, hogy neki van igaza. Mialatt mi görnyedezve és izzadva cipeljük a hátizsákot, ő zsebre dugott kézzel fütyörészik, s mialatt mi neki ülünk a hegy tetejére felcipelt szalonnánknak és keménytojásunknak, azalatt ő fordul egyet-kettőt, s máris talált egy büfét, hegyivendéglőt, ahol pompásan megebédel, vagy összebarátkozik egy jólelkű hegyilakóval, s az zsendicével, ordával, friss sajttal eteti meg. Aztán nem szól semmit, csak mosolyog a pipája mögül, mialatt mi sötét esküvéssel megfogadjuk, hogy legközelebb mi sem viszünk magunkkal semmit. Az ember azonban nem cselekedhetik természete ellenére. Én például, aki szakadatlanul attól rettegek, hogy egyszer

8.

éhen halok, ismét vállalom a cipekedést ,a következő kiránduláson is, és hallgatom Vilmos atya könnyelmű fütyörészését.

Vigyen tehát az ember, ennivalót bőségesen, de nem értem, miért kell a háromszorosát vinni a szükségesnek? Hajótörésre számítanak, vagy arra hogy vonatunk letéved a, sínekről és elbogárzik valamerre ember nem lakta hegyek közé, ahol nincsen sem büfé, sem vendéglő? Vagy talán azt gondolják, hogy ... nem is tudom, mire gondolnak.

Ismertem két nénit, akik valósággal tönkretették magukat, annyi rántott csirkét és almásbélest sütöttek egy útra, amely mindössze három és fél órát tartott. Ha jól emlékszem egy közös barátnőjük temetésére utaztak. Odahaza mindketten kiadósan megebédeltek, úgy gondolván, hogy jó ha az ember bebiztosítja magát. Egy-egy lila pántlikás koszorúval meg degeszre tömött elemózsiás kosarakkal elhelyezkedtek a fülkében. Jó barátnők lévén a vonat indulása és az ezzel járó elérzékenyült integetés után nyomban szenvedélyes beszélgetésbe bonyolódtak. Mindenekelőtt kellőképpen kisírták és kisajnálkozták magukat az elhunyt barátnő fölött. A gyászt azonban nem vitték túlzásba. Tudták, hogyha most elpazarolják bánatukat, akkor a temetési szertartás alatt nem tudnak majd elegendő bánatot kifejteni. Ez is megmutatja, hogy meggondolt öregasszonyok voltak. Így tehát mihamar felitatták könnyeiket, és áttértek más, életben levő asszonyismerőseik rossz természetére, továbbá ugyanezen asszonyok lányai szemérmetlen kacérságának megtárgyalására. Mondtak róluk egyet s mást, olyasmiket, hogyha az illetők hallják, valószínűleg azt kívánják bár ők volnának inkább a föld alatt. Szóval csupa olyasmiről esett szó, ami megbizsergeti a szíveket, mert az emberek elég jelentős része semmiben sem leli akkora gyönyörűségét, mint abban, hogy gonoszokat mondjon másokról. Végül is, ahogy ez már az idősebb asszonyoknál törvényszerű, áttértek a főzésre.

Innen már csak egy ugrás kellett odáig, hogy előszedjék elemózsiás kosarukat, és kínálgatni kezdjék egymást. De mivel mindketten torkig jóllaktak már az ebédnél, éppen csak csipegettek a másik elemózsiájából. Véletlen volt, hogy mindketten rántott csirkét és almásbélest hoztak az útra, így tehát nagyon is érthető, hogy feltámadt bennük a háziasszonyi versengés vágya és mindenáron szerették volna bebizonyítani, hogy az ő rántott csirkéjük és almásbélesük jobb a másikénál.

Egyre hevesebben kínálták egymást és egyszerűen képtelenek voltak akár egy falatot is enni. Ezt mindkettő tudta saját magáról, de nem tudta a másikról.

Mi lett a vége? Először - még csak gondolatban - rosszakarattal, irigységgel és kényeskedéssel vádolták meg

a másikat, de aztán szó szót követett és mivel régi jó barátnők voltak, rengeteg kellemetlent tudtak egymásról. Ezt most habozás nélkül közölték, úgyhogy az egészen az utazásuk végcéljáig elfoglalta őket. Valószínűleg az egész földet is körülutazhatták volna, mielőtt befejezik egymásra vonatkozó véleményük feltálalását.

Ez alkalommal is bevált az a régi mondás, hogyha valaki meg akarja tudni, mi róla az emberek véleménye, vesszen össze valamelyik barátjával. Ez ha igaz, eléggé szomorú igazság.

Mindenesetre tény, hogy a két, egyébként derék asszonyság azóta is félrefordítja a fejét, ha másikkal találkozik, és csak a legnagyobb keserűség hangján beszélnek egymásról.

S mindez miért? A túlméretezett élelmiszeres csomagok miatt. Mi persze, jól tudván mindezt, négyesben Vilmos atyával és az asszonyokkal, megállapítottuk

az úti elemózsia mennyiségét. Mindent felírtunk, és megeskettük az asszonyokat, hogy ennyit és ne többet. Sajnos utólag kiderült, hogy a két asszony, attól tartva, hogy a másik túl kevés útravalót talál hozni, az eredetileg felírt mennyiséget megduplázta, sőt például a tésztaadagot megháromszorozta. Végül is oda jutottunk, ahová minden előzetes tárgyalás nélkül is értünk volna. Három hét múlva, hazaérkezésünk előtt, a vonat ablakán szórták ki az asszonyok a megpenészedett és kővé keményedett süteményt.

- Látjátok? Ugye megmondtuk? - diadalmaskodtunk mi férfiak. - Igen, látjuk - válaszolták, az asszonyok. - Látjuk, hogy ti férfiak három héten át nem ettetek

egyáltalán süteményt. Bezzeg odahaza tömköditek magatokba a sok édességet: De most ... most egy falást sem. De ami még ennél is rosszabb, a gyermekeket is lebeszéltétek, csakhogy megmaradjon a tészta és nektek legyen igazatok. Ó, ti férfiak ...

9.

Mit lehet erre válaszolni? Semmit. Egyébként ha már itt tartunk, akkor elmondanám azt is, hogy …

Bocsánat. Egészen megfeledkeztem magamról. Elnézést kérek a kitérőkért. Elvégre a nyaralásról kellene írnom, s nem a megpenészedett süteményről. Ámbár, ha meggondolom egy kicsit, ez is hozzátartozik.

A nyaralóknak elsősorban a vasút jegyre kell felhívnom a figyelmét. Figyelmeztetni akarom őket arra, hogy a vasúti jegy az elképzelhető legrosszabb indulatú papírdarab a világon. Hadd meséljem el, mi történt velünk.

Egy héttel az indulás előtt magam mentem el a menetjegyirodába. Én vásároltam meg nyolc személy számára a jegyet, aztán elhelyeztem - kérem figyeljenek - pénztárcám bal külső rekeszében. Mielőtt kiléptem volna a menetjegyirodából, még egyszer elővettem a tárcát, gondosan ellenőriztem, hogy odatettem-e a jegyet, ahová emlékezetem szerint elhelyeztem.

Útközben - a főtéren jöttem keresztül - még egyszer megálltam, mert valami különös szorongás fogott el, valami azt súgta, hogy elveszítettem a jegyeket.

"Szamárság! - nyugtattam meg magamat. - Nem veszítetted, nem veszíthetted el. Pénztárcád bal külső rekeszében van. Semmi értelme, sőt egyenesen nevetséges, hogy elővedd és megnézd. Ott van. Ami biztos az biztos."

Ötven lépés múlva, saját magam előtt is szégyellve bizonytalanságomat, mégis elővettem a tárcát.

Bal külső rekesz ... A jegy természetesen nem volt ott. Ekkor egy kicsit izgatott lettem, de igyekeztem fékezni magam, és sorra kiszedegettem

mindent a pénztárcámból. Nem is hinné az ember, mi minden gyűl össze egy ilyen tárcában, ócska orvosi recept, eltépett színházjegy, villanyszámla, fénykép és ... Szóval mindazt, ami a tárcában volt, becsúsztattam különböző zsebeimbe.

A tárca kiürült, a jegy nem volt sehol. Visszasiettem a menetjegyirodába, útközben mereven bámulva a járdát, ha netán ott heverne a

jegy. A jegy nem hevert ott. Ami viszont a menetjegyirodát illeti ott hallani sem akartak semmiféle

jegyről. Mikor én erre fölemeltem a hangomat, a pénztáros megjegyzést tett azokra, akik még a

vonatjegyükre sem tudnak vigyázni. Én, mondanom sem kell, méltósággal válaszoltam és, talán heves szócsatára került volna sor, ha közben nem nyúlok be a kabátom bal külső zsebébe.

A jegy ott volt.Fogalmam sincs, hogy került oda. Illetve, most már valószínűnek tartom, hogy eredetileg sem

a pénztárcám bal külső zsebébe, hanem a kabátom bal külső zsebében helyeztem el a jegyet, csak izgalmamban megfeledkeztem róla. Megesik az ilyesmi az emberrel. Nem?

Odahaza a nyolcszemélyes vasúti jegy, illetve a nyolc jegy még három alkalommal tűnt el, de én már rá sem hederítettem többé. Tudtam, hogy mindez csupán a jegy rosszakaratú természetéből következik, mivel a jegy egyetlen célja, hogy engem idegesítsen.

Tehát olyan nyugodt voltam, mint egy süllyedő hajó kapitánya, mialatt a családom több alkalommal kicsomagolta azt, amit egyszer, illetve kétszer már becsomagolt.

Mikor aztán a jegyek véglegesen megkerültek, akkor egy órával az állomásra való indulásunk előtt újból kámforrá váltak.

Most már nyolcan kerestük tizenhat felé. Végül is Zirzabella, azaz bocsánat, Krisztinka - találta meg egy virágvázában.

Hogy került oda, mikor mi előzőleg a hamutartó alá dugtuk? Ez a titok csak később derült ki. Vilike volt a tettes, a jó kis Vilike.

- Senki sem akart velem bújócskát játszani. Azért ... Így aztán megbújócskáztatott bennünket. A szoba közepén álltam, magasra emelt kezemben a jegyekkel.

10.

Ekkor odalépett mellém Anyu, kivette ujjaim közül a jegyeket, betette a táskájába, majd nagyon szelíden megjegyezte:

- Az lesz a legjobb, ha most letelepedsz az íróasztalodhoz, és többé nem nyúlsz a jegyekhez. Így talán még elérhetjük a vonatot. Egyébként az úton a jegyet ÉN kezelem.

Akkor igazságtalannak éreztem a döntést. Csak képes vagyok ráncba szedni néhány nyomorúságos vasútjegyet? Egy azonban tény, a vasútjegy többé egyetlenegyszer sem tűnt el, egyetlenegyszer sem idegeskedtünk miatta, keresni és átkozni sem kellett, amihez azonban Anyu közmondásos szerencséje is hozzájárulhatott.

A feleségem éppen most szól közbe, hogy az állomásra való elindulás előtt semmi esetre sem szabad megszámlálni a csomagokat. Igen, igen, ez fontos tanács. Ugyanis valahányszor megszámláljuk őket, minden alkalommal más és más eredmény jön ki. Az ábrándos Zirzabella néggyel kevesebb csomagot számlál, mint az akkurátus Bogárka, a nagyvonalú Vilmos atya csak a bőröndöket veszi számba, és ügyet sem vet a szatyrokra, hálókra, pokrócgöngyölegekre, hátizsákokra. Anyu, aki tanárnő és híres a pontosságáról, a termoszokat és a fényképezőgépet is csomagnak számítja.

Egyszóval, ha az ember nem akar túlságosan idegeskedni, akkor vegye úgy a dolgokat, ahogy vannak. "Ahány csomag - annyi csomag!" - felkiáltással vágjon neki az utazásnak. Valamit így is, úgy is otthon felejt az ember. Nem mindegy, hogy mit?

De hogy visszatérjek: megtaláltuk a virágvázában a jegyeket, átadtuk Anyunak, néhányszor megszámláltuk a bőröndöket, s ekkor már eléggé izgatottak voltunk ahhoz, hogy valósággal megváltásnak tartsuk az indulást.

Gyerünk az állomásra! Kerítsetek két taxit.Azt persze tudják, hogy a mi városunkban rengeteg a taxi. Amikor az ember kényelmesen,

ráérősen sétálgat, valamennyi taxiállomáson hat - nyolc taxi sütkérezik. A sofőrök unottan beszélgetnek a sporthírekről, s reménykedve néznek a közeledőre. Szinte még azt·is megkérdezik: "Taxit parancsol?" Ez így van egészen addig, amíg az embernek sürgős dolga nem akad, mert abban a percben a taxik jelt kapnak valahonnan, eliramodnak, és megbújnak különböző rejtekhelyeken. Ha a vasútállomásnál keresed őket, akkor a piactéren lebzselnek, ha meg a piac környékén, akkor elrejtőznek az állomás háta mögött. Ezúttal is így történt.

- Majd én telefonálok! Máris el van intézve! - jelentette ki Vilmos atya, akiben megvolt az a képesség, hogy mindenből a legkönnyebb részt vállalja magára.

Tárcsázott. Persze, valamennyi taxiállomás telefonja foglaltat jelzett.Öcsi, Vilike, Krisztinka, Bogárka, négyen négyfelé szaladtak taxi után. Sehol semmi. :Én

idegesen cipeltem le a csomagokat a lépcsőn, mialatt Vilmos atya rendületlen hidegvérrel tárcsáz újabb és újabb telefonszámokat és valahányszor meglát engem, amint egy harminckilós hátizsákot vagy ötvenkilós bőröndöt cipelek, minden alkalommal biztatóan kijelenti:

- El van intézve. "Mármint az - morgom magamban -, hogy én cipeljem a csomagokat." A végén természetesen ezúttal is neki lett igaza. Lett taxi. Nem is kettő, hanem hat. Jött kettő

a telefonhívásra, négyet meg a gyerekek hoztak. Vilmos atya persze rögtön kijelentette, hogy a fölösleges taxikat én fizetem.

- Minek idegeskedtél, Nagyfőnök? Nem megmondtam, hogy el van intézve? Egyszer még a sírba visz ezzel a rettenetes nyugalmával. Végül is - két taxit bocsátottam el és "aki úr az úr!" felkiáltással belevágtuk magunkat négy

taxiba, s mint valami esküvői menet kivonultunk a vasúthoz. Mi tagadás, volt egy-két-három csomagunk, s amint végigvonultunk az állomásépületen általános feltűnést keltettünk. Mikor odakünn, a sínek közelében halomba raktuk a holminkat, kisebb fajta hegységnek látszott.

Mi azonban mit sem törődtünk ilyesmivel. Ekkorra ugyanis rendes közönséges emberekből átvedlettünk utasokká. Ahelyett hogy restelkedtünk volna a közfeltűnés miatt, vígan kiáltoztunk egymás felé és barátságosan rámosolyogtunk minden ismeretlenre.

Mi felnőttek - vagy ha úgy tetszik - mi öregek, ebben az órában sokkal fiatalabbnak éreztük magunkat, mint eddig. Hívtak a messzeségek, előre nem látható eseményekkel, melyek majd

11.

próbára teszik erőinket. De mi ifjúi derűlátással bíztunk magunkban, mert az a fiatal, aki előre néz, bele a csodálatos jövőbe.

Ugyanekkor viszont gyermekeink különös módon sokkalta idősebbeknek érezték magukat. A jámbor Öcsi meg a jó kis Vilike marcona utazókká vedlettek, öreg expedíciós csatárokká, akik nem riadnak vissza semmitől. A lányok meg ... ó a lányok előkelő hölgyekké nemesedtek. Hívták őket a titokzatos távlatok, idegen városok fényei, meg mindenféle ködös egyéb dolgok, amikről ők maguk sem tudták, hogy micsodák, csak azt, hogy nagyon különlegesek és roppant izgalmasak.

Hát valahogy így bolondítja meg, így forgatja ki az ember testét-lelkét az utazás. De hát éppen ez a szép benne. Nem igaz?

Roham a vonat ellen

Vilmos atya az állomáson maga köré gyűjtött bennünket.- Ide figyeljetek, lányok és fiúk - jártatta végig rajtunk a tekintetét, szakszerűen és

tekintélyesen. - Mi most fel fogunk szállni a vonatra. Mindenki megragadja a csomagjait, és amikor én megadom a jelet, megrohamozzuk a vonatot. Megértettétek?

Milyen szerencse, hogy mindig akadnak olyanok, akik vállukra veszik embertársaik életének ügyeit, lótnak, futnak, fáradoznak, mialatt mi, többiek tunyán üldögélünk.

Vilmos atya is ilyen született szervező. Viszont a legsúlyosabb bőröndöket nekem kell cipelnem, azonfelül, hogy az én hátamra

tuszkolták fel a legkövérebb hátizsákot is. Egyik oldalamra felakasztottam a termoszt meg a gyógyszeres ládikót, a másikra a kenyérzsákot, a csákányt, a pokrócgöngyöleget. Utána olyan mozdulatokat végeztem, mint egy jávai hastáncosnő. A sok csomagtól ugyanis másként nem tudtam volna a nyakamba akasztani azt a tarisznyát, amit Vilmos atya az utolsó pillanatban még reám tukmált.

- Én már nagy vagyok - üvöltötte el magát a jó kis Vilike. - Én akarom vinni a Nagyfőnök hátizsákját.

- Nem igaz, mert én viszem! - süvített közbe Öcsi. - Én nagyobb vagyok, én viszem. Adjátok ide, vagy nem megyek kirándulni.

Vékony hangon sírni kezdett. Kérem ne higgyék, hogy a kelleténél lágyszívűbb vagyok. De ez a sírás ... ettől mindig

elgyengülök. Tudom én, hogy Öcsi fiam összes jó tulajdonságai ellenére nagy lókötő, amolyan kemény fickó, számtalan iskolai verekedés hőse, aki még a más árnyékától sem ijed meg, nemhogy az enyémtől. De amikor elkezd vékony hangon sírni ... de úgy, ahogy egy éjfélkor, dermesztő hidegbe kitett éhes árvagyerek sírhat csak ... olyan reménytelenül és elhagyottan, nos hát olyankor minden bűnéről megfeledkezem. Sajnos, a ravasz fickó rájött, hogy ez a trükk hat, s azóta is ha valamire kedve kerekedik elkezd nyüszíteni. Újabban még fejlesztette is a technikáját, már akkora könnycseppek jelennek meg a szeme sarkában, mint egy királyi koronáról lelopott briliáns. Fogalmam sincs, hogyan csinálja - talán visszatartja a lélegzetét - de amikor meglátom ezeket a könnycseppeket, hallom a nyöszörgésszerű sírást, akkor máris végem van, megadom magam.

Most is elkezdte a "megfagyott árva gyermek" trükköt. Vilike azonnal melléje állt, és olyan arcot vágott, mint egy énekes koldus.

Ilyenkor legjobb engedni. Levettük hát a két legsúlyosabb hátizsákot, az enyémet, meg Vilmos atyáét, és odaállítottuk a prücskök elé.

- Tessék, vigyétek. Vilike természetesen föl sem tudta emelni, csak a porban ráncigálta egy darabig, olyan

fájdalmas arckifejezéssel, mint egy mártír, akinek a hátulsó felét tüzes dárdával szurkálják. A két évvel idősebb Öcsi valahogy feltornázta a hátára a zsákot, tett vele néhány lépést, aztán összerogyott.

- Apu, nem bírom - nézett reám szemrehányóan. Az istenfáját, ezt úgy mondta, mintha én kényszerítettem volna a hátára a zsákot.

12.

Szerencsére nem volt folytatása az esetnek, mert közben beszaladt a vonat, s az elébb még a maga nyugodt életét élő pályaudvar az egyik pillanatról a másikra egy elmegyógyintézet zárt osztályává alakult át. Utasok rohangáltak fel-alá és ordítoztak olyan modorban, amilyenre az élet semmilyen körülményei közöst sem ragadtatták volna magukat. Erre persze a mozdonyok is elkezdtek őrjöngeni, és igyekeztek túlsípolni egymást. A mozdonyokban úgy látszik ugyanúgy meg van a feltűnési viszketekség, mint az emberek nagy részében.

A szörnyűséges zűrzavar oka persze az volt, hogy kitört az utazási láz. Ahányan voltunk, annyifelé kapkodtunk. Egyetlen kivétel volt. Vilmos atya. Ő ezúttal is megőrizte hidegvérét és "Utánam!" kiáltással felkapta a fényképezőgépet meg egy apró szatyrot, aztán elrohant, eltűnt a kavargó tömegben. Mi pedig többiek, fegyelmezetlenül, szervezetlenül, gyermekkezek és bőröndfülek után kapkodva megrohantuk a szerelvényt.

Azt a feleségem mondja: ne feledjem ide írni, hogy az egész pánik teljesen fölösleges volt, s tisztán csak az én ideges természetemnek köszönhető. Azt mondja, ha én nem kezdek el kapkodni, kiabálni és vagontól vagonig szaladgálni, akkor a többi utas is nyugodt marad.

Idegeskedtem egy kicsit, ez igaz, de szeretném én látni azt, aki nem idegeskedik ennyi gyerek, ennyi asszony és ennyi csomag között. Hiszen hideg ésszel átgondolva a dolgot, nyilvánvaló, hogy valóban semmi okunk sem volt a kapkodásra. Huszonnégy percünk volt arra, hogy felszálljunk és elhelyezkedjünk egy nagyrészt üres vonatban. De hiába, az utazási láznak nincs ellenszere, és hajtja az utast, hogy azonnal, lehetőleg a legeslegelső pillanatban odafönn legyen a kocsiban, és elfoglaljon minél több helyet, s ennek érdekében hajlandó embertársai kezére taposni, orrba verni őket bőröndje sarkával, akár a lelket is kiszorítani belőlük tolakodásával, hogy aztán siránkozhassék az emberek elviselhetetlen gonoszsága és durvaságai miatt.

Mikor valahogy felgyömöszöltük magunkat a vonatra, elhelyeztük a csomagokat, és az utazási láz első rohamainak elmúltával láttuk, hogy van hely bőven, a vonatra felgyürekedett sokaság kétharmada csupán kísérő, s illő búcsúcsókok után lekászálódik, akkor aztán nagy hahózva és sugárzó derűvel megjelent Vilmos atya is, szokásos "El van intézve" kiáltásával.

No, persze, hogy el van intézve, csakhogy nem Vilmos atya intézte el, hanem én. Végignézett a csomagokon, olyan arckifejezéssel, mintha ő cipelte volna fel verejtéke

hullásával valamennyit, az egyik hátizsákot néhány centivel odább tolta, mintha azt mondaná: "hiába, én kellek itt mindenhez", aztán leült. Fogadni mernék, a szomszéd vagon mögül leste, mikorra fejezem be a hurcolkodást.

Vilmos atya tehát előkerült, ekkorra viszont eltűnt a jó kis Vilike meg a jámbor Öcsi.- Ki látta őket? - Felszálltak ezek egyáltalán? Ahogy ez ilyenkor történni szokott, valamennyien szemrehányásokat tettünk - persze nem

magunknak - hanem egymásnak.- Hát nem te? - Ejnye, hát nem fogtad a kezüket? - Én? Miért én? Talán ő! A legszigorúbb valamennyiünk közül a tizenhárom esztendős Bogárka volt: - Nem tudtok vigyázni a kicsikre. Megérdemlitek, hogy többé ne is lássátok őket. A tizenöt esztendős Krisztinka, ez a költői, ábrándos lélek, regényesebben fogta fel az ügyet. - Hátha az expresszre szálltak, és most már útban vannak valamerre. Jaj, milyen izgalmas. Anyu és Pindur néni azonban túlságosan izgalmasnak találták. Az ablakhoz ugrottak: - Öcsi! Vilike! Hol vagytok? Öcsi! Öcsikém!! Merre vagytok? Semerre se voltak. Mi, Vilmos atyával már a sínek között szaladgáltunk, elátkozva a kirándulást, a vonatot, és

úgy általánosságban az egész életet. Öcsikém, édes kisfiam ... - fohászkodtam magamban -, ... csak kerülj elő, drága kisfiam,

lecserdítek én neked két olyan csárdás pofont, hogy ...

13.

Így dühöngtem én, tehetetlenül és ügyefogyottan, bezzeg a rendíthetetlen Vilmos atya máris intézkedett. Berontott az állomásfőnökségre, és néhány pillanat múlva már megszólalt az állomás hangszórójában, némileg recsegve és megöblösödve a Vilmos atya hangja:

- Figyelem! Figyelem! Öcsike, Vilike azonnal jelentkezzetek a főbejáratnál. Öcsike, Vilike, figyelem, figyelem, azonnal jelentkezzenek ...

Ez már olyan vésztjósló drámaisággal hangzott, hogy Pindur néni sírni kezdett. - Édes kicsi ártatlanom ... Vilikém ... hová lettél? Mi történt veled. egyetlen fiókám? A szomszéd sínen ekkor húzott el a tolató mozdony, oly panaszos süvítéssel, mintha ő is

Öcsiéket gyászolná. - Elgázolta őket a vonat! Ezt már Anyu kiáltotta, és most már ők is leugrottak a vonatról. Az ablakban csupán a két

kislány maradt. Ők átható cérnahangon visítoztak: - Öcsike! Vilike! ... Öcsi ... Vilike ... Ahogyan a tanult regényírók mondani szokták: nem feszítem tovább a húrt. Természetesen

nem gázolta el őket semmiféle vonat, az expresszre sem szálltak fel, egyáltalán semmi baj sem történt velük, eltekintve attól, hogy tetőtől talpig telekenték magukat olajjal.

Az a drága jó Öcsi így adta elő az esetet: - Érdekes, minek izgultok úgy? Mikor jött a vonat, és ti mind otthagytatok bennünket (Pindur

néni öldöklő pillantást vet Vilmos atyára), miután reánk raktátok azokat a borzasztóan nehéz hátizsákokat (Anyu lesújtó pillantást vet reám), én kézen fogtam Vilikét és azt mondtam neki:

- "Gyere, Vilike, nézzük meg a mozdonyt." És meg is néztük. Nagyon tanulságos volt. Az ilyen kisfiúknak, mint mi, minél többet kell látniuk, hogy a legjobb tanulók legyenek az iskolában.

Itt Vilike közbeszólt: - Öcsi azt mondta a mozdonyvezető bácsinak, hogy ő is mozdonyvezető, és engedje, hogy ma

ő vezesse a vonatot, mert neki is van odahaza két mozdonya, egy kicsi, meg egy nagy. Ekkor a mozdonyvezető bácsi adott egy barackot a fejünkre és visszahozott.

Idáig a jó kis Vilike nyugodtan adta elő a történteket, de amikor ideért, hirtelen üvölteni kezdett. Persze, egy szavát sem lehetett megérteni. Ettől ő még dühösebb lett, hiába próbáltuk lecsillapítani. Pindur néni a karjába akarta venni, de Vili ellökte magától.

Végül is Bogárka vette kezébe az ügy intézését:- Vilike, csönd legyen! És csodák csodája - a jó kis Vilike, ki dédelgetésre, csitításra reá sem hederített, erre az

erélyes testvéri hangra elnémult. Bogárka úgy nézett rá, összeráncolt homlokkal, szigorúan, mint a tanító nénije: - Egy-kettő, halljuk, mit akarsz? - Mozdonyt ... - szipogta Vilike. - Mit? - Mozdonyt. Ha Öcsinek kettő van, nekem is kell. Legalább egy ... És a jó kis Vilike újfent zokogni kezdett.Öcsi meg, ahelyett, hogy lelkiismeretfurdalástól gyötörve bevallotta volna barátjának, hogy az

egész csak vicc és ugratás volt, kihívó hangon így szólt: - Igenis, nekem van két mozdonyom, de amikor, hazamegyünk a nyaralásból, akkor veszek

egy atommozdonyt, és egyenesen a Holdba repülök vele. Igenis, nekem van rakétamozdonyom, neked nincs. Igeeen ... cik-cikk!

Kiből lesz palcsinger?

Igazán nem tudom mi lett volna ebből az ügyből, ha nem könyörül meg rajtunk a vonat. De szerencsére a vonat elindult, és Öcsi azonnal abbahagyta a hencegést, Vilike meg a bömbölést.

Sokkal fontosabb feladatok vártak reájuk, mint a veszekedés. Meg is magyarázták nekünk, persze csak úgy, félszavakkal, mert nem volt idejük, hogy a mi vonatunk nem olyan, mint a többi vonatok. Igaz ugyan, hogy az elején ott a mozdony, de azért a mi vonatunkat csak innen, ebből a fülkéből lehet kormányozni. Ők ketten nyomban neki is láttak, hogy lelkiismeretesen teljesítsék

14.

kötelességüket. Vilike az ablak rézfogantyúját ragadta meg, míg Öcsi a fűtésszabályozó gombjába kapaszkodott bele. S hogy valóban minden simán menjen, Öcsi sistergett és fütyült, míg Vilike élethűen utánozta a motorberregést.

Végre egy kis nyugalom ... dőltünk hátra. úgy elfáradtunk az Öcsivel meg Vilikével vívott küzdelemben, mintha legalábbis egy teljes napja. úton volnánk.

A nyugalom azonban rövid ideig tartott. - Ez mi? - hallottam bóbiskolás közben az Öcsi hangját. - Ez a vészfék - magyarázta Krisztinka. - Ezt egy varázsló varázsolta ide. Csak meg kell húzni

és rögtön megáll a vonat. Ekkor azonban én már talpon voltam, és röptében vetettem reá magamat Öcsire. Elkaptam

még mielőtt belecsimpaszkodhatott volna a vészfék fogantyújába. A harc rövid volt és elkeseredett. Végül azonban győzött a túlerő - azaz én. Öcsi fickándozott

még egyet-kettőt, aztán feladta a küzdelmet. - Nem szabad meghúzni? - kérdezte ártatlanul, méghozzá olyan tüntetően ártatlan

arckifejezéssel, hogy mi Anyuval gyanakodva ismét figyelni kezdtünk, s hogy úgy mondjam ugrásra készen várakoztunk.

Itt valami készül. Amikor Öcsi ilyen tüntetően ártatlan, abból mindig kisül valami. - Miért nem szabad meghúzni? - faggat tovább Öcsi azzal a kisangyal tekintettel. - Kriszti azt

mondta, hogy azért van, hogy meghúzzák. - Nem, nem szabad meghúzni - magyarázzuk türelmesen, elvégre a szülőnek kötelessége,

hogy. tanítsa a gyermekét. - És Krisztinka ne beszéljen többé butaságot, ehhez semmi köze sincs semmiféle varázslónak. Ezt igenis a vasutasbácsik szerelték fel, hogy meg lehessen állítani a vonatot, ha valami baj van.

- Miféle baj?- Hát ... teszem azt, ha kigyullad egy vagon, vagy bőrönd.Öcsi tanulékonyan bólogatott, majd megkérdezte: - Ha kicsi bőrönd esik ki, akkor is

meghúzzák? - Akkor is. Öcsi elmélázott. Mi Anyuval azonban - mint mondtam - résen voltunk, bár szempillánkat

majdnem teljesen lehunytuk és úgy tettünk, mintha aludnánk. Öcsi csak erre várt. Mikor úgy gondolta, hogy már eléggé mélyen alszunk, odasúgott

Vilikének, majd fölmásztak az ülésre és együttes erővel leemelték a legkisebb bőröndöt. Elég sok üggyel-bajjal járt, és meglehetős lármával is. Többször is aggódva pillantottak

felénk, de mi aludtunk, mint krumpli a földben. Mikor odalent volt a bőrönd, megindultak az ajtó felé. Nem volt könnyű a zötyögő vonaton,

kinyújtott lábainkon átemelni a bőröndöt, de ha az ember nagyon akar valamit, akkor azt keresztül is viszi. Ketten kapaszkodtak az ajtóba és félretolták.

Sikerült! Diadalmasan egymásra pillantottak, és éppen indultak volna kifelé a bőrönddel. Ám ekkor - ahogy a jobb fajta kalandregényekben is szokás - súlyos kéz nehezedett a

vállukra. - Hová, hová? - kérdezte szelíden Vilmos atya, elsőnek a bőrönd nyomban utána a jó kis

Vilike fülét ragadta meg. Vallatás, kihallgatás, beismerés, mindez fölösleges volt. Egy pillanatig sem tagadták, azért

akarták kihajítani a bőröndöt a vonat ablakán, hogy aztán meghúzhassák a vészféket. Sőt még ők álltak az erdő felől: - Érdekes, hát nem te mondtad, hogy ki kell dobni az ablakon a bőröndöt? - nézett reám

vádlóan Öcsi. Elszédültem ekkora szemtelenség hallatára. Csak akkor kezdett visszafelé forogni a világ,

amikor meghallottam az Anyu hangját. Pindur néninek magyarázta:- Tudod, ő rontja el szegény gyermeket. Mindenféle bolond ötleteket ad neki.

15.

Pindur lelkesen helyeselt. Mi Vilmos atyával behúztuk a nyakunkat. Itt most a mi bűneink felsorolása következik. De mégsem következett, és ezt a jó kis Vilikének köszönhettük. Vilike ugyanis - ebben a pillanatban meggyújtotta a Vilmos atya viharkabátját.

Üvöltés! Előbb Vilmos atya üvölt, aztán a jó kis Vilike. - Nem is szeretlek! Tudjátok meg - bömböli túl a vonat zakatolását Vilike. - Semmit sem

engedtek meg a szegény gyermekeknek. Öcsi nem az az ember, aki el szokta hagyni a barátait. Nyomban segítségére sietett Vilikének.

Ő is bőgni kezdett. Már-már ott tartottam, hogy én húzom meg a vészféket, le ugrom a vonatról és elmenekülök a sötétségben, amikor Anyu a tő1e megszokott egyszerű, de biztos módszerrel megoldotta a kérdést: betömte a két bőgőmasina száját egy-egy tésztával.

- Gyerekek - mondtam a hirtelen beállott csöndben -, ha így folytatjátok, egészen biztosan palcsinger lesz belő1etek.

Lenyelték a tésztát, és kerekre nyitották a szemüket. - Palcsinger? Az mi? - A palcsinger az... mint azt mindenki tudja... palcsinger. Aki palcsinger, azzal nem szabad

szóba állni, a palcsingert akárki csúfolhatja. A palcsinger nem kap csokoládét, nem járhat moziba, és arról, hogy valaha is mozdonyt vezethessen, persze szó sem lehet.

A két fiú tátott szájjal hallgatott. - Igen, és a palcsingernek két, nylonból varrt szamárfület is kell viselnie, tilos neki palacsintát

enni, és naponta ötször meg kell hogy mossa a fülét. Öcsi, Vilike tekintetében rémület tükröződött. Éreztem, hogy tovább már nem feszíthetem a

húrt. Feltettem tehát a kérdést: - Ki akar közületek palcsinger lenni? - Én nem ... én se ... - suttogták megilletődve a gyerekek, s ezzel bevonult

nyaralótársaságunkba a jó öreg mumus helyére a rettenetesen titokzatos palcsinger. Ekkor már több mint egy órája úton voltunk, és Vilmos atya nyugtalankodni kezdett. Eszébe

jutott, hogy már egy órája nem szervezett semmiféle akciót. - Gyerekek, ide figyeljetek! - kiáltott fel frissen és lelkesen mit sem törődve azzal, hogy éppen

elszundikáltunk. - Most enni fogunk. A táplálék olyan az embernek,mint a benzin meg az olaj a motornak Eszünk, vagy nem eszünk?

- Eszünk! - zúgták kórusban a gyerekek. - El van intézve! - rikkantott a saját ötletétől felvillanyozott Vilmos atya. - De nem úgy

eszünk, mint a közönséges emberek, hanem fordítva. A gyerekek haja máris égnek állt a kíváncsiságtól. - Hogy kell fordítva enni? - kérdezte Bogárka, és most már véglegesen kidörgölte az álmot a

szeméből. - Úgy, hogy ti eszitek a mi életünket, mi meg a tiéteket. - Pazar! Ez volt a gyerekek egyhangú véleménye, és máris zsinatolni kezdtek. - Ételt ... ételt kérünk ... - Éjfél után fél kettőkor enni ... Ilyen őrültség is csak az atyusnak juthat eszébe - dohogtam

magamban. - Hát azt képzeli ez az ember. hogy ilyenkor tudnak enni a gyerekek? - Egy falást sem! - kontrázott Pindur. Egy falást valóban nem ettek, viszont bekebeleztek két teljes rántott csirkét, néhány szelet

szalonnát, egy fél karika sajtot, valamicske túrót, megszámlálhatatlanul sok paradicsomot, paprikát, aztán még vajaskenyeret ijesztő mennyiségben és végül két doboz süteményt.

Ha valaki idegen betéved a fülkénkbe, biztosan azt hitte volna, hogy ezek a szegény gyerekek legalább három napja egy falás nem sok annyit sem ettek. Vagy esetleg egy evőverseny döntőjében küzdenek és valószínűleg ők! Európa ifjúsági evőbajnokai.

Ebből az alkalomból, még szépséges Zirzabellám is félretette előkelő tartózkodását, mert finom dolog ugyan a költészet és ábrándozás, de azért egy ropogós almásrétes sem kutya.

16.

Ettek, eddegéltek drága gyermekeink s egyszerre csak én is kezdtem valami bizsergésfelét érezni a gyomrom tájékán.

Eh! Ugyan! - hessegettem el magamtól a kísértést, de egyre nehezebben tudtam ellenállni. Mert én úgy vagyok vele, hogy ha mást enni látok, akkor nekem is rögtön kedvem kerekedik a falatozásra.

Sajnos ez nálam nagyon könnyen megy, mert roppantul szeretek enni. Ha kimondják ezt a szót, hogy flekken, akkor olyan izgalomba jövök, mint más - teszem azt - egy jó futballmeccsen. És sajnos nem csak a flekkent szeretem, én minden ételt szeretek, és állandóan úgy érzem, hogy még háromszor annyit tudnék megenni, mint amennyit már megettem, Ezért aztán terjedelmesebb vagyok a kelleténél, és szegény Anyu valahányszor végignéz, mindig sóhajt egyet. Mondhatnám úgyis, hogy sokall.

Vilmos atya gyomrában, meg lelkében is, hasonló indulatok támadhattak, mert néhány perc múlva már mi is ettünk, aztán nekiláttak az asszonyok is. Úgy látszik az étvágy ragadósabb a náthánál is - csak legyen mit enni.

Így ettünk-eddegéltünk vagy másfél órán keresztül, majd úgy tova három felé elcsöndesedett a fülke. Elaludtunk már valamennyien mialatt vonatunk belefúrta magát a violásodó hajnalba.

A csönd és béke azonban - rólunk lévén szó -, nem tarthatott sokáig. Először Öcsi kezdett nyögni, rögtön utána Vilike, majd sor került Bogárkára is, Krisztinka nagy leány létére nem szólt, csak sápadozott, mint akin titkos féreg foga rág. Holott a gyomorgörcs rágta őt is. Fülkénk megtelt nyögdécseléssel:

- Fáj a hasam ... jaj, fáj ... jaj ... meghalok. Így panaszkodtak a híres nagyevő bajnokok, aztán hol az egyiket kellett kivinni, hol a

másikat, hol egyszerre kettőt is. Sem Anyu, sem Pindur néni nem mondták ki soha, de egy sort ne tudjak leírni soha

életemben, ha nem arra gondoltak mind a ketten, hogy a MÁSIK CSALÁD elemózsiája tette tönkre a szegény gyermekek gyomrát. Mert, ugyebár, nyilván semmi baja sem lett volna Vilikének ha az ő almásrétesükből eszik meg tizenhat darabot, nem pedig a miénkből, mint ahogyan az ő rántott csirkéjük is tartalmazhatott valami veszedelmes gyomormérget, mert lám Öcsi alig három combot, négy mellehúsát és két szárnyat evett meg, s mégis beteg lett.

Végül gyomorfájások, majdnem meghúzott vészfékek, elkódorgott gyermekek és más egyéb kalandok után mégiscsak megérkeztünk a fenyvesdi üdülőbe.

Kora reggel érkeztünk, de akkora derdendóciával, hogy az üdülőház egész személyzete kicsődült. Szakács, szakácsnő, felszolgálóasszonyok, általában mindenki nyájas, mosollyal fogadott.

Ó, ha tudták volna, mi vár reájuk! Ebben az esztendőben mi voltunk az első üdülők Fenyvesden, s a személyzet még frissen,

tettre készen állt. - Milyen kedves kisgyermekek - simogatta meg Marinescu bácsi, a főszakács az Öcsi fejét,

majd befordult a konyhába, és egy perc múlva barátsága jeléül átnyújtott Öcsinek egy fokhagymával illatosított nagy karéj zsírospirítós kenyeret.

A vonaton még halálos hasfájásban vergődő Öcsi vígan ropogtatni kezdte a pirítóst. A harmadik ropogtatás után ránézett Marinescu bácsira, olyan csodálattal, annyi tisztelettel, ahogy soha reánk, szüleire nem nézett még; aztán kijelentette:

- Ilyen finom fokhagymás pirítóst még sohasem ettem egész életemben. Marinescu bácsi, üdülőházunk főszakácsa, aki főzött már minisztereknek és híres íróknak is,

kihúzta magát, rámosolygott az előtte álló prikulicsra, aztán enyhén elpirulva így szólt: - Hm ... igen ... Meglehetős pirítóst csinálok. Ettől az órától lehet keltezni kettejük örök barátságát. Ez az egyik részről - mármint a

Marinescu bácsi részéről - abban nyilvánul meg. hogy Öcsit bármikor bármilyen mennyiségű pótadaggal ellátta, s ennek ellenében Öcsi illő áhítattal végighallgatta Marinescu bácsi fejtegetéseit a főzés tudományáról.

17.

Mert azt mondanom sem kell. Marinescu bácsi az igazi nagy szakácsok fajtájából való volt, akinek a főzés nem munka, hanem öröm, gyönyörűség, boldogság.

Egyszer kihallgattam őket. A konyha előtt ültek. Marinescu bácsi a favágó tönkön. Öcsi a küszöbön. Öcsi természetesen evett. Szalonnás rántottát, ha jól emlékszem. Marinescu bácsi meg előadást tartott neki.

- Mert fiam, Öcsi... ugyebár az emberek nagy része azt mondja: mi kell a főzéshez? Na, mi kell? Tűz meg tűzhely, meg edények, meg só, meg ugyebár mindenféle élelmiszerek. Nahát nagy-nagy tévedés, édes fiam Öcsi. A főzéshez mindenekelőtt szív kell. Szív! Odacsapni egy darab húst, behabarni egy levest, ezt egy szobafestő is tud.

Marinescu bácsi valami okból kifolyólag haragudott a szobafestőkre, úgyhogy Öcsinek tartott előadásaiban a szobafestők mindig mint megbízhatatlan, sötét lelkű fickók szerepeltek, akik ahelyett, hogy szobát festenének, minden ételt odakozmálnak, elsóznak, megpocsékolnak. Vagy esetleg ha nem cselekszik ezt a gyalázatosságot, akkor születésüktől fogva teljesen érzéketlenek lévén minden jó és szép iránt, nem tudják méltányolni a szakácsművészetet.

- Mert tudod, nincs nagyobb mérge az embernek, mint amikor megadja a savát-borsát, aztán jön a vendég, megeszi, és közben oda se figyel. Azt se tudja, mit tömköd magába. Az ilyent én száraz kenyéren meg kotlós vizen tartanám. Hát megérdemli az ilyen ember, hogy tisztességes ételt egyék? Cipőtalpat kell sütni az ilyennek, nem flekkent!

- Az ilyennek főzzenek a szobafestők! - kontrázott Öcsi. Marincseu bácsi olyan gyöngéden nézett rá, mint saját vér szerinti gyermekére.

- Akarsz még egy kicsi rántottát? - Nem. Inkább tésztát kérek.- Hozom már! Marinescu bácsi szaladt, és nem is egy, hanem három darab tésztát hozott. - Belőled, fiam, biztosan szakács lesz. Aki így szereti és tiszteli az ételt, az szakácsnak való. Ha ez valóban igaz, és a szakácsság meg az étvágy összefügg, akkor az én szeretett fiam

egyike lesz a világ legnagyobb szakácsainak. No, de bocsánat, megint elfeledkeztem magamról és előreszaladtam, amikor az Öcsi-

Marinescu barátságot ismertettem, ami pedig csak a következő napokban mélyült el, holott mi csak ebben a percben érkeztünk meg a fenyvesdi üdülőházba. Éppen most vonultunk fel, ki-ki a maga szobájába, kipakolni, rendezkedni, mosakodni.

Előbb azonban még kiálltunk az ablakba, és mélyeket lélegeztünk a pompás havasi levegőből, melyről azt szokták mondani, hogy olyan mint a tej, pedig még annál is édesebb, illatosabb, sűrűbb.

- Ez igen, ez kell a mi városi hajszában kimerült idegeinknek - fordultam Anyuhoz. Ebben a percben szelídnek, jónak és teljesen elégedettnek tudtam magamat. Nem, többet nem

fogok idegeskedni, nem kiáltok rá többé Öcsire, nem förmedek rá Krisztinkára, csak csöndesen mosolygok a világra, s a világ majd visszamosolyog rám, mert amint egy bölcs ember mondta volt: a világ tükör, mindig olyan arcot vág, amilyent te vágsz neki.

Tekintetünk gyönyörködve fogta át a bennünket körülvevő fenyőrengeteget. - Szép napokat fogunk itt tölteni. Békésen üldögélünk a fekvőszékekben, és süttetjük

magunkat az izzó és mégis örökké friss havasi nappal. Ez volt az én véleményem, és Anyu hozzátette: - Nagyokat alszunk. Hallod, micsoda csönd ... - Híiii .... Hopp, mi ez? - Nem Öcsi - szólal meg pillanatnyi fülelés után megkönnyebbülten Anyu, mert hiába, önző

az ember, és elsősorban a maga kölykét félti. - Huuuu ... - Öcsi! Ez már Öcsi. Az előbbinél harsányabb, vadabb üvöltés, ez persze csak Öcsi lehet. Felpattanok, Anyuval

együtt máris rohanunk lefelé a lépcsőn, együtt Vilmos atyával és Pindur nénivel. - Mi történt? Élnek még?

18.

Az olvasó megnyugtatására közölhetem, hogy igenis még élnek, ha megengedik akkor elmesélem legelejétől, úgy ahogy történt.

Nos tehát, amikor mi felcipeltük csomagjainkat és nekiláttunk a kicsomagolásnak, Vilike meg Öcsi felfedező útra indultak.

Csak a legnagyobb hadvezérekben van meg az a képesség, hogy bárhová kerüljenek is, nyomban tudnak tájékozódni. A jó kis Vilikében alighanem egy nagy hadvezér lelke szunnyad, mert amint leérkezett a lépcsőn a villa kertjébe, azonnal megtalálta azt az egyetlen helyet, ahová NEM kell mennie, és természetesen azonnal és habozás nélkül odament.

Ez a hely a vízmedence volt. A fenyvesi üdülőház meggondolatlan építője ugyanis kis, kerek vízmedencét tervezett az udvar közepébe s dísz kedvéért még egy szökőkutat is. Nyilván úgy képzelte, hogy majdan megfontolt nők és férfiak üldögélnek a medence körül, és gyönyörködnek a szökőkút szivárványosan szétporló vizében.

A jó kis Vilikének azonban eszébe sem jutott a szétporló szivárvány csodáin ábrándozni - ő általában sohasem ábrándozik -, hanem cselekszik. Mondom, odarohant, és felugrott a medence kétujjnyi párkányára, és meg-megbillenő egyensúllyal elindult rajta, hogy körüljárja.

- Ide figyelj, Öcsi - visította elragadtatottan. - Én vagyok a világ legnagyobb egyensúlyozó művésze.

"Lássuk" - gondolta magában Öcsi és lökött egyet Vilikén. No persze nem nagyot, csak akkorát, amekkora szükséges volt ahhoz, hogy Vilike belepottyanjon a vízbe.

Azt még végignézte, amint Vilike vizet förcskölve és bömbölve kimászott a medencéből, gúnyosan visszabömbölt reá (ezt hallottuk meg mi), aztán eltűnt.

Szaladt Öcsi és meg sem állt a legmagasabb fenyőfáig. Igaz, fenyőfára mászni nem valami kellemes szórakozás. Összeszurkálja és teligyantázza magát az ember, amíg keresztül préseli a derekát a sűrűn nőtt ágak közén. De persze, amikor ekkora bűn nyomja az ember lelkét, akkor bizony nem sokat törődik gyantával meg szurkálással, hanem mászik, mint a mókus. Fel a fenyőre, be az ágak sűrűjébe és ott megül, csendesen, mint egy bagoly. Mindent lát, mindent hall és őróla nem tud senki.

Látja, amint a jó kis Vilike vizes foltokat hagyva maga után, feltocsog a lépcsőn, látja, hallja, amint szülei kétségbeesetten vetkőztetik, dörzsölik, ágyba fektetik, itatják forró teával.

- Mi történt veled, gyönyörűm, hogy estél bele ártatlanom? ... becézi Vilikét az édesanyja. - Biztosan az az elvetemült Öcsi taszított bele. Nincs még egy ilyen égedelmesen rossz kölyök a földön.

Mindezt hallja a fa tetejéről Öcsi. A nyitott ablakon át minden szót hall. Nyel egy nagyot, és arra gondol, hogy ő nem is olyan rossz. Lehetne sokkal rosszabb is. Hogy ő tulajdonképpen jó. Igenis ő jó! De ezt most már senki sem fogja elhinni neki Vilike miatt.

- Öcsi volt, ugye? - Nem - rázza a fejét Vilike. - Öcsi nem is volt ott. Véletlenül csúsztam bele. Öcsi még

mondta is, hogy ne lépjek fel a párkányra. Ha az előbb nyelt egyet Öcsi, akkor most kettőt nyelt. Nem - hármat, aztán megfogadott

magában különböző dolgokat, amiket persze nem mindet kell komolyan venni, mert ugye, ha az ember meg van hatva, akkor sok mindent megígér.

Később lemászik a fáról. A veszély elmúlt. Úgy látszik, egész rendes gyerek ez a Vilike. Nemsokára Vilike is feltűnik az udvaron. Az édesapja a lépcső tetejéről még utána kiált: - Vigyázz, Vilike, aki még egyszer beleesik a vízbe az palcsínger lesz. Vilike vadonat tisztába van öltözve, a haját simára fésülték-kefélték. arcán félénk mosoly.

Ismeri ő jól az Öcsi tenyerét. Ha kap tőle egy pofont. Eleinte jó messzire helyezkednek el egymástól, mert Vilike még nem tudja, hogy Öcsi tudja, hogy ő milyen rendesen viselkedett. Valamiképpen tudtára kellene adni. De hogy? Persze Öcsi tudja, hogy Vilike nem tudja, hogy ő tudja. De azért nem siet.

Zsebre dugott kézzel állingálnak, egyik néz jobbra, a patak felé, a másik balra; a fenyő csúcsára, oda ahol iaz Öcsi helyén most egy fenyőrigó füttyentget. Végül megkezdődik a béketárgyalás.

19.

- Öcsi ... haragszol? - Persze, hogy haragszom. Miért kell mindenért bőgni? Én már sokszor beleestem a vízbe, de

még sohasem bőgtem. Egy igazi fiú nem is bőg. A jó kis Vilike áhítatosan bámulja az igazi fiút, aztán gyönge hangon megszólal:- Igazán ne haragudj, Öcsi, inkább még egyszer belelökhetsz a vízbe. Meglátod, nem fogok

bőgni. Öcsi egy pillanatig habozik - nagy a kísértés, -, de aztán mégis nemet int. - Nem kell, elhiszem. Vilikének fölragyog az arca, és hogy szívének kicsorduló háláját kifejezze, átnyújtja a

csokoládét, amit a vízbeesés miatt fájdalomdíjba kapott. Öcsi átveszi a zsákmányt, gondolkozik egy kicsit, aztán kettétöri, és a felét visszaadja. Hiába, aki gavallér, az gavallér.

A jó kis Vilike rajongva nézi két évvel idősebb cimboráját, és úgy érzi, nagy tisztesség érte azzal, hogy elfogadták a csokoládéját. Most már ő is igaz fiú.

Ujjé, fényképezünk!

Ebéd után mindenki lefekszik aludni, kivéve persze a gyerekeket. Mert Öcsi és Vilike alig falták be a süteményt - mármint a sajátjukat és a mi adagunkat -,

máris elosontak és az egyik fenyőfa tövében ásni kezdtek hazulról hozott szerszámaikkal. A kislányok, Bogárka meg Kriszti felmásztak a villa háta mögött ágaskodó jó tízméteres szikla tetejére, és bár ötvenméteres körzetben egyetlen lélek sem tartózkodott (hacsak nem tekintjük léleknek az átforrósodott sziklán sütkérező gyíkházaspárt), mégis suttogni kezdtek. Ebből akárki elképzelheti, milyen szörnyűségesen nagy titkokat közölhettek egymással.

Mi öregek bevonultunk a szobánkba, és amúgy istenigazából kialudtuk magunkat, majd a pihenés után Vilmos atya sétát javasolt.

Körülbelül egy negyedóráig tartott, amíg összeszedtük a társaságot, újabb negyedóráig, amíg a kosznak legalább a nagyját levakartuk Öcsiről meg Vilikéről. Aztán felsorakoztunk Vilmos atya nyomában. Elöl ő haladt, vállán fényképezőgéppel, nyomában a gyerekek, majd anyuék és hátul én.

- Most pedig jól kilépünk - vezényelte Vilmos atya. - Az igazi turista az természetjáró, az nem andalog, hanem igenis gyalogol.

Vilmos atya elindult, óriásakat lépett, döngött lába alatt a föld. Arca elszánt, mintha a Himaláját mászná meg. A gyerekek persze azonnal utánozzák. Rémülten nézek utánuk. "Miféle séta lesz ez, ha már a kezdet kezdetén így rohanunk?"

A pánik azonban nem tartott sokáig. Nincs semmi baj. Vilmos atya vállán fityeg a tegnapelőtt vásárolt fényképezőgép, s a masinában érintetlenül tekeredik harminchat felvételre való film.

Valóban alig rohantunk ötven-hatvan lépést, alig kezdünk lihegni Vilmos atya szédítően gyors tempójától, a nagy szervező máris megálljt vezényel.

- Itt ez a híd. Itt készítünk néhány csinos fényképfelvételt - mosolyog reánk, és máris elhelyez bennünket a híd karfája mellett.

- Milyen kedves! - örvendezünk. Az csak természetes, hogy mindannyian igyekszünk úgy festeni, hogy majdan unokáink,

dédunokáink és ükunokáink illő áhítattal és elérzékenyülten bámulhassák majd képünket. - Az a daliás férfi ott a kép szélén, az dédnagypapa?Vagy: - Ez a gyönyörű kisleány a mi üknagymamánk? Nahát! Valami ilyesféle gondolat motoszkálhatott Krisztinkám fejecskéjében is, mert világmegvető

mosolyt erőltetett ajkára, s a fél szemöldökét finoman felhúzta. Úgy festett, mint akinek hirtelen meg fájdult a zápfoga.

Bogárka szendén lehajtja a fejét, minek következtében éppen csak a fejebúbja látszik, Vilike olyan jámboran vigyorog, mint egy csendesóceáni kalóz. Öcsi, tekintettel a nemrégiben lezajlott vízbelökési esetre, egy mennybemenetelre készülő angyalka arckifejezésével mered a gépbe.

20.

A hölgyekről nem kívánok nyilatkozni. Talán elég, ha azt mondom, hogy olyan mereven állnak, mint a nyársak. És úgy mosolyognak, ahogy a nyársak szoktak mosolyogni. Tessék elképzelni ...

Merem állítani, hogy az egész társaságból egyedül én őriztem meg eleganciámat. Éppen ezért lepett meg Vilmos atya bárdolatlan megjegyzése:

- Hé, Nagyfőnök! Próbálj egy cseppet értelmesebb képet vágni, feltéve, ha képes vagy reá. Az ember azt hinné, most nyeltél le egészben egy görögdinnyét.

Erre én persze azt válaszoltam, illetve szerettem volna válaszolni, hogy ... de már elkattant a gép.

Itt az ideje, hogy megállapítsam: nincs utálatosabb, haszontalanabb szenvedély a fényképezésnél. Azon a címen, hogy megörökíti a kirándulást, a fényképész állandóan fontoskodik, alkalmatlankodik, zavarja az embert abban, hogy élvezze a természetet.

Ha akarják tudni az őszinte véleményemet, akkor szerintem el kellene tiltani a kirándulásokon a fényképezést.

Főleg a Vilmos atya-féle fényképezést. Mert mi van az ő képein? Homályos foltok, két-három fejű emberek árnyéka.

Megmutat neked egy képet, méghozzá micsoda diadallal. - Tessék, nézd meg, Nagyfőnök. - Hm... igen... igen... Mi ez? Tömeggyilkosság ködben? Erre ő megsértődik és visszaveszi a képet: - Vagy megvakultál, vagy bosszantani akarsz. Nagyon jól lehet látni, hogy ezt a képet a

strandon készítettem rólatok. Jól emlékszem, a strandon vakító napsütés volt. Fogalmam sincs hogyan sikerült ennyi ködöt

idevarázsolnia a képre.Ilyen fényképész Vilmos atya, s tulajdonképpen még szépítettem az ügyön valamelyest. Pindur néni azt mondja, hogy csak ne szépítsek semmit. - Mesélj el mindent, úgy ahogy volt, vagy én írom meg, és abban nem lesz köszönet. Ilyen fenyegetőzés után nincs mit tennem, kénytelen vagyok előadni Vilmos atya nevezetes

fényképkalandját. De nagyon kérem kedves olvasóimat, tartsák titokban az esetet. A világ kincséért sem szeretnék pletykát terjeszteni.

Szóval, az úgy történt, hogy nekivágtunk ismét az útnak, és most már valóban élvezhettük a kirándulást. Nincs nagyszerűbb, mint egy ilyen szenvedélyes fotográfussal járni az erdőt. Így az ember kényelmesen sétálgat, és bőségesen van ideje arra, hogy pihenjen és gyönyörködjék a táj szépségeiben.

Persze azért nem mindenkinek fenékig tejfel a kirándulás. Így például Bogárkának egy kazalra való burjánt kell leszaggatnia, mert az apja erőnek erejével virágszedő képet akar készíteni róla. Ő tehát tépdes, tépdes egyre savanyodó képpel. Az apja ideges lesz, rákiált:

- Vagy mosolyogsz Bogárka, vagy kapsz két pofont!Az ilyesmitől persze nyomban jó kedve kerekedik az áldozatnak. Végül elkészül a tízedik

virágszedő kép, akkor aztán Vilmos atya ráveti magát a fákra és felhőkre. Később sziklákat fényképez, és általában mindent, ami csak útjába kerül. A fényképezési láz teljesen hatalmába keríti, így beletelik jó másfél óra, míg eljutunk a Vörös-patak völgyébe.

Túl az első kanyaron, máris elvadul a vidék. Mindenfelől sziklák bukkannak ki a föld alól, mint leselkedő óriások, haj helyett moha meg páfrány lepi be a fejüket. Az út szalaggá keskenyül, a patak olyan lármával habzik, tajtékzik lefelé, mintha menekülne, semmi sincsen benne a vizek nyugalmas folyásából.

A menet megindult valamivel gyorsabb ütemben, mivel Vilmos atya már kifényképezte magát. Ez azonban csak addig tartott, amíg Krisztinkám föl nem fedezte az út mentén az első szem epret.

Utána Bogárka bukkant rá egy egész bokorra. Egy percbe sem telt, és a négy gyermek máris a hegyoldalon "legelt". Bocsánat, kénytelen vagyok ezt a nem túlságosan illedelmes kifejezést használni, de sehogy sem tudom másként kifejezni azt, ahogyan ők négykézlábra állva ide-oda mászkáltak, s a bokrok alján a fű között eper után kutattak.

21.

Vilmos atya többször is szervezési akcióba kezdett. Elkiáltotta magát, hogy: - Talpra, gyerekek! Hiába, mindenféle csalogatásra, biztatásra, parancsra érzéketlenek maradtak. Az a gyanúm, bár orvosokkal még nem beszéltem a dologról, hogy a gyerekek között egy

különleges fülbetegség pusztít. Ezt "kormányozható süketségnek" lehetne elnevezni. Hiába hahóztunk, hiába fenyegetőztünk, ők négykézlábra állva mind messzibbre elbogárzottak a hegyoldalon.

Mit volt mit tennünk, letelepedtünk egy fatörzsre. - Minden véges, csak a világmindenség végtelen - jelentette ki bizakodva Anyu -, előbb vagy

utóbb majd csak lelegelik a hegyoldalt, vagy úgy teleeszik magukat, hogy megfájdul a hasuk, s akkor majd visszatérnek hozzánk. Addig is - ne bosszankodjunk. üljünk, gyönyörködjünk a tájban.

- Vilmos atya - szólalt meg panaszosan Pindur -, miféle ember vagy te? Még egyetlen tisztességes képet sem készítettél rólam. Gyere oda a sziklához.

S ha egyszer Pindur néni azt mondja, hogy "Gyere", akkor Vilmos atyának mennie kell. Pindur néni tehát leereszkedett a patakhoz, s ott felmászott egy, a víz fölé könyöklő sziklára.

Odafenn aztán csábosan elhelyezkedett. - No atyus, rajta! Vilmos atya, a nagy szervező, aggodalmas képpel szemlét tartott. Valóban jó kép ígérkezett. A szikla öreg volt, és mohos, Pindur néni meg teljes gőzerővel

mosolygott. Vilmos atya megszemlélte innen, megszemlélte amonnan, de aztán belátta, nincs más választás, neki is le kell ereszkednie a vízhez, s ha igazán jó képet akar készíteni, akkor végig kell egyensúlyoznia a patak medrén keresztben fekvő fatörzsön, hogy megfelelő szögből kaphassa le Pindurt.

- Máris el van intézve - biztatta saját magát az atyus és fellépett a törzsre. Nagyon vastag, nagyon derék, megbízható fatörzs volt. Vilmos atya kétszer is megpróbálta,

meg se billent. - Mi lesz atyus, meddig várjak? Így türelmetlenkedett Pindur néni, mivel a sok mosolygástól már elzsibbadt az ajka. Vilmos

atya tehát felajzotta fényképezőgépét és megindult a mohos sziklán merengő Pindur néni felé. Lépett egyet, lépett kettőt, talán még egy harmadikat is lépett volna, de akkor az elébb még

rendkívül megbízhatónak látszó fatörzs megbillent, olyan könnyedén, mint egy szitakötő, aztán álmosan fordult egyet. Ennek viszont az lett a következménye, hogy Vilmos atya is felröppent, mint egy szitakötő, elveszítette az egyensúlyát és ... és amíg élek, soha nem fogom elfelejteni azt a megbántott, csodálkozó arckifejezést, mellyel Vilmos atya elsüllyedt a habokban. Becsületére váljék, annyi lélekjelenléte még volt, hogy a fényképezőgépet magasba tartotta. Volt aztán egy pillanat, amikor Vilmos atyából nem is látszott egyéb, csak egy fényképezőgépet magasba tartó kéz. Aztán fokozatosan felbukkant Vilmos atya. Nagyot fújt. Megrázta magát és kimászott a vízből.

Nem vagyok rosszmájú, de szavamra mondom, élvezet volt nézni. Mit tesz ilyenkor más ember? Először is dühöngeni kezd. Odavágj a drága, vadonatúj fényképezőgépet, hogy az ripityára megy, aztán káromkodik, egyrészt a vízbeesés, másrészt a tönkretett fényképezőgép miatt, majd nekitámad a feleségének, amiért odabolondította őt arra az ingatag gerendára, aztán nekitámad a gyermekeinek, amiért eprésznek, aztán nekitámad az egész világnak, végül magának az atyaúristennek is, amiért egyáltalán vizet teremtett. Addig szitkozódik, amíg kifújja a dühét, és hazasétál.

De Vilmos atya, ő nem, ő egészen más. Egyébként éppen ezt tisztelem benne. Mert ebben az esetben például mit tett Vilmos atya? Először óvatosan letette egy kőre a fényképezőgépet, aztán előbb a jobb, majd a bal lábára állva kirázta előbb a bal, aztán a jobb füléből a vizet.

- Huhuuu... huhuuuu... - visszhangzott ekkor már a hegyoldal a gyerekek csatakiáltásaitól. Bezzeg most otthagyták az eprészést és szélsebesen rohantak lefelé a fatönkök között. Hiába, a víztől csepegő Vilmos atya érdekesebb az epernél.

Körbeállták atyust, akit Pindur néni alapos oktatásban részesített. - Egy kétgyermekes családapa legalább a lába alá figyelhetne. Vilmos atya nem válaszolt (ezért csodáltam a legjobban),

22.

hanem sorra levetette és kicsavarta a kabátját, nadrágját, ingét. Még a cipőjéből is kiöntötte a vizet, és amikor már csak egyetlen lenge nadrágocska maradt rajta, akkor "Huj, huj!" kiáltást hallatva elrohant.

A gyerekek éles visítással utána. Ebből az alkalomból Kriszti megfeledkezett arról, hogy ő felnőtt hölgy, és a gyermekhad élén, lengő varkoccsal közvetlenül Vilmos atya háta mögött vágtatott.

Aznap délután a fenyvesdi völgy lakói idegrázó látványnak lehettek tanúi. Egy majdnem teljesen meztelen szemüveges férfi rohant végig az üdülőházhoz vezető úton, nyomában néhány vérfoltokkal telitarkázott gyermek. (Persze, ki gondolta volna, hogy a vörös foltok nem vértől, hanem epertől származtak).

A fenyvesdi nyaralók és őslakók között ezzel kapcsolatban az alábbi elméletek alakultak ki: 1) Újfajta, különleges futóverseny zajlott le. 2) Titokzatos vadembert fedeztek fel a fenyvesdi ősrengetegben. 3) Újfajta meztelen futással egybekötött gyógykúrát próbáltak ki. 4) Éber tanulók veszedelmes betörőt üldöztek. 5) Eljött a világvége. Ezt a legutolsót egy öreg néni hirdette. Nyomban imádkozni kezdett és kijelentette, hogy a

bűn és förtelem immár az egekig csap, az emberiség pedig rövid időn belül el fog veszni, ha nem hagyja abba a futballozást, a motorbiciklizést és nem szünteti meg a televíziót.

Ilyen örvényeket támasztott az emberi lelkekben a fél, illetve majdnem meztelen Vilmos atya. Pindur néni viszont arra kért meg, hogy írjam meg: igenis ő azt szeretné, ha az ő férje, aki

felelős munkát végez, a magánéletben úgy viselkednék, mint egy fontos és nagy tudású ember. - Tartson tekintélyt, azt a jóreggelit neki! - kiáltotta haragra gyúltan Pindur néni. - Most is úgy

viselkedik, mintha kamasz volna, és mindenféle bolondságra kapható a gyermekeivel együtt. Nem, igazán nem így képzelek el egy tekintélyes mérnököt és családapát.

Lehunytam a szememet, és megpróbáltam Vilmos atyát tekintélyes családatyának elképzelni, amint megfontoltan oktatásban részesíti kisded gyermekeit, kik csüggnek ajkán, magukba szíván bölcs tanításait. Mit mondjak? Rémes.

Én azt hiszem, az ilyenféle embernek, mint Vilmos atya, éppen abban rejlik a tekintélye, hogy esze ágába sem jut tekintélyt tartani.

Ezen aztán csöndesen elvitatkozgattunk egészen az üdülőházig Pindur nénivel. Mire mi odaérkeztünk, addigra Vilmos atya is elkészült az átöltözködéssel, és éppen lefelé

lépkedett a lépcsőn. A gyerekek köré tódultak Öcsi meg odaállt eléje és igen udvariasan ugyan, de megkérdezte:

- Vilmos atya, hogy is tetszett csak mondani? Aki beleesik a vízbe, az palcsinger?

Megérkezik a legutolsó mohikán

Vilike és Öcsi az éjszaka folyamán átváltoztak csodálatosan jól nevelt kisfiúkká. Reggel engedelmesen fogat mostak, sőt rövid habozás után a fülüket is megsikálták, aztán ellenkezés nélkül azt a trikót húzták fel, amit az édesanyjuk reájuk adott, megreggeliztek, levonultak az üdülőház mögé, s tovább ásták a gödröt a fenyő tövében.

Kriszti és Bogárka újra felmásztak a sziklájukra és továbbra is lázas sietséggel suttogták egymásnak titkaikat.

Sütött a nap, zöldellt a fű, a hegyoldalon tehénkolomp szólt, a virágok fölött pillangók, táncoltak, mindenfelől özönlött a fenyőillat, egyszóval valódi hamisítatlan nyaralás volt, úgy ahogy az elő van írva.

Ilyen körülmények között persze, hogy nekünk is békesség költözött a szívünkbe, éreztük, hogy percről percre növekszik az erőnk, viszont idegeink percről percre egyre inkább elernyednek.

Nem, most már igazán semmi olyasmi nem történhetik, ami felizgatna bennünket. A jó kis Vilike meg a jámbor Öcsi nem követhetnek el olyan csínyt, amitől mi kijöjjünk a sodrunkból.

23.

Történjék bármi, nyugodtan és körültekintően megmagyarázzuk nekik, hogy hibát követtek el, s ők majd belátják. Érzékeny gyermeklelkük ...

Nem folytatom. Tulajdonképpen az az igazság, hogy Anyu kérte, hogy írjam ide ezeket a dolgokat az érzékeny gyermeklelkekről. De nem megy. Ugyanis megint eszembe jutott valami az érzékeny gyermeklelkekről, ami éppen azon a gyönyörű reggelen történt, napsütés, pillangótánc és tehénkolompolás közben.

A jó kis Vilikével történt. Az ő érzékeny gyermeklelkében rezzent meg egy húr, amikor meglátta Birtalan nénit.

Birtalan néni, amint azt nem nehéz kitalálni, Birtalan bácsinak a felesége, és rajtunk kívül az egyetlen vendég ebben a percben az üdülőházban. Birtalan néni éppen most jött le a villa elé, betelepedett az egyik fekvőszékbe, és maga mellé tett egy kosárka almát, szép, piros nyári almát. Ezek a mosolygós, piros almák rezegtették meg a húrt Vilike érzékeny gyermeklelkében.

Más gyermek odament volna a nénihez, és kért volna egy almát. Vilike azonban büszke legény, nem szeret kunyerálni.

Odamenni ugyan ő is odament a nénihez, de reá se pillantott a pirosló almákra, hanem inkább a nénit kezdte nézegetni. Nézte egy darabig, aztán rámosolygott, s amikor a jó kis Vilike, mosolyog, becsületszavamra mondom, majdnem tisztességes kisfiúnak látszik.

A néni visszanéz Vilikére, és ő is elmosolyodik. majd az alábbi párbeszéd zajlik le közöttük: - Nekem is van egy éppen ilyen nagymamám. - Ó, igazán? Szereted a nagymamádat? - Persze. Ő is nagyon szeret engem. Itt Vilike kisebb hatásszünetet tart, majd így folytatja: - Mindig hoz nekem valamit, amit

szeretek. Birtalan néni megértően mosolyog. - És te mit szeretsz, Vilike? - Körtét ... almát ... A néni benyúl a kosarába és kiválaszt egy almát. - Nesze, Vilike. - Köszönöm. Vilike átveszi az almát, megforgatja. Itt-ott bizony potyolt. Öcsihez fordul és átnyújtja neki. - Nesze, ez a tiéd. Erre a néni, hogy Vilike jószívűségét jutalmazza, ad még egy almát. Ezen néhány pötty van.

Vilike ezt is megvizsgálja majd átnyújtja Bogárkának. - Ez a tiéd. Ezek után lehajlik a kosárhoz, és kiemeli a legszebbik, legpirosabb almát. - Én ezt kérem. De Vilike nemcsak félelmes, hanem gavallér is. - Gyere Öcsi, szedjünk Birtalan néninek epret. Az eper sokkal egészségesebb, mint az alma. Azzal el is vonulnának eprészni, ha a távolban nem berregne fel egy motor. A fenyvesdi

hegyek visszaverik, megöblösítik, a motor zúgását, úgyhogy először mély hangú Diesel teherautónak hallatszik. Ritka jelenség az autó a fenyvesdi hegyek között, hetente egy ha erre téved, így hát Öcsiék rohannak le az útra. Mindkét prikulics motorimádó, és mindenkit, aki kormánykerék mögött vagy motor nyergében ül, többre tartanak a saját lábán közlekedő közönséges halandónál.

A berregés közeledik, s a visszhang fokozatosan elapad. A mély hangú morgásból vékonyka döngés lesz. Sőt már a motor is feltűnt az alsó kanyarban.

Kriszti meg Bogárka felugranak a sziklájukon, kendőt lengetnek, valahogy úgy, ahogy operaelőadásokon szokták a messzi útról érkező hőst köszönteni. S akárcsak egyes operákban, ők sem elégszenek meg a lengetéssel, visítanak is melléje.

- Quintusz! Quintusz bácsi!! Micsoda?! Egyszerre pattantunk fel a fekvőszékről Vilmos atyával.- Quintusz? Hogy kerül ide Quintusz? A válasz egyszerű: motoron.

24.

Éppen most fékez az üdülőház bejárata előtt. Hátán hátizsák, oldalán oldalzsák, mellén távcső, fényképezőgép, hordozható magnetofon, karján iránytűvel egybeszerelt stopperóra, viharvert motorkerékpárja csomagtartóján még egy hátizsák, még egy oldalzsák, még egy göngyöleg. S mind e zsákok, csomagok, kötegek, felszerelések készülékek és járművek között ő maga, szikáran, napsütötten, tekintetében kalandok igézetével, drága gyerekkori barátunk, a csodálatos doktor Quintusz, minden tudományok tudója, a természet valamennyi titkának ismerője.

De hát kicsoda ez a doktor Quintusz? Ő az, aki képes órákon át hason csúszkálni egy sziklacsúcson, lehorzsolva térdéről és

tenyeréről a bőrt, hogy nagyítóüvegével centiméterre végigvizsgálja a szikla felületét és valamennyi repedését. Ő az, aki akkor sem veszíti el a kedvét, ha nyomát sem leli annak a bizonyos zuzmónak, hanem felmászik a következő felmászhatatlan sziklára is, meg sem várva, hogy tenyerének és térdének sebei begyógyuljanak.

Ő az, aki úgy mozog a természetben, úgy olvas a nyomokból, mint az utolsó mohikán, és körülbelül mindent tud, amit mi Vilmos atyával nem tudunk.

Így például remekül tud sátrat verni. Most is, alig ölelgetett végig bennünket, s nyomott· a gyerekek kezébe egy-egy kisüveg paradicsomlevet. "Hadd erősödjenek a bikficek! " felkiáltással, máris nekilátott megkeresni a megfelelő táborhelyet.

Körüljárta az üdülőházat, majd elfintorította az orrát.- Nem, gyermekeim, ez nem nekem való. Házban lakni. - nyáron? Ugyan ki találta ki ezt az

őrültséget? Így aztán egészen bizonyosan nem éritek meg a századik születésnapotokat. Még ide-oda járkált egy darabig, mindenféle nyomorúságos, elpuhult városiakra célozgatva,

majd néhány lépésnyire a forrástól a földbe szúrta csákánybaltája nyelét. - Itt! Ott, ahol a csákányvégű bot a földbe szúródott, fél óra múlva takaros dupla fedelű sátor

emelkedett, ügyesen körülárkolva, biztosítókötelekkel a két szomszédos fához erősítve. - Fogd ezt a kötelet! Húzd meg! Mélyebben nyomd az ásót! Quintusz csak ilyen kurta

parancsokat osztogatott nekünk, s mi, a négy gyerek meg a két apa, engedelmeskedtünk, meghúztuk a kötelet, mélyebbre nyomtuk az ásót, felfújtuk a gumimatracot, kigöngyöltük a hálózsákot, röviden szólva úgy dolgoztunk, mint az egyiptomi piramisépítő rabszolgák.

Mikor készen állt a pici tábort asztalkával, s az asztalkán viharlámpával és természetesen moszkitóhálóval is felszerelt sátor, Quintusz sorra kezet rázott velünk, még Vilikével is, kiosztott a gyermekek között egy csomag vitaminos cukorkát, majd így szólt:

- Fiúk (ezek mi voltunk Vilmos atyával), egész éjjel hajtottam a drótkecskét (ez alatt a motorkerékpárját értette), hogy fülön csípjelek benneteket, s egy kicsit megmozgassam a poshadt vért ereitekben. Éppen ezért most hullaálmos vagyok és aludni fogok. Tehát mars innen. Ezennel elrendelem, hogy Vilike meg Öcsi őrködjenek az álmom fölött. Íj lesz a fegyverük, és mindenkit, aki pisszenni mer, azonnal halálra nyilaznak.

Két pompás, somfából faragott íjat nyújtott át a gyermekeknek, és hozzá öt-öt feltollazott nyílvesszőt. (Fogalmam sincs, mikor vághatta és faraghatta őket.) Öcsi meg Vilike áhítattal vették át a gyilkos szerszámokat, s látszott az arcukon, hogy nemcsak egy lármázó üdülővendéggel, hanem akár Dzsingisz kán hadával is szembeszálltak volna Quintusz kedvéért.

Ebben Quintusz, az öreg varázsló is bizonyos volt, mert minden további szócséplés helyett beburkolózott melegítőjébe, bemászott a sátorba, és miután kipróbálta a gumimatracot és kellően rugalmasnak találta, bebújt a hálózsákba, a moszkitóhálót maga körül csavarta, aztán belülről befűzte a sátrat. Máris hallani lehetett szabályos, egyenletes lélegzetvételét. Mert a csodálatos Quintusz ama emberelt közé tartozott, akik bárhol, bármikor, bármely körülmények között el tudnak aludni. A mi doktorunk aludt már, vasúti kocsi tetején és zuhogó esőben egy fának dőlve, aludt csónakban, melyet a megáradt folyó sodort magával, aludt hegycsúcson hóviharban, sőt úgy mondják, időnként még az ágyában is.

Mi tehát a két íjjal felfegyverzett álomőrző szigorú pillantásától kisérve ellopakodtunk a sátor közeléből, onnan ahol jövendő kalandjaink vezére, a természet titkainak nagy ismerője, a legeslegutolsó mohikán, doktor Quintusz aludt.

25.

Előbb azonban még körüljártuk a sátra mellett púposodó hátizsákokat. - Hm, .. vajon magával hozta-e a búvárfelszerelést? - kérdezte a pipája mögül Vilmos atya. - Mivel itt a havasok közt semmi valószínűség sincs arra, hogy búvárkodjék, szinte biztos. - Jé .. - nyitotta kerekre amúgy is kerek szemét Bogárka. - Hát Quintusz bácsinak

búvárfelszerelése is van? - Valószínűleg ő volt az elsők egyike, akik ebben az országban könnyűbúvár felszerelést

szereztek maguknak. Tudni kell a mi doktorunkról, hogy széles körű levelezést folytat az egész világ tücskészeivel

és bogarászaival. Levelezik szovjet bogárgyűjtőkkel és brazil hernyószakértőkkel, japán tűzhányókutatókkal, ónéger siratóénekek gyűjtőivel, no meg norvég csillagászokkal is, természetesen. Azonkívül jár neki legalább hatvanhat külföldi természettudományi folyóirat. Nem csoda tehát, ha a világ titkainak megismerésére szomjazó Quintusz doktort azonnal elbűvölte a hír, hogy a békaemberek felszerelésével leereszkedhetik a vizek mélyére.

Ma már minden sportüzlet kirakatában láthatóak a békalábak, az álarc, a szigony. Akkoriban azonban a kezdet kezdetén, szinte elérhetetlen csodának tűnt egy ilyen búvárfelszerelés. Persze, minél elérhetetlenebb volt, annál inkább vágyakozott utána a mi Quintuszunk. S ha ő vágyik valamire, akkor azt el is éri. Tehát nyomban levelezésbe kezdett. A jövő-menő levelekben megtanácskozta messze földön élő tudós barátaival, hogy hol lehet a legjutányosabban beszerezni a legjobb minőségű búvárfelszerelést. Ajándékba küldtek egyet neki.

Quintusz az izgalomtól felajzottan váltotta ki a csomagot. Szinte futva tette meg hazáig az utat. Aztán elbűvölve nézte, szimatolta a gumiszagú békalábakat, a képzeletbeli marslakók fejére emlékeztető sisakot.

Doktor Quintusz tudta, hogy ezt a felszerelést azonnal ki kell próbálnia. Odakünn azonban jeges decemberi szél süvöltött.

Valahol a Déli-tengeren, cápák és polipok között... Ha most ott lehetne... December ... január ... február ... március ... április... Úgy emelkedtek előtte a hónapok, mint

áthághatatlan hegyvonulat. Májusban talán már megpróbálkozhatik a búvárkodással. Egy kerek fél esztendő ... Elviselhetetlenül hosszúnak tűnt, mikor ő most azonnal szeretne lemerülni a hínárszagú, zölden hintázó vizek mélyére.

Idáig jutott, amikor hirtelen a fürdőszoba ajtajára esett a tekintette. Máris meg született a zseniális quintuszi ötletek egyike. Besietett a fürdőszobába, és megeresztette a vizet. Mikor színültig megtelt a kád, ledobálta magáról a ruhát, tarkójára illesztette a búvársisak gumipántjait, aztán az üvegálarcot az orrára-szájára húzta és egy-kettő-három ... lebukott a víz alá.

Ahhoz természetesen a Quintusz doktor képzelőereje kellett. hogy a fürdőkádat tengernek vagy legalábbis a Gyilkos-tónak nézze.

Nos, a fürdőkád ezúttal majdnem valódi gyilkos tónak bizonyult. A pompás búvárfelszerelésnek ugyanis volt egy apró hibája - nem működött. A ki- és belégzést szabályozó szerkezet magva egy pingponglabdaszerű kaucsuk golyócska volt. Ez a kilégzésnél előrecsúszott, belégzésnél viszont hátra, elzárva ezzel a betóduló víz útját. Nos hát ezt a kaucsuk golyócskát elfelejtették belehelyezni Quintuszunk búvárfelszerelésébe. Erről azonban a doktor természetesen nem tudhatott. Tehát amikor .alámerült a fürdőkádba, teljes nyugalommal és tele tüdővel magába szívta - a kád vizét.

Nyeltek már fürdés közben bár egy korty vizet? Bizonyára. Akkor arra is emlékezhetnek, milyen pocsék érzés. Az ember sokszor még egy negyedóráig is eltikácsol utána. Hát amikor az ember teljesen váratlanul szív magába legalább egy fél literrel?

Quintusz valahogy még kirúgta magát a víz alól, és nyomban köhögni kezdett.Azaz, hogy ... csak szeretett volna köhögni, mert a búvárfelszerelés a lehető legkevésbé

alkalmas hely a köhögésre. Ekkor már vörös és zöld karikák táncoltak a szeme előtt. A fejéhez kapott. Igen ám, de a

búvársisak attól az egyetlen apró hibájától eltekintve, hogy áteresztette a vizet, kiválóan működött. Azt nem lehetett csak úgy lekapni, mint valami kalapot. Főleg akkor nem, ha az ember fulladozik és görcsösen próbál köhögni.

26.

Végül mégis sikerült ez Quintusznak, aki mint már mondottam, rendkívüli ember és szegény, elkínzott tüdejébe víz helyett végre levegő tódult.

Meddig hevert, a fürdőszoba szőnyegén hörögve, félig eszméletlenül, ezt nem tudom, de azt igen, hogy Quintusz az egyetlen ember a világon, aki búvársisakkal szállt le egy fürdőkád mélyére és mégis majdnem megfulladt.

De hát a mi Quintuszunk nem riad vissza semmiféle veszélytől. Amíg a sátrában alszik, elmesélem róla azt is, hogy körülbelül neki van a legérdekesebb lakása, amit csak el lehet képzelni.

Először is, a lakást át- meg áthálózzák a villanydrótok. Legutóbb, azt hiszem június végén látogattuk meg. Délután hatra várt, s azt ígérte, hogy néhány meglepetésben lesz részünk.

A gyerekekkel együtt állítottunk be, mert azt mondanom sem kell a gyerekeink rajonganak Quintuszért és meglepetéseiért.

Az első az volt, hogy amikor a lakás elé értünk, Vilike felüvöltött. - Csönd! Ne idétlenkedj, Vilike - hessentette el fiát kilincs közeléből atyus és most ő tette reá

a kezét. Rögtön utána ő is felordított. - A kilincs!! Nem folytathatta, mert kinyílt az ajtóba vágott kémlelőablak, és a közepén megjelent

Quintusz doktor szeme. - Aáá .... - nyitott volna ajtót nekünk, (de az ajtó deszkáján át is jól hallottuk, hogy felüvölt: -

A kilincs! Ismét kinyílt a kémlelőablak, és a doktor kiszólt:- Egy pillanat ... Eltűnt, majd visszatért és szélesre tárta az ajtót. - Most már megfoghatjátok a kilincset. Kikapcsoltam. - Mi volt ez, Quintusz? - Ó, semmiség. Betörőcsapda. Tudjátok, az a helyzet, hogyha nekilátok a munkának a

laboratóriumban vagy a sötétkamrában, akkor tökéletesen megfeledkezem magamról, s akár a házat is elvihetnék a. fejem fölül. Így tehát, áramot vezettem a kilincsbe.

- De Quintusz … te azt képzeled, hogy a betörő először megpróbálja a kilincset? A betörő az betör, tisztességes emberek szoktak, szabályszerűen az ajtón át közlekedni.

- Hm ... - erre idáig nem is gondoltam. Mindegy, vannak nekem még másféle titkos csapdáim is.

- Hol ... hol? – sereglettek köréje a gyermekeink. - Hohó… azt nem árulhatom el, mert akkor már nem volnának titkosak. Hopp, le a fejjel! Ez megint nekünk szólt, akik nem vettük észre a mennyezetről lógó a rádióhoz meg a

magnetofonhoz vezető drótszövevényt. - Ez megint miféle? - kapta félre a fejét gyanakodva Vilmos atya. - Antenna?? Villámhárító?

Betörőcsapda? - Nem, ez hangcsapda - magyarázta türelmesen Quintusz. _ A drót kivezet a háztetőre, illetve

a háztetőn keresztül ahhoz a fához, ni ... mutatott ki az ablakon. - Látjátok ott azt a ... - Mi az? Lavor? - Pontosan. Egy alumínium mosdótál. Felszereltem a fára. Vilmos atyával lapos pillantásokat váltottunk. Quintusz doktor kétségkívül megőrült. Eddig

sem volt teljesen normális. De most már lassan kezdi túlzásba vinni. Aztán kiderült, hogy nem őrületről, hanem egy új quintuszi találmányról van szó, a

hangcsapdáról. - Az alumínium mosdótál úgy működik, mint egy óriási fül. Mi is, ugyebár gyerekek, ha

jobban akarunk hallani, a fülünkhöz emeljük a tenyerünket. Miért? Azért, hogy több hangrezgést fogjunk fel. A tenyeret megszázszoroztam...

- De mi az istencsodájának? - kérdezte Vilmos atya. Nem folytathatta, olyan ártatlan, csodálkozó pillantást vetett reá a doktor.

27.

- Azért, hogy magnetofonra vegyem a madarak énekét. A fára etetőket szereltem, finom madáreledellel, aztán lesben ülök az ablaknál, és a megfelelő pillanatban bekapcsolom a magnetofont.

Valóban, odanyúlt, megnyomta a gombot s a magnó tekercsei elkezdtek forogni. A szobát madárcsicsergés töltötte be.

Mert ilyen ember ez a mi Quintuszunk. A drótjai összegabalyodnak, időnként rövidzárlat keletkezik, megráz a kilincs, cukor helyett sót szór a feketekávédba, de végül is, ... madarak csicseregnek a szobájában. És végső fokon azt hiszem mégis ez a fontos, hogy a legszebb dolgok mindig sikerülnek neki. Így hallhattunk nála dél-amerikai madárcsicsergést, sirályvilyogást, mert persze azt mondanom sem kell, hogy a világ számos madárhangvadászával szoros kapcsolatban áll, s mialatt mi itt a brazil őserdők zajgását figyeljük, azalatt lehet, hogy Quintusz valamelyik tengeren túli barátja a kárpáti szél zúgásán mélázik el - amit a doktorunktól kapott ajándékba.

Mit láttunk mi aznap Quintusznál ? Aligha lehetne azt mind felsorolni. Például valamennyiünket megkoronázott egy végtelenül ócska parafasisakkal.

- Quintusz, minek neked trópusi sisak? Afrikai expedícióra készülsz? Ezúttal reám nézett ugyanazzal a gyermeki, csodálkozó tekintettel mint az előbb az atyusra,

mintha azt mondaná: ,,Ó, hát nem érted? Hiszen én valamikor meg fogom járni a sivatagokat és őserdőket... , alligátorokat ejtek csapdába, és új orchideafajtát fedezek fel... a távoli vagy közeli jövőben... Addig is ez az ócskapiacon öt lejért vásárolt ütött-kopott parafasisak jelképezi a trópusokat, a kalandot. Hát nem érted?"

Mindezt nem mondta, természetesen nem is mondhatta ki Quintusz de ahogyan szó nélkül elrakta a sisakot - abból mindent megértettem és ... és elszégyelltem magam. De úgy, ahogy az ember csak akkor restelkedik, amikor belegázol valakinek az álmaiba.

Persze, derekabb ember ő annál, hogy ilyesmiért megnehezteljen. Mire végignéztük bogár- és lepkegyűjteményét, addigra már teljesen megfeledkezett a sisakügyről, barátságosan a vállamra veregetett és elém tolt egy bársonydarabkára fektetett római ezüstpénzt, ha jól emlékszem Galba császár idejéből.

- Emlékszel, Nagyfőnök? Ezt tőled kaptam. Az már igaz. Máig is belém áll a félsz, ha a hajmeresztő motoros kirándulásunkra gondolok. Azt nem merném állítani, hogy Quintusz eleve megfontolt szándékkal tört volna az életemre.

Nem, ő tényleg úgy gondolta, hogy harminc, mondjuk végszükséglet esetén negyven kilóméteres sebességgel fog döcögni, de amint elindultunk, egyszerre csak bizseregni kezdett benne a motoroslélek. Úgy érezte, mintha csirizbe ragadt volna, a kerekei helyben forognának és tulajdonképpen becstelenség, amit ő ezzel a motorral művel.

Csavarint hát egyet a sebességváltón vagy micsodán, s amikor meghallja a szél dudorászását a füle mellett, akkor kedvet kap ahhoz, hogy most már istenigazában nekiinduljon. Mikor már bömbölve vágtat a motorja, a fák csak úgy elhessennek mellettünk, s a nyolchengeres luxusgépkocsik is éppen csak hogy felvehetik velünk a versenyt, akkor Quintusz kezdi erősnek, vidámnak és ifjúnak, legyőzhetetlennek meg mit tudom én micsodának érezni magát. Én meg, aki a háta mögött kuporgok? Én roppantul szeretném, hogy eszembe jusson valamiféle ördögűző ige, mert az nyilvánvaló, hogy aki itt előttem ül, nem lehet az én jámbor Quintusz barátom, hanem az ő bőrzubbonyában, bukósisakjában, az ő szemüvegével az ördög lovagol a motoron. Mikor, idáig jutok, akkor egyszerre csak észreveszem, hogy előttünk vagy százötven méterre az úton hirtelen keresztbe áll egy vontató.

Annyi időm már nincs, hogy legalább gondolatban búcsút vegyek szeretteimtől. A fék sikolt, mint egy halálra kínzott gonosz lélek, a gép ráz, akár az ördög malma, én a fékezés következtében olyan erővel tapadok Quintusz hátához, hogy majd beszakad a mellem. Visít a fék, gyorsan közeledünk az úton keresztben álló vontatóhoz, hosszú fekete csíkot radíroz a gumi az aszfalton, aztán két kerékfordulásnyira a vontató előtt megállunk.

A halálverítéktől nedves az ingem. Quintusz viszont elégedett mosollyal néz hátra: - Micsoda fék! Aznap kapta tőlem a Galba-érmet, annak emlékére, hogy életben maradtunk.

28.

Szamár a hegyen

Tisztázzuk rögtön: a szamár nem Öcsi és nem is Vilike. A szamár egy valóságos szamár volt, porszín bundájú, mesebelien nagy fülű, bojtos farkú csacsi.

Neve: Salamon. Nyilván a bölcs Salamonról. Valóban a mi Salamonunk is az őskirályhoz illő nyugalommal álldogált az udvar közepén, s csak a jobb fülével rezzentett egyet-egyet időnként.

Mi valamennyien, anyák, apák, gyerekek, Quintuszok, néma elragadtatással bámultuk. Úgy látszik ez a leplezetlen csodálat nem volt kedve ellenére Salamonnak, mert mozdulatlanul tűrte, hogy előbb Öcsi, azután a jó kis Vilike is megvakarja a füle tövét.

- Gyönyörű ... - suttogta elragadtatva a jó kis Víllke. - Olyan mint egy angyal. Hm ... én ugyan angyalokkal idáig nem találkoztam, csak régi festők képein, de azok sehogy

sem hasonlítottak Salamonra. Ámbár ... mit lehessen tudni? Vilikének jobb értesülései vannak az angyalok felől, hiszen az édesanyja szerint ő maga is egy kis angyal.

Persze a kedves olvasó most azt szeretné tudni, hogy jutottunk mi Salamonhoz, a szamárhoz. Ha van türelmük - elmondhatom.

A szamár, ahogy azt utólag kiderítettem, Quintusz találmánya volt. Sőt, amint rájöttem, Quintusz nem is miattunk motorozott Fenyvesdre, hanem a szamár miatt. Sőt, utólag az is bebizonyosodott, hogy még odahaza összeesküdtek Vilmos atyával.

A nagy terv a következő volt: vásárolnak vagy bérelnek egy-két szamarat, azokra rakják a hátizsákokat, s a többi szamarat (azaz bennünket) rávesznek arra, hogy gyalog átkeljünk a hegyeken, egészen ... szóval, hogy egészen addig gyalogoljunk, amíg össze nem esünk, és ki nem leheljük a páránkat.

Persze, azt a ravasz Vilmos atya tudta, hogy engem semmiféle kirándulásra nem lehet rávenni. Én meg a legközelebbi erdőhajlatig is csak akkor megyek el, ha azt ígérik, hogy ott flekkent fogunk sütni. A flekkensütés kedvéért viszont hajlandó vagyok akár fél napon át cipelni a rostélyt, a szenet, a kipotyolt húst.

Különben is, az a megingathatatlan véleményem, hogy a hegyek alulról sokkal szebbek, mint felülről. Ezzel szemben Vilmos atya, ha nagyobbacska hegyet lát, akkor rögtön expedíciót szervez a csúcs megmászására.

- Mit tudod te, Nagyfőnök, milyen fölemelő érzés odafentről beszáguldani tekintetünkkel a tájat.

Engem azonban ilyen beszédekkel nem lehet elszédíteni. Ez a hegy-vita már húsz esztendeje tart közöttünk. Sajnos, a vita vége mindig az lesz, hogy a

gyermekek föllelkesednek Vilmos atya költői előadásán, és toronyiránt nekivágnak a csúcsnak. Én viszont életükért reszketve rohanok utánuk. Lihegve, verejtékezve megmászom a csúcsot, míg Vilmos atya elpárolog valamerre. Fogadni mernék, hogy valahol lefekszik egy bokor tövében aludni, mialatt én csörtetek föl a hegyre. De azért persze mégiscsak ő a rettenthetetlen hegymászó, és én vagyok a kocakiránduló.

Éppen ezért elhatároztam, hogy ezen a nyáron, mondjon az atyus amit akar, egyetlen egy dombocskát sem fogok megmászni. Nem én!

Csak hát persze, nem számítottam Quintusz meg Vilmos atya cselvetéseire. Tehát, hogy visszatérjek a szamárra... Quintusz és Vilmos atya titkos összeesküvést szőttek a

szamaras kirándulásra. Az egyetlen számba jöhető ellenfél én voltam, aki nyaralni akartam, nem pedig lúdtalpasra gyalogolni magamat. Úgy döntöttek tehát, hogy bekerítenek, meglepnek, kétvállra fektetnek. Ez persze sikerült is nekik.

Rendkívül kedvelem az állatokat. Képes vagyok akár egy órán át figyelni a szemközti háztetőn sütkérező cicát, vagy a mezőn legelésző tehenet, s mindig találok rajtuk néznivalót. Hogyne tetszett volna a bölcs és rokonszenves Salamon.

Éppen erre számítottak az összeesküvők. Quintusz ravaszdi pillantást vetett Vilmos atyára, mire az meleg hangon így szólt hozzám:

- No, Nagyfőnök, öreg barátom, mit szólnál hozzá, ha a nyaralás idejére kibérelnénk ezt a csacsit?

29.

Mit szóltam hozzá? El voltam ragadtatva. Megsimogattam a Salamon bundáját, olyan volt, mint egy dús, rugalmas szőnyeg. Macskám, madaram, kutyám, aranyhalam, lovam már volt. De szamár ... ? A gyerekek szamaragolni fognak.

- Vilmos atya ... húsz esztendeje vagy a cimborám ... de ez az első épkézláb ötlet, ami a sapkád alól kipattant. Vegyük meg a szamarat.

- Á ... nem eladó. De bérbe adják talán. - Remek. Akkor vegyük bérbe. Felét fizetem. Mibe kerül? - mondtam nagylelkűen, s máris a

pénztárcám után kaparásztam. - Várj; az alku még ezután következik. Csak arra kérlek, ne szóljatok bele. Banda, hátra! Félrehúzódtunk, és Vilmos atya, igen elégedetten, hogy mindannyiunk figyelme reáirányul,

megkezdte az alkut.- Misi bácsi! Misi bácsi! Senki sem mozdult. Vilmos atya hátrafordult. - Kiáltsatok ti is. Egy-kettő-három! - Mi ... si ... bá ... csi!!!Salamon, a bölcs két lábra ágaskodik, az udvaron kapirgáló tyúkok, kakasok, rémült

szárnycsapkodással menekülnek, a sárga kislibák lebuknak a víz alá. Végül a falakat rengető, erdőt zúgató ordításra előkerül az a bizonyos Misi bácsi.

Én tisztelem az embereket, a legtöbbjüket igyekszem is szeretni, de ez a Misi bácsi engem leginkább az erdei rablókra emlékeztet. Se bajusza, se szakálla, csak itt-ott fityegnek az arcán szőrcsomók. A fejét úgy tartja, hogy az ember biztos lehet afelől, hogy soha senkinek még nem nézett a szeme közé. Nem köszön, ügyet sem vet reánk, hanem odakeszegel a kedves, szép Salamon mellé és megragadja a kötőfékjét.

Atyus nem riad vissza a szamártulajdonos külsejétől, hanem rámosolyog. - Aggyisten, Misi bácsi. Hogy s mint? - kezdi a barátkozást. A válasz kéttagú morgás, amit úgy is lehet érteni, hogy mi köze hozzá. Az atyust azonban

nem lehet levakarni. - Ejnye, de jól néz ki, Misi bácsi. Meghízott. - Hrrr ... - valahogy így hangzik a Misi bácsi válasza. - Szép háza van. Hiába a jó gazda keze nyoma meglátszik mindenen. - Mrrr. - ezúttal ez a válasz. - Nohát tudja-e Misi bácsi, hogy miért jöttünk? Megint csak morgás a felelet. Valami olyasmi; hogy, ... Biztosan sértés, mert Misi bácsi gyilkos pillantást vet reánk, és

megrántja a Salamon kötőfékjét, hogy elvezesse. Salamon indulna is engedelmesen, de a kötőfék másik szárát Vilmos atya tartja keményen. Miután Misi bácsi még mindig morog, Vilmos atya maga válaszol az általa feltett kérdésre: - Azért jöttünk, kedves jó Misi bácsi, hogy megvásároljuk ennek a szerencsétlen állatnak a

bőrét. Most nincs brr, nincs mrrr ... ellenben dühösen kidagadnak a Misi bácsi szemei. - Ennek ni … - cseveg tovább nyájasan Vilmos atya, és ráteszi a kezét a Salamon hátára, majd

felénk fordul: - Azt hiszem ez a legnyomorúságosabb négylábú, amit valaha életemben láttam.Misi bácsi dühében bandzsítani kezd, majd kirobban: - Ez? Ez uram egy hároméves kanca tején nevelt szamárcsikó!Vilmos atya gúnyosan elhúzza a száját, és félrefordul. De Misi bácsi most már nem hagyja

magát. Elibe kerül. - Tavaly itt nyaralt egy nagy professzor, és azt mondta, hogy Salamon a legszebb szamár,

amit valaha látott.- Bizonyára vak lehetett. - Az úr vak! Misi bácsi kiköp a bakancsa orra elé, és most ő fordul el Vilmos atyától. Csakhogy a mi

atyusunkat se a gólya költötte:

30.

- Egyszóval maga azt állítja, hogy ez szamár. Nahát! Idáig azt hittem, hogy kecske. Akkor nem is kell. Kecskebőrt szerettem volna... sevrócipőnek.

Misi bácsi megint morog, összegyűri a kalapját.- Na, mondja meg, mit akar az úr? - Én? Semmit az égvilágon. Csak úgy nézelődünk. A jó kis Vilike idegei nem bírják tovább a feszültséget. Felüvölt:- Apaaa ... azt ígérted, hogy bérbe vesszük. A tenyeremet tapasztom a szájára. Késő. Misi bácsi meghallotta … és ki hinné ...

elvigyorodik. A rablók vigyoroghatnak így, amikor az erdő mélyén elássák a kincseiket. - Bérbe ... ohó ... hát miért nem tetszett mondani? Vilmos atya pillantása óriási pofonokat ígért Vilikének, de mikor Misi bácsi felé fordul, már

ismét mosolyog:- Hát igen, olyanformán ... Persze, ha bírná ... - Ez uram? - háborodik fel Misi bácsi, és arcán valamennyi leborotválatlan szőrszál táncot jár.

- Ez uram nem is szamár. Ez táltos! Ez elhúz egy szekér szénát. Ez többet bír, mint két ló. Többet, mint két ökör ... Ez olyan, hogy ...

Jó lesz félbeszakítani. mert a végén azt találja mondani, hogy egy vonatrakományt is elhúzna. - Misi bácsi, hagyjuk a meséket. Inkább azt mondja meg, hogy egy gyereket elbír-e? Erre Misi bácsi ismét megharagszik. Aztán megkezdődik az igazi alku. Egy darabig kölcsönösen sértegetik egymást,

fenyegetőznek... Misi bácsi enged száz lejt, az atyus ráígér tízet. Egy darabig az öklükkel fenyegetik egymást, aztán végül is száz lejben megegyeznek.

- Száz! - Száz! - csattan a Vilmos atya tenyerébe Misi bácsi parolája. Aztán átadja a kötőfék másik

szárat is az atyusnak. - Aztán szeressék... - mondja elérzékenyülve. Hm … tulajdonképpen csak most nézem meg alaposabban ezt a Misi bácsit. Nincs ennek

elvetemült képe. Inkább csak fáradt öregember. Persze, hogy rosszkedvű. Mitől legyen jókedve, amikor az egyetlen szamarát adta bérbe?

Már éppen sajnálni kezdtem Misi bácsit és gondolatban bocsánatot kértem tőle, mikor a ház mögötti istállóból gyönyörűséges szamárordítás hallatszott.

Salamon erre érces hangon visszaiázott neki, és farolni kezdett az istálló felé. - Hát ez mi? - farolt utána Vilmos atya. - Ez kérem. Mancika, a párja. - Hát magának két szamara van? Miért nem mondta Misi bácsi? - Kérdezte? Az igaz, nem kérdeztük. Végül persze Mancikát is bérbe vettük. Erre aztán Misi bácsi is teljesen megszelídült.

Kihozott a házból egy üveg sárgásra érett eperpálinkát, és áldomást kellett innunk. Poharazás után megmutatta nekünk a kitömött pisztrángjait, volt köztük három hatalmas bestia, és azt is megígérte, hogy elvisz pisztrángozni.

Hm ... egész rendes ember az öreg. Nem szabad a külső után ítélni. Akinek ilyen pompás szamarai vannak, az csak rendes ember lehet.

Még ittunk egy pohárral, meghallgattunk két pisztrángász históriát, aztán Misi bácsi megígérte, hogy a csobánhoz is felvisz, az esztenára. Ott kapunk zsendicét.

Hová lett a krr ... a mrr ... Úgy látszik ez is hozzátartozik az alkuhoz. Végül is ő maga ültette fel a szamarakra a gyerekeket. Salamon hátán Vilike parádézott. Mancikán Öcsi. Kettejük között lépkedett a táltosok kötőfékjét szorongatva Vilmos atya.

Mikor hallótávolságon kívül jutottunk, az atyus diadalmasan fordult felénk. - Na pupákok, hallottátok, hogy meghintáztattam a jó öreg Misi bácsit? Érteni kell az alkuhoz. Valamennyien csodálattal néztük a nagy alkuszt és csodálatunk csak akkor kezdett csökkenni,

mikor beügettünk az üdülő udvarára. Marinescu mester, kezét köténye sarkába törölgetve így szólt:

31.

- Nini, Mancika, meg Salamon. - Ismeri őket? - Hát már hogyne ismerném. Itt nyaralnak ezek minden évben az üdülőben. Valaki mindig

bérbe veszi őket. Maguk mennyit adtak érte?- Száz lejt. - A kettőért, remélem ? Azért még így is átejtette magukat Misi bácsi. Tavaly olcsóbban adta.

Alkudni kellett volna. Egyikünk sem szólt. Nem akartuk szégyenbe hozni Vilmos atyát.Egyébként, ha már itt·tartunk, nekem az a véleményem, hogy az a száz lej nem is volt sok.

Nem száz lejt… kétszázat is megértek volna, úgyhogy végül is, ha egészen őszinte vagyok, azt hiszem, hogy mégis mi ejtettük át Misi bácsit, mert nekünk ötszáz lej, sőt ezer lejnél is több örömet, szórakozást szerzett Salamon s gömbölyded párja, Mancika.

Szóval kibéreltük Mancikát, meg Salamont. Két napig szoktattuk őket. Ez alatt a két nap alatt rájöttem, hogy én tulajdonképpen pályatévesztett ember vagyok. Mondták ezt egyébként mások is, de nem hittem nekik. Most azonban már tudom. Nekem tulajdonképpen állatidomítónak kellett volna lennem. A második nap délutánján már elég volt egyet füttyentenem és Salamon meg Mancika azonnal odaügettek fekvőszékemhez és egyetlen rántással kitépték kezemből az éppen kiolvasott újságot és felhabzsolták Bámulatosan ízlett nekik az újságpapír.

Egyébként minden idejüket Öcsi meg Vilike társaságában töltötték. Mint az közismert, titkos egyetértés van a gyermekek és az állatok között. Ha például én

gyúrtam volna úgy a Salamon fülét, mint Vilike, akkor engem biztosan megharap. Vilikétől azonban kedveskedésnek vette és rányihogott. Ha pedig Öcsi kezdte rángatni a farkukat, akkor azonnal táncra kerekedtek. Van fogalmuk milyen kecsesen táncol a szamár, ha jókedve támad?

Így éltünk két napig felhőtlen boldogságban a szamarainkkal. Az agyafúrt Vilmos atya és a nem kevésbé furfangos Quintusz azonban lesben álltak. A második estén aztán Quintusz expedíciós történeteket kezdett mesélni. Roppant érdekes históriák voltak. Eleinte nem is gyanakodtam semmire, de később feltűnt, hogy valamennyi történetében szamarak cipelik a rettenthetetlen kutatók csomagjait.

Quintusz történeteiből kiderült, hogy a derék szárnyasfülűek mindenüvé elmennek. IÁ nélkül tűrik a nélkülözést, éhséget, szomjúságot, egy szál kóró fejedelmi lakoma a számukra, a leglehetetlenebb sziklaszálakra is felkúsznak, szédülés nélkül menetelnek át pár centiméteres párkányokon, és emellett még óriási terheket is tudnak cipelni.

Egyszóval a szamarak csodaállatok. Ekkor már parázslott a gyermekek szeme. - Apuuu ... menjünk mi is szamaras kirándulásra.Csönd. Mindenki reám néz. Hm ... Nem is olyan rossz ötlet. De honnan szerezzünk itt a kirándulásra flekkennek húst? - Hát ... - mondja megfontoltan Vilmos atya -,ha a gyerekek nagyon akarják, tehetünk egy

kisebb szamaras sétát. A gyerekek kedvéért persze. Mit szólnál hozzá, Nagyfőnök? Tőled függ. Nem szólhattam semmit, mert ekkor már mind a négy gyermek a nyakamon lógott, a fülembe

óbégatta, hogy: - Igazááán ... igazááán ... Persze, hogy engedtem. - Jó, nem bánom, sétáltassuk meg a csacsikat. Általános hurrá.- Itt a kezem, csapj bele, Nagyfőnök. Ember vagy a lúdtalpadon. Ezalatt Vilmos atya úgy

veregette a vállamat, mint valami lóversenyt nyert paripának. Kezdett nekem nem tetszeni ez a nagy ünneplés. - Ezennel megkezdem az expedíció szervezését, mégpedig ünnepi lakomával - harsogott

ünnepélyesen Vilmos atya hangja. - Megkérjük Marínescu mestert, engedje át nekem ma estére a konyhát. Persze, csak a mi bandánknak fogok főzni. Más embernek túlságosan jó az én kosztom. Remélem tudjátok; hogy istenien főzök?

32.

Nem tudtuk, de Vilmos atya annyi határozottsággal pillantott végig rajtunk, hogy azonnal lelkesedni kezdtünk a lakomáért.

- Kukták: Öcsi meg Vilike. A főzés nem asszonyoknak való. Csodálatosképpen az asszonyok nem is tiltakoztak ez ellen. Csak azt kérték, hogy a konyha ablakán át, kívülről figyelhessék Vilmos atya tevékenykedését. Azt mondták, szeretnék ellesni a mesterfogásait. Ebbe Vilmos atya bele is egyezett, azzal a kikötéssel, hogy egyetlen szóval sem szólnak bele a főzésbe.

Quintusz kijelentette, hogy éppen most kapott egy érdekes könyvet az emberevés szertartásairól a polinéziai szigeteken. Addig, amíg elkészül a vacsora, ezzel csiklandozza az étvágyát.

- Tudjátok mi lesz a vacsora? Rántotta! – jelentette ki olyan hangon Vilmos atya, mintha legalábbis gesztenyével töltött, borban főtt pulykát ígért volna nekünk.

Csakhogy mi ekkor már benne voltunk a lelkesedésben: - Rántotta? Pazar! - nyüzsögtük körül. - Hány tojásból? - Egy... kettő... három... kilencen vagyunk. A Nagyfőnök viszont háromnak számít. - Csak ha flekken van. - Ugyan! Akkor ötnek számítanálak. Rendes körülmények között háromnak veszlek. Tehát

tizenkét emberre... fejenként négy tojás... az annyi mint... - Ötven! - rikkantott Öcsi. - Ötven tojásból rántotta... és mi odahaza legfeljebb négyből

csináljuk. - Csakhogy itt Fenyvesden vagyunk és itt én szakácskodom - hadvezérkedett Vilmos atya. -

Nos, gyerekek, milyen legyen a rántotta? - Hát milyen lehet? - ámultak el most már az asszonyok is. - Rántotta sokféle van. Vegyük elsőnek ugyebár a közönséges rántottát... aztán van gombás,

sajtos, borsos, tepertős, szalonnás, szardíniás rántotta... aztán a valamennyit egyesítő havasi rántotta. Szóval az valami olyan különlegesség, hogy...

Nem folytathatta a kitörő lelkesedéstől. Még én is ordítottam:- Havasi rántotta! Ez kell nekünk! Az ötven tojást lealkudtuk negyvenre. Végül is összevissza huszonkilencet sikerült felhajtani

Fenyvesden. Ebből kotlós volt kettő. Quintusz, aki időnként letette a könyvét, és bejött a konyhába tanácsokat osztogatni, kijelentette, hogy a kotlós tojásokat is nyugodtan be lehet tenni, ennyi között úgyis elvész az íze. Anyu azonban - ígéretéhez híven - szó nélkül ugyan, de közbelépett. Kivette a két kotlóstojást a habozó Vilmos atya kezéből, és bedobta a szemét közé. Ezzel az ügy elintéződött.

Illetve... azért ennyire egyszerű nem volt. Az ember nem is hinné, hogy egy olyan egyszerű művelet, mint a tojástörés mennyi vesződséggel jár. Először is, a tojáshéj egy része belehull a már feltört tojás közé, ugyanakkor, amikor a fehérje mindenáron ki akar csorogni az ujjad között. Ragad az ember keze s még a haja is tele van tojáshéjjal, mintha éppen most bújt volna elő a tojásból.

Aztán persze keresni kellett egy megfelelő edényt. Mikor ez is került, akkor már Vilmos atya kimosakodott a tojáshéjból és feltűrt ingujjal osztogatta a parancsokat a tűzhely körül. Reám persze megint a legnehezebb része jutott: fát kellett hasogatnom.

- Ne búsulj, Nagyfőnök, legalább lesz étvágyad a havasi rántottához - vigasztalt Vilmos atya. Quiptusz kezéből kiparancsolták az emberevő könyvet, és forrásvizet kellett cipelnie, míg a

két kislány kinn a füvön terített, a legnagyobb fenyő mellett. Roppant bájos volt, mert mindenik tányér köré fontak egy virágkoszorút, mintha lakodalmas asztal lett volna.

Persze, ehettünk volna asztal mellett is, de Vilmos atya megmagyarázta, hogy akkor igazi a havasi rántotta, ha füvön eszik.

Anyu meg Pindur néni közelebb húzódtak az ablakhoz, s időnként egy-egy megjegyzést suttogtak egymásnak, egyre éberebben figyelték Vilmos atya szakácskodását.

Az atyus kétségtelenül lázba jött. - Zsírt! Még két kanál zsírt bele! - hallatszott odabentről. - Borsot is egy marékkal! Nem, elég

lesz fél marékkal is. Most paprikát! No, mi van mester? Ez Marinescunak szólt, aki a konyha sarkában ült egy kisszéken és úgy nevetett, hogy táncolt

a hasa, meg a szakácsfityulája. Csak akkor némult el, amikor az atyus egymás után dobált bele

33.

mindenfélét a rántottába. Volt közte gomba, zöldhagymaszár, szardínia, csípős túró és még egy sereg egyéb is, amiről sohasem lehetett megállapítani egészen bizonyosan, hogy mi.

A fazék tartalma egyre szaporodott, az illatok is erősödtek. Mancika meg Salamon rémesen iázni kezdtek, mintha kísértetet látnának.

Holott ezúttal nem látták, hanem szagolták a rémet. Öcsinek meg Vilikének izzott az arca, mikor egy rúdra akasztva kicipelték a fenyőfa alá

rántottás fazekat. Az illata azonban megelőzte Vilmos atya főztjét. Addig valóságos szúnyogfelhők vettek

körül, és mi hol a nyakunkat, hol a lábszárunkat csapkodtuk. De abban a pillanatban, amikor megjelent a fenyőfa alatt a havasi rántottának nevezett készítmény, a körülöttünk keringélő szúnyogsereg szétrebbent, és még napok múltával is csak egy-egy merészebb vagy éhesebb szúnyogvitéz közelítette meg a fenyőfa környékét. Azt hiszem, ebből akárki elképzelheti milyen illata volt annak a rántottának.

- Itt van, tessék! Hogy itt van, azt nekünk nem kellett magyarázni. Éreztük, és el is sápadtunk valamennyien. A

színe az tulajdonképpen nem is lett volna annyira riasztó. Helyenként ugyan zöldes volt meg szürkés, de itt-ott sárga is.

- Parancsoljatok! Vilmos atya ragyogva nyúlt a tányérom után. - Nem, elébb tálalj az asszonyoknak. Az asszonyok azonban kijelentették, hogy köszönik szépen, ők ma nem akarnak vacsorázni. Vilmos atya újból a tányérom után nyúlt:- Adj a gyermekeknek. Krisztinka azt mondta erre, hogy ő utálja a tojást, különben is Bogárkával együtt kaptak már

vacsorát Marineseu bácsitól. - Nagyfőnök… - nyújtotta ismét a kezét az atyus. - Quintusz… - próbáltam védekezni. Quintusz azonban nem volt sehol. - A fiúk... .- mondtam elhalóan, mert egyrészt nem tudtam elviselni a rántotta szagát, másrészt

Vilmos atya fájdalmas tekintetét. Megtörten odanyújtottam tehát a tányéromat. Atyus belekanalazott egy nagy rakás nemtudommicsodát.

- Rajta, Nagyfőnök, ilyent még úgysem ettél. Szappan, avas uborka, meg fokhagymás csokoládé íze volt. Összekeveredtek ebben a havasi

rántottában a legmeghökkentőbb ízek. Egyetlenegy biztos csak rántotta íze nem volt. - Igazad volt, atyus, ilyet idáig nem ettem még, de tegyük hozzá azt is, hogy ezentúl sem

eszem. Azzal a hátam mögé hajítottam tányérostul a rántottát. (Azon a helyen másnapra kisárgult a

fű.) A kukták azonban egy test egy lélek voltak mesterükkel. Egyszerre nyújtották a tányérjukat. - Nekem is... nekem is... A két anya kétségbeesett mozdulattal kapott utánuk. Vilmos atya álljt vezényelt. - Előbb én - mondta olyan komoran, mint a középkori fejedelmek ételkóstolói, akiknek azt

kellett megállapítaniuk, vajon nem mérgezett-e a kappan, amit uruk elé tálaltak. Vilmos atya tehát haláltmegvető bátorsággal belenyúlt a fazékba, kiemelt egy fakanálnyit, megfújta, majd a szájába vette.

Előbb meglepődés látszott az arcán, aztán sértődöttség, hogy ilyesmi is megeshetik ővele, végül elfordult és kiköpte a saját főztjét.

- Borzalmas ... - mondta szomorúan. S én, aki arra készültem, hogy gyilkosan kicsúfoljam, föltápászkodtam, odaballagtam melléje

és a vállára veregettem:- Ne törődj vele, atyus. Elpocsékoltál harminc tojást ... - ... huszonnyolcat ...

34.

- De volt erőd beismerni a hibádat. Elkészíteni a világ legpocsékabb rántottáját, ez kétségkívül nem mindennapi teljesítmény, de ezt be is ismerni, ez már valamivel nehezebb. Jól van, atyus, derék ember vagy. Most már bevallhatod csináltál te valaha életedben rántottát?

Vilmos atya szendén lesütötte a szemét: - Most akartam megpróbálni. Gondoltam, legyen valami különleges. Sikerült - az kétségtelen. Ezek után a havasi rántottát ördögűző szertartások közepette eltemettük az erdő mélyén,

kifizettettük a tojás árát Vilmos atyával, aztán megesküdtünk, hogy ezentúl egész életünkben csak közönséges rántottának esszük a rántottát, minden művészkedés nélkül. Mégis azt tanácsolnám mindenkinek, hogyha Vilmos atyával összekerül, kizárólag kemény meg híg tojást egyék. Remélhető ugyanis, hogy a héján keresztül nem tud a tojás belsejének ártani.

Mikor aztán túl voltunk a rántottatemetésen, s az üdülőház felé ballagtunk, így szólt Vilmos atya:

- Már-már csak az vigasztal, hogy csavargunk egyet a környéken a szamarainkkal.- Persze hogy csavargunk... amennyit akarsz... - vigasztaltam az elbúsult szakácsot. - Igen? Halljátok, mit mond a Nagyfőnök? Beleegyezett, hogy annyit mászkáljunk a

környéken, amennyit akarunk. S ő is velünk jön. Hiszen ez még a nagyszerűbbnél is nagyszerűbb. Meghatódtam. Lám csak lám, ilyen fontos vagyok az én öreg cimborámnak. - Megyek, atyus, persze, hogy megyek. Ez lett a vesztem. Szavamon fogtak. Az üdülőház mögé kerülve Öcsi meg Vilike huhogni

kezdtek, mire Quintusz előbújt a sátrából. Ide rejtőzött tehát a rémrántotta elől. - Hallod-e Quintuszkám ... - lelkendezett atyus. - A Nagyfőnök is velünk jön, teljes

terjedelmében. - Ha ugyan kibírja... - jegyezte meg olyan gúnyosan Quintusz, hogy nekem máris a fejembe

szaladt a vér. - Amíg te bírod, addig bírom én is. Ezzel végleg beleestem a csapdába. Ettől a perctől kezdve már csak sodortak az események.Másnap egész nap tehetetlenül néztem, amint Vilmos atya és Quintusz a gyerekekkel együtt

listákat állítottak össze mindarról, amit magunkkal kell vinnünk arra a röpke csavargásra. A katasztrófa méretei tulajdonképpen csak ekkor kezdtek kibontakozni előttem. Én úgy

képzeltem el a csavargást a hegyek között, amikor ígéretet tettem, hogy a gyerekeket felültetjük a csacsikra, aztán elballagunk a legközelebbi rétre, ott letelepszünk, falatozunk egy kicsit, kiszellőztetjük magunkat, majd ebédre hazatérünk. De ahogy a tervbe vett felszerelést és élelmiszeradagokat néztem, a véget nem érő listát olvastam, azt kellett hinnem, hogy vagy a Mont Blancot, vagy a Csimborasszot akarjuk megmászni. De ha már becsaptak és átejtettek, akkor a legokosabb jó képet vágni az ügyhöz.

Lássuk az útitervet. - Egy kis csavargás, öreg... - tért ki a válasz elől Quintusz. - Lássam az útitervet! Erre elővette a térképet és megmutatta. - Micsoda? Ti meg akarjátok mászni a Viharost? - Hát... valahogy úgy ... - Kétezer-húsz méter. - Csak tizenkilenc ... - Mi bírjuk! - sivították kórusban a gyermekeink. - Megmondtam én ... a Nagyfőnök nem fogja bírni húzta el a száját ismét Quintusz. - Megmondtam, amit te bírsz, azt bírom én is. Ekkor már vöröset láttam a dühtől. - Ne mondj meg semmit, Nagyfőnök. Egy körömfeketényi csomagot sem kell vinned. Itt van

Mancika meg a bölcs Salamon. Te csak sétálsz, mint egy földesúr. - És flekken is lesz - tette hozzá Vilmos atya és biztatóan rám mosolygott. Nem tagadom, lassacskán én is kezdtem tűzbe jönni. Van-e kellemesebb a világon a

tervezgetésnél? Ülünk az ágyakon, együtt valamennyien - süteményt eszegetünk, teázunk, és látjuk

35.

magunkat - képzeletben persze -, amint napsütésben, szellőktől körülcirógatva, izmos léptekkel törtetünk fölfelé a hegyoldalon, fenyők és sziklák között. Fáradtság... ? - Képzeletbeli hegymászásnál nem érez az ember ilyesmit. Ballagunk tehát Mancika meg Salamon nyomában... Remek ötlet ez a szamaras kirándulás! - Időnként nagyokat nevetünk a gyermekek tréfáin, aztán még nagyobbakat eszünk. Isszuk a jéghideg forrásvizet. Testvérünk és barátunk mindenki, az egész világ, és mi fiatalok vagyunk, és azok is maradunk örökké.

Igen, valahogy ilyenformán tervezi el az ember a kirándulásait. Aztán eljön a másnap. Ötkor kelünk, pokoli erőfeszítéssel kitépjük magunkat az ágy melegéből. Dehogyis kívánunk harsány jóreggelt egymásnak, ahogy tegnap terveztük. Inkább azt mondhatnám, hogy egymásra vicsorgunk. Köd van, apró szemű hideg eső szitál, ellenszenves szél kúszik be az ingünk alá. Ki volt az az őrült, aki kitalálta ezt a kirándulást?

Brrr... milyen jó volna most aludni. De a társaság már topog, türelmetlenkedik. Quintusz valóban csodálatra méltó ügyességgel csatolta fel csomagjainkat a két csacsi hátára. Vállán equadori kígyóbőrből varrt köpeny, a fején átlátszó csuklya. Azt hiszem ezt Japánból küldték neki. Fókabőr bakancsot, jakszőrből kötött harisnyát visel. Mindezt el is magyarázza nekünk azonnal. Igaz, hogy a holmijai pontosan olyanok, mint a mieink, de mégis körülveszi őket a távoli világok titokzatos sugárzása. Nyilván emiatt vízhatlanok. Legalábbis Quintusz biztosít felőle mindenkit. Ö maga fel sem veszi az esőt, sőt egyenesen fickándozik benne, mialatt mi fázósan összehúzzuk magunkat, amilyen kicsire csak lehetséges, bár ez - tekintve az én terjedelmemet - nem is olyan egyszerű mutatvány.

Elindulunk hát. Sár... víz... köd... Lesz-e vajon egy száraz folt valahol, ahol leülhetünk falatozni? Egyáltalán mi értelme van egy ilyen kirándulásnak?

- Megyünk ... megyünk ... Az embernek valósággal nyikorognak az izmai. Még azt az órát is megátkozom, amikor

megismertem Vilmos atyát meg Quintuszt. Szegény, apró gyermekeim, mit kell szenvedniök miattuk.

Szegény apró gyermekeim azonban nem hajlandók szenvedni. Sőt, ellenkezőleg… láthatóan élvezik a viszontagságokat. A jó kis Vilike legelöl halad Öcsivel együtt. Félig belevesznek a ködbe, mialatt merész pillantásokat vetnek a gomolygó semmibe. Ha nem tévedek, ebben a pillanatban éppen vakmerő kutatóknak képzelik magukat. Azaz dehogy... időnként tutulnak. Ők most hajók, akik sűrű ködben haladnak az óceánon, s persze ők ugyanannak a hajónak a kapitányai. A köddel dacolva, a parancsnoki hídról figyelik az óceánt, nem tűnnek-e fel a jéghegyek.

Ezek fiúk, ezek edzettek. De mit csinálnak a kislányok? Suttognak. Egymás mellett haladnak, elszakadva tőlünk, mintha egy külön világban élnének, és most már negyedik napja suttognak szakadatlanul.

Miről?Ha nem volna tisztességtelenség a hallgatózás, megpróbálnék fülelni. Így azonban csak a

ködön át jut el hozzám néhány szavuk. Csupa ilyesmi: "És én akkor azt mondtam, mire ő azt mondta, hogy én azt mondtam... " Mire a másik: ·"Ne beszélj? Igazán azt mondta, hogy te azt mondtad, hogy ő azt mondta?" Ilyesmiről beszélnek... Csak azt nem értem, mi van ezen olyan szörnyen titkos? Lehet, hogy ezt nem is értheti meg, csak egy tizenöt éves leány. Mivel nekem már eléggé kevés lehetőségem van arra, hogy egy tizenötéves leányzó lelke költözzék belém, meg sem próbálom tovább feszegetni e titkot. Suttognak? Hát suttogjanak!

Megyünk tovább. Fölnézek a Viharosra. Illetve arrafelé, amerre a Viharosnak kell lennie. Arra, mintha még szomorúbb, szürkébb, még gomolygóbb volna a köd. Nem is köd az már, hanem...

Azt mondja a feleségem, aki a vállamon áthajolva beleolvasott a kéziratba, hogy sürgősen hagyjam abba a panaszkodást. Egészen kellemes kirándulás volt, s nekem az a bajom, hogy mindig, mindenből a rosszat nézem.

- Rendben van, - mondta Anyu -, igaz flekken nem volt, de flekkenből áll a világ? Ezzel szemben többször is ettünk szalonnával kibélelt, roston sült pisztrángot meg friss ordát odafönn az

36.

esztenán, s olyan szalonnás keserűgombát sütöttünk... Mit akarsz még? Neked csak a flekkenből áll a világ?

- Hát amikor kikerültünk a ködből? - folytatta tovább a támadást Anyu. - Miért folyton csak a ködöt emlegeted, mikor...

Az igaz, elismerem. Mentünk a ködben, botorkáltunk, csorgott arcunkról a pára, s egyszerre csak, igazán egyik lépésről a másikra, eloszlott a köd. Vagyis, hogy dehogy oszlott, dehogy szakadt föl. A köd továbbra is megfeküdte a völgyet, de mi felül kibújtunk belőle. Az ám, felmásztunk a völgyben lustálkodó felhő fölé.

- Az se volt szép? - kérdi Anyu.Gyönyörű volt. Az elébb még behúztuk a nyakunkat a viharkabátba, és dideregtünk. A

következő percben úgy telibe talált a nyári napsütés, hogy valósággal elvakultunk. Kabátot le, gyapjúujjast a hátizsákba. Hát persze, ez az, ne hagyja el magát az ember, és máris minden rendbe jön. Teli tüdővel, kitárt mellel szívjuk magunkba a napfényt. S micsoda táj! Ezért érdemes volt négykor fölkelni.

Alattunk ködtenger, amiből itt meg amott kiállnak, a hegycsúcsok, mint a szigetek. Fellegek mossák a sziklák partjait.

- Amott ni, a Morgó! - mutat fel Quintusz. - Biztosan tűzhányó lehetett valamikor, akkor morgott, s innen a neve.

- Vagy az is lehet - véli Vilmos atya -, hogy medvék lakják és azok morogták a nevét. - Hohó! Nézzétek a Viharost! Quintusz fölmutat. Valóban most bukkan elő egy odébb húzódó felhőrongy mögül a Viharos

meztelen sziklateteje. Oldala feketéllik a borókától... lejjebb erdő takarja az utat, odafenn azonban a csúcs tájékán. ahogy az a felhőtorony odébb repült, ugyancsak voníthat a szél. Nemhiába adták a hegynek a Viharos nevet.

No, de legények vagyunk mi is. Egyik percről a másikra eltelünk örömmel. Hiába, a napsütés éltet bennünket. Az elébb még

morogtunk, még a szavakat is sajnáltuk egymástól, s most vígan kurjongatunk. Mindenki jókedvű, csak Salamon és Mancika lógatják a fejüket. Szép, szárnyas fülük mintha kókadtabb volna, mint egyébkor. Időnként idegesen rándítanak egyet-egyet a bundájukon, hogy elhessentsék a rájuk telepedett legyeket.

A Viharos csúcsa még engem is fellelkesített. A végén még feljutok odáig, aztán egész életemben dicsekedhetem vele.

- Gyerünk tovább! Most már én indulok neki elsőnek, nehéz, nyújtott turistaléptekkel, mintha nem is ugyanaz a

városi ember volnék, aki pár nappal ezelőtt ideérkezett Fenyvesdre, azzal az elhatározással, hogy a fekvőszékben tölti az egész szabadságát.

Jönnek utánam a többiek is, a hátam mögött hallom Mancika patájának szapora kopogását. Jön mindenki, egyedül Salamon áll. Ennyire lenyűgözték volna a természet szépségei? Vagy inkább az a sötétzöld burján?

- Rajta, Salamon!Salamon tovább harapdálja a burjánt. Úgy látszik, gyermekeink kormányozható süketsége reá

is átragadt. No, azért nincs semmi baj. Most jövök én; az idomár. Elfüttyentem magam. Odahaza az

üdülőházban valahányszor Salamon meghallotta a füttyentésemet, máris szaladt, hogy felfalja az újságot. Most azonban nem mozdul. Tényleg megsüketült volna, vagy beteg?

Valóban olyan, mint egy beteg aggastyán. Előhúzom a zsebemből az újságot, meglobogtatom. A papír csábítóan zörög. Salamon azonban meg se mozdul.

Köréjük gyűlünk. Salamon abbahagyja a táplálkozást és előkelően elnéz fölöttünk, valamerre a Viharos csúcsa

felé. A pofájára rá van írva: majd bolond leszek felmászni csak azért, mert ti olyan bolondok vagytok, hogy fel akartok mászni oda.

37.

Valamennyien Quintusz felé fordulunk. No, Quintusz, hol vannak a te expedíciós csodaszamaraid, melyek kiállnak vészt, vihart, szúnyogtámadást? Ez a bestia Salamon még egy nyomorúságos kétezer méteres csúcsot is átall megmászni. Pfuj! Példát vehetne rólam.

Quintusz töpreng egy darabig, aztán közli velünk, hogy nemrégiben olvasott egy művet a málhás állatok lélektanáról. Eszerint különleges módszereket kell Salamonnal szemben alkalmazzunk.

- Rossz a súlyelosztás. Leoldozzuk a csomagokat Salamon nyergéről, és fordítva kötözzük fel. Ami a baloldalt volt az jobboldalra kerül, ami jobb oldalt baloldalra. Tényleg. mintha máris

vidorabban pillantgatna felénk Salamon. Aztán kiderült, hogy csak mulat rajtunk, mert esze ágában sincs elindulni. Újból leszedjük a

csomagokat. Anyu és Pindur néni messzire tereli a gyerekeket. olyan csúnyán káromkodunk, Illetve csak Quintusz és atyus, mert én igaz lelki gyönyörűséggel hallgatom, hogyan cifrázzák. Ök találták ki a szamaras kirándulást, ha defektet kapott a szamár, bajlódjanak ők vele. Én ráérek, én süttetem magamat a nappal.

Abban a percben, hogy az utolsó csomag is lekerült a hátáról, Salamon megélénkült. Ha idáig haldokló aggastyánnak tettette magát, most újból virgonc ifjúvá lett. Életvidáman iázik egyet és Mancika után ered.

- Persze, hogy rossz volt a súlyelosztás - magyarázom jóakaratúan. - Salamon szerint ugyanis az a helyes súlyelosztás, hogy ti vigyétek a csomagot, és ő sétáljon, akár egy földesúr.

Valahogy utolérjük felkötözzük hátára a csomagokat. Quintusz megnyugtat valamennyiünket. - Most már rendben van. Őszerinte rendben van, Salamon szerint nincs. Quintusz indulna, Salamon azonban áll, de

valami olyan eltökéltséggel, olyan nyugalommal, mintha a világ végezetéig itt akarna állni. Tehát állunk. Úgy állunk, mint a szamár a hegyen - egy szamár körül. Mit mondjak még? A következő fél óra azzal telik el, hogy Vilmos atya meg Quintusz

halálosan felidegesítik magukat és hol hízelgéssel, hol fenyegetéssel, sőt a végén már botsuhogtatással is próbálják rávenni Salamont az indulásra.

De hát a szamár közmondásosan csökönyös állat. Salamon meg egyenesen díszpéldánya fajának.

Most jön a szamárlélektan, már legalábbis Quintusz szerint. - Nyilván megijedt a csúcstól. Kössük be a szemét. Vakon, meglátjátok, vakon fog bennünket

követni. Rögtön elő is szedi a zsebkendőjét, de az kicsi. Előkerít egy sálat és azzal köti be a Salamon

szemét, Abban a pillanatban, hogy elsötétült előtte a világ. Salamon rémeset ordít - de ez már harci ordítás - aztán kirúg. Gyorsan, ügyesen, alattomosan. Szerencsére azonban Quintusz tanulmányozta a szamárlélektant, az utolsó másodpercben elugrik, s így a fürge kicsi pata elsuhan mellette.

Nincs más megoldás leoldjuk a szemkötőt, aztán leszedjük a csomagokat. Quintusz Vilmos atyára néz, az őreá, majd mindketten felém pillantanak. Én azonban előkelő idegenként viselkedem, sétálok, mint egy földesúr, és van szívem elnézni, amint szívbéli két jóbarátom hátára zökkenti a nehéz zsákokat, aztán görnyedezve elindulnak. Hja... ők keresték maguknak.

Velük együtt indul Salamon is. Becsületemre, látszik a pofáján, hogy belemosolyog a bajuszába. Megyünk egy félórát, megyünk egy egészet. Atyus és Quintusz egy szót se szólnak. Persze a szuszogás meg a verejtékezés annyira igénybe veszi minden energiájukat, hogy a szóra már nem futja. A fiúk valahol messze elöl járnak a szamarakkal, ők meg, a nagy expedíciószervezők egyre gyakrabban állapodnak meg, a tájban gyönyörködni. Ők legalábbis úgy tesznek, de én jól tudom, hogy reszkető inaikat pihentetik.

Egyszer aztán hatalmas ujjongás hallatszik az élcsapattól, és mint Dzsingisz kán valamelyik legendás lovasvezére, megjelenik Salamon hátán Öcsi. Őt bezzeg hurcolja ez a gyalázatos szamár. Valósággal trappol vele, hegynek föl, hegynek le. Körülszáguldják a két málhahordozót.

- Ujjé!

38.

Hogy Vilmos atya nem elveszett ember, azt abból is lehet látni, hogy még ilyen elcsigázott állapotban, ilyen kétségbeejtő helyzetben is támad ötlete.

- Öcsi, állítsd meg azt a szörnyeteget. - Hóóó ... Atyus macskaléptekkel odasettenkedik - hátulról persze - és a szamár nyergébe, az Öcsi ölébe

fekteti a hátizsákot. - Mehetsz! Öcsi szandáljával belesarkall Salamon oldalába, és az újból ügetni kezd. Nem vette észre a

hátizsákot. A következő fordulónál fölkerül a Quintusz zsákja is. Most már így fest: elöl zsák, hátul zsák, középen Öcsi.

Kellett ez Salamonnak? Szóval mégiscsak szamár a szamár.

Vilike a helyzet magaslatán

Az út egyre keskenyedett, a kövek folyton növekedtek, végül már csak két keréknyom maradt, aztán az is elveszett a sziklák és feketén őrködő fenyők közt.

Néha-néha távoli erdők zúgását sodorta hozzánk a szél, boróka kúszott az utunkba. A levegő mind hűvösebb lett, s mi egyre fáradtabbak. Már csak gépiesen emelgettük a lábunkat.

Az út elején azt mondták Quintuszék, hogy a menedékház csak egy hajításnyira van, később bevallották, hogy kilométernél is távolabb fekszik, hogy aztán kiderüljön: kereken tizenhat kilométert kell mászni odáig. De akkor már úgy éreztem, hogy legalább ötvenet meneteltünk. Lassan alkonyodni kezdett, a fenyők árnya lefeküdt a földre. Én is szerettem volna melléjük feküdni, de valahányszor már ott tartottam, hogy lerogyok, és kijelentem, elég, nem bírom tovább, akkor mindig felbukkant valahol Quintusz, úgy száz, százötven méternyi távolban, és akkora hangon, hogy az egész ,havas meghallotta, rám kiáltott:

- Ugye már nem bírod, Nagyfőnök? Ilyenkor aztán összeszedtem utolsónak hitt erőmet, és dacosan visszakiáltottam. - Vegyelek a hátamra téged is?És csakazértis meneteltem tovább. Először az utolsó erőmet szedtem össze, aztán a legutolsó erőmet, végül a legeslegutolsót.

Amikor már nem lett volna több, akkor szerencsésen megérkeztünk a menedékházba. Elsőnek persze a két lovas, illetve szamaras futott be. Öcsi meg Vilike, s utánuk egyenként, hosszú, elnyúlt sorban, szotyogtunk mi is.

A menedékház emeletes, alul kő, felül gerenda épülete egy völgyhullámban húzódott meg, pontosan a csúcs tövében. Kéményének füstje már messziről lobogtatta felénk a reménységet, hogy talán mégis eljutunk odáig elevenen. Ahol füst, ott tűz, ott ételt is főznek. Csak eljussunk odáig... Mint mondottam, el is jutottunk.

A menedékház gondnoka, bizonyos Pista bá, öles vállú, szőkéből őszesbe forduló óriás rögtön gondozásba vett.

- Itt alhatnak, itt ehetnek. Teát isznak-e? Szeretem az ilyen kurta vendéglátást. Az ilyen mögött húzódik meg az igazi szívesség.

Valahogy még bevánszorogtam a menedékház hálótermébe, elnyúltam a priccsen, aztán lerúgtam a bakancsot. Széna és hervadt virágok illata vett körül. Senki sem szólt. Sőt még Vilike és Öcsi is hallgatott. Talán el is szundítottunk. Arra riadtam fel, hogy Pista bá befordul az ajtón egy óriási fatálcával. A tálcán teáskanna fújja magából a gőzt, s mellette egy tál. Mi van a tálban?

- Rántotta! Hoztam egy cseppet abból is. A fehér porcelántálon sárgán ragyogott-remegett a rántotta. Én értem oda elsőnek, de mire teleszedtem az alumíniumtányért, addigra már körülülte a tálat

az egész társaság.

39.

Most bezzeg nem mondta Krisztinka, hogy nem szereti a tojást, az asszonyok se szabadkoztak. Ez volt a legjobb rántotta, amit életünkben ettünk, és becsületére váljék Vilmos atyának, ezt még ő is beismerte. Igazi havasi rántotta volt, rántottából, semmi másból.

Kellemes, szép estét töltöttünk a menedékházban. Odafentről, a Viharos csúcsáról szél vijjogott, de itt a hajlatban - ugyan jól kiválasztották a helyet - még a fenyők hegye sem mozdult.

Mi sem mozdultunk. Hallgattuk Pista bát, aki egy szarvasagancsból faragcsált-reszelt valamiféle gyertyatartót vagy késnyelet, egyelőre még nem lehetett tudni, hogy mit. Közben arról mesélt, hogy télen szép ám errefelé, amikor derékig ér a hó. Akkor látogassuk meg.

- Nem rossz itt egyedül? - Miért volnék én egyedül? - Pista bá úgy elcsodálkozik a kérdéstől, hogy még a

csontreszelgetést is abbahagyja. - Egyet gondolok, és máris odalenn vagyok sível Fenyvesden. - S a farkasok? Mert errefelé van, ugye? - Nem ér engem utol a farkas. Vagy ha igen, akkor megütöm. Ahogy két karját, vállát néztük, ez az ember még a medvét is leütné, ha a medvének csak

annyi esze volna, hogy a Pista bá útjába botolnék. A tejnél édesebb hegyi levegő, meg az egész napi gyaloglás tette, de alig fújtuk el a lámpát,

máris aludt az egész társaság. A hálóterem egyik sarkában Vilmos atya a bandájával. Vilike az anyja mellé húzódott: így

álmában, valóban jó kis Vilike. Bogárka az apja mellé gömbölyödött. Vilmos atya ajkán mosoly. Biztosan megint valami zseniális ötletet álmodik meg, amit aztán holnap a valóságban is megszervez velünk. A másik sarokban az én kölykeim, összebújva. Az anyjuk karja védelmezően átfogja őket. Még a lélegzetüknek is egy az üteme. Mennyit szidom őket, mennyit aggódom értük, de most, ilyenkor... még szerencse, hogy alszanak - mert ha tudnák, hogy mennyire elérzékenyültem, még jobban elszemtelenednének.

A harmadik sarokban Quintusz egymagában. Behúzódott garantáltan vízhatlan és fagyálló hálózsákjába. Állítólag pontos mása a sarkkutatók hálózsákjának. Quintusz alszik, de szomorú vonás a szája szélén. Hiába, magányos ember, aki álmában sem tudja elfelejteni, hogy nincs akiért aggódjék, nincs akit védelmezzen. A bátor, a derék Quintusz! Hálózsákja, hordozható barométerje és zsebrádiója az van. Még gumicsónakja is... de egy-két gyermek, aki az ember fejetetején ugrál, az idegeit tépi, és időnként valósággal a kétségbeesésbe kergeti, aki annyi gondot okoz, hogy a világ valamennyi gumicsónakjáért sem cserélném el őket, az sajnos nincsen neki.

Még elém csúszik a gumicsónak, rengeteg gumicsónak, úgy fickándoznak, mint a pisztrángok... de már az álmaim vizén... Aztán aludtunk, csak másnap reggel fél kilenckor nyújtóztattam ki tagjaimat.

Nyújtóztattam… ezt mondtam? Inkább csak szerettem volna kinyújtóztatni.Volt már valaha izomlázuk? Mert nekem azon a reggelen, odafönn a viharosi menedékházban

az volt. Nem akarok panaszkodni, de ez a legborzasztóbb betegség, amit csak el tudok képzelni. Az ember úgy érzi, hogy öreg, végtelenül öreg, keze-lába megrozsdásodott, egész teste szétesett alkatrészeire, és a leggonoszabb gondolatai támadnak azokkal kapcsolatban, akik csak úgy félvállról odavetik:

- Ugyan, Nagyfőnök, hát még az izomláz is betegség? Ez persze Quintusz, a nagy turista. Tegnap este, mennyire megesett rajta a szívem. Most

bezzeg azt kívántam neki, hogy bár az ő tarkójába nyilallna bele, amikor megmozdítja a lábujját, arról nem is beszélve, hogy valahányszor kinyitom és becsukom a számat (elvégre enni mégiscsak kellene), akkor mindig megsajdul a derekam. Szóval fájok tetőtől talpig és Quintusz kijelenti, hogy az nem betegség. Különben nem sajnál senki. Még Anyu, meg a gyerekeim sem. Ugrabugrálnak, nevetnek és nem is törődnek velem, aki itt senyvedek.

Azt hiszik talán ezek, hogy én szeretek betegeskedni?Persze, hogy szeretek. Tulajdonképpen nincs is remekebb, mint egy jól megválasztott betegség. Az ember fekszik a

szép, tiszta, frissen áthúzott ágyban. Erre az ünnepélyes alkalomra elővették a vendégnek kijáró díszpaplant is.

40.

- Mit parancsolsz? Mit hozzunk? Az egész család az ember körül sürgölődik, persze lábujjhegyen. Öcsi egyetlenegyet sem

üvöltött legalább egy órája. Sőt újabban már az ajtót sem csapja be. Mindenki csupa gyöngédség, lesik a kívánságaidat, te meg elnyúlsz kényelmesen. Aztán bágyadtan, biztatóan reájuk mosolyogsz, kezedbe veszel egy könyvet, fáradtan leejted... ketten ugranak utána.

Szóval remek dolog ám a betegség, csak egyetlen egy baj van vele, az, hogy ilyenkor az ember beteg. Márpedig a beteg ember majdnem mindig pocsékul érzi magát. Fáj a feje, mintha ólomcsöbröt borítottak volna reá, görcsbe húzódik a gyomra, hideg rázza, s alig-alig élvez valamit ebből a sok szeretetből és gondoskodásból.

Azt mondom, itt az ideje, hogy az orvostudomány feltaláljon egy olyan betegséget, amivel az ágyban lehet lustálkodni, habos piskótatortát lehessen enni, meg barackkompótot. Tudjon regényt olvasni, de közben ne fájjon semmije az embernek, orvosságot se kelljen bevenni, és akkor hagyhassa abba az egészet, amikor akarja. Valamiféle egészséges betegség legyen, ezt találják ki a doktorok, ha olyan nagyra vannak a tudományukkal!

No de bocsánat... megint másról beszélek. Nem is tudom már, hogy jutottam el az izomláztól idáig. Gyerünk vissza a Viharosra.

Azaz - gyerünk fel a Viharosra! Mert hiszen innen, a menedékháztól még csak alulról látjuk a csúcsot. Sőt, Pista bá·azt mondja, hogy amit látunk, az tulajdonképpen még nem is a csúcs.

- Ez még csak a töve. Az igazi csúcs lapos. Az egy hajítással még fennebb van. - A csúcsnak, annak hegyesnek kell lennie - morgolódom elégedetlenül. - Lapos csúcs? Ki

hallott már ilyent? Ha lapos a csúcs, akkor nem is érdemes meg mászni. - Mondtam én, hogy nem bírod - húzza el a száját megvetően Quintusz. Ezt az embert sajnáltam én. - Maradj idelenn, Nagyfőnök - pártfogol Vilmos atya. - Neked már tényleg nehéz... a te

korodban. - Mi az, hogy az én koromban? Tudomásom szerint, egy fél évvel öregebb vagy nálam. A gyerekek már nem mondanak semmit, nem vitatkoznak, ők már előreszaladtak. Öcsi éppen

felkúszott egy szikla élére, és úgy billeg odafenn, mint egy nádirigó, amikor éppen iszik. Jesszus, mindjárt leesik az a gyermek! Még ezek után tanácsolják nekem, hogy maradjak idelenn. Amilyen gondatlanok ezek,

valamelyik gyerek biztosan kitörné a nyakát. Haragosan rájuk förmedek tehát:- Ki mondta nektek, hogy nem bírom? Ki mondta, hogy nem megyek! Már el is indultam. Mérgemben úgy nekivágok. hogy még az izomlázamról is megfeledkeztem. Mire aztán ismét

eszembe jut, addigra már el is múlt. Az elébb még minden mozdulatnál hasogatott a fájdalom, most... ? Most mintha jól olajozott acélrugók mozgatnák tagjaimat.

Hahó... Fel a csúcsra!Mit meséljek róla? Felmentünk. Közben a boróka ellenségesen összeszurkált, időnként

visszacsúsztunk, de végül mégis felértünk arra a mértani képtelenségre, azaz a lapos csúcsra. Néhány négyzetméternyi puszta hely volt. Szívós gyep kapaszkodott meg a kövek között, s

néhány megsárgult hosszú fűszál hajladozott a szélben. Érdemes volt felmászni idáig, csak azért, hogy elmondhassuk, hogy megmásztuk a Viharost? Mi van itt látnivaló? Semmi! Illetve... a szél, a viharosi szél mégis mutatott valamit nekünk. Megmutatta, hogy mit tud, és elkapta a jó kis Vilike sapkáját. S ha már egyszer elkapta, akkor le is hengergette, persze a legmeredekebb hegyoldalon.

Tessék, a fellegeket is szétkergette, és most már gyönyörködhetünk a tájban.Anyuék azt mondták, hogy írjak ide néhány lelkes mondatot arról. hogy milyen csodálatos

kép tárul az ember elé a Viharosról. Azért se írok! Rossz kedvem van, nem fogok lelkesedni. Aki akarja, menjen el és nézze meg.

Szép volt, na! Ennyi legyen elég. Mindenki járt már hegycsúcson, tessék, képzeljék el maguknak. S aki még nem járt, az üljön fel repülőgépre, és nézze meg onnan, hogy milyen a világ felülről. Ott is láthat egyet mást és biztosan nem fog úgy elfáradni, mint én.

Anyu azt mondja, hogyha nem olyan nagy ügy, akkor miért fecsegek már egy órája a Viharosról. Inkább hagyjam abba.

41.

Jó, abbahagyom. Szóval maradjunk annyiban, hogy megmásztuk a csúcsot, és Vilmos atya készített legalább egy tucat felvételt. Valamennyi remekül sikerült, csak éppen az egyikről lemaradt valakinek a feje, a másikról meg hiányzott néhány láb. Sőt - ki tudná megmagyarázni, hogyan történt -, de Öcsi meg Vilike feje az egyik kép tetejéről lekerült a másik kép aljára, úgyhogy az egész olyanformán festett, mintha én, a vérengző atya lenyisszantottam volna, és a lábam elé tettem volna a fejüket. Pedig éppen ellenkezőleg, a nyakunkban ültek, az enyémben meg a Quintuszéban.

De hát ki lát bele a fényképezés titkaiba. Ha Vilmos atya fényképez, akkor a legváratlanabb meglepetésekre is felkészülhetünk.

Mire aztán teljesen átvacogtatott a szél, s a Viharos nekünk is bebizonyította viharos természetét, s kigyönyörködtük magunkat a tájban, amely a menedékháztól pontosan ugyanilyen szép lett volna, végre megindultunk lefelé.

Persze minálunk semmi sem mehet simán. Egyszerű az lett volna, ha szép csöndesen aláereszkedünk azon az úton, amerről jöttünk, úgy, ahogy a közmondás tanácsolja, hogy "járt utat járatlanért el ne hagyj". Csak hát persze a közmondás semmit sem tud a Vilike sapkájáról.

A sapka, mint már említettem, s ahogy ez ilyen esetekben történni szokott, a legmeredekebb lejtőn gurult le, s a végén bele is hullott valamiféle szakadékba vagy mibe.

Mégse hagyhatjuk ott - ez volt a társaság véleménye. Nem hagyhatjuk ott, egyrészt, mert Vilikének nincsen más sapkája, és Pindur néni máris kétségbeesett, hogy fiacskája meghűlhet sapka nélkül. Másrészt azért sem hagyhatjuk ott a sapkát, mert Vilike szakadatlanul bömböl. De olyan hangosan, mintha orkán tombolna a Viharos fölött. Amíg megvolt a sapkája, addig azért bömbölt, mert nem akarta viselni. Most meg azért bömböl, mert nincsen. Ki tudná megfejteni a gyermeki lélek rejtelmeit?

Igen ám, de hogyan találjuk meg ebben a szikla- és borókarengetegben a sapkát? Ki tudja, merre ragadta el a szél?

Csatárláncban ereszkedünk le a legképtelenebb helyeken. Az árkok énnálam voltak a legmélyebbek, majd a nyakamat törtem. A boróka is persze itt a legsűrűbb. A kövek meg olyan alattomos formájúak, hogy mindegyre beléjük verem a bokámat.

Igen, igen, én sorsüldözött ember vagyok. Mások gyermekei valóságos angyalok, míg az enyémek… Na, erről jobb nem is beszélni, mert megint felidegesedem. Más apának nincs bosszúsága a fiával. Itt van például ez a drága jó Vilike...

- Állj! Hol van Vilike? Sehol. A jó kis Vilike eltűnt. Az előbb a sapka, most meg ő. Mialatt mi, morgolódva-mérgelődve leereszkedtünk a meredek oldalon, csúszkáltunk,

bukdácsoltunk, azalatt a jó kis Vilike, aki miatt ez az egész felfordulás keletkezett, csak úgy eltűnik. - Atyus! - Pindur! A két szülő farkasszemet néz, aztán egyszerre kezdenek kiáltozni:- Vilike! Vilike! A harmadik Vilikét már valamennyien kiáltozzuk. Pindur néni persze sírva. Az arcán látszik,

hogy holtan, összezúzva látja drágalátos fiacskáját valamelyik szakadék mélyén.- Huhu... itt vagyok... Körbeforgunk. - Jesszus! Ott van! Hogy került oda? Fejünk felett egy sziklaszál, annak az oldalán lóg Vilike.Az első perc a rémült némaságé. Csak a másodikban mer megszólalni Quintusz:- Miért nem szóltál eddig Vilike? - Én szóltam, de úgy tetszettek ordítani, hogy nem hallatszott a hangom. Az igaz, ordítottunk. De mi legyen most? Vilmos atyára nézek. Az örökké derűs és törhetetlenül magabiztos atyus

sápadt. Mereven nézi a sziklaszálon függő fiacskáját. Most bezzeg nem hangoztatja, hogy "El van

42.

intézve!" vagy azt, hogy "Fel a fejjel, gyerekek!" Most csöndesítően int remegő kezével, hogy ne szóljunk.

Rejtély, hogy juthatott fel oda ez az elvetemült kölyök.Végül megszólal Vilmos atya. Hangja lágy, és simogató:- Gyere le, Vilikém ... Csönd. Vilike kapaszkodik, közben félrebillent fejjel lefelé pislog. Lehet vagy tizenöt méterre

felettünk.- Nem tudok. - Gyere le, bitang! Ez Pindur néni. Aztán elfordul, és megint sírni kezd. Quintusz fecsegés helyett lehúzza valódi fókabőrből varrt bakancsát, leveti norvég anorákját.

majd átnyújtja nekem iránytűs stopperóráját, és nekiindul a sziklának azzal a biztató kijelentéssel, hogy ő vizsgázott sziklamászó.

Mi alulról taszítjuk.Fog ez menni! Hát, amíg taszítjuk, addig megy is, de azontúl egyet kapaszkodik, kettőt csúszik vissza a mi

Quintuszunk. - Nincs hely... - mondja, amikor rákvörösen visszatér megint a földre. Át kellene bújni azon a

repedésen.- Megyek én! - kiáltja Öcsi. - Miii? Hogy kettőtöket ne tudjunk leszedni? Itt maradsz! Ami biztos, az biztos, megragadom a nadrágja fenekét. - Hozunk kötelet a menedékházból - dönt Quintusz -, addig maradj nyugodtan Vilike. Elrohan. Csak úgy csapkod a hátára akasztott szeksztáns. Fogalmam sincs arról, minek neki

itt egy szeksztáns. Nézzük a Vilike szikláját. Tulajdonképpen két, szorosan egymásra támaszkodó oszlopból áll.

A közöttük levő résen kellene átbújni, hogy feljussunk a jó kis Vilikéhez, aki innen alulról úgy fest, mint egy füstölésre akasztott malac.

Látszik is odafenn valami párkányféle. Ott mászott fel az égedelem kölyke. - Gyere le Vilikém - mondja ismét, most már tizedszer Vilmos atya. - Te ügyes fiú vagy,

ahogy felmásztál, úgy le is mászhatsz. Vilike gondolkozik, hogy ő vajon tényleg olyan ügyes fiú-e, aztán így válaszol: - Igen, de megversz. - Elébb gyere le, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz .... Átkozott kölyke, mi esünk össze a félelemtől, és ő még szemtelenkedik.- Gyere le... én majd mondom, hogy hová tedd a lábacskádat. Fogd meg a sziklapárkányt. Ha

olyan ügyes voltál, hogy felmásztál, akkor még ügyesebb leszel, és lejössz. - Nem merek. - Nem pofozlak meg. - Akkor se merek. Kész, nincs tovább. A vézna kisfiú odafenn kapaszkodik. Ki tudja meddig bírja... ? Rossz

nézni. Ekkor lép közbe Öcsi. Kiválik a társaságból, előremegy egészen odáig, ahonnan jól láthatja, jól hallhatja őt Vilike és

rákezdi: - Juujj ... Vilikeee ... szégyelld magad... Gyáva vagy ... gyáááávaaa ... - Nem is igaz! Nem vagyok gyáva! - Gyáva, .. juuj ... nem mersz lejönni. Cik-cikk! - Nem is igaz! Merek!! Odafentről kavicsgörgeteg zúdul reánk. Vilike megindult. Ijedten, előretartott karral vesszük körül a sziklát. Ha zuhan megpróbáljuk elkapni. De Vilike nem zuhan. Csúszik, kúszik, szökell, most a nadrágján szánkázik lefelé ... Itt van!

43.

Vilmos atya még a levegőben elkapja, és Pindur néni elé penderíti.- Tessék, itt a drágalátos fiad! - Nekem ugyan nem fiam - fordul el Pindur néni, de csak azért, hogy kitörölje szeméből a

megkönnyebbülés hálakönnyeit.- Takarodj előre! Vilike szippant egyet az orrán keresztül, aztán elindul a menedékház felé. Öcsi mögötte

ballag. Mi nézünk utánuk. Vilmos atya a verítéket itatja, aztán megkönnyebbülten felnevet: - A bitang kölyke... alaposan megizzasztott. Tönkreteszi az idegeinket.Egy pillanat. Félbe kell szakítanom. Pindur néni ugyanis ragaszkodik hozzá, hogy beleírjam:

igenis nem a jó kis Vilike teszi tönkre az idegeit, hanem Vilmos atya. - De miért, édes Pindur, miért? - próbálom megvédelmezni kenyeres pajtásomat. - Hogy

állíthatsz ilyent? - Úgy, hogy ez az ember már pici kora óta ilyen őrültségekre nevelte ezt az ártatlan

gyermeket. - Én? - rebegi Vilmos atya. - Te ... te ... Hát nem te tornásztattad már csecsemőkorában? Mit akartál nevelni belőle?

Cirkuszi akrobatát vagy sziklamászó bajnokot? Tessék, itt van; megkaptad.Ha valaki haragudni akar, akkor mindenre találhat érveket. Pindur néni öt percen, nem dehogy

is, három percen belül bebizonyította, hogy Vilmos atya, akit idáig mindannyian a legjobb, leggondosabb atyának és férjnek ismertünk, éppen ellenkezőleg a legrosszabb és leggondatlanabb ember a világon.

- Hogy a gyermekeit készakarva tönkre akarja tenni, az közismert.Így fejezte be Pindur néni, aztán elindult, olyan nagy léptekkel, mint ő maga. Vilmos atya behúzta a nyakát. Én is. Anyura néztem. Ő reám. Nevetésféle bujkált a

tekintetében, mintha némán, szavak nélkül azt mondaná: "Bocsáss meg nekem életem" ... Mármint én neki. Eddig ugyanis minálunk Vilmos atya volt a BEZZEG, és persze Bogárka is, meg a jó kis Vilike.

Azt hiszem nincs bosszantóbb a világon, mint egy ilyen "bezzeg" család. Ha megengedik egy példával élek. Hevesen magyarázom a családomnak a világmindenség titkait vagy a legújabb labdarúgó eredményeket, szóval éppen azt, ami pillanatnyilag a legjobban izgat. Közben persze tűzbe jövök, és a kávét ráfreccsentem az ingemre. Mire Anyu rögtön azt mondja:

- Bezzeg Vilmos atya, ő sohasem freccsenti ki a kávét.Vagy: - Bezzeg, Vilmos atya sohasem hadonászik kávézás közben.Persze Öcsire is rájár a rúd: - Bezzeg Vilike nem csapkodja az ajtót. Bezzeg Vilike sohasem rángatja a lányok hajfonatát. És bezzeg Bogárka is. Ö bezzeg sohasem felejt el vajat hozni a vacsorához. Csoda, hogy mindmáig nem gyűlöltem meg Vilmos atyát a sok bezzeg miatt. Most aztán Vilike sziklamászó hőstette alkalmával teljes szépségében kibontakozott előttünk

Bezzeg Vilmosék családi élete. Szóval ők is szoktak vitatkozni, ők is megharagszanak egymásra, akárcsak mi, ők is idegeskednek, ők is vádaskodnak egymás ellen, sokszor igaztalanul is. Szóval ők sem sokkal jobbak nálunk, és ebben a percben kezdek gyanakodni, hogy atyuséknál talán éppen mi vagyunk Bezzegék.

Előreengedtük tehát őket, mármint Pindurt és Vilmos atyát, hadd vitatkozzák ki magukat amúgy istenigazában. Az tisztítja a vért.

Quintusz meg, a magányos farkas, most bizonyára hálát ad magában amiért mindmáig sikerült elkerülnie a házasélet örömeit. De Quintusz... tulajdonképpen hol is van Quintusz? Hiszen a kötelet tízszer is elhozhatta azóta.

Jesszus!

44.

Quintusz ebben a percben ereszkedik alá Vilike sziklájára, méghozzá felülről. Úgy leng, lóg a levegőben, mint egy óra ingája. A kezét nyújtogatja, hogy elérje a sziklapárkányt. Időnként nagyokat rúg a lábával, mintha úsznék.

Ez vagy megőrült, vagy zuzmókat keres. Szelíden oldalba könyöklöm Anyut. Az arcáról látom, hogy ezentúl Quintusz sem lesz nálunk

Bezzeg. - Hej Quintuszkám ... ! - rikkantok neki jókedvűen. - Van-e szükséged segítségre? - Nincs. Menjetek csak. Estére otthon leszek.Hát persze, hogy zuzmót keres. Visszafelé megyünk tehát a menedékházhoz. Már messziről látom Pindur meg Vilmos atya

taglejtéseiből, hogy csöndesedőben van a legfrissebb viharosi vihar. Bogárka megy középen, belecsimpaszkodik mindkettőjükbe, úgy kapcsolja össze őket, mint egy láncszem.

Beérjük őket. - Vilmos atya ... - fuvolázik Pindur néni - ugye leviszel holnap Páfrányos-fürdőre? - El van intézve! - jelenti ki roppant határozottan Atyus, ami ugyan azt jelenti nála; hogy

egyáltalán semmi sincs még elintézve, sőt talán nem is lesz, és sohase kerülünk el Páfrányosra. A menedékház kapujában a bűnös várakozik, a jó kis Vilike, a szenvedélyes sziklamászó.

Kezében nagy csokor áfonya. Szó nélkül átnyújtja az anyjának. Olyan ez, mint háború végén a fehér lobogó. Azt jelenti: kössünk békét vagy legalábbis

fegyverszünetet. Pindur néni ránéz egyetlen kicsi fiára, hirtelen elérzékenyedik, aztán ad neki egy taslit, ami

persze közben simogatássá szelídül, sőt a végén még oda is húzza a gyerek fejét magához. Szent a béke. A jó kis Vilike most az atyushoz fordul, csöndes részvéttel megkérdezi - Nagyon kikaptál anyutól? - Nagyon. - Pedig most igazán nem voltál hibás. Ma reggel is mondtad, hogy ne mászkáljak sehová. Részvéttel nézi atyust, aztán férfias határozottsággal kijelenti:- Nem is mászom fel többé sehova. Hm... úgy látszik a végén a jó kis Vilike tényleg megjavul.- Vilike ... Vilikeee ... Ez Öcsi. Körülnézünk, keresünk, s végül újabb jesszus következik, Öcsi odafönn egyensúlyoz

a menedékház mögött ágaskodó legmagasabb sziklaszirten. A sziklataraján lovagol, és mindkét kezével hadonászik és integet:

- Vilike! Vilikee! A jó kis Vilike már vágtat is feléje.- Jövök, Öcsiii ... Mi állunk tehetetlenül, s néhány perc múlva már nem egy, hanem két lurkó integet felénk a

szikla tarajáról. De azért nem szabad túlságosan haragudni reájuk. Vilikében őszintén meg volt a szándék,

hogy megjavuljon. Mikor azonban olyan csábító a szikla tetején Öcsivel. Ezt is meg kell érteni. Meg is értjük, és letelepszünk a menedékház elé gurított fatönkre, és együtt eszegetjük a

békelobogót vagyis az áfonyát. - Nem tudom más hogy van vele, de nekem az áfonya a legkedvesebb gyümölcsöm -,

fordulok atyusék felé, akik úgy üldögélnek egymás mellett, mint egy galambpár. - Annyi szép emlék fűz az áfonyához...

- Persze, persze... - bólogat megértően Vilmos atya. - Szép kirándulások ... - Dehogy! Szép áfonyamártások, pecsenye mellé ... Remek áfonyaszószok ... És egy

áfonyakompót! - Ugyan, semmi értelme, hogy előhozd megint - szól közbe Anyu restelkedve. - Pindurék már

régen ismerik az esetet. - Nem, nem hallottuk soha.

45.

- Az úgy volt ... - vágok bele -, hogy egy szép vasárnap délben, frissen felterített abroszra, a leves után, Kriszti behozta a húst, körítéssel, Anyu meg egy nagy tál áfonyakompótot.

- Gyerekek... - mondta anyu - nagyon vigyázzatok, az áfonya foltját nem lehet kiszedni semmivel. S főleg te vigyázz - fordult felém. Kérlek, legalább most az egyszer vigyázz... - így szólt Anyu, aki - ezt túlzás nélkül állíthatom - Európa egyik legügyesebb asszonya, aztán a következő pillanatban felborította az áfonyakompótos tálat, reá a friss abroszra.

- Ááá... megtörténik az ilyesmi - mondta azonnal Vilmos atyáné. - Meg - bólintottam beleegyezően. - És jó hogy megtörténik, mert így legalább nem nőnek az

égig a fák. Ebben maradtunk.

Hogyan kell esőben nyaralni?

Másnap búcsút vettünk Pista bácsitól meg Salamontól és Mancikától, akiket ő fog hazaterelni Fenyvesdre és leereszkedtünk Páfrányos-fürdőre, lejöttünk "a hegyből", ahogy errefelé mondják, méghozzá olyan meredek úton, hogy fától fáig ereszkedtünk, mert ha egyszer nekiindultunk volna az oldalnak, mint valami összeszurkált, felhorzsolt kezű-lábú földi üstökösök, egyenesen a páfrányosi Kecsegésben kötöttünk volna ki.

Most persze szeretnék tudni, hogy micsoda a Kecsegés. A Kecsegés egy tó. Miért nevezik Kecsegésnek? Valószínűleg azért, mert ebben a tóban

emberemlékezet óta nem fordult elő egyetlen kecsege sem. Viszont annál több a fürdőző. Időnként olyan sok, hogy a vizet csak a sok fürdőzőről lehet felismerni, mert egyébként egy tenyérnyi sem látszik belőle. Hiába, az emberek szeretik a kecsegési tó simogató vizét, a part fölé boruló csere fák árnyékát, a tó köré könyöklő erdőbozontos nagy hegyeket.

Van is vendég annyi Páfrányoson, hogy ember legyen a talpán, aki a vendéglőben hozzájut egy flekkenhez. Hát még - tizenkettőhöz! Mi mindenesetre flekkent rendeltünk, a pincér hozott is nemsokára túrós makarónit, majd egy fél óra múlva tárkonyos levest, végül dobozban cipőkenőcsöt. Erről a fizetésnél kiderült, hogy csokoládékrém volt.

Az ebéden ilyenformán átverekedtük magunkat, aztán vettünk két nagy görögdinnyét, leültünk a Kecsegés mellett egy padra, s mialatt a dinnye hűvös, vörös húsát harapdáltuk, azon töprengtünk. hogy mi lesz velünk.

- Vagy kerítünk szállást, vagy felülhetünk az éjféli vonatra. Választottunk. Szállást keritünk. Milyen szerencse. hogy Salamon meg Mancika odafenn

maradtak a menedékháznál, most még istálló gondjaink is volnának.Quintusz elővette a fürdőhely térképét és felosztotta Páfrányost öt egyenlő részre, az öt felnőtt

között, úgy ahogy valamikor a császárok osztották szét birodalmukat fiaik között. Aztán kiadta a parancsot:

- Indulás, szállást keresni! A gyerekek addig strandoljanak a Kecsegésnél. Ez ellen nem is volt kifogása a gyerekeknek, mi felnőttek meg, dinnyével és derűlátással

telítve, nekiláttunk a szálláskeresésnek.- Beutalásuk van? - Nincs, dehogy. Hiszen, ha volna ... Illetve- van ... Fenyvesdre. - Akkor miért nincsenek ott? Ez igaz. Volt azonban ahol ennyire se jutottunk. - Hogy is képzelik? - förmedtek reánk. - Szállást ilyenkor, nyár közepén? Persze, ha az ember erre azt válaszolta, hogy az ember általában nyáron szeret nyaralni, akkor

gúnyosan a szemébe nevettek. Akadt olyan is, aki részvéttel ingatta a fejét, más helyen pedig egyszerűen becsapták orrunk

előtt az ajtót, olyasmit morogva, hogy "hagyjuk kérem a maszekolást". Amiben kétségkívül volt valamelyes igazságuk, ámbár nem tudom mi bűnt követtünk el azzal, hogy saját számlánkra akartunk csavarogni az országban.

46.

Az eredmény végül is az volt, hogy az öt szálláskereső minden eredmény nélkül találkozott össze a cukrászdában.

- Semmi… - Semmi... Lógattuk az orrunkat, kivéve persze Vilmos atyát, mert ő így szólt hozzánk: - Nincs semmi baj gyermekeim. Villámnyaralás Páfrányoson! Most megisszuk ezt a remek

kávét, aztán lemegyünk, és remekül megfürdünk és éjfélkor remekül vonatba vágjuk magunkat. Mindezt olyan ragyogó arccal, annyi lelkesedéstől eltelve mondta Vilmos atya, mintha nem is

lehetne ennél remekebb dolgot elképzelni, mint hogy itt hagyjuk Páfrányost és fél éjszaka vonatozunk, hogy aztán kora hajnalban nekivágjunk a fenyvesdi szerpentinnek.

Mindenesetre mi is úgy tettünk, mintha roppantúl örvendenénk, aztán leballagtunk a Kecsegéshez.

A gyerekeket kerestük. Mondjam, hogy sehol sem voltak? Már éppen bosszankodni akartunk amikor a tó közepéről

óriási hahózás hömpölygött a vízen. - Hahó ... hahó ... Egy bárka ring a vizen. Ring... ez persze nem a helyes kifejezés, mert ez a bárka inkább

fickándozik, táncol. De hát mi mást is tehetne a jó öreg alkotmány, mikor legalább tíz gyerek ugrál, szökdös, egyensúlyoz, integet, bakalódik az öblében.

Ennek ellenére a bárka - teljesen érthetetlen okoknál fogva ugyan - de nem borul fel. Mondhatnám úgy is, hogy dacosan tartotta magát a víz színén a gyermekek összes elsüllyesztési kísérletei ellenére. Sőt lassan-lassacskán még a part felé is sodródott, holott állandóan nyolcan akartak evezni ugyanazzal a két evezőlapáttal.

Mi is úsztunk feléjük, ők is bukdácsoltak a part felé, így végül is összetalálkoztunk. Ott volt a mi négyünk, csodálatosképpen egyikük sem fulladt bele a vízbe, pedig Öcsi és Vilike láthatóan mindent elkövettek, hogy belenyuvasszák egymást a Kecsegésbe.

Azonkívül a bárkán tartózkodott még négy darab, előttünk teljesen ismeretlen ifjonc, meg kettő darab rendkívül kócos leányzó. Összesen tizenegyen egy ötszemélyes csónakban. S ehhez hozzá kell venni még azt is, hogy időnként kiugráltak - csukafejessel a csónakból, majd visszamásztak.

- Éppen ez benne a pláne - magyarázta meg Kriszti. Ő a csónak széléről lógatta bele lábát a vízbe.

A csónak és lábai körül három feketére sült és helyenként pattanásos ifjúember úszkált. Időnként valamelyikük felkiáltott:

- Lubick! Lubick! Mire valamennyien csapkodni, azaz lubickolni kezdtek és óriási nevetésben törtek ki.

Krisztinka előkelő mozdulatot tett. - Ezek a barátaim ... ezek a szüleim ... Persze mindez mutatósabb volna, ha nem ülnének nyakig a vízben. A fiúk érzik is ezt, mert

lebuknak és barátságosan bugyborékolnak néhányat. Gondolom, Fókaországban ez lehet a jónapotkívánok. Utána mormolnak valamit, nyilván a nevüket.

A csónak túlsó végén Bogárka tárgyal a tőle megszokott szigorral egy süvölvénnyel. Ők már reánk sem hederítenek, folytatják társalgásukat. Ez érthető is, hiszen Brigitte Bardot, a filmszínésznő pályafutását beszélik meg. Igazán nem lehet azt várni tőlük, hogy ilyenkor velünk is törődjenek.

- No, gyerekek, egy-kettő, ki a partra - úszom körül a csónakot. - Öltözni, szárítkozni, készülődni. Este utazunk. - Óóó…Akár egy énekkar úgy óóóznak egyszerre valamennyien. - Maradjunk még... azt ígértétek... hogy itt maradunk, legalább három napig. - Ígértük, de nincs szállás.

47.

Krisztinka megint úgy pillant le reánk a csónak széléről, mint egy előkelő francia udvarhölgy a XVIII. századból.

- Ki mondta, hogy nincs szállás? - Vaaan? Ezt most már mi kérdezzük kórusban, mi öregek.- Persze, hogy van. Már egy órája ... Finom kézmozdulat a pattanásosabb ifjú felé. - Laci elintézte. Ez is nagy ügy? Laci négerbarnára van sülve, de még így is látszik rajta, hogy elpirul, amikor az általános

figyelem feléje fordul.- Igenis a barátom nagynénjénél... Szénapadlás, de csodafinom. - Óriási! Két éve nem aludtam szénapadláson - kiált fel Quintusz, aztán rögtön utána

fuldokolni kezd, ugyanis lenyelt egy fél akó vizet, pedig most nincs is rajta a búvársisak.Ünnepélyesen körülússzuk a csónakot, kezet rázunk megmentőnkkel, Lacival, aztán a

gyerekek lelkére kötjük, hogy csak végszükség esetén süllyesszék el a bárkát, majd kiúszunk a partra.

Csodálatos ez a Kriszti, ennek mindenütt vannak barátai. Azt hiszem nincs az országnak olyan városa és nagyobbacska faluja, ahol ne volna valaki, akivel állandó levelezésben áll. A teljes zsebpénzét levélbélyegre költi, s azt hiszem az anyjától még dugisegélyt is kap. Az én borítékjaimat hordja el, s újabban már akkora a borítékszükségletem, mint egy hivatalnak. Ami icipici szabadideje akad, azt rögtön levélírásra szánja. Tolsztoj nem írt annyit, mint ez a lány.

De hát mi lehet az a rengeteg fontos és sürgős közölnivalója? Ezt persze nem tudhatom, mert nem szoktam a mások leveleit elolvasni. Pusztán csak véletlenül tudom, hogy legutóbb slágerszövegeket, egész kötetre való slágerszöveget küldött Bákóba. Azt hiszem francia és olasz slágereket. Le szekták írni egymásnak a filmek meséjét is; azokat a filmekét, amiket az illetők ugyanúgy láthatnak, mint ők. Azt hiszem, akárcsak az íróknál, itt is a közlési vágy a motorja a sűrű postaforgalomnak.

Szerepelnek ezenkívül a levelekben mindenféle titokzatos kezdőbetűk is. Ilyesmik: "B. a múltkor ránézett a hídnál F.-re, és látni lehetett a tekintetén, hogy mit gondol. Te mit gondolsz, mit gondolt? Z. azt mondta, hogy F. tulajdonképpen meg sem érdemli, hogy B ... " és így tovább a végtelenségig. Ők tudják, mi ebben az izgalmas. Valaminek biztosan kell lennie, amit mi a túlságosan benőtt fejünk lágyával már nem is foghatunk fel.

Egy valami mindenesetre bizonyos: ennek a véget nem érő, bonyolult levelezésnek köszönhetjük a szállást. Mint utólag kiderült, Kriszti egy barátnője írt barátnőjének, akiről tudta, hogy Páfrányoson fog nyaralni, és közölte vele, hogy ide érkezik majd a legjobb barátnője, bizonyos Kriszti. Egyébként Krisztinek legalább húsz legjobb barátnője van. Kriszti a strandon találkozott a barátnője barátnőjével.

- De az isten szerelmére miről ismertétek meg egymást ezer fürdőruhás idegen között? Szánakozva néz rám az értelmetlenségem miatt, aztán így válaszolt!- Ennél nincs is egyszerűbb. Bemondtuk a hangszóróba. A többi már simán ment. A barátnő barátnőinek a barátai azonnal összefutottak, és ott helyben

elintézték a szénapadlást. Az a bizonyos Laci elugrott a barátjához, az beszélt a nagynénivel, s öt perc múlva már a csónakban ültek egy viharvert táskarádió társaságában és kezdődhetett a szórakozás.

Mindez Krisztiék számára magától értetődik. Ha arra gondolok, hogy a mi ifjúkorunkban mennyi időt vesztegettünk el addig, amíg idétlenül dadogva, zavart vigyorgással valahogyan szót értettünk egymással, mi - lányok és fiúk -, vagy legalábbis azt képzeltük. hogy megértjük egymást, nos akkor valóban csak irigyelhetem a mai fiatalokat.

Félszavakat vetnek oda egymásnak, a fogaik közt kacagnak, közben cinkosan összenéznek, felrántják figyelmeztetően a szemöldöküket.

48.

Az ilyen percekben mi öregek tényleg rémesen öregnek érezzük magunkat, állunk előttük zavartan, mert egyetlen szót sem értünk abból a bizalmas beszélgetésből, amelyet a mi nyelvünk szavaival, mégis teljesen ismeretlen nyelven folytatnak.

Legutóbb például saját családunk gyermekei ejtettek kétségbe mindnyájunkat, már úgy értem, a felnőtteket, azzal, hogy kitört rajtuk a rövidítési mánia. Nem akarok senkit sem megrágalmazni, de az egész Bogárkától indult ki. Bogárka először is kijelentette, hogy ő ezentúl nem Bogárka, hanem Bogi.

Jó, legyen Bogi. De Bogárka akkurátus leányzó, szereti megindokolni a tetteit. - A modern ember nem sokat körülményeskedik. Röviden fejezi ki magát. Csak a lényeget!

Távirati stílus. Így a tizenhárom éves Bogi. Ezzel kezdődött. Gyermekeink abszolút modern emberek lévén, ezentúl kizárólag

rövidítésben beszéltek. Megszólalt Öcsi: - Szin... pik... kr...- Tessék? - Szon... papk... kr…Anyu segélykérően fordul hozzám, s én a modern emberekhez fordulok. A modernek egyike,

Kriszti, elhúzza a száját: - Mit lehet ezen nem érteni? Szalonnát, paprikát és kenyeret kér az ártatlan. Megkapja. Mire:- Köszi! No végre, ezt értjük. De körülbelül ez volt az utolsó, amit megértettünk. Illetve aztán lassan-lassacskán kezdtünk

mi is beletanulni. Például rákezdték, hogy:- Éééé... ééé... Akkor mi már tudtuk, hogy ezt azt jelenti: éhesek. S legkülönösebb azonban az volt, hogy

mialatt mi ide-oda kapkodtuk a fejünket, és találgattuk, mint valami rejtvénymegfejtők, azalatt a gyerekeink tökéletesen és habozás nélkül megértették egymást.

- Kfg... mr... esk... kr... Mire hahotában törnek ki. Ezek már rövidített vicceket mesélnek egymásnak. Most is ilyen krbfrnrbr-társalgás kezdődött a borzas és pattanásos társasággal a Kecsegéstó

strandján lévő cukrászdában, ahol a várhat szállás reményében nagyméretű fagylaltbankettet rendeztünk az ifjúságnak.

A harmadik rúd fagylalt után megenyhültek és időnként már felénk is vetettek egy-két szót, már úgy értem olyan szót, amit mi is megérthettünk.

Udvariasak voltak, szó se róla, de azért mégis volt valami a viselkedésükben, ami ezt fejezte ki: "Ugyan, ti elmaradott ócskaságok, mit is értetek ti ebből a mai világból?"

Csak mondaná ki végre egyszer valamelyik! Becsületemre, tudnám, hogy mit válaszoljak neki. Körülbelül ezt:

- Hé, fiatalember, azért ne feledd el, mindazt, amire olyan rémesen büszke vagy, a televíziótól a rakétáig és a nájlonig, azt nem TI találtátok fel, hanem igenis Mi. Mi öregek. A MI nemzedékünk. TI majd büszkélkedjetek a magatokéval.

Így felelnék ezeknek a mai gyerekeknek, persze, ha közben eszembe nem jutna, hogy a TI, meg a MI tulajdonképpen összetartozik, és amikor MI voltunk TI, akkor MI néztük ugyanolyan fölénnyel az akkori MI-re.

Bocsánat, abbahagyom, kezdek belezavarodni. Miután a cukrászdát teljesen kifosztottuk, .elindultunk szemrevételezni a szállásunkat. Legelöl Kriszti, Laci és még egy fiú haladt, szatyrokat, nedves törülközőket, sálakat lóbálva,

hangos rikkantásokkal passzolgatva egymásnak egy nagy, tarka strandlabdát.

49.

Mögöttük vonul Bogi két más ifjú egyénnel. Utánuk a borzas leányzók, akik ismeretlen okból folyton vihognak. Most Öcsi meg a jó kis Vilike következik, egy-egy luftbalonnal és papírtrombitával. Persze pukkadásig tele pofával fújják a papírtrombitát. Körülbelül így festettünk, mintha most érkezett volna meg az Állami Cirkusz különítménye. Hátuk mögött mi, és tőlünk tíz lépésnyire tüntetően nem törődve velünk, mintha semmi köze sem volna ehhez a rémes társasághoz az öreg Quintusz.

- Tuuu... tutturuuu... - szól a két papírtrombita. Pindur néninek jutott eszébe, hogy megörvendeztesse vele a fiúkat. Ha. ezt meghallja a szénapadlásos néni, inkább magára gyújtja a házát minthogy beeressze a fedele alá ezt a halálra gyötört kísértetek rémsikolyára emlékezte trombitálást.

- Gyerekek - villantottam reájuk szigorúan a szemüvegemet. Ha nem hagyjátok abba, azonnal palcsingerré változtok.

De hol van már a palcsinger becsülete! Vilmos atya fényképezőgépes fürdésével együtt elázott.

- Tuu... Tuturuuu... Itt azonnal ki kell találni valamit.- Állj! Ezt Pindur néni mondta. - Öcsi, Vilike, jösztök velem fagylaltozni? Jesszus, hiszen most kebeleztek be fejenként legalább egy kupa fagylaltot. Úgy látszik

azonban, hogy ennek a két gyereknek egészen különleges fagylaltgyomra van. - Megyünk! Megyünk! Pindur néni eltűnik, a közeli fagylaltos bódéban a két trombitással. Így aztán a néni

gyanútlanul kiadja nekünk szénapadlását. Ez tulajdonképpen nem is szénapadlás, hanem egészen közönséges padlás, ahová szénát hordtak fel, hogy a turistáknak bérbe adhassák. Nem is kér sokat a néni, csak körülbelül másfélszer annyit, mint amennyit az ember egy első osztályú szállodában fizetne Bukarestben. Alku nincs. Ha nem tetszik - le is út, fel is út. Örüljünk, hogy van hová lehajtanunk a fejünket.

Hát ami azt illeti, örülünk is. Meg is éri a pénzt, szó se róla. Egy fővárosi szállodában az ember nem remélheti, hogy négykézláb fog közlekedni, nehogy beverje a fejét a gerendákba. Arra se számíthat, hogy tyúklétrán mászik fel és le, ami egymagában is külön szórakozás, és testgyakorlatnak sem utolsó. Amellett az ügy szépségéhez és regényességéhez az is hozzátartozik, hogy a hely éppencsak akkora, amekkora egy szardíniásdobozban jut a szardíniáknak. Így tehát lesz amivel szórakozzunk, bőségesen.

Szóval nekünk már megvan ahová lehajtsuk a fejünket. Csak azt nem tudjuk, hogy a házinénink le fogja-e hajtani ma éjjel a fejét. Lehajtani még lehajtja, de hogy a szemét lehunyja-e?

Felhordjuk a csomagokat, beosztjuk a helyet. Ha egyéb nincs is, de szénaillat az van bőségesen.

- Tuu... trtutttutuuu... hallszik alulról és a létrán felvonul a zenekar. - Mit mondott a néni? - Semmit - felelt Pindur néni. - Egy kicsit ijedtnek látszott, amikor meglátta Öcsiéket. - Talán meghallotta ... - Igen, lehet. - Majd megszokja szegény. Ez is benne van a szénapadlás árában. Az isten szerelmére, Vilike,

hagyd abba! - Öcsi, ha nem hallgatsz el, kapsz egy pofont!Meg is kapta volna azt a pofont. Csakhogy a papírtrombitákat nem ilyen acéltüdejű ifjak számára gyártották. Félórai

szakadatlan strapa után elkezdtek előbb nyekeregni, aztán mekegtek néhányat, végül nyöszörögtek és beállt a csönd.

- Ej… ej... elrontottátok a gyönyörű trombitátokat - csóválta a fejét Vilmos atya. - Meg fogom javítani.

50.

Öcsi és Vilike, ha elrontanak valamit, egy időre megszeppennek. Most is úgy elteltek bűnbánattal, hogy szó nélkül átnyújtották a trombitákat s később szerencsénkre megfeledkeztek róla. Vilmos atya azóta is javítja őket.

A trombita-katasztrófa után már igazán kellemesen telt el az esténk. Egy kicsit dobogtunk a padláson, egy kicsit mosakodtunk. No persze, csak módjával, aztán rengeteget ettünk, és bolondoztunk.

- Gyerekek! Csodálatos három napunk lesz - nyújtóztam el a szénában. - Tudjátok meg, most már azt se bánom, hogy eljöttünk erre a kirándulásra. Igazatok volt, beismerem. Holnap egész délelőtt strandolunk, délben flekkenezünk. Én már kora reggel megrendelem a flekkent - tizenöt adagot. Délután fölmegyünk a klubba, egy kicsit művelődünk, azaz pingpongozunk, aztán alvás rogyásig, a finom szénaillatban. Ezt csináljuk három napig. Rendben?

Csak álmos dünnyögés volt a válasz. Én magam is ásítottam egy nagyot, megállapítottam magamban, hogy az élet szép, aztán

odahúzódtam Anyu és Kriszti mellé és ... ... és egyszerre csak látom, hogy Vilike meg Öcsi egy óriási papírtrombitán lovagolnak

felénk. A trombitán indulót fúj egy nagy hasú óriás, azaz csak most látom, hogy egy óriásformájú felleg. Fújja, fújja, aztán egyszerre csak bumm! Villám cikázik elő a trombitából, majd óriási mennydörgés... a trombita kettétörik... és Öcsi meg Vilike potyognak lefelé.

Jesszus, összetörik magukat! Felkapom a szénapadlást, futok vele, alájuk tartom… ők bele a szénába… Bumm! A széna felrobban.

Segítség! Bolond álom. Még jó, hogy felébredtem. Bumbumm! Á, hiszen mennydörög. Pereg az eső a háztetőn, mint a dobverés. Már nem is

pereg, hanem dübörög. Nyári zápor. Áoáhhh! Aludjunk tovább. Reggelre elmúlik. Reggelre nem múlt el. Sőt, reggelre indult meg csak igazán. Amióta élek, nem emlékszem

ilyen szívós kitartással kopogó esőre. Egyetlen másodpercre sem hagyná alább. A Kecsegés - oda látunk a padlásunkról – telis de teli van az esőcsepp karikával. Árva, üres partján a csónakok lassan megtelnek esővízzel, a tó köré könyöklő öreg hegyek derékon felül ködbe burkolóznak.

Az ég... nos, hát az eget egyáltalán nem lehet látni. Valami mocskos mosogatórongyszerű felhő terpeszkedik odafönn.

Kidugjuk a fejünket a padlásablakon, aztán rögtön visszahúzzuk. Huhh... ez az a bizonyos páfrányos esős idő, amitől mindenkit óva intenek a tapasztalt nyaralók. Ha egyszer ez nekiindul, akkor nyirkosság, csúz, torokgyulladás, hegyek szakadékaiból előtörő köd és köhögés fojtogatják a szegény nyaralót.

Valami olyasfélét mormolhattam, legjobb ilyenkor elmenekülni innen.- Mit? Hogy mi innen megszökjünk? Olyan nincs! Különben is délutánra vége az esőnek. Vilmos atya egyenesen elemében volt. - Minden el van intézve gyerekek! Azt hiszitek, nem fogunk remekül szórakozni? Reccs! Ezt nem mi mondtuk, ez a szemüvegem volt. Reccsent egyet és kettétört. De őt - mármint a szemüveget - nem lehet vádolni. Szeretném látni, melyik szemüveg nem

törik ketté, ha telitalppal ráugranak. Márpedig az enyémre egyszerre két lábbal ugrott reá Öcsi. Nem akarattal persze, de attól még a szemüveg eltört.

Tulajdonképpen miért is tettem én a szénába a szemüvegemet? Á, tudom már. Hogy letöröljem az esőt az arcomról. Kellett nekem kidugni a fejemet a padlásablakon, hogy még egyszer lássam a vigasztalanul hulló esőt, a nyugtalanul fodrozódó Kecsegést, a nedvességtől csepegő fákat, a lucskos ködöt? Mindebből most már semmit sem látok... Illetve a ködöt azt most is látom. Vagyis ködöt látok csak, és semmi mást.

A szénapadlás különös ködbarlanggá változott, melyben elmosódott árnyak mozognak. Valahogy minden áttetsző, egyszerre közeli és távoli. Mintha álomban volnék.

- Tessék, most megvakítottad édesapádat.Ez az Anyu hangja.

51.

- Rémes! Ez Kriszti. Körülöttem imbolyognak. - Hol a tartalékszemüveged ? - kérdi Anyu.Az ám; hol is van. Ó, tudom már!- Fenyvesden hagytam, a szobánkban az ablakpárkányon. - És miért tetted oda? - Azért, nehogy ott felejtsem. - Ahá... - Ez megint Anyu. - Akkor most tényleg vak vagy. - Hol a szemüveg? - tapogatok a széna közt. - Itt az egyik fele, és itt a másik. Pont a nyergénél tört ketté. - Micsoda? Az üveg ép? Hiszen akkor szerencsés fickó vagyok. - Semmi az egész, ne sírj Öcsi - vigasztalja Vilmos atya a fiamat. - Máris el van intézve.

Gyerünk a szemüvegeshez. Minden fürdőhelyen van szemüveges. Napszemüveges egészen biztos van.

- Rajta, indulás! Bakancs, esőköpeny, csuklya. Persze, jobb volna tengeralattjárón közlekedni, mert alulról,

felülről, mindenfelől árad a víz. Emellé én még vak is vagyok. Anyu vezet karonfogva. - Szemüveges nincs, de van fényképész, aki a szemüvegekkel is foglalkozik.- Tehát akkor hol a fényképész? - A fényképész ma hajnalban elutazott Brassóba. Na hálaistennek! Odamegyünk az üzlethez. Az ajtón csúf, nagy rozsdás lakat. Állunk az

esőben Anyuval meg Vilmos atyával. - Defekt - mondom én lemondóan. - Máris el van intézve - feleli Vilmos atya vidoran, és érdeklődni kezd a fényképész

magánélete felől. A fotográfusnak azonban nincsen magánélete, se felesége, se senkije, akinél ott hagyhatta volna a kulcsot.

- Aceton, az kell nekünk. A szemüveget acetonnal ragasztják, legalábbis úgy tudom - világosodik meg az atyus elméje.

- Gyerünk a gyógyszertárba. A gyógyszertárban van aceton, de most éppen nincs, mert kifogyott. Aceton nincs, viszont a

patikusnak van szíve. Valahonnan, valamilyen üveg fenekéről kifacsar nekünk pár csöpp acetont. Vissza a szénapadlásra. Vilmos atya és Quintusz nekilátnak a szemüvegragasztásnak. Én végigdőlök a szénán, és

azokra a régi időkre gondolok, amikor még nem is volt szemüveg, és a magamfajta vaksi emberek tehetetlenül bolyongtak a világban. Elég volt egy félóra ahhoz, hogy elanyátlanodjak, tétovázóvá legyen a mozgásom, úgy magamba húzódjak, mint egy csiga.

Egyszerre csak érzem, hogy valaki hozzám simul. Ocsi.- Apu... - hallom a suttogását. - Haragszol?- Nem haragszom, kicsi fiam... Véletlen volt. – Végigsimogatok az arcán. Érzem rajta a

könnycseppek nyomát.- Apu... ezt neked csináltam - súgja. A kezembe nyom egy botot. - Miféle bot ez, Öcsikém? - Fehér bot, mint a vakoké. - De honnan... ? Öcsi hallgat egy darabig, aztán bevallja. - Volt nekem az a mogyorófabotom. Együtt vágtuk, tudod. Aztán megtanítottál, hogy

faragjam ki díszesre. A nevem is belevéstük. Hát hogyne emlékezném! Öt napig faragta, telis de teli volt, finom véséssel, kígyózó

díszítésekkel.- Ez az a bot? Végigszalad az ujjam begye a boton.

52.

- De hiszen ez sima. - Az. Lefaragtam róla a díszítést. Vaknak fehér bot kell. S én megvakítottalak... Mellemnek támasztja a fejét, nem szól többet. Én se.A gyönyörű botját áldozta fel. Ha eljösztök hozzám a lakásomra, a dolgozószobámban láthattok a falon egy lehántott,

egyszerű mogyorófabotot. Valahányszor ránézek, és eszembe jut, milyen áldozatot hozott a kisfiam, úgy érzem, hogy ez a bot szebb a legmívesebb királyi pálcánál is. Legalábbis nekünk.

No, közben szerencsésen a szemüveg is megragadt, Quintusz és az atyus felváltva egy órán át szorongatta, amíg most nem minden ünnepélyesség nélkül az orromra helyezik.

Végignézek az arcokon. Szavamra, olyan meghatottak, mint egy szobor leleplezésnél.Mire ezen is túl vagyunk, elérkezett az ebédidő. Reggel az eső meg a szemüveg-gázolás miatt

szerencsésen elfelejtettük megrendelni a flekkent. Így aztán ebédelhetünk murokfőzeléket, s el kell hinnünk a pincérnek, hogy az a sárga paszta, amit elénk tálalt nem padlóviasz, hanem barackkrém.

Mindez azonban nem számít. Ismét látok! Itt vannak körülöttem az enyéim a valóságban, nemcsak mint elmosódott árnyak.

Mindent látok, mindenkit... csak Quintuszt nem. De hát az örömnek ebben a percében még észre sem veszem a Quintusz hiányát. Bámulom a ködöt, a gomolygó párák finom részleteit, mennyi sejtelem rejlik bennük, kedvem volna mesét mondani róluk. Nem, igazán nem csoda, ha ilyenkor nem jut eszembe a jó öreg Quintusz. Később aztán nem érünk rá Quintusszal törődni. Páfrányoson ugyanis villámként terjedt el a hír, hogy öngyilkosság történt. Valaki beugrott a kecsegési tóba, és nem jött fel többé a víz színére.

Az embernek ilyenkor az az első gondolata, hogy igazán várhatott volna még egy keveset. Ahogy az eső szakad, nemsokára úgyis itt az özönvíz, Páfrányos elsüllyed benne és az mégiscsak ünnepélyesebb lesz, mint belemászni abba a ronda, hideg tóba.

De azért persze valamennyien felkapjuk az esőköpenyünket és lerohanunk a Kecsegéshez. Velünk együtt legalább ötszáz más fürdővendégnek támad ugyanez a gondolata, úgyhogy mire odaérünk, addigra már úgy körülállják a tavat, mint egy futballmeccsnél a pályát.

A bárkákból, apróbb csónakokkal ekkor meregetik ki éppen az esővizet, hogy kimehessenek vele a tóra öngyilkost halászni. A parton állók élénken tárgyalják az öngyilkosság részleteit. Tulajdonképpen csak egyetlen egy valaki, már nem lehet tudni bizonyosan, hogy kicsoda, látta az öngyilkost, amint a tóba vetette magát. A nézőközönség között - bocsánat, de nem tudom másnak nevezni - azonban egyre újabb részletek bukkannak fel, és járnak szájról szájra:

- Aranyszőke, gyönyörű leány volt, elhagyta a szerelmese, mire a vízbe ölte magát. Először ezt a változatot mesélik. Aztán a tó túlsó oldaláról jön az ellenhír: - Dehogyis leány! Egy fiatalember volt, egy költő. Ő volt szerelmes az aranyhajú leányba, de

mivel az visszautasította a költeményeit, beugrott a tóba. A lány állítólag megőrült, mert mégis szerette a fiút, csak egy kicsit szédíteni akarta.

Lám, lám, mire visz a kacérkodás - gondoljuk magunkban, de nincs időnk tovább elmélkedni afölött, mert valahol a két hír egymásba csapódott, megmérkőzött, és végül is összekeveredett. Most már ilyen formában hullámzik végig a részvéttől sápítozó közönségen:

- Mindketten megölték magukat. A lány is, a fiú is. A lány azt hitte, hogy a fiú nem szereti, a fiú meg fordítva.

Rémes, miért nem beszélnek nyíltan, kerek perec ezek a szerelmesek. Most aztán tessék. Itt a baj.

De persze nemcsak érzelmes, szerelemre hajló lények nyaralnak Páfrányoson, hanem a detektív- és kalandregények olvasói is. Megszületik és kibontakozik tehát a harmadik változat is. Eszerint nem is öngyilkosság történt a páfrányosi tó partján, hanem sötét gyilkosság. Az áldozatot belefojtották a tóba, illetve összekötözve dobták be, hogy megfulladjon. Miért? Kik? Ezt most nyomozzák.

A nézők, ki-ki vérmérséklete szerint, állást foglal a szerelmi dráma vagy a kalandregény mellett. Érdekes, de ahogy megfigyeltem, a fiatalok inkább a detektívhistória felé hajlottak, s az

53.

öregekben volt több regényesség és szerelmi hajlandóság. Aztán félbeszakad a vita, mert tettre kerül sor. A csónakok egymás után elindulnak az önkéntes mentőosztagokkal, kihalászni a hullát, illetve a hullákat.

Lám, lám milyen különös az élet, tegnap még ebben a bárkában ugrándoztak, fickándoztak a mi gyerekeink a naptól villogó víztükrön, most pedig komoran siklik a bárka az ólomszín vízen a zord evezősökkel.

Hosszú póznákkal kavarják a tó fenekét, a mélység imbolygó hínármezőit. Az eső zuhog. A nájlonköpenyes sokaság azonban nemhogy csökkenne, hanem éppen

ellenkezőleg, tovább szaporodik. Ezzel egyidejűleg türelmetlenebbé is válik. Már tanácsokat kurjongatnak a tó közepén kerengő csónakok felé:

- Hé, hallja maga, ne úgy fogja azt a rudat. Így soha se szedi ki azt a szerencsétlent.- Halló... a part felé keressék. - Hej, minek hagyják ott a tó közepét! Csak ilyenkor derül ki, mennyi ember ért ahhoz, hogyan kell öngyilkosokat halászni. S ezek

nem olyan csöndes tanácsadók, akik elmondják véleményüket, aztán az illetőre bíznák, megfogadja avagy sem. Ezek itt a parton mind pihent emberek, telve tettvággyal, s a rettenetes esemény - mármint az öngyilkosság - érthetően felserkentette őket. Első pillantásra látják, hogy a mentők egyáltalán nem értik a dolgukat, valószínűleg egész Páfrányos legtökéletlenebb emberei. Dirigálni kezdik tehát őket. A csónakban ülők a feléjük röpködő rengeteg tanácstól és egyre szaporodó megjegyzéstől természetesen megzavarodnak. Szeretnék minél jobban végezni dolgukat, kapkodni kezdenek, egyik ügyetlenséget követik el a másik után, erre aztán záporozni kezd feléjük a sok jó tanács, utasítás, parancs, dühös kifakadás, de annyi, hogy attól még egy hajóskapitány is elveszítené a fejét.

Ekkor a parton már fenyegetően morajlik a tömeg, s kezd lábra kapni az a vélemény, hogy tulajdonképpen a csónakban ülők tették el láb alól az aranyszőke leányt, az ifjú költőt, vagy mit tudom én kicsodát, s hogy azok, akik a csónakban ülnek, elvetemült gyilkosok, és most éppen azon fáradoznak, hogy mentőosztagnak álcázva magukat, próbálják bűnük nyomait eltörölni.

Nem is tudom, mi történt volna velük, ha ebben a pillanatban amikor a népharag már-már olyan magasra hágott, hogy kirobbanással fenyegetett, elő nem bukkant volna a víz alól a hulla.

A hulla a part felé fordult, először láthatóan meglepődött a hatalmas tömegtől, aztán diadalmasan integetni kezdett az egybegyűlteknek.

A hulla búvárálarcot viselt és békalábat. A hulla azt hiszem, ezt már ki is találták, Quintusz volt, a mi rettenthetetlen Quintusz doktorunk. Körülúszta az egyik csónakot, aztán ismét eltűnt a mélyben. A csónakok meg elindultak a part felé.

A mentők arcáról le lehetett olvasni a bosszúságot. Ezzel a világért sem akarom azt mondani, hogy bosszankodtak amiatt, hogy Quintusz él. Nem, ezt nem merném mondani, sem állítani. De azt igen, hogy jó nagyot odasóztak volna a nyaka köré, amiért bolonddá tette őket.

Mintha a parti közönség is ezen a véleményen lett volna. Az emberek úgy érezték, hogy becsapták őket. Borzalmas, könnyeztető szenzációra számítottak - úgy tudták volna sajnálni azt a szerencsétlen szerelmespárt - mert az emberek alapjában véve jók és tudnak sajnálkozni, búsulni, s ehelyett felbukkan egy békaember a víz fenekéről.

Reánk is görbe szemmel tekintettek, mert valaki felismerte bennünk Quintusz barátait. Szinte sejtettük a tekintetükből, hogy azt gondolják: "Biztosan ez a banda találta ki az ugratást, az az alattomos tekintetű szemüveges kövér (ez én vagyok) meg az a másik gyilkosképű fráter (Vilmos atya), az elvetemült kölykeikkel, akiknek tulajdonképpen javítóintézetben volna a helyük, nem pedig egy tisztességes fürdőhelyen, ahol tisztességes dolgozó emberek pihenik ki fáradalmaikat. Ettől a bandától akármi kitelik. Szólni kellene a rendőrségnek, még az is lehet, hogy holnapra kifosztják valamelyik villát."

Mi persze, hogy szabaduljunk a gyanú alól, igyekeztünk elfogulatlanul viselkedni. Összeszorult torokkal ugyan, de nevetgéltünk, s a természetesnél hangosabban beszélgetve igyekeztünk természetesnek látszani, ami hallatlanul gyanússá tett.

Baj is lehetett volna belőle, ha akkor fel nem bukkan a sekély vízben, minden baj szerzője és

54.

okozója - Quintusz. Valóságos uszályként húzta maga után a békanyálat, hínárt, mindenféle vízi iszalagot. Most igazán olyan volt, mint egy víziszörny. Quintusz bukdácsol, csapkod a karjával, mert a part közelében mély az iszap, s a békalábak már akadályozzák. A hegyek felő1 jeges szél indul el, és felborzolja a tó esőverte vizét.

Mi elibe megyünk a búvárunknak, kiállunk egy fa gyökerére és kisegítjük a partra. Quintusz teste liláskék, úgy didereg, hogy alig tudja levenni a sisakot. - Cso... cso... csodá... la... tos... volt. Egész testét rázta a remegés, de az arcán átszellemült boldogság. Végre teljesült az álma,

búvárkodhatott, és most már csöppet sem törődik azzal, hogy a csontja velejéig átfagyott, sőt még azzal sem, hogy mindenfelől ellenséges tekintetek merednek reá.

Azaz... valami megváltozott. Egy ember - nem is, kettő... lepedőért szalad. Egy sálba bugyolált bácsi hőpalackból feketekávéval kínálja Quintuszt, akinek úgy vacog a foga, hogy meg sem tudja köszönni.

Aranyszőke vízihullára, vagy halott költőre voltak felajzva - csalódtak, de most nagyobb, emberibb élményük van - segítenek.

Most imár mindenki jó és barátságos. Már bennünket sem tekintenek alattomosnak és kövérnek. Vilmos atyáról egyenesen azt mondja valaki, hogy olyan feje van, mint egy tudósnak. Ez persze túlzás...

A segítség ezalatt egyre nagyobb méreteket ölt. Rumos, pálinkás, slibovicás üvegeket nyújtanak Quintusz felé. Egy atléta termetű fiatalember leveti tréningkabátját, és ráerőlteti Quintuszra, aki szeretne már hazakerülni a szénapadlásra, futva persze, hogy melegedjék, de olyan sokan, és oly nagyon szeretnének már segíteni, hogy moccanni sem tud.

Végül is erőszakkal szabadítjuk ki a Kecsegés első békaemberét az ünneplő tömegből, s amikor rohanni kezd hazafelé, egész díszkíséret fut vele.

S még mondja valaki, hogy eseménytelen az élet Páfrányoson.

Plüssfej

Lám csak, milyen igaza van Vilmos atyának, esőben is lehet szórakozni, szénapadláson is lehet pompásan mulatni, no persze, feltéve, ha az embernek olyan társasága van, mint nekünk.

Vilmos atya és Quintusz feliratot szerkesztettek és kiakasztották a szénapadlás falára. Ez áll rajta:

BOSSZANKODNI TILOS

Ezt mi nagyon komolyan vesszük. Igaz, a felírást olyan sötét helyre rakták, hogy el sem lehet olvasni. Ez azonban nem számít, mi tudjuk, hogy ott van, és ez nekünk elég.

Azóta nálunk senki sem bosszankodik semmiért; még én sem, pedig ezzel elég nagyot mondtam.

Nem bosszankodunk, hanem igenis mindenen nevetünk. Így például óriási nevetés fogadja, amikor egyszerre csak csorogni kezd a ragasztó az orrom nyergén és a szemüveg újra kettéválik.

- El van intézve! - örvendezik a két félszemüvegnek Vilmos atya, és máris nekilát, hogy ezúttal Pindur néni tanácsai alapján szerkessze őket egydarabbá. Kell ennél remekebb szórakozás?

Ezalatt én a gyermekekkel játszom kitalálósdit. Rá kell jönnöm, hogy kicsoda a felém közeledő ködalak. Ha nem találom ki azonnal, az illetőnek az általam kívánt állathangot kell utánoznia.

Hát ne dűljünk valamennyien a nevetéstől, amikor a jó öreg Quintusz papagájt utánoz? - Lóóóóóóóríka... szép Lóóóóóóóríka... Azt hiszem mindenkinek így kellene néznie az életet, megkeresni a rosszban is a jót. Egészen

biztosan könnyebben, szebben telnének az emberek napjai. Igaz ugyan, hogy ehhez olyan társaság kell, mint a mienk. Például Kriszti végigsimít az öccse kurtára nyírt haján és gyöngéd szeretettel így szól: - Te... te kis plüssfej.Öcsi felkapja a fejét.

55.

- Plüss? Az mi? - A plüss az nagyon finom bársonyféle - válaszolja Kriszti. A beszélgetés a padlás sarkában zajlik le, mi semmit sem tudunk róla. Öcsi azonban

gondoskodik arról, hogy a plüsskérdés hamarosan a széles nyilvánosság elé kerüljön. Odajön hozzám, és bizalmasan, hogy senki se hallja, megkérdezi: - Apu, mi az, hogy plüss? . - A plüss fiam az egy bársonyféle... - szóval tőlem is megkapja a választ. Öcsi odébbáll, de valahogy nem tetszik neki ez a szó. - Plüss... plüss... - ízlelgeti. Nem ízlik. Tehát tovább gyanakszik. - Anyu... mi az, hogy plüss? - A plüss az kisfiam... - tőle is megkapja ugyanazt a magyarázatot. Végigsimít a fején. Nem találja bársonyosnak. Őt be akarják csapni. Quintusz éppen lemászik

a létrán. Öcsi utánacsúszik. - Quintusz bácsi, mi a plüss? A doktor türelmesen elmagyarázza. Öcsi elégedetlen képpel visszamászik a padlásra.- No, mi az plüssfej? - kérdezzük kórusban, mert most már mindenki tud mindent, mivel a

bandán belül nem szoktunk titkot tartani.- Igenis... szégyellhetitek magatokat. Csúfolkodók! Nekem nincs plüssfejem. - BOSSZANKODNI TILOS! - figyelmeztetjük ismét kórusban.De Öcsi fellázad, elvonul a sarokba. - Nem is beszélek többet veletek. Ti vagytok plüssfejűek. - Öcsi... - guggol melléje Bogi - a plüss, becsületszavamra… De Öcsi paprikapirosan közbevág: - Neked nincs is becsületszavad! - A plüss az... Nem hiszel nekem? - Én senkinek sem hiszek - néz reánk egy kivert bika kormos tekintetével Öcsi. - El is megyek

tőletek, oda ahol senki sem csúfolkodik velem. Négykézláb odamászik a hátizsákjához, és tüntető zajjal csomagolni kezd. Anyu magához vonja és azt mondja: mi volna, ha mindannyian plüssfejűek lennénk? Öcsi reá néz. A tekintete mintha máris megfényesednék. A szája mindenesetre a helyére

görbült. Anyu biztatóan mosolyog. Öcsi most ránk tekint. Ugyan mit szólunk mi a plüssfejűséghez. Semmit sem szólunk,

mosolygunk mi is. Quintusz egyik tenyerét az én vállamra helyezi, a másikat a Vilmos atya hátára. - No öreg plüssfejűek! Ezennel megalakítottuk a plüssfejűek társaságát.- Éljen! Éljen! - Ez a plüssfejűek fészke - hozza meg a határozatot Vilmos atya, és ha ő egyszer valamit

kimondott, azon többé nincs vita. Quintusz azonnal beszáll, és tudományos körültekintéssel, alapossággal magyarázni kezd: - A plüssfejűek, a "homo cefaloplüssiensis", mint a legújabb tudományos kutatások

kiderítették egy rendkívül barátságos természetű ragadozófajta. főleg flekkennel és fagylalttal táplálkozik.

Ekkorra már valamennyiünket elkapott a tudományos hév, és egyremásra halmozzuk a plüssfejű ragadozó jellemvonásait. Pindur néni kezdi:

- A plüssfejű időnként üvöltő, nyerítő és röhögő hangokat hallat, főleg kölyökkorában.Erre rögtön, kitör az általános nyerítés.- ... fejlettebb példányai, ezeket Plüssfejiusz Quintuszianusznak nevezik, gyakran a víz alatt

tartózkodnak. - ... éjszaka horkolnak ... - … kedvelik a békákat, az esőt, meg a szamarakat ... - De - zárom le a tudományos konferenciát - valamennyi plüssfejűnek közös tulajdonsága,

56.

hogy szereti a többi plüssfejűt, minden áldozatra képes értük, és állandóan, pillanatnyi szünet nélkül jókedvű.

- Úgy van! Úgy van! Éljenek a plüssfejűek! Éljünk!A házi néni ebben a percben megjelent a létra legfelső fokán és enyhén reszkető fejjel

megkérdezte, hogy mi a baj. Szórakozás közepette nem is csoda, ha az ember elfeledkezik az esőről. Ha esni akar, hadd

essék. - Ez ám a jó gombaérlelő idő - dugja ki a fejét Vilmos atya, az ablakon. - Holnap gombászni

megyünk. De most még ma van. Valaki fütyül odalenn. úgy látszik mások is vannak, akik nem riadnak

vissza az esőtől. Kriszti és Bogi sejtik, kik lehetnek, mert máris az ablakhoz lebbentek. - Szevasztok! Szia!Vajon miért nem tudnak ezek a gyermekek normálisan köszönni? Meg is kérdezném tőlük, s

talán egy kis oktatásban is részesülnének. de nem érek reá. Mi többiek ugyanis ekkor már valamennyien a padlás résein át leskelődünk lefelé. Odalenn viharkabátban hajadonfőtt - mert ugye így férfiasabb - két ifjonc ácsorog, és fölfelé facsart nyakkal társalog hölgyeinkkel.

- Áhá, az egyik az Laci, a honszerző, azaz a szénapadlásszerző, másik meg az, aki Brigitte Bardot regényes életrajzát előadta Boginak. Most úgy látszik folytatni akarja. Lehet, hogy most Lolobrigidát tárgyalják meg.

- Gyertek fel.A viharkabátosok azonban nemet intenek. - Gyertek le ti. - Aha ... - mondja szellemesen Bogi, és bal lábujjaival vakargatni kezdi a jobb vádliját. Ez

persze nem látszik. Odalenn a két ifjú csak a mosolygós arcát látja. A vakarózást csak mi látjuk, akik apadiáson vagyunk. Lélegzetvisszafojtva, a deszkák résein át lessük az udvarlást.

Hát bizony, bizony nagyok már a lánykáink. Itt dongnak már körülöttük, a fiúk. Sem vészek, sem viharok, még egy kétnapos eső sem riaszthatja vissza őket.

- No, mozgás - biztatja őket gavallérosan Laci. Hát ezt a mi időnkben kissé másként csinálták, de úgy látszik, ma ez a stílus. Mindegy, az ő

dolguk, ebbe már mi úgyis hiába avatkozunk bele.- Menjünk le? - kérdi csábosan Kriszti. - Aha - válaszol vissza a Bardot szakértő - Szép idő van. Ez most vicc? Nem, egyikük sem nevet. Mind a négyen felnéznek a mosogatórongyszínű

égre, és bólintanak: tényleg szép az idő. Térdem a guggolástól, gyomorfalam a visszafojtott meghatottságtól reszket. Mivé lett az én

szellemes, remek stílusú leánykám... Egyre csak ilyeneket motyog, hogy: aha... aha... Szerelmes volna ebbe a nagy lábú, vékonynyakú fiúba? Rémes! Hát nem látja, hogy milyen idétlen, milyen nevetséges figura?

Nem látja, sőt az izgalomtól pirosan fordul az édesanyjához: - Anyu, lemegyünk. Ugye lemehetünk? Sétálunk egyet.

- Sétáljatok. Anyu megértő lélek és bizonyára azokra az időkre gondol, amikor diákkorunkban ketten...

mi... - ő meg én - ... laposra sétáltuk a talpunkat. Persze nem tizenötéves korunkban. Azóta sok idő telt el, s most már rettentő sok életbölcsességgel rakódtam meg, tehát én is csak azt mondhatom: menjenek, csak menjenek, a maga ifjúkori sétálnivalóját minden embernek le kell gyalogolnia.

- Huhuu ... jövünk!- kiált le a padlásablakon Kriszti. Máris mint két fürge evetke kapkodják magukra az esőköpenyt, sapkát, zoknit, cipőt. Az övet jó szorosra, egy fürt haj kandikáljon ki a sapka alól. Máris készek, izgatottan mosolyognak, mintha azt kérdeznék: ugye elég csinosak vagyunk?

Maris röppennek lefelé a létrán. A mamák utánuk néznek a padlásablakon át, persze vigyáznak, nehogy észrevegyék őket,

aztán sóhajtanak, mintha azt mondanák: édes kicsi lányom ...

57.

Leülünk és hallgatunk. Arra gondolunk, ami visszavonhatatlanul elmúlt: az ifjúságra. Szóval, az az igazság, hogy mélyen meghatódtunk mi is.

Van azonban valaki, aki ellenvéleményt jelent be: Öcsi. Sehogyan sem tetszik neki ez az egész ügy. Ki is jelenti:

- Hülyeség... Hülyék. Mármint az a két fiú; meg a lányok, azok is hülyék. Öcsi sehogyan sem tudja felfogni, miért áll szóba egy vadidegen fiú Krisztinkával. Mit tudnak

órákon át pusmogni, mikor Kriszti sohasem járt labdarúgómérkőzésen, és egészen biztosan fogalma sincs a válogatott felállításáról.

- Szerelem... .-- mondja mély hangon Öcsi, és a szája széle lepittyed. Ő - mármint Öcsi - egészen bizonyosan sohasem lesz szerelmes. Neki máris kész véleménye van a lányokról, egyebet sem tudnak, csak vihogni, magolni meg a tükör előtt fésülődni.

A nők általában… erről jobb Öcsit meg se kérdezni. Ő a leghatározottabban nő-ellenes. Egyetlen kivétel van: Anyu. Ő annak ellenére, hogy a rossz sorsa úgy hozta, hogy csak nő, mégis valahogy egészen más mint a többi. Őt nagyon, borzasztóan nagyon kell szeretni, ő jó, borzasztóan jó, még akkor is, amikor megbünteti Öcsit.

A lánynépség az a legrosszabb fajta. Ő is megjárta velük. Egyik osztálytársa levelet írt, felszólítva Öcsit, hogy levelezzenek. Mire ő, mármint Öcsi megmondta neki, hogy ne hülyéskedjék vele, ő nem levelezik semmiféle leánnyal. Erre az érzelmeiben mélyen megbántott leányzó azt mondta, hogy ő - mármint Öcsi - egy víziló. Mire a becsületében megsértett Öcsi kicsavarta a leányzó kezét, s ennek következtében kapott magaviseletből egy nyolcast. Ez is csak újabb bizonyítéka Öcsi szerint annak, hogy milyen veszedelmes fajzat a leány.

Valami ilyesmin törheti a fejét Öcsi, aztán hirtelen elhatározással feláll:- Vilike jössz? Vilike ne menne? Már húzza is a bakancsát.- Gyerekek, megáztok. - Ha Krisztiék nem áznak meg, akkor mi sem. Ez igaz. Vagy van egyenlőség a plüssfejűek között, vagy nincs.- Hova mentek? - Csak úgy né ... Már el is tűntek. Persze, nagyon tapasztalatlan és nagyon naiv szülőknek kellene lennünk ahhoz, hogy ne

tudjuk: a leányok után osonnak. Végre meg akarják tudni, mi az a szerelem nevű hülyeség, amelyért egyesek képesek órákon át ácsorogni, ahelyett, hogy néznék a televíziót.

- Khm ... mi volna, ha mi is sétálnánk egyet? - sandítok Vilmos atyára. Azért sandítok, mert ha nem ferdén tartom a fejemet, akkor rögtön kettéválik a szemüvegem,

s az az átkozott szemüvegragasztó fényképész úgy látszik már sohasem tér vissza Páfrányosra. - Sétáljunk? Hát ... sétáljunk. - játszik a gondolattal Vilmos atya, és úgy tesz, mintha nem

mardosná öt is a féltékenység éppen úgy, mint engem. Tizegynéhány éven át megszoktuk, hogy mi vagyunk az EGYETLEN FÉRFI leányaink életében, s most, hogy feltűnt néhány ellenszenves, pelyhedző ajkú ifjú, máris elfeledkeznek rólunk, s rohannak velük az esőbe - sétálni. Hát nem, nagyon nem tetszik nekünk ez a helyzet. Még akkor sem tetszik, ha nem valljuk be nyilvánosan.

Vilmos atya, most már alig fékezett idegességgel rántja magára az esőköpenyét. - Menjünk! Elindulunk. Persze, puszta véletlen, hogy a fiaink nyomában járunk. Még szerencse, hogy ők

csak előreleselkednek. A két fiú előtt, valahol kétszáz-kétszázötven méterre imbolyog Kriszti meg Bogi esőtő1

fénylő fekete köpenyege. Őket követi, mint két indián harcos Öcsi meg Vilike. Fától fáig lopóznak, a törzshöz lapulnak, úgy fürkészik az esőfüggöny mögött a nénjüket. Mi

viszont őket figyeljük. Mi is odalapulunk egy-egy fához, nekünk is befolyik az esővíz a nyakunkba, és persze mi sem látunk semmit.

- Ez az egész helyzet hülyeség. Mi az, talán kémkedünk utánuk? Pfuj - suttogom

58.

szégyenkezve a mellettem lapuló Vilmos atyának. Ő visszasuttog.- Nem bízol a lányodban? Én bízom Bogiban. Dühösen feléje döfök a tekintetemmel, már amennyire az lehetséges egy törött szemüvegen

keresztül. - Kriszti abszolúte megbízható, komoly leány, azt te is tudod. - Tudom, tudom ... de ... Elhallgat és próbál valamit kivenni a messzeségben, az eső fátylán keresztül. Állunk és tócsa kerekedett körénk. Állunk, mert Öcsiék is állnak, mert nyilván őelőttük Krisztiék is, megálltak. Akár egy tolató

szerelvény. Ennél hülyébb helyzetbe már nem is kerülhetünk. Dehogy nem! Ez mindjárt ki fog derülni. Egyelőre azonban még állunk a fák mögött. De tényleg, mit csinálnak ott elöl Krisztinkáék? Apai szívünket aggodalom szorítja el.Tulajdonképpen kicsoda ez a két fiú? Lehet, hogy két huligán, tisztességes fiatalembernek

álcázva. Szegény kislányaink, védtelenül az erdőben... No már persze, ők szegénykék úgy képzelik,

hogy védtelenek, holott a család négy tettre és harcra kész férfitagja őrzi őket a fák mögött. Kedvem volna odakiáltani nekik:- Bátorság leányok, itt vagyunk! Persze, nem csinálhatunk bolondot magunkból. Öcsi meg Vilike ebben a percben hasra fekszenek. Jesszus, mi történhet? Meggörnyedten

lopózunk feléjük. Ekkor azonban az atyus figyelmeztetően megrántja a kabátomat, aztán lehúz a földre, a páfrányok közé. A szárnyas, nagy tollú levelekről zuhog reánk az esővíz. Páfrányfürdőben fekszünk, a lucsokban apró patakocskák csordogálnak végig a hasunkon.

A leveleken szétfröccsenő esőcseppek szakadatlan, finom neszén át is hallom a közeledő lépéseket. Lehetünk úgy tizenöt méternyire az úttól. Éppen odalátok.

Elöl Kriszti jön az ő Lacijával. Lassacskán bandukolnak, és fogják egymás kezét. Elmélyülten hallgatnak. De micsoda hallgatás ez! Csak mi tudjuk, akik próbáltuk, hogy mennyi titok és mennyi mondanivaló lappang az ilyen hallgatásban. Most, ahogy így elnézem, csak most veszem észre, mennyire megváltozott ennek a leánynak az arca. Bizonyos értelemben egészen mostanáig kislánynak tekintettem, pedig ...

Lassan elhaladnak mellettünk. Egyszerre lépnek. Hm... úgy látszik összeszoktak. No mindegy...

Most Bogi következik a maga ifjoncával. Hát ez mit akar, hiszen még a tojásból is alig bújt ki. Úgy látszik azonban Boginak más a véleménye, mert olyan felnőtt módra társalog, mintha legalábbis a saját apró termetű mamája volna. A fiú is komolyan hátratett kézzel lépked mellette. Komoly és olyan férfias, amennyire az csak kitelik tőle.

No, elmentek végre... úgy másztak, mint a csigák. Nekem már a fehérneműm is elázott a páfránylében. Végre, most elindult Öcsi is. Az út menti fák mellett lopózik. Vilike mögötte. Most, már mi is felállhatunk. Négykézlábra támaszkodunk, és úgy rázzuk magunkról a vizet, mint a megfürdetett kutyák.

- Nekem elég volt, én hazamegyek - fordulok Vilmos atyához és ő sem ellenkezik. Hazamegyünk, levetkezünk, szárítkozunk, általános fehérneműváltás, az asszonyok sürgető

faggatásaira csak egy-egy legyintéssel válaszolunk, aztán megjön Öcsi és Vilike is. A véleményük nem változott meg a szerelemről.

- Megfogták egymás kezét, aztán bámulták az esőt. Mi ebben a vicc?Az, hogy a lányok hülyék, az rendben van. De a fiúk? ... Ez az amire sehogyan sem találnak

magyarázatot. Mert ez a Laci például csodajó focista, remekül pólózik és versenyúszó. Mégis az erdőben sétál Krisztivel. Mégha ővele, Öcsivel mászkálna, az rendben volna, mert hiszen megtárgyalhatnák a válogatott csapatot, vagy esetleg elmehetnének gombfocizni...

Már sötétedni kezd, mikor a lányok hazatérnek. Bennünket odafenn találnak a padláson.

59.

Sakkozunk. Fel se nézünk, csak úgy fél füllel hallom az Anyu kérdezését: - No, hogy mulattatok, kislányom?- Első osztályúan. - Igazán? - Igazán. Kár, hogy nem láttad te is. Biztosan te is remekül mulattál volna - hallom csicseregni

Krisztit. Bezzeg, most felvágták a nyelvét, most nem mondja, hogy: aha, aha ... - Micsodán mulattam volna olyan jól? - kérdezősködik tovább jámboran Anyu. - Ó, hát apun, meg Vilmos atyán. Főleg, mikor befeküdtek a páfrány közé, hogy ne vegyük

észre őket. Reám néz, nyugodt, felnőtt, egy picit gunyoros pillantással, de mivel a gyér lámpafénynél is

látja, hogy elvörösödtem, és dadognék valamit, magyarázatot, bocsánatkérést, mit tudom én mit... hirtelen megesik a szíve a szegény öreg apján. Végig simít a hajamon.

- Nem kapott reumát a térded? Nem neked való...Lehajtom a fejemet és hallgatok. Milyen igaza van... hát persze, hogy nem nekem való ...

"Mentsétek meg lelkeinket!"

Hej, de remek itt Páfrányoson! Hej, de remek lányok és legények vagyunk mi, hogy rá se füttyentünk esőre, sárra, szélre. Mi aztán igazán elmondhatjuk, hogy viharvertek vagyunk.

Igaz ugyan, hogy ... kezd egy kicsit sok lenni a jóból. Mert például, akármilyen vidámak is legyünk, azon még mi sem tudunk mulatni, hogy lassacskán nincs több száraz ruhadarabunk. Az ember nem is hinné mennyi vizet magába szív egy pár harisnya, az ingek, szvetterek, nadrágok, nemkülönben. Már úgy érezzük, hogy a bőrünk is megpenészedett. Minden cipőnk csupa kosz. Azt hiszem, itt Páfrányoson egészen különleges összetételű a sár. Egyszerre nyúlik és ragad, amellett olyan ocsmány a színe, mintha... No, hagyjuk ezt. Már a széna is elveszítette költői illatát, az embernek ázott macska jut eszébe róla.

A koszról ne is beszéljünk. - Mindenünk ragad, és mi mindenhez odaragadunk. Azt, hogy nem mosakodunk - valahogy még el tudnók viselni, hála spártai nevelésünknek. A gyerekek - nagy a gyanúm akár egy hónapig is kibírnák mosakodás nélkül, és egyet se vinnyognának. De már feltűnően kezd látszani rajtuk a piszok.

Szóval, mit magyarázzak sokat, egészen hirtelen, és egyik pillanatról a másikra, megelégeltük a vándoréletet. Az eső már nem a tetőn, hanem az idegeinken dobolt. A kényelmetlenség, ha idáig mulatság volt, jól szórakoztunk rajta, akkor most hirtelen valóságos nyomorrá vált. Én például, úgy éreztem, hogyha még egy éjszakát kell töltenem ezen az ázott macskaszagú padláson, akkor olyan ideges leszek, hogy attól az egész társaság megvadul. Mert az ideges emberben az az idegesítő, hogy őt minden idegesíti, s ő mindenkit idegesít. S ha már egyszer felidegesítette azokat, akik közelében idegeskednek, attól ő még idegesebb lesz. S ez így megy, körbe-körbe, amíg...

Vagy nem kell magyaráznom, ismerik mások is ezt a körbe-körbét? Mikor tehát érezni kezdtem idegeimen az első borzolódást, mint ahogy a közelgő vihar előtt a

tó tükrén végigsöpör a menekülő szellő, akkor én hirtelen felálltam - bele is vertem a fejemet a tetőbe -, aztán felkiáltottam:

- Elég volt! Indulás haza Fenyvesdre! - Elég volt! - kiáltottak fel valamennyien, kivéve persze Bogit és Krisztit. Ők - ki tudja miért?

- de hallatlanul vonzónak találták Páfrányost. Nekünk azonban elég volt belőle, és egyszerre leszakadt valamennyiünkről a magunkra erőszakolt vidámság.

De még mennyire elég volt. A jókedv furcsa madár, vagy ideröppen magától a vállunkra, vagy hiába édesgeted, kalitkába

kényszeríteni éppenséggel nem lehet. Az elébb még tarka tollú pompájában énekelt, s amint rács mögé lököd, máris elfakul a tolla, megnémul, s végül szertefoszlik, semmivé lesz.

60.

- Hurrá! Indulunk! - tört ki megkönnyebbülten Anyu, Pindur néni meg Vilmos atya, és azonnal csomagolni kezdtek.

Elegünk volt abból, hogy reggeltől reggelig hideg borogatásban üljünk, dideregjünk, ázzunk. Hurrá, indulunk!

A lelkesedés egyre magasabbra hágott. Újból megtanultunk nevetni - önmagunkon, s ez azt hiszem egyike a legbölcsebb dolgoknak a világon.

- S.O.S.! Mentsétek meg lelkeinket! - verte ki a vészjelet mutató ujja bütykével Quintusz, aztán rögtön utána közölte, hogy bár vérzik utánunk a szíve, de azért itt marad. Még fontos kutatnivalója van a Kecsegés-tó fenekén, és soha ilyen jó alkalmat nem fog többé találni.

-. Megfagysz, Quintusz! Hideg a víz. Várdd meg, amíg ismét felmelegszik! - Éppen az a jó, hogy hideg. - Nem értem. - Mit nem értesz? Amíg a víz hideg, addig nem merészkednek bele fürdőzők, tehát a tó élheti

életét. Senki sem zavarja a tó lakóit, kivéve engemet, De engem kezdenek már megszokni a halak. Egyik-másik már odaúszik az orrom elé. Biztosan beszélgetni, barátkozni szeretne. Sajnos még csak jelekkel érintkezhetünk.

Szóval, Quintusz meg akar tanulni halnyelven. Lehet őt ilyesmiben megakadályozni? Ismerjük elég jól, ahhoz hogy meg se próbáljuk lebeszélni tervéről.

Inkább nekiláttunk a csomagolásnak, mindenfélét begyömöszöltünk mindenfelé, aztán azt a mindenfélét összeszíjaztuk meg becsavartuk magam sem tudom már, mit mibe. Én csak Anyu parancsait teljesítettem, közben nem értem rá odafigyelni.

Gyerünk az állomásra! Fél órán belül indul a vonat. Búcsút vettünk a házinénitől. Mit mondjak - örömkönnyek csillogtak a szemében. Vajon

miért? Azért talán, mert megismert egy kedves, életvidám társaságot, vagy azért, mert végre megszabadult tőlünk. Vilmos atya, aki alaptermészeténél fogva derűlátó, az első nézetet vallja, míg én, aki őnála sokkal mélyebbre hatoltam az emberi lelkekbe, bármire hajlandó volnék megesküdni, hogy amikor kiléptünk a kapun, a néni ördögűző igét mormolt, és egymásután többször keresztet vetett.

Mi azonban már ezzel sem törődtünk, hanem kihívó daccal föltekintettünk az égre: - Páfrányosi eső, ess, akinek akarsz! Minket ugyan többé nem áztatsz, mi itt hagyunk. A páfrányosi eső erre nem felelt semmit, de azért persze megvoltak neki a maga tervei. Az

ilyen fürdőhelyen működő esőknek végtelenül alattomos a természete. Nem hiszik? Hát akkor hallgassák meg, hogy jártunk mi. Tanúskodhatik mellettem Anyu, Pindur néni, sőt még Vilmos atya is, feltéve persze, ha az ő vallomását is hajlandók elfogadni, mert róla közismert, hogy szereti a dolgokat eltúlozni. Ha például azt állítja, hogy legutóbb ötven méter magasságból lezuhant a repülőgépe, akkor az ember biztos lehet abban, hogy legfeljebb motorkerékpár defektet kapott, vagy esetleg zökkent egyet valami gödörben a gépe. A többi már az ő lázas fantáziájának a műve. Nem is haragszom érte: az elefántnak ormánya van, a krokodilnak éles fogazata, Vilmos atya meg szeret nagyokat mondani. Ki-ki a természete szerint.

Az ügy, hogy a tárgyra térjek, a következőképpen zajlott le:1./ - Gyerünk az állomásra. Elég volt! Napsütésre vágyunk! 2./ Nekivágunk az állomás felé vezető útnak - zuhogó esőben. Mire az állomásra érünk, az eső

eláll. 3./ Megváltjuk a vonatjegyet. A mocsokszínű felhőkárpit világosodni kezd. 4./ Kiállunk vonatot várni. A hegyek fölött felszakadozik a köd.5./ Befut a vonat. Mélykéken felfénylik a nyugati látóhatár. 6./ Beszállunk a vonatba. Kisüt a nap. Ezek után azt hiszem már senki előtt sem kétséges, hogy odafönn valami felhőügyi hivatalban

figyeltek bennünket, és egyenesen Páfrányos fölé irányították az összes rendelkezésre álló felhőket, hogy az ország teljes esőmennyiségét reánk zúdítsák. Mikor látták, hogy otthagyjuk a Kecsegést, a páfrányosi flekkent, a macskaszagú szénapadlást, akkor ők is - már úgy értem, azok ott a felhőügyi hivatalban - abbahagyták az egészet.

61.

Már nem volt érdemes. Mi meg újjáéledve zötyögtettük magunkat a vonattal újabb kalandok felé. Nem sajnáltunk mi

semmit, csak Quintuszt. Hogy ennek is éppen most támadt sürgős búvárkodhatnékja! Az utolsó kérése az volt, amikor a vonat már mozgásba jött, hogy simogassuk és olajozzuk meg a drótkecskéjét, és vigasztaljuk meg, hogy hamarosan ő is megjön.

Így tehát, elárvultan, quintusztalanítva vonatoztunk Fenyvesd felé. Hogy mi minden történt velünk ezen a rövid úton, meg sem kísérlem elmesélni. Az olvasó eléggé ismeri Öcsit meg Vilikét, hogy el tudja képzelni.

Egészen bizonyos vagyok abban, hogy ha a nyaralás legelején vagyunk, bennünket is sokkal jobban felizgattak volna. De mióta útra keltünk, történt velünk egy és más, úgyhogy már harcedzetten fogadtuk az Öcsike és Vilike képében reánk zúduló sorscsapásokat.

Így például, a kalauzt mosolyogva nyugtattuk meg, hogy a vasúti jegyünknek feltétlenül meg kell lennie, csak elébb meg kell keressük, mivel a gyerekek jegyeldugósdit játszanak. A kalauz először úgy felfújta a bajuszát, mint egy mérges kandúr, végül azonban mégsem vett fel büntetési jegyzőkönyvet, hanem türelmesen kivárta, amíg a "hideg-meleg-hideg" módszerrel megtaláljuk az Öcsi cipőjébe dugott jegyeket.

Még abból sem lett baj, hogy Kriszti meg Bogi minden állomáson vizet kívántak, mert mint mondták, epednek el a szomjúságtól. Ámbár, azt hiszem, nem a szomjúságtól, hanem a lelki bánattól epedeztek.

Vilmos atya tehát hűségesen lelépett a vonatról minden állomáson és máris hozta termoszban a friss vizet. A lányok meg is kóstolták és minden alkalommal nagy vita támadt közöttük, hogy vajon rosszabb-e a víz, mint az előző állomás vize. Végül is megállapodtak abban, hogy minél inkább távolodnak Páfrányostól, annál rosszabb a víz.

Azt persze csak mi tudtuk Vilmos atyával, hogy mindig ugyanazt a vizet itták szegénykék, valódi páfrányosi forrásvizet, hogy éppen csak lelépett a vagonból, máris lépett vissza. Kényelmesebb ő annál, hogysem nyargaljon az állomási kútig, ott tülekedjék, mikor a termoszában tiszta víz kotyog. Dehát mindennél, úgy a víznél is a legfontosabb az illúzió. A lányok talán el sem hitték volna.

Hja persze... a páfrányosi vízhez hozzátartozik még valami más is...- Ó, Páfrányos - sóhajtják ábrándosan. - A páfrányost víz... és persze, mi tudjuk, hogy ez a

sóhaj nem is annyira a víznek szól, mint inkább ... Itt kénytelen voltam félbeszakítani a mondatomat. Ami itt következett volna, azt Anyu és

Pindur néni együttes akarattal töröltették. - Mit?! - kiáltottak rám. - Te nyilvánosság elé teregeted a lányaink bizalmas ügyeit? Hát apa

vagy te? Kinek mi köze ahhoz, hogy ezek a zsenge lelkű fiatal lányok miért sóhajtoznak a vonaton? Különben is hol van már a nyári Laci meg a másik, akinek a neve sem jut már az eszünkbe. A mi kislányaink ismét szorgalmas és lelkiismeretes iskolásleánykák, és csak az évharmadi dolgozaton jár az eszük. Megértetted?

Megértettem. Tehát maradjon ezen a helyen pusztán annyi, hogy a leánykák sóhajtoznak, egészen addig, amíg este kilenc tájt meg nem érkeztünk Fenyvesd állomásra. Ez persze távolról sem jelentette, azt hogy egyúttal magára Fenyvesdre is megérkeztünk. Illetve - távolról igaz, csak közelről nem, mert a vasútállomás ugyan az üdülőhely nevét viselte, de tizenkét kilométerre volt magától Fenyvesdtől.

- Tizenkét kilométer, de nem nekünk! - jelentette ki Vilmos atya, miután leszálltunk a vonatról, és nem kis csodálkozással megállapítottuk, hogy mindannyian megvagyunk, sőt még a csomagjaink közül sem veszett el egy sem.

- Nem tizenkét kilométer? Hát mennyi? – gyanakodtam.- Öt. Pontosabban öt és fél. - Hogyhogy? Nem értem. - Úgyhogy rövidítünk. - Aha ... - A hegyen keresztül.

62.

- Ajjaj... megint mászni kell. - Semmi ajajaj, Nagyfőnök. A csomagot itt hagyjuk, úgyis csak szennyes van benne. Majd

szekeret küldünk érte. Mi meg sétálunk, mint a... - Tudom... sétálunk, mint a földesurak. Ezt már hallottam. De a földesurak inkább lovagolnak,

vagy kocsikáznak. - Válassz Főnök, mi a kellemesebb. Sétálsz, szép kényelmesen a holdfénynél, csodálatos

tájon, fenyőerdőn és ruganyos havasi réten át, vagy rázatod magad a szekérrel... ekkora kövek között. Sétálva egy óra, szekérrel három óra. Válassz! A szekér még a lelkedet is kirázza. Feltéve persze, ha van lelked. De nincs, mert ha volna, akkor nem volna lelked, hogy elhagyd ezt a gyönyörű holdfényes sétát. Az égen csillagmilliárdok. Nagyfőnök, odanézz!

Odanéztem, mármint az égre. Tényleg, mintha parancsszóra tennék, most gyúltak ki sorra a csillagok. Hogy pontosan milliárd volt-e, azt nem tudtam megszámolni. Időm se volt rá, de hogy nagyon sok volt, azt Anyu is tanúsíthatja, ha nekem nem hisznek. Amellett a hold is készülődött a ma esti díszelőadásra, a fenyők mögött máris előreküldte néhány rejtélyes sugarát.

Ejh, ne legyünk taplószivűek... Gyerünk! - Gyerünk... - sóhajtottam tehát megadással. - De Vilmos atya legalább tudod az utat? Vilmos atya könnyedén fölnevetett. - Ne gyerekeskedjünk, Főnök! A tenyeremet nem ismerem úgy, mint ezt a vidéket. Látod,

amott... azt a sötét foltot? Az a Viharos csúcsa. Amott meg, arra lejjebb... Nem jobbra Főnök, hanem balra... jesszusmária, hogy lehet valaki ilyen vaksi! - ott lejjebb, az a Morgó. Most már látod?

Persze, semmit sem láttam, de az atyus úgy reám förmedt, hogy inkább rábólintottam, csakhogy ne szidjon tovább.

- Elsétálunk ezen az ösvényen. Ezen ni... Szépen elindulunk, felkanyarodunk arra, az erdő mögé, végig a hegyháton, s máris ott vagyunk. Előbb persze bevágunk egy jó kis vacsorát. Szalonnát sütünk.

Ahogy mondta, úgyis lett. A sült szalonna pompás illatára, vagy tán mert be kellett tartania a menetrendet, de előbújt a kövérre hízott, fényesre smirglizett holdvilág.

- Indulhatunk! - itattuk át szalonnazsírral az utolsó darab pirítós kenyeret, aztán ittunk reá friss forrásvizet. Ott fakadt az állomáson túl, a zöldre mohásodott sziklaoldalból. Aztán nekivágtunk annak a bizonyos ösvénynek, mely Vilmos atya állítása szerint egyenesen Fenyvesdnek vezetett.

A hold közben lelkiismeretesen felmászott az égre, hegy megvilágítsa az utunkat. Amint kikerültünk az állomás bágyadt sárga villanyfényéből, egyszerre körülfogott bennünket a nyáréjszaka csodája. De az aztán igazi díszelőadás volt. Olyan, hogy az már nem közönséges, a fenyők csúcsán csillogó ezüsttel, harmatcseppekben sziporkázó csillagporral, boldog csönddel, némán a lábunk alá simuló bársonyfűvel messzire elcsavargó illatával a mentának, távoli vizek csörgedezésével, titkos szárnyak suhogásával. Áradt, ömlött a holdfény, olyan mennyiségben, hogy ha költők lettünk volna, akkor azonnal és valamennyien nekifogtunk volna verselni, s ha bár egy is fél olyan jól sikerül, mint a holdfényes, fekete árnyakkal fehér fényekkel át meg átszőtt éjszaka, akkor valószínűleg egész tisztességes költői hírnévre vergődhettünk volna. Így csak magunkba elmerülten lépkedtünk a füvek, fák és titokzatos fények között. Olyan éjszaka volt ez, hogy... - mit is mondjak - még Öcsi és a jó kis Vilike is hallgatott.

Csodálatos és békességes volt minden, egészen addig, amíg be nem kanyarodtunk a második, illetve harmadik hegyhát mögé. Vagyis a vita abból keletkezett tulajdonképpen; hogy második-e vagy harmadik.

- O, hát persze, hogy harmadik - mondta könnyedén Vilmos atya, itt most mindjárt átvágunk a nyíresen.

A nyíres... vajon milyen is lehet a nyíres, amikor a fák fehér kérgét elönti a holdfény? Tündérlányok táncban hajladoznak...

De, hol maradnak azok a tündérlányok? Megyünk, megyünk és sehol sem látom az ezüstderekú fákat. Előttünk sötét lyuk, vagy szakadék vagy mi... Na, most valami kökényesbe botlottunk. De hogy szúr!

63.

Hiszen ezek boszorkák, nem tündérlányok. Megyünk, megyünk, megyünk... s mivel már kigyönyörködtük magunkat s a lelkünk

csordulásig megtelt a hold, a havasok, a harmat meg mit tudom én miféle éjszakai szépségek bámulásával, most egyszerre valami egyébre vágyunk.

Nos, ha vágytunk, akkor meg is kaptuk. Pindur néni, aki valamennyiünk közül a leggyanakvóbb, már legalábbis, ha Vilmos atyáról van szó, egyszerre csak megáll, és így szól, az éjszakánál is sötétebb hangon:

- Atyus, eltévedtünk. Vilmos atya hallgat. Néz előre, néz hátra, fel a holdra, meg azokra a sziporkázó csillagokra,

mintha ezek alapján próbálna tájékozódni, pedig fogadni mernék még a Nagymedvét sem tudja megkülönböztetni a Fiastyúktól. Hallgat, nézelődik egy darabig, aztán félénken megjegyzi:

- Úgy gondolod, szívem? - Nem gondolom, tudom! Persze, hogy eltévedtünk. Nem is lehet ez másként, ha az ember

rátok bízza magát. Mármint ugye reánk - férfiakra. Mi, férfiak, Öcsi, Vilike, Vilmos atya meg jómagam, egy csoportba verődtünk, mint egy

juhnyáj, melyet vérengző farkas kerülget. Dehogy farkas - farkasok! Nem is farkasok, valami sokkal veszedelmesebb és vérengzőbb,

sokkal félelmesebb... a négy nő áll szemközt velünk. Csupa szemrehányás mind a négy. Elbolondítottuk, becsaptuk és félrevezettük őket. Kiderül, hogy Vilmos atya - mert persze ő a főbűnös - a jobb kezét sem tudja megkülönböztetni a baltól, továbbá, hogy Viharost hitte Morgónak, illetve fordítva, és most mi nem közeledünk Fenyvesdhez, hanem éppen ellenkezőleg, távolodunk tőle.

A szigorú és pontos Bogi lelkileg összeroppant, és sírni kezdett, ami persze méginkább felizgatta az asszonyokat. Egy bagoly tágra meresztett szemmel, látható részvéttel figyelt bennünket, aztán belehussant a fák sűrűjébe. Biztosan egy bagoly-családapa volt.

De amikor a legnagyobb a baj, akkor jön a segítség. Ebben a percben ugyanis a messzeségből diadalmas harci ordítás hallatszott. Nem, nem Öcsi ordított és nem is a jó kis Vilike. Nem éhes farkasok, vagy éhes vaddisznók

ordítottak, hanem igenis a bölcs Salamon és délceg párja, a gömbölyded Mancika. Válaszként a daliás IÁ-ra felordított a két fiú, és usgyi, máris rohantak a szamárordítás

irányába. Eltelik egy perc, el kettő, aztán szapora patakopogás hallatszik, és megjelenik csacsiháton a

két fiú. Egyenesen odaügetnek Vilmos atya, a főparancsnok elé. - Mi az Salamon, ti is eltévedtetek? - Dehogy tévedtek! Itt vagyunk a villa mögött. - Tessééék? - Itt hát. Csak le kell menni ezen az úton - jelenti Öcsi. Körülnézünk, álmélkodunk s egyszerre csak derengeni kezd előttünk. Ötven lépés, vagy még

annyi sem kell ahhoz, hogy meglássuk az üdülőházat. A fenyők közt lapul s az ablakok a rajtuk tükröződő holdfényben úgy sziporkáznak, mintha odabenn tündérbált tartanának, pedig csak a nyaralók alusznak, és tudomást sem vesznek a holdról.

Hát persze, hogy a holdfény bolondított el. Nagynak mutatta a kicsit, kicsinek a nagyot. A holdfény csinál ilyen tréfát az emberekkel. Később ugyan Vilmos atya igyekezett úgy feltüntetni az egészet mintha ő mindig tisztában lett volna azzal, hogy hol vagyunk, és csak mulatott a mi kétségbeesésünkön. Persze ennek a mesének senki sem hitt, talán még ő maga sem.

Veszedelmes vademberek

Mikor elérkezett a hazautazás napja, akkor szépen becsomagoltuk mindazokat a könyveket, amelyeket azért hoztunk magunkkal, hogy itt végigolvassuk őket, műveltségünk hiányainak pótlására.

64.

Mi azonban olvasás és nyelvtanulás helyett bizony csak léháskodtunk, szamarat idomítottunk, rántottát temettünk, sapkára vadásztunk, s úgy mellékesen szemüveget ragasztottunk.

Egyébként ha tudni akarják az őszinte véleményemet, akkor megmondom, hogy igenis jól tettük, nagyon jól. A vaskos könyveket majd elolvassuk odahaza. Ezen a nyáron nem végigálmodtuk, hanem átéltük a kalandokat.

Mindent elintéztünk, mindent becsomagoltunk, aztán búcsút vettünk az üdülőház személyzetétől. Marinescu bácsi különösen a lelkére kötötte a fiúknak, hogy írjanak. Majd ha pályát választanak, feltétlenül szakácsmesterségre adják a fejüket.

- Beállsz mellém, Öcsi, az ország első szakácsát nevelem belőled. Vagy tán csak nem akarsz szobafestő lenni?

Miután Öcsi megnyugtatta, hogy eszébe sincs ilyesmit elkövetni, Marinescu bácsi átadott neki egy szépen átkötött, fenyőággal feldíszített csomagot.

- Egy kis útravaló. A búcsú folytatását nem mesélem el. Tudom, hogy olvasóimnak is érzékeny a lelke, nemcsak

nekem. Legjobb az ilyesmit kettévágni, akár a gordiuszi csomót. Tehát röviden: elindultunk Fenyvesdről. Salamon és Mancika egy darabig elkísérték a

szekerünket. Ez rendkívül meghatott: - Lám csak lám, az oktalan állatok... - mondogatták egymásnak meghatottan. Aztán Salamonék ráakadtak egy különlegesen ízletesnek ígérkező bogáncsra, és az oktalan

állatok voltak olyan okosak, hogy a további kísérgetés helyett inkább búcsú bankettet rendezzenek, s nekiláttak a bogáncsnak.

Így, bizonyos fokig elszomorodva hagytuk el Fenyvesdet. Szóval csak eddig tartott a barátság. Szomorkodtunk egy darabig, de aztán a szekér úgy elkezdett rázni, hogy azontúl a

szomorkodás helyett inkább arra vigyáztunk. hogy el ne harapjuk a nyelvünket. Miután így szerencsésen és összerázva megérkeztünk az állomásra, már teljesen meg is

feledkeztünk a szomorúságról. Már csak arra gondoltunk - örömmel, várakozással -, ami előttünk állt: az útra, mely haza vezet.

Nemsokára beszuszogott a személyvonat. Akkora csatarával szálltunk fel, hogy a vonat minden utasa az ablakokhoz tódult, nyilván abban a hitben, hogy emberevő banda támadta meg a vonatot. Már-már esernyőt és táskarádiót ragadtak, hogy védekezzenek a vérszomjasan üvöltöző társaság ellen - azaz ellenünk.

A vérszomjasak azonban beszálltak az egyik fülkébe, és bár ordításuk, valamint félelmetes hahotájuk végighallatszott az egész vonaton, láthatólag úgy döntöttek, hogy egyelőre még nem támadják meg a z utasokat. Az utazóközönség tehát fokozatosan megnyugodott. Békességük azonban nem tartott sokáig. Úgy látszik a sors azt akarta, hogy az ezen a vasútvonalon utazók a mai napon különleges megpróbáltatásoknak vettessenek alá. Alig egy félórával a felszállásuk után a vérszomjasak az eddiginél is vérszomjasabb üvöltésben törtek ki. "Quintusz! Quintusz!" - harci kiáltást hallatva.

Az utasok ismét az ablakhoz tódultak, és ezúttal valóban idegrázó látványnak lehettek a tanúi. A sínekkel párhuzamosan haladó országúton a vonattal versenyezve egy valószínűtlenül megpakolt motorkerékpár haladt.

Motorkerékpár... ha így lehet nevezni azt a képtelenül ócska, dróttal megfoltozott, bádoggal összehegesztett kétkerekű valamit, ami a technikai tudományok összes törvényei ellenére, apró fekete fellegeket eregetve magából, nemcsak bírta a versenyt a személyvonattal, hanem lassacskán még tért is nyert.

Az őskori motor nyergében napsütötte, szemüveges, szikár férfi ült. Félkezével szakadatlanul jeleket adott le a vonat felé és melléje még ordított is, amit a vonat zakatolásától azonban nem lehetett megérteni. Csak rá kellett nézni a motorra meg a motorosra, és az utasok rögtön tudhatták, hogy ez is a Vérszomjasok közé tartozik. A motoros tehát üvöltött, a vérszomjasok bandája pedig kihajolva az ablakon visszaüvöltözött.

A félelmesen fe1csomagolt ősmotorkerékpár hirtelen sűrű füstfellegbe burkolózott. Az első pillanatban azt lehetett volna hinni, hogy felrobbant vagy rakétává változott. Történt vele, ami

65.

történt, de azt mindenesetre bebizonyította, hogy öregember nem vénember, azaz: öreg motor is töföghet. Hosszú füstcsóvát eresztett ugyanis maga után, és gépfegyverszerű kattogással otthagyta a vonatot.

Csak a legközelebbi állomáson láthatták viszont. Ekkor már békésen állt az út mentén, míg a rövidnadrágos, feltűrt ingujjú fehér sisakos vezető a peronon állt s máris odafutott a vérszomjasok bandájának fülkéjéhez. Ezek az ijesztő "Quintusz! Quintusz!" harci kiáltással fogadták, aminek ugyan semmiféle ismert nyelven nem volt értelme, de ezeknek a vadaknak a szótárában bizonyosan valami borzalmast jelenthetett.

Az ősmotoros messzecsengő hangon így szólt: - A következő állomáson leszállás. - De... Folytatás nem volt, mert a vonat nagyot rándult, és elindult. "Tehát a következő állomáson..." gondolták az utasok megkönnyebbülten, hátradőltek az

ülésükön, és megtörölgették a homlokukat. Úgy látszik tehát, megszabadulunk a veszedelemből. Csak később kezdtek azon gondolkozni, vajon nem kellene valamilyen formában értesíteni a helyi hatóságokat a veszedelemről, legalább olyan formában, hogy egy üres palackba cédulát rejtenek, majd belevetik a vonat mellett rohanó patakba.

A cédulán ez a felírás állhatna: Veszedelmes vademberek támadják meg helységüket! Mindenki torlaszolja el a kapukat, a kutyákat eresszék el láncukról. Rendőrséget, tűzoltókat, nehéztüzérséget azonnal értesíteni. Helikoptereket iderendelni.

Az úr legyen irgalmas árva lelküknek! Bocsánat, félbe kell szakítanom. Anyu azt mondja, hogy ne túlozzak, mert azt nem szeretik az

olvasók. Különben sem igaz az egész. Legfeljebb annyi, hogy a társaság - kivéve persze őt meg Pindurt - kissé zajosabban viselkedett a kelleténél, főleg amikor teljesen váratlanul felbukkant a vonat mellett a jó öreg Quintusz a drótkecskéjén a háta mögé csomagolt sátrakkal, szeksztánsokkal, felfújható matracokkal és búvárfelszerelésekkel.

Persze most kíváncsiak arra, hogyan került ide Quintusz. Elmondom, ne féljenek. Az az igazság, hogy Quintusz egyszerűen nem bírta ki nélkülünk. Bármilyen vonzóak voltak is a Kecsegés fenekének hínármezői és moszatjai, ő inkább a moszatos, akarom mondani maszatos gyermekeink után vágyott. A vizek csendje nem tudta feledtetni vele a mi lármánkat. Így hát otthagyta Páfrányost, toronyiránt nekivágott a hegyeknek, ő persze nem tévedt el, és pontosan egy fél órával a mi távozásunk után megérkezett Fenyvesdre.

Elmentek? Utánuk! Mármint - miutánunk.Utol is ért. De most mit akar Quintusz? Miért kell nekünk leszállnunk olyan állomáson, egy olyan

helységben, ahol egyáltalán semmi keresnivalónk sincs? Igaz, a szabadságunkból maradt még néhány nap, a gyerekek vakációjának vége meg éppenséggel messzire van. De annyi mindent kellene elrendezni odahaza. Olyasmit, amit az ember éveken át halogat, hogy „majd a szabadság alatt”. Aztán végül sohasem intézi el, hanem a halála után az örököseire marad, és azok valószínűleg szintén az utódaikra hagyják. Ilyesmit kellene elintézni, s ekkor előáll Quintusz.

Biztosan megint valami zseniális quintuszi ötlet, amiből törvényszerűen rémes kalamajka kerekedik, és olyasmibe cseppenünk bele, amibe eszünk ágába sem volt belekeveredni.

Hát már sohasem nyugszik meg ez az ember? - Mit akar tulajdonképpen ez a Quintusz? - kérdeztem morcosan. - Hogyhogy mit akar? - emelte le az egyik hátizsákot a másik után a hálóból Vilmos atya. -

Fogalmam sincs róla. Én csak azt tudom, hogyha Ő, aki a legplüssfejűbb az összes plüssfejűek közül, azt mondja, hogy "Leszállás!", akkor nem habozunk, nem morgolódunk, hanem leszállunk, Itt nincs vita. Szedd a csomagjaidat Nagyfőnök, majd ledobálunk mindent a lépcsőn, mert a vonat csak egy percet áll.

- Legalább a termoszt ne dobjátok - kértem a rettentő Vilmos atyát, de ő legyintett: - A termoszt is lehet dobni. A felszállásnál eltörött.

66.

Nem volt tehát vita. A legközelebbi állomáson leszálltunk. Ha akkor tudtuk volna, hogy micsoda éjszaka vár reánk...

- De... amint azt a tanult regényírók szokták mondani... nem akarok elébe vágni az eseményeknek. Maradjunk egyelőre ott, hogy ledobáltuk a csomagokat a vonatról, számba vettük a gyerekeket, újfent álmélkodva megállapítottuk, hogy mind megvannak, a gyerekek is, a csomagok is. A vonat kiszuszogott az állomásról. Ámbár lehet, hogy nem is szuszogás volt, hanem sóhajtás, megkönnyebbült utasok hálasóhaja.

A vonat elment tehát, és mi valamennyien Quintusz köré gyülekeztünk: - Nos tehát, tisztelt és nagyrabecsült barátunk, doktor Quintusz - szónokolt valamennyiünk

nevében Pindur néni - hajlandó vagy-e közölni velünk, hogy mi a fittyfenének (bocsánat, de ilyen illetlen kifejezést használt) kellett nekünk leszállnunk itt.

- Hajlandó vagyok. Azért, hogy megfürödjetek a Lobogóban. - Lobogóban fürdeni? A búvárkodás az agyadra ment Quintusz. A lobogót lobogtatni szokták,

lobogóban nem fürdenek. - De ebben igen, mert ez nem zászló-lobogó, hanem fürdő-lobogó. Nagy nehezen

megértettük, hogy a Lobogó egy szénsavas fürdő, mely állandóan pezseg, bugyog, bugyborékol, fortyog, szóval lobog.

- Aki a Lobogóban egyszer megfürdik, nyomban fiatalodik tíz évet. - Gyerünk! - kaptam fel minden további vita helyett a hátizsákomat. Most ötven vagyok.

Háromszor megfürdöm, és húszéves leszek. Úgy intézzük, hogy Anyu tizenhét legyen. Tisztára Romeo és Júlia. Miért ne kezdhetnők elölről az életet? Nem is volna rossz.

Hát a gyerekek? Ha Öcsi megfürdik, nem lévén egészen tízesztendős, akkor... Nem, nem... Öcsi ne fürödjék. Kriszti se. Igen ám, de hogy lehet egy húszesztendős embernek tizenöt éves leánya? Semmi tekintélyem sem volna többé. Nem mintha most valami sok lenne... Erről sokat mesélhetnék.

Ejh, hagyjuk a bolondozást, hessentettem el magamtól a fantazmagóriákat. A fürdő majd felfrissít egy kicsit, ennyi az egész. Reáfér arra, akinek ilyen nehéz családja van.

Most Anyu következik a kérdezősködéssel. - Jó, kiszálltunk a te kedvedért. De nekünk elég volt a szénapadlásokból. Mi rendes szobában,

rendes ágyban akarunk aludni. Van itt szálloda? - Szálloda az nincs, de nem is kell. Itt lakik az unokaöcsém. Roppant kedves, szívélyes ember.

El lesz ragadtatva tőlünk.- Biztos? - Biztos. Végignéztem a bandán. Enyhén koszosak voltunk valamennyien. Kivéve persze Öcsikét és

Vilikét, ők ugyanis nem kicsit voltak koszosak, hanem nagyon. Néztem magunkat, és sehogyan sem tudtam elképzelni. hogy bárki is örülhetne ennek a társaságnak, pedig általában azt szokták mondani rólam, hogy erős a képzelőtehetségem.

Mindegy. Ha Quintusz mondja, hogy szívesen befogadnak, akkor gyerünk, próbálkozzunk meg velük.

- Irány a Quintusz unokaöccse. Elindultunk. Elöl Quintusz a fekete füstfellegecskéket eregető drótkecskén. Mögötte mi, akik

ugyan nem eregettünk fekete füstöt, de legalább akkora lármát csaptunk, pedig ezzel nagyot mondtam, mert az öreg drótkecske szinte fél percenként dörrent, reccsent vagy legalábbis hörgött néhányat, mintha éppen most adná ki a lelkét, de azért csak vánszorgott tovább.

Mi egyelőre gyanútlanul követtük, illő távolból persze, hogyha fel találna robbanni, a szerteszét röpülő alkatrészek el ne kaszálják a gyermekeket. Csak akkor kezdtünk gyanút fogni, amikor Quintusz egyszer csak megállt és kérdezősködött. A legközelebbi útkereszteződésnél rárohantunk.

- Mondd, Quintusz, van neked egyáltalán unokaöcséd? - Na hallod! Hogyne volna! - A nevét is tudod?

67.

- Butákat kérdeztek. Persze, hogy tudom. - Tehát: hogy hívják? - Matyika, Csak a címét felejtettem el. Rémesen bosszant. Tudjátok, én soha semmit nem

felejtek el. Csak ami fontos - tette hozzá gonoszul Vilmos atya. S hogy én se maradjak le: - Biztos, hogy ebben a városban lakik az öcséd? - Persze, hogy biztos. A házat is megismerném. Jártam itt náluk. - Mikor? - Huszonnyolc éve. Jesszus! Összenéztünk. - Gyerünk az állomásra. Ő azonban belekapaszkodott a kabátom szárnyába. - Megtennétek ezt velem? Várjatok egy picit. Minek türelmetlenkedtek? Azonnal megtalálom. Meg is találta. Megállt egy emeletes házzal szemben, és merően rábámult a kapura, amely alatt éppen akkor

állapodott meg egy nagyobb társaság. Quintusz gázt adott a motorjának, odakanyarodott a ház elé, s az ősmotortól megilletődött

társaságtól harsány hangon megkérdezte: - Tessék mondani, itt lakik Matyika? - Itt - bólintott nem túlságosan barátságosan a kapu előtt álldogáló csoport feje. - Itt ebben a

házban. Őt tetszik keresni? - Nagyszerű! Halló, gyerekek, itt lakik. Igen kérem, őt keressük.Közelebb nyomultunk. Talán be is hatoltunk volna a kapun, ha addigra a másik társaság el

nem állja előlünk a bejáratot. - Szabad? - kérdeztük egymástól udvariaskodásba burkolt ellenségeskedéssel. - Ó, hogyne, tessék! A lépcsőház azonban túlságosan szűk volt ahhoz, hogy terjedelmes csomagjainkkal

elférhessünk benne valamennyien. - Önök szintén Matyikáékat keresik? - Szintén. - Ó, milyen érdekes. Ismerősei Matyikának? - Nem. Rokonai. - Rokonai? Valami tévedés lesz. Matyikának mi vagyunk a rokonai. Illetve csak ő... illetve... Akárhogy is legyen, mi kilencen vagyunk, ők meg csak hatan és jóval idősebbnek,

rozogábbnak látszanak nálunk. Ha érvénybe lép az ököljog, egyszerűen lesodorjuk őket a lépcsőn. Erre azonban egyelőre még nem került sor. A két bandavezér, mármint Quintusz és a másik,

egy vörhenyes bajuszú, enyhén kopaszodó bácsika, egymás mozdulatait szemmel tartva, egyszerre helyezték ujjukat a csengő gombjára.

Mindkettőjük arcán látszott, hogy veszedelmes szélhámosnak tekintik a másikat, és már előre élvezik azt a pillanatot, amikor kinyílik az ajtó, és megjelenik Matyika, a házigazda, s nekik így szól "Keblemre, drága rokon", míg a másikat végigméri és megkérdezi: "Ki ez az egyén?" Akkor aztán jöhet a rendőrség.

Ezek után el lehet képzelni, milyen remek hangulat uralkodott a lépcsőházban. No, csak nyíljon ki az ajtó.

Az ajtó azonban nem nyílt ki. Ismét a gombra helyezték tehát az ujjukat és ismét csöngettek. Az ajtó csak nem nyílt.

- Khm... ezek nincsenek idehaza. - Nincsenek? Akkor várunk! Még sohasem láttam Quintuszt ilyen harciasnak. - Hová mentek? - kiáltott reánk, mert mi, Vilmos atyával megindultunk lefele a lépcsőn. - Megyünk az állomásra, hogy elérjük a következő vonatot.

68.

Quintusz talán bele is egyezett volna a visszavonulásba, ha ellenfele vörhenyes bajusza alatt meg nem jelenik egy gúnyos mosoly. Ez aztán az egyébként bárányszelid Quintuszt hétfejű sárkánnyá bőszítette.

- Nem mentek sehova! És végre szeretném tudni - fordult metsző hangon a vörös bajuszoshoz -, hogy tulajdonképpen kicsodák önök, és miféle rokonai Matyikának?

- Ki mondta, hogy mi a Matyika rokonai vagyunk? - Aha, tehát visszavonják? - Nem vonunk vissza semmit. Mi a Matyikáné rokonai vagyunk. Viszont szeretnők már

megtudni, hogy kegyedék kicsodák.- Szabad a nevét? - Kérem! Bemutatkoztak, aztán a két ellenséges vezér arca egyik pillanatról a másikra megenyhült, sőt

mosolyra húzódott: - Quintusz! A nagy Quintusz! Családunk büszkesége! - harsogott a vörhenyes bajuszú, aztán

két karja ölelésre tárult. - Én vagyok Tivi bácsi! Újabb ölelés, s most már ragyogó arccal fordulnak felénk. Nincs szükség magyarázatra.

Matyika és Matyikáné családja találkozott itt össze, azok, akik idáig csak hírből ismerték egymást. Az atyai ág, meg az anyai ág, ha így jobban tetszik, Quintusz mester meg a vörhenyes Tivadar bácsi személyében.

Szinte már abba sem tudják hagyni az ölelgetőzést: - Szervusz, édes Quintuszam! - Szervusz, drága Tivikém! Aztán folytatódik a bemutatkozás. Valósággal ömlik a szó a rokoni találkozástól föllelkesült

Tivi bácsi ajkáról. - Ő, a feleségem, Mucika. Ezek meg a gyerekek. Na, gyertek, csókoljátok meg Quintusz

bátyátokat. A gyerekek úgy harminc és negyven között járnak. Vörhenyes bajuszuk volt. Sajnos nemcsak

a fiúnak, az ifjabbik Tivadarnak, hanem az ifjabbik Mucikának is. Volt ott azonkívül még egy néni meg egy bácsi, akiket Tivi bácsi csak így mutatott be:

- ők Elemérék, hiszen tudjátok. Nem tudtuk, de ez most nem számított. Hiszen rólunk sem tudta senki, hogy kicsodák, kinek

miféle rokonai vagyunk, illetve nem vagyunk. - Tulajdonképpen, mi járatban vagytok errefelé, Quintusz öcsém? - Ó, semmiség. Itt fogunk megszállni éjszakára. - Valóban? Éppen ma éjszakára? - Éppen. Mintha hűvösebbé vált volna Tivadar bácsi idáig meleg rokoni tekintete. - Ugyanis mi is úgy határoztunk, hogy itt szállunk meg. - Mind a hatan? - Miért, ti hányan szálltok itt meg? - Kilencen. - Kilenc meg hat az tizenöt. Továbbá ugyebár Matyika, meg az asszony és a két gyerek. - Hát nem hallottad Tivi bácsi? Már három! - Bravó! Tehát húsz. Hm... húsz ember egy kétszobás lakásban. Nem mondom...- Most már semmi szín alatt sem megyünk el - suttogta a fülembe Vilmos atya. - Erre

befizetek. Jó, jó, de hol vannak Matyikáék? Matyikáéknak nyoma sincs. Ajtót nem nyit senki. Most már csak két eset lehetséges. Vagy

valóban nincsenek idehaza, vagy pedig idejében észrevették a veszedelmet, bezárták a lakást, eltorlaszolták az ajtót, és most lélegzetfojtva lesik az ajtó alatt, mikorra múlik el a veszedelem.

69.

Persze, ha ilyen könnyen lehetne megszabadulni tőlünk. - Ha elutaztak, akkor leadták a kulcsot a házmesterhez. Valaki csak öntözi a virágokat. Quintusz és Tivadar bácsi, mint a társaság két legbizalomgerjesztőbb tagja lementek a

házfelügyelőhöz. Mit tettek vele, elkábították, vagy talán leütötték, ez soha nem derült ki, de végül is megjelentek a kulccsal meg azzal a hírrel, hogy Matyikáék tényleg nincsenek idehaza. Nyaralni mentek.

Majd, hogy hurrában nem tört ki a társaság. Ez ugyan hálátlanság volt, de szolgáljon mentségünkre, hogy ezzel a hírrel egyidejűleg a létszámunk lecsökkent tizenötre.

Betörtünk a lakásba, és ami ezután következett, azt legfeljebb Dzsingisz kán valamelyik kivételesen kegyetlen nojonjának, lovasvezérének rohamához hasonlíthatom egy gazdag, ellenséges város ellen.

Az asszonyok máris átvették a vezérkedést. A Mucika nénik, az öreg Mucika meg a fiatal Mucika (az akinek vöröses bajusza volt) továbbá Anyu meg Pindurka néni és az Elemér bácsi felesége, megrohanták a konyhát, és azonnal főzni kezdtek.

Tivadar bácsi mozgott valamennyiünk közül a legotthonosabban a lakásban. Egyenesen a nagyobbik szoba kredence felé tartott, és nemsokára üvegek sorakoztak az asztalon. Egy üveg körtepálinka, egy üveg barackpálinka, egy üveg diópálinka meg még valami, ami csípett is égetett is, de amire Tivadar bácsi állandóan elismeréssel cuppantgatott. Volt ott még egy üveg szilvapálinka is, de ezt csak később fedeztük fel. Matyikáék láthatóan kedvelték a gyümölcsöket, igaz, hogy folyékony formában.

Kedvelte Tivi bácsi is. Máris elemében érezte magát. Vilmos atyát öt perc múlva már öreg lótolvajnak szólongatta, egy fél óra elteltével pertut ivott Pindurral, mert ugyebár mi emberek valamennyien rokonok vagyunk.

A szuszogó Elemér bácsiról a körtepálinkák szopogatása közben kiderült, hogy ő is rokon, mert az ő elvált feleségének a második házasságából való fia valahogy, valahol, valamiféleképpen atyafiúi kapcsolatban van már nem is tudom Matyika miféle rokonával. El is magyarázták nekem, de képtelen voltam megérteni. Sajnos semmiféle érzékem sincs a rokoni kapcsolatok iránt. Azt tartom, hogy egy jó barát százannyit ér, mint tíz rossz rokon. Különben is fontosabb ügyek kerültek napirendre. Tivadar bácsi felém fordult:

- Hallom, hallom, hogy szereted a flekkent. Hát miért nem szólsz Tivi bácsinak? Nohát akkor, édes öregem, ma este flekkenezni fogsz. Tivi bácsi süti neked a flekkent, de olyant, amilyent még életedben nem ettél. Bormártással, paprikásan. Jössz velem húst venni?

- Jövök Tivikém, hogyne jönnék. Keresztültörtünk a lakáson, megmásztuk a csomagok, kofferek, pakkok, hátizsákok,

tarisznyák, pokrócgöngyölegek hegyeit. Öcsi meg Vilike bújósdit játszottak az ágy alatt, de az is lehet, hogy barlangkutatósdit. Krisztiék fölfedezték a lemezjátszót, és most üvöltöző tánclemezeket raktak fel. Az asszonyok már recepteket cserélgetnek. A konyhán négy asszony gépfegyverszerű szava hallatszik. Egyszerre beszélnek mind a négyen és mégis remekül megértik egymást.

Mire visszaérkeztünk a beszerző körútról, addigra Öcsi és a jó kis Vilike már nem barlangkutatósdit játszottak az ágy alatt, hanem fenn kuksoltak a szekrények tetején. Most ők ugyanis hegymászók, de azt hiszem közben megcsemegéznek egy-két üveg cseresznyebefőttet is.

A flekken remekül sikerült. Ami a sütést illeti, Tivadar valóságos lángésznek bizonyult, én csak mint alázatos kukta sürgölődhettem körülötte. Meg is ígérte, hogy még az idén ellátogat hozzánk egy hétre, s akkor mindennap flekkent eszünk.

De hagyjuk azt a flekkent. A megevett pecsenyének nincs varázsa. Tehát megettük a flekkent, toronyba raktuk a mosatlan edényt azzal, hogy majd reggel mosogatunk. Most már csak az marad hátra, hogy éjszakára vackot rakjunk magunknak.

Vidámak voltunk, és még akkor sem türelmetlenkedtünk, ha sort kellett állnunk a fürdőszoba előtt. Körülbelül egy órás rendezkedés, tanácskozás és bútortologatás után végre elhelyezkedtünk mind a tizenöten. Elemér bácsiék a nagyasztalon aludtak. Vilmos atya az asztal alatt. Pokróc volt bőven, az asszonyok meg a gyerekek ellepték a díványokat és rekamiereket. Én magam először megpróbálkoztam Vilmos atya és Quintusz között a földön, aztán mégis inkább a karosszéket

70.

választottam. Majd átbóbiskolom ezt az éjszakát, de az én derekamat nem fogja törni a padló. Ültem tehát a karosszékben a sötétben, és figyeltem, amint sorra elalszanak. Az egyik gyerek

- úgy hiszem Bogi - még motyog valamit, aztán mind egyenletesebbé válik a szuszogása. Békesség és csönd van. Illetve csönd lenne, ha nem horkolna olyan iszonyatosan Tivadar meg

Elemér bácsi. Duettet horkolnak, mint egy operában. Az egyik úgy horkol, akár egy dühös oroszlán. A másik viszont húzza, mint egy körfűrész. Hogy is lehet ilyen lármában aludni? Addig gondolkoztam ezen, amíg el nem aludtam én is.

Békésen húztuk a csöndest egészen addig, amíg éjfél után fél három felé hirtelen villanyfény nem vágódott a szemembe.

El se kell mondanom, olyan nyilvánvaló: Matyikáék érkeztek meg. Matyika, Matyikáné, karján egy csecsemővel, továbbá két halálosan álmos kisfiú.

Megkövesült rémület: ez ült a tekintetükben. Matyikáné a fejéhez kapott, és lehúzta a kendőjét, olyan mozdulattal, mint amikor valakinek hírül hozzák, hogy a családja, az oldalági rokonokat is beleértve, valamennyien egyszerre belefulladtak a tengerbe.

Ők álltak az ajtóban, mi ültünk, és bámultuk őket.Mi lesz itt? Az lett, hogy Tivadar bácsi még egy utolsó óriási horkantás után felébredt, tágra meresztette

véreres szemét, összébbhúzta a hálóingét, aztán felkiáltott: Matyika! Ti mit kerestek itt?

Itt a vége!

Bizony itt a vége, kedves olvasó. Nem azért, mintha a mi kalandjaink is véget értek volna. Dehogy értek, hiszen egy bő tintájú, csiszoltabb tollú író egymagában arról a Matyikáéknál töltött, gyermeksírással fűszerezett éjszakáról is köteteket írhatott volna.

De elmúlt az éjszaka is, reggelre szépen összerázódtunk, még nevettünk is egymáson és magunkon, s ha fájt a derekunk, azzal vigasztaltuk magunkat, hogy oda se neki, majd a Lobogó pezsgő vize fölpezsdít és ifjak leszünk, tíz évvel fiatalabbak, úgy ahogy Quintusz megígérte. Igaz, hogy Quintusz ígért már egyet-mást nekünk ...

Szóval sokat, nagyon sokat írhatnék még erről, de fogytán a papírosom, a tinta is egyre vékonyabban csordogál a tollamból. Eldugult vagy mi az ördög... Aztán mintha a kedvem is alább hagyna... Én már kiszórakoztam magam. Írásban mégegyszer átéltem a nyaralás emlékeit, mosolyogtam, és itt-ott gonoszkodtam egy csöppet. Mentségemül szolgáljon, hogy magamat sem kíméltem. Most tehát elég volt, befejezem.

A befejezést persze azzal kell kezdenem, hogy elmondom: a Lobogóban való fürdésből semmi sem lett. Mikor reggel sajgó derékkal és nagy reménységekkel megérkeztünk a fürdő deszkaépülete elé, az ajtón ezt a felírást találtuk:

JAVÍTAS MIATT ZÁRVASzóval, ahová mi be akartunk menni, ott vagy "Javítás" vagy "Leltár”. Öcsi meg is kérdezte: - Apu az iskolában miért nem télen csinálják a JAVÍTÁS MIATT ZÁRVÁ-t? Odabentről vad kopácsolás hallatszott. Megpróbáltunk szót érteni a kopácsolókkal. A

kerítésen át elmagyarázták, hogy a fürdő zárva van. Mikor azonban mi meg azt magyaráztuk el nekik, hogy a fiatalságunkról van szó, egyikük felkapaszkodott a kerítés tetejére, és szemlét tartott fölöttünk. Úgy látszik arra az eredményre jutott, hogy valóban sürgős szükségünk lehet a megfiatalodásra, tehát megesett rajtunk a szíve, és szélesre tárta a deszkaajtót.

- Tessék! Beléptünk - dehogy -, berontottunk. Fürdő sehol, víz sehol. Csak egy nagy gödör, mint egy

kihúzott odvas fog helye. Mi történt itt? Eldugult volna az örökifjúság forrása? Nem, nem dugult el, nem kell megijedni, csak elzárták. Újra kell ácsolni az egész deszkázatot. Tessék a jövő hónapban jönni.

Tessék! Ez volt az egyetlen esélyünk az örökifjúságra, és ezt is elzárták előlünk.

71.

Ezek után mit tehettünk? Elbúcsúztunk Tivi bácsiéktól és Elemér bácsiéktól és Matyikáéktól is persze. Házigazdánk, amikor látta, hogy mind a kilencen elhagyjuk a lakását, a Lobogó ifjító vize nélkül is virágzani kezdett.

Elkaptuk a személyvonatot, felgyúrakodtunk, és az egyik fülkéből szörnyű lármánkkal tíz perc alatt elűztük az ott szundikáló nénikét, aztán - most már igazán gyerünk haza.

Ezt a kiszállást igazán megspórolhattuk volna magunknak. Ámbár, ahogy most visszagondolok, kár lett volna nem látni a Matyika arcát, abban a pillanatban amikor belépett a lakásába. Nem, nem, az élet ilyen nagy perceit nem szabad elszalasztani Vagy talán az, amikor hely hiányában a fürdőkádban vetett magának agyat Matyika, a sorsüldözött házigazda és hajnali fél ötkor az addig elzárt víz hírtelen megindult. Ez persze nem lett volna baj, de este Öcsi végigpróbálta az összes csapokat, el is zárta valamennyit csak a zuhanyról feledkezett meg, ami most ismét megindult, és hajnali frissességgel és erővel zúdult a békésen alvó Mátyás nyaka közé.

Szegény Matyika ekkor már annyira el volt csigázva, hogy kimászott a zuhany alól, és csak ennyit szólt:

- Megtörténik az ilyesmi - aztán nekilátott, hogy kifacsarja a vizet a paplanából.De nem folytatom, mert különben sohasem jutok a végére. Pedig odakünn olyan csábítóan süt

a nap, s inkább sétálnék egyet, ahelyett hogy itt körmöljek reggeltől estig. Anyunak, is ez a véleménye, hogy éppen eleget gyaláztam már a családomat és barátaimat ahhoz, hogy abbahagyjam. Még hozzátette ezt is:

- Ha ezek után Vilmos atya vagy Pindur elfordítja a fejét az utcán egy csöppet se csodálkozz. Arra pedig egészen biztosan számíthatsz, hogy Quintusz legalább egy-két viperát be fog csempészni a lakásunkba. Meg is érdemled. Mit vétett neked Quintusz?

Szóval be kell fejeznem, nagyon sürgősen, már nem is mesélek el mást csak az utolsó kalandot. Mint majdnem minden esetünk, ez is teljesen ártatlanul kezdődött, mindössze azzal, hogy Öcsi elmélázott és kinézett az ablakon a hegyek felé, és így szólt:

- Talaximaxa... - Tessék? Öcsi szigorúan nézett reám, majd megismételte:- Talaximaxa. - Majd hozzátette, hogy érthetőbb legyen: ő Burukru... burukurbegyár. Áhá, szóval halandzsázik. Na jó, rábólintottam: - Begyár tu klop kungilla. Vilmos atya, akinek olyan gyorsan jár az esze, mintha egy ciklofazotronban felgyorsították

volna, összecsapta a kezét: - Kungilla? Nye culin? Ekkor már az egész banda benne volt a halandzsában: Pindur néni finoman a szeme sarkához

emelte a zsebkendőjét és szétmorzsolt egy könnycseppet: - Culing ... oh ... oh ... Anyu azonban keményen és makacsul megrázta a fejét. - Hallgassatok ide: lehet, hogy bolondgombát ettetek, de én nem ettem. Sőt nem is fogok. Ha

ti halandzsázni akartok, ez a ti dolgotok, de tőlem ne kívánjátok, hogy belemenjek az őrültségeitekbe. Ez világos, remélem?

Egy pillanatra felhagytunk a játszadozással és könyörgésre fogtuk: - Legalább légy szegény néma asszony. Tedd meg a kedvünkért.Anyu azonban hajthatatlan maradt. - Nem leszek néma. Rendben van, nem szólok, de néma az nem leszek. Hurrá! Visszavedlettünk tehát halandzsistákká, és egyre lázasabban kevertük-kavartuk az

értelmetlen szavakat és szótagokat. Sőt már másokat is bevontunk a játékba: Öcsi például az egyik állomáson kihajolt és odaszólt egy kisleánynak, akinek a kezében egy

csokor virág volt:- Cincikó rittli bubiszka. Cincikó? A kisleány mosolygott és felnyújtott egy szál virágot.Megértette.

72.

Ebből származott aztán Vilmos atya utolsó óriási ötlete. Amikor föltűnt a kolozsvári állomás - mert azt persze elfelejtettem eddig közölni. hogy mi mindannyian kolozsváriak vagyunk -, s amikor a vonat végre megállt, s mi megérkeztünk szeretett városunkba, Vilmos atya csöndet intett.

Ha csönd, hát csönd. Erőt vettünk magunkon, és szokásainktól eltérően néma csöndben szedtük le csomagjainkat, sőt, még akkor sem szóltunk, mikor az atyus odavezetett bennünket az állomási ruhatárhoz, és berakatta valamennyi csomagunkat. Ezek után kivitt az állomás elé, majd rövid szemlélődés után kiválasztotta a maga emberét. Jóképű, barna fiatalember volt. Egyetemi hallgatónak látszott. Vilmos atya odalépett hozzá, megemelte a sapkáját, majd így szólt:

- Rumcella ... joffio hink. A fiatalember ránézett Vilmos atyára, aztán szemügyre vett bennünket is, akik körülálltuk, és

barátságosan vigyorogtunk. Kivéve Anyut. Ő legyintett, és megindult az autóbusz megálló felé. Vilmos atya megismételte:- Rumcella ... joffio hink. Öcsi azonban, nehogy lemaradjon előfurakodott és a mellére ütött:- Cinciko rittli. A fiatalember meglepetten felhúzta a szemöldökét, aztán megszólalt angolul. Mi azonban

szomorúan ráztuk a fejünket:- Rittli nyenye... Bomicsko. A fiatalember határozatlanul és kérdő hangsúllyal megismételte:- ... Bomicsko? Látszott rajta, hogy azon gondolkozik, mi az ördög lehet az a bomicsko, és honnan a cifra

csudából szalajtották ide ezt a társaságot. Ezekután kissé akadozva ugyan, de megszólalt németül. Mi azonban megmaradtunk a fejrázás, a vigyorgás és a bomicskó mellett. Ugyanígy járt a mi fiatalemberünk az orosszal is.

A fiú egyszerre csak felélénkült: - Erika, gyere ide! - kiáltotta egy ropogós fehérbe öltözött leányzónak, - Te, ugye, olasz

szakos vagy? Az ifjú hölgy odalibegett és valódi, külföldieknek fenntartott mosollyal fordult felénk. A fiú

így folytatta: - Beszélj ezekkel a szerencsétlenekkel. Külföldiek és folyton azt mondják, hogy bomicskó.

Miféle náció lehetnek? A leány dallamos olaszsággal köszöntött, azután rátért a spanyolra és latinra. Végül ógöröggel

próbálkozott. Mi udvariasan készítettünk róla néhány fényképet, változatlanul barátságosan vigyorogtunk,

ráztuk a fejünket és maradtunk bomicskók. Most már valósággal kétségbeesve néztek reánk.- Kik lehetnek ezek a tökéletlenek? A lány gondolkozott egy darabig. - Három tippem van. Vagy velsziek... - Á, akkor beszélnének angolul. Ezek még csak nem is nyöggentenek. - Akkor litvánok vagy katalánok. Ismét reménykedve fordultak felénk:- Latvija? Latvija? Pindur néni - mindnyájunk nevében - rázta a fejét. - Nyenye… bomicsko. A fiatalember a fejéhez kapott: - Megörülök ettől a bomicskótól! A lány azonban mosolygott. Csodaszép fogai voltak, érdemes volt mosolyognia. - Ne izgulj, Sanyi. Katalánok, egészen biztosan. Katalan? Katalan? Ennek roppantul megörvendeztünk: - Talann ... talannn. - Ugye megmondtam?! - A szép lány még nálunk is jobban örvendezett. - Nézd meg azt az

öreg bácsit (ez én voltam), olyan igazi katalán tekintete van.

73.

Büszkén fölszegtem a fejemet. Most jelbeszéd következett. Persze, ekkor már embergyűrű vett körül és legalább tízen vettek

részt a hadonászásban.- Onété? Onété? - kérdezték. Mi azonban nem voltunk kíváncsiak a turistahivatalra. - Nyenye... és valahogy megmutogattuk, hogy a várost szeretnők látni, mielőtt továbbutazunk. Ezután kérem bocsánatát annak a kedves leánynak és fiúnak, akik azonnal rá álltak a sétára, és

hűségesen megmutogatták nekünk a mi kedves városunkat. Láttuk a Mátyás szobrot, a régi utcákat és az újakat is, megmásztuk a Fellegvárt. Két órán át idegenek voltunk és két órán át úgy néztük a házakat, az utcákat, az embereket, mintha mindent most látnánk először. Újjá lett és frissé a megszokott és új szépségeket fedeztünk fel minden utcában, minden emberarcon.

A legjobban azonban az tetszett nekünk, hogy az a két diákgyerek mennyire szereti Kolozsvárt. Még a hattyúkat is olyan büszkeséggel mutogatták a Sétatér taván, mintha ők nevelték volna, mind a négyet. Igazán megszerettük őket és több alkalommal is kijelentettük - ekkor már egy csöppet meghatódva, hogy itt minden bomicskó, nagyon, nagyon bomicskó.

Mikor elbúcsúztunk tőlük az állomáson, hosszan ráztuk a kezüket és biztosítottuk őket arról, hogy:

- Cinciko rittli joffic rumcella tattata bomicska. Ez láthatóan jólesett nekik. Miután magunkra maradtunk, gyorsan kiváltottuk a csomagjainkat taxiba ültünk és

hazavágtattunk. Anyu, a drága Anyu, akkorra már kitakarította a lakást, sőt még ebédet is főzött. Mielőtt ebédhez ültünk, kezet kellett mosnunk, aztán megszólalt a telefon. Hiába, megkezdődött a mindennapi élet.

Quintusz volt a készüléknél: - Halló, Nagyfőnök. Ebben a pillanatban érkeztem. Vilmos atyánál vagyok. Tudod mit akarok

mondani? - Nem tudom. - Nem is tudhatod. Azt akarom mondani, hogy jövőre a tengeren fogunk nyaralni. - El van intézve! - hallom a Vilmos atya harsány és határozott hangját. - Holnap megkezdem a

szervezést.A jövő nyárra! Hát ez ilyen társaság. úgy, hogy kedves olvasó, amikor megkönnyebbülten

becsukod a könyvet, sóhajtsd velem együtt; hogy... - Micsoda társaság! De ha úgy tetszik, akkor azt is mondhatod:- Bomicskó!

74.

TENGERRE, CSŐCSELÉK!

Ezt én írom, Öcsi!

EL VAN INTÉZVE jelentette ki biztató mosollyal Vilmos atya. - A nyaralást én fogom meg szervezni.

Ebből rögtön tudtuk, hogy most rémes dolgok következnek. Ha ugyanis Vilmos atya kijelenti, hogy "El van intézve!", az azt jelenti, hogy egyáltalán nincs elintézve, sőt nem is lesz, vagy ha igen, akkor csak valamikor a rnesszi-messzi ködös távolban és semmi esetre sem úgy, ahogy azt józan ésszel elgondolná az ember, hanem valahogy egészen másként, meglepő bakugrással, olyan fantasztikusan, mint egy repülő csészealj. De persze mindez lehet fordítva is. Mert megesett már, hogy Vilmos atya kijelentette: "El van intézve!", mire mi tudomásul vettük, hogy nincs elintézve és másnapra Vilmos atya elintézte gyorsan, hibátlanul azt a valamit, és csodálkozott azon, hogy mi csodálkozunk.

Azt hiszem, már ennyiből is látják, hogy Vilmos atya a meglepetések embere. Tetteit éppen úgy nem lehet kiszámítani, mint válogatott labdarúgó-csapatunk eredményeit - hogy költői kifejezéssel éljek -, ámbár Vilmos atya aligha hasonlítható focicsapathoz, legfeljebb annyiban, hogy időnként ő is lesállásba kerül, amikor fiacskája, a jó kis Vilike, akihez fogható elvetemült gazfickó legfeljebb egy-kettő akad a föld hátán, valami egészen kivételesen nagyszabású gaztettet követ el.

Szóval Vilmos atya csodálatos ember. Ez attól van, hogy rendkívül élénk a képzelete. Ha ő valamit elgondolt magában, akkor azt képzeli, hogy az tulajdonképpen meg is valósult.

Azt hiszem most már érthető, hogy valamennyien elsápadtunk, mikor Vilmos atya a tőle megszokott lendülettel kijelentette, hogy a nyaralásunk ügyét ő veszi a kezébe. Hogy ez nem lesz közönséges, mindennapi nyaralás, azt tudhatta az is, aki nem született prófétának.

Márpedig apunak egyáltalán nincs próféta külseje. Nem visel hosszú szakállt, és nem szokott dörgő hangon jövendölni. Most sem mennydörgött, csak megcsóválta a fejét.

- Vilmos atya, Vilmos atya... ne siesd el a dolgot. Vilmos atya rágyújtott a pipájára. (Mindig nálunk pipázik, mert odahaza Pindur néni nem

engedi.) Hátradőlt a székén, aztán így szólt:- A nyáron a fiúkkal megyek a tengerre. - Megőrültél? Ezekkel a fiúkkal? - Ezekkel bizony. - Tudod mire vállalkozol? - Persze, hogy tudom. A jó kis Vilike, a bősz Öcsi (nem tudom

mért nevezett bősznek, mikor én tulajdonképpen nagyon szelíd vagyok), az icipici István, aki majdnem kétméteres meg a mindig mosolygó Mihály - őreájuk gondoltál?

- Pontosan. - Akkor, mégsem tudod, hogy mire vállalkozol. Vigyél magaddal négy, vérszomjas párducot,

négy orangutánt, mindez rózsavíz és idill ehhez a négy mákvirághoz képest. Hiába, apu folyton eltúlozza a dolgokat. - Külön-külön még csak el lehet viselni őket, de együtt ... ? Nem! Te tényleg nem tudod, hogy

mire vállalkozol. Vilmos atya csak pöffentett egyet a pipájából.- Azt bízd reám. - Nézd, én nem akarok jósolni - folytatta a prófétálást apa. - De megmondom előre, hogy ki

fogják pusztítani a tengerpartot. Az üdülőkből pánikszerűen elmenekülnek a vendégek, a táncdalénekesek ajkán megfagynak a hangok, és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy rémtetteitek nyomán nem omlik-e össze valamelyik tengerparti szálloda.

Vilmos atya ismét pöffentett egyet.- Istenien fogunk szórakozni. - Az biztos. De a tengerparti üdülők, nahát,... az nem valószínű. Ők nincsenek hozzászokva

Öcsihez, meg Vilikéhez. Mi is - gondold meg - hosszú évek gyakorlatából, hogy úgy mondjam apránként edződtünk hozzá, hogy elviseljük őket. Képzeld el, ha mindez egyszerre zúdul reá a

75.

tengerpartra. - Nem lesz semmi baj. - Tatárok a tengeren ... - sóhajtott apu. Mi Vilikével a szomszéd szobában felüvöltöttünk, mert most már tudtuk, hogy eldőlt,

megyünk a tengerre. Csodálatos nyaralásunk lesz Vilmos atya társaságában.

Anyu folyton aggódik

De azért még nem dőlt el egészen. A neheze még csak ezután következett. Ugyanis anyu kezdett aggódni. Mármint értem. Persze, ezt ő nem most kezdte, anyu a

születésem óta állandóan aggódik miattam. Ezt én már megbeszéltem az icipici Istvánnal (aki majdnem kétméteres) meg Mihállyal is. Érdekes, de értük is folyton aggódnak otthon. Pedig ugye, aki már tizenkét éves, mint én, és nemsokára, alig tíz hónap múlva elérem az egy tucat évemet, az már éppen elég felnőtt ahhoz, hogy vigyázni tudjon magára.

Mikor Vilmos atya bejelentette, hogy a tengerre visz bennünket, anyu rögtön aggódni kezdett. Anyu egészen rövid idő alatt rendkívül sok mindenért tud aggódni. Először is kezdte a kosztolással.

- Eszik valamit, mert Öcsi folyton eszik, de csak olyasmit, ami nem neki való. Úgy néztem anyura, mint egy sebzett szarvas.- Én olyat nem eszem, ami nem nekem való. - Például mit fogsz enni a tengeren? - kérdezte anyu.- Fagyit. Így legyen őszinte az ember.Anyu széttárta a karját: - Na tessék! Rögtön mondani kezdte, hogy milyen borzasztó veszedelmes a fagyi. Mert ugye – mondta

anyu -, ha egy rendes gyermek fagylaltozni akar, akkor vesz magának egy fagyit, és szépen megfontoltan nyaldossa. Gyönyörű kúpalakúra nyalja, nem siet, hanem bölcsen kiélvezi a fagylalt örömeit. De Öcsi... ő nem. Ő nekiesik a fagyinak, mint tigris a prédának, és egyetlen pillanat alatt szétmarcangolja, és egyetlen darabban lenyeli azt a jégkoloncot, úgyhogy megfekszi a gyomrát, mint egy jéghegy. De Öcsi - mármint én - folytatta anyu, nem elégszik meg egy fagylalttal. Megeszi, dehogy eszi, felhabzsolja a másodikat, aztán a harmadikat, úgy nyeli el, akár a cethal Jónást, és minél többet falt fel, annál többet kíván, míg egészen kihűl a gyomra, és végül az egész Öcsi kihűl.

Anyu olyan festőien magyarázta, hogy szinte éreztem, amint jégcsapok lógnak az orromról, az ujjam hegyéről. Zúzmarás minden hajamszála, valóságos hóember vagyok ott a tengerparti forró napsütésben.

Az édesanyai képzelet azonban még mindig nem fékezett. - Hiába rázza a fejét kedves Vilmos, úgyis tudom, hogy Öcsi betegre fagylaltozza magát. Közben anyu olyan szomorúan nézett reám, mintha máris elvesztette volna egyetlen

fiacskáját. - Rettenetes gyomorgörcsei lesznek, és nem tud majd semmi mást enni. Lefogy és

tönkremegy. Még én is összeborzongtam és elgondoltam, hogy egészen mostanáig nem sejtettem, hogy

milyen veszedelmes a fagylaltozás. Az ember nem is érti, hogy nem pusztult el mostanáig az ország fagylaltozó ifjúsága?

- Naponta csak két fagyit kap. Egyet délelőtt és egyet délután ígérte meg Vilmos atya, és közben bátorítóan felém vágott a szemével. Az én felügyeletem alatt fognak fagylaltozni. Vezényelek nekik: "Egy!" Erre nyalnak egyet. "Kettő!" Nyalnak még egyet... Nem lesz semmi baj.

- No és a gyümölcs? - aggódott tovább anyu. - De hiszen a tengerparton gyönyörű gyümölcsöt árulnak. - Éppen ez a baj. Öcsi nem tud majd ellenállni. Tavalyelőtt, mikor lent voltunk a tengeren,

egy ültében megevett három sárgadinnyét. Német turisták körülállták, és bámulták. Fogadásokat

76.

kötöttek, hogy vajon a harmadik dinnyét is fel tudja-e falni. Aztán mikor végzett vele, megtapogatták a hasát. Úgy feszült, mint egy dinnye, és fizettek Öcsinek még három fagyit.

- És azt is megettem! - Vágtam közbe büszkén. - Nem lett semmi bajom. Anyuval nem lehetett vitatkozni. Átadott egy listát Vilmos atyának, hogy milyen ételeket nem

szabad ennem a tengeren. Vilmos atya átvette, gondosan összehajtogatta az ívet, zsebre tette, aztán szépen idehaza

felejtette Kolozsváron. De hiszen úgyis az volt a fontos, hogy anyu megnyugodjék, abban a hitben éljen, hogy én a tengerparton krumplipürével és tejbegrízzel táplálkozom.

Ha ezek után azt hinné valaki, hogy anyu most már megnyugodott, az borzasztóan téved. A kosztolás csak első állomása volt aggodalmainak. Rögtön utána következett a víz. Vagyis a tenger. Gyanakodva nézett jövendő törzsfőnökünkre.

- Vilmos atya, maga nem fog vigyázni rájuk. Belefulladnak a tengerbe. - Lehetséges.- Hogyhogy lehetséges? Ezt maga ilyen nyugodt, hangon mondja? Ezek a gyerekek nem

tudnak vigyázni magukra. - Az már szent igaz. Belemásznak a vízbe, ahelyett, hogy engedelmesen a parton ülnének,

játszadoznának a homokban, és süttetnék magukat a nappal.- Az se jó... - aggódott új irányban anyu. - A túl sok napsütés is megárt. - Felöltözve jönnek a strandra. - Akkor túlságosan melegük lesz és hőgutát kapnak.- Akkor levetkeznek. - De akkor a napsütés lepörköli a bőrüket. - Akkor bemennek a vízbe. - Elsodorják őket a hullámok. Tudja jól: a hullámok befelé szívják az embert. Egyre beljebb

és beljebb és hiába kapálózik az áldozat, a hínár megfogja a lábát és lehúzza a mélybe. - ... és akkor nekem nem lesz kisfiam. Magához ölelt. - Ígérd meg édes kicsi fiam, hogy vigyázol magadra. Anyu ezt úgy mondta, hogy elfacsarodott a szívem és egész őszintén megígértem neki, hogy

vigyázok magamra és vigyázok Vilikére, folyton arra gondolok, hogy én vagyok anyukámnak az egyetlen fiacskája, és ha nekem valami bajom történnék, azt ő nem élné túl.

Akkor anyu a könnyein át mosolygott és megsimogatta a hajamat.- Jól van, kisfiam ... Hajrá! Ez azt jelentette, hogy elengedett. - Csak arra vigyázzanak - folytatta anyu -, amikor halat esznek, ne nyeljék le a szálkát. Ha

megakad a torkukon egy szálka, megfulladnak ... vége ... Vilmos atya mindent megígért, garantálta a testi és lelki épségünket, anyu úgy-ahogy meg is

nyugodott, csak apu csóválta a fejét. - Örült vagy! Vakmerő őrültség! Azt mondom neked Vilmos atya, inkább négy csörgőkígyót

vigyél magaddal, mint ezeket a betyárokat.- Kérlek, kérlek ... hol szerezzek ilyenkor tavasszal csörgőkígyót? Különben is

kikapcsolódásra vágyom. Úgy fogunk élni, mint a vademberek. - Látod - bólintott apu -, ebben az egyben tényleg biztos vagyok. Ők lesznek a vadak és te az

áldozat.Vilmos atya újra tömte a pipáját, és csak azután mondta, hogy "nono", majd apuhoz fordult:- Nem jössz te is velünk? - Még mit nem - felelte apu. - Ki vinne nektek kompótot a börtönbe? Vilmos pöffentett egyet a pipájából.- Börtönbe kerülünk? - Biztosan - felelte apu. - Nyilvános botrányokozásért.Ebben apunak majdnem igaza lett.Pindurka néni, a jó kis Vilike mamája egészen más álláspontra helyezkedett, mint anyu.

77.

- Menjetek... menjetek, Vilmos atya... legalább pihentetem addig az idegeimet. De azt előre megmondom, hogy nem fogom gondozni a házinyulaidat, a galambjaidat és a fehéregereidet.

Vilmos atya kiverte a pipáját, természetesen egy virágvázába. - De édes egyetlen Pindurkám, te nagyon jól tudod, hogy nincsenek fehéregereim. - Most nincsenek, de addig még lehetnek. - De hiszen a jövő hónapban már indulunk. - S egy hónap alatt te nem rendezhetsz be egérfarmot? - De ... - Na látod, hogy igazam van! - diadalmaskodott Pindurka néni.- Neked mindig igazad van, Pindur szívem. Szóval mehetünk.- Mi az hogy mehettek... Alig váram, hogy induljatok. Vilmos atya karon ragadta aput, és kimenekültek a szobából. Mi Vilikével a sarokban egymást öklöztük . örömünkben. - Tényleg elengeded őket? - kérdezte anyu Pindur nénit. - Nézd, ha nem engedem őket, akkor is elmennek. Így legalább azt hiszik, hogy én

parancsolok a házban. Nahát, hogy milyen ravasz ez a Pindur néni! Az alig kétméteres icipici István anyukáját küldöttségileg kerestük fel.- Ha Vilmos atyával mentek, akkor elengedem Istvánt. (Hm, úgy látszik nem ismeri eléggé

Vilmos atyát.) Mihályka mamája már nehezebb eset volt. A Mihályka mamája ugyanis orvosnő és roppant

határozott elvei vannak a nevelésről meg a sportról, a táplálkozásról és általában mindenről. Anikó néni ugyanis tudományosan neveli Mihálykát, úgyhogy a sok vitamintól folyton nyüzsög. Egyszer még hetest is kapott magaviseletből, mert verekedett az óra alatt. Mikor azzal védekezett, hogy ő nem tehet róla, a vitaminoktól van az egész, akkor az oszi még azt is mondta, hogy szemtelenkedik. Szóval Mihálykát tudományosan nevelik. De Vilmos atya még Anikó nénit is lehengerelte a táblázataival. Ő ugyanis a táblázatok nagymestere. Most is kitereget Anikó néni előtt egy hatalmas táblázatot. Mindenféle kockák voltak rajta, meg görbék. Különféle nagyságú pontok, csillagok meg nyilak, az a másfél méter hosszú papíros olyan volt, mintha éppen most bújt volna elő egy elektronikus számítógépből.

- Nézze, kedves Anikó ... ez itt a tervünk. Anikó néni mongolvágású szemében érdeklődés villant. - Nem egészen értem. Márpedig neki olyan volt a természete, hogyha valami nem volt előtte világos, azt azonnal

meg akarta érteni. (Nem úgy mint mi, akik nem értjük a fizikát,de nem is vagyunk kíváncsiak rá.) - Nem érti? Pedig roppant egyszerű. Ez tudományos nyaralás lesz - felelte Vilmos atya. Anikó néni felnézett az abrakadabrával meg krikszkrakszokkal telerajzolt papírlepedőből. A

tudományt azt nagyon tisztelte. Vilmos atya magyarázni kezdett: - Itt ezen a táblázaton, amint láthatja, tudományosan kiszámítottam, hogy a napsugár

mennyiségétől függően mennyi kalóriát kell fogyasztanunk, hogy szervezetünk háztartási egyensúlya ne billenjen fel. Azt hiszem, ez teljesen világos!

- Teljesen! Azt szeretem Vilmos atyában, hogy ilyen szövegeket tud kivágni. Igazán nem akarok vele

szemtelenkedni, mert Vilmos atya csodaember , de azt hiszem, néha még ő maga is elhiszi amit mond.

Csavaros ceruzája ide-oda röpködött a táblázat fölött. - Tetszik látni: ez itt, ez a sárga, ez a napsütés, ennek függvénye... itt ez a zöld, a

kalóriafogyasztás. Ez a kék vonal itt a fürdőzési program. Ezek a háromszögek az alvást jelzik. A csillagok a tisztálkodást, az elfogyasztott szappanmennyiség alapján.

Ijedten összebújtunk Vilikével. - Jézusmária... - suttogtam. - Vilmos atya azt akarja, hogy mosakodjunk a tengeren? Hát nem

78.

elég, hogy fürdünk? Vilike kacsintott.- Bízz apámban. Ekkor már Anikó néni is bízott. A tudományos táblázat egészen elbájolta őt. - Hát így igen... Így már mehet. Szegény Anikó néni, ha tudta volna, hogy ez a táblázat tulajdonképpen... hogy is fejezzem ki

magam? ... egy olyan általános táblázat volt. Ezt használta Vilmos atya valahányszor be akarta bizonyítani, hogy ő tudományos ember. A házinyulak nevelésénél ugyanez a táblázat szerepelt, és ezt használta a méheknél is. Mikor mi költözködtünk, ezt a táblázatot mutatta be apunak, mint költözködési tervet, és apu meg is nyugodott tőle. Mikor elhatározta, hogy három négyzetméteren szőlőt és salátát termeszt, akkor ugyanezzel a táblázattal szédítette meg Pindurka nénit is, pedig ő alaposan ismeri a Vilmos atya trükkjeit. El is hervadtak az összes palánták, csak a táblázat virult tovább, és bizonyította Vilmos atya szövegeivel körítve azt, amit ő éppen be akart beszélni az embereknek.

Ezek után most már tényleg a nyaralásunk leírása kellene következzék, de úgy érzem még vallomással tartozom, azzal, hogy tulajdonképpen miféle népek is vagyunk mi.

Tessék meghallgatni türelemmel.

Egy príma osztály

Nem mintha attól félnék, hogy valamelyik tanár - vagy éppen az oszi, akinek pedig irtó éles a szimatja - el találja olvasni ezeket a feljegyzéseimet, de meg akarom mondani, hogy én tulajdonképpen szeretem az iskolát. A mi osztályunkban mindig történik valami érdekes. Például a csirke-ügy.

Egy szép napon, vagyis hogy az igazat mondjam, egy csúf napon így szólt a tanci: - Gyerekek, jövő órára hozzátok föl a csirkecsontvázakat. Azzal becsukta az osztálykönyvet és kiment. Mi meg csak ültünk a padban, és nem

mozdultunk. Egymásra néztünk:- Neked van? - Nekem? ... Hogy volna! Senkinek se volt. Pedig az oszi egy hónappal ezelőtt kiadta házifeladatnak a csirkecsontváz

elkészítését. Másnap az egész osztályban, ahogy mondani szokás, mindenki nagykanállal evett, vagyis

csirkepecsenyét. A csontokat összegyűjtöttük a tányérokról, szódás vízben kifőztük, és nekiláttunk a

munkának. Az ember ugyebár azt gondolna, hogy mi sem könnyebb, mint egy csirkecsontvázat

összeállítani. Tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy mi sem nehezebb. Az ember, azt gondolná, hogy a csirke egy egyszerű élőlény: van egy feje, két lába, két

szárnya meg a gerince és kész. De ezt csak hiszi az ember. Egy ilyen csirkecsontváz annyi apró mütyürkéből áll, hogy amikor megnéztem az asztalra kiteregetett dirib-darabokat, káprázni kezdett a szemem. Itt van például ez a kicsi vacak. Ennek olyan formája van, mint egy agyonrágott és megkeményedett rágóguminak. Ez például hová kerüljön? A csirke nyakába vagy a lábába?

Megpróbáltam összerakni - nem ment. Aztán odajött Krisztinka, mondta, hogy szamár vagyok és ügyetlen, és együtt kezdtük összerakni a csontvázat. Ezen egy kicsit összevesztünk, mert ő a lábfej csontjait a csirke nyakába akarta beleilleszteni. Erre odajött anyu, és ő is segített. Anyu általában mindent elintéz, de ezt még ő sem tudta. És egyszerre csak észrevettük, hogy a csirkének már három lába van.

- Miért ne lehetne három lábú csirke? Az nagyon érdekes - mondta Kriszti. Erre bejött apu, összehajtogatta az újságját, és kijelentette: - Micsoda társaság! Még egy nyomorult csirkecsontvázzal se tudtok elbánni. Ejnye, ejnye...

No, menjetek innen.

79.

Vidáman és lelkesen látott neki a munkának, mint aki biztos abban, hogy egykettőre elintézi. Mi körbeültük, és némán csodáltuk. Ö azt mondta, hogy ettől lett ideges, és kizárólag mi vagyunk az okai, hogy kapkodni kezdett, és a papiros az összes kirakott csirke csontokkal együtt leesett a földre és a csontok szétgurultak. Mi mind a négyen a földön mászkáltunk, és kerestük annak az átkozott csirkének az átkozott csontjait.

Ekkor már mi is dühösek voltunk. De még sokkal dühösebbek lettünk akkor, amikor nekiláttunk összeragasztani a csontokat. Mert azok a nyomorult csontok semmiképpen sem akartak ragadni.

- No persze - mondta apu -, enyvet kell főzni. Főztünk. Az enyvfőzéstől olyan büdös lett a lakás, hogy ki kellett nyitni az összes ablakokat.

De még ettől sem ragadtak össze a csontok. Pedig mind a négyen nyolc kezünkkel szorongattuk az összeillesztett csontokat, amik semmiképpen sem akartak ragadni.

Aztán próbáltuk gumiarábikummal és lipinollal és mindenféle más ragasztókkal. de a csirkecsontokon egyik se fogott. Ekkor már ragadt minden, a párnák, a lámpák, a szőnyegek,a cipőnk, a függöny, a székek. Csak a csirkecsontok, azok nem ragadtak. Ekkor már borzasztóan idegesek voltunk. és szidtuk a szegény ártatlan csirke, csontvázát, mintha ő tehetne róla, hogy nem akar összeragadni.

Végül is apu káromkodott egy keveset és odament a telefonhoz, hogy feltárcsázza Vilmos atyát.

- Mondd, Vilmos atya, mivel lehet összeragasztani csirkecsontokat? - Jövök, Nagyfőnök!Jött is... Hozott magával enyvet, lipinolt, gumiarábikumot, szindetikont és még vagy hatféle

más ragasztót. Tartott nekünk egy röpke előadást a csirkecsontvázak preparálásáról. A régi egyiptomiakkal kezdte. Azok szerinte szakértők voltak ebben, beszélt a piramisokban talált csirkemúmiákról meg mindenféléről, ami csak eszébe jutott (és őneki folyton rengeteg mindenféle jut az eszébe). Aztán mesélt egy darabig valami ősi kínai ragasztószerekről, majd nekilátott kiválogatni a csontokat. Persze, ő is összekeverte a lábfejet a szárnyával, és amikor figyelmeztettük erre, akkor kijelentette, hogy készakarva cserélte, össze, mert látni akarta, hogy mi észrevesszük-e. Különben is ezek nem csirke csontjai, hanem házinyúlé.

Végül ő is ideges lett, mert a csirkecsontok neki sem ragadtak. Pedig közben arról tartott előadást, hogy az etruszkok mivel ragasztották össze a csirkék csontjait.

Az ember el se hinné, hogy már az etruszk iskolás gyermekeket is gyötörték a tanárok. (Lehet, hogy ezért halt ki az etruszk nép. Persze ezt csak gondolom, nem tudom biztosan.) Akkor én már nagyon álmos voltam, és elmentem lefeküdni. Az egész asztal telisdeteli volt csirkecsontokkal. Mintha nem egyetlen ártatlan pipit preparáltunk volna ki, hanem egy egész farmra való csirke csontjait gyűjtöttük volna össze. Most már a Vilmos atya bajusza, pipája és szemüvege is ragasztós volt.

Ő meg apu egyre hangosabban veszekedtek, hogy melyik csontnak hol a helye. Aztán én lefeküdtem, és csak másnap tudtam meg, hogy mikor már hangosan kiáltoztak, és anyu könyörgött, hogy hallgassanak, mert felverik a házat, akkor apu meg Vilmos atya összecsomagolták a csontokat és elmentek Quintusz bácsihoz, aki valóságos természetrajztanár. Ez este féltizenegykor történt.

- Drága barátaim - mosolygott fölényesen Quintusz bácsi -, ezt nem így kell csinálni. Át kell fúrni a csontokat, aztán mintegy gyöngysort vékony drótra fel kell fűzni szép sorjában. Apu és Vilmos atya elragadtatottan veregették a Quintusz bácsi vállát.

- Hiába, öreg Quintusz, meglátszik, hogy hol a szakértelem. Csak akkor hagyták abba a vállveregetést, amikor kiderült,hogy Quintusz bácsinak nincsen

vékony drótja. Vannak neki csiszolt kőbalta meg lepkegyűjteménye meg moszatjai és felfújható csónakja, de vékony drótja nincsen.

- Ha nincsen, akkor szerzünk! - harsogta Vilmos atya, aki ekkor már nagyon mérges volt, és levágott a falról egy villanydrótot és kibontotta.

Aztán fúrni kezdték a csontokat. Látszólag ez is roppant egyszerű ügy; egészen addig, amíg hozzá nem fog az ember. Aztán kiderül, hogy roppant nehéz. Apuék időnként belefúrtak a saját

80.

hüvelykujjukba, de ezzel sem törődtek, mert ekkor már nagyon sok teát ittak, és egész addig itták a teát, amíg el nem fogyott az az üveg rum, amit magukkal vittek Quintusz bácsihoz. Ekkor Vilmos atya már olyan jó hangulatban volt, hogy azt mondta, igyák le a spirituszt az üvegekben eltett gyíkokról. (De ezt Quintusz bácsi nem engedte.)

Erre aztán gyorsan felfűzték a csontokat találomra úgy, ahogy jött. Közben énekelgettek egy kicsit, mert jókedvük kerekedett, és Vilmos atya kijelentette,hogy

már egy cseppet sem haragszik a csirkére. Hajnali fél háromra elkészült a csontváz. Egy kicsit kajla volt a nyaka, az egyik lába rövidebb

a másiknál, mert apuék közben elvesztettek néhány csontocskát, de azért mégiscsak megvolt a csirke, úgy hogy lelkes kiáltozásokkal és hálálkodva búcsúztak el Quintusztól.

Apu mesélte, hogy mikor az éjszakai ködben hazafelé jöttek Vilmos atyával, összetalálkoztak egy részeggel. Amint meglátta őket a csirkecsontvázzal, belekapaszkodott egy villanyfába és sírni kezdett.

Másnap felvittem a csontvázat az iskolába. Persze én voltam az egyetlen. A tanci letette maga elé a tanári asztalra, és hosszan-hosszan

nézte. - Érdekes - mondta aztán. - Mi ez? - Csirkecsontváz - mondtam bizonytalanul. A tanci láthatóan elcsodálkozott. Azt hittem, törpe púposteve. Ami azt illeti, valami igaza volt a tancinak, a csirkém tényleg hasonlított egy kicsit a tevére. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett iskolánk igazgatója kíséretében Quintusz bácsi,

aki tanfelügyelő volt, és ellenőriznie kellett az iskolánkban a természetrajzoktatást.A tanci intett a szemével, hogy tűnjek el, és még egyet intett a szemöldökével, ami - szerinte -

azt jelentette, hogy tüntessem el a púpostevét is. De én pucoltam, és elbújtam az icipici István háta mögött. Erre a tanci a csontváz elé állt, hogy eltakarja. De az igazgató bácsi már a háta mögé került, és mikor meglátta a csontvázat, levette a szemüvegét, és feltett egy még erősebbet. Egészen közel hajolt a csirkecsontvázhoz, és a mutatóujjával megérintette, mire a drótra fűzött csirke összerázkódott. Az igazgató bácsi visszakapta az ujját.

- Nézze kolléga ... milyen érdekes - fordult Quintuszhoz, majd megkérdezte a tancit: - Őslénytannal foglalkoznak?

A tanci motyogott valamit, amit egyformán lehetett nemnek és igennek is érteni. Quintusz bácsi közelebb lépett, odahajolt, mintha elvörösödött volna, aztán körülnézett az

osztályban. Akárhogy is ·bújtam az icipici István háta mögé, azonnal fölfedezett, és megvillant a szemüvege.

- Csirkecsontváz... - mondta aztán az igazgató bácsi felé fordulva. - Hm. Egészen jól sikerült, már úgy értem ahhoz viszonyítva ugyebár ...

Hogy mihez akarta viszonyítani, sosem derült ki, mert az órájára pillantott, és kijelentette, hogy menjenek át egy másik osztályba.

Mi felálltunk, kimentek, mi leültünk, és a tanci is leroskadt. Még mindig nem tudta levenni a szemét a csirkeszörnyetegről.

- Gyerekek ... - mondta aztán halkan -, inkább ne készítsétek el a csontvázakat, de ezt... ezt megőrzöm az iskola múzeuma számára.

Hallgatott egy darabig, ingatta a fejét. Valószínűleg azon töprengett miről ismerte fel a csirkét Quintusz bácsi.

Hiába a tudós, az tudós. Így ért véget az osztályban a csirkecsontváz ragasztási kampány. A dolgozatírásokig egészen

kellemesen teltek a napjaink. Persze még kellemesebb is lehetett volna, ha nincsenek feleltetések. Mert amint mondtam, a mi osztályunk egy príma osztály. Csodásan szórakoznánk, ha nem kellene az órák alatt aránylag csöndben ülni és nem volnának dolgozatok meg feleltetés.

Igazán itt az ideje, hogy föltalálják a tanítás nélküli iskolát. Annyi mindent föltaláltak már: rakétákat meg számítógépeket meg a televíziót, csak éppen ezt az egyet ne lehetne feltalálni?

Pedig azt hiszem nagyon népszerű volna a tanulók körében. Minden reggel bejönnénk az

81.

iskolába (nem nyolcra persze, mert az túl korán van, hanem úgy fél tízre), és itt töltenőnk az időnket egészen délig. A tanárok lenn ülnének a tanáriban, feketekávéznának, cigarettáznának, beszélgetnének, mi meg az osztályban csinálnánk a magunkét. Ők nem bántanának minket, és mi sem zavarnók őket, s év végén kiadnák az érettségi bizonyítványt.

Minden óra közt tartanánk egy-egy harmincperces szünetet. Mi fiúk fociznánk, a lányok meg összebújnának, suttognának meg vihognának, mert ők ugye folyton vihognak. Mikor az ember megkérdi tőlük, hogy most éppen min kacagnak, akkor összenéznek. és még hangosabban kezdenek vihogni. Hiába, ilyenek a lányok, nem lehet rajtuk segíteni.

Szóval egy ilyen iskolát kellene végre megszervezni. Van füstnélküli lőpor, legyen végre tanulás nélküli iskola is. De persze sohasem lesz. Legfeljebb ha Vilmos atya veszi kezébe a szervezést. Mert ö még ezt is meg tudná csinálni. Sőt, még arról is meggyőzné a szülőket, hogy ez a legnagyszerűbb módszer arra, hogy mindent megtanuljunk. Úgy megmagyarázná, hogy a szülők el is hinnék neki; és boldogan adnák a gyerekeket a tanításmentes iskolába.

Sajnos semmi sem lesz ebből a gyönyörű álomból, mert Vilmos atya mással foglalkozik. Mint azt már többször említettem, a nyaralásunkat intézi. A szülőket lehengerelte, anyu ellenállását megtörte, és most összehívott bennünket, a "csőcseléket", ahogy nevezte, vagyis hogy felsoroljam: a jó kis Vilikét, a fiát (aki rémesen elvetemült), az icipici Istvánt (aki majdnem kétméteres), a mindig mosolygó Mihálykát (aki tele van pumpálva vitaminnal) meg engem Öcsit.

Vilmos atya leült az asztalfőre, és összekulcsolta a kezét: - Vészesen közeledik a vakáció. No csak ne vigyorogjatok. Az idei nyáron kijárjátok az élet

iskoláját. Jösztök velem a tengerre. Ne üvöltsetek banditák, úgyis hiába, nem süketülök meg, vattát dugtam a fülembe, mert előre tudtam, hogy bömbölni fogtok. Majd akkor ordítsatok, amikor megérzitek acélos kezem szorítását. Már úgy értem persze jelképesen. Vagyis, vegyétek tudomásul, hogy nálunk vasfegyelem lesz. Megértettétek?

- Meeg… - üvöltöttünk kórusban és nagyon lelkesen, mert egy cseppet sem féltünk Vilmos atyától.

- Ez azt jelenti - folytatta Vilmos atya komor arckifejezéssel -, hogy amikor felhúzom a bal szemöldökömet, akkor haragszom, és abban a pillanatban eltűnjetek a szemem elől, tűzrevaló csirkefogók... Most hová rohantok?

- De Vilmos atya - mondta az alig kétméteres icipici István -, fel tetszett húzni a bal szemöldökét.

- Ez csak próbagyakorlat volt. Ha viszont a jobb szemöldökömet rántom fel, ez azt jelenti, hogy fontos parancsokat adok ki és álljon mindenki vigyázzba.

- Vilmos atya is a szemöldökével igazgatja a világot éppen úgy, mint a villámokat szóró Zeusz - szólalt meg áhítatosan Mihály, de olyan áhítatos volt a képe, hogy lefogadnám akármibe, hogy tulajdonképpen szemtelenkedett.

Vilmos atya azonban ezt nem vette észre, és atyailag megveregette a mindig mosolygó Mihályka vállát.

- Látom, megértjük egymást. Tehát bal szemöldök: reszkessetek! Jobb szemöldök: vigyázz, parancsra kész!

Meg kell mondanom most utólag, hogy Vilmos atya egész nyaralásunk alatt egyetlenegyszer sem rángatta a szemöldökét, illetve egyszer mégis, de azért, mert homok került a szemébe.

- Tehát vasfegyelem, - folytatta előadását Vilmos atya -, ez lesz minálunk, és aki nem engedelmeskedik ...

- azt belefojtjuk a tengerbe - kottyantotta közbe Vilike. - Kikötjük egy cölöphöz a partra, hogy süljön pirosra - vérszomjaskodott István. - Nem, nem ... - rázta a fejét Vilmos atya. - Az naponta megold tizenöt számtanpéldát. Elsápadtunk. Csak most láttuk, hogy Vilmos atyával nem lehet kukoricázni. Számtanpéldát a nyaralás alatt egyet sem oldottunk meg, vagy azért mert hátborzongatóan jók

voltunk, vagy azért, mert Vilmos atya erről is megfeledkezett éppen úgy, mint a szemöldökrángatásról. De ez nem is csoda, hiszen rengeteg dolga volta beszerzés megszervezésével. Pedig minden a legegyszerűbben indult.

82.

- Az élet iskoláját járjátok ki fiaim. Semmit sem viszünk magunkkal.- De Vilmos atya! - szörnyülködött Anikó néni, aki szintén megjelent a tanácskozáson. - Fogkefe a mellényzsebben! Ez lesz a jelszavunk.- De azt nem lehet. - Egy ilyen harcedzett bandának, mint a miénk, mindent lehet. Igaz, fiúk? - Igaz! - zúgtuk rá lelkesen. - Egyetlen fogkefével átvágjuk magunkat az országon. Nem, kedves hölgyeim, mi nem

fogunk hatalmas kofferekkel és dagadó hátizsákok alatt izzadni Kolozsvártól Konstancáig. - Úgy van! - bömbölte a kórus. - Zsebre dugott kézzel, fütyörészve sétálgatunk. A jelszó... - Fogkefe a mellényzsebben! - vágtuk rá. - A harisnyánkat kimossuk, különben is mezítláb járunk egész idő alatt. Nemzeti viseletünk a

fürdőnadrág lesz, mindenki hoz egy zsebkendőt, törülköző... nem, az nem kell, a napsütésben szárítkozunk.

- Szappan? - kérdezte anyu. - Majd ott veszünk... - felelte Vilmos atya, és közben biztatóan felénk kacsintott. (Vagy csak

ideiglenesen rángatózott a szeme?) Mi mindenesetre úgy értettük, hogy nem kell félni, mosakodás nem lesz.

- És az ennivaló? Azt nem visznek magukkal? Avagy a fogkeféjüket fogják megenni? Ezt persze anyu kérdezte, akinek borzasztóan erős érzéke van a gyakorlati dolgok iránt. - Enni... ennivaló?... Vilmos atya mintha zavarba jött volna, mert ő ahogy apu szokta mondani, mindenre gondol,

csak a legfontosabb dolgokra nem. De máris magához tért a váratlan támadástól. - Ennivalót azt persze viszünk. De ez olyan természetes, hogy meg sem említettem. - De ha ennivalót visznek, akkor nem fütyörészhetnek zsebre dugott kézzel - akadékoskodott

anyu. - Ez ugyebár amolyan költői kifejezése lelki gondtalanságunknak. Természetesen viszünk egy

hátizsákot. Egy kicsi hátizsákot. Majd felváltva cipeljük. - Kis hátizsák? - bámult rá Vilmos atyára Pindur néni. - Ezt te komolyan mondod, atyus?

Ennek a csőcseléknek akarsz te egy kis hátizsákban elegendő elemózsiát csomagolni? Talán mondanád inkább, hogy kibérelsz egy külön tehervagont, és abban szállítjátok az ennivalót. Mert ahogy én az ő étvágyukat ismerem ...

- No jó, jó, Pindurkám... hát akkor, rendben van ... viszünk egy nagy hátizsákot. - Kettőt! - szóltam közbe, mert arra gondoltam, hogy milyen hosszú az út Kolozsvártól

Konstancáig - s az ember a vonaton állandóan megéhezik. Én legalábbis egyfolytában éhes vagyok. - Én nem - mosolygott ártatlanul Mihályka -, én sohasem vagyok éhes, de amikor meglátom

az ételt, rögtön kedvem támad, hogy megkóstoljam. Csipegetni kezdek. - ... és addig csipegetsz, amíg egy morzsányi étel sem marad - folytatta a jó kis Vilike. -

Tudjuk. Olyan étvágyad van, mint egy madárnak. - Igen, mint egy keselyűnek - sütötte el az ócska viccet István. De a jó vicc akkor is jó, ha

ócska. Nagyot nevettünk tehát keselyű Mihályon, és nyomban elhatároztuk, hogy nem két, hanem három hátizsák ennivalót viszünk.

Utólag kiderült, hogy ez nagyon okos elhatározás volt, mert így útközben csak Bukarestben kellett két veknit, egy tábla vajat és sajtot vásárolnunk. Meg öt tábla csokoládét persze.

Miután a három hátizsákban megállapodtunk, lassan-lassacskán tovább omladozott Vilmos atya gyönyörű terve a fogkefés utazásról. Az icipici István ugyanis születésnapjára kapott egy felfújható gumiágyat.

Persze azonnal felfújtuk illetve felfújási versenyt rendeztünk, hogy ki fújja fel hamarább. Vilike a nagy erőlködéstől, hogy ő nyerje meg a versenyt, olyan bíborlila lett, mint az alkonyat. Meg is nyerte, de utána egy félóráig pihegett, mint egy eltaposott kecskebéka, és mi közben vízzel fröcsköltük. De végül mégis magához tért, mert nagyon szívós a természete, csak még egy órán át kancsalított az erőlködéstől.

83.

Ekkor bejött a szobába Bogárka (ez a jó kis Vilike nénje), és kijelentette, hogy egytől egyig őrültek vagyunk és olyan közveszélyesek, hogy mindegyikünkre táblát kellene szerelni, mint a magasfeszültségű vezetékre, hogy

VIGYÁZAT, ÉLETVESZÉLY!!!

De aztán szerencsére elment, és mi tovább szórakoztunk a felfújt gumimatraccal. Fejest ugráltunk reá (mintha víz volna) először a székről, aztán az asztalról, és már éppen azon gondolkoztunk, hogy a szekrény tetejéről ugráljunk. mert ekkor a matrac már a tenger hullámait képviselte a játékban.

...ekkor, éppen az icipici István ugrott - és nagyot koppant a padlón. Ugyanis az alig kétméteres Istvánka a maga hetven kilójával szétpukkasztotta a matracot. Ott hevert a földön véget nem érő kezével és lábával, és most már őt kellett vízzel fröcskölni és nem a jó kis Vilikét. Szerencsére ő is magához tért, mert neki is nagyon szívós a természete, és nem is kancsalított, csak egy nagy kékespiros búb maradt a feje tetején. De ezt alig lehetett észrevenni, mert eltakarta a haja. Ekkor már láttuk, hogy milyen remekül lehet szórakozni a felfújható gumimatraccal és elkezdtünk odahaza kunyerálni meg siránkozni, hogy nekünk is kell a nyaraláshoz gumimatrac.

- Nincs pénz, különben sincs benne a költségvetésünkben - felelte komoran apu. De ő mindig mindenre ezt feleli. Egyébként nem az volt a fontos, amit ő mond, hanem amit anyu.

Tehát anyu felé fordultam, és úgy néztem reá, mint egy boci. Mert én úgy is tudok nézni, ha nagyon erőlködöm, és nincsenek a közelben Mihályka meg icipici István, mert ők azonnal röhögni kezdenek, amikor én ártatlankodom. De most csak mi hárman voltunk, apu (aki ebben az ügyben nem számít, mert őneki csak a pénzt kell adnia), anyu, akitől a döntés függött, meg én.

- Hallod, Öcsikém, mit mond apu. Nincs pénzünk - mondta szelíden anyu. - Tudom, édesanyám. Nem is mondom, hogy vegyünk felfújható matracot, csak szerettem

volna, hogy ti nyugodtak legyetek. - Azért szeretnél gumimatracot, hogy mi nyugodtak legyünk. Ó, a nagy lélek ... - mondta

gúnyosan apu. - Nem értelek egészen - szólt közbe anyu szemrehányó pillantást vetve apura, hogy miért

gúnyolódik egy olyan érzékeny lelkű kisfiúval, mint én. - Miért lennénk mi nyugodtabbak, ha neked gumimatracod volna?

- Azért édesanyám - feleltem annyira szelíden, amennyire csak kitelt tőlem -, mert ha volna gumimatracom, akkor ha vízbe mennék, mindig belekapaszkodnék a gumimatracba. Az fenntartana a víz felszínén, mint egy mentőöv, és semmiképpen nem fulladhatnék bele a tengerbe.

Persze tudom én jól, hogy borzasztó nagy arcátlanság, mikor egy gyermek szülei legszentebb érzelmeire hivatkozik. De olyan nagyon szerettem volna azt a matracot.

Anyu csak egyetlen villámszerű pillantást vetett apu felé, de az aztán úgy szikrázott, hogy egy félméteres ólomlemezt is keresztülütött volna.

- Vedd a kabátodat! - mondta aztán határozott hangon apunak -, és elmentek megveszitek a gumimatracot.

Persze Vilike és Mihályka is kisírták a gumiágyat. Majd éppen ők nem sírják ki. Sőt, Vilmos atya rögtön kettőt vásárolt, Pindur néni kétségbeesésére.

- Miért? - védekezett az atya. - Csak Vilikének szabad játszani, nekem nem? Szóval a "fogkefe-jelszó" egyre halkult, most már három hátizsák mellé volt öt felfújható

gumimatracunk is. Aztán kiderült, hogy Mihálykának feltétlenül el kell hoznia a táskarádióját. - Világos! - döntött Vilmos atya. - Táskarádió nélkül nincs élet. Ha nincs táskarádiónk, mivel

bosszantjuk halálra a szomszédjainkat? Elvégre reggeltől éjfélig mi sem bírjuk az üvöltözést és kurjongatást. Elfáradunk, berekedünk, és az ugye mégsem lehetséges, hogy elcsendesedjék a tengerpart. Olyankor, mikor már nem bírjuk szusszal, bekapcsoljuk a táskarádiót. Teljes hangerővel persze. Elűzzük a szomszédokat. S mikor elmenekültek, akkor kikapcsoljuk a készüléket.

- Nem kell kikapcsolni - szólt közbe Istvánka. - A Mihályka készüléke saját magától is elhallgat. Ez olyan táskarádió, amely csak akkor szól, amikor akar.

84.

- És mikor akar? - érdeklődött Vilmos atya. - Soha. - Nem igaz! Tegnap is szólt - védte a rádióját Mihályka, és most kivételesen nem mosolygott. - Azt a tegnapot ne emlegesd. - Azt ne is... A Mihályka rádiója miatt kapott szekundát fizikából az osztály. Pedig az óra igazán úgy

kezdődött, hogy csupa vidámság és napsütés lesz. A fizikatanci jókedvűen jött be az osztályba. Ki sem nyitotta a katalógust, hanem bejelentette, hogy új leckét veszünk. Erre mi mindnyájan meg... nyugodtunk. A tanci éppen valami képleteket írt a táblára, és mi szép csendben másoltuk a füzetbe. Olyan csönd volt, hogy a Cinó öreg karórájának a tiktakját is meg lehetett hallani. Ekkor robbant a bomba. Illetve nem is bomba volt, hanem a rádió. Mihályka rádiója szólalt meg bömbölve.

A tanci kezében megállt a kréta, nekünk pedig a szívverésünk állt meg. Megőrült ez a Mihály? A rádió azt bömbölte, hogy "Sárika egy kicsikét butácska". De olyan elvetemedett pincehangon, hogy a tanci kezében kettétört a kréta. - Mi ez? - Tá… táskarádió - állt fel haloványan Mihály, mert eszébe jutott, hogy a fizikatancit

Saroltának hívják.- Hogy merted megindítani? - Én nem… tanárnő kérem... - Magától szólalt meg? - Magától. Bizonyisten... - Szegény Mihály majdnem sírt. - Hallgattasd el! - Igenis. Mihályka idegesen nyomkodni meg csavarni kezdte a készüléket, de ebben a pillanatban a

rádióban vagy valamiféle gonosz lélek lakozott, vagy pedig ha elvetjük ezt a lehetőséget, akkor azt kell feltételeznünk, hogy a készülék félreértette a csavargatást, és azt képzelte, hogy Mihály nincs megelégedve a zenebonával. Tehát rákapcsolt. Ha eddig zengett, akkor most már harsogott.

A tanci begerjedt.- Zárd le azonnal! De a rádió addigra már megvadult. Nyilván úgy képzelte, azt várják tő1e, vágja ki a rezet, és

minél dühösebben nyomogatta Mihály a gombokat, annál nagyobb lármát csapott. Most egyszerre két állomás szólt. A dzsesszzenekar tovább bömbölte, hogy "Sárika egy kicsikét butácska", és ugyanakkor egy katonazenekar is szólt, mindenféle üstdobok és cintányérok s mély hangon recsegő öblös rézfúvók.

Igazán borzasztó volt. Mihály úgy harcolt azzal az átkozott táskarádióval, mint Szent György lovag a sárkánnyal. Közben a tanci lett egyre sárkányabb. Nem tudom: a Sárikától vagy a cintányéroktól? Ismét rákiabált Mihályra, de már nem lehetett megérteni mit.

Én réges-rég ismerem Mihálykának a táskarádióját. Tényleg a legritkább esetben szokott megszólalni, akkor is csak cérnavékony hangon, s mindenféle sercegések és recsegések közt susog. Muzsikát a legritkább esetben lehet rajta hallani.

Mihály később becsületszavát adta, hogy hozzá sem ért a készülékhez. Azért hozta csak magával az iskolába, hogy órák után beadja a javítóba, mert a készülék már hetek óta nem is sercegett.

- Lehet, hogy véletlenül meglöktem a térdemmel, de máskor ököllel serkenthettem, kalapáccsal ütögethettem, srófhúzóval csavargathattam, akkor se nyikkant meg.

Most aztán egyszerre mindent bepótolt. Mihályka főtt rák képpel és izzadva birkózott az elhallgatni nem akaró rádióval.

"Sárika egy kicsikét butácska ... " Legalább ezt az átkozott slágert hagyná abba. Borzasztó volt. Mihály már a pad széléhez ütögette. Erre megszólalt rádióban egy férfi és egy

női hang a Sárika meg a cintányér mellé. Valami színdarab lehetett, mert irtózatosan veszekedtek azt hiszem olaszul.

85.

Mihály végül odacsapta a földhöz, mire a rádió reccsent egyet a veszekedés meg a cintányér elhallgatott, viszont annál diadalmasabban zengett a nóta a butácska Sárikáról.

Sárika tanci nem szólt semmit, de a szemében olyan fény lobogott, hogy valamennyien lekushadtunk .a padra. Úgy is mondhatnám, hogy jeges szél süvített az osztály fölött.

Mihály odarúgott a rádióhoz, az nyekergett még egy Sárikát, aztán elhallgatott. Valamennyien a padok közt heverő szörnyetegre néztünk. Mit lehessen tudni... De nem,

megdöglött. Nem szólalt meg újból. Bezzeg megszólalt a tanci. Méghozzá vészjósló nyugalommal:- E kellemes zenei betét után halljuk a mai leckét. Ami ezután következett, arra csak akkor szoktam visszaemlékezni, amikor túl sok

túrósgaluskát vacsorázom, és hörögve felébredek a lidércnyomástól, hogy Sárika tanci feleltet. A mohácsi vész az semmi ahhoz a vérengzéshez képest, ami aznap fizikából végbement. Csak

úgy süvítettek a szekundák. Óra után meg akartuk verni Mihályt, de ő könnyekkel a szemében becsületszavára

megesküdött, hogy hozzá se nyúlt a rádióhoz. Ezt a híres táskarádiót akarta magával hozni Mihályka. - Jöhet! Legfeljebb elriasztjuk vele a cápákat -, mondta Vilmos atya, miután végighallgatta a

rádió rémtörténetét. - Ha Mihály hozza a táskarádiót, akkor én hozom a gitáromat - szóltam én. - Nagyszerű! - csapta össze a kezét Vilmos atya. - Te tudsz gitározni? - Tulajdonképpen még nem tudok, mert idehaza nem engednek gyakorolni. Apu azonnal

ideges lesz, amikor előveszem a szekrényből (nem őt, hanem a gitárt), és kijelenti, ő nem bánja ha gyakorolok, nagyon helyes, csak játsszam, de ne most, mert neki ma nagyon megerőltető napja volt.

Szóval sohasem lehet gyakorolni, mert apunak folyton nehéz napjai vannak. Fölmentem a padlásra, hogy ott gyakoroljak, de nem tudom miért alig csaptam bele a húrokba

a környékről mind odagyűltek a macskák. Rájuk kiáltottam: - Sicc! Kacc innen! - De a macskák nem mozdultak, hanem leguggoltak körbe. Én ültem a

gerendán, a macskák körülöttem, s csak egyet, pendítettem a gitáron, máris éktelenül nyávogni kezdtek.

Kriszti szerint zenei képességgel megáldott kandúrok voltak, és nekik is megerőltető napjuk volt, mint apunak, és az ő idegeik is teljesen tönkrementek.

- De ha nem mentek tönkre eddig, akkor most mennek, amikor te gitározol. Annyi biztos, hogy a macskák állandó ügyeletet tartottak a padláson, és valahányszor

föllopóztam, hogy gyakoroljak egy kicsit, máris megjelent legalább egy tucat macska, és folyton belenyivákoltak, a játékomba.

Az icipici István, akinek rengeteg esze van, azt mondta, hogy szervezzünk macskazenekart. Na hát ezt az én híres gitáromat is magunkkal visszük a tengerre. Ha már cipelünk három

hátizsákot, öt felcsavart gumimatracot, táskarádiót, akkor miért ne vihetnénk gitárt is? Nem is volt kifogása senkinek sem. - Elvégre macskák akadnak a tengerparton is - jegyezte meg Kriszti, és úgy képzelte, hogy

most nagyon szellemes. Én azonban megvetően hallgattam. Csak nem fogok vitatkozni egy leánnyal?

Bika a bácsi palotája

Vilmos atya gyönyörű terve, hogy egyetlen fogkefével a mellényzsebben végig fütyörésszük az országot, tehát összeomlott. De ő maga, mármint Vilmos atya, nem omlott össze.

Figyelmeztetően magasba görbítette mutatóujját: - Látjátok gyermekeim... megmondtam, hogy kijárjátok velem az élet iskoláját. Rózsaszínű

terveket szőttünk a fogkeféről, s lám verejtékezve, szuszogva cipeljük az élet terheit. Iszonyú meleg volt, mire megérkeztünk, és rögtön ettünk egy-egy nagy fagyit. Utána

86.

megállapítottuk, hogy a tenger még megvan, ugyanúgy hullámzik, mint tavaly, a sirályok is a régiek és a hajók is úgy füstölögnek a kikötőben, mint tavaly és tavalyelőtt. Ettől megnyugodtunk, és ettünk még egy-egy fagyit. Aztán felültünk az autóbuszra, hogy kimenjünk a halászfaluba, ahol lakni fogunk. Útközben az autóbuszon nem történt semmi különös, csak sajnos az emberek nem szeretik a szépet.

Például a zenét. Ezt onnan tudom, hogy amikor elkezdtem gitározni és énekelni, mert jókedvem kerekedett a

tengertől meg a rengeteg virágtól, a napsütéstől, a gyönyörű villáktól meg attól, hogy itt a tengerparton minden öt lépésre van egy fagylaltozó, szóval amikor énekelni kezdtem, akkor egyszerre csak a sofőr bácsi fékezett, és azt mondta, hogy amikor ilyen rémes zörejeket hall, nem tud vezetni. Mert - azt mondta - mindig azt gondolja, hogy valami el van romolva a motorban, és ilyenkor ideges lesz, és aki ideges az nem tud vezetni.

Eleinte nem tudtam mire érti, de aztán az utasok és főleg icipici István meg Vilike megmagyarázták, hogy az én gitározásomat nevezte zörejnek. Mondtam, hogy a macskáknak nagyon tetszik az én gitározásom, de a sofőr bácsi azt felelte; ő nem kandúr és vagy elteszem a gitárt, vagy szálljak le azonnal. Így aztán kénytelen voltam abbahagyni a muzsikálást.

Vilmos atya elöl ült, és megbeszélte a kalauzzal, hol kell nekünk leszállni, hogy eljussunk a halászfaluba.

- Itt vágjanak keresztül a barackültetvény mellett, egyenesen mindig csak előre, míg eljutnak a faluba.

Mi leszálltunk és az autóbusz elindult. Mi utána szaladtunk és üvöltöttünk és a kezünkkel hadonásztunk, ugyanis odafent felejtettük a gitáromat. A sofőr bácsi mászott hátra az utasok lábán keresztül és leadta nekünk a gitárt. Még azt is mondta, hogyha észreveszi személyesen hozta volna el, mert ha meglátja ezt a gitárt, idegességében rögtön remegni kezd a keze.

Aztán elindultunk a barackültetvény mellett, és Vilmos atya már a második percben adott egy óriási pofont a jó kis Vilikének, mert a drótkerítésről kellett őt leszedni.

- Barackot akarok enni! - üvöltötte a jó kis Vilike. - Majd veszünk a gyümölcsüzletben. - De én ezt a barackot akarom - bömbölt tovább Vilike. - Ezt nem lehet. Egyrészt mert ez lopás lenne, és lopni bűn, másrészt mert még teljesen zöld,

és megfájdulna tőle a hasad. Utánam, csőcselék! Énekeljünk! - indítványozta Vilmos atya. Rögtön ajánlottam, hogy gitározni fogok. Ő azonban azt felelte, inkább vigyem a hátizsákot. - Ha mindenáron gitározni akarsz - mondta Istvánka -, akkor majd leszerződtetünk a

gyümölcsösbe madárijesztőnek. Te gitározol és a madarak rémülten elrepülnek.Ezt csak azért írtam le, hogy lássák, gyakran még az ember legjobb barátai is milyen

igazságtalanok. Én örömet akartam szerezni meg művészi élvezetet, s ők csúfolkodtak velem. Végül nem volt más választásom, fölvettem a hátizsákot, (persze a legnehezebbet hagyták

nekem), és elindultam a többiek nyomában. Irtózatosan meleg volt. Először levetettük az inget, aztán a szandált. Hátizsákkal megrakodva,

fejünkön a Konstancán vásárolt szalmakalappal végre bevonultunk a faluba, hogy megkeressük Bika bácsit, az öreg halászt.

Meg is találtuk elég hamar. Messziről látszott, hogy Bika bácsi csuda remek ember. Ezt már a házáról lehetett tudni. Nagyon szeretném leírni, hogy milyen az a ház, de nem tudom, sikerül-e. Tessék elképzelni, hogy egyszer réges-régen valaki, biztosan még a Bika bácsi nagypapája, aki szintén halász volt, levert egy cölöpöt. Jó nagyot, vastagot, görcsöset. Aztán gondolt egyet, nádból meg fűzfavesszőből sövénykerítést font köréje, és odabenn tartotta a kecskéit meg a tyúkjait. Aztán megint valamivel később, úgy tíz-húsz év múlva valakinek - a legöregebb Bika bácsi fiának, a mostani Bika bácsi papájának eszébe jutott, hogy abból a karámból házat is lehetne építeni. Kiterelgette tehát a kecskéket meg a tyúkokat, kitapasztotta ügyesen, ledöngölte a padlót agyaggal és a tetejét befedte náddal. Vágott reá egy gyönyörű kis ablakot, és készen volt a ház.

Aztán később, mikor megszületett a kisfia, a mostani Bika bácsi és még nyolc testvére, a többi

87.

kis Bika, akkor persze szűknek bizonyult a ház. Szerzett tehát valahonnan bádogot és épített melléje egy kalyibát, aztán meg uszadék fából meg mit tudom miből még egy szobát. Ez olyan hosszú és keskeny volt, mint egy kolbász. Annak a végébe kerekített még egy szobát, és abban laktak és nőttek fel a kis Bikák, amíg szerteszét széledtek az országban, és nem maradt itthon csak az a Bika bácsi, akihez mi jöttünk lakni.

Közben azonban ez a Bika bácsi, mivel nem volt semmi féle fantáziája, épített magának egy egészen közönséges és unalmas házat, rendes cseréptetővel meg üvegablakokkal, rádióval meg az összes unalmas vacakokkal. A vesszőből font meg bádogból kalapált gyönyörű régi ház a kolbászformájú szobával üresen maradt. Illetve Bika bácsi visszatelepítette a kecskéket meg a tyúkokat. Ugyanazoknak a kecskéknek és tyúkoknak az ük-ükunokáit, akik már laktak itt egyszer. Mindez teljesen rendben volt egészen addig, amíg el nem jöttek a mi tengerpartunkra is a külföldiek. Akkor még nem épültek fel az óriási szállodák, vendéglők és fagylaltozók.

A külföldiek, akkora autókban mint egy-egy fürdőszoba, végigszáguldottak a tengerparton és mindenféle érdekességeket kerestek. Így akadt rá valaki a Bika bácsi csodálatos kecskeóljára is. Rögtön lefényképezte Bika bácsival, aki büszkén odaállt eléje.

Másnap aztán az az autós visszajött négy más autóssal, és azok is fényképeztek, sőt még filmet is készítettek, és mindenféle bolondságot kérdeztek Bika bácsitól.

Azontúl mindennap jött nyolc-tíz autós, de később gyalog is jöttek, és mindenki álmélkodott és csodálkozott, hogy milyen érdekes régi ház.

Egészen addig mondták, amíg Bika bácsi is elhitte, és kikergette a csirkéket meg a kecskéket, éppen úgy, mint a nagypapája csinálta, és betapasztotta és lemeszelte a falakat, és ledöngölte a padlót. Az idegenek bemásztak a hosszú, alacsony folyosón keresztül és mondták, hogy fantasztikus, és borravalót adtak Bika bácsinak, hogy megnézhették az épületet. Még hálálkodtak is, és azt mondták, ez volt a legcsodálatosabb élményük.

Azontúl Bika bácsi kiadta az ócska kecskeólat a fürdővendégeknek, méghozzá dupla áron, mint az új házat. És a fürdővendégek irtó boldogok voltak, hogy ilyen házban lakhattak.

- Ez kérem egy ősi halásztanya. Az egyetlen az egész tengerparton - magyarázta a vendégeknek Bika bácsi és megmutatta, hogy ez le van írva egy könyvben is.

Addigra ugyanis már nála járt egy fiatal tudós, fényképezett és lerajzolta Bika bácsi kolbász formájú házát, és tényleg írt róla egy könyvet, még Bika bácsinak is küldött belőle egy példányt. Abban a könyvben valóban azt írta, hogy a Bika bácsi kecskeólja az ősi halászépítkezés jellegzetes és utolsó megmaradt emléke.

Vilmos atya már tavaly is itt lakott Vilikével, és olyan rettenetesen összebarátkozták Bika bácsival, hogy őneki féláron adta ki a házát.

- Tetszik tudni Vilmos úrral annyi minden történik itt három hét alatt, hogy az egész hosszú télen át mind erről beszélgetünk Bika nénivel. Ezért adom ilyen olcsón.

- No, akkor az idén éppenséggel lesz miről beszélniük. Úgy nézze meg ezeket a gyerekeket, hogy versenyvizsga alapján válogattam össze őket. Ezek Kolozsvár legelvetemültebb gazfickói.

Bika bácsi mindegyikünknek adott két barackot (egy valódit a kezünkbe s egy másikat az öklével a fejünkre), és azt mondta: látszik rajtunk, hogy helyes, jól nevelt kisfiúk vagyunk, és ő egyáltalán nem ijed meg tőlünk.

Vilmos atya szerint Bika bácsi fiatalkorában cápavadász volt, úgyhogy ő semmitől se fél.Mert mint mondottam, Bika bácsi halász. Vagyis már csak volt halász, mert öreg. Hosszú

fehér szakálla van és olyan gyönyörű repedezett bőrű halászcsizmája, amit már biztosan a nagypapája, a legöregebb Bika bácsi is viselt. A csizmából olyan halszag árad, hogy harapni lehet.

- Befelé! - vezényelte Vilmos atya, és mi begyömöszöltük a csodálatos halásztanyára a kolbász formájú folyosón keresztül a felfújható matracokat, a gitárt, a táskarádiót és a szalmakalapokat. Amíg másztunk befelé, egy kicsit recsegett-ropogott az épület, a nádtető is megmozdult, amikor, az alig kétméteres icipici István felállt, és beleverte a fejét. Odakint Bika bácsi elkezdett káromkodni, hogy tönkretesszük a házát. Gyönyörűen káromkodott. Azt is mondta, hogy látja, most az egyszer Vilmos úr nem tréfált vele, és tényleg elvetemültek vagyunk. Pedig akkor még semmit sem csináltunk, csak a jó kis Vilike kezdett gödröt ásni az agyagpadlóba. Azt

88.

mondta, hogy alagutat ásunk, és úgy fogunk kijárni, mint ahogy régen a börtönökből szöktek ki a rabok.

- Csuda érdekes lesz, amikor átkúszunk a föld alatti folyosón, és egyszerre csak felbukkanunk a Bika bácsi háta mögött.

- Ássunk föld alatti folyosót egészen a tengerig - mondtam én. Mind nagyon lelkesek voltunk, és azonnal ásni kezdtünk, de sajnos ekkor bemászott Vilmos

atya, és szelíden kijelentette, hogy szétveri a fejünket. Ezt ugyan mi nem hittük el neki, de azért az alagutat sajnos be kellett tömni.

Hiába a felnőttek néha olyan furcsák az ilyesmiben. Még Vilmos atya is, pedig úgy bíztunk benne.

Később mégis megvigasztalódtunk, mert az atyus azt mondta, hogy lemegyünk a tengerre fürdeni. Erre mind ordítozni kezdtünk, kimásztunk az udvarra, és fölfújtuk a gumimatracokat. Aztán a fejünkre raktuk, és libasorban - elöl Vilmos atyával - elindultunk a tenger felé.

A tenger, mint az közismert, főleg sós vízből áll, de csak beljebb, mert a part közelében fürdőzők, gumimatracok, kiflivégek, fehérpöttyös piros labdák meg moszat és sziklák alkotják a tengert és főleg rengeteg bőgő kisgyerek. Található ezenkívül eldobott papír is elég szép számban.

De azért ha az ember nagyon igyekszik, találhat annyi helyet, hogy vízre bocsáthassa a gumimatracát. Mi is ezt tettük és nemsokára mind a négyen a hullámok fölött lebegtünk, vagyis lovagoltunk a matracunkon, és így kiabáltunk:

- Vilmos atya... Vilmos atya... tessék bejönni a vízbe. Vilmos atya bedugta nagylábujját a tengerbe, összerázkódott, majd azt felelte, hogy ő álmos.

Bérelt magának egy nagy csíkos ernyőt, és befeküdt alája aludni. Mi viszont azonnal óriási tengeri csatát rendeztünk, és nagyszerűen szórakoztunk. Azzal

kezdtük, hogy lelöktük a matracáról Vilikét. Gyönyörűség volt nézni, hogy prüszkölt, és milyen mérges. Aztán megtámadtuk az icipici Istvánt is, de ez már nehezebben ment, mert Istvánka végtelenül hosszú lábával és karjával belekapaszkodott a gumimatracába, átölelte, mint anya búcsúzó gyermekét. De minket se a gólya költött. Megfogtuk és felfordítottuk matracostul, úgyhogy az icipici István került alól, vagyis a vízbe. Kis idő múlva felbukkant, fújtatva, mint egy fóka. Még furcsa arcot is vágott, mint aki megsértődik amiatt, hogy nevetünk rajta. Sajnos az emberek nem nagyon értik a tréfát. Mihályka például valóságos dührohamot kapott, mikor hárman három felől körülfogtuk a matracát és addig rugdaltuk meg taszigáltuk, amíg lefordult róla, és annyi vizet ivott, hogy a tenger szintje legalább egy félujjnyival leapadt. Mi valósággal görcsöt kaptunk a kacagástól, egyedül Mihályka nem nevetett, hanem olyasmit morgott az orra alatt, amit nem ismételek meg, mert tudom, hogy ezeket a feljegyzéseimet jólnevelt kislányok és kisfiúk fogják olvasni.

Remekül mulattunk egészen addig, amíg a fiúk ostoba módon bele nem fordítottak engem is a tengerbe. Tisztességtelenül viselkedtek, mert egyszerre támadtak mind a hárman, és kihúzták alólam a matracomat. Nagyot kiáltottam, a szájam megtelt tengervízzel, a szememet csípte a sós lé, és azt hiszem lenyeltem egy tengeri csillagot is. Úgy éreztem, mintha az egész Fekete-tenger a mellemre zuhant volna, örvény ragadna meg és eszeveszetten körbeforgatna, hogy lehúzzon örökre a mélybe. De azért nem hagytam magam, verekedtem az életemért, és sikerült is a felszínre vergődnöm. A többiek körbe úsztak a matracukkal, és valósággal fetrengtek a kacagástól. Igazán nem tudom, mi a mulatságos abban, ha egy jó barátunkat erőnek erejével bele akarjuk fullasztani a tengerbe. Az ilyen durva tréfák, a más kárán való mulatozás a huligánokra jellemző. Ezt meg is mondtam a fiúknak, de ők egy cseppet sem vették lelkükre a szemrehányásaimat, hanem minél hangosabban dorgáltam őket, annál nagyobbakat nevettek. Icipici István még görcsöt is kapott a kacagástól, úgyhogy befordult a vízbe. De gyorsan visszamászott a matracára, és folytatta az idétlenkedést.

- Most tulajdonképpen mit vihogtok? - kérdeztem mérgesen. - Azon kacagunk - hahotázott Mihály -, hogy elúszott a matracod.- Miii?! Valósággal kiszöktem a vízből, mint egy delfin. Tényleg, a matracom már a második hullámtaraj hátán libegett, és éppen most tűnt el egy

89.

hullámvölgyben. - Megszökött a matrac! - visította Vilike, és kezével, lábával kalimpálva evezni kezdett a

gumimatrac után. István meg Mihály a nyomában. Én is teljes erőmből úsztam, de úgy látszik a matracomnak meg voltak a maga tervei. Háta mögött a fürdőzőkkel és napolajos üvegekkel meg bőgő csecsemőkkel telezsúfolt part - előtte a végtelen szabad tenger, ahol kalandok, viharok várnak reá. Talán óceánjárónak álmodta magát. Esetleg arra vágyott, hogy jégtörőként vágjon neki a sarkvidéknek. Nem tudhatjuk, mik voltak a tervei, de egy biztos, minél hamarabb, minél messzibbre igyekezett a parttól. Fürgén libbent hullámról-hullámra, eltűnt, aztán megint fölvillant vörös-kék háta vagy hasa.

Én már alig fújtattam, belekapaszkodtam a Mihály matracába. Vilikéék is lankadni kezdtek. A partról kiabáltak meg fütyültek, integettek, hogy térjünk vissza.

Ekkor tűnt fel sűrű evezőcsapásokkal a mentő csónak, utolérte és nyakon csípte a gumimatracomat. Aztán visszakanyarodott.

- Kifelé a partra - szólt reánk szigorúan a csokoládé színűre sült matrózsapkás fiatalember. Felrángatott a gumimatracra, és úgy hajtott; bennünket a part felé, mint pásztor elveszett báránykáit.

- Meg ne lássalak még egyszer benneteket a mély vízben. Na... egy-kettő-három. Kifelé! Így végződött a tengeri csata. Én ekkor nagyon megharagudtam Istvánékra, és ezt rögtön meg is mondtam nekik. De ők azt

felelték: úgy látszik belőlem teljesen hiányzik a humorérzék. Vegyem tudomásul, igenis kitűnő tréfa volt, amikor prüszkölve nyeltem a tengervizet. Hát ha az ilyesmi nekik tréfa, akkor megvan róluk a véleményem.

El is határoztam, szóba sem állok többé ezzel a csőcselékkel. Nem beszélek velük, nem ismerem őket, fütyülök reájuk, mint a levegőn, úgy nézek keresztül rajtuk.

Már láttam is, amint az idétlenül hosszú kezű-lábú István, az állandóan vigyorgó Mihály meg Vilike, az az elvetemült bandita, esengve körülállnak és könyörögnek, hogy bocsássak meg. Én azonban hidegen hátat fordítok nekik, ők meg lesütött szemmel szégyenkezve megbánják, hogy olyan gyalázatosan viselkedtek a legjobb barátjukkal. Szépen elképzeltem magamban, hogy milyen hosszan könyörögnek nekem, de én nem és nem, dacosan elfordulok, s mikor végül meglágyul a szívem és megbocsátok nekik, könnyekben törnek ki mind a hárman.

Sajnos ezekben a gazfickókban nem volt semmi lelki finomság. Ahelyett hogy belátták volna, milyen súlyosan hibáztak, és őszintén megbánták volna velem szemben elkövetett bűneiket, lélektelenül vihorásztak, fogtak egy labdát és mintha ott se volnék, elmentek focizni.

Legalább hívtak volna engem is, hogy visszautasíthassam őket. De ezek a keményszívű fickók nem is törődtek velem. Persze azt várták, hogy én menjek hozzájuk. Azt várhatják!

Leültem Vilmos atya mellé, aki végigaludta a tengeri-csatát, a tengerbefulladásomat, a gumimatrac elszökését, és most ásítozva, hasát vakargatva ébredezett. Nyögött néhányat, kinyitotta a bal szemét aztán ismét lecsukta, utána a jobb szemét nyitotta ki, majd nagy-nagy erőfeszítéssel mind a kettőt.

- Aoáhahaha... - ásította dallamosan. - Hát veled mi van? - Semmi. - A többiek? Vállat vontam. Mit törődöm én velük! Mindenki más azt kérdezte volna: "Mi az, összevesztetek?" Vilmos atya azonban azért volt

Vilmos atya, hogy ne kérdezzen ilyesmit. Lassan föltápászkodott és körülnézett. Meglátta Mihályékat, amint bömbölő csecsemőkön, szalámiskenyeret majszoló kisfiúkon és babázó kislányokon keresztül ugrálva rugdossák a labdát, mialatt a napozó fürdővendégek átkokat kiáltoznak feléjük, mivel Vilikéék labdarúgás közben homokot szórnak reájuk.

Borzasztó, hogy egyes gyerekek milyen neveletlenek.Vilmos atya feltette szemüvegét, hümmögött egyet-kettőt és máris készen volt zseniális terve: - Öcsi, gyermekkorom óta legforróbb vágyam, hogy homokvárat építsek. - Nekem is. - Örök életemben úgy éreztem, hogy tulajdonképpen várépítő mérnöknek kellett volna

90.

mennem. Ehhez van igazán tehetségem, csak eddig még nem tudtam bebizonyítani. De most majd elkészítjük a legújabb Vilmos rendszerű vármodellt homokból. Segítesz?

- Én ne segítenék? - szóltam elszántan. Vilikééknek csorog majd a nyáluk a sárga irigységtől, amikor meglátják a mi csodálatos

homokvárunkat. Ez lesz a világ legszebb homokvára. Vilmos atya előadta nekem a tervét, sőt le is rajzolta a homokba a bonyolult várrendszert.

Nem sokat tettünk-vettünk, máris nekiláttunk. Mi a tett emberei vagyunk. Megöntöztük a homokot egy kölcsönkért vederrel, hogy jól tapadjon, és nekiláttunk az építkezésnek.

Ekkor odajött egy kislány, megállt az épülő homokvár mellett és nézte. Én igazán egy cseppet sem törődöm a lányokkal, unom őket, mert folyton összebújnak, pusmognak és vihognak, de erről a kislányról igazán el kellett ismerni, hogy nagyon szép kislány. Ennek nem olyan - hogy is mondjam? - szemtelen az arca, hanem inkább szelíd és kedves. Hosszú szőke haja volt, nagyon szép virágos fürdőruhája meg virágformájú napszemüvege.

Megállt és nézte, hogy ássuk az árkot Vilmos atyával a jövendő vár körül. Nagyon kedvesen és udvariasan állt. Körülbelül egyidős lehetett velünk. (Már úgy értem, velem, nem Vilmos atyával.) Én igazán nem törődöm a lányokkal, de ez a lány, ez más volt. Erre muszáj volt odanézni és mosolyogni, mert látszott rajta, hogy rendes.

Vilmos atya is észrevette, hogy én észrevettem azt a kislányt. Mert Vilmos atya olyan mint az oszi, ő is mindent észrevesz.

Rögtön megszólította: - Te lány, akarsz segíteni? A kislány mosolygott és megvonta a vállát. Nem azért mondom, de nagyon kedvesen

mosolygott. Vilmos atya, könyökig belefúrt a magát a homokba, és még az orra hegye és a feje búbja is

tele volt homokkal, feltérdelt. - Leányzó... segítsz vagy nem segítsz? A kislány még kedvesebben mosolygott, aztán mondott valamit, így hangzott: - Smörkusz-börkusz. - Ahá... külföldi a leányzó. - Sprichst Du deutsch? - No... no. - Francais? - No... no. - Ruszki? - No, no. - Espagnol? - No, no. - Italiano... ? Hát akkor mi a fityfene lehet ez a leányzó? - töprengett hangosan Vilmos atya. Ekkor jöttem én.- English? A kislány olyan gyönyörűen mosolygott, hogy tiszta csoda, és megszólalt angolul. Elmondta,

hogy ő norvég, de azért tud angolul. Szerencsére nem valami jól tudott angolul. Azért szerencsére, mert én sem tudok valami

nagyon jól. De azért megértettük egymást. Úgy is mondhatnám: remekül értettük egymást! - Kérdezd meg a leányzót, Öcsi. Megkérdeztem. A leányzót Karinnak hívták, kijelentette, hogy a legnagyobb örömmel

együttműködik velünk a várépítésben. El is szaladt azonnal, és hozta az ásóját, lapátját és vödrét.Közben Vilmos atya kinevezett engem a vár hivatalos tolmácsának. Egyébként Vilmos

atyának nem kellett tolmácsolni. Kézzel-lábbal integetve remekül megértették egymást Karinnal. Közben óriásakat nevettek. Karin úgy nevetett, mintha azt mondta volna: csiling... csiling ...

- Nemzetközi vár lesz -, határozta el Vilmos atya. - Egy norvég lobogót is tűzünk a vár ormára. Mondd meg a leányzónak.

91.

Karin derék várépítőnek bizonyult. Úgy ásott, mintha napszámban fizettük volna. Már körbeástuk az árkot, és éppen nekiláttunk a belső várudvar kiépítésének, mikor megjelent a labdarúgócsapat. Az élen Vilike, mögötte Mihály, enyhén sántikálva (remélem jól megrugdosták), leghátul az icipici István magaslott. Most éppen azzal foglalkozott, hogy a markába köpdösve tenyérrel próbálta lesimítani borzas haját.

Aha... Ezek Karin miatt jöttek. - Huhu... - mondta bájos közvetlenséggel Vilike, mialatt Mihály olyan barátságosan

vigyorgott Karinra, hogy attól lehetett tartani, felreped a szája. - Huhu... válaszolta Karin ugyancsak barátságosan, és szemügyre vette az icipici Istvánt, aki

még mindig a haját masszírozta. - Na, mi van? - kérdeztem ellenségesen. - Semmi - felelte a jó kis Vilike olyan nyájasan, mintha nem akartak volna a tengerbe

fullasztani. - Láttuk, hogy dolgoztok, jöttünk segíteni. A drága lélek ... A jó kis Vilike elegáns tartást vett fel, ami nála azt jelentette, hogy előregörbítette a vállát, és

úgy lógatta a két karját, mint egy gorilla. Aztán felhúzta a bal szemöldökét, és Karinhoz fordult. Magyarázni kezdett neki. Hagytam... Mihály is közbekotyogott, mialatt fölvette legsugárzóbb mosolyát. Icipici István a hátuk mögött állt, és - hogy is fejezzem ki magam? - egyik lábával zavartan vakargatta a másikat.

Tetszik nekik a leányzó. Ezért jelent meg a három bandita. Hagytam, hogy kibeszéljék a lelküket. Aztán a leányzó megszólalt: "Smörkusz-börkusz", majd angolul folytatta.

- Angol a kislány? - kérdezte bizonytalanul Mihály, és már nem mosolygott. Ő ugyanis az iskolában franciául tanul, Vilike meg István viszont németül.

- Nem angol, hanem norvég. De tud angolul. Én vagyok a tolmácsa. Akartok neki valamit mondani?

- Nem... semmit. - felelte icipici István, és úgy idétlenkedett kezével-lábával, hogy öröm volt nézni.

Azt hiszem ősz öregember koromban is nagy megelégedéssel gondolok vissza majd a szép tolmácsidőkre. Mert azt mondanom sem kell hogy a három lókötő azonnal és végérvényesen beleszeretett Karinba. Legfőképpen azonban az icipici István. Valahányszor meglátta Karint, bíborvörösre gyúlt, és sűrűn nyelni kezdett, sőt időnként érzelmesen pislogott.

- Valami baja van Pisztukának? - kérdezte ártatlanul Karin, mert amint tapasztaltam, a nők már ifjúkorukban csalfák.

- Mondd meg neki, hogy ne nevezzen Pisztukának - hörögte István. - Mit mond Pisztuka? - érdeklődött bájosan Karin. Én hűségesen tolmácsoltam: - Azt mondja, nagyon örül, hogy Pisztukának szólítod. - De akkor miért hörög? - Fáj neki a hasa. Sok zöld szilvát evett. Épült a homokvár. Tornyot raktunk a közepébe. - Mondd meg Karinnak... - kezdte icipici István. - Megmondom, nagyon szívesen, bármit - vágtam közbe udvariasan. - De nem most.- Miért nem most? - Mert fáradt vagyok. Kimerültem a rengeteg tolmácsolásban. Majd ha felüdítettem magam

egy fagylalttal.- Hát akkor eredj. Lustán elnyúltam a homokon, és nem válaszoltam. Nagyot ásítottam, és lehunytam a szemem,

hogy kifejezzem végtelen fáradtságomat. Istvánkának keresztben állt a szeme a méregtől.- Piszok zsaroló vagy. - Én? - csodálkoztam. - Miért? - Mert ki akarsz zsarolni tőlem egy fagyit a tolmácsolásért.

92.

- Szóltam én egy szót? Kértem, hogy fagylaltot fizess nekem? Sőt, ezek után kijelentem, hogy nem is fogadom eltőled. Nagyon-nagyon megbántottál.

Szegény Istvánka, végül könyörögnie kellett, hogy fogadjam el a fagylaltjait. Mert természetesen kiengesztelésképpen már két adag fagylaltot kellett fizetnie. Illetve négyet, mert Karint is meghívtam.

Aki gavallér, az fizet. Kitűnően éltem én ezekben a napokban, amíg Karin el nem utazott. Leesett nekem napi két-három fagyi. Hol Vilike fizette, hol Mihály, de leginkább icipici

István. Tiszta kacagás, mennyire odavoltak Karinért.- Mondd meg neki... - kezdte az icipici ifjú. - Mit? - Hát azt, hogy... - és elpirult. - Nyögd ki már. Hiszen nyögte volna szegény, ha tudta volna, ha merte volna... Amióta ismerem icipici Istvánt

(kábé tizenkét éve), még nem láttam ilyen zavarban. Ha Karin közelébe került, rögtön pirosra gyúlt a két füle, akár az autó stoplámpái. De azért mégis állandóan Karin körül sündörgött, és kezdte elölről a motyogást.

- Mondd meg Karinnak... - Mit? - Hát azt, hogy... Nyelt és elhallgatott. Közben Karin bűbájosan nyalta a fagyit, és hol rám (főleg reám) nézett, hol meg Istvánkára. - Mit mond Pisztuka? - Pisztuka semmit sem mond, - tolmácsoltam. - Miért nem mond semmit Pisztuka? - érdeklődött Karin, és szeme sarkából huncutul

vizsgálgatta icipicit, aki bal talpával jobb lábszárat súrolgatta. Szerintem leginkább egy özvegy szúnyoghoz hasonlított. Ezt meg is mondtam volna

Karínnak, de nem tudtam, hogy hívják a szúnyogot angolul. Mondtam, hogy „bzzz... bzzz...", de ezt nem értette, hanem barátságosan mosolygott Pisztukára. Úgy látszott tetszett neki, hogy icipici ilyen hülyén viselkedik.

Én meg segítettem Icipicit, mert ugye a barát az barát. Megmagyaráztam Karinnak: - Azért nem mond neked semmit Pisztuka, mert semmi sem jut az eszébe. Reád néz, és ettől

tökéletesen megbutul. Csiling... csiling... - nevetett Karin. Nagyon tetszett neki, hogy Pisztuka megbutul őmiatta. Így ment ez napokon keresztül. Remekül szórakoztunk. Főleg én. Mihály meg a jó kis Vilike

később feladták a meccset. Beléjük nem szorult olyan költői lélek, mint Icipicibe, aki azt hiszem titokban még verset is írt Karinhoz, de abbahagyta, mert sehogy sem talált rímet a Karinra. (A költői mesterség sem olyan könnyű, ahogy egyesek gondolják.)

De azért ők is izgalomba jöttek, amikor Karin meglátogatott bennünket Bika bácsinál. A kapuban vártuk. Karin térdre ereszkedett, és bebújt az alagúton, illetve a kolbász formájú bejáraton keresztül a nagy kerek szobába, az egykori kecskeólba, ahol Vilmos atya trónolt pipájából pöfékelve, mint egy fürdőnadrágos keleti istenség.

Karin leányzó mélyen megilletődött. - Gyönyörűen laktok. " - mondta, és áhítattal körbe hordozta tekintetét a vesszőfalakra

felaggatott nadrágokon és· ingeken. - Ha meggondolom, hogy én egy közönséges szállodában lakom, fürdőszobával, ággyal és minden egyéb vacakkal.

- Költözz ide hozzánk - tolmácsoltam Vilmos atya ajánlatát. - Azt már ne fordítsd le neki, hogy akkor lenne legalább, aki mosogasson helyettünk. - Ide költöznék boldogan, de attól félek, nem fognak engedni. Ismerem Mammyt és Pappyt.Búbánatosan mászott ki a házból, és másnap elhozta édesapját, egy szalmaszőke és nagyon

sovány bácsit. Mikor Pappy (vagyis a Karin apukája) meglátta a házunkat, olyan izgalomba jött, hogy az ádámcsutkája majdnem kiugrott a helyéből. Rögtön filmezni kezdett bennünket meg a

93.

házat. Oda hívtuk Bika bácsit is, de ő nem érdekelte Pappyt. Azt mondta, Bika bácsinak nincs eléggé vad külseje, vagyis olyan, mint nekünk.

Aztán hosszan és melegen kezet rázott valamennyiünkkel (még Vilikével is, pedig ő egy tróger), és kijelentette, mennyire örül, hogy megismert bennünket, de arról, hogy Karin ideköltözzék, szó sem lehet. Esetleg ő...

Hiába, ilyen önzőek egyes felnőttek. Így aztán semmi sem lett a költözködésből, pedig csuda jó dolga lett volna Karinnak. Pisztuka

biztosan elmosogat helyette. Mi csak figyeltük, amint egyre inkább elkorcsosult szegény. Azelőtt focizott, meg az evésen

járt az esze, és kitalált mindenféle ravaszságot (éppen úgy, mint mi), hogy a mások, vagyis a mi nyakunkba sózza a munkát. Most csak ült, bámult maga elé átszellemült mosollyal. Az embernek jött, hogy nyakon öntse, de attól se tért volna magához.

Én szorgalmasan tápláltam Pisztuka szerelmének lángját. Nekem megérte. Soha ennyi fagyit nem ettem életemben.

Mondta is Karin: - Nem kéne ennyi fagyit együnk. Pisztuka nagy szemeket vetett a leányzóra, aztán fuvolázó hangon megkérdezte: - Mit mond a kis édes? - Azt mondja, hogy imádja a fagyit. Mert ugye, ha az ember tolmács, azért még ne essék a feje lágyára. Később sajnos gyanakodni

kezdtek. - Te, biztos, hogy azt tolmácsolod, amit mondok? - kérdezte Icipici. - Hát persze. Neked különben nem nehéz tolmácsolni, mert semmit sem mondasz, csak

vigyorogsz, mint a fakutya. - Most mit mondtál Pisztukának? - érdeklődött Karin. Na tessék, fordítsam le neki a fakutyát. Mondom: fából csinált kutya. De sehogy sem értette,

mi ebben a tréfa. Vilmos atya előbújt az egyik épülő homokbástya mögül. (Már két hete építettük a várat, de

úgy látszik sose készül el.) - Öcsi, munkára! Hozz néhány vödör vizet. Ez a Vilmos atya kitartó ember. Mi már régen abbahagytuk a várépítést. Inkább labdáztunk,

fürödtünk, ugrattuk Karint meg Pisztukát. Egyedül Vilmos atya építi a homokvárat. Ha éjjel felcsap idáig a hullám, másnap reggel kijavítja a beszakadt falakat. Már egész sereget gyűjtött maga köré kisebb gyerekekből. Azok hűségesen ássák, tömik, tapasztják a homokfalakat és árkokat. Az atya egyre bonyolultabb várrendszert épít ki.

- Látod - magyarázza -, ha itt betör az ellenség, akkor eltéved az útvesztőben és éhenhal.- Feltéve, ha Vilmos atya meg nem kegyelmez nekik. - Nekik lehet hogy megkegyelmezek, de neked soha; indulj vízért!Elbaktattam, mire visszatértem, Karin és Istvánka eltűnt.- Hol vannak? - Ott a mólón - felelte Mihály. Tényleg a móló legvégén ült Karin, meg Pisztukája. Lelógatták lábukat a kőmellvédről. A

hullámok időnként fölcsaptak és lefröcskölték őket. De ők nem törődtek ezzel, csak ültek egymás mellett, és bámulták a tengert.

- Taszítsuk be őket a vízbe - javasolta a jó kis Vilike, és mi mélyen lehajolva elindultunk a móló mellvédje mögött. Mint a komancs harcosok a vadbivalyokat, olyan nesztelenül közelítettük meg őket. Már éppen fel akartunk ugrani, hogy vad csatakiáltással betaszítsuk az ábrándos ifjú párt a vízbe, mikor az icipici István megfogta a Karin kezét. Fél szemmel átpislogtam a mellvéden.

Mi lesz most? Az lett, hogy Karin odaadta a kezét, és mosolygott mellé, mint egy boci. Aztán valami

ilyesmit mondott: - Pisztuka... szmörkusz-börkusz.

94.

Igaz ami igaz, nagyon gyöngéd hangon mondta. Aztán úgy maradtak, fogták egymás kezét, és hallgattak. De úgy hallgattak, hogy én intettem a szememmel Vilikének, Vilike meg Mihálynak, szépen megfordultunk, és visszaosontunk úgy ahogy jöttünk.

Délután kérdeztem Karint: No... miről beszéltetek Pisztukáddal?- Ó, sok mindenről. - Megértettétek egymást? - Kitűnően. Még tiszta szerencse, hogy Karinék aznap éjszaka elutaztak, mert Pisztuka már teljesen

használhatatlan volt. Egy hétbe telt, amíg magához tért. Ezt abból vettük észre, hogy ordítozni kezdett: ő nem

mosogat tovább. Addig aranyéletünk volt. Csak ránéztünk az ábrándosan saját lábujjára meredő Pisztukára.

- Hé, icipici, ma te vagy a soros a mosogatásnál. Pisztuka engedelmesen felkelt, beverte fejét a mennyezetbe, és ment mosogatni. Olyan

áhítatos képpel törölgette az edényt, mintha Karin aranyhaját simogatná. (Egyébként azt hiszem sohasem merte megsimogatni a Karin haját, legfeljebb a szemével. Én még meg is húztam, úgyhogy Karin nagyot visított, és felém rúgott. Persze, csak barátságból, mert mi csudajó cimborák voltunk, Karin, meg én.)

Szóval engedelmesen öblögette az edényeket a derék Istvánka. Így ment ez egy hétig, egészen addig, míg egyszer csak fel nem horkant:

- Ti hülyének néztek engemet? Mindennap én mosogatok? Még azután is megtörtént időnként, hogy maga elé bámult, de egyre ritkábban. Nem maradt

meg az óriási szerelem emlékéből más (legalábbis nekünk), minthogy azon túl egy darabig Pisztukának neveztük.

Azontúl sajnos mi is mosogattunk. Minden ötödik napon reám került a sor. Vilmos atyával lehetett beszélni. Sok mindent megengedett, de ebben az egyben nem ismerte a tréfát: mármint a konyhaszolgálat dolgában. Ez már rögtön a második napon kiderült.

A tengeri szörnyeteg és egyéb szörnyűségek

A tengeri szörnyeteg az egy tengerben élő lény. Azért hívják szörnyetegnek, mert olyan szörnyű külseje van szegénynek, hogy aki reá pillant, nyomban szörnyethal, vagy ha nagyon erős a szíve, akkor is szörnyen megijed.

Ezt nem én mondom, ezt Bika bácsi mondja. Tanyája közvetlen a nádas mellett fekszik; ott rengeteg a madár, de még rengetegebb a szúnyog. A madarakkal nincs semmi bajunk, mert azok csak csicseregnek meg rikácsolnak és sipítoznak meg halat esznek. A szúnyogok viszont bennünket esznek. Illetve most már nem esznek, mert Vilmos atya kitalálta, hogy kenjük be magunkat petróleummal, mert azt utálják a szúnyogok. Ez igaz is. Elindul felénk éhes zümmögéssel egy vérszomjas szúnyog. Kiszemeli magának, mondjuk a Vilike nyakát, hogy ő onnan most milyen finom friss vért fog szipolyozni. Aztán egyszerre csak röptében megtántorodik az iszonytató petróleumszagtól, és elkanyarodik icipici István felé, aki a hasát sütteti a tengerparti nappal. Igen ám, de Icipici legalább olyan petróleumbüdös. Mit tehet a szúnyog? Káromkodva elszáll, mert utálja a petróleumot. Sajnos mi is. Főleg újabban, amikor az egész világ petróleumszagú lett. Petróleumhullámok ringatóznak a Fekete-tengeren, a parti homok tocsog a petróleumtól, ez még nem volna túl nagy baj, ezt meg lehet szokni, de most már az ételeink is petróleumszagúak.

Ettek már petróleumos rántottát? Mi ettünk. Illetve nem ettünk, csak Mihály, s neki nagyon ízlett. Dehát van-e egyáltalán valami megehető, ami Mihálynak ne ízlenék?

Egész nap úgy mászkáltunk ide-oda, mint a kétlábon járó petróleumkutak, s csak esténként feledkeztünk meg a rémes szagról, amikor Bika bácsi belekezdett valamelyik csodálatos tengerészhistóriájába.

Bika bácsi már nagyon öreg, szép fehér szakálla van és éjjeliőr. Ő vigyáz éjjelenként a

95.

tengerre, hogy el ne lopják. Azelőtt halász volt, a legmélyebb tengereket járta a Hatágú Szigony nevű halászhajóval, és a legnagyobb bálnákat és legvadabb cápákat fogta ki, amik valaha is lubickoltak a tengereken. Ez így igaz, mert ő maga mondta el nekünk.

A legizgalmasabb mégis a tengeri szörnyről szóló története volt. - Fiaim... - mondta, mialatt megtömte pipáját a tőlünk kapott ajándékdohánnyal. Ugyanis

kizárólag akkor mesélt, ha megkínáltuk dohánnyal. - Szóval, fiaim... a tenger mélyén él egy szörnyeteg. Sokan azt gondolják, hogy ez csak amolyan tengerészhistória, mert tudjátok, akad a vizinép közt olyan is, aki szeret nagyokat mondani. Kevesen látták ezt a tengeri szörnyet, de azok is nyomban szörnyethaltak, vagy örökre megnémultak a félelemtől.

- Akkor hogy mondhatták el? - kotyogott közbe Vilike. Az ilyen okvetetlenkedésre Bika bácsi csak legyint. Vilike aztán nem is szólt közbe többé,

különösen miután Vilmos atya az asztal alatt bokán rúgta. - Úgy bizony... - szortyogtatta a pipáját Bika bácsi. - Én vagyok az egyetlen élő ember, aki látta a szörnyeteget, Nagy vihar idején történt, az

óceán közepén. Éjfélkor a kormánynál álltam. A hullámok ide-oda dobálták a Hatágú Szigonyt. Azt hiszem mondtam már, hogy így hívták a hajónkat. Szóval egyedül álltam a fedélzeten, a szél üvöltött, amikor egyszer csak egy óriási hullám mélyéről felbukkant a szörny.

- Milyen vo1t? - kérdezte áhítattal Mihály. - Hát... olyan. - pöffentett pipájából Bika bácsi – kardfogú, a feje mint egy ház, a háta mint

egy hegy. A szeme forgott. Egyenesen reám nézett, mintha azon töprengene, bekapja-e a hajónkat. Aztán csapott egyet a farkával, a hajónk felszökött egy hullám hátára. Ha jól meg nem kapaszkodom a kormánykerékben engem is elsodor. Aztán mire visszahullottunk a hullámvölgybe, akkorra már eltűnt a szörny. Másnap reggel jelentem a kapitánynak. Azt mondja: "Bika fiam, az isten szerelmére egy léleknek se szólj, tudod milyen babonás az ilyen tengerésznép, még itt hagyják a hajómat." Azóta sok esztendő eltelt. A Hatágú Szigony réges-régen elkorhadt valami elhagyott kikötőben, a matrózcimborák is ki tudja élnek-e még, most már beszélhetek. Az ám, de hát ki hisz a magamfajta öregembernek?

Minden keserűség nélkül simogatta meg fehér szakállát, mint aki már beletörődött az emberi csalafintaságba. Kiverte a hamut a pipájából, és felcihelődött:

- Hej, mit nem adnék, ha még egyszer láthatnám az Öreget. - Miféle öreget? - Hát… mármint a Szörnyet. Mi tengerésznépek magunk között csak így nevezzük: az Öreg.

No, jóccakát maguknak. Végigheveredtünk petróleumszagú matracainkon, de nem tudtunk elaludni. Valamennyien az

Öregre gondoltunk, s ha mi egyszer gondolkozni kezdünk, abból mindig zseniális dolog szokott kisülni. Másnap vettünk egy petróleumszagú görögdinnyét, kivájtuk, és megettük a petróleumszagú belsejét, aztán a héjjal bevonultunk a nádas mélyén berendezett titkos műhelyünkbe. A dinnyehéjra rászereltünk ormánynak a búvárfelszerelésünk légzőpipáját, szemnek az üvegét. Két csápot is szerkesztettünk nádbugából, s ezt a rettenetes fejet ráerősítettük egy seprűnyélre.

- Így, most fújjátok fel a gumimatracokat - vezényelte Vilmos atya az alkotás lázában égve. Öcsi, Mihály, húzzátok fel a békalábakat.

Hátunkra vettük a két gumimatracot, kezembe fogtam a görögdinnyés seprűnyelet, és máris készen állt a világ legpetróleumszagúbb tengeri herkentyűje.

- Bőgjetek, mély, érzelmes hangon - tanácsolta Vilmos atya, s nyomban meg is mutatta, hogyan. Úgy reszkettette a hangját, mint egy operaénekes az ötödik felvonás végén, mikor már mindenki meghalt a színpadon.

Eljött az este. Megettük a petróleumszagú szalámit a petróleumszagú paradicsommal, aztán búcsút vettünk Bika bácsitól. Az öreg ellenőrző körútra indult, hogy vajon nem lopták-e el a tengert. Alig fordult be a tanya mögött, mi máris rohantunk a nádasba, felháborodott madarak és dühös szúnyogok hadait verve fel. Mihállyal a hátunkra vettük a délután készült szörnyeteget és lehúzódtunk a vízbe. Senki sem járt arrafelé, csak a messzeségből csillogott Mamaia lámpáinak gyöngysora.

96.

Sütött a hold. A banda a nádasban kuksolt, mi a vízben lapultunk. Végre meghallottuk a közeledő Bika bácsi köhécselését. Most lép ki a nádas mögül.

- Most. - suttogtam Mihálynak, s békalábunkkal nehézkesen tocsogva kimásztunk a vízből. Szelíden bőgni kezdtem, mint egy borját hívogató tehénke. Mihály mély hangon kuruttyolt melléje.

Bika bácsi megtorpant, a pipa megreccsent a foga között, aztán a Rettenetes Tengeri Szőrny elindult feléje. Még ki sem ért a partra a fenevad, amikor Bika bácsi megkezdte a visszavonulást. Azt nem lehet mondani, hogy szaladt. Nem, csak hátrált, de nagyon gyorsan hátrált. Ilyen gyors hátrálást én még nem láttam. Máris eltűnt a nádas mögött.

Még egy utolsót bőgtünk búcsúzóul, aztán vége volt a szép szörnyetegéletnek. Egy óra múlva a tűz mellett ültünk, Bika bácsi körül.

- Ha hiszik, ha nem... - szólalt meg hosszas töprengés után Bika bácsi, és nagyot szívott az ajándékdohányból. - máma ismét láttam az Öreget.

Lélegzetvisszafojtva hallgattuk. - Jövök haza az őrszolgálatból, hát amint befordulok a nádas mellett, rögtön érzem, hogy

valami nincs rendjén. Olyan furcsán sustorog a nádas, aztán örvényleni kezd a tenger, s egyszerre csak kiemelkedik a feje, aztán a háta. Rögtön megismertem: az Öreg volt. Kiemelkedett egészen a vízből, és olyan iszonyatosan nagyot ordított, hogy biztosan elhallatszott Konstancáig is. Maguk nem hallották?

- Hallottuk - feleltük kórusban. Aztán Vilike közbekotyogott:- Mekkora volt a szörnyeteg? - Hááát... - Bika bácsi elnézett Mamaia felé. - Látják ott azt a szállodát? - mutatott egy

nyolcemeletes palota irányába. - Hát akkora. Nem biz a... valamivel azért mégis kisebb. Tüzet lövellt a szeme, kiúszott egészen a part mellé, és így szólt hozzám: "Öreg Bika... " különben el sem mondom, mert még azt találnák hinni, hogy dicsekszem. Dehát ugyebár egy ilyen Tengeri Öreg tudja ám, hogy mit ér az ember. Különben is, meg kellett fogadnom neki, hogy örök titok marad, amit ketten beszéltünk.

Ilyenformán mi most már sohasem tudhatjuk meg, miféle titkot bízott a Tengeri Szörnyeteg Bika bácsira. Azt viszont megtudtuk ebből a históriából, hogyan születnek a mesék.

Aztán rögtön Vilmos atya tért egy másik mesére, a tücsök és a hangya tanulságos történetére. Az élet iskoláját emlegette, végül kijelentette, hogy teljesen elszegényedtünk.

- Ezentúl gyűjtögető életmódot folytatunk, mint az ősemberek. Azt eszünk, amit találunk. Fagyi pedig nincs és cukrászsütemény sem.

Ijedten bámultunk reá. - Hja... a tücsök és a hangya... idáig cirpeltetek, most fagyoskodjatok. Így szólt Vilmos atya, s közben a homlokát törölgette.- Mégis... mit fogunk enni? - Halat. Halászunk. Értjük egymást? - S a kenyér? - Kenyérre még lesz pénzünk. A házbért is kifizettük Bika bácsinak, csak kosztpénzünk nincs. Fejünk fölött vészjóslóan vijjogtak a sirályok. A tenger felől forró szél fújt, s idehallatszott,

amint a hullámok mérgesen csapkodják a partot. Másnap reggel Vilmos atya így szólt:- Gyerünk halászni! Magunkhoz vettük a két búvárfelszerelésünket és a merítőhálónkat. Levonultunk a

tengerpartra. Persze nem a strandra, mert az ottani szörnyű visítozás meg csapkodás, fröcskölés még az éhes cápákat is elijesztette volna. Fölgyalogoltunk az öblön túl s a nádas mellett nekiláttunk a halászatnak. Vilike meg én fölvettük a búvárfölszerelést és kezünkben a hálóval beleereszkedtünk a vízbe.

- Semmiség az egész, kedves gyermekeim. Ezzel a merítőhálóval úgy fogjátok a halat, mint a pillangót.

Aztán előadást tartott nekünk a búvárhalászat technikájáról. Igaz ugyan, hogy Vilmos atya még soha életében nem vette magára a búvárkészüléket. Azt mondta, fülébe megy a víz, és ő azt

97.

nem szereti. Elméletileg azonban csudamód értette a víz alatti halászatot. Az ember szinte látta, amint a hal egyenesen odaúszik a halászhoz. Óriási békának vagy minek képzeli. Akkor az ember hirtelen, egyetlen könnyed mozdulattal, ahogy Vilmos atya kifejezte magát, odacsap a hálóval, és máris megvan a pillangó, illetve a hal, vagyis a mai ebéd.

Nagyon lelkesítő volt az atyus előadása,és mi is ilyen hangulatban, halász-láztól égve ereszkedtünk a vízbe. Eddig talált is minden. A víz vizes volt, kellemesen hűs a rekkenő melegben, háló a kezünkben, légzőpipa a fogunk között. Körülnézünk a halványzöld, napfénytől átszőtt víz alatti világban. A tengerfenék márványerezetes kövein imbolyog a fény. Minden olyan tiszta és áttetsző. Ott egy medúza szellemárnya imbolyog. Van itt minden, csak hal nincs. Mintha azt mondták volna a halak (mert állítólag ők is tudnak beszélni):

- Gyerünk vissza, ne zavarjuk a srácokat a búvárkodásban. Nem is zavartak. A tengerfenéken guggoltunk Vilikével, és vártunk. A halakat vártuk, de nem jöttek. Valószínűleg délelőtti álmukat aludták a nádasban, és

egyáltalán nem törődtek azzal, hogy nekünk ebéd kellene. Szorgalmasan pipáltuk a levegőt a légző csövön keresztül. Időnként kidugtuk a fejünket a vízből.

- Vilmos atya - mondtuk panaszosan és szemrehányóan -, nem jönnek a halak. Az atyus a parton sakkozott icipici Istvánnal. Ilyenkor egy-egy bölcs mondással vigasztalt.

Ilyenekkel hogy: "A türelem halat terem" meg hogy: "A türelem a győzelem anyja" meg: "Több hal, mint kolbász". Főleg ez az utóbbi nagyon szépen hangzott, kár hogy nem volt semmi értelme, mivel még mindig nem mutatkoztak a halak.

Szerencsére Bika bácsi megkönyörült rajtunk, és megtraktált hallal. Én nem tudom, ismerték-e a halak, vagy ő ismerte a halakat, de olyan engedelmesen akadtak rá a horgára, mintha parancsszóra tennék.

- Hány hal kell maguknak? - kérdezte reggel szakálla tövét vakargatva. - Három? Mekkora? Ekkora? - mutatott a könyökére. - No, hozom.

Egy óra múlva már jött is a három hallal. Egyszer utána lopóztunk. Odatelepedett a nádas mellé, oda, ahol mi búvárkodás közben

majdnem agyon nem ütöttük egymást Vilikével. Hopp! Máris kirántotta az első halat. Újra bevetette a horgot... Hopp! Már csillámlott is a második hal a levegőben, ahogy kirántotta a partra. Tisztára csoda volt.

A nádasból leselkedtünk reá, de ő észrevett. Megvakarta a szakálla tövét, ez jellegzetes mozdulata volt, aztán nevetett.

- Mi az, fiúcskák? Leskelődtök? Előszégyenkeztünk. Hogy is vehetett észre, mikor meg se moccantunk, lélegzeni is alig

mertünk. - Szeretnétek megtanulni halászni, fiúcskák, mi? Megint nevetett. Összeszaladtak arcán a ráncok. Választ sem várt, hanem mint egy ostorral,

végigcsapott a vízen. Hopp! Megint kirántott egy halat. - Hogy csinálja Bika bácsi? - kérdeztük áhítattal. - Hogy csinálom, hogy csinálom. Úgy csinálom, ahogy kell. Összebarátkoztam a halakkal. Ők

meg teszik nekem a szívességet, hogy kifogatják magukat. Már hogy is ne... Bika bácsi horgára kerülni nagy tisztesség.

Többet nem is mondott, hanem összepakolta a halásztarisznyát. Megvolt a mai ebéd. Hiába igazi halász nem árulja el a titkait. Odahaza aztán újabb meglepetés ért. Nem nehéz kitalálni, hogy Vilmos atya részéről.

Bámulatos ember ez az atyus. Néha olyanokat kérdez, hogy eláll az ember lélegzete. Most például azt kérdezte:

- Mondjátok gyermekeim, mikor mosakodtatok utoljára? Egész nap lenn vagyunk a tengeren és olyan lubickolást csapunk, hogy már kifröcsköltük a fél

Fekete-tengert. - Most az előbb is - felelte icipici István. - Nem, gyermekeim, nem tengeri fürdőről van szó, hanem mosakodásról. Tetszik érteni:

98.

édesvízben, szappannal, tisztálkodási célból. Egymásra bámultunk. Hát nem vagyunk mi elég tiszták? Úgy találtuk, hogy tisztábbak már

nem is lehetnénk. Különben is, ha az ember másfél hónapot tölt a tengeren, akkor már úgyis olyan fekete, hogy semmiféle piszok nem látszik meg rajta.

- Szóval, mikor mosakodtatok? - Negyvennyolc nappal és kilenc óra húsz perccel ezelőtt, odahaza Kolozsváron - számította

ki villámgyorsan Mihály, aki lángeszű matematikus, vagyis majdnem úgy érti a számtant, mint én. Borzongva egymásra néztünk. Mosakodás... Kolozsvár... közeledik az ősz... Hát nem borzasztó, hogy ez a nyár is véget ért?

Igen, itt az ősz, nemsokára, mi az hogy nemsokára... holnapután utazunk haza. Feketére égett bőrünk ismét fehérre kopik, és állandóan mosakodni kell majd, mert meglátszik rajtunk a kosz.

Hiába nem fenékig tejfel az élet.

99.

SZERELEM… VAKÁCIÓ

Quintusz és a leányzók...

- Mikor megyünk Quintusz bácsihoz?- Holnap. - Pazar! Öcsi ugyanis imádja Quintusz bácsit. Nemcsak azért, mert a jó öreg Quintusz mindig

megajándékozta valami fantasztikus kacattal, s azt olyan mesével önti le, hogy az valóságos kincsnek tűnik az ártatlan gyermek előtt, hanem azért is, mert a Quintusszal való együttlét a szakadatlan meglepetések sorozata. Mert Quintusznak van fantáziája és bátorsága is, hogy megvalósítsa legképtelenebb álmait. Ha a valóságban nem is, de legalább papíroson, Quintusz szerint az álom is a valóság egyik formája. Ebben azt hiszem, igaza is van. Quintusz ugyanis természettudós, feltaláló, turista és író egy személyben, s az ember sohasem tudhatja, hogy egyéniségének melyik oldalába ütközik. Egyébként ez mindegy, mert valamennyi lebilincselő.

Tehát gyerünk Quintuszhoz. Róla tudni kell, hogy megcsontosodott agglegény. Mi, a barátai, Vilmos atya meg én, már többször is próbáltuk megházasítani. Olyan

leányzókkal hoztuk össze, hogy a köztereken álló ércszobrok kicsavart nyakkal bámultak utánuk. Mármint a leányzók lábikrája után.

Quintusz elvben hajlandó is lett volna a nősülésre. - Nagyon jó, ha az embernek van egy állandó túrapartnere. Ti már öregek és lusták vagytok a

kirándulásra. Fölszerelte a csodálatos lábikrájú leányzókat hátizsákkal, hegymászóbottal meg

szalmakalappal, s ahelyett, hogy leült volna velük az első alkalmas bokor alá egy kis cicamacára (ahogy ezt a leányzók joggal elvárhatták volna), vagy pajkos gidaként hancúrozott volna velük a virágos réteken, úgy, ahogy a férfiak időnként bolondot csinálnak magukból, inkább hordozta őket hegyen-völgyön keresztül, lelkesen magyarázva a Capsella bursa pastoris csodálatos természetét. A leányzók eleinte azt hitték, hogy az a bizonyos Capsella egy új olasz filmsztár, és odafigyeltek de amikor megértették, hogy Quintuszon kitört a botanizálási láz, és a közönséges pásztortáskáról, erről az útszéli kacatról ejt el költői szavakat, akkor nyomban rájöttek, hogy semmiféle lelki közösséget nem éreznek Quintusszal. Kiváló barátunk azonban ezt sohasem vette észre, hegyről hegyre hurcolta a leányzókat egészen addig, amíg a leányzók lerogytak és kijelentették, hogy nem Quintusznak, de az atyaúristennek se mennek tovább. Mire barátunk sajnálkozva megállapította, hogy ez a leány sem hozzávaló, amiben egyébként igaza is volt.

A legcsúnyábban azonban akkor sültünk fel, amikor azt hittük, hogy most már véglegesen révbe juttatjuk a mi kedves Quintuszunkat.

- Megvan! Ez kell nekünk! Illetve Quintusznak. Most bekötjük az öreg fiú fejét! - lelkendezett Vilmos atya, aki mint általában minden férj, rögtön ideges lett, ha csak eszébe jutott, hogy agglegények is vannak a világon.

- Miféle igazságtalanság ez?! Az egyiknek minden, a másiknak semmi? Hogy tulajdonképpen mire értette ezt, azt sohasem sikerült tisztázni. Vilmos atya volt annyira

óvatos. Elvégre ő is gyakorló családapa. - Hagyd már szegény Quintuszt és főleg azokat a szerencsétlen leányokat. Quintusz legalább

tízet elnyűtt a kirándulásain. Az egyik azóta is minden héten pedikűrözteti a tyúkszemeit, amiket a Quintusszal tett kirándulásain szerzett, s a múltkor azt mondta nekem, erősen gondolkozik, ne perelje-e be Quintuszt, mert a tyúkszemei miatt csökkentek férjhez menési esélyei. Mit akarsz még, miért irigykedsz reá? Agglegény, hát agglegény.

De Vilmos atya makacskodott.- Meglátod ez lesz az igazi! Összehoztuk őket. A leányzó eléggé rokonszenvesnek látszott. Igaz ugyan, hogy nem volt

benne semmi virágszerű. Márpedig a botanikus alaptermészetű Quintusz szerint egy leánynak

100.

olyannak kell lennie, mint egy virágnak. Nos hát, ez a leányzó inkább tölgyfához hasonlított. No persze... ifjú tölgyhöz. Elég karcsú volt és csinos, és kissé, mondjuk egy fél fejjel magasabb Quintusznál. De hát igaz szerelemnél ilyesmi nem akadály.

- Vasárnap kirándulunk - jelentettük be. - Remélem velünk tart? - Nagyon szívesen - mosolygott a tölgyfatermetű leányzó. - Annál jobb. Az ilyen kirándulás rendszerint abból áll, hogy elballagunk az első erdőszegélyig, itt Vilmos

atyával sürgős rablópecsenyézésre támad kedvünk, élénken helyeselünk egymásnak, a gyermekeket szétkergetjük ágat szedni, mire Quintusz: "Addig én bogarászom egy kicsit!" felkiáltással eltűnik az erdőben, és estig nem is látjuk többé. Lohol völgyről hegyre, árkon, bokron, szakadékon, sziklákon keresztül. Gyíkot fog, ismeretlen zuzmófajtákat fedez fel olyan izgalommal és örömmel, mint aranyásó egy gazdag telért. Egyszóval a maga módján irigylésre méltóan boldog ember.

- De miért ne legyen még boldogabb? - vélte Vilmos atya, a zseniális szervező. - Az az igazi boldogság, ha megoszthatjuk örömünket valakivel, egy érző, finom női lélekkel.

Az érző lélek, a tölgyfatermetű leányzó könnyű hátizsákkal, kosarascipőben jelent meg a kirándulás reggelén. Megrázta rövidre nyírt haját, mint egy versenyparipa a rajtnál, aztán megkérdezte:

- Indulhatunk? Választ sem várt, nyújtott, ruganyos léptekkel elindult. Quintusz csontos, szemüveges arca

felragyogott, s az öregfiú beállt a leányzó nyomába. - Ezeket az Isten is egymásnak teremtette - kacsintottunk össze, aztán szemlére indultunk,

hogy hol találhatnánk rablópecsenyének való nyársat. Quintusz és a leányzó körülbelül tíz perc múlva eltűntek a csúcson túl. Elöl a leányzó, még

mindig azzal a nyújtott, ruganyos lépessel, mögötte, vagy huszonöt méterrel lemaradva, poroszkált Quintusz.

- Mintha ma nem volna formában az öregfiú. - Majd belemelegszik - vigasztaltam aggódó barátomat. - Meglátjátok, ma este eljegyzést

ünnepelünk. Ezek addig gyalogolnak, amíg egy pár lesz belőlük. Nem lett, sajnos. Délután, mikorra már régen megemésztettük a zsiványpecsenyét. és azon törtük a fejünket,

hogy hagymával süssük uzsonnára a szalonnát, vagy csak úgy egyszerűen. hagyma nélkül, mikorra már kialudtuk és kiüvöltöztük magunkat (a gyerekek után üvöltöztünk persze, mert folyton fára másztak, elvesztették a labdájukat, meg lehorzsolták a térdüket és elszakították, amit csak el lehet szakítani), szóval miután végigéltük a kirándulás összes örömeit és izgalmait, egyszerre csak szétnyíltak a bokrok, és üdén, ruganyosan lépkedve, ámbár komor arccal, megjelent a tölgyfatermetű leányzó.

- És Quintusz? - kérdeztük reménykedve. A tölgyfaderekú csak legyintett. - Az erdőben ül egy fatönkön. - Mi t csinál? - Ül, nyög, és ápolja a tyúkszemét. - De hát... - ámultunk el. - Nincs stílusa, gyenge az állóképessége, és egyáltalán... Hogy ez az egyáltalán mit jelentett, meg sem mertük kérdezni, oly megvető volt a leányzó

hangsúlya. - No, minden jót, nekem még edzenem kell. Utána bámultunk, amint ruganyosan, majdnem futólépésben leereszkedett a völgybe, és eltűnt

a Capsella bursa pastorisszal szegélyezett ösvényen. A körülményekre csak fokozatosan derült fény. Vilmos atya, ez az őrült, egy gyaloglóbajnoknőt szedett fel. Quintuszt valóban egy fatönkön ülve találtuk, mellette lehúzott bakancsa, gyapjúharisnyája

(valódi iráni kecskeszőrből kötött harisnya). Sziszegve mozgatta a lábujjait. Hogy tulajdonképpen mi történt, azt csak mozaikszerűen sikerült összeraknunk a leányzó és

101.

Quinttisz szavaiból. - Először csak közepes tempót diktáltam, bemelegítésnek - vallotta a bajnoknő -, de aztán

rákapcsoltam a szokott tempóra. De ez az alak... amikor azt javasoltam neki, hogy változatosságképpen felfrissítésül néhány kilométeren gyorsítsunk egy kicsit, mert unom ezt a döcögést, akkor úgy nézett reám, mint akit keresztre feszítettek, és azt mondta, hogy neki fáj a lába, és sápítozni kezdett, hogy ő nem azért járja a természetet, hogy rohanjon, hanem gyönyörködni akar a természetben, a növényzetben, és valami pásztorokról meg egy·Bursza nevű nemtudommicsodáról hebegett. Még azt is mondta, hogy ő tanulmányozni akarja a bogarak életét. Úgy is tett, mint aki bogarászik, de én jól láttam, kikészült a nyamvadt.

Quintusz ezzel szemben, sok méltósággal, így adta elő az eseményeket: - Tudjátok, hogy gyakorlott turista vagyok. Megmásztam a Kárpátok összes számba jöhető

csúcsait. Tájékozódási versenyeket nyertem, és hegyet másztam az Alpokban is. No de ez a nő... ez az őrült... pardon, futóbolond... ennek fogalma sincs a természetjárásról. Csak rohant és rohant, egyre gyorsabban. Persze, ki akart fárasztani. De bennem emberére talált. A végére úgy kifulladt, mint a liba. Akkor aztán - gavallér ember vagyok, tudjátok - megkönyörültem rajta, és úgy tettem, mintha bogarásznék, hogy hagyjak neki néhány percet, amíg lélegzethez jut. Képzeljétek, a szemtelen perszóna mindenfelé azt hirdeti, hogy én nem bírtam vele a versenyt. Én, aki... no de mindegy, fő hogy megszabadultam tőle.

- És mondd, Quintusz - kérdezte gyanús szelídséggel Vilmos atya - miért húztad le a bakancsodat, miért sziszegtél és ültél a fatönkön, elárvultan, mint egy hajótörött?

Quintusz szemüvege harciasan megvillant. - Egyáltalán nem voltam letörve. Ellenkezőleg! Lábfürdőt, illetve, hogy egészen pontos

legyek, léglábfürdőt vettem. Nagyon egészséges, főleg erdőben, ahol fokozott a negatív ionizáció. A múltkor olvastam erről egy finn folyóiratban.

Aztán nagyon gyorsan a finn folyóiratról kezdett beszélni, meg arról a helsinki barátjáról, aki elküldte neki. Ezt nevezik elterelő hadműveletnek.

De ez a finn is jellemző Quintuszra. Neki nemcsak Kolozsváron, hanem a világ minden valamire való városában vannak ismerősei. Akkora postaforgalmat bonyolít le, mint egy nemzetközi nagybank. A fél fizetését arra költi, hogy ausztrál bogarászokkal és koreai penészgombagyűjtőkkel kölcsönösen kiöntik egymásnak a lelküket.

Ezt a Quintuszt látogatjuk mi meg holnap délután. Elhatározásunk végrehajtása nem látszott egyszerűnek. Quintuszt ugyanis bárhol könnyebb

megtalálni, mint odahaza. Quintusz állapota ugyanis az állandó helyváltoztatás. Quintuszt el lehet képzelni, amint kötélen lóg egy tátongó szakadék fölött, csak azért, hogy letépjen egy szál gyopárt, mert távcsövén úgy szemrevételezte, hogy annak a gyopárnak valamivel szőrösebb a levele, mint amiket idáig látott, és ennek nemzetközi tudományos fontossága van. Elképzelhető Quintusz, amint drótkecskének becézett motorkerékpárján robog ismeretlen tájak, ismeretlen gombaspórák és új penészgombafajták felé. Elképzelhető Quintusz, amint hasoncsúszik egy havasi patak medrében, hogy víz alatti fényképfelvételt készítsen egy vadászó pisztrángról. Szóval a legképtelenebb helyzetekben is elképzelhető, hozzánk is beállított már hajnali ötkor, hogy nem adnánk-e helyet néhány láda kövületének. Mert Quintusz kövületeket is gyűjt. Szóval nagyon sokfelé meg lehet találni Quintuszt (egyesek szerint három példány van belőle), csak odahaza nem. Illetve Vilmos atya szerint néha-néha azért hazalátogat, ilyenkor bezárkózik, leereszti a függönyöket, és elmerül gyűjteményei rendezésébe, no meg egész világot átfogó levelezésébe.

- Holnap mégis odahaza lesz - jelentettem ki, és megfogalmaztam az alábbi táviratot: ZUZMOUÉGYBEN HETFOEN DELUTAN NEGY ORAKOR FOELKERESEM

DR. SOERENSEN HOELGRUPP Főleg a Hölgrupp tetszett nekem. Olyan jó skandinávosan hangzott. Ezek után biztosra

vehettem, hogy Quintusz odahaza marad és zuzmógyűjteményeivel babrálgatva várja Hölgruppot, a skandináv rokon lelket.

Ehelyett mi érkeztünk meg. Azt nem lehet állítani, hogy túlságosan nagy lelkesedéssel fogadott volna. Tulajdonképpen

102.

nem is fogadott. A lakás ajtaja be volt zárva, hiába döngettük a csengőt helyettesítő középkori gubacstörő fakalapáccsal. Ezt Quintusz furfangos alkudozás után szerezte meg egy kalapácsgyűjtőtől egy abesszin kardkovácsoló pöröly ellenében.

- Lehetetlenség, hogy ne legyen idehaza. Vagy nem kapta volna meg a táviratot? - Apu - lihegett oda hozzám Öcsi -, tudod, hogy az udvaron egy sátor áll?- Sátor... egy városi ház udvarán? Megőrültél, Öcsi? Nem vitatkozott, hanem magával ráncigált. Bámulatos, de a szűk udvaron, az ecetfa és a tyúkketrecek közt egy valódi mongol jurta állt. Ha jurta, akkor Quintusz egészen biztosan benne tartózkodik. Szenvedélyes sátorlakó, azt

hiszem, legalább tizenhat sátra van, és sorra lakja őket kirándulásain. De már idehaza is... ? Megőrült ez a Quintusz? Nem őrült meg, sőt még csak meg sem örült, mikor kidugta a fejét a sátornyíláson és

meglátott bennünket. - Szervusztok, szervusztok, a legrosszabbkor jöttetek. Ilyen fogadjistenre önérzetes ember hátat fordít, és soha többé szóba sem áll Quintusszal. De

hát mi most nem önérzetesek voltunk, hanem kíváncsiak. - Mit keresel a sátorban? - Itt lakom. - No de a lakásod. - Az a helyzet ugyanis… a gyűjteményeim, tudod, hogy úgy mondjam, a fejemre nőttek.

Egyébként parancsoljatok befáradni. De előbb ő fáradt ki. Vagyis kimászott a sátor nyílásán. Lábán krokodilbőr szíjból font

mokaszint viselt, egy brazil néprajzkutató barátja ajándékát, derekán cseremisz öv, öltözete egyébként prémmellény és tréningruha kereszteződése volt.

Quintusz fölvezetett bennünket a tornácra, ott elfordította a rács egyik lécét, mire a csatornából aláereszkedett egy kulcscsomó.

- Ez miért van, Quintusz bácsi? - izgult Öcsi. - Tolvajok ellen. Kinyitotta az ajtózárat, aztán a lakatot. Illetve... csak szerette volna kinyitni, de nem találta a kulcsot. Egy darabig ellenségesen

bámulta a lakatot, aztán homlokára ütött. - Persze, ezt máshová rejtettem el. Leült a legfelső lépcsőfokra, lerángatta a mokaszint, a gyapjúharisnya orrából előhalászta a

pici kulcsot. - Hja, vigyázni kell... - csippentett ravaszkásan szemüvegén keresztül. Az biztos, hogy a Nemzeti Bank aranykészletét nem őrzik éberebben, mint Quintusz barátunk

a gyűjteményét. Egyébként volt is mit őrizni rajta. Lepattant a lakat, az ajtó kinyílt, s mi beléptünk. Vagyis - szerettünk volna belépni, de a

bejáratot egy láda torlaszolta el. - Ó... mondta könnyedén Quintusz -, bújjatok át alatta. Már nem találtam neki más helyet.- Mi van benne? - Kőzetgyűjtemény a Kelemen-havasokról. Roppant érdekes anyag.- Miért nem tartod künn, az eresz alatt? - Hogy elvigye valaki? - Ezeket a köveket? - Ezek nem csak úgy egyszerűen kövek! - kezdte szenvedélyesen Quintusz, de aztán

lemondóan legyintett. Tudta, hogy nincs bennünk semmiféle tudományos fantázia.Nem volt más megoldás, négykézláb átmásztam a láda alatt, aztán föl akartam egyenesedni,

de csak félig sikerült. Utamat állta egy lapos dobozokból álló lepkegyűjtemény. - Friss szerzemény! - ragyogott ugyancsak hétrétgörnyedve Quintusz. - A Negoj lepkevilága.- Minek ez neked? Úgy nézett reám, mint egy elmebajosra.

103.

- Annak, hogy... - de aztán nem folytatta, hanem Öcsihez fordult, és azontúl csak vele társalgott.

Igaza volt, hogy megsértődött. Egy gyűjtőtől megkérdezni, hogy miért gyűjt cipőgombot vagy gyufásskatulyát, megkövesedett kagylót vagy futballcsatárok arcképeit, legalábbis modortalanság.

Gyűjt, mert a gyűjtés és birtoklás örömet szerez a legtöbb embernek XVII. századi porcelánkibcsek, vagy XX. századi kabátgombok egyforma gyönyörűséget szerezhetnek gyűjtőjüknek No persze, egy kabátgomb gyűjtemény kevesebbe kerül valamivel. Ha az ember arra vállalkozik - és szigorúan be is tartja ezt a szabályt -, hogy gyűjteménye darabjait, kizárólag autóbuszon és trolibuszon szerzi be, olyanformán, hogy a nagy, lökdösődésben észrevétlenül levágja útitársai kabátgombjait, akkor körülbelül olyan izgalmas kalandokban lesz része, mint valamikor a grófoknak a tigrisvadászatokon Indiában.

Ismertem egy ilyen szenvedélyes kabátgomb gyűjtőt. Valóságos vadászszenvedéllyel tudott mesélni arról, hogyan szerezte meg például azt a gyöngyházberakásos, nagy négyszögű gombot a 11-es autóbuszon. A vad... vagyis a kabát tulajdonosa semmit sem vett észre.

Megvásárolhatta volna a gombot a boltban is, de akkor mivé lesz a vadászszenvedély? Ismerősöm fokozatosan tökéletesítette módszereit, és zsebmetszői kézügyességre tett szert.

Készített magának egy apró harapófogóhoz hasonló rúgós szerkezetet, s ezzel csippentette le a gombokat.

Mondanom sem kell, hogy a szenvedély mindinkább elhatalmasodott rajta. Már csak ímmel-ámmal végezte irodai munkáját, bérletet váltott, az autóbuszra, és időnként felutazott a fővárosba, hogy levadásszon a kabátokról néhány ritka külföldi példányt.

Végül persze rajtavesztett. Már túlságosan bízott ezerszer kipróbált kézügyességében, és egy egyszerű fekete kabátgombon lebukott. Odanyúlt és lecsippentette, nem mintha szüksége lett volna a gombra, inkább csak gyakorlatozásból. A gomb már elsüllyedt a zsebében, mikor az áldozat felkiáltott:

- Hé, maga... adja vissza a gombomat! - Azzal megragadta a gombvadász karját. Ismerősöm tiltakozott, próbálta kitépni, magát, hogy leugorjék a robogó kocsiról, és eltűnjék

az utcai forgalomban, A véletlen azonban úgy hozta, hogy ezen a vonalon, a 11-esen (ez volt a fő vadászterülete), még négy olyan utas akadt, akinek az elmúlt hetekben eltűnt egy-egy kabátgombja. Annak idején azt hitték, hogy leszakadt a gyurakodásban, most azonban egyszerre mind ráestek a gombvadászra. Kikutatták a zsebeit, természetesen tele volt gombbal. A gombcsípőt is megtalálták.

A kocsi megállt, az utasok üvöltöztek, az öklüket rázták, egyszerre valamennyien égbe kiáltó sérelemnek érezték, hogy elvesztették a gombjukat. Azelőtt legfeljebb bosszankodtak miatta, most azonban elöntötte őket a vérszomj, és ha nem is lincselték meg, mindenesetre letépték összes gombjait, még a nadrágjáról is. Aztán diadalmasan elcipelték a rendőrségre.

A végkifejletnél magam is jelen voltam. A bírósági tárgyalás fénypontja az volt, mikor a bírósági altisztek görnyedezve a teher alatt becipelték a bűnjeleket, tizenkét tárlót. A gombgyűjtő nehéz pénzért csináltatta őket. Mind a tizenkettő teliragasztva gombbal. Mindenik alatt egy-egy szám. Például 11/6857.

- Vádlott, mit jelent ez a szám? - Azt kérem, hogy a tizenegyes autóbuszon szereztem 1968 május hetedikén. - Hány gombból áll a gyűjteménye? - 14229. - Ez a bizonyos fekete gomb lett volna a kétszázharmincadik. - Szó sincs róla kérem, ilyen vacakot be sem tettem volna a gyűjteményembe. A bíróság próbálta megtalálni az indokot. Elmeszakértőt idézett meg. Az orvos kijelentette: - Teljesen normális, már amennyiben egy szenvedélyes gyűjtő egyáltalán normálisnak

tekinthető. - Köszönöm elég! - vágta el a szakértő szavát szigorúan a tárgyalásvezető bíró. Ugyanis lelkes

bélyeggyűjtő volt.Így aztán hamarosan családias hangulat alakult ki, a bíró és a vádlott között. A bíró látható

érdeklődéssel szemlélgette a gyűjteményt, majd részletkérdéseket tett fel. Szenvedélyes szakmai

104.

vita alakult ki a két gyűjtő között. Végül is háromhavi fogházra ítélték ismerősömet - azt hiszem, nyilvános botrányokozásért, de ezt a büntetést felfüggesztették. A bírósági folyosókon rossznyelvű ügyvédek mesélik, hogy a bíró eladta a bélyegeit és ő is áttért a gombgyűjtésre.

Ez valószínűleg csak pletyka, ezzel szemben megfelel a valóságnak, hogy ismerősöm a tárgyalás és ítélet után meglátogatott, és könnyekkel a szemében könyörgött, hogy segítsek rajta:

- Képtelen vagyok uralkodni szenvedélyemen. Ha felszállok a trolira vagy a buszra, és meglátok egy jó formájú gombot, máris bizseregnek az ujjaim.

- Ezentúl járjon gyalog. Nagyon egészséges. - Igen, de a szenvedély ... - Tudja mit, írja meg gombgyűjteménye történetét. "Egy gombvadász emlékiratai" címmel.

Páratlan munka lesz. Az első gombtól az utolsóig. A gyűjtő hosszasan és hálásan szorongatta a kezemet, még lelopta egy gombomat, aztán

elvonult, vásárolt egy üveg töltőtolltintát meg ezer ív papírost. Azóta írja élete nagy művét. - A háromezer-hétszázhetedik gombnál tartok. - Hány oldal?- Ó... , kétezer-ötszáz. Persze csak a leglényegesebb adatokat foglalom össze. Ez ugyanis

kézikönyv lesz. Majd azután megírom a részletes, alapos nagy gombenciklopédiát. Boldoggá tettem. Feltéve, ha van túlvilág, és feltéve azt az eléggé valószínűtlen esetet, hogy a

mennyországba kerülök, nyilván ez a jótettem nagyot nyom majd a mennyei mérlegen. Ismerősöm azóta kizárólag gyalog jár, nem rongálja az egészségét a buszon, s már nem is akar

több gombot lopni. Elég neki, ha papíroson átéli egykori szenvedélyét. A tett emberéből művész lett. De ha már a lopásnál tartunk, az embert ártatlanul is nézhetik tolvajnak. Velem is megesett

egyszer. Zimankós, kora tavaszi időben történt. Megittam a kávémat az egyik cukrászdában, aztán kipillantottam az ablakon, Zuhogott kegyetlenül. Felhajtottam a kabátom gallérját, szemembe húztam a kalapomat, fogtam az ernyőmet és indultam. Ekkor azonban valaki megfogta él karomat.

- Pardon, ez az én esernyőm. Meghökkenve néztem rá, aztán az ernyőre. Tényleg, ennek bambusz nyele van, az enyém

viszont bőrhuzatú. - Bocsánat, eltévesztettem ... - nyújtottam oda az ernyőt egy csöpp zavarral. - Semmi, semmi... - felelte az ernyőtulajdonos, és érdeklődéssel figyelte, hogyan keresem a

saját ernyőmet. Most már igazán elpirultam. - Ejnye, milyen szórakozott vagyok, hiszen nem is hoztam magammal, elromlott a zárja.

Ugyanis... Az idegen különös tekintettel mért végig, aztán csak ennyit válaszolt: - Persze, persze... Aztán keményen megmarkolta az esernyőjét, és visszaült a helyére. Kimenekültem a zuhogó

esőbe. Hazasiettem. és mesélni kezdtem a feleségemnek különös és kínos kalandomat. - Jó, hogy mondod. Nézd mennyi rossz ernyőnk van. Vidd el, csináltasd meg. - Ebben az időben? Harmadnap azután, többszöri unszolás után, fogtam az öt darab rossz esernyőt, amit a

feleségem összeszedett a házban, és elindultam az esernyőjavítóhoz. Felszálltam a trolibuszra. Egyszerre csak megéreztem, hogy valaki figyel. Az ilyesmit megérzi az ember, mintha tüzes pont égetné a tarkóját. Az én cukrászdai emberem volt az, akinek majdnem elvittem a bambusznyelű esernyőjét.

Merőn nézett. Nem is annyira engem, inkább az ernyőket. Mellém lépett, az esernyőgyűjteményre nézett, aztán megszólalt, kicsit gúnyosan, kicsit megvetően:

- Látom, jó napja volt.Azzal leugrott. Így lett belőlem esernyőtolvaj.

105.

Szerelmi tanácsadó...

Egy hete kempingeztünk anyuval, mikor megérkezett kerékpáron Öcsi meg Vilike. Öcsi barátságosan lapogatta a hátamat.- Hogy vagy öreg zeppelin? Becsületszavamra, egyszer megpofozom ezt a kölyköt. De egyelőre megöleltem,

megcsókoltam, mert egy hete már nem láttam, és hiába, az apai szív, az apai szív.Öcsiké és Vilike körüljárták a sátrat. - Ugyan, mi lehet ez a szörnyszülött? - töprengett hangosan a jó kis Vilike. - Mit gondolsz,

Öcsi? Szerintem egy lezuhant repülőgép roncsa. Vagy egy ősember kalibája? - Hát nem látod - legyintette le Öcsi -, absztrakt műalkotás. Annak mindenesetre csodálatos. Megbántottan hallgattam. Istenem, istenem, ezeket a banditákat neveltük mi szívünk vérével.

Fogtuk a kezüket, mikor megtették az első totyogó lépéseiket, és lám most így belegázolnak az önérzetünkbe.

- Ősatyám, ezt te személyesen verted föl? - kérdezte Öcsi. Még mielőtt sértetten rávágtam volna az igent, megszólalt Vilike, nem létező bajuszát

sodorgatva: - El sem hinné az ember, de állítólag vannak vakmerő turisták, akik bemerészkednek e

sátornak nevezett képződménybe, sőt benne alusznak is. Öcsi vette a lapot. - Vasidegek kellenek hozzá, hiszen bármelyik pillanatban összeomolhat, fejbe vág a rúdja,

maga alá temet, és megfojt a vászna. Ősatyám hős vagy. Hát ehhez a gyerekhez igazán vasidegek kellenek.- Miért, szerintem nagyon príma sátor. - Megengeded? - rántotta ki a sátorrudat a fiam. Vilike már húzogatta kifelé a cövekeket. Nem

szóltak semmit, mi is hallgattunk, mialatt bámuló szemeink előtt pillanatok alatt felverték a sátrat. Ugyanaz a sátor volt, és mégsem az. Az enyém petyhüdten lebegtette szárnyait, ez fiatalosan feszült, szinte pengtek a sátorkötelek. Igaz ugyan, hogy wigwammunk elvesztette kajlaságát, ami mindmáig megkülönböztette a tábor összes többi sátraitól.

- Na kész... - mondta Vilike. - Be lehet mászni. Nekünk most egy kis dolgunk van. - Viseljétek jól magatokat! Ezt persze nem mi mondtuk, hanem Öcsi. Ugyan hogy is mer manapság ilyet mondani egy

szülő az édes gyermekének? Máris eltűntek. Illetve csak szerettek volna, mert a szabad levegő és az elfogyasztott

teméntelen erdei szamócából belém áramlott vitamin megsokszorozta bátorságomat. Megkérdeztem tehát:

- Hová mentek? Almatagon néztek reám. - Zergevadászatra. - Elásott kincset keresünk. - Vagy lepkét fogunk. Válasszatok kedvetek szerinti feleletet, amivel megnyugtathatjátok

aggódó szülői szíveteket.- Ahá... - mondtam sokat sejtetően. - Ahá - visszhangozta Öcsi. - Most persze azt képzeled, hogy azért pucolunk meg, mert

lányokkal van találkánk. Ez öl meg téged drága öreg atyám, hogy folyton a szex jár a fejedben. - Nekem... ? Hát nem nézed ősz hajamat, előrehaladott koromat, jámbor életemet, hűségemet

drága jó anyádhoz? Még azt mered állítani, hogy nekem jár az eszem a szexen? - Neked hát, atyám. Téged már kizárólag az én nőügyeim érdekelnek. Hallatlan, milyen szemtelen ez a fiú, de milyen igaza van. Hát persze, hogy érdekelnek a

magánügyei. Talán nem az én gyermekem? Szeretnék tanácsot adni neki, átsegíteném az élet nehézségein, átadnám neki tapasztalataimat.

106.

- Nem egyszerűbb, ha azt mondjuk nektek, hogy zergevadászatra megyünk? - diplomatizált Vilike. - Nyugodjatok bele!

Dehát belenyugodhatik-e egy szülő abba, hogy tizenöt esztendős fiatalember már a fia, akit ő - legalábbis, ami az érzéseit illeti - még most is csetlő-botló kisgyermeknek érez, és félt és szeretne becézgetni?

Belenyugodhatik abba, hogy előttünk teljesen ismeretlen, és éppen ezért eleve gyanús leányzók körül sündörögnek, illetve azok sündörögnek őkörülöttük, és ki tudja, milyen terveket szőnek a megrontásukra? Már úgy értem, a lányok a fiúk megrontására. Ők ott állnak szegénykéink védtelenül kitéve az összes női csalfaságoknak. Istenem, hány okos tanácsot adhatnék én nekik! De nem, meg sem hallgatnak, csak gúnyosan mosolyognak és csúfolnak a szexszel.

A vesztetekbe rohantok! - szeretném kiáltani, de nincs kinek. Ez az az eset, amire azt szokták mondani, süket fülekre találtam.

Meglestem Öcsit, persze véletlenül. Igazán nem szokásom, hogy kémkedjem a fiam után, de ha már a véletlen így akarta, mégsem fordíthattam el a fejemet. Így aztán tanúja lettem a "zergevadászatnak".

Egy tölgyfa tövében ültem, és vártam, hogy megérkezzék a sörösautó, talán szunyókáltam is egyet, mikor beszédre riadtam föl. Csak most vettem észre, hogy a bokrokon túl egy leányzó napozik fürdőruhában. Már persze, ha fürdőruhának lehet nevezni azt a néhány rongyocskát, ami itt-ott éppen hogy takarta az ifjú hölgyet.

Így van ez manapság. Nagyanyáink még térdig érő klott bugyogóban és nyakig zárt blúzban feredőztek. Ezek meg...

Na mindegy. Szóval beszélgettek odaát. A lány meg egy fiú. Jesszus, hisz ez Öcsi! Aljas rágalom, hogy bebújtam volna leskelődni a bokorba. Mindössze keresztülkukucskáltam

az ágak között. Most félreteszem minden apai elfogultságomat és a krónikás hűségével adom elő a jelenetet.

Öcsi himbálózva, elegáns lajhárléptekkel megjelenik. Lustán jobbra-balra forgatja a fejét, aztán lehorgonyoz a tekintete a napozó hölgyecskén. Feléje imbolyog. Megáll. Szemlét tart a leányzó fölött, majd lekuporodik a pokróca szélére.

- Szia. A leányzó kinyitja fél szemét, és az érdeklődés legkisebb jele nélkül megnézi Öcsit. Egy

darabig gondolkozik, mit is tegyen, végül rászánja magát a válaszra: - Szia. Félpercnyi csönd. Végül Öcsi folytatja a hadmozdulatokat. Letép egy fűszálat és

megcsiklandozza vele a leányzó orrát. A leányzó tüsszent.- Hülye! De különös, ahelyett, hogy megsértődnék az idétlenkedés miatt, rámosolyog Öcsire.

Sehogysem értem ezeket a mai lányokat. A fiam most a leányzó formás nyakát birizgálja. A hölgy odakap, Öcsi elrántja a füvecskét. Így cicáznak egy darabig. Végül a leányzó fölül:

- Te honnan ismersz engem?Öcsi nem jön zavarba. - Innen a pokrócról. Megláttalak. Na, mondtam magamnak, ennek príma karosszériája van,

leültem tehát melléd és azt mondtam: Szia. Barátságosan nyújtja a mancsát.- Öcsi vagyok. Kis szünet. A leányzó közben úgy dönt, hogy kinyitja a másik szemét is. Megnézi a fiút. Úgy

látszik, ő is elégedett a karosszériával, mert most már ő folytatja a hadműveletet. - Juli. Rém szemtelen vagy - mondja elismeréssel. - Á, most fékezem magam.- Én nem bánom, ha valaki rámenős.

107.

- Én meg örülök, ha valaki szereti, hogy rámenős vagyok. Összenevetnek. A büfé teraszán megszólal a rádió. Öcsi feláll, nyújtja a kezét. - Gyere. Már fel is húzza a királynői termetű hölgyet, s az hagyja, hogy Öcsi a tánchely betonjára

vonszolja.Hát ez ma így megy. Bezzeg a mi időnkben!Nem, ezt nem mondom, mert ez tipikusan öreg-mondat, Elítélése mindannak, ami ma

történik, és azt a hamis képet próbálja reánk tukmálni, hogy bezzeg a mi időnkben csupa makulátlan erkölcsű leányzó és fiatalember élt. Nem, én nem sírom vissza a múltat, de engedjék meg, hogy elmondjam, miként folyt volna le ugyanez a jelenet mondjuk negyven évvel ezelőtt.

Öcsi meglátja a leányzót, és szemlét tart domborzati viszonyai fölött. Ez változatlanul úgy zajlott volna le, mint most, csak a fürdőruha lett volna egy arasszal hosszabb és szélesebb. Aztán Öcsiben megszületik az elhatározás: meg kell ismerkednie a leányzóval. De hogyan? Világos, közös ismerőst kell keresni, aki bemutassa. Öcsi tehát letelepszik néhány méterre a leányzótól, az kinyitja a fél szemét. Aztán napozik tovább. így telik el egy óra, majd kettő. A leányzó feláll, királynői termete a kétrészes, jó araszos fürdőruhában is kitűnően érvényesül. Elhimbálódzik a sátorukhoz.

Hopp, álljunk meg, akkoriban még nem voltak sátortáborok. Hát akkor tegyük föl, hogy ez a jelenet a városi strandon zajlott le. A leányzó bevonul a kabinba, felöltözik és elindul haza. Öcsi mögötte ballag. Akkoriban a férfiaknál a kifeszített mell és ruganyos járás volt a divat, nem az a szépséges, lomha, majomszerű csoszogás, mint ma. A leányzó belép a kapun, de egy villámgyors és bármikor letagadható pillantást vet az ifjúra, aki mögötte cserkészett.

Öcsi bemegy a szomszéd házba, és egy mesét tálal fel, hogy a barátját keresi, bizonyos Kovácsek Karcsit. Közlik, hogy ott nem lakik semmiféle Kovacsek.

- Akkor talán a szomszédban? - Ott Medgyesiék laknak. Ezzel megvan a családnév. Öcsi tovább nyomoz.- Medgyesiék, akiknek a fia van, Lajcsi? - Dehogy, leányuk van nekik. - Két lányuk. - Csak egy, Juli. Megvan tehát: Medgyesi Juli. Öcsi bocsánatot kér, és elköszön, majd közhírré teszi a barátai között.- Ki ismeri Medgyesi Julit? Senki. Talán valamelyik cimborának a húga? Végül egyik barátja húgának az osztálytársáról

kiderül, hogy együtt utazott Julival. Azóta ugyan nem beszéltek, de szervuszt köszönnek egymásnak. A leány összetalálkozik Julival. Közli vele, mint érdekes pletykát, hogy egy fiú teljesen bele van őrülve, napok óta nem alszik. Juli lebiggyeszti a szája szélét, és kijelenti, hogy őt a fiúk egyáltalán nem érdeklik. A barátnő barátnője azonban nem ugrik be Julinak. Tudja, hogy csupán illendőségből játssza meg a közömböst, valójában fúrja oldalát a kíváncsiság, ki lehet legújabb imádója.

Melyik nőnemű lény nem szövi-fonja szívesen a szerelmi szálakat? Mesél tehát Öcsiről, akit egyébként ő sem ismer, hiszen a barátnője bátyjának a barátja. Sok

szépet mesél azért róla, például azt, hogy van biciklije, meg hogy szeret táncolni és pingpongozik. Végül is megegyeznek abban, hogy másnap délután végigsétálnak a korzón. Ez nem

veszélytelen vállalkozás. Az ifjú hölgyek, középiskolások, és a tanulóknak szigorúan tilos a korzón végigmenniük. Az iskolai előírások szerint a leányok csupán a mellékutcákban közlekedhetnek. Fiú társaságában utcán mutatkozni, ha az nem közeli rokon, a magaviseleti jegy levonását eredményezi - mondja az iskolai szabályzat. E kihágás többszöri megismétlése az iskolából való kicsapatást vonja maga után.

Dehát az ifjúság vakmerő, áthágja a szabályokat, már legénykedésből is. Öcsi meg a barátja, dacolva az iskolai szabályzattal, végigcsellengenek a korzón, éberen figyelve persze, nem tűnik-e fel a sarkon valamelyik tanár. Igaz, tanárja válogatja. Van, aki elfordítja a fejét, ha diákot lát a

108.

korzón, van aki egyenesen vadászik reájuk. Ezúttal semmiféle tanári veszély nem mutatkozik. A fiúk, azaz Öcsiék - illetve a negyven év előtti Öcsiék -, kesztyüt lógatnak a kezükben, hogy ezzel fejezzék ki eleganciájukat. Szembe jön a barát húga a barátnőjével és Julival. Az összeesküvés szabályai szerint megállnak.

- Kezét csókolom... - köszönti Öcsi barátja húgát, mert akkoriban szinte elképzelhetetlen volt, legalábbis városon, hogy a lányok meg a fiúk tegeződjenek.

- Pá ... - feleli a kislány szemérmesen. - Maguk nem ismerik egymást? Újabb bemutatkozás és újabb "pá" ... aztán megindulnak most már egy csoportban. Juli meg

Öcsi lemaradnak egy lépéssel, és miről beszélgetnek: moziról? Isten őrizz! Akkoriban a diákoknak szigorúan tilos volt moziba járni. Televízió? Nem volt

még televízió. Az iskoláról beszélgetnek, tanáraikról, arról, hogy milyen nehéz a számtan.Ahogy ezt itt most leírom, úgy hat, mintha az őskorban történt volna. És milyen természetes

volt valamikor, alig négy évtizede. Hát nem jobb, becsületesebb, nyíltabb, ahogyan a fiatalok ma összetalálkoznak?

Ámbár ha meggondolom. a ravasz cselfogásoknak, a szerelmi csatározásoknak és cselszövésnek is megvolt a maga varázsa. Egy bizonyos, harminc esztendő múlva Öcsiék fognak majd így sóhajtani:

- Bezzeg a mi időnkben!

Befejezésül elmondok egy példázatot: Az Ifjú meghajolt a Bölcs előtt, és így szólt: - Ó Mester, testem rugalmas, szellemem vidám, mégis gyakran felhőzi lelkemet a bánat.

Szüntelen arra gondolok, hogy minden elmúlik. Bármilyen képtelenségnek tűnik: még én is. Segíts rajtam, Mester, szeretnék örökre fiatal maradni!

A Bölcs megcsóválta a fejét: - Bolond vagy, barátom, mert elérhetetlen után áhítozol. Inkább kívánj magadnak hosszú,

szép öregséget; kívánd azt, hogy olyasmiben is gyönyörködj, amit mások észre sem vesznek. Örülj a szellőben, ellebbenő tollpihének, és gondolj arra, hogy a te életed is csak ennyit ér.

- Mégis, hogyan éljek? - Úgy, hogy ha testben nem is, de lélekben fiatal maradj. - Megmaradhatok? - Igen, ha okosan éled az életet. - Vagyis? - Tudj örülni és örömet szerezni. Legyenek vesszőparipáid. Vesszőparipája minden épeszű

embernek van, ha elég okos ahhoz, hogy egy kicsit bolondos legyen. S ha jól lovagolja meg őket, az örömtől és jókedvtől sokáig fiatal maradhat. Fő az, hogy amit teszel, teljes lélekkel cselekedd.

- Mester, ha kaphatnék bővebb magyarázatot. Ekkor a Bölcs haragra gyulladt, és rákiáltott az Ifjúra:- Hülyékkel nem állok szóba! Felpattant kerékpárjára és elkarikázott. Neki ugyanis ez volt a vesszőparipája, hogy ha sokat

biciklizik, örökre fiatal marad.

109.