mary silver húsz év múlvavisszaamatulaba.uw.hu/5fejezet_eljott_koztunk_jar.pdf · 2011. 12....

Mary Silver Húsz év múlva

68

ELJÖTT, KÖZTÜNK JÁR…

Idén korán beköszöntött a tavasz. Február végéhez képest meglepıen jó idı volt, Kalmár

Péter az ablaknál állt, és lehunyt szemmel élvezte, ahogyan a nap sugarai melengetik az arcát.

Úgy gondolta, ma éppen elég keményen dolgozott, így igazán megérdemel egy kis pihenést.

Minden alja munka neki jutott, és a szemét összeszedése mellett szinte felüdülés volt, mikor a

tanáriban a villanykörtét kellett kicserélnie. Persze, itt is voltak zavaró körülmények: a létra

igen csak imbolygott, és ezt nehezítendı, néha még az ı látása is elhomályosult. A szeme nem

javult, ám úgy gondolta, nem lehet akkorra a baj, hiszen a pillanatnyi elmosódás után nem

sokkal már újra látta a tárgyak és az ıt kerül vevı emberek sziluettjét.

El kéne mennie orvoshoz!

Na, igen, de mikor? Négy óra után végez és közel másfél órát utazik, míg hazaér. Az ember

pedig ugye ilyenkor már megmozdulni is fáradt, nemhogy még szemészetre is eljárjon. Éppen

elég volt neki, hogy otthon besegített Zsuzsannának a háztartásba. Hiába volt minden este

halálosan fáradt, amiben csak tudott, segítségére volt a nınek.

Az egész napos munka fizikailag, az otthon töltött idı viszont lelkileg viselte meg. Míg

mások nyugodtan pihennek és lazítanak egy kényelmes karosszékben, és próbálnak semmi

rosszra sem gondolni, addig neki otthon kellett szembesülnie az igazi próbatétellel, ami

keményebb volt, mint összeszedni a szemetet, a szándékosan az orra elıtt elejtett papírokat és

almacsutkákat. Keményebb volt, mint elviselni minden egyes nap, hogy átnéznek rajta, és

keményebb volt, mint az, hogy elfogadja, az iskola hierarchiájában ı a legutolsó láncszem.

Neki otthon végig kellett néznie, ahogy Zsuzsanna, a nı, akit szeret, napról napra egyre

gyengébb lesz. Amikor a munkából hazatér, szembesülnie kell a rideg valósággal; felesége

sápadt, beesett arca és a gyönyörő, mogyoróbarna szemek alatt húzódó fekete karikák

egyértelmő jelei voltak annak, hogy Zsuzsannát mennyire megviseli a terhesség. Péter

állandóan pihenésre intette a nıt, aki ilyenkor csak elmosolyodott és jó szándékúan

megcsóválta a fejét, majd folytatta a munkát. Ha Kalmár nem szól rá erélyesen, egészen

biztosan nem veszi ıt komolyan, és esze ágában sem lenne lepihenni. De Kalmár célt ér…

Zsuzsannánál legalábbis mindenképp.


69

Amennyire Péter biztos volt benne, hogy életük egyik legnehezebb idıszakát élik most meg,

ugyanúgy hitt abban is, hogy innen már csak felfelé vezet az út. Amikor azonban Zsuzsanna

el akarta látni férjét hasznos tanácsokkal a háztartással kapcsolatban, minden hite

szertefoszlott, és ezt úgy próbálta kompenzálni, hogy azonnal elhárította az asszony segítı

szándékát. Nem tudta, vagy sokkal inkább nem akarta elfogadni, hogy elveszítheti a feleségét.

Úgy gondolta, ha nem vesz tudomást egy problémáról, akkor az nem is létezik; vagyis, ha

nem beszélnek a halálról és betegségrıl, akkor elkerülhetı mindkettı. Ez azonban rossz

stratégiának bizonyult, és erre magának Kalmárnak kellett rádöbbennie, mikor elkísérte

Zsuzsannát az orvoshoz.

A doktor megállapította, hogy a terhesség teljesen rendben zajlik, ellenben Zsuzsanna

állapotával egy cseppet sem volt megelégedve, és figyelmeztette, ha nem kíméli magát, akkor

félı, hogy még a terhesség utolsó szakaszába sem jutnak el.

Péternek ez már sok volt. Úgy érezte, hogy a biztos, bástyákkal körülvett világa a

mindennapok harcaiban komoly károkat szenvedett. Néha eljátszott a gondolattal, mi lenne,

ha fogná magát és egyszerően elfutna… Vagy legalább lenne valaki, akin kitölthetné a dühét!

Azonban ilyen ember nem volt. Zsuzsannával kényesen kerülte a konfliktusokat, és

legtöbbször azon kapta magát, hogy a gyerekekkel viszont egyre türelmetlenebb. Gyakran

rájuk kiabált, ha valami rosszat csináltak, ám olyan hamar elöntötte a bőntudat, hogy azonnal

bocsánatot is kért.

Zoli és Eszter nem értették, mi történik körülöttük. Csak azt látták, hogy édesanyjuk sokat

fekszik, az apjuk pedig a szokottnál jóval feszültebb, de az okokat nem firtatták. A kislány

azért nem, mert nem érdekelte, a kisfiú pedig azért, mert úgy érezte, még nem jött el ideje.

Hála az Égnek, azonban Péteréknek nem kellett egyedül megküzdeniük a hétköznapok

nehézségeivel, ugyanis váratlan segítségük akadt Gina személyében. És bár Kalmár biztos

volt benne, hogy a nı nem önszántából jön, mégis hálás volt neki. Ráadásul úgy tőnt, a

társaság jót tesz Zsuzsannának is. Miután a nap végén Gina elment tılük, felesége sokkal

kipihentebbnek tőnt.

Minden rosszban van valami jó, és ha közte és Gina között nem is normalizálódik az a feszült

helyzet, amit önmaguk teremtettek maguk köré, legalább Zsuzsanna jobban volt.

Gondolataiból az iskolai csengı éles hangja zökkentette ki. Az egyik terem ajtaja kinyílt, és a

diákok elhagyták az osztályt. Péter mélyet sóhajtott: lássunk munkához!


70

A fiatal nı éppen csak belépett a gyerekekkel a lakásba, mikor kellemes meglepetés fogadta;

férje várta az ajtóban egy hatalmas virágcsokorral. Gina elmosolyodott, és barna szemeit

kérdın emelte Andrásra, aki hozzálépett, és két lágy csókot nyomott az arcára.

- Ezt miért kapom? – kérdezte a nı, ahogyan elvette a virágot, és egy vázát keresett neki a

lakásban. Kilépett a konyhába, hogy a talált darabot megtöltse vízzel, András pedig követte

ıt. – Mi az? – nézett rá ismét gyanakodva.

- Jó hírem van: elıléptettek.

Gina kis híján elejtette a vázát virágostul, mindenestül meglepetésében. Andrást

elıléptetették? Hát akkor mégsem volt hiába való az a sok fárasztó vacsora azzal a sok

unalmas emberrel! És mégis csak neki igaza volt, amikor azt mondta, tudja egyengetni férje

karrierjét.

- Gratulálok! – vetette magát a férfi karjaiba boldogan.

- Végre nem aktákat tologatok, és nem veszek részt abban a szennyben, ami itt folyik –

válaszolta András komoran és látta, hogy felesége arcának szép vonásai megkeményednek. –

A Közlekedés Rendészetnél dolgozom ezentúl.

- Az remek – válaszolta a nı ridegen, ám valahol mélyen mégis igazat adott férjének. Nem

volt az már állapot, aminek feszültségei hosszú évek óta felgyülemlettek a férfiben. Félt, hogy

a sok rémség, amiket látott, és aminek akaratlanul ı maga is részesévé vált, elıbb-utóbb

elemészti a lelkét.

András egy pillanatig nézte a virágok rendezgetésével némán ügyködı feleségét, mikor is

nem bírta tovább, és megtörte a kettejük közt beállt a csendet.

- Jártál Zsuzsannánál?

- Igen – bólintott a nı szomorúan. – Most is onnan jövök.

- És hogy van?

- Nem mutatja, de nagyon gyengének tőnik – ereszkedett le az egyik székre Gina, és figyelte,

ahogyan András arca elkomorul. – Olyan furcsa volt így látni. A gyerekek ott játszottak

mellettünk a szobában, és Zsuzsanna próbált erısnek mutatkozni elıttük. Hihetetlen, hogy ı,

aki még a legválságosabb idıkben is képes volt tartani magát, akár egy bástya háború idején,

most ennyire legyengült.

- Péter mondta, hogy nagyon megviseli a terhesség.

- Kérdeztem tıle, hogy hogy bírja a szíve, de nem válaszolt. Nem beszél róla, ahogyan nem

beszél arról sem, ami rá vár, és ezért hálás is vagyok neki. Félek, hogy nem tudnám úgy

kezelni a helyzetet, ahogyan illendı lenne – válaszolta férje kérdı pillantására -, és ezt ı is

tudja. Nem erılteti, ahogyan Péterrel sem. Egymaga akar megbirkózni a feladattal.


71

- Szörnyő nehéz lehet most nekik – jegyezte meg szomorúan András, és mélyet sóhajtott. – És

Péter? Vele beszéltél? Meg kell, hogy valljam, egy kicsit aggódom érte. Még mindig figyelik.

- Hát persze, hogy figyelik – legyintett Gina. – Te tudod a legjobban, hogy ez még egy

darabig így lesz. Most azért kell imádkoznunk, hogy nehogy elkövessen valami ostobaságot.

- Nem fog – rázta meg a fejét határozottan a férfi. – Tudja, hogy milyen szomorú feladat vár

rá a jövıben. Biztos vagyok benne, hogy nem kockáztat.

- Meglehet – hagyta helyben a nı férje szavait, bár nem volt teljesen meggyızıdve azok

igazáról. Köztudott, hogy Kalmár Péter egy valamire nem képes az életben: nyugton maradni.

Remélte, hogy nem az izgága vére fogja a vesztét okozni.

- És még mindig megy az adok-kapok köztetek? – kérdezte félmosollyal az arcán a férfi, és

látta, hogy felesége is elmosolyodik.

- Hidd el, hogy szívességet teszek neki. Legalább kissé elterelem a figyelmét, és így nincs

ideje elmerülni a mély önsajnálatban, hanem arra fordíthatja a figyelmét, ami igazán fontos: a

feleségére és a gyerekeire.

- Péter valóban hajlamos önmagát hibáztatni, és sajnálni is remekül tudja magát, de azt

hiszem, ez az adott helyzetben érthetı. Nem tudom, én hogyan viselkednék, ha tudnám, hogy

el foglak veszíteni. Még belegondolni is szörnyő.

- Igen – bólintott Gina elgondolkodva. Soha nem képzelte el, milyen lenne András nélkül az

élete. Annyira összetartoztak, hogy még csak fel sem merült benne a gondolat, hogy

elveszítheti a férjét. Csak most, hogy olyan gyakran járt Zsuzsannánál, döbbent rá, hogy az

élet véges, és bármikor megtörténhet a baj.

- Fogalmam sincs, mit kezdenék nélküled – zökkentette ki férje hangja a sötét gondolatokból.

- Ne is gondoljunk erre, jó? Itt vagyunk egymásnak, és csak ez számít.

András elmosolyodott, lassan odalépett feleségéhez, és gyengéden magához ölelte. Együtt

vannak, és semmi más nem számít.

Zsuzsanna éppen a vacsorával foglalatoskodott, és próbálta csendre inteni hangoskodó,

immáron pizsamába öltözött gyermekeit, amikor kinyílt a bejárati ajtó és pár pillanattal

késıbb Péter állt a konyhaajtóban, hogyan onnan köszöntse családját.

- Apu! - kiáltottak fel kórusban a gyerekek, akik nyilván egy újonnan érkezı, pártatlan bírótól

várták, hogy igazságot tegyen a kettejük közt zajló vitában.

- Mi ez a hangzavar? Az utcáról hallani, hogy a Kalmár gyerekek vacsoráznak - mondta némi

szigorral a hangjában a férfi, ám a gyerekek elég alaposan kiismerték ıt, hogy tudják, apjuk


72

szigorúsága velük szemben nem mindig valós, így ha kicsit halkabban is, de folytatták a

perlekedést.

- Mondd meg Eszternek, hogy igenis vannak szellemek! – erısködött Zoli, ahogyan felnézett

a kissé megilletıdött apjára. Kalmár tanácstalanul fordult Zsuzsanna felé, aki eleresztett felé

egy halvány mosolyt, de szakadatlanul kente továbbra is a két kicsi kenyerét.

- Már hogy léteznének, te buta! – csatlakozott be Eszter is a vitába. – Apu, ugye nincsenek

szellemek? – kérdezte kissé félve a kislány, alaposan körbe kémlelve a konyhában, mintha

attól tartana, hogy meglát egyet. Ám mielıtt Péter bármit is válaszolhatott volna, ismét Zoli

vette át a szót.

- Hát muszáj, hogy legyenek, mert akkor hova mennek a halottak?

A férfi úgy kapta fel fejét az utolsó szóra, mintha arcul csapták volna. Türelme egyik

pillanatról a másikra elfogyott, és dühösen fordult a két gyerek felé.

- Ebbıl elég legyen, megértettétek? Ebben a házban soha többé senki nem ejti ki a száján ezt a

szót. Elég világosan beszéltem?

- De apu, én csak…

- Azt mondtam, nem. Menjetek a szobátokba mindketten! Majd ott megvacsoráztok, és utána

azonnal lefekszetek – azzal kivett két tányért a szekrénybıl, rátette a Zsuzsanna által

megvajazott kenyereket, és a két gyerek kezébe nyomta. Zoltán és Eszter értetlenül, ám annál

durcásabban vonultak a szobájukba, de amint kitették a lábukat a konyhából Kalmár már meg

is bánta az iménti szavait. Fáradtan hanyatlott az egyik székre, és néma csendben ült,

miközben magán érezte felesége tekintetét.

- Egy kicsit eltúloztad, nem gondolod? - hallotta meg Zsuzsanna hangját a háta mögül.

- Honnan veszik ezeket az ostobaságokat? – kérdezte alig hallhatóan a férfi.

- Én mondtam nekik – válaszolta a nı, és látta, hogy férje milyen döbbenten kapja felé a

tekintetét. – Szerettem volna, ha tudják, hogy aki meghal, nem feltétlenül hagyja el azokat,

akiket szeret. De ık még kicsik, és csak ezt értették meg belıle.

- Istenem, hogy én mekkora idióta vagyok! – sóhajtott fel elkeseredetten a férfi, és némán

tőrte, hogy felesége megsimogassa az arcát. – Én csak… Fogalmam sincs, mi ütött belém.

- Attól tartok, drágám, ehhez hozzá kell szoknod. Nem szabad megkerülni a válaszokat, mert

a gyerekek már csak olyanok, hogyha nem kapnak választ, akkor újra és újra kérdeznek. És

ezeket a kérdéseket csak te válaszolhatod meg.

Péter szomorúan felpillantott a nıre, úgy érezte, a szíve szakad meg, amikor tekintete

találkozott a jóságos, szeretetet árasztó gyönyörő szempárral. Annyi mindent szeretett volna

mondani Zsuzsannának! Megmondani neki, hogy mennyire sajnálja azt, ami vele történik, és


73

hogy mindez az ı hibája. Senki más nem felelıs a történtekért, csakis ı. Még mindig

emésztette a tudat, hogy ı az, aki miatt felesége szenved. De minek is fárasztaná ıt a

gondjaival, amikor megvan neki a saját problémája. Túljut rajta. Elıbb vagy utóbb, de túl lesz

ezen is…

Már éppen felemelkedett a székrıl, hogy a gyerekekhez menjen és elnézést kérjen tılük az

elıbbi értelmetlen kirohanásáért, mikor látta, hogy Zsuzsanna egyik pillanatról a másikra

elsápad, homlokát kiveri a víz és mélyeket sóhajtva próbál levegıhöz jutni. Olyan gyorsan

történt minden, hogy Péter éppen csak el tudta kapni megtántorodó feleségét, aki vékony

karjaival olyan erısen kapaszkodott a vállába, mintha csak görcs állt volna a kezébe.

Kalmár rettenetesen megijedt, és ha akarta, sem tudta volna ez eltitkolni; arcára kiült a

kétségbeesés. Hallotta felesége zihálást, érezte a szorítását, de csak egyetlen dolog lebegett a

szeme elıtt, hogy mihamarabb orvost kerítsen valahonnan. Ölbe kapta Zsuzsannát, és a

szobájuk felé indult, ám kisfia éppen akkor nyitotta ki az Eszterrel közös szobájuk ajtaját,

mikor az apja elhaladt mellettük.

- Menj vissza a szobádba! – kiáltott rá dühösen Péter ijedt fiára, és csak azt hallotta, hogy a

szobaajtó visszacsukódik. Óvatosan lefektette Zsuzsannát az ágyra, és kissé megnyugodott,

mikor látta, hogy a nı arca kezdi visszanyerni eredeti színét.

- Hívok orvost – szólalt meg remegı hangon, és már éppen indult volna, hogy az utcáról

telefonáljon, mikor Zsuzsanna a karja után kapott.

- Nem kell. Már jobb. Minek zavarjuk a doktor urat egy jelentéktelen rosszulléttel, amikor

másoknak sokkal nagyobb szükségük van a segítségére.

- Ne mondj ilyet…

- Jól vagyok. Pár perc és jobb lesz – válaszolta elcsigázott hangon a nı. – Csak kérlek, maradj

itt mellettem. Fontos dolgokról kell beszélnünk.

- Most pihenj inkább – simogatta meg Zsuzsanna arcát Péter, és megkönnyebbülten állapította

meg, hogy ha kicsit is, de a nı valóban jobban van.

- Nem kerülhetjük tovább ezt a beszélgetést, te is tudod. Kérlek, nézz rám! – érintette meg

férje karját finoman, hogy magára vonja a figyelmét, de Kalmár kerülte a tekintetét. Nem mert

ránézni. Zsuzsannának meg kellett hát elégednie azzal, hogy itt van és figyel. – Légy egy

kicsit türelmesebb a gyerekekkel, jó? Még kicsik, nem értik, hogy mi zajlik körülöttük, de ha

bármi kérdésük lesz, neked kell rájuk válaszolni.

- Nem tudom, hogy képes leszek-e rá – válaszolta csendesen Péter. – Nem tudom, mihez

kezdek nélküled.


74

- Ezt hagyd abba! Nincs szükség arra, hogy sajnáld magad. Képes vagy rá. Bármit elérhetsz

az életben, amit szeretnél, ezt te is tudod. A családunk a te erıdnek és kitartásodnak

köszönhetıen lett ilyen jó és erıs.

- De az én erım belıled fakad.

- Az enyém pedig belıled, a gyerekeké pedig belılünk. Pont ezért nem szabad, hogy ık

bármit is észrevegyenek, vagy megijedjenek. Erısnek kell lenned, Péter. Erısebbnek, mint

eddig bármikor.

- Annyira sajnálom – suttogta a férfi, ahogyan feleségére nézett.

- A sajnálat itt már nem segít.

- De felelısnek érzem magam.

- Ez szükségtelen, te is tudod. Ha nem gyızöd le, a bőntudat felemészt. A gyerekeink

hamarosan elvesztik az anyjukat. Nem kell, hogy az apjukat is elveszítsék. Megígéred, hogy

erıs leszel?

- Igen. Megígérem – válaszolta halkan Péter és látta, hogy Zsuzsanna kedvesen elmosolyodik.

Annak idején tőzbe ment volna ezért a mosolyért, és még most is… A fél életét odaadná, ha a

felesége életben maradna.

- Jó, akkor most kérlek, maradj velem addig, míg elalszom. Nagyon fáradt vagyok.

Alig pár perccel késıbb Péter csendesen behúzta maga mögött a szobaajtót, és lehunyt

szemmel, kimerülten hátát a falnak vetette. Kedve lett volna üvölteni egy hatalmasat

fájdalmában, de azzal csak felébreszti a gyerekeket. Elcsigázottan felpillantott, és tekintete

találkozott egy tiszta, kék szempárral.

- Miért nem alszol? – kérdezte halkan Zolit, aki vele szemben állt, maciját szorongatva a

kezében. – Késı van, és holnap iskolába kell menned.

- Mi baja anyunak? - kérdezte a kisfiú, ahogyan közelebb lépett az apjához, aki leereszkedett

vele szemben a földre.

- Anyu egy kicsit fáradt.

- Beteg? – tudakolta Zoli és okos kis szemeit apja kék tekintetébe fúrta.

Péter lassan bólintott. Minek titkolni a gyerek elıl, amit már úgyis sejt. Elıbb-utóbb úgyis

mindent meg fog tudni.

- Miattam? Azért, mert rossz voltam?

- Jaj, dehogy! – döbbent meg ıszintén Kalmár. – Nem voltál rossz, kisfiam. Egy kicsit én

reagáltam túl a dolgokat, ne haragudj.

- Én nem haragszom – rázta meg szıke fejét a kisfiú, és arcán látszott, hogy még szeretne

valamit kérdezni az apjától, de nem tudta, hogyan. – Anyu meg fog gyógyulni?


75

- Nem tudom.

- A jó Istennek szüksége van még egy angyalra a Mennyben, és ezért eljön, hogy magával

vigye anyut?

A férfi nem válaszolt. Megrendülten vette tudomásul, hogy a fia mindent ért. Pontosan tudja,

mi folyik körülötte, még ha nem is beszél róla. Bármit is mondana neki, kevés lenne. Nagyon

kevés, ı pedig képtelen arra, hogy nyíltan beszéljen vele Zsuzsanna állapotáról.

Zoli, mivel nem kapott választ a kérdésére, egy pillanatra elgondolkodott, majd határozottan

Péterre nézett, és magához szorította a maciját.

- Tudod apu, én doktor bácsi szeretnék lenni, hogy meggyógyíthassam anyut.

- Ez igazán nagyon szép tıled – mosolyodott el Péter, majd kitárta karjait. – Gyere ide,

kisöreg!

Zoli pedig szorosan körbefonta vékony kis karjait apja nyakán, és csendesen a fülébe súgta.

- Ne félj, apu, minden rendben lesz. Én tudom.

- Igen. Minden rendben lesz.

- Szeretlek, apu.

- Én is nagyon szeretlek.

A fiú reményvesztetten futotta át már sokadjára a történelemkönyv sorait, ám még az a kevés

tudás is kiszállt a fejébıl, amit eddig nagy nehezen sikerült megtanulnia. A szavak idegenül

csengtek vissza a fejében, és úgy érezte, képtelen átrágnia magát a hatalmas tananyagon.

Elkeseredetten csapta be a könyvet, és elsı dühében kihajította a terem ajtaján, majd

élvezettel hallgatta, ahogyan a nehéz kötet a falnak csapódik.

- Mit vétett magának ez a szerencsétlen könyv? – dugta be fejét a terem ajtaján Kalmár, aki

éppen azon volt, hogy odakint végezze a tanítás utáni szokásos munkáját, ám ebben

megakadályozta a feléje repülı vaskos tankönyv.

- Én… sajnálom. Remélem, nem találtam el – szabadkozott a fiú.

- Elég gyors voltam, hogy elhajoljak a hirtelen támadás elıl – mosolygott Péter, és a diák felé

nyújtotta a könyvet, aki úgy tőnt, mintha habozna átvenni azt. – Visszaszolgáltatnám a

tulajdonosának, feltéve, ha Ön Barna László, és Ön volt az, aki olyan szégyentelen

cselekedetre vetemedett, hogy egy alig használt példánnyal gyakorolja a testnevelés órán

elsajátított dobógyakorlatokat.

A fiú nagyot sóhajtott, és kelletlenül visszavette a könyvet, de olyan kétségbeesetten zuhant

magába, hogy Kalmárnak kis híján megesett rajta a szíve. De csak kis híján. İ itt csak egy

egyszerő karbantartó, nem pedig lélekbúvár, hogy kifürkéssze, mi bántja az ifjonti szellemet.


76

- Végzett? – kérdezte csendesen, ahogyan benyúlt a padokba, hogy kiszedje onnan az egész

nap összegyőlt szemetet. – Ha igen, szeretnék dolgozni.

- Nyugodtan dolgozhat – sóhajtotta a fiú. – Mintha itt sem lennék.

Péter egy darabig a szeme sarkából fürkészte a nyugtalan fiút, de az csak ült mozdulatlanul,

némán maga elé meredve.

- Nem megy az anyag? – kérdezte végül, mikor alig negyed óra alatt végzett, és leült Barnával

szemben.

- Igen finom megfogalmazás. Bukásra állok történelembıl, és ha megbukom félévkor, apám

szíjat hasít a hátamból. De a legszörnyőbb az, hogy eláshatom magam az érettségin.

- Valóban nem túl fényes kilátások – bólintott Kalmár, és maga elé húzta a könyvet, és ujjai

között átforgatta a lapjait – De ez a könyv nem is nagyon volt még igénybe véve az idén.

- Nem szeretek könyvbıl tanulni. Könyvbıl se.

- Nem szeret tanulni, de fıiskolára szeretne menni. Érdekes párosítás – jegyezte meg némi

éllel a hangjában a férfi, ahogyan beleolvasott a tananyagba.

- Apám ezt akarja. De bárhogy is, ha nem megyek át az érettségin, azzal szégyent hozok az

egész családra.

- Fogadjon meg egy tanácsot, kezdjen el tanulni!

- Könnyő magának! – kiáltott fel elkeseredetten a fiú. – Soha nem kellett ekkora anyagot

bemagolnia.

- Úgy véli? Mit szól, ha azt mondom, hogy sokáig a katedra másik oldalán álltam.

- És mi történt? – érkezett az újabb kérdés, Péter pedig érezte, ahogyan Barna kissé

hitetlenkedve végigméri ıt.

- Malır.

- És jó tanár volt?

- Nem az én feladatom megítélni a képességeimet.

Kalmár látta, hogy a fiú elgondolkozik egy percre, majd ismét ráemelte a tekintetét és úgy

tőnt, mondani szeretne valamit, ám aztán meggondolta magát.

- Nézze – emelkedett fel Péter a székrıl -, ha végzett, szeretném kitisztítani ezt a padsort is.

És az én idımet rabolja, szóval…

- Tanítana? – szakította félbe a fiú, ı pedig nyilván meglepetten nézett rá, hiszen a gyerek

további magyarázkodásokba bocsátkozott. – Azt mondta, tanár volt. Ha segítene nekem, és

nem buknék meg félévkor, azt nagyon méltányolnám.

- Méltányolná.


77

Kalmár kis híján elnevette magát a kölyök szemtelenségén, ám az, hogy, ha csak egy kis idıre

is, de újra taníthat, fellelkesítette. Elsı pillanatban talán még nemet is mondott volna, ám

most… Milyen rég tanított! Hónapok óta arról ábrándozik, hogy talán egyszer még lesz rá

lehetısége, és most tessék.

- Legyen – bólintott rá végül az ajánlatra. – Holnap négykor ebben a teremben. Hozza a

könyvét és kösse fel a nadrágját, mert nem leszek kíméletes.

A fiú bólintott, elrebegett egy köszönömöt, majd távozott a terembıl.

Péter jóízően elmosolyodott, és folytatta a munkáját. A padok tele voltak szeméttel, ám az

egyikben talált két szép üveggolyót: egy kéket és egy zöldet. Nyilván nem kell senkinek, ha itt

maradt. Úgy gondolta, hazaviszi a gyerekeknek.

- Anyu, nézd milyen szépet rajzoltam! – zökkentette ki Zsuzsannát kislánya hangja a

gondolataiból. A nı egy pillanatra el is szégyellte magát, hogy nem szentelte teljes figyelmét

a gyermekeinek, ám gondolatai szüntelenül a Péterrel folytatott esti beszélgetésen jártak.

Tudta, hogy a férje megértette, amit közölni akart, ám most mégis úgy érezte, talán túl korai

volt. Hagyni kellett volna, hogy elfogadja…Na, persze, Pétert nem abból a fából faragták,

hogy elfogadja azt, amit az Úr rájuk mért. Amióta csak ismerte, folyamatosan küzdött a sorsa

ellen, ha nem találta méltányosnak annak ígéreteit, de ezzel a mostani helyzettel nem tudta

felvenni a harcot, és Zsuzsanna biztos volt benne, hogy ez az, ami valójában nyugtalanítja a

férjét. Nem küzdhet, és nem forgathatja vissza az idı kerekét. Egyetlen dolgot tehet csak:

várhat.

- Te nem is figyelsz – bökte meg a karját türelmetlenül Eszter, és összehúzott szemekkel,

rosszallóan pillantott fel rá.

- Ne haragudj, kicsim, elgondolkodtam.

- Apun? – kérdezte Zoli csendesen, és kék szemeivel édesanyja arcát fürkészte.

- Apun is, igen. És rajtatok is.

- És a kistestvérünkön is, ugye? – csillant fel a kislány szeme boldogan. Mostanában szinte

nem is volt hajlandó másról beszélni, mint a születendı húgáról, vagy öccsérıl. Mindig

ámulattal nézte Zsuzsanna egyre gömbölyödı pocakját, és esténként, mielıtt elaludt volna,

megsimogatta, így kívánva jó éjszakát a kistestvérének. – Én nagyon remélem, hogy kislány

lesz, mert végre lenne kivel babáznom!

- Nem, nem – csóválta meg a fejét Zoli, és elgondolkodva a szájába vette a ceruzát. – Csak is

fiú lehet, mert akkor lesz kivel focizni. Apu is fiút akar.

- Nem is.


78

- De is.

- Anyu…

- Teljesen mindegy, hogy kishúgotok, vagy kisöcsétek születik-e, a lényeg az, hogy

egészséges legyen – szakította félbe a vitát Zsuzsanna jó szándékúan, miközben

szórakozottan színezett a gyerekek mellett. – És a legfontosabb az, hogy ti nagyon

szeressétek.

- Akkor is, ha lány lesz? – húzta el a száját Zoli csalódottan, és már nem is volt kedve a

színezéshez.

- Akkor is. Mert akkor bizony te leszel a nagy és erıs bátyja, aki megvédi ıt minden bajtól.

- Én is lehetek a nagy és erıs bátyja? – nézett reménykedve Eszter az anyjára, aki jókedvően

elnevette magát, de még mielıtt választ adhatott volna, kisfia megelızte.

- Csak én lehetek a bátyja, mert én fiú vagyok.

- Ez nem igazság!

- Te a nıvére leszel – mosolygott a kislányra az anyja, és úgy tőnt, megnyugtatta a gyermeket

a válasz, mert büszkén kihúzta magát, és kinyújtotta a nyelvét testvérére, de éppen csak

annyira, hogy Zsuzsanna ne tehesse szóvá. - Kimentél a vonalból, te buta! Látod, milyen

ügyetlen vagy?

- Te vagy az ügyetlen! – replikázott Zoli, és dühösen átnyúlt az asztal felett, hogy ráfirkáljon

testvére nyuszis rajzára, ám mielıtt célt ér volna, odakintrıl kopogás hallatszott. A kisfiú

keze megállt a levegıben, és édesanyjára nézett, aki már éppen felállt volna a székrıl, mikor

Zoli az ajtóhoz rohant. – Ez apu lesz, kinyitom!

A kisfiúnak lábujjhegyre kellett állnia, hogy rendesen felérje a kilincset, de megküzdött a

problémával, ám legnagyobb megdöbbenésére nem Pétert találta a túloldalon, hanem egy

idegen férfit, aki magas volt. Magasabb, mint az apukája és most kissé tanácstalanul nézett

hol rá, hol pedig az ajtón álló névtáblára, mintha attól tartana, hogy eltévesztette a címet.

- Ki az, kicsim? – kiáltott ki Zsuzsanna a szobából.

- Egy bácsi.

- Egy bácsi? – lépett az ajtóhoz a nı, és egy pillanatra megdermedt a látványtól. Az ajtó

túloldalán álló „bácsi” nem más volt, mint Kınig Lajos. A férfi végignézett a nın, majd

tekintete megállapodott annak gömbölyödı hasán, de nem szólt semmit, csak némán

biccentett felé. – Engedd be a bácsit, kicsim!

Zoli elállt az útból és végigmérte a látogatót. Összefonta a karjait, ahogyan az apja szokta, ha

valami nem tetszik neki, hátát a falnak vetette és elıvette a legszigorúbb nézését.

- Menj a szobádba, és vidd a húgodat is.


79

- Ki tetszik lenni? – engedte el Zoli a füle mellett anyja szavait. Az apukája ıt bízta meg,

hogy amíg távol van, vigyázzon az anyukájára. Neki igenis tudnia kell, hogy ki ez a bácsi.

- Az anyukád és az apukád egyik régi barátja vagyok – közölte bizalmasan Kınig, mintha ez

egy titok lenne, és csak vele osztaná meg. – Most már megengeded, hogy beszéljek az

anyukáddal?

Zoli megvonta a vállát és engedelmesen kézen fogta a Zsuzsanna lábai mellıl

kikíváncsiskodó Esztert, és bevezette a szobába, majd magukra csukta az ajtót.

- Látom, külön testıre van – jegyezte meg halvány mosollyal az arcán Kınig, ám szemeiben

most valami furcsa fény játszott. Ez a család akár az ı családja is lehetne, ez a két gyermek,

akár az övé is lehetne, ha annak idején másként dönt.

- Miben segíthetek? – kérdezte ridegen Zsuzsanna, miután a nappaliba vezette a férfit. Csak

most látta, hogy mennyire fogott rajta az idı. İ maga csak a gyermekein észlelte, hogy telnek

az évek, de Lajos… İ most sokkal idısebbnek látszott a koránál. A haja már teljesen ısz volt,

háta már egy kicsit meghajlott, ám mégis az maradt, aki volt: Kınig Lajos.

- Szép családja van, és látom, folyamatosan gyarapodik.

- Igen, köszönöm. De még mindig nem mondta, mi járatban van erre? – kérdezte a nı most

már valamivel kedvesebben. – Gondolom, nem azért jött el Moszkvából idáig, hogy ezt

közölje.

- Már rég nem dolgozom Moszkvában. Pár éve hazatelepültem és innen kísérem figyelemmel

az eseményeket. Vannak kapcsolataim a Minisztériumban is, és ezektıl a kapcsolataimtól

tudom, hogy milyen helyzetbe kerültek. Azért jöttem, hogy segítsek.

- Hogy segítsen? Mégis, miben?

- Tudom, hogy Péter, jó szokásához híven, ismét belekeveredett valamibe, és hogy emiatt a

valami miatt elvesztette az állását, és egyszerő karbantartóként dolgozik egy iskolában.

- Ez igaz – válaszolta csendesen Zsuzsanna, ám többet nem kívánt hozzáfőzni a dologhoz.

Inkább várt. Várta, hogy mit akar Lajos kihozni az általa imént elmondottakból, és nem is

kellett sokáig tétlenül ülnie, ugyanis Kınig azonnal a tárgyra tért.

- Nyilván nehéz lehet ilyen körülmények között eltartani egy ekkora családot. Ezért úgy

döntöttem, a segítségükre sietek. Szándékomban áll külföldre menni, és ha beleegyezik,

nagyon szívesen magammal viszem, Zsuzsanna, a gyerekkel együtt.

A nı döbbenetében eltátotta a száját attól, amit hallott. De vajon jól értette-e? Kınig Lajos, az

a Kınig Lajos, akiben hosszú évekig szerelmes volt, és akirıl azt hitte, hogy ha véget ér a

háború feleségül fogja venni, most idejön és… Nem, ez nem lehet. Egészen biztosan

félreértett valamit.


80

- Látom, megleptem.

- Nem tudom, hogy jól értettem-e az ajánlatát – pillantott fel Zsuzsanna elgondolkodva. –

Azért jött ide, hogy a gyerekeket és engem elvigyen az országból?

- Nagyon leegyszerősítve a dolgot, igen.

- Azt várja tılem, hogy hagyjam el a férjemet? Mégis, hogy képzeli?

- Csak addig, amíg Péter egy kicsit összeszedi magát és képes lesz arra, hogy rendesen ellássa

a családját…

- Egy pillanatra sem! – ugrott talpra hirtelen a nı, és Kınig hátrahıkölt a mozdulattól. – Nem

hagyom el Pétert. İ sem hagyott el engem, soha. Nem ment el az isten háta mögé, valahova

Szibériába, csakhogy mindenféle mondva csinált indokkal elhagyjon.

- Elfelejti, hogy nem hagytam magára – emelte fel kezét figyelmeztetın a férfi. – Ideküldtem

magam helyett Kalmár Pétert. Látom, sikerrel járt, és átvette a helyemet.

- Szeretem ıt – nézett rá szigorúan Zsuzsanna. – Azért mentem hozzá, mert szeretem, nem

pedig azért, mert maga úgy akarta. És meg ne haragudjon, hogy ezt mondom, de mégis, kinek

képzeli magát? Idejön, és egy ilyen ajánlatot tesz nekem, holott tudja, hogy férjes asszony

vagyok.

- Azt hiszem, félreérti a szavaimat…

- Én nem hiszem – szakította félbe Zsuzsanna a férfit, majd egy pillanat alatt rendezte a

vonásait, és a leghidegebb hangján folytatta. – Nagyvonalú az ajánlata, de nem fogadhatom el,

köszönöm.

Azonban még mielıtt bármelyikük újra megszólalhatott volna, egy harmadik fél is

bekapcsolódott a társalgásba. Az éppen akkor hazatérı Kalmár Péter beszélgetés hangjait

hallotta kiszőrıdni a nappaliból. Biztosan vendégük van – gondolta, és óvatlanul benyitott, ám

ı is olyan döbbenten hıkölt hátra a látványtól, akárcsak Zsuzsanna.

- Péter! – köszöntötte ıt széles mosollyal Kınig, és elébe sietett, hogy egy kézfogással

üdvözölje a meglepett a férfit. – Jó, hogy jössz, te talán a feleséged lelkére tudsz beszélni,

hogy elfogadja az ajánlatomat.

- Miféle ajánlat? – kérdezte tanácstalanul Kalmár, ahogyan tekintetét gyanakodva járatta

felesége és egykori kollegája közt. Furcsállta, hogy Kınig itt van, azt pedig még inkább, hogy

Zsuzsanna beengedte. Hiszen egykor nagyon is közel álltak egymáshoz ık ketten…

- Megjött az apu! – hallott meg Péter a háta mögül két boldogan csengı hangot, ám ı

rezzenéstelen arccal, kissé zavartan fordult a gyerekek felé. Arra sem volt ereje, hogy

köszönjön nekik, Eszter és Zoltán pedig már ott sündörögtek a lábai körül – Hoztál nekünk

valamit?


81

A férfi mélyen a zsebébe nyúlt, és elıvette a két, szépen csillogó üveggolyót. Majd elosztják

egymás közt, de most nyugalom kell. Meg kell tudnia, mi az ördög folyik itt.

- Menjetek a szobátokba és játszatok, jó?

Eszter elhúzta a száját, és Péter még hallotta, hogy Zoltán távoztukban azt dörmögi az orra

alatt: már megint a szobába, de végül engedelmeskedtek apjuk szavának. Kalmár egészen

addig nézett gyermekei után, míg az ajtó be nem csukódott mögöttük, majd ismét számon

kérın nézett Kınigre.

- Megtennéd, hogy magunkra hagysz bennünket? – kérdezte Zsuzsanna felé fordulva, aki

némán bólintott, és magára hagyta a két férfit. İ már eleget volt együtt Lajossal, talán túl

sokat. – Miért jöttél?

- Azért, hogy segítsek. Tudom, milyen nehéz helyzetben vagytok, ezért felajánlottam a

feleségednek, hogy a gyerekekkel együtt jöjjön velem külföldre, amíg te egy kicsit

összeszeded magad.

Péter úgy kapta fel a fejét Kınig szavaira, hogy szinte belefájdult a nyaka, ám a hirtelen jött

fájdalmat elnyomta a még hirtelenebb harag.

- Hogy mit csináltál? Mégis, hogy képzeled ezt?! Visszajössz, és el akarod tılem venni a

családomat?

- Lehetıséget kínálok…

- Miféle lehetıség az, aminek te vagy a kulcsa?!

- Nem akartam rosszat…

- Nekem nem úgy tőnik.

- Azt hiszem, Péter, elfelejted, hogy mennyi mindent köszönhetsz nekem – válaszolta

kimérten Kınig. – Talán már nem emlékszel, hogy megmentettem az életed? Ha én nem

vagyok, ott fordulsz fel a börtönben…

- Rendkívül hálás vagyok neked azért, amit értem tettél, ezt te is tudod. De a két dolognak

semmi köze egymáshoz.

- Ha én nem vagyok, most a családod sem lenne.

- Zsarolni akarsz?

- Csupán felhívtam egy-két dologra a figyelmedet, amit nem árt, ha szem elıtt tartasz, mielıtt

döntesz – szólt komoran az idısebb férfi, és úgy tőnt ezzel célt ért. Sikerült gondolkodásra

bírnia Pétert, de legalábbis a haragját lecsillapította. Kapva kapott azon, hogy most ı van

elınyösebb pozícióban, és folytatta. – Gondold el, micsoda életük lehetne odakint. Bármit

megkaphatnának, amit csak akarnak. Nem kéne nyomorogniuk, és együtt élniük azzal a


82

szégyennel, hogy te mindig belekeveredsz valami olyasmibe, ami az ı jövıjükre is rányomja

a bélyegét.

- Zsuzsanna mit mondott? – kérdezte pillanatnyi hallgatás után Péter.

- Nemet, de te meggyızhetnéd. Olyan élete lenne odakint, ami itthon soha. A gyerekeid sem

szenvednének hiányt semmiben…

- Menj el! – szőrte fogai közt a szavakat Péter. Keze ökölbe szorult, és biztos volt benne, ha

Kınig nem távozik pár pillanaton belül, már nem lesz képes visszafogni magát, és ı maga

lesz az, aki kidobja a férfit. – Hagyd el a házamat!

- Legyen, ahogy akarod – bólintott Lajos megadón. - De minden egyes nap jusson eszedbe,

hogy milyen élettıl fosztod meg a családodat, csupán az önzésed miatt. Milyen családfı az,

aki nem tudja biztosítani a mindennapi betevıt a feleségének és a gyerekeinek.

- Azt mondtam, takarodj! Nem mondom még egyszer.

Kınig bólintott, majd az ajtóból még visszafordult Péter felé.

- Mondd csak, honnan vannak azok az üveggolyók?

- Tőnj el a házamból!

Péter még hallotta, ahogyan becsukódik a bejárati ajtó, de nem foglalkozott vele. Fáradtan

hanyatlott le a fotelbe, arcát kezébe temette, és fejében végig ott visszhangoztak Kınig szavai.

A férfi pontosan megfogalmazta azokat a kételyeket, melyek hónapok, sıt évek óta gyötörték:

vajon Zsuzsanna boldog vele? Vajon jól döntött, amikor ıt választotta? Ha nem így lett volna,

még most is egészséges lenne, és nem táncolna a halál szélén.

- Péter – hallott a meg a kedves hangot maga mellett, és felemelte fejét, ám nem nézett

Zsuzsannára. A kétségei olyan erısen gyötörték, hogy képtelen volt a nı szemébe nézni.

- Talán meg kéne fontolnod az ajánlatát – kezdte a férfi alig hallhatóan, és anélkül is tudta,

hogy felesége felkapta a fejét, hogy ránézett volna. – Talán igaza van, és mellette tényleg jobb

életetek lenne. Odakint jó orvosok vannak, talán segíthetnek rajtad…

- Hagyd abba! – szólt rá erélyesen Zsuzsanna. – Ne is folytasd…

- De igaza van – ellenkezett Péter. – Annyi mindenben igaza van. Szörnyő férj és apa vagyok:

képtelen vagyok ellátni a családomat. A gyerekeimnek nem tudok normális ajándékot venni!

Tudod, honnan vannak azok az üveggolyók? – kérdezte kétségbeesetten, és szemében izzott

az elfojtott fájdalom. – A padból szedtem ki ıket, amikor takarítottam a termet. Mások

elhagyott játékait hozom haza a saját gyermekeimnek!

- Ez nem számít…

- Már hogyne számítana! Győlölöm és megvetem magam azért, amivé váltam.

- Te jó ember vagy, Péter…


83

- De mit érek vele, ha nem adhatok meg mindent a családomnak? Ha téged nem menthetlek

meg?!

- Pénzen sem tudsz új életet venni.

Kalmár tehetetlenül megrázta a fejét, majd egy pillanatnyi csend ereszkedett kettejükre, amit

végül a férfi tört meg halk, alig hallhatóan elsuttogott kérdésével.

- Megbántad valaha? Megbántad valaha, hogy hozzám jöttél feleségül, és nem ıt

választottad?

- Soha nem bántam meg semmit, ami veled, vagy a gyerekekkel kapcsolatos. Te csodálatos

ember vagy, Péter. Minden éjjel összeteszem a két kezem, és hálát adok, hogy ilyen férjet

adott nekem, mint te. Nem sok férfi vett volna el egy olyan nıt, mint én. Tudtad, hogy mást

szeretek, de mégsem adtad fel, és ezzel örökre elnyerted a szívem. Szeretlek, mert tıled

kaptam a három legcsodásabb dolgot, amit ember csak kaphat az életben: a gyerekeinket.

Nem, Péter, soha nem fogom megbánni, hogy hozzád mentem. Éppen ellenkezıleg; hálás

vagyok neked, hogy boldog lehettem melletted.

András egyre sőrőbben pillantott a karórájára, ám kezében egy szál cigarettával türelmesen

várt az iskola kapujánál. Már nagyon régóta megbeszélték Péterrel, hogy találkoznak, de soha

nem volt rá idejük. Barátja rengeteget dolgozott, és ahogyan Ginától hallotta, most szert tett

egy magántanítványra is, aki elég siralmasan áll történelembıl. És, mint tudvalevı, Kalmár

Péter küldetésének tekinti, hogy aki csak él és mozog, szeresse ezt a tudományt, és Andrásnak

egy pillanatig sem voltak kétségei afelıl, hogy barátja most sem vall kudarcot. Nem ismert

még egy embert a Földön, aki ennyire szenvedélyesen tudott volna beszélni az ókor csodáiról,

a középkori nagy háborúkról, vagy éppenséggel az Osztrák –Magyar Monarchiáról. Abban is

biztos volt, ha Kalmár tehette volna, alaposan kibıvítette volna a tananyagot a

világháborúkkal is, aminek mindketten aktív részesei voltak.

Ismét felpillantott az iskola kapuja felé, ám még mindig sehol senki.

Alaposan meggyötri azt a szegény fiút Péter – mosolygott magában, de ha valaki érettségizni

akar, annak bizony szenvednie kell a sikerért. Aki pedig Kalmár Péter kezei alól kerül felsıbb

intézménybe, az általában mindig megállja a helyét.

- Nahát, nahát. Megjött a Történelemtudomány İrzıje és Védelmezıje – vigyorgott András

az éppen mellé érı Péterre, akinek szája apró mosolyra húzódott a megjegyzés hallatán.

- Nem számítottam rá, hogy jössz.

- Persze, hogy nem. Ezért hívják meglepetésnek.

- Meg akartál lepni?


84

- Nem úgy tőnik? Rég beszéltünk, gondoltam, megvárlak – válaszolta komolyan a fiatalabbik

férfi, ahogyan elindultak a villamos felé. – Mindig csak Ginától hallok felıletek.

- Igen – bólintott Péter szórakozottan. – Még nem is tudtam neki megköszönni, hogy ennyit

foglalkozik Zsuzsannával. Nagyon jót tesz neki a társaság.

- Ha valakit úgy ıriznek, mint egy ékszert, akkor nem csoda, hogy nem beszél senkivel. Ne

haragudj! – komolyodott el András viccesnek szánt megjegyzése után. Nem akarta vele

megbántani Pétert, de barátja szomorú ábrázatából úgy tőnik, mégis sikerült. – Hogy van

Zsuzsanna?

- A minap nálunk járt Kınig.

- Az a Kınig? – kérdezett vissza döbbenten a fiatal férfi. – Mit akart?

- İ azt mondja, segíteni. Külföldre ment, és felajánlotta Zsuzsannának, hogy magával viszi ıt

és a gyerekeket, amíg én össze nem szedem magam itthon.

- Remélem, nemet mondtál.

- Zsuzsanna megelızött – mosolyodott el keserően Kalmár.

- Miért érzem azt, hogy csalódott vagy? – kérdezte tanakodva András, barátja arcát fürkészve.

– Azt akartad, hogy elmenjenek?

- Dehogy! Én csak szeretném, ha jobb életük lenne, de ezt én nem tudom biztosítani nekik. És

Zsuzsanna… külföldön biztosan vannak olyan specialisták, akik talán meg tudnák menteni ıt.

Istenem, miket beszélek! Látod, teljesen össze vagyok zavarodva.

- Ez a te helyzetedben teljesen normális.

- Nem az. Képtelen vagyok feldolgozni, hogy elveszíthetem ıt. Soha nem hittem volna, hogy

egyszer még visszasírom a háborús rémálmokat, de azok is jobbak voltak, mint az, hogy

minden éjjel látom, ahogyan a feleségem haldoklik. Nem tudom, mi lesz velem nélküle.

- Erre most nem szabad gondolnod – figyelmeztette András. – Zsuzsanna még itt van, és ez a

fontos. Használj ki vele minden egyes percet és gyere ki végre abból a fene nagy

önsajnálatodból, mert komolyan mondom, nagyon kezdesz idegesíteni. Teljesen megértem az

érzéseidet, de ha otthon is ilyen savanyú képet vágsz, az a legkevésbé sem járul hozzá a

feleséged gyógyulásához.

Kalmár kelletlenül bólintott, és próbált jó képet vágni barátja szavaihoz, bár nem értett velük

egyet. Honnan is tudhatná András, hogy miken megy keresztül? Aztán hirtelen lelkiismeret

furdalása támadt. Ha neki ilyen nehéz, milyen lehet Zsuzsannának? Ha a felesége képes még

azzal a tudattal a háta mögött is vidám lenni, hogy talán már csak hónapjai vannak hátra,

akkor ı miért nem? Talán Andrásnak igaza van és valóban ı az, akinek változtatnia kell a

hozzáállásán.


85

Még akkor is ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében, mikor elváltak egymástól

Andrással, és ı már a kulcsot illesztette a lakás zárjába. Amint a kulcs elfordult, már tudta,

mit fog tenni, ám elképzeléseit alaposan átírták az események. Legnagyobb meglepetésére

Zsuzsanna az ajtóban várta ıt. Arca komoly volt, tekintete szomorú és egy táviratot tartott a

kezében.

- Mi történt? – kérdezte Kalmár rosszat sejtve. Csak egyszer látta ilyennek a feleségét; pár

hónappal ezelıtt, amikor közölte a vizsgálatok eredményét. Péter rettegett attól, hogy talán

most is valami ilyesmirıl lehet szó.

- Torma Gedeon meghalt.

A férfi azt hitte, talán rosszul hall. Persze, tudták ık is, hogy a Matula egykori igazgatója

sokat gyengélkedett, már akkor is beteg volt, mikor ık elhagyták Árkodot, de… mindig olyan

erısnek és sebezhetetlennek tőnt. Pont, mint Zsuzsanna…

Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy részt vesznek a temetésen, bár Péter ragaszkodott

hozzá, hogy egyedül menjen, mert Zsuzsannát egészen biztosan kimerítené a hosszú út, a nı

errıl hallani sem akart. Túl sokat köszönhettek mindketten Tormának, annyival tartoznak

neki, hogy részt vesznek a temetésén. Kalmár ezzel nem tudott vitába szállni, de nem is lett

volna értelme. Tudta, ha egyszer Zsuzsanna valamit a fejébe vesz, akkor azt a jó Isten sem

veri ki onnan, így pár nappal késıbb Andrásékkal együtt zötyögtek a vonaton Árkod felé.

Hővös volt az idı, így a gyerekeket is alaposan beöltöztették. Mivel nem tudták ıket senkire

sem bízni, ezért mind a négyüket magukkal vitték. Tudták, vannak annyira jól neveltek, hogy

ne rosszalkodjanak, ám a biztonság kedvéért mind András, mind pedig Péter elbeszélgetett a

saját csemetéikkel és megígértették velük, hogy nem lesz rájuk semmi panasz.

A vonat pontosan futott be az árkodi állomásra, Gináék pedig egyenesen a temetı felé

indultak. Elhaladtak a nagy fehér templom mellett, ahol annak idején a matulások

istentiszteletei zajlottak, és elmentek az iskola elıtt is, ami most laktanyaként üzemelt. Péter

dühösen elfordította a fejét, mikor meglátta, mi lett a sorsa az egykori neves iskolának: orosz

bakancsok koptatják a köveit. Még egy szög Torma Gedeon koporsójába.

Érezte, hogy Zsuzsanna a tenyerébe csúsztatta vékony kezeit, és megnyugodott. A nı

közelsége képes volt mindig lecsillapítani a lelkét, még akkor is, ha úgy háborgott, mint a

tenger vihar idején.

Andrásékkal együtt lépték át a temetı kovácsoltvas kapuját, és együtt haladtak a kijelölt úton,

míg el nem érték a sírt.

Gina önkéntelenül is körbehordozta tekintetét az egybegyőlteken. Szinte az összes egykori

osztálytársa eljött: Kis Mari, Murai, Szabó, Bánki. İk is azért jöttek, amiért ı: Torma Piroska


86

miatt. Feléjük biccentett, és a többiek is hasonlóképp köszöntötték. De megjelent az egykori

tanári kar jó néhány tagja. Ott volt Gigus is egykori vılegényével, mára már a férjével. Gina

önkéntelenül is elmosolyodott, ahogyan eszébe jutott, hogy annak idején mennyit

mosolyogtak a lányokkal a tanárnın, akiknek szeleburdisága igen csak szúrta Torma Gedeon

komoly, matulás oktatókhoz szokott szemeit. És mégis, Gigus volt az, aki némi világiasságot

csempészett az ódon, középkori falak közé, és ezzel kivívta a lányok rokonszenvét. Megjelent

Hajdú is, igaz egyedül, és ott volt még Éles is, a biológia tanár is. Mennyien eljöttek…

Gina érezte, ahogyan Zoli elkezd mozgolódni mellette, Péter azonban a vállára tette a kezét,

így intve ıt nyugalomra.

Piroska azonban nem volt egyedül, állt mellette két másik ember is állt: egy férfi, akit egyikük

sem ismert, de abból, ahogyan Tormára nézett, egyértelmően látszott, hogy nagyon közeli

ismerısök. Talán a férje, vagy a vılegénye. Piroska másik oldalán Horn Mici állt, aki mit sem

veszített fiatalságából és kedvességébıl, ugyanúgy mosolygott rájuk, mint évekkel ezelıtt.

A szertartás rendben lezajlott, csakhogy volt két hívatlan látogató is a résztvevık között. Két

fekete kabátos idegen: rendırök. Péter is észrevette ıket, és kétsége sem volt afelıl, kik

lehetnek. Ugyanaz a két férfi, akik a minap követték ıt az utcán.

Érezte, ahogyan Zsuzsanna megszorítja a kezét, ám ı nyugtatólag rámosolygott, mintha azt

akarná mondani: nem lesz semmi baj. Ne aggódj, nem engedem, hogy bántsanak!

A temetés végeztével odaléptek Piroskáékhoz és részvétet nyilvánítottak neki, majd Ginát

magukkal ragadták a lányok, Péteréket pedig Horn Mici.

- Csak nem a két legifjabb Kalmár csemetéhez van szerencsém? – hajolt le az asszony a

gyerekekhez, akik illı módon köszöntek, és be is mutatkoztak. – Nagyon hasonlítotok a

szüleitekre. És látom, hamarosan érkezik a harmadik is – pillantott fel Zsuzsannára, aki

pironkodva elmosolyodott, ám Péter arca egy pillanatra elkomorult, ami nem kerülte el az

asszony figyelmét, mégsem tette szóvá. Még.

Kalmár idegesen tekintgetett körbe, hogy vajon a hívatlan látogatók távoztak-e már, ám

csalódottan állapította meg, hogy még itt vannak. Sıt, nem csakhogy itt vannak, hanem

egyenesen feléjük tartanak.

- Kalmár Péter? – hallotta meg a nevét a háta mögül, és szembefordult a két férfival.

- Én vagyok.

- Velünk jönne, kérem?

Péter némán bólintott és már indult volna, amikor Zoli keze visszahúzta. A kisfiú ijedten

tekintett apjára és a két idegenre, de Kalmár lehajolt hozzá, hogy megnyugtassa.


87

- Mindjárt visszajövök, csak beszélgetek egy kicsit ezzel a két bácsival. Vigyázz anyura és a

húgodra, rendben?

A kisfiú kelletlenül bólintott, és némán figyelte, ahogyan apja egy apró puszit nyom anyukája

arcára, majd elmegy a két idegennel.

Gina nyugtalanul Andrásra pillantott, amikor Péter a két másik férfi kíséretében elhaladt

mellettük. Látta, hogy András izmai megfeszülnek, de mégsem ment barátja után. Murai

odasúgott valamit Szabónak, aki bólintott, de több szó nem sok, annyi sem esett köztük

Kalmár Péterrıl. Esett viszont másról: Murai a lábánál keringı kisfiára pillantott, aki

szégyenlısen fogta édesanyja kezét, mégis volt valami különös a tekintetében. Alig lehetett

több hét évesnél, tekintete mégis olyan komoly volt, akár egy sokat megélt felnıtté. Gina csak

késıbb tudta meg miért. Murai egyedül nevelte a fiát, mert a férje, az a bizonyos bölcsész,

akirıl annyi szó esett köztük lánykorukban, életét veszítette pár hónappal ezelıtt, az ıszi

események során. Kis Mari ugyan férjhez ment, de a férjével két gyermeküket is elveszítették

közvetlenül azok születése után. Egy kislányuk van, a három éves Katalin, aki most

édesapjával otthon maradt. Szabó és Torma dobtak csak egy kicsit a gyászos hangulaton.

Szabó az elsı gyermekét várta, és nagyon jól ment férjhez, ahogyan ı fogalmazott. Egy

mérnökhöz ment hozzá, így a megélhetéssel nem voltak gondjaik. Torma pedig… Torma

Piroska most készült férjhez menni ahhoz az igen csinos úriemberhez, aki elkísérte ıt a

temetésre. Ráadásul még Piroska nagybátyja, a néhai Torma Gedeon is áldását adta a

frigyükre. Boldogságukat csak ez a szomorú esemény árnyékolta be.

- Mikor jön vissza az apu? – kérdezte türelmetlenül Eszter az édesanyját, aki ugyan próbált

nyugodt maradni, ám minden egyes rezdülése elárulta, hogy mennyire aggódik a férjéért. A

kis társaság Horn Micinél győlt össze a szertartás után, és halkan beszélgettek. Többségüknek

fogalmuk sem volt arról, mi zajlik a háttérben, de akik tudták, azok óvatosan Zsuzsanna és

Mici felé húzódtak.

- Anyu…- rángatta meg Eszter Zsuzsanna karját.

- Nem tudom, kicsim, hamarosan. Játssz addig a többi gyerekkel, jó?

A kislány elhúzta a száját, de szót fogadott és elvonult.

- Nem lesz semmi baj – szólt nyugtató hangon András. – Ilyenkor csak kérdéseket tesznek fel

az embernek, hogy miért hagyta el a várost, milyen kapcsolatban állt az elhunyttal…

általánosságok.

Zsuzsannát azonban ez a válasz nem nyugtatta meg, és csak megrázta a fejét.

- Tudja jól, hogy miért aggódom – nézett jelentıségteljesen a férfira.


88

András némán bólintott, és megfogta Gina kezét. Horn Micit azonban láthatólag nem

elégítette ki a válasz, így ı tovább kérdezısködött.

- Andrásnak igaza van. Biztos lehet benne, hogy visszakapja a férjét épségben és egészégben.

- Nem errıl van szó – pillantott Zsuzsanna a többi gyerekkel játszó Eszter felé, és az ablaknál

az apját lesı Zoli felé. – Ha Péterrel történik valami, nem lesz senki, aki vigyázna a

gyerekekre.

- Micsoda ostobaság ez? – hördült fel Mici. – Hiszen itt van nekik maga.

- Nem. Én már nem leszek itt sokáig – válaszolta csendesen a fiatalasszony. - Az orvos szerint

a szívem nagyon gyenge, és nem élem túl a szülést. Meg fogok halni – pillantott Micire, aki

eltátotta a száját attól, amit hallott. Nem lehet. Lehetetlen, hiszen még olyan fiatal…

- Apu! Megjött apu! – kiáltott fel Zoli az ablaknál, és Zsuzsanna úgy érezte, mintha egy

hatalmas kı esett volna le a szívérıl. Azonnal felpattant, és az ajtó felé ment, boldogan vetve

magát férje karjaiba.

- Jól vagy? – suttogta Péter fülébe, és megsimogatta az arcát.

- Minden rendben. Nem volt semmi baj.

Zsuzsanna tekintete férje kezére tévedt, és látta, hogy az ujja vérzik. Ha nem is nagyon, de

megsérült. Mit tettek vele?

- Mi történt?

- Semmi, csak ügyetlen voltam – húzta ki felesége tenyerébıl a kezét Kalmár, és zavartan

pillantott körbe a házban. Senki nem volt körülöttük, csak a gyerekek. Mindenki a saját

problémájával volt elfoglalva. Hála az égnek, vele senki nem foglalkozott.

- Miért hazudsz? – kérdezte csendben Zsuzsanna. – Bántottak?

- Nem bántott senki, már megmondtam! – emelte fel hangját kissé Péter, és látta, hogy

felesége elkapja róla a tekintetét. – Én… ne haragudj, nem akartam veled kiabálni, csak…

Annyira szégyellem magam.

- Miért?

- Mert állandóan kínos és kellemetlen helyzetbe hozlak. Igazad van, soha nem tudok megülni

nyugodtan sehol, mindig belekeveredem valamibe, és ennek általában ti isszátok meg a levét.

Az ujjam… tényleg csak egy véletlen baleset – legyintett Péter nagyvonalúan. Nem mondta

meg az igazat. Nem mondta meg, mi zajlott a kihallgatása alatt, mert ott volt. Kihallgatáson.

De azt, ami ott történt, nem tudja meg senki. Megtartja magának. Most azonban másra nem

akart figyelni, csak Zsuzsannára és a gyerekekre. András bátorítóan rámosolygott az ajtóból.

Akkor még egyikük sem tudta, hogy az életük hamarosan gyökerestül megváltozik, és hogy a

halál még mindig ott ólálkodik körülöttük.

mary silver húsz év múlvavisszaamatulaba.uw.hu/5fejezet_eljott_koztunk_jar.pdf · 2011. 12....

Documents