lanyi_gyorgy_a_vizek_gyilkosai_hu_nncl5372-a35v1

Lányi György – A vizek gyilkosai

Lányi György

A szörnyek világa I.

A VIZEK GYILKOSAI

NATURA


Lektoráltadr. Stohl Gábor

IllusztráltaVeres László

A címlapon a mélytengeri kardfogú viperahal (Chauliodus sloani)zsákmányolásra 90 fokos szögben széttáruló állkapcsain világító tűfo-gak pazar fénye fénycsapdaként vonzza oda az áldozatokat. A hátlapona nagy fehér cápa (Charcharodon charcharias) állkapcsai, az egymásmögötti sorokban rajtülő, 12-15 cm magas, árszerűen hegyes, kétoldalttüskés tépőfogakkal. E háromszögletű „késfogak" néhány hónapon-ként váltódnak, s ily módon egyik-másik falánk fehér cápa élete folya-mán 30 000 ilyen félelmetes tépőfogat is elhasznál.

© dr. Lányi György, 1990

A könyvet gondozta a Mezőgazdasági Kiadó Kft.ETO 591.5

ISBN 963 233 156 7

Mezőgazdasági Könyvkiadó VállalatFelelős kiadó DR. GALLYAS CSABA igazgató

Felelős szerkesztő DR. PESTHY GÁBORMűszaki vezető CSÁKVÁRI ATTILA

Tipográfia PRIMUSZ CSABÁNÉMűszaki szerkesztő ORLAI MÁRTON

Az illusztráció VERES LÁSZLÓ munkájaA fedelet VERES LÁSZLÓ grafikájának felhasználásával

BARÓTHY ISTVÁN készítetteNyomás engedélyezve 1990. július 9-énMegjelent 11,25 A/5 ív terjedelemben

90.843 Szekszárdi NyomdaFelelős vezető BENIZS SÁNDOR


A titokzatos szörnyjelenség

Mefisztó: No már megint az értelem határán járunk, ahol a ti em-beri elmétek kezd megzavarodni. Mit állsz össze velünk, ha nemtudsz lépést tartani?

Goethe: Faust

Szörnyekről hitelt érdemlően s egyben érdekfeszítően meglehetősenkockázatos dolog könyvet írni. Az ilyesmire vállalkozó már eleve szá-molhat azzal, hogy a kétkedő olvasó művét fenntartásokkal fogadja.Szorítkozhat bár információiban a legmegbízhatóbb forrásmunkák állí-tásaira, valamint személyes észleléseire és meggyőződésére, könyvét „ahiszékenyek megtévesztéseként" vagy egyszerűen csak „hatásvadászókomolytalanságként" ítélik majd meg, s aligha kerülheti el az „áltudo-mányos félrevezetés" megbélyegző vádját sem. Az efféle gyanúval ter-helt előítéleteket a szerzőnek minden korrekt igyekezete ellenére azértis nehéz elhárítania, mivel munkájának megjelenése előtt már számta-lan valótlannak bizonyult hírnek, szenzációhajhász tudósításnak, men-demondákat való tényként tálaló cikknek, továbbá megannyi ügyesfantáziával készült horrorfilmnek és ponyvaregénynek sikerült e foga-lomkört alaposan lejáratnia. A szörnytémával szembeni gyanakvást éspejoratív feltételezéseket méltán keltheti az a tudati zűrzavar, ami a leg-több emberben a mindenképp természetfelettinek elfogadott és titok-zatossággal övezett csodalényekkel kapcsolatban eluralkodott. Éppenezért kívánatos bizonyos rendet teremtenünk a szörnyek fogalomköré-ben, s egyúttal tisztáznunk is kell az egész jelenségkör sajátosságait.

Nagytakarítás a fogalmak lomtárában

Az Értelmező Kéziszótár (Akadémia, 1982) szerint a szörnyeteg (latinulmonstrum), rövidített alakjában szörny kifejezés jelentése: idomtalanultorz voltával iszonyatot, utálatot keltő ember, állat vagy képzeletbeli


lény, amely kegyetlenségével rémületet, borzalmat keltő jelenség. E fő-névből képzett szörnyű, szörnyűség, szörnyülködik, szörnyszülemény,szörnyethal gyakoriak nyelvünkben, s általában valami visszataszítóra,iszonytatóra, irtózatot keltőre, félelmetesre, rémesre, kegyetlenre, bor-zalmasra vonatkoznak.

Az agyrémet, rémképet, rémlátomást egyaránt kifejező kiméraugyancsak ijesztő, meghökkentő, borzadályt keltő lényt jelent. A por-cos halak középmély tengerzónákat lakó külön csoportját alkotó kimé-rák vagy tengerimacska-félék (Chimaeridae) családjának képviselőicsakugyan igazi „agyrémek". Legismertebb fajukat például nagy sze-mű, kerek fejéről tengeri macskának (Chimaera monstrosa), illetvehosszú faroknyúlványa miatt tengeri patkánynak is nevezik; egyikmélytengeri rokonának, a Galathea-expedíció által felfedezett Rhino-chimaera galathea fajnak pedig golyóbis alakú fejéről még hosszú, kam-pós végű orr is előrenyúlik. Hajmeresztő, szörnyű külsejű lények, nemvitás.

A kimérák mitológiai „ősei" közül Khimaira oroszlánfejű, kecsketes-tű, kígyófarkú lény, a Kentaur pedig félig ember, félig lótestű teremt-mény volt. A Gorgók egyikének ijesztő külsejű nőalakja, Medusa fejénviszont haj helyett kígyók tekeregtek, s így nem csoda, hogy látásától azemberek kővé meredtek.... Ám ne higgyük, hogy csakis a görög istenekhozhattak létre ilyen rémalakokat. Korunk szaporodásbiológusainak akülönböző fajok magzati sejtjeinek egyesítésével ugyancsak sikerültmár eltérő tulajdonságokat - így felemás külsőt is - hordozó olyan újegyedeket előállítaniuk, amelyeket a szakemberek szintén a kiméraszóval jelölnek. Mosonmagyaróváron például az agráregyetem állat-biotechnikai kutatócsoportja korai juh- és kecskeembriók mikrosebé-szeti manipulációjával 1987-ben félig bak, félig kos kimérát állított elő,mely születésekor a fejétől és lábvégeitől eltekintve báránykülsejű volt,de bégetés helyett tökéletesen mekegett.

Indulatok szörnyei

A szörnyek jellemzői közül bizonyára a gonosz tulajdonság ösztö-nözhette Shakespeare-t ama képzettársításában, amikor a féltékenysé-get a zöld szemű szörnyeteg (the green-ey'd monster) névvel ruháztaföl az Othello III. felvonásának 3. jelenetében, amikor a velencei márálnok zászlótartója, Jago a szerelemféltés gyanúját oltja be fellebbva-lója szívébe. A nagy népszerűségnek örvendő, egykori francia sanzoné-nekes, Maurice Chevalier viszont a Francia Becsületrenddel kitüntetett


revüsztárt, Josephine Bakert illette a szent szörny elnevezéssel, mivelnagyszerű humanitárius tetteivel méltán rászolgált a szent jelzőre, dea közelállók gyakran a szörny-oldalával is találkozhattak (az érte rajon-gók a nézőtér távlatából viszont megint csak a „szentet" láthatták ben-ne).

Goethe a Faust dráma Meflsztofelész alakjával, Madách pedig azember tragédiáját megidéző örökbecsű látomásában Luciferrel szemé-lyesíti meg a rontás gonoszát megtévesztő mezbe rejtő sátáni szörnyet.

Aztán nézzük csak, hogyan válhat egy mindennapos, puskára érettvadunk egyből „szörnnyé"? Bertha Bulcsú a Szörnyek a kertben címűtörténet keretében (Élet és Irodalom, 1987.41. szám) a balatonfelvidékikertjét esténként meglátogató vaddisznókat - melyek az erdészekszemében legföljebb dúvadak, a vadászokéban meg dicső trófeák- e sorokkal avatta szörnyekké: „Először csodálkoztam - emlékezik azíró -, hogy milyen megállíthatatlanok, aztán szinte megriadtam tőlük,akárcsak a madaram. Volt a viselkedésükben valamilyen nyers fölény,ős-szörny programozottság, ismeretlen motiváltságú erő." Majd a le-hullott körtékért odacsábult vadak néhány látogatása után így folytatja:„A madarunk messziről megérzi, ha közeledik a kerthez a hersegő, árnyakközt mocorgó ismeretlen szörny. Mi nem. Csak érzékeljük, hogy aszörny már a kertünkben jár. Nevet adunk neki, besoroljuk valamelyik

Képzeletbeli szörnyek: A) nyugati típusú, kétfejű szörnyalak, B) keleti, kultikus szörnytípus. A nyugati meseszörnyek feje a krokodilokéra, a test és a farok nagy pikkelyei az óriáskígyókéra, karmos oszloplábai viszont a rég kihalt (!) sárkánygyíkokéra emlékeztetnek. A keleti mitologikus szörnyek fejét ellenben a tigristől vagy az oroszlántól kölcsönözték, testük többi részét viszont a nagy testű varánuszgyíkokról mintázták.


fiktív rendszerünkbe és megnyugszunk. Az az illúziónk, hogy megismer-tük. Pedig aminek neve van, az még lehet titokzatos, esetleg félelmetes." A szörnytéma filmvászonra kínálkozó mitikus, varázslatos sugallataHernádi Gyula írót és Jancsó Miklós filmrendezőt is megihlették;szerzőpárosi vízióik A szörnyek évadja című játékfilmben (1987) eleve-nedett meg.

Képzelet szülte szörnyetegek

Irodalmi példáinkkal eljutottunk az emberi képzelet szülte szörnyetegek-hez, amelyek a görög mitológiától az Ótestamentumon át a régi száza-dok monda-, rege- és mesevilágáig felettébb változatos alakzatokban je-lennek meg. A mitológiai szörnyek néhány hajmeresztő külsejű meg-testesítőjéről a kimérák említésekor már szóltunk.

Az ősi hitregék, hősi eposzok, népi mondák és mesék híres szörny-alakjai a sárkányok. A Bibliában is sok szó esik róluk. János apostolnaka mennyei jelenésekről való könyvében (Újtestamentum) jelentkezikaz égen „egy nagy veres sárkány, akinek hétfeje vala és tíz szarva, és az őfejében hét korona"(12. A napba öltözött asszony és a sárkány). Azutánbővebb leírást kapunk itt egy másik jelenésben (13.) a tengerből jövőhétfejű vadállatról: „És láték egy fenevadat feljőni a tengerből, a melynekhét feje és tíz szarva vala,... hasonló vala a párduczhoz, és az ő lábai, minta medvéé, és az ő szája, mint az oroszlán szája, és a sárkány adá az ő ere-jét, hatalmát annak. "Majd bemutat még az apostol egy kétszarvú ször-nyet is, a következő szavakkal: „Azután láték más fenevadat is feljőni aföldből, a kinek két szarva vala, a Bárányéhoz hasonló, de úgy szól vala,mint a sárkány." (Károli Gáspár fordításában.)

Az európai mondavilágban a sárkány általában embert fenyegető,aszszonyokat rabló, tűzokádó, sőt emberevő gonosz lény, amelynek tá-madásaitól hős vitézek bátor hadakozásukkal mentik meg a fenyegetettszüzeket, s a rémületben élő, fegyvertelen népet. Így jelennek meg ekrokodilfejű, kígyónyakú, pikkelyes gyíktestű, kígyófarkú hüllőóriások,olykor hét, sőt akár kilenc fejjel, máskor hatalmas denevérszárnyakkalis a Grimm testvérek 1812-1818 közt három kötetben kiadott mesegyűjte-ményének illusztrációiban.

A legendákban tehát nagyon sok sárkány fordul elő. Többségük bar-langban lakik, ahol a szépséges királylányt őrzi, vagy ellenkezőleg: szü-zeket nyel el. Aztán egy vakmerő lovag vetődik oda, aki megküzd a tü-


zet okádó sárkánnyal, amelynek rendszerint a hét félelmetes feje külön-külön is harap. Akadnak azonban békés, jóravaló sárkányok is. A kép-zelőerő e csodaszülöttei mindenesetre jó néhány ezer esztendőt megér-tek Európában. Hiszen már az argonauták vezére, laszon is megvereke-dett velük a fekete-tengeri Kolkhiszban, hogy végrehajthassa Aiétész ki-rály parancsát, aki a varázsos erejű sárkányfogakkal kívánta földjét be-vetni.

Keleti sárkánymítosz

Talán még mélyebb, mondhatnók kultikus erő rejlik a sárkányokbanKeleten, a kínai, az indonéziai, az indiai, az indokínai, a japán mítoszok-ban. A keleti néphit szerint a sárkány a derék emberekre nézve jóságos,igazságtevő, bölcs lényként, a rosszakra viszont büntető, végzetes fene-vadként jelenik meg. A fenséges sárkánygondviselő egyébként a kí-naiak nemzeti jelképe, a hajdani császárok címerállata, a mai népünne-pélyek felvonuló jelmezes embercsoportból kialakított, kígyózó táncá-val megjelenített ünnepi szimbóluma. A sárkányisten jóformán azegész Keleten ez a cafrangos, hosszú kígyótesttel megelevenedő, tigris-vagy oroszlánfejű, félelmetes fogait mutogató lény (régen Ázsiában isnagyobb számban éltek még oroszlánok). Egy ősi kínai legenda szerintYao idején, i. e. 2297-ben „a vizek kiléptek medrükből és elöntötték Kí-nát. A földet kígyók és sárkányok lepték el."

Vietnamban magam is lépten-nyomon találkozhattam a long, vagyisa sárkány névkapcsolataival, s a domborműveken, faragványokon, a ki-monók selyempalástján aranyfonállal kihímzett, díszesen stilizált alak-jával. Mindez ott magától értetődő, hiszen a szájhagyomány szerintmaguk a vietnamiak a sárkányok leszármazottai... E „népi ősök" nem-csak mondavilágukat kísérik végig, de nevezetesebb helyeiket is róluknevezték el. Mai fővárosuknak, Hanoinak a régebbi neve Thang Longvolt, ami felszálló sárkányt jelent. A Haiphongtól északra húzódó ten-geröböl, a Ha Long épp az ellenkezőjét jelenti: e név a leszálló sárkányöblét fedi. Noha ezt az elnevezést méltán származtathatnánk a világnyolcadik csodájának tartott csipkés karsztkúp szigetsorok mesés össz-képének, amely egy tengerbe zuhant hatalmas sárkány kiemelkedő ta-rajaira emlékeztet, az „igazi" magyarázatot mégis a néphitben ma is ele-venen élő, ősi legenda adja rá. E szerint ezen a tájon a vitorlás dzsunkái-kon békésen halászgató vietnamiaknak valaha gyakorta kellett megküz-deniük a nagy tengeri viharokkal és a kalózok kegyetlen támadásaival.


Az egyik elkeseredett harcban azután a túlerővel viaskodó halászok azistenhez fohászkodtak, s ő az égből sárkányokat küldött megsegítésük-re. Azok hirtelen aláereszkedve, szájukból gyöngyöket ejtettek a ten-gerbe. A gyöngyökből pedig azon nyomban meredek sziklaszirtekemelkedtek ki a víztükör fölé. A ma is megcsodálható, háromezernél istöbb sziklasziget hullámtörésétől azután mindjárt szelídebbé vált a dü-höngő tenger, s a fenyegetett halászok így már sikerrel tudtak megküz-deni a betolakodó kalózokkal...

Néphitünk sárkányai

A magyar néphit a sárkányt főleg felhőkön vágtató szörnyként, a vihartélesztő garabonciás szárnyas paripájaként képzeli el. Petőfi 1844-ben ih-letett mesekölteményének hőse, János vitéz pedig ilyennek látta a Tün-dérország harmadik kapuját őrző rettenetes sárkányt: „Uram ne hagyjel! itt volt ám szörnyű strázsa; I Vért jéggé fagyasztó volt rémes látása: IEgy nagy sárkánykígyó állt itt a kapuban! I Elnyele hat ökröt, akkoraszája van. "Nem csoda hát, ha a rettenthetetlen vitézt egyből elnyelte,ámbátor a példás mesehős egy szál karddal a sárkánykígyó gyomrából iskiszabadítva magát, le tudta győzni a rémes szörnyóriást. Figyelemreméltó itt a félelmetes kígyó gonosz sárkányként való „félreértékelése",mely hüllő az ótestamentumi teremtéstörténet álnok rontójaként meg-gyűlöltetett édenkerti kígyójából nőtt át ilyen nagy, gonosz szörnnyé amagyar mondavilágba. Hiszen minden igaz hívő emlékezetébe vésőd-hettek az első asszonyt elámító kígyót elátkozó isteni szózat szavai:„Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezeivad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban.És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magodközött, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sar-kát mardosod." (Mózes I. könyve 14., 15., Károli Gáspár fordítása).

Felvilágosodott korunk kétségbevonhatatlan jele, hogy a Csu-kás-Bergendy szerzőpárosnak a kígyók jegyeit is magán viselő mesesár-kánya, a tévéből, a magnókazettákról, a hanglemez- és mesekönyvborí-tókról jámbor kedélyességgel ránk tekintő Süsü sárkány napjaink jósá-gos meseszörnyalakjaként gyerkőceink népszerű „barátjává" lépett elő.


Földtörténetünk sárkányai

A régi sárkányrajzokat nézegetve sok hasonló vonást fedezhetünk felfőbb jegyeikben az óriás őshüllők, a dinoszauruszok rekonstruált képei-vel. (Az ismeretterjesztő művekben sárkánygyíkoknak is nevezikőket.) E krétakori hüllőóriások közül a 15 méteres szárnyterpesztésű,félelmetes kinézetű Pteranodonokat a szakkönyvek is repülő sárká-nyokként említik. A mondabeli sárkányok legtöbbjének ábrázolásaazonban leginkább a vízben élő hattyúnyakú őshüllőkre, a Plesiosauru-sokra emlékeztet, miután azok kicsiny feje éppen olyasfajta kígyónya-kon ült, mint a később megrajzolt sárkányoké. Talányos dolog, hogyanis jeleníthették meg a sárkánylegendák rajzban, festményben megidé-

A földtörténet harmadkorában élt szörnyetegek: A) madárutánzó dinoszaurusz, aStruthiomimus, B) Stegosaurus nevű páncélos dinoszaurusz, C) a háromszarvú Triceratops prorsus nevű dinoszaurusz 6 méter hosszú és 2,5 méter magas volt, D) a 12 méter hosszú és több mint 5 méter magas zsarnokgyík, a Tyrannosaurus rex, minden idők legnagyobb termetű szárazföldi ragadozója volt, E) kacsacsőrű dinoszaurusz, a Trachodon, F) kazuárfejű dinoszaurusz (Corythosaurus casuarius)


zett alakjait a csak később feltárt őshüllőcsontvázakra illő külsővel aközépkor művészei. Minthogy a dinoszauruszok a krétaidőszak végén,mintegy 70 millió esztendővel ezelőtt haltak ki, a sárkányábrázolók so-hasem láthattak eleven őshüllőt. Viszont azok földi maradványait máraz ókorban is valamelyest ismerték, Kínában pedig évezredeken át a„sárkányfog", meg a „sárkánycsont" volt a fejfájástól az epekőig mindenbajra a csodatevő orvosság. Ezért lehetséges, hogy talán mégis a sár-kánygyíkmaradványok nyomán kialakított ősi mitikus ábrázolásokszolgáltak alapmodellül a középkori legendák hüllőábrázatú, pikkelyestestű sárkányalakrajzainak kialakításához. Más tudósok (Brückmann,Rosenmüller) tagadják ezt a feltevést, és a sárkányok egyik „őséül" abarlangi medvét jelölik meg. Megint mások a többféle ősi szabású, denapjainkban is létező állat jegyeiből összegyúrt sárkányfigurák mintaál-lataiként elsősorban a krokodilt és az óriáskígyót emelik ki. Ám a gyík-törzsűek ősei közt ott lehettek a manapság is élő s az őket befogni szán-dékozó embert vad harapásukkal és farkuk korbácscsapásaival fogadóóriás varánuszok, a bőrnemű szárnnyal megjelenők esetében pedig anagy testű denevérfajok (repülőkutyák, repülőrókák) is.

Híresztelések szörnyei

A sárkányok mitikus világából térjünk át az ugyancsak képzelet kiszí-nezte, de híresztelőik által létezőnek állított szörnyek bemutatására. Ahíresztelt szörnyetegek leghírhedtebb alakjai a középkori hajósok előtt„többször is megjelent", 30 méter hosszúra is megnövő tengeri óriáskí-gyók, továbbá a hatalmas szigetként a tengerből felemelkedő óriáspoli-pok, a krákok. És hogy milyen félelmetes szörnyetegek ezek, arról rész-letes feljegyzések maradtak ránk Erik Pontoppidan bergeni püspöktől,aki szerint „...szavahihető tengerészek tanúsága szerint a tengeri kígyó azegész hajót körülgyűrűzi és mindenestül a mélybe rántja". A svéd OlausMagnus történetíró 1554-ben azt írta erről a szörnyről, hogy „...ez azóriás tengeri kígyó a Bergen-vidék sziklás barlangjaiban pihen, és nyári éj-szakákon jön elő. Elsősorban a partok mellett vadászgat, de kijön a szá-razra is. Hossza 200 láb (kb. 60 m), vastagsága pedig 20 láb (kb. 6 m)". Ami pedig a legendás óriáspolipot illeti, az nem a ma ismeretesmélytengeri óriás tintahalakra (a tízkarú óriáskalmárokra), hanem leí-rásuk szerint egy hatalmasra nőtt közönséges nyolckarú polipra emlé-keztetett, csakhogy - és itt megint Pontoppidan norvég püspököt idéz-zük - „...amikor feljő a krák, az óriáspolip, a hullámokból fokozatosan


széles, dimbes-dombos felületű hátság emelkedik ki. Jó félóra kell hozzá,míg körüljárhatjuk"... Ami aztán e fantasztikus polipóriás karjait illeti,....ezek a karok vastagabbak a legnagyobb hajók árbocainál, s elég erő-sek ahhoz, hogy egy százágyús fregattot a mélybe rántsanak"...

Ám nemcsak a derék bergeni püspöktől, de másoktól is hajmeresztőtörténeteket olvashatunk a hajókat megtámadó gigászi polipokról. De-rűs De Montfort például 1802-ben egy afrikai partok mentén haladóSaint Malo-i hajó fedélzetén maga is szemtanúja volt egy ilyen táma-dásnak; feljegyzésében így idézi föl a legijesztőbb pillanatokat: „...hirte-en egy elképesztően nagy tengeri szörny jelent meg, mellső részeivel kie-melkedett a habokból, a vizet hosszú szakaszon felkorbácsolva átnyúlt ahajóhíd fölött, belekapaszkodott a hajóba, hosszú, hajlékony és félelme-tes karjaival a hajókötélzetre és az árbocokra tekeredett, egészen az árbo-cok csúcsáig nyúlt, és iszonyatos súlyát latba vetve azon igyekezett, hogy ahajót oldalára döntse, s lerántsa a mélybe...„ A megrázó esetet egy képörökítette meg Saint Malo templomának falán egészen 1944-ig, amikorbombatalálat pusztította el. Montfort egy másik hasonló eseményt isfeljegyzett, ahol a hatalmas krák a hajófedélzetet tisztogató három mat-rózt igyekezett elkapni, s a bajba jutottak segítségére siető legénységminden mentő igyekezete ellenére a szörny két áldozatával a mélybemerült.

Persze nemcsak tengeri kígyóóriások és hajókat mélybe húzó gigan-tikus krákok rettegést keltő történetei keringtek szájról szájra a száza-dok során, hanem egyéb tengeri, sőt szárazföldi szörnyetegek egész se-regletét lehetne itt még felemlíteni. Gazdag irodalom örökítette megleírásokban és rajzokban fantasztikus alakjaikat s a hozzájuk fűződő hí-reszteléseket.

Az egyik ilyen híres, régi könyvet Ulysses Aldrovandus alkotta(Monstrorum história. Bononiae, 1642), a másik Franzius Farkastólszármazik, melyet Miskolczi Gáspár fordított és jelentetett meg Lőcsén1702-ben, Egy jeles Vad-Kert címen. Mai ismereteink szerint azonban arégi természetleírások e hihetetlenül fantasztikus teremtményeit csakismondabeli képzeletlényekként fogadhatjuk el. Az irántuk érdeklődőkrészletesebb tájékoztatást kaphatnak róluk Farkas Henrik Legendák ál-latvilága című (Natura, 1982) könyvéből.


Létező szörnyek - felfedezés előtt és után

Jelen munkám céljául azt tűztem ki, hogy a Földünkön egykoron élt,valamint a napjainkban létező s szörnynek tekintett lényekről az eddigitudományos ismeretek és hitelt érdemlő történetek alapján tájékoztas-son. Ám a létező szörnyek teljes körű számbavétele terén újabban némizavart idézett elő az 1982-ben jónevű tudósokból verbuválódott Nem-zetközi Kriptozoológiai Társaság egy s más meglepetést keltő bejelenté-se. (A kriptozoológia a rejtetten élő állatokkal foglalkozó, azok kinyo-mozására létrehozott új tudományág.) Az amerikai Roy P. Mackal pro-fesszor, a szovjet Dimitrij Bajanov moszkvai zoológus, a kanadai H. LeBlond oceanográfus, valamint japán, kínai, bolgár, dél-afrikai kollégáikfeltételezik, hogy a tengerek kellőképp át nem kutatott térségeiben ésmély zónáiban, továbbá a szárazulatok még ember nem járta, nehezenmegközelíthető helyein olyan állatok és vademberek, jobbára kimon-dott szörnyek rejtőznek, amelyeket éppúgy, mint egy sor nemrég felfe-dezett, addig kipusztultnak vélt vagy legalábbis sose látott unikumot,behatóbb kutatóexpedíciók révén még elő lehetne keríteni.

Végül szörnyleltárunkból még föltétlenül ki kell emelnünk a ször-nyetegek széleskörűen bizonyított, manapság létező alakjait. Noha egyi-kükhöz, másikukhoz fantáziaszüleménynek ható, régebbi és új keletűkalandos történetek fűződnek, ám a tudományos művekből megbízha-tó információkat olvashatunk róluk. Azonban ezek a száraz, rideg, demindenképp hiteles tények, adatok sem fosztják meg - mint látni fog-juk - ezeket az ijesztő külsejű s veszélyes állatfajokat rettegett szörny mi-voltuktól. Viszont naiv igyekezet volna mindezeket a lényeket lexiko-nokban vagy zoológiai rendszertani munkákban ilyen összefogó címalatt keresni.

A szörnyjelenség mint nézőpont

Hogyan - kérdezhetné akkor az olvasó -, miként is foglaljuk e könyv-ben egybe a különböző állatrendszertani csoportokból kiragadott lé-nyeket szörnyek gyanánt? Nos, szó sincs a zooszisztematika holmi ön-kéntes megreformálásáról... Csupán a lényegileg már érzékeltetettszörnyjelenség nézőpontjából irányítjuk érdeklődésünk reflektorfényétaz emberi megítéléssel eképp jellemzett, s borzadályteli „szörny" szó-val felruházott élőlényekre, hogy közelebbi vizsgálódásunk közepettevégre leleplezhessük minden titokzatosságuk hátterét. Azonban ko-


rántse gondoljuk, hogy nyomozásunk leleplezései e rettegett rémeketmegfosztanák félelmetes szörnynimbuszuktól. Ellenkezőleg, minél tü-zetesebben kémleljük ki szörnylényük hihetetlennek tűnő megnyilvá-nulásait, annál borzongatóbban, egész szörnymivoltuk teljességébengyakorolnak majd elképesztő benyomást ránk.

E kötetünkben a vizekben rejtőzőkkel, a későbbiekben megjelenőmásodikban pedig folytatólagosan az égen és a földön, vagyis a szárazu-latokon föllelhető további állatszörnyekkel ismerkedünk meg, de nemhallgatjuk el az emberieket sem. Mert noha idáig szörnyeket csak az álla-ti teremtmények köréből említettünk csak, a szörny megbélyegzést ko-rántsem véletlenül ruházták rá már oly sok iszonyatot vagy rettenetetkeltő emberalakra. Hisz a szörnyjelenség tagadhatatlan figurái a magashavasokon és az ősrengetegekben még ma is kutatott, állatias külsejűvademberek (ha egyáltalában léteznek ilyenek); a bizonyos hitelt ér-demlő históriákban leírt szörnyegyedek (Hany Istók, Drakula és tár-saik); az indiai őserdőkből kézre kerített, állat módra viselkedő „farkas-gyermekek"; a szerencsétlenségükre visszataszító torzként világrajöt-tek szánalmas, de egyben ijesztő szörnyalakjai; valamint a történelemtébolyult tirannusait, s napjaink elvetemült, hírhedt gonosztevőit is idesorolhatjuk, akik rettegett „szörnyként" való említésüket nem külsődle-ges adottságaik, hanem lelki torzulásuk belülről jövő rémtettei kapcsánkapták.

Lajstromba vettük tehát a jellegzetes szörnytulajdonságaik révénszörnyetegeknek tekinthető képzeletbeli, kihalt, kellően még nem igazolt(idáig fel nem fedezett), valamint a létező (már felfedezett) lények sajá-tos kasztjait. Valamennyi lényegében az emberi nézőpont titokzatosszüleménye vagy legalábbis a valóságot kiélező szörnymotivációja. Idejetehát, hogy kétkedő előítéleteinket félretéve, nekivágjunk a víziször-nyeket felderítő, kalandos expedíciónak.


A szörnyetegek virágkora

Tudós: Az ősvilág kihalt állatjai / Valódi példányokban állnak ittMadách: Az ember tragédiája

A szörnyeket kereső utunk első elágazásánál az irányjelző tábla letűntkorok ősvilága felé mutat. Ahhoz, hogy legelső kutatóexpedíciónkkaloda juthassunk, a tudományos-fantasztikus regények múltba repítőidőgépén szárnyra kapva kellene visszakerülnünk a földtörténeti kö-zépkor mocsaras, páfránybozótos rétjeire, no meg a páfrányfenyős, szá-gópálmás őserdeibe. Ott aztán majd a lélegzetünk is szinte eláll, amintegyre-másra megpillantjuk az imitt békésen lombokat legelésző, amotta zsákmányát vadul kergető, távolabbra a langyvizű óceánban gázolóvagy épp a levegőbe emelkedő óriás sárkánygyíkok félelmetes alakjait.

Fikciónk talán a kétkedők számára meseszerűnek hat, noha állítá-sainkra semmiképp sem érvényes a hagyományos meseindító szólam:„Hol volt, hol nem volt..." Ugyanis eltökéltségünkhöz híven - mely sze-rint fejezeteink során nem a képzelet szülte, hanem a valóságos ször-nyeket ismertetjük - a következőkben is valóságos, egykoron élt és sza-porodott, igazi hús-vér szörnyetegek nyomába szegődünk.

Hiszen a Földünket évmilliók során át uraló ősszörnyek nem a pusz-ta fantázia szüleményei. A fennmaradt, ezrével feltárt fosszilis leletek -egy-egy fajukat rekonstruálhatóvá tevő csontvázelemek, körvonalaikats kültakarójukat tükröző kőlenyomatok, mumifikálódott tetemeik - ré-vén az őslénykutatók egymás meglátásaihoz nagy hasonlósággal jelení-tették meg, hozták vissza a roppant távoli múltból könyveik képtábláinés múzeumaik őslénytári modelljein a kihalt őshüllők formagazdag,különböző létezési módra specializálódott alakjait. Ősvilági kalandozá-sunk, a paleozoológusok kalauzolásával, tehát nem egyszerű képzelgés.


Sárkányok - életközeiben

A viszapergetett időt tekintve, a 220 millió éve kezdődött triászban nyo-mozunk az ősvilág megtestesült szörnyurai után. Ekkor jelennek meg adinoszauruszok közvetlen ősei, a Thecodontia néven egybefoglalt, tü-dővel lélegző őshüllők. Ezek a szárazföldön futkározó ősgyíkok első-sorban a szemgödör előtti koponyanyíláspárjukkal, továbbá még azzalKülönböznek a náluk is korábbi, egyszerűbb alakoktól, hogy fogmed-rükben az állkapocsra tapadó fogak helyett már gyökeres fogak sora-koztak. A nemegyszer tüskés páncélzatú elősárkánygyíkoknak hosszúfarkuk volt, s erőteljesebb hátsó lábaikon már felemelkedve futkároz-tak. A kisebb termetű, páncélos tekodonciák azután három iránybanágaztak szét még a triász folyamán: a családfa egyik ágán a további ko-rok minden viszontagságát mind a mai napig átvészelt krokodilok (Cro-codilia) rendje, a másikon a Saurischia, a harmadikon pedig az Ornit-hischia rend tagjai jutottak át a 180 millió éve kezdődött jurakorba. Azutóbbi két csoportot hosszú ideig Dinosauria néven közös rendszertaniegységbe foglalták. A dinoszaurusz szörnyetegek e két alakcsoportjaképviselte a hüllőfejlődés csúcsát: a környezeti feltételekhez szerveze-tük módosulásával, testrészeik átalakulásával legjobban alkalmazko-dott, vagyis az akkori adottságokhoz specializálódott életformákat fel-sorakoztató, olykor 20-30 méteres testméretet is elérő állatóriásokat.

Békés legelészők és vérszomjas ragadozók

Most haladjunk irányítható időgépünk pályáján kissé előre, a 100 millióevvel ezelőtti jurakorba, amikor már a dinoszauruszoknak már igen sokfaját lelhetjük fel. Körülöttünk meleg, páradús mocsarak, páfránybozó-tos rétek, távolabbra pedig szágópálmás, páfrányfenyős, mamutfenyősligetés erdők sajátos alakzatú foltjai. Tisztásaikon bolygónk hajdani leg-nagyobb - olykor 20-30 méteres - szárazföldi állatai tűnnek elő a fák sü-rűjéből. Egy részük békésen legelészik, nagy hersegéssel ropogtatja a le-tört lombozat terebélyes adagjait. Ott meg egy kétlábra emelkedett, fé-lelmetes fogsorát villogtató szörnyóriás üldöz egy csupán méteres törpesárkánygyíkot, amely struccszerű lábait fürgén váltogatva, gyors iramo-dással menekül mennydörgő ordításaival is fenyegető üldözője elől.Ennek a struccformájú ősgyíknak (Struthiosaurus) a csontjait tárta fel azerdélyi Szentpéterfalva határának kréta időszaki rétegeiből Nopcsa Fe-renc, az Állami Földtani Intézet egykori igazgatója.


A dinoszauruszok között tehát akadtak vérszomjas ragadozók, dedögevők, sőt rovarevők csakúgy, mint jámbor vegetáriánusok is. Azutóbbiak mindegyik formája nagy testtömegű volt. Impozáns egyedei-ket a páfránybozótos, dús réteken és a szágópálmás ligetrengetegekenkeresztül-kasul bolyongó legelészésük közben vettük már távolról ész-re. Megint más sárkánygyíkokra akkor figyelhettünk fel, amikor azok amocsarak, tavak, folyók vizébe gázolva alámerültek, majd felbukkantaka víztükörből. Végtagjaik a vízbe merülő testük „súlyvesztése" és a víz-ben való mozgás hatására elcsökevényesedve uszonyszerűvé váltak,hosszú, kígyószerű nyakuk pedig periszkópként emelhette a víz fölé ki-csiny fejüket. Az észak-skóciai Ness-tóban mindmáig reménykedve ku-tatott szörnyet, a népszerű Nessie-t a bizakodó tudósok egyike-másikaépp egy ilyen máig fennmaradt hattyúnyakú dinoszaurusznak (Brachio-saurus? Plesiosaurus?) írta le. Az elképzelés a tavi életmódot tekintvelogikusnak tűnik, de a harmadkori hatalmas áradások, óriási felhősza-kadások feltorlódó víztömege azonban e hattyúnyakú sárkánygyíkoktömeges pusztulását okozta.

A tengerparton egyszerre csak egy csőrösfejű repülősárkány emelke-dik a levegőbe, kiterjesztve majdnem 8 métert átfogó bőrszárnyain vi-torlázva. Farka nincs, csőrszerű állkapcsa és csontos fejtaraja teszikmeghökkentő külsejűvé. Víz fölötti nesztelen siklórepülése olyan, akáregy mai sárkányrepülőé, hiszen hatalmas szárnyaihoz képest testtöme-ge viszonylag csekély volt. Most, hirtelen a víz színe fölé ereszkedik, éscsőrös állkapcsai közt már ott vergődik a pillanatok alatt kifogott hal-zsákmány. A jurában és a krétában a repülő életmódhoz nagymérték-ben idomult repülősárkányok (Pteranodon) imént megelevenedett pél-dánya kicsiny és gyenge lábaival nehezen mozgott, ügyetlenül totyogotta talajon. Ezért - amikor már a levegőben vitorlázott - sokáig kerülte afelesleges leszállást. Egy szárnyaló másik repülősárkány még fiókáit is alevegőben, repülés közben etetgeti - megragadó családi életkép a krétaitenger fölött!

Mennydörgők, kacsacsőrűek, tüskésfarkúak

A teljesen hal formájú, csupán 2-3 méteres, tengerlakó halgyíkoktól(Ichthyosaurus) - a 6 méteres, növényevő páncéltarajos sárkányon (Ste-gosaurus) át - a mennydörgő óriásgyíkként is említett, 20 méter hosszúés 20 tonna testtömegű Brontosaurusig, valamint a leghosszabb, majd30 méteresre is megnövő dinoszauruszig, a Diplodocus carnegii nevű, a


késő jura mocsarait lakó gigantikus szörnyetegig megborzongva szem-lélődhetünk. A hattyúnyakú óriássárkánynak (Diplodocus) piciny fejenem volt nagyobb igen karcsú, hajlékony nyakánál és ostorszerűen el-vékonyodó, hosszú farkánál. Gigászi testmérete ellenére nem voltolyan súlyos, mint a magashátú mennydörgő gyík (Brontosaurus),amelynek nevét jól jegyezzük meg, mert a későbbiek során ma is kísér-tő alakjával találkozunk még), de azért hatalmas testét az elefántokéhozhasonló, négy, oszlopszerű láb vitte előre. Ugyanilyen lábakon porosz-kált a nála jóval kisebb tüskésfarkú sárkány, a Stegosaurusok egy másikfaja is. E páncélos testű dinoszaurusz hátán nagy, csontos lemezekbőlálló taraj tűnt föl, s egy rátámadó másik szörny ellen rövid, erős farkahegyes, nagy tüskéivel csapkodva védekezett. Mint általában a sárkány-gyíkoknak, e szörny fejében is alig diónyi agy lapult csupán, de emelletta medence és a vállöv táján még két másik, a fejbelinél kissé nagyob-bacska „agya" - a gerincvelő helyi megvastagodásából származó agy-dúca - is működött.

A felső krétakor rengetegében tovább bolyongva figyelhettünk felegy ugyancsak oszloplábú őshüllőre, amely zömök testével, valamintorr- és homlokszarvaival azonban inkább valami ősorrszarvúra emlé-keztetett; ez volt a Triceratops. A 12 méter hosszúra megnövő, 5 métermagasságú, félelmetes Tyrannosaurus, kacsacsőrszerű állkapcsaibanhúzódó, 12 centiméter hosszú fogaival egyből átharapta a nála nem sok-kal kisebb ragadozó rokonának, a Trachodonnak a nyakát. Noha utóbbicsőrszerű, hosszú állkapcsában mintegy 1000 fog (!) sorakozott, csak avízbe menekülve menthette meg egy Tyrannosaurus-támadás elől azéletét. Csodálatos módon, a Trachodon egyik példánya mumifikálódottleletként maradt fenn mind a mai napig!

A ragadozó dinoszauruszokat figyelve feltűnik, hogy mellső lábaikmegrövidült végtagokká csökevényesedtek, ugyanakkor erős farkuk ésmagas törzsük hátrahúzta testüket, s ezáltal ezek a hüllőóriások két láb-ra emelkedtek.

A kréta időszakig a hüllő medencéjű dinoszauruszágon belül a köny-nyű csontozatú s ezért könnyebben menekülni tudó „madárlábú" nem-zetségek, a strucc idomú Struthiominus és Ornithominus sárkánygyíkfa-jok is kialakultak. Jobban szemügyre véve őket, nyomban észrevehet-tük, hogy elcsökevényesedett mellső lábaikat hordozó törzsük is igenmegrövidült, lábszáruk megerősödött és madárcsüdszerűvé vált, kö-zépső, megvastagodott ujjaik pedig struccszerű futólábas talpakká mó-dosultak. E kis fejű, fogatlan, strucckülsejű dinoszauruszok nem is táp-lálkozhattak mással, csak apróbb állatokkal.


Leletek sokasága

Bolygónk hajdani szörnyóriásait korántsem képzelgő fantáziánk sza-badjára eresztésével idéztük föl. Hiszen a kréta végéig eltelt 150 millióéven át Földünk felszínét uraló (majd 70 millió évvel ezelőtt hirtelen el-tűnt) hüllőszörnyetegek külsejéről, testméreteiről és életmódjáról fel-tárt testmaradványaik sokasága árulkodik; ezek a sárkánygyíkleletekAusztrália kivételével valamennyi világrészben ezrével kerültek elő.Egyik-másik lelőhelyen teljes csontvázaikat is tucatjával találták meg.Így például az észak-amerikai Rocky Mountains sziklái közt és a Colo-rado folyó mentén egész „tömegsírokra" bukkantak; a hatalmas dino-szauruszcsontok egymás melletti darabjaiból teljes csontvázakat lehe-tett összeállítani.

A Föld számos pontján mintegy kétszáz éve sorra feltárt maradvá-nyok közül az egyik leggazdagabb leletegyüttes a belgiumi felsőkréta-rétegből a múlt században (1877-ben) előkerült 29 leguánfogú sárkány-gyík (Iguanodon) csontváza. Bernissart környékén e 10 méter hosszú, 6méter magas, két lábon járó, növényevő őshüllő 23 teljes csontvázát tár-ták fel. Ám ennél is híresebb látnivaló Kanada nyugati részén, a hatal-mas préri végén, a Sziklás-hegység előterében, Brooks város közelébenlevő Dinosaurus Park. E 37 000 négyzetméternyi „csontbánya" terüle-tén több mint 400, kb. 100-200 millió éve élt állatóriás maradványát ta-lálták meg. Ebben az ősvilági állattemetőben az őslénykutatók együttlelték föl a kifejlett hatalmas példányokat a még fiatal „kicsinyeikkel". Akövetkeztetésük nyilvánvaló volt: ezek a dinoszauruszok éppen szapo-rodási korukban valami ismeretlen ok miatt egyszerre pusztultak elutódaikkal.

A hajdani hüllőszörnyetegekre fényt derítő egyik legszenzációsabbleletegyüttesre viszont csak nemrég, 1987-ben, a kanadai Alberta tarto-mány déli részén, közel az Egyesült Államok határához bukkantak rá.A Warner várostól 23 kilométerrel nyugatra levő Devil's Coulee hegy-szakadék mélyén, a Milk River Ridge közelében 20 dinoszauruszfész-ket tártak fel a paleontológusok. A 21 centiméter átmérőjű tojások 30centiméteres közönként növényrostok kazlában, rétegenként, halom-ba voltak rakva. Egy-egy fészek 1-2 tucatnyi tojást rejtett, közel a felszínalatt. A leletegyüttes nagy szenzációja, hogy a tojások egy részébenmagzatok maradványait, sőt néhány tojásból éppen kibújt sárkánygyík-bébit is találtak! Ezekről Len Hill, a Calgary egyetem geológusa és Phi-lip Currie, a Tyrell múzeum őslénytudósa megállapították, hogy a ka-csacsőrű dinoszauruszok (Hadrosaurus) két fajának: a tülkös Styraco-


saurusnak, valamint egy primitívebb formának, a Hypsilophodonnak atojásairól, magzatjairól és újszülötteiről van szó.

A kifejlett hadroszauruszok 13 méter hosszúak voltak, testtömegük4-6 tonna lehetett. E növényevő őshüllők magzatai közül sok a kikelés-hez közel állt. Valószínűleg vízbe fúltak, amidőn a közeli folyó kilépetta medréből. Az árvíz vékony iszapréteggel fedte be a tojásokat, s ezzelmegóvta őket az elbomlástól, s 73 millió éven át konzerválva maradhat-tak fenn megkövült iszaptemetőjükben.

Az 1987. évi, ritka értékű leletek a dinoszauruszokról alkotott ama újkeletű őslénytani feltételezést támasztották alá, miszerint a sárkánygyí-kok nem a hüllőkre jellemző változó testhőmérsékletű, hanem a mada-rakhoz és az emlősökhöz hasonlóan melegvérű állatok lehettek. A nagykörzeteket csordákban bebarangoló dinoszauruszok amellett őrizve kí-sérgették fiataljaikat, sőt bizonyára sokkal gondosabban, mint ahogyanazt manapság sok emlős vagy madár teszi. Tojásaikat a rothadó - s ígyhőt adó - növényekkel befedve, nagy halmokban költötték ki.

A páratlan leletegyüttest feltáró paleontológusok szerint a 21 centi-méter hosszú tojásból kikelő hadroszauruszok egyéves korukig 280centiméteresre növekedtek. Az ilyen drámaian gyors növekedés is aztsugallja, hogy ezek az állatok endotermikusak voltak, azaz belső szerve-zetüket állandó hőmérsékleten tudták tartani.

Gyors kihalásuk rejtélye

A tudósok mindmáig élénken vitatott problémája a dinoszauruszok vi-szonylag gyors eltűnésének, azaz kihalásának tulajdonképpeni oka. (A"viszonylagos" kitételre azonban indokolt figyelmet fordítani, ugyanisa mai környezet kisebb-nagyobb körzetekben tapasztalható drasztikusleromlása - a termőtalaj-lepusztulás, a sivatagok terjeszkedése, az elszi-kesedés, az áradások okozta pusztítások, a mérgező anyagoktól való el-szennyeződés, a települések és a közúti forgalom terjeszkedése - követ-keztében napjainkban a dinoszauruszoknál jóval drámaibb gyorsaság-gal pusztulnak ki egyszer s mindenkorra növény- és állatfajok boly-gónkról.) Valójában a kréta időszak közepén az egész Földön még nagyszámban élő sárkánygyíkok állományai a geológiai középkor végére ro-hamosan megcsappantak, majd a harmadkor beköszöntével az emlő-sök lettek a szárazföld uralkodó állatcsoportjai. A 65 millió éve bekö-vetkezett „nagy halál" okairól az idők során több tucatnyi különböző el-mélet hangzott el.


További kihalt ősszörnyek: A) a repülő sárkánygyík, a Pteranodon kiterjesztett bőrszár-nyai majdnem 8 métert fogtak át, B) tengeri hosszúnyakú ősgyík, a Plesiosaurus, C)hatytyúnyakú ősgyík, a Peloneustes, D) leguánfogú őshüllő, a növényevő Iguanodon, E)minden idők legnagyobb termetű szárazföldi állata, a 20 méter hosszúra és 20 tonnatesttömegűre megnövő mennydörgő gyík, a Brontosaurus, F) a leghosszabb testű dino-szaurusz, a majdnem 30 méter testhosszú Diplodocus carnegii

Közülük nyomban elvethetünk minden olyan elméletet, amely ki-sebb-nagyobb geológiai katasztrófát tételez fel. A kisebbek hatásaugyanis nem terjedhetett ki a Föld egész felszínén minden élettérre, anagyméretűek viszont minden akkor élt állatcsoportot egyaránt elpusz-títottak volna. Márpedig a dinoszauruszok közeli rokonai, a krokodilokmáig is léteznek, az emlősök felvirágzása meg éppen a dinoszauruszokkihalásával egy időben kezdődött el. Figyelemre méltó azonban, hogy adinoszauruszokkal egy időben számos gerinctelen állatcsoport is kihalt.Egy sor biológiai indokolással is a geológiai okokhoz hasonlóan ál-lunk. Járványok, élősködők, ragadozók egy-egy kisebb állatközösséget,akár egész fajokat kipusztíthatnak ugyan, de nem olyan sokágú rend-


szertani csoportot, mint a sokféle létfeltételhez alkalmazkodott, sok-nemzetségű dinoszauruszoké. Az emlősök elszaporodása sem lehetettoka a hüllőpopulációk kipusztulásának. Hiszen ma is sok tojásevő állat-faj él, mégsem pusztulnak ki azok a fajok, amelyek tojásokat raknak, ar-ról nem is szólva, hogy számos dinoszauruszfaj „elevenszülő", helye-sebben eleveneket tojó volt. Ugyanezen okok azt az elméletet is meg-kérdőjelezik, amely szerint a tojások mészhéja fokozatosan vastagodnikezdett, s végül is a dinoszauruszfiókák azt már nem tudták feltörni.

Szintén biológiai ok lenne elöregedésük és túlspecializáltságuk. A sár-kánygyíkok evolúciója a testméretek növekedésének irányába haladt: ígyjöttek létre a gigantikus alakok. Egyes testrészeknek mások rovásáratörténő túlfejlődése a lassúbb egyedfejlődéssel, a csökkent szaporodó-képességgel járhatott együtt. Így úgynevezett túlélt, szenilis alakok jöt-tek létre, ami önmagában is elegendő okot szolgáltat a kihalásra. Azelöregedett alakok kültakaróján és koponyáján túlcsontosodások, ab-normális csontfüggelékek jelentek meg, egész családok vesztették el fo-kozatosan fogaikat, a csöves csontokban belső kinövések jöttek létre.Az őshüllők növekedését is az agyalapi mirigy szabályozta, s így arra isgondoltak, hogy kipusztulásukat a rendellenessé váló hormonháztartásidézhette elő. Ám abszurd feltevés volna egy egész állatcsoport más-más életmódot folytató tagjára nézve azt gyanítani, hogy egyszerre vala-mennyi fajban ugyanaz az anyagcsere-betegség lépjen föl.

Kétségtelen, hogy a rendkívül kicsiny és differenciálatlan agyú dino-szauruszok a földtörténet legostobább állatai lehettek, mégis meghök-kentő az a további feltevés, hogy kiveszésük oka butaságuknak tulajdo-nítható. Hiszen a máig fennmaradt krokodilok és teknősök akkori őseisem voltak eszesebbek.

Az elképzelések harmadik csoportja olyan fizikai jelenséget keres,amelynek jelentős biológiai hatásai lehettek. Ilyenek a különböző su-gárzások, amelyek a Napból érkezve szüntelenül bombázzák a Földbioszféráját. Ezt a radioaktív sugárzást a Föld mágneses erőtere, az at-moszférát ernyőként védő ózonréteg (az úgynevezett ózonpajzs), ésmaga a légkör „megszelídíti". Az ezzel a tényezővel érvelők szerintazonban a Föld mágneses pólusai időnként felcserélődtek, a csere idejealatt a védő mágneses mező hiányzott, és a Nap sugárzása teljes intenzi-tásával érte a Földet. Csakhogy ettől a szárazföldi emlősöknek is ki kel-lett volna pusztulniuk, a vízi élőlényeknek viszont nem, mivel néhányméteres vízréteg már kielégítő védelmet nyújt a káros sugárzások zömeellen. Mégis a dinoszauruszokon kívül a többi szárazföldi állat túlélteezt az időszakot, a vízi élethez alkalmazkodott sárkánygyíkok (a halgyí-


kok, a hattyúnyakú vízisárkányok stb.) viszont vízi életelemükben is ki-haltak.

Igen látványos katasztrófával ecseteli az óriáshüllők kiveszését a szu-pernovaelmélet kitalálója. Az összeomló csillag föllobbanásából a Föld-re érő elektromágneses sugárfront az ionoszféra röntgentartományábólóriási energiát elnyelve, a külső légrétegek hirtelen felmelegítésévelfelkavarta a légkört. A dühöngő orkánok a nagy nedvességtartalmú alsórétegeket a magasba sodorták, ahol azokból jégkristályfelhők keletkez-tek. Ezek visszaverték a Nap hősugarait, s így a földi hőmérséklet roha-mosan csökkent. A lehűlés és a növényzet csökkenő tápláléktermeléseazután elvégezte állatöldöklését. A komor drámát megint csupán az za-varja, hogy miért élték túl ezt a kataklizmát a teknősök, a krokodilok ésaz emlősök, miért nincs nyoma a növényzet egyidejű pusztulásának akövült rétegek növénylenyomatai egymást követő sorozatában? A csil-lagászok egyébként nem tudnak olyan szupernova-üstökösmaradvány-ról, amely a kipusztulási periódusban keletkezett volna.

Mások megint azzal érvelnek, hogy a dinoszauruszok kihalásánakoka olyan környezeti változás volt, amihez ezek a túlfejlett őshüllőkszervezetükkel már nem tudtak alkalmazkodni. Elsőként a nagy flóra-változásokra hivatkoznak. A növényevő dinoszauruszok fő táplálékai acikászok voltak; vajon a kréta végén a nyitvatermőket felváltó zárvater-mők új és részben fás növényeire rá tudtak-e szokni a hüllőóriások? Hanem, a növényevők megritkulása a ragadozó dinoszauruszfajokra is ki-hatott, és ez az általános éhezés már nagy állatcsoportokat törölhet azélővilágból. Noha a trópusi éghajlatú krétakorban a sárkánygyíkok a ci-kászok és páfrányfenyők sűrűjében éltek, s a növényzet átalakulásávalegy időben haltak ki, mégsem valószínű, hogy az új növényzet egysze-rűen ehetetlen lett volna a számukra. Akkor viszont mi történhetett?

Logikusabb feltevésnek tűnik a növényi produkció okozta oxigén-szint, esetleg ellenkezőjeként a légköri szén-dioxid-szint emelkedésé-vel bekövetkezett ökológiai egyensúly-eltolódás következményeinekvégzetes hatása a dinoszauruszokra. A légkör oxigén-szén-dioxidegyensúlyát a tengerek egysejtű növényzete, a fitoplankton fotoszinteti-kus tevékenysége befolyásolja. A jura idején az őstengerekben nagy tö-megben szaporodtak el a mészvázas algák, amelyek kalcium-karbonát-vázuk létrehozásához a tengerek kalciumsóit és a légkör szén-dioxidjáthasználták fel. Az óriási tömegű mészvázas alga lekötve a szén-dioxid-készleteket, az oxigént termelő zöldmoszatok, vagyis az állatokra hasz-nos fitoplankton életkörülményeit tönkretéve, a növényi plankton tö-meges pusztulását eredményezte. Tanúi ennek a vastag mészkőréte-


gek. A légköri szén-dioxid-szint ezzel bekövetkező csökkenése a levegőés a vizek hőmérsékletének süllyedéséhez vezetett. A hidegebb vízbena szén-dioxid jobban oldódik, ezért a folyamat továbbhaladt. A tengeriragadozó sárkánygyíkok már a tápláléklánc összeomlása miatt is kihal-hattak. A szárazföldieknél pedig még súlyosabban hathatott a hideggéváló levegő és az oxigénszint csökkenése, hiszen anyagcseréjük az ad-dig uralkodó meleg éghajlathoz alkalmazkodott. Ez megmagyaráznáazt a körülményt is, hogy a dinoszauruszokénál kevésbé élénk anyag-cseréjű s így hibemálódásra képes krokodilok és teknősök miért éltéktúl nagy testű kortársaikat.

A földtani középkor nagy geomorfológiai változásai is hasonló követ-kezményekkel járhattak. A kréta végén a tengerek hirtelen visszavonul-tak, a szárazföldek éghajlata szélsőségessé vált. Négy évszakos különb-ségek, viharok, zivatarok köszöntöttek be, amik az alkalmazkodni nemtudó fajokkal könnyen végezhettek.

Mégis hogyan következhetett be pusztulásuk? A legvalószínűbb vá-lasz: nem tudtak alkalmazkodni a hőmérséklet-változásokhoz. A dino-szauruszok felület-tömeg aránya igen alacsony volt, márpedig a hőcse-re a testfelületen át megy végbe. A krokodil például úgy szabályozzatesthőmérsékletét, hogy vízbe megy, ha melege van, és a napra fekszikki, amikor a teste kihűlt. Az óriás testű vagy páncéllal borított dinoszau-ruszok esetében ez a hőszabályozási módszer nagyon gyenge hatású le-hetett. E szempontból tökéletesen mindegy, hogy a dinoszauruszok hi-deg- vagy melegvérűek, vagyis változó vagy állandó testhőmérsékletűállatok voltak-e. Kihalásuk legvalószínűbb oka tehát az, hogy nem vol-tak képesek hőháztartásukkal a harmadidőszakkal beköszöntött válto-zásokat követni.

Néhány tudós azonban sehogy sem tud belenyugodni ama gondolat-ba, hogy a Földünk középkorát szinte mindenütt uraló impozáns ször-nyetegeknek az írmagja is kipusztult volna. Vajon nem lehetséges-e,hogy bolygónk néhány - fennmaradásukra alkalmas feltételeket nyújtós mindmáig háborítatlan - pontján még rejtőzik néhány hírmondójuk?Hiszen a tudomány nem egy olyan „élő kövületre" bukkant rá, mely ál-latok a dinoszauruszokkal azonos időszakból vagy még régebbről, haszűkebb körben is, de mindmáig fennmaradtak. Akkor pedig Földünkkutatók nem járta fehér foltjain vagy az emberjárta ismert körzetek mégfeltáratlan szintjein érdemes még utánuk kutatni. Élnek-e tehátbioszféránk eleddig rejtett helyein az évmilliók viszontagságait szeren-csés körülmények közt túlélő szörnyetegek? Ennek a kérdésnek a kö-vetkező fejezetben nézünk utána.


Élnek még ősvilági szörnyek?

A modern tudós mégsem utasít minden szokatlant a mesék vilá-gába. Hátha a tenger titkai nincsenek még teljesen felkutatva?Hátha a vizek mélyén lappang még valahol az ősvilági óriáshüllőkivadéka? Hátha majd egyszer a tudomány elérkezik oda, hogy atenger úgy tárul fel előtte, mint egy mérhetetlen nagy akvárium, sakkor valamelyik korallbarlangból csakugyan előkúszik az őskorszörnyeteg gyíkja?

Ráth-Végh István: Két évezred babonái

Noha kitűnő kultúrtörténészünk az őskor tüdővel lélegző s csupánhalzsákmányolásra alámerülő „szörnyeteg gyíkját" valamelyik korall-barlangból előkúszva reméli egykoron felfedezni, merész reményeitmégsem szabad egészében naiv ábrándként felfognunk. A tengerkuta-tóknak az utóbbi két évszázad alatt máris sikerült egy sor olyan ősvilágieredetű élőlényt előkeríteni, amelyeket eleddig csupán kövületeik alap-ján több millió év óta kihalt ősállatokként ismertek az őslénykutatók.

Kézre kerített „élő kövületek"

Itt vannak mindjárt a régi, kihaltnak tudott őspuhatestűek sorra előke-rülő eleven hírmondói, amelyeket a népszerű tudományos irodalomélő kövületekként említ. Közülük a krétakor végén már kihaltnak tar-tott háromszög-kagylók (Trigonia) öt ma is élő faját találták meg Auszt-rália partjai mentén. Az első példányt már 1822-ben sikerült egy auszt-ráliai természetbúvárnak, Samuel Stutchburynek begyűjtenie. Az azó-ta előkerült fajtársairól is bebizonyosodott, hogy e 350 millió éves múlt-ra visszatekintő tengeri állatok megtartva ősi életmódjukat, a maguk te-rületén láthatóan derekasan állják a versenyt a létért való küzdelemben. 1879-ben került elő egy mélytengeri kotróhálóból a hasítékos őscsi-gák (Pleurotomaria) több élő egyede. Üres házuk nagy értékű ritkaság-ként a legtehetősebb gyűjtők, a „milliomosok csigájaként" vált az ama-tőr körökben irigyelt gyűjteménydarabbá. A jamaicai első eleven leletóta azonban kiderült, hogy a paleozoikum óta sikeresen életben maradthasítékos őscsigák nagy számban lelhetők fel a karibi és a Japán környé-


Néhány „élő kövület": A) a japáni maradványcsiga (Pleurotomaria beyrichii) hasítékoshéjának magassága eléri a 16 cm-t B) csigaházas polip (Nautilus pompilius), C) atlantitőrfarkú (Limulus polyphemus) ősrák

ki tengertérségekben. Japán kutatóknak sikerült ezen őscsigát akvá-riumban hosszabb időn át megfigyelniük, megfejtve ezáltal e tenger-iszapon mászkáló őspuhatestű héjhasítékának élettani jelentőségét azállat kopoltyúlélegzésének elősegítésében. Egy másik őscsigát viszontcsak 1952-ben kerített kézre a dán Galathea óceánkutató hajó kutató-gárdája fenékkotró hálóval 3590 méter mélységből. Az alul nyitott, fölülkúpos házú maradványcsigák (Monopfocophorá) fosszilis héjmaradvá-nyait már azelőtt is jól ismerték a paleozoológusok; a héjmaradványokalapján azt tartották róluk, hogy 300 millió évvel ezelőtt mind kipusztul-tak. És most mégis előkerült ez a roppant hosszú időt átvészelt példá-nyuk. A továbbiakban még kézre került túlélő példányokon végre lehe-tősége nyílt a tudósoknak eme őslények anatómiáját, sőt az akvárium-ban életben tartott egyedeken még az életmódját is megismerniük.

Az őstengerek spirálisan felcsavarodott mészvázú csigaházas polip-jainak (Nautilus) kövületcsiszolatokban pompázó szabályos héjszerke-zetét az amatőr és hivatásos gyűjtők egyaránt régóta csodálták. Sokáigezeket az őspuhatestűeket is kihalt őslényeknek tartották. 1705-benazután George Eberhardt Rumph német utazó a kelet-indiai Amboyna-szigetnél meglelte az első eleven csigaházas polipot. E 380 millió év ótalétező, mészvázas őspolipoknak azóta 5 ma is szaporodó faját ismerjüka Samoáktól a Fülöp-szigetekig húzódó Indo-Pacifíkus tengertérség-ből, valamint Kelet-Afrika és Arábia tengervidékéről.

További valóságos csoda, hogy a 350 millió év előtti kambrium se-kély tengerei aljzatán nagy számban nyüzsgő patkórákok manapság isváltozatlan alakban szaporodnak több sós-, illetve édesvízi élőhelyü-


kön. E fölülről páncélpajzs védte tőrfarkú ősrákok egyaránt megtalálha-tók az Atlanti-óceánban (Limulus), a délkelet-ázsiai tengertérségben(Carcinoscarpius, Tachypleus), s rokonsági ágon mint nyári pajzsosrák(Triops cancriformis) és tavaszi pajzsosrák (Lepidurus apus) néven a mialföldi pocsolyáinkban is.

Az ordovicium időszaktól, vagyis mintegy 450 millió év távolábóleredő „ősi pedigréje" van a pörgekarúakhoz tartozó, a tengerekben sok-felé oly közönséges csőrkagylónak vagy más nevén kacsakagylónak(Lingula) is.

A mezozoikum óta ugyancsak máig fennmaradt a kettős lélegzésűtüdős halak (Dipnoi) néhány dél-amerikai (Lepidosiren), afrikai (Pro-topterus) és ausztráliai (Neoceratodus) nemzetsége.

Az Új-Zélandon először 1839-ben megtalált, 50-60 centiméteresremegnövő hidasgyík (Sphenodon punctatus) vagy helybéli nevén tuataraősei pedig még a dinoszauruszokat is láthatták. Valójában nem is igazigyíkról, hanem egy 250 millió évvel ezelőtt létezett csőrösfejű felemás-gyík-család máig életben maradt képviselőjével van dolgunk, mely ős-hüllőknek a krokodilokhoz hasonlóan hasi bordái, fejlett fejtetői szer-vük, az úgynevezett tobozszem, valamint a koponyájuk halántékabla-kait kettéosztó csontívük van. A hidasgyík fölfedezéséig csupán fosszi-lis leletekről ismert eme ősi anatómiai jegyeket az évmilliókat túlélő új-zélandi tuatarák szervezete ma is híven őrzi.

A mezozoikum kezdetén a dinoszauruszok árnyékában szerényenfeltűnő, de csupán az utóbbiak eltűnése után differenciálódó emlősökkörében is rábukkanhatunk néhány igazi élő kövületre. A rinocéroszokmár első pillantásra ilyen archaikus csoportnak látszanak, s közülük is alegősibb a kihalás szélén álló szumátrai orrszarvú (Dicerorhinus sumat-rensis). Ám még nála is ősibb a dél-amerikai oposszum (Didelphis mar-supialis), ez a legősibb emlősnemzetség, a kainozoikum elejétől, mint-egy 65 millió évvel ezelőttről ismert erszényes patkányok (Didelphidae)családjának máig nagy szaporasággal sokasodó leszármazottja.

Életrevalóságát a dél-amerikai oposszum jó alkalmazkodóképessé-gén kívül elsősorban nagy termékenységének s gyors egyedfejlődésé-nek köszönheti. Szaporaságára jellemző, hogy az oposszumanya kéthe-tes vemhesség után számos kölyöknek ad életet, s közülük 4-10-et fel isnevel. A nőstények évente háromszor-négyszer is ellenek, s utódaik 6-8hónap elteltével már ivarérettek. Nem véletlen tehát, hogy ez a koráb-ban csak Dél- és Közép-Amerikában honos „élő kövület" immár azEgyesült Államokba is előrenyomulva tömeges elszaporodásával azUSA déli államainak legkártékonyabb emlősállatává lépett elő. A szán-


tóföldeken a termést, a pajtákban a takarmányt dézsmálja, a baromfitpedig a menyétfélék módján pusztítja el. A nagyvárosokba is bemerész-kedik, ahol mindinkább kiszorítja a patkányokat. Térhódításával ez aprimitív újvilági erszényes szinte rácáfol a 20 millió éves múltja folytánméltán kijáró élő kövület megjelölésre, mely kitételnél inkább vala-mely elszigetelt területen, korlátozott számban fennmaradt, kis egyed-számú állatra gondolunk.

Az ősállatok egyikének-másikának tehát az évmilliókkal dacoló élet-ben maradása viszonylag jól sikerült. A roppant hosszú időt túlélő sokélőlény közül kiragadott példáinkkal csupán azt kívántuk szemléltetni,hogy bizonyos környezeti feltételek változatlansága s egyes állatfajokéletrevalósága minő „életkonzerváló" hatású lehetett az evolúció folya-mán, s amikor e jobbára rejtett előfordulású eleven „maradványállatok"véletlenszerű fölfedezésére is gondolunk, korántsem kizárt még né-hány rég kihaltnak vélt ősszörny további előkerülése. Ugyanis az előbbiek-ben bemutatott élő kövületek egyike sem a félelmetes ősi szörnyetegek kö-zül való. Pedig milyen világraszóló szenzáció is lenne egy ilyen rettenetetkeltő, meghökkentő kinézetű, nagy ősállat hirtelen előkerítése...

Feltámad egy krétakori halszörny!

A már-már hihetetlen feltevésű reménykedésre mintegy csattanós vála-szul 1938. december 22-én váratlan karácsonyi ajándék örvendeztettemeg a világ zoológusait. A jelzett napon Dél-Afrika keleti partvidékén,a Chalumna-folyó torkolata közelében, bennszülött halászok addig so-ha nem látott félelmetes külsejű zsákmányt húztak fel hálójukban azóceán nagyobb mélységéből. Az ismert halak mellett egy 1,5 méterhosszú, soha nem látott, acélkék halszörny is ott hánykolódott, amelyerős állkapcsaival veszedelmesen kapkodott feléjük. Félve a testévelnevesen csapkodó zsákmányuk éles fogaitól, a halászok agyonütöttékaz ismeretlen nagy halat, de szerencsére a számukra értéktelen, félmá-zsányi állatot nem dobták vissza az óceánba, hanem a dél-afrikai EastLondon múzeuma gondnoknőjének, Courtenay Latimer kisasszony-nak jelentették, aki nyomban a helyszínre sietett. A nagy hőség miattazonban a hal ekkorra már úgy megromlott, hogy csak a bőrét lehetettmegmenteni. Mindenesetre Latimer kisasszony felismerte, hogy egyaddig teljesen ismeretlen és a tudomány számára nagy értékű leletreakadt, s ezért legalább a leválasztott bőrt elküldte J. B. L. Smith pro-fesszornak, a Cape Town-i egyetem állattani intézetébe.


Amint Smith professzor megtekintette a figyelemre méltó külde-ményt, mindjárt feltűnt neki az úszók hajmeresztő külseje. A mell- éshasúszók a törzsből kinyúló erős nyeleken ültek és rojtos végűek vol-tak. Az ugyancsak bojtos hátúszókaréjokon kívül szokatlan volt még aszéles, húsos faroknyélen levő háromrészes farokúszó alakulása is. Afelső és az alsó úszószegélyen kívül ugyanis középen még egy kis rojtosfüggelék is lógott. Ilyen lábszerű, az aljzaton való mászásra is alkalmas,rojtos végű úszói csak a kövületeikből ismert bojtosúszójú halaknak(Crossopterygii) voltak. Ezek a nagy múltú őshalak éppen ebben a for-mában, mint a most ijesztő szörnyként felbukkant alak, már a perm-ben, a Föld őskorában kialakultak, és a geológiai középkor egész folya-mán uralták a világtengereket, majd a kréta korszak végén - akárcsak adinoszauruszok - egyszerre csak eltűntek.És most, az Indiai-óceán mélyéből, váratlanul előkerül egy eleven hír-mondó azon őslények rokonságából, amelyeket a paleontológusok 40 mil-lió éve kihaltnak véltek! Ez aztán csakugyan igazi tudományos szenzáció-ként hatott. „Egy élő kövületet fedeztek fel!" - „40 millió év múltán egy élőkrétakori halat találtak!" - ilyen s ehhez hasonló szalagcímű tudósítá-sok láttak napvilágot 1938. december végén a napilapok hasábjain.

A) másfél méteres maradványhal (Latimeria chalumnae), B) Malania anjouanaenevű maradványhal, C) a megvizsgált maradványhalakról kiderült, hogy páros úszóikcsontváza kúszásra alkalmas csonklábaknak nyújt szilárd vázat, és a gerincoszlo-puk alatt hosszú tüdőzsákjuk van, továbbá eleventojók


A réges-rég kihaltnak tudott bojtosúszójú őshalak e nemzetsége te-hát az óceán megközelíthetetlen mélységeinek alig változó környezetiviszonyai között mind a mai napig tovább szaporodott, anélkül, hogy ajelzett napig akár csak egyetlen példányuk is szakértő szem elé kerültvolna. Az East London múzeumának figyelmes gondnoknője mindenelismerést megérdemelt. I. R. Norman ichthyológus tisztelete jeléül elis nevezte ezt az egyedülálló állatot Latimeria chalumnaenak, és egyút-tal lelkendezve jegyezte fel róla: „Olyan ez, mintha egy régen kihalt sár-kánygyík támadt volna éppen fel!"

A maradványhal (Latimeria chalumnae) egyetlen bizonyító példá-nyának - sajnos - csak a bőre maradt meg, holott ez lett volna az egye-düli alkalom a bojtosúszójú őshalak belső szerveinek tanulmányozásá-ra. Ezekről az őslényekről a paleozoológusok ugyanis már régen azt ál-lítják, hogy az ősóceánból a szárazra elsőként kimászó négylábú lényekegyedüli lehetséges képviselői voltak. Csakhogy az élővilág történeté-nek e döntő pillanatához a bojtosúszójú halaknak már tüdővel kellettrendelkezniük. Nos, itt lett volna a ritka alkalom, hogy választ kaphas-sunk az izgalmas kérdésre: volt-e a bojtosúszójú halaknak a kopoltyúi-kon kívül tüdejük is, s vajon elevenszülők lehettek-e?

Ahol egy ilyen ősállat akadt, ott több ilyennek is kell még lennie!Smith professzornak - aki a lenyúzott bőr megpillantásakor a megha-tottságtól könnyezve térdre rogyott - nem kellett azon fáradoznia, hogya páratlan ritkaságú leletet a világ közvéleménye előtt ismertté tegye;ezt helyette maradéktalanul elvégezte a világsajtó. Arra azonban márgondolnia kellett, hogy az egyszerű halászok közül délkelet-afrika-szer-te egynek a figyelmét se kerülje el ez a hal, ha netalán még egyszer a há-lóba akadna. E célból Dél-Afrika keleti partvidékének halászaihoz - fe-ketékhez és fehérekhez egyaránt - számos levelet küldött el, amelyek-ben mellékelte a maradványhal fényképét, s újabb meg újabb díjakat tű-zött ki egy hasonló lelet fejében. Azután várt öt évet, tíz évet, de semmieredmény sem mutatkozott.

Végül, csaknem tizennégy évvel az első ritka zsákmány kézre keríté-se után, előkerült a második őshalszörny is! Röviddel 1942 karácsonyaelőtt távirat érkezett Haunt kapitánytól, a Madagaszkár északi csúcsá-nál levő Komori-szigetek mellett húzódó Anjouan-szigetről, hogy amásodik bojtosúszójú őshal is előkerült, amelyet ezúttal vegyi anyagok-kal konzerváltak. Egy ottani halkereskedő kosarában fedezte fel a légi-postai levélben mellékelt fénykép alapján a ritka árucikket egy négermatróz, és nyomban a kapitányhoz futott a fontos hírrel. Dél-Afrikábankarácsony táján van a legmelegebb nyár, s a sziget az egyenlítőtől csu-


pán 10 foknyira fekszik, tehát nagyon is sietni kellett. Smith professzor aDél-afrikai Unió miniszterelnökéhez fordult segítségért, aki a kormánykülönrepülőgépét bocsátotta rendelkezésére, amellyel a 3500 kilométe-res utat a professzor néhány óra alatt tehette meg. A jól konzervált, abojtosúszójúak minden jellegzetességét magán viselő hal tartálya előtta tudós a páratlan látvány hatására megint térdre rogyott, és az örömkönnyei szöktek a szemébe, amint a rég kipusztultnak tartott bojtos-úszójú őshalak az elsőtől némileg eltérő második képviselőjét is felis-merte. Ennek a rokon nemzetségbelinek bizonyuló újabb fajnak ké-sőbb - az őt gyors helyszínre utaztatásában segítő Maian miniszterel-nök nevét és a lelőhelybéli Anjouan szigetét a tudomány számára meg-örökítve - a Malania anjouanae rendszertani nevet adományozta. (Ké-sőbb ugyan kiderült, hogy ez a második maradványhal az első fajjal azo-nos nemzetségbe tartozik.)

Két évvel később, 1954 végén Madagaszkár közelében egy harmadikilyen őslényre bukkantak, amelyet ezúttal már élve sikerült megmente-ni, sőt rövid ideig egy nagy akváriumban életben tartva ekként meg is fi-gyelni. 1952-től 1955-ig a maradványhalak további hét példánya kerültelő a Komori-szigetek vidékéről. Most már többé nem férhetett kétségahhoz, hogy az őslények e rabló életmódot folytató csoportjának na-gyobb állománya vészelte át a földtörténeti korok roppant nagy idejét,és maradt fenn napjainkig!

E gonosz tekintetű és kifogva igazi szörny módjára félelmetesen vi-selkedő, váratlanul előkerült, nagy termetű őshalak a tudomány számá-ra felbecsülhetetlen bizonyítékot szolgáltattak, amikor szervezetüketmorfológiai és anatómiai vizsgálatnak vetették alá. Mindenekelőtt akétéltűek lábaihoz hasonlóan a törzsükből kinyúló, rojtos végű, párosvégtagjaik keltettek nagy figyelmet. Mily nagy szerepük is volt ezekneka sajátos végtagképződményeknek a négylábúak szárazföldi térhódítá-sában! A merőben új életmódnak, a vízből a szárazföldre való áttelepü-lés támasztotta új feltételeknek ugyanis csak olyan halak felelhettekmeg, amelyeknek már a korábbi, tisztán vízi környezetben megvoltakbizonyos, a szárazföldi életlehetőségek kihasználására alkalmas testi sa-játosságai:'először is nyeles úszóikat a víz fenekén vagy már a partokonmegkapaszkodó mozgásszervekként is tudták használni, másrészt alégkörből való lélegzésre tartalékolt kiegészítő szervvel is rendelkeztekmár. Az efféle hal-kétéltű átmenetet mutató szervezetek új létközegmeghódítására legalkalmasabb képviselőit azonban nem a jelenleg kisszámban előforduló tüdőshalak ősi leszármazottai körében találjuk,hanem éppen az imént említett két fontos tulajdonságot szervezetileg


legkitűnőbben egyesítő bojtosúszójú halak őseinél. Csakis ők lehettekama ősi hallények, amelyek mintegy 300 millió esztendővel ezelőtt aFöld északi féltekéjén bojtos végű lábcsonkjaikra támaszkodva kimász-tak a parti fövenyre. S e kimerészkedésükkel döntő fordulat következettbe az élővilág történetében! A tüdővel is lélegző, felső devonkori, Eus-thenopteronnak elnevezett, bojtosúszójú őshallal ugyanis kezdetét ve-szi az első szárazföldi gerincesek, az első négylábúak további hányatottútja a szárazulatokon.

A napvilágra került maradványhalak szervezetének tüzetesebb vizs-gálata tökéletesen igazolta az őslénykutatóknak a fosszilis leletek alap-ján rekonstruált bojtosúszójú őshalakról alkotott bonctani-élettani fel-tételezéseit. A 150-400 méter mélyen levő óceánfenék közelében tar-tózkodó maradványhalak egyik elevenen kézre kerített s 1966-ban akvá-riumi körülmények közt megfigyelt példányának mozgásáról példáulkiderült, hogy páros hasi úszóit minden irányban úgy forgathatja, aho-gyan tenyerünkkel mi kavargatjuk a fürdőkád vizét. A porcos vázú, csu-pán erős végtagelemeiben csontos Latimeriának a kopoltyúin kívül tü-deje is van már, de az Eusthenopteronéval szemben még nem működő-képes; csupán a középbélből kitüremkedett és zsiradékkal telt zacskó.Otthonában félelmetes ellenfél lehet ez a halszörny, hiszen az 1,5 méte-res, 60 kilós maradványhalak életükért a hálóban és a hajófedélzetenórákig szívósan küzdve, vadul csattogtatták hegyes fogazató, izmos áll-kapcsaikat. Ősi bojtosúszós bélyegét: a koponya elülső és hátsó részé-nek mozgatható ízesülését a Latimeria híven megőrizte. Ettől van vala-mennyi Coelacanthának tompaszögben megtörő, sasorrú fejprofilja.Egy jurakori megkövült bojtosúszójú hasa tájékán kirajzolódó magza-tok körvonalai alapján néhány paleozoológus már régóta feltételezte,hogy a szárazföldre elsőként áttelepülő őshalak eleveneket tojtak a világ-ra. Most jött erre a feltételezésre az élő bizonyíték! Francia kutatók azegyik nőstény Latimeria petevezetékében 19 héjtalan, érett petét talál-tak, melyek 8-9 centiméter átmérőjűek voltak. 1975-ben pedig az Ame-rikai Természettudományi Múzeum birtokában levő, több éve tároltmaradványhal felboncolásakor öt kifejlett, 30 centiméteres Latimeria-fiókát találtak a petevezetékben. A peték tojás formája és mérete azt anézetet erősítette, hogy a Latimeriák tojásrakók lehetnek, sőt a petékkis számából az is gyanítható, hogy e mélyvízi ragadozó gondozza iva-dékát.


A legendás tengeri óriáskígyók kísértete

A tengerészek életét fenyegető, óriás testméretű tengeri kígyókról a ré-gi görög hajósoktól egészen napjainkig számos fantasztikus történetetjegyeztek fel. E legendás szörny különféleképpen jellemzett leírását, fé-lelmetes felbukkanását, több szemtanú által látott „bemutatkozását" akorabeli históriákból hosszasan idézhetnénk. A híres Laokoón-legenda„vérvörös tarajú kígyói" például Trója partjain másztak elő a tengerből,míg Olaus Magnus svéd történetíró kígyószörnyetege főként az északivizekben él. 1544-ben így ír e kígyószörnyről História de Gentibus Sep-tentrionalibus című művében: „Ez az óriás tengeri kígyó a Bergen-vidéksziklás barlangjaiban pihen, és nyári éjszakákon jön elő. Elsősorban apartok mentén vadászgat, de kijön a szárazra is. Hossza 200 láb (kb. 60m), vastagsága pedig 20 láb (kb. 6 m). Elragadja a teheneket, disznókat,bárányokat. Kiúszik a nyílt vizekre is, ilyenkor nagy veszedelmet jelent atengerészekre. A hajó mellett úgy magasodik fel, mint valami oszlop, és le-hajolva felhabzsolja a fedélzeten levő tengerészeket..."

Sokáig csak a kocsmatársaikat ámítgató tengerészek adomáztak a ha-talmas tengeri kígyóval való „személyes találkozásukról", mígnem1848. október 11-én a Kelet-Indiából hazatérő Daedalus nevű angol ha-dihajó legénysége 20 percig figyelhetett meg egy 60 láb (kb. 18 m)hosszúra becsült óriáskígyót, amelynek feje és nyaka 4 lábnyira (1,2m-nyire) volt kinn a vízből". Azután meg a Pauline nevű kereskedelmihajó kapitánya, George Drevor vallotta eskü alatt, hogy az Atlanti-óceán déli részén egész legénységével szemtanúja volt egy 160-170 láb(kb. 50 m) hosszú és 7-8 láb (majdnem 2,5 m) vastag óriáskígyónak egynagy fogascettel való 15 percig tartó élet-halál küzdelmének, és a kígyó acetet „Boa constrictor (óriáskígyó) módjára kétszer körülfonta..." 1877-ben a Pauline hajó személyzete másodszor is észrevett egy „óriás tenge-ri kígyót", amely a szemtanúk egybehangzó állítása szerint „egy rendkí-vül nagy termetű angolna lehetett...". Ugyanabban az évben a City of Bal-timore hajó tengerészei az Adeni-öbölben távcsövön át figyeltek megegy kígyótestű szörnyóriást. „Fekete szemű feje homlokának domborula-tával a buldogéra emlékeztetett... "Egészében viszont a szörny leírása azismert állatok közül egy gigantikus méretű murénára hasonlított.Ugyanezt a kígyó alakú monstrumot az Osborn nevű hajó legénysége aszicíliai Vito helység közelében figyelte meg a tengerből kiemelkedve.A távcső képmezejében a 16 méter hosszúnak vélt állat 1,5 méter szélesfeje mögött, a test két oldalán, háromméteres, szárnyszerű úszók tűn-tek fel. Később az Osborn kapitánya emlékezetből lerajzolta ugyan a


Matrózt rabló tengeri kígyó, Gesner 1558-ban kiadott könyvéből

szörnyet, de ezzel a „dokumentummal" a zoológia korántsem lettgazdagabb egy új tengeri állatfajjal...

Mindezek után hosszú csend következett a tengeri kígyószörnyek-ről. Az állattan azonban igenis nyilvántart tengeri kígyóféléket (Hyd-ropheidae), amelyeket az állatrendszerezők idáig 16 nemhez tartozó 49fajban írtak le. Csakhogy ezek a jobbára távol-keleti tengerekben elő-forduló mérgessiklófélék többnyire szerény méretű, 0,5-1 méterhosszúságú vízi hüllők; csak kevés fajuk éri el a 2 métert, 3 méternélhosszabbat pedig közülük még senki sem fogott ki. Fajbéli tulajdonsá-guktól függően részint a part közelében, részint a nyílt tengeren él-nek. A malájok, az indonéziaiak és a Fülöp-szigetiek hálókkal és hor-gokkal egyaránt nagy mennyiségben fogják, s többnyire Japánba szállít-ják őket, ahol sütve vagy füstölve szívesen fogyasztják. E tüdővel léleg-ző állatok nagyon sokáig, akár fél órán át is kibírják anélkül, hogy frisslevegőért a felszínre jöjjenek.

A tudomány nyilvántartotta tengeri kígyók e kiábrándítóan szerényméretét, és „hétköznapiságát" felfedve vajon mit is tekinthettek a fan-tasztikus nagyságú szörnyek látnokai óriás tengeri kígyónak? Lehetsé-ges volna, hogy Földünk leghosszabb féregóriását, az Atlanti-óceán eu-rópai övezetét lakó óriás zsinórférget (Lineus longissimus) vélték tengerióriáskígyónak? Ez a kiszélesedő fejű, lilába játszó sötétbarna vagy feke-tésbarna színű tengerlakó testhossza kinyújtott állapotban meghalad-hatja a 10 métert, sőt egyik-másik példánya kivételesen még a 30 méterhosszúságot is elérheti. Csakhogy kiábrándító, hogy ez a kövek alattösszetekeredve pihenő s csak dagálykor, éjjelente zsákmányszerző útrainduló féregóriás testének átmérője 1 centiméternél is kevesebb.


Akkor talán az Atlanti-óceán partjai mentén némelykor megjelenő,de a távol-keleti meleg tengerekben sem ritka hevederhal (Regalecusglesne) képében jelent volna meg a hajósok óriás kígyószörnye? Elvégreez az oldalról erősen lapított testű, 10 méterre is megnövő, ezüstösencsillogó hal a testét úszás közben csakugyan kígyószerűen mozgatja.Szörnykülsejűvé teszi még ezen állatot a hátán végighúzódó, hosszúhátúszósörény, amelynek első 12-15 sugara magasan a többi fölé nyúlik,s így az övszerű hal úgy fest, mintha felfelé nőtt, hosszú szakállt viselne.Az eddig kifogott legnagyobb -15 méteres! - példányt az óvatos indo-néz halászok négyfelé darabolták, nehogy a „veszedelmes tengeri óriás-kígyó" elbánjon velük... Ha felboncolták volna áldozatukat, ugyancsakszégyenkezhettek volna túlzott félelmük miatt. Hiszen már a szájfelépí-téséről észrevehették volna, hogy egy igen hosszúra nőtt, de valójábanártalmatlan hal került a hálójukba.

Az ilyen alaposan kijózanító tények ismeretében űzhettem a roman-tikus s egyben szenzációhajhászó képzelgés fogalomkörébe 1961-benkiadott könyvemben (Élet a víz tükre alatt, Gondolat) a fantasztikusméretű tengeri kígyószörnyeket, egyúttal bemutatva e munkámban avelük némi fantáziával összetéveszthető, de mindenképp szerényebbméretű jámbor tengeri élőlényeket. Azonban nem sokkal ezután, 1964-ben olyan szavahihető, fényképen is megörökített szembesülés történtegy kígyó külsejű tengeri óriásszörnnyel, ami valamennyi velem együttkételkedőt álláspontja felülvizsgálatára ösztökélhet.

1960. február 3-án egy kalandvágyó francia fiatalember, Robert LeSerrec, az általa rendbe hozott, majd Saint-Yves-d' Armor névre keresz-telt tonhalász-vitorláshajón családjával és ugyancsak vérbeli vitorlázóbarátjával világ körüli útra indult. Öt évig tartó, izgalmakban bővelkedőtengerútjuk hiteles történetét fényképekkel és térképrajzokkal il-lusztrált, remek stílusú útikönyvben írta meg (1968), amelyet magyarulÖt év vitorláson címmel 1970-ben a Táncsics Kiadó jelentetett meg.

A Le Serrec család - miközben Afrika és Dél-Amerika érintésével aPanama-csatornán át a Csendes-óceáni szigetvilág varázsos világába iseljutottak - két gyermekkel is bővült. A kicsinyek már négy-, illetve két-évesek voltak, amikor 1964. június 10-én a tomboló vihar során az áram-lat a Nagy Korallzátony egyik sziklapadjára vetette ronccsá tört hajóott-honukat. A szerencsétlenül járt hajó minden utasa a mentőcsónakonépségben jut el egy kis szigetre, majd az őket megmentő hajó fedélzeté-re. Ausztráliai barátai segítségével Le Serrec még öt hónapig járja aNagy Korallzátony szigeteit, ahol a helyi televízió megbízásából filmetforgat. Útja végén, a Stonehaven-öbölben, egy addig ismeretlen óriás


szörny víz színe alatt sodródó, súlyosan sebesült példányára bukkan,amelyet a múltban több helybéli lakos „tengeri óriáskígyóként" már lát-ni vélt. A motorcsónakkal óvatosan megközelített szörnyóriásról sike-rül néhány fotót és filmfelvételt is készíteni, de csak a hosszan elnyúlótest víz színén is kirajzolódó részéről; mire behatóbb tanulmányozásratársaival másodízben is visszaérkeznek a helyszínre, a kígyószerű óriástmár sehol sem találják. A felfedezéskor észleltek leírása mégsem ér-dektelen.

Le Serrec és filmexpedíciós társai az ismeretlen óriással egy viharutáni reggel, 1964. december 12-én találkoztak motorcsónakázásuk köz-ben, a Stonehaven-öböl három méternél sekélyebb vizén, ahol Ray-mond Henk nevű kutatótársa egyszerre csak úszó fatörzsnek vélt vala-mire hívta fel Robert figyelmét. Ám közelebb érve az úszó „fatörzs-höz", egy elképesztően nagy fej, mögötte pedig vagy húsz méterhosszúságú, angolnára hasonlító, hajlékony test rajzolódott ki a tengeráttetsző felszínén. Óvatosan még közelebb nyomulva a fenék homok-ján pihenő lényhez, a hihetetlennek tűnő látványtól elámult tengerku-tatók észrevették, hogy a szörny testén egy méternyi hosszú, elfehére-dett, mély seb tátong. Noha az ismeretlen óriás feje domború, mégisnagyon emlékeztet a kígyóéra. Henknek ki is csúszik a száján:„- Elképesztő!... A tengeri óriáskígyó mégsem legenda!"Az első ámulatba esés bénulatát csakhamar tett követi: a látvány ré-szesei motorcsónakjukon gyorsan visszatérnek a partra, ahol először isbiztonságba helyezik a család tagjait, majd könnyűbúvár-felszereléssel,fényképező- és fiimezőkészülékekkel térnek vissza a világraszólószörnylelethez. A víz tükre alatt vízhatlan fotófelszerelésükkel közelítikmeg a félelmetes állatot, amely egyetlen farokcsapásával könnyen föl-fordíthatná a rájuk várakozó motorcsónakot, s egyúttal tovasodorhatnáa háborgatóit is. Szorongó érzéssel megközelítve a szörnyet, a búvárokmost már tisztán látják a hosszú testen szabályos távközönként ismétlő-dő barna gyűrűfoltokat, meg a függőleges pupillájú, halványzöld szem-párt. Alsó állkapcsa lapos, bőre sima és fénytelen. Miközben a búvárokműködésbe hozzák vízhatlan tokba zárt fotó- és fílmberendezéseiket, ahatalmas fej váratlanul felemelkedik, a félelmetes száj kinyílik, majdcsak félig csukódik be ismét, hogy aztán többször is baljóslatúan tátog-jon. A szörny egyszerre csak erőlködő mozdulattal a fényképező bé-kaemberek felé fordítja testének elülső részét, amitől most már nagyonmegijedve, azok hanyatt-homlok menekülni kezdenek. Csak miután amotorcsónakjukba visszatértek, közli Raymond a szomorú tényt, hogyaz idegességétől túl hirtelen alkalmazott sebességváltás közben fílmfel-


vevőjének a motorja elakadt, s azt még egyszer nem tudta beindítani... Robert is fél, hogy állóképei nem sikerültek, mivel készülékének kere-sője behomályosodott, s így csak vaktában exponálgatott, de a sekélyvízben a föveny különben is folyton fölkavarodott... Most már csak acsónakból figyelik tovább az ismeretlen óriást, mely a felélénkülő szélkeltette hullámverés közepette egyszerre csak oldalazó hullámmozgás-sal, esetlenül a mély víz felé menekül.

A felfedezők nemsokára elindulnak az eltűnés közelében húzódósziklahasadék irányába, ahol késő estig, majd ezt követően több mér-földes körben még három napig kutatják át a fövenypartokat, amelye-ken talán ismét megfeneklett a furcsa teremtmény. A vidék alapos átfé-sülése azonban nem jár eredménnyel.

Senki nem látja soha többé, ezért a kutatók esetleges gúnyolódások-tól tartva kalandjukról eleinte mélyen hallgatnak. Csupán az ausztráliaiHenry Darwennek számolnak be felfedezésükről, aki korántsem lepő-dik meg, mert állítása szerint maga is látott már a tenger felszínén egyhasonló, ismeretlen állatóriást. Franciaországba hazatérve, a True fo-lyóirat 1965. júliusi számában Ivan T. Saunders tanulmányt tesz közzé akígyószerű tengeri szörnyről, miután a felfedezők a Párizsi Természet-tudományi Múzeum szakértőinek már pontos leírást adtak az állat-óriásról, s bemutatták fotóikat, valamint a szörnyről a felvevőgép elaka-dásáig készült filmrészletet. A szakszerű megfigyelések leírása ígyhangzott:

„Az állat alapszíne fekete, másfél méterenként körülbelül hatvan centi-méter szélességű barna sávokkal, teljes testhossza 22-24 méter. Testénekátmérője 80 centiméter lehet a fejénél s azt követően hétméteres hosszú-ságban, azután rohamosan elvékonyodik, míg végül az utolsó méterekenkeskeny farokban végződik. Helyenként barnába játszó fekete feje egy kí-gyóéra hasonlítana, ha a koponya nem lenne sokkal magasabb (100-120centiméter). Az állkapocs legerősebb részénél a fej szélessége körülbelül120 centiméter lehetett. A szem egészen halvány zöld, majdnem fehér, apupillákfeketék és függőlegesek. A fogakat nem tudtuk kellőképpen meg-figyelni, inkább kicsinyeknek kell lenniük. A szájpadlás fehéres volt. Bőreinkább cápáéra, mint a murénák vagy a tengeri angolnák fénylőbb bőréreemlékeztetett. Pikkelyek nem látszottak rajta, és élősdieket nem láttunk.Feltételezzük, hogy a hajlékony farok miatt ezek nem tudnak megteleped-ni. Semmiféle uszonyt vagy tüskét nem láttunk. Kopoltyúkat sem. Figyel-münket nyilván elsősorban a fenyegető száj kötötte le. Mivel a test kissébelesüppedt a homokba, nem láthattuk a has színét, de következtettünkarra, hogy lapos. Amikor az állat mozogni kezdett, Raymond úgy látta,


Lazacot rabló tengeri kígyó, az ogopogo (Basilosaurus cetoides), a Kriptozoológiai Tár-saság törzskönyvi rajza nyomán. A rajzról kiderül, hogy nem óriás tengeri kígyó, hanemprimitív fogascet

hogy nincs a szokott erejének és mozgékonyságának birtokában; cse-kély kilengésű, oldalazó hullámzással haladt előre, inkább vonszolnilátszott magát, s ez nem lehet a természetes mozgása. A tenger zavaros-sá vált, amerre elhaladt. Majdnem egy percre volt szüksége az állatnak,hogy ötvenméteres útszakaszt tegyen meg odáig, ahol a mély víz kezdődik.Egy tengeri átjáró megkönnyítette elvonulását a koralltömbök között."

A felfedezők e feljegyzéshez mellékelt, sorra bemutatott dokumen-tumai mindenképp figyelemre méltóak voltak. Egyúttal reményt is éb-resztettek a muzeológusokban, hogy egyszer majd mások is rábukkan-nak a tengeri óriáskígyóval azonosítható szörnyre, amelyről a múzeumőslénykutatói megállapíthatták, hogy ennek a titokzatos állatóriásnakmegkövesedett maradványait már több helyütt feltárták.

Úgy tűnik, a francia muzeológusok reményei nem bizonyultak hiúábrándnak, minthogy a Le Serrec és Raymond Henk által megpillantottóriáskígyószerű tengeri szörnyet azóta dr. Paul LeBlond, a vancouveriBritish Columbia Egyetem oceanográfus kutatója, a Nemzetközi Krip-tozoológiai Társaság ügyvezető igazgatója is több ízben megfigyelteBrit Kolumbia partvidékén, s észleléseiről részletes tanulmányt írt. Arejtett állatokat felkutató nemzetközi tudóstársaság elnökének, az ame-rikai dr. Roy Mackal professzornak véleménye szerint a LeBlond általleírt legendás kígyószörny, a híres „sea serpent" valószínűleg egy kive-


szettnek tudott víziemlősnek, a cetek egyik primitív formájának, aZeuglodonnak máig fennmaradt rokona. A Zeuglodon 9-12 méterhosszú, kígyómegjelenésű, függőleges irányban hullámzó testtel moz-gó víziemlős lehetett, amely a vándorló lazacokat követve felúszott atengerből a folyókba és a velük összeköttetésben álló tavakba is. Leg-alábbis életben maradt rokonai ezt az életmódot folytatják. Ahhoz,hogy LeBlond ilyen nagy számban s rendszeresen észlelhette őket, ele-gendő egy pillantást vetnünk Kanada vízrajzi térképére, amelyen a ten-gerbe vezető folyók és a hozzájuk kapcsolódó tavak sűrű hálózatát lát-hatjuk.

LeBlond közlései Mackalt is fellelkesítették és maga is kutatni kez-dett az utóbb ogopogo névre elkeresztelt legendás „kígyószörny" után.A Searching for Hidden Animals (Nyomozás elrejtőzött állatok után) cí-mű könyvében már több mint száz ogopogo megfigyeléséről számoltbe az Okanagan-tóból és a hozzákapcsolódó Columbia folyóból, a Ma-nitoba-tóból és a Fraser folyóból, az Aylmer-tóból és a St. Laurence, va-lamint a Saskatchewan folyóból. Mackal később elhatározta, hogy leg-alább egy példányt kézre kerít ezekből a lényekből, amikor a lazacokathajszolva beúszik a folyóba. 10 és 30 ezer dollár költséggel hatalmas nej-lonháló-falakat készíttetett, és azokkal a lazacvándorlás kezdete előttelrekesztette a Columbia és a Skeena folyók tengeri bejáratát. A hálókazonban összegabalyodtak, majd elszakadtak, Mackal meggyőződéseszerint bizonyosan amiatt, hogy amint remélte, ogopogo akadt beléjük.Noha a megfogási kísérlet nem sikerült, Mackal ezt a kígyószerű ször-nyet mégis besorolta a rejtett életű felfedezett állatok sorába. AzEquinox kanadai tudományos folyóirat 1982. szeptember-októberiszámában a kriptozoológia eredményeiről szóló cikk alapján idézzükMackal említett könyvéből az ogopogo rendszertani jellemzését.

OGOPOGO

Cryptotaxonómiai besorolása: a Basilosaurus cetoidesszel rokon faj.Leírása: primitív fogascet, amely hosszan megnyúlt testével óriáskí-gyóra emlékeztet. Hossza 10-18 méter. Feje hosszú orrba nyúlik előre,és lefelé meglehetősen lapított. Bőre sima. Színe a sötétzöldtől a sötét-barnáig és a feketéig változik. Háta fogazása hosszan hátranyúlik, a fejemögött kétoldalt egy-egy széles mellúszója, a farka végén pedig vízszin-tesen helyeződő faroklebenye van. Utóbbi lefelé csapkodó mozdulatai-val óránkénti 25 mérföldes sebességgel képes haladni.

Lakóhelyei: a tengerek, ahonnan felkeresi a tengerpartokat, öblöket,


s a lazacokat követve messze felhatol a folyókba és az azokkal összeköt-tetésben álló tavakba is.

Előfordulása: Brit Kolumbia, Manitoba, Québec.Tápláléka: halak, főleg lazacok.

"Nessie", az utolérhetetlen

Egy igazi szörnyeteg váratlan felbukkanásának makacs reményét azon-ban egynémely tudós a 40 millió éve kihalt dinoszauruszok máig vala-hogyan fennmaradt egyik képviselőjéhez fűzi. Ez a sokak szeme láttáraállítólag már megmutatkozott különös szörny az észak-skóciai,hosszan elnyúló, keskeny Loch Ness tó vizében rejtezik. A 37 kilomé-ter hosszú tavat egyébként a Ness folyó köti össze az Északi-tengerrel.A Loch Ness-i ismeretlen lény rejtélyéhez több mint fél évezredes népilegenda fűződik. A tó mélyén lappangó szörnyetegről szállongó babo-nás hírek különösen elszaporodtak a Loch Ness vizén 1880-ban felbo-rult és utasaival együtt elsüllyedt vitorlás katasztrófája óta. A hajóugyanis tökéletesen nyugodt időben borult fel, teljesen váratlanul.A tó partvidékén 1933-ban kezdtek vasútvonalat építeni, amihez azerdőszegélyt ki kellett vágni. A víz mélyének titokzatos lakója most mára tóból való felbukkanásával hétről hétre hírt adott magáról. Az újságokegyre többet kezdtek foglalkozni a népszerűsége kapcsán Nessie bece-névvel illetett szörnnyel. Egy amatőr fényképésznek, Wilson sebészor-

A Loch Ness-i szörny, Greek tudományos besorolása szerint a Nessiteras rhombop-teryx, amelyet a kriptozoológusok a harmadkori hosszú nyakú ősgyíkok, a Plesiosaurus-ok egyik „ittfelejtett" képviselőjének gyanítanak. A „szemtanúk" leírásai szerint ilyen-nek képzelik el


vosnak még felvételt is sikerült készítenie a kis fejét karcsú nyakán a víz-tükörből kidugó szörnyetegről, mely fotó azután az egész világsajtót be-járta.Mindenki megcsodálhatta a titokzatos szörny fejét, nyakát, hacsaknem egy bealgásodott úszó ágat kapott lencsevégre a derék turista... Avasút megépítésével szállodák sora épült a hosszú part mentén; rövide-sen a vidék a Nessie-t leső turisták kedvelt üdülőkörzetévé vált.

Akadt azonban olyasvalaki is, aki a szörnnyel kapcsolatban megakarta téveszteni a részben még bizakodó tudósokat, s 1933 nyarán a tópartján egy ismeretlen vadállat jól kivehető lábnyomait nyomtatta be afövenybe. A fotóriporterek lefényképezték a szörnyeteg vélt nyomait, azoológusok pedig azokról gipszlenyomatot készítettek. A megvizsgált„lelet" azonban kiábrándító hamisítványnak bizonyult: egy víziló szabá-lyos lábnyomai voltak. A hamisítási tréfa következtében a Loch Ness-iszörnykutatás a köznevetség tárgya lett. A megsértődött tudósok jobb-nak látták, ha továbbra sem hallatják véleményüket, noha a skóciaiszörny egyre több „szemtanú" híresztelése szerint újra meg újra felbuk-kant...

1957-ben azonban C. White tudós tollából Több, mint legenda cím-mel könyv jelent meg, amelyben 117 tanúvallomást gyűjtött össze olya-noktól, akik látták a Ness tó titokzatos lakóját. Egy másik sikerkönyvszerzője, S. Denis-Dahl pedig 100 szemtanú állításait elemzi. Érdemesnéhányat a könyvben ismertetett beszámolók közül felidézni.

1933. július. Mister Speecer és felesége kora reggel a Ness tó partjánautózott, amikor előttük hirtelen kimászott az útra a szörnyűséges lény.Fejét hosszú, vékony nyak tartotta, nagy teste pedig formátlan volt. Át-mászott az úton, s észrevéve szemlélőit, meglehetős gyorsasággal el-tűnt a vízben.

1948. május. Mister Farell távcsövével figyelte meg a szörnyet, aminta hosszú nyakon a kicsike fej légvételre kiemelkedik a vízből. Jól megfi-gyelte a szörny viszonylag nagy szemeit. A megfigyelő és az állat közöttmintegy 200 méternyi távolság lehetett.

1952. augusztus. Egy Finnely nevű fiú és édesanyja egészen közelrőlpillantotta meg Nessie-t. „Akár egy kaviccsal megdobhattam volna: Nes-sie rendkívül szép volt - áradozott az újságíróknak az anya. - A hosszú,hajlékony nyakon levő kicsiny fejet két szarvacska ékesítette... Különösformájúak voltak, a hegyük gömbszerüen kiszélesedett."Ám a sok-sok tanúvallomás közzététele után a közvélemény tovább-ra is rendkívül óvatosan kezelte a skóciai tó talányát, mígnem 1963 tava-szán műkedvelő természetbúvárok robbantásokat végeztek a tóparton,hogy a megriadó Nessie-t megfigyelve lefilmezhessék. Öt napon át nem


hagyták abba a robbantásokat, miközben 230 ember figyelte a víz tükrét- és várakozásaikban nem csalatkoztak! A robbantásoktól megijesztettNessie mind gyakrabban tűnt elő a mélyből. Ami pedig a leglényege-sebb: hat alkalommal sikerült filmre venni, melynek nyomán a BBC te-levíziónak a Loch Ness-i szörnyről készült dokumentumfilmje világ-szerte nagy visszhangot keltett.

Elérkezett az ideje, hogy korszerű technikával felszerelt kutatókmegbízhatóan derítsék fel a skóciai tó rejtélyes lakóját, sőt - ami logiku-san elvárható - a fennmaradását lehetővé tevő „szörnypopuláció" min-den kétséget kizáró jelenlétét. Neves zoológusokból és jogászokból te-kintélyes bizottság alakult, s minden addiginál alaposabban kifaggattáka Loch Ness-i „csoda" szemtanúit. A nyilatkozatokban sok egyöntetűvonást összegezhetett a bizottság, amelynek alapján az ismeretlen fajúállat külsejéről a következő kép rajzolódott ki: hossza 10-12 méter, delehet, hogy valamivel több; ebből karcsú nyaka és a kígyóéra emlékez-tető fej mintegy 3 méter. A törzsén egy vagy több púp van. Rövid farkakunkorodó. Amikor a partra kimászva látták, négy uszonyszerű végtag-ját figyelték meg.

Ez a leírás felettébb hasonlít a mezozoikumban élt hattyúnyakú ős-hüllőre, a Plesiosaurusra. Greek pedig tanulmányában közzétéve aszörny szemtanúk leírásai alapján készült „élethű" rajzát, a „felfede-zett" új fajt Ness-tavi hattyúnyakú ősgyík (Nessiteras rhombopteryx) tu-dományos néven igyekezett bevezetni a zoológiai szakirodalomba.

Most már csak legalább egyetlen példányát kellene a közvéleménytis egyre inkább felkavaró szörnynek előkeríteni a 37 kilométernyihosszúságban elnyúló, s helyenként 240 méter mélységet is elérő tó-mederből... Egyik expedíció követi hát a másikat a hatalmas „vízi gyík"lakóhelyén, amely a skóciai Moray Firth torkolatánál fekszik, s a ten-gerre kijáratai vannak. A tó vize ezáltal az édes és a sós víz keveréke,úgynevezett brakkvíz. A sótartalom tószakaszonként (mederszelvé-nyenként) változó. „A szörnynek tehát nagyon is sótűrő veséjének kellenelennie, hogy szervezete a félsós vízhez alkalmazkodni tudjon "- figyelmez-teti a helyszíni kutatókat McGowan, a torontói egyetem állattani inté-zetének professzora. Persze egyes állatfajok szervezete nagyon is jól al-kalmazkodott a félsós vízhez, mely környezetnek külön faunája létezik.Ilyen állat a lamantin (Trichechus manatus) és a lazac is, amelyek főlega Ness tó Urquhart-öblében nyüzsögnek. Feltéve, hogy a tóban élő10-13 méteres sárkánygyíkok - amelyeknek máig való fennmaradásá-hoz és további létezésükhöz legalább 150-200 példányszámú populá-cióra volna szükségük - húsevők, akkor bizonyára éppen a lazac lehet a


fő táplálékuk. Ezért is helyezték e lazacokban gazdag öbölszakaszhoz akutatás központját. Noha nehéz feltételezni, hogy 150 lakmározó óriás-hüllő itt mindmáig ne tűnt volna fel a lakmározásával keltett nagyobbörvénylések lármájával... Egyébként is a 70 millió éve kihalt Plesiosau-rusok tüdővel lélegezvén fejüket szinte állandóan a vízből kidugva, afelszín alatt úszkáltak, s csak vadászáskor, zsákmányelfogáskor buktaka víz tükre alá. Ha manapság is élne a Ness tóban egy kisebb-nagyobbállományuk, helikopterről könnyen megfigyelhető volna, s a tó körülpihenő turisták ezreinek is mindennapos látványossága lenne.

Minden efféle logikus érv ellenére további expedíciókról adnak hírtaz újságok. 1974-ben a birminghami egyetem fizikusainak vezetője,Tucker bejelenti, hogy ultrahanglokátorral átfésülve a tavat, a hanglo-kátor egy szikla tetején egy megmozduló tömeget mért be, amely leg-alább 50 méter hosszú és 20-30 méter közötti magasságú lehetett; moz-gásának sebessége vízszintes irányban 3,3 m/s volt.

1975 decemberében az angol parlamentben bemutatták a meghívotttudósoknak és újságíróknak a Nessie-ről készült legújabb fényképeket.Azokat az amerikai Robert Rines professzor, valamint Scott, angol ter-mészettudós vízi szonárkamerákkal készítették. Az automata gépek azerős fényszórók sugárkévéjében 75 másodpercenként készítettek egy-egy képet, s mindent lefotóztak, ami csak a látóterükbe került. Ily mó-don sikerült Loch Ness titokzatos lakóiról - a készítőik állítása szerint -két különösen meggyőző felvételt készíteni. Ám az egybegyűlt tudósoknem mindegyikét győzték meg igazán a felvételek. Míg Soogh,washingtoni zoológus és MacHall professzor örvendve jegyezték meg,hogy most már bizonyos a tóban feltételezett különleges lény jelenléte,addig Prescott akváriumigazgató a felvételeket túl sötétnek minősítette,amelyeken eldönthetetlen, mit ábrázolnak. Ball zoológus pedig úgy vé-lekedett, hogy a fényképek egy elsüllyedt nagy fadarabot, egy viking gá-lya roncsát ábrázolják...

1977-ben a New York-i Tudományos Akadémia kapcsolódik be aLoch Ness-i szörnykutatásba. Expedíciójuk 75 000 dollárt emésztett fel.A kutatás során 15 másodperces időközökben, összesen 8000 színes bú-várfelvételt készítenek, sztroboszkópos megvilágítási technikával. Akülönböző vízmélységekben készült színes fotók ezúttal is csak a kuta-tásvezetők számára voltak meggyőzőek... Más értékelők nagyobbplankton- vagy halrajokból kellő fantáziával kirajzolódott „szörnyeket"vagy pedig elsüllyedt csónakok, lebegő gyökértörzsek körvonalait vél-ték felismerni.Tíz évvel később, 1987 októberében minden addiginál gazdagabb fel-


szereléssel indít újabb szörnykutató expedíciót az amerikai RobertRines professzor, aki sehogyan sem tudott belenyugodni a Ness tó mé-lyén 1975-ben készített felvételeinek sokak általi negatív fogadtatásába.A Deepscan (mélyvízi pásztázás) nevű vállalkozás során a legkorsze-rűbb szonárberendezésekkel és vízbe merülő, vízhatlan tokba zárt fel-vevőkészülékekkel fölszerelt, több mint húsz motoros hajó kutatott azelképzelt szörnyeteg után. Egymás mellett haladva, tíz nap alatt gondo-san átfésülték a mintegy 37 kilométer hosszú, 1,6 kilométer széles és 240méter mély Ness tavat. A parton felsorakozott Nessie-rajongók százai-nak mélységes csalódására szörny nélkül tértek vissza másfél milliódollárt felemésztő missziójukról a kutatók. Különösen a parti szállodáktulajdonosai nem örültek a kiábrándító bejelentésnek, hiszen a folytonújjabb meg újabb látnoki nyilatkozatokkal duzzasztott Nessie-legendaévente egymillió turistát vonzott a tó környékére. A motoros hajókvontatta mélységi érzékelők három ízben jeleztek ugyan valamilyennagy, feltehetően mozgó tárgyat a víz felszíne alatt, de a jelek nem erő-sítették meg a szörny létezésének évszázados legendáját.

Itt tartunk hát Loch Ness világhíres szörnyetegének kutatásában. Aszázak állítása szerint szemük láttára megjelent, s neves zoológusokszerint a Plesiosaurusok 70 millió év előtti kihalását túlvészelni látszóhattyúnyakú sárkánygyíknak vélt titokzatos lény a legkorszerűbben fel-szerelt 1987. évi expedíció tóátfésülése után is megőrizte rejtélyes in-kognitóját... A Nessie-ről készült fotók lassacskán megfakulnak, a lel-kes nyilatkozatok kiábrándító locsogásokká devalválódnak. Most márnemcsak logikai alapon, hanem technikailag is megcáfolható a létezése.Isten veled, Nessie! Vagy - ki tudja - lehet, hogy egyszer megint megtré-fálod megtagadóidat, s maholnap újra megmutatod valakinek a Ness tótükréből karcsú hattyúnyakadon kidugott nagy szemű fejecskédet?

Kortársunk-e a kongói brontoszaurusz?

Mialatt Loch Ness a szó szoros értelmében utolérhetetlen vízi dino-szaurusza, Nessie egyre-másra keresztülhúzta a benne bízók számítá-sait, sötét Afrika egyik nehezen megközelíthető, rejtett ősvadonábólegy másik dinoszaurusz - méghozzá a 20 méter hosszúságúra is megnö-vő, 20 tonna testtömegű, oszlopos lábú, magas hátú mennydörgő ősgyík-ra, a Brontosaurusra emlékeztető sárkánygyík - több expedíció kutatóielőtt való megjelenése keltett ismét nagy izgalmat a harmadkori őshül-lők néhány populációjának eleddig rejtett vidékeken való fennmaradá-


Kongói dinoszaurusz, a bennszülöttek nyelvén mokele-mbembe a nehezen megköze-líthető kongói Tele-tó Likonala-mocsárerdejében, Roy P. Machal professzor rajza nyo-mán. A szörny a harmadkori óriás mennydörgő gyíkra, a Brontosaurus-ra emlékeztet

sában hivő tudósok körében. A kongói pigmeusok által már régóta ret-tegve ismert, az ő nyelvükön mokele-mbembe néven említett, félelme-tes állatóriást idáig két amerikai és egy kongói expedíció kutatói látták, smennydörgésszerű hangját is hallották már.

A kongói brontoszaurusz felfedezésének története összefügg a Nem-zetközi Kriptozoológiai Társaság kutatási programjával.

A Kriptozoológiai Társaság törekvéseinek megalapozott reményétolyan tények sora éleszti, mint a tudomány előtt az utóbbi másfél évszá-zad alatt felfedezett, azelőtt ismeretlen vagy már kihaltnak vélt állatfa-jok egész légiója. Többek közt ilyen váratlanul fedezték fel 1847-ben agorillát; 1892-ben a dinoszauruszok előtt több millió évvel már létezetttasmániai maradványrákot (Anaspides tasmaniae); 1901-ben a pigmeu-sok elbeszélései alapján a kongói őserdőben megtalált okapit; 1938-banaz előző egyik alfejezetünkben már részletesen ismertetett módon azIndiai-óceán délkelet-afrikai partvidékén kifogott bojtos úszójú marad-


ványhalat (Latimeria chalumnae); az 1854 óta kipusztultnak tudott, de1964-ben újból megfigyelt Steller tengeri tehenét (Rhytina gigas); az 1936-ban utolsó példányával kihaltnak vélt, ám 1985-ben Ausztrália nyugatirészén újra megtalált tasmániai erszényes farkast (Thylacinus cyno-cephalus); és még több más, nagy meglepetést keltő állatfajt. A bizott-ság feladatául tűzte ki a továbbiakban több rejtélyes bejelentés - mint ayeti, a sasquatch, s a kongói dinoszaurusz - alapos megvizsgálását.

A titokzatos szörnyeteg 91 centiméter körméretű lábnyomairól már1776-ban hírt adott Lievain Bonaventura Proyart abbé, a franciamisszionáriusok afrikai tevékenységéről beszámoló, az évben megje-lent könyvében. A misszionárius csoport szerint a 2,1-2,4 méteres tá-volságközű teknőmélyedésű lábnyomok csak egy állatkolosszustólszármazhattak. A. Smith elefántcsont-kereskedő a XIX. század végénemlékirataiban megemlékezik a kameruni tóvidéken rejtőző „roppantnagy sárkányról", amelyet a bennszülöttek amalinak neveznek. A bus-manok barlangjaiban rajzokat is látott a szörnyről, s azok jellegzetes vo-násai nyomán azt gyanította, hogy a busmanok ejagoninije megegyezikaz amalival.

A híres hamburgi Carl Hagenbeck Állatkert vadbegyűjtője, a híres-neves nagyvad-mestervadász, Hans Schomburgk ugyancsak beszámolta zambiai Bangveolo-tó környékének mocsárvilágában élő, „félig ele-fánt, félig sárkányszerű''lényről. Ezt a különös állatkolosszust okolja ahelybeli lakosság azért, hogy a Bangveoló-tóban nem élnek vízilovak.

1913-ban a német kormány megbízásából Freiherr von Stein zuLausnitz kapitány vezetésével expedíció kutatott Kamerunban. A leg-tapasztaltabb őserdei vezetőket szerződtették kalauzolásra, akik egy-mástól függetlenül egybehangzóan számoltak be egy - a bennszülöttekáltal rettegett - állatról, amely Kongó nehezen megközelíthető mocsa-ras vadonában, az Uhangi, a Sangha, és az Ikelemba folyó alsó szaka-szánál rejtőzik, és mokele mbembének hívják. Jellemzésük szerint aszörny sima bőrű, barnásszürke színezetű, mérete olyan, mint a kifej-lett elefánté. Hosszú, nagyon hajlékony nyaka és csak egy, nagyonhosszú foga van. Hosszú, izmos farka olyan, mint a krokodilé. Azagyagos part éles kanyarulataiban, a folyó által kimosott barlangokbanlakik, ahonnan nappal is kimászik a partra legelni, ugyanis kizárólag nö-vényevő. Állítólag egy ízben a bennszülöttek kenujukon megközelítet-ték a szörnyet, amely nyomban megtámadta a csónakot, és megölteutasait, anélkül, hogy megette volna őket.

Dr. Sáska László, az Afrikában élt magyar orvos és híres vadász ishallott a nevezetes afrikai dinoszauruszról, sőt 1968-ban megjelent Éle-


tem, Afrika című könyvében az ismeretlen afrikai óriásvad megfigyelé-séről is beszámolt: „...a Margareta-tó keleti partvidékén, a Gibado-folyóbeömlésénél távcsövemmel a tó vize és a mögötte húzódó ingoványos terü-let között egy barna állatóriást pillantottam meg, mely legalább három-szor akkora lehetett, mint a legnagyobb víziló. Leginkább a kihalt bronto-szauruszra emlékeztetett. A vidéken sok ugyan az elefánt, de a látott hely-re elefánt, bivaly vagy orrszarvú az ingoványban való elsüllyedés miatt benem mehetett. A rejtélyt nem tudtam megfejteni."

Ilyen előzmények után indult el 1980. februárjában Mackal és Powellaz első kongói szörnykutató expedícióra. Brazzavillébe, majd onnanImpfondóba utaztak, ahol egy szemtanú a Likouala aux Herbes folyóegyik kanyarulatánál levő Epena helység közelébe irányította őket.Impfondóból az út gyalogszerrel Epenába, a nagy mocsáron át több na-pig tartott. A 32 fokos melegben a sűrű pára és a mindent beborító, süp-pedékeny sár szinte elviselhetetlen volt. S ezt még borzasztóbbá tette aminden lépéskor felszabaduló metán és kén-hidrogén bűzös gázfelhő-je. Az expedíció tagjai folyton ki voltak téve a moszkitók s más gyötrőrovarok csípésének, de a mérges harapású, zöld mambakígyók váratlantámadásainak is. A kalauzoló bennszülöttek megmutatták a kutatók-nak azt az általuk molombónak hívott liánféle növényt, a Landolphiaheudelotiit, amely a mokele-mbembe fő tápláléka. Leginkább a fehér vi-rágai nyomán fejlődő, alma formájú, édeskés tejnedvű gyümölcseit sze-reti, azok fellakmározásáért mászik ki kora délutánonként a partra. Azelső szörnykutató expedíció ideje közben lejárt, és tagjainak üres kézzelkellett a gyötrelmes vidékről visszatérniük. Előbb azonban Mackal pro-fesszor zoológiai képeskönyvek állatrajzait mutatta meg bennszülött kí-sérőinek. Azok az amerikai vagy az ausztráliai fajokat ismeretlen vadak-nak tekintették, de egyből felismerték és azonosították a síkvidéki goril-lát, a nagy fülű sztyeppelefántot, a vízilovat, a gabuni viperát. A megle-petés akkor következett, amidőn egy középkorú néger - aki állítása sze-rint a mokele-mbembét már látta - az egyik dinoszaurusz rekonstruáltképére mutatott, s kijelentette, hogy erre hasonlít a kongói szörnyeteg.Mackal professzor második expedícióját 1981. októberében vezette a155 400 négyzetkilométer, azaz Magyarországnál több mint másfélszernagyobb területen húzódó Likoula-mocsár vidékére. A cél az ismeret-len hatalmas állat felkutatása volt. A decemberig tartó második kuta-tóúton sem sikerült a titokzatos óriást becserkészni vagy legalább popu-lációjának egyik tetemét fellelni. Ám kétségtelen, hogy e nehéz megkö-zelíthetősége folytán háborítatlan nagy mocsárkörzet hőmérsékletével,magas páratartalmával és dús vegetációjával ideális környezet lehet egy


dinoszauruszpopulációnak a kréta végétől a mai napig való fennmara-dásához.

Mackal második expedíciójával egy időben egy másik amerikai expe-díció is eljutott ugyanebbe a térségbe, melyet Herman Regusters mérnökvezetett. Ok mindjárt a Telle-tó környékét vizsgálták át. Boha falutól ötnapijárasra sikerült - néha mellig érő, vöröses, iszapos vízben gázolva - a Telle-tavat elérniük. Innen több csatorna csordogált az őserdő sűrűjébe. Egyszélcsendes este gyors mozgást követő fodrozódás borzolta az egyébkénttükörsima víztükröt. Másnap reggel a kutatók öt percen át figyelhettek mega vízből kinyúló sötét nyakon kémlelve tekintgető foltos ősgyíkfejet. Leír-hatatlan pillanatok voltak ezek, a dermesztő látvány szenzációja! Néhánynappal később még kétszer látták a vízből kiemelkedő dinoszauruszfejet.Majd egy későbbi szörnykémlelő kiránduláson Regusters és felesége félel-metes hangtól rémültek meg, mely szélsüvítéshez hasonló morajlássalkezdődött, majd mély, érces trombitaharsogássá fokozódott. És ekkor egyhatalmas élőlényt láthattak áthaladni a mocsáron. Néhány héttel későbbegy újabb óriás, barna test tűnt fel a tizedik csatorna közelében, nagy sod-ródó áramlatot hagyva maga után a víz színén. Egy pár nap múlva ugyanittaz expedíció csónakjától 30 méternyire egy két méter hosszú, kis fejbenvégződő nyak emelkedett ki a vízből, mely jobbra-balra himbálódzott,majd hirtelen a víz tükre alá merült. Noha az expedíció hat fényképezőgé-pet vitt magával, a nagy páratartalom folytán egyik sem működött, s ígynem sikerült bizonyító fotót készíteni a látott szörnyekről.

1983 áprilisában a Brazzaville-i állatkert szakemberei Marcellin Agnag-na vezetésével indított kongói expedíciót a Likoula-folyó körzetébe a mo-kele-mbembe felkutatására. Május elsején egy helyi vezető adja hírülAgnagnának és társainak, hogy a tó szélén egy magas és széles hátú, hosszú nyakú, kis fejű szörnyet pillanthatnak meg, ha gyorsan, nesztelenül követik öt. Nemsokára előttük magasodott a csodálatos óriás lény, amely a harmadkori mennydörgő sárkánygyíkra, a brontoszauruszra emlékeztető külsőt mutatott. Bőre barnásszürke volt, nyaka viszont feketén ragyogott a napsütésben. Nyomban az állat felé fordították a filmfelvevőt, de az operatőr izgalmában elmulasztotta az objektív makróról telére átállítását, s mire e hibára rájött, már elpocsékolta az egész filmet. Ezután elrohantak a videofelvevőért, de mire visszatértek, az óriás szörny eltűnt, és többé nem mutatkozott. Agnagna még az év őszén beszámolt a Cryptozoologie szakfolyóiratban a Likoula-folyam menti bennszülöttek körében jól ismert és most expedíciójuk résztvevői előtt is több ízben megjelent víziszörnyről, mely szerinte mindenképpen azonos a mokele-mbembe néven emlegetett őshüllővel.


Roy Mackal ugyanezen amerikai szaklapban már 1982-ben kifejtette,hogy e harmadkori hüllőóriás máig való fennmaradása a Kongó-me-dence maláriaszúnyogos, mérgeskígyóktól nyüzsgő, nehezen megkö-zelíthető mocsárerdő-rengetegében az évmilliók óta változatlan klima-tikus, s egyéb kedvező környezeti viszonyoknak köszönhetően teljesenmegmagyarázható. E kiterjedt, háborítatlan övezetben hegyképződéssem volt, ami nagy felszíni változásokat okozott volna. A kongói dino-szaurusz fő táplálékául szolgáló, megtalált Landolphiáról pedig kide-rült, hogy e növény egész családja - a téli zöldfélék (Apocynaceae) - akrétakorban élte virágkorát.

Adva volna tehát a Kongó-medence nagyjából még feltáratlan mo-csárerdőkörzetében egy, a társai 70 millió évvel ezelőtti kihalását átvé-szelt dinoszauruszfaj ismeretlen létszámú populációja, mely élőlénykülsőre leginkább a hatalmas termetű mennydörgő sárkánygyík, abrontoszaurusz rekonstruált rajzaira emlékeztet. A tudományos isme-retterjesztő lapokban (az angol BBC Wildlife, az amerikai Animal King-dom, a kanadai Equinox, a szovjet Znanyije-Szila) e tudományos szak-emberek látta szörnyet megelevenítő rajzokról is egy brontoszauruszkülsejű, magas törzsű, kis fejű és hosszú nyakú őshüllő képe tekintránk. Noha nagy tekintélyű tudósok szemtanúkként számolnak be róla,az egzakt tudomány, de a kíváncsi közvélemény számára is e népszerűtudományos beszámolók hitelét nagyban gyengíti az a körülmény,hogy egyik expedíciónak sem sikerült a titokzatos reliktumot legalábbfényképen megörökíteni. A tájékoztatottaknak mindegyik híradásbóltudomásul kellett venniök a rendkívül nehezen megközelíthető előfor-dulási körzet keservesen nehéz, a fotózást és filmezést akadályozó fel-tételeit. Bár egyik-másik expedícióvezető nem is a nagy páratartalomkészülékrongáló vagy a filmnyersanyagot tönkretevő hatását kárhoztat-ja, hanem a félelmetes látvány olyan ideges kapkodást előidéző követ-kezményeit, mint az objektív védősapkájának fennfelejtését, a teleob-jektívre való átváltás elmulasztását vagy a figyelemelterelődés izgalmá-ban a képkeresőből való kitekintés hibakövetkezményét, mely zavarokfolytán mindegyik expedíció fotográfusa sorra rontotta el felvételeitvagy pocsékolta el a filmszalagot...

A legutolsó kongói dinoszauruszfelderítő expedíció 1983-ban volt. Arejtett állatok kutatására szövetkezett zoológusok szenzációs felfedezé-süket szétkürtölték a folyóiratokban, szaklapjukban értekeztek is róla,de azóta hallgatnak. Megelégedtek volna a szavahihetően hangzó be-számolóikban a kongói szörnyet nagyjából azonos módon jellemző, lé-tezését határozottan leszögező állításaikkal? E közleményekben pon-


tos térképrajzokat közölnek az előfordulási helyről, fotót a szörny főtápláléknövényéről, annak alma nagyságú bogyójáról, de a mokele-mbembéről csupán a jellemzés alapján készített rajzzal kell beérnünk.

Mind Roy Mackal, mind Marcellin Agnagna elismeri, hogy felfede-zésük térségébe további expedíciókat kell indítani a krétából „itt felej-tett" szörny közelebbi megismerésére. Mikor e sorokat írom - 1988 jú-liusában - öt esztendő telt már el a legutolsó dinoszauruszkutató kon-gói expedíció óta, de újabbról pillanatnyilag nincs tudomásom. Vajonnem lehetne-e a „titokzatos óriást" rejtekéből modern technikával kiűz-ve, szonárberendezéssel bemérni és helikopterről megfigyelni, és anedvességnek is ellenálló tokba zárt fényképező- és fílmezőkészülékkelmegörökíteni? Ha a tudomány számára ilyen felbecsülhetetlen értékűőslény rejtőzik a már ismert területen, a tehetősebb kutatócsoportok-nak a kecsegtető siker érdekében nyilvánvalóan megérné, hogy leg-alább olyan korszerű érzékelőműszerek párhuzamosan pásztázó légió-jával fésüljék át a körzetet, mint ahogyan azt a Loch Ness vizében re-mélt szörny esetében is elvégezték.

Vajon miért ült el a szenzációs híresztelések zaja a kongói dinoszau-rusz körül? Számíthatunk-e rá, hogy egy hatékony felderítő eszközök-kel jól felszerelt kutatósereg előbb-utóbb a végére jár a rejtélynek, s aközvéleményt nemcsak szemtanúi híresztelésekkel, hanem a kézzel-fogható dokumentumok bizonyító erejével győzi meg a tudomány iga-zi nagy szenzációjának ígérkező bejelentéssel, miszerint „a krétakorikongói brontoszaurusz valóságos kortársunk!" A felkiáltójel helyébeazonban egyelőre megfelelőbb egy óvatos kérdőjelet írnunk...

Ám, hogy mennyire nem ülnek el a szenzációs hírek eddig soha nemlátott szörnyek feltűnéséről, jelzi az imént fellapozott reggeli újság ke-retbe tördelt közleménye (Kínai „Nessie"? - Népszabadság 1988. au-gusztus 10.), amelyre csak jelen fejezet megírása után vagy két héttel fi-gyeltem fel. Így mintegy utóiratként, hadd egészítsem ki e sajtóinfor-mációval az ősvilági szörnyek mai létezését firtató fejezetet.

Az Új Kína-hírügynökség jelentése szerint az ország északkeleti ré-szén, az Altáj-hegységben fekvő, 90 méter mély tavat a nankingi geográ-fiai intézet kutatói korszerű műszerekkel kezdték átfésülni. A kutatáscélja, hogy kézre kerítsék azt a 10 méteres „vörös halszörnyet", amelyetegy iskola e tóhoz kiránduló tanulói és az oktatóik is látni véltek. A köz-leményben meg nem nevezett tóban a környék lakóinak régi tapasztala-


sa szerint rohamosan csökken az élőlények száma, s ezt ők egy falánk,nagy ragadozó szörny garázdálkodásának tulajdonítják. A kutatóknak -a rövid közlemény szerint - mindaddig csupán egy 88,5 centiméterhosszú, vörös színű ragadozó halat sikerült csak kifogniuk, ami perszenagyon messze van az iskolások látta (?) vörös halszörny 10 méteresméretétől. No meg a tó egész halállományát kipusztító falánkságot semlehet egy ilyen méteren aluli „szörny" rovására írni...

A skóciai Ness tó nevezetes szörnylakójához, Nessie-hez hasonlóantehát a kínai tóban feltételezett „rokonának" létezését sem sikerült ed-dig bebizonyítani. A rejtett élőlények előkerítésében rendíthetetlenülbízó tudósok - ezúttal kínai kollégáik - azonban sehogyan sem tudtakbelenyugodni a közvéleményt kiábrándító eddigi kudarcokba, s ezértműszereikkel - miként ez a hír is jelezte - tovább vallatják a „szörnyrej-tegetéssel" gyanúsítható vízi terepeket.


Őspáncélba bújt haramiák

Lejárt a csodák idejemeg kell keresnünk mindennekaz okát, ami csak a világban történikShakespeare: Hamlet

Eleddig a szörnyetegeknek tekintett élőlények soraiból egyfelől a haj-dan bizonyíthatóan létezett, de sok millió éve kihalt, másfelől egykorivirágzó korszakukat túlélő, s váratlanul előkerült, harmadsorban pedigtudományos szemtanúk állítása szerint a kipusztulásuk tényét cáfoló,ám mindeddig kellőképp nem bizonyított szörayalakokról szóltunk.Mostantól viszont csupa olyan szörnyeteget mutatunk be, amelyeket azállatrendszertan jelen kori, azaz recens fajokként tart számon. A továb-biakban tehát genetikailag megfelelően körülhatárolható, alak-és bonc-tanilag pontosan leírható, az őket specializáltan tanulmányozó zooló-gusok részéről viszonylag jól ismert állatfajokról szólunk, mégpedig je-len kötetünkben a vizekben előfordulókról.

Ezek kisebb-nagyobb populációkban ma is itt élnek Földünkön, ha-bár közülük nem egy fajt kedvezőtlenné vált létfeltételeik, védettség el-lenére is fokozódó orv pusztításuk, s vészesen megcsappant állomá-nyuk kritikussá vált fennmaradási esélye folytán a teljes kipusztulás ré-me fenyeget. Olyan állatfajokról van itt szó, amelyek félelmetes megje-lenésükkel, emberre veszélyes, s ezzel rettegést kiváltó viselkedésük-kel, rejtett életmódjukkal, egész lényük merő titokzatosságával tettekszert a szörny megjelölésre.

Az őstörténeti jellegtől, az ősi eredetet idéző vonásoktól azonban ama élő „szörnyek" néhány csoportjánál sem könnyű elbúcsúzni. A léte-ző hüllők közül például a teknősök ősei már a permben, több mint 200millió esztendővel, a krokodilokéi pedig 150 millió esztendővel ezelőtt,a jura és kréta időszakban uralkodtak a földtekén. E bőrpáncéllal vé-dett, egyébként lágy testű hüllők tehát átvészelve a hosszú évmilliók vi-szontagságait, mint földtörténeti „őspedigrével" büszkélkedhető álla-


tok valóságos hidat alkotnak a hajdan virágkorukat élő őshüllők, s amegcsappant fajszámban és többnyire kisebb testméretben fennma-radt recens utódaik között. A szárazföldi és vízi teknősöknek például220 fajuk, a krokodilféléknek pedig csak alig több, mint 20 fajuk élte túlaz évmilliók viszontagságait, s közülük is több faj a tömeges vadászá-suk, valamint élőhelyeik veszélyeztetettsége következtében a kiveszésmezsgyéjére sodródott.

Teknők ősi fedezékében

Ami a teknősöket illeti, közülük talán csak a háborgatóikra fenyegetőensziszegve fújó, hosszú és ráncos nyakú, széles és magas páncélteknőbenlomhán mászkáló szárazföldi óriásteknősök egyik-másik gigantikusöreg példányára illik rá a szörnyeteg jelző (ők viszont már a következőkötet „szörnykülönítményébe" tartoznak). A vízben élők seregéből vi-szont az ugyancsak tekintélyes méretűre fejlődő tengeri cserepes és ál-cserepes teknősök barátságosabb külsejéhez és mindennaposabb megjele-néséhez sehogyan sem passzol a szörny iszonyatot és titokzatosságot kife-jező bélyege. Hiszen a levesteknősök az iparszerű tengeri teknőshalászatmindenkori alanyai, sőt mivel állományuk - a pusztítás következtében -erősen megcsappant, többfelé nagy tenyésztelepeken mesterséges beavat-kozásokkal szaporítják őket; a tojásból kibújt és mindjárt a tengerbe igyek-vő - számtalan ellenségtől tizedelt - kicsinyeik pedig kimondottan csinoskis jószágok. Ami aztán egy félelmetes szörnyhöz végképp nem illő kép:egy sor tengeri világot bemutató filmben könnyűbúvárokat láthattunk enagy tengeri teknősök páncéljába kapaszkodva, amint egy darabig a vi-szonylag jámbor, védekezni nemigen tudó hüllőkkel vontatják magukat.Az édesvízi teknősök közül talán leginkább az észak-amerikai tavakiszapjában magát félig beásva a zsákmányára leső, 45 kilós testtömeget iselérő, nagy fejű, vastag nyakú, kidudorodó pikkelyzetű, hosszú farkú, scsőrszerű, erős állkapcsú aligátorteknős (Chelydra serpentina), valamint aMississippiben és nagyobb mellékfolyóiban lakó, hepehupás hátteknőjű,200 kilót is elérő rokona, az ugyancsak harapós keselyűteknős (Macroclemys temminckii) otromba külseje hat ijesztő vízi szörnyként. Utóbbinak már a zsákmánycsalogatása is merőben meghökkentő. A magát iszapba rejtő hüllő a fekete torkát tátva mutogató fejét Salakban meggörbített, hosszú nyakán az iszapból fölfelé tartja, miközben a kíváncsi halakat nyelve hegyének kicsiny, fonálszerű, vörös nyúlványának féregszerű mozgatásával csalogatja éhes torkába.


Néhány teknősfaj feje: A) nagyfejű teknős (Platysternon megacephalum), B) lágyhéjú teknős (Trionyx), C) keselyűteknős (Macroclemys temmincki), D) tengeri kérgesteknős (Dermochelys coriacea), E) Aldabra-óriásteknős (Megalochelys gigantea), F) indiai fedélteknős (Kachuga tecta), G) aligátorteknős (Chelydra serpentina), H) a kérgesteknős (Dermochelys coriacea) torkát elborító, mozgékony, kis tüskefogak Járulékos" fogak gyanánt segítik elő a szabadulni akaró zsákmány biztos megragadását.

E gonosz tekintetű két csúfsággal szemben a többi édesvízi teknős vi-szont aránylag kis termetével és színes cifraságával a lakások terráriumidíszei, amit ékszerteknősként való megnevezésük kifejez, sok kisgyer-mek jobb sorsra érdemes „eleven játékszerei". Megint mások bizarrkülsejére már állattani nevükből is következtethetünk: tüskésnyakú tek-nős, argentínai kígyónyakú teknős, háromkarmú kínai teknős, cafrangos

A cafrangos teknős vagy matamata (Chelus fimbriatus) hosszú nyakon előrenyújthatófeje tágra nyitott szájával magához szívja, majd elnyeli hal zsákmányát


A) nílusi krokodil (Crocodylus niloticus), valamint a hátpáncélján és a nyitott szájábanélősködőket keresgélő krokodilusmadarak (Pluvianus aegyptius, B) kínai aligátor (Alli-gator sinensis), C) fekete kajmán (Melanosuchus niger), D) nílusi krokodil (Crocodylusniloticus), E) bordás krokodil (Crocodylus porosus), F) gangeszi gaviál (Gavialis gangeti-cus), G-H) a folyószélen gyanútlanul szomját oltó antilop fejét hirtelen az orránál ragad-ja meg az erős állkapcsú krokodil, majd a vízbe húzza áldozatát

maga kifejezésére kézjelek mutogatására tanította meg ezt a kölyökko-ra óta magánál nevelt gorillalányt. A tanult jeleken kívül azonban akadtnéhány jel, amelyet Koko maga talált ki. Ezek egyike volt a krokodiljel-zése! Ha ezt akarta „mondani" az állatkertben született gorilla, két ke-zét tenyérrel befelé illesztette össze, s közben a krokodil tátogását utánoz-ta. Ha valakire valamiért megharagudott, akkor mindig a tátogó krokodiltutánzó kézjelzéssel fenyegette meg azt. Amikor Koko már kifejlett gorillá-vá nőtt, még mindig rettegés fogta el, ha gumiból készült játékkrokodiltmutattak neki. A krokodil alakja volt számára a rá nézve is veszélyes go-nosz megtestesülése. Afrikában ugyanis egykor sok szárazföldi állat végez-te be úgy az életét, hogy ivás közben valami egyszerre megragadta a fejét, s


ellenállhatatlan erővel húzta lefelé, mígnem a vízbe fulladt. Ezt, a más álla-tokon bekövetkezett tragédiát persze Koko egyszer sem tapasztalhattameg, de a krokodil ijesztő külseje - akárcsak a kígyóké is - ösztönösen, fe-nyegető életveszélyt sugallt számára

A vízben otthonosan mozgó, a szárazon viszont esetlen, a parttól tá-volabbra pedig már óvatosan viselkedő páncélos hüllők közül 14 nem-zetség már kihalt, a jelenkori 21 fajuk közül a legnagyobb fajszámban(11) létező valódi krokodilok feje fölülről feltűnően háromszögletű, or-ruk a szemüktől az orrlyukakig fokozatosan elvékonyodik. Velükszemben az aligátorok (2 faj) feje az orra végéig igen széles, alig valami-vel vékonyodik, az egész fej fölülről nézve elöl lekerekített sarkú,hosszúkás tégla alakúnak tűnik. A dél-amerikai kajmánok (7 faj) vi-szonylag rövid orrcsúcsa széles, elöl kissé felemelkedő, a szemboltozata többi krokodilfélénél jobban kidomborodó. A dél-ázsiai gaviálok (2faj) csőrszerűen megnyúlt állkapcsai nemcsak igen hosszúak, de oldal-ról, s fölülről nagyban elvékonyodók. Ami a teljes testhosszúságukat il-leti, a kihalt (fosszilis) krokodilóriások 15-18 méteres hosszához képest,a maiak (recensek) közül íme a legnagyobbak.

Krokodilfaj Közepes nagyság (m) Maximális hossz (m)

Gangeszi gaviál 3,80-4,70 6,75Bordás krokodil 3,80-4,40 6,30Orinoco krokodil 3,15-3,75 7,20Nílusi krokodil 3,80 5,00Mississippi aligátor 2,50-3,15 6,05Fekete kajmán 3,15-3,80 4,70

Az „összezsugorodott", de azért még így is tekintélyes méretű páncé-los szörnyek a déli félteke erősen felmelegedő folyóit, tavait, mocsaraitlakják, ahol mindegyik vízben általában csak egyetlen krokodilfaj él.Egyedül a nílusi és a kis termetű tompa orrú krokodil fér meg együtttöbb nyugat-afrikai folyamrendszerben, mivel az utóbbi faj főleg ke-mény héjú puhatestűeket fogyasztván nem táplálékkonkurense a nílu-sinak. Ezenkívül kivételesen még az Amazonas és Orinoco óriási fo-lyamrendszerének óceáni torkolatvidékén él együtt többféle kajmán- éskrokodilfaj, minden bizonnyal a bőséges zsákmányszerzési lehetőségjóvoltából. Ezek a bordázott páncélba bújt vízi bestiák egy sor olyanmeghökkentő képességgel bírnak, amelyek csakugyan szörnyetegekké


avatja őket. Utódaik már a tojásból való kibúvás előtt vartyognak, idő-sebbjeik pedig nemcsak morognak és fenyegetően fujtatnak, hanemidőnként messzire hallatszó, mennydörgésszerű ordítást is hallatnak.Utóbbival kapcsolatos meghökkentő tapasztalatom Ludwigsburg ter-mészettudományi múzeumából ered, ahol a hüllőgyűjtemény nevesvezetőjének, Heinz Wermuth herpetológusnak élő hüllőkedvenceitnézegetve a „Kroki" becenévre hallgató, háromméteres krokodil éppenakkor ijesztett meg valamennyiünket ezzel a félelmetesen erős bömbö-lésével, amikor egy katonai repülőgép keltette hangrobbanás dörrené-sére nyomban válaszolt... A terráriumok szobájának ablaküvegei meg-remegtek az ordítástól. A bömbölés közben Kroki oldalai erősen re-megtek a levegő heves kifújásától. Megtudtam, hogy nem kivételes ese-ménynek voltam szem- és főleg fültanúja: a város fölött akkoribanrendszeresen gyakorlatozó, s a hangsebességet nem ritkán túllépő kato-nai gépek hangrobbanásaira Kroki bömbölésével eddig is minden alka-lommal azonnal reagált. A budapesti állatkertben éveken át megfigyeltkrokodiloktól, aligátoroktól, kajmánoktól ennél csak halkabb, kaffogófelhördüléseket hallhattam, azt is meglehetősen ritkán. Nyilvánvalóana kerítéssel nem messzire elkülönített társak közelsége és a pálmaházkrokodilcsarnokába való bezártságuk miatt fölöslegesnek tartották a tá-volba jelző bömbölést, a tartózkodási helyükről árulkodó mennydör-gést...

A vízben való tartózkodáshoz, az olykor órákig tartó merüléshez akrokodilfélék tüdeje nagy levegőtartalékokat képes befogadni, tetemestérfogatával éppúgy nagyszerűen alkalmazkodott szerv, akárcsak a le-merüléskor bőrlebenyekkel lezárható fül és az orrhegy kupolaszerű ki-emelkedésein lévő orrlyukak. A belső orrnyílások (choanák) pedig egé-szen a garat közelébe, a szájpadlásról lelógó bőrredő mögé húzódtak, sígy még akkor sem juthat víz a légutakba, amikor a krokodil teste a vízszíne alatt van, s csupán orrkiemelkedése, füle és a környezetet kémlelőszeme látszik ki a vízből.

A krokodilok főleg alkonyatkor és éjszaka vadásznak fő zsákmányaikra,amelyek halak, valamint más víziállatok. Üldözéskor gyors úszásuk meg-hajtó szerve az oldalt ellaposodó, előbb kettős, majd egyélű, erős farok.Amikor aztán nesztelenül, lassan ráúszik megközelített áldozatára, ujjaiközötti úszóhártyákkal és az alszáron pikkelyszegélyekkel ellátott hátsó lá-baival evez, s kormányozza testét. A főleg halevő fajok állkapcsa különö-sen hosszú, csontos szájpadlásának fogüregeiben 50-70 hegyes fog ül. Fo-gaikat gyakran hullatják, de a régiek üreges alapjába új fogak nőnek bele, samíg az új fog nem fejlődik ki teljesen, a régi nem hullik ki. Ezzel az erős,


hegyes fogsorral tudják kiszemelt zsákmányukat gyorsan megragadni ésbiztonságosan megtartani, a szájüreg alsó részével hosszában összenőttnyelvükkel pedig megízlelni. A parton meglepett állatokat a krokodilok vil-lámgyorsan a víz alá buktatják és megfullasztják, miközben a támadó sok-szor a saját tengelye körül forog. A krokodilok nem tudnak rágni, sem a na-gyobb falatokat egyben lenyelni. Az erősebb zsákmányt rendszerint egy-szerre több támadó veszi körül, s együtt tépik azt szét. A falatok a kettősgyomorba továbbítódnak; az elülsőben előemésztés folyik. Az emészthe-tetlen részeket a krokodilok egyes ragadozó madarakhoz hasonlóan kiök-lendezik.

Krokodilkönnyek...

A páncélba bújt vízi szörnyekről több, merőben különleges tulajdonsághíre terjedt el. Az egyik ilyen szóbeszéd az európai humanizmus egyiklegkiemelkedőbb alakjának tekintett Desiderius Rotterdamus Erasmushíres-neves Példabeszéd Gyűjteményében (Velence, 1508) már fellel-hető krokodilkönnyek hullatása, mely jelkép az emberi képmutatás, ahamis szánalom kifejezésévé vált. Az emberek már régen megfigyelték,hogy a krokodilok a zsákmány elfogyasztása után nagy, áttetsző könny-cseppeket választanak ki szemsarkaikból. A romantikus észlelők ezt úgykommentálták, hogy „a krokodilok megsiratják az áldozatukat". A tu-lajdonképpeni ok azonban jóval prózaibb: a krokodil ily módon szaba-dul meg a vízzel és a táplálékkal felvett sófeleslegtől.

A krokodilokról szóló hiedelmek közül a régi természethistóriákszinte kivétel nélkül állítják, hogy a krokodiloknak is van ádáz ellensé-gük, s ez az ichneumon, más néven mungó vagy monguz. Ez a rokon-szenves kis ragadozó csakugyan ügyesen bánik el a kisebb kígyókkal,még a veszélyes marású viperákkal is, de hogyan is lehetne halálos el-lensége a kívülről kemény bőrpáncéllal védett, erős farkcsapásaival éséles fogaival védekező krokodiloknak? Legföljebb e páncélos hüllők to-jásait pusztíthatja el a szóban forgó kis tojásrabló, ha a fövénnyel s nö-vényrostokkal fedett krokodilfészek rejtett csemegéire rátalál.A krokodilbőr ugyan jelentős védelmet nyújtó páncélvértezet, mégistévednek mindazok, akik ezt holmi érzéketlen kültakarónak vélik. Akigondozott már krokodilt, kajmánt vagy alligátort, észrevehette, hogypáncélos hüllőkedvence szemmel láthatólag milyen kellemesen érzimagát, amikor érdes, rücskös bőrét a rárakódó moszatoktól és iszapré-szecskéktől súrolókefével tisztogatva dörzsölik. Ilyenkor páncélos hül-


lőnk nyakát fölemeli, a hátát fölpúposítja. Előbb az egyik, majd a másikoldalát tartja oda, hogy egyetlen bőrmélyedés se maradjon ki a súrolásmasszírozó, bőrvakaró kellemes hatásából. Ez a jelenség is bizonyítja,hogy a krokodilfélék bőre jól érintésre érzékeny idegszálakkal. A fiatalkrokodilok minden egyes pikkelyében a bőrérzékszervek egy-egy ér-zékbimbója ül, ezek azonban a kor előrehaladtával elsorvadnak.

A krokodilnak is lehet barátja

A páncélos hüllőszörnyek bőrápoláskor mutatott e kéjes viselkedésé-nek fényénél immár könnyen megérthetjük a híres krokodilmadár (Plu-vianus aegyptius) különös kapcsolatát a veszélyes nagy krokodilokkal,mely meghökkentő jelenségről időszámításunk előtt fél évszázaddalHérodotosz és Plinius is már megemlékezett, és amelyről Akimuskinúgy lelkendezett, hogy no lám: „még a krokodilnak is van barátja..."Csakhogy a könnyen zsákmánnyá tehető, rigó nagyságú madár és a tá-tott szájjal áldozatára váró behemót ragadozó hüllő szokatlan szimbió-zisát véletlenül se tekintsük emberi értelemben vett barátságnak. A szé-kicsérfélék családjába tartozó, sárga mellényű, fekete-fehér sávos fejű,szürkéskék szárnyú, afrikai madár éles hangjával a környezet mindenmozgására felkelti a krokodil figyelmét, s ez a hüllőnek azért hasznos,mert noha ellenségtől alig kell ugyan félnie, de a hangos figyelmeztetéstöbbnyire zsákmány felbukkanását jelzi. A zsákmányra mereven vára-kozó páncélos bőrű hátán a krokodilmadár minden bántódás nélkül,zavartalanul jöhet-mehet, s éles csőrével éppúgy tisztogathatja a kroko-dil bőrét, akárcsak a tengeri tisztogató ajakhalak a náluk sokszorta na-gyobb fűrészes szirtsügérek pikkelyeit és kefefogait. S ahogyan ezek azarasznyi tisztogatóhalacskák szájápolásra bemerészkednek az óriás ra-gadozó hal tágra tátott szájüregébe, ugyanígy a rettenetes fejtetőre érke-ző fogápoló madár jótevő munkájához a hatalmas nílusi krokodil kész-ségesen felnyitja hosszú száját, mire a krokodilmadár villámgyorsan be-libben a veszélyes üregbe, és ördöngös ügyességgel kitépdesi a szájpad-lásra telepedett piócákat, s egyéb élősködő férgeket, majd sorra eltávo-lítja a fogak közt rekedt húscafatokat. Míg a madár bőséges eleséghezjut, a ragadozó hüllő élősködőitől és a fogak közt rekedt ételmaradéktólmegszabadulva, enyhülést érez. Kühlmann a kubai partokon azt ismegfigyelte, hogy a krokodiloknak a sekély vízben kitátott szájüregéttisztogatóhalak pucolgatták. A félelmetes krokodilnak tehát nemcsakmadár-, de halbarátai is akadhatnak...


Szaporodási sajátságok

A krokodilok valamennyi hüllőtől merőben eltérő, különös szaporodá-sa körül is még itt-ott titokzatosság honol. Az anyaállat 20-100 lúdtojásnagyságú, likacsossága ellenére is kemény, bőrhéjú tojást rak az általaásott parti homokgödörbe, s a kiköltést a napra bízza. Máskor meg aziszapból és fűcsomókból készített fészkében rothadó növényrétegekkeltakarja be a tojásokat, s így valóságos keltető inkubátor jön létre. A70-90 napig tartó kelés ideje alatt az anya mindvégig a fészken vagy an-nak közelében tartózkodva őrzi tojásait. Daraniyagala Sri Lankán azt ismegfigyelte, hogy a mocsári krokodil egy tócsa vizéből farokcsapdosá-saival időnként vizet fröcskölt fészkére, amivel ösztönösen a növényikorhadást, s ezzel a fészekanyag hőmérsékletét és nedvességtartalmátszabályozta. Amikor az ivadékok kibúvásuk előtt a tojásban vartyognikezdenek, a nőstény odasiet, az ágakat és a homokot félrekotorja, majda kikelt krokodilbébiket a vízhez vezeti.

Ami a krokodilok szaporodásával kapcsolatban talán még érdeke-sebb, az az utóbbi évek szenzációs felfedezése: miszerint a krokodilfé-léknél az utódok ivarát - miután az ivarsejtjeikben nincsenek ivari kro-moszómák - az határozza meg, hogy a kelőfélben levő tojásokat mek-kora meleg éri. J. M. Hutton, a zimbabwei egyetem kutatója a Nyezi-tónílusi krokodiljai 9 szabadban rakott fészkének hőmérsékletszintjeitmérte meg 1986-1987-ben, s ezen adatokat összehasonlította a kikelőkis krokodilok ivarával, majd 9 másik fészekből kiszedett 300 tojást kü-lönböző hőmérsékleten, laboratóriumi inkubátorokban keltetett ki. Haa fészekben a hőmérséklet a 31 °C-ot nem érte el: csupa nőivarú, míg a34 °C-os vagy annál melegebb fészek tojásaiból csupa hímivarú kroko-dilapróság bújt ki. Csakhogy a szabadban a hőmérséklet több mint 10fokkal is ingadozott, s még nem tudjuk: az ivart vajon nem az embriót afejlődésének csupán valamely időszakában érő hőmérséklet határozza-emeg. Bizonyos, hogy ama fészkekből, amelyeknek átlagos hőmérsékle-te a szabadban 31 C alatt volt, mindig nőivarú krokodilbébik keltek ki.Ám a természetben előadódhat, hogy a fészek felszínéhez közelebb el-helyezkedő tojások napközben jobban felmelegszenek, s belekerülneka hímmé váláshoz szükséges 34 °C fölötti hőmérséklet-tartományba.

Inkubátori mérések szerint a 34 °C átlaghőmérsékleten keltetett to-jásokból 85 nap múlva, a fészek mélyebb részein fekvőket érő 28 °C át-lag hőfokúakból pedig 110 nap múltán születnek meg a kis krokodilok.Noha a páncélos hüllők ivarát megszabó kelési hőmérsékletre vonatko-zó felismerések még nagyon új keletűek, azokat a számos meleg égövi


országban üzemeltetett krokodilfarmok máris igyekeznek mindenna-pos gyakorlatukban hasznosítani a szabadban egyre gyérülő állomá-nyok rendszeres telepítésekkel való pótlása érdekében. E nagyüzemitenyészetek ezért mindinkább arra törekszenek, hogy mesterséges kel-tetéseik inkubátori hőszabályozásával a krokodilszaporulat ivari meg-oszlását a kívánt irányba befolyásolják.

Az emberevő páncélos szörny

Sok mendemonda kering a krokodilok embert zsákmányoló veszélyes-ségéről. Ha időről időre az újságok nem jelentetnének meg az embere-ket megtámadó krokodilokról rémséges híreket, az állatkertet látogatókaligha tételeznének fel olyan vérszomjas elvetemültséget a krokodilháznyugodt, béketűrésükről még pénzérmék behajigálásával sem kimoz-dítható lakóiról, mint aminő rémséget például a Magyar Nemzet 1987.október 12-i számának rövid híreinek egyikéből idézhetünk: „Emberevőkrokodil garázdálkodik a Fülöp-szigeteken, a Manilától délkeletre eső kisszigetrészen, ahol eddig kilenc embert falt fel a mocsárban, de valószínű,hogy további négy eltűnt személy is az ő áldozatául esett."

Leginkább ama cirkuszlátogatók számára hangzanak szinte hihetet-lenül az ilyen s ehhez hasonló közlemények, akik az állatszámok pro-dukciójaként valaha is egy-egy nagy krokodilnak ápolójával kialakítottengedelmes kapcsolatát szemlélhették. A krokodilidomításnak leglát-ványosabb mutatványát az amerikai vízicirkuszok produkcióit bemuta-tó tévéfilmen a minap velem együtt sokan csodálhattuk meg, amikor isegy aligátoridomár jól fejlett páncélosbőrű „ellenfelével" az üvegfalúóriásakváriumban heves vízi birkózást folytatott. Talán mondanom isfölösleges, hogy a vadonban egy hasonló tusa egy ugyanilyen méretűpáncélos hüllővel milyen tragikusan végződhetett volna.

A krokodilok eme tanulási készsége azonban a természetben, a min-dennapi létharc alkalmazkodási kényszerkörülményei közepette egé-szen más viselkedéshez vezethet. A számukra kedvezőnek bizonyulójelenségeket e hüllők nagyon is hasznukra fordíthatják. A krokodilok-nak ugyanis gyors növekedésük miatt mindig nagy az étvágyuk, s mint-hogy természetes lakókörzeteikben többnyire nagy létszámban vannakegyütt, éhségük arra ösztönzi éberségüket, hogy ne csak a vízben va-dásszanak, hanem az inni és fürödni érkező élőlényeken is rajta tartsáks a szemüket. Így aztán könnyen megeshet, hogy az élőhelyükre tévedő,s a parthoz nem elég körültekintően közeledő embert egyszer is megtá-


madó idősebb krokodilok olyan tapasztalatra tesznek szert, hogy azember máskor is viszonylag könnyen legyőzhető zsákmányt jelent. Ek-ként válhat aztán egyikük másikuk hírhedt emberevő krokodillá.

Ugyanakkor olyan véleményekről is olvashatunk, hogy egyes vidé-keken a krokodilok nem vagy csak nagy ritkán támadnak emberre, s etekintetben az aligátorok veszélytelenebbnek bizonyultak a valódi kro-kodiloknál, Így tudta ezt E. A. Mc Ilhenny is, az amerikai aligátor tanul-mányozója, mígnem egyszer a kenuját egy felbukkanó nagy aligátor fa-rokcsapásával föl nem borította. A víz ott - szerencséjére - elég sekélyvolt ahhoz, hogy Mc Ilhenny nyomban talpra álhasson, és észrevegye,hogy az aligátor egyenesen neki tart. Mivel puskája kéznél volt, egygyors lövéssel sikerült a körülbelül 3,5 méteres hüllő kedvét elvenni atámadástól. Más, hasonló támadásokról is többfelől érkeztek bejelenté-sek, melyeket hitelesnek fogadhatunk el. Hiszen bármennyire kerülje isáltalában az aligátor, a kajmán, a krokodil az embert, bizonyos helyze-tekben - kivált a legtámadóbb hajlamú nílusi és nyílt tengeri életmódratért krokodilok - nemcsak a vízbe merészkedő embert ragadják el, ha-nem olykor a partra is kijönnek zsákmányolni. Ha ilyenkor erős fark-csapással sikerül a hirtelen meglepett embert ledönteniük, állkapcsuk-kal karját vagy lábát megragadva, magukkal viszik a vízbe, és ott végez-nek áldozatukkal.

Ez a szörnyűséges embergyilkolásuk szolgáltatta a horrortémaalapotPeter Fairman 1987-ben filmszínházainkban is nagy sikerrel vetített szí-nes filmjéhez, a rettenthetetlen Krokodil Dundee hőstetteihez. Noha azausztráliai folyóparton mosakodni készülő újságírónőre hirtelen ráron-tó óriás krokodil éppúgy ártalmatlan makett, akárcsak A cápa horror-film hullámokból kiemelkedő fehércápa-figurájáé, a krokodiloképpúgy az emberre végzetesen veszélyes szörnyetegekként vonultak bea horrorfilmek sztárjai közé, akárcsak a következőkben még szereplőpiráják és nagy fehér cápák.


Törpe édesvízi vérengzők

Semmi sem haszontalan a természetben;még maga a haszontalanság sem.Montaigne: Esszék

A szörnyeteg szó latin monstrum megfelelője egyúttal ormótlanul na-gyot, torz óriást is jelent; első pillantásra tehát erőltetettnek tűnik ször-nyeket keresnünk a liliputiak világában. Hogyan is lehetnének az állat-világ törpéi veszedelmes bestiák, rettegett szörnyek? - vélhetnénk.Vagy netán mégis lehetséges, hogy némelyek hozzánk mért picinységecsak figyelmünket elterelő megtévesztés e tekintetben? Nem árt alapo-sabban körülnézni a kicsinyek - ezúttal az édesvizekben rejtezők - kö-reiben szörnygyanús lények után.

Mikroszömyek - nagy banditák

Ha valakit akár hivatása, akár amatőr kíváncsisága a mikroszkóp kép-mezejében feltáruló csodák nézőjévé avatott, türelmes szemlélődéseközepette a pocsolyából származó vízcsepp reflektorfényben úszó, aré-nává nőtt vízi porondján egyszerre csak váratlan megrázó jelenetnekválhat szemtanújává. A kivilágított „köruszodában" a csillóöveik moz-gatásával oly kecsesen ide-oda sikló, s parányi dodzsemkocsik módjárahol egymásba ütköző, hol meg egymást ügyesen kerülgető papucsállat-kák mellett egyszerre csak egy náluk felénél is kisebb, hordó alakú állat-ka tűnik fel a képmező szélén. A hordócskát két párhuzamos sorban sü-rű csillókoszorú övezi, mintha a parányi hordónak két szőrös abroncsavolna. Tehát ez is csillós egysejtű, neve ormányosállatka (Didinium na-sutum). „Nagysága" mindössze 80-150 mikrométer, hozzá képest az ed-dig szemlélt közönséges papucsállatka (Paramecium caudatum) 120-330mikrométeres méretével valóságos „óriás" (1 mikrométer =0,001 milli-


A mikroszkopikus ragadozó ormányosállatka (Didinium nasutum) közönséges papucs-állatkát (Paramecium caudatum) vesz célba, majd kitolható „ormányát" tőrként döfi be-le áldozatába, s testnedvét kiszívja, bekebelezi, B) a közönséges kürtállatka (Stentorpolymorphus) a tőszomszédságában aljzathoz tapadt kisebb fajtestvérét egyszerre csakföléje hajolva, tág sejtszájába kapva kebelezi be

méter). Nos, ez a hirtelen feltűnt Didinium oly villámgyors ide-oda ci-kázásba kezd a mikroszkóp látómezejében, hogy alig győzzük szemmelkísérni! Most váltsuk vissza mikroszkópunkat kisebb nagyítású objek-tívre, és ekkor nagyobb tömegben látjuk az apró ormányosállatkákat ésa papucsállatkákat a vízcseppben nyüzsögni.

E nagy kavarodásban egyszerre hajmeresztő produkciónak válunknézőjévé: amint a törpe hordócskák a nagy tülekedésben rátalálnakegy-egy óriáspapucsra, elülső testvégükből hirtelen hosszú, csőrszerűnyúlványt tolnak ki, amelyet aztán mint valami hatalmas szigonyt döf-nek áldozatuk oldalába. Elkezdődött hát a nagyszámú „Didinium-gla-diátor" és a leölendő „Paramecium-fenevadak" élethalálharca. A fürgeormányosállatkák a nagy kavarodás másodpercei alatt torpedózzákmeg a náluk jóval nagyobb, de kevésbé gyors papucsállatkákat. Még ret-tenetesebb látvány tárul elénk, ha visszaváltunk a nagyobb nagyításra,és így figyeljük tovább egy-egy ilyen gyilkosság lefolyását. A finomabbrészletek szembetűnésével most jól láthatjuk, amint a piciny Didiniumvalósággal belefúrja magát áldozatába, hogy azt valami módon bekebe-lezhesse. Bármily hihetetlennek tűnik, kiderül, hogy a parányi ormá-nyos szörny imént szuronyként kitolt száj szerve és vele egész testerendkívül tágulékony, s így a nála kétszer nagyobb papucsállatka - ha fo-kozatosan is, de - eltűnik a hordó belsejében. Falás közben a papucsál-latka egy ideig még kilátszik az ormányosállatka egyre táguló kis testé-ből, de nemsokára már csak a körvonalai tetszenek át a két- vagy há-romszorosára duzzadt hordó belsejéből. Az egysejtű Dávid és a szint-úgy egyetlen sejtből álló Góliát harca - egyenlőtlen fegyverekkel. Az


mént a táguló hordósejtben még jól kivehető papucsállatka körvonalaiegyre inkább elmosódnak: az ormányosállatka megemészti behemótáldozatát.

Az ormányosállatka azonban nem egyedüli mikroszörnyetege a po-csolyáknak. A vízcsepp haramiáinak egy másik ádáz figurája az 1-2 mil-liméteres hosszúságával az egysejtűek körében már valóságos Góliát-nak tekinthető közönséges kürtállatka (Stentorpolymorphus). Ő a fene-ketlen étvágyát gyakran csillapítani kívánó gyilkosságait az ormányosgladiátoroknál még alattomosabban, a nézőközönsége számára azon-ban annál látványosabb mutatvánnyal hajtja végre. A vízcsepp élő kürt-je ugyanis nem üldözi áldozatát, mivel vékonyabb végével valamilyentörmelékaljzatra tapadva csak szerényen várakozik a kürtnyíláshoz gya-nútlanul közeledő falatra. A zsákmány azonban többnyire nem is vala-mi másféle egysejtű állat. A fújónyílás végével lefelé állított, egyenesrézkürtre emlékeztető, látszólag flegma kürtállat egyszerre csak meg-elevenedik, és a mellette hasonlóan várakozó, vele csaknem egyformanagyságú fajtestvére felé hirtelen meghajolva, egyből bekapja a másikeleven kürtöcskét! A vékonyabbik végénél elkapott másik Stentorralegyütt ekkor úgy néznek ki, mint két egymásba tolt trombita. De nemsokáig, mert az áldozat csakhamar eltűnik e kannibál egysejtű kürtbel-sejében.

Méreginjekciós vízi útonállók

Az efféle szörny parányok azonban csupán a „mikroszkopizáló szörny-kutatók" számára jelennek meg, csak az ő ámulatukat kiváltva borzong-tathatják e mikrovilágra kíváncsiak idegeit.Ám a szörnyre kíváncsiak nagyobb többsége - ha nem is legendásszörnyóriásokat remélve, még amolyan kisebbekkel is beéri - a megle-petéssel szolgáló törpe szörnyetegeket mégis inkább a szabad szemmelis megfigyelhető állatok köréből keresi. Jobb megfigyelhetőségükhözlegföljebb egy nyeles nagyítót visz magával, amely csupán két-három-szoros méretűvé nagyítja e kicsiny vízi szörnyeket, de annyi elég is belő-lük... Gazdagon felszerelt kutatóexpedíciót nem szükséges szervezniükelőkerítésükre; elegendő néhány csavaros fedelű befőttesüveggel ésegy sűrűbb szövésű, nyeles hálóval felszerelkezve kiutaznunk valame-lyik városszéli mocsárhoz, tócsához, kisebb tóhoz. Aki persze díszhal-ivadék-állománya táplálása céljából gyakorta jár planktonrákocskákatgyűjteni ilyen kis állóvizekhez, annak minden külön kutatótúra nélkül


A pocsolyák néhány útonálló haramiája: A) a közönséges víziskorpió (Nepa cinerea)16-22 milliméter hosszú, B) a szegélyes csíkbogár (Dytiscus marginalis) falánk lárvái kö-zül az egyik békaporontyot zsákmányol, C) a nádi acsa (Aeschna mixta) lárvája is béka-porontyot fogott el, mellette a négyfoltos szitakötő (Libellula quadrimaculata) lárvája békaporontyra támad

is, akarva-akaratlanul sokszor akadnak fenn planktonhálója alján a szó-ban forgó törpe haramiák. Kellemetlen, hívatlan vendégek ezek a dísz-haltenyésztő gyűjtőhálójában, hiszen ha azok a planktoneleséggelegyütt bejutnának a serdülő halivadék akváriumába, alapos öldökléstvégeznének az értékes díszhalak állományában. Ezért az elővigyázatosakvarista nagyobb szemű hálóelőtéttel igyekszik e veszélyes kis vízi vé-rengzőket a planktongyűjtő hálóból kirekeszteni, ám ha mégis bekerültvolna közülük oda néhány ilyen gonosztevő, még az eleség vizes kan-nába öblítése előtt nyakon csípve, sorra kipenderíti azokat a hálójából.Ha azonban kíváncsiak lennénk e mocsárlakó gyilkosokra, rak-juk őket külön a magunkkal hozott, zárható fedelű üvegekbe. A hely-színen tovább vizsgálva vagy még inkább hazaszállítva és türelmesentovábbfigyelve őket, nem mindennapian visszataszító rémtettek soro-zatának lehetünk szemtanúi!

A tóból kiemelt gyűjtőháló alján a víz kicsorgása után felgyülemlő, slüktetésével eleven apróállat-masszát mutató vízibolhatömegből kivá-logatott vízipoloskák, bogarak, rovarálcák, mihelyt tágasabb üveg vizé-ben néhány szál náddarab és hínárhajtás otthonos környezetébe kerül-nek, hamarosan magukhoz térnek, majd örök éhségük csillapítására za-vartalanul tovább vadásznak apróbb halakból, gőte- vagy békalárvákbólálló zsákmányukra. Az egyik lapos testű, 3 centiméternél alig hosszabb,aránylag nagy fogókarjaival és szuronyszerű farokfüggelékével nagyonóvatosan mászkáló rovar már eleve nem sok bizalmat kelt bennünk. Hapedig sikerült e lapos pajzsra hasonlító vízipoloska faját az Állathatáro-zóban fellelnünk, a közönséges víziskorpió (Nepa cinerea) név ugyan-


csak nem sok jót ígér e lapos vízirovar viselkedése felől. Hiszen azáldozatukba halálos mérget szúró hírhedt szárazföldi skorpiók gyilkoslényére való utalás már eleve rosszat sejtet e vízirovarról, s amint látnifogjuk, e baljós feltételezésünkre alaposan rá is szolgál.

Nézzük tovább a növényi törmelék közt táplálékot kutatva óvatosanmászkáló, tojásdad alakú, barnás vagy feketésszürke hátú, szárnyai alattvörös potrohú, lapított testű vízirovart. Egyszerre csak gyanútlanul apróhalacska közeledik feléje, mire a poloskaszerű állat egészen megmere-vedik, azután hirtelen előrecsap, és a halacska már ott vergődik fogó-karjai között. De nem sokáig, mert a beléinjekciózott bénító méreg ha-marosan megmerevíti a szerencsétlenül járt áldozatot. A zsákmány be-kebelezése után a vízi útonálló a víz színére emelkedik, és a szurony-szerű légzőcsövén keresztül levegőt szippant. Ha ekkor nyakon csípjükvagy csupán egy nádszállal megijesztjük, nyomban megmerevedik,holtnak tetteti magát. Ám, ha nem kellő óvatossággal fogjuk kézbe ezt aveszélyes szúrófegyverű szimulánst, fájdalmas szúrását magunk is el-szenvedhetjük: döfése helyén égető gyulladás keletkezik. Közeli roko-na a 4 centiméter hosszú, barnás színezetű karcsú víziskorpió vagy másnevén vízi botpoloska (Ranatra linearis) rendkívül karcsú testével ésigen hosszú fogókarjaival mozdulatlan zsákmányvárása közben inkábbkorhadt nádtő- vagy ágdarabkára, mintsem állatra emlékeztet. Talánsoha senki nem venné észre ezt a magát tökéletesen álcázó kis vízi hara-miát a mocsár lakói közül, ha néha nem közeledne feléje valami zsák-mánynakvaló. Mihelyt azonban nyugodt úszkálással egy hajlékony ro-varlárva vagy egy zsenge ebihal közelít feléje, egyszerre élet szökik amerev „ágdarabba". A rendkívül hosszú fogókarok - mint a villám -előrecsapnak, s már köztük is a megragadott zsákmány, amely többénem menekülhet.

Alig ocsúdunk fel az előbbi kis vízi tragédia meghökkentő szemlélé-séből, máris újabb gyilkos támadásokat figyelhetünk meg. Ha netán ta-núként állítanának elő a természetbíróság elé, további vérfagyasztó ész-leleteinket ekként folytathatnánk: „gonosz kis ragadozók egész raja lo-vagolt egy kétségbeesetten ide-oda úszkáló halon..." Nos, arról van szó,hogy a dúsan szőrös, hosszú lábú, domború hátú hanyatt úszó poloskák- a közönséges Notonecta viridis és a tarka N. glauca - kínozzák szeren-csétlen áldozatukat. A gyors evickéléssel a hátukon úszkáló, 13-16 milli-méter nagyságú vízipoloskák elülső és középső lábaikkal megragadottzsákmányukat megszúrják, és bénító mérget fecskendeznek bőre alá.Majd amikor áldozatuk elpusztult, a víz felszíne alá emelkednek vele, sott kiszívják a testnedveket.


A vízi útonállók mindennapos bűnözéseit figyelve olykor már-márúgy véljük, hogy mindennél alattomosabb és kegyetlenebb gyilkossá-gokat már amúgy sem leplezhetünk le, amikor nemrég létesített kis pa-ludáriumunk (azaz mocsári akváriumunk) vízi porondján váratlan, iz-galmas esemény zavarja meg a krimiszünet rövid nyugalmát. A süllőhí-nár finoman szabdalt levélerdejéből egy 6 centiméternyi, sárgásfehérállat mászik elő. Ahogy éles, erős rágóit - mintegy tréninget tartva - fe-nyegetően tátogatja, sehogyan sem bizalomgerjesztő lény. Hosszú, pu-ha, fehér teste egyszerre csak fölfelé kunkorodik; mintha lesne valamit.Felette, a hínár csúcsa felé, a pettyes gőte lárvája lebeg nyugodtan. Vil-lámgyors csapás, és a gőtelárva - amelyet törvény véd az embertől - má-ris az erős rágószervek között vergődik! Az üreges rágók - akárcsak egy-némely mérgeskígyó üreges méregfoga - csak úgy ömlesztik a bénítófolyadékot a szerencsétlen áldozat testébe. S most következik csak azigazi borzalom: a befecskendezett méreg - a rovarlárva tápcsatornájá-ból eredő emésztőnedv - a zsákmányolt állatot lassan elfolyósítja, vagyisa lárva a gyomrán, mi több: a testén kívül emészt! Miután a gőteivadékbelsejét a befecskendezett emésztőnedv péppé folyósította, a rovarlár-vának mást sem kell tennie, mint a zsákmány elfolyósított testét - akár-csak a szívószálat használónak az üdítő italt - szép lassan felszívnia. Apóruljárt gőtelárvából nem is marad vissza más, mint apróra összetöp-pedt bőre, amit az utolsó csepp testnedvig jóllakott vízi haramia végül isfélredob. Az áldozataival ily borzalmasan elbánó vízi bandita nem más,mint a 3 centiméter hosszú, sárgán szegélyezett, fényes fekete hátú sze-gélyes csíkbogár (Dytiscus marginalis) telhetetlen étvágyú lárvája. A ki-fejlett lárvája hosszúságának csak a felét elérő, ovális testű, szép vízibo-gár sem sokkal ártatlanabb figurája a mocsárvilágnak. Noha jól repül,többnyire nyugodt lökésekkel evezget a hínárbozótosban. Időről időrekidugja potrohát a vízből, majd ismét alálöki magát. Azután el-elkapegy ebihalat vagy vízi rovart, mikor melyik jön, míg a nála nagyobb,egészében fekete hátú, jámbor vízibogár rokona, a csibor csak az alga-mezőket legelgeti békésen, addig az elevenebb csíkbogár a kisebb hala-kat is habozás nélkül megtámadja.

Ám az imént látszólag jóllakott csíkbogárlárva megint mintha ké-szülne valamire... Hogyan, hát még mindig éhes? Fajtársa, egy velenagyjából azonos nagyságú csíkbogárlárva épp most vett fel friss leve-gőt, és lassan aláereszkedik. Lent, a fenék növénytörmeléke közt ádázszemek figyelik, s éles rágók munkára készülődnek... Amint a levegőtvevő lárva leérkezik, a lent leselkedő villámgyorsan belevág testvére ol-dalába! Kezdetét veszi az elkeseredett élethalálharc, a heves mozdula-


tokkal kavargó tusa. Itt élet vagy halál esélye pillanatokon múlik! Ame-lyik éppen ügyesen megelőzte a végzetes döfésben küzdőtársát, azé azélet... Bámulatos, milyen pontosan választja ki a győző ösztönösen azt ahelyet, ahol a mérge a leghamarabb végez az utolsó erejéig védekezőtársával! A bajnok éles rágói ugyanis pont a másik feje mögötti idegdúc-ba vágódtak, ahonnan aztán pillanatok alatt terjed szét a bénító hatásúváladék. Ezután már csak egészen rövid tusakodás következik, majd aholttá merevedett áldozat az őt el nem eresztő gyilkosával együtt lassana felszínre emelkedik, ahol kezdetét veszi a lakoma. A fajtárs táplálko-zás céljából való elpusztítása azonban kivételes jelenség az állatvilág-ban, pláne annak ilyen fantasztikusan szörnyű módja!

Gyilkos légi kalózok

Phű! Ennyi visszataszító vérengzés elég is volt mára. Milyen idilli lát-vány figyelni amott, a nádszálak bókoló bugája közt kergetődző karcsúszitakötőket! Amint a fürge hímek hajlékony potrohvégükkel hirtelennyakon csípik a menekülő nőstényeket, és hártyás szárnyaikon megcsil-lan a napsugár, végre kellemes kép ez a mocsárlakó útonálló törpe ször-nyek ocsmány öldökléseibe belefáradt szemünknek. De mintha me-gint valami terrorcselekmény készülne...Az imént egymással kergetődző, fémes színekben pompázó, nagyszemű és igen gyors röptű rovarok két pár gyorsan rezgő szárnyukkalmost egészen lassan keringenek, piciny helikopterek gyanánt szinte egyhelyben lebegnek a mocsár széle fölött. Váratlan nyugalmuk eleve gya-nús... Aztán hirtelen - mintha puskából lőtték volna ki őket - szélsebe-sen előreiramodnak, s lábaikkal egy-egy rovart kapnak el, amelyet a fe-jük alján levő hatalmas rágók tépőfogai még repülés közben meggyil-kolnak. Légi kalózkodásaikat egy ideig szemmel követve észrevehet-jük, hogy e falánk légi banditák megszokott kilátó támaszpontjaikról in-dulnak portyázásra, s egy-egy sikeres zsákmányszerzés után ismétugyanoda térnek vissza.Hanem mi történik a légi kalózok petéivel, amelyeket a gondatla-nabb anyák egyszerűen csak a vízbe szórnak? Milyen vízi szervezet ke-letkezik belőlük a mocsár fenekén? Vajon nem került-e a szitakötősar-jakból is néhány lárva gyűjtőhálónk zsákjába? Dehogyis nem! Nem kellsokáig keresgélnünk, hiszen a hínárcsomó fedezékéből máris ott mászikelő esetlen botorkálásával az óriás acsa (Aeschna grandis) bumfordi lár-vája. A szép, sárga sávos repülő dalia vízi ifialakja elég kiábrándító!


Nagy fejű, szelvényezett, széles testű lárva ügyetlenkedik három párvégtagjával, villás potrohával az iszapon. A másik növényfedezékbőlpedig egy előbbinél hosszabb és keskenyebb törzsű, lapos lárva mászikelő, ez a szép, fekete tarka, négyfoltos szitakötő (Libellula quadrimacula-ta) lárvája, amely a kifejlődött, repülő rovar szépségéhez viszonyítvaugyancsak visszataszító vízi „pondró". Mellesleg mind a karcsú acsák(Aeschnidae), mind a laposhasú acsák (Libellulidae) a sárkány (!) al-rendbe tartoznak, amelyeknél a szárnypárok különböző nagyságúak(Anisoptera); szemben a sok más, érdekes szitakötőformát felölelőegyenlő szárnyú szitakötök (Zygoptera) alrendjével. No, de maradjunkcsak a fess légi sárkányok iszapfenéken botorkáló, vízi előfutárainál,amelyekből aztán bebábozódás nélkül, közvetlen fejlődnek majd ki agyors röptű légi vadászok.

Míg az eddig megismert vízi útonállók gyakorta emelkedtek a víz szí-nére levegőért, addig a legutóbb szemünk elé került szitakötőlárvákmár hosszabb idő óta egyszer sem keresték fel a víz színét. Talán egyál-talában nem kell friss levegőt felvenniük? Ez valóban szükségtelen azAeschna és a Libellula lárvák számára, ugyanis bél- és farokkopoltyúk-kal közvetlenül a vízből lélegeznek. A lélegzővíz kicseréléséről pedigúgy gondoskodnak, hogy végbélnyílásukon át rendszeresen vizet szív-nak be és löknek ki. A szabadban sokadmagukkal hevernek a mocsárfe-néken, és mozdulatlanul beleolvadnak a mindent elborító korhadó-rot-hadó növénytörmelékbe. Ez a mozdulatlanság a fő fegyverük.

Ha türelmesen nyomon követjük a törmelék közt meglapuló vagy azelőbb a növényszövedék körül előmászott lárvákat, nemsokára talánmeglepődő tanúi leszünk az unalmasnak és esetlennek tűnő lényekidáig jól leplezett garázdaságának. Az „iszap" egyszerre csak megmoz-dul..., s hirtelen előrevágódó fogók csapnak le egy arra úszkáló békapo-rontyra! Amott meg egy iszapban élelem után turkáló kis pontyivadék-ra veti magát egy másik szitakötőlárva, a kivágódó fogók erős csipesz-ként szorítják össze a szerencsétlenül járt pontyocska vonagló testét.

Ahogyan szemünk mindinkább hozzáedződik a mocsári, álcázottszörnyek sunyi gaztetteihez, akarva-akaratlan egyre több tűnik föl kö-zülük. De nézzük csak ott azt a szitakötőlárvát, amely gyenge lábaival seléggé merev testével a nádtorzsáról éppen lefelé kúszik. Ha ez a lustaharamia megmozdult, bizonyára észrevett valamit... Hát persze, egyfiatal csíkbogárlárva került eléje. Két betyár, egy csárdában. Az Aeschnalárva a gyorsabb, fogókarjai hirtelen csapódnak előre, és a nála valami-vel kisebb csíkbogárlárva máris ott vergődik a szörnyű csipeszek erősszorításában. Az erőteljesebb bestia legyőzte a gyengébbet. Gyilkosunk


már éppen odébb osonna a zsákmányával, de ekkor váratlan útonállókerül eléje, egy hasonló nagyságú fajtestvére. Ritka alkalom! Két legyetegy csapásra - helyesebben szólva: ez esetben egy ledöfött csíkbogárlár-vát, meg egy lakomára készülődő szitakötőlárvát egyszerre, egy uzson-nára, ha lehet... Meg kell próbálni, de nincs sok idő az esélyek latolgatá-sára (ami egy rovarlárvától különben se várható el.) A vízi rovarhara-miák körében amúgy sincs irgalom, pillanatok alatt kezdetét veszi hátaz elkeseredett, gyilkos tusa. Erős fogókarok és éles rágók hadakoznakegymással, s az előbb még győztes szitakötőlárvát már ott lakmározza anála is erősebbnek bizonyult testvére. Elképesztő gyilkosságsorozat!

A kanalastoktól a folyóvízi „villámló sátánig"

Hagyjuk el az édesvízi kis rovarszörnyeket, kutassunk fel inkább aszörny „behemót" jellemzőjének megfelelő, termetes édesvízi lénye-ket. Nyilván a tavak és a folyók halóriásai közt kellene ilyeneket keres-nünk. Csakhogy a szerencsés körülmények közt akár 5 méter hosszúras 300 kilósra is megnövő, nagy bajszú, lapos fejű lesőharcsa (Silurusgla-nis) vagy a Volgában olykor 9 méteresre s 1300 kilogramm testtömegűreis fejlődő óriás viza (Huso huso) tekintélyes méretük s bizonyos szörny-abrázatuk ellenére sem rosszhírű lények, sőt kívánatos halászzsákmá-nyok. Ha manapság az ilyen matuzsálemi korú, gigantikus példányaikegyre ritkábban is kerülnek elő, de mint ízletes húsú piaci halakat mamár nagyüzemileg tenyésztik, ami aztán végképp szertefoszlatja egy

A) az „élő planktonhálóként" jellemzett észak-amerikai kanalastok (Polyodon spathula),B) kardorrú tok (Psephurus gladius), C) a kardorrú tok tágra nyitott torka szivattyúként

szívja be a planktonszervezetek tömegét


felső karéjáról eredő ostorszerű nyúlvány még csak fokozni szándék-szik, viszonylag kicsiny méretük, de kivált apróállatevő, békés termé-szetük miatt nem érdemlik ki a szörny megjelölést.

A Guayanában és az Amazonas vízterületen honos, 2 méter hosszú-ra megnövő elektromos angolna (Electrophorus electricus) - ha nem iscsupasz bőrű kígyóalakjával, de - védekezésből vagy zsákmányszerzéscéljából alattomban kisütött halálos áramütéseivel azonban már csak-ugyan maga a félelmetes édesvízi sátán, a villámokat osztó vízi szörnye-teg! Áramkisüléseinek feszültsége általában a 350, de kivételesen a 650,sőt a 800 voltot is meghaladja! E láthatatlan vízi villámokat az angolnagerince alatt, kétoldalt húzódó, kötőszöveti hüvelybe ágyazott elektro-mos szervek a központi idegrendszer ingerlésére sütik el. Az áramüté-sek nagysága a tekercsszerűen egymáshoz fűződő, egyenként 0,14 voltfeszültségű áramot termelő, parányi izomlemezecskék számától függ:az állat 20-25 tekercsszerű izomoszlopa egyenként 6000-6000 ilyenmikrovillanyelemet tartalmaz. Amikor az elektromos angolna táma-dáskor villanytelepét működtetni akarja, idegi ingerlésre hosszú elekt-romos oszlopain végighullámzó izomrángásra a tekercsszerűen egy-máshoz kapcsolt lemezek összetevődő elektromossága egy szempillan-tás alatt feltranszformálódik, s így hirtelen erős akciós áram keletkezik.Félelmetes erejű villanyütéseivel ez a kígyószerű elektromos halszörnya békákat és a halzsákmányát már egyetlen „villámcsapására" megöli. Anagyobb állatokat és az embert villanyütései hirtelen elkábítják, s amegtámadott az ijedtségtől vagy az elektromos sokktól fúl a vízbe. Nemcsoda hát, ha az elektromos angolna lakta folyószakaszok mentén élőindiánok semmi pénzért nem vállalkoznak a folyón átgázolni, rettegvekerülik a villámló sátánnal való találkozást.

Élősdi halszörnyecskék

A vizek gerinctelen lakóinak számos faja - főleg az egysejtűek, férgek ésrákok köréből - parazita életmódra specializálódott. A vízi gerincesekközül is azonban néhány ragadozó halfaj az élősködés meghökkentőéletmódját folytatja, legalábbis életének egy bizonyos életszakaszában. A piócaszerű, kerek szívószájjal és kapaszkodó szarufogacskák fog-sorkoszorújával felruházott körszájúak (Cyclostomi) kizárólag tenger-ben élő családja, a nyálkás angolnák vagy nadályhalak (Myxinidae) sze-mei visszafejlődtek, viszont szaglóérzékük annál fejlettebb, úgyhogyannak segítségével a gyengén áramló vízben is könnyen fel tudják ku-


tatni zsákmányukat. Élősködésre utal szájuknak szívószájjá alakulása,valamint nyelvüknek ráspolyos kiképzése, amelynek révén a nyálkásangolnák a megtámadott halzsákmányuk testébe tudnak fúródni.Gyakran többedmagukkal támadnak meg egy halat. Így például Nyi-kolszkij professzor, a kiváló szovjet haltudós egy alkalommal 123 nyál-kás angolnát számolt meg egyetlen lepényhalon. Amint a testfalon át-fúrták magukat, előbb a belső részeket ették meg, s csak aztán az izom-zatot. A részben édesvízben, részben pedig csakis tengerben élő ingó-Iák (Petromyzontidae) közt is találunk vérszívó formákat, amelyeknekszívásra alkalmas száj szerkezete az alkalomszerű élősködésről tanús-kodik. Az ingólák szája tölcsérszerű és szarufogacskákkal van ellátva,nyelvük pedig szivattyú módjára működik. Az európai folyami ingólák(Petromyzonfluviatilis) szájtölcsérében olyan mirigyeket találtak, ame-lyeknek váladéka gátolja a véralvadást. Az ingólák élősködő életmódjacsak kifejlett korban és alkalomszerűen nyilvánul meg.

A gerinchúros, szilárd váz nélküli körszájúakon kívül a valódi cson-tos halak körében ugyancsak találhatunk igazi vérszívó fajokat, ame-lyek nagyobb testméretű halak kopoltyúján vagy testüregében élősköd-

A) élősdi harcsa (Stegophilus insidiosus). Ez az 5 cm hosszú halacska egy nagy harcsafajkopoltyúüregében él, s ott vért szív, B) az élősdi harcsa fejének alsó és C) felső oldala, D)az ostorangolna (Pisoodonophis cruentifer) nagyobb halak, főleg a félszegúszók hasüre-gébe hatol be, E) magyar ingola (Eudontomyzon danfordi), F) a tengeri ingólák (Petromy-zon marínus) szivárványos pisztráng vérét szívják, G) a körszájúak (Cyclostomata) fog-koszorúval ellátott, sajátos szívószája


nek. Ezek az élősködő halfajok a fényt kerülve sziklaüregekben rejtőz-ködnek, vagy magukat a homokba elásó formák közül kerülnek ki. Avérszívó fajok kizárólag a csíkharcsákhoz (Pygiidae), a dél-amerikai har-csafélék e csík alakot öltött családjához tartoznak. Jellegzetes képvise-lőjük az élősdi harcsa (Stegophilus insidiosus), amely Brazíliában és Ar-gentínában honos. Ez az 5 cm hosszúra megnövő, nyúlánk testű ször-nyecske egy nagy testű harcsafaj (Pseudoplatystoma) kopoltyúüregébenél, s ott vért szív. Egy másik rokon faj, a kopoltyúszívó harcsa (Branchioi-ca bertonii), mint a neve is jelzi, szintén nagyobb halak kopoltyúüregétlakja. A csíkharcsák további élősdi képviselője az Amazonas folyóbelikandiru (Vandellia cirrhosa), amelynek testhossza legfeljebb 9 cm. En-nek az a kellemetlen tulajdonsága, hogy fürdőző emberek és háziálla-tok húgycsövébe hatol be. Miután kopoltyúfedőin felmereszthető tövi-sei vannak, nem lehet többé kihúzni a testjáratokból, ezért az indiánokrettegve félnek tőle, s fürdés előtt kókuszdió- és pálmarostokból szőttvédőkötéssel látják el veszélyeztetett testrészüket.

Míg a harcsák köréből kimondott vérszívó formákat ismertünk meg,addig az angolna alakúak (Anguilliformes) rendjében más halak test-üregében élősködő fajokat találhatunk, amelyek részint a siklóangol-nák (Ophichthydae), másrészt a parazita-angolnák (Simenchelyidae)családjaiba tartoznak. A siklóangolnákhoz tartozó ostorangolna (Pisoo-donophis cruentifer) 40 cm hosszúságot elérő, igen alacsony és keskenytestű, egészen pántlikaszerű, barnássárga hal. Nagyobb halak, főleg fél-szegúszók hasüregébe hatol be, miután magát a hasfalon keresztül rág-ta. Az észak-atlanti halászatok alkalmával nemritkán fognak ki általamegtámadott lepényhalakat. A Myrichthys acuminatus és az Ophichthysapicalis nevű rokon fajok a tengeri rovátkás sügérek (Serranidae) has-üregébe furakszanak. A parazita-angolnák családjának 45 centiméter-nél nem nagyobb faját, az élősdi angolnát (Simenchelys parasiticus) azAtlanti óceán 300-400 méteres mélységeiből kerítették elő. Nyikolszkijszerint ez az angolnafaj is a halak zsigeri szerveit evő állat, mely erős fo-gazatával rágja be magát a hasüregbe.

Vérszomjas édesvízi hiénák

A tébolyult vérengzéseikről leghírhedtebb édesvízi halak azonban ko-rántsem valami félelmetes nagyságú halszörnyek, hanem bizonyos dél-amerikai folyók aránylag törpe termetű lakói: a rendkívüli veszélyessé-gükről messze földön híres piráják, amelyeket még karibi halaknak, a


A) feketeszegélyű fűrészeslazac vagy kalózhal (Serrasalmus spilopleurus), a fekete pi-rája, B) vörös pirája vagy Natterer fűrészeslazaca (Serrasalmus nattereri), C) a piráják tö-kéletesen egymásba illeszkedő alsó és felső fogsora, D) fürdőző ember karjába marópirájacsapat

brazíliai őslakosság nyelvén piranha pretóknak vagy eredeti kiej-tés szerint pirányáknak is mondanak. A díszhalakként oly kedvelt, bé-kés természetű pontylazacok (Characidae) családjának fűrészes ponty-lazacok (Serrasalmoninae) alcsaládjába tartoznak. Szinte mindegyiknyilvános akvárium valamelyik trópusi medencéjében ott láthatjuk eze-ket a viszonylag kis termetű, többnyire arasznál nem nagyobb édesvízifenevadakat, s a rendkívüli veszedelmességükre felhívó tájékoztatástelolvasva csak nehezen tudjuk e zömök, oldalról lapos testű, s meglehe-tősen flegmán úszkáló kis halakról elképzelni, hogy a természetbenembereket és háziállatokat megtámadó, lerázhatatlan, vérszomjas raga-dozók volnának. Bár széles, előreugró alsó álluk, törpe orruk, s kivilla-nó, háromszögletű fogaik nem valami bizalomkeltőek, de nem sok ál-latkerti látogató szentel tanulmányozásukra hosszabb időt.

Azt pedig az akváriumi példányaikon sem lehet úgy megfigyelni,mint amit a néhai brazil barátomtól, Harald Schultz Sao Pauló-i indián-és halkutatótól postán küldött és azóta is őrzött száraz pirájaprepará-tum kitátott szájába pillantva én bármikor jól láthatok: a piciny, három-


szögletű, fehér fogak alul és fölül pontosan egymás közeibe illeszkedő,borotvaéles, fűrészfogazatú sorok! Ha az állkapcsok becsukódnak, a kisfűrészek közé szoruló eleven húsból jókora darabot tépnek ki az állkap-csok, az egymásba illő háromszögfogacskák könnyedén szelik szét azizomrostokat. Bármily kicsiny is a folyón áthajtott marhához képestegy-egy arasznyi pirája, ha csak egynek is sikerül a hatalmas zsákmánytvalahol harapásával kikezdenie, a kitóduló vér szagára pillanatok alattegy seregnyi társ ront oda a vérengzés színhelyére. Még egy-egy mar-cangoló kis vízi hiénát csak le tudna magáról rázni a bajbajutott jószág,de a nagy kavarodásra, táplálékszerző vetélkedésre mind több sebet vá-gó bestia gyűl a testére, és már semmi kapálódzás, nem tudja lerázni amindjobban nekivaduló lakmározókat. A szerencsétlen szarvasmarhaa nagy vérveszteség és az ijedtség folytán a folyóba fúl. A piráják azon-ban a fenékre süllyedt tetemet sem hagyják ott, sőt - az igazi hiénákhozméltóan - az egész folyószakasz valamennyi pirájája odasereglik, s a jól-lakottakat félrelökdöső, kiéhezett új sereg harap ki további adagokat amég megmaradt lakomából. Az étvágy kimeríthetetlen; mire az utolsóhúscafatot is bekebelezték, már csak egy tökéletesen „kipreparált" mar-hacsontváz marad vissza a folyó fenekén... Legalábbis ilyent s ehhezhasonlókat olvashatunk az „édesvízi hiénákról" szóló számos útleírásvérfagyasztó történeteiben.

Maga a pirája vagy pirahna elnevezés tulajdonképpen a legszűkebbterületen, csupán a Rio San Franciscóban előforduló vízi hiéna (Serra-salmas piraya) tudományos és magyar zoológiai megjelöléseiben je-lentkezik. Ám nagyon is valószínű, hogy Humboldt, Schomburgk ésmások borzongató ismertetései nem is erre, hanem a jóval szélesebb el-terjedési körben - az Amazonas, az Orinoco, a Paraguay, a Paranha, aLa Plata és a Guayana folyóban - előforduló, 30 centiméter hosszúrais megnövő Natterer fűrészes lazacára (Serrasalmus nattereri), esetleg akalózhalnak vagy karibi halnak is nevezettfekete szegélyű fűrészes lazac-ra (S. spilopleura), netán a gyakori foltos fűrészes lazacra (S. rhombeus)vagy a piráják óriására, a 2,5-3 kilogrammot és 50-60 centiméterhosszúságot is elérő fekete pirájára (S. niger) vonatkozhatnak. Ezekmindegyike falánkabb ragadozónak bizonyult az elsőként említett, leg-kisebb termetű pirájafajnál.

A piráják a 22-25 fokos, lassú folyású, iszapos fenekű, zavaros vizűdél-amerikai folyókban gyakoriak; a sziklás fenekű, tiszta folyószaka-szokat kerülik. Ugyancsak távol maradnak a folyók torkolataitól, aholmár a tenger sós vize keveredik az édesvízzel. Azokat a folyószakaszo-kat viszont, ahol e mohó étvágyú halak népes csapatai tanyáznak, a


bennszülöttek kerülik el. Még a folyó mentén élő háziállatok is jólismerik veszélyességüket, s ezért éber óvatossággal isznak a folyó szé-léről. A part valamely pontján erősebb mozgásba hozzák a vizet, samint a piráják odagyűlnek, amilyen gyorsan csak tudnak, elszaladnak,s egy odébb eső, a halak elvonulásának köszönhetően most veszélyte-len partszegélyen isznak a folyóból. Ha ezen óvatosságról megfeled-keznek, a vakmerő piráják jókora darabot téphetnek ki orrukból, aj-kukból.

Az édesvízi hiénák mindig csapatostul járnak vadászni. Falánkságukmeghökkentő. Még a vörös posztódarabot is véres húsnak vélik, ésminden vizsgálgatás nélkül, szinte vakon rontanak rá. A hajókat is vak-merő bátorsággal követik, ha az utasok etetésükkel szórakoznak. „Hanem esik semmi a vízbe - írja Bates -, csak itt-ott látszik belőlük egy-egypéldány, de ha a legcsekélyebb hulladék kerül a hajóról a vízbe, hirtelenfelbukkanó tömegüktől elsötétül a víz, és veszett harc veszi kezdetét a fala-tért, amelyet gyakran kiragad egyik a másik szájából. Ha a víz színe fölöttrovar repül, az egész raj olyan egyszerre követi a víz színe alatt, mintha zsi-nóron rángatnák őket."

Ahol a vízben pirája fordul elő, ott sem ember, sem állat nem élhetbiztonságban. Humboldt az embert megtámadó piráják szörnyűsé-ges rémtettéről a következőképpen számolt be: A pirája fürdéskor,úszás közben támadja meg az embert, s nemegyszer terjedelmes húsda-rabokat szakit ki belőle. Ha a sebesülés eleinte ugyan csak jelentékte-len is, csak nehezen menekül az ember a vízből anélkül, hogy a legsúlyo-sabb sebeket ne szenvedné el. Több indián mutatott lábikráján éscombján nagyon mély, elhegesedett sebeket, amelyeket ezek a kis állatokokoztak."

Harald Schultz, aki mint a brazíliai indiántörzsek tanulmányozójamár több mint húsz esztendeje járta a piráják lakta folyamszakaszok vi-dékeit, a tudományos munkákba bekerült rémtörténetek nagy részéttúlzásnak ítélte. Ő ilyen súlyos kimenetelű baleseteket nemcsak hogysehol nem tapasztalt, de nemegyszer látott vígan lubickoló indián gye-rekeket a pirájáktól lakott leghírhedtebb vizekben. Szerinte sokkal job-ban rettegnek a bennszülöttek az ott előforduló folyóvízi tüskés rájától(Potamotrygon sp.), amelynek mérges szúrásától a nyíllal vadászó halá-szok lába leírhatatlan kínok közepette kétszeresére is megduzzadhat.Azt a tényt viszont Schultz is elismeri, hogy kifinomodott szaglóérzé-kükkel a piráják hamar megérzik, ha tartózkodási körzetükben valamiélelemre van kilátás, s így főként az olyan emberekre és háziállatokra tá-madnak, akik, illetve amelyek piszkosak, erősebb testszagúak, erősen


verítékeznek, megsérültek vagy az úszásban kimerülve fuldokolnak. Avér és egyéb oldódó szaganyagok, valamint a víz zavarosodása és ör-vénylő kavargása vonzza a színhelyre őket. Leginkább azonban a vérszagától tébolyulnak meg és sereglenek minden elővigyázatosságotmellőzve a remélt zsákmány köré a telhetetlen étvágyú vízi hiénák. AzOrinoco mentén élő indiánok a piráják e rendkívüli falánkságát halot-tait csontvázának kipreparálására használják fel. Hozzátartozójuk holt-testét hálóba téve a folyóba eresztik le, ahol a piráják az utolsó morzsáigminden húst letépnek a halott csontvázáról. A halotti rituáléjuk szerintugyanis ezek az indiánok agyagurnáikban csak halottaik csontjait teme-tik el, majd a megjelölt agyagkolumbáriumokat egy nagy, kerek pálma-kunyhó „mauzóleumában" őrzik kellő kegyelettel.

Hanem hiába kezdték a piranha prétók garázdálkodásait tüzeteseb-ben megvizsgáló kutatók a fűrészesfogú ponytlazacok emberre való ve-szélyességének rossz hírét megtépázni, e hazájukban manapság is rette-gett édesvízi hiénák a világhírű filmrendező, Carlo Ponti kétrészes hor-rorfilmjének, a Piranhas I-II.-nek mégis csak közborzongást keltőszörnysztárjai lettek. Ez a végig igen izgalmas és vérfagyasztó brazíliaihorrorfilm tudtommal még nem jutott el hozzánk, de videón volt alkal-mam a piráják lakta vidékeken pergő rémtörténet-krimi mindkét részétvégigizgulnom. Nos, állíthatom, Carlo Ponti eme alkotása kiállja a ver-senyt Steven Spielberg két cápafilmjének idegborzoló hatásával, fordu-latosán izgalmas sztorijával. És a pirájafilmekben e kis bestiák nem ma-kettek formájában, hanem személyesen szerepelnek, maguk cibálják,tépik ki a húscafatokat áldozatuk testéből, s szemlátomást ők maguklökdösik el veszettül megtébolyodott társaikat a zsákmány közeléből.Bármily kegyes rendezői csalás is legyen azonban a folyókban „váratla-nul megtámadott emberek" távoli, s a már „testüket" marcangoló pirá-ják közeli felvételjeleneteiügyes filmösszevágásainak horrorhatása,amit e filmen a piráják (még ha ügyesen leplezett akváriumi környezet-ben is) művelnek, az tagadhatatlanul természetes viselkedésük hű tü-körképe!

Annyi bizonyos, hogy aki egyszer a Piranhas nagy zabálásainak véresjeleneteit végignézte (a mindvégig hajmeresztő krimisztoriról persze itteleve nem is szólunk), az ha turistaként valaha el is vetődne Dél-Ameri-ka valamelyik piráják lakta folyamszakaszának luxusszállodájába, soha,semmi áron nem merészkedne annak még kerítéssel védett fürdővizé-be sem. Hiszen a filmbéli brazíliai üdülőhely hoteljának pirájáktól vé-dett fürdőhelyén minden óvintézkedés ellenére is végbemenő tragé-diák éppúgy, mint a folyó más szakaszán a mélybe rejtett kincset felku-


tató búváröltözékűek minden elővigyázatosság mellett is bekövetkezőmegtámadásának morbid emlékei egyszer s mindenkorra halálfélel-met ültetnek el elméjében ezekkel a kis termetű, de lerázhatatlan hal-bestiákkal szemben.

Miután az ilyen nagy közönségsikerű horrorfilmek előbb-utóbbszinte az egész világ filmszínházait bejárják, majd idővel a televíziómű-sorokba is bekerülnek, talán nem túlozzuk el állításunkat, ha azt mond-juk: a dél-amerikai folyók veszedelmes fűrészeslazacai nemsokára aföldkerekség valamennyi mozi- és tévénézője szemében elrettentőédesvízi szörnyekké lépnek elő.


Victor Hugo iszonytató szörnyetegei

Semmiféle döbbenet nem mérkőzhet a polip hirtelen megjelenésével…

Hugo: A tenger munkásai

Hagyjuk most már magunk mögött a kisebb-nagyobb szörnyetegeketrejtő édesvízi tartományokat, és helyezzük át szörnykereső kalandozá-saink színhelyét a tengerekre, a mitologikus mondák, a középkori le-gendák és a ténylegesen létező víziszörnyek igazi eldorádójába! A boly-gónk mintegy kétharmad részét elborító, sós vizű közeg igen nagy szá-mú, szokatlan megjelenésű és meghökkentő tulajdonságú teremtmé-nyeit írhatnánk le persze torzképű szörnyek gyanánt. Csupán behatób-ban kellene tanulmányoznunk viselkedésüket, s a kisebb termetűeketnagyítóüvegen át volna érdemes szemügyre vennünk...

Nézzük csak meg akár a „tenger virágoskertjét" oly pompázatosantarkító tengeri rózsákat. Élelmet elfogó tapogatóikat színes virágszir-mok képhatásával álcázzák, valójában a gyanútlanul közeledő halacská-kat a parányi csalánsejttorpedók százezreivel megbénító eleven bom-baraktárak ezek. Ha a mérget vivő torpedók össztüze már kivégezte aszerencsétlen áldozatot, a szép „virágszirmok" a csalánozó virágállat űr-belébe gyűrik le a magatehetetlenné tett zsákmányt. Vagy tekintsükmeg a kézilupénk nagyra varázsoló üvegén át a fenéken bukdácsoló kisremeterák csigaház otthonából kikandikáló hosszú periszkópszemeit,parazitarózsát a házára telepítő vastag ollóit, egészében oly bizarr fizi-miskáját. Nem kevésbé szörnyecskének beillő ragadozó a tüskeszerűambulakláris lábacskáival, ezekkel a kifogástalanul működő, piciny víz-pumpákkal az osztriga teknőit feszítő öt erős lábával áldozatának izmaitelernyesztő, majd annak lágy testét fellakmározó tengeri csillag. Vagynem ámítaná el szárazföldi életformákhoz szokott szemléletünket ahosszú dárdatüskéin mászkáló tengeri sün, amott meg kerek ernyőjé-nek lüktetésével s csalánozó tapogatórojtjainak hullámzásával légiesen


Néhány emberre is veszélyes tengeri gerinctelen állat: A) agancsos tűzkorall (Milleporaalcicornis), B) ezerlyukú tűzkorall (Millepora complanata), C) hosszútüskéjű díszsün(Diadema antillarium), D) hólyagos medúza vagy portugál gálya (Physalia physalis), E)nyilazó féreg (Hermodice carunculata), F) rojtos kockamedúza vagy tengeri darázs (Chi-ronex fleckeri)

tovasuhanó és kísértetiesen világító medúza szinte megigéző látványa?Megannyi hajmeresztő kreatúra, s még jó, hogy nem gigantikus mére-tűek, különben egyből igazi monstruózus szörnyekké lépnének elő sze-münkben. Ám, ha valamennyiüket besorolnánk a tengeri szörnyek tel-jes lajstromába, se vége, se hossza nem lenne a tengeri sátánok bemuta-tásának.

Mindamellett a tengeri gerinctelenek körében is nem egy, külsőre ár-talmatlannak látszó, ám bénító mérgével még az emberre is veszélyes,törpe szörnyet találhatunk. Ilyen alattomosan álcázott eleven méregtára kis fehér karácsonyfára emlékeztető, meleg tengeri fehértűjű hidroid(Lytocarpus philippinus) mikropolipocskáinak szúrós telepe. Akönynyűbúvárok méltán tartanak az ezerlyukú tűzkorallok (Milleporacomplanata) telepeinek érintésétől, mely rendkívülien égeti bőrüket.Ezek a bunkóskorall-polipocskák mészvázuk teljes felületét bőrsze-rűen benövik sztolónjaik sűrű fonadékával. A világszerte elterjedt,egyetlen nagy léghólyag segítségével a tenger színén vitorlázó hólyag-medúza vagy portugál gálya (Physalia physalis) telepének csalánmérgűszigonyocskák kilőhető ütegeivel készenlétben levő kékes fogófonalai afürdőzők testén órákig fájdalmat okozó sebhelyeket hagynak. Még apartra vetődött telepét sem tanácsos megérinteni, mert a méreg az ége-tő fájdalmon kívül szívműködési zavarokat is okoz! Még nála is veszé-lyesebb az észak-ausztráliai partok közelében gyakori, a kockamedúzák


(Cubomedusae) rendjébe tartozó, 15 cm ernyőátmérőjű tengeri darázs(Chironex fleckeri), amelynek néhány arasznyi hosszúságú, de nagyszá-mú tapogatókarjától, illetve azok csalánütegeitől elszenvedett fájdal-mat a fürdőző hirtelen úgy érzékeli, mintha cápa támadta volna meg, smég kiáltani sincs ideje, menten a vízbe fúl.

A tüskésbőrűek közül a mérget főleg a törékeny tüskéjű tengeri sünökoltják be a gyanútlanul a tengerbe lépő fürdőzők talpába, mint például aCsendes-óceáni fehévirágú sün (Toxopneustespileolus). A férgek közülugyanilyen észrevétlen oltja méregváladékát horgas tüskéivel a tenger-ben lubickolók talpába a 30 cm hosszú, 60-150 szelvényű, zöldesbarnásnyilazó féreg (Hermodice carunculata) és a meleg tengeri vörös tűzféreg(Eurythoe complanata). A puhatestűek közül igen veszélyes méregfegy-verű állatok a mérgezett-nyílnyelvű csigákhoz (Toxoglossa) tartozó, szé-pen mintázott házú kúpcsigák. Közülük is a legdöfősebb a térképrajzo-latú kúpcsiga (Conus geographus) és rokona, a tulipáncsiga (C. tulipa).Gyorsan kitolható nyílnyelvük szúrásától a kisebb tengeri állatok pilla-natok alatt elpusztulnak. Az embernél a kúpcsiga döfését erős viszketésés hamarosan bénulás követi.

Most horgonyozzunk le végre a jellegzetesebb ,félelmetes tengeriszörnyeknél", amelyeket egyfelől agyrémnek ható, ijesztő külsejük,másfelől vérszomjas garázdálkodásuk vagy gigantikus méretük folytánmár legendás nimbuszuk, de manapság is keringő rossz hírük amolyaniszonytató, sőt rettegett vízi lényekként tart számon. (Amint a továb-biakban kiderül, a tengeri szörnyek e válogatott csapatának tagonkéntibemutatására is elég sok időt kell szentelnünk.)

Kezdjük a sort a kimondottan rossz benyomást keltő, ijesztő kinéze-tű tengerlakókkal, a sokakban iszonyatot gerjesztő polipokkal, amelyekpuszta említésére is a legtöbb embert valami hátborzongató undor éselrettenés keríti hatalmába. Valóságos vízi szörnyetegeket látnak e nagybagolyszemű, nyolc- meg tízlábú puhatestűekben. A legendákon éstengerészi mendemondákon kívül az iszonyatosságukat kiszínezőrossz hírükhöz még az európai romantikus regényírás vezéralakja, Vic-tor Hugo is alaposan hozzájárult, amikor A tenger munkásai című köny-vében ekként ecsetelte a poliptól megtámadott ember szörnyűségesborzalmait:

„... Semmiféle döbbenet nem mérkőzhet a polip hirtelen megjelenésével:Medúza ez, melyet nyolc kígyó szolgál... A karom, ez az állat, amely beha-tol a húsodba; a köpöly, ez Te vagy, aki bevonulsz az állatba. Izmaid meg-duzzadnak, rostjaid rángatóznak, bőröd felpattan. Valami mocskos nyo-más alatt véred kiserked és undorítóan összekeveredik a puhánynak nyá-


ladékával. Az állat ezer undok szájjal tapad rád; a hidra beleolvad az em-berbe; az ember összeelegyül a hidrával... a polip - borzalom! - beszív té-ged. Magához és magába húz, és megkötözve, beenyvezve érzed, mintürülsz lassan ebbe a félelmetes zsákba, amely élő szörnyeteg."

Bagolyszemű fej - nyolc tekergő karral

Valamelyik nyilvános akvárium egyik tengeri medencéjében látott, kar-jait ide-oda tekergető, kerek, nagy szemeivel a látogatót sandán figyelő,Földközi-tengerből befogott nyolckarú polippal a szabadban való talál-kozást e lénnyel személyes tapasztalatokat még nem szerzett emberektöbbsége talán valahogy így is képzeli el. Annyi bizonyos, hogy a hátra-csapott „zsákba" torkolló, szemforgató, ormótlan fej, a papagájcsőrsze-rű állkapocsvégeket rejtő szájnyílás körül tekerődző, négy centiméterátmérőjű, kerek tapadókorongokkal pásztázott nyolc hosszú, izmos karegyáltalában nem bizalomkeltő.

Cousteau kapitány és bátor búvár kutatótársai azonban egészen másoldalukról ismerték meg e nagyon is óvatos és értelmes lényekként be-mutatkozó fejlábú puhatestűeket természetes élőhelyükön. Eleinte őkmaguk is még elővigyázatos fenntartásokkal közeledtek békauszonyaiklassú lökéseivel e rossz hírű állatok tanyáihoz. Később aztán megszok-ták és egyre jobban megközelítették a kövek között helyenként nagyszámban leselkedő lábasfejűeket (a legfejlettebb puhatestűek, a Cepha-lopodák osztályát a szakirodalom hol fejlábúakként, hol meg lábasfe-jüekként említi). Végül egészen megbarátkoztak velük. A békaember-től hirtelen sarokba szorított nyolckarú polip viselkedését Cousteau Acsend világában ekként jellemezte:

„Ha egy poliphoz közeledünk, először elterül a sziklán, hogy erősebbenodatapadjon. Aztán félelmében vagy dühében színt változtat. Nyolc karjá-val kúszva, majdnem futva igyekszik menekülni. Amikor úgy érzi, hogy el-veszett, bátran és elkeseredetten harcol, hogy megszabaduljon a négykarúszörnyetegtől, az embertől. Tapadókorongjai csak rövid ideig tartó nyo-mot hagynak az ember bőrén."

Egyik búvártársa, Frederico Dumas egy ízben valósággal barátságotkötött egy közepes nagyságú nyolckarúval. A megfogott lábasfejűttöbbször elengedte, majd gyöngéden ismét megfogta. A polip először ameneküléskor alkalmazott tintakilövellő trükkjével védekezett, majdszínezete elváltoztatásával igyekezett álcázni magát. Néhányszor mégmegkísérelte a menekülést, de aztán megadta magát idomítójának. Vé-


A) úszó nyolckarú polip (Octopus vulgaris), B) kis hajóspolip (Argonauta argo) hímjénjól látható a kicsapott vékony, hosszú párzószerv, a hektokotilusz, C) a tízlábú polipok(Decapoda) legismertebb képviselője a szépia vagy közönséges tintahal (Sepia officinalis)

gül Dumas úgy játszadozott Victor Hugo szörnyetegével, akár egy kisjátékos cicával...A kiváló francia könnyűbúvár kutatók a nyolclábúakról még többolyan érdekes megfigyelést is tettek, mely észleléseik révén egészenátalakították e rossz hírű szörnyekről alkotott addigi elképzeléseinket.Porquerolles mellett például a lapos, iszapos tengerfenéken valóságospolipfalura bukkantak. A nyolckarú közönséges polipokról már előbbis tapasztalták, hogy azok előszeretettel lakják a sziklahasadékokat és azolyan előre gyártott lakásokat, mint a tengerbe bedobált ócska edényekvagy kályhacsövek. Itt azonban alig hittek a szemüknek, mert a polipo-kat furcsa, kétségtelenül öntevékenyen készített otthonaikban leltékföl. Lapos kövekből, korhadt fadarabokból és téglatörmelékből felet-tébb tarka, barlangszerű „palotákat" építettek maguknak, a bejárat elépedig osztrigahéjakból, rákpáncélokból, tengerisün-vázakból, kavi-csokból, üvegcserepekből és agyagedénydarabokból festői sövénythordtak össze. A magas, cifra kerítéssel álcázott lakások mögül csak atulajdonosok fürkésző bagolyszeme lesett kifelé. Amikor egy ilyen le-selkedő felé közeledtek, a barlangba fokozatosan behúzódó állat karjai-val maga után húzta a sokféle limlomból álló sövényt, amely végül ismint egy ajtó, bezáródott utána, teljesen elrejtve a palota lakóját. Nemkétséges, hogy a különböző építkezési elemek ilyen célszerű felhaszná-lásához értelmes magatartási kombinációk szükségesek, ami viszont a


gerinctelenek közül legfejlettebb idegrendszerüknek, az idegdúcokmeglehetősen fejlett kapcsolódási hálózatából alakult agyi központjukbonyolult működésének tulajdonítható.

A polip végbélnyílása előtt nyíló tintamirigy-vezetékéből menekülésközben kibocsátott tintafelhő - amely 75 százalék melanint, ezenkívülalkálisókat és különböző szerves anyagokat tartalmazó festékváladék -rendeltetését illetően ugyancsak sok vad elképzelésre ösztönözte azemberek fantáziáját. A csend világának békauszonyos búvárai azonbane feltevésekről is - a fantasztákat mindenesetre kiábrándító - érdekesmegfigyeléseket közöltek. A kilövellt festékanyagról mindenekelőttmegállapították, hogy az nem hat károsan a bőrükre, és látszólag a hala-kat sem feszélyezte. Minthogy a kibocsátott tinta észleléseik szerintnem alkot füstszerű ködfüggönyt, ezért nem arra való, hogy a menekü-lő állatot üldözői elől átláthatatlan „függönydrapéria" mögé rejtse. A ki-lökött festékanyag ugyanis nem hígul, s ezért csak lassan terjed szét; va-lójában kis farokban végződő, sűrű golyóként lebeg a vízben. Egyéb-ként is túl kevés ahhoz, hogy a menekülő polipot teljesen elfödje. Hátakkor mi célt szolgál? Erre a kérdésre a neves búvárkutatók megfigyelé-seik alapján azt válaszolják, hogy a védekezésből hátrafelé kilökött fes-tékgolyó rendeltetése elterelni az üldöző figyelmét a menekülőről. Ígyaz ellenség az elérendő zsákmányt valósággal összetéveszti annak „ár-nyékával".

A manapság ismert 730 polipfaj közül a 480 millió év előtti kamb-riumból a Samoáktól a Fülöp-szigetekig húzódó tengersáv 300-350méteres mélységeiben máig fennmaradt csigaházas polipok (Nautili-dae) a fejlábúak négykopoltyúsok (Tetrabranchiata) alosztályát alkot-ják. Ó-polipoknak is nevezik őket, szemben az összes többi, fejlettebbcsoportot egybefoglaló Új-polipokkal, melyek mind kétkopoltyúsok(Dibranchiata). Ez utóbbi, mintegy 720 különböző alakú és méretű fajtösszesítő alosztályban a lábak számát tekintve jól elkülöníthető rende-ket alkotnak a tintahalakként és kalmárokként ismeretes Tízkarúak(Decapoda), illetve a már eddig is szóban forgó Nyolckarúak (Octopo-da). De a sokkarú szörnyek e rövid rendszerező áttekintése után időz-zünk még egy darabig a nyolckarú polipok körénél.

A nyolckarúak közül a Földközi-tengeren kívül a többi tengerben ismindenfelé a leggyakoribb a már több vonatkozásában bemutatott kö-zönséges polip (Octopus vulgaris), a közismert krákk, amely kinyújtottkarjaival több mint 3 méter átmérőjű is lehet. Típusos megjelenítője alegfejlettebb puhatestűek osztályának, a fejlábüaknak (Cephalopoda),amelyek találó nevüket onnan kapták, hogy szívókorongokkal sűrűn


pásztázott lábaik, illetve inkább karjaik a szájuk körül, közvetlenül sze-mük előtt, a fejükön ülnek. A közönséges polip, a hajdani legendák ha-jókat mélybe húzó, hatalmas nyolckarú krákkja, a ma közismert, kiáb-rándítóan szerényebb méretében is még mindig meglehetősen ijesztőkülsejű „tengeri szörny". Tekergőző hosszú karjain levő, 4 centiméterátmérőjű szívókorongjai négyzetmilliméterenként 25-150 pascal szívó-hatást fejtenek ki. A fején ülő, kerek, nagy szemeinek keletkezése ésszerkezete bár teljesen eltérő a gerincesekétől, teljesítőképességükmégis vetekszik azokéval. A rendkívül mozgékony - a fej mögötti terje-delmes, rücskös bőrzacskóba részben vagy egészben visszahúzható sonnan zsákmányfogásra kivethető - karok a szájnyílást veszik körül.Ennek üregében két erős, feketésbarna állkapocs húzódik, amelyek for-dított papagájcsőrhöz hasonlítanak. A has köpenyüregéből egy igen fi-gyelemre méltó szerv, a tölcsér nyúlik ki. Ezen a kúp alakú csövön ke-resztül távozik a bélsáron kívül nemcsak az akaratlagosan kiüríthetőfeketésbarna festékanyag, a nagy tintazacskó mirigyváladéka, hanem alélegzésre szolgáló víz is. A kopoltyúkhoz beszívott vizet ugyanis a töl-csér csövén keresztül lökésszerűen tudja kilövellni, miáltal a környezővízre hatalmas nyomást kifejtve, a polip visszafelé lendíti testét. Úszásközben a nyolckarú polip lábait kinyújtva, hosszú, áramvonalas rakéta-test alakot ölt. Ez a tölcsérszerv egyébként a többi lábasfejűn is megta-lálható, sajátos működése révén ezek az állatok lökhajtásos módon tud-nak a tengervízben haladni. Sőt, a nyolckarúaknái is jóval áramvonala-sabb testformájú tintahalak és kalmárok e lökhajtásos gyors mozgáské-pességük révén hátsó testvégükkel olykor nyílsebesen röpítik magukatelőre, és zsákmányaik fölfelé üldözése közben akár a víztükörből is ki-törve, eleven kis rakétákként röppályát írnak le a hullámok fölött.

A tízlábúakhoz képest a nyolclábúak lassabban mozognak. Az időnagy részében csak mozdulatlanul ülnek sziklaüregeikben, és zsák-mányra leselkednek. Főleg este vadásznak. Áldozataikat óvatosan kö-zelítik meg, majd szívókorongos karjaikkal hirtelen megragadják, s há-tulsó nyálmirigyeik mérges váladékával - egy igazi szörnyhöz illő ke-gyetlenséggel - megölik. A homárzsákmány kemény páncélját az erősállkapcsok előbb szétroppantják, majd kisebb falatokká őrlik szét. A la-koma után az emészthetetlen ételmaradványokat - például a rákpáncélvagy a kagylóhéj szétőrölt darabjait - a nyolckarúak a lakásuk elé hajít-ják, majd a már említett védősövényt építik azokból barlangjuk bejárataelé. A nyolckarúak alattomos zsákmányszerző taktikáját nagyban elő-segíti, hogy színmintázatukat rendkívüli utánzókészséggel tudják a köz-vetlen környezetük tarkázatához és tónusához alakítani. Ezáltal való-


sággal egybeolvadnak például bealgásodott sziklaotthonuk kinézetével.Ez, a valamennyi lábasfejűre igen jellemző színmustrázat-változtatóképesség a bőrükben bőségesen előforduló többféle színsejt idegrend-szertől irányított kitágulásánk vagy összehúzódásának, általában a kü-lönféle pigmentek gyors átrendeződésének a bámulatra méltó követ-kezménye.

Felettébb különös módon zajlik le a nyolckarú polip szaporodása is.A nász időszakának beköszöntésével a hím egyik karja feltűnően meg-változik: megduzzad, és a végén hosszú, vékony, féregszerű nyúlvány,az úgynevezett hektokotilusz fejlődik; a megtermékenyítés ennek segít-ségével történik. Ezt az ivari képződményt a hím polip felkínálja a nős-ténynek, amely azt magához veszi, és félrevonul vele. A hektokotiluszilyenkor gyakran leválik, kígyószerűen tekeregve a nőstény köpenyüre-gébe mászik, s ott a termékenyítést elvégzi. A közönséges polip megter-mékenyült nősténye azután - a polipok körében rekordszámnak tekint-hető - mintegy 150 000 petét rak, amelyekből apró polipok bújnak elő. Eminiatűr nyolckarúak minden lárvaállapot nélkül, önállóan kezdik elragadozóéletüket.

Az Octopusnál nagyobb mélységekben él, és a homokos fenéken tar-tózkodik a 40 centiméter hosszúságot elérő mósuszpolip (Eledonemoschata), amelynek nevéhez illően mósusz- (azaz pézsma-) szagavan. A közönséges polip kettős tapadókorongsorával szemben e faj lá-bain csak egy sor korongpásztát láthatunk. A nála is kisebb termetű,melegebb vizet kedvelő hajóspolipot (Argonauta argo) már az ókori né-pek is jól ismerték. Feltűnő e nyolckarú kis polip ivari kétalakúsága. Afinom színárnyalatokban díszlő nőstény spirálisan csavarodott, vékonyálhéjat visel. Ha úszik, hosszú karjait oldalára rakva, kilógatja az álhéjta-sakból. Világoskék, nagy szemei meghökkentően hatnak az álhéjköpe-nyében úszkáló polipon. A hím a nősténynél is kisebb, héj nélküli, egy-szerű nyolckarú polip. Peterakás után a megtermékenyült peték a nős-tény héjüregében maradnak, amíg az ivadék ki nem kel; a héj tehát első-sorban ivadéktartályul szolgál.

A nyolckarúak körében is létezik azonban két, a kicsinységük ellené-re is rendkívül veszélyes faj, amelyek az ausztráliai tengerpartok közelé-ben gyakoriak. Közülük a kis kékgyűrűs polip (Hapalochlaena lunulata)Ausztrália északi részétől Japán déli részéig terjedt el, és csupán 15 cen-timéteresre nő meg. Az Ausztrália körüli vizekben mindenütt gyakorinagy kékgyűrűs polip (H. maculosa) sem nagyobb még karjai kiterjeszté-sével sem 20 centiméternél. E szép, liláskék gyűrűrajzolatú nyolcka-rúak főleg rákokat és puhatestűeket ragadnak meg fordított papagájcső-


rükkel, majd áldozatukba szúrják méregváladékukat, mely pillanatokalatt végez a szerencsétlenekkel. De az emberre sem veszélytelenek!Egy ausztráliai halászt, aki evezőlapátjával felfelé dobálva játszadozottegy kékgyűrűs polippal, végzetes baleset ért. A fölfelé vetett polip a ha-lász nyakára esett vissza, és nyomban megmarta ellenfelét. A nyakonejtett seb ugyan behegedt, de aztán újra felfakadt. Húsz perc múlva ahalász szája kiszáradt, karjai bénulni kezdtek, majd két órán belül bekö-vetkezett a halál.

Tintalövő torpedók - tíz karral

A nyolckarúaknál sokkalta gyorsabb és mozgékonyabb tízkarúak (De-capoda) nagyobbrészt kistermetű polipok, de e csoportban (rendben)találjuk a gerinctelen állatok legnagyobbikát, az óriás tintahalat vagyóriás kalmárt (több fajról van szó e típusban). Fantasztikus méreteiketés veszélyességüket tekintve ez utóbbiak már jócskán rászolgálnak a fé-lelmetes óriás szörny legendás nimbuszára.

A tízkarúak gazdasági hasznosítása terén is legismertebb képviselője aszépia (Sepia officinalis) vagy más nevén a közönséges tintahal. (Perszesemmi köze sincs a halakhoz.) A 35 centiméter átlaghosszúságú, ovális tes-tű állat a part közelében úszkál vagy még inkább egy helyben lebeg, miköz-ben oldalszegélye hullámzóan mozog. A környezetével színezetben egy-beolvadva e nyugalmi helyzetben lesi zsákmányát. Ha nyugodt, felül bar-nássárga, alul pedig szürkésfehér színű. Izgalmi állapotában azonban sötétgesztenyebarna és rezes ragyogású sávok jelennek meg hátán, szüntelenhullámzásban levő úszószegélye pedig lila, szélűvé és foltossá válik. Ami-kor behunyt szemmel a fenéken alszik vagy félig a homokba ássa be magát,egészen elvész az ember szeme elől. Csak akkor vehető igazán észre ez akistermetű tízkarú „szörny", amikor az aljzatról zsákmányára rontva, hirte-len előtör. A közönséges tintahal jelenlétét többnyire a partra kivetett szé-piacsontok árulják el. A tintahalaknak tehát szilárd belső vázuk is van, amitulajdonképpen a polip törzsével csaknem azonos hosszúságú, elliptikusmészlemez. Közvetlenül a hát bőre alatt helyezkedik el, s légtartalmávalmegkönnyíti a vízben való lebegést. Ezt, a kereskedelemben szépiacsont-nak nevezett mészvázat megőrölve fogpornak és csiszolószernek használ-ják, továbbá fogságban tartott madarak mészigényének kielégítéséreegészben hozzák forgalomba. A szépia egyebek aközt arról is nevezetes,hogy a lábasfejűek közül neki van a legnagyobb tintazacskója, s ezért csakbelőle fizetődik ki a szépiafesték kitermelése.


A kisebb tízkarúak közül igen elterjedtek a Földközi-tengeren és azAtlanti-óceánban a közönséges kalmárok (Loligo vulgaris). A kalmárokvagy loligók torpedószerű testformájú lábasfejűek; fogókarjaik nélkülnemigen nőnek 20 centiméternél hosszabbra. Ragyogó kárminpirostestüket szegélyező úszókaréjuk a test hátulsó végén tollazott nyílalakotölt. Rendkívül gyors úszásukat tölcsérük erős vízlökésein kívül úszóka-réjuk siklórepüléshez hasonló mozgatása teszi lehetővé. Vándorlásaik-ban a kisebb halak vonulását követik, minthogy ezek alkotják fő táplálé-kukat.

A közönséges kalmárt gyönge, ízletes húsáért Olaszországban igenkedvelik. Főleg ősszel, tonhalfogáskor, éjszakai vándorlásai közben ej-tik zsákmányul tömegesen. A Szovjetunió távol-keleti részein nagymennyiségben dolgozzák fel konzervvé a Japán-tengerben és a Csen-des-óceánban gyakori, 25 centiméteres távol-keleti kalamájókat (Om-matostrephes sloani pacificus) s az Északi-tenger vidékén a közönségeskalmárnál nagyobb, de ugyancsak vörös színű északi loligót (Loligo for-besi), Észak-Amerika keleti partján pedig a tavasszal ott ívó amerikai lo-ligót (Loligo pealii). A mélyebb tengerszintekben vadászó kalmárok-nak, loligóknak különböző színű és nagyságú, s más-más minta szerintielrendezödésű fénykibocsátó szerveik vannak, méghozzá a nőstényen ésa hímen eltérő mintázatban, ami az örök sötétség világában való egy-másratalálásukat, valamint közös rajban összetartó zsákmányvadásza-tukat segíti elő.

Földkerekségszerte évente mintegy 170 000 tonna lábasfejűt - főlegkalmárokat, kisebb részben nyolckarú polipokat - halásznak ki a tenge-rekből. Az eddig bemutatott tízkarúak - tintahalak és kalmárok - azon-ban csak zsákmányállataik szemszögéből tűnnének félelmetes nagysá-gú, tíz veszélyes fogókarral felszerelt, nagy szemű száguldó rakétáknak,számunkra viszont csak jókorára megnagyítva válnának ijesztő külsejűvízi szörnyekké.

Óriás tízlábúak a mélyből!

A tengerek mélye azonban óriás méretű polipokat is őriz, mely ritkánnapvilágra kerülő gigantikus lábasfejűeknek semmi közük sincs a régilegendákban szigetnyi nagyságú, óriás nyolckarúakként leírt óriáspoli-pokhoz, miután ezek tízkarú hatalmas tintahalak, illetve óriás kalmá-rok (Architeuthidae). Jobbára csak a nagy tengeri viharok hullámai általpartra vetett tetemeik alapján sikerült eddig megállapítani, hogy a so-


A) óriás kalmár (Architeuthis princeps), a norvégiai Ranheim partjain 1954-ben partra ve-tett példány testtömege 30 tonna volt, B) a középmély tengerszintről vadászatra fel-emelkedő óriáspolipok nemegyszer még az óriás ámbráscetet (Physeter catodon) is meg-támadják

káig egyetlen nembe (Architeuthis) tartozó egyedüli óriáskalmárfajon(A. princeps) kívül még több hasonló, csupán bizonyos jegyekben elté-rő rokonfajt (A. clarkei, A. dux, A. harveyi, A. monachus stb.) is rejt azóceánok középmély zónája.Ezek aztán a legendákba illő, ám mégis valóságos szörnyek! Óriáspolipokként bizonyára ezek a hatalmas tintahalak mutogathatták megmagukat rövid időre a víztükörből felbukkanva, s váltak a fantázia és amondakiszínező túlzások hírszárnyán fantasztikus méretű, nyolckarúeleven szigetekké. Még századunk derekán is értesülhettek a hajósokolyan egymás közt terjedő híresztelésekről, hogy csónakban ülő vagytutajon hányódó hajótörötteket a tengerből hirtelen kinyúló karok húz-ták a mélybe vagy még olyasmiről is, hogy fémből való modern hajótes-teket óriáskalmárok támadtak meg. Bármily hihetetlennek tűnő híresz-telések is ezek, egyre több tengerész kardoskodik efféle észleléseik hite-lessége mellett. Mindenesetre a polipóriások elképesztő méreteikkelpárosult erejük, mozgékonyságuk, telhetetlen étvágyuk és zsákmánytrabló természetük mindezeket a közléseket nagyon is elképzelhetőkkéteszik.


Az óriás kalmárok - mint jeleztük - az óceánok középmély szintjeintartózkodnak, s ezért csak a halrajok üldözése közben, viszonylag rit-kán emelkednek föl a felszín alá. Így aztán testméreteikről csupán né-hány partra kivetett holttestük megmérése révén van némi tudomá-sunk. Találtak 6-7 méter hosszúságú példányokat, de a norvégiai ten-gerpartokon 10, sőt 17 méteres tetemet is. Az utóbbi rekordpéldányt1954-ben Ranheim partfövenyére vetették ki a hullámok. Noha ezek améretek a szóban forgó óiráskalmárok kiterjesztett fogókarjaival együttértendők, de a közölt teljes méretek egyharmada az 1-1,5 méter átmérő-jű törzsre vonatkozik. Az eddig legnagyobb méretű óriás kalmárt1933-ban találták meg Új-Fundland Flowers Cool melletti partvdékén,az egészben partra sodródott Architeuthis teljes hossza 22 méter volt!Nem vitás, hogy ilyen testméretekkel e tízkarú polipok a földkerekséglegnagyobb gerinctelen szörnyetegei. A testtömegükre csupán becslé-sek állnak rendelkezésünkre. Mc Ginnitie számítása szerint egy 7méter törzshosszúságú és 14 méteres karokkal bíró példány 42 tonnalehet.

Ám a kutatók azt sejtetik, hogy a tengermély az említetteknél is na-gyobb, akár 30 méter hosszú példányokat is rejthet. Feltételezésükalapja a fogascetek testén talált nagyméretű tapadókorongnyomok. Azóriás kalmárok ugyanis elkeseredett harcokat vívnak e tengeri emlősök-kel, melynek nyomait ez utóbbiak testén gyakran látható sebek jelzik.A fogascetek bőrén észlelt legnagyobb ilyen sebnyom átmérője 20 cen-timéter volt, míg egy megmért 20 méteres óriáskalmár-tetemen a tapa-dókorongok átmérője „csak" 12-15 centiméter volt; ebből következtet-hetően a 20 centiméter átmérőjű nyomot hagyó tízkarú legalább 30 mé-ter hosszúságú, gigantikus szörny lehetett. Az óriás kalmárok kerek,nagy szeme is meghökkentő; a legnagyobb látószerv az állatvilágban! ARanheim partvidékén megtalált 30 tonnás példány szeme 30 centiméterátmérőjű volt, de egy fogascet gyomrából előkerült egy óriás kalmár 40centiméter átmérőjű szemgolyója is. Némi fantáziával kíséreljük megelképzelni, hogy akár csak egy mélymerülő kutatóhajó figyelőablaká-nak biztonságos fedezékében egy ilyen tintahalóriást veszünk észre,amint hatalmas szemének ijesztő tekintetével felénk mered; pusztán efélelmetes szemek iszonytató látványától - gondolom - a hideg borzon-gás futna végig a hátunkon...

A tengerek szóban forgó gigantikus gerinctelen szörnyeinek elterje-déséről még vajmi keveset tudunk. Az eddig előkerült példányok mindaz Arktisz térségeiből származtak. Az Egyenlítő közelében valószínű-leg nem élnek, s az Antarktisz vizeiből sincsenek előfordulási adataink.


Annyi bizonyos, hogy többnyire a mélyebb vízrétegekben tartózkod-nak, s ezért az ember csak akkor találkozhatna egyik-másik példányuk-kal, ha alkalomadtán följönnének a felszín közelébe. Vajon megtámad-hatnák-e ilyenkor ezek a szörnyek az embert? Erre a sokszor feltett kér-désre határozott igennel felelhetünk, de a nagy tengerjáró hajókon uta-zókat persze nem fenyegeti ilyen veszély. Egy kisebb hajót vagy csóna-kot már megtámadhatna ugyan az ilyen erős, hosszú karú tintahalóriás,de szerencsére mélyvízi életmódja folytán erre csak ritkán kerülhet sor.Az Uránia Állatvilág Alsóbbrendű állatok kötete (Gondolat, 1971) köze-lebbi hírforrás megjelölése nélkül azt közli az óriás kalmárok támadó-kedvével kapcsolatban, hogy azok egy alkalommal 40 kilométeres se-bességgel (!) haladó hajó köré sereglettek és támadást intéztek a hajó-test ellen. „Feltehetjük - fűzi hozzá a könyv -, hogy a hajó törzsét fogascettestének nézték."

Azon kevesek egyike, akik végignézhették egy óriás kalmár általmegtámadott cet küzdelmét, Frank Bullen angol író, aki 18 éves korá-ban a Cachalot nevű bálnavadászhajón tartózkodott 1875-ben. Életemlegérdekesebb története című visszaemlékezésében ekként írta meg ez-zel kapcsolatos élményét.

„Este tizenegy órakor hajónk a Malaka-szoros kijáratánál tartózko-dott. A holdfényben csillogó tenger egy helyen annyira felkorbácsolódott,hogy riadót jeleztem... Aztán távcsövemmel a kavargó vizet kezdtem fi-gyelni... Egy hatalmas ámbrás cet egy óriás kalmárral vívta élethalálhar-cát. A kalmár csaknem akkora volt, mint a cet, amelyet rettenetes karjai-val körülfont. A kalmár karjai a cet fejét teljesen behálózták, ami talánnem is volt csoda, mert a törzse a cet pofájában volt, s amelyet az fogsorá-val éppen kettéfűrészelni igyekezett... Az ámbrás cet henger alakú feje mel-lett a visszataszító külsejű óriáskalmárt is jól szemügyre vehettem. Törzseakkora volt, mint egy tizenöt hektoliteres hordó, vagy még annál is na-gyobb. Nyirkos, fehér színű fején rendkívül nagy fekete szeme különösenfeltűnő és döbbenetes volt: a szem átmérőja a 30 centimétert is meghalad-ta... A küzdőket - akár az oroszlánt a sakálok -nyüzsgő cápák hada vettekörül, bizonyára a kalmár pusztulását várva. Ők is ki akarták venni ré-szüket a zsákmányból..."

Mennyiben igazak mindama feltevések, miszerint e puhatestű óriá-sok még a nagy hajótestet is megtámadják, hatalmas ámbrás cetneknézvén azt, ma még nem tudjuk biztosan, hiszen az Architeuthisokról-melyek archaikus „őspedigréjüket" már eleve a nemzetségnevükbenhordozzák - általában igen keveset tudunk. Annyi azonban minden-képp bebizonyosodott róluk, hogy veszedelmes ragadozók, melyek a


nagy testű cápákat és fogasceteket is gyakorta megtámadják és azokkalelkeseredetten megküzdenek. Az is bizonyos ma már, hogy az óriáspo-lipokról szóló legendák és újkori híresztelések nem egy hatalmas mére-tű nyolckarú polipra, az óriás krákkra, hanem gigantikus testméretű tíz-karú puhatestűre, tintahalaóriásra vonatkoznak. Persze e tény tisztázá-sa mit sem von le az Architeuthisok félelmetes szörnyképéből. Sőt, egytorpedó alakú poliptest, hosszú pányvákat vető, erős tíz karjával, azonnagy szívókorongokkal, talán még ijesztőbb megjelenést kölcsönöz eténylegesen létező fejlábú óriásoknak. Ha azután egy ilyen iszonytatókinézetű óriási szörnyeteg nagy ritkán a tengerből felbukkanva meg ismutatja magát elképedő szemlélőinek, érthető, ha e kalandokról szólófantasztikusan hangzó beszámolókat a tájékoztatottak nemigen hiszikel. Lehetséges azonban, hogy valamikor jobban megismerjük majdezeket a ma is még titokzatosság övezte gerinctelen óriásokat.


Szörnyetegek a halászhálóban

Jaj a bárkának, amelyre a szörny rázuhan! A nagy fekete ördögről azt is híresztelik...

Cousteau: A csend világa

A szörnyek ijesztő külsejét nem egy tengeri hal is magára öltötte. E"halördögök" legfantasztikusabb ábrázatú alakjai az óceánok örök sötét"poklában", a mély tengerszinteken üldözik vagy csalogatják áldozatai-kat; róluk majd egy későbbi fejezetben szólunk.Más halszörnyek viszont a parttalapzatok vagy a távolabb húzódónyílt tengertér sekélyebb mélységszintjein tanyáznak, s ennélfogva azilyen zónákban halászó hajók hálóit se mindig kerülhetik el. Ha ráadá-sul a húsuk ízletes, piaci áruvá válnak. Persze meghökkentő alakjukatcsak ritkán vehetjük észre a halasrekeszekben vagy kosarakban, mert ahalárusok pultjaira csak felszeletelve kerülnek közszemlére, nehogyiszonytató fejük vagy torz formájú törzsük elriassza a háziasszonyokat.Kiporciózott hússzeleteikről azután végképp nem derülhet ki szörny-béli eredetük, mert a szép filéket csábító hangzású haláruk nevével ál-cázva árusítják. Odahaza vagy az étteremben a majonézes rántott szele-teket jóízűen elfogyasztó család nem is gyaníthatja, hogy voltaképpenegy undorító halszörny földi maradványait temette el a gyomrában... A tengeri óriás méretarányokat tekintve a 150-200 méteres mélység-zónát még a sekélytengeri szinthez sorolják. Ebből a mélységtartomány-ból is egész sor szörny külsejű halat keríthetnek elő a halászszerszá-mok. Ilyenek a szárnyszerű, széles bőrlebernyegeikkel méltóságtelje-sen tovaevező, vékony törzsű ráják; közülük az óriás sasráják és a „ten-geri ördögként" is emlegetett, félelmetes ördögráják olykor nagy „szár-nyaikon" a hullámok fölé emelkedve, a levegőben is megmutatják ma-gukat. Rút külsejük miatt még tudományos elnevezésük is valóságosagyrémekként jellemzik a Chimaerákat, a halak tömörfejüek (Holocep-halia) alosztályába tartozó ősrégi eredetű állatokat, amelyeket gömb-


A széles mellúszólebenyeikkel sárkányszerű alakot öltött porcos halak, a ráják néhányképviselője: A) sima rája (Raja batis), B) tövises rája (Raja clavata), C) sasrája (Mylioba-tis aquila), D) kétszarvú ördögrája (Mantis birostris), E) fűrészhal vagy fűrészes rája(Pristis pectinatus)

ded fejük és nagy szemük folytán tengeri macskáknak s a farokúszójuk-ról eredő ostorszerű, hosszú nyúlvány kapcsán tengeri patkányoknak isneveznek. Az ugyanezen régióból kihalászott tengeri farkasok, ördög-halak már puszta megnevezésükben is szörnyszerű lényeket sejtetnek;ijesztő ábrázatuk, meghökkentő testnyúlványaik, s félelmetes viselke-désük folytán mindenképp találó családnévvel - sárkány halak (Trachi- nidae) - ruházta föl őket az állatrendszertan. A felsorolt csoportok kép-viselőinek egyike sem fenyegeti közvetlenül az ember életét, de koránt-sem veszélytelenek, megjelenésükben pedig felettébb meghökkentő,szörnyeknek beillő halkreatúrák.

Ráják szörnymezben, veszélyes fegyverekkel

A ráják a cápákhoz hasonlóan porcos vázú őshalak, eredetük a cápáké-nál is ősibb, de mind testalkatukban, mind életmódjukban nagyban el-


térnek amazoktól. Már puszta ránézésre is amolyan játék sárkányokraemlékeztető, fölülről lefelé összenyomott, többnyire rombusz alakú,semmiképp sem típusos halformájú, hanem szörnyszerű lények. Azeleven rombusz két szélső, elvékonyodó lebenye uszonykaréj szerűenhullámzik vagy madárszárnyszerűen csapkod, míg közepéből a vékonytörzs farki része mint valami hosszú ostor nyúlik hátrafelé. A szemek aköpeny tetején egymás mellett fölfelé néznek, szájuk és kopoltyúréseikviszont testük alsó oldalán foglalnak helyet. A lélegzésre szolgáló vizeta szemük mögött elhelyezkedő két nagy fecskendőlyukon keresztül ve-szik fel.

Már ijesztő testformájuk és szemük felső állása is arra utal, hogy a rá-ják többnyire a fenéken, partközeiben tartózkodó állatok, amelyekazonban időnként a nyílt vízrétegeket is bekóborolják. Ilyen felső vízré-tegekben csavargó, hatalmas méretükkel a víz fölé kiugorva félelmetesmegjelenésű sasráják és ördögráják a vízfelszín közelében félig úszva,félig repülve tudnak haladni. Menekülő zsákmányukat egész testükkelragadják meg, s csak ezután tömik a szájukba. A tövises róják elmérge-sedő sebet ejtő nagy faroktüskéikkel, a zsibbasztó róják pedig elektro-mos szerveik kisütésével, vagyis áramütéseikkel válhatnak az emberrenézve veszélyesekké.

A fekete köpenyű ördögráják (Mobulidae) sátáni nevüket széles fe-jük két oldaláról szarvszerűen előrenyúló fejúszóikról kapták. Nemcsoda, hogy a régi tengerészek az ilyen vízfelszín felett végigröppenő fe-kete szörnyóriásban magát az ördögöt látták... De adjuk át a szót Yves-Jacques Cousteau-nak, hogyan látta ő ezeket a porcos vázú ősi szörnye-ket.

„A szörnyek egy másik fajának kedvenc lakóhelye Porquerolles-tól ke-letre, a sarranier-i tengerpart közelében, negyven méter mélyen van. A sa-játságos, sima homoknak látszó talaj közelebbről nézve tulajdonképpenkicsiny, érdekes, szerves eredetű, rózsa- és mályvaszín kavicsokkal fedettfelület. Néhány nagy kő alatt óriás sügérek és tengeri süllők élnek, de a tu-lajdonképpeni házigazdák a róják. A tövisfarkú és a sasráják csoportjainagy, sötét árnyékokat vetnek a világos kavicsszőnyegre.

Amint feléjük úszunk, »szárnyaik« csúcsára emelkednek a tengerfené-ken, amikor pedig egészen a közelükbe érünk, párosával elmenekülnek.Ha viszont mozdulatlanul lebegünk birodalmuk fölött, a talajhoz tapad-nak és kerek szemüket forgatva, várakozóan figyelnek. A vastagabb tes-tűek a terhes nőstények. Ezek a róják ugyanis elevenszülők; akkor hozzákvilágra kicsinyeiket, amikor azok már szembe tudnak nézni az élet küzdel-meivel. Emlékszem, Maguons-nál kivittünk egy ráját a sziklára, és az


meglepetésünkre vagy tucatnyit kölykezett. Tailliez egy húsz centiméterkörüli újszülöttet felvett, hogy visszadobja a vízbe, de az akkorát szúrt be-lé, hogy a nagy sem tudhatna különbet... A halászok, akiket néha megse-beznek a fedélzetre emelt ráják, óvatosságból azonnal levágják az egészfarokrészt. A rája tüskéjét ugyanis mérgező nyálka fedi, mely megfertőziaz általa szúrt sebet.

A búvár számára a rája nem veszélyes. Biztos, hogy sohasem támadjameg az embert. A hírhedt tüske sem támadófegyver, az állat csak akkor élvele, ha zavarják. A farok elején ered, s hossza csak a farok hatodrésze.Dumas egyszer egy nagy ráját követett, és megfogta a farokvéget. Ezzel amerész mozdulattal lehet a legjobban védekezni az esetleges szúrás ellen.A rája ilyenkor persze küzd a szabadulásáért, de ha az ember erősen tart-ja, semmit sem tehet. Az állat fűrészfogú tüskéje úgy helyezkedik el, hogycsak a hátulról vagy fölülről közelítő támadás ellen hatékony. Az alvó rá-jára lépő fürdőzőket érő erős szúrás a megrémült állat reflexszerű védeke-zése. A szenvedő alany hetekig fekhet utána a kórházban."

Ám figyeljük csak a hírneves búvár-tengerkutató találkozását a félel-metes tengeri ördöggel:

„...A Zöldfoki-szigetekhez tartozó Praia előtt egyszer nagy árnyék ke-rült fölénk a vízben. Azt gondoltam, hogy odafent felhő takarta el a napot.De Dumas egy kiáltással magához hívott, és felfelé mutatott. Közvetlenülfölöttünk fenséges lassússággal egy ördögrája húzott el, szárnyainak szé-lessége elérte a hat-hét métert. Nem úszott, hanem lebegett. Madárszerűszárnyainak felgörbített végei a víz tükrét hasították. Az állat hasa, mint afehér zománc, a háta pedig fekete. A pompás természeti jelenség nem tar-tot tsokáig. Csaknem mozgás nélkül is jóval gyorsabban haladt, mint Fré-di, aki jó négy-öt kilométeres óránkénti sebességgel követte, de hiába. Atengeri ördög könnyed szárnycsapással gyorsított és eltűnt.

A halászok félnek az ördögrájáktól. Azt mondják, hogy éjjel szeretkiugrani a vízből; a tonnányi hústömeg borzasztó csattanással zuhan visz-sza a vízbe. Jaj a bárkának, amelyre a szörny rázuhan! A nagy fekete ör-dögről azt is híresztelik, hogy a búvárokat szemfedőként körültekerik ésmegfojtják, vagy a tengerfenéken rájuk ereszkedve összelapítják őket. Eze-ket a meséket sohasem vettük komolyan.

Egy ördögráját felboncoltunk, hogy tanulmányozzuk emésztőrendsze-rét. Fogai nincsenek, még rágófogai sem, mint a többi rájának. Szája éstorka mint valami hatalmas szivattyú szívja be a tengervizet. Szivattyúké-szüléke óriási teljesítményű. A tömérdek víz bonyolult szűrőrendszerenmegy keresztül, amelyen fennakad a tengerben lebegő apró állatkák tö-mege, a plankton. A tövisesfarkú rájával ellentétben, az ördögrájának


nincs tüskéje a farka végén. Egyedüli védőeszköze a gyorsasága, attólfügg az élete. Senkinek sem tud ártani, legfeljebb a planktonnak..."

Bármennyire apróállat-faló legyen is a kétszarvú ördögrája (Manta bi-rostris), ha megtámadják - nagy testtömegénél és gyors szárnyalásánálfogva - komoly veszélyt jelent támadóira nézve. Szívósságáról legen-dák keringenek a halászok körében. Nemegyszer megesett, hogy amegszigonyozott, lándzsával összeszurkált állat, melybe néhány golyótis beleeresztettek, fürgén elmenekült. Vadabb és elkeseredettebb élet-halálküzdelmet ember még nem vívott hallal, mint Russel Coles, aki aNew York-i Természettudományi Múzeum részére két expedíciót isszervezett az ördögrája begyűjtésére. Nincs az a kalandos regény, ame-lyik izgalmasabb volna annál a leírásnál, amelyet Coles erről a párvia-dalról adott. Bárkája legtöbbször az óriási hal hátán lebegett, s még ezvolt számukra a legbiztonságosabb hely. Küzdelmükbe a hatalmas hímis minduntalan beleavatkozott, és oldaltámadásaival fenyegette a mo-torost. A huszonkét percig tartó ádáz tusa folyamán életük minden pil-lanatban hajszálon függött. A szárnyasráják egyébként - ahová a Mantafajokon kívül a Dicerobatis fajok is tartoznak - egyetlen fiat szülnek. Alondoni British Museumban őriznek egy szárnyasrájából kivett magza-tot, amely másfél méternél szélesebb és 9 kilogramm testtömegű.

Mitchell Hedges kapitány, a szenvedélyes horgász, aki horgászataisorán sokszor forgott életveszélyben, 1922-ben ritka horgászszerencsé-vel köszönthette az új évet. Az esztendő első napján egymás után fogottki egy nagy párducráját, egy másfél méteres pörölycápát, majd valamiszokatlanul szívósan küzdő állatot, amellyel több mint egy óra hosszatvesződött, amíg partra húzta. Nagy sasrája (Myliobatis aquila) volt, 108kilogrammot nyomott. Kiterjesztett úszóival roppant ellenállást tudottkifejteni. Farka tövéről 25 centiméteres horgas tüske meredt fölfelé. Akapitány bennszülött halászsegédei gyűlölettel nézték a piszkosbarnaszínű szörnyeteget, mert úgy tartották, hogy hat percen belül a halál fia,akit félelmetes tüskéjével megszúr. Jamaicának azon a környékén, aholHedges horgászott, röviddel azelőtt két bennszülött halász halt bele asasráják mérges szúrásaiba. A széttárt szárnyaival és sötétbarna színe-zetével csakugyan jól fejlett sasra emlékeztető tengeri szörnynek még aszéthasított testrészei is sokáig tovább mozogtak.

A ráják körében néhány olyan nemzetség is akad, amelyek képviselőittestméretük, alakjuk és ragadozó életmódjuk folytán sokan a cápákhoz so-rolnak. Ilyen átmeneti formák az angyalrája-félék (Squatinidae), valaminta fűrészesrája-félék (Pristidae) különös megjelenésű fajai. Az angyalcápá-nak meg tengeri angyalnak egyaránt nevezett, 2 méter hosszúságot is elérő


angyalrája (Rhina squatina) semmivel sem marad el a cápák ismert fa-lánksága mögött. Ez a Földközi-tengerben is gyakori szörny szeret a ho-mokba félig betemetkezni, ahonnan élénken figyelő szemeivel kémlelia környéket, majd amikor a fenéklakó halakból kikerülő - s éppen feléjeközeledő - zsákmányát megpillantja, villámgyorsan tör elő.

A fűrészes ráják cápaszerű, megnyúlt testükről és fűrészfogak módjá-ra alakult hosszú ormányukról nevezetesek. A tengerparti lakosságnem is nézné őket másnak, mint cápáknak, pedig csupán apró rákokra,kagylókra és férgekre vadászva, rája módra élnek a fenéken. A mele-gebb tengerekben gyakori a Pristis pectinatus nevű faj, a Földközi-ten-gerben pedig a hozzá hasonló Pristis antiquorum. E szokatlan külsejűhalakat a tengerészek ugyancsak a tengeri szörnyek csoportjába sorol-ják, s régi legendák hírül adták, hogy erős fűrészükkel a kardorrú cápák-hoz hasonlóan meglékelik, sőt el is fűrészelik a halászok bárkáit... Per-sze ebből egy szó sem igaz. Az viszont tény, hogy fűrészükkel tudnakazért kellemetlenséget okozni, kivált a horgászoknak. Mitchell Hedgeskapitánynak ugyancsak sok bosszúságot okoztak azzal, hogy csalétkeshorgait egymás után metszették le még az erősebb horgászzsinegekrőlis. Végül megsokallva a dolgot, horgait láncra erősítve engedte le, s attólkezdve több fűrészhalat fogott. A legnagyobbat Tabugillánál zsákmá-nyolta. Alig kapta be a jól fejlett szörny az acélkampóra erősített csalit,máris vad iramban elszáguldott. A jacht le volt horgonyozva, de az erősmenekülő a horgonykötelet úgy tépte el, mintha cérnából sodorták vol-na. A nem várt, élő motorral hajtott „sétahajózás" kora reggeltől dél-után négy óráig tartott. A hatalmas fűrészhal váltakozó sebességgel holkörbe-körbe, hol meg egyenes irányban vontatta a jachtot, míg végülteljesen kimerült. Nagy nehezen sikerült csak a partra vontatniuk. A ka-pitány megmérte és felboncolta. A hossza meghaladta a tíz métert, test-tömege pedig a három és fél tonnát. Belsejében 36 embriót és egy seregkülönböző fejlettségű petét talált, a legnagyobbak átmérője elérte a 37,4centimétert.

A gyanútlan fürdőzőket főleg a szubtrópusi és trópusi tengerpartokközelében érhetik a villamos szörnyek, a zsibbasztó róják (Torpedini-dae) védekezésből támadó fajainak bénító áramütései. Az átlagosancsak 35, s legfeljebb 100 centiméter hosszúságú elektromos ráják izom-elemekből keletkezett elektromos szerve diszkoszszerű felsőtestük kétoldalán levő, vese alakú képződményekben húzódik a bőr alatt. Ahátbőr eltávolítása után itt mindkét oldalon 400-600 prizma alakú osz-lopot találunk. Ezeknek a hatélű kis oszlopoknak mindegyike 40 vagyennél is több lemezkéből áll össze, amelyek elektromos töltésű kis élő


villanyelemek. Minden ilyen szerv tehát legkevesebb 24 000 ilyen elem-lemezkét tartalmaz, amelyeket kocsonyás szigetelőréteg választ el egy-mástól. Az elektromos szervek idegekhez kapcsolódnak, mely idegpá-lyák az agynak egy külön részéből, az elektromos lebenyből (lobuselectricus) indulnak ki. Az idegrendszeri kapcsolásra termelt áram fe-szültségét már többször megmérték, s az adatok 70-80 és 200-300 voltközött mozogtak. A kisülések rövid időközben követhetik egymást.Erősségük sokkoló hatása bőven elegendő a szívszélhűdést követő víz-befúláshoz, noha a homokba temetkezve leselkedő „villámló ször-nyek" elektromos berendezésüket csak védekezésből működtetik a vé-letlenül rájuk lépő vagy úszáskor őket gyanútlanul megközelítő ember-rel szemben. Általában e szervüket csupán zsákmányszerzésre használ-ják: egy-egy kisebb hal közeledtére a zsibbasztó rája homokfedezéké-ből kitör, áramütéssel megöli, majd elnyeli áldozatát.

A zsibbasztó ráják 40 faja többnyire feltűnően tarka, veszélyességük-re mintegy feltűnő figyelmeztető foltjaikkal hívják fel a figyelmet. Ilyencifra a Földközi-tengerben, valamint az Atlanti-óceán keleti partján4-100 méter mélységben előforduló szemfoltos zsibbasztó rája (Torpedoocellata). Fecskendőnyílásai lekerekítettek, ezzel szemben a márvá-nyos zsibbasztó rájákéi (Torpedo torpedo) csillag alakúan csipkézettek.Ez a faj ugyanott él, ahol szemfoltos rokona, de annak maximálisan 60centiméteres hosszúságával szemben a szürke-sárgásvörös-barnásfehérmárványozottan tarkázott faj 1 méter hosszúra is megnő. Az Atlanti-óceánban és a Földközi-tengerben él egy viszonylag nagyméretűzsibbasztórája-faj is, a Torpedo nobiliana, amely 1,5 méteresre is meg-nő, testtömege pedig 75 kilogramm is lehet. A talajlakó állatokkal táp-lálkozó zsibbasztó ráják mindegyik faja elevenszülő, s ivadékaiknakkülső kopoltyújuk van.

Valóságos agyrémek!

A „tengeri szörnyek" nemcsak a félelmetes méretű tengerlakók körébőlverbuválódnak, hanem olyan kisebb testű, de merőben meghökkentőkülsejű lények is rászolgálnak az emberek e nem éppen megtisztelőmegjelölésére, mint a tengerek mélyebb szintjébe leeresztett hálókkalolykor előkerülő tengerimacskák (Chimaeridae) hajmeresztő külsejűképviselői. Az ősi szabású porcos halak (Chondrichthyes) külön kate-góriájába, a tömörfejűek (Holocephalia) alosztályába tartozó, a miszemünkben förtelmesen rút kinézetű ezen halak évmilliókkal ezelőtt


Tömörfejű porcoshal „agyrémek": A) tengeri macska (Chimaera monstrosa), B) kam-pósorrú tengeri macska (Rhinochimaera galathea)

nagy változatosságban népesítették be az ősóceánok térségeit, de ma-napság már csak néhány nemzetségüket és kevés fajukat ismerjükamelyek ugyan az összes tengerekben, ám meglehetősen szétszórtanélnek. Persze lehetséges, hogy a mély tenger még több fajukat is meg-őrizte, s azok további mélytengeri kutatások során egyre-másra előke-rülnek majd. Azt, hogy ez nem puszta feltevés, a dán Galathea-expedi-ció (1950-1952) ama lelete bizonyítja, amely az óceán 500 méternél nemmélyebb fenekéről egy hajmeresztő külsejű Rhinochimaera fajt hozottfel. E halkuriózum nagy mellúszóin és szokatlan testformáján kívül el-sősorban gömbölyű „macskafejével" kelt döbbenetet, amelyen előrete-kintő nagy szemek ülnek, s ráadásul egy kampósan visszahajló, igenhosszú orrnyúlvány ugrik előre róla.

E tömörfejű porcos halak fogsorai szilárd rágólemezekké alakultakfelső állkapcsuk pedig szilárdan összenőtt a koponyával. Kettős hát-úszójuk közül az első magas és rövid, a hátsó viszont alacsony és hosszútaraj, amely a farokúszóig terjed. A mell- és a hasúszók nagyok és legye-ző alakúak, a farok alatti úszó ellenben egészen kicsiny. Az ostorszerűfarkat úszószegély övezi, amely hátrafelé egyre alacsonyodik, s gyakranhosszú zsinórban végződik. A nagy, dülledt szemű „macskafej" nemegy fajon tekervényes bőrredőkkel is pásztázott, s a hímeken még vé-kony csonttaréjjal is díszített. Megannyi kellék egy tengeri szörny ab-szurd fizimiskájához...A tömörfejűek közül már a halpiacokról is a leginkább ismert az át-lag egyméteres hosszúságú tengeri macska (Chimaera monstrosa), ame-lyet a halászok tengeri patkánynak is neveznek. A tengeri macska elne-vezés macskaszemen gömbölyded, nagy szemű fejére, a tengeri pat-


kány pedig patkányfarok-szerűen végződő, hosszú farokúszónyúlvá-nyára vonatkozik. Az aranybarna és fehér különböző árnyalataibancsillogó, nyúlánk testű hal gömbölyded fejének arcorra kúp alakúannyúlik előre. Kerek, nagy szemeinek pupillája zöld fényben csillog,ahogy az egy „macskához" illő... A hímeken a szemek között vékony,csontos, előrenyúló taraj látható, emiatt a norvég halászok - a már emlí-tett fura neveinél jóval előkelőbben hangzó - királyhalként tisztelik. A szaruszerű tokba zárt petékkel szaporodó tengeri macskákat Euró-pa minden partvidékén, de a japán és dél-afrikai tengerövezetekben ismegtalálták. A mélyebb vízrétegeket ritkán hagyják el, de követik a he-ringrajokat, s ilyenkor kerülnek a heringhalászok hálóiba.

Horgászó sárkányhalak, ördögi fúriák

A valódi csontos halak (Teleostei) főrendjének sokaságából is akad a ten-ger fenekén jó néhány igazi, belevaló szörnyeteg. A sárkányhalfélék(Trachinidae) családja sem a hozzá tartozó fajok kecses halformájáról, ha-nem sokkal inkább a mondák torzképű sárkányait idéző, ijesztő sárkány-külsejéről nyerte a nevét. Cafrangos bőrnyúlványaikkal, felfelé meredezőmérges tüskéikkel, hatalmas szájukkal és gonosz tekintetű ábrázatukkalmindenesetre alaposan rászolgálnak ezen összefoglaló nevükre.

A sárkányhal alakúak rokonsági körébe tartozó horgászhalfélék(Lophiidae) legismertebb képviselője, az Északi-tengerben gyakori ör-döghal (Lophius piscatorius) is valóságos szörnyeteg. Farka és törzseannyira megrövidült, hogy az egész állat szinte csak fejből áll. Ha óriási,hatalmas fogakkal felfegyverzett száját kitátja, félelmetes látványt nyújt.Visszataszító külsejét csak fokozzák a hátáról felmeredő, csupaszon ál-ló, hosszú úszósugarak, valamint a száj körüli levélke alakú, kopottasbajuszszálak. Azonban a legjellegzetesebb rajta az első mozgékonyúszósugár végén levő levél alakú függelék, az úgynevezett horog, amelyodacsalogatja a zsákmányt. A néha 2 méteresre is megnövő ördöghalkézfejszerűen szétterülő, nyeles tövű mellúszóival beássa magát aziszapba. Mihelyt azonban zsákmány közeleg, elkezdi „horgát" mozgat-ni, csalogatóan himbálja ezt az eleven csaliját, majd a legalkalmasabbpillanatban iszapfedezékéből előtör, s áldozatát telhetetlen étvágyúgyomrában temeti el. Ha a horgot egy erősebb, élelmes hal mégis le-csípné, másik nő helyébe. Mivel falánksága szinte kielégíthetetlen,zsákmányai terén nem válogatós. A horgászó ördögöt ízletes húsáén anémetek halásszák, de nem éppen bizalomgerjesztő neve miatt füstölt


A) farkashal (Anarrhichas lupus), B) ördöghal (Lophius piscatorius)

hússzeleteit (filéit) a megtévesztő tokpisztráng (Forellenstör) elneve-zéssel hozzák forgalomba.Az északi halpiacokon gyakran találkozhatunk még a tengeri farkas-sal (Anarrhichas lupus) is. Ez a tengeri szörny a. farkashal nevet nem-csak félelmetes fogazatáról kapta, hanem amiatt a dühödt tombolásamiatt is, amelyet mérgében véghez visz. Szemeinek kifejezésében vanvalami alattomos, s valóban ilyen a természete is. Ha fogságba kerül eza mopszfejű szörnyeteg, őrjöngeni kezd, valósággal tombol a hálóban,megpróbálja széttépni, s kígyószerű fürgeséggel mohón harap minden-be, ami csak eléje kerül. A halászok félnek tőle, s óvakodnak feléjenyúlni, ezért evezőjükkel nyomban agyonverik a hálójukba került Bel-zebubot.

A horgászhalakhoz hasonlóan tömzsi törzsükkel, széles fejükkel,végtagokra emlékeztető úszóikkal, békaszerű, torz bőrkinövéseikkelbizarr külsejű állatok az ugyancsak zsákmányt magukhoz csalogató csá-poshalak (Antennariidae) is, amelyeknek 75 faját írták le idáig. Egyiklegfigyelemreméltóbb képviselőjük a meleg vizű tengerek (Atlanti-, In-diai- és Csendes-óceán) hullámzó moszatai között élő sargasso-hal(Histrio histrio). Ezt a nyílt tengeren a moszaterdő sűrűjében az orra fö-lött mozgatott, féregszerű csaliszervével (illíciumával) kisebb halakravadászó halat a szél és az áramlat néha az északi szélességi fokok felészállítja, s ezért a Golf-áramlat térségében is megtalálhatjuk. Bőrfügge-lékeivel és színváltoztató mustrázatával oly tökéletesen alkalmazkodottkörnyezetéhez, hogy alig lehet felismerni. Végtagokra hasonlító úszóinmászkál a fenéken vagy a lebegő moszatok sűrűjében. Nagy, bumfordifején a ferde állású száj alsó állkapcsa kissé előre áll. A magához csalo-gatott, majd hirtelen bekapott halakon kívül úszó rákokkal, medúzák-kal, sőt fajtársai ikrájával is táplálkozik.


A karjain, lábain mászkáló halszörny

1956-ban a Galápagos-szigetek Izabella-szigete mellett, 3-5 méternyimélységből a halászok egy addig sohasem látott, csodalényként mélta-tott, de külsejét tekintve akár „béka alkatú halszörnynek" 'is minősíthetőhalat fogtak ki. A 18 centiméter hosszú állat csakugyan valami kétéltű éshal keverékének látszott. Nagy szemei és arcrészéből előugró, hosszúorra már magában felettébb meghökkentő külsőt kölcsönzött neki.Még különösebben hatott azonban a széles teste mellső részén találha-tó két karszerű függvénye, valamint a faroktőből kiinduló, ízületekkel isbíró, két erős, úszóhártyás lábszerű képződménye. Békaszerű teste vi-szont teljesen halszerű farokban folytatódott. Amint kivették a hálóból,nem úszó vagy vergődő mozdulatokat tett, hanem elülső és hátsó vég-tagjait használva mászkáló mozgást végzett!

A szerencsés halász és társai csakhamar rájöttek, hogy egy addig so-ha nem látott csodalényt sikerült kézre keríteniük. A ritka fogásról érte-sítették William E. Lundy ichthyológust, aki nyomban hajóra szállt,hogy az egyedülálló zsákmányt megtekintse. Az alkoholban preparálthal közelebbi tanulmányozása során azután kiderült, hogy az előreugróorrnyúlvány tulajdonképpen annak a légzőkészüléknek egy része,amelynek kopoltyúnyílásai a hátulsó végtagpár tövénél vannak. Az orr-szerű nyúlvány alatt ugyanis viszonylag nagy, mélyre nyúló üreg húzó-dik, ennek két oldalán pedig egy-egy sárga színű - egyelőre még isme-retlen rendeltetésű - porclemezke található. Az állat bőre egyébkéntcsiszolópapír-szerűen érdes. Meghatározásakor sikerült az evolúció ekiderítetlen vakvágányára jutott halról megállapítani, hogy az ormányosdenevérhalak (Ogcocephalidae) családjába tartozik, melyeknek hason-ló, de kevésbé feltűnő képviselőjét, az Ogcocephalus vespertilio nevű fajtévekkel korábban Florida partjain fogták ki. Az Izabella-sziget mentén ki-fogott újabb faj, noha igen ritka, de - mint utóbb kiderült - mégsem telje-sen ismeretlen, mert a Galápagos-szigetek körül már azelőtt is megtaláltáknéhány hasonló példányát. Ezt az új fajt - amelynek rokon fajait a Csendes-óceán több helyéről, a Panama-öbölből s Florida közeléből kerítették elő -Carl L. Hubbs, a Scripps Oceanográfiai Intézet neves ichthyológusa Og-cocephalus porrectus néven vezette be a tudományba.

Ez a szörny - az ormányos denevérhal - nem sorolható sem a kétél-tűek, sem az emlősök törzsfejlődési vonalába, bár felületes megítélés-sel az előre álló orr és ajak, valamint a karokra és lábakra emlékeztetővégtagok hasonlósága erre utalhatna. A biológusok szerint az ormá-nyos denevérhalak sorába tartozó lény a konvergens evolúció jellemző


A) sárgás varangyhal (Antennarius moluccensis), B) a sargassohal (Histrío histrio) az elő-ző fajhoz hasonlóan a lebegő algaerdőben vadászik csalizószervével kisebb halakra, C)

az ormányos denevérhal (Ogcocephalus porrectus) végtagjaival mászni is tud

példája: egy teljesen önálló - a vízből a szárazföldi élet felé megindult, debizonyos szinten megrekedt - fejlődési vonal különleges struktúrájúmegjelenése.

A szárazon vadászó szemforgatók

A halászzsákmány szokványos halai közt felbukkanó eddigi halszörnyala-kokon kívül a tengerek végtelen nagy porondján még sok, szörnynek beillőolyan figura lelhető fel amelyek kisebb termetük vagy rejtett életmódjukfolytán nemigen kerülnek a halászok hálójába. Ugyan melyik halász nagyszemű hálóján akadnának föl a nyílt tengerrészekben különben sem tar-tózkodó, békafejű kúszógébek (Periophthalmus és Boleophthalmus fa-jok), márpedig ami a külsejüket illeti, ezek az arasznyi meleg égövi állatokvarangyszerű fejük, fölfelé meredő nagy szemük zsákmányt kereső forga-tásával, pikkelytelen, nyirkos bőrükkel, s lábszerűen használt mellúszóik-kal a vízbe lógó mangróvegyökereken repülő rovarokra vadászó ugrándo-zásaik közben meghökkentő miniszörnyekként hatnak. Amikor pedignem a mangróvefák gyökerein, hanem a tengerpart iszapján látjuk őketzsákmányra leselkedve vagy a nőstényeknek udvarló hímek násztáncug-rándozásai közben, inkább nyúlánk törzsű békáknak, semmint halaknaknéznénk ezeket a párás meleget kedvelő tengeri és brakkvízi halakat.


A mangróvemocsarakban a szárazra kijáró szemforgató halak: A) zászlós kúszógéb (Pe-riophthalmus barbarus), B) Schlosser kúszógébje (Periophthalmus schlosseri), a mangro-ve léggyökereire kapaszkodva a fára is fel tud mászni

De mit keresnek ezek a halak a szárazon? Hiszen - mily bámulatos! -akár félórányi szárazon tartózkodás után ugranak csak vissza a vízbe,hogy oxigénben friss vizet vegyenek föl a szárazon légmentesen zárókopoltyúikba, s egészen rövid vízben tartózkodás után megint csak arratörekszenek, hogy visszatérjenek a szárazra, ahol táplálékukra leselked-nek, párzanak: vagyis fő élettevékenységeiket kizárólag a levegőn foly-tatják. A fejtetőn ülő viszonylag nagy, kidülledő szemüket a repülő ro-varzsákmányt kutatva ide-oda forgató, bohókás, 9-20 centiméternélnem nagyobb kúszógébeket erőltetett próbálkozás volna a félelmetestengeri szörnyek seregébe beiktatni, de ha közelebbről vagy még in-kább egy nagyítóüvegen át vizsgáljuk ezeket a szárazon ördöngösügyességgel mozgó, életközegüket váltogató állatkák meghökkentőbuldogfejét, külsejük mégis - egy ránk nézve ugyan veszélytelen - kis-termetű szörny összképét mutatja.

Kardorrú és hevedertestű óriások

A hálóba kerülő, de „sportszerű" védekezéséért inkább horoggal fogotttengeri kardoshalakat (Xiphiidae) sokan hosszú, tőrszerű orrnyúlvá-nyuk miatt is szörnyetegeknek tekintik. A felületes szemlélők kardorrúcápákként is említik a Xiphias, Makaira és Istiophorus nembe tartozó,4-8 méteres kardhalakat, amelyek azonban a csontos vázú makrahalak(Scombridae) alrendjébe tartozva, a hasonlóan nagy testű tonhalak ro-konai, s mindenekelőtt heringeket, makrélákat és lábasfejűeket fo-gyasztanak.


A víztükörből fölugró kardhalóriások: A) sávos kardorrú hal (Makaira audax), B) atlantivitorlás-kardhal (Istiophorus albicans); az előbbit csíkos marlinnak, az utóbbit kék mar-linnak nevezik a horgászok

Legelterjedtebb fajuk a valamennyi tengerben megtalálható közön-séges kardoshal (Xiphias gladius); 4 méteres példányai 6 mázsásak, detöbbnyire ennél kisebb egyedeik akadnak horogra. Két hátúszójuk kö-zül az első nagy, sarló alakú, a második kicsiny pedig jó hátra, a farok-nyélre került. Az orrcsontja és a középső állkapcsa hosszú, lapos, harántmetszetű nyúlvánnyá alakult. A cápákhoz hasonlóan pikkelyek helyettbőrfogak borítják a testét.

Egy másik faj, az Atlanti-óceán nyugati térségében portyázó marlinvagy fekete kardorrú hal (Istiompax marlina) nem más, mint a kubaiöreg halász, Santiago horgára akadt „nagy hal", amelynek elszántan vé-dekező rendkívüli erejét megrázó érzékletességgel jelenítette meg Azöreg halász és a tenger című remekművében Hemingway.

Az acélkék vitorlára emlékeztető, magas hátúszójával pompázó, por-celánfehér hasú fehér kardorrú halat (Istiophorus albicans) az amerikaisporthorgászok vitorlaszárnyúnak vagy kék marlinnak is nevezik.

A kardoshalak tőrszerű orrnyúlványáról (rostrumáról) kalandos be-számolók egész sorát terjesztik. Közülük az az állítás, hogy a megszigo-nyozott példányok „tőrüket" belefúrják a hajótestbe, igaznak bizonyult.Ha a csónaktest fából készült, abba hegyes tőrük 50 centiméter mélyenis behatol. Az ilyen heves támadás következtében azonban orrnyúlvá-nyuk többnyire letörik. Egyébként cápák és bálnák testébe beletörve ismegtalálták már rostrumukat. Az újabb megfigyelések szerint a kardos-halak leginkább arra használják hosszú tőreiket, hogy a zsákmányolan-


dó halak sűrű rajai közé betörve, minél több halat halálra sebezzenek,majd nagy falatozást csapjanak leszúrt áldozataik terítékéből. Amit márnem bírnak elfogyasztani, otthagyják az éhes cápáknak.

A „tengeri óriáskígyó" kilétének nyomozásakor már említettük a le-gendás hüllőszörnnyel nemegyszer azonosnak hitt hevederhalat (Rega-lecus glesne), amelynek 10 méter hosszúra megnövő, oldalról erősen la-pított teste csakugyan kígyószerűen megnyúlt, ám nem olyan kerekdedvagy ovális keresztmetszetű, mint a tulajdonképpeni kígyóké. Az At-lanti-óceán partjai mentén némelykor megjelenő halóriás ezüstösencsillogó testén különben is igen hosszú, sövényszerű hátúszó található,amelynek első 12-15 sugara magasan a többi fölé nyúlik, s így az állatúgy fest, mintha felfelé nőtt, hosszú szakálla lenne.

Életmódját ugyan még senki sem tanulmányozta, de viszonylag kis-méretű szájnyílásából arra következtethetünk, hogy apróbb állatokkaltáplálkozó, az emberre nézve ártalmatlan hal lehet. Az eddig kifogottlegnagyobb -15 méter hosszúságú! - példányát a benne veszélyes ször-nyet gyanító halászok óvatosságból négyfelé darabolták, nehogy a „ten-geri óriáskígyó" elbánjon velük.

A bemutatott tengeri teremtmények azok a halászok hálóiból is alka-lomadtán szem elé kerülő, sőt részint rendszeresen halászott, horgá-szott „tengeri halszörnyek", amelyek jobb megismerésük óta még masem valami bizalomkeltő jelenségek ugyan, de a legendák köréjük szőttmítoszából fakadó számos eltúlzott vonásukat a tengerkutatás újabbmeg újabb eredményei részint merőben más megvilágításba helyezték,részint bizonyos fokig „megszelídítették".


Méregkeverő halszörnyek

Ha fugut akarsz enni, előbb írd meg a végrendeletedet!Japán mondás

A kriminalisztika leghírhedtebb méregkeverői is csupán silány alkalmigyilkosoknak bizonyulnának, ha veszélyességüket a halálos mérget ál-landó készenlétben tartogató, mérgező tengeri halszörnyek mindenko-ri gyilkolóképességével vetnénk egybe. A híres-nevezetes, mérget keve-rő ferrarai nagyhercegnő, Lucrezia Borgia egykori gyilkos praktikáit atengerek több mint négyszáz méregtermelő halfaja gyorsan ölő, rejtettgyilokjával az alattomosan lappangó veszély terén mindenesetremessze felülmúlja...

Ciguatoxin - a halba bújt halál

Az úszkáló méregtárak egy része amolyan passzív gyilkos: csak azutánáll bosszút támadóján, amikor az gyanútlanul bekebelezte őt. A főlegmeleg tengerekben élő halak jelentékeny része, így például a csattogó-halak (Lutianidae), a korallszirtek nagy sziklaüregeiben tanyázó, nagytestű grouperek vagy fűrészesfogú sügérek (Serranidae), a négyfogúgömbhalak (Tetraodontidae), a sziklarepedések szűk barlangjaiból le-selkedő, kígyószerű murénák (Muraenidae) és a tekintélyes méretű nyi-lascsukák vagy barrakudák (Sphyraenidae) különböző fajainak elfo-gyasztásától tanácsos óvakodni. Több mint 400 tengeri halfaj hordozzaugyanis izomszöveteiben és zsigereiben, főleg a májában a súlyos mér-gezési tüneteket kiváltó ciguatoxint, amelyet eredetileg a sziklákat borí-tó algabevonatokban szaporodó ciguabaktériumok termelnek. A nö-vényevő tengeri halfajok lecsipegetik és bekebelezik a baktériumfertőz-te moszattelepek darabkáit, majd így bekerülnek a veszélyes vízi bakté-


A) csupasz golyváshal (Tetraodon cutcutia), B) pettyes gömbhal (Tetraodon hispidus), ahawaii bennszülöttek ennek májával mérgezik vadásznyilaik hegyét, C) tüskésbőrűsünhal (Diodon hystrix). A gömbhalak megzavarásukkor vízzel szívják tele magukat, ígyveszik fel a gömb alakot

riumok az ezen halakat zsákmányoló ragadozó halakba, s aztán szöve-teikben, zsigereikben elszaporodnak, és a ciguamérget halmozzák fel. A ciguatera-betegség mérgezési tünetei a halhús elfogyasztása után6-12 óra múlva jelentkeznek. A hasmenést, émelygést, gyomorgörcsö-ket neurotikus zavarok, hőhullámot váltó didergés, bőrkiütés, viszke-tegség, elesettség és izomgyengeség követi. A súlyosabb mértékű mér-gezés paralízist, idegsokkot s néhány esetben halált is okozhat. A cigua-tera-betegség néhány héttől hat hónapig tarthat, de egyes tünetei 25évig is elkísérhetik a beteget. Sem a hal főzése, sütése, sem fagyasztásanem semlegesíti a mérget. ízlelésre, kóstolásra senki sem tudja megál-lapítani, hogy az adott hal húsa mérgező-e vagy sem. Míg a húsban bi-zonyos esetben csak kevés ciguatoxin van, ugyanennek a halnak a belsőszervei, közülük is legnagyobb mértékben a mája súlyosan mérgezőadagban tartalmazza ezt a mérget.

Az úszkáló méregtárak köréből nézzük mindjárt a négyfogú halak(Tetraodontiformes) rendjébe tartozó, különös formájú gömbhalakat(Tetraodontidae). A világszerte számos fajjal képviselt család tagjaizömmel a meleg tengerek lakói, de előfordulnak brakk-, sőt édesvízhezalkalmazkodott fajaik is. A távol-keletiek fuguját, a csupasz golyváshalat(Tetraodon cutcutia) a halászok fogvicsorító halnak is nevezik. Ez a ro-kon fajokra is többé-kevésbé találó névbeli jellemzés onnan ered, hogy


a kifogott gömbhal vésőhöz hasonló - a csiga- és kagylóhéjak ósszeroppan-tására hivatott - két alsó fogát a két felsőhöz harapva vicsorogtatja. Azon-ban ennél meghökkentőbb dolgokat is művelnek ezek az élő labdák.

Amikor egy gömbhalat valamelyik nagyobb hal készül megtámadnia védekező hirtelen vízzel szívja tele magát, miközben eredeti méreté-nek két-háromszorosára is megduzzad. Nyelőcsövébe ugyanis egy kü-lön vízraktározó zsák nyílik. A felfúvódott gömbhal rendes egyensúlyihelyzetéből a hátára billen, s fölfelé meredő hassal a víz felszínéig emel-kedik, Így az eredetileg talán még lenyelhető zsákmányjelölt a támadótorkán már nem fér le, de többnyire nem is mer hozzányúlni a megnőttfalathoz, hiszen ez a váratlan, ijesztő jelenség a legvakmerőbb támadóiis zavarba hozza. Ha azonban mégis a gömbhal bekebelezésére vete-medik, életével fizet vakmerőségéért. Nem azért, amiért Darwin gon-dolta, hogy ugyanis a gömbhal éles fogaival keresztülfúrná magát a cápagyomrán és hasfalán, hanem mert a négyfogúak zsigeri szervei súlyosmérgezést okoznak.

A szárazra került - felfúvódásával feszes léggömbhöz hasonlító -gömbhal még magát az embert is alaposan megijeszti, amikor a felduz-zadásához lenyelt nagy mennyiségű vizet (egy 300 grammos példány1000 gramm vizet is magába tud szívni!) sugárban a halászok arcábafecskendezi, miközben nyivákoló hangot hallatva levegőt nyel, amitőlteste ismét gömb alakúvá duzzad. Ennél is riasztóbb látványt nyújt akörös-körül nagy tüskékkel vértezett bőrű sünhal (Diodon histrix), ami-kor ez a távol-keleti tengereket lakó gömbhal hirtelen felfúvódva eleventűpárnaként rettenti vissza támadóját. Bár csupán 30-50 centiméter át-mérőjű gömbbé duzzad meg, de fenyegető tüskeerdejével még így isijesztő szuronyerődítményes tengeri szörnynek bizonyul.

A gömbhalak húsát a japánok és más távol-keleti népek ízletes cse-megének tartják, s az előkelőbb japán éttermek ínyencségei között min-dig ott található az étlapon. Mindamellett a fugu húsának élvezete nemveszélytelen. Sokáig úgy tartották, hogy csupán egyes - a többitől azon-ban mit sem különböző - példányok húsa mérgező, másoké viszontegyáltalán nem. Egy bölcs régi japán intelem - mely apáról fiúra szállvaelterjedt népi szállóigévé vált - mindenesetre azt tanácsolja: „Ha fugutakarsz enni, előbb írd meg a végrendeletedet!" A vegyészek vizsgálataiazóta kiderítették, miért végzetes az egyik gömbhal elfogyasztása, ésmiért nem a másoké. A méreganyag, a tetraodon-toxin ugyanis a zsigeriszervek: a májba, az epehólyagba, a vesékbe és az ivarmirigyekbekoncentrálódik; az izmok, tehát maga a halhús semmiféle mérgezőanyagot nem tartalmaz. Ha mármost a gömbhal körültekintő elkészíté-


sekor a hús nem szennyeződött az egyébként eldobásra szánt zsigerekméreganyagával (például a zsigerek eltávolításakor az epehólyag nemfakadt ki, sem a máj és a többi zsiger sem sérült meg, s azok kiszabadultmérge nem szennyezte be az izomszöveteket), akkor az e gömbhalbólkészült étel baj nélkül elfogyasztható. Ellenkező esetben azonban a szívidegeit bénító, a vérkeringést és a lélegzést gátló toxikus tünetek lépnekfel, s a mérgezés gyakran fulladásos halállal végződik.

Csupán Japánban 1888-1909 között 3106 mérgezési eset történt agömbhalak elfogyasztásától, amelyből 2090, tehát több mint az esetekkétharmada, halállal végződött. Még manapság is évente átlag 100 em-ber hal meg e halak elfogyasztása okozta mérgezéstől. A többnyire 20perc múlva bekövetkező halál megelőzésére gyors orvosi beavatkozásszükséges. Adrenalin, koffein, s kalcium befecskendezésével igyekez-nek az orvosok a mérgezett egyén életét megmenteni. Sok meleg égöviországban a szomorú esetek egész sora a gömbhalfogyasztás betiltásárasarkallta a hatóságokat. Az ilyen országokban szigorúan tiltott a gömb-halak piaci árusítása csakúgy, mint azok ételként való vendéglői elkészí-tése. Egyébként a tetraodon-toxin igen gyors hatására jellemző, hogy ahawaii bennszülöttek az ott fogható pettyes gömbhal (Tetraodon hispi-dus), népi nevén a muki-muki májának mérgével vonják be vadásznyi-laik hegyét.

Mérgezett haltőrök

Az aktívan mérgező halszörnyek nem a haláluk után, mint mérgező ét-kek, hanem még életükben, a méreg szúrt sebbe oltásával védekeznektámadóik ellen. Így aztán nagyon is agresszív módon maguk viszonoz-zák a támadást vagy pusztán annak szándékát sejtető háborítást. Vagyhegyes, nagy úszósugártüskéik döfésével, vagy hegyes fogaik vad hara-pásával oltják be mérgező bőrnyálkájukat, illetve méregmirigyeik vála-dékát az ejtett sebbe. A tüskéjükkel mérgezők közt a veszélyességükrőlhírhedteknél jóval több halfajt említhetnénk, mint ahánytól e tulajdon-sága miatt rettegnek. A legtöbb tüskés úszójú haltól ugyanis a kezün-kön szenvedett sérülés könnyen elmérgeződhet, gyulladásossá dagad-hat, minthogy a halak bőrén az azt síkossá tevő, nyálkamirigyektől ter-melődött - és a szúrással a sebkapuba oltott - bőrnyálka számos mik-roorganizmus - köztük a gennykeltő baktériumok - kitűnő táptalaja. Akövetkezőkben azonban csak az olyan erős támadótüskékkel felfegy-verzett halszörnyekről lesz szó, amelyek védekezéses, illetve támadó


szúrásaikhoz használt „tőreikkel" az ezek töveihez nyíló méregmiri-gyeik veszélyes toxinját döfik be vélt vagy tényleges ellenfelük testébe. A mérget oltó tüskék e halszörnyek legkülönbözőbb testrészein, egy-mástól különállóan vagy az úszóhártyák merevítő sugaraiként a hát-úszókon, de más úszókon is, továbbá a faroknyélen és a kopoltyúfedő-kön helyezkednek el. Csak ritkán üregesek, a méreg többnyire a nyálka-hártya méregmirigyeiből a tüske fala mentén folyik bele az általa ütöttsebbe. A már korábban bemutatott tüskés ráják (Trygonidae) számosfaja visel vékony faroknyelén egy mozgékonyan csapkodó, erős, nagytüskét, amelynek késéles széle fogazott. Közülük az emberre különös-képpen az Urolophus és Trygon nem fajai veszélyesek. Egyik igen veszé-lyes képviselőjük, a közönséges mérgesrája (Dasyatis pastinaca) a Föld-közi-tengerben is gyakori. Minthogy előszeretettel tartózkodik a fö-venybe beásva a partok közelében, előfordul, hogy a fürdőző rálép egyilyen 2 méteresre is megnövő, zsákmányára leselkedő közönségesmérgesrájára. A megzavart állat ekkor oly erővel csap farkával az emberlábára s döfi bele veszedelmes tüskéjét, hogy az 5 centiméter mély sebmérgeződését a legkínzóbb görcsök, s nemegyszer halál követi.

Richard Schomburgk, a híres német utazó három tragikus esetrőlszámol be, amikor édesvízi tüskésráják (Potamotrygon sp.) szúrtak megdél-amerikai indián halászokat, akik a folyóba gázolva nyíllal halakraszándékoztak vadászni vagy éppen csak fürdőztek. Az első két esetbena talpon ejtett sebek kiszívatása ellenére is a mérgeskígyók marásainál istapasztalható heves fájdalmakkal járó kínzó görcsök léptek föl, s a kétszerencsétlen indián fiú napokig élet-halál közt lebegett. A harmadikpedig, egy izmos, erős halász, a legszörnyűbb fájdalmak közepette haltmeg.

Mérges pók-, skorpió- és viperahalak

A mérgezett tüskefegyverzetű úszkáló méregtárak körében találjuk to-vábbá a mérget oltó sárkányhalfélék (Trachinidae) több veszélyes fajátLegismertebb közülük az Atlanti-óceántól a Földközi-, Északi- és Kele-ti-tengerig széltében honos mérges pókhal (Trachinus draco). Többnyi-re a homokba ássa magát és innen leselkedik ez a 30 centiméternél nemnagyobb hal garnélákra és kisebb halakra. A fürdőző emberek az elülsőhátúszó hegyes tüskéitől, a halászok pedig a hal óvatlan kézbe fogása-kor, a kopoltyúfedők tüskéinek szúrásától szenvednek veszélyes sérülé-seket. A pókhal tüskéinek gyökerénél méregmirigyek rejtőznek, s ezek


A tenger tigriseként rettegett, 2,5 m hosszúra megnövő barrakuda vagy nyilascsuka(Sphyraena barrakuda)

toxikus váladékát a tüskék oldalán húzódó vékony csövecske vezeti atüske hegyéhez. A sebzés környékén a méreg gyulladást, erős fájdalma-kat, légszomjat, majd önkívületi állapotot okoz. Ha a mérges pókhalmérgét fehér patkányba oltjuk, a mennyiségtől függően 1-16 órán belül- bénulásos tünetek után - beáll a halál. A mérges pókhal húsa egyéb-ként ízletes, helyenként szívesen fogyasztott halétek.

A pókhalhoz hasonlóan veszélyes a nála is kisebb, mindössze 15centiméter hosszú, a Földközi-tengertől az Északi-tengerig megtalálha-tó tengeri vipera (Trachinus vipera).

A mérgező tüskéjű tengerlakókhoz tartoznak a sárkányfejű halakvagy tengeri skorpiók (Scorpaenidae) is. Szokatlanul nagy szemükkel,cafrangos fejbőr-kitüremkedéseikkel, valamint magasra felmereszthe-tő, erős tüskéikkel csakugyan a mesebeli sárkányok bizarr és korántsembizalomkeltő képét ébresztik a szemlélőben. Legfeltűnőbb, szinte félel-metesen szép képviselőik a trópusi meleg tengerek korallszirtjei közelé-ben rendkívül hosszú, dárdaszerű tüskéikkel, tigrisszerű oldalsávjaik-kal, s nagy szemükkel méltóságteljesen tovaúszkáló, többnyire azon-ban valamely sziklaüreg közelében fejjel lefelé fordult testhelyzetben,mozdulatlanul zsákmányukra leselkedő oroszlánhalak vagy más nevei-ken: tűzhalak, tigrishalak, pulykahalak. Mindegyik elnevezésben vanvalami találó e félelmetes tüskekoszorúval felfegyverzett sárkányfejűhalszépségekre. A tengeri pulyka elnevezést például azon viselkedé-sük indokolja, hogy a hím pulyka faroktoll-rezegtetéséhez hasonlóanfelingerlődésekor (a természetben az ellenség vagy a zsákmányhal kö-zeledtére, az akváriumban például a gondozó tisztogatóeszközének kö-zelítésére) felmeresztett tüskekoszorúját fenyegetően meg-megrezeg-teti a közeledőt ekként figyelmeztető hal. A bizarr megjelenésével anyilvános akváriumok látogatóit lenyűgöző oroszlánhal (Pterois voli-tans) közepesen hosszú és széles alapú tüskéinél még jóval hosszabbaka sugaras tigrishal (Pterois radiata) 70-80 centiméter hosszú, olykor


Úszkáló méregtárak: A) a 30 cm hosszú mérges pókhal (Trachinus draco) mérgező tüs-kéi hátúszójának elülső karéján és kopoltyúfedőin meredeznek, B) kis sziklahal (Scor-paena porcus), C) a hosszútüskéjű tűzhal (Pterois radiata) dárdaszerű tüskéi félelmete-sen szépek, de veszélyes mérget juttatnak az ember bőrén ejtett sebbe; rövidebb tüskéjűés zömökebb testű rokonát a töviskoszorújának fenyegető rezegtetése miatt pulykahal-nak (P. volitans), sőt oroszlánhalnak is nevezik

méternyi antennatüskéi, melyek az állatkertekben gyakran látható tara-jos sül felettébb hosszú fartüskéihez hasonlatosak. A tigristarkázatú, tüzes színezetű oroszlánhalak, pulykahalak vad szép-sége mögött azonban álcázott veszély rejlik. A kápráztató fehér tüskedár-dák ugyanis mérget hordozó, veszélyes fegyverek. A narancsvörös-feketeváltakozó csíkozás ugyan figyelmeztető, a viselője veszélyességét jelzőszíntarkázottság (a mérgező veszélyt hasonló markáns, rikító színekkel jel-zik a foltos szalamandrák, a nyílméregbékák, a viperák és más mérgeskí-gyók, valamint sok más állat is), sok esetben viszont az állat mozdulatlan és szokatlan testtartásával párosulva megfelelő rejtőszínezet is lehet a korall-sziklák markáns színezetű környezetében.

A sárkányfejű skorpióhalak e távoli egzotikus szépségeinél bár egy-szerűbb külsejűek, de annál ismertebbek a mediterrán tengerpartokona fenékkövek közé szinte beolvadó sziklahal (Scorpaena porcus), vala-mint az Adriai-tenger sziklás parti övében honos tengeri disznó (Scor-paena scrofa).

Ezek - a sziklás környezetükben szinte észrevehetetlenül leselkedőragadozó halak - rákokkal és kisebb halakkal táplálkoznak. Érdekes sa-játosságuk, hogy a kígyókhoz hasonlóan felbőrüket időről időre - átlag28 naponként - levedlik. A hátúszóik kemény tüskéinek töveinél eredő


méregmirigyekből kiválasztott mérgező nyálkájuk a tüskeszuronnyalejtett sebet elmérgesíti, ami kínzó fájdalmat okoz. A fürdőzőknek fő-ként a talpát vagy bokáját szúrhatják meg védekezésből a kövek közt le-selkedő, megzavart sziklahalak vagy mérges szúrásukról tengeri skor-pióknak is titulált kis tengeri „méregkeverő" szörnyek.

A Földközi-tengeri közönséges sziklahalnál és az adriai tengeri disz-nónál azonban még veszélyesebbnek írják le ausztrál szakmunkák azindopacifíkus tengerövezetben - így a Vörös-tengerben és az Ausztráliakörüli vizekben is - előforduló szirti kőhalat (Synanceia verrucosa), éstüskéssörényű kőhalat (S. horrida). Nagyobb veszélyességük egyfelőlabból adódik, hogy erősebb tüskéikkel mélyebbre tudnak döfni. A tüs-késsörényű kőhalnak például hosszú alapú hátúszója 13 rövid, de vastagtövisből áll, jaj annak, aki véletlenül e tövisekre lép! Másfelől e melegtengeri kőhalfajok tüske alatti méregzsákocskáiban nagyobb adagú mi-rigy termelte toxin halmozódik fel.

Mérges harapású gonoszképűek

A mérgező harapású halak fő képviselői a gonosz tekintetű murénák. Az1,5-3 méter hosszúra megnövő, kígyótestű és hegyes fejük állkapcsainerős, horgas fogakat viselő murénafélék (Muraenidae) családja több mintszáz fajt foglal magába. Az egészen a szemük mögé érő, igen széles, s lélegzés közben mindig kissé nyitva tartott szájukon kívül a kígyószerű külsejükhöz az is nagyban hozzájárul, hogy nincsenek páros úszóik.

Szeretnek sziklahasadékokban rejtőzni; zsákmányra leselkedés köz-oen is csupán a fejük kandikál kifelé a sziklaüreg nyílásán át. A barnamustrázatú közönséges muréna (Muraena helena) már a rómaiaknak iskedvelt halétke volt. Az 1 méternél is nagyobbra növő - ilyenkor 6 ki-logramm testtömegű - halat tengervizű piscinákban (haltároló meden-cékben) tartották, amíg a konyhára került. A közönséges muréna élette-re nem korlátozódik a Földközi-tengerre, hanem megtalálható a Csen-des-óceán partjainak közelében is. Rejtekhelyéről nemcsak halzsákmá-nyára csap rá villámgyorsan, hanem a polipokra is, amelyek ugyancsakmegtalálhatók az étlapján.

Érdekes, amit Cousteau jegyzett fel erről a könnyen felingerelhető,dühös természetű szörnyről, amelynek nemcsak a vére, hanem hegyesfogainak a harapása is mérgező.

„A tenger tükre alatti világról szóló regények úgy ábrázolják a murénát,mint a mélységek banditáját. Az irodalmárok polipjának társaságában a


A „gonosz ábrázatú", veszélyes harapású murénák néhány melegtengeri faja: A) tigris-muréna (Lycodontis riipelli), B) zöld muréna (Gymnothorax funebris), C) aranyúszójűmuréna (Muraena miliaris), D) barna muréna (Gymnothorax undulatus), E) viperamuré-na (Enchelycore nigricans), F) leopárdmuréna (Gymnothorax moringa), G) bíborszájúmuréna (Gymnothorax vicinus)

muréna áll őrt az elsüllyedt kincsek fölött. Mindazonáltal a halászok mél-tán tartanak tőle. A bárka aljában reménytelenül küzdő muréna, mint egyfúria, mindent megharap, amit csak elér. A tapasztalt halászok ezért ab-ban a pillanatban, amint a hajóba dobják, szétverik a fejét. Rossz hírnevét-jórészt Nérónak köszönheti, aki rabszolgákat dobatott murénákkal teltmedencébe, hogy vendégeit élve felfalt emberek látványával szórakoztas-sa. Nem sok igazság lehet ebben a perverz legendában, vagy pedig Nérórendszeresen éheztette fogságba ejtett murénáit, hogy elvegye a kedvüket aválogatástól. A muréna ugyanis nem támadja meg az embert. A sziklákútvesztőiben tölti életét, onnan rendszerint csak fejét dugja ki. A külseje fé-lelmetes. Szokásos védekező eszközeiket: a gyors menekülést, a mimikrita tüskéket a halak néha pszichológiai fegyverekkel is megtoldják. A muré-na a tátongó szájban levő vad tépöfogaival és gonosz tekintetével ér el fé-lelmet keltő hatást. Azt hinné az ember, hogy közeledtére fújni fog, mint avadmacska. A murénák gyakran látogatják a hajóroncsokat: a csövekbőlvagy szűk résekből kibújva kegyetlen, apró szemeiket az emberekre szege-zik. De ne tévedjünk, éppolyan prózai lények ők is, mint ön vagy én, vagyegy kutya. Csak az a kívánságuk, hogy ne háborgassák őket mindennapiéletük rendes kerékvágásában. Nyugodt polgárok ők, de elkeseredettenvédelmezik javaikat. Mindig készek arra, hogy a betolakodót harapások-kal riasszák vissza. Egyszer Dumas a machadói világítótorony tövében


langusztákat keresett. Karját vállig bedugta a sziklák repedéseibe. Egymuréna az ujját megharapta. A seb éjszaka beforrott, másnap megnyíltés bőségesen vérzett, aztán minden komplikáció nélkül begyógyult. Nemtörtént fertőzés, a harapás nem volt mérgezett. Dumas sportszerűen fogad-ta a tényt: - A muréna nem támadott meg engem, pusztán figyelmeztetett,hogy vegyem el onnan a kezem, és hogy kint tágasabb..."

Ám nem mindegyik könnyűbúvár jár olyan szerencsével, mintCousteau kutatócsoportjának tagja, Dumas; kivált azok a békaembereknem, akik a korallszirtek sziklarepedéseiből leselkedő trópusi muréna-fajok harapásával voltak kénytelenek megismerkedni. A meleg tenger-övezetek murénái szebbnél szebb színköntösben díszelegnek, de úgylátszik, hogy a fogínyükből horgas tépőfogaikra szivárgó nyálkában to-xikus anyagot (ciguatoxint és gyulladáskeltő toxinokat) termelő bakté-riumok tenyésznek. Ilyen melegkedvelő, toxikus mikrobákat a sebbeoltó, veszélyes murénaszépség a tropikus korallszirteken az arany-petytyes muréna (Muraena miliaris); a teste egészére kiterjedően fűzöldszínű zöld muréna (Gymnothorax funebris); már az elnevezésében isbaljóslatú, sötétbarna vipera-muréna (Enchelycore nigricans); a sötétenfoltozott, okkersárga testű és bíborlila szájpadlásáról bíborszájú muré-nának (Gymnothorax vicinus) elkeresztelt, 3 méternél hosszabbra növőfaj. További fajok még a foltmintázatának alapján oly jellemző nevetkapott párducmuréna (Gymnothorax moringa); a Hawaii-sziget környé-kén tanyázó, rokonainál is veszélyesebb hírű barna muréna (Gymnotho-rax undulatus), s a legfeljebb csak 65 centiméter hosszúra növő rácsosmuréna (Lycodontisfavagineus), amelynek barnásfeketén alapozott tes-tét élénksárga, vékony hálóra emlékeztető rajzolat tarkázza. Ma mégnem tudjuk, hogy mi a rendeltetésük e feltűnő tarkázatú, élénk színeze-tű murénamintázatoknak, mert noha általuk e rejtőzködő állatokjobban beillenek a korallszirtek színpompás, cifra környezetébe, de tu-lajdonképpen valamennyi murénafaj nappal a sziklahasadékokbanbúvik el, s leginkább csak az éj leple alatt hagyja el hosszabb-rövidebbidőre búvóhelyét. Viszont az is meggondolandó: napfényes időbensem mindegy, hogy a zöld algatelepektől benőtt sziklaüregből a zöldmuréna, a barnás sziklahasadékából pedig a barna muréna, a sárgáskéregkorall-virágállat-telepektől ellepett kövek közül meg mondjuk azaranypettyes muréna testének elülső része kandikál ki, vagy azsákmányra rontás pillanataiban a rejtekhelyéről mégis előjövő murénatarkasága mennyire téveszti meg az esetleg ott portyázó ellenségszemét.


Alvilági kísértetszörnyek

Az előrenyúló állkapcsot számos fog fegyverezte, amelyek világí-tó nyálkabevonattól vagy más közvetett megvilágítás folytán vilá-gítottak...Beebe: 925 méterrel a tenger színe alatt

Orfeusz, de még a nagy Dante Alighieri is elbújhatnak az amerikai Wil-liam Beebe zoológus vakmerő vállalkozása mögött. Az előbbiek csakképzeletben jártak a pokoli Alvilágban, de Beebe személyesen járt ott,méghozzá nem is egyszer. Hadész tengeri alvilágának örök éjszakájábaegy másfél méter átmérőjű, acélfalú búvárgömb túlnyomásos, szűk bel-sejében, a batiszférában először 1930-ban ereszttette le magát erős lán-con, egészen 925 méter mélységig, a Bermuda környéki tengertérség-ben.

Noha e mélytengeri „sötét pokol" bejáratánál nem figyelmeztette őta Purgatórium kapujának felirata - Ki itt belépsz, hagyj fel minden re-ménynyel! -, a mindenre elszánt tengerkutató nagyon is tisztában voltannak a sivár, zord milliőnek emberre nézve igazán pokoli mivoltával,ahová az Otis Barton mérnökkel együtt tervezett búvárgömb szűk ka-binjában zártan, életét minden pillanatban kockáztatva lemerészke-dett. De mindenképp meg akart bizonyosodni arról, hogy a tenger nap-sugártól már nem éltetett, kétszáz méter alatti örök sötét mélyrétegeicsakugyan olyan élettelen vízi sivatagok, amint e tengerszintek térségeita tengerkutatók még akkortájt gondolták.

A tengeri állatokkal foglalkozó korabeli zoológusok feltevései sze-rint ugyanis nemcsak a fagypont körüli állandó alacsony vízhőmérsék-let, az örök fényhiányban lehetetlennek feltételezett oxigén- és szerves-anyag-termelés, hanem a roppant nagy víznyomás (ami például 2000méter mélyen 200 kilogrammal nehezedne az ott tartózkodó élőlénytestének minden négyzetcentiméter felületére!) egyaránt kizárják azélet létezését az átlag 5000 méter mély, de a mély árkaiban akár


10 000-11000 méter mélységű tengerek 200-300 méter víztükör alattiszintjeiben. Legalábbis az emberi szemszögből következtetett akkorijózan számítások erre a feltételezésre jutottak.

Örökös tűzijáték a tenger poklában

De már a tengeri alvilágba való első aláereszkedés izgalmas kalandútjaalaposan rácáfolt e tudományosan megalapozottnak látszó kétségekre!Amikor ugyanis a lehatoló napsugarak utolsó nyomai is eltűntek azelőbb csak ólmosszürkévé, majd koromsötétté váló tengerközegben, abúvárgömb vastag kvarcablakán keresztül szemkápráztató fényjelensé-gek: kísértetiesen tovasuhanó medúzák, fényfelhő kibocsátásával üldö-zői elől menekülő úszórákok, kivilágított szájú ragadozó üldözte lám-páshalak reflektorfelvillantásai, majd kioltott fényei ejtették egyik ámu-latból a másikba e hihetetlennek tűnő, bűvöletes látvány elkápráztatottszemlélőjét. Ám jobb, ha a hitelesség kedvéért magának a szemtanú-nak a benyomásait idézzük föl a látottakról. Íme egy részlet Beebe kuta-tói naplójából.

„...Két hal vonult el lassan a búvárgömb előtt, nem több, mint 2-2,5 mé-ter távolságban. Legalább 1,8 méter hosszúak lehettek. Oldalvonalukalatt egyetlen sor halványkék, erős fénycsík látszott, a megszokott máso-dik sor teljesen hiányzott. Szemük még a halak tekintélyes nagyságáhozviszonyítva is nagy volt. Az előrenyúló állkapcsot számos fog fegyverezte,amelyek világító nyálkabevonattól, vagy más közvetett megvilágítás foly-tán világítottak. A hal páratlan úszói nagyon hátul voltak. Két hosszú ta-pogató lógott le testükről, végükön egy-egy páros, de elkülönült világító-testtel, amelyek közül a felső vöröses, az alsó kékes fényű volt. A tapoga-tók szabadon tekerődztek és himbálództak a hal teste alatt. Egyik kétség-telenül az állkapocsról eredt, a másik pedig hátulról a farok közeléből." Megborzongtató kísérteties szörnynek bizonyulhatott ez a világítófogú ragadozó hal még a vastag figyelőablakon keresztül szemlélve is,az nem vitás. De tallózzunk még az elképesztő észleléseket felidézőnapló beszámolói közt.

„...Kisebb csoport világítóhal vonult el előttem, mikor új fantasztikusélőlény bukkant elő. Hal volt, de teste csaknem kerek, összefüggő, hosszúés nem túl magas, páratlan úszókaréjjal. A test hosszában öt leírhatatla-nul szép fénypontsor haladt végig, az egyik a középvonalban, kettő-kettőpedig ívesen futott felette, illetőleg alatta. Minden egyes fénycsíkot ilyenegy-egy sor nagy halványsárga reflektorszerv alkotott és minden egyes


Fantasztikus külsejű mélytengeri halszörnyek: A) pelikánangolna (Euiypharynx peleca-noides) 60 cm hosszú pántlikatesttel, harangszerűen nyíló tölcsérszájával planktonszer-vezeteket kapdos el a 4000 méteres tengerzónában, B) hosszútestű viperahal (Gonosto-ma elongatum) kivilágított tüskés fogú szájába a zsákmányállatok szinte önként besereg-lenek, C) álltapogatójú tüskésszájú hal (Borostomias eluceus), D) ezüstös szélesszájú hal(Pachystomias microdon), E) a krokodilszájú hal (Malacosteus indicus) zsákmányszerzésközben előrenyújtja kapófogakkal felfegyverzett, hosszú alsó állkapcsát, a szeme alatt éskissé lejjebb az arcán feltűnő világos foltok a világítószervei, F) tűfogú hal (Vinciguerriaattenuata), G) lámpáshal (Myctophum punctatum) lámpását a szeme alatt, a szájszéleinviseli, H) teleszkópszemű ormányoshal (Opisthoproctus grimaldi), I) barázdásmellűbárdhal (Sternoptyx diaphana)

ilyen eleven fényreflektort még félkörben apró, de erős fényű, ibolyaszí-nű fénypontok vettek körül."

Megint más jegyzetlapon a következő meghökkentő megfigyelésrőlértesülhetünk.

„...Az üvegen át egy körülbelül dió nagyságú, ragyogó fényre figyeltemfel, amint állandóan felém közeledett, mindaddig, míg egyszer csak várat-


lanul, hirtelen szétrobbant, hogy fejemet rémülten kaptam vissza az ab-laktól. Mint utóbb kiderítettem, a közeledő szervezet hirtelen beleütközöttaz ablak külső felületébe, s az ütődés okozta gyors védekezési reflex káp-ráztató fénycsíkok százaitól szikrázó fény felhő kilövellésére serkentette. Sahelyett, hogy mindegyik rövidesen kialudt volna, a temérdek szikra meg-maradt, s erős fényben tündökölt. A tűzijáték kirobbantása után a szerve-zet megfordult, elkanyarodott, még mindig fénylett, s eltűnt anélkül, hogymegállapíthattam volna, miféle állat."

A későbbi mélytengeri zoológiai vizsgálatok azután kiderítették,hogy a Beebe által fényrobbanásként jellemzett ijesztő jelenséget az ül-dözőik előli menekülésük közben a fényfelhőtrükk szemkápráztató fe-dezékében egérutat kereső mélytengeri úszórákok, nevezetesen né-hány hasadtlábú rák (Mysidacea) faj, valamint garnélák, így a Munidop-sis beringana s a Sclerocrangon senkevitsi nevű távol-keleti, 4000-4500méter mélységig előforduló fajok produkálják.

Beebe feljegyzéseinek végül még egy izgalmas részletét idézzük.„...Majd ezüstös bárdhal (Argyropelecus gigas) kifejlett példányai tűn-

tek elő egymás fényében, oly közel úsztak egymáshoz, hogy nem lehetettmegállapítanom, mennyi fényt terjeszt egyetlen példányuk. Világítószer-vük halványkéknek tetszett. Hét halat láttam, jó ideig megfigyelhettem,amint egy irányba tekintettek. Szemük tompa fényben izzott, testüket aprófénypontok serege borította. Egyikfelém rohant, s amint fejével az ablakfelé fordult, észrevettem hosszú fogainak felvillanását, noha nem tudnámmegmondani, hogy e világítás honnan eredt. Még az ablak közelében hát-rafordult, s a másodperc töredéke elég volt számomra, hogy alakja tisztánálljon előttem 670 méter mélyen, a fényjáték valósággal szédítő volt."

A tengeri szörnyek ezen alvilági csoportjának szenzációs észleléseelőtt - amit a felfüggesztett batiszféránál sokkalta korszerűbben felsze-relt s a mélyben szabadon manőverező, modern mélymerülő tenger-alattjárók, a batiszkáfok kutatói azóta számos alkalommal, még beha-tóbban figyelhettek meg - a tengerek nagy mélységeit vigasztalan, ko-romsötét, üres zónákként elképzelt térségekről tehát egy csapásra kide-rült, hogy a mélytengeri hideg, fénytelen, nagy nyomású vízrétegeket afantasztikus formájú, kísérteties világító szörnyek változatosan forma-gazdag, népes garmadája varázsolja borzongtatóan káprázatos fényje-lenségek kaleidoszkóp-szerűen folyton változó kísértetszínpadává.


Mélytengeri halfurcsaságok: A) a 10 cm-t alig elérő fekete bendőshal (Chiasmodon ni-ger) szája oly mélyen hasított, hogy a nála jóval nagyobb halakat is elnyelheti, a rendkí-vüli mértékben kitáguló hasbőrén át felismerhető az általa bekebelezett hal szeme, B)szőrös csodahal (Mirapinna esau) testét nem pikkelyek, hanem apró, szőrszerű bőrképletek borítják, a halacska hossza alig 4 cm, C) mélytengeri háromlábú lesőhal (Bathypte-rus bigelowi) meghosszabbodott farok- és hasúszóit háromlábú állványként használva,várakozik zsákmányára a süppedékeny fenékiszap fölötti víztérben

A világító szörnyek titka

Beebe számára még titokzatos rejtélynek tűnt, hogy mitől ered a világítómélytengeri állatok fényszórószerveiből reflektor módjára kisugárzó,szemkápráztatóan erős fény. Követői azután a mélyből felhozott állatokaifelboncolva, s a fénykibocsátó szerveket részint mikroszkópon át, részbenpedig biokémiailag is megvizsgálva kiderítették a színes fénykibocsátás tit-kát. Először is a fénykibocsátó szervek egy részében mélytengeri világítóbaktériumok milliárdjait fedezték fel, melyek az állat világító szerveineknyalkájában - mint számukra egyedülien alkalmas táptalajban - szimbioti-kusan tenyésznek, és a testnedvvel táplálkozva, vegyi átalakítással termelika lumineszcens (fluoreszcens) hideg fényt.

A fénykibocsátás másik forrása a világító állat saját szervezete termel-te lumineszcens fény, amelyet az ördögről elnevezett fénykeltő anyag, aluciferin egy idegi közvetítésű fermentum, a luciferáz oxidációs hatásár-hoz létre. Az oxidációs folyamathoz szükséges oxigén a mélytengerihal vérkeringése útján jut a világítószervbe, mely ugyanazon az állatonis különböző felépítésű lehet.

A legtökéletesebb világítószervek olyanok, akár a színházi fényszó-


rók. Ahhoz ugyanis, hogy a fény csak egy irányban sugározzon ki az élőreflektorból, a szerv sötét tokban helyezkedik el, amelyen a fény kisu-gárzását egy kis rés teszi lehetővé, a fekete tokot pedig belülről erősentükröző réteg vonja be. A tok mélyén húzódik a reflektorizzónak meg-felelő, fényt termelő szövethalmaz, s előtte a színes sejtekből álló, a ref-lektor színszűrő előtétének beillő színes sejtréteg, amely a világítószervkibocsátotta fény sajátos színét határozza meg. Végül a világítószervszabadba nyíló rése előtt, átlátszó sejtek kocsonyás szövethalmazábólalakult fénygyűjtő és fényszóró lencse tereli egybe a világító sejthalmaztermelte fénysugarakat, és felerősítve vetíti egy irányba. A mélytengerihalak ezen bonyolult felépítésű világítószervüket idegrendszerük sza-bályozásával autóreflektor módjára tetszés szerint be- és kikapcsolhat-ják. Van azután olyan reflektoruk is, amely a hal szeme alatt lefelé éskissé előre, a mozgás irányába eső teret világítja meg, ennek a világító-készüléknek a be- vagy kikapcsolását egy szemhéjszerűen lecsukható,illetve felnyitható bőrredő szabályozza. Más világítószervek működé-sét az idegrendszerrel indukált mirigyműködés hormonális hatásraváltja ki.

A világítószerv legegyszerűbb formája a bőr gödreiben termelődő vi-lágítónyálka. Ezek a parányi szervek a bőrben elszórtan helyezkednekel, négyzetcentiméterenként húszezer is lehet belőlük. Sok mélytenge-ri hal velük képes testét és fogait megvilágítani. Így például a tüskésszájúmélytengeri halakhoz (Stomatoidea) sorolt kardfogú viperahalnak(Chauliodus sloani) kivilágított szájában 350 erősen fénylő pontocska,azaz nyálkatermelő gödröcske van, többnyire a szájpadlásán. Miután azörök tengersötétség kisebb élőlényeit a fény éppúgy vonzza, mint az éj-jeli lepkéket s más, este repülő rovarokat, a viperahal pazarul kivilágí-tott nyitott szájába a zsákmányul szolgáló állatok maguktól sereglenekbe, a világító torkú halszörnyek csupán le kell nyelnie őket.

A már Beebe által észlelt világító felhő is ilyen nagyobb mennyiség-ben kilövellt fénykibocsátó váladék, amelyet az említett úszórákokonkívül még mélytengeri tintahalak, s feltételezhetően néhány halfaj miri-gyei termelnek. A fényrobbanás említett produkálóinak világítószerveicsöves vezetékkel nyílnak a külvilágba, körülötte pedig külön záróiz-mok vannak. Utóbbiak összehúzásával préseli ki az állat testéből a vilá-gító nyálkafelhőt.

A mélytengeri halak által kibocsátott fény egyébként egyugyanazona példányon különböző színű is lehet. Például az alvilági lámpáshal(Myctophum punctatum) testoldalán a felső világító sor vörös, kék ésibolyaszínű, míg az alsó sor vörös és narancsszínű fényt bocsát ki. A


lámpáshalak hasoldalán végighúzódó, lefelé világító pontsor a plank-tonrákokat s egyéb apró állatokat csalogatja oda, amelyeket a hal időn-ként gyors mozdulattal bekap. A gombostűfejnyi fénylő ponttól a legtö-kéletesebb fényszóró szervig 100-500 is megtalálható a lámpáshalegyetlen példányának a testén.

Mai ismereteink azonban még korántsem nyújtanak megbízható fe-leletet a világító szörnyekhez fűződő ama talányra, hogy vajon miértnem az óceánok legsötétebb mélyén, hanem inkább az 500-1000 méte-res szürkület övben él a legtöbb világító hal. Számunkra csupán annyidereng az egész rébuszból, hogy az említett középmély szinten való ta-nyázás valószínűleg e halak táplálkozási lehetőségeivel függhet össze.Napnyugtával ugyanis feljönnek a sekélyebb térségekbe, olykor egé-szen a felszín alá, ahol a tenger dúsabban terített asztalára lelnek, virra-dat előtt pedig jóllakottan ismét a mélybe szállnak alá. De azért a mély-tenger koromsötétség övében, tehát az 1000-4000 méteres mélységekbenis élnek, ha ugyan gyérebben is, halak, amelyeken nem találunk világí-tószerveket; nekik miért nem adatott meg a világítás képessége? Miértkorlátozódott e roppant nagy mélységi körülményekhez alkalmazko-dott halak érzékvilága csupán a fejlett tapintó,-és szagló érzékszervekre,holott ők ebben az örök sötétségben ugyancsak rászorulnának a térbe-világítás, a fénnyel csalogatás, egyáltalában a látással való tájékozódásképességére? Mégis évmilliók óta fenn tudták tartani fajukat ebben ateljesen vaksötét körülmények alvilágában. Ám ez csak számunkra tű-nik képtelenségnek; e fenéklakó szörnyek vakon is meg tudják szereznia betevő falatjaikat, fel tudják lelni ivari partnerüket. Mondja erre bárki,hogy nem valóságos ördöngösség...

A torz formák legrútabb szörnyei

A tengermély halai azonban nemcsak fénykibocsátó képességük sokfé-le trükkjéről nevezetesek. Fantasztikusan torz formájú testalkatuk,egyes testrészeik megnyúlása vagy éppen elcsökevényesedése, továbbáijesztő külsejükön kívül meghökkentő viselkedésük is kimondottan rúttengeri szörnyekké teszi őket, még akkor is, ha legtöbbjük testméretetávolról sem mondható behemótnak. Sőt, a legtorzabb kinézetű peli-kánhalak és horgászhalak inkább törpe alakok. De vegyük csak az utób-biak egyik-másik arasznyi példányát közelebbről szemügyre, vagy he-lyezzünk lupét csúf, buldogképű fejük elé, hogy a törpéből egy pillanatalatt óriás, ijesztő szörnyet varázsoljunk... Egyszeriben egy iszonytató


halszörny tárul ekkor elénk, s megborzongunk a félig nyitott szájból ki-kandikáló hegyes fogsorú, széles szájtól, a gonosz tekintetű fej ördögiszarvnyúlványaitól, és a fejtetőről mozgatott csalizó horgászszerv meg-hökkentő látványától. Vagy vizsgáljuk csupán a szemek alakulását a kü-lönböző mélytengeri halfajokon. Ezek az aránytalanul nagy szemek afajok szerint vagy fölfelé néznek, vagy előre tekintenek, mint az autóreflektorai, esetleg nyélszerűen megnyúltak, megint másokon pedigegymás mellé simulnak, mint például az oldalról erősen lapított, rom-buszos testű ezüstös bárdhalakon {Argyropelecus sp.) és a barázdásmel-lű bárdhalakon (Sternoptyx sp.). Gyakori a mélytengeri halak körében ateleszkópszem is, amely rövid távolságra nagyon éles látást tesz lehető-vé például a teleszkópszemű ormányoshalnak (Opisthoproctus grimal-dii), s a többi ilyen előretolt szemű halszörnynek.

A már szóba hozott pelikánhalak (Saccopharyngidae) teste gyenge,hosszan megnyúlt, farkuk ostorszerű. Az egész halszörny nem más,mint egy csupa száj lény. Állkapcsai szélesen széttárhatók, garatja zsák-szerű. Leggroteszkebb képviselőjük a 4000 méter mélyről előkerítettpelikánangolna (Eurypharynxpelecanpoides). Ez a 30 centiméter hosszúhal jóformán nem is áll másból, mint egy tölcsérszerű nagy szájból, és

Világító halak és tízkarú polipok (tintahalak) a középmély tengerzónából: A) barázdás-mellű bárdhal (Sternoptyx diaphana) B) ezüstös bárdhal (Argyropelecus afflnis), mind-két haltól balra egyik hasi világítószervük nagyított hosszanti metszete (a fénytermelősejtek halmazát sötét fényvisszaverő sejtréteg veszi félig körül, a színszűrő színes sejtré-teg előtt elvékonyodó rész prizmaszerű, az átlátszó sejthalmaza pedig a fényt össze-gyűjtve felerősítő és kivetítő reflektorlencse szerepét tölti be), C) Histioteuthis bonellia-na nevű mélytengeri tintahal, hossza a karok végéig 60 cm, D) Abraliopsis morisii,hoszsza 8 cm, E) Pterygioteuthus giardi, hossza 2 cm, F) Calliteuthis reversa, hossza 5 cm(a fehér pontok a világítószervek elhelyezkedését és viszonylagos méretét érzékeltetik)


az utána kígyózó, ostorzsinórszerű, vékony testből. A rendkívül széles,nagyra tátongó száj szüntelen nyeldeséssel szántja a vizet. Ami útköz-ben bekerül ebbe az élő zsákba, az többnyire le is megy a mohó torkon,Így aztán a koromsötét víztérben is minden tájékozódás nélkül is min-dig jóllakhat a folytonosan nyeldeső, és ezzel a vizet szűrő pelikánan-golna. De nemcsak apró lényeket, hanem olykor velük azonos méretűvagy még nagyobb halat is egyszerre nyelnek el a pelikánhalak. Ilyenkora hatalmas falattól a bőrük annyira kitágul, hogy bőrükön át jól kivehe-tő a belükben duzzadó óriási zsákmány.

Hasonlóan elképesztő zsákmányolási rekordot tart a bendő megtöl-tése terén egy másik kis mélytengeri ragadozó, a fekete bendőshal(Chiasmodon niger) is, amelynek szájnyílása, akár a kígyóké, mélyenhasított, de még azokét is felülmúlja. A Challenger kutatóhajó egyikmunkatársa, Swinney Madeirától délre, 1800 méter mélyről kerítetteelő e hal mindössze 9,7 centiméter hosszú példányát, amelynek hatal-masra tágult gyomrában a röntgenfelvétel egy legalább 38 centiméterhosszú angolna összegöngyölődött tetemét mutatta ki. A valamennyiismert ragadozó közül a testméretéhez képest a legnagyobb - az előbbiesetben saját testhosszánál megközelítőleg négyszerte nagyobb - zsák-mányt legyűrni képes hal e bámulatra méltó adottsága a mély tengertér-ségben való ritka zsákmányszerzési lehetőség kiaknázását segíti elő.

A világító szervekkel bíró krokodilszájú halnak (Malacosteus indi-cus) a saját testmérethez viszonyított óriási zsákmány megragadását éselnyelését rendkívül hosszan előrenyújtható, éles kapófogakkal felfegy-verzett állkapcsa teszi lehetővé. Ez az ijesztő fejű hal az 1000-4000 mé-ter mélyben élő lágyúszójú mélytengeri halak (Malacosteidae) családjá-nak egyik bizarr képviselője.

A mély tengerfenék kivilágítatlan, de testalkotásukat tekintve annálmeghökkentőbb külsejű halszörnyei közül külön figyelmet érdemel-nek a mankós lesőhalak (Bathypteroidae), melyek meghosszabbodottfarok-és hasúszóik rendkívül megnyúlt, erős csonttüskéit az iszapostengerfenéken való mozdulatlan tápláléklesés közben háromlábú áll-ványként használják. Ezek a megvastagodott, hosszú úszósugártüskékmankók módjára emelik a fenékiszap fölé a háromlábú csuka (Bathyp-terois bigelom) pihenő testét is. Az ugyancsak fenéklakó csodaúszójúhalak (Mirapinnidae) - mint az Azori-szigetek közelében kifogott sző-rös csodahal (Mirapinna esau) - bőrét szőrre emlékeztető, sűrű kinövé-sek borítják, ami a halak esetében merőben szokatlan jelenség.Sárkányszerű mell-és hasúszóikat valószínűleg siklófelületként hasz-nálják, s azok így a hiányzó úszóhólyagjukat is pótolják.


Férjehordó, horgászó halcsúfságok

Nemcsak meghökkentően bizarr külsejük fajonkénti változatossága,hanem elképesztő életmódjuk, de kivált hajmeresztőén egyedülállóivari életük bemutatása kedvéért érdemes visszatérnünk a mélytengerihorgászhalakhoz (Ceratioidae). Elnevezésük onnan ered, hogy a sport-horgászok modern csalijaihoz hasonló csalogatószervekkel felszereltfajok általában a fejükről fölfelé hajladozó, hosszú tapogatószál végén azsákmány odacsábításához lámpást gyújtanak. Ez a szájnyílás felé moz-gatható lámpás nem egyéb, mint a horgászzsinórnak megfelelő hosszútapogató végén levő nagy világítószerv, vagyis a halhoz nőtt eleven csa-li. A sötét vízben felettébb csábító fénycsali pompás színben ragyogvaimbolyog ide-oda a hajlékony „horgászbot", vagyis a hal hosszú horgá-szócsápja végén. Amikor a fényhez vonzódó kis hal az imbolygó lám-pás közelébe ér, a horgászhal csalit hordó tapogatóját hirtelen a feje föléfordítja, s az éber horgászónak már csak gyors mozdulattal be kell kap-nia a kíváncsiságával az életét kockáztató zsákmányt.

A ravasz zsákmányszerzés mélyvízi bajnokai a legkülönfélébb hor-gászeszközökkel vannak felszerelve. Például a fáklyahordó halnak(Lophodolus acanthognathus) a homlokáról csak rövid „horgászboton"nyúlik előre egy levél alakú csalogató, végén két kis villával, s az egészcsali rubinvörös fáklyaként villan föl a tengermély sötétjében. Egy má-sik horgászhal, a gyökérszakállú hal (Linophryne arborifera) alsó állkap-csáról sűrűn elágazó, gyökérszerű szakáll világít, de e fej alatti fénycsap-dán kívül e rút kis hal orráról is mered egy rojtos világító csalogató fölfe-lé. A zsákfejű csalogatóhal (Melanocetusjohnsoni) lényegében egy nagyfejből és igen csenevész testből áll; az orráról fölfelé himbálódzó egyet-len csalogatója kanál alakú világító csaliban végződik. A horogcsápú hal(Lasiognathus saccostoma) orráról pedig rendkívül hosszú „horgászzsi-nór" nyúlik előre, amelynek végén kettős horog van, a világító csali csake fölött helyezkedik el. A bemutatott fajok kifejlett nőstényei nem több,mint 7-9 centiméter hosszúak, a hímek pedig még a nőstényeiknél is jó-val kisebbek. A már elnevezésével is rendkívüli figyelmet keltő férjehor-dó hal (Ceratias holboelli) viszont valóságos óriásnak tekinthető a hor-gászhalak családjában, hiszen e faj kifejlett nősténye csaknem 1 méte-res, de az ugyancsak kifejlett hímjének maximális nagysága csak alig ériel a 15 centiméter hosszúságot.

A mélytengeri horgászhalak felettébb különös átalakulási fokozatai-nak és az élővilágban egészen egyedülálló ivari életének szemléltetésé-re maradjunk az imént említett férjehordó hal példájánál, mely főbb vo-


Mélytengeri horgászhalak nőstényei: A) fáklyahordó hal (Lophiodolus acanthog-nathus), teljes hossza 1 cm, B) zsákfejű lámpáscsápúhal (Melanocetusjohnsoni) nem tel-jesen kifejlődött példánya, hossza 2,5 cm (a kifejlett állat eléri a 9 cm hosszúságot is), C)gyökérszakállú hal (Linophryne arborifera) világító szakállcsalijával, hossza 7 cm, D) ho-rogcsápú hal (Lasiognathus saccostoma), testhossza 8 cm, E) gömbded csalogatóhal (Hi-mantolophus groenlandicus), hossza 17 cm, F) tüskéspofájú lámpáscsápúhal (Neoceratiasspinifer) 3000 méter mélységből, hossza az 1 métert is meghaladhatja, de a faroknyelérőlcsüngő, élősködő törpe hímje (nyíl mutatja) csupán 16 cm hosszú, G) férjehordó hal(Ceratias holbölli), a nyíl itt is a 18 cm-nél nem hosszabb törpe hímre mutat, mely az 1méter hosszúságú nőstény hasán lévő megtelepedési bőrkinövésbe mélyesztette hara-pófogószerű állkapcsait, a nőstény vérét szívva élősködik, s feje fokozatosan összenő a„neje" testével

násaiban a többi horgászhalfajra is érvényes. Szerelmi románcuk úgykezdődik, hogy mihelyt a megfelelő mélységszintű „randevúzóna" sö-tétjében az ivarérett hímek rátalálnak az ugyancsak ivaréretté fejlődöttnőstényre, holmi élősködők módjára, éles fogaikkal rácsimpaszkodnaka nőstény e célra alakult testnyúlványaira, melyek vagy mint fejiszarvacskák, vagy mint hasoldali csecsbimbók még groteszkebbé teszik- ha egyáltalán lehet - a hímeknél jóval nagyobb testű horgászhalnősté-nyeket. Ettől kezdve az ivari parazitizmust folytató törpe férjek az őketmagukkal cipelő feleség véréből táplálkoznak, majd fokozatosan bele-nőve a nőstény testszöveteibe, a szó szoros értelmében elveszítik a fe-jüket... A nőstény vérkeringésébe - és ezzel tápanyagforgalmába is -


elszakíthatatlanul bekapcsolódott s fejet vesztett hímek életfeladatamost már nem több s nem kevesebb, mint az őket éltető - tápláló ésegyben fuvarozó - nejük alkalomadtán kibocsátott petéinek a megter-mékenyítése.

Az átlagosan 2000 méter mélyen élő ivarérett horgászhalak kibocsá-tott ikrája megtermékenyülve lassan a tenger legfelső szintjébe emelke-dik föl, s ott mint szabadon lebegő, pelágikus halpeték embrionálisankifejlődnek, majd kikelnek. Az apró hallárvák azután rövid felszín alattitáplálkozás után megkezdik mélybe törekvő fokozatos, lassú aláeresz-kedésüket. Csak az 500-1000 méteres mélységzónában alakulnak át ki-fejlett horgászhalegyedekké, majd a szervezeti metamorfózison átmentállatok nőstényei az 1500-2500 méteres mélységben érik el ivarérettsé-güket. A hímek is az 1000 méteres mélységben kezdenek ivaréretté fej-lődni, de ez náluk hosszabb időt vesz igénybe, s csak a nőstényeknél jó-val később érik el a 2000 méteres szintet. Eközben a már előbb ivaréret-té vált nőstények testileg tovább növekednek, és testnagyságban mesz-sze túlhaladják a hozzájuk képest törpének maradt hímeket. A 2500méteres mélységszinten jól megnövekedett nőstények ivarmirigyeikhormonális szabályozásától is hajtva, ösztönösen följebb húzódnak, ésa 2000 méteres zónában találkoznak az ivarérett hímekkel. A randevúpontos helyét a nőstény horgászhal testéről és ivarvezetékéből áramlónyálka és feromon sajátos szaga, valamint a fajra jellemző világító csalimeghatározott színes fénye hozza létre. Az ily módon feleségre találóférjjelöltek nyomban megkeresik a parazitaként való megtelepedésrealkalmas testfelületi helyeket, majd kapaszkodó- (harapófogószerű)fogaikkal megkapaszkodnak, s ajkukkal rászívják magukat a bőrnyúl-ványokra. Egyetlen horgászhalnőstényre egyszerre több kis parazitahím is ráakaszkodhat, mivel annak testfelületén több szarvszerűbőrnyúlvány vagy megkapaszkodási csecsbimbó sorakozik. A szeren-csés férjehordó halon tehát egyszerre több hozzánőtt férj gondos-kodhat a mi szemünkben oly szörnyszerűen csúf külsejű faj fennma-radásáról.

A tengermély kisebb termetű halainak rettegett üldözői a már emlí-tett nyúlánk testű, félelmetesen villogó, hosszú tépőfogaikkal vérbeliszörnyeknek bizonyuló sörtésszájú halak (Gonostomatidae) vad üldö-zéssel zsákmányt rabló fajai. Az Atlanti-óceán 1000-3000 méteres szint-jeinek 30-50 centiméternél nem hosszabb sörtésszájú kis halszörnyei-nek kopoltyúívein sorokban állnak a hosszú kopoltyútüskék, s így szá-juk hatalmasra tátva fogókosárrá alakul. E szűrőrostélyukkal a lebegőrákocskákat és nyílférgeket is ki tudják szűrni a lenyelt vízből. Egyik leg-


falánkabb fajukat, a nyúlánk viperahalat (Gonostoma elongatum) márBeebe is megfigyelhette búvárgömbje ablakán át, amint éppen vad ül-dözéssel sorra kapta el az előle fürgén menekülő, világító testű Scopelushalacskákat. Ennek a halnak a hasoldalán éppúgy, mint a szintén nyú-lánk testű tűfogú halon (Vinciguerria attenuata) a világítószervek kétpárhuzamos sora csalogatja a félelmetes fogak közelébe a fényhez von-zódó kis zsákmányjelölteket, amelyekre azután hirtelen iramodássalrontanak rá e tűfogú ragadozók.

Alvilági szörnyóriások

Az eddig tárgyalt mélytengeri lények evolúciós kialakulására az jellem-ző, hogy egyikük kiválasztódásában sem a daliás termet vagy a tetszetőskülső vonások, vagyis nem a megszokott testarányok voltak a párválasz-tásukat befolyásoló tényezők. A tengermély örök sötét alvilágában jó-val döntőbbeknek bizonyultak a létfenntartás ottani feltételeinek sok-szorta megfelelőbb alakulású testarány-eltolódások, egyes testrészekfunkcionálisan kedvezőbb - bár a mi szemünkben hajmeresztően csúf- eltorzulásai, mint például a kidülledő, nagyméretű szemgolyók, a mi-nél nagyobbra tátható állkapcsok, a zsákmányt megragadó hosszú, tű-szerű kapófogak, az elcsenevészedő törzs rovására rendkívül nagyranőtt fej és tágas has, a különféle formájú zsákmányt csalogató csápok,amelyek külön-külön és együttesen a meghökkentő szörnykülső, a torzjelleg kialakítói. Ugyanakkor a legendás tengermélyi szörnyóriások ko-rábban vélt mélytengeri egyeduralmával szemben az idáig sorra bemu-tatott mélytengeri szervezetek testméreteire a viszonylagos törpeségvolt a jellemző.

Hol vannak hát akkor a tengermélyt lakó legendás hírű monstru-mok, a félelmetes mélytengeri óriásszörnyek? - kérdezhetné méltán anetán csalódott olvasó. Nos, „megnyugtatóan" válaszolhatom erre:ilyenek is léteznek, noha csak kevés hírmondójuk került idáig emberiszem elé.

Az óriás polipokról, pontosabban a tízkarú lábasfejűek mélyebb ten-gerszinteken tanyázó Architeuthis fajairól, a tulajdonképpen hatalmasméretű tintahalaknak tekintendő óriás kalmárokról korábban már rész-letesebben szólottunk. E valóban fantasztikus testméretű puhatestűekgyakorta vívnak elkeseredett harcokat az óriás ámbrás cettel és a szilásbálnák különböző fajaival, de a tenger színére csak nagy ritkán jönnekfel. A mélytengeri kutatóhajókban alászálló kutatók egyike sem figyelte


A Csendes-óceánban élő japán óriás tengeri pók (Macrocheira kaempferi) lábaivalegyütt 3-4 méter széles rákszörny; hímjeinek az ollói 140, a nőstényekéi „csak" 30 cm

hosszúak

meg eddig ezeket a félelmetes nagyságú, minden élőlényre veszélyesséválható behemót gerincteleneket. Ezek nyilván már messziről észrevé-ve az útterüket reflektoraikkal bevilágító idegen mozgó test közeledtét,tovaillantak, mielőtt még a kutatóhajó figyelőablakán át szembe tűn-hettek volna. A zoológusok mindeddig csak a tengeri viharok erőshullámverésével partra vetett néhány példányuk tetemét tanulmányoz-hatták.

A gerinctelen állatok közül még a rákok formagazdag osztályából,nevezetesen a rövidfarkú rákok (Brachyura) alakköréből akad egyetlenszörnyóriás a tenger mélyéből. Ez a faj a japán partok közelében húzó-dó mélyebb tengerfenéken élő japán óriásrák (Macrocheira kaempferi).A tengeri pókok e mélytengeri óriásának járólábai 150 centiméter hosz-szúak, s így velük e rák több mint 3 méteres távolságot tud átfogni. Im-pozáns méretűek a hímek 140 centiméteres ollói, amelyek a japán óriás-rák nőstényein azonban „csak" 30 centiméter hosszúak.

A tengerlakó gerincesek közül a halak osztályából csupán a cápaala-kúak (Selachiformes) rendjének néhány nagyobb termetű faja tartóz-kodik a középmélyen húzódó nyíltvízi (pelágikus), illetve fenékközeli(bentikus) rétegekben. Ezek a mély zónákban portyázó porcos vázú ős-halak a ma élő cápák legfejletlenebb, kezdetleges formáihoz, a He-xanchoidea alrendbe tartoznak. Jellegzetességük, hogy hat vagy hét ko-poltyúrésük van, gerinchúrjuk még csaknem tagolatlan, és szemükönnincsen pislogóhártya. Ilyen ősrégi, primitív mélytengeri cápaalak az1,6 méter hosszúra növő, igen karcsú testű galléros cápa (Chlamydose-lachus anguineus). A cápák alsó állású szájával ellentétben ennek a szája


még orrcsúcsba nyíló. A rendkívül nyújtott, de alacsony testű hal hátsókopoltyúréseinek minden egyes pereme annyira kiszélesedett, hogyazok együttvéve valamiféle gallér benyomását keltik, innen e cápa elne-vezése. Nagyobbrészt Japánban és Nyugat-Európa partjai közelében amélyebb helyeken, 450-750 méter közti tengerszinten portyázik, de1200 méter mélységből is kifogták már. Elevenszülő; 10-15 ivadéka mára megszületésekor 60 centiméter hosszú.

A hét kopoltyúnyílású szürke cápa (Hexanchus griseus) akár 8 méterhosszúra is megnövő óriáshala a mélyebb tengerszintnek. Az óceánoktrópusi és szubtrópusi részein 200-1800 méter mélyről fogták ki fejlenpéldányait, de a közepes hőmérsékletű tengerekbe - így a Földközi-ten-gerbe is - elkalandozik, az ilyen hidegebb térségekben azonban inkábba melegebb, felső rétegekben vadászik halakból álló zsákmányára. Aszürke cápa ugyancsak eleveneket hoz a világra, mely utódok megszü-letésükkor már 70 centiméter hosszúak. A sarki vizek nyílt térségeibenportyázó, 6-8 méter hosszúságú grönlandi cápa (Somniosus micro-cephalus) is gyakran keresi fel a mélyebb rétegeket. A fókákat, sőt a nar-válokat is megtámadó ragadozó legkedveltebb tartózkodási helye a200-600 méteres tengermélységben húzódik. Az emberre állítólag nemveszedelmes, mint ahogyan az előzőekben ismertetett, mélyben élő kétcápafaj sem. A még mélyebb, koromsötét tengerzónákban is figyeltekmár meg a mélymerülő tengeralattjárók kutatói cápákat; az ormányoscápáról (Scapanorhynchus owstoni) például 2000-3000 méter mélység-ben készítettek a figyelőablakon keresztül fotókat.

A tengerben élő emlősök tüdőlégzésük folytán a felszín alatti réte-gekben való éléshez kötöttek, de a nagy tüdőtérrel rendelkező ragadozócetek némelyike zsákmányt üldözve a tengermélybe is lejut. Míg a fó-kák és a rozmárok legfeljebb 30-40, a felszín alatti planktonállatokat „le-gelésző" szilás bálnák pedig legfeljebb 200 méterre ereszkednek alá,addig a ragadozó óriás ámbrás cet (Physeter catodon) az 1000 méter kö-rüli mélységekbe való lemerüléseivel a fogas cetek közül az alámerülésveretlen bajnokának tekinthető. A Peru és Ecuador közt a fenéken hú-zódó tengeri kábelvezeték megsérülésének kijavításakor például kide-rült, hogy a kábelszakadásért az 1100 méter mélyen a vezetékbe gaba-lyodott óriás ámbrás cet volt a felelős. Abbeli igyekezetében, hogy ki-szabaduljon, megrongálta a szigetelést, de béklyójából nem bírt kitörni,s így nyomorultul elpusztult. 1931-ben az ecuadori Esmeralda kikötőtől15 mérföldnyire szintén kábelszakadás után kutató hajó ezúttal 1000méter mélységből hozta fel egy hasonló módon elpusztult 90 tonnásámbrás cet tetemét. A tenger e középmély színterein tehát meglehető-


sen gyakorta jelenhetnek meg e telhetetlen étvágyú, gigantikus fogas-cetfaj zsákmány után vadászó példányai.

A tengerbiológusok által még egy évszázada élettelen, üres vizsiva-tagnak a létezés feltételeit mindenben nélkülöző sötét tengerpokolnakvélt mélytengerről tehát e szédítő mélységzónákba lemerészkedett ku-tatók észlelései alapján kiderült, hogy igencsak lakott. A tengeri szerve-zetek majd mindegyik csoportjából jócskán akadtak olyan fajok - köz-tük meglehetősen sok szörnynek beillő lény -, amelyek kitűnően tud-tak alkalmazkodni az emberi szemszögből életre alkalmatlannak itéltkörnyezeti viszonyokhoz. E fantasztikus állatszörnyek változatos világamintegy igazolni látszik a régi római mondást: Natura abhorret vacuum- a természet fél az ürességtől, vagy más szavakkal: a természetben nincsüres tér.


A tökéletes tömeggyilkos

Mikor az öreg halász meglátta messziről, tisztában volt vele, hogyez a cápa nem fél semmitől a világon, és pontosan azt fogja tenni,amihez kedve van.

Hemingway: Az öreg halász és a tenger

Tökéletes az ő kifogástalan szörnyetegi mivoltában - kifejező tömör-séggel ekként jellemzik a nagy fehér cápa gyilkos támadásait tanulmá-nyozó kutatók az emberevőként is gyakorta emlegetett cápafajok egyikleghírhedtebb képviselőjét, amelyről 1974-ben Steven Spielberg nagykasszasikert aratott, A cápa (eredetiben Jaws, vagyis Állkapcsok) címűfelkavaró filmjét forgatta, Peter Benchley azonos című bestseller köny-ve nyomán. A nagy sikerre való tekintettel azután elkészítette a tökéle-tes szörnyről A cápa II-t is. Már az első rész amerikai bemutatásánakés diadalútjának lélektani hatása rendkívüli volt: az Egyesült Államoktengerparti strandjai egyik napról a másikra elnéptelenedtek, s a rette-gés magasra csapó hulláma évekig visszatartotta az üdülőket a tengerifürdőzéstől. A fürdőhelyek partszegélyeit, lezárható öbleit a korábbiak-nál korszerűbb figyelő-jelző- és távoltartó-védő berendezésekkel kel-lett felszerelni, hogy a fürdőzőket legalább e cápáktól biztonságban vé-dett tengerrészekre visszacsábíthassák. 1989 nyarán a magyarországimozik immár a harmadik cápahorrorfilmet mutatták be A cápa bosszú-ja címmel. A baljós című film plakátjairól tengerhullámokból kitárulófehércápa-száj félelmetes fogsora borzongtatta meg az odapillantót, aplakát tetején pedig a következő felirat állt: Újra visszatért, hogy öljön!Noha Spielberg cápafilmjei se voltak mentesek a közönségsokkolóhorrorfilmek hatásfokozó manipulált eszközeitől, vagyis sűrítve és túl-zásokkal mutatták be a veszedelmes vízi fenevad emberek elleni dü-hödt támadásait, mindez korántsem jelenti azt, hogy a valóságban azeleven hús-vér alakjában és nem irányított makett formájában vadászótengeri bestia kifogástalan vérengző képességeivel rá ne szolgálna a leg-félelmetesebb szörnyként való emlegetésére. Bertolt Brecht koldusope-


Néhány hírhedt cápafaj: A) nagy fehér cápa (Carcharodon carcharias), hossza 6,5-9,5méter, az emberre mind közül a legveszélyesebb, B) a tigriscápa (Galocerdo cu-vieri) testhossza 5,5-8,5 méter, C) nagy pörölycápa (Sphyrna mokarran), 4,5-5,5 méter, D) kék cápa (Prionace glauca), hossza 3,6-4 méter

rai Bicska Maxijának híres cápadala is méltán veti egybe az utolérhetet-len gengszter veszedelmességét a késéles fogsorral felfegyverzett cápaelleni bárminemű fellépés hiábavalóságával.

Tengeri haramia tökéletes fegyverzetben

Ám az embert is megtámadó cápákat a róluk világszerte keringő - éstöbbnyire nem is eltúlzott - tragikus esetekről szóló hírek tucatjai már avilág filmszínházait végigjárt Spielberg-filmek előtt is rettegett tengeriszörnyekké avatták, s a tapasztalt tengerészek, a legvakmerőbb


könynyűbúvárok, a velük gyakorta találkozó halászok, és a rossz hírü-ket szinte naponta halló tengerparti lakosok is felettébb tartanak tőlük.

E ragadozó őshalakat ugyanis megannyi testi és élettani adottságukavatja tökéletes szörnnyé. Nézzük csak a vízi közegben való gyors ma-nőverezést, gyorsvonati sebességű haladást alkalmassá tevő, hidrodina-mikai szempontból ideális testformát: a cápa teste lényegében sima fe-lületű, eleven torpedó, az iránytartását stabilizáló egyenlőtlen karéjú(heterocerk) farok- és meredek lejtésű, merev hátúszóval. Amikor ez avizet szelő, háromszög alakú cápahátuszony a tenger tükréből hirtelenkiemelkedve megjelenik, a hányódó hajótöröttet vagy a parttól távolúszó embert a feltartóztathatatlanul közeledő halál kétségbeejtő, pánifélelme keríti hatalmába. Ebben a kritikus pillanatban a falánk ragado-zó feji és oldalszervi idegpálcikáit fokozottabban ingerlő rezgéshullá-mok, melyek az úszva menekülés gyorsabb lábmozdulataitól, vagy azönkéntelen elhessegetés kar- és lábkalimpálásától érkeznek, most márbiztossá teszik, mintegy kiváltják a zsákmány közellétének e jelzéseitőlfelingerelt bestia vehemens támadását.

Vessünk egy pillantást a gyilkos cápaszörny már egymagában is ijesz-tő fejére: az előreugró, ormótlan orr-rész egyenest meghökkentő; az orr-üregek szaglójáratai már nagy hígításban is messziről megérzik a zsák-mány csábító szagát. Méltán nevezi több cápakutató e vízi haramiát aszóban forgó szerv teljesítményéről a kifogástalan úszó orrnak. De nemkevésbé ijesztőek a pislogóhártyás szemrésen át reánk meredő, hosszú-kás szembogarú cápaszemek. Végül mindezt betetőzi a fej alján nyíló,széles vágású, támadáskor hatalmasra tátható száj, az erős állkapcsokfoggödreiből elővillanó árszerű hegyű és tüskés szélű fogak fenyegetőkaréjával. Ha e gyökértelen, csupán az állkapocs bőrére tapadó, ám bo-rotvaéles, 12-15 centiméteres magas fogak közül harapáskor valamelyikkitörik, a mögöttes fogsor megfelelő késfoga tolódik a helyébe. Hát le-het ennél a többszörösen biztosított ragadozófegyverzetnél valamiszörnyűségesebb testi adottság? A tépőfogak különben is váltódnak, sígy egy-egy párhuzamos fogsor néhány hónaponként kicserélődik. Ilymódon némelyik falánk cápafaj élete folyamán 30 000 fogat is elhasz-nál.

Nem kevésbé igazi szörnyhöz illő a plakoid pikkelyekkel borított, ér-des cápabőr is. Brecht tévedett, amikor Bicska Maxit csupán a cápa szá-jában hordott „éles késekről" énekelteti, mivel a tenger elszánt banditá-jának nemcsak a pofája, de egész testfelülete is tele van még éles fogak-kal. A plakoid pikkelyek ugyanis anyagukat tekintve is szabályos fogak,amelyekben dentin, velős üreg, idegek és vérerek vannak. Ez a fogazott


bőr olyan érdes, hogy ipari csiszolóanyaggá való feldolgozásra használják.Ördögien gonosz alkotású, szörnyűséges testfelület ez, annyi bizonyos. Mindeme „szörnykellékekhez" társul aztán a folytonos kielégíthetet-len étvágytól szított vakmerőség, bámulatos erő, hihetetlen gyors és fel-tartóztathatatlan támadókészség, s az áldozat megsebzésétől kicsordu-ló vér szagától felbolyduló zabálási mohóság, a vérengző falatozás elha-talmasodó, vak hevülete. Ha a magánosan vadászó és zsákmányra szerttevő cápától ilyenkor nincsenek nagyon nagy távolságra fajtársai, a kitó-duló vér szagára s az áldozat vergődésétől keltett rezgéshullámok tova-terjedő jelzésére csakhamar csapatnyi cápa teremhet ott a támadásszínhelyén, s vad, kavargó tülekedés közepette mindegyikük felbőszül-ten törekszik a vetélytárs által elfogott áldozat húsából minél nagyobbdarabokat kitépni. Étvágyuk egyre fokozódik, s amint azt a cápakutatóktalálóan jellemzik: eluralkodik rajtuk a zabálás őrülete. A vergődő nagyzsákmányon való osztozásra összesereglő cápák nekivadult tobzódásátremekül örökítette meg Ernest Hemingway Az öreg halász és a tenger cí-mű kisregényében. A nagy kardhalat hosszas küzdelemmel végül ismegszerző kubai öreg halász, Santiago hiába igyekszik a csónakjáhozvont becses zsákmányából nagy darabokat kiharapó cápákat evezőcsa-pásaival elkergetni, a koncra gyűlt fenevadak egyre elvakultabbá válótobzódása minden elkeseredett erőfeszítését hiábavalóvá teszi. Nemcsoda, ha e nagy erejű ragadozó halakat a halászok a tenger tigriseiként,uszonyos kalózokként, továbbá gyilkos vízi banditákként emlegetik, deelvetemült vérengző brutalitásukat tekintve minden túlzás nélkül ne-vezhetnők e rossz hírű porcos halakat a tenger legelvetemültebb szörnye-tegének vagy akár a szörnyek szörnyének is. Ám ne feledjük, hogy mind-eme bűnözői megbélyegzés voltaképpen csak az emberre is veszélyes-nek bizonyuló, s ezért „emberevő" jelzővel illetett cápafajokra vonatko-zik. Ha viszont e valóban félelmetes cápafajoknak csakugyan ember-evéssel kellett volna létüket fenntartani, éhen pusztulva már réges-régkihaltak volna.

Az úszó banditák legveszélyesebbjei

Míg a zoológia a cápaalakúak (Selachiformes) rendjének 27 nemébetagozódva összesen 350 cápafajt tart nyilván, ebből az egyöntetűenrossz hírű halcsoportból szerencsére mindössze 9 olyan faj akad, ame-lyek fejlettebb egyedei erejüknél és vakmerő ragadozó természetüknélfogva akár az embert is megtámadják, s ezzel félelmetes embergyilko-


Könnyűbúvárt megtámadó fehér cápa (Carcharodon carcharias). A megemelt orr és atágra nyílt szájból ellővillanó fogsorok a támadási szándék biztos jelei. Elhárítására a vé-dekezésül előrántott búvártőr mit sem ér

sokká válhatnak. A 300 millió év előtti devonkortól a létért vívott harc-ban mind a mai napig szinte változatlan formákban fennmaradt porcosőshalak legveszedelmesebbjei a 3,5-7,5 méteres testnagyságú fajok kö-zül kikerülő nagy fehér cápa (Carcharodon carcharias), (melyet a cápa-filmek „főszereplőjeként" már megemlítettünk), ezenkívül a tigris-cápa (Galeocerdo cuvieri), a kék cápa (Prionace glauca), a bikacápa(Carcharhinus leucas), a feketeszegélyű cápa (Carcharhinus melanopte-rus), a homoki cápa (Odontaspis taurus), az atlanti makrélacápa (Lam-na nasus), a citromcápa (Negaprion brevirostris), valamint a kalapács-szerű szemkinövéseivel hajmeresztő külsejű nagy pörölycápa (Sphyrnazygaena). Íme a kilenc főbűnös, a tengeri „kilencek bandája". De eszerény szám csupán a vízi banditák fajszámát jelzi, ám ki tudná meg-mondani a világ tengerein szerteszét garázdálkodó e gyilkos szörnyekegyedeinek összlétszámát?

Földünk e legrégibb gyilkosai főleg a trópusi és szubtrópusi tenge-rekben portyáznak, de mint nagy távolságokat zsákmánykövetésükközben bekalandozó világjárók, a mérsékelt övi hidegebb tengertérsé-gekben is bármikor váratlanul megjelenhetnek. Így 1962-ben rengetegcápa jelent meg az olaszországi partok közelében, amelyek - a feltevé-sek szerint - az Atlanti-óceánról a Földközi-tengerre érkező olajszállítóhajókat követve jutottak el az olasz kikötők és fürdőhelyek közelébe. Ecápáknak emberáldozata is akadt, méghozzá a híres olasz könnyűbú-vár, Maurizio Sarra személyében, aki a Vörös-tengeren folytatott kuta-tásai során már számos veszélyes cápával találkozott, s tapasztalatait


egybevetve, könyvet is írt Barátom: a cápa címen. E nagy feltűnést kel-tett munkájában azt igyekezett bizonyítani, hogy valójában a cápa nemis olyan veszélyes az emberre, ha az megfelelően tud viselkedni, amikora tengeri fenevaddal éppen találkozik. Sarra tragédiája azonban sajnála-tos módon korántsem támasztotta alá a neves búvár e nagy ragadozók-kal való élményei nyomán hirdetett elméletét, és a „cápák barátja" éppe tévedésének lett az áldozata.

A kiszámíthatatlan támadó

A tenger tükre alatti élményeikről beszámolót írt honi és külföldi neveskönnyűbúvárok úgyszólván mindegyike találkozott már búvártevé-kenysége közben veszélyes cápafajok váratlanul megjelent példányai-val, és eme életveszélyes szembesüléseik nyomán a legkülönfélébb cá-paviselkedési észleléseikről adtak számot. Volt olyan eset, nem is egy,amikor a cápák a békaember körüli folytonos térszűkítő körbeúszkáláskínos percei után egyszerre csak váratlanul sarkon fordulva elinaltak,máskor pedig a cápa által fenyegetett búvár bátor szembeszegüléséneka támadni készülődőt zavarba ejtő valamilyen ijesztő hatására (hangoskiáltás, esernyő átpingált ernyőjének pajzsként való szétnyílása, cápa-bottal való fenyegetés stb.) a támadni szándékozók hirtelen meghátrál-tak. Ám megint más esetekben minden elhárító manőver hiábavalónakbizonyult, és csak az idejében jött gyors segítség: a cápa figyelmének el-terelésével vagy a fenevad elűzésével a szorongatott helyzetű búvárttársai kimentették vagy a cápa fejtetőjét megcélzott szigonypuska rob-banó lövedéke volt az utolsó lehetőség a végzetes tragédia elkerülésére.

Hans Hass, a híres osztrák búvár-kutató sok száz cápával való bántó-dás nélküli találkozásának tapasztalatát megvonva ama véleményénekadott kifejezést, hogy „míg az ember semminemű félelmet nem árul el ve-lük szemben, aligha támadnak, sőt megfutamodnak, amikor egyszerűenfeléjük úszunk". De igenis akadnak cápák, amelyek egészen másképp vi-selkednek, és várakozás nélkül támadnak. Később ezt Hass is keserűentapasztalhatta, amidőn Curacao északi partjainál az egyik cápa hirtelennekirontott, s ez a támadás hajszál híján az egyik lábába került. Majdegy végzetes családi tragédia végképp rácáfolt korábbi elképzelésére: abúvárkutató-munkában hozzá méltóan jártas és bátor felesége, a szép,szőke Lotte egy cápatámadás áldozata lett.1967. december 17-én az ausztráliai miniszterelnök, Herold Holt tűntel kedvelt s mindaddig sikeresen űzött sportja, a könnyűbúvárkodó szi-


gonypuskás vadászat közben. A felkutatására indult ezernyi búvár-sporttárs nem találta meg holttestét, de az egyik helikopterről nagy fe-hér cápát figyeltek meg az eltűnés helyének közelében. Cápamegfigye-léseit értékelve, nem hiába állapította meg Cousteau a következőket:„...A cápákkal való találkozásaimból két tanulságot vonhattam le: elő-ször azt, hogy minél több cápát lát az ember, annál kevésbé ismeri ki ma-gát rajtuk, másodszor és mindenekelőtt azt, hogy lehetetlen előre meg-mondani, mit fog egy cápa csinálni."

Mint már említettem, a cápák - közülük is a legveszélyesebb fajok -leggyakoribb vadászkörzete - nyilván a nagyobb halbőség miatt is - amelegebb tengerek térségei, de két fajuk a sarki hideg vizekben tanyá-zik. Minden hiedelemmel ellentétben, édesvízi cápafajok is akadnak,amelyek a Gangesz, a Tigris, és a Zambézi folyóban, továbbá a Nicara-gua-tóban élnek. A 2,5, legfeljebb 3 méter hosszúra növő, szürke nica-raguai cápa (Carcharhinus nicaraguensis) édesvízi bandita létére tengerirokonainál semmivel sem mérsékeltebb hevességgel támadja meg a tóbanfürdőzőket; emberre rontásai nem ritkán végzetes kimenetelűek. Ám elte-kintve a mélytengeri szörnyek köréből már bemutatott néhány mélyzóna-lakó cápafajtól, a legtöbb cápafaj a partszegélyi vagy a nyílt vízi tenger fel-színe alatt néhány méterre halrajokra vadászik, s legfeljebb 50-100 métermélyre hatol le alkalmanként, zsákmányüldözés közben.

A 350 faj közt törpéket és órásokat is találhatunk. A legkisebb terme-tű faj a törpe cápa (Rhinotriacis henlei); nősténye legfeljebb 80, hímjepedig csak 50 centiméter hosszúra nő meg. Ez, és a méternél alighosszabbra fejlődő kis és a nagy macskacápa (Scyliorhinus caniculus ésS. stellaris), de még a 4,5 méteresre megnövő dajkacápa (Ginglymosto-ma cirratum) is, a tengerparti öv fenekén puhatestűekre és rákokra va-dászgató, emberi szemszögből békés halak. A legnagyobbak pedig atrópusi és szubtrópusi tengerek felszíne alatt planktonállatkákat fo-gyasztó, az emberre veszélytelen cápakolosszusok. A14 méter hosszú-ra és 5 tonna testtömegűre is fejlődő óriáscápa (Cetorhinus maximusj.valamint a 16 méteresre is megnövő érdes cápa (Rhincodon typus) tehátnem ragadozók, hanem cápa létükre is - a szilás bálnákhoz hasonlóan- békés, planktonevő állatóriások.

Az emberre is veszélyes fajok közül a nagy fehércápák átlag 6-7,5 (ki-vételesen állítólag 10), a tigriscápák 5, a nagy pörölycápák 4,5, az Észak-Amerika atlanti partjainál gyakori citromcápák pedig 3,5 méter hosszú-ra nőnek meg. Ezek a fajok magánosan vagy csapatosan kóborolnakélelmük felkutatására. Zsákmányuk rajokban vonuló nyílt vízi halakbóláll; különösen a makrélákat, a bonitókat és a heringeket pusztítják.


Az egyedül vadászó cápákat zsákmányszerző portyázásaikra elkísé-rik a zebra csíkolatú kalauzhalak (Naucrates ductor). Ezek a 30 centi-méternyi, nyúlánk testű halak a cápa feje felett kétoldalt, s a mellúszókalatt kecses ívben fáradhatatlanul követik a fenevad minden mozdula-tát. Csak a támadás kezdetekor - amikor a cápa az orrát kissé felemelve,hatalmas száját tágra nyitja - rebbennek szét, hogy csakhamar ismét kö-vetve a félelmetes ragadozót, maguk is osztozzanak a széttépett zsák-mány aláhulló morzsáiból.

Viharos cápaszex

Amilyen hajmeresztőek kifejletten ezek az ősi szörnyek, olyan meg-hökkentően fergeteges viharos szerelmi életük s egész szaporodási cik-lusuk is. Már a párzásuk is milyen vad izgalmakkal megy végbe! A ho-moki cápákon figyelték meg, minő ingerült dühvel rontanak egymásraa nőstényért vetélkedő hímek. Farkukkal ilyenkor erőteljesen csapkod-ják a vizet, és nekibőszültségükben húsdarabokat harapdálnak ki egy-más testéből az egymáson felülkerekedni akaró cápahímek. A vereke-dés helyén vöröslik a tenger vize, a vér a nászharc helyére csalogatja atöbbi cápát is. A vetélkedő verekedésben kimerült és sokszor halálossebektől vérző hímek aztán könnyen zsákmányául esnek az odasereg-lett többi cápának. A nőstényért folyó elkeseredett vetélyharc órákig iseltart, és megesik, hogy a nagy tusa egyik résztvevője sem marad élet-ben. Kedvezőbb esetben a nászvetélyharcból szerencsésen kivált, s kis-sé távolabbra húzódott hím vagy épp a küzdelem végére odaérkező hímpárzik végül is a nősténnyel, de az ő aktusuk se zajlik le viharos nászjá-ték nélkül.

A cápafajok egy része tapadós kocsányú, áttetsző tasakba zárt peté-ket, úgynevezett cápatojásokat aggat a fenéksziklák kiszögelléseihez,más cápafajok tojásai viszont az anyák petevezetékeiben fejlődnekmagzatokká. Utóbbiak önálló élelemszerzésre kész kis vízi haramiákattojnak, ezért ezeket elevenszülőknek nevezik. A macskacápák partköze-li sziklákhoz, cölöpökhöz, növényekhez ragasztott, kocsánnyal füg-geszkedő petetasakjaiból, vagyis a macskacápatojásokból 8-9 hónapiembrionális fejlődés után kelnek ki az utódok, amelyek kibúvásuk utánnyomban önálló életet kezdenek. Ezek a cápák többször szaporodtak abudapesti állatkert akváriumában, s miután a petetasakjuk fala áttetsző,ezen keresztül jól nyomon lehetett követni a macskacápa-embrió kifej-lődését. A kikelés előtti hónapban a cápamagzatnak már egyre szűkebb


börtönnek bizonyult az áttetsző falú tasak belseje, mert abban mindélénkebben izgett-mozgott, tengelye körül forgolódott. Nem sokkalmegszületésük után, a kis macsakacápa-csemeték mohón kebeleztékbe a medencéjükbe beszórt kagyló- és halhúsdarabokat.

Az elevenszülő, valójában eleveneket tojó cápák megtermékenyült„tojásai" a kétoldali petevezető zsákokban esnek át a petebarázdálódás,majd az embriófejlődés egymást követő fázisain. A kihordás időtarta-ma a közepes méretű ragadozó cápafajoknál 10-12 hónapig, a plankton-faló óriás cápafajok esetében 20-24 hónapig is eltart.

Nézzük, mi megy végbe például a párosodott tigriscápaanya peteve-zetőiben. Mindkét vezetékben egy-egy vékony burokba zárt, 15-20 bor-só nagyságú petét rejtő zsákocska fejlődik. A megtermékenyült peték-ből nem egyformán alakulnak ki a magzatok; egyik gyorsabban nő.mint a másik. Amelyik cápamagzat leghamarább emészti fel a peteszikanyagát, tovább táplálkozik a többiéből, míg végül elpusztítja azösszes tojást, magzattestvéreivel és a burkokkal együtt. Az anya azon-ban tovább termeli a petecsomagokat, és mindegyik csomagban megis-métlődik ugyanez a folyamat. Amikor azután az újabb petecsomagbólis előkerül a társait fellakmározó, legerősebb magzat, akkor ez a két leg-fejlettebb cápafióka a petevezetőben élethalálharcot vív egymással, s agyőztes az anya testében falja fel a gyengébbnek bizonyuló testvérét! Ésez a hajmeresztő embrionális testvérgyilkoló rémtettsorozat így megyegy teljes esztendőn át, amíg csak a tigriscápaanya peteérlelési (ovulá-ciós) szakasza tart. Csak ezután jön világra a két tigriscápautód - mind-egyik kis cápa-Káin - az anya egy-egy petevezető zsákjából. Testhosz-szuk ekkor körülbelül az egyharmada az anyáénak. A citromcápák új-szülöttei 60 centiméter, az óriás cetcápáké 1,5 méter hosszúak.

Támadásra vezérlő képességek

Az olyan kiszámíthatatlanul s feltartóztathatatlanul emberre támadótömeggyilkossal szemben a foglalkozásuknál fogva a tengerhez kötötthalászokat, tengerészeket, s az ott felüdülést kereső fürdőzőket, horgá-szokat, vitorlázó és motorcsónakázó sportolókat, de legfőképpen akönnyűbúvárokat mindenekfelett az érdekli, hogy lehetséges volna-eegyáltalán olyan hatékony védőeszközt találni, amellyel felfegyverzettena tengerre merészkedők baj nélkül tudnának kikerülni a váratlan cápa-támadásokból. Hiszen minden manapság igénybevehető óvintézkedésellenére évente még mindig 100-150 halálesetet írnak e tengeri ször-


nyek rovására, de ez a szomorú statisztika bizonyára ennél jóval na-gyobb, ha a „rejtélyes módon a tengerbe veszettek", a „tengerbe fullad-tak" nagy valószínűséggel ugyancsak a cápák támadásainak tulajdonít-ható eltűnését az előbbi listához adjuk. Akkor e tragédiák figyelmeztetővégösszege évente sajnos ezer fölé is emelkedhet. Ezért a tengerhajó-zásban, de kivált a haditengerészetben érdekelt országokban, s a veszé-lyes cápáktól fenyegetett fürdőhelyekben gazdag államokban - ígyAusztráliában - is mintegy négy évtizede intenzív kutatásokat folytat-nak a cápaveszély hatékonyabb eszközökkel való elhárítására.

Elvégre a nagy fehér cápa - ha nem is olyan magamutogatóan és bosz-szúállóan, ahogyan a róla szóló híres cápafilm hidraulikus szerkezettelmozgatott, tizenegy méteres cápafigurájától láthattuk -, s az emberreveszélyes többi cápafaj, a valóságban is minden habozás nélkül megtá-madhatja a számára kivételes zsákmánynak számító embert, bár nemmindig. Mitől függhet, hogy az egyik cápaharamia feltartóztathatatla-nul áldozatot szed, a másik viszont egyszerűen lemond a könnyű zsák-mányszerzés éppen kínálkozó lehetőségéről?

A kiismerhetetlen szörnyeteg pillanatnyi viselkedése bizonyára az ét-vágyát növelő vagy mérséklő vízhőmérséklet adott mértékétől is függ. AKarib-tengerben gyakori citromcápák például rendszerint éjjel keresikzsákmányukat, és 18 °C-nál alacsonyabb hőmérsékletű vízben napokigis beszüntetik táplálékszerző portyáikat. Ám csupán az étvágyuk csök-ken, a folytonos kóborlást ilyenkor sem szüntethetik be.

Az állandó úszás ugyanis a cápák sajátos szervezeti adottságainak akényszere. Az úszóhólyagos halak léghólyagjuk légtöltöttségének sza-bályozásával, vagyis testük fajsúlyának az adott vízréteg felhajtóerejé-hez való igazodása révén, különböző vízmélységekben, úszás nélkül islebeghetnek; alváskor, pihenéskor a fenékre ereszkedhetnek, vízinövé-nyek közt vagy sziklaüregekben meghúzódhatnak vagy a víz színe alattlebeghetnek. A cápáknak viszont nincsen úszóhólyagjuk, s ezért elte-kintve a táplálkozási szokásuk miatt a fenék közelében tanyázó fajoktól(macskacápák, dajkacápák stb.), a nyílt víztérben portyázok (vagyis alegtöbb cápafaj), mihelyt beszüntetnék úszásukat, a tengerfenékre süly-lyednének. A nyílt tengeri cápák szüntelen úszásának az a másik oka,hogy előreúszásuk közben a fejük két oldalán hátraáramló friss víz ko-poltyúréseiket folyton átöblíti; ez teszi lehetővé állandó gázanyagcseré-jüket. (Más halak, amikor nem úsznak, szájuk légzőmozgásával látjákel ilyenkor is kopoltyúrojtjaik lemezkéit oxigénben dús vízzel.)

A hatalmas tengertérségeket vadászva bekóborló s gyorsan rohamo-zó nagyobb cápákról - mint amilyen a hírhedt nagy fehér cápa is - mél-


tán állítják a cápakutatók, hogy azok voltaképpen nem is úsznak, ha-nem valósággal repülnek a vízben, akárcsak a sas- és az ördögráják.Csakhogy amíg utóbbiak széles oldallebenyeik föl-le irányuló egyenle-tes csapásaival, addig a torpedótestű cápák a sugárhajtású repülőgépekkissé hátra irányuló szárnyaihoz hasonló széles és hosszú mellúszóikatalkalmazzák a siklórepüléshez. Vízbeni repülésüket a tengervíz fölhaj-tóereje, irányváltoztatásukat pedig a sugárhajtású gépek magas farok-irányítóművéhez hasonló heterocerk farokúszójuk nagy felső karéjanagyban segítik. Kitartó mozgásukat és gyorsasági teljesítményüket avízhőfokkal együtt változó hőmérsékletű - a többi halra jellemző - „hi-deg" vér e folytonos repülés közben megdermedésével nagyban csök-kentené ugyan, de a cápakutatók utóbbi években tett szenzációs megál-lapítása szerint a heringcápákkal rokon tigris- és nagy fehér cápák a vizs-gálati bizonyítékok szerint „melegvérűek", legalábbis olyan értelemben,hogy testhőmérsékletük néhány fokkal mindig magasabb az őket kö-rülvevő víz hőmérsékleténél.

A cápák állandó úszáskényszert kiváltó szervezeti adottságánakegyenes élettani következménye, hogy a horogra akadt, kihalászottvagy szűk helyre zárt példányaik mozgásbeli akadályoztatottságukmiatt hamar megfulladnak. A cápáktól nagyban veszélyeztetett ausztrá-liai fürdőhelyeket éppen ezért a hatvanas évek óta olyan szögesdrót ke-rítésekkel veszik körül, amelyek mentén a fürdőzők közé betolakodniigyekvő cápák az azok végén levő hálófalba gabalyodnak, s így mozgá-sukban gátoltan megfulladnak. Egyébként az éjjel-nappal való szün-telen úszás a cápa érzékszerveinek éber működését, de még támadásihevének erejét sem gyengíti. Az alvó, pihenő cápa is legfeljebb a vízszíne alatti köröket leírva, úszását lassítja, de egy helyben sohasemlebeg.

Az emberre nézve is veszélyes, vérengző cápafajok kiszámíthatatlanviselkedésének másik oka, hogy ezek a nagy étvágyú fenevadak csalha-tatlan érzékszerveik távészleléseitől vezérelten, szinte elvakult brutali-tással hajtják végre szervezetük mindenkori belső parancsait. Indíttatá-saikban öröklött magatartási mechanizmusok, a pillanatnyi külső ésbelső hatások, élettani állapotuk alakította adott közérzetük, zavaróvagy csábító tényezők, pozitív vagy negatív ingerületek döntik el a tá-madás kiváltódását, az arról való lemondást, esetleg az attól való eltán-toríthatóság (elűzhetőség) esélyét. Az említett élettani kiváltó mecha-nizmusokon - az éhség mértékén, a víz hőmérsékletén, s a cápa idegre-ceptorait az ember irányából támadásra ingerlő rezgéshullámok, vala-mint a szagingerek erősségén - kívül a cápa viselkedését még egy körül-


mény befolyásolhatja, s ez a territóriumának a megvédése. Arról vanszó, hogy noha a cápák a makrélák, a bonitók, a heringek népes rajaitkövetve hatalmas térségeket barangolhatnak be, egy-egy erőteljes cá-paegyed a kedvelt zsákmányhalakban gazdag körzetekben saját vadász-területet (territóriumot) választ magának, amelyen aztán korlátlan úr kí-ván lenni. Más cápákat csak akkor enged erre a vízterületre, ha azok ve-le nem vetélkednek. Hogy az embert egy bizonyos cápa megtámadja-e,az is motiválhatja, hogy a közelébe érkező cápa a vadászterületét uralómagabiztos vagy épp az utóbbi körzetébe tévedt, s emiatt táplálékszer-ző magatartásában az előzőtől fenyegetett, vagyis korlátozott cselekvé-sű, feszélyezett viselkedésű példány-e.

A cápák csalhatatlan távérzékelő képességét az ötvenes években kezd-ték behatóan tanulmányozni a Bahama-szigetcsoport Bimini-szigeténlevő Oceanográfiai Intézet Lerner tengeri laboratóriumában, ahol azAmerikai Kutatásügyi Hivatal két nagy méretű medencét építtetett. E297 négyzetméter alapterületű, tengervizű medencékben a 4,5 méterescápák részére is a szabadvízi viszonyokkal nagyjából megegyező viszo-nyokat teremthettek a kutatók. A megfigyelt cápát a medence karám-szerűen elkerített részébe csalogathatták, majd elektromos vezérlésűemelőszerkezettel a parti megfigyelőpadra szállíthatták. Közvetlenül aszárazra való kiemelés előtt altatószert (Sandoz M. S. 222-őt) fecsken-deztek a cápa kopoltyúréseire, s azután anélkül, hogy akár a kutatók-nak, akár a cápáknak bármi bajuk történhetett volna, a megfigyelőpadrahelyezett veszélyes ragadozón mintegy 20 percig kísérleteket - akár ki-sebb műtéteket is - végrehajthattak.

A kutatók arra is gondoltak, hogy téves következtetésekre adna lehe-tőséget a csupán egyetlen cápával, esetleg egyugyanazon cápafajjal foly-tatott kísérletekből levont tanulságok általánosítása. Amikor például afürdőzőknek cápáktól való védelmére javasolt hosszú, átlyuggatott cső-rendszerbe préselt levegővel előállított buborékfüggöny hatását próbál-ták ki, azt tapasztalták, hogy a 12 tigriscápa közül mindössze egyetlenpéldányt tartott vissza ez a „buborékfal" az áthatolástól, míg a többi 22cápa minden megtorpanás nélkül keresztülúszta az elriasztásra szántbuborékfalat.

Ugyancsak ilyen csoportkísérletekkel győződhettek meg a kutatók azUSA haditengerészete által a második világháború utolsó éveiben máralkalmazott cápariasztó vegyszerek s az oszlásnak indult cápahúsból ké-szült kivonat, a cápariasztó konzerv, valamint a könnyűbúvárok védeke-zésül használt, bokájukra erősített réz-acetát-korongok megbízhatósá-gáról. Az utóbbi riasztóeszköznél a forgalomba hozók a színtelen réz-


acetát szag- és ízmegváltoztató hatását tekintették a cápákat távol tartóhatóanyagnak, s a tablettához kevert nigrozin festéket csupán a ható-anyag terjedését láthatóvá tevő kísérő anyagnak. Az ellenőrző vizsgála-tok aztán kiderítették, hogy magára a réz-acetátra a cápák közömbösek,s vizuális elrettentő hatásával éppen a fekete festék riasztja el a tengerifenevadakat, de nem mindegyiket. Végül is korszerűbb védőeszközökkidolgozását javasolták a cápakutatók, mivel az eladdig megbízhatónaktartott cápariasztó vegyszerek egyike sem bizonyult teljes mértékbenhatásosnak a cápatámadások elhárítására.

A tüzetes érzékszervi vizsgálatok eredményei alapján a szaglószevbizonyult a cápák legfejlettebb érzékszervének. A kutatók tréfásan talá-ló említése szerinti úszó orr a cápa előreugró orrcsúcsának alsó, száj fe-letti orrnyílásainál érintkezik a külvilággal. Az orrnyílások kiöblösödőorrjáratokba vezetnek, amelyek szaglósejteket tartalmazó szövetredők-kel barázdáltak. Ezek a szövetredő-tekervények igen nagy mértékbennövelik meg az érzékszerv belső felületét. Amikor a cápa légzőmozgá-sával friss vizet áramoltat át kopoltyúrésein, ezzel egy időben szagló-szervének mindkét üregében is kicserélődik a víz. Előreúszás alkalmá-val pedig orrának tölcsérszerű nyílásain át is friss víz hatol a szaglójára-tokba, amelyek bejáratánál egy-egy húsos orrlebeny választja el egy-mástól a ki- és behatoló víz áramlását. A pörölycápáknál az orrlyukak ésa szemek a kalapácsszerű fejkiszélesedés elülső részén helyezkednekel. A kalapácsfejű cápák ezért úszás közben fejüket állandóan jobbra-balra mozgatják, s ily módon még jobban elősegítik szaglószervük fo-kozottabb működését.

A Bimini-szigeten létesített kísérleti medencékben a kutatók négy.egymáshoz hasonló, átlyuggatott falú bádogdobozt eresztettek le, deközülük csak az egyiket töltötték meg a tonhalakhoz tartozó bonitó frisshúsával. A citromcápák a hússal töltött dobozt hatszor annyiszor úsztákkörül, mint a másik hármat együttvéve. Miután azonban orrnyílásaikatvattadugóval zárták el, már nem tudták a hússal telt dobozt a többitőlmegkülönböztetni. Ha csupán egyik orrnyílásukat hagyták a vattadugó-val elzárva, ismét rá tudtak találni a húsos dobozra. Amikor frissen fo-gott tonhal testnedvéből keveset a víz áramlása felőli irányban adagol-tak medencéjükbe, azt a cápák 25 méter távolságból is nyomban meg-érezték. Erős tengeráramláskor a szaganyagokat a cápa még 450 métertávolságból is felismeri. A kísérletek során megállapították, hogy meg-felelő vízáramlás esetén a cápák a tonhal testnedvét másfélmilliószoroshígításban (!) is megérezték.A hawaii egyetemen dolgozó Albert Tester érdekes jelenséget figyelt


meg kísérleti medencéjében gondozott csendes-óceáni homoki cápá-kon és feketeszegélyű cápákon. E vérszomjas ragadozók alig méltattákfigyelemre a szomszédos halasmedencéből hozzájuk átszivárogtatott vi-zet. Amikor azonban a szomszédos medence halai valamitől megriad-tak, izgalmi állapotba jutottak, s az ilyenkor átcsurgó víz iránt az odase-reglő cápák már igen nagy érdeklődést mutattak. A többször megfigyeltjelenség kapcsán Tester feltételezi, hogy a megijedt, vergődő, stresszál-lapotban levő halak valamiféle sajátos anyagot választanak kijuttatnakakaratlan a vízbe, mely váladék igen nagy hígításban is vonzza a cápá-kat.

Amint azt Az öreg halász és a tengerben is olvashattuk, a cápák gyak-ran fosztják meg a halászokat fáradozásuk gyümölcsétől, amikor vala-milyen nagyobb hal akad horgukra. A szigonypuskával vadászgató bé-kaemberek pedig éppen egy-egy hal sikeres megnyilazásakor „varázsol-ják" hirtelen magukhoz a félelmetes cápát, amely különben messze el-kerülte volna közvetlen környezetüket. Nyilvánvaló, hogy ilyen esetek-ben nemcsak a szaglószervnek, hanem valamiféle más orientáló hatás-nak is lennie kell, ami a cápát egy csapásra az eltalált halhoz, s vele a le-terített zsákmányhoz érkező békaemberhez vezérli. Ez pedig nem lehetmás, mint a vergődő hal testének vergődésével keltett rezgéshullámokérzékelése. A tengeri szerencsétlenségeknél a gyorsan odasereglő cá-pák feltűnése is arra utal, hogy a környező térségben tartózkodó cápák atávolból figyelmessé válva a szokatlanul élénk rezgésekre, a vibrációshullámokra orientáló érzékszervük segítségével gyorsan és biztosan ta-lálnak oda a szerencsétlenség színhelyére, ahol aztán mohón vetik ma-gukat a közelebbről egyre erősbödő rezgésimpulzusokkal mind csábí-tóbban vonzó áldozataikra.

Ilyen szörnyűséges katasztrófáról számolt be I. L. B. Smith Dél-Afrikahalairól írt könyvében a második világháború idejéből, amikor egy éjszakaa Dél-Afrika előtti Delegna-öbölben elsüllyesztették a Nova-Scotia nevűhadihajót. A cápák igen hamar rátámadtak a mentőövükkel a tengeren há-nyódó katonákra. Éles fogaikkal sorra letépték a szerencsétlen tengerészeklábát, úgyhogy virradatra csupa megcsonkított hajótörött élettelen felső-teste himbálódzott a mentőöveken. Hasonló gyors tömegvérengzést vé-geztek a cápák a Japán elleni második világháborús harcokban elsüllyesz-tett amerikai hadihajók hajótöröttei körében is.

A rezgés- és áramlásérzékelő szervet már más halakon is behatóan ta-nulmányozták az ichthyológusok. A cápákon azonban feltűnt, hogy ezaz úgynevezett oldalvonal vagy oldalszerv rendkívül fejlett. A cápa tes-tének mindkét oldalán hosszanti irányban bőr alatt húzódó, a fejen te-


kervényessé váló, folyadékkal telt, vékony csatorna vonul végig. Ebbőla folyadékos csatornából hajlékony idegcsapok tömege ágazik ki, ame-lyek az oldalvonal fölötti apró lyukakon keresztül a külvilággal (a víz-zel) is érintkeznek. A vízáramlás nyomó erejére, az érkezési iránybólhátra hajlanak, a vízi rezgésimpulzusok érkező hullámaira ezzel az ér-zékeny idegpálcikák ugyancsak rezonálnak, átveszik a vibrációs hullá-mok hatását, s ezzel megfelelő mozgásba hozzák az oldalszervi csator-na folyadékát. A csatornafal belső, parányi szőrszerű képletei, e csillósidegsejtcsoportokból álló kis érzősörték fogják fel az oldalszervet kitöl-tő folyadék áttételes rezgésinformációit. A csillós sejtcsoportok ezutánaz érzékelt idegimpulzusokat az oldalcsatornával párhuzamosan futó.helyenként a csatornához leágazó idegpályába közvetítik, utóbbi pedigaz agyba továbbítja a felvett ingereket. A tengervízben fellépő olyanmechanikai hatások tehát, mint amilyen például a megsebzett halakvergődése vagy az úszó emberek karcsapásai és kivált láblökései, a szo-kásos érzékelési szintnél jóval élénkebben és messzebbre hatóan idéz-hetik elő az oldalszerv csatornáját kitöltő folyadék impulzív mozgatá-sát, s ezzel az érzőserték (csillók) irányorientáló ingerlését. Otto Loe-wenstein, a birminghami egyetem kutatójának megállapítása szerint acápák oldalszerve visszhanglokátorként is működik, s így annak segítsé-gével ezek a szörnyek a saját maguk keltette rezgéshullámok visszave-rődéséből meg tudják állapítani a különféle tárgyak és élőlények helyétBár a korábbi vélemények szerint a cápa szemének szerepe a zsák-mány felkutatásában csupán másodlagos, az újabb anatómiai és fizioló-giai vizsgálatok ennek az ellenkezőjét bizonyítják. A más gerinceseké-nél valamivel laposabb cápaszemet kívülről áttetsző ínhártya borítja. Aszemretinájukból hiányzó csapok miatt gyanították eddig, hogy a kü-lönféle színeket a cápák meg sem tudják különböztetni egymástól; s lá-tásuk sem lenne éles. Ezzel szemben az újabb vizsgálatok kiderítették,hogy a fény- és árnyhatásokat a cápák nagyon jól tudják érzékelni, mivelretinájuk pálcikákkal bőségesen ellátott. Szemük jó éleslátását csak fo-kozza a retina alatti tükörszerű fényvisszaverő réteg, a tapetum lucidum.Ez az apró guaninkristálykákból álló, tükröző réteg (olyan, mint a tü-körüveg hátsó foncsorbevonata) a retinán át beeső fénysugarakatviszszaveri, amelyek így újraingerlik a fényérzékeny pálcikákat. Ily mó-don a szembe jutó igen csekély fénymennyiség is hasznosul, s így a ta-petum lucidum elősegíti a mélyebb szintekben vagy a felszín közelébenéppen éjszaka portyázó cápák vadászatát. Amikor viszont a cápa sze-mébe erős fény hatol, a tapetum lucidum fényvisszaverő lemezkéit pig-menttartalmú, takaró vándorsejtek fedik be.


Eugenie Clark, a Cape Hase-i Tengeri Kutatólaboratóriumban a cit-romcápák látószerveinek alakmegkülönböztető képességét vizsgálvaazt tapasztalta, hogy a medencébe helyezett négyszögletes és kör alakútáblákat csak nehezen tanulták meg egymástól megkülönböztetni. Haazonban e táblák egyikét vörösre festették, a cápa már könnyebbenmegoldotta feladatát, mivel a vörös és fehér színű táblák a fényt külön-bözőképpen szórják vissza.

A Bimini-szigeten folytatott megfigyelések során azt is megállapítot-ták, hogy az éles szemű cápa minden nehézség nélkül, gyorsan felkutat-ja zsákmányát. Amikor azonban fényzáró szemtakaróval fedték le a cá-pák szemét, azok csak nagy nehezen találták meg csalétküket. A kísér-letek azt is igazolták, hogy a cápariasztóként használt nigrozinnál nem afestékanyag szaga befolyásolta a cápákat. A betömött orrlyukú cápaugyanis szintén igyekezett elkerülni a medence feketére festett vízterét,ha viszont szemtakaró műanyaggal fedték be a cápa szemét, az a meg-festett víztérben is keresztül-kasul úszkált.

Stratégia cápatámadások kivédésére

A cápatámadások elleni védekezés kidolgozásához a kutatók alaposantanulmányozták, hogyan viselkednek a cápák a zsákmány megtámadá-sakor, és elfogyasztása közben. Ezért filmfelvételekkel örökítették mege mozzanatokat, majd lassított filmrészleteken tanulmányozták az egy-mást követő mozdulatokat.

Az egyik kísérletnél 180 kilós marlint, azaz fekete kardorrú halat he-lyeztek a cápák tágas kísérleti medencéjébe. A citromcápák eleinte csak2-3 méter távolságból lassú tempóban kezdték a hatalmas zsákmánytkerülgetni, majd tempójukat fokozatosan gyorsították, miközben a kö-röket egyre szűkítették. Hirtelen egyikük kivált a csoportból, és beleha-rapott a marlinba.Az addigi téves nézettel ellentétben, a cápa csak igen ritkán fordul tá-madáskor az oldalára. Nagy mellúszóival hirtelen lefékezi úszósebessé-gét, és kissé fölemeli teste elülső részét, majd beleharap zsákmányába.Harapáskor szélesre kitátja állkapcsait, s ekkor úgy látszik, mintha az al-sót kissé leejtené, a felső pedig mintha csak feje alsó vonalából előrekiemelkedne. Hogyha első harapása nem eléggé sikerült, akkor másod-szor, sőt harmadszor is beleharap, és ilyenkor már egészen mélyen süly-lyeszti hosszú, éles fogait áldozatába. Ezután állkapcsait összezárja, éstestének elülső részét egyik oldalról a másikra rántva erőteljesen meg-


rázza, mindaddig, amíg az áldozat testéből 4-6 kilogrammnyi darabotki nem tép. A megszerzett falattal azután gyorsan tovaúszik, miközbenfejét továbbra is élénken rázogatja.

Az első támadótól feltépett testű marlin kiáramló vérének hatására acápacsapat többi egyedén is erőt vett az izgalom. Most már egyszerrehárom-négy citromcápa rontott neki bősz hévvel a megtámadottnak, sszinte egyszerre mélyesztették fogaikat a zsákmány testébe. A mohólakmározás mámorától a cápák valósággal megtébolyulnak, s egyre ve-szettebbül uralkodik el rajtuk a zabálás őrülete. Ha ilyenkor a befüg-gesztett táplálékot a vízből gyorsan kihúzták, és a tülekedő cápák közébádog- és fadobozokat dobáltak, a felkorbácsolódott ragadozói ösztö-nüktől szinte eszüket vesztett szörnyek azoknak is nekirontottak, és fel-falták e szilárd tárgyakat. Ebből azt a fontos gyakorlati tanulságot von-ták le a kutatók, hogy a cápatávoltartó eszközöket csakis addig lehet al-kalmazni, amíg a cápákon még el nem hatalmasodik a zabálás őrülete.

A cápaharapást azonban mindenképpen el kell kerülni, mert -amint a Lerner-laboratórium cápaharapás-erőmérőjével végzett vizsgá-latok elképesztő tényei is alátámasztják - például egy hárommétereskékcápa harapási ereje a harapáserőt mérő tömör alumíniumrúd fogbe-mélyedésein mérve, négyzetcentiméterenként 18 tonna (!); tehát nincsaz a búváröltözék, amely ilyen erővel mélyeszteti cápafogak harapásaellen megvédhetne. Azok a bizonyos - filmcímben is kiemelt - állkap-csok hihetetlenül erősen záródó emelőkként segítik tulajdonosuk zsák-mányszerzését.

Ami a cápariasztó szerekkel folytatott vizsgálatokat illeti, sem a réz-acetát-korongok, sem a buborékfüggöny, sem a cápát elijeszteni szándé-kolt ordítás, sem a nagy szemekkel s fogsort villantó széles szájjal elret-tentő szörnnyé pingált ernyő pajzsként való kinyitása, sem Hass acél-kampós végű cápabotja, de még a korábban csodaszerként hirdetett cá-pariasztó konzerv kiöntött távoltartó folyadéka sem bizonyult abszolútmegbízható cápaelriasztó eszköznek.

Szerkesztettek a kutatók csónakban elhelyezendő olyan elektromosvédekező készüléket is, amely cápatámadás készülődésének észrevéte-lekor bekapcsolva, sokkot kiváltó rádióhullámokat sugároz a cápafelé, melyektől a fenevad elmenekül. De ez a nehéz berendezés nemmindig váltotta be a gumicsónakban hányódó kutató személyi biz-tonságát garantáló reményeket. Előfordult, hogy a szemtelen citrom-cápa „sokkolása" ellenére (vagy tán épp annak hatására?) beleharapott akutató gumicsónakjába. A kísérletezőnek az ezen eshetőségre föléjekifeszített kötélbe kapaszkodva kellett a süllyedő csónakból kimene-


külnie, de mi lett volna, ha ugyanez a cápatámadás a nyílt tengeren értevolna az ilyen készülékkel felszerelt gumicsónakban hányódó hajó-töröttet?

A leghatásosabb védőeszköznek végül is egy nevetségesen egyszerű,lebegő mentőzsák bizonyult. Lényegében ez az eszköz nem más, mintlevegővel felfújódó, 93 centiméter átmérőjű, három sárga mentőövgyű-rű által lebegtetett, fekete plasztikzsák, amely a víz színe alatt lebeg. Ementőgallérban meghúzódott „hajótöröttet" a citromcápák közömbö-sen úszkálták körül, mert a zsák műanyag fala a testszagot és a mozgáskeltette rezgéshullámokat egyaránt blokkolta. A mentőzsákot a kuta-tók az addig leghatékonyabb cápa elleni pajzsnak nevezték el, de vajona hullámveréses tengerben is olyan megbízható védelmet nyújt-e, minta Lerner-laboratórium nyugodt víztükrű kísérleti medencéjében?

A filmező könnyűbúvárok mindenesetre biztonságosabban érzikmagukat az aláeresztett acélrudas ketrecbe zártan azon jelenetek filme-zése közben, amikor e tengeri fenevadakat csalétekkel a filmezés vízte-rébe csalogatják, de még ebben az erős fedezékben is éberen vigyáz-niuk kell testi épségükre, hiszen a hússzaggal odavonzott cápák nem-egyszer a kalitkában filmező békaemberre is rárontva, vadul beleharap-tak a ketrec acélrúdjaiba.

Nemrég az amerikai Jeremias Sullivan kutató könnyűbúvár apró acél-gyűrűkből font kezeslábas búvárvédőruhával kísérletezett, amelynek alap-ötletét az egykori vitézvédő acélingek s a húsiparban ma is használatos acélvédőkesztyűk struktúrájából merítette. A Magyar Televízióban is bemuta-tott kitűnő német tudományos ismeretterjesztő filmben, A fehér cápákSan Franciscónál címűben láthattuk Sullivan érdekes kísérleteit. A mű-karra (egy karvastagságú fadorongra) ráhúzott búváracéling-darab a kisebbcápák, s a veszélyesebbek közül a kék cápa harapását még állta, de a tigris-cápa és a fehér cápa nagy erejű harapásai ellen már hatástalannak bizo-nyult. A filmfelvételek színteréül egyébként a San Francisco menti tenger-térség azért kínálkozott alkalmasnak, mert az utóbbi évtizedekben a fókákvédelmében hozott szigorú intézkedések következtében a borjú-, orosz-lán- és elefántfókák ott újra nagy falkákat alkotva elszaporodtak, odavonz-va e legkedveltebb csemegére vadászó vérszomjas cápafajokat. A fürdőzőkés vízisportolók körében bekövetkezett 29 halálos kimenetelű cápatáma-dás közül a legmegrázóbb volt 1981-ben a Monterey-öbölben szörföző fia-talember többek szeme láttára bekövetkezett tragédiája, akit egy körülbe-lül 6 méter hosszú nagy fehér cápa egyetlen harapásával a szörfdeszkávalegyütt darabokra szakított.A szabadon úszó békaemberek a veszélyes cápák járta vízterepeken


A Vörös-tengerben élő márványos lepényhal vagy Mózes-hal (Pardachirus marmora-tus) úszótövi méregmirigyei erős hatású idegbénító mérget termelnek, melyet védeke-zéskor e hal támadójára tud fecskendezni, védekezése még a cápa ellen is hatásos: A) akísérleti célból horgászzsinórra kikötött Mózes-lepényhalra támadni készülő fehérsze-gélyű cápa (Carcharhinus longissimus) harapásra nyílt állkapcsa a ráfecskendezett mé-regtől tátva merevedett, a kilövellt tejszerű váladék pedig a cápa szemén fehér réteggédermedt, B) a Mózes-lepényhal nagy számban heverészik az Akabai-öböl fenékiszap-ján, ha felriasztják, úszókaréjának hullámzó mozgatásával menekül tova, C) ilyen fólia-zsákba gyűjtik be a kutatók méreggyűjtésre a márványos lepényhalakat, D) az élati egye-tem tengerbiológiai laboratóriumában a kutatónő a Mózes-lepényhalból kivont „le-pényhaltej" toxikológiai vizsgálatát végzi

cápapuskával felfegyverkezetten indulnak útjukra. Ez egyszerűacélbotra emlékeztető fegyver, amelynek tölténytára 12 vízhatlanrobbanófejű golyót rejt. A puskával a fenevad fejét kell felülről eltalálni.A cápák járta tengertérségben életbevágóan fontos a szerepük az egy-mást biztosító búvárkísérők figyelő- és elhárítószolgálatának, hiszen aportyázó cápák a könnyűbúvár láblökéseitől ingerelve többnyire éppenhátulról közelítik meg az esetleg ellenkező irányba figyelő búvár-cápa-vadászt.

Az ausztráliai fürdőhelyek strandjain őrtornyokból kémlelik a tengertükrét, s a cápák feltűnésekor a jelzőharangot félreverik vagy viharágyútsütnek el, a torony zöld lobogóját pedig pirosra cserélik. A fürdőzőknekilyenkor gyorsan el kell hagyniuk a vizet. Közben hidroplán emelkedika tenger fölé, és vízibombákat szór a cápák közeledő csapata közé. Más


tengeri strandokon szögesdrót kerítéssel veszik körül a fürdőteret vagyzárják el vele az öblöt. E drótkerítések cápaterelő rekesztékébe cápa-megakasztó hálócsapdákat rögzítenek, amelyekben a befurakodni pró-bálkozó cápák belegabalyodva fennakadnak, s emiatt megfulladnak. Azeurópai tengeri fürdőhelyek némelyikén nem is egyszerű elkerítéssel,hanem a tengerbe függesztett ketrecuszodákkal óvják meg a fürdőzőketa cápák kiszámíthatatlan támadásaitól.

A hetvenes évek közepe táján az elati Héber Egyetem kutatói egy, aVörös-tengerben gyakori, 35-40 centiméter hosszú félszegúszóhal, amárványos rajzolatú Mózes-lepényhal (Pardachirus marmoratus) véde-kezésül kibocsátott méregváladékának a cápák elleni védekezés céljáravaló felhasználását kezdték tanulmányozni. E fenéklakó hal úszói tövé-ben lapuló 240 méregmirigye tejszerű, ragadós váladékot lövell a táma-dóra. A lepényhaltej a kisebb halakat már 5000-szeres hígításban is meg-öli, a nagy ragadozókat (murénákat, barrakudákat) pedig hirtelen meg-bénítva téríti el attól, hogy belekóstoljanak. Az elati egyetem tengerbio-lógiai laboratóriumának kutatói zsinóron felcsalizott Mózes-lepényha-lakkal magukhoz csalogatott cápák támadásait figyelték meg. Amikoraz éhes cápa a lepényhalat már csaknem harapásnyi távolságra megkö-zelítette, a védekező Mózes-hal fehér méregváladékát a cápa fejére fecs-kendezte, s ebben a pillanatban a fenevadnak nemcsak a szemét fedi beátláthatatlan szemfedőként a sűrű, fehér váladék, de ugyanakkor a hara-pásra már kinyílt szája is görcsbe merevedik a gyorsan bénító neuroto-xin hatására. A tátva maradt szájú, görcsös fájdalmat szenvedő cápánakígy nyomban le kell mondania a feltálalt lakomáról.

A laboratóriumban elvégzett további vizsgálatok azután kiderítették,hogy a lepényhalméreg a vérlemezkék elpusztításával vérzéseket idézelő a kísérleti állatokban. A váladék gyorsan felszívódó neurotoxinkom-ponense pedig a központi idegrendszerre ható bénítását még az életerősrablócápákon is pillanatok alatt kifejti. Az Akabai-öbölben nagy szám-ban fogható Mózes-lepényhal mirigygödreiből sikerült az elati egyetemkutatóinak ezt a gyors idegbénulást és belső vérzéseket előidéző mérgetkivonniuk, s abból a cápatámadáskor kifecskendezhető védőszert ki-kísérletezniük.

Amerikai biokémikusok e méregelegyből elkülönítették az idegbé-nító komponensrészt, sőt azt már szintetikusan is elő tudták állítani, dea szintetikus cápabénító spray tömeggyártását még nem sikerült megva-lósítani. Végül is ez ígérkezik majd a legbiztosabb hatású cápariasztóeszköznek.A cápák elleni védőeszközöknek tehát ma még egyike sem nyújt tö-


kéletes biztonságot az ember számára. Ezért a lepényhaltej cápaelhárí-tó szerré való kifejlesztésén fáradozó Samuel H. Gruber, a MiamiEgyetem tapasztalt cápakutatója egyelőre csak egyetlen teljes biztonsá-got nyújtó receptet ajánl a cápáktól mindenképp megmenekülni kívánóembereknek, s ez így hangzik: „A szárazon kell maradni!"

Gyilkos hajsza a gyilkos szörnyek után

Az emberre veszélyes cápafajok halálos kimenetelű támadásai nem-csak hogy megrázzák és rémülettel töltik el a tengeren dolgozó s a ten-ger mentén élő lakosságot (noha a tragikus esetek száma elenyésző amindennapos gépkocsibalesetek halottaihoz képest), hanem egyúttalbosszút is forralnak a gyilkos cápák ellen. A létfenntartásból mindentudatosság nélkül, öröklött mechanizmusok végrehajtásával ölő„bűnözők" elleni bosszúhadjárat az ember részéről oktalanság, de abosszúvágytól fűtött tengerészek és halászok közül mégis sokan a ki-fogott emberevő cápákat kegyetlenül megcsonkítva kínozzák, s dühödtelégtétellel mészárolnak le annyit, amennyit csak kézrekeríteniük sike-rül.

Még a tengerparti lakosságra is átplántálhatják ezt a gyűlölködésbőlfakadó leszámolási hangulatot, amint ez a bosszúálló szokás az ausztrá-liai halászfalvak lakosai körében is tapasztalható, miután a cápák garáz-dálkodásaiból adódó legtöbb szerencsétlenség az ausztráliai vizekettörténik. Egy francia dokumentumfilmen láthattuk, hogy a halászok ál-tal kifogott és sekély medencébe zárt cápák száját hogyan peckelik ki,miként vakítják meg őket, hogyan vágják le farokúszójukat, s a gyere-kek minő diadalittas hévvel ülik meg a már tehetetlenné nyomorítottcápát, amíg az végül ki nem szenved. Az emberhez méltatlan az ilyenbosszúálló elégtételvevés, melynek oktalan, gonosz megnyilvánulásaitcsak elítélni lehet.

A cápák világszerte folyó iparszerű tizedelése amúgy is egyre csök-kenti ezen ősi eredetű halak populációit. A cápafogás ugyanis az utóbb:évtizedek során jó üzletté is vált. A turisták ezerszámra vásárolják a ten-gerparti emlékeket árusító butikokban a félelmetes cápaállkapocs éscápafog nyaklánc trófeákat, a tengerparti éttermekben pedig a mit semsejtő vendégeknek különféle fantázianeveken (mint „borjúszelet", „le-pényhalkaraj", „tonhalfilé", „tengeri tok" stb.) egyre többféle cápahús-ételt tálalnak fel. A cápauszony azonban már egymagában is vonzó cse-mege. Egy 1976-os FAO-statisztika szerint csak az Egyesült Államok-


ban az előző évben 306 000 tonna cápahús került a piacra. És akkor mégnem szóltunk a cápák ipari feldolgozási célra (csiszolószalag, konzerv,csontliszt) való keresettségéről, ilyen célból történő fogásáról.

Tökéletes élelemszerző képességeik révén bolygónk legrégebbi„gyilkosai" az évmilliók során folytatott létharcban mindmáig szinteváltozatlan mivoltukban kitűnően fennmaradhattak a tengeri élet po-rondján. Míg az Északi-tenger szerencsétlen borjúfókáinak millióitévek óta egy eddig ismeretlen vírus halomra pusztítja; délkeleten pedigrészben a gyilkos bálnáktól, részben egy ugyancsak titokzatos kórtólkergetve a partra menekült delfinek százai szenvednek ki egyre gyak-rabban; addig a fantasztikus életerővel s érdes, fogas bőrrel felruházottragadozó cápákat ilyen tömegpusztító vírusok vagy paraziták se ritkít-ják. Hanem a korszerű technika birtokában levő ember immár az „em-berevő cápák" jelentős ellenségévé válhatott.

Miközben a korábban cápáktól nagyban veszélyeztetett emberek azegyre hatékonyabb védekező módok, a korszerű elhárító eszközök, va-lamint a széles körű óvintézkedések révén mind ritkább esetben válnaka cápák áldozatává, addig az emberre veszélyes fajok állománya az elle-nük tűzzel-vassal vívott irtó hadjárat következtében máris annyira meg-csappant, hogy a cápakutatók véleménye szerint előbb-utóbb kiveszé-sükre számíthatunk. Azt pedig korántsem tudhatjuk még, hogy esetle-ges kiveszésük milyen káros ökológiai következményekkel járna.

Hovatovább már-már ott tartunk, hogy a mozinézőket riogató iszo-nyatos tengeri rémnek, a nagy fehér cápának kell mitőlünk rettegnie...


Az óceánok feltartóztathatatlanrémei

Láttam, amikor a kardszárnyú delfin feltűnésekor még a parton isazt mondták: „félünk tőle" - és elsápadtak az arcok...

Michelet: La Mer

Az 1861-ben napvilágot látott könyvből vett idézetet még Plinius egyévezreddel korábbi tömör jellemzésével is megtoldhatjuk: „rettenetesfogazatú, nagy hústömeg"... - és az Olvasó máris sejti, hogy a víziször-nyek világában elérkeztünk az óceánok legrettegettebb emlősóriásai-nak bemutatásához. Már a közszájon forgó nevük is félelmetes ször-nyet takar: gyilkos bálnák, s ha a fogascetek e csoportos bekerítő straté-giával valóságos tömegmészárlást folytató fajának feltartóztathatatlanvadászatát bárki valaha is végignézhette, bizonyos, hogy többé nem anagy fehér cápát fogja a tengerek legveszedelmesebb ragadozójánaktartani. Hiszen a rettenetes fogazatú kardszárnyú delfinek válogatásnélküli, brutális gyilkolásainak nemegyszer még az emberevő cápák isáldozataivá válnak.

Fókák szörnyábrázattal

Persze a tengeri emlősöknek más képviselőit is - pusztán behemót ter-metük s ormótlan idomaik folytán - gigantikus szörnynek lehet ugyantekinteni, de a kevésbé vérengző és a kimondottan békés, emberre leg-alábbis ártalmatlan fajokat mégis csak ritkábban illetik ilyen megbé-lyegzéssel, Így nem illik a szörny jelző a szárazra is kijövő, kecses moz-gású s rokonszenves ábrázatú fókákra. Akadnak ugyan köztük meg-hökkentőbb képű alakok is, de még az Atlanti-óceán északi partvidékementén élő, nőstényeik figyelmét hangos bömböléssel és a fejükön le-vő hólyagszerű bőrzsák hirtelen felfújásával magukra terelő hólyagosfóka (Cystophora cristata) hímjeiről sem szólnak soha a velük találkozó


Meghökkentő fejű fókák: A) déli elefántfóka (Mirounga leonina) hímje, B) a hólyagosfó-ka (Cystophora eristata) hímje párosodási időben hangos bömböléssel felfújja a fején lé-vő hólyagot, C) rozmár (Odobaenus rosmarus), nem csupán a hímeknek, hanem a nős-tényeknek is hatalmas, a felső állkapcsokban agyarakká fejlődött szemfogaik vannak

halászok úgy, mint félelmet keltő szörnyekről. A sarkvidéki tengerekhatalmas agyarú rozmárai (Odobaenus rosmarus), de még a fókák igazióriása, a Csendes-óceán déli részétől egészen a kaliforniai partokig elő-forduló déli elefántfóka (Mirounga leonina) felfújt ormányával udvarlóbehemót hímjei sem azok a rettegett szörnyetegek, noha nagy termetükés ijesztő külső jegyeik megpillantásakor annak is tekinthetnénk őket.Pedig kellő elővigyázat nélkül meglepve háremüket őrző basáikat, e ha-talmas hústömegű s erős fogazatú állatok veszélyesek lehetnek azemberre, ám ha tehetik, inkább a vízbe menekülnek előle. Az állatker-tek rácsainál halat kéregető, s a cirkuszok porondján zsonglőrmutatvá-nyokat bemutató ügyes fókaartisták mindannyiunkat megnyerő barát-ságos lénye még az ilyen meghökkentően fura külsejű és igen nagyméretű fajrokonaikat is megfosztja a szörnyekkel szemben tápláltiszonyatunktól. Sőt, a prémvadászok fókaborjak ellen elkövetett brutá-lis mészárlásai ellen világszerte fokozódó ellenszenv, az egyre szélesbe-dő fókamentő akciók hírei még a tengertől távoli országok természet-szerető embereinek körében is csak elmélyítik a rokonszenvet a fókákiránt.

A démoni szirének jámbor utódai

A víziemlősök származásilag és testfelépítésileg legkülönlegesebbrendjét, az egyébként jámbor természetű, de ritkán megfigyelhető sziré-nákat (Sirenia) már az ókori mondák démoni szörnyekként írták le. ŐkHomérosz Odüsszeiájának a hajósokat veszélyes szirtekre csábító szi-rénjei, állatrendszertani elnevezésük is innen ered. Bár a szirénák- pró-


Szirénák, illetve tengeri tehenek: A) afrikai manátusz (Trichechus senegalensis), B) du-gong (Dugong dugong)

zaibb nevükön tengeri tehenek - teste a sellők halszerű testfeléhez ha-sonlóan vízszintes „halfarokban" végződik, mégis dús képzelőerő kel-lett hozzá, hogy ezekben az otromba tengeri emlősökben szépségeshableányokat véljenek felismerni. Ha a mondák, mesék, legendák ki-agyalóit e meghökkentő lényekben még valami szintén a női hasonlatos-ságra inspirálhatta, az a már említett, „halfarokban" végződő testvégen kí-vül egyfelől a mellső, uszonnyá lett végtagjuknak némileg kézre emlékez-tető alakulása, másrészt az a még furább adottság, hogy két emlőjük a szőr-telen bőrű, csupasz testükön a mellső végtagjaik táján egymás mellett, amellükön látható. Mindezeken kívül a vízből felbukkanó szirénák testükegyharmadával is képesek rövid ideig a víz színe fölé emelkedni, s ilyenkora vízben merőleges testhelyzetben figyelő állatok csakugyan arra a leírásrahasonlítanak, ahogyan a mitologikus sziréneket, a legendás sellőket, a me-sék hableányait szavakban és rajzokban megidézik.

Ám e démoninak idealizált tengeri szörnyek az emlősállatok kuta-tóit is igen csak meglepték, amikor az eladdig „növényevő ceteknek"vélt tengeri tehenek testét feltárták. A boncolási tapasztalatok kiderítet-ték, hogy a cetekkel való hasonlatosság kizárólag a hasonló életkörül-ményekhez történt testalkati idomulás, úgynevezett konvergencia, de aszirénák valójában csontvázrendszerük sajátosságai alapján rokonsági-lag a szirtiborzokhoz és az elefántokhoz állnak a legközelebb. Ezért az-tán a rendszerezők az említett szárazföldi emlősökkel egyetemben azelőpatások (Paenungulata) öregrendjébe sorolták be a tengeri tehene-ket. Az elefántokkal való közeli rokonságukra vall egyébként a kérges,csupasz bőrön kívül oldalnézetben az arci rész szögben való megtörése.és az idős hímek agyarszerű felső metszőfogai is. Amellett a tengeri te-henek is kizárólag növényeket fogyasztanak; a tengeröblök és folyótor-kolatok parti övezeteiben dúsan fejlődő vízinövényekből meglehető-sen nagy mennyiségeket kebeleznek be.


A ma élő szirénák mindössze négy faja közül a testileg legnagyobbat,Steller tengeri tehenét (Rhytina gigas) a neves földrajzkutató, Vitus Be-ring a később róla elnevezett tengeren elszenvedett hajótörésekor, 1741-ben fedezte fel. A Kamcsatka partjaitól keletre elterülő Bering-szigetremenekülve, hajóorvosával, Georg Wilhelm Steller természetbúvárralegyütt bukkantak e nagy testű tengeri tehén hínármezőkön legelészőcsordáira. A Steller által megmért egyik kifejlett állat teljes hossza 7,52,legnagyobb kerülete pedig 6,20 méter volt. Testi sajátságaikat megvizs-gálva, a német természetbúvár megállapította, hogy az újonnan felfede-zett tengeritehén-faj - melyet az öreg tölgy kérgére emlékeztető, ráncosbőre nyomán először „kéregállatnak" nevezett - több szervezeti sajá-tosságban különbözik a szirénák addig ismert két családjához tartozómanátuszok és dugongok képviselőitől. Már az is felettébb különös,hogy míg az összes többi tengeri tehén melegkedvelő, trópusi égövi faj,Steller tengeri tehene a jeges északi tengerövezetben él, és szervezeté-vel nyilván e zord életkörülményekhez kellett alkalmazkodnia. Ezértszemben a manátuszok és a dugongok vékony hámrétegével, Stellertengeri tehenén a hámréteg rendkívül vastag és kemény. A fogakat pót-ló, szarunemű rágólemezei, amelyekkel a vízinövényeket összemor-zsolta, ugyancsak igen fejlettek voltak. A szerencsésen hazatért hajó-töröttek beszámolói után a fóka- és cetvadászok seregestül lepték el aBering-szigetet, és alapos pusztítást végeztek a jó ízű húsuk folytán ka-póssá vált tengeri tehenek kiszolgáltatott állományában. Negyed évszázad-dal felfedezésük után már hírmondója sem akadt a szerencsétlen állatok-nak. A hatvanas évek közepéig a szakemberek biztosan állították a vélet-lenszerűen felfedezett faj teljes kiirtását. Ám néhány példányuk mégistúlélhette a tömegmészárlást, mert 1964-ben sikerült a tengertérségben új-ra megfigyelni Steller tengeri tehenét. Ha a vészesen megcsappant állomá-nyát valamiféle kór el nem pusztítja, talán remélhető, hogy a tengeri ritkaemlősfajokra kiterjesztett szigorú védelmi intézkedések révén a kihaltnakvélt, ritka szirénafaj mégis fennmarad a Bering-tengerben.

A tengeri tehenek manátuszfélék (Trichechidae) családjának fajain afarokúszólebeny lekerekített, a németek a manátuszokat ezért kerekfar-kú szirénáknak nevezik. Egyik fajuk Nyugat-Afrika sekély tengeröblei-ben és a folyamok torkolatvidékén csordákba verődve legeli a vízinövé-nyeket, ez az afrikai manáti (Trichechus senegalensis); a többi manátuszújvilági. Utóbbiak közül a közép-amerikai lamantin (T. manatus mana-tus) a Karib-tengertől Dél-Amerika északkeleti partvidékén levő fo-lyamtorkolatokban; az észak-amerikai lamantin (T. manatus latirostris)Észak-Karolinától Floridáig és a Mexikói-öbölig a tengerparti övezet-


ben; a dél-amerikai manáti (T. inunguis) pedig kizárólag édesvízben, azAmazonas és az Orinoco vízgyűjtőrendszerének folyamaiban és tavai-ban fordul elő. A manátuszok felső ajkán látható bevágás az ajkat bal ésjobb félre osztja, s mindegyik fél ajak egymástól függetlenül mozgatha-tó. E különös fogószervével ragadja meg a vízinövényeket az állat, s al-kalomadtán uszonyaival is a szája felé hajlítja a hínárcsomókat. A kifej-lett állatokon az embrióban még megtalálható metsző-, szem- és elő-zápfogak hiányzanak. A megmaradt őrlőfelületű zápfogak is gyorsankopnak, s életük folyamán újra meg újra pótlódnak. A manátuszokmellső uszonyain csökevényesen még vannak körmök, kivéve a dél-amerikai fajt, amelyen ez is hiányzik. A kifejlett manátuszok 2 méternélis hosszabbak, testtömegük pedig meghaladja a 150 kilogrammot. Anagyobb csordákon belül főként a családok tartanak össze, sőt veszélyesetén védelmezik is egymást.

A Vörös-tengerben, Afrika keleti partvidékén és Madagaszkár men-tén, az Indiai-óceánban, a Bengáli-öbölben, a Szunda-szigetek táján, aFülöp-szigetek, Új-Guinea és Észak-Ausztrália partvidékén élő dugong(Dugong dugong) különálló családjának az egyetlen biztosan elhatárol-ható faja. A dugongok a manátuszoknál nagyobb állatok. A kifejlett pél-dányok hossza meghaladja a 3 métert, testtömegük pedig elérheti a200-300 kilót. A dugong hátoldala sötétszürke színű, oldala világosabbszürke, a hasoldala pedig hússzínű. A manátuszokénál sokkal szőrö-sebb uszonyain azonban a körmöknek még a csökevényei is hiányza-nak. A manátuszokhoz hasonlóan a dugongnak sincs külső füle, s magaa fülnyílás igen kicsiny. A dugong szemhéjai nyúlós váladékot termel-nek, mely dugongkönnyeknek a bennszülöttek varázsos erőt tulajdoní-tanak, ezért összegyűjtik, és amulettbe zárva hordják magukkal. Azegymástól igen távoli földrajzi körzetekben előforduló, s a törzsfajtólcsupán csekély mértékben különböző dugongalakokat a rendszerezőkrészint alfajoknak, másrészt csupán helyi változatoknak tekintik. Állat-földrajzi alapon történő elhatárolásuk azonban meglehetősen bizony-talan. A manátuszokhoz hasonlóan a dugongok is csordákban, s azonbelül családi kötelékben élnek. A tengerek hínármezőin az egész du-gongcsorda általában együtt legelészik.

Mentőöv a békés cetóriásoknak

Az óceánok leghatalmasabb testű emlőseit, a légvételükkor fejtetőjüketszökőkutas szigetként megmutató sima- és barázdásbálnákat iszonya-


tosan nagy, bumfordi idomai folytán kimondott tengeri monstrumok-nak látjuk; márpedig a monstrum szó eleve azonos értelmű a szörny ki-fejezéssel. A bálnák távolról sem vérengző ragadozók: lebegő állatok -így a sűrű tömegben úszkáló antarktiszi világitórák (Euphausia super-ba) - milliárdjait szűrik át szilás szájrostélyukon. Pusztán ijesztő mére-teik azonban már eleve alkalmassá teszik őket a mészárló hajlamú hajó-zó embereknek arra, hogy tengeri óriásszörnyeket lássanak bennük, sígy aztán minden lelkiismeret-furdalás nélkül, szinte csaknem teljes ki-pusztulásukig halomra öldössék ezeket a melegvérű, igen értelmes, azemberhez barátságos, egyetlen borjukat sokáig szoptató, hal formájúvíziemlősöket.

Vajh ki tudja, hányszor is hangozhatott el a rájuk ruházott szörny szóazon káromkodással vegyes szitkozódás közepette, amikor még a kéziszigonyos cetvadászok csónakját a szigonylándzsákkal teletűzdelt, százsebből vérző bálna farokcsapásával a tengerbe fordította; vagy akár aközelmúltban is, midőn a szigonyágyú robbanófejű lövedékétől leterí-tett, majd fedélzetre vont néma óriás felhasított tetemében gázolva anyakig véres cetmészárosok a számukra is iszonytató látványú feldara-bolás kemény munkáját végzik. És ugyancsak „halálra kínozható vízi-szörnyetegnek" tekinthették azt az Új-Fundland déli partvidékének egykis lagúnájában rekedt nőstény barázdásbálnát azok a motorcsónako-kon köréje gyűlt kocavadászok, akik ezt a szerencsétlenül járt, védtelenteremtményt a megmenteni szándékozók minden kérlelése ellenérepuskáik céltáblájaként használták - amint a szégyenletes történetet Far-ley Mowat, a kiváló kanadai zoológus 1972-ben írt, Meg kell ölni a bál-nát? (Gondolat, 1982) című könyvében oly drámaian ecsetelte. Ugyan-csak Mowat gyűjtötte „gyászcsokorba" a cetek tömegpusztításának szé-gyenletes adatait egy másik híres könyvében, melyet A mészárlás tenge-re címen 1988-ban adott közre a Kossuth Könyvkiadó.

Még mielőtt a kapzsiságától legvérszomjasabb öldöklésre vetemedőember a XVII. században hozzálátott volna a bálnák kipusztításához, anagy cetek nyolc fajának (az atlanti-óceáni szürke bálnának, a vizcayaisimabálnának, az északi vagy grönlandi simabálnának, az óriás vagynorvégiai kék bálnának, a közönséges hosszúszárnyú bálnának, a csen-des-óceáni szürke bálnának, a közönséges vagy hátúszás barázdásbálná-nak, a tőkebálnának valamint az óriás ámbráscetnek) négy és fél millió-ra becsült egyede élt. Három évszázaddal később, 1930-ra számuk mint-egy másfél millióra csökkent. Fél évszázadnak sem kellett azonban el-telnie, s 1972-ben a túlélők számát már csak legfeljebb háromszázötven-ezerre becsülték.


Óriás tengeri emlősök: A) az északi vagy sarkköri bálna (Balaenoptera borealis) 20-23méteresre is megnő, B) nagy szürkebálna (Eschrichtius robustus), testére települt tenge-rimakk-telepekkel, C) barázdás- vagy hátúszós bálna (Balaenoptera physalus), hosszaeléri a 25 métert, D) hosszúszárnyú bálna (Megaptera novaeangliae), neve a testhosszegyharmadát is elérő széles melluszonyokra utal, E) kék simabálna (Eubalaena glacia-lis) tengerimakk-telepekkel a fejtetőjén és a pofája körül, hossza eléri a 33 métert, testtö-mege pedig a 130-150 tonnát, F) az óriás ámbráscet (Physeter macrocephalus IP.catodon) a legnagyobb fogascetfaj, hímjei elérik a 20-25 méteres hosszúságot és a10 tonnás testtömeget, G) a gyilkos bálnaként rettegett nagy kardszárnyú delfin[Orcinus (Grampus) orca] hímjei hossza eléri a 9 métert, testtömege pedig a 3 tonnát, H) apalackorrú delfin (Tursiops truncatus) testhossza 3-3,5 méter, I) a gömbölyűfejű delfin(Globiocephala melaena) kifejlett példányai elérik a 7-8,5 méter testhosszúságot és a4-5 tonna testtömeget, J) narvál (Monodon monoceros), hossza 6 méter, egyik agyaraolykor 2,5 méteresre is megnő


A szürke bálnák (Eschrichtius gibbosus) atlanti-óceáni alfajáról Mo-wat művében már csak nekrológot olvashatunk: az új-angliai - amintállítja - „scrag whale"-jüket az utolsó szálig kiirtották. A szürke bálnacsendes-óceáni alfajának megcsappant állományát viszont talán sikerüla legszigorúbb védelemmel megmenteni a kipusztulástól.

Mindezek után a meglepetés erejével örvendeztetett meg mindenigaz állatvédőt az a világsajtót 1988. október végén foglalkoztató hír, mi-szerint az USA legészakibb, eszkimók lakta településétől, az alaszkaiBarrow-tól még jóval északabbra három szürke bálna vált a vastag jég-páncél foglyává; a szűk léken át szinte segélykérően kidugott fejüket atelevízió képernyőjén a híradóban sokan láthattuk. A derék eszkimókhasztalan vágtak láncfűrészeikkel újabb meg újabb lékeket a jégpáncé-lon, azok hamarosan ismét befagytak. Minden erőfeszítésük hiábavaló-nak bizonyult, mert ahhoz, hogy a három ritka óriás kimenekülhessen,nyolc kilométer hosszan kellett volna széles csatornát vágni a jégmezőnkeresztül. Ekkor az Egyesült Államok két szovjet jégtörő hajó, a Ma-karov admirális és a Vlagyimir Arszenyov segítségét kérte a szürke-bálnacsalád kiszabadítására. Az amerikai hatóságok műholdfelvéte-leket juttattak el a szovjet hajók kapitányainak, s rendszeresen tájé-koztatták őket minden lényeges, a manőverezés szempontjából fontosadatról. A nemzetközi jelleget öltött, nagyszabású bálnamentő akcióvégül is sikerrel zárult. Noha a legfiatalabb bálna nem bírta ki a meg-próbáltatásokat, a két idősebbet a jégmezőbe vágott széles csatornán átsikerült kiszabadítani. Az amerikai-eszkimó-szovjet összefogás négyhétig tartó mentő művelete több mint kétmillió dollárba került. Arendkívüli erőfeszítés és a tetemes anyagi áldozat végeredménybena természetvédő józan ész felülkerekedésének a diadala volt. Mostmár csak azon reménykedhetünk, hogy a bálnák megmentésének ekésőn jött belátó ügybuzgalma a világ más tengerövezeteiben is el-uralkodik majd, s így a Kalifornia langyosabb vizű partjai irányábakimenekült szürkebálna-párra sem leselkedik talán valahol másutt abálnasors iránt nem ilyen megértő emberek részéről valamilyen vég-zetes veszély.A vizcayai vagy fekete simabálna (Eubalaena glacialis), az északi vagygrönlandi simabálna (Balaena mysticeta), az óriás vagy norvégiai kékbálna (Balaenoptera musculus), és a közönséges hosszúszárnyú bálna(Megaptera novae-angliae) napjainkban már olyan közel áll a kipusztu-láshoz, hogy e négy faj védetté való nyilvánítása ellenére is kétséges,fennmaradnak-e. További három faj: a közönséges vagy hátúszás baráz-


dásbálna (Balaenoptera physalis), a tőkebálna (Balaenoptera borealis),továbbá a fogascetek legnagyobbika, az óriás ámbráscet (Physeter cato-don) állományai pedig - amelyekre a bálnavadászat kíméletlen mészárlá-sának a jelenlegi teljes terhe nehezedik - szinte napról napra gyérülnek.

A korszerűen gépesített úszó cetfeldolgozó gyárakban „bálnaolajjá",húskonzervvé, kutya- és macskatáppá, kozmetikai alapanyaggá (ámb-ra) és csontlisztté változtatott óriás bálnák testméreteinek nagyságacsakugyan szörnyszerű. Az ősvilág legnagyobb hüllőszörnyei, a 26 mé-ter hosszú és 50 tonna testtömegű dinoszauruszok is lényegesen kiseb-bek a 33 méter hosszúságot és 160-266 tonnát elérő barázdás kék bálná-nál. Az ilyen hús- és zsírkolosszus megfelel 25 elefánt vagy 100 jól fejlettszarvasmarha tömegének, és feldarabolt testével 50 vagonból álló vasú-ti szerelvényt lehetne megtölteni. Egy elejtett, 24 méter hosszú kékbál-na-anya testéből kimetszett bálnamagzat már 7,5 méter hosszú volt és14,5 tonnát nyomott.

Ám milyen másnak is látja ezeket az idomtalan óriásszörnyeket azőket értő módon szemlélő Mowat egyik új-fundlandi sétarepülése al-kalmával, az aláereszkedő hidroplán ablakából, érdemes azt az elragad-tatott szavú emlékezéseiből felidézni. „...A víz egy csöppet sem kavar-gott, noha az állatok olyan sebességgel haladtak, amilyenre az ember ké-szítette tengeralattjárók lemerülés után alig-alig képesek. Ez a hat csodá-latosan áramvonalas test, amely éppen csak észrevehető kígyázással hasí-totta a zöld vizet, lényegében olyan hatást keltett, mintha nem közönségeshúsból-csontból, hanem valami sokkal finomabb, érzékenyebb anyagbólteremtették volna. Hajlékonyság, rugalmasság, feltétlen megbízhatóságsugárzott, áradt belőlük, a vizek roppant erejű, bár fülnek felfoghatatlanritmusa. Leírhatatlanul, fenségesen gyönyörű lények voltak. - Mint vala-mifantasztikus balett... -jegyezte meg Claire. - A tökéletes önfegyelem ésharmónia! Ezek nem is úsznak... ezek táncolnak a vízben!"

Milyen fenséges ez az életelemükhöz pompásan idomult tengerióriásokról alkotott összkép rajongásteli kifejezése a partra vetődöttvagy a feldolgozófedélzet darabolóján kifeszített bálnatetem ormótlanhúshegynek ható, iszonyú látványához képest! Ez a zsírral, hússal, bél-lel lazán tömött, formátlan, hatalmas zsáknak tűnő, otromba hústoronymár sehogyan sem emlékeztethet az eleven bálna természetadta ke-csességére, harmonikus szépségére.


Szörnyképű ragadozó cetek

A tűzzel-vassal irtott, hatalmas testű szilás bálnáknál jóval kevésbé is-merjük a ritkábban is mutatkozó kisebb, s ezért (a narvált kivéve) nemvadászott cetfajokat. A planktonszűrő szilák rugalmas rácsozatával fel-ruházott szájú, tehát kisebb lebegő-úszó állatok tömegét fogyasztó szi-láscetekkel (Mysticeti) szemben erős fogazató, s ezért már nagyobb ha-lakra és polipokra vadászó fogascetekhez (Odontoceti) tartozó ilyen ki-sebb és meghökkentően szörnykülsejű cetfaj a 6 méteresre megnövőegyszarvú cet, a narvál (Monodon monoceros). A sarkköri nyílt vizekbenél, hátúszója nincsen, világos testét sok fekete foltocska tarkázza. Amiazonban a legkülönösebb rajta, hogy a hímek a szájnyílás fölött egytöbb mint 2,5 méteres, tengelye körül többszörösen megcsavarodottagyart viselnek. E látszatra félelmetes fegyver a valóságban azonbannem sokat érhet, mert a kardszárnyú delfin éppoly öldöklést visz vég-hez a narválcsapatokban, mint az egyéb cetek között. Néha kétagyarúnarválhímek is feltűnnek, amelyek jobb oldali agyara rendszerint rövi-debb és gyengébb. A középkorban, amikor még nem ismerték az agya-ros tengeri szörnyet, az északi halászoktól vásárolt és Európába eljutta-tott narválagyarokról azt hitték, hogy azok a legendás egyszarvú, az Uni-cornis homlokáról származó, csodatevő erőt kölcsönző szarvak. Ezértgyógyszereket készítettek belőle, s annak grammnyi adagjait aranyérté-ken árusították.

Ugyancsak sok a rejtély még a csőrös cetek (Ziphiidae) családja körül.Az ide tartozó kacsacsőrű cet (Hyperoodon ampullatus) már elnevezésé-ben hordozza a szokatlan külsőt. Ez az északi nyílt tengertérségekbenmutatkozó, legfeljebb 10 méterre megnövő kétfogú cet csőrszerűen elő-reálló arcorra felett az aránytalanul nagy fej meredeken emelkedik, sőthólyagszerűen kissé előreugrik. Fő táplálékáért, a tintahalakért valószí-nűleg 1300 méter mélyre is lemerül, amely gyors vízszintváltoztatáshoza feji üregében képződő olajfelhalmozódás nyomáskiegyenlítőül szol-gál. Az öreg hímek „csőrében", az alsó állkapcsuk elején két jól fejlettfogat láthatunk. A fiatalabbaknak még további két foguk is van, de eze-ket idősebb korukra elvesztik.

Cuvier, a nagy francia őslénytantudós egy félig-meddig megkövült,tengerparton talált koponya alapján írta le a később róla elnevezett Cu-vier-cetet (Ziphius cuvieri) mint kihalt ősállatot. Csak fél évszázad múlvakerült elő e faj második koponyája, szintén a francia tengerparton. Nagyvolt a meglepetés, amikor a Föld másik oldalán, Új-Zélandban a hullá-mok egy különös cetet vetettek partra. A vízi gerincesek szokásos testi


színmegoszlásával éppen ellentétben: háta fehéres, hasa pedig sötétvolt. Amikor húsát lefejtették, kiderült, hogy koponyája azonos a Cu-vier által leírt, „kihalt" állatéval. Skócia partjain pedig a tenger egy bar-nás színű cetet vetett a szárazra. Alsó állkapcsán csupán két furcsánvisszagörbült fog ült. Nem sokkal rá a franciaországi Le Havre kikötőjeközelében hasonló állatot vetettek partra a hullámok. Két napig élt aszárazon. Az összesereglett bámészkodók kenyérrel kínálgatták a félel-mében és éhségében keservesen bőgő állatot. Kimúlása után megvizs-gálták, és fogatlansága miatt Aodonnak (fogatlannak) nevezték el.Később azután kiderült, hogy csak öregsége miatt hullajtotta el fogait,egyébként valószínűleg az előbbi kétfogú fajhoz tartozik. 1950-ben Ger-vais francia zoológus el is nevezte ezt az állatot Mesoplodon bidensnek,azaz kétfogú cetnek. A Mesoplodon nemzetség néhány ritka faját mégAmerika partjain, a Blainville-cet hét ismert példányát pedig az Atlanti-,az Indiai- és a Csendes-óceánból kerítették kézre.

A nyugat-ausztráliai széles mellkasú, szilás törpe bálna (Neobalaenamarginita) nem is annyira törpe, mint neve hallatára hinnők. 5-6 méterhosszú példányain kívül 18 méteresre megnőtt példánya is előkerültmár. Jóval kisebb nála a fogascetek ámbráscetek (Physeteridae) család-jának Kogia nemébe tartozó törpe ámbráscet (Kogia breviceps). Mártöbb mint száz esztendeje, hogy ezt a 3 méteres ritka fogascetrajt az in-nen-onnan előkerült koponyák alapján leírták, de máig sem sikerültsenkinek élő példányát kézre keríteni.

Moby Dick rokonai nyomában

Ha ragadozó óriás cetszörnyeket akarunk szemügyre venni az óceánjá-rók fedélzetéről, nem soká kell várnunk, hogy megleshessük a zsákmá-nyoló vadságáról hírhedt legnagyobb méretű fogascet, az eljegesedettsarki tengerek kivételével mindenütt előforduló óriás ámbráscet (Phy-seter macrocephalus) olykor kétszáz fős „cetiskolákban" vadászó, impo-záns példányainak felszínre bukkanását. E kozmopolita cetóriás hímjei20-25, nőstényei 13-15 méteresre nőnek meg, s e méret egyharmadátaránytalanul nagy, bumfordi fejük teszi ki.

A hordó alakú, behemót fej bal oldalán - teljesen aszimmetrikusan -elöl van a kilégzőnyílás, a keskeny alsó állkapocs pedig a felsőnél rövi-debb. Szeme nagyon kicsiny, a fülkagylók kívülről nem láthatók. Acsakis az alsó állkapocsban sorakozó 40-60, kúp formájú fog elrendező-dése is aszimmetrikus, és azok ellenpárja nincs meg a csökevényes felső


fogak között. Az alsó fogak a felső állkapocs megfelelő szarumélyedé-sébe illeszkednek. Legkedveltebb táplálékukat, a tintahalakat és a csu-pán őáltaluk zsákmányolható óriás kalmárokat szélesre tátható szájuknagy torkában tüntetik el. A hatalmas fej kiterjedt üregeiben összegyű-lő finom spermacetolaj a tudományos műszerek víztisztaságú kenőola-ja. Húsa ugyan alig élvezhető, de a szalonnájának kiolvasztásából nyertcetolaj kitűnő kenőanyag, azonkívül gyógyszerek és kozmetikai cikkekalapanyaga. A gyomrában és belében mázsás tömbökben képződő erősillatú, viaszos, szürke ámbrát egykor pipereszappan, illatszerek ésgyógyszerek készítésére használták, de szerelmi báj itallá is „átváltoztat-ták". A kozmetikai ipar még ma is felhasználja.

A 10 tonnás kifejlett óriások párzását hosszú szerelmi játék vezeti be.Megtermékenyítéskor a hatalmas állatok hassal egymás felé simulva,függőleges testhelyzetben emelkednek ki a vízből. A 4 méter hosszú,1300 kilogramm testtömegű ivadék 16 havi vemhesség után születikmeg. Fogai hároméves koráig még nem bújnak ki. A cetanya emlőiszoptatás közben kibújnak az ivarnyílás két oldalán levő bőrredőkből, sekkor azokat a cetcsecsemő nyelvével körülkanyarítja és a szájpadlásá-hoz szorítja. A nagy zsírtartalmú, tápdús tejen a fiatal ámbráscet rendkí-vül gyorsan fejlődik.

Az öreg óriás ánbráscetek sokszor egyedül portyáznak. Vadászatukmár sok áldozatot követelt. Herman Melville világhírű kalandregényé-nek felbőszített fehér bálnája, Moby Dick, tulajdonképpen bőrfesték-hiányos, óriás ámbráscet lenne. Ahab kapitány, akinek egy régebbi ösz-szecsapás alkalmával a feldühödött fehér szörnyeteg fél lábát lemet-szette, hiába hajszolja egyre megrögzöttebb bosszúsóvár tébollyal a ve-szélyességéről hírhedt fenevadat, s hiába törnek végül is a szigonyok azóriás cet oldalába, minden küzdelemből felülkerekedően kerül ki ez azellenállhatatlan erővel viszonttámadó sátáni tengeri szörny, MobyDick. Az először 1920-ban megjelent híres regény nagy megjelenítőerővel mutatja be a megsebesített öreg ámbráscet pokoli veszélyessé-gét, amely már nemegyszer nyomta be dühöngve a fából készült halász-hajók oldalát és süllyesztette el pillanatok alatt támadóit. Nem csoda,ha még a tömeggyilkos kardszárnyú delfin sem kockáztatja meg, hogyösszemérje erejét az óriás ámbráscettel. De lássuk csak e dühöngőszörny félelmetes tombolását - idézzük fel Melville regényének a meg-rázó tragédiát ecsetelő néhány sorát:

„... Csaknem minden matróz ott állt a hajó orrában és tétlenül lógatta akalapácsot, deszkadarabokat, lándzsákat, szigonyokat, ami gépiesen akezükben maradt, amikor különböző elfoglaltságukból odarohantak;


megigézett szemük a bálnára szegeződött, Moby Dick pedig furcsánrázta jobbra-balra sorsbeteljesítő fejét, és rohanás közben széles, félköralakú, felcsapódó tajtékövet túrt maga előtt. Egész külseje megtorlást,gyors bosszút, örök gonoszságot sugárzott, és halandó ember mit semtehetett ellene, mert fejének tömör fehér oszlopa úgy nekizúdult jobbról ahajó orrának, hogy forogtak az emberek és a gerendák. Némelyekhasra vágódtak. Fenn a szigonyosok feje úgy rázkódott bikanyakukon,mint a helyéből kiugrott árboc. A léken keresztül olyan hanggal tört bea víz, mint a hegyi zuhatag."

Bizony, a megsebzett ámbráscet-óriás csakugyan maga a nekiszaba-dult végzet, az iszonyatos erővel párosult dühöngő sátán, a testet öltöttigazi óriás szörny!

A legöldöklőbb szörny, a felülmúlhatatlan stratéga

Lehet-e még tovább fokozni a tengeri rém rettegett fogalmát, lehet-e afeldühödött óriás ámbráscetnél veszélyesebb vízi szörnyeteg e földte-kén? Mindjárt látni fogjuk, hogy bizony lehet! A tengerek legfélelmete-sebb réme méretre ugyan kisebb az óriás ámbráscetnél, de vadászó-technikájával a legvérengzőbb cápáknál taktikusabban, hadrendben tá-madó, nagy intelligenciájú tengeriemlős-szörny régóta hírhedt valóság.S ez a feltartóztathatatlan erővel, társas stratégiával öldöklő lény nemmás, mint a nagy kardszárnyú delfin (Orcinus orca), vagy ahogyan a ha-lásznép félve említi: a gyilkos bálna.

Az ősi eredetű ragadozó cápák zsákmányolásuk terén inkább a kifino-mult érzékszerveikre és éles fogaikra hagyatkozhatnak, a gyilkos orkák halformájú fényes testében viszont emellett a zsákmányszerzést megfontoltstratégiai manőverekkel elősegítő, fejlett agy lakozik. Ráadásul ez a vízi vadász a tüdőlégzése révén a víz fölé emelkedve is tud tájékozódni. Így aztán ez a nagy étvágyú ragadozó csapatosan folytatott bekerítő és áldozatát harcképtelenné tevő vadásztechnikájával, s feltartóztathatatlan hevességű mészárlásaival a fogascetek legveszélyesebb faja. A gyors és kíméletlen támadásairól keringő hírek mindenképp megalapozottak, méltán tekinthetjük tehát a nagy kardszárnyú delfint a tengerek legvérszomjasabb haramiájának, legfélelmetesebb szörnyetegének.

A nagy kardszárnyú delfin főleg az Atlanti- és a Csendes-óceán észa-ki részét uralja, de délebbre, sőt a déli tengereken is garázdálkodhat.Megnő 8-9 méteresre, és testtömege eléri a 6-8 tonnát. Sima, fényesbőrének színe a hátoldalán tusfekete, a feje fehér foltos, a hasa alja sár-


A) nagy kardszárnyú delfin [Orcinus (Grampus) orca] olyan jégtábla alá settenke-dik, amelyen fókák pihennek, majd nagy erővel fölugorva, fejével töri szét a vastag jég-páncélt, hogy elfoghassa az egyik vízbe pottyanó fókát, B) nagy kardszárnyú „orkák"delfinre vadásznak: a kiszemelt 2-3 méteres delfint társaival közrefogva kísérik, majd agyűrűből kitörni nem tudó delfint hirtelen az egyik (rajzunkon nyíllal jelzett) vadászmegtámadja és széttépi

gásba hajló porcelánfehér. A fekete-fehér foltmintázat az Orcinus orcafaj helyi változatainál, sőt ugyanazon csapat egyedeinél is szembetű-nően változhat, de még feltűnőbb a fekete és a fehér foltmezők egymás-hoz való aránya s alakja jó néhány más nembeli fogasceten, például aCommerson delfinjén (Cephalorhinchus commersonii), a szalagos delfi-nen (Lagenorhinchus cruciger), Dall delfinjén (Phocoenoides dalli), a fe-kete-felemás delfinen (Phocoena dioptrica), s a gömbölyűfejű delfinen(Globiocephala melaena) is. Az Orcinus orca kardszárnyú elnevezésétaz alul széles, felül pedig elkeskenyedő és a farok felé hajló hátúszójá-ról kapta, mely a szablyához hasonlít, és hossza elérheti az 1,8 métert.Állkapcsaiban két sorban 12-12 befelé hajló, 10-12 centiméter magas,kúp alakú fog ül. Erőteljes harapásával könnyedén tépi szét a vastagabb,csontos testrészeket is. Egy közepes méretű cápát akár egyetlen harapá-sával is kettéroppanthat.

A tengerek e telhetetlen étvágyú, erőteljes, bátor réme többnyire ki-sebb-nagyobb csapatokban vadászik. Falánkságától hajtva, szinte válo-gatás nélkül támad meg más delfineket, fókákat, vízimadarakat, pingvi-neket, tengeri teknősöket s nagyobb halakat. Harmincad-negyvened-magával a legnagyobb szilás bálnát is közreveszi, majd nekiesve mázsá-nyi húsdarabokat szaggat le róla.

A kardszárnyú szörny valamennyi tengeri élőlény közül a legértelme-sebb. Hasonló testtömege mellett körülbelül hétszer akkora agya van,mint az elefántnak. Felderítőként előreúszott csapattársuk irányjelzé-sére hamar beérik a feleakkora delfinek fürge csapatát, amelyet gyorsanbekerítve összeterelnek, és egyenként külön-külön betörve közéjük, ra-


gadják ki a kiszemelt áldozatukat. Ezt a körülzáró eleven rekesztéketazután mindaddig fenntartják, amíg az őrzési feladatuk miatt zsák-mányhoz még nem jutott valamennyi társuk ki nem vette részét a lako-mából.

Minden más fogascetfaj - talán az óriás ámbráscet kivételével - olyrémülten fél a gyilkos cetek támadásától, hogy hanyatt-homlok mene-külve előlük, inkább az ugyancsak pusztulásukkal végződő partra vető-dést választják. Mint tüdővel lélegző emlősállatok, a vízből kiemelked-ve menekülő vízimadarakat, delfineket vagy a jégtáblára kimenekvőpingvineket és fókákat is képesek követni. Nemegyszer megfigyelték,hogy az úszó jégre menekülőket az üldöző kardszárnyú delfin úgy ka-parintotta meg, hogy a tábla alá úszva, torpedóként széttörte a felettemeghúzódók alatt a vastag jeget. A kiszemelt áldozatoknak nincs me-nekvésük e vérszomjas ragadozók elől. Noha a nagy kardszárnyú delfinpusztán az ölés „gyönyöréért" is gyilkol, csodálatos módon az emberrel- éppúgy, mint a nála kisebb termetű palackorrú delfin - mégis megbíz-ható módon megbarátkozhat. Ez a meglepő tény először 1956-ban de-rült ki, amikor egy hím gyilkos bálna a lazachalászok hálójába került, ésdr. Edward Griffin, az egyesült államokbeli Seattle Oceanárium igazga-tója ezt a foglyul ejtett állatot hatalmas tartálybárkában hajóval vontatvaintézménye egyik medencéjébe szállíttatta. A hajóval való bárkavonta-tás közben a bajbajutott állat hívó hangjaira társai az uszályt mindaddigkörülvéve követték, amíg az elfogott állat a kimerültségtől reményvesz-tetten el nem hallgatott.

Az oceanárium medencéjébe helyezett, Namunak elkeresztelt nagykardszárnyú delfint Griffin napi 200 kiló lazaccal táplálta. Etetés köz-ben jól-rosszul megkísérelte a cetek kiáltó hangját utánozni. Amikor azegyik füttyszóra (de csakis arra) Namu, a 9 méteres gyilkos bálna élele-mért a partra úszott, megtalálta a magányos vízi szörnnyel az érintkezéskulcsát. Másnap már csónakba ülve folytatta a kapcsolattartó „beszélge-tést", néhány nap múlva pedig már kedvére lovagolhatott az oceaná-riumlakó óriás hátán. A nézőközönség idővel azt az egész bemutatótbefejező, ugyancsak meghökkentő jelenetet is megcsodálhatta, amidőna félelmetes fogsorú cet a medence szélére szállított gazdájának - miu-tán a vízből kissé felemelkedett - gyengéden kidugott nyelvhegyével azarcára „puszit" adott.

Azóta más tengerparti oceanáriumnak vagy delfináriumnak is sike-rült már gyilkos bálnát szereznie, és a mindennapos vízicirkusz-pro-dukcióra fogott hírhedt tengeri haramiák mindegyike bámulatra méltótanulékonyságot mutatott. Ami azonban még meglepőbb, nemcsak


„Namu", a San Diegó-i Seattle Oceaná-rium kilencméteres kardszámyú delfinjegyengéden kínálja oda simogatásra a me-dencéből kidugott, veszedelmes fogakatrejtő fejét a közönség soraiból a „szörny"mellé merészkedő gyermekeknek

idomárjukkal szemben tanúsítottak barátságos viszonyt, hanem méga kisgyermekeket is közel engedhették a medence szélén fejét kidugószörnyhöz, miután e rettenetes ragadozók hihetetlen barátsággal visel-tettek a velük játszadozó, félelmetes fejüket simogató gyermekek iránt.A San Diegó-i Zoo oceanáriumának lelátójáról évente mintegy három-millió látogató az elképedő szemtanúja az áldozatait válogatás nélkülgyilkoló tengeri szörny gyermekekkel folytatott, szívbe lopakodó barát-kozásának! Az álmélkodó néző még csak valahogyan megérti a kegyet-lenül öldöklő ragadozó és az élelmezéséről is gondoskodó idomár bará-ti harmóniájának a produkcióba bekomponált látványos szeretetkinyil-vánítását, hisz azt a dresszúra eredményének is vélheti, de mivel is ma-gyarázhatja a nagy étvágyú vérengzőnek a közönség soraiból spontánhozzámerészkedő, nyugodt lelkiismerettel hozzá engedett gyermekekiránt mutatott önkéntes kedvességét, szemmel látható vonzódását?Noha Hegel szerint „minden dolog önmagában ellentmondó"'- a tenge-rek kardszárnyú tömeggyilkosának emberek iránt tanúsított e megkü-lönböztetett vonzalmára, gyengédségének abszurditására pillanatnyi-lag hiába keresnénk kielégítő magyarázatot. Egyelőre e meghökkentő


jelenség a rendkívül intelligens, de mindenekfelett igen veszélyes ten-geri szörny eredeti alaptermészetével merőben ellentmondásos rejtély-nek tűnik.

Ennél az idilli hangulatú, ám elképesztő jelenetnél - mint holmimegállított mozgóképsor kimerevedő filmkockája minden rosszat fe-ledtető emlékképénél - a szerző egy időre elköszön olvasóitól. A víziszörnyetegek iszonytató ármádiáját végigkísérő seregszemléje utánugyanis - búcsút mondva a vízi rémek immár feltárt világának - most abolygónk szárazulatain föllelhető szörnyek becserkészésére indul. Íróikalandozásai során egyfelől utánanéz a kontinensek állati és emberiszörnyeiről a képzelet szárnyára kelt mítoszoknak, másfelől az előkerít-hető létezőkről törekszik majd az érdekfeszítő tények nagyon is megle-pő valóságos hátterét kinyomozni. Tehát izgalomteli viszontlátásra aszörnyek világának földön és égen rejtező alakjait bemutató következőkötetünk oldalain!


A földtörténeti időszakok áttekintéseK

aino

zoik

umNegyed-időszak

Holocén (Jelenkor) 25 000 évPleisztocén 1 millió év

Harmad-időszak(Tercier)

Újharmad-időszak(Neogén)

Pliocén25 millió év

Miocén

Óharmad-időszak(Paleogén)

Oligocén35 millió év

Eocén

Mez

ozoi

kum

KrétaFelső

65 millió évAlsó

Jura

Malm

35 millió évDogger

Liász

TriászFelső

35 millió évKözépsőAlsó

Pal

eozo

ikum

Perm

Felső


KarbonFelső

55 millió évAlsó

Devon

Felső


Szilur

Gotlandium

Felső

30 millió év

75 millió év

Középső

Alsó

Ordovicium

Felső

Középső

Alsó

Kambrium

Felső


Ősk

or Algonicum 300 millió év

1200 millió évArchaikum

lanyi_gyorgy_a_vizek_gyilkosai_hu_nncl5372-a35v1

Documents