Állatkerti kötetek a természetért

minden jog fenntartva!e kiadvány bármely részének másolása, sokszorosítása, adatainak bármilyen formában (elektronikus,

mechanikus stb.) történő tárolása vagy továbbítása csak a kiadó írásbeli engedélyével történhet.

© kovács zsolt, 2013

Kiadta a Fővárosi Állat- és Növénykert

Felelős Kiadó: Prof. Dr. Persányi Miklós főigazgató

Szaklektorok: Prof. Dr. Persányi Miklós, Buzás Balázs és Szabon Márta

Szerkesztő: kovács zsolt és szabon márta

Layout, művészeti szerkesztés: Restyánszki Design Stúdió

Nyomda: HTS-ART

ISBN 978-963-88112-9-5

ISSN 2062-1485

előszó

Sokáig szinte kötelező volt elefántokat bemutatni a nagyobb állatkertekben. Budapesten még a főbejára-

tot is velük díszítették, és egy évszázad óta vagy száz millióan sétáltak be a csodák világába a kőelefántok

között.

elefántot régen könnyen lehetett szerezni. mára azonban a veszélyeztetett fajok közé került az indiai ele-

fánt. Az ember elfoglalta eredeti élőhelyeiket, százezer számra pusztította ki őket, és optimista becslések

szerint 35-50 ezer elefánt maradt Ázsia dzsungeleiben, de még szelíd elefántból is sokkal kevesebbre van

szükség. Fontos lett természetvédelmi célú szaporításuk, és az utóbbi években Európa állatkertjeiben

már több állat született, mint amennyi elpusztult. Reméljük, hogy az állatkerti módszerekkel e rendkívüli

lényeknek a fennmaradásához hozzá tudunk járulni. Nagy öröm és szakmai siker, hogy 52 év után ismét

született kiselefánt Budapesten is.

Asha 2013. február 14-én látott napvilágot, és napok alatt a látogatók kedvence lett. A „csöppnyi” elefánt

történetét és bájos fotóit közreadva szólunk hajdani híres elefántjainkról: a hallatlanul intelligens és ha-

talmas Sziámról, a vízilovat költözető Bébiről, vagy Nellyről, aki Hévízen vett fürdőkúrát. Nem volna teljes

az indiai elefántokról alkotott kép, ha nem mutatnánk be az őshazájukban élő ormányosokat, és azokat

a valós veszélyeket, amelyek ma rájuk leselkednek. Értük született az Állatkerti kötetek a természetért

sorozat újabb kötete.

Prof. Dr. Persányi Miklós

a Fővárosi Állat- és Növénykert főigazgatója

5

asha megérkezett!

2013. február 14-én hajnalban szenzációs esemény történt állatkertünkben; több mint ötven év után ismét

kiselefánt született! sorban az ötödik. az állatkert szakembereit a hír természetesen nem érte váratlanul

ugyanis anyját, Angele-t, a fiatal elefánttehenet, egy nemzetközi specialista csoport már 2011-ben fogam-

zásra alkalmasnak találta. Később, 2012 nyarán, a vemhességi teszt is pozitív lett, így már bátran remény-

kedhettünk a kiselefánt világra jöttében.

A nagy eseményt májusra vártuk, így mindenkit meglepett, hogy a bébi ennyivel korábban született.

Ennek több oka is lehet. Egyfelől, bár az indiai elefántok vemhességi ideje átlagosan 22 hónap, náluk is van

egy jelentős tól ig határ, másfelől, a megfigyelt párzás lehet, hogy nem is az első volt.

Az elefántborjú meglehetősen kis testsúllyal, a becslések szerint 75 kilogrammal, és 80 centiméteres

magassággal jött világra. Ez persze nem is csoda, hiszen anyja nagyon fiatal, s fajához képest nem is külö-

nösebben nagy termetű egyed.

6

A később Ashának elkeresztelt bébi születése után hamar lábra állt, igen virgonc és kíváncsi volt – csak

éppen szopni nem akart. Ez a kezdeti időszakban nem probléma, ugyanis több állatkertben megfigyelték,

hogy a reggeli elefántelléseknél a borjú csak aznap este kezd táplálkozni. A gond inkább abból adódott,

hogy a kicsi nem is különösebben kereste az emlőket.

Mivel a kiselefánt egész éjjel nem vett táplálékot magához, hajnalban el kellett kezdeni mesterséges

táplálását. Sikerült megfejni az anyaállatot, így Asha igazi elefánttejhez jutott.

Asha néhány órával születése után

Ez azért volt különösen lényeges, mert az első órákban nem elsősorban annak tápértéke miatt van szük-

ség az anyatejre, hanem azért, mert kezdetben az emlőkben úgynevezett föcstej termelődik, amely a kicsi

immunrendszerét erősíti.

Angele-t, az anyát, első nap kétszer is sikerült megfejni. A hajnali fejésnél biztonsági okokból és a fejés

megkönnyítése érdekében az anyaállatot bódítani kellett. Ekkor sikerült a már említett föcstejből másfél

liternyit kinyerni és belediktálni a kiselefántba. A következőre valamivel 11 óra után került sor, ám az anya-

állatot ekkor már nem bódították el, hanem a szokásos tréning keretében a gondozók olyan biztonságos

helyre hívták, ahol meg lehetett fejni. Ez alkalommal 0,4 litert sikerült kifejni, s ez lett kiegészítve 0,3 liter

tehén föcstejjel. a borjú hívásra a cumisüveghez kocogott és a teljes adagot el is fogyasztotta.

10

Asha mesterséges nevelésére azonban szerencsére mégsem volt szükség. Szombat reggelre – kis segít-

séggel – megtalálta az emlőket és szopott pár kortyot. A szakemberek úgy etették a kiselefántot, hogy a

cumisüveget az emlők közelében tartották, hátha sikerül így azokra rávezetni. A terv bevált, igaz egy-két

ötlettel még kombinálni kellett. Mivel nem sikerült egyből az emlőhöz csalogatni, azokat elefánttejjel,

szőlőcukorral és kókuszzsírral bekenték, hogy jellegzetes illatuk és részben ismerős ízük legyen a csali.

Később – az elefánttréning ideje alatt – az elefántborjú már hosszú percekig táplálkozott, s láthatóan jól is

lakott. Azóta nincs baj az étvágyával. Ma már mind a két emlőből táplálkozik, s láthatóan az emésztésével

sincs probléma.

Az elefánttej tápláló, zsírtartalma mintegy 7,5%. (A tehéntej, fajtától függően, 3,5-5,5%-os, persze frissen

fejve és nem a boltban vásárolva.) Az elefántoknak két emlőjük van, amelyek éppúgy, mint a főemlősöknél,

a mellkasi tájon helyezkednek el.

Asha február 20-án, egy napsütéses napon, először ment ki anyjával a külső kifutóba. Azóta, ha az időjárás

engedi, minden nap végeznek némi testmozgást a szabad levegőn.

Február 25-én megtörtént a névadás: a meghirdetett hat névre, a 200 000 szavazó közül, a legtöbben

az asha névre voksoltak.

Asha napról napra növekszik, egy hónapos korában tíz kilogrammal volt nehezebb, mint születésekor.

14

Állatkertünk elefántbikája, Assam, 2000. október 7-én született Angliában, a Chesteri Állatkertben, ahon-

nan 2004. augusztus 18-án szállították Belgiumba, a francia határ mellé, Ieperbe. Itt egy szórakoztató park,

a Bellewaerde Park lakója lett, ahol egy másik elefántbika társaságában élt. Assam 2009. október 28-án

költözött Budapestre, szállítsa azonban nem volt egyszerű.

Mivel az elefántok kötődnek gondozóikhoz, célszerű volt már Belgiumban összeismertetni Assamot

későbbi pesti ápolóival. Emellett hasznosnak bizonyult, hogy két belga állatápoló is elkísérte a hosszú útra,

s Pesten vele is maradtak még két napot.

Az elefántok szállítása emberpróbáló feladat. Assam is egy speciális elefántszállító járművel érkezett, egy

kifejezetten erre a célra átalakított eszközzel, amely egy nyerges vontató és egy hozzá tartozó fél pótkocsi,

amely az elefántszállító konténereket hordozza. A teljes járműszerelvény hossza mintegy 17 méter, ma-

gassága 4 méter. A magasság miatt a pótkocsinak süllyesztett rakfelülete van. Mivel állatkertünk nem

a boldog szülők

16

rendelkezik ilyen járművel, a holland EKIPA céget bíztuk meg Assam hazaszál-

lításával.

Október 27-én kezdtek hozzá a szállításhoz a szakemberek. Assamot

nem volt egyszerű a fémből készült konténerbe becsalogatni. Az ál-

lat lábaira béklyót tettek, és megpróbálták becsörlőzni a ládába.

A „bokaláncok” azonban nem bizonyultak elég erősnek, ezért

elszakadtak. Az elefánt persze rémült volt, így aligha lehetett a

műveletet megismételni. Ezért az állatorvosok némiképp elbó-

dították a gyanakvó ormányost, melynek eredményeképpen

Assam megadóan tűrte, hogy a lábára kötelet rögzítsenek.

(másodjára azért nem láncot választottak, mert az csörög, és

félő volt, hogy még a kábult állat gyanakvását is felkelti.)

Végül is ezután már viszonylag egyszerűen sikerült

az elefántot bevontatni a szállítókonténerbe.

Assam megkapta a bódítószerek ellenanya-

gát és már készen is állt a nagy útra. a

történet így egyszerűnek tűnik, ám

a beládázás valamivel reggel hat

után kezdődött és délután kettő-

re ért véget…

A kamion huszonegy óra alatt

tette meg a Budapestre vezető

utat. Soknak tűnhet, de egyálta-

lán nem az, ha figyelembe vesz-

szük, hogy az ezerötszáz kilomé-

teres távot, váltott sofőrökkel 80-90

kilométer/órás sebességgel lehetett csak

megtenni, s nagyjából négyóránként szükség volt egy-egy rövidebb megállóra is. Ilyenkor

Assam kapott némi almát, s nyugtatgatták is. Egyébként az állat minden mozdulatát követni le-

hetett, lévén a raktérben elhelyeztek egy kamerát, amely a vezetőfülkébe továbbította a képet.

Azért, hogy Assam minél hamarabb célba érjen, a Budapesti Rendőr-főkapitányság segít-

ségével, a határtól az állatkertig két rendőrautó kísérte a konvojt. Október 28-án délután

18

Assam megérkezett állatkertünkbe. Konténerét a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság hatalmas darujával

emelték be a kifutóba, majd az Elefántház kapujához csörlőzték. Az ajtókat kinyitották és Assam besétált

új otthonába. Ehhez persze az is kellett, hogy a belga gondozók csalogassák ki az állatot a konténerből.

A 2,6 tonnás elefánt hamar megszokta új otthonát és a gondozóit.

Assam párja, Angele, 2010. szeptember 30-án érkezett Budapestre, a franciaországi La Palmyre állatkertből.

A kilencéves, két tonnás állat hasonló körülmények között utazott, mint párja.

19

Angele speciális szállítókonténerét a kifutóba emelik

1875. július 15-én érkezett Hamburgból állatkertünk első elefántja, Ali, az akkor 10-12 éves afrikai bika.

Nagyon ingerlékeny példány volt, kitört rajta a musth (ejtsd: maszt). (A későbbiekben a bikák hormonális

alapokon nyugvó fékezhetetlen viselkedéséről még lesz szó.) Megrongálta az épületet és annak kerítését,

ápolóját nem tűrte. Agyarát 1882-ben lefűrészelték; nem mintha ez segített volna. Nehéz lehetett

akkoriban ez a fájdalmas műtét, állítólag 25 ember kellett ahhoz, hogy az ormányost gúzsba kössék. Ez az

elefánt 1883 áprilisában pusztult el. 1894-ben egy újabb afrikait vásároltak, az ő későbbi sorsa ismeretlen.

Később nem érkeztek afrikai elefántok a Budapesti Állatkertbe.

Az első indiai elefántot, egy jól betanított öreg nőstényt, 1893-ban vásárolták a világhírű német

állatkereskedőtől, Carl Hagenbecktől. Ő tíz évig élt állatkertünkben.

elefántok nélkül nem megy…

20

Életkép indiai és afrikai elefánttal az 1800-as évek Pesti Állatkertjéből

Sziám, a leghíreSebb elefántunk

Sziámhoz egy érdekes legenda kapcsolódik. A fáma szerint még Napóleon hozta magával Egyiptomból,

ahová természetesen Ázsiából került. Abban az időben öt-hat éves lehetett, legalábbis a történet szerint.

Amikor Napóleon Ferenc császár lányát, Mária Lujzát, feleségül vette, az elefántot odaajándékozta

apósának. Sziám így lett a Schönbrunni Állatkert lakója. Innen került 1896-ban I. Ferenc József

ajándékaként a Budapesti Állatkertbe. Ha e történet igaz, akkor Sziám mintegy 150 évesen pusztult el.

Ez pedig teljességgel lehetetlen. A valóság az, hogy halálát 53 éves korában az 1944. szeptember 14-i

bombatámadást követő légnyomás okozta.

22

A történetnek persze van valóságalapja, mégpedig az, hogy az elefánt valóban I. Ferenc József ajándéka-

ként érkezett Budapestre, igaz 1900-ban. Sziámot a császár V. Rama (Chulalongkom) sziámi királytól kapta

1897-ben. Ekkor Sziám legfeljebb öt éves lehetett. Ezt bizonyítja, hogy az elefánt szállítóládája, mint utóbb

kiderült, mindössze 2 méter 15 centiméteres belmagasságú volt. Az elmondások szerint, amikor Sziám

Bécsbe érkezett másfél méter magas volt. Az állatkertünk egykori kurátora utánajárt a dolognak. Cerva

Frigyes kérdésére Antonius dr., a Schönbrunni Állatkert igazgatója még azt is hozzátette:

„Az igaz, hogy már fiatal korában dühös természetű volt és két ápolót megsebesített. Egyrészt azért, mert a régi

schönbrunni ketreceink, sajnos, úgy épültek, hogy az őrnek be kellett mennie, anélkül, hogy az állatot előzőleg

elkülöníthették volna.” (Cerva 1932)

Sziám igen intelligens elefánt volt, a látogatóktól kunyerált pénzérmékért vásárolt magának kenyeret,

répát ápolójától. Az első világháború utáni inflációs idők pénzértékváltozásait nagyon hamar kiismerte.

Sőt, a kapott pénzt mindig hálás hajlongások és trombitálások közepette köszönte meg.

Nelly, aki fürdőbe járt

1913. végén a híres Beketow cirkusz tulajdonosa úgy döntött, hogy az állatkertnek ajándékozza egyik

négyesztendős elefántját, Nellyt. Nagylelkűsége persze leginkább abból fakadt, hogy az elefánt lábfájós

volt, így nem lehetett idomítani. Nelly meg is érkezett az állatkertbe, ahol – ki tudja miért – a látogatók

Pistának nevezték el.

Nelly-Pistát megvizsgálta a kert állatorvosa, dr. Raitsits Emil, aki reumát állapított meg nála. A reumára igen

jó hatással van a gyógyvíz, ezért az elefántot elküldték egy kis gyógyüdülésre Hévízre. Talán mondanom

sem kell, mekkora reklám volt ez az állatkertnek. Az állatkert lapja, a Mi újság az Állatkertben? így számolt

be a különös kúráról:

„Pistának Reumája van s az orvosi vizsgálat

megállapította, hogy csak a fürdés segíthet

a bajon. Az elefánt reumája pedig semmiben

sem különbözik az ember reumájától, tehát

az orvosi tanács az volt, hogy a Széchenyi-

fürdő nagyszerűen kikúrálná a Pista baját.

Itt azonban egy baj van. A Széchenyi-

fürdő tele van előkelő vendéggel: vajjon

mit szólnának azok hozzá, ha egyszerre

csak beállítana oda Pista? (…) így tehát

az állatkert igazgatósága azzal a tervvel

foglalkozik, - Hévízre küldi Pistát fürdőzni.”

Nelly elutazott Hévízre, ahol a híradások

szerint nagyon jól érezte magát, fürdött,

lubickolt a gyógyvízben. A fürdővendégek valósággal kényeztették. Nelly állapota javult, s egy idő után

már rendesen tudott járni. Ám a háború miatt gond adódott a hazajövetelével. Még az is felmerült

– lévén a vasutat a honvédség lefoglalta –, hogy gyalog kell megtennie a hosszú utat Hévíztől Budapestig.

szerencsére erre nem került sor.

Gyógyulása után úgy tervezték, munkáselefánt lesz belőle. Ahogy egy korabeli lapban olvasható:

„Az állatkert igazgatósága azért is szeretné, ha Nelly minél hamarabb meggyógyulna, mert ő lesz a mozgó

könyvtár cipelője. Ha Nelly egészséges lesz, nem a két törpe indiai csacsi fogja vinni a mozgó könyvtárt, hanem

a kis elefánt.”

Ám Nelly maradt kifutólakó, így a későbbiekben is a csacsik vontatták a kultúrát.

25

bébi, aki helyretette jóNást, a vízilovat

Jónás, állatkertünk leghíresebb, hatalmas testű vízilova, többször is lakást cserélt. Legutoljára 1912-ben

került végleges otthonába, a mai Elefántházba, mégpedig egy elefánt hathatós segítségével. Egy korabeli

lapban olvashatjuk a következőket:

„Azután deszkalapokat fektettünk sínek módjára a sima úton végig, a ládától az újonnan berendezett udvara

kapujáig. Ezeken fekvő görgő fahengerekre emeltük a tetemes ládát. Nagyon nehéz volt; az állattal együtt

körülbelül 60 métermázsa. És most elővezettük a roppanterejű, de jól nevelt „Bébi” elefántot, megmagyaráztuk

neki a feladatát – mert az elefánttal beszélni lehet, szóval – mutogatással, biztatással, vagy más módon és ő

megérti az embert, mint a legokosabb kutyafajta – odaállítottuk a láda mögé, hogy tolja.

Nekifeszült a homlokával – nehéz volt, nem bírta!

Szalmával töltött vastag párnát kötöttünk homloka elé és újból biztattuk, nógattuk, szidtuk. Hát nekifeküdt a

Bébi mégegyszer a roppant tehernek; térdre ereszkedett az egyik lábával, mint a bivaly, ha nehezen indít – és

megmozdította a roppant súlyt. Aztán már könnyebben birta; végigtolta a folyton eléje rakott fahengereken

görgetve a vagonméretű ládát a 150 lépésnyi úton; a fordulókon oldalt fogta, hogy le ne csússzon az útról; betolta

az új udvar kapujába.” (L.A. 1914)

egySzerre hat elefánt

Ahogy a fenti, 1914-ben készült felvétel is bizonyítja, volt idő, amikor egyszerre hat elefántja volt állatker-

tünknek: Sziám, Nelly, Traján, Fatuma, Bébi és Kuba. Valószínűleg Traján megegyezett I. Szultánnal, ám

mivel akkoriban még nem törzskönyvezték az állatkert lakóit Fatumáról nincsenek bővebb ismereteink.

Elefántjaink egy részét megérkezésükkor, vagy éppen évtizedek multával (!) átkeresztelték. Így lett Zseni-

ből Jenny, Chanbiból I. Csámbi, ám a legfurcsább, hogy Nellyt a közönség Pistának nevezte el.

„E háznak legkedveltebb lakói az elefántok. – írja egy korabeli útmutató – Legnagyobb közöttük a hírhedt

„Sziám”, amely Schönbrunnból került hozzánk. (…) Ha a házból kikerülnek udvaraikba, vagy az állatkert széles

utain körülvezetik őket időnkint, valóban mulattatására vannak a közönségnek.”

27

lovagolNi elefáNtoN is lehet

Már a régi – tehát 1912 előtti – állatkertben is lovagolhattak elefánton a látogatók, főleg a gyerekek.

Meglepő módon nemcsak indiain, hanem afrikain is. Amikor a teljes rekonstrukció után ismét megnyílt

az állatkert, az elefántlovaglásnak nem szakadt vége. Egy elefántot már betanítottan vettek, míg kettőt az

állatkertben képeztek ki. Arról, hogy ez miként sikerült egy korabeli újságcikk számolt be:

„Két évvel azelőtt hozattunk egy indiai elefántot, amelyen lovagolni lehet. Mindenki ismeri a jámbor és fáradhatatlan

Kubát; már sok ezer gyermek és felnőtt lovagolt rajta körül a kertben. Mindnyájunk örömére van itt – azonban

nagyon sok pénzbe került, amikor megvettük: 16.000 márka volt az ára! Azért olyan drága, mert tanított állat.

Ugyanakkor szereztünk be két fiatal öt-hatéves kis elefántot is. Kezes jószágok voltak, amiért elhatároztuk, hogy

tanítani, nevelni fogjuk őket a Kuba mintájára, hadd vegyük hasznukat, ha megnőnek majd. Kezdetben csak

játszani akartak (…) Rájöttünk hamar, hogy első feladatunk: fegyelemre tanítani őket. Módszeresen jártunk el

28

ebben, akár az iskolában a tanító a gyerekekkel. (…) Mindennap egyidőben tartottuk a gyakorlatot velük; némi

szigorúság és az élesebb hang csakhamar imponált nekik, meg a végén egy kis jutalom fehér cukor alakjában,

vagy a dicsérő szó enyhébb hangon, ha jól viselkedtek, egykönnyen kezessé tette a két is rosszalkodót. (…)

Aztán kivittük őket a kertbe sétálni, az emberek közé. Kezdetben nagyon féltek. (…) A következő napon

bizalmasabban viselkedtek, úgy hogy egészen szabadon eresztettük őket; ápolójuk elől ment, ők meg utána

cammogtak. Még nehezebben szokták meg a nyerget a hátukon (…) amikor embereket is ültettünk hátukra,

akkor reszketni kezdtek, mozdulni nem mertek, hangosan panaszkodtak. (…)

Jó egy hónapig tartott, amíg rendszeres és konzekvens módon rábírtuk őket, hogy a hátukon ülőkkel együtt

nyugodtan körüljárjanak a Kuba módjára és hogy ezt elérjük Kubát állítottuk eléjük példának; ő tőle látták, ő tőle

tanulták meg a dolgot, mert ez elől ment, a másik kettő meg utána.

(…) Már elég nagyok a fiatalok, hogy délutánonkint, ha igen sok gyermek van a kertben, ők is dolgozzanak

a derék Kuba-elefánttal együtt.” (L.A. 1914/b)

29

zseNi, az első itt született borjak aNyja

Zseni, az 1911-ben született tehén, 1927-ben érkezett állatkertünkbe. Két borja is született, ám mindkettőt

agyontaposta. Az első borjú 21 hónap 18 napos vemhesség után 1930. január 12-én látott napvilágot.

A kis tehén 86 kilogrammot nyomott, marmagassága 83 centiméter és testhossza – ormány és farok

nélkül – 1 méter volt. A bébi hajnali öt óra körül született, az anyaállat látszólag foglalkozott vele; fújta,

simogatta, majd nógatta, hogy talpra álljon. Egy durvább rúgásnál a kicsi visított, mire az anya rátaposott

borjára, aki azonnal elpusztult. A korabeli híradások szerint elképzelhető, hogy a tehén azért pusztította el

borját, mert az nem volt életképes.

Csaknem három évvel később, 1932. december 27-én hajnalban, Jenny ezúttal egy bikaborjút hozott

világra. Az állatkert munkatársai valószínűsítették, hogy a vemhességi idő ezúttal 20 hónap és 27 nap volt.

A kicsi 91,5 kilogrammot nyomott, marmagassága 92 centiméter volt.

Mariska, aki NeM kedvelte a gyerekeket

Mariska, az 1925-ben vásárolt fiatal elefánt megérkezésekor – mint ahogyan az a képen is látható – igen

kezesnek bizonyult, így a vezetőség azt remélte, gyerekek fognak lovagolni rajta. Ám rövidesen kiderült,

hogy az ormányos ki nem állhatja az ifjúságot. Nem tudni milyen emlékei lehettek a lurkókkal kapcsolatban,

hogy ily nagyfokú ellenszenvvel viseltetett irányukba, de tény, hogy belső ketrece előtt külön kerítést

kellett készíteni, nehogy egy kisded közel férkőzzön hozzá. (A gyerekeken kívül nagyon utálta még

a fúvószenekart.)

Nos, amikor a bika, Szultán mellé sikerült egy másik tehenet szerezni, Mariska 1929-ben elutazott és a

világhírű Ruhe cég telepére került. Vasúti kocsiját igyekeztek bebiztosítani, megerősíteni, az elefántot

pedig vaskarikákhoz kötötték. Pár óra elteltével azonban az egyik lábát sikerült kiszabadítania. Emellett

a teherkocsi oldalába egy jókora nyílást ütött. Mindezek ellenére szerencsésen megérkezett rendeltetési

helyére.

31

Malah, és borja ChaNbi, az első életbeN Maradt kiselefáNt

1938. szeptemberétől 1952. márciusáig volt az állatkert lakója Malah, az 1925-ben Indiában született

tehén. Az elefántot úgy vásárolták meg, hogy valószínűleg vemhes, ám ez nem bizonyult igaznak.

Vélhetően az állatkert régi bikája, I. Szultán volt az itt született kicsi apja. A borjú, Chanbi, vagy ahogy a

későbbi írásokban olvasható I. Csámbi 1941. szeptember 16-án hajnali három órakor jött világra. „Hogy

„Malah” szelíd maradjon, ápolónk állandóan bejárt hozzá, foglalkozott vele és hogy állatunknak a szoptatás se

legyen ujdonság, ismételten húzogattuk a hónalj mögött elhelyezkedő emlőket. Mivel számítanunk kellett azzal

is, hogy az elefánt szülés közben szűk helyen a fájdalomtól felidegesítve esetleg anyontapossa az újszülöttet,

az első jobb és a hátsó bal lábánál fogva leláncoltuk, hogy így a felesleges mozgást megakadályozzuk. Végül

pedig már a szülést megelőzőleg hosszú idő óta az ápoló is az elefántházban aludt, hogy amennyiben segítségre

lenne szükség, kellő időben intézkedhessen. A szülés teljesen simán, minden külső beavatkozás nélkül folyt le,

ápolónk csak annyit tett, hogy az újszülöttet, amely a szülés után anyja lábainál feküdt, távolabb húzta, hogy az

akkor még nyugtalan anya még véletlenül se csinálhasson kárt a kis elefántban. Az újszülött csak születése után

másfél órával kísérelt meg lábra állni, azonban rogyadozó lábai mindig összecsuklottak, úgyhogy csak egy félórás

próbálkozás után sikerült végre felállnia. (…) A kicsi hamarosan megtalálta anyja emlőit. (…) nagyon szépen

fejlődik, húsznapos korában 93 cm magas és 83 kilogramm súlyú volt.” (Szabó 1941)

Nyolc hónappal későbbi híradás szerint „Chanbi – olvasd Sanbi – a neve az állatkert most – május 16-án –

nyolchónapos elefántborjának. A „chanbi” indus szó, értelme „rakoncátlan”. A sok jó tanács közül egy Indiát megjárt

és az indusok nyelvén beszélő hölgyét fogadtuk meg és a nyolcvanháromkilós csecsemőt Chanbinak kereszteltük el,

mert már néhánynapos korában úgy láttuk, hogy a „rakoncátlan” név alighanem ráillik. Ápolóját ugyanis kezdettől

fogva csak játszópajtásnak nézte, neki-nekirontott és széles homlokával oldalba lökte vagy hozzányomta a falhoz.

Azóta nyolc hónap telt el, Chanbi testsúlya a bőséges anyatejtől háromszáz kilóval (!) gyarapodott, most

380 kilogrammot nyom. (…) Chanbinak eddig igen jó dolga volt, mindenki csak becézte, kényeztette és el-

eljátszott vele. Ezért még nem tudja, mi a fegyelem, a parancs, a büntetés, és – ahogyan említettem – az ember

még nem tekintély előtte. (…)

Chanbira tehát – noha még szopósborjú – komoly idő következik. Pajkosságát sokáig tűrni már nem lehet; az ember

iránt feltétlen tiszteletre kell tanítanunk. De a rendreszoktatásban az erőszak alkalmazásának, a fenyítésnek

egyelőre még akadálya, hogy együtt van az anyjával. „Mala” ugyan Indiában iskolába járt, fegyelmezett, kezes

állat és ápolójában parancsolóját látja, de biztos, hogy abban a pillanatban, amikor borját bántódás érné,

egyszerre megfeledkezne a fegyelemről és fékezhetetlen, bosszúálló, gyilkos fenevaddá válna.” ( Nadler 1942)

Chanbit később elkülönítették anyjától, ám a borjú két és féléves korában fogzási zavarok miatt elpusztult.

Anyja, Malah pedig egyike volt annak a tucatnyi állatkerti állatnak, amelyek túlélték a II. világháborút.

32

ii. szultáN, a vérMes terMészetű bika

1949-ben megérkezett állatkertünkbe az akkor négy vagy öt esztendős elefántbika, II. Szultán. Igen vad

természetű volt, csak egy embert respektált, az elefántház főápolóját, Vass Imrét.

Ám egy alkalommal mégis nekirohant gondozójának, leteperte és ormányával ütlegelte. Szultán figyelmét

szerencsére a helyszínen lévő többi dolgozónak egy kis ankuszos szurkálással sikerült elterelnie. (Az ankusz

hegyes, vasból készült eszköz, amelyet Ázsiában az elefántok ösztökélésére és fegyelmezésére használnak.)

A főápoló súlyos sérülten sem vesztette el a lélekjelenlétét, s míg nem figyelt az elefánt, ő kiugrott alóla.

Mint utóbb kiderült kulcscsonttörést, bordatöréseket és súlyos zúzódásokat szenvedett. Sokkal rosszabbul

is járhatott volna. Amikor a főápoló három hónapi kórházi kezelés után visszatért, rendre szoktatta Szultánt,

olyannyira, hogy az elefánt az elkövetkezendő időszakban jó ideig csak neki engedelmeskedett.

34

ii. CsáMbi, a reMek tehéN

II. Csámbi, a későbbi remek tenyészelefánt, megérkezése után sokat betegeskedett, gyakran alig tudott

lábra állni. Fiatal korában elefánthimlőn esett át, de abból kigyógyult. Az elefánthimlő veszélyes betegség,

ha ki is gyógyul belőle az állat, egész életére csökken az ellenálló képessége. II. Csámbi ugyan kilábalt a

betegségből, ám végtagjai bőrének túlságos hámképződése emlékeztetett a lefolyt kórra. (Elpusztulása

után, boncoláskor, azonban a belső szervein is láthatók voltak a himlő pusztításainak maradványai.)

Két borjút is felnevelt, Jubile 1956-ban, Quinba pedig 1961-ben született.

II. Csámbi 1963. augusztus 23-án váratlanul elpusztult. Halálának közvetlen oka az akkori hírek szerint

az augusztus 20-ával kapcsolatos kettős ünnep volt, amikor is a közönség nem megfelelő táplálékkal

egyszerűen túletette – szó szerint agyonetette.

35

a szeleburdi jubile

Jubile 1956. május 2-án született. Nevét azért kapta, mert éppen az állatkert 90 éves jubileumának évében

jött világra. Testarányai ekkor, mint minden kiselefántnak, neki is jelentősen eltértek a felnőttekétől. Mivel

a borjú természetszerűleg nem az ormányával, hanem a szájával szopik, a kiselefánt ormánya nem lehet

túl hosszú, arányaiban rövidebb, mint az anyjáé. Ugyanakkor – persze szintén arányosan – a farka sokkal

hosszabb. ennek oka, hogy a természetben gyakran

egymás farkába kapaszkodva közlekednek az elefántok.

Ehhez a rövid ormány elég, de hosszú farok kell. Jubile

gondozói szerint igen kedves, bár némiképp szeleburdi állat

volt. Mivel a szoptatástól és említett betegségétől anyja,

II. Csámbi, nagyon legyengült, az állatkert vezetősége úgy

döntött, hogy 1958. március 20-án elválasztják a borjút.

További indok volt az elválasztás mellett Jubile nevelése,

tanítása, ugyanis a tervek szerint vele kezdték volna el újra

az állatkerti elefántlovaglást.

Jubile második születésnapját az állatkert vezetősége

igyekezett méltó módon megünnepelni. Szép ünnepi

tortát kapott, melyről nem hiányzott a narancs (nagy szó

volt ez akkoriban, 1958-ban), a dió és a füge sem; no és

természetesen két szál gyertya is díszítette.

Következett az ünnepélyes felköszöntés. Egy ifjú hölgy

természetesen az ünnepeltnek nyújtotta át az első

szeletet. A kis ormányos kellő megilletődöttséggel vette

át tortáját, ám amikor meglátta, hogy az emlősosztály

vezetője a következő szeletet nem neki, hanem anyjának

szánja, dühbe gurult. Nem érdekelte a tévés és rádiós

stáb, az újságírók, ünneplők jelenléte, az osztályvezetőt

nyomatékosan átsegítette a korláton, aki eközben a

tortát eldobta. Ekkor Jubile, mint aki jól végezte dolgát, ezután az egész születésnapi tortát jó étvággyal

elfogyasztotta.

Jubilét – a tervekkel ellentétben – 1962-ben az állatkertnek ismeretlen okok miatt a Richter Cirkusznak

kellett átadnia. Harminchét éves korában pusztult el.

36

QuiNba hollaNdiába utazik

Csámbi második borja, egy kis tehén, 1961. május 10-én hajnali négy órakor látta meg a napvilágot. A borjú

azért, mert állatkert alapításának 95. évfordulójára, illetve minthogy ő volt az ötödik állatkerti kiselefánt,

a Quinba nevet kapta. Születési súlyát 75-80 kilogrammra becsülték. Később szerencsésebb volt, mint

nővére, hiszen egy külföldi állatkertbe költözött. 1965-ben Hollandiába, az egykori Tilburgi Állatkertbe

került, s innen néhány hónap elteltével tovább utazott az Arnhemi Állatkertbe. Végül Quinba egészen

1998-ig élt ebben az állatkertben, majd pedig a Francia, Bretagne-beli Pont Scorff városában működő

állatkert lett az otthona. Itt élt egészen haláláig, 2005. júniusáig.

38

szoNja, a szelíd

1965-ben Hollandiából 16 évesen megérkezett Szonja. Mivel akkoriban még bőven volt az állatkertek részére

elefántkínálat, állatkertünk akkori főigazgatója több elefánt küzül is válogathatott. Szonja mindenben

megfelelt a kívánalmaknak, szelíd, egészséges és megfelelő korú volt. Az elefánt csaknem zökkenőmentesen

érkezett meg hozzánk, ahogy az Anghi (1965) úti beszámolójában olvasható: „A szállítmány egyfolytában

érkezett hozzánk; az országhatárokon majdnem simán engedték át elefántunkat.”Majdnem” azért, mert az egyik

közbeeső országban karanténba akarták tenni Szonját, s nem hitték el, hogy néhány év óta teljesen egészségesen

élt Hollandiában. Utóbb azonban megesett a szívük rajta, s útnak engedték.”

Bár Szonját és párját, II. Szultánt, időnként összeengedték, sőt, párzást is megfigyeltek náluk, kiselefánt

mégsem született.

39

ahruN és khali – két kiselefáNt iNdiából

Ahrun és Khali egykorúak voltak, mindketten 1976-ban Indiában, a Kanpuri állatkert szaporítótelepén

születtek. Az akkori híradások szerint e telep olyan nagy volt, hogy több száz elefánttehén élt ott. A két

kiselefánt 1979. december 29-én érkezett meg Budapestre.

Érkezésekor Ahrun 150 cm magas és 655 kg testtömegű (más források szerint 1000 kg közeli) volt, s már

harminc centiméteres agyarral büszkélkedhetett. Khali ugyanekkor 155 cm magas és 650 kg-os (más forrás

szerint 800 kg körüli) volt.

Az állatkert vezetősége úgy döntött, hogy az ápolók intenzíven foglalkozzanak az állatokkal, ezért kis

show-műsor keretében produkáltatták őket. Az erfurti állatkertből érkezett egy tapasztalt ápoló, ő

segédkezett a „műsorszámok” betanításánál. Három hét alatt – persze pesti segítséggel – megtanította

az alap vezényszavakat és felügyelte azok végrehajtását. A foglalkozások naponta rendszeresen folytak,

olyan jó eredménnyel, hogy 1984 és 1987 között naponta kétszer 40 perces show került bemutatásra.

Mindkét elefánt szépen fejlődött, 1987-re Khali elérte a 2,5 m magasságot, tömege pedig meghaladta

az egy tonnát, Ahrun pedig a 2,55 méteres magasságot, agyara pedig 60 centiméteresre nőtt. Ebben az

évben vált felnőtté, s ez azt is eredményezte, hogy megváltozott addig szeretett ápolóival a kapcsolata.

Egymás után megtámadta valamennyit. 1990-ben úgy tűnt, hogy Khali anyai örömök elé néz. Sajnos a

diagnózis tévesnek bizonyult.

Ahrun 1993-ban még a szokottnál is agresszívabb lett; már a hírhedt musth időszak jelei mutatkoztak

rajta. Kevesebbet evett, átmenetileg elfelejtette az állatkerti napi rutinmunkákkal együtt járó ismeretei,

agresszív lett.

Két évvel később Khali megbetegedett, majd 1995. február 22-én, utód nélkül el is pusztult.

Ahrun mindig is sokat szenvedett az agyarától. Musth időszakában letörte a jobb agyarát, amikor

kifutójának vasajtaját döngette vele. Agyarát – a szövődmények elkerülése végett – először 1994.

október 21-én műtötték meg. Ekkor dr. Kertész Péter specialista végezte a beavatkozást. Kitisztította a

pulpaüreget, fertőtlenítette, majd egy hermetikusan záró műanyag dugót ragasztott bele. A behelyezett

tömés 1996. februárjáig a helyén volt, ezután azonban újabb beavatkozásra volt szükség. Ekkorra az

agyar vége homokkal eltömődött, s kiderült, hogy az állat egy fadarabbal feltolta a tömést és a műanyag

dugót. Már az is látható volt, hogy az agyar megrepedt, így ismét dugóval zárták el a pulpaüreget. Egy

évvel később februárban, megint csak műtétre került sor, ekkor levágták a repedt agyar nagy részét, újra

fertőtlenítették a sebet, majd ismét betömték a fogat.

Sajnos egy következő fogműtét már nem volt ennyire sikeres, Ahrun szíve az altatás során felmondta

a szolgálatot.

40

a barátNők: hella és zitta

A két termetes elefánthölgy, Hella és Zitta 1996.október 22-én a hollandiai Emmen városából érkezett

Budapestre.

Zitta testtömege meghaladta a 4000 kilogrammot, de Hella sem kicsi a maga 3500 kilogrammjával.

Életkoruk érkezésükkor 28-30 év lehetett.

Sajnos Zitta nincs már velünk, 2011. április 11-én váratlanul elpusztult.

elefántjaink otthona

Az elefánt a legnagyobb szárazföldi emlős, ezért természetesen kellő méretű férőhelyet is igényel.

Azt, hogy pontosan milyen volt a régi, XIX. században épült elefántlak, nem tudni. Kép, rajz, részletes leírás

nem maradt fenn róla. Csupán egy, a belső teret némiképp megmutató ábrázolás.

Állatkertünk mai csodaszép épülete az Elefántház, vagy ahogyan a második világháború előtt gyakran

nevezték, a Vastagbőrűek háza. Amikor az épület helyét kijelölték, az állatkert nem titkolt célja volt, hogy

eltakarják vele a cirkusz akkor sem esztétikus épületegyüttesét.

Bár az 1909-12 közötti nagy felújítás (vagy még inkább új állatkert építése a régi helyén) épületeinek javát

Kós Károly és Zrumeczky Dezső tervezte, a Főkapu, az Elefántház tervezése dr. Neuschloss Kornél nevéhez

fűződik. Munkájáért honoráriumot sem kért. Mivel Neuschloss tagja volt a kert átépítését irányító bizott-

ságnak, természetesen bejárta Európa számos állatkertjét, ahonnan ötleteket gyűjtött.

43

Az Elefántház az akkor uralkodó szecessziós felfogás-

ban az iszlám építészet mintájára épült, ám felfedez-

hetők rajta bizánci és mogul stílusjegyek is. A kisebb-

nagyobb kupolák mellett találjuk a 31 méter magas

kilátótornyot, melynek az eredetijét 1915-ben le kellett

bontani, mert voltak, akiket egy iszlám imaházra emlé-

keztetett.

A belső tér kialakítása úgynevezett háromhajós felépí-

tésű. Érdemes figyelni az épület különleges szobraira

is. Az Elefántház kerámiadíszeit, pirogránit elemeit és

eozinos állatszobrait a pécsi Zsolnay gyár tulajdonosa,

Zsolnay Miklós nagy kedvezménnyel szállította le az ál-

latkertnek.

A vastagbőrűek háza az idők folyamán orrszarvúknak,

tapíroknak, vízilovaknak, törpevízilovaknak, olykor egy-

púpú tevéknek adott otthon, ma azonban az ormányo-

sok csak a vízilovakkal osztoznak az épületen.

a ii. világháború alatt az elefántház viszonylag kevéssé

sérült meg, ezért – mivel a többi épületet gyakorlatilag

rommá bombázták – időlegesen ide költöztették a kert

megmaradt, mintegy tucatnyi állatát.

Ezt követően hosszú évtizedekig nem történt semmi az

épülettel és kifutóval, hacsak az nem, hogy folyamato-

san romlott az állapota.

A hatvanas évek első felében az egyik – bika – kifutó

komoly átalakításon esett át. a vasrácsait lebontot-

ták, helyette betonárkos kifutó épült. Sajnos az árok

és a kifutó között széles betonsávot öntöttek, melybe

hegyes vasszögeket helyeztek. természetesen ezzel a

megoldással jelentősen csökkent a mérete, nem be-

szélve arról, hogy az új kifutó esztétikailag sem illett az

elefántházhoz.

Az 1960-as években végül is annyira leromlott az épület állaga, hogy felújítása – mely 1966-68 között

zajlott – elodázhatatlanná vált. Még az is szóba került, hogy lebontják, és újat építenek helyette.

A felújítás során sikerült pótolni az épület díszítését szolgáló mázas pirogránit cserepeket és figurákat,

valamint a máztalan pirogránit burkolólapokat. Korszerűsítették a világítást, beton önitatókat alakítot-

tak ki stb. Felépült az elefánttehén új, árkos kifutója is – hasonló, mint a bikáé – tehát még kisebb lett az

állatok külső területe.

Természetesen az Elefántház rekonstrukciója a múlt század hatvanas éveiben csak részlegesen való-

sult meg, ezért szűk harminc esztendő múlva újra fel kellett újítani, ezúttal teljesen. Ám ez már sokkal

komplexebb feladat volt, mint bármikor előtte. Az 1999-re befejeződött felújítás során végre sikerült az

1912-es formát visszanyerni, mégpedig úgy, hogy az épület állatszállásai is korszerűbbé, tágasabbá váltak.

A vakolat és festékrétegek alatt itt-ott előkerült az épület eredeti díszítőfestése, így ezt az egész épület-

ben rekonstruálni lehetett. A látogatói rész nagy részében indafonadékos díszítés látható, a kupolában

pedig érdekes geometrikus mintázat, amely az állatházban egykor élt, illetve részben ma is itt élő fajok

stilizált alakjait fogja közre. Megújultak az épület eozinmázas díszei, újra felépült a kilátó, az elefántistállók

összes alapterülete 30%-kal nőtt, a kifutó pedig az addigi több mint kétszerese lett. Ez igazán nagy bravúr

volt; egykori utat, régi kisebb kifutókat kellett megszüntetni, természetes, villanypásztorral kiegészített

árkok épültek, melyek a látogatók számára is remek rálátást biztosítanak az elefántokra. Emellett elkészült

egy elkülönítő, és az egykori dagonyázópocsolya helyett egy 110 köbméteres medence.

Az Elefántház műemléki felújítása pompásan sikerült, olyannyira, hogy 2000-ben az Europa Nostra-díj

aranyérmével tüntették ki.

A Szavannaházhoz kapcsolódó tágas Elefántcsarnok 2008-as megnyitása pedig lehetővé tette, hogy az

állatkert korszerűen akár több elefántcsoportot is gondozzon. Az itt kialakított, árokkal határolt istálló

jelentősen nagyobb, mint az Elefántház férőhelyei.

Ezt látják az elefántok

Az új Elefántcsarnok részlete

Miért kell az állatkertekben tanítani, tréningezni az elefántokat? Nem volna jobb egyszerűen csak hagyni,

hadd éljék életüket a kifutóban vagy istállóban? Nos, a kérdés még nem teljesen eldöntött; az állatkertek

többféle módon állnak a kérdéshez.

Az tagadhatatlan, hogy szükség van az ápoló és elefánt közötti bizalmi viszonyra.

Igen hasznos, ha az elefántok különféle vezényszavaknak feltétel nélkül engedelmeskednek. Ha utasításra

bemennek istállójukba, vagy éppen kijönnek onnan, ha kérésre felemelik a lábukat, ormányukat, s hagyják,

hogy belenézzenek a szájukba. Ezek megkönnyítik az állatorvossal való együttműködést is, s lehetővé te-

szik a láb ápolását is.

Az elefánt és gondozója kapcsolatának három formája van. Van olyan állatkert, ahol, főleg tehenek közé,

a gondozók bejárnak, és szinte úgy dolgoznak együtt az elefántokkal, mint Indiában a mahoutok. Ezt szak-

szóval full contactnak vagy hands onnak nevezik.

elefántiskola

50

A másik iskola, amikor a gondozó és az elefánt kapcsolatban áll egymással, az állat teljesíti a vezényszava-

kat, együttműködik a gondozóval, ám ő biztonsági okokból az állat hatókörén kívül tartózkodik. Ezt szak-

szóval protected contactnak nevezik.

A harmadik lehetőség, amikor gyakorlatilag nincs kapcsolat az elefánt és ápolója között. Nem tanítják meg a

vastagbőrűeket vezényszavakra, s persze nem járnak be közéjük. Ennek a neve hands off, azaz el a kezekkel.

természetesen egy állatkerten belül ötvözni is lehet ezeket. az állatkerti elefánttartás csúcsa az, ha

a gondozó „vezértehén” szerepben van. A természetben a vezértehénnek minden egyed szót fogad,

így a kiválasztott elefántgondozó kívánságait, parancsait is zokszó nélkül végrehajtják.

Khali és Ahrun „full contact”-ban tartott elefántok voltak

elefáNtpedikűr

Az állatkertekben még ma is nagyon sok elefánt küszködik lábproblémákkal, noha az utóbbi években

kétségkívül sokat javult a helyzet. Régebben azonban (még egy-két évtizeddel ezelőtt is), a kis férőhelyen,

házukban leláncolva tartott, rosszul takarított példányoknak nagy vámszedői voltak a lábbetegségek, és

az ebből kialakult szövődmények.

A természetben persze nincs szükség külön lábápolásra. Ott az elefánt naponta, gyakran különböző ta-

lajon, sok kilométert gyalogol, kopik a talpbőre, kopnak a paták (körmök), így persze túlnőni sem tudnak.

Más a helyzet az állatkertekben. Kevés olyan állatkert van, ahol egy elefántnak természetszerű, elegendő

mozgásra van lehetősége (ez kifutó hektárokat jelent), másfelől ha vizüket, táplálékukat úgyis megkapják,

önszántukból miért gyalogoljanak egész nap. Persze azokban az állatkertekben, ahol sikerül megfelelő

méretű kifutót kialakítani (pl. Koppenhágában vagy Hamburgban) a táplálék egy részének elrejtésével,

szétszórásával aktivizálni lehet az elefántokat, de általában még ez sem elég a lábproblémák teljes megol-

dásához. Marad tehát az időnkénti elefántpedikűr.

52

indiai elefántok európában

Bár tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt még éltek elefántfélék kontinensünkön, miután ők kipusztultak nem tud-

ni mikor léptek ormányosok ismét Európa földjére. Feljegyzések szerint Nagy Sándor (Kr. e. 356 – Kr. e. 323)

volt az első, aki Perzsiából néhány ázsiai harci elefánttal egészítette ki jelentős állatgyűjteményét.

Kr. u. 802-ben Nagy Károly császár egy ázsiai elefántbikát kapott ajándékba a bagdadi kalifától, Harun al

Rasidtól. Az elefántot Abul Abbasnak hívták. Az állat hosszú tengeri utazás után a Genovai-öbölben ért

partot, majd Dél-Franciaországon és Svájcon keresztül megérkezett a császárhoz. Mivel sokan szerették

volna az elefántot látni, az uralkodó elrendelte, hogy a kb. harmincas éveiben járó ormányost vigyék körbe

birodalmában, így bárki megcsodálhatta. Alighanem ez lett az elefánt veszte, mert 810-ben tüdőgyulla-

dást kapott és elpusztult. (Más források szerint mindössze két évig élt Európában.) Mintegy négyszáz év-

vel később érkezett egy újabb ázsiai elefánt, akit II. Figyes Császár kapott egy szultántól.

53

Párizsban a XIII. században élt egy elefánt, de ezt csak onnan tudjuk, hogy feljegyezték, az állatot IX. Lajos

elajándékozta III. Henrik angol királynak. Az állat 1255-ben érkezett meg Angliába, Sandwich városánál

tették partra.

Leírták azt is, hogy a XV. században feltűnt egy élő elefánt a frankfurti vásáron.

1551-ben III. János portugál király és felesége, ausztriai Katalin, udvaruk féltve őrzött kincsét, egy indiai

elefántbikát ajándékoztak II. Miksa főhercegnek. Az elefántról annyit lehet tudni, hogy Ceylon-szigetén

54

(ma Sri Lanka) látta meg a napvilágot, valószínűleg 1540-ben. Eredeti neve Salamon volt, melyet Bécsben

Szulejmánra változtattak. Az elefántot 1551 novemberében indították útnak. Az ormányos télen, sok vi-

szontagság után – hegységeken és folyókon, például az Inn-folyón és a Dunán átkelve – 1552. március 6-án

érkezett meg Bécsbe. Tizennyolc hónappal később, 1553 decemberében pusztult el.

A XVIII. század vége és a XIX. század eleje volt a vándormenazsériák kialakulásának kezdete. Az elefántok

városról városra történő eljuttatása a lehető legegészségesebb módon történt, az ormányosok saját lá-

bukon vándoroltak.

Persze felmerülhet a kérdés, az elefántok hogy bírták a zord klímát? Ha ránézünk a faj elterjedési területé-

nek térképére (68. oldal) azonnal látható, hogy az indiai elefántok jelenlegi, de inkább múltbéli előfordulá-

sa nem csupán a trópusi területekre esik.

Szulejmán Bécsbe érkezik (1552)

55

állatkerti elefáNtok

1752-ben átadták a világ első, mai értelemben vett állatkertjét a bécsi Schönbrunnban. Ettől kezdve

az egyre nagyobb számban megalakuló állatkertek is igényt tartottak az elefántokra.

kezdetben természetesen nem volt sok köszönet az elefánttartásban. kis helyen, gyakran szinte egész

nap leláncolva, magányosan tartották őket, elhanyagolták az ilyenkor gyakran kialakuló láb- és fogproblé-

mákat, és hiányos volt a gyógykezelés is. Nem csoda, hogy az első állatkerti elefántborjú csupán 1906-ban

született meg Bécsben, a Schönbrunni Állatkertben.

A Budapesti Állatkert első indiai elefántja gondozójával

56

Csak a legutóbbi néhány évtized hozott komoly változást az elefánttartásban. Néhány olyan állatkert,

amelyik belátta, túl szűk helyet tud csak biztosítani elefántjai számára, felhagyott a tartásukkal. Ilyen volt

például a világhírű majna-frankfurti állatkert. Az Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetsége (EAZA) is

felügyeli, tagjai közül melyik állatkertbe utazhat új elefánt. Tehát azt is mondhatnánk, eljött az elefántjólét

ideje. Ám ez csak részben igaz. Sok régi – közöttük patinás, jó nevű állatkerteket is találunk – nem enged-

heti meg magának, hogy egyik napról a másikra új elefántférőhelyet építsen. Ám szerencsére ezek száma

fogy, ha nem is elég gyors ütemben. Az utóbbi időben több olyan kifutórendszer és istálló épült, amely

maximálisan megfelel az elefántok igényeinek. Ilyen például a hamburg-stellingeni Hagenbeck Állatkert.

A hamburgi elefántközpont, a terjedelmes istállók (külön a bikáknak és külön a teheneknek) mellett, össze-

sen öt nagy kifutóból áll, melyek a következők: bikák és tehenek közös kifutója, bikák kifutója, az elefánt-

csorda kifutója, a borjas tehenek kifutója és az ottani zord időjárás miatt, egy fedett kifutó.

A világ egyik legkorszerűbb elefántháza Koppenhágában

57

Sokáig kontinensünk legkorszerűbb elefántszállásának tartották a schönbrunnit (ahol afrikai elefán-

tokat tartanak), ám a koppenhágai – melyet Lord Norman Foster tervezett – még ennél is korszerűbb.

Az állatkert kb. 10%-át elfoglaló komplexum tervezése és az építkezés hosszú éveket vett igénybe. Terü-

lete 10 730 négyzetméter. Egyedülálló megoldás, hogy az épületen belül is természetes talajt alkalmaz-

nak, vastag homokréteget terítenek az indiai elefántok alá. Ehhez persze megfelelő méretű épület kell.

(Az állatok 1360 négyzetmétert kaptak az épületen belül.) A Prágai Állatkert új elefántháza és kifutója is

megfelel a XXI. század igényeinek. A cseh fővárosban már a hatvanas években is olyan terjedelmes kifutót

és állatházat építettek az elefántoknak, hogy a szakemberek is csodájára jártak. Ám ahogy telt-múlt az idő,

ahogy gyarapodtak az ismeretek, úgy kezdett egyre elavultabbá válni a nem túl régi ormányosférőhely.

A mostani vélhetően korszerű lesz – úgy 40-50 évig…

A Berlin keleti részén lévő állatkert méltán büszke rendszeres elefántszaporulatára

kevés a kiselefáNt

Az egyre korszerűsödő elefántházak és kifutók ellenére még mindig nagyon kevés indiai elefánt születik

kontinensünkön. 2013. január elsején összesen 310 elefánt (77 bika és 233 tehén) élt Európa állatkertjei-

ben. Észak-Amerikában még ennél is kevesebb, 139 (31 bika és 108 tehén). Magyarországon, a budapestie-

ken kívül, még a Nyíregyházi Állatparkban él három indiai tehén. (Itt afrikai elefántokat is bemutatnak.)

Kontinensünk több mint háromszáz ázsiai elefántjának 2010-ben hét bika- és négy tehénborja, 2011-ben hat

bika- és két tehénborja, és 2012-ben öt bika- és öt tehénborja született. Eközben az elhullás az elmúlt három

évben 31 példány volt. De miért születik ilyen kevés elefánt? Sok helyen csak teheneket tartanak, s van olyan

is, ahol a bikát egyszerűen nem engedik össze a nőstényekkel. Nagyon sok állatkertben csak egy-egy példány

él, és persze azt sem szabad elfeledni, hogy egyre inkább elöregszik az európai állomány.

60

a manézS mögött

A XIX. század második felében a világ fejlettebb részében már kezdtek átalakulni a menazsériák. Vagy cir-

kuszok vagy állatbemutatók, állatkertek lettek belőlük A cirkuszokban persze, annak ellenére, hogy tartá-

suk költséges, kiemelkedő szerephez jutottak, jutnak az elefántok. Sőt, hajdan kialakult egy egészségtelen

verseny is: melyik cirkusznak van több elefántja? Olykor 10, 20, 30 egyedet is összegyűjtöttek. A rekordot a

Ringling Cirkusz állította fel, 1933-ban 47 elefánttal indult turnéra, ám 1976-ban már több elefántot gon-

doztak (72 egyedet), mint akkoriban az összes Egyesült Államok-beli állatkert együttvéve (58). 1976-ban

jelentősen szigorodott az ázsiai elefántok importja, így azóta afrikai elefántokkal látják el a cirkuszokat.

Egy cirkuszi elefánt egy évben majdnem 240 napot tölt utazással. Ha több előadás is van egy nap, az is

kevés az elefánt mozgásigényének kielégítésére. Egy nap a legjobb esetben is csak két órát vannak „szaba-

don”, a többi 22 órát megbéklyózva, leláncolva töltik.

A téli hónapokban még rosszabb a helyzet. Ilyenkor a vándorcirkusz nem üzemel, s egy telephelyen tartja

állatait. Igaz, többnyire ilyenkor is gyakorolnak velük, de az idő legnagyobb részét az elefántok mégiscsak

láncon töltik.

61

A cirkuszi elefántok idomítása nem egyszerű feladat, hiszen az állatokat sokszor természetes viselke-

désükkel teljes mértékben ellenkező produkcióra kényszerítik. Arról pedig jobb hallgatni, hogy a szám

beidomítása milyen eszközökkel és módszerekkel történik. A legszomorúbb, hogy még mindig igény van

az elefántszámokra, még mindig üzlet a cirkuszban felléptetni őket.

1942-ben állatkertünkben élt (lehet, hogy csak vendégeskedett, s azt sem lehet már tudni, hogy mettől

meddig) egy Aida nevű elefánt. Alighanem ő volt, aki később szerepelt Latabár Kálmán híres Fel a fejjel! című

filmjében. Aida cirkuszi elefánt volt. Idősebb korára megbetegedett, súlyos izületi bántalmakkal küzdött.

Úgy tervezték, hogy nyugdíjas éveit a Veszprémi Állatkertben tölti majd, erre azonban már nem kerülhe-

tett sor.

62

gyilkos elefáNtok és elefáNtgyilkosok

A menazsériák nem kellőképpen kezes elefántjai, főleg bikák, gyakran balesetet, olykor halálos kimenetelű

sérülést okoztak. A balesetet okozó állatok sorsa Európában és Amerikában másképp alakult.

Míg kontinensünkön nemes egyszerűséggel lelőtték őket, addig Amerikában plusz üzleti hasznot jelen-

tettek – tódult a nép, hogy megnézze a gyilkost. A Hannibal nevű elefánt volt talán a leghírhedtebb, hét

gondozóját ölte meg.

A menazsériákkal szemben a legtöbb állatkert viszont Amerikában is kivégezte gyilkos elefántjait. Nem is

akárhogyan, sokszor megfojtották őket, vagy egyéb kegyetlen módszerekkel, számos néző előtt vették el

az életüket. A leghíresebb ilyen kivégzés Thomas Edison nevéhez fűződik, aki 1903-ban, hogy a váltóáram

veszélyességét bizonyítsa, egy elefántot ölt meg. Ezerötszáz ember előtt 6000 voltos kisüléssel végezte

ki az ormányost.

Hajdan az indiai elefántnak a mai Iraktól és Szíriától keletre egészen Kínáig, a Sárga-folyóig húzódott az

elterjedési területe, míg délre a jelenlegi élőhelyén sokkal nagyobb példányszámban fordult elő, mint ma-

napság. Száz évvel ezelőtt még kétszázezerrel több elefánt élt Ázsiában, mint manapság, amikor mindössze

35 000-50 000 vad elefánt járja a dzsungeleket. Nem véletlen, hogy az IUCN a veszélyeztetett kategóriába

sorolta, illetve a veszélyeztetett állat- és növényfajok kereskedelmét szabályozó Washingtoni Egyezmény

(CITES) is az I. kategóriás állatok között szerepelteti, így kereskedelme (a belőle készült emléktárgyaké épp

úgy, mint az eleven példányoké) nagyon szigorú szabályokhoz kötött.

az indiai vagy más néven ázsiai elefántnak (Elephas maximus Linnaeus, 1758, Sri Lanka) három, illetve négy

alfaja ismert, attól függően, hogy melyik zoológusok álláspontját fogadjuk el.

E. m. maximus linnaeus, 1758 – A törzsalak, amely Sri Lanka szigetén él. Ennél az alfajnál a fej viszonylag

nagy a testhez képest, alapszíne a legsötétebb, rózsaszínes pigmentáció viszonylag gyakran előfordul, és

a bikáknak is csak ritkán van agyara. A legnagyobb testű indiai elefántalfaj.

a vadon óriásai

64

Szumátrai elefánt

Sri Lanka-i elefánt

E. m. indicus G. Cuvier, 1798 – India, Nepál, Bhutan, Dél-Kína, Myanmar, Laosz, Kambodzsa, Vietnám,

Thaiföld és Malajzia lakója.

E. m. sumatranus Temminck, 1847 – Indonézia (Szumátra és Borneó (?) lakója). A legvilágosabb alapszínű, és

az előző kettőnél kisebb alfaj. A Maláj - Borneón élő elefántokat sokáig a szumátrai indiai elefánt legkisebb

alfajának tekintették, de vélhetően egy új alfajról, az E. m. borneensis -ről van szó.

A borneói elefántok az utóbbi évtizedekben sok meglepetéssel szolgáltak a kutatóknak. Eredetileg úgy

vélték, hogy a szigeten elvadult elefántok élnek, egészen pontosan azoknak a példányoknak az elvadult

utódai, amelyeknek őseit Sulu szultán 1750-ben kapta ajándékba a brit Kelet-India Társaságtól. Mások azt

állították, hogy a jégkorszak idején keltek át Szumátráról Borneóra, mivel akkor a tenger szintje alacso-

nyabb volt, mint manapság. Ám a valóság még ennél is meglepőbb; a DNS vizsgálatok kiderítették, hogy a

szigeten honos elefántok 300 ezer évvel ezelőtt különültek el a szárazföldön élő ázsiai elefántoktól.

Az persze már korábban is feltűnt, hogy a borneói elefánt kilóg a sorból. Kis testű, gömbölyűbb formájú,

nagyobb fülű, hosszabb farkú, mint a többi elefánt. Sőt, még szelídebb is. Manapság hívják borneói törpe

elefántnak is, noha azért törpének nem nevezhető. (A bikák 170-260; a tehenek 150-220 centiméteres

marmagasságúak.)

Az afrikai elefántnak két faja ismert, róluk később bővebben lesz szó.

Egykori elterjedés

Mai elterjedés

az indiai elefánt tízezer évvel ezelőtti és jelenlegi elterjedési területe

A legnagyobb elterjedési területe az Elephas maximus indicusnak van

iNdiai vagy afrikai?

Noha első ránézésre talán hasonlítanak egymásra, az indiai és az afrikai elefánt között sok az eltérés.

Az afrikai elefánt – az erdei elefánt egyik alfajának, a törpe elefánt kivételével – nagyobb mint indiai

rokona. A szakirodalomban eltérő adatok láttak napvilágot az elefántok méreteiről. Jelen esetben

Wilson-Mittermeier (2011) adatait közlöm.

erdei elefánt (Loxodonta cycrotis)

Marmagasság bikáknál: 160-286 cm, teheneknél 160-240 cm. Testtömeg: 2700-6000 kg.

Megjegyzés: A törpe elefánt, amelynek alfaji státusza még vitatott, még ennél is kisebb, marmagassága

180 cm, testtömege pedig 1350 kg körüli.

Szavannaelefánt (Loxodonta africana)

Marmagasság bikáknál: 320 cm (max. 400 cm), teheneknél: 260 cm (max. 300 cm).

Testtömeg bikáknál: 6000 kg (max. 10 000 kg), teheneknél 2800 kg (max. 4600 kg).

71

Indiai elefánt (Elephas maximus)

Átlagos marmagasság bikáknál (nem a mar, hanem a hát illetve a fej az indiai elefánt legmagasabb pontja):

270 cm (max. 340 cm), teheneknél: 240 cm (több mint 250 cm).

Testtömeg bikáknál 3600 kg. (max. 6000 kg), teheneknél 2720 kg (max. 4160 kg).

Az afrikai elefántfajokat és az indiait legegyszerűbben talán a fülük mérete alapján lehet egymástól meg-

különböztetni. A szavannaelefánt füle hatalmas, az afrikai erdei elefánté jóval kisebb, és kis túlzással ke-

rekded (ezért hívják kerekfülű elefántnak is), míg az indiainak hozzájuk képest egészen kicsi.

Az indiai elefánt általában felemelve tartja a nyakát, így a legmagasabb pontja a kettős domborulatú fej

púpja. Az afrikai elefánt viszont rendszerint vízszintesen tartja a fejét, így a legmagasabb pontja a mar,

tehát az a rész, ahol a két lapocka között kiemelkednek a csigolyanyúlványok. Az afrikai elefántbika nem

visel „púpot” a homlokán, ám a tehénén szögletes dudor van.

Az indiai elefántnak viszonylag sima a bőre, míg az afrikainak gyakran erősen redőzött.

Az afrikai elefántnak két, míg az indiainak egy „ujja” van az ormánya végén.

72

Az elefánt igencsak különleges testfelépítésű állat. Nézzük mindjárt a fejét! A koponya az agy térfoga-

tához képest nagynak tűnik (a testtömeg 15-25%-át teszi ki), ám ez nem véletlen, hiszen viselnie kell az

ormány és a fogazat tetemes súlyát. Ám azért, hogy a fejváz ne legyen elviselhetetlenül nehéz, levegővel

teli üregek hálózzák be.

agyar és fogak

Az elefánt felső metszőfoga agyarrá fejlődik. A teljes hossznak kb. egyharmada a koponyában lévő fog-

hüvelyben helyezkedik el. A legnagyobb indiai elefántagyarpárok egyikét a Bangkoki Nemzeti Múzeum-

ban őrzik. Az egyik 274,3 centiméter, míg a másik 301 centiméteres. Az ázsiai elefántnál jobbára csak a

bikáknak van agyaruk, vagy nekik sem, lévén a Sri Lanka-i alfajnál túlsúlyban vannak az agyar nélküli bikák.

egy kis anatómia

73

természetesen az agyar nélküli bikáknak és a teheneknek is megvan a

felső metszőfoguk, csak éppen nem fejlődnek hosszú agyarrá.

az afrikai elefánt mindkét ivara visel agyarat, ám a bikáké sokkal

súlyosabb. Ez talán azért alakult így, mert a kutatók szerint

a legnagyobb agyarú bikáknak van a legnagyobb esélyük a

szaporodásra. Az agyar folyamatosan nő és ezért nem is ko-

pik el.

Az elefántcsont (voltaképpen ezt a kifejezést csak az

agyarra értjük) dentin és kálciumsók sajátos keveréke.

Az agyarak fontos szerepet játszhatnak az elefánt

életében. Gyökereket ásnak ki velük, fákat kér-

geznek le, fontos szerepük van a társas érint-

kezésben és a harcban. Megfigyelték, hogy

egyik agyarukat intenzívebben használják,

mint a másikat, így az kopottasabb, csiszol-

tabb, mint a párja. Természetesen az agyar

jelentőségét nem szabad eltúlozni, hiszen

az ázsiai elefántok jelentős része jól meg-

van agyar nélkül is, talán azért, mert

nem kell ásványi sók és táplálék után

kutatniuk vele.

Az elefánt fogazata egyedülálló

az állatvilágban. Zápfogai elől

kihullanak, ha elhasználódtak, ám

hátulról pótlódnak. Egy oldalon,

alul és felül egyszerre csak egy-

egy fog működik. A fogak hatszor

cserélődnek az elefánt élete folya-

mán. Az indiai elefánt zápfogán re-

dők futnak végig, míg az afrikaién

rombusz alakú gumók találhatók.

az orMáNy

Az elefántok legkülönösebb, legjellemzőbb

testrésze az ormány, amely mintegy 100 000

izomrostból áll. Az ormány nem egy megnyúlt

orr, hanem az orrból, felsőajakból és arcizmok-

ból összenőtt, csont nélküli különleges végtag.

az indiai és afrikai elefántok ormánya között

több anatómiai különbség is van. A legfonto-

sabb, hogy az afrikai fajok ormányának végén

két „ujj” van, míg az indiaién csak egy áll szem-

ben az ormány kemény alsó végével. S hogy

mire jó az ormány? Nagy testük és rövid nyakuk

miatt nélküle az elefántok – ellentétben a töb-

bi növényevő emlőssel – nem érnék el a talajt,

hogy táplálkozzanak. Emellett segítségével le

tudják szedni a lombot, gyümölcsöket a fákról.

Az ivásban is segíti őket; az elefántok előbb az

ormányukba felszívják, majd a szájukba fecs-

kendezik a vizet. az ormánynak természetesen

a fürdésnél is nagy hasznát veszik, mintegy

„zuhanyoznak” vele.

Úszáskor, mint valami furcsa periszkóp, oly-

kor csak az ormány vége látszik ki a vízből.

De ugyanezzel vakargatják magukat, homo-

kot szórnak a bőrükre a tűző nap ellen vagy

az élősdiek távoltartására. Sőt, az ormánynak

még hangerősítő szerepe is van, tartásából kö-

vetkeztetni lehet az elefánt kedélyállapotára,

lehet vele kommunikálni, dobni stb.

az ormány az elefánt egyik legfontosabb test-

része; ha komolyabban megsérül, az állatra

biztos pusztulás vár.

a lábak

Az elefánt nagy testét oszlopszerű lábak tartják. Ám bármilyen hatalmas is az ormányos, szinte hallhatat-

lanul közlekedik. ennek oka, hogy a látszat ellenére lábujjhegyen jár. súlya ugyanis nagyrészt a lábujjak

hegyeire tevődik, ám a „sarok” egy rostos párnán nyugszik.

Az elefánt talpa bőrrel fedett. Járásával természetesen koptatja a megvastagodott bőrt, de nem annyira,

hogy a repedések és a bordázat eltűnjön. Ezekre szüksége is van, mert az elefánt olykor úttalan utakon

jár, így nagy tapadó felületre van szüksége. Remekül halad át keskeny ösvényeken, hegyoldalakban, átkel

meredek partú folyókon.

78

a bőr

Az elefánt bőre egyes helyeken akár négy centiméter vastag is lehet, ugyanakkor meglehetősen kényes.

Például szüksége van arra, hogy az elhalt bőrrétegektől megszabaduljon. Ez az indiai elefánt esetében a

természetben viszonylag egyszerű, hiszen a dzsungel fái és bokrai kefeként funkcionálnak. Ám a dolgozó,

illetve állatkerti elefántoknak szüksége van a rendszeres bőrápolásra. Az állatok bőrét különféle kefékkel

akár naponta át kell dörzsölni. Az elefántoknak nincs verejtékmirigye, ezért más módszerekkel kell megol-

daniuk a hőleadást. Ez lehet árnyék, víz, sárdagonya, füllengetés, porfürdő.

79

Az indiai elefánt a köztudatban úgy él, mint egy dzsungellakó állat, hiszen az őserdő táplálékot, árnyékot,

védelmet nyújt. Ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy elterjedési területének egyes részein jól elvan a

füves hegyoldalakon, bambuszerdőkben is, ha nem is állandó jelleggel. Természetesen az is fontos, hogy

élőhelyén megfelelő mennyiségű víz álljon rendelkezésre, ugyanis egy elefántnak napi kétszáz liter (más

adatok szerint 80-160 liter) ivóvízre, és fürdési lehetőségre van szüksége. Ha teheti örömmel vesz sár-

fürdőt is. Élőhelyének egy részén minden évben beköszönt a száraz évszak, ekkor kiszáradnak a tavak és

folyók. Megfigyelték, hogy a kiszárad folyó medrében gödröt ás, ahol szép lassan összegyűlik némi létfon-

tosságú víz.

hogyan él az indiai elefánt?

80

sokat eszNek

Az indiai elefántnak a természetben minden nap 200 kilogramm zöldtakarmányra van szüksége (más ada-

tok szerint csekélyebb adagra, mindössze 75-150 kilogrammra). Természetesen a mennyiséget jelentősen

befolyásolja a táplálék minősége is. Fűből többet eszik, mint nagy tápértékű vízinövényekből. Egy kuta-

tás szerint az indiai elefánt étlapján mintegy 100 növényfaj szerepel, ám 85%-ban csak a 10-15 kedvenc

növényféléjét fogyasztja. A zöldtáplálék mellett, ha teheti eszik gyümölcsöket, gyökereket, olykor pedig

beéri fakéreggel is. Az elefántok emésztését bélrendszerük mikroflórája is segíti.

Míg az ásványi sók és nyomelemek a ragadozóknál áldozatuk csontjával kerülnek be a szervezetükbe, ad-

dig a növényevőknek ezeket az egészségükhöz feltétlenül szükséges anyagokat másképp kell felvenniük.

Egy részük természetesen a táplálékukból is kinyerhető, ám ez jobbára kevés. Eső után azonban gyakran

kioldódnak a sók a talajból, néha egészen fehér lesz tőle a föld; az elefántok pedig nagy örömmel fogyaszt-

ják az ásványi anyagokban igencsak gazdag réteget.

külön a bikák, külön a tehenek

Az indiai elefánt csoportjai általában 2-10 felnőtt tehénből és azok borjaiból állnak. A bikák magányosan

vagy kisebb bikacsapatokban járnak. Közöttük nincs olyan kötődés, mint a teheneknél; az együttműködés

is minimális.

Egy Indiában végzett kutatás szerint a tehenek csoportjai 180-600 négyzetkilométert, a bikák pedig

160-400 négyzetkilométert használnak. A nőivarú borjak később is a csoporttal maradnak, ha pedig a horda

mérete túlságosan megnő, akkor a fiatalok új csoportot alkotnak, de kapcsolatban maradnak a régivel.

A családi egységet a legidősebb, legtapasztaltabb, legokosabb tehén vezeti. Ő az, aki ha úgy ítéli meg

(többnyire csak látszat-) támadást intéz a vélt vagy valós ellenséggel szemben. Veszély esetén a felnőttek

körbeveszik a borjakat, ha egyikük megsebesül, akkor a csoport többi tagja nemritkán a segítségére siet.

A tehenek négy hónapos ivari ciklusuk során csak 2-4 napig fogamzóképesek. Azok a tehenek, amelyek

borjat neveltek az ellés után négy-öt évvel hajlandók újra párosodni.

A tehenek tíz éves koruk táján lesznek ivarérettek, és 25-30 évesen a legtermékenyebbek. A borjak

615-668 napig tartó vemhességi idő után jönnek világra.

Az elefántok élettartamáról még ma is megoszlanak a vélemények. Igaz, ma már senki sem hiszi el, hogy

elérik a 400 éves kort (százötven éve még ez a hír járta), de egyes mértékadó szakkönyvekben 55-65 év,

másokban pedig 75-80 év szerepel. Fogságban a legidősebb példány 69 évig élt.

82

Mikor agresszív az elefáNtbika?

Az elefántbikák leginkább az ún. musth (ejtsd: maszt) időszakban válnak agresszívvá. Ez egy időszakos

állapot, amely vélhetően azért alakult ki, hogy felkészítse azokat a tehenekért folytatott vetélkedésre.

A legnagyobb bikáknál akkor következik be, amikor a legtöbb tehén fogamzóképes. A musth először álta-

lában 20 éves korban lép fel, hatvan napig tart és később rendszeresen jelentkezik. Ebben az időszakban a

tesztoszteron szint a tíz-hússzorosára emelkedik, s ez ugyanilyen mértékben növeli az agresszivitást is.

Az indiai elefánt sorsa egy kicsit másképpen alakult, mint az afrikaié. Igaz, mindkettőt vadászták a „fehér

aranyért”, ám mivel az indiainak jóval kisebb agyara van, mint a fekete kontinensen honos rokonának, sőt,

a tehén híjával is van ennek (olykor a bika is), az elefántcsont-vadászat sokkal kevésbé volt kecsegtető

Ázsiában, mint afrikában.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem vadászták nagyszámban az indiai elefántokat. A gyarmatosítók ezré-

vel, tízezrével gyilkolták le őket, legtöbbször pusztán passzióból. A helyiek viszont, annak ellenére, hogy a

befogott állatokkal kegyetlenül bántak (így azok nagy része hamar elpusztult), tudatosan nem ölték meg

az elefántokat. Hogyan is tehették volna, amikor a legtöbb keleti vallás filozófiájában szerepel az élet kiol-

tásának tilalma?

Az emberiség túlnépesedése viszont Ázsia ormányosait sem kímélte. Indiában például ma már több mint

egymilliárdan laknak. Nem csoda, hogy az országban alig jut hely az állatoknak. Különösen nehéz helyzet-

elefántok végveszélyben

86

ben vannak az elefántok, hiszen gigászi táplálékigényük miatt nagy élőhelyet igényelnek. Ma pedig már

Dél- és Délkelet-Ázsiában alig vannak olyan őserdőfoltok, amelyek nagyobb számú elefánt számára ott-

honául szolgálnának. Ám az még nagyobb probléma, hogy ezek a területek elaprózódva távol esnek egy-

mástól, így az ormányosok között felléphet a beltenyészet, és az ezzel járó genetikai leromlás. A hatalmas

ültetvények és az egymáshoz igen közel eső települések miatt pedig természetesen még arra sincs lehető-

ség, hogy az egyes élőhely darabkák között „zöld utat”, úgynevezett ökológiai folyosókat létesítsenek.

eMber koNtra elefáNt

Ahogy nő a népesség, úgy fogy, szinte napról napra, az elefántok élőhelye. A hegységekben, a megműve-

lésre kevésbé alkalmas magasabb részeken, egyelőre még békén hagyott dzsungelek körül mindenütt ki-

terjedt, végelláthatatlan ültetvények helyezkednek el. Ezeket – egyelőre még – nem védik valós kerítéssel,

de az egyre kiéleződő konfliktushelyzetek miatt lehet, hogy előbb-utóbb ez is bekövetkezik. Az elefántok

persze kilátogatnak az ültetvényekre, megdézsmálják, összetiporják a termesztett növényeket, sőt, olykor

az emberi települések kunyhóit is romba döntik. Nagyritkán emberre is támadnak, Indiában például évente

100-150 embert ölnek meg.

A kis területre szorított elefántok persze hamar felélik élőhelyüket, s a táplálékhiány újra csak veszélyt

jelent. Az őserdők kiirtása és az emiatt bekövetkezett éghajlatváltozás miatt az időjárás is megváltozott,

egyre több az árvíz, amely nem csak az ott élő embereket sújtja. Máskor pedig tikkasztó aszály okozza az

elefántok pusztulását.

Fennmaradnak-e az elefántok a természetben? Erre, ha az emberi népesség a jelenlegi ütemben növek-

szik, egyre kevesebb az esély. Egyes területekről hamarosan eltűnik, másutt kicsit tovább maradhat fenn

e derék ormányos, sőt, az is elképzelhető, hogy szigetszerű, védett dzsungelfoltokban már-már úgy, mint

egy állatkertben, emberi segítséggel hosszú távon fennmarad egy-két kis „vad” populáció.

Valószínűleg Thaiföld északi részén, illetve Myanmarban, Kambodzsában és Laoszban maradnak fenn leg-

tovább az elefántok. Ám délebbre, különösen Borneón és Szumátrán, az olajpálmaligetek nagy gyorsággal

„eszik” meg a természetet, így az elefántok is komoly bajban vannak.

88

ősi elefáNtok a kárpát-MedeNCébeN

A geológiai múltban Európában élt őselefántok csaknem minden faja Magyarország területén is előfor-

dult. A harmad és negyedidőszakban összesen kilenc ormányos faj élt a Kárpát-medencében, közülük kü-

lön említést érdemel az Elephas antiquus, melyet egyes kutatók az indiai elefánt ősének tartanak. Később,

az idő múlásával az itt élő őselefánt fajok száma egyre csökkent.

A felső-pleisztocén jellegzetes állatfaja volt a mai indiai elefántokhoz nagyon közel álló gyapjas mamut

(Mammuthus primigenius), amely valamivel több, mint tízezer esztendeje tűnt el kontinensünkről. Lehetsé-

ges, hogy néhány kisebb, vagy törpe formája Ázsia legészakibb tengerpartjain, a Wrangel-szigeteken még

4000 évvel ezelőtt is élt. A mamut kipusztulásáért az ember a felelős.

A sumérok az elefántot „ujjas vadbikának” nevezték. Ám rögvest felmerülhet a kérdés, honnan ismerték a

sumérok az elefántot? A válasz egyszerű: mert az indiai elefánt egyik, azóta kihalt alfaja, az E. m. asurus, me-

lyet szokás szíriai elefántnak is nevezni, nemcsak a mai Irak, hanem a mai Szíria területén is előfordult. Ez

az alfaj Kr. e. 100 táján pusztult ki. A szíriai elefánt vélhetően jól bírta az időjárás viszontagságait. Néhány

ábrázolás fennmaradt róla, közülük kettőt érdemes kiemelni. Az egyik a mai Dél-Irakból került elő s egy

hátaselefántot ábrázol; a másik Kr. e. XIV. századi ábrázolás pedig egy olyan példányt, amelynek agyarai

másképp görbülnek, mint az a mai elefántoknál megszokott. Ugyanezt a feltűnően kicsiny fülű elefántot

láthatjuk viszont egy, a Kr. e. I. évezred elejéről származó asszír emlékművön, II. Szalmanasszár úgyneve-

zett „fekete obeliszkjén” is.

háziállat-e az elefánt?

90

Különös elefántábrázolást említ Brentjes (1976), mely szerint egy észak-kaukázusi szkíta fejedelmi sírból

származó harci szekercén – amely valószínűleg egy azerbajdzsáni fémmunkás műve és a Kr. e. IX.-VIII. szá-

zadból származik – egy olyan elefánt szerepel, amelynek hosszú bundája van.

Azt pontosan nem tudni, hogy az elefántok „hasznosítása” mikor és hol kezdődött; vélhetően egy időben

több helyen is. annyi bizonyos, hogy kr. e. a iii. évezredben indiában már fogtak be elefántokat, és kr. e.

a II. évezredtől Kínában is munkába állították őket. Ez utóbbi országból származnak egyébként a harci

elefántokra vonatkozó első írásos feljegyzések is. Egykor több százezer munka- és harci elefánt tevékeny-

kedett Ázsiában, sőt, még 1900-ban is 328 ezer elefánt állt az ember szolgálatában!

Ma egyes becslések szerint még talán 15 000 munkaelefántot tartanak élőhelyén, közülük mintegy

négyezret Thaiföldön és Indiában háromezer-ötszázat

Miért NeM háziasították?

Annak ellenére, hogy dolgoznak vele, az elefánt nem tekinthető háziállatnak. Az újabb és újabb dolgozó ele-

fántokat a vadonból kellett befogni. Ám, ha ennyire fontos „munkaeszköz” volt az ázsiai elefánt, vajon miért

nem háziasították? Nos, erre könnyű a magyarázat: nem egyszerű fogságban szaporítani, a vemhességi ideje

csaknem két év (22 hónap), az elefántbébi pedig igen lassan nő, csak közel egy évtized multával fogható

munkára. Ezért aztán sokkal egyszerűbb volt az őserdőből befogni az újabb és újabb példányokat.

Erről a befogásról, illetve a frissen fogságba ejtett állatok szörnyű sorsáról a Magyar utazók és indiai elefán-

tok c. fejezetben még esik szó.

Hajdan Indiában igen jelentős esemény volt az elefántok tömeges befogása. Az állatokat szelíd elefántok

segítségével igen erős fakarámokba terelték, ahonnan nem volt menekvés. A művelet során a hajtók 5-10

kilométeres láncot alkottak, s olykor több hétbe telt, míg a csapdakarámba (kheddának és kralnak is neve-

zik) terelték a kiválasztott csordát. Egy nagy méretű khedda méreteire jellemző, hogy építésére húszezer

fatörzset és ugyanennyi szál bambuszt használtak fel. miután az állatok kitombolták magukat, megkötöz-

ték, majd két napig éheztették, szomjaztatták azokat. Ezután jött a betörés, mégpedig olyan kegyetlen

módszerekkel, hogy ezek ismertetésétől most eltekintek. Szomorú tény, hogy a XX. század elejéig az ele-

fántok 2/3 része nem élte túl az eseményt. Az utolsó ismert befogás az 1980-as évek végén esett.

Ha nem volt szükség sok elefántra, csak egyre-egyre, akkor azt többnyire verembe csalták, megkötözték

és a vermet úgy megtöltötték földdel, hogy az ormányos ki tudjon sétálni belőle, persze felügyelettel és

kellő dresszúra után…

92

betörik az elefáNtot

A befogásnál természetesen számított az is, milyen idős az az állat, akit később dolgoztatni szeretnének.

A legjobb a még nem ivarérett 7-8 éves elefánt, aki már elég nagy, s nem kell sok idő ahhoz, hogy hasznos

munkát végezzen. Bár látszólag minden logikának ellentmond, de a munkára elsősorban bikákat használ-

tak, használnak. Erre persze sokan csóválják a fejüket, hiszen meglehetősen gyakran olvasni az elefánt-

bikák veszélyességéről.

Nos, Ázsiában megoldották a problémát. Kegyetlen dresszúrával hamar letörték és betörték őket, és ami-

kor ez sem volt elég, némi bróm vagy ópium adagolása segített. Musth időszakban pedig a bikákat lelán-

colva tartják, s táplálékukat is teljes mértékben a gondozók biztosítják. Ilyenkor, ha megfelelő tehén van az

állományban, pároztatnak is, a tapasztalatok szerint ugyanis ez gyorsítja a musth lefolyását.

Ezek után felvetődik a kérdés, miért jobb munkás a kétségkívül macerásabban tartható bika, mint a tehén?

A bika erősebb, ezért jobban terhelhető, és az agyaras példányoknak még két plusz munkaeszközük is van.

S arról sem szabad elfeledkezni, hogy a parádékon is lenyűgözőbb látványt nyújtanak a hatalmas bikák,

mint a kisebb tehenek.

94

kiszorítják a MuNkagépek

Ázsiában még mindig sok elefánt dolgozik, de már őket is mindinkább kiszorítják a munkagépek. Nem

véletlenül, hiszen a munkaelefántok tartása nem egyszerű feladat. Nagy energiatartalmú ételre van szük-

ségük, mert a silányabb kosztot egész nap enniük kellene (így is jó pár óráig táplálkoznak), a nap legforróbb

óráiban természetesen nem dolgozhatnak, nehogy túlságosan felhevüljön a testük. Nem beszélve arról,

hogy minden nap, ha lehet kétszer, alaposan meg is kell fürdetni őket. A dolgozó elefántok régebben

leginkább az útépítésben, hídépítésben, teherszállításban játszottak szerepet, ma azonban leginkább az

őserdő kiirtásában segédkeznek – persze nem önszántukból – az embernek. Bár az irodalom korántsem

egységes, de úgy tűnik az elefánt átlagosan – egyenletes terepen – 400-450 kilogramm terhet tud cipelni,

nehéz terepen azonban 300-350 kg a normája. Sajnos a természetvédők leírása szerint a munkaelefánto-

kat még ma is kizsákmányolják és igen rosszul, sokszor kegyetlenül bánnak velük.

Hogy telik a munkaelefántok egy napja? Az állatok többnyire a dzsungelben töltik az éjszakát, persze jókora,

másfél mázsás nyomhúzó lánccal a lábukon, vagy az agresszívebb példányok megbéklyózott mellső lábakkal.

Reggel tehát gondozóik megkeresik őket, jöhet a fürdés, majd a takarmányozás. Aztán azok a példányok,

amelyek aznap dolgozni mennek (manapság mind kevesebb a munka, így kis hatásfokkal működnek az ele-

fánttelepek) munkába indulnak, míg a többiek visszatérnek az erdőbe. Késő délután újabb fürdés következik,

majd vacsora. Ezután minden elefánt visszatér az erdőbe, ahol barangolhat, illetve táplálkozhat.

95

Gróf Andrásy Manó 1949 elején útra kelt, hogy meglátogassa „Ceylon, Java, Khina és Bengál” vadban dús

területeit. Ceylon szigetén elefántra is vadászott: „Akárkivel beszéltem a szigeten elefántvadászatról, min-

denik tudott valamelly halálos kalandot elmondani, de a szereplő személy nevével mindenik adós maradt. (…)

Általában szintolly számos kaland kering itt az elefántvadászati veszélyekről, mint hazánk felső vidékein a med-

vevadászatokéról, miknek fele sem igaz.”

„(Az agyaras) e vidéken (Ceylon-szigetén – K. Zs.) annyira ritkaság, hogy Rogger vallomása szerint általa elejtett

1400 darab között alig lelt százat ilyent; mert különben, mint Afrikában, itt is volna a hímeknek agyara, de kicsi

korában valami féreg esik a hegyébe, s ez nyomorítja úgy el, hogy többnyire minden hím csak csonka agyarral bir.”

(Andrásy 1853) Persze ma már tudjuk, hogy az „agyarrágóféreg” a mesék birodalmába tartozik.

magyar utazók és indiai elefántok

96

Andrásy Manó könyvében részletesen leírja az elefántvadászatok lefolyását is. Ezek a szemléletes leírások

azonban ma joggal háborítanak föl minden jóérzésű embert.

Xántus János, állatkertünk alapítója, 1868-1870 között egy osztrák, Dél- és Délkelet-Ázsiába irányuló ex-

pedíción vett részt. Ekkor járt Ceylon (ma Sri Lanka) szigetén, ahonnan az alábbi tapasztalatai származnak.

„Jelenleg azonban katonaságra már nem igen van szükség a szigeten, minélfogva a kormánynak mindössze csak

240 elefántja van, s ezek közül is csak 140 dolgozó, a többi fiatal növendék. (…)

97

Az elefánt-telep igazgatója Skinner topographiai őrnagy, személyesen mutatta be elefántjait, s nagy örömömre

szolgált őt személyesen is megismerhetni, mert minden sportsman a világon tudja, hogy éppen ezen Skinner

őrnagy azon hatalmas ember, ki 25 évi ceyloni tartózkodása alatt, vadászatain több mint ezer elefántot lőtt. Ezt

előtte megemlítve, mondá: miként nagy volt becsvágya, hogy az 1000 számot elérje; azt azelőtt három évvel már

el is érte, s azóta nem igen van nagy kedve a vadászathoz, s így azóta csak 40 darabot ejtett el, de elejthetett

volna még egyszer annyit is. (Xántus lábjegyzetben még a következőt fűzi hozzá: Eléggé tanúsítja ez, mennyi

az elefánt Ceylonban. Élt ott egy mások őrnagy is, Rogers úr, ki 1300 darabot lőtt 27 év alatt; Gallwey kapitány

pedig 600 darabot 15 év alatt. Ők már nyugalomba helyezvék Londonban.)

Ha elefántra van szükség, fognak a mennyi kell; azonban ily vad állatok munkára csak sok idő múlva használha-

tók. Nem azért, mintha őket megszelídíteni nehéz volna, hanem mert a fogás alkalmával a kötélhurkok lábaikat

annyira megrongálják, néha csontig összerongyolva az izmaikat is, hogy gyógyításuk az ernyedés miatt hónapo-

kig, sőt legtöbb esetben évekig is eltart.

Mikor a meghurkolt vad elefánt, a kínok által annyira megjuhádzik, hogy erős békókban, két szelíd elefánt közt

ezen telepre lehet vezetni: magára hagyják egy istállóban, hol mindkét szomszédja szelíd. Ezektől utóbb eltanúlja,

hogy nem kell félnie; aztán elfogadja a vizet s az eledelt is. Pár nap múlva a vezető a szelíd elefántot símogatja,

czirogatja s közben-közben átnyúl a vadhoz is, barátkozni kezdvén vele. Ez természetesen dühös lesz erre, ormá-

nyával feléje csapkod, de a vezető jót üt hegyes vassal az ormányára, ráadásúl pedig vállát is jól megszurkálja

(mely pedig igen érzékeny), s aztán ott hagyja.

(…) Pár nap múlva aztán, ha a hegyes vasat csak háta fölé tartják is, tüstént letérdel, lefekszik, s egyáltalán min-

dent megtesz mit a szelíd elefánttól lát. (…)

Természetesen a tanítás processusa alatt a legtöbb gond, a szegény nyomorúlt állat sebeinek orvoslására for-

díttatik, mely sebek mindaddig, míg a békók róla le nem vétetnek a helyett, hogy zavartalanúl gyógyulnának,

naponként izgattatnak Orvoslás közben az állat lábain támadó daganatokat s vadhúst égetik; ez oly fájdalmakat

okoz szegénynek, hogy némelyik hosszú évek múltával is elréműl, s keservesen elbőgi magát, ha lábához közelí-

tenek vagy ahhoz nyúlnak. (…)

Még csak azt akarom megjegyezni, hogy Ceylonban igen sok ugyan még az elefánt, de számuk napról-napra

kevesbedik, annyira, hogy sok helyütt az ültetvényeket s rizsföldeket pusztításaik ellen védelmezni már nem is

szükséges. A kormány, templomok, sőt kereskedők is sokat összefogdosnak évenként, annyira, hogy egyedül Indi-

ába 500-600 darabot exportálnak. Az angol tisztek s utazók pedig, haszontalanúl, egyedűl vadászszenvedélyből

tömérdeket pusztítanak el, valamint talán a bennszülöttek sem kevesebbet azon csekély jutalom végett, melyet

a kormány minden elejtett állatért, mint kártékony vadért fizet. Ha a pusztítás ily mérvben folytattatik: kétséget

sem szenved, hogy e nemes állat néhány évtized folytán végképp kiírtatik a szigetről.” (Xántus 1877-78)

98

Ha hitelt adunk Xántusnak, az általa említett három elefántirtó (aligha nevezhetjük őket vadásznak)

2940 elefántot gyilkolt le. Egyébként Xántus szavait megerősíti a világutazó Vojnich Oszkár (1914) is:

„A Goverment 1831-ben kezdett jutalmat kitűzni az ültetvényekben nagy kárt tevő, igen elszaporodott elefántok

pusztítására. Rogers őrnagy a hagyomány szerint egymaga 1300 darabon fölül puskázott le, s 1837-ben négy

vadász 13 nap alatt 104-et, stb…”

Xántus idejében hallatlanul sok elefánt élhetett Ceylonban, melynek területe kisebb, mint Magyarországé,

mindössze 64 454 négyzetkilométer. Még ma is, a viszonylag nagy népesség ellenére, 2700-3200 elefánt

él a szigeten.

Xántus után évtizedekkel járt Ceylon szigetén Tallián Emil, aki könyvében egy fejezetet szentel az elefánt-

vadászatnak. megjegyzi, hogy „… amint R. barátom Colomboba történt áthelyezéséről értesített, s levelében

lesfestette a vadbőséget, különös súlyt helyezve az elefántok sokaságára, rögtön elhatároztam, hogy (…) Ceylon

szigetére lerándulok.”

„Ceylonban az elefántnak két fajtáját különböztetik meg a bennszülöttek. Az Egyik az egyedül járkáló „rogue”,

a másik a csorda-elefánt. Az utóbbi rendszerint békés indulatú állat, mely az embert lehetőség szerint elkerüli.

A soló „rogue”közönségesen kivénült s magába vonuló vén egyed, amely még akkor is támadólag szokott az em-

ber ellen fellépni, ha az nem bántja.” (Tallián 1906)

A már említett utazónk Vojnich Oszkár két könyvében is bőven ír az elefántokról. Az elefánt járásáról pél-

dául emigyen szól: „Mali, mondták a mahoutok és megindultak a nehéz, nagy állatok; könnyen lépkedtek, a

hátsó lábak mozgása kötöttnek látszik, pedig mégse az, csak látni kell közelből, hogy mint mennek le meredek

oldalakon, vagy miként másznak fel a partokon, rögvest tisztába vagyunk vele, hogy az elefántnak szabad a vásár

mindenüvé, ahová más állat elmegy.” (Vojnich 1913)

Egy másik helyen pedig ezt olvashatjuk: „Indiában Sanderson szerint a száraz hónapok alatt, tehát januártól

áprilisig árnyas erdők és vizek közelségét kedvelik. Júniusban a sarjadzó füvet legelik. Július és augusztusban a

sík vidékeket keresik föl, mert ez időben a hegyeken igen magasra nőtt a fű és kesernyés, a síkon a sós vizeket és

mocsarakat (salt licks) látogatják, mint a gaúr, s a nátronnal és szódával terített földet eszik.” (Vojnich 1914)

Széchenyi Zsigmond 1937-38-ban vadászott Indában. Elefántot nem lőtt, s ezt Nahar című könyvében meg

is indokolja: „Az elefántot itt nem vadásszák rendszeresen, csak kivételes esetben kap egy-egy magasrangú ven-

dég elefántlövési engedélyt. Ennek kijárását meg sem kíséreltem. Afrika vadonságaiban zsákmányolt, hatalmas

agyarú elefántbikáim után nem is túlságosan csábít a jelentéktelen agyarú, testre is jóval silányabb indiai elefánt;

meg egyébként is kétes élvezet az olyan állat vadászata, melynek testvéreivel lépten-nyomon barátkozik az em-

ber.” (Széchenyi 1964)

100

Utazóink-vadászaink többsége lőtt is elefántot, ám többnyire nem indiait, hanem afrikait. Kittenberger

Kálmán hosszú időt töltött hadifogolyként Indiában, de ekkor természetesen nem vadászhatott. Ellenben

Afrikában begyűjtötte a Nemzeti Múzeum számára azt a hatalmas elefántbikát, amelyik 1956-ig, míg a

forradalom alatt porrá nem égett, éke-dísze volt az Afrika-kiállításnak.

Legnagyobb felfedezőnk, Teleki Sámuel 1887-1888-ban tett afrikai útján számos elefántot lőtt, ám azt

nem tudni, hogy Indiában és Szumátrán vadászott-e elefántra.

101

Nem is olyan régen még elefántokat használtak a tigrisek vadászatára. Ennek legalább két oka volt. A tigris

élőhelye a dzsungel, s gyakran a nádas, melyet csak megfelelő magasságból lehet belátni. Ehhez járult

még az, hogy az efféle élőhelyeken a lövés is nehézkes, biztonsággal csak egy jól nevelt elefánt hátáról

adható le.

A vadászok tartottak is a csíkos, fürge nagymacskától, s abban bíztak, hogy az elefánt talán megóvja őket

az esetleges támadástól. Természetesen minden Indiát megjárt vadász könyvében olvashatunk olyan tig-

rishajtásokról, ahol az elefánt az egyik főszereplő, ám mégis Vojnich Oszkár (1914) könyvében találjuk talán

a legjobb összefoglalót. Át is adom neki a szót:

„Nepáltól le délnek a Brahmapuráig a 15-18 láb magasságot is elérő nádrengetegekben (jungle) csakis elefánt-

hátról lehet vadászni. A tigrist India ezen részén elefántokkal hajtják az elefántháton ülő vadász-sorra. Az ered-

ményes vadászat itt a hajtó-elefántok minőségétől, de még inkább a számától függ. (…)

tigrisvadászat elefánthátról

102

Elefánthátról elejtett tigris és ázsiai vörös vadkutya

A hajtás a legtöbbet ígér a délelőtti órákban. (…) Az elefántok a korai reggeli órákban a tanya körül kell hogy

legyenek, készen minden pillanatban az indulásra.

Mihelyst a tigriskárról hírt vettünk, a howdakhba ülünk s az egész elefántkaravánnal a bejelentett helyre me-

gyünk. (…) Most csendben, szótlanul odamegyünk az elefántokkal, ahol a tigris a sűrűbe vonszolta a megölt

szarvasmarhát. A hajtást lehetőleg olyan irány felé vegyük, hogy a hajtóelefántok előtt menő tigris mindig a leg-

sűrűbb helyen járhasson. A hajtás irányát megállapítva, a vadászok keresztbe állnak a hajtás irányába, párszáz

lépésre a helytől, ahol a tigris hollétét sejtik, a hajtók pedig az ellenkező oldalon állnak föl pár száz lépéssel a tig-

ris fekhelyétől. Ha a vadászvonalon olyan rengeteg sűrű lenne a nádas, hogy a vadat közvetlen közelről sem lehet

észrevenni, a vadászelefántokkal pár lépés széles kilövése vonalat töretünk. Mindezen előkészületeket lehetőleg

szótlanul tegyük, mert ha a vad észreveszi, hogy két oldalt elállták az útját, esetleg visszatör a hajtó vonal felé és

ha kevés a hajtóelefánt, kitör; ha elegendő, megriasztja s félénk elefántokat, megbomlik a rend a hajtóvonalon,

s az egyszer neszessé tett tigris már nem hagyja magát olyan szépen hajtani, mint az első fölálláskor. (…) Minél

sűrűbb a jungle, annál közelebb jár a hajtók előtt, mert nádtörzsek között nem tud sebesebben mozogni, mint a

mindenen keresztül gázoló elefántóriás.

104

Ha fegyelmezett vadászok ülnek a howdahkban, csak akkor eshetik lövés a tigrisre. (…) Ha nyugodtan áll az

elefántja, több mint valószínű, hogy meg is lövi. Fontos tényező, hogy a vadász-elefánt, a „Tiger rein” howdah-

elefántokat az indiai nagyurak nem adják ki bérbe. Hogy igazán élvezhessük az elefántokkal való tigrishajtást,

elkerülhetetlenül szükséges, hogy összeköttetésben álljunk magasrangú angol tisztviselővel, mert csakis ilyen

segítséggel szerezhetjük be a szükséges elefántokat és vadászhatunk a magunk kedve szerint.

Aki ilyen összeköttetésre nem tud szert tenni, az egy vadász-maharadzsával kössön ismeretséget s látni fogja

a tigrisvadászat menetét.”

a maharadzsák hajdan több tucat elefánttal vadásztak tigrisre, gaúrra és egyéb állatokra. mára azonban

ennek vége. A két talán legfontosabb ok: nincs tigris és nincs elefánt…

A középkori ábrázolások szerint nemcsak tigrist vadásztak elefánthátról, hanem oroszlánt is. Persze

akkoriban az ázsiai oroszlán jóval nagyobb területen és számban fordult elő, mint manapság.

105

Kevés állatfajnak volt igazán történelemformáló szerepe. Ezek egyike, jól tudjuk, a ló, de közéjük tarto-

zik az elefánt is. Igaz, élőhelyéből adódóan kevésbé Európában, mint inkább Ázsiában és kisebb részben

Észak-Afrikában segítette az embert.

Nagy Sándor harcosai Kr. e. 326-ban egy észak-indiai fejedelemmel ütköztek meg. A fejedelem kétszáz

harci elefántot is hadba állított. Feladatuk az ellenség harcvonalainak áttörése volt. a harci díszbe öltöz-

tetett ormányosok hátán lévő kosárban íjászok ültek, akik felülről igen hatékonyan tudtak az ellenségre

nyilazni.

Nagy Sándor katonái sem voltak restek, a kezdeti megdöbbenés után az állatokat – a rajtuk lévő harci vért

ellenére – megsebezték, illetve megijesztették. A békés elefántok erre dühbe gurultak, ormányukkal és

agyarukkal egyaránt hadakoztak. S persze legázoltak mindenkit, aki az útjukba került. Igen nagy gondot

okozott, hogy a megvadult elefántok nem tettek különbséget a katonák között, s így nem csak az ellen-

séget ölték meg…

elefántok a háborúban

106

Harci elefánt szobra az ayutthayai král mellett

Időközben Nagy Sándor katonái rájöttek arra, mi-

képp tudják az ormányosokat „hatástalanítani”;

néhány bátor harcos átvágta az elefántok lábán

az inakat. Máskor tüzet gyújtottak, amely igen jó

taktikának bizonyult, hiszen az elefántok rémülten

visszafordultak és saját katonáikat ölték meg.

elefáNtokkal aNgliába

Raoul Francé (Francé Rezső) pedig arról ír az Állatok

a történelemben című könyvében, hogy: „Claudius

császár életrajzában van egy jellemző história, amely

azt mutatja, hogy a világtörténetnek is foglalkoznia

kell az elefántokkal. Mert Anglia meghódítása ele-

fántokkal és tevékkel történt. (…) Nagyon számított

rá a császár, hogy meglepetés lesz az angoloknak az a

8 elefánt és 12 teve, melyet magával hozott különös

hadicselre. Az elefántok Indiából származtak (…)

Először mint fegyverhordozók baktattak a csatatérre,

amely London és Colchester helység között mocsaras,

bozótos mezőn terült el. A rómaiak kisebb számban

voltak és nagy ügyességet kellett tanusítaniuk, ha

helyt akartak állni. Nagy gonddal elrejtették az álla-

tokat és bevártak egy ködös reggelt. Aztán hirtelen

rajtaütöttek tevéikkel a briteken, akik megrémültek

a hosszúlábú, ismeretlen, púpos szörnyetegek láttán,

amelyek kísérteties megjelenését a köd még fokozta.

(…) Másik oldalról betopogtak most az elefántok és

nyomukban a római lovasság. Új rémület. Eszeveszet-

ten elmenekült a brit vezér egész hadserege. Pokoli

kísértetettel nem lehet harcolni. Szegény Caractacus

elvesztette a döntő harcot, a brit sziget római birtok

lett, új fejezet kezdődött történetében.”

Nagy Sándor ellen elefántokat is bevetettek

108

haNNibál elefáNtjai

Természetesen nem feledkezhetünk meg Hannibál (Kr. e. 247–183) elefántjairól sem, akik ugyan nem az

ázsiai fajhoz tartoztak, hanem Észak-Afrikából származtak. Hannibál 37 elefántot vitt magával, amikor hát-

ba támadta Rómát.

Kr. e. 218-ban Hannibál az említett elefántokon kívül még 40 000 emberrel vágott neki az útnak. A karthá-

gói hadvezér hadseregének útja emberfeletti megpróbáltatás volt. Át kellett verekedniük magukat egye-

bek mellett a Pireneusokon, s bizony ősz lett mire az Alpok hegyeit megpillantották. A hegység, a hó és

a jég szinte áthághatatlan akadályt jelentett. sokan meghaltak, az elefántok közül is csak nyolcan érték

el Észak-Itáliát. Hannibálnak már csak egyetlen elefántja maradt, amikor átkelt az Arno-folyón, de hama-

Hannibál elefántjaival átkel az Alpokon

109

rosan az is elpusztult. Igaz, Hannibál több csatát is

megnyert, de a háborút elvesztette.

Erről persze nem az elefántjai tehettek.

kivégzés elefáNttal

kevesen tudják, hogy a törökök is hoztak magukkal

Magyarország meghódítására harci elefántokat.

A Nándorfehérvártól nem messze lévő Zimonyi

várat 1521-ben vette be a török. Itt a félholt várka-

pitányt, Skublics Márkót, egy harci elefánttal ölet-

ték meg. (Más forrás szerint kettővel. Az elefántok

agyarára szablyákat erősítettek és azok voltak a

gyilkos eszközök.)

Jóval később, a II. világháború idején is használtak

elefántokat, igaz, nem közvetlen harcra. Például épít-

kezéseken dolgoztak – ők is részt vettek a thaiföldi

Kwai-folyó híres hídjának a megépítésében.

1942-ben a japánok behatoltak az akkori Burmába

(ma Myanmar), ahol egy idő után az angoloknak

visszavonulót kellett fújniuk. Persze vitték maguk-

kal elefántjaikat is, akik elsősorban teherhordó-

ként és építőmunkásként tevékenykedtek.

Az elefántok egy része azonban a japánok kezére

került, akiknek első dolguk volt, hogy lefűrészel-

jék a bikák agyarát. Hiába, a szigetország mindig is

nagy hódolója volt az elefántcsontnak.

(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az agyaruktól

megfosztott állatokat természetesen teherhordó-

ként tovább használták.)

Megdöbbentő, de a második világháborúban, csu-

pán Burmában, 4000 dolgozó elefánt vesztette

életét.

110

A japánok, miután behatoltak Burmába, az ott talált elefántokat is saját

szolgálatukba állították

A leghíresebb elefántisten, helyesebben elefántfejű isten, Ganésa, akinek teste egy jól megtermett embe-

ré. Egyes ábrázolásokon a lába elefántláb. A hindu hit szerint Ganésa Siva és Parvati elefántfejű fia. No, de

miért van Ganésának elefánt feje? Arról, hogyan vesztette el emberi fejét több különböző történet is szól.

A legismertebb szerint Ganésa egyszer megakadályozta, hogy Siva belépjen anyja, Parvati lakosztályába,

mert az éppen fürdött.

Siva ezért dühében letépte vagy lecsapta Ganésa fejét. Aztán szörnyű tette miatt elfogta a bűnbánat, és

egy elefánt fejét ragasztotta fia törzsére. Egy másik magyarázat szerint nem Siva lelkiismeret-furdalása

miatt kapott Ganésa elefánt fejet, hanem Parvati ragaszkodott fiuk megmentéséhez, így egy arra járó

elefánt feje került Ganésa nyakára.

A szobrok többsége négy kézzel ábrázolja Ganésát, de előfordulnak kétkarú, sőt 16 karú ábrázolások is.

Mindegyik kezében valamilyen jelképes tárgyat fog, az egyikben például egy agyarhegyet. A legenda sze-

elefántistenek

112

rint állítólag ezzel írta meg a Mahábbárata című szent

könyvet.

Ganésáról azt tartják, hogy okos, mint egy

ember, és bölcs, mint egy elefánt. az in-

diaiak a bölcsesség, a művészetek, az

irodalom, a boldogság, az utazások,

az üzlet isteneként tisztelik, de a

diákok is imádkoznak hozzá a

nehéz vizsgák előtt.

Éppen ezért Indiában szinte

mindenütt találkozhatunk Ga-

nésát ábrázoló szobrokkal.

A Jakatákban (amelyek Buddha

előző földi megtestesüléseiről

számolnak be) a megvilágosult

többször is megjelenik elefánt

képében. Egyszer elefántként

születik ujjá, másszor elefánthá-

ton lovagol. Nem véletlen tehát,

hogy buddhista kolostorokban

nemritkán elefánttal is találkoz-

hatunk.

indiában hajdan indrát tekintették a

legfőbb istennek. Őt úgy ábrázolták,

hogy egy fehér elefánt, airavata

hátán lovagol; égen és földön egy-

aránt. Airavata minden elefántok őse

volt. Származása sem mindennapi, a

Tejóceánból köpült vajból keletkezett.

Brahma univerzumának oszlopait ele-

fántok tartják.

Sok templomban évszázadok óta tartanak elefántot. Leginkább szépen beöltöztetve a körmenetek fényét

emelik, máskor viszont pénzt koldulnak. Ha kapnak, ormányukkal megérintik az adományozó fejét, s ez

bizony áldásnak számít.

Az elefántok száma templomonként változó. Vannak, amelyek csak egy-két példány tartását engedhetik

meg maguknak, de akadnak olyanok is, ahol negyven-ötven elefántot gondoznak. Sorsuk azonban külön-

leges státusuk ellenére sem irigylésre méltó. Istállójukban leláncolva töltik mindennapjaikat, kivéve a napi

fürdőzés és a – szintén egyhelyben állva történő – koldulás időszakát. Nem csoda, hogy tönkremegy a

lábuk. Ilyenkor vagy le kell cserélni, vagy pedig egy időre természetesebb körülmények közé, szabadságra

kell küldeni őket.

114

létezik-e fehér elefáNt?

Gyakran felteszik a kérdést: létezik-e fehér elefánt? Nos, elméletben létezhet, hiszen albinizmus minden

magasabb rendű állatnál előfordulhat. Az elefántoknál azonban nincs dokumentálva piros szemű, teljesen

fehér bőrű egyed. Fogságban ilyen nem született, s ha a vadonban világra is jött ilyen bébi, valószínűleg né-

hány naposan elpusztult, hiszen az albínó állatok sokkal kényesebbek, a ragadozók számára feltűnőbbek

és persze rosszabbul is látnak, mint pigmentált társaik.

ennek ellenére thaiföldön (az egykori sziámban) az a szokás, hogy minden fehér elefánt a királyt illeti. Ám

ezek a fehér elefántok inkább csak világosabb színűek, rózsaszín vagy éppen világos foltosak voltak, eset-

leg néhány fehér szőrszállal, világos patá-

val, semmint tejfehérek. Ugyanis, bármi-

lyen meglepő, a fehér elefánt korántsem

fehér. Egy hét pontból álló ismérvsor se-

gítségével döntik el, hogy mitől „fehér”

az elefánt. Pl. fehér szemek, fehér száj-

padlás, fehér pata, fehér szőrök a farkon

stb. Ha a 7 pontból egy vagy több ráillik az

elefántra, akkor az már fehérnek számít.

a fehér elefántokat istenként imádták, s

egyenrangúnak tartották a királlyal. Per-

sze pompás palotát is építettek számukra,

és soha senki sem ült a hátukra. még a ki-

rály sem.

több évszázadon keresztül az ország had-

serege egy fehér elefánttal díszített zász-

lóval ment háborúzni. Persze a királynak ma is vannak fehér elefántjai. Magam is láttam őket a királyi állat-

kertben, a Dusit zooban. igencsak mereszteni kellett a szemem, hogy felfedezem rajtuk azokat a világos

foltokat, amelyekért kiérdemelték a fehér elefánt megtisztelő címet.

Hajdan a fehér elefántoknak volt egy kellemetlen kötelességük is. Hóhérok voltak. A király által halálra

ítélteket megkötözték, majd az elefánt a fejükre lépett.

A fehér elefántok végelgyengülésben (vagy betegségben) pusztultak el, őket senki sem bánthatta. Amikor

elpusztultak, testrészeik egy részét kipreparálták. E preparátumok a fehér elefántok cselekedeteit bemu-

tató művészeti alkotások mellett a Bangkoki Királyi Elefántmúzeumban tekinthetők meg.

115

afrikai rokonság

Az előzőekben az ázsiai elefántot igyekeztünk bemutatni; azt az ormányost, amely állatkertünkben is

látható. Afrikában is élnek elefántok, sőt, őket sokkal jobban ismerjük, mint ázsiai rokonukat. Bemutatá-

suktól így aligha tekinthetünk el.

az afrikai szavannaelefánt (Loxodonta africana) Földünk legnagyobb szárazföldi emlőse. A legnagyobb

ismert példányát Angolában ejtették el 1955-ben. Tömege 10 tonna, vállmagassága 4 méter volt.

Ma az Egyesült Államokban, a washingtoni Smithsonian Intézet kiállításán látható.

az erdei elefánt (Loxodonta cyclotis), Közép- és Nyugat-Afrikában él. A törpe elefánt (L. c. pumilio) az erdei

elefánt (nem minden szakember által elismert) alfaja.

Az erdei elefánt első ránézésre leginkább kerekded fülével üt el a másik afrikai fajtól, ám további anató-

miai jellegzetessége, hogy az elülső lábain az indiai elefánthoz hasonlóan 5, míg a hátulsókon 4 ujjat visel.

Az erdei elefánt viselkedése kevésbé ismert, mint szavannán élő rokonáé. Ez leginkább abból adódik, hogy

az elefántokat őserdei élőhelyükön sokkal nehezebb megfigyelni, mint a nyílt terepen.

116

Az afrikai elefánt tápláléka igen változatos, éves viszonylatban mintegy 150 féle növényből válogat;

fűfélék széles választékát, gyökereket, leveleket, hajtásokat, ágakat stb. fogyaszt. Matriarchális csoportok-

ban él, amelyekben szigorú hierarchikus rend uralkodik. A bikák kis bikacsapatokban vagy magányosan kó-

borolnak. Egy csorda otthonterületének mérete leginkább az ökológiai adottságoktól, szakszóval élve forrá-

soktól függ. A legnagyobb eddig ismert otthonterület – melyet Maliban mértek – 30 000 négyzetkilométer

volt, míg a legkisebb (kevesebb, mint 50 négyzetkilométer) a Lake Manyara Nemzeti Parkban, Tanzániában.

Hajdan az afrikai elefántot egész Afrikában tömegesen vadászták. Különösen a nagy agyarú bikák voltak

veszélyben, ám később a kisebb fogúakkal is megelégedtek – legfeljebb többet lőttek belőlük. Az elefánt-

117

csontból megannyi biliárdgolyó, zongorabillentyű, protézis, dísztárgy és miegymás készült. Úgy tűnt az

agyarból sosem elég, így az elefántok állománya rohamosan csökkent. Nemcsak az volt a probléma, hogy

számtalan példányt lelőttek, hanem az is, hogy a csordából így kiesett példányok miatt azok szigorú szer-

kezete is felbomlott.

Becslések szerint a XIX. század elején még 27 millió elefánt élt Afrikában. 1979-re ez a szám 1,34 millióra

csökkent, tíz év múlva pedig már csupán 625 ezer ormányos élt vadon.

Az illegális elefántcsont-kereskedelem a kontinens számos országában még ma is nagy probléma. Emellett

ma már az afrikai elefánt állományának eloszlása sem kiegyensúlyozott; hatalmas területekről végképp

eltűnt, másutt pedig túlszaporodott.

Az elefántok élőhelye mozaikossá vált. Vagy a kerítések vagy pedig az urbanizációs tényezők miatt meg-

szűnt a vándorlás lehetősége, egy-egy kisebb területen kell, hogy maradjon a csorda. Természetes, hogy e

nagy testű állatok ilyenkor tönkre teszik a növényzetet és egy idő után éhezni fognak.

Az elefántokat figyelve elgondolkodtató, hogy ezek az értelmes állatok miért nem álltak úgy az ember

szolgálatába, mint ázsiai rokonaik?

Az újabb időkben – ki tudja miért – úgy gondolták, hogy az afrikai elefánt megszelídíthetetlen. Hiába talál-

tak a régészek az ókori Núbia területén olyan eszközöket, amelyeket egyértelműen elefántgondozáshoz és

-idomításhoz használhattak, hiába valószínűsítették, hogy Kr. e. 525-ben, amikor a núbiaiak meghódították

Egyiptomot, a harcba elefántokat is bevetettek, kevesen hittek az afrikai elefánt szelídíthetőségében. Ma

már tudjuk, hogy Karthágóban háromszáz afrikai elefántot számláló elefánttelepet létesítettek.

A XIX. században még annyira tartotta magát a megszelídíthetetlen afrikai elefánt meséje, hogy II. Leupold

belga király ázsiai elefántokat hozatott Kongóba, ugyanis ott a keleti és északkeleti országrészek fejlesz-

tése, a járhatatlan utak és a szállítás nehézségei miatt, igen nagy problémákba ütközött. Négy példány

érkezett 1879. június 1-jén, majd csaknem fél év múltán közülük egyetlen egyed jutott el a célállomásig, a

Tanganyika-tó partján fekvő Karemába.

Az eset rögvest bebizonyította, hogy jobb lett volna inkább a „fékezhetetlen” afrikai rokonnal próbálkozni.

Tehát megkezdődött a munka az afrikai ormányosokkal, közelebbről az erdei fajjal. Hindu elefántvezető-

ket szerződtetettek, akik a helyieket megtanították arra, hogyan kell bánni ezekkel a nagytestű állatok-

kal. Évente mintegy húsz elefántot ejtettek fogságba. Ám a munkára fogott afrikai elefántok jelentősége

az idők folyamán egyre csökkent, az 1960-as években gyakorlatilag megszűnt a befogás, és 1983-ra már

csak négy elefánt maradt a telepen. Az elefánttelep azóta megszűnt, az elefántokat felváltották a gépek.

A kísérlet azonban bebizonyította (amit már eleve tudni lehetett), hogy az afrikai elefánt éppúgy munkára

fogható, mint az ázsiai.

118

az elefántok jövője

Ott, ahol a terület lehetővé teszi e hatalmas állatok napi betevőjének begyűjtését, sok helyen a turisták

miatt tartanak elefántokat. Hatalmas élményt jelent egy elefántháton megtett dzsungeltúra. A turisták

kiszolgálására létesült elefánttelepeken vegyesen találhatók tehenek és bikák. Ezért is hökkennek meg a

zoológiailag műveltebb turisták, amikor egy bikára ültetik őket. Ám nincs mitől tartaniuk, a vendégeket

kiszolgáló elefántok talán a legszelídebbek mind közül – azt, hogy ezt miképp érik el, már említettem –

nem beszélve arról, hogy gondozóiknak a kisujjában van a tapasztalat útján szerzett etológiai tudás, így

természetesen csak százszázalékosan megbízható elefántra ültetik fel az idegent. Ha baleset történne, az

beláthatatlan következményekkel járna a helyi turizmusra, így kockáztatni már csak ezért sem érdemes.

A turisták, akaratukon kívül hozzájárulnak ahhoz, hogy egy-egy területen, ha nem is vadon, de fennma-

radjanak az indiai elefántok. Hiszen nemcsak tulajdonosuk és gondozóik számára nyújtanak megélhetést,

120

A Sangduen Chailert (Lek) vezette Észak-Thaiföldi Elephant Nature Park menhelyen és rehabilitációs központban természetes körülmények között mintegy ötven elefánt él. Az ilyen, turistákat is vonzó elefántotthonok a faj talán utolsó mentsvárai.

hanem a szállásadóknak, büféseknek, boltosoknak, szuvenírkészítőknek stb. is. Sőt, talán arra is van re-

mény, hogy azokon a helyeken, amelyeket a turisták az elefántok miatt meglátogatnak, legalább az ős-

erdő egy darabkája fennmaradjon. Ugyanis azoknak, akik komoly pénzt fizettek azért, hogy eljussanak

„elefántországba”, nem elég, hogy csak lássák az ott dolgozó, esetleg magukat valamilyen formában pro-

dukáló elefántokat. Ezt megkapják az állatkertekben és (sajnos) a cirkuszokban is. Az elefántok puszta

ittléte mellett némi dzsungelérzés is szükségeltetik…

S még valami: egyre kevesebb helyen alkalmaznak már munkás elefántokat. Néhány évtized múlva

valószínűleg már csak azok a mahoutok fogják ismerni az ősi elefánttartási és idomítási tradíciókat,

akik a turistákat szolgálják ki.

Hasonló a helyzet az afrikai elefánttal is. Valószínűleg őket is csak a turisták menthetik meg a kipusztulás-

tól. Azok, akik fizetnek azért, hogy megnézzék a rezervátumok és vadvédelmi területek óriásait.

GRóF ANDRÁSy MANó (1853): Utazás Kelet Indiákon,

Pest, emich G. könyvnyomdája

ANGHI CSABA (1959): Jubile növekedésének egyik tanul-

sága, 26–30, In.: Anghi Csaba szerk.: Igaz történetek az

Állatkertről I. rész, Budapest Főváros Állat- és Növény-

kertjének Ismeretterjesztő füzetei 3. sz.

ANGHI CSABA (1959): Sziám, a legendáshírű indiai elefánt,

12., In.: Anghi Csaba szerk.: Igaz történetek az Állatkertről

I. rész, Budapest Főváros Állat- és Növénykertjének Isme-

retterjesztő füzetei 3. sz.

ANGHI CSABA (1961): Quinba, az ötödik elefántborjú, Élő-

világ, 6 (5) 54–56.

ANGHI CSABA (1965): Szonja megérkezett, Élővilág, 10(5)

317-318. old.

BREHM (1929): Az állatok világa, IV. kötet, Emlősök

BRENTJES, BUCHARD (1976): Vadállatból háziállat, Gon-

dolat, Budapest

DR. BOGSCH ILMA (1993): Elefánt-dili! A Természet, 94 (4)

61.

CARRINGTON, RICHARD (1959): Elephants, Their natural

history, evolution and influence on mankind, Basic Books,

Inc. New york

CERVA FRIGyES (1932): Napóleon elefántja, A Természet

28(23-24) 281–282.

CHARLES SANTIAPILLAI and PETER JACKSON, Complited

(1990): The Asian Elephant, An Action Plan for its

Conservation, IUCN/SSC Asian Elephant Specialist Group

DMITRIJEV, JURIJ (1981): Ember és állat II., Móra Ferenc

Könyvkiadó

DR. DóZSA ISTVÁN (1959): Az elefántbébi születésnapja

24–25., In.: Anghi Csaba szerk.: Igaz történetek az Állat-

kertről I. rész, Budapest Főváros Állat- és Növénykertjé-

nek Ismeretterjesztő füzetei 3. sz.

FISCHER ANTAL (1968): A felújított elefántház, Búvár,

13(3) 174–175.

FŐZy ISTVÁN- SZENTE ISTVÁN (2007): A Kárpát-meden-

ce ősmaradványai, Gondolat Kiadó

FRANCÉ, RAOUL (é. n.): Az állatok a történelemben,

Dante Könyvkiadó

FRANCIS, CHARLES M. (2008): A Guide to the Mammals

os southeast asia, Princeton University Press, Princetton

and Oxford

GEHAN DE SILVA WIJEyERATNE (2008): Mammals of Sri

Lanka, New Holland 2008

HANGA ZOLTÁN (1999): Mesél az Elefántház – I., A Vas-

tagbőrűek palotája, Természet 1999/4; 8–9.

HANGA ZOLTÁN (1999): Mesél az Elefántház – II. Ormá-

nyos óriások, Természet 1999/5; 28–29.

HANGA ZOLTÁN (2001): Miből lesz a kiselefánt? Vadon 8

(5) 36. old.

HANGA ZOLTÁN (2009): Elefántszállítás Európán át,

Vadon 14(5) 45–47.

HANGA ZOLTÁN (2012): Állatkerti műemlékek, FÁNK

2012

KÁLLAy BERTALAN (1903): A Budapesti Állatkert első 30

esztendejének története, Budapest

KHAN, DR. REZA (1985): Mammals of Bangladesh,

Dhaka, Bangladesh

irodalomjegyzék

124

KOVÁCS ZSOLT (2008): A híd két oldalán, Vadon 15, (4)

2–5 old.

KOVÁCS ZSOLT (2012): A vadon vándora, Dénes Natur

Műhely

L. A.(1914): Állatkerti apróságok, A Természet 9(5)

LEKAGUL, BOONSONG–MCNELLy, JEFFREy (1998):

Mammals of Thailand, Bangkok

MACDONALD, PROF. DAVID szerk. (2007): Emlősök II.,

Novum

MENON, VIVEK (2009): Mammals of India, Princeton

University Press, Princeton and Oxford,

DR. MEZŐSI LÁSZLó (1997): Újabb beavatkozások Ahrun

jobb agyarán, Természet, 4(4)156–157.

NADLER HERBERT (1942): Chanbi, A Természet, 38(4)

59–60.

ORBÁNyI (1959): Az Állatkert indiai elefántjai, Élővilág

4(1) 48–49.

PAyNE, JUNAIDI- FRANCIS, CHARLES M. -PHILLIPS,

KAREN (1985): A field guide to the Mammals of Borneo,

the sabay society

DR. PERSÁNyI MIKLóS (1998): Elefántsors az ezredfor-

dulón, Természet, 8(4) 2–4 old.

Prater, S.H. (1971): The Book of Indian Animals, Bom-

bay Natural History Society

REDMOND, IAN (2000): Elefántok, Park Kiadó

ROTHFELS, NIGEL (2002): Savages and Beasts, Te Birth

of the Modern Zoo, The Johns Hopkins University Press

SAUNDERS, NICOLAS J (1996): Állatszellemek, Magyar

Könyvklub – Helikon Kiadó

STEINER ATTILA (2003): Az indiai elefánt új alfaja, Vadon,

5(10) 13.p.

SZABó FERENC DR. (1941): Ritka esemény az állatkert-

ben, A Természet 37(10) 159–160.

SZÁNTHó JÁNOS (2001): Nehézsúlyú bohóc vagy a

Dzsungel Ura? Vadon 8 (5) 34–36.

SZÁNTHó JÁNOS (2006): Elefántiskola, Vadon 8(1), 36-37.

SZÉCHENyI ZSIGMOND (1964): Nahar, Szépirodalmi

Könyvkiadó

SZIDNAINÉ DR. CSETE ÁGNES (1991): A 125 éves Buda-

pesti Állat- és Növénykert története, FÁNK

TAKÁCS RITA–HANGA ZOLTÁN szerk. (2000): Állati alko-

tók, FÁNK 2000

TAKÁCS ZOLTÁN (2004): Elefántpedikűr, Vadon, 11 (3)

23. old.

TALLIÁN EMIL (1906): Útinaplómból, Török- Kanizsa és

Vidéke

DR. TóTH ZSIGMOND (2012): Az orangután szorításá-

ban, L’Harmattan, 2012

The Illustrated Encyclopedia of Elephants, Consultant:

D.S.K. Eltringham (1991), Crescent Book, New york,

SEDLAG, ULRICH (2007): Elefántok, Tessloff Babilon

VOJNICH OSZKÁR (1913): British India, Burma, a Maláj

félsziget és Siam, Singer és Wolfner

VOJNICH OSZKÁR (1914): Hogyan vadásszunk veszélyes

vadra? Singer és Wolfner

WILSON, DON E. – MITTERMEIER, RUSSEL A (2011).:

Handbook of the Mammals of the World 2., Lynx Edition,

Barcelona

XÁNTUS JÁNOS (1877-78): Néhány hét Ceylon szigetén,

Folytatásokban a Budapesti Szemlében

– (1912): A Budapest Székesfővárosi Állatkert

Utmutatója, Képes díszkiadás. A Magyar Földrajzi Intézet

részv. társ. kiadása

– (1914): Az elefánt fürdőzni megy. Mi újság az Állatkert-

ben? 1914. 1 (1). 2.

– (1914b): Az elefánt hévízi utazása. Mi újság az Állatkert-

ben? 1 (4), 2.

– (1917): A Budapesti Állatkert Útmutatója, Képes díszki-

adás, a Székesfővárosi Állatkert kiadása.

– (1927): A Budapest Székesfőváros Állat- és Növény-

kertjének rövid Útmutatója, A Székesfővárosi Állat- és

Növénykert kiadása

125

1866

1870 1880 1890 1900 1910 1920 1930 1940 1950 1960 1970 1980 1990 2000 2010 2020

1870 1880 1890 1900 1910 1920 1930 1940 1950 1960 1970 1980 1990 2000 2010 2020

2020

ALI (AFRIKAI)1875–1883

Névtelen 1932

SZIÁM 1900–1944

AHRUN 1979–1997

I. SZULTÁN 1912–1944

KATI 1911

FATUMA191(4)-?

Afrikai (ismeretlen) 1894-?

BABY 1911–1916

Ismeretlen 1893–1903

NELLY 1912–1922

KUBA 1912–1916

MARISKA 1924–1929

ZSENI 1927–1936

MALAH 1938–1952

I. CSAMBI 1938–1944

SONJA 1965–1981

KHALI 1979–1995

HELLA 1996–

ZITTA 1996–2011

ANGELE 2010–

ASHA 2013–

II. CSAMBI 1949–1963

JUBILE 1956–1962

QUINBA 1961–1965

II. SZULTÁN1949–1979

ASSAM 2009–

Névtelen 1930

állatkertünk elefántjaiA vonalak azt jelzik, hogy az egyes elefántok mettől meddig

voltak a Budapesti Állatkert lakói

GRóF ANDRÁSy MANó: Utazás Kelet-Indiákon című könyvéből: 95, 97, 99, 101

BAGOSI ZOLTÁN: borító, a borító belső oldala, 6, 7, 9, 10, 11,12–13, 14, 15, 16, 17, 18, 42, 43, 46, 47, 49, 52, 60, 76, 113, hátsó borító

BUZÁS BALÁZS: 64, 65, 66–67, 73, 74, 77, 78, 79, 80, 81, 83, 85, 86, 114, 123

A BUDAPESTI ÁLLATKERT ARCHÍVUMA: 21, 22, 23, 24, 25, 26, 27, 28, 29, 30, 31, 33, 34, 35, 36, 37, 38, 39, 41, 50, 51, 56,

KOVÁCS ZSOLT: 58, 59, 84, 119, 120

LÁSZLó MELINDA: 14

PERSÁNyI MIKLóS: 5, 8, 19, 44–45, 48, 57, 69, 75, 89, 90, 91, 92, 107, 112, 116, 117, 121, 122

PRIHODA JUDIT: 70, 71, 72, 88

VOJNICH OSZKÁR: Hogyan vadásszunk veszélyes vadra című könyvéből: 94, 96

egyéb illusztrációk:

BUFFON (1801) nyomán: 54

THOMAS DANIELL: Tiger Hunting in the East Indies: 105

THOMAS HOSMER SHEPHERT (1854): Te Zoological Gardens, Regent’s Park: 53

JARDINE (1836) nyomán: 102

SULAM ALI KHAN (1820): Tiger Hunt at Jhajjar, 1820: 104

Korabeli plakát: 62

HEINRICH LEUTEMANN (1866): Die Karthager-Hannibal Übergang über die Alpen: 109

a képek forrása

127

ELŐSZó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .5

ASHA MEGÉRKEZETT! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .6

A BOLDOG SZÜLŐK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .16

ELEFÁNTOK NÉLKÜL NEM MEGy… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20

ELEFÁNTJAINK OTTHONA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43

ELEFÁNTISKOLA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50

INDIAI ELEFÁNTOK EURóPÁBAN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53

A VADON óRIÁSAI . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64

EGy KIS ANATóMIA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73

HOGyAN ÉL AZ INDIAI ELEFÁNT? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 80

ELEFÁNTOK VÉGVESZÉLyBEN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 86

HÁZIÁLLAT-E AZ ELEFÁNT? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90

MAGyAR UTAZóK ÉS INDIAI ELEFÁNTOK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96

TIGRISVADÁSZAT ELEFÁNTHÁTRóL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 102

ELEFÁNTOK A HÁBORÚBAN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 106

ELEFÁNTISTENEK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 112

AFRIKAI ROKONSÁG . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 116

AZ ELEFÁNTOK JöVŐJE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 120

IRODALOMJEGyZÉK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 124

ÁLLATKERTÜNK ELEFÁNTJAI . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 126

tartalomjegyzék

Sorozatunk eddig megjelent kötetei

Megrendelhető:

info@allatkertialapitvany.hu

Állatkerti kötetek a természetért

Ha az elefánt az egyik legnépszerűbb állat-

kerti állat, akkor a kiselefánt tagadhatatla-

nul a legnépszerűbb! Asha, a Budapesti Ál-

latkert 2013. február 14-én született indiai

elefántja is hamar a látogatók kedvencévé

vált. Ez az örömteli esemény jó lehetőséget

teremtett arra, hogy könyv formájában be-

mutassuk őt és tágabb rokonságát.

Szólunk a Budapesti Állatkert hajdani híres

elefántjairól, például Sziámról, aki Európa

egyik legnagyobb és legintelligensebb or-

mányosa volt, Nellyről, aki Hévízre ment

gyógykúrára, és Bébiről, aki vízilovat költöz-

tetett.

Az Állatkerti Kötetek a Természetért leg-

újabb részében bemutatjuk a vadon élő,

ma már veszélyeztetett indiai elefántok

mindennapjait is, és azt a küzdelmet, amely

megmentésük érdekében folyik.

ISBN 978-963-88112-9-5

9 7 8 9 6 3 8 8 1 1 2 9 5