james dashner - parancs a pusztításra

James Dashner – Parancs a pusztításra

-1-


-2-

James Dashner

PARANCS A

PUSZTÍTÁSRA

Útvesztő trilógia előzmény része


-3-

Eredeti cím: The Kill Order

2012 by James Dashner

Szabad fordítás, 2014.

Készítette: Angel

Korrektúra: Zozo


-4-

PROLÓGUS Teresa nézte a fiút, aki a legjobb barátja. Vajon hogy tudná őt elfelejteni. Lehetetlennek tűnt. Thomas előtt már több fiú, implantátum beültetésénél ott volt, de Thomas más. Ez a sötétbarna haj, az átható tekintet, ami mögött a folyamatos gondolkodás látszódik, hogyan is lehetne számára idegen? Hogy felejthetné el azt az időt, amit együtt töltöttek, viccelődtek vagy gúnyos megjegyzéseket tettek, néhány közelükben lévő nehéz felfogású személyen? Hogy bírja ki, hogy többé nem tudnak telepatikus úton kommunikálni? Lehetetlennek tűnt. Már csak egy nap. Ott feküdt a műtőasztalon, csukott szemmel. A mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. A Tisztáson szokásos, egységes rövidnadrágot és pólót viselte. Semmi különös nem volt rajta. Egy teljesen átlagos fiú abból az időből, mielőtt elkezdődtek volna a Napkitörések, és meg nem jelent volna a Kitörés vírus az egész világon. Ez a mindent megsemmisítő vírus volt az oka, hogy ellopják a gyerekeket, ellopják az emlékeiket, és olyan félelmetes helyekre küldjék őket, mint az Útvesztő. Azért, hogy tanulmányozzák utána az agyukban lévő Gyilkos-zónát. Mindezt a tudomány és az orvostudomány nevében. Az orvos és egy nővér már előkészítették Thomast, éppen a maszkot eresztették az arcára. Teresa figyelte, ahogy a fém és műanyag csövek kattogva, sziszegve behatoltak Thomas fülébe. A fiú keze reflexszerűen rángatózni kezd. Valószínűleg érzett valamennyi fájdalmat a gyógyszerek ellenére, de nem fog rá emlékezni. A gép működni kezdett, és ezzel elkezdődött Thomas emlékeinek a törlése. Kitörölték az anyja és apja emlékeit, a gyerekkori emlék-képeket. Az agy egy része szeretett volna dühösen sikoltozni és kiabálni. De a nagyobb rész sziklaszilárd volt. És éppen ez a rész olyan mélyen volt benne, hogy bármikor hajlandó magát újból alávetni ennek a folyamatnak. Ő és Thomas megtesznek mindent, amit kérnek tőlük. Ha közben meghalnak, hát legyen… De a „VESZETT” meg fogja találni a Kitörés-re a gyógymódot, megmentve ezzel több millió ember életét. És egy napon, a Földön az élet visszatér a normális kerékvágásba. Teresa olyan biztos volt ebben, mint ahogy biztos volt abban, hogy a fák levelei ősszel lehullnak, vagy, hogy az emberek megöregszenek. Thomas nagy levegőt vett, majd kis nyöszörgő hangot hallatott és megmozdult a teste. Teresának egy pillanatra az a szörnyű gondolata támadt, hogy attól, amit az agyával csinálnak most, felébred. De megnyugodott, és ismét könnyen lélegzett. A kattanó és sziszegő hangok mintha a fiú elszálló emlékeinek a visszhangja lenne. Teresa fejében még ott csengtek Thomas búcsúszavai: „Viszlát holnap!”. Ő pedig próbálta elrejteni a szomorúságát. Valóban fognak holnap találkozni, de ő kómában lesz, Thomasnak pedig legföljebb ismerős lesz valahonnét, de nem fogja tudni ki is ő. Holnap. Holnap már annyi minden mással lesz tele a fiú feje. Annyi mindenen keresztülment már. A tervezés, a tanulás és nem utolsó sorban a rettegés.


-5-

Ugyanez történik a többiekkel is: Alby, Newt, Minho.. Nincs visszaút. De most még nyugodtan volt, a drogok hatottak rá. Nem gondolt most a Siratókra, a Kergékre és a többi félelmetes dologra. A „VESZETT”-nek nem voltak más jelöltjeik, csak ő és Thomas. Hogy közben feláldoznak másokat? Nem volt idő másfajta terv kidolgozására. Ő és Thomas segítettek az Útvesztő megépítésében. Teresa nagy erőfeszítéssel azt is megtanulta, hogy emelhet falat az érzelmei köré. Úgy tűnt Thomas nemsokára visszatér ebből a tetszhalál-szerű állapotból. Az orvos gombokat nyomogatott, és felgyorsultak a műszerek által kibocsátott hangjelzések. Thomas teste megrándult, ahogy kikapcsolt az arcán lévő maszk és a csővezetékek kezdtek visszahúzódni. A nővér leemelte a maszkot róla. Pirosas csíkok mutatták a bőrén a benyomódást. A szeme még csukva volt. Egy pillanatra Teresa úgy érezte, hogy a fal, amit felépített magában a szomorúság ellen, kezd összeomlani. Ha Thomas felébred, már nem fog rá emlékezni. Hiába találkoznak hamarosan a Tisztáson. Szinte pánikszerű félelmet érzett. Újból emlékeztetnie kellett magát a falra. A falra, ami szilárdan és vastagon elzárta az érzelmeit. Nem volt visszaút. Két férfi jött a biztonságiaktól. Leemelték Thomast az ágyról és hordágyra tették. Anélkül hogy akár egy pillantást vetettek volna Teresára, az ajtó felé indultak. Az orvos és a nővér a műszereket pakolták el. Mindenki tette a dolgát. Teresa kiment a két férfi után a folyosóra. Látta, ahogy viszik Thomast a „VESZETT” központjának hosszú folyosóján. Thomas arca hófehér volt, az arcát izzadságcseppek borították. Mintha harcolna a szervezetében lévő drogok ellen, vagy mint aki sejti, hogy mi vár rá a közeljövőben. Teresa szíve megsajdult. Tudta, ő lesz a következő. Az ő emlékeit is elveszik. Elértek közben a pinceszintre. Itt volt a Tisztás ellátó és vezérlő központja. Sötét volt és hideg. A lány megdörzsölte libabőrös karjait. Elértek a lifthez, ahol egy nagy fémkocka feküdt. A Doboz. Csak egy-két emelettel volt lejjebb a Tisztáshoz képes, de az ott tartózkodókban azt a hatást keltették, mintha hosszú, fáradtságos úton jutottak volna oda. Minden, amit tettek, az érzelmek és ezáltal az agy manipulálását szolgálták. A tájékozódási zavar keltése, a félelem keltés, Thomas agyának Gyilkos-zóna feltérképezése volt a cél. Teresa tudta, ő holnap ugyanebben a Dobozban fog utazni. De ő legalább kómában lesz, megkímélik a fél órás sötétben való utazástól. Thomas nem sokára felébred. Teljesen egyedül a sötét Dobozban. A két férfi kinyitotta a Doboz oldalát. Hatalmas csikorgó zaj hallatszott. Thomast leemelték a hordágyról. Odahúztak egy létrát, és úgy emelték be Thomast a Doboz aljára. Teresának segítenie kellett volna, de ő csak állt és nézett. Morgások ás káromkodások közepette sikerült Thomast elhelyezni. Mintha Teresával szemben ült volna, csak a szemei csukva voltak. Ennek ellenére Teresa felé nyújtotta a kezét és azt mondta neki a fejében: „Helyesen cselekszünk Thomas. Majd találkozunk a másik oldalon.” Az egyik férfi előrehajolt és megigazította Thomas karját, ami lecsapódott a hideg fém felületre. A legjobb barátjára.


-6-

Teresa megfordult és elment. A fémajtó becsapódott. Már nem hallotta az elinduló Doboz fémesen csikorduló hangját. Thomas sorsa, bármi is legyen az, eldőlt.


-7-

TIZENHÁROM ÉVVEL EZELŐTT


-8-

1. FEJEZET Mark megborzongott a hidegtől, ami már régóta nem történt meg vele. Most ébredt fel és a kis kunyhója falának repedésein beszivárogtak a hajnal első fényei. Nem nagyon kellett takarót használnia, de most magára terítette és felhúzta az álláig. Büszke volt arra a takarójára, ami egy hatalmas jávorszarvas irhájából készült, amit ő ölt meg két hónapja. Meleget ugyan nem adott, de jó érzést keltett benne, ha magára terítette. A Napkitörések utáni világban éltek. Lehet, hogy ez a reggeli hűvösség már a változás jele? Nagyot ásított. Alec az ágy másik oldalán aludt. Úgy horkolt, mintha az ég dörögne. Az idősebb férfi, az egykori katona mogorva ember volt, csak ritkán mosolygott. Ha mégis előfordult, akkor többnyire köze volt a fájó gyomrából kiürülő gázhoz. Alec-nek arany szíve volt. Már több mint egy éve együtt voltak. Együtt küzdöttek a túlélésért Lana-val, Trina-val és a többiekkel. Mark nem volt egy beijedt vén medve. Csak hogy bebizonyítsa ezt, felvett egy cipőt a padlóról és az alvó férfi felé dobta. A vállán találta el. Alec felordított és felült. A katonai kiképzés alatt megszokta, hogy azonnal fölébredjen. - Mi van? – kiáltotta. Mark a cipő párját is hozzá vágta, ami a mellkasán csattant. - Te kis patkány! – mondta Alec hűvösen. Meg se mozdult a támadásra, csak összehúzott szemmel bámult Mark-ra. De azért egy szikrányi humort fel lehetett fedezni a nézésében. - Mondj egy jó okot, amiért kockára tetted az életed azzal, hogy felébresztettél! - Ummm. – válaszolta Mark, miközben az állát dörzsölgette, mint aki keményen gondolkodik. Aztán azt mondta: - Megvan! Először is, hogy hagyd abba azokat a szörnyű hangokat, amik kijönnek belőled. Komolyan mondom neked, oldalt fekve kellene aludnod, vagy valami. Nem egészséges, ahogy horkolsz. Egy nap meg fogsz fulladni álmodban. Alec morgott egy sort, amíg lekelt az ágyról és öltözködni kezdett, de csak szavakat lehetett kivenni abból, amit mondott. Ilyesmik voltak: „Bárcsak ne volna..”, jobb”, „pokol”. Mark sokkal többet nem tudott kivenni, de azért el tudta képzelni. - Gyerünk őrmester! – mondta Mark, holott tudta, hogy ezzel kicsit messzire megy. Alec már régen leszerelt és nagyon utálta ezt a megszólítást. Abban az időben voltak a Napkitörések és Alec a Védelmi Minisztériumnál szolgált. - Sosem készült volna el ez a bájos kis kunyhó, ha nem húzunk ki téged naponta a bajból. Ha nem karolunk fel és nem segítünk az építésben, igaz? Alec éppen az ingét húzta fel. Bozontos szemöldökét összehúzta, mintha valami szőrös bogarak futnának össze és lenézett Mark-ra. - Csak viccelődj kölyök. De csak addig teheted, amíg hat láb alatti vagy. Megütögette Mark fejét - és ez volt a leggyengédebb dolog, amivel valaha is kimutatta a szeretetét a katona.


-9-

Katona. Lehet, hogy már régen volt katona, de Mark szeretett így gondolni rá. Valahogy nagyobb biztonságban érezte magát ettől. Rámosolygott. Alec kiment a kunyhóból, hogy nekikezdjen ennek a napnak is. Egy igazi mosoly. Valami, ami könnyebbé tette a napot itt Észak –Karolinában az Appalache hegységben a halál és félelem évei után. Félre kell tenni a rossz emlékeket a múltból, és úgy nekikezdeni a napnak, hogy az jó legyen. Más, nem számít. De ehhez Trina is kell. Gyorsan felöltözött és elindult megkeresni. A patak partján szokott olvasni, egy szép, csendes helyen. Útközben rábukkantak egy régi könyvtárra és találtak pár könyvet, amit ki tudtak menteni. A lány nagyon szeretett olvasni. Amikor hónapokon keresztül csak az életükért futottak - a szó szoros értelmében -, akkor is nagyon hiányzott neki ez a tevékenység. Digitális könyvek nem maradtak. Minden megsemmisült, amikor a számítógépek és a szerverek kiégtek. Trina régimódi, papír könyvet olvasott. A séta, mint mindig, most is kijózanítólag hatott arra az elhatározására, hogy ez egy jó nap lesz. A fák szánalmas lombozata, a kunyhók és kalibák a virágzó nagyváros helyett, ahol addig éltek. Nem tudta, hogy sétáljon úgy végig az úton, hogy ne jusson eszébe az az élet, amikor még minden jó volt, mindent könnyen el lehetett érni. Vézna, koszos emberek hordái mellett haladt el, akik úgy tűnt, már a halál közelében vannak. Volt, amikor sajnálta őket, volt, amikor gyűlölte. Tudta, ő is ugyanígy néz ki. Nem volt elég élelmiszer. A romok között guberáltak, vagy vadásztak az erdőben. Asheville-ből kaptak ugyan egy nap egyszer ennivalót jegyre, de az mindenkinek kevés volt. Ráadásul, ha valaki az erőben él, az hiába fürdik meg minden nap a patakban, azonnal összepiszkolja magát. Az ég egy árnyalatnyit kék volt, keveredve az izzó narancssárga színnel, amit a pusztító Napkitörés küldött figyelmeztetés nélkül. Több, mint egy éve történt, de még emlékeztetőként mindig ott lóg az égen, mint egy ködös függöny. Ki tudja visszatérnek-e a dolgok valaha is a normális kerékvágásba. A reggeli hűvös levegőnek, amit Mark érzett, már nyoma sem volt. A brutális nap folyamatosan árasztotta magából a hőséget, a hőmérséklet folyamatosan emelkedett. Nem volt azért minden annyira rossz. Ahogy túlhaladt a táborokon és belépett az erdőbe, sok helyen látott biztató jeleket. Új fák nőnek a megégett régiek helyett, mókus rohangál a megfeketedett tűlevelek között, a kizöldülő rügyek körül. Mintha távolabb egy virágot is látott volna. Erős volt benne a kísértés, hogy az erdőn keresztül menjen Trinához, de tudta, hogy nagyon megszidná őt ha megpróbálná megtenni. Nem valószínű, hogy utána is jó napja lenne. Pedig ők túlélték az eddig ismert emberi történelem legnagyobb természeti katasztrófáját. Már zihálva vette a levegőt, ahogy felfelé ment a hegyen, mire végre elért Trina kedvenc helyéhez. Különösen reggel szeretett ott ücsörögni, amikor kevés esély volt rá, hogy valaki arra járjon. Tudta, hogy Trina meghallotta a lépteit, de azért bebújt egy vastagabb törzsű fa mögé. Örült, amikor a lány úgy csinált, mintha nem hallotta volna. Nagyon szép volt. Egy hatalmas gránit sziklának dőlt neki, ami olyan volt, mintha dekorációként helyezték volna oda. Egy vastag könyvet tartott az ölében. Fejét kissé oldalra billentve zöld szeme a betűket követte.


-10-

Fekete pólót viselt, egy kopott farmert és egy edzőcipőt, ami kinézett legalább száz évesnek. Rövid szőke haját időnként meglengette a szellő. Ahogy ült ott, sugárzott belőle a nyugalom és békesség. Mintha abba a világba tartozott volna, ami az előtt volt, mielőtt minden megégett volna. Mark egyszerűen kezelte a dolgokat. Nagyjából mindenki meghalt, akit csak ismert. Nem sok választása maradt. Vagy a lánnyal tartott, vagy egyedül maradt volna teljesen. Szerette azért eljátszani, hogy ő választotta a lányt, bár fogalma sem volt róla, mihez kezdett volna nélküle. - Sokkal jobban élvezném ezt a könyvet, ha nem vadászna olvasás közben rám, valami ijesztő kinézetű fickó. – Trina mosolygás nélkül beszélt, miközben lapozott egyet és folytatta az olvasást. - Ezt rám értetted? - kérdezte, kilépve a fa mögül. A lány nevetett, végül ránézett. - Á, te is itt vagy? Csak magamban beszéltem. Mark lehuppant mellé a földre. A lány megölelte, ahogy máskor is tette ébredés után. Elhúzódott és a lányra nézett. Nem törődött az arcán lévő ostoba vigyorral. - Tudod, mi van? - Mi? - Ma egy tökéletes nap lesz. Trina elmosolyodott. A patakban a víz rohant tovább, minta az elhangzott szavak semmit nem jelentettek volna.


-11-

2. FEJEZET

- Nekem annyira nem tökéletes ez a nap. Most lettem tizenhat éves. – mondta Trina, és félretette a könyvet. - Emlékszel? Három nappal a szülinapi bulim után futottunk az életünkért, mint a patkányok. Forróbb volt az alagút, mint maga a nap. - Szép idők! – tűnődött Mark és elhelyezkedett, hogy kényelmesebben üljön. – Szép idők. –ismételte meg. Trina rápillantott. - A születésnapi parti, vagy a Napkitörés? - Egyik se. Emlékszel, tetszett neked a bulin az az idióta John Stidham. - Hmm. Igen. Mintha háromezer évvel ezelőtt lett volna. – villant át valami kis bűntudatféle a lány arcán. - Ki kellett irtani a fél világot ahhoz, hogy végre engem is észre vegyél. - mosolygott Mark, de bár ez volt az igazság, nem volt jó viccelődni vele. - Váltsunk témát. - Megszavazva! – becsukta a szemét és a fejét a kőnek támasztotta. –Gondolni sem akarok rá. Mark bólintott. Hirtelen elment a kedve mindentől. Attól, hogy beszélgessen, és a tervétől, hogy az tökéletes nap lesz. Soha nem fogják elfelejteni az emlékeiket. Még egy fél órára sem. Mindig eszükbe jut az a borzalom. - Jól vagy? – fogta volna meg Trina a kezét, de Mark elhúzta az övét, mert érezte mennyire izzadt. - Jól vagyok. Bárcsak egy napot el tudnánk úgy tölteni, hogy jutna eszünkbe megint valami. Én boldog lennék ezen a helyen, ha felejteni tudnék. A dolgok kezdenek kialakulni, csak az kellene, hogy… hadd menjen! – szinte kiabálta az utolsó szavakat. Fogalma sem volt róla, hogy a harag szól belőle. Csak azt érezte, hogy gyűlöli, ezekez a dolgokat a fejében. A képeket. A hangokat. A szagokat. - El fogjuk felejteni, Mark. Minden rendben lesz. – most már tényleg megfogta a lány a kezét. - Jobb lesz, ha visszamegyünk. – mindig ezt csinálta, amikor előtörtek az emlékek, akkor azonnal valami tennivalóról kezdett beszélni. „Csináld a dolgod és ne gondolkodj!” Ez az egy dolog segített. – Biztosra veszem, hogy Alec és Lana körülbelül negyven féle feladatot találtak ki a számunkra. - Ezt ma meg kell csinálni! – tette hozzá Trina. – Ma! Vagy itt a világ vége! Ezen elmosolyodtak és ez kicsit enyhített a feszültségükön. Egy kicsit. - Akkor majd később olvasom ezt az unalmas könyvet. – tápászkodott fel Trina és magával húzta Mark-ot is. Elindultak a hegyi ösvényen lefelé. Haza. Ahogy a hívták azt az összetákolt falu-félét. A szagok voltak azok, amiket Mark először észlelt, ahogy közeledtek. A rothadó aljnövényzet és a fenyőgyanta. És persze az égés szag, ami mindent elborított a Napkitörés óta. Nem volt rossz szag pedig, csak olyan... kísérteties. Már a kanyargós útról ráláttak a Falu-ra. A legtöbb épület akkor épült fel, mielőtt még építészt találtak volna. Fatörzsekből épültek a kunyhók. Ablak helyett csak üres nyílások voltak, az ajtók pedig a legfurcsább alakúak.


-12-

Volt ahol csak egy mélyedést ástak a földbe, kibélelték műanyag lapokkal és néhány farönkkel letakarták az eső és a nap ellen. Ezek az építmények nagyon messze voltak az égbe nyúló felhőkarcolóktól, ahol azelőtt éltek. Alec egy morgással köszöntötte Mark-ot és Trinát, ahogy besétáltak a kunyhó ferde ajtaján. Mielőtt köszönhettek volna, Lana fürgén odasietett hozzájuk. Lana egy kövér nő volt, a fekete haját szoros kontyba tekerte össze, mint egy nővér az üdvhadseregből. Fiatalabb volt mint Alec, de idősebb mint Mark szülei voltak. Amikor New York alagútjában találkoztak velük, ő és Alec együtt voltak. Éppen úton, a Védelmi Minisztériumba, ahol valami rendezvény lett volna. Mielőtt minden megváltozott. - Hol voltatok? - kérdezte Lana és egész közel hajolt Mark arcához. – Már hajnalban el kellett volna indulnunk a déli-völgybe hogy másik helyet keressünk. Nem szeretem ezt a tömeget. - Jó reggelt. - mondta Mark válaszul. – Frissnek tűnsz ma. Rámosolyodott Mark-ra. - Én már legszívesebben indulnék. De még össze kell pakolnom a szobában, mielőtt kapok a mogorva Alec-től. - Az őrmestertől? Igen, igazad van. A vén medve mordult egyet. - Sajnálom, hogy elkéstünk. – mondta Trina. – Kereshetnék valami kifogást, de az történt, hogy felmentem a patakhoz, Mark pedig utánam jött… és mi … tudod. Egy csomó meglepetés érte Mark-ot az utóbbi napokban, de most elcsodálkozott azon, hogy a lány elpirult. Lana a szemét forgatta. - Ó, kíméljetek meg engem ettől. - mondta Lana, és hozzátette - Most menjetek és egyetek valamit reggelire, ha még nem ettetek. Aztán csomagolás és indulás. Szeretném, ha egy héten belül visszaérnénk. Egy hét a természetben, új dolgok, friss levegő... ez nagyon jól hangzott Mark számára. Talán sikerül kimásznia abból a gödörből, amibe beleesett. Megesküdött magában, hogy csak a jelenre fog gondolni az úton, és megpróbálja élvezni a túrát. - Jön Darnell és a Toad. – mondta Trina. – Meg Misty. - Miben szerepeltek? A három kismalacban? – kérdezte, mire Alec-ből kitört a nevetés. A férfi nem tudta mi volt ebben olyan vicces. Már evett, így elment csomagolni. Gyorsan készen akart lenni. Mark és Trina a reggelijük felénél tartottak - palacsintát ettek és szarvas-kolbászt, amikor ismerős hangokra lettek figyelmesek. Három barátjuk volt, akikkel szintén New York alagútjában találkoztak. - Vedd le azt az izét a fejedről! – hallottak egy siránkozó hangot, mielőtt megjelent volna az ajtóban egy tizenéves fiú, akinek a fejére egy alsónadrág volt húzva, mint egy sapka, vagy kalap. Darnell volt az. Mark meg volt győződve arról, hogy ez a gyerek még soha semmit nem vett komolyan az életében. Bármikor készen állt egy tréfára. - Nekem tetszik! – mondta, miközben belépett a Kunyhóba. – Megvéd az időjárás viszontagságaitól és rögzíti a hajam. Kettő az egyben!


-13-

Egy lány lépett be utána. Magas és vékony volt, hosszú vörös hajjal. Kicsivel fiatalabb volt mint Mark. Misty-nek szólította mindenki, bár a lány soha nem mondta, hogy ez lenne a valódi neve. Félig nevetve, félig fintorogva nézett a Darnell fején lévő gatyára. Toad nyomakodott be mellette és le akarta kapni Darnell fejéről a „sapkát”. Toad („Varangy”), a nevéhez méltóan alacsony, zömök fiú volt. - Add ide! – kiáltott és felugrált. Ő volt a legkisebb tizenkilenc éves, akit Mark valaha is látott. A fiú zömök volt, de nem kövér. Tiszta izom volt, és ha akarta volna, bárkiből ki tudta volna verni a szart is. Szeretett a figyelem központjában lenni, és szerette Darnellt, hiába volt az olyan idegesítő. - Hogy rakhatod azokat a büdös dolgokat a fejedre? – kérdezte Misty. – Nem tudod hol volt korábban? Valahol Toad alsó régióiban. - Kiváló megfigyelés, ott a pont. – válaszolta Darnell és színlelt undorral kapta le a fejéről az alsónadrágot. – Nem volt valami jó ötlet a részemről, - vonta meg a vállát. – de akkor viccesnek tűnt. Toad a visszaszerzett holmiját begyömöszölte a hátizsákjába. - Az nevet, aki utoljára nevet! Nem volt kimosva két hete! - és belefogott abba a jellegzetes nevetésébe, amiről Mark amikor először hallotta, azt hitte valami harci kutya acsarog egy darab húsért. Mindenki vele nevetett önkéntelenül is. Még Alec és Lana is kuncogtak, amitől Mark megint a „tökéletes nap”-ra volt kénytelen gondolni, egészen addig, amíg egy újabb zaj ketté nem vágta a nevetésüket. Olyan zajt, amit már egy éve nem hallottak, és abban reménykedtek, nem is fogják soha többé. Motorzúgás hangját az égen.


-14-

3. FEJEZET

Ez a dübörgő zaj megrázta a Kunyhót. A sebtében felrakott vakolat potyogni kezdett. Hallották, ahogy elhalad a jármű a fejük fölött. Mark egészen addig befogta a fülét, amíg a Kunyhó remegése meg nem állt. Alec elindult az ajtó felé, Lana pedig követte. Elindultak utánuk a többiek is. Senki nem szólt egy szót sem, amíg ki nem értek a ragyogó reggeli napsütésre. Mark hunyorgott és a szemét beárnyékolva az eget kémlelte. - Ez egy Berg volt. – Mondta Toad teljesen feleslegesen. – Mi a…. Mark a Napkitörések óta most látta először ezt a hatalmas repülő szerkezetet. Valamiért arra gondolt, hogy nem azért jött a Berg a hegyekbe, hogy életben maradt embereket keressen a katasztrófa után. De ott volt. Nagy, fényes és kerek. És hangos. - Mit kereshet itt? – kérdezte Trina és ő is a Berg után nézett. – Soha nem jönnek kisebb településre, esetleg Asheville-be. - Talán… - kezdte Misty. – Lehet, hogy ki akarnak bennünket menteni? El akarnak vinni máshová? - Ugyan! – gúnyolódott Darnell. – Már rég megtették volna, ha akarták volna. Mark nem szólt semmit. A csoport végén haladt és még mindig meg volt kissé döbbenve a hatalmas Berg megjelenésétől. A többiek valami titokzatos dolognak tartották ezeket a járműveket. Senki nem tudta, hogy kiké. Nem volt rajtuk semmilyen jelzés. Pletykákat ugyan hallottak, hogy valamilyen Központi Kormányzati szervé, de a hírforrás nem volt valami megbízható. Időnként élelmiszereket hoztak Asheville-ba, amit az ottani emberek megosztottak azokkal, akik távolabb éltek. Egy egész kis tömeg gyűlt össze a téren. Mindenki arcán, várakozás és izgalom volt látható. Valószínűleg ugyanarra a következtetésre jutottak, mint Misty, hogy a Berg a megmentésük miatt van itt. De legalábbis, valami jó hírrel jött. Mark már óvatos volt. Annyiszor ringatta magát hiú reményekbe az elmúlt idő alatt. - Mit csinál? Nincs elég hely itt, hogy leszálljon. – hajolt oda hozzá Trina. - Nem tudom. De miért nincs valami jelölés rajta, hogy honnét jött ez a Berg? Alec közel állt hozzájuk és meghallotta a beszélgetésüket. Hiába, szuper-erős katonai hallása volt. - Azt mondták az Asheville-iek, ahol élelmiszert rakott ki a Berg, hogy KHK felirat volt az oldalán. Kitörés-Hivatal Koalíció. – kiabált Alec hogy meghallják őt. – Furcsa, de ezen nincs semmi jelzés. Mark vállat vont. Ez az elnevezés sem mondott neki semmit. Szinte kábultan nézett a Berg-re. Kik lehetnek vajon benne és mit akarhatnak? Trina megszorította a kezét, ő pedig viszonozta a kézszorítást. Mindkettőjük keze izzadt. - Lehet, hogy Isten jött el hozzánk! – szólt Toad magas hangon, amilyen mindig volt a hangja, ha hangosan beszélt. – Eljött bocsánatot kérni a Napkitörések miatt. Mark látta a szeme sarkából, hogy Darnell vesz egy mély levegőt, valószínűleg azért, hogy valami frappáns dolgot mondjon erre, de a felülről jövő hang elnyomta a szavait.


-15-

Hangos visítással működni kezdett a gépezet hidraulikája, és az alján lévő nagy négyszögletes alakú nyílás kezdett kinyílni. A csuklós zsanérok szétnyúltak és egy rámpa ereszkedett le. Sötét volt a nyíláson belül, és egy kevés ködszerű anyag gomolygott ki belőle. A tömeg ujjongani kezdett és két ujjukkal „V” jelet formáztak. Mark elnézett egy pillanatra a Berg-ről. Nézte a körülötte lévő embereket. Azokat, akik kétségbeesetten és elkeseredve élték meg mindennapjaikat. Folyamatosan bennük volt a szorongás, hogy talán ez az utolsó napjuk. Most mindannyian úgy néztek az ég felé, mintha valóban valami isteni erő érkezett volna a megmentésükre. Ez rosszabb volt, mint Toad viccei. Markot rossz érzés fogta el. Halk moraj futott végig a tömegen, mire Mark felkapta a fejét. Öt ember bukkant elő a Berg sötétségéből. Láttukra Mark gerincén végigfutott a hideg. Zöld, gumiszerű anorákot viseltek, lábukon nagy fekete csizma. Az arcukat nem lehetett látni a rajtuk lévő gázálarc-szerű maszktól. A leeresztett rámpa szélén egyensúlyoztak mind az öten. Mindegyiknél valami fekete cső volt, amit úgy tartottak, mint egy fegyvert. De nem hasonlított egy olyan fegyverre sem, amit Mark valaha is látott. Mintha valami ipari szivattyúhoz toldottak volna egy hosszú csövet. Az idegenek egyszerre megemelték ezeket a csőféle dolgokat és az emberek felé irányították. Mark hallotta, ahogy Alec üvöltözni kezd, hogy mindenki menjen el onnét. Az emberek lökdösődni, tülekedni kezdtek. Pánik tört ki. A teljes káoszban Mark szinte révületbe esett a furcsa ruhákban lévő emberektől és a kezükben lévő fenyegető fegyverektől. Nyilvánvaló volt, hogy ezek az emberek senkit nem akarnak megmenteni. De akkor mit akarhatnak? Mit akarhatnak azoktól, akik túlélték a Napkitöréseket és az azt követő poklot? Még akkor is dermedten állt, amikor az első lövést leadták. Egy gyors villanás, és egy émelyítő puffanás. Mark oldalra nézett és látta, hogy Darnell vállából egy öt centis fém áll ki. Olyan volt, mint egy darts A sebből azonnal vér szivárgott, Darnell pedig valami furcsa morgással a földre rogyott. Mark kihúzta a vékony fémdarabot, ami mélyen behatolt az izomba.


-16-

4. FEJEZET

A pánikba esett emberek sikoltozva menekültek minden irányba. Mark lehajolt és megragadta Darnell mindkét karját. A levegőben repülő nyilak, arra sürgették, hogy gyorsan cselekedjen. Mark karjánál fogva húzta a fiút a földön. Trina és Lana odasietettek segíteni. Megfogták a fiú egy-egy lábát, felemelték őt és kisiettek a nyílt térről. Kész csoda volt, hogy a kis csoportjukból mást nem találtak el. Sssss, sssss, sssss, thunk, tunk, tunk. Sikolyok és repülő nyilak. A lövedékek folyamatosan érkeztek és mellettük hullottak le. Mark, Trina és Lana ügyetlenül haladtak Darnell-lel. Végre elértek egy facsoportot, ami védelmet jelentett a nyilakkal szemben. Mark hallotta, ahogy a fák törzsei és ágai felfogják a lövedékeket. Áthaladtak egy kisebb tisztáson, ahonnét egy sikátorba jutottak, a véletlenszerűen megépített kunyhók közé. Látták, hogy az emberek kétségbeesetten kopognak az ajtókon, vagy beugrálnak az ablaknyílásokon. Mark hallotta, hogy a Berg felhajtó ereje újra feldübörög és érezte az erősödő légörvényt. Felnézett. A Berg követni kezdte a menekülő tömeget. Látta, hogy Toad és Misty az embereket sürgetik. De kiabálásuk elveszett a Berg morajlásában. Mark nem tudta mit kellene tenni. Menedéket kellene keresni, de túl sok ember próbál ugyanarra menni, így nem akar még nagyobb káoszba kerülni, főleg nem Darnell-lel. A Berg ismét megállt, és a furcsa ruhájú idegenek újból tüzelni kezdtek rájuk. Sssss, sssss, sssss, thunk, tunk, tunk. Egy nyíl súrolta Mark ingét és leesett a földre. Valaki rálépett és beljebb taposta. Egy másik nyíl egyik férfi nyakába fúródott. Üvöltve futott, amíg le nem rogyott a földre. Amikor elesett, legalább hárman megbotlottak benne. Mark felháborodva megállt. Mi folyik itt? De Lana rákiáltott, hogy mozogjon. Az idegenek szemmel láthatóan jobban céloztak. A levegő tele volt fájdalmas és rémült sikolyokkal. Mark teljesen tehetetlennek érezte magát. Nem tudta, hogy védhetné ki ezt a zárótüzet. A Berg-et lehagyni lehetetlen feladat volt. De hol van Alec? A kemény fickó a harci kiképzésével és ösztöneivel? Merre futhatott? Mark gyorsabban mozgott, ezzel jobban rángatva Darnell testét és gyorsabb mozgásra kényszerítve Trinát és Lanát. Toad és Misty is a közelükben futottak. A nyilak folyamatosan záporoztak és egyre több ember esett el. Mark lekanyarodott a Kunyhó felé. Ott nem lesz akkora tömeg, és talán kevesebb nyíl megy arra... A kis csoport olyan gyorsan haladt, ahogy csak tudtak az öntudatlan fiúval. A tábornak ezen a részén a kunyhók szinte egymásba értek. Nem tudtak sehol átvágni és elmenekülni a környező hegyeken lévő erdőbe. - Már majdnem a Kunyhónál vagyunk! – kiáltott Trina. – Siessünk, mielőtt a Berg a fejünk fölé érne. Mark megfordult, most nem Darnell felé nézett, hanem előre. Így gyorsabban tudott haladni, nem is beszélve arról, hogy a lábai a hátramenettől már kezdtek begörcsölni. Lana és Trina


-17-

igyekeztek lépést tartani vele. Végighaladtak a szűk sikátorokon. Balra fordultak, majd jobbra, aztán újból balra. A Berg üvöltő hangját kissé tompították a fasorok és a kunyhók. Mark végre befordult azon a sarkon, ahonnét már látni lehetett a Kunyhójukat a kis tisztással együtt. Még jobban belehúzott, mint ahogy a másik oldalon nyüzsgő menekülő emberek is tették. Mark megdermedve látta, hogy a Berg lejjebb ereszkedik. Már csak három idegen állt az ajtóban, de amint a gépezet megállt és egy helyben lebegett, azonnal tüzet nyitottak. A kilőtt nyilak, mint ezüst csíkok villogtak a levegőben, a tisztáson hullámzó emberek közé esve. Mintha minden lövedéknek konkrét célja lett volna, férfiakat, nőket, gyerekeket találtak el. Ők szinte azonnal a földre rogytak. A többiek még őrültebb rohanásba kezdtek, hogy fedél alá kerüljenek. Mark és a kis csoport a legközelebbi épület falához simultak. Darnell-t is letették. Mark karjai és lábai úgy sajogtak, hogy legszívesebben lerogyott volna eszméletlen barátja mellé. - Lehet, hogy ott kellett volna hagynunk. – mondta Trina előredőlve, hogy kissé kifújja magát. - Lelassított minket és még mindig benne vagyunk a dolgok sűrűjében. - Ha halott lenne, otthagytuk volna. De még nem az. – Toad hangja rekedten szólt. Mark élesen rájuk nézett, de tudta, valószínűleg igazuk van. Lehet, hogy olyan megmentéséért kockáztatják az életüket, akinek már úgysincs esélye. - Most mit csinálnak? - kérdezte Lana és kinézett a sarkon. – Tovább lövöldöznek jobbra-balra. Miért lőnek nyilakkal golyók helyett? - Semmi értelme. – felelte Mark. - Nem kellene tennünk valamit? - kérdezte Trina, aki remegett szinte a tehetetlen dühtől. – Miért hagyjuk, hogy ezt tegyék velünk? Mark kikukucskált Lana mögül. Az emberek ott hevertek a tisztáson és mindből kiállt a kis nyíl. Olyan volt, mint egy miniatűr erdő. A Berg még mindig fölöttük lebegett, ontotta magából a tomboló kék hőt. - Hol lehetnek a biztonsági emberek? - suttogta Mark, és hogy senki nem válaszolt, így folytatta - Csak nem adott nekik valaki szabadnapot? Közben észrevette, hogy megnyílik a Kunyhó ajtaja és Alec integetett sürgetve őket, hogy csatlakozzanak hozzá. Mark megkönnyebbülten felsóhajtott. Alec két hatalmas puska-félét tartott a kezében és egy nagy tekercs kötelet, horgokkal. Ennek a volt katonának valami terve van! Harcolni akar ezek ellen a szörnyek ellen és segítségre van szüksége, gondolta Mark. Mark körülnézett és meglátott egy jókora darab deszkát. Anélkül hogy bárkinek bármit mondott volna, felkapta a deszkát és pajzsként tartva egyenesen a Kunyhóhoz rohant. Nem kellett szétnéznie, észreveszik-e őt, hallotta a süvítéseket és a puffanásokat a deszkán. Teljes erejéből futott.


-18-

5. FEJEZET

Mark igyekezett megtévesztően futni. Felgyorsított, lelassított, balra, majd jobbra futott. Így haladt Alec felé, miközben a nyilak körülötte süvítettek. Jó párat felfogott a hevenyészett pajzsa. Közben Alec is elindult és majdnem összeütköztek a Berg alatt. Mark azonnal kettejük fölé emelte a pajzsot. Alec szeme szinte izzott. A szürke haja ellenére húsz évvel fiatalabbnak tűnt most. - Sietnünk kell! – kiáltotta. – Mielőtt minket is eltalálnak. - Mit csináljak? - kérdezte Mark várva az utasítást. - Fedezzél! Alec félretolta a szigonypuskát és a farzsebéből egy fekete matt pisztolyt húzott elő. Mark még soha nem látta nála. Átvette a pisztolyt és felhúzta. A Berg-ről észrevették, hogy valamire készülnek. Mindenki őket vette célba. Úgy hulltak körülöttük a nyilak, mint a jégeső. - Tüzelj fiam! De ne ész nélkül! Tizenkét golyó van benne. Most! – kiáltotta és elrohant vagy tíz méterre. Mark a pisztolyt a Berg ajtajában álló emberekre fogta és leadott két lövést, hogy magára vonja a figyelmüket. A három zöldruhás alak térdre ereszkedett. Mark letette a pajzsát és két kézzel markolta meg a fegyvert. Célzott. Látta, hogy vér fröccsen szét és az egyik test a rámpára zuhan. Az emberek látták mi történt, újabb kiáltások hangzottak minden irányból. A Berg ajtajánál egy kar nyúlt ki és vaktában lövöldözni kezdett. Mark újból lőtt, és a fegyver kiesett az idegen kezéből. Egy nő felkapta és nézte, hogy kell használni. Egy segítség. Mark egy pillantást vetett Alec felé. Éppen a Berg felé repült rgy horog, mögötte mint a füst, kanyargott a kötél. A horog az ajtót tartó hidraulikus tengelyeknél akadt be. Alec feszesre húzta a kötelet. - Hozd ide a fegyvert! – kiabált neki a katona. Mark felnézett, látta hogy éppen senki nem akarja sortűz alá venni, és odarohant Alec-hez. Mark kattanást hallott. Alec a pisztollyal adott le három gyors lövést egymás után, és egy pillanattal később az egyik zöld test a földre esett. - Lődd ki a másik horgot! – üvöltötte Alec. – Siess, mielőtt felszállnak, vagy még többen jönnek ki! – meg sem várva a választ, felhúzta magát a Berg-re. Mark szíve úgy dübörgött az izgalomtól, hogy szinte fájt. Körülnézett és meglátta a földön a szigonypuskát, ahová Alec leejtette. Mark felemelte és elöntötte a pánik. Fogalma sem volt róla hogy kell használni. - Csak célozz vele az ajtóra, hogy el tudjam kapni. – kiáltott le Alec. – Siess! Mark felemelte a puskát, megcélozta az ajtó közepét és meghúzta a ravaszt. A puska erősen visszarúgott, megütötte a vállát. A horog és a kötél elindult a Berg felé, és beakadt az ajtóba. Elkezdett lefelé csúszni, de Alec még időben elkapta és az egyik hidraulikus tengely köré tekerte szorosan, gyors mozdulatokkal. - Remek! – kiáltotta Alec. – Nyomd meg a visszahúzó gombot, a zöldet!


-19-

A Berg motorja beindult és ordítva ívelt a magasba a gép. Mark, ahogy küszködött a szigonypuskával, hirtelen a levegőben találta magát. Hallotta, ahogy Trina felkiált, de a föld egyre távolodott, az emberek egyre kisebbnek látszódtak. Az ujjai elfehéredtek az erős szorítástól, ahogy a puskát markolta. Lenézett és felfordult a gyomra. Kényszerítette magát, hogy fölfelé, az ajtó felé nézzen. Alec kézzel-lábbal magyarázott a rámpa széléről, már majdnem leesett. Biztonságba helyezte magát és megragadta a kötelet, amin Mark csüngött. Hasra feküdt és úgy kiabált Mark-nak. - A zöld gombot, Mark! Nyomd meg! Mark egyre messzebb került a földtől, ráadásul a Berg a fák felé indult. Az ágak vagy őt rántják le, vagy a kötelet vágják el. Kétségbeesetten keresgélte a gombot. Végre meglátta. A ravasztól volt egy-két centire. Most viszont az egyik kezét szabaddá kell tennie, ahhoz, hogy meg tudja nyomni. Egész testével himbálózott a levegőben, kapaszkodnia kellett erősen. Nemsokára a fenyők és tölgyek fölé érnek és még mindig nem tudja megnyomni a zöld gombot. Hirtelen a feje fölül fémes csikorgást hallott. Az ajtó kezdett bezáródni.


-20-

6. FEJEZET

- Siess! – üvöltötte Alec. Már éppen megnyomta volna a gombot, amikor elérték a fákat. A felső ágak nekicsapódtak. Mark behunyta a szemét. Úgy kapaszkodtak a ruhájába a gallyak, mintha a halál nyúlt volna ki érte csontos kezével. A Berg elkanyarodott és ő hatalmas ívben repült egyet. Az ajtó már félig bezárult. Alec kihajolt és megpróbálta felhúzni a kötelet. Az arca már bordó volt a kiabálástól, de a szavai elvesztek a zajban. Mark gyomra kavargott, de tudta, hogy újból meg kell próbálnia. Bal kezével elengedte a puskát és kitapogatta a zöld gombot. Látta félszemmel, hogy a Berg megint lejjebb ereszkedett és több fa is az útjába fog esni. Semmi esélye nem lesz, hogy átjusson. Megtalálta végre a gombot, de az ujja lecsúszott róla. Ágak lökdösték már, de újra megpróbálta. Végre sikerült és a teste kilőtt a sűrű lombok között, miközben az ágak az arcába csapódtak. Alec kinyújtotta felé a kezét és segített neki felállni a rámpára. A fém ajtó már majdnem becsukódott, épp hogy keresztül tudták magukat préselni rajta. Hatalmas mennydörgéssel csapódott be az ajtó. Benn voltak a Berg belsejében. A vakító napsütés után teljes sötétségben érezték magukat. Csend volt, csak a saját ziháló lélegzetüket hallották. Marknak minden porcikája sajgott és érezte, hogy több helyen szivárog a vére. - El sem tudom hinni, hogy megcsináltuk. – mondta Mark és a szavai visszhangzottak az üres térben. – De hogyhogy nem várt itt ránk egy sereg ember, hogy lelövöldözzenek a nyilaikkal? Alec nagyot sóhajtott. - Nem tudom. Valószínűleg ilyen szegényes volt a legénység. De egy fickó még vár ránk, ebben biztos vagyok. - Lehet, hogy épp becélozta a fejem a nyilával. - Ugyan. – köpött ki Alec. - Úgy gondolom, ezek a srácok nem szakemberek lehettek. Kinyírtuk mindet. Esetleg a pilóta van még itt. - Hacsak nem vár benn még tíz fegyveres. – motyogta Mark. - Az az egyik, a két forgatókönyv közül. Gyere, menjünk. – a katona előre ment lassan a sötétben. Mark csak a hangok alapján tudta követni. - De… - kezdte Mark, aztán rájött, hogy nincs mit kérdezősködnie. Nem ülhetnek le és várhatnak arra, hogy valaki kijöjjön őket üdvözölni süteménnyel és kávéval. Amikor kissé hozzászokott a szeme a sötétséghez, ki tudta venni, hogy valamilyen tároló helyiségben vannak. A falak előtt polcok álltak, de úgy tűnt, hogy üresek. Egy ajtó mögül halvány fény látszódott. - Kíváncsi vagyok zárva van-e. – mondta Alec és lenyomta a kilincset. Zárva volt. Mark megkönnyebbülten állt fel. Fájt mindene. - Mi lehetett ez tulajdonképpen? - kérdezte. – Mit akartak tőlünk? Miért lövöldöztek ránk nyilakkal? - Bárcsak tudnám. – Alec az ajtó kilincsét rángatta, de hiába. – De az emberek hullottak, mint a legyek. – csalódott pillantást vetett az ajtóra és csípőre tette a kezét.


-21-

- Hullottak, mint a legyek.. – ismételte meg Mark. – Az egyik történetesen Darnell. Szerinted hogy van? Alec ránézett, mint ha azt mondta volna: kérdezz okosabb dolgot. Mark szíve elszorult. Mióta a Berg megérkezett, az őrült rohangálásban nem is tudott sokat gondolkodni rajta. Darnell valószínűleg meghalt. - Miért vagyunk itt? – kérdezte a katonától. Alec rámutatott az ujjával. - Mit csinálsz, ha valaki bemegy a házadba és rátámad mindenkire? Harcolsz. Nem hagyom, hogy ezek a tetvek megússzák amit tettek. Mark Darnell-re gondolt és a többi emberre, akiket eltaláltak. Igaza volt Alec-nek. - Rendben. És most mit csinálunk? - Először ki kellene nyitnunk ezt az átkozott ajtót. Segíts, hátha támad valami ötleted. Mark szétnézett a szánalmas fényben. - Mért lebeg most amúgy? - Szerinted én nem szeretnék választ kapni a kérdéseimre? Használd a szemed és nézz szét, hátha rátalálsz valami használhatóra. - Jól van. Először Mark csak szemetet látott. Azután alkatrészeket, szerszámokat. Tovább nézelődött. Szappanok, WC papír… Aztán meglátott valamit a falra felakasztva, ami biztos jó lesz Alec-nek. Egy kalapácsot. - Hé! – kiáltotta. – Itt egy szép, tökéletes szerszám egy tökéletes katona számára. - Nem vagyok már olyan erős, mint régen. – vigyorgott a vén medve, ahogy átvette a kalapácsot. Nekiesett a zárt ajtónak. Mark szerint nem sok esélye volt, de arra sem gondolt szívesen, hogy az ajtó túloldalán egy sereg zöld ruhás vár rájuk. Kopp. Kopp. Kopp. Egyre nagyobbak lettek az ajtón a horpadások. Mark ismét körülnézett, hátha mégis kinyílik az ajtó, és nem ártana valami fegyver. Alec-nél ott volt a kalapács legalább. Az egyik sötétebb sarokban magára vonta valami Mark figyelmét. Egy hatalmas fém doboz. Ahogy közelebb ment, látta, hogy több kisebb doboz van összepakolva. Voltak, amik üresen hevertek, voltak, amik zárva voltak. Felemelte az egyiket, ami zárva volt és a viszonylagos fényre vitte. Valami figyelmeztető jelzés volt a tetején. „BIOVESZÉLY” Alatta egy címke volt: VC 321xb47 Vírus

24 db nyíl.

Figyelem! Nagyon fertőző!

Mark arra gondolt, bárcsak ne nyúlt volna hozzá!


-22-

7. FEJEZET

Mark felegyenesedett és odébb ment néhány lépéssel. Minek is vette a kezébe azt a dobozt! Minek kellett a fényre hoznia! De az jutott az eszébe, hogy amiket a Berg-ről kilőttek nyilakat, azok közül sok eltört. A vírus már akkor kiszabadulhatott. És mennyi üres doboz van ott! Megtörölte a kezét a nadrágjába és még odébb ment. Kopp. Kopp. Kopp. Alec lihegve állt meg. - Egy-két ütés és azt hiszem kinyílik. Ki kell neki! Találtál valami fegyvert? Mark rosszul érezte magát. Mintha a dobozból valami mikroszkopikus dolgok ugráltak volna ki, hogy keresztül hatoljanak a bőrén, az erein és most már a vérében lubickolnának. - Több doboz halálos vírussal töltött nyilat. Jó lesz fegyvernek? – viccelődve mondta, de csak még rosszabbul érezte magát tőle. - Mi? Vírus? - ismételte meg Alec kétkedőn. Odament a dobozhoz és megnézte. – Atyaúristen! Szóval ezeket lövöldözték ránk? Kik lehetnek ezek? Mark pánikba esett. - Mi lesz, ha kinyitod az ajtót? - kérdezte. – Odatartsuk a nyakunkat, hogy lőjenek bele? Mit keresünk itt egyáltalán? – hallotta a saját hangjában a félelmet és elszégyellte magát. - Nyugodj meg fiam. Voltunk már keményebb helyzetben is mint ez. – mondta Alec. – Csak keressünk valamit, amivel fejbe tudjuk vágni, ha valaki lövöldözni akar. Nem hagyhatjuk, hogy megússzák amit csináltak, igaz? Mark egy kicsit jobban érezte magát a katona szavaitól. - Rendben. Szétnézek. - Siess! Mark az előbb mikor levette a kalapácsot, látott mellette valamit. Abban reménykedett, hogy valami igazi fegyver, de csak egy hosszú nyelű villáskulcs volt. Lekapta a falról. Alec készenlétben állt az ajtónál. - Igazad van, lehet, hogy készenlétben állnak arra várva, hogy kinyíljon az ajtó. És akkor, bumm! Jobb lesz, ha óvatosak leszünk. Állj félre és várj a parancsra. - Kész vagyok. – mondta, miután nekidőlt a falnak. - Rendben. Alec felemelte a kalapácsot és leverte a zárat. Az ajtó kinyílt. Szinte azonnal három nyíl suhant ki rajta és a szemközti falnak ütődtek. Nagy csattanást, utána futás zaját lehetett hallani. De csak egy emberét. Alec belesett az ajtón. - Minden rendben. Biztos elfogytak a nyilai ennek a patkánynak, mert ledobta a puskát a földre. kezdem azt hinni, tényleg csak pár ember volt ezen a Berg-en. Gyere, kapjuk el azt a patkányt! Alec óvatosan körülnézett és átment az ajtón. Egy folyosóra lépett be. Mark követte őt. Undorodva rúgta félre a puskát, amit a férfi ledobott. Eszébe jutott Darnell, és ahogy a nyíl a vállába hatolt. Bár több lenne a kezében egy villáskulcsnál!


-23-

Alec mindkét kezével megmarkolta a kalapácsot és a feje fölé emelte, ahogy haladt a kissé íves alakú folyosón. Az egyetlen fény olyan tíz méternyire lehetett tőlük, a folyosó végén. Több ajtót is láttak, de mind zárva volt. Alec mindet megpróbálta lenyitni. Mark megpróbált nyugodtan haladni, de készen arra, hogy valaki vagy valami ráugorhat bármelyik pillanatban. Már éppen meg akarta kérdezni Alec-et a Berg elrendezéséről, mert eszébe jutott, hogy a férfi részt vett valami kísérletben, amikor ajtócsapódást hallottak, majd lépteket. - Menjünk! – kiáltotta Alec. Mark szíve összeszorult ismét, de futott Alec után. Csak egy villanásnyi időre látta az előttük futó alakot, de annyit látott, hogy nincs rajta a védőmaszk. A férfi valamit kiabált, de nem lehetett érteni mit. Határozottan az a férfi volt, aki nem sokkal előbb rájuk lőtt. A Berg motorjai felpörögtek és a hajó hirtelen mozgásba lendült. Mark elvesztette az egyensúlyát, nekiesett a falnak, majd Alec-nek, aki elterült a padlón. Gyorsan felkeltek és megragadták a „fegyvereiket”. - Ott van a pilótafülkében! – kiáltotta Alec. – Siessünk! A folyosóról egy helyiségbe jutottak, ahol egy asztal állt székekkel. A férfi egy kerek ajtón lépett be. Annak kellett lennie a pilótafülkének. Be akarta maga után húzni az ajtót, de Alec eldobta a kalapácsot még éppen időben, így az ajtó nem tudott becsukódni. Mark nem állt meg, így egyenesen befutott a pilótafülkébe. Gyors pillantást vetett a két székre, a hatalmas ablak-panelre, a különböző villogó képernyőkre és a rengeteg kapcsolóra. Az egyik széken egy nő ült, aki kétségbeesetten nyomogatta a Berg vezérlő gombjait. Látta, ahogy alattuk egyre gyorsabban tűnnek el a fák. A következő pillanatban elakadt a lélegzete is, ahogy a pilóta megpróbált beleszúrni egy nyilat. Ösztönösen kiütötte a kezéből, de közben Alec kalapácsa is lecsapott a férfi vállára. - Mi a fene folyik itt? - húzta magához ordítva Alec a férfit az ingénél fogva. A női pilóta eközben oda sem figyelve tette a dolgát. Mint aki észre sem veszi a háta mögött lezajló kaotikus jelenetet. Mark odalépett hozzá és megpróbált határozott hangon szólni: - Hagyd abba amit csinálsz, és azonnal vigyél vissza! A pilóta úgy tett, mint aki nem hallja. - Beszélj már! – kiabált Alec a férfira. - Mi senkik sem vagyunk. – szólt a férfi egy szánalmas nyögés kíséretében. – Ideküldtek, hogy végezzük el a piszkos munkát. - Küldtek? – ismételte meg Alec. – Ki küldött? - Nem mondhatom meg. Mark hallgatta mi történik a fülkében. Bosszús volt, amiért a pilóta figyelmen kívül hagyta, amire utasította. - Azt mondtam állj meg és fordulj vissza! Most! - felemelte a csavarkulcsot, de nevetségesnek érezte magát. - Csak parancsot teljesítek, fiam. – mondta a nő mindenféle érzelem nélkül. Mark figyelme ismét Alec-re terelődött. - Ki küldött - ismételte meg a katona a kérdését. – Mi volt az amikkel lövöldöztetek? Valami vírus? - Nem tudom. – nyöszörgött a férfi. – Ne bántsatok, kérlek, ne bántsatok.


-24-

Mark a férfi arcát figyelte, ami eddig zöldes színű volt. Most hirtelen szürke árnyalatúvá vált, amitől olyan lett, mint valami kísértet. - Tedd meg! – mondta, mint egy robot. – Vedd le! - Mi van? - kérdezte tőle. A pilóta Mark-ra nézett. Ugyanolyan volt az arca, mint a férfié. - Csak parancsot teljesítek. – ismételte meg és megragadott egy kart, amit ütközésig tolt. A Berg megremegett és elkezdett a föld felé zuhanni. Mark elesett és nekiütődött valami panelnek. Valami összetört. Egy hangos csattanás, majd egy robbanás hallatszott. A Berg nagyot rándult. Valami kemény tárgy keresztülrepült a pilótafülkén eltalálva Mark fejét. A fájdalomtól behunyta a szemét. Kezdett elhalványulni a tudata, amikor meghallotta Alec hívását egy sötét, végtelen alagút végéből. Egy alagút. – gondolta. – Nagyon helyes. – és elájult. Innen indult el minden….


-25-

8. FEJEZET

Mark az ülésnek támasztott a fejét a földalattin. Behunyja a szemét és magában mosolyog. Fárasztó volt az utolsó iskolai nap. Szerencsére vége. Két hét szünet. Csak pihen, játszik és eszik. Hatalmas mennyiségű ennivalót fog elpusztítani. És Trinával lesz. Talán még int egyet a szüleinek és elrabolja őt. Kinyitja a szemét. Trina vele szemben ül, és fogalmas sincs róla, hogy Mark róla álmodozik. Már jó ideje barátok. Ha valaki a szomszédodban lakik, az előbb utóbb közelebbi ismerősöd lesz. Legyen az férfi, nő, vagy gyerek. De hogy éppen Trina lesz a szomszédja, a káprázatos szemeivel… Az az egy probléma van, hogy a suliban minden srác szerelmes bele. Trinának pedig tetszik ez. - Hé! – szól a lányhoz. – Min gondolkodsz? Csukva tartja a szemét, de elmosolyodik, úgy válaszol. Olyan megnyugtató a földalatti halk zúgása. - Abszolút semmin. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit fogok csinálni két hétig. De rájöttem, hogy a gondolkodás fárasztó, ezért inkább abbahagytam. - Hú, ez nehéz feladat. - Á, egy csodagyerek tudja, hogy kell ezt jól csinálni. Mark nevetséges késztetést érzett, hogy hivatalos randira hívja a lányt, és megfogja a kezét. Ehelyett a szokásos idétlen szavak jönnek csak ki belőle. - Ó, te bölcsek bölcse! Megtanítasz erre a gondolkodásmódra? - De hülye vagy! Hát igen, a lány teljesen az ujja köré csavarja, ő pedig tényleg meghülyül tőle. - De én szeretem a hülyegyerekeket. – teszi hozzá a lány, hogy tompítsa szavai élét. Ez jólesik Mark-nak. - Szóval… neked van valami terved? Mégy valahová, vagy otthon leszel? - A nagyimhoz megyünk pár napra, de más semmi. Danny-hez is el kellene menni valamikor, de semmi konkrét. és te? - Hm, igen. Úgy értem semmi. Majd üldögélek és sok chips-et eszek. Aztán nagyokat büfögök tőle. Ja, és nézem, hogy teszi tönkre a húgom a játékait. – Madison. Hát, igen. Félig Mark hibája, hogy olyan elkényeztetett. – Talán lóghatnánk is együtt. Ez volt a legmerészebb kijelentés, amit valaha is mondott a lánynak. Félelmetesen jó lenne. Minden nap együtt. - Rendben. Esetleg még… - mondta a lány tétovázva. – Lemehetünk a pincébe titokban csókolózni. Egy hosszú másodpercig Mark azt hitte, hogy komolyan beszél a lány és még a szíve is majdnem leállt. De a lány hatalmas kacagásban tört ki, még ha egy csipetnyi flört volt is ezekben a szavakban. - Nagyon vicces vagy! – mondta neki. – Szétröhögöm az agyam. – magában úgy döntött a fiú, hogy a lánnyal kapcsolatos képzelgéseit egy darabig még megtartja magának. - Tudod... tényleg... – nevetett még mindig a lány és közben a kezével legyezte magát.


-26-

Ebben a pillanatban sötét lett. A földalatti hirtelen fékezett. Mark majdnem Trina ölében kötött ki. Ami bárhol és bármikor nagyon jó lett volna, de most inkább megijedt. Hallott már rémtörténeteket a földalattikról, amik most eszébe jutottak. A teljes sötétségben sikoltozni kezdtek az emberek. Ijesztő volt. Néhány mobil telefon felvillant, azok adtak valamennyi fényt. Trina megfogta a kezét: - Mi a fene lehet ez? – kérdezte nyugodtan. Mark erre észbe kapott. Mitől ijedt meg annyira? - Üzemzavar lehet. – mondta és elővette a mobilját. De a szolgáltatás nem volt elérhető, így visszatette a zsebébe. A szerelvény mennyezetén kigyulladt a halvány-sárga vészvilágítás. Nem sok fényt adtak, de a teljes sötétség után ez is megkönnyebbülést okozott. Az emberek felálltak körülöttük és halkan beszélgetni kezdtek. Vajon miért beszélnek ilyen helyzetekben suttogva? - Még szerencse hogy nem sietünk sehová. – szólt Trina, természetesen ő is suttogva. Mark éppen vissza akart térni a beszélgetésükhöz, és megkérdeni Trinától, hogy mit értett az alatt, hogy „Tudod, tényleg”? De mielőtt megszólalhatott volna, a kocsi megremegett. Nem volt túl erős, de az embereken újabb pánik tört ki. Mark és Trina egymásra néztek. Tekintetükben inkább kíváncsiság, mint félelem volt. Két férfi a bejárati ajtóhoz ment és feszegetni kezdték. Amikor végre szétcsúsztak az ajtók, kiugrottak az alagútba. A többi utas lökdösődve, kiabálva követte őket. Mintha egy csomó patkány menekült volna a tűz elől. Két–három percig Mark és Trina kettesben voltak a kocsiban. - Nem vagyok benne biztos, hogy nekünk is ezt kellene tennünk. – szólt a lány. Még mindig suttogva beszélt. – Szerintem hamarosan helyreáll minden. - Reméljük. – felelte Mark. De a kocsi újból megremegett, most kissé erősebben. – De valami nagyon nincs rendben. - Mi is menjünk? - Igen. Nem ülhetünk itt nyugodtan, mikor azt sem tudjuk mi történt. - Lehet, hogy igazad van. Mark felállt, Trina pedig követte. Kisétáltak a nyitott ajtón. A korlát nélküli keskeny rámpa elég veszélyesnek tűnt, ha beindulnának a szerelvények. Az alagútban működött a vészvilágítás, de az nem sok fényt adott itt a föld alatt. - Arra mentek. – mutatott Trina balra. Valami volt a hangjában, amit Mark úgy értelmezett, hogy ők a másik irányba induljanak el. Egyetértett. - Oké, gyerünk jobbra akkor. - Nem szeretnék azoknak az embereknek a közelében lenni. Nem tudnám megmondani miért. - Mert olyanok voltak, mint egy csőcselék. - Ugyan. Szorosan a fal mellett haladtak, nehogy leessenek a sínekre. A fal is remegett, de nem olyan erősen, mint a szerelvény. Bármi is okozta az áramszünetet, mintha lecsillapodna végre. Lehet, hogy csak egy kisebb földrengés volt. Tíz perce mentek körülbelül szótlanul, amikor kiabálásokat, sikolyokat hallottak maguk előtt. A sikolyokon félelem és fájdalom ütött át. Mintha valaki legyilkolná az embereket.


-27-

Trina visszafordult és a fiúra nézett. Valami nagyon szörnyű dolog történhetett. Mark már ösztönösen meg akart fordulni és elindulni az ellenkező irányba, de aztán elszégyellte magát mikor Trina azt mondta: - Oda kell mennünk, megnézni mi történt. Hátha tudunk segíteni. Hogy lehetett volna erre nemet mondani? Mentek, amilyen gyorsan csak tudtak. Kiszélesedett a rámpa, beértek egy állomás peronjára. És ott megálltak. Túl borzalmas volt a látvány ami eléjük tárult ahhoz, hogy felfogják ésszel, mit is látnak. Emberek hevertek a földön meztelenül. A ruhájuk rájuk égve. A fájdalmas sikolyok visszhangzottak, szinte átszúrták a dobhártyájukat. Vér borított mindent. Az emberek futottak, a ruha égett rajtuk. Az arcuk olyan volt, mint valami viasz, ami megolvadt a hőtől. A levegő olyan volt, minta kemencében lettek volna. Trina megfogta a kezét. Látta a rémült arcán, hogy ez a látvány örökre bevéste magát a lány agyába. Visszafordultak, és futottak. Mark a szüleire gondolt. A kishúgára. Szinte látja és hallja, ahogy Madison sikoltozik. A szíve majd megszakadt.


-28-

9. FEJEZET - Mark! Madison arca eltűnt, de az emlék az alagútról ottmaradt a fejében, mint valami szivárgó iszap. - Mark! Térj magadhoz! De hiszen ez Alec hangja. Kiabál vele. Miért? Mi történt? - Kelj már fel, a fenébe is! Kinyitotta a szemét és pislogni kezdett, ahogy beletűzött a nap. Alec arca jelent meg előtte. - Éppen ideje volt! – sóhajtott egy hatalmasat a vén medve. – Már kezdtem pánikba esni, kölyök! Mark fejébe belehasított a fájdalom. felnyögött, kezét a homlokára szorította. Érezte az alvadt vért. - Jaj. – csak ennyit tudott mondani és újból felnyögött. - Szerencsés vagy, hogy élsz! Hogy van egy őrangyalod, aki pont olyan mint én, és aki megmentett attól hogy lezuhanj. Mark arra gondolt, ha belehal, akkor is szétnéz, hogy hol van. Felült. Várt egy kicsit hogy elmúljon a szédülése. Körülnézett. Egy tisztáson voltak, körülöttük fák. Vagy száz méterre tőlük a Berg roncsai hevertek az ágak között. Két hatalmas tölgyfa közé szorult. Ki volt csavarodva és füstölt is egy kicsit, de nem gyulladt ki. - Mi történt? - kérdezte még mindig kissé zavarosan. - Nem emlékszel? - Hát nem. Ugyanis valami fejbekólintott. Alec az égre nézett. - Jó alaposan. Lezuhantunk és idevonszoltam a segged. Azóta itt ülök és figyelem, hogy dobálod magad álmodban. Megint az emlékek? Mark bólintott. Nem akart erre gondolni. - Kicsit körülnéztem a Berg–nél. – váltott témát Alec, amit Mark nagyra értékelt. – De túl nagy volt a füst. Ha már anélkül tudsz menni, hogy kiesne a szemgolyód, majd együtt szétnézünk még. Nagyon szeretném megtudni kik voltak ezek az emberek és miért csinálták ezt a szemét dolgot. - Rendben. – válaszolta Mark. De eszébe jutott valami. – Mi van azzal a vírussal? Mi van, ha széttörtek és mindent elárasztott? Alec megveregette Mark mellkasát. - Nyugi. Láttam, hogy ugyanúgy vannak ott, ahogy voltak. - Hogy… hogy van az, hogy elkezd egy vírus működni? Úgy értem.. lehet, hogy már elkaptuk? - teljesen bizonytalan volt. – Milyen vírus ez egyáltalán? Alec elkuncogta magát. - Kölyök, ez sok jó kérdés, de egyikre sem tudom a választ. Ha hazaértünk, majd kikérjük valami szakértő véleményét. Lehet, hogy Lana hallott már róla. De én a helyedben nem aggódnék túl sokat miatta. Ne felejtsd el, hogy akit eltaláltak, azt azonnal kiütötte. Mi meg még itt vagyunk.


-29-

- Jó. – felelte Mark, de eszébe jutott a felirat. „Nagyon fertőző”. – Milyen messzire repülhettünk el? - Fogalmam sincs. Szerintem jókora út lesz. Mark hanyatt feküdt, és lehunyta a szemét. - Adj még pár percet. Utána mehetünk a hajóhoz. Ki tudja, mit találunk. - Rendben. Fél órával később visszamentek a Berg-be. De most nem a padlón sétáltak, hanem a falon. Kicsit zavaró volt, hogy az oldalára volt dőlve a hajó, amúgy is lüktető fejében még nagyobb zavart csinált ez a trükkös kép. Kicsit a gyomra is elkezdett émelyegni. Az lett volna a legjobb, ha be tudnak lépni a számítógépes rendszerbe, de ez nem sikerült. A rendszer meghalt. Kevés volt annak is az esélye, hogy találnak egy használható mobil telefont. A Napkitörések után szinte minden műszaki berendezés tönkre ment. A Berg. El sem hiszi, hogy itt van egy Berg-ben, mennyi minden megváltozott egy év alatt. Tegnapig azt hitte, soha többet nem fog ilyen léghajót látni. Most pedig itt turkálhat benne, kilesheti a titkait. Ez még akkor is izgalmas volt, ha eddig csak ruhákat, törött darabokat és szemetet találtak. És akkor kincsre bukkant: Egy ép, működőképes Work Pad. A világító kijelzőjére figyelt fel Mark. Az egyik kis kabinban akadt rá, egy ágymatracnál volt beszorulva. Sajnos, ha az akkumulátora lemerül, nem fogja tudni feltölteni. Alec-et egy másik kabinban találta. - Nézd csak mit találtam! – mutatta fel büszkén a Work Pad-ot. – Te találtál valamit? Alec kiegyenesedett. - Semmit, pedig már annyi mindent átkutattam. Gyere, nézzük meg. - Félek, lemerül az aksija. – mondta Mark. - Ez éppen elég ok rá, hogy minél előbb átnézzük, nem gondolod? - De akkor kint nézzük meg. Elegem van már ebből a sok szemétből. Leültek egy fa árnyékába. Mark meg mert volna rá esküdni, hogy a Napkitörések óta lelassult az idő. A nap éppen hogy csak vánszorgott az égen. Megtörölte izzadt kezét és sorra vette a képernyőn lévő ikonokat. Játékok, könyvek, személyes napló, semmi nem volt, ami a Berg-re utalt volna. Végül talált egy térképet. A régi GPS szolgáltatás természetesen nem működött, hiszen a Napkitörések a műholdakat is megsemmisítették. De valami másféle rövidhullámú technológia rögzítette a Berg útjait egészen a lezuhanásig. - Nézz ide! – mutatott Alec egy foltra a térképen. - Minden útja után ide tért vissza a Berg. Ez valami bázis lehet. A koordinátákból ítélve nem lehet messzebb ötven-hatvan mérföldnél. - Valami régi katonai bázis? Alec elgondolkodott. - Talán valami bunker. A hegyekben leginkább annak van értelme. Megnézzük, fiam. És inkább előbb, mint később. - Most? – Mark még mindig zavaros agya, el sem akarta hinni, hogy az öreg azonnal útnak akar indulni. - Nem most! Haza kell mennünk megnézni, mi van Darnell-lel és a többiekkel. Mark szíve nagyot dobbant Darnell említésére.


-30-

- Tudod mi volt a Berg-en? Az a sok doboz nyíl… kizárt, hogy egy influenza-csapdával repültek ide. - Utálom, de igazad van kölyök. Nem számíthatunk sok jóra. De akkor is haza kell tolni a seggünket. Felálltak Mark a hátsó zsebébe csúsztatta a Work Padot. Inkább menjenek haza, mint valami bunker nyomába eredjenek több napon keresztül. Elindultak. Mark feje még sajgott, és kábult volt, de egyre jobban érezte magát. A levegő ugyan meleg volt, de a fák, bokrok illatától mégis friss és illatos. A Berg távolabbra vitte őket, mint először gondolták. Két éjszakát kellett az erdőben tölteniük. Alec apróvadra vadászott, de csak amennyire szükségük volt, hogy egyenek valamit. Harmadik napon, késő délután meglátták a települést. Körülbelül egy mérföldre lehettek a Falutól, amikor az elviselhetetlen melegben a bűz és halál szaga áradt feléjük


-31-

10. FEJEZET Alig néhány óra volt napnyugtáig, amikor elérték az első kunyhókat. Mark letépett egy csíkot a pólója aljából és azt tekerte az orra és szája elé. Szörnyű volt a szag. Érezte az ízét a nyelvén, a gyomrában. Mintha lenyelt volna valami nyirkos, penészes valamit, ami elkezdett bomlani a gyomrában. Hányingerrel küzdött, közben elszörnyűlködve várta, milyen borzalmak várnak még rájuk. Darnell! Mark szinte biztosra vette, hogy a barátja halott. De mi van Trinával, Lanával, Mistyvel és Toad-dal? Túlélték? Vagy őket is megölte a vírus? Alec kezét érezte a vállán. - Figyelj rám! – mondta az öreg fojtott hangon. – Meg kell valamit beszélnünk, mielőtt odaérünk. Nem hagyhatjuk, hogy az érzelmeink irányítsanak minket, bármit is látunk. A legfontosabb, hogy akit tudunk, megmentsük. Mark bólintott és elindult volna, de Alec megállította. - Mark, azt tudnod kell, hogy melletted vagyok. – Alec mogorva, szigorú hangon beszélt, mint egy tanár. – Hosszabb távon kell gondolkodnunk. Annak nincs értelme, hogy odamegyünk és elkezdjük ölelgetni azokat, akiken már úgysem tudunk segíteni, csak mert sajnáljuk őket. Lehet, hogy önző dolognak tűnik, de legelőször magunkat kell megvédenünk. Ha ezt nem tartjuk szem előtt, mi is halottak vagyunk. Érted? Mark a szemébe nézett és valami keménységet látott benne. Tudta, hogy igaza van Alec-nek. Amiket megtudtak a Berg-ről, amiket láttak, tapasztaltak, egyértelműen valami veszélyes dologra utalt. - Mark! – kiáltott rá Alec. – Szólj valamit! - Mit tegyünk akkor? – kérdezte a fiú. – Maradjuk távol azoktól, akik betegek? - Tudom, hogy ez nem hangzik valami jól. – Alec arcán valami olyan kifejezés jelent meg, amit Mark nem igazán értett. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy mi is megbetegedjünk, Mark. De majd ha odaérünk, meglátjuk mit tehetünk. Csak azért szóltam, hogy készül fel lelkileg… bármire. És ha valami kétséges… - Vagyis úgy tegyünk, mint az állatok? - mondta Mark hideg hangon és remélte, hogy ez fájni fog Alec-nek. Az egykori katona megrázta a fejét. - Nem tudjuk, mire számíthatunk. Odamegyünk, és akkor meglátjuk, mit tehetünk. Először megkeressük a barátainkat. Ne legyél hülye, csak azért mondtam. Tartsd az orrod és a szád előtt ezt a ruhadarabot és ne érj hozzá senkihez. Érted? Mark természetesen értette. Legalábbis ha logikusan átgondolta a dolgokat. Tudta, érezte, hogy igaza van Alec-nek. „Nagyon fertőző” – jutott eszébe. - Értem. Nem leszek hülye. Megígérem. Majd megyek utánad. Alec arcán együttérzés jelent meg, amit nem látott Mark túl gyakran rajta. Igazi jóság volt Alec szemeiben. - Mi már megjártuk a poklok poklát, kölyök. Meg vagyunk edződve. Túl fogjuk élni ezt is! - a falu felé vezető ösvényre nézett. – Reméljük, hogy a barátaink jól vannak. - Reméljük. – ismételte meg Mark és szorosabbra tekerte az arcán lévő szövetdarabot.


-32-

Alec rábólintott és elindultak. Mark megesküdött magában, hogy az eszére fog hallgatni és nem az érzelmeire. Felértek a domb tetejére és meglátták a borzalmas szag forrását. Mindenfelé emberi testek hevertek. A falu szélén megláttak egy fészer-szerű építményt. Rájöttek hamar, hogy mi a célja. Valaki a faluból úgy döntött, hogy a halottakat átmenetileg oda hordják. Mark elszörnyedt. Nem mintha nem látott volna az utóbbi évben rengeteg halott embert, de a legalább húsz ember teste egymás mellé fektetve sokkolóan hatott rá. Gyorsan körülnézett. Darnell nem volt köztük, de Mark nem hagyta, hogy szétterjedjen benne a remény. A legtöbb ember arcát rászáradt vér borította, ami az orrukból, fülükből, szájukból és szemükből szivárgott. A bőrszínük alapján egy-két napja lehettek halottak. Még szorosabban nyomta orra elé a darab rongyot. Az jutott eszébe, hogy a közeljövőben nem igen fog tudni enni. Alec arcán nem lehetett látni, hogy őt is sokkolta volna a látvány. Inkább undor látszódott rajta és mintha azt próbálta volna kitalálni, mi is folyik itt. - Gyerünk. – mondta végül Mark. – Keressük meg a barátainkat. - Rendben. – felelte Alec. A hely úgy nézett ki, mint valami szellemváros. A meleg levegő, a por, a száraz fák és a néptelenség. Mark mintha látott volna az ablakokon keresztül egy-egy arcot és árnyakat, de senki nem jött ki a kunyhójából. - Hé! – kiabálta Alec. – Alec vagyok. Valaki jöjjön már és mondja el mi történt itt mióta elmentünk. Egy tompa hang válaszolt nem messze előttük. - Jött egy Berg és akit csak tudtak, lelőttek. Sokan meghaltak, sokan betegek lettek. Azok is meghaltak. Volt aki előbb, volt aki később. - Az a nyíl, amivel lőttek, - kiabálta Alec válaszul - valószínűleg valami vírust tartalmazott. Két napja lezuhant a Berg és találtunk olyan dobozokat rajta, amikben ilyen nyilak voltak. Rá volt írva hogy fertőző. Nagyon jól tudták, hogy mit csinálnak. Valamivel megfertőztek. Több kunyhó belsejéből hallatszott, hogy az emberek zúgolódni és suttogni kezdenek, de senki nem válaszolt. Alec Mark felé fordult. - Örüljünk, hogy volt elég eszük és mindenki a saját otthonában maradt. Ha a vírus annyira fertőző, akkor futótűzként terjedhet. Lehet, hogy így nem fertőződött meg mindenki. Ki tudja? Mark kételkedve nézett rá. - Remélem, igazad van. Futó lépéseket hallottak, mire mindketten megfordultak. Trina szaladt feléjük. Izzadt, piszkos arcán kétségbeesés látszódott. De a szeme felragyogott, amikor meglátta Mark-ot. Egészségesnek tűnt, amitől Mark megkönnyebbült. Úgy nézett ki, meg sem akar állni, amíg a fiúhoz nem ér, de Alec közéjük lépett. - Jól van gyerekek. Csak óvatosan azért az ölelkezéssel. Trina lefékezett. Mark azt hitte a lány vitatkozni fog, de tévedett. Trina vett egy nagy levegőt és bólintott. - Rendben. Én csak… Annyira örülök nektek! Gyertek, meg kell néznetek valamit! Megfordult és visszafelé indult. Mark és Alec követték habozás nélkül. Pár perc múlva Trina megállt egy kunyhó előtt, aminek be volt deszkázva az ajtaja. Kívülről. Mintha valakit bebörtönöztek volna oda.


-33-

Hallották, hogy benn valaki kiabál, sikoltozik.


-34-

11. FEJEZET A kunyhóból hallatszó hangok nem emberinek tűntek. Trina feléjük fordult. A szeméből csurgott a könny. Mark talán még soha nem látta ennyire szomorúnak az arcát. Pedig már sok mindent átéltek együtt. - Tudom, hogy szörnyű hallgatni. – mondta. Mark még azt sem tudta megállapítani, hogy a hangok férfitól, nőtől, vagy gyerektől származnak. Olyan… félelmetes volt. - Nem tudtunk mit csinálni. – folytatta Trina. – Azt mondta, felvágja a csuklóját. Egyre rosszabb. Nem tudjuk miért nem halt meg, mint a többiek. Lana azt mondta, ez lehet valami fertőző vírus, ezért óvatosságból elkülönítettük. Gyorsan kellett cselekednünk, jobb ötletünk nem volt. Egyre többen kezdtek megbetegedni. Mark döbbenten nézett. Meg akarta kérdezni, ki az, de tudta a választ. - Darnell van benn, ugye, - kérdezte meg végül Alec. Trina bólintott és újból eleredtek a könnyei. Mark szerette volna magához ölelni és a karjaiban tartani. - Semmi baj Trina. Helyesen cselekedtetek. Amíg nem tudjuk, hogy terjed ez a vírus, nagyon óvatosnak kell lennünk. - A fejem! – hallatszott a kunyhóból újabb sikoltozásokkal együtt. Mark legszívesebben befogta volna a fülét. De most hogy hallott egy értelmes szót is, elindult a bedeszkázott ablak felé. - Mark! – kiáltott Alec. – Gyere vissza! - Nem nyúlok semmihez! – felelte. - Nem örülnék neki, ha elkapnánk valami ronda betegséget. Egyáltalán nem. - Csak látni szeretném a barátom. – próbálta megnyugtatni Alec-et, és szorosabbra húzta az arcára kötött ruhát. A férfi felmordult és elfordult. - Maradj csak ott! – kiáltott Trina is. Mark bólintott. A sikoltozás abbamaradt, helyette Darnell fájdalmas nyöszörgését lehetett hallani. Ugyanazt ismételgette: „A fejem. A fejem. A fejem.” Közelebb ment az ablakhoz és bekukucskált. Sötét volt benn, csak ahol a nap áthatolt a réseken, ott látszódott némi fény. Darnell a földön ült, lábait szorosan felhúzta, karjaival a fejét takarta el. Folyamatosan nyöszörgött és motyogott. - Darnell! – szólította meg őt. – Hé, Mark vagyok. Tudom, hogy nagyon fáj a fejed. Én… nagyon sajnállak. De akik ezt tették veled, meghaltak. Lezuhant a Berg. Barátja nem válaszolt, tovább nyöszörgött. Mark csak nézett be a sötétbe és üresnek, tehetetlennek érezte magát. Látta a barátja mennyire szenved. Értelmetlenül. Miért akarhatta ezt bárki is, mikor úgyis történt elég rossz a világban. Nem volt az bőven elég? Dühében ököllel belecsapott a kunyhó oldalába. Remélte, hogy valaki ezért nagyon megfizet.


-35-

- Darnell! – szólt megint. Nagyon szeretett volna valami biztatót, megnyugtatót mondani. – Te biztos erősebb vagy mint a többiek, azért nem haltál meg. Csak tarts ki haver és helyrejössz. Majd.. – üres szavak. Hazudik a barátjának. - Darnell! – folytatta mégis. – Itt vagyunk, az őrmester, én, Trina, Lana… valamit majd kitalálunk. Darnell teste hirtelen megmerevedett, a lábai kiegyenesedtek. Olyan hang tört fel a torkából, mintha egy dühöngő állat üvöltött volna. Mark meglepetésében hátra ugrott, de aztán megint benézett. Darnell a kunyhó közepén feküdt. Mindene remegett. Vér borította a homlokát, arcát, állát, nyakát. Szivárgott a füléből, csöpögött az orrából, a szájából. Mindkét kezével a fejét fogta és tekergette ide-oda. Mintha megpróbálná a saját nyakát kicsavarni. Közben üvöltött. „A fejem. A fejem. A fejem.” Mark rosszul érezte magát, hogy nem megy be és nem segít rajta. De nem tudta mit tehetne. „A feeeeeeejeeeeeem! – kiáltotta Darnell olyan vadul, hogy Mark ismét hátrább lépett. Nem volt képes rá hogy tovább nézze. De hallotta, ahogy a lábak az ajtó felé csoszognak. Hallotta a hangos puffanást az ajtón. Aztán még egyet. És még egyet. Kopp. Kopp. Kopp. Mark lehunyta a szemét. Tudta mi ez a hang. Trina hirtelen elrántotta őt onnét és magához szorította, miközben rázta őt a zokogás. Még hallottak pár koppanást, utána egy utolsó, hosszú sikolyt, amit nedvesen gurgulázó hang követett. Még hallották, ahogy Darnell a földre zuhan. Csend lett. Mark szégyellte magát, de megkönnyebbülést érzett, hogy vége. Ha nem lett volna ott Trina…


-36-

12. FEJEZET Mark soha nem gondolt úgy Alec-re hogy egy szelíd ember lenne. Távolról sem volt az. De amikor odalépett hozzájuk, gyöngédség látszódott az arcán. - Tudom, hogy ti sok mindenen keresztül mentetek együtt. – Alec szeme a kunyhóra villant. – De amit most hallottunk… nem tudom, lehet-e még ettől rosszabb. – egy pillanatra megállt, majd folytatta. – De nem adhatjuk fel! Ha már ennyi mindent túléltünk. Mark bólintott és Trinára nézett. A lány éppen a könnyeit törölgette. - Én rosszul vagyok ettől a túléléstől. Darnell legalább már nem szenved. Mark még soha nem szólt rá a lányra mióta ismeri ilyen mérgesen. - Ne beszélj így! Tudom, hogy ezek tények, de ez nem azt jelenti, hogy mi föladjuk. Végignézett a lányon, aki folytatta. - Mikor lesz ennek vége? Túléltük a Napkitörést, találtunk egy helyet, ahol felépíthettük a kunyhót. Találtunk élelmet. Néhány nappal ezelőtt nevettünk, majdnem boldogok voltunk. És akkor jött ez a Berg és lenyilazzák az embereket. Mi ez, valami idióta vicc? Valaki ezzel szórakozik, hogy úgy játszik velünk, mintha virtuális játékok lennénk? Elcsuklott a hangja és a vállai néma zokogástól rázkódtak. Leült a földre és eltakarta az arcát. Mark Alec-re nézett, de ő mintha azt mondta volna a tekintetével: „A te barátod, vigasztald meg valamivel.” - Trina… - szólt Mark halkan. Odament hozzá, letérdelt a háta mögött és megszorította a vállát. - Amikor már azt hittük, hogy a dolgok már nem lehetnek rosszabbak, akkor történt mindez. Sajnálom. – tudta, jobb lenne úgy tenni, mintha nem lenne olyan félelmetes a helyzetük. De nem ez volt a helyzet, és ők már régen megígérték egymásnak, hogy nem fogják magukat áltatni, sem egymást. – De akármi is történik, mi együtt maradunk. És mindent megteszünk azért, hogy ne kapjuk el a vírust, ami megölte Darnell-t és a többieket. Meg tudjuk csinálni.. - tovább dörzsölte a lány vállát és Alec-re nézett segélykérőn, mit mondhatna még. - Figyelmesnek kell lennünk, - mondta a férfi – okosnak, és ha kell, könyörtelennek. Mark arra gondolt, lehet, hogy az is ostobaság, hogy Trinához ért. De nem érdekelte. Ha Trina meghalna, akkor nem érdekelné már úgysem semmi. Trina levette a kezét az arcáról és Alec-re nézett. - Mark. Állj fel, és menj távolabb tőlem. - Trina… - Most! És ne is gyertek a közelembe. Mark megtette amit kért. Visszaállt Alec mellé. Mikor megfordult látta, hogy a síró, tehetetlen Trina eltűnt, és helyette egy határozott nő állt a helyén. Felállt és karjait összefonta a mellén. - Mi nagyon óvatosak voltunk azután, hogy elmentetek a Berg-gel. A ruhákból ítélve, amit azok az emberek viseltek, akik kilőtték a nyilakat, sejtettük, hogy valami nem jó történik. Még mielőtt Lana figyelmeztetett volna minket. Az egyetlen személy, akivel közvetlen kapcsolatba kerültünk, Darnell volt. De ő saját maga torlaszolta el magát azon a helyen, utána kényszerített, hogy beszögezzük az ajtót. – elhallgatott, nagy levegőt vett és úgy folytatta. – A


-37-

lényeg az, én nem hiszem, hogy beteg lennék. Már csak azért is, mert aki beteg volt, mindenki nagyon gyorsan meghalt. - Látom, de… - kezdte Alec. Trina félbeszakította. - Még nem fejeztem be! – mondta éles hangon. – Tudom, hogy óvatosnak kell lenni, mi is megbetegedhetünk. Amíg nem vagyunk biztosak abban, hogy nem kaptuk el ezt a vírust, addig maszkot hordunk, állandóan kezet és arcot mosnunk, mint valami kényszerbetegek. - Ez jó. – mondta Mark. - Abszolút. – értett egyet Alec. – De hol vannak a többiek? Lana, Misty, Toad? Trina többféle irányba mutatott. - Mindenki valahol megbújik, tartjuk a távolságot. Úgy gondoltuk pár napig, amíg ki nem derül, hogy nem-e beteg valamelyikünk. Ez elég rosszul hangzott Mark számára. - Magunkba fogunk gubózni, ha ezt tesszük. Találtunk egy Work Pad-on térképet. Rajta van, hogy honnét jött a Berg. Össze akarunk szedni pár dolgot és megkeresni ezt a helyet. Hátha megtudunk valamit. - Egyet értek. – helyeselt Alec. – El kell menni erről a helyről mielőbb. - Mi lesz Darnell-lel? - kérdezte Mark, bár tudta előre mit fognak mondani. De könnyebb volt a lelkének hogy megkérdezte. – Nem kellene eltemetnünk? Trina és Alec tekintete mindent elmondott. Nem kockáztathatják az életüket azzal, hogy a közelébe mennek. Keressük meg Lanát és a többieket. – Javasolta Alec. – Menjünk. Mark aggódott egy kicsit, hogy ahogy áthaladnak a falun, csatlakozni akarnak hozzájuk. De annyira féltek, hogy senki nem merészkedett ki a kuckójából. Hátborzongatóan csendes volt a Falu. Mark érezte, hogy tekintetek szegeződnek rájuk, amerre elhaladnak. Minél jobban belegondolt, annál inkább megértette az emberek viselkedését. A világ már éppen eléggé megbüntette őket. Miért vállalnának még többet magukra? Misty és Toad a Falu szélén egy gyérebben lakott részen lévő kunyhóban voltak. Trina nem volt biztos abban, hogy Lana hol van. Egy órával később találták meg őt, a folyó közelében aludt egy bokorban. Kicsit bosszankodott amiatt, hogy alváson kapták őt, de miután Mark és Alec felszálltak a Berg-re, alaposan kitett magáért. Megszervezte, hogy karanténba helyezzék a beteg embereket, egy helyre gyűjtsék a halottakat. Senki nem tudta mi történt, de Lana ragaszkodott hozzá, hogy mindenki kesztyűt és maszkot viseljen. Mikor végeztek, akkor segített még az élelmiszerek kiszállításában. - Nem hiszem, hogy beteg vagyok. – mondta, ahogy elindultak vissza a Faluba. – Minden olyan gyorsan történt. Akik megbetegedtek, azok nemsokára meg is haltak. - Milyen hamar jelentkeztek a tünetek? - kérdezte Mark. - Darnell kivételével mindenki meghalt tizenkét órán belül. Mikor magához tért Darnell, már két-három tünet jelentkezett nála. Aki életben van és tünetmentes, az tiszta. Toad idegesen fészkelődött. Misty a földet nézte. Alec és Lana fezülten bámultak egymásra, mintha így beszélgetnének. Trina pedig Mark-ot nézte. A szemével, mintha azt mondta volna: „Túl fogjuk élni ezt is, mint a többit….” Egy órával később a Kunyhójukban voltak és megtöltötték a hátizsákjukat annyi élelmiszerrel, amennyi csak belefért. Miközben pakoltak, vigyáztak, ne kerüljenek túl közel


-38-

egymáshoz. Valahogy természetesnek hatott ez az óvatosság. Mark csomagolás közben legalább háromszor mosta meg a kezét. Már éppen indultak volna, amikor Misty felnyögött. Mark hátrafordult és összeszorult a gyomra. Misty két kézzel támaszkodott egy asztalon. Az arca fehér volt. Mark megdöbbenve nézte. Amikor utoljára ránézett, még nem volt semmi baja. Misty lábai összecsuklottak és lerogyott a földre. Kezét az arcához emelte, félve, mint aki aggódik, mit fog ott érezni. - A fejem… fáj… - suttogta.


-39-

13. FEJEZET - Mindenki el innen! – kiáltotta Lana. – Kifelé! Most! Mark pontosan az ellenkezőjét akarta tenni, mint amit Lana mondott. Segíteni akart a barátján. - Kifelé. Majd kinn beszélünk! - mutatott az ajtó felé Lana. - Menjetek, - suttogta Misty. – Tegyétek amit mond. Mark és Trina egymásra néztek, majd elindultak kifelé. Alec a sarkukban volt, mögötte Lana. Mark látta, hogy Toad nem mozdul. - Haver… gyerünk! Misty, mond neki te is. - Igaza van Toad. – suttogta a lány. Mark nem akart hinni a szemének, hogy az előbb még semmi nem látszódott rajta, most pedig nem bírja magát tartani. – Menj, hagyd rám ezt a dolgot. Lehet, hogy csak valami rosszat ettem.. Mark látta, hogy ezt ő maga sem hiszi el. - Nem hagyhatom itt! – mondta Toad és Mark-ra nézett. - Kit érdekel, hogy mit csinálsz, ha a végén úgyis meghalok? - mondta Misty. – Hogy éreznéd magad, ha fordított helyzetben lennénk? Te is azt akarnád, hogy menjek el! Menj! – elhallgatott. Úgy tűnt, minden energiáját felemésztette a beszéd. - Gyere. – mondta Mark. – Nem hagyjuk őt itt, csak kimegyünk beszélgetni. Toad kiment a Kunyhóból, végig motyogva az orra alatt. „ Ez az egész olyan elcseszett..” Mark visszanézett Misty-re, de a lány a padlót bámulta. Hosszú, mély lélegzeteket vett. - Sajnálom. – mondta halkan Mark és kiment ő is. Úgy döntöttek, várnak egy órát, mi lesz a lánnyal. Vagy jobban lesz, vagy rosszabbul. Vagy ugyanígy marad. Egy őrjítő óra. Mark nem tudott egy helyben ülni. Járkált a Kunyhó körül. Arra gondolt, talán a vírus már őt is megtámadta. Vagy Trinát. Elviselhetetlen volt. Azon kapta magát, Mistyről meg is feledkezett. Pedig hamarosan meghal. - Azt hiszem, át kell értékelnünk a kilátásainkat. – mondta Lana mikor letelt az egy óra. Misty állapota nem javult, még mindig a földön feküdt. Nem mozdult, nem beszélt. - Hogy érted? - kérdezte Mark. Hálás volt érte, hogy megtört a csend. - Darnell és Misty is bizonyíték arra, hogy ez a vírus nem öl feltétlenül azonnal. – mondta Alec. – Ki kell használnunk az időnket, ami még van. El kell mennünk oda, amit néztünk a térképen. A lehető leghamarabb. – halkabban tette hozzá – Sajnálom, de tényleg mielőbb el kell innét mennünk, és most más ötletem nincs hová mehetnénk, mint hogy megtudjuk, mi folyik itt. Bármi is volt azokban a nyilakban, oda kell mennünk, hogy megtudjuk mi az. Lehet, hogy van rá valami ellenszer. Ki tudja? Mindez elég hidegnek és durvának tűnt. De Mark egyet értett vele. Szerette volna magukat minél távolabb tudni ettől a helytől. - Nem hagyhatjuk itt Mistyt így. – mondta Trina erőtlenül. - Nincs más választásunk. – felelte Alec. Lana felállt a fal mellől, ahol eddig ült.


-40-

- Ne érezzetek bűntudatot. – suttogta. – De ha akarjátok, kérdezzük meg Mistyt. Megérdemli, hogy megkérdezzük. Azt fogjuk tenni amit ő mond. Mark felhúzta a szemöldökét és a többiekre nézett. Úgy tűnt mindenki helyesli Lana ötletét. Lana bement a Kunyhóba. Anélkül hogy bekopogtatott volna, megállt az ajtókeretben és hangosan kérdezte: - Misty! Hogy vagy? Mark belátott Mistyre. A hátán feküdt, de a hangra az ajtó felé nézett. - Menjetek! - szólt erőtlenül. – Valami komoly baj van a fejemmel. Olyan mintha tele lenne bogarakkal és az agyam rágnák. – sóhajtott egy nagyot, mint akinek a beszéd kivette volna minden erejét. - De drágám, hogy hagyjunk itt? – kérdezte Lana. - Ne szóljatok semmit, csak menjetek. – újabb sóhaj. Mark látta a fájdalmat a szemeiben. Lana a többiekhez fordult: - Misty azt mondja, menjünk. Mark tudta előre hogy ezt fogja mondani. Edzett lány volt ő is, aki túlélte a Napkitöréseket. De hiába volt Misty döntése, örökké bűntudattal fog rá gondolni. Hiszen még él! Alec átvetette a hátizsákját a vállán és azt mondta: - Misty tiszteletére menjünk, hátha megtudunk valamit. Mark is szorosra húzta a pántokat és bólintott. Trina még habozott. Odalépett az ajtóhoz. - Misty… - kezdte, de nem tudott mit mondani. - Menj! – kiáltotta a lány. – Menj, mielőtt elkezdenek ezek a dolgok ugrálni az agyamban. Indulj! – vad sikoltás hagyta el a száját. Talán eszébe jutott min ment Darnell keresztül. - Rendben. - mondta Trina szomorúan. – Rendben. Toad, aki a legjobb barátja volt Mistynek, most nem szólt egy szót sem. Állt, és a földre nézett könnyes szemmel. Alec végül megkérdezte tőle, mit csinál. - Nem megyek. – mondta Toad. Mark meg sem lepődött. Erre számítani lehetett. Mint ahogy arra is, hogy nem fogják tudni meggyőzni őt. - Ő a legjobb barátom. Nem hagyom itt! - De ő azt szeretné. – mondta Lana. – Nem akarja, hogy itt maradj és te is meghalj. Azt akarja, hogy élj! - Nem megyek! - ismételte és hidegen nézett Lanára. Misty nem szólt. Vagy nem hallotta, amit beszéltek, vagy túl gyenge volt hozzá, hogy szóljon. - Jól van. – mondta Lana bosszúsan. – Ha meggondolod magad, akkor érj majd utol minket. Mark már szeretett volna indulni, kikerülni ebből az elviselhetetlenül feszült helyzetből. Még vetett Mistyre egy búcsúpillantást. Összegömbölyödött, mint egy labda és valami furcsa hangot adott ki. Amikor távolabb ért, akkor döbbent rá, hogy a lány énekelt. - Bekattant. - gondolta. – Teljesen bekattant.


-41-

14. FEJEZET Három mérföldet tettek meg, amikor már túl sötét lett ahhoz, hogy tovább haladjanak. Mark készen állt a pihenésre. Teljesen kimerítette őt ez az őrült nap. Alec szeretett volna messzebb jutni, de végül a vastag törzsű fák között, a friss erdei levegőben táboroztak le. Az utolsó pár óra érzelmi feszültségét ki kellett pihenniük. Megvacsoráztak Asheville konzervgyáraiból származó konzervjeiből. Lana ragaszkodott hozzá, hogy még tartsák egymás között a távolságot. Így Mark Trina felé fordult, aki néhány méterrel távolabb feküdt tőle. Mark szerette volna átölelni, de tudta, Trina nem engedné. Így csak nézték egymást. Mark szinte biztos volt benne, hogy ugyanazok a dolgok járnak a lány fejében is. Hogy a világ újból szétesett körülöttük. Hogy elveszítették három jó barátjukat, akikkel együtt vándoroltak New York City–ből az Appalache-hegységbe. Na és persze a vírus. Egyik sem boldogító gondolat. A Work Pad-ot kezdte tanulmányozni, hátha rábukkan még valamire, ami elkerülte a figyelmüket. Arra riadt fel, hogy lecsukódik a szeme. Trina rámosolygott. Ő visszamosolygott és elaludt. És újból előjöttek az emlékek, amiket soha nem fog tudni elfelejteni. Valaki a nyomukban volt. Egy-két órája történt valami a városban. Mark nem tudta mi volt az. Terroristák robbantottak bombát, vagy gázszivárgás miatt történt valamilyen robbanás. De valami égett. Elviselhetetlen volt a hőség. Mindenfelől sikolyok hallatszottak. Ő és Trina a földalatti, már nem használt alagútjaiban menekültek. Egyre lejjebb. Mindenhol emberek vannak és a többségük eszeveszetten menekül. Teljes a káosz minden felé. A tömegben vannak, akik ezt a káoszt kihasználva lopnak, nőket zaklatnak, és még ki tudja miket tesznek. Mintha kiszabadult volna egy csomó bűnöző. Trina talált egy doboz ennivalót, amit valaki elhagyott a felfordulásban. Minden emberben bekapcsolt a túlélő ösztön. Vannak akik futnak, mintha tudnák hová mehetnének. Mark és Trina próbálják elkerülni a tömeget. De akármerre kanyarognak a földalatti mocskos, tikkasztóan meleg labirintusában, valaki, vagy valakik a nyomukban vannak. Mint az árnyék. De minden alkalommal, mikor Mark visszanéz, eltűnnek, elbújnak. Elértek egy olyan helyre, ahol bokáig ért a víz. Mark mobilja az egyetlen fényforrásuk, de minden pillanatban attól tart, hogy lemerül az aksija. Trina megragadja Mark karját és magával húzza őt. Valami kis helyiségben vannak. Talán tároló szekrény lehetett valamikor, amikor még ez a szakasz is használatban volt. „Kapcsold ki” – suttogta Trina. A falhoz simulnak. Egy pillanatra pánik fogja el a teljes sötétségben, de Trina keze a hátára tapad. Ez megnyugtatja. - A vízben nem tudnak csendben idelopakodni anélkül, hogy ne vennénk észre. Maradjuk csendben és várjunk. Mark bólintott, de rájött, hogy ezt a lány nem láthatja.


-42-

- Rendben. – súgta. - Ha mégis ránk találnak, elfutunk. Vagy megverjük őket. - Oké. Harcolunk ha kell. Trina megszorítja a karját és ő libabőrös lesz az érintésétől. Ha tudná, mennyire szereti őt! Szinte bűntudata van attól, hogy valahol örül neki, amiért ilyen helyzetbe kényszerültek. Hallják, ahogy valaki belelép a vízbe. Utána még valaki. A léptek feléjük közelednek. Még jobban a falhoz simulnak, amikor hirtelen fény vetődik rájuk. Valaki zseblámpával a kezében áll előttük. - Ki vagy? - kérdezi Trina halkan, de Mark a feszültsége miatt úgy érzi, mintha kiabálna. A zseblámpa fénye ide-oda táncol. Mark csak apró felvillanó részleteket lát, de nyilvánvaló, hogy egy rongyos, piszkos ruhájú, zilált hajú férfi érkezik. Majd még egy. Szóval hárman vannak. - Azt hiszem, inkább mi kérdezhetjük, hogy ti kik vagytok? – mondta a zseblámpát tartó férfi. Mi régebbtől itt vagyunk mint ti, és nem szeretjük a látogatókat. Miért futkosnak amúgy az emberek, mint macska az egér után? Mi történt?Ti ketten nem vagytok az a típus akiknek örülnénk. Mark gyomra összeszűkült. Soha nem volt még, nem hogy ilyen, de hasonló helyzetben sem. Valamit felelnie kell. - Gondolkozz kicsit. Nem lennénk itt, ha nem történt volna valami szörnyűség a városban. Nem vettétek észre milyen meleg lett? Vagy bomba, vagy valami gázrobbanás lehetett. A férfi vállat vont. - Szerinted érdekel minket? Nekünk az a fontos, hogy legyen mit ennünk. És néha… egy kis kellemes meglepetés. Nekem, meg a srácoknak. – a tekintete Trinán járt. - Hozzá ne érj! – kiáltotta Mark és látta a férfi szemében a meglepetést a határozott hang hallatán. – Van nálunk ennivaló. Ha békén hagytok, megkaphatjátok. - Nem adjuk oda a kaját! – háborodott fel Trina. Mark odafordult hozzá és azt súgta neki: - Inkább adjuk oda, mint hogy átvágják a torkunkat. Halk kattanó hangokat hallott, és amikor visszafordult látta, hogy ezüst színű pengék csillognak a fényben. - Valamit tudnotok kell. Nem szoktunk sokat lacafacázni itt a környéken. Ami kell, azt elvesszük. Legyen az élelmiszer, vagy bármi más. – ezzel elindultak feléjük mind a hárman. Hirtelen egy alak tűnik fel a folyosón, és Mark lélegzetvisszafojtva nézi a villogó kavarodást ami lezajlik a szeme előtt. Karok, kések, lábak villannak, ütések zaja, morgások, káromkodások. Mintha egy szuperhős lépett volna be közéjük. pár percen belül mind a három férfi a földön fekszik összegömbölyödve és nyöszörögve. A zseblámpa is lehull a földre és egy hatalmas csizmára vetődik a fénye. Egy hatalmas ember. Az, aki követte őket. - Majd később megköszönitek. – szól mély hangon. – Alec vagyok, és azt hiszem, van nagyobb problémánk, mint ez a három szerencsétlen alak.


-43-

15. FEJEZET Mark arra ébredt, hogy fáj az oldala. Álmában ráfeküdt egy kődarabra. Átfordult, egy nagy nyögéssel és felnézett az égre. Eszébe jutott az álma. Olyan élénk, részletes volt, mintha egy filmet vetítettek volna le neki. Alec nem csak azon a napon mentette meg őket, hanem azóta már számtalanszor. Összekapcsolódott az életük, mint a földé a kövekkel a hegyben. A többiek is felébredtek fél órán belül. Alec összecsapott nekik egy gyors reggelit azokból a tojásokból, amiket még a Kunyhóból hoztak. Hamarosan vadászniuk kell. Mark örült, hogy van közöttük egy szakértő, noha ő is kivette a maga részét a vadászatnál. Viszonylag csendben ettek. Valahogy így könnyebb volt betartaniuk azt a szabályt, hogy ne érjenek egymáshoz. Mark elgondolkodott ezen. Valaki még ezt a kellemes érzést is elvette tőlük. - Indulhatunk? – kérdezte Alec amikor eltüntették az ennivalót. - Igen. – mondta Mark. Lana és Trina csak bólintottak. - Ez a Work Pad egy áldás. – szólt Alec. – Térkép és iránytű segítségével biztos vagyok benne, hogy egyenesen odatalálunk. És ki tudja, mire bukkanunk. Elindultak kifelé az erdőből, a félig megégett fák közül. Egész nap mentek. Hegyre fel és hegyről le. Mark kissé tartott attól, hogy egy másik táborba jutnak. Az a pletyka járta, hogy az egész Appalache hegység tele van az övékéhez hasonló táborokkal. A Napkitörések után ugyanis megemelkedett a tenger szintje és tömegesen semmisültek meg a városok és a növényzet. Ez a hegység viszonylag ideális hely volt. Mark remélte, hogy egyszer minden visszatér majd a régi kerékvágásba. Talán még az ő életében… Egy kis patakhoz értek, itt megálltak pihenni. Trina a közeli erdő felé intett a fejével és elment. Mark vette a lapot, és hamarosan követte őt. Egy nagy, élettel teli zöld tölgyfánál várt rá a lány. - Mi baj? - kérdezte. Alig öt méterre álltak egymástól, vagyis betartották a parancsot, pedig most senki nem látta őket. - Elegem van! - fakadt ki a lány. – Nézz ránk. Mióta a Berg megtámadta a Falut, azóta valami ostoba szabály miatt nem merünk egymás közelébe menni. Pedig én is jól érzem, magam, meg te is. A szavai megkönnyebbüléssel töltötték el Mark-ot. Bár nem tartotta ostobaságnak a szabályt, mégis szeretett volna Trinához közelebb lenni. Elmosolyodott. - Szóval.. hagyjuk a fenébe ezt a karantén szarságot? - De csak ha titokban tartjuk Lana előtt, mert még idegrohamot kapna. – ment oda hozzá a lány, majd átölelte és megcsókolta őt. – Amúgy sem mutat semmi arra, hogy mi is megfertőződtünk volna, értelmetlen az egész óvatoskodás. Újból megcsókolták egymást, ezúttal sokkal hosszasabban. Egymás kezét fogva sétáltak vissza, csak ott váltak külön. Nem akarták magukra vonni Lana vagy Alec haragját. - Azt hiszem, holnapután ott vagyunk. – mondta Alec amikor visszaértek. – Lehet, hogy kifingunk, de akkor is odaérünk. Majd a holnapi pihenő után kitaláljuk a további teendőket.


-44-

- Jól hangzik. – mondta Mark szórakozottan, mert még mindig a föld felett lebegett, és egyenlőre nem törődött semmi mással. - Akkor ne ugassunk, haladjunk! – mondta Alec. Mark nem értette mit akar ezzel mondani. Megvonta a vállát és Trinára nézett mosolyogva. Remélte, hogy Lana és Alec korán elalszanak majd este. Nehéz volt megállni, hogy ne fogják meg ismét egymás kezét, de elindultak az öreg grizzly medve és Lana után. Amikor este Alec már horkolt és Lana is aludt, Mark odacsúszott Trinához és átölelte. Felnézett az égre. A fák ágai között talált egy világosabb foltot, ahol a ragyogó csillagok látszódtak. Annak idején az anyja tanította meg a csillagképekre. Mikor már a kishúga, Madison elég nagy volt, Mark neki adta át a csillagászati tudományát. Nagyon szerette a csillagképeket. Különösen, mert annyira ritkán lehetett látni egy olyan hatalmas városból, mint New York. órákig el tudta nézegetni a csillagokat a hozzájuk kapcsolódó legendákat és mítoszokat felidézve. Észrevette az Orion csillagképet, ami fényesebb volt mint valaha. Orion. Ez volt Madison kedvenc csillagképe. Nem csak mert a legkönnyebb megtalálni, hanem mert tetszett neki a hozzá kapcsolódó történet . Orion, a vadász, ahogy a démoni Bikával küzd a kardjával, a Kis kutya és a Nagy kutya mellette, akik az Egyszarvút és a Nyulat üldözik. Mark minden alkalommal kicsit kidíszítette a mesét. Gombócot érzett a torkában ahogy Madisonra gondolt. Annyira hiányzott neki. Könnyes lett a szeme. Hiába próbálta mélyre temetni magában ezt a fájdalmat, fájt az ott mélyen is! Gallyak roppanása hallatszott az erdőből. Letolta a mellkasáról Trina fejét és felült, úgy hallgatózott. A lány motyogott valamit, de nyilván mély álomba merült, mert aludt tovább. Mark figyelt. Nem volt túl sötét, világított a hold és a csillagok. Az erdőben sem voltak túl vastag törzsűek a fák. Tudta, bármi okozhatja a zajt. Szarvas, mókus… De ha ilyen könnyedén vettek volna mindent a Napkitörések utáni világban, egy napig sem éltek volna. Határozottan emberi lépéseket hallott. Már éppen szólni akart Alec-nek, amikor kilépett egy árny a fa mögül. Toad. - Mi a … - kezdte Mark, de megkönnyebbülést érzett. – Toad! Halálra rémisztesz! Toad térdre esett. Arca fehér volt és valahogy soványabb. A szeme nedves volt és mintha valahová a távolba nézett volna. - Jól vagy? – kérdezte Mark és remélte, hogy a barátja csak fáradt. - Én… nem. Nem vagyok jól. – felelte Toad és megremegett a szája, mint aki a sírást tartja vissza. – Egyáltalán nem vagyok jól Mark. Valamik vannak a koponyámban.


-45-

16. FEJEZET Mark megrázta Trinát, hogy felébressze. Toad határozottan beteg, és ő csak áll néhány méterre a táborhelyüktől. Nem tud semmit erről a betegségről, és ez még ijesztőbbé tette a számára. Trina kissé zavartnak tűnt, ezért Mark áthúzta őt az előző esi tűzmaradvány másik oldalára. - Alec! Lana! – kiáltotta. A két volt katona három másodpercen belül ott voltak. De még nem látták meg Toad-ot. - Toad. Örülök, hogy utánunk jöttél. De.. nem érzed magad rosszul? - Miért? - kérdezte Toad még mindig térden állva. Az arcán árnyék suhant át. – Miért hagytál el? Miért? Azok után, amiken keresztül mentünk? Mark szíve összeszorult. Nem a kérdésre válaszolt… - Toad, – mondta neki - mi azt akartuk, hogy gyere velünk. Toad meg se hallotta. - Ezek a dolgok a fejemben… Segítsetek kiszedni onnét. Mielőtt megeszik előbb az agyam, utána a szívem. – Toad nyöszörgő hangon beszélt. Mark-ot egy beteg kutyára emlékeztette a hang. - Milyen tüneteket vettél észre magadon? - kérdezte Lana. – Mi történt Misty-vel? Mark figyelte, ahogy Toad feláll, felemeli a kezét és a feje két oldalához szorítja. Még a sziluettje is hátborzongató volt. - Nem… nem… azok a dolgok a fejemben. – mondta lassan. A hangjából kisütött a harag. –Mindenki elhagyott. Azt hittem, akik a barátaim, több mint egy éve, ők hajlandóak segíteni. – már kiabálva tette hozzá: - Ezeket kiszedni a fejemből! - Nyugodj meg Toad. És maradj ott ahol vagy. – mondta Alec. Mark nem akarta megbántani a barátját. - Toad, figyelj rám. Megpróbálunk segíteni. De ülj le és ne kiabálj. A kiabálással nem mégy semmire. Toad nem válaszolt. Mark látta, hogy ökölbe szorul a keze. - Toad. Ülj le, és meséld el mi történt miután eljöttünk. A fiú nem mozdult. - Gyerünk! – tette hozzá Mark. – Segíteni szeretnénk. Ülj le és nyugodj meg. Néhány másodperc múlva Toad lerogyott a földre. Úgy feküdt ott, mint akit lelőttek. Nyögött, ahogy ide-oda ringatózott. Mark észrevette, hogy ő és Trina egymás mellett állnak és sem Lana, sem Alec nem szólt. - Szerencsétlen gyerek. – motyogta Alec. Lanában feltámadt az ápolónői ösztön és kissé közelebb ment. Kérdezgetni kezdte Toad-ot. - Toad. Úgy néz ki, nagy fájdalmaid vannak. Nagyon sajnáljuk. De nem tudunk segíteni, ha nem mondasz el pát dolgot. Elég jól érzed magad hozzá, hogy beszélj róla? Toad teste folyamatosan remegett. Halkan nyögdécselt. De válaszolt. - Minden tőlem telhetőt megtettem. Nem tudom, mióta vannak ezek a dolgok a fejemben, de azt hiszem sietni kellene. - Jó. – felelte Lana. – Mit csináltál miután eljöttünk a Faluból?


-46-

- Ültem az ajtó előtt és beszéltem Mistyhez. – mondta fáradt hangon. – Mit tehettem volna? A legjobb barátom, a legjobb aki valaha volt. Nem érdekelt semmi más. Hogy hagyhatná el valaki a legjobb barátját? - Rendben. Megértelek. Örülök, hogy ott voltál vele. - Szüksége volt rám. Nagyon rosszul volt. Bementem és magamhoz szorítottam. Megcsókoltam a homlokát és úgy tartottam, mint egy kisbabát. Tudom, hogy örült neki… Aztán csak néztem, ahogy meghal a karjaim között. Mark fészkelődött ültében, szinte fizikai rosszullét fogta el Toad szavaitól. Remélte Lana megérti a fiút. - Hogyan halt meg? – kérdezte Lana. – Neki is fájdalmai voltak mint Darnell-nek? - Igen. Igen, Lana. Üvöltött fájdalmában. Egyfolytában. Egészen addig, amíg azok a dolgok át nem másztak az én fejembe. Utána már nem szenvedett. Halálos némaság borult rájuk. - Mik ezek? Mik másztak a fejedbe Toad? Toad megint a fejére szorította a kezeit. - Hogy lehetsz ilyen hülye? Hányszor kell még elmondanom? Mi? Itt vannak a fejemben. Nem tudom mik ezek. Hallod??? Én… én… én nem tudom mik ezek. Te hülye! Toad embertelen hangon üvöltött. - Toad! – kiabált Lana, de nem tudta túlharsogni a fiú fájdalmas sikolyait. Álltak és nézték. nem tudtak mit tenni. - Ennyi. – mondta Alec és egyenesen Toad-hoz ment. Megragadta az ingét, talpra rántotta őt és beljebb húzta az erdőbe. A sikolyok nem maradtak abba, csak kissé halkultak. - Mit lehet itt segíteni? - kérdezte halkan Lana. - Alec! – kiáltotta Mark. – Alec! Nem jött válasz. Csak Toad folyamatos kiabálását és zokogását hallották. És hirtelen csend lett. Mintha Alec becsukott volna maga mögött egy hangszigetelt ajtót. - Mi a … - suttogta Trina. Hamarosan a megszokott ütemben haladtak tovább. Mark-ot időnként elöntötte a pánik, hogy Toad kiszabadul és utánuk jön. Teljesen őrült volt. Vérszomjas őrült. Amikor ránézett Alec arcára látta, hogy a megkeményített vonások mögött hatalmas szomorúságot rejteget. - Nem kockáztathattam, hogy valami őrültséget csináljon. – mondta az öreg bizonytalan hangon. – Nem hagyhattam. Ha ennek köze van a vírushoz… Én… Mennem kell. Le kell mosnom magam a patakban. Maga elé nyújtotta a kezeit és egy hosszúnak tűnő pillanatig rájuk meredt. Aztán elvonult a patak felé. Mark hallotta a szipogását mielőtt eltűnt volna a fák mögött.


-47-

17. FEJEZET Még visszafeküdhettek volna aludni, volt egy-két óra hajnalig. Senki nem szólt semmit azután hogy Alec… bármit csinált… Toad-dal. Mark feje majd szétrobbant, annyira zavaros volt az elmúlt fél óra. Szeretett volna beszélni róla, de Trina bebújt a takaró alá és kitört belőle a zokogás. Ettől megsajdult Mark szíve. Annyi hónap eltelt könnyek nélkül… Egy rejtély neki ez a lány. Kezdettől fogva ő volt az erősebb, keményebb, bátrabb. Mark eleinte szégyellte is magát emiatt és gyakran zavarba jött. De a lány úgy tett, mint aki nem veszi észre. De az érzelmek benne is nyomott hagytak. Nem tehetett mást, hagyta, hadd sírja ki magát. Lana némán végezte a dolgát. Alec végül visszatért. Senki nem szólt továbbra sem. Mark az erdő zajait hallgatta, a lágy szellőt, a rovarok zúgását. De a gondolatai még mindig egy helyben forogtak. Mi is történt? Vajon tényleg azt tette Alec Toad-dal amire gondol? Mit kell még átélniük ebben az elromlott világban? Még vissza aludt egy kis időre. Amikor a pattogó tűz mellett ültek és némán reggeliztek, mint valami zombik, Lana azt mondta: - Ez a nyíl-vírus. Azt hiszem, valami nem stimmel vele. Mark felnézett rá. Kissé sikerült megfeledkezni a történtekről, de most Lana szavai visszarángatták a jelenbe. - A legtöbb vírussal nem stimmel valami. – mondta Alec nyersen. - Ugyan! Nagyon jól tudod, mire gondolok. – villantotta rá a szemét Lana. Ti nem vettétek észre? - Mit? – kérdezte Mark. - Azt, hogy másképpen hat az emberekre? – szólalt meg Trina is. - Pontosan! Akiket eltaláltak a nyilakkal, azok órákon belül meghaltak. Kivéve Darnell-t, ő csak pár nap múlva halt meg. Mindenkinél a fő tünet az erős nyomás a koponyában. Úgy viselkedtek, mint akinek satuba tették a fejüket. Aztán ott volt Misty, aki néhány napig tünetmentes volt - Énekelt, amikor utoljára láttam. Összegömbölyödött a földön. Azt mondta, fáj a feje. –emlékezett Mark. - Másra gondoltam. Te nem voltál ott amikor Darnell megbetegedett. Nem halt meg olyan gyorsan mint a többiek, de furcsán kezdett viselkedni. Nagyon hamar és nagyon furcsán. Misty-n nem látszódott semmi, amíg el nem kezdett a feje fájni. Valami nem stimmelt egyiküknél sem. Ujjával a halántékára mutatott. - És láttátok ti is Toad-ot tegnap este. – tette hozzá Alec. – Mintha nála Misty halála váltotta volna ki, hogy olyan lett, mint aki a kergemarhakórt kapta el. - Egy kis tiszteletet! – csattant fel Trina. Mark várta, hogy Alec megvédi magát, vagy visszaszól, de úgy tűnt kissé megalázva érezte magát a lány szavaitól.


-48-

- Sajnálom Trina. Bunkó voltam. De Lana és én csak próbáljuk felmérni a helyzetet, hogy a lehető legjobbat tudjuk kihozni belőle. Próbálunk kitalálni dolgokat. Toad nem volt tudatánál az éjjel, ez nyilvánvaló volt. - Így, megölted. - Ez nem volt fair. – mondta Alec hűvösen. – Ha Misty ilyen gyorsan meghalt azután hogy jelentkeztek nála a tünetek, akkor nem vitatható, hogy Toad is belehal. Mindannyiunk számára fenyegetést jelentett. Én voltam most a legjobb barátja. Remélhetőleg megmentettem őt egy-két nap szenvedéstől, magunkat pedig a fertőzéstől. - Ha csak el nem kaptad tőle. – mondta Lana színtelen hangon. - Óvatos voltam, és rögtön megmosakodtam. - Úgy látszik nem sokat ér az óvatosság. – mondta Mark rosszkedvűen. – Lehet, hogy már mindannyian megfertőződtünk, csak a mi immunrendszerünk még harcol… egyenlőre. Alec felült. - Eltértünk Lana felvetésétől. Valami nincs rendben ezzel a vírussal. Nem következetes. Nem vagyok tudós, de mintha… mutálódna. Változik, miközben egyik emberről a másikra ugrál. Lana bólintott. - Mutáció, alkalmazkodás, erősítés, ki tudja. De mégis valami… Úgy tűnik, a vírus hatékonyabban terjed, és egyre több időt vesz igénybe, amíg megöli az embert. Ti nem voltatok ott, de az első áldozatok egy-két órán keresztül vonaglottak és véreztek, de utána végük lett. Addig viszont a vírus átterjedt a többiekre. Mark örült, hogy nem látta. De figyelembe véve Darnell szenvedését, azok az emberek talán szerencsésebbek voltak, hogy viszonylag gyorsan történt minden. Mark emlékezett amikor Darnell a koponyáját verte az ajtóhoz. - Valami köze van a fejhez. – mormolta Trina. Mindenki ránézett. Kimondott egy nyilvánvalóan fontos dolgot. - Az biztos. Mindannyian a fejükben éreztek nagy fájdalmat. És elvesztették a józan eszüket. Darnell hallucinált. Misty… és Toad… - mondta Mark. - Nem lehet, hogy különböző vírusokat lőttek ki? - kérdezte Trina. Mark a fejét rázta. - Láttuk a dobozokat a Berg-en. Egyforma azonosító számuk volt. Alec felállt. - Nos, ha mutálódik és közülünk már elkapta valaki, reméljük még kapunk egy-két hetet, amíg el nem veszítjük az eszünket. Gyerünk. Igyekezzünk. - Szép kilátások. – motyogta Trina, miközben felállt. Néhány perccel később már úton voltak. Valamikor a délután közepe felé egy települést láttak. Mark látott néhány fakunyhót. Nagyot dobbant a szíve. - Oda menjünk? – kérdezte Lana. Alec úgy tűnt alaposan átfontolja az előnyeit és a hátrányait annak, hogy oda menjenek. - Hm. Nem tudom. Szívesebben követném a térkép útvonalát. Nem tudunk semmit ezekről az emberekről. - És ha tudnának segíteni? - érvelt Mark. – Lehet, hogy tudják, hol van a bunker, vagy valami központ, ahonnét a Berg jött. Alec ránézett. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a szempontot is átgondolja.


-49-

- Szerintem is nézzük meg. – szólt Trina. – Figyelmeztethetjük őket mi történt velünk. - Rendben. – egyezett bele Alec. – De csak egy órára. Ahogy közeledtek, megfordult a szél. Ugyanazt az émelyítő szagot érezték, mint mikor Mark és Alec a saját Falujuk felé közeledtek miután lezuhantak a Berg-gel. A romló hús szaga. - Húha! - kiáltott Alec – Ennyi! Most azonnal megfordulunk. Az ösvényen meglátták az egymásra halmozott holttesteket. Ekkor egy alak tűnt fel. Egy kislány. Öt-hat éves lehetett. Gubancos hajjal, piszkos ruhában, szomorúan arccal szótlanul sétált feléjük a halálból. - Szia! – kiáltotta Trina. – Jól vagy kicsim? Hol vannak a szüleid? És a többiek a faluból? A kislány halkan válaszolt, miközben mögéjük mutatott. - Mindenki berohant az erdőbe. Mindenki.


-50-

18. FEJEZET Mark önkéntelenül is átnézett a válla fölött. De nem volt ott senki, csak a fák és a közöttük átsütő napfény. Visszafordult a kislány felé. Trina már elindult felé. Alec pedig tiltakozott ez ellen. - Nem teheted ezt. – szólt erőtlenül. Hogy voltak képesek itt hagyni ezt a kislányt a halottak között, és csak magukkal törődni, ez annyira embertelen dolog volt. Hiszen csak egy kisgyerek. – Legalább próbáld meg nem megérinteni mindannyiunk érdekében. – javasolta. A kislány összerezzent és pár lépést hátrált, ahogy Trina közelebb ért. - Semmi baj. – állt meg Trina és térdre ereszkedett. – Nem akarunk bántani. Egy másik faluból jöttünk, ahol szintén sok gyerek volt. Neked vannak itt barátaid? A kislány bólintott, majd elgondolkodott és szomorúan megrázta a fejét. - Elmentek ők is? - kérdezte Trina. Bólintott. Trina Mark-re nézett. A fiú látta milyen szomorúak a szemei. - Hogy hívnak? - fordult vissza a kislányhoz. – Én Trina vagyok. Meg tudod mondani a neved? Hosszú szünet után szólalt meg a kislány: - DeeDee. - DeeDee. Aranyos neved van. - A bátyám pedig Ricky. Ettől Mark-nak megint Madison jutott eszébe. Megsajdult a szíve az emlékektől. Bárcsak a kishúga állna most itt. Nem akart rá gondolni, mi történhetett Madisonnal amikor a Napkitörések voltak. - Hol van Ricky? – kérdezte Trina. DeeDee megvonta a vállát. - Nem tudom. Biztos elment a többiekkel az erőbe. - Anya és apa? A kislány a fejét rázta, miközben könnyek szöktek a szemébe és elkezdtek lecsurogni a maszatos kis arcán. - Nincsenek. Jöttek nyilak az égből és maghaltak. Mind a ketten. Csúnyán haltak meg. - Sajnálom édesem. – mondta Trina mély együttérzéssel. Mark úgy érezte, soha nem szerette még annyira, mint most. - Nekünk is meghalt néhány barátunk. Csúnyán… ahogy te is mondtad. DeeDee sírt, közben előre-hátra hintázott a sarkán, ami ismét Madisonra emlékeztette Mark-ot. - Semmi baj. – mondta Trina olyan kedvesen, hogy Mark is majdnem elsírta magát. – Nem a te hibád. A csúnya rossz emberek miatt volt. Tudod, akik azt a mókás zöld ruhát viselték. Vajon ugyanazok az emberek voltak? És ugyanaz a Berg? Ki tudja hány hajó repked tele vírusos nyilakkal. De miért? Miért??? Trina próbált még valami információt kiszedni a kislányból olyan gyengéden, ahogy csak képes volt rá.


-51-

- Miért mentek el a többiek? És te miért nem mentél velük? DeeDee felemelte a jobb karját. Pici kezét ökölbe szorította és megmutatta a vállán lévő kör alakú sebet. Nem mondott semmit, csak mutatta. - Úgy néz ki, meglőtték őt is. – szólt Mark. - Sajnálom. – mondta Trina és vetett egy szomorú pillantást Markra. – De te miért maradtál itt? Miért nem mentél a többiekkel? A kislány megint a vállán lévő sebre mutatott. Mark látta, ahogy Lana és Alec összenéznek. Egy újabb talány. Hogyhogy a kislánynak nincs semmi baja? - Nem akarlak bántani. – mondta Trina – Te szerencsés kislány vagy. Nem baj, ha nem akarsz több kérdésre válaszolni. DeeDee ismét a sebét mutatta. - Ez az oka. Ezért hagytak itt. Ugyanolyan rosszak, mint a zöld-emberek. - Ó, drágám. Mark nem tudta szó nélkül hagyni. - Azt hitték, hogy ő is megbetegszik a nyíltól és elmentek nélküle. Elég szomorú. Hogy tehették ezt egy ilyen kis gyerekkel? - Így történt? - nézett Trina a kislányra. – Azt hitték, hogy te is beteg vagy mint a többiek? DeeDee bólintott és újból folyni kezdtek a könnyei. Trina felállt és Alekre nézett. A volt katona felemelte a kezét. - Mielőtt még megszólalnál. Tudom, hogy néha olyan vagyok, mint amit a dzsungel legaljasabb vadállata is megrág és utána kiköp. De nem vagyok szívtelen. A kislány velünk jön. Trina bólintott és aznap először elmosolyodott. - Valószínűleg fertőzött. – mondta Lana. – Csak nála lehet, hogy később jelentkeznek a tünetek. - Az is valószínű, hogy mindannyian azok vagyunk. – morogta Alec, miközben megigazította a hátizsákját. - Majd óvatosak leszünk. – szólt Trina. – Maszkot viselünk, meg kezet mosunk, meg… de ezt az édes kis csöppséget nem hagyhatjuk itt. - Na, egy éhes szájjal több! – mondta Alec. – De azt hiszem, ő legalább nem eszik sokat! – mosolygott közben, mutatva hogy csak viccel. Ez sem történt meg túl gyakran vele. - Lehet, hogy szét kellene néznünk, hátha találnánk élelmiszert. De ha egy másik helyre költözött a tábor, akkor valószínűleg elvitték magukkal. Gyerünk innen! Trina intett Deedee-nek és a kislány vita nélkül velük tartott. Visszamentek az útra, amelyen addig haladtak. Mark tartott attól, hogy belefutnak valakibe, aki a kislány falujából származott, de nem találkoztak senkivel. Se élővel, se holttal. A kislány csendben volt, és nem panaszkodott, pedig elég gyors ütemben haladtak a sziklás terepen. Trina mellette haladt, de ruhát kötött az arca elé. Mikor megálltak vacsorázni, a kislány mohón evett. Valószínűleg egy jó darabig nem nagyon volt ennivalója sem. Evés után még mentek egy-két órát letáborozásig. Alec szerint már csak egy napi járásra voltak a céljuktól. Mark figyelte Trinát ahogy a kislányról gondoskodott. Segített neki megmosakodni, és amikor sötétség telepedett az erdős völgyre és lefeküdtek aludni, mesét mondott neki.


-52-

Mark nézte őket, és remélte, hogy eljön majd az a nap, amikor az élet megint jó és biztonságos lesz, amikor nem kell újabb és újabb borzalmaktól tartani, és amikor egy olyan kislány mint DeeDee, egész nap boldogon szaladgálhat és nevethet. Lefeküdt a lányok mellé és hamarosan álomba merült, csak hogy jöjjenek a sötét emlékek és kiirtsák belőle az ostoba reményeit.


-53-

19. FEJEZET Talán tíz perc telt el, amikor Mark rájött, hogy szeretné, ha Alec velük maradna. Legalább addig, amíg visszajutnak az otthonaikba. Nem csak azért, mert pár perc alatt elintézte a három férfit, akik rájuk támadtak, hanem mert mint kiderült, ő egy volt katona, aki nem vesztegeti az idejét, hanem cselekszik. - Nem kell bedőlni minden üres fecsegésnek. – mondta, ahogy otthagyták a tároló szekrényt. – A legtöbb ilyen hígagyú, csak a hölgynek próbál imponálni. De vannak pletykák, amikre érdemes odafigyelni. Ha sokan mondják ugyanazt a dolgot, akkor abban lehet valami. Már ha kíváncsiak vagytok rá, mi a fenét akarok mondani. Mark kérdőn nézett Trinára. „Ki lehet ez a fickó?” - Igen, kíváncsiak vagyunk. – mondta végül Mark. Alec megállt és gyorsan megfordult, akár egy támadó kígyó. Mark már arra gondolt, valami rosszat mondott és a férfi mindjárt fejen vágja a zseblámpájával. De csak felemelte az egyik ujját. - Van rá egy óránk, hogy kijussunk ezekből a patkány-járatokból. Hallod? Egy óra. - Várj már! –kiáltott Mark. Mi történt? Nem rossz ötlet most oda… amíg… nos, nem tudom. - Napkitörések. Úgy mondta ki ezt a szót, mintha ezzel mindent elmondott volna. - Napkitörések? - ismételte meg Trina. – Úgy gondolod az történt? - Nem gondolom, biztos vagyok benne kedves kishölgy. Egészen biztos. Erre a hírre Mark eddigi rossz érzései megsokszorozódtak. Ha tényleg egy globális katasztrófa történt, akkor nagyon kis remény van arra, hogy megtalálja a családját. - Honnét tudod? - kérdezte remegő hangon. - Túl sok ember mesélte el a történteket egymástól függetlenül ugyanúgy. Állítólag a hírügynökségek is adtak le figyelmeztetéseket, amikor elkezdődtek. Ez Napkitörés. Az extrém hő és sugárzás. Kettős negatív hatás. A világ azt hitte fel van készülve ilyesmire. Az én megítélésem hogy a világ nagyon nagyot tévedett. Mindhárman elhallgattak. Alec ment elöl, Mark és Trina követték őt. Amikor nagy tömeg közelébe értek, akkor másfelé mentek. Mark szíve összeszorult. Nem tudta mit tehetne. Nem tudta elhinni, hogy eltűnt a családja. Megesküdött magában, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem találja őket épségben és egészségesen. Végül Alec megállt egy hosszú folyosó közepén. - Vannak itt barátaim. – mondta. – Elmentek élelmiszert keresni és megtudni pár dolgot. Éveken keresztül dolgoztam együtt Lanával a Védelmi Minisztériumban. Ő is katona volt, mint én. Ápolónő. Két fiú és egy lány van még velünk. Maximum ti csatlakozhattok hozzánk, amíg nem tudunk felmenni. - Fel.. hová? - kérdezte Mark. - Felettünk most a világ olyan mint a pokol. De előbb-utóbb mégis fel kell mennünk, mert ha a földalatti járatokat elönti az árvíz, itt fulladunk meg.


-54-

Mark felébredt és az oldalára fordult, nehezen kapott levegőt. Pedig amit most álmodott, nem is volt olyan szörnyű. Nem akarja újból átélni azt a terrort! Kérlek, ne! Ne! Ma ne! Ma nem bírom ki. Azt sem tudta ki beszél. Az agya? Lehet, hogy ő is elkapta a betegséget és kezd megbolondulni? Átfordult a hátára és a csillagokat bámulta. Még messze volt a hajnal. Nagyon sötét volt, sötét, sötét. Nem akart megint rémálmokat. Talán ébren tud maradni valahogy. Felült és körülnézett. Csak a fák körvonalait látta és az alvó barátait. Jó lett volna ha Trina is felébred. Neki el sem kellett volna mesélnie az álmát. De a lány nyugodtan aludt. Nem foszthatta meg őt a pihenéstől. Az egész napos menetelés mellé még magára vállalta a kis DeeDee gondozását is. Visszadőlt és kényelmesen elhelyezkedett. Nem akart álmodni. Nem akarta még álmában sem látni a tomboló vizet, az emberek fuldoklását. Eszébe jutott az a helyiség New York City alatt, ahol először találkoztak Larával és a többiekkel. Alec viharvert ábrázattal magyarázta, hogy ilyen sorozatos napkitörések után a legnagyobb veszély a szökőár. A napkitörések már magában katasztrofális károkat, pusztításokat okozhatnak az egész világon. A pokoli hőségtől megolvadnak a sarkvidéki jégsapkák. Ettől a tenger szintje ijesztő mértékben megemelkedik. Manhattan szigete pár órán belül tizenkét méter mélyen lenne a víz alatt. És mondta mindezt nekik egy kis szobában a föld alatt, ahová ha betör a víz, mindenki megfullad. Nem hagyták nyugodni ezek a gondolatok, de inkább ezek, mint az álmok. Félt attól, hogy félni fog. Minden erőfeszítése ellenére belopózott mellé az álom, és összecsaptak a feje felett a hullámok.


-55-

20. FEJEZET A Lincoln épület New York egyik legmagasabb, legújabb és legszebb épülete. Azon kevesek közé tartozik, ami közvetlen összeköttetést biztosít a földalattihoz és a város alatt lévő számtalan alagúthoz. Alec egyfolytában ezt magyarázza, hogy ide kellene eljutniuk. Azt mondja a telefonjára lementette a földalatti teljes térképét, egyedül az idő rövidsége aggasztja őt. Mark olyannak látta Alec-et, akit ha bezárnak egy tucat éhes oroszlán közé, akkor önelégült mosollyal az arcán csak annyit kérdez, melyiket ölje meg elsőként. A Lincoln Building. Ha oda eljutnak, akkor talán megkeresheti a családját. Alec volt a vezetőjük. Őt Lana követte, akiről már elmesélte, hogy valamikor együtt dolgoztak. Volt egy Mark korabeli fiú velük: Darnell és egy fiatalabb lány, Misty. Ott volt még egy tizennyolc év körüli alacsony, de nagyon izmos fiú, akit Toad-nak szólítottak. A sort Baxter zárta, aki a legfiatalabb fiú volt közöttük. Tizenhárom éves ha volt, de kemény kissrácnak mutatkozott. Amikor elindultak, Baxter ragaszkodott hozzá, hogy ő zárja a sort, mint mondta, hogy hátulról is védve legyenek. - Remélem, tudja mit csinál! –súgta oda neki Trina. Ők ketten egymás mellett haladtak, és Mark arra gondolt, mennyivel jobb lenne Trinával a tengerparton sétálgatni. Utána rögtön az jutott eszébe, milyen szerencse hogy Trina nem tud olvasni a fejében. - Biztos hogy tudja. – Mark viszont azt tudta, hogy szinte remeg a félelemtől, mi fog történni a következő pillanatban. Majdnem tizenhét évesen kellett rájönnie, hogy gyáva. - Cunami. – mondta Trina – New York City földalatti rendszerének a közepén vagyunk, és ez lenne a legnagyobb gond most? A cunami? - A föld alatt vagyunk. – felelte Mark – A város pedig közvetlenül az óceán mellett van, ha elfelejtetted volna. A víz pedig először a földalatti részeket tölti ki. Tudod, a gravitáció, meg ezek… Trina csúnyán nézett rá. Tudta, meg is érdemli az okoskodása miatt. - Sajnálom. – próbálta menteni a helyzetét az őszinteségével. – Én csak… félek. Nagyon sajnálom. - Rendben, én csak nem értem ezt az egészet. Én csak… nem is tudom. Először a Napkitörések, most pedig a szökőár. Pár órával ezelőtt szinte azt sem tudtam mik ezek a szavak. - Ez benne a legszarabb. – mondta Mark. De minél többet beszéltek ezekről, annál jobban nőtt benne a szorongás. Alec lelassított, majd megállt, amikor az alagút végéhez értek. Feléjük fordult. Mindenki zihált és izzadt. - Át kell mennünk egy másik szakaszra. – mondta Alec – Valószínűleg ott is emberek vannak, és ki tudja milyen a hangulat. Néha az emberek nagyon ki tudnak fordulni magukból, amikor azt hiszik itt a világ vége. Amikor Alec elhallgatott és a légzésük is megnyugodott kissé, hallani lehetett a tömeget. A zümmögő zajba néha beszűrődött egy-egy sikoly, és jajgatás. Egyáltalán nem tűnt rossz dolognak hogy ők külön vannak.


-56-

Lana figyelmezette utána őket, hogy viselkedjenek. - Csak ne álljatok meg. Nem futunk, de nem is sétálunk. Nem engedünk senkit közel magunkhoz, nehogy megtámadjanak. A zsebeteket ürítsétek kis és a kezetekben se legyen semmi. Reméljük, gyorsan megtaláljuk az utat a Lincoln Building-hez. Trina összecsomagolta az élelmiszereket, amiket találtak útközben. - Ezen az ajtón megyünk ki. – mutatta Alec, közben aggódva nézte a telefonja akkumulátorát, ami kezdett lemerülni. – Gyorsan keresztül megyünk. Jobb ha, csoportban maradunk. Ha egyenesen megyünk fél mérföldnyit, akkor a Lincoln lépcsőházának ajtajához érünk. Felmegyünk egészen a kilencvenedik emeletre. Ez az egyetlen esélyünk. Mark körülnézett és látta, hogy mindenki feszült, ideges. Toad például egy helyben ugrált, ami elég nevetségesnek tűnt. - Induljunk. – szólt Alec. – Maradjatok szorosan egymás közelében. Védjétek egymást a haláltól is! Trina felnyögött, Mark pedig remélte, hogy Alec ezt nem komolyan mondta. - Gyerünk, gyerünk, gyerünk! - kiabált Lana. Kiléptek az ajtón és a hőség mellbe vágta őket. Úgy érezték, nem kapnak levegőt. Egy nagyobb alagútban folytatták az útjukat. Először a keskeny rámpán haladtak, de hamarosan lementek a sínek közé. Onnét néztek vissza a lépcsőkre, ahol rengeteg ember zsúfolódott össze. Mark szíve majd kiugrott attól amit látott. Az embertömegnek legalább a fele sebesült. Legtöbbjükön szörnyű égési sebek, vágások, horzsolások. Sokan a földön fekve jajgatnak a fájdalomtól. Nagyon sok gyerek van köztük, minden korosztályból. Ez viseli meg Mark-ot legjobban. Két ember verekedik. Ütik, karmolják egymást. Senki nem lép közbe. Egy nő odamegy a peron széléhez. Nincs arca. Az arca helyén, mint a megolvadt viasz a bőr. Mark úgy érzi, betekintett a pokolba. - Gyerünk! – kiáltotta Alec. Szorosan egymás mellett haladnak. Mark egyik oldalán Trina, másik oldalán Baxter megy. A gyerek meg van rémülve. Mark szeretne neki valamit mondani, amivel megnyugtatja kicsit, de nem talál szavakat. Bármit is mondana, üres szavak lennének. Eddig senki nem akadályozta őket az útjuk során, de Alec és Lana láttán ez nem is csoda. Már majdnem elhaladtak a tömeg mellett, amikor két férfi és egy nő ugrott le a sínekre előttük, megállásra kényszerítve őket. Piszkosak voltak, de nem voltak megsérülve. - Hová mentek? – kérdezte a nő. - Igen. – tette hozzá az egyik férfi. – Úgy vonultok itt, mint valami fontos emberek. Talán ti tudtok valami biztos helyet? A másik férfi közelebb lépett Alec-hez. - Nem tudom észrevetted-e, de a nap úgy döntött, hogy leokád minket. Emberek haltak meg. Nagyon sok ember. És marhára nem tetszik, hogy ti úgy vonultok itt, mintha minden rendben lenne. Még többen ugrottak le a három személy mögé, mindegy elzárva előlük az utat. - Nézzük meg van-e náluk ennivaló! – kiáltotta egy hang.


-57-

Alec behúzott egyet az előtte álló férfinak, akinek vér spriccelt ki az orrából és a földre rogyott. Először mindenki döbbenten nézte, de az első döbbenet után kiabálva és sikoltozva nekik estek. Óriási felfordulás keletkezett azonnal. Öklök, lábak, rúgások. Valaki belemarkolt a hajába és húzta. Mark ököllel az arcába csapott, és akkor meglátta, hogy egy férfi Trinát rángatta el. Elöntötte a méreg. Azonnal a lányhoz akart rohanni, de akit az előbb megütött, vadul lengetni kezdte előtte a karjait. Kétszer megint odacsapott és félrelökte az illetőt. Trina a földön küzdött tovább a férfi ellen. Mark rávetette magát a férfira. Ütötte, rúgta. A férfi visszaütött, de Mark szinte meg sem érezte. Amikor látta, hogy Trina kiszabadult, még egy utolsó rúgást intézett a férfi felé, aki a hátára zuhant. De az gyorsan felpattant. Mark még egyet belerúgott, majd megfogta Trina kezét és kihúzta őt a tömegből. Akkor nézett szét, mi van a többiekkel. Még mindenki harcolt, és Mark látta, nem csatlakoztak többen az ellenfeleikhez. És ekkor dübörgő hang hallatszott, majd még egy, sokkal erősebb. Az alagút remegni kezdett. Mindenki abbahagyta a verekedést és mindenki kereste a zaj forrását. Mark még mindig Trina kezét fogta. - Mi ez? - kiáltotta a lány. Mark megrázta a fejét. Remegett a lábuk alatt a föld, a morajló zaj pedig tovább erősödött. A lépcső felől újabb sikolyok, újabb pánik Koszos víz ömlött le a széles lépcsőn.


-58-

21. FEJEZET Mark felébredt. Nem sikoltozva, vagy kiabálva, nem zakatolt a szíve, nem kapkodta a levegőt. Csak kinyitotta a szemét. Az arca könnyektől volt nedves. A nap már feljött, ragyogva sütött át a fák között. A víz. Soha nem fogja elfelejteni milyen volt, ahogy zúdult le a lépcsőn. Mint valami vadállat, ami elsöpri azt, aki az útjába kerül - Jól vagy? – kérdezte Trina. - Remekül. Gyorsan megtörölte az arcát és a szemét, utána fordult csak felé. Remélte, hogy a lány nem veszi észre a könnyek nyomát. De ahogy Trina ránézett, tudta, hiába reménykedett. - Jó reggelt. És te hogy vagy? - Mark, ne nézz hülyének! Mondd el, mi baj? Nem akart róla beszélni. - Mark? - Semmi… csak egy rossz álom. - Miről? - Tudod… A lány a homlokát ráncolta. - De mégis miről? Ha beszélsz róla, az segít. - Nem hiszem. – sóhajtotta Mark. De rögtön rájött, hogy ez nem szép tőle. Trina segíteni akar, hogy jobban érezze magát. – Arról álmodtam, mikor megtámadtak minket, és utána jött a víz. De akkor fel is ébredtem. A rosszabbik része előtt. Trina lenézett a földre. - Bárcsak ne álmodnánk, ne kellene újra és újra átélni. Túl vagyunk rajta, ez a fő. Valahogy el kell engednünk a múltat. – bocsánatkérő kifejezés jelent meg az arcán. – Úgy értem… könnyebb mondani, mint megtenni. Jó lenne nem rágódni a múlton, túltenni magunkat rajta. - Tudom. Én is azt szeretném. Kinyújtotta a kezét és megveregette a lány térdét, ami elég hülye dolog volt, de Alec és Lana éppen visszatértek a pataktól friss vízzel. - Hogy van? – kérdezte Trinától DeeDee-re pillantva. - Azt hiszem jól. Még nem nyílt meg, de most legalább viszonylag kényelemben van, nem éhes és nincs egyedül. El sem tudom képzelni mit élhetett át szegény, azok után, hogy otthagyták őt egyedül. Markban ismét feltámadt a harag. - Hogy hagyhatták ott? Hogy tehettek ilyet? Trina bólintott. - Igen, de kétségbeesett helyzetben… , meg minden. - De nem lehet több mint négy éves! – kiabálni szeretett volna dühében, de félt, hogy felébreszti a kislányt. - Tudom. – felelte Trina halkan. –Tudom. Lana lépett oda hozzájuk. Látták rajta hogy hallotta miről beszélnek és megérti őket.


-59-

- Jó lenne elindulnunk. – mondta – majd útközben megbeszéljük a dolgokat. Eleinte Mark még mindig attól tartott, hogy összeakadnak olyan emberekkel, akik DeeDee falujából menekültek el. Nem volt tényleges oka félni tőlük, olyan emberek lehettek, mint bárki más. Elmenekültek a támadás elől, elmenekültek a betegség elől. Mégis, volt valami baljóslatú abban, ahogy DeeDee beszélt róluk. Eszébe jutott, ahogy a kislány a vállán lévő sebet mutatta nekik vádló tekintettel. Néhány óra eltelt és nem találkoztak senkivel. Akkor Mark is megnyugodott. Mentek és mentek. Az erdőben több patakon is átkeltek. Délután tartottak egy kis pihenőt. Ettek valami müzli-szerűt és vizet ittak egy közeli patakból. Mark azon gondolkodott, hogy vajon azelőtt is ennyi patak volt errefelé? Most rengeteg volt. - Már közel vagyunk. – szólt Alec evés közben. – Óvatosabban kell haladnunk, biztos vagyok benne, hogy védik a területet. A nyakam tenném rá, hogy egy csomó ember szeretett volna a bunkerbe, vagy mibe bemenekülni, ami valószínűleg tele van pakolva élelmiszerrel vészhelyzet esetére. - Mi bizony vészhelyzetben vagyunk. – motyogta Lana. – Reméljük, hogy bárkik legyenek is ott, megfelelő magyarázatot fognak nekünk adni. - Ez a beszéd. – szólt Alec és közben evett egy falatot. - Jó modorra nem tanítottak meg a seregben? – kérdezte Trina. – Tudod, arra az egyszerű dologra, hogy előbb lenyeled ami a szádban van, és utána beszélsz. Alec csámcsogni kezdett. - Így valahogy? - és kitört belőle a nevetés, mire a müzli darabok kirepültek a szájából. Erre a nevetése köhögésbe fulladt. Mikor kiköhögte magát újból hangosan nevetett. Ez olyan ritkán fordult elő, hogy Mark azt sem tudta, hogy reagáljon rá. De aztán mindenki nevetni kezdett, még a kis DeeDee is. A gyerekkacaj elmosta Mark rosszkedvét. - Az ember azt hinné, hogy fingottál egyet és azért köhögsz, hogy ne halljuk meg. – mondta Lana pléhpofával. Erre még nagyobb nevetés tört ki mindenkiből, és ez megismétlődött Alec minden köhintésénél. Egy nagy sóhajtással állt fel a volt katona. - Na, akkor mozogjunk! Ahogy elindultak, Marknak megint az álma jutott az eszébe, ami az emlékeit idézte fel.


-60-

22. FEJEZET Alec és Lana sokkal óvatosabban haladtak, mint eddig. Negyed óránként megálltak és szétnéztek, feszülten hallgatóztak. Keresték az őrökre, vagy csapdákra utaló jeleket. A nap lassan lenyugodni készült, talán két óra lehetett hátra napnyugtáig, amikor Alec váratlanul megállt, és majdnem nekimentek a többiek. Úgy tűnt, a két felnőtt már nem veszi annyira szigorúan, hogy megfelelő távolságra legyenek egymástól. Egy kis tisztás állt előttük, amit vastag törzsű tölgyfák és toronymagas fenyőfák öleltek körül. A tisztás két domb közötti kis völgyben terült el. Mark még mindig jó hangulatban volt. Kíváncsian várta, miért álltak meg. - Próbáltam a lehető legkevesebbet tévedni. – mondta Alec. – De itt az ideje, hogy megnézd a Work Pad-on a térképet, hogy nem tértünk-e el az iránytól. Remélem nem hagyott cserben az öregedő agyam. - Bizony! – tette hozzá Lana. – Azért reméljük, nem vagyunk Kanadában, vagy Mexikóban. - Nagyon vicces vagy! Alec bekapcsolta a készüléket és behozta rajta a térképet. Megnézte az iránytűt is. Mindenki csendben volt, amíg a térképet összehasonlította a saját maga felrajzolt útvonallal. Behunyta a szemét és gondolkodott. Végül felállt, tett egy teljes kört, felnézett a napra és megint megnézte az iránytűt. - Igen. – morogta. – Igen… igen. Megint leguggolt és újra összehasonlította a két térképet. Mark egyre türelmetlenebbül figyelte. Arra gondolt, hogy valószínűleg eltévedtek. De Alec szavai megnyugtatták. - Ó, király vagyok. Komolyan. Ennyi év után, még mindig jó vagyok. Megcsináltuk, itt vagyunk. - Ó, ember! – nyögött fel Lana. Alec megérintette a Work Pad képernyőjén a térkép bal oldalát, ami a Berg útvonalait jelölte. - Ha még nem kezdte el enni a vírus az agyam és normálisan gondolkodom, akkor itt állunk most. Öt mérföldre attól a helytől, ahová a Berg-ek visszatérnek. - Biztos vagy benne? – kérdezte Trina. - Ismerem a térképet, nem vagyok laikus. Azt is tudom, hogy határozzuk meg az égtájat egy iránytű és a nap segítségével. Ezek a dombok és völgyek pontosan olyanok, mint amik a térképen vannak bejelölve. Elhiheted nekem. Nézd, ez itt Asheville. Néhány mérföldre tőlünk keletre. Közel vagyunk. Azt hiszem a következő napok izgalmasnak ígérkeznek. Mark is nézte a térképet, és a jó hangulata elillant. Egy mérfölddel közelebb mentek, amíg be nem értek egy sűrűbb erdőbe. Gyorsan megvacsoráztak. Tüzet sem raktak, nem szerették volna, hogy észrevegyék őket ilyen közel a Berg főhadiszállásától. Leültek körben, és hallgatták a tücskök ciripelését, amíg várták, hogy lenyugodjon a nap. Mark kíváncsi lett volna Alec tervére, de a volt katona még át akarta gondolni a dolgokat és először Lanával megbeszélni. - Nem gondolod, hogy esetleg mi is hozzá tudnánk szólni? - kérdezte Trina. - Idővel. – válaszolta mogorván Alec. Csak ennyit.


-61-

Trina egy eltúlzott sóhajtással megjegyezte. - Pedig már kezdtelek megkedvelni megint. - Most hadd gondolkodjam egy ideig. – felelte Alec. Nekidőlt egy fának és lehunyta a szemeit. Trina Mark-ra nézett, de ő csak mosolygott. Már megszokhatták volna a vén medve stílusát. Ráadásul egyet is értett vele. Marknak fogalma sem volt róla, mit fognak csinálni. Hogy szereznek információkat egy olyan helyről, amiről semmit sem tudnak? - Hogy érzed magad DeeDee? – kérdezte a kislánytól, aki keresztbe fektette a lábait a földön ülve és maga elé bámult. – Min töröd a fejed? A kislány megvonta a vállát és halványan elmosolyodott. Mark rájött, hogy a kislány fél a holnapi naptól. - Hé, ne félj a holnaptól. Kizárt dolog, hogy bármi rossz történjen veled. Oké? - Megígéred? - Megígérem. Trina átölelte a kislányt. Akkor is megtette volna, ha nem veszi észre, hogy Alec és Lana már nem harcolnak annyira azért, hogy ne kerüljenek túl közel egymáshoz. Nem is szóltak semmit. - Ez egy olyan felnőtt dolog. – súgta Trina a kislánynak. – Nem kell aggódnod. Majd azt csináljuk, amit mondanak. Minden rendben lesz. Mark már éppen hozzá akart szólni Trina vigasztaló szavaihoz, amikor valami zajt hallott. Mintha valaki énekelt volna. - Hallod? - suttogta. A többiek is figyelni kezdtek, főleg Alec. Felpattant a szeme és kiegyenesedett ültében. - Mi ez? – kérdezte Trina. - Figyelj! – Mark a szája elé tartotta az ujját és fejével a távoli hang felé intett. Egy nő énekelt. Nem is olyan messze, mint ahogy elsőre gondolta. Mark megborzongott, amikor eszébe jutott, ahogy Misty éneke, mikor kitört rajta a betegség. - Mi a fene ez? – suttogta Alec. Senki nem válaszolt, némán hallgatták, ahogy többen is csatlakoztak az énekhez. Úgy tűnt, mintha egy egész kórust hallgatnának. - Mi ez? Valami egyház van itt, vagy mi? Alec előrehajolt. - Meg kell néznem kik ezek. Addig ti maradjatok csendben. Csapda is lehet. - Veled megyek! – jelentette ki Mark. Nem szeretett volna csak ott ülni csendben, tétlenül. Ráadásul őrülten kíváncsi volt. Alec tétovázva nézett Lanára, majd Trinára. - Mi van? - kérdezte tőle Trina. – Nem mered a nőket magukra hagyni? Menjetek csak nyugodtan. Nagyon jól elleszünk itt. Igaz DeeDee? A kislányt megijesztette az ének, de bólintott és megpróbált mosolyogni. - Akkor gyerünk Mark! Nézzük meg mi a fene ez. DeeDee megköszörülte a torkát és felemelte a kezét, mint aki szólásra jelentkezik. - Mi van kicsim? Mondani akarsz valamit? – hajolt hozzá Trina. A kislány szaporán bólogatott és az arcára félelem ült ki.


-62-

- Akikkel együtt éltem… Ők azok. Tudom. Furcsa dolgokat beszéltek. Azt mondták, hogy a fákat, a növényeket, az állatokat mágikus erő szállta meg. Otthagytak, mert… azt mondták, hogy bennem van a … gonosz. Mert meglőttek és nem betegedtem meg. Mark és a többiek egymásra néztek a kislány szavai után. - Jobb lesz, ha megnézitek őket. – mondta Lana. – Meg kell bizonyosodni róla, elég messze vannak-e tőlünk, és hogy nem fogunk-e beléjük futni. De óvatosak legyetek! Alec bólintott és rácsapott Mark vállára, hogy induljanak. Ekkor DeeDee mondott még egy különös dolgot. - Vigyázzatok azzal a gonosz emberrel, akinek nincs füle. – Trina vállára hajolva sírásban tört ki. Mark Alec-re nézett, de az intett neki, hogy hagyja a kislányt most. Szó nélkül elindultak az erdőbe.


-63-

23. FEJEZET Az ének nem hallgatott el, ahogy közeledtek. Próbáltak a legnagyobb csendben haladni, de egyszer-kétszer Mark rálépett egy száraz gallyra, ami a viszonylag csendes erdőben olyan volt, mintha bomba robbant volna. Alec minden alkalommal élesen ránézett ilyenkor. - Sajnálom. – suttogta Mark. Próbált még óvatosabban lépkedni. Egyre közelebb kerültek a hátborzongató kántáláshoz. A fák baljós árnyakat vetettek körülöttük. Mark mintha vonzotta volna a zajt, egyre nehezebben tudott csendben maradni, hiába vetett rá Alec szemrehányó pillantásokat. Kissé közelebb értek, amikor meglátták a tüzet. Egy nagy, narancs-sárga színben villogó tüzet. Az ének egyre hangosabb lett. Bármit is csináltak ezek az emberek, nagy átéléssel tették. Alec egy vastag törzsű fához kúszott. Mark próbálta a lehető legnagyobb csendben követni. Egymás mellett térdeltek. - Mit gondolsz arról amit DeeDee mondott? - suttogta Mark. Lehet, hogy nem volt elég halk, mert Alec a szokásos „Csend legyen” pillantásával nézett tá. Suttogva válaszolt. - Nagyon valószínű, hogy ezek tényleg azok az emberek, akik otthagyták őt. Olyanok mintha agyalágyultak lennének. Most pedig próbálj már meg csendben maradni, ok? Mark a szemét forgatta, de Alec már nem figyelt rá. Kihajolt a fa törzse mögül és onnét figyelt. - Nem látok mindent rendesen. – mondta visszafordulva a fiú felé. – legalább négy-öt Yahoo táncolt a tűz körül, mintha szellemet idéznének. - Mit csinálnak? Nekem ez úgy hangzik, mintha valami szekta lenne. - Lehet, hogy így is van. - DeeDee valami gonoszt emlegetett. Lehet hogy a vírus, de lehet hogy valami más tette őket őrültté. Ezek a kultikus dolgok is ki tudják fordítani az embereket önmagukból. Ez nem tűnt valami viccesnek. - A frászt hozzák rám, pedig még nem is láttam őket. - Kicsit menjünk még közelebb. Biztos akarok lenni benne, hogy nem kell miattuk aggódnunk. Lehajolva, fától fáig osonva lopakodtak még közelebb. Alec minden megállásnál körbe nézett, mielőtt tovább haladtak volna. Mark büszke volt magára, hogy már jó ideje semmilyen zajt nem csapott. Körülbelül száz yardra lehettek. Az éneket már kristály-tisztán lehetett hallani. A tűz meg-megvillant a fák ágai között. Legalább tíz láb széles volt, a lángnyelvek magasra csaptak föl, szinte elérték a fák alsó ágait. Mark el sem akarta hinni, hogy ezek az ostoba alakok esetleg felgyújtják az egész erdőt. Főleg, mivel a Napkitörések óta minden száraz volt.


-64-

Öt vagy hat ember táncolt, ugrált a máglya körül. A karjaikat az ég felé emelték, majd a föld felé hajoltak. Léptek pár lépést oldalra, majd kezdték elölről az egészet. Mark úgy képzelte az ilyen táncosokat, hogy meztelenül vannak, vagy valami őrült ruhákban. De egyszerű farmert, pólót és edzőcipőt viseltek. A tűz másik oldalán két sorban ülők énekeltek valami furcsa kántálással. Mark nem értette meg a szavakat. Alec megveregette a vállát, mire majdnem fölugrott. - A frászt hozod rám! – mondta majdnem megfeledkezve arról, hogy suttognia kell. - Sajnálom. Valami rossz érzés fog el ezekkel az emberekkel kapcsolatban. Most attól függetlenül, hogy veszélyesek, vagy nem, a bunkernél lévő emberek biztos, hogy észrevették őket és most még jobban figyelnek. Mark azon tűnődött, hogy mit lehetne tenni. - De ha rájuk figyelnek, akkor mi könnyebben be tudunk osonni, nem gondolod? - Igen, azt hiszem igazad van. – fontolta meg Alec a fiú szavait. - Ki van ott? Mark és Alec megdermedve bámultak egymásra. Mark látta a tüzet tükröződni Alec szemében. - Azt kérdeztem, ki van ott? – kérdezte egy nő, aki a tűz mellől lépett hozzájuk. – Semmi baj, csak meg szeretnénk hívni, hogy csatlakozzatok hozzánk dicsőíteni a természetet és a szellemeket. - Hú, fiú. – suttogta Alec. – Nem kellene. - Én is úgy gondolom. – felelte Mark. Mielőtt bármit tehettek volna, léptek ropogását hallották és két ember magasodott föléjük. Mivel háttal álltak a tűznek, az arcukat nem láthatták. De úgy tűnt, egy férfi és egy nő. - Gyertek nyugodtan. Táncoljatok, énekeljetek velünk. A hangja valahogy… túl nyugodnak tűnt. Ebben az új világban az idegenekkel óvatosabb mindenki. Alec felegyenesedett, semmi oka nem volt már rá, hogy ott kuporogjon, mint egy leskelődő kisgyerek. Mark is felállt. Alec összefonta karjait a mellén. Olyan volt, mint egy nagy medve, aki megpróbálja megvédeni a területét. - Nézd. – mondta a jellegzetes száraz hangján. – Nagyon kedves tőletek hogy meghívtok, de mi tisztelettel visszautasítjuk. Biztos vagyok benne, hogy azért nincs harag. Igaz? Mark elhúzta a száját. Ha ezek az emberek olyan kiszámíthatatlanok, mint amilyennek tűnnek, nem valószínű, hogy éppen ilyen szarkasztikus megjegyzést kellett volna tenni nekik. Szerette volna látni a reakciójukat, de az arcuk még mindig árnyékban volt. - Mit kerestek itt? - kérdezte a férfi, mintha meg sem hallotta volna Alec szavait. – Talán kémkedtek utánunk? Tiszteletben kellene tartanotok, hogy meghívtunk titeket. Alec nagy levegőt vett, Mark megérezte a feszültségét. - Kíváncsiak voltunk. – mondta. - Miért hagytátok ott DeeDee-t? - tört ki Mark-ból váratlanul. Hiszen nem is lehetett benne biztos, hogy ezek az emberek is abból a faluból valók-e. – Ő csak egy kislány. Miért hagytátok ott, mint egy kutyát? A nő nem válaszolt a kérdésre. - Nem tetszetek nekem! – mondta. – Semmi esélyetek! Fogjátok el őket!


-65-

Mielőtt Márk felfogta volna mi is történik, egy kötél szorult a nyakába. Hanyatt esett, hallotta, Alec átkozódását és a zajt, ahogy ő is elesett. Mark próbált kiszabadulni, de egy erős kéz húzni kezdte le a lejtőn. A tűz felé.

24. FEJEZET Mark abbahagyta a szabadulási kísérletet, amikor valaki ököllel belevágott az arcába. Rájött, hogy értelmetlen küzdelmet folytat. Ezért nyugodtan maradt és hagyta, vigyék ahová akarják. Látta, hogy Alec tovább küzd két nagydarab férfi ellen, és figyelte, ahogy a kötél egyre feszesebb lesz a nyakán. Kezdett fulladozni. - Hagy abba! – kiáltotta neki Mark. – Alec, hagyd abba! Meg fognak ölni! Természetesen a vén medve ügyet sem vetett rá, harcolt tovább. A tisztásra húzták őket, ahol még mindig bömbölt a tűz. Mark látta, hogy egy nő további farönköket dobál rá. Vörösen izzó szikrák repültek szanaszét. A kántáló emberek elcsendesedtek. Minden szem rájuk szegeződött. Mark köhögni kezdett. Megpróbált felülni, de egy magas férfi – talán az, aki idáig vonszolta, rácsapott a mellkasára és visszalökte a földre. - Maradj nyugodtan! – nem volt mérges, vagy ideges, tárgyilagos hangon mondta, mintha számítana rá, hogy Mark engedelmeskedik. Mark döbbenten nézte, ahogy Alec-et két férfi húzta le a hegyről és mellé dobták. A volt katona nyöszörgött és morgott. De már nem ellenkezett. Köhögési roham jött rá, és vért köpött ki utána. - Miért csináljátok ezt? - kérdezte Mark csak úgy bele a levegőbe, nem intézve senkihez a szavait. – Nem akartunk titeket bántani. Csak megnéztük kik vagytok, és mit csináltok. - Akkor DeeDee-t miért kérdezted? Egy nő állt tőle pár lépéssel arrébb. A ruhája és a testalkata alapján Mark felismerte; ő beszélt velük a hegyen. Mark hitetlenkedve nézett rá. - Te hagytad őt ott? Miért? És mi miért vagyunk most foglyok? Csak válaszokat szeretnénk. Alec egy hirtelen mozdulattal megragadta a kötelet és talpra ugrott. Nekiszaladt az egyik férfinak és a vállával akkorát lökött rajta, hogy az nagy puffanással a földre esett. Olyan volt, mint egy faltörő kos. Ököllel püfölte, míg egy másik férfi meg nem próbálta őt elrángatni. De még ketten kellettek hozzá, hogy le tudják teperni Alec-et a földre. Az első férfi feltápászkodott a földről és háromszor Alec bordái közé rúgott. - Hagyd abba! – üvöltötte Mark. – Hagyd abba! – próbált ő is fölkelni, de a fogvatartója azonnal megjelent. - Ne kelljen megismételnem, hogy ne mozogj! – szólt monoton hangon. Alec-et még mindig ütötték és rugdosták, de a volt katona nem hagyta abba a küzdelmet annak ellenére sem, hogy nyilvánvalóan semmi esélye nem volt négy ellen. - Alec! – könyörgött neki Mark. – Hagyd abba, vagy tényleg megölnek! Mit érsz el vele, ha meghalsz? Szavai végül áthatoltak Alec kemény, makacs koponyáján. Megállt és fájdalmas grimaszt vágott. Szinte remegett a dühtől.


-66-

A nő, még mindig Mark mellett állt. Minden érzelem nélkül nézte végig a jelenetet. - Kik vagytok ti? – kérdezte tőle Mark haragosan. A nő mielőtt válaszolt volna, csak bámult rá pár pillanatig. - Nem kívánatos betolakodók vagytok! Most pedig szépen elmondod nekem, hol van DeeDee. A táborotokban? - Mit érdekel az téged? Otthagytátok őt. Csak nem félsz, hogy besettenkedik közétek és mindenkit megbetegít? Semmi baja. Jól van. - Megvolt rá az okunk. – felelte a nő. – A szellemek beszélnek hozzánk, mi pedig követjük a parancsaikat. Mikor elkezdtek a démonok hullani az égből, azt mondták, hagyjuk el a falut és keressünk egy szentebb helyet. Voltak, akik nem voltak hajlandóak csatlakozni hozzánk. Lehet, hogy ők a démonokkal vannak. Talán nekik kémkednek. Mark el sem tudta, hogy ilyen abszurd dolgokat beszél a nő. - Az ember nem hagy egyedül egy édes kislányt, csak mert lehet, hogy beteg! Nem csoda hogy nem akartak veletek tartani. A nő ránézett. - Figyelj, fiú! Azok sokkal veszélyesebbek mint mi. Figyelmeztetés nélkül támadnak és megölnek mindenkit lelkiismeret-furdalás nélkül. A világon a gonosznak számtalan formája van. Azért lettetek foglyok, mert DeeDee-re hivatkozatok. Nem kockáztathatjuk, hogy eláruljatok azoknak, akik a kárunkat akarják. Mark csak bámult rá, miközben pörgött az agya. Baljós érzés fogta el. Minél többet beszélt ez a nő, annál baljósabb. - DeeDee elmondta, hogy a nyilak az égből jöttek. Láttuk a halottakat is. Vagyis ugyanaz történt veletek, ami velük is. Mi azt próbáljuk kideríteni, miért történt ez. - Az a lány hozta ránk a gonoszt. Ő mutatta meg az utat. Mit gondolsz miért hagytuk ott? Ha ti megmentettétek őt, és idehoztátok a közelünkbe, akkor megint valami szörnyű dolog fog történni, ahogy azt meg is álmodtam. - Mi a rakás lószarról beszél, hölgyem? – kérdezte Alec kifulladva. – Nagyobb problémák vannak az álmainál. - Mennünk kellene… - szólt közbe Mark gyorsan, mielőtt Alec még valamit mondhatott volna. A férfi volt a legkeményebb a csapatban, de nem igazán volt tárgyalóképes. – Mi csak le szeretnénk telepedni egy biztonságos helyen. Senkinek nem fogunk rólatok beszélni, DeeDee-t pedig nem hozzuk a közeletekbe. Vigyázni fogunk rá. - Elszomorító milyen nehéz a felfogásod. – mondta a nő. – Bizony. Mark legszívesebben ráordított volna, de próbált higgadt maradni. - Szerintem meg kellene mindent beszélnünk. Ez így lenne tisztességes. Szeretnénk megérteni titeket és szeretnénk, ha ti is megértenétek minket. Lehet róla szó, hogy ahelyett, hogy úgy kezelnétek minket, mint az állatokat, megbeszélnénk a dolgokat? Amikor a nő nem válaszolt, tovább beszélt. - Mi lenne… ha az elejétől kezdenénk? Hogy kerültetek ide a hegyekbe? Üres tekintettel nézett rá. - Én mindig úgy gondoltam, hogy a démonok megpróbálnak kedvesek lenni, amikor értünk jönnek. De becsaptak minket. A démonok. Mindnyájunkat. – mereven bólintott egyet a közelükben álló férfinak.


-67-

A férfi erre váratlanul Mark bordái közé rúgott. A fiú felkiáltott fájdalmában. A következő rúgás a veséjét érte. A fájdalomtól könnybe lábadt a szeme. Újból felkiáltott. - Hagyd abba te szerencsétlen hülye! – tiltakozott Alec, de válaszként egy ökölcsapás érte az arcát. - Miért csináljátok ezt? - kiáltotta Mark. Mi nem vagyunk démonok! Elment az eszetek? Újabb rúgást kapott, minden eddiginél fájdalmasabbat. Összehúzta magát, felkészülve a további támadásra, tudván, hogy semmi esélye a menekülésre. - Állj! A tűz másik oldaláról ordította egy férfi. Hangjára a férfi visszalépett és letérdelt a földre. Így tett a nő is. Mark szétnézett, honnét jött ez az egyszerű, de hatékony parancs. Egy férfi ment oda hozzá. Mark először csak a csizmás lábát látta, majd a farmerjét, a szűk kockás ingét. Az arca undort keltően tele volt sebhelyekkel, kegyetlen külsőt adva neki. Mark nem szívesen nézett erre az arcra, kényszerítenie kellett magát. Belenézett a torz arcú idegen sérült szemébe. A férfinak nem volt haja. És nem volt füle.


-68-

25. FEJEZET - A nevem Jedidiah. – mondta. A torz ajkai sárga színűek voltak. Az egyik oldalon mintha meg lett volna csavarva az ajka. Talán ettől, egy kis selypítéssel beszélt, de volt még valami a hangjában. – A követőim Jed-nek szólítanak. Hívhattok ti is úgy, mostantól barátoknak tekintelek. Érthető? Mark bólintott, de Alec csak morgott valamit érthetetlenül. A támadóik arra utasították őket, hogy a hátukon feküdjenek. Alec kihívóan felült. Mark is felült, remélve hogy nem lesz következménye. Ha látszódott valami a férfi arcán, az elégedettségnek tűnt. - Remek. – szólt a férfi. – Úgy néz ki sikerül valami egyezségre jutnunk. – közelebb ment és leült közéjük, majdnem háttal a tűznek. A pislákoló fénytől az arca nedvesnek és csillogónak tűnt, mintha meg akarna olvadni. Olvadás. Ez jutott Mark eszébe az arcáról. Biztos akkor torzult így el az arca. - A Napkitörés tette ezt veled? - kérdezte. Jed kuncogni kezdett, de a hangja sem kellemes nem volt, sem vidám. Inkább zavaróan hatott. - Mintha valaki a csontjaimat csiklandozná mikor valaki így utal a démon-csapásra. Amikor bekövetkezett, én is azt hittem, hogy valami természeti csapás, hogy valamivel összeütközött a Föld. Véletlen. Szerencsétlenség. Balszerencse. Ezek a szavak futottak át akkor a fejemen. - Most pedig azt hiszed, hogy valami gonosz démonok potyogtak ez égből? - kérdezte Alec olyan hangon, hogy kitűnt belőle, mekkora baromságnak tartja. Mark ránézett, és csak most látta meg hogy a férfi arca tiszta vér. Horzsolások borították, ahol pedig felrepedt az ütésektől, még mindig vérzett. - Már kétszer megtörtént. – válaszolta Jed, aki semmi jelét nem mutatta, hogy észrevette volna Alec szarkazmusát. – Mindkét alkalommal az égből jöttek. Egyszer a napból, másodszor pedig léghajón. Szerintünk évente egyszer eljönnek, hogy figyelmeztessenek minket. - Kétszer… a napbólés léghajón.. – ismételte Mark. - Vagyis a Napkitörés és a Berg? Jed felkapta a fejét. Jobbra nézett, majd balra, végül Mark-ra meredt. - Mi? Igen, kétszer is. És nagyon elszomorít, hogy nem látod át az események jelentőségét. Még nem fejlődött ki annyira az elméd ezek szerint, hogy azoknak lásd őket, amik valójában. - Démonok. – mondta Mark és majdnem elkezdte a szemét forgatni, de még észrevette magát idejében és nem tette. - Igen. Démonok. Ők égették meg az arcom, miattuk lett ilyen, amilyennek most látod. Soha nem fogom elfelejteni a hívásukat. Utána küldték a léghajóról a kis nyilakat, amik tele voltak gyűlölettel. Már két hónapja történt. Még mindig gyászoljuk azokat, akik az életüket vesztették azon a napon. Mi ezért gyújtunk tüzet és ezért énekelünk és táncolunk. Azoktól féljetek, akik úgy döntöttek, hogy nem tartanak velünk. Ők kétséget kizáróan a démonoknak dolgoznak. - Várj csak! – szólt Alec. – Hogy érted azt, hogy két hónapja? - Igen. – felelte Jed lassan, mintha egy összezavarodott kisgyerekhez beszélne. – Ünnepélyes keretek között számoljuk a napokat. Mindenki. Már két hónapja és három napja. - Hé, hé, hé, - szólt Mark. – Nem lehetett annyi ideje. Velünk csak pár napja történt.


-69-

- Nem szeretem… amikor valaki kétségbe vonja a szavaimat! – mondta Jed a mondat közepénél fenyegetővé váló hangon. – Hogy képzelitek, hogy ott ültök és azzal vádoltok, hogy hazudok? Próbáltam békét kötni veletek, kaptatok még egy esélyt és ezzel háláljátok meg? – Egyre hangosabban beszélt és egész testében remegett. – Ez… ez… megfájdult a fejem! Mark látta. hogy Alec majd szétrobban a méregtől, ezért gyorsan megszorította a karját, mielőtt megszólalt volna. - Ne! – suttogta. – Ne szólj. Újra Jed-re nézett. - Kérlek figyelj. Ez nem így van. Mi csak szeretnénk megérteni a dolgokat. A mi falunkban a… nyilak egy héttel ezelőtt jöttek. Azt hittük nálatok is akkor történt. Azt mondtad, voltak akik azonnal meghaltak. Láttuk őket a táborotokban. Olyanok voltak, mint akik nemrég haltak meg. Segíts ezt megérteni nekünk. Mark-nak az volt az érzése, hogy néhány fontos információt tudhatnak most meg. Nem gondolta, hogy Jed hazudik az idővel kapcsolatban. Volt itt valami más. Jed a füle helyére tette a kezét és lassan ingatta a fejét egyik oldalról a másikra. - Voltak, akik azonnal meghaltak. Mások később. Ahogy telt az idő, egyre jobban szenvedtek. A falunkban el lettek különítve azok. Ezt mind a démonok tették. – nyögni kezdett. - Úgy gondoljuk… - kezdte Mark. – Tényleg csak megszeretnénk érteni. Mond el mi történt lépésről lépésre. – próbálta a frusztrációt kiűzni a szavaiból, de nem nagyon sikerült. - Jön vissza a fájdalom. – mondta Jed és még jobban imbolygott. Úgy tartotta kezei között a fejét, mintha össze akarta volna törni a saját koponyáját. – Nagyon fáj. Nem tudom… én… meg kell szabadulni.. a … démonoktól. Mark félt, hogy kifut az időből. - Mi nem vagyunk azok, esküszöm neked. Tanulni szeretnénk tőled. Lehet, hogy azért fáj a fejed, mert… lehet, hogy meg kell velünk osztanod amit tudsz. Alec előrehajtotta a fejét. - Két hónappal ezelőtt jöttek. – Jed hangja mintha a távolból szólt volna. – A halál hullámokban jött. Minden alkalommal tovább tartott. Két nap, majd öt nap. Két hét, egy hónap. És azok az emberek, meg akartak ölni minket. A barátaink. A démonok akarták, hogy megöljenek minket. Nem értem. Nem.. értem… Táncolunk és énekelünk, áldozatokat kínálunk fel… Térdre esett, de közben nem engedte el a fejét. Fájdalmasan nyögött. Mark türelme elfogyott. Ez komplett elmebeteg. Alec-re nézett. Látta a férfi szemében a villanást, hogy készen áll a menekülésre. Fogvatartóik még mindig térdeltek, arcuk a föld felé fordítva, valami beteges imádat miatt a földön vonagló ember iránt. Most vagy soha! Mark igyekezett elhatárolni magát Jed nyögéseitől, nyöszörgéseitől, amikor újabb zajok érkeztek az erdőből. Kiabálások, nevetgélések, hisztérikus kacajok, huhogások, kakukkolások. Ehhez jött még a léptek zaja a száraz aljnövényzeten. A hang kavalkád egyre erősebb lett, ahogy közeledtek az emberek. Ráadásul a máglya mellett ülő kórus is felhangosodott. - Mi ez? - kérdezte Alec nem leplezett undorral.


-70-

- Figyelmeztettünk titeket. – mondta a nő továbbra is térdepelve. – A barátaink, a családtagjaink voltak. De azóta, hogy megszállták őket a démonok, meg akarnak ölni minket. Jed hirtelen a térdére állt és torka szakadtából üvöltött. A fejét vadul rángatta mindkét irányba, mintha ki akarna belőle rázni valamit. Mark hátrafelé kezdett mászni egészen addig, amíg a kötél meg nem szorult a nyakán, aminek a vége még mindig az őt őrző férfi kezében volt. Jedből valami iszonyú kiáltás tört fel. - Megöltek! A démonok… megöltek! Megmerevedett a teste és eldőlt. Vér kezdett szivárogni a szájából és az orrából.


-71-

26. FEJEZET Mark csak bámulta Jed természetellenesen kitekeredett testét. Már eddig is úgy érezte, hogy a táborban eltöltött idő maga volt az őrület, de mintha ez nem lett volna elég, most újabb őrültek vették körül őket az erdő felől. Mark Alec-ra nézett, aki szintén döbbenten bámulta Jed testét. Az erőből jövő hangok még erősebbek lettek. Sípolás, macskanyávogás, huhogás, éljenzés… A két térdeplő férfi felállt és úgy bámultak a kezükben tartott kötelekre, mintha nem tudnák, hogy kerültek oda. Lenéztek a foglyaikra, egymásra, majd megint a kötelekre. A tűz mögötti kórus is hasonlóan viselkedett. Mintha arra várnának, hogy valaki megmondja nekik, mit kell tenniük. Mintha Jed halálával megszakadt volna valami kapcsolat. Össze voltak zavarodva. Alec gyorsan kapcsolt. Egyértelműen ki akarta használni ezt a helyzetet. Kezdte leszedni a nyakáról a kötelet. Mark félt, hogy mi történik ha meglátják, de ő is követte az öreg példáját. Végül mindkettőjüknek sikerült kiszabadulniuk. - Gyerünk innét! – morogta Alec. - De mi a helyzet azokkal ott? - intett Mark ez erdő felé a fejével. - Ugyan, majd utat törünk köztük, ha megpróbálnának megállítani. – sóhajtott egyet Alec. – Hagyjuk meg őket ezeknek a kántálóknak. Aggodalommal az arcán ment oda hozzájuk az a nő, akivel legelőször beszéltek. - Mindent megtettünk azért, hogy távol tartsuk magunktól a démonokat. Mást nem tudunk tenni. Minden erőfeszítésünket tönkre tettétek. Ide vezettétek hozzánk az ellenséget! – kezét a halántékához emelte. – Hogy tehettétek ezt? –suttogta. - Sajnálom. – morogta Alec és odasétált a tűzrakáshoz. Kihúzott belőle egy hosszú fadarabot, és mint egy fáklyát, magasra emelte. – Na, így kétszer is meggondolják, mielőtt ránk támadnak. Gyerünk kölyök! Mark még visszanézett a nőre, aki szemmel láthatóan szenvedett az erős fájdalomtól a fejében. - Azt mondtam, gyerünk! – kiáltotta Alec. Abban a pillanatban több tucatnyi ember lépett ki az erdőből. Férfiak, nők, gyerekek. Mindegyikük arcán ugyanaz a vidámsággal keveredett őrült düh látszódott. Mark még soha nem látott ilyet. Kihúzott gyorsan ő is egy fadarabot a tűzből és követte Alec-et. Mögöttük már elkezdődött a pokoli harc, ahogy rátámadtak az éneklők csoportjára. Két férfi egyenesen a tűzbe ugrott. A hajuk, ruhájuk azonnal tüzet fogott és lángolva égett. Sikoltozva rohantak be az erdőbe. Mark még egyszer visszanézett a kántálókra. Elfogták őket, megverték, majdnem megfojtották. Túl sok volt ez ebből a káoszból. - Mark! – ordított rá Alec. – Nem biztos, hogy meg kellene várnunk, amíg minket is megtámadnak! - Kérlek! – kiáltott egy nő Mark háta mögül - Vigyetek magatokkal! Mark hátra nézett. Az a nő volt, aki utasította a társait, hogy verjék meg őket. Mennyivel szelídebb volt most.


-72-

Mielőtt válaszolhatott volna, azt vette észre, hogy egy ökölharc közepébe került, és még beljebb tolják. Meglepődve vette észre, hogy nem csak az újak verekednek a régiekkel. Egymást is ugyanúgy püfölik. Valaki megragadta Mark pólóját és a földre rántotta. Alec volt az. - Ez valami új trükk, hogy megöleted magad? – kiáltotta rá. - Nem tudom mit csináljak. – védekezett Mark. - Néha elég, ha csak egyszerűen elfutsz. – elengedte Mark pólóját és elindult felfelé a dombon, minél távolabb a tűztől. Mark utána lódult, maga előtt lengetve a fáklyát futás közben. De valaki elkapta hátulról és lerántotta a földre. A fáklya is a földre hullott. Egy pillanattal később tompa puffanást hallott, és valaki fájdalmas kiáltással repült le róla. Felnézett és Alec lábát látta. - Kelj fel! – kiáltott rá az öreg, de egy férfi és egy nő rávetették magukat. Mark feltápászkodott, megragadta a fáklyát ás rohant Alec-hez aki a két támadójával küzdött. Az égő fát a férfi nyakához nyomta, aki ordítva Alec-re esett. Ezután a nő fejét célozta meg. Gyorsan lehajolt és megragadta Alec kezét, hogy segítsen neki talpra állni. Legalább öten-hatan rohantak feléjük. Markban szétáradt az adrenalin. Aki a közelébe került, hol ököllel vágott az arcába, vagy az égő bottal ütötte meg. Alec mellette állva harcolt. Ő is az öklét használta többnyire, de nagyokat is rúgott időnként. Aki még mindig rátámadt, egyszerűen felkapta és eldobta, mint egy zsák szemetet. Igazi katonához méltóan küzdött. Mark nyakára hátulról egy kéz kulcsolódott, lerántotta a lábáról és fojtogatni kezdte. Mark kétségbeesetten próbált levegőhöz jutni, de ellenfele erősebb volt. Aztán erős ütés zaját hallotta, majd egy csont törését és a levegő berobbant a mellkasába. Alec felsegítette őt, de látták, hogy újabb emberek tartanak feléjük. Ezek az emberek nem szerették volna, hogy bárki elmeneküljön előlük. Felmásztak egy laposabb területig, ahol futásnak eredtek. De hamarosan megtorpantak. Az erdő nagy része lángokban állt. A táboruk is. Ahol otthagyták Lanát, Trinát és DeeDee-t.


-73-

27. FEJEZET Az erdőben álló fák és bokrok mind elég szárazak voltak ahhoz, hogy könnyen lángra kapjanak. Néhány hét már eltelt az utolsó eső óta. A lábuk alatt lévő indák között füst gomolygott. Égő fa szaga tette csípőssé a levegőt. - Ez futótűzként terjed! – kiáltotta Alec. Mark ránézett. Azt hitte viccel, de látta, hogy komolyan beszél. - Ez futótűz! – kiáltotta újra, és futni kezdett egyenesen a távoli lángok felé. Mark rögtön utána indult, hiába várta őket a pokol, el kellett jutniuk Lanához, Trinához és DeeDee-hez. A fákat kerülgetve, a bokrokat félrehajtva és az aljnövényzetet szétrúgva futottak. Mögöttük a tébolyodott üldözőik zaja, a nyávogás, fütyülés, kiabálás hallatszott, de még ők sem voltak annyira őrültek, hogy belerohanjanak a tűzbe. Mark szíve futás közben ezt dobolta: Trina, Trina. Ahogy közelebb kerültek a tűzhöz, hallották a pattogását, látták ahogy röpködnek a szikrák. A szél felkapott egy-egy legyezőszerű lángot és tovább vitte. Alec továbbra is tűz felé futott egyenesen, mint aki tűzhalállal akar véget vetni az életének. - Nem kellene más irányba menni? - kérdezte Mark. Alec vissza sem fordult. - A lehető legközelebb akarok kerülni a táborhoz. Ha az erdő szélén futunk, mindig tudjuk, hogy hol vagyunk. Talán azok az elmebetegek is lemaradnak így tőlünk. - Tudod, hogy most hol vagyunk? – Mark teljes erejével futott, de így sem érte utol a volt katonát. - Igen. – de azért futás közben ránézett az iránytűre. A füst egyre sűrűbb lett, már alig kaptak levegőt. Mark semmi mást nem látott maga előtt, csak tüzet. A hőség kezdett elviselhetetlen lenni és Mark kezdte úgy érezni magát, mint akire ráolvad a bőre. Már átfutott az agyán, hogy Alec talán elveszítette a józan eszét, amikor egy éles kanyarral jobbra fordult és a tovább növekvő tűzzel párhuzamosan futott tovább. Mark próbált olyan közel maradni hozzá, amennyire csak tudott, mert Alec már bebizonyította jó párszor, hogy rábízhatja az életét. Olyan melegnek érezte magán a ruhát, mintha minden pillanatban ki akart volna rajta gyulladni. Izzadt volna tetőtől talpig, ha a perzselő levegő nem szívott volna ki belőle minden nedvességet. Már csak a tüzet hallotta, ami olyan hangos volt, mintha ezer Berg akart volna éppen felszállni. Váratlanul egy női alak bukkant fel előttük. A tűz fényénél látták, ahogy a szemeiben megcsillan az őrület lángja. Mark felkészült a támadásra, de a nő nem állt meg, átfutott előttük az úton. Még látták, ahogy megbotlik és majdnem elesik, de sikerült neki talpon maradnia. Sikoltozva tűnt el a szemük elől. Alec és Mark tartották az iramot. Végre elértek a pokol széléhez. Sokkal messzebb volt, mint azt Mark gondolta volna. Még mindig ugyanolyan közel voltak a tűzhöz, mégis végigfutott rajta egy kis megkönnyebbülés.


-74-

Egymás mellett álltak Alec-kel és küzdöttek minden lélegzetvétellel. A forró levegő égette a torkukat, a belélegzett füst pedig köhögésre ingerelte őket. - Most már… megússzuk.. remélem. - Tudom. – szólt Alec, de szavai köhögésbe fulladtak. Gyorsan rápillantott az iránytűre. – Majdnem.. ott… vagyunk. Hamarosan befordultak megint, most Alec jobbra kanyarodott, eltávolodva a tűztől. Mark rábízta magát, de teljesen össze volt zavarodva. Újult erővel futottak tovább, már friss levegőt tudtak belélegezni. A tűz tombolásának hangja is csillapodott valamelyest. Alec hirtelen megállt. Mark pár lépéssel tovább futott, de visszafordult és megállt megkérdezni jól van-e. Alec egy fának támaszkodott. Mellkasa zihált és egy hangos nyögéssel hajtotta le a fejét a fájó karjára. Mark is örült a pihenésnek. A szél elült, és úgy tűnt, biztonságos távolságban vannak a tűztől. - Nem vagyok biztos benne, hogy a legjobb ötlet volt a tomboló pokol mellett futni. Alec ránézett. - Valószínűleg igazad van. De így tudtam csak tartani az irányt a táborunk felé. – ránézett az iránytűre és egy útra mutatott. – Ez vezet oda. Mark körülnézett, de semmi ismerős dolgot nem látott. Ugyanolyan fák voltak itt is, mint máshol. - Honnan tudod? - Tudom. Furcsa zajok hallatszottak. Őrült nevetések, sikolyok. De lehetetlen lett volna megmondani, melyik irányból jönnek. - Ezek az őrült gazemberek még mindig keresik a bajt. – nyögött fel Alec. - Jobbra vannak. Remélem, mind meghalnak a tűzben. – Csak mikor kiejtette ezeket a szavakat, akkor döbbent rá mit is mondott. De tudta, ha életben akarnak maradni kíméletleneknek kell lenniük. Megtanulta ezt az elmúlt egy év során. Nem akarta, hogy továbbra is aggódnia kelljen a támadásuk miatt. - Ha az aranyhal teljesítené a kívánságainkat… - mondta Alec és nagy levegőt vett. – Jó lesz sietni, hogy kimentsük a három hölgyet. Kicsit lassabban indultak el, mint előzőleg, de azért futottak. Hallották most is az őrültek hangjait. Habár most nem tűntek túl közelinek, azért nem szerettek volna beléjük futni. Néhány perc múlva Alec ismét irányt változtatott. Megállt egy helyen, szétnézett, és lemutatott a völgyre. - Ott. Odalent. Egy lejtőn haladtak lefelé, ami egyre meredekebb lett. A szél szerencsére a tűz felé fújt, így tiszta levegőt lélegezhettek be és átmenetileg a tűz miatt sem kellett aggódniuk. Mark szeme már annyira hozzászokott a fényhez, hogy csak most tűnt fel neki, kezd feljönni a nap. Már kezdte látni, hogy hová lép. Hirtelen ismerőssé vált a táj. Itt voltak. Minden úgy volt, ahogy hagyták. De semmi jele Trinának és a többieknek. Markon kezdett eluralkodni a pánik. - Trina! – kiáltotta. – Trina! Körbejárták a tábor, miközben barátaik nevét kiabálták.


-75-

De minden csendes volt.


-76-

28. FEJEZET Mark alig bírta türtőztetni magát. A Napkitörések óta egy csomó szar dolgon keresztülmentek Trinával, és soha nem voltak külön. Most tíz perc telt el azóta, hogy felfedezték az eltűnésüket és olyan tehetetlenség vett rajta erőt, amivel nem tudott mit kezdeni. - Kizárt, hogy úgy elmentek volna a táborból, hogy ne hagyjanak valami üzenetet, vagy ilyesmi. – túrt bele Alec a hajába kétségbeesetten. Még nagyobb távolságban néztek szét a tábor körül. – Nyugodj meg fiam! Két dologra gondolj: az egyik, hogy Lana ugyanolyan kemény tud lenni, mint én, ráadásul egy csomó dologban okosabb. A másik pedig, hogy nem vettük figyelembe a körülményeket. - Hogy érted ezt? - Rendes körülmények között itt vártak volna ránk. De a mostani körülmények nem normálisak. A közelben erdőtűz tombol, és egy csomó őrült rohangál az erdőben, mindenféle horror-zajokat kiadva magukból. Vajon mi a helyükben itt ülnénk és babrálnánk a hüvelykujjunk? Ettől Mark nem érezte jobban magát. - Szóval… gondolod, hogy elindultak megkeresni minket? Mi van, ha elkerültük egymást? Bárhol lehetnek! Bárhol. Ökölbe szorította a kezét és a szemeire szorította. Alec odament hozzá és megfogta a vállait. - Mark! Mi ütött beléd? Nyugodj már meg! Mark leengedte a kezeit és belenézett Alec kemény szürke szemeibe, amik tele voltak aggodalommal. - Sajnálom. Én csak … Kiborultam egy kicsit… Mit fogunk csinálni? Elindulunk valamerre, és addig megyünk, amíg rájuk nem bukkanunk. Addig is törjük a fejünket. - Velük van a kislány. –szólt Mark halkan. – Mi van, ha idejöttek azok, akik megtámadtak minket először? Mi van, ha rájuk támadtak és magukkal hurcolták? - Akkor majd kiszabadítjuk őket. De előbb szedd össze magad, különben nem leszünk rá képesek. Érted? Mark lehunyta a szemét és bólintott. Minden tőle telhetőt megtett, hogy elűzze magából a pánikot. Alec majd kitalálja a dolgokat. Mindig tudja mit kell tenni. Végül felnézett a férfira. - Rendben. Már jól vagyok. Sajnálom. - Jó. Így már jobb! – Alec hátrébb lépett és a földet kezdte vizsgálni. – Kezd világos lenni. Lábnyomokat keresünk, kitaposott füvet, letört gallyakat. Nyomokat. Keresés indul! Mark még mindig kétségbe volt esve és igaz messziről, de még időnként lehetett hallani az őrült sikolyokat. Elkezdte ő is átvizsgálni a területet. Minden lépésnél megállt és körbenézett. Olyan alapos volt, mint valami robot. Ha találnak egy nyomot, akkor már könnyebb lesz észrevenni a többit. Elkapta őt a versenyszellem. Szerette volna, ha ő talál elsőként valamit. Ettől kicsivel jobban érezte magát és nem uralkodtak el az agyában a sötét gondolatok. Nem veszítheti el Trinát!


-77-

Alec húsz lábnyira volt tőle. Négykézláb mászott és még szimatolt is közben, úgy nézett ki, mint egy kutya. Majdnem nevetségesnek tűnt ebben a pózban, de Mark-ot valami megérintette a látványban. Az öreg grizzly medve csak ritkán mutatta az érzelmeit. Olyankor is többnyire kiabált, vagy mondott valami erőset… Mark előtt most egyáltalán nem volt kétséges, hogy a férfi az életét adná a három eltűnt barátjukért. Vajon Mark is elmondhatja ugyanezt magáról? Már fél órája keresgéltek. Találtak lábnyomokat, találtak törött gallyakat, de egyik sem bizonyult használható nyomnak. Éppen azt a területet vizsgálták át, amerre előző nap este elmentek. - Alec! – kiáltott fel. A férfi éppen egy bokorba dugta a fejét, és épp csak morgott valamit, ami „igen”-nek tűnt. - Miért töltünk azon az oldalon, ahol hagytuk őket, több időt? Alec kibújt a bokorból és ránézett. - Így logikus. Nem? Talán közelebb mentek megnézni a tüzet, vagy.. elindultak utánunk, és ha rájuk támadtak azok a táncosok és elvitték őket, akkor is erre kellett elhaladniuk… Mark arra gondolt, hogy másként is történhetett. - És ha elfutottak a tűz elől? Nem mindenki olyan kelekótya, mint te, hogy egyenesen belefusson. Ha egy ilyen hatalmas pokol közeledik, a legtöbb ember távolabb akar tőle kerülni és elfut. Nem gondolod? - Nem hiszem. – mondta Alec még mindig térdelve. – Lana nem gyáva. Nem menekülne el a saját irháját mentve, főleg, ha tudja, hogy mi nem vagyunk biztonságban. Mark megrázta a fejét, mielőtt a katona folytathatta volna. - Gondold csak át. Lana ugyanúgy kedvel téged, mint te őt. Úgy gondolja, hogy tudsz magadra vigyázni, mert okos vagy, erős, meg minden. Ha átgondolja a dolgokat, akkor lehet, hogy végül azt a döntést találja helyesnek. Igazam van, vagy igazam van? Alec vállat vont. - Szóval te tényleg azt hiszed, hogy Lana hagyná, hogy meghaljunk néhány őrült miatt, ő pedig futna az életéért? - Nem emlékszel mit mondtunk mikor elmentünk? Hogy vetünk rájuk egy pillantást. Honnan tudta volna, hogy elkaptak minket? Utána hallhatta a másik csoport őrült idióta hangjait, és nem sokkal utána jött a tűz. Én lefogadom, hogy úgy gondolta, elindulnak a Berg-központ felé, mert valószínűleg mi is ezt fogjuk tenni. És hogy majd ott találkozunk. Úgyhogy másik irányban kellene szétnézni. Alec mogorva arcáról nem lehetett semmit leolvasni. - Arról nem is beszélve. – folytatta Mark, hogy velük van egy kislány, aki biztos rettegett. Nem valószínű, hogy vele elindult volna Lana utánunk, közelebb a veszély felé. Alec felállt és leporolta a térdét. - Jól van fiam. Azt hiszem túl vagy a haladó szinten. Meggyőztél. Túl tettél most rajtam. Nagyon-nagyon halvány mosoly jelent meg az arcán. Mark tudta miért. A medve örült, hogy a tanítványa saját magától kitalált dolgokat. - Mint mondtam az előbb, - Alec eltúlzott sóhajtással beszélt – most túltettél rajtam. Gyerünk, keressünk arrafelé. – rákacsintott Markra, de rögtön utána mogorva képet vágott. Mark elnevette magát. - Furcsa kis ember vagy!


-78-

Alec megállt és rámeredt. - Anyám mondta ezt nekem mindig. Felébresztett reggel, adott egy puszit, megölelt, és azt mondta: „Édes Alec-em. Furcsa kis ember vagy!” – Itt él benn örökké! – veregette meg a szívét, majd drámaian a szemét forgatta. – Dologra! - Látod? - követte őt Mark. – Ennél több bizonyíték nem kell. Furcsa kis ember! Hivatalosan bizonyított! - Van rám egy jobb szó. Én egy igazi férfi vagyok. Én vagyok a férfi, baby! – valami elfojtott fulladásos hang tört ki belőle…talán nevetés. Visszamentek arra a területre amit Mark javasolt, hogy alaposabban nézzék át. Az erdőtűz zajait még mindig lehetett hallani, és vele a sikolyokat, őrült kacajokat. Biztonságos távolságban voltak mindettől, de ki tudja meddig. A levegőben érezni lehetett a füstöt. - Találtam valamit. - szólt Alec. – Óvatosan! – kiáltott rá, amikor futni kezdett. - Ó, sajnálom. – mondta. Lehasalt és kúszva közelített. Alec térdelt. Egy bot volt a kezében, azzal mutogatott. - Van itt három bokor, aminek le vannak törve a gallyai. Biztos, hogy nem egy ember jött erre. Nézd, a törött gallyaknál lábnyomok vannak. Mark előrehajolt. Látott egy egész kicsi lábnyomot. DeeDee. - De van egy probléma. –mondta Alec. Valami volt a hangjában… - Mi? – kérdezte gyorsan Mark. Alec a bottal rámutatott egy levélcsomóra. A fényes zöld felületen pár csepp vér látszódott.


-79-

29. FEJEZET Mark most nem hagyta, hogy ismét pánikba essen. De a gyomrában hideget érzett, a kezei pedig síkosak lettek az izzadságtól. Sejtette, hogy az arca is fehér lett. Da próbált olyan nyugodt maradni, mint amilyennek Alec tűnt. Elindultak az ösvényen és újabb vérfoltokat találtak. Nem volt sok, de mivel nem tudták mi történt, így ijesztően hatott rájuk. - Nehéz lenne megmondani milyen sérüléstől van ilyen vérzés. Láttam már orrvérzést is, ami félelmetesen nagy vérzéssel járt, de olyat is láttam, mikor valakinek levitte egy bomba a karját és alig vérzett. - Ez nem nagy.. segítség. – motyogta Mark. Alec ránézett. - Sajnálom kölyök! Csak azt próbálom megértetni, hogy nem feltétlenül jelent ez rosszat. Ennyi vérveszteséget túlélnek az emberek. És bármi lehet. Akár egy vágás. Ráadásul segíthet a nyomokat követni. Alec ide-oda forgatta a fejét, ahogy haladtak. Mark a nyomában haladt, de igyekezett nem nézni a vérnyomokra. Egyszerűen nem bírt ránézni. Legalább addig, míg az idegei le nem nyugodnak kissé. Remélte, hogy ez nem valamilyen csapda! - Van valami, amitől biztosak lehetünk abban, hogy ezek a vérnyomok Trináéktól származnak? - kérdezte. Alec megállt és lehajolt, hogy valamit alaposabban megnézzen. - A lábnyomok alapján szerintem ők voltak. És… - nézett vissza egy nyugtalan pillantással. - És mi? - Hát… DeeDee lábnyomát nem látom egy ideje. Gondolom valaki a hátára vette őt. - Talán ő az egyetlen, aki nem sérült meg. – szűkült össze Mark gyomra. – Nem lehet, hogy valamelyikük elesett és lehorzsolódott a bőre? Vagy valami… ilyesmi? - Igen. – válaszolt Alec tompa hangon. – De a másik dolog… Mark nem győzte kivárni. - Köpd már ki! Mire gondolsz? - Amikor erre jöttek, - mondta Alec halkan, mit sem törődve Mark szemrehányásával - futottak. És össze-vissza futottak. A lépések hossza, a bokrok letört gallyai erre utalnak. – Mark szemébe nézett. – Mint akiket üldöznek. Most már Mark-nak a torka is összeszorult. - De azt mondtad, csak három lábnyom volt. Van valami jele hogy ment valaki utánuk? Alec felnézett és felmutatott az égre. - Repülnek itt el dolgok, emlékszel, nem? Mintha eddig nem lett volna épp elég, ami miatt aggódniuk kellett. - Szerinted meghallottuk volna a Berg-et miközben a barátaink kergettek le minket a dombról? - Lehet hogy nem. De más is lehetett egyébként. - Menjünk tovább. – mondta Mark fáradtan. Remélte, hogy nem látnak több vért. Vagy valamit, ami még rosszabb.


-80-

* * *

Trina, Lana és DeeDee nyomai egy hosszú, keskeny szakadékhoz vezettek. Az utat nem is lehetett látni a meredek sziklafalaktól. Pár perc alatt leértek egy tisztásra, amit a kanyon szürke, meredek gránit falai vettek körbe. Alec előhúzta a kézzel rajzolt térképét. - Itt vagyunk. - Komolyan? - Majdnem biztos, hogy ez az a völgy, ahová a Berg visszatér minden útja után. Egy nagy tölgyfa törzse mögé álltak be mindketten. Mark kikukucskált és nézte a magas falakat. - Kissé veszélyes lehet errefelé repülni. Nem gondolod? - Lehet, de tökéletes rejtekhely. Kell, hogy legyen a közelben valami leszálló hely. És egy bejárat. Egyre inkább az a véleményem, hogy valami kormányzati bunker lehet itt. Különösen ilyen közel Asheville-hez. A város a kanyon másik oldalán van. - Igen. Szóval.. mi az esélye annak, hogy Lana-ék ilyen messzire menekültek? Félek, hogy elkapták őket. - Lehet, hogy nem. Lana tudja, hogy keresni fogjuk őket. Ez a nyilvánvaló találkozási pont. - Akkor hol vannak? Alec nem válaszolt, valami felkeltette a figyelmét. - Gyerünk jobbra. – suttogta reszelős hangon. - Mi van? - Maradj csendben és kövess. Alec kimászott a fa mögül és a cserjék, bokrok takarásában haladt. Mark követte és szinte biztosra vette, hogy rögtön megjelenik a Berg és lövöldözni fogják rájuk a nyilakat. Először azt hitte, a Berg a tisztáson landol, de nyoma sem volt semmi ilyennek. A fű eléggé épnek és vastagnak tűnt. Alec vagy harminc lábnyit ment előre, és ott megállt. Mark szétnézett. Összetaposott, összezúzott bokrokat látott. Nyilvánvaló volt, hogy ott küzdelem folyt. - Ó, nem. – nyögte ki. Alec lehajtotta a fejét. - Igazad volt. Elvitték őket. Nézd a bokrokat. Lehettek vagy húszan. Marknak ismét hadakoznia kellett a pánikkal. - Most mit csinálunk? Visszamegyünk? Vagy utánuk megyünk? - Ne olyan hangosan kölyök. Vagy mindjárt eldöntik helyettünk, hogy mit tegyünk. - Menjünk vissza. – suttogta. –Át kell gondolnunk, mit tegyünk. - Nincs rá időnk… Hangos zörgés szakította félbe a szavait. Valami fémes csattanás és mintha ágyút sütöttek volna el. Mark szinte arra számított, hogy a sziklafalak összeomlanak és rájuk dőlnek. - Mi volt ez? De mielőtt Alec válaszolhatott volna, újabb fülsüketítő robbanás rázta meg a földet, ami egyfolytában remegett alattuk annyira, hogy a bokrok is remegtek mellettük. Egymásra néztek. Nem tudták mi lehet ez. Egy újabb robbanásszerű zaj után a föld hirtelen emelkedni kezdett az ég felé.


-81-


-82-

30. FEJEZET Mark talpra ugrott és Alec karját megfogva, a férfit is fölsegítette. Az egész terület rázkódott körülöttük és Mark arra vigyázott, ne essen el megint. El nem tudta képzelni mi történik, hajlamos volt azt hinni, hogy csak a képzeletében játszódik le ez a dolog. De a talaj tovább emelkedett a lábuk alatt. Kétségbeesetten, döbbenten és összezavarodva nézett körül. Látta, Alec is hasonlóan kábult állapotban van. Mark kapott észbe először és azonnal több dolog is feltűnt neki. Először is, hogy nem igazi földrengés amit átélnek, mert csak a tisztásnak egy kis, kör alakú területe emelkedett, éppen ahol álltak. Másodszor, hogy a kör alakú területnek csak az egyik fele emelkedett, a másik fele besüllyedt a földbe. A harmadik dolog pedig egy fémesen csikorgó hang volt. - Ezt ember alkotta. – kiáltotta oda Alec-nek. – Valamilyen csuklós szerkezet átbillenti ezt a részt ahol állunk. Alec bólintott, és olyan helyre futottak, ahonnét le tudnak ugrani erről a forgó lemezről. Mark kezdeti ijedtségét felváltotta a kíváncsiság. Ez nyilvánvalóan valami hatalmas csapóajtó. De miért van itt… Visszaugrottak Alec-kel együtt a nagy tölgyfához. Onnét figyelték mi történik. A kör felső része harminc lábnyira emelkedett a levegőbe, az alsó része pedig besüllyedt a földbe. A fogaskerekek hangja most már jobban hallatszott. - Úgy néz ki, mintha egy nagy érme átfordulna. – motyogta Alec. - Egy jó nagy érme. És nagyon lassan fordul. – éretett egyet vele Mark. Egy perc múlva a kerek földterület függőlegesen állt, de forgott tovább. Hamarosan a bokrok fejjel lefelé álltak, és láthatóvá vált az érem másik oldala. Lapos, szürke, betonszerű felület volt tökéletesen egyenes barázdákkal. Horgok és láncok voltak elhelyezve helyenként rajta. A Berg leszállóhelye! – gondolta Mark. Vagy a Bergek… - Hogyhogy nem esnek le a másik oldalon a növények? – kérdezte . – Olyan, mint valami bűvész trükk. - Biztos valami mű dolgok, nem igaziak. – felelte a katona. – Nem ültethetik, minden alkalommal újra a bokrokat ahányszor csak használják, nem igaz? - De tisztára valódinak tűnt. Vagy nem. – lenyűgözve nézte. – Gondolod, hogy megláttak minket? Biztos van itt valami kamera. Alec vállat vont. - Szerintem igen. De csak annyit tehetünk, hogy reménykedünk, nem kezdenek el vadul keresni. Az érme közben már 45 fokos szögbe került. Perceken belül eltűnik a földben lévő lyuk. Alec-nek ugyanez járhatott a fejében. - Nem kellene tennünk valamit? – kérdezte Mark. – Ha leszáll a Berg és elkezdenek rakodni, már nem lesz sok esélyünk. Alec meglepetten nézett rá, mintha Mark a fejébe látott volna. Egy sokatmondó vigyorral nézett rá. - Itt a lehetőség, hogy belül is szétnézzünk.


-83-

- Talán. Most vagy soha. - És a kamerák, az őrök? Elég kockázatos. - Ott vannak a barátaink! Alec bólintott. - Ezt úgy mondtad, mint egy igazi katona. - Akkor gyerünk. Mark felállt, de meghajolva maradt. A fának támaszkodott, ami kissé elrejtette őt. El kell indulnia, mielőtt meggondolja magát. Tudta, hogy Alec szorosan a sarkában lesz. Még mindig volt egy tizenöt lábnyi nyitott rész a valódi föld és a mozgó lemez között. Vett egy nagy levegőt és elindult. Arra számított, hogy lövések dörrennek és katonák lépnek elő, de nem történt semmi. A körhöz értek, ahol lehasaltak mindketten és lenéztek. Mark-ban támadt egy furcsa érzés, hogy ha most leesne váratlanul, levágná mindkettőjük fejét. Sötét volt lenn és csak néhány ezüstös színű tárgy látszódott halványan. Embereknek nyoma sem volt. Felpillantott és látta, hogy nem sok idejük maradt, mert a körlemez kezdett a helyére érkezni. - Ülj a szélére, aztán ugrás. – mutatott rá Mark a fém párkányra. – Meg tudod csinálni? – tette hozzá vigyorogva. - Jobban, mint te. –felelte Alec rákacsintva és le is ugrott. Mark látta, hogy semmi baja. A fiú kissé szorongott attól, hogy fog földet érni, de végül ellökte magát. Az utolsó pillanatban meglátta a Berg kékes fényét az égen, majd ráesett Alec-re.


-84-

31. FEJEZET Eltartott pár pillanatig, amíg szétbogozták a karjaikat és lábaikat. Alec átkozódott és morgott közben. Végül felálltak és megigazították magukon a ruhájukat. Ebben a pillanatban lecsapódott a fölöttük lévő lemez, teljes sötétségbe borítva őket. - Semmit nem látok. – morgott Alec. - Előveszem a Work Pad-ot. Nem sok lehet az aksijában, de nincs más választásunk. Mark-ban felvillant egy kép, amikor Trinával a földalatti sötét alagútjában futottak és a telefonja világított csak. Ez után jött az árvíz… Elhessegette a gondolatait és sóhajtva gondolt egy nyugodt, békés éjszakai alvásra. - Láttam a Berg fényeit mielőtt leugrottam. – szólt Mark visszatérve a jelenbe. – Most már tudjuk, hogy van még egy azon kívül, ami lezuhant. Alec-nek ragyogott az arca, ahogy rávetődött a Work Pad kijelzőjének fénye. - Hallottam én is a dübörgését. Lehet, hogy ez a leszállóhely le fog ide süllyedni, úgyhogy jobb lesz, ha elmegyünk innét mielőtt szétlapít minket. – rávilágított a kamra két oldalára, majd a padlóra, ahol a Berg nyomai látszódtak. Mark megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, amikor meglátott egy nagy kerek ajtót, fogantyúval a közepén. Olyan volt, mint egy tengeralattjárón lévő ajtó. - Ez a hely nem mostanában épült. Valószínűleg a kormányzati vezetőket akarták megvédeni egy világ katasztrófától. De nemigen volt idejük ide eljutni. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbbjük megsült. - Szép. – mondta Mark és felemelte a Work Pad-ot, hogy megvizsgálja az ajtót. – Szerinted zárva van? Alec előrelépett és két kézzel megragadta a kereket, szorosan, felkészülve arra, hogy erőlködnie kell. De a kerék könnyedén megpördült, Alec pedig elvesztette az egyensúlyát, a földre esett. Esés közben magával rántotta Mark-ot is, aki megint Alec-en kötött ki. - Gyerek, ma már kettővel többször hemperegtél rajtam, mint amennyire egész életemben vágytam. És most tápászkodj le rólam, mert szükségem van a segítségedre. Mark nevetve kelt föl. - Botrányos öreg, hogy nincs gyereked. Gondold el, milyen jó nagypapa lett volna belőled. - Hát persze. – mondta az egykori katona. – Nagy móka lett volna elképzelni őket a Napkitöréseknél.. Ezekkel a szavakkal meg is ölte a jó hangulatot. Mark-nak rögtön a szülei és Madison jutottak eszébe. Igaz, nem tudta biztosan mi történt velük, de el tudta képzelni a lehető legrosszabbakat is. Alec észrevette, hogy elkomorodott. - A pokolba is! Sajnálom. –megszorította Mark vállát. – Hidd el, őszintén sajnálom, amit mondtam. Szemernyit sem irigylem azt a veszteséget, ami azon a napon ért. Nekem a munka volt a családom. De ez tudom, nem ugyanaz. Mark még nem hallott ilyen szavakat az öregtől. - Rendben. Tényleg. Köszönöm. – elhallgatott és hozzátette - „Nagypapa”


-85-

Alec bólintott és ismét megfogta a kereket. Hangos kattanással kinyílt az ajtó és nekicsapódott a falnak. A másik oldalon is sötétség volt, és csak valami dübörgő zümmögést hallottak. - Mi ez? - suttogta Mark. –Úgy hangzik, mintha valami gyár lenne itt. - Ez valószínűleg generátor. –válaszolt Alec. - Nem laknának itt, ha nem lenne áram. Mi másért működne ez a dolog? - Nagyon sokáig ilyenek működtek a távolabbi településeken. - Bergek, generátor… szerinted itt tárolnak egy csomó üzemanyagot, vagy úgy hozzák ide máshonnan? Alec úgy gondolta, hogy a második lehetőség igaz. - Már egy éve történt a dolog, és a Bergek úton vannak. Az a gyanúm, hogy úgy hozzák ide. - Ez folyamatosan megy? - kérdezte Mark. - Igen. Mark belépett a folyosóra, de megvárta, hogy Alec mellé érjen. - Mit csinálunk, ha meglátnak minket? – suttogta, de a szavak a zárt helyen hangosan szóltak. – Mi lenne, ha most előbukkanna pár fegyveres? - Felejtsd el. Nem sok választásunk van. És nem sok veszíteni valónk. Csak menjünk, aztán lesz ami lesz. A hátuk mögött csattogó, súrlódó, nyekergő hangok hallatszódtak. Hátra sem kellett nézniük, a leszállóhely, rajta a Berg süllyedi kezdett. Alec nem volt annyira nyugodt, mint amilyennek Mark szemében tűnt. - Meg kell várnunk, melyik kamrába megy be a Berg és mi a másikban bújunk el. Nem maradhatunk itt. - Rendben. – mondta Mark és a szíve zakatolni kezdett. Kikapcsolta a Work Pad-ot, hogy ne lássák meg a fényt. Visszamentek az ajtóhoz és becsukták, majd leguggoltak a sötétben. Nézték, ahogy a hatalmas Berg leereszkedik. Szerencsére a pilótafülke a másik oldalon volt, így nagyobb volt rá az esély, hogy nem látják meg őket. Miután a Berg teljesen leereszkedett, új hangok hallatszódtak és a hajó elindult a jobboldali kamra felé. Alec és Mark berohantak a másik kamrába és meglapultak. Elég sokáig kellett várniuk, amíg a Berg megállt, és a mobil leszállóhely ismét emelkedni kezdett. Hallották, hogy nyílik a nagy kerek ajtó. - Gyerünk. –súgta Alec Mark fülébe. – Kövessük őket. Kisurrantak a kamrából. A Berg utasa nyitva hagyta az ajtót. Alec kikukucskált, és úgy látta tiszta a levegő. A leszállóhelyen közben a fák és bokrok kezdtek visszafordulni az ég felé. Az előttük lévő folyosóról hangok hallatszottak, de túl torzan ahhoz, hogy megértsék. Alec kivette Mark kezéből a Work Pad-ot és becsúsztatta a hátizsákjába. Megfogta a fiú karját és húzni kezdte őt a fal felé. Megint sötétben voltak, így csak lépésről lépésre tudtak haladni. Ismét hallották a beszédet és már ki tudták venni, hogy valószínűleg ketten lehetnek. Alec hirtelen megállt. Ekkor Mark tisztán hallotta a szavakat. - Északra vannak. – mondta egy női hang. – Megégtek, mintha kemencében lettek volna. Fogadok, hogy van valami közük azokhoz, akiket az éjjel elkaptak. Majd hamarosan kiderül. Egy férfi válaszolt.


-86-

- Egyre jobb. Mintha nem lenne elég bajunk hogy elveszítettük a másik Berg-et. De azokat ott Alaszkában a legkevésbé sem érdekeljük. Most, hogy furcsa módon mindenki eltűnt, fogadok, hogy nem hallunk megint róluk. - Kétségtelen hogy így van. – mondta a nő. – Sok az áldozat? - Igen, de nem tehetünk róla. Nem a mi hibánk, hogy a vírus mutálódik. Hatalmas csattanás hallatszott. Valószínűleg a leszállóhely felért a helyére. Még sötétebb lett. A két alak elindult. Lépteik kopogtak, valószínűleg csizmát viseltek. Egyikük zseblámpát kattintott. Alec megragadta Mark karját és jobban lebuktak. A két idegen nem szólalt meg, amíg egy ajtóhoz nem értek. Akkor a férfi mondott még valamit: - Már adtak neki nevet is mellesleg. Kitörés-nek nevezik Az ajtó becsapódott.


-87-

32. FEJEZET Mark-nak nem tetszett a hangzása. - Kitörés. Azt mondták elnevezték a vírust Kitörés-nek. - Igen. – Alec bekapcsolta a Work Pad-ot, ami megvilágította az arcát. Minden ránc, gyűrődés, látszódott most rajta. Tényleg úgy nézett ki, mint aki soha nem mosolygott még életében. – Nem valami jó. Annak adnak becenevet, ha valamiről sokat beszélnek. Ez egyáltalán nem jó. - Meg kell tudnunk mi történt. Azok az emberek, akik a tűz körül táncoltak… nem lehet, hogy vizsgálati alanyok voltak? - Akkor két célunk van most fiam. Az első; megtalálni Lanát és Trinát az aranyos kis hátizsákjával. Második; Kitalálni mi folyik itt. Mark egyet értett. - Akkor induljunk. Alec kikapcsolta a Work Pad-ot, így megint teljes lett a sötétség. - Húzd a kezed a falon. – suttogta. – És lehetőleg ne lépj a lábamra. Elindultak. Mark próbált halkan lélegezni és csendben maradni. Egy távoli gép zümmögését hallották egyre erősebben, és Mark ahogy ujjaival a hideg falat érintette, érezte a fal vibrálását. Elértek az ajtóig, ahová bement a két idegen. A réseken fény szűrődött ki. Alec mintha egy kicsit habozott volna előtte, hogy megálljon-e, de végül egyáltalán nem katonás módon, lábujjhegyen elsétált előtte. Mark úgy döntött, ő bátrabb lesz most kicsit. Fülét az ajtóhoz közelítette. - Nem jó ötlet. – suttogta Alec durván. Mark nem válaszolt, arra koncentrált, amit hallott. Elfojtott szavakat. Úgy tűnt, hevesen vitáznak. - Gyere már! – suttogta Alec. – Szét akarok nézni kicsit mielőtt, elkapnak és bezárnak valahová. Mark bólintott, bár nem egészen értett egyet az öreggel. Otthagyta az ajtót és a másik oldalon haladt tovább, ujjait megint a falon futtatva. Csend volt és sötét. Csak a távoli gép dübörgését hallották. Egy piros égő adott némi fényt, ahogy tovább értek. Alec úgy nézett ki ebben a fényben, mint egy lopakodó ördög. Mark ránézett az ujjaira és megmozgatta őket. Mintha csupa vér lett volna… Feltételezte, hogy Alec meglátta mit csinál, de nem szólt egy szót sem. A folyosó bal oldalán egy résnyire nyitott ajtóra bukkantak. A piros égő fölött drót-kalitka volt. Alec megállt és úgy bámult rá, mintha azt várná, valaki elmagyarázza neki, mi az. A generátorok hangja egyre erősebb lett. Mark feje kezdett megfájdulni a monoton zajtól és a fáradtságtól. - Nyisd már ki azt a hülye ajtót. – szólt ingerülten. Alec ránézett. - Türelem édes fiam. Egy kapkodó katona halott katona. - Egy lomha katona pedig Trina és a többiek halálát okozhatja.


-88-

Alec válasz helyett belendítette az ajtót. A generátorok hangja még egy fokkal hangosabb lett, a levegő melegebb és az égő üzemanyag szagával telt meg a levegő. - Ó, egek. – mondta Alec. – El is felejtettem már milyen rossz szaga van ennek. Becsukta az ajtót. - Remélem, találunk valami hasznosabb helyet. Vagy húsz lábnyi utat tehettek meg, amikor három egymás melletti ajtóra bukkantak és még egyre a folyosó végén. Mindegyik nyitva volt résnyire és mindegyik felett színes égők voltak a kis ketrecükkel. Csak ezek az égők nem pirosak, hanem sárgák voltak és halványabban világítottak. - Van abban valami hátborzongató, hogy nyitva vannak az ajtók. – suttogta Mark. – És mindenhol sötét van. - Na és? - kérdezte Alec. – Most akkor forduljunk meg és menjünk haza? - Nem. Csak előre! Alec felkuncogott és a lábával kijjebb nyitotta az ajtót. Kis fémes csikorgás után ismét csend lett. Alec a következő ajtóhoz ment, azt is belökte. Sötétség és csend. Amikor az utolsó ajtón is benéztek a sötétségbe, Alec Mark felé fordult. - Azt hiszem, már csak egy felé mehetünk. – intett a fejével Mark-nak, hogy kövesse őt a folyosó végén lévő ajtóhoz. Alec végigtapogatta az ajtókeretet, hátha talál villanykapcsolót, de nem volt. Álltak a sötétben és vártak, hátha látnak valamit. Végül Alec egy sóhajtással elővette újra a Work Pad-ot. - Mi értelme van a generátoroknak, ha sehol semmi fény? Ez a vacak meg már nem sokáig fog működni. A készülék kijelzője halvány kék fénnyel világította be a szobát, ami nagyobb volt, mint ahogy Mark képzelte. A fal mellett két hosszú sorban ágyak sorakoztak. Tíz körül lehetett mindkét oldalon. Az ágyak üresek voltak, egy kivételével, ami majdnem a szoba végében volt. Egy meggörnyedt alak ült háttal nekik. Idősebb férfinak nézett ki. Mark hátán végigfutott a hideg. A halvány kékes fény, a csend, az üres szoba… Mintha egy szellem ült volna az ágyon. A férfi meg se moccant, meg se szólalt. - Hello! – kiáltott rá Alec. Mark felkapta a fejét és döbbenten nézett rá, mintha azt mondta volna neki: „Mit csinálsz?” - Kedves akarok lenni. – suttogta. – Felteszek ennek a fickónak pár kérdést. – aztán újból hangosabban folytatta - Hello! Tudna nekünk segíteni? Mély, reszelős hangú morgás hallatszott. „Mint egy hörgés” – gondolta Mark. - Tessék? - kérdezte Alec. A férfi továbbra sem mozdult meg és nem is válaszolt. Csak ült a rácsos ágyon, továbbra is a hátát mutatva feléjük. A feje lehorgasztva, a vállai megroggyanva. Mark tudni akarta mit mondott a férfi. Elindult az ágysorok között, figyelmen kívül hagyva Alec tiltakozását. A Word Pad fénye villogni kezdett és a falakon furcsa árnyékok jelentek meg. Alec utána sietett. Mark, ahogy közeledett az összeroskadt férfi felé, jeges bizsergést érzett a bőrén. A férfi széles vállú és mellkasú volt, de ahogy ott ült, gyengének és szánalmasnak tűnt.


-89-

- Mit mondtál? – kérdezte, amikor a férfi elé ért. Alec odatartotta a Work Pad-ot. A férfi a térdein könyökölt és ökölbe szorított kezeit az arcához tartotta. A férfi lassan felemelte a fejét. Komor arca tiszta ránc volt. A szemei olyan mélyen ültek, hogy úgy tűnt, a fény képtelen odáig hatolni. - Én nem akartam odaadni a lányt. – mondta reszelős hangon. – Ó, istenem, én nem akartam. Azok vademberek.


-90-

33. FEJEZET Marknak ezer kérdése lett volna, nem is tudta őket elég gyorsan feltenni. - Hogy érted ezt? - kérdezte. – Ki kapott el? Mit tudsz erről a helyről? Mit tudsz a vírusról? Tudsz valamit két nőről és egy kislányról, akiket esetleg elfogtak? - elhallgatott, mert a torkában lévő gombóc egyre nagyobbá nőtt. - A barátom neve Trina. Korombeli, szőke hajú lány. Volt vele egy nő és egy kislány. Tudsz róluk valamit? A férfi nagyot sóhajtott. - Oly sok kérdés.. Mark olyan feszült volt, hogy össze kellett magát szednie. Vett agy nagy levegőt és leült a férfi mellé az ágyra. Lehet, hogy az öreg hülye volt. Talán nem volt okos dolog kérdésekkel bombázni. Másként kell hozzá közelíteni. Mark felnézett Alec-re, aki meglepődött kissé Mark kitörésén, de ő is odaült az ágyhoz. Lerakta a földre a Work Pad-ot, amitől mindnyájan szörnyen néztek ki. - Mit tudsz mondani nekünk? – kérdezte Alec szelíd hangon. Valószínűleg ő is ugyanarra a következtetésre jutott, mint Mark. – Mi történt itt? Sehol nincs fény, sehol senki. Hová lettek a többiek? A férfi válaszul felnyögött és eltakart az arcát mindkét kezével. Alec és Mark összenéztek. - Hadd próbáljam meg újra én. – mondta Mark és közelebb húzódott a férfihoz. - Hé, ember… mi is a neved? A férfi leengedte a kezét és Mark látta, hogy könnyes a szeme. - A nevem? A nevem akarod tudni? - Igen. Szeretném tudni. A mi életünk éppen olyan vacak mint a tiéd. Elhiheted. Én Mark vagyok, ő pedig a barátom, Alec. Bízhatsz bennünk. A férfiból valami gúnyolódás-féle hang jött ki, majd köhögött. - Anton vagyok. Nem mintha számítana valamit is. Mark attól tartott, megint nem fog beszélni. Sok kérdése lett volna, de nem akarta elszúrni. - Figyelj… egy faluból jöttünk. Három barátunkat elfogták a kanyon felett. A falunkat pedig innét támadták meg valakik, azt hiszem. Csak szeretnénk megérteni, hogy … mi folyik itt? És visszakapni a barátainkat. Ennyi. Látta, hogy Alec is akar valamit mondani, de intett neki hogy most ne tegye. - Tudsz valamit erről a helyről? – folytatta. – Vagy a Berg-ről és a vírusról? Bármiről? – remélte, hogy a férfi válaszol. Anton vett pár mély lélegzetet és kigördült egy könnycsepp a szeméből. - Két hónapja választottuk ki ezt a települést. – kezdett el beszélni. – Tesztelésre. Nem számítottunk arra, hogy a tervünk ilyen katasztrofális helyzetet okoz. De a lány megváltoztatott valamit bennem. Rengeteg halott volt, és ő volt az egyetlen, aki élt. Ezzel ráébresztett milyen szörnyű dolgot csináltunk. Nem akarom, hogy visszaadják őt. Ma végeztem. Hivatalosan is készen vagyok. DeeDee. – gondolta Mark. DeeDee-ről beszél. de mi van Trinával és Lanával?


-91-

- Mondd el mi történt. Az elejétől. – sürgette a férfit. Úgy érezte, napról napra nagyobb lesz a bűntudata, ha nem keresi elég aktívan őket. De információkra van szüksége, vagy soha nem találja meg őket. Anton kissé távoli hangon kezdett beszélni. A Post-Flares Koalíció Alaszkában kifejlesztett valamit, ami gyorsan terjed és gyorsan öl. Egy vírust, amit azért talált ki pár szörnyeteg, hogy megállítsák a népesség szaporodását. Azt mondták, leállítja a gondolkodást és azonnali kómát, belső vérzést okoz. Leállítja a fontosabb szervek működését. Vér útján terjed, de adott körülmények között a levegőben is. Egy jó módja annak, hogy kiirtsanak egy települést anélkül, hogy kénytelenek lennének a közelébe menni…. A férfi monoton hangon beszélt. Mark agya már kezdett elzsibbadni a kimerültségtől, és elég nehezen követte a férfi szavait. Tudta, hogy fontos dolgokat hall, de valami még mindig hiányzik ahhoz, hogy teljes legyen a kép. Mióta is van ébren? Huszonnégy órája? Harminchat? Negyvennyolc? „…. Mielőtt rájöttek volna, már rengeteg időt elcsesztek.” Mark megrázta a fejét. Nem figyelt éppen mit mondott Anton. - Hogy érted ezt? – kérdezte Alec. – Hogy-hogy elcseszték az időt? Anton köhögött, szipogott. A kezével törölte meg az orrát. - A vírus. Rossz az egész. Az elmúlt két hónapban tesztelték, de nem úgy működött, ahogy várták. De haladtak tovább a tervek szerint, annak ellenére, hogy a bolygó erőforrásai kimerülőben vannak. Annyit tettek, hogy a vírust azokba a nyilakba adagolták… Ezek a gazemberek megpróbálják kiirtani a föld lakosságának a felét! A felét! - És mi van a kislánnyal? - Mark szinte kiabált. – Volt vele két nő? Úgy tűnt mintha Anton sem Alec, sem Mark kérdéseit nem hallaná. - Azt mondták, ha elvégezzük a feladatot, gondoskodni fognak rólunk. Visszavisznek minket Alaszkába, ahol otthont, élelmet és védelmet biztosítanak nekünk. Hadd haljon meg az emberiség fele, mi majd újra kezdünk mindent. De elcseszték! Az a kislány él, pedig eltalálta a nyíl. De nem csak ez. Úgy terjed, mint valami futótűz. Megy a saját feje után - elnézést a szófordulatért. Valami kuncogásféle hang jött ki belőle, ami köhögésbe fulladt. Aztán magzati pózba helyezkedve felzokogott. - Megkaptam – mondta zokogás közben. – Biztos vagyok benne. Már mindenki megkapta. Semmi kétség. Bennünk van a vírus. Elmondtam a munkatársaimnak. Nem tudnak mit csinálni. Nem. Itt hagytak magamra. Ez a büntetésem. Mark mintha ködön keresztül nézte volna. Már egyáltalán nem tudott koncentrálni. - A munkatársai hol vannak? – kérdezte. - Mindnyájan lent. – suttogta a férfi. – Én már nem maradhattam ott. Itt vagy megbolondulok, vagy meghalok. De azt hiszem mind a kettő. Örülök, hogy azok békén hagynak. - Lent? - ismételte Alec. - Lejjebb a bunkerben. – válaszolta Alec, de egyre gyengébb hangon. – Ők tervezgetnek… Lázadást akarnak kirobbantani Asheville-ben, hogy tudják, egyáltalán nem vagyunk megelégedve azzal, ahogy a dolgok alakulnak. Egészen Alaszkáig akarnak eljutni.


-92-

Mark Alec-re nézett, aki csak nézett Anton-ra. Úgy tűnt a férfi egyre bizarrabb dolgokat mond. - Lázadást? – kérdezte Mark. – Miért Asheville-ben? És egyáltalán, kik ezek az emberek? - Asheville a keleti országrész utolsó biztonságos nagyvárosa. – a férfi szavai egyre reszelősebbé és halkabbá vált. – De már ez a város is kezd összeomlani. A munkatársaim mindnyájan a PFC – a mindenható Post–Flares Koalíció alkalmazottai. Azt szeretnék, ha a főnökeik mielőbb intézkednének, hogy Alaszkába juthassanak a Flat Trans-on keresztül. - Anton! – szólt Alec. – Figyelj egy kicsit! Beszélhetnénk még valakivel? A barátainkat keressük. Két nőt és a kislányt. Ki tudna nekünk segíteni? A férfi köhögött, és egy kis élet költözött a hangjába. - Azok az emberek, akikkel dolgoztam, kezdik elveszíteni az eszüket. Érted? Ők… nem… nem az igaziak. Órákon keresztül csak a lázadást tervezgetik. Hadsereget akarnak toborozni, ha kell. Beszélnek, vitáznak az ellenszerről, de az mind halandzsa. A végén rá fognak jönni, hogy tőlük is elvették az életet. Tudod mit fognak utána csinálni? Tudod, ugye? - Mit? - kérdezte Mark és Alec egyszerre. Anton felkönyökölt. A Work Pad fénye a fél arcát világította csak meg. A szemében mintha szikra gyulladt volna. - Alaszkába fognak menni a Flat Trans-sal. Oda, ahol összegyűltek a világ Kormányai. Ahol azt figyelik, hogy ér véget a világ, még ha nem is ez volt a szándékuk. Átveszik az irányítást ettől a rögtönzött Kormánytól és az ellenszer kidolgozásán fognak dolgozni. De addigra már a vírus teljesen el fog terjedni a világon. Befejezi azt, amit elkezdett a Napkitörés. Bolondok mind egy szálig. Anton visszarogyott az ágyra és néhány másodperc múlva horkolás hangja töltötte be a szobát.


-93-

34. FEJEZET Mark és Alec sokáig csendben ültek és hallgatták Anton horkolását. - Nem vagyok biztos benne, hogy mérget vehetnénk arra, ami kijött ennek a fickónak a szájából. – mondta Alec egy idő után. – De ez idegesít a legkevésbé. - Így van. – felelte Mark. Fájt a feje, fájt a gyomra, és majd összeesett a fáradtságtól. De fel kell kelni és megkeresni Trina-ékat. De nem mozdult. - Fiam, tiszta zombi kinézeted van. – vette őt szemügyre Alec. – És én is úgy érzem magam. - Igen. – mondta Mark. - Nem fog tetszeni amit mondok, de ne vitatkozz. Mark felhúzta a szemöldökét. - Mi az? - Aludnunk kell. - De hát… Trina … Lana.. . – a kislány neve már eszébe sem jutott. Mintha vihar tombolt volna a koponyájában. Alec felállt. - Nem tudunk segíteni a barátainkon, ha gondolkodni sem tudunk a fáradtságtól. Egy keveset muszáj aludnunk. Legalább egy-egy órát felváltva. Anton valamit mondott, hogy a munkatársainak megbeszélésük lesz a következő egy órában. Felkelt és gyors léptekkel az ajtóhoz ment. Bezárta. - Csak a biztonság kedvéért. Mark lerogyott az ágyra. Tiltakozni akart, már csak a látszat kedvéért is, de már arra is képtelen volt. - Én virrasztok az első órában, szóval… – mondta Alec, de Mark nem hallott többet. Elaludt. És megint jöttek az álmok. Az emlékek. Élénkebben mint valaha. Mintha a kimerültség filmvásznat feszített volna ki elé.


-94-

35. FEJEZET Van, amikor egy pillanat alatt lepereg valaki előtt az egész élete. Mark is ilyesmit élt át, amikor a földalatti állomásáról meglátta a leáradó hatalmas vízözönt. Ezer dolog jutott eszébe. Hogy került oda a víz? Mi történik vajon felettük a városban? Meghalt mindenki a családjából? Mi fog még történni? Milyen érzés vajon megfulladni? Ezek a gondolatok villantak át a fején, az alatt az egy másodperc alatt, amíg a víz elérte a lépcső alját. Akkor valaki megrántotta a karját és az ellenkező irányba húzta. Trina volt az. Alex és Lana gyorsan haladtak előttük, keresztülvágva az embereken, akik rájuk támadtak. Mark haragosan nézett rájuk, de nem állt meg. Hátrapillantott. Mögöttük volt Baxter, Darnell, Toad és Misty. A szemükben ugyanaz a rettegés ült, mint Trináéban és az övében. Mark és a családja ellátogattak egyszer a Niagara vízeséshez. Mark-ot annak a zajára emlékeztette a bezúduló víz. De itt közé keveredett az emberek sikoltozása. Alec most egyáltalán nem nézett ki öregembernek, ahogy futott előtte a sötét alagútban. Nem volt sok idejük. Mark agyán átfutott, hogy alig ismeri ezt a két embert és rájuk bízta az életét. Perceken belül el fog dőlni, hogy életben maradnak, vagy meghalnak. Valaki felkiáltott a háta mögött. Misty volt az. Megbotlott és elesett. Mark elengedte Trina kezét. A víz néhány tucat méternyire hömpölygött mögöttük a síneken. Misty már néhány centiméteres vízbe esett. Amikor Mark feléje nyújtotta a kezét, a lány felsikoltott és hirtelen talpra ugrott, mintha a víz megrázta volna. - Ez forró! – kiáltotta és elkapta Mark kezét. Vízben futottak tovább. A cipőjük és a zoknijuk átázott, és már a nadrágjuk alja is vizes volt. Mintha forró fürdőbe léptek volna. A víz égette a bőrüket. Már nem tudtak tovább futni, csak erőlködve vonszolták testüket a forró vízben, ami már Mark combjáig ért. El sem tudta hinni, hogy pár perc alatt ennyi víz beáramlott. Hiába sietnének, óvatosan kell lépkedniük, nehogy elessenek. A bőrük ég, viszket és fáj. - Itt vagyunk! – kiáltotta Alec. Egy vaskorlátba kapaszkodva küzdött a piszkos, tomboló folyóval. – Gyertek ide! Mark lassan haladt felé. Minden lépésnél stabilizálta magát. Látta, Trina ugyanígy jut előre. Lana már ott állt Alec mellett, de a többiek mögöttük voltak még. Alec szavai szinte elvesztek a víz üvöltő zajában és az emberek sikoltásai között. Utóbbi zajok drasztikusan csökkentek, és Mark tudta miért. A legtöbb ember vízbe fulladt. Mintha a gondolata öltene testet, valami a lábához csapódott. Lenézett. A víz sodort egy kék arcú nőt, akinek a haja legyezőként terült szét. Ahogy a szemével követte a lassan forgó testet, karokat, lábakat látott felvillanni. Voltak, akik még vadul csapkodtak, próbáltak úszni, vagy valamiben megkapaszkodni, de a legtöbbjük már halott volt. Alec fején átfutott, hogy segíteni kellene. De már késő volt és még ők sem voltak biztonságban. Már a derekáig ért a forró víz. Alec időközben felért a lépcsőn, éppen lehajolt, hogy segítsen Lanának feljutni. Utána Trina kezéért nyúlt Alec és húzza őt. A többiek is ott várakoznak a lépcső aljánál. Egyedül a legfiatalabb fiú, Baxtell küzd a vízzel rémült arccal, és Mark elszégyelli magát. Visszamegy a lépcsőn. Hallja, hogy Trina kiabál.


-95-

Holttestek forognak Baxter feje körül. Mark egy lábat látott a vállánál felbukkanni. Kicsivel odébb egy fej bukkant elő vizet okádva, majd újból elmerült. - Lépj egyet! – kiáltotta Alec. A fiú lépett egyet. Majd még egyet. Már majdnem karnyújtásnyira van. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a víz még nem sodorta el őt. Mark is ordít neki: - Már csak két lépés! És ekkor a fiú arccal a vízbe bukik. Alec kiugrik és megragadja a fiú karját. Mark nem is gondolkodik mit tesz, egyik kezével a korlátba kapaszkodik, a másikkal Alec ingét fogja meg erősen, mielőtt mindkettejüket elsodorná a víz. Amikor az ing kezd elszakadni, Alec keze Mark karját markolja meg. Mark teste belerándul, de erősen kapaszkodik a korlátba. Hirtelen Alec és Baxter nekicsapódnak, és a víz alá merül. A piszkos víz égeti a nyelvét. Köpködni kezd. Érzi, ahogy egy kéz megragadja az ingét és visszafelé húzza a vízbe. Becsúszik a feje a víz alá. Tudja, hogy most nem szabad levegőt vennie, de alig bír ellenállni a kísértésnek, hogy nagyot szippantson abból, amiről tudja, hogy megöli őt. Már csak a fájdalmat érzi, már csak a víz morajlását hallja… És akkor érzi, hogy valaki a hóna alá nyúl és húzza hátra a lépcsőn. Alec volt. Megjelent előtte Baxter arca is, ahogy zihálva veszi a levegőt és köpködi ki a vizet. Megcsinálták. Mindannyian. Alec minden porcikájából ordít a kimerültség. Csurom vizes, kapkod a levegő után. De még odatántorog az ajtóhoz és kinyitja. Mark-on átfut egy gondolat: Mi lett volna ha zárva van? Akkor ott véget is ért volna a történetük. - Készüljetek fel a mászáshoz! – szólt az öreg.


-96-

36. FEJEZET Mark dideregve ébredt fel a teljes sötétségben. Hallotta Alec és Anton horkolását. Valószínűleg Alec sem tudott már ébren maradni. A teste el volt merevedve, ezért próbált valami kényelmesebb testhelyzetet keresni. Hanyatt feküdt. Az álmát már elmosta a víz. Most nem volt más dolga, mint várni, hogy Alec felébredjen. Hagyta őt aludni, szüksége van a pihenésre. Az álma olyan valóságos volt, hogy átélte újra az egészet. Érezte a víz rossz ízét, érezte az égési sérüléseket a bőrén. Visszaemlékezett a fárasztó mászásra a végtelennek tűnő lépcsőkön. Mintha a víz minden erejét kiszívta volna. Azt hitte nem fog tudni lépést tartani a többiekkel. Soha nem felejti el azt az érzést, amikor elmerült a kavargó, piszkos meleg folyadékban. Azt hitte akkor, ott lesz vége az életének. Alec megmentette azon a napon mindnyájuk életét. A következő két hetet a felhőkarcolóban töltötték. Nem tudtak a szeretteik keresésére indulni. Túl nagy volt a forróság, a sugárzás és túl nagy volt a víz. Mark reményei, hogy megtalálja a családját, teljesen elhalványultak. A Lincoln Building. Egy hely, ami megvédte őket. Még ott is, csak úgy tudták átvészelni a két hetet, hogy a szerkezet középső részein maradtak. Így védték magukat a könyörtelen sugárzástól. Még így is betegek voltak mindannyian az első hónapokban. Nyögést hallott Alec ágya felől. Félretolta a gondolatait a múltról Úgyis fogják még eleget kínozni. Azt a rémületet, amit átélt a földalattiban az utolsó pillanatokban, soha nem fogja elfelejteni. Olyan ez, mint amikor kioltják a tüzet, de a füstje még sokáig száll. - Ó, a fenébe! – szólt Alec. Mark megpróbált felé nézni a sötétben. - Mi van? - Na, én jó kis katona vagyok. Nem akartam pedig elaludni. Ráadásul elfelejtettem kikapcsolni a Work Pad-ot. Nem hiszem, hogy tudjuk még használni. - Ugyan, már úgyis teljesen le volt merülve. – mondta Mark. Igazság szerint még pár percre adott volna némi fényt. Hallotta, ahogy Alec nagy nyögések között lekászálódik az ágyról. - Meg kell találnunk ennek a fickónak a munkatársait. Azt mondta, hogy valahol mélyebben vannak. Egy lépcsőt kell keresnünk. - Vele mit csinálunk? – mutatott Mark Anton-ra, megfeledkezve róla, hogy Alec nem látja a sötétben. - Hadd aludja ki a bánatát. Gyere. - Mit gondolsz, mennyi ideig aludtunk? – kérdezte Mark. - Fogalmam sincs. – válaszolt Alec. – Talán két órát. A következő percekben kibotorkáltak a szobából. Az ajtók felett lévő égők adtak annyi fényt, hogy megtalálták a lépcsőházat. A sötét lépcsőház ismét felidézte Mark-ban azt a napot, amikor a felhőkarcoló lépcsőin másztak felfelé. Olyan közelinek tűnt. Vajon ha tudják mik várnak rájuk, akkor is úgy küzdöttek volna a túlélésért?


-97-

Valószínűleg igen! Meg fogja találni Trinát! - Igyekezzünk! – szólt Alec. Mark-nak vissza kellett térnie a jelenbe. Nem rágódhat a múlton. Három szintet mentek lefelé, de nem találtak kijáratot a lépcsőházból, amíg teljesen le nem értek a lépcsőn. Végre találtak egy ajtót. Egy újabb folyosóra kerültek. Egymásra néztek és elindultak. Több ajtót is láttak, de Alec azt javasolta, előbb menjenek végig. Mint kiderült, egy íves folyosóra kerültek. Körülbelül a felénél járhattak, amikor hangokat hallottak. Egy félig nyitott dupla ajtó mögül jöttek a hangok. Férfiak, nők, de nem lehetett megérteni. Ők lehettek Anton kollégái. Óvatosan az ajtóhoz mentek. Alec vett egy nagy levegőt és bekukucskált. - Ez egy nagy előadóterem. - Hányan vannak? - suttogta Mark. - Negyvenen vagy ötvenen. Amennyire látom, a barátainknak semmi nyoma. Nem értették miről beszélnek benn, de mintha vitatkoztak volna valamin. - Most mit csinálunk? - kérdezte Mark. – Tovább menjünk? - Be kellene menni, hogy halljuk miről beszélnek. - Rendben. Négykézlábra ereszkedtek és lassan, óvatosan a terem felé másztak. Szerencsére a teremben lévők mind távolabb voltak és úgy tűnt, mindenki egyszerre beszél. Senki nem vette őket észre. Elrejtőztek egy fekete széksor és a fal között. Megpróbáltak viszonylag kényelmesen elhelyezkedni, mert nem tudhatták mennyi ideig kell bujkálniuk. - Nem sok minden történik. – súgta Alec. – Mintha várnának valamire vagy valakire. Vagy csak szünetet tartanak. Már vagy tíz perce ültek ott, de nem történt semmi. Csak halk beszélgetés zsongását hallották. Aztán váratlanul mindenki elcsendesedett. A folyosóról egy férfi sétált be. Mark nagyot sóhajtott, hogy nem vette észre őket. Kísérteties lett a csend, csak az újonnan érkező férfi lépteit lehetett hallani, ahogy felment a színpadra. - Itt vagyok Stanley. – szólalt meg egy mély hang. - Köszönöm Bruce. – jött a válasz. – Mindenkitől teljes figyelmet kérek! Hallották, hogy valaki lejön a színpadról, és leül egy székre. Amikor ismét teljes volt a csend, a férfi beszélni kezdett. - Kezdjük emberek! Nem sok idő kell hozzá, hogy mindannyian elveszítsük az elménket…


-98-

37. FEJEZET Mintha nem lett volna túl bizarr a bevezető, az emberek tapsolni és ujjongani kezdtek, amitől Mark megborzongott. De kíváncsi is volt, mit fog a férfi mondani. - Frank és Marla visszatértek, miután elrepültek Asheville fölött. Ahogy gondoltuk, a város kezd rommá válni. Hol van már a humanitás, a szeretet? Azok a napok már elmúltak. A PFC létrehozott egy seregnyi szörnyeteget. Azok az emberek, akik azelőtt az ingüket is odaadták volna a szomszédjuknak, ma már semmi ilyesmit nem tesznek. Azok a szarháziak ott Alaszkában, már hátat fordítottak Asheville-nek és Észak-Karolinának. Sőt, hátat fordítottak nekünk. Mindennek és mindenkinek. Dühös kiáltások harsantak fel, a hallgatóság dobolni kezdett a lábával, dörömbölni a szék karfáján. A zaj visszhangzott a szobában és csak akkor ült el, amikor Bruce ismét beszélni kezdett. - Ők küldtek ide minket! – kiáltotta. Most hangosabban beszélt. – A 2020-as polgárháború kudarca után ide rendeltek minket. Ez holokauszt! Határozottan állították, hogy ez az egyedüli lehetőség arra, hogy az emberi fajt megmentsük. Azt mondták, hogy amennyi élelmiszer tartalék van, az azoknak kell, akiket méltónak találnak az életre. De kik azok, akik méltóak rá? – elhallgatott, mielőtt folytatta volna. – Nos, hölgyeim és uraim, úgy tűnik, mi nem vagyunk rá méltóak. Mi arra kellettünk, hogy elvégezzük a piszkos munkát. Már nincs ránk szükségük. De kik ezek az emberek? Tudja valaki? Az utolsó mondatot gyakorlatilag már üvöltötte, ami a tömegből újabb zajhullámot váltott ki. Mark feje lüktetni kezdett. Azt hitte soha nem fog véget érni ez a kiabálás, de Bruce egy mozdulatára csend lett. - Most itt tartunk- folytatta a férfi nyugodtabb hangon. – A vizsgálati alanyaink egyre fanatikusabbak ezzel a furcsa vallási kultuszukkal. Alkut kötöttünk velük. A kislányt akarták visszakapni. Úgy tűnik, fel akarják áldozni őt az újdonsült szellemeknek. Azt hiszem már átbillentünk azon a ponton, amikor még valamit tehetnénk értük. Nem tudom, ezen kívül milyen segítséget tudnánk nekik adni. Hamarosan eljön az a nap, amikor ők is egymás ellen fognak fordulni. Vannak még közöttük egy kevesen, akik valamilyen szinten még normálisan tudnak gondolkodni. Velük kötöttünk alkut. Így talán nem kell minden pillanatban attól tartanunk, hogy valaki ránk támad egy fa mögül, amikor kimegyünk sétálni. – elhallgatott és egy kis szünetet tartott. – Odaadtuk nekik a kislányt, és a két nőt, akiket vele találtunk. Ez kemény dolog volt, de így megvásároltunk egy kis időt, ami alatt nem kell aggódnunk miattuk. Nem szeretném a maradék értékes lőszert egy szektával szembeni védelemre felhasználni. Mark fülében szinte robbantak a szavak. A kislány. A két nő. Odaadták őket. Erről beszélt Anton is. Most állt össze benne a kép és remegni kezdett. Azok az őrült emberek a nagy máglyával… Ők pedig itt vesztegetik az idejüket. Bruce még mindig beszélt, de Mark már nem tudott odafigyelni rá. Alec füléhez hajolt. - Hogy adhatták őket oda azoknak az embereknek? El kell mennünk. Ki tudja, mit csinálnak velük azok a pszichopaták? Alec felemelte a kezét, hogy nyugalomra intse.


-99-

- Úgy lesz. De hallgassuk meg mit mond még ez a férfi. Utána rögtön indulunk. Ne felejtsd el, Lana olyan nekem, mint neked Trina. Mark bólintott és visszadőlt a falnak. - …. a tűz a pár órával ezelőtti viharnak köszönhetően. A lángok már kialudtak. De tartani kell a földcsuszamlásoktól is. A vizsgálati alanyok el fognak menekülni a félig leégett otthonaikból. Remélhetőleg nem fognak azonnal Asheville-be vonulni élelemért és legalább két napig még biztonságban leszünk, hogy elindulhassunk és harcolhassunk a jogainkért! Néhány aggódó mormolás hallatszott. - Nem tagadhatjuk, hogy a járvány már közöttünk is kitört. Még itt, ebben a biztonságosnak mondott helyen is észleljük a vírus tüneteit. Követelnünk kell az ellenszert. Adják át nekünk, vagy meghalnak. Ha kell, elmegyünk egészen Alaszkáig. Tudjuk, hogy a Flat Trans elvezet a Központba. Odamegyünk és megkapják tőlünk, amit megérdemelnek! Éljenzések, láb-dübörgések hallatszottak. Mark megrázta a fejét. Ezek az emberek nyilvánvalóan instabilok. Valami vad energia érződött a szobában, mintha vipera fészekbe kerültek volna. Bármi okból is terjedt el a vírus, az, hogy mit tett az emberekkel, nagyon egyértelmű volt: Megőrültek tőle. Asheville, a legnagyobb viszonylag épségben maradt város a környéken. Ha ez a csomó fertőzött katona végigmegy a város utcáin… És a Flat Trans… Mark feje már szinte dübörgött és lüktetett. Gondolkodni sem tudott. Egyetlen egy dologra tudott összpontosítani; Trinára. A könyökével megbökte Alec-et, jelezve, hogy fogytán a türelme. - Hamarosan fiam. – suttogta a férfi. – Értelmes ember nem hagy ki ilyen lehetőséget, hogy információhoz jusson. Esküszöm neked, nemsokára megyünk és megkeressük a barátainkat. De Mark már nem sokáig tudott várni. Semmiféle információért nem hajlandó Trinát feláldozni. A teremben megint csend volt. - A Post- … Flares… koalícó. - tagolta Bruce a szavakat. Kiknek képzelik magukat ezek? Isteneknek? Mi jogon döntenek az Egyesült Államok teljes keleti oldalán élő emberek kiirtásáról? Mintha a PFC tagjainak több joguk lenne az élethez, mint bárki másnak! Újabb hosszú szünet következett. Mark nem bírta tovább. Lassan, óvatosan kezdett kimászni. Először a szónokló férfit nézte meg. Bruce egy nagydarab kopasz ember volt, fején tompán ragyogott a fény. Sápadt arcát két napos borosta borította. Testhez simuló fekete pólót viselt, ami látni engedte kidudorodó izmait. Ha Mark nem hallotta volna a szavait, azt hitte volna, hogy imádkozik, ahogy ott áll, összekulcsolt kézzel, a padlót bámulva. - Ne legyen lelkiismeret furdalásotok barátaim amiatt, hogy nem mondtunk nemet arra, amit kértek tőlünk. Felemelte a fejét és körbenézett a közönségén. - Nem volt más választásunk. Kihasználták ellenünk, hogy az élelmiszertartalékok fölött ők rendelkeznek. Enni pedig kell, igaz? Az, hogy a vírus nem azt tette, amit vártak tőle, nem a mi hibánk. Mióta a Napkitörések sújtották a földet, mindenki foggal-körömmel ragaszkodik az élethez.


-100-

Darwin elméletének lényege az, hogy a természetben az élőlények egymással versengenek a fennmaradásért. A PFC megpróbálja becsapni a természetet. Itt az ideje, hogy kiálljunk magunkért. Mi … élni … fogunk! Újabb éljenzések, tapsolások, fütyülések, dobolások. Percekig. Mark már éppen mondani akart valamit Alec-nek, amikor ismét csend lett és Bruce hangja töltötte be a termet. - De legelőször barátaim meg kell valamit tennetek. Van két kémünk a terem végében. Valószínűleg a PFC kémei. Azt akarom, hogy pár percen belül itt legyenek előttem megkötözve.


-101-

38. FEJEZET A férfi még be sem fejezte a mondatot, Mark már talpra ugrott, Alec pedig szorosan mögötte volt. Ördögi üvöltés tört ki a teremben. Székek borultak fel, egymásban botladozva igyekeztek őket elkapni. Volt valami nevetséges a jelenetben, valami rajzfilm szerű, ahogy a tomboló tömegből mindenki igyekezett kiválni, hogy első legyen. Mintha az életük függne tőle. Mark és Alec kirohantak a folyosóra. Mark még visszanézett és látta az utánuk rohanó emberek szemében a vérszomjat. Alec még belökte az ajtót, ezzel is nyernek talán pár másodpercet. - Erre! – kiáltotta Mark és nekilódult. Hallotta Alec lépteit maga mögött, de hallotta az üldöző tömeg, harci kiáltásait is. Mark próbált nem gondolni rá, mit tesznek velük, ha elkapják őket. Bruce azt mondta, megkötözve vigyék őket elé, de látta a vérszomjas arcokon, hogy ez csak a kezdet lenne. Visszanézett, hogy Alec tudja-e vele tartani a lépést. Az öreg medve ott haladt a nyomában. Elindult a lépcsőn, mert nem tudta merre mehetne még. A gyomra is megfájdult. Nem is emlékezett már rá, mikor evett utoljára. Remélte marad még annyi energiája, hogy az erdőbe vissza tudjon menni. A lépcsőházban szert tettek egy kis előnyre, de a zárt térben visszhangzottak az üldözőik kiabálásai. Mark-nak olyan érzése támadt a hangzavartól, mintha alagútban futnának, és a vonat jönne mögöttük. Már a lépcső tetején jártak, amikor üldözőik is elértek a lépcsőhöz. Ahogy a sötét folyosón rohantak tovább, akkor kapta el egy bizonytalan érzés Mark-ot, hogy most merre meneküljenek tovább. - Merre? – kiáltotta Alec. De nem várt válaszra, a Berg leszállóhelye felé kezdett futni. Mark megkönnyebbülve követte, örült hogy a barátja ismét átvette a vezetést. Elhaladtak a gépterem mellett, ahol a generátor zümmögött. Marknak feltűnt valami, ami megállásra kényszerítette. Nem hallja az üldözőik hangját. Mintha fel sem mentek volna utánuk a lépcsőn. - Alec. – suttogta alig hallhatóan. Megismételte kicsit hangosabban. A barátja megállt és elmondta neki. - Mi történhetett? – tűnődött hangosan Mark. - Nem tudom. –felelte Alec. – De tovább kell mennünk. Te maradj a jobb oldalon, én meg a balon megyek. Hátha találunk másik kijáratot. Mark kezét a falra tette. Őrjítő volt ilyen sötétségben menni ismeretlen helyen. Ráadásul azt sem tudták mi történt az üldözőikkel. Valami nem stimmelt. Elértek a tengeralattjáró szerű ajtóhoz, ami a leszállóhelyhez vezetett. Hallotta, ahogy Alec kinyitotta az ajtót. - Semmit se látok. – mondta. - Máshová nem tudunk menni. Csukjuk be az ajtót, amíg kitalálunk valamit. Hátha nem tudják kinyitni. - Hallottad ezt? – szakította félbe őt Alec.


-102-

Mark már a kérdéstől megborzongott. Először nem hallott semmit, utána valami susogó hangot a folyosó felől. A zaj hol közelebbről, hol messzebbről hallatszott, legalábbis úgy tűnt. Mark érezte; nincsenek egyedül. Pattanásig feszültek az idegei. Elindult Alec felé, hogy csukja be az ajtót és támaszkodjanak neki, de még egy lépést sem tett, amikor zseblámpa fénye vakította el őket. Pár lépésre volt csak tőlük, aki a kezében tartott. - Nem azt mondtuk, hogy elmehettek! – mondta a nő.


-103-

39. FEJEZET Hirtelen a többi üldöző rohanását is meghallották. Több zseblámpa is felvillant. Fényük, mint valami kaotikus tánc lebegett a levegőben. Bruce emberei hangos kiabálások közepette támadtak rájuk. Alec már elérte az ajtót. Kinyúlt, megfogta Mark pólóját és maga felé kezdte húzni a fiút. Valaki megfogta a lábát és kirántotta. Mark hanyatt esett, tarkója a padlóhoz csapódott. A lábát még mindig fogta valaki, ezért rángatni kezdte, hogy kiszabaduljon. Hallotta, hogy Alec a nevét kiáltja. Rúgott egy nagyot és valakinek a bordáit találta el. Egy nő kiáltott fel fájdalmában. Kiszabadult. Hasra fordult és kúszni kezdett az ajtó felé. Kétségbeesetten próbálta kikerülni a karokat, lábakat. Hatalmas üvöltés hangzott fel. Olyan, mint mikor egy nőstény medve védi a bocsait. Alec vetette magát a tömegbe és hirtelen minden felé testek repültek. Mark leült és nézett mint a cirkuszban. Volt abban valami nevetséges, ahogy Alec szétszórta a támadóikat. De amikor valaki belecsapott az arcába, már nem akart nevetni. Azonnal visszaütött, de úgy nézhetett ki, mint egy vak bokszoló, ahogy céltalanul csapkodott a karjával. Valaki felkiáltott a negyedik vagy ötödik próbálkozása után. Mark-ot elkapta a harci szellem. Ő is úgy küzdött már, mint egy oroszlán. Egy leesett zseblámpa fénye éppen az ajtóra vetődött. Mark tudta, valahogy meg kell állítani a támadóikat és át kell jutniuk azon az ajtón. Ütött jobbra-balra, de valaki felugrott a hátára és ismét lerántotta a földre. A nyaka köré tekeredő kar, szorítani kezdte a torkát. Mark öklendezett és levegő után kapkodott. Mikor végre sikerült kiszabadulnia, fejen rúgta a támadóját. Akkor látta csak meg, hogy egy nő az. Ketten hátulról támadtak rá, lefogták a karjait. Próbált szabadulni, de túl szorosan tartották. Egy harmadik férfi lépett elé ördögi vigyorral az arcán, és ököllel belevágott a gyomrába. Megint öklendezni kezdett, de nem volt semmi a gyomrában, ami kijött volna belőle. Egyik karját sikerült kiszabadítania. Megfordult és a könyökével állon vágta a másik férfit, aki még a karját fogta. Amikor mindkét keze szabaddá vált, visszaadta az ütést annak, aki a gyomrába öklözött. Az illető földre esett. Mark nem is foglalkozott vele többet. Meglátott egy gazdátlan zseblámpát és odacsúszott. Szorosan a markába fogta, és aki feléje indult, azzal csapott rá. Amikor körül tudott nézni, látta Alec is ugyanolyan „fegyverre” tett szert és két-három ember mozdulatlanul fekszik a volt katona lábainál. Mark odaszaladt hozzá. A támadóik még mindig túlerőben voltak és mintha egy utolsó összecsapásra készültek volna, a folyosó két oldalán sorakoztak fel. Mintha Alec-kel telepatikusan kommunikáltak volna, egyszerre indultak a kisebb csoport felé, akik az ajtóhoz közelebb voltak. Velük szemben több esélyük volt. Közéjük rohantak. Mark kétségbeesetten rúgott, ütött mindent, ami mozgott. Ha valaki menekülni próbált, ment utána. Mark valahogy elért a nyitott ajtóig. Behátrált. Alec még harcolt, de az egyik lába már az ajtónyílásban volt. Egy pillanat múlva Alec már megpróbálta bezárni az ajtót. Benyúló lábak és karok akadályozták ebben. - Gyere, segíts! – kiáltotta a fiúnak.


-104-

Mark a zseblámpával püfölni kezdte a kezeket, ujjakat. Alec közben nekifeküdt az ajtónak. Fájdalmas kiáltások hangzottak fel és sokan kirántották a kezüket. Valószínűleg ellenfeleik nekidőltek az ajtónak, mert Alec majdnem hanyatt esett. Mark félredobta a zseblámpát és Alec mellé ugrott. Együtt nyomták az ajtót. Kinyitották résnyire, majd újból becsapták, ami újabb jajgatásokkal és fájdalom kiáltásokkal járt. Újból megnyitották, újból becsapták. Majd megint és megint. - Még egy nagyot! – kiáltotta Alec. Mark összeszedte minden erejét, egy nagy kiáltással becsukták az ajtót. Minden ujj eltűnt a szemük elől. Alec rögzítette a fém gyűrűt, Mark pedig megpörgette a kereket.


-105-

40. FEJEZET Mark egyre szorosabbra tekerte az ajtó kerék-zárját. Amikor a másik oldalról visszafelé kezdték tekerni, akkor Alec is segített neki. - Tarts ki kölyök! – mondta Alec, amikor már nem tudták tovább tekerni. Mark belecsimpaszkodott a kerékbe. Fájt a feje és a verekedésnek köszönhetően, minden tagja. Alec felvette a zseblámpát és körbe világított. A hatalmas mobil leszállóhely most üresen állt. Alec utána a kamrába világított be, ahol a Berg állt. A sötétségben olyan volt, mintha egy földönkívüli hajó emelkedne ki az óceán mélyéből. - Belülről sokkal nagyobbnak tűnt. – mondta Mark. Már kezdett fáradni a karja. Érezte, ahogy az ajtó túloldalán próbálják eltekerni a kereket. – Van valami esély rá, hogy kijussunk vele? Alec körbejárta a hajót, mintha az ajtaját keresné. - A legjobb ötleteimet már ellőttem. - Még jó hogy pilóta is vagy. Az ajtó felől tompa dübörgés hallatszott. Mark elképzelte Bruce féleszű embereinek csalódottságát, hogy nem tudnak bejutni. - Igen… - felelte Alec szórakozottan. Hamarosan a Berg túloldaláról hallatszott a hangja. – A zsilipajtó már megvan! Az üldözőik elhallgattak. - Feladták! – mondta Mark. - Vagy valami mást találtak ki. – felelte Alec – Be kellene nézni ebbe a fenevadba és rávenni, hogy repüljön. Na meg kitalálni, hogy a leszállópálya hogy nyílik. Mark elengedte a kereket, de szemmel tartotta, hogy újból megragadja, ha szükséges. Rögtön oda is ugrott, amikor valami zaj hallatszott, de utólag rájött, hogy a hang a Berg felől jött. Valószínűleg Alec-nek sikerült kinyitnia az ajtót. Elindult felé. A férfi már a rámpa tetején állt, ami lassan ereszkedett a föld felé. Kezét csípőre téve, büszkén nézett Mark-ra. - Felszáll a fedélzetre, segéd-kapitány? - kérdezte Alec. – Biztos vagyok benne, hogy ezt a leszállóhelyet belülről lehet irányítani. Mark látta a férfi szemében, hogy alig várja, hogy újra a Berg-en legyen és repülhessen. - Addig, amíg a segéd-kapitánynak csak az a dolga, hogy ül és néz, nagyon szívesen! Alec jóízűen felnevetett, mint akinek semmi gondja a világban. Jólesett Mark füleinek a nevetés, arra a kis időre megfeledkezett a gondjaikról. De rögtön eszébe jutott Trina, és vele egy időben az éhség is belemart a gyomrába. Ennyit a jókedvről. Alec felmászott a rámpán és eltűnt a sötét hajó belsejében. Mark elrohant megnézni az ajtót. Minden rendben volt, így követte Alec-et. Megállt az ajtóban és a zseblámpával végigpásztázta a Berg belsejét. Kísérteties volt. Sötét és sivár. Ugyanúgy nézett ki, mint amin utaztak, csak sokkal kietlenebb. Alec ide-oda sétálgatott, nézelődött. Amikor Mark belépett, fémes koppanás hallatszott. Mark agyában a hangról egy régi film villant elő, amiben űrhajósok egy elhagyatott idegen űrhajóba szálltak át. Az persze tele volt földönkívüliekkel, akik szerették az emberhúst. Remélte Alec és ő nem járnak így.


-106-

- Semmi jele a nyilas dobozoknak, amik a másik Berg-en voltak. – mutatott Alec az üres polcokra. Mark valamit meglátott egy távolabbi polcon. - Hé, mi van ott? – odament és három Work Pad-ot húzott elő. – Nézd csak! - Vajon ööö… munkához használták? - kérdezte Alec nem túl nagy lelkesedéssel. Mark azonnal bekapcsolta az egyiket. Felragyogott az arca, amikor megjelent az üdvözlő képernyő. A kódot kérte. - Működik, - mondta Mark – De valószínűleg szükség lesz egy emberfeletti aggyal rendelkező katona segítségére, hogy feltörje. - Menj vissza… - Alec szavait félbevágta a Berg rángatózása. Mark majdnem elejtette a Work Pad-ot. A zseblámpa kicsúszott a hóna alól és csörömpölve elgurult. - Mi volt ez? – kérdezte, de úgy érezte, tudja a választ. Újabb rázkódás és fémes zajok. Bruce egyik embere megnyomhatott valahol egy gombot. A központi kamrában lévő leszállóhely újból elkezdett mozogni.


-107-

41. FEJEZET - Gyorsan az ajtót! – kiabált Alec Mark-nak – A kezelőgomboknál. Én megyek, megpróbálom beindítani ezt a baby-t. Utána már összeomolhat a föld felettünk. Alec választ sem várva beljebb ment a hajóban. A fény is elment vele együtt, így Mark ottmaradt a sötétben. Szerencsére, ahogy kezdett elfordulni a leszállóhely, jött be annyi fény, hogy észrevette az elgurult zseblámpát. Gyorsan felkapta és körbevilágította a helyiséget. Elrakta a Work Pad-okat is, remélve hogy még hasznosak lesznek. Hallotta a támadóik zajongását, kiabálását. Valószínűleg felülről akarnak támadni. Be kell zárni az ajtót mielőtt, megpróbálnának bejutni rajta. Odaszaladt és elkezdte keresni a vezérlőberendezést. Meg is találta az ajtó bal oldalán. Egy ideig tanulmányozta, majd megnyomta az egyik gombot. A rámpa elkezdett felhúzódni. De az üldözőik hangja egyre közelebbről hangzott. Úgy tűnt, amíg az ajtó be nem záródik teljesen, harcolnia kell. Gyorsan körülnézett, de csak a zseblámpát és az öklét használhatta. A rámpa nagyon lassan emelkedett, és úgy tűnt, mintha egy lassított felvételt nézne. Mark felkészült a harcra. A zseblámpát úgy tartotta a kezében, mint egy rövid kardot. Két ember ugrott fel a mozgó rámpára. Egy férfi és egy nő. Mark már lendítette a karját az ütéshez, de a férfi váratlanul megrántotta a pólóját, amitől majdnem elveszítette az egyensúlyát. A zseblámpa kiesett a kezéből, hangos csattanással ért földet. Mark a férfi kifejezéstelen arcába nézett. - Egy rohadt kém vagy! – mondta a férfi olyan nyugodt hangon, mintha csak kávézás közben beszélgetnének. – És ami még rosszabb, a Berget is megpróbáltátok ellopni. - Én ugyanezt gondolom rólad! – válaszolt Mark. A férfi úgy tett, mintha nem hallotta volna. - Menj be, akadályozd meg, hogy bezáruljon az ajtó! – szólt egy női hang. Mark már hallotta ezt a két embert beszélni. Ők voltak a Berg pilótái. - Bocs haver, de ezt nem hagyhatom. A férfi meghökkenten nézett rá. Közben a nő is közelebb került az ajtóhoz, és akkor valami belehasított Mark-ba. Nem engedheti semmiféleképpen, hogy ez a két ember bejusson a Berg-be. Megragadta a férfi ingét, a lábával pedig kegyetlenül a nő felé rúgott. A nő hanyatt esett a rúgás erejétől és felkiáltott. Az ajtó már majdnem bezárult. Kínosan lassú volt a mozgása. A pilóta hátranézett a társára, de amikor látta, hogy minden rendben van vele, dühös arccal visszafordult Mark felé. De Mark belsejében mintha vihar tört volna ki. - Most pedig te következel! – mondta fenyegetően a férfinak.


-108-

42. FEJEZET - Most meghalsz! – zihálta a pilóta dühösen. - Nem! – felelte neki Mark. – Az nem én leszek! – és ököllel a pilóta arcába csapott. A férfi felkiáltott, majd mindkét kezével belekapaszkodott Mark hajába, ruhájába. Sikerült neki a földre rántani a fiút. Alkarját a nyakához szorította, amikor már a földön birkóztak. - Csak a gond van manapság az emberekkel. – suttogta gonoszul a pilóta. – Elegem van az ilyen tetvekből, akik el akarják lopni a hajómat. Most rajtad töltöm ki a mérgem, kisfiam. És ne izgulj, majd jó lassan fogom csinálni. Érted? Mark végre levegőhöz jutott, de a pilóta abban a pillanatban teljes erővel a gyomrába öklözött, majd rögtön utána az álkapcsát célozta meg. Mark úgy érezte valami megrepedt az arcában. Még egy ütés érte, és a fájdalom megduplázódott. Mark lehunyta a szemét, próbálta visszafogni a dühét, ami úgy készült belőle kirobbanni, mint egy nukleáris reakció. Ez már sok volt erre a napra. - Jobb lesz, ha nem hagyom becsukódni az ajtót teljesen. Pedig nem lenne rossz odarakni a fejed és nézni, ahogy szétpréseli, mint egy szőlőszemet. – a férfi abban a hiszemben, hogy megnyerte a csatát, lecsúszott Mark-ról és a vezérlő panelhez ment. Valamit megnyomott és az ajtó fájdalmas visítással újra nyílni kezdett. Mark látta, hogy a kamrában milyen világos van. A leszállóhely már biztos elfordult és süllyed a földbe. Néhány perc múlva már biztos teljesen nyitva lesz, itt hagyhatnák Bruce hordáját és végre vége lenne az egésznek. Mark-ban tovább nőtt a düh, és alig bírta megállni, hogy ne mozogjon. De ki akarta várni a megfelelő alkalmat. A pilóta odalépett hozzá, lehajolt és egy nagy nyögéssel felemelte a lábait. - Na gyerünk, keresünk neked egy jó helyet. – elkezdte Mark-ot húzni a földön. – Majd meglátod milyen jó kis kényelmes helyed lesz. Mark felkiáltott és rángatni kezdte a lábát, hogy kiszabadítsa. A férfi hátratántorodott, Mark pedig kihasználva a meglepődését, a vállával nekiszaladt a gyomrának. A pilóta összegörnyedt. Mindketten a földre zuhantak. Mark az ajtóhoz rohant, amikor látta, hogy mennyire kinyílt. Gyorsan megnyomta a gombot és az ajtó megint záródni kezdett. Visszafordult az ellenfele felé. A pilóta éppen rávetődött és mindketten kiestek a rámpára. Mark fáradt volt, fájt mindene, éhes volt és az éhségtől gyenge. Kizárólag az adrenalin hajtotta őt. Elképzelte Trinát az őrült emberek között. Élnie kell! Meg kell őt találnia! Nem engedheti, hogy bárki az útjába álljon! Mint egy labda, úgy pörgött benne a düh és fájdalom keveréke. Egy pillanatra megingott és a pilóta a földhöz nyomta őt. Már szinte nem is látott, villogó fények ugráltak a szeme előtt. Egész testében remegett, a vére száguldott az ereiben. Érzékelte valahogy, hogy a rámpa ajtó majdnem bezárult már. Hallotta az üvöltő tömeget is, ahogy a Bergre vetik magukat. Mark elveszítette az önuralmát. Mintha kívülről nézte volna, ahogy a pilóta testét a rámpa széléhez húzza. A feje lelógott. Próbált kiszabadulni, de Mark erősen fogta. Újból és újból lecsapott rá az öklével. A pilóta kiabált, vonaglott. Talán jobban felismerte Mark szándékát, mint maga a fiú.


-109-

Valami megváltozott Mark-ban. A düh, a harag töltötte meg a fejét. Egy gondolata volt csak; ez a férfi fog most mindenért megfizetni. Már nem tudta kontrollálni magát. Valami csattant. A rámpa-ajtó kezdte összeszorítani a pilóta mellkasát, aki üvöltött a kétségbeeséstől és fájdalomtól, ahogy a bordái nyomódtak. Most vette csak észre Mark, hogy mit is tesz. Egy másik emberi lényt kínoz. Elöntötte a rémület. Hanyatt feküdt, kitámasztotta magát és mindkét lábával, teljes erejével nyomni kezdte a férfit ki az ajtón. Látta, hogy lassan, de csúszik kifelé. Mark utolsó erejét szedte össze, hogy véget vessen a férfi szenvedésének. Egy nagy rúgással, egy végső lökéssel eltűnt a férfi a résen. A rámpa ajtó becsapódott.


-110-

43. FEJEZET Mély, nyugtalanító csend töltötte be a helyiséget, ami ismét teljes sötétségbe borult. Egy másodperccel később hallotta a Berg motorját és érzete, ahogy elindul a központi terem felé. Mark szeme alkalmazkodott valamennyire a sötétséghez. A falhoz kúszott és nekitámaszkodott. Valamit érzett, és ez a valami nem tetszett neki. Átkarolta a térdeit és lehajtotta a fejét. Nem értette mi történt vele. Azok a táncoló fények a szemei előtt, az a hatalmas düh… és amikor szinte örült a pilóta szenvedésének. Még szerencse hogy megjött az esze és kitolta azt a férfit. Olyan volt, mintha elveszítette volna az… Igen. Ha csak pár percre is, de elveszítette az eszét. Megborzongott. A vírus. A betegség. Ami megtámadja az agyat, ahogy azt Anton elmesélte. Nem csoda hogy annyira fáj a feje… Ez volt a megérzése. Csak egy szó. Kitörés.


-111-

44. FEJEZET Maga is meglepődött, amikor elöntötte a nyugalom. Nem számított erre? Nem volt vele tisztában, hogy annak az esélye, hogy megkapja a betegséget egyenlő a nullával? Valószínűleg Trina is beteg. Lana és Alec is. Egyedül DeeDee tűnt immunisnak, ha tényleg két hónapja fertőzték meg, és még mindig tünetmentes. Miről is beszélt Bruce? Kizárt, hogy valaki kockáztassa az életét egy vírussal, anélkül, hogy ne lenne védelem. Kell lennie valahol ellenszernek. Semmi értelme egyébként. Talán, van egy szikrányi remény. Talán. Hányszor nézett szembe a halállal az elmúlt egy évben… És most vége. De addig nem halhat meg, amíg nem találja meg Trinát. Ha másért nem, hát azért, hogy együtt halljanak meg. A Berg rángatózni kezdett, és Mark érezte, hogy emelkednek a leszállóhellyel együtt. A Berg motorjai feldübörögtek, villogni kezdett a kékes fénye. Rátört az izgalom. Ha Alec tényleg irányítja a gépet és ők repülni fognak… hát ezt látnia kell a saját szemével.

* * * Alec olyan otthonosan mozgott a pilótafülkében, mintha mindig ott ült volna. Gombokat nyomogatott, kapcsolókat, karokat tologatott. - Mi a fene tartott ilyen sokáig? - kérdezte, miután egy pillanatra hátrafordult. - Belefutottam egy kis problémába. – Mark vágyaiban ez volt most az utolsó dolog, amiről beszélni akart. – Te tényleg tudsz ezzel repülni? - Hát persze. Félig tele vannak az üzemanyag cellák, már csak fel kell érnünk. – intett fejével az ablak felé. Mark látta, hogy Bruce népe a leszállóhely szélénél gyülekezik. Valami tervük biztos van, amivel meg akarják őket állítani, de Mark nem látott ki jó szögben, hogy jobban lássa őket. Riasztó gondolat futott át az agyán. - Mi van, ha kinyitják az ajtót? – kérdezte. – Kívülről is ki lehet nyitni, nem? - Első dolgom volt letiltani ezt a funkciót. Nyugi. Még mindig a vezérlőgombokat nyomogatják, mikor mi már felszállunk. Nem akarod lerakni azt a sovány segged, és bekötni magad? - Oké. – de először kinézett a másik oldalon. Szeme végigfutott a gránit falon, amikor hirtelen meglátott valamit, amitől megdermedt. Egy hatalmas kalapács lendült az üveg felé. Valaki felmászott Berg oldalára. A kalapács becsapódott és pókhálószerű repedések futottak végig az üvegen. Alec meglepődve kiáltott fel. - Siess, szállj fel! – kiáltott Mark. - Mit gondolsz mit csinálok?


-112-

Alec újra az ablak felé nézett, éppen akkor, amikor a kalapács megint lesújtott, majd berepült a kitört nyíláson. Egy férfi arca jelent meg mögötte, majd a kezei, karjai, ahogy próbált bemászni. - Szabadulj meg tőle! – kiáltotta Alec. Ezzel egy időben megnyomott egy zöld gombot és hatalmas dübörgő hang töltötte be a levegőt, mintha dühös oroszlánok üvöltöttek volna fel. Mark lehajolt a kalapácsért, de valaki belemarkolt a hajába és megrántotta. Mark felkiáltott és elejtette meglepetésében a kalapácsot. Az öklével kezdte a hajába markoló kezet. A férfi azonban a másik karját is benyújtotta, átkarolta Mark nyakát és húzni kezdte. Mark teste már félig kilógott az ablakon, amikor meg bírt kapaszkodni a keretben. Amikor meglátta a fák tetejét és a kék eget, rájött, hogy közben felemelkedtek a Berg-gel és a férfi a szó szoros értelmében a nyakán csüngött. Végigsöpört rajta a félelem. A férfi olyan erősen kapaszkodott Mark nyakába, hogy a fiú szinte már levegőt sem kapott. A Berg tovább emelkedett. Mark Alec felé nézett és látta, hogy az öreg a döbbenettől tágra nyílt szemekkel mered rá az üvegen keresztül. A következő pillanatban Alec eltűnt a szeme elől és érezte, hogy a lábát kezdi rángatni. Mark nyaka és torka még jobban fájt. Úgy érezte magát, mintha egy középkori kínzóeszközben lenne, amivel ketté akarják tépni. Vajon egy idő után lerepül a feje, mint egy pezsgősdugó? Rájött, hogy Alec azt ordítja neki, engedje el a keretet. Elengedte, és abban a pillanatban újabb félelem-hullám öntötte el, mert kifelé kezdett csúszni. Váratlanul valami sötét folt jelent meg a szeme előtt. A kalapács. Egy borzasztó hang hallatszott és utána egy ordítás. A férfi karja kezdett lecsúszni Mark nyakáról, aki lezuhant a földre. A fiú levegő után kapkodott. Alec odébb húzta őt, és ő is a földre roskadt zihálva. Mark a torkára szorította a kezét. Alec figyelmesen ránézett, majd visszaült a pilótafülkébe és még feljebb emelte a Berg-et.


-113-

45. FEJEZET Mark gyomrának nem tett jót a Berg mozgása. Alec addig emelkedett, amíg el nem hagyták a falakat és a kanyont, utána előre száguldott, mintha csúzliból lőtték volna ki. Mark négykézláb mászott el egy mellékhelységbe. Epe és gyomorsav jött fel belőle csak. Égette a torkát. Egy darabig ülnie kellett, amíg vissza bírt menni a pilóta fülkébe. - Ennivaló. Mond hogy van valami étel. – mondta rekedten. - És a vízhez mit szólnál? - kérdezte Alec. – Az sem ártana. Mark bólintott. - Ez lesz a legelső amint leszállunk valahol. Most csak lebegünk, nem akarom az üzemanyagot pazarolni. Még szükségünk lehet rá. De lefogadom, hogy találunk valamit, amit le tudunk küldeni a torkunkon. Utána rögtön megkeressük a máglyás barátainkat. - Rendben. – motyogta Mark. Lecsukódott a szeme, de tudta, most nem a fáradtságtól. Az alacsony vércukorszint miatt az ájulás határán volt. Úgy rémlett neki, mintha egy hét telt volna el azóta, hogy utoljára evett. És a szomjúság! Mintha egy vödör homokkal lenne tele a szája. - Durva volt ez az indulás. – mondta Alec halkan. – Pár percig tarts ki.

* * * Mark leült a földre. Nem veszítette el az eszméletét, de a világ megváltozott körülötte. Mintha egy filmet nézett volna. Fájt a gyomra az éhségtől. Tompa hangokat hallott. Mintha a Berg lelassult volna. Beütötte a fejét a rázkódástól, ami megrázta a hajót. Utána csend volt és nyugalom. Mark agyán átfutott, hogy most már biztos az alvás jön, és vele az álmok, az emlékek. Küzdött ellene. Nem volt olyan állapotban, hogy képes legyen újra átélni a múltat. Mintha lépéseket hallott volna. Alec szólt hozzá. - Itt vagyok, fiam. Tipikus katonai kaja, de tele van tápanyaggal. Kicsit magadhoz térít… Átrepültem Asheville fölött. Úgy tűnik az összes tébolyult elmenekült a tűzvész elől. Mark alig bírta felemelni a szemhéjait, olyan nehezek voltak. Már azt hitte az ujjaival kell szétfeszítenie. Először Alec alakját látta homályosan, de rögtön utána meglátott valamit a férfi kezében, ami ennivalónak nézett ki. Nem is érdekelte mi az, tömte be a szájába. Sós volt és nagydarab, és amikor le kellett volna nyelnie, felköhögött és az ennivaló Alec arcában landolt. Alec letörölte az arcát. - Na, ez szép volt. - Víz - nyögte ki Mark. - Itt van. – nyújtott át Alec egy poharat. – De óvatosan, ne igyál túl sokat, mert beteg leszel. Mark nagy nyögések közepette felült, egyik kezével megtámaszkodott és nagyot kortyolt a hideg vízből. Megint rájött a köhögés, de most sikerült lenyelnie a folyadékot. Még egy kicsit ivott. - Elég most ennyi! – figyelmeztette őt Alec. – Most egyél egy pár falatot ebből a finomságból, amit az előbb kiköptél.


-114-

Marknak fájt a torka ahogy nyelt, de most még finomabbnak érezte az ennivalót. Szinte érezte, ahogy az ereje kezd visszaszivárogni. A feje sem fájt már annyira és elmúlt a hányingere. Már csak aludni szeretett volna. - Úgy nézel ki, mint akinek pár égőt visszakapcsoltak az agyában. – mondta Alec és leült. A hátát a falnak vetette és ennivalót tömött a szájába. – Nem is olyan rossz ez a szar, ugye? - Ne beszélj tele szájjal. – mosolyodott el Mark halványan. – Nem illik. - Tudom. – és csámcsogni kezdett. – Mit is kell ilyenkor mondani? Már ha nem én vagyok a mamád. Mark most tényleg elnevette magát, de azonnal megfájdult a torka és a mellkasa. Megint köhögnie kellett. - Szóval, akkor most hol vagyunk? – kérdezte Mark és még evett egy keveset. - A Berg-bunker Asheville-től nyugatra van. Szóval kelet felé indultam. Láttam a hegyoldalon néhány tábort. Aztán észrevettem déli irányba is valami mozgolódást és arra gondoltam, hogy talán a mi máglyarakó ismerőseink arrafelé menekülhettek az erdőtűz után. Nyugodtnak tűnt minden amúgy. Elhallgatott és evett pár falatot. Utána folytatta. - Egy Asheville melletti nagyon divatos település mellett landoltunk. A Napkitörések előtt a jobb módúak laktak errefelé. De a legtöbb ház elpusztult már. - És mi a helyzet, a… Alec felemelte a kezét, hogy megállítsa a kérdést. - Tudom. Erőt gyűjtünk és alszunk kicsit mielőtt a barátaink keresésére indulnánk. Mark már nem akart várni, de tudta, hogy igaza van Alec-nek. Szükségük volt a pihenésre. - Nem láttál valamit.. ? - Arra gondolsz, hogy felismertem-e néhány embert repülés közben? Szinte biztosra veszem, hogy azok az emberek vannak ott, akik DeeDee-t követelték. Ha Bruce igazat beszélt, akkor Trina és Lana is ott kell legyen. Mark lehunyta a szemét, nem volt biztos benne hogy merjen-e reménykedni. Ettek-ittak még egy keveset. Mark szeretett volna kinézni, de túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy felkeljen. - Biztos, hogy minden rendben azzal, hogy itt parkoltunk le? Emlékszel, a kalapáccsal betört ablakra… - Eddig nem láttam errefelé senkit. De csak annyit tehetünk, hogy figyelünk. Remélem, akkor sem veszik észre ezt a plusz bejáratot, amikor elmegyünk keresni Lanaékat. Ahogy Marknak eszébe jutott a kalapácsos férfi, megint háborogni kezdett a gyomra. Ráadásul eszébe jutott rögtön a pilóta is, akit majdnem összeszorított az ajtó. Alec rögtön észrevette rajta, hogy valami baja van. - Tudom, hogy nem teát kortyolgattál aprósüteményt rágcsálva közben, amikor otthagytalak az ajtónál egyedül. Elmeséled mi történt? Mark ideges pillantást vetett a barátjára. - Néhány percig olyan voltam, mintha elveszítettem volna az irányítást magam fölött. Furcsán kezdtem viselkedni. Olyan voltam, mint egy… szadista. - Fiam, ez nem jelent semmit. Sok rendes embert láttam, aki a csatatéren elveszítette a fejét, és nem volt semmilyen vírus. Ez nem azt jelenti, hogy… elkaptad te is. Az embereknek néha


-115-

őrültnek kell lenniük, hogy túléljenek dolgokat. Nem tapasztaltad ezt te is az elmúlt egy év során szinte minden nap? Mark nem nagyon érezte magát ettől jobban. - Ez… más volt. Egy pillanatra úgy éreztem magam, miközben néztem, hogy a férfit halálra zúzza az ajtó, mint egy kissrác karácsony reggelén. - Igen. – nézett rá sokáig Alec, de Marknak fogalma sem volt mire gondolhat. – Ettől lesz pár kellemetlen órád. Nem jó a csavargóélet. De gyerünk, aludjunk egyet. Mark bólintott, de zavaros volt a feje. Azon tűnődött, el sem kellett volna mondania. De hátha tele gyomorral és kipihenten másképp látja a dolgokat. Ásított egy nagyot. Természetesen jöttek az álmok.


-116-

46. FEJEZET Mark a Lincoln Building konferencia termében fekszik a hatalmas asztal alatt, mint egy labda. Elképzeli, ahogy összegyűlnek itt a nők és férfiak, hogy megbeszéljék a fontos dolgokat. Fáj a gyomra a már egy hete tartó egészségtelen étkezésektől. Az épületben lévő automatákból tudtak inni, ami többnyire szénsavas italokat jelentett. Beletelt némi munkába feltörni az automatákat, de Alec és Lana, mint egykori katonák, megoldották. Borzalmas hely volt a Lincoln Buildig. Melegebb volt, mint a pokolban, ráadásul ott volt a rothadó testek elviselhetetlen bűze. Mindenhol ott voltak azoknak az embereknek a holttestei, akik a Napkitörés elején rögtön meghaltak a hőtől és a sugárzástól. Alec és társai a tizenötödik emeletet megtisztították, de a szag átjárta az egész épületet. Az ablakot sem nagyon merték kinyitni a sugárzás miatt, amiről ugyan Alec azt mondta, hogy valószínűleg fokozatosan csökken. Az unalomtól kezdték elveszíteni a józan eszüket. Mark egyetlen vigasza, hogy Trina most közelebb került hozzá, mint eddig bármikor. Talán az ilyenre mondják, hogy minden rosszban van valami jó. Mark időnként elvigyorodik, mint valami idióta, és örül, hogy ezt nem látja senki. Nyílik az ajtó és léptek hallatszanak. Valaki odahajol hozzá. - Hé, ébren vagy? - Baxter az. - Igen. De mintha itt sem lennék. Nem vagyok túl jól. - Sajnálom. Csak azért szólok, hogy nézd meg, a Broadway vezetői jönnek egy hajóval felénk. Gyere. Mark soha nem gondolta volna, hogy valaha ilyen szavakat hall a város leghíresebb utcájáról, ahol autóknak kellene közlekedniük. De Manhattan-t most víz borítja, visszatükrözve a vakító napot. Mintha az ég és a föld egybe mosódott volna. - Tényleg? – kérdezi végül. Már nem reménykedtek abban, hogy bárki is megmenti őket. - Nem én találtam ki. - Azt hittem a sugárzástól meghaltak az őrült show-vezetők is. – Mark megtörölte az arcát és a szemét, majd kimászott az asztal alól. Nyújtózkodik és ásít. Szándékosan nem siet, hogy húzza vele Baxter-t. De végül győz a kíváncsiság. - Hol vannak? – kérdezi Alec-re és Lanára célozva. Kidugta a fejét a folyosóra, ahol egyből megcsapta a bűz. - Öt emelettel lejjebb, teljesen a víz szintjénél. Ott ezerszer rosszabb a bűz. Mint a rohadó hal-szag. Remélem, nem kell halat ennem egy darabig. Mark megvonta a vállát, nem akar most ennivalóra gondolni. Már hányingere van, ha a csokira, vagy a chips-re gondol. Pedig valamikor mind a kettőt imádta. Kimentek a lépcsőházba és elindultak lefelé. Minden csendes volt, csak egy távolabbi dulakodás zajait lehetett hallani. Mark kíváncsisága, hogy ki lehet a hajón, segített legyőzni az elviselhetetlen bűzt, ami ahogy lejjebb értek, úgy erősödött.


-117-

Egy vértócsára figyel fel a lépcsőn. A kapaszkodón egy kitépett hajcsomót lát. El sem tudja képzelni mekkora pánik lehetett, amikor elkezdődött a Napkitörés. Mire ők az épületbe értek, már nem találkoztak élő emberrel. Az ötödik emeleten Trina várta őket az ajtóban. A fejével intett, hogy kövesse. Kinézett az ablakon. Egy nagy yacht-ot látott közeledni, ami a Napkitörés előtt biztos szép, divatos volt, de most úgy nézett ki, mintha valami száz éves roncs lenne. - Nem láttatok rajta embereket? – kérdezte Mark. - Nem, biztos a hajóhíd alatt vannak. Úgy tűnt Trina jártasabb a hajórész elnevezésekben, mint Mark. Látta Alec-et és Lanát egy olyan ablakban, amiben nem volt már üveg. Toad és Misty a földön ülve bámultak kifelé. Mark most hallotta még csak meg a hajó köhögő motorját. Egy harminc láb hosszú és tizenöt láb széles hajó közeledett. A kerek ablakai repedezettek, olyan hatást keltve, mint sok vészjósló szem. - Tudják hogy itt vagyunk? - kérdezte Mark. Nem nagyon tudta elképzelni, hogy ez a hajó fogja őket megmenteni. Még azt sem, hogy élelmet és vizet hozna nekik. – Intettetek nekik? - Nem. – felelte Alec röviden. – Úgy tűnik, minden épületet megnéznek. Már megláttak minket. - Remélem barátságos emberek. – suttogta Trina, mintha attól félne, meghallják amit mond. - Ha ezek az emberek barátságosak, én felrepülök a Holdra, meg vissza. - mondta Alec száraz hangon. – Maradjatok közel a földhöz. Hallgassatok rám! A hajó már egészen közel volt, érezni lehetett az üzemanyag szagát. Mark két rövid hajú férfit vélt látni az egyik ablak mögött. A motor leállt és a hajó az épület mellé siklott teljes hosszában. Alec és Lana visszahúzódtak az ablakból. Toad és Misty még lejjebb csúsztak. Mindenki arcán feszültség látszódott. Az egyik férfi megjelent a fedélzeten, a kezében egy hatalmas fegyver volt. Az épület felé tartotta. A férfi közönséges bűnözőnek nézett ki a zsíros, csapzott hajával, az ápolatlan szakállával és a fekete napszemüvegével. A bőre piszkos volt, a ruhái rongyokban lógtak rajta. Megjelent a másik személy, akit Mark meglepődve vette észre, nő volt. A haja le volt borotválva A társa mellé állt, szemben Alec-kel és Lanával. - Minden kezet a levegőben akarok látni! – hadonászott a férfi a fegyverével. – Mindenki emelje fel mindkét kezét! Csináljátok! Alec kivételével mindenki felemelte a kezeit. Mark remélte, hogy a férfi nem csinál semmi hülyeséget, és nem akarja magát lelövetni. - Azt hiszed, blöffölök? – szólt rá a férfi nyers hangon. – Tedd fel a kezed, vagy meghalsz! Alec lassan felemelte a kezét. De a férfinak valami nem tetszett. Tovább nézte Alec-et a sötét napszemüvegén keresztül. Három gyors egymás utáni lövés hallatszott. A golyók Baxter mellkasába csapódtak. Vér fröccsent minden felé és a fiú hanyatt esett. Egy szó nélkül. Ideje sem volt felkiáltani, azonnal meghalt. - Most pedig azt csináljátok, amit mondok! – mondta lassan, vészjóslóan a férfi.


-118-

47. FEJEZET Mark megrándult álmában és majdnem felébredt. Mindig is kedvelte Baxter-t. Tetszett a fiú intelligenciája, az okoskodása, az, ahogy a dolgokhoz állt. És ez történt vele… Ez is egy olyan dolog volt, amin Mark soha nem lesz képes túllépni. Sok ismétlődő álma kísértette, de ez volt a leggyakoribb. Szeretett volna felébredni. Nem akarta újból és újból átélni ezt a borzalmat. De az álom nem engedte, visszahúzta őt. Ez egy olyan pillanat, amikor a szemed hiába látja mi történik, az agyad nem képes felfogni. Mintha ideiglenesen leblokkolódna az agy. Mark a földön ült, a feje a falnak ütődött, ahogy hátra esett. Trina kezeit a mellére szorította, egy önkéntelen kiáltás tört fel belőle. Toad és Misty rémült arccal bújtak össze. Alec és Lana továbbra is felemelt kézzel álltak, de Mark látta, ahogy megfeszülnek az izmaik. - Fogd be a szád! – ordított a férfi Trinára. – Ha még egy istenverte hangot meghallok, mindenkit lelövök. Megértettétek? Trina remegő kezeit szorította a szájára. Valahogy sikerült bólintania, de a szemét nem tudta levenni a véres, élettelen testről. Mark nem nézett a fiúra. Ehelyett a gyilkos férfira meredt gyűlölettől izzó szemekkel. - Kész vagyok, főnök! – mondta a nő a hajón. Felállt és mocskos nadrágjába törölte a kezeit. Valami kötelet kötött meg, Mark nem látta mit. – Most mit csinálunk? - Menj a fegyveredért te idióta! – nézett oldalra egy pillanatra a férfi. Látnivaló volt, hogy mindig így kezelte a nőt. – Azt is elmondjam esetleg, hogy kell használni a klotyót? A nő bólintott és eltűnt. Pár pillanat múlva visszatért egy hasonló pisztollyal. A férfi mellé állt, a két kézzel tartott pisztolyt Mark-ékra szegezte. - Most elmondom mit fogtok csinálni! – mondta a férfi. – Ha élni akartok, akkor engedelmeskedtek. Ennyire egyszerű. Üzemanyagra és ennivalóra van szükségünk. Az a gyanúm, hogy itt van mindkettő. Minden nagy épületben vannak generátorok. Mivel semmi kedvem a hullák között mászkálni, így majd ti idehozzátok nekünk amire szükségünk van. Utána elmegyünk. Kedvesek vagyunk, csak a részünket akarjuk. - Nagylelkű. – mondta halkan Alec. Amikor a férfi Alec arca felé irányította a pisztolyt, Mark felugrott. - Várj! Kérlek! Mond meg nekem mit akarsz és hozom. - Így lesz kölyök! Mindannyian mentek, nem csak te. – fegyverével intett. hogy induljanak. - Vigyázz, ne lépj rá a halott kis barátodra. – szólt a nő. - Fogd be a szád! – nézett rá a férfi. – Komolyan mondom, napról napra hülyébb vagy! - Bocs, főnök. Mintha a szemük előtt változott volna át a nő egy szürke kisegérré. Még a feje is lecsuklott. Mark nem tehetett róla, sajnálatot érzett iránta. - Akkor mutassátok meg, mi hol van. – tért vissza rájuk a férfi figyelme. – Nem akarom itt tölteni az egész napot.


-119-

Mark egyik fele attól tartott, hogy Alec valami őrültséget csinál, másik fele reménykedett ebben. Amikor elhaladt mellette, rákacsintott. Mark nem tudta ezt mire vélni. Bizakodjon, vagy aggódjon. Elindultak a folyosón. A „Főnök”, Mark csak így gondolt a férfira, felváltva fenyegette őket a pisztolyával. Neki is oda-sziszegte: - Csak jusson eszedbe mit tettem a haveroddal!

* * * A következő két órát azzal töltötték, hogy a Lincoln Building-ben felülről lefelé haladva élelmiszert és üzemanyagot gyűjtöttek. Mark bőrének minden négyzetcentije izzadt, az izmai fájtak a lépcsőmászástól. Már az automaták felét kiürítették. A jacht belső utasterében a hőség és a bűz még elviselhetetlenebb volt. Mark elcsodálkozott rajta, hogy a Főnök és a társa miért nem veszik a fáradtságot, hogy megmártsák magukat a meleg vízben. Mark minden fordulónál jobban undorodott tőlük. De ő is úgy tett, mint Alec, aki szó nélkül, keményen dolgozott, a lázadás legkisebb jele nélkül. Már szinte minden szabad helyet megtöltöttek a hajón, amikor elérték a tizenkettedik emeletet. Azt mondta a Főnök akkor, hogy ami maradt még, az már az övéké maradhat. Az ablaknál állt és a lenyugvó nap narancssárgára színezte őt és a társát, aki mellette állt. A nő butábban nézett, mint eddig bármikor. Az utolsó csokikat és chips-eket vitték le a hajóra. Mark már elkezdte visszafelé számolni a perceket, annyira várta, hogy elmenjen ez a két ember. Remélte, hogy senki más nem fog meghalni közülük. Alec a kezét előrenyújtva – mint egy békejobbot - elindult a Főnök felé. - Óvatosan! – figyelmeztette a férfi. – Most hogy végeztünk, szeretnétek még egy kis lőgyakorlatot? - Így gondoltam. – morogta Alec félhangosan. – Nem vagyunk hülyék. Tudjuk miért pakoltattad meg először a hajót. Mielőtt… - Mielőtt, mi? – kérdezte a férfi, de a karján már megfeszültek az izmok. - Ez! – lendült előre Alec. Kiütötte a fegyvert a férfi kezéből, ami elsült, és csörömpölve a padlóra hullott. A Főnök a partnerére nézett, de az Lana elől menekült, hiába volt nála a pisztoly. Mark látta, ahogy Alec és a Főnök nekiesnek egy nagy ablaknak. Az egész ablaktábla millió darabra esett szét. Alec próbálta megtartani az egyensúlyát, de a férfival együtt a vízbe esett. Süllyedni kezdtek. Mark az ablakhoz rohant és kinyújtotta karját Alec-nek. A férfinak sikerült is elkapnia, de Mark kibillent és ő is belepottyant a vízbe. Érzi, hogy valaki hátulról átöleli. Látja, ahogy a Főnök vadul csapkod a karjaival és kiabál. Mark karjai már majd kiszakadnak, amikor Alec megfordul és az egyik kezével az ablakkeretbe kapaszkodva elkezdi magát felhúzni. Valaki Mark kezét is megfogja és húzza. Toad. Végre benn vannak az épületben mind a ketten. Lana jön a folyosón. - Eltűnt. – mondja. – Lefogadom, hogy valahol elbújt. - Gyerünk innen. - felelte Alec – Tökéletesen bejött a terv. Felpakoltuk a hajót, most már a miénk. Elmegyünk a városból.


-120-

Lefutottak a lépcsőn. Mark aggódott, hogy most mit fognak csinálni. A Napkitörés óta itt voltak, szinte már otthonának tekintette a helyet. Most pedig kimerészkednek az ismeretlenbe. De ő maga sem tudta, hogy az izgalom, vagy a félelem volt erősebb. Leértek az ötödikre, ahol a hiányzó ablakon keresztül átléptek a yacht-ra. - Csak lazán! – kiabálta Alec. Alec és Lana bementek a kormányfülkébe. Darnell és a többiek kicsit elveszettnek, bizonytalannak tűntek. Mark-nak eszébe jutott a kötél, amit a nő kezében látott. Azzal volt rögzítve a hajó. Elkezdte kioldani. Közben Alec életre keltette a motort és kezdtek eltávolodni a Lincoln Building-től. Mark a farokrésznél ült le és nézte, ahogy távolodnak a felhőkarcolótól, amin a nap borostyán színű fénye tükröződött. A Főnök, mint egy őrült delfin, úgy ugrott ki a vízből. Próbált kapaszkodni és felmászni a fedélzetre. Az izmai kidudorodtak az erőlködéstől. Mark látta, az arcának egyik fele lilás színű valami zúzódástól. A másik fele vörös volt a dühtől. - Megöllek! Mindenkit megölök közületek! – hörögte. A hajó kezdett felgyorsulni. A Főnök, még mindig kapaszkodott. Mark agyán átfutott a gondolat, hogy ez a férfi elveheti az esélyüket a meneküléstől. Nem sajnálhatja! Felállt és rugdosni kezdte a vállát. A férfi még mindig kapaszkodott. Újra belerúgott. A Főnök kezdte elengedni a hajót. - Tűnj innen! – kiabálta Mark a következő rúgásnál. - Megöllek! – felelte a férfi, de úgy tűnt fogytán az ereje. Mark az utolsó rúgása előtt felugrott és minkét lábával a férfi arcába rúgott. Az felkiáltott és eltűnt a vízben. Mark levegő után kapkodott. Szétnézett, de csak a sötét vizet látta maguk mögött. Felnézett a Lincoln ablakaira. Meglátta a nőt, a Főnök társát, kezében a pisztollyal. Mark már várta, hogy a golyók a vízbe csapódnak. Ehelyett a nő az álla alá tartotta a fegyvert. Mark üvölteni szeretett volna, hogy ne tegye! De már késő volt. A nő meghúzta a ravaszt. A hajó ment tovább.


-121-

48. FEJEZET Mark hideg verejtékben úszva ébredt, mintha valaki vízzel spriccelte volna őt álmában. A feje megint nagyon fájt. Mintha abronccsal szorították volna össze a koponyáját. Szerencsére Alec nyugodt volt és nem beszélt sokat. Ettek, hogy kissé megerősítsék magukat. Nemsokára elindulnak megkeresni a barátaikat. A pilótafülkében ültek. A nap besütött, a meleg szél befütyült. - Amíg ki voltál vonva a forgalomból, - szólalt meg Alec, miután egy darabig csendben ültek - pár mérfölddel odébb mentem a babyvel. És.. megbizonyosodtam arról, ami gyanús volt. Láttam őket… Lanát, Trinát és a kis Deedee-t. Láttam. hogy úgy terelték őket, mint a birkákat. Mark gyomra összeugrott. - Mi? Hogy… érted? - Néhány embert láttam, ahogy terelték őket egyik házból a másikba. Lana fekete haját láttam meg, utána Trinát, karján a kislánnyal. – vett egy mély lélegzetet, úgy folytatta. – De legalább tudjuk, hogy életben vannak és hogy hol. Marknak meg kellett volna könnyebbülnie, hogy nem haltak meg a barátaik. Ehelyett az jutott eszébe, hogy megint harcolniuk kell. Ketten… mennyi ellen is? - Elfelejtettél beszélni, kölyök? - Nem. Csak félek. – Mark a pilótaülést bámulta, mintha az hipnotizálta volna őt. - Félsz. Ez jó. A jó katona fél, de nem ijed meg. Az a normális. Mark elmosolyodott. - Már mondtad párszor. - Na, akkor öntsünk tiszta vizet a nyelőcsövünkbe és ugorjunk. - Jól hangzik. – Mark ivott egyet és felállt. Még az álma nyomasztotta kissé, de már kezdett halványulni. – Mi a terv? Alec megtörölte a száját és a Berg középső része felé intett. - Először fegyvereket keresünk. Már korábban találtak egy zárt tárolót, ami jelszóval és biometrikus beazonosítóval volt védve. Úgy döntöttek, inkább baltával próbálkoznak. Szerencsére a Berg már elég öreg volt, így fél órai verejtékes munkával le tudták verni az ajtópántokat. - Reméljük, tartogat nekünk valamit ez a vadállat. – szólt Alec. A helyiségben sötét volt, csak egy kis piros lámpa világított az egyik sarokban. Első pillantásra csak az üres polcokat látták. Meg szemetet. Alec kiábrándultan káromkodott egyet. - Van itt valami. – morogta feszült hangon Alec. Egy nagy fémdobozt talált. – Hozd a baltát. - Biztos, hogy ki akarjuk nyitni? – egyenesedett föl váratlanul. - Hogy érted ezt? - Fiam, neked van valami ötleted mi lehet benne? Lehet robbanóanyag, valami nagyfeszültségű berendezés, méreg… Ki tudja. - És?


-122-

- Csak rá akartam mutatni, hogy esetleg meg is halhatunk. Óvatosan, finoman kell leverni ezeket a kapcsokat. Mark majdnem felnevetett. - Ezzel a baltával? Érdekes lesz. Alec egy lépést hátrált, meghajolt és söprő mozdulatot tett a kezével. - Tessék, a tiéd. Mark több mint tíz percig kínlódott a doboz kapcsaival. Verejték öntötte el az arcát, fájt a válla, zsibbadtak az ujjai, de végre sikerült. Lassan kiegyenesítette a hátát. - Ember, ez nem volt annyira egyszerű, mint amilyennek tűnt. Nevettek mindketten, pedig még nem tudták mi vár rájuk, ha felnyitják a doboz tetejét. - Nézzük, mi vár ránk. – szólt Alec. – Háromra! Mark a tető alá csúsztatta az ujjait és várt, hogy Alec számoljon. Amikor lelökték a fedelet, a dobozban valami hosszúkás, fényes dolgok voltak. Szinte nedvesen csillogtak. - Mik ezek? - kérdezte a fiú és Alec-re nézett, aki tágra nyílt szemekkel, hitetlenkedve bámult a dobozba. – Te tudod mik ezek? - Ó, igen. – suttogta Alec. – Igen. Azt hiszem, tudom. - Mik? Válasz helyett Alec kiemelte az egyik tárgyat a dobozból. A mérete és alakja alapján olyan volt, mint egy puska. Ezüst színű fémből és műanyagból állt. Az egyik vége olyan volt, mint egy puska agy, ravasszal, a másik vége egy hosszú tengely,belül spirállal, és a végén valami, ami Markot Buborék fújóra emlékeztette. - Mi ez? - kérdezte Mark megint kis félelemmel a hangjában. Alec hitetlenkedve ingatta a fejét, és tovább szemlélte a kezében lévő tárgyat. - Van fogalmad róla mibe kerül egy ilyen? Ezek annyira drágák, hogy nem kerültek soha ténylegesen piacra. El sem hiszem, hogy itt van egy a kezemben. - De mi ez? - kérdezte Mark türelmetlenül. Alec felemelte a fejét és a szemébe nézett. - Nevezzük ezt a rossz fiút Transvice-nek. - Transvice? – ismételte Mark. – Mit csinál? Alec úgy tartotta a tárgyat, mint valami szent ereklyét. - Ettől kámforrá válnak az emberek!


-123-

49. FEJEZET - Transvice? Feloldó? – mondta Mark kételkedve. – Mit akar ez jelenteni? - Addig semmit, amíg meg nem győződök róla, hogy tényleg működik. – Alec nézte a dobozt és kivett belőle egy kisebb dobozt, amiben valami ezüstös dolgok voltak. Fogta az értékes elemeket és elment Mark előtt. – Gyerünk! – kiáltotta, mielőtt végleg eltűnt volna a szeme elől. Mark egy utolsó pillantást vetett azokra a mágikus tárgyakra, amitől Alec így lázba jött. A pilótafülkében talált rá a volt katonára. Ült a székben, és az ölében tartott fegyvert nézte csodálattal. Olyan volt, mint egy gyerek, aki új játékot kapott. Amit legutóbb kivett a dobozból, az még a padlón hevert. - Akkor most mond el mi is ez és mit csinál. – mondta Mark Alec mögé húzódva. - Egy pillanat. – mondta Alec és belerakta azt a fekete dolgot. Megnyomott egy gombot és a fegyver ciripelni és búgni kezdett. Ezután valami szürke fény jelent meg, ami ellepte az egész fegyvert. - Visszük a baby-t és majd meglátjuk, mit tud. – mondta Alec szinte büszkén. Felnézett Mark-ra. – Hallottál már a Flat Trans-ról? Mark a szemét forgatta. - Persze, én is a földön élek. - Oké, nagyokos. Van róla sejtésed milyen drágák azok a dolgok, igaz? És azt is tudod, hogy működnek? Mark vállat vont és leült a földre. - Még nem utaztam rajta. Sőt, nem is láttam, milyen. De azt hiszem valami molekula átalakító. Alec erőltetetten felnevetett. - Persze hogy nem láttál, mert nincs egymilliárd dollárod. Vagy, mert nem a kormánynak dolgozol. Egy ilyen dolog nagyon drága. De igazad van a működését illetően. Lebontja a molekuláris szerkezetet és egy adott ponton összeállítja. Nos, ez a rossz fiú csak a munka felét végzi el. Mark ránézett a töltött fegyverre és kirázta a hideg. - Ez azt jelenti, hogy szétbontja az embereket apró darabokra? - Aha. Röviden összefoglalva ennyi. Szétszórja a levegőben, mint mikor valakinek a hamvait szórják szét. Lehet, hogy egészen az örökkévalóságig repülnek, amíg valaki össze nem rakja őket újra. Talán azonnal újra összeállnak valahol. Ki tudja. De lehet, hogy nem is olyan rossz így meghalni. Mark megrázta a fejét. A modern technológia. Volt néhány jó dolog, de ezek sem érnek sokat ha a Nap úgy dönt, hogy eltörli a maradék civilizációt is a Földről. - Akkor ennyi? - Nem. Vagyis.. reméljük, hogy jól fognak működni. Mark azonnal megfogadta magában, hogy nagyon fog vigyázni, nehogy véletlenül a saját lábába lőjön. - Mennyi idő alatt töltődnek fel?


-124-

- Nem sok. Mire összecsomagolunk a mi kis mentőakciónkhoz, készen fognak állni. – Most úgy beszél, mint egy katona, gondolta Mark. – Próbáld ki, tölts fel egyet magadnak. És egy tartalékot az útra. Mark a töltőberendezésre bámult.

* * * Egy fél óra múlva készen álltak A hátizsákokba bepakolták a teljes élelmiszer készletüket, vizet és pár tiszta ruhát. Az első Transvice már feltöltődött. Alec megragadta, a szíjat átvette a vállán és kinyitotta a rámpa ajtót. Szétnézett, de nem látott semmit, amin kipróbálhatta volna a fegyvert, ami teljesen feltöltődve halvány narancsszínben világított. Alec Markra nézett. - Ezek törékenynek tűnhetnek, de távolról sem azok. Felviheted a Lincoln Boulding tetejére és onnét ledobhatod, akkor sem törik el. - Talán mert a vízbe esik. Alec felhúzta a fegyvert a Mark felé tartotta. Mark összerándult. - Ez nem olyan vicces. - Főleg mivel nem húztam meg a ravaszt. A rámpa ajtó időközben teljesen kinyílt és körülvette őket a csend. Meleg, párás volt a levegő, Mark-ot köhögésre ingerelte, ahogy egy nagy levegőt próbált venni. - Gyerünk! – trappolt le Alec a rámpán. – Keressünk egy mókust. – végigpásztázott a fegyverrel menet közben, mint aki betolakodókat keres. – Vagy még jobb lenne egy őrült, aki erre tévedt. Kár hogy ezek a fegyverek megfizethetetlenek. Megoldódna a vírus-probléma. Szép tisztára lehetne vele söpörni a várost. Mark is lement a Berg-ről. Óvatosan szétnézett, hátha valaki figyeli őket a romos házak közül, vagy a félig megégett fák közül. - Az emberi élet értéke könnyeket csal a szemembe. – motyogta Mark. - Hosszútáv, fiam! – felelte Alec. – Néha hosszútávon kell gondolkodni. De ezek csak szavak. Csupán szavak. Mark megszokta az erdei életet a kunyhóban. Itt a külvárosban nyugtalanító érzés fogta el. - Essünk túl a tesztelésen. Alec egy téglaépületet vett célba, ami már félig összedőlt. Úgy nézett ki, mintha valaki kamionnal belehajtott volna. - Rendben. – mondta. – Jó lett volna élő szervezeten kipróbálni. De igazad van, igyekezzünk. Majd kipró… Az épület ajtaja kivágódott és egy férfi rohant ki egyenesen feléjük. Teljes erejéből üvöltött, de nem lehetett érteni mit. A szemében őrület lobogott. A haja csapzott volt, az arca tele sebbel, úgy tűnt, mintha saját magát karmolta volna össze. És anyaszült meztelen volt. Mark megdöbbenve figyelte és akaratlanul is hátrált pár lépést. Alec azonban felemelte a fegyvert. - Állj! – kiáltotta. De az őrült ember csak jött feléjük, tovább üvöltözve érthetetlen szavait. Egy éles fütyülő hang hallatszott, majd valami zümmögés. Mark látta, ahogy a narancssárga fény kicsapódik a Transvice-ből és a férfi mellkasának csapódik.


-125-

A kiabálásnak azonnal vége lett, mintha elvágták volna. A test szürke hamu-szerűvé vált. Olyan volt, mint egy csillogó szürke ruha, ami hullámzik. Aztán szétrobbant és elpárolgott a semmibe. Nyoma sem maradt a férfinak. Alecre nézett, aki leengedte a fegyvert és kikerekedett szemekkel bámulta a helyet, ahol az imént még a férfi volt. - Azt hiszem, működik. – mondta.


-126-

50. FEJEZET Mark nem talált szavakat. A látvány, ahogy a Transvice eltüntette a férfit, felfoghatatlan volt. Vajon mi járt az őrült férfi fejében, ahogy feléjük rohant? Meg akarta őket támadni, vagy segítséget akart kérni? Másokat is így eltüntetnek? Mint ezt az őrültet? Számtalanszor tanúja volt már mit tesz a vírus az emberekkel. Ez a férfi is teljesen őrült volt. Mark úgy érezte, mintha valami megmozdulna benne, valahol nagyon mélyen. Benne is ott lapulhat a vadállat és hamarosan előjön, és ő is olyan lesz, mint ezek az őrültek… Alec már eltette a fegyvert. - Valami baj van? – kérdezte. Mark megrázta a fejét. - Nem. Rendben vagyok. Láttad ezt haver? - Igen, láttam. Mit gondoltál, azzal, hogy eltüntettem, el is felejtettem? – a férfi körülnézett, de nem látott semmit, senkit. Mark szíve nagyot dobbant a gondolatra, hogy Trinát ilyen őrültek tartják fogva, mint ez a férfi is volt. Ők pedig aludtak, ettek… Hirtelen meggyűlölte magát. - Mennünk kell megmenteni Trinaékat! - Mi van? – lépett közelebb Alec. - Azonnal induljunk! – nézett a barátjára. A következő egy óra őrjítő lassúsággal telt el. Lezárták a rámpa ajtót, átnézték a csomagjaikat, és Alec megmutatta Marknak, hogy kell használni a fegyvert. Egyszerűnek tűnt. Végre felemelkedtek a Berg-gel. Alacsonyan repültek, hogy biztosan észrevegyék Trinát és a többieket. Elértek arra a helyre, ahol Alec látta őket. Mark látta az élet jeleit. Embereket kis csoportokban, félig leomlott kéményekből felszálló füstöt, megölt állatokat, amiknek lefejtették a húsukat. De látott élettelen testeket is, néhol halomba rakva. - Asheville jobb oldalánál vagyunk. – mondta Alec. Egy nagy hegy lábánál fekvő völgyben voltak. Az erdőn látszódott, hogy nemrég égett le. Mint ahogy a hegy lábánál fekvő házak is porig égtek, csak elszenesedett törmelékek jelezték a helyüket. Mark látta, hogy valaki észrevette a Berg-et és többen fedezékbe rohantak. De nagyon sokan nem törődtek velük. Mintha csak vakok és süketek lettek volna. Alec az egyik épületre mutatott. - Itt láttam Lanát és a többieket. Száz láb magasan lebegtek a tábor fölött. Mindketten kinéztek az ablakon. Amit láttak, az maga volt a rémálom. Mintha egy elmegyógyintézet udvarába néznének be, ahol ki van engedve minden ápolt. Látták, hogy egy lány hanyattfeküdve üvöltözik valakivel, akit csak ő látott. Három nő két férfit vert, akik egymásnak háttal álltak. Volt ahol táncoltak és valami fekete folyadékot ittak. Voltak, akik csak keringtek körbe-körbe, botladoztak ide-oda. Nem volt kétséges, hogy ezeken az embereken már nem lehetett segíteni. Mark egy kisebb csoportra lett figyelmes. Arcukat és kezüket vér borította.


-127-

Elöntötte a rettegés, hogy akár az egyetlen lány is ott lehet, akit valaha is szeretett. Remegni kezdett. - Menj le! Most azonnal! – morogta. Alec elsápadva hátrált el az ablaktól. - Én… itt … nem tehetem. Mark dühös lett. - Nem adhatjuk most fel! - Miről beszélsz kölyök? Itt nem szállhatok le, kicsit távolabb kell mennünk. - Rendben. Bocsánat. De… csak siess! - Azok után, amit láttunk? - közben már a gombokat nyomogatta. – Igen. Igyekeznünk kell. Mark nekidőlt a falnak. A düh mellé befurakodott a szomorúság is. Mi ez a Kitörés vírus? Kinek áll érdekében hogy ilyet terjesszen, ami ezt teszi az emberekkel? Nem volt válasz a kérdésekre. A Berg megfordult. Mark csodálkozott, hogy egyáltalán volt aki észrevette, hogy felettük lebegnek. Néhány perc után leszálltak valami üres telken. - Az egész hely tele volt őrültekkel. – mondta Mark. – És valószínűleg az egész környék. Vállukra vették a Transvice-t. - Ne felejtsd el, láttam őket ma reggel. Ne add fel a reményt, fiam! - Csak mondogasd hogy fiam, ha nem félsz! – felelte Mark. Alec elmosolyodott. Az ajtó kezdett nyílni a szokásos csikorgó zajok kíséretében. - Gondolod, hogy biztonságban lesz a Berg, ha itt hagyjuk? - Majd a távirányítóval zárjuk be, ami nálam lesz. Mást nem tehetünk. Hamarosan kiszálltak és a rámpa-ajtó bezáródott. Egymásra néztek. - Gyerünk a barátainkért! – mondta Mark. Elindultak kezükben a fegyverekkel az őrület és káosz felé.


-128-

51. FEJEZET A levegő poros volt, száraz és meleg. Szinte fulladoztak tőle. Mark testét izzadság borította és hiába fújt egy kis szellő, az is mintha a kemencéből jött volna. Remélte, hogy a keze nem fog annyira izzadni, hogy kicsússzon belőle a fegyver. A nap, mint valami gonosz szörnyeteg, úgy nézett le az alatta hervadó világra. - Idejét sem tudom, mikor voltam kinn a napon délben. – mondta Mark, de alig bírt beszélni, mert mintha a nyelve is megduzzadt volna. Próbálta győzködni magát, hogy a hőség, a düh és a fejfájás, még így együtt sem tudják megakadályozni a koncentrálásban és minden rendben lesz. Egy kereszteződéshez értek. Alec jobbra mutatott. - Itt csak egy párt láttam felbukkanni. Nézzünk be a legközelebbi házba. Mark követte Alec-et a kiszáradt gyepen keresztül, ahol csak néhány gaz és kövek voltak. Egy kúria állt itt valaha, amit a kövek és a sötétre pácolt faszerkezetek valószínűleg nagyon mutatóssá tettek. De most minden fakó volt, mintha egykori lelkével a ház lelke is elszállt volna. Nekidőltek a falnak és végigpásztázták fegyverükkel a környéket. De senkit nem láttak. A világ körülöttük teljesen élettelennek tűnt. Mark fészkelődni kezdett. - Hidratálni kell magunkat. – szólt Alec és elővette az egyik kulacsot. Egy korty után átadta Mark-nak, aki minden cseppjét élvezte a víznek. - Ó, ember. – adta vissza a kulacsot. – Ez volt a legjobb ital amit eddig ittam. - Már mondtad ezt párszor. – motyogta Alec, miközben a hátizsákja fölé görnyedt. – Az elmúlt évben párszor szomjaztunk már. - Azt hiszem őrült barátom, amit megittam, már ki is izzadtam. De készen állok. – tényleg úgy érezte, mintha víz helyett adrenalint töltött volna magába. Alec felemelte a fegyvert. - Kövess! Itt haladunk, a házak mellett, nem az úton. - Jól hangzik. Alec kicsusszant az árnyékból, és gyorsan a szomszéd ház felé lépdelt. Így haladtak háztól házig, miközben folyamatosan szemmel tartották a környéket. Ismét egy útkereszteződéshez értek. - Ha erre megyünk, a második utca balra egy széles útra fut be. Ahogy láttam, ott épp parti van. - Parti? – ismételte Mark. - Igen. Néhány kerge-fejű emlékeztet a húszas években kihirdetett statáriumra. Azok az emberek voltak ilyen pokolra való pszichopaták. Kerge-fejű. Mark tudta, hogy némely drogosnál előfordul, hogy bekattan. De ez itt sokkal rosszabb. Ezeknek az embereknek nem jön vissza az eszük. Soha. - Hé, - fordult vissza Alec. – Ne most álmodozz! Mark Alec után futott. Megálltak egy három szintes épület árnyékában. Az árnyék megkönnyebbülés volt. Csak nem tartott sokáig. Végigmentek a ház mellett, Alec már a


-129-

saroknál volt, amikor Mark valami vihogás-szerű hangot hallott. Felnézett. Valami furcsa, egzotikus állatra számított félig-meddig. De egy nő ült fenn a tetőn. Mocskos, elhanyagolt, mint a többi fertőzött, akiket Mark látott. A haja úgy állt, mint a szénaboglya, az arca sártól volt maszatos. Ugyanazt a hangot adta ki megint. Valami a vihogás és a kotkodácsolás között. Markra mosolygott teli szájjal, felfedve tökéletes, hófehér fogait. De a mosolygás pár pillanaton belül vicsorgássá változott. Egy újabb köhögésnél hanyatt esett és eltűnt az ereszcsatorna mögött. Mark megborzongott. Látta Alec-et néhány lábnyira a háztól. Fegyverét a tető felé tartotta. - Hová lett? - kérdezte szórakozottan. - Nem tudom. Lehet, hogy csak egyedül volt. - Kapott egy esélyt. Végigmentek a ház mellett. A saroknál Alec kihajolt. - Mehetünk. Közeledünk és még élünk. Mark bólintott. Alec elindult. Mark már követte volna, amikor egy éles sikoly megállította. Felnézett. Az előző nő ugrott le a tetőről. Karjait széttárta, mint aki repülni akar. Egyenesen Mark felé zuhant, akit megbénított a látvány. Amikor megmozdult, már késő volt. A nő teste a vállához csapódott és mindketten a földre estek.


-130-

52. FEJEZET Nem látott semmit. Felüvöltött, ahogy a térde a kemény földnek csapódott. Levegő után kapkodott. A nő a fülét, orrát, arcát karmolta, ahol érte. - Segíts! – üvöltötte Alec-nek. - Szabadítsd ki magad, hogy lőni tudjak. – kiáltott vissza a férfi. Mark kicsavarodott valahogy a nő alól. Alec körülöttük ugrált, várta az alkalmas pillanatot, amikor lőhet anélkül, hogy kockáztatna. - Gyere már! – kiáltott Mark, de a nő a szájába dugta az ujjait és húzni kezdte az arcát. Aztán elhúzta a kezét, hogy a következő pillanatban ököllel vágjon a fiú orrába. Mark-ot elöntötte a fájdalom és a düh. Kihúzta a karját, ami a teste alá szorult, és lelökte magáról a nőt, aki hangos puffanással esett a hátára. De felpattant és kézzel-lábbal támadt ismét a fiúra. Mark összeszedte már magát. A bal lábára nehezedett, a jobbal pedig a nő fejébe rúgott. Az felkiáltott, és a fejét fogva nyöszörögve összegömbölyödött. - Gyerünk, lődd le! – kiáltott Alec-nek. De Alec nyugodtan odasétált és a fegyverrel a nőre mutatott. - Ez már csak hulladék. Tartogassuk nagyobb vadra a játékot. - De mi van, ha mégsem egyedül volt? Ha visszamegy a barátaihoz és azok utánunk jönnek? Alec vetett rá egy hosszú pillantást . - Ha ettől megnyugszol, csináld. – megfordult és a következő ház körüli területet vette szemügyre, a potenciális ellenséget keresve. Mark odament a Transvice-hez és felvette a fegyvert. A nő még mindig előre-hátra hintázott és nyöszörgött. Mark semmi szánalmat nem érzett iránta. Elveszítette már a humanitását, a józanságát és ez nem az ő hibája volt. A barátait kell megkeresni. Mindenki hagyja őt békén. A mellkasához nyomta a fegyvert, célzott és lőtt. A fegyver zümmögni kezdett, és a belőle kijövő fény a nő testébe vágódott. Felsikoltani sem volt ideje. Hullámzó szürke anyaggá vált a teste, majd finom köddé robbant és eltűnt. Mark hátrálni kezdett, de nem vette le a szemét a helyről ahol a nő feküdt. Mikor végre felnézett látta, hogy Alec kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézi őt. Úgy tűnt, a sokfajta érzés között, valahol a büszkeség is feltűnt. - A barátaink. – mondta Mark keserű hangon. – Már csak rájuk tudok gondolni. Felemelte a fegyvert, a vállára rakta és csendben elindult Alec felé. A katona nem szólt egy szót sem. Indultak a következő házhoz.


-131-

53. FEJEZET Miután a következő két házat is elhagyták, Mark meghallotta a káosz hangját. Sikolyok, nevetések, kiabálások. Mindezt hátborzongató volt hallani. Próbált nem gondolni arra, hogy idővel ő is ugyanilyen lesz. Alec felemelte a kezét, hogy megállítsa őt. Elérték azt a házat, ahol Lanát és a többieket látta. Megálltak egy félig összedőlt ház árnyékában. - Itt volnánk. – csúsztatta le Alec a hátizsákját. – Harapjunk valamit, és igyunk. Meleg lesz a helyzet. Mark ebben a pillanatban szinte semmi félelmet nem érzett. Talán mert még nem volt valóságos a helyzet. A feje megint nagyon lüktetett és tudta, hogy ez csak rosszabb lesz. Nem vesztegethették az időt. Mark-nak az ennivaló és a víz is nagyon jólesett. Átfutott az agyán, hogy talán ez volt az utolsó étkezése. Megrázta a fejét. Egyre többször támadtak ilyen morbid gondolatai és egyre nehezebben tudta elűzni őket. - Nem bírom tovább! Menjünk! – állt fel és felvette a hátizsákját. Alec meglepődve nézett rá. - Csak azt akartam mondani, hogy a várakozást… nem bírom tovább. – fájt a feje, de igyekezett figyelmen kívül hagyni. – Gyerünk, tegyük a dolgunkat. Alec is felállt. Fegyvereiket megmarkolták. Készen álltak a harcra. - Ne felejtsd el, - mondta Alec – nem tudnak védekezni a Transvice-ek ellen. De ez semmit nem jelent, ha elveszik tőlünk. Ne engedj túl közel senkit magadhoz és ne engedd el a fegyvert. Ez az első számú szabály! Mark szorosan megmarkolta a fegyvert, mintha már most megpróbálná valaki elvenni tőle. Bólintott. - Ne aggódj. Senkit nem engedek közel. Alec a kezét nyújtotta felé. - Sikerülni fog, de ha valami mégis… Mark megszorította Alec kezét. - Köszönöm, hogy milliárd alkalommal megmentetted az életem! - Ezt megtiszteltetésnek vettem, kölyök. Te is megmentetted az én életem párszor. Lehet, hogy ma is szükség lesz erre. - Minden tőlem telhetőt megteszek. Felemelték a fegyvert és befordultak a ház sarkánál. Alec Mark-ra nézett, ő bólintott és futásnak eredtek. Az úton egy csomó fertőzött ember volt, de egyik sem annyira közel, hogy túl óvatosnak kellett volna lenniük. Az út közepén egy nő ült. Tapsolt valami általa elképzelt ritmus szerint. Tőle pár lépésre két férfi veszekedett. Úgy tűnt, egy döglött patkányon vitatkoztak. Egy fiatal fiú a sarkon állt és teljes tüdejéből énekelt. Átmentek az úton. A legtöbb ház félig le volt omolva, vagy le volt égve. Ami megmaradt belőlük, az is szánalmasan nézett ki.


-132-

Szorosan a falhoz simulva haladtak, hogy ne vegyék észre őket. Igaz, amikor a Berg fölöttük lebegett hangos zúgással, arra sem néztek fel. - Amikor utoljára láttam őket, abba a házba mentek be. – biccentett az egyik ház felé. – Először ott keressük őket. Ha ki tudjuk kerülni ezeket a lökötteket az úton, annál jobb. - Gyerünk. – felelte Mark. A bejárat előtt egy férfi állt. Ruhája rongyos volt, arca piszkos és több véres seb látszódott rajta. - Félre az utamból! – kiáltott rá Alec. – Mozogj, vagy öt másodpercen belül meghalsz! A férfi üres tekintettel bámult rájuk. Aztán felhúzta a szemöldökét és elindult. Meg sem állt. - Állj készenlétben, hátha valaki rád ugrik. – mondta Alec. Mark megvetette a lábát és az ajtó felé tartotta a fegyvert. Alec egyik kezében a fegyvert tartva, a másikkal megragadta az ajtót és kinyitotta. Majd egy lépést tett hátrafelé, hogy Mark lőhessen, ha szükség van rá. De nem állt senki az ajtónál. - Menj előre, én fedezlek. – szólt Alec. - Vagy nézed, hogy esznek meg, mielőtt bármit tehetnél. - Bízzál bennem kölyök. Itt vagyok. Mark testén izgalom futott végig. Nem félt, inkább alig várta, hogy tegyen végre valamit. Bólintott Alec felé, majd belépett a házba. A fegyvert balról jobbra forgatta, majd vissza. Sötét volt, meleg és minden poros. A fény csak a falakon lévő lyukakból áramlott be. Úgy tűnt, az emeleten világosabb van. Elindult. A padló minden lépésénél megnyikordult. - Állj! Figyelj egy kicsit. – szólalt meg Alec a háta mögül. Mark feszülten figyelt. De csak a távoli kaotikus hangokat hallotta. A ház csendes volt. - Menjünk fel. – javasolta Alec. A lépcső elég bizonytalannak tűnt, sok helyen sérült volt. Mark hármasával szedte a fokokat. Alec egy ajtó felé intett, ami valószínűleg a pincébe vezetett. - Nem hallottam semmit, de azért nézzük meg. Mark óvatosan lefelé lépdelt és az ajtóhoz ment. Alec felé nézett és megnyitotta az ajtót résnyire. Alec végigpásztázott a helyiségben, de nem történt semmi. A helyiségből kiáramló levegőtől Mark öklendezni kezdett. Alig bírta visszatartani a hányást. Alec elővette a zseblámpát és bevilágított. Először csak a levegőben táncoló porszemeket látták, majd egy hang szólalt meg lentről. - Gy..gy..gyere közelebb és vi..vi..világíts. A férfi hangja nagyon gyenge volt és bizonytalan. Alec rávilágított a sötétségből kilépő alakra. A férfi csurom vizes volt, a ruhájából csöpögő vízből hamarosan kis tócsa keletkezett körülötte. Haja csapzottan lógott sápadt arcába. Olyan volt, mint aki hetek óta nem hagyta el a pincét. Hunyorgott a lámpa fényétől. Mark azon tűnődött, vajon ennyire izzad-e, vagy talajvíz van lenn, esetleg eltört valami vízvezeték. De megérezte a benzin, vagy valami üzemanyag szagát. Aztán észrevette, hogy szorosan magához szorít valamit. Az egyik kezében egy kis téglalap alakú dobozt. A másik kezében gyufát. - Még egy lé.. lé.. lépés és meggyújtom! – mondta.


-133-

54. FEJEZET Mark már félig megfordult és el akart futni, de Alec nem mozdult. Fegyverével továbbra is a férfi felé célzott. - Nem akarunk bántani. – mondta óvatosan. – A barátainkat keressük. Van még valaki benn? Mintha a férfi semmit sem hallott volna. Csak állt ott tovább, remegve és csöpögött belőle az üzemanyag. - Ezek az emberek félnek a tűztől, tudod. Nem számít mennyire ment el az esze, a tűztől fél. Nem mernek közel jönni hozzám. Itt a gyufa és a benzin. - Trina! – kiáltott Mark. – Lana! Itt vagytok? Senki nem válaszolt és a férfi a gyufával a kezében egyre idegesebb lett. - Szerintem keressetek új barátokat. Tudjátok, egy lépés felém és felgyújtom magam. Legalább vége lesz egyszer s mindenkorra ennek az egésznek. Vagy menjetek, és akkor még egy napig talán elélek. Alec megrázta a fejét és hátrálni kezdett. Szó nélkül Alec belökte az ajtót, ami kis kattanással bezárult. Markhoz fordult: - Mivé lett ez a világ? - Nagyon beteg ember. – mondta Mark a férfira gondolva még mindig, aki leöntötte magát benzinnel. Valamiért úgy érezte ki kell mondania, ami a fejében motoszkál. – Kétlem, hogy ránk is boldog élet várna. Annyit tehetünk, hogy megkeressük a barátainkat és a saját elhatározásunkból halunk meg. - Jól mondod fiam. Jól mondod. Csendben mentek a következő házhoz. Próbáltak rejtőzve menni, de páran észrevették őket és mutogatni kezdtek feléjük. Ez arra ösztönözte őket, hogy gyorsabban haladjanak. Mark remélte, hogy a fertőzöttek agyában már nem túl sok gondolat motoszkál, és nem akarnak rájuk támadni. Igaz, ott voltak a fegyverek. A következő ház tornácára két kisgyerek szaladt ki. Mark ujját a ravaszra helyezte, de megkönnyebbült, amikor látta, hogy ezek csak gyerekek. Mocskosak voltak és volt valami furcsa a szemükben. Kuncogva futottak el. Egy nagydarab nő jött ki utánuk, azzal fenyegetve a gyerekeket, hogy megnyúzza őket. Mintha észre sem vette volna Alec-et és Mark-ot, pár másodpercig csak kiabált. Aztán csak vetett rájuk egy rosszalló pillantást. - Nem vagyunk őrültek ebben a házban. Még nem. Nincs rá szükség, hogy elvigye a gyerekeimet. Ők tartják távol tőlünk távol a szörnyeket. – volt valami a szemében, amitől a hideg Mark csontjaiba kúszott. Alec bosszúsnak tűnt. - Nem akarunk semmit a gyerekeivel hölgyem. Csak szeretnénk benézni a házba, hogy megbizonyosodjunk róla, nincsenek itt a barátaink. - Barátok? - ismételte a nő. – A szörnyeknek is vannak barátai? Azoknak is akik meg akarják enni a gyerekeimet? – hirtelen félelem öntötte el. – Kérem… kérem.. ne bántson. Az egyiket oda tudom adni. De csak az egyiket. Alec nagyot sóhajtott.


-134-

- Nem ismerek semmilyen szörnyeket. Csak… álljon félre, hadd menjünk be. Nincs sok időnk. Mark izmai megfeszültek, hátha szükség lesz az erejére. De a nő félreállt. Mark szomorúan nézett rá. Azt hitte, az őrültek mind az utcán vannak, de most rájött, hogy tévedett. Ez a nő sem volt ura az agyának. Bementek a lakásba és Megdöbbenve néztek körül. A hely úgy nézett ki, mint New York City legsötétebb sikátora. A falakat fekete zsírkrétával rajzolt képek borították el. Sötét, ijesztő képek. Szörnyek. Karmokkal, hatalmas fogakkal, gonosz szemekkel. Némelyik csak elnagyoltan volt felrajzolva, de szinte mindegyiken volt pár élénk részlet. Mark karján felállt a szőr. Egymásra néztek Alec-kel, aki a pince előtti lépcsőnél állt. Fegyvereiket készenlétben tartva lementek. Legalább tizenöt, vagy még több gyereket találtak összebújva a mocsokban. Piszkosak, rongyosak voltak. Látszott rajtuk, hogy éheznek és félnek, mintha valami szörnyű büntetésre számítanának. Felnőttet nem lehetett látni a közelükben. - Mi… nem hagyhatjuk itt őket. – mondta Mark. Teljesen elképedt. Nem hagyhatjuk itt őket. Alec elé állt és komoly hangon mondta. - Megértelek kölyök. De mond, mit tehetünk velük? Ebben az isten háta mögötti helyen mindenki beteg. Hová vinnénk őket? Én… nem is tudom, mit mondjak. - Túlélés. – mondta Mark halkan – Azt hittem a túlélés az, ami számít. De tévedtem. Nem hagyhatjuk itt a gyerekeket. Alec nagyot sóhajtott. - Nézz rám! – amikor Mark nem figyelt, csettintett az ujjával és kiabálva mondta – Nézz rám! Mark ránézett. - Előbb a barátainkat kell megkeresnünk. Utána visszajöhetünk. De most nem tudjuk magunkkal vinni őket. Érted? Mark bólintott. Tudta, hogy igaza van az öregnek. De majd a szíve szakadt meg a gyerekek láttán. Szinte fizikai fájdalmat érzett. Megfordult. Trinára összpontosított. Meg kell őt menteni, és Lanát, és Deedee-t. - Rendben. – mondta végül. – Gyerünk. Mark és Alec házról házra jártak. Mark úgy érezte, valami ködös homály veszi körül. Minél több mindet látott, annál dermedtebben nézte ezt a furcsa új világot. Ezt a betegséget szándékosan terjesztették. Minden háznál azt gondolta, ettől már nem lehet rémesebb. Látta, ahogy egy nő leugrik a tetőről. Látott férfiakat, amint köröket rajzoltak a porba és ugráltak ki-be, mint valami gyerekek. Sok helyen őrült veszekedés volt. Látott egy szobát, ahol vagy húszan feküdtek csendben, mozdulatlanul. Nem voltak halottak, csak nem mozogtak. Egy nő macskát evett. Egy férfi a szőnyeg sarkát rágta. Két gyerek kővel dobálta egymást, de teljes erővel. Mindkettőjükből csurgott a vér, közben nevettek. Álló emberek némán az eget lesték. Mások hason feküdtek a porban és magukban beszéltek. Egy férfi, mint egy bika, újra és újra teljes erejével egy fának rohant, mintha azt hitte volna, a végén ő nyeri meg a csatát. Az volt a legfurcsább, hogy senki nem támadta meg őket. A legtöbb ember, halálra volt rémülve.


-135-

A következő házhoz közeledve éles sikoly hasított bele a levegőbe, elnyomva az eddigi zajokat. Mindketten a zaj irányába néztek. Vagy öt házzal lejjebb két férfi húzott ki az ajtón a hajánál fogva egy nőt. A feje minden lépésnél nekiütődött a lépcsőnek. - Atyaúristen… - suttogta Alec. – Ez Lana.


-136-

55. FEJEZET Alec nem várt Mark válaszára. Rohant Lana felé, akit már a ház udvarán húztak. Mark is rohanni kezdett. A hátizsák pattogott a hátán, a fegyver majdnem kicsúszott megizzadt kezéből. Alec már futás közben üvöltött a két férfinak, hogy hagyják abba. Felemelte a fegyvert is, de a férfiakat vagy nem érdekelte a veszély, vagy fel sem fogták. Tovább húzták Lanát, aki már abbahagyta a sikoltozást. Mark remélte, hogy szándékosan hagyta abba és még életben van. Mikor közelebb értek, akkor látták, hogy hárman állják körül Lana testét. Mindannyian őt nézték, nem foglalkoztak azzal, hogy fegyvert fognak rájuk. - Menjetek távolabb! – kiáltotta Alec. Mark végre le tudott nézni Lanára. A gyomra rögtön görcsbe ugrott. Tele volt zúzódásokkal. A haját számtalan helyen kitépték és csak a véres fejbőre látszódott. És amitől a düh szétömlött benne; az egyik fülét félig letépték. Ezek az emberek szörnyetegek voltak. És ha Trinával is ezt tették… Feléjük lépett, de Alec megállította. - Nem szólok még egyszer! Lépjetek hátra vagy lelőlek titeket! De ahelyett hogy a három férfi eltávolodott volna, letérdeltek Lana teste körül. Mark kétségbeesetten nézett. - Mire vársz? - Nem tudok tisztán lőni. – kiáltotta vissza Alec. – Nem akarom Lanát is eltüntetni. Alec szavaitól csak még dühösebb lett Mark. Nem fog ott állni és nézni. - Elegem van ebből a szarságból. – motyogta és elindult. Félrelökte Alec kezét, aki újra meg akarta állítani. A három férfi a közeledtére sem nézett fel. A zsebükben kotorásztak, de úgy fordult el a testük, hogy Mark nem láthatta mit csinálnak. - Hé! Menjetek el onnét vagy lövök! Nem hallották, vagy úgy tettek. mint akik nem hallják. A következő pillanatban minden olyan gyorsan történt, hogy Mark majdnem elesett a döbbenettől. Az egyik férfi előrántott a zsebéből egy rugós-kést és leszúrta Lanát. Lana sikolya a csontjáig hatolt. Előrerohant és a hozzá legközelebb álló emberhez ugrott. Félrerántotta Lana mellől. Hallotta, hogy Alec a nevét kiáltja, de nem törődött vele. Az egyetlen, amire gondolni tudott, hogy Lanától el kell távolítani ezeket az őrülteket. A férfi, akire rátámadt, elég erősnek tűnt, de Marknak mégis sikerült egy ütéssel térdre kényszeríteni. Kicsavarta a kést a kezéből és minden gondolkodás nélkül mellbe szúrta. A hátára esett és rémülten nézte mit is tett. De gyorsan talpra ugrott. Közben Alec is odafutott. A fegyver agyával sújtott le az egyik támadó fejére, aki azonnal lerogyott. Az utca másik oldalán hét-nyolc ember gyűlt össze. Kezükben kések, kalapácsok, csavarhúzók. Az arcukon gyilkos düh. - Vigyázz! – kiáltotta Alec-nek.


-137-

De ezekkel az emberekkel, egyenlőre nem foglalkoztak. A három férfi közül egy, aki Lanát kihúzta, még mindig ott volt. Mark Alec mellé rohant. Ha nem kezdik el használni a Transvice-t, nem marad elég erejük ezekkel az őrültekkel szemben. Alec váratlanul megacélozta magát. Az arca kemény lett, mint a szikla. Szó nélkül felemelte a fegyvert és célba vette a támadó csoportot. Lőtt. A fény a legközelebb eső férfit találta el, aki véres kalapácsot hadonászva jött feléjük. Pillanatok alatt eltűnt. Alec újból lőtt. Mark tudta, hogy már nem Lanát védik. A nő bátor volt, erős. Attól a naptól fogva ilyennek ismerte meg, hogy először találkoztak a földalatti alagútjában. Mark is lőtt. Egyenként választották ki a támadókat, felosztva egymás között őket. Hamarosan eltűnt az összes szörny, csak Lana szánalmas teste feküdt a földön. Alec nem habozott egy pillanatig sem. Célzott, lőtt. Lana szenvedése véget ért a szürke ködben…


-138-

56. FEJEZET Mark felemelte a tekintetét a vérfoltról és Alec-re nézett. A férfi arcán ezer dolog volt látható, de az egészet mély szomorúság fűzte egybe. Mark ugyan nem tudta pontosan milyen is volt a kapcsolat a két veterán között, de azt tudta, hogy mély érzelem kötötte őket össze már régóta. És most nincs. Mark soha nem látta a barátját szomorúnak. De a férfi összeszedte magát. A házra mutatott, ahonnét Lanát kihúzták. - Itt kell lennie Trinának és a kislánynak is. Mark a házra nézett. Három emeletes volt, hatalmas ablakokkal, amiknek nagy része most törött volt. Meg volt perzselődve a tető, a téglafalak pedig mocskosak voltak. Mark elrémült a gondolatra, vajon mit találnak benne. Az őrültek pedig gyülekeztek körülöttük. Még csak egy perc telt Lana eltűnése óta, de már kisebb tömeg vette őket körül. Férfiak, nők, gyerekek. Mindannyian piszkosak, sérültek voltak. Egy férfi tartott feléjük, akinek hiányzott a vállából egy darab. Mintha valaki fejszével levágott volna belőle. Egy nőnek az egész karja hiányzott. De a legbrutálisabb a gyerekek sérülései voltak, és még csak nem is tűnt úgy, hogy észrevették volna. Az emberek egyre közelebb kerültek hozzájuk. Alec és Mark lassan hátráltak a ház felé. Már csaknem százan voltak. Elvágták az utat a bejárati ajtó felé. Teljesen be voltak kerítve, és lassan szűkíteni kezdték a kört. - Nem tudom értetek-e, - üvöltötte Alec. – de csak egyszer mondom el! Menjetek el innét, vagy elkezdjük a lövöldözést. - Barátaink vannak a házban. – tette hozzá Mark. – Nélkülük nem megyünk el. Felemelték a Transvice-t. Az arcokon különböző reakciók jelentek meg. Voltak, akik közönyösen néztek rájuk, voltak akik a homlokukat ráncolták összeszűkült szemmel. Két nő sziszegett, páran vicsorogtak. Egy gyerek a fogát csikorgatta, mint egy vadállat. - Tűnjetek az utunkból! – kiáltotta Alec. A tömeg még közelebb hullámzott. Mark megint úgy érezte, hogy elveszíti az önkontrollját. Gyűlöletet érzett. - Felejtsd el. – motyogta. Célzott és lőtt. Nem habozott. Amint eltűnt valaki, lőtt a következőre. Alec sem vesztegette az időt. Villogó fény áradt szét a folyamatos „tüzeléstől” . Minden egy vércsepp nélkül, hullák nélkül történt. Már vagy egy tucat embert „eltüntettek”, amikor a tömeg kezdte felfogni, mi történik körülöttük. Sikolyok töltötték meg a levegőt, és a következő pillanatban már teljes volt a káosz. Mark már nem is célzott, csak lőtt, folyamatosan. A mellkasához szorította a fegyvert, és amikor valaki „elpárolgott”, a másik irányba tüzelt. Csak arra figyelt, hogy Alec felé ne lőjön. Egyre közelebb nyomult a bejárathoz. Ahogy hátrálva ment, megbotlott és elesett. De még fektében is meghúzta a ravaszt és közvetlen közelről lőtt egy férfi mellkasába, aki rá akart vetődni. Látta, hogy Alec is az ajtó felé igyekszik.


-139-

Végre bejutottak. Egy folyosón futottak végig, ami jobbra kanyarodva egy másik folyosóba torkollott. Két ember jött feléjük az egyik ajtó elől. Alec mindkettőt elintézte. Mark kinyitotta az ajtót és belépett. Egy lépcső vezetett lefelé. Egy férfi törtetett fel rajta. Mark lőtt. Kettesével szedte a lépcsőfokokat. Egy férfi és egy nő rohantak rá, késsel a kezükben. Ököllel terítette le mind a kettőt. Közben Alec is megjelent a lépcső tetején. Leadott két lövést és a pár eltűnt. Már csak a kintről jövő zajok hallatszódtak. Egy keskeny ablakon keresztül beragyogott a nap a pincébe. Két embert látott összebújva a sarokban. Rémülten néztek Markra. Rémültebben, mint bárki, akit eddig Mark látott. Trina és Deedee ölelték át egymás sérült testét. Mark odarohant és letérdelt eléjük. DeeDee sírva szólalt meg: - Beteg. – mondta remegő hangon. Még jobban átölelte Trinát. Mark megfogta a lány kezét. - Minden rendben lesz. Megtaláltunk titeket. Elmegyünk innen. Trina a padlóra bámult, de lassan felemelte a fejét és Markra nézett. A szeme sötét volt és élettelen. - Ki vagy te? - kérdezte.


-140-

57. FEJEZET Ezektől a szavaktól vadul verni kezdett a szíve. Próbálta meggyőzni magát, hogy millió egy oka lehet amiért Trina nem ismeri őt fel. Például, hogy nincs elég fény, talán elhomályosult a látása… De a valóságot látta a lány szemeiben. Fogalma sem volt róla hogy ki ő. - Trina.. Trina, én vagyok az, Mark. Valami összetört a fejük felett, ezután léptek zaját hallották. - Azonnal ki kell innen jutnunk! – kiáltotta Alec. Trina Markra nézett kissé félrebillentett fejjel, arcán zavar látszódott, mint aki azon töpreng, ki lehet az, aki itt áll előtte. De a félelem is ott volt az arcán, és még valami…. valami nyugtalanító. - Lehet, hogy van valami kezelés rá, vagy valami ellenszer. – suttogta Mark. – Lehet… - Mark! – kiáltotta Alec. – Gyere azonnal! Mark a barátjára nézett, aki a lépcső aljánál állt, fegyverét készenlétben tartva. A zaj egyre erősödött a fejük fölött. Emberek kiabáltak, futottak össze-vissza. A keskeny ablak előtt is észrevett egy pár lábat. - Majd kitalálunk valamit. – mondta a két lánynak. – De előbb ki kell jutnunk innen. Fogalma sem volt róla, hogy fogja Trinát rávenni, hogy elinduljon. - DeeDee. – mondta nagyon gyengéden. – Gyere, fogd meg a kezét és segíts felállítani. Kicsapódott az ajtó és valaki elindult lefelé a lépcsőn. Alec lőtt. A kiabálás hisztériába csapott át, ahogy látták a társukat eltűnni a szürke ködben. Mark DeeDee-re mosolygott. Próbálta megnyugtatni a kislányt. Végül felkelt és megfogta Trina kezét. Mark ekkor Trinán keresett valami fogást, hogy segítsen neki felállni. A lány nem ellenkezett. - Ki vagy te? - ismételte. – Azért jöttél, hogy megments minket? - Én vagyok a legjobb barátod a világon. – felelte neki. – Ezek az emberek elraboltak titeket, de most elviszlek valami biztonságos helyre. Otthon, édes otthon… meg ilyesmi. - Kérlek! Kérlek, ne engedd, hogy bántsanak. Mark szíve majd ki szakadt. - Nem engedem. Ezért vagyok itt. De most gyere és maradj mellettem. Újra léptek hallatszottak a lépcső felől. Alec megint lőtt. Trina óvatosan elindult. - Rendben. Jól van. Mindent megteszek, hogy kijussunk innét. DeeDee-re nézett. - Egy kicsit most ijesztő lesz, de nemsokára vége. Maradj mellettem. - Minden rendben lesz. – mondta a kislány, és valami tűz égett a szemében, amitől tíz évvel idősebbnek tűnt. – Gyerünk. Mark elmosolyodott. Megfogta a kislány kezét és Trina kezébe tette. A fegyverét felemelte, az ujját a ravaszra helyezte. - Maradjatok mögöttem. – és hátrapillantott. - Mögötted. – ismételte Trina, kissé tisztább tekintettel.


-141-

Elindultak a lépcső felé. Ebben a pillanatban egy tégla repült keresztül a helyiségen, hangos üvegcsörömpölés kíséretében. DeeDee felsikoltott, Trina pedig előre lépett, majdnem fellökve Mark-ot. Mark a törött ablak felé fordította a Transvice-t és lőtt. Egy férfi karját találta el, ami azonnal szürkévé változott. Újabb két férfi jelent meg az ablakban, de Mark megállapította, hogy a keskeny nyíláson nem tudnak bemászni. Így ismét a lépcső felé fordult. - Nincs más kiút. – mondta Alec anélkül, hogy levette volna a szemét az ajtóról. – Valószínűleg egyre több pszichopata gyűlik össze kinn. - Készen állok. – mondta Mark, bár fogalma sem volt róla, hogy hatolnak keresztül a fertőzöttek csoportján. – A lányoknak közöttünk kellene menni. - Pontosan. Én megyek elől. Ez csúnya munka lesz, ennyi flúgost eltüntetni. Mark bólintott és hátralépett. Trina ment engedelmesen, de semmi jelét nem adta. hogy felismerte volna. Alec rákacsintott a kislányra és elindult felfelé. Mögötte Trina és DeeDee mentek kézen fogva. Mark zárta a sort. Lépésről lépésre haladtak a rájuk váró káosz felé. - Tűnjetek el az útból. – kiáltotta Alec. – Egy másodpercen belül elkezdek lövöldözni. Válaszul nevetések, kiáltások, sikongások, fütyülések érkeztek. Mark felnézett. Négy-öt vérszomjas arcot látott az ajtóban. Kezdett pánikba esni, de tudta, hogy csak itt juthatnak ki. - Lejárt az idő! – üvöltötte Alec. Három gyors egymás utáni lövést adott le. A hangzavar még nagyobb lett és a tömeg kezdte benyomni az ajtót. Alec hátraesett, neki Trinának és DeeDee-nek, ők pedig Marknak dőltek. Egy kupacba gurultak valamennyien le a lépcsőről, karjaik, lábaik összekuszálódtak. A fertőzöttek pedig nyomultak befelé.


-142-

58. FEJEZET Mark feje először a lépcsőfoknak csapódott, majd a falnak, végül a padlóhoz. Kezek, lábak, könyökök nyomódtak bele. A világ a feje tetejére állt. Fájdalommal és őrülettel telt meg. Trina és Alec a mellkasán feküdtek, DeeDee lába valahol a hasánál vonaglott. Alec próbálta ügyetlenül felemelni a fegyvert, de egy férfi a lépcsőről ráugrott. Trina DeeDee-t magához húzta és szorosan átölelte. Egyre több ember nyomult be a helyiségbe. Mark-ra egyre többen estek rá. Rúgások, ütések érték. Kétségbeesetten próbált kimászni a tömeg alól. Váratlanul Trina kiáltott fel éles, átható hangon: - Hagyjátok abba! Mindenki hagyja abba és figyeljetek! A kiabáló, síró, morgó tömeg elnémult. Szinte kővé váltan meredtek Trinára, mintha valami mágikus, hipnotikus erővel rendelkezne. Még mindig átölelve tartotta a kislányt a karjában. Alec és Mark kiszabadították magukat. Minden szem Trinára szegeződött. Csend volt, csak az emberek lélegzetvételét lehetett hallani. - Hallgassatok rám! – mondta valamivel halkabban a lány. A szemében volt valami vadság. – Én is közületek való vagyok. Ezek az emberek azért jöttek, hogy segítsenek nekünk. De ha nem engeditek ki őket, akkor nem tudnak semmit csinálni. Motyogások, suttogások hallatszottak. Mark lenyűgözve figyelte, ahogy a véres, mocskos tömeg kezdett engedelmesen félreállni az útból. Hamarosan felsorakoztak a lépcső két oldalán, szabad utat hagyva középen. Trina Mark felé fordult. - Vezess minket! Mark összeszorult szívvel vette tudomásul, hogy Trina továbbra sem ismeri őt fel. Fogalma sem volt róla, mi is történt most itt, hogy csinálta a lány, hogy ezek az őrültek hallgattak rá, de nem hagyhatták kihasználatlanul ezt a lehetőséget. Talpra ugrott. Látta, hogy Alec is készen áll. Bólintott és elindult. Trina és DeeDee mögötte álltak. Alec beállt mögéjük. - Mehetünk. – morogta Alec. Szemei ide-oda villantak a két sorban álló emberekre. Úgy gondolta, ez valami csapda. Mark egy kissé szorosabban markolta meg a fegyvert és visszanézett. Minden szem rájuk szegeződött. Tőle jobbra egy nő zsíros hajjal, sebesült arccal, mintha mosolygott volna rá. Balra tőle egy fiatal, tizenéves fiú állt piszkosan a rongyaiban. Az ő arcán is minta mosolyt látott volna. A legtöbben így néztek rájuk. Csendben, mozdulatlanul. - Nem kellene mennünk? - suttogta Alec hátulról. Mark nem mert gyorsan menni, mintha attól félt volna, hogy a mozgás megtöri azt a varázslatot, amit Trina csinált velük. Egy gyors pillantást vetett Alec-re, aki szemmel láthatóan elégedetlen volt ezzel a lassú haladással. Mark bőre bizseregni kezdett a tekintetektől. A mosolyuk is mintha egyre nagyobb és hátborzongatóbb lett volna.


-143-

Egy nő szólalt meg a háta mögött. Megfordult. - Nagyon szép. – és megveregette DeeDee fejét, de mintha állatkertben egy állatot simogatott volna meg. A kislány arca megtelt rémülettel. - Nagyon szép kislány. – folytatta a nő. – Meg tudnálak zabálni téged. Mint egy pulykát vacsorára. Igen. Olyan édes vagy! Mark mellkasába visszalopózott a rettegés. Rohanni szeretett volna. Egy újabb lépés után egy férfi bökte őt meg az ujjával. - Jó erős fiú vagy. – mondta neki. – Fogadok, hogy büszke rád az anyád. Mark ügyet sem vetett rá. De már mindkét oldalról az emberek meg akarták érinteni. Nem fenyegetően, Mark-ot mégis undor töltötte el. Hátranyúlt, megfogta DeeDee kezét és gyorsabban kezdett lépkedni. Hallotta Alec lépteit maga mögött. A fertőzötteket mintha megdöbbentette volna a hirtelen mozgás. Az egész ház tele volt emberekkel, de a kijáratig üresen volt hagyva a folyosó közepe. Mark látta, hogy sokuk kezében bot, vagy kés van. Már nem habozott, futni kezdett és a kislányt húzta magával. A folyosó felénél tarthattak, amikor felbomlott a rend. Mintha mindenki egyszerre kezdett volna kiabálni, sikoltozni. Kezdtek közelebb nyomulni hozzájuk. Mark, Deedee kezét elszakították tőle és látta eltűnni a kislányt a tömegben. Csak az édes kis sírását hallotta, ami olyan volt, mintha egy angyal szólalt volna meg a démonok között.


-144-

59. FEJEZET Mark utána ugrott, de elveszítette az egyensúlyát, megcsúszott és elesett. Pillanatokon belül emberek ugrottak rá. Kezek karmolták, tépték a ruháját. Megfordult, meglendítette a könyökét és érezte, hogy valakit eltalált. Megmarkolta a fegyverét és azzal csapkodott maga körül. De kirúgták alóla a lábát és hasra esett. Valaki hátulról fejen vágta. Érezte, hogy valami belevág a vállába. Megrémült. Ez a fegyver szíja. próbál utánakapni, de a Transvice eltűnt. Nagy éljenzés harsant fel. A férfi, aki elvette tőle, magasra tartotta és mintha valami rituális táncot lejtett volna vele. Egyre többen állták őt körül. Mark érezte, soha nem fogja tudni visszaszerezni a fegyvert. Körülnézett, a barátait keresve. DeeDee körül hárman-négyen voltak. A kislány rugdosott, sivalkodott. Trina próbálta elérni őt. Alec mögöttük harcolt, legalább hatan álltak vele szemben. Úgy tűnt, a fegyvert akarják tőle elvenni. Még Mark nézte, hogy boldogul a barátja és látta, hogy egy lövést sikerült leadnia neki, és egyik támadója el is tűnt. De a többiek egyszerre rátámadtak és lezuhant a földre. Mivel DeeDee és Trina közelebb voltak, előbb az ő segítségükre sietett. Egy férfi ököllel rácsapott, egy nő rávetette magát teljes testével, nem törődve azzal, hogy ez neki is fájdalmat okoz. Próbálták kirántani a lábát, de Mark meg sem állt, ment és közben próbált védekezni. Már közel volt ahhoz a párhoz, akiknél DeeDee volt. A férfi és a nő egyenesen felé tartottak. Mark a lépcső tetejéről nézte őket. Hirtelen a pár felé ugrott, fellökve őket, a kislányt pedig kiragadva a kezükből. Átkarolta DeeDee-t, hogy a kislány ne üsse meg magát annyira. Mikor felnézett, meglátta Trinát, aki félrelökdösve az embereket feléjük rohant. Égő szeme DeeDee-re szegeződött. Amikor odaért, kikapta őt Mark kezéből és szorosan magához ölelte. A kislány zokogott. Egy pillanat múlva megint minden irányból feléjük tartottak. Mark körülnézett, de elég rossz volt a helyzet. Teljes volt a káosz a házban. Alec a másik helyiségben küzdött, Mark hallotta, hogy időnként sikerül lőnie. A fertőzöttek, mint valami csőcselék hullámokban haladtak olyan gyorsan, mintha menekülnének valami elől. Mark és az ajtó között elzárták a menekülési utat. És mindegyikük úgy nézett rájuk, mint aki készen áll arra, hogy megölje őket. Mark az egyik karjával Trinát és Deedee-t védte. Maga mögé tolta őket, a falhoz. Az első, aki rátámadt, egy férfi volt, akinek a fejét haj helyett karmolások és vágások borították. Felugrott a levegőbe, de mielőtt ráesett volna, szürke köddé vált. Markon végigfutott a hideg. Nem Alec lőtt. Valaki rájött, hogy kell használni a Transvice-t. Újabb lövés csapódott be a mellette álló nő mellkasába. - Alec! – kiáltott fel Mark. – Valaki lövöldöz a másik fegyverrel. Mark most jobban félt, mint a Napkitörés óta bármikor, pedig már jó pár szörnyű dolgot átélt azóta. Egy őrült valaki rohangál egy olyan fegyverrel, ami egy pillanat alatt eltüntet bárkit. Lehet, hogy ő is eltűnik, mielőtt felfogná mi is történik vele. Ki kell innen jutniuk. Hiába volt a fertőzöttek agya beteg, annyit felfogtak, hogy valami rendkívüli dolog történik a házban. Pánik tört ki. Sikolyok, hisztérikus segélykiáltások töltötték meg a levegőt. Mindenki megfordult és az ajtó felé igyekezett. Karok, lábak, rémült arcok… és időnként eltűnt egy-egy ember.


-145-

Mark úgy érezte, kezd elmenni a maradék józan esze is. Karjába vette DeeDee-t, átkarolta Trinát és elindultak Alec felé a tömegen keresztül. El kellett onnét menniük, túl sok lövés ment feléjük. Egy nagy ablakhoz értek, amiben kivételesen még benne volt az üveg. Mark felkapott egy lámpát és az ablakhoz dobta. Az üveg millió darabra tört szét. DeeDee-t még szorosabbra fogta a jobb karjában, bal kezével Trina könyökét fogta meg. Futottak. Az ablakhoz érve háttal kivetette magát. Valamikor virágágyás lehetett az ablak alatt, de most mintha kemény, döngölt földre esett volna. Hirtelen nem kapott levegőt. Látta, ahogy Alec Trinának segít kimászni az ablakon. - Neked elment az eszed. – mondta Alec. De miután Trina biztonságosan landolt, ő is kiugrott. Segített Mark-nak talpra állni, Trina pedig újból a karjai közé vette DeeDee-t. Néhányan látták merre menekültek és követték őket, de a legtöbben még mindig a bejárati ajtónál voltak összezsúfolódva. - Nekem már elegem van. – morgott Alec. Futva indultak keresztül a poros udvaron a Berg felé. Alec megpróbálta Trinától átvenni a kislányt, de visszautasította őt. DeeDee már nem sírt. Mark hátranézett és látta, hogy egy férfi áll az ajtóban, kezében a Transvice és vaktában lövöldözik. Amikor észrevette őket, feléjük lőtt, de a fehéres fény a járdához csapódott. A férfi feladta, és visszament a házba. Amikor a ház mellett futottak el, ahol a pince tele volt kisgyerekekkel, Mark Trinára és DeeDee-re gondolt és nem állt meg.


-146-

60. FEJEZET Végre meglátták újra a Berg-et. Mark nem is gondolta volna, hogy ezt az ütött-kopott járművet egyszer ennyire szépnek fogja látni. Bár mindegyikük nehezen vette a levegőt, nem álltak meg, amíg oda nem értek. Mark nem tudta, hogy bírja Trina a karjában vinni DeeDee-t egész úton. De nem engedte, hogy segítsenek neki. - Jól vagy? - kérdezte tőle Mark. Trina lerogyott a földre, de előbb a kislányt helyezte el olyan gyöngédséggel, ahogyan csak tudta. Azután felnézett, de továbbra sem ismerte meg Mark-ot. - Köszönöm, jól vagyok. És… köszönöm, hogy megmentettél minket. - Trina, tényleg nem emlékszel rám? - kérdezte fájdalommal a hangjában. - Ismerősnek tűnsz. De annyi minden van a fejemben. Most a kislány a fontos. Valakit keresni kell, aki vigyázz majd rá. Amíg túl őrült nem leszek. Mark hátradőlt, úgy nézte a lányt. Volt valami hátborzongató abban, ahogy az utolsó szavakat mondta. .. Tudta, hogy nincs rendben. De nem értette, hogy mondhatja ezt ilyen nyugodtan el magáról. Mennyi ideje lehet addig, amikor már semmi nem fog neki számítani? Egy nap? Kettő? Kezdett kinyílni a Berg ajtaja és a rámpa hatalmas zörgéssel, csikorgással leereszkedni. Mark-nak jó mentséget szolgált, hogy ne kelljen válaszolnia. - Mindenki a fedélzetre! – harsogta túl Alec a zajt. – Eszünk, iszunk, utána kitaláljuk, mihez kezdjünk magunkkal. Mielőtt mi is olyanokká válunk, mint akik elől elfutottunk. - A kislány nem. – mondta Mark olyan halkan, hogy nem is volt benne biztos, Alec meghallotta-e. - Hogy érted? - kérdezte a férfi. - Nézd meg a sebhelyet a karján. Egy hónappal ezelőtt belelőtték a vírust. Gondolj bele. Igaza van Trinának. Immunis valahogy a vírusra. Trina meghallotta miről beszélnek és bólogatni kezdett. Túlságosan is hevesen. Mark szíve nagyot dobbant ennek láttán. Alec egyik jellegzetes morgását hallatta. - Hát, ha csak nem akarsz vele valami cserét lebonyolítani, akkor neked ettől nem lesz jobb, igaz? - De lehet, hogy segíthet másokon. Ha még nem lenne meg az ellenszer… Alec kétes pillantást vetett rá. - Gyerünk fel a fedélzetre, mielőtt ideérnek az őrültek. „És el nem tüntetnek minket a Transvice-szel.” – gondolta Mark komoran. Nagyra értékelte, hogy Alec még most sem adja fel. Alec felment a rámpán, így Mark-ra maradt a feladat, hogy a két lányt meggyőzze arról, menjenek fel. Trina keze után nyúlt. - Gyertek. ott biztonságban leszünk. Van ennivaló és nyugodtan pihenhetünk. Ne féljetek, bízzatok bennem.


-147-

DeeDee felállt. Még mindig komoly volt a kis arca, de mintha valahol a szemében egy kis mosoly bujkált volna. Megfogta Mark kezét, mielőtt Trina bármit szólhatott volna. Trina is felállt. - Remélem nem élnek itt idióták. – mondta távoli, kísérteties hangon és elindult. Mark nagyot sóhajtott és követte. A következő néhány óra nyugodtan, csendben telt el. A nap lassan lenyugodott és a Berget ellepte a sötétség. Alec kissé távolabb repült, egy kihaltnak tűnő helyre. Ettek, és alváshoz készülődtek. Trina és DeeDee hamar elaludtak. Trina sokat motyogott álmában és Mark látta, hogy a nyál összegyűlik az állán. Letörölte, de hatalmas szomorúság öntötte el a szívét. Mark nem tudott volna most elaludni. Beszélni akart Alec-kel, hogy mi legyen a következő lépésük, de amikor rátalált a pilótaülésen, a vén medve a fejét oldalra billentve aludt és horkolt. Mark elhessegette a kísértést, hogy egy darab ételt dugjon a szájába, de a gondolatra kuncogni kezdett. Kuncogott. Tényleg kezdek lecsúszni. – gondolta. És ettől el is romlott a hangulata. Valamit tennie kell, amivel eltereli a sötét gondolatait. Eszébe jutottak a WorkPad-ok, amiket a polcra erősített. Elindult értük abban a reményben, hogy talál valamit, hogy lehet megszabadulni a vírustól. Hátha van rá valami esély. Mire megtette az út felét, kétszer beverte a térdét. Eszébe jutott a zseblámpa. Visszament érte a hátizsákjához. Végre ott állt a polc előtt. Három WorkPad volt. Az első akkumulátora már lemerült. A második még felvillant ugyan gyengén, de jelszót kért. A harmadik viszont olyan élesen világított, hogy a zseblámpát is lekapcsolta. A tulajdonosa, egy Randall Spilker, szerencsére nem tartotta szükségesnek, hogy jelszót használjon. A következő fél órát egy csomó haszontalan információ átnézésével töltötte. Mr. Spilker szeretett chat-elni és szeretett játszani. Végre felfedezett egy mappát, ami rejtett fájlokat tartalmazott. Jól megbújt a többi üres mappa között. A mappa neve ez volt: PARANCS A PUSZTÍTÁSRA


-148-

61. FEJEZET Annyi dokumentum volt a mappába, hogy Mark azt sem tudta melyiket olvassa először. Minden fájl sorszámozva volt, de a mentés úgy tűnt véletlenszerűen alakult. Mark tudta, hogy minden egyes fájlt nem olvashat el, ezért csak elkezdte szúrópróbaszerűen megnyitogatni. Voltak feljegyzések, hivatalos közlemények, levelezés, de a legtöbb személyes beszélgetés Mr. Spilker barátaival volt, különösen egy Ladena Lichliter nevűvel. Ketten a Post-Flares Koalícióban dolgoztak. Mark annyit tudott, hogy a Kormányzati szervek a világ minden tájáról összegyűjtötték a Napkitörések után az életben maradt tagjaikat, és létrehoztak egy csoportot Alaszkában. Együtt akarták újra teremteni a világot. Ez így első hallásra nagyon nemes feladatnak tűnt. De amikor Mark elolvasta Ladena Lichliter levelét, megborzongott. Címzett: Randall Spilker Feladó: Ladena Licliter Tárgy:

Én még mindig bele vagyok betegedve a mai ülésbe. Egyszerűen nem tudom elhinni. Nem tudom elfogadni, hogy a PCC ilyen javaslattal áll elő. Teljesen ledöbbentem. És akkor még több mint a fele egyetértett velük! Támogatták! Hát mi a fene folyik itt Randall, mondd, mi ez? Hogy lehet ilyesmire még csak gondolni is? Hogy? Egész délután ezen törtem a fejem. Kerestem a dolog értelmét. De nem bírom! Nem is tudom, hogy juthattunk idáig. Gyere át ma este. Kérlek! L.L. Mark elcsodálkozott. A PCC… Az a Bruce nevű férfi említette őket, hogy ők a felelősek a vírus elterjedéséért. Vagy az PFC volt? A Napkitörés utáni Koalíció? Vagy az előbbi az utóbbinak egy része? Bruce azt mondta, valahol Alaszkában van a központjuk. Néhány perccel később egy fájlba összerakott levelezésre bukkant. Elöntötte a hideg verejték, ahogy beleolvasott. Post- Flares Koalíció

Feljegyzés

Dátum: 217.11.28 , Idő 21:46

Címzett: Minden igazgatósági tag Feladó : John Michael Kancellár Tárgy : Népesség aggályok


-149-

A ma benyújtott jelentés, amelynek másolatát a koalíció minden tagjának megküldtünk, nem hagyott kétséget afelől, hogy szembenézzünk ennek a megbénult világnak a problémáival. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian, akárcsak én, döbbenten olvastak a menedékhelyeken lévő életkörülményekről. Remélem, hogy a kemény valóságról szóló jelentés elég egyértelmű ahhoz, hogy elkezdjünk beszélni a megoldásokról. A probléma egyszerű: A világon túl sok az ember és nincs elegendő tartalék készlet. A következő ülést holnaphoz egy hétre tartjuk. Számítok rá, hogy addig minden tagunk előáll valamilyen javaslattal, bármilyen különlegesnek tűnik is az. Biztos ismerik azt a régi üzleti mondást: „Gondolkozz a dobozon kívül!” Azt hiszem ennek tényleg eljött az ideje. Nagyon várom a javaslataikat!

Címzett: John Michael Feladó: Katie McVoy Tárgy: Lehetőség John! Utánanéztem, amiről tegnap este vacsora közben beszéltünk. Az AMRIID éppen csak túlélte a Napkitöréseket, de a legveszélyesebb vírusokat és baktériumokat egy föld alatti tartályban tárolják. Némi huzavonába került, de megkaptam a szükséges információkat. Átnéztem mindent és kidolgoztam egy ajánlatot. A legtöbb túl kiszámíthatatlan ahhoz, hogy használható lenne. Kivéve egyet. Ez egy vírus. Az agyat támadja meg és lekapcsolja teljesen fájdalom mentesen. Gyors és hatásos. Úgy tervezték meg a vírust, hogy lassan, késedelemmel terjedjen a vírusgazdától. Ez tökéletesen megfelel a céljainknak, különösen, ha azt vesszük figyelembe, hogy szigorúan korlátozva van a helyváltoztatás. Ez jól fog működni John. Igaz, szörnyűnek tűnik, de azt hiszem hatékony lesz. Küldök át neked részleteket. Nézd át és gondolkodj rajta. Katie

Címzett: Katie McVoy Feladó: John Michael Tárgy: re: Lehetőség Katie! A segítségedre van szükségem, hogy bemutatót állítsunk össze a vírusról. A javaslatban hangsúlyozni kell, hogy ez az ellenőrzött gyilkolás végső soron életeket ment. Igaz, hogy ez csak a lakosság egy kiválasztott rétegére vonatkozik, de ha nem teszünk rendkívüli intézkedéseket, akkor esetleg emberi faj kihalásával kell szembenéznünk. Tudjuk, hogy ez még csak elméleti megoldás. De már vagy ezerszer lefuttattuk a szimulációt és én nem látok más megoldást. Ha nem tesszük meg ezt a lépést, a világ tartalékai elfogynak. Meggyőződésem, hogy ezt a hatalmas erkölcsi döntést a faj megmentése indokolja. Az agyamban már készen áll a terv. Most már csak a többieket kell meggyőznünk. Találkozzunk nálam 17:00-kor. Mindent tökéletesen meg kell fogalmaznunk, úgyhogy készülj fel egy hosszú éjszakára. John

Post- Flares Koalíció


-150-

Feljegyzés

Dátum: 219.2.128 , Idő 19:32

Címzett: Minden igazgatósági tag Feladó : John Michael Kancellár Tárgy : EO - tervezet Kérem, írják meg véleményüket az alábbi tervezetről. A végleges megbízás holnap készül el. A Post–Flares Koalíció Elnöki rendeletének 13. pontja, a Népesség Ellenőrző Bizottság (PCC) tervezete szigorúan titkos és bizalmas. A titoktartás megsértése halálbüntetést von maga után. A PC 1 .számú pontjában ismertetett tervezetére a PCC megadta az engedélyt. A koalíció felelősséget vállal a programra, figyelemmel kíséri a fejleményeket és minden támogatást megad annak végrehajtásához. A vírus a PCC által javasolt és a koalíció által elfogadott helyszíneken fog megjelenni. Az eljárás lebonyolításához és biztosításához fegyveres erők lesznek mozgósítva. Az EO 13 § és a PCI 1 § ezennel ratifikálva.

Marknak egy pillanatra félre kellett tennie a készüléket. A feje lüktetett, a füle zúgott, az arca égett. Ezek szerint a Kormány szankcionálta mindazt, amiket látott, hogy mit okoz a vírus. Nem terroristák, nem kísérletező őrültek. Jóvá hagyta a Kormány a vírus terjesztését azzal a szándékkal, hogy csökkentsék a lakosság létszámát. Mindezt azért, hogy az életben maradottaknak több minden jusson. Mark egész teste remegett a dühtől, és csak tovább fokozódott benne. Ült a teljes sötétségben és csak bámult maga elé. A szemei előtt formátlan, fényes foltok úszkáltak. A Napkitörések…. a segítségért kiabáló emberek arca… a vírust hordozó nyilak, amiket az emberek nyakába, vállába, karjába lőttek…. Képek ugráltak a szeme előtt és már arra gondolt, ez az utolsó lökés az őrület felé. Megrázkódott. Egész testét izzadság lepte el. Sírni kezdett, majd felüvöltött. A tehetetlen düh, mint egy lavina, úgy futott rajta végig. Valami kattanást hallott. Lenézett, de nem látott semmit. Próbálta visszakapcsolni a WorkPad-ot, de már nem bírta az aksija. Minden haragját belevetve földhöz vágta a készüléket. Tudta már mit kell tennie. Be kell jutniuk a falakkal körülvett városba, Asheville-be. Meg kell találnia azokat az embereket, akik kiadták a parancsot a gyilkolásra. Azt már csak remélni merte, hogy talán ki tudják őket gyógyítani a betegségből. Eszébe jutott Bruce. Ő is hasonló dolgokról beszélt. Mark felállt. Kissé szédült, de a felvillanó képek már nem zavarták a látását. Megkereste az eldobott WorkPad-ot. Látta a zseblámpa fényénél, hogy megrepedt. Felvette és újból földhöz vágta. Remélte, egy napon lesz alkalma elmondani a PCC-nek, mi a véleménye a döntésükről. Belehasított a fájdalom a koponyájába és hirtelen rátört a kimerültség. Mintha valaki egy két tonnás takarót terített volna a vállára. Térdre esett, majd az oldalára dőlt. Fejét a hideg padlóhoz nyomta. Sok a dolga! Nincs idő az alvásra! De annyira, annyira fáradt… Remélte most az egyszer valami kellemes dologról fog álmodni.


-151-

62. FEJEZET Az ég nagyot dörrent, és Trina Mark karjaiba bújt. Eleredt az eső. Már legalább három hónapja nem esett. A Napkitörések óta. Mark reszketett a hideg levegőtől. De a pokoli hőség után a bőre egészen felfrissült ettől. Szerencséjük volt, hogy rábukkantak erre a barlangra. Az sem érdekli, ha a hátralévő életét ezen a sötét hűvös helyen kell töltenie. Alec és a többiek a barlang mélyén alszanak. Trina mellette ül, fejét a vállán nyugtatja. Érzi az illatát, ami sós és édes egyszerre. Mióta otthagyták a hajót New Jersey-ben, azóta ez az első nyugodt napjuk. - Szeretem az eső hangját. – suttogta Trina. – Olyan jó álmosító. Odabújok hozzád, bedugom a fejem a hónaljadig és három napon keresztül csak horkolok. - A hónaljamhoz? – ismételte Mark. – Még jó hogy lezuhanyoztam ma reggel. Most legalább rózsaillatú vagyok. Trina fészkelődött kicsit és még kényelmesebben elhelyezkedett. - El sem tudom hinni, hogy még mindig élünk, Mark. Komolyan. Már hat hónapja halottak lennénk… Lehet, hogy jobb lenne. - Ne beszélj így. Talán nem mindenhol állnak olyan rosszul a dolgok, mint amiket eddig láttunk. Egy darabig itt maradunk, utána a déli hegyekbe indulunk. - Szóbeszéd. – mondta csendesen a lány. - Mi? - A települések. Csak szóbeszéd. - Majd meglátjuk. – sóhajtott fel Mark. Fejét a falhoz támasztja, és arra gondol, milyen szerencsések, hogy életben maradtak. Túlélték a Napkitöréseket. Túlélték a Lincoln Building-ben a sugárzást, a hőséget, a szárazságot. Számtalan mérföldet megtettek bűnözőkkel teli utcákon. Beletörődtek, hogy meghaltak a családtagjaik. Éjjel utaztak, nappal élelmiszert kerestek. Ha nem lett volna Lana és Alec a katonai képesítésükkel, akkor nem jutottak volna idáig. De ők még mindig élnek, szinte dacolva a rengeteg akadállyal, ami az útjukba kerül. Vajon hány évnek kell eltelnie hogy minden olyan legyen mint valaha. Egyáltalán lesz még olyan a világ, mint a Napkitörések előtt? A távolban villám villant és néhány másodperc múlva az ég is dörögni kezdett. Úgy tűnt egyre közelebb kerül hozzájuk a vihar. Ismét arra gondolt, milyen szerencséjük volt, hogy ráakadtak erre a barlangra. Trina odébb húzódott és ránézett. - Alec azt mondta, amikor elkezdődött a vihar, hogy lehet, rosszul fog elsülni. Az időjárás is elcseszett lett ezen a világon. - Igen. De azt sem bánom, ha minden nap esik és villámlik és mi örökre itt maradunk a barlangban. Mit szólsz hozzá? - Nem maradhatunk itt örökké.


-152-

- Akkor egy hétig. Vagy egy hónapig. Csak gondolj bele! Jesszus! – kiáltott fel, amikor a lány megcsókolta az arcát. - Mi lenne velem nélküled? Megölne a stressz és a depresszió, mielőtt valami másba halnék bele. - Szerintem is. – mosolygott és egy kicsit szorosabban ölelte át a lányt. – De komolyan. Nagyon örülök, hogy itt vagy. - Én is. Aztán csak ülnek csendben. Nem akarják elrontani ezt a pillanatot valami oda nem illő szóval. Becsukta a szemét. Újabb villámlások és rögtön utána mennydörgés. Egyre közelebb ér a vihar. Mark felébredt, és Trina jutott eszébe, meg az az érzés, amikor rájött, hogy a lány nem ismeri fel őt. Hónapok óta most először szeretett volna visszatérni az álmához. Pedig a vihar rossz volt. Nagyon rossz. De azt is túlélték és rátaláltak arra a helyre, ahol megépítették a kunyhójukat. Ahol nyugodtan éltek és élhetnének, ha a PCC bizottsága nem dönt másként. Felnyögött, és megdörzsölte a szemét. Nagyot ásított és felállt. Minden azonnal eszébe jutott, amikre elalvás előtt gondolt. Asheville. Felkattintotta a zseblámpát és az ajtó felé világított vele. Meglepetten látta, hogy ott áll Alec, teljesen kitöltve a keretet. Az arcát nem látta az árnyékban, de volt valami nyugtalanító abban, ahogy ott állt, és meg sem szólalt. - Alec! Jól vagy? – kérdezte tőle. A férfi előrehajolt és majdnem elesett. De összeszedte magát és ismét egyenesen állt. Mark nem akart belevilágítani a szemébe, de nem volt más választása. Arca kipirult és fénylett az izzadtságtól. Szemei tágra nyílva ide-oda ugráltak, mint aki azt várja, mikor ugrik elő egy szörny a sötétségből. - Mi baj? - ijedt meg Mark. - Beteg vagyok Mark. Nagyon, nagyon rosszul vagyok. Meg fogok halni. Tudom. De én nem akarok így meghalni.


-153-

63. FEJEZET Alec a térdére esett. - Komolyan beszélek fiam. Már volt egy furcsa érzésem korábban is, de azt hittem csak képzelődöm. Most egy kicsit jobban érzem magam, de nem akarok olyan lenni, mint azok az emberek. Ha meg kell halnom, nem akarok vele várni. - Mi… miért… - Mark csak dadogott, nem tudta mit mondhatna. Elkerülhetetlen volt, hogy ez megtörténjen, de most a valóság sokkolta őt. – Mit akarsz, mit csináljak? - Már kitaláltam. – nézett vissza Alec. Hirtelen eltorzult az arca a fájdalomtól. - Alec! – kiáltotta Mark és odafutott hozzá. Elkapta a fejét, mikor a férfi meglendítette az öklét. Mellé térdelt. –Alec! Mi baj? A férfi teste ellazult, kezét a térde közé kapta. Nehezen lélegzett. - Én.. én… én csak… nem is tudom. Furcsa dolgok dübörögnek belül a koponyámban. Mark végigsimított a haján és kétségbeesetten körülnézett, mintha választ keresne. Amikor visszanézett Alec-re, a férfi már felállt. A kezeit fölemelte, mint aki megadja magát. - Figyelj rám. – mondta. – Van egy ötletem. Elég szánalmas, de ez van. Itt van az a drága kicsi lány, akit meg lehet menteni. Legalább őt. Valahogy rá kell venni, hogy kirakhassuk őt Asheville-ben. Utána… - megvonta a vállát és valami szánalmas kézmozdulatot tett. - És a kezelés, az ellenszer? - mondta Mark dacos hangon. – Az a Bruce fickó beszélt róla. Oda kellene menni és…. - Lószart! – kiáltott Alec éles hangon. – Te csak hallgass végig. Addig figyelj, amíg képes vagyok értelmesen beszélni. Én vagyok most az egyetlen, aki vezetni tudja ezt a gépet. Azt szeretném, ha velem jönnél a pilótafülkébe és figyeld mit, hogy csinálok. Meg kell tanulnod, ha már én nem leszek rá képes. Még a kislányt elvisszük Asheville-be, de azt hiszem ez lesz az utolsó dolog, amit csinálok. Markot valami fojtogatni kezdte. Alec őrült, vagy az lesz hamarosan és nemsokára meghal. Mégis ugyanaz a gondolata támadt, mint neki. Hogy még valami hasznosat tegyen. - Gyerünk akkor. – és alig bírta visszanyelni a könnyeit. – Ne veszítsünk egy pillanatot sem. Alec arca megrándult és a karja kezdett kiszabadulni. De ökölbe szorította a kezét, megfeszítette az arcát. Mintha önmagával küzdött volna. Meleg fény gyúlt a szemében és egy hosszú pillanatig Mark-ot nézte. Mintha az elmúlt év emlékei, borzalmai, szenvedései, örömei, vidám percei futottak volna végig előtte. Végül bólintott és elindultak mindketten.

* * * Beértek a pilótafülkébe, de sem Trinát, sem DeeDee-t nem látták. Mark titokban azt remélte, Trina valami csoda folytán jobban lett és nemsokára bejön ránevetve. Ostoba gondolat volt. Alec beült az ülésre. Mark kinézett az ablakon. Keleten kezdett felkelni a nap, a távolabb álló házak és fák kezdtek testet ölteni. Támadt egy olyan érzése, hogy a nap végére minden meg fog változni. - Most jobban vagyok. – szólt Alec. – Keresd meg a lányokat.


-154-

Mark bólintott és megveregette a katona hátát. Nevetséges gesztus volt, de tényleg aggódott Trina miatt. Bekapcsolta a zseblámpát és elindult a hálófülke felé, ahol Trina és DeeDee lefeküdtek aludni az este. Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor valami kaparászás-féle zajt hallott a mennyezet felől. Mintha patkányok szaladgálnának. A következő pillanatban egy férfi kuncogását hallotta. Átfutott rajta a félelem. Néhány lépésnyit elfutott, hátát a falnak vetette és felvilágított a mennyezetre. De nem látott semmi szokatlant. Hallgatózott. Valami volt ott… - Hé! – kiáltotta – Aki… - félbehagyta a mondatot, mert eszébe jutott nem nézett be a lányokhoz. Kitárta az ajtót. A fény az ágyra vetődött, ahová Trina lefeküdt. Az ágy üres volt. Egy pillanatra megállt a szívverése. A szeme sarkából meglátta Trinát a földön ülve. DeeDee mellette ült. Fogták egymás kezét. Az arcukon rémület. - Mi van? - kérdezte Mark. DeeDee remegő kis ujjával a mennyezet felé mutatott. - A bolond ember ott van. Elhallgatott. Szemmel láthatóan nagyon félt. Mark szíve belesajdult, ahogy ránézett. - És elhozta a barátait is…


-155-

64. FEJEZET A Berg életre kelt és felemelkedett a földről. A padló megbillent. Mark elveszítette az egyensúlyát és az ágyra esett. - Maradjatok ott! – mondta. – Mindjárt jövök. A folyosón megint hallotta azt a kaparászás-szerű hangot. Hirtelen az futott át az agyán, hogy a vérszomjas őrült emberek beugrálnak a mennyezetről és megtámadják a lányokat. De ha már eddig vártak, talán még egy darabig nem csinálnak semmit. Remélte, hogy van egy kis ideje. Egyenesen a pilótafülkébe rohant. Alec keményen koncentrált. Izzadt volt és az arca kipirult. - Hol a Transvice? – kiáltotta Mark. Alec megfordult. Mintha félelem suhant volna át az arcán. Mark meglátta a fegyvert a férfi mellett a falnak támasztva, nem vesztegette az időt magyarázkodásra. Felkapta, megnézte be van-e kapcsolva és rohant vissza Trina és DeeDee felé. - Kapcsolj fel pár lámpát! – kiáltotta Alec utána. Már nem kellett takarékoskodniuk az üzemanyaggal és az energiával. Néhány lépést tett a folyosón, amikor homályos fények villantak föl és árnyékokat látott meg a falon. A verejték belecsurgott a szemeibe, és úgy érezte, hogy a hőség a Berg-ben az egekig szökött. Az idegei borotvaélen táncoltak és attól tartott, hogy szétrobban a feje. Megint hallotta a felülről jövő vihogást. Mély, rekedtes, baljóslatú hang volt. De a tetőpanel épségben volt. Megkönnyebbülve látta, hogy Trina és DeeDee még mindig összebújva ülnek a padlón. Ebben a pillanatban omlott össze a mennyezet. Gipsz és fémdarabok hullottak minden felé. A két lányra is. DeeDee felsikoltott. Mark felemelt fegyverrel rontott be. Három pár láb kezdett leereszkedni. Két nő és egy férfi. DeeDee és Trina próbálták félresöpörni, mint valami alkalmatlan tárgyakat. De leugrottak mind a hárman és ugráltak tovább egyik lábukról a másikra, közben a karjaikkal hadonásztak, mint valami vadon élő majmok. Hisztérikusan nevetgéltek. Mark a fegyver agyával fejen vágta a férfit, az egyik nőt pedig félrerúgta, majd gyorsan rálőtt. A nő eltűnt, de a másik nő azonnal rátámadt. Mark látta félszemmel, hogy Trina és DeeDee a falnál állnak és tehetetlenül nézik a küzdelmét. Tudta, a régi Trina valahogy segített volna. Hátulról a nőre vetette volna magát. De ez a mostani Trina, a beteg Trina csak állt, mint egy rémült kislány. A férfi közben próbált feltápászkodni. Négykézlábra állva indult Mark felé morogva és vicsorogva, mint egy veszett állat. Mikor odaért hozzájuk, közéjük csapódott. Mark félreugrott és odébb gurult. Célba vette előbb a férfit, majd a nőt. Két lövés és a két ember eltűnt. Trina és DeeDee rémült szemekkel álltak a helyükön. - Sajnálom, hogy látnotok kellett… - motyogta Mark. – Gyerünk a pilótafülkébe. Elvisszük… - majdnem kimondta a kislány nevét, de még időben észbe kapott. Nem tudhatja, Trina hogy fog erre reagálni. – Elmegyünk valami biztonságos helyre. –f ejezte be.


-156-

Újból meghallotta a borzalmas hangot a mennyezet felől. Köhögés, majd kuncogás kísérte. Mark libabőrös lett. Úgy érezte magát, mint aki elmegyógyintézetbe keveredett. Közelebb lépett a lányokhoz és a kezét nyújtotta feléjük. - Fogjátok meg a kezem és gyertek. Nincs messze… és ott biztonságban leszünk. Előbb DeeDee fogta meg a középső ujját. Mintha ez kiváltott volna valamit Trinából, ő is elindult. Továbbra is a padlót nézte és a kislány vállát szorongatta. De elindult. - Jól van. – suttogta Mark. – Nem figyelünk erre a szerencsétlenre, szépen, nyugodtan megyünk. Alig tettek néhány lépést, amikor egy nagy durranás hallatszott, amit tompa puffanás, majd nevetés követett közvetlenül a fejük felett. És akkor megjelent egy férfi arca és a karjai. Fejjel lefelé lógott, közvetlenül Mark előtt. Mark felkiáltott meglepetésében. A férfi előrenyúlt és kitépte a fegyvert a kezéből, mielőtt észbe kaphatott volna. Mark utánakapott, de a férfi gyors volt és már csak a dübörgő lépteit és kotkodácsolás-szerű nevetését hallotta, ahogy a hajó másik része felé futott.


-157-

65. FEJEZET Mark egyben biztos volt; nem fog utána mászni. Ki tudja, hol bujkál. Azonnali és biztos halál várna rá. - Nem hiszem el… - suttogta. Hogy engedhette, hogy elvegye tőle a fegyvert. És ez a mai nap már másodjára fordul elő. Most itt mászkál valahol egy őrült a legveszélyesebb fegyverrel, ami csak létezik. - Gyerünk. – suttogta és húzni kezdte DeeDee-t, vele együtt Trinát. Futottak végig a folyosón. Mark másodpercenként felnézett a mennyezetre, nem-e bukkan elő a férfi lövésre készen. Amikor beértek a pilótafülkébe, látta, hogy Alec össze van roskadva, karjaival eltakarja a fejét. - Alec! – elengedte DeeDee kezét és a férfihoz rohant. Alec egyenesen maga elé bámult. – Jól vagy? - a férfi nem nézett rá. A szemei véreresek és duzzadtak voltak. A bőre sápadt és nyirkos. - Én.. én… ott… - Te vagy az egyetlen, akit tud a Berg-gel repülni. – Mark önzőnek érezte magát, ahogy ezt kimondta. Kinézett az ablakon és látta, hogy Asheville alattuk van. – Úgy értem… Nem tudom… - Vegyél levegőt kölyök. Tudom, hogy mi a helyzet. Próbálom megtalálni a PTC központját a városban. Csak pihentem kicsit. Mark nem hallgathatta el a rossz hírt. - Van egy őrült a hajón. Kikapta a kezemből a Transvice-t. Alec nem szólt rá semmit, csak vörös lett az arca. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban szétrobban. - Nyugodj meg. – mondta Mark lassan. – Visszaszerzem. Csak meg kell találni. - Én… majd… - összeszorított fogai között szűrte a szavakat Alec. – Meg kell.. mutatnom hamarosan pár dolgot neked. - Félek. – mondta DeeDee és Trinához bújt. Mark látta. hogy a kislány szemei az ablakra tapadnak. Szegényke, biztos soha nem utazott még a levegőben. Azt hitte Trina majd megvigasztalja a kislányt, de csak bámult le a padlóra mozdulatlanul. - Minden rendben lesz - mondta Mark DeeDee elé guggolva. Ebben a pillanatban, a hajó ugrott egyet a levegőben. DeeDee újra felsikoltott, kitépte magát Trina kezei közül és elrohant. - Hé, állj meg! – kiáltotta Mark. Rohant a kislány után. – Gyere vissza! A kislány a folyosón állt mozdulatlanul és valamit bámult megdermedve. Mark csak akkor látta meg mit, amikor mellé ért. A háló ajtajában a fertőzött férfi állt, aki elvette tőle a Transvice-t és DeeDee-t vette célba. - Kérlek! – suttogta Mark, miközben mintha jeges kéz szorította volna össze a szívét. – Kérlek ne! – kinyújtotta kezét a férfi felé. A másik kezét DeeDee vállára tette. – Könyörgöm, ő még csak…


-158-

- Tudom ki ő. – kiáltotta a férfi. Remegett keze-lába. Csapzott sötét haja bekeretezte sápadt arcát, ami fénylett az izzadtságtól. Nekidőlt az ajtókeretnek, mintha nem tartaná meg a lába. – Ő egy édes kislány. Ezt gondolod róla? - Miről beszélsz? – Mark úgy érezte, beszéltetnie kell a férfit. Nyilvánvaló volt, hogy már túl van minden reményen. Látni lehetett a szemében. Az mindent elmondott. - Ránk hozta a démonokat. Ő tette. – a fegyverrel a levegőt bökdöste, mintha így akarná hangsúlyozni a mondanivalóját. – Egy faluban éltem vele. Jöttek ránk, mint a Napkitörés. Villámlás, eső, méreg. Hagytak minket meghalni, vagy ami még rosszabb… nézzél rám. Ez mind miatta van. Milyen szép és aranyos. Nevetett rajtunk. Nevetett azon, amit csinált! - Semmi köze nem volt hozzá. – mondta Mark, miközben érezte, hogy DeeDee remeg a keze alatt. – Hogy tudna ilyet tenni? Még öt éves sincs! – forrt benne a harag, alig bírta valahogy elrejteni. - Semmi köze hozzá? Nem mutatta neked, hogy őt is meglőtték? Ő a démonokhoz tartozik és én vissza is küldöm hozzájuk! A férfi megingott. Tett egy-két lépést hogy a talpán maradjon. A fegyver remegett a kezében, de még mindig DeeDee felé tartotta. Mark haragja kezdett elmúlni, de a félelem ott bujkált a torkában. Tehetetlenségében könnyek tolultak a szemébe. - Kérlek… nem is tudom, mit mondjak neked… Esküszöm, hogy ő ártatlan. Mi elmentünk a bunkerbe ahonnét jött a Berg. Kiderítettük mi okozza a betegséget. De ők nem démonok. Csak emberek. A kislány pedig immunis a vírusra, ő azért nem beteg. - Te meg fogd be a szád! – ordította a férfi. Pár lépést előre ment és Mark arcát vette célba. – Csak nézzél magadra. Szánalmas vagy. Hülye! A démonok olyannal, mit te, nem is törődnek. Csak egy darab romlott hús vagy. – elmosolyodott, de a szája szélesebbre húzódott a kelleténél. Látszódott, hogy a fele foga hiányzik. Valami megmozdult Mark-ban. Tudta mi ez, még ha nem is merte bevallani magának. Az őrület szikrája volt. Készen állt arra, hogy felrobbanjon. Elárasztotta őt a harag és az adrenalin. Hatalmas kiáltás hagyta el a száját, - nem is tudta, hogy volt ereje hozzá - és abban a pillanatban előrerohant. Félreütötte a fegyvert a kezéből, ami azonnal el is sült. A lövés a falnak csapódott. Vállával fellökte a férfit, aki hanyatt vágódott. Kitépte a fegyvert a kezéből. Egy pillanatig habozott, de ledobta a fegyvert a földre. Túl könnyű halál lenne a pszichopata számára. Mark elindult a folyosón, magával vonszolva a férfit. Tudta, hogy már ő is átlépett arra a területre, ahonnét nem volt biztos a visszatérés.


-159-

66.FEJEZET A férfi felkiáltott és vaktában rugdosott Mark felé. Megpróbált felállni, hogy elfusson, de Mark nem engedte el. Olyan haragot érzett magában, amiről el sem tudta képzelni, hogy létezik. Nem akarta, de érezni, de nem tudott ellene tenni. Úgy látszik a józansága szögre lett akasztva. Csak vonszolta a férfit. Egészen a pilótafülkéig, a törött ablak felé. Alec észre sem vette mi történik körülötte. Ökölbe szorított keze az ölében nyugodott és üres tekintettel bámult a műszerekre. Mark nem szólt semmit. Attól félt, ha kinyitja a száját, valami kirobban belőle. Megállt az ablaknál, lehajolt, megfogta a férfi derekát és megemelte. Az ablak felé dobta, de a férfi a földre esett. Nagyot koppant a feje. Mark újból felemelte. Megint megpróbálta kidobni az ablakon. Az eredmény ugyanaz volt. A férfi feje hangosan dübörgött. Mark harmadszor is megemelte. Ezúttal sikerült az ablakba dobnia, de a férfi beszorult. Mark nyomta, lökdöste, meg akarta ölni ezt az embert. A hajó megbillent, az egész világ a feje tetejére állt. Mark kiesett a férfival együtt az ablakon. Látta a kék eget, látta a leheletfinom felhőket…. és látta a földet. Együtt zuhannak a halálba? Mark beakasztotta a lábát az ablakkeretbe. A teste a Berg-en kívül lógott, a férfi pedig először az ingébe, majd a karjába kapaszkodott. Mark próbálta ellökni, de a férfi valami vad kétségbeeséssel egyre jobban Mark köré fonódott, mint valami kötél. A szél mindkettőjüket ide-oda lökdöste. Hogy lehet ez? - kérdezte Mark magától. Már másodszor esett ki a Berg ablakán. A hajó váratlanul visszafordult. Ők a Berg oldalához csapódtak. Mark lába két test súlyát tartotta. Felordított a fájdalomtól. Karjaival vadul csapkodott, valami kapaszkodót keresve, mert a lába már nem sokáig fogja bírni. Végre talált valami kapaszkodót – szerencsére a Berg oldala tele volt kiálló részekkel. Éppen idejében ragadta meg a fogantyút, mert a lába kicsúszott az ablakon. A két test átfordult és ismét a hajó oldalához csapódtak. Mark csodálkozva vette észre, hogy még mindig egyben van, és még mindig a Berg-en. Átfűzte karját a fogantyún. A hasa és az arca a meleg fémhez nyomódott, a súlyt most a könyöke tartotta. Az őrült ember még mindig belecsimpaszkodott valahol a hátánál és beleüvöltött a fülébe. Mark agya hol kitisztult, hol elhomályosodott. Mit csinál Alec? Mi történik benn? A hajó repül tovább, de senki nem jön az ablakhoz hogy segítsen neki. Mark lenézett, de abban a pillanatban meg is bánta. Összecsaptak a félelem hullámai fölötte, mikor meglátta milyen távol van a föld. Meg kell szabadulnia ettől a férfitől valahogy, vagy nem fog tudni visszamászni. Megrázta a vállát és elkezdett oldalra mászni. Hagyta, hagy csapódjon a teste. De a férfi kitartott. Mark arca, nyaka, karja fájdalmas karmolásokkal volt tele. Egy szörnyű gondolat alakult ki a fejében, de már lehetetlen volt a helyzete ezzel az extra súllyal a hátán. Kiékelte a lábát és elengedte a fogantyút. A férfi felkiáltott és már majdnem elengedte Mark karját, ahogy elkezdett lefelé csúszni, de újból sikerült belekapaszkodnia. A nyakába… Éppen eléggé megszorította ahhoz, hogy Mark majdnem fuldokolni kezdett.


-160-

Újból megkapaszkodott a kezével. A férfi csendben, nyugodtan volt. Soha nem gyűlölt még ennyire senkit Mark. Egy cél hajtotta; megölni őt. Még valahol halványan tudta, hogy irracionálisan gondolkodik, de nem törődött vele. A szél le akarta őket szaggatni a Berg oldaláról. A meghajtó már olyan közel volt hozzájuk, hogy csak annak az üvöltő hangját hallották. Mark lejjebb lépett, és hirtelen a lába szabadon lógott. Nem volt hová lépnie. Ismét a karja tartotta mindkettejük súlyát. Úgy érezte minden pillanatban eltörhet. De még ki kell tartania néhány pillanatig. Bírnia kell. Megpróbált megfordulni, a nyakát kitekerte amennyire csak bírta, hogy megnézze a férfit, aki a hátánál kapaszkodott. Mark egyik karját a válla fölött fogta át, másik kezével a mellkasánál ölelte. Valahogy Marknak sikerült odébb csúsznia, és szabad kezével a férfi nyakához csapott, majd szorítani kezdte. A férfi szemei kidülledtek, köhögni, köpködni kezdett. Szürkés-lilás nyelve kilógott a cserepes ajkak közül. Kezdett lazulni a szorítása. Mark egy nagy kiáltással lelökte végre magáról. A férfi egyenesen a meghajtó kékes lángjaiba esett. Ami maradt belőle, az a város felé kezdett zuhanni. Mark úgy nézett utána, mintha a jövőt látná maga előtt, miközben a Berg haladt előre. Az izmai kezdtek megmerevedni. Villogó fények ugráltak a szeme előtt. Üvöltött benne az indulat. Tudta, hogy az ő élete is elveszik, de még volt valami, amit meg kellett tennie. Elkezdett visszamászni a Berg oldalán.


-161-

67. FEJEZET Senki nem segített neki bemászni az ablakon. A testének minden kis négyzetcentije fájt, de valahogy sikerült egyedül is bejutnia. Alec a vezérlő asztal előtt görnyedt, de a szemei üresek voltak. Trina a sarokban ült, DeeDee az ölében. Ránéztek mindketten, de semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni az arcukról. - Flat Trans – bökte ki Mark. A látóterében továbbra is ott ugráltak a villogó fények, és alig tudta megőrizni az önuralmát. Kavarogtak benne az érzelmek. – Bruce azt mondta Asheville-ben van. Meg kell találni. Alec felkapta a fejét és Mark-ra meredt. Mintha valami beköltözött volna a tekintetébe.. - Azt hiszem, tudom hol van. – mondta élettelenül. Mark érezte, hogy a Berg ereszkedni kezd. Fejét a falhoz nyomta és behunyta a szemét. Szeretett volna elaludni és soha többé nem ébredni fel. De még volt a fejében egy kis szelet világosság. Belekapaszkodott, mint ahogy a szikla oldalába a növény gyökere. Kinyitotta a szemét és nyögve, de talpra állt. Az ablakhoz ment. Előttük feküdt Asheville. A falakat, amiket azért építettek, hogy megvédjék a város lakosságát, már több helyen szétbontották. Az egyik nagyobb résnél egy csoportot vett észre. Egy férfi integetett feléjük botra kötözött vörös zászlóval. Bruce volt az. Tehát csak eljöttek. Úgy nézett ki, egy csomó fertőzött csatlakozott hozzájuk. A Berg továbbhaladt. Üres utcákat láttak. Egy kis épület, a dupla ajtaja tárva-nyitva. A kézzel festett táblán ez állt: PFC Személyzet. Néhány ember állt az ajtó előtt. Úgy tűnt nyugodtan, fegyelmezetten várakoznak. Mark hirtelen gyűlöletet érzett irántuk. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy megkeresi a Transvice-t. - Ez.. ez.. – motyogta Alec. Mark tudta mire gondol. Ha tényleg van ott egy Flat Trans, akkor azok az emberek ott a PFC dolgozói lehetnek, akik most hagyják el a várost egyszer és mindenkorra. Maguk mögött hagyva a halált és őrületet. Felnéztek a Berg-re és Mark meglátta a félelmet az arcukon. Mark kotorászni kezdett a szekrényben, amíg nem bukkant egy darab papírra és tollra. Írt rá valamit, aztán Alechez fordult. - Szállj le. Siess! A papírdarabot összehajtogatta és a farzsebébe rakta. Alec minden mozdulata feszült volt. Az izmai olyanok voltak, mintha kötelek lettek volna a bőre alatt. Remegett és izzadt. De a Berg meglepő puhasággal ért földet ennek ellenére. - Nyisd ki az ajtót. – kiáltotta neki Mark és kikapta Trina öléből a kislányt. A kislány sírt tiltakozásul, de Mark nem vette figyelembe. Trina szorosan mögötte ment. De nem szólt egy szót sem. Nem akarta őt megállítani, nem tiltakozott. Az ajtóban visszafordult. - Tudod.. mi a teendő.. amikor kész vagyok. – mondta Alec-nek, keresgélve a szavakat. Nem várta meg a választ, ment tovább. DeeDee kissé megnyugodott, ahogy átkarolta Mark nyakát és a vállába temette a kis arcát Mintha megértette volna mi is történik.


-162-

Mark szeme előtt villogtak a fények, a szíve pedig vadul kalapált. Trina nem maradt le, mögötte ment csendben. Kiértek a rakodótérbe, lementek a rámpán. Ahogy kiértek a napsütésre, Mark meghallotta a már ismerős zajt. Alec bezárta az ajtót és felemelkedett a Berg-gel. Mark-ot szinte elviselhetetlen szomorúság töltötte el. Soha többé nem látja a vén medvét… Kiabálások, fütyülések hallatszódtak. Minden irányból fertőzöttek közeledtek. Mark először azt hitte Bruce az, a piros zászlóval. De nem ők voltak. Ha ezeket az embereket nem állítja meg valaki és bejutnak a Flat Trans-hoz, tönkre fogják tenni. - Gyerünk. – motyogta Trina. Rohantak a nyitott ajtó felé. Egy szobába jutottak, amiben nem volt bútor, csak valami furcsa tárgy középen. Fém rudak között valami szürke fal. Olyan volt, mintha mozgott, pezsgett volna. Mark szeme káprázni kezdett, ahogy belenézett. Egy férfi és egy nő állt a fal előtt. Ijedten néztek rájuk és már el is indultak. - Várjatok! – kiáltotta Mark. Nem álltak meg, nem válaszoltak. Mintha egy szakadékba ugrottak volna be, eltűntek a szemük elől. Mark a fal mögé rohant, de nem volt ott semmi. A Flat Trans. Tehát ez az.. Kintről közeledett a zaj. Jön a tömeg. Óvatosan lerakta DeeDee lábait és letérdelt. Vigyázott, ne kapkodjon, nyugodt maradjon, ne ijessze meg a kislányt. Trina is mellé térdelt csendben. - Figyelj rám. – mondta a kislánynak. Egy pillanatra lehunyta a szemét, harcolt az agyát ellepő sötétség ellen. – Most bátornak kell lenned, rendben? Itt ez a mágikus fal. Ennek a túloldalán emberek vannak, akik segíteni fognak neked. és te is segíteni fogsz nekik. Mert te különleges vagy. Mark nem tudta mire számított. Azt hitte DeeDee tiltakozni fog, sírni, menekülni. Ehelyett a szemébe nézett és bólintott. Mark el sem tudta hinni, hogy lehet ilyen kicsi lány ennyire bátor. Tényleg különleges. Majdnem elfelejtette… Előhúzta a papírt, amire korábban írt pár szót. Elolvasta. Ő immunis a Kitörés-re. Segíthet nektek. Védjétek meg az őrült emberektől. Gyengéden DeeDee kis kezébe nyomta a papírt és összezárta az ujjait. Megszorította a kezét. Kint a zaj a tetőfokára hágott. Mark meglátta Bruce-t és a tömeget a háta mögött. Eljött az idő. Fejével a Flat Trans felé intett. DeeDee bólintott., majd hevesen átölelte Trinát. Sírtak mindketten. Mark meghallotta a semmivel össze nem téveszthető Berg hangját. Itt az idő. - Menj! – mondta és háborogtak a lelkében az érzelmek. DeeDee berohant a szürke falba és eltűnt. A Berg üvöltése megtöltötte a levegőt. Az épület megremegett. Mark hallotta, hogy Bruce valamit kiabál, de nem értette. És ekkor Trina Markhoz rohant. Átölelte a nyakát és megcsókolta.


-163-

Mark agyán ezer emlékkép suhant át. Amikor még gyerekként a házuk előtt birkóztak, amikor már idősebbek voltak és az iskola folyosóján álldogáltak zavartan, ahogy fogták egymás kezét a sötétben a földalattin, a félelem az alagútban, a menekülés a vízáradat elől, a Lincoln Building, a hajó, a rengeteg gyaloglás a hőségben. Végig együtt voltak. Ők, Alec, Lana, Darnell és a többiek… És most, a végén, Trina itt van a karjai között. Szörnyű volt a zaj mielőtt a Berg rázuhant az épületre. Mégis meghallotta Trina suttogását: „Mark”


-164-

EPILÓGUS Két évvel később

Egy csupasz villanykörte lógott a lakás drapp színű mennyezetéről. Zizegett, mintha haldoklana. Olyan volt, mint amilyen a világ lett. Magányos, zajos, haldokló. Egy nő ült a székében és kétségbeesetten igyekezett, hogy ne sírjon. Tudta, nemsokára kopogtatni fognak. Azt akarta, hogy a fia előtt erős maradjon. Elviszik a fiút. Új élet vár rá, de ez jó. Reméli, hogy jó. Erős marad. Amikor a fia, az egyetlen gyermeke elmegy, akkor már sírhat. Sirathatja egészen addig, amíg az őrület el nem feledteti vele. A fiú csendesen mellé ült. Csak egy gyerek, mégis megérti, hogy a világ már soha nem lesz olyan, mint volt. Az asszony összekészített pár dolgot egy kis táskába. De úgy gondolta, ha a fia elér az úticéljához, úgyis kidobják a tartalmát. Vártak. Kopogtattak. Háromszor. Nem erőszakosan, nem haraggal. Csak így: kopp, kopp, kopp, mint egy szelíd kis madár. - Gyertek be. – mondta olyan hangosan, ami őt is meglepte. Az ajtó kinyílt. Két férfi és egy nő lépett be a lakásba. A szájuk és orruk előtt védőmaszkot viseltek. Úgy tűnt, a nő a vezetőjük. - Látom készen állnak. – mondta tompa hangon és megállt előttük. – Mi nagyra értékeljük az elhatározását és azt, hogy hajlandó ekkora áldozatot hozni. Talán nem is kell mondanom, hogy milyen sokat jelent a jövő generációja számára ez a lépés. Mi egy rendkívüli nagy munkában vagyunk. Meg fogjuk találni a gyógymódot asszonyom. A szavamat adom rá. Az asszony csak bólintott. Tudta, ha megszólalna, akkor minden kijönne belőle: a fájdalom, a félelem, a harag, a könnyei. És akkor felesleges volt az eddigi erőfeszítése, hogy erősnek tűnjön a fia előtt. Gátat emelt a tomboló folyó elé. A nő úgy látszik megértette őt. - Gyere. –mondta a fiúnak és kitárta a kezét. A fiú az anyjára nézett. Semmi oka nem volt rá hogy visszatartsa a könnyeit. Nem is tette. Ömlött le az arcán. Magához ölelte a fiút szorosan, nagyon szorosan. - Nagy dolgokat fogsz csinálni ezen a világon. – suttogta. – És én nagyon büszke leszek rád! Szeretlek édes kisfiam. Nagyon szeretlek. Ezt soha ne felejtsd el. A fiú zokogva hajtotta a fejét anyja vállára. Nem kellett szólnia. Ezzel mindent elmondott. Be kellett fejezniük a búcsúzkodást. - Nagyon sajnálom. – mondta a nő. – de szűkre van szabva az időnk. Tényleg sajnálom. - Menj! - mondta az asszony a fiának. – menj és bátor legyél! Az arca nedves volt, a szemei vörösek. De szilárdnak tűnt, határozottnak. Segített elhinni a fiának, hogy minden rendben lesz. Erős volt. A fiú elfordult, és nem nézett vissza. Az ajtóhoz ment és kiment habozás nélkül. Nem nézett vissza, nem panaszkodott.


-165-

- Még egyszer köszönöm. – mondta a nő és követte a fiút. Az egyik férfi felnézett a pislákoló villanykörtére és odaszólt a társának. - Ki is találta fel ezeket a dolgokat? Valami Thomas… igaz? Ez lesz a fiú neve: Thomas. Ezzel távoztak. Amikor az ajtó becsukódott, az asszony lerogyott a földre, összegömbölyödött és csak zokogott, zokogott…

VÉGE

james dashner - parancs a pusztításra

Documents