IX. Anyag első része:

Bevezetés a Szentírás tanulmányozásába (sugalmazás)

Elnevezés:

Biblion = gör. kis könyv, tekercs biblia = könyvecskék lat. Biblia

Szentírás Istentől sugalmazott, szent könyvek gyűjteménye

Sugalmazottság:

Isten az Ó- és Újszövetség szerzője, de az emberi szerzők is alkotók maradnak: azt írják le tévedésmentesen, amit Isten közölni akart.

az emberi szerző értelmez, egyénisége és a kor lelkisége tükröződik írásaiban. Oda kell figyelni a műfajokra, amelyeket felhasznál munkája során.

a Szentírás értelmezésében azt kell keresni, amit Isten mondani akart

egész terjedelmükben, és minden részletükben szentek és kánoniak az egyes könyvek

Héber Biblia: Ószövetség

Keresztény Biblia: Ószövetség + Újszövetség (46+27 könyv)

Ószövetség: létrejötte hosszú folyamat eredménye: a 46 könyv Kr. e. 2000 és Kr. u. 90 között

íródott. Eredeti nyelve héber (+ arám), de nagyon korán elkészült a görög nyelvű fordítása is

(Septuaginta - Alexandriában).

+ Mellékletként, nyomtatni:

SUGALMAZOTTSÁG

11. Az isteni kinyilatkoztatást, melyet a Szentírás szövege tartalmaz és elénk tár, a Szentlélek

sugalmazására foglalták írásba. (...) A Szent Könyvek megírására Isten embereket választott

ki, akiket erejük és képességeik birtokában úgy használt föl, hogy miközben bennük és általuk

Ô maga cselekedett, mint valódi szerzők mindazt, de csak azt foglalják írásba, amit Ô akar.

(...)

12. Mivel pedig Isten a Szentírásban emberek által emberi módon beszélt, a Szentírás

magyarázójának, hogy megláthassa, mit akart velünk közölni Isten, figyelmesen meg kell

vizsgálnia, hogy a szent írók mit akartak mondani, és szavaik által mit akart

kinyilatkoztatni Isten. A szent írók szándékának kiderítése végett egyebek közt ügyelni kell

az irodalmi műfajokra is (történeti, a prófétai, a költői vagy más műfajú szövegek).

A magyarázónak tehát azt az értelmet kell keresnie, melyet a szent szerző az adott

körülmények között a maga korának és kultúrájának megfelelően, az akkori irodalmi

műfajok segítségével akart kifejezni és fejezett ki.

(Dei Verbum alapján)

I. A Szentírás értelmezése és az ószövetségi kánon

A szentírási szövegek tanulmányozásakor azt kell keresnünk, hogy Isten mit akar azokon

keresztül üzenni az embereknek. Ezért fontos az egyes szerzők életkörülményeinek, a kor

gondolkodásmódjának stb., valamint a különböző irodalmi műfajok sajátosságainak ismerete.

A szó szerinti értelem mellett a legtöbb szentírási résznek van egy mélyebb, lelki értelme is.

Szó szerinti értelem: az elsődleges. Minden esetben ebből kell kiindulnunk (pl. történelmi,

földrajzi helyekre, személyekre való utalások).

Lelki értelem: ez tárja fel Isten valódi üzenetét.

„Régi hagyomány szerint a Szentírásnak kettős értelme van: szó szerinti és lelki. Ez utóbbi

lehet allegorikus, morális és anagogikus. A négyfajta értelem mély összhangja biztosítja az

Egyházban a Szentírás élő olvasásának egész gazdagságát.” (KEK 115.)

Kánon = gör. nádszál, bot mérce, mérték az Isten által sugalmazottnak, szentnek

elfogadott könyvek gyűjteménye

A héber kánon: Kr. u. az 1-2. században nyerte el végleges formáját azok a könyvek, amelyeknek eredetije héberül íródott;

A görög kánon: Kr. e. a 3. században kezdték meg a héber Szentírás görög nyelvre való fordítását Alexandriában Septuaginta. A héber kánonban levő könyvek mellett

a Septuagintába más könyvek is bekerültek.

Különbségek a katolikus, zsidó és protestáns kánonban a könyvek számát illetően:

zsidók: 24

protestánsok: 39

katolikus 46

A keresztény kánon felosztása:

Tóra – Mózes 5 könyve

Történeti könyvek

Prófétai könyvek

Bölcsességi irodalom

protokanonikus soha nem volt kétséges a kánonhoz való tartozása (eredeti nyelvük héber)

deuterokanonikus valamikor vitatták a sugalmazottságát (7, eredetileg görög nyelven

íródott könyv: Bölcsesség, Tóbiás. Báruk, 1-2 Makkabeusok, Judit, Sirák fia)

apokrif nem vették fel őket a kánonba

pszeudoepigráf hamis felirattal ellátott

II. A Biblia földrajzi-történelmi kerete

Az ókori Közel-Kelet két legjelentősebb kultúrterülete: Mezopotámia és a Nílus völgye.

Ezeken a vidékeken adva voltak ugyanis a megfelelő körülmények (csapadék/víz, meleg)

ahhoz, hogy egy-egy népcsoport egész éven át meg tudjon élni (gyűjtögetés, vadászat).

Mezopotámia:

- a Tigris és az Eufrátesz folyók között Sumérok: Kr. e. a 4. évezredben foglalják el Mezopotámiát.

Városállamok: Ur, Uruk, Kís, Larsza, Nippur.

Főként földműveléssel foglalkoztak, de értettek a fémek megmunkálásához is.

Teraszos templomok: zikkurát

Jelentősebb irodalmi alkotásaik: Gilgames, Enuma elis

Szemita népcsoportok: Kr.e. a 3. évezredben kezdenek beszivárogni erre a területre.

akkádok: 2300 táján átveszik az uralmat a térségben

amoriták: a 2. évezredben elfoglalják a városállamok nagy részét. Mari –

központ

Asszírok: a 3. évezredben királyságot alapítanak Észak-Mezopotámiában Assur

fővárossal.

átveszik az akkádok nyelvét, vallását, kultúráját.

Kis-Ázsia és Szíria-Palesztina:

Hettiták: harcias, hódító népcsoport

Kánaán őslakói – Ábrahám Hebronban „Hét fiaival” – a hettitákkal – tárgyalt

(Ter 23)

A Földközi-tenger partja mentén: városállamokat hoztak létre, melyeknek lakói

szintén a szemita népekhez (amorita, arám) tartoztak. Városállamok: Ugarit,

Karkemis, Haleb, Kádes, Damaszkusz. Ugyancsak itt, a tengerparton voltak a

főníciaiak (hajósnép) nagy kikötővárosai: Gebal, Szidon, Tírusz.

Kánaán: szintén a Földközi-tenger partján

legrégebbi időktől lakott terület

híres városok: Megiddó, Szichem, Gézer, Bét, Jerikó.

Egyiptom:

- Ménész fáraó egyesítette Alsó- és Felső-Egyiptomot, létrehozva ezzel az egyiptomi államot Kr.e. a 3. évezredben.

- a Nílusnak köszönheti létét. - lakott terület: a Nílus partjai mentén 20-30 kilométer széles sáv - a lakosság mezőgazdasággal foglalkozott. Fejlett öntözőrendszert építettek ki.

III. A Pentateuchus - A Teremtés könyve

görögül Pentateuchus = öt tekercs

- Mózes öt könyve: Teremtés, Kivonulás, Leviták, Számok, Második Törvénykönyv - Az Ószövetség alapvető része, melynek legfőbb mondanivalója, hogy Jahve a

pátriárkákon és Mózesen keresztül kiválasztotta a zsidókat, szövetséget kötött velük,

amit a Tízparancsolattal pecsételt meg, majd ígéreteihez hűen elvezette őket

Kánaánba.

- Végső formáját a babiloni fogság alatt/után, Kr.e. az 5. században nyerte el. Cél: megerősíteni a zsidókat és kiemelni Isten választott népe iránti hűségét.

Teremtés könyve

latinul Genesis = eredet A világ és az ember teremtésével kezdődik, bemutatja a pátriárkák történetét, és József

halálával ér véget.

Első 11 fejezet: Őstörténet

a. Első teremtéstörténet: Ter 1,1 - 2,4a -a világot és benne minden élőlényt – köztük az embert is – Isten

teremtette

-imádni éppen ezért csak Őt szabad

-Isten jónak teremtette a világot („És látta Isten, hogy jó…”)

-hatnapos teremtéstörténet -> az ember is hat napig munkálkodjék, a

hetedik napot pedig szentelje az Úrnak (3. parancsolat)

-az ember a teremtés csúcsa és célja: Isten rábízza a világot ->

vigyáznia kell rá

b. Második teremtéstörténet: Ter 2,4b - 24

-régebbi és sokkal költőibb, mint az első

-a férfi és nő a viszonyát tárgyalja: az ember alapvetően társas lény

(„Nem jó, hogy az ember egyedül van…”). Isten akarata, hogy

házasságban éljen.

c. A bűnbeesés története: Ter 2,25 – 3, 24

- Isten törvényt adott az embernek: „A kert minden fájáról ehetsz, de a

jó és gonosz tudásnak fájáról ne egyél...”, azonban a kígyó (a gonosz

jelképe) csábításának engedve megszegték az isteni törvényt.

- El kellett hagyniuk az édenkertet --> a bűn eltávolít Istentől.

- Isten azonban nem utasította el végleg az embert. Protoevangélium

(ősevangélium): megígérte, hogy jön valaki az asszony ivadékai közül,

aki széttiporja a kígyó fejét megtöri a gonosz uralmát a földön.

- Isten felöltöztette az első emberpárt továbbra is gondoskodott

róluk.

-A szenvedés, a rossz, a halál az ember engedetlenségének

következménye.

d. Káin és Ábel: Ter 4,1 – 16

- az első emberpár vétkét az egész emberiség örökölte (ősbűn, áteredő

bűn)

- a bűn nemcsak az Istentől távolít el, hanem megrontja az emberi

kapcsolatokat is: Káin féltékenységből megölte saját testvérét.

- az emberi élet rendkívül értékes, senkinek sincs joga dönteni fölötte.

Az emberi élet értékét bizonyítja, hogy Isten Káin – a testvérgyilkos –

életét is védi.

e. A vízözön története: Ter 6-9

- több kultúrában (sumér, egyiptomi, akkád, görög) fennmaradt a

vízözön leírása

- a bűn elhatalmasodott az emberek fölött: „amikor az Úr látta, hogy

nagy az ember gonoszsága a földön (…), megbánta az Úr, hogy embert

alkotott a földön.” El akarta pusztítani az emberiséget, azonban az igaz

embert, Noét, kiválasztotta és megmentette a bűn az ember halálát

okozza, az igaz azonban megmenekül.

- Isten szövetséget kötött Noéval

- Noé bárkája az Egyház előképe: menedék, megment a haláltól

f. A bábeli torony: Ter 11,1-9

- Az emberiség állandó kísértése, hogy függetlenítse magát Istentől,

foglalja el az Ő helyét (égig érő torony építése).

- A történet magyarázatot akar adni arra is, hogy miért van annyi

nyelvet beszélő ember a földön.

A pátriárkák kora

A Teremtés könyve a 12. fejezettől a 36. fejezetig a pátriárkák történetét mutatja be.

pátriárka = ősatya

Nomád pásztorok voltak, akik Kr.e. az 1800-as években jelentek meg Kánaán területén.

Valós történelmi alakok, akik létező helyszíneken fordultak meg: Ur, Hárán, Szichem, Bétel.

A pátriárkatörténetek – bár valós alapokkal rendelkeznek – elsősorban nem „történelmet”

akarnak közölni, hanem kihangsúlyozzák, hogy a zsidók Isten választott népe, akik

megtapasztalják, hogy a pátriárkáknak adott ígéretek beteljesülnek.

Ábrahám

- Mezopotámiából, Ur városából származott. Ősei letelepedett életformája helyett áttért a nomád állattartásra, és Isten hívó szavának engedelmeskedve családjával

(felesége:Sára, unokaöccse: Lót) Kánaánba vándorolt.

- A hívő ember jelképe a Szentírásban, mert engedelmeskedett az isteni hívásnak anélkül, hogy tudta volna, hova megy (Zsid 11,8).

- Isten ígéretei Ábrahámnak: annyi utóda lesz, mint porszem a földön/csillag az égen, és megkapják Istentől Kánaán földjét (Ter 13,14-18, Ter 15,4-6).

- Isten szövetséget kötött Ábrahámmal, melynek jele a körülmetélés (Ter 17). Névváltoztatás: Ábrám Ábrahám (az Isten szeret).

- Közbenjárt Istennél Szodoma lakóinak életéért (Ter 18,23-33). - Felesége szolgájától, Hágártól született egy fia, Izmael, de Isten megígérte, hogy Sára

is utódot ad majd neki. Bár emberileg lehetetlennek tűnt, az ígéret beteljesedett:

megszületett Izsák (nevetés gyermeke) Istennek semmi sem lehetetlen (Ter 21).

- Isten próbára tette Ábrahám hitét (Ter 22): azt kérte tőle, hogy áldozza fel Izsákot. Ábrahám újra kész volt engedelmeskedni neki, de megértette, hogy – a környező

pogány népek isteneivel szemben – az ő Istene nem kér emberáldozatot.

- Izsáknak Mezopotámiából, saját rokonai közül hozatott feleséget: Rebekkát, Lábán testvérét (Ter 24)

Ézsau és Jákob

- Nem teljesen összefüggő, több hagyományból összeillesztett történet. - Izsák és Rebekka gyermekei: Ézsau („ügyes vadász és mezőt járó ember”) és Jákob

(„csendes, sátorba lakó ember”). Bár Ézsau volt az elsőszülött, Jákob csellel és anyja

segítségével megszerezte apjától az elsőszülöttségi áldást (Ter 27). Ézsau bosszúja elől

Jákob Háránba, anyja testvéréhez, Lábánhoz menekült.

- Jákob álma: Ter 28,10-15. Neki is megígérte Isten, amit korábban Ábrahámnak és Izsáknak is megígért: nem hagyja őt magára, utódai annyian lesznek, mint porszem a

földön, és megkapják örökségül Kánaán földjét.

- Lábán két lányát, Leát és Ráchelt vette feleségül. Velük együtt visszatért Kánaánba, ahol kibékült testvérével, Ézsauval.

- Jákob harca az Úrral megkapta az Izrael nevet (Ter 32,23-33) - Feleségeitől illetve azok szolgálóitól Jákobnak 12 fiúgyermeke született.

József

- Ráchel fia, őt is a pátriárkák közé szokták sorolni. - Története jól szerkesztett, színes novella, mely magyarázatot ad arra, hogyan

kerültek Jákob leszármazottai Egyiptomba. Az is jól tükröződik a József-novellában,

hogy Isten az idegen földön sem hagyja el népét, és szabadító terve – bár az emberek

számára sokszor érthetetlen, átláthatatlan – mindig megvalósul.

- Testvérei féltékenységből eladták, így Egyiptomba került, Putifár házába. A tisztviselő felesége megvádolta Józsefet, ezért börtönbe zárták. Isten segítségével megfejtette a

fáraó pohárnokának és sütőmesterének álmát, majd a fáraóét (7 gazdag esztendő és 7

szűk esztendő) is. Jutalmul kormányzóvá nevezték ki. Testvérei az éhínség idején

Egyiptomba mentek élelemért, ahol József próbára tette őket. Ezután egész családját

ott telepítette le.

- A József-történet minden bizonnyal a Hikszoszok korára tehető: ekkoriban ugyanis idegen származású uralkodók voltak Egyiptom élén, akik támogatták a szemita népek

bevándorlását Gósen földjén telepítették le őket.

Az Egyiptomból való kivonulás

Egyiptomban a pátriárkák leszármazottai megsokasodtak a fáraók rabszolgává tették őket.

Isten azonban most sem hagyta el őket: Mózes személyében szabadítót küldött nekik.

Mózes második könyve (Kivonulás) tartalmazza az Egyiptomból való szabadulás történetét,

és az is nyomon követhető, hogyan válnak egységes néppé a kivonuló törzsek.

Mózes

- Lévi törzséből származott - születésekor már olyan uralkodó állt Egyiptom élén, „aki nem ismerte Józsefet” (Kiv

1,8) II. Rámszesz. Bár zsidó származású, Mózes mégis egyiptomi nevelésben

részesült (Kiv 2,1-10). El kellett hagynia Egyiptomot, mivel megölt egy zsidó

rabszolgát bántalmazó munkafelügyelőt. Mádián/Midián földjére menekült, ahol

megnősült és pásztorkodással foglalkozott.

- A Hóreb/Sion hegyén Isten így mutatkozott be neki: „Én vagyok az, ’Aki vagyok’” (Kiv 3,14) örök

- Mózes küldetése: kivezetni a népet a szolgaság házából. Isten azt is megígéri, hogy mindvégig mellette áll majd és segíti őt az egyiptomiakkal szemben. Áron szintén

fontos szerepet kapott a kivonulás során Mózes szószólója.

- A fáraó nem volt hajlandó engedni Mózes kérésének: nem engedte el a zsidókat tíz csapás – Isten jelei (Kiv 7-11).

- A tízedik csapás – a zsidó húsvét története (Pesah): Kiv 12,1-36. - A legvégső csapás után a fáraó elengedte a népet. A kivonulás központi eseménye a

Vörös-tengeren való átkelés volt. A zsidók számára ez az esemény annak jele, hogy

Isten közvetlenül beavatkozik az emberiség történelmébe – minden zsidó úgy tekint a

kivonulásra, mintha ő maga is jelen lett volna.

A Sínai hegyi szövetségkötés: három hónapi vándorlás után megérkeztek az Úr

hegyéhez, ahol megkapták a Törvényt (Kiv 20). A Tízparancsolat mellett más

rendelkezések is olvashatók az ú. n. Szövetség könyvében: ezek főként az emberek

közötti viszonyokat érintették. A zsidók ünnepélyesen megígérték, hogy megtartják

azt. Egyedüli uruknak Istent ismerték el, aki új hazát és gondoskodást kínált fel nekik,

Mózes pedig megkötötte a szövetséget Isten és a választott nép között (meghintette

őket az áldozati bikák vérével).

A pusztában való vándorlás nem volt felhőtlen: a zsidók többször is fellázadtak Mózes ellen a

különböző nehézségek miatt. Isten azonban hitetlenségük ellenére is hűséges maradt a

szövetséghez.

A Számok könyve a 40 évnyi pusztában való vándorlás történetét mutatja be.

A Leviták könyvében különböző vallási, jogi és erkölcsi előírások találhatók.

A Második Törvénykönyv a Kánaán határára való megérkezést és Mózes végrendelkezéseit

tárja fel. Hitetlensége miatt ő sem léphetett be az Ígéret földjére. Felhívta népe figyelmét a

törvény iránti engedelmességre (Áldás – Átok: MTörv 8), majd meghalt. A Szentírás szavai

szerint maga Isten temette el.

„…olyan próféta nem támadt többé Izraelben, aki Mózeshez hasonló lett volna…” (MTörv

34,10)

Józsué könyve

A Második Törvénykönyv a választott nép Kánaán határára való megérkezésével zárul.

Mózes a nép vezetésével Józsuét bízta meg.

Józsué Kiv 17, 8-16; Józs 24, 29-31; Sir 46, 1-6.

Palesztina elfoglalása hosszú folyamat eredménye volt, mely csak Dávid uralkodása idején zárult le végleg. A választott nép törzsei nem egyszerre érkeztek és telepedtek

le Kánaánban.

Józsué könyve idealizált képet ad a honfoglalásról. A zsidók egységes népként Isten segítségével szinte minden akadály nélkül vették birtokba Kánaánt: száraz lábbal

átkeltek a Jordán folyón (Józs 3), és a nagy városok (Kánaán, Ai) sem tudtak ellenállni

nekik (Józs 6-8). Az Istenbe vetett hit segítette győzelemre őket. Józsué kitűnő

hadvezérként és Isten hűséges szolgájaként jelenik meg a könyvben.

A szerkesztő célja az volt, hogy kihangsúlyozza: Isten teljesítette a választott népnek adott

ígéreteit, és nekik adta Kánaánt. Amíg a zsidók hűségesek voltak hozzá, hittek benne, Isten

mindvégig mellettük állt és segítette őket. Így akarta megerősíteni azokat, akik átélték a

Babilonba való deportálást.

A Bírák könyve

A Józsue halálát követő időket mutatja be. A honfoglalás témáját folytatja, vagyis azt, hogyan

vették birtokba a zsidók Kánaán földjét. Az ott lakó népek részéről állandó támadásokkal

szembesültek, és vigyázniuk kellett arra is, hogy ne veszítsék el szokásaikat, hagyományaikat.

A zsidók a Bírák könyve szerint nem egységesen, hanem törzsenként próbálták elfoglalni az

Ígéret földjét. Így sokkal kevésbé voltak ellenállóak a pogány szokásokkal szemben, és

gyakran elfordultak az Úrtól. A büntetésük az volt, hogy az ellenséges népek legyőzték őket.

A bírák az ilyen válságos időkben léptek fel. Isten által kiválasztott emberek voltak, akiknek

feladata, küldetése az volt, hogy a népet megmentsék az őket fosztogatók kezéből, és

visszavezessék a zsidókat az Isten útjára. Főként harcosok voltak, és erejüket Istentől kapták.

A könyv 12 bírát említ:

hat ún. „kis bíra” (kisebb jelentőségűek, és csak röviden van szó róluk). Pl. Sámgár, Tola, Jair

hat „nagy bíra” (részletes leírás). Pl. Gedeon, Jefte, Sámson, Debora - Minden nagy bíra idejében négy időszakot különíthetünk el. Az első időszak: a nép hűtlenné

válik Istennel szemben, és bálványimádásba kezd. A második időszak: Isten elhagyja az

izraelitákat, akiket így külső ellenség támad meg. A harmadik: a nép bűnbánatot tart és Istent

hívja segítségül. A negyedik: Isten szabadítót küld a bíra személyében, aki a győzelem után is

kormányozza népét.

Az egyes bírák halála után a nép ismét hűtlenné válik, így újból kikényszerítik Isten

büntetését.

A Bírák könyve szerint a honfoglalás tehát hosszú és lassú folyamat eredménye volt, melynek

során a választott nép törzsei gyakran egymás között is versengtek fontos volt az

egyesülés.

A királyság kora: Saul, Dávid és Salamon

Sámuel 1-2. könyve és a Királyok 1-2. könyve az izraeli királyság történetét mutatja be:

Sámuel: Kr. e. a XI. század végén, a zsidók filiszteusokkal való küzdelmeinek idején lépett

fel. A nép egyesítése volt a feladata. A zsidók királyt kértek tőle, mert csak így láttak esélyt az

ellenséges nép legyőzésére. Bár Sámuel eleinte tiltakozott ( Izrael királya egyedül Isten),

végül királlyá kente a Benjámin törzséből származó Sault

Saul:

politikai szempontból nagyon jó király volt: sikeres háborúkat vívott a filiszteusok és az amalekiták ellen. Állandó fegyveres hadsereget szervezett.

Hadi sikerein felbátorodva egyre kevésbé vette figyelembe Sámuel próféta intelmeit, Jahve rendelkezéseit Isten más királyt választott magának: Dávidot. Saul a

filiszteusok elleni háborúban halt meg (öngyilkos lett).

Dávid:

Sámuel titokban, Saul tudta nélkül kente őt királlyá

Góliát legyőzése után Saul udvarába került a király veje lett. A nép egyre inkább őt támogatta hadi sikereiért Saul féltékeny lett rá, megpróbálta megölni, így Dávid

elmenekült.

Saul halála után mind a tizenkét törzs királyává választotta.

Az egyesített királyság fővárosát Hebronból Jeruzsálembe helyezte át. A várost vallási központtá is tette: Jeruzsálembe vitette a frigyládát (2Sám 6).

Templomot ak art építeni az Úrnak Nátán próféta figyelmezteti, hogy szándékát nem valósíthatja meg. A próféta azonban azt is közli vele, hogy az ő

családjából származik majd a Messiás (2Sám 7)

Költő is volt sok zsoltár őt nevezi meg szerzőjének.

Bűne: meggyilkoltatta Urija nevű katonáját, és házasságtörést követett el annak feleségével.

Uralkodása alatt érte el legnagyobb kiterjedését az izraeli állam. Virágzott gazdaság, egységesebbé vált a kulturális és a vallási élet, megszilárdult a közbiztonság.

Salamon:

A Királyok könyve mutatja be uralkodásának eseményeit.

Bölcsességének köszönhetően már fiatalon hírnévre tett szert.

Megszilárdította az ország békéjét, egységét csökkentette a törzsek és vezetőik szerepét.

Élénk kereskedelmet folytatott, és diplomáciai kapcsolatokat épített ki több országgal. A hagyomány szerint házasságkötésekkel pecsételte meg ezeket a kapcsolatokat. Sok

értékes dolgot átvettek a többi nép kultúrájából: térképészetet, ügyviteli módszereket,

pedagógiát, zenét gazdasági és kulturális szempontból virágzott a zsidó ország.

Felépíttette a jeruzsálemi templomot.

Apjához hasonlóan több zsoltár (+ a bölcsességi irodalom) szerzőjének tartják.

Uralkodásának árnyoldalai: átvette és tisztelte feleségének idegen isteneit, ráadásul a vallás a politika mellett háttérbe szorult az országban.

Halála után nem sokkal az ország két részre szakadt: Júdára és Izraelre.

A babiloni fogság

721-ben az asszírok elfoglalták az északi országrészt, Izraelt.

A déli országrészt, Júdát Babilon kebelezte be Kr. e. 597-ben. A királyi családot és az

arisztokráciát elhurcolták, de nem rombolták le az országot. A nagyobb csapás 587-ben

következett be, amikor Nebukadnezár Jeruzsálemet a templommal együtt leromboltatta, és a

lakosság egészét Babilonba deportálta.

A fogság:

A zsidók súlyos csapásként élték meg elvesztették függetlenségüket, és úgy érezték, hogy Jahve is elhagyta őket, nem állt ki mellettük Babilon istenei

erősebbek voltak nála.

A fogságban szabadon mozoghattak, dolgozhattak nem volt a mai értelemben vett „fogság”. többen meg is gazdagodtak. Megismerték a közép-keleti műveltséget,

gondolkodást.

Babilonban működött Ezekiel próféta, aki arra hívta fel a figyelmüket, hogy Isten a fogság idején sem hagyta el őket, és fel fogja „támasztani” a népet újjáéledt a zsidó

hit, és a vallásos irodalom is virágzásnak indult a papi csoport működésének

köszönhetően.

A babiloni fogságban lépett fel Deutero-Izajás próféta is, aki élteti a szabadulás és Isten bocsánatának reményét a zsidó népben.

A fogságból való hazatérés:

Kürosz, a perzsák királya 539-ben leigázta a babiloniakat 538-ban hazaengedte a zsidókat a fogságból, sokan azonban annyira beilleszkedtek, hogy nem tértek vissza a

lerombolt városokba.

Aggeus, Zakariás és Trito-Izajás tartották a lelket a hazatérőkben: Aggeus a templom újjáépítésére bíztatta őket 515-re elkészült az új jeruzsálemi

templom

Zakariás hirdette, hogy Isten megbünteti a gonoszokat, és Jeruzsálem újra megdicsőül.

Nehemiásnak sikerült is újjáépítenie a várost az ott lakó szamaritánusok zavargásai

ellenére is.

Trito-Izajás a bűn és az igazságtalanság legyőzésére biztatta a zsidókat. Hirdette, hogy

Isten megbocsát választott népének. Ezdrás kihirdette a Törvényt, mint a zsidók

alkotmányát. Ettől kezdve terjedt el a törvény betűjéhez való fanatikus ragaszkodás

Ekkor nyerte el végleges formáját a Tóra több prófétai könyvvel együtt.

IV. A bölcsességi irodalom (Jób, Sirák fia, Példabeszédek, Prédikátor, Bölcsesség könyve, Énekek éneke)

A bölcsességi irodalom az ókori Keleten nagyon gyakori volt. A zsidó bölcsességi iratokat

mind formai, mind tartalmi szempontból meghatározta a keleti bölcsességi irodalom (forma:

mintha egy apa tanítaná a fiát). A zsidó szerkesztők minden esetben vigyáztak arra, hogy az

átvett részek ne legyenek ellentétben a Jahve-hittel, és kihangsúlyozták, hogy Jahve a

bölcsesség egyedüli forrása.

Jób könyve:

Isten és a Sátán párbeszéde foglalja keretbe

A szenvedés problémájával foglalkozik: a szerzője elutasította azt a felfogást, miszerint az igaz ember sorsa a boldogság, a bűnösöké pedig a szenvedés Jób a

szenvedő igaz a könyvben, aki megkérdőjelezte Isten igazságos voltát. Isten azonban

figyelmeztette, hogy nincs joga kérdőre vonni az isteni akaratot A könyv nem ad

magyarázatot a szenvedésére.

Példabeszédek könyve:

a hagyomány Salamont tartja szerzőnek.

teológiai mondások gyűjteménye (9 gyűjteményt tartalmaz), melyek sok témát ölelnek fel: királyoknak szóló tanácsok, előírások a családi és a közösségi élettel kapcsolatban

(pl. szülők iránti tisztelet fontossága, gyermekek nevelése, felebaráti szeretet stb.)

Jób könyvével ellentétben itt az olvasható, hogy az erényes ember jutalma a boldogság, a gonosz azonban bukásra ítélt.

Az igazi bölcsesség forrása Isten félelme: az Ő kezében van az emberi boldogság forrása.

A Prédikátor könyve:

A hagyomány szerint ennek is Salamon a szerzője.

Főbb témái: a hiábavalóság, fiatalság és öregség, mulandóság, igazságtalanság, bizonytalanság és erényes élet.

Itt is megkérdőjeleződik a cselekvés és a sors alakulása közötti összefüggés ( igazak szenvedése, gonoszok jóléte). Ennek ellenére a szerző hiszi, hogy Isten kezében tartja

a világ sorsát, Tőle jön a jó és a rossz egyaránt hirdeti, hogy fontos az Istenbe, az Ő

gondviselésébe vetett hit és az erkölcsös élet.

A Bölcsesség könyve:

A hagyomány szerint ennek is Salamon a szerzője, annak ellenére, hogy csak a címben szerepel a neve. Valószínűleg hellenista műveltségű zsidó a szerzője, aki az

Ószövetség alapgondolatai hirdette.

Görög nyelvű deuterokanonikus könyv.

A műben a megszemélyesített bölcsesség jelenik meg: Isten szájából származik, Vele lakik, mindenható, fenntartja a mindenséget (Bölcs 7).

A szerző azt tanítja, hogy az igazak Isten kezében vannak, haláluk után örökké élnek, és erkölcsös életük miatt jutalomban részesülnek, a gonoszoknak azonban büntetésben

lesz részük.

Sirák fiának könyve

Mondás-gyűjteményekből áll.

Eredetileg héberül íródott a szerző unokája fordította le görög nyelvre .

A mű arról a hitről tanúskodik, hogy a jók jutalomban, a rosszak pedig büntetésben részesülnek a földi élet során nincs szó a feltámadásról. A túlvilágon, a Seolban az

ember távol van Istentől.

Isten és ember bensőséges kapcsolatának fontosságát hangsúlyozza.

Az embernek szeretetből követnie kell az isteni parancsokat ez az igazi bölcsesség. Énekek éneke:

szerelmi énekek gyűjteménye, amiket esküvőkön énekeltek a zsidók.

az allegorikus értelmezés szerint a vőlegény és a menyasszony egymás iránti szeretetében és hűségében Isten és a zsidók kapcsolatát akarja bemutatni a mű.

Zsoltárok könyve

A zsoltárok főként imák, amelyeket a jeruzsálemi templomban énekeltek a közösségi

istentiszteleteken, de egyéni használatra is alkalmasak voltak, mivelhogy emberi érzéseket

(öröm, bánat, hála, félelem, segítségkérés, imádás) szólaltatnak meg.

150 költeményt tartalmaz a gyűjtemény.

Felosztás:

A Zsoltárok könyve öt részre osztható, ugyanis mind az öt részt egy doxológia (Istent

dicsőítő ima) zárja, pl. Zsolt 41: „Áldott legyen az Úr, Izrael Istene, öröktől fogva

mindörökké. Ámen! Ámen!” vagy Zsolt 150: „Minden lélek dicsérje az Urat! Alleluja!”

I. 1-41, II. 42-72, III. 73-89, IV. 90-106, V. 107-150.

Felirat:

A zsoltárok többségének elején egy felirat olvasható, mely utalhat a szerzőre/szerzőkre, a

műfajra illetve a zsoltár előadásmódjára, keletkezési körülményeire:

Zsolt 3: „Dávid zsoltára, amikor fia, Absolom elől menekült.”

Zsolt 4: „A karvezetőnek. Hárfára. Dávid zsoltára.”

Zsolt 8: „A karvezetőnek. A „Szőlőprések” dallama szerint. Dávid zsoltára”

Zsolt 45: „A karvezetőnek. A „Liliomok” szerint. Kóré fiaitól”

Zsolt 102: „A szegény imádsága, amikor bajban volt, és panaszát az Úr előtt kiöntötte.”

Műfajok:

1. Panaszzsoltárok: az egyén vagy a közösség Istenhez fordul, és feltárja előtte nehéz

helyzetét, hogy segítséget kérjen Tőle.

Pl. Zsolt 13: „Meddig felejtesz el egészen, Uram? Arcodat meddig fordítod el tőlem? Meddig

kell gondokat hordoznom lelkemben…?”

2. Hálaadó zsoltárok: Istennek köszönetet mondanak, dicsérik Őt és hirdetik üdvözítő tetteit.

Pl. Zsolt 66: „Ujjongjatok az Istennek minden földek, mondjatok nevének éneket, dicsőségét

dicsérve zengjétek. (…) Jöjjetek, halljátok, elbeszélem, milyen nagy dolgokat cselekedett

velem.”

3. Himnuszok: alapjuk a dicséret. Ezekben semmit sem kér a zsoltáros, csak dicséri Isten

nagyságát.

Pl. Zsolt 8: „Uram, mi Urunk, milyen csodálatos neved szerte a világon! Hisz az egeknél

fenségesebb dicsőséged!”

4. Királyzsoltárok: a király személyével foglalkoznak. Utalásokat tartalmaznak a király

életével kapcsolatban (győzelmek, esküvő, trónra lépés), és megrajzolják az eszményi, a

tökéletes uralkodó alakját. Pl. Zsolt 2, 20, 45. Vannak, akik ezekben a zsoltárokban az

eljövendő Messiás képét vélik felfedezni.

V. A próféták írásai

héb. nabi aki beszél, hirdet, meghívott

gr. profphetesz hírnök, szóvivő, beszélő

A magyar próféta kifejezés olyan személyt jelöl, akit maga Isten hívott meg, és azt a küldetést

adta neki, hogy hirdesse az embereknek az isteni szándékot, akaratot, tanácsot.

Izraelben Kr. e. a XI. században a szentélyek környékén jelentek meg először eksztatikus próféták, prófétaközösségek (pl. 1Sám 19, 20), akik tánccal, énekekkel

dicsérték Istent. Mellettük Sámuel, Illés, Elizeus próféták kiemelkedő szerepet

játszottak a zsidó nép életében úgy vallási, mint nemzeti szempontból.

Kr. e. a VIII. századtól jelentek meg Izrael életében az ún. írópróféták a Szentírásban található, nevüket viselő, igehirdetésüket tartalmazó könyvek alapján

nevezik őket így (ez azonban nem jelenti azt, hogy a próféták írták a könyveket,

legtöbbször ugyanis összegyűjtötték beszédeiket, és utólag írták le azokat).

klasszikus prófétaság.

Nagypróféták: Izajás, Jeremiás, Ezekiel, Dániel

Kispróféták: Ámosz, Ózeás, Mikeás, Náhum, Szofoniás. Habakuk,

Aggeus stb.

A próféták Istentől kapták meghívásukat, és gyakran hivatkoztak erre, hogy igazolják

küldetésüket: Iz 6, Jer 1, Ez 1. Az Ő üzenetét adták tovább az embereknek, emiatt azonban

gyakran a királyi udvar vagy a papság elutasításával kellett szembenézniük (pl. Jer 26, Jer 38,

1-6)

Igehirdetésükben találhatunk:

fenyegető, korholó mondásokat, beszédeket: 2Kir 1, 15, Iz 5, 8-30, Jer 5, Jer 7

üdvösségpróféciákat: Iz 11, Jer 30-31

szimbolikus cselekedeteket: Jer 13, 1-14, Jer 16, 1-9, Jer 19

sokszor saját életükkel tanúskodtak Isten szaváról: Ózeás A próféták tanítása:

Nemcsak vallási ügyekben képviselték / hirdették az isteni akaratot, hanem erkölcsi, szociális

és politikai kérdésekben is:

Igehirdetésükkel az egyetlen Istenbe vetett hitet törekedtek ébren tartani, és elítélték a bálványimádás minden formáját (1Kir 18, Jer 7). Kihangsúlyozták világfölöttiségét (Iz

5, 1-7). Állandóan emlékeztették a népet a szövetségkötésre: Jahve a szövetség Istene,

aki kiválasztotta őket, és folyamatosan gondoskodik róluk hűséges a szövetséghez,

de Izraeltől is hűséget, engedelmességet vár: a parancsok, az isteni akarat teljesítését

(Jer 7). Ellenkező esetben Isten büntetésével, a pusztulással kell szembenézniük (Szof

1): más népeket használ fel arra, hogy a zsidókat megleckéztesse (Iz 9, 7-21) Ő a

történelem Ura. A büntetés, ítélet hirdetése mellett nagy hangsúlyt kap Isten

irgalmassága: a nép állandó hűtlensége ellenére is megbocsát a zsidóknak,

visszafogadja őket (Ózeás).

A próféták szüntelenül a megtérésre, az erkölcsös magatartásra, az isteni parancsok követésére hívták fel a zsidók figyelmét. Isten ugyanis feltétlen engedelmességet vár

tőlük. Ezekiel próféta a babiloni fogságban hirdette, hogy minden ember személyesen

felel tetteiért Isten előtt. Jeremiás pedig kiemelte, hogy a bűn személyes, tudatos

cselekedet. Isten segítségével az ember képes arra, hogy megváltozzon, letérjen a bűn

útjáról (Jer 31, 31-34, Ez 36, 26).

Az isteni akarat követésének az embertársakkal való kapcsolatban is tükröződnie kell: csak az szereti igazán az Istent, aki másokkal igazságosan viselkedik (Iz 1, 16-17).

Ébren tartották a népben az eljövendő üdvösség reményét: az ítélet után Izraelnek üdvösségben lesz része, és Jahve új szövetséget köt velük (Iz 28, 5-6 szent

maradék, Iz 29, 17-24, Iz 49, 10- 26, Jer 30-33).

A próféták megjövendölték a Messiás eljövetelét: Dávid házából származik majd (Iz 11, 1-11, Jer 23, 5), működése gyógyulást hoz az emberiségnek, helyreállítja az

Istennel való kapcsolatot (Ez 34, 11-31). Izajás próféta könyvében olvashatjuk, hogy

az eljövendő Messiás az Úr szenvedő szolgája lesz, aki feláldozza magát az

emberekért (Iz 42, 1-9, Iz 49, 1-9, Iz 53, 1-12 )

PROGRAMĂ ŞCOLARĂ PENTRU CLASA A IX-A

PENTRU CICLUL INFERIOR AL LICEULUI ŞI PENTRU ŞCOLILE DE ARTE ŞI

MESERII

RELIGIE

(cultul romano-catolic) Programa şcolară a fost aprobată prin ordinul ministrului nr. 3458 / 09.03.2004.

În baza ordinului ministrului nr.5003/ 14.10.2004, se aplică numai pentru cultul romano-

catolic.

UNITĂŢI DE CONŢINUT

Introducere în Sfânta Scriptură (Inspiraţia, Adevărul, Sensurile şi Canonul Sfintei

Scripturi)

Cadrul istorico-geografic al Bibliei

Cărţile istorice – prezentare generală

Cărţile sapienţiale – prezentare generală

Cărţile profetice – prezentare generală

Introducere în Noul Testament (Contextul istoric, social, religios)

Evangheliile (Evangheliile sinoptice şi Evanghelia după Sfântul Ioan)

Cartea Faptele apostolilor – prezentare generală

Scrisorile pauline – prezentare generală şi teme fundamentale

Scrisoarea către evrei

Scrisorile catolice

Cartea Apocalipsului Sfântului Ioan

A TÉTELEK A KÖVETKEZŐ FORRÁSOK ALAPJÁN LETTEK KIDOLGOZVA: BARÓTI László Sándor, Római katolikus vallás, tankönyv a IX. Osztály számára

http://users2.ml.mindenkilapja.hu/users/nagydani/uploads/Jegyz.sz.KatLev0910.pdf http://mazsola.iit.uni-miskolc.hu/~teddy/Biblia/bd/index.html

Introducere în Noul Testament (Contextul istoric, social, religios)

ÚJSZÖVETSÉGI KORTÖRTÉNET

HELLENIZMUS RÓMA ÉS JERUZSÁLEM KÖZÖTT

http://users2.ml.mindenkilapja.hu/users/nagydani/uploads/Jegyz.sz.KatLev0910.pdf

Hellenista kultúra, társadalom és politika A hellenizmus az ókori görög kultúra és az ókori Kelet kultúrájának kölcsönhatásában

kialakult kulturális közeg. A hellenizmus korát általában Nagy Sándor uralkodásától és

hódításaitól, azaz a Kr.e. 300-as évek második felétől számítják. Végének megállapításáról az

egyes tudósok vitatkoznak, de az Újszövetség keletkezésének kora és helye bizonyosan a

hellenizmushoz sorolható – többen az Actium-i csatához kötik a hellenizmus végét, Kr.u. 31.

A római birodalom politikai felépítése Jézus korában a Római Birodalom a principátus korát éli. Ez azt jelenti, hogy a császár a

szenátussal együtt kormányoz, még nincs abszolút teljhatalma. Különbséget tesznek a

"császári" és a "szenátusi" provinciák között: a császáriakban csak a császár intézkedhet, mert

ott a fennhatósága alá tartozó csapatok felügyelnek.

A Római Birodalomban a kommunikáció nehezebb volt, mint ma. Hetekig tartott, amíg egy

levél eljutott egy provinciába. Ennek következménye a nagyobb önállóság az egyes

provinciákban. Nincs "állampolgárság", csak "római polgárság", "várospolgárság". A római

polgárok bizonyos jogaikat csak magában a városban gyakorolhatták, de egyfajta jogvédelmet

élveztek a Birodalom többi részében is.

Palesztina mint a Római Birodalom része – fontosabb események és személyek

A római-heródesi időszak A Jeruzsálemet elfoglaló Pompeiusz rövidesen Juliusz Cézárral folytatott polgárháborút. A

zsidók Cézár oldalára álltak, és tőle előjogokat nyertek. A Cézár halála körüli hatalmi

játékokban emelkedik fel Heródes, aki ügyes házassággal a hasmoneus dinasztiával is

kapcsolatba kerül. A dinasztia utolsó tényleges tagját, Antigonoszt a rómaiak megszégyenítő

módon kivégeztették, Heródest pedig királlyá tették Jeruzsálemben.

Nagy Heródes (Kr.e. 37-4.) Idumeából származott. Az Újszövetségben vele találkozunk a

betlehemi gyermekgyilkosság kapcsán.

Augusztusz császár (Kr.e. 30. – Kr.u. 14.) építette ki a principátus államformáját a

birodalomban. A Lk 2,1-ben említett világméretű népszámlálás az ő nevéhez fűződik.

Archelaosz Kr.e. 4-től Kr.u. 6-ig volt negyedes fejedelem Júdeában. Josephus Flavius

szerint brutális uralkodó volt. Tőle való félelmében nem tért vissza József Máriával és

Jézussal Betlehembe, inkább Názáretet választotta, Heródes Antipász hatalmi övezetét.

Heródes Antipász Kr.e. 4 - Kr.u. 39. negyedes fejedelem. Mint Galilea negyedes fejedelme

Jézus helyi uralkodója, ezért szerepel a szenvedéstörténetben is. Nagy Heródes egyik

unokáját, Heródiást vette feleségül, ezért ütközött össze Keresztelő Jánossal.

Mint a római birodalom megbízottja, Quirinus szíriai helytartó nevezte ki Ananost (Hannás,

Annás) főpappá, aki Kr.u. 15-ig volt hivatalban.

Miután Quirinus rendezte a politikai és gazdasági viszonyokat, Coponius, Valerius Gratus,

majd Pontius Pilatus lett Júdea helytartója. Utóbbi kettő Tibériusz császártól kapta

megbízását. Tibériusz (Kr.u. 14-37.) tapasztalt katona és jó szervező volt. Lukács evangélista

(3,1) Tibériusz uralkodásának 15-ik évében jelöli meg Keresztelő János fellépését, és az ő

császársága idején végzik ki Jézust is. Jézus kivégzéséért is Pilátus viseli a jogi felelősséget,

mindenféle kézmosás ellenére.

Claudius (Kr.u. 41-54.) császár nyugalmat biztosított a birodalom vallásainak.

Agrippa (Kr.u. 41-44) volt az utolsó zsidó király.

Néró (Kr.u. 54-68.) császársága hozza magával az első római keresztényüldözést.

A zsidó háború és következményei Kr.u. 66-ban a zsidók fegyveres felkelést kezdtek a római hatalom ellen. A rómaiak

megostromolták, majd 70 júniusában végleg el is foglalták Jeruzsálemet. A katonák vérfürdőt

rendeztek az életben maradottak között. A várost nagyrészt a földdel tették egyenlővé. Az

utolsó felkelés Kr.u. 132-135 között volt Bar-Kochba vezetésével, amit a rómaiak szintén

elfojtottak. Palesztina társadalmi viszonyai az őskereszténység idején

A kor zsidó társadalmát jól jellemzik a zsidóság különböző csoportjai. Egymással való

vetélkedésük vagy bizonyos tekintetben szembenállásuk Jézus életének és az első keresztény

évszázad bizonyos tendenciáinak megértéséhez is fontosak.

A legismertebb csoport az ún. farizeusoké. Írástudók vezette csoport, főleg világiakból áll.

Meglehetősen zárt, a szó jelentése is “elkülönült”. A farizeusok a Kr.e. II. században

szakadtak el a nép többi részétől, hogy a papokra vonatkozó tisztasági előírásokat házaikban

is megtartsák. Úgy tűnik, hogy Jézushoz eredetileg nagyon közel álltak. A második csoport

vagy párt a szadduceusoké. Papi, sőt főpapi réteg. Politikailag a Rómával való megbékélés

hívei. Vallásilag a farizeusokkal szemben azt hirdetik, hogy nincs föltámadás (vö. Pál a

főtanács előtt: ApCsel 23,6).

A harmadik csoport az esszénusoké. Ők teljesen kivonulnak a társadalomból, azért, hogy

teljes egészében Izrael törvénye szerint élhessenek. Egyes csoportjaik közösségekbe

szervezetten a városokban, mások a júdeai sivatagban élnek. Várják, hogy Isten nemsokára

beavatkozik a történelembe, és nem zárják ki sem a „lelki”, sem a tényleges hadviselés

lehetőségét.

A negyedik csoport a zelótáké. A nevük azt jelenti: buzgó. Alapelvük, hogy csak Isten lehet

Izrael királya. Fegyveres fölkelést szítanak a rómaiak ellen. Közéjük tartoznak a szikáriusok,

a tőrt hordozók, akik alattomosan meggyilkolják az idegeneket. Ők a rabbinikus zsidóság

megalapozói, tehát azok, akik a zsidóság Kr. u. 70-ben elszenvedett tragédiája után a nép

szellemi vezetői lettek.

Az újszövetség kialakulásának szakaszai

A Názáreti Jézus (Kr.e. 6 - Kr.u. 30) Jézus Nagy Heródes uralkodása alatt született Kr.e. 6-ban Betlehemben. Názáretben élt

vallásos zsidó családban, megtartotta a törvényt. A 27-28. esztendőben felvette Keresztelő

János keresztségét, ami a nyílvános működésének kezdetét jelentette. Tanítványokat választott

maga mellé, s hírdette tetteivel és tanításával Isten Országának eljövetelét. Korának zsidó

vezetői elítélték, s a rómaiak Kr. u. 30. április 7-én keresztre feszítették.

A közösségek (Kr.u. 30-70) Jézus feltámadása és a Szentlélek eljövetele után a keresztények hozzáfogtak Jézus titkának

az értelmezéséhez. Ezek a tanítványok egyelőre megmaradnak a zsidó hit kereteiben, de a

zsidóság keblén a feltámadt Jézus tanúivá lettek.

Elkötelezettségük kettős volt: Jézus személyéhez kötődtek, ugyanakkor a hétköznapi élet.

- A tanítványok a zsidóknak, majd a pogányoknak is hirdették Jézus feltámadását.

- A tanítványok a liturgia, főleg az Eucharisztia keretében ünneplik Jézus feltámadását.

- A tanítványok képezik az újonnan keresztelteket. A tanítás terjesztéséhez szükség volt Jézus

tetteink és tanításának ismeretére.

Az első tanítványokhoz hamarosan mások is csatlakoztak: Barnabás, a hét férfiú Istvánnal és

Fülöppel, és különösen Pál, aki keresztény hitre tért és az evangélium hírdetője lett Kis-

Ázsiában, Görögországban és Rómában. Neki köszönhetően lehettek a pogányok

kereszténnyé anélkül, hogy előbb zsidókká lettek volna.

Ez idő alatt a hivatalos judaizmus lassan kizárta soraiból a keresztényeket.

Kr. u. 70-ben lerombolták Jeruzsálemet, majd a farizeusok összegyűlnek Jamniában és

újjáalapítják a judaizmust, ami máig fennáll.

Az írások megszerkesztése (Kr.u. 70-100) Márk evangéliuma Kr.u. 70-ben készült el Péter apostol igehirdetése szerint Rómában.

Lukács evangéliuma Kr.u. 80-90 között íródott és az Apostolok Cselekedeteit is ő írta.

Máté evangéliuma Kr.u. 80-90 között íródott.

János evangéliuma Kr.u. 95-100 között keletkezett.

Bevezetés Az Újszövetségi Szentírás huszonhét, tartalmát és műfaját tekintve különböző irat

gyűjteménye. Az iratok keletkezési ideje sem azonos: az elsőt, Pál Tesszalonikaiakhoz írt első

levelét Kludiusz császárságának (41-54) utolsó éveiben olvasták címzettjei, az utolsót, a

Jelenések Könyvét pedig Domiciánusz kegyetlen uralmának (81-96) vége felé írta János

apostol.

Abban azonban megegyeznek ezek az iratok, hogy valamennyi a Szentlélek különleges

indíttatására készült, vagyis sugalmazott írásmű. Ez a huszonhét irat tartalmazza a szent

hagyománnyal élő kapcsolatban Isten újszövetségi kinyilatkoztatását.

Az újszövetség új és örök kegyelmi kapcsolat Isten és az emberiség között, amelyet Jézus

Krisztus valósított meg: az ő megváltó életművének leírását, vallási és erkölcsi tanítását,

illetve annak kifejtését olvassuk az Újszövetségi Szentírásban.

Az Újszövetségi Szentírás első négy könyve nem merőben életrajzi mű, mert sajátos irodalmi

műfajukkal úgy mondják el Jézus Krisztus életét és tanítását, szenvedését és megdicsőülését,

mint az ember üdvözítésének isteni örömhírét. A Megváltó történeténél örvendetesebb hírt,

evangéliumot nem ismer a világ.

Az ötödik könyv, az Apostolok Cselekedetei szintén ilyen jellegű. Az evangéliumok

folytatásaként arról számol be, hogy három évtized apostoli munkája során hogyan

bontakozott ki és terjedt el Jézus műve, az egyház az egész Római Birodalomban.

A bontakozó egyház híveinek akár a zsidóságból, akár a pogányságból tértek meg, hamarosan

támadtak hitükkel kapcsolatban új elméleti és gyakorlati kérdéseik. Választ azoktól vártak,

akik a Mester művének és tanításának hiteles tanúi és hirdetői voltak. Az apostolok, ha

élőszóban nem tehették, levélben válaszoltak a közösségek felvetett kérdéseire. Így született

kb. fél évszázad folyamán a huszonegy Apostoli levél irodalma.

Amikor pedig Krisztus híveit a vértanúság útjára kényszerítette a pogány Róma

kegyetlensége, az Ószövetség prófétai vigasztalásának példájára, a Jelenések Könyvében a

Bárány győzelmével erősítette meg üldözött testvéreit Szent János apostol, a patmoszi látnok.

Utolsó látomása, a mennyei Jeruzsálem, nemcsak az Újszövetségi Szentírás végét jelzi,

hanem Isten kinyiatkoztatásának végső célját is: a hívő emberiség örök boldogságát a

Szentháromság isteni életközösségében.

(http://mazsola.iit.uni-miskolc.hu/~teddy/Biblia/bd/index.html)

Evangheliile (Evangheliile sinoptice şi Evanghelia după Sfântul Ioan)

A szinoptikus evangéliumok (Mt, Mk, Lk) és János evangéliuma

A szinoptikus kérdés A szinoptikus kérdés azt a problémát jelenti, hogy miként magyarázzuk meg a három

szinoptikus evangélium rendkívüli hasonlóságát és mégis megmaradó különbségeit.

1. Tények Mk anyagát megtaláljuk Mt-nál és Lk-nál is. Mt és Lk többet közöl Jézus beszédeiből, mint

Mk, méghozzá ez a többlet általában azonos. Saját anyag is található Mt, Mk és Lk

szövegében. Azokat a szövegrészeket nevezzük sajátnak, amelyek csak az adott szerző

írásában szerepelnek.

2. Elképzelések Ősevangélium-elmélet: egy azonos forrásból merítettek mindhárman.

Egyesek arra gondoltak, hogy mindhárom evangélium egymástól függetlenül a szóbeli

hagyományból merített. Ez az elképzelés nem magyarázza meg a nagyfokú hasonlóságot.

Mások szerint mindhárman használták egymás írását, Márk csak lerövidítve közölte azt, amit

Máténál és Lukácsnál talált. Mk nem lehet kivonatolt szöveg, mert sokkal gyengébb a

nyelvezete, mint a másik kettőé.

Mt és Lk közös, de Mk-nál meg nem található anyagának eredetét a kutatók egy ún.

mondásgyűjteményben keresik. Ez a mondásgyűjtemény nem maradt fenn, de létezése az

újszövetségi szentírástudomány általános feltételezése. A forrás németül ’Quelle’, innen a

rövidítés: Q. Az elmélet szerint Márk nem ismerte a Q-t, ezért nem is használta.

3. Az ún. "két-forrás"-elmélet A „két-forrás” elmélet számos változáson ment át, de jelenleg ez az az elmélet, amely a

legelfogadottabb módon megmagyarázza a szinoptikus evangéliumok hasonlóságának és

eltéréseinek irodalomkritikai problémáját. Az elmélet lényege a következő:

Mk írt először, nem ismerte a Mondásgyűjteményt (Q)

Mt és Lk egyaránt használta Mk és Q szövegét.

Mt és Lk alapján később kiegészítették Mk végét.

Jézus Krisztus evangéliuma Máté szerint Az első evangélium szerzője Máté, másik nevén Lévi, Alfeus fia (Mk. 2,14; Lk. 5,27), aki

egyike volt a tizenkét apostolnak. Mielőtt csatlakozott volna Jézushoz, vámszedő volt a

Genzáreti-tó partján, Kafarnaumban. Példaadó készséggel követte az Úr hívó szavát (Mt. 9,9),

s attól fogva állandó tanúja volt tanításának és tetteinek.

Urunk mennybemenetele után először a zsidók körében, később más pogány népknél hirdette

az evangéliumot. Az utóbbira vonatkozólag pontosabb adataink nincsenek. A hagyomány

szerint vértanúsággal fejezte be életét. Az egyház szeptember 21-én ünnepli.

Evangéliumát a megtért zsidóknak szánta és röviddel Palesztina elhagyása előtt,

igehirdetésének pótlására írta. Nyilvánvaló célja az volt, hogy a zsidóból lett keresztényeket

megerősítse hitükben. Hirdeti, hogy Jézus az ősidők óta megígért Messiás, akinek

személyében és művében beteljesedtek a próféták jövendölései. Egyúttal kortársainak a

Messiásról és a messiási országról kialakult téves felfogását is megcáfolja, és azt bizonyítja,

hogy letértek az üdvösség útjáról.

Az evangélium görög szövege az első század hetvenes éveiből származik. Iréneusz szerint

akkor készült, amikor Péter és Pál Rómában tanított és egyházat alapított. Nyelve, Pápiász

(75-150) hierapoliszi püspök szerint, az akkor Palesztinában használatos arám volt, melyet a

pogányságból megtért keresztények számára hamarosan lefordítottak görögre. Ez a görög

szöveg terjedt el az egyházban, az arám nyelvű elveszett.

A müvészi gonddal felépített írásmű bevezetése Jézus gyermekkoráról és működésének

előkészítéséről szól. Az első rész Jézus galileai, a második júdeai működését írja le. A

harmadik rész az Üdvözítő megváltó szenvedésének és feltámadásának elbeszélése.

Az evangélium felépítése Gyermekségevangélium 1,1-2,23

Bevezetés: János fellépése 3,1-4,11

I. Jézus működése Galileában 4,12-13,58; beszédek:

- Hegyi beszéd (5-7),

- missziós beszéd (10),

- hét példabeszéd Isten országáról (13)

II. Jézus igehirdető körútjai 14,1-20,34; beszédek:

- a közösségi élet szabályai (18)

III. Jézus szenvedése, halála, feltámadása 21,1-28,20; beszédek:

- eszkatológikus beszéd (23-25)

Jézus Krisztus evangéliuma Márk szerint A második evangélium szerzője Márk, akit az Apostolok Cselekedetei János vagy János Márk

néven említ. Édesanyjának, egy Mária nevű jeruzsálemi asszonynak házában volt az első

jeruzsálemi keresztények gyülekezőhelye. Péter apostol is oda ment a börtönből történt

kiszabadulása után, hogy a hívekkel találkozzék (ApCsel. 12,12.)

Márk bizonyosan ismerte Jézust, de fiatal kora miatt nem tartozott tanítványai közé. Péter

keresztelte meg (1Pt. 5,13). Rokonával, Barnabással elkisérte Pál apostolt első missziós útján

a pamfíliai Pergéig, ott elvált tőlük s visszatért Jeruzsálembe (ApCsel. 12,25; ApCsel. 13,13).

Pál emiatt nem vitte magával második misszós útjára (ApCsel. 15,37-38).

Elválásuk azonban nem végleges. Pál első római fogsága idején ott találjuk vele Márkot, akit

különleges megbízatással Kis-Ázsiába küld s a kolosszei hívek vendégbarátságába ajánl (Kol.

4,10). Második fogsága idején az apostol írt Timóteusnak Efezusba, hogy vigye hozzá

Márkot, mert jól hasznát tudja venni (2Tim. 4,11). Később Péter apostol mellett van Rómában

(1Pt. 5,13).

Az apostolfejedelmek vértanúhalála után semmi biztosat nem tudunk működéséről. A

hagyomány őt tartja Alexandria első püspökének. Az egyház vértanúként tiszteli, ünnepét

április 25-én tartja.

Az őskeresztény írók (Pápiász, Iréneusz, Alexandriai Kelemen) feljegyzései szerint Márk

Péter apostol igehirdetését foglalta össze evangéliumában. Írását a pogányokból lett

keresztényeknek, elsősorban a rómaiaknak szánta. Ezért idéz ritkán az Úszövetségi

Szentírásból s szól röviden Jézus és a farizeusok vitáiról. Célja, hogy megerősítse olvasóit

Jézus istenségébe vetett hitükben, s csodáinak leírásával bemutassa minden teremtményre

kiterjedő uralmát. Művét a hatvanas évek elején írhatta Rómában görög nyelven.

Rövid bevezetés után először az Úr galileai, majd júdeai működését írja le, aztán

szenvedésének és megdicsőülésének történetét mondja el.

Az evangélium felépítése 1,1-13: Bevezetés: János működése, Jézus megkeresztelkedése és megkísértése

1,14-8,26: Jézus működése Galileában

8,27-10,52: Jézus útja Galileából Jeruzsálembe

11,1-16,8: Jézus szenvedése, halála és feltámadása Jeruzsálemben

Jézus Krisztus evangéliuma Lukács szerint A harmadik evangéliumot az irgalmasság evangéliumának szokás nevezni, mert az Üdvözítő

könyörülő és gyógyító emberszeretetén keresztül Isten végtelen irgalmát sugározza. Szerzője,

Lukács, foglalkozását tekintve a testi irgalmasság hivatott gyakorlója, orvos volt (Kol. 4,14),

akiből nem hiányzott az érzék a lelkek Orvosának benső megértéséhez sem. Euszébiosz

nyomán a szíriai Antióchiát tartják születési helyének. Görög nemzetiségű pogány családból

származott. Nem tartozott Jézus közvetlen tanítványai közé. Talán ő is azok között a

pogányok között volt, akik 40 körül tértek meg, s csatlakoztak az antióchiai hívekhez

(ApCsel. 11,19-26).

Egy évtized múlva Lukácsot már a nemzetek apostolának kíséretében tatláljuk. Mint Pál

barátja és munkatársa átkel vele Európába és elkíséri második és harmadik missziós útján

(ApCsel. 16,10-17; ApCsel. 20,5), amíg 58 körül a jeruzsálemi templomtéren le nem

tartóztatják az apostolt. Két év múlva elkiséri a fogoly apostolt Rómába (Csel. 27 és Csel. 28),

vele van kiszabadulása és második fogsága idején egészen vértanúhaláláig.

Életének későbbi folyásáról nem sokat tudunk. Valószínűleg Görögországban halt

vértanúhlált, mert teste sokáig Tébében nyugodott. Az egyház október 18-án ünnepli

emléknapját.

Az első századokból származó feljegyzések (Muratori töredék, Iréneusz) szerint Lukács Pál

igehirdetését foglalta össze evangéliumában. Nyelve és eszméi pontosan megállapítható

rokonságot mutatnak az apostol írásával. Erősen kidomborítja a pogányok megváltásának

gondolatát: az evangéliumi üdvösség az egész emberiség közkincse. A megtért pogányok

Isten országában a hívő zsidóknak egyenlő jogú polgártársai.

Ennek az eszmének szolgálatában írta meg lelkiismeretes adatgyűjtés után görög nyelven és a

görög történetírás szokásos előszavával evangéliumát. Pál első római fogságának idején

keszülhetett el. Könyvét egy előkelő, pogányból megtért rómainak, Teofilnak ajánlotta, de

általában a pogányokból megtért keresztényeknek szánta.

Amit az első és második fejezetben Jézus gyermekkoráról ír, azt -Máté kigészítő elbeszélésein

kívül (Mt. 1,1-Mt. 2,23)- egyedül nála olvashatjuk. Ez az úgynevezett "gyermekség

evangéliuma" azt mondja el, hogyan jelent meg a Messiás a nép körében. Jézus néhány mély

értelmű példabeszéde, mint az irgalmas szamaritánusról (Lk. 10,30-35), a tékozló fiúról (Lk.

15,11-32), a dúsgazdagról és a koldus Lázárról (Lk. 16,19-31), a farizeusról és a vámosról

(Lk. 18,9-14) számos egyéb részlettel szintén csak nála található.

Az evangélium felépítése Előszó (1,1-4)

Gyermekségevangélium (1,5-2,52)

Jézus működésének előzményei: Ker. János; Jézus keresztsége, családfája, megkísértése (3,1-

4,13)

I. 4,14-9,50: Jézus működése Galileában

II. 9,51-19,27: Jézus útja Jeruzsálembe

III. 19,28-24,53: Jézus szenvedése, halála, feltámadása Jeruzsálemben

Jézus Krisztus evangéliuma szent János szerint A negyedik evangélium szerzője János, Zebedeusnak, a galileai halásznak és Szolóménak fia,

és az idősebb Jakab apostolnak öccse. Anyja Jézus követői közé tartozott (Mt. 27,56; Mk.

15,40). János atyja mesterségét folytatta. Amikor Keresztelő János fellépett, tanítványa lett,

de a Keresztelő tanúságtételének hatására Andrással együtt Jézushoz csatlakozott (Jn. 1,35-

39). Később Jézus hívására mindenét elhagyta és végleg tanítványa lett. Az Úr a többi

tizeneggyel apostolának választotta (Mt. 10,1-4; Mk. 3,13-19; Lk. 6,12-16). Az apostoli

testületben Jézus Péter és Jakab mellett őt is különös bizalmával tüntette ki (Mt. 17,1; Mt.

26,37; Lk. 8,51), az Úr szeretett tanítványa volt: az utolsó vacsorán mellette ült és szívére

hajthatta a fejét (Jn. 13,23), a kereszt alatt pedig Jézus az ő gondjaira bízta Édesanyját (Jn.

19,25-27).

A Szentlélek eljövetele után Mária mennybeviteléig Jeruzsálemben maradt, s ott a környéken

és Szamariában apostolkodott (Csel.3, 4 és 8 fejezet). Pál Péterrel és Jakabbal az egyház

oszlopai közé sorolja (Gal. 2,9). Később, valószínűleg Pál halála után, a kisázsiaia Efezusban

működött. Ő nevelte a második apostolnemzedék több jelentős egyéniségét: Pápiász

hierapoliszi, Polikárp szmirnai és Ignác antióchiai püspököt. Domiciánusz császár Patmosz

szigetére száműzte. Ott részesült azokban a látomásokban, melyeket a Jelenések könyvében

írt meg. Nerva uralkodása alatt visszatért Efezusba és száz éves lehetett, amikor Trajánusz

idejében meghalt. Ünnepe december 27-én van.

Ireneusz, az említett Polikárp tanítványa szerint az apostol efezusi tartózkodása idején írta

evangéliumát. Az a szándék vezette, hogy a Kis-Ázsiában jelentkező téves tanításokkal

szemben a hívek lelkében megerősítse az igaz hitet. "Ezeket azért írtam -mondja evangélimua

végén-, hogy higgyétek: Jézsu a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen

benne." (Jn. 20,31). Ez a szándék az egész írásmű során kifejezésre jut: az Úr jelentősebb

csodáinak és beszédeinek leírásával mindig Isten egyszülött Fiának dicsőséges alakját állítja

elénk, "akit kegyelem és igazság tölt be" (Jn. 1,14). Emellett természetesen törekvése az is,

hogy az előző három evangélista, a szinpotikusok elbeszélését kiegészítse.

Sz. János evangéliuma sokban eltér a másik háromtól. Leginkább abban különböznek, hogy a

szinoptikusok Jézus galileai tanítását és csodatetteit írják le részletesebben, János pedig a

júdeai és a jeruzsálemi működését. Azonkívül János evangéliuma olyan beszédeket tartalmaz,

amlyeket Jézus tanítványainak vagy a műveltebb zsidóknak tartott, ezért előadása ünnepi

hangú, gondolatai -különösen, amelyek Isten Fia örök létezését, isteni küldetését és az

Atyával való egyenlőségét fejtik ki,- sokkal nehezebbek. A szinoptikusok ezzel szemben

inkább csak Jézus Isten országáról és annak valláserkölcsi követelményeiről szóló tanítását

gyűjtötték össze. Ezek a tanítások az egyszerű néphez szóltak, ezért népiesek és könnyen

érthetők.

Sz. János az első század kilencvenes éveinek elején írt, görög nyelven. Evangéliuma elé,

Jézus Istenfiúságának és megtestesülésének szent titkába elményedve, ihletett hangú

bevezetést írt (Jn. 1,1-18). Teológiai mélységű írásának első része főképp a Jézus jeruzsálemi

működésével kapcsolatos eseményeket és tanításokat mondja el (2-12 fejezet), második része

az Úr szenvedésének és feltámadásának története (13-21 fejezet). * A pápai Szentírás-

bizottság 1907. május 29-én kelt döntésében kijelentette, hogy Jézusnak ezek a beszédei

kétségtelenül hitelesek, nem az evangélista költötte őket. A bennük foglalt tanítást szószerint,

s nem képletesen kell érteni. Az ezzel kapcsolatos tévedéseket az 1907. július 4-én kelt

Syllabus ítélte el.

Cartea Faptele apostolilor – prezentare generală

Az Apostolok Cselekedetei Ennek a könyvnek már az első keresztény századokban az Apostolok Cselekedetei címet

adták, ami nem felel meg teljesen a tartalmának, mivel nem számol be valamennyi apostol

hithirdető munkájáról, hanem – néhány fejezettől eltekintve – csak szent Péter és Pál apostoli

működését mondja el. Ám a két apostolfejedelem története sem teljes, mert a szerző célja nem

az volt, hogy kimerítő és részletes történetet írjon, hanem az, hogy bemutassa, hogyan nőtt az

első pünkösd kicsiny apostoli közössége világegyházzá. A mennybeszálló Üdvözítő szavai,

melyekkel a világ meghódítására küldi apostolait (1, 8 és Mt. 28,18-20), eleven történelmi

valósággá válnak ebben a könyvben: Péter és Pál személyében az apostolok tanúi Jézusnak az

egész Római Birodalomban Jeruzsálemtől Rómáig, a jelentéktelen kis Júdeától az akkor

ismert világ végső határáig.

Hitvalló és hitre indító szándéka mellett azonban ennek az írásnak, mint történelmi emléknek

és okiratnak is páratlan értéke van, hiszen az apostoli kor egyházi életének szinte egyedülálló

történeti forrása. Elbeszélései során megismerjük az első keresztények életét, a bontakozó

Egyház minden fontosabb eseményét, külső és belső nehézségeit, s győzelmes előretörését.

Az Apostolok Cselekedetei szerves folytatása az evangéliumoknak. Az evangéliumok

bemutatják a názáreti Jézust, a zsidó népnek és az emberiségnek ígért messiást: népe

megtagadja és keresztre feszíti, de mivel Jézus az Isten Fia, halálából és feltámadásából

üdvössége támad az egész emberiségnek. Mennybeszállása előtt szétküldi apostolait az egész

világra, hogy tanúi legyenek a megváltásnak, hirdessék a bűnbocsánatot és az istenfiúság új

szövetségét. Az Apostolok Cselekedetei itt kapcsolódik az evangéliumi történetbe.

Bevezetésében Jézus búcsúzó szavait ismétli és bemutatja az Egyház magját: az utolsó

vacsora termében összegyűlt kicsiny apostoli közösséget. Első része az első pünkösdnek az

Egyház születésnapjának eseményeivel kezdődik. Jézus megváltó műve és tanítása az

apostolok munkáa nyomán megindul világhódító útjára. Először a zsidóság körében,

Jeruzsálemben és a mai Palesztina vidékén terjedt el. Ennek leírása főleg szent Péter apostol

személyéhez fűződik (2-9 fejezet). A második rész a pogány misszióról szól. Az első

lépéseket ezen a téren szintén szent Péter teszi (10-12 fejezet). Szent Pál megtérésével

(ApCsel. 9,1-30) azonban az a férfi lép Jézus apostolainak sorába, aki nemcsak Kisázsia és

Görögország akkori nagyvárosaiba, hanem Rómába, a birodalom szívébe is elviszi Krisztus

evangéliumát, s mindenütt megalalpítja a pogányokból megtért keresztények egyházait. A

következő fejezetek (13-28) az ő missziósútjának és fogságának történetét beszéli el.

Az apostoli korig visszanyúló hagyomány szent Lukács evangélistát tartja a könyv

szerzőjének. Maga a szerző előszavában jelzi, hogy műve evangéliumának folytatása. A négy

evangélium közül egyedül Lukácsé hasonlít nyelv és stílus tekintetében az Apostolok

Cselekedeteihez. A szerző különben írása némely részében azt mondja el, amit – mint szent

Pál kísérője – maga is átélt. Mindebből szent Lukács személyére kell következtetnünk.

Könyve kortörténeti szempontból is érdekes és fontos adatokat tartalmaz, stílusa élvezetes,

helyenként lebilincselő, az egész könyv világirodalmi szempontból is remekmű.

A hitvalló és hitre indító szándék végigkisér az egész íráson. Az események szemléltetően

bizonyítják, hogy a zsidók minden gyűlölete és aknamunkája ellenére is a kereszténység a

Szentlélek erejében diadalmasan tör előre a római tartományokon keresztül egészen a

birodalom fővárosáig. A keresztrefeszített Jézus tanúi eljutnak minden néphez: az Egyház él,

s – az Úr igérete szerint – a pokol kapui sem vesznek erőt rajta. Így az Apostolok

Cselekedetei valójában az Egyház leghatásosabb apológiája.

Scrisorile pauline – prezentare generală şi teme fundamentale

Pál apostol élete és személyisége

Az apostol származása és megtérése Szent Pál életéről a leveleiből és az ApCsel beszámolójából szerezhetünk információt, de az

egyes eseményeket nehezen tudjuk abszolút dátumokhoz kötni.

A kisázsiai Tarzusban, valamivel Krisztus után született (Murphy-O’Connor: Kr.e. 6; Saffrey:

Kr. u. 5.; Fitzmyer: Kr.u. első évtized). Apja Benjamin törzséből származott (Róm 11,1; Fil

3,5), római polgár. Szülővárosára és ezzel Pál apostol személyiségére is jellemző a görög és

zsidó műveltség találkozása. Az apostol családjában valószínűleg beszélték a görög nyelvet,

de a zsinagógában elsajátította az arámot is. A Bibliát jól ismerte és idézte a Szeptuaginta

változata szerint.

Kr.u. 15 körül Jeruzsálemben tanul Gamáliel rabbinál (ApCsel 22,3), akitől a zsidó Törvény

szeretetét veszi át. Gamálielről maradt fenn a mondás: "Gamáliel után nincs többé

törvénytisztelet Izraelben.”

Kr.u. 34-36 között Pál üldözte a keresztényeket, jelen volt István diakónus meggyilkolásánál

(ApCsel 7,58; 8,1; vö. Gal 1,13; 1Kor 15,10). 36 körül Damaszkuszban megtért (ApCsel 9;

22; 26), majd Arábia sivatagába vonult vissza, hogy hitét átgondolja. 39 körül egy jeruzsálemi

látogatás után hazatér Tarzusba.

43-45 között Barnabással együtt vezetik az antiochiai keresztény közösséget. Antiochiát az

ApCsel kiemeli azáltal, hogy böjt és imádság után ők küldik útjára Pált és Barnabást (ApCsel

13,1-3). Az antiochiai közösség tagjait nevezik először keresztényeknek, “krisztusinak” is

(11,26).

A hittérítő utak Az ApCsel Pál működését három hittérítő út köré szervezve mutatja be.

Az első út az ApCsel 13-14 fejezeteiben követhető nyomon. Pál és kísérői négy évet töltenek

Ciprus szigetén és Elő-Ázsiában. Gyakran ellentétbe keverednek a zsidó lakossággal. ApCsel

13,46 foglalja össze a fontos változást: “Először nektek kellett hirdetnünk Isten igéjét, mivel

azonban ti visszautasítottátok azt, s nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a

pogányokhoz fordulunk.”

A második út előtt fontos közjátékra kerül sor Jeruzsálemben, megtartják az ún. apostoli

zsinatot. Ennek előzménye voltaképpen az antióchiai közösség gondja: megtartsák-e a zsidó

előírásokat vagy sem? A zsidóságból megtértek számára ezek természetesek, de mi történjen

azokkal, akik a pogányságból tértek meg? Ha keresztények akarnak lenni, kötelezi-e őket az

Ószövetség törvénye is? Körül kell metélkedniük, be kell tartaniuk a tisztasági és étkezési

előírásokat?

49 körül Pál és Barnabás Jeruzsálembe megy. A történtekről a Gal 2 és az ApCsel 15

tájékoztat. A két leírás némileg eltérően adja vissza az apostolok határozatát: míg Gal 2 nem

tud semmilyen megszorításról, ezért az Ószövetség tisztasági előírásait teljességgel

meghaladottnak tartja, az ApCsel megszorítást tesz a fojtott állatokra és a paráznaságra

vonatkozóan.

A második útról az ApCsel 15,36-18-22 számol be. Leglényegesebb újdonság, hogy Pál a

régebbi közösségek újralátogatása után Európába megy. Lukács, az elbeszélő kiemeli, hogy

az apostol és társai mindenben pontosan a Szentlélek irányítása alatt állnak. Pl.: 16,10:

“Biztosan tudtuk, hogy Isten hívott minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.”

Végigjárják az Akháj félszigetet északról délre haladva: Filippi, Athén, Korintus, Efezus,

majd vissza.

A harmadik út (18,23-21,17) jellegzetes kezdete a korintusi egyházközséggel való vita. Pál

valószínűleg hosszabb időt tölt Efezusban, ahol fogságba is esik. Szintén meghatározó

motívum a jeruzsálemi egyház számára tartott gyűjtés. A jeruzsálemi gyülekezet anyagi

gondokkal küzd, Pál pedig a gazdagabb európai közösségeket arra ösztönzi, hogy segítsék

testvéreiket anyagilag is. Az összegyűjtött adományok átadásáról az ApCsel nem tudósít – Pál

hideg fogadtatásából úgy tűnik, hogy nem is sikerült átadnia az adományokat.

Életútjának vége azzal kezdődik, hogy elfogják Jeruzsálemben, majd a rómaiak fogságában

Cezáreában vallatják. Miután a császárhoz fellebbezett, hajón Rómába vitték, és ott egyfajta

házi őrizetben tartották. Az apostol talán még tett egy hispánai térítő utat (?), amely régi

vágya volt. Újabb fogságba esik, majd Kr.u. 67-ben Rómában lefejezik.

A hittérítő személyisége Leveleiből nemcsak az apostol gondolatait, hanem személyiségét is megismerhetjük. Korábbi

időkben nem beszéltek a személyiségről, inkább a történelmi helyzetről. Manapság jobban

értékeljük a személy egyedi döntéseit. Isten éppen személyeken keresztül szól, felhasználja

egyéni tehetségüket és adottságaikat is.

Az apostol külsejéről semmi bizonyosat nem tudunk. Az Acta Pauli et Techlae c. apokrif irat

szerint: alacsony, kopasz, barátságos tekintetű volt. A korintusiak azzal vádolták, hogy

leveleiben, írásában erős, de megjelenése gyenge és beszéde rossz (2 Kor 10,10). Ír arról,

hogy betegséget kell elviselnie (2 Kor 12,7 stb.), ennek ellenére sok száz kilométert tesz meg

gyalog, számunkra elképzelhetetlenül rossz körülmények között. Nem szégyelli, hogy

érzéseiről is írjon leveleiben: haragjáról a galatáknak (Gal 1,9; 3,1-5; 4,8-20), fájdalmáról a

korintusiaknak (2 Kor 4,17), szeretetéről Filemonnak (12).

Pál nőtlen volt. A házasságot és a nőket nem becsülte le (1 Kor 7). Barátságra kész ember (vö.

a levelek köszöntő részeit). Munkatársaitól minden bizonnyal készséges együttműködést várt.

Főként városi környezetben dolgozott; a jelentősebb központokban veti el az Isten igéjének

magvát.

Pál imádkozik. Küldetésének alapja az imádság és böjt (ApCsel 13,1). Isten a szenvedélye; a

hit titkai szenvedélyesen érdeklik. Krisztussal személyesen is közösségben lenni

("Krisztusban") – ez teológiájának és személyének középpontja (vö. Fil 3,10). Krisztus által

szabad, de anyagilag is – másokért (1 Kor 9).

Pál leveleinek formája és célkitűzései Az ÚSZ-ben 13 levelet találunk az apostol neve alatt idézve, a Zsidókhoz írt levél nem nevezi

meg a szerzőjét.

Stílusbeli és nyelvi sajátosségok, valamint a bennük foglalt teológia szerint így csoportosítjuk

a leveleket:

Fontosabb levelek: Róm, 1 Kor, 2 Kor, Gal – Pál teológiájának főbb gondolatát tartalmazzák.

Kisebb levelek: 1Tessz, 2 Tessz. Fogságból írt levelek: Ef, Fil, Kol, Filem – Pál fogolynak

nevezi magát ezekben a levelekben.

Pasztorális levelek: 1Tim, 2Tim, Tit – egyházi előljáróknak szóló lelkipásztori utasításokat

tartalmaznak.

Levélforma: Levélíró neve, a címzett neve és valamiféle jókívánság. Az Istennek szóló

köszönet következik. Milyen ügyben írja a levelet, majd tanításokat fogalmaz meg. Befejezés-

üdvözletek képezik.

Pál stílusa nem síma és nem csiszolt: a gondolatok bősége, a szenvedélyes hevesség és a

meghatódottság gyakran szétveti nála a nyelvtani szabályok törvényeit.

A levél célkitűzései: Pál levelei valódi értelemben vett levelek – tényleg kapcsolatot tart fenn

általuk az egyházközségekkel. A levelek éppen ezért mindig egyéniek.

Pál levelei alkalmi iratok. Bennük Pál állásfoglalásai fogalmazódnak meg a felmerült

kérdésekkel kapcsolatban. A levelek párbeszéd, személyes és teológiai jellegűek.

Pál teológiájának alapfogalmai 1. Megváltás-megmentés

2. Üdvösség

3. Az új teremtmény

4. Isten igazsága

5. Isten igazságossága

6. Törvénytől és bűntől való szabadulás

7. Isten és ember Pál szerint

8. A hit mint az ember válasza

Scrisoarea către evrei

Pál apostol leleve a zsidókhoz A többi apostoli levéltől eltérően – ebben csak János első levele kivétel – ennek a levélnek az

elején hiányzik a címzett és az író megnevezése, a régi kéziratokban azonban bevezető sorai

előtt ez a rövid cím olvasható: a zsidókhoz. Ezek a zsidók kétségkívül a zsidóságból megtért

keresztények, mégpedig minden valószínűség szerint a jeruzsálemi egyház hívei, általában a

palesztinai keresztények. A levél ugyanis "intő szó" (Zsid. 13,22) azokhoz, akiket a

zsidóságba való visszaesés veszélye fenyeget. Arra buzdítja őket, hogy ragaszkodjanak

bizalommal Krisztushoz és tartsanak ki állhatatosan a hitben (Zsid. 2,1-4; Zsid. 3,6; Zsid.

3,12; Zsid. 4,11; Zsid. 13,7-14). Az említett veszélyben leginkább a palesztinai

zsidókeresztények forogtak. A zsidóság vezetői ugyanis az egyház első nyilvános fellépésétől

kezdve ellenséges szemmel tekintettek Krisztus követőire és minden módon üldözdték őket

(lásd ApCsel 4-8. fejezet). A hatvanas évek elején, a zsidó nemzeti érzés fellángolásával,

mely a Római Birodalom elleni háborúra, s végül Jeruzsálem pusztulására vezetett, ez az

üldözés csak erősödött. Ennek áldozata lett az ifjabb Jakab apostol, a jeruzsálemi egyház

elöljárója. Másrészt a kísértés is igen nagy volt a zsidósáfhoz való visszatérésre, hiszen

szemük előtt folyt a világ egyik legszebb templomában az ószövetségi istentisztelet pompája.

Ilyen körülmények között nem volt könnyű dolog hűségesnek maradni a krisztusi hithez.

A levél szerzője azzal akarja megóvni a hitehagyás veszélyétől a zsidókeresztényeket, hogy

kifejti nekik az Újszövetség sajátos értékeit az Ószövetséggel szemben. Az Újszövetség

középpontjában Jézus Krisztus, az Istenember áll, aki az Újszövetség szerzője és főpapja. Az

Ószövetség angyalok közreműködésével és Mózes közvetítésével jött létre, az Újszövetség

szerzője azonban az angyalok Ura és Mózessel, Isten szolgájával szemben az Isten Fia (Zsid.

1,1-4; Zsid. 1,13). S ő főpapja is az Újszövetségnek. Az ószövetségi főpapok halandó és

bűnös emberek voltak, akiknek tulajdon bűneikért is kellett áldozatot bemutatniuk, az

újszövetségi főpap azonban Isten örökkévaló Fia, aki bűnt nem ismert, de végigjárta a

szenvedés útját, s ezért megértő és könyörületes az emberek iránt (Zsid. 4,14-7; Zsid. 4,28). A

főpap legfontosabb feladata, hogy áldozatot mutasson be a bűnök engesztelésére. Ám az

ószövetségi állatáldozatok vére nem adhatott belső megigazulást az embernek, az Újszövetség

áldozata, Krisztus kereszthalála viszont örök értékű megváltást szerzett (Zsid. 8,1-10; Zsid.

8,18). Ez a levél dogmatikus része.

A második rész levonja az első tanításának következményeit: állhatatos hitvallásra buzdít az

Újszövetség mellett (Zsid. 10,19-39) és olvasói elé állítja az Istenbe vetett hit ószövetségi

példaképeit (Zsid. 11,1-12), végül különböző intelmekkel fejezi be levelét (Zsid. 13,1-25).

Az iratnak több jellegzetes vonása van. A címzés és az üdvözlet hiányzik az elejéről, de

befejezése az apostoli levelek szokott formáját követi. Az egész mű inkább szentírás-

magyarázó homília jellegű. A dogmatikus fejtegetéseket gyakorlati vonatkozásó intések és

buzdítások szakítják meg. Előadása nyugodtabb menetű, mint általában Szent Pál leveleié, és

stílusa is sokban eltér azokétól.

Ezek a jellegzetességek és az a tény, hogy a latin egyház a montanista és novaciánus

eretnekek félremagyarázásai miatt a 4. század végéig nem tekintette Pál levelének, bizonyos

kételyeket támasztott a levél apostoli eredete felől. A keleti egyház régebbi hagyománya az

apostol levelei között őrizte meg. A levél jellegzetességei miatt mégis valószínű, hogy

megfogalmazása Pál egyik munkatársától származik, aki az apostol indítására eszméinek

külső formát adott. Ma már nem lehet eldönteni, hogy ez a munkatárs Barnabás, római

Kelemen, az alexadriai zsidókeresztény Apolló vagy valamelyik más tanítvány volt.

Scrisorile catolice

Katolikus levelek Keletkezésüket nem tudjuk teljes bizonyossággal rekonstruálni. Ezek nem kimondottan csak

egy meghatározott közösséghez szólnak, hanem az egész egyházhoz. Kivételt csupán János

második és harmadik level képezi, amelyeket egy-egy meghatározott közösséghez címeztek.

Tartalmukat tekintve, találunk bennük felszólításokat és intelmeket, állásfoglalásokat az élet

és a hit kérdéseiben, a téves tanításokkal szemben óvásokat és ítéleteket ezek fölött.

Valamennyi katolikus levél az első keresztény nemzedékekből származó férfiak nevét viseli.

Péternek 2 level, Jánosnak 3 levele, Jakab levele és Júdás levele.

Cartea Apocalipsului Sfântului Ioan

János apostol Jelenéseinek Könyve A Jelenések Könyve, görög nevén Apokalipszis, az Újszövetségi Szentírás egyetlen prófétai

irata. Prófétai jövendöléseket ugyan az evangéliumokban és az apostoli levelekben is találunk,

de ez a könyv stílusát, felépítését és jellegét tekintve teljes egészében az ószövetségi prófétai

irodalomhoz tartozik. tartalma az Újszövetség választott népével kapcsolatos és Krisztus

egyházának jövendő sorsát írja le jelképes látomásokban. A történelem folyamán az egyház

állandó küzdelmet vív az Isten-ellenes hatalmakkal, sorsa üldöztetés és szenvedés, de

keresztútja sorozatos győzelmeken keresztül vezet az örök dicsőség végső diadalára.

A könyv szerzője Jánosnak, Jézus Krisztus szolgájának mondja magát (Jel. 1,1; Jel. 21,2; Jel.

22,8), aki tanúságot tett Krisztus tanítása mellett s ezért Patmosz szigetén száműzetést

szenvedett (Jel. 3,2; Jel. 3,9). Az első keresztény századok íróinak egyhangú tanúsága szerint

ez János apostol és evangélista, a szeretett tanítvány. Ezt a hagyományt csak a 3. században

vonja kétségbe alexandriai Dénes iskolája. Nem annyira történeti, mint inkább teológiai okok

alapján egy bizonyos "János presbitert" tesznek meg az irat szerzőjének. A kiliazmus néven

ismert eretnekség ugyanis, amely Krisztus és az igazak ezeréves, érzéki örömökben folyó,

földi uralmának eljövetelét tanította, a Jelenések Könyvének 20. fejezetére hivatkozott.

Miután a kiliazmus elvesztette jelentőségét, kétség sem merült fel, egészen a modern időkik, a

könyv hitelességével szemben.

A Jelenések Könyvének kinyilatkoztatásait János azzal a feladattal kapta, hogy hűségesen írja

le valamennyit (Jel. 1,11; Jel. 1,19), valószínű tehát, hogy ezt hamarosan, talán mindjárt a

kinyilatkoztatás helyén, Patmosz szigetén meg is tette, ahol Domiciánusz császár uralkodása

idején (81-96) volt száműzetésben.

Iratát elsősorban a bevezető látomásban említett hét kis-ázsiai egyháznak szánta az apostol,

hogy állhatatos hitre és a súlyos megpróbáltatások közt kitartásra buzdítsa a híveket. Az első

század végén igen nehéz időket éltek ezek az egyházak. Az állami hatóságok és a pogány nép

részéről éppen úgy, mint a zsidóság részéről állandó üldözések és bántalmazások érték a

kereszténységet. A bizonytalanság érzését csak növelte, hogy a legtöbb apostol már

vértanúhalált szenvedett, s az egyházak híveik számát tekintve is gyengének érezték magukat

az ellenséges pogány világban. A külső veszélyekhez járultak a belső nehézségek: tévtanítók

bomlasztották az egyház egységét. Ebben a súlyos helyzetben nem egy hívő lélekben

felmerült az aggodalm