Grace GreenÍgéret szép szó

Jonquil, egy kis skóciai panzió tulajdonosnője megfogadta, hogy soha többé nem bízik meg egyetlen férfiban sem. Csakhogy eltökéltsége meginog, amikor Ken a nyolcéves Natalie-vel néhány napra nála kér szállást. Nemcsak a férfi, hanem a szép szőke kislány is belopja magát a szívébe, pedig nem is sejti, hogy Natalie nem más, mint a tulajdon unokahúga…

1. FEJEZET

– Mit kezdjek vele?Ken Alexander tehetetlenül szántott végig sötét haján. A dolgozószobája ablakánál állt, és

a kertben üldögélő kislányt nézte. Natalie Gilbride nyolcéves volt, szőke, törékeny és nagyon konok. Az egyik vancouveri osztálytársa meghívta ugyan a születésnapi zsúrjára, ő azonban úgy döntött, hogy inkább itthon marad ezen a szép, napos augusztusi délutánon.

Fehér vászonruhában, csillogó fekete cipőben, takaros copfba font hajjal szálegyenesen ült a medence melletti padon, és a semmibe meredt.

Ken halkan szitkozódni kezdett, s bár a gyerek semmiképpen nem hallhatta, mégis abban a pillanatban felkapta a fejét, és felnézett az első emeleti dolgozószoba ablakára. Arca elkomorult, a száját makacsul összeszorította, és a mosoly leghalványabb jele nélkül elfordította a fejét.

Ken a bosszúságát magába fojtva, keservesen felsóhajtott. Íme, Natalie Gilbride, a gyámleánya – és a legnyomasztóbb gondja.

Hirtelen eszébe jutott az a beszélgetés, amelyet tizenegy hónappal ezelőtt folytatott a New York-i kiadói ügynökével, Jeff Wintersszel. Gilbride-ékat az előző napon temették el, és a végrendeletük óriási megdöbbenést keltett. Ken mindjárt felhívta a kiadóját, és közölte, hogy az új könyvének befejezésével késni fog, mert váratlan kötelezettsége támadt. Jeff rémületében felszállt az első vancouveri gépre, hogy észhez térítse Kent. Úgy gondolta, az írónak nem szabad vállalnia a gyámságot.

– Gilbride-éknak nem volt joguk a megkérdezésed nélkül kinevezni téged a lányuk gyámjának. – Jeff máskor sápadt arca most vészesen elvörösödött. - Törvényileg nem vagy köteles…

Ken hirtelen elviselhetetlennek érezte a kertből beáradó rózsaillatot. Az ablakhoz indult.– Törvényileg talán nem, de erkölcsileg igenis kötelességem vállalni a gyámságot. –

Gondterhelten összevonta sötét szemöldökét. – A gyereknek nincsenek rokonai. Ha nem veszem magamhoz, árvaházba jut.

– Vannak jó árvaházak is…– És nagyon rosszak is! – Ken hangja egyszerre kőkeményen csengett. – Én aztán tudom.Egy pillanatra súlyos csend állt be. Ken a nyitott ablakszárnyakra tette a kezét, és a válla

fölött gúnyosan visszaszólt: – Természetesen néhány hónapra magamhoz vehetem a gyereket a látszat kedvéért, és ha a nyilvánosság érdeklődése elcsitult, szép csendben bedughatom egy árvaházba. – Határozott mozdulattal becsukta az ablakot, és Jeffhez fordult. - Csakhogy erről szó sem lehet, soha! Két lehetőségem van, de egyik sem tetszik. Az egyik, hogy nyíltan visszautasítom a gyámságot, így a gyereket mások örökbe fogadhatják, engem viszont életem végéig emészthet a lelkifurdalás. A másik az, hogy teljesítem az elhunyt szülők kívánságát.

– A fenébe is, teljesen elment az eszed? – Jeff felugrott. – Hogy akarsz egy hétéves gyerekkel törődni? Amikor itthon vagy, a dolgozószobádban ülsz, egyébként pedig utazol, hogy anyagot gyűjts a következő könyvedhez. Nem gondolod, hogy tisztességtelen volna… hogy is hívják… Nicolával szemben?

– Natalie a neve.Jeff legyintett.– Legyen Natalie. Hát nem volna jobb neki is, ha rendes családban nőhetne fel? Egy

ekkora kislánynak anya kell, vagy legalábbis olyan nő, aki…

1

– Felveszek mellé egy nevelőnőt. Szerencsére az ügynököm mindig kiharcolja a könyveimért a legmagasabb honoráriumot, a pénz így nem számít jegyezte meg gunyorosan Ken.

Jeff szemrehányóan nézett rá.– Ugye már tegnap eldöntötted, mielőtt felhívtál volna? A fene nagy lelkiismereted és az

erkölcsi érzéked! Hiszen ez a Gilbride csak egy alkalmazottad volt, és minden bizonnyal tisztességesen megfizetted… – Jeff lemondóan sóhajtott. – Eh, úgyis csak az időmet vesztegetem rád!

Ebben igaza volt, ahogy abban is, hogy Ken az első pillanattól tudta, nem rázhatja le magáról a felelősséget, vállalnia kell a gyereket.

Kezdettől fogva sejtette, hogy a feladat nem lesz egyszerű. Arra azonban mégsem számított, hogy a kislányt ennyire megviseli a szülei halála. Natalie teljesen magába zárkózott, és még a legjobb pszichológus sem tudott rést ütni a maga köré emelt falon.

Máig – közel egy év telt el a tragikus esemény óta – semmi sem változott.Már a tanítónő sem tudott mit kezdeni Natalie-vel, pedig Ken a kislányt Vancouver legjobb

és legdrágább magániskolájába járatta. Egyértelműen okos volt, s az írásbeli feladatait kifogástalanul elkészítette, a szóbeli munkákban azonban gyakorlatilag nem vett részt. A társaival sem barátkozott.

S mindennek a tetejébe az angol nevelőnő, Amália sem nyerte el a gyerek bizalmát, és sikertelensége miatt éppen ma nyújtotta be a felmondását.

Ken fáradtan rázta meg a fejét. Az elmúlt évben itthon dolgozott A hetedik titok című új regényén. Előző nap küldte el Jeffnek a kész kéziratot. Úgy tervezte, rövid időre elutazik valahová Natalie-vel, majd nekilát a következő könyvnek.

De hogyan tudna mindenre összpontosítani, ha állandóan a gyerek miatt aggódik?!Újra felötlött benne a kérdés: mit kezdjen vele?Gondterhelt képpel eljött az ablaktól, s már éppen kilépett volna a szobából, amikor

megszólalt a telefon. Ken az íróasztalhoz ment, és felvette a kagylót.– Ken Alexander – jelentkezett be szűkszavúan.– Mr. Alexander, itt Brad Jackson a Jackson Detektívirodától. Sajnálom, hogy ilyen sokáig

nem jelentkeztem. – A vonal másik végéről zavart nevetés hallatszott. –Most viszont jelentős újságokkal szolgálhatok…

– Miféle újságokkal?– A James és Catriona Gilbride-ügyben. Nem volt egyszerű eset. Van fogalma róla, hány

Gilbride él Nagy-Britanniában?– Ha kérhetem, térjen a tárgyra!– Elnézést, uram! – A magándetektív megköszörülte a torkát, és hivatalos hangon folytatta

tovább. – Kiderítettem, hogy James Gilbride Skócia északnyugati partjainál, Strathloyban született és nőtt fel. A szülei néhány éve meghaltak, más rokonai pedig nincsenek.

Ken letörten támaszkodott az íróasztalára. Bár nem nagyon reménykedhetett, hiszen James Gilbride kilenc évvel ezelőtt, a munkába állásakor elmondta, hogy a feleségének s neki nincsenek hozzátartozóik, most mégis csalódást érzett.

– …van egy nővére, aki ugyanabban a városkában él…– Hogyan? – Ken felegyenesedett, egyszerre csupa fül lett. – Ismételje meg, amit mondott,

Jackson!– Catriona Gilbride, lánykori nevén McLeod, hatéves volt, amikor az anyja meghalt. A

család ugyanazon a településen lakott, ahol Gilbride-ék. Catrionát az apja nevelte fel, aki szívbeteg lévén korán nyugállományba vonult. Körülbelül egy évvel azelőtt halt meg, hogy Catriona és James összeházasodtak, és kivándoroltak Kanadába. Ezenkívül sikerült kiderítenem, hogy Catrionának volt egy nővére.

2

Ken izgatottan vágott közbe: – És ez a nővér… életben van? – Behunyta a szemét, és magában imádkozni kezdett.

– Igen. A legjobb egészségnek örvend. Hajadon, harmincöt éves. Egész pontosan a jövő héten lesz a születésnapja. A szülői házban él, amelyben az apja halála óta nyaranta panziót működtet. Egyébként a népfőiskolán varrótanfolyamokat tart, a szakmája varrónő.

Ken hallgatott. Meg kellett emésztenie a hallottakat. Natalie-nek van tehát egy nagynénje. Ráadásul a nő nincs férjnél, aki ellenezhetné, hogy magához vegye a számára idegen gyereket. Olyan asszony, aki az ideje nagy részét otthon tölti…

– Egészen biztos ebben? – kérdezte végül.– Tökéletesen. Emlékszik arra a levélre, amelyet mutatott? Egy bizonyos Jonquilnak szólt.

Nos, a nővért Jonquilnak hívják.Ken szíve veszettül dobogott. Az íróasztalfiók hátsó szögletéből előhúzta azt a bizonyos

levelet, amely mindössze egy szakadt papírdarab volt. Ken hónapokkal ezelőtt találta Gilbride-ék szolgálati házának pincéjében. Azért járt ott, mert a karbantartó értesítette, hogy valami baj van a fűtéssel. A szivattyú mellett egy papírlap hevert. Miután sikerült kiókumlálnia az összegyűrt cédula néhány sorát és az aláírást, rájött, hogy Catriona levelét tartja a kezében, amelyet az asszony összetépett, hogy elégesse. Ez a darabka valószínűleg elkerülte a figyelmét.

Ken a homlokát ráncolva újra átolvasta a sorokat.Jonquil, tudnod kell, mennyire fáj, hogy felbontatlanul visszaküldöd a leveleimet. Biztosan

dühös és féltékeny voltál, amiért James engem szeret, és nem téged, de ennyire kegyetlennek nem kellene lenned.

Mindig a legjobb barátnőm voltál. Hogy lehetsz olyan hideg és keserű, olyan önző, hogy sajnálod másoktól a boldogságot?…

Ken sosem jött volna rá, hogy ez a Jonquil Catriona nővére lehet. Valószínűleg azért, mert az asszony a legjobb barátnőjének nevezte…

Brad Jackson folytatta a beszámolóját, s a férfinak igencsak nehezére esett, hogy figyeljen rá.

– Sokat nem tudtam kideríteni Jonquil McLeod múltjáról. Ezek a skótok egymás közt nagyon beszédesek, de a kívülállóval szemben bizalmatlanok és szűkszavúak…

– A címet mondja! – szólt rá türelmetlenül Ken. Őt nem a múlt, hanem a jelen érdekelte. Az a skót nő érdekelte, aki esetleg megoldhatja Natalie-vel kapcsolatos gondjait. Aki az anyja lehetne a gyereknek.

Dühös… féltékeny… hideg… keserű… kegyetlen… önző.A levél szemrehányó szavai ugyancsak fejtörést okoztak neki. Alaposan fontolóra kell

vennie a dolgot. De nem most! – határozta el, és gyorsan visszatette a fiókba a levelet.– Megvan a nő címe? – kérdezte ismét idegesen.– Strathloyban lakik, az utca neve ugyancsak Strathloy, közvetlenül a Moray-öböl mellett

vezet. A házat pedig úgy hívják: Mhorven.– Jonquil!Jonquil McLeod megfordult, és figyelte, ahogy a szomszédasszonya a kertjeiket elválasztó

fagyalsövényhez siet. Sóhajtva letette a bevásárlószatyrát a bejárati ajtó mellé, majd az idős asszony elébe ment. Alig várta, hogy megihasson egy csésze teát, de mivel Molly Pringle a bőbeszédűsége ellenire kedves teremtés volt, nem akarta megbántani.

– Hogy vagy, Molly?– Jól, kislányom. – Az ősz hajú asszony egy csomagocskát nyomott a kezébe. – Ez a tiéd, a

születésnapodra.– Ó, Molly! Igazán nem kellett volna – szabadkozott Jonquil mosolyogva, de azért elvette

a csomagot. – Nagyon köszönöm.

3

– Ugyan, csak egy kis saját készítésű édesség. Az ember egyszer harmincöt éves életében! Ez afféle fordulópont, nem gondolod?

Jonquil elengedte a füle mellett a korára vonatkozó megjegyzést. Harmincöt vagy harminchat, számára nem volt jelentősége. Az egyik nap olyan, mint a másik.

– Édességgel ritkán kényeztetem magam…– Semmivel sem kényezteted magad, gyermekem! – Molly barátságos, kerek arca

elkomorodott. – Először a beteg édesapádat kellett gondoznod, aztán a húgodat nevelted, azt a kis kígyót. Veled viszont soha senki nem törődött. Kellene már melléd egy férfi…

Molly elhallgatott, amikor meglátta Jonquil sápadt arcát és a máskor oly gyengéd pillantású, kékesszürke szemben felvillanó fájdalmat.

– Molly, hát már nem emlékszel? Egyszer volt egy férfi az életemben. – A nő hangjában ugyanaz a fájdalom bujkált, mint a tekintetében.

– Ó, ne haragudj, kislányom! – mosolygott bűnbánóan az idős asszony. - Mindig az jut az eszembe, milyen vidám gyerek voltál, hogy ragyogott a szemed, és hogy röpült a szőke hajad, amikor itt bicikliztél a ház előtt. Mindig kedves, barátságos kislány voltál, de mióta… – Az asszony szomorúan megrázta a fejét - A szívem összefacsarodik, ha a szigorúan hátrafésült hajadat látom, meg a szomorú szemed…

– Ki kell pakolnom a szatyraimból, Molly – szakította félbe a szomszédasszony sopánkodását Jonquil. Aztán megenyhült, és jókedvet színlelve hozzátette: – Köszönöm a süteményt. Biztosan erőt ad majd, hogy a szezon utolsó vendégeit jobban tűrjem.

– Jaj, majdnem elfelejtettem! Az előbb volt itt egy férfi. Először hosszasan bent üldögélt a kocsijában, és figyelte a házadat. Végül kiszállt, és az ajtóhoz jött. Láttam, hogy becsengetett. Amikor még tíz perc múltán is a kocsijában várt, elhatároztam, megkérdem, szobát akar-e. Erre épp akkor elhajtott.

– Idegen volt?– Igen. Amerikainak látszott. Olyan drága fekete autóval érkezett, amilyeneket kölcsönözni

lehet. Egy kislány is volt vele, a kocsi hátsó ülésén aludt.Jonquil elnyomta a mosolyát. Molly Pringle-nek aligha kerüli el valami is a figyelmét. Még

egyszer köszönetet mondott a szomszédasszonynak, és a házába indult. A bevásárlószatyrok mellett ott ült egy fekete macska, és reménykedve pislogott.

– Te senkit nem láttál, Scooter? – suttogta a nő, és gyengéden megsimogatta az állat selymes szőrét. Válaszul a cica kéjes dorombolást hallatott, és hízelegve a gazdasszonya lábához dörgölődzött.

Kár az elszalasztott vendégért, töprengett el Jonquil öt perccel később, amikor a teáskannába vizet öntött. A vendégek általában nem szoktak visszajönni, ha nem találnak itthon senkit. Kár, még akkor is, ha az idegen csupán egyetlen éjszakát akart volna itt tölteni. A júniusi és augusztusi esős időjárás miatt az idén kevés vendége volt. Most már hiába fordult derűsebbre és melegebbre, a szezonnak lassan vége.

A Mhorven-ház konyhája keskeny volt, a hátsó ajtó a kertre nyílt, elöl pedig az ablakból az utcára, a helyi golfpályára és a tengerre lehetett látni. Jonquil éppen az ablak melletti polcról akart egy bögrét levenni, amikor odakint az utcán mozgásra lett figyelmes.

Gyönyörű nap volt: az ég kékje, a fák zöldje ragyogott, a Moray-öböl vize szikrázott a napsütésben.

A ház elé lassan begördült az a bizonyos autó. Egy fekete Mercedes volt.Ezúttal azonban a vezető nem az utcán állt meg, hanem befordult a ház elé, a kocsibeállóra.

A kislány sem aludt már. A vezető melletti ülésen ült, mereven, mint egy kínai baba. Ha nyaralnak, a gyereket láthatólag nem szórakoztatja a dolog, állapította meg Jonquil.

A vezető leállította a kocsit, és kiszállt. Magas, karcsú, sötét hajú, napbarnított bőrű férfi volt, a képes folyóiratok címlapjain szereplő jóképű fiatalemberekre hasonlított. A

4

szomszédasszony azonban nem említette izmos alakját, határozott járását és azt a szemtelen magabiztosságát, amelyet árasztott.

Jonquilt lenyűgözte az idegen látványa, aki már a füvön át a ház felé közeledett.Csak a csengő hangjára riadt fel kábultságából. Kisietett az előszobába, és kinyitotta az

ajtót anélkül, hogy előzőleg egy pillantást vetett volna a tükörbe.Az idegen a lépcsőn állt, és az ajtó fölött a falba vésett, arany betűs feliratot nézegette:

Mhorven. Haja csillogott a napfényben, ám így közelebbről Jonquil láthatta, hogy a halántékán kicsit őszül, és a szeme körül apró, a szája mellett pedig valamivel mélyebb ráncok húzódnak. A testfelépítése alapján harmincnak mondta volna, most viszont hozzátett magában még tíz évet.

Az idegen arcvonásai határozottak, orra egyenes, arccsontja előreugró, ajka finom metszésű volt. És a szeme…

Jonquil sosem látott még hasonló szempárt. A zöld íriszen apró, aranybarna pöttyök ragyogtak, s a két szín ellentéte nyugtalanító hatást keltett. Még nyugtalanítóbb volt a férfi tekintete, amely – Jonquil úgy érezte – egészen a lelke legmélyéig hatol. Nem tudta leplezni kellemetlen szorongását, miközben arra várt, hogy a jövevény megszólaljon.

– Mhorven. – A férfi kíváncsian vonta föl sűrű, sötét szemöldökét. - Honnan kapta a nevét a ház?

A hangja csodálatos, mély zengésű, érzéki hang volt, és félreismerhetetlenül érződött rajta az észak-amerikai kiejtés.

Jonquil bensőjében megmozdult valami, amit rég halottnak hitt már, de határozottan elnyomta magában a furcsa érzést, kihúzta magát, és kilépett az idegen mellé. Tenyerét a szeme fölé tartotta a vakító nap ellen, a másik kezével pedig az öböl túlsó oldalán húzódó hegyekre mutatott.

– Ott azt a hegyet hívják Mhorvennek, amelyiknek a csúcsa fölött a fehér felhőt látja.A tenger felől könnyű szél támadt, és belekapott Jonquil ruhájába. A nő ösztönösen

odanyúlt, lesimította a vékony anyagot. Amikor felnézett, egyenesen a jövevény aranypettyes szemébe pillantott. Megint furcsa szorongás fogta el.

A férfi mintha lekicsinylően méregetné. Jonquil mozdulatlanul állt mellette, meglehetősen kibillenve lelki egyensúlyából. Az idegen felemelte a kezét, hogy elhessentsen egy legyet, s a nő orrát finom, férfias parfümillat csapta meg.

Jonquil olyan hirtelen hőkölt hátra, mintha a férfi hozzáért volna, s elhárítólag fonta keresztbe a melle előtt a karját. A jövevényből elképesztő érzékiség áradt.

Zavarát leplezendő, megköszörülte a torkát.– Szállást keres?– Igen. Volna két szobája?– Egy éjszakára?A férfi tekintete elkomorult, és a kocsi felé fordult. A gyerek eddig szemmel tartotta őket,

de most gyorsan elkapta a tekintetét, mintha rajtakapták volna valami csínyen. Úgy látszik, rossz hangulatban van a kicsike, és szeretné magára felhívni a figyelmet, gondolta Jonquil. A jelenség nem volt újdonság számára.

Catriona gyerekkorában ugyancsak…Hirtelen megcsapta a múlt jeges lehelete. Az utóbbi néhány évben sikerült kiűznie a

gondolataiból a húgát, most mégis… Ez a gyerek, a viselkedése különös módon ismerősnek tűnt. Hogy miért, azt nem tudta megmagyarázni.

– …talán tíz napra.– Tíz napra? – kérdezte a nő meglepetten, és hátrasimította szőke haját. - Igen, van két

szabad szobám. – Közölte az árat, majd hozzátette: – Esténként főzök is a vendégeimnek, ha délig bejelentik, hogy igényt tartanak rá. Természetesen ma is készíthetek valamit, ha óhajtják.

5

– Köszönöm, az nagyon jó volna. Nem szeretnék ma este étterembe menni, mert Natalie nagyon kimerült az utazástól. Nem okozunk ezzel nagy gondot?

– Egyáltalán nem. Egyébként McLeod kisasszony vagyok.– Ken Alexander.A férfi kezének szorítása határozott és személytelen volt. Egy újabb szélfuvallat

összekócolta a haját, s ezúttal az idegen felemelte keskeny, napbarnított, gondosan ápolt kezét, és hátrasimította a haját. Elmosolyodott, s a szeme körül apró ráncok jelentek meg.

– Mi, kanadaiak nem szeretjük a merev szokásokat. Hívjon egyszerűen Kennek! Szabad megtudnom a keresztnevét?

– Jonquil.A nő arra számított, hogy a ritka név meglepi a vendéget, de Ken Alexander csupán

megismételte a nevét, mintha már ismerné.– Jonquil. – A szó kiejtése közben különös módon hangsúlyozta az első szótagot.A nő megborzongott. Úgy érezte, mintha Ken megérintette volna. A torka elszorult, amikor

megkérdezte: – Nem kerülne beljebb?– De, hozom Natalie-t és a csomagokat. Máris itt vagyunk. – Félig már indult, amikor

meggondolta magát, és habozva visszafordult. – Natalie… nehéz időszakon esett át a közelmúltban. A pszichiátere azt javasolta, ne csapjunk körülötte nagy hűhót.

A pszichiáter?! Mi a csudáért kellhet egy ekkorka lánynak pszichiáter?– Ne aggódjon, Mr. Alexander…– Ken.Jonquil legyűrte magában a türelmetlenségét. Talán a kanadaiak szeretik a vadidegeneket

is a keresztnevükön szólítani, ő azonban szívesen ragaszkodik a formaságokhoz. Ken Alexander ugyanakkor a háza vendége volt – még ha fizetővendég is.

– Ken. – Az ő szájából egész másként csengett a név. – Ne aggódjon! Nekem ugyan nincs gyerekem, annyit azonban tudok, hogy békén kell hagyni őket, ha raplisak.

Az elutasító válasz mintha bosszantotta volna a férfit. Kissé ingerülten vágott vissza: – Natalie esetében nem csupán rapliról van szó… – Hirtelen megrázta a fejét, és más hangon folytatta: – Bocsásson meg, nem akartam udvariatlan lenni.

Az arcán megrándult egy izom, amiből Jonquil arra következtetett, hogy nem olyan kikezdhetetlen az önfegyelme, mint amilyennek mutatja.

– Nem számít – hárította el a bocsánatkérést,- igyekezve a tőle telhető legkönnyedebb hangot megütni. – Tegye le a táskáit egyelőre a nappaliban, és hozza Natalie-t a konyhába! Vacsora csak hatkor lesz, de éppen most főztem teát. Kér egy csészével, vagy készítsek kávét?

– Inkább teát, köszönöm. Natalie kaphatna tejet és valami kis süteményt?Jonquil épp ma reggel sütött gyömbéres aprósüteményt. Bement a konyhába, és levette a

polcról a süteményes-dobozt. Közben kipillantott az ablakon. Ken éppen két utazótáskát emelt ki a csomagtartóból, aztán kinyitotta a jobb oldali kocsiajtót. Jonquil megállt, a melléhez szorította a dobozt, és nézte, ahogy a kislány kiszáll az autóból.

Natalie nagyon szép gyerek volt. Arcocskája finom vonalú, szeme nagy és szürke, szőke haját takaros lófarokban viselte. Nem vágott át a füvön, hanem a konyhaablak alatt vezető járdán indult a bejárat felé. A legtöbb ide érkező gyerek átrobogott a gyepen, és ujjongott a tenger láttán.

Ez a gyerek azonban más volt, mint a többi. Rezzenéstelen arccal haladt a járdán, nem nézett se jobbra, se balra.

Amikor a vendégek a konyhába léptek, Jonquil éppen letett az asztalra egy tányér süteményt, majd feléjük fordult.

– Jonquil, szeretném magának bemutatni Natalie-t. Natalie, ő a vendéglátónk, Jonquil McLeod.

6

A kislány udvariasan kezet nyújtott.– Örülök, hogy megismerhetlek, Natalie – mondta Jonquil, közben döbbenten állapította

meg, hogy a kislány keze jéghideg.A gyerek felpillantott rá, de mintha keresztülnézve rajta a semmibe bámult volna.– Hello – köszönt közömbös hangon, majd gyorsan elhúzta a kezét Jonquil meleg

tenyeréből.A nő megköszörülte a torkát, s hogy zavarát leplezze, eltúlzott vidámsággal és a kelleténél

hangosabban szólalt meg: – Üljetek le az asztalhoz, töltök nektek teát.Natalie engedelmesen az asztalhoz lépett, kihúzta a széket és letelepedett.Jonquil kivette a tejet a hűtőszekrényből, teletöltött egy bögrét, és a gyerek elé tette.– Köszönöm – rebegte Natalie alig hallhatóan.Mialatt Jonquil teát töltött Kennek, arra gondolt, bár küldte volna el a férfit.– Kér cukrot?– Nem, csak tejet.Ken nem ült le, hanem körbesétált a konyhában, majd megállt a pult előtt, hogy szemügyre

vegyen egy csipketerítőn álló, bekeretezett fényképet. A kép Jonquilt és a szüleit ábrázolta, amikor a nő körülbelül ötéves lehetett.

– Ez maga a szüleivel? – kérdezte a nő felé fordulva.– Igen.– Egyetlen gyerek?Kínos csend következett. Jonquil hallotta, ahogy a kislány beleharapott a ropogós

süteménybe, és ahogy az egyik szomszéd fát hasogatott a kertben. Az idegen és közte kialakult feszült csend azonban egyre kellemetlenebbé vált.

– Amikor ez a felvétel készült, még az voltam – mondta végül Jonquil, majd az asztalra mutatott, s igyekezett könnyedén megszólalni. – Igya meg a teáját, mielőtt kihűlne!

A férfi újra megnézte magának a képet, majd az asztalhoz lépett. Nem ült azonban le, hanem kérdőn pillantott az egyetlen gőzölgő teáscsészére.

– Nem teázik velünk?– Nem, még van néhány elintéznivalóm. – Különös, öt perce még mit nem adott volna egy

csésze teáért, most pedig alig várta, hogy eltűnhessen a konyhából, el az idegen átható pillantása elől. – Igyanak és egyenek csak nyugodtan! Később megmutatom a szobáikat.

– Köszönöm. Utána elmegyünk Natalie-vel sétálni az öbölhöz. Gyönyörű errefelé a tengerpart. Fogalmam sem volt, hogy itt ilyen hosszan elnyúló strandok vannak, és hogy a homok ilyen fehér is lehet.

– Valóban szép, de hadd figyelmeztessem valamire: ne menjenek a várostól keletre fekvő homokpad közelébe! A dagály elvágja a szárazföldtől, és könnyen ott rekedhetnek addig, amíg az apály meg nem szabadítja magukat.

– Már előfordult ilyen eset?– Igen. Néhány éve több turista vízbe fúlt ott. Jött a dagály, és valószínűleg megpróbáltak a

vízen át visszajönni a partra. Közben azonban leszállt a köd, és elvétették az irányt. – Jonquil megremegett az emlékek hatása alatt. Azóta minden vendégének elmesélte az intő történetet.

– Ma egyébként szép, tiszta időnk van – folytatta derűsebb hangon. – A hosszú út után, gondolom, nincs kedvük túl nagy sétához. Mindenesetre egy kabátkát vigyél magaddal, Natalie! A parton mindig hűvös szél fúj.

Amikor Jonquil elhagyta a konyhát, és megindult fölfelé a lépcsőn, a saját szavai motoszkáltak a fejében. Hányszor elmondta ezt a mondatot Catrionának!

Vigyél magaddal egy kabátkát! Gyere egyenesen haza! Nézz körül, mielőtt lelépsz az úttestre!

És annyi gondoskodás, szeretet és áldozat után a húgocskája a legalantasabb módon becsapta, olyan kegyetlenül, önzőn, hogy megsebzett szíve azóta sem gyógyult be.

7

Jonquil kinyitotta a szekrényajtót, és egy sorozat fehér törülközőt vett ki. A húgával kapcsolatos emlékeit határozottan elhessegette magától. Kegyetlen, de egyszerű lecke volt, amelyre Catriona és James megtanította. A két hálátlan okozta sok-sok fájdalom után megesküdött, hogy soha többé nem bízik meg senkiben, és többé nem fog szeretni senkit.

2. FEJEZET

Ken a strathloyi parton bandukolt Natalie-vel. Rosszkedvűen rúgott félre egy kupac tengeri moszatot. A helyzet egész másként alakult, mint számított rá.

Csak a legjobbat akarta a kislánynak, mégis kínosan érezte magát a véletlenül erre tévedt idegen szerepében. Vancouveri dolgozószobájában még minden olyan egyszerűnek tűnt. Tökéletesnek látszott a terv, hogy kiderítse, alkalmas-e Jonquil McLeod Natalie felnevelésére.

Most azonban megvetette magát, amiért idegenként mutatta be a nőnek az unokahúgát. Jonquil korántsem hasonlított arra a hideg és önző nővérre, amilyennek Catriona a levéltöredékében leírta. Az őszinte pillantású, finom megjelenésű, kedves nőn nyomát sem látta a keserűségnek vagy a bizalmatlanságnak. Ken mélyen a gondolataiba temetkezve, homlokát ráncolva lépkedett, nem is figyelt a partra, amely hosszan, a veszélyes homokpartig nyújtózott előtte. Egyre Jonquil arca lebegett lelki szemei előtt: a nő szemében bujkáló védtelenség kifejezése, csodálkozó pillantása, enyhén megnyílt rózsaszínű ajka, zavart pihegése. Minden mozdulata megragadt az emlékezetében.

Titokban bosszantotta, hogy a nők kivétel nélkül hasonló zavarral fogadták a megjelenését már tizenöt éves kora óta. Az ég tudja, miért! A gyönyörű hajad, a szemtelen mosolyod miatt, drágám, és zöld szemed cinikus pillantása miatt, amely azt sugallja, hogy olyan dolgokat láttál, amilyenekről mi, közönséges halandók még csak álmodni sem merünk.

Ezzel a magyarázattal Blanche Fairburn szolgált egyszer, amikor az első sikerkönyvéből készült film New York-i bemutatója után beszélgettek. Blanche játszotta a főszerepet, és gátlástalanul Ken nyakába omlott, csakúgy, mint Audrey Saint, Júlia Fitzgibbon és a többi nő, akik fényes szerzői sikerei óta futottak utána. Mind egyformák voltak, gyönyörűek, életvidámak, izgatóak – és telhetetlenek.

Még Ashley is. Sőt, ő a leginkább.Pedig neki majdnem bedőlt, majdnem elhitte, mennyire szerelmes belé.Ashleynek is bársonyos kék szeme volt, amely annyira elbűvölte, hogy majdnem

megmutatta neki az igazi Ken Alexandert, a világ elől féltve őrzött igazi énjét…Csakhogy váratlanul meghaltak Gilbride-ék, és minden megváltozott. Ashley

viselkedésében olyan elképesztő fordulat állt be, hogy Ken rá sem ismert.Kiderült, hogy szemernyit sem különbözik a sok Audreytól és Júliától, csak Ken eddig nem

vette észre. Amikor azonban Ken Natalie-ről mesélt neki, Ashley annyira felháborodott, hogy megfeledkezett az elővigyázatosságról, és kimutatta a foga fehérét.

– Magadhoz akarod venni azt a gyereket?Éles hangja tőrként hatolt Ken szívébe. A férfi rájött, kis híján végzetes hibát követett el.

Megrökönyödve nézte a nőt, de azt is tudta, nem okolhatja a saját vakságát a tévedéséért. Oly sokáig élt dermedten, egyedül, szeretet nélkül. Ki vethetné a szemére, ha bedőlt annak a nőnek, aki a régóta vágyott szerelmet és melegséget ígérte neki?

Natalie hangos ásítása térítette vissza a valóságba. A magába roskadva mellette botorkáló kislányra nézett, és megint csalódottság és tehetetlenség fogta el, amelyek már ismerős érzéseknek számítottak az elmúlt egy év óta.

– Fáradt vagy?

8

– Nem. – A gyerek fel sem nézett, csak lépkedett tovább, apró lábai szinte nyomot sem hagytak a nedves homokon.

– Hogy tetszik Strathloy?Natalie vállat vont.Ken figyelmeztetni akarta, hogy válasszal tartozik, de meggondolta magát, és megjátszott

vidámsággal azt mondta: – Forduljunk vissza! Jonquil hatra ígérte a vacsorát.Natalie szó nélkül engedelmeskedett, Ken mégis kétségbeesetten rázta meg a fejét. Miért

bántja a dolog ennyire? Miért keresi még mindig az utat a gyerekhez? Vancouver legjobb pszichiátere is csődöt mondott, miért éppen neki sikerülne?

Ken azonban nem adta fel. Ő is olyan gyermek volt egykor, aki sóváran vágyott szeretetre és valakire, aki a maga köré emelt védőfalak mögé lát, és felismeri, hogy az ellenségessége csupán önvédelem.

A férfi zsebre vágta a kezét, és egy sirályt figyelt, amely hangos sivítással éppen felröppent a partról.

– Olyan hangot ad, mint egy síró kisbaba, ugye? – jegyezte meg.Mivel választ nem kapott, a gyerekre nézett. Natalie valószínűleg nem is hallotta a szavait,

mert egy csoport gyereket figyelt, akik nagy élvezettel homokvárat építettek. Kent meglepte a vágyakozó kifejezés Natalie tekintetében, amely elütött egyébként jellemző zárkózottságától. Talán ez lehet az első jele annak, hogy meginognak a kislány körüli bástyák? Ken óva intette magát attól, hogy hiú ábrándokat dédelgessen.

– Jó mulatság lehet – állapította meg a lehető legkönnyedebb hangon.Natalie abban a pillanatban elkapta a szemét a gyerekekről.– A kicsiknek talán az – jelentette ki elutasítóan.Ken tehetetlenségében hátrasimította a haját. Megint tévedett. A világon semmi nem törhet

át Natalie védőpáncélján.Talán valami más oka lehet a gyerek boldogtalanságának és zavart viselkedésének, mint

szülei halála. Az iménti fájdalmas, sóvárgó tekintete arról árulkodott, hogy irigyli gondtalanul szórakozó társait. Ám nemrég, amikor Ken felajánlotta neki, hogy vesz vödröt és lapátkát, a kislány gondolkodás nélkül elhárította, még mielőtt befejezhette volna a mondatot.

Bele kell törődnie, hogy képtelen megbirkózni a gyerek gondjával. Sem a tehetsége, sem a tapasztalata nincs meg hozzá.

Az utolsó reménysége ez a nő. Jonquil McLeod.Legelőször is beszélnie kell a helybéliekkel, s minél többet meg kell tudnia róla.

Remélhetőleg nagyobb sikerrel jár, mint Brad Jackson. Minél előbb kideríti, rábízhatja-e a panzió tulajdonosnőjére a gyereket, annál előbb vallhatja be az igazságot, és beszélhet nyíltan a további teendőkről. Ha a nő alkalmasnak bizonyul, talán rá tudja venni, hogy adja el Mhorvent, és költözzön Vancouverbe.

Ez volna a tökéletes megoldás. Jonquil remélhetőleg nem ragaszkodik nagyon a lakóhelyéhez, de ezt mindenesetre még tisztázni kell.

Ken utálta a szaglászást – hiszen aligha lehetett másnak nevezni ezt az eljárást –, a kétségbeejtő helyzet azonban feljogosította rá. Nem elég, hogy a helyzet kétségbeejtő, még ő maga is kétségbeesett.

Komoran ingatta a fejét. Nincs értelme ezen vívódnia. Egyértelmű válaszokat kell kapnia a kérdéseire.

Jonquil éppen a konyhaasztalnál állt, és kertjének utolsó rózsáit rendezte el a kristályvázában, amikor meglátta a ház elé beforduló Mercedest.

Ken kiszállt a kocsiból, a kislány követte. Jonquil keze önkéntelenül lehanyatlott, a tekintetét nem tudta elfordítani a férfi magas, karcsú alakjáról.

Eszébe jutott annak a két fiatal lánynak a pusmogása, amit tegnap véletlenül hallott az utcán. Glória, szerinted is káprázatosan néz ki Jean Smith vőlegénye?

9

Jonquil ismerte Jean Smith vőlegényét. Színigaz, hogy a fiatalember igen jóképű volt, de káprázatosnak aligha nevezte volna. Legalábbis Ken Alexander mellett labdába sem rúghat…

Ekkor egy fehér BMW fordult be a ház elé. Az elegáns autó Jonquil másik vendégéé volt. Marcia Westmount, a teltkarcsú, rövid szőke hajú, őszinte tekintetű, még mindig csinos nő nemrég özvegyült meg. Lányával, a szép, tizennyolc éves Rávennél nyaralt itt, aki azonban örökösen elégedetlenkedett mindennel. Egy hete érkeztek Londonból. Terveztek egy kétnapos kirándulást a Skye-szigetre, de hazafelé még egy éjszakát itt akarnak tölteni a panzióban.

Natalie emelt fővel a bejárathoz ment, Ken azonban udvariasan megvárta a hölgyeket. Nyilvánvalóan bemutatkoztak egymásnak. Amikor a konyhaablak előtt elhaladtak, Jonquil észrevette, hogy Raven erősen kifestett szeme felvillan, miközben feltűnően nevet az anyja egy megjegyzésén. Csakhogy közben nem az anyjára, hanem a vonzó idegenre nézett.

Jonquil gunyoros grimaszt vágott. Ma este minden bizonnyal izgalmas vacsorájuk lesz. Raven Westmount egy pillanatig sem titkolta, hogy nem önszántából érkezett Skóciába, s csak az anyja kedvéért van itt, akinek az orvos a férj halála után csendes, pihentető nyaralást tanácsolt. Külön ajánlotta ezt a vidéket, amelyet észak Riviérájának is neveznek, mert az itteni enyhe időjárás és a tengeri levegő különösen jó hatással van az idegekre. Raven már az első este bizalmába avatta Jonquilt, elmondta, hogy halálra unja magát, és hogy sokkal szívesebben menne Spanyolországba.

Talán most megváltozik a véleménye.Jonquil még egy utolsót igazított a rózsákon, majd kivitte az előtérbe a vázát.Natalie nem volt sehol, de a másik három vendég éppen ekkor lépett be a házba.A nőt idegesség fogta el, amikor váratlanul magán érezte Ken pillantását.Semmi nem kerülte el a fürkész zöld szempár figyelmét: sem copfba font szőke hajának

ragyogása, sem a lágy esésű ruha, amelynek színe pontosan illett a nő szemszínéhez, s amely hangsúlyozta karcsú derekát és csípőjének finom ívét.

Jonquil mindig átöltözött a vacsorához, s ezt a ruhát már számtalanszor viselte. Eddig azonban még sosem érezte kényelmetlenül magát benne – és a teste soha nem érzékelte ilyen hevesen egy férfi jelenlétét. Legnagyobb döbbenetére Ken Alexander elismerő pillantásának hatására a mellbimbója felágaskodott, mintha a férfi finom, hosszú ujjaival megsimogatta volna.

Az arca lángba borult, s zavarában a melléhez szorította a vázát.– Nos, Mrs. Westmount, hogy tetszett Cawdor Castle? – kérdezte nyugalmat erőltetve

magára.– Meseszép volt, különösen a kert!– Először van Skóciában, Ken? – érdeklődött Raven, s nyelve hegyét végighúzta

tűzvörösre rúzsozott ajkán.– Észak-Skóciában igen – válaszolta a férfi. – Néhány éve azonban Londonban jártam, és

onnan kiruccantam Edinburgh-ba.– Igazán? Edinburgh-ban születtem… – Raven megigazította magán piros pulóverét, amely

alatt határozottan kirajzolódott a melle. – De az természetesen már régen volt.– Csak tizennyolc éve! – Marcia tréfás közbevetéséből Jonquil figyelmeztetést hallott ki.Vajon kinek szólt a figyelmeztetés, Ravennek vagy Kennek? A nő ösztönösen megérezte,

hogy most feltűnés nélkül eltávozhat.– Épp az ebédlőbe készültem a virággal – közölte, gondosan kerülve Ken tekintetét. –

Hamarosan felszolgálom a sherryt.– Nagyszerű! – Mrs. Westmount megindult a lépcső felé. Amikor észrevette, hogy Raven

habozik, visszafordult. – Gyere, drágám, át kell öltöznünk. Majd éhen halok.Raven nyilvánvaló kelletlenséggel elindult az anyja után.Jonquil is indult már, amikor Ken váratlanul megszólította.– Nem látta véletlenül Natalie-t?

10

– Nem. Biztosan a szobájába ment. Tetszett neki a séta?Ken tétovázott, mintha gondolkodnia kellene a válaszon. Végül azt mondta: – Ó, még

mindig fáradt az utazástól. Holnap biztosan jobban érzi majd magát.A szavai nem csengtek valami meggyőzően. Jonquil már-már firtatni akarta a dolgot, de

meggondolta magát. Végül is semmi köze hozzá.– Nézze meg a szobájában! Talán ott van.A férfi átment az előtéren, és Natalie szobája felé indult. Jonquil megkönnyebbülten

sóhajtott fel. Hajmeresztő, micsoda hatással van rá ez az idegen.A legjobb lesz, ha minél nagyobb ívben elkerüli. Határozott léptekkel az ebédlőbe ment, és

letette a vázát az asztalra, amikor meghallotta a háta mögül a férfi hangját.– Alszik, mint a bunda.Jonquil megfordult, a szíve kalapálni kezdett, amint észrevette Ken bűntudatos mosolyát.

Szabályos, hófehér fogai elővillantak napbarnított arcából.– Befektettem az ágyába – folytatta. – Reggelig mozdulni sem fog.Jonquil nem törődve őrülten lüktető pulzusával, igyekezett a beszélgetésre összpontosítani.– Ha éjszaka felébredne, és nem tudná, hol van, félni kezdhet…– Ó, erre nem gondoltam – jegyezte meg a homlokát ráncolva Ken.– Ne aggódjon! A szobám Natalie szobája mellett van, csak a közös fürdőszoba választja el

egymástól a két helyiséget. Nyitva fogom hagyni mindkét ajtót.– Nem szeretném terhelni. Nem kaphatna a kicsi inkább az emeleten szobát?Jonquil a fejét rázta.– A gyerekek előbb szoktak felébredni a felnőtteknél, és nem szeretném, ha zavarnák a

pihenésüket. Majd kitalálok valamit, hogy elfoglaljam a kislányt, amíg maga alszik. Ha megbocsát, most meg kell néznem a tüzet.

A nő a kandallóhoz ment, levette a fogót a fényes réztartóról, és szenet rakott a tűzre.– Ma van a születésnapja? – hallotta a háta mögül Kent.Jonquil visszatette a helyére a fogót, majd felegyenesedett. A férfi a kandalló mellett állt,

és a párkányra támasztott kártyát nézte, amelyet Molly írt.– Igen, ma.– Akkor boldog születésnapot kívánok! A harmincötödik?– Igen – felelte a háziasszony gépiesen, és fel sem tűnt volna, milyen pontosan eltalálta a

férfi a korát, ha az el nem húzza a száját, mint aki elszólta magát.Különös. Nagyon különös. – Honnan a csudából tudja ezt maga?A férfin látszott, nem tudja, mit feleljen. Tétován végigsimított a homlokán, és

tanácstalanul meredt a kandalló előtti szőnyegre.– Egyszerűen kitaláltam. – Felemelte a tekintetét, de nem nézett a nőre, amikor folytatta. –

Azt hiszem, felmegyek, és rendbe hozom magam a vacsoráig.Jonquil dermedten állt, és a férfi után bámult.Valóban csak eltalálta volna? Másképp honnan tudhatná? Hiszen csak ma ismerkedtek

meg. És mégis…Megroppant egy fahasáb, mire Jonquil összerezzent. A vendégei mindjárt jönnek a

sherryjükért, ő pedig még mindig itt áll a gondolataiba merülve.Még egy utolsó pillantást vetett a gondosan megterített asztalra, aztán kisietett a konyhába.Marcia Westmount elgondolkodva nézett Kenre.– Az arca olyan ismerősnek tűnik nekem. Találkozhattunk már valahol?Vacsora után éppen a kávéjukat itták együtt a hangulatos nappaliban. Raven Ken mellett

ült a kanapén, hosszú, barna lábát keresztbe vetette, amitől zafírszínű miniszoknyája még feljebb csúszott. Jókedvűen jegyezte meg: – De anya! Ez aztán az ósdi trükk!

11

Bár Raven hangja tréfás volt, Jonquil észrevette a hideg villanást a lány szemében. Csak nem féltékeny az anyjára?! Ken vacsora közben elmélyülten beszélgetett Mrs. Westmounttal a plusgardeni apátságról, ahol a két nő előző nap járt.

Ha Ken érezte is a hirtelen támadt feszültséget, egy arcrezdüléssel sem mutatta.– Biztosan tucat arcom van – jelentette ki. – Már nem először fordul elő, hogy…– Tudom már! – Marcia szeme felragyogott az izgalomtól. – Maga Reed Merrick!– Ugyan, anya! Honnan veszed ezt a nevet? Hogy lehetne Reed Merrick, ha egyszer Ken

Alexandernek hívják?Jonquil alig hallotta Raven unott hangját, minden figyelmét az kötötte le, hogyan viszonyul

Ken Marcia szavaihoz. A férfi először összeszorította az ajkát, mintha kellemetlen meglepetés érte volna, de aztán kedvesen elmosolyodott.

– Attól tartok, lelepleződtem…– Ó, de izgalmas! Ha az irodalmi körünkben elmesélem, hogy megismerkedtem Reed

Merrickkel! – Marcia Jonquilhoz fordult, aki tőlük kicsit távolabb egy karosszékben ült. – Kent a könyvborítóin lévő fényképei alapján ismertem fel. Nem is tudta, Jonquil, milyen híres vendége van?

– Nem. – A nő ugyan ismerte a Reed Merrick nevet, de még egy könyvét sem olvasta. Kényszeredett mosollyal fordult Ken felé. – De ki ne hallott volna már magáról?

– Én! – vágta rá dacosan Raven. – Megmondaná már valaki, ki az a Reed Merrick?– Regényíró, drágám – magyarázta Marcia. – Jelenleg a leghíresebb szerző a világon. – Az

asszony újra Kenhez fordult. – Anthonyval, így hívták az elhunyt férjemet, megvettük minden könyvét, amint megjelent. Bárcsak lenne nálam egy példány, hogy dedikáltathatnám!

– A legújabb regényem előzetes kiadásából van nálam néhány példány. Az egyik máris a magáé, méghozzá dedikálva.

– Ó, nagyon köszönöm, Ken, milyen kedves! El sem mondhatom, mennyire izgatott vagyok. Először találkozom személyesen híres íróval. Anthony egy ízben egy koktélpartin találkozott P. D. Jamesszel, New Yorkban Joseph Hellerrel, nem sokkal annak betegsége előtt, és amikor Putneyben laktunk, séta közben összefutott Jilly Cooperrel…

– Mondja, Ken – szakította félbe udvariatlanul az anyját Raven –, mi szél hozta Észak-Skóciába? Csak nem anyagot gyűjt a következő írásához?

Jonquilnak olyan érzése volt, mintha a férfi egy pillanatig habozott volna, mielőtt válaszol.– Most éppen két munka között vagyok. Nemrég küldtem el az utolsó kéziratomat a New

York-i kiadómnak.– New York! Milyen érdekes! – Raven izgalmában az ujjára tekergette egyik hajtincsét. –

Melyik kiadónak dolgozik?– A Wrexham Merrittnek…A lány a jelek szerint észre sem vette, hogy Ken nem válaszolt az eredeti kérdésére – vagy

nem törődött vele. Csakhogy Jonquil érdeklődése felébredt.Miért tért ki a válasz elől? Szerfelett titokzatos ez az ember!A legkevésbé egy titokzatos férfi hiányzott neki. Kíméletlenül elfojtotta a kíváncsiságát, és

felállt.– Bocsássanak meg – jelentette be –, a konyhában leszek, ha valamire szükségük volna.Valamivel később, amikor éppen az edényt rakta be a mosogatógépbe, Ken bukkant fel a

konyhaajtóban.– Segíthetek valamit? – ajánlkozott.Mint mindig a jelenlétében, Jonquil szíve olyan heves kalapálásba kezdett, mintha több

mérföldes futásból érkezett volna.– Azt hiszem, Marcia és Raven elmentek. Ha tényleg segíteni akar, behozhatja a

kávéscsészéket – felelte.

12

A férfi fütyörészve elment, majd egy perc múlva ügyesen megpakolt tálcával tért vissza. Nem várt további utasításra, hanem szó nélkül berakosgatta az edényeket a mosogatógépbe.

– Amint látom, jártas a házimunkában – jegyezte meg mintegy mellékesen Jonquil.– Igen, fiatal koromban ez volt az első, amit megtanultam.– Ma, sikeres íróként, bizonyára nincs ideje efféle hétköznapi dolgokra.– Se időm, se kedvem – mondta a férfi kis fintort vágva. – Van egy bejárónőm. Minden

reggel jön, alig tud angolul, így, hála istennek, a legszükségesebbre szorítkozik a beszélgetésünk.

Van egy bejárónőm – így mondta, nem bejárónőnk. Ezek szerint nem nős. Natalie édesanyja meghalt talán? Vagy elvált a férfitól? Ezért lehet olyan szomorú a kislány? Hiányozhat az anyja…?

Jonquil elfojtotta feltoluló kérdéseit. Ken Alexander és a kislány sorsa nem tartozik rá. Csak a vendégei, és az elutazásuk után többé nem látja őket.

Bekapcsolta a mosogatógépet, és erősen remélte, hogy Ken végre magára hagyja. A férfi azonban egy tapodtat sem tágított mellőle, s kifejezetten érdeklődve figyelte.

Éber tekintete már korábban is feltűnt Jonquilnak. Olyan volt, mintha a lelkébe akarna látni. Mint amikor valaki felnyitja egy óradoboz hátlapját, és azt próbálja megfejteni, mitől ketyeg a szerkezet.

Jonquil igyekezett megszabadulni zavarba ejtő gondolatától.– Nem azt mondta az előbb, hogy leveleket akar írni? – kérdezte szándékosan hűvösen.– Leveleket? Igen, persze.– A reggeli hét és fél tíz között van, de ha nem felel meg…– De, megfelel. Igencsak igénybe veszi magát a panzió. Reggel héttől… - Egy pillantást

vetett a karórájára. – …este nyolcig vagy még tovább.– Délutánonként marad szabadidőm. Ilyenkor, a szezon végén már különben is sokkal

nyugodtabb a helyzet. – Vajon miért nem megy már el?– A plusgardeni apátság érdekesnek ígérkezik – mondta váratlanul Ken. - Csak azt nem

tudom, nem untatná-e Natalie-t.Jonquil örült a témaváltásnak.– Szerintem tetszeni fognak neki a fehér csuhás szerzetesek. A környék gyönyörű. Magam

évek óta nem jártam ott, de gyerekkoromban apám gyakran elvitt oda. Aztán már túl gyenge lett… – Jonquil elhallgatott. Eszébe jutott, mekkora szenvedést jelentett tehetetlenül végignéznie az apja egyre súlyosbodó betegségét. A halála valóságos megváltás volt.

– Akkor velünk tart? Maga biztosan többet tudna mesélni nekünk, mint ami az útikönyvben van.

– Bocsánat – szólt összerezdülve Jonquil –, mit mondott?– Hogy örülnék, ha velünk tartana holnap.– Ez igazán kedves magától, de…– Nem kedvességnek szántam, kifejezett önzésből kérem. Szeretném, ha lenne velünk

valaki, aki tud egyet s mást a kolostorról. Natalie is biztosan örülne, ha nő is volna velünk.Jonquil szíve nagyot dobbant. Nagyon csábító gondolat volt, hogy ezzel a vonzó idegennel

töltsön egy napot. Biztosan élvezné a társaságát. Már-már beleegyezett, amikor kinyílt a bejárati ajtó, majd Raven szavait hallották: – Anya, ha elmész vonattal Aberdeenbe, megkérdezem Kent, eljönne-e velem Findhornba. Holnap biztosan nagyon meleg lesz, örülök, hogy megvettem a Harrodsnál azt a piros bikinit. Máris megkeresem Kent, és megkérdezem.

– Jonquil a konyhában van, ő biztosan megmondja, hol találod…Jonquil elkomorodott. Miért kellene Ken Alexandernek őt meghívnia, ha olyan szép fiatal

lánnyal töltheti a napját, mint Raven Westmount? Még szerencse, hogy eddig nem mondott igent.

Raven közeledő lépteit hallották.

13

– Ó, hát itt van? – A mélyen kivágott pulóver és az ezüst nyaklánc előnyösen emelte ki a lány formás mellét. – Nincs kedvük Natalie-vel velem jönni Findhornba?

– Sajnálom, Raven. – Ken zsebre dugta a kezét. – Holnap a plusgardeni apátságba megyünk. Megkértem Jonquilt, kísérjen el bennünket.

– Csak idegenvezetőként – fűzte hozzá gyorsan a nő. Raven duzzogva biggyesztette le az ajkát, de mindjárt jobb kedvre derült, amikor Jonquil folytatta. – Nekem holnap amúgy is sok elintéznivalóm volna, maga pedig már járt ott. Elkísérhetné Kent. Ha nem bánja, hogy el kell halasztania a findhorni utat…

– Dehogy bánom! – Raven arca kipirult az izgalomtól. – Ó, Ken, mit szólna, ha készíttetnénk egy kosár elemózsiát Jonquillal?

– Semmi akadálya. Mikor akarnak indulni? –Jonquil kénytelen volt e kérdése után Kenre nézni. Ha a férfi örült az ő visszalépésének, mert így a kívánatos Ravennel tölthette a napot, egyáltalán nem mutatta.

– Úgy fél tizenegy felé – mondta közönyösen.– Rendben van.– Jó. – Ken kivette a kezét a nadrágzsebéből, hogy eltakarja ásítását. – Azt hiszem, megyek

aludni. Hosszú volt a mai nap. Kérem, Jonquil, szóljon, ha Natalie felébredne!Raven nem tágított a férfi nyomából, és egyfolytában a másnapra tervezett kirándulásról

áradozott. Miközben a lépteik eltávolodtak, Jonquil lelki szemei előtt egyszerre megjelentek a kolostor magas kőfala mellett kéz a kézben, amint Ken meleg tenyerében tartja a lány kezét…

Megrázta a fejét, mintha így megszabadulhatna bizonytalan, megalázó érzéseitől. Miért zavarja, ha Ken és Raven együtt töltik a holnapi napot? Hiszen ő maga akarta így!

Ostobaság azon tépelődnie, mi lett volna, ha elfogadja a férfi meghívását.Mégsem tudott egész este megszabadulni különös, nyugtalanító gondolataitól.Jonquil már nem is emlékezett rá, mikor vette elő utoljára a menyasszonyi ruháját. Most

valami megmagyarázhatatlan ösztönzés hatására lefekvés előtt kivette a ruhásszekrény sötét zugából, ahová több mint kilenc évvel ezelőtt eltette.

Maga tervezte és varrta a ruhát. Ahogy kiterítette az ágyra, el kellett ismernie, hogy igazi remekmű. A hosszú ujjú, derékban testre simuló, bő szoknyájú ruha hófehér selyemből készült, és belga csipke borította.

Ha ez a ruha beszélni tudna…Jonquilnak eszébe jutott az a júliusi reggel, amikor magára öltötte. A szíve csordultig volt

boldogsággal. Az esküvője napja elérkezett.Pontosabban azon a napon kellett volna férjhez mennie. A húga azonban elrabolta tőle

élete legszebb napját… és a vőlegényét is. Catriona és James egy órával az esküvő előtt szöktek meg, csak egy levelet hagytak hátra és olyan mélységes fájdalmat, hogy Jonquil először úgy érezte, nem fogja túlélni. De túlélte. Most már az a nap, az a rettenetes csalás csak homályos emlék. Csupán sajnálta, hogy nem teljesült be, ami beteljesülhetett volna, és hálát érzett, hogy az apjának nem kellett megérnie Catriona kegyetlen árulását.

Megdörzsölte a nyakát, hogy megmerevedett izmait ellazítsa, s ekkor észrevett egy papírlapot a földön.

A levél!Hát persze! A ruhával együtt eltette, és most biztosan kiesett belőle, ahogy az ágyhoz vitte.

Az írás még csak el sem halványodott. Catriona macskakaparása éppoly világosan olvasható volt, mint amikor Jonquil először vette a kezébe a levelet.

Kedves Jonquil!Jamesszel szeretjük egymást, és összeházasodunk. Többé nem jövünk vissza Strathloyba.

Alig várom, hogy elhagyhassam ezt az unalmas porfészket. Ha letelepedtünk valahol, megírom a címünket…

James a végéhez maga is hozzáírt néhány mondatot.

14

Kedves Jonquilom!Tudom, fájni fog Neked, de ki kell mondanom: a szerelmünk nem szenvedélyre, csak

megszokásra épült…Jonquilnak meghasadt a szíve, amikor elolvasta e sorokat. A barátságuk hét éven át tartott,

és a férfi mindig sürgette a házasságot. A lány azonban várni akart, amíg Catriona befejezi az iskoláit. Addig minden figyelmét a húgocskájának akarta szentelni. Talán James belefáradt a várakozásba? Kevesellte, amit a hosszú idő alatt Jonquiltól kaphatott? Neki megfelelt a kapcsolatuk: az összetartozás érzése, a gyengéd csókok… Az együtt megélt órák elégedettséggel töltötték el?

Eltűnésük után három hónappal érkezett meg Catriona levele, ám új volt a postás, így a levél először véletlenül Mollyhoz került.

Jonquil éppen teregetett a kertben, amikor Molly izgatottan átsietett hozzá.– Levelet kaptál, Jonquil! A húgodtól.– Ne add ide! Nem akarom. – Jonquil nem nézett Mollyra, elfordult tőle.– De Catrionától jött, méghozzá Kana…– Küldd vissza! – Jonquil dühösen felragadta a kosarat, amely még félig volt nedves

ruhákkal, és megindult a konyhaajtó felé, pillantásra sem méltatva szomszédját. Az arca lángolt a haragtól és a megaláztatástól, mert eszébe jutott, milyen galádul hagyták cserben. – Nekem már nincs húgom. Hálás volnék, ha nem említenéd többé előttem.

Becsapta maga után az ajtót, ledobta a konyhában a ruháskosarat, és berohant a hálószobába. Levetette magát az ágyra, és keservesen sírt.

Az volt azonban az utolsó eset, hogy a könnyeit ontotta James és Catriona miatt. Sosem kért bocsánatot az akkori viselkedéséért a szomszédasszonyától, de amikor legközelebb találkoztak, és Molly szó nélkül átölelte, tudta, hogy az megbocsátott neki.

Jonquil annyira elmerült a gondolataiban, hogy először meg sem hallotta a halk padlórecsegést Natalie szobájából. Az egyik halvány fényt adó lámpácska előtt azonban észrevett egy árnyékot.

Sietős léptekkel, a teste körül lobogó hálóingben átment a fürdőszobába, majd kitárta a kislány szobájának résnyire nyitva hagyott ajtaját. Váratlanul jókora, erős testnek ütközött.

Ken volt az. Térdig érő, sötét fürdőköpenyt viselt, amelyet csak lazán kötött össze, s a nő láthatta göndörödő, fekete mellszőrzetét.

– Bocsánat! – suttogta láthatóan maga is ijedten. Gyorsan elkapta Jonquil karját, aki az összeütközéstől elvesztette az egyensúlyát. – Sajnálom. Kicsomagolás közben vettem észre, hogy Natalie néhány könyve a bőröndömben maradt. Gondoltam, mindjárt le is hozom őket. Nem akartam megijeszteni.

Elengedte a nőt, majd a keze végigsiklott a karján.Jonquil megszédült a közelségétől. Megijeszteni? Ken valóban megijesztette, ha nem is

olyan értelemben, ahogy ő gondolta…– Semmi baj – suttogta remegő hangon.Ken egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd váratlanul megérintette a nő arcát.Az első pillanatban Jonquil annyira megdöbbent, hogy moccanni sem tudott.Aztán önkéntelenül felnyögött, és elhúzta a fejét Ken kezétől. Nagy rémületére azonban a

mozdulattal nem azt érte el, amit akart. A férfi keze ezáltal ugyanis a nyakára csúszott. Ahogy a bőrén érezte Ken tenyerét, szikrázó feszültség támadt köztük.

A férfi zavart pislogása azt bizonyította, maga is megijedt, és csodálkozva észlelte a helyzet érzékiségét. Jonquil riadtan hátrált egy lépést, és a nyakához kapott. Az eltúlzott mozdulat után úgy érezte magát, mintha valami olcsó melodráma szereplője volna.

Ken arca a halvány fényben teljesen árnyékban maradt, csak a szeme villant meg. A feszültség szinte elviselhetetlen lett. Jonquil hátrahőkölt. Nem félelmében, hanem az ismeretlentől való ösztönös óvakodásában.

15

– Még egyszer elnézést. – A férfi hangja nyersen hatott.Kisietett a szobából, s merev tartásából kiolvasható volt, hogy az imént lejátszódott jelenet

legalább annyira nem volt ínyére, mint Jonquilnak.A nő lélegzet-visszafojtva fülelt, amíg a léptei elnémultak a lépcsőn, majd erőtlenül a

falnak dőlt. Hogyan lesz képes megbirkózni a kettejük között támadt váratlan testi vonzalommal? A várható kilátások riadalommal töltötték el.

3. FEJEZET

– Hol van Ken? – Raven türelmetlenül húzta félre az ebédlő függönyét, és kikémlelt a ragyogó reggeli napsütésbe. – Nem mehetett el, az autója itt van. Hallottam viszont lejönni a lépcsőn.

Jonquil kávét töltött Marciának.– Futni ment.– Ó, ha tudom, én is vele megyek – jelentette ki duzzogva a lány, és leült.– Meglehet, hogy egyedül akart futni, drágám – magyarázta a lányának gyengéd hangon

Marcia. – Olyankor jókat lehet gondolkodni, és arra egy írónak különösen nagy szüksége lehet.

Nem sokkal ezután Jonquil a reggelit készítette a konyhában, amikor Ken egy törülközővel a nyakában belépett a konyhába. Hűvös, sós tengeri levegőt hozott magával. A homlokán izzadságcseppek fénylettek, ezüstszürke melegítőjében még karcsúbbnak, izmosabbnak látszott. Jonquil bosszúsan érezte, hogy a szívverése felgyorsult.

– Még egyszer jó reggelt! – köszöntötte erőltetett könnyedséggel, s igyekezett a figyelmét Marcia zabkásájára összpontosítani. Mielőtt Ken futni ment, megkérte őt, nézzen néha rá Natalie-re. Hűvös viselkedése egyértelműen jelezte, hogy igyekezett elfelejteni tegnap esti futó, de annál izgalmasabb találkozásukat. – Mit kér reggelire?

– Lehetne szó sonkáról, tükörtojásról, pirítósról és egy nagy adag erős kávéról úgy negyedóra múlva?

– Természetesen.– Natalie még nem ébredt fel?– Néhány perce néztem meg, akkor még aludt.– Lezuhanyozom, aztán bemegyek hozzá. Köszönöm, hogy vigyázott rá.Úgy tűnt, mintha nehezére esett volna a háláját kifejezni. Amikor azonban meglátta Jonquil

kezében a nehéz tálcát, elmosolyodott. – Ellenszolgáltatásképpen szívesen segítenék, de attól tartok, ebben az öltözékben nem válnék be komornyiknak.

Ezért csak kinyitotta neki az ajtót. A nő, ahogy elhaladt mellette, egyszerre fájdalmas bizsergést érzett a hasában. A lélegzete elakadt, megremegett, s a tálca megingott a kezében. Mi a csuda van vele?

– Valami baj van? – Ken hangja valahonnan a távolból ért el hozzá. Ellenkezés nélkül tűrte, hogy a férfi elvegye tőle a tálcát, és letegye az asztalra.

– Csupa tűz az arca – állapította meg a férfi aggodalmasan.Tényleg? Jonquil az imént még úgy gondolta, holtsápadt lehet.Ken a homlokára tette a tenyerét. Az érintése hűvös és személytelen volt, ám férfias illata

elképesztően izgatta Jonquilt.– Forró a homloka – mondta Ken. – Csak nem szedett össze egy influenzát?A pillantásuk találkozott, és egyszerre mintha egy elektromos áramkört záródott volna,

amely kettőjüket összekötötte, és amelynek letaglózó erejétől Jonquil térde megroggyant.

16

– Jól… jól vagyok. – El akart húzódni, félre akarta tolni Ken kezét, amely még mindig a homlokán volt, de nem tudta, egyszerűen meghaladta az erejét, hogy megszakítsa ezt az apró, mégis bizalmas testi érintkezést.

Miközben mozdulatlanná dermedve állt, Ken lassan előrehajolt, a keze Jonquil homlokáról a nyakára siklott, ujjai finoman simogatták bársonyos bőrét. Meleg leheletét az arcán érezte. A szája olyan közel volt, hogy Jonquil már-már az ajkán érezte. Forró vágyhullám járta át a testét, kioltva józanságát. Várakozón megremegett, majd felsóhajtott és megnyitotta az ajkát…

– Hát itt van? – hallotta Jonquil Raven vádló hangját. – Anyám várja a zabkásáját.Ken egy végtelennek tűnő pillanatig fürkészve nézte Jonquil arcát. A nő érezte a tarkóját

gyengéden simogató ujjait, aztán a férfi elengedte, és halkan szitkozódva elfordult.– Az én bűnöm volt, Raven. – A hangja rekedtesen csengett.– Máris jövök – nyögte ki Jonquil. Raven addigra azonban észrevette a tálcát, és nagy

léptekkel az asztalhoz ment.– Ne csináljon gondot belőle? –jelentette ki gúnyosan. – Majd én beviszem.Felkapta a tálcát, és sértett méltósággal kivonult. A legapróbb mozdulatából is mélységes

megvetés sugárzott.Jonquil előbb nyerte vissza a lelki egyensúlyát, mint Ken.– Megyek, megnézem Natalie-t…A kislány már ébren volt. Jonquil a fürdőszobán át ment be hozzá, nehogy a szobaajtó

nyitására felébredjen. Belesett, és látta, hogy Natalie az ágyban ül és olvas.Nem, nem olvas. Ahogy Jonquil jobban szemügyre vette, megállapította, hogy a gyerek

egy fényképet nézeget, amelyet a felhúzott térdén fekvő nyitott könyv előtt tart. Nem is egyszerűen nézegette, hanem igen nagy odaadással figyelte. Ezt még messziről is jól lehetett látni.

– Natalie! – szólította meg halkan Jonquil.A kislány annyira megijedt, mintha bomba robbant volna a háta mögött.Gyorsan visszatette a fényképet a könyvbe, majd összecsukta azt. Csak ezután nézett fel.– Tessék. – A szeme éberen csillogott.A, tehát ez a fénykép Natalie titka! Legalábbis neki nem akarja megmutatni.Jonquil az ablakhoz ment, és félrehúzta a függönyöket.– Nem akarsz felkelni, hogy együtt reggelizhess az édesapáddal?– Nem az apám.Jonquil megpördült, és megrökönyödve nézett a gyerekre.– Tessék?Natalie leszállt az ágyról.– Nem az apám.Egy másodpercig mozdulatlanul álltak, és csak nézték egymást. Jonquil azon töprengett,

miért mondhatta Ken, hogy… De hiszen nem mondta! Ha jobban belegondol, a férfi egyszer sem állította, hogy Natalie a lánya.

– Nem az apád? – Csodálkozva nézte a gyereket, aki higgadtan állt előtte. - Hát akkor kicsoda?

– A gyámom. – A gyerek arca egyszerre zárkózott lett.– A gyámod?A kislány unottan elfordult.– Szeretnék felöltözni.– Igen, de…– Az anyukám és az apukám meghaltak. Ezt akartad tudni? – Natalie körülnézett a

szobában. – Hol a táskám?

17

Kihúzta az egyik fiókot, majd tiszta fehérneműt, zoknit és egy gondosan összehajtogatott, rózsaszínű ruhácskát vett elő. Ügyet sem vetve Jonquilra, állát felszegve odament a fürdőszoba túlsó ajtajához, bezárta, majd visszajött, és belülről a másik ajtót is becsukta. Jonquil hallotta, ahogy a zárban elfordul a kulcs.

Te szentséges ég!Jonquil lerogyott az ágyra, és kábán a könyvért nyúlt, amelyet a gyerek nemrég a kezében

fogott. A címe A titokzatos kert volt. Jonquil ismerte a történetet, s fájdalom nyilallt a szívébe, mert a könyv egy árván maradt kislányról szólt.

Elgondolkodott, megnézze-e a fényképet, de mivel Natalie nyilvánvalóan nem akarta, hogy idegen lássa, ezért lemondott róla. Ha sosem tudná meg a gyerek, Jonquilt a lelkiismerete akkor sem hagyná nyugodni. Letette hát a könyvet, és kiment a konyhába, hogy elkészítse Ken reggelijét.

Általában szeretett főzni a vendégeinek, most azonban hiába volt a sült sonka és friss kávé finom illata, nem okozott örömöt e munka. Nyomasztó kérdések zsibongtak a fejében, amelyekre nem talált választ.

Miért hagyta meg Ken abban a hitben, hogy Natalie a lánya? Mi lehet azon a fényképen, amelyet a kislány eldugott előle? Miért hívta magával Ken a kolostorlátogatásra? Ha csupán női társaságra vágyott, észre kellett volna vennie, milyen készségesen kínálkozik Raven.

Eltöprengve rendezte el a tányérokon a sonkát, tojást és pirítóst, majd kitöltötte a kávét. A legtöbb kérdésére adandó válasz olyasmi volt, ami nem tartozott rá.

Azt azonban igenis meg fogja kérdezni, milyen kapcsolatban áll Ken a gyerekkel.Hiszen mégiscsak a háza vendégei, jogában áll tudni, miért akarta a férfi a kislányt illetően

félrevezetni.Az előtte álló beszélgetést kényelmetlen érzésekkel várta, de mindenképpen túl akart esni

rajta. Ken Alexander becsapta, ő pedig nem hagyja annyiban, magyarázattal tartozik neki, ha itt akar maradni Mhorvenben.

Raven nagy csalódására a kirándulás a tervezettnél jóval előbb ért véget. A piknik után Natalie elesett, és olyan csúnyán felsebezte a térdét, hogy haza kellett jönniük.

Raven berobogott a szobájába, és még csak nem is leplezte bosszúságát.Mivel Ken láthatólag nem tudott mit kezdeni a helyzettel, Jonquil átvette tőle a síró

gyereket.– Gyere, jó meleg fürdővizet csinálunk neked – mondta gyengéden a kislánynak. –

Kitisztítom a sebed, és meglásd, máris jobban érzed magad.Kenhez fordult. – Menjen el nyugodtan sétálni vacsoráig! Majd én törődöm a kicsivel.Rövid habozás után a férfi elfogadta az indítványát.Amint az ajtó becsukódott mögötte, Jonquil megkönnyebbülten fújt egyet.Ahogy Ken ott állt kócos hajával, zöld szemében tétova és aggódó kifejezéssel, a nő a lelke

mélyéig meghatódott tőle. Legszívesebben átölelte és vigasztalta volna…Összeszorította az ajkát. Ez a férfi nem az, akinek kiadja magát. Szándékosan becsapja őt.

Ugyan miért kellene akkor együtt éreznie vele?Határozottan elhessegette magától ezeket a gondolatokat, és kézen, fogta Natalie-t. A

fürdőszobában meleg vizet engedett a kádba, levetkőztette a kislányt, és besegítette a vízbe.Letérdelt a kád mellé, és egy fürdőkesztyűvel óvatosan letisztogatta a sebet.Közben kikérdezte a gyereket.– Hogy történt, kicsim? Meséld el!– A folyónál felmásztam egy sziklára, és elcsúsztam. Ken elkapott, mielőtt a vízbe estem

volna. – Natalie habozva elhallgatott, majd mégis folytatta: - Gondolod, hogy most megharagudott rám, amiért összepiszkoltam a ruhámat?

A gyerek hangjából olyan félelem hallatszott ki, hogy Jonquil meglepetten felnézett.

18

– Miért kellene haragudnia? Hiszen nem csináltál semmi rosszat. – Jonquil gyengéden megfogta a kislány állát, hogy a szemébe nézzen. – Ilyesmi bárkivel előfordulhat, Kennek semmi oka, hogy haragudjék rád.

– Nem megy el, és nem hagy engem egyedül?– Dehogy hagy! A gyámod, és addig fog gondoskodni rólad, amíg felnőtt nem leszel.

Emiatt ne aggódj!A szürke gyerekszempár vigasztalan tekintete azt jelezte, hogy Jonquilnak nem sikerült

meggyőznie a kicsit.Később, amikor a kislány tiszta ruhába öltözött, a nő leterített egy plédet a kertben a

cseresznyefa alá.– Minden anyuka tudja, hogy a friss levegő egykettőre meggyógyítja a gyerekeket –

jelentette ki vidáman.Natalie először mosolyodott el. Hasra feküdt a takarón, és kinyitotta a magával hozott

könyvet. Hamarosan pedig elszenderedett. Jonquil, aki a közelben gyomlált, felegyenesedett, és elgondolkodva nézte a gyereket.

Mit mondhatott neki Ken, amivel ennyire elbizonytalanította? Rettenetes, ha egy kisgyerek azt gondolhatja, hogy elhagyják egy összepiszkolt ruha miatt!

Jonquil tulajdonképpen ki nem állhatta, ha valaki olyan dologba ütötte az orrát, ami nem tartozott rá. Biztosan Ken is így gondolkodik, és ezt fogja mondani neki, ha felteszi a lelkét nyomasztó kérdést – pontosabban két kérdést.

Elsőként azt: miért akarta elhitetni vele, hogy ő Natalie apja? Másodszor: miért nem érteti meg Natalie-vel, hogy a gyerek mindig számíthat rá?

Elfordult, és olyan erősen vágta a kapát a földbe, hogy maga is meglepődött.Ekkor vette csak észre, hogy nagyon haragszik.Kenre haragszik!Késő este jött csak el az alkalom a beszélgetésre. Raven és Marcia Invernessbe mentek

színházba, és csak éjfél körül várták őket vissza.Mivel Natalie délután aludt, így este a szokásosnál tovább maradhatott fenn.Már besötétedett, mire a gyerek ágyba került, és Jonquil idegei addigra pattanásig

feszültek.Ken jó éjszakát kívánt a kislánynak, és a szobájába ment. Jonquil éppen a konyhában

rámolt, és hallotta, hogy a férfi felmegy a lépcsőin. Tanácstalanul az ablakhoz lépett, és kinézett a kertre. Most mitévő legyen? Menjen utána, és kopogjon be hozzá?

Nem! Ez nem jó ötlet. A hálószobájában a világért sem akar beszélni vele.Mi lesz viszont, ha már nem jön le? Ha ott akarja eltölteni az este hátralevő részét? Talán

korán lefekszik. Bár nagyon kínosnak érezte az előtte álló beszélgetést, Natalie érdekében mégis rá kell szánnia magát.

Előtte azonban kimegy egy kicsit a friss levegőre. A békés nyári éjszaka segít, megnyugtatja, erőt ad,ahhoz, amit feltétlenül meg kell tennie.

A teraszon megállt. Ez volt a nap legszebb szaka. A fény és az árnyék ilyenkor úgy fonódik össze, mint két szerelmes. Búcsúzóul átölelik egymást, és megígérik, hogy holnap újra találkoznak.

Jonquil igyekezett legyűrni hirtelen feltoluló tompa fájdalmát. A füvön át a cseresznyefa alatt álló padhoz ment, és leült.

Langyos nyáréjszaka ölelte, széna, nedves föld és virágok illata lengte körül, fülében egybeolvadtak a távoli zajok: a hullámverés, egy harkály egyenletes kopácsolása, távoli zene és nevetés a szomszédos golfpálya klubjából…

Isten az égben van, s a világ tökéletes!

19

Browning sorai jutottak az eszébe, amikor felnézett a csillagos égre. Isten talán az égben van, de Natalie világa korántsem tökéletes. Azzal pedig nem segít rajta, ha még sokáig itt üldögél. Nagyot sóhajtott, és éppen felállni készült, amikor egy hang szólalt meg mögötte.

– Hoztam magának egy pohárka italt – mondta Ken. – Hálából, amiért foglalkozott Natalie-vel. Remélem, nem bánja, ha feltúrtam érte a bárszekrényét.

A férfi Jonquil legszebb kristálypoharait tartotta a kezében, amelyekben borostyánszínű ital csillogott.

– Köszönöm. – Jonquil idegesen forgatni kezdte ujjai közt a karcsú kelyhet. - Nem kellett volna. Szívesen vigyázok Natalie-re.

Ken a fatörzsnek támaszkodott. Közben annyira besötétedett, hogy a nő csak világos ingének foltját tudta kivenni.

– Mégis köszönöm – folytatta Ken. – Nincs nagy tapasztalatom a horzsolások és karcolások ellátásában.

Jonquil rémülten ismerte fel, hogy elérkezett az alkalom, amelyre egész este várt. Belekortyolt a poharába, majd letette maga mellé a padra.

– Ken… Natalie ma reggel azt mondta nekem, hogy maga a gyámja. Én azt hittem, az apja. Nem értem, miért nem mondta meg az igazat.

A férfi arca árnyékban volt, Jonquil mégis jól észlelte, hogy az arcvonásai megkeményednek.

– Szándékosan nem említettem. – Ken egy hajtásra kiürítette a poharát, majd a kezében forgatta, hogy időt nyerjen, és a gondolatait összeszedhesse. Végül azt mondta: – Eleinte őszintébb voltam, de az emberek kíváncsiskodtak. Nincs ellenemre, hogy válaszoljak a kérdésekre, de Natalie-t ez újra és újra a szülei halálára emlékezteti. És minél inkább sajnálkozással veszik körül, annál jobban magába fordul.

A férfi Jonquil mellé lépett, s ahogy a konyhaajtón át kiömlő fény az arcára esett, a nő észrevette a homlokán húzódó mély ráncot.

– Ezért úgy határoztam, hadd higgye mindenki, hogy az apja vagyok. Maga viszont, úgy látom, kérdezni akar valamit.

– Aggódom. – Jonquil látta, ahogy a férfi felvonja sötét szemöldökét, és a szemében megjelenő gunyoros kifejezés sem kerülte el a figyelmét. Ken nem könnyíti meg a dolgát, de erre nem is számított. – Natalie azt hiszi, maga haragszik rá, amiért összepiszkolta a ruháját…

– Dehogy haragszom! Miért haragudnék? A ruhákat ki lehet mosni. De ha nem lehetne, az sem számítana. Csak emiatt aggódik?

Jonquil meglepetésére a férfi arca kipirult, aztán egyszerre elfordította a fejét… Mintha attól tartana, Jonquil észrevehetne valamit a szemében.

Vajon mi lehet az? – gondolkodott el a nő.– Ken… ugye megmondja ezt neki?A férfi újra ránézett, s a szemében ellenségesség és bosszúság villant meg.– Nem kellene tanácsokat osztogatnia a gyereknevelést illetően! Tegnap maga mondta,

hogy nincsenek tapasztalatai ezen a téren.Jonquil haragosan ugrott fel.– Nem! Csak annyit mondtam, hogy nincs saját gyerekem. De bárhogy legyen is, azt már

látom, hogy Natalie-nek nem pszichiáterre, hanem magára van szüksége. Nem érti, mi kell ennek a gyeseknek, pedig világos, mint a nap. Bizonyosságra vágyik, hogy szereti őt, méghozzá feltétel nélkül. – Jonquil utolsó szavait egyenesen a férfi arcába sziszegte. A szeme megtelt könnyel, és be akart rohanni a házba, de Ken megragadta a karját, és magához húzta.

– Feltétel nélküli szeretet? Létezik egyáltalán ilyen, szép szőke skót hölgyem? Ha igen, én még nem találkoztam vele.

Jonquil kilátástalan harcba kezdett az érzéseivel. Ken férfias illata teljesen levette a lábáról.– Igen – suttogta alig hallhatóan a nő. – Igen, létezik…

20

A langyos nyári éjszaka egyre szorosabbra vonta köröttük titokzatos, ellenállhatatlan hálóját. Látszott, Ken sem tud, kimenekülni belőle. A pillanat érzékisége elsöprő volt. Jonquil számára nem létezett már semmi más, csak a férfi, aki szorosan magához ölelte. Az első találkozásuktól kezdve érzett vágy, amelyet eddig sikerült elfojtania, most elemi erővel tört fel benne. Sóváran várta a csókot.

A csók éppoly elkerülhetetlen volt, mint ahogy a napot követi az éjszaka.Ken sóváran, mégis gyengéden csókolt. Jonquil az ingébe markolva viharosan viszonozta,

de egyszerre megszállta a reménytelenség. Ken Alexander végtelenül vonzó férfi. Mi tetszhet neki rajta, egy olyan nőn, akit elhagyott a vőlegénye, mert nem találta elég szenvedélyesnek?

Hirtelen mozdulattal kiszabadította magát a férfi öleléséből, és hátralépett.– Az ital… – dadogta, és nem mert Kenre nézni. – Nem szoktam meg.– Igen. – Ken hangja kissé bizonytalan volt, de a gúny világosan kiérződött belőle. – írjuk a

történteket a rovására? – Könnyedén vállat vont. – Ugyan már! Egy csók nem a világ. Bárhol, bármikor megeshet…

Lekicsinylő kézmozdulatára Jonquil bánata és bosszúsága védekezésbe csapott át.– Ha ez így van, miért nem megy el bárhová bárkihez, miért ragadja meg az első,

véletlenül útjába kerülő nőt?Jonquil az ajkát összeszorítva besietett a házba. Félúton eszébe jutott, hogy a poharát kint

felejtette, de úgy döntött, nem megy érte vissza. Még ha összetörné is egy egér éjszaka a drága kelyhet, megérne annyit, hogy az övé legyen az utolsó szó az összecsapásukban.

Kifulladva, egyenes derékkal ült le az ágyára a szobájában. Néhány perc múlva hallotta, hogy Ken is bejött a házba. A konyhából Natalie szobájához ment, benyitott, majd halkan becsukta az ajtót. Hamarosan eltávolodtak a léptek.

Amikor Jonquil hallotta, hogy odafönt becsukódik a férfi szobájának ajtaja, előmerészkedett. Kiosont a konyhába, és ott megpillantotta a poharakat.

Ken a sajátját elmosta, és a csöpögtetőre állította, az övéből azonban alig hiányzott valami. A férfi az üveggel együtt az asztalra tette. Az üzenet félreérthetetlen volt.

Mégiscsak Ken Alexanderé az utolsó szó. Időközben Jonquil haragja elpárolgott. Eltökélten elnyomta magában rövid, szenvedélyes találkozásuk emlékét.

Nincs jelentősége. Csak Natalie boldogsága fontos.Milyen szörnyű, hogy Ken el akarja hagyni a gyereket. Mert Jonquil egy pillanatig sem

kételkedett abban, hogy a férfinak ez a szándéka. Amikor kérdőre vonta, az arckifejezése igazolta gyanúját.

Azelőtt jó emberismerőnek tartotta magát, amíg James és Catriona be nem bizonyította az ellenkezőjét. Azóta lassacskán újra bízni kezdett a megérzéseiben.

Ken Alexandert az első pillanatban becsületes, egyenes embernek gondolta.A ma este után azonban minden megváltozott. Nem volt könnyű megemésztenie bénító

csalódását. Soha nem vonzódott még ennyire egyetlen férfihoz sem, de most már tisztán lát. Ken Alexander szívtelen ember.

4. FEJEZET

Másnap délelőtt úgy tíz óra körül Jonquil a konyhából hallotta, hogy Molly a kertben Natalie-vel beszélget. Letette kezéből a konyharuhát, és a hátsó ajtóhoz lépett.

– Hogy hívnak, kislány?– Natalie.– És hány éves vagy, Natalie kisasszony?

21

– December huszonötödikén leszek kilenc.– Jó reggelt, Molly! – köszönt mosolyogva Jonquil.– A, Jonquil! Halat hoztam Scooternek.– Köszönöm, örülni fog neki. – Jonquil átvette a kis csomagot, majd a lépcsőn a macska

mellett üldögélő gyerekre nézett. – Szóval karácsonykor van a születésnapod? – kérdezte.A kislány némán bólintott.– Gyere be egy kicsit, Molly!A szomszédasszony követte Jonquilt a konyhába.– Helyes kislány – állapította meg. – Őt láttam a Mercedesben.– Jonquil… – Ken lépett be. – Ó, bocsánat, azt hittem, egyedül van. Nem látta véletlenül

Natalie-t?– Odakint van. – Jonquil bosszúságára a férfi láttán azonnal gyorsabban kezdett verni a

szíve. Rögtön megjelent közöttük a szikrázó feszültség, s a nő még azt is látta, hogy valami felvillan Ken szemében, miközben a férfi tekintete az ajkára tapad…

Remegett a hangja, amikor megszólalt.– Molly, hadd mutassam be Ken Alexandert! Ken, ő Molly Pringle, a szomszédom és

barátnőm.A bemutatottak kezet fogtak. Jonquil bízott benne, hogy Ken hamar magukra hagyja őket,

nem számolt azonban Molly csillapíthatatlan kíváncsiságával.– Amerikai, Mr. Alexander? – érdeklődött.– Kanadai vagyok, vancouveri.– És mi szél hozta Strathloyba ilyenkor, a szezon végén? Ráadásul egy gyerekkel. Hiszen

már elkezdődött az iskola.Hirtelen Jonquil érdeklődése is felébredt. Vajon mit válaszol Ken erre a kérdésre, amelyet

egyszer már ügyesen kikerült, amikor Raven érdeklődött?– Natalie magániskolába jár, Mrs. Pringle, és csak a hónap végén kezdenek - válaszolt Ken

mosolyogva.Lehengerlő vonzereje Mollyra sem volt hatástalan.– Remélem, jól érzik magukat nálunk. – A szomszédasszony elpirulva viszonozta a

mosolyt, majd Jonquilhoz fordult. – Én megyek is. Ó, drágám, majdnem elfelejtettem! Calum ma nem tud elvinni a népfőiskolára. – Futó pillantást vetett Kenre. – Tudja, Jonquil varrótanfolyamot tart ott. A fiam vállalta, hogy elviszi, de ma tovább kell dolgoznia. Valaki talán oda…

– Majd én elviszem – vágott a szavába Ken. – Mikor kell indulnia?– Hét előtt, de…– Már meg is beszéltük. – A férfi tekintete hűvös volt. – Elviszem, és el is megyek

magáért, rendben?Jonquil némi habozás után bólintott.– Köszönöm. – Ken biztosan tudja, miért nem lelkesíti a gondolat, hogy kettesben legyen

vele.– Jó. – Molly mintha még valamit mondani akart volna, de miután Kenre sandított, csak

megismételte: – Akkor én megyek is.– Viszlát, Molly! – mosolygott rá Jonquil.Alig ment el a szomszédasszony, a helyiségben újra ijesztő feszültség támadt.Jonquil izzadt tenyerét a szoknyájába törölte.– Behívom Natalie-t – mondta zavartan. Az ajtóba állt, és kiszólt a gyereknek. - Natalie,

Ken téged keres. Búcsúzz el Scootertől, majd később játszhatsz vele!A kislány vonakodva felállt, és bement a konyhába.– Mi a tervük mára? – kérdezte a nő Kenhez fordulva. A gyerek kedvéért igyekezett

vidámságot mutatni.

22

– Invernessbe megyünk a vásárba – válaszolt a férfi. – Egyébként ma nem vacsorázunk itt, és csak hat körül jövünk vissza.

Hamarosan útra keltek.Marcia és Raven már korábban elmentek, és Jonquil- örült, hogy néhány órát egyedül

lehet. Az ellen nem lett volna kifogása, hogy a gyerek itt maradjon vele. Biztosan örömmel játszott volna egész nap a macskával, és neki is jólesett volna a jelenléte.

Gondolatban visszatért Molly és a gyerek beszélgetésére. Tompa fájdalmat érzett a szívében, amikor eszébe jutott, mit mondott a kislány a születésnapjáról és a koráról.

Már amikor először meglátta a gyereket, motoszkálni kezdett benne valami.Akkor elnyomta a furcsa érzést, de most megint feltört benne.Ha kilenc évvel ezelőtt hozzámegy Jameshez, most neki is pont egy ilyen idős gyereke

lehetne.Ennyi idős azért nem, hiszen Natalie-nek decemberben van a születésnapja, tehát

valamikor tavasszal fogant meg, amikor Jonquil és James még a meghívókat sem küldték el az esküvőre. Mégis elég volt a gyerekre pillantania, máris az jutott az eszébe, mi lett volna, ha…

Hirtelen könnybe lábadt a szeme. Remegő kézzel letörölte a sós cseppeket a szempillájáról.– Elment?Jonquil ijedten fordult hátra, és meglátta Mollyt a nyitott konyhaajtóban.– Jaj, Molly, halálra ijesztesz. Mi történt? Ki ment el?Az idős szomszédasszony gyanakvóan körülkémlelt.– Egyedül vagy?– Igen. – Jonquil tétova mozdulattal behívta a szomszédasszonyt.Molly becsukta maga után az ajtót, és nagyot fújt.– Nem akarok okvetetlenkedni, kedvesem, de valamit feltétlenül meg kell tudnod.

Kérdezősködött utánad.Jonquil értetlenül ráncolta a homlokát.– Kérdezősködött? Ki?– A kanadai.– Ken Alexander utánam kérdezősködött? – Jonquilnak összerándult a gyomra.– Igen. – Molly sokat sejtető ábrázattal folytatta. – Calum tegnap munka után bement a

Regal bárba, és a te Mr. Alexandered is ott volt. Mintegy mellékesen mindenfélét kérdezgetett rólad.

Jonquil dühös lett.– Miféléket kérdezett? –Ha az az alak meg akar tudni róla valamit, miért nem őt kérdezi?Molly elpirult.– A családodról, a McLeodokról. Archie McKenzie elmondta, milyen finom ember volt az

apád, és hogy mennyire hiányzott anyád valamennyiőtöknek, miután meghalt. – Az asszony az ajkába harapott, és habozva elhallgatott. Majd így folytatta: – Aztán a húgod felől érdeklődött. Sajnálom… – Molly még jobban elvörösödött, de gyorsan tovább beszélt: – Tudom, nem kellene őt említenem, de…

– És mit mondott neki Archie?– Semmit. – Molly buzgón rázta a fejét. – Tartotta a száját, kislányom. Talán nem is kellett

volna elmondanom neked…– Nem, Molly, jól tetted, hogy elmondtad. Ha valaki kérdezősködik felőlem, arról tudnom

kell.– Nem tetszik nekem, hogy egyedül vagy ezzel az emberrel a házban. Az a két nő, a

Westmounték holnap elutaznak Skye-ra, nem? Szóval egyedül maradsz vele. Ilyenkor már újabb vendégekre sem igen lehet számítani. – Molly aggodalmasan ráncolta a homlokát. – Légy óvatos, kedvesem! Manapság annyi szörnyűség megesik az egyedülálló nőkkel.

23

Miután elment, Jonquil lerogyott a székre, és megpróbálta rendezni a gondolatait. Mollynak igaza van, és most már biztos, hogy az első, ösztönös megérzései Kennel kapcsolatban hamisnak bizonyultak. De mit tehetne? Kérdezze tán meg, mit akar tőle? Hiszen úgyis csak kibújna a válasz alól! A legjobb, ha vár, figyel és levonja a maga következtetéseit.

Készüljön azonban bármire Ken Alexander, ő résen lesz!Délután fél öt felé erős szél támadt, és a szemerkélő esőből igazi felhőszakadás lett. Még

akkor is esett, amikor Jonquil a tanfolyama után a tócsákat kerülgetve a Mercedes felé indult. A sűrű esőfüggönyön át látta, hogy Ken kiszáll. Dzsekijét felfújta a szél, miközben megkerülte az autót, hogy kinyissa neki az ajtót.

– Köszönöm – mondta Jonquil, amikor Ken elvette tőle a szabásmintákat tartalmazó kosarat, és a hátsó ülésre tette. Jonquil jólesően hátradőlt a meleg kocsiülésen.

– Hol van Natalie?– Fáradt volt. Marcia vigyáz most rá.– Kedves tőle. És magától is nagyon kedves, hogy értem jött – közölte Jonquil kissé

mereven. – Nagyon köszönöm.– Én legalább annyi köszönettel tartozom, amiért reggelente vigyáz Nataliere, amíg futok.

– A szemét összehúzva Ken a nedves útra összpontosított. - Nem lehet túl kényelmes autó nélkül közlekednie. Talán nincs jogosítványa?

– De van. Sőt van egy régi Roverem is, de éppen a szerelőnél rostokol. Rendelni kellett hozzá néhány alkatrészt. Valószínűleg csak a jövő hétre készül el.

A Strathloy utcáig mindössze pár percig tartott az út, ám Jonquil idegei így is pattanásig feszültek a férfi közelségétől. Egészen megkönnyebbült, amikor a kocsi végre befordult a ház elé. Már ki akarta nyitni az ajtót, amikor a férfi megszólalt.

– Várjon még!A nő leengedte a kezét, és Ken felé fordult. Ijedten ismerte fel, milyen csábító a helyzet:

odakint tombol a szél, az eső szakadatlanul veri az ablakot, az autó szűk, sötét belsejét betölti a férfi illata, szinte kézzel fogható a testi vonzalom közöttük… Ken sötét szemében olyan kifejezés jelent meg, amely elbódította.

Képtelen volt megmoccanni, amikor a férfi felemelte a kezét, majd az ujját végighúzta az ajkán.

– Maga nagyon szép – mondta mély, meleg hangján. – Miért nem ment férjhez?Jonquilnak az a különös érzése támadt, hogy Ken száján akarata ellenére szaladt ki a

kérdés. Éppenséggel ő sem számított rá. Valahogy sikerült könnyed hangon válaszolnia.– Milyen furcsa, én is pont azt akartam kérdezni magától, miért nincs még családja. Maga

válaszol először?Egy percig csak az esőt lehetett hallani, amely a szélvédőn kopogott. Jonquil már-már azt

gondolta, Ken nem fog felelni, de akkor mégis megszólalt.– Nem sok hiányzott hozzá, hogy megnősüljek. – A hangjából kihallatszott, hogy nem

szívesen beszél a dologról, Jonquil azonban gyengéden unszolni kezdte.– Mi történt? Mesélje el!– Szerencsére még időben rájöttem, hogy az illető nem olyan, mint amilyennek hittem. –

Ken egykedvűen vállat vont. – Ashleynek hívták. Szép volt, okos, sikeres, de hiányzott belőle az a szenvedély, amit kerestem. Egyszerűen nem volt meg benne…

Jonquil úgy érezte, mintha kést forgattak volna meg a szívében. Mereven kibámult az ablakon. Ken leírása őrá is illett. Természetesen nem a szépség, okosság és sikeresség, hanem a szenvedély hiánya. Ő sem tudta egy férfi szexuális igényeit kielégíteni.

– Jonquil…?Boldogtalanul észlelte, hogy most rajta a sor, hogy válaszoljon a kérdésre, miért nem ment

férjhez. Abban biztos volt, hogy Ken az igazat mondta neki, ezért ő sem tehet másként.

24

– Azért nem mentem férjhez, mert… – Minden erejét összeszedve Kenre nézett. – Mert a férfi, akit szerettem, mást vett feleségül.

Ken szemében olyan kifejezés jelent meg, mintha a gondolatai messzire repítették volna. Végül megkérdezte: – Olyan valakit, akit ismert?

– Igen. – Jonquil igyekezett uralkodni a hangján.– Rettenetes lehetett. Haragudott? Féltékeny volt?– Igen, és még sok más érzés is dúlt bennem – vallotta be a nő.– Most… most már túl van rajta?– Igen, már rég, de nem szeretek beszélni róla.– És azóta nem is járt senkivel? – faggatózott tovább Ken.– Mondjuk úgy, nem volt senkivel komolyabb kapcsolatom.– Ezek szerint szívesen él egyedül Mhorvenben?– Maga szívesen él egyedül a vancouveri lakásában?Jonquil érezte a férfi hajának esőillatát. Legszívesebben beletúrt volna, magához húzta

volna a fejét, és beleveszett volna a csókjába…– Miből gondolja, hogy egy lakásban élek?A téma veszélytelenebb vizekre vezérelte őket.– Mert nem nős…– Natalie-vel egy régi házban lakunk, amelyet-sok évvel ezelőtt vásároltam meg. Annyi

szoba van benne, amennyire nincs is szükségem, és egy úszómedence, amelyet alig használok.

– Jó lehet. Natalie tud úszni?A férfi arca elkomorult.– Nem, és nem is akar megtanulni. A szülei halála óta szinte semmi iránt nem tanúsít

érdeklődést.– Hogyan… hogyan haltak meg? – kérdezte halkan Jonquil.– Viharba kerültek, és a kocsijuk letért az útról.– A barátai voltak?Ken fészkelődni kezdett, mintha a kérdés kényelmetlenül érintené, legalábbis Jonquilnak

így tűnt.– Natalie apja az alkalmazottam volt. Ő tartotta karban a házat és a kocsit, ő gondozta a

kertet.Jonquil várta, hogy a férfi még többet eláruljon a gyerek szüleiről, de az hallgatott.– Ezek szerint ön jól ismerte Natalie-t.– A telken álló szolgálati házban laktak. Én azonban sokat voltam úton, ha pedig otthon

tartózkodtam, akkor írtam. Szóval nem ismertem a gyereket igazán jól.– Mikor történt a baleset? – kérdezte Jonquil rövid hallgatás után. Már nem gondolt az

érzéki feszültségre, amely eddig foglalkoztatta, most egyedül a gyerek sorsa számított.– Egy évvel ezelőtt. – Ken tehetetlenül rázta meg a fejét. – És ez alatt a hosszú idő alatt

egyetlenegyszer sem sikerült mosolyt csalnom Natalie arcára. Egyetlenegyszer sem.– Nem a maga hibája. – Jonquil együttérzően érintette meg a karját. – Natalie korában

elsősorban anyára van szüksége egy gyereknek.Ken kesernyésen elmosolyodott.– A régi témánknál vagyunk? A feltétel nélküli szeretetnél?A nő ügyet sem vetett a gunyoros megjegyzésre.– Saját tapasztalatból tudom. Én tizenöt éves voltam, amikor az anyám meghalt, a húgom

pedig kilenc. Mivel az apám is súlyos beteg volt, nem maradt más hátra, mint…Jonquil elhallgatott. Miért is gondolta, hogy tanácsot adhat Kennek, amikor a saját életét is

elpuskázta? Azt akarta mondani, hogy az anyjuk halála után szinte maga nevelte fel Catrionát.

25

Sok-sok szeretettel elfeledtette a húga fájdalmát, és megadta neki azt, ami minden gyereknek jár: a boldog gyermekkort.

Csakhogy a végén a gyerek nővé vált, és elvett tőle mindent, amit szeretett.– Jonquil? – Ken a karját az ülés támlájára tette, és megérintette a nő nyakát. - Hol jársz

gondolatban? – suttogta Ken. – Áruld el, merre jársz!Átölelte a nő nyakát, aztán az ajkára tapadt a szája. Olyan édesen csókolta, amilyen csókra

Jonquil az imént sóváran vágyakozott.Mámoros érzései ellenére a fejében figyelmeztető hang szólalt meg. Miért teszi ezt vele

Ken? Miért csókolja meg? Talán ki akarja használni valamilyen tervéhez?A nő összeszedte minden erejét.– Ne! – kiáltotta, és kiszabadította magát Ken öleléséből. Lázasan, remegő kézzel

tapogatózott az ajtókilincs után. Végül sikerült megtalálnia, kiszállt, nem törődve a zuhogó esővel, és berohant a házba.

Az előtérben lihegve a falnak támaszkodott, megpróbált lecsillapodni. Ekkor vette csak észre, hogy a kocsiban felejtette a kosarát. Ken ebben a pillanatban lépett be az ajtón, és odanyújtotta neki a kosarat.

– Ne haragudj! – mondta a férfi. – Ha veled vagyok, valahogy mindig…– Semmi baj – szakította félbe Jonquil tettetett nyugalommal, miközben görcsösen

magához ölelte a kosarát. – Hiszen csak egy csók volt. És egy csók nem a világ, bárhol, bármikor megeshet, ahogy maga olyan szépen megfogalmazta. Semmi ok az izgalomra.

Ken mintha valamit mondani szeretett volna, de ekkor Marcia szaladt ki hozzájuk.– Ó, csakhogy hazaértek!Ken aggódva ráncolta a homlokát.– Valami baj van?– Natalie az ágyában van, de úgy sírta magát álomba. Elvesztett valami fényképet…– Anya! – Raven lépett ki az előtérbe. – Kezdődik a film. Azt hittem, meg akarod nézni. –

Amikor Marcia habozott, gúnyosan megkérdezte: – Jössz, vagy nem?Marcia sajnálkozó arccal válaszolt: – Remélem, megtalálják azt a képet. – Aztán Raven

után ment a nappaliba.– A jó mindenséget! – Ken idegesen szántott végig mindkét kezével a haján. - Hol lehet az

a kép?Jonquil egy időre félretette saját baját.– Miféle fényképről van szó? – kérdezte.– Natalie legértékesebb kincse. Őt és a szüleit ábrázolja.– Láttam, ahogy tegnap nézegette. – Jonquilnak úgy tűnt, mintha rémület jelent volna meg

a férfi szemében. – Amikor észrevett, eldugta a könyvében, A titokzatos kertben. – A férfi arcára megkönnyebbülés ült ki. – Talán nincs több fényképe a szüleiről?

– Nincs, legalábbis olyan nincs, amelyiken ő is rajta volna. – Ken az ajtóhoz ment. – Megnézem a kocsiban. Ma nála volt a könyv. Talán kicsúszott belőle a fénykép.

Jonquil a szobájába ment, letette a kosarát, és lábujjhegyen átosont Nataliehez. Az éjszakai világítás gyenge fényében meglátta, hogy a takaró az ágy egyik oldalán lecsúszott. Odament, és óvatosan megigazította. Natalie közben álmában megfordult. Jonquil látta könnyáztatta arcocskáját. Hirtelen elszorult a torka.

Létezhet ellenállhatatlanabb látvány, mint egy alvó kisgyerek?Leült az ágy szélére, és gyengéden megsimogatta a kislány haját. Egyszerre végtelenül

egyedül érezte magát. Évek óta elfogadta már, hogy saját gyerek nélkül kell leélnie az életét. Most mégis miért érez gyötrő fájdalmat? Maga határozott így, és nem bánta meg a döntését…

Mostanáig. De miért éppen most sajnálja a dolgot?A válasz kínzón, elmosódott árnyként körözött a fejében, de képtelen volt megragadni.

26

Nem érzékelte, mennyi ideje ült ott Natalie haját simogatva. Egyszer csak azt érezte, hogy figyelik. Megfordult, és Kent vette észre az ajtóban. Furcsa kifejezés volt a férfi szemében. Jonquil egyszer már látta a tekintetében a kiszolgáltatottság e különös kifejezését. Mintha a látványuk fájdalmas emlékeket idézett volna fel benne.

Óvatosan, hogy ne ébressze fel a gyereket, felállt, és kiment az előtérbe. Ken követte, és becsukta maguk után az ajtót.

– Megtalálta a fényképet? – kérdezte a nő.Ken a fejét rázta.– Talán holnap rábukkan valahol. – Jonquil elfordult.– Jonquil… – A férfi gyengéden megérintette a karját. – Visszatérve arra, amiről Marcia

megjelenése előtt beszéltünk…– Arról nincs mit beszélnünk. – A nő hátrahúzódott. – Bocsásson meg, megyek aludni.Besietett a szobájába, és belülről az ajtónak támasztotta a fejét. Fájdalmas zokogás rázta

meg egész testét. Ez a férfi úgy vonzza, mint a mágnes.Kétségbeesetten vágyott az ölelésére, de nem engedhette meg magának, mert Ken

Alexander veszélyes és alattomos ember. Csak fájdalmat okozna neki.Abból pedig már egész életére bőven kijutott neki.

5. FEJEZET

Mire Westmounték másnap reggel felkerekedtek a kirándulásra, a vihar elcsendesedett. Ken futni indult, Natalie pedig, miután felébredt, kiment Jonquilhoz a konyhába.

A kislány most is, mint mindig, csinosan felöltözött. Szürke szemecskéje alatt azonban sötét árnyék húzódott, s szopta a hüvelykujját, amit még eddig Jonquil nem vett észre nála. Valószínűleg az elbizonytalanodás jele, amelyet a szeretett kép elvesztése okozott.

– Nagyon sajnálom, hogy elveszett a képed – mondta Jonquil. – Talán megtaláljuk.Natalie szempillája megrezzent. Az ujját nem vette ki a szájából, úgy kérdezte: – Ken

nagyon haragszik rám?– Haragszik? Ugyan miért haragudna? Nem szándékosan vesztetted el a képet.Natalie a fejét rázta.– Nem, de Mrs. Westmount azt mondta, segítenie kell megkeresni a fényképet.– Nem hiszem, hogy ez akkora gondot jelentene neki.A gyerek sóhajtva sütötte le a szemét.– Én magam jelentek gondot neki.Jonquil a magába roskadt kislányt bámulta, és nem akart hinni a fülének.– Ez nem igaz, Natalie…– De igen. – A kislány hirtelen felnézett, egyenesen Jonquil szemébe. - Gond vagyok neki.

Csak egy ideig tart magánál, aztán bead egy árvaházba.– Az ég szerelmére, honnan szeded ezt? – Jonquil leült egy székre, és kinyújtotta a gyerek

felé a karját. – Gyere ide! – Amikor Natalie habozott, megismételte: – Gyere ide hozzám!A kicsi kivette az ujját a szájából, letörölte a ruhájában, és lassan odament hozzá. Jonquil a

vállára tette a kezét.– Meséld el nekem szépen – kérte kedvesen –, ki mondta ezt neked!Natalie komolyan állta a pillantását.– Ő maga.– Ken? – Jonquilnak egyszerre mázsás súly telepedett a lelkére. – De hiszen a szüleid őt

nevezték meg gyámodul a végrendeletükben!

27

– Kent nem kérdezték meg. – A kislány elpirult. Ettől kezdve olyan halkan beszélt, hogy Jonquilnak előre kellett hajolnia, hogy megértse, amit mond. - Törvényileg nem köteles vállalni a gyámságot, csak erkölcsileg.

A mondatot úgy hadarta el, mint egy papagáj, amely csak visszamond valamit, de nem érti. Jóságos ég, hogy lehetett Ken ennyire kegyetlen a gyerekkel? Hogy mondhatta neki, hogy nem akarja őt, és csak erkölcsi okokból tartja magánál? Együttérzésébe csalódottság vegyült, amiért így megromlott az emberismerete. Eleinte annyira biztos volt benne, hogy Ken Alexander becsületes ember. Csakhogy nagyot tévedett. A legszívtelenebb ember, akivel valaha is találkozott.

Észrevette, hogy az ujjai görcsösen szorítják a kislány vállát, és sóhajtva ellazította a kezét.– Tudod egyáltalán, mit jelentenek azok a szavak? – kérdezte gyengéd hangon. – Mi az,

hogy törvényileg és erkölcsileg köteles?Natalie nagy szemével felnézett rá..– Igen. Megnéztem a lexikonban. A köteles azt jelenti, hogy valamit muszáj megcsinálnia.

A törvényileg, hogy az állam úgy követeli. Erkölcsileg pedig azt jelenti, hogy jó valaki vagy rossz. Mindent tudok: Kennek nem kellene megtartania engem, de ha nem tartana meg, rossz ember lenne, és nem kerülhetne az égbe. Szóval… – Egy pillanatra elakadt. – …megtart engem a látszat kedvéért.

– A látszat kedvéért?!– Igen. Ő mondta, hogy egy ideig megtart, hogy a látszatot megőrizze, aztán bead egy

árvaházba. Ezért nem is keresek barátokat az iskolában, mert úgyis el kell válnom tőlük. Azt gondoltam, ha nagyon jó vagyok, talán mégis másként dönt. Nagyon vigyázok a ruhámra, nem kérek játékokat, és nem járok születésnapi zsúrokra…

– Még zsúrokra sem jársz?– Akkor ajándékokat kellene vennie, és az pénzbe kerül. – Natalie szomorúan

lehorgasztotta a fejét. – Anyának és apának nem volt megtakarított pénzük.– Jóságos ég! Ó, Natalie, édes kicsikém! – Jonquil hangja elcsuklott, így csak a haját

simogatta a kislánynak.Ken Alexander rideg, szívtelen szörnyeteg! Miért is őt nevezték meg gyámul Natalie szülei

szép, érzékeny gyereküknek?!Bár az egészhez semmi köze, most, hogy megismerte Natalie bánatának okát, úgy érezte,

nem nézheti tétlenül a dolgot. Valamit tennie kell, különben nem lesz egyetlen nyugodt perce sem.

Ken megígérte Natalie-nek, hogy visszamennek Invernessbe az étterembe, ahol tegnap este vacsoráztak. Talán ott megtalálják a fényképet. Érkezésüket délután négy órára ígérték.

Jonquilnak kapóra jött az alkalom, hogy egy kicsit egyedül legyen. Talán csak a friss levegő hiányzik ahhoz, hogy összeszedje kusza gondolatait.

A sétája tovább tartott, mint tervezte. Hazafelé igyekezett, amikor az idő hirtelen megváltozott. Sűrű ködfelhő húzódott a tenger felől a szárazföld irányába. Jonquil a hideg nyirkos levegőt először az arcán és a haján érezte.

Mire odaért a Strathloy utcába, reszketett a hidegtől. Talán Ken és Natalie még nem ért haza, és marad ideje jó forró vízben megfürödni vacsora előtt…

A háza előtt éppen egy rendőrautó jött szembe vele. Andrew McKay, Strathloy rendőrfőnöke, egy köpcös, negyven körüli férfi valószínűleg megismerhette, mert megállt, leállította a motort, és kiszállt. Egyébként mindig vidám arca most komoly volt.

– Ugye magánál lakik egy bizonyos Mr. Alexander? – kérdezte.– Igen. – Jonquil most látta csak, hogy a Mercedes nincs a kocsibehajtón. - Még úton

lehet…– Tudom. Nemrég azonban itt volt, és felhívott engem. A tervezettnél korábban hazajöttek.

Mondott valamit egy elvesztett fényképről, amelyet Invernessben kerestek és nem találtak…

28

– De ugye nem ezért hívta fel?– Nem, nem ezért, hanem mert a kislány eltűnt.– Natalie? Eltűnt?– Igen, Mr. Alexander gyámleánya. Elmondta, hogy miután hazaértek, ő a szobájába ment,

a kislányt pedig a konyhában hagyta, ahol az a macskával játszott. Mire egy idő múlva lejött, a gyereknek nyoma veszett. Átkutatta az egész házat és a kertet, mert a hátsó ajtó nyitva volt, de csak a macska ült a lépcsőn.

– A fészerben is megnézte?– Mindenütt. Szegény ember magánkívül volt, amikor nekünk telefonált. Én magam jártam

vele még egyszer végig a házat, hogy meggyőződjem róla, nem felejtett-e ki egy zugot, de sajnos… – Andrew McKay sóhajtva rázta meg a fejét.

– És mi történt azután?– Átkutattuk az egész várost, a dűnéket, a kikötőt.Jonquil érezte, ahogy jeges félelem árad szét a testében.– A kikötőt is? – kérdezte halkan. – Csak nem hiszik, hogy a kicsi egyedül odament volna?– Mindent számításba kell vennünk. Amikor Mr. Alexanderrel visszajöttünk ide a házhoz,

éppen erre jött Rab Tulloch.Jonquil ismerte Rab Tullochot. Bár már nyolcvanéves volt, még mindennap golfozott.– Talán látta Natalie-t?– Igen. A kemping közelében. Voltak arrafelé többen, ezért úgy gondolta, a gyerek velük

van. Végül látta, hogy a kislány a homokpad felé indul.– Biztos, hogy nem tévedett?– Nem. Rab pontos leírást adott róla. Emlékezett a csinos ruhácskájára, a szőke hajára,

ezért is tűnt fel neki. Ahogy ezt Mr. Alexander meghallotta, azonnal útnak indult. Azt mondta, elmegy kocsival a város végéig, és a parton fogja keresni a gyereket. – Andy komoran maga elé meredt. – Akkor még sütött a nap. Biztos voltam benne, hogy meg fogja találni a kislányt. Csakhogy azóta…

– Talán azóta már megtalálta?– Nem hiszem. A gyereknek komoly előnye volt. Közben az is előfordulhatott, hogy nem

maradt a parton, hanem a dűnékre ment, vagy az erdőbe…A rendőr már nem tudta leplezni aggodalmát.– Nekem is a keresésére kell indulnom. – Jonquil sietve megfordult, ám Andrew

megragadta a karját.– Ne! Mr. Alexander azt kérte, maradjon itt a házban.– Minél többen keressük Natalie-t, annál nagyobb az esélyünk, hogy megtaláljuk –

tiltakozott Jonquil.Andrew azonban a fejét rázta.– Megbíztam Dickie őrmestert, hogy egy csapat önkéntessel induljanak a gyerek

keresésére. Mr. Alexander úgy kívánta, hogy maga maradjon itt. Ha Natalie hazakerülne, legyen itthon valaki, akit ismer.

– De… – Jonquil lehunyta a szemét, ellenkezni akart, ám magában belátta, hogy Kennek igaza van. Itthon kell maradnia arra az esetre, ha Natalie felbukkanna. Jonquil azt is nagyon jól tudta azonban, milyen könnyű eltévedni a ködben. Hiszen az első találkozásukkor Kent is figyelmeztette erre. És Natalie is ott volt! Igen. A nő fájdalmas szúrást érzett a gyomrában, amikor ez a részlet az eszébe jutott. Natalie jelen volt, amikor a tragédiáról mesélt…

A rendőrfőnök az ajtóig kísérte Jonquilt.– Vissza kell mennem az őrszobára. Azonnal felhívom, ha valamit megtudok. Ha viszont a

kislány betoppanna Mhorvenbe…– …akkor én hívom fel magát. – Jonquil igyekezett reménykedő hangot megütni, ami nem

igazán sikerült.

29

Tíz óra is elmúlt, amikor Ken visszaérkezett.Jonquil nyugtalanul oda-odaszaladt a bejárati ajtóhoz, és kikémlelt a ködbe.Végre meghallotta a kocsi motorzaját. Levegőt sem mert venni, és magában imádkozott,

hogy azok legyenek, akiket annyira várt.A fényszóró alig tudott áttörni a sűrű ködön, sőt még a motor berregése is tompán

hallatszott. Aztán mégis megjelent a kocsibeállón egy pár elmosódott fénykör. Jonquil szíve nagyot dobbant, amikor meghallotta a kavics csikorgását a széles abroncsok alatt.

A hidegtől reszketve, a melle előtt összekulcsolt karral lesietett a lépcsőn az autóhoz. A vezető felőli ajtó kinyílt, és a belső világítás fényében meglátta a férfi jól ismert alakját.

– Ken! – szakadt ki belőle a kiáltás. A következő pillanatban viszont a megkönnyebbülése helyébe zavar és csalódás lépett: a vezető melletti ülés üres volt. A hátsó ülésen csak egy takaróba bugyolált csomagféle hevert.

– Beviszem a házba – mondta rekedt hangon Ken. Kinyitotta a hátsó ajtót, behajolt, és kicsit félrehúzta a takarót. Jonquil ekkor pillantotta meg Natalie holtsápadt arcát, világosszőke haját…

– Tehát megtalálta! – Jonquil hangja reszketett.– Igen. – Ken nem nézett fel rá. – Kérem, hívjon azonnal orvost! Mondja, hogy sürgős!– A háziorvosom itt lakik a szomszédban, de nem kellene inkább kórházba vinni?– Nem sérült meg, csak teljesen átázott és lehűlt. Szeretném azonban, ha egy orvos

megvizsgálná.Jonquil berohant a házba, és nyitva hagyta a férfinak az ajtót. Már az orvossal beszélt,

amikor hallotta, hogy Ken beviszi a gyereket a szobájába.Röviden elmondta az esetet dr. Paulnak, akinek megnyugtató hangja nagyon jó hatással

volt rá.– Ne aggódjon, máris ott vagyok!Jonquil letette a telefont, majd a rendőrséget hívta fel, hogy Andrew-val közölje a hírt.– Én is éppen fel akartam hívni. Dickie őrmester és a fiúk már mindent elmeséltek. A maga

Mr. Alexandere igazi hős. Az életét kockáztatta a kislányért.– Le kell tennem, Andy, dr. Paul minden pillanatban itt lehet.Jonquil elbúcsúzott, majd letette a kagylót. Félúton volt Natalie szobája felé, amikor

csöngettek. Idegesen hátrasimította a haját, majd beengedte az orvost.– Nos, Bairnie… – Az idős orvos mosolyogva kacsintott rá. – Jó ideje nem jártam

Mhorvenben, ugye?Egész Strathloy tudta, hogy dr. Paul képtelen volt megjegyezni a neveket, ezért ahány

gyereket csak a világra segített, mind Bairnie-nek szólította. Ma azonban Jonquil nem tudott mosolyogni az öreg bolondos szokásán.

– Legutóbb apám temetésekor járt itt – mondta csendesen.Bevezette az orvost Natalie szobájába. A kislány még mindig a takaróba csavarva,

mozdulatlanul feküdt az ágyon, arcocskája fehér volt, mint a fal…Ébren volt, még ha nehezen tartotta is nyitva a szemét. Jonquil legszívesebben a karjába

kapta és vigasztalgatta volna. Komoly erőfeszítésébe telt, hogy visszatartsa magát, de megtette, hiszen először az orvosnak kellett megvizsgálnia a gyereket. Minden egyéb csak utána következhetett.

A fürdőszobából vízcsobogás hallatszott. Ken valószínűleg most készíti a forró fürdőt Natalie-nek. Amikor megjelent az ajtóban, a nő szíve összeszorult.

Ken ruhája csuromvizes volt, aggodalomtól barázdált arca pedig éppoly sápadt, mint a kislányé.

Jonquil bemutatta egymásnak a két férfit, majd tapintatosan elhagyta a szobát.

30

A konyhában gépiesen feltett egy kávét, három csészét vett elő a szekrényből, aztán leroskadt egy székre. Teljesen hatalmukba kerítették aggodalmas gondolatai. Kész szerencse, ha valamelyikük nem kap tüdőgyulladást, töprengett kétségbeesetten.

Egyre azon tépelődött, miért mehetett el olyan messzire a gyerek. Nem valószínű, hogy untatta volna a játszadozás Scooterrel, hiszen úgy tűnt, egyedül a macska okozott neki egy kis örömöt. Akkor pedig miért?

Jonquil nagyot sóhajtott. A választ csak akkor tudja meg, ha Natalie jobban lesz – és ha hajlandó beszélni a dologról.

– Hmm, isteni kávéillatot érzek!Dr. Paul visszazökkentette Jonquilt a valóságba.– Rendbe fog jönni?– Ó, Natalie jól van. A forró fürdő után úgy fog aludni, mint a tej, és hamarosan elfelejt

mindent. Most azonban leginkább női segítségre volna szüksége. Mr. Alexander, hogy úgy mondjam, kissé tanácstalannak tűnik - közölte somolyogva az orvos. – Nem segítene rajta? Mondja azt, hogy szeretnék vele néhány szót váltani. Nagyon bátrak voltak. Kis híján mindketten vízbe fúltak. – Dr. Paul egészen otthon érezte magát, és két csészébe máris kitöltötte a kávét.

Jonquil bement a kislány szobájába. Natalie az ágyán ült, és vacogó foggal éppen a nedves zokniját húzta le a lábáról. Ken kezében egy törülközővel az ágy mellett állt.

Jonquil lépteinek neszét elnyelte a puha szőnyeg, így a férfi nem hallhatta a közeledését. Csak akkor fordította felé a fejét, amikor a nő megérintette a karját.

– Majd én megfürdetem Natalie-t – jelentette ki nyugodt hangon Jonquil. - Ez az orvos parancsa. Odakint várja magát egy kávéval a konyhában.

Ken gondolatai egy pillanatra elkalandoztak, majd bólintott.– Csábítóan hangzik. – Aztán a gyerekhez fordult. – Jó lesz így, Natalie?A kislány könnytől maszatos arcocskával felnézett rá.– Igen – felelte szipogva.Jonquil átkarolta keskeny vállát, és a fürdőbe vezette.– A jó meleg víztől mindjárt jobban leszel…– Jonquil?A nő visszafordult Kenhez.– Tessék.– Köszönöm – mondta a férfi. – Mindent köszönök.Dr. Paul hamarosan elbúcsúzott. Jonquil csendesen behúzta maga után a kislány

szobájának ajtaját.– Natalie alszik – jelentette Kennek, aki éppen ekkor jött le a lépcsőn. Ő maga is

megfürdött és átöltözött.– Akkor nem zavarom. Hogy van?– A fürdés után már alig tudta nyitva tartani a szemét.– Dr. Paul úgy vélte, hamarosan kutya baja se lesz, de azért a következő napokban jobban

oda kell rá figyelnünk.Jonquil kinyitotta saját nappalijának az ajtaját, amely Natalie szobájának másik oldalán

volt, és amelyben csak nagy ritkán fordult meg egy-egy vendég.– Jöjjön be! A nagy nappaliban már kialudt a tűz.A helyiség nagyon otthonos volt. A falak mentén könyvespolcok sorakoztak, az asztalon

folyóiratok hevertek, a sarokban kényelmes fotelok álltak. A kandalló kellemes meleget árasztott.

Jonquil egy szép, régi szekreterhez lépett, és lenyitotta az ajtaját.– Gondolom, lefekvés előtt jólesne valami erősebb is, mint a kávé. Mit szólna egy

konyakhoz?

31

– Örömmel. Társul hozzám?– Hogyne – felelt erőltetett könnyedséggel a nő. – Minden vágyam, hogy koccinthassak a

kanadai hősünkkel. McKay szerint maga megmentette Natalie életét.Jonquil elhárító válaszra számított, ehelyett azonban Ken elmosolyodott.– A, szóval hős lettem? Maga romantikus, Jonquil? Szereti a hősöket?Hogy romantikus-e? Igen, valamikor az volt. Ám azóta csak a könyvekben létezik számára

a romantika. Kényszeredetten felnevetett, majd kitöltötte a konyakot két nagy, hasas kehelybe.

– A könyvbéli hősöket szeretem, de az élőkkel kapcsolatban már fenntartásaim vannak.Jonquil a fotelokhoz lépett, leült és hellyel kínálta Kent. A férfi is letelepedett vele

szemben, és kinyújtotta hosszú lábát.A nő belekortyolt az italába, majd letette az asztalra a poharát. Amikor felnézett, észrevette

Ken pillantását, amelytől elakadt a lélegzete. Látszott, hogy a férfi tisztában van azzal, milyen erős a testi vonzalom közöttük. Ugyanakkor átlátott azon a színlelt könnyedségen is, amellyel a nő a magányosságát igyekezett leplezni.

Jonquil nyugtalanul mocorogni kezdett, majd gyorsan megszólalt: – Mesélje el, hogy találta meg Natalie-t!

A zöld szempár elsötétült.– Csodával határos volt az egész. Rettenetesen sokáig tartott, amíg elértem a homokpadig.

Nem ismertem a járást, és a köd is egyre sűrűbb lett. Csak mentem a part mentén, és Natalie nevét kiabáltam, de csak a saját hangom visszhangzott. Aztán eltévedtem a dűnék közt, és a szerencsémen múlott, hogy megint kikerültem a partra. Akkor meghallottam a kiáltását. Úgy hallatszott, mintha egyenesen a tengerből jönne…

– Akkor kint kellett lennie a homokpadon!– Igen, de nem tudtam megközelíteni, mert… mert jött a dagály.Jonquil elborzadt.– Natalie-t a víz elvágta a parttól, ott volt egyedül és védtelenül. Nem tudtam, milyen mély

a víz, és csak reménykedhettem abban, hogy jó felé indultam. Ráparancsoltam, hogy folyamatosan kiabáljon. Szerencsére csak csípőig ért a víz, így elég volt átgázolnom a szakaszon. Hála az égnek! Mert amikor Nataliet megtaláltam, tudtam, hogy a lehető leghamarabb ki kell hoznom onnan, addigra ugyanis már átnedvesedett a ruhája. Úszni nem tudtam volna vele, de azt sem akartam megkockáztatni, hogy hajnalig, míg kivilágosodik, kinn ragadjunk a homokpadon.

Jonquil görcsösen kulcsolta össze az ölében a kezét.– El kellett tehát döntenie, vagy megvárja a jobb időt, vagy vállalja a kockázatot, hogy

Natalie-vel elindul a part felé, és talán eltéved…– Pontosan. Nem vagyok valami vallásos, de az alatt az idő alatt nem egy imát mormoltam

el.A mosolya meghatotta Jonquilt.– Nem éreztem magam túl rózsásan, amikor délután hazajöttem, és meghallottam, mi

történt. Natalie keresésére akartam indulni, de Andrew azt mondta, maga kért, hogy maradjak itt.

– Szerencsére szót fogadott. Ha még maga is eltéved a ködben… – Ken megrázta a fejét, aztán letette a poharát az asztalra, és felállt. – Gyere ide! - mondta a kezét kinyújtva a nő felé.

Jonquilt mintha megbűvölte volna a pillantása. A helyzet egyszerre veszélyesre fordult. A nő nem tudta, miért, de engedelmeskedett.

Levegőt sem mert venni, amikor Ken átölelte a derekát, és magához húzta.Férfias illata, izmos karjának szorítása felszította Jonquil érzékeit. Az értelme ugyan

védekezni akart, de a teste magától válaszolt a kihívásra. Érezte, ahogy a mellbimbója felágaskodik, ahogy az ajka lágyan, odaadón megnyílik, a szeme pedig felragyog.

32

– Túl vagyunk rajta – suttogta a férfi, és a száját Jonquil homlokához szorította. – Vége, és mindannyian biztonságban vagyunk.

Biztonságban?! Jonquil csaknem felnevetett. Natalie és Ken talán biztonságban vannak, de ő…

Jonquil sosem sejtette, mekkora gyönyörűséget, milyen izgalmat jelent a veszély. Még sosem érezte magát ilyen bódultnak, érzékinek, ilyen gátlástalannak. A bőre égett, különös bizsergés indult el a hasából, s járta be egész testét.

– Ó, Ken… – Képtelen volt elfojtani a hangjából kihallatszó vágyat, pedig tudta, hogy szégyellnie kellene magát. A vére vadul száguldott az ereiben. Érezte Ken erősödő szorítását, az ujjait a haján, amely súlyosan omlott le a vállára, amikor a férfi kivette a hajcsatokat.

– Rád gondoltam. – A férfi ajka szenvedélyesen simogatta a haját, majd az arcát, és sóváran kereste Jonquil várakozón megnyílt száját. – Rád gondoltam, amikor Natalie-t a ködben visszahoztam…

– Rám? – Jonquilnak a férfiba kellett kapaszkodnia, különben a lába nem bírta volna el. – Mit gondoltál?

Ken hangja akadozott a heves vágytól.– Arra, hogy éppen csókollak.Mohón Jonquil ajkára tapadt a szája. A nő kéjesen felsóhajtott, amitől Ken még vadabbul

csókolta. Olyan szorosan húzta magához, hogy Jonquil érezte a férfi ágaskodó izgalmát.Aztán óvatosan gombolni kezdte a blúzát, közben azonban tovább csókolta, nyelvével

izgatón, csábítón játszadozva, olyan bensőségesen, mintha már ezer csókot váltottak volna.Letolta a nő válláról a blúzt, s ajka kínzó lassúsággal megindult Jonquil nyakán lefelé,

érzékeny pontokat kutatva és találva, apró csókjaival izzásba hozva a bőrét.A fogával félrehúzta a melltartó keskeny pántját. Jonquil felnyögött, amikor a férfi nyelve

forró nyomot hagyva puha fehér bőrén, lefelé indult a mellén.Végül Ken lehúzta a csipkés melltartót, amely alól vágyakozón, becézésre várva

ágaskodott fel a nő mellbimbója.Jonquil testén lázas vágyhullám vonaglott végig, amikor a férfi szája a lüktető bimbóra

tapadt. Képtelen volt elfojtani kéjes nyögését. Fogalma sem volt, hogy ilyen vad, elsöprő gyönyört is érezhet…

Csak ezután észlelte, hogy az ajkát a férfi sűrű hajára szorította, és szomjasan szívta magába férfias illatát, mintha valami szerelemgerjesztő szer mámorító illata volna. Kezével görcsösen a mellére szorította Ken fejét, attól félve, hogy a férfi elhúzódhat, s emésztő vágyában magára hagyhatja.

– Ó, Jonquil… – Ken hangja elcsuklott. – Mit művelsz velem? Olyan szép vagy, olyan kívánatos, megőrjítesz…

Jonquilt egy belső hang figyelmeztette, hogy hamarosan végérvényesen elveszíti az önuralmát, de a figyelmeztetés egyre halkult, aztán csak a vágy, a szenvedély maradt, amely kielégülésért kiáltott.

– Nem akarom… – suttogta Jonquil, közben azonban a nyelvével a férfi fülcimpáját simogatta. Ken felnyögött, keze a nő derekára siklott, s a csípőjét izgatóan Jonquilénak feszítette.

Hosszú másodpercekbe telt, mire meghallották a sikoltást a szomszéd szobából. Jonquil megdermedt, érezte, ahogy a férfi összerándul.

– Natalie – suttogta a nő. – Biztosan rémálma van.Ken halkan szitkozódott, aztán röviden, de keményen újra megcsókolta a nőt, mielőtt

elengedte.– Nagyon sajnálom, Jonquil…A nő gyorsan összehúzta magán a blúzát, begombolta, majd a férfi után sietett a gyerek

szobájába. A félhomályban Natalie egyenesen ült az ágyában, az arca csupa könny volt.

33

– Nagyon… nagyon rosszat álmodtam – szipogta a kislány Kennek, aztán hangos zokogás fojtotta belé a szavakat. – A homokpadon voltam… és azt hittem, belefulladtál a vízbe. Láttam, ahogy elsodor az ár. – A gyerek láthatóan küzdött a sírása ellen, mégsem tudott úrrá lenni a zokogásán. – Olyan sötét volt, és hideg, és én egyedül voltam.

Ken közben odalépett mellé, leült az ágya szélére, és gyámoltalanul simogatni kezdte a kislány csapzott haját.

– Nincs semmi baj, Natalie. Csak rossz álom volt, már elmúlt. – Előrehajolt, a kislány vállára tette a kezét, és gyengéden visszadöntötte a párnára. – Próbálj meg elaludni! Holnap reggel minden szebbnek fog tűnni, megígérem neked.

A kicsi valamennyire megnyugodott, és most Jonquil felé fordult.– Ne haragudj… – suttogta bizonytalanul. – Ne haragudj, hogy annyi bosszúságot

okoztam!Jonquil letérdelt a gyerek ágya mellé, betakargatta, és nyugtatólag a homlokára tette a

kezét.– A rémálmokban is van valami jó – mondta kedvesen. – Segítenek nekünk, hogy a rossz

dolgokon túltegyük magunkat, és beszélni tudjunk róluk, hogy aztán többé ne nyugtalanítsanak. Biztonságban vagy, Ken itt van veled, és nem fog magadra hagyni.

Natalie szeme lassan lecsukódott, úgy tűnt, újra elaludt. Amikor azonban Jonquil gyengéden megsimogatta könnyes arcát, megint felzokogott, majd alig hallhatóan azt suttogta: – Elszöktem, mert nem akartam többé gond lenni…

A motyogása itt érthetetlen lett, aztán egyik pillanatról a másikra mély álomba zuhant. A szavai azonban akkora feszültséget és döbbenetet váltottak ki Jonquilból, hogy alig kapott levegőt.

Ken olyan közel állt hozzá, hogy érezhette, ahogy a férfi megdermed. A nő először nem mert ránézni, félt attól, amit láthatna, de végül mégis feléje fordult.

Ken sápadt volt, döbbenten és kétségbeesetten meredt Natalie-re.– Istenem… szegény gyerek – mondta alig hallhatóan. Jonquil mintha még könnyet is

látott volna a szemében.Vagy csak képzelte, mert az ő szeme is könnyes volt? Nem tudta biztosan, és Ken nem

hagyta, hogy kiderítse, mert abban a pillanatban felállt, és az ablakhoz lépett. Félrehúzta a függönyt, és kibámult az éjszakába.

Jonquil visszafojtotta a könnyeit, majd felállt.– Ken! – suttogta.Jó időbe telt, míg a férfi válaszolt.– Magamra hagynál egy időre? – A hangján hallatszott, hogy alig képes úrrá lenni az

érzésein.Jonquil egy lépést tett felé, de aztán megállt. Ökölbe szorította a kezét, így akarta legyőzni

a kísértést, hogy megérintse a férfit. Ken nem akarja bevonni őt a gondjaiba, és ehhez joga van – ha ő mégoly szívesen segítene is neki Könnyeivel viaskodva megfordult, és észrevette a ruhásszekrény előtt éppen kényelembe helyezkedő Scootert.

Felemelte a macskát, és Kenre pillantott.– Inkább kiviszem a macskát. Szeret reggel korán kikéredzkedni, és nem akarom, hogy

Natalie-t zavarja.

34

6. FEJEZET

A rettenetes esemény után Natalie másnap reggel sokáig aludt. Ken is később ébredt a szokásosnál. Kimerültnek tűnt, de azt állította, nincs semmi baja. Nem ment el azonban futni, és reggelire is csak egy bögre kávét kért.

Jonquil félretette aggodalmát, és töltött neki kávét. Miután leültek egymással szemben, kínos csend állt be.

– Úgy látszik, ma szép idő lesz.– Hmm. – Jonquil a kávésbögréje pereme fölött figyelte a férfit. Boldogtalanul állapította

meg magában, hogy a kimerültség még vonzóbbá tette. Legszívesebben kisimogatta volna fáradt pillantású szeme alól a ráncokat. Ehelyett azonban görcsösen markolta a bögréjét, és igyekezett veszélytelenebb dolgokra gondolni.

– Mi a tervetek mára?– Épp erről akartam beszélni veled. Nagyon megdöbbentett, amit tegnap este Natalie

mondott…– Engem is – felelt óvatosan a nő.– A döbbenet tulajdonképpen enyhe kifejezés rá. – Ken lesújtva meredt maga elé. –

Tudom, beszélnem kell vele, de… annyira nem vagyok járatos az efféle dolgokban. Mit mondjak neki? Ha Vancouverben volnánk, elvihetném a pszichiáteréhez…

– Aki ez idáig nem sokat segített rajta. – A gunyoros szavak akarata ellenére szaladtak ki Jonquil száján.

Ken felugrott. Tanácstalanul beletúrt amúgy is kócos hajába.– Ki más segíthetne rajta, ha nem egy szakember?– Ken, valamit meg kell kérdeznem tőled. – Jonquil nagy levegőt vett, mintha így akarna

bátorságot gyűjteni. – Tegnap Natalie elárulta nekem egy titkát. Azt, hogy árvaházba akarod adni.

– A fenébe, dehogyis! – A hirtelen dühkitöréstől a nő összerezdült. – Hogy gondolhatsz ilyesmit?!

– Hadd fejezzem be! – vágott a szavába Jonquil. – Elmondta, hogy bár törvényileg nem vagy köteles vállalni a gyámságát, de erkölcsileg igen. Tagadod, hogy ezt mondtad volna?

– Hát… legalábbis Natalie-nek semmiképpen nem mondtam ilyet.– Natalie-nek nem? Akkor kinek?– A kiadói ügynökömnek. Miután elmondtam neki, mi a helyzet Natalie-vel, Jeff

megpróbált rávenni, hogy adjam be árvaházba… – Ken halkan elkáromkodta magát. – Jonquil, hidd el, sosem mondtam ezt Natalie-nek.

A nő ösztönösen érezte, hogy Ken nem hazudik. Hirtelen úgy tűnt, mintha ingoványos talajra jutott volna.

– De akkor… talán kihallgatta a beszélgetéseteket?– Nem. A dolgozószobámban voltunk, Natalie pedig iskolában… – Ken elhallgatott, és

töprengeni kezdett.Vajon min gondolkodik? Mi jutott az eszébe? – töprengett Jonquil, miközben kellemetlen

érzések kerítették hatalmukba.– Nem, mégiscsak otthon volt – jelentette ki sötét ábrázattal a férfi. – A szüleit előző nap

temettük el. A gyerek nem érezte jól magát, és ágyban maradt.– A hálószobája…– Pontosan a dolgozó fölött van. – Ken hangja távolinak tűnt. – Nyitva volt az ablak…

Szép idő volt, erős rózsaillat áradt be a kertből, ami megmagyarázhatatlan módon zavart engem. – A férfi arca még jobban elkomorodott. - Odamentem az ablakhoz, hogy becsukjam. Akkor mondtam azt a gúnyos megjegyzést Jeffnek, hogy a látszat kedvéért egy ideig

35

magamnál tartom Natalie-t, aztán feltűnés nélkül bedughatom egy árvaházba. Jeffnek tetszett volna ez a megoldás…

– Natalie hallotta, amit mondtál. – Jonquil szíve összeszorult. – Pontosan ezekkel a szavakkal mesélte el nekem.

Ken elsápadt.– Jó ég!!– Nem csoda, hogy olyan boldogtalan. Gondold meg, milyen rég őrlődik a félelemtől, hogy

egyszer idegenek közé adod egy árvaházba.– Soha még csak meg sem fordult a fejemben ez a lehetőség. – Ken keze ökölbe szorult. –

És tegnap este óta… – Csak a fejét ingatta, mint aki nem tudja elviselni a történteket, pontosabban azt, ami majdnem megtörtént.

– Ugye megértettél valamit, amikor majdnem elveszítetted Natalie-t? - kérdezte csendesen Jonquil.

– Igen – nyögte ki Ken. – Rájöttem, hogy egészen megszoktam a jelenlétét az életemben.Jonquil tisztán érezte, hogy Ken érzései ennél sokkal mélyebbek, de ahogy nagyon sok

férfi, ő is képtelen volt kifejezni őket. A nő felállt, és odament hozzá. Látta Ken arcán a kétségbeesést és a megbánást.

– Mondd meg neki, Ken! Minden embernek szüksége van valakire, aki gondoskodik róla, és aki szereti. Neked nem mindegy Natalie sorsa, hiszen gondolni sem akartál az árvaházra, pedig tudtad, hogy a kislány összekuszálja majd az addigi életed. Meg kell győznöd arról, hogy amit hallott, félreértés volt.

Jonquil szemét könnyek égették. Elfordult, hogy a férfi ne láthassa meghatódottságát. Ken elfojtott érzésektől fátyolos hangon szólalt meg: – Szerencsére még nem késő. Jonquil, én most kimegyek a kertbe… Kicsit össze kell szednem magam. Kiküldöd utánam Natalie-t, ha felébredt?

– Természetesen. És sok szerencsét, Ken!– Köszönöm. – A férfi nagy keservesen elmosolyodott. – Szükségem lesz rá.Natalie úgy fél óra múlva jelent meg. Zöld ruhácskát viselt, a haját takaros copfba fonta,

mint mindig, de az arca sápadt volt, s a szeme körül sötét karikák éktelenkedtek.– Jó reggelt, Natalie! – Jonquil lehajolt, és átölelte a gyereket. – Hogy érzed magad?– Jobban, köszönöm.– Jól aludtál? Nem álmodtál rosszakat?A gyerek a fejét rázta.Jonquil megkönnyebbült, hogy a kislány nem emlékezett a rémálmára, sem arra, hogy

elárulta, miért menekült el.– Hol van Ken?– A kertben. Arra kér, hogy menj ki hozzá. Szép idő van odakinn, süt a nap, és meleg…– Mit akar?– Szeretne kicsit elbeszélgetni veled. – Jonquil szíve összeszorult, ahogy a gyerek riadt

képét meglátta. – Menj, vár téged.Kézen fogta a kislányt, és a konyhaajtóhoz vezette. Ken a cseresznyefa alatt ült az

öntöttvas padon, háttal a háznak. Hallhatta az ajtónyitódást, mert megfordult. Amikor meglátta Natalie-t, lassan felállt, és elbizonytalanodva a hajába túrt. Ideges, állapította meg Jonquil csodálkozva. Ideges egy apró kislány miatt.

Részvétet érzett mindegyikük iránt, amikor Natalie tétován, de kihúzott derékkal odament a férfihoz. Amilyen kicsi, annyira bátor! – gondolta.

Figyelte, ahogy Ken egy kézmozdulattal odaintette maga mellé, majd mindketten letelepedtek a padra egymástól tisztes távolságra.

Ami most következik, az már nem tartozik rá. Jonquil visszament a konyhába.

36

Bízott benne, hogy Ken megtalálja a megfelelő szavakat, amelyekkel meggyőzi a gyereket. Megnyugtatja, hogy gondját viseli majd, és semmiképpen nem adja árvaházba.

Felment az emeletre, és porszívózni kezdett, hogy lefoglalja magát. Amikor egy idő múlva egy kertre néző ablak mellett ment el, akaratlanul kinézett. Ken és Natalie még mindig ugyanolyan távolságra ültek egymás mellett, mint először.

Mint két idegen.Fájdalom nyilallt a szívébe.Öt perc múlva, amikor Marcia szobáját vette sorra, ellenállhatatlan erő vonta a kertre nyíló

ablakhoz. A torkában dobogott a szíve, amikor félrehúzta a függönyt.Semmi változás.Ken valamit beszélt a gyereknek, az pedig szálegyenesen ült mellette, mint aki nagyon

figyel, de a fejét lehajtotta, s a lába elé bámult.Jonquil éppen vissza akarta engedni a függönyt, amikor észrevette, hogy a gyerek felemeli

a fejét, és Kenre néz. A kislány tiszta, finom arcélét látva a szíve összefacsarodott. A férfi mondott valamit, a testtartása feszült várakozást fejezett ki. Látszott, hogy nehezen uralkodik az érzésein. Jonquilnak úgy tűnt, mintha a felelet végtelenül soká váratna magára. Még a lélegzetét is visszafojtotta, amíg a kislány végre bólintott.

Ez úgy hatott, mint valami rég várt jel. Mindketten megkönnyebbültnek tűntek. Jonquil megesküdött volna, hogy még mosolyogni is látta Natalie-t.

Ugyanakkor még mindig távol ültek egymástól. Miközben azonban a nő azon töprengett, hogy sosem fogja megérteni a cseresznyefa alatt ülő két ember érzéseit, egyszer csak a kislány közelebb húzódott Kenhez. A férfi lenézett rá, majd a pad támlájára tette a karját. Ez a váratlan védelmező mozdulat a lelke mélyéig meghatotta Jonquilt.

A megkönnyebbülés kellemes melegsége áradt szét a tagjaiban. Lassan visszaengedte a függönyt. Ezt a pillanatot sosem fogja elfelejteni. Talán neki is része volt abban, hogy Ken és Natalie utat találnak egymáshoz.

Gondolataiba merülve nekilátott Ken szobájában a takarításnak. Egy idő után, amikor lekapcsolta a porszívót, furcsa érzése támadt: mintha valaki figyelné.

Ahogy megfordult, Kent vette észre, aki elgondolkodva nézte őt.Jonquilnak a torkában dobogott a szíve, és azon törte e fejét, milyen rég lehet már ott a

férfi.– Minden rendben? – kérdezte, és lehajolt, hogy kihúzza a zsinórt a konnektorból.– Igen – jelentette ki a férfi egyértelmű elégedettséggel a hangjában. – Azt hiszem, igen.Ennél többet nem mondott. Jonquil úgy érezte, arra vár, hogy ő befejezze a munkáját, és

teljes figyelmét neki szentelje. Miután feltekerte a zsinórt, kénytelen volt a férfira nézni.– Tehát sikerült meggyőznöd Natalie-t, hogy…– Egyezséget kötöttünk – közölte mosolyogva a férfi. – Mostantól kezdve nagyon őszinték

leszünk egymáshoz, és nem titkoljuk el, ha valami gondunk van.– Aha, szóval az őszinteség a varázsszó!– Egyről-másról még beszélnünk kell, de nem itt, hanem séta közben. Járunk egyet,

hazafelé megeszünk egy fagylaltot. – Ken elhallgatott, az arca elkomolyodott. – Ugye… ugye itt leszel, amikor visszajövünk?

– Igen, itt leszek.Jonquil a porszívót maga után húzva az ajtóhoz ment, a férfi azonban nem állt félre az

útból. Megfogta a csípőjét, és nem engedte elmenni.– Ha visszajöttünk, beszélnem kell veled – mondta.Jonquil ijedtében úgy markolta a porszívó fogantyúját, mint valami önvédelmi fegyvert. A

tekintetét képtelen volt elfordítani Ken zöld szeméről.Ken tekintete lejjebb siklott, s a nő ajkára tapadt. Aztán lassan hozzá hajolt.

37

Jonquil meg sem próbált védekezni. Megnyitotta az ajkát, a tüdeje majd szétrepedt, mintha hosszú ideig lett volna víz alatt. A gyomrából kiindulva különös forróság áradt szét a testében…

Tulajdonképpen csak futó csókra számított, de a gyengédség hamarosan tüzes szenvedélybe csapott át, amelyet követelő vágy kísért. Ken féktelenül, elemi vággyal csókolta, mintha csak ő létezne számára a világon, az ő szája, az íze, az illata…

Végül a férfi elhúzódott tőle, és oly gyengéden mosolygott rá, hogy Jonquilnak megremegett a lába. Újhegyével végigsimított a nő ajkán, és azt suttogta: – Sem a hely, sem az idő nem megfelelő…

– Ken! – kiáltotta Natalie a lépcső aljából. – Hol vagy?– A boldogság kapujában… – Halk szavait csak Jonquil hallhatta. Megfogta a nő vállát, és

röviden, olyan röviden, hogy Jonquilnak még a szemét sem sikerült közben lehunyni, újra megcsókolta. Ám ez a futó érintés tele volt ígérettel.

– Nemsokára visszajövök – súgta oda a férfi, s a mosolyától Jonquilnak elállt a lélegzete. Egy perc múlva hallotta, amint Ken odalent beszélget Natalie-vel. Aztán távolodó lépteik hallatszottak, és a férfi elégedett fütyörészése.

Jonquil álmodozva érintette meg az ajkát, mintha így visszabűvölhetné Ken gyengéd csókját a szájára. Kiment a szobából, és megindult a lépcső felé.

Közben olyan jókedv kerekedett benne, amilyet sok éve nem érzett már.Hirtelen eltűnt a szívéből a fájdalom, a bizonytalanság, és szertefoszlott keserű fogadalma.Talán ez a férfi nem fogja megsebezni. Talán nem tartja alkalmatlannak a szerelemre.

Talán végre bizakodva tekinthet a jövőbe.Dúdolgatva leszaladt a lépcsőn.Sok mindent tervezett erre a délelőttre, de semmire sem sikerült odafigyelnie. Félórát

beszélgetett a kertben Mollyval, majd tizenegy felé visszament a házba. Egy csésze kávéval bement a szobájába, és elhatározta, eltesz néhány nyári holmit, amelyekre már az idén nem lesz szüksége, hiszen lassan itt az ősz.

Nyitva hagyta a szobaajtót, hogy alaposan kiszellőzzék a helyiség. Ivott egy korty kávét, és letette a csészét az éjjeliszekrényére. Közben a pillantása a kosarára esett, amelyben a varróeszközeit hordta, és amelyet tegnapelőtt az ágya mellé tett le. Felkapta, hogy betegye a szekrénybe.

Ekkor észrevette, hogy valami beleakadt a kosár fülébe. Egy képeslap volna?A kezébe vette és rápillantott.Egy fénykép volt. Megkönnyebbülten szögezte le, hogy ezt a képet kereshette oly

kétségbeesetten Natalie. A fénykép egy ezüstkék tó előtt három embert ábrázolt. A háttérben nagy rododendron-bokrok virágoztak. Natalie-t azonnal felismerte, a felnőttek pedig…

Jonquil ereiben megfagyott a vér. Szinte kővé dermedt.Értetlenül bámult a fényképre, miközben az éjjeliszekrényen álló ébresztőóra ketyegése

egyre hangosabb lett, és már-már szétvetette a dobhártyáját. Tik-tak!Tik-tak! Jonquil szíve ugyanerre a ritmusra kalapált. Nem! Nem! Nem!De hiába volt minden. A két felnőtt a képen nem változott át ismeretlenné, bármennyire

szerette volna. Az a két ember maradt, akiket a világon mindenkinél jobban szeretett.James és Catriona. A férfi magas, jóképű, a húga alacsony, sötét hajú, nagyon csinos.

James az egyik karjával átöleli, Catriona pedig kacéran mosolyog a fényképezőgép lencséjébe.

A volt vőlegénye és a húga… Natalie szülei.Jonquil felnyögött, és tehetetlenségében az ágyra rogyott. Ha Ken igazat szólt – és miért

hazudott volna? –, akkor mindketten egy éve meghaltak egy autóbalesetben.James és Catriona halott!Az ágyra borult, és zokogva adta át magát kétségbeesett fájdalmának.

38

Jonquil álomba sírta magát. Amikor felébredt, késő délután volt, és nem értette, miért fekszik az ágyán. A függönyöket a nyitott ablak előtt a huzat lebegtette, az éjjeliszekrényén pedig ott ketyegett a vekkere…

Az egyhangú ketyegés eszébe juttatta, mi történt, és a fájdalom ismét oly erővel jelentkezett, hogy Jonquil hangosan felnyögött.

– Ó, Istenem… – A párnába fúrta az arcát. – Ez nem lehet igaz!Pedig igaz volt. Soha többé nem láthatja Jamest és Catrionát. Kétségbeesetten próbált

rendet tenni a fejében kavargó gondolatai közt. Rémülten igyekezett megfejteni, mi okozza szomorúságát, miért érzi magát oly elhagyatottnak azok után, amit ez a két ember tett vele egykoron…

Akkor kizárta a szívéből Jamest és Catrionát, először, hogy túltehesse magát a fájdalmán, később pedig azért, mert tudta, hogy sajnálaton kívül mást nem érezne irántuk. Rettentően kiábrándult belőlük, nem azért, mert egymásba szerettek – ezt senki nem vethette a szemükre –, hanem azért, ahogyan utána viselkedtek. Ha mindjárt odaálltak volna elé, és mindent bevallanak, bár fájt volna, de azt egy idő után feldolgozza és elfogadja. Az volt az aljasság, ahogy hagyták őt tovább készülődni az esküvőre, egészen a szertartás napjáig. Nem tudta megbocsátani nekik ezt a kegyetlenséget.

Soha többé nem bízott volna bennük, ezért zárta ki őket az életéből. Nem látta lehetőségét, hogy bármilyen kapcsolatot alakítson ki velük.

Rájött, hogy éppen az fáj annyira, hogy elveszítette a családját…De itt van Natalie!Jonquil felült, félredobta a takarót, majd bizonytalanul felállt. Natalie, aki már akkor a

szívébe férkőzött, még mielőtt kiderült volna minden…Az ablaknál megmozdult valami. Jonquil lassan megfordult, de már tudta, kit lát majd ott.

Kent.Rájött, hogy a férfi takarhatta be, mert nem emlékezett rá, hogy maga takarózott volna be.

Közönyösen nézett rá. Tulajdonképpen sírnia, kiabálnia, tombolnia kellene az árulása miatt, de nem érzett semmit. Mintha a könnyei elmostak volna minden indulatot, csak nagy, szürke ürességet hagytak a lelkében.

– Mit akarsz itt? – A hangja éppoly elesetten csengett, mint ahogy érezte magát.Ken nem mozdult.– Keresni kezdtelek, amikor visszajöttem, hogy elmeséljem, a parton találkoztunk

Mollyval és az unokájával, Sineaddal – mondta. – Natalie most odaát van náluk. Az ajtód nyitva állt, és mivel nagy volt a huzat, betakartalak. Közben észrevettem a fényképet. – Ken csendesebben folytatta: – Jonquil, amikor délelőtt azt mondtam, beszélnünk kell, pontosan erre gondoltam. El akartam mesélni…

– Igazán? – A nő fáradt mozdulattal hátrasimította a haját. – Már késő. Mindent tudok. – A fejében egy sor kérdés villant fel, de mindjárt el is tűnt, mielőtt feltehette volna őket. Miért jött ide Ken? Miért nem árulta el, kicsoda Natalie, kik voltak a szülei? Miért nem tudatta vele, hogy James és Catriona meghaltak? És miért színlelte, hogy érdeklődik iránta?

Jonquil csak most vette észre, hogy Ken eljött az ablaktól, és közvetlenül előtte áll. Sápadtan nézett rá.

– Meg tudom magyarázni…– Igen? Én nem hiszem, hogy sikerülne.El akart menni Ken mellett, de az megragadta a csuklóját.– Legalább esélyt kell adnod…– Egyáltalán semmit nem kell csinálnom. – Jonquilt hirtelen elöntötte a harag, és emelt

hangon folytatta: – Idejöttél a házamba, az otthonomba, és eltitkoltál előlem valamit, amihez nem volt jogod. Nem tartozom neked semmivel. – Dühösen kitépte a kezét a férfi markából,

39

és megdörzsölte a csuklóját, mintha így letörölhetné az érintése nyomát. – Gyűlölöm a hazugokat és a csalókat. Menj innen, hagyj magamra…

– Nem! – Ken megragadta a vállát, és maga felé fordította. – A nyavalyába! Igenis meghallgatsz, ha akarsz, ha nem! – Amikor Jonquil szemét könny öntötte el, halkan szitkozódni kezdett. – Hallgass ide! – A hangja ellágyult. – Amúgy is kutyául érzem magam, és akkor még te is…

– Még hogy kutyául érzed magad? – Jonquil kipislogta a szeméből a könnyeit, és megvetően nézett a férfira. – Nem hiszem, hogy képes volna bármit is érezni, Mr. Alexander. Ilyen embernek nem lehetnek érzései…

– Ez nem igaz!– Nem? Bizonyítsd be!– Itt nem tudom. – Ken könyörögve nézett rá. – Gyere, ülj le, és beszéljük meg a dolgot!– Itt! – közölte keményen a nő.Ken a fejét rázta, aztán elengedte Jonquilt – óvatosan, tán attól félt, hogy az elszaladhat.

Amikor azonban csak egy lépést hátrált, és karba fonta a kezét, a férfi megnyugodott.– Meg kell magyaráznom néhány dolgot.A lány hidegen figyelte.Ken az ablakhoz lépett, megfordult, és elszántan nézett rá.– Kilenc évvel ezelőtt, november végén eltörtem a csuklóm, és sürgősen kellett egy sofőr –

kezdte Ken. – James Gilbride jelentkezett a hirdetésemre, és én felvettem. Három vagy négy hónapja nősült, de a felesége már előrehaladott terhes volt.

Ken szavai tőrként fúródtak Jonquil lelkébe. Csak most értette meg a teljes, szörnyű igazságot. Natalie december huszonötödikén lesz kilencéves. Catriona tehát már terhes volt, amikor megszökött Jamesszel. Ezek szerint lefeküdtek egymással, miközben ők még jegyesek voltak…

Jonquil tekintetét elhomályosították a könnyek, Ken arca elmosódott előtte, a szavai pedig tompán, messziről jutottak el hozzá.

– James tetszett nekem – folytatta a férfi –, így megtartottam kertésznek, házmesternek és alkalmankénti sofőrnek. A feleségével a kertem egy kis házában laktak, de ezt már tudod. Jól megfizettem, így a húgod otthon maradhatott a gyerekkel. James meghatóan törődött a családjával. Egyszer elmesélte, hogy nincsenek rokonaik.

Újabb tőrszúrás. Mintha Ken választ várt volna, szünetet tartott.Jonquil végül annyit mondott: – És aztán? Tudom, hogy téged neveztek meg a gyerek

gyámjául, aminek, mint kiderült, nem nagyon örültél.– Nem kell emlékeztetned a hibámra. Elhiheted, bármit megtennék, hogy visszaforgassam

az idő kerekét!Jonquil egy pillanatra megenyhült, de aztán eszébe jutott az a fájdalom, amelyet a fénykép

felfedezésekor érzett.– Még mindig nem árultad el, miért hoztad ide Natalie-t.– Amint már tudod, nagyon aggódtam miatta. Sehogy sem tudtam a közelébe kerülni.

Annyira kétségbeestem, hogy megbíztam egy magándetektívet, derítse ki, vannak-e rokonai Jamesnek és Catrionának. Ő ki is nyomozta, hogy Skóciában az elhunyt asszonynak van egy nővére.

– És miért nem próbáltál kapcsolatba lépni velem? – kérdezte dühösen és szemrehányóan a nő.

Ken a homlokát ráncolta, elfordult, és némán kinézett az ablakon. Jonquil hallotta odakintről a sirályok rikoltozását.

– Először… először meg akartalak ismerni.– Miért? Mit akartál rólam megtudni? Egyáltalán, mit keresel itt?Ken idegesen hátrasimította a haját, és kesernyésen elmosolyodott.

40

– Anyát keresek Natalie-nek.Jonquil először nem értette a szavait, de aztán felfogott mindent. Nem hallotta már a

sirályok zajongását, csak a vér dobolt fülsiketítően a halántékán.– Azért hoztad Natalie-t Mhorvenbe, hogy itt hagyd, ha engem alkalmasnak találsz az

anyaszerepre? – Támaszt keresve markolta meg a kilincset, mert a lába megroggyant. A kislánynak tehát igaza volt. Ken el akarja hagyni, meg akar tőle szabadulni. Ha egy árvaházban nem is felejtette volna ott, de a nagynénjénél igen. Minden erejére szüksége volt, hogy megőrizze az önuralmát.

– Nem! – vágta rá határozottan Ken. – Nem akartam itt hagyni, soha nem állt szándékomban. Egy gyerek nem olyan, mint egy csomag, amelyet ide-oda küldözgethetünk. Jonquil, nekem is nagyon rossz gyerekkorom volt. Az apámat nem ismertem, az anyám pedig kisgyerekkoromban a gyerekfelügyelőnél hagyott, és eltűnt. Egyik árvaházból a másikba kerültem, senki nem törődött velem. – A férfi keserűen szorította össze az ajkát. – De akárhogy volt is… Csak annyit akarok mondani, hogy sosem tennék ilyesmit Natalie-vel. Azon vagyok, hogy a lehető legjobb legyen a sora. Meg sem fordult a fejemben, hogy megszabaduljak a felelősségtől. Az volt a tervem… – Felemelte a kezét, amikor Jonquil meg akart szólalni. – Kérlek, hallgass végig! Ha a feladatra alkalmasnak talállak, rá akartalak venni, hogy velünk gyere Vancouverbe, Kanadába.

Miközben Ken a nehéz gyerekkoráról beszélt, olyan kifejezés jelent meg az arcán, amely meghatotta Jonquilt. Eszébe jutott, milyen gyengéden simogatta meg egy alkalommal az alvó Natalie haját. Vajon akkor is a keserves gyerekkorára gondolhatott? Amikor viszont olyan magától értetődően említette azt, hogy neki minden további nélkül fel kellene adnia az itteni életét, és utánamennie Kanadába, együttérzése egyszeriben szertefoszlott.

– Értem. És miért kellett ilyen hosszú idő ahhoz, hogy kiderítsd, alkalmas vagyok-e? – kérdezte megvetően.

Ken arca elkomorult, aztán elvörösödött.– A húgod halála után találtam egy levelet, amelyet neked írt. Azzal vádolt benne, hogy

hideg vagy, keserű és féltékeny, amiért hozzáment ahhoz a férfihoz, akibe szerelmes voltál. Ha jogosan vádol, talán nem te lettél volna a megfelelő nő, hogy Natalie-t felneveld.

Jonquilt egész testében remegés fogta el. Szóval Ken mindvégig tudta, hogy szerette Jamest. Alig hallotta a férfi hangját, amikor az folytatta: – De most, hogy ismerlek, nem hiszem el, hogy…

– Pedig hidd csak el! – Jonquil maga is megdöbbent, milyen élesen cseng a hangja. – Mert úgy igaz! Igen, haragudtam, féltékeny voltam, és keserű. Szerelmes voltam abba a férfiba, akihez Catriona hozzáment. – Szerencsére Ken nem ismeri a teljes igazságot. Így legalább a méltósága egy részét megőrizheti.

– Mindez nem vall arra a Jonquil McLeodra, akit én megismertem – suttogta a férfi. Amikor közelebb lépett a nőhöz, az hátrahőkölt, és elhárítóan tartotta maga elé a kezét.

– Ne érj hozzám! – Kétségbeesetten harcolt elhatalmasodó félelmével. - Kérlek, menj el! Hagyj egyedül!

– Nem, Jonquil. Itt akarok maradni veled. Tudom, csak néhány napja ismerjük egymást, de az első pillanattól kezdve elbűvöltél. Amikor átölellek, határozottan érzem, hogy egymásnak rendeltettünk. Te sem tagadhatod, hogy ami köztünk…

– Nem, nem tagadom – vágta rá gyorsan Jonquil, és nagyon bízott abban, hogy a férfi nem veszi észre a szemében kimondhatatlan fájdalmát. – Nem tagadom, de azért nem olyan elsöprő az egész. – A szíve összeszorult, amikor Ken szemében csalódottságot látott. Mégis úgy döntött, megpróbálja meggyőzni.

– Ezt nem gondolhatod komolyan…– De.– erősködött a nő. – Nem akarok semmi komolyat kezdeni sem veled, sem mással.

Nincs helye az életemben férfinak.

41

Csakhogy amint kimondta, az elszántsága máris fogyatkozni kezdett. Ken mindazt megtestesítette, ami az álmaiban élt… És most utasítsa vissza? Jonquil újra közeljárt a síráshoz. Tudta, ha Ken nem megy el, elhatározása hamarosan összeomlik.

– Kérlek, hagyj magamra!Egy végtelennek tűnő pillanatig mintha a férfi tekintete a lelke mélyéig hatolt volna, de

Jonquilnak valószínűleg sikerült jól lepleznie a fájdalmát, mert Ken végül megadta magát.– Jó, győztél. – A hangjából reménytelenség hallatszott ki. Lemondóan fújt egyet, majd

csendesen megkérdezte: – Nem ellenzed, hogy megmondjam Natalie-nek, a nagynénje vagy?– Hogy ellenzem-e? – Jonquil metsző gúnnyal igyekezett palástolni a keserűségét. – Nem,

csak azt sajnálom, hogy kezdettől fogva nem voltál őszinte hozzá.A férfi végre elment, egyetlen szó nélkül, s Jonquil egy perc múlva hallotta, hogy

becsapódik mögötte a bejárati ajtó.Leült a hintaszékbe, és a tenyerébe temette az arcát. Gyűlölte magát, gyűlölte a gúnyt,

amelyhez fegyverként kellett folyamodnia, de csak így védhette meg magát, csak így titkolhatta el, mennyire megbántódott.

Most legalább tudja, miért legyeskedett körülötte a férfi. Nem jelent neki semmit, csak így akarta rávenni, hogy vele menjen Vancouverbe. Ott aztán hamar faképnél hagyta volna. Szüksége volt rá, ezért kihasználta. A férfiak már csak ilyenek. Biztosan a nemük sajátossága.

Jonquil megborzongott.

7. FEJEZET

– Szóval Catriona lánya a kis Natalie. – Molly Jonquil kertjében ült. Egy csésze teát tartott a kezében, a szomszédasszonya pedig a cseresznyefának támaszkodott. – Aha. De miért hallgatta el a dolgot Ken? Az egésznek nem látom értelmét.

Késő délután volt, Jonquil épp az imént számolt be Mollynak az ügyről.Most igyekezett megtalálni a módját, hogy az igazságnak legalább egy részét elmesélhesse

neki.– Azt hiszem, be szeretne vonni a gyerek nevelésébe, de előbb, hogy úgy mondjam,

szemrevételezni akart.Molly helyeslően bólogatott.– Nagyon okos lépés volt tőle, és… – Bizakodó oldalpillantást vetett Jonquilra. – És

nagyon kedves fiú, ugye?Jonquil mosolyt erőltetett az arcára.– Szeretnélek megkérni valamire, Molly. Ha véletlenül beszédbe elegyednél Kennel,

mielőtt elutaznának, ne említsd neki, hogy James a vőlegényem volt!– Tőlem aztán nem tudja meg, kislányom.– Köszönöm. Csak azt akarom, hogy…Jonquil elhallgatott, mert hirtelen kivágódott a konyhaajtó, és Natalie libbent ki rajta. A

kislány úgy repült felé, hogy a lába szinte nem is érintette a füvet.– Jonquil nénikém! Jonquil nénikém!A nőnek meglepetésében majdnem kiesett a kezéből a csésze. Felkapta a kislányt, és

megpörgette a levegőben.– Ezek szerint örülsz az újságnak?– Igen! Igen! – Natalie viharosan átölelte Jonquilt. – Nagyon-nagyon örülök! – A hangja

elcsuklott a boldogságtól. – Te is örülsz, ugye, Ken?

42

Jonquil csak most vette észre a férfit. Ott állt közvetlenül a közelében, és őt figyelte. Mielőtt válaszolhatott volna a kislány kérdésére, Jonquil közbeszólt: – Főzök friss teát. – Aztán Natalie-hez fordult. – Ken mondta, hogy megtaláltam a fényképedet? Gyere be velem, odaadom. Azonkívül van egy családi fényképalbumom, amit neked ajándékozok. A mamádnak rengeteg képe van benne.

Natalie belecsimpaszkodott a kezébe, és izgatottan szökdécselt mellette.A házban Jonquil igyekezett ráncba szedni szertelen indulatait. Elég volt Ken zöld

szemének átható pillantása, s ő máris kibillent lelki egyensúlyából.Ez így nem mehet tovább! Beszélnie kell vele! Ma este még nem küldheti el, de holnap

reggel közli vele, hogy el kell utazniuk. A szíve fájdalmasan összerándult, de tudta, ez az egyetlen lehetőség, hogy megvédje magát.

Natalie a szobájába ment, és a fényképeket tanulmányozta, közben Jonquil mindent odakészített a tálcára, majd kipillantott az ablakon. Ken és Molly elmélyülten beszélgetett. Pontosabban többnyire Molly beszélt, Ken pedig figyelmesen, a homlokát ráncolva hallgatta.

Jonquil fura módon kellemetlenül érezte magát. Nem kételkedett ugyan abban, hogy Molly betartja az ígéretét – de vajon miről tud akkor annyit beszélni Kennek?

Amikor kilépett a kertbe, azok ketten elhallgattak és feléje fordultak. Molly kissé távolabb húzódott Kentől, némi bűntudat ült az ábrázatán, és el is pirult.

Ken elvette a nőtől a tálcát, és letette a cseresznyefa alatt az asztalra.– Most, hogy Natalie szert tett egy nagynénire – kezdte Molly –, biztosan gyakran itt fogja

tölteni a szünidejét. Gondolt már erre, Ken?– Igen. Semmi kifogásom ellene. Natalie jól érzi magát Mhorvenben, Jonquil pedig

egyenesen elbűvölte, ahogy engem is.A szavai olyan komolyan csengtek, hogy Jonquil elpirult. Gyorsan felhörpintette a teáját.– Bocsássatok meg – mondta –, de Westmounték ma este visszajönnek, és még elő kell

készítenem néhány dolgot.Vacsora után Jonquil bevitte a desszertet az ebédlőbe. Marcia éppen a Skye-sziget

szépségéről áradozott.– Ken, az a vidék tündérszép. Szerencsénk volt az idővel. Állítólag sokszor nem látni a

szitáló esőtől a nyugati partot.– Ezt hívjuk mi skót ködnek – jegyzete meg Jonquil. Letette a pudingot és a vaníliaöntetet

az asztalra, majd leült.– Képzelje, Jonquil – újságolta nevetve Marcia –, a szállodai szobámban találtam egy

könyvet a McLeodokról. Érdekes lehet, ha az őseinknek ilyen izgalmas történetük van.– Mik azok az ősök? – kotyogott közbe Natalie.– Az ősök az elődeink, kicsim, azok az emberek, akiktől származunk: a dédnagyapád meg

a dédnagyanyád, és az ő szüleik…– Én is McLeod vagyok – jelentette ki büszkén Natalie. – Az anyukámat Catriona

McLeodnak hívták, Jonquil testvére volt. Jonquil ugyanis a nénikém.Marcia szeme elkerekedett. Hol Jonquilra, hol Kenre pislogott. A férfi mosolyogva

közölte: – így igaz, Marcia. Hosszú történet, de Jonquil valóban Natalie nagynénje.Különös módon Raven eddig hallgatott. Jonquilnak azonban végig kellemetlen érzése volt,

mert gonosz kifejezést látott a lány sötét szemében. És a gyanúja alaposnak bizonyult, mert a lány gúnyosan megszólalt.

– Nem fogja kitalálni, kivel találkoztam a szigeten! – Jonquilhoz intézte a szavait, de közben egyre Kent nézte, mintha azt akarná jelezni neki: Most figyeljen!

– Nem tudom, ki lehetett. – A nőnek valahogy sikerült közömbös hangot megütnie.Raven vörösre festett ajka öntelt mosolyra húzódott.– Egy bizonyos Alistair McDonnell-lel, aki hosszú évekig itt volt pap. Emlékszik rá?Marcia csodálkozva fordult a lányához.

43

– Hol találkoztál vele, kedvesem?– A kikötőnél, abban a kis ajándékboltban, amikor képeslapot akartam venni - felelt Raven

türelmetlenül, és máris újra Jonquilhoz fordult. – Beszédbe elegyedtünk. Megemlítettem Strathloyt és Mhorvent, erre elárulta, hogy itt volt pap. Rögtön érdeklődni kezdett a hogyléte felől.

Jonquilt az ájulás kerülgette. Alistair McDonnellt szerették a gyülekezet tagjai a jóságáért, kedvességéért, de a szószátyárságával sokakat az őrületbe kergetett.

Azonnal tudta, hogy mindent elmesélt Rávennék.Nem mintha titok lett volna a múltja, hiszen minden strathloyi tudta, hogy James elhagyta

őt. Csakhogy az idevalósiak sosem mesélnék el a történetét egy idegennek.Jonquil leöntötte a pudingját a vaníliamártással, majd várakozón Raven szemébe nézett.

Sejtette, hogy a fiatal nő ártani akar neki, és be fog számolni mindenről.Raven megnedvesítette az ajkát, előrehajolt és folytatta: – Mesélt arról a szörnyű napról,

amikor fuccsba ment az esküvője. Bár az eset kilenc évvel ezelőtt történt, a jó öreg még mindig aggódott magáért, és…

– Raven! – vágott közbe éles hangon Marcia. – Edd meg végre a desszertedet!A lány azonban ügyet sem vetve az anyjára, tovább beszélt: – És hogy éppen a húgával

oldott kereket a vőlegénye! – A szeme megvetően szikrázott. – No persze, ő jóval fiatalabb volt magánál, és valószínűleg rendkívül szép is lehetett. A pap azt gyanította, a húga terhes volt, és a szökése megerősítette a gyanúját. Rettenetes lehetett, hogy így nevetségessé tették. McDonnell azt állította, maga sosem heverte ki a megrázkódtatást…

Jonquil kilökte maga alól a széket, és felállt. A gonosz támadás készületlenül érte, képtelen volt visszavágni.

– Bocsássanak meg! – nyögte ki nagy nehezen, és tétován körbepillantott.Látta, ahogy Raven szeme diadalmasan megvillan, látta Marcia bosszúságtól és zavartól

kipirult arcát, az értetlen döbbenetet Ken tekintetében és Natalie csodálkozását, akinek a kezében a szája felé félúton megállt a pudingos kanál.

Jonquil megbotlott az ajtó felé menekültében, de még idejében visszanyerte az egyensúlyát.

– A konyhában találnak kávét, kérem, szolgálják ki magukat! – A feszült csendben elviselhetetlenül hangosnak tűntek a szavai.

Még soha nem érezte annyira szükségét a hálószobája menedékének, mint most. Becsukta maga után az ajtót, aztán az ágyra vetette magát, a karjára fektette az arcát, és kétségbeesetten, a lelke legmélyéből zokogni kezdett.

Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, mire a könnyei elapadtak. Félóra, egy óra vagy több? Az időérzéke cserbenhagyta. A zokogása hüppögéssé csendesült.

Végül a hátára fordult, és megtörölte a szemét.Miért borult ki ennyire Raven alattomos merényletétől? Ez az ostoba, felületes lány semmit

sem jelent neki. Ami Marciát illeti, láthatólag felháborította a lánya viselkedése. És Natalie? Ő aligha értette, mi történt.

Ken viszont…Jonquil kimerülten simította hátra a haját. Ken. Ha őszinte akar lenni magához, be kell

ismernie, hogy egyedül az ő jelenléte miatt érintette ilyen érzékenyen a dolog. A férfi azt már eddig is tudta, hogy szerelmes volt Jamesbe – nos, most már azt is tudja, hogy a vőlegénye volt, és Catriona miatt faképnél hagyta.

Megalázottnak, értéktelennek, szerelemre alkalmatlannak érezte magát.Hogy nézzen újra Ken szemébe? A büszkesége darabokban hevert.Elmosódott árnyékra lett figyelmes. Rémülten állapította meg, hogy valaki bejött a

szobába. Riadtan felült, és a ruhaujjával megtörölte könnyes szemét.Csak ekkor látta, hogy ez a valaki épp az, akinek sosem lett volna szabad őt sírni látnia.

44

Ken becsukta maga mögött az ajtót, és odalépett hozzá.– Jóságos ég, Jonquil! – mondta a férfi halkan. – Miért nem mondtad el nekem?A nő pontosan ettől tartott: a részvététől. Micsoda igazságtalanság! Nem kér a részvétből!

Amit akar, amit szeretne, az a…Nincs értelme ámítania magát. Szeretné átölelni a férfit, a csillogó haját simogatni.

Magához vonni a fejét, és csókolni. A hátán érezni Ken kezét, a bőrén a bőrét, magára húzni, és…

Reszketve felsóhajtott. Megpróbálta szégyentelen vágyát elnyomni. Gyorsan felállt, és néhány lépésre eltávolodott az ágytól. Csak akkor fordult újra Ken felé, amikor sikerült visszanyernie az önuralmát.

– Elhiheted, nem vagyok valami büszke rá – mondta színtelen hangon.– Elhiszem. – A férfi kitartóan kereste Jonquil tekintetét, így az kénytelen volt egy idő után

a szemébe nézni. – Annyira azonban nem kellett volna büszkének lenned, hogy ne mondd el nekem. – A férfi odament hozzá, és megfogta a vállát.

– Nem kérek a részvétedből – vetette oda Jonquil.– A részvétemből?! – A férfi erősen megszorította a vállát. – Nem részvétet érzek irántad,

hanem…Elhallgatott. Meglepetés jelent meg a szemében, mintha maga sem tudná, mit akart

mondani. Jonquil ki akarta használni az alkalmat, hogy kiszabadítsa magát, a férfi azonban olyan erősen szorította, hogy az már szinte fájt. Aztán Ken lassan elmosolyodott.

– Amit irántad érzek, szép szőke skót hölgyem, sokkal izgalmasabb, mint a részvét. – Lejjebb hajtotta a fejét. – És sokkal kellemesebb.

Jonquil a fal mellett állt, a férfi szorosan előtte, két karjával mindkét oldalról elzárta a menekülés lehetőségét. A nő kelepcébe került, de édes, mámorító, izgató kelepcébe, amelyből valójában nem is akart kiszabadulni. De még ha akart volna, akkor sem engedelmeskedett a teste.

Ken leheletfinoman arcon csókolta, majd az ajka a füléhez vándorolt, s ott megtalálta Jonquil legérzékenyebb pontját, amely úgy tűnt, testének minden idegszálával összeköttetésben állt. A nőn édes borzongás futott végig, és hátravetette a fejét. Ken biztatásként értelmezte kéjes mozdulatát, és felbátorodott.

– Olyan ez, mint a részvét? – A hangjából kiérződött, hogy mosolyog magában.Jonquil már kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor elképedve észlelte, hogy a keze a

férfi dereka köré fonódik, sőt egyenesen besiklik a nadrágja alá!– Nos, olyan? – faggatta Ken.Mi olyan? Milyen? Jonquil erőlködve próbálta összeterelgetni a gondolatait.Végül nagy nehezen eszébe jutott, mit is kérdezett a férfi.– Nem – suttogta a fejét még mindig hátrahajtva. – Nem. – Megmozdította az ujjait, s

érezte a vékony alsónadrág alatt a férfi feszes fenekét. Anélkül hogy tudta volna, mit tesz, még lejjebb tolta a kezét, és kitapogatta a számára izgalmasan ismeretlen körvonalakat. – Nem, nem olyan, mint a részvét.

– Hát akkor milyen? – Ken kigombolta a blúz felső gombját, és hihetetlenül érzéki módon simogatta a nő bőrét.

– Olyan… – Jonquil nem ismert a saját hangjára. Ez a rekedt, izgatott hang az övé volna? – Olyan, mint…

– Mint mi?– Olyan, mint a szex – bökte ki elhaló hangon.Nyíltsága meglepte a férfit. Hallgatott egy pillanatig, aztán hangosan, felszabadultan

elnevette magát.

45

– Ugye? – Hátranyúlt, és kihúzta a nadrágjából a nő kezét. – Azért ez jóval több, mint szex – mondta gyengéden, és végigcsókolta Jonquil ujjperceit. - Majd meglátod. Sajnos azonban előtte még van egy kis dolgom, de ahogy a tévében mondani szokták, folytatása következik.

Egy utolsó csók után elsietett. Jonquil erőtlenül és zavartan ott maradt egyedül.Ken testi vonzereje kíméletlenül felmorzsolta az ellenállása maradékát is.Miközben a szívében túlcsordult az öröm és a boldogság, rájött, hogy fülig szerelmes.Nem sokkal később a konyhában tett-vett, amikor meghallotta Raven izgatott hangját az

előtérből.– Anya! Ken elhívott sétálni. Azt mondta, te vigyázol addig Natalie-re, Odakint játszik a

macskával.Jonquil megdermedt. Raven léptei távolabbról hallatszottak.– Jövök, Ken! – hallotta a lány kiáltását. – Hová megyünk?Ken valószínűleg a bejáratnál állhatott, mert a válaszát nem lehetett érteni.Hamarosan a kavicsokon megcsikorduló léptek zaja ért el hozzá, aztán becsapódó

autóajtóké, majd a Mercedes motorzajáé. Végül az is elhalt.Jonquilon jeges kábultság lett úrrá. De hiszen tudhatta előre, hogy a Ken-féle férfiak nem

érdeklődhetnek komolyan iránta. Az azonban elképesztette, hogy a férfi egyenesen a karjából indul el Ravennel cicázni.

És Marcia? Miért bátorította a lányát ebben az ügyben? Talán, mert tudja, hogy holnap elutaznak, és Ken egy óra alatt nem árthat sokat Ravennek?

Jonquil keserűn felnevetett. Micsoda szerencse, hogy idejében kiismerte a férfit. Egész életében bánhatta volna a könnyelműségét.

A lelkéből elillant minden érzelem, csak a megvetés maradt.Mire Ken és Raven visszajöttek, ő már ágyban volt, és úgy tett, mintha aludna. Marciának

azt mondta, migrénje van.– Csak ritkán szokott előfordulni – közölte, és az is, hogy füllentek, tette hozzá magában. –

De ha rám tör, le kell feküdnöm. Kérjen elnézést a nevemben… a többiektől. Holnap mikor akarnak indulni?

– Fél kilenc felé, kedvesem. Nem reggelizünk, elég egy csésze kávé. Majd útközben megállunk valahol enni.

Marcia tétován elhallgatott. Jonquilnak az az érzése támadt, hogy szóba akarja hozni a lánya otromba viselkedését, ezért gyorsan elbúcsúzott.

– Akkor holnap reggel találkozunk. Örülök, hogy a vendégeim voltak.Sikerült magára erőltetnie egy mosolyt, hiszen Marciát végül is kedvelte. Aztán a

szobájába menekült, mielőtt az asszony bármit válaszolhatott volna.Ott behúzta a függönyöket, és bezárta a helyiség mindkét ajtaját. Bebújt az ágyába, majd

megpróbált elaludni. Mivel azonban napközben aludt, most szokatlanul éber volt. Egy óra múlva hallotta a megérkező Mercedest és Marcia sietős lépteit az előtérben. Később a nappaliból hatoltak el hozzá különböző zajok és hangok.

Rövid idő múlva halkan kopogtak az ajtaján. Jonquil mozdulatlanul fülelt.Moccanni sem mert, amíg a léptek el nem távolodtak.Csak Ken lehetett az.De vajon mit akart? – tépelődött Jonquil. Csak nem arra számított, hogy készségesen

kitárja előtte az ajtaját, és az ágyába engedi? Hogyan is tetszhetne neki egy harmincöt éves nő, közvetlenül egy tizennyolc éves után?

Hol forró, hol hideg hullámok öntötték el a testét. Lehet, hogy lázas. Hová mehetett most Ken? Ravenhez? Talán Marcia is a kezükre játszik? Lefektette Natalie-t, aztán felment a szobájába, hogy ne zavarja meg a románcot?

Jonquil még akkor is ébren hánykolódott az ágyában, amikor a ház már rég elcsendesedett. A fejében újra és újra leperegtek az elmúlt napok eseményei, akár egy film kockái…

46

Mielőtt elaludt, még hallotta Craigie-ék kakasának kukorékolását, s ebből tudta, hogy hajnalodik.

Néhány óra múlva kilépett az előtérbe, ahol friss kávé illata csapta meg az orrát. Már felébredéskor rémülten észlelte, hogy alaposan elaludt. Gyors macskamosdás után felvett egy könnyű vászonruhát, belebújt a szandáljába, lófarokba kötötte a haját, és kisietett a szobájából.

A konyhaajtóban majdnem összeütközött Marciával.– Éppen elöblítettem a kávéscsészémet – közölte az asszony. – Már aggódtunk magáért,

Jonquil. Nagyon rossz éjszakája volt? Olyan kimerültnek tűnik.– Jól vagyok, köszönöm. – Természetesen tudta, hogy nem mond igazat. Nem is nézhet ki

másként néhány órányi alvás után, csak elgyötörtnek. – Ne haragudjon, amiért magának kellett megfőznie a kávét…

– Ó, nem én főztem, hanem Ken. Menjen csak az ebédlőbe! Magának is maradt. – Marcia megindult a lépcső felé, de még a válla fölött visszaszólt. - Jót fog tenni egy erős kávé. Most megyek, és még összecsomagolom a maradék holmijaimat. Negyedóra múlva indulunk.

Ken az ebédlőben lehet? Jonquil reszketve sóhajtott fel. Hogy álljon vele szóba úgy, hogy a férfi ne vegye észre rajta, mennyire megbántotta a Ravennel tett tegnapi kirándulásával?

Lassú léptekkel az ebédlőbe indult. Az ajtó nem volt becsukva, csak behajtva, így hangtalanul nyithatta ki. Ken az asztalnál ült, mellette pedig Raven.

A fiatal lány bíborszínű blúzt viselt tarka, bő szoknyával és vékony pántos szandállal. Az arca ragyogott, mintha kicserélték volna az eddigi duzzogó, elégedetlen Ravent.

Ken a széktámlának dőlve elnéző mosollyal figyelte.A látványuk újabb fájdalmas tőrdöfésként hatolt Jonquil szívébe. Milyen szép pár!

Mindketten sötét hajúak, vonzóak. Ken még sosem tűnt ilyen élénknek, a haja csillogott, pulóvere alól kirajzolódtak feszes izmai.

– Szeretnék megköszönni mindent – suttogta Raven. – Sosem fogom elfelejteni, amit mondott.

Ken előrehajolt, és komolyan válaszolt.– Helyes, ne is felejtse el! Maga nagyon vonzó, fiatal nő…Jonquil olyan erővel lökte be az ajtót, hogy az a falnak csapódott.– Jó reggelt! – Az állát felszegve az asztalhoz lépett, és töltött magának kávét. Szíve a

torkában dobogott, de nyugodt hangon szólt oda Kennek. – Amint látom, beugrottal helyettem ma reggel. Köszönöm. – Ivott egy kortyot, majd a szemöldökét felvonva megállapította: – Hmm, erős, de jó.

Ken felállt, amikor a nő belépett.– Jonquil… – A hangjából ugyanúgy aggodalom csendült ki, mint Marciáéból. – Hogy

vagy? – Kihúzott egy széket, hogy a nő leülhessen.– Nagyon jól – válaszolt Jonquil megjátszott jókedvvel, és egy kézmozdulattal elutasította

a kínált helyet. – Köszönöm, de nincs időm leülni. Sajnos elaludtam, és most be kell hoznom a lemaradást. – Mosolyogva Ravenhez fordult. – Teljesen utazásra kész?

Raven elpirulva letette a félig teli kávéscsészét, és felállt.– Majdnem. Csak ki kell hordanom a holmijaimat. – Kisietett az ebédlőből, mintha

kergetnék.Néhány perc múlva valamennyien a ház előtt álltak. Ken segített berakni a csomagokat a

BMW csomagtartójába. Marcia elköszönt és beszállt, Raven azonban még odament Kénhez, megfogta a vállát, lábujjhegyre állt, és valamit a fülébe suttogott. Valószínűleg csak a férfinak szánta a mondandóját, de Jonquil elkapott egy-egy szót. Raven bizonyos ígéretről és levélről súgott valamit.

A nő komoran törte a fejét: vajon Ken arra kérhette a lányt, hogy írjon neki?– Jó kislány – dicsérte meg a férfi Ravent, aki búcsúzóul átölelte.

47

Jonquilt emésztő féltékenység fogta el. Még egyszer odaintegetett Marciának, aki meglepő módon mosolyogva nézte az előbbi jelenetet, aztán látszólag közömbösen bement a házba, pedig a szíve szerint futott volna.

Miközben a reggeli terítéket összeszedte az ebédlőben, hallotta, ahogy Natalie nevetgélve beszél Scooterhez a kertben. Nehéz volt elviselnie a tudatot, hogy hamarosan újra eltűnik az életéből a kislány. Úgy érezte, mintha egy darabkát veszítene el önmagából. Letette a tányérokat, és az ablakhoz lépett.

Natalie a sövény előtt állt, és nevetve csiklandozta a cicát egy fűszállal. Ma is csinosan felöltözött. Sárga blúzt és szoknyát viselt. A zuhanyozástól nedves haját lófarokba kötötte a feje búbján, amitől jobban érvényesültek finom arcvonásai.

Rettenetes lesz látnia, ahogy Natalie elmegy. Ami Kent illeti… Ő ugyanolyan, mint James. Nem bízhat meg benne, mert összetörné a szívét.

– Végre egyedül vagyunk!Ken hátulról a dereka köré fonta a karját, és magához vonta a nő görcsösen megmerevedett

testét. Megcsókolta a tarkóját, és végigsimított a karján, amellyel Tonqun még mindig a párkányon támaszkodott.

Jonquil megremegett a fülébe suttogott szavaktól. Homályosan látta, amint Natalie felkapta a macskát, és Molly hívására a szomszéd kertbe szaladt. Látta, amint a szomszédasszonya beszélgetésbe elegyedik a gyerekkel, de mégsem tudott másra gondolni, csak az őt gyengéden átölelve tartó férfira. Anélkül hogy ránézett volna, látta maga előtt borostás arcát, szorosan a testére tapadó pulóverét és farmerját, zöld szemének átható tekintetét. Vele ellentétben Kennek kellemes éjszakája volt…

Fájdalom hasított a szívébe erre a gondolatra.– Elapadt a szavad, édes hölgyem? – A férfi maga felé fordította, és magához ölelte. A

testük egymáshoz simult, és úgy illett össze, mintha egyenesen egymásnak teremtették volna őket. Ken hozzáhajolt, de egy pillanatra a szája előtt megállt. Jonquil képtelen volt ellenállni, beleszédült a várakozásba. A férfi végre megcsókolta…

Amikor a csók után Ken kicsit távolabb tolta magától, és kíváncsian ránézett, Jonquil érezte, hogy a férfi minden porcikája az ő testének beleegyező válaszára vár.

A teste pedig egyértelműen válaszolt, ezt Jonquil egy pillanatig sem tagadhatta. Lelki szemei előtt homályosan ott lebegett Catriona és James képe, amelyet időnként Ken és Raven kettőse váltott fel.

– Sajnálom, Ken. – Jonquil összeszedte magát, és a férfi szemébe nézett. - Szeretném, ha még ma elutaznál. Az egyik alapelvem az, hogy érzelmileg ne kötődjem a vendégeimhez…

– Szóval elismered, hogy érzel valamit irántam. – Elégedett mosoly jelent meg a férfi arcán. – Első lépésnek nem rossz.

– A második lépés azonban az, hogy vége. – Jonquilnak minden erejével vissza kellett fognia magát, hogy ne simogassa meg Ken borostás állát. – így minden olyan bonyolult, és én az egyszerű dolgokat szeretem.

Ken halkan mormolt valamit, úgy hangzott, mint egy verssor. Jonquil csak annyit értett, többet ér száz ragyogó egyenruhánál, ezért értetlenül ráncolta a homlokát.

– Tennyson – közölte Ken, és a szeméből gyengédség sugárzott. – Egy egyszerű, virágzó lányka többet ér száz ragyogó egyenruhánál.

– Nem vagyok virágzó lányka – jegyezte meg Jonquil, s hogy keserűségét leplezze, gunyorosan hozzátette: – legfeljebb őszi virágnak lehetne nevezni.

– Ó, dehogy! – Ken meleg hangja puha felhőként ölelte körül. – Ez nem igaz.Jonquil érezte a férfi ellenállhatatlan kedvességét és vonzerejét. Tudta, ha most nem lesz

erős, akkor elveszett. Mégsem volt képes elfordítani a tekintetét.– Nem változtatom meg a véleményem – jelentette ki ridegen, de nem próbált meg

kiszabadulni a férfi karjából. – És…

48

– Jonquil, ne csináld ezt! Most már tudom, mi történt veled és a húgoddal, és megértelek. Biztosan különös kapcsolat van a testvérek között, de…

– Nem, nem értesz semmit! – Jonquil megfeledkezett a méltóságáról, amikor rég elfojtott érzései egyszerre hatalmas erővel törtek elő. Kitépte magát a férfi karjaiból, és haragosan meredt Kénre. – Nem csupán a testvére voltam Catrionának, hanem az anyja is! Az anyja és az apja egyben, mert az apánk súlyos beteg volt, és óvni kellett az izgalmaktól. Minden döntést én hoztam, én vezettem a háztartást, és neveltem a húgomat. Ápolónő, háziasszony és kertész voltam egy személyben. Mindent megtettem, hogy összetartsam a családunkat. Irigyeltem a velem egykorú lányokat, akiknek csak annyi gondjuk volt, hogy melyik rúzst vegyék meg, és meddig maradhatnak ki péntek este. Eközben én attól reszkettem, hogy egy reggel holtan találom az apámat az ágyában. Majd megőrültem a félelemtől, hogyan fogom egyedül iskolába járatni Catrionát. Látod, hogy fogalmad sincs az egészről?

– Jonquil… – Ken tanácstalanul szántott végig a haján. Az arca sápadt volt. - Tudom, hogy nehéz lehetett, amikor James és Catriona egymásba szerettek. Most pedig nehéz újra bizakodnod, de meg kell próbálnod, különben…

– Hát ez az! – kiáltotta Jonquil kétségbeesetten. – Nem kell megpróbálnom semmit! Ha szeretünk valakit, aztán elveszítjük, az rettenetesen fáj! – Az ajkába harapott, mert könny öntötte el a szemét. Reszkető kézzel törölte le. Egyszerre eltűnt a haragja, csak fáradtságot és ürességet érzett. – Nem az fájt annyira, hogy egymásba szerettek – suttogta –, hanem az, hogy aljas módon becsaptak. Most már tudod, hogy senkiben nem bízhatok meg. Ezen te sem változtathatsz, Ken. Kérlek, ne erőltesd a dolgod! Egyszerűen menj el!

Ken tekintete elkomorult.– Azt reméltem, megtanulsz bízni, hagyod, hogy megtanítsalak rá…Jonquil lassan megrázta a fejét. Az előtérből Natalie kiabálását hallották.– Ken! Ken, hol vagy?A férfi nem válaszolt, fájdalomtól és sajnálkozástól eltorzult arccal bámult Jonquilra.

Aztán megfordult, és épp akkor ért az ajtóba, amikor Natalie beviharzott.– Ken! – A kislány arca ragyogott az izgalomtól. – Sinead itt fog aludni a nagymamájánál.

Molly elviszi őt moziba, és engem is meghívott. – Könyörögve nézett Kénre. – És azt kérdezi, ott alszom-e náluk utána. Jaj, Ken, kérlek szépen, engedd meg!

– Natalie… – A férfi a kislány vállára tette a kezét. – Sajnálom, de még ma elutazunk…– Nem – vágott közbe váratlanul Jonquil. A kislány iránti együttérzése legyőzte azt a

kívánságát, hogy mielőbb megszabaduljon Kentől. – Nem kell elmennetek. Csak azt javasoltam Kennek, hogy nézzetek kicsit körül Skóciában, de az ráér. – Mosolyt erőltetett az arcára. – Hiszen nem mindennap hívják meg az embert a szomszédba aludni.

– Szabad, Ken? – Natalie reménykedve nézett fel rá.A férfi egy pillanatig összeszorított ajakkal hallgatott. Jonquil tudta, mire gondol:

kellemetlenül érinti, hogy még egy napot itt töltsön a történtek után.– Természetesen – felelt röviden. – Gyere, beszélünk Mollyval!– Hurrá!Ken és Natalie kimentek. Jonquil csak ekkor vette észre, hogy reszket, mint a nyárfalevél.

Most aztán jól megcsinálta! Natalie könyörgő tekintetének azonban nem tudott ellenállni.Sóhajtva újra nekilátott az asztal leszedésének. Egy biztos: Ken végre megértette.

Mostantól békén fogja hagyni.Tulajdonképpen örülnie kellett volna ennek, ehelyett azonban mázsás súly nehezedett a

szívére, és ez a súly lassan, de biztosan feneketlen sötétségbe rántotta…

49

8. FEJEZET

Este Ken a mozi előtt meghívta Mollyt, Sineadot és Natalie-t vacsorázni.Jonquilt is hívta, hűvösen és udvariasan, de az éppoly hűvösen és udvariasan elutasította.

Este tizenegy felé a nő éppen kakaót csinált magának, amikor hallotta Kent hazajönni. A férfinak is hallania kellett őt, mert Jonquil idegességében leejtett egy kanalat, ennek ellenére egyenesen felment a szobájába.

Jonquil is a szobájába ment, és mivel az előző éjszaka alig aludt valamit, amint ágyba került, azonnal elnyomta az álom.

Az éjszaka közepén furcsa zaj ébresztette fel. A zörej a nyitott ablak felől jött, ezért álmosan odabotorkált, és kifülelt a holdfényes éjszakába. Hamarosan rájött, mi okozza a zajt. Feltámadt a szél, és Raven szobájában a nyitott ablakon beáramló levegő rázta a félig lehúzott redőnyt.

Jonquil sóhajtva belebújt a fürdőköpenyébe, és kiment az előtérbe. Marcia szobáját ma reggel kitakarította, de nem tudta rávenni magát, hogy belépjen Raven szobájába, mert attól tartott, hogy felfedezné Ken ott jártának nyomait.

Ki akarta várni, míg a férfi elmegy. Most azonban nem volt más választása. A csapkolódó redőnytől nem fog tudni aludni.

Felsietett a lépcsőn, lábujjhegyen elosont Ken ajtaja előtt, nehogy felébressze.Raven szobájában felkapcsolta a villanyt, eltökélten nem nézett az ágyra, az ablakhoz

ment, és becsukta. Amikor megfordult, pillantása a fiókos szekrényre esett, amelyen a vázának támasztva egy boríték állt. Nagy, jól olvasható betűkkel ez állt rajta: Jonquil McLeodnak.

A nő zavartan vette kezébe a borítékot, felszakította, és kivette a gondosan összehajtogatott levélpapírt. Olvasni kezdte:

Kedves Jonquil!Azért írom ezt a levelet, mert túlságosan szégyellem magam ahhoz, hogy személyesen

kérjek bocsánatot Magától. Ken tegnap este csak azért hívott el sétálni, mert nagyon megharagudott rám, és négyszemközt akart beszélni velem. Azt mondta, felháborítóan viselkedtem, és ha így folytatom, mindenki kerülni fog. Ezzel komolyan megijesztett. Azt is mondta még, hogy sok nőt ismer, akik bár külsőre szépek, belül romlottak, de csak kevés olyat, aki mint Maga, külsőleg és belsőleg is nagyon szép… És hogy én is olyan lehetnék, mint Maga, ha igyekeznék. Mielőtt elmentünk, megkérdezte anyámat, egyetért-e azzal, hogy erkölcsi prédikációt tartson nekem. Anyám természetesen nagyon lelkes volt, mert mindig is veszekedett velem a viselkedésem miatt, de én nem törődtem vele. Hiszen mit tudhat erről egy anya?!

Jonquil szeme könnyes lett. Ravennek van humorérzéke, de szüksége is lesz rá, ha valóban meg akar változni.

Nagyon sajnálom, amit mondtam. Őszintén kedvelem magát, de féltékeny voltam. Ennek ellenére remélem, megengedi, hogy hamarosan újra meglátogassuk.

Jóságos ég! Mit tettem?! Jonquil remegő kézzel hajtogatta össze a levelet.Csak most mert az ágyra nézni. A lepedő és a párna gyűrött volt, de világosan látszott,

hogy Raven egyedül aludt benne.Jonquil lekapcsolta a villanyt, kiment a szobából, és becsukta maga után az ajtót.Féltékenységében és bizalmatlanságában rosszul ítélte meg Kent. Ó, hányszor közeledett

hozzá a férfi, nem törődve az esetleges visszautasítással, és ő a félelmeitől és az emlékeitől vezetve mindig hátat fordított neki. Most pedig többé nem akar próbálkozni.

De talán ha…

50

Jonquil éppen a férfi szobája előtt állt, és félelmetes gondolat körvonalazódott benne. Talán neki kellene közelednie Kenhez.

A teste megmerevedett, a szíve hangosan dörömbölt, a torka elszorult. Ez az utolsó esélye. Holnap már nem lesz bátorsága hozzá. Most kell döntenie.

Jonquil nagy lélegzetet vett, és megragadta a kilincset. Halkan benyitott, és becsukta maga után az ajtót.

A függöny félre volt húzva, a holdfényben jól láthatta az ágyon a férfit.Hason feküdt, a párnáját átölelve, a fejét jobbra fordítva. Azt is látta, hogy csak egy

alsónadrágot visel.A takaró a padlóra csúszott, és Ken napbarnított teste élesen elütött a hófehér lepedőtől. A

férfi egyenletesen lélegzett, úgy tűnt, mélyen alszik.Jonquil megtorpant. Mit művel itt? Megrémült a vakmerőségétől, és hirtelen úgy érezte,

végzetes hibát követ el. Egy nő nem tehet ilyet! El kell tűnnie, mielőtt Ken felébredne. Rémületében megfeledkezett az óvatosságról, és ahogy megfordult, megbotlott a férfi cipőjében. Még sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és továbbiszkolt az ajtóhoz. Már majdnem odaért, amikor meghallotta Ken hangját, amelyben nevetés bujkált.

– A, szóval az utolsó pillanatban mégis úgy döntöttél, hogy meghátrálsz, szép szőke hölgyem? – Jonquil megperdült, és látta, hogy a férfi felkelt, és felé közeledik. – Késő, én már…

– De hiszen aludtál! – Szólt rémülten és szemrehányóan.– Nem aludtam. – Ken most közvetlenül előtte állt. Teste hatalmas fekete árnyéknak tűnt a

holdfényben. – Ébren voltam, és épp azt fontolgattam, hogy felkelek, és megigazítom azt az átkozott redőnyt, amikor meghallottam, hogy jössz. És aztán… – Könnyedén a nő vállára tette a kezét. – Aztán hallottam, hogy benyitsz. Mivel a redőnyömmel semmi baj nem volt, arra a következtetésre jutottam, hogy valami más okból lopakodtál be hozzám. Igazán nem vagyok öntelt, drágám, de lehetséges, hogy miattam jöttél?

Jonquil meg mert volna esküdni, hogy a férfi reszket. A vágytól talán? Bármit érezzen is Ken, ő ugyanazt érzi. Ám a büszkesége nem hagyta, hogy ezt beismerje.

– Raven írt nekem egy levelet – mondta halkan. – Az imént találtam meg a szobájában.– És ezért jöttél be az éjszaka kellős közepén hozzám, hogy elmondd, kaptál egy levelet? –

Ken hangjából kiérződött, milyen jól mulat Jonquil magyarázkodásán. – Fölösleges volt, drágám! Már tudtam róla, Raven elmondta.

Ó, persze, Raven emlegetett valami levelet, amikor búcsúzóul megölelte Kent.– Akkor… akkor tegnap este nem azért hívtad el, mert… – Alighogy kimondta, Jonquil

legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Mégis, a férfi szájából akarta hallani a választ.

Ken gyengéden a tenyerébe fogta az arcát.– Mert kettesben akartam maradni vele? – fejezte be hitetlenkedve a nő kérdését. – Jaj,

dehogy! – Ken elnémult, aztán lassan elmosolyodott. – A, tehát ezért voltál olyan rideg hozzám ma reggel! Jonquil McLeod, úgy éljek, te féltékeny voltál! Egyáltalán, hogy jutott az eszedbe ilyen ostobaság? Világéletemben kerültem a hozzá hasonló nőket. Csak azért hívtam el tegnap este, mert veszettül dühös voltam, amiért olyan csúnyán hátba támadott.

– Azt hiszem, őszintén megbánta…– Talán. Legalábbis reménykedhetünk, hogy megváltozik. Még nem késő.– Ha így lesz, neked köszönhető. – Jonquil most vette csak észre, hogy a keze a férfi

nyakára tévedt, s hogy Ken már nem az arcát fogja, hanem lehúzta a válláról a fürdőköpenyt, amely lehullt a padlóra. A következő percben a hálóing is követte. Jonquilon furcsa érzés lett úrrá, mintha a könyvekben nemegyszer olvasott titokzatos jelenség hatalmába került volna: egyszerre kívülről látta magát. Látta Kent egy szál alsónadrágban és önmagát anyaszült meztelenül.

51

Anyaszült meztelenül?! Hirtelen beléhasított a felismerés, hogy mindez valóság. És milyen izgató, bizsergető valóság! Elképzelni sem tudott volna izgatóbbat. Ken keze, amint a haját babrálja, a száját kutató nyelve rég elfeledett érzéseket ébresztett benne.

Pedig mindez valóság volt – csodálatos, édes valóság! A szerelem, a csodálkozás és a kéj kábító mámorrá olvadt benne, s életre keltette mélyen alvó női ösztöneit. Élvezettel tapogatott végig Ken erős, széles hátán. Valami elemi, érzéki vágytól hajtva gátlástalanul viszonozta a csókját, nyelvének kihívó játékát.

A testük ez idáig nem ért egymáshoz. A férfi eddig fegyelmezte magát, újra gyengéden a tenyerébe fogta Jonquil arcát. Aztán a keze előbb a nyakára, majd a karjára siklott. Jonquil megremegett az érintésétől, és sóváran várta, hogy a férfi magához húzza, ám Ken továbbra is távolságot tartott tőle.

Jonquil elbizonytalanodva kinyitotta a szemét. Megijedt. Talán nem találja a férfi elég kívánatosnak? Mit tehetett, ami taszítja őt… máris?

– Valami… Valami baj van? – Tompán, messziről hallotta a saját hangját.A holdfény ragyogó csóvája éppen rájuk esett. Ken olyan volt, mint egy fénylő, antik

márványszobor. Egyszer csak lassan elmosolyodott, csodáló tekintete végigsiklott Jonquil holdfényben fürdő testén.

– Még hogy baj? Még soha nem volt ennyire rendben minden. Annyiszor elképzeltem, hogy így állok veled szemben, de ilyen tökéletességre nem számítottam…

Tökéletesség? Jonquil torka elszorult. Tisztában volt vele, hogy közel sem tökéletes.– Ken – kezdte bizonytalan hangon –, nem… nem kell ilyeneket mondanod. - Képtelen

volt a férfi szemébe nézni, ezért a padlóra szegezte a tekintetét. - Sajnálom, hogy idejöttem. Attól tartok, nem vagyok valami jó ezen a téren…

Ken közelebb húzta magához, de a testük még mindig nem ért össze. A kezét Jonquil álla alá tette, és gyengéden kényszerítette, hogy ránézzen.

– Mit értesz azalatt, hogy ezen a téren, drágám? – kérdezte kedvesen.Jonquil megpróbált másfelé nézni, de a férfi szeme fogva tartotta a tekintetét.– Hiszen tudod. – Habozva elhallgatott, majd esetlenül megvonta a vállát. - Nem vagyok

valami… valami érzéki.Az ezt követő csend mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Szinte fájt Jonquil fülének.

Végül a férfi elengedte.– Azt hiszem – mondta csendesen Ken –, ezt te tudhatod a legjobban.Jonquil mindenre számított, csak erre nem. A szomorúság összeszorította a szívét. Miért is

árulta el Kennek az érzéseit? Miért nem hagyta, hogy egyszerűen csak szeretkezzenek? Abban biztos volt, hogy a férfi nem áll meg félúton, bármilyen ügyetlennek bizonyuljék is.

Könny szökött a szemébe, és csüggedt hangon szólalt meg: – Sajnálom, hogy csalódást okoztam.

Amikor azonban el akart fordulni, Ken nem hagyta.Jonquil összeszedte magát, és ránézett. Ken arca komoly volt, a tekintete megfejthetetlen.– Mert James elhagyott, azt hiszed, nincs meg benned az, amire egy férfinak szüksége

lehet?A nő hallgatott, de lehorgasztott feje önmagáért beszélt.– Hát jó. – Ken hangja semmit sem árult el az érzéseiről. – Jonquil, van egy kis gond. A

férfiak mások, mint a nők, ezt jól tudjuk. Ha egy nő éjszaka besétál egy férfi szobájába, és hagyja magát levetkőztetni, nos, a férfi természetesen arra gondol, hogy bizonyos örömök várnak rá. És ha ez a nő hirtelen el akar menni, a férfi joggal gondolhatja, hogy csak játszik vele.

Jonquil zavartan nyelt egyet, de a gombóc ott maradt a torkában. Ilyet gondolna róla Ken?– Nem… – nyögte ki –, én nem…

52

– Akkor – folytatta gyengéd hangon a férfi – nincs ellene kifogásod, ha ott folytatjuk, ahol abbahagytuk? – Elhárítón emelte fel a kezét, amikor Jonquil tiltakozni akart. – Ne félj! Nem várom, hogy bármit is csinálj. Engedj át nekem mindent, ígérem, nem tartalak fel sokáig.

Jonquil megütközve bámult rá, de mielőtt megszólalhatott volna, Ken a hajába túrt, és az ujjaival játékosan fésülgetni kezdte.

– Először is változtatunk a frizurádon. Milyen volna, mondjuk, így?Jonquil idegesen hátrarándult, amikor a férfi összefogta szőke haját, és a selymes köteget a

mellén szétterítette.– Na, így már sokkal jobb – suttogta Ken.Ujjait gyengéden végighúzta a szőke fürtökön, és közben – véletlenül? - megérintette a nő

mellbimbóját.Jonquil nagy nehezen elfojtotta kéjes nyögését.– Milyen gyönyörű haj! – Ken újra megsimogatta, s Jonquil úgy érezte, a fürtjei beleégnek

a bőrébe. Ken keze újra és újra végigsimított a szőke hajzuhatagon, mintha nem sejtené, milyen édes kínokat okoz ezzel Jonquilnak.

És az ujjhegye minden alkalommal hozzáért a melléhez, mígnem a rózsás mellbimbó keményen felágaskodott, és Jonquil fájó vágyat érzett az ölében.

Elakadt a lélegzete, a lába elerőtlenedett, amikor a férfi félretolta a bal melléről a haját, és a szájába vette a mellbimbóját. Érezte a fogának és nyelvének gyengéd játékát, s édes borzongás futott végig a testén. Már tiltakozni akart, amikor a férfi abbahagyta, és egy szőke hajtinccsel letörölte a mellbimbóját. A haj érintése érdes volt, a mozdulat azonban olyan gyengéd, hogy Jonquil beleremegett.

Belekapaszkodott a férfi vállába, hogy képes legyen megállni a lábán. Ekkor Ken végre átölelte, magához szorította, és csókolni kezdte a füle tövét. Most, hogy a testük egymáshoz tapadt, Jonquil érezhette a férfi türelmetlen vágyát.

A nő teste éppúgy vágyott rá, bőrének minden centimétere lángra gyúlt az érintése alatt, olvadt, mint a viasz, Ken karjában. A férfi keze lesiklott meztelen hátán a derekára, majd még lejjebb, végül kicsit megemelte és erősen magához szorította, hogy Jonquil legérzékenyebb pontjával is érezhesse ágaskodó férfiasságát. A mozdulatban annyi érzékiség volt, hogy a nő alig kapott levegőt.

Homályosan észlelte, hogy az ujjai a férfi hajában matatnak, hogy mellével és csípőjével ösztönösen a testéhez simul, s hogy zihálva kapkod levegő után…

Ken letérdelt előtte, a köldökét és a hasát csókolgatta, aztán az ajkát a puha szőrzetbe temette, amely Jonquil nőiességének titkát rejtette.

A nő magához szorította Ken fejét, aztán egyszerre megszűnt körülötte a világ. Csak a férfi mozdulatait észlelte, és érezte, ahogy a teste megfeszül az izgalomtól. Hátravetette a fejét, és görcsösen markolt a férfi hajába. Tudta, hogy elveszett, elveszett a saját sürgető, türelmetlen vágyában.

A férfi végül felállt. Nehezen vette a levegőt, az arca kipirult. Jonquil a karjába rogyott. Ken vadul megcsókolta, aztán felemelte, az ágyhoz vitte, és türelmetlenül lefektette a fehér lepedőre, amely még meleg volt a testétől.

Lecibálta magáról az alsónadrágot, és sietve Jonquil mellé feküdt. A szeméből szenvedély és gyengédség sugárzott.

– Most mondd megint, hogy nem vagy érzéki! – A keze közben a nő combja közé siklott.Jonquil tehetetlenül vergődött.– Ne… – könyörgött –, ne…– Még mindig azt hiszed, hogy nem tartalak kívánatosnak? Még mindig azt hiszed, hogy…– Nem – nyögte halkan Jonquil. – Nem… – A nyögése hangosabb lett, amikor a férfi

könyörtelenül tovább simogatta. – Ó, egek!

53

– Te vagy a legszebb, legkívánatosabb nő, akit csak ismerek. Még soha nem akartam ennyire senkit… méghozzá örökre.

Aztán már nem beszéltek. Ken csókjai elfeledtettek mindent, és bizonyították, hogy éppoly kétségbeesett szenvedéllyel kívánta Jonquilt, mint az őt.

Jóval később Jonquil kellemes kimerültséggel, kielégülten hevert a karjában, hallgatta egyenletes lélegzését, és a tudatára ébredt, hogy minden szempontból igazi asszony lett.

Azonkívül azt is tudta, hogy örökre ezé a férfié lett, aki szenvedélyével és gyengédségével könnyeket csalt a szemébe, aki kitartásával hidat vert a szívéhez.

A következő négy nap Jonquil életének legboldogabb négy napja volt.Natalie-vel és Kennel kirándultak Maraybe és Nairnbe. Négy gyönyörű, gondtalan

nevetéssel és szerelemmel teli nap. Csak egyvalami homályosította el néha Jonquil boldogságát: Ken egészségéért aggódott. Amikor a férfi Natalie megmentette, megfázott, és makacs köhögés gyötörte, de nem akart orvoshoz fordulni. Jonquil megkönnyebbülten látta, hogy most, az elutazása előtt, valamennyire javult az állapota. A hangja sem volt már olyan rekedtes.

– Megígéred, hogy vigyázol magadra Kanadában? – kérdezte aggodalmasan, és odabújt hozzá a kanapén. Az utolsó estéjük volt, Natalie-t már lefektették.

– Csak ha megígéred, hogy hiányozni fogok neked.– Természetesen – mondta nehéz szívvel Jonquil. Igen, nagyon fog neki hiányozni, ahogy

Natalie is. Az elmúlt csodálatos négy nap emléke azonban itt marad vele.Pont olyanok vagyunk, mint egy igazi család! Natalie mondta ezt tegnap, amikor az egyik

folyó partján bolondozott felszabadultan. Ken és Jonquil a parton feküdt, élvezték a mező illatát, hallgatták a birkák bégetését és a folyó csobogását. Ken Jonquil szemébe nézett, és a mosolya felmelegítette a nő szívét.

Akárcsak most, amikor Ken karja óvón átölelte, a biztonság és a védettség érzetét keltve, és elfeledtette vele minden kételyét.

– Ugye tudod, hogy visszajövök?A nő szívverése nyugtalanul felgyorsult. Eddig nem beszéltek szilárd kapcsolatról, közös

jövőről.– Visszajössz?– Csak nem kételkedtél benne? – Ken kedvesen megpuszilta a fülcimpáját. - Valami

olyasmit találtam meg melletted, amiről eddig azt hittem, csak a regényekben létezik. Ugye szeretsz?

Jonquil ránézett, és tudta, hogy semmit nem kell mondania, a férfi a választ kiolvashatja boldogságtól ragyogó szeméből.

– Én is szeretlek. – Ken gyengéden megcsókolta az orra hegyét. – Legkésőbb az óta az este óta, amikor Raven olyan csúnyán viselkedett veled. Azzal vádoltál, részvétet érzek irántad, én pedig azt mondtam, sokkal kellemesebb az, amit érzek. Nem a szexre gondoltam, bár az is a dologhoz tartozik, de talán az első pillanattól fogva szeretlek, amikor megjelentél Mhorven küszöbén, és úgy néztél rám…

– Mintha valami titokzatos idegen volnál egy regény lapjairól. –Jonquil arca ragyogott. – Eleinte azt hittem, délibáb vagy.

– Olyan ez, mint a délibáb? – Ken a mellére szorította a nő kezét. Jonquil érezte egyenletes szívdobogását.

– Ken… – A nő tétován elhallgatott. – Egyszer azt mondtad, hogy az a nő, akit feleségül akartál venni, Ashley, nem volt elég szenvedélyes. Azt hittem, úgy érted, nem tudott kielégíteni…

– Mit mondtam? Ó, igen. Nem, nem úgy értettem, hanem hogy nem volt elég szenvedély benne az élethez. Nem tudott szeretni. – Mélyen Jonquil szemébe nézett. – Te viszont tudsz. Nem is akárhogy!

54

– Ó… – Jonquil szája nyitva maradt. Ken nem várt több biztatást. Miközben a nő bódultan adta át magát a csóknak, átfutott a fején, mekkora szerencse, hogy Ashley nem tudta azt nyújtani Kennek, amit az elvárt tőle.

A csók után Ken sokáig hallgatott. A csendben csak a kandalló párkányán álló óra ketyegése hallatszott. Végül megszólalt: – Jonquil, amikor a múlt héten a plusgardeni apátságban jártunk, felmerült bennem egy új regényötlet. Sokat töprengtem rajta, és most már alig várom, hogy nekikezdjek a munkának.

Ezzel vajon mit akar mondani? Hogy nagyon elfoglalt lesz Vancouverben, és nem tud visszajönni Strathloyba? Jonquilnak megsajdult a szíve. Vajon ez most elutasítás? Ó, biztosan nagyon gyengéden fogja közölni, de attól még az eredmény ugyanaz marad. Ő megint egyedül lesz az összetört szívével.

Csakhogy ezt nem láthatja rajta Ken. Ezért olyan könnyedén kérdezte meg, ahogy csak tudta: – Mennyi idő alatt írsz meg egy könyvet?

– Körülbelül egy év alatt. – A férfi a mutatóujjával felemelte Jonquil állát, hogy az kénytelen legyen ránézni. – Megkaphatnám annyi időre a mostani, tengerre néző szobámat?

Jonquil nem hitt a fülének. Maradj józan! – intette magát. Még a végén nevetségessé teszed magad. Óvatosan annyit mondott: – Tulajdonképpen semmi akadálya, bár a téli időszakban nem szoktam kiadni a szobáimat. De mi lesz Natalie-vel? Vancouverben nélküled biztosan boldogtalan lenne. Talán bentlakásos iskolába akarod adni?

Jonquil maga is rájött, hogy butaságokat fecseg. A férfi olyan jót mulatott rajta, amikor zavartan elhallgatott.

– Emlékszel, mit mondott tegnap Natalie a Spey folyónál?Jonquil túl becsületes volt ahhoz, hogy letagadja.– Azt mondta, hogy… hogy olyanok vagyunk, mint egy igazi család.– Bizony – suttogta Ken –, és ezért összetartozunk.Jonquil fejében vad táncra kerekedtek a gondolatok. Csak nem azt akarja ezzel mondani…Ken hátrasimította a nő haját, és komolyan a szemébe nézett.– Igen. Ha úgy gondolod, hogy el tudsz viselni bennünket, itt maradnánk Natalie-vel,

legalábbis a következő tanév kezdetéig. Azalatt alaposabban megismernéd, ő pedig talán elfelejtené a boldogtalan vancouveri évet. Közben te meg én… – Ken könnyedén szájon csókolta – …szép csendben felépíthetnénk a kapcsolatunkat. Ha elkészült a könyvem, elrepülhetnénk Vancouverbe, és aztán eldönthetjük, hol telepedünk le.

– Nem… nem is tudom, mit mondjak…– Mondj egyszerűen igent! – Ken gyengéden, csábítón kérte. – Megígérem, hogy nem

fogod megbánni.Jonquil ránézett a szeretett, bizakodással teli arcra, aztán elmosolyodott.– Hát jó – suttogta. – Igent mondok, mert én is ezt szeretném.– Holnap reggel elutazunk Natalie-vel, ahogy terveztük. Néhány dolgot el kell intéznem.

Egy évre ki akarom adni a házamat, amíg távol leszek.– Ken, van egy ötletem! Hagyd itt Natalie-t!– Hagyjam itt? – Ken a homlokát ráncolta.– Gondold csak meg! – folytatta sietve Jonquil. – így csak néhány napot mulasztott az

iskolából. Ez volna a legjobb megoldás neki. Nagyon örülne, ha itt járhatna iskolába, hiszen elválaszthatatlanok lettek Sineaddal. – Lélegzet-visszafojtva várta a választ.

Ken nem töprengett sokáig. Mosolyogva pillantott Jonquil izgatottan ragyogó szemébe.– Remek ötlet – felelte. – Hogy nekem miért nem jutott az eszembe?Jonquil hozzásimult. Amikor Ken folytatta, a hangja szinte simogatta a nőt.– Akkor megegyeztünk. Mindennap felhívlak, drágám. Amilyen gyorsan csak lehet,

visszajövök, és aztán többé nem válunk el, megígérem.

55

Az ígérete keserűséget és egyben örömöt is jelentett: az elválás keserűségét és a várakozás izgalmas örömét.

Jonquil elégedett sóhajjal ölelte át a férfi nyakát, elhessegette a kétségeit, és inkább átadta magát a csók élvezetének.

9. FEJEZET

Ken ígéretéhez híven mindennap felhívta Jonquilt Vancouverből. Körülbelül két héttel az elutazása után az egyik hívásakor azzal a javaslattal állt elő, hogy Jonquil fogadja örökbe Natalie-t.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte. – Azt hiszem, Catriona aligha kívánt volna ennél jobbat a lányának. Hiszen te vagy a nagynénje. Ha velem történne valami, csak tegyük fel, biztosan azt akarnád, hogy hozzád kerüljön. Hosszú utánjárással lehetne azonban csak elérni a hivatalok útvesztőiben, Natalie-nek pedig ezalatt, lévén kanadai állampolgár, vissza kellene térnie Vancouverbe. Talán átmenetileg árvaházba adnák, amit nem szeretnék megkockáztatni. Szóval, kedvesem, gondolkodj el nyugodtan a dolgon! Holnap visszatérünk rá. Nyitok egy bankszámlát Natalie-nek. Ha bajom esne, legyen elég pénzed a neveléséhez.

A beszélgetés után Jonquil zavartan huppant le a fotelba. Minden olyan váratlanul történt. Amikor sikerült rendeznie a gondolatait, hirtelen izgalom fogta el. Ken javaslata nagyon ésszerű volt, számára azonban az örökbefogadás azt jelentené, hogy az érzelmi kötődésen túl most már törvényesen is az unokahúgához tartozna.

Mintha lenne egy saját kislánya.A következő telefonáláskor közölte Kennel, hogy egyetért a tervével. A férfi érezhetően

megkönnyebbült.– Nagyszerű! Máris elküldök minden szükséges iratot, hogy elindíthasd az ügyet. Minél

előbb, annál jobb, ugye, drágám?– Holnap felhívom az ügyvédemet – mondta Jonquil. – Natalie-nek csak akkor szólok, ha

már mindent elintéztünk. Bizonyára örülni fog. Szeret itt élni Mhorvenben.– Alig várom, hogy újra láthassalak benneteket. – A vonal nagyon rossz volt. Ken rekedt

hangját néha alig lehetett érteni. – Hiányzol.Néhány nap múlva megérkeztek az iratok. Jonquil azonnal elvitte őket az ügyvédhez.

Amikor Ken legközelebb felhívta, Jonquil beszámolt neki arról, hogy minden sínen van. A férfinak mintha mázsás kő esett volna le a szívéről.

A vonal rosszabb volt, mint eddig bármikor. A hívás után Jonquil nyugtalanul mászkált a házban, s végül a férfi szobájában kötött ki.

Valami nincs rendben, de nem jött rá, mi. Leheveredett az ágyra, és a mennyezetet bámulta. Ken olyan… olyan szórakozott volt, mintha a gondolatai valahol másutt jártak volna.

Amikor megkérdezte tőle, elkezdte-e már a könyvét, röviden azt válaszolta: olyan elfoglalt, hogy még gondolni sem tudott rá. Utána rögtön bocsánatot kért a nyerseségéért. Minden idejét a házra fordítja, hogy a bérlőknek előkészítse, és egyáltalán… A hangja feszült, kimerült volt. Jonquil alig ismert rá.

A nő egyszerre rádöbbent, mi nyugtalanította annyira Ken hangjában: nem volt őszinte. Felült, és átkarolta a térdét. Megpróbálta elfojtani feltörő kétségeit.

Bizonyára téved. Ekkorát nem csalódhat abban a férfiban, akit szeret.De hiszen korábban is csalódott már egyszer.Jonquil reszketni kezdett. Eleinte úgy gondolta, Ken nem érdeklődhet komolyan iránta.

Lehet, hogy hiba volt meggondolatlanul beleszeretnie? Előfordulhat, hogy a férfi becsapta,

56

hogy megszabaduljon Natalie-től? Most, hogy az örökbefogadási eljárás folyamatban van, szép lassan visszahúzódik? Átvágta volna? Becsapta, hazudott neki…?

Jonquil felpattant és az ablakhoz ment. Kibámult a sötétbe. Mi ütött belém? - töprengett feldúltan. Hová lett a hite, miért nem bízik Kenben és a szerelmében?

Nem hagyhatja, hogy egy régi eset örökre tönkretegye az életét!Elszántan felszegte az állát, és az ajtóhoz ment. Ken Alexander nem James Gilbride. Ken

becsületes ember.Ebbe a gondolatba kapaszkodott. Lement a földszintre. Holnap majd megint beszélnek

telefonon, és már csupán a férfi hangja is meg fogja nyugtatni.Várd csak meg a holnapot! Minden rendben lesz.A következő este azonban Ken nem hívta fel. Sem másnap. Eltelt egy hét, és semmi hír

nem érkezett róla. Jonquil alig evett, céltalanul bolyongott a házban, csak Natalie-vel állt szóba, de az is nehezére esett. Valami rettenetes érzés nyomasztotta a szívét. Végül elhatározta, hogy majd ő felhívja a férfit.

A vonal másik végéről azonban csak az üzenetrögzítő válaszolt.Jonquil zavartan tette le a kagylót, nem hagyott üzenetet. Egész testében remegve a konyha

hűvös falának támaszkodott. Mintha jéghideg marok szorította volna össze a szívét. Ken ki akar térni a beszélgetés elől?

Másnap elhatározta, hogy újra próbálkozik. Megint az üzenetrögzítő jelentkezett, ám ezúttal Jonquil rábeszélt a szalagra: – Ken, Jonquil vagyok. Kérlek, hívj vissza!

Eltelt öt nap, és a férfi nem jelentkezett. Jonquil arra gondolt, talán beteg.Annyira azonban nem lehet beteg, hogy ne tudjon telefonálni. Valaki csak van a

környezetében, aki meghallgatja az üzenetrögzítőjét. Hiszen sikeres író, nyüzsögnek körülötte az emberek.

Néhány nap tépelődés után elhatározta, hogy még egyszer – utoljára telefonál.Ezúttal egy nő jelentkezett, aki erősen törte az angolt. Jonquil döbbenten hallgatta.

Idegességében alig tudott a hangján uralkodni.– Mr. Alexanderrel szeretnék beszélni.– Ő nincs itt.– Mikor megy haza?– Én csak házvezetőnő. Kérem nevét, én írni.Jonquil jól hallotta a papír zizegését.– Mondja meg neki, kérem, hogy Jonquil kereste.– Betűzni, kérem.Jonquil betűzte a nevét, majd lassan, tagoltan hozzátette: – Meg fogja neki mondani, hogy

telefonáltam?– Igen, igen. Fog megtudni. – A házvezetőnő letette a kagylót, mielőtt Jonquil még

mondhatott volna valamit.Ez a nő amúgy sem értené meg, milyen kétségbeesetten keresi Kent. És ha átadja is neki az

üzenetét, nem kényszerítheti, hogy a férfi felhívja.Akárhogy történt is – Ken nem jelentkezett.Jonquil nagy nehezen tartotta a magának tett ígéretét, nem hívta fel többé a férfit. Amikor

azonban a végtelennek tűnő október is véget ért, és beköszöntött a borús november, Natalie sürgetni kezdte, hogy újra próbálkozzék.

– Talán beteg – jegyezte meg a gyerek egyik reggel az asztalnál.– Erre már én is gondoltam – sóhajtott Jonquil.– Meg is halhatott.– Natalie, édesem, ilyesmire nem szabad gondolnod! Biztosan kutya baja sincs. Az

ügyvédjének tudnia kell, hol van, és biztosan keresni fog, amint…– Nem tudnád felhívni az ügyvédjét?

57

Jonquil a fejét ingatta.– Még a nevét sem tudom.– Valakit csak fel tudnál hívni!A következő napokban Jonquil hiába igyekezett elfelejteni a gyerek szavait.Fájt a szíve, ha Natalie szorongására gondolt.Egy délután a helyi könyvtárban járt, és a szemébe ötlött egy Reed Merrick-könyv.

Egyszerre rájött, mit kell tennie.Felhívja Ken kiadóját. Ha valaki tudja, komolyan beteg-e a férfi, az ügynöke biztosan.Jonquil emlékezett rá, hogy Ken egyszer említette a nevét. Jeff… Jeff…Valaki. Nem jutott eszébe a vezetékneve, csak annyit tudott, hogy New York-i.Végül segítséget kért Tessa Granttől, a könyvtárvezetőtől. Az asszony néhány telefonhívás

után megszerezte a kért adatokat.– A Wrexham Merritt Kiadóról van szó. Itt a telefonszám is.Jonquil mosolyogva elvette a cédulát.– Nagyon köszönöm, Tessa, leköteleztél. – Amikor kilépett a könyvtárból, a hátában érezte

a könyvtáros kíváncsi pillantását. De mit is törődött most azzal, mit gondol róla Tessa vagy bárki más?

Hazaérve először is főzött magának egy kanna teát, hogy megnyugodjék.Kitöltött egy csészével, aztán leült a telefon mellé, és tárcsázta a Tessától kapott számot.A vonal másik végén már az első csengetés után felvették a kagylót.– Jó reggelt, itt a Wrexham Merritt Kiadó. Debra vagyok.Jonquil érezte, hogy lángba borul az arca.– Jeff-fel szeretnék beszélni. Sajnálom, de a vezetéknevét elfelejtettem.– Jeff Wintersre gondol? Egy pillanat, kérem.Jonquil felállt. Hiába volt minden elhatározása, hogy nyugodt marad. A telefonból egy

kattanás hallatszott, majd egy rövid bejelentkezés.– Winters.– Mr. Winters, Ken Alexander… barátja vagyok. A nevem Jonquil McLeod, Skóciából

telefonálok… – A szíve a torkában dobogott.– A, McLeod kisasszony. Ugye, maga Nicola nagynénje?– Natalie, a kislányt Natalie-nek hívják. – Jonquil némi megkönnyebbülést érzett. Ez az

ember legalább azt tudja, kicsoda ő. Biztosan meg fogja mondani, mi lehet Kennel.– Igen, igen, Natalie. – A férfi hangja most nyersebb, majdnem türelmetlen lett, mintha

nagyon elfoglalt volna, ezért Jonquil gyorsan folytatta.– Hetek óta hiába próbálom elérni Kent. Azt gondoltam… – A nő elhallgatott egy

pillanatra. – Talán elutazott?Jeff néhány másodpercig nem válaszolt, aztán sokkal barátságosabban szólalt meg: – Nem,

nem utazott el. Vancouverben van. Még tegnap is beszéltem vele telefonon. Ha nem sikerül vele beszélnie, szívesen eljuttatom hozzá az üzenetét. Nagyon fontos?

Tompa fájdalom jelentkezett Jonquil szívében, amely onnan lassan az egész testére kiterjedt, s a végén úgy érezte, tetőtől talpig lángra kap. Tehát mégis igaz: Ken hazudott neki, becsapta, éppúgy, mint Catriona és James.

– Nem – mondta csendesen –, már nem fontos.– Biztos benne…?– Egészen biztos. Viszonthallásra! – Remegő ujjakkal letette a kagylót.Csalás, minden csak csalás volt! A szavai, a nevetése, a szerelme, az ígérete…Nem lett volna szabad a kiadó ügynökén keresztül keresnie. Ken biztosan dühös lesz rá, ha

megtudja. Ugyanakkor azt gyanította, a férfi sosem fog a hívásáról értesülni. Jeff valószínűleg abban a pillanatban elfelejtette őt, ahogy letette a telefont.

58

Jonquil az ablakhoz lépett. Kibámult az utcára, de nem látott semmit. A könnyein át egyszer csak valami mozgásra lett figyelmes. Natalie fordult be a kerékpárjával az iskolából jövet a ház elé.

A kislány gyorsan beilleszkedett az itteni életbe. A strathloyi általános iskolába járt, és sokat játszott Sineaddal meg a többi környékbeli gyerekkel. Hála Jonquil szerető gondoskodásának, virágzott, mint a júniusi rózsa.

Jonquil szeretete pedig napról napra növekedett, ahogy egyre jobban megismerte a gyereket.

Most nehéz szívvel fordult el az ablaktól, és várta, hogy Natalie bejöjjön.Természetesen el kell mesélnie neki, hogy telefonált. Egy vonatkozásban legalább

megnyugtathatja a gyereket: Ken életben van.Ez pedig azt jelenti, hogy csak egyetlen okból nem telefonál Mhorvenbe: azért, mert nem

akar telefonálni.Jonquil biztos volt abban, Natalie elég nagy és okos ahhoz, hogy megértse, mit jelent ez.Miután elmesélte a telefonálását, Natalie nem maradt a konyhában meginni a tejét és

megenni a kekszét, ahogy szokta, hanem a vállára vette a táskáját, motyogott valamit a házi feladatairól, és eltűnt a szobájában. Ezen az estén nagyon hallgatag volt, és korán aludni ment.

Másnap reggelre azonban, Jonquil hagy megkönnyebbülésére, újra a régi, jókedvű kislány volt. Az elkövetkező napokban egyikük sem említette Ken nevét. Jonquil már arra gondolt, Natalie – csakúgy, mint ő – megpróbálja elfelejteni a férfit.

A december ebben az évben nagyon hideg volt. A virágágyakban kőkeményre fagyott a föld, a füvet minden reggelre zúzmara lepte be. Amikor Natalie az iskolából hazatért, arcocskája égett a hidegtől.

December huszonnegyedikén jelentősen enyhült a hideg, és az előrejelzés komoly havazást jósolt. Sötét felhők vonultak a háborgó tenger fölött, délután pedig valóban szállingózni kezdtek az első hópelyhek.

Jonquil azt várta, hogy a kislány örülni fog a fehér karácsonynak, de a jelek szerint Natalie-t hidegen hagyta a dolog. A nő csak vacsora után jött rá, miért.

A nappaliban voltak. Natalie a padlón feküdt, nagy rajzlap hevert előtte, és festett. Jonquil éppen kirakta a kandalló párkányára a karácsonyi képeslapokat, amikor meghallotta a gyerek keserves sóhaját.

Megfordult, és látta a szemén, hogy nagyon eltöpreng.– Mi a baj, édesem? – kérdezte.Natalie egy pillanatig bizonytalanul nézett rá, aztán lesütötte a szemét.– Ken még csak egy lapot se írt nekünk. – Olyan halkan mondta, hogy Jonquil alig értette,

mit mond.– Nem, tényleg nem írt. – Igyekezett nyugodtan beszélni.– Jonquil néni… – A kislány felnézett, a szeme könnyes volt. – Nem tudnád felhívni? Csak

még ez egyszer! Hogy boldog karácsonyt kívánhassak neki.Jonquil tétován nézett a gyerekre. Hogy állhatna ellen ennek a könyörgő szempárnak?– Hát jó, kicsim, felhívom. De… – Kinyújtotta a kezét Natalie felé, aki fürgén felugrott. –

Ne reménykedj túlságosan! Valószínűleg megint az üzenetrögzítőt halljuk.Mire kiértek a konyhába, addigra Jonquilnak a torkában dobogott a szíve.Ez lesz az utolsó alkalom, hogy felhívja, az biztos!Miközben tárcsázott, magán érezte a gyerek feszült, várakozással teli tekintetét. El tudta

képzelni, milyen izgatottan verhet a szíve, ugyanúgy, mint az övé, miközben a kagylóból hallatszó bugásra fülelt.

A vonal túlsó végéről azonban nem Ken jelentkezett, de még csak nem is az üzenetrögzítő, hanem egy gépies hang, amely újra és újra ezt ismételgette: a hívott szám megváltozott, forduljon a tudakozóhoz…

59

Jonquil porba sújtottan, remegő kézzel tette le a kagylót.– Mi volt az? – cibálta türelmetlenül a ruhája ujját a kislány. – Az üzenetrögzítő?– Nem. – Jonquil térdre ereszkedett, vigasztalón magához ölelte a gyereket, és megpróbálta

magát is vigasztalni a kis test melegével. – Ken megváltoztatta a telefonszámát, kicsim. Fel sem tudtam hívni.

– Már nem akar tudni rólunk, ugye? – Natalie hangja ugyanolyan lélektelenül szólt, mint az imént a telefonban a géphang. – Akkor többé nem fogjuk zaklatni.

Jonquil szorosan behunyta a szemét, hogy visszatartsa a könnyeit. A lelke mélyén eddig még őrizgetett egy kis reményt, hogy az egész csak félreértés volt, hogy van valami elfogadható magyarázat a férfi viselkedésére, ez a reménysugár azonban ebben a pillanatban kihunyt.

Jonquil nagyon lassan felállt, és a kislány vállára tette a kezét. Visszamentek a nappaliba. Amikor James és Catriona elszöktek, ugyanez az ólomnehéz, fojtogató érzés telepedett a mellére. Valahogy most mégis más volt. Most is megbántódott, nagyon is… de most nem csak róla volt szó. Ken Natalie-nek is fájdalmat okozott, és a gyerek kedvéért neki akkor is össze kell szednie magát.

Meg kell próbálnia, hogy igazi ünnepet csináljon a karácsonyból. És meg is fogja tenni, bármennyire nehezére essék is!

Amikor a karácsonyfa mellé értek, a gyerekre nézett, és gyengéden megcirógatta az arcocskáját.

– Attól tartok, bele kell törődnünk, hogy Ken nem akarja megosztani velünk az életét.– Nagyon hiányzik nekem.Amikor Jonquil a kislány fojtott hangját meghallotta, eddig nehezen elnyomott érzéseit

nem tudta tovább elrejteni.– Nekem is – suttogta.– Ne légy szomorú, Jonquil néni! – Natalie átölelte a derekát, és megszorította. – Itt

vagyok neked én.Igen, itt van neki Natalie, és élete végéig hálás lehet az égnek érte. Csakhogy amióta Kent

ismerte, azóta nem érte be az unokahúga és közte kialakult szeretettel. Semmi sem enyhíthette szíve fájdalmas magányát. Semmi, csak ha Ken visszatérne hozzá. Arra pedig hiába vár.

Megsimogatta a kislány puha, szőke haját, miközben keserű fájdalma az elviselhetetlenségig fokozódott.

Este hétre vastag hótakaró borította a kertet.– Tiszta szerencse, hogy tegnap tartottam a szülinapi zsúromat – fejtegette Natalie,

miközben Jonquil betolt a sütőbe egy tepsi aprósüteményt. – Ha megvárom vele a jövő hetet, a hó miatt biztosan több barátnőm nem tudott volna eljönni.

– Bizony. – Jonquil becsukta a sütőt, és mosolyogva fordult a kislányhoz. - Szerencséd volt.

– Jó kis zsúr volt. – Natalie berakta a szennyes edényt a mosogatógépbe. A csörömpölésre felébredt a tűzhely mellett szunyókáló Scooter. Nyújtózkodott, aztán felállt, és nyávogva a kislány lábához dörgölődzött.

– Kiengedem. – Natalie felemelte a macskát. – Aztán építek kint az előkertben egy hóembert, jó?

– Öltözz fel melegen! – figyelmeztette Jonquil. – És ne maradj túl sokáig kinn!Natalie kiment az előtérbe.Jonquil leült. Elgondolkodott a gyereken és a tegnapi zsúron.Valóban nagyon jól sikerült a kis összejövetel. Ám az ünnepség kellős közepén elcsípte a

kislány fájdalmasan elmélázó tekintetét, és tudta, hogy a gyerek Kenre gondol.

60

Jonquil most először haragudott Kenre. Az elmúlt hónapokban fájdalmat, csalódottságot és jeges ürességet érzett a szívében. Amikor azonban a kislány szomorú arcát látta, elemi erővel tört ki a dühe.

Kirohant a nappaliból, hogy a gyerekek ne lássák a kétségbeesését. Ökölbe szorította a kezét, és beszaladt a konyhába.

Ha most Ken Alexander itt volna, fékezhetetlen fúriaként rontana rá, lekarmolná az arcát, azt a csinos arcát, amely mögött olyan hideg, undok érzéketlenség rejtőzik.

Jó néhány percbe beletelt, míg visszanyerte az önuralmát, és visszamehetett a nappaliba. Egy óra múlva már teljesen elpárolgott a haragja, s csak homályos, tompa fájdalom maradt a helyén, amely azóta is sajgott.

Most sóhajtva fonta egymásba a karját az asztalon, aztán ráhajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Lassacskán túl kellene tennie magát Ken elvesztésén, ehelyett épp az ellenkezője történik. Nap, mint nap nehezebb lesz, egyre jobban hiányzik neki a férfi.

Az előtérből hallotta Natalie kuncogását. Scooter biztosan megpróbált felmászni a ruhájára, ahogy szokta.

A behavazott utcán egy autó közeledett, a motorhang egyre erősödött. Jonquil azonban a konyhában nem hallott mást, csak a falióra ketyegését, és ez is úgy hatolt el hozzá, mintha egy másik világból érkezne.

A nő, mivel úgy gondolta, senki sem látja, átengedte magát a fájdalmának, és keservesen sírt.

10. FEJEZET

Andrew McKay óvatosan vezette a rendőrautót a Strathloy utcában. Kíváncsi pillantást vetett a mellette ülő férfira. A Dalcross repülőtéren rá sem ismert volna. Csak akkor tűnt fel neki, hogy találkozott már vele, amikor az idegen taxit keresett, hogy Strathloyba induljon. Hiszen ez az író! A nyáron Mhorvenben lakott a kislánnyal, aki eltévedt a ködben, és akiről azóta kiderült, hogy Jonquil unokahúga.

Nem csoda, hogy nem ismerte meg. Az író nagyon lefogyott azóta, elgyötörtnek látszott, és járáskor botra támaszkodott.

Andrew elhatározta, hogy felajánlja a segítségét.– Ekkora hóban aligha talál hosszú útra vállalkozó taxist. Én szívesen elviszem

Mhorvenbe. Oda igyekszik, ugye?A férfi bólintott. A rendőrautó felé tartva Andrew óvatosan megjegyezte: – Úgy nézem,

beteg lehetett.– Igen – hangzott a kurta válasz. A jelek szerint az idegen nem akar beszélni a dologról,

ezért az úton másról társalogtak.Amikor a ház felé közeledtek, látták, hogy ég a villany a konyhában. Jonquil tehát otthon

van. Andrew vigyázva fékezett, s a kocsi némi szánkázás után megállt.Amikor a jövevény kiszállt, és megköszönte a fuvart, Andrew nem tudta legyűrni a

kíváncsiságát.– Tudják, hogy jön? – kérdezte a fejét kidugva az ablakon.– Nem – felelt rövid habozás után Ken.– A, biztos lehet benne, hogy azért örömmel fogadják – mondta vigyorogva Andrew,

miközben óvatosan gázt adott. – Hiszen majdnem a családhoz tartozik.Majdnem a családhoz tartozik. A rendőr szavai ott köröztek Ken fejében, és még a beteg

lábáról meg a botjáról is megfeledkezett, pedig anélkül alig tudott járni.

61

Természetesen előbb is visszatérhetett volna, hiszen kétségbeesetten vágyott erre. Mégsem tehette, becstelenség lett volna. Először meg kellett bizonyosodnia afelől, hogy újra egészséges lesz. A lába még mindig… Nem is jött volna még, ha két napja nem kapja meg Natalie karácsonyi lapját.

Kérlek, gyere el karácsonyra, Ken! Nagyon hiányzol nekünk. Jonquil néni alig eszik valamit, és nagyon sokat sír. Nem tudja, hogy én tudom, de reggelente mindig vörös és dagadt a szeme, sőt néha olyankor is, ha az iskolából hazajövök. Nem árultam el, hogy írok Neked…

Ken mélyen beszívta a tiszta tengeri levegőt. Rettenetesen fáradt volt. Az orvos még nem akarta kiengedni a kórházból, a repülés pedig jobban megviselte, mint gondolta.

A fehér hóban a botja alig hallhatóan csikorgott, de a jeges csendben ez Kennek nagyon hangosnak tűnt. Óvatosan kitapogatta a behavazott utat a konyhaablak előtt. A szíve hangosan dobogott, amikor belesett a függönyön át a konyhába.

Megpillantotta az asztalnál ülő, magába roskadt törékeny alakot, és a lélegzete elakadt. Jonquil a karjára fektette az arcát, szőke haja kuszán az arcába hullt, a válla görcsösen meg-megvonaglott. Sírt!

Ken szívét elviselhetetlen fájdalom szorította össze. Ekkora gyötrelmet még az sem jelentett neki, amikor végeérhetetlen, sötét órákon át az életéért harcolt.

Remegve emelte fel a kezét, és megtörölte a szemét.Jeges nyomást érzett a mellében, s a hideg, amelyet eddig alig észlelt, most átjárta egész

testét, a csontjáig hatolt. Éppen el akart fordulni az ablaktól, amikor felkapcsolódott a kinti lámpa, és kinyílt a bejárati ajtó. Egy apró, alaposan bebugyolált alak szaladt kuncogva le a lépcsőn. Kezében egy macskát tartott.

Natalie volt az – és nem vette őt észre.A kislány kitaposott Scooternek egy ösvényt a hóban, és letette az állatot.Aztán amennyi havat csak bírt, összefogott a karjával, és nekilátott, hogy hógombócot

gyúrjon.Ken várt még egy pillanatot, hogy újra ura legyen a hangjának, aztán halkan füttyentett.Natalie felegyenesedett, és a kerti lámpa erős fényénél homlokráncolva körülnézett.

Hirtelen észrevette a férfit, de az, mielőtt a gyerek megszólalhatott volna, suttogva odaszólt neki: – Natalie, én vagyok az, Ken.

Egy hóember sem állhatott volna dermedtebben, mint Natalie. De csak néhány másodpercig tartott a döbbenete, aztán boldog mosoly ült ki az arcocskájára, és örömében fel akart kiáltani, de Ken a szájához emelte az ujját, és csöndet intett..

– Csss! – A konyhaablak felé bökött. – Meglepetés! – Mosolyogva leszúrta botját a hóba, és kitárta a karját.

A kislány nagy hóförgeteget kavarva odarohant hozzá, és gyámoltalanul ölelte át.– Ó, Ken! – Tétován felemelte a fejecskéjét, és ragyogó szemmel nézett rá. – Csakhogy itt

vagy! Itt tudsz maradni?– Igen. – A férfi szeme előtt elmosódott minden. – Igen, kicsim, és többé nem hagylak el

benneteket.– Alig várom, hogy elmondhassam Jonquil néninek! – Natalie egy lépést hátrált. – Nem,

jobb, ha te mesélsz el mindent neki. – Tudálékos arckifejezéssel hozzátette: – Meglehet, hogy megint sírni kezd, és nem akarja, hogy lássam. Megcsinálom a hóemberemet, aztán bemegyek Scooterrel.

– Biztos vagy benne?– Ühüm, biztos. – Natalie újra visszaváltozott szeleburdi gyerekké: kezét és lábát szétvetve

hangos csatakiáltással végigdőlt a havon.Ken mosolyogva nézte, aztán megragadta a botját, és elindult a bejárathoz.Belépett. Az ajtó hangos csattanással csukódott be mögötte. Behunyta a szemét, és az

ajtónak támaszkodott. A béke és a boldogság meleg érzése áradt szét a testében.

62

A házat frissen sült sütemény, bútortisztító és az előteret díszítő fenyőgallyak illata töltötte meg. Ken édes, kellemes fájdalmat érzett. Hazaérkezett. Ez itt az otthona, a családja. Sosem tudta, milyen a család, és soha nem gondolta volna, hogy neki valaha is lesz családja…

– Natalie, kedvesem? Máris kész a hóembered?A férfi a hangra kinyitotta a szemét, és felegyenesedett. Ott állt előtte lágy esésű kék

ruhában a szeretett nő, s Ken szívében túlcsordult a szerelem. Mégis az első gondolata az volt, hogy Jonquil Natalie kedvéért milyen vidámnak és gondtalannak mutatja magát. Ha az imént nem látta volna vigasztalanul zokogni, őt is megtévesztette volna.

– Ken? – meredt hitetlenkedve Jonquil a férfi sovány, beesett arcára. Nehezen ismert rá. – Te vagy az… tényleg te vagy az? Azt hittem, Natalie… – Jonquil igyekezett visszanyerni a lélekjelenlétét.

A szívverése kihagyott az örömtől. Ken sápadt volt, de a vonásai így is csinosak maradtak, bár a ráncok elmélyültek, és öregebbnek mutatták. Ez az ember nem idegen – soha nem lehetne az számára.

Elerőtlenedve támaszkodott a falnak, és hitetlenkedve suttogta a férfi nevét.Amikor Ken megindult felé, észrevette, hogy botra támaszkodik, és nagyon nehezen jár.A szíve összeszorult, alig hallhatóan suttogta: – Jóságos ég, mi történt veled…?A férfi azonban nem hagyta beszélni, hanem szó nélkül átölelte. Jonquil hallotta nehéz

sóhaját, aztán az ajkuk összeforrt. Ken ajka hűvös, ismerős és friss volt, mint odakinn a hó.Jonquil elfojtotta a fejében zakatoló kérdéseket, és átadta magát a csóknak.Tudta, lesz elég idejük később a kérdésekre. Végtelen sok idejük lesz rá.– Guillain-Barré-szindróma? – Jonquil zavartan bámult Kenre. – Sosem hallottam róla.Éjfél felé járt. Natalie-t a szokásosnál jóval később fektették le. Ken kimerülten hevert egy

karosszékben a nappaliban, Jonquil a lába mellett kuporgott.– Elég ritka és ismeretlen betegség. – Ken elgondolkodva forgatta a kezében a

whiskyspoharát. – De emlékszel? Marcia Westmount elmesélte, hogy a férje találkozott egy alkalommal New Yorkban Joseph Hellerrel, az íróval.

– Igen, emlékszem.– Marcia azt is említette, hogy Heller hamarosan megbetegedett…Jonquil a fotelnak támasztotta a hátát, és Ken lábára tette a kezét.– Igen, még azt is mondta, hogy képtelen a betegség nevét megjegyezni. Csak nem

Guillain-Barré-szindrómája volt, mint neked? Mondj valamit róla! Miféle betegség ez?Ken nagy lélegzetet vett, majd letette a fotel karfájára a poharát.– A perifériális idegrendszer megbetegedése, és halálos kimenetelű is lehet. Oltás vagy

operáció során fertőződhet meg az ember, vagy ahogy az én esetemben az orvosok gyanítják, felső légúti fertőzéssel. – Ken ajka kissé torz mosolyra húzódott. – Emlékszel a makacs torokfájásomra, miután Natalie-t kihoztam a homokpadról? Ez a betegség hirtelen is leteperheti az embert. Bár az orvosok rögtön az elején felfedezték, nálam csak lassan alakult ki. Így volt időm, hogy intézkedjek az ügyes-bajos dolgaimban. Mindenekelőtt biztos akartam lenni abban, hogy Natalie nem kerül árvaházba.

– Féltetted, ugye? A saját bőrödön tapasztaltad, milyen az.– Éjszakákon át nem aludtam az aggodalomtól. Rettegtem attól, mi lesz vele, ha nem

épülök fel, mert ez könnyen megeshetett volna. Képzelheted, mennyire megkönnyebbültem, amikor beleegyeztél Natalie örökbefogadásába.

Jonquil megremegett, amikor eszébe jutott a telefonbeszélgetésük.– Miért nem szóltál egy szót sem a betegségedről? Remélem, nem gondoltad rólam, hogy

nem állnék veled szóba, ha nem gyógyulsz meg teljesen?– Ó, nem, természetesen nem. Tudtam, hogy te akkor is törődnél velem. Ugyanakkor az

egész életedet másokra áldoztad. Molly elmesélte, hogy a fél ifjúságodat az apádnak

63

szentelted, hogy a húgod iránti önzetlen szeretetedet ne is említsük. Ezért úgy határoztam, nyomorékul nem varrom a nyakadba magam.

Molly! Ezért vágott olyan bűnbánó képet akkor ott a kertben, miután Kennel hosszan diskurált.

– Ken… – Jonquil hangja kicsit remegett. – Azért gondoskodtam az apámról, mert szerettem, és rólad…

– Tudom, rólam is szeretetből gondoskodtál volna. De épp ezért még rosszabbul éreztem magam. Már Natalie gondját is a válladra raktam. Legalábbis én így fogtam fel, amit tettem. Nem akartam még én is a terhedre lenni. Jonquil, elhatároztam, csak akkor jövök vissza, ha az orvosok kijelentik, hogy tökéletesen meggyógyultam. Most még… – a fotelhoz támasztott botra mutatott – sokáig szükségem lesz erre az átkozott szerszámra, és hosszú hónapokig tartó fizikoterápiás kezelés vár rám. Néhány napja azonban tudom, hogy tökéletesen meggyógyulok. –Megrázta a fejét, amikor a rettenetes napok az eszébe jutottak. - Az intenzív osztályon töltött idő maga a pokol volt… Ó, nem amiatt, amin keresztül kellett mennem! Heteken át gépekhez kapcsolva, tehetetlenül feküdtem, nem tudtam lélegezni, beszélni, se mozogni. Sokszor azt kívántam, bár bénult volna meg a tudatom is, mert majd beleőrültem, ha rád gondoltam. Tudtam, hogy rettenetesen érzed magad. Hiszen egyszer már becsaptak, elhagytak, és most biztosan azt gondoltad, megint ugyanaz történt. És Natalie, szegény kislány biztosan aljas disznónak tartott.

Jonquil hosszan, elgondolkodva hallgatott. Azon töprengett, mi mindenen mehetett keresztül a férfi. Végül nyugodt hangon megszólalt: – Natalie csodálatos volt. Nem is tudom, mi lett volna velem nélküle.

– Írt nekem.– Micsoda?!– Igen, írt egy karácsonyi lapot. Nagyon aggódott érted, azt írta, hiányzom neked.– Ezt nem tagadom – mondta mosolyogva Jonquil.Ken gyengéden megsimogatta a haját.– Egészen különleges kisgyerek, ugye?Jonquil bólintott. Valóban, Natalie nem mindennapi kislány.– Ken… – Habozva elhallgatott. – Valamit be kell vallanom. Felhívtam a kiadódat.– Jeffet? – Ken őszintén meglepődött. – Mikor?– Néhány hete. Olyan sokáig hiába próbáltalak elérni. Azt gondoltam, beteg vagy, azért

nem telefonálsz. Úgy véltem, az ügynököd biztosan tudja, mi van veled. Abban bíztam, tőle megtudok valamit.

– Igen, jól gondoltad. Jeff kezdettől fogva tudott a betegségemről. – Ken keserűen felnevetett. – A telefonálásaink ugyan elég egyoldalúak voltak: egy nővér a fülemhez tartotta a kagylót, Jeff pedig mesélt nekem ezt-azt. Azt mondta, ez az egyedüli módja a kettőnk közötti társalgásnak, anélkül hogy hajba kapnánk.

– Felajánlotta, hogy továbbítja az üzenetem.– És? Üzentél valamit?– Nem. Úgy gondoltam, ha vele tudtál telefonálni, engem is felhívhattál volna…– Jeff mindig ellenezte, hogy örökbe fogadjam Natalie-t. Biztosan ezért gondolta, hogy

jobb, ha nem szól a hívásodról. – Ken gyámoltalanul megvonta a vállát. – De ha említette volna, akkor sem változtatok az elhatározásomon. Ha nem gyógyultam volna fel, ezt a kíméletlen lépést tartottam a legjobb megoldásnak. Ha nem adok jelt magamról, meggyűlölsz, és hamarabb elfelejtesz.

– Sosem felejtettelek volna el – suttogta a nő. – Soha nem tudnálak elfelejteni.– Most már én is tudom.

64

Miközben ezt mondták, a templom toronyórája éjfélt ütött. Amikor az ütések elnémultak, Ken felállt, és felhúzta magához Jonquilt. A tenyerébe fogta az arcát, és gyengéden homlokon csókolta.

– Boldog karácsonyt, édesem! Most pedig hunyd be a szemed! Hoztam neked valamit.– Ó, Ken… – tiltakozott zavartan Jonquil, de azért lehunyta a szemét. - Nem tudtam, hogy

jössz, ezért nem vettem neked semmit.– Nyisd ki a szemed!A nő engedelmeskedett. Amikor Ken megfogta a bal kezét, meglepetésében halkan

felsikoltott. A férfi egy gyűrűt húzott az ujjára. Egy eljegyzési gyűrűt.Olyan szépet, hogy Jonquil torka elszorult.– Ó, Ken! Ez az ametiszt csodaszép!A férfi lecsókolta a szeme sarkából a könnyeket.– Tudtad, drágám, hogy a régi görögök azt tartották, az ametiszt hatásos a mámor ellen?Jonquil elbűvölve emelte fel a tekintetét a platinafoglalatú kőről, és Ken szemébe nézett.– Akkor mitől szédülök úgy, mintha itt volna a tavasz?– Ennek csak a szerelem lehet a magyarázata – suttogta a férfi, s apró csókokkal borította

Jonquil arcát, mígnem rátalált az ajkára. – Csakis a végtelen szerelem…

65