NNCL1372-502v1.0

Ő PéterSÁNDOR KÁROLY RAJZAIVALMóra FerencKönyvkiadó1958© A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatójaFelelős szerkesztő: Imre Katalin.Képszerkesztő: Szántó TiborMőszaki szerkesztő: Haas Pál.Mőszaki vezető: Gortvai Tivadar11000 példány. 18,5 (A/S) ív,MSZ 5601—54. Budapest, 19586116 — Egyetemi Nyomda, Budapest — F. v.: Janka Gyula

1. FEJEZETamely találkozásomat beszéli el egy pályatévesztetttükörponttyal és Szindbáddal, a kapitánnyal, továbbámelyben elkezdődik a történetHa durva is néha a tréfa szava,Jó célnak az is lehet borsa-sava(Bantu közmondás)— Azt hiszem, elaludt a lábam — szólalt meg váratlanul Colos.Felriadtam ábrándozásomból. Már vagy fél órája versenyt hallgattunkés közben elmerültem gondolataimban, egészen elfeledtem, hogy nemvagyok egyedül.— Ébreszd fel... — javasoltam némileg bosszúsan.— Nincsen nálam vekker! — felelte Colos és sziszegett.— Elég, ha még néhány ilyen rossz viccet mondasz. Attól biztosanfelébred és ijedtében körülugrálja a fedélzetet.— Egy batyura való vénasszony nem fecseg annyit, mint ti ketten! —mordult fel Szentanti és dühösen tekerni kezdte az orsót.Nem is feleltünk. Elvégre minden szemtelenségnek van határa.Szentanti kedvéért hallgattunk eddig is, mint a csuka, igazán pusztánbaráti szívességből és akkor még ő merészel szemrehányást tenni!Megérdemelné, hogy aprókat ütögessünk a fejére. Meg is tenném, havolna kedvem mozdulni ebben a harmincfokos kánikulában, amikor méga szúnyogok is tanulmányi kirándulásra mentek a fehérvári jéggyárba.Közben Colos belátta, hogy mozdulnia kell és feltápászkodott.Persze rögtön megbánta, mert jobb lába tényleg kikapcsolódott aközszolgáltatásból. Jajgatva ugrált fél lábon, papucsa csattogott aszikkadt fedélzetdeszkán.„Nem a lábam a hibbááás... a hibbaaa egészen mááás..., —dúdoltam.— Ez meg mi? — kérdezte és lehuppant. Vadul dörzsölte önfejővégtagját.— Semmi. Részlet a „Hoffmann meséi"-ből...— Idefigyelj, te Hoffmann... — nem fejezhette be szerencsére, mertSzentanti felüvöltött:

— Harapott! — azzal mint az őrült, megint tekerni kezdett.Ismertük már elhamarkodott kitöréseit és csak a fejünket fordítottukarra. A horgon azonban teljesen érthetetlenül egy jó kétkilós pontylógott, abban a bizonyos jellegzetes tartásban, mint aki maga sem érti,hogyan történhetett vele ez a baleset.— Megvagy! Megfogtalak! Enyém vagy! — őrjöngött Szentanti.Meg tudtam érteni: másfél hónapja ez az első hal, amelyiket sikerültbeugratnia.— Dobd vissza — tanácsolta Colos. — Gondold meg, mindenkit érhetbaleset. Gondolj az árván maradt ikrákra.— Megőrültél? Először is nincsenek árva ikrái, mert tejes ponty,másodszor pedig megesszük. Vajban sütve esszük meg.— Megjegyzem, ebben van valami — bólogattam. — Igaz ugyan,hogy Colos speciel nem szereti a halat, mert szálkás...— Szálkás volt az iskolapad, amiben ültél, mikor én már halat ettem!Sőt sütöttem. Mert Szentantikám, az csak világos, hogy én sütöm meg.Szentanti a pontytól egészen elérzékenyedett. Atyai hangon mondta:— Csak előbb fürödj meg. Sokat adok a higiéniára.Colos megdöbbenve nézett reá. — Hol fürödjek meg?(Érdekes, azt, hogy miért fürödjön meg, elengedte a füle mellett.)Szentanti révetegen a messzeségbe nézett, arra, ahol a tihanyihegyről még a délutáni napfényben is ide látszottak az apáttornyai.— Gondolom a Balatonban.— A Balatonban? Hogy szívgörcsöt kapjak?!Plusz harminc foknál! Muszáj volt megjegyeznem: — Coloska teakkor is szívgörcsöt kaptál, amikor a Sári a mólón belédkarolt, mert asötétben összetévesztett Yves Montand-nal.Ez tényleg szíven ütötte szegényt. Felkapta a vödröt amiben márbenne ült a szegény póruljárt ponty és lassan ébredező lábára mégmindig sántítva, eltőnt a hajókonyha irányában.Szentanti újabb kukacot főzött a horogra.— Ne kísértsd az istent — intettem. — A tehetetlenségnél nincscsúnyább szokás. — Nem hallgatott rám. Igaz, nem is fogott semmit,viszont nekem újfent némaságba kellett süllyednem, hogy el nezavarjam az esetleg arra tévedő halakat.Így hát volt időm elmélkedni azon, hogy miként is kerültem én ide.Hogyan lett belőlem, Balázs Károly harmincöt esztendős latintörténelemszakos tanárból — ha csak átmenetileg is —másodkormányos a „Hóvirág" nevő dieselmotoros jachton, melyszemélyszállító hajóként közlekedik a keleti hosszúság 18. és az északiszélesség 47. fokától délnyugatra, a Siófok — Tihany — Bfüred —Blelle— Fonyód — Badacsony — Keszthely útvonalon. Mivel senkit semakarok bizonytalanságban hagyni, elhatároztam, hogy ez, egyesekszemében meggondolatlannak tőnő tettemről fellebbentem a titokfátyolát. És mert tisztelőim széles táborában sokféle változat kering,igazságérzetem követeli, hogy előbb a rólam keringő mendemondákrólrántsam le a leplet.Ezek szerint ugyanis a dolog tavaly nyár végén kezdődött, amikorvíkendre mentem régi barátomhoz. Rezeda Kázmérhoz, a színészhez,aki a Nemzeti Színház siófoki üdülőjében nyaralt. Erről az üdülőről

pedig tudni kell, hogy a földrajzban járatlan egyén nehezebben találjameg, mint Kolumbusz Amerikát, mert ő csak felült a Santa Mariára ésaddig hajózott, amíg szembe jött vele a túlsó part, viszont az említettüdülő elhelyezése kívül esik a siófoki üdülőtelep és a józan észhatárain.Elég az hozzá, előbb végigbaktatsz a Sió partján, mígnem a zsiliphezérsz, mely egyúttal híd is a hajógyár bejáratához. Itt egy bódéban vén őrül és megkérdi, hová mégy. Két eset van. Vagy azt feleled, hogy aHajógyárba és akkor sohasem lesz belőled Kolumbusz, mert az őrmegfelelő iratok és igazolások nélkül nem enged be; vagy pedig csakodaveted, hogy — a Nemzeti Színház üdülőjébe megyek! — és akkorbarátságosan beenged és még tiszteleg is, hátha te játszottad Othellót,csak most nem lehet rád ismerni, mert lekopott rólad a suviksz.Ezek után, ha átvergődsz a szanaszét heverő hajóbordák,szigonyok, szolgálaton kívüli kémények és egyéb közszükségleti cikkekközött, akkor eljutsz a belső kikötő öbléig, ahol bejelentés nélkülrábukkansz a keresett üdülőre.Hát ezen az útvesztőn bolyongtam én is, mikor szembe jött velem aVégzet. Csendes vasárnap délelőtt volt, a Hajógyár is néma, elhagyott,csak a dokkban ült egy propeller. A végzet porcelánfehér nadrágotviselt, felette kék kabátot, ujján, hajtókáján sőrő aranysujtással. Fejénszintúgy aranyozással sőrőn megrakott tengerészsapka díszlett, míg asapka és az ékes vállpántok közét mellig érő dús szakáll kötötte össze.Ennek a szakállnak lenyőgöző voltát még csak növelte a bozótjábólfőárbocként kiemelkedő, egyenes szárú meggyfapipa, melyből egy tízcsomós sebességre főtött kazán füstje bodrozott a felhőtlen, mit semsejtő kék nyári égbolt felé. A Végzet nyugodtan állt, kezében vasaltfehér glaszé-kesztyővel és tengerisas szeme elmerengve nézett Almádifelé.— Szindbád, a hajós... — suttogta Rezeda Kázmér mellettem ésmegremegett a boldogságtól. Derék színészbarátom ugyanis rajongottKrúdy Gyula regényeiért. Ezért választotta a kevéssé színpadképesRezovics Benedek név helyett, mellyel az anyakönyv megtisztelte, aKrúdy-regények hősét, Rezeda Kázmért mővésznévül, ezért nevezteolivzöld, sárga kerekő Topolinóját Vörös Postakocsinak, ezértcselekedett időnként egészen szokatlan dolgokat, amikről e történetsorán, még esik majd szó és ezért suttogta most kéjesen a Végzetre,hogy nem más, mint a megelevenedett Szindbád, az Ezeregyéjszakahajósa...Hogy a Végzet eleven ember-e vagy csak a Hortobágyról áttévedtdélibáb, akkor nem derült ki, mert ügyet sem vetve ránk, felsétált aparthoz simuló „Hóvirág"-ra és eltőnt a szemünk elől. Mi pedig némán,földbe gyökerezett lábbal álltunk ott és hosszú ideig nem tudtunkmagunkhoz térni.Nem taglalom tovább. Ismerőseim a Végzettel történt találkozásomután úgy találták, hogy kicsit meghibbantam, mert egyébről sem tudtambeszélni, csak a csodálatos tengerészről, aki úgy bukkant fel előttem asiófoki parton, mint a Bolygó Hollandi, amikor a viharos Magellánszorosbólidőnként felrándul az Operába énekelni. A Végzet elvette az

eszemet, ezért álltam be hozzá másodkormányosnak a Hóvirágra.Valójában csak kevesen tudják, hogy ez nemtelen rágalom, ésSzindbád, a siófoki Végzet csupán következmény sorsom alakulásában,de nem eredő ok. Ideje hát, hogy erről az eredő okról, azaz a pusztaigazságról is ejtsek néhány szót, valamint bemutassam közelebbről isnéhány barátomat, akikről eddig még nem esett szó, de akik igazielindítói voltak annak, hogy elhagytam a székesfehérvári Vörösmartygimnázium katedráját és beálltam a Hóvirágra másodkormányosnak.2. FEJEZETmely igen rövid és csak arra szolgál, hogyaz olvasó kíváncsi legyenNemcsak az a kincs,ami arany, ezüst, ékkő.Viszont a másféle kincset— bár mindig szem előtt van— legnehezebb meglelni.(Saját bölcsességem)Mindjárt kezdjük ott, hogy mikor az első találkozást követő esztendőkora nyarán beállítottam Szindbádhoz (ezután már csak így nevezem) akéréssel, hogy alkalmazzon engem másod kormányosnak, a kapitányvégigmért tetőtől talpig és pipáját ki sem véve szakállából, kurtánvetette oda nekem:— A Hóvirágon nincsen másodkormányos.— Tudom. Azért jelentkezem.— De nincs is szükség rá.— Ha volna, engem úgysem vehetne fel — válaszoltam.Ez szemmel láthatólag kicsit kizökkentette nyugalmából.— Miért?— Mert nem tudok kormányozni. Se hajót, se léghajót, setengeralattjárót.Erre kivette a pipát a szakállából.— Orvosnál már volt? — kérdezte.— Hogyne. Szívem, tüdőm, ízületeim stb. egészségesek.— De itt... — és megkopogtatta a homlokát —, itt sincs baj?— Megengedi, hogy leüljek?— Ha úgy hamarabb végez.— Nem, csak kényelmesebb.Végigmért még egyszer és látva, hogy magasabb is, szélesebb isvagyok nála, tehát, ha dühöngeni kezdek, ő marad alul, inkább engedettés helyet mutatott.Leültem és gépelt írást vettem elő a táskámból. Átnyújtottam.— Ez mi? — kérdezte.— Egy felhívás. Olvassa el.ISMERETLEN TETTESEK JELENTőS KINCSET REJTETTEK ELUGYANCSAK ISMERETLEN HELYEN, CSUPÁN BIZONYOSREJTÉLYES NYOMOKAT HAGYTAK MAGUK UTÁN. AKI E NYOMOKJELENTÉSÉT MEGFEJTI. RÁLELHET A KINCSRE, MELY TELJESEGÉSZÉBEN A BECSÜLETES MEGTALÁLÓÉ LESZ.FELKUTATÁSÁRA EZENNEL NEMES VERSENGÉST INDÍTUNK.RÉSZT VEHET BENNE KÖZÉPISKOLÁNKNAK MINDEN TANULÓJA,

AKI A RÉSZVÉTELI FELTÉTELEKNEK MEGFELEL. EHHEZ PEDIGNEM SZÜKSÉGES TÖBB, MINT BEKERÜLNI AZ OSZTÁLY ÖTLEGJOBB TANULÓJA KÖZÉ. BELőLÜK ALAKULNAK MAJD AZEGYES VERSENYZő CSAPATOK, MELYEK MEGALAKULÁSUKKORNEVET ÉS BAJNOKI JELVÉNYT VÁLASZTANAK MAGUKNAK.UTÁNA ELINDULHATNAK AZ ELSő NYOMON, MELYETBIZONYOSAN MEGLELNEK, HA JÓL KINYITJÁK A SZEMÜKET.SZERETNÉD TUDNI, Ml A KINCS? KERESD MEG! — MEGAKAROD KERESNI? JUSS BE A LEGJOBBAK CSAPATÁBA! AZTHISZED, MEGTALÁLOD? AKKOR LÉGY ÜGYESEBB, GYORSABB,ÖTLETESEBB, MINT A VERSENYTÁRS CSAPATOK! — NE SAJNÁLDA FÁRADSÁGOT, NE HEVERTESD AZ ESZEDET ÉS TIÉD LESZ AKINCS! HIDD EL, MEGÉRI!A VÖRÖSMARTY GIMNÁZIUMdiákbizottságaSzindbád összehajtotta a felhívást és visszaadta. Határozottanbarátságosabb lett a tekintete.— Világos? — kérdeztem.Nem válaszolt azonnal. Sokáig fújta a füstöt hangtalanul, majdelgondolkozva mondta:— Tulajdonképpen már többször kifejtettem a vállalatiigazgatóságnak, hogy szükségem volna egy másodkormányosra. Csaktudja, az ilyen kis hajókon nem alkalmaz a vállalat másodkormányost.— De ha jobban meggondoljuk — vetettem közbe —, csupántiszteletbeli állásról van szó... Ha nem feltétlenül szükséges, akár hozzáse nyúlnék a kormánykerékhez.— Nem is engedném! — kiáltott fel rémülten. — Ne felejtse el, ezen ahajón utasok is vannak, testi épségükért én felelek!— Tehát megállapodhatunk?— Egy feltétellel. — Közelebb hajolt, szakálla a nyakamat súrolta. —Ha megsúgja mi a kincs és hol rejtették el!Megsúgtam.Elégedetten állt fel.— Mikor áll szolgálatba?— Mindjárt a tanév befejezte után.— Helyes. A kinevezését írásban kapja meg.Tisztelgett. Kezet fogtunk.Mint a Hóvirág tiszteletbeli másod kormányosa hagytam el a kajütöt.Távoztomban futó pillantást vetettem a kormánykerékre. Végigszaladt ahideg rajtam. — Akkor lássalak, amikor a hátam közepét! — gondoltamés méltóságteljesen partra lépkedtem.Ha kedves olvasóim elégedetlenek ennyivel és nem látnak elégvilágosan minden összefüggést, őszintén sajnálom. Nem tehetek többet,mint hogy türelemre intsem önöket. Elvégre a kincskeresés merészvállalkozói még ennél is homályosabb ösvényen indultak el...3. FEJEZETmelyben végre az olvasó helyett a történet hőseitörik a fejüket a továbbiakonA jó rejtvényt nehezebb kitalálni,mint megoldani

(A Filozófus bölcs mondásai közül)Csúnya, esős napon volt az évzáró ünnepély. A tornateremben kellettmegtartani, ahol a sok diák úgy zsúfolódott egymás mellett, mintheringek a hordóban.A kis Plessz, az örökmozgó, alig tudta kivárni a végét. Az igazgatómég javában mondta beszédét, mikor Plessz lassú, kitartókönyökmozgással átfúrta magát a tömegen és megállapodott a nyurgaVedres mögött. Óvatosan meglökte a hátát4. Vedres hátrapillantott.— Mi baj Tojás? — kérdezte.— Még mindig semmi? — súgta vissza Plessz. Vedres csak vállatvont.— Nyugalom Tojás. Nyugalom és hidegvér.Maga persze cseppet sem volt nyugodt, de a tekintélyt tartani kell atagok előtt. Hogy is lett volna nyugodt, mikor már vagy egy hetemegalakult az osztály versenycsapata, felvette a „Búvár Kund" nevet,titkos szavazással őt választotta meg parancsnokul és azóta némacsend. Petres, a diák titkár olyan közömbös pofával megy el mellette,mintha a Felhíváshoz az égvilágon semmi köze sem lenne. Szólni neki,vagy kérdezősködni tőle persze lehetetlen, meg sem kísérelheti, ha nemakarja magát lejáratni. Ha nem, hát nem. Rendben van. De hol azördögben az első jel? Se jel, se nyom, sehol semmi. Ezért lett őparancsnok? A fiúk meg minden reggel úgy várják, mintha zsebébenhozná a spanyol viaszkot!A kis Plessz is bánatosan ment haza az évzáróról. Ez a lakli Vedrestalán elsétált a Nyom mellett és észre sem vette — töprengett. — Lehet,hogy rosszul választottunk? De kit választottunk volna, ha őt nem?Vedres 11,9 alatt futja a százmétert, 165-öt ugrik magasba és az osztálylegjobb matematikusa, ami egy ilyen bonyolult feladatnál, mint aparancsnokválasztás, nagy súllyal esik a latba.— Levelet kaptál fiam — fogadta otthon az édesanyja.— Levelet? Kitől?— Azt én is szeretném tudni —felelte a mama, éppen nembarátságosan. — Pestről jött. Ki ír neked Pestről?— Szavamra mama, fogalmam sincs.— Te csak ne fogadkozz! Tudni szeretném, kivel levelezel te Pestre!— Hidd el, én is! Hol az a levél?A kék borítékon csak a név és a cím állott. Izgatottan tépte fel. De aborítékon belül csak egy másik boríték bújt meg, rajta gépelt felírás:„Továbbítandó a Búvár Kund csapatkapitányának! Csak ő bonthatjafel, kizárólag az egész csapat jelenlétében!"— Megvan! — üvöltött fel a kis Plessz. — Megvan a Nyom! — és márrohant is.Késő délután lett, mire Vedresékhez összeverbuválták a csapatot.Végre elérkezett a hőn óhajtott pillanat.— Ezt ugyan kereshettük volna! — jegyezte meg Fülöp, a Gömböc.— Nem nagy fantáziára vall, hogy postán értesítgetnek — tette hozzáfitymálóan Dobos, a Gőgös, aki mindig úgy járt és nézte a világot,mintha ő jött volna rá először, hogy a Föld gömbölyő. De Vedresletorkolta:— Talán azt vártad, hogy holdtöltekor a keresztúton nyújtja át egy

kanördög?— Bontsd fel! Bontsd fel! — sürgette a kis Plessz.A borítékból gépelt cédula hullott ki. Vedres kicsit remegő hangonolvasta fel:— „Galanthus nivealis L. Csatlakozás Északkeletről 11h05'-kor."— Tovább, tovább! — izgult Plessz.— Nincs tovább — ejtette le a kezét Vedres. — Ennyi az egész.— Ennek semmi értelme! — jelentette ki Dobos.— Valaki itt a fantázia hiányát emlegette — szúrt oda neki Fülöp.— Persze, hiszen neked minden világos. Még ami hottentottául is van!— Egyelőre csak latinul — szólalt meg először Márki, a Filozófus.— Na de mi az, hogy csatlakozás, meg északkelet, meg... mi is vanmég benne? — türelmetlenkedett Plessz.— Csitt, Tojás — emelkedett végre a helyzet magaslatára Vedres, aparancsnok. — Nyugalom és töprengés. Törjük a fejünket. Gömböc,oszd ki a karamellát.— Nincs nálam egy szem sem.— Hazudsz, Gömböc. Akkor mitől dudorodik a zsebed?

Fülöp ijedten kapott a kabátjához: — Ez csak egészen közönségessavanyúcukor. Többre nem volt pénzem. És ti azt mondtatok, nemszeretitek a savanyúcukrot...Dobos leintette.— Nem szeretjük, de megesszük. Add ide Gömböc és ne akadályozdközismert individualizmusoddal a kollektívát a gondolkodásban.— Különösen a hottentottákat ne, mi? — fújta fel magát Gömböc, deengedelmeskedett.Ezután csendben ropogtattak tíz percig. A cukor elfogyott, Plesszzápfoga elvásott és fájni kezdett, egyéb eredményre nem jutottak.Az első építő javaslatot mégis Dobos tette. — Nézzük meg a latinszótárban, mit jelent a Galanthus és a nivealis. Vedres fellapozta.— Nivealis annyi mint hófehér, a másik... a másik... az nincs benne...Hátramaradt még a rejtélyes L. bető.— Az L az rövidítés — fejtegette Márki. — Éppúgy, mint teszem aztkb., vagy MÁV, vagy stb. Első megközelítésben tehát megállapíthatjukhogy rövidítéssel van dolgunk.— Második megközelítésben, hogy nyomtatott betővel! — gúnyolódottDobos. — Azt mondd meg inkább, minek a rövidítése?— Nyilván hivatalos rövidítés — folytatta rendületlenül Márki. —Méghozzá bevett, elismert rövidítés.— Elismert, csak nem köztudomású — kottyantotta Gömböc.Vedres átvette az irányítást.— Az eszetek rövid. A tétel egyszerő. Adva van egy két ismeretlenesegyenlet: x + hófehér + y = galanthus nivealis L., azaz galanthus hófehérL. Namármost. Mit tekinthetünk hófehérnek?— A hót... — bökte ki Gömböc.— A havat! — javította ki Dobos.— Hófehér a tiszta lepedő is, a kockacukor is, a papiros, a kréta —hadarta Plessz. Vedres sorban valamennyit behelyettesítetteegyenletébe, de nem lettek okosabbak. Fülöp zsebében kaparászott.

— Megvan! — kiáltott fel. Mind ránéztek. De Gömböc csak egy szemkaramellát húzott elő. — Tudtam, hogy ez az egy megvan még valahol— magyarázta és a biztonság kedvéért rögtön befalta.— A lelkiismeretedet kihagyhatjuk a hófehérkék listájából — jegyeztemeg Dobos.Gömböc elvörösödött — Liliomot az ártatlan Gőgösnek — morogta.Dobos megőrizte fölényét. — Helyes a dörgés, Gömböc, írd felparancsnok a liliomot, az is hófehér.— Akkor már stílusosabb, ha hóvirágot mondtok — vélte a kis Plessz.— Állj. Mielőtt felírjátok az egész üvegházat — szánta magát ismétszólásra Márki. — Az egyik ismeretlen esetleg megoldható.Az y vagyis az L. Ha ugyanis az egyenletben egy virágnév rejtőzik,akkor az L. jelentése annyi, mint Linné nevének rövidítése... Linnéfoglalta rendszerbe a növényeket és nevének kezdőbetője mindennövény után ott áll, amelyiket ő írt le először.— Azonnal tisztázzuk — kapott az alkalmon Vedres. — Gömböc,hozd be a lexikont.Sajnos azonban csak a kis kétkötetes Révai volt meg, abban pedig aGalanthust nem találták.— Próbáljuk meg a magyar virágnevekkel, azok mellé biztosanodaírták a latin nevet is. Vegyünk sorra minden fehér virágot. Nincsolyan sok. Kezdjük mindjárt a liliommal.Vedres kikereste. — Lilium... — olvasta. Nem stimmel. Mi legyen akövetkező?— A hóvirág, amit én mondtam! — izgult Plessz.— Hóvirág... Galanthus nivealis L. — olvasta Vedres, mire kitört adiadalüvöltés. Mikor csillapodott, kicsit lehőltek, mert jó, jó, ezt mártudjuk, de mi hasznunk belőle? Mit akar ez a virágnév jelenteni és mit érta levél azon, hogy: csatlakozás Északkeletről 11h05'-kor?Akaratlanul is Márki felé fordultak. ő találta ki a Linnét, hát süsse kiezt is.— No, Filozófus, most kösd föl! — biztatta Dobos.— Próbáljunk hangosan gondolkozni — felelte Márki. — Csatlakozniáltalában jármő jármőhöz szokott. Például vonat a vonathoz. Csakhogya vonatok nem viselnek nevet, itt viszont nyilván olyan jármőről van szó,amely egyedi nevet visel. Tehát nem vonat, nem autóbusz, nem isrepülőgép. Hanem esetleg hajó. Minden hajónak van neve.— Ez világos — vágott közbe Vedres. — Hajóról van szó, mely 11 óra5 perckor indul valahonnan. Csak kérdés, honnan. Ha teszem azt dunaihajó...— Az nem lehet — vette vissza a szót a Filozófus. — Ne felejtsd el,hogy a csatlakozás ránk vonatkozik, nekünk kell a hajóhoz, aHóvirághoz jutnunk, mégpedig Északkeletről érkezve. Fordítsd fejéről atalpára: innen Fehérvárról Délnyugatnak kell mennünk. Hová jutunk? ABalatonra. Összefoglalva: adva van egy balatoni hajó, a Hóvirág, mely11 óra 5 perckor indul egyik kikötőjéből, arra kell nekünk eljutnunk...— Méghozzá minél előbb, mert nem tudhatjuk, a másik két csapatmikor, merre és milyen útvonalon megy — tette hozzá Dobos. — Kínoslenne, ha megelőznének. Parancsnok, intézkedj.— Helyes. A feladat hármas. Először: megtudni, valóban jár-e a

Balatonon egy Hóvirág nevő hajó. Ez nem lesz nehéz. Gömböc, te nézelutána. Másodszor: kifürkészni, mit csinálnak a versenytársak. Ezt Tojás,te fogod megtudni. Végül ami az egész csapatra vonatkozik:rohamtempóban felkészülni az útra. Turistafelszereléssel megyünk, egygúlasátrat is viszünk. A részletek kidolgozását én végzem...4. FEJEZETmelyben hőseinknek sok bajuk lesz Colossal,a visszhanggal, I. Endre királlyal és aFöld őskorával, de kibírjákA sok étel megfekszi a gyomrot,de a sok tudomány még senkineksem okozott álmatlan éjszakákat(Fedor Atanáziusz barát kódexéből)Természetesen a hajó orrában telepedtek le. Onnan a legszebb akilátás és ott lehet leghamarabb napszúrást kapni, nem lévén más tető afejük felett, mint a valószínőtlenül kék ég sátra.A „csatlakozás" aránylag zökkenőmentesen sikerült. A vonat nemkésett és amikor kiértek a siófoki mólóhoz, a Hóvirág karcsú teste éppenbefordult az öbölbe.De egy akadály még várt rájuk a beszállás előtt. Már a vonaton issokat törték rajta a fejüket, hiába. Végül abban maradtak, hogy addigmég úgyis történik valami, ami felvilágosítást nyújt. Azonban már ottálltak a jegypénztár előtt és még mindig nem tudták, meddig váltsanakjegyet. A parancsnok őrizte a közös kasszát, az ő gondja volt, hogy amegtakarított zsebpénzből és a verseny alkalmából kicsikart szülőipóthitelekből összegyőjtött csapatpénzzel gazdálkodjék. Az ő dolga volthát most eldönteni, meddig váltson jegyet. Elvégre nem vehet avégállomásig, hátha előbb kell kiszállniok... A Hóvirág már kikötött, nemlehetett tovább habozni. Még lemaradnak a végén.Vedres nyelt egyet és a pénztárablak elé lépett. Lesz ami lesz. — Ötjegyet kérek — mondta és várta a megsemmisítő kérdést:— Hová?De valami egészen más történt. A pénztárosnő alaposan szemügyrevette, aztán csak annyit kérdezett:— Búvár Kund?Vedres csuklott egyet.— Igenis kérem... — nyögte.A pénztárosnő ügyet sem vetett elképedésére.— Tessék, itt a jegyük, már megváltották... — és kinyújtotta azablakon.— Megváltották?! Kicsoda?— Nem tudom, akkor nem én voltam szolgálatban. Én már ígykifizetve, félretéve kaptam.Vedres valami köszönetfélét hebegett és gyorsan elpárolgott. Hátha anő meggondolja magát?A fiúk őszintén szólva alig lepődtek meg. — Eddig príma a szervezés!— jelentette ki Dobos.Csak Márki jegyezte meg csendesen: — No és meddig érvényes ajegy?Puff neki! Ezt elfelejtette megkérdezni! Ráírva meg nincs!

— Eridj vissza, kérdezd meg!Csakhogy a Hóvirág indulásra dudált és egy majd kétmétereshórihorgas matróz már a kikötőhíddal babrált. Még lemaradnak!Utolsónak szálltak be és mint már mondtam, egyenesen a hajóorrába csörtettek.— A lényeg az, hogy rajta vagyunk — bölcselkedett a kis Plessz,mikor elhelyezkedtek. — Majd kiderül az is, hogy mikor szálljunk le.— S ha nem derül ki, legfeljebb rajtamaradunk. Mit nekünk egy kétnap időveszteség — gúnyolódott Dobos.Ezen aztán simán összevesztek. A hajó pedig békésen úszott atükörsima vízen. Egyre melegebb lett s ez aztán elvette kedvüket acivódástól. Csak Plessz nem nyughatott. Egyszerre integetni kezdett,hogy hajoljanak közelebb és suttogva mondta:— Gyerekek, nektek nem gyanús az a mókus?— Hol?— Ott a parancsnoki hídon.— Melyik?— Az a szakállas.— Tojás ne ugrass. Ott két szakállas is áll.— A baloldali. Akin napszemüveg is van. Folyton idebámul.— Bolond vagy Gömböc — legyintett Dobos. — Az nem minket néz,hanem azt a feketekontyos nőt. Megjegyzem már én is észrevettem.— A szakállast?— Te kiskorú. A nőt. Csinos.— A magánérzelmeket tegyük naftalinba — szólt közbe Vedres.— Most áll a verseny!— Csak néztem. Azt szabad.— Hogyne. Majd elmondom Panninak.Dobos elpirult. — Piszok vagy parancsnok — morogta és tüntetőenhátat fordított a feketekontyosnak, így viszont egyenesen szembekerülta szakállassal.— Tényleg ide bámul — ismerte el. Hogy magát igazolja, hozzátette:— Végtére ilyen szakállal felszerelve hiába is szemezne a nővel...— Te, ez észrevette, hogy mi észrevettük, hogy ő... — hadartaPlessz.— Tojás, ne mondd végig az igeragozást.A szakállas ugyanis otthagyta a másik szakállast és bevonult a hajóbelsejébe. A fiúkat ez még jobban felpiszkálta.Kisvártatva a hajó orrában megjelent a túlméretezett matróz. Valamiköteleket kezdett tekerni éppen mellettük. A fiúk összenéztek ésugyanazt gondolhatták, mert Vedres beleegyezően intett a szemévelPlessznek. Plessz, az örökmozgó, visszaintett és mikor a matróz melléjekerült, szolgálatkészen felugrott.— Segítsek?A matróz fel se tekintett.— Lehet.Együtt tekerték fel a köteleket. Aztán:— Megengedi, Plessz vagyok, az örökmozgó, másnéven Tojás.— Örvendek. Colos — és megbökte a sapkája szélét.— Tessék?

— Mondom hogy Colos.— Aha.— Ugyanis a méreteim miatt...— Értem... És azt megmondaná kedves Colos kartárs, hogy ki az aszakállas ott a hajón?— A kapitány.— Hát a másik? Aki már lement...— Az a másodkormányos.— De hiszen nem is kormányoz.— Szerencsére.— Tessék?— Mondom, szerencsére ehhez a modern hajóhoz egyszerre elég egykormányos is.— Akkor mit keres a hajón a szakállas?— Hát... ő is kormányos. Csak másod.— De kérem, értsük meg egymást. Ha az első vezeti a hajót, akkormiért van itt a másod?— Ez a szabály.Azzal Colos gyorsan odébbállott volna, de Vedres útját szegte.— Ez a jegy meddig érvényes? — kérdezte.— Amíg le nem jár.— No igen. És mikor jár le?— Amikor érvényét veszti... Igen, megyek már!... Tetszik hallani,hívnak.Nem hallották ugyan, de Colos egérutat nyert.— Kész összeesküvés! — állapította meg Dobos.— Mondtam, hogy a szakállas gyanús nekem — főzte továbbGömböc. — Hasonlít valakire, csak nem tudom kire... Ha nem volnaszakálla...— Le kellene borotválni — vélte Plessz.Ez aztán Márkit is kizökkentette hallgatagságából.— Ilyen hőségben kész energiapocsékolás, amit mőveltek — mondtaa Filozófus. — Inkább szét kéne nézni a hajón, nincsenek-e itt aCsongorok vagy a Tündék.— Igazad van — erősítette meg Vedres. — Tojás, ugorj, szaglásszkörül.A másik két csapatról — melyek szintén Vörösmartytól kölcsönöztéknevüket — alig tudtak valamit. Bár indulás előtt alapos felderítéstvégeztek, a versenytársak szigorúan őrizték titkaikat s csak annyitlehetett megállapítani, hogy a Csongorok már egy nappal előbb eltőnteka városból, de az egyik Tündével Vedres még találkozott, mikor ő avonathoz ment.Plessz azzal tért vissza a csapathoz, hogy a hajón nincs senki aversenytársak közül. Ekkorra a Hóvirág már befordult a tihanyi mólóhoz.A fiúk irigykedve nézték a móló túloldalán strandolókat.— Ki kéne szállni és megfürödni — kockáztatta meg Gömböc.Vedres letorkolta:— Egy fürdésért eladnád a kincset?— Az eszmei kincset... — tette hozzá Dobos.Mert azt már sejtették, hogy a verseny végcélja aligha egy zsák arany

és igazgyöngy.— Eszmei, nem eszmei, amit vállaltunk, végbevisszük! — szögezte leünnepélyesen a parancsnok. — Amíg jelzést nem kapunk, vagy találunk,a hajón maradunk. — Búvár Kund szálljon ki!A hajóállomás megafonja recsegve, de érthetően ismételtemásodszor is:— Búvár Kund szálljon ki!Találgatásra, töprengésre nem jutott idő, mert a hajó kikötött és azutasok egy része már a parton is volt. A megafonhangra csodálkozvaforgatták a fejüket. Könnyő volt kitalálni, kiknek szól a furcsa üzenet ésígy a csapat nem minden feltőnés nélkül ért partot.— Maguk tényleg búvárok? — kérdezte egy nénike Plessztől.— Én az vagyok — felelte készségesen Tojás — de van közöttünkhárom kund is.— Kund? Nahát! Az micsoda fiacskám?— Az is búvár, csak tetszik tudni, nem akármilyen, hanem kund búvár,azaz Búvár Kund...— Biztos valami újdonság...— Á... Nagyon régi, több száz éves história...— Tojás! Ne maradj le...— Megyek már!... A többit tessék elolvasni Vörösmartynál, őmegírta... — és elszelelt.— Hová rohantok? — csatlakozott a fiúkhoz.Valóban, hova rohannak? Egyáltalában, mihez kezdjenek azután,hogy kiszálltak? A felelet kézenfekvő: adjon tanácsot az, aki partra hívtaőket!Bementek a hajóállomás irodájába, de ott azt a választ kapták, hogycsupán a bemondott szövegre kaptak megbízást, többet ők sem tudnak.Látva tanácstalanságukat, a forgalmista mosolyogva mondta:— Mindenesetre nézzenek körül Tihanyban. Sok itt a nevezeteslátnivaló, talán akad olyan, amelyik további útbaigazítást ad.Kánikulában, ráadásul éhesen is, nehezen fog az ember agya.Gömböc javaslata, mely félórája még elérhetetlen vágyálom volt csupán,most megvalósíthatóan csábított: fürödjünk meg!Tíz perc múlva vízben lubickolt az egész banda. Vadul hancúroztak,fröcskölték egymásra a vizet és észre sem vették, hogy a móló mellettkifelé faroló Hóvirág hídján a gyanús szakállas leplezetlenül figyeli őket,majd mikor a hajó nyílt vízre ér, fejcsóválva fordul el.Igazában persze nem az bosszantott, hogy a fiúk nem tudtakellenállni a hősítő hullámok csalogatásának, hanem inkább az, hogyelőbb tévesztem szem elől őket, mintsem megbizonyosodhattam volna,helyes irányban indulnak-e? Ha nem úgy cselekednek, ahogyszámítottam, akkor a nehezen megszervezett és időzített programfölborul. Talán könnyelmőség volt pontosabb irányítás nélkül hagyniőket. De ördögbe is, használják az eszüket! Ott csücsülnek a tihanyifélszigeten, az pedig mégsem olyan nagy, hogy rá ne bukkanjanak arra,amire szükségük van. S ha mégse, hát az az ő balszerencséjük. Elvégrea versenyben lemaradni is lehet... Nem azért volt a Búvár Kund csapategy egész osztály válogatott dísze-virága, hogy oly könnyen megadja

magát. Míg a fürdés után a parton beebédeltek, alaposan meghánytákvetettéka lehetőségeket.— Nincs más megoldás, fel kell deríteni a félszigetet — mondta ki ahatározatot Vedres. — Bejárjuk minden nevezetesebb pontját s aztánmajd meglátjuk. Márki, vedd elő a térképet, az útikalauzt és sorold felTihany nevezetességeit.A Filozófus felolvasta.— Az apátság, a visszhangdomb, a barátlakások, az óvár, agejzírkúpok, a belsőtó és a biológiai intézet.— Kész a leltár? — kérdezte Dobos.— Kácskákörmöt tássék! Máséjét álmondjam? —lépett egy kisgyerek hozzájuk, immár vagy ahuszadik, amióta partra szálltak.— Látod a kecskéket kifelejtetted! „Máséstül!"A kisfiú, hogy nem utasították el, rákezdte:— Ágyszer egy királylány az árányszőrő kácskéitlágeltette a Balaton pártján...— Álljon meg a menet! — vágott közbe Márki, tőleszokatlan élénkséggel. — Ülj csak le kisöcsém.Szeretnél sok kecskekörmöt eladni? Hát persze. Noakkor én megtanítlak egy jobb mesére. Ha aztmondod el, meglátod fellendül az üzlet. Ez csak a temeséd lesz, a többiek irigyelni fognak érte...— Filozófus ne pazarold az időt! — De Márki csakkacsintott feléjük, mire ők is kíváncsian várták, hováakar kilyukadni. Márki pedig rákezdte:— Egyszer volt, hol nem volt, de van annak mártíz milliócska esztendeje, hogy itt a Dunántúlon egy szép melegtengerecske hullámzott. Úgy nevezték, hogy Pannóniai-tenger. Éltabban a tengerben sokféle hal, rák, kagyló. Közöttük egy kagylófajta,amit a tudós emberek Congeria balatonicának neveznek. Ez a keményhátú kagylócska arról volt híres, hogy nem szerette a spenótot.A tenger anyuka ezért nagyon megharagudott rá és amikorvisszavonult a közszerepléstől — van annak is már 3-4 millió éve —, asok engedetlen Congeria kagylócskát itt hagyta a szárazon. Be is lepteőket az idők pora. Hanem megint eltelt egy szusszantásnyi idő, aföldkéreg zökkent egyet és behorpadt. A horpadást pedig a patakoktelihordták vízzel, abból lett a Balaton. Ennek a hullámai addig mosták atihanyi partot, amíg ki nem mosták a sok Congeria kagylóházat, amitnem azért neveztek el kecskekörömnek, mert hasonlít rá, hanem mertannak volt meséje, a Congeriának meg nem.Most már neki is van. Azért mondtam el... Na öcskös, tetszik a mese?— Nem! — felelte a fiú határozottan. Márki nem csüggedt.Fülön fogta a fiút és addig nem eresztette el, amíg szegény nem fújtaa „mesét". A gyerek bőgött, ordított, de a végén mégis megtanulta.— Mire volt ez jó? — kérdezte Dobos, mikor a fiú kiszabadult Márkikörmei közül és elinalt.— Természettudományos ismeretterjesztés dióhéjban — felelte Márki.— Plusz a népi hagyományok tudatos rombolása — ellenkezett

Dobos.— Majd elválik. De múlik az idő. Térjünk inkább vissza a lényegre. Aleltárt lezártam. Melyikkel kezdjük? Az apátsággal?— Mit tudsz róla?— Alapíttatott 1055-ben, l. Endre király által...— Fuj, micsoda stílus. Ennél már az alapító levél nyelve is szebb:Feheru váru reá meneh hodo utu reá...— Jó, hogy mondod. Tehát az apátság nevezetessége az alapítólevél,mely első magyar nyelvemlékünk, lévén a latin szövegben 58 magyarszó, elszórtan és mondatokká kerekedve is, mint például az általademlített. A magyar szavak mint földrajzi hely- és határjelölések kerülteka szövegbe.— Jeles. Más nevezetessége nincs?— De van. Itt őrizték Attila Kardját, míg Endre király özvegye el nemajándékozta egy Nordheimi Ottó nevő bajor lovagnak.— Ez biztos? — csodálkozott Gömböc.— Hogy elajándékozta, az történelmi tény. Hogy Attiláé volt, az pediglegalább annyira biztos, mint hogy a kecskekörmöket egy királylányjuhnyája hagyta itt emlékbe.— Gyerünk tovább — sürgette Vedres. — Az apátságot esetlegmegnézzük, de nem hiszem, hogy ott vár ránk a további útbaigazítás. Mivan a visszhangdombbal?— Mi volna? Visszhangzik — vélte Plessz.— Sajnos, nem annyira, mint régen. Valaha egy teljes hexametertvisszakiabált, ma legfeljebb öt szótagot.— Piszokság tőle — fortyant fel Plessz.— A közelben épített villák az okai. Azok gyengítették meg.— Akármennyit is kiabál vissza, csak azt visszhangozza, amitmondunk. Nekünk pedig eredeti útbaigazítás kell. Tehát a visszhangsem érdekes — döntött Vedres. — Mi van még?— A barlangok...— Azt megnézhetjük.— Gyerekek, így nem megyünk semmire — elégedetlenkedett Márki.— Egyik helyet sem tudjuk előnyben részesíteni. Ahelyett, hogy itttotózunk, inkább járjuk végig sorban valamennyit és majd csakráakadunk a megoldásra.— Vagy igen, vagy nem.— Ha itt találgatunk, akkor semmi esetre sem. Ez ugyanis nem logikaikérdés, melyre következtetni lehet.— Ebben van valami — ismerte el Vedres. — Ne pocsékoljuk háttovább az időt, hanem vágjunk neki.— De hol kezdjük?— Mindegy. Mondjuk az apátságnál. Ha már a leltárt is azzal kezdtük.Még egy gyors fürdést engedélyeztek maguknak, azután nekivágtaka hegynek. Mondanom sem kell, hogy nem a szerpentinen mentek fel,hanem azokon a hegyi átvágásokon, melyeket a szerpentin kanyarjaiközött a lezúduló esővíz vágott ki és a hozzájuk hasonló türelmetlenkirándulók cipőtalpa koptatott keményre és csúszósra. Maguk iscsodálkoztak, hogy felértek és néhány horzsolással, kapaszkodásközben tenyerükbe ragadt akáctüskével megúszták. Megviselten bár, de

töretlen kedvvel kopogtattak az apátság kapuján.Itt azonban némi csalódás érte őket. Ugyanis néhány perccel előbbment be egy csoport kiránduló a vezetővel és így jó fél órát várniokkellett volna, míg a következő csoport indul. Hogy több időt nevesztegessenek, Vedres azt javasolta, addig másszanak fel avisszhangdombra, mert attól ugyan okosabbak nem lesznek, de Tihanytmegjárni és a visszhangot nem kipróbálni: megbocsáthatatlanmulasztás.Felkaptattak hát a dombra. Itt némi vitára adott okot az a nagyhorderejő kérdés, hogy ki kiabáljon elsőnek és mit.— Tojás, te vagy a legfiatalabb, a te dolgod, hogy kipróbáld!Plessz tiltakozott. — Már megbocsássatok, az elsőség csak aparancsnoké lehet — felelte. Igazat adtak neki. Vedres megköszörülte atorkát és... nem szólt semmit.— No mi az, befagytál?— Nem tudom, mit kiabáljak.— Valami stílszerőet.— De mi illik egy visszhanghoz? Nem mondhatok neki akármit!— Miért ne? Úgyis visszavágja a fejedhez.— Éppen ezért.— Hát ha mindenáron stílszerő akarsz lenni, kezdd el Csokonai versét— vélte Dobos. Vedres bólintott.— Ez nem rossz tipp. — Szembefordult az apátság falával éskieresztette a hangját:„Oh Tihanynak riadó leánya!Szállj ki szent hegyed közül...”És lám a visszhang halkan, de jólnevelten válaszolt:— Oh Tihanynak ri...A többi elhalt.— Úgy látszik első hallásra nem tudta végig megjegyezni — mondtacsalódottan Plessz.— Elfelejtettétek, amit mondtam, hogy csak öt szótagot tud márvisszaadni — figyelmeztette őket Márki.— Na majd én adok neki öt szótagot! —mérgesedett meg Gömböc és mielőttmegakadályozhatták volna, vékony süvítőhangján elkiáltotta:— Visszhang, hol a kincs?Néhány másodperc némaság, míg a hangoda-vissza bejárta útját és megérkezetthozzájuk, imigyen:— Itt nincs semmi kincs!— Ugye mondtam! — vágta rá Vedres éscsak azután kapott észbe. — Mit is kiabáltálGömböc?— Én... én... nem ezt... — nyögte Gömböcsápadtan.— Én csak... kérdeztem...— Visszhang szaktárs úgy látszikönállósította magát! — jelentette ki Dobos, kicsit bizonytalanul, mint aki

ecetes körtébe harapott.— Valaki ugrat bennünket — találgatta Plessz. De hiába meresztettéka szemüket, nem láttak teremtett lelket a közelben.— Kellett neked kifecsegni a titkunkat! — mérgelődött Vedres. — Mostaztán megkaptad!— Ki tudja — töprengett Márki. — Hátha nagyon is helyesenkérdezett?— Mindjárt elválik — jelentette ki Dobos és most ő fordult az apátságfala felé.— Hát akkor hol van? — kiáltotta.— Kér-dezd a ba-rá-tot... — hangzott a jól kivehető válasz.— Ez hét szótag volt — szögezte le menten Plessz.— Akárhány, de megfelelt! — ujjongott Vedres. — Most már tudjuk,mit kell tennünk!— Én ugyan nem tudom... — bizonytalankodott Gömböc. — Mifélebarátot kérdezzünk meg?— Eh, az csak olyan képletes kifejezés! Barát nincsen, de vannakbarát barlangok! Azokban valamikor remete-szerzetesek laktak. Irány: abarlangok! A többi kiderül majd.Az azonban nem derült ki, hogy a visszhangból miként lett„válaszhang", hiába törték a fejüket rajta. Végül abban maradiak, hogyez is beletartozik a játékba. Különben is nagyon meleg van, a feleslegestöprengés pedig ilyenkor különösen fárasztja az agyat. Még szerencse,hogy lefelé vitt az út. Mintha elvarázsolt világban jártak volna. A szélmarásától meztelenre csiszolt sziklák az út oldalán ferdén magasbatörtek, mint egy derékba tört híd roncsai, s merész hajlatukmegfélemlítette az alattuk járót, hogy épp akkor szakadnak le, mikor arraelhalad. Bár a nap tőzött, égetett, a tihanyi szél lankadatlan kitartássaldudálta a maga nótáját. Kíséretül a bokrokon megrezdülő levelek, s asziklákhoz csapódó milliárdnyi homokszem halk zenéje szolgált. Csaképpen enyhet nem hozott a szél. Tikkasztó lehelete kiszárította a torkot,cserepes lett tőle az ajak.Hogyne örültek volna hát, mikor végre elérték a barlangokat a hegykeleti oldalán. A kirándulók már elszállingóztak, elhagyatott volt akörnyék. A barlangok keskeny, emberkéz formálta bejáratai feketeszájként sötétlettek a napsütötte fehér sziklaoldalban.Bent félhomály uralkodott, a dohos levegő megrekedt. Vedresfelkattantotta zseblámpáját és körül világított.— Itt nincs semmi — állapította meg.— Gondolod, hogy a visszhang becsapott?— Hátha csak egy véletlenül arrajáró ugratott!— Vagy éppen az volt a feladata, hogy félrevezessen bennünket!— Talán valamelyik másik csapat így akart megelőzni minket!Ilyenformán találgattak. A kis Plessz megborzongott.— Úgy érzem magam, mint egy óriási üres hordó fenekén!— Hiszen még sose ültél hordóban! — jegyezte meg Gömböc.— Álmomban már ültem...Nem folytathatták, mert Vedres észrevett valamit. Lámpája a barlangegyik távoli sarkát világította meg. Kis lócaféle támaszkodott a saroknak,rajta lefelé fordított, nyitott könyv feküdt.

— Valaki itthagyta! — vélte Vedres.— Sötétben nem lehet olvasni — ellenkezett Dobos.— Nem is azért hagyta itt, hanem nekünk...— De biztos vagy benne!— Ám nézzük meg.Azzal odament, felvette a könyvet és rávilágított a címlapjára. „EötvösKároly: Utazás a Balaton körül" — olvasta.— Ott nézd meg, ahol nyitva van! — mondta Plessz.— Jó, de nem itt. Gyerünk ki a világosba.A könyv felütött oldalán a következő sorok voltak piros ceruzávalaláhúzva:„A középkor tüneménye a remete. Mit keresne az ma már a vasutasés kerékpáros világban?"Ebből ugyan egy kukkot sem értettek. Elolvasták futtában az egészfejezetet, ráment vagy egy félóra arra is, de bölcsebbek attól sem lettek.— Mondtam, hogy ugratás az egész — jelentette ki Dobos.— Nem mondtál semmit! — ripakodott rá Fülöp. — Ez igenis nekünkszól! Csak meg kell fejteni!— Hát fejtsd meg, ha tudod!— Nincs ennek gyerekek semmi értelme — szólt Márki. — Menjünkszépen vissza a hajóállomáshoz.Egész eddigi útjukon nem voltak annyira tanácstalanok, mint most.Annyiban azonban igazat adtak Márkinak, hogy ha az aláhúzottmondatok nekik szólnak, akkor csak azt jelenthetik: remete nincs,következésképpen nekik sincs itt sok keresnivalójuk. No jó. De milegyen a könyvvel? Legjobb lesz, ha visszateszik oda, ahonnanfelvették. Azt azonban később maguk sem tudták megmagyarázni, miértmentek vissza valamennyien a barlangba, mikor egy is elég lett volna,hogy visszavigye a könyvet. Talán azért, mert sehogysem tudtakbelenyugodni a csalódásba, hogy hiába jártak itt. Elég az hozzá, mindaz öten beözönlöttek. Vedres felkattantotta a lámpát és a padkán ott ülta remete.Igen, a remete. Egészen szabályos remete volt. Barna daróc-köntöstviselt, durva kenderkötél övvel, lábán szíjsaru. Hosszú fehér szakálla amellére borult.A fiúk, ahogy megpillantották, dermedten torpantak meg.— A remete... — súgta Plessz.— Hát te is látod — súgta vissza Gömböc. — Akkor mégse a szememkáprázik...— Lehet, hogy szellem? — borzongott Plessz.— Tojás, te csak Tojás vagy — tért magához Vedres, de előbbre lépnineki sem nagyon akarózott. Csak a könyvet nyújtotta előre.— Visszahoztátok a könyvem? — szólalt meg a remete mély, kicsitrekedtes hangon. — Blagodarjuvasz... Nagyon köszönöm...— Mégse szellem... Ha beszélni tud... Add oda neki...Vedres megemberelte magát és lépett egyet. A többiek utánanyomultak:— A bácsi remete? — kérdezte bátortalanul Dobos.— Nem, édes fiam. Szerzetes vagyok. Egyesek összetévesztik akettőt. Fedor Atanáziusz szerzetes vagyok...

— Szóval turistának tetszik lenni...— Turista? Ilyen nevő szerzetesrendet nem ismerek, édes fiam. Én aBazilita rend szerény tagja vagyok. Ponyemájes?— Én is úgy értem, atyám. Mármint külföldi utazónak tetszik lenni.Biztos az IBUSZ vendége.— Azt az urat sem ismerem. Én dicső Endre királyunk vendégekéntjöttem a kies Pannóniába.— Bocsánat, de valami nem stimmel — szólt közbe Márki. — Azutolsó Endre király, a harmadik, ha jól emlékszem, már 1301-benmeghalt.— Nem is az utolsóval jöttem én, hanem az elsővel. Azzal, aki kijeviszámőzetéséből tért haza, hogy elfoglalja ősei trónját. Akinek ÁjtatosAnasztázia, Bölcs Jaroszláv kijevi fejedelem lánya volt a felesége.— De hisz az még régebben volt!— Bizony, annak éppen kerek kilencszáz esztendeje van a mainapon. Éppen ezen elmélkedtem, mikor ti beléptetek.Dobos odahajolt Vedreshez. — Te, ez bolond... — súgta.— Lehet, hogy csak hamisítvány... — súgta vissza Vedres.Aztán fennhangon a szerzeteshez fordult:— Nem tetszik gondolni,hogy kilencszáz év még egy szerzetesnek is sok? A történelem ilyetnem ismer. Kilencszáz évig senki sem él!A szerzetes megcsóválta a fejét. — Hát mondtam én neked, édesfiam, hogy élek?— A látszat azt mutatja...— A látszat fiam azt is mutatja, hogy az a könyv a tied, mert mégmindig nálad van, pedig az enyém, csak enyhén szólva kölcsönvettétek.— Ezt a filozófiában szofizmusnak nevezik — vágta rá Márki.— Egy egyszerő szerzetes nem foglalkozik filozófiával...— De nem is él majd ezer évig! Halálában se jár vissza, mertkísértetek nincsenek! Ezt már annakidején Kálmán király is megmondta!— Még ezt is rosszul tudod, édes fiam. Kálmán nem a kísértetekről,hanem a boszorkányokról beszélt. És nem is azokról a boszorkányokról,akiket az ördöggel való cimborálás miatt megégettek, mert azoknakKálmán sem kegyelmezett, hanem a pogány sámánokról mondta, hogynincsenek. Azt pedig ne firtasd tovább, hogy én hogy kerülök ide, mertaz az én dolgom, nem a tiéd. Ponyemájes? — Azzal felkelt a lócáról,kiszedte Vedres kezéből a könyvet és kiment a barlangból. A fiúkösszenéztek, majd utána tódultak.Kint a szerzetes megvárta őket.— Elégedjetek meg annyival, hogy a Bazilita rendnek, melyet a dicsőEndre király idetelepített, én vagyok az utolsó, kései tagja. S azértüldögélek itt, ahelyett, hogy szent ájtatoskodásba merülnék, mertrajtatok akarok segíteni. Mert látom, olyan tanácstalanok éselkámpicsorodottak vagytok, hogy megesik rajtatok a szívem. Vagy talántudjátok, mihez akartok kezdeni?Vedres egyszerre megkönnyebbült. Szóval ez is a versenyheztartozik! — gondolta. Csak az fúrta az oldalát, hogyan tudtak ehhez egyeleven szerzetest előkeríteni? Vagy talán mégsem igazi? Mindegy,fontos csak az, hogy kihúzza őket a kátyúból.Fedor Atanáziusz atya pedig azon az úton, amelyen jöttek,

visszavezette őket az Óvár dombjára. A lenyugodni készülő nap ferdesugaraiban aranyos szépséggel bontakozott ki a táj, Tihanyerdőborította lankáit a lábuknál a Belső tó kék gyémántszeme, túloldalonameddig a szem ellát, a Balaton tükörsima lapja. Most, hogy a hőségengedett, s a szél is hővösebb lehelettel frissítette fel a levegőt, inkábbvolt kedvük körültekinteni. Szemük csodálva itta be a látványt. Vezetőjükazonban nem sok időt engedélyezett a nézelődésre.— A hajó már elment — mondotta —, az éjszakát itt kell töltenetek.Szállásotok van már?— Nincs, de nem is kell — felelte Vedres. — Hoztunk magunkkalsátrat. Felverjük itt... — és körülnézett, sátorverésre alkalmas hely utánkutatva.— Úgy is jó — bólintott Atanáziusz. — De az est hővös errefelé...— Majd tábortüzet rakunk!És a csapat menten szétszéledt, hogy míg világos van, rőzsétgyőjtsön. Azután felverték a sátrat. Ez ugyan nem ment egészen simán,mert a föld sziklás volt és a sátortartó cövekeknek sehogysemakaródzott megkapaszkodni. Csak miután két flokni fejét sikeresenszétverték, ötlött eszükbe, hogy a szomszédos cserjéket is bevonják ahadmőveletbe, amennyiben jobb híján azok tövéhez kötötték a feszítőköteleket. A gúlasátor kissé imbolyogva, de megállt a talpán.Ezután meggyújtották a tüzet, körételepedtek és falatozáshoz láttak.Megkínálták a szerzetest is, aki nem utasította vissza a téliszalámit,jóllehet Endre király idejében aligha evett ilyet. A fiúk leplezetlenkíváncsisággal lesték, mit szól majd hozzá, de a barát jóízőenbeleharapott, mintha világéletében szalámit evett volna.— Most figyelj! — súgta Dobos Vedresnek és a zsebébe nyúlt.— Parancsoljon, atyám — mondta és egy nyitott cigarettacsomagotnyújtott a barát felé.— Köszönöm fiacskám! — felelte Atanáziusz és rágyújtott egyKossuthra. — De hogy kerül hozzád cigaretta? Csak nem dohányzolmár?— Ó, dehogyis, atyám! Hová gondol! — forgatta a szemét Dobos ésnagyot kacsintott a többiek felé. — Sőt, eddig abban a balga hitbentévelyegtem, hogy a bazilita szerzetesek se dohányoznak, lévén I.Endre királyunk idejében Európában ismeretlen a dohány.Atanáziusznak hirtelen cigányútra szaladt a füst, és éktelenül köhögnikezdett. Érthető hát, hogy nem tudott azonnal válaszolni. Előbbalaposan kikrákogta magát, amiben a fiúk barátságos hátbaveregetésekkelis segítettek, csak azután jutott szóhoz.— Igazságod vagyon, édes fiam. De bocsásd meg, nekem, gyarlóöreg barátnak, ha már azt elnézted, hogy kilenc évszázada bolyongok eföldi tereken. Közben Kolumbus felfedezte Amerikát, és hazahozta adohányleveleket. Mi tagadás, rászoktam én is. De te nagyon bölcs vagy,édes fiam, ha így meg tudtál fogni. Akkor hát hadd kérdezzek én tőledvalamit. Megmondanád e nekem, mióta nézegeti magát a tihanyi hegy aBalatonban? Erre bizony Dobos nem tudott megfelelni.— No látod, édes fiam, te sem tudsz mindent. Hát a pannóniaitengerről hallottál e valamit harangozni?— Hajaj! — kiáltott fel Dobos — még a harangozót is megmutathatom!

Ott ül ni! — és Márki felé intett. — A Filozófus szerint akkor tértek rá akecskekörmök szériagyártására, amikor az a tenger legszebb férfikorátélte itt.— Bár a fogalmazásod kissé pongyola, édes fiam, a lényege helytálló.Szavaidból úgy veszem ki, társad járatos a kérdésben... — és Márkihozfordult. — Nos, fiatalember, mi köze a hajdani Pannon-tengernek aBalatonhoz?— Igazából semmi — felelte Márki. — Két tévedésre szeretnémfelhívni a figyelmét. Az első, amely azt tartja, hogy a Balaton egykoritenger maradványa. A második pedig, hogy én erről ennél többettudnék.— A kettő ugyan nem egyenértékő, de elfogadom. Tehát a Balatonnem a Pannon-tenger maradványa, ebben megegyezünk...— Ha muszáj... — csúszott ki Gömböc száján.— Nem muszáj, édes fiam, de ez a tényen mit sem változtat. Mertládd-e, szerinted a balatoni hegyek nagy része, de Tihany, és rajta itt azÓvár is, miképpen kerültek a helyükre?— Kialudt tőzhányók. Ezt még egy kisiskolás is tudja. A vulkánibazaltot és tufát még én is megismerem — felelte Gömböc.— Nagyon dicséretes, édes fiam. De kelj csak fel egy pillanatra...Gömböc felállott, Atanáziusz pedig kiragadott a tőzből egy fáklyakéntlobogó ágat és odavilágított Gömböc helyére.— Nézd csak meg alaposan ezt a sziklát, amin ültél — mondotta. —Mi a véleményed róla?— Kicsit kemény. Már nyomott is nagyon...— Csak ennyi? Nézd meg alaposabban a színét. Ugye vörös?Tapintsd meg a felszínét — és végigsimította a sziklát. — Ez is vulkánieredető?Gömböc az üstökét vakarta. — Nem a geológiai szakkörbe járok,hanem a biológiaiba... — védekezett. — Ne tessék hát engem faggatni...— No jó. Ez bizony homokkő. Abban igazad van, hogy a Balatonfelvidéken sok a vulkánikus eredető hegy. Óvár is az. Viszont akkorhogyan kerül ide a vörös homokkő?— Ez megint valami kecskeköröm história — szólta el magát Plessz.— Majdnem. A Pannon-tenger visszahúzódása után ugyanis, sőt márközben is, jelentkeztek a vulkánkitörések. Itt Tihanyban ez különösen jóltapasztalható. A tengeri üledékes rétegek és a tőzhányó kitörésekhamurétegei egymást váltogatják. A kitört vulkánok lávafolyamai viszontmint a sapka, ráborultak a pannóniai hordalékok lerakódásaira. Később,mikor a szél ezeket a laza rétegeket kifújta, elhordta, a lávaömlésekmegvédtek a maguk alá takart részeket, így emelkedtek ki Badacsony,Csobánc, Tátika, a Szentgyörgyhegy kúpjai. Mikor a vulkáni kitörésekereje gyengülni kezdett, jelentkezett a forró víz, mely a mélyből magávalragadott kőzeteket sáros, iszapos gyurmában köpködte ki és rakta lemaga körül, így született Szigliget, Fonyód, és a tihanyi kúpok. Amegkeményedett kőzetanyagot nevezzük tufának. Mindent megtalálunkhát, csak a vörös homokkövet nem. Az csak messze ide látható afelszínen. De a mélyben, sok száz méter mélységbe süllyedve a Balatonalatt is ott rejtőzködik. Hogyan kerülhetett egy-egy darabja felszínre? Hamegértetted, amit eddig mondtam, akkor könnyen megfelelhetsz erre is!

— Hát... a vulkán bányászhatta ki onnét...— Úgy ám. A vulkáni kitörések ereje tépte fel a homokkő rögöket amélyből és mint tésztán a mákot, elszórta a tufában. Mikor azmegkeményedett, a homokkő beleragadt. Zárványkőnek nevezik azilyet. Érted most már? No jő, akkor visszacsücsülhetsz édes fiam.— És a Balaton? — kérdezte most már kíváncsian Dobos.— Tényleg, hol a Balaton? — kérdezte vissza Atanáziusz. — APannon-tenger odébbállott, a helyén csak hordalék maradt, meg néhányzúgó patak, melyek a még meglevő mélyedéseket töltötték fel. De hol aBalaton?A kérdésre senki sem tudott válaszolni. Tréfálni már egyikük sem merta baráttal, mert látták, hogy roppant tudós ember. Inkább hallgatták hát.Atanáziusz pedig megfelelt helyettük a saját kérdésére.— Először egy nevet jegyezzetek meg, édes fiaim. Lóczy Lajos nevét.Ha a Balatonnal ismerkedtek, sokszor fogtok még találkozni vele, mert őkutatta fel először tudományos alapossággal a tó múltját, kialakulását,természetét. ő állapította meg azt is, hogy a Balaton medencéjétföldszerkezeti süllyedés hozta létre. Egy akkora, egyenes vonal mentisüllyedés, melybe beleesik a Velencei-tó is. Ezt a mélyedést töltöttékmeg a lerohanó folyók, így keletkezett a Balaton...— Azt is tudják már, hogy mikor? — kérdezte Vedres.— Azon már sokat vitatkoztak a tudósok. Lóczy szerint a földtörténetúgynevezett negyedkorában, azaz úgy hatszázezer esztendővel ezelőtt.Későbbi vizsgálatok ennek az időnek háromnegyedrészét lefaragták ésszázötvenezer esztendőre becsülték a Balaton korát, azaz az utolsó ésaz utolsó előtti jégkorszak közé tették a születésnapját. De ez sem avégleges megállapítás, mert az elmúlt esztendőkben tovább fiatalítottatavunkat a tudomány és most már csak húsz-huszonkétezer esztendőrebecsüli a korát...— A sokféle számítás közül melyiknek lehet hinni?— A legújabbnak. Nem azért, mert új, hanem mert a tudományosvizsgálati módszerek fejlődnek.— Miből lehet az ilyesmit megállapítani?— Sokféleképpen. Például virágporból.— Mi köze a virágpornak a Balatonhoz?— Annyi, hogy a tó feneke valóságos virágpor múzeum. A tó partjátborító erdők virágporát a szél elviszi a víz fölé, ráhullatja, a virágporaztán lesüllyed a mélybe és a lerakódó iszap szépen megőrzi.— Még most sem értem. Elvégre virágpor mindig hullott a tóra, hiszenerdők most is vannak körülötte.— Erdő van, de nem mindenkor volt egyforma. Az elmúlt négyezeresztendőben, tehát az időszámításunk előtti kétezer esztendőigvisszaszámolva az időben, nagyrészt bükkerdők vették körül a Balatont.Az azt megelőző háromezer esztendőben a tölgyesek terjeszkedtekinkább. Újabb háromezer esztendőt számolva visszafelé,időszámításunk előtt nyolcezerig, mogyorócserjék korszaka volt. Végül,még korábban, fenyőerdők borították a vidéket. E korszak kezdete pedigmár elvész az utolsó jégkorszakban. Mindezeknek a korszakoknak avirágpora megtalálható a Balaton üledékében, sorban egymás alatt.

Nagyon alapos, elemző vizsgálat vezetett arra a meggondolásra, hogy aBalaton az utolsó jégkorszak vége felé keletkezett. És ezt amegállapítást a legújabb geológiai vizsgálatok megerősítették, íme, ez aBalaton keletkezésének története...Hallgattak. Valamennyiök azon mélázott, milyen is lehetett, mikor acsillogó víztükör helyén végeláthatatlan tenger hullámzott, melybőlfüstölgő, éjszaka messzevilágító tőzhányószigetek emelkedtek kimagányosan, fortyogva, dübörögve... Világító fáklyák az embernemjártatájon...Gömböc annyira maga elé képzelte, hogy egyszerre látta is. Előszörazt hitte, csak a szeme káprázik és a túlpart pislákoló villanyfényeit nézitőznek. De hiába dörzsölte a szemét, a vörös, imbolygó fényfolt csak otttáncolt a messzeségben. Oldalba bökte Márkit.— Odanézz... — mutatott a messzeségbe. Márki tekintete követteGömböc kinyújtott karját.— Valami ég ott... — mondta.— Tehát te is látod! — nyugodott meg Gömböc, hogy mégsem aszeme káprázott. Addigra valamennyien észrevették az apró, de jólkivehető fényfoltot a távolban, a túlsó parton.— Nem lámpafény — állapította meg Vedres —, mert mozog, lobog, aszíne is vörösessárga...— És hogy pislog — toldotta meg Dobos. — Hol elalszik, holkigyullad... Méghozzá egészen szabályos időközökben... Mintha jelzőtőzvolna...— Vajon ki üzenhet és kinek? — töprengett Plessz.— Talán éppen neked küld forró vallomást egy balatoni kislány...— Nem is mondasz bolondságot! — kiáltott fel Vedres. — Lehet, hogytényleg nekünk üzennek! Figyeljétek csak!... Szavamra, ezek morzejelek...— Nem látok semmit... — izgult Gömböc.— Várjuk meg és figyeljük, hátha újra kezdik... Most!... írjátok:TI-TI-TI, TÁ-TÁ-TI-TI, TI-TÁ, TÁ-TÁ, TI-TÁ-TI-TÁ, TI-TÁ-TI, TÁ-TI-TÁ,TÁ-TÁ-TÁ-TI...— Vége... Mutasd a papirost... — kikapta Gömböc kezéből és betőzveolvasta:S-Z-A-M-Á-R-K-ő…— Ugye mondtam, hogy nekünk szól!— Lehet, hogy te magadra veszed, de én nem! — tiltakozott Dobos.— Pedig akkor illet meg igazán, ha nem veszed magadra! Méghozzákő nélkül!— Ha megtartod a követ, tartsd meg a címzést is!— Nem kő mindjárt marakodni, fiúk — lépett közbe Márki.— Mit csináljak, ha ez a... ez a...— Na na!...— Még nem mondtam semmit, mit ugrálsz? Hát nem érted, hogykomoly üzenetről van szó? A „Szamárkő" bizonyosan valakinek a neve.Valaminek, amit meg kell keresnünk!— Eh, te már mindenben titkos üzenetet látsz...— Azért vagyok parancsnok, hogy nyitva tartsam a szememet...Atanaziusz barát is nekem ad igazat, ugye?...Atanáziusz azonban nem felelt. Vedres megfordult, de a szerzetest

nem látta sehol.Hiába nézelődtek, hiába kiabálták a nevét, a barát úgy eltőnt, mint akámfor.— Megszökött — állapította meg a rideg tényt Plessz.— Méghozzá búcsú nélkül — toldotta meg Gömböc.— Ez is bizonyítja, hogy az üzenet nekünk szól — jelentette ki Vedres.— Ez csak logikus... — gúnyolódott Dobos.— Miért ne volna az? Küldetését befejezte, miután látta, hogy jeleketészrevettük...— Furcsa mókus volt...— Majd kiderül egyszer, hogy ki is voltaképpen... — felelte Vedres. —Nézzétek, újra jeleznek!Ismét feljegyezték a távolban pislogó tőzfény üzenetét, de megintcsak azt az egy szót olvasták ki megfejtésként. Vedres a homlokáracsapott:— Nem tudják, hogy észrevettük-e! Azonnal felelni kell! Hozzatokcsak ki egy pokrócot a sátorból!Ketten tartották a pokrócot a tőz elé, hogy eltakarja. Egyik végétVedres, a másikat Márki fogta, mert ők ketten ismerték legjobban amorze-jeleket. Úgy döntöttek, hogy válaszul saját tartózkodási helyüketüzenik vissza.És szállt az éjszaka leplébe burkolódzott Balaton felett az üzenet amesszeségbe...TÁ-TÁ-TÁ, TI-TI-TI-TÁ, TI-TÁ-TI-TÁ, TI-TÁ-TI... Ó-V-Á-R...Háromszor egymás után leadták. Pár perc múlva megérkezett aválasz:É-R-T-E-T-T-Ü-K...TI, TI-TÁ-TI. TÁ, TI, TÁ, TÁ, TI-TI-TÁ-TÁ, TÁ-TI-TÁ...— K-i-k v-a-g-y-t-o-k — kérdezte Vedres, de a felelet ismét csak annyivolt: Szamárkő. Azután a messzi tőz nem mozdult többet, majd lassankihunyt...Barátainknak is elég volt első napra ennyi izgalom, váratlanság ésfáradság. Az álom ugyancsak húzta már szempilláikat. A szél ishővösebbre fordult, meg-megcsapkodta a sátor kifeszített ponyváját.Ideje volt aludni térni, erőt győjteni a második napra, hiszen útjuk elejénjártak még, s ha az első nap ennyi megpróbáltatást hozott, mit rejthetakkor még a többi hátralevő?Mindenesetre egy karóval mély barázdát húztak a földön a látotttőzfény irányában, hogy holnap napvilágnál megállapíthassák, honnanérkezett az üzenet, azután beosztották az őrség sorrendjét és míg azelső őrszem, a kis Plessz takarójába burkolódzva lekuporodott a márvörös, parázsszemő tőz mellé, a többiek bebújtak a sátorba. Igaz,ugyancsak szőken voltak, de legalább melegítették egymást éshamarosan versenyt húzták a lóbőrt...5. FEJEZETmelyben a tükörponty végleg befejezi földi pályafutását,bemutatkozik Aeolus, a meteorológus, majd váratlan éskellemetlen dolgok történnekKönnyebb a vihart nézni,mint átvészelni

(Ezt Colos mondta)Emlékeznek még kedves olvasóim az öngyilkos pontyra, amellyeltörténetemet kezdtem? Arra a pontyra, melyet Szentanti oly diadallalrántott ki a siófoki öböl csendes vizéből, mint amekkora Archimedesöröme lehetett, mikor kitalálta azt azóta is népszerő diáknótát, hogyaszongya „minden vízbe mártott test kisangyalom, a súlyából annyitveszt kisangyalom, amennyi az általa kiszorított, kiszorított, de kiszorítottvíz súlya kisangyalom...". Talán arra is emlékeznek még, hogy másikbarátom és sorstársam, Colos ezt az archimedesi pontyot erőszakalkalmazásával vajban kisütötte. Az erőszakot persze nem a pontyonalkalmazta, az már szegény leszámolt a sorsával, hanem rajtunk,amennyiben kicsikarta beleegyezésünket szakácsmővészeténekfitogtatásához.Azért idézem fel ilyen részletesen a már egyszer elmondottakat, merttörténetemet ott kell folytatnom, ahol akkor abbahagytam. Amit azalattelmondtam, amíg a ponty a tepsiben és szégyenében lassan pirult, hogyígy horogra akadt, az részben előzményként, részben éppen aznapjátszódott le. És míg a Búvár Kund csapat csendes álmát aludta atihanyi Óvár tetején és a másik két csapat is megfelelő helyentartózkodott (melyről közelebbit egyelőre nem mondhatok), mihármasban nekiláttunk, hogy pontot tegyünk a ponty bús sorsára.Az ég tiszta, csillagos szemmel hunyorgott ránk, s a szél semnótázott úgy, mint odaát, otthonában, Tihanyban. Tehát mindenkörülmény adva volt ahhoz, hogy vacsoránkat a fedélzeten, terítettasztal mellett fogyasszuk el, egy demizson fináncnemlátta badacsonyikéknyelő szorgalmas kortyolgatása közben.De a végzet útjai kifürkészhetetlenek, mint azt a költő és a közhelymondja. Mert Colos alig vágta le ünnepélyes mozdulattal ínycsiklandozóillatot árasztó halunk fejét, mikor a parton motorzúgás hangja közeledett,mely a hajóhoz érkezve egy disszonáns fékcsikorgás sikoltásában haltel. Néhány másodperc múlva lépések dobogása hangzott a hajóhoztámasztott feljárópallón.— Amint látom, éppen toppra jöttem! — ért asztalunkhoz a változatoszörejek gazdája és okozója. — Tányért hol találok? — feleletet semvárva, térült, fordult, tányért hozott a konyhából és máris ott ült közöttünkAtanáziusz, a bazilita szerzetes.Colos sandán nézett rá. — Egyáltalában, szabad magának ezt ennie,atyám? — kérdezte. Atanáziusz feltörte csuhája ujját és a tepsibe nyúlt.— A hal böjtös étel, édes fiam — felelte. — Különben is szeretem.Vajban sütötted? Nagyon helyes, édes fiam. Halat vagy egészen finomolajban vagy vajban szabad csak kisütni.— Magam is jól tudom — válaszolt sötét tekintettel Colos. — Nem kellengem tanítani.„Pedig a világ végtelen, s mindig új csodákat rejteget" szavaltaAtanáziusz...— Ez miből van? — kérdeztem.— Már elfelejtettem a címét. De szavaim igazságának bizonyítékáulés e hosszúra nőtt fiatalember okulására, kit ti eléggé el nem ítélhetőmódon a kissé idétlen, ámde kétségtelenül találó Colos névvelruháztatok fel, íme átnyújtom e relikviákat! — S a csuhája zsebéből nagy

halom tihanyi kecskekörmöt borított az asztalra.— Mit csináljak én ezzel? — mondta még mindig mogorván Colos.— Máséjét álmondjam? — felelte Atanáziusz. — Mindjárt édes fiam,csak engedd meg, hogy kissé könnyítsék magamon, mert nagy a meleg.— Azzal fogta szép hosszú ősz szakállát és levette. A kopasz, tonzurásparóka már kicsit nehezebben jött le, de végül is kiszabadultak alólahullámos barna fürtjei, melyek már annyi leányszívet késztettek bohószerelmeslevelek irkálására, és előttünk állott, helyesebben ült RezedaKázmér, a hősszerelmes és jellemszínész. Nagyot fújt, hogy kacatjaitólmegszabadult és kivette a legszebb szeletet, melyet már rég kinéztemmagamnak, csak nem mertem udvariatlan lenni és megenni Szentantielől, akinek mégiscsak volt némi érdeme a ponty horogra-kerítésében.Legalábbis annyi, hogy a horgot a vízbe lógatta. A többi természetesena ponty tévedése volt.— Bizonyára már számtalanszor hallottátok ti is a kecskekörmökmeséjét. Az ember alig bír szabadulni a mesemondó, kecskekörmötáruló gyerekektől, ha Tihanyba megy... — folytatta Rezeda Atanáziusz.— Képzeljétek el megdöbbenésemet, mikor az egyik ilyen gyerek rámkapaszkodott és elkezdte, nem ám a megszokott mesét, hanemvalahogyan ilyetén: „... van annak már tíz milliócska esztendeje, hogy itta Dunántúlon egy meleg tengerecske hullámzott. Úgy nevezték, hogyPannon-tenger... Élt ebben egy kagylófajta, amit a tudós emberekcongéria balatonicának neveztek... Ez a kagylócska arról volt híres,hogy nem szerette a spenótot..."És így tovább... Először azt hittem, a gyerek kicsit meghibbant. Aztánrájöttem, hogy kitanították. De nem volt hajlandó elárulni, ki ösztönözteerre a reformra. Csak annyit felelt, hogy meséjével háromszor annyikecskekörmöt ad el, mint a többiek... Hát nem csodálatos?— Az a csodálatos, hogy hetet-havat összehordasz, csak arról nembeszélsz, ami, tudod, hogy legjobban érdekel! — feleltem türelmetlenül.— Ez a história, a kecskekörmök meséjének technikai fejlesztésealaposan megrendített. A te fiúcskáid már csak tetézték amegrendülésemet...— Valami baj történt?— Velük semmi. De velem majdnem. Te azt hitted, hogy habetanulom szépen a Balaton keletkezésének történetét, akkor márminden rendben van. Elég, ha szépen kioktatom őkelméket és jöhetekhaza. Hanem az ifjú titánok úgy megforgattak közben, hogy majdelveszítettem a lélekjelenlétemet és a tonzúrámat. Először is nemakarták elhinni, hogy valódi szerzetes vagyok...— Bizonyára nem játszottál kellő átéléssel!— Hallod-e, ne sértegess! Esküszöm, a Hamletet nem játszottamolyan elmélyülten, mint ezt az Atanáziuszt. De mondd meg igaz lelkedre,te hinnél egy csuhás vénembernek, ha konokul azt állítaná, hogy mavan kilencszázadik születésnapja?— Nem is az volt a lényeg, hogy ezt elhiggyék! Legfeljebb kicsitmeglepődtek...— Hiszen, ha csak meglepődtek volna! De elkezdtek ugratni is!— És te beugrottal?— Egyszer igen. Cigarettával kínáltak és én balga, elfogadtam, mert

akkor már órák óta nem volt füstölő a szájamban. Erre menten a fejemreolvasták, hogy Endre király korában még nem cigarettáztak! Alig tudtamkivágni magam!— Ne tessék annyit beszélni, mert torkán akad egy szálka... — szólaltmeg nem is palástolt rosszallással Colos, mert Rezeda már a harmadikszelet halat emelte a tányérjába. De a célzás lepergett a színészről.Nagyot nevetett.— Hogy nekem torkomon akadna? — kiáltott vígan. — Olyat mégnem látott a világ és nem is fog látni! A halat nemcsak kifogni, megsütni,de enni is mővészet!— Eddig azt hittem, a színpadon csak papírmasé halat esznek —replikázott Colos.— Mit tudja maga, mi a realista színjátszás! Különben is a hal nemegyszerően egy étel a sok között, mint teszem azt a rántott hús, hanemtöbb annál! A hal, ha szabad magam így kifejezni, a természetspecialitása, melyet csak így közömbösen megenni, mondhatnámbefalni, kész szentségtörés, barbárság, a mőveletlenség legfelsőbbfoka! Mert mi a hal? Sőt, mi a balatoni hal az élet örömeit kedvelőnek?Több mint a csecsemőnek a zamakó, mint az iszákosnak a bor... Errőljut eszembe, tölts már nekem komám, mert csupa zsír a kezem, nemakarom összefogdosni a tiszta demizsont... Na, hol is hagytam abba?Igen, megvan. A balatoni hal olyan, mint a folyami, édesvízi hal, amelyiktengerben nő fel. Mert jó kövérre és húsosra a hal csak tóban,állóvízben nő. De ott iszapos lesz az íze. A Balaton azonban nemhalastó, hanem tenger. Kicsi tenger, de a természete mégis nagyonhasonló ahhoz. Csakhogy édesvízi tenger. A halnak van tere azúszáshoz, nem érzi úgy magát benne, mint mikor egy távúszóhuszonötméteres medencében tréningezik és minduntalan beverikönyökét a medence szélébe.A balatoni hal vándorolhat Keszthelytől Aligáig túr-retúr, mégszabadjegyet se kell kérnie hozzá. Közben sütkérezhet a napon, hogypácolódjék, dobálódzhat a viharos hullámok között, ami fenékig felveri avizet és közben izmosodhat a halacska... folytassam? Világos, hogymég a halak között is előkelő helyet foglal el a balatoni... Egészségtekre!— és fenékig ürítette ő is a poharat.— Úgy látom, nagyon belejöttél a természettudományosszabadelőadásba!— Barátom, te beszéltél rá!— A halevésre? — csípett rajta egyet megint Colos, aki nehezenbékült meg azzal, hogy a színész ugyan megette a pontyot, de dicsérnicsak a halat tudta, szakácsát nem. Rezeda azonban elengedte fülemellett a megjegyzést.— Arra beszéltél rá, hogy csapjak fel görögkeleti szerzetesnek —felelte.— Egy jó színész minden szerepet jól játszik el — mondtam. — Nefeledd, hogy holnap este birkapásztor leszel...— Ki nem állhatom a birkahúst!— Nem is enni, terelni kell.— És ha a birka nem hagyja magát? Kisül a turpisság.— Egy jó színész birkát is tud terelni, ha sor kerül rá.

— Igen, de a színpadon idomított birka van legföljebb.— A birkát nem is lehet idomítani... — mondta csendesen Szentanti.— Annál inkább! — kiáltott fel Rezeda. — És mit csinálok, ha a birkákmegkergülnek?— Ha nem ingereled őket, nem érhet semmi baj.— No jó. Tegyük fel, hogy csakugyan elviselik a jelenlétemet. Denekem nincsen birkatürelmem. Én nyaralni és pihenni, érted, pi-hen-nijöttem ide és nem mindennap új szerepet játszani...— Jó, hogy mondod. A szöveget is meg kell még tanulnod. Vacsoraután majd odaadom hozzá az anyagot...Vacsora után... De hol van még a vacsora vége? Igaz, a potykánakmár csak pucér szálkái meredeztek a tányérok szélén, de még ademizson alján kotyogott a jókedv nedője, s teli gyomorral amúgy isnehéz mozdulni... Oly szép az idő, békés, csendes az este, szinte csaljaa nóta hangját, hogy kibújjon a kéknyelővel olajozott torokból ésfeltornássza magát a mesebeli ezüsthídon, amelyet a hold feszíthívogatóan a bársonyfekete víztükörre...És Rezeda híres szép baritonján halkan, huncutul felbúgott az első dalÓ, ó, ó, nyárson sült ponty igen jó,Aki abból ehetik, arra jó bort ihatik,Re, re, re, váljon egészségünkre,Ez a jó bor.Szentanti már a második sornál belekontrázott, s velük dúdoltammagam is. Amikor pedig Rezeda átváltott a következő nótára, mégColos is eresztett egyet mogorvaságának nadrágszíján és velünk fújta,hogy...Elveszett az ökröm cédrusfa erdőbe,Elszakadt a csizmám a keresésébe.Ne keresd, ne keresd, mert be vagyon hajtva,Siófoki bírónál szól a csengő rajta.Ki tudná már elsorolni, hány nótát öltöttünk egymásba, vígat, búsatvegyesen, míg az a mesebeli ezüsthíd jó néhány fertályórákkal odábbsétált a tó színén. Annyi bizonyos, kiénekeltük a naptárból az aznapot, smár jócskán a holnapot nyüvesztettük, mikor ha nehezen is, deszedelődzködésre mozdult valamelyikünk.Úgy illenék most, hogy az új napot új fejezettel is köszöntsem,elmondván benne rendre, miként birkapásztorkodott Rezeda barátom aSzamárkő tövében.Csakhogy nem minden sikerül úgy, ahogyan az ember előrekigondolja, eltervezi.Kezdetben ugyan még nem sejtettünk semmit. Szép, tiszta, júliusinapsütésre ébredtünk, a tó szelíden, fürdésre csábítóan ringott ésRezeda széles karimájú szalmakalappal a fején, egy fonott karosszéköblében heverve tanulmányozta a teraszon a birkapásztorkodásáhozszükséges „kötelező olvasmányokat". Jómagam szintén a nemessemmittevés oltárán áldoztam fel a délelőttöt, mert úgy véltem, mindentmegfelelően elrendeztem, illő hát, hogy ha nem muszáj, ne idegesítsema Hóvirág derék első kormányosát, aki mindig csuklani kezdettrémületében, ha engem a kormánykerékhez közeledni látott. Haddlegyen hát neki is egy nyugodt napja, ma nem szállok hajóra, elegáns

kék hajóskabátomat is leteszem. Csak egyre szebben sarjadzószakállamtól nem tudok megválni, melyet azért növesztettem, hogy afiúk lehetőleg ne ismerjenek rám. Persze igyekeztem magam távoltartanitőlük, mert ha közelről szemügyre vesznek, könnyen lelepleződhet acsel. Ezért volt szükségem Rezedára, aki kitőnő színészként ezeralakban tudta végrehajtani a szükséges feladatokat, ezért használtamfel mások közvetítő segítségét is, míg magam kizárólag arraszorítkoztam, hogy a háttérből irányítsam és figyeljem a háromversenyző csapatot. Mondom, a mai nap is csendesnek látszott s úgyhittem, simán lebonyolódnak a mára kitőzött feladatok is. Éppen kifelélábaltam a vízből, mikor láttam, hogy a meteorológus a kertbenelhelyezett gólyalábas fehér mőszerházikók felé tart. Tudni kell ugyanis,hogy a színház üdülőjének üvegfalú tornyában helyezkedett el a siófokimeteorológiai megfigyelő állomás, kitéve az idő viszontagságainak és azüdülő mővészek csipkelődésének.Megvártam, míg a meteorológus — akit a rövidség kedvéért csakAeolusnak neveztünk a görögök hajdani istenének, a szelek atyjánaktiszteletére —, tehát amíg Aeolus meteorológus elvégzi megfigyeléseit amőszereken és mindent feljegyez blokkjára, hogy géptávíróján jelentseBudapestre az Intézetnek, milyen idő is várható a magyar tenger felett.Mikor munkáját elvégezvén visszafelé ballagott, megállítottam.— Milyenek a kilátások, Aeolus kartárs?Aeolus feljegyzései helyett az égboltra tekintett.— Az a felhő ott egy kicsit idegesít... — mondta és messze, nyugatfelé mutatott. Arra néztem, de csak szemem alapos erőltetésévelfedeztem fel egy kisded, békés bárányfelhőcskét a szemhatáron,akkorát, mint egy frissen mosott zsebkendő. Békésen ült az égboltszélén, mint aki éppen azon gondolkozik, ne mártsa-e meg magát a hősvízben.— De hisz az csak egy kis vakarcs! — feleltem fitymálva.Aeolus ferdén rámnézett.— Gondolja? Adja isten, hogy magának legyen igaza. Alégnyomásmérő azonban öt millimétert süllyedt egy óra alatt. Nemszeretem alacsony légnyomásnál az ilyen vakarcs bárányfelhőket.Nem feleltem, csak magamban gondoltam, hogy lám a sok keserőtapasztalat milyen óvatos duhajokká neveli a meteorológusokat.Vészt szimatol akkor is, ha derült időt mutat az egész világ. Igazviszont, hogy a balatoni időjárás kiszámíthatatlan. Jó fél óra múltánfelbaktattam a toronyba és bekopogtattam Aeolushoz.— Mi újság? — kérdeztem.— Nézze meg a vakarcsát!A bárányfelhő még mindig ott csücsült, ahol az előbb, nőni sem ottsokat, hanem a színe megváltozott. A szép fehér zsebkendő alaposanbekormozódott. Sötéten, haragosan könyökölt a vízre.— Vihart hozna?Bólintott. — Fél óra se kell hozzá és ideér. — A telefonhoz lépett ésfelhívta a kikötőt. — Jelzőballont és lövést kérek... — mondta, miutánközölte a várható vihart. Azután együtt néztük az ablakból, mikéntfestődik haragos zöldre a víz, miközben a móló csúcsán az árbocra

felkúszott a jelzőballon, majd eldördült a viharágyú is.A tóra hintett fehér pöttyök — megannyi vitorla — élénkebben kezdtekmozogni, a kikötő felé fordulni.Észre sem vettük, mikor érkezett meg az első hullám, csak azt láttuk,hogy az imént még oly sima víztükröt mély barázdák szántják s abarázdák sebesen gördülnek a part felé, hogy ott zúgva, sisteregvemegtörjenek. Végtelen sorokban érkeztek és mind mélyebbre kavargóitaz öblük, mind magasabban domborodott az élük. Ahogy nőttek,növekedtek, élük megtörött, tarajuk, mintha nem bírná kivárni, míg ahullám egész teste előbbre jut, átbukott az élen és fehér tajtékot hányvaszertefröccsent. A sötéten háborgó víz most már nem a vitorlákvásznától, hanem az átbukó hullámtaréjok habjától fehérlett...Közben a boszorkányos sebességgel növekvő felhő már a félégboltot elborította. Eltakarta a napot is, csak arra messze, kelet felé,Kenese táján látszott még egy világos csík.A szél süvítve száguldott, kergette fent a felhőket és lent ahullámokat. Heves rohamát még a torony zárt fala mögött is éreztük.— Mindig rejtélyesek és félelmetesek előttem ezek a hirtelen jöttbalatoni viharok... — mondtam s közben mi tagadás, kissé borzongott isa hátam. Aeolus azonban egykedvően vonogatta a vállát. ő márhozzászokott.— Egyáltalában nem rejtélyesek — felelte. — A Balaton felettállandóan fúj a szél. A főszél északi irányú. S ha nem is fúj napközben,reggel és este biztosan lehet számítani rá. A meleg levegő felszáll,helyébe pedig hideg levegő tolul. Reggel a part előbb melegszik fel, minta tó, tehát ott alakul ki felszálló légáramlás és a tó felől fúj a szél, mert ahővösebb levegő igyekszik a partmenti helyét elfoglalni. Este megfordítva. A tó jobban tartja a meleget, mint a part, tehát a víz felett alakulki meleg, azaz felszálló légáramlás, aminek a helyébe viszont a szárazfelől nyomul hidegebb levegő...— Ez azonban szabályos, állandóan ismétlődő folyamat — mondtam.— A balatoni viharokra pedig, ha gyakoriak is, egyáltalában nem lehetráfogni, hogy „szabályosak".— Pedig meteorológiai értelemben a zivatarok is teljesen szabályosakés egyáltalában nem rejtélyesek. Gondolja csak meg: erős napsütésnél,nyári hőségben, a balatoni felvidék dombjai, hegyei felett a levegőugyancsak felmelegszik és máris kialakul a felszálló légáramlás. Ezaztán olyan, mint a szivattyú, felszívja maga után a tó felett levőpárákkal telt légtömegeket. Azok pedig minél magasabbra jutnak, annálinkább lehőlnek. A felemelkedés gyors, a lehőlés úgyszintén,százméterenként kitesz egy Celziusz fokot. Következésképpen a lehőlőlevegő páratartalma kicsapódik, azaz megindul a felhőképződés. Mivelaz egész folyamat rendkívül gyors, a felhők is hirtelen növekednek. Akülönböző légtömegek állapota ilyenkor igen ingatag és percek alattkitörhet a zivatar, sőt a nyár derekán jégeső is eshet... Talán ma is leszbenne még részünk...— Köszönöm szépen, de nem kérek belőle!— Ugyan mit akar, hiszen fedél alatt van! Csak annak kellemetlen azilyesmi, akit kint ér a nyílt vízen.— Viszont hála az ön szakadatlan figyelmének, ilyen veszély nem

fenyeget senkit! — feleltem udvariasan.— Sajnos, a viharjelzésnek sincs mindig kellő foganatja... — mondtaés látcsövet emelt a szeme elé. Miközben azzal pásztázta a haragvóBalatont, folytatta: — Mi ugyanis nem vagyunk jósok és csak a légkörvalószínő változásait tudjuk kiszámítani, azt már nem, hogy holtbiztosanmilyen idő lesz. Jöhet egy váratlan ciklon, vagy hirtelen egyensúlyihelyzet és ellenkező állapot alakul ki, mint vártuk. Teszem azt, a jelzettvihar elmarad, a felhők szétoszlanak. Ilyenkor a fürdőzők, de különösena vitorlázók bennünket szidnak. És ismeri a „jön a farkas" meséjét...addig ijesztgették vele az embereket, hogy mikor tényleg jött, nemkészültek fel rá. Itt is, fittyet hánynak a viharjelzésnek, kint maradnak anyílt vízen és akkor isten legyen irgalmas a... Na tessék! Ott van ni! —azzal átnyújtotta a látcsövet. — Arra északkeletnek... úgy öt-hatkilométernyire...Míg a meteorológus a kikötőt riasztotta, belenéztem a látcsőbe. Aharagos hullámok egyszerre közvetlenül a szemem elé kerültek ésfélelmetes erővel rohantak, kergették egymást. Úgy tőnt, habjuk mindjártnekivágódik a látcső üvegének...Aztán a kerek mezőben egy lebukó hullám mögül feltőnt ahánykolódó kis vitorlás. Most éppen a következő hullám dobta magasba,hogy pillanat múlva a völgyben ismét eltőnjék a szemem elől... Aszakadó eső elnehezítette vitorláját, a vágtató szél pedig mélyenlenyomta. Ferdén megdőlve dobálódzott a vihar kénye-kedve szerint... Arajta mozgó alakokat csak alig tudtam kivenni, hiába csavargattam alátcső kerekét, hiába erőltettem a szememet... Hol két, három feketepont mozgott a kötelekbe kapaszkodva, hol egyet se láttam, mintha avihar ereje kilökte volna őket a parányi dióhéjból a nekivadulthullámtenger prédájául... Annyit láttam csak, hogy kétségbeesettenigyekeztek úrrá lenni hajójuk felett és próbálták a part felé kormányozni,de a vihar minduntalan visszadobta őket a tó közepére...— Legalább hagynák, hogy a szél sodorja őket, akkor valahol Aliga ésAkarattya között kivetné a partra! — kiáltottam.— Ezt innen a partról hiába tanácsolja — felelte a meteorológus. —Ott kint a vízen nagyon kevesen tudják megőrizni a hidegvérüket...Megcsörrent a telefon. — Magát keresik... — mondta a meteorológus,miután felvette a kagylót. A telefonból Colos Izgatott, el-elfúló hangjáthallottam:— Azon az átkozott vitorláson... a te... a te gyerekeid közül is rajta vankettő...— Honnan veszed?!— Mindegy. Hosszú elmondani., Már indulok ki egy motorral...— Várj, megyek én is!— Három percem van!... Ha addig ideérsz, jó...Nem is feleltem, csak lecsaptam a kagylót és rohantam le. Méghallottam, miközben duplán vettem minden lépcsőt, hogy ameteorológus, aki nem tudhatta, mit mondtak nekem, megrökönyödöttenkiabál valamit utánam, de hogy mit, azt nem érthettem. A földszintifolyosó ablakából megláttam Rezeda topolinóját az udvaron... De hollehet a színész? Míg megtalálom, míg megmagyarázom mit akarok,talán már késő... Mindez pillanat alatt futott át az agyamon. Magam sem

tudom egészen pontosan, mire gondoltam, mikor kiugrottam a szakadóesőbe és a kocsihoz futottam. Egy ezrelék esélyem volt és ez az esély— később sokat vitatkoztunk is rajta, hogyan történhetett — valósággálett... A kocsi nyitva volt és a slusszkulcs is a gyújtásban!... Talán indulnikészült valahová Rezeda, mikor a vihar a nyakába szakadt és az esőelől, csapot-papot feledve, berohant. Vagy talán az esti hosszúranyúltvacsorán kóstolt oly mélyen a kéknyelőbe, hogy még a kocsit se zárta lerendesen, mikor hazaértünk?... Mindegy, akárhogy is volt, nemgondoltam én akkor semmire, felőlem akár csoda is lehetett, csakbevágtam magam a kocsiba és már robogtam is kifelé a kapun...A kikötő és a hajógyár, benne az üdülővel, szinte csakkarnyújtásnyira vannak egymástól, még túl hangosan kiáltani sem kell,hogy a hang átérjen. De száraz lábbal átjutni egyikből a másikba, mégiskell egy jó negyedóra, mert közöttük ott terpeszkedik az öböl, hosszanelnyúlva a Sió zsilipjéig. Csak azon keresztül lehet átjutni.Nem vagyok gyakorlott vezető, de szerencsére az út kihalt volt ésteljes sebességgel rohanhattam.Már berregett a vízirendőrség rocsója, mikor odaértem. Élesenfékeztem és a kocsiból szinte egyenesen a csónakba ugrottam. Mentenellöktük magunkat a parttól és zúgtunk kifelé a móló mellett.Colos viharkabátot dobott rám. Ahogy a durva vitorlavászon abőrömhöz ért, vettem csak észre, hogy még mindig egy szálfürdőnadrágban vagyok, ahogy alig egy órája, ragyogó napsütésbenkijöttem a vízből és megszólítottam Aeolust, hogy milyen idő is várható?A megázástól nem kellett hát félnem, hanem a hideg szél belémmart.Összébb húztam hát magamon a viharkabátot...Hárman voltunk a csónakban. A vízirendőr, aki a motort kezelte,Colos, aki szerencsére ma éppen szabadnapos volt, azért ült eddig aszárazon, és jómagam.Sebesen haladtunk a méteres hullámok között. A víz járását szintekezében érző rendőrünk éppen csak annyira lavírozott a csónakkal,hogy fel ne borítson a hullámzás, különben szinte nyílegyenesenvágtatott arrafelé, ahol a hullámok örökmozgó hegyvonulatai és a szintea tóra hasaló nehéz felhőkből lezúduló esőfüggöny mögött a vitorlástsejtettük.Miközben kezünkkel görcsösen kapaszkodtunk a deszkákba, hogyegy-egy erősebb lökés ki ne dobjon a csónakból, Colos dióhéjbanelmondta, amit tudott.— Éppen a kikötőirodában voltam, hogy a jövő heti beosztásomatmegnézzem, mikor ez az átkozott vihar kitört és beszorított, mert csakúgy ingujjban indultam el hazulról... Aztán jött a telefon Tihanyból, hogyegy vitorlás kintragadt és erre sodorja a szél...Mire kimentünk, hogy megnézzük merre van, már tőlünk is keletresodródott... Akkor érkezett egy újabb telefon, hogy minden kikötőbőlmenjenek ki a mentők, mert a vitorláson három tapasztalatlan gyerekvan, a nevüket is bemondták... Kettő ismerős volt, már említetted őket...— Kik voltak azok?— Az egyik Vedres nevő, a másik Plessz... a harmadik valamiJuhász...— Olyan nincs az én fiaim között...

— Biztosan az vitte fel őket a vitorlásra.— De miért? Hiszen Rezeda, emlékezhetsz rá, azt mondta este, a fiúkpontosan megértették az üzenetet... Miért kellett akkor vitorlázniuk? Ésmiért csak ketten? A többi hol van?— Ne engem, őket kérdezd öregem... Én épp annyit tudok, mint te...Közben a csónak mind mélyebbre fúrta magát a Balaton közepe felé.Az idő mit sem változott, sőt mintha még tovább romlott volna, de lehet,hogy csak itt a tó közepén, ahol legszabadabban száguldhat a szél,éreztük úgy, mintha a vihar ereje nőne...Látni pedig egyelőre nem láttunk semmit, legkevésbé a vitorlást. Amotor dübörgése összeolvadt a szél sivításával, a hullámok mélyzúgásával és az eső sistergésével, amint a vízre levágódott. Olyanpokoli hangegyveleg fogott körül bennünket, mintha száz zenekarharsogna egyszerre, de mindegyik más-más indulót...Aztán egyszerre, egy pillanat töredékéig, valami fehér villant meg kéthullámtaréj között... Mikor megláttuk, már el is tőnt. A rendőr élesszögben arra fordította a motorost. De mire oda értünk, a fehér foltnakhíre-hamva se volt.Nem volt idő töprengésre, keresni kellett tovább. S mert az iránytvégképp elvesztettük, nem tehettünk mást, mint állandóan tágulókörökben keringeni kezdtünk, mintegy csigavonalban távolodva attól ahelytől, ahová az imént felvillanó fehér folt csalt.Aztán egyszerre, egészen váratlanul, egy különösen magashullámtaréj mögül, közvetlen közelünkben bukkant fel ismét a vitorlás.Most már nem lehetett szem elől téveszteni. Meredek szögben arrakanyarodva, egyenesen feléje futottunk.Már ők is láttak bennünket és kétségbeesetten integettek. Colostölcsért formált a tenyeréből.— Maradjatok veszteg! — ordította. — Húzzátok be a vitorlát!Meghallották a kiáltást, de a vitorlát mozdítani se tudták. Vagy a szélerejével nem birkózhattak meg, vagy egyszerően kimerültség vett erőtrajtuk. A vitorlás farában kuporogtak és két kézzel kapaszkodtak azoldaldeszkába. A vitorlás pedig minden irányítás nélkül,magatehetetlenül dobálódzott a viharban.Ez még jobban megnehezítette a dolgunkat. Hogyan közelítsük meg,hogy össze ne ütközzünk vele és fel ne borítsuk?Két társam azonban nem először küzdött meg a balatoni viharral.Edzett, tapasztalt hajósok voltak. A rendőr erősen lecsökkentette amotor fordulatszámát és a hullámok segítségével sodródott mindközelebb. A motorral inkább csak egyensúlyozott és az irányt tartotta,így sikerült két-három méternyire megközelíteni a vitorlást anélkül, hogyösszeütköztünk volna. Akkor Colos felemelte a csáklyát és kihasználvaa következő hullámlökést, elkapta a vitorlás oldalát. Egyesült erővelkapaszkodtunk a rúdba és lábunkat a keresztdeszkában megfeszítve,hanyatt dőlve húztuk egymáshoz közelebb a két hajót. Helyesebben micsúsztunk a másik felé, mert a motort a rendőr teljesen leállította, avitorlás pedig a szél szárnyán húzott bennünket. De a két hajó oldalamégis összesimult, ha csak pillanatokra is. Ezek a pillanatok azonbanelegendőek voltak ahhoz, hogy Colos rámhagyva a csáklya egészsúlyát, kötéllel a kezében átugorjon a vitorlásra. Mind a két hajó

vészesen megbillent és egy szemvillanásra úgy tőnt, mintha oldalukmegmerülne a kavargó habokban, de csak néhány liter víz csapott át aperem felett és a következő széllökés már kiegyenesítette, hogy azutána másik oldal felé billentse a két összetapadt jármővet.Hanem addigra Colos a kötelet, melynek egyik vége a motoros hátsóüléséhez volt erősítve, körülhajtotta a vitorlás kötélzetének orr- ésfargyőrőin, majd halászhurokkal rögzítette. A két hajót ezzel szorosanösszebilincselte. A biztos és közeli segítség láttán a fiúk is valamennyiremagukhoz tértek és amennyire tudtak, segítettek ők is. De erejükvégképp fogytán volt.Az idő sürgetett. A vitorla még mindig csattogva repkedett ésállandóan felborulással fenyegette mindkét hajót. Csak a rendőregyensúlyozó mővészetének köszönhettük, hogy elkerültük akatasztrófát. Colos a vitorlával birkózott, hogy úgy ahogy bevonja.Szerencsére a vitorlás a közismert balatoni kalóztípusú hajó volt,melynek kezelése aránylag egyszerő. Míg ő a vásznat leeresztette ésnagyjából rögzítette a keresztrúdon, mert rendes felcsavarásról szó semlehetett, addig én a fiúkat emeltem át magunkhoz. Beszédre,magyarázkodásra nem volt se idő, se mód, Vedres és Plessz sokkalkimerültebb és elcsigázottabb volt, semhogy a viharkabátos, csuklyás,szakállas tengerészben felismerte volna tanárját. A harmadik fiút, análuk idősebb Juhászt én sem ismertem.Amint a vitorla összeesett, a szélnek nem volt többé mibekapaszkodnia és vad rohanásunk csillapodott valamelyest. Viszontmegszőnt a vitorla emelő és egyensúlyozó szerepe is és a felborulásveszélye fokozottabban fenyegetett. Ezért míg én az átázott, vacogófiúkat bugyoláltam meleg és vízhatlan holmikba és még némi pálinkát istöltöttem a torkukba, azalatt Colos már oldotta is odaát a rögzítőkötéseket, a rendőr pedig újra megindította a motort.Újabb manőver következett. Nem könnyebb az előbbieknél, de márgyorsabb, mert most mindkét hajót szakavatott kéz irányította. Amotoros vontatóra fogta a leszerelt vitorlást és elindult visszafelé. Teljeserejét megfeszítve túrta a csónak a vizet és orra késpengeként hasítottaa habokat. A vitorlás bukdácsolva követte a pórázon.A kikötőben izgatott csoport várt bennünket, dacolva a még mindigszakadó esővel. Köztük láttam Rezedát is és lélekben felkészültem azalapos fejmosásra a kocsi „eltulajdonításáért". Rezeda azonban vagykimérgelődte már magát, vagy csak egyszerően felmérte a helyzetet,mert egy árva zokszót sem ejtett. A három gyereket betuszkolta akocsiba és elrobogott az üdülő felé. Pár perc múlva, a következőfordulóban az orvost, Colost és engem szállított be.Mire odaértünk, a fiúkat már ágyba dugták. Bőnbánóan szürcsölték aforró teát. Az ijedtségen, fáradtságon kívül kutya bajuk sem esett.Annyira izgatott voltam és oly kevéssé értettem, hogyan kerültek avitorlásra, hogy nem törődtem a felismerés veszélyével.Végre beszélni kezdtek. Először elmondták, hogy miféle kiránduláson— helyesebben versenyen — vesznek részt. Úgy hallgattuk, minthafogalmunk se lenne az egészről, közben pedig égtünk atürelmetlenségtől, hogy a végét, a vitorlázás históriáját halljuk.Annak elbeszélésére azonban most már igazán új fejezetbe kell

kezdenem, íme:6. FEJEZETmely először Julikáról és a féltékenységről szól, de aztánmegjelennek a Csongorok és kiderül, hogy sekély víz aBalaton, mégis nehéz általmenni rajtaAki siet, könnyen megbotlik(Ezt is Colos mondta)A nap a tihanyi vándorokra is derősen, békésen virradt. Igaz, anapkelte ritka szép látványát elmulasztották, mert az előző napifáradalmak mély álomba merítették őket s csak akkor ébredtek fel,amikor már igazán hasukra sütött, de legalább alaposan kialudtakmagukat.Lebontották a sátrat, összecsomagoltak, s azután hozzáláttak, hogyelkészítsék a napi útitervet. Ehhez először is azt kellett tudni, hová,merre induljanak. Talán emlékeznek még kedves olvasóim, hogy esteegy földre húzott barázdával megjelölték a tőzfény irányát. Mostnapvilágnál azután térkép segítségével megállapíthatták, hogy abarázda meghosszabbításának végén, a túlparti fák között megbújó faluBalatonzamárdi. Nyilvánvaló tehát, hogy a megkeresendő „Szamárkő"nevő valami Zamárdiban, vagy a környéken található.Rendkívül elégedettek voltak magukkal, hogy a tőzfény rejtvényétilyen könnyen megfejtették, elhatározták hát, hogy a hajó indulásáighátramaradó időt fürdésre használják fel, mely cselekedet egyúttal areggeli mosakodást is hivatott volt pótolni.Lefelé menet egy kis kerülőre azonban még rászánták magukat.Bekukkantottak a barlangokba, hátha összeakadnak új ismerősükkel,Atanáziusszal. Persze nem találták meg, s hogy miért nem, ezt olvasóimmár jól tudják, ezért nem is részletezem azt a beszélgetést, helyesebbentalálgatást, melyet útjukban ismét végbe vittek a titokzatos barát valódikilétéről. Elég annyi, hogy a találgatásnak csak akkor lett vége, amikorsziszegve ugyan a kissé hideg víztől, ám hősiesen belelábaltak aBalatonba. De amint megmerültek, már nem is tőnt olyan hidegnek.Vidáman hancúroztak hát, óriási fröcskölést csapva a többi fürdőzőőszinte bánatára. Mit törődtek ők vele? Elég nagy a Balaton, keressenekmás helyet, ha nem tetszik!Vedrest hirtelen két kéz a víz alá nyomta. Prüszkölve, krákogvamerült fel ismét.— Haleledelt csinálok belőled, Gömböc! — üvöltötte. — Láttam, hogyte voltál!— Kikérem magamnak, nem vagyok gömböc! — csendült fel egyismerős hang a háta mögött. Mire megfordult, csak annyit látott, hogykarcsú lányalak merül el a vízben.— Julika, hol vagy?! — kiáltotta és a lány után vetette magát.— Itt vagyok, ragyogok! — bukkant fel újfent a háta mögött a pirosfürdőruhás lány és most már megvárta Vedrest, nem szökött meg.— Szerbusz Pista! — nyújtotta a kezét.— Szerbusz Julika!... Jaj de örülök, hogy találkoztunk!— Igazán? — nézett vissza rá hamisan a lány, és Vedres fülig elpirult.— Hát... Izé... persze hogy igazán... Hiszen tudod...— Mit kell tudnom? — mórikált Julika.

— Csak azt... hogy semmit — nyögte Vedres, akiből egyszerreelpárolgott minden parancsnoki határozottság. — Gyere, ússzunkegyet...A fiúk, bár jól ismerték a lányt, tapintatosan nem zavarták őket, merthisz köztudomású volt, hogy Vedres egész télen együtt korcsolyázottJulikával, az iskolabálon is csak vele táncolt és azt is mesélte — de eznem biztos, lehet, hogy csak hencegett vele —, hogy egyszer mozibanis voltak együtt és ott megcsókolta Julika fülét. Mindez azonbanelegendő jogcím arra, hogy legalábbis egy ideig, csak tisztes távolbólfigyeljék őket. Csupán Dobos dohogott.— Nem szeretem, ha a hadvezérek udvarolnak háború közben... —mondta, miközben tenyerével szökőkutat csinált és megcélozott veleegy lenszőke lányt a közelben. A lány visított, hogy a víz a nyakábaspriccelt, de hiába kereste a tettest, Dobos keze már régen eltőnt a vízalatt, ő maga pedig olyan elmerült pofával szemlélte Gömböc orrát,mintha azon keresné a fáraók titkának megfejtését.— Csak az irigység beszél belőled — felelte Gömböc, akit idegesített,hogy Dobos ilyen behatóan szemléli kicsit kurta, viszont nagyon kerekszaglószervét.— Én irigykedem? Haha! Hiszen Panni megígérte, hogy víkendrelejön és találkozunk! Kell is nekem a ti Julikátok!— Nem a miénk, hanem a Kovácséké — szólt Plessz.— Hülye vicceid vannak Tojás! — legyintett Dobos.— Azt hiszed viccelek? Mert tovább látok az orromnál? —berzenkedett Plessz.— Mi bajotok van nektek az orrokkal? — háborgott Gömböc.— Hogy csak tüsszenteni tudtok vele, de a nagy helyzetet kiszagolninem! — mérgelődött Plessz. — Mert ki a Julika bátyja? A KovácsGyuszi!... És ki a Kovács Gyuszi?... A Csongor csapat parancsnoka!...Na, érzitek már a vadat, ti híres kopók? Vagy még mindig vatta van azorrotokban?— Jó, jó, igazad van. Azért nem kell úgy felvágni. Rájöttünk volna mimagunktól is... — csillapította Gömböc. — Talán Vedres már ki is szedtebelőle, hogy Gyusziék merre járnak, hol tartanak...— Dehogy szedte ki! — kezdte rá újra Dobos. — Egészen más jármost az ő fejében. Azért mondtam, hogy nem szeretem, ha ahadvezérek udvarolnak. Különösen, ha csata közben... Arra mindig ahadsereg fizet rá... Sőt! — és a homlokára csapott.— Hátha kémnő! Egy valóságos Mata Hari! Akit Gyuszi küldött, hogybennünket kikémleljen!... Azonnal oda kell menni hozzájuk ésfélbeszakítani őket!— Túlzásba azért ne vigyük — csillapította Márki. — Különben is mármennek kifelé a vízből. Gyerünk ki mi is. A parton majd csatlakozunkhozzájuk.Julika nagyon csinos, nyúlánk lány volt és mikor levette fürdősapkájátés kibomlott hosszú tőzvörös haja, az egész társaság igen büszkénfeszített körülötte a strandolok elismerő tekintetének kereszttüzében.Julika gimnazista testvérbátyja révén, aki Vedresek iskolatársa volt,ismerkedett meg a fiúkkal. Most neki sem esett éppen rosszul, hogyegyszerre ennyi hódoló veszi körül. Elfogulatlanul csacsogott.

— Milyen érdekes véletlen, hogy találkoztunk! Odaát nyaralokAlmádiban és képzeljétek, este cseng a telefon és Gyuszi jelentkezik ésazt mondja, hogy ma reggel jönnek át Tihanyba...— Gyusziék itt vannak? — vágott közbe megdöbbenten Plessz.— Itt kell nekik lenni, csak sajnos nem találkoztam velük mégsem...— Mi is elkerültük...— Pedig biztosan itt vannak! Azért telefonált, hogy ha találkozniakarok velük, akkor jöjjek át. Aztán tudjátok, van ott nálunk az üdülőbenegy fiú, a Juhász...— Nem ismerek ilyen nevő fiút! — szólt közbe sötéten Vedres.— Majd megismered, mindjárt jön. Nagyon helyes fiú, de neszakítsatok folyton félbe. Ez a Juhász mikor meghallotta, hogy szeretnékátjönni, mindjárt ajánlkozott, hogy van itt, mármint ott, Almádiban egybarátja, akinek van egy vitorlása és azt ő bármikor kölcsön kaphatja, haelkéri és ő nagyon jól tud vitorlázni és ha én akarom, akkor áthoz ide mareggel és képzelhetitek, hogy én mennyire megörültem, mert csuda jólehet vitorlázni és én még sohasem vitorláztam. Gondolhatjátok, mennyitkellett anyukát nyúzni, egész este a nyakán lógtam, míg beleegyezett...— És kettesben jöttetek a vitorláson? — kérdezte egyre komorabbanVedres. Julika csodálkozva nézett rá, mint aki nem érti a kérdést:— Hát persze hogy kettesben. Miért, kellett volna még valakithoznunk?... Nahát aztán el is indultunk és először minden nagyon jólment, de aztán érzem, hogy valahogy nagyon lassan haladunk ésegyszerre csak látom, hogy a hajó, amin rajta kell lenniök, már úszik bea kikötőbe. Mi meg még sehol se voltunk. A hajónak is csak a füstjelátszott inkább, mint a teste, olyan messze volt. Sürgetem Juhászt, de őcsak mérgelődik, hogy aszondja, nincs semmi szél, áll a levegő, meghogy az is jobb volna, ha ellenszelet kapnánk, mert akkor ő tudnamanőverezni, mert ő ahhoz is ért, mondom tud ám nagyon vitorlázni, dehát mit csináljunk, ha egy picurka szél sincsen, akkor pedig a vitorláscsak lötyög a vízen, ez olyan szakkifejezés, hogy lötyög, én is tőletanultam. No elég az hozzá, mire belötyögtünk, a hajó már régelfüstölgött, a kikötő is üres, Gyusziék meg sehol. Úgy látszik meguntáka várást, ha egyáltalában vártak ránk és elmentek. Mi meg lemaradtunk,mint a borravaló. Akkor Juhász elvitte kikötni a vitorlást és elhatároztuk,hogy amíg újra szél kerekedik, fürdünk egyet... Hát így kerültem én ide.És ti?— Mi, hogy úgy mondjam, hivatalból vagyunk itt — felelte gyorsan,mindenkit megelőzve Dobos. — Versenyben vagyunk, hát megértheted,hogy hadititkot képezünk... Nem mondhatok többet.— Nekem így is jó. Legalább veletek találkoztam, ha már Gyusziékeltőntek...— Majd előkerülnek — vélte Vedres. — Sejtem, merre járhatnak.— Gyuszi azt mondta, hogy valami Óvárba mennek fel, onnan megmég nem tudja, hová... Látjátok, én nem titkolódzom előttetek...— Nesze neked Mata Hari... — súgta Gömböc Dobos fülébe, majdJulikához fordult. — És minek köszönhetjük ezt a kitüntető bizalmat?Julika önkéntelenül Vedresre pillantott és menten elpirult. Azután azta feleletet adta, amelyet évszázadok óta beváltnak tapasztalnak alányok, ha mást akarnak mondani, mint amit gondolnak. E közismert

felelet csak egy szóból áll és hangzik imigyen:— Csak.Igazodjatok el rajta, ha tudtok! Vedres azonban már máson törte afejét. Hirtelen felugrott és félrehúzta Plesszt.— Ide figyelj Tojás — mondta neki. — Nagy és nehéz munkát bízokrád. Te vagy a mi felderítőnk. Most azonnal kiveszel pénzt a tárcámból,a kölcsönzőben bérelsz egy kerékpárt és lóhalálában feIkarikázol aszerpentinen... Legfeljebb félóra előnyük lehet... De ők gyalog mennek,te pedig biciklin. Ha sietsz, még befogod őket. Megbújsz a visszhangközelében és vársz. Legalább egy órát vársz és csak akkor jösszdolgavégezetlenül vissza, ha nem látod meg addig ott őket...— Azt hiszem, tudom mit akarsz! — csillant fel Plessz szemébenörömteljes izgalom. — Kihallgatom észrevétlenül, mit kiabál nekik visszaaz álvisszhang, hová küldi a Csongorokat... Igaz?— Nyertél, Tojás. Tudtam, hogy számíthatok rád. Bizonyos vagyokbenne, hogy nekik is a visszhang adja meg az útirányt. Lehet, így abarát is előkerül... Légy ügyes és óvatos. Rohanj.Plessz, mint a szélvész elvágtatott. Vedres diadalmas mosollyal tértvissza a többiekhez.— Hová küldted Tojást? — kérdezte Gömböc menten.— Felderítő útra... — válaszolta Vedres rejtélyesen és Julikáhozfordult: — Ugye nem haragszol, ha felhasználtam az információdat?— Felőlem. Én igazán nem titkolódzom.— Még ha azzal ártasz is a bátyádéknak? — kérdezte epésen Dobos.— Miért ártanék nekik? — csodálkozott Julika. — Ja, a versenyben!Ugyan! Akkor már inkább nektek drukkolok! — és megint Vedresrenézett és megint elpirult és Vedres ezúttal hasonló elpirulással könyvelteel a rejtett vallomást és e sorban legutolsó és-ként már barátságosabb,megbocsátóbb tekintettel fogadta az előkerülő Juhászt.Az új fiú magas, kisportolt, náluk idősebb, éppen most érettségizettlegény volt. S mert a matúrán derekasan átjutott, nem is rejtegette nagyjókedvét. Megszabadult az iskolai rendtől, mint mondani szokás „kilépettaz életbe" s így belépvén a felnőtt társadalomba, egész embernekérezte magát. Ifjú barátainkat ugyan nem nézte le, de magatartásávalmeglehetősen határozottan hangsúlyozta, hogy néki már sok mindentszabad s lehet, amit holmi diákoknak még tilos.Bármennyire is adta azonban a felnőttet, mégsem tudta egészenmegtagadni korát, melyet még az ifjúság tüze hevített, és egyre nagyobbérdeklődéssel hallgatta a csapat kalandjait. Sajnálta, hogy nem vehetrészt bennük, viszont felajánlotta segítségét, ha bármikor szükségükvolna rá.Sokkal hamarább, mint gondolták, sor került erre is. Mert sehol nemröpül oly gyorsan az idő, mint éppen az édes semmittevésben. Feküdnia puha homokon, süttetni magunkat a nappal, derős semmiségekrőlbeszélgetni, s ha kedvünk kerekedik, úszni egyet közben — kell-e ennélcsábítóbb időtöltés? Aligha. Ilyenkor bizony szalad az idő. Lám most iscsak perceknek tőnt, pedig álló kerek óra telt el, míg a kis Plessz lihegvea melegtől, a sietségtől és az izgalomtól, visszaérkezett. Vedres ekkormár nem titkolta, hogy milyen felderítő útra bocsátotta Plesszt.— No, mit végeztél Tojás?

— Mindent... Sikerült... — fújtatott Plessz. — Sikerült megelőznömőket és egy kerítés mögött elbújtam... Amikor ők is felértek, messzirőlláttam, hogy vitatkoznak valamin, de hogy min, azt nem hallottam.Közelebb menni nem mertem, mert féltem, hogy észrevesznek... Aztánlátom, hogy szembe fordulnak a fallal és kiabálni kezdenek, de nemolyan okosan, mint mink, hanem egyszerre mind és összevisszamindenfélét... Persze a visszhang is csak zagyvaságokat adott vissza.Aztán hallom — mert akkor már úgy kiabáltak, hogy én is meghallhattam— amint Gyuszi rájuk rivall, hogy rendet teremtsen. Akkor aztán csak őfordult az apátság felé és képzeljétek, mintha csak tudta volna, mit kellcsinálni, egyenesen azt kiabálta: Hová menjünk most?... A visszhang,akár csak nekünk, nem a kérdést mondta vissza, hanem válaszolt.Csakhogy ahol én bújtam, onnan most látni lehetett a felelőt is...— Atanáziusz volt, ugye? — vágott közbe Gömböc.— Nem, egy idegen. Sose láttam. Egy nagy fa mögött állott és irtóügyesen, úgy látszik már előre kiszámította a hang irányát, úgy felelt,mintha a válasz a visszhang irányából jönne... Próbáltam is kitalálni,hogyan csinálja, de...— Jó, jó, inkább azt bökd ki, mit felelt, ne arról okoskodj, hogyan.— Azt kiabálta vissza: Kő-ten-ger-hez... Csak ennyit, semmi többet,pedig elkérdezték még vagy háromszor. Mert persze ők se tudták, hogyvisszhang helyett választ kapnak és menten összeröffentektanácskozni... Hogy mire lyukadnak ki, nem vártam meg, hanemrohantam vissza... Hát így történt.— Meg kell adni, ügyes voltál,Tojás és nagy szolgálatot tettél acsapatnak — ismerte el méltóságteljesen Vedres. A többiek helyeseltekés Gömböc annyira meghatódott, hogy könnyelmően megajándékoztaTojást egy szem karamellel. Könnyelmően, mondom, mert ezzel elárultarejtett tartalékait, melyeket azután a csapat egyhangúan előadniparancsolt és az elkövetkező tanácskozás során Gömböc legnagyobbbánatára az utolsó szemig eltüntetett.A tanácskozás első napirendi pontja természetesen a válaszértelmének megfejtése lett. Mert mit jelenthet az, hogy Kőtenger?— Tenger ugyebár sokféle van — fejtegette Dobos. — Van Földközitenger,Karibi-tenger, és még néhány. Ezek azonban, hogy úgymondjamkiesnek látószögünkből, amennyiben nem valószínő, hogy bármelyik isútirányunkba esne... Van azonban másféle tenger is... Teszem azttengerszem, mint a Csorba-tó.— Süsd meg a Csorba tavaidat. Felsorolnád öt földrész egészvízrajzát! — mérgelődött Vedres. — Legalább a józan ész délköreinbelül maradnál és a Balatonról beszélnél, arról a tengerről, amibe hanem vennéd észre, most is belelóg a lábad!— A Balaton azonban nincsen kőből — szólalt meg Márki.— Mert ha abból volna, akkor nem belelógna a lába, hanembeleütné... — kuncogott Gömböc.— Csak te ne üsd az orrodat bele az én lábamba! — fenyegetődzöttDobos.— Az összhang teljes — mérgelődött Plessz. — Ezért strapáltammagamat? Ha nekünk lehet Szamárkőnk, akkor nekik lehet Kőtengerük.És ha mi meg tudjuk találni a magunkét, akkor ők is meglelik a

sajátjukat!— Csakhogy nekünk az övéket is ki kell találni — jelentette kiparancsnoki eréllyel Vedres. — Mégpedig azonnal. Elő tehát a térképet.Nézzük meg, hátha segít. Bizonyára ez is helynév, méghozzávalószínőleg olyan, ami a tó innenső oldalán található, hiszen aCsongorok csak most jöttek át a túlsó partról és nem valószínő, hogymáris küldenek őket vissza. Nézzük tehát, először északnak... Aztmondja... Füred... Csopak... Balatonkövesd... Na látjátok! Máris itt egyfalu, aminek a nevében benne van a kő szó... Könnyen meglehet, errevonatkozik az utasítás...— Kövesd ide, Kövesd oda, azért kövesd a térképet dél felé is...Hátha ott tengeri kőre is akadsz... bölcselkedett Gömböc.— Nem tengeri kő, hanem Kőtenger — helyesbített Vedres. — Denem bánom, lássuk... Örvényes... Balatonudvárdi... Akali... Zánka...Nincs itt semmi...— Azért csak folytasd...— Jó. Szepezd... Révfülöp... Rendes... és már Badacsonytomajkövetkezik...— Valamit kihagytál... mutatott a térképre Márki — Kővágóőrsöt.— Az nincs a parton!— Melyik nagykönyvben van megírva, hogy csak a part mentén lehetkeresni... Különben is ahogy nézem, nem lehet messzebb két-háromkilométernél... És ne felejtsd, hogy Kővágóőrs!— Szerintem mégis inkább Kövesd az esélyesebb.— Bocsássatok meg, ha közbeszólok — mozdult meg Juhász —, deahogy most mondjátok, eszembe jut, hogy mi az a Kőtenger és ha nemtévedek, tényleg Kővágóőrs szomszédságában található...Valamennyien várakozásteljesen fordultak Juhász felé. ő pedig, hogyegyszerre a figyelem középpontjába került, igyekezett minél többetnyújtani képességeiből. Az érettségi óta nem erőltette így meg az agyát,de mint akkor, most sem eredménytelenül.— A Kővágóőrs határában húzódó többkilométeres kőtengert aPannon-tenger hagyta itt emlékül... Nem tudom, hallottátok e már hírét aPannon-tengernek...— Hajaj! Két napja egyébről se hallunk! — sóhajtott fel Dobos.— Nos hát ennek a tengernek a homokturzásaiból keletkezett akőtenger. Pontosan olyan turzások, azaz homokbarázdák voltak, mintamilyeneket most a Balaton építget a déli partokon. Csak persze jóvalnagyobbak... Ezek a homokdombok azután megkeményedtek,megkövesedtek...— De mitől?— Arra még nem adott feleletet a tudomány. Valamilyen vegyibehatásra, annyi bizonyos. Elég az hozzá, ezek a kővé vált, sokszorkocsikerék nagyságú fehér homoktaréjok úgy festenek, mint a hullámzótenger, ami egyszerre csak mozdulatlanná kövesedett... Érdemesmegnézni, úgy mondják, én még nem láttam... Hát ennyit tudok róla.Nem sok, de talán hasznotokra lehet.— De mennyire! Kösz érte — vidult fel Vedres. — Mert akkor semmikétség, hogy a Csongoroknak ez a legközelebbi állomásuk...— Csak ezért jöttek volna Tihanyba? — hitetlenkedett Gömböc.

— Nyilván ezért is. Hogy itt mi más dolguk akad, az minket már nemérdekel. Mi itt elvégeztük a dolgunkat, megtudtuk, amit tudnunk kellett...— Irány tehát Zamárdi és a Szamárkő! — vágott közbe Dobos.— Ne siessük el. Ez a kőtenger nem megy ki a fejemből...— Most már én sem értem, mit akarsz — mondta Plessz. — Azrendben van, hogy jó tudni, merre járnak a többiek, de mi kell még?— Némi kombinálóképesség. Tojás, az kell még. Mert igaz, a magaidejében eddig is és biztosan ezután is, megkapjuk az utasításokat. Demiért ne segítsünk magunkon másképpen is, a saját értesüléseinkalapján? Ez egyáltalában nem tisztességtelen dolog! Például úgy, hogykét vasat tartunk egyszerre a tőzben! Amivel alkalomadtán akár meg iselőzhetjük a többieket!— Hallod-e, elég nekem megfejteni a kötelező rejtvényeket — vetetteközbe Dobos. — Ne adj fel még te is házifeladatokat! Beszélj világosan!— Világos ez, mint a nap! Hát nem érted? Egyszerre hajtjuk végre akijelölt feladatot és a privátot. Ezzel elsősorban is lerövidítjük aholtjáratokat, az utazási időt. Magyarán: egyszerre leszünk két helyen...— Ketté akarod választani a csapatot? — rökönyödött meg Gömböc.— És ha igen? Nem kell mindjárt beijedni! Képzeljétek csak el,mennyit nyerhetünk vele! Mondok egy példát. Tegyük fel, megtaláljuk aSzamárkőt és ott azt az utasítást kapjuk, hogy irány Kőtenger! Mi pedignem vagyunk madarak, hogy óránként átlépkedhessünk egyik partról amásikra. Viszont mire alkalmas hajót kapunk, beletelik megint egy nap.De ha a csapat fele mondjuk itt marad és megvárja, míg a másik odaátvégez és aztán az előbbi példa alapján megkapjuk az utasítást, hogymenjünk a Kőtengerhez, akkor csak át kell üzenni az ittmaradottaknakés azok máris indulhatnak. Vonat minden órában van...— Aztán, hogy gondolod azt az üzengetést? Talán átkiabálsz? Vagybelesúgod a vízbe, mert az jól viszi a hangot? Azért olyan jól mégsemviszi! — vitatkozott Dobos. Plessznek azonban tetszett Vedres ötlete.— Telefon is van a világon — jelentette ki büszkén. De Dobos megintcsak lehőtötte.— Hogyne, hiszen úgyis bőviben vagyunk a pénznek!— Álljon meg a menet! — kiáltott közbe Vedres. — Borzasztónehezen fog az agyatok! Erőltessétek meg a fantáziátokat. Hát mihogyan kaptuk az üzenetet tegnap este?— Tényleg! — csapott a homlokára Gömböc. — Majd morzézunkegymásnak!— Úgy bizony. Csakhogy rájöttél. Na, mit szóltok a tervemhez?— És ha más utasítás vár ránk odaát? — kérdezte valaki. — Ha nema Kőtenger, sőt olyan, hogy vissza se kel! jönnünk? Akkor mi lesz?— Akkor az ittmaradtak vagy utánunk jönnek másnap, vagy várnaktovább. Veszíteni akkor sem veszítünk, csak nyerhetünk. Mégpedig időtnyerhetünk és nekünk az a legdrágább...— Van benne valami... — ismerte el Dobos. — Nekem tetszik.— Nekem is! — lelkesedett szokása szerint a kis Plessz.— Nem bánom, legyen — hagyta jóvá Gömböc is.Márki csak bólintott beleegyezése jeléül.— Akkor állapodjunk meg, hogyan osszuk fel a csapatot.Rövid vita után abban egyeztek meg, hogy Vedres és Plessz mennek,

a többiek Márki parancsnoksága alatt ittmaradnak. Ezzel az üzenetkérdését is megoldották, mert Vedres és Márki ismerték legjobban amorze-jeleket.— Akkor hát indulás! — ugrott fel Plessz.— Ülj csak vissza szépen — szólt rá Márki. — Szeretnémmegjegyezni, hogy a hajó ott megy...Rémülten kapták fel a fejüket. A délelőtti hajó éppen ekkor fordult ki amóló karjából és fordította orrát Szántód felé...— Hő, ezt alaposan elszalasztottuk! — sóhajtott fel Gömböc.— Oda a nagy terv!— Nemcsak a terv! Most már akár együtt se indulhatunk el!— Ugyan, van még hajó biztosan!— Arrafelé nincs több...Egymás szavába vágva vitatkoztak, teljesen tanácstalanul. Ekkor szóltközbe Juhász.— Nekem volna egy javaslatom... mondta. — Úgy látom a szél ismétfeltámadt... — és megnedvesített ujját a levegőbe tartotta. — Mi lenne,ha én átvinnélek benneteket? Már úgy értem kettőtöket... Három-négyóra alatt megjárnánk a vitorlással...— Jaj de jó lesz! — ujjongott fel Julika. — Megyek én is...— Nem, Julika, téged nem vihetlek. Ha közben véletlenül megint elálla szél, esetleg csak késő este érnénk haza Almádiba és az édesanyádszálanként cibálná ki a hajamat, ígérem, holnap megint elviszlekvitorlázni, ha most szépen hajóval hazamégy.Julika elszontyolodott, de kénytelen volt engedni. Annál inkábbörültek a fiúk a váratlan ajánlatnak, hiszen nemcsak időnyereséggel,hanem kellemes szórakozással is kecsegtetett. Persze, amint a vitorlásút lehetősége felmerült, az ittmaradók egyszerre sajnálni kezdték, hogylemaradnak a sétáról. De a beosztáson már nem lehetett változtatni,meg aztán úgy volt igazságos, ahogy volt, mert elvégre ki másalkalmasabb a merész vállalkozásra, mint maga a parancsnok? A kisPlessz pedig ha másért nem, hát már csak jutalmul is megérdemli, hogymenjen, hiszen ő nyomozta ki és derítette fel a Csongor-csapatútirányát. Felmerült ugyan annak a lehetősége, hogy még valaki menjenvelük és csak ketten maradjanak, de még mielőtt a választásra sor kerültvolna, így ki légyen az. Juhász tiltakozott, mondván, a kis vitorlásnagyon elnehezül, ha még egy személyt kell a hátára vennie és ő igenmegnyújtaná az út idejét.Az elhatározást menten tett követte. Megbeszéltek még néhányrészletkérdést, például, hogy mivel töltsék idejüket az ittmaradók, denem akarom már nyújtani a történetet és feleslegesen untatni kedvesolvasóimat, hiszen ifjú barátaink máris ott hintáznak a víz tetején, feszítika vitorlát, élvezik, mint repíti őket friss szellő körben a tihanyi hegyfokkörül, s bár ez a szellő majdnem szembe fúj, mégsem téríti el hajójukatútirányától, mert Juhász valóban jól érti a vitorlák kezelését, s ügyesenki tudja használni azt a cseppnyi eltérést, ami útirányuk és a szembefújószél iránya között van. Éles szögben fordítja a vitorlát, nem félmegdönteni a hajót, s a part szemmel láthatóan csúszik hátrafelé. Hogyazt a kedves bárányfelhőt ott messze, Badacsony táján szinte észresem veszik, azért igazán nem róhatom meg őket, hiszen emlékezni lehet

rá, magam sem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki.Vedres meg éppen nem is láthatta, mert a hajó farában ült ésmögöttük összecsapódó vízbarázda kavargását nézte. Itt, Tihany előtt,köztudomásúan legmélyebb a Balaton, s ezt már abból is látni lehet,hogy a víz színe a szokásos szőkészöldből sötétebbre, haragosabbravált át. Mélyére látni persze nem lehet, de a felette elhaladó szintemegérzi, hogy most éppen a „tihanyi kút" tetején jár...A hullámok ereje is itt a legnagyobb, s mikor a vihar még a hegyekközött töpreng, hogy kiruccanjon-e egyáltalában egy kis fürdésre a tófölé, még ilyenkor, békés időben is zúg, áramlik a víz a kútban. Vedresmeg is jegyzi, hogy olyan, mintha nem is tó, hanem folyó lenne.— A szokásos áramlás — feleli Juhász és szorosabbra húzza azorrkötelet. — Úgy is nevezik, hogy „himbálódzás". A szél okozza ezt is.A víz a Balaton egész hosszában ide-oda áramlik, himbálózik. Tizenkétórán át tart az áramlás egy irányban. Itt a tihanyi szorosban azösszeszorult víz felgyorsul és azért lehet az áramlását szabad szemmelis látni. Ez az oka annak is, hogy itt a kútban a legmélyebb a tó. Megvan10-11 méter is.— Azért másutt sem éppen sekély... — ellenkezett Plessz.Juhász kicsit gúnyosan nézett rá.— Gondolod? — kérdezte. Majd folytatta: — Valamikor én is azthittem, hogy hő de mély! És hogyha egyszer kiszáradna, mekkora nagygödör maradna a helyén! Aztán mikor a vitorlázást tanultam, be kellettvágnom egy csomó adatot a Balatonról is. Így tudtam meg, hogy aBalaton átlagos mélysége 3-4 méter. Olyan sekély, a területéhez képest,hogy ha tényleg kiszáradna egyszer, észre sem lehetne venni, hogy tóvolt a helyén. Vagy ha vízbe fát lehetne ültetni, akkor egy becsületestölgyerdő a Balatonban egyszerően eltakarná a víz tükrét. Repülőgéprőlazt hinnénk, hogy a bakonyi erdők folytatását látjuk csupán. Vagy egymásik példa. Kicsinyítsd le a Balatont úgy, hogy minden kilométer egymétert tegyen ki. Jókora modell lenne így is, hossza vagy 77,szélessége hol 5, hol pedig 14 méter. Egész komoly úszómedence...volna. Csak volna, mert ha a mélységét is ilyen arányban kicsinyítjük, azmindössze 3 milliméter lenne és a tihanyi kútban sem tenne ki 11milliméternél többet. Abban az úszómedencében se fürödnénk meg. Sőtészre se vennénk, hogy medence van előttünk... Feszítsd meg akeresztrudat, hogy az ördög vigye el! Jobban! Még jobban!!!... Hő amindenit, majdnem beleborultunk!...Amíg ugyanis a Balaton méreteinek jelentéktelenségét ecsetelte, a tómordult egyet, a vihar előszele hirtelen lökésekkel elkapta őket és avitorlás vészesen megdőlt, a hullámok átcsaptak a peremén. Juhászegész testével ráfeküdt a kormányra és valahogy egyenesbe állította amegvadult jószágot...— Beszélhetsz már nekem! Akármilyen lapos, annyi víz azért vanbenne, hogy belefulladjunk! — prüszkölt Plessz a szemét, szájáttelefröcskölő hullámtól.— Harmadoljuk a vitorlát — mondta Juhász és hogy nyugalmátbizonyítsa, hátra sem fordulva, csak úgy munka közben szórta oda azadatokat Plessznek: — Mindössze 1800 millió köbméter víz van benne...A Genfi-tó még kisebb is valamivel, mégis ötvenszer annyi vize van. A

Como-tó felülete meg éppen csak negyedrésze a Balatonénak, detizenhatszor akkora a vízmennyisége... Egy szóval pocsolya öregem,közönséges pocsolya!Ebben a pillanatban egy váratlan széllökés úgy megpörgette avitorlást, hogy tótágast állt káprázó szemük előtt a világ. Mikor ismétegyensúlyba jutottak, éppen az ellenkező irányba rohantak, mint azimént. Plessz vacogva ölelte át az árbocot.— Még jó, hogy megnyugtattál... — lihegte, mikor magához tért.— Semmi vész... Csak a szél iránya változott... — felelte Juhász, degyanúsan sápadt volt ő is. Igyekezett visszafordítani a hajót eredetiirányába, de az megmakacsolta magát. Körben keringett, majd újfentcsak arra fordította az orrát, amerre neki tetszett.— Aligha érünk ma Zamárdiba... — mondta Vedres és Plesszhozzátette, amit ő nem akart kimondani:— Nem volna jó, ha visszafordulnánk Tihanyba?De hol volt már akkor Tihany?Messze, a láthatár szélén sötétlett, s mindinkább elveszett a hirtelenrájuk ereszkedő sötétben. Kint jártak már az északi medence közepén,ott ahol legszélesebb a tó, ahol minden irányban legmesszebb a part, sráadásul végképp elveszítették uralmukat a hajó felett. Hármuk közöttcsak Juhász értett a vitorlázáshoz, de ő egyedül képtelen voltmegbirkózni a szél erejével. Megkísérelte ugyan bevonni a vitorlát, de avászon megfeszült, s az átnedvesedett köteleken megduzzadtak acsomók, nem bírta kioldani egyiket sem.— Lehet, hogy a Como-tóban több a víz, de ha kisebb, akkorközelebb a part... — sóhajtott Plessz és lekuporodott a hajó farában,megadva magát a sorsának.— Viharfáklya nincsen? — kapott észbe Vedres.Juhász gyorsan előkotorta a fáklyát, lecsavarta a kupakját és bedugtaa vízbe. A fáklya sistergett, füstölt, de nem gyulladt meg.— Selejt... — állapította meg Plessz és Juhász dühében messzireelhajította. Amint a vízbe csapódott, egyszerre lángra lobbant és vörösfénnyel égni kezdett.— Gyorsan halásszuk ki! — kiáltott Vedres, de egy hullám messziresodorta. Még néhány percig pislogott, azután végképpen eltőnt aszemük elől...Megadták magukat sorsuknak.Most pedig, mielőtt e fejezet végére pontot tennék — tekintve, hogymegmenekülésük történetéről az olvasó már értesült — néhány szóvalelmondom azt is, mi lett a csapat szárazon maradt tagjaival.Sokáig álltak a parton és nézték, mint távolodik társaikkal a vitorlás.Mikor már nem láttak többet, csak egy zsugorodó fehér háromszöget atávolban, visszafordultak és azon törték a fejüket, mivel üssék agyon azidőt estig, a morze-üzenet megérkeztéig, ugyan mire lehet a váratlanulajándékba kapott nagy ráérést a Balaton mellett jobban felhasználni,mint fürdésre és heverészésre puha parti homokon? Természetes hát,hogy ők sem tettek egyebet, visszabaktattak a strandra, Julika is velüktartott és ez nagyban emelte a nap fényét. Gömböc el is tőnt néhánypercre és ördög tudja, honnan szerezte, de egy zacskó karamellel tértvissza, melyet önfeláldozóan egyenesen Julikának nyújtott át. A lány

azonban — talán egy hatodik érzéktől vezérelve, vagy egyszerően, mertfelfedezte Gömböc mozdulatában a hatalmas önmegtagadást — nemfogadta el az egész zacskó cukrot, csupán így szemet vett ki belőle.Dobos már nem volt ilyen tapintatos, kínálás nélkül is belenyúlt acsomagba. őrá sem maradt egyébként hatástalan Julika jelenléte,különösen, hogy Vedres biztos távolban hajókázott, és hevesenudvarolni kezdett a lánynak.— Tudod Julika — mondotta —, nem könnyő dolog ám ez a verseny.Sok ész és kitartás kell hozzá. De én biztos vagyok benne, hogy minyerjük meg.— Igazán?— Holt biztos. Mert a mi csapatunknak csupa válogatott tagja van.Vegyük például Gömböcöt... Vagy nem is. Vegyünk például engem...Nem akarok dicsekedni, te tudod, hogy az nem szokásom, de havisszagondolok az elindulásunkra, látod, ott van mindjárt az elsőrejtvény, a hóvirág, hát azt is én fejtettem meg. Anélkül el se tudtunkvolna indulni. No nem azért mondom, a többiek is segítettek, de hiába,ész kell ide, meg intelligencia...— Igazán, te nagyon okos vagy...— Ne hízelegj, Julika, mert elpirulok...— Nem is tudtam, hogy olyan pirulós vagy.— No persze nem mindenki előtt, de ha te...— Nem mennénk be a vízbe? — vágta el gyorsan Julika a továbbibókok útját.Bumm!... Bumm!... Bumm!...— Hát ez mi? — ugrottak fel. A hegyek tompán visszhangozták adurrogást... bumm... bumm... bumm...— Viharágyú lesz... — lépett hozzájuk Márki.— Viharágyú?... Hiszen nincs is vihar! Tiszta kék az ég...— Pedig oda nézz, a móló végében is felhúzták a jelzőballont!— Jaj istenem! Pistáék meg kint vannak a vitorlásban! — rémüldözöttegyszerre Julika.— Ugyan! Vaklárma az egész! — felelte Dobos. — Hiszen látod, egyfelhő sincsen az égen!Nem is volt, mert a tihanyi strand a félsziget keleti oldalán van, s ahegy eltakarta a nyugaton gyülekező felhőket. Hanem mikor látták, hogya vízen szinte mozdulatlanul álldogáló vitorlások egyszerremegmozdulnak és a kikötő felé iparkodnak, elkomolyodtak. Gyorsanösszeszedelődzködtek és a móló végébe ügettek. Onnan már arohamosan terjeszkedő viharfelhőket is láthatták, a hullámok pedig mindvadabbul ostromolták a móló betonját.Aztán a kitörő vihar közepette meglátták, amint egy távoli apróvitorlás kisodródik a hegy mögül és a tó közepe felé hányódik.— Ezek ők lesznek! — kiáltott fel Julika.— Nem látni azt innen — nyugtatta Dobos.— De egészen biztosan ők azok! Érzem, hogy ők!— Egyáltalában nem biztos. Hiszen annyi vitorlás volt kint a vízen!— De ők még nem érhettek át a túlpartra s vissza sem jöttek!— Valahol egy látcsövet kellene szerezni! — mondta Márki.— És jelenteni kellene, hogy egy vitorlás van kint, hátha más nem

vette észre — toldotta meg Gömböc. — Lehet, hogy bajban annak, akárők azok, akár mások és segítségre van szükségük!Futottak vissza a kikötőirodához. Ott már tudtak a viharban kintmaradtvitorlásról, és mert úgy látták, hogy dél felé sodródik, telefononriasztották a siófoki és a szomszédos állomásokat. A vízi rendőr-őrsparancsnoka kikérdezte a fiúkat, azután áttelefonált Zamárdiba, hogynem futott-e be egy ilyen és ilyen vitorlás, de ott nem tudtak róla. Nemérkeztek meg más kikötőbe sem. Így hát szinte bizonyos volt, hogy őkazok, akiket kint ért a vihar. Ekkor újra áttelefonáltak Siófokra, hogysürgessék a mentést, mert a vitorláson három fiatal fiú tartózkodik, akikközül csak egy ért a vitorlák kezeléséhez. Ez volt az a telefonüzenet,melyet Colos nekem továbbított és amely után én a kikötőbe rohantam.Most pedig itt ülök szárazra menekített csemetéim ágya mellett éstöröm a fejemet, hogyan bogozzam ki a versenymenetrendösszegubancolt szálait. S hogy fiatal barátaim lassan egészenmagukhoz térnek, jobbnak látom, ha lábujjhegyen kiszököm a szobából,mert még a végén rám ismernek.Az oszladozó felhők mögül újra kisütött a nap és békítőén, csillapítóansugárzott a még mindig rakoncátlan hullámokra. A vihar kiadta mérgét,kiadom hát én is és nem haragszom már. Elvégre ők nem akartakrosszat, sőt vállalkozásuk éppen leleményességüket dicséri. Teháthogyan is tovább?Aha. Tudom már. Igen, ez éppen jó megoldás lesz... No, lássuk csak.Először is... De ezt már csak a következő fejezetben mondom el.

7. FEJEZETamelyből kiderül, mire jó a királyok orrcsontja,mit üzen Pisky kapitány, valamint, hogy addigjár a garda a Balatonra, amíg meglátjákSegélj az tennen magadon, az koraz másod kormányos es megsegél(Az tihani álkódexből)Ki sem merem mondani, de már megint új szereplő lép ebbe atörténetbe! Mentségemre legyen, hogy az illető leányzó, akivelmégsem lehet udvariatlan az olvasó, nem mutathat neki ajtót, azontessékelve ki a könyvből, hogy menjen isten hírével, más regénybeszerencsét próbálni.Mellesleg Pirinek hívják az illetőt.Meglehetősen nyurga, szemüvegesleány, azonkívül utolsóéves muzeológushallgató az egyetemen. Ebbe a regénybekét okból lép be. Először, mert ő is, mi isTihanyban vagyunk, másodszor pedig,mert szükségem van a segítségére.Piri a Tihanyi Múzeumban töltigyakorlóévét és készül aszakdolgozatára. Rendkívüllelkiismeretes. Amikor példáuldolgozatának egyik fejezetében aBalaton algáiról kellett említést tennie,

három hétig személyesen tanulmányoztaa vizet nap mint nap, amit a rossznyelvek arra magyaráztak, hogystrandolással blicceli el a munkát, detanúsíthatom, hogy ez merő ráfogás.Lám, most is ott álldogál a múzeumkeresztfolyosójának végiben, a tóra nyílóablak előtt és tanulmányoz. Hogy mit?Szerintem a tó színét vihar után, de azoka bizonyos rossz nyelvek most isközbekotyognak és azt állítják, hogyPirike egyszerően csak ábrándozik.Különben ugyan miért állt volna éppenehhez az ablakhoz, amiről tudvalevő —így tudták már a tihanyi barátok is, akikazelőtt itt laktak az apátságban, — hogya szerelmesek ablaka. Igen ám, de arossz nyelvek tévednek! Mert a legendaszerint, ha ifjú szerelmesek állnak ide azablakba, még abban az esztendőbenjegyesek lesznek. Márpedig Piri, mint látnivaló, egyedül álldogál, tehátnem ábrándozik, hanem tanulmányoz.Vagy mégsem egészen egyedül? Mintha léptek hallatszanának afolyosó kőkockáin és halk, figyelmeztető köhintés a háta mögött. Hátrais fordul és ugyan kit lát? Egy széles vállú ifjút, kék hajósgúnyában,fején kackiásan félrecsapott fehér sapkával. Amint Piri ránéz,medvemozdulattal kicsit meghajlik és bemutatkozik.— Ha megengedi... Szentanti vagyok...Piri feltolja szemüvegét a homlokára.— Én meg Szent Terike... — mondja. — Mit óhajt?A fiú restelkedve magyarázni kezd.— Bocsánat, nem úgy gondoltam...— Akkor jó — feleli Piri. — Már azt hittem, Gábriel arkangyalharsonájáért jött. Mert azt nem tudom odaadni. A múlt héten eladtuk aMÉH-nek.— Ne haragudjék a kisasszony, van nekem tisztességes nevem,csak már magam is majdnem elfelejtettem, mivelhogy itt a part menténkörös-körül mindenki csak Szentantinak nevez, mert Szentantalfárólvaló vagyok.— Az én nevem Piri — feleli a lány és kezet nyújt. Szentantimegkönnyebbülten felsóhajtott:— Akkor jó. Éppen magát keresem. Tetszik tudni, én maszabadnapos vagyok és ezért vállaltam, hogy átjövök kiküldetésbe ideTihanyba, visszhangnak. Aztán most a vihar után telefonált amásodkormányosunk, hogy kérjem meg magát, mutatná meg amaradék Kundoknak András király orrcsontját. Tetszik engem értenimár?— Ó, hogyne. És nem véletlenül a szanatóriumból kapottszabadnapot? Onnan, ahol azok a csendes betegek vannak?— Látom, mégsem tetszik engemet megérteni, mert azt tetszik hinni,

hogy süsü vagyok... — sóhajtott a fiú. — Pedig én azt gondoltam, tud aBúvár Kundokról. A másodkormányos nagyon röviden beszélt.Megengedi, hogy elmondjam, mit üzent?Piri belátta, hogy másképpen nem boldogul a makacs fiatalemberrel.Beleegyezően bólintott hát és bevezette Szentantit az irodába.Negyedóra múlva mindent értett. Szentanti átadta üzenetemet, márbúcsúzkodott is.— Ne haragudjék, de én most eltőnök. Még gyanús lenne agyerekeknek, ha lépten-nyomon belémütköznének. Meg aztán,ahogyan én a másodkormányost ismerem, ad még majd olyan leckéketnekem, hogy törhetem a fejemet, mint maradjak ismeretlen előttük.Ezért nem jó előre kiadni magamat. Különben is Igyekeznem kell, ha ahétórás siófoki hajót el akarom még érni, mert holnap már ismétszolgálatban leszek. De jövő szerdán megint szabadnapos vagyok,akkor átjönnék magához látogatóba, ha nem haragudna meg érte...Piri megint homlokára tolta a szemüvegét, úgy vizsgálta a fiút.— Maga randevúzni akar velem? — kérdezte csodálkozva. —Hiszen még nem is ismer!— No, éppen ezért. Hogy jobban megismerjem.— Csakhogy nekem nincs időm udvaroltatni, mert én dolgozom.Szakdolgozatot írok.— Értem — felelte Szentanti. — Nem is akarom zavarni munkájában.Mármint hogy szerda délutánig. Mert akkor teszem tiszteletemet. Nefelejtse el: szerda délután. A viszontlátásra... — sarkon fordult ésfaképnél hagyta az ámuló leányzót. Mert Szentanti nem azért volt ifjúbalatoni hajóslegény, aki ha úgy adódik, egy szál evezővel is kihozzacsónakját a háborgó Balatonból, hogy megfutamodjék egy ifjú egyetemihallgatónő holmi szakdolgozata miatt, különösen, ha az a hallgatónő,minden komolykodása ellenére még csinos is.Vígan fütyörészve baktatott a móló felé és messze elkerülte a kikötőirodát, ahol a maradék Búvár Kundok tanácstalanul gubbasztottak egysarokban. Ijedtségük már elmúlott, mert közben értesültek bajbajutotttársaik szerencsés partot éréséről, de hogy velük mi légyen, hovámerreezután, arról halvány sejtelmük sem volt. Annyi erejük mégmaradt, hogy Julikát felpakolták a hajóra, Füred felé. Különben mitagadás, a rút viszály is felütötte fejét közöttük. Mint már annyiszor,most is Dobos barátunk volt az első, aki szítani kezdte a tüzet:— Mondtam én, hogy baj lesz ebből. Pápábbak akartunk lenni apápánál, okosabbak a versenyrendezőségnél, most aztánmegnézhetjük magunkat. Kellett nekünk két részre bomlani? Kellettnekünk vitorlásdi? Kellett nekünk tengeri kő?— Kőtenger — javította ki Gömböc.— Nem mindegy? — fortyant fel Dobos. — Most itt ülhetünk, mintMikes Kelemen a parton: egyedül hallgatom Kőtenger mormolását...— Márványtenger volt az — javította megint csak Gömböc.— No és a márvány talán karamellből van, nem kőből? És különbenis jellemző rád, hogy ilyen marhaságokon jár az eszed, akkor, amikorvészbe döntöttük az egész vállalkozást. Mondom, mert nem hallgattoksohasem rám. Mert én nektek csak a Gőgös vagyok, akinek soha sincsigaza. Pedig én megmondtam előre...

— Nem mondtál te meg semmit előre — szólt közbe Márki. — Éskülönben is ne veszekedjünk, mert azzal semmit sem érünk el.Véleményem szerint, nem tehetünk mást, mint várunk. Eddig mégmindig jött valami segítség az utolsó pillanatban.— Éljen a „sültgalamb elmélet"! — gúnyolódott Dobos. — Aszájunkat ne tátsuk ki, hogy hamarább belerepüljön?— Hiszen egyebet sem csinálsz, mint nyitogatod! — vetette odaGömböc és ami biztos, az biztos, gyorsan behúzódott Márki hátamögé.Ki tudja, hova fajult volna a veszekedés (pedig már ennyit isrestelkedve írtam le, de hát tartanom kell magamat az igazsághoz), —ha ebben a pillanatban ki nem nyílik a szomszédos szoba ajtaja és azügyeletes irodista át nem szól:— Van maguk között egy Márki nevezető egyén?— Egy. Én — felelte Márki menten, s most ő menekült a hátbavágáselől a szóviccért. Pedig csak azért mondta, hogy mutassa: ő nemizgatott egy cseppet sem.— Telefonhoz hívják — folytatta az irodista és intett, hogy kövesse.— Na látjátok — szólt Márki a másik kettőhöz —, talán már jön is asegítség, ti türelmetlenek. Várjatok meg itt.Dehogyis várták! Benyomultak utána ők is a másik szobába. Feszültizgalommal lesték Márki arcát, hogy arról olvassák le, mit mondanakneki a telefondrót túlsó végén. De csak azt láthatták, hogy előbb igenmagabiztosan mondja: — Itt Márki beszél! — azután pillanatok alattgondterheltté válik, egészen elfancsalodik és azt dadogja: — Hol vanaz, tessék mondani?... — majd: — értem... értem... Keszcsókolom... —s azzal már teszi is le a kagylót. Várakozóan néztek rá. ő meg csakhallgatott.— Nyögd ki végre! — vesztette el a türelmétGömböc. — Kinek keszcsókolomoztál olyanbuzgón?— Női hang volt az illető... — szólalt megvégre Márki.— No és mit mondott?— Hogy keressük meg a király orrcsontját...— Hol és kiét?— Azt nem mondta, pedig kérdeztem,hallhattátok.— Te, nem volt ez téves kapcsolás? —gyanakodott Gömböc.— Hiszen engem keresett... — felelte Márki.Dobos legyintett.— Buták vagytok. Hát nem értitek, hogy ezmegint egy új rejtvény, amit meg kellfejtenünk?Márki ábrándos tekintetet vetett rá.— Zseni vagy barátom — mondta. — Honnan találtad ki? Egészenmagadtól jöttél rá?— Jól van, jól, csak gúnyolódj — sértődött meg Dobos. — Ha teolyan okos vagy, akkor mondd meg azt is, hol találjuk meg a nem is

tudjuk milyen őfelsége orrának porcogóját?— Nem porcogóját, hanem csontját. Orrcsontját — helyesbítettGömböc.Márki felvonta szemöldökét.— Hol? Gondolom, a múzeumban. Az ilyesmit ott szokták tartani.Dobos a gyors választól leforrázva húzódott hátrább. De Gömböc,akinek igen fürgén járt az agya, meg sem lepődött, hogy a Filozófusilyen gyorsan kitalálta a rejtvény jelentését, hanem félénkenmegjegyezte:— A múzeum ilyen későn bizonyára zárva van...— Akkor is meg kell próbálnunk bejutni — felelte Márki. —Feltehetőleg ott is tudnak rólunk, különben nem így kapjuk az üzenetet.— Megnyugtat az optimizmusod — tért magához újfent Dobos.— De éppen, mert késő van, hol fogunk ma aludni, ha most mégnekivágunk a hegynek? Mert ilyen eső után nincs kedvem a szabadbana vizes főre feküdni, még pokrócra sem.— Ráérünk ezen a fejünket törni — felelte Márki. — Most azonbanne vesztegessük az időt tovább, hanem induljunk.Elbúcsúztak az irodistától és felkaptattak az apátsághoz. A kiadóseső lerohantában mély barázdákat vágott a kavicsos úton éscsuszamlóssá is tette, hogy Gömböcnek legyen min siránkozniakapaszkodás közben. Mert azt ugye már mondanom sem kell, hogymint először, most is a legrövidebb utat választották s toronyirántmentek, ami itt szó szerint értendő, hiszen az apátsági templom kéttornya volt az iránytőjük.A múzeum kapuját persze már zárva találták. Nagyot nyomtak acsengőn és türelmetlenül várták, míg belülről léptek hallatszottak és azajtó keskeny résnyire kitárult. Kicsit borzas, szemüveges női fej jelentmeg a résben. (Ugye nem kell megmondanom, kié volt?)— Mit óhajtanak? — kérdezte a borzas.— A király orrcsontját.— Melyik királyét?— Jaj kérem, azt mi se tudjuk.— Akkor nagyon sajnálom. A történelemkönyvek tanúsága szerint azévszázadok folyamán meglehetősen nagyszámú király élt a világon.Honnan tudjam hát, hogy amelyikét keresik, jó helyen keresik-e? Háthaegy másikét mutatom, mint amelyik maguknak kell, aztán kész a baj.Még azt terjesztik a múzeumunkról, hogy becsapjuk a látogatót...— Nem terjesztünk mi semmit, csak tessék beengedni... — fogtakérőre a dolgot Gömböc. Majd ravasz ötlete támadt. — Ígérjük, ha nemannak a királynak a nóziját tetszik mutatni, akiét keressük, akkor szónélkül odébbállunk, csak tessék megmutatni...— De hiszen azt mondja a barátja, hogy nem is tudják, kiét keresik?Akkor hát hogyan állapítják meg az azonosságot?— Ó, a barátom sportember, nem antropológus, ő semmit sem ért acsontokhoz. Még azt sem tudja, mi a különbség egy pintyőke meg egyelefánt lábszárcsontja között, nemhogy a királyok orrcsontját felismerje!Bezzeg én...— Bezzeg maga tudja, melyik királyét keresik, igaz? — vágott közbea borzas nő.

— Amint megmutatja, menten megmondom... — ravaszkodott továbbGömböc.— Csakhogy én nem mutatom meg, amíg meg nem mondja a királynevét — vágta rá Piri (mert hiszen ő volt a leányzó), s azzal bevágta azajtót, hogy csak úgy csattant. Barátaink pedig kinnrekedve bambánnéztek egymásra. Dobos nekiesett az ajtónak és verni kezdte azöklével.— Nyissa ki! Nyissa ki! — kiabálta, de hiába, bent senki semmoccant. Végül Márki húzta el az ajtóból.— Hiába dörömbölsz, úgyse ereszt be, amíg nem felelünk neki.Inkább azt süssük ki, hogy ki az ördög lehetett az a király...— Ó, Atanáziusz atya, miért nem vagy most itt? — sóhajtott felvágyakozva Gömböc, de a következő pillanatban csuklani kezdett.Olyan gyorsan akart saját magának válaszolni, hogy cigányútra szaladtgégéjén a lélegzet. Nehezen nyögte ki:— Ki kell minket hukk!... tömni!... Atanáziusz atya hukk! ...segített!Aki őt idehozatta... az a király hukk!... van ide eltemetve!— Az Andris! — rikkantott fel Dobos boldogan. Gömböc még mindiglélegzet-kapkodva bólogatott: — Első hukk!... András! — és rátenyerelta csöngőre, amely kétségbeesetten visítva verte fel az alkonyi csendet.Az ajtó meglepően gyorsan nyílt ki és a borzas fej ismét megjelent.(Pirikém, csak nem hallgatóztál? Ejnye, hát illik ez? Hiszen még azolvasók is észreveszik!)— Ereszti el menten azt a csengőt! Felriasztja az egész házat!Különben is, mit ácsorognak még itt? Nem megmondtam, hogy...— Első Andhukkrás király!!! — vágott közbe Gömböc harciasan, bárkissé egyénien. Piri menten elhallgatott és szélesre tárta az ajtót.— Az más. Méltóztassanak befáradni. Megjegyzem, kezdhettékvolna mindjárt ezzel is.— Nem szeretjük, ha sürgetnek bennünket — felelte Dobos,becenevéhez illő gőggel, de utána mindjárt összecsapta a bokáját, mintegy régi huszártiszt és gálánsán meghajolt:— Ha megengedi kisasszony, Dobos Géza vagyok.— Kérem. Piri... — és kezet nyújtott. — Tehát András királyorrcsontját óhajtják látni? Jöjjenek velem.Hosszú folyosón vezette végig őket, melynek végén ajtó nyílt,amögött kis átjáró, s már benn is álltak a hővös és homályostemplomban. Egy kerek, színes mozaikablakon még bevetődött abúcsúzó nap fénye, de a magas bolthajtások, a faragott szobrok márárnyékba vesztek.A lány azonban nem hagyott nekik időt a bámészkodásra, továbbvezette őket. Pedig érdemes lett volna néhány percre megállni, és mégígy, a hunyó fényben is szemügyre venni a finom fafaragásokat, a sokegyforma arcú angyal- és női — szent szobrokat. Miért is hasonlítanakúgy egymásra, mintha mindegyiknek ugyanaz az élő mintája lett volna?Erre már csak hajdanvolt jó Stulhoff Sebestyén mester tudnaválaszolni, ha élne. ő faragta 25 fáradhatatlan esztendőn át a templomminden szobrát, fadíszítését. Talán ő megfelelne, igaz-e a legenda,hogy korán meghalt menyasszonya arcát örökítette meg bájos,egyformácska szobraiban, amikor még siheder fejjel beállott kertésznek

az apáturakhoz...Pirike nagy igyekezetében bizony elfelejtette minderre figyelmeztetnia fiúkat, csak ragadta őket magával, lefelé a lépcsőn, míg egyszerre ottnem állottak az egyszerőségében is oly fenséges ősi altemplomban...Néhány éve csak, hogy felébredt kilencszáz esztendőscsipkerózsika álmából ez az altemplom. Igaz, a múlt század végénegyszer már rendbehozták, de úgy, hogy azzal csak elcsúfították,megváltoztatták eredeti képét. Hanem most már éppen úgy tárult a fiúkmegilletődött szeme elé, mint amilyen I. András király korában volt, akitaz 1060-as esztendőben ide temettek. Lábuk előtt a fonatos-keresztescarrarai fehérmárvány sírkő, s a három pár zömök román oszlop,mintha most is a király álmára vigyázna... S mintha a tömör szürkekövekből áradna a csendes szemlélő felé egy évezred történeténeksúlyos levegője, mintha a néma falak visszabúgnák még most is a régirégizsolozsmákat, és a padozatból a saruk halk csosszanása, apáncélok zajos csörömpölésével elegyedve szállna fel...Gömböc vett elsőnek erőt megilletődöttségén és megtörte acsendet:— Gyönyörő, igazán gyönyörő! De hol az orrcsont?— A lába alatt.Gömböc lenézett, de nem látott mást, csak bakancsa poros orrát ésaz alatt a szürke padlót. Kérdő tekintetet vetett a lányra. Pirielmosolyodott.— Visszatemettük ide, a padozat alá valamennyi csontot, amittaláltunk az altemplom restaurációja alkalmából. Mert amikorfelbontottuk a padlót, bizony sokféle csontot találtunk összekeveredve.Ki tudja mikor, hogyan, melyik átépítésnél vagy javításnál hánytákegybe az ittlevő sírok maradványait. Ezek között a csontok között leltükmeg András király orrcsontját s így bebizonyosodott, hogy valóban idetemették őt kilencszáz esztendővel ezelőtt...— És miről ismerték fel, hogy az övé? — csodálkozott Dobos.— Majd talán a barátja megmondja, hiszen az imént említette, ha jólemlékezem, hogy kiváló antropológus... — és Piri Gömböcre mutatott,aki erre fülig vörösödött és zavartan hebegte: — Én csak amolyanmőkedvelő módjára, ugyebár... izé... meg aztán így, látatlanban nehézis volna felelni (ezt bátran mondatta, hiszen a kérdéses csontot a talpaalatt, jól elásva tudta már).— Talán helyesebb lenne, ha társunk némileg hiányosemlékezőtehetségét kisegítené és kellő felvilágosítást adna — lépettközbe választékos udvariassággal Márki, mert érezte, hogy a lány jólmulat rajtuk.Piri ceremóniásan meghajolt.— Örvendek a szerencsének — mondta. — Nos, a tudománynaksokféle „fogódzója" van, amint szaknyelven nevezzük. Egyik fogódzó acsontok elmeszesedése. Ennek alapján meg lehet állapítani a korukat.A személyi azonosításban pedig az segített bennünket, hogy másadatokból tudtuk, az Árpádoknak igen jellegzetes orrnyergük volt. Mikortehát egy ilyen jellegzetes orrcsont darabot találtunk itt is, elég volt csaka leletet egyeztetni az írott emlékekkel, amelyek szerint I. Andrást idetemették, hogy a tényt hitelesnek fogadhassuk el. Mint érdekességre,

felhívom a figyelmüket erre a szép márvány-sírkőre. Gizella királynépassaui síremléke pontosan ilyen. Mintha csak ugyanaz a kéz faragtavolna. Megelégszenek ennyi magyarázattal?— Tökéletesen — felelte Márki. — Sőt, rendkívül hálásak vagyunkérte.De Gömböc oldalát megint furdalta valami.— Úgy szólt az üzenet, amit kaptunk, hogy keressük meg a csontot.Mármost a csont nincs meg, akarom mondani, persze hogy megvan,ugyan ki vonná kétségbe, hogy megvan, ha egyszer azt tetszettmondani, hogy megvan, izé, mit is akartam mondani?... Ja igen, hogyhát akkor mi most mit csináljunk? A mi üzenetünk nem mondott többet.— Sajnos, többet én sem tudok — felelte kis habozás után Piri.Dobos felhúzta a szemöldökét.— Igazán kár — mondta. — Ugyanis, mi az üzenetet, ha nemcsalódom, egy női hangtól kaptuk telefonon, és ha jobbanutánagondolok, nekünk itt egyetlen nőnemő ismeretségünk sincs. Egylány volt, de ő már visszautazott Füredre, így hát nehéz kitalálni, ki istelefonálhatott nekünk...— Hát ha olyan nehéz kitalálni, akkor talán ne is törjék rajta a fejüket— sietett a kényes vizekről elevezni Piri. — Inkább azt tanácsolom,nézzék meg a múzeumot, ha van rá idejük. — És választ sem várva,indult kifelé.A fiúk egymásra néztek.— Mire nincs nekünk időnk? — jegyezte meg Márki.— Unom a múzeumokat. A múzeumok olyan bizományi áruházak,ahol semmi sem eladó — bölcselkedett Gömböc. — Ráadásul, minélhaszontalanabb valami, annál drágábbra taksálják.— Mindig mondtam, hogy semmi érzéked a magasabb kultúrához.Neked a karamellcukor az emberiség legdicsőbb vívmánya, aminek alökhajtásos repülőgép a közelébe se jöhet — gúnyolódott Dobos.— Tévedsz. Én a téliszalámit is sokra becsülöm. Különösen, ha nemolyan vékony szeletekre vágják, hanem vastagra, hogy harapnilehessen.— Reménytelen eset vagy, Gömböc... — sóhajtott Dobos.— Véleményem szerint ez a múzeumnézés megint valami beugratáslesz.— Hát akkor ugorjunk bele — vélte Márki —, mégpedig fejest.Azzal Piri nyomába eredtek.A múzeumban látottakról nem számolok be. Menjen el tiszteltolvasóm és nézze meg maga a sok érdekes látnivalót. Akkor megtudjalegalább, hogy a rézsikló nem rézből van, csak a neve az, valójábanhelyes kis hüllő és így, kitömve, igen ártalmatlanul nézdegél kifelé azüvegfal mögül. Egy cinkéhez hasonló kismadárról pedig kiderül, hogyőszapó a neve. Kőbombákat is lát majd, kisebbeket, nagyobbakat,melyeket azonban nem ágyú torkából lődöztek az ellenségre, hanemegy természetes „ágyú", maga a haragos hegy köpködött ki magából,tüzes őskorszakában. A másik teremben már az ember kezenyománakemlékeivel találkozik és még odébb egy érdekes térképet lát; amúzeum ügyes munkatársai készítették ezt a táblát, amelyenmegláthatjuk, egy 1211-ből fennmaradt oklevél nyomán, hogy II.

András király korában hogyan oszlott meg a környék lakossága.Tessék? Hogy ez már unalmas dolog, miért húzom, halasztom veleaz időt, a kalandok elbeszélése helyett? Hát, ha olyan unalmas, akkortessék csak megmondani nekem, mi az a „torló"? Nem tudja, kedvesolvasóm? Pedig, ha elvárja, hogy ifjú barátaink megfejtsék egyikrejtvényt a másik után, akkor saját magát se kéne féltenie egy kisfejtöréstől. De látom már, hogy túlságosan nehéz kérdést tettem fel.Inkább megválaszolom magam. Nos hát, a torló, afféle élő örökségvolt. Jobbágy, akit a földesúr hagyományozott az apátságra, hogyezentúl terményeiből a köteles adót annak szolgáltassa be. Az ígyörökül hagyott jobbágy adójának fejében az apátság köteles voltellenszolgáltatásként a végrendeletben kikötött számú imát elmondaniaz elhunyt földesúr lelkiüdvéért. Hogy az apátság nem járt éppenrosszul, azt mi sem bizonyítja inkább, mint az emlegetett oklevél, s anyomában készült térkép. Ebből kiderül, hogy akkoriban, tehát 1211-ben, Füreden tíz, Kék-községben harmincöt, Papsokán húsz torló élt,akik valamennyien az apátságnak hordták be terményük, jószáguk,boruk javát, cserébe volt gazdáik lelkiüdvének érdekében elmondottimákért......Az említett községek nevét ugyan hiába is keresnéd a maitérképeken, kedves olvasóm. Papsokának híre sincs már, beolvadtFüredbe. Nevét utoljára 1348-ban említik az oklevelek. Csupántemploma keresztelőmedencéjének kövét ásták ki nemrégen, aztéppen itt láthatjuk a múzeumban. Kék-község később tőnt, vagypusztult el. A XVI. században még megvolt. No, Füred az áll, sőtnagyobb, szebb, mint valaha. Csak azt ne higgye, kedves olvasóm,hogy azért Füred a neve, mert a Balaton partján fekszik és strandján jóllehet fürdeni. Nem, Fürednek a neve nem a „fürdő"-ből ered, hanem akismadár, a fürj nevéből. Aki valamennyire is járatos anyelvtörténetben, az tudja, hogy valamikor a magyar nyelvben egymásik kicsinyítő képző is járta, a „d", amely azóta kiveszett. Tehátakkor nem úgy mondták, hogy fürjecske, hanem fürjed. Ebből akicsinyített madárnévből ered Füred mai elnevezése. Több mint százéve kezdtek itt fürdeni — a szénsavas forrás vizében.Ravasz dolgok ezek, ugye? Talán nem is olyan unalmas hely amúzeum, mint Gömböc vélte, ha az ember jól kinyitja a szemét.Folytatnám még, de úgy látom, barátaink is nagyon kinyitották aszemüket, mert már vagy tíz perce ácsorognak az egyik vitrin előtt.Miért nem mennek tovább? Mit csodálnak?Ni, hiszen ez Pisky István tihanyi várkapitány uram regestruma,számadáskönyve. Éppen ott felütve, ahol az őrség névsorát jegyeztefel, az 1585-89 közötti években. Odébb meg azt olvassuk, hogy„Koppannak megh viteliben tihanból az kyk voltának lovasok ésgyalogok", azaz, hogy Koppány várának megvételénél,megostromlásánál és elfoglalásánál Tihanyból kik voltak ott, lovasok ésgyalogosok. Lám, itt az „Endredy Nyeresigh" is, amely arról számol be,hogy kapitány uram vezetésével a vár őrsége hogyan sarcolta meg asomogyi Endréd várába befészkelt Ürüc odrabasát. A számadáskönyvszerint 38-an osztoztak a zsákmányon, s fejenként 68 dénár jutott.Akad Pisky kapitány uram feljegyzései közt szívrehatóbb is.

Arról, hogyan vette gyámság alá a harcokban elesett László Andrásvitéz árváit, miután anyjukat török rabságba hurcolták. S míg a végvárivitézek maguk is koplaltak, rongyosán jártak (maradt fenn erről ispanasz), egy alkalommal szőkös zsoldjukból mégis 63 ezüst forintotadtak össze két, török fogságba esett bajtársuk kiváltására...A régi, nehezen olvasható, megfakult téntájú, sárgult papírra róttírásokat sokáig böngészték a fiúk. Egy nehéz, harcos kor üzeneteitolvasták ki belőlük. Már elfáradt a szemük a kacskaringós betőkértelmének kihámozásában, amikor Márki egyszerre csak nagyotkiáltott:— Ide gyertek menten! Ezt nézzétek! — és az egyik időrágta iratramutatott. S mert társai húzódoztak újabb böngészésbe kezdeni, magaolvasta fennhangon:„Meghagyom fáklás legénimnek, estvéli jelező tüzvel az bastiafokáról hivjakh egybe mind az végh béli vitézeket Bolondvar meghvitelire. Stephan de Pisky kapitan az Tihan várában az Urnak 1588.esztendőben Boldogasson havának idusán..."— Hát ehhez mit szóltok? — nézett társaira Márki.— Érdekes — felelte nem túl lelkesen Gömböc.— Nem különös nektek ez az írás?— Csak nem gondolod, hogy...— De bizony, hogy gondolom... Mintha csak nekünk szólna. Igaz,kisasszony? — hanem hiába forgott jobbra-balra, Piri eltőnt.— Így még gyanúsabb — vélte Márki.Dobos a vitrin fölé hajolt.— Ha így közelebbről nézem, nem is olyan régi ez az írás —mondta. — Igaz, a papírja eléggé sárga, de a tinta nem olyan fakó,mint a többin. Lehet, hogy most készült...— Tehát hamisítvány! — szögezte le megvetően Gömböc.— Nem az a lényeg, hogy hamisítvány, hanem az, hogy nekünkkészült — felelte Márki. — Akkor pedig nem is hamisítvány, hanemutasítás a továbbiakra. Nézzünk körül, nincs-e még valami.De más írást nem találtak már, csak egy levelet 1702-ből. Az akkoriapátúr küldte Rákóczi fejedelemnek és benne ékes latin nyelvenpanaszkodik a végvári vitézekre, ahogyan ő írja: „engedetlenjobbágyokra", akik jobban hajlanak a fejedelem szabadságra hívószavára, mint az apátság szolgálatára. Hanem a fejedelem azonmódvisszaküldte a levelet, csak a szélére írta oda kurtán, magyarul: „Nemapátúr hivatalja, hogy hadi dolgokba avassa magát".Érdekes ez is, hanem már későbbi időkből való, mint Pisky kapitányvalódi és egy, talán nem valódi levele. Most már csak azon az egy,kétséges eredető levélen kell eligazodniuk. De talán nem is olyannehéz.— Fáklyás legények, azok mi volnánk — boncolgatta Dobos. — Ajelzőtőzről is tudjuk, micsoda, volt részünk benne az este. Azzal kellértesítenünk a többieket, azaz, mint az írás mondja, egybehívni avégbeli vitézeket, hogy Bolondvárat elfoglaljuk. Eddig világos. Kérdéscsak az, hol a csudában van Bolondvár és kitől kell elfoglalni?— Szerintem ez a második kérdés sem lényeges — vélte, ezúttalmeglepő értelmesen Gömböc. — Ha tudjuk, hol van, odamegyünk és

akkor az is kiderül, kitől kell elfoglalni. Viszont egy kérdésrőlmegfeledkeztél. Azt írja a kapitány, hogy a bástya fokáról adjuk a jelet.Mi eddig csak az Óvárból morzéztunk. Ott azonban nincs bástya, azcsak földvár volt a történelem előtti időkben.— Hát akkor a tihanyi vár bástyájáról adjuk a jelet! — felelte Dobos.— Ez csak világos? Hiszen itt volt kapitány Pisky uram!— Láttál te itt valahol a közelben csak egy mákszemnyi várat is? —kérdezte csendesen Márki.Dobos meghökkent.— Az igaz. Itt nincs is vár. De hát akkor hová lett? Mert volt, annyibizonyos, különben hol kapitánykodott volna Pisky uram?— Lehet, hogy őt is csak nekünk találták ki, házi használatra? —töprengett Gömböc.— Dehogy, hiszen a többi irat hitelesen régi — mondta Márki.— Valahol én már olvastam arról is, hogy híres bajvívó volt. Azendrédi aga, valami Ibrahimnak, vagy minek hittak, cifra levélbenszólította párviadalra a Balaton jegére, de Pisky hiába várta, az agánaktán más dolga akadt, vagy meggondolta magát, de nem jött el amondott helyre. Erre a kapitány disznófarkas kopjanyelet tőzött az agakapuja elé, ami tudvalevőleg hallatlanul nagy sértés a törököknél...— Erre aztán meglett a párviadal, igaz?— Arról már nem szól a krónika, de ha meg is esett, a kapitánynaknagyobb baja nem történhetett, mert még sokáig vitézkedett ittTihanyban, meg a végeken.— Köszönjük a történelmi leckét — mondta Dobos kissé gúnyosan.— De akkor hova lett a vár?— Felrobbantották, lerombolták — szólalt meg a hátuk megettváratlanul Pirike. Észre sem vették, hogy egyszerre megint előkerült.Érdeklődve fordultak felé, mire folytatta: — Bizonyára tudják, hogy abécsi, császári haditanács jó háromszáz magyar várat leromboltatott,nehogy a kurucok befészkelhessék magukat. 1702-ben a legtöbbbalatoni várral egyetemben így pusztították el a tihanyi várat is, hogynyoma sem maradt.— Akkor honnan fogunk mi jelet adni? — kérdezte tanácstalanulGömböc. — Semmi kedvem nincs ilyenkor visszakutyagolni az Óvárba.— Attól függ, hová és mivel akarják küldeni a jelet? — kérdezte Piri.— Tüzet gyújtunk és azzal küldünk morze-jelet... Hová is?... Nem istudom... Valahová Zamárdi felé... Tetszett már hallani valamiSzamárkőről?Piri fejét csóválta válasz helyett. Dobos le is csapott mindjárt.— Ugye, hogy még maga sem hallotta hírét, pedig ismerős ezen avidéken. Nekem első perctől kezdve az volt az érzésem, hogybolonddá tesznek bennünket. Azért is küldenek most Szamárkő utánBolondvárba... Mi meg a bolondok vagy szamarak, ahogy tetszik,beugrunk. Ahogyan nincs Szamárkő a világon, úgy nincs Bolondvársem...— No, ebben téved — szóit csendesen Piri. — Szamárkőről ugyanén sem hallottam, de Bolondvár nem is egy van. Bolondvárnak nevezisokfelé a nép a történelem előtti földvárakat, mert nem tudja megérteni,mire voltak jók ezek a behemót földhányások. Azt tartja, ilyeneket csak

bolond építhetett, így aztán rajtuk ragadt a név: Bolondvár...— De hiszen az ittenit sem úgy hívják, hanem csak egyszerőenÓvárnak...— Nem mondtam, hogy minden földvár neve ez, de jó egynéhányé...— Stop! — rikkantott fel Gömböc. — Azt mondtuk „földvár"? Írd nagybetővel: Földvár és máris tudod, hová kell mennünk!— Azt hiszem, tévedsz — felelte Márki. — Én már sokszor nyaraltamBalatonföldváron, de még sohasem hallottam, hogy az ottani földváratBolondvárnak nevezték volna. Valahol másutt kell annak lennie. TalánBoglár vagy Fonyód felé... Ott is voltak ilyen földgyőrők...— Igaza van, meg kell keresni... — mondta mosolyogva Piri, majdmegnyomva a szót, hozzátette: — Aki keres, az talál. Elvégreszemesnek áll a világ!— Jó. Akkor elmegyünk Balatonszemesre! — vágta rá habozásnélkül Márki, hogy a többiek csak bámultak.— Hát ezt honnan veszed? — ámuldozott Dobos. — Tudtommal ottnincsen semmiféle vár...— Majd kiderül — felelte Márki magabiztosan és Pirire nézett, de alány arca már nem árult el semmit. Gömböc zárta le a vitát.— Végeredményben mehetünk oda is. Sőt, végeredménybenakárhová mehetünk. Úgyis csak a jószerencse, meg aversenyrendezőség dirigál nekünk. Aztán, ha eltévedünk, magáravessen, miért nem adott pontosabb utasítást.— Vagy magunkra vessünk, miért nem voltunk okosabbak —zsémbelt Dobos, de mert más megoldást ő sem tudott, nem vitatkozotttovább. Eldöntötték, hogy így adják le az üzenetet, ha sikerül, aztánmajd meglátják, mit szólnak hozzá a többiek odaát. Igen ám, dehonnan üzenjenek? Mert az Óvárba már egyiküknek sem akaródzottelmenni, sötét is volt, fáradtak is voltak. Piri ez egyben segítségükresietett.— Ha tényleg Zamárdi felé akarják leadni a jeleket, azt megtehetikinnen a közelből, egy kiemelkedő pontról is. Elvezetem oda magukat ésamíg elintézik a jeladást, szerzek szállást.Mondanom sem kell, mennyire hálásak voltak. A lány pedigmegmutatta, hol gyújthatják meg a jelzőtüzet, hogy jól ellátsszék atúlpartra. Fél óra sem telt belé, magasra lobbant a rőzsetőz és amibenmaguk sem bíztak, legfeljebb titkon reménykedtek, a túloldalrólfellángolt a választőz. Kézbe fogták hát a pokrócot, s lassacskánmegindult a társalgás a messzire szakadt barátok között. Mert mostmár nem titokzatos idegen üzent nekik, mint előző este, hanem Vedresés a kis Plessz.— Semmi bajunk... — pislogta a fény a messziségben. — Itt vagyunka Szamárkőnél...— No, ugye, hogy mégis létezik? — bökte oldalba Gömböc Dobost.— Márpedig, ha ez van, akkor létezik Bolondvár is.Le is adták a válaszban, hogy utasítást kaptak, a csapat egyesüljönés foglalja el Bolondvárat. Vedresek visszakérdezték, hogy hol van az?Felelték, hogy ők sem tudják, de Márki szerint Szemesen kell keresni.Vedres ezután visszaüzente, hogy úgyis a déli parton van a legtöbbföldvár, jöjjenek át a reggeli hajóval és nem bánja, találkozzanak

Szemesen, az éppen félúton van a déli part hosszában, onnan bárhováhamar eljutnak. Amíg megérkeznek, ők majd tudakozódnak. Ebbenmeg is egyeztek. Gömböc még kierőszakolta, hogy azt is kérdezzékmeg, mi a csuda az a Szamárkő, de Vedres, mintha csak tudta volna,kinek az ötlete a kérdés, visszatáviratozta: — Gömböc, ne légy olyankíváncsi. Majd holnap elmeséljük. — Erre aztán szépen elbúcsúztakegymástól és eloltották a tüzet.Akkorra Piri is visszajött értük és vitte magával őket. Meg sem álltakegy tisztára söpört udvar sövényéig. Azon belül fehérre meszelt,nádfedeles ház állott, akár a mesében. De hát itt majd minden öreg házilyen. De az még inkább mesébe illő volt, hogy milyen orr- ésínycsiklandozó illatok szállongtak kifelé a nyitott ajtón. Gömböcmagasba tartotta az orrát, hármat szimatolt, azután ellentmondást nemtőrő hangon kijelentette:— Halpaprikás.— Megenné? — kérdezte mosolyogva Piri.— Ilyet kérdezni sem szabad — felelte komolyan Gömböc és ha Pirigyorsan be nem taszítja a sövényajtót, talán a szíve is megszakadkerekded barátunknak a nagy vágyakozásban. Szerencsére a lánytessékelte már be őket és elébük jött az öreg, hosszú bajuszos gazdais.— Elhoztam a vendégeket, Gábor bácsi — mondta Piri, majd afiúkhoz fordult. — Gábor bácsi a legöregebb tihanyi halászember.Édesapja még kompániába, bokorba halászott, mielőtt a motoroshalászatot bevezették a Balatonon...Erről kerekedett szó későbben is, mikor a bogrács már tisztáratörölve állott előttük és a halpaprikásra csak a nagy halom szálka, megegy árulkodó piros stráf Gömböc szája szélén, emlékeztetett. Gáborbácsi, némi unszolásra, még félpohár füredi fehérbort is kitöltött nékik,hogy oltsa valami a paprika cudar csípését a torokban. Jóllakottan,elpilledten ültek az asztal körül, Gábor bácsi bodor füstöket eregetettpipájából és a kótázásról, másnéven a látott hal megkerítésérőlmesélt...Mert az volt hajdan a halászélet nagy eseménye. November táján,mikor az őszi ködök megülik már a vizet, indul vándorlásnak a Balatonheringje, a garda. Százezerszámra vonul, mint ezüstfolyó a tóban. Ahola garda útja húzódik, megváltozik a víz színe. Ladikból nem látni, de amagasból jól kivehető a hal-folyó. A „halászbokrok" már felkészülvevárták jöttét. Egy közülük, a hegyenjáró, éjjel-nappal vigyázta a hegytetejéről. Amikor meglátta a vonulást, elkiáltotta magát: gaaardaaa! —mire a halászok hanyatt-homlok rohantak a ladikokhoz és eveztek ki avízre. S mert onnan nem látni, merre kerítsék a halat, a hegyenjárótfigyelték, az adott jelzést nekik, hol, merre merítsék a hálót...De inkább visszaadom a szót Gábor bácsinak, mondja el ő, hogyanhallotta édesapjától, aki maga is így járt még a hal után.— A hegyről megkerítettem ősszel a csoprozó halat — a gardát — aBalatonon úgy, hogy az én intésemre a hajóból vigyáztak. Mikor a határhaltól — így nevezik a víz felszínén összegyőlt haltömeget — 40-50ölnyire voltunk, akkor dobattunk horgonyt. Utána 20 ölnyire kótátdobattam. A kóta kötélvégén gyékénycsomó, ami úszik a vízen. Kóta

után kidobattam az apacsot. Apacs, másként istáp, az a hosszú rúd,amely a háló szélét egyenesen kifeszítve tartja. Az volt a jel rá, hogymagamat a földre dobtam. Más jeleknek a subám lengetéséthasználtam. Akkor, amikor a halat bekerítették a hálóval, kihíttam őketa kótához, aztán a kótával vették fel a kötelet és hálóval kihúzták ahalakat. Volt eset, hogy fél óra alatt 140-150 mázsát fogtunk. Akkoraztán elosztoztunk juss szerint és szólt a halászok nótája:Estve későn, estve későn, ragyognak a csillagok,Házam előtt szőlke kislány, barna kislány andalog,Szoknyájának, szoknyájának fodrát a szél lengeti,Szíve táját, szíve táját a szerelem égeti...Másodjára már a fiúk is vele dúdolják, s aztán igen ízlelgetik,tanulgatják a balatoni öregnótákat is. Késő este van, amikor ebbe isbelefáradnak. Gondolni kell rá, hogy holnap is van nap, ideje pihenni.Piri kemény kézszorítással búcsúzik tőlük, Gábor bácsi pedigmegmutatja a létrát a szénapadláshoz.Az illatos széna még inkább elkábítja őket. Éppen csak, hogyfészket rendeznek maguknak, lehúzzák a bakancsot, ruhát és márismélyen alszanak, mind a hárman.Kedves olvasóm, néked is, jóéjszakát! Holnap találkozunk, akövetkező fejezetben!8. FEJEZETamely arra felel, hogy: „itt a piros, hol a Szimárkő!"A juhásznak jól megy dolga,— akkor is ha hamisítvány csak(Tojás noteszéből)Most látom csak, mikor kalandjaik leírásába kezdek, mennyi fölösmunkát adtak nekem ifjú barátaink ezzel az igazán szó szerint „viharos"vállalkozással. Ne feledje el kedves olvasóm, hogy nekem még a másikkét csapat útjával is törődnöm kellett. És akkor tessék, a háromcsapatból négy lett! Ideje sürgősen egyesíteni a kettészakadttársaságot. Az előző fejezetből talán már sejteni is lehet, hogy mitterveztem ki. No persze nem ment éppen könnyen a dolog. Mármint akitervezés. Szentanti odaát csellengett Tihanyban, s ott ugyan, mintláttuk, segített is, de a kupaktanácsból erősen hiányzott. RáadásulColos is önállósította magát, amennyiben közölte velem, hogy ő ugyankihúzta a póruljárt ifjakat a vízből, de engem már nem hajlandó kihúznia csávából, mert a csárda mögötti nádasban egy rablóharcsagarázdálkodik s azt neki becsületbeli kötelessége horogra kapni. Mostmondja meg az olvasó, mit lehet kezdeni az ilyen túltengőönbizalommal? Mondjam neki, hogy előbb fognak a Balatononkukaccal kékcápát, mint ő rablóharcsát? Falra hányt borsó volna.Inkább békével útjára bocsátottam. Üljön csak hajnalig a nád tövében,fogjon vízibolhát és száz szúnyogot, akkor majd álmosan, dekijózanodva visszatér hozzám.Egyszóval Colos is magamra hagyott a legnehezebb pillanatokban.Maradt még Rezeda, de vele is csínján kellett bánnom, hogy meg negondolja magát: a juhászság, amit szerepül kiosztottam neki, sehogyansem volt ínyére és most némi leplezetlen kárörömmel nézett rám,mintha azt mondaná: úgy kell neked, most jól összekeverték a

kártyáidat!Hát, mi tagadás, összekeverték. Hanem láttam én már, hogy apóruljártaknak az ijedelmen kívül semmi bajuk nincs, semmi ok hát rá,hogy tovább hagyjam heverészni őket. És tisztelt Rezeda Kázmérjellemszínész és hősszerelmes, te sem fogsz az én káromra nevetni!Azért is juhász leszel még ma este! Vannak ebben az üdülőben másbarátaim is, akik elég jó színészek ahhoz, hogy egy kurta kis szerepeteljátsszanak. Rajta hát!Történt pedig a következőképpen.A három hajótörött még kissé megneszülten, de már ereje teljébenheverészett a szobában, ahová egy órával előbb csuromvizesenbevitték őket. Heverésztek és várták, mit határoznak felőlük. Mozdulninem tudtak, hiszen egyetlen öltözékük a takaró volt. Ruháik kintszáradtak a teraszon, a szerteszaladó felhők mögül békésenkikacsingató nap melegében.S ekkor felpattant az ajtó. Három különös, marcona alak lépett be.Mindhárman fürdőnadrágot és kendőből orruk elé kötött álarcotviseltek. A jobb szélső kezében megszáradt ruháikat látták, a balszélső viszont jó kétujjnyi vastag kenderkötél-tekercset cipelt. Aközépső pedig hatalmas feketekötéső könyvet tartott a kezében, megkét nagy viaszgyertyát.A fiúk megnémultan bámulták a jelenést.Az egyik marcona álarcos az ablakhoz lépett, behúzta a függönyt,míg a másik az elsötétülő szoba közepén álló asztalra helyezte agyertyákat és meggyújtotta. Azután három széket tettek az asztal mögéés leültek.A középső kinyitotta a nagy könyvet és síri hangon megszólalt:— Vedres István!— Jelen... — lehelte Pista.— Öltse magára a takaróját és álljon a Kalózok Vészbírósága elé!— Igenis... — nyögte Vedres és kikászolódott az ágyból.Az álarcos kérlelhetetlenül folytatta a megidézést. Hamarosan mind ahárom fiú ott állott az asztal túloldalán. Takaróba burkolt alakjuk ijesztőárnyékot vetett a falra a lobogó gyertyafényben.Én ugyan a kulcslyukon át leselkedtem, de így is borsódzott ahátam. Mi lesz itt?Jaj, majdnem végzetes baj!A középső álarcos ugyanis lapozott a nagykönyvben és komorhangon olvasni kezdte:— Meteorológiai jelentés január 25-én: derült idő, csapadék 0milliméter, keleti szél... Pardon... — és. gyorsan tovább lapozott.Majdnem összeestem ekkora baklövés hallatán. Szerencsére a fiúkannyira megilletődöttek voltak, hogy nem értettek semmit az egészből.Míg én vertem a fejemet, hogy miért éppen a meteorológus naplójátkértem kölcsön — igaz, az volt a legnagyobb, legtekintélyesebb könyvaz üdülőben — addig a főbíró már a megfelelő szöveget olvasta:— A Balatoni Kalózok Vészbírósága azzal vádolja magukat, hogymegszegték a versenyfeltételeket és ezzel zavart okoztak az egészverseny menetében. A versenyfeltételek 5. fejezete 23. paragrafusának7. pontja szerint ezért diszkvalifikálás, a versenyből történő kizárás jár

mint főbüntetés, azonkívül háromheti fagylaltevési tilalom, mintmellékbüntetés. Megértették a vádat? Mit tudnak felhoznimentségükre?Vedresnek elszorult a torka, amikor meghallotta, hogy kizárhatjákőket a versenyből. Mekkora szégyen! És ráadásul ő az oka. ő beszélterá a csapatot a kettéválásra... Nem is tudott szólni egy szót sem.A kis Plessz azonban harciasan szembenézett az álarcosokkal ésváratlanul így szólt:— Mi nem vagyunk kalózok és semmiféle kalózbíróságot nemismerünk el illetékesnek az ügyünkben!Ez aztán a szemtelenség! De azért bátor gyerek, meg kell hagyni! Abírák is zavarba jöttek. Erre nem készültek fel. A bal szélső bíró kicsitmegemelte a kenderkötelet.— Lárifári. A vétséget elkövették, azért büntetés jár. „Kalóz" típusúvitorláson hajóztak, tehát a kalózbíróság hatásköre alá esnek. Tessékvédekezni, mert a további szemtelenség súlyosbító körülmény. Ha nemtisztelik a bíróság tekintélyét, újabb fagylaltmegvonást fogok javasolni atisztelt bíróságnak.— Kérem tisztelt bíróság — szólalt meg Juhász —, én nem tartozoma csapathoz és így nem vagyok büntethető. Viszont felelős vagyokazért, hogy barátaim kettészakították a csapatot és viharba kerültek. Énjavasoltam a vitorlázást és én is vittem őket ki a tóra. Ez tehát nemteljesen az ő hibájuk. Azonkívül azt se feledjék el, hogy ők igazán csakjót akartak a csapat kettéosztásával. Gondolták, így nagyobb esélyüklesz a verseny megnyerésére. Ez kezdeményező képességükre ésleleményességükre vall, ami feltétlenül dicsérendő jellemvonás. Kéremezeket is tekintetbe venni az ítélet meghozatalakor.— A bíróság enyhítő körülménynek fogja betudni — felelteméltóságteljesen a jobb szélső bíró.— Mi igazán nem akartunk semmi rosszat sím csinálni... — jött megvégre Vedres hangja is. — És én, mint a csapat parancsnoka ígérem,hogy ezután szigorúan tartjuk magunkat a versenyfeltételekhez és nemteszünk semmi veszedelmeset, csak ne tessék bennünket kizárni aversenyből, mert akkor mindenütt csak szégyellhetjük magunkat és...— No így is eléggé szégyellhetik magukat! — jegyezte meg az egyikbíró.— De ha kizárnak a versenyből, akkor a többiek kinevetnekbennünket. Egyáltalában, akkor oda a becsületünk...A három bíró összedugta a fejét, hogy megtanácskozza az ítéletet,melyet azután a főbíró hirdetett ki:— A Balatoni Kalózok Vészbírósága Vedres Istvánt, a Búvár Kundcsapat parancsnokát és Plessz Jánost, kalóznevén a Tojást, bőnösnektalálta engedetlenség, életveszélyes vállalkozás és a versenyfeltételekmegszegésének vétségében. A bíróság az enyhítő körülményekfigyelembevételével úgy határozott, hogy a csapatot nem zárja ki aversenyből, de a legközelebbi rendetlenség esetében a csapat mindentárgyalás nélkül kiesik a versenyből. A mellékbüntetést fenntartja, azzalaz enyhítéssel, hogy az csak a csokoládé- és vaníliafagylaltravonatkozik. Más fagylaltot szabad enniök. Juhász Gézát a bíróságszintén vétkesnek tartja, mint felbujtót, de mert ő nem tartozik

hatáskörébe, Siófok kikötőjéből kitoloncolja. Az első hajóval utazikvissza Füredre a mamájához, ítéljen ő felette. A vitorláshajóvisszaszállításáról a bíróság gondoskodik. A verseny fennakadásnélküli folytatása érdekében a bíróság elhatározta, hogy Vedres Istvántés Plessz Jánost az eredetileg kijelölt célpont közelébe szállítja és megnem nevezett helyen sorsukra hagyja. Boldoguljanak, ahogyan tudnak.Az ítélet jogerős, fellebbezésnek helye nincsen és azonnalvégrehajtandó.A Kalózbíróság ezzel befejezte mőködését, felállott és azelítélteknek átadta ruháikat.Amikor felöltöztek, bekötötték a szemüket, kötéllel hátrakötötték akezüket és így vezették ki őket a szobából, miután gondosan eloltottáka gyertyákat.A két fiú (mert Juhászt elengedték), csak azt érezte, hogy levezetikőket a lépcsőn és autóba ültetik. A kendőtől nem látták hol, merrejárnak. Felbúgott a motor és az autó elindult. Amint kiért a betonútra,szélvészgyorsasággal kezdett robogni és jó tíz percig száguldott. Akkorcsikorogva fékezett és megállott.A fiúkat kiemelték az ülésről, néhány lépést vezették őket, majdleoldották kezükről a kötelet, de szemükön rajtahagyták a kendőt.Így maradtak állva, várakozva, hogy mi következik. De nem hallottakmást, mint hogy az autó újra elindult és zúgása elhalt a távolban...Két-három perc telt el néma ácsorgásban, várakozásban. S hogysemmi nesz, senki sem nyúlt hozzájuk, végre Vedres halkan,bátortalanul megszólalt:— Tojás... Itt vagy?— Itt vagyok, parancsnok... — hangzott közvetlenül mellette a halkválasz.— Mit gondolsz Tojás, elmentek?— Azt hiszem, el...— És gondolod, hogy levehetnénk?— Mit?— Hát a kendőt, Tojás...— Próbáld meg, parancsnok...— Hát én meg is próbálom! — mondta most már, hogy abeszélgetésbe senki idegen nem szólt bele, bátrabb hangon Vedres.Azzal levette a kendőt és körülnézett.— Nincs itt egy lélek sem — mondta. — Itt hagytak faképnél.Erre Plessz is kibújt a kendőből.Az országúttól néhány lépésnyire voltak, egy kis rét közepén. Azúton túl a Balaton kéklett a házak, kertek között. Semmi kétség, együdülőtelep szélén állottak. Hátizsákjuk ott hevert a lábuknál.— Ezt megúsztuk... — sóhajtott végre megkönnyebbülten Tojás.Vedres nem felelt. Most kezdte csak igazán furdalni a lelkiismeret.— Ne búsulj pajtás! — vigasztalta Plessz. — Talpra esünk mi, mint amacska. Meg aztán játék volt ez az egész bíróságosdi...— Hallgass! — mordult rá Vedres. — Színre játék, de megjárhattukvolna.Tojást nem lehetett elkedvetleníteni. Vállat vont és fütyörészve hajoltle a zsákjáért, hogy vállára vegye...

— Hát ez mi? — mutatott Vedres zsákjára, és egy papírlapot emeltfel, mely gombostővel a zsákra volt tőzve.Vedres a kis cédula után nyúlt, de Plessz nem eresztette el.Hangosan olvasta a cédulára írt sorokat:Sorompónál körülnézz,Zamárdiba, ha beérsz.Arrafelé, hol piros.Menni néked nem tilos.Áram kering odafenn,Rá ügyelj a bal-felen!Kék Othelló, akácfa,Öt perc időd van, rajta.Ott szőlőben balra tér,Többé piros mit sem ér.Tízszer három Napnyugat,Végy akác közt N-utat.Ahol domb vár, ne siess,Nagy gödörbe be ne ess!Ennyi állott a papíron, egy betővel sem több. Plessz tanácstalanulforgatta.— Azt hiszem, hogy ezt nem Petőfi írta. Inkább valami absztraktköltő mőve lehet...— Ne vágj fel Tojás! Nem is tudod, hogy mi az az „absztrakt".— Dehogyis nem. Olyan vers, amit csak az ért, aki írta. Vagy teebből a „mő"-ből értesz egy kukkot is?— Egyelőre nem, de a költőjét hiába is keresném most. Viszont aztnem nehéz kitalálni, hogy nekünk írták, tehát ha értelme nincs is,valami jelentése mégiscsak lesz.— Várj, megpróbálom visszafelé olvasni. Vagy inkább lóugrásszerint?— Ne ugrálj sehogy, Tojás. Próbáljunk gondolkozni. Ha Márki ittvolna, azt mondaná, állítsuk fel a képletet: adva van egy vers, értelmeés költője ismeretlen...— Ismeretlen költők régen beleszőtték nevüket a versfőkbe... —kottyantott közbe Plessz. — Hátha ez az absztrakt Petőfi is... Mutasdcsak... „Sorompónál"... „Zamárdiba"... sö, zö, aztán: a, mö, á... Hurrá!S—Z—A—M—Á—R—K—ő O—T—T—V—A—N...Soha nehezebb rejtvényt ne kapjak! Most már remélem, tudod, mi eza versike? Szabályos útikalauz a Szamárkőhöz!— Ne örülj korán! Ha az egésznek már tudjuk is az értelmét, azegyes sorok közt még mindig nem látok összefüggést...— Ej, parancsnok, ne okoskodj már annyit! Világos, mint a nap:„Sorompónál körül nézz, Zamárdiba, ha beérsz..." Nyilván ez a faluZamárdi és nekünk el kell jutnunk a vasúti sorompóhoz. Tehát addigmegyünk itt az országúton, amíg a kereszteződéshez nem érünk...— És aztán? Mi az, hogy „arrafelé, hol piros, menni néked nemtilos?"— Legyünk ott és majd helyszíni szemlét tartunk!— Nem bánom, szerencse fel!Azzal a két szépreményő ifjú nyakába vette zsákját, átballagott a

réten és szapora lépésekkel nekivágott a betonútnak. Ennyibonyodalom után már szinte hihetetlennek látszik, de mindenkülönösebb akadály nélkül jutottak el a vasútállomásig, illetve annakszomszédságában a sorompóig.— No, most keressünk valami pirosat, ami nem tilos — jelentette kiPlessz, aki szinte átvette a vezetést. Vedres úgy látszik még nemheverte ki egészen az izgalmakat. De azért ő is igyekezett szemügyrevenni a környéket. Szerencsétlenségükre semmi feltőnőbb pirosépületet, tárgyat, nem láttak.Plessz úgy szimatolt, fürkészett körbe-körbe, mint egy vadászóvizsla. Bekukkantott minden udvarba, kertbe, utcácskába — hiába.Végül tanácstalanul dőlt neki egy kerítésnek.— Ebben az elátkozott faluban talán még a szivárvány is hatszínő —mérgelődött. — A pirosat biztosan abból is kihagyták...Vedres szemben állott vele és gondolataiba mélyedt. Aztánegyszerre minden átmenet nélkül fülig szaladt a szája. Plessz ettőlérthetően ideges lett.— Mit vigyorogsz? — kérdezte mérgesen.— Rajtad mulatok, vén Márkus...— Se vén, se Márkus nem vagyok. Megártott neked a vihar...— Pedig a vén Márkus is „talpa alá tette, úgy esküdt a földre", hamég emlékszel Arany János versére...— Ne aranyat, hanem pirosat keríts nekem. Különben is, az éntalpam alatt nincsen semmi piros!— A talpad alatt nincs, de a füled mögött igen! Bármilyen nagy is,nem tudja eltakarni...Plessz egy pillanatig komolyan arra gondolt, hogy barátjameghibbant, de azután mégis, ösztönösen, hátrafordította a fejét.És pontosan a fülével egy magasságban szép piros festékcsíkdíszlett a palánkon.Akkorát ugrott, mintha szúnyog csípte volna meg.— A turista útjelzés! — kiáltotta homlokára csapva.— Az bizony! Még jó, hogy nem szúrta ki a szemedet!— Hátul nincs szemem — méltatlankodott Plessz, de nem nagyon,hiszen ő is örült, hogy megtalálták a keresett jelzést.Ezután már gyerekjáték volt rálelni a következőre is és szépenfelkísérni a Vasút utcán, egészen a magasfeszültségő áramvezetékig.Mint a versikéből kiderült, azt kellett követniök a „bal felen", azazbalra fordulva.A Kék Othelló ismét nézeteltérésre adott okot, hiszen tudvalevő,hogy a Shakespeare-tragédia hőse inkább fekete, vagy legalábbisbarnácska volt, mint kék. Most már gyanakodva fogadtak minden színmegjelölést.Szerencsére a versben akácfáról is esik ugyanabban asorban említés és lám, az út egyenesen egy akácfákkal szegett másikúthoz vezetett, mely a szőlőhegyre kapaszkodott fel. S ekkor eszükbejutott, hogy a mór hadvezér ugyan nem volt kék, de az othelló szőlősötét fürtjei bizony csábító kékes árnyalatban mosolyognak elő alevelek közül.— Helyben volnánk — állapították meg elégedetten. „Öt perc időd

van, rajta" — így a vers és ez egészen érthető: öt percig kell haladniokaz akácsoron a szőlők között, míg meg nem lelték balra letérő utat éselhagyták a piros jelzést, mely eddig hőségesen mutatta az irányt.Ezután ismét némi fejtörésre volt szükségük, hogy eldöntsék, mit jelenta „tízszer három napnyugat"? Még csak rendben volna, hogy nyugatfelé kell menniök, de mire értsék a számokat? Harminc percigmenjenek? Igen ám, de tán megint csak akácost kell érniök a versszerint, márpedig amott mintha éppen integetne. Csakhogy jóvalközelebb...— Ha nem percet jelent a tízszer három, akkor csak távolságotérthetünk rajta — töprengett Vedres. — Talán métert...— Hogyan mérjük azt le? — kérdezte Plessz. — Ha csak nemlépéssel. Én egyszer kimértem, ha három jókorát lépek, az éppen kétméter... Ne próbáljuk ki?— Megtehetjük — felelte Vedres —, már csak azért is, mert hátha aszámok nem is méterre, hanem éppen lépésre vonatkoznak.A szót tett követte és nagy léptekkel araszolni kezdték a porosdőlőutat nyugat felé... S éppen harmincat léptek, amikor elérték a kisakácost.„Végy akác közt N-utat..." — mondja a vers. Hanem ezzel az N-nelsehogyan sem tudtak zöld ágra vergődni. Próbáltak behelyettesítenitucatnyi N betővel kezdődő szót: nagy-utat, nedves-utat, nádas-utat...— hiába. Gondolták azt is, hátha sajtóhiba csúszott a versbe és nem N,hanem M-utat kell keresniök, például mély-utat, magas-utat, meredekutat,malom-utat, de ahogyan körülnéztek a dombos tájon, ennek semvolt semmi értelme, nem illett bele egyik meghatározás sem.— Hátha megint égtájról van szó... — találgatta fáradhatatlanulPlessz.— N betővel csak a Nyugat kezdődik és az se N, hanem Ny. Akkorpedig azt írták volna. N-nel nincs égtáj...— Magyarul nincs. De a nemzetközi jelzésben van: Nord...— Ez kissé bonyolult — felelte Vedres. — Különben is Nord Északotjelent, márpedig itt, láthatod, észak felé semmilyen út sem vezet.— Az igaz, viszont a következő sor valami dombról mesél —ellenkezett Plessz. — Márpedig az a csinos dombocska amott éppenészak felé esik. És az sehol sincs megírva, hogy az „út" csak építettutat jelent. Érthetünk rajta egyszerően csak irányt is. Ajánlom, vágjunkneki annak a dombnak, és lássuk, hová érünk. Szerintem valami nagygödröt kell megtalálnunk, amibe, a vers szerint, nem szabad beleesni...— Nagyon szabadjára eresztetted a képzeletedet. Tojás. ASzamárkőről pedig egészen elfeledkeztél...— Valahol ott kell annak is lennie — erősködött tovább Plessz.— Tudod mit? — ajánlotta erre Vedres — próbáld ki. Úgyis te vagy acsapat felderítője, ám derítsd fel a terepet, ha már annyira bízol azelképzelésedben... Én majd itt szépen megvárlak...— Nem mondhatnám, hogy túlságosan önfeláldozó vagy,parancsnok — felelte Plessz — ám legyen. Én fizetek egy csokoládéfagylaltot neked, ha nem találom meg azt a csacsi kavicsot!— Kedves vagy és nagylelkő. Könnyen ígérsz, mikor tudod, hogycsokitilalom alatt állunk.

— Hajlandó vagyok kókuszt és citromot venni. Azt szabad! — Sazzal választ sem várva, faképnél hagyta barátját és nekivágott adomboldalnak.Vedres leült az út szélére és mogorván figyelte, mint ugrabugrál akis Plessz felfelé. Azután csak azt látta, hogy egyet ugrik — és eltőnik.Várt, de Plessz nem tőnt fel ismét. — Úgy látszik, mégis arra van agödör, mert beleesett — gondolta és nagyot kiáltott:— Tojááás...!— Itt vagyóóók! — hangzott valahonnan, de Plessznek nyoma semvolt.— Hóóól vagy?— Ülök a kövőőőn!... A Szamárkövőőőn!Egyszerre csak újra látható lett, méghozzá elég magasan, minthaállna valamin. Vadul integetett.Vedres futásnak eredt arrafelé.Plessz jó öt méter széles és nem sokkal hosszabb ormótlan kövönállott, mely sekély mélyedésben hevert a domboldalon.— Íme, a Szamárkő! — jelentette ki ünnepélyesen és maga alámutatott, oly büszkén, mint Kolumbus, amikor felfedezte Amerikát.Vedres körüljárta a kőkolosszust, de úgy találta, hogy annak alegcsekélyebb szamár-formája sincsen.— Hát ha ez a Szamárkő, akkor csak azért, mert te rajta állasz.Amint lemászol róla, csak közönséges homokkődarab lesz megint —jelentette ki.— Ne személyeskedj, parancsnok. Nincsen semmi fantáziád. Nemérted, hogy csak ez lehet a Szamárkő?— Ó, dehogyis nem... Elhiszem én, ha te mondod, még azt is, hogyez a domb a Szamárdomb, ez a falu odalent pedig Szamárfalva...— Hászen Zamárdi az éppen annyittesz régi magyar nyelven, hogy„szamárka", ifjúúr...Mély hang mondta ezt mögöttük.Megfordultak.Ki tudja, honnan bukkant fel az öreg,hosszú bajszos, bakonyi szőrös juhász?Egyszerre csak mögöttük állott, mintha aföldből bújt volna elő. Letelepedett a kőszélére, hátrább vetette vállán apillangóval kivarrt szőrt, belenyúlt azujjába, s bugyrot halászott elő. Szépkomótosan kibontotta. A bugyorban félkenyér, szalonna, meg fokhagymáskolbász lapult. Akkor megint benyúlt afeneketlen szőrujjba és bicskát kotort elő.A bicskával karéjt szelt a kenyérből, akenyérre gerezdet a szalonnából ésfalatozni kezdett.Nem szólt közben egy árva szót sem.A két fiú csak bámult megbabonázva,nem jött szó az ő ajkukra sem.

Az első karéj kenyér, az első gerezdszalonna elfogyott s már a másodikatmetszette magának a juhász, amikorvégre felpillantott rájuk.— Meghangyásodik ám a lábuk, hasokáig ácsingóznak — mondta csendesenés falatozott tovább, rendületlenül.A fiúk egymásra néztek, aztánengedelmesen leültek a főre, szemben ajuhásszal. Hogy a „jelenés" megszólalt,nekik is megjött a szavuk.— Igazán ez a Szamárkő, bácsi? — kérdezte Vedres.— Uhum.— És miért nevezik annak?— Mert az a neve.A két fiú megint összenézett: nehéz dió az öreg!— Tán valami szamarak jártak erre? — firtatták tovább.— Uhum. Úgy tartják, a tihanyi apátúr szamarai legeltek itt a réten,onnan a neve.— Akkor már értem — bólintott Plessz.— Csakhogy e' mesebeszéd. Nem igaz — folytatta a juhász.— Hát?— Merthogy megint mások úgy tartják, nem az apát úr, hanem azsellérek szamarai legelték erre a füvet. Merthogy a zselléreknek tilosvolt lovat tartani, azért.— Ez valószínőbb is — helyeselt Vedres.A juhász szájában eltőnt egy falat szalonna. Előbb jól megrágta,lenyelte, csak azután mondta:— Ez is mesebeszéd. E' se igaz. Krisztus urunk, az járt erre, aztánaz ő szamara patájának a nyoma emez mélyedés itt a kövön.— De már csak ez is mesebeszéd lesz, legenda — vélte Plessz.— Az hát... — erősítette meg a juhász. — Krisztus urunk csak Aligáigjött el, de hogy Veres Bandi betyárjai akkoriban éppen a szántódicsárdában mulattak, hát inkább visszafordult, merthogy a somogyibicskások még az Urat sem tisztelik. Hát így Zamárdiba el se jött, ezértnem lehet ez itt az ő lábanyoma.— Valahonnan mégiscsak kapta a nevét! — tört ki most mármérgesen Vedres.— Kapta hát. A papoktól. Hogy elcsúfítsák. Meg elhessentsék vele apogánykodókat.— Elcsúfítsák?... Pogánykodók?... Hogyan érti ezt, bácsi?— Aj, de nehéz felfogása van a fiatalúrnak! Pogányok áldozókövevolt tán már kétezer esztendőknek előtte is. Hiszen még százesztendeje is liget nőtt itt... Abban állott az áldozókő... Ebben amélyedésben ni, ebben áldozták a pogány isteneknek a zsengebárányt... Azért áll a kő keletnek... Háta megett a hegyről meg nézték apogányok... Van ilyen másutt is az országban... Nincs egy fejvereshagymájuk véletlen? Enyim éppen elfogyott, oszt elkéne aszalonnához...— Sajnos nincsen... — felelte Plessz és nagyot nyelt, mert hogy a

kérdésre egyszerre megcsikordult a gyomra, jelezvén a magaelhanyagolt állapotát. Különös, de az öreg juhász figyelmét nem kerülteel a fiú útnak eredt ádámcsutkája. Közelebb tolta hozzájuk a bugyrot:— Harapjanak már egyet, ha jólesik — mondta.De mennyire jólesett! Megköszönték és olyan sebesen kezdtek enni,hogy még kérdezősködni is elfeledtek. Hanem a juhász folytattamagától is.— Ide jártak áldozni a pogány honfoglaló magyarok is... Kiváltképpazután, hogy István királyunk eltiltotta a pogányságot és térítgetnikezdte eleinket... Az ilyen ligetben rejtőző, szemet se szúró helyenfolytatni lehetett a régi szokást... Még Zsigmond király idejében is jártakide titokban a nyakasabb, régi hitet tartó utódok.— Milyen jól ismeri a bácsi a magyar történelmet... — kottyant közbeteliszájjal Plessz.A juhász meghökkenve nézett rá, de hamar visszanyerte a lelkiegyensúlyát. Nagy nyugalommal felelte:— Aki nem ismeri hazája történetét, az hogyan tudhatja, mint legyenezután? Meg aztán: aki a városban él, az mindig csak fut, rohan,sohasem áll meg tőnődni azon, ami volt, meg ami lesz... De aki itt töltiélete javát a csillagok alatt, annak van ideje, módja, eltőnődni... Hogyhát a dédapja még Jellasics bán seregeit kergette Bécsig, annak adédapja Rákóczi fejedelmünk talpasai között verte a labancot, s annaka dédapja meg még tán a kontyos törökkel hadakozott... Két kezemenelszámlálhatni, oly kevés emberöltő, s máris elérek oda, ahol s amikore kövön még magasra szállott az áldozati füst kék csíkja... Akkoradhatták tán a papok néki a nevet, hogy Szamárkő, csúfságul, riasztanitőle a nyakasakat, hajlítani a szelíd keresztény isten oltárához... ígyadtak minden pogánykori áldozókőnek csúfnevet... Hát így, s ezért...Csend szállott közéjük. Már szürke fátyolt borított rájuk az alkony, saz első csillag is halványan villogni kezdett odafenn. Tiszta nyáréjszakaközeledett a nemrégen még viharos Balatonvidék fölé...Vedres felállott, nagyot nyújtózkodott s körülnézett. Lassan merültsötétbe körülötte a táj. Pillantása a kőre esett, s azon a mélyedésre. Akövön friss tőz megfeketedett maradványait vette észre. Kihőlt hamu,elszenesedett gallyak... Nemrégen máglya éghetett még itt...Ó persze, hiszen innen küldött tegnap este üzenetet nekik valaki átaz Óvárba... Egy napja csak, s mégis mily távolinak tőnik, mert annyiminden történt azóta!Elnézett messze, északkelet felé. Jól lát? A távolban, túl a tavon,sárgás fény lobog, hajlong a szélben...— Tojás! Gyorsan gyújtsunk tüzet! Üzennek a többiek! Jaj, holszedünk a sötétben elég rőzsét hozzá?!Plessz felugrott, s körülszaladta a követ. Szerencsésen hasra isesett és jól felkarcolta a lábát. Azért szerencsésen, mert egyenesenegy rőzsehalomba futott bele. Mintha csak nekik készítették volna oda.Persze valószínőbb, hogy a tegnapi máglyához hordták össze, abbólmaradt meg. Nem találgatták soká, hanem hajrá, hordták fel a kőre éstíz perc múlva pattogtak a szikrák, marta szemüket az akácágakkesernyés füstje, de a tőz égett, lobogott az éjszakában!Nem ismétlem el a két távoli csoport fényjel-beszélgetését.

Elmondtam egyszer már az előbbi fejezetben. Megállapodtak amásnapi találkozóban és Bolondvár felkutatásában.De hová lett a juhász? Nem, nem szökött meg. Ott ült most is a kőszélén, s nem törődött velük, de nem is csodálkozott a fiúkmunkálkodásán. Hanem míg ők ketten a tőzzel és a morze-jelekhezkifeszített takaróval bajlódtak, hosszú, majd méteres furulyát szedettelő, s vékony, játékos dallamokat csalt ki belőle. A tőz pattogása, atakaró suhogása és a furulya sípszava különös, kellemes egyvelegbeolvadt össze. A fiúk csak akkor figyeltek fel rá, amikor befejezték azüzenetváltást. Érdeklődéssel nézték az érdekes hangszert, a hosszú,végig faragott furulyát.— Az öreg Kapoli mestermőve — mondta két dallam között a juhász— ő faragja az egész megyében, de tán az egész országban is alegszebb, legfigurásabb furulyákat, dobozokat, fokosnyeleket... Kincsvan a kezében, apjától örökölte, tőle meg a fia... Ritka mesterség már,kevesen értik és tán senki úgy, mint ők... Szegény vidék volt ezmindétig, amit termett, elszedte az apátság, annak előtte meg a török.Csak a két kéz ügyessége volt a nép kincse...— Hallottam pedig, hogy a Balaton partján sokfelé lehetne régenelrejtett kincset lelni — kapott a szón Plessz. — Aranyat, ékszert,drágakövet, csak keresni kéne... Talán éppen ilyen vén kövek alárejthették el valaha, mint ez is itt...— Nem, nem. A Szamárkőről sokféle legenda szól, de kincs legendátegyet sem hallottam — felelte a juhász. — Amúgy másként igaz,beszélnek a népek körben, mindenfelé a part mentén, régen elrejtettkincsekről. De találni még senki sem talált, ha keresett is.— Ami egyiknek nem sikerült, másnak még sikerülhet — mondtajelentőségteljesen Plessz és összenézett Vedressel.— Maguk tán csak nem kincskeresők? — csodálkozott a juhász.— Ahogy vesszük — tért ki az egyenes felelet elől Vedres. — Annyibizonyos, hogy ha nem is éppen elrejtett aranyért, de valamifélekincsért járjuk mi is a partot.— S miféle legyen hát az a kincs? — kíváncsiskodott a juhász.— Azt mi meg nem mondhatjuk... — titokzatoskodott Vedres.Igazában tényleg nem mondhatta meg, hiszen maga sem tudta, milyenkincs is az, amit a verseny végén — ha sikerül — meg kell lelniük.— Hanem azért a bácsi, ha akar, segíthet nekünk! — kapott azalkalmon Plessz. Biztosan ismer egyet-kettőt a sokféle legendából. Tánéppen olyat, ami idevalósi...— Mondtam, ennek a kőnek, helynek ilyen emléke nincsen. Hanemegy történetet mégis tudok, nem is messziről, csak itt a szomszédból,Endrédről. Annak a határában van a Várcsige nevő hegy, s annak amélyén rejtőzködne kincs, így beszélte nekem régen egy ember, egyKicsi nevezető asztalosmester, aki megjárta Törökországot, s onnanhozta hírét a Várcsige mélyén rejtőzködő kincsnek. Hogy miért éppenoly messziről szerzett hírt róla? Annak éppen a legendában van akulcsa, amit pedig ő maga így beszélt el nékem akkoriban...Azzal a juhász ajkához illesztette furulyáját, néhány trillát billegetettki rajta, majd leeresztve a hangszert, csendes, éneklő hangon mesélnikezdett...

„Nem volt a domb mindig kopár. Fényes úri kert övezte rejtekébenkéjlak állt. Márványfalú termeiben, kerti csalit rejtekében lágy dalcsendült, kacagás szállt. Három határ minden kincsét, tó mélyénekminden gyöngyét, Távol-Kelet minden selymét ide-hordta ezer szolga,mert e dombnak büszke ura, Mehmed Ali szandzsák bég, így kívántaegykor rég. Gazdagsága fényén-teljén rontott rá egy téli estén, vaksötétnek holló szárnyán, komor sereg, végváraknak száz vitéze, hogy eföldet, mely oly dúsan, áldón termett, apáinak ős örökét, kardon, véren,csatatéren egy csapásra visszakérje... Lángot vet a cifra kastély,menekül, ki merre lát, rőt fény táncol a tó tükrén, nem jut azon senkiát... Egy szál lovon, egy szál ingben, egy szál karddal a kezében,Mehmed Ali egymagában, rémületnek éjén át, le a völgynek,Kanizsába utat vág... Századok múltának már el azóta, nem maradtemlék, csak egy vén szilfa. Hanem ott távol, messzi törökben, Ankarasíkján, Boszporusz öblén ma is járja még egy régi nóta: Ali bég kincsenem jutott prédára. Elásta titkon a tenger kincset, mindent, mit rablott,egy helyre rejtett. Ott az a vén fa, ma sem felejti, őrzi a titkot, tövéberejti, pedig csak egy ölt kellene ásni, s gazdag lesz, boldog lesz, kirátalál..."— Keresték?! Megtalálták?! — kérdezte izgatottan Plessz, hogy azelbeszélés varázsa feloldódott.A juhász csendesen bólogatott.— Kerestük hát. Három nap, három éjt ástunk, de kincsre nemtaláltunk. Akkor a hírhozó eltőnt. Lehet, kereket oldott, lehet,visszabujdosott a törökökhöz pontosabb tájékoztatásért, de az is lehet,bánatában a tóba ugrott. Én többet sohasem láttam. Igaz, kincset sekerestem többé. Mire jó az? Elszédíti csak a szegény embert, selfeledteti véle, hogy csak egy szerzésnek van becsülete: amit a kétkeze munkájával szerez meg az ember. Vallom azóta is, ebbenöregedtem meg, s tisztességgel. Hanem azért Endréd környékén SzentGyörgy éjszakáján tán még ma is megvigyázza egy-két ember aVárcsigét, hátha kiveti a föld a rejtett kincseket...— Nem, bácsi, ilyen kincsekre mi nem vágyunk — mondta halkan,elmélázva Vedres. — Nem is keressük, nem ássuk. Az a kincs, amit mikutatunk, bizonyosan másféle lesz. Nem tapad hozzá se könny, sevér... De azért köszönjük a mesét, szép volt. Köszönjük az ételt is, megmindent. Akárkik is nevezték el Szamárkőnek ezt a behemót követ,bennünket sok okosra tanított, pedig jószerivel előbb el sem hittük,hogy létezik. De érdemes volt megkeresni. Hanem most aztán jobblesz szállás után néznünk, mert ugyancsak meglepett minket azéjszaka...— Amott, a hajlatban van egy üres csőszkunyhó — mondta a juhász.— Ha nem tévedek, szénával van kibélelve, s a gazdája másutt jár. Ottelalhatnak, ha nem vetik meg.— Dehogy vetjük! Köszönjük ezt a tanácsot is. — A fiúkfelcihelődtek. — Kívánunk hát jó éjszakát és sok szerencsét, ha netántöbbet nem találkozhatnánk!— Azt nem tudhatjuk még — felelte a juhász, bajusza árnyékábanegy mosolyt elnyomintva és kezet nyújtott. — Hanem azért jó éjszakát,nyugodalmas álmokat és az isten áldja meg magukat.

Tőnődve nézett utánuk, míg alakjukat el nem nyelte az éjszaka. Jólmegmutatta nékik az irányt, aligha kerülik el a kunyhót. Azután lassanösszehajtogatta bugyrát, fülét csomóra kötötte, s a bicskávalegyetemben visszasüllyesztette a szőr ujjába. Felállott és a furulyábólvidám nótát kicsalogatva, ballagni kezdett lefelé a dombról. Olyanlassan, nótázva haladt, hogy fél órába beletellett, míg az országútra ért.Ott eltette a furulyát is, beszállóit türelmesen várakozó autójába,begyújtotta a motort, s úgy bajuszosan, szőrösen, elhajtott. A vasútisorompót leeresztve találta, meg kellett állania. A bakter,szerencsétlenségére bepillantott a kocsiablakon és hátrahőkölt.Keresztet vetett, hívén kísérletet lát, mert hogy húsz éve őrködik itt avasút mentén, de még sohasem látott számadó juhászt éjszaka autótvezetni. Még el sem robogott a vonat utolsó kocsija, máris csavarta fela sorompót, csakhogy a kísértettől szabaduljon.Az autó és vezetője különben baj nélkül értek be Siófokra, azüdülőbe.9. FEJEZETBolondvár ostroma, ami maga is megér egy fejezetet„Adj pennámnak erőt,úgy írhassak, mint volt."(Zrínyi)Bizony, nem csekélyebb fába vágom most fejszémet, mint hogyhőskölteményt írjak, valódi eposzt. Igaz, költő nem vagyok és így csakprózában írom meg a Nagy Harc történetét, de máskülönbenigyekszem tartani magamat az epikai szabályokhoz, melyektudvalevőleg Homérosz óta pontosan meghatározzák, hogyan kellhőskölteményt írni. Jaj, csak hibát ne vétsek benne! Azt írtam:„tudvalevőleg"... de hogyan is kell kezdeni? Ejnye, sehogyan sem jut azeszembe... Igazán bosszantó!Kedves Gömböc öcsém, te jeles vagy magyarból, ugorj már egypercre ki a regényből. Állj szépen ide az írógépem mellé és segítsélki...— Parancsoljon másodkormányos bácsi... Már itt is vagyok. Mitkíván?— Mondd csak, kedves Gömböc, hogyan is kell kezdeni egy eposzt?— Az eposzt szerkezetileg énekekre osztják. Tartalmilag mindig az„invokáció" vezeti be, magyarul: a segítségül hívás. Ebben a költőfelkéri Múzsa kartársnőt, vagy más égi illetékest, hogy legyensegítségére mőve megalkotásában. Miként Zrínyi Miklós írja a Szigetiveszedelemben:„Múzsa! te, ki nem rothadó zöld laurusbúlViseled koszorúdat, sem gyönge ágbúl..."— Köszönöm, kedves Gömböc, most már emlékszem is. Tehát: „Én,ki eddig vidám kedvvel békés kalandokat vetettem papírra, mostkomorabb tintát keverek tollamba, hogy hősi küzdelmet rójakpapíromra. Hívom segítségül Balaton nemtőjét, segítsen megírni,hogyan is püfölték derék hadak egymást Bolondvár ostromán, no ésmég egy s mást, mi esett a harc során..." Azt hiszem egészen jó leszígy. A segítségül hívás tehát megvolt. Mi következik ezután?— A harcot kiváltó ok leírása. Például, az egyik fél sok bőnét az

istenek megelégelték és ellenséges hadat küldenek rá, hogymegbüntessék. Persze a bőnös is vitézül védekezik...— Megálljunk! Lehet, hogy a klasszikus eposzban így van, de az énharcoló feleim semmi rosszat nem követtek el.— Valami oka csak volt a háborúskodásnak?— No igen. Bolondvár jó ideje a törökök kezén volt már. Hanem atihanyi végvár magyar kapitánya elhatározta, hogy visszahódítja.— Meglehetősen ósdi história. De hát a bácsi tudja, mit ír, én csakegyszerő regényalak vagyok, nem szólhatok bele.— Jobb is. Nem szeretem a kötözködő fiatalembereket. Különben is,most már emlékszem, hogy az eposz következő kelléke az„előszámlálás", azaz a költő bemutatja a küzdő seregeket. Nincs háttovább szükségem rád. Gömböc fiam. Aló mars, vissza a regénybe!Így ni. (Azért nem kellett volna megszidnom. Elvégre segített egykeveset, mi tagadás. No, majd küldök neki egy zacskó karamell cukrot,az tudom, megbékíti. Mindenesetre ajánlatos, hogy az ember jóbarátságban legyen a regényalakjaival, nem igaz?)Térjünk vissza az eposzhoz. Tehát gyülekeznek a seregek. Előbbszámoljunk el a magyarokkal. Seregeik a balatonszemesi mólóngyőltek egybe. Ott várt Vedres és hadsegéde a befutó Hóvirágra, melya sereg másik részét hozta ide. A parancsnoki hídról figyeltem, milyenörömmel találkozott össze ismét a társaság és mondhatom,határozottan elégedett voltam. Olyannyira kedvtelve nézegettem őket,hogy majdnem elfeledkeztem a mellvéd mögé rejtett íjról. Pedighajnalban teljes órán át gyakoroltam a nyíllövést, hogy ifjúkoriügyességemet felelevenítsem és egyetlen fontos lövésem, amikor kellmajd, célba találjon. Gyorsan előkaptam hát — mert eljött a pillanat —ráhelyeztem az előkészített nyílvesszőt, és mielőtt még a csapatelhagyta volna a mólót, megcéloztam a pad támláját, amely mellettállottak.Pendült a húr, és surrogva röppent ki a vessző, hogy rezgő tollakkalálljon meg a pad deszkájában. Szavamra, remek lövés volt!Felkapták rá a fejüket a fiúk is. Nézték a rezgő nyílvesszőt, s azt is,honnan érkezhetett? De hiába forgolódtak, az íjat ismét a mellvédtakarta, s arra a nagydarab hajósra, aki nékik közömbösen hátatfordított és egy kis kézitükörbe nézegetve fésülgette dús szakállát,igazán nem gyanakodhattak. Azt még kevésbé sejthették, hogy a hajósabból a tükörből lesi, mit cselekednek ők a háta mögött. Nos, éppenazt, amit ő előre kitervelt.Körülállották a nyilat és menten felfedezték, hogy vesszejére vékonypapírhártyát sodort a titokzatos íjász. S eddigi tapasztalataik alapjánnem lehetett kétségük, hogy a nyíl, s azon a papír, nekik szól. Gyorsanlesodorták hát a vesszőről és kibontották. A papíron kacskaringósbetőkkel a következőket olvasták:„EGYBE GYÜLEKVEZETT VÉGHBELI VITÉZEIMNEK ERőSPARANCSOLÁSSAL MEG HAGYOM, HOGY NE TÉTOVÁDZANAKJÓ FEGYVEREIKET FELÖLTENI S AZ CUDAR PAGANY TÖRÖKÖTAZ BOLONDVÁRBUL KIVERNI. AZ FEGYVEREKET, MIK AZHARTZHOZ SZÜKSÉGELTETNEK, AZ TSÓNAKOS EMBER, KINEKÜNK Jő EMBERÜNK, GUNYHÓJÁBAN ELREJTVE MEG

TALÁLHATTYÁK. STEPHAN PISKYTIHON VAR KAPITÁNA."Hát ehhez sem kellett sok magyarázat. Amint az írás kusza betőitkiböngészték, érdeklődni kezdtek, merre is lehet az a „tsónakosember"? Miközben a Hóvirág kifarolt a kikötőből, még láthattam, hogyvalakitől megfelelő felvilágosítást kaphattak, mert szapora léptekkelügettek le a mólóról.A csónakos embert valóban nem volt nehéz megtalálni, ismertemindenki itt Szemesen. A strand szomszédságában élt és tőle lehetettladikot bérelni, ha valakinek kedve kerekedett egy kis csónakázásra.Ha meg a halászok visszatértek a tóról, a csónakos tanyájátorrcsiklandó illatok is elárulták: pirult a tepsiben a sült keszeg, alegszerényebb, de legízletesebb balatoni eledel. Vásárolhatott belőleakinek kedve volt rá, míg a gyorsan fogyó készlet tartott.A csónakost a háza előtt találták. Éppen egy bakra fektetett, hasrafordított ladik fenekét kátrányozta igen elmerülten. Fel sem pillantott,megszokta már, hogy érdeklődők körülállják és nézik munkáját. Dobosszólította meg:— Jó napot kívánunk. A fegyverekért jöttünk, amik itt vannak.A csónakos csodálkozva nézett rájuk.— Nem vagyok én sem hadianyaggyáros, se lőporraktáros. Talánsült halat akarnak? Mert az csak délután lesz... — mondta.— Pedig a mi fegyvereinknek mégiscsak itt kell lenniök — erősködöttVedres is. — így kaptuk az üzenetet Pisky kapitánytól.— Hát miért nem mondták mindjárt, hogy maguk a tihanyi végvártalpasai? Azt hittem, nyaraló diákok. Sohasem tudhatja az ember, kinekhiggyen, annyi errefelé a kontyos török. Jobb óvatosnak lenni.— No, hát nekünk nincsen kontyunk — nevetett Plessz és megráztabozontos üstökét.— Igaz, hogy fegyverünk sincsen — tette hozzá sürgetően Gömböc.— Azon könnyen segíthetünk. De tényleg a kapitány küldtemagukat?— Itt a levele! — vágta ki a tromfot Vedres.Erre már végképp megbékélt a csónakos és behívta őket acsónakházba, ahol bakon halódtak a kimustrált vagy javításra váróladikok. Benyúlt egyiknek a mélyére és mindenféle ponyvák, kacatokalól egy újságpapírba burkolt csomagot húzott elő. A fiúk hitetlenkedvenézték: ugyan miféle „fegyverek" azok, amiket egy ekkora kiscsomagba lehet pakolni?Hamar megtudták, nem kellett hozzá egyéb, mint kibontani acsomagot. És nem találtak abban mást, mint öt téglalap alakú kartont,nagy fekete számokkal a hátukon, két végükbe spárga főzve.— Számháború! — világosodott meg egyszerre a helyzet a csapatelőtt. Igen ám, de ki az ellenség és hol van Bolondvár, amit el kell tőlevenni?Az eposzi szabályok ugyebár most előírnák, hogy bemutassam azellenfelet is. De ezennel megszegem a szabályokat. Ha barátaink nemtudták kik lesznek azok a „törökök", akikkel meg kell küzdeniök, miértlegyenek előnyösebb helyzetben olvasóim, akik már úgyis sok mindenolyant tudnak e történet hátteréből, ami a fiúk előtt még ismeretlen?Fedezzék csak fel együtt az „ellenséget".

Bolondvárat is hamarabb találták meg, mintsem remélték. Tudjaminden szemesi lakos, hol van. Amott, a vasút fölött, magasföldbástyán áll egy villa. Az a magaslat, az a Bolondvár. Ennyi maradtaz őskori földvárból. Három oldalán még meglelni az árkát is, csak anegyediken tőnt el. Ezt a „várat" kell megostromolniok.Haditervet készítettek. Ebben a tervben megint tiszteletre méltószerep jutott a kis Plessznek.— Tojás — mondta Vedres —, te vagy a csapat felderítője. Elindulszés kikémleled a terepet. Mindent pontosan megfigyelsz és beszámolszróla. Nagyon óvatosan menj, nehogy „elessél", mert mi csak ötenvagyunk és nem tudjuk, hány főt számlál az ellenség. Itt a sportpályánvárunk vissza. A számok mellé tett utasítás szerint a pályánál kezdődika harci terep. Fel a számokkal és rajta!Plessz eltőnt a pálya szomszédságában húzódó park fái között, acsapat pedig egy terebélyes fa alá gyülekezett, de Vedres nemengedte kényelmesen elheveredni őket.— Elfeledtétek, hogy ez már harci övezet! Az ellenség is kiküldheti amaga portyázóit és könnyen megsemmisíthet bennünket. Mindenki úgyhelyezkedjék el, hogy száma fedezve legyen és ugyanakkor szemmeltarthassa a terepet is. Sőt, arra is ügyeljünk, hogy egymás hátát isvigyázzuk, nehogy onnan lepjenek meg valakit.Vedres óvatos tanácsait megfogadták és feszülten figyeltek, de azellenség egyelőre nem mutatkozott.Plessz ezalatt sőrőn körültekingetve, fától fáig futott a parkban. Azontúl keskeny utcába ért, amin elég merészen végigfutott, majd a sarkonmeglapult és körülkémlelt. Ellenséget itt sem látott, de egy tízellenséggel felérő természetes akadályt annál inkább. Ez az akadály apályaudvar volt, közvetlenül az orra előtt. Fehér kőkerítés szegélyeztea vasutat, azon másként nem juthat át, mint vagy megkerüli — de ezrengeteg időt emésztett volna, vagy pedig átmegy az előtte állóvashídon, mely a pályaudvar felett húzódik. Ez lenne a legrövidebb, delegveszélyesebb út: ha a szikrázó napsütésben áthalad a magas hídon— azonnal észre veszik és még csak fedezni sem tudja magát.Mit tegyen? Át kell jutnia a hídon. De hogyan? Ha átrohan, túl sokatkockáztat. Számát eltakarni nem szabad, fák, oszlopok, amik legalábbfedezéket nyújtanának, a hídon nincsenek... — Hő de nehéz! Most légyokos, Tojás!Törte a fejét, de hiába. Irigykedve nézett arra a jól megtermett,széles hátú nénire, aki mindkét karján hatalmas szatyrokkal éppenmost lépett rá a híd első lépcsőjére. Lám, a néninek nincsenek ilyengondjai, mint neki. ő legfeljebb a csomagjait cipelheti... Hopp!De szép nagy csomagok is azok! De szép kövér is ez a néni!Ugorjunk csak oda!— Tessék várni, néni, majd én segítek átvinni a csomagokat! — És anéninek még hálálkodni sem maradt ideje, Tojás máris kiszedtekezéből a ménkő nagy szatyrokat.— Tessék csak előre menni, majd én megyek a néni után... ígyjobban elférünk... hő de nehezek!És a szemfüles kis Plessz a kövér néni széles háta mögött,kényelmesen átsétált a vashídon.

A túloldalon visszaadta a csomagokat és megint nem várva meg ahálálkodást, mint a nyúl, futott tovább a vasútállomás épületének falamellett, hogy minél előbb az árkádos kis üzletház oltalmába érjen. Ottmegállóit és körülszimatolt, tiszta-e a levegő?Ellenséget most sem látott, hanem a vár, helyesebben a helyén állóvilla ott magasodott nem messze a fák és bokrok sőrőjében. Ezutánmár minden lépésére vigyáznia kell. Óvatosan haladt tovább, mindenkiszögellést, minden fát fedezéknek használva. Először körül akartajárni a várat, hogy megismerje a terepet, kipuhatolja, hol bevehetetlenés hol nyílhat rés a támadásra. Csak ezután szándékozott közelebbhatolni, hogy az ellenség erejét is kikémlelje.A várat egyik oldalról a faluba vezető széles, forgalmas útszegélyezte. Ezt az oldalt hagyta utoljára, s inkább az ellenkezőoldalról igyekezett megközelíteni, ahol a terep fákkal, bokrokkaltelehintve, biztonságosabb volt.Nesztelenül kúszott előbbre. Egy dobásnyira tőle kavicsos utacskakanyargott, melyen mintha közeledett volna valaki. Gyorsan behúzódottegy bokor mögé és leült. Elég szerencsétlenül huppant le, mert valamikemény tárgyat érzett maga alatt, gyökeret, vagy ahhoz hasonlót.Szemét az úton tartva, óvatosan maga alá nyúlt, hogy kitapogassakényelmetlensége okozóját.Megdermedt. A valami, félreismerhetetlenül — egy bakancs volt.Tovább tapogatódzott és megérintette a bakancshoz tartozó lábat is.— Ez egy ember! — villant át rajta a felismerés. Mindjárt hozzá istette: — Biztosan ellenség... — és végre megfordult.Mögötte egy korabeli fiú hasalt, fejét a bokorba fúrva ésmozdulatlanul tőrte, hogy illetéktelenek a lábán üljenek. Plessz a tettekembere volt és ezért nem habozott további tapasztalatokat szerezni.Félrehajtotta az ágakat, hogy a lapuló fejhez közelebb jusson, de csakkét pirosas, szétálló fület pillantott meg belőle. Plessznek azonbanegyelőre ennyi is elég volt. Keményen megragadta a két fület —miközben nem mozdult el a lábakról sem — és ellentmondást nem tőrőhangon kijelentette:— Megfogtalak!A lapuló nem mozdult.— Ellenség vagy? — kérdezte Plessz.Semmi válasz.Erre enyhén húzni kezdte a füleket. Aztán már nem is enyhén húzta.— Húúú...! — hangzott fel erre a bokor.— Vagy úgy — enyhítette a húzást Plessz. — Ez Vitkovics a II. b-ből.— Nem a II. b-ből, hanem a török seregből. És nem Vitkovicsvagyok, hanem Juszuf aga, vedd tudomásul! Nahát. És különben isereszd el a fülemet, mert az szabályellenes — hadarta a bokorbéli ifjú.— Azonnal elengedlek — felelte a helyzettel elégedetten Plessz —,amint megmondod, mit keresel itt, hányan vagytok a várban és hogyanlehet legkönnyebben bejutni oda...— Azt lesheted te Tojás, orrod tőle fokhagymás! — hangzott abokorból.— Jegyezd meg, hogy itt nincs semmiféle Tojás, hanem egy végvárivitéz van csak, akit kifejezetten török agák fülére képeztek ki. — Azzal

újfent húzni kezdte a szerencsétlen jószágokat.— Húúú...! — visított fel a bokor.— Lám, tudsz te értelmesen is beszélni — enyhült meg Plesszésváratlanul elengedte áldozatát. Az abban a pillanatban hátrafordította afejét.Ahogyan szembenéztek egymással, egyszerre kiabálták le egymásszámát. A következő pillanatban már mindketten újra fedeztek.— A 7-es nem stimmel — mondta kárörvendve a török.— De te sem találtad el az enyémet — felelte Plessz és örömmeltapasztalta, hogy még mindig a bakancsokon ül, tehát továbbra iselőnyben van. — Addig nem szállok le rólad, amíg nem vallasz — tettehozzá.— Akkor estig itt ülhetünk — hangzott a válasz.— Hányan vagytok? — kérdezte türelmesen Plessz.— Százan, ha éppen tudni akarod!— Szamár vagy Vitkovics, mindig tudtam. A ti csapatotok éppúgy ötfőből áll, mint a miénk.— És ha a Csongorok is velünk vannak?— A Csongorok már a túloldalon, Kővágóőrsön portyáznak.Nemcsak szamár vagy Vitkovics, de a kémszolgálatotok is rossz.— Ha ilyen jól tudod, akkor minek kérdezősködsz?— Mert sajnálom azokat a szépen fejlett füleidet.Ezután hallgattak egy sort. Plessz azon töprengett, hogy mit kezdjenáldozatával. Ha feláll a bakancsokról, a másik könnyen elolvashatja aszámát. — No, most aztán igaz a mondás, hogy „törököt fogtam, nemereszt", — gondolta. — De számoljunk csak — töprengett tovább. —Vitkovicsot a Tündék, mert most már bizonyos, hogy a Tünde csapat ajátékban a török, előőrsnek küldték ki, hogy figyelje az utat. Tekintve,hogy ők is csak öten vannak, több előőrsöt aligha állíthattak. Ha ezt azegyet visszazavarhatná a várba, tiszta lenne a levegő a továbbifelderítéshez. Igen, ez a legjobb megoldás, ha már a számot lekiabálninem tudja.— Ide figyelj te nagyfülő aga, törökhon szégyene. Hajlandó vagyoktéged esetleg elereszteni. De egy feltételem van. Hátra sem nézel, úgyfutsz vissza a vakondtúrásotokba.— Miért ne nézzek hátra? Félsz, hogy meglátom a számodat?— Mondjuk, hogy félek. De ne feledd, hogy akkor én is éppúgyleolvashatom a te számodat.— Ez igaz — ismerte el a török.— Tehát áll az alku?A másik hátranyújtotta a kezét. Plessz becsületesen megszorította,azután felállott a bakancsokról, melyek, mi tagadás, igencsak nyomtákmár. A török is felkapaszkodott és az alkuhoz tartva magát, kihátrált abokorból, majd futni kezdett a vár felé. Plessz jókedvően szemlélte, mígel nem tőnt a kanyarban. Azután nyugodtan előlépett és kényelmesensétálva, immár semmitől sem tartva, folytatta felfedező útját.Jó óra múlva, mikor visszatért várakozó csapatához, bőségesfelvilágosításokkal szolgálhatott. Vedres elégedetten hallgatta. Azutánhaditanácsot tartottak, amelyen azonban sajnos nem vettem részt ésígy nem számolhatok be róla.

Nekem illetékes megfigyelők már csak azt mesélték el, miként folytle az ostrom, mely nem szőkölködött bátor rohamokban, vadhangtusákban, hősi rohangászásokban és más kellékekben, melyekegy várostromnál elengedhetetlenek. A támadók taktikája, úgy látszikelég egyszerő volt. Ketten hátulról, a földsánc felől rohamoztak, deolyan csatazajjal, mintha az egész csapat ott lenne. Ezzel magukravonták a védők figyelmét, mire a csapat három másik tagjameglepetésszerően megtámadta a kaput, melyet ekkor — elégkönnyelmően — csak egy török védett. Ezt a kapuvédőt „lerohanták",és bejutottak a kertbe. A védők rémülten hallották hátuk mögött acsatazajt. Megfordultak és igyekeztek itt is felvenni a küzdelmet.A harc további részében már igen kevés rendszer és tervszerőségvolt. Ember ember ellen küzdött. A támadók első vesztesége Gömböceltőnése volt. Egy kerti nyugágy mögé sáncolta be magát és onnantekingetett bőszen szerteszét, vadul kiáltozva a számokat, ha valaholegy védőt meglátott. A törökök először furcsállották, hogy Gömböcakkor is kiabál, ha semmiféle számot nem láthat, de aztán rájöttek,hogy taktikából teszi, részben, hogy veszedelmesnek látsszék, részbenpedig, mert mit lehessen tudni, vak tyúk is talál szemet, ő is beletalálhategy nem látott, de kitalált számba.Elhatározták, hogy bekerítik. De Gömböcöt nem lehetett kizavarni anyugágy alól. Erre az egyik török vakmerő tettre határozta el magát:hátulról odarohant, megrántotta a nyugágy kitámasztó lábát és márisfutott vissza a fedezékbe. A nyugágy pedig összecsuklott, mint aharmonika és Gömböc egyszerre fedezék nélkül ült a kert közepén,mint a szárazra vetett hal.De még nem adta meg magát.Felugrott és leszegett fejjel berohant a villa halijába, onnan azebédlőbe. Nagy ebédlő volt, mert a villát gyári üdülőnek használták.Gömböc végigszáguldott rajta, két török utána. Gömböc minden széketfelborogatott futás közben, hogy üldözői lemaradjanak. Sikerült néhánymásodperces egérutat nyernie és egy folyosóra jutott. Itt lihegvemegállott. De megint a nyomában trappoltak.A folyosó üres volt, semmi fedezéket nem nyújtott. Nem tehetettmást, az első ajtón beugrott és egy fürdőszobában találta magát.Mögötte lépések dobogtak... Mit tegyen?... Tekintete a kádra esett ésafelett a tusra... Kígyótus volt, mozgatható... A következő pillanatbanmár Gömböc kezében a tus rózsája és amint az üldözők feltépik azajtót, jólirányzott vízzápor várja őket!... Rémülten hőköltek hátra.Gömböc előbbrenyomult a vízsugár védelmében.Hanem ó jaj! Üldözői egyszerre bevágták rá az ajtót, s kívülrőlcsikordult a kulcs a zárban!Gömböc fogoly volt a fürdőszobában.Kint közben dúlt a harc. Most megint kiegyenlítődtek az erők. Dobostvisszaszorították a kapuig, de kikergetni nem tudták. Márki leült egykerti törpe mögé és a törpe szétvetett lábai között lesett kifelé. őállította meg Dobos üldözőit. De nem jól látott ki az útra és nekinyomtavállát a törpének. Az megmozdult. Márki látta, hogy a törpe gipszbőlvan és igen könnyő.

A törökök parancsnoka a villa teraszán egy hatalmas kővázában ült.Ott tartotta a főhadiszállását. Egyszerre csak azt hitte, hogy káprázik aszeme.A sárga sóderral felhintett úton pirossapkás kerti törpe közeledett,szétvetett lábakkal, a terasz felé. Billegve lépegetett és vigyorgott.A parancsnok kiugrott a vázából és felüvöltött:— Fogjátok meg!— Négyezerkettőszázhuszonhárom! —kiabálta a törpe és a parancsnok megdermedt.Ez az ő száma.— A kerti törpe nem játszhat — mondtakétségbeesetten.— De én igen — felelte Márki és kilépve atörpe mögül, beült az árván maradt vázába.A törökök parancsnoka mérgesen vetette le aszámát.Márki kilépett a vázából és bement a házba,mert látta, hogy Gömböc arrafelé tőnt el.Végigfutott a folyosón. Az egyik ajtót éktelenülverte valaki belülről. Megállt, lenyomta akilincset. Az ajtó zárva volt.— Ki van odabenn? — kérdezte.— Márki, eressz ki! Gömböc vagyok! — hangzott belülről akétségbeesett, de az ismerős hangra felujjongó Gömböc segélykérése.— Nem tudlak kiereszteni, mert a kontyosok kivették a zárból akulcsot. De megyek és megkeresem...Amint elfordult az ajtótól, egy leselkedő török megtámadta, deszerencsére elvétette a számát. Márki ellenkező irányban futott afolyosón és egy keskeny csigalépcsőhöz jutott. Nem töprengett sokáig,hiszen a visszavezető utat elzárták, elindult felfelé a lépcsőn. Akeskeny lépcső azonban valami hátsó járat volt, mert nem nyílt róla sefolyosó, se ajtó. Négyet, ötöt kanyarodott és egy vasajtóba torkollott.Márki megnyomta a kilincset és az engedett.Fülledt, félhomályos helyiségbe lépett. Mikor szeme megszokta ahomályt, látta, hogy a padláson van. Gyorsan hátrafordult, hogymegnézze, nincs-e kulcs az ajtóban, nehogy őreá is rázárják, mintGömböcre. De az ajtón semmiféle kulcs nem volt. Most már nyugodtanszemlélődhetett. A ferde tetőn csapóablakot vett észre. — Ha azonleláthatnék! — gondolta. De az ablak nagyon magasan volt.Körülnézett. A padláson ócska ládák, szekrények és más poroskacatok hevertek. Az egyik ládát az ablak alá tolta. Közben a ládafelborult és egy csomó papírmasé álarc hullott ki belőle. Meghökkenveszemlélte. Nyilván valami régi farsangi mulatságon használták őket ésazután kerülhettek ide, a lomtárba. Turkált közöttük, míg egy csinostigrisfejre nem akadt. Lefújta róla a port és felpróbálta. Kicsit meleg volt,különben kitőnően illett a fejére. Elégedetten mászott fel a ládára.Éppen elérte az ablakot. Feltámasztotta és kikönyökölt. Az ablak kereteremekül fedezte a számát.Lent, a ház előtt, a teraszon és a kertben javában dúlt a harc.Dobos egy pad mögött guggolt, Plessz egy fa oltalmában állott, míg

Vedres a török parancsnok elhagyott vázájában üldögélt.Mindegyikükkel szemben egy-egy ellenség vigyázott. Az arcvonalaktehát megmerevedtek. Éppen ideje volt, hogy egy kicsitmegmozgassák.Márki magaslati őrhelyéről például kitőnően láthatta az egyik törökszámából az első három számjegyet, csak az utolsót takarta egy ág.Várt, hátha az áldozat elmozdul és ő meglátja az eltakart számot is, deaz illető makacs mozdulatlanságba merevedett. Már arra gondolt, hogyszerencsét próbál és találomra lekiabálja a törököt, de még idejébenbelátta, hogy kár lenne egy bizonytalan kimenetelő vállalkozássalleleplezni kitőnő rejtekhelyét.Viszont, ha az állóharc nem oldódik fel, reggelig itt ülhetnek. Valamittenni kéne. Lemászott a ládáról és újra kutatni kezdett a padláson. Azálarcok között talált egy csomó farsangi papírlabdát, színes szerpentinszalagot és egy papírtrombitát. Mindezt magához vette ésvisszamászott megfigyelőhelyére.Odalent a helyzet változatlan volt. Nem tehetett mást, cselekedniekellett.Elővett egy papírlabdát és megcélozta azt a törököt, akinek csak azutolsó számát nem látta. Szerencséje volt, az első labdával oldalbatalálta. A török meglepve kapta oldalt a fejét. Ennyi elég is voltMárkinak, hogy meglássa: ötös a hiányzó szám. De ahelyett, hogykiabálni kezdett volna, lekapta fejét az ablak mögé. Így a török hiábacsavargatta a nyakát, nem vehette észre őt. Mire Márki ismét kidugtaorrát az ablakon, a török már óvatosan fedezett és semmi sem látszotta számából.Most Márki marokra fogott öt labdát és magasan feldobta alevegőbe, hogy ne lehessen megtudni, honnan hullanak. Jól számított.A kertben rejtőzködők valamennyien — a saját csapatbéliek is —önkéntelenül az égre tekintettek, kutatva, honnan hullik a különös áldása nyakukba? Ennyi is elég volt azonban barátunknak, hogy újabb törökszámmal gyarapítsa ismereteit. Tetszett neki a siker és megismételte.Hanem ezúttal majdnem rajtavesztett. Az ellenség észrevette.— Tigris a padláson! — ordította odalent egy rémült hang.— Vigyázz, Vedres! Felülről lesnek! — visította a kis Plessz és Márkirájött, hogy odalent mindkét csapat a másikhoz tartozónak véli.Lent zavar támadt, mindenki mozgolódni kezdett. Erre Márki teljeserővel belefújt a papírtrombitába. A rikító hang végképpen felkavarta alevegőt és a nyugalmat. Mindenki felugrott.Márki kivágott az ablakon három zacskó konfettit és egy marékszerpentinszalagot.A terasz pillanatok alatt úgy festett, mint egy kerti mulatság hajnalfelé. Színes papírszalagok tekergőztek a levegőben, a földönmegkergült harcosok mászkáltak összevissza a konfetti szemek közt,melyből újabb és újabb adagok zúdultak lefelé.És mindehhez fülsértően trombitált egy papírmasé tigris apadlásablakban. Meg kellett bolondulni.Mikor a fejetlenség elérte tetőfokát, Márki letépte a trombitáról asípot és az így kezében maradó papírtölcsért illesztette a szájához.Azon kiáltotta lefelé:

— Vesszenek a törökök! Háromezernégyszázhuszonöt...ötezerkilencszáznegyvenkettő... Számot levenni! Hajrá végvári vitézek!— Telitalálat! — kiáltott fel diadalittasan a kis Plessz, amikor a kéttörök felállott és savanyú képpel egyszerre vette le fejéről a számot.Az erők egyensúlya teljesen a támadók javára billent. Már csak kéttörök védekezett. Behúzódtak az ebédlőbe és felborított asztalokkalsáncolták el magukat. A támadók azt hitték, velük már könnyenvégezhetnek. Dobos egyenesen az ebédlőajtóhoz lépett, de akövetkező pillanatban megdermedve hallotta belülről a számát. Elesett.A váratlan és könnyelmő veszteség óvatosságra intette azostromlókat. Hiszen csak ketten voltak ők is, Vedres és Plessz, mertMárki még nem került elő a padlásról és Gömböcnek nyoma veszett.Amíg Márki le nem jön, megint csak egyenlő erők állanak egymássalszemben, méghozzá úgy, hogy a védők előnyösebb helyzetbenvannak.Ezúttal Vedres megmutatta, hogy méltán választották őtparancsnokul.Az ebédlőnek két ajtaja volt. Egyik a teraszra, a másik a folyosóranyílt. Ezenkívül két ablak nézett még a kertre. Ezeken az ablakokonzsalugáter volt, mely szokás szerint kifelé nyílt.Vedres előbb elmagyarázta tervét Plessznek, azután munkáhozláttak. A fal védelmében óvatosan az ablakok alá kúsztak. Felnyúlva,behajtották a zsalugátereket és spárgával bekötözték, hogy nelehessen belülről kinyitni. Azután Plessz megkerülte a házat és akonyha felől bement a folyosóra. Az ebédlő odanyíló ajtajáhozsettenkedett és hirtelen becsapta, majd ráfordította a kulcsot. De mégez sem volt minden. Plessz tovább kutatott a folyosón, míg ráakadt avillanyórára és lecsapta a kapcsolókart, hogy az egész házban nelehessen lámpát gyújtani.Az ebédlőre sötétség borult. Csak a teraszra vezető ajtón, azegyetlenen, mely nyitva maradt, szőrődött be világosság. A védőkelőször megkíséreltek odabent villanyt gyújtani, de hiába forgatták akapcsolót. Visszamásztak hát sáncaik mögé és várták végzetüket.Nem is késett sokáig. Plessz visszatért Vedreshez és jelentette,hogy a feladat első részét elvégezte. Ezután a teraszra ment éskényelmesen elhelyezkedett a kővázában, melynek talán sohasem voltmég ennyi hívatlan lakója, mint ezen a délelőttön. Mondom,kényelmesen beleült és tekintetét állhatatosán a nyitott ebédlőajtórafüggesztette.Vedres következett. A fal mellettlábujjhegyen az ajtóig settenkedett, majdodaérve, hirtelen, hatalmas csatakiáltássalbeugrott az ajtón a sötét ebédlőbe.Hogy odabent mi történt, azt kint, abékés napfényen csak sejteni lehetett,bizonyosat tudni felőle nem. Kiabálás,lárma, felboruló asztalok, székek zajahallatszott ki, mint amikor tíz macskaegérfogósdit játszik egy porcelánüzletkirakatában. Igaz, itt csak egy macska volt,

Vedres, de most tíz oroszlánnal is felért,úgy küzdött. Vaktában rohangászottösszevissza, minden kezébe, lábábaütköző tárgyat felborított, odébbtolt éssikeresen rombolta szét a szépen felépített fedezéket. A két török apokoli lármában nem tudta, hányan támadtak rájuk. Különösen, hogyők is futkosni kezdtek és egymás csetlő-botló zaját is az ellenfélnektulajdonították. Pillanatokon belül a feje tetején állott odabent minden,de persze látni nem lehetett semmit, csak hallani. Keresztülestek abútorokon és egymáson, felugrottak, odébbfutottak, hogy megint csakhasra essenek.A két török egyre jobban megzavarodott, Vedres viszont az elsőbolond roham után már tervszerőbben vadította őket, miközbenigyekezett ellenfeleit a nyitott ajtó felé terelni. De mentek ők maguktólis, mert ebben a sötét elvarázsolt kastélyban, ahol minden mozog,potyog, hullik és borul, nem lehetett tovább kitartani.Egyszerre ugrottak ki az ajtón, nem gondolva arra, hogy ott áll,helyesebben ül lesben, a vázában a másik macska, a kis Plessz, várvaegerecskéit. A hirtelen fénytől elvakult menekülők nem vették észre, őpedig könyörtelenül lekiabálta egyikük számát.Hanem a másiknak szerencséje volt, hogy egyszerre léptek ki azajtón, mert mire Plessz végigmondta a négyjegyő számot, ő márátrohant a teraszon és ölesugrásokkal futott a kert felé.— Elszalasztottam, az ördög vinné!— kiáltott fel elkeseredetten Plessz.Ebben a pillanatban egy öblös„mennyei hang" érte utol amenekülőt:— Hatezerhétszáztizenkilenc!...Számot levenni!Plessz feltekintett.A padlásablakban ott könyökölt Márki,arcán a tigrismaszk, szájában aszócsővé vedlett trombita éshatalmas táblát emelt a magasba,melyen piros betők hirdették afeliratot:A FőRE LÉPNI TILOS!A táblát is a padláson találta és örömében dugta ki győzelmijelvényül.Ezután Vedres lépett ki hunyorogva az ajtón. Fején hetykén csáléracsapva a szám, nyakán többszínő szerpentinszalagból ízlésescsokornyakkendő és jobb kezében egy asztali sószóró.Plessz ült a vázában és nem tudta, melyiket csodálja jobban: a fentkalimpálót, vagy az ebédlői ütközet hősét. Azután, nem tudván dönteni,lekapta egyik szandálját és a magasba dobta, miközben ujjongvaharsogta:— Győztünk parancsnok! Abszolúte győztünk! Hurrá!Hát így ért véget ama harc, melyet a késő utódoknak emlékezetül és

okulásul a krónikás „Az Bolond vár béli tsata" néven jegyzett fel.Illetve még lábjegyzetben valamit el kell mondanom.Amikor a harctól kipirult és mi tagadás, némileg megviselt öltözékőcsapat összegyőlt, észrevették, hogy Gömböc hiányzik. Hol is lehet?— A fürdőszobába zárták be! — csapott a homlokára Márki, aki aharc hevében egészen elfeledkezett bajbajutott vitézünkkiszabadításáról.Megszerezték a kulcsot és együtt indultak el, hogy kieresszékszomorú fogságából.Azt hitték, egy összetört, megviselt rabot találnak majd. Képzelhetőmeglepetésük, amikor benyitva, Gömböcöt kényelmesen elnyújtózvatalálták a kádban, melybe még most is bőven ömlött a csapból akellemes meleg víz.Gömböc finnyásán fordult a nyíló ajtó felé:— Igazán kopogtathatnátok, mielőtt benyittok a fürdőszobámba...!10. FEJEZETamelyben kiderül, hogy a megkopasztott karácsonyfais úszik a vízen, továbbá megtudjuk, miről ismernifel a halakat használat előttAddig jár a korsó a kútra,amíg vagy beleesik, vagy sem(Volapük közmondás)— Állj! Eltőnt!— Nem igaz! Én még látom!Dobos mélyen áthajolt a korláton, hogy csak lábujjhegye érintette afedélzetet.— Káprázik a szemed... — erősködött.— Nem káprázik. Látom — állította csökönyösen Plessz.— Nem látom.— Látom.— Nem látom.— Tegyél fel szemüveget.— Inkább vegye le... — szólt közbe Gömböc, aki lustán hasalt afedélzeten. — Vedd le Gőgös a napszemüvegedet. Attól nem látod.Dobos mérgesen kapta le orráról a napszemüveget és ismét a vízfölé hajolt.— Most sem... izé... hát... Úgy gondolod Tojás, az a fehér vacak ottmég az volna?— Engedelmeddel, úgy gondolom... — felelte gúnyos udvariassággalPlessz, majd hozzátette: — Most már lejjebb engedhetem?— Igen, de csak nagyon óvatosan...És Plessz nagyon lassan továbbgombolyította a mérőszalagot, amelynekvégén a fehér korong süllyedni kezdett aBalaton sárgászöld vizében.— Állj! — kiáltott fel megint Dobos. —Most már igazán nem látszik!— Igazad van, eltőnt — ismerte el Plesszés megnézte a mérőszalagot.— Mennyit mutat? — kérdezte Tímár

professzor, feléjük fordítva vastagkeretespápaszemmel kettéosztott kerek, húsosfejét.— 0,85 méter — felelte Plessz. —Felhúzhatom?— Lehet — bólintott a professzor és aszámot feljegyezte a fedélzetre állítottkisasztalon heverő füzetbe. — Hát látják,mennyire zavaros a Balaton vize — mondta aztán. — Jellemző, hogy aGenfi-tóban csak tíz méter után tőnik el a Secchi-korong, a svédországiVatern-tóban pedig tizenhét méterig ereszthetjük és még mindig látszik,olyan tiszta ott a víz... No, akkor tovább mehetünk... — és a kormányházfelé intett.Szabályosan tisztelegtem és begyújtottam a motort. A furcsa formájúkis hajó döccent egyet és sétálni kezdett a tükörsima vízen Badacsonyfelé. Keményen fogtam a kormányt, jóllehet semmiféle akadály semlátszott előttünk, önbizalmamat mindenesetre növelte, hogy mellettemállott a hajó parancsnoka, készen arra, hogy idejében helyrehozza, havalamit vétenék a hajózás magas tudománya ellen. De amíg nincs vész,nekem kell tartanom a kormánykereket, különben felkelthetem ifjaimgyanúját. Pedig éppen elég nehéz volt álcáznom magamat. Hamegszólaltam, minduntalan kikívánkozott nyelvem alól a kisgumilapocska, amit Rezedától kaptam, hogy elváltoztassam ahangomat. Még így is meghallottam félfüllel, amikor egyszer Gömböcodasúgta Márkinak:— Ilyen pösze kormányost se láttam még életemben!És a Filozófus visszasúgta:— Biztosan csak a szakállától van...!Mindezek ellenére, egyelőre simán pöfögtünk célunk felé...De az olvasó bizonyára kezdi elveszteni türelmét és panaszos leveletküld nekem a Kiadóba: — Tisztelt másodkormányos úr, nem lennevégre hajlandó elárulni, hol a csudában vannak, miféle hajó ez, mert úgylátszik nem a Hóvirág és egyáltalában, hogyan kerültek oda? Mifélekorongokat eregetnek a vízbe és ki az ördög az a kerek fejő Tímárprofesszor? Róla eddig még egy szó sem esett! Nemcsak a Balatonvize, hanem az ön elbeszélése is zavaros, tisztelt másod kormányosúr...Attól tartok, a levélírónak igaza volna, hát gyorsan megelőzöm ésigyekszem megfelelni kérdéseire. Ehhez ott kell kezdenem, ahollegutóbbi fejezetemben abbahagytam, „az Bolond vár béli tsata"diadalmas végénél. Igaz, a folytatás nem indult valami diadalmasan. A„várat", azaz hogy az üdülőt azzal a szigorú feltétellel kaptam kölcsöngondnokától és vendégeitől egy délelőttre, hogy a harcijáték semmi kártsem okoz majd a berendezésben. Nem is tettek a küzdő felek tönkresemmit sem, de a gondnok már visszatérőben csóválta a fejét ateraszon, amikor meglátta a kővázában tótágast álló kertitörpét. Abekötözött ebédlőablak-zsalugáterekre is csak hümmögött. Amikorazonban belépett az ebédlőbe, mi tagadás, égnek állott a haja!Felborított asztalok barikádroncsai, egymásra hányt székek fogadták,igazi csatatérhez illő zőrzavarban. A szanaszét heverő sótartók,

hamutálcák, kenyérkosarak még csak fokozták a látvány hátborzongatófestőiségét. Derék gondnokunk nagyon is érthető fogvacogással hatoltaz épület belsejébe, félősen, hogy ha ilyen az „előszó", mi vár rá afolytatásban? Sajnos, már a folyosó közepén elakadt, nem tudvánszáraz lábbal átkelni a padlón éktelenkedő víztócsán, így azután azt isészre kellett vennie, hogy nemcsak a padló úszik, hanem a fal is jódarabon nedves.— Jóságos ég... — suttogta elhaló hangon — csak nem csináltakcsőrepedést is?— Ó dehogy — mentegetődzött Vedres és bőnbánóan a fürdőszobaajtóra mutatott: — Csak egy kis locsolkodás volt... — Azzal gondosanbelekarolt a gondnokba, nehogy összerogyjon és ellenkező iránybakalauzolta. A padlás feldúlásáról így egyelőre nem szerezhetetttudomást. — Jó, ha a megrázkódtatások nem egyszerre érik a gyengeidegzető embereket — gondolta Vedres és a csapat nevében ígéretettett, hogy fél óra alatt helyreállítják a rendet. Erre a gondnok ismegenyhült valamelyest, majd amikor látta, hogy a fiúk megtartottákígéretüket és a vésznek nagyobb volt a füstje, mint a lángja, annyiramagához tért, hogy alaposan, pukkadásig beebédeltette mind a kétküzdő felet. A délutánt azzal töltötték fiaink, hogy pihentették a harctólés evéstől egyaránt fáradt izmaikat, s közben úgy összebarátkoztak amegszelídült gondnokkal, hogy az éjszakát is ott tölthettek.Másnap reggel táviratkihordó csengetett az üdülő kapuján.— Két sürgönyt hoztam — mondta az elősiető gondnoknak. — BúvárKund kartársnak az egyiket, meg valami Tünde kisasszonynak amásikat. Fura nevük van, meg kell hagyni... — tette hozzá.— Nem rokonok véletlenül?— De igen — hagyta rá a gondnok. — Testvérek. Vörösmarty kartársvolt a papájuk...— Mindjárt gondoltam... — bólogatott a postás. — Biztosan valamihabókos ember lehetett az öreg...— Költő volt — felelte röviden a gondnok és elsietett. A postás nagyotnézett, amikor visszakapta tőle a kézbesítő könyvet, amelybe a táviratátvételét igazoló aláírás fölött ezt olvasta: „Táviratkihordó kartárs!Magyar irodalomból elégtelen."A gondnok átadta a táviratokat a két csapatkapitánynak. Minketezúttal csak a Búvár Kund csapat sorsa érdekel, ezért csak az ősürgönyükbe lessünk bele Vedres válla fölött. Nagyon kell ágaskodnunk,mert ott szorong az egész csapat. A sürgönyben pedig ez áll:AZONNAL MEGÁLLAPÍTANDÓ VAN E A BALATONON BALATONSTOPA VERSENYRENDEZOESEG STOPSokáig nézték az értelmetlen sort, azután kétszer annyi ideigegymást bámulták. Végül Dobos megszólalt:— Van.— Micsoda van?— Balatonon Balaton.— ?— A dolog egyszerő. A Balaton ugyebár tó. A tó vízből áll. A víznekpedig van magassága, vastagsága is. És ez a víz mindenütt Balaton.

Alul is, felül is. Ha pedig alul Balaton, akkor ami víz felette van, az isBalaton, következésképpen van Balaton a Balatonon. Világos?— Ez napszúrás lehet — jegyezte meg csendesen Plessz. —Hányingered nincsen?— Miért, talán olyan nagy értelmetlenséget mondtam?! — fortyant felDobos.— Olyan nagyot — nyugtatta meg Gömböc. — Nem akarokszemélyeskedni, de úgy látszik, nem a Balaton az egyetlen hely, aholfelül is víz van...Vedres és Márki csak nehezen tudták szétválasztani a birkózókat.Mikor lihegve újra leültek, Vedres halkan, de határozottan így szólt:— Ha még egyszer ilyesmi előfordul, az illetők az első vonattalutazhatnak haza. Még akkor is, ha emiatt nem folytathatjuk a versenyt.Egyúttal, mint parancsnok, megtiltom, hogy ezután bárki is megjegyzésttegyen csapattársa elmeállapotára.— Dicsérni sem szabad? — kérdezte ártatlanul Plessz.Vedres elengedte füle mellett a megjegyzést. — Térjünk a tárgyra —mondta hivatalos hangon. — Nyilvánvaló, hogy Dobos értelmezése nemvezet semmire. Az üzenet valószínőleg arra vonatkozik, hogy van-e itt aBalaton partján vagy vízén valamilyen intézmény, épület, tárgy, jármő,amelynek szintén Balaton a neve.— No és ha van, mit érünk vele? — kérdezte Gömböc, ismét erőrekapva.— Ha megtudjuk, mi az, biztosan rájövünk arra is, hogy mi atennivalónk vele — magyarázta türelmesen Vedres. — Inkább azontörjük a fejünket, mit nevezhetnek Balatonnak? Helységnév aligha lehet,hiszen itt minden második fürdőhely neve Balatonnal kezdődik...— Talán étterem, vendéglő... — szólalt meg ismét Gömböc.Dobosnak már a nyelvén volt, hogy rávágja: neked is mindig csak azevésen jár az eszed, de még idejében meggondolta magát. Vedres nemismer tréfát, és ha haragszik, még tényleg hazaküldi. Különben is, aparancsnoknak tetszett Gömböc ötlete.— Igazad van! — mondotta. — Gondnok elvtárs, van itt SzemesenBalaton nevő vendéglő?De nem volt. Törhették tovább a fejüket. Végül kisütötték, hogylegvalószínőbben valamilyen hajóról lehet szó.— Talán vitorlás... — ábrándozott Gömböc, mire a kis Plesszösszerázkódott.— Köszönöm, abból nekem egy időre elegem volt...Megegyeztek, hogy lemennek a mólóra és a hajóállomásonmegérdeklődik, jár-e a tavon Balaton nevő hajó. Elbúcsúztak agondnoktól, aki kiadós uzsonnacsomagokkal pakolta meg őketútravalóul és áthaladva a nevezetes vasúti felüljárón, amelyet a nagyhadicsel emlékére ünnepélyesen „Tojás híd"-nak neveztek el,leballagtak a kikötőbe.Sajnos a hajóállomáson nem tudtak Balaton nevő hajóról.Készségesen felsorolták nekik az összes hajók és vízibuszok nevét aKisfaludytól a Beloianniszig, de Balaton — ilyen nevezetőt nem ismerteka forgalomban.A csapat csüggedten ült le egy padra a belső kikötő partján. Még

fürödni sem volt kedvük, hiába csalogatta őket a felhőtlen ég és a sima,barátságos víztükör. Csak ültek és tanakodtak.Márki egyszerre csak a partszegélyhez simuló különös alakú kisjármőre mutatott.— Véleményetek szerint az ott micsoda? — kérdezte. A fiúk arranéztek.— Szerintem egy megkopasztott karácsonyfa, amiről a szaloncukrotleették, de az ezüstpapírt rajtahagyták... — mondotta Dobos.— Mégis, mintha hajóformája is volna... — vélte Márki.— De csak nagyon mintha... — felelte Plessz.— Ha ez hajó, akkor a kishúgom babakocsija tőzoltóautó — kontrázottGömböc.— De a húgod babakocsiját mégsem nevezik Balatonnak.— Miii???!!!— Tessék elolvasni, mit írtak arra a mentőövre ott a korlátján —mondta rendületlen nyugalommal Márki.A mentőövön minden kétséget kizáróan BALATON felirat állott.Egymás sarkát taposva rohantak oda. A különös alkotmány kihaltnaklátszott. Oldalán a nevét eltakarta a part. Csak a parancsnoki fülkeablakában könyökölt egy behemót szakállas alak és pipázott.— Tessék mondani, ez hajó volna? — kiáltott fel hozzá Vedres.A szakállas lassan feléjük fordította a fejét és kinyitotta a száját.— Hát mi a kilencágúhorgonymacskofüléretekeredettmanillakötélenlógótengerisárkányvérbenedzettmatrózzápfogvolna, ha nem hajó?— És... izé... Balaton a neve?— Az, ha hinni lehet a keresztelésnek, amiről az asósvízbenpácoltesző Colos ellopta és megitta a pezsgőt, mielőtthozzávertük volna szokás szerint az orrához. Mármint a hajóéhoz.— Hát ha ez a Balaton, akkor mi vagyunk a Búvár Kundok —jelentette ki diadalmasan Vedres. A szakállas tengerimedve erremegelevenedett.— Maguk a búvárok?! — kiáltott fel. — Nagyszerő! Már három napjavesztegelünk ebben az istenverte kikötőben és lessük, mikor érkeznekmeg a búvárok, akiket fel kell vennünk, hogy elindulhassunk! Gyorsanszálljanak be! Búvársisakot hoztak magukkal?— Mi nem olyan bú...— Szóval nem hoztak? Az se baj! Van nekünk felszerelésünk!Megmaradt attól a három búvártól, akiket tavaly rablóharcsák faltak fel,hogy az isten nyugosztalja szegényeket, pedig olyan derék emberekvoltak! Tán maguknak nagyobb szerencséjük lesz! No, szálljanak begyorsan!S míg ellenállhatatlan szóáradatát a fiúk nyakába zúdította, már le isjött a fedélzetre és hatalmas karjaival terelgette, sodorta a hajóra acsapatot. Vedres még megpróbált magyarázkodni, hogy félreértés lesz adologban, mert hát őnekik csak a nevük Búvár, de a szakállas megintbelefojtotta a szót harsány hangjával:— Hej, Colos! Hej, Szentanti! Legénység a fedélzetre! Indulunk! Hol atengerifókabőrbőlhasítottszegélyőpokoltornácablakmellett tekeregtek?!

Azonnal eloldani a hajót!A két hajóslegény már ki is ugrott a kajütből és a fedélzeten beljebbtaszigálva a fiúkat, nagy sebesen oldozni kezdték a hajót a parttól. Mirefelocsúdtak, a szakállas már a kormánykerék mellett állott, amit nagyonnehéz lehetett forgatni, mert egy másik — ki tudja, honnan előbújt —hajós is segített benne, a motor pöfögött, a lapátok kavarták a vizet és aBalaton nevő furcsa alkotmány elrugaszkodott a parttól. Nem tartotttovább az egész, mint amennyi idő most az eset leírásánakelolvasásához kellett.Vedres még egyszer megkísérelte, hogy odaálljon az erőszakosszakállas elé és beláttassa véle, másokat szedett fel, nem akiket várt, dea hajós az első szóra kurtán lekiáltott a kormánykerék mellől:— Ne zavarjanak a navigációban, mert zátonyra fut ez a teknő!Mit tehettek mást, beletörődtek sorsukba. Majd csak akad ezen azúszó karácsonyfán egy értelmes ember, aki hajlandó lesz meghallgatniőket. A hajó azonban változatlanul néptelen maradt és egyre fokozódósebességgel futott kifelé a kikötőből. Már vagy másfél kilométerrelehettek a parttól, amikor végre lassítottak és a fedélzeten megjelent aprofesszor.Igaz, ekkor még nem sejtették kicsoda és bizalmatlanul nézték aközeledő alakot. A professzor azonban nagyon udvariasan üdvözölteőket.— Amint hallom, önök a várt búvárok — mondta. — Nagyon örülök,hogy végre megérkeztek, bár megvallom, nem számítottam rá, hogyennyien jönnek. Hiába, a központban tudják, hogy veszélyes szakma azönöké és mindjárt utánpótlást is küldtek. Nagyon örvendek tehát.Különben Tímár professzor vagyok.— Én pedig Vedres István — lépett előre a parancsnok, némilegreszkető inakkal, de mindenre elszántan. — Sajnálatos félreértés történtprofesszor úr — mondta nagyot nyelve —, de mi nem vagyunk azok,akiknek gondol.— Neeem? — csodálkozott Tímár. — De hiszen nekem úgyjelentették, hogy önök búvárok...— Azok is volnánk, mármint a nevünk az és nem a foglalkozásunk.Csapatunk neve Búvár Kund és mint felfedezők utazunk a Balaton körül.Kérem, szállítson bennünket vissza a partra...— Hát ez rendkívül kellemetlen félreértés. Sajnos, már nem állmódomban visszafordítani a hajót, mert meghatározott időreBadacsonyban kell lennünk. Csak azt nem tudom, ki fog most a vízmélyére szállni?— Mi aligha! — kottyantotta el magát Plessz.— Bocsássanak meg, de miért nem? Hiszen, mint mondották,felfedezők!— De nem ilyen értelemben! — felelte gyorsan Dobos. — Nekünkmás dolgunk van. Akárhogyan is, de tessék bennünket visszavinni.Nekünk utasításunk van arra, hogy megkeressük a Balatont.— A Balatont? — csodálkozott megint a professzor és körül mutatott avízen. — Hát nem a Balatonon úszunk?— Nem ezt a Balatont kell megkeresnünk, hanem azt a Balatont, amia Balatonon van. Persze ez egy kicsit bonyolult, elismerem...

— Bizony, bonyolult — felelte Tímár. — Én ugyan csak egyszerőegyetemi tanár vagyok, szabadjon azonban mégis figyelmükbeajánlanom, ha esetleg elkerülte volna becses figyelmüket, hogy jelenpillanatban éppen a Balaton nevő kutatóhajón tartózkodnak, amiugyebár kimeríti az említett, némileg homályos fogalmazás lényegét,mely szerint önök azt a Balatont keresik, amelyik a Balatonon van.Summa summárum, felesleges volna önöket partra tenni, hiszen ezáltalcsak távolodnának céljuktól, amelyet, ha jól értettem, olyan nagyonóhajtottak elérni, pontosabban felfedezni, lévén utuk imént megjelöltszándoka a felfedezés.— Professzor úr szerint tehát nekünk ide kellett jönnünk? — kérdezteGömböc.Tímár bólintott.— Ha társa kijelentését és jelenlegi tartózkodási helyüketegybevetem, erre a következtetésre kell jutnom.— De hát mi a csudát keresünk mi itt? — tört ki Plessz.— Azt önöknek jobban kell tudniok, mint nekem. A magam részérőlcsak annyit mondhatok, hogy búvárokat vártam és bármily kellemetlenfélreértés is, ez a hajó tudományos kutatásokat végez, melyekprogramjától nem térhetünk el. Önök így vagy úgy, de búvároknakmondották magukat, következésképpen kénytelen leszek felkérniönöket, hogy teljesítsék ilyetén feladatukat.— Azt tetszik mondani, hogy menjünk a víz alá? — csuklott Gömböc.— Kissé pongyolán fejezte ki magát fiatal barátom, de találóan. Nostehát, melyikük óhajt elsőnek? Talán éppen ön? — és a professzorGömböcre mutatott, aki az imént a többiek elé lépett.Gömböc hevesen tiltakozott.— Szó sem lehet róla! Nem én vagyok a csapat parancsnoka! Nemakarok senki elé tolakodni...— Csak ne szerénykedjél, Gömböc — szólalt meg kajánul Dobos — ,te vagy a legbúvárabb búvár közöttünk!— Tehát ön megy elsőnek — állapította meg a professzor. Úgy látsziknagyon megtetszett neki Gömböc és hátraszólt a kabin felé, amelynekajtajában feltőnt a két, indulásnál látott matróz.— Kérem a búvársisakot és a súlyokat. Nem kell sok ólom, a búvár úr,ahogy nézem, elég nehéz anélkül is. Könnyen, gyorsan fog süllyedni...— Én elsüllyedni? De hisz az veszélyes! Azt tetszett mondani, hogyveszélyes szakma!— Hja barátom, ilyen az élet! — felelte a professzor, nehezen titkoltmosolygással. — Azonkívül nem állítottam, hogy minden búvár odavész.Az elmúlt tíz év statisztikái szerint... De már itt is van a sisak.— Nem akarok víz alá menni! — sivította Gömböc. — Fiúk, neengedjétek! Segítség! Megfulladok!Hiába siettek azonban segítségére a többiek, a két markos legényráhúzta Gömböc fejére a sisakot, de úgy rúgott, kapálódzott, hogy végülmégis elengedték. Le akarta szedni a nehéz ólomsisakot, de sehogyansem szabadult tőle. Erre bánatában és kétségbeesésében leült afedélzetre és elkezdett bömbölni, ami tompa morajként hangzott ki asisak mögül.— Ne bőgj Gömböc — vigasztalta Dobos —, majd szerzünk egy

konzervnyitót, amint Badacsonyba érünk!— Tessék már erre a kárörvendőre is adni egy gömböt! — mondtamérgesen Márki.— Ne ríj már te hólyag! — kopogtatta meg Vedres Gömböcólomburkát. — A professzor úr csak ugrat téged. Semmi bajod nem leszodalent...— Addor mined deli nedem lebenni a bíz alá? — hangzott a sisakmögül.— Tudományos kutatást végezni a Balaton fenekén — felelte aprofesszor. — A veszedelmet valóban némileg eltúloztam. Tudomásomszerint a legutóbbi tízezer évben senkit sem ettek meg a cápák aBalatonban. Ha nem jól érzi magát odalent, jelt ad és azonnal felhúzzuk.— Vegyétek le róla a skatulyát! — lépett előre Plessz. — Adjátok rám,majd én lemegyek!— Hódis ne! — ugrott fel Gömböc. — A brofesszor úr enbem jelölt bi!— és sebesen hányta le magáról a ruhát, míg csak egy szálúszónadrágban és búvársisakban nem maradt. — Indulhadob? —kérdezte és feleletet sem várva elindult a korlát felé. A hórihorgasabbikmatróz azonban elkapta a légvezetéket, amit maga után húzott ésmegállította.— Ne siessen úgy szakikám — mondta. — Nincs becsukva a gallérja,bemegy a víz a fazeka alá!— Valóban, előbb ki kell oktatnunk a felszerelés használatára —mondta a professzor...Álljunk meg egy pillanatra! Ki ez a Tímár professzor? És valóban„professzor", joga van mások kioktatásához?... Nem én kérdezemmindezeket, hanem az olvasó, aki tudom, most már gyanút fog mindenúj név és foglalkozás feltüntetését látva. Megint közbeszól és aztmondja: — Ugyan kérem, ne tessék engem egészen vaknak tartani! Azthiszi, másod kormányos úr, hogy nem tudom, a tiszteletre méltóprofesszor se más, mint a híres-nevezetes hősszerelmes színész,Rezeda Kázmér? Ha egyszer ő volt a szerzetes, ő a pásztor, akkornyilvánvaló, hogy legújabb szerepe szerint most professzort játszik! ABúvár Kundok lehet, hogy elhiszik ezt önnek, de engem már nem tudbecsapni!Most mit tegyek? Ha már az olvasó is leleplezett? Tetszik, nemtetszik, kénytelen vagyok töredelmesen bevallani mindent. Tehát:Tisztelt Olvasó! Én, a Hóvirág ideiglenesen alkalmazottmásodkormányosa, felelősségem teljes tudatában, szánva, bánvaminden korábbi vétkemet, töredelmesen és bőnbánóan bevallom, hogyelőre megfontolt szándékkal becsaptam és megtévesztettem Olvasómat.A Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóintézet Balaton nevőkutatóhajóján szereplő Tímár professzor ugyanis nem más, mint —Tímár professzor. Nem Rezeda Kázmér színmővész, nem álruhábaöltözött tengerészkapitány és nem is a lőcsei fehér asszony, hanemmaga az európai hírő tudós, személyesen, álszakáll és álszemüvegnélkül, aki rendkívül mőveletlen, mert nem tudja eljátszani se Rómeót,se Júliát, se szerzeteseket, se számadó juhászokat, csakis és kizárólaga fizikához, kémiához, földtanhoz, állattanhoz, biológiához,növénytanhoz, víztanhoz, valamint a tizennégy lapos römihez ért. Tehát

csupa lényegtelen és nevetséges dologhoz, de azokhoz nagyon.Tudom, hogy rút hitszegés volt így rászedni az olvasót, és egy igazitudóst is becsempészni ebbe a történetbe, ahol senki sem az, aminekmondja magát, de mit tegyek, ha egyszer így adódott, ha egyszer márkéznél volt egy valódi, hamisítatlan tudós?Igaz, hogy álarcos kalózokkal elrabolhattam volna és bezárhattamvolna a tihanyi nagy akváriumba addig, amíg Rezeda helyettesíti, desajnos nem volt időm erre az egyszerő megoldásra és így kénytelenvoltam a bonyolultabbat választani, megkérni magát a professzort, lássavendégül hajóján ifjú felfedezőinket. S bár rendkívül tisztelem aprofesszor tudományát, mégis élt bennem némi aggodalom aziránt,hogy ifjú barátaink esetleg kevésbé megértőek és csupa jószándékbólátalakítják a laboratóriumnak berendezett kutatóhajót, teszem azt,kalózvitorlásnak, kitőzik a fekete zászlót a halálfejjel és a keresztbetettlábszárcsontokkal, a tudóst vasraverik a hajófenékben és felhúzottvitorlákkal elindulnak a balatonszemesi kikötőből, felfedezni a Délisarkot.Ezt megelőzendő, a biztonság kedvéért néhány napra áthelyeztettemmagamat a Hóvirágról ide a Balatonra, természetesen ugyancsakmásodkormányosi minőségben. Sajnos elfelejtkeztem arról, hogy egyilyen apróka kutatóhajón nincsen első kormányos és így mindenfogadalmam ellenére nekem kell odaállnom a nagy kerék elé, amihez haaz ember csak hozzányúl, mindjárt bécsi keringőt jár az egész hajó,mintha tíz üveg pezsgőt ivott volna. Még szerencse, hogy a Hóvirágontöltött időt nem pocsékoltam el haszontalanul, hanem igyekeztemösszebarátkozni a fránya kerékkel. Sikerült is annyira megszelídítenem,hogy csendes időben, ha jókedvében volt, engedelmeskedett is gyarlókezemnek, így hát a Balaton hajóvezetőjének éber támogatásával(mondanom sem kell, neki mindent bevallottam), sikerült is elhihetővétennem, hogy én vagyok a kormányos a hajón.Minden a legnagyobb rendben történt tehát. A Búvár Kundok a hajónvoltak és a professzor, no meg Colos és Szentanti — akiket segítségülmagammal hoztam — közremőködésével a legjobb úton haladtak afelé,hogy megismerkedjenek a Balaton (az igazi) fenekével. Itt ültek a hajóorrában, a parányi fedélzeten, középen Gömböc, fején az ólomcsákóvalés figyelmesen hallgatták a professzor magyarázatát.— Önre azt a jelentős feladatot bízzuk — mondotta a professzorGömböcnek —, hogy ezen a ponton, ahol most tartózkodunk,megállapítsa, van-e a tó mélyén vízfeltörés, amely hozzájárul a tóvízállományához. Mint bizonyára tudja, a Balatont csak a Zala folyó,néhány patak és az aláhulló csapadék táplálják. A fölös vizet részben aSió csatorna vezeti el, részben párolgás útján adja le a tó. Mi most aztvizsgáljuk, hogy nincsenek-e rejtett források a tó fenekén, amelyektudtunkon kívül hozzájárulnak a tó vízmennyiségéhez. Ugyebármegértette? Helyes. Nos, a leszállás előtt megkérdem, tisztábanvannak-e önök a tó mélységével?— Ó, hogyne! — felelte rögtön Plessz, aki visszaemlékezett, mitmondott Juhász a vitorláson. — Területéhez képest olyan sekély, mint alibaúsztató keresztanyáméknál Böröcfalván...— Kissé pongyola a fogalmazás ismét, de fedi a lényeget — jegyeztemeg Tímár. — Ha ilyen tájékozottak, akkor úgy vélem, meg sem kell

kérdeznem, ismerik-e a meder formáját?— No, azt minden gyerek tudja! — vágta rá Dobos. — Az északiparton hirtelen mélyül, aztán fokozatosan emelkedik a déli partig, ahololyan sekély, hogy fél kilométert is be lehet gyalogolni, míg mély vizetérünk.— Igen, ezt minden gyerek így tudja — felelte mosolyogva Tímár. —Csakhogy ez a népszerő ismeret téves. Mindenkit a déli part sekélységeés az északi mélysége téveszt meg. Valójában az északi parton a gyorsmélyülés után nem emelkedik a fenék, hanem jóval kisebb lejtőbenugyan, de tovább mélyül, egészen a déli part közeléig. Tehát a tóáltalában éppen a laposnak ismert déli oldalon a legmélyebb. Hanemúgy 500-800 méternyire a parttól a fenék hirtelen felemelkedik és azutánmegy át abba a hosszú lejtőbe, amit a strandolok oly jól ismernek. Öntehát — fordult ismét Gömböchöz — körülbelül három-három és félméter mélyre fog most leereszkedni, ami igazán nem vészes. Tudja,milyen talajra számíthat a fenéken?— A Balaton északi partja általában iszapos, a déli homokos —mondta fel a választ Gömböc, mint az iskolai feleletet.— Helyes. És miért?— Azért mert... — elakadt, aztán újra kezdte: — A Balaton egyikoldala azért iszapos és a másik azért homokos, mert... mert... izé...mert... Tanár úr kérem, én készültem, csak most hirtelen nem jut azeszembe...— Nem baj, azért most nem írom be az elégtelent — nevetett Tímár.— Nos hát, a lerakódásokat az északi szelek okozzák. A szélárnyékosészaki oldalon leülepszik az iszap, balatoni halásznyelven a „latyak",míg a széltől délre kergetett hullámok valósággal kiöblögetik a tó medrétés a déli parton vetik ki a homokot. Viszont a délnek szorított víz a tómélyén visszaáramlik északnak és kiiszapolja a homokból a lebegőfinom részeket és az északi part felé szállítja, ahol mind vastagabbrétegben lerakódik. A szél és a hullámok járására alakulnak ki apandallok és gerendekek, Cholnoky Jenő, a neves tudós, aki a századelején vizsgálta a Balaton vizét, vette át a halásznyelvből a tudományosirodalomba e kifejezéseket. Különben bizonyára tudják, mit jelentenek,hiszen a sekély vízben nagyon jól láthatók azok a finom, sőrőhomokbarázdák, amiket gerendekeknek nevezünk, a pandallók viszont aparthoz csatlakozó félszigetszerő homoképítmények, amelyek agerendekekre merőlegesen épülnek... Talán egyelőre elég lesz ennyi aszóbeli tudományból. Most rajta, hajtsa végre a feladatot!Néhány szóval megmagyarázták Gömböcnek a búvársisakhasználatát, azután az egész társaság átvonult a hajó végébe.— Itt kell beugranom? — kérdezte Gömböc, némileg csökkentlelkesedéssel.— Isten ments! — mondta Colos. — Még felbillen a ladik! Az ilyennehézsúlyú búvároknak elegáns különbejáratot tartunk fenn ezen aluxustutajon. Méltóztassék talán idefáradni... — Azzal a hajó kiugróhátsó fedélzetén kinyitott egy felcsapható fedelet, amelynek anyílásában le lehetett ereszkedni a vízbe. — Megfelel?Gömböc bánatosan, de elszántan a nyíláshoz lépett. Hogy mondott-evalamit, már nem lehet tudni, mert a sisakot bezárták és rögzítették,

nem hatolt át rajta a hang.Óvatosan lecsücsült a nyílás peremére és bemártotta egyik lábát.Azután a másikat. Azután még egyszer felnézett, esdően. De Dobos aközelben álló asztalon heverő mőszerek között egy görbe felülető tükrötvett észre, felkapta és Gömböc orra elé tartotta. Gömböc a sisakablakán át belepillantott.Látott egy óriási kerek fémgömböt, amiből egy nevetségesenvékonyra torzult nyápic alak lógott ki gyufaszálvékony karokkal éslábakkal. A látvány annyira megrázta, hogy elengedte a nyílásvasperemét és behuppant a vízbe. Egy szemvillanás alatt eltőnt amélyben. Nem maradt nyomában más, mint a légvezeték és abiztosítólánc csápja. A víz kicsit örvénylett, azután kisimult, csakidőnként jelent meg a felületen néhány légbuborék, jelezve, hogy valakiszuszog alant......Először nem látott semmit. Aztán rájött, hogy azért nem, mertbehunyta a szemét. Kinyitotta hát. De úgy sem látott semmit.— jaj! — mondta rémülten, de nem volt, aki sajnálkozzék rajta.Hirtelen valami keménybe ütközött a talpa.— Jaj! — mondta megint, mert itt a víz alatt sajnálatosanmegfogyatkozott a szókincse. Azután felismerte, hogy a kemény valaminem más, mint a tó feneke és nem is olyan kemény, csak a hirtelenütközéstől érezte annak.De még mindig nem látott semmit. Viszont úgy érezte, hogy felborul.Kapálódzni kezdett, mire a szilárd talaj elsiklott lába alól. Erre behúzta akarját és ismét a földön volt. Most óvatosabban evezett a kezével ésvisszanyerte testi egyensúlyát. Ezzel valamelyest a lelkit is. Gyengeáramlást érzett, az akarta elsodorni, felborítani, de megfelelő mozgássalellensúlyozni tudta. Hogy így megindultak a gondolatai, az is eszébejutott, miért nem lát. Elfelejtette meggyújtani a sisakra erősített kisvízhatlan lámpát. Kitapogatta a gombot és megnyomta.Sárgászöld fény világította meg körülötte a lomha víztömeget.Közelebb erősen, távolabb gyengébben, még távolabb a fény sőrőhomályban veszett el.Mi tagadás, félelmetes volt így, a végtelennek látszó víz mélyénegyedül állni és a fény ezen a félelmetes érzésen nem sokat változtatott,mert már nemcsak érezte, de látta is, hogy milyen egyedül van. Sahelyett, hogy megörült volna, még nagyobb lett a riadalma, amikorhirtelen két óriási, kidülledt szem és egy nagy, tátogó száj jelent megközvetlenül az arca előtt. Rémülten kapta maga elé a karját és persze agyors mozdulattól megint csak elveszítette az egyensúlyát. De mégelestében is láthatta, hogy a szörnyőséges valami csapkodó farokkalmenekül. Nyilván még jobban megijedt a soha nem látott gömbfejőcsodától, mint az őtőle. Ahogyan távolodott, kiderült, hogy csupánkicsiny halacska volt, s csak a közvetlen közelség, meg az ijedelemnagyította óriásira. Gömböc megkönnyebbülten sóhajtott fel, s talpraállott. Elhatározta, hogy ezután óvatosabb lesz, de szorongva gondoltarra is, hátha mégsem olyan veszélytelen ez a víz alatti séta, háthamégis előbukkan a víztömegből egy óriásharcsa, amolyan százkilós,vagy még nagyobb szörnyeteg, ami már nem ijed meg tőle és akkor...Brrr! Jobb az ilyenre nem is gondolni!... Különösen most, hogy

valamelyest megszokva a mélységbeli tartózkodást, az előszörkietlennek tőnő vízsivatag benépesült és kandi, de békés halacskákrajzottak körülötte. Némelyik magányosan cikázott, mások hosszúrajban húztak el mellette. Ezüstös pikkelyük tompán fénylett a lámpasugárkévéjében. Végtelen rajokban jöttek és tőntek el a homályban...Némelyik olyan közel, hogy utána kapott, de persze kezét lefékezte a vízellenállása és suta mozdulatára a merészebb hal már régen kalapotemelt és odébbállott. Néhány sikertelen kísérlet filozofikus gondolatokrakésztette ifjú búvárunkat. — Lám, a horgász — mondta magában —, akia parton ül és csak a vízbe lógatja a kukacot, hamarabb fogja ki a halat,mint aki lejön ide közéjük... Hiába, a látszat csal...És e mélabús töprengés után végre eszébe jutott, hogy nembámészkodni és nem is filozofálni küldték őt ide, a víz mélyére, hanemtudományos kutatómunka célirányából... Lássuk hát a medvét, akarommondani a tó fenekét, van-e itt rejtett forrás?Biz, sima, enyhén hullámos homoknál egyebet nem látott a lába alatt.A finom homokon mély nyomot hagyott a talpa, de ahogyan odébblépett,a víz lassan elmosta, kiegyengette a nyomot. Csigavonalban járt körbe,egészen elfeküdve a vízen, hogy közelebbről vizsgálhassa a talajt. Aláncot és a légvezetéket maga után húzta. Nem haladt se könnyen, segyorsan.Ahogyan így leszegzett tekintettel előrehatolt, egyszerre csak furcsaárnyékot látott maga előtt. Ágas-bogas árnyék volt. Tucatnyi karja lassankígyózva lebegett, mint kinyújtott, majd összehúzódó csápok.Lába megbénult, bőre libabőrös lett.— Polip! — futott át agyán a rémült gondolat. — Menekülni! — tettehozzá a következő pillanatban és erejét megfeszítve, hatalmasat ugrott.Mozdulatát most is lefékezte a víz, és így a hirtelen ugrásból, mintmoziban a lassított felvételeken lenni szokott, vontatott kapálódzás lettcsak. Amikor az ugrásban felemelkedett, valami puha, síkos dologvégigsimította a hátát... — Most kap el! — cikázott át rajta és mégbolondabbul kapálódzott. Sikerült is a tapogató csápok ölelésébőlkikerülnie és kimerülten hanyatt esett a puha homokon. Ijedtében aszemét is behunyta. Várta a végzetet. De az csak nem akart jönni.Végre kinyitotta a szemét.Pontosan a feje felett, a lámpa fényében ott lebegett támadója. Szép,hosszúkarú, kifejlett hínár volt. Elszabadult vagy kiszakadt gyökeréről ésmost engedelmesen sodortatta magát a vízáramlással. Igazánközönséges hínár volt, a Balaton egyik leggyakoribb hínárfajtájából, aszilvafalevelő, tudományos nevén Potomogeton perfollatus hínárból egyszépen fejlett példány...Persze, mind e neveket Gömböc nem tudhatta, ő csak azt állapítottameg örömmel és szégyenkezéssel — melynek pírját szerencsére abúvársisak eltakarta, különben a halak meglátták volna felsülését —,hogy nem polip és nem is más vérszopó szörny a támadója, hanemcsak egy ártalmatlan növény. Emigyen megnyugodva elismertemagában, hogy kár volt megrémülnie, hiszen az eszével ő is tudta jól, aBalatonban igazán nincsen se polip, se más ragadozó szörny, csaképpen még nem volt gyakorlata az ilyen szokatlan kirándulásokban...Talpra állott és menten fel is kapta a lábát. Alaposan megvágta.

Lehajolt, megnézte, miben: egy jókora kagylóhéj éles szélében. Furcsakagyló volt. Domború hátát sőrőn belepték a rátelepedett apróbbkagylók. Gömböc ismerte már őket, hiszen a tó partján mindenütt találniilyen héjakat, amelyekre rátelepedtek a vándorkagylók seregei, mintha anagy kagyló a kicsinyeit hordozná a hátán.Pedig nem azok, a vándorkagyló más faj, mint a békateknőkagyló,vagy a festőkagyló, amelyek hátán oly szívesen megtelepednek éshordoztatják magukat. Mint igazi élősdiek, még a táplálékot Is eleszikkényszerő háziuruk elől, lassú sorvadásra ítélve őt.Gömböc tehát ezúttal nem lepődött meg különösebben, ismerősreakadt. Kicsit sántítva és elővigyázatosabban haladt tovább. Kerülgette aszép számmal eléje bukkanó kagylókat, csigákat, rákocskákat, a fenékapró lakóit. De nem állhatta meg, hogy egy-egy szebb példányt fel neemeljen és a derekára kötött kis zsákba ne süllyessze, pedig tudta, hogyleletei aligha különösebbek.Hanem mi az a furcsa félgömb, ami itt a kagylók között kidomborodika homokból? Alig látszik ki, észre sem vette volna, ha az előbbi balesetmiatt nem ügyelne jobban, hová lép.Lehajolt, tapogatta. Kemény és sima volt. Letérdelt és megpróbáltakiszabadítani. De a sima valami szilárdan ült a homokban. Lehet, hogycsak gömbölyőre koptatott kődarab? Igen, de akkor mi ez a nyúlvány,ami itt az egyik végén az ujjai alá kerül? Nem volna igazi felfedező, hanem próbálna a nyomára jutni. Szorgalmasan lapátolni kezdte hát kétkézzel a homokot a valami körül...Gyenge rántást érzett, háromszor egymás után. Ez volt a megbeszéltjelzés, hogy felhúzzák... Gyorsan visszarángatott ő Is, de csak kettőt:annyit jelentett ez, hogy még hagyják békében.Egyre buzgóbban folytatta az ásást. Már egész homokhalom feküdtkörülötte, könyökig merült az ásott gödörben: a gömbölyő tárgy mégmindig nem szabadult ki. Végre elérte a legszélesebb részét.Rendületlenül tovább lapátolt, s közben óvatosan mozdítani próbáltaa valamit. Most már kivehető volt, hogy bizony nem kődarab, haneminkább korsó formája van. Füle letörött, látta a törés helyét is, amikorvégül megmozdította. Nagyon gyengéden, elővigyázatosan kiemelte...Kereste a letört fület is, de nem lelte. Nagyon sok időt töltött el így is,már ideje volt visszatérni a hajóra. Még igyekezett belenézni a korsóba,mert kíváncsisága nem engedett annyi türelmet, hogy kivárja, amígodafenn lesz, de hiába kísérletezett, nem látott semmit. A korsó jó nehézvolt, színültig tele iszappal, homokkal. Beletette hát a zsákba ésháromszor megrántotta a láncot.Érezte, hogy lassan húzni kezdik. Sokáig lebegett a vízben, mostlátta csak, milyen messze elkalandozott a hajótól. Fokozatosanemelkedett és világosság kezdett derengeni körülötte. Azután valamisötét árnyék, de már nem ijedt meg: a hajótest vetette csak... S aztánnagy loccsanással kint volt.Először elkápráztatta a vakító napfény, mely a sisak ablakán behatolt.Gyorsan leszedték róla a sisakot és nagyot lélegzett. Hiába, a szabadlevegőn mégiscsak a legjobb...Kinyitotta káprázó szemét és az első, akit meglátott, a professzor volt.Mosolygó arccal állott vele szemben, a fiúk győrőjében.

— Nos, hogyan ízlett? — kérdezte.— Köszönöm jól... — felelte Gömböc. — De forrást nem találtam —tette hozzá mindjárt.— Gondoltam... — bólintott Tímár. — Milyen fenékre bukkant? Sáros,kenyőfődes, szényel bocka, kétszálas vagy göbes, azaz csicseri kő?— Tessék? Én csak magyarul tudok...— Hiszen úgy mondom. Halásznyelven. Iszapos, sárga agyagos,kemény fekete agyagos, köves vagy kavicsos volt-e a fenék, amit ért?— Homokos.— Akkor nem sok fenéklakóval találkozott. A homokos talajban nemsok él...— Nekem ennyi is sok volt — felelte Gömböc és megvágott lábátmutatta.— Mindjárt bejódozzuk. Jöjjön csak...— Egy pillanat, professzor úr! — kapott észbe Gömböc. — Valamitazért hoztam magammal... — és elővette zsákjából a korsót, mely síkosvolt és fekete.— Nocsak! — lepődött meg Tímár. — Ezt is a homokban találta? —Kézbe véve, megforgatta a korsót... — Tudja-e, hogy ezt nem tegnapejtették a vízbe?— Pedig éppen olyan a formája, mint azoknak a cserépkorsóknak,amelyben az ivóvizet viszik a vitorlásokon — vélte Vedres.— Igen, igen — helyeselt Tímár. — Csakhogy az agyagkorsók is azokközé az ősi használati tárgyak közé tartoznak, melyek alakjaévezredeken át sem változik, megőrzi a hagyomány és megszokás.Menjünk csak be a laboratóriumba és vallassuk ki ezt a különös korsót...A laboratórium, lombikjaival, pipettáival, mikroszkópjaival ahajófelépítmény hátsó részét foglalta el. Ide vonult be a társaság ésTímár professzor. Miután bejódozta a kis vágást Gömböc lábán, leült azasztalhoz és különböző vegyszerekbe mártott vattával leheletfinomantisztogatni kezdte a korsót a rárakódott rétegektől. Jó időbe tellett, amíga rendkívül aprólékos munka után előtőnt a korsó feketére égetett falaés ott, ahol a letörött fül csonkja meredezett, elsárgult, de valamikorfehér, párhuzamos vonalak bukkantak elő... Közelükben apró pontok ésköröcskék, díszítésül. A professzor letette mőszereit és elgondolkozvanézte az előtte álló korsót.Sokáig nem szólt semmit. A fiúk feszült kíváncsisággal, detiszteletteljes csendben várták, mit mond majd. Végre csendesenmegszólalt.— Nem vagyok egészen bizonyos benne... Alapos vizsgálat volnaszükséges hozzá... de ha igaz lenne..., úgy ezt a korsót valóban nemtegnap, nem is tegnapelőtt ejtették a vízbe...Régebben, nagyon régen... Tudomásom szerint a tó mélyén még nemis találtak hasonlót. De ugyanilyeneket ástak ki Ságváron, Szóládon,Buzsákon... Füred és Csopak határában is... Valamennyi bronzkorilelet... Tudják, mikor volt az? Háromezer évvel ezelőtt... A rézkorrakövetkezett, amikor az ember már megtanulta vagy felfedezte, hogy azeszközkészítésre oly kiváló, de puha rezet ónnal, vagy antimonnalötvözve, jobb, keményebb szerszámokat és fegyvereket készíthetmagának. Akik ismerték a bronzot, legyőzték a fejletlenebbeket.

Akkoriban sokféle nép keveréke élt a Dunántúlon. Vándoroltak, hogymegfelelő nyersanyagot találjanak eszközeik készítéséhez... Egy ilyenvándorló csoport hozta magával a bronzöntés tudományát a Dunántúlrais. Valahonnan Spanyolországból indultak és évszázadok alatt, lassanmegtelepedve és újra nekiindulva, Franciaországon és az Alpeseken átértek hozzánk. Vándorlásuk útja jól megállapítható jellegzetes, harangalakú, mészbetéttel finoman díszített edényeikből... Olyanokból,amelyekhez ez is hasonlít... Ki tudja, hogyan került a vízbe, hogyantemette be a homok vagy az iszap és hogyan szabadították ki annyi időután újra a hullámok... És ki tudja mennyi ideig, talán az idők végezetéigis ott rejtőzködött volna, újra a homok alá temetve, ha nem bukkan rávéletlenül egy felfedező, aki nem rest a víz mélyére is leszállni érte...Gömböc kidüllesztette a mellét és büszkén körülnézett. A többiekhatározottan irigyelték, még Dobos sem tudott semmi gúnyosatmondani. Ezúttal el kellett ismernie, hogy örökös ellenlábasának veszettnagy szerencséje volt. Megilletődve nézték a háromezer éves korsót.Olyan hosszú idő ez, hogy végiggondolni is nehéz. Plessz törte meg acsendet.— Még nem néztük meg, mi van benne! — mondta. — Hátha... — éselhallgatott.— Azt akarta mondani, hátha arany? — fejezte be a mondatothelyette a professzor. — Alig hiszem. A többi hasonlóban sem találtak, smiért volna éppen ebben, melyet valószínőleg vizeskorsónak vitt acsónakba a hajdani halász. Ha ítéletemben nem tévedtem, nagyobbkincs a tudománynak ez a lelet, mint amennyi arany belefér... De azértlássuk csak... Iszappal és homokkal van ez tele...Kitisztították a korsó belsejét, amelyben valóban semmit sem találtak.A professzor ezután egy vattával bélelt dobozba helyezte a korsót és aszekrénybe zárta.— Majd átadom a keszthelyi Balatoni Múzeumnak és ott alaposabbanmegvizsgálják. Ne féljenek, nem mulasztom el bejelenteni azt sem, kitalálta, kié a dicsőség.Dobos menten megjegyezte:— Lehetséges, hogy egyszer úgy írják majd le valamilyen vaskostudományos szakkönyvben, hogy „bronzkori korsó, avagy urnaGömböciensis".— Bizony lehetséges — nevetett Tímár a piruló Gömböcön, s hirtelenPlessz kezéhez kapott. — Engedi el menten! — kiáltotta, mert Tojásszórakozottságból csavargatni kezdte az egyik mőszer gombját. —Menjünk inkább ebédelni! — javasolta sürgősen a professzor, hogyelejét vegye a további avatatlan nyúlkálásoknak. De Plessz, ha már ígyesett, tudni szerette volna, minek a kapcsolóját piszkálta az imént.— Ez a készülék az echográf. Evvel mérjük a mélységet. Habekapcsoljuk, másodpercenként tizenegyszer ultrahangot bocsát ki, amia tó fenekéről visszaverődik. A készülék felfogja és egy mozgó szalagrarajzolja. A jelek tíz centiméteres pontossággal adják a fenékvonal képét,így gyorsan és pontosan megállapíthatjuk a tó medrének alakját ésmélységét. No, menjünk...Ebéd alatt Gömböc részletesen beszámolt víz alatti élményeiről,kettőt kivéve. Nem tartotta lényegesnek felemlíteni találkozását az

óriáshalnak vélt ponttyal és a polip-hínárral. Úgy vélte, ez az őmagánügye és úgysem lehetne semmiféle tudományos következtetéstlevonni belőlük. Viszont elpanaszolta, milyen rosszak a látási viszonyokodalent, pedig igazán nem valami mélyen járt. Erről folyt a beszélgetésmég ebéd után is, mire a professzor javasolta, vizsgálják megalaposabban a víz átlátszóságának törvényeit.Ezzel el is érkeztünk oda, ahol a fejezet, ha emlékezik még rá azolvasó, elkezdődött, ama Secchi-koronghoz, amelyet némi vitávaltarkítva a vízbe eregettek, amíg el nem tőnt. Megállapították azt is, hogyez éppen 0,85 méternél következett be, s a professzor meg is indokolta,miért.— A Balaton vizében igen sok ülepíthető, oldott anyag lebeg. Főkéntszénsavas mész, amely a vízinövények által elbontottkalciumhidrokarbonátból származik. Van ezenkívül kovasavas mész is,meg más hulladék, amit a szél hord a vízre, élőlények hulladéka,felkavart iszap és így tovább. Ha a szél felborzolja a tavat, akkorfokozódik a víz zavarossága. Viharban meg is kétszereződhet. Mindeztigen gondosan vizsgáljuk...— Csak azt tudnám, mi haszna van annak, ha tudják, mitől zavaros avíz — súgta Plessz Márkinak. A professzor meghallotta és válaszolt isrá.— Nem is gondolná, milyen befolyással van a tó élővilágára. Azavarosság korlátozza a behatoló fényt. Ismerik a szilvafalevelő hínárt?Délelőtt láttam néhány elszabadult példányát erre sodródni... (— Én is!— mondta magában Gömböc és megborzongott.) Ez a hínár mástavakban hat méterig is lehatol, de a Balatonban legfeljebb két métermélyen telepszik meg, lejjebb már nem kap elég fényt. A vízicsillárkacsak a part közelében ismeretes, pedig más tavakban harminc métermélyen is megtalálhatjuk zöld mezőit... Hát még a rákok, halak életéthogyan befolyásolja a víz zavarossága! A balatoni kecskerák, fogas,kősüllő színe jóval halványabb, mint más vizeinkben élő fajtársaiké.Talán tudják, hogy a bőrükben levő pigment, ami az állat színét is adja,egyúttal a fény káros hatásaitól is véd. Ahol viszont kevesebb a fény, ottkevesebb pigmentre is van szüksége, tehát a színe is halványabb.Szemükben viszont a recehártya pigmentje úgynevezett guaninkristálykákatis tartalmaz, ami erősíti a fényingert, jobban látnak. Azavaros vízben az ilyen szem reflektorként mőködik...— Egyáltalában, hányféle hal él a Balatonban? — kérdezte Márki,akkor még nem gondolva arra, hogy kérdésének milyen következményeilesznek. A professzor röviden válaszolt:— Hazánk 76 halfajtájából a Balatonban 40 él...Nem is ez a kurta felelet a lényeges, hanem ami ezután következett.Tímár ugyanis megmutatta a hajó kis akváriumait. Egyikben apró rákok,kagylók, vízibogarak nyüzsögtek, valamennyi a Balaton lakója. Amásikban viszont, a nagyobbikban, a tó halaiból úszkált egy-egypéldány. A professzor felszólította barátainkat, hogy nevezzék meg ahalakat, és amikor akadozva ment csak, elővett egy képes táblát,amelyen valamennyi balatoni hal le volt rajzolva, s aláírva a nevük, ígymár valamivel könnyebben sikerült az azonosítás.— Az a tőfejő ott a sarokban süllő — fedezte fel Plessz.

— Fogassüllő vagy kősüllő? — kérdezte Tímár.— Természetesen kősüllő, hiszen rücskös a hasa — felelte Plessz.— Látom, minduntalan igen egyéni meghatározásokkal élnek —nevetett Tímár —, de nem tagadhatom, ha szokatlanok is, mégis közeljárnak a lényeghez. Ha azonban érdekli önöket a kérdés, tehetnéneknekem egy apróbb szolgálatot. Elvállaltam egy közérthető, népszerőismertető könyv megírását a Balatonról. Sajnos hamarosan készen kelllennem vele, de roppant kevés az időm. Most sem tudok az önök kiválótársaságában több időt eltölteni, mert mire Badacsonyba érünk,bizonyos vizsgálati anyagot elő kell készítenem. Megkérném hát önöket,ha nem esne nehezükre, készítsék el helyettem a Balaton legismertebbhalainak közérthető leírását úgy, hogy arról mindenki felismerje őket. Azegyes példányok és a rajzuk is önök előtt vannak, nagyobb nehézségnincsen a dologban. Elvállalnák? A fiúk egymásra néztek.— Megtiszteltetésnek vesszük a bizalmát és a megbízatást,professzor úr — válaszolta körülményesen Vedres, akit ténylegmeglepett a felszólítás. A többiek lelkesen csatlakoztak hozzá.A professzor papírt és írószerszámot hozott nekik.— Ismételten kérem, igyekezzenek közérthetőek lenni, kerüljék atudományos szakkifejezéseket, hogy a teljesen hozzánemértő isfelismerje az egyes fajtákat a leírás után — kötötte még egyszer alelkükre és magukra hagyta őket.A fiúk pedig letelepedtek és hozzáláttak a munkához, amely, mireBadacsonyba értek, el is készült. A megírás történetének elmondásátmellőzöm, elég lesz talán, ha csak az eredményről számolok be, amelya következőképpen festett:ILYEN HALAK VANNAK A BALCSIBAN!NÉPSZERő, ÁMDE SZAKSZERő ISMERTETőA TUDATLANOKNAKírták: Tímár professzor nevében a Búvár KundokTÖPONTY: Azt mondják róla, hogy a pikkelye aranysárga. De csakannak, aki messziről nézi. Igazában a háta ronda barna, meg zöld. Ahasa már valamivel tisztességesebb, mert sárgás. Ha nem volna olyannevetségesen kicsi feje, azt lehetne hinni, hogy ő a vízi Quasimodo, aNotre Dame-i toronyőrből, mert mindjárt a nyaka mögött magas púpjavan és széles teste. Ha nem volna olyan Jóíző a húsa, nagyonellenszenves állat lenne, le sem írnánk a nevét. Mentsége, hogy sütve,rántva egyaránt finom. Ezt tudja is, nyilván azért nő meg gyakran háromkilóra is, néha pedig 10-20 kilót is felszed magára, amíg be nem kapja ahorgot. De csak a főtt kukoricát meg a krumplit szereti, a horgot nem,ezért elbújik az iszapban, hínárosban, nádasban. Ebből látszik, hogynemcsak a külseje, a természete is randa. Nem is írunk róla többet.SÜLLő: Nevezhetjük „törvényen kívüli lovag"-nak is, mivelhogyragadoz, lévén ragadozó hal. Megeszik mindent, ami él és mozog ésnem akkora, hogy őt egye meg. Ettől és a horgászoktól óvakodik.Különben kétféle is van: fogassüllő és kősüllő. Az előbbi ér többet, denem azért, mert kabátot lehet rá akasztani, hanem mert jobb az íze,amiből következik, hogy végül mégiscsak őt eszik meg. Ja, a külseje.Egészen csinos. Általában pikkelyt visel, mert ez a vízben előnyös, a

szárazföldön meg már úgyis minden mindegy. Hegyes orrot hord, mertez most a párizsi cipődivat és a süllő tudvalevőleg a legelőkelőbbbalatoni hal, természetes hát, hogy mindig a legújabb divatot követi. Azoldalán ezért csíkot visel, mint azt a szmokingnadrágokon illik. Azuszonyát pettyesen hordja.HARCSA: Azért ez is van a Balatonban. Szintén ragadoz. De hogy!Fura hal. A feje olyan lapos, mint egy rossz regény vagy sületlentúróspite. Viszont bajuszos, attól van neki tekintélye, meg hogy olyannagyra tud nőni a lelkem: 20-30 kilóra! Szeme pici, az oldala foltos, mertritkán mosakszik. Csak ha vízbe kerül. Van esze, mert utálja a szálkát.Nincs is neki. Többet nem írunk róla.CSUKA: Hogy ennek mekkora szája van! Nem is hinnék! Ráadásulhosszú kacsacsőre van, de azért nem tévesztendő össze a kacsacsőrőemlőssel, mert az emlős, ez meg hal. Színe mindenféle. Olajzöldtől avörösessárga és majdnem ezüstös színig mindenre képes, aszerint,hogy milyen vízben él. Még akkor a legtisztességesebb, ha a hátafeketés, az oldala márványozott szürke, a hasa pedig fehér. Ha másszínő akad horogra, akkor sem muszáj visszadobni. Elvégre nem akülszín a fontos, hanem a belbecs. Nem válogatós. A libát sütve ismegeszi, nemcsak nyersen, de nem veti meg az egeret, nádirigót, és ajobbíző vashorgot sem. A gyomra azt is megemészti. Némi rokonságottart fenn Gömböccel, ugyanis akkor is eszik, ha nem éhes. Hogy akaramellacukrot is szereti-e, annak vizsgálata még folyamatban van, denincs okunk kételkedni benne, hogy attól sem idegenkedik. Fogtak márolyan csukát, melynek szájából kilógott a zsákmányul ejtett kishal farka,mert a bendőjében levő többi lenyelt haltól másutt már nem fért el.Gyomorrontásban szenvedő csukát nem ismer a tudomány.DÉVÉRKESZEG: Nem lehet összetéveszteni a Bárd keszeggel, aDévérrel, a Lapátkeszeggel, a Laposkeszeggel, a Lepényhallal és aSzéleskeszeggel, mert ezek mind szintén ő. Nem az ő vétke, hogy ennyineve van, az emberek adták mindet neki. A Balatonban bőven akadbelőle. Nem nagy hal, viszont lapos és magas. Mikor megszületik, amamája tintaceruzával telepontozza a pikkelyét, hogy megismerje, demivel mindegyik dévérkeszeg tele van pontokkal, ez némi nehézségbeütközik. Ha horogra akad, ne kísérletezzünk a személyazonosságmegállapításával, hanem vagy fogjuk ki hozzá a születési anyakönyvikivonatot, vagy minden átmenet nélkül pucoljuk meg, hengergessükmeg paprikás lisztben és zsírban, hirtelen süssük ki. Az egész halnakmég így van a legtöbb értelme.SZÉLHAJTÓKÜSZ: Ennek a kis vacaknak húsz neve is van! Istenments, hogy felsoroljuk! Csak mutatóba néhányat közülük: Dobóka,Főzfahal, Peszmetkehal, Piszehal, Rütyőke, Szellőkeszeg, Schneider,Tejhal. Állítólag nagyon kíváncsi halacska, mégsem öregszik meg, merthamar kifogják. Ha megriasztják, menekülés közben úgy felborzolja avizet, mint a hirtelen támadt szél. Innen a neve (az első). Kicsi, nyúlánkhal, a háta egyenes, viszont a hasa kerek, tehát szintén Gömböcrokonságához tartozik. Fent acélkék, vagy zöldes, lent fehér, a farkamint a fecskéé. Csapatostul jár, a Balatonban annyi van, hogy nemérdemes megszámolni.GARDA: Tévedésből él a Balatonban. Maga sem tudja, hogyan került

ide, hiszen utolsó bejelentett lakása a Káspi-, és a Feketetengeren volt,ahová ősszel a nagyobb folyókból levándorolt. Úgy látszik egyszerbecsípett és eltévedt. Tekintve, hogy a Balatonból még nem lehetközvetlen kocsival, átszállás nélkül a tengerbe utazni, kénytelen ittmaradni. De azért régi szokásaival nem hagyott fel. Minden ősszelseregestől vándorol, jobb híján a tó egyik végéből a másikba. Ilyenkortömegével halásszák és ezt nevezik „Látott hal”-nak. Különösebbismertetőjele nincsen, legfeljebb az, hogy sok van belőle, de végtére is,háromnál többet úgy sem lehet megenni egyszerre. Annyitól éppenjóllakik az ember.Van ezeken kívül a Balatonban Kecsege, Menyhal, Angolna, Lápipóc, Kárász, Compó, Márna, Keszeg, Bálin, Ön, Jász, Kelé, Koncér,Csík, Selymes durbincs, Kis bucó, Naphal, Tarka géb és Szivárványosökle, de örüljenek, ha ennyit meg tudnak különböztetni egymástól. Atöbbiről elég, ha azt tudják, hogy lábuk azoknak sincs, csak uszonyuk,vízben élnek és nem erdőben, a kaviárt nem eszik, hanem termelik ésszenvedélyük kukaccal horgászt fogni, de ez ritkán sikerül. Akinek ezsem elég, iratkozzék be az egyetemre és ne népszerő ismeretterjesztőkönyvből akarja megtanulni a halak természetrajzát.VÉGE(Minden külön értesítés helyett)Az így elkészült leírást elégedetten nyújtották át Tímár professzornak,aki szépen megköszönte és elolvasta. Némi szalmiák-szesz ésmesterséges légzés alkalmazásával aránylag hamar magához is tértutána. Tekintve, hogy könyve még nem jelent meg, nem tudom, a fentifejezet benne lesz-e. Ezért iktattam a biztonság kedvéért teljesegészében ide. Kár lenne, ha elveszne a tudomány és a közmőveltségnyilvánossága részére, ez a maga mőfajában mindenesetre egyedülállómő.11. FEJEZETamelyben szó esik az idegenforgalomról, egy újításrólés egy költőről, aki meglehetősen eleven, pedig márrégen nem élJobb holnap egy túzok,mint ma egy levél(Régi török álmoskönyvből)Senki sem sejti még, milyen baljós események vannak készülőben.Nem sejti az olvasó, mert van benne annyi türelem, hogy nem lapozelőre a történetben, hanem szépen sorjában elolvassa, nem sejtem mégén sem, hiszen hiába lapoznék tovább, csak fehér papírt találnék, amelyvárja, hogy feljegyezzem rá, ahogy következik és nem sejtik ifjúbarátaink sem, amint ballagnak felfelé a poros badacsonyi régiországúton, zsebükben a szíves meghívóval...Miféle meghívóval?Hát csak azzal, amit akkor kaptak, amikor a Balaton kutatóhajófedélzetéről a badacsonyi mólóra léptek. A furcsa jármőmegcsodálására összesereglett sétálgató nyaralók győrőjéből ugyaniskivált egy ismeretlen ember és Vedres Istvánt kereste. Átadott neki egyfehér, vastag, összehajtogatott papirost, hajtását vörös pecsétviaszzárta le. Pontosan úgy, ahogyan a régi leveleken volt szokásban, amikor

még nem ismerték a borítékot és az összehajtogatott levélpapír külsőfele volt a boríték.A levél átadója menten elvegyült a tömegben, hiába is kerestékvolna. De nem nagyon kutattak utána, mert a levél teljesen lekötöttefigyelmüket.Szép, hosszúkás betőkkel írva, a következő állott benne:Kedves öcsémuram!Hallván ideérkezésükről, örömmel venném, ha Nságod éstisztelt Barátai meglátogatnának szerény hajlékomban,Feleségem présházában.Várja és üdvözliHIMFY— No, ennek a megfejtéséhez nem kell rejtjelkulcs! — vidult felVedres. — Himfy nem más, mint Kisfaludy Sándor, a cím pedig SzegedyRóza présháza. Ide vagyunk tehát hivatalosak!És vidáman, gondtalanul nekivágtak az útnak. Mondom, még nemsejtették, micsoda veszedelmes kalandokba keverednek hamarosan.Igaz, a derős délutáni napsütés, mely a hátuk megett építgetni kezdtemár aranyhídját a tó kék vizén, még nem árult el semmit, sőt, békésragyogásával, szelíd szellőjével, amely éppen csak meglebbentette ahíres badacsonyi szőlők csipkés levelét, a már feltámadt gyanút iseloszlatta volna. Nézték a tájat, a mind mélyebben alattuk maradó ésezért egyre jobban kitárulkozó tó fenséges látványát és jókedvőenfecsegtek összevissza. Különösen, amikor a régi országúirólrákanyarodtak a merészen emelkedő, úgynevezett Kisfaludy útra, s atarajos-éles bazaltkövek, amelyeknek közeiből az eső már régenkimosta a tömítést, ha ugyan volt bennük valaha is, megmegcsikordultakbakancsuk talpa alatt. Csúszkáltak, botladoztak a cudarkövezeten és majdnem agyoncsapták a kis Plesszt, amikor elővette ahajóállomáson frissen vásárolt balatoni útikalauzát és felolvasta belőle:A JÓL KIKÖVEZETT ÚT LASSÚ EMELKEDÉSSEL VEZET É-IIRÁNYBAN FELFELÉ.— Ebből legfeljebb csak az É-i igaz! — mondta Dobos. — Akinek ezaz emelkedés lassú, az megérdemli, hogy kézenjárva menjen fel aLomnici csúcsra!— Nem értesz te az idegenforgalomhoz! — ellenkezett Gömböc. —Ha azt írnák, hogy meredek, akkor a kényelmesebb kirándulók nemmernének nekivágni és nem élvezhetnék a kilátást odafentről...Nem tudta tovább folytatni, mert egy négylábú és ugyanannyi kezőguruló szörnyeteg leverte a lábáról. Azzal együtt gurigázott visszafelévagy tíz métert, míg egy mélyedésben fenn nem akadtak. Akkor aszörny irtóztató hamisan kornyikálni kezdte:Kekk a kkökkény recece,jobb a p... p... piros bor leve... ihajj...Mire kiderült, hogy a szörnynek még egy feje van, mert az isrákezdte, hogy aszongya:Gég a gögén levélé... ihal...Verfluchter ungarischer Wein... Hukk!Gömböc talpra állott és megpróbálta szétbogozni a reménytelenülösszegubancolódott álszörnyeteget, de sehogyan sem sikerült.

— Vágd ketté, mint Nagy Sándor a gordiuszi csomót! — tanácsoltaPlessz.— Lám, mégis jobb lett volna, ha „meredeket" írnak abba azútikalauzba, — bölcselkedett Dobos. — Ha kevesebben másznak fel„gyönyörködni a tájban", nem történne ilyen közlekedési baleset...— Pedig ezek dudáltak is — toldotta meg Plessz. — Mégsevigyáztál...A kétfejő istencsuda ügyet sem vetett a társalgásra, hanemkényelmesen elhelyezkedett a gödörben és rendületlenül fújta a riadót.Talán ítéletnapig is eldanoltak volna, hí. nem tőnik fel az ereszkedőbenegy szekér, behúzott fékkel, hogy vonítottak belé a kerekek, előttebotladozó lovacskákkal, amelyek fújtatva álltak meg az útjukat elzáróakadály fölött. A gombolyag felemelte egyik fejét.— Jé, paci...! — mondta kissé csodálkozva és visszahanyatlott.— Hoch Bádáson! Hoch paszi! Éljen! — rikoltozott a másik feje.A szőlősgazda, aki a kocsin ült, lekászolódott és feje búbjára toltakalapját.— Beszíttak — mondta mély meggyőződéssel, de meglepődés nélkül,hiszen errefelé, a badacsonyi kéknyelő és szürkebarát hazájában nemritka az ilyen látvány. — A magik lábán egyhamar nem mennek le... —tette hozzá. — Tüllük meg a szekér nem mén le. Hát csak karoljuk felőket...Azzal az öt fiú, meg a szőlősgazda együttes erővel felrakták agombolyagot a szekérre, csak úgy egybe, mert szétválasztani most semtudták. Elbúcsúztak egymástól. A gazda, a danoló rakomány, meg aszekér le, a csapat meg tovább fel.— Mit gondoltok, hol kell az idegenforgalmi újításokat benyújtani? —kérdezte valamivel később Plessz.— Csak nem tejcsárdákat akarsz felállítani Badacsonyban?— Dehogy. Csak egy csúszdát építenék ide, az út mentére. Aki fentelázik, az úgysem tud ezen az úton lejönni. Viszont, ha volna csúszda,abba csak be kéne fektetni fent a delikvenst és lent elkapni.— Nem rossz ötlet — vélte Vedres is. — De a józanok is szívesenhasználnák. Szívesebben, mint ezt a haj de jól kikövezett bokaficamítót.Hogyan fogunk mi ezen lejönni!— Ha egyáltalában erre jövünk vissza — mondta Márki. — Ki tudja,mivel fogad minket a költő...— Remélem, jó borral! — jelentette ki Dobos, akire úgy látszik hatnikezdett a badacsonyi légkör. — Mellesleg egyáltalában nem biztos,hogy fogad. Ki tudja, mit talált ki megint a versenyrendezőség...— Lehet, hogy egy pót-Kisfaludyt — jegyezte meg Gömböc.— Mindegy, a játékba bele kell menni, el kell fogadni igazinak —figyelmeztette őket Vedres.— Jó, jó, de mi lesz, ha irodalomból kérdez? A reformkornálhiányoztam az iskolából... — aggódott Gömböc.— Majd én kisegítelek, ne félj — biztatta nagylelkően Dobos. — Én jólmegtanultam Kisfaludyt.— Azt is tudod róla, amit jobb, ha nem említesz meg előtte?— Hát... a bécsi táncosnőről, Medina Máriáról, akinek olyan hevesenudvarolt fiatalkorában, nem fogok beszélni...

— Jellemző, hogy neked mindjárt a lányokon jár az eszed — szúrtfeléje epésen Gömböc.— Inkább az utolsó nemesi felkelésről hallgassunk előtte — szóltközbe Vedres. — Kisfaludy részt vett a győri csatában, Napóleon hadaiellen s tulajdon szemével látta, mennyit ér a hadrakelt nemesség, ha őmég nem is hitte, hogy eljárt felettük az idő...— Ha jól emlékezem, Eötvös Károly az „Utazás a Balaton körül"-benmég valamit említ, amiről nem volt tanácsos a költő előtt beszélni —toldotta meg a sort Márki. — Egyik őse Kisfaludy László, vitéz végvárikapitány török fogságba esett és akkora váltságdíjat követelt érte atörök, hogy ráment a család vagyonának nagy része. Azóta a Kisfaludynévnek csak a dicsősége maradt meg, de birtokot igen szerényét örökölta költő. Hát ezt se jó emlegetni előtte...Ilyen, nem éppen költői társalgás közepette érték el Szegedy Rózaházát, mely magas oromfallal nézett az útra.Hanem a kis kertkaput zárva találták. No hiszen, szép vendégvárás!Hiába rázogatták a kilincset, hiába dörömböltek. Nagy sokára mégiselőkerült egy öregember az udvar végéből.— Ne tessék dörömbölni — mondta. — A múzeum már zárva. Tessékholnap jönni.— Nem múzeumba jöttünk mi, hanem vendégségbe! — felelteVedres.E pillanatban a boltíves emeleti tornácról leszólt egy hang:— Ne várakoztassa a vendégeimet, Vince! Ereszti kend be őketrögvest!?— Igenis, tekintetes Uram! — kapta fel a fejét az öreg. — Máriseresztem a fiatalurakat...Felkapták ám a fejüket a „fiatalurak" is, hanem addigra már jöttelébük a házigazda. Éppen olyanvolt, ahogyan a képekről ismerős: tarfej, csak körben, kétoldalt dús haj,majdnem körszakállba érő barkó,magyaros bajusz. Kabátja felemás,gallérja idegen mintára, magas,sálforma nyakkendővel, de sujtásos,paszomántos gombolással. Kezében,mint egy sovány kérdőjel, állott ahosszúszárú tajtékpipa, amintüdvözlésre tárt karokkal feléjüksietett. Mi tagadás, a fiúkmegilletődötten topogtak a kapuban.Nem sokáig. A költő oly szívesbarátsággal invitálta befelé őket,hogy első elfogódottságuk hamarelszállott, s mire a keskeny facsigalépcsőn feltopogtak abolthajtásos tornácra, onnan pedig ahős szobába, majdnem fesztelenülbeszélgettek vendéglátó gazdájukkal.

Különösen, mikor letelepedtek azasztal köré, a csíkoshuzatos törékenybiedermeier székekre, s a mogorvacerberusból szolgálatrakész belsőhajdúvá szelídült Vince bácsi jófélesódart és ropogós cipót tálalt fel,hozzá — már csak nem hallgathatomel — néminemő tüzes borocskát is:igencsak otthon érezték magukat, s bátrabban kérdezősködtek is.— Már, ha nem haragszik meg bátyám, honnét ismer bennünket? —vágta ki az egyenes kérdést Vedres Pista. A költő finomanelmosolyodott.— E fenséges vidék csodálói előtt mindenkoron nyitva áll házam —felelte.— Ki megbecsüli e kies tájat, megérdemli maga is a megbecsülést.Hallám hírét hát, miként járják honfilelkesedés lángjától hevítvepátriánkat, megörvendeztem a híren, hogy Badacsonyt felkeresni semhaboztak. Nem mulaszthattam el meginvitálni öcsém-uramékat.— Amiért csak hálánkat és köszönetünket adhatjuk cserébe —udvariaskodott Vedres.— Azt kérdezik, honnan ismerem személyüket, s miért vártameljöttüket? — ismételte a költő a kérdést és elábrándozva nézett magaelé. Majd felállott, könyvektől roskadozó, irományokkal telt íróasztaláhozlépett és a fiókból, némi kutatás után egy teleírt papírlapot vont elő. —Még az 1844-es esztendő februáriusában írtam e levelet BatthyányFülöpnek, a kópiát eltettem róla... — mondta, miközben a tornácraköszöntő nyitott ajtóhoz lépett, ahol élénkebb volt még a világosság, slátni lehetett az alant elterülő Balatont is. — Íme, ezt írám akkor:„Halálom után, midőn már porladni fogok, ez oly hely leendMagyarországban, melyet megnézni el nem mulasztandja utas, hová azutóbbi fiatal nemzedék, mint már most is, a regéimben megéneklettváromladékokhoz zarándokolni fog, hogy lássa azon helyet, hol egytántoríthatatlan hazafinak szívvéréből azon szózatok hangzottak ki,melyek a magyart hazaszeretetre gerjedni, nemzetiséget és ezzelnemzeti életet visszavívni, szóval a magyart önmagának visszaadnisegítették..."Leejtette kezét és hosszan elnézett a táj fölött. Nagy csend szállottközéjük.És Plessz halkan mondani kezdte a rege jólismert kezdő sorait:Ülj mellém a kandallóhoz,Fel van szítva melege;Csobánc-várról, édes-kedves,Ím! halljad, egy agg rege: —Múlt szüretkor BadacsonyonEzt Múzsámtól vettem énEgykor, midőn magam bolygékA hegy szirtes tetején.A költő bólogatva hallgatta versét, s mikor Plessz befejezte az elsőszakaszt, maga folytatta:

Sok történt ott, amióta...Abbahagyta, mint akinek egyszerre más ötlik az eszébe. Visszaülthelyére, úgy mondta:— Sok történt ott, Gyulaffy Rózsa bús szerelmén túl is... Mily kevesentudnak a legnevezetesebb csobánci úrról, a vitéz végházi kapitányGyulaffy Lászlóról! Kitől török, német egyképpen reszkete. Törökrettenetes kardját félte, német pedig, hogy mind katonát, pénzt, erősítéstsürgetett a végek védelmére.Nagyhangú, veszett haragú úr vala, vére, indulata igen heves, debátrabb, vakmerőbb kevés a háromfelé szakadott országban.Bajvívásairól, kalandjairól nem regét, hősi éneket illenék költeni, mintdédatyjáról tevé Zrínyi Miklós. Császár belső embere volt, mégis, segélyhelyett ígéretet csak, utóbb még azt sem kapott, elhagyá szeretettCsobáncát, hová annyi diadal, s kedves emlék főzé, elment az erdélyifejedelem táborába, hívén, ott jobban szolgálhatja honát... Nem maradtutána más emlék, mint búcsúverse, ha ugyan ő költötte, s nem valamelynótaszerző legénye.Fennmaradt máig is: „Sokhalú Balaton, jó ború Badacsony, Istenhozzád Csobánc — Engem többé nem látsz"... Ha Csobánc felé járnak,ne feledjék el Gyulaffy László emlékét sem. Biz, romántos história azövé...— Filozófus, mi az, hogy „romántos"? — súgta Gömböc Márkinak.— Regényes — súgta vissza Márki.A költő azonban meghallotta. — Regényes? E szót faragták reá?— Nyelvújításbeli képzés — felelte Márki.— Helyes, helyes. Áldozatos munkát végeznek majd-elfeledettanyanyelvünk megújítói, ha nem minden csinált szavuk illik is a magyarajakra. Úgy tetszik, emez kiállotta az idők próbáját. Magam ama nemcsinált, hanem elfeledett, csak a nép között élő, ott is gyakorta csaknémely vidéken fellelhetőeket kedveltem, kutattam, s éltem is velők.Még ifjúkoromban történe, hogy atyám házában időzött HertelendyMihály alezredes, ki huszárokkal állomásozott Erdélyben, onnét jött kiszabadságra, s látván atyám házában a sok gyermeket, igen csak pörlevéle, hogy mire ez a sok fiúgyermek itt egymás hegyen-hátán? Ki anagyobbikkal a kucikból — ez én valék — s akár akarok, akár nem, viszmagával katonának, embert faragni belőlem. Én akkor még húzódoztama katonáskodástól, nem gondolám, hogy későbben menynyit fogok még,tán nem is dicstelenül. De még a távoli erdélyi hegyektől is vonakodék.Hanem vitt mégis. Valánk pedig egyszer beszállásolva egy kicsinyszékely falucskában. Eteden. Valamely napon igen törődötten dőlékfekhelyemre a napi fárasztó gyakorlat után, s nemigen vala kedvembármire is. Csakhogy ugyanoda, hol szállék, összegyőlt a falu fiatalsága,székely szokás szerint, fonóba. Daloltak, meséltek közben. Erre márfelfigyelek. Egyszerre csak, hallom ám, hogy a mesemondó azt mondjaszavában: „rengeteg". Sohse hallám még e szót. Feledém a fáradságot,felpattanék, s kérdem a mesélőt, magyarázná ki e szó értelmét. Aznaptól minden este ott ültem a fonóban, s jegyeztem a hallottakat.Tavaszig 182 elfeledett szép szóval ismerkedtem meg. Nagy kincs anyelv, s gazdag, ki bírja jól, kell-é mondanom?— Bizony, kell mondani, bátyám — felelte Gömböc —, mert ha mi

tudjuk is, már nem akarnám megbántani, de a badacsonyiszőlőbirtokosok, gazdák, aligha eléggé. Különben nem köszöntene útonútfélenilyen borajánlgató tábla, hogy:SAJÁT TERMÉSő BORKIMÉRÉS...Lehet, hogy a táblák kitevői tüzes kéknyelőt termelnek, deborkimérést, kötve hiszem. Ahhoz nem szőlőtőke, hanem forgótőke kell,meg iparengedély...Gömböc szellemessége nem volt világraszóló, de a költő boranemcsak a nyelvüket, a kedvüket is megoldotta, hát nevettek egy sort, selhagyták a tudós társalgást, vidámabb dolgokról beszélgettek. A fiúkelmondottak egyet-mást kalandjaikból (így tudtam meg közvetve én isnéhányat, amelyeket nem tapasztalhattam meg a tulajdon szememmel),a költő meg ifjúkoráról anekdotázott. Elmondotta például, hogy egyszeriskolába menet, még Pozsonyban, magyar ruhás urakat látott gyülekezniegy palota előtt. Vármegyegyőlésre készültek, amit akkor — 1790-bentörtént az eset —, évek óta tiltott az önkény. Persze, a még majdgyermek költő lelke menten tüzet fogott, feledte az iskolát és az uraknyomába szegődött. Hanem rajta éppen felemás ruha volt, csizmásan,feszes posztónadrágban indult hazulról, de vesztére nyakravalós németkabátot öltött fel hozzá, így azután, amikor nekibuzdulásában maga isbe akart lépni a palota kapuján, hát egy kurtára nőtt, zömök,nagybajszos, kardos, mérges magyar, csak elkapja a frakkját ésdühösen ráripakodik:— Vissza, gyermek! Ez is egy jövendő proditor patriae, azazhogyhazaáruló!Kisfaludy azonban kirántotta kabátja csücskit a mérges honfimarkából, lábujjhegyre ágaskodott, hogy magasabbnak, felnőttebbneklássék, és harciasán megfelelt:— Én igaz magyar vagyok, s azért, ha magyar ruhám nincs is, jobbanide való vagyok, mint az úr!Ezzel visszaereszkedett a sarkára, s mielőtt a megrökönyödött honfimagához tért volna, besuramlott a kapun, s elvegyült a sokaság között...Így mulattak napszálltáig. Dobos, akit bizony elszédített az a fél pohárborocska is, amit megivott, összekeverte emlékezetében a múltat és ajelent, s ebből a ködös kavargásból félig felbukkanva egyszerremegkérdezte:— Aztán manapság mivel tölti az idejét, bátyám? Régen volt az aXVIII. század! Nem unta el magát azóta?A költő először nagyot nézett, azután mosolyogva válaszolta:Munka töltvén nappalimat,Éjjelimet nyugalom,Nem teheti óráimatHosszakká az unalom:Lovag, gyalog járogatvánA gazdaság ágait;Néha vadász, csapázgatvánA vadaknak nyomait:Közben néha bölcselkedvén,Érezvén és elmélkedvén,

S zengvén ebből kelt dalom:Nem fér hozzám unalom.— Ilyen szép választ meg sem érdemelsz, Gőgös! — jelentette kielégedetten Gömböc. — Tessék mondani, ezt most tetszett költeni?— Hólyag! — ezt természetesen nem a költő, hanem Vedres mondta.— Ez egy szakasz „A boldog szerelem "-ből.— Kár mindjárt nekem esni! Most már emlékszem. Himfy szerelmei,úgymint „A kesergő szerelem" huszonegy ének, kétszáz dal, és „Aboldog szerelem", hat ének és szintén kétszáz dal. Tanár úr kérem,leülhetek?— Akár el is süllyedhetsz — mormogta az orra alatt Dobos, de eztszerencsére nem hallotta senki sem.Viszont Márki megragadta az alkalmat és megkérdezte: — A Himfynév ugye, csak költött, kitalált név?— Egyáltalában nem — felelte a költő. — A Hym család itt élt Vasbanés Veszprém megyében. ősi család, a Szalók nemből származnak. AHimfiek és a Kisfaludyak évszázadok alatt többször házasodtakegymással, gyakori és szoros rokonságba kerültek. Innen vevém költőinévül a Himfy nevet... De ha már a rokonságról esik szó, megkérnémvalamire öcsémuraimékat. Úgy vélem utazásukban amúgy semmulasztanák el Sümeg várának felkeresését. Ha pedig arrafelétérnének, elvihetnének egy levelet sümegi kúriám kulcsárának. Nincsmás, kivel küldhetném, az öreg Vince már igen köszvényes, az üzenetmeg felettébb sürgős volna...A fiúk jelentőségteljesen egymásra néztek, s ha nem is szóltak,tekintetük annál beszédesebben elárulta, hogy valamennyien ugyanarragondolnak. Nevezetesen, hogy ez a levéltovábbítási kérés nem más,mint burkolt formája további útirányuk kijelölésének, hiszen eddig eszükágában sem volt Sümegre menni. Természetesen azonnal éskészségesen vállalkoztak a kérés teljesítésére. Vedres még hozzá istette:— Holnap ott lesz a levél. A reggeli vonattal indulunk!— Vonattal? — csodálkozott a költő. — Ilyen nevezető jármővet énnem ismerek! Sajnos postakocsi mifelénk nem jár, forspontot, előfogatotsem ajánlhatok, mert ilyen dologidőben nagy kár volna a jobbágyoktólelvonni a szekereket. Két hátaslovam ugyan akadna, de hátöcsémuraimék öten vannak, nem ülhetnek két lóra. Igencsak röstellem,de alighanem csak az apostolok lován kell nekivágniok — s a lábáracsapott. — Nincs messzebb négy mérföldnél...— Szóval gyalog kell mennünk — szögezte le nekibúsultan Gömböc,mert megértette, hogy a kérés szintén utasítást rejt magában. — Mennyiaz a négy és fél mérföld?— Nyilván magyar mérföldre gondol házigazdánk — felelte Márki. —Akkor egy mérföld nagyjából nyolc kilométer és vagy háromszáz méter.Tehát 35-40 kilométeres út vár ránk. Valóban nem is olyan sok...Legfeljebb nem holnap, hanem holnapután érünk oda... S az még talánnem oly késő a levélnek?— Ó dehogyis késő! — helyeselt a költő és máris asztalhoz ült, hogymegírja. Kiválasztott egy szépen faragott lúdtollat, megkoppantotta agyertya kanócát — mert már beesteledett, s beszélgetés közben Vince

bácsi gyertyákat gyújtott — és egy árkus papírra megírta a levelet.Porzót hintett rá, megszárogatta a tintát, lefújta a porzót, behajtogatta apapírt és a gyertyalángban megolvasztott vörös viaszból pecsétet ejtettrá, majd címeres pecsétnyomójával — az is ott hevert az asztalon —lezárta.A fiúk átvették és elbúcsúztak a költőtől. A kelő hold fényébenóvatosan ereszkedtek lefelé a bakancspusztító úton a Vadvirágturistaházhoz, ahol éjszakázni szándékoztak.Míg a fiúk megérdemelt álomra hajtják a fejüket, az olvasó bizonyáraszemrehányást tesz nekem, hát hol vannak a baljós események,amelyeket a fejezet elején ígértem? Látszatra sehol. De ha velem lettekvolna — mikor másnap reggel elszabadultam a szolgálatból ésfelbaktattam a Szegedy-házhoz, figyelmeztetni Rezeda Kázmért (mertkell-e mondanom, hogy ő volt a feltámadt költő?), hogy ma érkeznekKeszthelyről a Csongorok, akiket egy levéllel Sümegre kell küldenie —velem együtt tépnék a hajukat a tisztelt olvasók.Rezeda ugyanis csodálkozó arccal közölte, hogy a levél már útrakelt.Nem részletezem tovább, elég annyi: összetévesztette a két csapatot!Mi lesz ebből?!12. FEJEZETamelyben hőseink lerántják a leplet egy titokról.A titok hiába szalad utánuk, ők gyorsabban futnak.Ezenkívül föld alatti csónakázásról is lesz szó, meg egyebekről isVajh miféle haditsel az, amivela hadvezér önmagát csapja be?(Bölcs mondás, amit Vedres sajnos sose hallott még)Mi lesz ebből?!Foghatjuk a fejünket mind a ketten. Rezeda ugyan igyekezettmentegetődzni:— Hiszen azt mondtad, hajóval érkeznek!— Azzal hát, de a keszthelyivel! És nem tegnap, hanem ma reggel!Minden percben itt lehetnek! A Búvár Kundoknak most kellene indulniokKeszthelyre! Ehelyett már tudja isten, hol járnak!— Megpróbálok kocsival utánuk szaladni...— Most már ugyan szaladhatsz! Először is nyilván nem országútonmennek, hanem a hegyek közt, toronyiránt, erdei utakon. Másodszorpedig, ha elmégy, ki fogadja a Csongorokat?— Csak nem kell még egyszer eljátszanom Kisfaludyt? — rémült mega színész.— Ha Othellót el tudtad játszani százszor egymás után, akkor most nezokogj egy második előadásért.— Már megbocsáss, az Othellót mégiscsak Shakespeare írta, ezt aszerepet pedig te. Nem tagadhatod, hogy ez némi különbség.— Hát aztán? Büntetést talán nem érdemelsz? Ki rontotta el a játékotte vagy én?— No nézd csak! Az ember feláldozza a nyaralását, szívességet tesz,és akkor még neki áll feljebb! — mérgesedett meg Rezeda és letépteszépencsavart bajuszát, de olyan hirtelen, hogy a ragasztó masztixszalegyütt a bőrét is lehúzta. — Lemondom az előadást! Nekem ebből elégvolt! Vedd tudomásul, hogy felbontom a szerződésünket és máris

gurulok vissza Siófokra!Hőha! Ez már komoly fenyegetés! Még csak az kéne, hogy itt hagyjona pácban, éppen a verseny finise előtt! Szép szóval ugyan nem sokramegyek vele. Nagyobb ágyút kell elsütni. Komoly képet vágtam.— Rendben van, Kázmér — mondtam. — Menj csak szépen. Én nemtartalak vissza. Úgyis nagy munka vár rád. Lear király szerepét tanulod.Az pedig nem könnyő, különösen számodra, mert hát isten látjalelkemet, nem neked való szerep. Túl fiatal vagy hozzá. Ezt különbenkénytelen leszek meg is írni a Színházi Újságban, mert én írom majd akritikát az előadásról. Hát eredj és gyakorolj szorgalmasan, nehogy túlnagyot bukjál a bemutatón...— Micsoda?! Most már zsarolsz is? Hiszen a múltkor még aztmondtad, hogy én vagyok az egyetlen színész a világon, aki koromellenére is el tudnám játszani a Leart!— Bocsáss meg, nem akartam udvariatlan lenni. Tudom, hogy milyenérzékeny vagy. Sajnos, most kikényszerítetted belőlem az igazságot...— Szép igazság, mondhatom. Már hogy én nem tudom eljátszani aLeart! Hát idehallgass, te hitetlenkedő mőítész:Átok és halál! hogy van annyi lelkedSzégyenlenem kell,így megrendítni férfiságomat:Hogy a meleg s erőszakkal kitörtKönnyőkre méltó lettél. Dögvész reád!...... — EnnyireJutottunk, hajh! — De jól van: még maradtLeányom, aki — bizton mondhatom —Szeret s megengesztel. Ha megtudandjaFelőled ezt, körmeivel nyúzza megFarkaspofádat. És megéred azt,Hogy a tisztet, melyet te már örökreLeteltnek hittél, újra fölveszem.Megéred, biztosítlak.— Hiába mennydörögsz. Ráadásul öt és fél sort kihagytál. Lám, mégaz első felvonást sem tudod. Menj csak haza tanulni, aztán majd elválika bemutatón, hogy mennyit ér a tehetséged...Rezeda összecsuklott. Lerogyott egy székre és nagyon csendesenkérdezte:— Mondd, igazán te írod a kritikát a Színházi Újságnak?— Szavamra mondom. Kizárólag ezért utaztam fel Budapestre... (megazért, hogy láthassalak a színpadon, te kedves csirkefogó, hiszenahogyan most elszavaltad ezt a néhány sort a szerepedből, bizonyítja,hogy olyan nagyszerően fogsz játszani, mint még soha életedben! — deezt bölcsen elhallgattam, csak magamban gondoltam hozzá.)— Hát akkor még egyszer dögvész reád — felelte letörten. — Nembánom, eljátszom neked Kisfaludyí második előadásban, de aztántöbbet ne is lássalak. Felmondok.— Dehogy mondasz fel — válaszoltam szelíden. — Addig kell ütni avasat, amíg meleg. — Előbb még rendbehozod, amit elrontottál. Mertsejtheted, micsoda kavarodás lesz abból, ha Colos két csapatot kapegyszerre...

— Miért kapna kettőt? Legfeljebb a Csongorok helyett a Búvárokkaltalálkozik.— És a Csongorokkal mit csinálunk? Hová küldjem őket? Nekik isSümeg felé kell indulniok, viszont a Búvár Kundokat meg kell menteni,ha lehet még. S ez a te dolgod lesz. Már tudom is. Ide figyelj...— Várj! — Rezeda felugrott és az ablakhoz lépett. Óvatosan kilesett afüggöny mögül. — Jól hallottam... — suttogta felém.— Itt vannak a Csongorok. Tőnj el gyorsan a hátsó szobában. Lapuljmeg ott és ha felérnek ebbe a szobába, én behajtom a folyosóajtót, tepedig a tornácon át leosonsz. Igyekszem gyorsan útnak indítani őket,azután felkereslek. Várj rám fent a vendéglőben, de nehogy becsípj!— Egy tiszteletbeli másodkormányos becsípjen? Hogy képzeled! —feleltem, de Rezeda már tuszkolt is kifelé, miközben másik kezévelsziszegve nyomkodta vissza megtépázott orraaljába a bajuszt.Behúzódtam hát a másik szobába és vártam, míg az ajtón túlróldobogó lépteket, székzörgést nem hallottam, majd az ismerős szöveget:„E fenséges vidék csodálói előtt mindenkoron nyitva áll a házam..."Ismerős, hiszen én írtam. Igaz, hogy nem shakespeare-i szöveg, ezt elkell ismernem, de talán nem vallók vele szégyent. Kiléptem a tornácraés lábujjhegyen leóvatoskodtam az emeletről.Átballagtam a Kisfaludy-ház teraszára, rendeltem fél liter vöröset ésnéztem, néztem a lejtő ezernyi szőlőtőkéjét, amint katonás rendbenálldogáltak az édes napfény alatt, közeikben a fehér kis présházakat ésalattuk a kápráztatóan kék tavat, mely, mint a kartonruha pöttyökkel,fehér vitorlákkal van telehintve. Már az a csillogó kis alumínium test,amely hosszú barázdát hasít a vízre — innen felülről és messziről,mintha üveget karcolna — illett a tóhoz, de sehogyan sem akartonruhára. Fel is ébresztett ábrándozásomból, mert ugyan a Balatontsohasem lehet eleget nézni és csodálni, különösen innen, a Badacsonyoldaláról, eszembe jutott, hogy ezzel a vízibusszal, amely olykötelességteljes, de gondjaim iránt teljesen közömbös buzgalommalhalad Keszthely felé, ezzel kellene most utaznia Vedresnek, Tojásnak,Gömböcnek és a többieknek, a kalandra és felfedezésre éhes BúvárKundoknak. Nos, kalandban éppen lesz részük, méghozzá olyanban,amelyet nem is álmodtak. Igaz, hogy én sem.Talán még meg lehetne állítani őket, vissza lehetne fordítani útjukból.Nézzük csak a térképet: merre mehettek, merre járhatnak most.Nem valószínő, hogy Tomaj felé indultak volna, hacsak el nemkeveredtek a turista utak szövevényében, amelyek behálózzák a hegyet.Lehet, hogy felmásztak a menedékházhoz, lehet, hogy a kőkereszthezis. Igen valószínőnek tartom, hogy nem mennek el Badacsonyból,mielőtt nem látták volna a bazaltoszlopokat. Akármilyen sietős is azútjuk, ennyi kitérőt bizonyosan engedélyeztek maguknak. Akár igen,akár nem, végül csak Badacsony-Tördemicen lukadhattak ki. Onnanpedig Szentgyörgyhegy felé tarthatnak, mégpedig vagy Szigliget felől,vagy ami valószínőbb, Nemesgulácsnak indulva, az országúton.Mármost, ha az utóbbi irányt választották, akkor vagy elbámészkodjákaz időt Szentgyörgyhegy különös alakján, és a Badacsonyéval vetekedőbazaltoszlopainál, vagy Kisapátin át egyenest ügetnek be Tapolcára. Hakis szerencsém van, akár így, akár úgy választották az útirányt, jó későn

érnek be Tapolcára. Ott pedig — megint csak némi szerencsével —Rezeda elcsípheti őket. Igen ám, de milyen alakban, pontosabban,milyen álalakban?Ezen megint törhettem a fejemet. Egyebet úgysem tehettem.S míg én másodkormányosi önfegyelemmel iszogattam a vörösbort,találgatva, merre járnak történetem hősei, szinte magától értetődik, hogytávolról sem arrafelé, amerre én felnőtt eszemmel elképzeltem. Mert aztmég csak jól sejtettem, hogy nem hagyják ki a programból abazaltoszlopok megcsodálását, abban sem tévedtem, hogy Tördemicrelukadtak ki, de abban már melléfogtam, hogy barátaink, mint a villamosa sínen, csak épített úton tudnak közlekedni. Rátértek ugyan azországútra, hogyne tértek volna rá. Hanem az országút enyhén keletfelé hajlik, míg a Szentgyörgyhegy tőle nyugatra esik. Így hát hiábaközmondás, hogy járt utat a járatlanért el ne hagyd — ők bizony nemsokat haboztak elhagyni.— Mi a csudát kerülgessünk! — vélte Gömböc, aki már magában aztis méltatlanságnak tartotta, hogy egyáltalában gyalogolniok kell. (Háthamég tudta volna, mekkora séta vár rájuk!) — Orrunk előtt a hegy,amögött van Tapolca. A hegyig nincsen semmi akadály. Simánelmehetünk a szőlők, rétek között, el sem tévedhetünk.Mindenkinek tetszett az ötlet. Jobb a földek között menni, mint azunalmas és poros országúton. Letértek hát róla és haladtak toronyiránt.Sokáig nem akadt útjukba sem természeti, sem élő akadály. Ahogyanközeledtek a hegyhez, mind méltóságteljesebben magasodott föléjük kétormával és különös sarkantyújával.Az első lény, aki útjukba akadt, egy óriási komondor volt. Fekete,poros, borzas és mérges kutya. Száját felhúzta, hogy kipiroslott az ínyeés vészjóslóan morgott.A hős felfedezők megtorpantak.— Nagyon dühös — mondta a kis Plessz.— Lehet, hogy harap is — toldotta meg Gömböc.— Ugyan, csak nem ijedtek meg egy kutyától? — mondta Vedres.— És ha veszett? — kérdezte Dobos.— Nincs ennek semmi baja — jelentette ki Márki. — Idegenekvagyunk neki, ennyi az egész. Gömböc adj neki cukrot, mindjártmegbékül.— De akkor én leszek mérges — felelte Gömböc.— Te nem tudsz harapni.— Akkor sem adhatok. Csak karamellám van, az pedig beragad afogába. Volna szíved megkínozni egy szegény állatot?— Először is nem kelti „szegény állat" benyomását, sokkal inkábbéhes farkashoz hasonlít. Másodszor is úgy látszik, ez a kutya kellettahhoz, hogy kiderüljön, van karamellád, amit eltitkoltál előlünk.Harmadszor, ha nem adsz azonnal belőle azonnal a kutyának, tégedvetünk oda, mint a rabszolgákat a rómaiak a cirkuszban az oroszlánokelé.Gömböc keserves arccal, mint akinek a fogát húzzák, nyúlt azsebébe.— Nem bánom, adok neki, de csak egy szemet... — mondta.— Elég is. Mert a többit nekünk adod. A mi fogaink kifogástalanok.

A kutya megszagolta az eléje dobott cukorkát, de nem nyúlt hozzá,hanem tovább morgott, egyre fenyegetőbben.— Látjátok, nem is kell neki — nézte sóhajtva az elveszett szemetGömböc.— Van esze — felelte Dobos. — Már a szagáról érzi, hogymegavasodott, olyan régen hordod a zsebedben.Mindez nagyon szórakoztató lett volna, de a kutya nem mozdult akeskeny ösvényről, elkerülni pedig nem lehetett. Vedres ekkor meglátotta szőlőtőkék között egy kapáló embert. Odakiáltott.— Bácsi, magáé ez a kutya?A kapáló kiegyenesedett.— A Tenor?— Nem mutatkozott be. Lehet, hogy szoprán. Nem énekel, morog.— A neve Tenor — mondta a szőlősgazda és közelebb jött.A kutya menten megszelídült. Farkcsóválva dörgölődzött a gazdacsizmájához. De azért vetett egy-egy sötét pillantást még a fiúkra.— Miféle kutyanév az, hogy Tenor? — érdeklődött Plessz, az örökkíváncsi.— Bolond név — felelte a gazda. — Még kölyök volt, járni sem tudott,csak gurulni, amikor egy pesti ember, aki nálam lakott akkor, elnevezteTenornak. Azt mondta nekem: „Hallja-e Mészáros bácsi, ez a kutya úgyvonyít, mint egy operaénekes. Ha két lábra állana, elmehetnetenoristának." Hát így ragadt rajta a név, hogy Tenor. Igaz, nem éppenfalusi név, de legalább nem lopják el a kutyát. Mert hiába édesgetik,csalogatják, hogy Bodri te!, meg Buksikám, az efféle kutyanevekre a fülebotját se mozgatja. Az meg, hogy Tenort mondjon, ugyan kinek jutna azeszébe, igaz-e?A fiúk elismerték, hogy ez bizony így van. Határozottanmegkönnyebbültek, mikor szabad lett az út előttük. Gömböc meg iskérdezte:— Tessék mondani, jó irányba megyünk?— Hát, ha arra mennek, amerre dolguk van, akkor bizonyosan jólhaladnak — felelte a gazda. — Mert úgy tartja a mondás, hogy mindenút Rómába vezet, de hát mit csináljon Rómában az, akinek Apátiban vandolga, igaz-e?— Minekünk se Rómába, se Apátiba, hanem Tapolcára kell jutnunk.— Oda meg éppen két út visz. Ha erre mennek, mindig egyenest,akkor is oda jutnak, csak elébb körüljárják a Földet, mert hogygömbölyő. De ha arra mennek, akkor két óra alatt odaérnek. Gusztusdolga csak, melyiket választják, igaz-e?— Tréfás embernek tetszik lenni, Mészáros bácsi.— Nem tréfa ez kérem, hanem tudomány. A pesti vendégemtőltanultam, ő mondta, hogy mindennek két vége van, mint a botnak.Színmővész volt a lelkem, idejött falura, szerepet tanulni. Mert hogy ittcsend van, meg nyugalom. Különöst, ha a Tenor nem vonyít éppen. Azvolt a szavajárása, hogy „lenni vagy nem lenni; ez itt a kérdés", meg,hogy „mi álmok jőnek a halálban..." mondogatta, aztán bevágottnegyedkiló füstöltszalonnát vereshagymával. Sok bölcsességet tanultamtőle...— Tessék mondani, hogy nézett ki az a

színész?— Hát olyan emberformája volt. Egyenesorra, kék szeme...— Mint a tihanyi barátnak! — vágott közbeTojás.— A haja olyan seszínő... — folytatta agazda a leírást.— Mint a számadó juhásznak! —rikkantott Dobos.— A szava meg szépen zengett, különöst,ha rezegtette a hangját — fejezte be aszemélyleírást Mészáros gazda. Erre márcsak csendesen mondta Márki:— Akár csak Kisfaludyé...— Az nem lehet — szólt a gazda. — őmár régen meghalt, Isten nyugosztalja.— Nem az igazi Kisfaludyt emlegetjük — magyarázta Vedres. — Csakvalakit, aki nagyon hasonlított rá. Most aztán kiderült róla, hogy színész,azért tudott annyi alakot ölteni...— Sőt, én már a nevét is tudom! — csapott a homlokára Plessz.— Csak egy valakire illik ez a személyleírás és csak egy valakitismerek, aki ennyiféle szerepet el tud játszani ilyen nagyszerően.Rezeda Kázmér! Senki más, mint Rezeda Kázmér!— Az a! — örvendezett Mészáros gazda. — így hittak az énvendégemet is.— Legalább autogramot kértünk volna tőle! — sóhajtott fel Gömböc.— Tudod, mennyit ér egy Rezeda-autogram? Legalább háromBessenyeit!— Ahogyan én a jövőnket látom, lesz még alkalmunk találkozni vele— jegyezte meg Márki. — Csak idejében ismerjük fel. Lehet, hogyMátyás király lesz, lehet, hogy mozdonyvezető.— Hát ha felismerjük, alaposan megtréfáljuk — mondta Vedres, kicsitszégyenkezve magában, hogy nem ő találta el, ki rejtőzik az álruhákban.Mészáros gazda mindezt értetlenül hallgatta. A fiúk hát viszonzásulés hálából az értékes felfedezésért elmesélték neki, hogy mi járatbanvannak és hányszor, miként találkoztak a híres színésszel. Mindeztazonban már nem egy helybe ragadva, hanem menet közben. Mészárosgazda ugyanis éppen befejezte munkáját és hazafelé tartott. Egyúttalmutatta is nekik a legrövidebb utat Tapolca felé.Így azután gyorsan múlott az idő. Nem másztak fel a hegy tetejére,hanem megkerülték a hatalmas bazaltoszlopok alatt, amelyeket másként„Kőzsákoknak", vagy „orgonasípoknak" is neveznek. A hirtelen kihőlt ésoszlopokba merevedett bazaltláva alkotta ezeket a csodálatosképződményeket. A szél rágta, faragta őket, ezer kis repedésselrombolta hó, fagy. Egy részük még állja az időjárás viszontagságait,más részük korongokra válva ledőlt, egész kőtengert alkotva a meredélylábánál.Akármilyen buzgón és egymás szavába vágva mesélték kalandjaikatújdonsült barátjuknak, míg a szájuk be nem állt, szemük e természetitüneményeket itta. Észre sem vették, már le is értek Hegymagas

községbe, Mészáros gazda portájához. Nála is ebédeltek, persze amagukét, mert öt ilyen éhes szájat a gazda igazán nem láthatottvendégül. De terített asztalt, szódás bort és jókedvet bőséggel szolgáltnekik. Nem kért érte cserébe mást, mint hogy hazaérve feltétlenül írjákmeg neki kalandjaikat, mert ha már ennyit ismer belőlük, kíváncsi ám avégére is. Szívesen megígérték. (S nem gondoltak arra, hogy ezzelbelekontárkodnak az én mesterségembe, mert ugyan minek vegye megMészáros gazda az én könyvemet, ha addigra, mire megjelenik, mármindent tud első kézből — maguktól a szereplőktől?!)Aztán nekivágtak — most már csak az országúton — Tapolcának.Mészáros gazda az imént Rezeda nyomán Hamlet szavait idézte.Nem tehetek mást én sem, mint hogy szegény királyfi nagybátyjának,Claudius királynak a mondását ismételjem: „A bú ha jő, nem jő mintegyes őrszem: Egész dandár beront." Először Rezeda Kázmérösszetéveszti a két csapatot, azután meg kiderül, hogy amikor pestirajongói hiába keresik, olyankor ő egy balatonmelléki falucskában búvik,szerepet magol és lehetetlen neveket ajándékoz kölyökkomondoroknak.Hát tessék mondani, kedves olvasó, tisztességes dolog ez? Mert hiábaállítja ő, hogy nem gondolt semmi rosszra, lám a vége mégiscsak az,hogy a kis komondor felnő, rámorog a Búvár Kundok dicső csapatára éskész a baj, duplán is. Míg én azon töröm a fejemet a Badacsony tetején,hogyan tétessem jóvá Rezedával a baklövést, ifjaink egy jókoraszöcskeugrással odébb, ugyanekkor leplezik le szegény mővész kilététés határozzák el, hogy alkalom adtán borsot törnek az orra alá.Ráadásul én mit sem sejtve éppen azon munkálkodom, hogy ez azalkalom mihamarább bekövetkezzék.Tehát, mint már nem először e történet folyamán, ismét ünnepélyesbejelentést kell tennem: mindazért, ami ezután következik, semminemőfelelősséget nem vállalok, de nem vállal a versenyrendezőség sem.Nem mi terveztük, hogy így történjék, ellenkezőleg, mindent elkövettünk,hogy megakadályozzuk — sajnos sikertelenül. A véletlen és a BúvárKundok önfejősége okozta, hogy úgy történt, ahogyan történt.Mint kalandjaik hő krónikása, nem tehetek mást: feljegyzem azeseményeket, mint alább következnek.Tapolca kies fekvéső városának főterén álldogáltak hőseink, amikor atérre torkolló egyik utcából kigördült egy bordóra lakkozott, sárgakerekőkis topolinó. Megállott a sarkon, mégpedig oly fülhasogatófékcsikorgással, hogy a fiúk önkéntelenül felkapták a fejüket. Dobosnakmár a nyelvén volt, hogy epés megjegyzést tegyen bizonyos fukargépkocsivezetőkre, akik még az olajat is sajnálják masinájuktól, inkábbrepedjen meg szegény járókelő dobhártyája — de torkán akadt a szó,mert az autóból kilépő vezető igen furcsán festett. A rekkenő nyárellenére felhajtott gallérú kabátot viselt, széleskarimájú kalapját mélyena szemébe húzta, jóllehet vastagkeretes napszemüveg is védte,helyesebben takarta a szemét. Megállt a járdán és körülnézett.Plessz akkorát ugrott, mintha kígyó csípte volna meg.— Rezeda Kázmér! — kiáltotta.— Hiszen nem is látni az arcát — felelte Márki. — Miről ismernéd fel?— A kocsijáról! Ilyen bordó színő sárgakerekes topcsija csak neki van!Látjátok, egyenesen ide bámul!

— Akkor futás! — bökte ki Dobos és mielőtt meggondolták volna,hogy egyáltalában miért is szaladnak el az állítólagos Rezeda elől, azegész csapat loholni kezdett a legközelebbi utcán végig.Amint hátrapillantottak, látták, hogy a különös idegen a nyomukbaered. Nosza még szaporábban szedték a lábukat. Csakhogy az utcadombnak vezetett, s emelkedőn nem éppen kellemes szaladni. Hamarkifullad a tüdő. így történt, hogy amint elérték a második keresztutcát,Gömböc a keresztutca elején egy bódéfélét vett észre, melynek ajtajatárva-nyitva állott.— Ide bújjunk be... — lihegte, s a csapat követte. Meg sem nézték abódé tetején levő feliratot.A kapu mögött lépcső vezetett lefelé, vége elveszett a homályban.— Ez valami pince... — mondta Vedres.— Annál jobb! — felelte Dobos. — Gyerünk!Kettesével véve a lépcsőfokokat, robogtak lefelé. Még így is sokátartott, míg a lépcső végére értek a mélyben.— Nem pince, hanem barlang — állapította meg Vedres, amintkörülnézett a sárga villanyfényben. — Talán cseppkőbarlang.— Cseppkövet nem látok, de annyi bizonyos, hogy víz vájta ki —mondta Márki, aki előbbre ment a barlangban. Szők folyosóra jutottak,majd egy nagy terembe. A nyers mészkő sziklafalak szeszélyes alakbanfutottak fel a magasba, s nyirkosak voltak a nedvességtől.— Tulajdonképpen hol vagyunk? — kérdezte Plessz.— Azt hiszem a tapolcai tavasbarlangban — felelte Márki.— Én nem látok itt semmiféle tavat — jelentette ki Dobos.— De még őrt, vagy idegenvezetőt sem, aki vigyázna rá és kalauzolnáa látogatókat.— Minek, mikor itt a tábla a falon, hogy „Lóczy terem".— Menjünk tovább — ajánlotta Vedres. — Majd csak találunk egyteremtett lelket. Nem valószínő, hogy tárva-nyitva hagynák, őrizetlenül.Azzal tovább mentek. Egy sziklanyíláson át másik folyosóba jutottak,amely visszafelé vezetett. Hamarosan ismét bővült a járat és bejutottaka „Batsányi terem"-be. Ennek falát is üregek, kavernák tarkították,valamikor a víz vágta, mosta a sziklába.— Mit gondoltok, meglátta, hogy ide jöttünk? — kérdezte Plessz.— Kicsoda?— Hát Rezeda.— Az állítólagos Rezeda — tette hozzá Gömböc. —— Detulajdonképpen miért futunk előle?— Hogy ne érjen utol. Ez csak világos? — felelte Dobos.— Ó hogyne. No de mi történik, ha utolér?— Semmi. Csakhogy arra sincs szükségünk, hogy találkozzunk vele.Az úticélt tudjuk, a levél a zsebünkben van, akár meg se álljunkSümegig. Mit akarhat hát tőlünk? Valamibe beugratni. Félrevezetni,hogy letérjünk a megadott útirányról. Ez is hozzátartozik a versenyhez.Mi pedig nem hagyjuk magunkat beugratni. Sőt, alkalmat sem adunkneki a találkozásra és a félrevezetésre. Hadd fusson a mővész úr.Eleget játszott velünk, most majd mi játszunk vele bújócskát.Dobos érvelése hihetőnek látszott. El is fogadták. Különben is bennevoltak már, és a játék izgalma, mulatsága bizsergette vérüket, ifjonti

szertelenségüket.Míg ezt így szépen megbeszélték, mégiscsak rábukkantak a barlangitóra. Kicsiny tavacskának látszott, de két oldalról is alacsony folyosóbatorkollott, sejtetve, hogy arrafelé folytatása van. Embert itt sem találtak.Amint álldogáltak a tó kikövezett partján, egyszerre kétfelől is hangokathallottak.Az egyik hang vízbecsapódó evező zaja volt, a másik viszont alépcsők felől érkezett s lábdobogásnak tőnt.— Egérfogóba jutottunk — mérgelődött Dobos.— Még kibújhatunk belőle — mondta Vedres és a baloldalicsatornából előbukkanó vasladik felé mutatott, melynek végében idősbácsi ült s méregette a vízbe a lapátot.— Gyorsan, gyorsan! Tessék már jönni — sürgette kézzel-lábbalPlessz.A csónakos ugyan nem tudta mire vélni a nagy sietséget, de azértszaporábban evezett. Közben dohogott.— Jól van, jól, hiszen már jövök. Nem kell olyan türelmetlennek lenni.Nem szalad ez a barlang el innen...Hanem a fiúk elengedték a fülük mellett a zsörtölődést, s amint acsónak orra a parthoz verődött, megragadták és beugráltak. A csónakosriadtan tiltakozott.— Nem szabad ennyi embernek beszállani kérem! Csak hármatvihetek egyszerre!— Mi öten éppen három felnőttet teszünk ki! — felelték. — Tojás mégegy fél tojás súlyát se nyomja!— De bilétát is kelletik elébb váltani! — erősködött az öreg.— Majd megváltjuk később, csak induljunk! — felelte Dobos és ellöktea parttól a csónakot.Ebben a pillanatban ért üldözőjük a partra.— Hé! Megálljanak! Várjanak! — kiáltozta tehetetlenül.— Nem érünk rá! Lekéssük a Csendes-óceáni csatlakozást! —kiáltotta vissza Gömböc és útközben szerzett görcsös botját a közelisziklapárkánynak feszítve, jókorát taszított a ladikon. Besiklottak afolyosóba és a sziklák eltakarták az idegent, aki még lármázott egy ideiga parton, azután elcsendesedett. Leült egy kőtuskóra és cigarettáragyújtott. Gondolta, örökké csak nemmaradnak odabent a fiúk.Más kijárata a tónak nincs, előbb-utóbbúgyis ide kell visszatérniök. Van ideje,megvárhatja őket.Ezen töprengtek a csónakban a fiúk is. Aladikostól ők is megtudták, hogy a földalattibarlangrendszer ugyan szétágazó, de kijutnibelőle másfelé nem lehet, mint a villannyalvilágított körjáraton, tehát ugyanott, aholcsónakba szállottak.— Inkább azt nézzék, milyen kristálytisztaa víz — mondta a csónakos, aki (mintkiderült) egyben a terem őre is volt. — Mitgondolnak, milyen mély itt, ahol most

letekintenek?— Ha nem sajnálnám bevizezni akezemet, akár el is érném a feneket — nézett fitymálva a mélybeGömböc, a gyakorlott búvár.— Az ám — felelte az öreg. — De még az orrát is bevizezhetné, akkorse érné el, mert ehelyütt öt méter is megvan a víz. Csak mert olyantiszta, azért látszik odalent minden kavics kivehetően. Másutt ugyantényleg csak térdig ér, de némely helyen kimélyül...— Hiszen ebben hal is van! — kiáltott fel Gömböc, aki még mindig avizet szemlélte.— A fürge csele. Kicsiny halacska, a Malom-tóból úszik ide le...— Akkor hát mégis van másfelé kijárat!— Az nem embernek való. Földalatti vízjáratok kötik össze atóbarlangot a napvilági tóval. Csak a hal tudja az útját.— Hát nem annak a nyomán fedezték fel a barlangot?— Dehogyis. 1902-ben valaki kutat ásott az udvarán, aztán, amikor atizenharmadik méternél tartott, beomlott a kút oldala. Ott bukkantak rá abarlangra. A mostani lejáratot már úgy vágták hozzá.— Inkább azt találjuk ki, hogyan kerülünk innen ki anélkül, hogyösszeakadjunk Rezedával — mondta bosszúsan Dobos.— Ni, ott egy másik ladik! — fedezte fel Plessz a barlang ismét tóvászélesülő szakaszának teraszos partján álló alkotmányt.— Az likas — mondta az öreg. — Azért húztam ide be, hogy amikornem látom, idegenek el ne köthessék, s vízre ne menjenek vele.— Aztán nagy a lék? Nagyon ereszt? — érdeklődött tovább Plessz,mint akinek szöget üt valami a fejébe.— Hát ha nagyon megterhelik, egy óra alatt felszed annyi vizet, hogyelmerül.— És mennyi idő alatt lehet a tavat körüljárni?— Jó tíz perc alatt, ha mindig a kivilágított folyosón haladunk.— Úgy... Megtenne-é nekünk valamit a bácsi? Csak annyit, hogyátszáll a másik ladikba, azzal visszaevez, s megmondja annak akabátos, kalapos embernek, aki a parton ragadt, hogy itt az öbölbenvárjuk.— Aztán mire jó az?— ő a mi tanárunk, csak elszakadtunk egymástól. Azért nem akartukaz imént felvenni a csónakba, mert azt tetszett mondani, úgyis sokanvagyunk már, többen nem férünk el. Ha meg ő beszáll akkor legalábbketten visszamaradhattunk volna. Pedig a tanár úr sok érdekeset tudarról, hogyan alakult ki ez a barlang, nagyon ért a geológiához, meg ahidrológiához. De nem szeretnénk, ha megharagudna ránk, hogy ilyenneveletlenek voltunk. Szépen megvárjuk itt, míg utánunk tetszik hozni.A többiek csak bámultak, hogy Tojás miket beszél össze, de nemszóltak közbe. Várták, mire fog kilukadni. Úgy látszott az öreg hitelt ad amesének, mert csak annyit mondott:— Nem bánom, maguk után hozom. De minek azért átszállnom amásik ladikba? Van itt hely ezen a párkányon. Szálljanak ki, amígvisszafordulok.— Az nem lesz jó —, felelte Plessz. — Megint csak sokan lennénk,aztán visszafelé két fordulót kéne tennie a bácsinak. Nem akarjuk mi

fölösen fárasztani. Különben is szívesebben maradnánk a csónakban, itta víz közepén, mint a parton rostokoljunk. Addig vizsgáljuk a falakatkörben. Az a másik csónak megbírja kettejüket.Addig-addig erősködött, amíg az öreg ráállott. Átlépett a másikcsónakba és visszaevezett. Az idegen felugrott amikor meglátta.— Csakhogy visszajött! — kiáltotta. — Hát a fiúkat hol hagyta?— Bent várják a tanár urat a barlangban.— Akkor jó, nagyon jó! — nevetett megkönnyebbülten az idegen ésbeszállott a csónakba. — Mehetünk!— Megyek is! Nem szívesen hagytam magukra őket. Fiatalok,bolondosak, jobb, ha rajtuk tartja a szemét valaki idősebb. Lám, a tanárurat is, hogy a parton feledték! Hát illik ez?— Bizony nem. De miért nevez engem mindig tanár úrnak?— Hát nem az? Nem a tanárjuk, aki magyarázza nekik a genealógiát,meg a hidrát?— Nem én, sose voltam. Csak egy üzenetet kell átadnom nekik, azértszegődtem a nyomukba!— Hinnye az annyát! Akkor engem jól elbolondítottak! De miért? Csaknem valami rosszban sántikálnak? No megálljatok csak! Majd adok énnektek, így csúffá tenni egy öregembert!Gyorsan kezdett csapkodni az evezővel. Mégis, mire az öbölhöz ért,ahol a társaságot hagyta, csak hőlt helyüket találta.— A nemjóját nekik! Elszeleltek! A bestye kölkei!— Hogyan mehettek el? Hiszen nálunk a csónak!— Nálunk hát! A likas! A jó csónak velük maradt! Addig hízelegtek,addig kedveskedtek, amíg hittem nekik és bolond fejjel átmásztam ebbea csónakba, ami ott hevert kilökve a partra. Azért kellett nekik csak,hogy megszökhessenek a belépőjegy árával! Mert még azt se fizették kia gonoszok!— Talán még utolérjük őket — felelte az idegen. — Attól tartok, nem afizetés, hanem én előlem szöktek ők... — s magában hozzátette: — Demiért? Felismertek volna? Vagy félnek tőlem?... Megfoghatatlan...Egyelőre azonban a fiúk voltak megfoghatatlanok. Nincs rajta mitszépíteni, lóvá tették az öreg Cháront. Amint rozoga csónakjával eltőnt akanyarban, ők is megmerítették az evezőt és sebesen tovább haladtak abarlangi úton. A körjáraton éppen akkor értek a beszállóhelyre vissza,amikor a másik ladik utasai felfedezték eltőnésüket. Mint akik jólvégezték dolgukat, kiugráltak a csónakból, láncánál odakötözték avascölöphöz és indultak kifelé. Már a lépcső aljában voltak, amikorVedresnek eszébe jutott, hogy a belépőjegy árával adósak maradtak.Visszafutott hát és a csónak deszkájára letette a pénzt.Csak ezután kaptattak fel a lépcsőn, vidoran dobogva és nagyokatnevetve.— Ez jól sikerült! — állapították meg a csínytevők cinkos derőjével.Oly jókedvre hangolódva ballagtak az utcán, vissza a tér felé, hogyfeledtek minden veszélyt. Pedig gondolhatták volna, hogy üldözőjük nemadja fel a játszmát. Sikertelen csónakázása után feljött ő is a barlangból,remélve, hogy a csapat nem juthatott még messzire. Meg is pillantottaőket egy keskeny utcácska végében. Futásnak eredt.Az utcácska a Malom-tóhoz vezetett. A simatükrő tavat félkörben

széles sétány övezte. Partján a kiserkélyes, tarka házacskák azészakolasz városok hangulatát idézték. A fiúk éppen kiértek a sétányra,amikor Gömböc szórakozottan hátrafordult.Az idegen e pillanatban fordult be az utcácskába, amelyenvégigjöttek.— Riadó!... Jön utánunk! — kiáltotta Gömböc.Mintha puskából lőtték volna ki őket, úgy futottak.A sétány körbevezetett a tó partján. Mellmagasságig érő kőpárkányszegélyezte a partot. Amint a fiúk a túloldalra jutottak (hamar, mert a tókicsiny), Vedres lehajolt, úgy szaladt tovább. A többiek utánozták. Apárkány éppen eltakarta őket.Üldözőjük kiért az utcácskából és megállt, mint akinek földbegyökerezett a lába. A fiúk eltőntek.Hová lehettek? Hiszen látta, amint előtte idejöttek. A sétányrólmásfele kijutni nem lehet, csak a tó túlsó oldalán, de ilyen rövid idő alattnem érhettek át, legfeljebb a fele utat tehették meg.Elnyelte őket a föld? Vagy elbújtak? De ugyan hová? Ha csak nem apárkány mögé...!Mire azonban ezt a lehetőséget felfedezte, a fiúk már messze jártak.Régen a hátuk mögött volt a Malom-tó, s ismét felegyenesedvesétálhattak tovább, még jobban örvendezve, hogy túljártak üldözőjükeszén...Csakhogy nem eszik a kását olyan forrón, mint ahogy főzik. Amint azidegen kitalálta, hogy miféle turpissággal szeleltek el az ifjak, dehogy isszaladt utánuk. Okult ő is a barlangbéli kalandból. Szépen hátraarcotcsinált és ment, amerről jött. Ismerte ő jól Tapolca belvárosánakkanyargós utcáit, tudta, hogy a fiúk megint a térre érnek majd ki. Nemutánuk, elébük ment hát.Ezúttal egyszerre pillantották meg egymást.Jó ötven méter választotta el őket. Kitérni már nem lehetett.Márki felnézett a házra, amely előtt állottak és jobb ötlet híján belépetta legközelebbi üzletajtón. A többiek utána.Az Idegenforgalmi Hivatalba jutottak. Ezzel ugyan nem sokra mentek!A hivatal helyiségéből azonban újabb ajtó nyílt, rajta a felírás:BATSÁNYI EMLÉKSZOBASzótlanul és riadtan ácsorogtak a szoba közepén. Várták a„végzetet". Ha ide is utánuk jön, végképpen nincsen egérútjuk. Annyiralefoglalta őket szorultságuk, hogy még igazán körülnézni sem voltkedvük a csendes, hangulatos kis helyiségben.Eltelt néhány perc, de az idegen nem mutatkozott.Fellélegeztek, Talán mégsem látta meg őket? Talán eltévesztette azajtót és most a szomszédos Népbolt raktárának ládái mögött keresiőket? Akárhogyan is van, legjobb, ha most egy ideig nem mozdulnak ki!Az időt közben mégis agyon kell valahogyan ütni. Nézelődni kezdtekhát a felvilágosodás hányatott élető költőjének, az emlékezetes „Vigyázószemetek Parisra vessétek..." szerzőjének hagyatékai között. Ittsorakoztak verseinek kéziratai és hő másolatai, kufsteini nehézvárfogságának emlékei, holmijai, Ossian fordításának kézirata, smellette a német nyelvő példány, amelyből a fordítást készítette. A falonképek a Martinovics-mozgalomról, s fölöttük „A magyar író" címő

versének kezdősorai:Mint az égő fáklya, mely setétben lángol,S magát megemésztve, másoknak világol...A felvilágosodás korának írói sorsát és hivatását vallják e sorok ésvallotta, vállalta életével, írásaival Batsányi János...— Hát ide bújtak! — szólalt meg egy hang a hátuk mögött.Riadtan tömörültek egy csomóba. Az idegen felfedezte őket.Vedres megemberelte magát és előre lépett.— Nem bújtunk mi senki elől — felelte. — Mit akar tőlünk?— Ha nem bújtak, akkor miért kerültek el a barlangban, miért futottakel a Malom-tónál, miért ugrottak ide be? De mindegy, ne is feleljenek.Fontos üzenetet hoztam maguknak.— Kitől?— A versenyrendezőségtől.— A versenyrendezőség nem így szokott üzenni nekünk. Ki Ön?— Az mindegy. A megbízottjuk vagyok.— Hőha! — mondta félhangosan Gömböc — micsoda virágillat van itt!Mi ez, orgona vagy pacsuli?— Rezeda, te szamár, hát nem érzed? — felelte Tojás.Az idegen szemmel láthatóan meghökkent és már ajkán volt a szó,hogy kérdezzen valamit, de még idejekorán lenyelte. Inkább annyitmondott:— Utasítom a Búvár Kund csapatot, hogy az első vonattal utazzékKeszthelyre!— Úgy, szóval a csapat nevét is ismeri — felelte Vedres. —Megjegyzem nem lep meg. Csakhogy túl átlátszó trükk ez. Mondtammár, mi nem így szoktuk az utasításokat kapni.— Most így kapják és kötelesek végrehajtani.— Az nem olyan biztos. Nekünk Kisfaludy Sándor levelét kellelvinnünk Sümegre. Kisfaludy Sándorét, tetszik érteni? Ha Keszthelyremennénk, nem tudnánk teljesíteni a költőnek tett ígéretünket. Arra nemgondolt, hogy mi történjék a levéllel?— Dehogy nem. Átadják nekem. Majd én továbbítom.— Hahaha! Ismerjük már ezt! Kár a fáradságért. Ön azt a feladatotkapta, hogy próbáljon bennünket letéríteni a helyes útról. Nyilván ez is aversenyhez tartozik. Csakhogy túlságosan ügyetlenül tetszett csinálni.Tessék csak szépen visszamenni a versenyrendezőséghez, ha ugyantényleg onnan tetszett jönni és tessék elmondani, hogy a BúvárKundokat nem lehet becsapni. Kötelességükhöz híven útban vannakSümeg felé és előbb lesznek ott, mintsem gondolják! Jónapot kívánok.Azzal megkerülve az idegent, kisétált a szobából. A többiek,szokásukhoz híven, utána.Csak Gömböc nem tudta megállni, hogy elmenőben oda ne súgja azidegennek:— Legközelebb nem menekül el előlem anélkül, hogy autogramot neadna..,!Az idegen elhőlve nézett utánuk.— Megismertek! — mondta magában bosszankodva. — Megismertek!— ismételte vidámabban és kidüllesztette a mellét. — Hiába, a hírnév,az hírnév! Az ilyen nagy mővész nem jelenhet meg civilben, mert még a

felhajtott gallér, a szemébe húzott kalap és a napszemüveg sem rejthetiel igazi valóját! — De nem hallgattak meg, tovább mennek Sümeg felé!— kapott megint a fejéhez. — Mi lesz ebből?! — és kirohant az utcára.Hanem addigra a csapatnak végérvényesen bottal üthette a nyomát.13. FEJEZETamelyhez hasonlítva „Ali baba és a 40 rabló"históriája csak óvodistáknak való tündérmese.Ebben olyan borzasztóságok történnek, amelyekenmár csak általános kimagyarázkodás segíthetÉgszakadás, földindulás,többek fején sok koppanás,szaladj Tojás pajtás!(Búvár Kund csatakiáltás)Annyiszor emlékeztettem már olvasóimat e történet folyamán a tájszépségére, hogy félek ismét leírni: a Lesence-völgy a sokféletermészeti szépség közül is kiemelkedik. Inkább segítségül hívom azt aneves francia tudóst és utazót, aki ráérő idejében rangsorbaszerkesztette a világ legszebb tájait. 1818-ban járt errefelé is és akkorkijelentette, hogy a tapolcai medence szerteszórt vulkánkúpjaival,amelyek mögül minden hegyoldalról előtőnik s Balaton tükre; a Lesencevölgyés a Bácsi hágó, nyírfásaival, jégkorszakból ittmaradtcsarabbokraival, melyek ősszel bontják finom, rózsaszínő virágaikat —az előkelő kilencedik helyet érdemlik a világ szépségei között. Ami, hameggondoljuk, mennyi csodálatosnál csodálatosabb látnivalóval szolgále vén Földteke, bizony nem csekélység.Nem földrajzkönyvet írok, így hát nem részletezem tovább akörnyéket. Különben is, ha a fenti hangnemben folytatnám, nem adnámhőségesen vissza azt a lelkiállapotot, amelyben fiaink leledztek.Eredetileg Tapolcán akartak éjszakázni, de már nem találtákbiztonságosnak a várost. Üldözőjük ott ismét a nyakukba akaszkodhat, smost már igazán szabadulni akartak tőle. Nekivágtak tehát az útnak,elhatározva, hogy ahol a későn ereszkedő nyári este eléri őket, otttáboroznak majd le és sátorban töltik az éjszakát.Csakhogy az alkony cseppet sem barátságos tájon érte őket. Mégnapfényben is van valami sejtelmes a hegyeket borító, utat szegélyezősőrő erdőben. Hát még alkonyatkor, amikor az árnyékok megnőnek, azerdő komor fallá olvad össze kétoldalt, s az út fölé kinyúló ágakkísérteties karokként meredeznek a vándorokra...A Bakony nyúlványainak legvadabb, érintetlen őserdőhöz leginkábbhasonló része ez. Nem olyan barátságos, délies, mint a balatonpartilankák. Ridegebb, fenyegetőbb és elhagyottabb...Holtfáradtan vonszolták magukat tovább, egyre tovább...És ekkor megzördültek a levelek, nehéz test súrlódott az ágakon észuhant lefelé...Orruk előtt toppant a földre.Felegyenesedett.Hatalmas, torzonborz alak állott előttük. Fején bodrosbáránybőrkucsma, vállán kifordított szőr, lábán ormótlan csizma, oldalánáltalvető.A kezében pedig hosszúcsövő pisztoly.

Némán álltak egymással szemben. Aztán az éji útonálló borízőhangon megszólalt.— Állj vagy lüvök!— Hiszen megálltunk... — rebegte Plessz.— Azért mondom. Mert nem tréfálok. Hová mentek?— Sümegre... — felelte Vedres. — Békés utasok vagyunk, nemcsináltunk semmi rosszat, nem ártunk alégynek se... Engedjen tovább...— Békés utasok! Hahaha! Méghogybékés utasok! Ilyen késő esti setétben!Sümeg messze van! Ilyen későn csak azutazik, aki rejteget valamit. Dejszen nembaj. Azért vagyok itt, hogy meglássuk, mitdugdosnak az úrficskák. Mi az, amit iccakacsak loppal lehet vinni!— De igazán semmit sem viszünk,tessék elhinni, semmit!— A' majd elválik. Jertek csak velem...— Nekünk sietős az utunk... Engedjenel...— Azt meghiszem, hogy sietős. Hátmajd lassabban haladtok, ha nem akartoka nagy sietségben a mennyországba jutni!— és jelentőségteljesen megemeltepisztolyát. A fiúk hátán végigszaladt ahideg.— Hová visz bennünket? — suttogtaGömböc.— Majd meglátjátok. Gyerünk előre...Hé, nem arra te! Erre, az erdőbe! Van ittösvény! De nehogy szökni próbáljatok,mert látok én ám a setétben is, mint amacska! Aztán aki szökni akar, annakodapörkölök! Indulás!Elfordult, hogy mutassa az irányt.Ebben a pillanatban Vedres odaugrotthozzá és megragadta a karját. A másikoldalról Márki vetette rá magát és apisztolyhoz kapott.— Coki, hé! — harsant fel az egyik bokorból újabb hang és aholdfényben puskacső csillogott elő a levelek közül.A fiúk a váratlan hangra elengedték az útonállót, aki mentenhátraugrott és rájuk szegezte pisztolyát.— A teremtésit! — kiáltotta. — Hát így vagyunk! A kis békák, hogyugrálnak! No megálljatok. Eddig csak szelíden beszéltem, de ha mégegyszer megpróbáljátok, bizisten odasózok! Gyere elő Máté...A bokorból kiemelkedett a puskacső, s a végén előkerült egy másik,hasonlóan öltözött útonálló.— Kishíja, leharapták az orrodat, Mihál... — mondta nevetve, aztánelkomorodott. — No, lódulás! — rivallt a fiúkra és a nyomaték kedvéért

puskájával kicsit oldalba is bökte a legközelebb álló Plesszt.— Nem kell engem taszigálni... — méltatlankodott Tojás, de azútonálló olyan csúnyán nézett rá, hogy inkább elhallgatott.Az egyik fegyveres előre ment, utána libasorban a fiúk, míg a sort amásik haramia zárta be. így lépdeltek a sötét erdőn át, úttalan úton. Abokrok ágai az arcukba csaptak, a tüskék összekarmolták kezüket,lábukat.— Gondolod, hogy ez is a versenyhez tartozik? — suttogta Gömböcaz előtte haladó Vedres fülébe. — Vagy talán igazi rablók?— Nem tudom... Majd kiderül... — felelte a parancsnok.— Csend legyen ott középen! — mordult fel a puskás.Némán mentek tovább, egyre mélyebbre az erdőben.Jó fél óra múltán ritkulni kezdtek a bokrok, egyenes szálerdőbe értek,melynek alját csak magas fő és tavalyi avar borította. Itt már gyorsabbanhaladtak előre.Néhány perc múlva halvány fény villant fel a fák között. Amintközelebb értek, a fény kiterjedt s ide-oda imbolygott. Kis tisztásrajutottak. Középen máglyarakás égett magas lánggal, hosszú füstzászlótlobogtatva. A gyantás ágak szikrázva ropogtak.A tőz körül három torzonborz alak ült némán, a lángokat bámulva.Egyikük időnként hosszú ággal megpiszkálta a tüzet, beljebb kotort egyegylehulló gallyat.Amint megpillantotta az erdőből előbukkanó sort, felugrott és elébükment.— Kik vagytok? — kiáltotta.— Máté és Mihál — felelte az elöl haladó útonálló. — Madarakatfogtunk, azokat hozzuk. Itt a vezér?— Itt. Állítsátok okot elibé. Miféle madárkák?— Meglátod.Az ember visszatért a tőzhöz és valamit magyarázott társainak. Addigaz érkezők néhány lépéssel odébb várakoztak.A tőz mellett ülő kucsmás, hórihorgas, de vállas haramia intett, hogyjöjjenek közelebb. A fiúkat kísérőik a tőzhöz taszigálták, a kucsmás elé.Az lehetett a vezérük.A vezér egy ideig hallgatagon szemlélte őket. Aztán megsimogattahosszú, kacskaringós bajuszát és tempósan megszólalt:— Kik vagytok?— Békés kirándulók — válaszolta Vedres. — Nem ártottunk mi alégynek sem. Maguk kicsodák és milyen jogon állták utunkat?— Békés kirándulók — ismételte a vezér. A többit elengedte a fülemellett. — Aztán hová tartotok?— Sümegre.— Iccaka?— Sietünk.— Mit visztek?— Semmit.— Akkor minek a sietség?— Az a mi dolgunk.— Bátor vagy. Tudod ki előtt állasz?„Útonálló betyárok előtt" — akarta mondani Vedres, de jobbnak látta

nem bőszíteni elfogóikat. — Nem tudom... — felelte hát.— Mondd meg nekik — fordult a vezér a szomszédjához, mint akiméltóságán alulinak tartja, hogy bemutatkozzék.— Virág Pista előtt állasz, bestye fattyú — mordult fel a másik.— A legfélelmetesebb bakonyi szegénylegény előtt.— Betyárok! — szaladt ki a szó Dobos ajkán.— Az Alföldön, meg a regényekben úgy mondják. Mi csakszegénylegényt mondunk. Hát ajánlom, húzzátok be a nyakatokat, mertVirág Pista nem tréfál. Az ő szava hatalmasabb, mint a Sobri Jóskáé,meg a Milfajt Ferié együtt volt!— Mégiscsak igaziak lesznek — gondolta Gömböc, és kezdte nagyonrosszul érezni magát.— Három percet adok — szólalt meg újra Virág. — Ha addig nemadjátok elő, amit visztek, szálkanélküli halpaprikást csinálok belőletek!— Tessék elhinni szegénylegény úr, hogy semmi értékes holmi nincsnálunk. Kiránduló diákok vagyunk és mindössze egy üzenetet kellszívességből átadnunk Sümegen...— S mi légyen az üzenet?— Hát...— Azt mi sem tudjuk! — kottyant közbe Gömböc. Márki kapásbólbokán rúgta, de már későn.— Hogyhogy nem tudjátok? Miféle üzenet az?— Nem szóban, levélben... — vallotta meg Vedres, mert nemköntörfalazhatott tovább.— S hol a levél? — vallatta Virág Pista.— Nálam van. Akár oda is adhatom, de ugyan mire mennének vele?Nincsen abban semmi titkos dolog...— Mi mindig azt tanultuk, hogy a betyárok, szegénylegények igennemeslelkőek — avatkozott közbe Márki. — Csak az urakat, gazdagokatsarcolják meg, a szegényeket, üres zsebő utasokat nem bántják.— Azt tanultátok? Aztán hol, miből? A könyvekből. Csakhogy akönyvírók arra nem gondolnak, hogy a szegénytől nincs is mit elvenni,hát minek bántsuk. Az urak pedig...— Hiszen már nincsenek is urak! — szólt Dobos.— Pénzes utas mindig akad... — tért ki a felelet elől a betyár.— Aztán akár vannak, akár nincsenek, miért kell nekem ilyen koszlottsubát hordanom? Azért, mert kihalt már a jóféle szőrszabó mesterség.Pedig miféle erdei legény az, akinek cifra szőre sincsen? S mért vesztekki a szőrszabók? Mert a vármegye urai Somogyban is, Zalában ismeghirdették, hogy parasztlegény, pásztor, cifraszőrt nem viselhet...— Mikor volt az?— Régen. A múlt század első évében. Húsz esztendőre rá már aszőrszabók nem varrhattak cifraszőrt, egy esztendő múltán még averesposztó rátétet is eltiltották. Odalett a nagyhírő somogyi cifraszőrmestersége is, viselete is... Az urak hozták a tiltást, hogy keserítsék aszegénynépet. Nem elégelték, hogy tizenkét esztendőre elvitték alegényt katonának császár parancsára, még a szőrt is leparancsoltákróla... Hát azért mondom, nem hiszek én az úrfiknak, amíg a magamszemivel nem tapasztalom, mi van az iszákjukban...— Régi dolgok ezek — felelte Vedres, kicsit megzavarodva.

— Mondtam már, hogy nincsenek urak... Igaz, betyárokról semhallottam az újabb időkben...— Látod-e, oszt mégis vannak. Mert hogy én itt vagyok, meg a Mátéitt van, meg a Mihál is, meg ez a másik két rusnya, hát az olyan Igaz,mint hogy ez a tőz éget, ha belenyúlok.— Hanem az is olyan igaz, hogy nálunk semmi elszedni érdemesholmit nem lel. Iskolásfiúk vagyunk, nem vármegye pandúrjai. Hatürelme van, inkább elmondom, mi járatban vagyunk... — Vedres arragondolt, ha elmeséli útikalandjaikat, talán megszelidíti a furcsarablóvezért, akiről jószerivel azt sem tudja, hogy igazi-e, vagy csakjátszik csupán, esetleg egyik sem, hanem ő álmodja az egészet.— No, halljuk — engedett a betyár. — Csak aztán a szín igazságot,mert engem becsapni nem lehet ám... Le is ülhettek éppen...A szelídebb hang felbátorította a fiúkat. Letelepedtek és Vedresrákezdte:— Mi tulajdonképpen felfedező csapat vagyunk és nevünk is van. Úgyhívnak bennünket, hogy Búvár Kund, ami...— Mit mondtál?! — vágott közbe a betyárvezér.— Búvár Kund...— Bizonyosan?— Hogyne. Ez a nevünk. A Vörösmarty vers nyomán...— Hinnye a mindenit! Aztán hogyan kerültök ti ide?!— Hiszen azt is mondtam. Megyünk Sümegre...— Ti?— Mi...A rablóvezér felugrott és félrevonta a pisztolyost, aki Mihálnakmondta magát. A tőztől távolabb hosszasan suttogtak, vitatkoztakegymással. A fiúk zavartan figyelték. Nem értették, miért lett olyanizgatott a betyár nevük hallatára. Hogy nem ügyeltek rájuk annyira,összebújtak sustorogni.— Mégse igaziak! — sziszegte a foga között Plessz. — Különben nemfülel fel a nevünkre. Ismerhet bennünket...— Ha meg nem igazi, akkor kicsoda? — felelte Dobos. — NemRezeda, annyi szent. Az nem ilyen hórihorgas... és kik a többiek?— Márpedig, ha volnának betyárok még a Bakonyban, az bennelenne az újságokban is. Meg a rendőrség is régen kifüstölte volna őket...— Nem olyan könnyő megfogni őket, ekkora irdatlan erdőben! Hiszenazt se tudják, merre vagyunk...— Pszt!... Jönnek vissza...A két betyár visszatért a tőzhöz és néhány pillanatig tovább suttogotta többivel, majd az a kettő, aki a csapatot idehozta, felkászolódott ésnekivágott az erdőnek, arra, amerre jöttek. A vezér visszaült a tőzhöz.— Most mit kezdjek velük? — kérdezte társaitól.— Meg kéne kötözni őket, hogy el ne szökhessenek — vélte az egyik.— Kár a kötélért — mondta a másik. — Inkább zavarjuk fel mind anagy tölgyfára, onnan nem tudnak elszökni. Reggelig megülnek, mint arigók.„Eszem a humorodat" — gondolta Gömböc mérgesen. A mászásmindig gyenge oldala volt, még a tornateremben is, nemhogy azerdőben.

— Inkább engedjenek békében utunkra... — szólt halkan Vedres.— Éccaka? Az erdőben? Hová mennétek? — kérdezte a vezér.— Csak nem csapsz fel óvónéninek? — gúnyolódott egyik társa.— Csitt. Ha nem akarnak megszökni, a hajuk szála sem görbül.Tisztességes útonálló vagyok és nem rablógyilkos. Reggelig ittmaradnak, aztán majd meglátjuk, mit kezdünk velük. Meg se kötjük őket,de rajtuk tartjuk a szemünket.— Jól van, te vagy a vezér. Ha akarsz, napközi otthont isberendezhetsz magadnak... No, lássuk, miből élünk... — s elővonvatarisznyáját, falatozni kezdett. A többiek követték példáját. Virág a fiúkrapillantott:— Szalonnátok van-é?— Hoztunk magunkkal az útra... Odaadjuk?— Nem azért kérdtem. Itt a tőz, megsüthetitek, ha akarjátok, azért.Nem az utasok szalonnájára vadászunk mi...— Csak a zsírjára, hohoho — nevetett a másik betyár. — Mert hogymi jólnevelt betyárok vagyunk, az Angolkisasszonyokhoz jártunkoskolába... Még a nóta is azt mondja rólunk, hogy... — s mély hangonrákezdte:Arra alá a nyakvágó csárdábanKilenc betyárlegény iszik bújában.Mit bújában, bánatában megiszik,Megkeresi, míg más ember aluszik.Szógalegény hazaszalad Ijedve,Urambátyám, elveszett vagy hat ökre.Van imádság szegbe, lukba, sarokba,Lótás-futás erdőn, mezőn, oldalban.Isten teremtette a betyárokat,Azok által veri a gazdagokat.Betyárgyerek hogyha nem találkozna,Gazdag ember sohasem imádkozna.— Biz így volt ez, a régi bakonyi betyárok idején... — ábrándozott elVirág Pista is. Ki megszökött a tizenkétesztendős nyomorítókatonasorból, ki juhásznak híjával lett a nyája, s a gazda rajta akartamegvenni a híját, ki parasztocskát a rossz termés meg az adó kitúrt aföldjiből, mind szaladt a Bakonyba, betyárnak, Sobrihoz, Patkóhoz...Aztán hiába eresztették rájuk a vármegyétől a hajdúkat, meg a németpandúrokat, hiába hívtak össze „talpon álló bíróságokat", nehéz volt abetyárt megfogni bakonyerdő sőrőjében... Sobri Jóskát is hányszormegszorították, aztán, mint a nóta mondja:A keszthelyi malom alatt,Sobri Jóska majd ott maradt.De németek nem ismerték,„Hol fan sifán", azt kérdezték.Harminchárom német ment ki,Sobrit hármával megfogni,Mikor trombita szólamlott,Sobri Jóska elillantott.Ahogy a nóta szállott, a sárgán, pirosán lobogó tőz füstjévelösszefonódva, fel a csillagos égbolt felé és egy-egy fénynyalábot vetett

a sötétbeborult fák zizegő lombjaira, a fiúk bizony megfeledkeztekbizonytalan, veszélyes, furcsa helyzetükről. A fáradtságtól ugyan majdleragadt álmos szemük, de orrukat csiklandozta a nyársra tőzöttszalonna illata, s fülüket hegyezték az ismeretlen nótákra, melyeket nemírt le száz esztendőn át senki, mégis fennmaradtak a nép ajkán,megszépítve a zord és nem mindig barátságos betyárok emlékét. Igaz,most ők is betyárkézre kerültek, nem is bántak éppen szelíden velük, demeg sem ették őket, hát majd csak kiszabadulnak valahogyan, ha manem, hát holnap. S ilyen kaland nem minden bokorban terem... Odahazaelmesélik a Csongoroknak, eheti majd őket a sárga irigység...Ha az embert egyszer elfogja a nótázó kedv, nem egyhamar hagyjaabba, különösen így esti tábortőznél, az erdő mélyén. Virág Pista is,hogy Sobri emlékét felidézte, nótával adózott a többi volt betyár-elődnekis. A Patkó testvérek is messze földön híresek voltak túl a Dunán... Kitudja már, melyikük merészségét és nagy ravaszságát idézi a nóta:Patkó, de bátor ember lettél,Hogy anyád temetésére elmentél;Felöltöztél ablakostót ruhába,Ráborultál édesanyád sírjára.Ráborultál édesanyád sírjára,Ötven-hatvan pandúr szemeláttára...Utolsó volt a bakonyi betyárok közt Savanyó Jóska. őt ugyanelfogták, de tíz esztendei rabság után jó magaviseletéért hazaengedték.Akkor vénülő fejjel újfent bevette magát a Bakonyba, de hamarostfelhagyott a betyárkodással, s hazament falujába, Csabrendekre.Kiábrándultan mondta: „Nincs már erdő, a vasúttal mindenütt utánamérnek..." Nem is dalolta többet, hogy...Kisétálok Bakonyerdő aljára,Rátekintek a Balaton habjára;Oly szomorú, oly bús nekem a nóta.Amióta vagyok Bakony lakója...A tőz, ha nem táplálják friss ággal, megharagszik, összekuporodik,elhányja sárga sapkáját, s pirosra vált zsarátnokképpel sustorogmagában. Kisebb a fénye, de meleget ad. Tiszta nyári éjszakán takaróse nagyon kell mellette... Szép lassan, egymás után elbóbiskoltak apilledt vándorok. Hosszú utat tettek meg aznap, és sok izgalmaskalandban volt részük. Hiába a fogság, az ismeretlen holnap, az álomkövetelődzőbb. Kiragadja még az erdei haramiák markából is őket, selrepíti álomországba, ahol a leggyorsabb paripán sem érhetik el...Hacsak nem hajtják álomra ők is a fejüket...Biz elszundítottak a betyárok is. Igaz, beosztották az őrséget magukközt, de hogy a foglyok előbb szuszogni, majd horkantgatni kezdtek, elelbóbiskoltaz őr is. Ugyan mire vigyázzon? Legfeljebb a tőzre, mertannak szabad duzzognia, csak elaludnia nem. De amíg pattog, dohog,addig ég is, jelenti, hogy szolgál hőségesen...Közben a Göncölszekér odafent lassan, nesztelenül átfordult azégbolt egyik sarkáról a másikra, majd sorban kioltotta lámpáit...Jóreggelt.

Hiszen ez az erdő nem is olyan félelmetes! Barátságos liget, karcsúfákkal, hosszú, selymes fővel, margarétával, azon kövér poszméhhel! Ésott a tisztás végiben nem egy tiszta kis patak futkározik? De bizony!Huh, de hideg! Még a kavics is fázik az alján, tisztán látni. Meg abolharák is, ami alábújt. Gömböc ne piszkáld, mert megcsíp. A bolha iscsípős állat, meg a rák is, hát még így együtt? Inkább kövesd Tojást, akiderékig pucéron locsolja magát a hős vízzel. Attól ébredsz egészen fel.Még a fájást is elfelejted a kényes derekadon, mert az anyaföld, hiába,nem olyan puha, mint az édesanyád derékalja!A betyár is barátságosabb így, a kelő nap fényénél, pedig legalábbegy hetes borosta ül az állán. Olyan tüskés az ábrázatja, mint egyrózsabokor, aminek a széplányok elhordták a virágát és csak a tövisesszárát hagyták meg. S ha le is engedett benneteket a patakhoztisztálkodni, a fél szemét rajtatok tartja!Oda se neki! Süt a nap, a poszméh is odébbállt a reggelitektől, majdcsak kiszabadultok a fogságból is!De miféle menet az, ami kikanyarodik ott az erdőből és éppenidetart? Csak nem szabadítok jöttek értük? Azok nem közelednénekilyen nyugodtan, messziről elárulva magukat! Nem, hiszen aki elöl jön,subás vállán lefeléfordított csövő puska lóg, igen ismerős: Máté az, abetyár. Hanem aki mögötte baktat, az az alacsonyabb illető, az miértolyan ismerős szintén?Igen! Nem... De mégis! Hőha!Hiszen az a Kovács Gyuszi! A Csongorok parancsnoka!És a többiek is, ni! Az egész Csongor csapat! Mögöttük pedig a másikbetyár zárja a sort, Mihál, aki elfogta tegnap őket is!No, szépen vagyunk! A Csongorok is csapdába estek...Már észrevették ők is a Búvár Kundokat. Savanyú képük egy percrefelderült, aztán megint elfacsarodott... Nem tréfa, nem játék, a BúvárKundok is éppen olyan foglyok, mint ők... De úgy látszik, már régebbenestek fogságba... Talán meg tudják mondani, kik ezek a marcona alakokés mit akarnak tőlük...Csakhogy a betyárok nem engedik közel egymáshoz a két csapatot.Jó messzire egymástól telepítik le őket, azután összeülnek tanácskozni.A fiúk sejtették, hogy most döntenek sorsuk felől. Eltelt egy óra is, mireaz útonállók megegyeztek. Akkor felkerekedtek, eloltották a tüzet,földdel szórták be a parazsat, nehogy a lappangó szikrák felgyújtsák azerdőt, összeszedték holmijukat és felzavarták a két csapatot is.Útnak eredtek, de nem az országút felé, amerről jöttek, hanemtoronyiránt, az erdőben, keskeny, kanyargós ösvényen. A két csapatotmég menet közben is gondosan elválasztották, nehogy szót váltsanak.Bizony keserves út ez így! Szoros őrizet alatt némán, egymásnyomába lépve bandukolni a kanyargós erdei ösvényeken, hegyre fel,dombról le. Hiába a szép vidék, hiába a mosolygós lankák, kinek volnakedve megcsodálni, amikor inkább azt nézné, hogyan oldhatna kereket?Ami pedig szinte lehetetlen, mert egy fogoly talán még megkísérelhetné,de valamennyien aligha. S ki tudja, hová, mi végre viszik őket?Azt már észrevették a nap állásából, hogy Sümegtől egyre messzebbkerültek. Valamit tenni kell!Erre gondolt mindkét csapat, erre mindkét csapatkapitány. S arra,

hogy mindenekelőtt tanácskozniok kell.Egyszerre csak az élen haladó betyár megálljt intett. A bokrok közöttszéles országút látszott keresztezni ösvényüket. A betyár kilopakodottaz országút szélére és körültekintett, nem jön-e jármő, átkelhetnek-eészrevétlenül? Közben a menet kissé összetorlódott, s a betyárokfelderítő társukat figyelték.— Most vagy soha! — gondolta Kovács Gyuszi és csapata végéresodródott. Kivárta, amíg a betyár tisztának találta az utat és kiadta aparancsot: az egész társaság futva vágjon át a túlsó oldalra. A menetegy percre felbomlott, a csapatok összekeveredtek. Mindenki igyekezettmihamarabb a túloldali sőrő felé.Odaát a betyárok újra szétválasztották a csapatokat, de nem ismertékannyira az arcokat, meg nem is nagyon ügyeltek rá, hogy észrevegyék acserét. Csak azt számolták, hogy kétszer öt foglyuk van, de arról mársejtelmük sem volt, hogy az elöl menő csapatból hiányzik acsapatkapitány, s helyette Márki sétál fapofával, kiegészítve a létszámot,míg hátul, a Búvár Kundokkal Vedres mögött Kovács Gyuszi megy éssuttogva tanácskoznak.Kovács Gyuszi elsőbben is elmondotta fogságba esésük történetét.őket is Kisfaludy küldte levéllel Sümegre, még tegnap reggel. Azonmódnekivágtak az útnak és nem sok időt töltöttek Tapolcán, ők nemtalálkoztak semmiféle idegennel, aki fel akarta volna tartani a csapatot.(Hogy miért nem, azt az olvasó ugyebár tudja.) Elhagyták Tapolcát ésőket is az erdőben érte el az este. Letáboroztak és sátorban töltötték azéjszakát. Tüzet is gyújtottak, s mert nem messze voltak az úttól,bizonyára ez vezette nyomra a betyárokat, akik jóval éjfél után leptékmeg őket, de csak hajnalban indultak velük útnak, s elvitték a csapatotoda, ahol találkoztak egymással. Hogy kik és mifélék a betyárok, aversenyhez tartozó álbetyárok-e, vagy pedig valódiak, azt maguk semtudták eldönteni, őket eddig még ki sem kérdezték úgy, mint a BúvárKundokat, amiről Vedres számolt be Gyuszinak.Meghányván-vetvén helyzetüket, arra lyukadtak ki, hogy ezúttal nemversenytársaknak, hanem szövetségeseknek kell lenniök. Segítenifogják egymást, hogy megszabaduljanak a betyárok fogságából, akikrőleddig semmi bizonyosságát nem szerezték annak, hogy csak játékútonállóklennének. Különben is, honnan kerített volna aversenyrendezőség ennyi hitelesen marcona alakot? A legokosabb, amittehetnek, ha hírt adnak magukról a világnak. Ezt pedig csak úgy érhetikel, ha valaki megszökik közülük. Egy embernek talán sikerülhet az, amitíznek lehetetlen. Megegyeztek abban is, hogy a szökevény a kis Plesszlegyen, akiről még Gyuszi is elismerte, hogy valamennyiök között alegfürgébb és a legügyesebb.Most már csak Plesszel kellett közölni a feladatot és „csak" a szökéstkellett végrehajtaniok, amint erre alkalom kínálkozik. S mert a napmindjobban előrehaladt és ők is egyre messzebb kerültek eredetiútirányuktól — a távolban már Rezi várának romjai is feltőntek — azalkalom pedig csak nem akart magától kínálkozni, elhatározták, hogymegteremtik ők, mégpedig a legegyszerőbb és legrégebben használatosfondorlattal.— Bocsánat — mondta Vedres és akkorát lökött Doboson, hogy

hármat buckázott.— Hogy mertél megütni?! — üvöltött fel Dobos és felugorva rávetettemagát Vedresre.— Csak a fejit, hogy meg ne sántuljon! — visította Gömböc ésközébük ugrott. Mind a hárman a földön gurultak.A menet megtorpant és a betyárok kiáltozva összefutottak.— A fülemet azért ne csavard, te hólyag! — szuszogta Dobos atúlbuzgó Gömböcnek és mindjárt bele is csimpaszkodott a nyakába: —Minek avatkozol a más dolgába! — kiáltotta. — Majd én megmutatomneked, hogy ki az erősebb!— Ne bántsátok egymást! — rimánkodott Kovács Gyuszi ésmegkísérelte szétválasztani a birkózókat, de csak az lett az eredménye,hogy ő is közéjük hemperedett. A Csongorok erre úgy vélték, nemhagyhatják cserben parancsnokukat és indiánüvöltéssel vetettékmagukat a harcba.— Már te is beleszólsz, te seszínő?! — méltatlankodott hanyattfekveGömböc és megrántotta a hozzá legközelebb álló lábat.Arról igazán nem tehetett, hogy ez a láb történetesen az egyik betyárderekához nőtt hozzá. A derék engedelmesen ment a láb után, a betyárelveszítette egyensúlyát és mint a fáradt elefánt a hangyabolyon,végigheveredett a kapálódzó társaságon.Teljes volt a felfordulás.A többi betyár végre nagy nehezen rendet teremtett. Lihegvetápászkodtak fel a fiúk és ruhájukat porolva hallgatták a betyárok dühösszitkozódásait. Az nem derült ki, min vesztek össze, de a betyárok nemis nagyon firtatták. Fenyegetődzve parancsoltak rendet és újra útnakindították a csapatokat.Akkor látták, hogy a Búvár Kundok csak négyen vannak.Hiába mérgelődtek, hiába ment el egyikük megkeresni a hiányzót,annak már bottal üthették a nyomát. Nem tehettek mást, mentek tovább,de most már erőteljesebb iramot diktálva, s jobban ügyelve, hogy újabbverekedés vagy szökés elő ne fordulhasson.Pedig ettől nem kellett többé tartaniok. Az imént még egymásraacsarkodó fiúk dühe oly gyorsan elszállt, mint a nyári zivatar, sőt,egyszerre jobb kedvre derültek, loppal cinkosán egymásra mosolyogtak,mintha dicsekednének: ezt komám jól csináltuk!Csak Dobos morgott Gömböcre: — Legközelebb kicsipkézem afüledet, mint a vaníliás tésztát, de az nem lesz játék — dohogta és afülét dörzsölgette.— Csigavér, pajtás — vigasztalta Gömböc. — Egy kis üzemibalesetért nem kell megharagudni. Nesze, itt egy szem karamellafájdalomdíjul.S vígan baktattak tovább...Aki azt hiszi, a kis Plessz úgy szökött meg, hogy elszaladt, azmélységesen téved. Nem tett ő egy tapodtat sem. Ha tesz, úgyismegfogják. Kiválasztott egy szép girbegurba öreg cserfát, s míg mindenszem lefelé, a földön hempergőkre szegeződött, Tojás oly fürgén, mint amókus, megindult felfelé és elhelyezkedett a sőrőlombú fa koronájában.A levelek úgy elrejtették, hogy a legélesebb szem sem fedezte volna fel.Ott kapaszkodott, amíg alatta a harci zaj el nem ült. Végighallgatta a

verekedők lármáját, a betyárok átkozódásait, az üldözésre küldött egyéndobogását, amint bejárta a közeli környéket, s csak akkor ereszkedett le,amikor a menet már vagy tíz perce elvonult.Nagyot nyújtózkodott, hogy kiegyengesse összegémberedett éselzsibbadt tagjait, azután megvakarta a fejét. Most már hová, merreinduljon?Azután eszébe jutott, hogy nemrégen kereszteztek egy erdei ösvényt.Visszafelé haladt hát, amíg elérte. Az ösvény menti fákon kékturistajelzést látott, aminek igen örvendezett, mert azt gondolta, annaknyomán lakott helyre ér. Csak azt nem tudta eldönteni, jobbra vagy balrakövesse a jelzést? Mivel azonban az út lejtett, s ő úgy vélte elegetkapaszkodott már aznap hegyen-völgyön, hát inkább a lejtősebbik iránytválasztotta és hamarabb, mint gondolta, leért Rezi községbe.Nem töprengett, egyenesen a rendőrőrsöt kereste.Fiatal, kerek képő szakaszvezetőt talált az őrsön. Derékszíj nélkül,kigombolt zubbonyban ült és keresztrejtvényt fejtett.Plessz tisztességtudóan köszönt. A szakaszvezető megböktemutatóujjával sapkaellenzője helyét, aztán azt kérdezte:— Kihőlt tőzhányó Afrika közepén, tizenhárom bető, az utolsó ó, miaz?— Kilimandzsáró — felelte Plessz.— Az ördög vigye ezeket a keresztrejtvény-csinálókat, nincs nekikelég kihőlt tőzhányó idehaza? Én a háztetőről féltucatot tudnék mutatninekik... — és beírta a Kilimandzsárót.— Kérdezhetnék valamit én is? — mondta Plessz felelet helyett.— Maga is keresztrejtvényt fejt? — nézett fel a szakaszvezető.— Igen... Azt szeretném tudni, hogy vannak-e még a Bakonybanbetyárok?— Éppen a rendőrségen keres betyárokat?— Gondolom, ha vannak, akkor itt tudnak róluk.— S mivel nem tudunk, tehát feltehetőleg nincsenek — felelte arendőr mosolyogva. — De a nagyapám, aki kommenciós cseléd volt aFesteticseknél még találkozott eggyel. Azóta nem érkezett bejelentés.— Biztos ez? — erősködött továbbra is Plessz.A rendőr erre már félretolta a rejtvényt és komolyan szemügyre vetteaz előtte álló fiatalembert.— Kicsoda ön és mit kíván? — kérdezte hivatalos hangon. —Panasza van, vagy tréfálni jött csak?— Az attól függ, hogy velünk nem tréfálnak-e? Mármint a betyárok.Akiknek a fogságába estünk és akiktől én megszöktem. Ha nincsenekbetyárok, akkor csak tréfa az egész, de ha vannak a környéken, akkorjöjjenek gyorsan és szabadítsák ki a többieket. Most már tetszik érteni,miért kérdezem?— Hogyne... — felelte a szakaszvezető és azon gondolkozott, hogy aközségi orvos visszajött-e már Keszthelyről, ahová este bemotorozott.Mert ez a fiatalember nyilván napszúrást kapott.— A feje nem fáj? — kérdezte.— Dehogynem. A Csongorokért is, meg a Búvár Kundokért is.— No üljön le és pihenjen... — mondta a rendőr, remélve, hogyhamarosan megjön egy társa, aki elszalad az orvosért, mert ő nem

hagyhatja el az őrsöt.Ez volt Plessz szerencséje, mert így ideje és alkalma volt rá, hogyelmondja az egész históriát, s főként értelmesebben és összefüggőbbenmondja el, mint ahogy eddig beszélt. A rendőr türelmesen végighallgattaés kezdte megérteni, miről lehet szó. De így látatlanban nem tudhattaeldönteni, hogy igazi vagy álútonállókba botlottak-e. Elvégre kóborcsavargók mindig akadhatnak az erdőben, ha eddig nem is volt hírük.De ha azok volnának Is, mit akarhatnak a kiránduló diákoktól? Tőlükugyan nem sokat rabolhatnak el, s ha fosztogatás lenne a szándékuk,azt „rövid úton" elvégezték volna és nem hurcolják magukkal a fiúkathosszú, veszélyes bolyongásra, ismeretlen cél felé... Nem, egyáltalábannem valószínő, hogy útonállók, csavargók volnának... — ez volt a fiatalrendőr véleménye. De Plessz érthető aggodalmát ezzel mégsem tudtateljesen csillapítani, s a fiú izgalma társai sorsáért végül iselgondolkoztatta: ha csak nagyon kicsiny is a valószínősége annak,hogy a diákok bajba kerültek, akkor sem szabad cserbenhagyni őket.Inkább vállalni kell a szükségtelen fáradságot is, mint abizonytalanságot, inkább járjanak hiába, de meg kell óvni a fiúk — és azegész környék biztonságát.— Minden pillanatban itt kell lennie egyik bajtársamnak — döntött aszakaszvezető. — Akkor megpróbálunk a nyomukra akadni... — ésfelcsatolta derékszíját.A segítő szándék menten megnyugtatta Plesszt, de hirtelen újabbötlete támadt.— Telefonálhatnék egy barátunknak Füredre? — kérdezte.— Többet ugyan ő sem tehet, mint mi — felelte a rendőr —, detessék.Plessz erre interurbán felhívta azt a balatonfüredi üdülőt, amelybenKovács Gyuszi húga nyaralt, de nem őt, hanem Juhász Gézát hívta atelefonhoz. Szerencséje volt, öt perc múlva kapcsolták Füredet és Gézátis otthon találta. Nagyon röviden elmondta, mi történt velük és arra kérteGézát, hogy ha tud, az első vonattal utazzék Keszthelyre, hátha őreá isszükség lesz. További üzenet majd a postán várja. Csak arra kéri még,Gyuszi szüleinek egy szót se szóljon, nehogy megijedjenek. Gézatermészetesen készségesen vállalkozott rá és megígérte, hogy azonnalindul.Most már Plessz is úgy vélte, mindent megtett társaiért, amit csakmegtehetett és nyugodtan várta, hogy útnak eredjenek ők is. Aszakaszvezető közben kiterítette az asztalra a térképet ésmegmutattatta magának, hogy körülbelül hol eshettek fogságba ésmerre vonulhattak. Nagyjából meghatározták azt a helyet is, ahol Plesszmegszökött és kiszámították, mennyit mehettek azóta. Ennek alapjándöntötték el, merre induljanak, hogy utolérjék őket, sőt lehetőleg elébükis kerüljenek. Erre is volt reményük, mert a térkép tanúsága szerint,amerre menni szándékoztak, az út motorkerékpárral is járható volt.Úgy hiszem, olvasóim is egyet értenek velem abban, hogy a kisPlessz sorsa és feladata jó kezekbe került, nem sok gondunk lehettovább vele. Helyesebb hát, ha visszatérünk a foglyokhoz ésmegnézzük, mi történt velük azóta...Még mindig úton voltak, pedig már jókora sétautat megtettek

egyhuzamban, mindössze két rövid pihenővel közben. A sőrő erdő, azegymást váltogató hegyormok nem engedtek messzibb kilátást, és ígyhamarosan elveszítették maradék tájékozódásukat is. Csak annyittudtak, hogy nyugat felé tartanak, majd egyszerre délnek kanyarodtak.Néha a közelből autózúgást, szekérzörejt hallottak, ebből sejthették,hogy nem messze országút húzódik, azzal párhuzamosan haladnak, dea betyárok óvakodtak az út közelébe kerülni. Inkább maguk törtekösvényt a sőrőben, ahol a csapás másfelé kanyarodott. Ezmegnehezítette, de nem akadályozhatta továbbjutásukat.Délutánba hajlott már az idő, amikor a betyárok ismét megállították amenetet és egyikük eltávozott. Negyed óra múlva visszatért és csakannyit mondott: — Tiszta a levegő, mehetünk.Újból felkerekedtek és hamarosan kiértek arra az országúira,amelytől eddig úgy óvakodtak. Az országút mentén, a túlsó oldalon,hosszú, fehérre meszelt, nádfedeles épület állott: a Gyöngyösi csárda,híres hajdani betyártanya.Átvágtak az úton és a betyárok beterelték őket az épületbe.Nagy, két ablakos helyiségbe jutottak. A fal egyik oldalán lécbőlépített kármentő húzódott. A régi kocsmárosok emögött tartották azüvegeket, poharakat, hogy ha a duhaj legények összeszólalkoztak, kárne eshessek a portékában. A kármentő előtt asztalok, lócák. Embertnem láttak a helyiségben, még a csárdást sem.— Máté, te kiállasz az ajtó elé, aztán egy lelket sem eresztesz be. Hautas érkezik, azt mondod néki, hogy a csárda tatarozás miatt zárva. Aztkönnyen elhiszik... — mondta a betyárvezér — azzal letelepedett éstarisznyájából falatoznivalót szedett elő.Társai szintúgy.Vedres és Kovács Gyuszi előbb összenéztek, azután Vedres mélylélegzetet vett, mint aki vízbe ugrik és a betyárvezér elé állott.— Miért hoztak ide és mit akarnak tőlünk? — kérdezte nagyonhatározottan.— Van egy kis sód, koma? — fordult a betyár társához, Mihálhoz.— Ne tegyen úgy, mintha nem hallana! Feleljen! — emelte fel ahangját bátran Vedres.A betyárvezér erre már ránézett.— Üljön le és várjon a sorára — mondta mogorván.— Nem ülök le és nem várok! Erőszakkal elraboltak és mindenértelem nélkül magukkal hurcoltak bennünket. Ha nem mondja megazonnal, mit akarnak tőlünk, nem engedelmeskedünk tovább!— Még csak az hiányzik! — csapott az asztalra a haramia éselőrántotta pisztolyát. — Ha csak megmozdultok is, lövök!— Kurázsi is kell ahhoz, nemcsak pisztoly — szólalt meg a konyhábanyíló ajtóban egy csendes hang. — Tedd le, Virág Pista azt az ócskamordályt...Mindenki odanézett.Az ajtóban tollas kalapban, feketeposztógúnyában pandúr állott, oldalán szíjasbőrtáska, rajta a vármegye címere, kezébenugyancsak hatalmas pisztoly.A fiúk azt hitték, káprázik a szemük. (A

betyárok is.)— Nem addig a... — mondta vontatottanVirág, de lejjebb eresztette a fegyverét.Ebben a pillanatban az ajtóhozlegközelebb ülő betyár rávetette magát apandúrra.Vedres erre gondolkodás nélkül, hirtelenlehajolt, vállát nekifeszítette a nehéztölgyfaasztalnak és felfordította. Ráborítottaaz asztal mögött ülő betyárvezérre éstársára.Tizedmásodperc alatt megelevenedett aszoba. A fiúk a parancsnok villámgyors elhatározását látva szinténfelugrottak és ki Vedres segítségére rohant, ki a pandúr támadójánakugrott, ki pedig a negyedik betyárt rohamozta meg. Hatalmas felfordulástámadt.Mint a farkasok, küzdöttek a fiúk a testesebb, erősebb betyárok ellen,akik ugyancsak nem hagyták magukat lefogni. Vitézül hadakoztak agyengébb, de számosabb ellenféllel, akik végül is nagy nehezenfelülkerekedtek. Amint a pandúr kiszabadult támadója szorításából,maga is egy sorban küzdött a fiúkkal, s közben egyre azt kiáltozta:— Ne üssétek agyon, csak fogjátok le őket!A nagy csatában egyik diákcsapatnak sem tőnt fel, hogy különösmódon, hiába volt fegyver a betyároknál és a pandúrnál is, egyikük semlőtt...A pandúr táskájából kötelet vett elő és amíg a fiúk lefogták akapálódzó betyárokat, sorban megkötözte őket. Mikor az ártalmatlannátett betyárok már tehetetlenül szitkozódva a sarokban hevertek, jutotteszébe Dobosnak, hogy egyikük még kint áll őrséget. Hárman kifutottak,de menten vissza is jöttek: a betyár a lármától megijedt és elszelelt...Hadd fusson...Kimerülten lihegve nézegették a pandúrt, aki az egyik feldőlt szék alólkihúzta kalapját, gondosan leporolta, s kackiásan a fejére illesztette.Valamennyien ugyanarra gondoltak: a pandúrkosztümbe öltözöttszabadítót csakis a versenyrendezőség küldhette, lehet, hogy éppen akis Plessz üzenete nyomán, bár azt meg nem foghatták, hogyan tudottTojás a rendezőséghez eljutni, hiszen azt sem sejti, hol-merre keresse.No de mindegy, a fontos csak az, hogy kiszabadultak egyreelviselhetetlenebb fogságukból. Vagy lehet, hogy a betyárok mégsemvoltak valódiak?Talán a „pandúr" megfelel erre a kérdésükre is.De az semmi hajlandóságot nem mutatott rá. Kérdezgetni kezdteőket, kik és hová tartanak és ebből nagyon furcsa párbeszéd alakult ki.Csak a velejét mondom el.— Kisfaludytól vittek levelet? — kérdezte csodálkozva. — Hiszen aköltő már jó száz esztendeje halott, házában vendéglő, a Szegediházbanpedig múzeum van.— Az igaz — ismerte el Vedres. — De hát a megyének sincsenekmanapság pandúrjai...— De betyárjai se lehetnének, aztán mégis vannak, amint

tapasztalhatták! — vágott vissza a pandúr.— Ha ugyan egyáltalában betyárok — felelte erre Vedres.— Hát ha jobban megnézem az ocsmány képüket, valószínőbb, hogyfutóbetyárok, mint vöröskeresztes nővérek...— Miért, te talán az Yves Montand-ra hasonlítasz?! — mordult felVirág Pista a sarokban.— A vármegye pandúrját mered gyalázni, te anyaszomorító? Inkábbarra felelj, miért hurcoltad el ezt a tíz becsületes fiatalembert?— Elég lett volna nekem a fele is — mondta mogorván a betyár. — Atöbbi csak ráadás, úgy szaladtak be az egérfogóba. Azonfelül tanulj megszámolni. Láthatod, hogy csak kilencen vannak. Egy meglógott. Tánéppen ő hozott a nyakunkra téged is.— Egyikük megszökött? — csodálkozott a pandúr és megszámolta afiúkat. Hanem ezzel végképpen elszólta magát, mert ha nem aversenyrendezőség küldte, akkor honnan tudja, hogy tíz fiúnak kénelenni? Észbekapott és mielőtt valaki rákérdezett volna, hivatalos képpelújra Vedreshez fordult. — Egyszóval az a bizonyos illető Kisfaludynakadta ki magát? Tudják ki volt valójában? A betyárok cinkosa! A levelet iscsak félrevezetésül adta. Így kergette magukat a társai csapdájába.Azok szépen leültek a sümegi út mentén és várták, hogy a hálójábarepüljenek a madárkák, bizony...— Az nem lehet... — hüledezett Gömböc.— Dehogyis nem! Hol vannak a levelek, mutassák csak! No, rajta, idevelük, gyorsan!Vedres és Kovács Gyuszi vonakodva engedelmeskedtek. Előhúztákzsebükből a pirospecsétes, összehajtogatott leveleket és átnyújtották. Apandúr feltörte a pecséteket és szétnyitotta az egyik levelet.— Ugye megmondtam! — kiáltott fel. — Nincs ebben egy értelmes sorsem, csak irkafirka! — és odamutatta a levelet a fiúknak. Valóban,szöveg helyett csak tintával írt krikszkrakszokkal volt tele a papír,olyanokkal, amilyeneket akkor mővel valaki, ha mások előtt úgy akartenni, mintha írna. A pandúr felbontotta a másik levelet is, de abban semtalált többet.— Hihetetlen... — ámuldoztak a fiúk. — Hát mégis igazi betyárokvolnának? No de ha az álruhás költő a cimborájuk volt, akkor a színészis az, hiszen Kisfaludyt Rezeda Kázmér alakította, ez majdnembizonyos... Ember legyen a talpán, aki itt kiismeri magát...!— Ezek szerint semmi keresnivalónk Sümegen — állapította megMárki gyakorlatiasan. — Csak azt szeretném tudni, mit akartak tőlünk abetyárok?— Majd kivallatjuk őket — felelte a pandúr, és a betyárokhoz fordult.— Ezektől semmit sem akartunk... — intett a fejével (mert keze-lábakötve volt) Virág a Búvár Kundok felé. Mondtam, hogy az égbőlpottyantak a markunkba. A másik társaságra lestünk...— De miért?— Hadd tapasztalják ki, milyen is volt, amikor még az a szépbetyárvilág virágzott a Bakonyban.— No ti meg azt tapasztalhatjátok majd ki, milyenek a vármegyeházatömlöcei! — felelte a pandúr.— Majd elválik, kinek jár tömlöc, kinek nem! — szólalt meg egy új

hang az ajtóban.A pandúr akkorát ugrott, mintha darázs csípte volna meg.A csárda ajtajában a rendőrszakaszvezető állott szétvetett lábakkal,csípőre tett kézzel. Egyik könyökhajlásában a kis Plessz pislogott befelé,kíváncsi, de diadalittasan vigyorgó képpel.— Tojás! — kiáltott fel egyszerre az egész Búvár Kund csapat.— Senki se mozduljon! — mondta keményen a rendőr. Észrevette azelszórt fegyvereket. Hátraszólt Plessznek: — Szedje össze ezeket éshozza ide. Van még valakinél fegyver?A pandúr elővonta pisztolyát és átnyújtotta. A rendőr megnézte, hogytöltve van-e? Meghökkenve tapasztalta, hogy nemcsak a tölténytár voltüres, hanem a cső is el volt tömve egy beléje vert vasmaggal.Megvizsgálta a betyárok pisztolyait, puskáit is, melyeket Plesszodahordott hozzá, de mind hasonló volt.— De hiszen ezek használhatatlanok! — csodálkozott.— Szabad... — nyúlt Plessz kíváncsian az egyik pisztoly után ésbelenézett ő is a csövébe. Aztán megvetően húzta el a száját.— Színházi kellék... — mondta fitymálóan.— Oldozzák fel őket — intett a rendőr a betyárok felé és beljebblépett.— Jobb így, biztonságosabb... — szólt Dobos.— Oldják csak fel nyugodtan a köteleket... — mosolygott a rendőr. —Nem lehetnek sokkal veszedelmesebbek, mint a fegyvereik.A fiúk nem éppen jószívvel, de kioldották a köteleket. A betyárokelkékült csuklójukat dörzsölgetve feltápászkodtak.— Álljanak oda a sarokba... — rendelkezett tovább a rendőr,elkülönítve a betyárokat a fiúktól. A pandúr tanácstalanul ácsorgott aszoba közepén.— Álljon csak maga is a többi közé! — intett a rendőr, s a pandúrt abetyárokhoz sorolta. — Most pedig mutassák meg a személyazonosságiigazolványukat.Előkerültek a barna könyvecskék és a rendőr gondosanáttanulmányozta valamennyit, közben egyre inkább csóválta a fejét.— Tehát maguk valamennyien a balatoni hajóforgalom matrózai... —állapította meg végül. — Mi a csudának öltöztek ilyen maskarába ésmiért háborgatták a közrendet?— Nem ártottunk mi kérem tisztelettel senkinek, csak ezeket agyerekeket akartuk megtréfálni... — szabadkozott a magát még iméntVirág Pista betyárvezérnek nevező hajóslegény, aki egyszerreelveszítette minden marconaságát és oly szelíd lett, mint a húsvétibárány.— Csakhogy nagyon gorombára sikerült tréfa ám! — felelte a rendőr.— Tetszik tudni, az úgy volt, hogy... — kezdte a pandúr, de a rendőrközbevágott:— Most ne magyarázzon semmit. Majd Keszthelyen, a kapitányságonmindent elmagyarázhat.— Csak nem állít elő bennünket? — rémüldözött Virág Pista.— A betyároknak már csak ez a sorsuk, ha elfogják őket — felelte arendőr.— De nekünk van saját pandúrunk, inkább vagyunk az ő foglyai... —

alkudozott a betyár és a pandúrhoz fordult kérlelő hangon: — UgyeSzentanti, te fogtál el bennünket előbb?Szentanti széttárta a karját:— Már én nem sokat érek, Coloskám. Mit tegyünk, ha a pandúrt ismegfogják. Köszönd meg Rezedának.— Rezeda nevő egyén igazolványát nem láttam — mondta a rendőr.— Mert ő nincs itt! — felelte Szentanti és megrázta az öklét. —Szerencséjére, máskülönben összetörném a csontját a kajlakomédiásnak! Ha ő nem keveri össze a két csapatot, akkor nem kellettvolna felcsapnom pandúrnak és nem állnék most itt, mint Bálámszamara!— Bálám! Hogy ez nem jutott eszembe! — csapott a fejére a rendőrés gyorsan felírta a noteszébe: — Vízszintes 25: a bibliai csacsi, öt bető,a második Á. Fél órát törtem rajta a fejemet a keresztrejtvényben.Köszönöm szépen... Eltette a noteszt és újra hivatalos hangon szólaltmeg: — Szedelődzködjenek össze és majd Keszthelyen kimagyarázzákmagukat. Induljunk mielőbb...— Jaj, nem lehet az! Még ma este szolgálatba kell állnunk! — kiáltottfel Colos kétségbeesetten. — Csak addig kaptunk kimenőt.— Arról én nem tehetek — zárkózott el a rendőr. — Minek játszanakrabló-pandúrt. Kinőttek már a rövidnadrágból, benőhetett volna már afejük lágya...— Ha mégis meghallgatna bennünket...— Nem lehet, ránk esteledik.— Szakaszvezető elvtárs, várjon egy percre még — szólalt meg egyújabb hang, megint csak az ajtóban. (A Gyöngyösi csárda sem látottmég ekkora forgalmat azóta, hogy az utolsó „igazi" betyár bevágtafokosát a mestergerendába. Ott a nyoma azóta is.)Ezúttal nem rabló, nem is a vármegye hajdúja, de még csak nem is arendőrség tagja volt az új jövevény, bár cifra kék egyenruhát viselt,vállán, hajtókáján széles aranycsíkkal. Hozzá ugyancsak aranyzsinórostányérsapkát, azalatt meg akkora körszakállt, hogy majd elveszett benneszeme-orra.A pazar egyenruha, az ijesztő szakállerdőés a magabiztos fellépés teljes sikert arattak.Még a rendőr is udvariasan utat engedett,amint fehér szarvasbőrkesztyőmet könnyedénlóbálva, besétáltam a szobába. Azt hiszem,Nelson admirális e pillanatban hajósinasnaktőnt volna mellettem, Rezedát pedig megettevolna a sárga irigység, ha látja, hogy más istud így „alakítani", nemcsak ő. Csak Coloskezdett el hangosan csuklani, ami rendszerintakkor lepi meg, ha a nevetést akarjavisszafojtani. De hát Colosból világéletébenhiányzott a tekintélytisztelet szikrája is.Tüntetően elfordítottam tőle a fejemet és arragondoltam, megérdemelné, hogy őt ne húzzamki a pácból, hanem hagyjam, hadd vigyék elmint notórius útonállót.

Miután a bevonulásom így sikerült, barátságosan belekaroltam arendőrbe és magammal vontam ki az ajtón, a szabadba, ahol nemhallotta senki a beszélgetésünket.— Balázs Károly tengerészkapitány vagyok — kezdtem határozottan,hogy elejét vegyem minden papiros-igazolásnak. A rendőr azonban nemilletődött meg fellépésemtől. Jobbnak láttam hát, ha egy fokkal őszintébbleszek. — Csak szabad időmben foglalkozom kapitánykodással,különben gimnáziumi tanár vagyok a székesfehérvári Vörösmartygimnáziumban... — mondtam és átnyújtottam személyazonosságiigazolványomat. A rendőr megnézte és menten barátságosabb lett.Az ajtó mellett kis pad állott. Arra ültünk le.— Ne féljen, nem fognak megszökni... — intettem a bentmaradottakra utalva. Ezután elmeséltem, miféle versenyben állnakdiákjaim. A rendőr fokozódó érdeklődéssel hallgatta, aminekhatározottan örültem. — Rendkívül sajnálom, hogy idáig fajult a dolog ésa szakaszvezető elvtárs ide fáradt — fejeztem be. — Ha RezedaKázmér nem téveszti össze a két csapatot, akkor nem lett volna semmibaj. Az álbetyárok végigsétáltatják a Csongor csapatot az erdők között,megismertetve velük a régi betyárvilágot, no meg egy kicsit az erdeitáborozást is és itt a Gyöngyösi csárdánál szélnek eresztik őket.— Nagyobb baj így sem történt — felelte a rendőr. — Legfeljebb atöbbi srác is részesült a betyárvilág „örömeiben".— Az igaz. Csakhogy tíz fiú már sok az ilyen játék lebonyolításához.Ha idegenekkel találkoznak, feltőnőbb és nem is lehet úgy vigyáznirájuk. Csak így eshetett meg, hogy egyikük megszökhetett és feleslegesriadalmat keltett.— Az igazat megvallva, amikor a Plessz nevő fiú elmesélte nekemkalandjaikat, mindjárt gondoltam, hogy játékról lehet szó, hiszenmifelénk rend és biztonság van, de a gyerek olyan ijedt volt, hogy nemmaradhattam tétlen. Meg aztán az is igaz, hogy az ördög sohasemalszik, jobb utánajárni minden apróságnak is. Ahogy azután itt atársaságot megláttam, végképp megnyugodtam...— Mégis be akarja vinni őket Keszthelyre...— Már azt csak meg kell tennem. Erről az utamról jelentést kelladnom, ha pedig jelentem, akkor elő is kell állítanom őket.— De gondolja meg, ezek a jókedvő legények baráti szívességettettek azzal, hogy elvállalták a betyárjátékot. Ha estére nem állhatnakszolgálatba, kárát látják. Szabad valakit azért megbüntetni, mertjószándékú szívességet tett? Márpedig, ha nincsenek a hajón, akkormegbüntetik őket... Nem lehetne valami más megoldást találni?— Mindenképpen jelentést kell adnom. Igaz, rendbontás nem történt.Ha tanár elvtárs igazolja, hogy miért volt ez a betyárjáték, akkor talán azis elég lesz.— Persze hogy igazolom!Ebben hát meg is egyeztünk és a legjobb barátságban váltunk el. Arendőr már vissza sem ment a csárdába, hanem felült motorjára éselszáguldott. Egyedül tértem vissza az ivóba, ahol érthető izgalommalvárták, mit végeztem.— Betyárok, pandúrok, válogatott hajóslegények, sorakozó! —mondtam zordonan. A felszólítottak felállottak. Végignéztem rajtuk.

Meglehetősen viharverten festettek subáikban, bárány kucsmáikban,marcona álbajuszaikkal. — Saját ruháitok hol vannak? — kérdeztem.— Itt öltöztünk át — felelte Szentanti. — A cókmókot beraktuk avendégszobába.— Akkor most menten átöltöztök, mert így megriasztotok mindenbékés utast. Azután menetirány: Keszthely. Nem a rendőrkapitányság,hanem a hajó. Ha kiléptek, másfél óra alatt beértek és nyolc órára ahajón vagytok. A levetett kosztümöket itt hagyjátok és majd éngondoskodom az elszállításukról. Lelépni!A sor felbomlott és a legények átvonultak a másik szobába,öltözködni. Colos, aki eddig oly sikerrel játszotta a betyárvezér szerepét,mielőtt kiment, megtapogatta Vedres karján az izmokat és a nehéztölgyfaasztal felé pislogatott, amelyet Vedres a fejére borított. — Jómuszklid van... — bólogatott elismerően. — Nincs kedved beállanihajósnak? Elkelnek ott az ilyen belevaló srácok!— Hallod-e Colos, ne csábítgasd a tanítványaimat! — súgtammérgesen a fülébe. Colos hunyorított.— Maga a legnagyobb betyár az egész Dunántúlon! — mondta ésfaképnél hagyott.Tíz perc múlva a hajóslegények tetőtől talpig átöltözötten, immárcivilizált külsővel, elhagyták a csárdát. Igaz, a vendégszobábannemcsak a ruháikat találták, hanem valami mást is, amire ugyan nincsenráírva, mint az orvosságra, hogy „belső használatra", de igen jókedvőnótázásra készteti azt, aki belekóstol. Hogyan került oda? Valamicsekély jutalom és vigasz kijárt nekik közremőködésükért, s az ilyen„vigasztalót", tudtam, nem vetik meg. Már messzire jártak, de harsánynótaszavuk idehallatszott.Addigra már az újra talpraállított asztal körül ültem a fiúkkal.Igyekeztem szigorú arcot vágni.— A versenyrendezőség kért fel, hogy rendbehozzam, amitelrontottak — mondtam.— Nem rontottunk mi el semmit! — tiltakozott az egyik Csongor. —Pontosan eleget tettünk a kapott utasításoknak.— A Csongorok igen, de a Búvár Kundok már másodszor szegik mega szabályokat.— Ugyan mivel? — berzenkedett Dobos. — Azért, mert Tojástmegszöktettük? De ha egyszer a betyárok semmi tanújelét sem adtákannak, hogy ők csak játszanak! Eddig mindig tudtuk, hogy mi a mese ésmi az igaz és ahhoz alkalmazkodtunk.— Nem is ez volt a baj. Elvégre a matrózoktól igazán nem lehetkívánni, hogy úgy játsszanak, mint Csortos Gyula. ők igencsakkomolyan vették, amit csináltak. Hanem tudtommal a Búvár Kundoküzenetet kaptak, hogy Sümeg helyett Keszthelyre menjenek, de nemengedelmeskedtek. Sőt, kifejezetten szöktek az üzenet átadója elől...— Mert nem hittünk neki — magyarázta Vedres. — Nem hittünk neki,mert...— Mert Rezeda Kázmér úr félre akart bennünket vezetni! — süvöltötteközbe Gömböc. — Azt hiszi nem ismertük fel? Azért, mert mindig másruhában volt? Nagyon téved! Most is megismertük, hiába is ragasztottfel ekkora bozótot az arcára! — azzal áthajolt az asztal felett és mindkét

kezével belekapaszkodott gondosan növesztett arcszőrzetembe.Rángatta, rángatta, hogy majd kiszakadt a bőröm, de a szakáll csaknem akart a kezében maradni. Nagy nehezen kiszabadítottammagamat.— Megbolondultál?! — rivalltam rá méltatlankodva.Gömböc csak hüledezett:— Hát valódi?... Nem ragasztott? A tulajdon saját szakálla?— A legsajátabb tulajdonom! Honnan vette, hogy ragasztott?— Hát maga nem Rezeda?— De nem ám! Soha nem is voltam!— És az autó, ami kint áll? Megnéztük ám, amíg a rendőrrelbeszélgetett. Ilyen sárgakerekes vörös topolinója csak RezedaKázmérnak van!— A kocsi, megvallom, az övé. Tőle kértem kölcsön, hogy gyorsanideérjek, mert féltem, pandúrnak öltözött barátom nem tudjarendbehozni a szénájukat.— Végül is, már megbocsásson, kicsoda ön? — kérdezte csendesenMárki és fürkésző tekintettel nézett rám. Esküdni mernék rá, hogyfelismert a csibész! De volt benne annyi tisztesség, hogy hallgatott, csaka szeme nevetett.— A Hóvirág motoroshajó másodkormányosa vagyok — mondtamgyorsan és a szemembe húztam a sapkámat. — Már találkoztunk akutatóhajón. De talán ez nem fontos. Mondottam, hogy aversenyrendezőség megbízásából jöttem, tisztázni a helyzetet. Kezdjüktalán azzal, hogy miért véltek engem Rezedának. Mert a gépkocsi mégnem elegendő magyarázat.Kedves olvasóm, engedje el nekem, hogy a társalgás folytatásátelismételjem, hiszen mindazt, ami elhangzott, már ismerik, tudják. Elégannyi, hogy kölcsönösen elmondottuk egymásnak, mi történt, hogyantörtént. S ha már leleplezték derék mővészbarátomat, nem volt okomtovább titkolódzni felőle. Elvégre a verseny végéhez közeledtünk, újabbfeladat úgysem várt rá. Meg aztán a betyárok személyazonosságánakilyeténképpeni nyilvános kiderülése is csak hozzájárult ahhoz, hogy atovábbi titkolódzássál felhagyjak. Elég is volt a bonyodalmakból.Megelégedtem annyival, hogy az én személyem egyelőre méghomályban maradt és körülbelül ennyivel zártam le a megbeszélést:— A Búvár Kund csapat ugyan hibát követett el, amikor nemengedelmeskedett az üzenet átadójának Tapolcán, de mentségükreszolgál, hogy az első hibát nem ők követték el, hanem Rezeda, selgondolásuk egy esetleges szándékos félrevezető parancsról, mint averseny egyik akadályáról, nem volt alaptalan. Nem történt különösebbbaj azzal sem, hogy ők is részesültek a betyárfogságkellemetességeiben. Viszont dicséretére válik mindkét csapatnak, hogybátran és határozottan viselkedett a fogságban.Ezért nem látok okot arra, hogy a versenyrendezőség érvényesítsekorábbi határozatát, mely szerint újabb szabálytalanság esetén a BúvárKundokat ki kell zárni a versenyből. Tekintve az idő előrehaladottságát,azt javaslom mindkét csapatnak, töltsék az éjszakát a csárdában éspihenjék ki az elmúlt két nap fáradalmait és izgalmait. Győjtsenek erőtaz utolsó feladathoz. Az vezet el a kincshez, amelynek felkutatására

útnak indultak. A verseny az utolsó forduló előtt is még teljesen nyílt.Bármelyik csapat megnyerheti. A szükséges utasításokat reggelremegkapják a csárda vezetőjétől, akinél letétbe helyezem és akigondoskodni fog vacsoráról és szállásról is.Azzal kellemes pihenést és sikeres további versenyt kívánva mindkétcsapatnak, felkászolódtam. Ekkor Plessz megállított.— A kormányos úr most visszamegy Keszthelyre?— Igen.— Akkor megkérném valamire. Ugyanis a biztonság kedvéértnemcsak a rendőrséget hívtam fel, hanem megkértem egyBalatonfüreden nyaraló barátunkat, juhász Gézát is, hogy jöjjönsegítségünkre...— A „biztonság kedvéért"! Mondhatom gyönyörő! Nem elég arendőrség, még a barátait is elhívta. Szép kis vaklármát vert!— Senki másnak nem szóltam! És Gézát is megkértem, hogy tartsatitokban.— Hol van most a barátja?— Éppen ez az, amire kérni szeretném. A keszthelyi postán vártovábbi üzenetet. Tessék szólni neki, hogy ne haragudjék a fárasztásért,de már nincsen szükségünk rá.— Rendben van, majd beszólok. Juhász Gézát mondott? Nem ez afiatalember vitte magukat a viharba a vitorlásával?— De igen. Hanem azért még nagyon rendes fiú...— Szép. És még őt hívták a „biztonság kedvéért"! No mindegy.Aludjanak jól és lehetőleg ne csináljanak újabb kalamajkát!Megkönnyebbülten és megnyugodva ültem vissza az autóba. Míg akis kocsi egyenletes bugással falta a kilométereket, arra gondoltam,hogy éppen ideje befejezni a versenyt. Nagyjából kimerítettem mindenszámbavehető segítséget, mozgósítottam minden épkézláb embert aközelemben, szívességeket, szolgálatokat kértem tőlük. Ne feledje azolvasó, hogy ő csak a Búvár Kundokat kísérte figyelemmel, de nekemhárom csapat úti gondját kellett másodkormányosi vállamon viselnem.Három csapat járta a Balaton kies partját és hogy járta, arról a máremlítettekből következően egyre többen tudtak, olyanok, akiksegítségemre voltak és olyanok is, akik mindössze találkoztak a fiúkkal,vagy csak hírét hallották a versenynek. Kalandjaik története bejártamindkét part üdülőit, erről beszélgettek a strandokon és acukrászdákban. Örültem a részvevő érdeklődésnek, de éppen ezfigyelmeztetett, hogy jó lesz befejezni a versenyt, mielőtt a jószándékúilletéktelenek beleavatkoznának és elrontanák a játékot.Lapozzunk hát az utolsó fejezetre!14. FEJEZETamelyben a versenyzők röpgyőlést tartanak a hegy tetején,hívatlan és meghívott vendégek jelenlétében.Röpültek még: az idő, a sirályok és Gömböc, de ez utóbbit márnem látja az olvasó, mert Gömböcé az utolsó szó a történetben.Igaz, hogy el ne felejtsem: a kincset...(Nem mondom meg. Tessék elolvasni a fejezetet,úgyis az utolsó már)„Minden jó, ha jó a vége"

(Ezt a Shakespeare bácsi mondta)Öt rákvörösre főtt testő ifjú csücsült a forró vízben. Ha valakimessziről figyeli őket, azt hihette volna, hogy Mátyás király híres lustáitámadtak fel. Az ifjak ugyanis már órák óta áztak a hévízi tó kellemesmelegében, majdnem mozdulatlanul, a legcsekélyebb jelét sem advaannak, hogy valaha is ki szándékoznak bújni onnan. Pedig, ha a távoliszemlélő közelebb megy, tapasztalhatta volna, hogy a nagysemmittevés csak látszat, s ernyedten elterülő ifjaink valójában élénkszellemi munkát végeznek — eredmény nélkül.— Rövidzárlat — jelentette ki Dobos. — Nem jut az eszembe semmi.— Nekem sem... — toldotta meg Plessz.— Erőltessétek az agyatokat — noszogatta őket Vedres és jelezve,hogy jó példával jár elöl, összeráncolta a homlokát. — Ez az utolsóakadály, itt bukjunk el szégyenszemre? Gömböc! Mutasd fel mégegyszer a totemet!Gömböc engedelmesen feléje fordult. A házi használatra „totem"-nekkeresztelt valami egy papírlap volt, amelyet, mint a számháborúban aszámot, Gömböc fejére kötöztek, azon egyszerő okból, hogy el neázzék, lévén egyetlen víz felett tartott testrészük az, amelyet a nyakukonviseltek. A papírlap abban is hasonlított a számháborúbanhasználatosakhoz, hogy szintén számok voltak rajta. Csakhogy jóvaltöbb szám, mint a játékban szokásos. Gömböc fejdíszén ugyanis akövetkező számok állottak:31 — 15 —12 — 19 —15 — 12 — 9 — 32Ember legyen a talpán, aki ezekben a számokban az összefüggésleghalványabb jelét is felismeri! Pedig a Búvár Kundok már jó néhányrejtvényt megfejtettek. Most azonban még ők sem tudtak zöldágravergődni.Igaz, egyszer már úgy tőnt, hogy meglelik a kulcsát. Márki vetteészre, hogy a legnagyobb szám közöttük 32, márpedig ennyi bető vanemlékezete szerint az ABC-ben is. Nosza hamar megpróbáltákbehelyettesíteni a megfelelő sorszámú betőket, de csak értelmetlenbetőhalmazt kaptak eredményül. Gondoltak arra is, hátha a titkos írásokmódjára nem a sorszám szerinti, hanem az azokat megelőző vagykövető, első vagy második betőt kell a számok helyére írniok, de ígysem sikerült megfejteniök a számok jelentését. Értelmetlenül éskiismerhetetlenül feketéllettek a papiroson, szinte kajánul a szemükbenevettek: kemény diók vagyunk, ugye? Nem tudjátok átharapni ahéjunkat?!Sajnos mind ez ideig nem.No de hol kapták ifjaink e rejtélyes számokat?Ballagjunk csak vissza néhány órát és kilométert, reggelig és aGyöngyösi csárdáig. Ott és akkor kapták meg a csapatok, ahogyanmegígértem, további menetirányukat a csárda vezetőjétől. ACsongoroknak egyelőre nem okozott különösebb gondot a kapottutasítás. A lezárt borítékot felbontották, de mindössze annyi állott benne,hogy haladéktalanul menjenek a györöki Szent Mihály- kápolnához. Eztaz utasítást pedig nem volt nehéz végrehajtani. A keszthelyi és szigligetiöblöt elválasztó györöki félsziget csúcsán, kis halom tetején áll a SzentMihály-kápolna, ismeri minden Balatont járó ember. Itt lakott a

szentmihályhegyi remete, akit Kisfaludy Sándor (az igazi!) ismegénekelt, s itt van az az egyszerő festmény, amely megörökíti annaka negyven halásznak a történetét, akik egy jégtáblán menekültek ki a télirianásból. A Csongoroknak nem kellett tehát mást tenniök, mint felülni areggeli autóbuszra, amely Sümegről jövet megállt a csárda előtt és azzalbekocsizniok Keszthelyre. Onnan pedig már csak egy macskaugrás aSzentmihály-domb. Hogy ott mi keresnivalójuk lehet, azon nem törték afejüket. Ráérnek akkor, ha már odaértek.Bezzeg a Búvár Kund csapat nem úszta meg ilyen könnyen a vizsgát.Borítékjukban három utasítást is találtak, s abból is csak az első voltvalamelyest értelmes, a többi nem. S ezzel az elsővel sem értek sokat atöbbi megfejtése nélkül. Az „utasítás" ugyanis a következőkből állott:„A VERSENYRENDEZőSÉG UTASÍTJA A BÚVÁR KUNDCSAPATOT. HOGY1. Szombaton délben2. 31 — 15 — 12 — 19 — 15 — 12 — 9 — 32, azután pedig3. zenei félhangMEGOLDÁSA ESETÉN A CSAPAT A KINCS NYOMÁBA JUTHAT."Hiába forgatták a levelet, ennél többet nem találtak benne. Ráadásulegyetértettek Gömböccel, aki savanyúan jegyezte meg:— Legalább ne csak a „nyomába", hanem a „birtokába" jutnánk akincsnek a megfejtéssel. A tegnapi nagyszakállú azt ígérte, ez lesz azutolsó feladat...— Talán, ha a nyomába jutottunk, akkor már könnyen megtaláljuk...— reménykedett Vedres.Igen ám, de amíg a rejtélyes szöveget meg nem fejtik, még nyomábasem juthatnak. S hogyan fejtsék meg? Szerencsére nem olyan sürgős,hiszen még csak péntek reggel volt, s az utasítás első mondata szerint„szombaton délben"... nos, nyilván szombaton délben kell valahollenniök. S az a „valahol" a számok között vagy mögött bújik. Hát a„zenei félhang"? Az mi az ördög? Eh, előbb bogozzuk ki a számokat,akkor talán világosabb lesz ennek az értelme is!Előbb arra gondoltak, hogy ott helyben nekiveselkednek amegfejtésnek, de Plessz sokkal épkézlábabb javaslattal állott elő:— Emlékeztek rá, hogy Tapolcán Rezeda mindenáron Keszthelyreakart küldeni bennünket. Érzésem szerint az útirány nem változott, csakmost már nem mondják ki kereken. Menjünk be hát Keszthelyre, ésútközben lesz időnk találgatni!— Kiegészítő javaslattal jelentkezem! — szólott Gömböc. — Induljunkel, de ne gyalog, mert a tegnapi hosszú kutyagolásban feltörött asarkam...— És félek, hogy lefogyok, ezt is tedd hozzá... — szólt közbe Dobos.—...És félek, hogy Dobos lefogy — folytatta szendén Gömböc. —Tehát javasolom, hogy mi is üljünk fel a Csongorokkal együtt a buszra,de Hévízen szálljunk ki és mártsuk meg magunkat. A rádiumos vízserkenti az agymőködést, könnyebben fejtjük meg a rejtvényt.Csodálatosképpen, bár a javaslat Gömböctől eredt, mégis általánostetszést aratott. Csak Dobos nem tudta türtőztetni magát, hogy meg nejegyezze:— A rádiumos fürdő nemcsak az agymőködést serkenti, hanem fiatalít

is. Félek, hogy Gömböc pólyában fog kijönni a vízből, aztán dajkálhatjuk.— Te úgyis cumizol még, legalább megtanítasz rá! — vágott visszaGömböc.— Lábhoz a fegyvereket, az ég áldjon meg benneteket! — kiáltottaVedres. — Ti még akkor is marakodni fogtok, ha már olyan véneklesztek, hogy a hamut is mamunak mondjátok. Különben Gömböcjavaslatát szavazattöbbséggel elfogadottnak nyilvánítom. Hanem egyrefigyelmeztetlek benneteket: a Csongoroknak, ha már együtt utazunk,egy szót sem a levélről! A bajban szövetségesek voltunk, de most mármegint versenytársak vagyunk! Az üzenet csak nekünk szól, feleslegestudniok róla.— Rendben van, bár ami azt illeti, ők se lennének okosabbak tőle —felelte Plessz. — Nekik is szanszkritul van a szöveg, mint nekünk.— Bár szanszkritul volna! — sóhajtott fel Márki.— Miért, te talán úgy is tudsz?— Nem, de annak legalább van valami értelme. Elég volna hozzá egyszótár és lefordíthatnánk...— Ó hogyne, hiszen a Gyöngyösi csárda köztudomásúan, nemcsakborral, kármentővel és álruhás betyárokkal rendelkezik, hanem fel vanszerelve szanszkrit és hottentotta kéziszótárral is. Csak szólni kell akocsmárosnak: kérek két kötet szótárt, tisztán, szóda nélkül!— Fárasztó vagy Tojás — válaszolta Márki. — Ha nincsen szanszkritszótár a Gyöngyösi csárdában, bizonyára van a keszthelyi Helikonkönyvtárban...— Itt a busz! — kiáltott közbe Gömböc, kitekintve az ablakon. Ezzelelvágta a gyakorlatinak aligha mondható vitát, és a csapat vidámkedvvel felkászolódott a poros jármőre a Csongorokkal egyetemben,akiknek csak annyit mondtak, hogy az utasítás szerint sürgősenstrandolniok kell. A Csongorok határozottan irigykedve néztek rájuk.Hiába, egyeseknek milyen szerencséjük van!Pedig, ha tudták volna, mit leplez a strandolás ürügye, alighairigyelték volna a Búvár Kundokat!A Búvár Kundokat, akik tehát — hogy ott folytassam, ahol az iméntelhagytam — csücsültek a forró vízben és tapodtat sem haladtak előre aszámtani feladvány megoldásában. S jól érezték ugyan magukat avízben, de mégis irigykedve gondoltak a Csongorokra, akik oly egyszerőés világos üzenetet kaptak!(Pedig ha tudták volna, hogy a Csongorok éppen ilyen tanácstalanultopognak e pillanatban a Szent Mihály-kápolna előtt, kezükben egymásik levéllel, amelyet a kápolnát takarító sekrestyés adott át nekik, samelyben szintúgy roppant titokzatos és megfejthetetlen szöveg állott —ha tudták volna, ők sem irigyelték volna a Csongor csapatot. Amibőlnemcsak az a tanulság, hogy sohasem jó irigykedni, hanem az is, hogyminden korsó addig jár a kútra, amíg a versenyrendezőség jónak látja.)Nem használt a pihenés, sem a rádiumos gyógyvíz serkentő ereje, atitokzatos számokhoz nem találtak kulcsot. Kimerült minden tudományukés lassacskán minden türelmük is. Utoljára még Piessz is megadóansóhajtott fel:— Neked volt igazad, Filozófus! Bár inkább szanszkritul lenne ez azátkozott szöveg!

— Azért még sincsen minden veszve! — mondta Dobos. — Ha abbana könyvtárban, amiről Márki reggel beszélt, szanszkrit szótár is van,akkor miért ne lehetne egy könyv, amiben a titkos írásokatmagyarázzák?— Csodát tett a rádium! — kiáltott fel Gömböc. — Dobos okosatmondott!— Ne hidd, Gömböc. Csak álmodozik... — legyintett lemondóanPlessz. — Ilyen könyvek legfeljebb a budapesti nagy könyvtárakbantalálhatók, nem egy Balaton menti kisvárosban...— Miért ne? — élénkült fel Márki. — A Helikon könyvtár az országharmadik legnagyobb vidéki könyvtára. A között a több mint félszázezerkötet könyv között, ami polcain áll, talán csak akad egy a titkos írásokrólis! Meg kell próbálni!— Most menten? — kérdezte Gömböc és hasáról a hátára fordult.Csak két gömbölyőség látszott ki a vízből. Az egyik a feje volt.— Most mindjárt. Elvégre már dél van, eleget főttünk. Akár téged ismegehetnénk ebédre, Gömböc, olyan szép piros vagy már!— Nincs hozzá citrom... — fintorította el az orrát Dobos, mire Vedresjónak látta elejét venni a további nézeteltéréseknek és jóváhagyva Márkiötletét, riadót fújt. Kimásztak a vízből és elvonultak öltözködni.Tekintve, hogy Hévíz igen közel van Keszthelyhez, különösenautóbusszal, barátainkkal a rövid idő alatt, amíg beértek a városba, nemtörtént semmi különösebb. Nem estek rablók markába, nem fordítottákfel a buszt és nem léptek a nyaraló hölgyek szoknyájára le- ésfelszállásnál. Még Gömböc és Dobos is békén hagyták egymást. Olyancsendesen és békésen utaztak, hogy magában véve már ezt is érdemesfeljegyezni. Sajnos meglehetősen ismerem őket ahhoz, hogy tudjam,nem jószántukból lettek ilyen csendesek, hanem a mértéktelenül hosszúideig élvezett meleg fürdő bágyasztotta el őket — átmenetileg.Igen, csak átmenetileg, mert amikor a volt Festetics kastély pazarlépcsőjén trappoltak felfelé, már felettébb neveletlen megjegyzésekettettek a hercegi ősök falon függő képmásaira. A páncélba öltözötturaknak konzervnyitót ajánlottak, a parókásoknak villany-hajnyírógépet,míg a krinolinos hölgyeknek azt javasolták, hogy álljanak fel egy székreés abroncsszoknyájukat fogják be körhintának. Szerencsére azérdekeltek már csak aranyozott keretből tudtak megvető pillantásokatlövellni feléjük, így hát különösebb baj nélkül értek fel az emeletre, de ottmegnémultak. Tátva maradt a szájuk a nagyszerően berendezett,faburkolatos szobák láttán, s a sok mőkincs, amit a hercegek valahaösszegyőjtöttek és most múzeumi látványosságként tárult eléjük,elkápráztatta a szemüket. Még azzal is megbékültek, hogy a remekmívőbútorok, finom festett porcelánok felett versenylovak képmásai függtek.Legfeljebb azt találgathatták, hogy a megörökített nemes paripák közülvajon melyik járult hozzá a mőkincs-győjtemény szaporításához ésmelyik apasztotta a hercegi vagyont. Mert hát a versenylovacskákugyebár győzni is tudnak, de veszíteni is.A süppedő szőnyegek egyik szobából a másikba vezették őket, mígvégül ott állottak a gazdagon faragott barokkdíszes könyvtárteremben.Ha tovább folytatják a nézelődést, itt estig sem végeztek volna.Elszakították hát magukat a látnivalóktól és kerestek valakit, aki

segítségükre lehet. Egy udvarias fiatal könyvtárost találtak, akinekelőadták kérésüket. A könyvtáros csodálkozva nézett rájuk.— Ez nem nyilvános könyvtár kérem, hanem tudományos kutatásokraszolgál... — mondotta.— De nekünk nagyon nagy szükségünk volna arra a könyvre —erősködött Vedres. — Talán ez egyszer kivételt lehetne tenni. Seholmásutt nem kereshetjük, csak itt...— Nos, még így sem ígérhetem, hogy akad ilyen témájú könyvünk.Legalábbis nem emlékszem rá, hogy volna. De mielőtt megnéznénk akatalógust, talán elmondanának valami közelebbit arról, hogy mi érdeklimagukat.Vedres erre elővette a levelet és megmutatta. Néhány szóbanelmagyarázta, kik ők és miért kapták a levelet. A könyvtáros arcafelderült.— Hát maguk azok! Hallottam hírüket. Nem is tudják, milyenközismertek már az egész Balaton mentén. Mindenki a versenyükrőlbeszél. Örömmel segítek, ha tudok...— Arra gondoltunk, hogy valamilyen helységnevet fednek a számok— mondta Vedres örvendezve. — Először azt hittük, az ABC megfelelőbetőit kell behelyettesítenünk, mert a legnagyobb szám harminckettő, ésugye éppen ennyi bető van az ABC-ben is. De sajnos nem sikerült...— Pedig könnyen meglehet, hogy jó nyomon indultak el, csakeltévesztették a számolást...— Már ne tessék haragudni, de az ABC-t csak tudjuk! —méltatlankodott Gömböc.— Nem akarom megbántani magukat — mosolygott a könyvtáros —,de attól tartok, mégiscsak hibásan számoltak. Hiszen éppen mostmondták, hogy az ABC harminckét betőből áll. Márpedig ez tévedés.Még az úgynevezett szőkebb ABC-ben is negyven bető van, pedig ebbőlhiányoznak az idegen szavakban előforduló betők, mint például a W,vagy a Q.— Akkor se lehet negyven... — vitatkozott Plessz. — Még ha ahosszú és rövid magánhangzókat megkülönböztetem, akkor sem...— Kérem, talán számoljuk meg... — indítványozta a könyvtáros.Plessz menten rákezdte:— A, Á, Bé, Cé, Csé, Dé, E...— Bocsánat, de kettőt is kihagyott — vágott közbe a könyvtáros. — ADé után a DZ és a DZS következik... Márpedig mindkettő fontos bető, azAkadémia nem is hagyja ki őket az ABC-ből.— Erre valóban nem gondoltunk... — ismerte el Vedres.— Akkor talán kíséreljék meg így végigszámolni, mielőtt másuttkeresgélnénk, mert könnyen meglehet, hogy értelmes szöveget kapnak.— Próbáljuk meg! — élénkült fel Plessz és máris számolni kezdett. Azelső szám 31 volt, s ez sorrendben az SZ betőre esett.A tizenötödik bető az l volt, a tizenkettedik a G. A többi már könnyenment. Pillanatok alatt előttük állott a megfejtés:SZ—l—G—L—l—G—E—T— Fhü... könnyebbültek meg a fiúk. — Ki hitte volna, hogy ilyenegyszerő az egész. Csak az ABC-t kell megtanulni hozzá... Pedig aztmár az általános első osztályában tanítják...

Köszönték a segítséget és örömükben még azt is felajánlották, hogyfelveszik a csapatba tiszteletbeli tagnak, de a könyvtáros udvariasanelutasította. Szerény volt, s ezért nem mondta ki, hogy enyhén szólvatisztességtelen előnyhöz jutnának az ő révén. Elvégre már ennyisegítség is túljárt a megengedhető határon...A levél harmadik pontját ugyan még mindig homály fedte, de ez márnem izgatta annyira őket. Bíztak szerencsecsillagukban, amely eddigsem hagyta cserben a csapatot és mindig a helyes ösvényre vezette.Megelégedtek annyival, hogy tudták, másnap délben Szigligeten kelllenniök. Ott majd csak kiderül, mihez kezdenek a „zenei félhang”-gal.Új barátjuk, a könyvtáros tanácsára már nem vágtak neki aznap azútnak. Keszthelyen töltötték a délutánt és bejárták a várost. Akönyvtáros szállást is szerzett a diákszállóban. Bekukkantottak apostára is, hátha Juhász Géza hagyott valami üzenetet a számukra, dehiába jártak, Géza úgy látszik már visszautazott Füredre.Megvacsoráztak hát és nyugovóra tértek.Másnap reggel hajóval mentek át Szigligetre. Nem a Hóvirággal, mertmi már tegnap este kifutottunk a kikötőből és messze jártunk, hanemcsak egyik karcsú testő, gyorsjáratú vízibusszal. Elhaladtukban a SzentMihály-domb előtt, elkérték az egyik utas látcsövét és azzal vizsgálták akápolna környékét, de a Csongorokat nem látták. Vajon merre lehetnek?Tíz óra felé járt az idő, amikor a szigligeti mólón partra léptek. Kicsitkellemetlen meglepetés érte őket: a községig jó három kilométeres útvárt rájuk. Nem nagy kedvvel vágtak neki a gyaloglásnak, de hamarosanelszállt a rosszkedvük. A barátságos jegenyesor a Balaton partján, ha atavat a sőrő nádastól nem is lehetett látni, feledtette a távolságot.Hamarabb, mint gondolták, elérték az első házakat, majd egynádfödeles hosszú épület után, amelynek kéményén fiatalgólyalegénykék próbálgatták szárnyukat, beértek a község központjába.Már jó ideje előttük magasodott a szigligeti vár kettős romfala ameredek hegy tetején. Ahogyan elhagyták a Királyné szoknyája szelídlankáit, a vár mind közelebb ért hozzájuk, s a hegy oldalába kapaszkodókis falu közepén már csak karnyújtásnyira levőnek tőnt. Pedig jókorakapaszkodót kellett még megtennie annak, aki fel akart jutni aromokhoz.Gömböc még a gondolatot is határozottan ellenezte, hogy odafelmásszanak.— Semmi keresnivalónk sincsen ott, amíg valaki kifejezetten fel nemszólít rá bennünket! — jelentette ki.— Lehet, hogy az utasítás éppen erre vonatkozik — felelte Vedres.— Akkor előbb fejtsük meg. Ha az derül ki belőle, hogy kapaszkodjunkfel a hegyre, akkor megyek én is, de addig egy tapodtat sem mozdulok.— Gömböcnek igaza van — ismerte el Dobos, ismét bizonyítékátadva annak, hogy a rádiumos fürdő nyomot hagyott ifjaink lelkén. De azis meglehet, hogy Dobos egyszerően csak szintén lusta volt hegyetmászni és ezért helyeselt ellenlábasának.— Rendkívül bölcsek vagytok mind a ketten — mérgesedett megVedres. — De azt már ti sem tudjátok megmondani, hogy voltaképpenhogyan derítsük ki a rejtvény harmadik pontjának értelmét.— Nem olyan boszorkányosság az — mondta Plessz. —

Végeredményben milyen zenei félhangok vannak? Cisz, fisz, gisz...— Süsd meg! Mit kezdel velük?— Nincsen véletlenül Szigligeten egy zeneiskola?— Dehogynem. Azonkívül kacsalábon forgó népbüfé és kinemaszkópmozi. Mi kell még?— Egy óránk van délig — zárta le a nem éppen épületes vitát Vedres.— Addig, ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor is ki kelltalálnunk az üzenet értelmét. Azt mondom, ha a várba nem is, atemplomig másszunk fel. Onnan jobban szemügyre vehetjük akörnyéket. Talán az segít.Nem volt valami nagy kedvük a poros téren ácsorogni, hátmegfogadták a parancsnok tanácsát. A templom a hegy oldalába épült.Onnan végig lehetett tekinteni a falun, s a völgyön is, mely elválasztottaa szigligeti hegyeket a keszthelyi hegyvonulattól. A völgyet nyílegyenesút keresztezte, mely messzire ellátszott szegélyező nyárfasorával. Ez azút vezetett Ederics és Győrök felé, azon túl meg Keszthelynek.Amint nézelődtek, valamennyiüknek feltőnt az út innenső végébenlibasorban lépegető öt kis alak. El-eltünedeztek a nyárfák mögött, majdújra felbukkantak. Errefelé tartottak és bár még messze voltak, látszott,hogy igencsak szaporázzák a lépést.— Megeszem a hátizsákomat uborkasalátával, ha nem a Csongorok!— mondta Márki izgatottan.— Bizisten ide tartanak ők is!— Tudjátok mit jelent ez?! — kiáltott fel Gömböc. — Azt jelenti, hogy aközelben van a kincs! Ha nem fejtjük meg azt az átkozott félhangot,elviszik az orrunk elől! Most még van fél óra előnyünk! Vegyük elő mégegyszer a levelet!Kedves olvasóm a tanú rá, hogy eddig hőségesen beszámoltam acsapat minden vitájáról és töprengéséről egy-egy találóskérdésmegoldásában. Most azonban hiába is ismételném el mindazt alehetőséget, változatot, ötletet, amit a fiúk összehordtak, mert csakfeleslegesen untatnám velük. Sőt, a végén még fejemhez vágná ezt akönyvet, mert kiderül, hogy sajnos hiábavaló volt minden igyekezetük, akérdés kifogott rajtuk. S kár tagadni, már csak olyanok vagyunk, hogyjobban szeretjük a sikereket, mint a kudarcokat. Borítsa hát a feledéshomálya mindazt, ami a következő fél órában elhangzott, mindaddig,amíg az úton dobogó lépések nem jelezték, hogy lihegve és kivörösödvemegérkeztek a Csongorok.Amint kibukkantak a templom előtti térre, megtorpantak ők semszámítottak arra, hogy a Búvár Kundokra akadnak. Barátságtalanulméregették egymást.— No, ti hamar utolértetek bennünket! — mondta gúnyosan Plessz.— Nem utánatok jöttünk! — felelte az egyik Csongor. — Ha tudjuk,hogy itt vagytok, messze elkerülünk benneteket!— Ccc... Hiszem, ha látom!... Különben le is út,,fel is út... Vagy talánmégis az volna a jobb, ha más kaparná ki nektek a gesztenyét?— Megtaláljuk azt mi nélkületek is. Persze, ha nem jöttök utánunk!— Hát csak tessék, mi sem állunk elébetek!— Egyelőre nem megyünk sehová! — jelentette ki Kovács Gyuszi. —Innen nagyon jó a kilátás, szétnézhetünk. Benneteket természetesen

nem tartóztatunk. Ha pedig attól féltek, hogy meglessük, merre mentek,hát mi lovagias versenytársak vagyunk. Behunyjuk a szemünket, amígeltőntök.— Köszönjük szépen, de még mi Is jól érezzük magunkat itt — felelteVedres. — Nem szándékozunk elmenni.— Felőlünk maradhattok is — vont vállat Kovács Gyuszi. — Titudjátok, mire kaptatok utasítást...— Hogyne tudnánk, gondolom, ti is tudjátok a tiéteket.— Természetesen...Azzal a két csapat, egymástól szigorúan elkülönülve, letelepedett afőre, az út szélén. Hegyes tekintettel méregették egymást, de nemmozdultak. Hamarosan kitőnt, hogy mindkét csapatnál valami hiba van akréta körül, csak gondosan titkolják egymás előtt. Egyiküknek semakaródzott odébbállni, mintha nem akarnának cselekedni a másik csapatszeme láttára. Vagy talán nem is az akaratban volt hiány? Inkábbabban, hogy nem tudták mit tegyenek?Csak vesztegeltek és pocsékolták a drága időt.Hirtelen zengve-bongva megkondult a hátuk mögött a kis templomharangja. Zenéje a fülükbe harsogott és messze szállott a völgy felett.— Tizenkét óra van! — pattant fel Vedres Pista.— Tizenkét óra van! — pattant fel vele egy minutumban KovácsGyuszi.Annyira egyszerre ugrottak és kiáltottak, hogy csodálkozva néztekössze.— Ti is erre az időpontra vártatok? — kérdezte Vedres.— Igen... Hát ti is?— Nekünk így szólt az utasításunk...— A miénk is...— Hát akkor...— Hát akkor...— Ti indultok?— Előbb induljatok ti...— Nekünk még nem olyan sürgős...— Nekünk se...— Akkor hát várjunk még...— Akkor hát mi is várunk...— De az utasítás déli tizenkét órát mond...— Nézd, az utasítás kissé homályosan beszél... Nem akarjukelsietni... — vallotta be Kovács Gyuszi.— Érdekes — csóválta a fejét Vedres, majd óvatosan válogatva aszavakat, hozzátette: — A miénk is tartalmaz némi tisztázatlanpontokat...— Ó, a mienkben lényegében már csak egy vitás pont van...— A mienkben sem több...— És egy kérdést már nem olyan nehéz megoldani.— Persze hogy nem. Csak egy kis idő kell még hozzá...— Valamit kérdezek tőled — szánta rá magát Kovács Gyuszi, hogytöbbet is megtudjon. — Ezt már kérdezhetem, hiszen túl vagyunk rajta.Hogyan találtatok ide, Szigligetre?— Hát nem könnyen — felelte Vedres. — Egy számrejtvényt kaptunk,

azt kellett megfejteni.— Nekünk is! A tiétek mi volt?— Itt van a levél, megnézheted.— Mutasd... Hiszen a mienkben is ez áll, nézd csak...!A két parancsnok levelet cserélt. S hogy-hogy nem, nemcsak aszámokat olvasták el, hanem egymás harmadik pontját is. Ezek márkülönböztek egymástól, amennyiben a Csongor csapat levelében a„zenei félhang" helyett az állott, hogy: „harmadszor".— Ti már tudjátok, mit jelent ez? — kérdezte Vedres. Gyorsanhozzátette: — Nem azért kérdem, hogy megmondd a titkotokat is...— Még csak úgy nagyjából... Hát ti már megfejtettétek a tiéteket?— Pedzük, pedzegetjük... Tudod, több megoldás kínálkozik...— Nekünk is...A két fiú egymásra nézett, azután elkezdett harsányan kacagni.Nevettek, nevettek, hogy a könnyük is csurgott belé.— Óvatos diplomaták vagyunk mi, hallod-e! — kiáltotta Vedres, mikora nevetéstől végre lélegzethez jutott.— Született nagykövetek vagyunk! — replikázott Kovács. — Ti setudjátok, mi se tudjuk, csak kerülgetjük egymást, mint macska a forrókását! Nahát!Oktalanság lett volna tovább komédiázniok. Szépen megvallottakegymásnak, hogy egyformán csődöt mondott a tudományuk. Már azelsőbbséget is feladták, hogy közösen fejtsék meg egymás üzenetét, deúgy sem lettek okosabbak. Hiába ült össze a két csapat, hiába dugtákössze a fejüket. Az utolsó akadály kifogott rajtuk.Mindössze annyit sejtettek, hogy valamilyen helymegjelölés rejlik akét szó mögött. Ebben valamennyien megegyeztek. Márki azt javasolta,hogy ha már eddig felkapaszkodtak, ne sajnálják a fáradságot ésmásszanak fel a hegy tetejére, a romokig. Onnan körben az egészkörnyéket beláthatják. Ha sorravesznek minden „tereptárgyat", talánrábukkannak arra is, amely kulcsot ad a megfejtéshez.Jobb híján elfogadták a tanácsot és felkerekedtek.Tíz perc alatt megjárták a hegy oldalába vágott utat és kikötöttek egynagyjából négyszögletes, magas fővel és ökörfarkkóróval benőtttisztáson, közvetlenül az utolsó kapaszkodó alatt. A tisztástfalomladékok övezték, a hajdani alsó-vár romjai.És a falak közt, a magas fő között, az ökörfarkkóró bokrai között ötbánatos képő ifjúra bukkantak. Ültek a köveken és lógatták a fejüket.A Tünde csapat volt.Meséljem — a meglepődést, a csodálkozást, a magyarázkodást?Minek? Olvasóm úgyis sejti. Elég az hozzá, hamarosan előkerült aTündék levele is, amelynek első két pontja betőről betőre, azazhogyszámról számra megegyezett a másik kettővel, ámde a harmadikkülönbözött ettől is, attól is. Mert e levélben harmadik pontként ez állott:3. Ezüstfényő lágy fém vegyjele.Ezzel ugyan nem lettek okosabbak.Fel hát a hegyre fiúk, fel az oromra! Fel az utolsó próbára!Ott álltak a csúcson, körülöttük meredeken szakadt le a szikláshegyoldal és égbeszökött a hajdani fellegvár öregtornyának két csonkafala. Ez a két faldarab, az egykori büszke vár utolsó maradványai tőnnek

úgy a messziről érkezőnek, mintha esküre emelt ujjak lennének a hegytetején...Kicsiny a tér, ahol állottak, s hatalmas a kép, mely körben eléjüktárulkozott...Nagyít a hír, ha szárnyra kél;Itt valóság több a hírnél:Ily szépet nem terme mégA magyar vad föld és ég...Jutott eszükbe Kisfaludy regéje? Talán nem is. Csak fordultak körbe,ahogyan fordult a táj: délre a Balaton tükörlapja, melyet minthaközrefogna a Rókarántó innen és a fonyódi kettős hegy túlnan. Csak egyfejmozdítás és a Szent Mihály-dombtól sétálhat fel a tekintet aSárkányhegy fennsíkjára, aztán a zsidi nyergen átkelhet a Rezihegylapos hátára. Amögött ugrik ki a Kőorra, hogy utána a kutató szemmegszaladhasson a Lesence völgyén addig, amíg a messzeség kékeshomályában Sümeg nem állja útját. Jöjj vissza kalandozó tekintet, lásdTapolca távoli törpe házait, a Haláp megrágott kúpját, míg el nemakadsz a Szentgyörgyhegy hármas halmán. Azon túl Csobánc, tetején avár, mint a finom csipke, a kicsiny Hegyesd és a törött orrú Kabhegy.Elfáradsz szem, mire a Badacsony zömök koporsóján körutad végéreérsz...!Milyen csekély, szinte villanásnyi idő, míg e panorámát leírom! Ésmily soká, minden részletet alaposan szemügyre véve járta végig ahárom csapat fürkésző tekintete! Kutatták azt a „valamit", ami feleletetadhat nekik, egyetlent és utolsót. Újra és újra nekikezdtek, újra és újramegvizsgáltak minden hegyormot, minden erdőt, tisztást, minden falvat,minden tornyot...... eredménytelenül.A Nap is elfáradt e meddő igyekvés nézésében és megtámasztottavállát a Rezihegy hátán. Onnan szemlélődött egy keveset, mielőtt búcsútmondott. Ahogyan hanyatlott, úgy fogyott véle a fiúk kedve is.Csüggedtség és fáradtság vett erőt rajtuk. Teljes délutánt vesztegettekel, körbe-körbe taposva gondolataik ösvényén.De nem tehettek mást. Bevonták az igyekezet zászlóját ésleereszkedtek a csúcsról. Kedvetlenül, mogorván botladoztak a hegyhosszan elnyúló, keskeny gerincének kövei között.Egy görbén nőtt, vihartépte fa tövében, tenyérnyi sík helyenmegállottak. Összegyőltek.— Nincs mit rejtegetnünk egymás előtt — szólalt meg hosszúhallgatás után Kovács Gyuszi. — Egyformán kudarcot vallottunkvalamennyien. A legutolsó üzenetet egyikünk sem tudta megfejteni. Semkülön-külön, sem együttesen. Nehéz a kudarcot bevallani, de nemtehetünk mást. Kapcsolatot kell teremtenünk a versenyrendezőséggel ésmegmondanunk, hogy orrhosszal a cél előtt elakadtunk...— Szerintem nem is mi vagyunk a hibásak, hanem aversenyrendezőség. Olyan nehéz és homályos rejtvényt adott fel, amitlehetetlenség megfejteni — mondta a Tündék parancsnoka.— Akár így, akár úgy — vélte Vedres —, sajnos még azt sem tudjuk,hogyan és hol keressük a versenyrendezőséget. ők figyelnekbennünket, de mi sohasem látjuk őket. Meg kell várnunk, míg

jelentkeznek. Észreveszik, hogy nem hajtottuk végre a feladatot és majdrájönnek, hogy miért nem.— De én innen addig el nem megyek, amíg a végére nem járok! —kiáltotta dühösen Plessz és öklével rávágott a gerendakorlátra, amelymellett állott. A korhadt gerenda recsegve szakadt le az ütéstől ésPlessz megtántorodott. Dobos odaugrott és elkapta.— Vigyázz, bele ne ess!Plessz óvatosan előrelépett.— Szép kis korlát, mondhatom! Ráfújok és letörik. Ettől ugyan bárkibeeshet ebbe a kútba!— Nem kút az, csak víztartó — mondta Márki.— Egyre megy.— Nem egészen. Ilyen sziklahegyen nem lehet kutat fúrni. Afellegvárba csak víztartót vághattak a régiek. Összegyőjtötték benne azesővizet, meg amit lajtokban felhordtak, ha ostromra számítottak. Kúthíján ciszterna-vizet használtak...— Neked még most Is kedved van tudálékoskodni? — kérdeztebosszúsan Dobos.— Megálljatok! — kiáltott elsápadva és reszketve Plessz. — Márki, mitmondtál?! Azt mondtad, hogy „ciszterna"?!... Ó, mi ostobák, szamarak,üresfejő hólyagok, tehetségtelen bolondok! Hogy ezt nem találtuk ki! Azorrunk előtt volt egész nap! És mi elmentünk mellette, mint a vakok!Ciszterna! CISZTERNA! — és üvöltve, ugrálva táncolt, forgott magakörül, mint a bolond.— Tojás! Megkergültél?! — ragadta karon Vedres.— Dehogy is kergültem meg! Soha még ennyire észnél nem voltam!Jaj, hogy mi milyen tökkel ütöttek vagyunk! Hát még mindig nem értitek?Itt a megfejtés:Zenei félhang: CISZ Háromszor: TER Ezüstfényő fém: NA— Értitek már? A három csapatnak közösen kellett megfejtenie arejtvényt. Csakis együtt van értelme! A miénk, a Cisz, világos. Aháromszor latinul ter, a fém pedig a nátrium, annak a vegyjele Na. Azegész együtt CISZTERNA, ami mellett állunk és törjük a bánatosfejünket!Másodpercekig tartott, amíg felocsúdtak. Akkor sem kiabáltak,éljeneztek. Nagyon váratlanul és nagyon kézenfekvőén bukkantak rá amegoldásra. Mi tagadás, szégyelltek magukat. Elvégre már-már feladtáka harcot, segítségért folyamodtak... No hiszen, szép is lett volna, hakiderül, hogy nem vették észre az erdőtől a fát!Hanem amint kezükben volt a kulcs, egyszerre eszükbe jutott, hogyők bizony versenytársak is! Mi lesz most már a versennyel? Ha amegoldás közös volt? Ha...— Ne ezen törjétek a fejeteket! — vágott közbe türelmetlenül Márki.— Egyelőre úgysem tudunk többet, mint hogy mindhármunknak ez aciszterna a közös úticélunk. De mit kezdjünk vele?— Nyilván van benne valami a számunkra — felelte Kovács Gyuszi.— Van hát. Víz és kecskebéka — mondta Dobos.— Víz semmi esetre sincsen — szólt Márki. — Le kellene ereszkednibelé...— Nagyon mély lehet...

— Nem hiszem — lehajolt és egy kavicsot dobott a keskeny kereknyílásba. Hallották, amint koppanva ütközött a víztartó fenekébe. —Nem lehet több nyolc-tíz méternél...— Van kötelünk?— Nekünk van — felelte a Tündék egyike. — De ki szálljon le?— Csakis én! — vágta rá izgatottan Plessz. — Elvégre ki találta ki?Ezt valamennyien elismerték, bárha hallatlanul irigyelték Plesszt,azért, hogy leereszkedhet a titokzatos mélységbe. Vajon talál-e odalentvalamit és ha igen, ugyan mit?A hosszú és erős kötél végét megkötötték a görbe fa derekán. Másikvégéből nyolcas hurkot kötöttek, amit aztán Plessz derekára és hóna aláerősítettek.Erősen alkonyodott már, amikor Plessz, derekán a kötéllel, kezébenelemlámpával a sötéten ásító ciszternanyílás elé lépett. Letekintett, majdlámpájával is levilágított, de a keskeny fénynyaláb elveszett amélységben. Nem látott semmit.Leült a ciszterna peremére, azután lassan előre csúszott éselengedte a kőszegélyt. Öten fogták keményen a kötelet és másik ötállott készenlétben, hogy segítsen, ha kell. Lassan engedték le Plesszt,míg végre eltőnt a nyílásban.Vedres a perem fölé hasalt és letekintett.— Minden rendben, Tojás? — kérdezte.— Semmi baj — felelte Plessz. — Engedjetek csak nyugodtan. Ahátammal és kezemmel, lábammal támaszkodom, úgy ereszkedemlefelé.Lassan ért egyre lejjebb. Márki szemmel tartotta a kötelet és mérte,nagyjából mennyi fogy. Valóban, talán nyolc méternyit eresztettek rajta,amikor a mélyből, mint a pincéből, kongva és visszhangosanfelhallatszott Plessz kiáltása:— Elééég! Lent vagyóóók!— Mit látsz?! — kiáltotta le Vedres izgatottan és úgy előre csúszott avíztartó peremén, hogy majdnem beleesett.Plessz sokáig nem felelt. Fentről csak annyi látszott, hogy lámpájakutatóan ide-oda cikázik. — Tojááás! Feleljél: mit látsz?!— Egy faláda van itt! — hangzott a válasz.— Mekkoraaa?!— Nem nagy! Eresszetek le még egy kötelet!— Nincs több!— Akkor leoldom a magamét és felküldöm vele! Húzzátok fel!— Azt nem! Ha rosszul kötöd meg, visszaesik a fejedre! Te nem bírodel?— Jó nehéz! Majd megpróbálom magamhoz kötni. Várjatok!Izgalmas percek teltek el. Lent Plessz bajlódott a szők helyen aládával, fent a többiek találgatták, mi lehet benne? Egyáltalában, őketvárja-e odalent? Vagy véletlenül bukkantak csak rá? Valószínőbb, hogyaz övék...S míg lent Plessz a kötelet hurkolta rá, addig a három csapatünnepélyesen megegyezett: rábukkantak a kincsesládára. Közösentalálták, tehát a kincs, amely benne van, szintén közösen a háromcsapaté.

— Húzhattóóók! — hangzott fel a mélyből és a fiúk megragadták akötelet.Araszról araszra emelkedett, hátán a ládával. Néha-néha nekiütödötta kövekkel kirakott falnak, megfordult saját tengelye körül. Keze alólkifutottak a kövek, s csak lebegett a mélység fölött, de egyre feljebb ért.S azután egyszerre felbukkant kócos feje a nyílás peremén. Tíz kézis kapott utána. Megragadták a hóna alatt és kiemelték ládástól.Ahogyan elengedték, a nehéz láda menten lehúzta a földre.— Old... játok... le... — lihegte, levegő után kapkodva.A mélységben elfulladt a lélegzete.Mikor a köteleket leszedték róla és a ládáról, feltápászkodott és atöbbiekkel együtt szemügyre vette a zsákmányt.A tucatnyi zseblámpa fénykévéjében zömök, körülbelül fél méterhosszú, ugyanolyan széles és magas, sima fából faragott láda állott.Barnára festett oldalán nem volt sehol sem zár, lakat, de még egy résnyoma sem. Szögelve sem volt. Oldalait szoros eresztékek tartottákössze. Hiába járták körül, emelték meg, nem lelték a nyitját.— Még egy találós kérdés! — mondta bosszúsan Dobos.— Azt tanácsolom, ne pazaroljuk tovább a lámpaelemeket — szóltVedres. — Vigyük le az alsó várba, a tisztásra. Ott tüzet gyújthatunk ésalaposabban megvizsgálhatjuk.Így is cselekedtek. Megragadták és lecipelték. Rőzsét győjtöttek éshamarosan magasrahányt szikraesővel lobogott a tőz. Körülülték a ládátés már nemcsak nézegették, hanem ujjukkal is végigtapogatták mindenoldalát, de még akkora rést sem találtak rajta, amibe egy kés pengéjétbelefeszíthetnék...— Mit simogatjátok — szólt végül valaki. — össze kell törni, az alegegyszerőbb! Ha nincs kalapács hozzá, van itt kő elég!— Hogy is ne! Kár volna érte. Biztosan van rejtett zárja, csak meg kellkeresni! Türelem, türelem...De ugyan kinek van türelme, ha hosszú vándorlás és kutatás utánvégre elérkezik céljához, kezében a titokzatos kincs és nem férhethozzá, mert nem találja a zárat, melyet felpattantson?Kimerültek voltak és a végletekig felcsigázottak a várakozástól és azizgalomtól. Felejtették a fáradtságot, felejtették, hogy az este máréjszakába hajlik, s lent a hegy aljában, a faluban, sorban kihunynak afények. Csak a kelő hold nézett farkasszemet tábortüzükkel és a váromladékain meglibbent hatalmassá nőtt árnyékuk...— Isten adjon jóegészséget ti kegyelmeteknek...Felkapták a láda felé fordított fejüket.A tőz túloldalán, a táncoló lángnyelvek piros fénye mögött egy idegenállott. Csizmája poros volt az úttól. Szarvasbőr dolmánya fölött kékköpeny födte a vállát és a sarkát verte. Hegyes, lecsapott végő süvegemellett hosszú toll ágaskodott, övéről görbe kard függött.Fiatalember volt, de hosszú, lelógó bajuszt viselt. Haja a válláraomlott.— Isten adjon jó estét ti kegyelmeteknek Szigliget váránakmaradékában... — köszönt újólag, fennebb hangon, mivel a fiúk nemválaszoltak, csak nézték a sötétből váratlanul előbukkanó különösalakot. Bár hány múltat kísértő álalakkal is találkoztak eddigi kalandjaik

közepette, a tőz rőt fényétől körülölelt éji vendég különös, lenyőgözőbenyomást tett rájuk. Ha agyuk valamelyik csücskében kopogtatott is agondolat, hogy e maszk is a játékhoz tartozik, elnyomta a meglepő ésszorongató hatás, az éjszaka, a holdfényben sápadtan magasló romok,s a szikrák, melyek körülröpködték a kísértetnek eleven, de elevenembernek mégis oly nehezen felfogható látogatót. Nem, ez a látogatónem Rezeda Kázmér volt, s egyáltalában nem tőnt kosztümösszínésznek...Mintha a vár beomlott, s eltemetett kazamatáiból támadt volna fel,vagy mintha négyszáz esztendőn át lovagolt volna kitartó ügetéssel,hogy ezen a ritka csendes és szívdobogtatóan magányos éjszakánelérje őket itt a hegy ormán, az omladozó falak közt, a tábortőz mellett, atitokzatosan hallgatag és felnyithatatlan láda körül...Csodálható-e hát, hogy nehezen oldódott a nyelvük, s Vedres inkábbcsak lehelte a szót, mint mondotta, amikor kicsit sután, viszonoztaköszöntését:— Jóestét... Ki vagy?— Martonfalvy Imre, Török Bálint nagy jó uram deákja és hadnagya, evárnak megvívója és majdan porkolábja, az Úrnak 1531. esztendejétől,amikor is a király parancsára az Lengyeltóthy Lengyel Balázs nemakarván az várból kitakarodni, Török Bálintot küldé, megvenni az várat.ő meghagyta Fánczy Jánosnak, Nagy Gergelynek és KereszturyImrének, hogy Szigligeth várát megszállandják, de hogy kevesenvadnak alatta, féltette őket az pártosoktul, parancsolá nékem, hogy én ishozzájuk sietnék segítségül, így esek, hogy az várat bevettük, őrizőitvasra verettük.Nékem meg parancsolá ü nagysága, hogy jól épitessek, jól őriztessek,minden éléssel megtakarjam az várat. Azolta én Szigligethet el nemhagyom, fényében, romlásában vigyázom, falait, udvorait, latorkertjétminden esztendőben bejárom, s vizitálom.Kit végházban idegent találok, mint ti kegyelmeteket is, megvallatom,jóban járnak-é, avagy pogánynak, ebhitő tereknek szolgái volnának.Igyen szolgálom hitemre uromat, szegén Török Bálintot, kit gaz terekcsellel megfoga, s Konstantinápol héttornyának setét temlecébe vete, deén őt sinlődésében, még holtában is el nem hagyom, miben rámbiza,dolgában eljárok, mind e mai napiglan...Hallgatták a fiúk, lélegzet visszafogva, hallgatta Vedres is, aki a tőzinnéti oldalán állott, s lába sehogyan sem engedelmeskedett, hogymegkerülje, közelebb lépjen. Csak szólni tudott, ha nehezen is, debátran, valamennyiök nevében.— Mi rosszban nem járunk, megláthatod, akárki vagy is. Békés aszándékunk, mint amilyen békés a tőz, melynél melegszünk —mondotta, akaratlanul is hasonulva a túloldalon álló modorához, amiazonban az ő ajkáról szokatlan ünnepélyességgel hatott. Az éji vendégmégis természetesnek fogadta, s így is válaszolt.— Hiszek szavadnak ifjú vitéz. Nem látok fegyvert kezetekben, nemártó szándékot tekintetetekben. Mégis kérdem, valljátok hitetekre,semmiben, mi az vár tulajdona, kárt nem tettetek, el nem oroztatok?— Semmi kárt nem tettünk, idegen jószágot el nem vettünk. Hanem,miként arra rendelésünk volt, a fellegvár ciszternáját kikutattuk, s abból

egy tölgyfaládát kiemeltünk. Úgy véljük, e ládát nekünk rejtették oda,tehát véle a magunkét vettük csupán el.— S mi volna az ládafiában, mit magatokénak vallani nem átallotok?Vedres elakadt. Felelje tán, hogy kincset? Gyanús válasz volna, sőszintén megvallva, miféle kincs, maga sem tudta még. De mindegy.Bárki is az idegen, ki magát négy évszázaddal ezelőtt élt deáknakmondja (s ami e furcsa, nesztelen éjszakában nem is olyfelfoghatatlan...), egyedül áll velük szemben, így kincsüket el nemveheti. Jobb s egyszerőbb tehát, ha a valót mondja.— A láda miénk, erre bizonyságunk van — felelte rövid habozás után.— De hogy mit tartalmaz, azt még nem tudjuk, mert zárja és nyitjanincsen, most kutatjuk.— Megláthatom-é? — kérdezte az idegen.Vedres társaira pillantott, majd visszafordult és bólintott.— Megnézheted, nincs mit rejtegetnünk rajta. De kezünkből ki nemadjuk.— Nem is kívánom — felelte az Idegen és könnyő, puha léptekkelmegkerülte a tüzet. Hegyesorrú szattyáncsizmája alig hagyott nyomot aporban. Köpenye meglebbent és mint óriási szárny, úszott utána.A fiúk félrehúzódtak és utat engedtek neki. Imre deák (nevezzükezután így, amint bemutatkozott) a ládához lépett, leguggolt és ujjaifinom tapintással végigfutottak a láda oldalán és sarkain. Úgy tőnt,mintha simogatná a ládát, ám egyszerre csak megállapodott keze, senyhén megnyomta a láda lapját. Egy arasznyi területen a láda oldalalevált, helyesebben, elfordult, s mögötte kis nyílás lett láthatóvá. A deákbenyúlt a nyílásba és ujjával ott motozott.Halk nesz követte és a láda oldalán körben vékony rés futott végig,utat jelezve ahhoz, hogy fedelét leemelhessék. Imre deák nem ishabozott megemelni a fedelet, majd szó nélkül Vedreshez fordult. Anyitott láda beszélt helyette.Mint a süllyedő hajó felett összecsapó hullámok, úgy futottak össze afiúk a láda fölött, olyannyira, hogy elfogták a fényt, s első pillanatbannem láttak semmit. A három csapatparancsnok azonban hamarosanrendet teremtett és a ládát közelebb vitték a tőzhöz, hogy ottalaposabban szemügyre vegyék.A láda most sem tárulkozott fel előttük egészen. Vagy öt centi„mélységben" újabb lap zárta el. De ennek a lapnak a teteje nem voltüres.Három „kecskeköröm" hevert rajta.Kivették, forgatták, és nem értették.Látták, hogy a belső fedél kiemelhető. Leemelték hát akecskekörmökkel együtt. Alatta, keskeny közzel, egy másik zárólapottaláltak.S ezen a zárólapon néhány gömbölyő, szürke kavics hevert.Más talán mohón kutatott volna tovább, őket azonban, ennyi váratlanélmény után, ennyi sejtelmes és szokatlan jelenség után, visszatartottaa meglepetés és a csalódás.Ez volt hát a kincs?Ez volna, ez a néhány kövesült kagylóhéj és kődarab, amiért annyitfáradoztak, amit annyiszor találgattak, amit kincsként ígértek nekik, mint

kalandjaik megérdemelt jutalmát?Mi ez? Mi értelme van ennek?Így kiáltottak fel és akaratlanul is Imre deákra néztek válaszért,tanácsért, hiszen ő tudta és találta meg a láda nyitját is, amivel ők órákóta hasztalan fáradtak.A csillagos nyáréjszaka még nem pazarolta el minden meglepetését.Imre deák hátravetette köpenyét, s előtőnt vállán függő lantja.Levonta, ölében megtámasztotta és ujjai végigfutottak a húrokon.Pendült a lant, csengő hangon és mégis lágyan szólt. Egyszerő,régen elfeledett dallam szállott fel, arra, amerre a szikrák pattogtak,amerre a füst kígyózott — magasan a csillagos ég felé...A lant zenéje, mintha hívogatott volna valakit, kérlelően, esdve búgottés hullámzott a sötétség bársonyának redői között.S dalára, ím, fent, a csipkés peremő körbástya homályából fehér alakvált ki. Mint aki megbővölve engedelmeskedik a hívó szónak, közeledett,kőről kőre lépett, repült, lebegett feléjük. Ahogyan egyre közelebb ért afényhez, látszott libbenő palástja, karcsún hajladozó alakja.Már ott állott előttük, talpig fehérbe öltözötten, tündéri leányalak.Feltornyozott tőzvörös hajában gyöngyházféső, vállán ezüstkapocstartotta össze a bokájáig omló leplet. Alóla szabadon ívelt elő fedetlenkarja. Semmi díszt és semmi ismertetőjelet nem viselt. Pedig ismertékmindhárman, de egyikük sem mondta ki a nevét, egyikük sem hitt aszemének, mert akárhányszor látta is, így még sohasem láthatta, azéjszakából kirepülve, fehérbe öltözötten, s piros lángnyelvek táncolófényétől megvilágítva. Megállott és kecsesen meghajolt Imre deák előtt.— Szólítottál? — kérdezte ezüstös hangon.— Szólítottalak múzsa, história múzsája, szépséges Klio. Tekintsd evándorokat körülted: kincseket keresni jövének, s kincsük kővé változott.Nem értik, mint lehet. Felelj nékik Klio, fejtsd meg a talányt!A lantszóval megidézett múzsa körülpillantott, majd felemelte ahárom kecskekörmöt, s nyitott tenyerén előre nyújtotta.— E három volna az? E sima, sárga kövecskék? Nem ismernék akecskekörmök történetét? — Márki elé lépett. — Mi volna hát igaznevük?— Kagylók... Congériák... — dadogta Márki.— Ugye... Hisz ismerik... S ezeket is itt... — felemelte a szürkekavicsokat. — Nem találkoztak velük sehol még?Ezúttal Vedreshez fordult, s ő eléje tartotta a tenyerét. Kérdőn,mosolyogva nézett a fiúra, aki hirtelen elvörösödött.— Vulkáni bombák... Lapillik... — felelte halkan.— No lám deák, értik ők! Vagy tán te nem érted, hogy nem a kincsváltozott kővé, hanem a semmi kőből lett kincs? Olyan kincs, amelyet ittviselnek... — s megkopogtatta homlokát. — Mit rejt még a láda, a„kincses láda"?Két fiú kiemelte a zárólapot a ládából. Egy hosszú nyelő, rézzel kivertfokost találtak alatta.— Éppen ilyet láttam az egyik betyár kezében! — kiáltott fel KovácsGyuszi.— Éppen ilyet? — ismételte Klio. — Akkor ez sem ismeretlen! Elégkézbe venni, megforgatni, s máris észbe ötlenek a hírhedt bakonyi

betyárok, akikről annyi nóta szól!... Lássuk, mi van még?Tovább vallatták a ládát. Következőnek háromágú szigony került elő.— Ilyet utoljára az Olümposzon láttam Poszejdonnak, a tengeristenének kezében! — szólt a múzsa.— Akad közelebbi cím is... — jegyezte meg az egyik Csongor. — Arégi balatoni halászok szerszámai közt is meglelheti.— Hát ezt? — nyúlt Klio a ládába.— A korsóm! — kiáltott fel Gömböc és utána kapott. De Klio magasraemelte.— Nem az, csak a mása! Még eltörné, s kár volna az igaziért! Amitegy bronzkori asszony ejtett a vízbe hajdanán... E hasonmás csakemlékeztet rá, a korsóra is, az asszonyra is... De mily nehéz e korsó!Megfordította, szájával lefelé és a korsóból hosszúkás magokhullottak ki.— Mandula! — kiáltott valaki. Egy Tünde csapatbéli megtoldotta:— Az Akali 60-asból való! Amit Akali vidékén termesztenek és egykilóból hatvan deka a tiszta mag! Emlékeztek?A múzsa körülfordult a korsóval.— Emlékeztek? Emlékeztek? — kiáltotta fennhangon. — Mondd hátmeg nékik deák, hogy e láda az EMLÉKEZÉS LÁDÁJA! Hiába keresnebenne kincset bárki. Meg se próbálja! De kulcsot találhat a kincshez.Kulcs a kecskeköröm, a lapilli, a rézfokos, a szigony, a korsó, mind. Hakézbe veszik őket, kiderül, nyitják-e a zárat a kincshez. A zár azEMLÉKEZÉS. Aki ebben a zárban meg tudja forgatni a kulcsot, azbirtokában van már a kincsnek. Akinek nem jut eszébe róluk semmi, azhiába próbálkozik. De lám, e vándorok, akiknek kedvéért megidéztél,deák, könnyedén forgatják a kulcsot, mert már övék a kincs, fejükben,szívükben, emlékezetükben hordozzák. Hosszú utat tettek meg érte?Sokat fáradoztak? Úgy bizony. De mindennap felmarkoltak egytarisznyára valót a kincsekből...Szél feszíti vitorlájukat a vízen és értik a szél járását. Kőnek vetik alábukat a hegyen és értik a kő születését. Hullám sodorja csónakukat ésértik a hullámok játékát. Ezeresztendős cseréptöredék akad a kezükbe,s értik azokat, akik hajdanán előttük ugyané hegyek közt, ugyané vízfelett jártak. Megszólal nékik a néma Balaton, a mogorva földvárak, ahallgatag Badacsony, a csendes Tihany, életre kelt egy röpke órára aközépkori barát, az apátúr számadó juhásza, a költő, s a bakonyibujdosó... Ki mondhatná el náluk inkább, hogy kinccsel megrakodva térhaza? Mondd meg nékik deák, hogy őrizzék meg az EMLÉKEZÉSLÁDÁJÁT, őrizzék meg mind, amit leltek benne, s ha kutatóútjukállomásai elhalványodnak fejükben, nyissák fel a ládát és idézzék felbelőle vándorlásukat, idézzék fel a kincset, melyet mostantól kezdveegész életükben magukkal hordoznak...Szólt a múzsa, história múzsája, Klio és táncos lépésekkel kifutott akörből. Fehér ruhájának fodra meglebbent a fényben, s lassanelenyészett az éjszakában...Mély csend maradt a nyomában a hegyi tisztáson. Csak a tőz roppantegyet-egyet hunyó zsarátnokszemekkel, melyek kutatva jártak végigtizenöt kócos, elfáradt fejen.És középen ott feküdt a nyitott láda.

AZ EMLÉKEZÉS LÁDÁJA

*Repül a hajó a szőke vízen, orra ezüstös tajtékot túr. Repül a karcsúHóvirág a nevető Balatonon. Fehérhasú sirályok köröznek felette,lecsapnak a hullámokra, és a magasba ívelnek. Röptüket tizenötszempár figyeli a hajó orrából, s a tizenöt pár szem gazdáját kíséri kettőa kormányállásból. Nem a kormány mellől, az már értőbb kezekbenforog, csak a szomszédságából.Utoljára feszül rajtam a díszes kormányosi uniformis, utolsó napjait élimellemig burjánzott szakállam. Ez is, az is megtette szolgálatát,betöltötte hivatását,A Nagy Kaland véget ért. A Hóvirág hazafelé röpíti utasait.Nincs már hátra más dolgom, minthogy elkészítsem jelentésemet anagyrabecsült olvasónak. Még egyszer összeszedem gondolataimat,nem hagytam-e ki semmit?... Tessék?... Hogyan?... Azt tetszik kérdezni,ki volt „Imre deák" és „Klio"?... Miért nem mutattam be őket?Ej, tisztelt olvasó, hát semmi titkom sem maradhat? Mondhatnám aztis, találja ki, ha olyan kíváncsi rá, de azt is felelhetném, hogy Imre deáksenki más nem volt, mint maga Imre deák és a múzsa úgyszinténszemélyesen jelent meg kérésemre. Elvégre egy tiszteletbelimásodkormányos ezt is megteheti, ha nagyon akarja. De ha ezzel nemelégedne meg kedves olvasóm, akkor vegyük szemügyre, kik azok, akikelőttünk a hajó orrában oly jól mulatnak a Búvár Kundokkal, aCsongorokkal és a Tündékkel?Azt a magas jóképő férfit ott, olvasóm bizonyára első pillantásramegismeri, hiszen fényképe minden második héten megjelenik aszínházi újságban, s párnája alatt, vagy kapcsos naplójában őrziarcmását minden bakfislány. Nem kétséges tehát, hogy RezedaKázmér, hősszerelmes és jellemszínész az, személyesen. Mellette,mintha két testőre volnának, régi barátaink, Colos és Szentanti állanak.Jó dolguk van, mert ma soron kívüli szabad napot kaptak. Megérdemlik,elvégre olvasóm a tanúja, mennyit köszönhetek segítségüknek. Hát az afiatalember kicsoda? Persze, hiszen ismerős ő is: Juhász Gézabarátunk, a vitorlázás hőse. Megsúgom, legutoljára a keszthelyi postaelőtt találkoztam vele, ott várta a híreket és drukkolt betyárfogságbaesett barátaiért, méghozzá nem is egyedül, hanem valakivel, akireszintén emlékeznie kell tisztelt olvasómnak. Hogy ki légyen az? Nézzencsak jobban körül! Ott ül Vedres mellett, aki ettől a közelségtől igencsakmegilletődött. De büszkén is feszít, mert ugyan ki mellett ül még olyancsodálatos lány, mint a tőzvörös hajú Julika, aki ezúttal rá sem nézGézára, csakis Vedres szavait, mozdulatát lesi? Komolyan mondom,még én is irigylem érte Vedres Pistát.Bemutattam mindenkit. Ha olvasóm ezzel sem lenne elégedett,engedje meg, hogy rábízzam: válasszon magának „Imre deák"-ot és„Klio"-t. Én addig inkább leballagok hozzájuk, hadd halljam, minmulatnak olyan jól, hogy idáig felhallatszik a kacajuk.Amint odaérek, éppen Dobosé a szó.— ... Akkor a döntő pillanatban Gömböc a zsebébe nyúlt, előrántottegy szem karamellát és teljes erővel hozzávágta a betyárvezérhez. A

karamella olyan öreg és kemény volt, hogy a betyár feljajdult és mentenelterült. Úgy kellett fél liter vörös borral fellocsolni... Hát így szabadultunkmeg a fogságból...— Az semmi! — vág közbe egy ifjú Tünde. — Azt hallgassátok meg,amikor bezártuk őt a fürdőszobába! Úgy futott előlünk, hogy egyenesenfejest ugrott a fürdőkádba!— Hát az igaz, Gömböc, hogy búvár is voltál? — kérdezte egyCsongor.— Nemcsak voltam, hanem vagyok is. Méghozzá Búvár Kund. S hanem hagyjátok abba személyem felmagasztalását, akkor beugrom avízbe és meglékelem a hajót!— Ugorjál! — zúgta kórusban az egész társaság, mire Gömböcfelvonta a vállát:— Nem hagyom magamat ugratni! — mondta és hátat fordított.Csakhogy amíg beszélt, addig én észrevétlenül egy nagy céduláttőztem a hátára és ez a cédula most mindenki előtt látható lett.Látták a fiúk és látták barátaik, látta a kapitány a kormánykerék mellettés látta az egész Balaton. Látták a zöldlombos hegyek és a karcsúvitorlások is, látta még a nevető Nap is odafent az égen. Ésvalamennyien egyszerre elhallgattak. Mert bizony én is meguntam már,hogy szegény Gömböcöt kicsúfolják és ezért írtam fel cédulán a hátára— hadd lássa az olvasó is —, hogy:őő