hegel kontra hegel avagy eurÓpa az ÖrÖk …adatbank.transindex.ro/vendeg/htmlk/pdf9241.pdf ·...

HEGEL KONTRA HEGELAVAGY EURÓPA AZ ÖRÖK BÉKEÉS AZ ÖRÖK HÁBORÚ KÖZÖTT*

Mivel olyan korban élünk, amelyben az európai egységmár nem pusztán filozófiai, hanem mindennapi gyakorlatikérdés, hadd kezdjem mondandómat egy politikatörténetiadalékkal : Robert Schumann 1950-ben született nyilatko-zata (az ún. „Schumann-nyilatkozat”), amelyet az EurópaiUnió alapdokumentumai között tartanak számon, a „vi-lágbéke” szóval kezdodik, illetve azzal a megállapítással,hogy egy „szervezett és élo Európa” olyan hozzájárulástnyújthat az emberi civilizációhoz, amely nélkülözhetetlena békés viszonyok fenntartásához.

S noha Immanuel Kantot alkalmasint nem tartják szá-mon hivatalosan az európai egység elofutárai között, mégiskézenfekvo az örök béke kanti tervezetére asszociálnunk.1

Hiszen ott Kant világosan kimondja, hogy a békeállapot„szerzésre vár”, ennek módja pedig az, ha az egyes álla-mok között fennálló természeti állapotot jogállapottal vált-juk fel, amely a szabad államok föderalizmusaként lenne

* A szöveg alapjául szolgáló eloadás 2007. október 27-én hangzottel Kolozsvárott, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Filozófia Tan-székcsoportjának Európaiság és filozófia. Az európai egység alapja azeurópai filozófia címu konferenciájának keretében.

1 Immanuel Kant: Az örök békérol. Filozófiai tervezet, in: Kant:Történetfilozófiai írások, Ictus, h. n., é. n. (1997) Ford. MesterháziMiklós.

81

I. Talpalatnyi univerzum

megvalósítható. Az emberiség egyetemes történetének eszmé-je világpolgári szemszögbol címu tanulmányában Kant aztis egyértelmuvé teszi, hogy más út nincs: nemcsak, hogyaz örökös háborúzás tarthatatlansága már pusztán az észalapján is belátható, de lassan a történeti feltételek is olya-nokká válnak, hogy a háborúk megszüntetésének elodázá-sa még a békeállapotot is elviselhetetlenné teszi : „[. . . ] aháborúk, a túlfeszített és soha nem csillapodó háborús ké-szülodés s a nyomor által, amelyet végül így még békébenis érezni fog minden állam, [a természet] arra kényszerítioket [az államokat], hogy kezdeti tökéletlen kísérletek után,számos felfordulás, pusztítás és az általános belso kimerü-lés nyomán végül elérjék azt, amit az ész e sok szomorútapasztalat nélkül is megmondhatott volna – azaz kilépje-nek a vadság törvény nélküli állapotából, s népszövetségetalkossanak, amelyben minden állam, a legkisebb is, nemsaját hatalmától vagy saját jogi megítélésétol, hanem egye-dül e nagy népszövetségtol [. . . ], az egyesült hatalomtól és azegyesült akarat törvényes döntésétol várhatja biztonságátés jogait.”2

Hegel ezzel szemben A jogfilozófia alapvonalaiban3 aztállítja, hogy a háború elválaszthatatlan a modern államtermészetétol. Gondolatmenete azon alapul, hogy az úgy-nevezett „külso államjog” önálló államok, tehát szuverénakaratok viszonyából indul ki, s az egyes államok ennek

2 Immanuel Kant: Az emberiség egyetemes történetének eszméjevilágpolgári szemszögbol, in: Uo: A vallás a puszta ész határain be-lül és más írások, Gondolat Kiadó, Budapest, 1980, 67. Ford. Vidrá-nyi Katalin. Kiegészítések tolem – B. B.

3 Georg Wilhelm Friedrich Hegel : A jogfilozófia alapvonalai vagy atermészetjog és államtudomány vázlata, Akadémiai Kiadó, Budapest,1983. Ford. Szemere Samu.

82

Hegel kontra Hegel. . .

megfeleloen individuumokként kezelendok.4 Ennyiben azállamok azáltal léteznek, hogy a többiek elismerik oket5 –hasonlóan ahhoz, ahogyan az egyes egyének önállósága iscsak annyiban valóságos, amennyiben a többiek elismerik.Csakhogy az egyének és az államok individualitása közöt-ti párhuzamot Hegel nem viszi tovább. Azt állítja ugyan-is, hogy míg az egyes egyének között jogállapot áll fenn,addig az államok puszta természeti állapotban leledzenekegymással szemben, ennek következtében pedig a nemzet-közi jog alapelve (nevezetesen az a roppant egyszerunektuno maxima, hogy a szerzodéseket be kell tartani) „pusz-ta kellés” marad számukra, amelyet bármikor fölülírhat-nak az éppen aktuális érdekek.6 Ennek oka az, hogy „azállamok között nincs prétor”, azaz nem létezik mindegyi-kük által elismert joghatóság. Kant örökbéke-koncepciójapedig azért elégtelen, mert feltételezi az államok megegye-zését – s noha ennek lehetoségét Hegel sem tagadja, mégiskifogásolja, hogy fölso joghatóság híján az ilyen megegye-zés mindig is esetleges maradna, tehát semmiképp sem ne-vezhetnénk „örök békének” abban az értelemben, ahogyanazt Kant gondolta.7 Az államok közötti vitás kérdésekbenezért mindig is a háború marad a végso döntési módo-zat, akár vélt, akár valós érdekek szolgálnak az alapjául.8 Sugyan Hegel nem állítja, hogy a háborús gyozelem bármi-hez is jogalapot jelentene (hiszen miféle jogalapról beszél-hetnénk természeti állapotban?), azt viszont kifejezetten ál-

4 i. m. 322. §.

5 i. m. 331. §.

6 i. m. 333. §.

7 i. m., megjegyzés a 333. §-hoz.

8 i. m. 334–336. §.

83


lítja, hogy más államokhoz való viszonyukban az egyes ál-lamok számára a saját vélt jólétük a törvény.

Hogyan értsük ezt? Úgy, mint a háború apoteózisátvagy legalábbis legitimálását Kant örökbéke-koncepciójá-val szemben, vagy úgy, mint a létezo állapotok puszta le-írását?

A kérdés a Jogfilozófia egészével kapcsolatban is feltehe-to : valóban pusztán deskriptív-e, ahogyan azt Hegel a mueloszavában állítja – nevezetesen, hogy a feladata nem az,hogy eloírjon, hanem hogy megértse/megértesse azt, amivan?9

A kérdés elemzésében Vittorio Hösle gondolatmeneté-re fogok támaszkodni.10 Hösle szerint Hegel hiába állítja,hogy célja csupán a fennálló megértése, hiszen az éssze-ru és a valóságos híres-hírhedt azonosításának csak akkorvan értelme, ha nem statikusan, hanem dinamikusan ért-jük, vagyis úgy, hogy ami ésszeru, az idovel ténylegesen ér-vényesül. Igen ám, de ez nemcsak, hogy elbírná, de kifeje-zetten meg is követelné egy normatív elmélet megalkotá-sát. Hiszen ha valaki kidolgozná az igazságos állam konk-rét elméletét, illetve pontosan megadná, hogy az milyen in-tézményi keretek között valósítható meg, akkor vállalko-zásával szemben nem lehetne felhozni azt az érvet, hogya megrajzolt állam még nem valóságos. Ennyiben, mondjaHösle, a Jogfilozófia nyugodtan lehetne normatív elmélet –

9 i. m. 21.

10 Vittorio Hösle: Hegels System. Der Idealismus der Subjektivität unddas Problem der Intersubjektivität, Felix Meiner Verlag, Hamburg,1998.

84


sot, történetesen épp egy ilyen elmélet struktúráját mutatja,hiszen ésszeru normák természetjogi kifejtésére alapoz.11

Ugyanakkor viszont sem önértelmezése, sem pedig ahegeli rendszerben elfoglalt helye alapján nem lehet nor-matív elméletként kezelni.12

Miért nem dönt mármost Hegel egyértelmuen a nor-matív elmélet mellett? Hösle szerint ennek két fo oka van.Az egyik az, hogy Hegel számára világos volt, hogy rend-szerének tartalmaznia kell a reális objektív szellem elmé-letét is, arra viszont nem sikerült választ találnia, hogy ezhogyan viszonyulna egy lehetséges normatív elmélethez.A másik ok nem más, mint éppenséggel Hegel rendszeré-nek zártsága – egy olyan rendszeré, amely a gondolkodáselgondolásában tetozik, s ily módon nem hagy teret a gon-dolkodás cselekvésre-irányultságának, ami pedig mindennormatív elméletnek feltétele.13

Mindebben azonban egyszersmind benne rejlik egynem elhanyagolható következmény is a modern állam sor-sára nézve: „Hegel ugyan visszautasítja a filozófus gyakor-lati elkötelezodését, mivel a modern állam valóságát mintésszerut ismeri fel ; csakhogy ezzel a belátással, illetve apoteó-zissal egyúttal kimondja a modern állam halálos ítéletét is. Mertugyanúgy, ahogyan a vallásfilozófia, miközben kifejti a ke-reszténységben rejlo ésszeruséget, szellemtörténetileg an-nak végét pecsételi meg, ugyanúgy Minerva baglya a mo-dern állam leáldozásának hírnöke.”14

11 i. m. 421.

12 i. m. 422.

13 i. m. 423.

14 i. m. 436.

85


Igaza van-e Höslének? A Jogfilozófia tartalma, illetveszerkezete azt mutatja, hogy igen, sot, azt is, hogy Hegelmindennek tudatában volt. Mindenképp erre utal, hogy amu szerint egyrészt szervesen hozzátartozik a modern ál-lam szerkezetéhez, hogy a többi állammal szemben termé-szeti állapotban – vagyis potenciálisan állandó hadiállapot-ban – áll, másrészt viszont a 340. § kimondja, hogy ebben atermészeti állapotban az államok önállósága – tehát létezé-se – az esetlegességnek van kitéve. Ezután a Jogfilozófia gon-dolatmenete történetfilozófiai megfontolásokba csap át,amelyek többek között azt mondják ki, hogy a világtörténe-lemben megnyilvánuló általános szellem számára az egyesállamokban megtestesülo népszellemek múló mozzanatokcsupán.15 Végül pedig – továbbhaladva a történetfilozófiaifejtegetésekben – az derül ki, hogy ha a „germán biroda-lom” elérte kifejlodésének maximumát,16 továbbá ha a vi-lágtörténetben egy nép csak egyszer lehet uralkodó,17 vala-mint ha egy folyamat teljes megragadása az illeto folyamatvégét jelenti,18 akkor a „germán birodalom” által kifejlesz-tett államformának – vagyis a modern államnak – vége.

A kérdés már csak az, hogyan, illetve milyen értelembenvan vége a modern államnak. Hisz elso ránézésre is leg-alább két értelmezési lehetoség adódik. Az egyik szerint agermán birodalom vége egyúttal az egyetemes történelemvége is volna. Nem mernék megesküdni rá, hogy Hegel er-re gondolt, pláne nem „a történelem végének” kojève-i ér-telmében. A második lehetoség sokkal szerényebb, s ennyi-

15 Hegel : A jogfilozófia alapvonalai, 342–344. §.

16 i. m. 360. §.

17 i. m. 346. §.

18 i. m. 343. §.

86


ben egyúttal valószínubb is. Eszerint a germán birodalomvége egyszeruen annyit jelent, hogy nem bizonyul fenn-tarthatónak, hiába tunik aktuálisan az egyetlen lehetségesésszeru berendezkedésnek. Hegel ezt nyilván nem állíthat-ja explicite (hiszen akkor egyfelol jóslatokba bocsátkozna,amitol pedig mindig óvni szokta a gondolkodást, másfelolpedig veszélyes közelségbe kerülne a normativitás terepé-vel), ám nyomós érvek szólnak amellett, hogy ez az értel-mezés legalábbis nem zárható ki.

A modern államnak mint erkölcsi egésznek a Jogfilozó-fia-beli leírása ugyanis feltuno párhuzamot mutat A szellemfenomenológiájának19 azon fejezetével, amely az ún. „erköl-csi világgal”, vagyis az antik görögséggel, illetve annak ha-nyatlásával foglalkozik.

A Fenomenológia-beli „erkölcsi állam” eloször is ugyan-olyan hadiállapotban áll a többi állammal, mint a Jogfilozófiamodern állama, másfelol pedig ugyanúgy hadiállapotbanáll saját polgáraival, mint a Jogfilozófia állama akkor, ami-kor éppen hadat visel – tehát potenciálisan bármikor. A sa-ját polgáraival szemben viselt hadiállapot igazolására fel-hozott érvek kísértetiesen hasonlóak. A Jogfilozófia 323. pa-ragrafusa ugyanis leszögezi, hogy az állam „a szubsztan-cia oldalát” képviseli az egyénnel szemben, lévén így „azabszolút hatalom minden egyessel és különössel szemben,az élettel, tulajdonnal és ennek jogaival, valamint a tágabbkörökkel szemben”, valamint „ezek semmisségét létezésrejuttatja és tudatossá teszi”.20 Az egyének mármost kötele-sek akár tettleg is elismerni eme alávetettségüket az állam-

19 G. W. F. Hegel : A szellem fenomenológiája, Akadémiai Kiadó, Buda-pest, 1979. Ford. Szemere Samu.

20 Hegel : A jogfilozófia alapvonalai, 344. §.

87


mal szemben, vagyis kötelességük, „hogy kockáztatva ésfeláldozva tulajdonukat és életüket, valamint vélekedésü-ket és mindazt, ami magától bennefoglaltatik az élet köré-ben, fenntartsák ezt a szubsztanciális egyéniséget, az államfüggetlenségét és szuverénitását.”21 Miután pedig néhánysorban sikerült relativizálnia gyakorlatilag az összes alap-veto emberi jogot (vagy: sikerült kimutatnia, miként rela-tivizálja a modern állam az összes alapveto emberi jogot),tehát az élet, a tulajdon, valamint a vélemény- és szólássza-badság jogát, Hegel azzal teszi fel a koronát a gondolatme-netre, hogy mindezt erkölcsileg szükségesnek mondja (illetveolyasminek, amit a modern állam erkölcsileg szükségesnekállít) :

Az itt elmondottakban rejlik a háború erkölcsi mozza-nata. [. . . ] Szükséges, hogy a végest, birtokot és életetmint esetlegest tételezzük, mert ez a végesnek a fo-galma. E szükségszeruség sajátja egyfelol a természetihatalom alakja, s minden véges halandó és mulandó.Ámde az erkölcsi lényben, az államban, a természetetmegfosztják e hatalomtól, s a szükségszeruséget a sza-badság muvévé, valami erkölcsivé emelik. Ama mu-landóság akart elmúlássá lesz, s az alapul szolgáló ne-gativitás az erkölcsi lény szubsztanciális saját egyéni-ségévé. – A háború az az állapot, amelyben komolyanveszik az idoleges javak és dolgok hiúságát, holott ezegyébként épületes szólásmód szokott lenni ; így az amozzanat, amelyben a különösnek eszmeisége jogáhozjut és valósággá lesz.22

21 Uo.

22 i. m., megjegyzés a 324. §-hoz.

88


Az idézett gondolatnak A szellem fenomenológiájábannemcsak párdarabja, hanem igen fontos elozménye is van.A megbékített–vállalt–akart halál gondolatával ugyanis ottakkor találkozunk eloször, amikor Hegel az egyén és a csa-lád viszonyát taglalja. Eszerint a közösség úgy kísérli meglegyozni a halál hatalmát a családon belül, hogy olyan csele-kedetet hajt végre, amely egyszerre fejezi ki a család szubsz-tancialitását és a tudatnak a természettel szembeni „jogát”.Ez a cselekedet pedig nem más, mint a halotti szertartás,melynek során „[a] vérrokonság [. . . ] azzal egészíti ki azelvont természetes mozgást, hogy hozzáfuzi a tudat moz-gását, megszakítja a természet muvét, s a vérrokont kiemelia pusztulásból ; vagy helyesebben, mivel a pusztulás, tisz-ta létté változása, szükségszeru, maga vállalja a pusztítástettét.”23

Ez a végso kötelesség az úgynevezett „isteni törvény-hez” tartozik, minden más erkölcsi viszonyulás az „emberitörvényhez”.24 Mármost az emberi törvény a kormányzás-ban nyilvánul meg, a kormányzás pedig az, ami a közösség„valóságos elevenségét” biztosítja, mivel az benne „egyé-ni alakot vesz fel”.25 Igen ám, csakhogy „a közösség való-ságos elevenségét” biztosító kormányzat egyetlen számot-tevo tevékenysége, amelyet Hegel a Fenomenológia lapjainemlít, nem más, mint annak megakadályozása, hogy a kö-zösségnek „a foglalkozás és élvezet céljai” szerint szervezo-do és ebben a szervezodésben önállósuló alrendszerei túl-ságosan megerosödjenek. Ennek eszköze pedig a háború,ami által „[a] szellem a fennállás formájának e felbomlasz-

23 Hegel : A szellem fenomenológiája, 231.

24 i. m. 232.

25 Uo.

89


tásával megóvja az erkölcsi létet attól, hogy a természeteslétbe süllyedjen, fenntartja tudatának személyes énjét s eztszabadságának és a maga erejének szintjére emeli.”26 Vagyis aközösség hagyja kibontakozni saját tagjait a tulajdon, a jog,a munkavégzés módjai, illetve az élvezet céljai által meg-határozott alrendszerekben, de hogy e rendszerek meg neszilárduljanak az elkülönülésben, hogy „az egész szét nehulljon és a szellem szét ne szálljon”, a kormányzat ido-rol idore „megrendíti oket belsejükben” háború által, ráéb-resztve tagjait, hogy csak az egészben van a valóságuk. Azállamnak tagjaival „ama kirótt munkában meg kell éreztet-nie urukat, a halált”;27 a szellem így óvja meg az erkölcsilétet attól, hogy a természetes létbe süllyedjen. Ugyanez agondolat a Jogfilozófiában: a háború „[m]agasabb jelentosé-ge az, hogy, mint másutt kifejeztem, »fenntartja a népek er-kölcsi egészségét közömbösségükben a véges intézményekmegszilárdulása iránt; [. . . ] a háború megóvja a népeket at-tól a romlástól, amelybe tartós vagy éppenséggel örök békevinné oket.«”28

Az állam tehát mind a Fenomenológia, mind pedig a Jog-filozófia szerint a természetes létezés önkéntes elpusztítá-sát magára vállaló erkölcsi hatalomként próbálja definiálnimagát. Eltekintve attól a kérdéstol, hogy miért kellene azállamnak ezzel külön törodnie, hisz a természetes létezésnélküle is épp elég sérülékeny és sebezheto, további, igen-csak zavarba ejto kérdésekkel szembesülünk, hiszen a Feno-menológiában egy rég letunt államberendezkedés történetiés távolról sem rokonszenvezo rekonstruálásával van dol-

26 i. m. 233.

27 Uo.

28 Hegel : A jogfilozófia alapvonalai, 344. sk., megjegyzés a 324. §-hoz.

90


gunk, míg a Jogfilozófia elvileg a leginkább ésszeru állam-formát tárgyalja jóváhagyólag – miközben viszont Hegel aFenomenológiában azt is világosan kimutatja, hogy mind amás államok, mind pedig a saját polgárai ellen fenntartotthadiállapot szükségképpen az állam pusztulásához vezet.

Az elsoként említett mozzanat, vagyis a más államok-kal szembeni hadiállapot azért vezet elobb-utóbb az állampusztulásához, mert – lévén a kockázat állandó – végsosoron a vakszerencsén fog múlni, hogy fennmarad-e vagysem. „Most a természetes ero s az, ami a szerencse véletle-neként jelenik meg, dönt az erkölcsi lényeg létezésérol és aszellemi szükségszeruségrol ; mivel eron és szerencsén mú-lik az erkölcsi lényeg létezése, azért már eldolt, hogy elpusz-tult.”29

A másodikként említett mozzanat pedig – az állam„erkölcsi célzatú” háborúja saját polgárai ellen – azért ve-zet szükségszeruen pusztuláshoz, mert nem felel meg egyolyan követelménynek, amelynek kifejtése A szellem feno-menológiájának egyik fo témáját képezi. Nem más ez, minta kölcsönös elismerés követelménye, amely nemcsak azegyes öntudatok, hanem közösség és egyén, illetve államés egyén között is érvényes. Hegel elemzéseibol ugyanis azderül ki, hogy a reflektálatlan „erkölcsiség” világának prin-cípiuma éppen az, hogy benne az ember, amint egyeskéntvagy egyesek szövetségeként létezik és cselekszik – és azál-tal, hogy egyáltalán létezik és cselekszik –, bunösnek számítaz általánossal szemben (legyen az az állam vagy a föld-alatti sötét hatalmak). Az erkölcsi szubsztancia lényegénektehát az bizonyul, hogy megakadályozza, illetve folyama-tosan érvénytelenítse saját tagjainak kibontakozását. Nem

29 Hegel : A szellem fenomenológiája. 246.

91


ismeri el saját részeinek érvényét, ezáltal pedig pusztulás-ra ítéli magát: amíg a szubsztancia (vagyis az, ami valójá-ban van, illetve érvényes) arra épül, hogy mindenféle kü-lönbséget elnyomjon magában, maga is kiszolgáltatja ma-gát annak a lehetoségnek, hogy egy számára külso különb-ség elpusztítsa. Ezzel pedig az elismerés elve ezúttal egykollektív identitáson belül jelentkezik: ahogyan az elisme-rés igénye az egyes öntudatok között beváltatlan marad,amíg nem kölcsönös, ugyanúgy egy közösségen belül is be-válthatatlan, amíg a közösség nem ismeri el saját tagjainakönállóságát.

De miben is áll pontosan az elismerés elmélete A szel-lem fenomenológiája szerint?

Az elméletnek három rétege van. Az elso réteg fogal-mi természetu, és eloször is azt mondja ki, hogy az öntu-dat azáltal van, hogy egy másik öntudat elismeri – „Az ön-tudat magán- és magáértvaló, mert és azáltal, hogy egy má-sik magán- és magáért-való számára van; azaz csak azáltalvan, hogy elismerik”30 –, másodszor pedig azt, hogy az elis-merés lényege szerint szimmetrikus, vagyis feltétel nélkülkölcsönös. Hogy voltaképp miben áll ez a kölcsönösség, éshogy nélküle miért érvénytelen egyáltalában az elismerésfogalma, azt meglehetosen világosan mutatja a következoszövegrészlet :

Az öntudatnak ezt a mozgását egy másik öntudatravaló vonatkozásban azonban úgy képzelték, mint azegyiknek cselekvését (das Tun des Einen); de az egyike cselekvésének magának is az a kettos jelentése van,hogy éppúgy az o cselekvése, mint egy másiknak a cse-

30 i. m. 101.

92


lekvése; mert a másik éppolyan önálló, magába zárt, snincs benne semmi olyan, ami nem önmaga által vol-na. Az elso nem úgy látja maga elott a tárgyat, aho-gyan ez elsosorban csak a vágy számára van, hanemmagáért-való önálló tárgy van elotte, amely felett ezértnincs hatalma, hogy tegyen valamit saját érdekében, haa tárgy magánvalósága szerint nem teszi azt, amit azelso tesz rajta. A mozgás tehát teljességgel a két tudat-nak kettos mozgása. Mindegyik azt látja, hogy a másikugyanazt teszi, amit o tesz: mindegyik maga is meg-teszi azt, amit a másiktól követel, s ezért azt is, amittesz, csak azért teszi, mert a másik ugyanazt teszi ; azegyoldalú cselekvés hasztalan volna, mert az, aminektörténnie kell, csak mind a ketto által jöhet létre.31

Hiába hiszem tehát, hogy önállóan és egyedül cselek-szem, mert önállóan cselekszem ugyan, de a tér, amelybencselekszem, más önálló cselekvokkel megosztott. Amennyi-ben önálló vagyok, más is önálló ; ezért az én önálló cselek-vésemnek csak mozzanata mindaz, ami az én egyéni mo-tivációimhoz, szándékaimhoz és eszközeimhez tartozik. Acselekvés megvalósítása, eredménye és hatása – értelme –mindig egy olyan közös térben dol el, ahol nemcsak éncselekszem, hanem mások is. Ha tehát a cselekvés olyan,hogy ezt a közös teret érinti és illeti, akkor végképp nemaz fogja megadni a meghatározottságát, ami csak rám tarto-zik, hanem az, ami mindenkire tartozik: nem pusztán nemszabad tehát, de egyenesen nem is tehetek olyasmit, ami csakaz én cselekvésem: „magáért-való önálló tárgy van elotte,amely felett ezért nincs hatalma, hogy tegyen valamit sa-

31 i. m. 101. sk.

93


ját érdekében, ha a tárgy magánvalósága szerint nem te-szi azt, amit az elso tesz rajta”. Az öntudat azonban nemföltétlenül van tudatában ennek, hiszen elso megközelítés-ben még csak a maga elszigetelt elvárásaival van tisztában:azzal, hogy elvárja, hogy mások elismerjék az o önállósá-gát. Követeli tehát, hogy a másik elismerje, ugyanakkor aztlátja, hogy a másik is ezt követeli tole. Csakhogy o nemelismerésre, hanem a maga elismertségére tör – nem tud-ván, hogy a ketto egymástól függ –, ezért egyik öntudatsem fogja kezdeményezni a másik elismerését, hanem csaka maga elismertetését. Az „eredeti” elismerést tehát a má-siktól várják, s tevékenységük arra irányul, hogy ezt kicsi-karják. Mivel azonban a többiek ugyanígy tesznek, valójá-ban ugyanazt teszik. Az elismerés így csak egy megkerül-hetetlen, hosszú tanulási–tapasztalási folyamat során vál-hat valóságossá, azaz kölcsönössé – olyanná, ami megfelelfogalmának: „Elismerik önmagukat, egymást kölcsönösen el-ismerve”.32

Ezt a tanulási–tapasztalási folyamatot fejti ki az elis-merés elméletének második rétege, amelyet a tapasztalatokegymásra-épülésének értelmében fenomenológiai rétegnekis nevezhetünk. Ez tehát azt mutatja meg, hogy melyekazok az alaptapasztalatok, amelyek végül az elismerés va-lódi fogalmához, a kölcsönösség megvalósulásához vezet-nek. Három ilyen alaptapasztalat van: a) az életre-halálrameno harc, amelynek az a felismerés az eredménye, hogyaz elismeréshez mindkét félnek életben kell maradnia; b)az uralom és szolgaság, melynek eredménye az a felisme-rés, hogy az elismeréshez mindkét félnek egyenrangúnakkell lennie; c) az öntudat szabadsága, amely fokozatosan

32 i. m. 102.

94


azt a felismerést hozza meg, hogy az öntudat sem offen-zív, sem pedig defenzív stratégiával nem juthat elismert-séghez, hanem csak akkor, ha hajlandó a teljesen másbanönmagát felismerni. Így tanulja meg az öntudat szabadon asaját szubjektivitásán kívülre helyezni akaratának forrását,s a kölcsönösség követelményét az általános akarat fogal-mában fogalmazza meg.

Az elmélet harmadik rétege végül történeti, és azt mu-tatja be, hogy az európai kultúra hogyan válik fokozatosanalkalmassá a kölcsönös elismerésen alapuló társadalom svele a valódi szabadság megvalósítására.

Ehhez képest legalábbis meglepo, hogy az állam éspolgárai közötti, valamint az államközi viszonyok tekin-tetében Hegel Jogfilozófia-beli modern állama mind fogal-mi, mind fenomenológiai, mind pedig történeti szempont-ból a leheto legkezdetlegesebb stádiumon áll, holott minda Fenomenológia, mind pedig a kései Hegel történelem-értelmezése szerint a leheto legkomplexebb formát kellenemutatnia. Eközben ráadásul Hegel makacsul kitart amel-lett, hogy az államok esetében nem lehetséges átmenet atermészeti állapotból a jogállapothoz, holott a Fenomenoló-gia elismeréselméletében maga dolgozta ki irigylésre mél-tó pontossággal ennek az átmenetnek a feltételeit – egé-szen odáig menoen, hogy a mu megbocsátás-fejezetébol re-konstruálható a társadalmi nyilvánosság egy olyan lehetsé-ges struktúrája, amely akár a történelmi megbékélés elmé-letévé is továbbfejlesztheto, s így az államközi viszonyokkérdését is más megvilágításba helyezhetné.

Hegel azonban ezen a ponton makacs hallgatásba bur-kolózik. Vajon miért?

Az egyik ok nyilván az, amit – ahogyan fentebb márszó volt róla – Vittorio Hösle a Jogfilozófia normativitás-ellenessége kapcsán azonosított : nevezetesen hogy Hegel-

95


nek rendszere zártságát, azaz teoretikus lekerekítettségét,valamint a filozófia feladatáról vallott elképzeléseit kellettvolna feladnia ahhoz, hogy annak keretén belül egyáltalánmegemlíthesse az európai kultúra egy eljövendo, pusztánvalószínu, ám korántsem szükségszeru stádiumára vonat-kozó elképzeléseit.

Egy másik lehetséges okot szintén Hösle azonosít, ami-kor idézett monográfiájában kifejti, hogy A szellem fenome-nológiája olyan elméleti lehetoségeket is rejt, amelyeket He-gel távolról sem használt ki. Ha ugyanis Hegel továbbvi-szi a Fenomenológiának az interszubjektivitásra vonatkozóelméletkezdeményeit, és annak alapján dolgozza ki az ob-jektív szellem tanát, államelmélete sem ütközött volna arendszer szubjektivizmusának határaiba (szubjektivizmusalatt itt azt értve, hogy a hegeli rendszer csúcspontja az ab-szolút szubjektivitás elmélete). Alighanem ebben is igazatkell adnunk Höslének – elég, ha belegondolunk, milyen kö-vetkezményekkel járna a hegeli államelméletre nézve, hamegpróbálnánk alkalmazni rá a Fenomenológia elismerés-elméletének eredményeit. Nos, ekkor kiderül, hogy vala-miféle egy az egyben történo alkalmazásról szó sem lehet,hiszen egy ilyen alkalmazáshoz az államot bizonyos ponto-kon nemcsak, hogy morális szubjektumként, de lelkiismeret-tel bíró morális szubjektumként kellene értelmeznünk, amiazért meglehetosen komoly nehézségeket vetne fel.

De miért kellene egy az egyben alkalmaznunk a Fenome-nológia elismeréselméletét? És biztos-e egyáltalán, hogy amunek az elismerésre vonatkozó teljes gondolatmenete egyszukebb értelemben vett elmélet részét képezi? Ha ezt vé-giggondoljuk, találunk egy harmadik okot is arra, hogy He-gel miért fújt visszavonulót Európa kilátásainak témaköré-ben. Az ok megfogalmazásához azonban az is szükséges,

96


hogy vessünk egy pillantást A szellem fenomenológiájánakszerkezetére.

Mint ismeretes, a mu célja az, hogy az olvasót a vi-lághoz való legegyszerubbnek tuno viszonyulásmódból –az érzéki bizonyosságból – kiindulva fokozatosan, vagyisegymásra épülo, egymásból kifejlo tapasztalatok sora általvezesse el az abszolút tudás fogalmához. Mindez hat sza-kaszban történik meg, melyek a Tudat, Öntudat, Ész, Szel-lem, Vallás, illetve Abszolút tudás címet viselik.

A Tudat szakaszban megfigyelheto mozgás a „közvet-lennek” tekintett érzéki bizonyosság elemzésétol jut el azészlelés tapasztalatán keresztül az értelem, a lényeg, a tör-vény és a jelenség, ezáltal pedig a végtelen fogalmaiig. Eszakasz általános „olvasási szabálya” a tárgy elsodleges-sége, miközben a tudat tapasztalatának elorehaladtával ahangsúly folyamatosan áttevodik az énre, így mozdulvánel az öntudat felé.

Az Öntudat szakasz kezdete kettos. Egyrészt – a fogal-mi átvezetés szintjén – az elozo szakaszban elért belátások-ra épül, másrészt azonban teljesen új kiindulópontot igé-nyel : az öntudat gyakorlati intencionalitását és az élet kon-textusát. Az öntudat fejlodését az elismerés igénye struktu-rálja, s lényege nem más, mint az a folyamat, amelynek so-rán – egyelore csak elvontan, a fogalmak szintjén, anélkül,hogy valódi tapasztalat volna róla – világossá válik, hogyaz elismerés csak kölcsönös lehet.

Az ész lényegét Hegel a következoképpen fogalmaz-za meg: „[a]z ész a tudatnak az a bizonyossága, hogy [o]minden realitás”,33 vagyis hogy világában – mind a tárgyivilágban, mind pedig a többi öntudattal megosztott világ-

33 i. m. 124. Kiegészítés tolem – B. B.

97


ban – legfoképpen önmagával van dolga. Az ész így a meg-figyelo és a gyakorlati ész egységeként, a tárgy- és önértel-mezés egységeként, a tárgytudat és az öntudat egységekéntfog megmutatkozni. Mivel pedig eredetileg a tudat egye-diségébol indul ki, szervezodését az az út írja le, amely-nek során a világ megfigyelésének igyekezetétol fokozato-san eljut az általános öntudat fogalmáig. Az önállóság ke-resésétol a szabadsághoz való átmenetben a cselekvo észelobb csak egyénnek tudja magát, majd tudata az általános-sághoz emelkedik: általános ésszé válik és annak is tudjamagát, „magán- és magáért-valósága szerint elismertnek,amely tiszta tudatában egyesít minden öntudatot”.34

Elmondható tehát, hogy a tágabb értelemben vett tu-dat eddigi alakjai – a voltaképpeni tudat, az öntudat és azész – a tapasztalatok értelmezésének kategoriális feltételeitbontják ki. A következo, Szellem szakasz azonban teljesenúj perspektívát képvisel, amennyiben kifejezetten történetijellegu, s benne a mindenkori kategóriaháló történeti meg-határozottsága lesz a tét, valamint az, hogy a valóságos elis-merésen alapuló valóságos szabadság, amelyet az öntudatkezdettol fogva kutat, hogyan és mennyire valósul meg amindenkori emberi világban.

A szellem tehát a valóságos, a világban muködo ész,amelynek története van. Ez a valóságos szellem jut minden-kori öntudatára a mindenkori vallásban, hogy majd az ab-szolút tudás alakzatában, amely a Fenomenológia utolsó sza-kaszát képezi, fogalmi formára hozza azt a tulajdonképpe-ni önismeretet, amelyet a vallás csak képzetek formájábantudott megfogalmazni.

34 i. m. 182.

98


A megbocsátás alakzatával, amelyrol fentebb azt állí-tottuk, hogy belole a társadalmi nyilvánosság egy olyanlehetséges struktúrája rekonstruálható, amely az államkö-zi viszonyok kérdését is más megvilágításba helyezhetné,a Szellem szakasz utolsó fejezetében találkozunk, azaz egylényege szerint történeti tárgyalás keretében. Ez azonbanmég mindig azt tenné kézenfekvové, hogy a kölcsönös el-ismerés Fenomenológia-beli közössége egybeessen a Jogfilo-zófia modern államával, nem pedig azt, amit láttunk, neve-zetesen, hogy míg a megbocsátás alakzata az elismerés fo-galma szempontjából a leheto legkomplexebb, addig a mo-dern nemzetállam a leheto legkezdetlegesebb berendezke-dést mutatja.

A rejtély kulcsát alighanem ott kell keresnünk, hogyA szellem fenomenológiájának dinamikája szerint a közvet-lenséghez való visszatérés mindig az új kezdet jele. Vagy-is, ha a szellem egy bizonyos mozgás befutása után elkez-di közvetlenként értelmezni az épp elért fejlodési fokot, aztörvényszeruen azt mutatja, hogy életének egy ciklusa be-fejezodött, és valami teljességgel új veszi kezdetét, ami azadott, éppen elért perspektívából megjósolhatatlan, hiszenépp az adott perspektíva radikális meghaladását feltétele-zi.35 Ebbol következoleg az, ami az egyik szint perspektí-vájából a leheto legkomplexebb berendezkedésnek számít,a következo szint szempontjából számíthat a leheto legegy-szerubbnek.

Mindennek alapján a Fenomenológia és a Jogfilozófiaközötti eltérés magyarázata az, hogy egész egyszeruen

35 Lásd ehhez Labarrière, Pierre-Jean: Structures et mouvement dia-lectique dans la Phénoménologie de l’Esprit de Hegel, Aubier–Montaigne, Paris, 1968.

99


ugyanannak a közösségi létnek (Hegel késobbi szóhaszná-latával : objektív szellemnek) a különbözo szintjeit képvise-lik. Eszerint, noha a Fenomenológia megbocsátás-fejezete azta társadalmi nyilvánosságot írja le, amely a szubjektumotelismero modern állam történeti lehetoségfeltétele, arról azégvilágon semmit sem mond, hogy az ily módon szervezo-do közösség vagy társadalom hogyan fog viselkedni kifelé,amikor egységes szubjektumként nyilvánul meg más felté-telezett kollektív szubjektumokkal szemben.

Méghozzá semmiképp sem azért, amit Hegel a Jogfilo-zófiában dogmatikusan hangoztat, nevezetesen, hogy álla-mok esetében nem lehetséges átmenet a természeti állapot-tól a jogállapothoz – hisz ez ebben a formában nem más,mint a fogalma szerint kölcsönös elismerés tételének kont-radiktórikus ellentéte,36 ami, ha huek akarunk lenni a hege-li dialektikához, csakis annak a jele lehet, hogy el van rejtveelolünk az ellentét dialektikus meghaladásának módja.

Az igazán érdekes azonban az, hogy miért van elrejt-ve: azért, mert egész egyszeruen hiányoznak róla a tör-téneti tapasztalatok. Szukebb értelemben véve ugyanis azelismerés Fenomenológia-beli elmélete (vagyis az elismeréskategoriális struktúrájának kifejtése) csak a fogalmi, illet-ve fenomenológiai szintet foglalja magában, s addig tart,amíg az elismertség egyoldalú akarásától eljutunk az álta-lános akarat fogalmához. Ami azután következik, az törté-nelmi folyamatok értelmezése – olyan folyamatoké, ame-lyek történetesen a kölcsönös elismerés részleges megva-lósulásához vezetnek a modern állam struktúrájának kere-tében. Ám hogy a folytatás milyen lesz, az mindenekelott

36 A „Minden elismerés kölcsönös” és a „Van olyan elismerés, amelynem kölcsönös” tételek egymás kontradiktórikus ellentétei.

100


történeti, azaz empirikus kérdés. Ami biztosan tudható, azaz, hogy a megtett út nem visszafordítható. De hogy a foga-lom milyen úton-módon és hányszáz éves kerüloutakon vi-szi keresztül magát, azt nem a filozófia, hanem az ido méherejti.

101

hegel kontra hegel avagy eurÓpa az ÖrÖk …adatbank.transindex.ro/vendeg/htmlk/pdf9241.pdf ·...

Documents