MOLDOVA GYÖRGY

HARCOLJ

VAGY MENEKÜLJ!

Riport és dokumentumok a tűzoltókról

Második kötet

URBIS KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 2010

© Moldova György, 2009-2010

A táblaborító

NAGY PÉTER

munkája

A kötetben megjelent képeket a

Budapesti Tűzoltó-Parancsnokság

archívumából válogattuk

VII.

TŰZOLTÓ ORVOSOK

Bent a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság Dologház utcai központi épületében működik egy orvosi rendelő, a szolgálat tagjait és a

hozzátartozóikat látják itt el ehelyt. Az itt praktizáló D. doktor

viszonylag fiatal ember, ennek megfelelően a szakmai életrajza sem túlságosan hosszú: 1985-ben szerezte meg a diplomáját

Dunaújvárosban, majd a Dél-pesti Kórházban dolgozott, de praktizált

belgyógyászként, körzeti orvosként is. – Melyik terület vonzotta leginkább?

– Helikopteres orvos lennék a legszívesebben; gyógyítani is

szeretek, repülni is. 1988-ban D. és társa néven egy orvosi betéti társaságot alapított,

igazságügyi szakértőként is szerepel. Magáncégét a mostani

munkahelyre való kerülése után is megtartotta, jövedelmének nagyobbik fele most is onnan származik.

D. szolidárisán jóindulatú, mikor orvoskollégáiról kérdezem:

– Az üzemi orvosok, a rezidensek elméletileg igen jók, okosak. A hiányosságok inkább az 50-60 év feletti korosztálynál ütköznek ki. Ezt

természetesnek tartom, ők voltak a szakma igazi teherhordói,

olyanokat hallani, hogy valaki a négyórás rendelési ideje alatt 120 beteggel foglalkozott – véleményem szerint ez a hajtás igen kétes

körülményeket kellett hogy eredményezzen.

(Az öregebb tűzoltók még emlegetik doktor Takács főorvost, aki foghúzás közben keresztrejtvényeket fejtett.)

– Önt mennyien keresik fel?

– Idén szeptemberig 442-en, ebből 209-en alkalmassági vizsgálatokra; nem mutatkoznak-e olyan egészségügyi körülmények,

melyek miatt el kell tanácsolnom a jelentkezőt.

– Mik a leggyakoribb panaszok? – Már a toborzó rendezvényeken ismertetjük az elvárásokat, most

csak megismételek néhányat. A szemmel adódik a legtöbb baj, itt már

eleve nagyon szigorúak az előírások. A felvételnél a látóélesség az

egyik szemen sem lehet rosszabb 0,8-nál, korrekciós műtétek után fél

évvel is el kell érje a 0,9-et. Kizáró körülmény a kancsalság – operáció

után is, a vonuló állománynál a kontaktlencse, sőt a szemüveg is. – Ez komoly hátrány?

– Gondolja meg, hogy a sisakban bepárásodik a lencse, vagy

valamilyen anyagszemcse kerül mögé, a tűzoltó nem tudja elhárítani, gyakorlatilag akcióképtelenné válik. Ide tartozik a színtévesztés

minden formája. Ha valaki nem adekvát módon észleli a színeket, nem tudja kiválasztani a megfelelő jelzésű palackokat, vezetékeket,

jelzéseket. Előfordulhat, hogy az anyag színéből kell kikövetkeztetni,

milyen láng ég. Gyakorlati hiba lehet, hogyha a pirosat barnának észleli, a rőt avarban elveszíti egy sérült ember vérnyomait.

– Az alkalmasságot befolyásoló faktornak minősül az allergia – az

orvos megadóan emeli fel a kezét –, őszintén szólva: ezt néha csak akkor tudjuk kiszűrni a vizsgálatnál, ha maga a páciens bevallja.

Mostanában – talán azért, mert az allergia milliókra kiterjedő

népbetegséggé vált – enyhítettek a megítélésén. Gyengébb megjelenési formában – úgynevezett két keresztig – egyedi elbírálás

alá esik, hogy itt maradhat-e az illető, afölött nincs mód rá.

– Nehéz felállítani bármiféle sorrendet is, de az elsők között kell említenem a szívbetegségeket: a ritmuszavart, az EKG-val

kimutatható rendellenességeket, bár ezek inkább a már folyamatos

szolgálatot teljesítő tűzoltóknál jelentkeznek. Néha 180-as pulzussal áll szemben a lángokkal, ha ez gyakran és hosszabb időszakokban

megismétlődik, tönkremehet a szíve. Ahogy a szívfal megvastagodik,

úgy romlik a vérellátása. Hajnalban a legnagyobb az előfordulás veszélye, mert akkor ébred a szervezet, fokozódik a mellékvese

tevékenysége.

– Mik az elfogadható vérnyomásértékek? – 139 per 89 alatt, bár az is igaz: hallottam már olyan profi

súlyemelőkről, akiknél a felső érték állítólag 300-ra is felugrott egy

csúcskísérletnél. – Egyébként a testünk számos pontja produkálhat olyan

jelenségeket, melyek a felvételre pályázókat eleve kizárják, a gyakorló

tűzoltókat pedig alkalmatlanná tehetik a hivatás folytatására. Halláscsökkenés a beszédhangtartományban, epekövesség,

hasnyálmirigy-betegségek, perifériás érbetegségek, visszeresség,

középsúlyos lúdtalp, krónikus húgyhólyaggyulladás.

Bőrgyógyászatilag kizáró ok például a pikkelysömör, a dermatitis. A

bőrbetegségek csak romlani fognak a légmentesen lezárt

védőruhákban, ahol a test valósággal fürdik az izzadságban. Egy belső rendelkezés tiltja, hogy valaki tetoválást viseljen a látható

bőrfelületen.

– De hát a rendőrségnél ezt engedélyezik! – Bende tábornok úr úgy ítéli meg, hogy egy-egy, a bicepszen

ugráló sellő, vagy egy kabala felirat a kézfejen csökkentené a tűzoltók tekintélyét az emberek előtt.

– A tűzoltóknak nem lehet kezeletlen, lyukas foguk, sőt, a pótlás

mértéke is meghatározott. A rágófelszín legalább hetvenöt százaléka ép kell hogy legyen.

– Sok a túlsúlyos ember – mi ezt úgy mérjük fel, hogy a testtömeget

elosztjuk a magasság négyzetével. Ha 26 és 30 közötti viszonyszámot kapunk, akkor az illetőt túlsúlyosnak minősítjük, 31 és 35 között

elhízottnak, afölött pedig súlyosan elhízottnak. A módszer megfelelő,

de nem kizáró érvényű, a gyakorlati teljesítőképességet is figyelembe vesszük. Például, ha valaki túlsúlyos, de szintidőn belül le tudja futni

az előírt kétezer méteres távot, akkor nincs különösebb baj vele.

– A pácienseik elégedettek az orvosok munkájával? – Azt hiszem, igen. Szívesen jönnek a mi rendelőnkbe, és a

hozzátartozóikat is hozzánk küldik, mert itt kevesebbet kell

várakozniuk, hamarabb végeznek, mint a családi orvosoknál. – Mennyire vannak ellátva megfelelő gyógyszerekkel?

– A közlekedőedények törvénye itt, szerencsére, nem érvényesül.

Mi ebben a tekintetben jobban állunk, mint például a vonulósok a maguk technikai eszközeinek a színvonalával. Őszintén örülök annak,

ha az emberek azt tapasztalják, hogy a tűzoltósághoz nehéz bejutni, de

itt humánusan kezelik őket, megkapják, amire szükségük van. Azon persze mi sem tudunk segíteni, hogy a munkájuk során a térdük, a

válluk, a gerincük túlterhelődik, hamarabb elkopik. A készenléti

állományban kevés olyan embert találni, akit 35 éves kora fölött is tökéletesen egészségesnek mondhatnék.

A tűzoltók egészségi állapotát évente ellenőrzik különböző fizikai felmérésekkel. Az állományt két korcsoportra osztják, és aszerint

értékelik, hogy teljesítik a követelményeket. Például az első

korcsoportban a 2000 méteres futásnál 7,35 perc jelent 25 pontot és

13,30 egyet, az idősebbeknél 8 perc a megkívánt szint, és 14 perc a

minimum. A fekvőtámaszoknál 35, illetve 30 a maximális elvárás,

illetve 11 és 6 a mélypont. Aki valamelyik próbánál alulmarad, az nem okvetlenül rostálódik ki, a többi számban még összeszedheti a

szükséges pontokat.

Sokkal meghatározóbb súllyal esik latba a tűzoltási beavatkozásokat imitáló feladatok teljesítése: a magasban történő munkavégzésre való

további alkalmasság és még inkább az úgynevezett pszichikai pályán történő, légzőkészülékben való végighaladás.

Ezzel a helyszínnel először az angyalföldi tűzőrség épületében

találkoztam. Normális látási viszonyok között tekintettem át az elrendezését: a 60-70 méter hosszú, fordulókkal megnehezített, tág

résű fém kordonlapokból felépített labirintus arra hivatott, hogy

felmérje: a próbálkozó mennyire bírja a zárt, sötét térben való mozgást. Úgy van kialakítva, hogy többnyire nem engedi az egyenes,

kihúzott testtartást, kúszásra, mászásra, kapaszkodásra kényszerít.

Az a cél, hogy a pálya leküzdésének feltételei minél inkább hasonlítsanak a tűzoltói gyakorlatban adódó körülményekhez. A

próbák során a légteret úgynevezett diszkófüsttel borítják el, csak

sejteni lehet az elmosódó, gyenge fényeket. Bár gázmérgezés veszélye nem fenyeget, a próbálkozó rendelkezésre álló oxigénmennyisége

korlátozott, ha kapkodva, szabálytalan ritmusban szívja be, vagy

eltévedne és megnyúlik a bent töltendő idő, könnyen elfogyhat a levegője. Ajánlatos minél rövidebbeket szippantani.

A pályát időnként átrendezik, hogy a tűzoltók ne készülhessenek fel

az irányváltásokra és fordulókra, ne tájékoztathassák az utánuk következőket. A feladatot általában 8-10 perc alatt teljesítik az

indulók.

Később egy gyakorlatot is végignézhettem, újoncok vágtak neki a pályának. Náluk méltányosságból néhány hangulati jellegű könnyítést

alkalmaztak, például a rejtett hangszórókból nem áradt kiabálás,

gyermeksírás. Mielőtt elindulnának, az eligazításnál külön feladatokat is kapnak,

melyeket benti vonulásuk során végre kell hajtaniuk. Meg kell

találniuk és le kell nyomniuk néhány fali kapcsológombot, észlelniük kell, hogy milyen tárgyak akadnak az útjukba: teniszlabdák,

pillepalackok és más hasonlók. Azt nem közlik velük, hogy bent egy

tolózár is áll, melyet nem szabad kinyitniuk, mert ezzel esetleg gázt

szabadíthatnak fel, vagy épp ellenkezőleg: működésbe kell hozniuk,

mert szükséges a mentéshez – nekik maguknak kell meghozni a

döntést. Az előírások szerint párosával indulnak el – egy tűzoltó nem tűzoltó

–, kissé lemaradnak egymástól, az elöl haladó szabja meg az irányt,

közli a megfigyeléseit társával: hol kell kúszóhelyzetbe ereszkednie, hol kapaszkodjon. Kezükben lámpát tartanak, de a fényköre alig 40-50

centis távolságot fog be. El-eltévednek, de viszonylag hamar visszatalálnak a helyes irányba. Néha ellenőrzik: mennyi levegő van

még a légzőkészülékekben. Néhány külső hatással nehezülnek a

feladataik: csörömpölések hallatszanak, egy-egy pillanatra fény villan át a füstön.

Az út nagy kerülővel visszavezet a bejárathoz, kilépnek az előtérbe.

A kiképzésüket irányító parancsnok kikérdezi őket a tapasztalataikról. – Miért nem nyitották ki a tolózárat?

– Az adott helyzetben kockázatosnak találtuk volna. Felmutatják a

vonulásuk során felszedett tárgyakat, a parancsnok megkérdezi: – Mást nem találtak?

Eltöprengenek, de nem emlékeznek semmi továbbira, a parancsnok

a padlóra mutat: – Most min állnak?

– Szőnyegen.

– Bent nem volt? – De igen.

– Akkor miért nem emelték fel, hogy meggyőződjenek, mi van

alatta? A lakástüzeknél a gyerekek a szőnyeg alá bújva szoktak menedéket keresni. Az emberek nem tudnak tájékozódni a bajban,

olyat is láttam, hogy valaki a konyhában épp a tűzhely alá vette be

magát. Jól van, mehet a következő pár. A parancsnok felém fordul:

– Mit szólt hozzá?

– Kemény próba. Előfordul, hogy valaki vonulás közben bepánikol? – Igen..Egyszer egy tapasztalt öreg tűzoltó megzavarodott attól,

hogy nem tud tapintással tájékozódni. Előbb az egyik kesztyűjét húzta

le, aztán a másikat, az ujja hegyével próbálta megtalálni a falat. Nem sikerült neki, akkor levette magáról a légzőkészüléket is. Azt hittük,

csak egy alkalmi rövidzárlat lépett fel nála, fél év múlva

megismételtettük vele a próbát, de akkor is ugyanúgy viselkedett. Le

kellett százalékolnunk.

Alapvető szabály, hogy a tűzeset vagy más katasztrófa helyszínén

jogosulatlan személy nem tartózkodhat, a mentési műveletben részt

nem vehet. Ez az intézkedés logikus meggondoláson alapszik: el kell kerülni, hogy az illetéktelen és hasonló helyzetben járatlan

közbeavatkozó bajba jusson, esetleg maga is mentésre szoruljon. A helyzet azonban korántsem egyértelmű. Előfordulhat, hogy a

lángok közvetlen közelében küzdő tűzoltó megég vagy megsérül, és a

bajtársai nem vihetik ki őt a biztonságos távolabbi terepszakaszra. Hozzá sem szabad érniük, mert egy óvatlan mozdulatuk, érintésük is

súlyos következményekkel járhat. Az ellátáshoz szükséges

ismeretekkel viszont nem rendelkeznek. Az Országos Mentőszolgálat emberei sem léphetnek be a lezárt

területre, ehhez nem elégséges az eredeti szakmai jártasságuk. Kering

egy olyan legenda, hogy az ápoló berohant az égő házba, és kihozott egy veszélyeztetett gyereket, ezért a jutalom mellé egy megrovást is

kapott a főnökeitől.

Csak speciális képzettség birtokában, védőruhában, a tűzhelyszín-parancsnok utasításainak megfelelően avatkozhatnának be. A helyzet

mindenképpen megoldást igényelt, itt kapcsolódott be a szervezésbe

dr. Pék László. Pék az Országos Mentőszolgálat szolgálatvezető főorvosa, honvéd- és katasztrófaorvosi szakvizsgával rendelkezik.

Magas tudományos fokozatát is e tárgyba vágó disszertációjával

szerezte, a címe „Az egészségügyi és műszaki mentők együttműködése veszélyes kárhelyen”. A főorvossal ügyeleti

támaszpontján, a ferencvárosi tűzőrségen találkoztam.

– Én nem számítottam újoncnak ezen a területen, a Sri Lanka-i cunami idején részt vettem egy mentőcsoportban, korábban kint

jártam a kárpát-ukrajnai nagy árvíznél is, szereztem bizonyos

tapasztalatot a szakmában. – Néhány évvel ezelőtt felhívott egy régi barátom, az FTP egyik

magas rangú parancsnoka, és rövid köntörfalazás után előállt a

szándékával: „tűzoltó orvosokat”, pontosabban mentőket kívánnak toborozni. Elképzeléseik szerint a káresetek közvetlen helyszínén

vetnék be őket.

– Ezzel az új szervezettel több célt is szándékoztak elérni.

Lerövidítenék az információk útját; előfordulhat, hogy a bejelentés

esetleg a mentőkhöz érkezik, csak onnan kerül át a tűzoltókhoz, ez az áttétel a jelenlegi lerobbant technikai állapotok mellett hosszú

időveszteséggel járhat. Egy, a tűzoltóság rendelkezésébe sorolt orvost

viszont közvetlenül lehetne riasztani a kijelölt laktanyában. – Bármilyen helytálló is volt ez az elképzelés, a megvalósítás

számos nehézséggel járt. Az Országos Mentőszolgálat, mely elsőnek merült fel lehetséges partnerként, folyamatos válsággal küzd.

Hiányoznak a jól képzett orvosok, és az egész állományban is jelentős

fluktuáció megy végbe. A munkarend is előnytelenül változott: az Európai Unióhoz való csatlakozás után megszűnt ugyan a 24-48-as

„forda”, a napi munkaidő 12 órára csökkent, hogy a feladatainkat

mégis elláthassuk, a havi szolgálatok száma majdnem a duplájára emelkedett, hétről tizenegyre. Mégsem kínálkozott más forrás,

ahonnan feltölthettük volna a tervezett tűzoltó mentő szolgálat

állományát. Úgy számoltuk, havonta 2-3, egyenként huszonnégy órás műszakra vetjük be majd őket.

– A jelentkezőket nem a pénz motiválta – szinte megalázó összegű

térítést kínálhattunk: egy orvosnak 23 ezer, egy ápolónak 17500 forintot 24 órára – csak maga a feladat vonzotta ide őket. A hivatásos

mentőkön kívül kórházi orvos, aneszteziológus, gyereksebész is akad

köztük – csupa olyan elfoglalt szakember, aki különben is három-négy helyen dolgozik.

– Visszatérve a kezdetekre, barátaimmal sokat meditáltunk a

technikai megoldásokon. Számítottunk a Máltai Szeretetszolgálat segítségére. Annak idején náluk is részt vettem a mentőszolgálatuk

megszervezésében. Indulásnál egy rohamkocsit szereztünk be

külföldről. Kozma Imre atya bízott benne, hogy ez csak az első lépés, a szolgálat néhány hónap alatt felfejlődik, és az országos

mentőszervezettel is felveszi majd a versenyt. Sokan és nagy

lelkesedéssel támogatták ezt az alakulatot, de bennem már felgyülemlett annyi rutin, hogy belássam: önkéntesekkel nem lehet

profi munkát végezni, mert a lelkesedés előbb vagy utóbb, de

törvényszerűen elfogy, a feladat viszont megmarad. Ezért nem javasoltam, hogy a máltai szervezet tagjait besoroljuk a tűzoltók közé,

azt sem ajánlottam, hogy szövetségben, mintegy párhuzamosan

működjünk együtt.

Így, mint említettem, alapvetően a hivatásos és önkéntes mentőkre

kívántunk alapozni. Pályázatot hirdettünk részükre, a jelentkezőknek

egy negyvenórás tanfolyamot kellett elvégezniük. Megismerkedtek az alapvető tűzoltói szakmai fogásokkal, munkavédelmi előírásokkal, a

védőfelszerelés használatával, de még az alpin mentési technikával is.

2003. április l-jén megkapták a bizonyítványt a végzettségükről. Ami a technikát illeti: kölcsönjárművekre nem alapozhattunk, beszereztünk

egy Frontéra terepjáró kocsit. Mikrobuszra nem volt szükségünk, feladataink között nem szerepel a betegszállítás – ezt az állami

mentőszolgálat látja el, bár előfordulhat, hogy ha egy balesetnél sok a

sérült, egy-két embert nekünk is el kell vinnünk. A kocsit aztán többször is cseréltük, most egy Volkswagennel dolgozunk.

Átmegyünk a szertárba, itt állomásozik az autó. Pék doktor kinyitja

az ajtait: – A felszerelése egy mentőorvosi személygépkocsinak felel meg:

EKG-készülékkel, defibrillátorral és számos más azonnali ellátáshoz

szükséges eszközzel van ellátva. Az orvos néhány, magyar viszonyok között ritkaságszámba menő

műszert mutat, például egy kis mércét, mely a vizsgált személy ujjára

húzva azonnal kijelzi a vér szén-dioxid-tartalmát – ha jól értettem, több mint kétmillió forintba került.

– Hordágyat nem visznek magukkal?

– Nem férne el a kocsiban, szükség esetén egy úgynevezett mentőkosárban hozzuk le a sérültet.

A gyógyszereket két táskában hordják magukkal, az egyik egy

masszív fémládához hasonlít, ha úgy adódik, többemeletnyi magasságból is le lehet dobni, akkor sem sérül meg. Pék doktor

mutatja a tartalmát: kötszerektől, fájdalomcsillapító

morfiuminjekcióig soktucatnyi orvosságot őriznek benne. – Rögzítve van, hogy a tűzoltó mentőknek milyen típusú feladatokat

kell ellátniuk?

– Három alapvető teendő hárul ránk: a fájdalomcsillapítás, a folyadékpótlás biztosítása, a légúti égések kezelése. A munkánk néha

mégis nehezebb, mint egy sokoldalúbb tevékenységet végző

mentőnél, például egy égett sérültnél nem könnyű vénát találni. – És ha a szakmai hivatástudatot hasonlítjuk össze?

– Erről én nem tudok elfogulatlanul beszélni, mert mind a két

csapatnál érintett vagyok, csak néhány tényt említhetek. A

mentőszolgálat sok nehézséggel küszködik. Az orvosok száma

csökkent; öt frissen szakvizsgázott fiatal közül három-négy is elmegy

az OMSZ-től. A munka nagy része a mentőtisztekre hárul, náluk nem adódnak létszámgondok, a pécsi, a szombathelyi, a nyíregyházi és

főleg a budapesti képző valósággal ontja az újoncokat, de a többségük

nem mérhető össze a néhány évvel ezelőtt szolgált nemzedékkel. Hiányzik belőlük a szakápolói gyakorlat, nincsenek hozzászokva a

keményebb szituációkhoz. A legrosszabb az a néhány ember, aki afféle receptfelírási jog nélküli orvosnak képzeli magát. A tűzoltó-

mentőorvosi gyakorlat nem enged meg semmiféle lezserséget, mindig

az illetékes parancsnok határozza meg a teendőinket. A helyzet néha szokatlan feladatokat ró ránk, ha szükséges, az orvos alapvezetéket

szerel.

– Bevetéseiből melyik szituáció maradt a legemlékezetesebb? – Melyik? Talán egy tűz egy panelházban. Egy öregasszony fent a

harmadik szinten kint rekedt az erkélyen, már égett a ruhája, próbált

volna bemenekülni a lakás belsejébe, de ha kinyitotta az ajtót, még erősebben csaptak ki a lángok. A helyzet úgy állt, hogy nem tehettem

mást, mint hogy emelővel felmentem hozzá a harmadik szintre, ott

kötöttem be a fájdalomcsillapító infúziót, és egy hevederrel rögzítve elhelyeztem a sérültet a mentőkosárban. Sajnos, hiába igyekeztem, így

is elveszítettük őt.

– Hogy viselik el a tűzoltók a halottak látványát? – Nehezebben szoknak hozzá, mint a mentők, mert kevesebb

holttestet látnak. Egy-két év után felvesznek egy cinikusnak álcázott

hárító magatartást. Tovább nézegetem a Volskwagent. A tűzoltó mentők jelenleg csak

ezzel az egy kocsival rendelkeznek, ez az egész FTP legtöbbet

riasztott szere. Bár a tevékenységi köre nem több ötven-hatvan kilométernél, már 130-140 ezer kilométer van a motorjában. Több

hasonló rendeltetésű kocsi nem működik a fővárosban, legalább még

egy elkelne a budai oldal ellátásra – egy ilyen jármű azonban 300 millió forintba kerülne, és ehhez jönne még a szükséges felszerelés

beszerzése.

– És ha egyszerre két helyen van szükség magukra? – A parancsnokságról kiszólnak: bevethető-e a „doktor”? Ha már

dolgozunk egy kárhelyen, általában ott maradunk, nem hagyhatjuk

abba a mentést – az orvos az órájára néz –, van még valami kérdés?

– Ön sokszor vonult ki tűzoltókkal, jól ismeri őket. Hogy vélekedik

a fizikai állapotukról?

– A fiatalabb állomány, szerintem, egyelőre még gyengébb, mint öt-hat évvel ezelőtt volt, különösen mentális tartásukat tekintve. Pedig

kemény feladatok elé kerülnek, a károsultak gyakran rájuk támadnak:

miért hagyták leégni a lakásomat? És hiába mondják meg az igazat: azért, mert menthetetlen volt. Az emberek nem hajlandók belátni,

hogy a természet erőivel szemben néha tehetetlenek vagyunk. Mikor elköszönünk, Pék doktor még ad egy tanácsot: – A

figyelmébe ajánlok egy érdekes riportalanyt. Kiss Attilának hívják.

– Lehet, hogy több Kiss Attila is szolgál a parancsnokságon. – De ez doktor Kiss Attila, ebből csak egy van.

– Ő is orvos az FTP-n?

– Nem, de majd meglátja.

A Fővárosi Tűzoltóparancsnokság készenléti állományának tagjai

között számos különleges civil képzettségű is akad. A lista több mint százféle szakmát sorol fel. A magasabban iskolázottak általában

vezetői beosztást töltenek be, ezért meglepődtem, mikor egy átlagos

vonulós őrmesterről kiderült, hogy két egyetemi diplomával is rendelkezik: orvos és tűzvédelmi mérnök. Ő a Pék főorvos által

ajánlott doktor Kiss Attila.

Kiss doktor a Közép-pesti Tűzoltási Mentési Parancsnokság kőbányai tűzőrségén dolgozik, feladatát tekintve semmiben sem

különbözik az átlagos, fekete gyakorlóruhát viselő bajtársaitól.

Riasztásnál ő is felugrik a fecskendő hátsó ülésére, és a helyszínre érve éppúgy szereli az alapvezetéket, vagy cipeli a tömlőt. Helyzetét

semmiképp sem érzi méltatlannak, készséggel vállalkozik egy

beszélgetésre. Parancsnoka felmenti a soros testnevelési foglalkozás alól, de az interjú nem zavarhatja meg szolgálati kötelmeit: egy

riasztás esetén a dialógusunk félbeszakadna, és doktor Kiss Attila 120

másodpercen belül a fecskendőn ülve beavatkozásra készen elhagyná az épületet. Egy éppen üres irodában telepedünk le.

– Hogy kerül egy orvos a tűzoltók közé? Komolyan vette azt a

verssort, hogy „Tűzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász”? Ábrándozó természetű ember?

– Nem, engem egész életemben a reáliák vonzottak. A családom

Győrben él, értelmiségiek, azt szerették volna, ha valamilyen jogi

vagy egészségügyi pályát választok. Ebbe az irányba is indultam el,

17 éves koromban már bejártam a megyei kórházba kisegítő

ápolónak – ez egyszerre számított pénzkereseti lehetőségnek és alkalomnak önmagam kipróbálására. 2000-ben, érettségi után

felvettek a Semmelweiss Orvostudományi Egyetemre. A tanulás

mellett itt is vállaltam mellékfoglalkozást, már az első évtől kezdve eljártam mentőzni.

– Ezt jelenleg is folytatja? – Igen, havonta átlagosan nyolcvanórányi szolgálatot teljesítek

náluk, de az állásom természetesen a tűzoltósághoz köt.

– Miért választotta ezt a hivatást? A képzettsége alapján orvosként, esetleg tűzvédelmi mérnökként is dolgozhatna – fehér köpenyben,

vasalt nadrágban.

– Nem vonz ez a lehetőség. Egy kezdő orvos jelenleg három úton indulhat el: vagy beáll egy kórházba, ebben az esetben a sor legvégére

kerül, minden főnök belé törölheti a cipőjét. Annyi joga marad, mint

valaha egy jobbágynak volt Werbőczy után: ha elégedetlen, elmehet. Bár beilleszkedő típusú ember vagyok, ezt a helyzetet nehezen

viselném el.

– A másik lehetőség a kutatói munka volna, de ez sem az igazi irány a számomra. Az egyetemen az első előadáson 140 évfolyamtársammal

együtt ültem az előadóteremben, mikor bejött a tanár, a szakma nagy

neveinek egyike, egy feltétlenül hiteles professzor. Köszönt, odalépett a táblához, felírt rá egy 7-es számot, aztán felénk fordult:

– Önök szerint ez mire vonatkozik?

Találgatni kezdtünk: ennyi szigorlat vár ránk, ennyiszer lehet majd utó vizsgázni, de a professzor csak a fejét rázta:

– Nem, uraim, ez a hetes szám azt jelenti, hogy összesen hétféle

betegséget vagyunk képesek meggyógyítani, a többit legfeljebb kezelni tudjuk. Az önök nemzedéke, bármilyen tehetséges is legyen,

legföljebb egy újat tud majd hozzátenni.

Őszintén szembenéztem magammal, és beláttam, hogy aligha én találom fel ezt a nyolcadikat.

– Valóban ilyen keveset tehet egy orvos?

– Voltaire szerint az orvosnak az a legfőbb feladata, hogy elszórakoztassa a beteget, amíg a Természet meggyógyítja, vagy

meghal. Igazi haladást csak a fájdalomcsillapításban értünk el,

egyébként az orvos csak találgatja, hogy mi lehet a beteg baja. Ez egy

statisztikai tudomány: nincsenek bizonyosságok, csak lehetőségek.

– És a főállású mentőorvosi feladat nem érdekelte? Hiszen a munkaideje egy részében most is ezt végzi.

– A mentő nem gyógyít, hanem esélyt ad, a tűzoltó eljut a rábízott

ügy kimeneteléig, a tűzoltóság életpálya, a mentőség nem. Több mentőállomáson is dolgoztam, és olyat is tapasztaltam, hogy egy

irányító részegségében eltévesztette, hová kell kivonulnunk. Látott már tűzoltót, aki részegen teljesített szolgálatot?

– Még nem.

– Remélem, nem is fog. Mindent összevetve: én hobbi mentőnek és hobbi orvosnak tekintem magam, igazából tűzoltó vagyok.

– Az előbb egy harmadik utat is említett, amerre egy kezdő orvos

elindulhat, ez, gondolom, a külföldi munkavállalás. Ez sem vonzotta? – A mentőszolgálatnál többször is kaptam olyan feladatot, hogy

kísérjek haza kint megbetegedett magyar állampolgárokat. Mikor

átléptem a határt, újra és újra megbizonyosodtam, hogy nem tudnék külföldön élni – Kiss doktor elnézést kérőleg felemeli a kezét. – A

lehetőségek közül kifelejtettem egy negyediket: a gyógyszerügynöki

munkát. Ez komoly pénzzel járna, a mostani keresetem sokszorosával, de megbontaná a lelki egyensúlyomat. Egyébként, ha „kupeckedni”

akarok, eleve azt kellett volna választanom. Képtelen lettem volna

megtagadni magam. A szemem előtt ott lebeg az egyik közeli rokonom példája, aki úgy érezte, hogy a hivatásában utat tévesztett.

Férfiatlannak találta volna, hogy a csalódottságát nyíltan kimutassa, de

rászokott az italra. – És a másik diplomáját, a tűzvédelmi mérnökit nem tudná

hasznosítani?

– Legföljebb egy magáncégnél helyezkedhetnék el vele tűzvédelmi felelősnek, előadónak – egy íróasztal mellett ülnék érdemi teendők

nélkül. Véleményem szerint csak kitüntető célokért érdemes küzdeni,

már a gyerekek is arról ábrándoznak, hogy világ körüli utakat tesznek, vagy felfedeznek egy ismeretlen szigetet. A pénzt nem lehet megenni.

– Az igaz, de ha nincs pénz, akkor egyáltalán nem lehet enni. Most

milyen anyagi körülmények között él? – Mentősként havi 90-100 ezer forintot keresek, itt a tűzoltóságnál

128 ezer forint a nettóm, vagyis mindösszesen 200-220 ezer forint jön

össze. Hazulról nem támogatnak, ami kis pénzt a szüleim össze tudnak

szedni, azzal az öcsémet segítik – és ez természetes. Az előbb

elfelejtettem mondani: a 128 ezer forintban benne van a

nyelvpótlékom is, egy angol felsőfokú és egy német középfokú nyelvvizsgával rendelkezem.

– Valami más mellékes nem adódik? A tűzoltók szoktak borravalót

kapni? – A magam gyakorlatából két esetre emlékszem. Az egyik tipikus

ügy volt: egy öregasszony kizárta magát a lakásából, mi szabadítottuk ki az erkélyről, egy üveg italt adott nekünk. A másik alkalommal egy

bútoráruház pincéjében csőtörés következett be, és bokáig érő víz

borította el. Az a veszély fenyegetett, hogy az itt tárolt bútorok felszívják a vizet, és tönkremennek. Kihívtak minket, de a mi

szivattyúink csak akkor működnek jól, ha tíz centinél magasabb

folyadékréteget kell felszívniuk, itt a szint alatta maradt ennek. Mi négyen nekiálltunk, és raklapokra tettük fel a bútordarabokat, így

megmentettük az árukészletet. A tulajdonos megvendégelt minket.

– Anyagilag mit tud felmutatni? – Nem sokat. Van egy 21 éves Polski Fiat gépkocsim. Az Üllői úton

vásároltam egy harminc négyzetméteres lakást – a kiválasztásánál két

szemponthoz ragaszkodtam: téglából épült legyen és egyedi fűtéssel rendelkezzen –, én hivatalból tudom, milyen veszélyekkel jár a panel.

Bankhitelt vettem igénybe, a szüleim győri házára terhelték rá a

jelzálogot. Nem sok időt töltök benne, másod-, harmadnaponként négy-öt órát. Nőtlen vagyok, a barátnőm is orvos egy Pest melletti

kisvárosban. Néha nála maradok, máskor ő jön át hozzám.

– Mint orvos, hogy éli meg, hogy gyakorlatilag szabályszerű tűzoltói szolgálatot folytat? Nem tart attól, hogy szakmai tekintetben

megreked, sőt visszafejlődik?

– Nem érzem úgy, sőt sok tekintetben kivételes orvosi tapasztalatokat szerezhetek. A saját bőrömön bizonyosodhatok meg

néhány olyan jelenségről, melyeket a kollégáim csak könyvből

ismerhetnek meg. Közhasznú az az angol mondás, hogy a stressz fogadásánál két alapvető reakció létezik: „fight or flight!”, harcolj

vagy menekülj. Itt a gyakorlatban mérhetem fel, hogy a helyzet nem

ilyen egyszerű. Látom, hogy a riasztásoknál hogy ugrik meg az adrenalinszint, hogy növekszik meg a vérnyomás a rövid távú túlélést

elsősorban biztosító szervekben, hogy áramlik a vér a szívbe és azon

keresztül az izomzatba. Hogy válnak feltételes reflexszé például a

riasztás jelzései.

– Ezeknek mi a sorrendjük? – Először egy lámpa gyullad fel – ez áramszünet idején is működik,

külön ellátással rendelkezik –, aztán három-négy taktus zene

hallatszik. – Milyen műből?

– A tűzőrségeken három szám közül lehet választani: egy motívumot Morricone: „Egy marék dollár” című filmjéből, Dvorák:

„Új világ”-szimfóniájából egy részletet, vagy a „Csillagok háborúja”

betétdalát – a fiúk általában Morriconét kedvelik. – Beszéljünk a jövőjéről: szándékai szerint egészen a nyugdíjig itt

marad?

– Valószínűleg, legfeljebb annyi változás várható, hogy feljebb sorolnak. Itt, Kőbányán most lelép a kettes fecskendő parancsnoka, és

én veszem át a helyét, azért is helyeztek át ide a Józsefvárosból, hogy

megismerjem a körülményeket. – Hivatali beosztásra nem vágyik?

– Nem, én a vonulósok között akarok maradni, nem vágyom

hivatalnoki életformára. Elégedett vagyok a sorsommal; huszonnyolc éves koromra nem szórtam el az időmet, van két felsőfokú diplomám

és két nyelvvizsgám. Egyetlen más rendvédelmi szervezethez sem

mennék át – azokat ellepik a bukott rendőrök és bukott katonák. A folyosóról behallatszik a tornaóráról bevonuló tűzoltók

lábdobogása. Kiss doktornak csatlakoznia kell hozzájuk – eddig szólt

az engedélye, hogy beszélgessen velem, udvariasan elköszön.

Néhány hónappal később, az ügyintézői kocsiban ülve, hallottam,

hogy a hírközpont hangszórója tüzet jelent a sasadi Szárnyas utcából, megkértem a kísérőmet, hogy nézünk ki oda. Egy lakóházzá

átalakított kétszintes víkendépület gyulladt ki, leégett az emeleti

álmennyezet, és az egész helyiség lakhatatlanná vált. Mire kiértünk, a vonulós tűzoltók már eloltották a lángokat, csak vékony lebegő füst

szállt fel. A bútorok és háztartási gépek roncsait már lehordták a

kertbe, mellettük egy Boss hálózsák és megégett ruhák fekszenek a fűben.

A ház két pakisztáni testvér családjának tulajdona, tíz éve vették 16

millió forintért. Amelyikük a kiégett felső lakásban élt, most

leköltözik a földszintre, nyugodtan, csendesen tárgyalják, hogy férnek

majd el.

– Mit gondolnak – kérdezem tőlük –, gyújtogatás történt? – Nem hisszük, minden ajtót zárva találtunk, senki sem tört be rossz

szándékkal. Különben sincs ellenségünk, most is a szomszédok hívtak

minket haza, hogy baj van. A lakók mögött ott áll a védőruhás szerparancsnok, adatokat

jegyezget fel. Közelebb lépve, az arcát félig eltakaró sisakban is felismerem Kiss doktort. Kezet nyújtok:

– Ezek szerint előlépett, gratulálok.

– Igen, három hete neveztek ki a X/2 fecskendő parancsnokává, ez már a tizedik vonulásom. Előléptettek zászlóssá.

– Anyagilag nagy különbség?

– Harmincezer forinttal keresek többet. – Van valamilyen speciális tűzoltó-jókívánság, mint például a

bányászoknál a „jó szerencsét”?

– Nincs, legfeljebb azt szokták mondani, hogy „nyugodt szolgálatot”!

– Akkor: nyugodt szolgálatot!

A rendszerváltás után a tűzoltóknál is megváltozott az orvosi ellátás

illetékességi köre is. Korábban a megyei rendőrorvosok döntöttek a

felvételükről, vagy küldték őket nyugdíjba. Időközben azonban az egykori közös irányító hatóságnak számító Belügyminisztérium

feloszlott, funkcióit más, újonnan alakult minisztériumok vették át, a

rendőrség és a tűzoltóság korábban közös szervezeteinek, intézményeinek némelyike megszűnt. A rendőrorvosok többé nem

voltak kötelesek ellátni a tűzoltók egészségügyi vizsgálatát, előfordult,

hogy csak magas díjazásért vagy egyáltalán nem vállalták magukra ezt a feladatot. (Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a vidéki városok

tűzoltó-parancsnokságai nem rendelkeznek az FTP-hez hasonlóan

kiépült magas szintű orvosi szolgálattal.) Az átszervezés következtében megmutatkozó réseket a Honvéd

Egészségügyi Központ bevonásával igyekeztek betömni, költőien

szólva: ez jelenti a kezdetet és a véget. A felvételi eljárás végén van egy összesített ellenőrzés, ahol a fent nevezett intézményben

megvizsgálják a jelentkezőket, és eldöntik: egészségügyi és

pszichológiai szempontból alkalmas-e tűzoltónak. A vizsgálat

fejenként 17 ezer forintjába kerül az FTP-nek, de szakmailag még így

sem teljes értékű, mert csak arra ad választ, hogy a jelentkező

általában alkalmas-e hivatásos állományba – a rendőrséghez, büntetésvégrehajtási szolgálathoz és így tovább –, de azt nem méri fel,

hogy megfelel-e a speciális tűzoltó-követelményeknek.

Ugyancsak a Honvéd Egészségügyi Központ dönt a nyugdíjba vonulási kérelmekről kialakult vitákban. „A hivatásos állományú

tűzoltóknál a szolgálati viszony megszűnésének szabályait a köztisztviselői törvényből veszik át, de a szolgálat sajátosságaira való

tekintettel kibővíti a megszűnési okok körét – írja Molnár Zsuzsanna

ezredes asszony. – A hivatásos állomány tagjai, amennyiben rendelkeznek 25 év szolgálati idővel és betöltötték ötvenedik

esztendejüket, közös megegyezéssel, vagy alkalmatlanság esetén

nyugdíjba vonulhatnak. – A hatályos szabályok alapján a nyugdíjuk számítása is eltér a civil

szféráétól, mivel náluk az utolsó egy év átlagkeresetét veszik

nyugdíjalapnak. Így, amennyiben a nyugdíjba vonulás évében megkapja a jubileumi jutalmat – és majd minden esetben ezt az

időpontot választják ki –, az így megemelkedő összeggel az érintett

személy nyugdíja havi 300 ezer forinttal is több lehet, mint a keresete volt. Ennek alapján a hivatásos állomány tagjai érdekeltek abban,

hogy »idő előtt« nyugdíjba vonuljanak.”

Abban az esetben, ha még nem érte el a meghatározott életkori határt a tűzoltó, jogszabályi segítséget is kaphat. Ha a parancsnokság

ragaszkodik hozzá, hogy kitöltse a teljes szolgálati időt, a tűzoltó

kérheti, hogy alanyi jogon jelentkezhessen a FŰV Bizottságnál és kikérje annak döntését. Ez a Bizottság pedig az eseteknek szinte

mindegyikében talál valamilyen csekély mértékű, akár 3-12

százalékos egészségkárosodást, és kimondja, hogy az érintett alkalmatlan a beosztásának ellátására, vagy bármilyen más hivatásos

szolgálatra. Nem köteles elfogadni más munkakört, mert az többnyire

keresetcsökkenéssel járna, inkább betegállományba vonul, amit addig-addig hosszabbítgat, míg eléri a meghatározott életkort.

Körülbelül öt éve lebegtetik azt a fenyegetést, hogy megszigorítják

a nyugdíjba vonulásnak ezt az előnyös módját, emiatt az érintettek közül mind többen fellebbezik meg az esetleges elutasítást. A tömeges

nyugdíjba vonulások viszont komoly költségvetési megterhelést

okoznak, nem beszélve a létszámhiányról és arról, hogy a

leszerelésekkel a tudás, a tapasztalat is távozik az állományból, és

végső soron az állampolgárok biztonsága sérül. A tömeges

leszerelések következtében a 2006-tól eltelt három év alatt a hivatásos önkormányzati tűzoltók országos méretekben vett 9000-es

létszámának több mint a fele, közel 6000 fő távozott az aktív

állományból! Az egészségi állapot megromlásának megállapítását kérheti maga a

személy, a felülvizsgáló orvos, a parancsnok, de a végső szót a Honvéd Egészségügyi Központ hivatott kimondani. Ez az intézmény a

budai Petőfi laktanyában működik, az egykori katonai

városparancsnokság épületeiben. A bejutás ide korántsem könnyű, nekem és kísérőmnek látogatásunk előtt több mint egy héttel be kellett

jelentkeznünk főbb személyi adataink feltüntetésével, és a kézhez

kapott engedélyünket is tüzetesen megvizsgálta a kapu előtti sorompónál felállított őr.

Tájékozódási szándékunkkal érezhetőleg zavartuk az intézet

folyamatos munkáját, be kellett érnünk a főorvossal lebonyolított rövid beszélgetéssel. Szerencsénknek mondhatjuk, hogy személyében

olyan illetékessel sikerült találkoznunk, aki maximális jóindulattal

kezeli a leszázalékolásra jelentkezőket. A főorvos szavaiból kiviláglott, hogy a vizsgálandó személyek

állapotát nem lehetséges átfogó precizitással felmérni, ehhez esetleg

hetekre-hónapokra volna szükség. Sokszor el kell fogadni olyan szubjektív panaszokat, mint hogy az alany tériszonnyal küszködik,

nincs mit kezdenünk olyan tűzoltókkal, akik azt állítják, hogy ha

meglátják a falnak támasztott ingatag mászólétrákat, a legszívesebben már visszafordulnának. Ugyancsak kizáró jelenségként kell számítani

a klausztrofóbiás a zárt helyektől való irtózást, a tájékozódóképesség

megingását. Azt hiszem, ezek ama betegségek közé tartoznak, melyek valós

voltát nem könnyű diagnosztizálni, sok függ a vizsgáló, pontosabban

fogalmazva: a felülvizsgálatot végző orvos felfogásától. Tájékoztatónk, egy nyugdíjból visszahívott katonaorvos úgy véli: az

„öreg” tűzoltók között kevesebb szimuláns akad, mint a többi

rendvédelmi szervezet tagjainál. – Nincs szükségük arra, hogy tettessék magukat, az a 25 év, amit

leszolgáltak, okvetlenül megtette a maga hatását a szervezetükre. A

gyanút kizárja, hogy másképp élik meg az elhivatottság tudatát, mint a

rendőrök vagy a büntetés-végrehajtás emberei, néhányan túlságosan is

sokáig igyekeznek kitartani a helyükön. Hogy példát említsek:

egyikük tumorban szenvedett, de húzta-halasztotta a vizsgálatot, nekünk kellett felgyorsítanunk a lefüvezés menetét. A döntés után

négy nappal meghalt.

A főorvos rátér a lebonyolítás részleteire: – A bizottság három főből áll, ez hozza meg az alkalmatlansági

minősítést. Én vagyok az elnök, de a szavazatom súlyban egyenértékű a kollégáiméval, a többségi határozat velem szemben is érvényesül.

– Úgy tudom, a Központ nemcsak ezzel az egyetlen feladattal

foglalkozik, például végső fokon önök döntenek a különböző rendvédelmi szervekhez jelentkezők alkalmasságáról. Hány százalékot

kell kiszűrniük?

– Durván számítva, a különféle okokból elénk kerülők egyharmada esik ki. Ha konkrétan kellene fogalmazni, valószínűleg

meghökkentően igen magas szám jönne ki, hiszen az 1980-tól 2006-ig

terjedő időszakban 180 ezer embert vizsgáltunk meg: rendőrt, tűzoltót, bévést, némelyiket évenként több alkalommal is.

– A különböző hivatások egészségügyi mutatószámait

összehasonlítva, milyen különbségek mutatkoznak? – Az állomány egészére vonatkozólag alig néhány százalékos

eltérést észlelünk.

– Bocsásson meg a provokatív kérdésért: emberileg mennyire biztosak abban, hogy mindig megfelelő döntést hoznak? Akár a

felvételnél, akár a „lefüvezésnél”.

Az orvos elmosolyodik: – Nem szabad túlbecsülnünk a magunk „csalhatatlanságát”. Amíg

az orvostudomány egy náthát sem tud kellő gyorsasággal és

biztonsággal kikezelni, addig nem illik azzal dicsekedni, hogy már szívátültetésekre is képesek vagyunk. Egy öreg parasztember egyszer

azt mondta nekem: nyáron azért kevesebb a temetés, mert az orvosok

olyankor szabadságon vannak. Annyit viszont kijelenthetek, hogy semmiféle külső pressziótól nem hagyjuk befolyásoltatni magunkat,

legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint határozunk. Egy pillanatra

sem felejtjük el, hogy döntésünkkel alapvetően befolyásoljuk az elénk kerülők sorsát.

VII.

AKIK KIHULLTAK

A zuglói tűzőrség épületét több mint hetven évvel ezelőtt, 1938-ban húzták fel. A már közelgő háború elvárásaira való tekintettel

igyekeztek a legjobb minőségű anyagokat használni, masszív falak

alatt kisebb bombabecsapódásoknak is ellenálló légoltalmi pincét is kialakítottak. Napjainkra viszont, karbantartás hiányában, a

közműhálózat – a víz, a csatorna – és az elektromos vezeték az

összeomlás széléig jutott. A gépészeti felújítás legalább 350 millió forintot igényelne, de jelen helyzetben egy fillér sem jut rá.

A tűzőrség parancsnoka – talán a mundér becsületének oly sokszor

megnyilvánuló védelmében – nem azzal fogad, hogy bemutatja az épületet, hanem egyenest levisz a szertárba a parkoló gépjárművek,

raktározott eszközök és anyagok közé.

Az előtérben egy ősz hajú, szürke sávval mintázott fekete pulóvert viselő 50-55 éves férfi ül tolószékben. Felsőteste sportosan

kidolgozott – a legtöbb kocsiba kényszerült rokkantnak kifejlődnek a

váll- és karizmai, már az is erőgyakorlatnak számít, ha megemeli magát a székben – deréktői lefelé viszont mozdulatlanul béna. Arca

derűs, vonásain nyoma sincs a mozgássérültek depressziós fintorának.

Lehet, hogy az adott alkalom is jókedvre hangolja: a Magyar Köztársaság önkormányzati miniszterének határozata alapján ma egy

oklevelet nyújtanak át neki, I. Pál nyugalmazott tűzoltó zászlósnak.

(Mostanában a tűzoltóknál a kitüntetések nem járnak pénzjutalmakkal. Kivételes eseménynek számít, hogy I. most bruttó

73171 forintos szociális segélyben is részesült – ez nettóban számítva

hatvanezret tesz ki. Még a formális megbecsülés is hiányzik, mind ritkábban kerül sor a nyugdíjasok meghívására, néha el is maradnak.

Egy-egy veterán kerek évfordulóját „habán váza” ajándékozásával

köszöntik, némelyikük már négyet-ötöt is kapott, de az is előfordul, hogy egy fillér sem jut ilyen célokra. Egy szolgálatteljesítés közben

megsérült rokkantnyugdíjas 35 éves jubileumi jutalom iránti igényét

az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság elutasította, az ügy a

Munkaügyi Bíróságon folytatódott.)

A miniszteri üzenet ünnepélyes átadásához felsorakozik a szolgálatban levő állomány feladatokkal épp le nem kötött része. I.

derűsen érdeklődik az életkoruk iránt: a legfiatalabb 1989-ben, a

legidősebb is csak 1981-ben született. – Én akkor már tűzoltóként szolgáltam. Nem tudom, jó vagy rossz

példa vagyok-e nektek. Ünnepi traktára nem jutott pénz, csak egy tányérnyi pogácsát, sajtos

stanglit tettek ki az asztalra, és két üveg üdítőt. A gratuláció után az

állomány elköszön, magunkra maradunk, csak megszokott kísérőm, Majer ezredes tart ki mellettünk. Nehezen kezdem a beszélgetést:

– Itt él Budapesten, I. úr?

– Nem, Aszód mellett, Ikladon. Hallott már róla? – Úgy emlékszem: egy könyvben azt olvastam, hogy a

templomtornyában egy nagyon öreg harang lakik.

– Igen, a falu híres róla. Miről beszélgessünk? – Eleve tűzoltónak készült?

– Sokáig eszembe sem jutott. Lent, Ikladon működött egy

hadiüzem, ott tanultam ki a gépi forgácsoló szakmát. Mikor leszereltem a katonaságtól, szóltak a falubeliek, hogy érdemesebb

volna átjönni a tűzoltókhoz, ők már itt dolgoztak. Akkoriban

építgettem a családi házamat, úgy gondoltam, fenn Pesten hamarabb összeszedem rá a pénzt, több időt is fordíthatok a munkára. Szépen

haladtam: leraktam az alapot, és az első szint egy részét is felhúztam.

– A tűzoltóságnál véglegesítettek őrmesteri rendfokozatban. Egy alkalommal fadöntési gyakorlatra vonultunk ki, biztos tudja, hogy ha

egy fát kicsavar a vihar és elzárja az utat, vagy az eső kimossa a

gyökereit, nekünk kell eltávolítanunk. Fel kell készülnünk erre a feladatra. Nekünk nincs jogosultságunk az önálló fadöntésre, az

Erdőgazdaság adott mellénk egy öregebb szakembert, az irányította a

munkánkat. Egy ritkás erdőt irtottunk le, társasházat terveztek a helyére.

– Motoros fűrésszel kivágtam egy akácfát, aztán lehajoltam és

kezdtem a gallyazást, darabolást. Mellettem négy-öt méterre egy másik tűzoltópár dolgozott. Az öreg erdész nekik is kijelölt egy fát,

ránézésre felmérte, hogy merre fog dőlni, és abba az irányba egy

hajkot, vagyis éket vágatott, de rosszul számított: a fában a szálak más

irányba csavarodtak, mint elképzelte, a fatörzs nem kifelé, hanem

jobbra, épp az én hátamra zuhant.

– Hogy emlékszik arra a pillanatra? – Semmi sem maradt meg belőle. Később másoktól azt hallottam,

többen is kiabáltak felém: vigyázz, dől a fa! Egy oldalsó ág esett rá a

hátamra, a 11-es és 12-es csigolya között sértette meg a gerincvelőmet. Biztattak, hogy a baj nem végzetes, Kínában és

Oroszországban is gyógyítottak meg már ilyet őssejtkezeléssel. Az orvos viszont azt állapította meg, hogy szilánkos törést szenvedtem,

valamiféle púp keletkezett bennem, ettől nem tudtam hátradőlni ülő

helyzetben, és sem a kezem, sem a lábam nem mozgott. – Két évvel később megoperáltak az Amerikai úti klinikán, a

műtétet annyiban sikeresnek mondhattuk, hogy utána már bírtam

használni legalább a kezem, és hátra is tudtam támaszkodni, de a derekamtól lefelé nem javult az állapotom. Azt ígérték, hogy lassan

magamhoz térek majd, de én a családtagjaim arcán láttam, hogy nincs

miben reménykednem. Nem vagyok vallásos, abban sem hittem, hogy az Isten majd megsegít.

– Közben a hivatalos ügyek mentek a maguk útján, egy év

betegállomány után végleg rokkantsági nyugdíjba helyeztek: „százszázalékos rokkant, állapota nem változik”. Egy rendfokozattal

előléptettek, törzsőrmester lettem.

– A szükséges segédeszközöket simán megadták? – A kerekesszéket „közgyógy”-ra lehet felíratni, ötévenként

kaphatok újat – egyéni elbírálás alapján. Ötszázezer forintba kerül,

ebből huszonötezret nekem kell fizetnem. Mostanában úgy hallom, hat évre emelték fel a kihordási időt. A csere előtt behívatnak

felülvizsgálatra, olyan adatokat vesznek fel újra, amelyeket már

tízszer is bediktáltam. [Állítólag akkor is ilyen procedúra játszódik le, ha egy vak

embernek egy új fehér botra van szüksége – M. Gy.]

– Milyen kapcsolatban áll a régi társaival? – Nem sok társaságom maradt. Az a két tűzoltó, aki hibázott abban,

hogy rám esett a fa, meg sem látogatott. Nem haragszom rájuk, biztos

sokat kell dolgozniuk, megértem, hogy rólam elfeledkeztek. – Említette, hogy akkoriban építette a családi házát Ikladon, és a

baleset idején az első szintig jutott. Befejezte aztán?

– Igen, elkészült.

– A bajtársai segítettek?

– Az elején egyszer-kétszer kijött valaki, dolgozott néhány órát,

aztán elmaradt. A fiam akkor még gyerek volt, rá nem számíthattam, fizetett iparosok végezték el a munkát, én a tolószékből vezényeltem

őket.

Elhallgatok egy pillanatra, és a kísérőmre, a nyugdíjas ezredesre nézek: bármennyire is próbálja fegyelmezni magát, az arca

észrevehetően elsápad, ez a történet érzékenyen érinthette. Attól a ténytől, hogy a többiek magukra hagyták a bajban nyomorékká vált

társukat, részben-egészben összedőlni látszik a legenda a testület

szolidaritásáról, melyet az illetékesek oly szívesen hangoztatnak nyilatkozataikban. Kiviláglott, hogy mint az országban bárhol, itt is

mindenki magának él, és balsorsában magára marad. Az ezredes

reménykedik, hogy rosszul értette I. szavait, újból rákérdez, de megint csak ugyanazt a választ kapja.

(Az igazsághoz tartozik, hogy később a szolidaritásra is láttam

példát. A Rigó utcai épület tetejéről lezuhant hősi halott Benkó Tibor hévízgyörki házánál a csoporttársai készítették el a kerítést és a

járdát – mintegy százezer forint értékű munkát végeztek.)

– Végül is mennyi kárpótlást kapott? – Egy alkalommal – afféle gyorssegélyként – százezer forintot,

aztán amennyi a biztosítótól járt. A nyugdíjam most olyan mértékben

emelkedik, mint ahogy a fizetésem növekedett volna, ha annak idején nem szenvedek balesetet, hanem tovább szolgálok.

– Itt is lecsíptek valamennyit; a veszélyességi pótlék, a délutáni és

éjszakai műszakpótlékot nem számították be az alapba. 130 ezer forint helyett csak 87 ezret vesznek tekintetbe, azzal indokolják, hogy a

különbség mögött nem áll indokolható körülmény. Most az

emelésekkel együtt 107 ezer forintot kapok. Szégyellem kimondani: a család fenntartásában a feleségem nagyobb részt vállal, mint én,

képzettségét tekintve gyógyszertári asszisztens, jelenleg kereskedelmi

vonalon dolgozik. – Maga, I. úr, talált valami állandó elfoglaltságot?

– Teljes nyolcórás műszakot nem is vállalhatnék, mert még a WC-re

sem tudok kimenni. Kapok néha ajánlatokat, de visszaélnek az állapotommal, olyan alacsony bért kínálnak, hogy dühömben

visszakérdezek:

– Nem arra gondolsz, hogy még én fizessek azért, amiért

dolgozhatok nálad?

Egy időben Aszódról küldtek munkát: leselejtezett villanyórákat szereltem szét, és kiemeltem belőlük a még használható alkatrészeket,

de ez a vállalkozó később tönkrement.

– Ami a mindennapi életemet illeti, külön baj, hogy az akadálymentesítés csak szóban létezik, afféle szenteltvíz. Ha néhol be

is iktatnak egy-egy folyamatos emelkedőt, azt senki sem ellenőrzi, hogy valóban kiváltják-e a lépcsőket.

– Az ilyen kisebb helyeken, mint Iklad, rosszabb a sérült

embereknek; nagyobb városban nem vagyunk feltűnőek, itt viszont sokan megbámulnak. Azt maga is látja, Moldova úr, hogy én nem

hagyom el magam, sokáig sportoltam egy váci klubban, súlyt

emeltem, a lehetőségeim szerint atletizáltam, eljártam horgászni is. A baráti köröm – három-négy ember – kitartott egy ideig velem, de aztán

ők is elmaradtak. Meg lehet érteni őket: rendszeresen dolgoznak, nem

érnek rá, csak nekem van szabadidőm – túl sok is a reggeli tévéhíradótól az esti híradóig. Ápolást, szerencsére, nem igénylek, az

én helyzetem nem betegségnek, hanem állapotnak számít, legfeljebb

felfekvések alakulhatnának ki a testemen, de kevés az alvásigényem. – Ha egyedül van, mire szokott gondolni?

– Azon a fakivágási gyakorlaton, mikor megsérültem, harmincan

vettünk részt, sokszor eltöprengek, miért pont én jártam így. De aztán, ha egyik-másik rokkant sorstársamra gondolok, belátom: nem

panaszkodhatok. Hány és hány ember hagyta ott az egészségét olyan

üzemekben, melyeket mostanra felszámoltak, és kiderült, hogy nem fizettek utánuk biztosítást, és nem utalnak ki nekik most semmiféle

járandóságot. –1. hirtelen felélénkül. – Tudja, mi hiányzik igazán?

Egy unoka, akivel foglalkozhatnék, játszanék vele, tanítanám. – A fia is tűzoltó lett?

– Nem, ő semmiképp sem akart egyenruhát ölteni, mérnök az ikladi

műszergyárban, a lányom egyetemre jár. Tulajdonképpen megértem a fiamat, hogy nem akar gyereket vállalni, folyton ott lebeg fölötte az

elbocsátás veszélye, miből tartsa el, ha munka nélkül marad. Hát így

múlik el a életünk, kedves uram. – Mostanában van valami aktuális gondja?

I. eltűnődik, hogy előhozza-e a problémáját, végül is rászánja

magát:

– Csak egyet szeretnék: nyugalmat, hogy ne kelljen pereskednem.

Én csak autóval tudok közlekedni, a Katasztrófavédelmi

Főigazgatóság – a fővárosi tűzoltóság felügyeleti szerve – hozzájárul a vásárláshoz, hétévente kicserélhetem. Ilyenkor azt is számításba

veszik, hogy a mi családunkban a feleségem révén az átlagnál

magasabb az egy főre jutó jövedelem – ennek megfelelően kisebb a támogatás összege.

– Tizenegy évvel ezelőtt vettem egy Citroen kombit, én csak olyan típust használhatok, ahol a csomagtér össze van építve az utastérrel,

mert ha beszállok, a tolószékemet hátulra be kell raknom.

– Le akartam váltani a Citroent, négy éve benyújtottam a kérelmemet, de azóta sem akarják megadni a hozzájárulást. Egy

hivatalnoknő kereken elutasított:

– Az én apám is mozgássérült, még sincsenek ilyen igényei! Hogy megkaphassam a támogatást, be kellett perelnem először az

FTP-t, aztán a felettes szervét, a katasztrófaelhárítást. A jogi előírások

szerint meg kellett vásárolnom az új kocsit a saját pénzemen, mert csak így kérhetem, hogy járuljanak hozzá az árához. Az ügy a bíróság

elé került, árszakértőt rendeltek ki, ő nem fogadta el a keresetemet,

mert úgy vélekedett, hogy különféle luxusalkatrészeket szereltettem be a kocsiba, például automata sebességváltót. Lehet, hogy

elfelejtette: a béna lábammal nem tudom használni a kuplungot.

Kértem, hogy egy mobiltelefont is beszerezhessek, mert ha valahol defektet kapok a kocsival – esetleg a nyílt országúton –, segítséget

sem hívhatok. Erre is volt válasz:

– Most az árvízkárosultak ügye fontosabb, oda kell a pénz. Maga ráér!

Csináltak néhány semmire se jó látszatintézkedést – például

lefényképeztek a kocsiban ülve, és a képet csatolták az ügyiratokhoz, aztán nem történt semmi. Bennem csak egy aktát látnak, és nem egy

élő embert. Már hosszú ideje meg sem keresnek, pedig szerintem nem

nekem, a nyomoréknak kellene hozzájuk mennem. I. komoran nézi maga előtt a miniszter díszesen bekötött köszöntő

levelét, aztán csak legyint, és kifelé vonul a tolószékével.

(A pletykák szerint dr. Tatár Attila altábornagynak, az Országos Katasztrófavédelmi Felügyelőség főigazgatójának két szolgálati autó

is áll a rendelkezésére: egy SAAB 2000 Turbó és egy Mazda

terepjáró. Jóllehet bárhova is száll ki, a megyei igazgatóságokon

mindenütt kocsival várják. Azt is hallottam, hogy 85 ezer forintos

mobiltelefont vásároltak neki.

Az értesülés forrását nem kívánom megjelölni, hiába is tenném, az illető kijelentette, hogy ha megpróbálok rá hivatkozni, mindent

letagad.)

Dr. Garamvölgyi Vilmosné ügyvédnő több munkaügyi perben is

képviselte az FTP-hez tartozó tűzoltókat, akik szolgálatteljesítés közben váltak rokkanttá. Többek között I. nevében is ő járt el a

bíróságon, most is folyamatosan tartja vele a kapcsolatot – az

invalidus férfi hálával és szeretettel említette a nevét. – Asszonyom, szeretném, ha összehasonlítást tehetnénk:

tájékoztasson, hogy más I. úrhoz hasonló sorsú, de nem tűzoltóként

leszázalékolt sérültek milyen ellátásban részesülnek. – Egy példát is említhetek. Az illető sorkatonaként, még húszéves

korában szenvedett el súlyos balesetet, ennek következtében

százszázalékos rokkanttá vált. – Mások ápolására, tolószékre szorul, fizikai korlátozottságánál

fogva nem tud személygépkocsit vezetni. Saját gyereke nincs.

– Minden kárigényével folyamatosan keresetet nyújtott be az illetékes bírósághoz, mely utolsó, jogerős ítéletében a következő

kárösszegeket ítélte meg neki.

Az ügyvédnő egy papírlapot vesz elő: – A kártérítési járadék havi összege 2009. szeptember l-jétől

tételesen felsorolva:

– Étkezési hozzájárulás címén 5309 forint – Lakbérpótlék címén 214 forint

– Benzinköltség címén (nyilvánvalóan az őt fuvarozó személyeknek

kifizetve: 15451 forint – Kísérő címén 17010 forint

– Ápolásköltség címén 486 667 forint Közbeszólok:

– Ez nem túl magas összeg? – A jelenlegi gyakorlatban a 24 órán át folyamatosan a beteg mellett

tartózkodó, egymást váltó ápolónők 800-1000 forintos órabért kérnek.

– Többletfűtés címén 6379 forint – Háztartási kisegítő címén 22 681 forint

– Elmaradt jövedelem címén 28 349 forint

– Keresetveszteség címén 102869 forint

– Mosatási többletköltség címén 5000 forint

– Tisztasági többletköltség címén 7600 forint

– Összesen: 697529 forint – az ügyvédnő felemeli a tekintetét: – ha valaki sokallná ezt az összeget, cserélje el a maga életét egy húszéves

korában végleges rokkanttá vált fiúéval.

– Nálunk sajnos szinte minden egyes esetben külön csatát kell vívni, hogy a jogos igényeket érvényesíthessük. Az Önkormányzati és

Területfejlesztési Minisztérium szerződést kötött a Generáli-Providencia Biztosítóval az önkormányzati hivatásos tűzoltók

csoportos élet- és balesetbiztosítására. A biztosító által kifizetett

összeg azonban nem fedezi a fizikai státusban és a vagyonban keletkezett károkkal járó költségeket.

– A jogalapot az illetékesek általában elismerik, de az

összegszerűség vita tárgyává válik, és bíróság előtti összecsapásokba torkollik. Ez alól még a hősi halottak ügye sem számít kivételnek.

Garamvölgyiné doktor néhány bírósági aktát mutat, beléjük nézve,

az emlékezetes 2006-os műegyetemi tűznél életét vesztő R. Károly tűzoltó törzsőrmester pörében hozott ítéletet választom ki.

Kivonatosan idézem az iratszöveget:

„A Fővárosi Munkaügyi Bíróság R. Károly I. rendű és

R. Károlyné II. rendű felperesek [ők az elesett tűzoltó szülei – M.

Gy.] az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság I. rendű és a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság II. rendű alperes ellen baleseti

kártérítés iránt előterjesztett kereseti kérelme folytán meghozta a

következő ítéletet. A bíróság az I. és II. rendű alpereseket egyetemlegesen kötelezi,

hogy 15 napon belül fizessenek meg: az I. rendű felperesnek

– nem vagyoni kártérítés címén hétmillió forintot, melybe az alperesek jogosultak beszámítani a Generáli-Providencia Biztosító Zrt.

által már megfizetett 1250 000 forintos összeget

– a háztartási és ház körüli munka többletköltsége címén 2007. december 1. napjától kezdődő időtől havi 20 000 forint járadékot

a II. rendű felperesnek

– nem vagyoni kártérítés címén nyolcmillió forintot, melybe a felperesek jogosultak beszámítani a Generáli-Providencia Biztosító

Zrt. által már kifizetett 1250 000 forintot

– háztartási és ház körüli többletmunka címén 2007. december hó 1.

napjától havi 20000 forint járadékot

– kegyeleti költség címén havi 15 ezer forint alapján 2006. augusztus hó 12. napjától 2008. január hó 12. napjáig terjedő időre

lejárt járadék és annak kamatai címén 255 000 forintot

– 2008. január hó 13. napjától havonta előre, időbeli korlátozás nélkül 15 ezer forint járadékot

– perköltség címén 787250 forint ügyvédi munkadíjat. A bíróság a felpereseknek a fentieket meghaladó kereseti kérelmét

elutasítja…

Indoklás

A bíróság az alábbi tényállást állapította meg: R. Károly tü. törzsőrmester, az I. és II. r. felperesek gyermeke szolgálatteljesítés

közben a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem lőterén

keletkezett tűz oltása során 2006. augusztus 8-án halálos kimenetelű üzemi balesetet szenvedett. R. Károlyt az Önkormányzati és

Területfejlesztési Miniszter hősi halottá nyilvánította, és tűzoltó

hadnaggyá nevezte ki. A felperesek, mint R. Károly szülei, kártérítési igényt terjesztettek

elő, amelyet az állományilletékes parancsnok az Országos

Katasztrófavédelmi Főigazgatáshoz terjesztett fel. A kérelmezők beadványukban arra hivatkoztak, hogy a fiukat ért

szolgálati balesettel összefüggésben őket kár számos érte, vagyoni

kártérítés címén 118 200 forintos egyösszegű kártérítésre tartottak igényt, mely közjegyzői díjjal és tűzifa vásárlásával volt kapcsolatos,

és havi 80 ezer forint járadék megfizetését kérték, mely a fűtési és

karbantartási munkálatokkal kapcsolatban bekövetkezett kár miatt merült fel, ezen túlmenően nem vagyoni kártérítés címén 20 millió

forint megfizetésére tartottak igényt.

A II. r. alperes a felperesek kérelmét részben találta megalapozottnak, és elrendelte 3 ezer forint egyösszegű közjegyzői

eljárással kapcsolatos kártérítés megfizetését, az ezt meghaladó

kérelmet elutasította. A határozat indoklása arra is kitért, hogy a kérelmezők a

tűzifavásárlásról kiállított számlát is becsatolták, ezen igényük

indokaként azt adták elő, hogy a velük együtt lakó fiuk korábban

rendszeres fakitermelést végzett, így a család fűtési szükséglete ezúton

biztosított volt. Ugyanakkor a határozat kitért arra, hogy a kérelmezők

a fakitermelést igazoló dokumentumot nem nyújtottak be. Hangsúlyozta az alperes határozata, hogy mindkét kérelmező

állandó munkahellyel és rendszeres jövedelemmel rendelkezik, ezért

gyermeküket a családjogi szabályok szerint nem terheli irányukba tartási kötelezettség. Ezért az elhunyt által a családban eddig

szívességi segítségként végzett munkák elmaradását kárként a határozathozó nem tudja elfogadni. Ugyanezen indokból nem vette

figyelembe a szülők házának fűtési és karbantartási költségeit sem,

miután az ingatlan fenntartása a tulajdonosokat terheli. A felperesek munkaképességének csökkenése nem nyert megállapítást,

létfenntartásukról gondoskodni képesek.

A kérelmezők nem vagyoni igényüket arra alapozták, hogy fiúgyermekük hiánya leírhatatlan, elmaradt gyerekük családalapítása,

és ez megfosztotta őket attól az örömtől is, hogy unokájuk lehessen. A

határozat úgy foglalt állást, hogy a kérelmezők a sajnálatos haláleset folytán valóban sérelmet szenvedtek, így pénzben kifejezhető nem

vagyoni káruk keletkezett.

A nem vagyoni kárigény szerinti kérelem kapcsán a határozat azt állapította meg, hogy a kérelmezők a munkaadó által kötött csoportos

élet- és balesetbiztosítás alapján előlegként 250 ezer forint haláleseti

szolgáltatásban majd 2250000 forint teljes haláleseti szolgáltatásban is részesültek, így a munkáltató a sérelmet elszenvedett munkavállaló

iránti kártérítési kötelezettségének eleget tett…

Utóbb a II. r. felperes kegyeleti költség címén előterjesztette azt a kérelmét is, hogy fia sírjának gondozásával kapcsolatban költségei

merültek fel. A havi 15 ezer forintos igényt az I. r. alperes elutasította.

Megítélése szerint a hivatásos állománynak szolgálati viszonyáról szóló törvény csak az indokolt költségek megtérítésére ad

lehetőséget… A kérelmező által csatolt fénykép alapján az állapítható

meg, hogy a síremlék méltóképpen tiszteleg az elhunyt hőstette előtt, szabad felülete virággal beültetett és gondozott, ezért további

ráfordítások nem indokoltak.

A felperesek keresettel támadták meg az alperesek által hozott fenti határozatokat. Azt kérték, hogy a bíróság egyetemlegesen kötelezze

őket az I. és II. r. felperes részére történő fejenként tízmillió forint

nem vagyoni kártérítés megfizetésére.

Kereseti kérelmük alapjaként arra hivatkoztak, hogy az I. r.

felperesnél a fia balesetét megelőzően magas vérnyomás, légúti hurut,

emésztési zavar, illetve mozgásszervi betegség jelentkezett, így a ház körüli munkáknál kisegítésre szorult, melyet korábban a fia biztosított

számára, az ő halála után pedig a családtagok, illetőleg a fia barátainak

segítségére szorul. Hangsúlyozta, hogy a magasvérnyomás-betegségét a fia tragédiája súlyosbította, a romlásban pszichés tényezők jelentős

szerepet játszottak, így a korábbi gyógyszeres kezelés már elégtelenné vált. Mindezek alapján nem zárható ki a további állapotromlás, sőt

szövődmények kialakulása sem. A szokásos mértéket meghaladó

gyászreakciótól szenvedve, életvezetése jelentős mértékben megnehezült.

AII. r. alperes a nem vagyoni kártérítési igénye alapjaként arra

hivatkozott, hogy fia elvesztésének következtében gondolkodásának tempója meglassult, az őt ért veszteségre, gyászra korlátozódott. A

mindennapi életvitelét a gyásszal kapcsolatos tevékenységnek rendeli

alá. Depressziós zavar érezhető nála, hátterében stressz és más pszichés tényezők állnak.

A felperesek hangsúlyozták, hogy a fiuk valamennyi házi és ház

körüli munkából kivette a részét… Hivatkoztak arra, hogy egy önkormányzati környezettanulmány is bizonyítja, hogy állattartással

foglalkoznak, jelentős gyümölcsfa- és szőlőállományuk van, ezenkívül

konyhakertjük is, ennek gondozása napi 4-5 óra munkát jelent. A helyben kialakult napszám 4-5 ezer forint közé tehető. Bár a

gondozást az elhunyt fiú nem egyedül látta el, a kieső tevékenysége

ellenértékeként igényelt fejenként 20 ezer forintos járadék semmiképp sem tekinthető túlzottnak. Az eddigre lejárt összeg után kamat

megtérítését is igényelték.

AII. r. felperes kegyeleti költségek iránti igényét havi 15 ezer forintban határozta meg. Arra hivatkozott, hogy fiukat hősi halottá

nyilvánították, és ehhez a besoroláshoz méltó síremléket állítottak,

amely mind kivitelében, mind ápoltságában eltér a szokásostól, és a naponkénti mécsesgyújtás, illetőleg vágott virággal való díszítés

semmiképpen sem kirívó…

Az I. r. alperes a felperesek nem vagyoni kártérítés iránti igényét elutasítani kérte arra figyelemmel, hogy álláspontja szerint a fegyveres

szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló

törvényből az következik, hogy a közeli hozzátartozóknak nincs

lehetőségük nem vagyoni kártérítést igényelni.

A háztartási és ház körüli munkákban jelentkező többletköltség címén előterjesztett járadékra vonatkozólag az I. r. alperes az összeget

túlzottnak ítélte. A kegyeleti költség tekintetében ugyanezt az

álláspontot foglalta el… A bíróság ítéletében a felperesek keresetét megalapozottnak találta.

A fegyveres szervek vétlenségükre való tekintet nélkül teljes mértékben felelnek azért a kárért, amely a hivatásos állomány

tagjainál a szolgálati viszonyukkal összefüggésben keletkezett. A

fegyveres szerv felelőssége alapján az állomány tagjainak elmaradt jövedelmét, dologi és nem vagyoni kárát, a sérelemmel, illetve annak

elhárításával összefüggésben felmerült indokolt költségeit köteles

megtéríteni. A fegyveres szerv köteles megtéríteni a közeli hozzátartozóknak a károkozással összefüggésben felmerült kárát és

indokolt költségeit is.

…A felperesek fia szolgálati kötelemmel összefüggően szenvedte el a halálos kimenetelű balesetet. Nem lehet vitás, hogy a felperesek fiuk

elvesztésével nem vagyoni kárt szenvedtek… Az I. r. felperesnél

gyermekének halála mint tartós pszichés feszültséget okozó tényező a magas vérnyomás rosszabbodását eredményezte. A szokásos mértéket

meghaladó gyászreakcióban szenved, mindezek miatt az életvezetése

orvosi szempontból tekintve közepes mértékben megnehezült. A II. r. felperes vonatkozásában a bíróság azt állapította meg, hogy

már korábban is emésztőszervi problémákban, alsó végtagi

visszerességben és nőgyógyászati betegségekben szenvedett, ennek következtében műtétre is szorult. A tartós pszichés stressz, illetve

feszültség szerepet játszott állapotának romlásában. A vizsgálat

időpontjában is elhúzódó depressziós zavar volt érezhető nála, mely a szokásos mértéket meghaladó veszteségélmény következtében

súlyosan megnehezíti a II. r. felperes életvitelét is.

Mindkét felperes vonatkozásában pszichiátriai-terápiás kezelés szükségessége merült fel. [Azoknál, akik egy reaktív

következményként jelentkező depresszióban szenvednek, 2-5 évre

tehető a gyógyulási idő – M. Gy.] Mindezen tényekből következően a bíróság azt állapította meg,

hogy a felpereseknek a nem vagyoni kártérítés iránti kereseti kérelme

túlnyomórészt megalapozott.

A nem vagyoni kár megtérítése ugyanakkor nem tekinthető

fájdalomdíjnak. Az a körülmény, hogy a károsult vagyoni kára

esetlegesen teljes egészében megtérült, nem csökkenti a munkáltató felelősségét. Jelentősége van az életkornak, a speciális

körülményeknek, mindezeknek a kártérítés összegében is meg kell

mutatkoznia. A Magyar Köztársaság alkotmánya rögzíti, hogy az ország területén

élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez. Ennek a jognak a megsértése miatt keletkezett igények

bíróság előtt érvényesíthetők…

A fentiekből következően a bíróság úgy döntött, hogy az I. r. felperes részére az alperesek 7 millió forint összegű nem vagyoni

kártérítést, míg a II. r. felperes részére 8 millió forint összegű nem

vagyoni kártérítést kötelesek fizetni…” A felperesek többi igényük tekintetében is túlnyomórészt

pernyertesek lettek, ezért a bíróság kötelezte az alpereseket 787250

forint ügyvédi munkadíj megtérítésére is. A kártérítést, jogosságának megállapítása után, az illetékes szervezeti egység fizeti ki, adott

esetben a miniszter által kijelölt Országos Katasztrófavédelmi

Főigazgatóság. Állítólag megfellebbezték az első fokú ítéletet. – Csak a jogerős bírósági döntés után fizetünk! – hajtogatják, és

komoly nehezteléssel fogadják, ha jogi képviselőjük nem viszi sikerre

elutasító szándékukat. Nem az én dolgom értékelni a peres felek magatartását, de szerettem

volna tisztelegni a fiatalon elesett tűzoltó sírja előtt. Megtudtam, hogy

az FTP küldöttsége rendszeresen lelátogat a dunántúli V. faluba, az elhunyt családjához, engedélyt kértem, hogy egy alkalommal

csatlakozhassak hozzájuk.

A delegációt vezető Molnár Zsuzsanna ezredes asszony már keresett fel családokat, hogy bejelentse nekik a fiuk szolgálat közben

bekövetkezett halálát, és a továbbiakban is rá hárul a velük való

kapcsolattartás. – Meg tudná határozni, hogy melyik eset hatott magára a

legmélyebben?

– A műegyetemi tűznél az egyik anya az egyetlen gyerekét vesztette el. Addig tanítónőként dolgozott, de akkor otthagyta az iskolát.

Tűzoltók között akart élni, úgy érezte, hogy így marad legközelebb a

fia emlékéhez. Munkára jelentkezett a parancsnokságunkon, ma is

nálunk van alkalmazásban. Nehéz elképzelni, mi játszódik le benne,

ha látja azokat a piros fecskendőket, melyeken valaha az ő fia is ott

ült. – Az érintett családok szoktak találkozni egymással?

– Nem túl szoros a kapcsolat, például a műegyetemi tűz három

halottjának hozzátartozói közül csak ketten járnak össze. Valami biztos történt köztük.

V. faluba leérve, kocsink a régi, elhagyott futballpályánál áll meg, egy gondozott családi ház előtt, egy világosabb színű ámbitust

nemrégiben építhettek hozzá. Az R. házaspár elénk jön fogadásunkra,

beljebb invitálnak. A házigazda, az apa, hatvanas éveiben járó, magas, erőteljes férfi,

évekig dolgozott egy csepeli gyárban, de már nyugdíjba vonult. Az

asszony a helyi iskolába jár takarítani, a fizetése csökkenésére panaszkodik:

– Eddig 57 ezer forintot kerestem, de most az új adóval hétezret

levettek. Pogácsát, üdítőt, bort készítettek ki az asztalra. Leül mellénk az

elhunyt tűzoltó nővére is, kiderül: ő is kártérítési pert indított az OKF

ellen, mert a testvére halála súlyos idegkárosodást váltott ki nála. Valamikor őszre várható, hogy a bíróság megítéli-e az általa kért

járadékot.

Néhány szó esik a politikai helyzetről; a faluban nagy a munkanélküliség, egy jobbikos képviselőjelölt radikális programjával

már össze is gyűjtötte a 650 kopogtatócédulát.

Közben körülnézek: a házban rend és szerény jólét nyomai mutatkoznak. Kérésemre megmutatják a halott fiú szobáját, itt

mindent változatlanul őriznek, mintha el akarnának számolni vele, ha

visszatérne a túlvilágról. A fényképeit – köztük egy huszárcsákós gyerekkori fotót, tűzoltóruhás felvételt – és más személyes tárgyait

senki sem érintheti, társasági öltönyének szürke zakója egy vállfára

akasztva a szekrényajtón lóg. Kimegyünk a temetőbe, a megboldogult R. hadnagy a bejáratnál a

hősök parcellájában kapott díszsírhelyet, mögötte a háborúban elesett

szovjet és német katonák emlékműve emelkedik. A fiatalon eltávozott férfi földi maradványait egymásra épített

kettős sírban tartják. Testét az alsó márványkriptába fektették, a

szülők elbeszélése szerint: fekete öltönyben, fehér ingben, bordó

nyakkendőben. Mellé rakták a tűzoltósisakját, útlevelét,

mobiltelefonját, zsebébe pénzt csúsztattak – mintha csak Cháronnak, a

„túlvilág révészének” adandó obulus legendája jutott volna eszébe valakinek. A gyerekkorból megőrzött iskolatáska is ide került. A

síremlék felső, a talaj szintjéből kiemelkedő részére vésték be a nevét

és az évszámokat: március 19-én lett volna 28 éves. Az anya virágot tesz a sírra:

– Mindennap kijövünk a kisfiunkhoz, őneki már mindegy, de nekünk jólesik. Karácsonykor egy kis fenyőfát szoktunk állítani neki.

– Úgy tudom, nem nősült meg, menyasszonya volt?

– Igen, járt egy lánnyal, de az már más fiúval él. A faluban mindenki szerette Karcsit, mert jó humora volt, de ha úgy kellett, a

sarkára állt és küzdött az igazságért. Nem felejtik el, az évfordulókon

kijönnek hozzá a régi osztálytársai; egy kis üveg Jáger likőrt vagy Unicumot hoznak neki – ezeket az italokat kedvelte a legjobban. Az is

szokás, hogy meggyújtanak egy cigarettát, mindenki szív egyet belőle,

aztán a sírjára teszik. – Idén először fordult elő – folytatja az apa –, hogy ellopták ezeket a

kis üvegeket, a karácsonyfáról pedig leszedték a szaloncukrot. Van

azonban valami, amit nem tudnak elvenni; itt V. faluban róla nevezték el az önkéntes tűzoltócsapatot.

Reggelenként egy kopott szürke autó áll meg a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság központjának udvarán, egy harmincöt-negyven éves

civil ruhás férfi száll ki belőle – két mankóra támaszkodva. Biccent a

kapualjban dohányzó kompánia felé, majd elvonul a videoszolgálat stúdiója felé. Rózsa Csabának hívják, nyugdíjas tűzoltó törzsőrmester.

A vágóasztal mögött ülve találom, épp az előző nap készült

felvételeket nézi át, érkezésemre udvariasan félbehagyja a munkáját. Letelepszem mellé:

– Annak idején miért jött a tűzoltókhoz?

– Lehet, hogy nagyzolásnak hangzik, de nem tudtam elképzelni magam egy hivatalban vagy egy üzletben.

Mindig a kaland vonzott, úgy éreztem, itt megtalálom. Sima

vonulósként kezdtem, de úgy hajtottam, hogy átkerültem a rohamosokhoz.

(A pesti Roham I. és a budai Roham II. a fővárosi tűzoltóság két elit

egységének számít. Sok fiatal tűzoltó szeretne közéjük kerülni, de ők

szigorúan szelektálnak. A legrátermettebbeket választják ki, s a csapat

is szót kap, szimpatikus-e neki a jelentkező. Régebben csak két-három

éves szolgálat után, kiemelkedő szintű teljesítménnyel kaphatott valaki befogadást.

Túlzás volna azt állítani, hogy minden parancsnok rajong értük,

mert különféle extravagáns szokásokat engednek meg maguknak. Előfordul, hogy más parancsnoksághoz tartozó tűzoltókat nem

fogadnak be a szállásukra, mert egyedül szeretnének maradni, a kialakuló konfliktusok nyomán néha meg is változtatják az

elhelyezésüket. Irigységet váltanak ki azzal is, hogy az átlagnál

magasabb fizetést kapnak. Néhány parancsnok látványosan favorizálja őket; előfordult, hogy egy oltásnál egy tűzoltóegység már

„megszerelte a sugarakat”, elvégezve ilyenképpen a munka kevésbé

látványos felét, mikor leváltották, és a rohamosokra bízták a folytatást. Az is visszatetszést vált ki irányukba, hogy külső jelekkel is

megkülönböztetik magukat, például egységesen sötét napszemüveget

viselnek, vagy tiszti rangjelzést tetováltatnak a vállukra. Viszont azt is el kell ismerni, hogy a legveszélyesebb tűzesetekhez, a fenyegető

katasztrófákhoz őket riasztják elsőnek, és nem hátrálnak meg a rájuk

bízott feladatok elől. Nem véletlen, hogy a már említett műegyetemi lőtéri akció három halottas áldozata közül ketten a rohamosok közül

kerültek ki.)

– Már hatodik éve szolgáltam a rohamosoknál – folytatja Rózsa Csaba –, mikor egy este Budafokra riasztottak minket. Nem ígérkezett

valami nagy ügynek: egy gyerek beszökött a már rég bezárt moziba,

és ott passzióból gyújtogatni kezdett. – Kiérve a kárhelyre, két csoportra oszlottunk: hárman oltották a

lángokat, hárman felmentünk a gépház mögé, hogy megkeressük a

gyereket, akit a füstben életveszély fenyegetett. Az épületvilágítást már rég kikapcsolták, egy elektromos szikra különben is robbanást

okozhatott volna, majdnem teljes volt a sötétség, csak óvatosan

csúsztattam a lábam, de mégsem figyeltem eléggé. Nem vettem észre egy, a padlóba beékelt egyszer egy méter felületű, a portól

megfeketedett hungarocell takarólapot, ráléptem, beszakadt alattam, és

belezuhantam egy tíz méter mély üregbe. Rögtön hátrakiabáltam, hogy senki se jöjjön utánam.

– Feküdtem az üreg alján, éreztem, hogy a gerincem megsérült,

ránéztem a lábamra, és láttam, hogy teljesen kifordult; a sarkam

előrekerült az ujjaim helyére. Nem lehetett megkockáztatni, hogy a

társaim megmozdítsanak, csak növelték volna a bajt. Kihívták a

mentőket, egy orvosnő leereszkedett hozzám, ott lent a mélyben ellátott annyira, hogy a társaim fel tudtak húzni.

– Beszállítottak a Máv Kórház Jávor utcai részlegére. Ott, azt

hiszem, végképp leírtak, arra gondoltak, hogy a forma kedvéért csinálnak velem valamit, aztán előbb-utóbb áthelyeznek egy

elfekvőbe. Egy Klauber nevezetű orvos azonban megnézte a leleteimet, és azt mondta, hogy jöjjön át az én osztályomra,

garantálom, hogy eljön az idő, és talpra fog állni.

– Kemény munkát írt elő. Már reggeli előtt elkezdtem tornázni, és csináltam egész nap. Minden izmomat próbáltam formában tartani.

Később még tolókocsis kosárlabdameccsekre is beszálltam.

– A kórházba bejártak hozzám a régi rohamos társaim, akadt olyan is, aki Salgótarjánból utazott fel a szabadnapján. Először ketten

segítettek a gyakorlatoknál, aztán már elég volt egy is. Mikor

kiengedtek a kórházból, a tűzoltóságnál leszázalékoltak, megkaptam a kárpótlást és a nyugdíjat – az összege 30 ezer forintról indult, most az

összjövedelmem 170 ezer körül jár.

– A házasságom tönkrement, elköltöztem hazulról, egy rossz albérletbe kerültem. Voltak néhányan, akik segíteni akartak rajtam,

elvittek a budafoki tanácshoz, kérték, hogy utaljanak ki egy lakást a

számomra; arra hivatkoztak, hogy a balesetem ebben a kerületben történt. Az illetékesek három helyet kínáltak fel: az elsőt megnézve a

lakásajtóból fordultam vissza, a másodiknál már az udvarból.

Harmadikként egy fél családi házat ajánlottak, az elfogadható állapotban volt, csak tisztasági festést kellett végezni rajta,

bólintottam. Egy fiatal házaspár a bérlőtársam, jól kijövünk

egymással, télen helyettem is ők hányják a havat. – Nem zárkóztam be, igyekeztem új elfoglaltságokat találni.

Hobbiból már korábban is festegettem, most komolyabbra vettem, és

beiratkoztam egy alkotókörbe, de a stúdió olyan szerencsétlen helyen feküdt, hogy autóval nem tudtam megközelíteni, fel kellett adnom.

Tovább próbálkoztam, beálltam egy animációs filmeshez, kópiákat

színeztem neki, de ő egy idő után tönkrement. – Akkor kerestek meg a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokságtól,

emlékeztek rá, hogy szívesen bíbelődök filmekkel. A videostúdióba

kellett egy segítség, havi száz órára, a munkaidőt változó beosztásban

töltöm le, általában napi öt órát teljesítek, de ha a szükség úgy hozza,

éjfélig is bent maradok.

– Gondolom, ismeri a sorstársát, I. urat. – Igen.

– Mit gondol: a maga sorsa miért alakult viszonylag

szerencsésebben, mint az övé? – Nem tudom, hogy valóban így áll-e a helyzet, de egy-két

körülmény eleve az én javamra szólt. Ő csak két évet szolgált, én pedig hatot, a rohamosoknál erősebb az összetartás, mint egy átlagos

csapatban, és ez a nehéz pillanatban mindig segített. Azt hiszem, a

kezelésnél is több szerencsém volt – ennek köszönhetem, hogy mankóval tudok közlekedni, a mosdóba is ki tudok menni egyedül. A

sorsunk annyiban hasonlít, hogy nekem is perrel kell kikényszeríteni

mindazt, amit el akarok érni. Most szeretném lecserélni az autómat, de az OKF csak 500 ezret vállalna a 4,5 millióból.

– Egyébként van valami különleges kívánsága?

– Nincs, megmaradtak a baráti kapcsolataim. A feleségem, mint mondtam, elvált tőlem, mégsem vagyok egyedül.

Reggelenként most is egy kopott szürke autó áll meg a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság udvarán: egy harmincöt-negyven éves civil

ruhás férfi száll ki belőle – két mankóra támaszkodva. Biccent a

kapumélyedésben dohányzó kompánia felé, majd elvonul a videoszolgálat irányába. Jegyezzük meg a nevét: Rózsa Csabának

hívják, nyugdíjas tűzoltó törzsőrmester.

IX.

A KÉT ELLENFÉL

Meghaladná erőimet, a lehetséges idő- és terjedelmi kereteket is túllépné, hogy részletekbe menően taglaljam a magyar tűzoltóság

történetét gróf Széchenyi Ödön kezdeményezésétől a 2010-es

állapotok kialakulásáig. Egy rövid, néhány évtizedre visszanyúló áttekintést azonban nem mellőzhetek. Könyvtári és múzeumi kutatás

helyett inkább élő forrásokból próbáltam meríteni, indulásként meg

kellett keresnem azt a személyt, aki összefoglalja számomra a legfontosabb tudnivalókat.

Többektől is érdeklődtem a megfelelő alany iránt, dr. Joó Bálint

nyugalmazott tűzoltó ezredest, a Rendőrtiszti Főiskola jelenlegi tanárát ajánlották. Joó neve összeforrott a hivatásos tűzoltóság utolsó

fél évszázadának jogtörténetével.

Kötegnyi cikkel és tanulmánnyal érkezett a találkozónkra, de szabadkozva előre bocsátja: nem nyújthat teljes körű áttekintést, az ő

nemzedéke gyakorlatilag már visszavonulóban van, nincsenek beható

ismeretei a helyükbe lépett jelenlegi vezetés tevékenységéről. Joó doktor a második világháborút megelőző időktől indul el. A

tűzoltóság ekkorra már rég kilépett az archaikus szervezeti formákból,

mikor baj esetén három bakter riasztani volt képes Pest és Buda egész védelmi állományát. A fejlesztés az egész országra kiterjedt, minden

30 ezer főt meghaladó lélekszámú városnak önálló tűzoltóságot kellett

alakítani. 1936-ban már egy hivatalos belügyminiszteri rendelet országos tűzrendészen' felügyeletet hoz létre, egy kézbe összevonva

az irányítást. A testület társadalmi rangja egyre növekszik, a Tűzoltó-

szövetség fővédnöki tisztét maga Horthy Miklós kormányzó vállalja magára, az alelnöki tisztséget a hírhedt fasiszta alispán, Endre László,

a vészkorszakbeli zsidó deportálások végrehajtója tölti be.

A közeledő háború előtérbe emeli az úgynevezett nemzetvédelmi célkitűzéseket – Joó dr. idéz Minárovics János történeti

összefoglalójából:

„…A tűz terjedésének megakadályozásán, a tűzoltáson, árvíz,

földrengés, közveszély és baleset esetén a mentési munkálatokban

való segédkezésen, helyenként a mentőszolgálat végrehajtásán túl rájuk hárult a leventék kiképzésében történő közreműködés és a

légoltalmi feladatkör ellátása is. (A légoltalomra azért volt szükség,

mert a békeszerződés – amit az Antant képviselői és a magyar kormány 1920. június 4-én írt alá – tilalma ellenére a koronatanács

már 1927 decemberében határozatot hozott a hadsereg rejtett fejlesztéséről…) 1944. április l-jén Budapest tűzoltói helyzete a

következő képet mutatta: hivatásos tűzoltó 398, tisztes 227,

tiszthelyettes 162, tiszt 47 (köztük két főorvos), a légoltalmi szolgálatosok száma megközelítette az ötezret. 1944. május 15. és

1945. április 15. között a tűzoltóság 1610 esetben vonult ki. Ez alatt az

egyetlen év alatt szolgálat közben életét áldozta 16 hivatásos és 45 légoltalmi tűzoltó. Az emberveszteség listáján szerepelt még az is,

hogy 131 hivatásos és 436 légoltalmi tűzoltó szovjet fogságba esett.”

– Összegezve: a háborús események következtében a létszám a töredékére zuhant vissza – folytatja Joó ezredes –, és a technikai

felszerelésünk nagyrészét is elhurcolták Nyugatra: 3

gépjárműfecskendőnk, egy tolólétránk és alig egytucatnyi kismotorfecskendőnk maradt. Négy-öt kilométeres távolságokban

gyalog, kötelekkel rángatták ki a szereket, mert üzemanyaghoz sem

jutottunk hozzá. A gyengébb fizikumúak nem is bírták az erőfeszítést, összeestek és kihullottak a sorból.

– Aztán lassanként hazajöttek a fogságba esettek, és a technika egy

része is visszakerült Nyugatról. A szervezet újjáalakítása nehezen ment: a Szövetséges Ellenőrző Bizottság a Magyar Tűzoltószövetséget

félkatonai szervezetnek minősítette, és feloszlatta – a hozzá

kapcsolódó ifjúsági és egyéb alakulatokkal együtt. Feladatukat a szó közvetlen értelmében vett tűzoltási munkákra korlátozta.

– Az ország politikai életében végbement változások később is

éreztették a hatásukat. A kommunista hatalomátvétel után, 1948. május 13-án rendeletileg államosították az önkormányzati és az üzemi

tűzoltóságokat. A Belügyminisztérium saját irányításába vonva őket,

létrehozta az Országos Tűzoltó-főparancsnokságot. – Miért nem hagyták meg önkormányzati fennhatóságban, hiszen

korábban hozzájuk tartozott?

– Egyszerűen nem bíztak meg benne, az országban még folytak a

hatalom utóvédharcai, falun is megkezdődött a termelőszövetkezetek

szervezése, nem tudták, hogy a vegyes eszmei irányultságú polgári közigazgatás mire használná fel a tűzoltókat. Mind szorosabbra

vonták az ellenőrzést, egymást követték a párthatározatok.

– 1949-ben a Minisztertanács megteremtette Nagy-Budapest egységét – addig például Újpest önálló városnak számított –, így a

budapesti osztályparancsnokság hatásköre kiszélesedett mind a 22 kerületre, 7 megyei városra és 36 nagyközségre. A technikai fejlesztés

keretében átformálták a tűzjelzés rendszerét, kialakult a hazai tűzoltó

gépjárműfecskendő-gyártás a Csepeli Autógyárban. – 1956-ban a vezetés megpróbálta a tűzoltókat az október 23-i

tüntetés szétoszlatására felhasználni, de ezt a szándékukat nem tudták

keresztülvinni. A felkelés alatti eseményekről bizonyára már hallott. – A hatalom restaurációja után a jogi átrendezés következett –

abban az időben számos területen követte egymást a centralizálás és a

decentralizálás, a felügyeleti szervek váltása. Megszüntették a hivatásos üzemi és községi tűzoltóságokat, létszámuk részben az

állami, részben az önkéntes tűzoltóságokhoz került.

– És ez még mindig nem számított végleges megoldásnak. Mind határozottabban megnyilvánult az az elképzelés, melyet az MSZMP

Központi Bizottságának egyik határozata fogalmazott meg: „vizsgálat

tárgyává kell tenni a tűzrendészet egészének, vagy bizonyos jogköreinek átadását a tanácsok részére úgy, hogy az ne sértse a

népgazdaság érdekeit.”

– A szándék mellett és ellenében is számos érv hangzott el. A hatalom sohasem engedi ki szívesen a kezéből bármilyen jelentős

szervezet közvetlen irányításának jogát, de az adott esetben számos

körülményt végig kellett gondolnia. Nemcsak a hagyományok utalták a tűzoltóságot az önkormányzatok hatáskörébe, de a legtöbb nyugat-

európai országban is ez a modell alakult ki. A városi önkormányzatok

sokkal biztosabban el tudják dönteni, hogy milyen jellegű, mekkora hatékonyságú szervezetre van szükségük, mint ezt a kívülálló állam

teheti, és a helyzet alaposabb ismeretében a rendelkezésre álló pénzt is

több áttekintéssel tudják beosztani. – A folyamatot még sürgősebbé tette, hogy megkezdődött a

fegyveres rendvédelmi szervek gyors ütemű lebomlása. A sorkatonai

szolgálati idő fokozatos csökkentésével, majd megszüntetésével a

csapattisztek elvesztették a talajt a lábuk alól, százszámra nyújtották

be leszerelési kérelmüket, közülük sokan a Polgári Védelemnél

folytatták a tevékenységüket – belső munkaerő-felesleget teremtve új helyükön. Be kellett látni annak a logikáját is, hogy egy Országos

Tűzoltó-parancsnokság önmagában is indokolatlan képződmény, már

csak azért is, mert a tüzek sohasem terjednek ki az egész országra, hanem helyi védekezést igényelnek. Az állami tűzoltóság teljes

vertikuma szétesőben volt: a járási tűzoltó-parancsnokságokat már korábban megszüntették, de semmi sem igazolta a megyei, illetve

országos parancsnokságok létjogosultságát sem, felesleges hivatalok

és hivatalnokok sokaságát kellett eltartani. 1989. október 23-án, a rendszerváltásnak, úgymond, az előestéjén

Szűrös Mátyás mint ideiglenes elnök az Országház erkélyén állva

kihirdette a Magyar Köztársaság létrejöttét. Ez a deklaráció nem hagyta érintetlenül a tűzvédelem területét sem.

Az Alkotmány módosítása kinyilvánította, hogy minden magyar

állampolgárnak joga van a személyi biztonsághoz, ezt tovább boncolgatva: a tűz elleni védelemhez és a műszaki mentés

igénybevételéhez. Megszületett az 1991. évi úgynevezett hatásköri

törvény, mely kimondja, hogy a fentebb említett két feladat a hivatásos önkormányzati tűzoltóságok székhelye szerinti városi,

megyei jogú városi, illetve fővárosi kötelező közszolgáltatási

feladatának minősül. Ezzel a rendelkezéssel az állami tűzoltóság területi szervei önkormányzati tűzoltóságokká, ugyanakkor a megyei

tűzoltóságok állami tűzoltóságokká váltak.

Felesleges azzal fárasztani magunkat, hogy megpróbáljunk eligazodni ebben a bonyolult helyzetben, mert 2000-ben újabb

változás történt. A polgári védelemből és a megmaradt hivatásos

állami tűzoltóságból egy új rendvédelmi szervet hoztak létre Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság (OKF) néven.

Ez az átszervezés-összevonás csak országos és megyei szinten

történt meg, Budapesten és az önálló hivatásos parancsokságot fenntartó vidéki városokban a tűzoltóság és a polgári védelem

továbbra is egymástól elkülönülten tevékenykedik.

A rendelkezések szerint az OKF közvetlenül irányítja a polgári

védelmi szakterületet, a tűzoltóság fölött azonban csak szakmai

felügyeletet lát el. Ez utóbbi mint önkormányzati intézmény nem

tartozik a katasztrófavédelmi szervek közé, így azok belső

intézkedései rá nem vonatkoznak.

Az OKF azonban nem fogadja el ezt a szabályozást, mind szélesebb irányítói hatáskört próbál vindikálni magának. A létének igazolásáért

folytatott küzdelemben, ellenőrzési és felügyeleti jogát felhasználva,

sorozatos vizsgálatokat indít, fegyelemi eljárásokat kezdeményez a tűzoltóságnál – írja az FTP egyik belső kiadványa. A sajtóban tett

megnyilvánulásaival azt a hamis látszatot kelti, hogy a tűzoltóságnál olyan szakmai hiányosságok vannak, melyek feltárására és

megszüntetésére egyedül ő alkalmas. Ezzel a híreszteléssel komoly

károkat okoz: sérti a tűzoltók jó hírnevét, megkérdőjelezi parancsnokaik hozzáértését, a beavatkozói és irányítói állományban

fenyegetettség érzését kelti fel.

A nem objektív, szabályozatlan ellenőrzésen alapuló felügyelet bénítólag hat a döntések meghozatalára, és az állampolgárok élet- és

vagyonbiztonságának szempontjából kritikus helyzetet teremt.

A konfliktusok személyi szinten különös nyomatékkal éleződtek ki dr. Tatár Attila, az OKF főigazgatója és dr. Bende Péter, az FTP

parancsnoka között. Amennyire a rendelkezésre álló anyagból meg

tudom állapítani, ezek az összecsapások többnyire Tatár doktortól indultak ki.

Megyesi Gusztáv cikkében megemlít egy jellemző esetet:

„Fegyelmi eljárást kezdeményezett az országos katasztrófavédelem vezetője a fővárosi tűzoltóparancsnok ellen… Arról van szó, hogy a

rákosrendezői pályaudvaron kigyulladt egy épület tetőszerkezete, amit

a tűzoltók idejében érkezve, szakszerűen, az előírások maximális betartásával eloltottak, majd biztosították a helyszínt. Ahhoz, hogy a

tüzet elolthassák, meg kellett közelíteni a tetőt, amit egy

alumíniumlétra segítségével tettek. Miközben a létrát az épület bádogtetejéhez illesztették, öt tűzoltó kis bizsergést érzett a karjában.

Ami aztán nyomban el is múlt. De minthogy a tűzoltás tényleg

veszélyes üzem, az oltás befejezése után a tűzoltó orvos utasítására azonnal kórházba vitték az öt tűzoltót, ahol tetőtől talpig kivizsgálták

őket, még EKG-t is végeztek rajtuk, majd zárójelentés rögzítette, hogy

áramütés még csak véletlenül se érte őket, az égvilágon semmi bajuk… A tűzoltók szempontjából annyi történhetett, mint amikor

otthon beverjük a könyökünket a kilincsbe, és úgy érezzük, mintha

áram ütött volna meg…

A szabály szerint efféle csoportos bizsergés esetén a

katasztrófavédelemnek kutya kötelessége vizsgálatot indítani, hogy

megállapítsa a felelősöket. No de kik ellen kezdeményezzenek vizsgálatot? Nyilvánvaló, hogy az alumíniumlétra vagy a bádogtető

nem alkalmas fegyelmi tárgyalás alanyának, magukról a bizsergő

tűzoltókról pedig nem volna méltányos azt feltételezni, hogy akár hanyagságból, akár előre megfontolt szándékkal kezdtek el

bizseregni… úgyhogy csak szimpla rutineljárás képzelhető el személyesen a parancsnok ellen, hozzávetőlegesen hét-nyolcezer

oldalnyi jegyzőkönyv készítésével.

A hírek szerint a fővárosi közgyűlésben, melyet a katasztrófavédelem hivatalból értesített a fegyelmi eljárás

megindításáról, mindenki fel van háborodva, elítéli az eljárást, hogy

aztán egy újabb hír szerint épp a fővárosi közgyűlés által kijelölt bizottság folytassa le és ítélje el a tűzoltóparancsnokot. Már ha elítéli.

A katasztrófavédelmi illetékes ugyanis annyit kiszivárogtatott a

Magyar Távirati Irodának, hogy nem biztos, hogy a fegyelemi elmarasztalással zárul. Ha mégis, akkor sem biztos, hogy a fővárosi

parancsnokot marasztalják el, a vizsgálat célja pont az, hogy kiderítse,

ki hibázott (például a helyszínen levők közül). Megnyugtató helyzet. A tűzoltóparancsnok, aki maga nem

bizsergett egy másodpercet sem, elképzelhető, hogy megússza, arra

viszont kíváncsi vagyok, hogy azok közül, akik nem voltak a helyszínen, sőt nem is tűzoltók… kit kapnak el.

Annyit addig is tudni kell, hogy ugyanarról a katasztrófavédelemről

van szó, amelyik a 2006-os augusztus húszadikai tűzijáték idején tomboló viharban egyszerűen összeomlott…”

A további számos hasonló eset közül megemlíthetjük, hogy a

katasztrófavédelmi főigazgató 2007 elején kísérletet tett rá, hogy a tragikus kimenetelű műegyetemi tűz miatt megfenyíttesse Bende

tábornokot.

„Az igen gyenge lábakon álló kísérlet azonban hamvába holt – írja Kiss A. János szakértő. – A fegyelmi felelősségre vonás

kezdeményezéséből kifelejtődött a vétkesnek gondolt magatartás,

illetve a megszegett jogszabályi kötelezettség megjelölése…” (Tatár doktor – tudomásom szerint – nem tesz közzé cáfoló

nyilatkozatokat. Mikor egy beszélgetésünk során erre terelődött a szó,

fölényesen legyintett:

– Nem azt nézem, hogy mit mond, hanem hogy ki mondja!

Kétségkívül jogában áll ezt a lehetőséget választani.)

Természetesen nem ismerhetjük Tatár altábornagy magatartásának indítóokait, csak találgatásképpen, szubjektív alapon tételezhetjük fel,

hogy hatáskörének mind szélesebb körre való kiterjesztésével egy

esetleges újonnan létesítendő országos tűzoltó-főparancsnoki tisztség elérését vette célba, de ez, ismétlem, nem több egy kívülálló halvány

sejtésénél. A kormányváltást követő események egyébként sem kiszámíthatók, könnyen előfordulhat, hogy egy esetleges új szervezeti

formában az egész kérdés okafogyottá válik.

A Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság működését két hivatalos szerv

határozza meg; alapvetően a „tulajdonos” budapesti önkormányzat,

emellett felügyeleti jogot gyakorol fölötte az OKF is. A 2009-es év vége felé tudtam találkozni a talán legfőbb operatív

irányítóval, a Budapest Főváros Közgyűlés Városrendészeti

Bizottságának elnökével, Danielisz Bélával. A bizottság tizenegy főből áll, de a szálak Danielisz kezében futnak össze, ő terjeszti fel a

fővárosi tűzoltóparancsnok kinevezésével, illetve leváltásával,

fegyelmi határozatokkal és más alapvető ügyekkel kapcsolatos javaslatokat – a végső döntés joga a főpolgármestert illeti.

Danielisz 45-50 év körüli kopasz, szemüveges férfi, szolid külsejét

meghazudtoló különös életút áll mögötte. Röntgenasszisztensként kezdte, aztán a Gödöllői Egyetemen a vezetőképzői fakultást, majd az

Államigazgatási Főiskolát és – úgy tudom – a Rendőrtiszti Főiskolát is

elvégezte. Ezzel párhuzamosan jelentős politikai pályát is befutott a Magyar Szocialista Párt színeiben: kerületi KISZ-titkárként kezdte, de

1994-ben már az MSZP budapesti alelnöki posztját tölti be, majd a

fővárosi közgyűlés tagjává, fővárosi képviselővé lép elő. Danielisz készségesen és mellébeszélés nélkül tájékoztat a

helyzetről. A hangjába némi rezignáltság vegyül – a beszélgetésünk

idején már biztosnak látszott, hogy az országgyűlési választásokon súlyos vereség vár a szocialista pártra, ez pedig az ő politikai

karrierjének végét is jelentheti.

– A fővárosi tűzoltóság szervezete leginkább egy kentaurhoz hasonlít – a félbemaradt rendszerváltás terméke. Olyan önkormányzati

intézmény, melynek koordinátáit az állam, a kormányzat határozza

meg.

– Az átlagosnál bonyolultabb és nehezebb munkát végez. Egy nagy,

tömegében lerobbant várost kell őriznie, melyben a fenntartást hosszú

évtizedekig elhanyagolták, a panelépületei pedig elöregedtek. Területi szervezettsége hiányos, a tűzvédelmi koncepció szerint legalább

három új tűzoltólaktanyát kellene építeni, hogy a teljes lefedettség

biztosítva legyen, a közeljövőben egyet sem létesítenek. – A feladatukat számos kisebb-nagyobb hiányosság súlyosbítja

tovább. A szűk belvárosi utcákon, a parkoló autóktól bedugult lakótelepeken a tűz helyszínének megközelítése a legnagyobb

nehézségbe ütközik. Teli van a város „tűzcsapdák”-kal, például a régi

bérházak alatti hatalmas pincehelyiségekkel. Szenet-fát már rég nem tárolnak bennük, helyette mindenféle roncsot, hulladékot halmoztak

fel. Ha kigyulladnak, lehetetlen mozogni az akadályok között, nem

biztosítható a szükséges áthúzó levegő, sokszor a kellő oltóvíz sem áll rendelkezésre.

– A tűzoltóság fenntartását, a bér- és a működési költségeket az

állami büdzsé biztosítja – ez mintegy évi hétmilliárd forintot tesz ki. Az önkormányzat ezt különböző forrásokból kiegészíti, a mostani

időszakban egymilliárdot teszünk hozzá ehhez az összeghez.

– Ez a pénz honnan származik? – Például a biztosítótársaságoktól. Megállapodást kötöttünk velük,

hogy a tűzvédelmi és némely egyéb biztosítási ágazatból származó

árbevételeik másfél százalékát a tűzoltóság műszaki fejlesztésére, az oktatási színvonal növelésére és a jelzőrendszer további kiépítésére

kellene fordítani.

(A feltétes mód használatát indokoltnak vehettem, mert a pénz felhasználását nem a tűzoltók határozzák meg, hanem az

önkormányzati és területfejlesztési minisztérium képviseletében

többnyire az OKF dönt. Tevékenysége ellen gyakran hangzanak el panaszok, a járművek beszerzésével kapcsolatos kifogásokat már

említettem, de más döntéseket is sérelmeznek. Például a monitoring

(megfigyelő) rendszer fejlesztésével kapcsolatban többen is érthetetlennek találják, hogy a most magántulajdonban levő

nagyüzemekben is ebből a végső soron állami forrásnak tekintendő

pénzből valósítják meg, holott ezt a költséget a saját rezsijükből kellene fedezniük.

Nem kell túlságosan messzire mennünk, ha további meggondolatlan

beruházásokat kívánunk felidézni, vegyük például az úgynevezett

EDR-t – egységes digitális rendszert. A miniszterelnöki hivatal

döntése szerint az ország összes rendvédelmi szervének dolgozói által

addig használt mobilrádiót lecserélték. Ez a rendelkezés negyvenezer rendőrt, nyolcezer hivatásos állományú tűzoltót és tömérdek

büntetésvégrehajtási alkalmazottat, pénzügyőrt érintett. Nem állt

módomban megállapítani, hogy például a rendőröknél milyen előnyökkel járt ez a váltás, azt viszont lemérhettem, hogy a

tűzoltóknál az a vélemény alakult ki, hogy az új eszköz gyakorlatilag használhatatlan. A mobil készüléket vastag, könyökön felül érő

kesztyűkben kellene kezelni, ilyen körülmények között viszont szinte

lehetetlen eltalálni az apró jelzőgombokat. A mobil tűzben-vízben csődöt mondott. Ahhoz túlméretezett, hogy az előírás szerinti helyen,

a zubbony felső zsebében tartsák – a tetejére egy vörös szabályozó van

beépítve, mely benyomódik, és vészjelzést ad, ha a zsebet begombolják, és gyakorlatilag alkalmatlanná válik a szükséges

kommunikációra. A készülékek működtetése ugyanakkor nagyon

drága: a karbantartási költségek és egyéb ráfordítások 27 ezer forintot tesznek ki egy-egy darabra számítva. Ezt a kiadást egy évig az állam

fizeti, utána a költség az üzembentartóra hárul át. Ez az állapot még a

magamfajta kívülálló számára is fenntarthatatlannak látszik.) – Hallani olyan törekvésekről, hogy a tűzoltóságot kivegyék az

önkormányzatok kezéből, és újra állami irányítás alá vonják. Erről mi

a véleménye? – Lehetséges, hogy a jelenlegi állami vezetés melenget magában

ilyen szándékokat, de a ciklus hátralevő néhány hónapja már kevés

ahhoz, hogy meg is tudja valósítani. Legfeljebb egyesek próbálkozhatnak olyan „partizánakciókkal” mint hogy nem írják alá az

FTP új állománytábláját, így akadályozva a zökkenőmentes működést,

és ellenállást tanúsítanak néhány más tervezet ügyében is. – És ön mit tart helyesnek?

– Mivel én egy önkormányzati bizottság élén állok, ez eleve meg

kell határozza a véleményemet, de ezenkívül más szempontok is az önkormányzati irányítás mellett szólnak. Több posztszocialista

országban már végrehajtották ezt a „visszaállamosítást”, és ez az

átszervezés például Lengyelországban a tűzoltóság működőképességének leromlásához vezetett. Az viszont kétségtelen,

hogy a jelenlegi állapotok tarthatatlanok, sürgős fejlesztésre van

szükség.

– És a magántőke nem segít?

– Legföljebb kisebb támogatást nyújtanak – ritkán önzetlen

szándékoktól vezérelve. Az egyik nagyvállalkozó felajánlotta, hogy épít egy új központot, cserébe az ötödik kerületi Gerlóczy utcai

tűzőrség bázisát kérte. Később kiderült, hogy a szóba hozott új

létesítményt megtartaná saját tulajdonban, a tűzoltóságnak vissza kellene bérelni tőle. Nem fogadhattuk el, hogy többszörös haszonhoz

jusson a főváros kárára. – Mindent összefoglalva: senki sem tudja, mit kellene csinálni, és ha

véletlenül tudná, akkor sem csinálhat semmit – fejezi be Danielisz

Béla. (Csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy a tűzoltóság sorsáról 2010

májusában, az országgyűlési választások után is kevés szó esik. Lehet,

hogy visszakerül majd az önkormányzatoktól az állam, pontosabban a megszervezendő belügyminisztérium fennhatósága alá. Ha ez a

találgatás igaznak bizonyulna, a tárca legtöbbet emlegetett

várományosától a „lánglovagok” kevés jót várhatnak. Az illető korábbi hatalmi pozíciójában még a veszélyességi pótlékot is el akarta

vétetni tőlük. A pletykák szerint azt mondta, hogy a tűzoltók

becsapják a világot, tüzet csak akkor látnak, mikor cigarettára gyújtanak, csak akkor szállnak szembe veszéllyel, mikor valódi

lángokkal kerülnek szembe, amíg a laktanyában tartózkodnak, nem

jogosultak semmiféle különjuttatásra. A tűzoltók kiszámolták, hogy ennek alapján New York-i kollégáik az emlékezetes szeptember 11-i

terrortámadás idején is csak percekig voltak valódi veszélyben, tehát a

pótlékot egyébként érdemtelenül kapták.)

Az idő január elejére járt, mikor kísérőm, Majer ezredes

bejelentette, hogy a „Heros” tűzoltó járműveket gyártó és javító zrt. Ezüstfa utcai üzemtelepén a napokban adják át a tűzoltó-

parancsnokságok által igényelt, külföldről behozott, illetve

nagyjavításon átesett fecskendőket, kosaras emelőket, létrás kocsikat és más szereket, ha érdekel, részt vehetek az ünnepségen.

– Bende tábornok is kijön?

– Nem. – Nem volna illendő?

Kísérőm széttárta a karját, de egyébként tartózkodott minden

véleménynyilvánítástól:

– De, lehet. Az egyik helyettesével képviselteti magát és egy

osztályvezetővel.

Majer később sem tért vissza a témára, másoktól érdeklődtem, milyen jelentőséggel bír ez a rendezvény:

– Azon túl, hogy egyes parancsnokságok hozzájutnak ilyenkor egy-

egy szükséges szerhez, politikai propagandacélokra is felhasználják ezt az eseményt. Először itt a telepen adják át a gépeket, aztán leviszik

Varga Zoltán miniszter hazájába, Békésbe, és ott a békéscsabai főutcán megismétlik az egész ceremóniát. Ilyenkor, választások előtt

minden csepp sikerpropaganda aranyat ér, régen még egy harmadik

felvonulást is rendeztek. Lamperth vezette be ezt a szokást, a „Cézáromónika”.

A hasonló átadásokra háromévenként kerül sor, ennyi idő kell az

igények begyűjtésére, a pályázatok elbírálására – mindig csak a kérelmek töredékét lehet teljesíteni –, maga a gyártás folyamata is egy

évet vesz igénybe. Most jött ki egy rendelkezés, miszerint csak olyan

közbeszerezési eljárásokat lehet indítani, melyben a döntés jogával már a következő kormány rendelkezik.

– Lehet, nekünk is ez az utolsó dobásunk – mondja Mélykúti

Sándor, a „Heros” vezérigazgatója, maga is egykori tűzoltóezredes. – Miért?

– Nagyon úgy fest, hogy csődbe megyünk. Régen a gyártásba való

részvétel tartotta el a javítást; Mercedes alvázra Rosenbauer felépítményt szereltünk.

– A tűzoltók nem voltak elégedettek ezekkel.

– Még senki sem látott olyan szereket, amikre a tűzoltók ne mondták volna, hogy rossz. Pedig mi nem a nyereséget hajszoltuk, a

részvénytársaságunk állami tulajdon. Az első évektől kezdve az összes

árbevétel fele a munkabérre ment el, a másik az anyagköltségre. A mai itthoni elvárások miatt nem tudjuk tovább állni a versenyt, lehúzzuk a

rolót.

– És mi lesz ezután? – Külföldi cégektől kell kész kocsikat vennünk, a szervizelést is az

ő embereik végzik majd, 25 ezer forintos rezsiórára 400 ezer forintos

utazási költséget számítanak fel. A mi vezetőink nem ismerik Churchillnek a mondását: aki azt hiszi, hogy az ő országának a

gondjait egy másik ország oldja meg, az nagyon téved – ezzel a

vezérigazgató elköszön.

Az ünnepiesen feldíszítetett üzemcsarnokot megtöltik a szürke,

illetve társasági öltönybe öltözött hivatásos önkéntes és testületi

tűzoltó és polgári védelemhez tartozó tisztek, izgatottan várják, hogy átvehessék a nekik jutó gépeket. Az állami beszerzés ellenére a gépek

korántsem jutányos árúak. Nyolcvan-kilencvenmilliós összegeket

emlegetnek, holott a százhalombattai olajfinomító önálló státusú üzemi tűzoltósága nemrégiben két fecskendőt is vásárolt egyenként 42

millió forintért, mert kijárták maguknak az úgynevezett flottakedvezményt. Erdős ezredes, Bende tábornok helyettese és az

egész FTP-s csapat nem jön izgalomba, Budapest nem tartozik a

kiemeltek közé, csak egy új és két totálkáros baleset után felújított szert kap.

Fent az erkélyen a karmester intésére rázendít a tűzoltózenekar, a

méltóságteljes dallamra bevonul Varga Zoltán miniszter és a nála fejjel magasabb, szakállas dr. Tatár Attila, az OKF főigazgatója. Őket

még néhány díszvendég követi, például a biztosítótársaságok

képviselője – itt a helye: mint tudjuk, az ő árbevételükből származó hozzájárulás komoly támogatást jelentett a beszerzésben.

Beszédek hangzanak el, a megjelentek megszemlélik a csarnokban

és az udvaron felsorakoztatott gépeket, mindegyik mellett feszes vigyázzban ott áll a sofőr, aki majd hazaviszi.

A hivatalos program lezajlása után megnyitják a büfét. A pultok

előtt tolongás alakul ki, én hátrahúzódom: úgy gondolom, hogy a lebonyolításhoz beosztott tűzoltóknak nagyobb szükségük van egy

kaszinótojásra vagy somlói galuskára, mint nekem. Egy magas asztal

fölé hajolva jegyzetelgettem a blokkomba, mikor arra rezzentem fel, hogy megáll előttem Varga Zoltán miniszter – Tatár altábornagy

kíséretében. Egyiküket sem ismertem személyesen, bemutatkoztunk,

utána a miniszter folytatta a társalgási körútját, Tatár doktor azonban mellettem maradt, barátságos mosollyal megjegyezte:

– Hallom, hogy milyen lelkesen foglalkozik a tűzoltók ügyével.

– Szégyellem bevallani, Tatár úr, de én riporterként olyan vagyok, mint a kaméleon, mindig annak a tárgynak a színét veszem fel, melyre

éppen rátelepszem. Ha vasutasokról írok, vasutasnak érzem magam,

ha bányászokról, akkor bányásznak, így vagyok most a tűzoltókkal is. – Megértem a vonzódását, én 1977 óta szolgálok tűzoltóként, 16

évig voltam parancsnok a Ferihegyi repülőtéren. Most

katasztrófavédelmi főigazgatóként is felhőtlen a kapcsolatom velük.

Nem tudom megállni, hogy fel ne tegyem az egyetlen kérdést,

melyet nem volna szabad:

– Bende tábornok úrral is? Tatár doktor változatlan mosollyal bólint:

– Nem tudom, miket hallott, de köztünk sincsenek különösebb

problémák. Valaha sokat teniszeztünk együtt, és ugye, előfordul, hogy egy-egy labda elgurul a pályán.

Egy csapatnyi tűzoltótiszt lép oda hozzánk, tiszteletteljes hangon szólítják meg a főigazgatót:

– Altábornagy úr! Szeretnénk felkérni, hogy legyél fővédnöke az

idei Zala megyei tűzoltóbálnak, a kedves feleségedre is számítunk – felém fordulnak –, Moldova urat is sok szeretettel várjuk.

– Nem hiszem, hogy túlságosan beleillenek egy bálba. Olyan

vagyok, mint a nagyapám, aki mindig azt szokta mondani: jól táncolok, csak nehezen fordulok.

Kihasználva ezt a közjátékot, elköszönök. Tatár doktor barátságosan

kezet nyújt: – Látogasson el hozzánk, a Főigazgatóságra, azzal beszélhet, akivel

akar, én is szívesen szót váltanék önnel.

X.

A „FELLEGVÁRBAN”

A későbbiekben többször is találkozhattam Tatár altábornaggyal. Megjelent az FTP-n a fővárosi tűzoltóság 140. évfordulója alkalmából

rendezett ünnepségen – nem minden derültség nélkül figyeltem, hogy

mindvégig igyekezett hátat fordítani Bende tábornoknak. Távozóban üdvözölt, és meghívott február 2-ára, az OKF 2009. évi munkáját

értékelő értekezletre. Kísérőm, Majer ezredes úgy vélte, hogy érdemes

részt vennem ezen az eseményen. A rendezvényre a Mogyoródi úti központi épületben került sor, a

nagytermet az OKF állományába tartozó kék egyenruhás polgári

védelmi és szürke uniformist viselő tűzoltótisztek töltötték meg, többségük a megyei igazgatóságokról érkezett. (Bende dr. ezúttal is

távol maradt, egyik helyettese képviselte.) Az ünnepiesen feldíszített

színpadra kifeszítették a szervezet jelmondatát: „készen a vészben!” Díszvendégként most is megjelent Varga Zoltán önkormányzati és

vidékfejlesztési miniszter. Rövid megnyitóbeszédet tartott, de ebből is

kiérződött, hogy milyen bizonytalanul érzi magát ebben a környezetben. Feljegyeztem egy különösen esetlenül hangzó

mondatát:

– A működőképesség fenntartása szigorú takarékossági feltételek mellett – jelenleg ez számunkra a legfontosabb feladat.

Magát az értékelést Tatár altábornagy végezte, szavait vetített

diagramok kísérték: „2009. évi tevékenység – alapja: jogszabályok, állami irányítás, egyéb jogi eszközei

– meghatározta: munkaprogramok, jogalkotási tervek, saját szakmai

célkitűzések – kihívás: romló pénzügyi, gazdálkodási feltételek

– humán helyzet: státusfeltétel romlott, egészségügyi ellátás nem

rendezett. Körülmények ellenére eredményes munka folyt.”

Aztán kitért a jogalkotásra, elhúzódó szabályozásra, veszélyes

áruszállítás ellenőrzésére – ezen belül a Stat-info szoftverre, az EDR

adatbázis fejlesztésére, a belső szabályozás komplex felülvizsgálatára

és így tovább – minden számomra felfogható gyakorlati példa

mellőzésével. A Polgári Védelem tevékenységének elemzésénél az elhúzódó jogalkotást, a Magyar Polgári Védelmi Szövetséggel való

szoros együttműködést, a képzést, felkészítést, fórumokat: szűkös

pénzügyi lehetőségeket emelte ki. Magamba roskadva próbáltam legyűrni fokozódó

agyvérszegénységemet, csak akkor kaptam fel a fejem, mikor az eredmények között az altábornagy a tűzoltóságok vonulósszámát

említette, a kísérő diagram 2009-re vonatkozólag 70 és 80 ezer közötti

esetet jelzett. – De hát az OKF miért tartja ezt a saját teljesítményének –

háborogtam gondolatban –, hiszen ezt nem ő, hanem a tűzoltó-

parancsnokságok állománya produkálta. A sokat emlegetett „felügyeleti jog” nem jelent egyúttal munkavégzést is.

Tatár doktornak egy másik bejelentése is szöget ütött a fejembe, az

elmúlt év fontosabb eseményei között megemlítette, hogy Hajdúszoboszlón, az eddigi önkéntes tűzoltóság hivatásos

önkormányzati parancsnoksággá lépett elő. A hír látszólag nem bír

különösebb szenzációértékkel, de mindjárt más megvilágítás alá esik, ha tudjuk, hogy Hajdúszoboszló az altábornagy szülővárosa. Ráadásul

az adott évben egyetlen más helységet sem ért hasonló – anyagilag is

előnyös – megtiszteltetés. Később rákérdeztem a kivételezés indokaira. Tatár doktor szerint az

átminősítés teljesen indokolt volt; a település hatóköre 50 ezer

hektárra terjed ki, rajta 34 ezer lakossal. Jó néhány hasonló helyzetű helységet tudnék felsorolni, amelyik nem részesült hasonló

kiemelésben, de reális szempontokat figyelembe véve eltekintek tőle.

Most is átadnak néhány újonnan érkezett szert a vidéki tűzoltóknak, Budapest ezúttal sem kap semmit. Az altábornagy erre is kész

magyarázattal szolgál:

– A fővárosban húsz tűzőrség is működik, és bármire is van szükség, tetszés szerint át lehet csoportosítani az eszközöket, de egy

vidéki városban, ahol összesen három szer van, minden leáll, ha egy is

tönkremegy. Oda kell a pótlás. A főigazgató mint házigazda el kell köszönjön a távozni készülő

minisztertől, így a beszélgetésünk félbeszakadt.

– Majd egy más alkalommal folytatjuk – mondta búcsúzóban.

Néhány nappal később egy faxüzenetet kaptam Kozári László

ezredestől, az OKF hivatalvezetőjétől: „Tisztelt Moldova György Úr!

Dr. Tatár Attila tűzoltó altábornagy, országos katasztrófavédelmi

főigazgató úrral folytatott személyes megbeszélésének megfelelően, főigazgató úr távollétében tisztelettel felajánlom Önnek az Országos

Katasztrófavédelmi Főigazgatóság és néhány tűzoltókollégám bemutatását.

A tűzoltókról szóló könyvében az alábbi vezetőinket ajánlom

figyelmébe. Dr. Hoffmann Imre tűzoltó vezérőrnagy, hatósági főigazgató-

helyettes úr az egyik legrégebbi hivatásos tűzoltó a szervezetünknél.

1977 óta végigjárta a hivatás ranglétrájának valamennyi lépcsőfokát, a beosztott tűzoltótól a megyei parancsnoksági tisztségen át a

főigazgató-helyettesi beosztásig. Belülről is jól ismeri a tűzoltóság

életét, munkáját, jelenleg a hatósági tevékenységet irányítja…” Bárhol is merült fel Hoffmann tábornok neve, mindenütt tisztelettel

emlegették, abszolút szakmai tekintélynek számított, örültem, hogy ha

egy rövid időre is, de módomban áll beszélgetnem vele. Vele tárgyalva mindenekelőtt arra a kérdésre szerettem volna

választ kapni, mit jelent pontosan az a „felügyeleti jog”, melyet az

OKF a tűzoltóság felett gyakorol. Például hoztam fel az 1996. évi XXXI-es törvényt, mely a tűz elleni védekezésről, a műszaki

mentésről és magáról a tűzoltóság egészéről szól. Az ezzel

kapcsolatos jogokat az illetékes miniszter a központi katasztrófavédelmi szerv vezetője útján gyakorolja. A főigazgató

közvetlen utasításokat adhat a tűzoltóság egységeinek a jelzett

feladatokban történő részvételre, az ezzel kapcsolatos felkészítésre, jelentéstételre, továbbá rendkívüli készenléti szolgálatot rendelhet el.

Úgy vélekedtem azonban – előfordulhat, hogy tévesen –, ezek a

jogosultságok csak meghatározott feltételek között, például katasztrófahelyzetben illetik meg a főigazgatót. Jellemzőnek találtam,

hogy a törvény a „szakmai felügyelet” kifejezést egyetlen esetben sem

alkalmazza. Előadtam további töprengéseimet is, melyekre hiába kerestem

magyarázatot, arra számítottam, hogy – már megszokott módon –

kioktatást vagy elvont elméleti fejtegetést kapok válaszul, Hoffmann

tábornok azonban bevallotta, hogy némely tekintetben ő sem lát át

bizonyos dolgokat a felügyeleti joggal kapcsolatban, az

ellentmondásos időszakban született törvényekbe joghézagok csúszhattak bele, melyek megnehezítik az értelmezést. Annyi

bizonyos, hogy a felügyeleti jog nem jelenthet beleszólást az operatív

munkába. A tisztázatlan helyzetet kihasználva vidéken sok helyütt valóságos

kiskirályok uralkodnak, bonyolult személyzeti manőverek folynak; régen valaki egy centiméter vastag anyaggal ment el nyugdíjba, most

akár több dossziéra való is összegyűlhet. Budapestet mindenképpen ki

kellene emelni ebből a helyzetből, a maga 1700 emberével, szakmai tapasztalataival, technikai felszereltségével külön kategóriát képvisel.

Hoffmann tábornok úgy vélte, hogy a jelenlegi tűzvédelmi törvény

módosításra szorul, egységes rendvédelmi rendszert kellene létrehozni.

Mivel már beszélgetésünk kezdetén bejelentette, hogy hivatalos

ügyei elszólítják, nem éreztem illendőnek, hogy hosszan feltartsam, töprengéseimben kissé megkönnyebbülve köszöntem el tőle.

Néhány nappal később a hivatalvezető által másodikként említett

Szűcs Tamás tűzoltó ezredest, mentésszervezési főosztályvezetőt kerestem fel. Róla a következő írásbeli jellemzést kaptam: „1988 óta

hivatásos tűzoltó. Pályafutása a tűzvédelem mentő területéhez

kötődik, jelenlegi fő feladatköre a szakmai szabályozás előkészítése, együttműködés a tűzoltóságok érdekképviseleti szervezeteivel, a

tűzoltóságok szakmai felügyeletének szervezése, külföldi

segítségnyújtásban közreműködők munkájának koordinálása, versenyek, gyakorlatok szervezése, és még hosszasan lehetne folytatni

a sort…”

Valószínűleg az én hibám, hogy a Szűcs ezredessel folytatott beszélgetésem nem sikerült olyan harmonikusra, mint a Hoffmann

tábornokkal való találkozásom. Szokásos módon igyekeztem

felkészülni erre az interjúra is, megismerkedtem alanyom szakmai pályafutásának főbb fordulataival. Kezdettől fogva erős becsvágy

hajtotta: viszonylag szerény végzettséggel, az Ybl Miklós Főiskolán

szerzett diplomával jelentkezett az FTP-n, és azonnal vezető beosztásra tartott igényt. A meglepődött személyzetis közölte, hogy a

hasonló indulás nem szokásos a parancsnokságon, az út hosszú

szolgálati éveken, elméleti és gyakorlati tapasztalatszerzésen, vizsgák

során keresztül vezet a magasba. Szűcs kénytelenségből szerényebb

állással is beérte valamelyik tűzőrségen, de egy idő után felmondott,

úgy hírlett, magánvállalkozói tevékenységének kívánta szentelni magát. Hamarosan újra visszatért a fővárosi tűzoltó-parancsnokságra,

itt, tudomásom szerint, főosztályvezető-helyettesi szintig vitte, aztán

átigazolt az OKF-be. Most Szűcs ezredes öntudatos mosollyal fogadott minket az

irodájában. Mintegy bemutatkozásképpen azt fejtegette, hogy ő mind a 96 magyar tűzoltó-parancsnokság szellemi atyjának érzi magát,

egyik javára sem tesz különbséget. Ez a kijelentés ellenkezést váltott

ki belőlem, és kezdtem felsorolni szokásos érveimet Budapest kiemelt jelentősége mellett, többek között a magas szakmai színvonalat

megemlítve. Őszintén megdöbbentem, mikor Szűcs azt válaszolta,

hogy ő tartja magát olyan szakembernek, mint amilyen például doktor Cziva Oszkár ezredes, az FTP tűzoltási, műszaki-mentési,

katasztrófaelhárítási főosztályának főosztályvezetője. Ez az

önértékelés nem csak engem, de a mellettem ülő, sokat tapasztalt Majer ezredest is meglepte, Cziva ezredes a magyar tűzoltóság talán

legelismertebb egyénisége. „Életrajza szerint 1986-ban állt be

tűzoltónak, maga is egy budapesti rohamszeren szolgált másfél esztendeig. Aztán 1992-ben kitüntetéssel elvégezte a Moszkvai

Tűzoltó-műszaki Egyetemet. Szolgált helyi, országos tűzoltó-

parancsnokságokon. 2000 óta summa cum laude eredménnyel díjazott PhD tudományos fokozattal rendelkezik. Öt év múlva habilitált, ami

olyan képesítést jelent, mely feljogosítja az egyetemi

magántanárságra. Egyetemeken tanít, irányítja az FTP említett főosztályát, Afganisztánban rendőröket oktat, Görögországban

erdőtüzet olt, és itthon is részt vesz a gyakorlati tűzoltó-

tevékenységben. Még csak a 45. évében jár, a magyar tűzoltóság jövendőbeli legfőbb irányítójaként tartják számon.” (Kiss A. János

összeállítása)

Szűcs nem éri be egyetlen összevetéssel, megemlíti, hogy szakmailag legalább egyenrangú Balázs József alezredessel, az egyik

legkiválóbb budapesti tűzoltási csoportvezetővel is.

– Előfordult, hogy tanácsokat kért tőlem! Ez a kijelentés ugyancsak meghökkentett. Két nagy tűzesetnél

közelről figyeltem meg Balázs alezredes működését, tanúja voltam

magas szintű irányítókészségének és önfeláldozó magatartásának.

(Erről szóltam már a könyvnek egy másik helyén.)

Mikor legközelebb találkoztunk az FTP udvarán, nem tudtam megállni, hogy elő ne hozzam az ügyet:

– Hallom, alezredes úr, hogy maga Szűcs Tamástól szokott

tanácsokat kérni. Balázs valósággal elképedt:

– Én tőle!? Hiszen ő még egy négyes tüzet sem oltott életében! (A tárgyilagosság jegyében ki akartam zárni annak lehetőségét,

hogy Balázs alaptalanul becsüli le ellenlábasát, ezért felhívtam dr.

Zoltán Ferenc ezredest, a katasztrófaelhárításnál, és tőle kérdeztem meg:

– Mi volt Szűcs úr legmagasabb szintű szakmai teljesítménye?

Zoltán ezredes utánanézett, és közölte, hogy a csúcs egy hármas fokozatú erdőtűz eloltása volt valahol a monori vasúti töltés

oldalában.)

Bevallom, ilyen bevezetés után kevés érdeklődést mutattam Szűcs ezredes mondandója iránt. A jegyzetblokkomba csak néhány közepes

poént találtam felírva, olyanokat, mint hogy:

„A hivatalokban körfolyosós felépítést kellene alkalmazni, mert ha szögletek vannak, az ember nem tudhatja, ki szúrta hátba!” – bár lehet,

hogy ez sem az interjúalanyomtól származott.

Még néhányszor ellátogattam a Mogyoródi úti székházba, de úgy látszik, elterjedhetett az OKF iránti fenntartásaim híre. A mundér

becsületének – esetleg a maguk íróasztalának védelmében –

mindinkább kitérő, sőt ellenséges válaszokat kaptam beszélgetőpartnereimtől. Egy magasrangú tiszt – egykori belügyes –

például kereken kijelentette:

– Higgye el: mi legalább úgy utáljuk a tűzoltókat, mint ők minket. Valamikor március elején bezárult a kör: Tatár altábornagy

bekéretett magához. Majer ezredessel az előszobában ülve

várakoztunk a jelenésünkre, mikor kinyílt az ajtó, és Hoffmann tábornok lépett ki az irodából; megőrizte feszes testtartását, de az arca

olyan fehérré vált, hogy akár írni is lehetett volna a bőrére.

Feltételeztem: nem azért állíthatták a „szőnyeg szélére”, hogy megdicsérjék. Beléptünk, Tatár doktor udvariasan üdvözölt, de már az

első megszólalása sem hagyott kétséget afelől, hogy értesítették

kijelentéseimről.

– Szóval: Ön szerint mi nem vagyunk tűzoltók?

A kibontakozó vitában valójában igen kényelmes pozíciót foglaltam

el; sem szerződés, sem szóbeli megállapodás, sem anyagi, sem morális kapcsolat nem kötött a tűzoltókhoz – így minden befolyásoltság

látszata nélkül vállalhattam a véleményemet:

– Szeretném megjegyezni, hogy én a „tűzoltó” szót a legszorosabb értelmében használom, azt az embert értem rajta, aki oltja a tüzet,

vagy közvetlenül irányítja ezt a munkát. Nem látom be, hogy magánemberként miért ne volna jogom ehhez a felfogáshoz.

Elismerem, hogy az OKF-nél is szolgálnak egykori jeles tűzoltók, de a

helyzet összképét mégsem tartom megfelelőnek. – Mondana példát rá, hogy mit kifogásol?

– Ha jól tudom, önnek jogában áll egy-egy tűzesetnél leváltani az

oltást vezető parancsnokot és a saját emberét állítani a helyére. Ismereteim szerint három poszt betöltője veheti át az irányítást. Ön

mint főigazgató, Szűcs ezredes úr a mentőszervezési főosztálytól,

végül dr. Muhoray Árpád vezérőrnagy úr a veszélyhelyzetkezelési főigazgató-helyettes.

Kezdjük a legutóbbi névvel. Muhoray urat nem ismerem

személyesen, annyit tudok róla, hogy képzettségét tekintve polgári védelmi tiszt, feltételezem, hogy nem is vállalná egy ötös fokozatú tűz

oltását. Szűcs ezredes úrral támadtak bizonyos vitáink, ezért engedje

meg, hogy ne foglalkozzam az ő személyével. – És ellenem mi a kifogása? Én tizenhat évig voltam a repülőtéri

tűzoltóság parancsnoka!

– Nem vonom kétségbe az ön tapasztalatait, meg vagyok győződve, hogy Ferihegyen kitűnő munkát végzett, de mikor vezetett utoljára

tűzoltási csoportot egy olyan méretű katasztrófánál, mint például a

Soroksári úti raktártűz volt vagy a Billerbeck gyár égése? Úgy tudom, az utóbbi években ilyen eset nem fordult elő. Lehetséges, hogy egy

fiatalabb parancsnok képességei nem érik el az ön szintjét, de ő

folyamatosan és sikeresen helytáll, naprakész tapasztalatai vannak a gyakorlati munkáról, tudja, hogy az emberei és a rendelkezésére álló

technikai eszközök akkor és ott mire képesek, és ennek megfelelően

irányítja őket. Véleményem szerint ön adott esetben semmiképp sem léphetne az ő helyébe.

Mint előre is számíthattam rá, a főigazgató nem fogadta el a

fejtegetésemet, hanem a maga módján értelmezte, haragosan

összevonta a szemöldökét: – Kikérem magamnak, hogy én nem vagyok tűzoltó! – mondta,

majd emeltebb hangon meg is ismételte.

Úgy találtam, hogy ez a kialakulóban levő vita mind formájában, mind tartalmában méltatlannak ígérkezik, ezért felkeltem a helyemről:

– Azt hiszem, Tatár úr, nincs több mondanivalónk egymás számára. Köszönöm, hogy fogadott.

Azzal vissza se nézve, kiléptem az irodából.

Már a kézirat vége felé jártam, mikor Majer ezredes értesített, hogy az újonnan hatalomra került Orbán-kormány rendelkezési állományba

helyezte Tatár Attila altábornagyot. Ez a gyakorlatban annyit szokott

jelenteni, hogy vezető beosztás nélkül marad. A döntés okait csak találgatni tudom: önhatalmúlag meghozott intézkedéseit valószínűleg

elnézték volna neki, de azt aligha bocsátották meg, hogy a

„szocialista” Lamperth Mónika miniszter asszony révén került a posztjára. Isten látja lelkem: nem kívántam a vesztét, kevés dolog van

a világon, mely olyan közömbös volna számomra, mint az, hogy ki áll

az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság élén. A leváltás – úgy tudom – három helyettesére is kiterjedt.

XI.

ÁLLAMI TŰZOLTÓSÁGOK

Budapest területén két olyan tűzoltó-parancsnokság működik, mely nem a városi önkormányzathoz tartozik, hanem az Országos

Katasztrófavédelmi Főigazgatóság integráns részét alkotja – tehát

állami fennhatóság alatt áll. Mindkettő kiemelt fontosságú intézményt őriz: az egyik az Országház épületét, a másik a Ferihegyi repülőteret.

Szükségesnek találtam, hogy mintegy bemutatva a két különböző

irányítás jellemzőit – hasonlóságait és különbözéseiket – összevessem őket a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság átlagos tűzőrségeinek

jellemzőivel.

ORSZÁGHÁZ TŰZOLTÓ-PARANCSNOKSÁG

Emlékezetem szerint két jelesebb alkalommal jártam az Országházban; először 1983-ban, mikor itt vehettem át a Kossuth-

díjat, és a rendszerváltás után, mikor egy a bős-nagymarosi

vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos vitán szerepeltem mint a tervezet egyik propagátora. Ami a személyes érzelmeimet illeti, soha nem

lelkesített ez az épület, úgy éreztem, a várostervezők annak idején a

budai vártömb pesti ellensúlyának szánták, Trianon után pedig végképp túlméretezettnek tűnt a megmaradt ország egészéhez

viszonyítva. Esztétikai értékeit, persze, sohasem vontam kétségbe.

Azzal is tisztában vagyok, hogy maga az épület a magyar államiság jelképének, szimbólumai őrzőjének és a politikai élet központi

színhelyének tekintendő – többnek, sajnos, nem.

Most, hogy módomban állt megismerkednem az Országház Tűzoltó-parancsnoksággal, igyekeztem kiegészíteni hiányzó

ismereteimet.

A Parlament építése 1885. október 12-én kezdődött el az egykori lipótvárosi Tömő téren. Úgy olvastam, hogy a főváros akkor a

legsilányabb, mocskos telkét adta át az új létesítmény céljára, állítólag

kettő-öt méter vastag „betontányért” kellett kialakítani alatta, hogy a

biztos tartását garantálni tudják. Az elvégzett munka kiváló minőségét

dicséri, hogy már ötnegyed századon át árvizek jönnek-mennek, de az

épületet nem tudják megingatni. „.. Tizenhét éven át átlagosan ezer ember dolgozott az épület

elkészítésén – írja egy történelmi összefoglaló –, a kor leghatalmasabb

beruházásának számított. Steindl Imre, a tervező, úgy határozta meg elképzeléseit, hogy az új Országháznál új stílust nem akart teremteni,

mert az ilyen, századokra szóló monumentális épületet ephemer (illékony) részletekkel nem kezelhette, hanem arra törekedett, hogy

klasszikus stílusokban szerény módon, óvatosan nemzeti és egyéni

szellemet hozzon be…” A lehetőségek figyelembevételével minden részletet magyar

anyagból, magyar technikával, magyar mesterekkel szándékoztak

megvalósítani. Az építkezés számos addig csak tengődő iparágazatot lendített fel, például a márványbányászatot vagy az izzólámpagyártást.

A vállalkozás az eredetileg tervezett 18,5 millió korona duplájába

került. Mintegy 176 ezer köbméternyi földtömeget mozgattak meg, 40 millió téglát építettek be, félmilliónál több díszkövet faragtak ki a

falak fedésére. Az elkészült épület 96 méter magasra emelkedik, 268

méter hosszú, középen 123 méter széles. Alapterülete 18 ezer négyzetméter, térfogata 473 ezer köbméter, a legnagyobb a

fővárosban. A tájékozódás kedvéért megnéztem egy makettet, mely

l:125000-es kicsinyítésben, de egyébként arányosan ábrázolja az Országházat. Egy Papp János nevű műkedvelő és családja készítette

még az 1965-ös évben – állítólag egy budapesti lakást kaptak

munkájuk jutalmául. Előzetes ismeretekkel így felszerelkezve kezdtem volna a

munkámat, de rögtön az elején egy bökkenő fogadott. A kapunál

valaki pontatlanul adta le az autónk rendszámát, meg kellett várnunk, amíg a szakállas tűzoltóparancsnok kijön értünk a sorompóhoz, és

bevezet az épületbe.

Bent nehezen tájékozódom, csak annyit konstatálok, hogy a tűzőrség bázisát az alagsor egyik szárnyában alakították ki, máig is itt

helyezkedik el, fekvését egy falra kirakott zománcozott tábla jelzi. „A

Tűzőrség az egyetlen olyan kiszolgáló szervezet, melynek a helyét nem változtatták meg az eltelt idő alatt” – jegyzi meg a házismertető.

Létrehozását már a tervező Steindl Imre is nélkülözhetetlennek ítélte,

és a fontosságát később sem vonták kétségbe. Bár a faburkolat nagy

részét lángmentesítették, sőt a kupolában szendvicsszerűen zárt

vaslapok közé préselték, így aligha kaphat bele a tűz, számolni kell a

természeti csapásokkal, valamint különféle műhelyek és irodák révén fenyegető potenciális veszéllyel.

A kezdeti években a kor békés hangulatának megfelelően

fegyvertelen palotaőrség – úgy is mondták: portások, kapusok – látta el a szolgálatot. Nyolc tűzoltót alkalmaztak 24/24 órás

munkarendben – vagyis egynapos műszakot egynapos pihenő követett. A tűzoltók számos feltételnek meg kellett feleljenek: el

kellett érniük a 185-195 centiméteres testmagasságot, és kötelezően

előírták számukra a penderített bajusz viselését is. – Miért kellett kipödörniük a bajuszukat? – kérdezem a

kísérőmtől. – Ez növelte az eleganciájukat?

– Az is számított, de inkább egy biztonsági szempont játszhatott közre: gázálarc még nem volt rendszeresítve, ha füstben dolgoztak, a

bajuszuk végét az orrlyukukba tömték, úgy szűrték a levegőt.

(Igaz ez a magyarázat, vagy csak vicc, nem tudtam ellenőrizni.) Ezt az idilli biztonsági rendszert hamar megszüntették, az

Országház őrzését előbb a rendőrök, majd az Államvédelmi Hatóság

vette át. A kékparolisok a tűzvédelmet szakismeretek hiányában nem vállalhatták magukra, így a kerületi tűzőrségnek kellett átengedniük

ezt a feladatot. A tűzoltók az 1956-os fegyveres harcok idején is

kitartottak a helyükön, politikai semlegességüket azzal próbálták jelezni, hogy a tömlőikre három szalagot is kötöttek: egy

nemzetiszínűt, egy fehéret és egy vöröset.

1957-ben állami tűzoltó-parancsnokság került ide, ennek az állományát sem lehetett fegyveres akciókra bevetni. Válságos

időszakban – például, mikor az öszödi beszédet követőleg a

tömegtüntetések robbanással fenyegettek, a tűzoltók visszahúzódtak az épületbe, csekély erejüket az esetleges belső katasztrófák

elhárítására tartalékolva. Néhány rendőrt kioktattak, hogy kell a

vaktában behajított Molotov-koktélokat hatástalanítani. A fegyveres biztosítást jelenleg is a Köztársasági Őrezred látja el. A

tűzoltók általában nem rendelkeznek lőfegyverekkel. A Fővárosi

Tűzoltó-parancsnokság őrzött ugyan a törzsépületében tizenegy Parabellum típusú pisztolyt, pénzszállítmányok kísérésénél vették elő

a tároló fémládákból, de épp ott tartózkodásom idején megváltak

tőlük, leadták egy fegyverkereskedésben bizományi értékesítésre.

Egyéb politikai válságok idején is távol tartották magukat

mindenféle agresszív beavatkozástól. Egy tűzoltó, aki részt vett a

tévészékház 2006. szeptemberi ostroma során keletkezett tüzek oltásában, így nyilatkozott:

„…A tömegben, főleg az aktívan támadó kis csoportban valakik

elhíresztelték, hogy a sugarakkal tömegoszlatást akarunk végezni. Komcsiztak is rendesen. A gépjárműfecskendőnél egyedül maradtam,

mert a többiek az égő kocsikhoz, épületrészekhez rohantak. A tüntetők nagyon agresszívek voltak velünk szemben. Láttam, hogy elöl

kiveszik a sugarat a tűzoltók kezéből, de nem azért, hogy a tüzet

oltsák, hanem a rendőröket támadták velük. Az oldalamhoz nyúltam, ott éreztem a kézibaltámat. [Ez az egyetlen eszköz, mellyel egy

tűzoltó úgy-ahogy védheti magát – M. GY.] A tömeg pedig már létrát

követelt tőlünk. Természetesen nem adtuk oda, mi tüzet mentünk oltani, nem harcolni. Aztán egy túlhevült idős ember odarohant

hozzám, hogy mondjam meg, melyik oldalon állok! Azt feleltem, mint

gondoltam is – én szolgálatban levő tűzoltó vagyok.” Körülnézek a szolgálati helyiségekben, semmi olyan jelet nem

látok, mely a parancsnokság sajátos rendeltetésére vallana, csak egy

üvegfal mögött álló Szent Flórián-szobor tűnik fel; a tűzoltók védőszentjét ábrázoló alakot egy Országházon belüli

épületrendezésnél mentették át ide.

Mint általában, most is szükségem volt néhány adatra, hogy legalább a körvonalakat felvázolhassam, megkértem a parancsnokot,

hogy üljünk le beszélgetni.

– Mi a gyakorlati státusuk? Mennyiben tartoznak a Parlament, illetve az Országos Katasztrófaelhárítási Főigazgatóság hatáskörébe?

– A Parlament az infrastruktúrát biztosítja: a helyiséget, a vizet, az

áramot és így tovább, egyébként az OKF alkalmazottai vagyunk, a fizetésünket is onnan kapjuk.

– Egy-egy szolgálati csoportunk hét főből áll, 24/48 órás

munkarendben dolgozunk, a gyakorlatban többnyire 1-2 fős létszámhiánnyal küszködünk, ezt bonyolult szervezéssel próbáljuk

pótolni, az előírt szabadnapokat általában ki tudjuk adni.

Meg voltam győződve, hogy a parlamenti tűzoltók kiemelt presztízsű feladatuknak megfelelően az átlagosnál magasabb

bérezésben részesülnek, meglepődtem, mikor kiderült, hogy ők is csak

100-120 ezer forint körül keresnek. Ez különösen alacsonynak tűnik,

ha összevetjük a Parlamentben szolgáló másik rendvédelmi testülettel,

a Köztársasági Őrezreddel: az ottaniak rövidebb időtartamú, 24/72

órás munkarenddel dupla pénzt visznek haza. – Náluk egy beosztott annyit keres, mint itt a parancsnok!

A parlamenti tűzoltók csak a kint szolgáló kollégáiknál szokásos

kedvezményekben részesülnek, ezek közül csak a korkedvezményes nyugdíjba vonulás lehetősége számít valóban jelentősnek. Keresetüket

ők is másodállások vállalásával egészítik ki, eredeti civil szakmájukban: lakatosként, traktorosként dolgoznak – természetesen a

pihenőidejük rovására.

A szó arra terelődik, hogy milyen megbecsülés övezi a munkájukat. – Milyen gyakran látogatnak le magukhoz fentről országgyűlési

képviselők?

– Nem túl sűrűn. Bár nem panaszkodtak, de egy-egy elejtett félmondatukból sejteni

lehetett, hogy nem részesülnek olyan elismertségben, mely nehéz és

rosszul fizetett munkájuk némi ellensúlyozásaként kijárna nekik. Eleinte még a helyiségek kulcskészletét sem bízták rájuk, aztán egy

alkalommal valamelyik képviselő nem tudott bejutni az irodájába,

mert elvesztette a kulcsát, a tűzoltóknak kellett felnyitni az ajtót, elkerülhetetlen sérüléseket okozva az állagában – akkor sürgősen

ellátták őket ezzel az alkalmatossággal.

Ez a gyakran lekezelő magatartás 2009 decemberében majdnem botrányhoz vezetett. A tűzoltók nyugdíjas-találkozót rendeztek

szolgálati helyiségükben, a vendéglátáshoz semmiféle különpénzt nem

igényeltek, maguk hozták a húst, a hagymát és a többi hozzávalót. „… Ám az egyik képviselőt zavarta az ételszag – írta a Magyar

Nemzet online kiadásában –, ezért az Országház gazdasági

főigazgatója leállította a főzést, elrendelte a tűzoltók tűzhelyének leszerelését, sőt a parancsnokság tulajdonába tartozó mikrohullámú

sütőt is lepecsételtette, az emberek 24 órás folyamatos munkájuk alatt

nem juthattak meleg ételhez. Á tűzoltók tiltakoztak, a főigazgató azzal hárította el a panaszukat, hogy »az Országház nem kifőzde!«

Munkájuk jelentőségét azzal a kijelentéssel is próbálta csökkenteni,

hogy a tűzoltók valójában nem is az Országház, hanem az OKF alkalmazottai, különben sem volt dolguk még igazi tűzzel, feladatuk

nem több, mint a kijelölt útvonalak bejárása és a riasztórendszer

kiépítése, illetve karbantartása.” A kibontakozó botrány elől az

illetékesek meghátráltak, egy kínos magyarázkodással zárták le a

konfliktust, a szagelszívó berendezés véletlen meghibásodását jelölték

meg kiváltó okként. A tűzhelyet, úgy tudom, elvették, a mikrosütő használatát viszont kénytelenek voltak újra engedélyezni. (Az ügynek

mindenesetre volt annyi haszna, hogy megcáfolta azt a közkeletű

hiedelmet, miszerint senki semmivel nem foglalkozik a Parlamentben.)

A technikai helyzet viszonylag megfelelőnek mondható, a falra felfüggesztett porral oltó készülékek sűrűn követik egymást, a

nagyobb méretű eszközök is könnyen és gyorsan mozgathatók egy

kétkerekű kézi szállítókocsi segítségével. Szertárgarázs természetesen nem csatlakozik a parancsnoksághoz, a gépjárműparkot egyetlen, a

fővárostól ajándékba kapott Suzuki személyautó képviseli, ezzel

leginkább a frissítő italt szokták kihozni a központból. A parancsnok összefoglalja a feladataikat:

– Az ország legfontosabb épületét kell megóvnunk, és a bajok

elhárításánál mindig arra törekszünk, hogy a lehető legkisebb rongálódást okozzuk az állagában. Nem fordulhat elő olyan eset, mint

egy alkalommal az angol parlamentben: egy tűz leküzdésénél a

berendezés fele leégett, a másik felét pedig vízzel árasztották el. Nálunk vizet csak katasztrófafenyegetésnél szabad használni.

– A megelőzésre összpontosítunk, ezt a rendszert sikerült

megfelelően kifejlesztenünk. Az érzékelőberendezések egy percen belül jeleznek, négy perc alatt odaérünk a Parlament bármelyik

pontjára. A napi rutinban folyamatos járőrszolgálatot teljesítünk,

ennek során 55 ellenőrző pontot érintünk. Az embereink a Parlamentnek mind a 78 ezer négyzetméterét ismerik, nemcsak az

olyan nevezetes helyeket, mint a díszlépcsők és az üléstermek, hanem

a különféle átjárókat, összekötő folyosókat is. Gyakran előfordul, hogy a látogatókkal érkező idegenvezetőket is mi tájékoztatjuk: mit

hol találnak.

– Legalábbis elméletileg nem lehet kizárni egy katasztrófa lehetőségét. Tudható-e, hogy az Országház mekkora összegre van

biztosítva?

– Az én értesüléseim szerint semmiféle biztosítást nem kötöttek rá, mert olyan magas összeget kellene fizetni, hogy még a fenntartásra

fordítandó pénz jelentős részét is elvinné. Ha leégne, egy új Steindl

Imre sem tudna miből egy újat építeni.

A tartózkodóhelyiségben váltok néhány szót a beosztott tűzoltókkal.

Kevés köztük a budapesti illetőségű, többen 50, sőt 100 kilométerről

járnak be. A beszélgetés során úgy tapasztaltam, hogy a hangulat oldottabb, mint egy kinti átlagos tűzőrségen, a levegőben nem érződik

az állandó készenlét feszültsége. A Parlamentben alig-alig

regisztrálnak jelentősnek tekintendő tűzoltási eseményt. Évente egyszer kiürítési próbát tartanak, ilyenkor két perc alatt a megfelelő

biztonságos helyre kell irányítaniuk a bent tartózkodókat. A legmagasabb pontra, a kupolába csak rendkívüli alkalmakkor:

augusztus 20-án és más jelesebb napokon mennek fel. Itt tartottunk a

tájékoztatóban, mikor – magam számára is váratlanul – kicsúszott a számon a kérdés:

– Nem nézhetném meg én is a kupolát?

A parancsnok megdöbbenve nézett vissza rám: – Úgy gondolja, hogy most?

– Igen, ha lehetne.

Ez az ötlet a szokásos „gigantomániámból” eredt, abból a feltételezésből, hogy egy riportnál minden oda tartozó lehetséges

információt össze kell gyűjtenem és továbbítanom az olvasóknak.

Például a rendőrökről írott könyvem idején úgy mentem el egy előző napon látott áldozat boncolására, hogy aztán egy negyedóra múlva

hányingerrel küszködve ugyan, de néhány teleírt jegyzetlappal

támolyogjak ki a mellkasán fűrésszel felnyitott hulla mellől. Rövid töprengés után teljesítik a kérésemet, de az állandó

kísérőmön kívül még két tűzoltót is adnak mellém biztosításul.

Elindulunk, egy bizonyos szintig lift visz fel minket, aztán kilépve a felvonóból, a tűzoltók kinyitnak egy terméskő bolthajtásba illesztett

vasajtót, és egy orsószerűen szűk sugarú csigalépcsőn folytatjuk az

utunkat. Lámpák nem égnek, fény csak az oldalfalakba vágott lőrésnyi ablakokon esik be, nem látok a lábam elé, kezemet a biztonság

kedvéért mindig leteszem a következő lépcsőfokra. Egy-egy forduló

előtt a kísérőim előreszólnak, hogy mélyebben hajtsam le a fejemet. Lent elhatároztam, hogy megjegyzem a leküzdendő lépcsők számát,

de erre már nem futja a figyelmemből, hamarosan eltévesztem. Csak

saccolni tudom, hogy az első lépcsőszakasz hatvan-hetven méteres magasságban ér véget, egy pihenőre jutunk ki, ahonnan alulról

áttekinthetjük a kupola belső szerkezetét. Soha nem láttam hasonló

színvonalon kivitelezett mérnöki-iparosi munkát, a stilizált

harangszerű formában minden szál deszkát, de még a szögeket is

tökéletesen illesztették a helyükre, s még az egy évszázadnál hosszabb

idő sem bonthatta meg a rendjüket. Feljebb viszont már látszanak a romlás nyomai. Néhány méter

hosszan egy alkalmilag lefektetett pallón kell tovább haladnunk,

oldalról nem védi biztosító korlát, csak a keresztben rögzített staflikban kapaszkodhat meg a cipők talpa. A következő szakaszon is

meg-megkoccannak a fa lépcsőfokok, csak a vas alátétek tartják őket a helyükön.

A lépcsősor tetejére érve a tűzoltók kinyitnak egy újabb vaskaput,

és kilépünk a majd százméteres magasságban elhelyezkedő kilátóteraszra – zöld márványaljzata úgy fénylik, mintha le volna

fagyva, lábamat óvatosan csúsztatva leellenőrzöm: alig-alig nedves.

Úgy tudom, ez a hely a főváros legmagasabb épített pontja, riporteri kötelességérzetem arra késztet, hogy ha remegő gyomorral is, de

körbesétáljak a teraszon, és lenézzek a mélybe. A kilátás minden

szögből más és más; hol a Dunát, hol az északi hegyeket, hol a mélyben zajló pesti közlekedést fogja be a tekintet.

Előttünk egy középkori vitézt formáló vasszobor látszik, hirtelen

felötlik bennem a gondolat: – Itt feszült annak idején a vörös csillag? Az a bizonyos, melyről

annak idején oly sokat írtak a költők?

– Igen. – Most hol tartják?

– Nem tudjuk. Biztos tárolják valahol, talán a nagytétényi

szoborparkban. Aztán lehet, hogy egyszer előveszik, és felhasználják valamilyen politikai célra.

– Lehet.

Nincs feljebb, intek, hogy a magam részéről befejeztem. Készítünk néhány fényképet, és elindulunk visszafelé. Leérve az irodába, a

parancsnoktól egy diplomát kapok:

„Emléklap

Lánglovaggá fogadott számára

Mely papírra vétetett abból a czélzatból, hogy hitelt érdemlően

bizonyságul szolgáljon minden Magyar rend és főrend és nemes

vármegyénk lajstrom tárja számára miszerint

MOLDOVA GYÖRGY

országházi pernyetipró nemeshez és úrhoz méltóan szikracsapásban és

útszaggatásban eltöltött vitézi esztendők súlya alatt, számtalan

dicsőségben megvívott lángcsatában mentésben megfáradt s elaggott vala, az nagy bajusz megőszüle, sugárcsövet forgató karja elfárada, de

a nagyhírű regimenttel egyvé válni kényszerült. Eme pátens birtokosa kiváltságokat élvezhet minden vármegyei

csapszék által forgalmazott mindennemű nemes és nemtelen ital

korlátlan fogyasztására! Mivégül a nagyhírű regiment vele egyvé vála, írmagja

hamutiprónak számíttatik.

Mindazonáltal megjegyeztetik, hogy fent nevezett dereshalántékú hamúhuszár az nagyhírű regiment tivornyáira idők végeztéig elváratik.

Megíratott az Parlament várában az Úr 2010. évében, Böjtelő

havának 17. napjában. Kiadvány hiteléül

Országház Tűzoltóság”

A ferihegyi repülőtér felé haladunk a gyorsforgalmi úton, kétoldalt a

mind szennyesebbé váló hómezőből lerobbant üzemek maradványai,

hosszú ideje szünetelő építkezések kezdeményei emelkednek ki. Az előírások szerint az „A” kapun kell behajtanunk a Repülőtéri

Katasztrófavédelmi Igazgatósághoz, a sorompónál igazoltatnak

minket, a kocsinkat le kell raknunk a bejáratnál, és egy belső használatú autóra kell átszállnunk. Innentől kezdve mozgásunkat a

toronyból figyelik; ez az ellenőrzés minden járműre kiterjed, amely a

kerítésen belül mozog. Az Igazgatóság három különálló épületben helyezkedik el; a

„Bázis”-on és a két kihelyezett támaszponton, a „Felhő”-n és a

„Fűrész”-en. Nem egészen értem, hogy több mint fél évszázaddal a háború után és két évtizeddel a rendszerváltást követőleg miért kell

ilyen titokzatoskodó rejtjelzéshez folyamodni, de úgy tapasztaltam, a

tűzoltóságnál erős vonzódás él a katonás külsőségekhez, így például változatlanul az annak idején szovjet mintából átvett rendfokozatokat

alkalmazzák őrmestertől altábornagyig, a klasszikus felügyelő,

főfelügyelő stb. megjelölés helyett.

Kísérőnk útközben röviden tájékoztat minket a helyi

katasztrófavédelmi igazgatóság feladatairól. Hagyományos, nagyobb

területre kiterjedő tűzoltó tevékenységet nem végeznek, bár egy közelben történő országúti katasztrófánál ők is besegítenének a

mentésbe. Kötelmeik a repülőtérhez és annak nyolc kilométeres

körzetéhez fűződnek. Tájékoztatásul elkérem a 2009. évi főbb kiemelt beavatkozások,

veszélyhelyzetek (tűzoltások, műszaki mentések, katasztrófavédelmi események) listáját:

„1. Február 16-án 21 óra 10 perckor a Torony össze-riasztást adott

egy a dániai Bilmundba tartó, R31 irányába visszafordult BA-e-146-os géphez, amelynek a fedélzetén füstöt éreztek. A gép rendben

leszállt. Átvizsgálás során tűzre, füstre utaló jelet nem találtak.

2. Február 19-én egy Münchenből érkező BA-e-146-os típusú tehergép fékszárny problémája miatt a Torony kényszerhelyzetet

rendelt el. Földet érés után a szerek biztosították a gurulást az

állóhelyig, majd hőkamerával ellenőrizték a futóművet. Tűzre, füstre utaló jelet nem találtak.

3. Április 5-én 7 óra 43 perckor a Torony jelzése alapján egy Piper

Seneca kisgép fékberendezése túlmelegedés miatt kigyulladt. A fedélzeten 5 utas tartózkodott, a gépben 300 liter üzemanyag volt. A

rajok kiérkezése előtt a pilóta kézi oltókészülékkel a tüzet eloltotta. A

rajok a további tűz keletkezési okát, illetve a füstölést megszüntették, a fékberendezést visszahűtötték. A gép átvizsgálása és az utasok

elszállítása után a gépet elvontatták.

4. Április 8-án a repülés-üzemvezető jelzése alapján egy A 320 típusú repülőgép Bravo2 – a futómű irányíthatatlansága miatt

kényszerhelyzet elrendelve. A gépen 107 utas és 12,5 tonna

üzemanyag volt. Az utasok kiürítése után tűzoltói biztosítással a gépet állóhelyre vontatták.

5. Május 12-én 14 óra 47 perckor a Torony összriasztást rendelt el

egy CRJ-100-as típusú gépen a pilóta tűzjelzése alapján. A gép P 31 felől érkezett, és rendben leszállt. A gép átvizsgálása során tűzre,

füstre utaló jelet nem találtunk.

6. Május 28-án a Torony jelzése alapján egy MD 11-es gép az l-es pályán felszállás közben visszafordult. Á pilóta füstöt tapasztalt a gép

futóművénél. Kiérkezés után a gépet főfutó ventilátorral

visszahűtötték, és a helyszínt biztosították a tűzoltó szerek.

7. Június 9-én egy Airbus 320 repülőgép hibát jelzett, és a Torony

készenléti állapotot rendelt el. A szerek a felállítási helyen

biztosították a leszállást. A gép rendben földet ért. Átvizsgálás után tűzre, füstre utaló jelet nem találtak.

8. Július 8-án 18 óra 45 perckor a Torony jelzése alapján egy E 120-

as 4-es kategóriájú repülőgép fékszárnyhibát jelzett. A fedélzeten 3 fő személyzet és 30 fő utas tartózkodott, továbbá 870 liter üzemanyag

volt a gépben. A gép rendben földet ért. Átvizsgálás során tűzre, füstre utaló jelet nem találtak.

9. Augusztus 6-án a Torony kényszerhelyzetet rendelt el. Egy

Boeing 757-200-as típusú gép kihermetizálódott 238 fővel és 4,5 órára elegendő üzemanyaggal a fedélzetén. A gépet földet érés után

átvizsgálták. Külsérelmi nyomokat, illetve tűzre, füstre utaló jelet nem

találtak. 10. Október 3-án egy AJ 330/200 típusú gép rendben földet ért, az

átvizsgálást végző szerek tűzre, füstre utaló körülményt nem találtak.

11. Október 8-án 13 óra 39 perckor egy Boeing 777 típusú repülőgép futóműve a DAM jelzése szerint füstölni kezdett. A rajok

kiérkezése előtt a földi személyzet kézi porral oltó készülékekkel a

lángoló égést megszüntette. A saját „C” sugár és ágyú biztosítása mellett visszahűtötték a felmelegedett futóművet.

12. Október 22-én 9 óra 45 perckor a Torony kényszerhelyzetet

rendelt el. Egy Boeing 737 típusú gép levegőproblémák miatt szállt le. A gép rendben földet ért, átvizsgálása során tűzre, füstre utaló

körülményt nem találtak az átvizsgálást végző személyek.

13. Október 28-án 10 óra 04 perckor a catering mögötti építési területen 3 repeszbombát találtak. A tűzszerészek munkáját a szerek

biztosították. A bombák elszállítása nem volt lehetséges, ezért a

helyszínen robbantották fel őket. 14. Október 31-én 23 óra 57 perckor egy Dash-8 típusú gép

futóműprobléma miatt készenléti állapotban szállt le. A gép rendben

földet ért. 15. November 5-én 19 óra 29 perckor az OPS-től kapott jelzés

alapján a 31-es állóhelyen levő repülőgép futóműve túlmelegedett. A

kiérkező egységek ventilátorral visszahűtötték a futóművet. 16. December l-jén 19 óra 14 perckor készenléti állapotot rendeltek

el a 13. jobb küszöbre. „Bázis” és „Fűrész” szerei kivonultak, a

„Felhő” szerei állomáshelyük előtt készenlétben várakoztak. Egy

Dash-8 típusú repülőgép hajtómű-túlmelegedéssel érkezett. A gépen

67 utas, 2,5 tonna üzemanyag volt. A gép rendben földet ért.

17. December 6-án 13 óra 01 perckor egy A219 típusú gép kényszerhelyzetet jelentett, mert a pilótafülke ablaka beragadt. A

repülőgép rendben földet ért.

18. December 8-án 14 óra 24 perckor a Torony jelzése alapján egy Falkon 50 típusú repülőgép műszaki problémával visszafordult. A gép

jobb 13. küszöbnél történő leszállását a riasztott szerek biztosították. A gép rendben földet ért.”

Újra átnézve a listát, számolgatni kezdek. Arra az eredményre jutok,

hogy – amennyiben a lajstrom teljesnek tekinthető – egy hónapban átlagosan másfél feljegyzésre érdemesített bevetésre került sor, és

távolról sem mindegyik tűnik jelentősnek. Természetesen egy-egy eset

is soknak számít, és egy nagy nemzetközi repülőteret nem lehet tűzőrség nélkül hagyni, de kívülállóként mégis elgondolkodtatónak

találom, hogy egy budapesti tűzőrség vagy egy vidéki városbeli

parancsnokság ennek a 18-nak a sokszorosát teljesíti. Találomra emelem le a polcomról a salgótarjáni tűzoltóság adatait: a 2009-es

évben 727 vonulást hajtott végre. A passzivitás viszont ennél a

hivatásnál megengedhetetlen, csak a munka magas feszültsége tartja fenn az állomány folyamatos „harckészültségét”.

– A mi embereink inkább csak virtuális tűzoltók – egy sincs köztük,

aki valóban látott volna égni egy balesetet elszenvedett repülőgépet – mondja Jambrik Rudolf, az igazgatóság parancsnoka.

(Jambrik nem a kívülállók kényelmes pozíciójából beszél, ő már

átélt súlyos helyzeteket: „…Az egyik ezredfordulós dunai árvíznél éppen bejárták a

Dunakanyart, hogy tájékozódjanak a kialakult helyzetről – írja Kiss A.

János –, mikor gépük, egy, a katasztrófavédelem által vásárolt, leselejtezett honvédségi helikopter hirtelen »függőleges ereszkedésbe«

vagyis zuhanásba kezdett. Jambrik Rudolf és társa – ahelyett, hogy

belegondolt volna a lehetséges következményekbe, lázasan videofelvétel-gyártásba kezdett, mert nem mindennap adatik meg

felvételt készíteni egy zuhanó helikopter fedélzetén tartózkodva. A

szárazföldön landoltak, és megúszták némi gerinc- és egyéb csontropogással. Másnap ott ültek egy másik helikopteren, és Jambrik

kérésére elhúztak a házuk mellett, hadd lássa az asszony, hogy nincsen

semmi baj…”)

– Igyekszünk oktatással, valóságközeli gyakorlatokkal fejleszteni az

állományt – mondja a parancsnok.

– Ön is így tanulta a szakmát? – Nem, én ejtőernyőztem, légimentőztem. Aztán már kiképzett

tűzoltóként mentettem egy ukrajnai árvízből az embereket

helikopterről, jártam földrengésnél Indiában, részt vettem abban a csapatban is, amely a görög erdőtüzeket ment oldani.

– Mindig épségben megúszta? – Nem, egyszer megégtem, az egyik karomon bőrcserét kellett

végrehajtani. Egy hónapig feküdtem kórházban, tizenöt kilót fogytam,

epegörcsök fogtak el. Igazából mégis azt viseltem el a legnehezebben, hogy kiestem a folyamatos munkából.

– Melyik volt a legnagyobb akció, amelyben részt vett?

– A nagy Caola gyári tűz. Épp az előző napra esett a névnapom, megpróbáltam elbliccelni, de a feleségem azt mondta, hogy egy évben

legalább egy ünnepet tartsunk meg, én is próbáljam elfelejteni a

mindennapi bajokat. Jól van, elmentünk vacsorázni, engem azonban valami rossz érzés fogott el, sürgettem az asszonyt, hogy menjünk

haza. Akkor jött a hír, hogy a Caolában ötös, vagyis a legmagasabb

fokozatú tűz keletkezett, 300 ezer, gázzal töltött flakon robbant fel, de meg tudtuk akadályozni, hogy tovább terjedjenek a lángok.

– Később eljött a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokságtól [úgy éreztem,

nem illik megkérdeznem, hogy miért M. Gy.] – maradt-e valamilyen kapcsolata vele?

– A fél életem, harminchárom év, ott maradt, és ha ellátogatok

hozzájuk, szívesen fogadnak. – Jambrik egy mobilkészüléket mutat. – Ezen a rádión most is figyelem a forgalmazásukat. Ülök a televízió

előtt, hideg sörösüveggel a kezemben, és szorongok, ha egy bajról

hallok, és nem tudok segíteni. A műegyetemi tűzhöz is kimentem, de mire kiértem, már meghalt az a három fiatal gyerek.

– Itt a repülőtéren más a világ?

– Mint mondtam, tüzet nemigen látnak, haláleset pedig csak sok évvel ezelőtt fordult elő, mikor a hangárban kigyulladt egy gép.

Általánosságban szólva az elhibázott kényszerleszállások szedik a

legtöbb áldozatot. Szerencsére a világon mindenütt igyekeznek emelni a tűzoltók és mentők felkészültségének színvonalát, alkalmassá tenni

őket mind nehezebb feladatok megoldására. Londonban láttam egy

gyakorló repülőgépmodellt: betonalapokon állt, és

négyzetméterenként 2-3 gázcsóva égett benne, teljesen valósághű

körülmények közt folyhatott a képzés. A mieink többek között egy

Boeing-testen gyakorolnak, de minden más típuson is bevethetők, biztonsággal tájékozódnak.

– A világ nagy repülőterei között Ferihegy milyen rangot képvisel?

– A kilences kategóriába tartozik, mint például Varsó vagy Prága, a tízesbe Frankfurtot, Londont és más központokat sorolják.

A létszámról érdeklődöm, régi reflexek nyomán arra számítok, hogy az ügy bizalmas voltára hivatkozva kitérő választ kapok, de Jambrik

nem titkolódzik.

– A készenléti szolgálatunk 113 főből áll, ezenkívül tízen szerepelnek közalkalmazotti státusban.

– Milyen a kor szerinti összetétel?

– Olyan, mint a fővárosinál: túlságosan alacsony az átlag, és egyre lejjebb száll. A múltkor beállít hozzám az egyik szerparancsnokom:

elfáradtam, szeretnék leszerelni.

– Hány éves is vagy? – kérdezem tőle. – Harmincnyolc.

– És mit szól ehhez az apád? Az ő nemzedéke szinte ilyenkor kezdte

a munkát. – Erre már nem felelt, tudta, hogy akadékoskodhatok, de végül is nem tarthatom vissza. Megvan a 25 éves szolgálati ideje –

most már mindent beszámítanak, talán még az általános iskolát is –,

és talál magának valami jó kis betegséget, amivel lefüvezik. Bizonyos tekintetben azonban meg lehet érteni őt és a társait. A szakmai

átlagnál is nehezebb munkát végez itt Ferihegyen. Gondolja meg: bent

a városban, ha úgy alakul, két-három ember mentéséért negyven-ötven tűzoltó is birkózik, itt pedig kettőnek-háromnak sokszor negyven-

ötven emberen kell segíteni. Ez akkor is hatalmas feladat, ha

jelentékeny és mozgékony a kisegítői hálózat: azonnal kivonulnak a mentők, a rendőrök és a többi partnerünk.

– Hogy keresnek az emberek?

– Ugyanúgy nincsenek megbecsülve, mint bent a városban, 3-4 éves szolgálattal a hátuk mögött is csak 100-110 ezer forintot visznek haza.

(Itt egy súlyos ellentmondás vetődik fel. A Ferihegyi repülőtér

területe a magyar állam része, de magát a repülőteret, úgy tudni, a Hochtief nevezetű nemzetközi cég működteti – feltehetőleg jelentős

profitot elérve.

Ugyanakkor a Repülőtéri Katasztrófavédelmi Igazgatóság személyi

állományának – mintegy 120 embernek bér- és bérjellegű költségeit,

valamint az általános tűzoltó-szakmai képzéssel kapcsolatos ráfordításokat a magyar állami költségvetés fedezi. Ezek a kiadások

már 2007-ben is elérték a 430-440 millió forintot, és azóta

nyilvánvalóan csak tovább emelkedtek. Ezt a pénzt a magyar polgárok állják a maguk adóforintjaival, olyanok is, akik soha életükben nem

használták a repülőteret, talán azt sem tudják, hol fekszik. Számomra az tűnne méltányosnak, ha az üzemeltető magára

vállalná ezt a költséget – esetleg beépítené a repülőjegyek árába – és

saját finanszírozású létesítményi tűzoltóságot hozna létre, mint tette ezt a Paksi Atomerőmű, a Százhalombattai Olajfinomító és még

számos más nagyvállalat.

A költségvetés által biztosított pénzt a többi tűzoltótól vonják el ahelyett, hogy azok felszerelésének kiegészítésére fordítanák.)

A parancsnok átkísér minket a szertárba:

– Milyen színvonalú technikával vannak felszerelve? – Járműparkunkat az ellátandó különleges feladatainkra szabták,

minden szükséges felszereléssel ellátva, például öt szerünk súlya is

meghaladja a negyven tonnát. Paramétereik elérik, sőt túlszárnyalják egy személyautó teljesítőképességét, mozgékonyságát – némelyik tíz

másodperc alatt gyorsul fel száz kilométeres sebességre. Olyan

járművel is rendelkezünk, melyben csak egy személy, maga a sofőr ül, de egy berendezés segítségével már menet közben képes megkezdeni

az oltást. Még így is szükség van további fejlesztésre. A nyugati

szabályzatok többnyire tízéves használati időket írnak elő, nálunk akad egy 25 éves gép is. A beszerzés költségeit az üzemeltető fedezi,

de a magas árak neki is gondot jelentenek, előfordul, hogy egy szer

300 millió forintba kerül. A helyzet nehézségeit tükrözi a 2009-es évről szóló beszámoló is.

„...A tűzoltó járművek üzemeltetésében akadtak komoly problémák,

mivel a nagyobb teljesítményű habos [habbal oltó – M. Gy] járműveink többször is meghibásodtak (a HAB-l-nél 49, a REP 1-nél

évi ötven hibanapot regisztráltak). A Budapest Airport Zrt.-vel kötött

megállapodás szerint a beszerzési tevékenységünk már 2008-ban lecsökkent, és ez az irányzat 2009-ben tovább folytatódott. Az

informatikai rendszerünk egyetlen hálózati alkatrész hibája miatt

három napra működésképtelenné vált. A problémát kijavítottuk, de

most sem rendelkezünk a gyors megoldást elősegítő hálózati

eszközzel. Adatkapcsolataink a Forrás szervezet irányában stabilok

voltak, de néha előfordult rendkívüli és indokolatlan lassulás. Az informatika terén a meglevő feltételeket nem használják ki a kollégák.

Az elküldött, illetve érkezett dokumentumok archiválása nem

megoldott, továbbra is hiányzik az ügyvitelt támogató iktatórendszer…”

– Mindent összevetve itt keményebb a tűzoltó munkája vagy bent a városban?

– Ezt nem lehet egyértelműen eldönteni. Itt ritkán fordulnak elő

sorozatos vonulások, de viszont egy pesti tűzőrségen 120 másodperc alatt kell kiállni a szertárból, itt ennyi idő alatt el kell érni a 3,7

kilométer hosszú kifutópálya küszöbpontját, és meg kell kezdeni a

beavatkozást. Egy lezuhant és kigyulladt repülőgép törzse általában három percig tud ellenállni a lángoknak. Szükség esetén az összes

szállító járművet bevetve 80 ezer liter vizet tudunk a veszélyeztetett

helyszínre kiszállítani. (Az oltással járó vízigény különösen a magasabb fokozatú füzeknél

szinte hihetetlenül magas. A Billerbeck-gyári katasztrófánál – a száraz

habanyag mellett – percenként 3-4 ezer liter vizet kellett kijuttatni az égő felületre, vagyis egy nagyobb fecskendő teljes tartalmát,

ismétlem: egy perc alatt.)

Visszaülünk a kocsiba, és újra nekivágunk a repülőtér reménytelen hósivatagának, csúszkálunk, bár a fontosabb területek és belső utak

tiszták. Budapesten állítólag itt takarítják el elsőként a lehullott havat.

Útközben pukkanásszerű apró robbanásokat hallunk; gázpalackokra szerelt automaták tartják távol a csoportosan érkező varjakat és más

kisebb madarakat, melyek komoly baleseti veszélyeket válthatnának

ki. Ha igaz: egy solymász is kijár elkergetni a betolakodókat. Kinézünk a két kihelyezett bázisra. A „Felhő”-t az angol privatizáló

cég annak idején emberi tartózkodásra alkalmatlan helynek

minősítette, csak a tulajdonosváltás után alakítottak ki elfogadható körülményeket. A szolgálati csoport bent tartózkodik az épületben,

sem fizikai tréning, sem elméleti továbbképzés nem folyik, az

emberek láthatólag unják magukat. Próbaképpen megkérdezem: – Tanul valamelyikük nyelveket?

Nem is válaszolnak, általános a fásultság. Akárcsak az országházi

parancsnokságon, itt is hiányzik a levegőből a harci feszültség, a

folyamatos készenlét az adódó vészhelyzetekben való bevetésre. Az

indulatok csak akkor csapnak magasabbra, mikor a szó a fizetésükre

terelődik: – Olvastuk az újságban, hogy az Egyesült Államokban a tűzoltók

dollárban keresnek annyit, mint mi forintban.

– Azért lehet, hogy ez túlzás. – De itt, Európában is átlagosan 1700 eurót visznek haza, a mi

fizetésünk viszont átszámítva még 600 eurót sem tesz ki. – De hát biztos emelkedik majd! – jegyzem meg kevés

meggyőződéssel.

– Igen, a múltkor is, háromezer forinttal! Maga szerint ezt emelésnek lehet nevezni?

– A szolgálatnak is az volna az érdeke, hogy tisztességesen

megfizessenek minket, akkor nem kellene a szabadidőnkben másod-, harmadállásokat vállalnunk, hanem ide, a fő munkánkra

koncentrálhatnánk.

– Velünk azt teszik, amit akarnak, úgy gondolják, magyar embernek nem való a demokrácia. Azt mesélik: Angliában a tűzoltóknak egyszer

konfliktusuk támadt a vezetéssel, nem sztrájkoltak, mert azt az

esküjük tiltja, csak épp az alsó határnak számító három perc helyett a felső határt jelentő öt perc múlva indultak el bevetésre, és ennek

következtében egyszer meghalt egy ember. Rögtön megkaptak

mindent, amit kértek. Egy harminc év körüli szerparancsnok nem titkolja távozási

szándékát. Az ő életútja kivételesnek számít, nem vesztegette idejét

alacsony szintű mellékmunkákra, hanem tanulásra fordította. Elvégezte a jogi egyetemet, jövőre leszerel, és egy Pest környéki város

ügyvédi irodájában dolgozik majd.

Három kilométerre fekszik a másik „előretolt helyőrség”, az úgynevezett „Fűrész”. A hangulat itt is bágyadt, az állomány idegileg

le van eresztve. Egy kövér férfi hatalmas fazékban pörköltet főzött, az

aljáról most kanalazza ki a maradékot. Jó étvágyat kívánunk neki, és elindulunk megnézni az épületet.

Ez a létesítmény is az utóbbi években nőtt ki a földből. Tervezőjét

nem tudom, milyen elképzelés vezette, mikor a közlekedőfolyosót zegzugosra álmodta, a tűzoltóknak, ha bevetésre rohannak, a

fordulóknál fékezniük kell, sehol sem vehetnek igazi lendületet a

futáshoz. A teret most egy ottfelejtett hokedli szűkíti tovább.

– Kíváncsi még valamire?

– Nem, köszönöm, eleget láttam.

Visszatérünk a bejáratnál hagyott kocsinkhoz, és elindulunk a város felé. Útközben beleolvasok az évzáró igazgatói jelentésbe, tűnődve

nézegetem a befejezőösszefoglaló mondatot: „A Repülőtéri

Katasztrófavédelmi Igazgatóság 2009-es tevékenységét jónak értékelem…” Némi ellenkezés támad bennem, de laikus kívülállóként

gondolatban sem volna illendő vitatkoznom. A fentebb ismertetett két intézményen kívül az OKF semmiféle

operatív bázissal nem bír Nagy-Budapest területén. Beavatkozó-

készenléti állománnyal sem rendelkezik, mely akár tűzoltást végezne, akár műszaki mentést hajtana végre. Ezért mindig fejcsóválva

hallgatom a Főigazgatóság szóvivőjének sajtóbeli beszámolóit a

fővárosi katasztrófák elhárításában játszott meghatározó szerepükről, és ugyanilyen értetlenül nézem a „Katasztrófavédelem” feliratot

azokon a szereken, melyekkel az FTP vagy a vidéki városok tűzoltói

dolgoznak.

XII.

VIDÉKI TŰZOLTÓK

PEST MEGYE

Ólomszínű éggel, kemény mínuszokkal nehezen múlik ez a

rosszkedvű tél. Nem kívánkozom elhagyni Budapestet, de már végigjártam az összes fővárosi tűzőrséget, a hivatalok pedig nem

vonzanak, amellett, ha országos átfogó kép bemutatására nem is

törekszem, de a szélesebb kitekintés végett néhány vidéki parancsnokságot mindenképpen meg kell néznem.

Akárcsak Budapesten az FTP esetében, vidéken is az Országos

Katasztrófavédelmi Főigazgatóság gyakorolja a felügyeleti jogot – úgylehet még keményebb kézzel. Kísérőm, a tapasztalt Majer ezredes

azt ajánlja, hogy mielőtt útra kelnénk, mindig érdemes

bejelentkeznünk a megyei igazgatóságaiknál. Pest megyében kezdjük, felkeressük az itteni igazgatót, dr. Zoltán

Ferenc ezredest. Zoltán dr. korábban hosszú évekig szolgált a

Fővárosi Tűzoltó-parancsnokságon, bár egyetlen szóval sem utal rá, nekem mégis úgy tűnik: még mindig árad belőle a nosztalgia a valódi

tűzoltókihívások iránt. Rövid tájékoztatót ad a helyzetükről, a

kibontakozó kép semmivel sem derűsebb, mint az FTP-é. A 2010-es évben az előző esztendőhöz viszonyítva 1,6 milliárd forintot vettek el

a Katasztrófavédelemtől, a beosztottak 2008-ban kaptak utoljára

jutalmat. Jellemző adalékként megemlíti, hogy a nyugdíjasok a saját zsebükből fizették a cehet a tiszteletükre rendezett vacsorán.

Kibontakozás egyelőre nem látszik. A katasztrófavédelemnél tavaly

január l-jétől létszámstopot vezettek be, a megüresedő beosztásokat csak kényszerű esetekben töltik fel. Évek óta ugyanazon a szinten

működnek, nem tudnak feljebb lépni.

Tanácsot kérek az ezredestől, hogy a felügyelete alá tartozó Pest megyében melyik tűzoltó-parancsnokságot érdemes felkeresnem.

Zoltán doktor a monorit említi, mint a viszonylag legrosszabb

helyzetben levőt, és Nagykátát mint a legjobb körülményekkel

rendelkezőt. Dabast is javasolja.

Valaha a tűzoltás szervezeti rendszerében ezen a környéken is fehér foltok mutatkoztak. Kispestet elhagyva, csak a 30-40 kilométerre

fekvő Cegléden működött hivatásos tűzoltóság, nem lehetett teljesíteni

azt az alapvető célkitűzést, hogy baj esetén 25 percen belül akár a legtávolabbi pontokra is kiérjen a segítség. Ennek a gondnak az

áthidalására hozták létre a fentebb említetteket és a hozzájuk hasonló kisebb parancsnokságokat, először alacsonyabb, majd a lehetőségek

szerint megnövelt létszámmal.

– Szem előtt kell tartanunk, hogy ezen a vidéken fekszik az ország egyik legnagyobb összefüggő erdőterülete, kiemelt fontosságú

természeti értékek is találhatók, gyakran merül fel szükség gyors és

hatékony beavatkozásra.

Monor

A 4-es úton haladunk hóval borított szántóföldek, rétek, legelők

között, a fehér lepelből csak elvadult bokrok és magasra nyújtózkodó

gyomnövények ágaskodnak ki. Semmi sincs, ami a tekintetet lekösse, néha az órámra nézek: lassan másfél óra is eltelt azóta, hogy

elindultunk Budapestről. Átfut rajtam a nem túlságosan bonyolult

felismerés: itt mások a körülmények, mint egy-egy budapesti bevetésnél, nagyobb távolságok határozzák meg a tűzoltók munkáját.

Megérkezünk Monorra, valaki előzőleg azt mondta:

keresztülhaladhatunk az egész városon úgy, hogy észre sem vesszük a tűzoltóságot. Az illető nem túlzott: a kopott sárga épület sem

méretével, sem állapotával nem válik ki a környező leromlott

polgárházak közül, csak egy a homlokzatára kitett címerpajzs különbözteti meg tőlük: „Városi Önkormányzati Hivatásos Tűzoltóság

(Monor)”.

A parancsnokot nem találjuk a helyén, mára épp szabadságot vett ki, a helyettese, egy testes százados fogad minket. Ő a fővárosi

tűzoltóktól került ide, ismerősként üdvözli kísérőmet, az FTP

nyugalmazott ezredesét. A munkahelyváltás évekkel ezelőtt történt, már rég beleszokott a jelenlegi helyzetébe, minden töprengés nélkül

felel a kérdéseimre.

– Hány lakosa van Monornak?

– Huszonkétezer, de továbbra is robbanásszerűen nő a lélekszám,

akad olyan év, hogy ezer új letelepülő érkezik, a város vonzza ide a

fővárosi munkanélkülieket. Közel fekszik a sztrádához, olyan nagy cégek, mint a Spar vagy a Rossmann logisztikai központokat építettek

itt, ezzel 5-600 új munkahelyet teremtettek a városban. A mi

parancsnokságunkra is érkezett 6-8 ingázó. – A tűzoltók feladatait azonban nemcsak a lélekszám, hanem a

védendő terület nagysága is meghatározza, százötvenezer hektárért vagyunk felelősek.

Beljebb lépünk. Az udvart minden rendszer nélkül felállított

szedett-vedett épületek szegélyezik, az egyik oldalon még egy használt konténert is felállítottak – egy nagyjából négyszög alakú

belső teret alakítva ki. Az egyes alkotóelemek magassága, szélessége,

színe sehol sem egységes, a nyílászárók is ma már felderíthetetlen alkalmi meggondolások szerint helyezkednek el, néhol egy lépcső

bontja meg a padlózat szintjét – orra eséssel fenyegetve az arra járót.

Ez a formáció hű kifejezése az utóbbi fél évszázadban végbement különféle változásoknak: termelőszövetkezeti iroda, raktár működött

itt, egyes helyiségekben szerelőműhelyt, istállót rendeztek be, itt talált

otthonra a félkatonai Magyar Szabadságharcos Szövetség, újabb időkben pedig különféle magánvállalkozások buherált helyiségei

rendezkedtek be. Ami az épület állagát illeti: a szertár homlokzatát

úgy-ahogy rendbe hozták, a többi falat csak az imádság óvja az összeomlástól.

Csak úgy próbaképpen benézek a kéziraktárba, megdöbbenve látom,

hogy a mennyezet alatt kifeszített drótokról szalonnaoldalak és kolbászrudak lógnak le tucatszámra, feltehetőleg a tűzoltók tárolják itt

az otthoni kamrákból már kiszorult „disznóságaikat”. Ez a megoldás

maga a testet öltött tűzveszély, olyan képtelenség, hogy meg sem próbálom firtatni, miképp tűrhetik meg a parancsnokok és az esetleges

ellenőrzés. Viccelődős stílusban csak annyit kérdezek:

– Minden lángmentesítve van? – Ez csak természetes.

A szakmai ismerkedést itt is a szertárnál kezdjük, az épület mellett

ősrégi, harminc évnél is idősebb, még keletnémet gyártmányú IFA fecskendő áll. Azt hittem, hogy afféle múzeumi tárgyként, kegyeletből

tartják itt, de kiderül, hogy gyakran sor kerül a bevetésére. Papíron

tartaléknak van besorolva, de előfordul, hogy átveszi a II.

fecskendőnek számító Renault szerepét. A francia gépről ugyanolyan

megjegyzéseket hallani, mint némely budapesti tűzőrségen.

– A Renault-t pár éve kaptuk, tulajdonképpen új gépnek tekinthetjük, de szinte minden porcikájában javításra szorult már. Ki

kellett cserélnünk rajta a stabilizátort, a futóművet és még sorolhatnám

tovább – mondja a százados. – Az embereink azt mondják róla, hogy gondolkodó kocsi.

– Mit értenek ezen? – Önállósítja magát, ha úgy dönt, menet közben fogja magát, és

leáll. Néha – csak úgy úri jókedvében – leblokkolja a szivattyút,

ilyenkor az a sugár is megszűnik, amelyik a lángokkal küzdő tűzoltót védi.

Beljebb lépünk, megdöbbent, hogy az ügyeletes szolgálattevő

minden gátlás nélkül cigarettázik az enyhén szólva is tűzveszélyes szertárban, a kísérőm arcán is egy halvány rosszalló gesztus fut végig,

de nem szólunk.

Az I. fecskendő szerepét betöltő Mercedes műszaki állapota is messze van a tökéletestől, már legalább egy évet töltött

nagyjavításban. A hibák kijavítása elhúzódik, a szervizszolgálatot

ellátó „Heros” Zrt. állítólag aszerint fogadja a fecskendőket, hogy mennyire van ellátva egyéb munkákkal. Egy kis vidéki

tűzoltóparancsnokság igényeivel gyakran a sor végére kerül – ilyenkor

újra az IFA lép előre. – Az IFA-nak megvannak a maga előnyei, ezen a homokos

erdőtalajon gyakori az avartűz, a Renault a maga hátsó meghajtásával

használhatatlan, az IFA viszont első-hátsó meghajtású, biztonságosan mozog ilyen körülmények között is.

– És mi van akkor, ha a Mercedes, a Renault és az IFA egyszerre

robban le? – Ilyen is előfordult már. Akkor egy ősidőkből származó „IFA

Forradalom 1” típusú fecskendőt hoztak át Siófokról. Komolyabb

veszély esetén az FTP rákoskeresztúri és kispesti tűzőrsége jön át segíteni.

Megnézem a Mercedest, vele is számtalan gond akad; menet közben

kinyílik az ajtaja, a fényezés során megfolyt rajta a máz. Még egy műszaki mentőszer áll bent, országúti baleseteknél szokták bevetni, ez

is erősen leharcolt: az oldalsó redőnye egy gumipókkal van kikötve,

különben felszaladna és a kocsiból kiesnének az eszközök. A tömlőt

egy alkatrész hiányában nem a gép tekeri vissza, hanem kézzel kell

elvégezni a műveletet.

Úgy érzem, első pillantásra eleget láttam, kérem a monori kísérőnket, hogy üljünk le valahol, szeretnék feljegyezni néhány

adatot. Az épp szabadságon levő parancsnok irodájában telepszünk le.

– Mekkora a létszámuk? – Papíron 65-nek kellene lenni, de van két lyukas hely. Számunkra

fontos, hogy a keret fel legyen töltve, mert ha valamelyik fecskendőhöz hiányozna egy sofőr, mi nem kérhetünk kölcsön egyet

valamelyik szomszédos parancsnokságtól – ami Budapesten

megoldható. Vidéken minden városi parancsnokság gazdaságilag is külön önálló egységnek számít – ha például Dabasról érkezne egy

„beugró”, nem tudnánk elszámolni az itt végzett munkájának a bérét.

– Milyen a korátlaguk? – Igen alacsony, nem éri el a harminc évet sem. Mint az egész

országban mindenütt, a derékhad itt is igyekszik kihasználni a

kedvező lehetőséget, és elvonul nyugdíjba. – Gondolom, a maradékot is a 24/8 órás munkarend tartja itt. Hol

dolgoznak másod-, harmadállásban?

– Sokan mentőznek – akár mint sofőrök, akár mint ápolók, de akadnak szobafestők, rakodók. Mások egy sóderbányából

szállítanak – hajnali háromkor kezdenek, és hajtanak estig 4-5 ezer

forintért, vagy a Tüzéptelepen fát aprítanak. A vállalkozók úgy kihasználják őket, ahogy csak lehet; a mi embereink nagy

munkabírással rendelkeznek, fegyelmezettek. Kerülik a vitákat a

főnökeikkel, mert tudják, hogy nincsenek bejelentve, és egy munkajogi ellenőrzésnél könnyen lebukhatnak.

Benézek a hálóhelyiségekbe. A fűtőtestek a legmagasabb fokozatra

vannak állítva, szinte elképzelhetetlen, hogy tud aludni valaki is ebben a párás melegben. Igaz, működik a „természetes szellőzés”; a

mennyezet teljes hosszában meg van repedve, az egyik saroknál a két

függőleges találkozó fal is elvált egymástól, a résen át lehet látni a szomszédos patika kertjébe.

A fürdőhelyiségben az egy szolgálati csoportot alkotó 14 emberre

összesen két zuhanyrózsa jut. Egy oldalsó kamrába egyetlen mosógépet állítottak be – ezen kellene kitisztítani a bevetések során

bepiszkolódott ruhákat, a gép aligha győzi. A szárítás sincs megoldva,

minden fűtőtestre nadrágokat, zubbonyokat terítenek, de így is

gyakran előfordul, hogy a tűzoltóknak vizes ruhában kell kivonulniuk.

– Tartalék védőöltözékkel rendelkeznek? – Összesen hat száraz öltöny áll rendelkezésünkre a cserékhez,

pedig télen rájuk fagyhat a ruha, és úgy kell tovább dolgozniuk.

A ruhák benti tárolása is megoldatlan, a párás levegőben néhány hónap alatt megpenészedik a szekrényekbe rakott öltözék.

Azon már meg sem lepődöm, hogy az irattári helyiség a fürdőből nyílik. A polcokon akták tömege halmozódott fel, szeretnék

közelebbről is betekinteni valamelyik anyagba, de bent masszív

félhomály uralkodik, és hiába keresem a villanykapcsolót. A kísérő századosra nézek:

– Van bent világítás?

– Van, csak momentán nem működik. Nem adom fel a kísérletezést; a küszöbön állva előre hajolok, és

benyúlok, megpróbálok kiemelni egy dossziét a sorból. A rángatástól

az egész polc meginog a talapzatán, a kísérőim hátrarántanak, mert az a veszély fenyeget, hogy a parancsnokság teljes irattára a nyakamba

borul.

– Nem érdekes, nemsokára úgyis selejteznünk kell az anyag egy részét.

Ami nem fért el bent az irattárban, azt a folyosókon rakták le,

halmokat képezve – ezekben feljegyzések keverednek személyes tárgyakkal, könyvek hálás ügyfelektől kapott tokaji bort tartalmazó

díszpalackokkal. Elfogják a helyet, a szabadon maradt részen két

ember sem tud elhaladni egymás mellett. Kialakult tapasztalataim szerint a fürdőhelyiségek mellett mindig a

nyílászárók állapota jelzi a legpontosabban a leromlottság szintjét. Az

ablakok itt általában nyithatók, pontosabban: kisebb-nagyobb mértékben kitárhatók, de nem zárhatók tökéletesen, mert a keretek

elvetemedtek, sőt itt-ott már el is rothadtak. Az áldatlan helyzet

feltehetőleg nem a tűzoltók nemtörődömsége miatt alakult ki, maguk is szégyellhetik, milyen körülmények között élnek, erre vall, hogy

önerőből egy tetszetős ajtót fabrikáltak és szereltek fel.

Délre jár, a szolgálati csoport a tartózkodóban épp ebédre készül: csülkös bablevest főznek – a belevaló húst nyilván a kéziraktárból

hozták át. Megpróbálok beszélgetésbe elegyedni velük, de hosszú

hónapok során folyatott találkozásaim során először itt találkozok

burkolt, de masszív ellenállással ismerkedő-feltáró szándékommal

szemben. Az eredeti szakmájuk iránt érdeklődöm, de csak

félszavakkal válaszolnak. Tovább kísérletezek: – Nem gondolnak arra, hogy állást változtassanak?

– És azt nem mondaná meg, hogy hová menjünk?

Majd tartva attól, hogy a beszélgetés hátrányos következményekkel járhat számukra, köszönés nélkül elvonulnak.

(Erős a gyanúm, hogy a minket fogadó százados túl optimistán tájékoztatott minket a kialakult helyzetről. Az Állami Foglalkoztatási

Szolgálat jelentése szerint: „Pest megyében 2010 februárjában

januárhoz viszonyítva 2006 fővel nőtt a nyilvántartott munkanélküliek száma, ezzel megközelítette a 44 ezret” – ebből a leépülésből Monor

aligha maradt ki.)

Jártamban-keltemben többször is tapasztaltam, hogy a kisebb vidéki városi parancsnokságokon más hangulat uralkodik, mint Budapesten.

Az állomány általános képzettségi szintje jóval alacsonyabb, ritkábban

találni főiskolai-egyetemi végzettséggel rendelkező személyeket, a többség inkább az alig felszámolódott familiárisparaszti hangulatú

környezetből kerül ki, első, vagy legfeljebb második nemzedékes

munkásnak tekinthető. A fővárosiakkal szemben fennálló különbséget csak a hagyományos tűzoltó-dinasztiák egymást követő generációi

enyhítik. Az apák továbbadják tapasztalataikat fiaiknak.

Ami a szolgálati körülményeket illeti, a beosztottak kapcsolata a parancsnokokkal közvetlenebb. A formaságok háttérbe szorulnak, a

tűzoltók néha sapka és zubbony nélkül lépnek ki az utcára. Az előírt

szakmai foglalkozásokat, továbbképzéseket el-elmulasztják. A százados vállat von.

– Ha az emberek éjjel tizenegykor érkeznek meg egy bevetésből,

akkor kezdjek el szabályzatokat ismertetni velük?! Ugyanakkor tisztában vannak vele, hogy a Fővárosi Tűzoltó-

parancsnokságon felhalmozódott száznegyven éves tapasztalat és a

mindennapos gyakorlat komoly szakmai alapot ad, ezért szívesen fogadják be a Budapestről érkező bajtársaikat.

Még benézek a híradós szolgálathoz is. A monori tűzoltóság

hírközlési rendszere nem fedi le a hozzá tartozó települések mindegyikét. Egyes helységekben ki sincs építve az összeköttetést

szolgáló vonal, másutt pedig használhatatlan. Például említsük meg

Magdolnatelepet; ha ott bármiféle tűz vagy egyéb káreset adódna,

csak szabványos civil mobiltelefonon lehetne bejelenteni. Márpedig a

legkisebb késedelemben is veszély rejlik.

– A tűz terjedése nem lineáris, hanem exponenciális jellegű. Lassan indul, viszont annál gyorsabban bontakozik ki, csak a kezdeti

szakaszban van esély leküzdeni komolyabb károk nélkül. Amúgy is

nehezen érünk ki a legtávolabbi pontokra az előírt 25 perc alatt. Még egy összegző pillantást vetek az épületre: a jelenlegi állapot

nyilvánvalóan nem tartható soká. – Mikorra tervezik az új laktanyát?

– Igen.

Megütközve kérdezek vissza. – Mi az, hogy: igen?

– Már annyiszor ígérték, és nem teljesítették, hogy bármilyen

időpontot is jelölnek meg, csak annyit mondhatok: igen. Visszaülünk a kocsiba, Majer ezredes a véleményemet tudakolja:

– Mit szólsz hozzá? Hogy hatott rád?

– Mit mondjak? Az élettől már elment a kedvem, a halálhoz még nem jött meg.

Nagykáta

Az első pillantásra igazolódni látszanak az OKF-es Zoltán ezredes

elismerő szavai: a nagykátai parancsnokság rendezett környezetével, kifogástalannak tűnő laktanyájával a megye legjobbjai közé tartozik.

Az összhatást csak a telek szűkössége rontja le némiképp: az épületet

a vasútvonal és a fő közlekedési út közötti szűk földsávba szorították be, gyakorlatilag lehetetlenné téve minden esetleges jövőbeni

fejlesztést.

A laktanya 2003-ban létesült, a szállongó hírek szerint bonyolult politikai lobbiküzdelmek eredményeként. Először a korábbi szabad

demokrata városi jegyzőnő segítette az építés ügyét, majd a mostani,

jobboldali érzelmű polgármester érvényesítette személyes kapcsolatait – így a sikert mindkét politikai oldal a magáénak

tekintette. A hamarosan jelentkező nehézségekkel már kevesebbet

foglalkoztak – mint köztudomású: a sikernek számtalan szülője van, a kudarc mindig árva.

A nagykátai parancsnokság IV-es kategóriájúnak van besorolva,

ezzel a ranglétrán a széthullófélben levő, de nagyobb méretű monori

mögé szorul. Tizenhárom településen 61 és fél ezer ember

biztonságáért felel. A monori két rajjal szemben itt csak másfél raj

állomásozik, sőt az 51 főben megszabott létszámból is hiányzik négy személy. Ezzel kapcsolatosan egy furcsa mondatra bukkanok:

„…A jövőt illetően közeledünk az állomány táblázatunkban

meghatározott teljes létszám betöltésére, ami nehezen lesz megoldható – tekintettel arra, hogy mind a négy betöltetlen helyen

szerparancsnoki beosztás szerepel…” – Nem értem – mondom a fiatal parancsnoknak –, hiszen a

szerparancsnoki beosztás jobban fizetett, mint egy átlagos vonulós

tűzoltóé. Hogy fordulhat elő, hogy épp ezekre a posztokra nem akad ember?

– A helyzet bonyolultabb. Évente tízmillió forinttal kell

kiegészítenünk a költségvetésünk dologi oldalát, mert ennyi pluszt igényelnek a különféle javítások és más műszaki teendők költségei a

tervezethez képest. Ezt a pénzt csak a béroldalról vehetjük el – éppen

emiatt nem tölthetjük fel a magasabban dotált posztokat. – De hát a tűzoltóság a nagykátai városi önkormányzathoz tartozik,

ők miért nem biztosítják a szükséges többletet?

– Nem a szándékukon múlik, hanem a lehetőségeiken. A város költségvetésében is félmilliárd forintos hiány mutatkozik, örülnek, ha

talpon tudnak maradni. A nagykátai cégek támogatására sem

számíthatunk, igazán jelentős méretű vállalkozások alig-alig telepednek meg nálunk, a közeli Üllő és Jászberény inkább vonzza

őket.

– És a másik „fölöttes szerv”, a szakmai felügyeletet ellátó katasztrófavédelem sem száll be a gondok megoldásába?

– Nem, azt mondhatom; nem túlságosan szoros a kapcsolatunk, de

inkább hagyjuk ezt, keressünk más témát. – Ahogy gondolja. A parancsnokság technikai felszereltsége milyen

színvonalon áll?

– Lassan elöregszik, és sajnos az új beszerzések nem mindig sikeresek. Az OKF megvette nekünk egy kavicsszállító kocsi alvázát,

és erre egy vízszállító célokat szolgáló felépítményt szereltetett, a

terhelés túl nagynak bizonyult – egyből kiegyenesítette a laprugókat. A bevetése azért is kockázatos, mert elöl-hátul kisebb hatékonyságú

dobfékkel van felszerelve. Most szeretnénk venni egy új 4 ezer literes

Renault fecskendőt, 86 millió forintba kerülne, és húszszázalékos

önrésszel nekünk is be kellene szállnunk, de ezt nem tudjuk

előteremteni. Valószínűleg le kell mondani a tervünkről. De hát ha

érdekli, menjünk be a szertárba. Lent három gépjármű sorakozik egymás mellett: egy Mercedes-

Rosenbauer gyártmányú, egy Renault-Saurus és a már említett

vízszállító kocsi. A háromból kettő már komolyabban megsérült, az üzembiztonságuk kétes. „A Renault-Saurus folyamatos

meghibásodása indokolttá tette egy tartalék fecskendő beszerzését” – írja az éves beszámoló.

– Ahhoz, hogy eleget tudjunk tenni a működési területünk

biztonságos tűzvédelmének – mondja a parancsnok –, beszereztünk Ausztriában egy öreg Steyr-Rosenbauer fecskendőt 1,9 millió

forintért. Még a hozzászámított áfa összegével együtt is csak egy

Renault árának néhány százalékába került. – És hogy vált be ez a veterán jármű?

– Megbízhatóság tekintetében kiválóan teljesít, nemcsak

tartalékként, hanem ha kell, II. fecskendőként is helytáll. A sofőrök itt is elégedetlenek a Renault kocsikkal, sorjáznak a

panaszok:

– Aranyáron szervizelik őket. Az üzemanyagtartályuk csak százliteres, huszonnégy óra alatt néha háromszor is tankolnunk kell, a

mentésnél pedig erre nem jut idő. Kínunkban már azzal próbálkozunk,

hogy kannákban visszük magunkkal az üzemanyagot, de ez veszélyes és szabálytalan.

– De még ha csak ennyi baj volna vele. Egy 16 tonna súlyú

kocsinak nincs megfelelő rugózása, és nem fékezhető rendesen. Mindent kispóroltak belőle.

– Nem tudjuk tartani vele a megszabott kiérkezési időt.

Az ellátandó feladat pedig nem csekély. A nagykátai parancsnokság 2009-ben 557 alkalommal vonult ki – ebből 331-szer tűzesetekhez.

Akadtak ötös fokozatú kiemelt esetek is, például a jászapáti

műanyagüzemben, vagy a jászberényi ferences templomban bekövetkezett katasztrófa. Külön nehézséget jelentenek az

útviszonyok, például ha Tápiógyörgyére kell mennünk, négy vasúti

átjárót is keresztezünk. A helyi önkéntes tűzoltók segítségére sem mindig támaszkodhatunk; előfordul, hogy ezek műszaki hibák vagy

létszámhiány miatt nem tudnak kivonulni.

– A technikai felszerelésünk hiányosságai más területeken is

kiütköznek. A korábbi URH-rendszerünket folyamatosan váltjuk át az

új EDR-szisztémára. Sajnos, az ezzel kapcsolatos tapasztalataink nagyon kedvezőtlenek, sok helyen lefedetlenségi problémák

mutatkoznak. A hívások egyre nehezebben jutnak célba, mert a

területünk ipari jellegűvé válik, a tornyok mindent leárnyékolnak, nincs megfelelő térerő.

– A munka fizikailag is igen nehéz. A parancsnokságunk illetékességi területén fekszik a farmosi láp – ez természetvédelmi

körzetnek számít, fecskendővel ide nem szabad behajtanunk. Egy tűz

esetén nincs más megoldás, mint hogy a tűzoltók „puttonyfecskendővel” indulnak el, ez feltöltve harminc kilót is nyom,

és hosszú kilométereken át kell kézben cipelniük.

– Ne felejtsük ki a lényeget: milyen az emberek anyagi helyzete? – Az az általános vélemény, hogy egy átlagos négytagú család

megélhetéséhez 300 ezer forint kellene, ennek a felét sem teszi ki a

fizetésük. Jutalom, prémium nincs, legfeljebb a bruttót emelik, azt is maximum az előírásos mértékben.

Megpróbálom valamilyen vigasztaló mondattal lezárni a

beszélgetést: – Az országban most mindenkinek nehéz. A parancsnok nem

fogadja el a bátorítást:

– Azt hiszi? Van, amire jut: itt a környéken akarják felépíteni Attila favárát, arra biztos lesz pénz.

Dabas

Úgy gondoltam, megnézem a dabasi tűzoltó-parancsnokságot is, a

harmadikat azok sorában, melyeket Zoltán ezredes ajánlott. A látogatás nem kecsegtetett különösebb szenzációkkal, ez a helység is

ugyanazon a feketefenyőkkel, akáccal, nyárral és más alacsonyabb

értékű fákkal borított homokos vidéken fekszik, mint a két másik korábban megismert. A 72 ezer hektárnyi területen, 12 településen 70-

80 ezer ember él, Budapest viszonylagos közelségének köszönhetőleg

az újabb időkben több ipari park is épült a környéken, így a munkanélküliség viszonylag alacsonyabbnak mondható.

A helyi tűzoltóságot a nagykátaihoz hasonlóan a IV-es kategóriába

sorolták. A létszámot másfél raj, vagyis 63 fő alkotja – közülük

kilencen rendelkeznek magasabb rendfokozattal. A korátlag 34 év

körül jár, még mindig alacsonyabb a kívánatosnál, a kedvező

feltételeket kihasználva, a tapasztalt derékhad itt is elvonult nyugdíjba. A helyükbe frissen kiképzett újoncok léptek, a parancsnok dicséri a

hivatástudatukat, de szakmailag egyelőre még elmaradnak elődjeiktől.

Mint más parancsnokságokon, az illetmény összege itt is csökkent, a szerény megélhetést is csak a másod- és harmadállások teszik

lehetővé. – Méltatlankodó, elégedetlen emberekkel nehéz dolgozni – mondja

a parancsnok –, és a jövő is kevés jót ígér. Ebben az évben 11 millió

forintot vettek el a költségvetésünkből a tavalyihoz viszonyítva: hat és felet dologi kiadásokból, négy és felet a bérkeretből. Úgy látom, hogy

csak szeptemberig biztosított a működésünk, akkor mindenképpen le

kell ülni a városi vezetéssel és rendezni a helyzetünket. Nem járhatunk úgy, mint a helyi rendőrség, melynél úgy levitték az üzemanyag

vásárlására fordítható összeget, hogy csak napi 70 kilométer

megtételére futja belőle. – Hetvenegy kilométert megtéve már a menekülő bűnöző a nyerő?

A parancsnoknak nincs kedve viccelődni.

– Nekünk a 2009-es évben majdnem hatszáz kivonulást kellett teljesítenünk, és idén sem lesz kevesebb munkánk.

Az állomány hangulatát tovább rontja az épület szerencsétlen belső

elrendezése. Állaga – főleg az önerős munkáknak köszönhetőleg – jobb, mint a monori parancsnokságé, de számos hasonló létesítményt

bejárva, itt tapasztaltam először, hogy a készenléti állomány

hálóhelyiségét a tetőtérben alakították ki. Riasztásnál a tűzoltóknak negyven-ötven lépcsőn kell lerohanniuk, hogy a szertárban álló

fecskendőkocsikhoz jussanak. Biztosra vehető, hogy túllépik az

elindulásra megszabott 120 másodperces határidőt. Értetlenül kérdem: – Miért nem szerelnek fel csúszórudat?

– Azért, mert az épületet gyenge, sérülékeny bádoglemez tető fedi,

ebbe nem lehet csúszórudakat beépíteni, mert nem bírná a terhelést. A mi nyolcvan-kilencven kilós embereink hamar szétráznák.

Benézek a szertárba: I. fecskendőként egy 2000-es Mercedes-

Rosenbauer kocsi szolgál, a sofőrök elégedettek vele. Már unalmas mondani, de annál többet panaszkodnak a második fecskendőként

használt Renault-ra.

Ugyanazokat a kifogásokat hozzák fel ellene, mint más

parancsnokságokon: megbízhatatlan, sérülékeny, indokolatlanul letilt

alapvető tevékenységeket. A fecskendők „árnyékában” egy kis mentőszer is parkol, lassan eléri a húszéves kort, már túlhaladta a

biztonságos működtetés határát.

A beszélgetés során kiderül, hogy a parancsnokság által védett területen fekszik Tatárszentgyörgy is. Ez a helység az elmúlt időkben

szomorú nevezetességre tett szert: itt zajlottak le az első, cigányok ellen irányuló atrocitások, két emberölés is történt. A falubeli 150-200

főnyi közösség továbbra is támadásoknak van kitéve, fenyegető

demonstrációk zajlanak le a környéken. Á megingott biztonsági helyzetben a bűnelkövetés más formái is

elszaporodtak. Érinti ez az irányzat a tűzoltóság tevékenységét is.

Emelkedett az épített környezetben bekövetkezett tűzesetek száma. Olyan házak is kigyulladnak, melyek ajtói-ablakai belülről be voltak

zárva, felvetve a biztosítási csalás gyanúját. Ugyancsak erre vallanak

azok az esetek, mikor a tűz egyszerre három-négy fészekből indul ki, a tető néhány perc alatt beszakad. A rendőrség ritkán jár sikerrel, a

nyomozások többnyire „ismeretlen elkövető” megjelöléssel zárulnak

le. A tendencia továbbra is emelkedőben van. A bűnözők lassan

kiszorulnak a főváros környékéről, távolabbi vidéken, Békésben,

Baranyában telepednek le, de onnan visszajárnak; betöréseket, gyújtogatásokat hajtanak végre.

NÓGRÁD MEGYE

Salgótarján

Meggyőződésem szerint a magyar tűzoltóság állapotának

felmérésénél nem csak a viszonylag megfelelő körülmények között élő vidékeken működő parancsnokságokat kell tekintetbe vennünk,

hanem a legnehezebb régiókban tengődőket is. Ezért választottam az

országos életszínvonal-felmérések élvonalában elhelyezkedő Pest megye után az egyik legszegényebb megyénket, Nógrádot és

székhelyét, Salgótarjánt.

Valaha sokszor jártam errefelé, úgy tapasztaltam, a város nem

tartozik az idegenforgalmilag vonzó célpontok közé, de elismeréssel

adóztam az itt folyó lüktető ritmusú életnek. Műszakváltások idején munkásbuszok tucatjai futottak be a környékről, százan és ezren

szálltak le róluk, valósággal eltorlaszolva az utakat. Mint kiemelkedő

fontosságú ipari várost, Salgótarjánt mindig is ellátták az országban másutt hiánycikknek számító árukkal, a boltok kiemelkedő forgalmat

bonyolítottak le, az OTP-fiókokban is rekordnak számító megtakarított összegeket őriztek.

A Kádár-korszakbeli gazdasági megingás bekövetkeztével, majd a

rendszerváltással Borsod után talán Nógrád vesztette a legtöbbet. Most, megyeszékhelyének határán átlépve, mindenütt a vigasztalan

leépülés jeleit fedezem fel: megszűnt az acélgyártás, bezárt a síküveg-,

majd az öblösüveggyár, felszámolták a környékbeli szénbányákat, kimondták a halálos ítéletet a tűzhelykészítő üzem fölött – és még

folytathatnánk a felsorolást. Helyükbe nem léptek új, tömeges

foglalkoztatást biztosító vállalkozások, a munkanélküliség 18-20 százalék körül jár.

Elkoszolódtak az egykor gondosan karbantartott gyári kolóniák, az

élmunkások által lakott „pontházak”, becsukták kapuikat a művelődési otthonok, a magyar élsport térképéről eltűnt a hajdan az NB I-ben

vitézkedő futballklub, az SBTC, a válogatott Szojka Ferenc és Oláh

Géza csapata. A városközpont felé tartva lefékezünk egy-egy közlekedési

lámpánál, nézegetem az áthaladókat. Azt szokták mondani, hogy a

nyomorúság először az arcra ül ki, itt is komor tekintetű emberek sietnek át az egyik oldalról a másikra. A ruházatuk kopott, többnyire

az olcsó kínai piacokról származik.

A városi tűzoltóság központját keressük, a hasonló rendeltetésű épületek valaha a testület kizárólagos tulajdonába tartoztak, most már

sok helyen „társbérlőkkel” kell osztozkodniuk. A helyi

önkormányzatok egy-egy részt különféle hivataloknak engedtek át, vagy bevételük kiegészítéséül fizetőképes cégeknek adtak ki bérbe.

(Például Pakson a tűzoltószertár nagy részébe egy helyi politikai

potentátot fogadtak be, aki egy Renault-szervizt alakított ki. Az épület adottságának köszönhetőleg a vállalkozás jól megy, ugyanis a terem

egymással szemközti kapukkal rendelkezik, így a javításra, vizsgára

jelentkező autók egyenesben távozhatnak, nem kényszerülnek

kényelmetlen rükvercelésre. A megmaradt épületrészen a tűzoltóknak

tovább kell osztozniuk a polgári védelem ide települt irodáival.)

Itt, Salgótarjánban, a Katasztrófavédelem foglalja el a ház felét. Mivel ez a szervezet felügyeleti jogot gyakorol a tűzoltóság fölött, a

hatásköri villongások elkerülése végett célszerűnek látszott itt

kezdenünk a tájékozódást. A megyei igazgató valaha tűzoltóként szolgált, most is az ő ezredesi

rendfokozatukat viseli, és szakmabeli relikviákkal veszi körül magát – az asztalán egy régi sisak fekszik.

– Gondolom, most is jó kapcsolatban áll a Nógrád megyei

tűzoltókkal. Partnerem arcán megkeményednek a vonások:

– A megfelelő szinten dolgozunk együtt. A kapcsolatok minőségét

mindig a személyes kapcsolatok határozzák meg. Ez olyan mélyértelmű kijelentés, hogy hosszan el lehetne

töprengeni rajta, annyi bizonyos, hogy némi fenntartás rejlik a mélyén,

aligha érdemes továbbmenni ezen az úton. Fordítok a témán; bevezetésül néhány elismerő szót ejtek eddigi „szakmai múltam”

legfőbb színhelyéről, a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokságról, de az

igazgató egy kézmozdulattal elutasítja az ott szerzett tapasztalataimat. – Budapest nem Magyarország, a lélekszáma talán az ötödrésze

sincs a vidéknek, mégis kivételezett helyzetet élvez. Egy nagy tűznél a

régiókból tíz perc alatt össze tudnak rántani tíz fecskendőt, ha kell, száz emberrel, itt egy komoly, négyes fokozatú tűznél is beletelik

másfél óra, mire Egerből átér például egy kosaras emelő – és

közelebbről sehol sem riasztható. A mi működési területünk Nógrád megye: a falvak Magyarországa; itt már egy 2500 fős település is

jelentősnek számít. A közlekedés is nehezebb, akad olyan falu, ahol a

hozzá vezető úton 142 kanyart kell kerülgetni, egy komolyabb hóesésnél mozdulni sem lehet. Itt találni a legkevesebb önkormányzati

parancsnokságot, összesen négyet, ebből kettő csak tűzmegelőzési

feladatot lát el. Salgótarján mellett csak Balassagyarmat tekinthető teljes értékűnek. Ezen kívül Pásztón működik egy köztestületi

tűzoltóság, erre nem tudni, milyen sors vár, a tavalyi év végén

lemondott a parancsnok. – Miért?

– Nem tudom, mikor mennek hazafelé, ejtsék útba Pásztót, és

kérdezzék meg tőle. Tisztán önkéntes jellegű szervezet működik

Szécsényben és néhány más helységben, de a térképen így is nagy

fehér foltok mutatkoznak. Főleg a Belső-Csereháton kellene kiépíteni

a hálózatot, például Bérceire negyven perc alatt érnek ki a tűzoltók, ezalatt egy épületből csak egy rakás pernye marad. Ebben a faluban

egy aggok háza is működik, márpedig mint tudja, baj esetén egy

magatehetetlen ember mentésére két tűzoltót kell számítani. – Az önkénteseket egyébként csak dicséret illeti. A 2005-ös rétsági

tűznél a helyi és a diósjenői önkéntesek kezdték meg az oltást, körülhatárolták a helyszínt, és megkönnyítették a fél óra múlva

kiérkező tűzoltók munkáját. Egyre kevesebb külső segítségre lehet

számítanunk: nincs már sorkatonaság, felszámoltak egy sor vízügyi, erdészeti igazgatóságot, ahonnan embereket lehetett mozgósítani.

Egy emléktől mosoly ül ki az igazgató arcára:

– Előfordult, hogy másodmagammal mentem ki egy olyan erdőtűzhöz, amelyet csak harminc perc alatt lehetett körüljárni. Nem

várhattuk meg, amíg a lángok szétterjednek, lapáttal oltottuk el őket.

(Sem okom, sem jogom kételkedni az igazgató egykori helytállásában, annyi viszont bizonyos, hogy a tűzoltók nincsenek

különösebben jó véleménnyel a katasztrófavédelmisek ilyen irányú

szakmai jártasságáról. Számos történet kering ezzel kapcsolatban. Egyet Kiss A. János jegyzett fel:

„Az egykori vándorló magyar homokdűnéket mára helyhez kötötték

a fák, cserjék, füvek gyökerei. De nem tűntek el onnan. A fenyvesek alatt vastag rétegben ül meg a lehullott tűlevelek milliárdos serege. Ha

rálépünk, mintha perzsaszőnyegen járnánk – de milyen remekül égő

szőnyegen… Az erdő mellett és az erdei dűlőutakon meg-megcsillan a homok, arról árulkodva, hogy a természet nem adta fel, csak eltűri az

ember beavatkozását. Egyszer az ama vidéken futószalagszerűen

kitörő erdőtüzek egyike a szokásosnál nagyobbra sikeredett az elhúzódó szárazság és a viharos szél következtében. A környék

tűzoltói tették a dolgukat, mígnem egy, az ilyesmit még aligha látott,

előélete alapján tűzoltó sosem volt »katasztrófavédelmi szakember« meg nem jelent a helyszínen. Szeme kikerekedett, amikor azt látta,

hogy a tűzoltókocsik mind az aszfaltúton tanyáznak, a tűzoltók pedig

maguk után húzták, vonszolták a tömlőket, hogy itt-ott időnként kevés vizet loccsantsanak egy-egy lángcsóvára, s villával, lapáttal, faágakkal

paskolják az aljnövényzet parázsló gócait. Más tűzoltók pedig a

mezőgazdaságban is használatos kézbevalókkal baktattak a

homokban – éppenséggel távolodva a tűztől. Emberünk úgy vélte,

kész katasztrófa, amit lát, neki kell kezébe venni az irányítást. Az

ellenkezést meg sem hallgatva, elrendelte, hogy a tizenöt-húsz tonnás tűzoltókocsik forduljanak be a burkolatlan mellékútra.

Ennek hamarosan meg is lett az eredménye. Az ősi homokon,

melyből az út vétetett, minden gépjárműfecskendő fennakadt. Hasukra ültek, a meghajtott kerekek pedig pörögtek a vízszerűen viselkedő

talajba ágyazódva. A tűz persze heves szelek által űzötten közeledett a harcképtelenné vált tűzoltókocsik felé. A tűzoltóknak hordókban

mérhető izzadtságukba került, hogy kihúzzák a bajból a kocsikat s az

őket oda irányítót.”) Rövid beszélgetés után kifutunk a témákból, felállunk és

elköszönünk. Az igazgató csak néhány lépést kísér el minket, a maga

„felségterülete” széléig, megmutatja, hol találjuk a tűzoltó-parancsnokságot, aztán visszalép az irodájába. Majer ezredesre nézek:

– Úgy látom, az igazgató úr eléggé távol tartja magát a tűzoltóktól,

pedig valaha ő is köztük szolgált. Majer, mint tapasztalt öreg „csiligás”, diplomatikusan kitér a válasz

elől.

– Gondolkodásunkat mindig az a szék határozza meg, amelyikben éppen akkor ülünk.

A tűzoltókból némi szorongást vált ki, hogy a katasztrófavédelemtől

jöttünk át, de nem kérdeznek rá, miről beszélgettünk, korrektül sorolják az adatokat:

– Nógrád megyében összesen 180 hivatásos tűzoltó szolgál, ebből

160 a készenléti állományhoz tartozik. – Ez elegendő?

– Az állománytábla nálunk is meghatározza a létszámot, ezt a

keretet csak akkor léphetnénk túl, ha a minket fenntartó önkormányzatok pluszforrásokat biztosítanának, de ez nem áll

módjukban.

– 42 települést védünk, bennük 125 ezer lakossal, a terület egészen a szlovák határig, sőt, esetenként azon túl is, Losoncig terjed. Sor került

már közös bevetésekre, tartjuk a kapcsolatot, a parancsnokságunkon, a

szlovák híradós vonalat is bekötöttük. – Évente 800-900 riasztást kapunk. Az esetek többségét az

erdőtüzek teszik ki, főleg feketefenyő, akác és más alacsony értékű

fák nőnek itt. A telepítésüknél az volt a fő cél, hogy megakadályozzák

a hegyoldalak erodálódását. A földek egyébként gyenge minőségűek,

inkább csak birkatenyésztésre valók.

– Ami a megyén belül a salgótarjáni városi parancsnokságot illeti, a hatos kategóriába tartozunk. A csapat 98 főből áll, ebből 86-an

képezik a vonulós állományt. Három fecskendőre tagolódunk, az elsőt

teljes hatfős létszámra tudjuk feltölteni, a többire annyi ember jut, ahányat a lehetőségek és az előírások még éppen hogy megengednek.

Az átlagéletkor 32 év. – Aki tud, az maguknál is elmegy nyugdíjba?

– Igen, mégpedig végleg megszakítják velünk a kapcsolatot.

– Utánpótlás? – Jelenleg ötfős létszámhiánnyal küszködünk. A fizetések nem

vonzzák a fiatalokat, 80-100 ezer forint nettót tudunk adni nekik. A

munkanélküliség – ha lehet így mondani, szerencsére – mégis felénk tereli őket. Egy-egy meghirdetett helyre ötvenen is jelentkeznek.

(Sokáig nem értettem, hogy miért nem töltik fel a létszámot

legalább az engedélyezett határig. Egy bizalmas beszélgetés során hallottam egy elfogadható magyarázatot: valójában nem is törekednek

a hiány teljes felszámolására, mert az ily módon üresen maradó

helyekre jutó bértömegből a többieknek akár 13-14. havi bért is tudnak fizetni.)

– A mentéseknél sok a baleset?

– Hála Istennek, ritkán fordul elő, de bármelyik pillanatban bekövetkezhet. A tűzoltásnál minden legalább negyven százalékig a

szerencsén múlik. Például ki tudhatja előre, hogy az égő házban áll-e

egy gázpalack, ami felrobbanhat. Számtalan az olyan veszély, amire nehéz felkészülni, például ha kigyullad a tollal tömött párna, a tollból

cián szabadulhat fel. Kis túlzással azt mondhatnánk, a füst

veszélyesebb, mint a lángok: sokszor tapasztaltuk, hogy az áldozat felkelt az ágyból és elindult kifelé, aztán menet közben egyre inkább

eldőlt és megfulladt.

Megnézzük a szertárat: úgy tűnik, a járműállomány eléggé leharcolt. – A gépjárművek technikai állapota folyamatosan romlik. A legtöbb

problémánk a műszaki mentőszerrel, illetve a vízszállítókkal volt.

Ezeket az elöregedésből származó meghibásodások okozták: a műszaki mentőszer a maga nem csekély 21 használati évével

veteránnak számít, míg a 28 éves vízszállítót egyenesen rangidősnek

minősíthetjük. Javításuk folyamatos, de sajnos több esetben is le

kellett mondanunk a bevetésüket, mert nem sikerült beszerezni a

szükséges alkarészt, vagy egy művelet elhúzódott.

– Nem vesznek új szereket? – Nem tudnánk lerakni a kötelező önrészt.

– Említette, hogy 42 helységet védenek, ők is összeadhatnák, már

csak a saját érdekükben is. – Miből? Örülnek, ha a saját működésüket finanszírozni tudják.

Összesen egy alkalommal sikerült beszereznünk egy Toyota Hilux kocsit külső anyagi támogatással.

– És a felügyeleti szervük, a katasztrófavédelem nem segít?

A parancsnok nem válaszol, csak elnéz a messze távolba. – Úgy tűnik, nem felhőtlen a viszony maguk között.

– Nincs semmi baj, inkább csak szakmai nézeteltérések fordulnak

elő. (Ezek azonban, úgy tűnik, nem lebecsülhetők. Valaki mesélte, hogy

mikor égett Salgótarjánban a 18 emeletes garzonház, a

katasztrófaelhárítási tiszt elindult Balassagyarmatról, még ide sem ért, de már félútról módosította az eset súlyossági fokozatát. Hiába: nagy

dolog a szakértelemmel párosult távolbalátási képesség.)

Búcsúzóul még benézünk a kapcsolattartó központjába, a híradóba. Egy fiatal beosztott teljesít itt szolgálatot, beszédbe elegyedünk,

kiderül, hogy az utolsó napjait tölti a tűzoltóságnál, a

katasztrófaelhárítás átcsábította magához: tiszti beosztást, rövidebb munkaidőt, harmincezer forinttal több havi fizetést kínált neki.

– Maga nem menne?

A parancsnok búcsúzóul még szeretne mutatni valami különlegességet:

– Ismeri a riasztásnál játszott zenéket?

– Igen, általában Morricone vagy Dvorzsák művéből játszanak be pár taktust.

– Nálunk más, rögtön meghallja.

Utasítást ad a híradósnak, aki beleszól a mikrofonba: – Próbariasztás! Nem kell lejönnötök! Megnyom egy gombot a

pulton, legnagyobb megdöbbenésemre egy ember halálsikolya

hangzik fel. – Mit szól hozzá?

– Hát, érdekes.

Látva, hogy nem lelkesedek az ötletért, a parancsnok

elbizonytalanodva hozzáteszi:

– Vannak, akiknek nem tetszik, lehet, hogy le fogjuk cserélni.

Pásztó

Már visszafelé tartottunk Budapestnek, mikor eszembe jutott a

megyei katasztrófavédelmi igazgató elejtett megjegyzése: Pásztón nemrégiben lemondott a helyi tűzoltóparancsnok. Érdekeltek

döntésének indokai, szóltam a kísérőmnek: keressük meg és váltsunk

vele néhány szót. A pásztói városközponton átvágva csoportokba verődött rajcsúrozó

középiskolásokat kerülgetünk. Sokan vannak. Valamilyen nehezen

érthető elgondolás alapján a már meglevő tanintézet mellé egy francia oktatási nyelvű gimnáziumot is telepítettek ebbe az alig hétezer lakosú

városkába.

A gazdasági helyzet itt sem ad több okot az optimizmusra, mint a megyeszékhelyen. A mezőgazdasági termelőszövetkezet megszűnt, az

egykori fő munkaadót, a tejüzemet áttelepítették valahová az Alföldre,

csak egy lámpatesteket gyártó vállalkozás, az EGRO MO Kft. foglalkoztat néhány száz embert.

A munkanélküliség itt is eléri a 18-20 százalékot, ennek nyomán

Pásztón is megnövekedett az érdeklődés a tűzoltói hivatás iránt, egy-egy szabaddá váló helyre hárman-négyen is jelentkeznek, jóllehet a

belépőket kedvezőtlenebb feltételek várják, mint az önkormányzati

hivatásos állomány tagjait. Mint az ország számos más helyén, Pásztón is közterületi önkéntes

tűzoltóság működik. Ez különös hibrid képződmény: ugyanúgy oltják

a tüzeket, végzik a műszaki mentéseket, mint a hivatásos önkormányzatiak, csak éppen szerényebb források állnak a

rendelkezésükre. Az itt dolgozók a Munka Törvénykönyve alapján

városi alkalmazottaknak számítanak, csak az abban előírt juttatások illetik meg őket. Alacsonyabb fizetést kapnak, mint hivatásos társaik,

keresetük a minimálbértől legfeljebb százezer forintig terjed,

korengedményes nyugdíjkedvezményben, étkezési hozzájárulásban nem részesülnek. Csak egy rend gyakorlóruhát kapnak, úgynevezett

társasági öltönyt nem. Rendfokozatot nem viselnek, csak a beosztás

határozza meg szolgálati helyzetüket.

Benyitva a laktanya ajtaján, nyomát sem érzem a más

parancsnokságokon tapasztalt, alig visszafogottan feszült, ugrásra kész

hangulatnak. A híradós pult mellett öt-hat fekete egyenruhás fiatal dől hátra unatkozva a székén, mintha még arra sem tudnák elszánni

magukat, hogy lapozzanak az ölükben tartott újságban, csak a

rágógumit őrlik a fogaik között. Kérésünkre előhívják a leköszönt parancsnokot, a hatvan év körüli megviselt férfi valaha komoly

tekintélyt élvezett a szakmában, lelkiismerete arra készteti, hogy most, végleges visszavonulása után is bejárjon, segítsen utódjának a

hivatalos ügyek átvételében.

– Mikor létesült a parancsnokság? – A Pásztói Önkéntes Tűzoltó Egyesület 1885-ben alakult, más

formában korábban is ellátott tűzvédelmi feladatokat. Az igazi nagy

fordulat akkor történt, mikor megszületett egy rendelet, hogy azok a sorkatonának bevonulók, akik nem akartak fegyvert fogni, átkérhették

magukat polgári szolgálatra, például kórházi kisegítőnek, vagy éppen

tűzoltónak. Hozzánk akkor 80-90 fő került. Ők aztán megnősültek, családot alapítottak, és a leszolgált évek után itt maradtak Pásztón.

Belőlük alakult ki a polgári tűzoltóság, jelenleg 18 főből és a

parancsnokból áll. – Úgy hallottam, hogy ön nemrégiben lemondott a tisztségéről.

Történt valami?

– Valami mindig történik, de nem olyan fontos ez az ügy – mondja, és másra tereli a szót. – A riasztási területünk tizenkét községre terjed

ki, egy tizenöt kilométer sugarú kört fogunk át. Évente 300-350

alkalommal vonulunk ki, főleg erdőtüzekhez – most is száraz a tavasz, gyakran kigyullad az avar.

– Milyen gépjárművekkel rendelkeznek?

– Két fecskendőnk van: egy öreg, már 36 éves és egy új Mercedes 4000-es.

(Elsőre nehéz felfogni, hogy ez a viszonylag jelentéktelenebb

feladatokat ellátó tűzoltóság miképp juthatott az utóbb említett modern és drága eszközhöz. Valószínűleg azért látták el vele, mert a

környéken csak gyéren van telepítve a tűzcsaprendszer, nehezebben

jutnak vízhez, így a nagyobb térfogatú tartállyal rendelkező kocsikat jobban lehet használni.)

– Mekkora a költségvetésük?

– 33 millió forint erre az évre – ez magába foglalja a fenntartási és a

bérköltségeket is.

– Hoznak ezzel arányos hasznot? – Feltétlenül. Gondolja meg: Salgótarján harminc kilométerre

fekszik tőlünk, Hatvan vagy Gyöngyös sincs közelebb, ez legalább

félóra utat jelent. Arról nem is beszélve, hogy legalább félmillió forinttal több üzemanyagot kellene felhasználniuk. A beavatkozások

nyolcvan százalékához a hivatásos önkormányzatiak legfeljebb elindulnak, de még útközben visszafordítjuk őket, mert mi is meg

tudjuk oldani a helyzetet. Évente csak nyolc-tíz alkalommal kell

kijönniük. Mi mindenképpen olcsónak számítunk; egy másfél rajjal rendelkező hivatásos önkormányzati tűzoltóság legalább évi 300

millió forintba kerül, mi ennek a töredékéből kijövünk. Szükség van

ránk, csak a miénkhez hasonló kis parancsnokságok hálózata nyújt teljes biztonságot.

– Ha így gondolja, akkor miért mondott le a tisztségéről, és távozik

innen? A volt parancsnok most is csak vonakodva szánja el magát a

válaszra.

– Az a helyzet, hogy már nem éreztem nálunk azt a szellemet, amelyre szükség van a tűzoltó hivatáshoz. Ha kiadtam egy feladatot

valakinek, az illető rögtön tiltakozott: miért én csináljam, miért nem a

Gáborra vagy a Jóskára osztja ki. Az ilyen engedetlenségek nemcsak a fegyelmet bontják meg, hanem magát a munkát is lehetetlenné teszik.

Én nem vállaltam az ilyen vitákat, inkább hátraléptem. Szerencsére

vannak olyan fiatalok is, akik komolyan veszik a hivatást, ezek többnyire átmennek a salgótarjáni parancsnokságra, az én fiam is ott

szolgál.

PÉCS MEGYEI JOGÚ VÁROS

Városi parancsnokság

A pécsi városi tűzoltó-parancsnokság épületéről már korábban is számos jelzés jutott el hozzám. Egy újságcikk szerint 2006-ban az

épület megingott, statikai állapota miatt még azt is megtiltották, hogy

egy nagyobb teljesítményű mosógépet helyezzenek el az első

emeleten, mert joggal tartottak attól, hogy rázkódásával megbontja a

falak kötéseit. Az is hírlett, hogy a szertár műszaki okokból

életveszélyessé vált, egy kiállni igyekvő fecskendőre egyszerűen rázuhant a lecsapódó kapuajtó.

Bevallom: ezeket a híreket csak szenzációhajhász pletykáknak

tartottam, szerettem volna a saját szememmel meggyőződni a valódi helyzetről. Útnak indultunk Majer ezredessel; mikor a kocsink megállt

a pécsi Engel János utcai parancsnokság zöldre festett homlokzata előtt, semmivel sem tűnt lepusztultabbnak, mint számos más

intézmény szerte az országban.

– Szerinted mikor építhették? – kérdeztem a kísérőmet. – Valamikor a háború előtt, talán az 1940-es évek elején.

Az első elgondolkodtató jel akkor tűnt fel, mikor benéztem a

földszinti férfivécébe: a két piszoárt egy-egy „nem használható” felirattal ellátott nejlonzacskóval bugyolálták be, beljebb a fülkében az

ülőke fölötti víztartályt sem lehetett használni.

A fiatal parancsnok, doktor Gora Zoltán ezredes, az irodájában fogad minket. Míg kavargatjuk a kávénkat, a szállongó

híresztelésekről kérdezem, Gora nem tiltakozik és nem helyesel:

– Majd mutatok hivatalos papírokat is, de azt ajánlom, előbb nézze meg közelről az állapotokat.

A háromemeletes épületben már évekkel ezelőtt leállították a liftet,

a gépházon felirat figyelmeztet az életveszélyre. Gyalog indulunk fölfelé, menet közben ajánlatos magunk elé nézni, mert a

lépcsőfordulóknál kidobott holmik hevernek, törött székek, madzaggal

átkötött iratcsomók, sőt egy sarokban egy szabadon álló használt WC-ülőke is feltűnik.

– Nem lehetne üzemképessé tenni a liftet?

– Kértünk ajánlatokat a rendbehozatalára, másfél milliónál kezdődtek. A jövő hónapban hivatalosan is ki lesz kötve.

Kilépünk a lapos tetőre; a betonfödémet egyrétegű bitumennel

takarták le, majd kaviccsal szórták le. – Ezt még 1982-ben a laktanya építésekor csinálták, azóta senki sem

nyúlt hozzá.

Hihetetlennek tűnik, hogy ez a bomladozó épület még harmincéves sincs. A tető szigetelése sok helyütt besüppedt, itt tócsák alakultak ki,

a szárazabb szakaszokon cipősarkammal le tudok túrni a betonig. A

tégla mellvédből kipergett a megfeketedett malter, lehullva lent

sóderral keveredett össze, egy nyírfa kapaszkodott meg a talajban,

egyszer már kivágták, de most újra sarjadzik.

– A tető javítására sem jut pénz? – Egymillió forint az éves felhalmozási keretem, ebből kell fedezni

a csőtörések, a villamos vezetékek javítását, mindent, amit mi magunk

önerőből nem tudunk elvégezni. Számos technikai rendszer végpontja is itt a tetőn helyezkedik el. A

kijárattól nem messze egy valaha sárga színű, mára átrozsdásodott antennatorony mered az ég felé. Mikor bevezették az új hírközlési

rendszert használaton kívül került, talán a csatlakozó mellékantennák

szolgálnak még valamilyen célt. Ide fut ki a szellőző-elszívó berendezés végcsöve is, az idők során ez is elcsúcsosodott, és

alkalmatlanná vált a feladatára.

– Ez a technika az építés idején korszerűnek számított? – Nem. Egy mérnök azt mondta, hogy már akkor is legalább húsz

évvel elmaradt az aktuális színvonaltól.

– És meddig tart ki még? – Két évet mondanék.

– És ha megpróbálnák helyrepofozni?

– Kár volna hozzányúlni, hamarosan végképp szétesne úgyis. Az újabb időket csak egy Vodafone átjátszó képviseli, a társaság a

Baranya megyei önkormányzattól béreli a helyet.

– Miért nem maguktól? – Mert a megye az épület tulajdonosa, és a Katasztrófavédelem az

első számú használója, mi, hogy úgy mondjam, csak „szívességi

alapon” tartózkodunk itt, mivel hogy városi tűzoltóság vagyunk. Körülnézünk a magasból; a hegyek panorámája elbűvölő, de a

tűzoltók számára nem túl kedvező az épület fekvése, a város némely

átellenes nyugati körzetébe csak több mint húsz perc alatt tudnak átjutni.

Az épület háta mögött egy lebetonozott térséget alakítottak ki, innen

egy szerpentinszerűen kanyargó út vezet le a városi forgalomba. – Az épületben kétszintes szertárt alakítottak ki – mondja a

parancsok –, ez a hátsó kijárat.

– Kétszintes szertár?! A fecskendőknek és a többi szernek a magasból kell leereszkednie?

– A tervező borsón is szépet álmodott. Nem vált be tökéletesen, épp

tegnap zuhant le a daruskocsink a kanyarban. Nem volt nekitámasztva

rendesen, csak a fal fogta meg. Visszatérünk az épületbe. A III. emelet és a II. egy elméleti

középvonalig a Katasztrófavédelem használatába tartozik, a tűzoltó-

parancsnokság ez alatt helyezkedik el, itt kezdjük az ismerkedést. A parancsnok közben ejt néhány szót a készenléti szolgálat

meghatározó viszonyszámairól: – Az állományunk 134 főből áll, hat százalékuk diplomás, 57

százalékuk érettségizett, 37 százalék pedig szakmunkás végzettséggel

került hozzánk. A korátlag nagyon alacsony, az embereink egyharmada a harmincadik évét sem töltötte be, több mint

kétharmaduk 35 év alatti. Amennyire örülünk annak, hogy a zömük,

erős és egészséges fiatalember, annyira aggaszt minket, hogy hiányzik belőlük az a tapasztalat és szakmai tudás, melyet az idősebb

kollégáktól elsajátíthattak volna. [Elnézést kérek ennek a ténynek már

sokadszori ismétléséért, de nem kerülhetem meg annak folyamatos hangoztatását, hogy ez a gond mindenütt jelen van. – M. Gy.] Csak a

2009-es évben tizenkét fő került nyugdíjba, igyekeztek kihasználni a

kedvező visszavonulási feltételeket. Nem lehet egészségesnek tekinteni, hogy az állomány fele még öt év szolgálati idővel sem

rendelkezik. [Bevallom: azt hittem, hogy ez a folyamat a rendvédelmi

szervek közül inkább csak a tűzoltóságnál mutatkozik meg. Megdöbbenve olvastam az új Orbán-kormány programjában, hogy

csak 2006 és 2009 között nyolcezer rendőr kérte a nyugdíjazását,

mivel 25 év szolgálat után ott is 30-40 ezer forinttal több a nyugdíj, mint a fizetés. Igaz, náluk sokat enyhít a helyzeten, hogy a további

szolgálatot vállalókat havi ötvenezer forintos „hűségpénz”-ben

részesítik. – M. Gy.] – Ugyanakkor a feladatok szaporodnak; a tűzesetek száma az előző

évhez képest 39 százalékkal nőtt, a műszaki mentéseké pedig 21

százalékkal. – Csökkent az avar-, parlag- és erdőtüzek aránya. Egy-egy aszályos

év kevesebb feladatot hoz, a csapadékos időjárás enyhíti a veszélyt, de

ennek is megvan a maga hátulütője, mert ilyenkor több gondot ad a biomassza. Ennek a lebomlása hosszabb időt igényel – jellegétől

függően öt-hét évet. Minél vastagabb a le nem bomlott réteg, annál

nagyobb kockázata van egy kiterjedt és intenzív vegetációs tűznek.

Mivel a Pécs környéki erdők jelentős része ott szerepel a

veszélyeztetettségi nyilvántartásban, előbb-utóbb bekövetkezik majd

egy nagyobb méretű és hosszabb lefolyású katasztrófa. A kérdés csak az, hogy hol és mikor. Mindenesetre folyamatosan fel kell készülnünk

rá.

A pihenőszobákban eddig sehol másutt nem tapasztalt rendetlenség uralkodik: a használati tárgyakat lehajítják a parkettára, a levetett

ruhadarabokat pedig egyszerűen rádobják az ágyakra. A parancsnok – mintegy beosztottjainak mentségeként – később megmutatja azokat a

hatvan-hetven centi széles szekrényeket, melyekbe a tűzoltónak be

kellene zsúfolni a társasági és a gyakorló öltözékét, és minden bent tárolandó holmiját. Igaz, a felfordulás magából a szállás teljes

lepusztultságából is következik. Az ablakokon már rég elromlott a zár,

jobb megoldás híján egyszerűen beszögezték őket. Előfordult, hogy egy szélvihar kiemelte az üvegtáblákat a keretükből, és ráborította az

ágyakra.

Az ablakok fölött rések tátonganak, ezeken kiszökik a meleg, az utcát fűti, a havi gázszámla 1,7 millió forint körül jár. Olvadásnál

néhol befolyik a hólé, az egyik szobában elmés megoldást

alkalmaztak: egy tálcát illesztettek a hézagba, ahonnan egy gumicső levezeti a vizet a padlón elhelyezett vödörbe.

A bajok másik csomópontja itt is a fürdőhelyiség körül alakult ki. A

falakat csempe helyett zöld tapéta fedi, a zuhanyozó alján egy olyan belépő tábla fekszik, melyről az évtizedek alatt a zománcfesték

maradéka is lekopott, mára összefüggő rozsdaréteg borítja. Egy

elszívóberendezést is találni a helyiségben, szeretném működés közben látni, de a parancsnok hiába nyomogatja a kapcsológombot, a

készülék meg se mozdul.

Lemegyünk az egyik szertárba, itt a statikai állag minden elképzelést felülmúlóan megrendült. A födémeket tartó oszlopok

megrepedtek, a rajtuk tátongó rések olyan tágak, hogy az egyik

oldalról betekintve át lehet látni a túlsóra. – Tavaly egy ujjam fért bele a repedésbe, most már kettő – mondja a

parancsnok –, elindult a ház!

A mennyezeti dilatációs vonal mentén is hosszanti repedések tátonganak. A szennyvizes csövek is csöpögnek, alattuk soha ki nem

száradó tócsák terjengenék. A szertárkapuk is rég amortizálódtak már,

némelyikük sem a működtető automata késztetésére, sem kézi

kurblizásra nem hajlandó felemelkedni.

– A városban már nincs olyan szerelővállalat, mely elvállalná a javításukat, pláne a karbantartásukat. Igaz, meg se tudnánk fizetni.

– És a fenntartójuk, a pécsi városi önkormányzat nem segít?

– Nekik sincs miből. Az éves költségvetésünk 600 millió forint, ezenkívül megkapjuk a kötelező biztosításokat és három fő nyolc

órában foglalkoztatott alkalmazott bérét. Többre nem számíthatunk. Megnézzük az itt álló fecskendőket: két ezerliteres és ugyancsak két

kétezer literes, valamint egy négyezer literes kocsi áll rendelkezésre.

Nem pályáznak új fecskendőkre, mert úgy tapasztalják, hogy a 15-16 éves Mercedeseik jobbak, mint a mostanában beérkező Renault-k.

Átmegyünk a másik szertári részbe, ez is beázik a magasabb

szintekről lecsurgó víztől. Főleg a pillérek rothadnak teljes hosszukban. Állítólag szakemberek mintát vettek a födém anyagából,

és megállapították, hogy két év alatt a háromszorosára növekedett

benne az iontartalom. – Komoly esőben ez a szint használhatatlan, a lámpaarmatúrákból

folyik a víz, lent a padlón pedig olyan magasan áll, hogy a csizmák

úsznak a tetején. Benézünk még a parancsnokság agyközpontjába, a híradóba is,

feljegyzek néhány adatot. A pécsi tűzoltósághoz 52 helység tartozik,

némelyik huszonöt kilométeres távolságban fekszik. Az elvárt 20-25 perces kiérkezési idő sok helyütt nem biztosítható. Az utak, például az

Ormánságban vagy a mélyebben települt falvakban úgy lepusztultak,

hogy szélességben nem adják ki a két nyomsávot, fel sincs festve rájuk az elválasztó jelzés. Öt-hat faluval a közvetlen kapcsolat ki sincs

építve, baj esetén az ottani lakosok mobiltelefonon jelentkeznek.

Távozáskor dr. Gora ezredes még átnyújt egy papírlapot, erre gyűjtötte ki az évek során lefolytatott szakértői vélemények néhány

fontosabb megállapítását. Ezekből nyomon követhetők az épület

állapotának változásai: „1996. A szakvéleményt megalapozó laborvizsgálati eredmények

szerint az épületek kritikus pontjai, azaz a födémek meglehetősen

leromlott állapota miatt az épület »veszélyes állapotú« besorolást kapott. Továbbá a statikus szakember véleménye szerint az egyedi

pillér + födém csomópont tönkremenetele esetén a teljes épület

progresszív összeomlása nem zárható ki.

2006. A szakvélemény valamennyi épületszerkezetet megvizsgált,

melynek eredményeképpen a következő megállapításokat tette: »Az

épület egészét vizsgálva a helyszíni szemlék tapasztalatait és a feltárásos vizsgálatok eredményeit összegezve megállapíthatjuk, hogy

az épület komplex felújítása vált szükségessé. Á negyedszázados

épület építészeti, tartószerkezeti és gépészeti részeit egyaránt fel kell újítani.

Az épületen látható károsodások egyrészt tervezési, illetve kivitelezési hibák, másrészt karbantartási hiányosságok

következményei.

A meglevő építési technológia miatt az épület a helyreállítás után sem alkalmazható a »vizes« tevékenységgel járó jelenlegi funkcióra.

Az építési technológia nem tud ennek a funkciónak megfelelni. A

technológiai vizek elzárása a szerkezettől nem biztosítható ilyen dinamikai terhelés mellett. A kijavítás, újraszigetelés után, ha ismét

üzembe veszik az épületet, megint hasonló állapot fog előállni.

A nagyteherbíráson (P: 500 illetve 300 kp/m2) tervezett épület más

funkcióval (pl. raktár, irodaház) a helyreállítási és járulékos munkák

elvégzése után a továbbiakban problémamentesen üzemeltethető… [A

szakértői vélemények itt eltérnek egymástól. Egyesek szerint a pécsi Magasház és iskolák kapcsán hírhedtté vált IMS-technológiával épült

házak hiányosságai aligha korrigálhatok. – M. Gy]

2009. Az épületen látható károsodások egy része tervezési, illetve kivitelezési hibák, másik része karbantartási hiányosságok

következményei. A korszerűtlen, elöregedett épületgépészeti

berendezések, épületvillamossági berendezések, vezetékek elavultak, nem biztonságosak. Az épület határoló falai, nyílászárói és

tetőszigetelése nem felel meg a mai biotechnikai előírásoknak. Az

épületet a teherhordó szerkezetig vissza kell bontani. A teherhordó szerkezet jelenlegi állapotban veszélyes állapotú»

besorolást kapott. Ha két éven belül nem erősítik meg az épület

födémszerkezetét a pillérek környezetében, akkor az épület tovább nem használható.

Az épület a meglévő építési technológia kötöttségei miatt az

esetleges helyreállítás után sem használható »vizes« tevékenységgel járó jelenlegi funkciójára. Az építési technológia nem tud a tűzoltósági

funkciónak megfelelni. A magas kloridion érték az épület

funkciójából fakadt, a használat közben keletkezett (például a

tűzoltóautók hozták be magukon a téli sós levet), esetleges

megerősítés és teljes korszerűsítés után más célokra az épület újra

használhatóvá tehető. Fentiekből következtethető tehát, hogy a jelenlegi tűzoltólaktanya

épülete a tűzoltósági feladatok ellátására az esetleges megerősítést és

felújítást követően sem lesz alkalmas.” – És mi lesz a laktanya sorsa? – teszem fel újra kérdést. – így talán

mégsem maradhat. – A város vezetése tavaly egy pályázatot nyújtott be a

minisztériumba egy új tűzoltólaktanya építésére. Kértük egy

kiegészítő őrs létesítését is, hogy a lehető leggyorsabban elérhessük Pécs bármely pontját. A minisztérium nem ítélte meg a szükséges

támogatást, úgy találták: nincsenek anyagi források a terv

megvalósítására. De ez nem a mi dolgunk, és nem adhat nekünk felmentést semmilyen feladatunk alól.

Baranya Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság

Az illem megkövetelte, hogy látogatást tegyünk a házban székelő

megyei katasztrófavédelmi igazgatóságnál is. Az igazgató jelezte, hogy néhány percet késni fog, addig a helyettese, egy fiatal ezredes

tartott minket szóval.

– Miben segíthetek? – kérdezte udvariasan. – Mielőtt belépett volna a katasztrófaelhárításhoz, hol dolgozott? A

tűzoltóknál?

– Nem, a polgári védelemnél. – És hány volt tűzoltó került ide? Már olyanokra gondolok, akik

vonulósként is szolgáltak, tűzoltást vezettek.

– Egy. – Mekkora a stábjuk?

– Ötvenhárman vagyunk.

A többiek java része – mint az országban általában – itt is a megszüntetett megyei parancsnokságok hivatalnokaiból és polgári

védelmi tisztségviselőkből rekrutálódott. Tudom, nincs értelme

firtatnom ezeket az arányokat, kérdezgetnem, hogy milyen következményekkel járnak, csak összenézek kísérőmmel, Majer István

nyugdíjas tűzoltó ezredessel. A maga tapasztalt módján nem ellenzi,

de nem is ajánlja a folytatást. Fiatal partnerünk észreveszi a pillantást:

– Ide fiatalon jöttek az emberek, nincsen szakmai múltjuk,

egyébként a csapatunk nagyon eredményesen dolgozik.

Közben megérkezik az igazgató; éppen ő az, aki komolyabb tűzoltói múlttal rendelkezik, Szigetváron szolgált parancsnoki beosztásban.

Jóindulatú mosollyal érdeklődik:

– Tapasztalt valami érdekeset? Felületes ismereteim nem mérhetők az ő szakmai jártasságához, egy

kialakuló vitában könnyen felsülhetek. Az óvatosság arra intene, hogy egy közömbös kérdéssel indítsak, de ezt a taktikát ritkán sikerül

alkalmaznom, az indulataim mindig átütnek ilyenkor. Most is egy

keményebb ügyet hozok elő: – Lent a szertárban a tűzoltók beszéltek nekem egy Bronto Skylift

típusú kosaras emelőről, melyet nemrégiben vettek, ha jól tudom, 160

millió forint körüli áron, és máris alapvető hibák mutatkoznak nála. A kosár szintezése elromlott, hirtelen megáll, és a bevetésre induló

tűzoltó kieshet belőle. Az ő biztonságát egy kötél felszerelésével

próbálják megoldani, de ha nem tud továbbhaladni, mi történik azzal az emberrel, akit menteni indult? És ez nem egyedi eset, ugyanilyen

típusú emelőt láttam a közép-budai tűzőrségnél is alig-alig

használható állapotban. Egyéb frissen szerzett gépekkel is sok a baj; folyik belőlük az olaj, vagy kiütközik rajtuk a rozsda és így tovább.

Szeretném hallani a véleményét erről.

Az igazgató visszafogottan, de indignálódva fogadja a kérdést: – Úgy gondolja, hogy én tehetek erről?

– Természetesen tudom, hogy önt személyesen semmiféle

felelősség nem terheli, viszont azt a szervezetet, melyhez tartozik, véleményem szerint annál inkább, mert a gépek beszerzését önök

végzik.

– De nem egyedül. Igyekszem tartani magam a mondanivalómhoz:

– Megemlítettem ezt a katasztrófavédelem legfőbb országos

vezetőinek is, ők is úgy nyilatkoztak, hogy a döntéseknél nem az ő kizárólagos akaratuk érvényesül, abba számos más fél is beleszól,

például egyes tűzoltó-érdekképviseletek. Úgy tapasztaltam azonban –

lehetséges, hogy tévedek –, azok nem rendelkeznek komolyabb érdekérvényesítő képességgel, ha volnának is fenntartásaik, ritkán

fejtenek ki ellenvéleményt önökkel szemben. Akiket valóban meg

kellene kérdezniük, azok maguk a tűzoltók, ezt azonban csak

általánosságban teszik, a konkrét igényeiket nem veszik figyelembe.

– Mi is tűzoltók vagyunk – az igazgató felkel a székéből, és a szoba sarkából egy régi fekete bőrcsizmát vesz elő. – Tessék, itt őrzöm még

azt a csizmát, melyet őrmesterként viseltem Szigetváron.

– Ez nagyon szép öntől, és nem is kívánok vitatkozni róla. Viszont én a magam laikus módján az elnevezés szó szerinti értelmezéséből

indulok ki: tűzoltónak azt nevezzük, aki a tüzet oltja. – Túlságosan is leegyszerűsíti a dolgokat. Egy régi bajtársam azt

mondta, hogy a tűzoltók a másodpercek bűvöletében élnek. Azzal

büszkélkednek, hogy 120 másodperc alatt elhagyják a laktanyát, percek alatt kiérnek a tűz- és káresetek színhelyére, és leküzdik a

veszélyt.

– Amennyire én tapasztaltam: ezt meg is teszik. – Arról viszont nem beszélnek, hogy ki látja el étellel-itallal a

károsultakat, és ki szerez nekik szállást!

– De hát újra mondom, nem ezt nevezzük tűzoltásnak – vetem közbe, az igazgató azonban nem veszi tudomásul az érveimet.

– És a gépekre is hiába panaszkodnak – ott sem tragikus a helyzet.

A feladatokat ezzel a technikával is lehet végezni. – El is végzik, nem hallottam olyan esetről, hogy megtagadták volna

a parancsot.

– Ami pedig a modern technika elleni panaszaikat illeti, azt sem kell komolyan venni. A tűzoltók már megtanulták, hogy kell kijátszani a

számítógép utasításait, csak nem mindig jönnek be a trükkjeik.

Belátom: nem hozhatok elő olyan argumentumot, mely megingathatná az igazgatót a mundér iránti hűségében. Rákérdezek a

tulajdonképpeni témára:

– Mit tudnak tenni a laktanya ügyében? Válaszából csak annyit fogtam fel, hogy megpróbálnak a tűzoltók ez irányú törekvéseinek

„farvizén” haladni. Illemből még eltársalgunk néhány percig,

megnézem a folyosón kifüggesztett tablókat, de elhatározom, hogy soha többé nem bocsátkozom hasonló vitákba.

Később hallottam egy rosszindulatú pletykát, miszerint az OKF

vezetése hallgatólagosan három szempontot jelölt meg a megyei igazgatók kiválasztásánál: legyen az illető ötven év körüli, bajuszos és

lojális a legfőbb irányításhoz.

XIII.

A SZOMSZÉD KERTJE

Bécs

Bende tábornok azt ajánlotta, hogy látogassunk el két szomszédos

ország: Ausztria és Szlovákia fővárosába, Bécsbe és Pozsonyba. Az ottani tűzoltóságok vezetőivel folytatott beszélgetés segítheti a

tájékozódásomat, mivel az összehasonlítás feltárhatja a budapesti

helyzet néhány sajátosságát is. Az új bécsi parancsnok kinevezésének híre adott alkalmat egy ausztriai útra, az FTP irányítói is köszönteni

akarták őt.

Két autóval héttagú küldöttség utazott ki – ez a viszonylag csekély létszám különböző pályát befutott szakemberekből állt össze. Bende

tábornok, mint már említettem, a MÁV TI-nél dolgozott tervező

mérnökként, mások viszont jelentős tűzoltó szakmai múlttal rendelkeznek. Az egykori proletár internacionalizmus jegyében

kettejüket is a Német Demokratikus Köztársaságba küldték ismereteik

bővítése céljából – egyikük német lányt vette el feleségül, mások egy moszkvai egyetemen tanultak néhány évet, oktatóik között a szovjet

űrkutatás nagy nevei is szerepeltek.

Budapest határát elhagyva, Bende tábornok bejelentkezett a híradós központba, közölte, hogy elhagyta a főváros határát, parancsnoki

jogait ideiglenesen a helyettesére ruházta át.

Mint nemzedékem oly sok tagjánál, az én életemből is már rég elmúlt az az időszak, mikor felcsillant a szemem, ha módom nyílott rá,

hogy Bécsbe utazhassak.

Megszűnt már a „bevásárló kalandozások” romantikája, most is inkább csak egy kötelességszerű út közömbös érzése fogott le. Attól

külön is tartottam, hogy a bécsi parancsnokság minden bizonnyal

díszes épülete és tevékenységének modernebb stílusa csak még nyomasztóbb színben tünteti fel kutakodásaim központját, az FTP

Dologház utcai bázisát. A sors különös kegye azonban megkímélt

ettől a lehangoló összevetéstől: a belvárosi Am Hof 7-9-10. szám

alatti tűzoltó-palotába épp egy tatarozás közepén toppantunk be:

festetlen falak között vödröket, ecseteket, létrákat kellett

kerülgetnünk. A Bécs városi, egyben tartományi új tűzoltó-igazgató az irodájában

fogadta a küldöttségünket, megköszönte a gratulációt és az

ajándékainkat. Itt tovább erősödött bennem a Pesten megszokott hangulat: a kávét nem egy elegáns, szalonkabátot viselő pincér

szolgálta fel, hanem egy munkaköpenyes adminisztrátornő. Végképp akkor nyugodtam meg, mikor – nem ismervén a német nyelvet – egy

angol ismertetőt kértem az itt folyó tevékenységről, és sajnálattal

közölték, hogy ilyennel nem rendelkeznek, csak egy másfél évtizedes beszámolót tudnak adni. Köszönettel elhárítottam, ennyi idő alatt

minden benne szereplő adat érvénytelenné vált már.

Így a bécsi és a budapesti tűzoltóság állapotának összevetésével egyetlen írásbeli anyagra, egy 2006-ban megjelent újságcikk

fordítására tudtam alapozni – erre is csak az adott évig terjedő

hatállyal. „Felületesen szemlélve, sok hasonlóság mutatkozik – írja a cikk –, nagy piros autókkal szirénázva száguldanak, oltják a tüzet,

mentik a balesetet elszenvedett embereket, és minden más olyan

feladat is rájuk hárul, melyre nem akad vállalkozó – a háztetőn rekedt macskák lehozatalától az úttestre zuhant fatörzsek eltávolításáig.”

A két tűzoltóság között az a párhuzam is fellelhető, hogy

mindketten a fővárosi önkormányzat fennhatósága alá tartoznak, de itt már jelentős különbségek ütköznek ki. Ugyan Ausztriában is az állam

biztosítja az anyagi feltételeket, de ezen kívül nincs más beleszólása a

tűzoltóság tevékenységébe. Nem tart fenn erre a célra létrehozott költséges szervezeteket, mint amilyen Magyarországon az Országos

Katasztrófavédelmi Főigazgatóság. A helyi tűzoltás Bécs belügyének

számít, működéséért és működtetéséért kizárólag a város, illetve a mindenkori polgármester felel, nem tűri el kívülállók

közbeavatkozását.

A bécsi „lánglovagok” tevékenysége 414 négyzetkilométerre terjed ki, budapesti kollégáiké 525-re – ez a különbség azonban nem

tükröződik a létszámban. Bécsben alapelvnek számít, ha növekszik a

város lakossága, párhuzamosan fejlesztik a tűzoltóságot is. A jelenlegi 1,8 millió főre 1700 tűzoltó jut, de a betelepülőkkel a népesség

hamarosan eléri a kétmilliós számot, és ezzel a tűzoltóság létszámának

is lépést kell tartania. Ilyen tervszerű alkalmazkodásra Budapest

aligha képes, hiszen évek óta még kidolgozott állománytáblával sem

rendelkezik.

Az osztrák főváros kilenc tűzvédelmi részlegének 27 tűzőrségén egy-egy váltásban ötszázan teljesítenek szolgálatot, Budapesten

mintegy háromszáz fő áll készenlétben. A bécsiek évente 34 ezer

alkalommal vonulnak ki, feladataik egyötödét teszi ki a tűzoltás, nagy része pedig a műszaki mentés és a balesetelhárítás.

Ugyancsak a 2006-os adatok szerint a bécsiek évente 120 millió euróból gazdálkodnak, nálunk ennek az összegnek csak az

egynegyede áll rendelkezésre. Pótlólagos segítségként Bécs város

minden évben három laktanyát korszerűsít további 39 milliós ráfordítással, Budapesten már hosszú ideje nem került sor hasonló

vállalkozásra.

Különös gonddal vigyáznak rá, hogy folyamatosan érvényesítsék a hivatás presztízsét, hangsúlyozzák megbecsült voltát. Ebben a

tekintetben intő példának számít, hogy amikor csökkentették a bécsi

rendőrség létszámát, zuhanásszerűen leromlott a közbiztonság – ennek megfelelően attól tartanak, hogy egy hasonló lépés a tűzoltóságnál

emberéletek tucatjait, milliárdos anyagi károkat követelne, így nincs

az a politikus, aki fel merne vállalni egy korlátozó jellegű döntést. Míg én a cikket olvasgattam, a többiek elfogyasztották a kávéjukat,

az igazgató megnyitja a beszélgetést – szavait a hajdan az NDK-ban

iskolázott tűzoltótiszt tolmácsolja. Vendéglátónk kijelenti, hogy örömmel fogad minden határokon átívelő találkozót, mert az Európai

Unión belül is gyakran alakulnak ki egymástól eltérő álláspontok,

például a munkaszabályozás tekintetében, és ezeket okvetlenül tisztázni kell.

Mint alkalmi vendégnek, nekem engedik át a kérdezés jogát,

sablonos kérdéssel, ahogy mondani szokták: „a kályhától” indulok, mint a tánciskolában a gyakorlatlan táncosok.:

– A tűzoltói hivatás Bécsben mennyire vonzza a jelentkezőket?

– Néhány évvel ezelőtt csökkent a szakma népszerűsége, kénytelenek voltunk toborzó kampányokat indítani. Most, a gazdasági

válság és a munkanélküliség következtében a szükséges évi 40-50 fős

utánpótlásnak akár a tízszeresét is biztosítani tudnánk. Bátran el lehet mondani, hogy a tűzoltóság jelenleg kivételesen magas helyet foglal el

a köztudatban, és ez nemcsak Bécsre, hanem a többi osztrák

tartományra is vonatkozik.

– A keresetek hogy alakulnak?

– Átlagosan havonta 1950 euró fizetést számíthatunk, ehhez jön

még különböző pótlékok formájában további ezer euró, ebből természetesen le kell vonni az adót, mely a törvények szerint egészen

40 százalékig is felmehet.

Megpróbálok fejben osztani-szorozni, a levonások után megmaradó ezernyolcszáz euró 270 forintos átváltási kulccsal számítva is közel jár

a félmillió forinthoz. Másként fogalmazva, egy budapesti tűzoltó majd egy félévet dolgozik bécsi kollégájának egyhavi béréért.

– És hetente hány órát kell teljesíteniük?

– Hatvanötöt. Azt hiszem, rosszul hallottam, visszakérdezek:

– Mennyit?

– Hatvanötöt, de ez nem azt jelenti, hogy ennyit ténylegesen végig is kell dolgozniuk. A keretbe beleszámítanak a készenlétben töltött

órák plusz a 35 napos rendes szabadság és a negyven nap is, melyet a

parancsnok a maga hatáskörében adhat a beosztottjainak. Őszintén bevallom, továbbra sem értettem ezt a fejtegetést, de a

tolmács hiába kérdezett rá újból, nem tudott bővebb magyarázatot

kiszedni a nyilatkozó igazgatóból. Tovább kellett lépnem: – Milyen fizikai szinten van az állomány?

– Ha egy átlagember gondosan karbantartott erőnlétét

százszázalékosnak minősítjük, akkor a tűzoltóknak minimum 120 százalékot kell felmutatniuk. Kétévente mindenki alapos orvosi

vizsgálaton esik át, s ezeken legfeljebb öt százalék bizonyul

alkalmatlannak – leginkább mozgásszervi károsodások következtében. – Mikor vonulhatnak nyugdíjba?

– A vonulósoknál 58 év a felső korhatár, a többiek a törvényesen

előírt 65 éves limitig szolgálhatnak. Csodálkozva kérdezem:

– Valaki ötvennyolc évesen még felülhet a fecskendőre és

kivonulhat?! Hogy lehet ez? Nálunk már egy negyvenöt éves tűzoltó is ritkaságnak számít.

Bende tábornok csendesen megjegyzi:

– Ne felejtse el: itt mások az életkörülmények, az egészség értéknek számít, nem úgy, mint nálunk. Az emberek nincsenek agyonterhelve

civil túlmunkával, mindent összevetve feleannyi órát sem teljesítenek,

mint egy magyar tűzoltó.

Az osztrák igazgató ejt néhány szót a technikai állapotokról is. A

szerek átlagéletkora hét és fél év, a fecskendőké 13 év körül jár. Mint

más helyen leírtam: nálunk néhol 30-35 éves Rábák, IFA-k is állomásoznak a szertárakban, és ami igazán szomorú, sok tekintetben

felülmúlják a két-három éves Renault kocsikat. Nem tudom megállni,

hogy rá ne kérdezzek: – Az osztrák kocsiparkban találhatók Renault gyártmányú

fecskendők? Osztrák vendéglátóink tűnődve összenéznek:

– Nem, a legjobb tudomásunk szerint, nincsenek. Tovább folytatom

az összehasonlítást: – Azt a megoldást sem alkalmazzák, hogy a kocsik alvázát és a

felépítményét külön-külön cégektől szerzik be, és itt helyben szerelik

össze? – Nem, egy ilyen módszer technikai hibákhoz vezethetne. Egy-egy

fecskendő minden alkatrészét ugyanattól a cégtől vásároljuk, így a

felelőssége egyértelművé válik. A beszerzésekre évenként kerül sor, a kiválasztásnál minden tekintetben a tűzoltók igényeinek kell

érvényesülniük. A gépeknek az az ember a legjobb műszaki ellenőre,

aki dolgozik vele. Ez az elv akkor is érvényesül, ha esetleg pluszkiadással járna.

– Honnan származik a beszerzések, a technikai fejlesztés anyagi

alapja? – A tartományi vezetés osztja le az összegeket. A

biztosítótársaságok bizonyos típusú, például a tűzkár ellen kötött

szerződések bevételeinek 8,5 százalékával járulnak hozzá a ráfordításainkhoz. Ez logikus és méltányos: ha a tűzoltók elhárítják a

nagyobb kárt, akkor a biztosító is kevesebbet fizet az ügyfeleinek.

A budapesti önkormányzat jelen levő képviselője komoran ingatja a fejét.

– Ha nálunk ezeknek a járadékoknak csak a négy százalékát

átutalnák, nemcsak a technikai fejlesztési gondjainkat oldhatnánk meg, de évente fel tudnánk újítani legalább egy lerobbant

laktanyánkat. De ez csak álom, még azért is kemény csatákat kellett

vívnunk a biztosítókkal, hogy az eredeti egy százalékról másfélre emeljék a hozzájárulásukat. Attól tartanak, hogy ha nagyobb

különbséget engednek, beépítik ugyan a szolgáltatásaik áraiba, de

előfordulhat, hogy a másik konkurens biztosítótársaság nem vállalja

fel ezt a pluszt, és így áraival előnybe kerül a piacon. Arról nem is

szólva, hogy a nálunk rendelkezésre álló összeget nem a megfelelő

célokra használják fel a magukat illetékesnek tartó szervek. Hogy ez a szempont felmerült, igyekszem felmérni a

katasztrófavédelmi apparátus szerepét Ausztriában – mintegy

párhuzamot keresve a magyar OKF-fel. – A katasztrófavédelem nálunk nem számít jelentős állami

feladatnak. A belügyminisztérium Védelmi Főosztályán működik egy ilyen ügyekkel foglalkozó részleg – ha jól tudom, három-négy fővel.

Egy árvíznél vagy más elemi csapásnál egy védelmi bizottság irányítja

az elhárító tevékenységet, a katonaságot pedig a tartományi miniszter mozgósítja.

– És hogy áll a helyzet az úgynevezett polgári védelmi

tevékenységgel? – Nálunk ez is a tűzoltóság feladatkörébe tartozik – a II. világháború

befejezése, pontosabban a szovjet csapatok kivonulása óta.

Utunk során újabb és újabb leverő összehasonlításra kényszerülünk.

Nálunk két megfelelő kiképzőbázis működik, az FTP kezelésében

levő iskola és az OKF által működtetett KOK, Ausztriában viszont kilenc. Mi a legismertebbnek számító eisenstadti intézményt

látogattuk meg.

Az iskola igazgatója mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy egész Ausztriában hallatlanul kiterjedt az önkéntes tűzoltó mozgalom –

minden 25. állampolgár valamilyen kapcsolatban áll vele, itt

Burgenlandban pedig minden 17. (Szomorú összehasonlításként jegyezzük meg, hogy Magyarországon csak minden 250. ember

kötődik a mozgalomhoz, és ezzel még az egyébként alacsony 200-as

európai átlagot sem éri el.) A burgenlandi gazdaság is súlyos válságidőszakot él át. A

vállalkozások, üzemek leépülésével növekszik a helyi

munkanélküliség, mind többen kényszerülnek „ingázó” életformára, növekszik a véglegesen elvándorlók száma is. Természetesen a

legjobb korban levők távoznak a legszámosabban, mert ők találnak

legnagyobb eséllyel új munkahelyet Bécsben és más ipari centrumokban, az ő kiesésüket csak komoly erőfeszítések árán lehet

bepótolni. Vonatkozik ez az önkéntes tűzoltóságra is, ahol egyre

inkább a 10-16 éves fiatalokra igyekeznek alapozni a

tevékenységüket. Az ő érdeklődésüket a hivatás eredendő romantikája

mellett az a vágy is táplálja, hogy az elmagányosodó világban egy

szorosabb közösséghez tartozzanak. A katonás külsőségek is hatnak rájuk: a formaruha, a gyakori felvonulások és egyéb rendezvények.

(Csak torz gondolati társításképpen suhan át rajtam a gondolat, hogy

ezek a hangulati elemek mintha hasonlítanának a világháború előtti jobboldali ifjúsági mozgalmak életérzésére – de hát a tűz nemcsak

pusztítani tud, hanem melegíteni is.) Visszatérve Burgenlandra, az igazgató ismerteti a tartományi

tűzoltók tevékenységét, minden védekezésből kivették a részüket;

csak a 2009-es árvíznél 80 ezer órát töltöttek a gátakon és más veszélyeztetett zónákban. A küzdelmek során négyen áldozták az

életüket, ez a szám különlegesen magas, ha figyelembe vesszük, hogy

nálunk a fővárosi tűzoltók tevékenysége 2007 óta nem járt halálos áldozatokkal.

A bekövetkező állománycsökkenést a szakmai színvonal

emelésével, jobb technikai képzéssel igyekeznek ellensúlyozni. A burgenlandi tanintézetekben évente 3500 hivatásos és önkéntes tűzoltó

részesül továbbképzésben, tehát egy-egy hároméves periódusban

szinte mindenki eltölt itt néhány hetet. A képzés látható eredményekkel jár, 92 százalékban tartani tudják az előírt normákat:

riasztásnál tíz perc alatt érnek ki a helyszínre, és a beavatkozásokat

háromnegyed és másfél óra alatt sikeresen fejezik be. A szervezet éves költségvetése 3 millió eurót tesz ki, ebből 2,8

millió a különféle külső támogatásokból folyik be, a különbséget saját

vállalkozásaik bevételéből pótolják. – Az önkéntes tűzoltók kapnak fizetést?

– Nem, adókedvezményben sem részesülnek, a munkájukat mégis

magas színvonalon végzik. Egy időben riasztják őket a hivatásosokkal, és minden összehasonlítást kiállnak velük. Bende

tábornok bólint:

– Annak idején az amerikai polgárháborúban mondta George Washington: „a farmerek azért tudták legyőzni az ellenség profi

zsoldosait, mert ők a saját földjüket védték”.

Már alkonyodik, így csak rövid ismerkedő sétát teszünk az intézet gyakorlócsarnokában. A tűzoltómunka minden elemében igyekeznek

növelni az ide kerülők felkészültségét, az alapvezetékek szerelésétől

az alpin technika alkalmazásáig. Az udvar egyik sarkában

teherautókról építőanyagokat pakolnak, egy új gyakorlópálya

kialakítására készülnek.

Megnézzük a házi múzeumot is; régi magyar tűzoltóemlékek sorakoznak itt, az I. világháború előtti oberwarti (felsőőri),

oberpullendorfi (felsőpulyai) és más tűzőrségek járművei,

oltóeszközei, formaruhái. Az osztrákok valaha a miénkkel azonos alapokból indultak el, csak mi úton-félúton lemaradtunk tőlük.

Pozsony

A régi Kutuzov utcai háromemeletes székház most is a szlovák önkéntes tűzoltóság tulajdonába tartozik, még azt a jogot is

megőrizték, hogy a földszinti utcára nyíló üzleteket is ők adhassák

bérbe a kereskedőknek. Küldöttségünk egyik tagja irigykedve jegyzi meg:

– Nagy szerencséjük volt, hogy az állam meghagyta nekik. Nálunk

elvették minden vagyonukat, és nem kaptak vissza semmit. (Annak idején a magyar vidéki tűzoltószertárak többnyire a

tanácsháza mellett épültek fel, például olyan meggondolásból, hogy

így közös kazánról lehetett fűteni őket. Jóllehet az előírások szerint tűzoltósági ingatlant csak tűzoltással kapcsolatos célokra lehet

felhasználni – ez a hivatalos szándék a rendszerváltás után hamar

feledésbe merült. Mivel ezek az épületek többnyire forgalmas környéken, város- vagy faluközpontban emelkedtek, ügyeskedő

vállalkozók hamarosan privatizálták őket; butikokat és más üzleteket

alakítottak ki bennük.) Az önkéntes tűzoltók parancsnoka, egy két botra támaszkodó,

magas, öreg férfi fogad minket. A szervezet emblematikus alakjának

számíthat, a falon lógó fényképeken és az időszakos albumok illusztrációin ő szerepel díszszónokként, ő adja át az új

létesítményeket, avatja fel az újoncokat. Most mi is kapunk tőle egy

emlékplakettet a delegáció látogatása alkalmából. A tájékoztató nem köt le különösebben. Már a kezdet kezdetén úgy

terveztem, hogy csak a hivatásos tűzoltók sorsával foglalkozom majd.

Az önkéntes tűzoltószervezetek, bármilyen tiszteletre méltó szerepet is töltenek be, egy másik könyv témája lehetnének, megismerésükhöz be

kellene utazni az egész országot, és erre már nem vállalkozhattam.

A forma kedvéért azért jegyzetelek néhány sort: Pozsonyban 909-en

vesznek részt a munkájukban, feladatuk leginkább abból ál, hogy a

profi „lánglovagok” helyszínre érkezéséig megakadályozzák a tűz elharapódzását, csak kisebb fenyegetések leküzdésére vállalkoznak

önállóan.

Az első adandó alkalommal megkérem a hivatásos állomány egyik parancsnokát, hogy vonuljunk félre egy rövid beszélgetésre. Ő már a

témámba vágó adatokkal szolgál. A szervezet 4696 főből áll, többnyire jelentős szolgálati idő áll a hátuk mögött, kitartanak a

testületnél, a fluktuáció évi öt-hat százalék körül mozog.

A szervezet felépítésében a rendszerváltás után két alapvető fordulat is történt. Az eredetileg állami irányítás előbb a városi

önkormányzatok kezébe került át, majd újra az állam vette át ezt a

feladatot. (Ha jól tudom, a kelet-európai volt szocialista országok közül Lengyelországban is hasonló folyamat zajlott le.) A régi-új

szervezési formában nyolc parancsnokság alakult ki, vezetőiket a

belügyminiszter nevezi ki, önálló költségvetéssel rendelkeznek. Természetesen nem rám tartozik, hogy értékeljem az idevágó

szlovák döntéseket, a magyarországi modell változásairól a maguk

helyén szóltam már. Maradok a már bevált alapkérdéseknél: – Milyen a tűzoltószakma vonzereje?

– Főleg az ország keleti részén, Eperjes környékén jelentkeznek

sokan hozzánk, a múltkoriban ötven meghirdetett helyre 800 pályázatot nyújtottak be. Itt a válság következtében nagyobb a

munkanélküliség, mint az iparosultabb vidékeken.

– Milyenek a kereseti lehetőségek? – Egy felszerelő tűzoltó 5-600 euróval kezd, ez a későbbiekben

fokozatosan 900-ra emelkedik.

Fejben utánaszámolok: mint Bécsben, most is a 270 forintos átváltási kulcsot véve figyelembe, a felső összeghatár majd 250 ezer

forintot tesz ki, messze elmarad az osztrák bérektől, de a magyar

tűzoltói átlagfizetésnek így is a duplája. A dolog annál inkább is meglepő, mert egy jól képzett szakmunkás Pozsonyban is csak bruttó

600 eurót keres. Az is köztudott, hogy Szlovákia-szerte leszállították a

munkanélküli segélyek összegét, és más krízisjelenségek is mutatkoznak. A lap szélére feljegyzem, hogy alkalomadtán rá kell

kérdeznem ennek az ellentmondásnak az okaira.

– És könnyű bekerülni a testülethez? Mennyire nyitott a kapu?

– Két hónapot vesz igénybe, amíg az illetékesek eldöntik, hogy

szükség van-e a jelentkező személyre. Ezalatt természetesen egyik

felet sem terhelik kötelezettségek. Ha úgy alakul, hogy a javára döntenek, berendelik a pályázót és megkérdezik: továbbra is

fenntartja-e a szándékát. Ha igennel válaszol, átesik a szükséges

fizikai, pszichológiai vizsgálatokon, és felvesszük hathónapos próbaidőre. Elméletileg még mindig szabad a döntés, mindkét fél

felbonthatja a megállapodást – a gyakorlatban ez azonban ritkán fordul elő. Idén 700 új tűzoltót vettünk fel, és országszerte 17 új

laktanya alapozását kezdtük meg.

– Ez imponáló fejlődésnek tűnik, hogy sikerült megvalósítani? A parancsnok öntudatos hangon válaszol:

– Mikor a Belügyminisztérium újra átvette a tűzoltóság irányítását,

céljául tűzte ki, hogy megőrizze, sőt kiszélesítse a korábbi kedvezmények körét. Például a tűzoltó már 15 év szolgálat után

elmehet nyugdíjba.

– Tizenöt év után? Ez azt jelenti, hogy még esetleg harmincöt éves kora előtt?

– Nem kizárt.

– És ilyenkor mennyi nyugdíjat kap? – Csak 100-200 eurót, és ez az összeg a későbbiekben nem

valorizálódik, vagyis nem emelkedik a tényleges szolgálatot teljesítők

fizetésénél alkalmazott mértékben – legfeljebb időnként néhány euróval. Viszont, ha tovább dolgozik, egyre jobban keres, főleg a 15-

25 leszolgált év közötti időszakban, ezt követi a nyugdíjalapja is.

Huszonöt év után viszont már mi, vezetők próbáljuk rábeszélni az embereket, hogy kérjék a nyugdíjba helyezésüket, mert a fizikai

elhasználódás következtében a teljesítőképességük erősen lecsökken.

A felső korhatár 55 év, de az átlag az új erők belépésével 30 körül mozog.

– A jelenlegi létszám elegendő a feladatok ellátásra?

– Mint tudja, a munkánk java részét egyre inkább a műszaki mentés, a balesetek, katasztrófák következményeinek felszámolása teszi ki. Az

arányokat jelzi, hogy 2008-ban a Szlovák Köztársaságban 11034

tűzeset fordult elő – több mint háromezerrel kevesebb, mint az előző évben. Sajnos az események súlyossága fokozódott: a halottak száma

tizenöttel növekedett, az anyagi károk összege pedig tíz és fél millió

euróval. A legjelentősebb katasztrófa a zsolnai Tissue Rt. raktárában

következett be, szándékos gyújtogatás nyomán, több mint nyolcmillió

eurós kárértékkel.

– Az irányításban végbement változás szinte mindenre kiterjedő technikai váltást eredményezett. A régi Tátra fecskendőket és más

cseh gyártmányú eszközöket a pozsonyi területen lecseréltük, és a

kevésbé igénybe vett vidéki bázisoknak adtuk át. Helyükbe modern, Nyugatról beszerzett járművek kerültek. Saját szervizközponttal,

sajnos, nem rendelkezünk, a gépek ellenőrzését, javítását a beszállító cégek látják el.

Itt sem bírom kihagyni a kérdést:

– Renault gépeket vásárolnak? – Nem tudok ilyen esetről.

A beszerzések száma egyébként megdöbbentően magas: a legutóbbi

egy-két évben 120 fecskendőt és 27 gépezetes tolólétrát vettek. Magyarországon már hosszú ideje nem került sor hasonló fejlesztésre.

Még előhozom az előre feljegyzett témákat, rákérdezek a

vonulósoknak nyújtott kedvezményekre. Közlekedési költségtámogatásban és az úgynevezett kafetériával kapcsolatos

szolgáltatásokban részesülnek. Üzemi étkezést csak az épp szolgálatot

teljesítő állomány kap: három fogást, nyolc euróért. – Milyen kapcsolatban állnak a polgári védelemmel?

– A ő működésük nem befolyásolja a tűzoltók napi tevékenységét.

Egy-egy járásban két-három fő látja el ezt a feladatot, sokak véleménye szerint eredendően adminisztratív alapállásból.

Később, mikor a társaság több beszélgető csoportra oszlott, találtam

egy tisztet, aki hajlandó volt felvilágosítást adni az engem leginkább érdeklő kérdésre: mi váltotta ki a szlovák tűzoltóság ilyen gyors és

nagymérvű fejlesztését? Mivel egymás nyelvét nem ismertük, a

„szocialista latin”-t, az oroszt választottuk közvetítő megoldásnak. – Egy hatalmi csoport, pontosabban egy ember áll mögötte, aki a

tűzoltóságot a nemzeti politikai stratégia részének tekinti, egy adott

helyzetben bizonyos elképzelései is lehetnek a testülettel kapcsolatban. Helyzeténél fogva módjában állott támogatást szerezni

az Európai Uniótól.

– És mi a távlati célja? Beszélgetőpartnerem ebbe már nem kíván belemenni, udvarias

mosollyal elnézést kér, és elvonul. Én meg találgathatom, hogy az

illető politikus szándékai kapcsolódnak-e a szlovák nacionalisták

kardcsörtető fenyegetődzéseihez. A beszélgetés felvetett bennem egy

gondolatot, megkérdezem a budapesti önkormányzat egyik velünk

tartó illetékes vezetőjét. – Mi nem igényelhetnénk pénzt hasonló célokra?

– Dehogynem, csak nem sokra mennénk vele, az illetékes

miniszterünknek fogalma sincs a magyar tűzoltók valódi szükségleteiről. A vásárlásokat gyakorlatilag az Országos

Katasztrófavédelmi Főigazgatóság látja el a szatellitszerveinek támogatásával, az eredményt maga is látja. Azzal kapcsolatban nem

tudok jósolgatni, hogy mit hoz a jövő, az önkormányzatoknál marad,

vagy újra állami kézbe kerül-e a tűzoltóság irányítása, és ez milyen következményekkel jár majd.

Lezárásul csak egy latin közmondást idézhetek: „ubi periculum, ibi vigiles!” – ahol veszély támad, ott megjelennek a segítő vigyázók!

VÉGE

2010. június 13.

Moldova György

Képmelléklet

,,Üdvözöljük laktanyánk luxustárgyalójában”

Majd ötvenéves, de még használható

Egy gém, de alig használható

Elegáns ruhatár

Öltöző

Kultúrsarok

Ablak egy laktanyai hálóban

Folyosó

A csövek rozsdásodnak

A laktanya kerítése és a

„szabad természet”