Giorgio Agamben

A megdicsõült test

1. A megdicsőült test problémája, azaz a feltámadottak paradicsombeli testének – és még

általánosabban: életének – természete és milyensége a teológia legfőbb fejezetét képezi, az

értekezésekben a de fine ultimo rubrikája alatt lelhető fel. Mégis, amikor a Római Kúria

kompromisszumot kívánt kötni a modernitással, úgy döntött, hogy elreteszeli a végső

dolgokat illető eszkatológiai kaput; az – immár elavultnak, de legalábbis nyomasztónak

minősített – eszkatológiáról való kérdezést félreállították, befagyasztották. Ám mindaddig,

míg a hús feltámadásának dogmája a keresztény hit lényegi része marad, ez a felfüggesztés

problematikus. A következő oldalakon felélesztjük ezt a teológiai témát, amely lehetővé teszi,

hogy egy hasonlóképpen megkerülhetetlen problémát is megvizsgálhassunk: a testies élet

etikai és politikai státusának problémáját (a feltámadottak teste számbelileg és anyagilag is

megegyezik azzal a testtel, amellyel földi létük során rendelkeztek). Ez azt jelenti, hogy a

megdicsőült test paradigmaként fog szolgálni számunkra, hogy elgondolkodhassunk az

emberi test mint olyan alakzatairól és lehetséges használatairól.

2. Az első probléma, amellyel a teológusoknak szembesülniük kell, a feltámadottak testének

identitása. Amennyiben feltételezzük, hogy a léleknek ugyanazon testtel kell újfent

összefonódnia, hogyan határozhatjuk meg a test identitását és integritását? Egy előzetes

kérdés a feltámadottak korával kapcsolatos: vajon olyan korúakként támadnak fel,

amilyenként elhunytak, aggastyánként, ha aggastyánként, gyermekként, ha gyermekként,

felnőttként, ha felnőttként? Az embernek, válaszol Aquinói Tamás, a legkisebb természeti

hiányosság nélkül kell feltámadnia. Azonban a természet hiányos is lehet, amennyiben még

nem érte el tökéletességét (mint a gyermekek esetében), vagy mert már a tökéletességén túl

van (mint az időseknél). A feltámadás ezért mindenkit visszahelyez a maga tökéletességébe,

amely a fiatalsággal esik egybe, azaz a feltámadott Krisztus korával (circa triginta annos). A

Paradicsom a harmincasok világa, változatlan egyensúlyi állapotként növekedés és hanyatlás

között. Ami a többi mozzanatot illeti, azért megmaradnak a sajátosságok, amelyek

megkülönböztették őket másoktól, és mindenekelőtt (azok ellenében, akik szerint a női

természet tökéletlensége okán a feltámadottak mind férfiak lesznek) a szexuális különbségek.

3. A feltámadott és a földi test anyagi azonosságának kérdése még szövevényesebb. Hogyan

gondolhatjuk el a két test anyagi részecskéinek teljes azonosságát? Vajon minden egyes

porszem, amivé a test felbomlott, visszatér majd eredeti helyére, oda, ahol az élő testben volt?

Pontosan itt kezdődnek a nehézségek. Nyilvánvalóan elfogadhatjuk, hogy egy – később a

bűnét megbánó és a megváltásnak örvendő – tolvaj amputált keze egyesülhet testével a

feltámadás pillanatában. De mi a helyzet Ádám bordájával, amely elkülönült testétől, hogy

Éva létrejöhessen? Melyik testben fog feltámadni? És egy emberevő esetében a megevett és

magáévá tett test az áldozat, vagy az ő testében fog feltámadni? Az a hipotézis, mely a

legtöbb nehézség forrása volt a szubtilis egyházatyák számára, az emberevőé, aki csakis

emberhússal táplálkozik, sőt, csupán emberi magzatokkal, majd fiút nemz. A középkori

tudomány szerint a sperma a superfluo alimentivel táplálkozik, a megemésztett táplálék

többletével. Ez azt jelenti, hogy ugyanazon hús egyszerre több testhez fog tartozni (a felfalt

áldozatéhoz és a fiúéhoz), és ebből kifolyólag – ami valószínű – különböző testekben fog

feltámadni. Ez a megoldás, Tamás szerint, egy salamoni döntést tesz lehetővé: „Az embriók

mint olyanok nem fognak részt venni a feltámadásban, ha nem éltek úgy, mint értelmes

lelkek. Azonban ebben az esetben egy új táplálék adódott hozzá a sperma szubsztanciájához

az anyaméhben. Ezért még akkor is, ha valaki emberi embriókkal táplálkozott, és e táplálék

többletével nemzett, a sperma szubsztanciája abban fog feltámadni, akit létrehozott, hacsak ez

a sperma nem tartalmazta azok spermájának elemeit, akiknek a felfalt húsa megteremtette a

spermát: ez esetben az elemek az előbbiben támadnak fel, és nem az utóbbiban. Továbbá

nyilvánvaló, hogy a felfalt hús maradéka, amely nem alakult át spermává, feltámad az előbbi

személyben, mivel az isteni hatalom közbelép, hogy kiegészítse a hiányzó részeket.”

4. Origenész egy elegánsabb és kevésbé zavaros megoldást kínál a feltámadottak

identitásának problémájára. Ami állandó marad minden individuumban, sugallja Origenész,

az a kép (eidos), amelyet újra és újra felismerünk a vele való találkozáskor, az elkerülhetetlen

változás ellenére. Ugyanezen kép garantálja a feltámadott test identitását: „[a]hogyan

eidosunk azonos marad a gyermekkortól az öregkorig, noha anyagi tulajdonságaink folytonos

változást szenvednek el, úgy az eidos az, amivel földi létünk után a feltámadáskor is

rendelkezünk majd, ami az eljövendő világban szintén azonos marad, még ha jobbra is fordul

léte, és megdicsőült is lesz immár”. Az „imaginárius” feltámadásnak ezen gondolatát, mint

megannyi más origenészi motívumot, eretnekséggel vádolták. Mégis, az egységes anyagi

identitás kényszergondolatát fokozatosan felváltotta egy másik vélekedés, miszerint az emberi

test minden része változatlan marad aspektusát (species) illetően, noha az anyagi összetétel

tekintetében folyamatos változásban, árapályban (fluere et refluere) van. „És ily módon az

embert alkotó részekben – írja Tamás – az történik, ami egy város lakosságával, ahol az

egyének meghalnak és eltűnnek, helyüket pedig mások foglalják el. Anyagi szempontból a

népesség alkotóelemei egymást követik, de a forma értelmében a népesség azonos marad [...].

Hasonlóképpen az emberi testben is, egy apályt követően, a részeket más, ugyanolyan

formájú és azonos helyet elfoglaló részek váltják fel, anyagi értelemben tehát a részek ki

vannak téve az árapálynak, míg számbeli értelemben az individuum azonos marad.” A

paradicsombeli identitás paradigmája nem egyenlő az anyagi azonossággal, amelyet a világ

rendőrségei biometrikus készülékekkel kísérelnek meg rögzíteni, hanem a kép azonossága,

vagyis a test önmagához való hasonlósága.

5. Amennyiben megbizonyosodtunk a megdicsőült test azonosságáról a földi testtel, még

hátramaradt annak tisztázása, hogy miben áll a kettő közti különbség. A teológusok a

megdicsőülés négy jellegzetességét különböztették meg: érzéketlenség, gyorsaság, finomság,

tisztaság. Hogy az üdvözültek teste érzéketlen, nem jelenti az észlelés képességének hiányát,

amely elválaszthatatlan egy test tökéletességétől. Ha nem így lenne, akkor az üdvözültek élete

amolyan alvásféle lenne, egy feleértékű élet (vitae dimidium). Sokkal inkább arról van szó,

hogy az üdvözültek teste nincs alávetve a rendszertelen érzeteknek, amelyek megfosztanák

tökéletességétől. Voltaképpen a megdicsőült test minden része az értelmes lélek uralmának

engedelmeskedik, amely pedig az isteni akaratnak veti alá magát. Mégis, némely teológusok,

megbotránkozván a gondolaton, hogy a Paradicsomban bármit is megszagolhatnánk,

megízlelhetnénk vagy megérinthetnénk, teljesen kizárták érzékeinket a paradicsomi

állapotból. Tamás és vele együtt az egyházatyák döntő többsége, elutasítják ezt az amputációt.

Az üdvözültek szaglásának lesz mire irányulnia: „[n]em mondja-e az Egyház dalaiban, hogy a

szentek testéből a legédesebb illat árad majd?”.Valójában a megdicsőült test szaga, fenséges

állapotában, minden nedvesség híján lesz, a lepárolt füst gőzölgéséhez hasonlatos (sicut odor

fumalis evaporationis). És ugyanígy, az üdvözültek orra, amelyet semminemű nedvesség nem

akadályoz, a legapróbb nüanszokat is észlelheti majd (minimas odorum differentias). Az

ízlelés is végzi majd funkcióját anélkül, hogy szüksége lenne táplálékra, talán „... mert a

kiválasztottak nyelvén pompás ízek lesznek”. Végül pedig az érintés észlelheti majd a testek

legsajátosabb minőségeit is, a képek azon anyagi tulajdonságait előrevetítvén, amelyeket a

modern művészettörténészek „taktilis értékeknek” neveznek majd.

6. Miként értsük azt, hogy a megdicsőült testnek „finom” természete van? Egy vélekedés

szerint, amelyet Tamás eretneknek minősített, a szubtilitás, egy rendkívüli ritkulás

eredményeképpen, az üdvözültek testét a levegőhöz és a szélhez teszi hasonlatossá, valamint

más testek számára áthatolhatóvá. Olyannyira érinthetetlenek, hogy lehetetlen

megkülönböztetni őket egy lehelettől vagy egy szellemtől. Az ilyen test egyúttal ugyanazt a

helyet foglalhatja el, ahol már egy másik test is található, legyen az akár megdicsőült, akár

nem. Az efféle túlzástól eltérően az uralkodó vélekedés a tökéletes testet kiterjedtnek,

tapinthatónak tartja. „Az Úr megdicsőült testként támadt fel, és mégis megérinthették az

Evangéliumok szerint: »Tapogassatok meg és lássatok; a szellemnek nincs húsa és csontja. «

Ezért a megdicsőült testek is tapinthatók lesznek.” És mégis, mivel e testek alá vannak vetve a

szellemnek, úgy is dönthetnek, hogy nem hatnak a tapintás érzékére, és egy természetfeletti

előny révén érinthetetlenek maradnak a meg nem dicsőült testek számára.

7. A gyorsaság fáradtságról mit sem tudó, akadálytalan akarati mozgást takar. A megdicsőült

test a megdicsőült léleknek alávetve képes erre a gyorsaságra, vagyis „azonnal

engedelmeskedik a szellemnek minden mozgásában és minden aktusában”. Azokkal

ellentében, akik fenntartják, hogy a megdicsőült test képes a helyváltoztatásra köztes tér

nélkül, a teológusok ismét azt állítják, hogy ez ellentmond a test természetének. Ám azoktól

eltérően, akik – mivel a test mozgásában hanyatlást, sőt, csaknem tökéletlenséget látnak

(legalábbis az elfoglalt hely tekintetében) – ragaszkodnak a megdicsőült test

mozdulatlanságához, a teológusok igenis értékelik a gyorsaságot, mint dicsőséget, ami az

üdvözülteket akaratuk szerint viszi ide-oda, egy pillanat leforgása alatt, bárminemű

erőfeszítés nélkül. Mint a táncosok, akik cél és szükségszerűség nélkül változtatnak helyet a

térben, az üdvözültek azért mozognak az égben, hogy kiállíthassák gyorsaságukat.

8. A tisztaságot (claritas) két módon értelmezhetjük: mint az arany fénylését tömörsége

folytán, vagy mint a kristály ragyogását átláthatóságának köszönhetően. Nagy Gergely szerint

az üdvözültek teste e kettős értelemben tiszta: a kristályhoz hasonlóan áttetsző, és nem ereszti

át a fényt, akár az arany. A megdicsőült testekből áradó dicsfényt egy meg nem dicsőült test is

észlelheti, és ragyogásuk az üdvözültek kvalitásainak megfelelően váltakozhat. A dicsfény

tisztaságának eltérései rendkívüli jelzések, amelyekkel megállapíthatjuk a megdicsőült testek

közti egyéni különbségeket.

9. Mint a megdicsőült test tulajdonságai, vagy csaknem ornamentumai, az érzéketlenség, a

gyorsaság, a finomság és a tisztaság nem jelentenek különösebb nehézséget. Minden esetben

arról van szó, hogy nyilvánvaló legyen: az üdvözültnek van teste, amely azonos a korábbi

földi változattal, noha annál összehasonlíthatatlanul jobb. Viszont az, hogy ez a test milyen

módon gyakorolhatja vitális funkcióit, vagyis a megdicsőült test fiziológiájának ismerete,

egyszerre képez nehezebb és nagyobb jelentőségű problémát. Voltaképpen a test

teljességében feltámad, mindazon szerveivel, amelyekkel földi léte során rendelkezett. Az

üdvözülteknek örökre lesz, nemük szerint, férfitagjuk vagy vaginájuk, és minden esetben lesz

gyomruk és belük. De milyen céllal, ha egyszer evidensnek tűnik, hogy nem kell sem

szaporodniuk, sem táplálkozniuk? Bizonyára csörgedezik majd vér artériáikban és vénáikban,

azonban lehetséges-e, hogy a hajuk is nőni fog a fejükön? Joggal gondoljuk-e azt, hogy

ujjaikon a körmök vég nélkül fognak nőni, bosszantóan és haszontalanul? Ezekkel a

kérdésekkel szembesülve, a teológusok egy döntő apória előtt találták magukat, amely, úgy

tűnik, meghaladta fogalmi stratégiájukat. Ám ez az a hely, ahol el kell kezdenünk

gondolkodni a test más lehetséges használatáról.

10. A haj és a körmök (olyan testrészek, amelyek a teológusok számára kevéssé tűntek a

paradicsomi állapottal összeegyeztethetőnek) feltámadásának problémáját Tamás közvetlenül

a testnedvek (vér, anyatej, fekete epe, izzadság, sperma, orrváladék, vizelet) kérdését

megelőzően tárgyalja. Az élő test „organikus”, mert a lélek eszközként használja részeit. Ezek

közül néhány egy funkció elvégzéséhez szükséges (szív, máj, kezek), mások pedig inkább az

előbbiek megőrzésére szolgálnak. Ez utóbbi kategóriába tartoznak a haj és a körmök, amelyek

azért támadnak fel a megdicsőülttestben, mert a maguk módján hozzájárulnak az emberi

természet tökéletességéhez. A manökenek és pornósztárok tökéletesen depilált teste idegen a

megdicsőült állapottól. És mégis, mivel nehezünkre esik elképzelni a haj és a körmök

mennyei szépségszalonjait, azt kell gondolnunk (noha a teológusok nem tették világossá

álláspontjukat e kérdésben), hogy a haj és a körmök hosszúsága, az életkorhoz hasonlóan,

mindörökké változatlan marad. Ami a testnedveket illeti, Tamás megoldása is azt mutatja,

hogy az Egyház megkísérelte a teológia és a tudomány követeléseinek kibékítését.

Tulajdonképpen a testnedvek közül bizonyosak – mint a vizelet, az orrváladék, az izzadság –

idegenek az individuum tökéletességétől, mint maradványok, amelyeket a természet in via

corruptionis vet ki: ezek nem támadnak fel. Némely testnedvek kizárólag a faj fenntartása

céljából léteznek, egy másik individuum javára, a nemzésben (sperma) vagy a táplálkozásban

(anyatej). Ez utóbbiak feltámadása sem várható. Más testnedvek viszont, amelyeket a

középkori orvostudomány jól ismert (mindenekelőtt a négy testnedv, amely a test

hőmérsékletét határozza meg; a vér, a fekete epe vagy melankólia, a sárga epe, a nyálka,

valamint a ros, a cambium és a gluten), feltámadnak majd a megdicsőült testben, mert

természetes tökéletességét teljesítik be, és elválaszthatatlanok tőle.

11. A vegetatív élet két alapvető funkciójával – a szaporodással és a táplálkozással – éri el a

megdicsőült test fiziológiájának problémája a kritikus küszöböt. Ha voltaképpen e funkciók

szervei – a herék, a pénisz, a vagina, az anyaméh, a gyomor, a belek – szükségszerűen részt

vesznek a feltámadásban, mi lesz a funkciójuk? „A nemzés célja az emberi faj

megsokszorozása, a táplálkozásé pedig az individuumok megújulása. Mégis, a feltámadás

után az emberi faj az Isten által elrendelt tökéletes számban létezik majd, a test pedig nem fog

sem csökkenni, sem növekedni. A szaporodás és a táplálkozás létokai megszűnnek.” Azonban

lehetetlen, hogy az ezeknek megfelelő szervek, megfosztván funkcióiktól (supervacanei),

teljesen haszontalanok lesznek, mert a tökéletes természetben semmi sem hiábavaló. A test

más használatának problémáját, ha bizonytalankodva is, de itt fogalmazzák meg először.

Tamás stratégiája világos: a szervet el kell választani a fiziológiai funkciójától. A szervek

célja, mint minden eszközé, a tevékenység; ez viszont nem jelenti azt, hogy ha a tevékenység

megszűnik, akkor az eszköz hiábavalóvá válik (frustra sit instrumentum). A szerv, avagy

eszköz, amely elvált tevékenységétől, és amely, úgymond, felfüggesztésre került, éppen ezért

egy osztenzív funkcióra tesz szert, és kiállítja a felfüggesztett tevékenységének megfelelő

képességet. „Az eszköz, valójában, nem csupán a cselekvő tevékenységének elvégzésére

szolgál, hanem képességének kifejezésére is [ad ostendendam virtutem ipsius].” Ahogyan a

hirdetésekben vagy a pornográfiában az áruk vagy testek szimulakrumai annyiban hoznak

lázba vonzerejükkel, amennyiben nem használhatók, csupán kiállíthatók, úgy a henyélő nemi

szervek is a feltámadásban a szaporodás képességét fejezik ki. A megdicsőült test egy

osztenzív test, amely nem végzi, hanem bemutatja a funkciókat, és ebben az értelemben a

megdicsőülés a munkátlansággal [inoperositŕ – a ford.] rokon.

12. Beszélhetünk-e a megdicsőült test használatlan és használhatatlan szerveinek kapcsán a

test más használatáról? A Lét és időben a használatonkívül helyezett eszközök – pl. egy

eltörött, tehát immár használhatatlan kalapács – elhagyják a Zuhandenheit szféráját, a

kézhezállóságét, amelyben a lehetséges használat rendelkezésére álltak, hogy belépjenek a

Vorhandenheit közegébe, a tiszta hozzáférhetőség céltalanságába. Ez azonban nem jelenti az

eszköz más használatát, csupán a minden lehetséges használaton kívüli jelenlétét fejezi ki,

amit a Heidegger a lét manapság uralkodó elidegenedett szemléletéhez hasonlít. Mint az

emberi szerszámok, amelyek Dürer melankolikus angyalának lábai körül hevernek, vagy mint

a gyermekek által elhagyott játékszerek a jó mulatság után, a használatuktól elválasztott

tárgyak titokzatossá és nyugtalanítóvá válnak. Hasonlóképpen, a mindörökké terméketlenné

vált szervek az üdvözültek testében, amennyiben jól állítják ki az emberi természet

szaporodóképességét, nem vesznek részt egy másik használatban. A kiválasztottak osztenzív

teste, bármennyire is „organikus” és valós, kívül van minden lehetséges használaton. És talán

nincs titokzatosabb, mint egy megdicsőült pénisz, nincs kísértetiesebb, mint egy doxologikus

vagina.

13. A filozófus Sohn-Rethel 1924 és 1926 között Nápolyban élt. A motorcsónakjaikkal küzdő

halászokat és az ütött-kopott autóikat beindítani próbáló sofőröket figyelve fogalmazta meg

annak a technikának az elméletét, amit tréfásan „a tönkrement filozófiájaként” (Philosophie

des Kaputten) határozott meg. Sohn-Rethel szerint egy nápolyi számára a dolgok akkor

kezdenek el funkcionálni, amikor már használhatatlanok. Ez annyit tesz, hogy a nápolyi attól

a pillanattól kezdi el valóban használni a technikai eszközöket, amikor azok többé nem

működnek; az önműködő, interveniálásra nem szoruló dolgok viszont zavarják őket, ezekre

rossz szemmel néznek. És mégis, egy darabka fát a megfelelő helyre húzva, vagy a kellő

pillanatban egy kis igazítást végezve, a nápolyiak rá tudják bírni berendezéseiket arra, hogy

vágyaikkal összhangban működjönek. Ez a viselkedés, jegyzi meg a filozófus, a fennálló

használatnál magasabb rendű technológiát takar: az igazi technika abban a pillanatban

kezdődik, amikor az ember szembe tud szállni a gépek vak, ellenséges automatizmusával, és

képessé válik arra, hogy váratlan területre és használatba helyezze őket, mint az a kölyök

Capri utcáin, aki tönkrement motorkerékpárjának motorját habverővé alakította. A motor,

bizonyos értelemben, tovább forog, de új vágyak és új szükségletek közepette; a

munkátlanságot nem hagyják magára, ez a küszöb, a „szezám-tárulj”, mely egy új lehetséges

használathoz vezet.

14. A medicsőült test kapcsán gondolkodtak először egy szervnek a fiziológiai funkciójától

való elválasztásáról. Azonban a test más használatának lehetősége, amelybe ez az elválasztás

betekintést nyújt, feltáratlan maradt. Helyette egy speciális szférában elkülönített,

munkátlanságként értett megdicsőülést találunk. A tevékenységétől elvásztott szerv

kiállításának, vagy a funkció üres ismétlésének nincs más célja, mint Isten művének a

dicsőítése, pontosan úgy, ahogyan a győztes római hadvezér jelvényei és fegyverei egyúttal

megvalósult dicsőségét is jelentik. Az üdvözültek nemi szervei és belei hieroglifák vagy

arabeszkek, amelyeket az isteni dicsőség önnön címerpajzsába ír. És a földi liturgia, akár az

égi változata, csupán azért kaparintja meg a munkátlanságot, hogy minduntalan áthelyezhesse

a kultusz szférájába ad maiorem Dei gloriam.

15. Egy 19. századi ferences szerzetes De fine ultimo humanae vitae című értekezésében azt a

kérdést tette fel, hogy az üdvözültek testében működik-e a teljes vegetatív élet. Érthető

okokból különösen a táplálkozás képessége (potestas vescendi) foglalkoztatta. Úgy érvel,

hogy a testies életet a vegetatív élet funkciói lényegi módon határozzák meg. Ezért az élet

tökéletes helyreállítása a feltámadáskor feltétlenül magába kell hogy foglalja e funkciók

működését is. „Az tűnik logikusnak, hogy a vegetatív képesség szerepe nem csupán nem

szűnik meg a kiválasztottaknál, hanem sajátosan csodálatos [mirabiliter] módon megnő.” A

táplálkozási funkció fennmaradása a megdicsőült testben paradigma, amely a tanítványaival

étkező feltámadott Jézus történetében is megnyilvánul (Luk, 24, 42-43). A teológusok,

szokásos ártatlan pedantériájukkal, feltették a kérdést, hogy szükség volt-e arra, hogy Jézus

teste az általa elfogyasztott roston sült halat megeméssze, feldolgozza, és hogy az emésztés

maradványait kiürítse. Egy hagyomány, mely egészen Caesareai Bazilig és a keleti

patrisztikáig megy vissza, azt állítja, hogy a Jézus teste az általa megevett ételt – mind az

életben,mind a feltámadás után teljességében feldolgozta, olyképpen, hogy a maradványok

eltávolítására nem is volt szükség. Egy másik vélekedés szerint Krisztus testében, akárcsak az

üdvözültekében, a táplálkozás rögvest szellemi természetűvé alakul át, afféle csodálatos

párolgás gyanánt. Ebből azonban az következik, hogy – és Ágoston volt az első, aki levonta a

következtetést – a megdicsőült testek, Jézus testével kezdve, egy bizonyos módon fenntartják

a potestas vescendi működését, még ha táplálkozásra nem is lesz szükségük. Az üdvözültek,

ingyenes adományként vagy egy fenséges sznobizmus eredményeképpen, elfogyaszthatják és

megemészthetik a táplálékot, túl mindennemű szükségleten. Azok ellenvetésére válaszolva,

akik szerint a kiválasztódás (deassimilatio) a táplálék feldolgozásával egyenrangú, és ezért a

megdicsőült test is át alakítja az anyagot egyik alakjából a másikba (a romlás és a turpitudo

jegyeit hordozván így), a mi teológusunk azt válaszolja, hogy nincsen hiba,alantasság a

természet működésében. „Ahogyan az emberi test egyetlen része sem méltatlan arra, hogy a

megdicsőült életbe kerüljön, úgy hasonlóképpen azt kell gondolnunk, hogy egyetlen

organikus tevékenység sem méltatlan az ebben való részvételre. [...] Hamis képzelgés azt

hinni, hogy testies életünk annál inkább méltó lesz Istenhez, minél inkább eltávolodik

pillanatnyi állapotunktól. Isten, felülmúlhatatlan ajándékaival, nem semmisíti meg a természet

törvényeit, hanem beteljesíti és tökéletessé teszi őket kimondhatatlan bölcsességével.” Létezik

tehát a megdicsőült székelés, amely pusztán azért játszódik le, hogy kiállíthassa a természetes

funkciók tökéletességét. Ám a teológusok nem szólnak arról, mi képezhetné lehetséges

használatát.

16. A megdicsőülés nem más, mint a munkátlanság elkülönítése egy speciális szférába: a

kultuszba, vagy a liturgiába. Ily módon az, ami csupán küszöbe volt egy új használathoz való

hozzáférésnek, most örök állapottáváltozott. A test új használata csupán akkor lehetséges, ha a

munkátlan funkció elkülönítésre kerül, amennyiben összhangba hozható, egyszeri helyen és

egyszeri gesztussal, a gyakorlat és a munkátlanság, az ökonomikus test és a megdicsőült test,

a funkció és a felfüggesztés. A pszichológiai funkció, a munkátlanság és az új használat a test

ugyanazon feszültségmezejében találhatók, amelytől nem választhatók el. A munkátlanság

nem tehetetlenség; ellenkezőleg, a munkátlanság éppen magának a képességnek az aktusban

való megnyilvánulását teszi lehetővé. A munkátlanságban a hatástalanítás nem a képességre

vonatkozik, hanem csak a célokra és a módozatokra, amelyekbe a gyakorlat beíródott és

elkülönült. És most ez a képesség lesz egy új lehetséges használat szerve, egy olyan test

szerveként, amelynek organikus jellegét munkátlanná tették, felfüggesztették. Egy test

használata és egy meghatározott cél eszközeként való igénybevétele nem ugyanaz. Nem

pusztán egy egyszerű és szokványos cél hiányáról van itt szó, amely oly gyakran etika és

szépség összekeverésére késztet bennünket. Sokkal inkább egy meghatározott célra

rendeltetett aktivitás munkátlanná válása ez; egy új használat tűnik fel a helyén, amely a régi

használatot nem szünteti meg, hanem fenntartja és kiállítja. Mint a szerelmi vágyban és az

állítólagos perverzióban, amikor csak a táplálkozás és a szaporodás szerveit használják

(magában a gyakorlat aktusában), kizökkentik fiziológiai jelentésüket egy új, emberibb

tevékenység irányában. Vagy mint a táncos, aki felbontja és összezavarja a testi mozdulatok

ökonómiáját,hogy aztán koreográfiájában meglelje őket, egyszerre érintetlen és megújult

állapotukban. Az egyszerű meztelenségében felfogott emberi testet nem váltja fel egy

felsőbbrendű, nemesebb valóság: az emberi test így inkább, megszabadítván a

boszorkányságtól, amely elválasztotta önmagától, első alkalommal fér hozzá igazságához. Így

például csupán a csókra nyíló száj igazán száj... A leginkább intim és leginkább privát

testrészek egy megosztott használat és gyönyör helyeivé válnak, a szokványos gesztusok

olvashatatlan írássá lesznek, amelynek rejtett jelentését egy táncos fedi fel mindannyiunk

számára. Mert a használat, mivel egy szerv vagy tárgy képessége nyilvánul meg benne, csakis

közös lehet, semmiképpen sem individuális vagy magánjellegű. És ahogyan Benjamin szerint

a testet munkátlanná tevő szexuális beteljesülés elvágja az ember és a természet közti

köteléket, úgy a gesztusaival potencialitását, képességét elgondoló és bemutató test is egy

második, végső természetre tesz szert, amely pontosan az első igazsága. A megdicsőült test

nem egy másik, gyorsabb és szebb, fénylő és szellemi test: ez ugyanaz a test, csak az aktus

más – immár felszabadulva a munkátlanságban, feloldva a varázslat alól. Egy új, közös

használat lehetősége nyílik meg számára.